Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Magyar titkok (1. kötet) - Regény
Author: Nagy, Ignácz
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Magyar titkok (1. kötet) - Regény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

5. KÖTET

MAGYAR TITKOK

Irta

NAGY IGNÁCZ

I.  BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

[Illustration]

MAGYAR TITKOK

REGÉNY

IRTA

NAGY IGNÁCZ

ELSŐ KÖTET

AZ EREDETI KIADÁS KÉPEIVEL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



NAGY IGNÁCZ.

1810–1854.

Magyar nemes volt ugyan, de német műveltségű, a mi nem csoda, mert
gyermekkora a tizenkilenczedik század második tizedére esik, mikor a
magyar nyelv idehaza is hamupipőke volt. Még a nemes urak is csak a
nemzetiségi vidékeken társalogtak magyarul a családban, hogy a cselédek
ne értsék. Magyar falvakban ugyanebből az okból idegen nyelven
beszéltek.

Nagy Ignácz is tudott magyarul, hiszen Keszthelyen született (1810-ben),
hol atyja a Georgikont alapító különcz főurnak, Festetich György grófnak
volt a tiszttartója; az iskoláit többé-kevésbé szintén magyar
városokban: Gyöngyösön, Baján, Pécsett végezte. Majd Pestre ment a
bölcsészetet hallgatni, miközben Klopstock, Schiller művein
megmámorosodva, nagy titokban maga is német írónak készült. Tele volt
már az asztal fiókja német versekkel, novellákkal és színdarabokkal,
mikor a Kisfaludy _Aurórája_ kezébe került. Csodálkozott. Hát ez mi? Hát
magyar irodalom is van? S ezentúl mohó szomjjal kutatott fel mindent, a
mit a magyar irodalom termelt. Bizony nem állt az Goethei és Schilleri
magaslatokon, de érezte a roppant különbséget, hogy míg az egyik egy
hatalmas művelt nemzetnek pusztán szellemi bokrétája, mely az egész
világnak illatozik, addig a másik egyszerű faggyúgyertyácska, mely egy
szegényes nemzet oltárán szűziesen, tiszta lánggal kezd gyulladozni.

Az ifjú Nagy Ignácz szíve megdobbant – megtalálta ideálját. Átpártolt az
árvához; elégette összes német kéziratait s ettől (1833-tól) kezdve
egész odaadással a magyar szépirodalom művelésére adta magát.

Kizökkenés nélkül irogatott egész haláláig. Nem jöttek közbe tarka-barka
intermezzók, mint más íróknál. Társaságok, kalandok, asszonyok el nem
vonták a munkától; rút volt mint egy faun – minélfogva hamar megnősült
(már 21 éves korában), zajtalan polgári életet élve, anyagi gondok se
zavarták. Egy kis hivatala volt a királyi kamaránál, azonfelül a munkái
is jól jövedelmeztek. «Szaladt utána a pénz», mint kortársai mondták,
kik «Krözusnak» nevezték egymás közt s tőle kértek kölcsönt, ha
megszorultak.

Az úgynevezett «okos írók» közé tartozott, a kik nem indultak eszmények
után, nem kergetik tüskön-bokron a halhatatlanságot, megelégszenek, ha a
míg élnek, jól élnek s minden igyekezetük oda irányul, eltalálni a
közönség ízlését. Nagy Ignácz addig-addig próbálgatta, míg végre
sikerült neki.

Első kísérletei, melyeket a Mátrai Gábor «Regélő»-jében közölt, nem
keltettek élénkebb figyelmet, színpadi munkái a _Murai rabló_ és
_Soroksári János_ sem. Neve 1834-ben a «Jelenkorban» kezdett némi
irodalmi patinát kapni; a _Budapesti élet_ czímű rovatban közölt
satirikus apróságai felkapott olvasmányok lettek.

S most, hogy megfogta a madarat, a közönség rokonszenvét, el nem
eresztette többé. Kettőzött buzgalommal fogott neki a munkának s
tekintve, hogy csak negyvennégy évet élt, roppant sokat, aránylag talán
Jókainál is többet írt.

Almanach vagy zsebkönyv ezentúl alig jelenik meg Nagy Ignácz-féle
novella nélkül. Mulatságból eredeti színdarabokat ír, unalomból idegen
színműveket fordít a Nemzeti Szinháznak, munkának csak a politikai
lapoknál eltöltött időt számítja – nem is sejti talán, hogy itt hagyja a
legmaradandóbb nyomokat. Ugyanis ő kezdte először a beérkező híreket
külön kikerekített, kicsiszolt alakban mint önálló valamit kezelni s így
lett megalapítója a mai újdonságnak s ősatyja az újdondászoknak.

1840-ben «Életuntak» czímű vígjátékával megnyeri az Akadémia
másod-jutalmát, utána két évvel pedig az első jutalmat üti meg
_Tisztújítás_ vígjátéka, mely előadva is zajos tetszést vívott ki s
egész Szigligeti Edéig a legjobb magyar vígjáték nimbuszával jelenik meg
a magyar színpadokon. E vígjátékával elsőnek nyult Nagy Ignácz az
aktuális életanyagba, gúnyolván benne a korteskedést, melytől völgy és
halom visszhangzott a fokosok akkori fénykorában.

Ebben a művében éri el a tetőpontot az ő örökké derült múzsája. 1844-ben
Sue Jenő Párisi titkain neki buzdulva, megírja a «Pesti titkokat» s azt
saját maga adja ki füzetekben képekkel illusztrálva. Sok jóízű részlet
van benne, valamint megfigyelés. A régi Pest elevenedik fel némely
leírásában, a nagy rész azonban rémmesei lelemény, mely sehogy sem illik
az akkor még kicsiny, úgy szólván áttekinthető főváros viszonyaira.
Mindamellett «könnyen olvastatta magát», a hogy egy bírálója kifejezte s
a közönség, mely nagy tömegekben sorakozott a tizenkét füzetes vállalat
mellé, valóságosan falta a felváltva vidám majd hátborzongató
epizódokat.

Ez volt utolsó jó munkája s egész kis vagyont hozott a konyhára. Innen
már hanyatlást mutat Nagy Ignácz vénája. Az iróasztal gyakran áll boszut
gazdáján s még pedig annál inkább, minél többet ül az mellette. A
forradalom idején már betegeskedni kezdett, szervezete meggyöngült a sok
ülésben, virrasztásban. A mozgalmakban részt sem vesz, szobájában
betegen éli át a nevezetes napokat. A harcz lezajlása után azonban mégis
megfosztják hivatalától, mire 1849 végén föléleszti a _Hölgyfutárt_,
melyet haláláig szerkesztett.

Nem tartozott a nagy, csak a szerencsés írók közé (s nem tudni, mi ér
többet). Majdnem húsz éven át volt népszerű a közönség előtt s
közszeretetben állt társainál is, mert jó ember volt, irigység nélkül
való istápolója a fiatalabb nemzedéknek. Jókai feltünésekor, midőn az
nem tudott kiadót találni a «Hétköznapokra», maga kereste föl Hartlebent
s mindenféle furfanggal rábeszélte, hogy segítse révbe könyve kiadásával
a még ismeretlen fiatal írót, kiről pedig tudta (mert elég magához való
esze volt), hogy rövid idő mulva el fogja homályosítani.

Vidám, elégedett természetű ember volt, a mellett jó pajtás, mikor a
Csigában az írók vacsoráló helyén megjelent, «dugóknak szörnyű pattogása
vala» – jegyzi meg egy kortársa.

Még négy évig élt a forradalom után, de alig írt valamit. Nem volt se
egészsége többé, se témái, se olvasói.

Más, szomorú világ szakadt ide a régi helyett. Legokosabb volt itt
hagyni.

_Mikszáth Kálmán._



BEVEZETÉS.

_Tekintetes Hites Ügyvéd s Táblabiró Ur!_ _Különösen tisztelt Uram!_

Mindeneknek előtte bocsánatot kell föntisztelt uraságodtól instálnom,
hogy ismeretlen létemre jelen soraimmal alkalmatlankodni bátorkodom, s
hogy a fönnebbi czímekkel talán nem elegendőképen tiszteltem meg bokros
érdemeit. S minekutána ezt elmondám, bizony nem tudom, hogy mikép
kezdjek a dologhoz, ámbár tősgyökeres magyar ember vagyok s így tudnom
kellene mindent kezdeni, bevégezni ellenben semmit, mint a mai világ
nagyhirű politikusai. Azonban isten neki! akár jól kezdem, akár fonákul,
végre csakugyan mégis hozzá kell fognom.

Kissé könnyítni fogja munkámat azon körülmény, hogy ön, vagy kegyed – a
mint inkább szereti magát uraságod neveztetni – engem annyira-mennyire
már ismer. Ezen állításom épen nem jő összeütközésbe fönnebbi
mentegetőzésemmel, mert én önt személyesen csakugyan nem ismerem s így
mindenesetre volt némi okom bocsánatkérésre, midőn hosszabb tusakodás
után e levélnek irására határozám magamat.

Én, hogy röviden s mégis érthetően fejezzem ki magamat, azon «Szürke
zsák» vagyok, kinek egy délutáni kalandvadászatát ön annyi figyelemre
méltatá, hogy «Torzképek» czímű gyüjteményében szóról-szóra leirá. Ily
dicsőséget még csak álmodni sem merészeltem! Azóta figyelmesen olvasám
ön minden munkáját, mert reménylém, hogy talán még többet is fogok
magamról olvashatni s e magasztos remény annyira fölcsiklandozá bennem a
nagyravágyás ördögét, hogy folyvást czifránál czifrább kalandokba
merültem, melyek rámnézve olykor-olykor szomorú kimenetüekké is
válhattak volna, ha óriási testi erőm, pénzem és furfangos elmém ki nem
huznak a hinárból. Szép reményimben azonban, fájdalom! csalatkoztam,
mert ön engem többé egyetlen szóval sem említe meg.

Sokáig fürkészém elmémben ezen rámnézve oly igen sajnos elmellőztetés
okát s végre abban nyugodtam meg, hogy ön alkalmasint elveszté nyomomat
s nem fürkészheté ki többé tetteimet, a mi annál valószinűbb vala, mivel
kalandvadászatom után rövid idő mulva annyira meghidegült az idő, hogy
kénytelen valék egyszerű szürke zsákomtól megválni és rókamájjal bélelt
aranyporszínű, fekete bársongallérú ministerbe búni, mely ön előtt
szokatlan öltöny miatt természetesen el kelle ön becses figyelmét
veszítenem. Alig várám tehát a tavaszt, hogy ismét szürke zsákká
változhassam, s elhiheti ön, hogy soha nem vágyott még politikus annyira
miniszterré lenni, mint én miniszteri bőrömből kibúni. De az idő ellenem
esküdött, s béketürésemet oly kemény próbára tette, hogy akár fővárosi
szinházigazgatónak is beállhatna, mert hideg esők és jeges szelek oly
sűrűn váltogaták egymást, mint a nemzeti színpadon «Beatrice», «Bájital»
s más ily «új» operák, miket már a vargainasok is igen meghatóan
fütyölgetnek az utczán. Türelmem gyöngülő fonalát tehát toldozgatni
kényszerülék, hogy végkép el ne szakadjon, s míg ezen nem annyira
mulatságos, mint inkább tősgyökeres magyar foglalatosságban úgy
gyönyörködtem, mintha házam födele égett, engem pedig akasztani vittek
volna, az alatt ismét új «Torzképek» jelentek meg öntől, azon fogadás
mellett, hogy soha nem fog többé afféléket írni. Uram, ez valóságos
mennykőcsapás volt rámnézve. Tehát nem fogom többé tetteim leirását
olvashatni! Ezen rémes gondolat éjjel-nappal szünet nélkül ostromlá
agyamat.

Uram, ön e fogadása által iszonyú csapást irányzott szegény fejemre,
mert tudja meg ön, hogy valamint a kicsirázott kukoricza fölfelé hajtja
csemetéjét, úgy a fölizgatott hiúságot és dicsvágyat sem fojthatni le
többé a kebel igénytelen mélyébe honnan az fölfakadt, hanem szabad utat
kénytelen annak adni a gyarló ember, egészen föl a felhőkig, habár
útközben sárkányokkal és mennykövekkel kellene is találkoznia.

Sokáig tusakodám magammal, hogy mihez kelljen most már fognom s végre
azon bölcs határozatra juték, hogy ugyan mért ne irhatnám le én magam
kalandimat, ha más nem tartja azokat e kitüntetésre méltóknak? Ezt
szerénytelenségnek tartám ugyan eleinte, de csakhamar ellenkezőről
győződém meg, miután meggondolám, hogy legnagyobb, sőt mondhatnók: mesés
nagyságú politikusaink is többnyire csak magokról irogatnak, még pedig
nem is tényeket, hanem puszta okoskodásokat, miből végre magok sem
tudnak kigázolni s a legfigyelmesb olvasó sem bir kiokosodni.

Eh, gondolám tehát, én bizony magam irom le kalandimat s e gondolat
annyira megnyugtatá kedélyemet, hogy a legközelebb éjjel oly mélyen
elaludtam, mintha a keresztes háborúk idejében éltem, vagy valamely
tudós értekezés fölolvasására figyeltem volna azon árnyék elméleti
szabályairól, mely falba vert vasszeg által nappal és holdvilágnál
okoztatik. Hogy álmaim új tervem létesítése körül forgának, az oly
természetes, hogy alkalmasint említnem is alig szükséges, mert a hiúság
ördöge mindig munkás s ha csak egyetlen hajszálánál ragadhatja is meg
áldozatát, bizonyosak lehetünk benne, hogy soha nem fogja azt többé
elbocsátani.

Álmomban megjelent tehát előttem e gonosz szellem s oly gúnyosan tekinte
rám, hogy színpadon is bizonyosan nagy hatást okozott volna. Azután
szarvait és frakkja végét, vagy legyezőjét, már nem is tudom mi volt
tulajdonkép, részint negédesen rázá, részint pedig kedélyesen s mintegy
bátorítólag csóválván, így szóla:

– Ki vagy?

Homlokomat verejték árasztá el s csak remegve birám e szókat kimondani:

– A szürke zsák.

– Tudtam.

Hm! gondolám magamban, ha tudtad, tehát mért kérdeztél? Ez épen olyan,
mint midőn a talpaló csizmadiától azt kérdezi az ember, hogy mit
dolgozik. Okoskodásomat nem folytathatám, mert a gonosz szellem
csakhamar így szóla ismét:

– Fejedet nagy tervek furják, szegény halandó.

– Csak a dicsvágy.

– Fiú, te tetszel nekem.

– Örvendek.

– Jó tanácsot adok.

– Ön, és jó tanács?

– Eh, az ördög sem oly fekete, mint minőnek föstik; aztán, kurta halandó
elméd nem is láthatja át, hogy tulajdonkép mily mélyebb czélok elérését
várom jó tanácsomtól. Halld tehát. Téged kevés ember ismer,
következéskép kalandid sem igen fognak nagy érdeket gerjeszthetni. Ámde
tudod-e, hogy a titok minden emberre nézve nagy vonzóerővel bír? Látod,
neked magyar titkokat kellene irnod, mik közt aztán saját kalandid is
foglalhatnának helyet, mint jó kávé közt egy kis adag czikória.

– Oh, uram, e gondolat létesítése lehetetlen; hiszen a magyar nyilvános
életet sem igen ismerjük még, ugyan mikép férkőzhetném tehát annak
titkos oldalaihoz?

– Tekints föl; mit látsz?

– Semmit.

– Hogyan?

– Rövidlátású vagyok.

– Ah, ezt előre tudnom kellett volna, hiszen magyar ember vagy. Ülj
legyezőmre, végy papirt kezedbe, itt a toll, melynek azon tulajdonsága
van, hogy soha nem fogy ki belőle a tenta, mint a magyar politikusokéból
a franczia és angol idézés. Most írj szaporán, én pedig megragadom
üstöködet, hogy valamikép le ne essél.

A gonosz szellem tanácsát mindenben követém s alig emelkedék velem kissé
magosabbra, azonnal tükröt pillanték meg, melyen a szellem oda sugárzó
lámpájának fényénél, világosan látám e két szót ragyogni: «Magyar
titkok». A mint ezt megpillantám, bűvös tollam rögtön mozogni kezde
kezemben s villámgyorsasággal jegyzé papircsomómra a legcsodásb
eseményeket. Ez alatt alattunk iszonyú zaj támadt s leírhatlan borzadás
fojtá el lélekzetemet, midőn lepillanték. Iszonyú néptömeget láték
alattunk hemzsegni. Kajánság, rágalom, kevélység, boszú, tolvajság,
önzés, gyilkosság, kétszinűség, pártosság, szóval mindennemű gazság és
gyöngeség dúsan volt egy csoportban személyesítve, még pedig a butaság
vezérlete alatt, melynek érdemes személyesítője vízfecskendővel akará a
lámpát eloltani, hogy a «Magyar titkok» ezentúl is a büntetlenül maradás
jótékony fátyola alá rejtőzhessenek, míg a többiek lerántani iparkodtak
csekély személyemet hosszú körmeikkel. Azonban, a fölvilágosulás örök
tüzű lámpáját a butaság minden fejvíz tengere sem olthatja el s ki az
után törekszik, azt soha nem fogják elérni az ily gyáva csorda galád
körmei!

Uram, ez csak álom volt ugyan, de fölébredésemkor oly elevenen emlékezém
mindenre, hogy tüstént följegyzém magamnak mindazt, mit álmomban a bűvös
tollal írtam. Pirulva vallom azonban meg, hogy saját családi nevem alatt
nem merészlém e titkokat a nyilvánosságra juttatni, mivel féltem a
fönnebb leírt csordától, s azon borzadalmaktól is, miket egykor Zajtay
álmodott. Elhatározám tehát, hogy ezen irodalmi kisérletemet ön által
juttassam napvilágra s hogy minden veszély ellen annál inkább biztosítva
legyek, tehát valódi nevemet még önnek sem fedezem föl.

Ha ön az ide csatolt kéziratcsomót, e föltét alatt, időről-időre
füzetenként közleni szándékozik a nagyérdemű közönséggel, úgy
méltóztassék azt mielőbb megkezdeni; ellenkező esetben pedig tessék vele
befűteni.

Egyébiránt legyen ön tökéletesen meggyőződve, hogy történjék bármi, én
mindenkor változatlanul s legillőbb tisztelettel maradok a régi jókedvű

_Szürke zsák._

Válasz.

_Tisztelt Uram!_

Midőn önnek e helyen nyilvánosan felelek becses soraira, mindenekelőtt a
rám ruházott díszes czímekre nézve kell önt felvilágosítanom és
illetőleg megnyugtatnom. A kérdéses czímek közül engem egyik sem illet s
mégis mindegyiket rám illeszthetni. Ha ön e nyilatkozatomban
ellenmondást vél látni, úgy csak méltóztassék nyilvános gyűléseinken a
politikai szónoklatokra figyelni s fogadni mernék, hogy a fából csinált
vaskarikában sem fog ön többé ellenmondást látni. Állításomat azonban,
minthogy politikusnak nem születtem, alapos okokkal fogom támogatni.

Ügyvéd nem vagyok, mert rossz ügyet még soha nem védelmeztem, mit a
tulajdonképi ügyvédek épen oly értékű pénzzel fizettetnek meg maguknak,
mint a legjobbak ótalmazását; továbbá, ügyvéd nem vagyok, mert én csak
magamnak szerzek pénzt, még pedig csupán munkálkodásomnak, fájdalom!
nagyon is törvényes, azaz, igen mérsékelt kamatjából: a valódi ügyvéd
ellenben másoknak szerezget pénzt, még pedig oly roppant kamatra, hogy
nagyságához képest óriási törvénykönyvünket pehelykönnyüségű
szerelmeslevélkének kell tekintenünk; végre, nem vagyok ügyvéd, mert
engem csak akkor fizetnek, ha a pört megnyerem, azaz, ha úgy végzem a
rám bizatott munkát, miként az tőlem kivántatott: míg a valódi ügyvéd az
elvesztett pörökért is fizetést húz, sőt nem ritkán az ellenféltől is
jutalmat kap.

S mind e mellett mégis azt hiszem, hogy van okom, melynél fogva az
ügyvédi czímet bátran rajtam hagyhatom száradni. Én ugyanis ügyvédnek
hiszem magamat, mert az igazságot minden ügyben leplezetlenül kimondom s
ezt kellene a valódi ügyvédnek is teljesítni; ügyvédkedésemet én is
jól[1] megfizettetem magamnak, de mégis csak úgy, hogy védenczem, azaz
kiadóm, miattam ne jusson koldusbotra s így kellene a valódi ügyvédnek
is mindenkor cselekedni; végre, ügyvédnek vélem magamat tarthatni, mert
az irodalmi pöröket szeretem, minthogy azokban mindig az igazság marad
nyertes s ezért kellene a valódi ügyvédeknek is óhajtani, hogy nyári
jégeső gyanánt hulljon iróasztalukra a pörök halmaza.

Mi a táblabiróságot illeti, arról is oda kell először nyilatkoznom, hogy
én az nem vagyok, mert én még soha nem törekedtem embertársamat barommá
aljasítani s ezáltal tulajdon emberi méltóságomról is lemondani, azaz,
én még soha nem korteskedtem; a valódi táblabiró ellenben csak akkor van
igazán elemében, midőn ezer részeg ember által környeztetik, kik még a
napvilágot is lopótöknek nézik s aztán ily állapotban gyakorolják az
alkotmányos jogot; nem vagyok táblabiró, mert tisztujításkor csak félek,
hogy úgy ne járjak, mint az egyszeri czigány a kuruczokkal és
labanczokkal s azért szépen kikerülöm a nemes atyafiakat: a valódi
táblabiró ellenben épen ekkor keresi föl és ölelgeti őket, habár máskor
mindig zárva is előttök ajtaja; nem vagyok táblabiró, mert nincs ősi
birtokom, melynek nyakára hághatnék: a valódi táblabirónak ellenben van
ősi birtoka s így némi kis jó szándék mellett idővel még a
váltótörvényszék gyakorlati hasznait is élvezheti.

Azonban, mind e mellett is igényt vélek tarthatni a táblabirói czímre,
mert több közgyűlésen igen édesen aludtam már s bár némely valódi
táblabiró is mindig alvás által kimélné meg tüdejét; továbbá, mert én is
szeretek jól enni és inni s bár egy valódi táblabiró se birna ennél
nagyobb gyöngeséggel; végre, mert irodalmi következtetéseim és itéleteim
fölött is a közvélemény itél s bár egy táblabiró se feledné ezt, midőn
szónoklásra, vagy itélethozásra készül!

Megnyugtatván önt e részletes taglalás által, magára a fönforgó kérdésre
igen rövid leend válaszom.

Uram! ön rendkívüli bátorságot tanusít, midőn «Magyar titkok»
leleplezéséhez fog s én féltem önt, ámbár, régi közmondás szerint, a
bátrakat maga a szerencse is pártolja. Megtisztelő bizalmának azonban
teljes készséggel felelek meg, mert kéziratát végig olvasám s abban
semmi oly botrányost nem lelék, mi miatt napfényre jöttét károsnak
kellene hinnem. Egyébiránt munkáját minden változtatás nélkül közlöm s
nagy örömömre szolgáland, ha ön azt minél huzamosb ideig fogja
folytathatni. Névtitkát bátran közölhette volna ön velem, én
mindenesetre gondolatim legrejtettebb fiókjába zárnám azt; azonban így
is jól van, mert hiszen én nem vagyok politikus, következéskép nálam nem
az a fődolog, hogy ki írt vagy szólt, hanem csak az, hogy mit! Fogadja
ön szives üdvözletemet s legyen meggyőződve, hogy senki nem szereti önt
annyira, mint én.

_N. I._



I.  Titkok titka.

Mielőtt folytonosan s bizalmasan beszélgetnénk egymással, nyájas olvasó,
szükséges, hogy egymással kissé megismerkedjünk. A világ legalább így
okoskodik s mitagadás benne, a világnak e tekintetben csakugyan van némi
kis igaza, ámbár különben ugyancsak megjárná az ember, ha mindenben
vakon iparkodnék újmutatását követni. Ámde ezen ismerkedésnek ezúttal
igen nagy bökkenője van, mert én, emberi gyarlóságomnál fogva, azt
szeretem hinni, a mit óhajtok, azaz, hogy számos olvasóm leend s én
talán egyet sem ismerek közülök; pedig vajmi szerencsésnek tartanám
magamat, ha szép olvasónéimat színről-színre ismerhetném! Mivel azonban
ez, fájdalom! nem könnyen eszközölhető, tehát azt hiszem, vagy
bátorkodom alázatosan hinni, mikép politikai szónokaink beszélni
szoktak, hogy a méltányosság mostani dicső századában én sem vagyok
köteles magamat megismertetni s higyjék el, szép olvasónéim, hogy önök
mindenesetre csak nyerni fognak, ha előttük végkép ismeretlen maradok.

Azonban van mégis valami, minélfogva alkalmasint meg kell magamat
ismertetnem. Én tudniillik mások titkait akarom leleplezni s magam mégis
titok fátyolába burkolóznám? Ez megrendíti korábbi határozatomat, mert
én nem vagyok politikus, ki hatalmas beszédet mond a párviadal ellen s
egypár óra mulva már megverekedik társával s azért a titkok titkát,
vagyis születésem titkát csakugyan elmondom; ámbár megvallom, hogy kissé
nehezemre esik e gyarlóságot napfényre deríteni, mert nem tartozom azon
együgyü bangók közé, kik származásukkal kérkedni szeretnek, mivel
egyebet úgy sem tudnak magukról mondani.

Én, mikép azt a szíves olvasó már rég tudja, a Szürke zsák vagyok, de
épen nem ám valami paraszt buzászsák, hanem valódi nemesi származású s
ezt korántsem hiúságból mondom, hanem csupán azért, mivel legfőbb
feladatomnak tekintem azt, hogy mindenkor és mindenütt hű maradjak az
igazsághoz. Állításomat világosan bizonyítom be, nehogy azt higyje
valaki, mikép csak afféle mai világi nemes ember vagyok, ki azért mondja
magát nemes származásúnak, mivel atyja valamely megyében táblabiró volt.

Atyám egy valóságos nemes származású spanyol juh hátán pillantá meg a
napvilágot, gyapjúalakban ugyan, de nemes gyapjúalakban. Azért azonban
tökéletes jó magyar volt, mert már apja is Magyarországban született. A
nyáj nemes ember tulajdona volt, ki csak annyiban különbözött atyámtól,
hogy nemességét vette, míg ez születés által öröklé azt. Hogy a gyapjú
zsidó kezeibe került, azt alkalmasint említnem is fölösleges, mert
mindenki jól tudja, hogy nálunk mindenben zsidó és zsidóskodás viszi a
főszerepet. Anyám selyembogárból származott s ugyan ki ne tartaná
kutyabőr nélkül is nemesnek a selyembogarat, melynek a világ legszebb
kelméit köszönhetjük! Selyemkelmék használata mulhatlanul szükséges a
trónon, egyházban, minden hófehér vállakon és arra is, hogy hamarább
csődülethez juthassunk. Tehát a nemes gyapjú és nemes selyem a gácsi
gyárba vándorlott s belőlük, vegyítve, azon kelme készült, melyből
viszont én készültem. E szerint méltóztatnak átlátni, szíves olvasóim,
hogy én vegyes házasság szülöttje vagyok; kivételképen azonban mind a
két szülőm szokásait követém: én ugyanis oly bátor és szerelmes levék,
mint atyám és oly sokat költöttem, mint a selyembogár.

Egyébiránt: «Nevelés formálja az embert», ezt mondá egy régi magyar iró
s valóban tökéletesen igaza volt, mert ugyan mit használt volna nemesi
származásom nevelés nélkül? Vannak ugyan nemes emberek, kik azt hiszik,
hogy csak drága lovaikat kell idomár kezeibe adniok, gyermekeiket
ellenben majd felnöveszti ugyis a pénz és nemesi származás. S talán
igazok van, mert jól kiidomított lovaik díjakat nyernek a pályagyepen s
utóbb jó áron kelnek el; de ugyan hol birnának gyermekeik gyönge
lábaikkal pályázni s ugyan ki adna érettök csak egy fillért is! Én
szerencsésb valék s rövid idő mulva születésem után Leszimirszky ügyes
kezeibe juték, ki azonnal átvitt a nevelés minden szakaszán. Először is
posztónyiróhoz külde, mert ez az első elemi iskola; ebben csurgó alól
csepegő alá kerül a tanítvány s igen sok verésben részesül, mit különben
mángorlásnak neveznek. Ez minden első iskolában így megy. Ezután
kiszabattam, azaz, elhatároztaték, hogy mily alakuvá kell lennem, annak
bebizonyítására, hogy tulajdon akarattal soha nem szabad birnom. Ki ne
tudná, hogy ez egyik alapelve a legboldogítóbb nevelésnek! Végre a
tanítási elvek, czérnaalakban, minden részemet többször átjárák, hogy
befejezett tudományos egészet képezzek s utóljára gombalakban a
szükséges diplomákat is megnyerém, melyek csak arra használtak, hogy
tökéletes elkészülésemet mindenki elhigyje. Ezen nevelésem sok pénzbe
került ugyan, de hiába, a jó nevelő jól fizetteti magát.

Ime, nyájas olvasó, születésem titkát felfödözém ön előtt s most már,
miután én a legparányibb körülményt sem titkoltam el, úgy hiszem,
tökéletesen föl vagyok jogosítva, mások titkairól levonni a rejtő
fátyolt.

Még egyet. A «Szürke zsák» folytonos emlegetése talán untatni fogná
önöket, kérem tehát, méltóztassanak maguknak jól megjegyzeni, hogy
ezentúl egyszerűen csak a «Bende» nevet fogom sajátomul használni.



II.  A berettyói komp.

Nevelésem befejeztetése után három út állott előttem, melyen az
életdicsőség csúcsára kapaszkodhattam volna, tudniillik: hivatalviselés,
járdakoptatás és utazás. Sokáig nem tudék a választáson eligazulni. A
hivatalviselést magábanvéve igen szép életmódnak hivém ugyan, de annyi
ezer meg ezer hivatal közül ugyan ki tudná a legczélszerűbbet
kiválasztani? A megyei hivatal igen szép, de – nekem nem kell, mert én
mindig egyenlő vagyok s a három esztendő vége felé világért se tudnám
azon nemes atyámfiát ölelgetni, kit harmadfél év előtt lólopás miatt
becsukatni kényszerültem. A városi hivatal is derék, de nekem egyetlen
Herr Vetter-em és egyetlen Fra Mahm-om sincs valamennyi nagy városában a
szép Magyarországnak; e szerint irnoki méltóságnál bajosan birnék
magosbra vergődni. Gazdasági hivataloknál mindig csepeg valami, habár
nem csurog is, a mint mondani szokták; de ott is irnoksággal kell a
munkát kezdeni s ha az ember a tiszttartó lányát nőül nem veszi, vagy a
földesur lovait is oly tiszteletben nem tartja, mint az indusok a
braminokat, úgy bizony hálát adhat istenének, ha vénségére valamely
pipaszárnyi hosszú faluban ispánságra emelkedhetik. Még más hivatalokról
is gondolkodtam, de végre csakugyan meggyőződém arról, hogy a rendes
hivatalviselés nem nekem való, tollrágó naplopóvá lenni pedig semmi
kedvet nem érzék magamban.

Eziránt tisztába jövén magammal, figyelmemet a járdakoptatásra fordítám
s meg kell vallanom, hogy ezt igen pompás életmódnak gondolám. Mindent
tudni és látni, mi az utczákon történik s néhány nap mulva jóizüen
kaczaghatni az ujságirókat, kik csupán hallomás után beszélhetvén,
egészen fonákul írják le az újdonságokat; a szép hölgyeket
boltról-boltra kisérni, nyomról-nyomra követni, némely édes és keserű
titkocskáikat kilesni s bizonyos férjeket, vőlegényeket és szerelmeseket
annak idejében derekasan kinevethetni; az éber rendőrök fölött
részvevőleg szánakozni, midőn alvásuk közben kezeikből a pipa ellopatik:
mindez mennyi kéjjel s örömmel árasztja el az embert! De egy bökkenője
ennek is van. Minden járdával ellátott városban annyi a járdarontó
naplopó, hogy Isten a megmondhatója s így közülük kedvezőleg kitünni
vajmi nehéz. Én pedig mindenáron ki akarok tünni s kész vagyok
szakállamat földig növeszteni, ha máskép nem birom magamra vonni az
emberek figyelmét.

Hát az utazás? Ez alkalmasint a legderekabb, gondolám magamban s csak az
került még némi fejtörésembe, hogy tulajdonkép hová és mi czélból
utazzam. A magyarok ősi lakhelyének kinyomozását egyetlen lépésre sem
tartám méltónak, mert nekünk előbb arról kellene gondoskodnunk, hogy
mostani hazánkban valahára erős, kiirthatatlan gyökeret verjünk s ne
ingadozzunk minden legkisebb szellősuhogástól, mint a Tóbiás szakálla.
Külföldi szokások leirásának szinte nem vagyok barátja, miután még a
szomszéd magyar falu szokásait sem ismerjük. Vagy külföldi intézetekkel
ismerkedjem meg, hogy azokat nálunk honosíthassam? El e gondolattal!
Ismerjük meg előbb hazánk szükségeit s azután orvosoljuk saját
természetünk szerint, mert nem minden gyógyszer használ mindenütt
egyenlőn.

Eh, gondolám tehát végre, utazni fogok úgy, mikép most fiatal hazánkfiai
rendesen utazni szoktak, tudniillik, hogy utazásaimból visszatérve, így
beszélhessek:

– Ah, barátom, X… szónokunk jól beszélt ugyan, de bezzeg, midőn
O’Connellt a londoni parlamentben mennydörögni hallám!

– Ez a kis donna jól tánczol ugyan, de a párisi tánczosnők egészen
máskép bájoltak el engem!

– Sok szép vidék van hazánkban, az igaz; de, barátom, mi ez a tiroli és
svejczi gyönyörű tájakhoz képest.

Nemde dicső ez, nyájas olvasó, midőn ilyeneket mondhat az ember? Hogy
azután értettük-e O’Connellt s ébren vagy alva utaztunk-e keresztül a
tiroli és svejczi tájakon, az tökéletesen mindegy, szavaink azért mindig
egyenlő hatásuak lesznek.

Én tehát külföldre utaztam, mivel azonban elég ember találkozik
napjainkban, ki utazásait leírja, azaz könyvtárakban összeszerkeszti,
tehát én mélyen hallgatok külföldi tapasztalatomról s majd csak azokat
terjesztem elő, miket hazámban gyüjték s miknek valódi megitélésére a
külföldiekben nem csekély segélyt találtam.

Külföldről visszatérvén, mindenekelőtt néhány rokont látogaték meg az
Alföldön s onnan egyenesen Pest felé indultam, hol mint dús
tapasztalatokkal terhelt utazó, kitünő szerepet hivék a járdakoptatók
közt játszhatni. Nagyváradig lóháton kívánék haladni, hogy a szép
alföldi tájakat annál nagyobb kényelemmel láthassam.

Mindjárt első nap délután három óra tájban a Berettyó egyik ágához, vagy
talán magához a főfolyamhoz érkezém s már távolról látom, hogy a
révészek épen indulni akarnak. Lovamat tehát kissé megugratám s még épen
jókor érkezém a parthoz. A révész épen akkor akará a kompot eloldani.

– Atyafi – így szólék hozzá – én is át akarok menni.

– Majd visszajövünk – felelé nyugodtan a révész.

– Jó borravalót adok!

– Hát melyik uraságnak embere az úr?

– Én?

– Igen hát.

– Magam ura vagyok.

– És lóháton jár?

– Hát ugyan miért nem?

– Nálunk csak az urasági cselédek szoktak néha lóháton járni, mikor épen
nincs czigány a faluban, kit valahová gyalog lehetne küldeni.

– Jól van, jól, atyafi, bocsásson kend a kompba s megkapja a
borravalóját.

– Instálom tekintetes uram, nem lehet, mert ha lova egyet ugrik, bizony
mindnyájan kiborulunk; hanem majd inkább kitoljuk ennek a zsidónak a
szekerét és a tekintetes urat visszük előbb át lovastól.

– Eh, ne bántsuk a szegény zsidót, az én lovam oly okos állat, hogy
bizonyosan nem fog bajt szerezni.

– Isten neki, tekintetes uram; de hát a borravaló?

– Majd a túlsó parton.

– Jobban szeretném ám most.

– És ugyan miért?

– Hátha kiborulunk és tekintetes uram a Berettyóba vesz?

– Ne féljen kend attól, jól tudok én uszni.

– Soha bizony! Úr a tekintetes úr és még úszni is tud.

A révész sokáig csóválta még fejét s nem birá fölfogni, hogy mikép
tudnak az urak egészen az uszásig lebocsátkozni.

Lovamat a zsidó szekerének első lőcséhez köték s én mögötte, a révész
mellett állapodám meg, ámbár nagyon unszolt, hogy foglaljak helyet a
kocsiülésen, mert könnyen vízbe szédülhetnék, ha állva maradok. Úgy
látszott, hogy a jó révész sok urat látott már s azért hitt engem is oly
igen gyönge idegzetünek, vagy magyarosabban, véznadongájunak. A révész
meggyujtá pipáját s szerencsésen megindulánk.

Csak ekkor tekinték becsületesen körül s meg kell vallanom, hogy nem a
legjobban kezdém magamat érezni, midőn azon törékeny edényt
megpillantám, melyre e pillanatban halandó részeim bizva voltak. Két
korhadt vályú, melyek isten tudja hány évig szolgáltak ezelőtt valamely
tanyán itatásra a nagyszarvú gulyának, meglehetősen foszladozott
gúzszsal kapcsolatban tartatva, oly kompot képezett, melyhez képest az
úgynevezett lélekvesztő-csónakot valóságos tengeri vitorlásnak
mondhatni. Egy hosszú parasztszekér fele az egyik, fele a másik vályuban
állott s így legalább attól nem félheték, hogy a vályuk el fognak
egymástól válni, mert akkor a szekérnek is mindenestől kétfelé kellett
volna oszlani, a mi nem egykönnyen történheték meg, mert magosan meg
vala terhelve ökörbőrökkel, melyek szarvai mind kifelé állottak, mintegy
megvíhatlan sánczot képezve minden ellenséges megtámadás ellen. A bőrök
magas tetején szakállas zsidó ült, ki majd imádkozott, majd ismét a
felhőkre forgatá szemeit, hogy ugyan nem közelít-e vihar, mely őt gonosz
büzű, de azért jó nyereségű trónjától a Berettyó hideg karjai közé
sodorhatná. A zsidó kocsisa a vályú hátulján állott, hosszú póznával
tologatva előre alföldi gőzösünket s néha-néha aggályosan tekinte két
lovára, melyek mogorva tekintettel úsztak a komp után, melyhez
ellenállhatatlan erővel kapcsolá őket a kötőfék. Szegény lovak!
Bizonyosan azért nehezteltek, mivel nekik fáradságosan kelle úszniok,
míg az én lovam egész kényelemmel állott a vályú elején, ámbár
tulajdonkép ő is csak ló volt. Hja, szegény lovacskák, mondom, ne
haragudjatok effélékért, ha hosszú életüek akartok lenni itt e földön,
mert nemcsak veletek történik ilyesmi; én már oly esetet is eleget
láttam, hogy szamár ült a kocsiban és négy derék ló húzta. Kár, hogy a
szegény lovak nem érték e vigasztalásomat.

A révész mellettem állott, szinte száraz hosszú póznával kezében,
melylyel irányt adott a kompnak vagy hidasnak, mikép ő jobban szereté
nevezni. Unalomból következő párbeszédet nyiték vele:

[Illustration: Berettyói komp.]

– Régen révészkedik kend itt már, atyafi?

– Öregapám is révész volt már itt, tekintetes uram.

– És mindig ily rossz volt a komp?

– Rossz-e? Ennél még rosszabbat is láthat az úr a mi vidékünkön.

– És mégis fizetni kell rajta?

– Hát hogyne! A paraszt, zsidó, meg német fizet, de az urak szabadok, a
czigányok pedig egy nótát húznak köszönöm fejében.

– Hová lesz azon pénz, mely itt fizettetik?

– Birák uraimék szedik föl és azután beszámolnak vele.

– Hát kend mi fizetést húz?

– Csak azt biz én, uram, a mi úgy csöppen-csurran, azután meg úr dolgára
nem kell járnom.

– Nem szokták a hidast néha megvizsgálni?

– De meg ám, minden tavaszkor itt terem a törvénybiró egy pár eskütt
emberrel és a javításért fölrónak egy-két forintocskát.

– És ki viszi véghez a javítást?

– Senki.

– Hogyan?

– Nem ám! A javítás csak abból áll, hogy eskütt uraim egyet isznak, én
pedig jól tartom őket halászlével s kitatarozom a hidast, ha épen valami
baja van.

– Miért nem jelenti kend be ezen csalást?

– Ugyan kinek? Talán bizony az ispánnak? Uram fia, hiszen olyan kevély,
mint az egyszeri béka.

– Hát miből állott az egyszeri béka kevélysége?

– Azt beszélik biz arról, tekintetes uram, hogy egyszer lovat patkoltak
a falu végén; a béka ezt meglátta és annyira elbizta magát, hogy
előugrott lukából s oda tartotta körmös lábát, hogy őt is patkolják meg.

– Mégis csak szólni kellene kendnek valakivel?

– Nem én, uram, mert jól ismerem én a világ mostani forgását. Mindig ezt
mondta nekem megboldogult apám, az isten nyugtassa meg szegényt! Gergely
fiam, ha csalást látsz, hallgass vele és gondold meg, hogy a sas nem
bünteti meg a kányát, ha a tyukot elviszi, mert ő maga meg a bárányt
ragadja el. Én becsületes ember vagyok, a mennyire lehet, de más dolgába
nem avatom magamat. Azt tartom én, édes jó uram, hogy: ne szólj nyelvem,
nem fáj fejem.

Már megnyitám ajakimat ezen erkölcsös párbeszéd folytatására, midőn
siralmas hangon ejtett szavak hatottak a füleimbe:

– Nagyságos uram, nagyságos uram, segítség! Bizony isten, mindjárt
megesz!

Föltekinték s látám, hogy a szegény zsidó majd leesett bőrös trónjáról
szörnyű rémületében. S mi ijeszté őt meg annyira? Lovam, hihetőleg
unalomból, első lábait a rúdszegre tevé s farkasszemet kezde a szegény
zsidóval nézni.

– Ej, ne féljen kend, lovam jobb ételre szokott.

– Talán bizony korpát szagolt Iczik gazdauram fejében.

– Az én nevem Móricz.

– Mindegy az, mégis csak Iczik kend azért, mert zsidó.

E rövid szóváltás után lovam ismét leereszté lábait, a nyugalom helyre
állott és mi kevés pillanat mulva szerencsésen partra érkeztünk, hol a
révész, megkapván tőlem az igért borravalót, azonnal a zsidónak is
nyujtá hólyagos markát.

– Isten áldja meg kendet, révész gazda, sok szerencsét kívánok.

– Hohó, nem oda Buda! Csak fizessen kend Iczik gazda.

– Fizessek?

– Biz úgy ám.

– De ugyan mit fizessek?

– Hogy mit? Hát két ló, két ember és egy szekér után hat garast.

– Hat garast?

– Annyit hát.

– Merkverdig! Hogyan fizessek én most hat garast, derék becsületes
révészgazda, mikor én már fizettem.

– Nekem?

– Kendnek ám, még a túlsó parton; talán a nagyságos úr is méltóztatott
kegyesen látni.

– Én nem láttam.

– Csak fizessen kend, mert mindjárt lekötök egy marhabőrt a szekérről.

– De nekem mégis úgy tetszik, hogy én már megfizettem kendet.

– Utoljára mondom, Iczik gazda, fizessen kend, különben –

– Na na, révész gazda, itt a pénz; hiszen én nem akarok csalni, de azt
gondoltam, hogy már kifizettem kendet.

E szerint a béke helyre állott s a zsidó kocsisa befogott, miután
lovairól a nadályokat leszedé, melyek a Berettyóban rájuk tapadtak.



III.  A bőrös zsidó.

A fönnebbi nevezetes események után kényelmesen lovamra vetém magamat s
a mocsáros vidéken lassacskán tovább kezdék haladni; most azonban már
nem egyedül, mert Móricz zsidó, vagy Iczik gazda, szorosan mellettem
lépegetett, míg fölhalmozott szekere nyikorogva baktatott utánunk. E
ragaszkodást kissé gyanusnak kezdém tekinteni ezen elhagyatott vidéken,
főkép, miután látám, hogy a zsidó kocsisa alig birá levenni műismerő
szemeit szép lovamról s többször tekinte körül az egész tájon, mind
tulajdonkép mulhatlanul szükséges lett volna; aggályomat azonban
csakhamar kinevetém, miután meggondolám, hogy derekasan föl vagyok
fegyverkezve s különben is, hatalmas testi erőmnél fogva, nem egy
könnyen lehet okom tulajdon árnyékomtól megijedni. E gondolatimat a
zsidó következő szavai szakaszták meg:

– Bizony szép állat!

– Melyik?

– Melyik? Lehet-e itt másról szó, mint a nagyságos úr lováról. Száz
aranyat testvérek közt megér.

– Ötszázért vettem.

– Elhiszem, oh elhiszem! Nem is mondottam még ki utolsó szómat. Ha
nagyságod alkudni méltóztatik, én…

– Nem eladó.

– Oh, elhiszem! Ki is tudna ily gyönyörű állattól megválni?

– Kend úgyis csak bőrét tudná használni.

– Oh, tekintetes uram, nem voltam én mindig bőrszedő zsidó! Az én nevem
jó név volt, de most már annyira sem becsülik, mint a görbe kigyóét.

– Talán valami nagyszerű bukás érte kendet a spanyol zendülés miatt?
Külföldi kötelezvényekkel kereskedett, Móricz gazda, nemde?

– Nagyságod gúnyolódni méltóztatik.

– Nem mondaná el kend tehát őszintén korábbi sorsát s mostani
helyzetének okait?

– Oh, nagyságos uram, fájdalmasan esik ezt elmondanom.

– Egy-két aranyat nem sajnálnék a történetért, ha érdekes, mert nagyon
unatkozom.

– Nagyságod oly csodálatosan uralkodik fölöttem, hogy nem tagadhatom meg
kívánságát. Csak ez az, mi szólanom parancsol s korántsem a három arany.
Nemde, három aranyat kegyeskedett nagyságos uram igérni?

– Ám legyen; de őszinte lesz-e, Móricz gazda?

– Mint a tiszta víz, melyet Mózes vesszeje a kősziklából fakasztott.

– Tehát dologra.

– Nagyságos uram bölcs és tanult úr s bizonyosan tudni fogja, hogy
nekünk igen jó új törvényünk van most, mely váltótörvénynek neveztetik.

– Igen, csak tovább.

– Ezen törvény sok szegény zsidót meggazdagított már, mert annak segélye
által a legnagyobb kamatot is bátran és pontosan be lehet hajtani.

– E szerint hát kend is uzsoráskodott?

– Merkverdig! Ugyan kérem, nagyságos uram, micsoda az uzsora? Ha én
tőlem valaki az ökörbőrt ötven forinton veszi meg, midőn az csak huszat
ér, tehetek én arról? Nyakába kötöm én neki bőrömet? Az uraságoknak oly
drágán szabad vásárlani, mikép nekik tetszik.

– Tehát a pénz is bőr?

– Az mindegy, drága nagyságos uram. Az én pénzem drága, nagyon drága,
mert a zsidó igen nehezen jut pénzhez.

– Ám legyen! Tehát mi baja volt kendnek a váltótörvénynyel?

– Mindjárt elmondom. Hét esztendős koromban három huszast adott kezembe
az atyám s ezen kis pénz nagy áldást hozott rám. Alig léptem át
negyvenedik évemet s már közel állottam a százezerhez. Ekkor a
nagyravágyás ördöge megszállá lelkemet s én egyszerre akarék dúsgazdaggá
lenni. Minden oldalról pénzt szedtem föl, sokkal többet, mint a mennyit
egész kereskedésem megért és ez könnyen ment, mert váltóim nemcsak
Pesten, hanem az egész környéken is tiszteletben állottak.

– S mire való volt e sok pénz?

– Mindjárt elmondom. Midőn az idő közelített váltóim kifizetésére, egy
jó barátomnak százhuszezer forintról adék váltót, még pedig lejárt
fizetési határidővel. Barátom azonnal föladott a váltótörvényszéknél,
boltomat becsukatá s áruimat eladatá. Ekkor hitelezőim is fölébredtek
ugyan, de természetesen, már későn, mert vagyonom azon százhuszezres
váltó kielégítésére is alig terjedt. Fogásom tehát szerencsésen
sikerült, mert jó barátom becsületesen kezeimbe adá az áruimból kapott
pénzt s én háromszázezer forinttal terhelten szerencsésen elhagyám
Pestet.

– Hiszen ez valóságos lopás volt!

– Kérem alázatosan, nagyságos uram, darab ideig magam is azt gondolám és
kissé irtóztam tőle; de miután látám, hogy e fogást többen gyakorolják,
tehát nem birtam a kisértő ördöggel daczolni.

– És hová tette kend a sok lopott pénzt?

– Hová tettem? Bár tettem volna inkább a földbe, vagy költöttem volna el
az emanczipatióra, ha találkozék valaki, ki azt tőlem elfogadja; de én
mind ezt nem tevém, hanem tárczámba zárám pénzemet és hitetlen feleségem
ellopta és megszökött vele!

– Tulajdon felesége?

– Igen, tulajdon feleségem, ki oly szép volt, mint Rachel s oly fiatal,
mint a tavasz kezdete.

– Nyilván mást szeretett a szép menyecske?

– Alkalmasint, de én soha nem gyanakodtam ellene.

– Az igen természetes, mert az effélét mindig a férj szokta utoljára
megtudni.

– Sokáig kerestem őt, de nem juthaték nyomába. Végre szakállamat
megnövesztém, néhány megmaradt gyürümet eladám, kocsit, lovakat vettem s
most ismét alant kezdem a kereskedést.

– Nem ártott a leczke a csalásért, jó Móricz gazda.

– De mondhatom is, nagyságos uram, hogy most már csupán becsületes
utakon járok.

– Legjobb is az.

– Szabad már most alázatosan kérnem a négy aranyat?

– Négy aranyat?

– Igen, a mit kegyesen igérni méltóztatott, nagyságos uram.

– Ej ej, Móricz gazda, hát ez a magasztalt becsületes út? Hiszen én csak
hármat igértem.

– Merkverdig! Én akár meg mertem volna rá esküdni, hogy négyet.

– Bizony csak három volt az, Móricz gazda. Itt van.

– Köszönöm alázatosan.

– Sokáig volt nőd a szép… mi is volt a neve?

– Eszter. Csak négy hónapig éltem vele egy födél alatt.

– Irja le kend előttem körülményesen a szép tolvajt; én sokat
járok-kelek s lehet, hogy valahol nyomába akadok.

– Mellemen van arczképe, méltóztassék megtekinteni.

– Szép, valóban, csodaszép; most már nem csodálom, hogy talált férfit,
ki jobban megérdemlé szerelmét, mint kend.

– Pedig mint szerettem!

– Régen szökött el?

– Két év előtt.

– Hol lakik kend most?

– Micsoda? Nagyságos uram talán méltóztatik…

– Azt gondolod, hogy elárullak? Ne félj, bizalmadat pénzen vettem meg,
elárulásodat tehát csalásnak kellene tartanom. Nyugodt lehetsz.

– Közel lakom Czibakházához s csak ott méltóztassék utánam a korcsmában
tudakozódni, ha talán hirt hallana nagyságod gonosz feleségemről.

– Jól van.

– Szabad kérdeznem, hogy hová méltóztatik most utazni?

– Pestre.

– Pestre? Lóháton? Ez igen nagy munka.

– Csak Nagyváradig nyargalok, onnan pedig gyorskocsin folytatom utamat.

– Én alkalmasint nem fogom többé látni a szép Pestet.

– Elhiszem, mert becsipnék kendet. De esteledik már az idő, sietnem
kell. Jobbítsa kend meg magát, Móricz gazda. Jó éjszakát!

– Ne méltóztassék sietni, nagyságos uram. A Körmösi csárda
kétmérföldnyire fekszik innen, elég lesz az mára, mert onnan még öt
mértföldre esik a legközelebbi falu.

– Igazán?

– Becsületemre mondom.

– Arra nem sokat építek.

– Méltóztassék kocsisomat megkérdezni, nagyságos uram.

– Jól van, tehát együtt mehetünk.

Itt vége lett beszédünknek, mert én ügetésre nógatám lovamat, a zsidó
pedig, miután néhány szót válta kocsisával, felkuporodott bőreire s
lovait szinte gyorsabb haladásra kényszeríté. Mindez nem kerülé el
figyelmemet, de pisztolyaim jó állapotban voltak s én fütyörészve
folytatám utamat és csöndes elmélkedésekbe mélyedtem, melyek részint
multamat, részint jövendőmet tárgyazák s miket a nyájas olvasó szives
engedelmével, elhallgatok, mert a multról eleget mondottam már; jövendőm
pedig annak idejében, úgy is napfényre fog majd jönni.

Egypár óráig ügeték e néma andalgásba, midőn távol kutyaugatás hatott
füleimbe. Szemeimet a nesz után irányozván, távolban világot láték
csillámlani s csak ekkor vevém észre, hogy a nap már lenyugodott, nem a
tenger sima ölébe ugyan, hanem a gőzölgő posványok lágy párnáiba.
Körülöttem bolygó tüzek emelkedtek s változatos lidérczi tánczot jártak,
mi lovamat gyakori félreugrásra birta, engem pedig óvakodóvá tett,
nehogy valamikép lemaradjak a nyeregből, mint a vasárnapi lovagok
Pesten, midőn feledékenységből azt hiszik, hogy kantár helyett rőf van
kezeikben s végighuzogatják a ló száján a kemény zablát.

A kutyaugatás mindinkább közelebbről hangzott, a bolygótüzek fényesebben
ragyogtak, a békák kedélyesen énekeltek, a bölömbikák pedig komolyan
zúgák egyhangú dalukat, míg az égen fekete felhők kezdének tornyosulni,
jelentve, hogy a forró nyári napot alkalmasint viharos éj fogja követni.
Midőn a csárdához érkezénk, már egészen fekete volt a láthatár s a
távolból egyes szélsuhogások zúgtak végig az árva magányon, mik közé
tompa moraj vegyült néha, minőt távol mennydörgés szokott okozni. A
teljesen beállott sötétség miatt csak annyit láthaték, hogy a csárda
dombon áll s körülötte legparányibb nyoma sincs a kerítésnek. A nagy
komondor morogva csóválá bozontos farkát a zsidó és kocsisa körül s
ismeretségben látszott velük állani.

Mindez nem nagy vigasztalásomra szolgált ugyan, azonban a sötétségben
badarság lett volna tőlem az ingoványos lapályon tovább tévelygeni s
azért csakhamar elhatározám magamat és lovamról leszállottam. A zsidó
akkor már kengyelemet tartá s nagy alázatossággal szóla:

– Csak méltóztassék besétálni, nagyságos uram, én majd a nyerget utána
viszem, a lóról pedig kocsisom becsületesen gondoskodni fog.

– Jól van, Móricz gazda, jól; köszönöm szivességét. Csak pisztolyaimat
veszem magamhoz, mert azok nélkül nem szeretek ily elhagyatott csárdába
lépni.

– Ah, nagyságos uram jól föl van fegyverkezve, a mint látom; már ez
derék, ámbár itt ugyan nincs mitől félnünk. A csárdás igen becsületes
ember, egy év óta majd minden héten betérek én Marczi gazdához s még
legkisebbet sem láttam, mi gyanura szolgáltatott volna alkalmat.

– Annál jobb, ha úgy van; fegyvereimet nem szeretem használni, de azért
csakugyan mindig tökéletesen el vagyok rá készülve s mondhatom, hogy
életem mindenesetre nagyon sok vérbe kerülne.

– Isten mentsen, nagyságos uram, már szinte félni kezdek; azonban, még
egyszer mondom, hogy nincs mitől tartanunk.

Ez alatt a zsidó lecsatolá nyergemet, én pedig pisztolyaimat keblembe,
vagyis tulajdonkép oldalzsebembe rejtvén, útitáskámat karomra vevém s a
zsidó kiséretében a csárdába léptem.



IV.  A zsiványfészek.

Átlépvén a küszöböt, konyhában látám magamat, melynek tűzhelyén vígan
pattogott a lángra éledt száraz nád s rókával fenyegeté a lomhán
nyújtózó nagy macskát, mely igen epedve tekinte a lángok fölött függő
vasbográcsra, melynek illata engem is kibékíte némileg a rozzant
csárdával. A tüzet álmos szolgáló élesztgeté, kinek vénségét csak
rútsága haladá meg; a zsidóra azonban bizalmasan hunyorgott s mintegy
magasztalólag szóla:

– Mégis csak derék ember kegyelmed, Móricz gazda, mindig hoz nekünk
valamit.

A zsidó arczán bosszúság látszott átvonulni, mely azonban csakhamar
gúnyos vigyorgássá változott, mit e szókkal kisért:

– Ezúttal csak e lóostort hoztam számodra, mert, úgy hiszem, nem ártana
lomha csontjaidat kissé megfrissíteni. Lódulj az ólba s adj szénát és
zabot a nagyságos úr lovának.

A leány morogva távozott s a zsidó mintegy mentegetőzve fordult hozzám,
mondván:

– Hóbortos vén cseléd ez, nagyságos uram, de nagyon hű s azért mindent
eltürnek neki. Méltóztassék a szobába lépni, ott kellemesb tárgyat
fogunk látni.

– Azt nagyon óhajtom, mert ezen konyhai doromb boszorkánynak is
beillenék.

Ezúttal csakugyan nem hazudott a zsidó, mert a csapszobában oly csinos
menyecske ült a hosszú asztal mellett, hogy pesti kávésnő szerepét is
bízvást magára vállalhatná. Karjain mintegy fél éves gyermeket tarta s
oly édesen pillanta a kis alvóra, hogy, pirulva vallom meg, szinte
féltékenyen és irigyen tekinték a mogorva kifejezésű, de egyébiránt
csinos fiatal férfira, ki a menyecskével szemközt ült s bizonyosan férje
volt.

– Sok jó estét, szép asszony, – szólék nyájasan a piruló menyecskéhez –
kaphatok-é szállást s egy pár falatot a füstölgő bográcsból?

– Szívesen, tekintetes uram, ha szegény hajlékunkkal megelégszik, –
felele mosolyogva s mégis nem minden aggály nélkül a menyecske.

– Reménylem, hogy szegény legények nem járatosak ide?

– Talán csak nem tart az úr engem orgazdának? – szóla nem minden
durvaság nélkül a csárdás, ki eddig néhány szót váltott a zsidóval.

– Isten mentsen! Ilyen szép asszonyka csak böcsületes embert szerethet.

– Még kevélylyé teszi a tekintetes úr a feleségemet az efféle mézes
szavakkal. Asszony, láss az étel után.

A menyecske sajátszerű aggályos tekintetet vete rám, mi gyanúmat nagy
mértékben nevelé s gyermekét a sarokban álló ágyra tevén, távozott. Én a
lóczának azon részére települtem, mely az ágyhoz legközelebb állott s
végig jártatám szemeimet a meglehetősen tágas szobában. Egyik szögletét
a nagy mennyezetes ágy foglalá el, melyen most a gyermek alvék, a másik
szögletben terjedelmes búbos kemencze állott, rácsozattal s paddal
kerítve, míg a harmadik sarokban létra volt a falhoz támasztva, mely a
padlásra vezete, végre, a negyedik szögletben a pinczeajtót pillantám
meg s azon saroktól egészen az ágyig hosszú tölgyasztal állott, mindkét
oldalán lóczákkal ellátva. A csárdás a pincze ajtaja mellett ült, tehát
velem épen szemközt, a zsidó pedig jobb oldalán foglalt helyet, s ha nem
csalatkozám, többször jelbeszéddel iparkodék őt útitáskámra vagy
személyemre figyelmeztetni. Ennek sikerével azonban alkalmasint nem
elégült meg, mert kevés pillanat mulva így szóla a csárdáshoz:

– Marczi gazda, megvan-é még a kelmed sárga csikaja, melyre egyszer már
alkudtunk?

– Meg bizony.

– Szeretném megvenni lógósnak, mert az én tátosaim már alig bírják a
terhet. Nézzük meg, ha nem sajnálja kelmed fáradságát.

Móricz gazda be sem várá a csárdás válaszát, hanem azonnal az ajtó felé
indult s a mogorva férfi minden késlekedés nélkül követte őt. Most látám
csak, hogy a csárdás széke mögött két pisztoly s egy hatalmas ólmos
fütykös függött a falon, még pedig oly alant, hogy azokat rögtön
lekaphatá. Talán nemes ember, gondolám, s tisztújításokra jár, hol az
efféle fegyvereket igen jól használhatni. De hátha zsivány? Ej, majd
elválik!

Még egyszer gondosan körültekinték, de semmi gyanúst nem pillanték meg;
egy kis tükör, néhány légypettyes kép a falon, melyek Genovéva érzékeny
történetét ábrázolák s a debreczeni kis kalendáriom, mely a valóságos
álmoskönyvön hevert az ablakban, ez volt minden, mit láthaték; sőt mi
több, az ágy mellett szenteltvíz-tartó, feszület és olvasó is függött.
Ennek megpillantása meglehetősen lecsöndesíté gyanakodó kedélyemet s már
épen egy üveg pezsgőt akarék kivenni útitáskámból, a szép menyecske
fölvidítására, midőn ez rögtön a szobába lépett s halálsápadtan e szókat
mondá:

– A tekintetes úr oly nyájas, oly fiatal, oly – szép; – tevé hozzá
szemérmesen – hagyja el házunkat minél előbb. Többet nem mondhatok és
utóbb nem is segíthetek.

E szók után villámgyorsan tünt el ismét vissza a konyhába s hangosan
énekelni kezde.

Megvallom, hogy ezen most már váratlan nyilatkozat kissé megdöbbentett s
gondolkozóvá tett. Már szinte hajló valék lovamat megnyergelni s gyors
lábaira bízni ügyemet; de csakhamar meggondolám, hogy a csárdás, zsidó
és kocsisa ellen szerencsés sikerrel ótalmazhatom magamat; ha pedig
többen találnának jönni, akkor a szabadban, ismeretlen vidéken, még
nagyobb veszélynek tenném ki magamat. Maradásra határzám tehát magamat.

Ekkor a zsidó és csárdás ismét beléptek s ugyanazon pillanatban magosra
lobbanó lángoszlopot pillanték meg az ablakból és csodálkozva szólék:

– Gazda, tűz van.

– Tudom.

– Mit jelent ez?

– Egy kis törmeléket gyújtottam, hogy öcsém a marhákat haza hajtsa, mert
alkalmasint kemény égiháborunk lesz ma éjjel.

– Csak a menykő le ne üssön!

– Feküdjél bőreidre, úgy bizonyosan nem keres föl.

– Hát van-é jó bora, gazda?

– Annak csak jól esik, a ki jobbhoz nem szokott.

– Lássuk hát, milyen.

A csárdás bekiáltá a vén cselédet s rövid idő mulva három boros palaczk
állott előttünk, melyek egyikéhez Móricz azonnal derekasan hozzá látott.
Jó kedvet mutatva, így szólék a zsidóhoz:

– Mit látok, Móricz, kend iszik?

– Hát ugyan miért ne innám?

– Hiszen nem kóser.

– Ohó, nagyságos uram, mi zsidók nagyon magyarosodunk már s a szalonát
is megesszük, hát a bort ugyan miért ne innók, ha jó!

A zsidó tovább csevegett még e hangon s ez alatt a cseléd fölterített s
párolgó nagy tálban az ételt behozá. A menyecske is megjelent s helyet
foglalt férje mellett. Arcza igen halvány volt s férjének szemeit
gondosan kerülni látszék, ámbár különben ajkaira nyájas kifejezést
erőltetett.

– Hát mit eszünk, szép menyecske? – kérdém vidor hangon.

– Juhpaprikást vargányával, – felele a csárdásné.

– Ezt még nem ettem ugyan, de előre is tudom, hogy jó.

– Már az igaz, feleségem nagyon jól főz s majd meglátja a tekintetes úr,
hogy ennél jobbat soha nem eszik többé.

– Az könnyen megeshetik, kivált ha ezen éjjel hirtelen meg találnék
halni.

– Nagyságos uram jó erővel bír s nem igen könnyen fog meghalni.

– Már az igaz, hogy ugyancsak derekasan meg fogok vele birkózni; de
utoljára bizony mégis erőt vehet rajtam.

– Úgy van, mert a halál ellen nincs orvosság.

– Ej, ne beszéljünk halálról, hiszen egészen elszomorítjuk azt a csinos
kis gazdasszonyunkat; hát mi a neve, galambom?

– Juci.

– Szép név. Az isten éltesse!

– Köszönöm alázatosan.

– Egy szót mondok, gazda, kettő lesz belőle. Kelmetek engem szívesen
fogadtak; szeretném, hogy megemlékezzenek rólam. Én nőtlen és gazdag
vagyok, adják nekem gyermeköket, és…

– Fiamat-é? Inkább mind a két szememet, jó uram!

– Tehát fiú? Annál jobb, oly derék legényt nevelek belőle, hogy
huszárkapitány lesz, mire először beretválkozik.

– Már uram, királynak sem adnám én a fiamat s majd csak magam is talpra
esett legényt faragok belőle.

E pillanatban élénk nyerítését hallám lovamnak s a zsidó így szóla:

– A nagyságos úr lova is érzi már a mennydörgést!

– Csalatkozik, Móricz gazda, jobban ismerem én paripámat; bizonyosan
lovak közelítését érzi.

– Vagy talán inkább marháimét.

A zsidó és csárdás gyanúsan pillantának egymásra s néhány percz mulva
vágtató lovak dobogását hallám.

– Gazda, lovak közelítnek.

– Talán utasok.

– Vagy szegény legények.

– Meglehet.

– Hát kend mit gondol, Móricz?

– Csak azt, hogy bőreimet nem féltem.

– Féltsd tehát saját bőrödet, gazember!

– Hogyan?

– Gazda, imé látod, gyermeked karomban van s pisztolyom csövét
halántékára irányozám. Menj, utasítsd el a zsiványokat, különben fiad
tüstént szörnyet hal. Arczát fejemhez emelem, ki rám lő az ablakon, az
fiadat találja.

A csárdásné szó nélkül térdre borult előttem, férje dühösen ugrott föl
helyéről, elkékült ajkai remegtek s első pillanatban ő sem juthatott
szóhoz. A zsidó azonban nem rémült meg oly nagyon s lerántván a falról
az egyik pisztolyt, hidegen szóla:

– Legyen kelmed nyugodt, gazda, csak a hasába lövök s a gyermek ép
marad.

A menyecske azonban rögtön felegyenesült, tárt karokkal elémbe állott s
kétségbeesett tekintetet vete férjére, ki azonnal a zsidóra ugrott,
kezéből a pisztolyt kicsavará s úgy fejbe sujtá gombjával, hogy Móricz
eszmélet nélkül az asztal alá terült. Ezután szó nélkül kirohant a férj
az ajtón, s épen jókor, mert a lovasok már a ház elébe érkeztek.

Az asszony tüstént párnákat szedett ki az ágyból, a két ablakot betömé
velök s a másik pisztolyt a falról lekapván, e szókkal fenyegeté az
asztal alól kibuvó zsidót:

– Móricz, ha csak kezét is meri mozdítani, azonnal főbe lövöm kendet.

A zsidó mogorván foglalá el korábbi helyét s e szókat dünnyögé:

– Ostoba pimaszok, oly fiatalok vagytok még s egy haszontalan poronty
miatt ily kövér prédát akartok elszalasztani. Várhattok, míg én nektek
ismét vadat hajtok konyhátokra.

– Bár soha ne láttunk volna, czudar csábító, te rontottad meg férjem
szívét!

A zsidó gúnyosan kaczagott s arcza ördögi kifejezést öltött. Apró sárgás
szemei tüzet szórtak ránk, hosszú orrának nyilásai kitágultak, pittyedt
ajkai görcsösen mozogtak s szürkülő haja és szakála illő rámát képezett
e pokoli képhez.

A ház elől heves szóváltás hangzott be, melynek igen hangosnak kelle
lenni, minthogy még a dúlni kezdő viharon is áthatott. A gyermek ez
alatt folyvást aludt s mosolygó ajkairól el kelle szemeimet fordítani,
ha az érzékenységet ki akarám kerűlni, mely mulhatlanul halálomat okozta
volna.

Mintegy óranegyedet tölténk el ezen iszonyú helyzetben, midőn végre az
ajtó megnyilt s a csárdás belépett. Arcza nyugodt vala, de egyszersmind
legnagyobb elszántság félelmes jeleit mutatá. Néhány percz mulva így
szóla hozzám:

– Uram, most nyiltan kell egymással szólanunk. A tornáczban nyolcz
fegyveres czimbora áll, sok szómba került, míg lecsöndesíthetém őket.
Tessék szólani, mit kiván tőlem az úr?

– Hajnalkor, egészen fegyvertelenül, lóra ül kend, én pedig utána
lovaglok, a gyermeket karomban tartva; mihelyt faluhoz érünk, azonnal
visszanyargalhat kend fiával.

– Egy pár óra mulva aztán itt lesznek majd a nemes vármegye katonái,
hahaha!

– Oh, a tekintetes úr bizonyosan nem árul el bennünket!

– Asszony, hallgass! Uram, mit szól erre?

– Azt, hogy nem árullak el.

– Esküdjék meg a feszületre.

– Esküszöm!

– Jól van.

A férj távozott s kevés pillanat mulva cselédével tért vissza, ki által
néhány kanta bort külde ki a czimboráknak. Azután így szóla hozzám:

– Minden rendén van. Négy tinót igértem a czimboráknak s ők mindenben
megegyeztek.

– Jól van. Most kötözze kend meg a zsidót.

– Miért?

– Mert annak nem hihetünk. Azután hagyja el kend a szobát, én majd
bezárom az ajtót s az asszony szükség esetén félelem nélkül ápolhatja a
gyermeket.

– Ezt is megteszem.

A zsidó iszonyú káromlások közt megkötöztetett, az asszony bezárá az
ajtót s én átadám neki a gyermeket, pisztolyaimat asztalra tevém s az
asszony minden mozdulatát gondosan őrizém.



V.  Úti képecskék.

Hogy ezen éj nem tartozott életem legkellemesbjei közé, azt könnyen
gondolhatni. Künn szél és eső dühönge s a mennydörgés meghatóan zenézett
fölöttünk; a tornáczban pedig trágár dalokat harsogtattak a borozó
zsiványok, míg a szobában a zsidó mélyen hortyogott, mintha ma követte
volna el életének legmegnyugtatóbb tettét. A menyecske örömkönyeket
hullatott a gyermekre, én pedig éber tekintettel figyelék minden neszre,
ámbár néhányszor nagyon is hatalmasan kezde az álom kerülgetni, mit
alkalmasint csak velem született könnyelműségnek tulajdoníthatni.

Végre a mennydörgés mindig távolabbról hangzék s tompa morajban halt el;
a szél csak egyes rohanásokra erőlteté magát, melyek
pillanatról-pillanatra gyöngültek; az eső egészen megszünt, a menyecske
hálásan tekinte rám s szemeit örömmel fordítá rólam gyermekére; a zsidó
ásított, a komondor ugatott s a borozó zsiványok nyeregbe veték magukat
és az első pitymalattal tova száguldtak könnyű lovaikon, mintha a távozó
viharnak akarnának nyomába érni; a csárdás pedig lassan kopogtatott az
ajtón, alázatos hangon szólva:

– Tekintetes uram, a czimborák már eltávoztak.

– Mindnyájan?

– Igen.

Fölnyitom tehát az ajtót, töltött fegyveremet folyvást kezemben tartva s
a nő és férfi minden mozdulatára vigyázva. A csárdás azonban oly
töredelmesnek látszott, hogy minden veszélytől mentnek hihetém magamat.

– Uram, – szóla ismét a gazda – nyergelhetek már?

– Lehet.

– Hát velem mi fog történni? – kérdé bosszúsan a zsidó.

– Kötözve maradsz, míg a gazda a gyermekkel vissza jő.

– Merkwerdig! De fogadom, hogy megbánja nagyságos uraságod e
kegyetlenséget.

– Majd elválik, kinek lesz kettőnk közül bánkodásra oka, ha Czibakházán
tudakozódni találok utánad!

– Akkor a szép menyecskét is becsukatom.

– Gazember!

Lovam vígan tombolt a csárda ajtaja előtt s én könnyült kebellel vetém
magamat nyeregbe. A csárdás már lován ült, ingben s lobogó gatyában,
hogy láthassam, mikép csakugyan nem rejte magához fegyvert.

– Tekintetes úr, – szóla most megható hangon s nedves szemekkel az anya,
– hagyja itt fiacskámat, Marczim bizonyára nem csalja meg az urat.

– Elhiszem, jó asszonyka, de biztosítnom kell magamat, mert nem
tudhatom, hogy nem találkozhatunk-e még útközben a zsiványokkal.

Ezzel karjaimba vevém a gyermeket s vezetőmet három lépésnyi távolban
követém.

A hajnal gyönyörű volt, de – csak a levegőben, mert különben lovaink
folyvást apró pocsolyákban lubiczkoltak, miket az éjjeli zápor
árasztott; egyébiránt, ámbár a csalogányok bájteljes hangja nem volt
hallható, a zöld nadrágos körmös halak mégis igen szívrendítő dalokat
nyögdécseltek, elannyira, hogy egy kissé nagyszerű képzelőtehetséggel
akár a legelső operai próbán vélhette volna az ember magát lenni.

Alig lovagolánk egy jó órát s már fényleni látám a kelő nap sugáraiban a
közel helység tornyának csúcsát s így a gaz Móricz még akkor is
megcsalt, midőn e helységet oly távolesőnek mondá. Fél óra mulva a
kertek alatt terménk s Marczi hátrafordult, tisztelettel mondván:

– Tekintes uram, itt vagyunk.

– Jól van, – viszonzám én, nagy elégültséggel, hogy nemcsak a
veszélyből, hanem a nyugtalankodó gyermektől is végkép megszabadulhatok.
– Jól van, itt a gyermek és itt e pénzecske, jó lesz a négy tinó ára
fejében.

– Nem, uram, ezt nem fogadom el. Nem feledem én ezen éjszakát s nem
akarnék többször ily állapotba jutni. Isten áldja meg az urat, én fiatal
vagyok s fogadom, hogy böcsületes emberré leszek.

E szók alatt magához vevé gyermekét s villámgyorsan tünt el könnyű lábú
fakóján, mielőtt még szólhattam volna. Mondhatom, nem sajnálom
átvirrasztott éjszakámat, ha ez által csakugyan egy embertársamat
sikerült a böcsület útjára visszavezetnem; s hogy ez csakugyan
tökéletesen sikerült, abban pillanatig sem kétkedem, mert midőn a
természet ily nyers fiai valamire határozzák magokat, nem egy könnyen
szokták azt megváltoztatni, miben valóban sokan követhetnék őket azok
közől, kik magokat mindenben kiváltságosaknak szeretik tartani, kivevén
az állhatatosságot, melyet jobbadán csak a szótárból ismernek.

A faluban két szép tehenet vásárlék s a lelkészre bízám, hogy azokat a
Körmös-csárdába hajtassa; néhány órai pihenés után pedig utamat
folytatám, de alig értem ki a faluból, midőn a kolozsvári gyorskocsival
találkozám, melyben szerencsére még három üres hely volt s így csakhamar
szalmával kitömött párnáin ülék, lovam pedig a rudas mellett oly
meghitten ballagott előre, mintha legalább is egy véka sót ettek volna
már meg egymással. Én azonban, fájdalom, nem bírtam oly könnyen
megbarátkozni útitársaimmal, kik csak hárman voltak ugyan, de
szerencsétlenségemre mind vastagok s én, tisztelet, böcsület, de igazság
is! mindig némi ellenszenvet érzék magamban a rendkívül pohos emberek
iránt s kivételt legfölebb csak a nőknél tevék néha.

De lássuk útitársaimat. Az egyik kolozsvári hentes volt s ez mindig csak
a sertésekre és makkra fordítá a beszédet, iszonyúan dohányzott s ez
által minduntalan kiszáradó torkát folyvást pálinkával locsolá; mivel
pedig reggel, mint mondá, füstölt hagymás kolbászt evett, tehát igen
könnyen gondolhatni, hogy nem legkellemesb illat terjedt körülötte. A
másik barát volt, ki szerzete ügyében utazott s többnyire mélyen
hallgatott. A harmadikban pedig szinésznőt volt szerencsém tisztelni, ki
a debreczeni vásárra vendégszerepelni sietett; ez, mint látszék, nagyon
gyönyörködék a hentes beszédeiben, de a mellett rám is meglehetősen
kedvezőleg tekintett, ámbár az elsőséget mégis mindenesetre a hentesnek
adá. Ez férfiúi büszkeségemet kissé bántá s azért, félig bosszúból,
félig unalomból, ostromot kezdék a terjedelmes szépség ellen.

– Nagysád, – így szólék hozzá – ha nem csalatkozom, már a pesti Nemzeti
Színházban is méltóztatott játszani?

A hentes csak ifjasszonykának czímezgeté őt s a művésznő, az én
megszólításom után, mintegy feddőleg tekinte szomszédára s igen nyájasan
felém fordulván, így szóla:

– Igen.

– Talán «Esmeralda» szerepében?

– Oh, nem! Némely ottaniak irigysége miatt nem lehete abban föllépnem, s
azért nem is igen lehetett kedvem ott föllépni, ámbár a közönség
rendkívül óhajtá maradásomat.

– Bizony pedig kár az ily nagykiterjedésű színpadi tehetséget tartományi
városkákra pazarlani.

– Ohó uram, – szóla a hentes, miután ismét nagyot kortyantott – a mi
pénzünk is csak olyan, mint a pestieké. Pesti bankón is csak annyi
sertést vehet az ember, mint a kolozsvárin, vagy akár falusin.

– Igen, de a dicsőség!

– Ah, már az igaz, csak Pesten tudják a művészetet igazán méltánylani.
Nekem fáklyás zenét is akartak hozni, midőn ott vendégszerepeltem.

– Valóban akartak?

– Igen, de társnőim irigysége más gondolatra bírta az ifjúságot.

– A megtérőket illeti az örök dicsőség!

A szerzetes e szavai ugyancsak talpra estek, de a művésznő nem fogá föl
valódi értelmöket s csakhamar így folytatá beszédét:

– Csak egy nem tetszett nekem Pesten.

– Ugyan mi?

– A birálati rendszer.

– És miért?

– Az ottani bírálók igen szigorúak s kiméletlenül mondják ki az
igazságot, ha összeköttetésben nincsenek velünk. Vándorlás közben ez
egészen máskép megy; gyakran mi asszonyok is bírálatot írunk magunkról,
sugónk által letisztáztatjuk s fölküldjük Pestre a divatujságok
valamelyikébe, hol azután rövid idő mulva bírálatunk meg is jelenik.

– Ez igen kényelmes!

– És kellemes.

– Én ugyan egyetlen sörtét sem adnék a világ valamennyi magasztalásaért;
már példának okáért, mit érne az nekem, ha valaki kövérnek mondaná a
sertést, mikor még sovány?

Kocsink most megállapodott s kitekintvén az ablakon, látám, hogy tó
közepén állunk s hogy a lovak kényelmesen isznak. Kevés percz mulva
indulni akart a kocsis, de nagy bosszúságára tapasztalá, mikép a kerekek
annyira lesüppedtek az iszapba, hogy a lovak teljességgel nem bírák
bárkánkat helyéből kimozdítani. Hosszas tusakodás után hidegen jelenté a
kocsis, hogy egymásután ki kell a vízből lovagolnunk, azután pedig az én
lovamat is befogja és úgy vontatja majd ki a kocsit. Én e tervet azonnal
helyeslém s a hentes is ráállott nagy nehezen, de a szerzetes és
művésznő szót sem akart a lovaglásról hallani. Végre, hosszas alkudozás
után, abban állapodott meg a kocsis, hogy a szinésznőt kiviszi hátán, s
ezt csakugyan meg is tevé félig. Félig mondom, mert alig távozék három
lépésnyire szép terhével a kocsitól, midőn elkiáltá magát:

– Úgy segéljen, nem bírom!

– Jaj, vízbe esem! – sikolta a szinésznő; azonban, midőn ezt kimondá,
akkor már övig állott a pocsolyában. E szerencsétlenségnek azon jó
következménye lett, hogy a szerzetes is csakhamar tettre határozá magát
és egész kényelemmel a vízbe lépett, gondolván, hogy ha a gyönge nőnek
nem árt a nedves elem, úgy ő is bátran megküzdhet vele. De most új baj
támadt; alig pillantá meg a gyöngéd Esmeralda a biztosan haladó férfit s
azonnal hozzá sietett és megragadá karját, hogy vezérlete alatt
biztosabban parthoz juthasson. Ez mindazáltal kirántá magát tőle, nem
akarván oly szoros kapcsolatba jönni bűnös szinésznővel s félre ugrott;
de a szinésznő utána tipegett s így ezen kölcsönös üldözés és kikerülés
által a terjedelmes tócsa nagy részét bebarangolák, míg végre
tökéletesen átázottan, csakugyan szerencsésen partra vergődtek. E
sajátszerű vadászat kimondhatatlanul mulattató vala s a hentes vastag
könyűket hullatott az iszonyú kaczagás miatt s ezen emlékezetes szókra
fakadt:

– Kilencz hónapos malaczért sem adnám ezen dicsőséges spektakulomot!

Bárkánk, terhétől megszabadulván, szerencsésen partra vonszoltatott, de
most ismét új baj támadt. Az átázottak nem ülhettek föl vizes ruháikban,
az igen természetes vala, s a szinésznő vonakodék előttünk ruhát
váltani, a mit szinte igen természetesnek hittünk, erdőnek vagy bokornak
pedig nyoma sem volt látható. Végre abban állapodtunk meg, hogy mi, a
kocsissal együtt, a kocsi jobb oldalától tíz lépésnyire, háttal fordulva
a kocsi felé, megállunk, s egyszer sem pillantunk vissza, míg a művésznő
háromszor nem tapsol, ki az alatt a kocsi bal oldalán ruhát fog váltani.
De bezzeg a szerzetessel nagyobb bajunk volt, mert ő, nem menvén messze
útra, nem hozott magával ruhát, s így vizes ruháitól nem birt
szabadulni. Én készséggel ajánlám neki Mackintosh kabátomat, de hozzá
képest csak gyermek valék, s így ajánlatomat természetesen nem
használhatá. Végre abban kelle megnyugodnunk, hogy ezen szerencsétlen
utitársunk a külső ülésen foglaljon helyet, hol a nap jótékony sugarai
majd meg fogják ruháit lassanként szárítani. Elég hosszas szünet után a
szinésznő tapsolt, s kevés pillanat mulva tovább döczögött velünk
bárkánk, s annak idejében minden további kaland nélkül szerencsésen
Nagyváradra érkeztünk.

A szinésznő nem folytatá másnap útját, mert helyben is föl akart
néhányszor lépni, a hentes ott mulatása alatt, s így azon
szerencsétlenségben részesültem, hogy egész Pestig egyedül ültem a
terjedelmes bárkában.

Sokat beszélhetnék ugyan a rossz ebédekről, még rosszabb utakról, s
leglassúbb gyorsutazásról, de mind ez már rég elnyűtt tárgy, s azért
bátran merem reményleni, hogy a nyájas olvasó nem fog neheztelni, ha
röviden csak annyit mondok, hogy útközben sokat aludtam, keveset ettem
és mindig unatkoztam.

Esti tíz órakor érkezém Pestre, s így igen természetes, hogy a külváros
utczáiban már fia sem volt látható a lámpavilágnak. Ez azonban nem baj,
mert a mostani fölvilágosult században már úgy is sokat látnak az
emberek, mit, mint némelyek hinni szeretik, még csak álmukban sem
kellene sejteniök. A kövezet majd fölforgatá kocsimat, s ez igen
hasznos, mert ez által ébren tartatik az utas, kocsisával együtt,
következéskép mindketten illőn figyelhetnek, hogy ládáikat le ne vágják
a bakról. Az árkokban rothadó víz és szemét igen ocsmány bűzt terjeszt
és ez rendkívül hasznos, mert a faluról bejövő uraságokat arra
figyelmezteti, hogy mielőbb siessenek ismét vissza egészséges falusi
levegőjökre, hol a csődületi betegség nem érheti őket el oly könnyen,
mint Pesten. Most a belső városba érkezünk, s a kocsis oly dühösen
pattog hosszú ostorával, mintha Jerikó falait akarná ledönteni, s ez már
nem hasznos, hanem rendkívül káros, mert ekkor az utczán járó emberek
ijedten hunyják be szemeiket, hogy a kocsis meg ne foszsza őket
ostorával azoktól; hej pedig Pesten úgy is vajmi sokan hunyják be
szemeiket, kiknek fő kötelességök azokat mindenkor és mindenütt nyitva
tartani; az igaz, hogy e helyett kárpótlásul markukat mindig nyitva
tartják, no de ez már ismét nagy baj, mert hó, a kocsi megáll, s így
ezen épületes gondolatokat nem folytathatjuk. Ah, a pinczér már előttünk
áll.

– Szobát méltóztatik nagyságod parancsolni?

– Igen, a harmadik emeleten.

– Jean, szobát a tekintetes úrnak a harmadik emeleten.

Ej, ej, pinczér uram, gondolám magamban, tehát már csak tekintetes
vagyok, mivel a harmadik emeletre kivánkozom? Szegény golyhó! Hátha csak
azért megyek oda, mivel oly magosra nem hat föl annyira az utczai zaj.
Lám, lám, mi határozza meg a rangot Pesten. Kurta eszű pinczér, pedig
aranynyal verhetném ki mind a két szemedet, míg alkalmasint gyakran oly
első emeleti vendéged is találkozik, ki forintos bankóval se birná mind
a kettőt betapasztani, ha előbb könyörülő szívű zsidóhoz, vagy
keresztyén pogányhoz nem folyamodnék!



VI.  Járdai kényelem.

Másnap korán reggel, azaz nyolcz és kilencz óra közt, az álom puha
karjaiból kibontakozám és azonnal kávézáshoz láttam, mivel én kávét soha
nem szoktam inni. Ha valaki talán ellenmondást látna ezen állításomban,
annak megnyugtatására azt válaszolom, hogy mindazok, kik nem akarnak
kávét inni, a pesti vendéglőkben mindig csak kávét kérjenek, mert meg
lehetnek győződve, hogy azon fekete lében, mely elébök adatik, minden
egyéb lesz: csak kávé nem. Miután a kávét, mely nem volt kávé, megivám,
lehetőségig fölcsinosítám magamat, s hölgyszemlére indultam a
Váczi-utczába.

Útközben eszembe jutván, hogy kalapom nem a legjobb állapotban van,
boltba léptem, s legújabb divatú párisi kalapot kértem. A kereskedő
azonnal nyújta egyet.

– Mi az ára?

– Tíz pengő.

– És a honiaké?

– Öt pengő.

– Már csak a párisi mellett maradok.

E szók után kivevém tárczámat, mintha már fizetni akarnék, s e közben, a
párisi kalapra mutatván, hirtelen kérdém a kereskedőt:

– Hol készült e kalap?

– Soroksáron, Karczag gyárában.

– Ah, itt az öt pengő, mert e szerint nem párisi.

A kereskedő kissé meghökkent ugyan, de nem mert szólni. Úgy kell neki,
mért nem vigyázott jobban nyelvére. Most már egészen ember valék a
talpamon, s jó kedvvel kezdék a kényelmes, a szép, a sok pénzbe kerülő,
a pompás, a hasznos járdán sétálgatni, egyszersmind vitába keveredve
önmagammal a járda jó tulajdonságai fölött.

Így okoskodám ugyanis magamban: lám, lám, minő hálátlan és igazságtalan
emberek az ujságírók, csupa rágalommal és irigységgel van tentájok
föleresztve. Hányszor olvasám már, hogy a járdákon nem járhat az ember
becsületesen, mert a háztetőről csurgó víz mindenütt valóságos
græfenbergi zuhanyt képez őszkor, télen és tavaszkor; különben pedig
ezenkívül, ha fagy, vagy hó esik, mindig veszélyben forog az ember, hogy
lábát kitöri. E bajok miatt azután közönségesen a háziurak korholtatnak,
mintha bizony ezek minden járdakoptató kényelméről gondoskodni
tartoznának! Szegény háziurakat bizony úgy is elég teher nyomja, mert, a
hol háziur van, ott többnyire háziasszony is van, vagy legalább barátné,
valahol a külvárosban; a hol pedig efféle bútorok találtatnak, ott
mulhatlanul szükséges a bársony-püspike, tollas kalap, boglyas
pesztonka, sima selyemruha, pisze szobalány, vastag karperecz, kövér
szakácsné, fényes estély, sok mulatság, semmi gazdálkodás és számos
egyéb efféle nélkülözhetlen csekélység, melyek annyi pénzbe kerülnek,
hogy ugyancsak béketűrők és pénzesek legyenek a lakosok, ha a szegény
háziurat a csődülettől meg akarják menteni. Ugyan mikép juthatna tehát a
szerencsétlen háziur eszébe, hogy még az utczán sétálók kényelméről is
gondoskodjék? Kiki magáról, az úristen pedig mindnyájunkról! ez a bölcs
háziurak jelmondása. Egyébiránt pedig, ha a dolgot jól fontoljuk meg,
tehát igen megnyugtatva érezhetjük magunkat, mert az idézett apró
kellemetlenségek az évnek legkellemetlenebb részeiben szoktak csak
előfordulni, midőn bizony úgy sem várhat az ember sok jót. Nyáron
ellenben annyi kényelemmel kinálkozik a járda, hogy az érintett néhány
apró kellemetlenséget valóban nagyon könnyen feledhetni.

Hó, mi vala ez? Hová lett kalapom? Ah, e boltnak ernyője oly alacsony,
hogy lecsapá fejemről a Soroksáron készült párisi kalapot; de hová lett
kalapom? Ah, semmi baj! E házból kocsi robogott ki, kalapomat a lovak
kissé megrugdalák, a kerekek pedig valamennyire összelapíták. Ez egy kis
véletlenség szüleménye, de azért tulajdonkép mégis csak kalap a kalap.
Megvallom, én megjutalmaztatnám azon kereskedőt, ki legalacsonyabbra
illeszti bolternyőjének rúdjait, mert nálunk erre igen nagy szükség van.
Nálunk például sokan oly magasan hordják orrukat, hogy a csillagokat is
szeretnék vele leszurkálni, jó tehát, ha e rudak emlékeztetik őket, hogy
ők is csak porfiak. Azután e rudak nagy sötétséget okoznak a boltban, s
ez is vajmi hasznos! A kereskedő veszély nélkül szabadul meg
csempészett, vagy elavult árúitól, sok szép vevőnének pirulását pedig
jótékonyan rejti el a sötétség, midőn, sorsa fölötti vásárlásokat tevén,
néha meggondolja, hogy most ássa meg becsületének sírját. Végre, ha e
rudak magasabbra huzatnának, akkor a bérkocsisok bizonyosan alattuk
fognának a járdán vágtatni, s a gyalogosokat egészen a kocsiútra
szorítnák, míg most csak egy kerékkel ronthatják a járdát.

Hah, mi ez? Zápor szakad? Oh, nem, csak a járdát öntözik, s engem is
végig öntöttek. Szerencsére fekete nadrág van rajtam, s így nincs okom
zúgolódásra. De ezen öntözés különben is nagyon hasznos, mert háromszor
történik rendesen napjában, s így azon időben a dologtalanok mégis honn
maradnak, holott különben az egész istenadta napot a járdán töltenék el
és…

Ezer villám, most hasra estünk. Bocsánat, tulajdonkép csak én magam
estem el, s bátor vagyok reményleni, hogy a szíves olvasó nem részesült
e szerencsétlenségben. A baj így történt: egy ház előtt kocsi állott, a
járdáról korcsolya emelkedék a kocsira, melyen hordót akartak
fölhengeríteni, s én, elmélkedéseimbe mélyedvén, a korcsolyán
becsületesen keresztül estem. Más talán boszankodnék e miatt; én azonban
annyira méltányosság embere vagyok, hogy ezen teljességgel nem birok
fölindulni, sőt e bajt igen hasznosnak tartom, mert ez arra
emlékeztetheti a magyar politikusokat, hogy ne csak mindig századokra
építsenek előre, hanem lábaik alól is hengerítsék már el valahára a
gátoló göröngyöket.

De minő kiállhatlan bűz ez, mely minduntalan boszantja orromat e pompás
járdán? Ah, látom már, vannak férfiak, kik a kutyákat annyira szeretik,
hogy magukat mintegy azonosítják velök és az utczaszögleteknél s
házsarkoknál ugyanazt követik el, mit említett négylábú társaik szoktak
e helyeken gyakorolni. E gyalázatos erkölcstelenségnek is van egy jó
oldala, az tudniillik, hogy e bűz mindig arra emlékeztetheti az illető
hatóságok tagjait, hogy mégis csak ideje már fenyítőházat építtetni.
Bizony…

Hah, mit látok? Két szép hölgy, mintha ismerném az egyiket; e pompás
barna fürtök, e görög szabású gyönyörű orr, e tüzes sötétkék szemek,
keskeny piros ajkak – ezer villám, már itthon vagyok! Ez úgy hasonlít
Móricz zsidó feleségének arczképéhez, mint egyik vízcsepp a másikhoz. De
még sem, ugyan mikép merné magát Pesten mutatni, férje csalása után?
Hátha mégis! Ő szép asszony, s annálfogva bizonyos lehet az iránt, hogy
Pesten nemcsak egy hatalmas pártfogója akadhat, ha épen veszély találná
őt környezni. Meg kell győződnöm gyanításomról. Nyomban követni fogom
őt. Nem nyugszom, míg…

– Aufgschaut!

Későn kiáltottál, atyafi. Szánakozzanak rajtam, nyájas olvasók! Szemközt
velem targonczás jött a járdán, s én, a hölgyre bámulván, nem vevém őt
észre, s így a targoncza kereke igen kemény összeütközésbe jött
lábaimmal. E zökkenés által annyira elvesztém a súlyegyent, hogy kalapom
másodszor is búcsút vett fejemtől; én kiterjesztett karokkal a
targonczára borultam, mintha annak cseh tulajdonosát meg akartam volna
ölelni, s e közben a szép hölgy leirhatlanul kellemes kaczagása csengett
füleimbe. Ez azonban még nem elég; a targonczást nyomban egy derék
csizmadiainas követé, ki hosszú rúdon mintegy harmincz pár új csizmát
czipelt vállán és isten tudja, hova bámészkodott, mert a targoncza
megállapodása pillanatában, rúdja első végével oly keményen ütközött a
becsületes cseh hátába, hogy ez egyenesen rám bukott, miáltal fejeink
oly kemény összeütközésbe jöttek, hogy, a mint mondani szokták, csak az
imádság tartá össze csontjaikat. És még ez sem elég, mert ugyanazon
pillanatban, midőn a bámész, vagy kedélyesen elmélkedő csizmadiainas,
rúdjának első végével a targonczást fejemre taszítá, egyszersmind egy
hátul sietve jövő szolgáló a rúdnak hátulsó végébe ütközött, kissé
megbotlott, azaz nagyot esett, s az étellel telt edényeket, miket
kezében tarta, földhöz csapá. Szavaim nincsenek e borzasztó, s
egyszersmind igen érzékeny spektakulum illő leirására. A cseh
káromkodott, s fenyegetőzve emelé ökleit majd felém, majd ismét a
csizmadiainas felé, kinek szája majd elrepedt az iszonyú kaczagás miatt,
mely működésben számos sétáló és naplopó segíté őt. A szolgáló sírt, s e
mellett szitkozódott, mint a legelvetemültebb bakancsos, s a szétszórt
ételen néhány kutya oly barátságosan osztozott, mint jó rokonok a gazdag
örökség fölött, azaz, míg a nagyobbak kegyetlenül marakodtak, addig a
kicsinyek a birói szerepet vállalák magukra, s a legzsirosb falatokat
mohón elnyelék.

[Illustration: Járdai kényelem.]

Végre a szolgáló néhány csizmát akart elkobozni, mert erősen állítá,
hogy a csizmadiainas okozá baját; de ez a targonczáshoz, s ez viszont
hozzám utasítá őt, mert, mikép magát kifejezni merészlé, mindennek csak
az én bámészságom volt oka.

Érzém, hogy állapotom úgy bonyolódik, mint közepe felé a szomorújáték, s
látván, hogy rendőr a világért sem mutatkozik, jónak hivém a botrányt
csendesen elintézni. Öt pengő forintot nyújték tehát a szolgálónak, s
kalapom után kezdék tekintgetni, ámde annak legparányibb nyoma sem volt
látható. A nagy tolongásban bizonyosan ellopta valaki azok közül, kik
minden ily tolongást használni szoktak; pedig hányszor történik efféle
majd mindennap minden utczában! Mert és itt különös figyelemért
esedezem, Pesten mindjárt nagy néptolongás támad, ha csak egy kan légy
nyikkantja is el magát.

Lecsöndesítvén e szerint e nagyszerű utczai forradalmat, melyhez
hasonlóval most már Páris sem igen dicsekedhetik, új kalapot vásárlék, s
vendégfogadómba siettem, mert fejem nagyon fájt, s szinte érezni hivém,
hogy már dagad is.

Íme, nyájas olvasó, nemde szerfölött boldogok a pestiek, hogy oly pompás
járdán sétálhatnak, mely mindennap ennyi válogatott kellemmel
kinálkozik?



VII.  Szolgafogadás.

Sejtésem nem csalt, homlokom csakugyan tetemesen földagadt, s e szerint
több napig szobám őrzésére valék kárhoztatva. Ez már magában is elég
boszantó volt ugyan, de rám nézve most valóságos kínná vált, mert a szép
hölgy, ki miatt a bajba keveredém, s kit én még folyvást Móricz nejének
tarték, ez alatt isten tudja, hová utazhatik, vagy ha itt marad is,
ugyan mikor fog engem a véletlenség vele ismét összehozni? Orvosért
küldék, hogy hamarább hagyhassam el a szobát.

Az orvos megérkezett, körülményesen elbeszélteté magának bajomat, s
azután komolyan szóla:

– Meleg székfüfőzettel méltóztassék a daganatot burogatni.

Fél óra mulva egy fiatal orvos barátom látogatott meg, kivel szinte
közlém inségemet.

– Barátom, – így szóla a fiatal tanár, – tanácslom, ne kövesd orvosod
rendelményét.

– Hát mit tegyek?

– Jéggel burogasd a daganatot.

– Jól van.

Két ellenkező rendelmény! gondolám magamban, ugyan melyiket kövessem?
Eh, én a többség embere vagyok, még egyet hivatok, s annak tanácsát
fogom követni.

A harmadik orvos is megérkezett, s miután a két elsőnek tanácsát hallá,
fejcsóválva szóla:

– Én egyik rendelményt sem hagyhatom helyben; méltóztassék sebészt
hivatni, s a daganat körül tizenkét nadályt rakatni.

Villám és mennydörgés! gondolám, itt nehéz lesz többséget eszközlenem.
Még egyet kisértek meg, hasonszenves orvost hivatok, az legalább
mindenesetre ellensége a vérontásnak.

A negyedik orvos is bekopogtatott, s kihallgatván előadásomat, mosolygva
szóla:

– Uram, e bajért nem érdemes orvoshoz folyamodni; egy-két nap alatt úgy
is meggyógyul.

Ez az én emberem! És csakugyan igazat szólott. Kevés nap alatt nyoma sem
volt látható a daganatnak, s én jól kinevetém a fontoskodó orvosok
bölcseségét.

Először hagyván el egykor délután szobámat, kettős czélom vala; mindenek
előtt ugyanis tigrist, vagyis szolgát akarék fogadni, kit jól
leszidhassak, midőn az unalom miatt nem tudok jobbat tenni, azután pedig
szállást bérelni, hogy a vendégfogadói kellemetlen zajtól és kiállhatlan
zsarolástól mielőbb megszabadulhassak.

Tudván, hogy az úgynevezett cselédhivatalban mindenkor kaphatni
mindenféle naplopót, ki jó fizetésért lehetőségig becsületesen csalja
meg uraságát, azonnal oda irányozám lépteimet.

Várakozásomban nem csalatkoztam, a hivatalszoba minden padja és székje
el volt foglalva uraságra várakozó minden nemű és rangú cselédekkel.
Volt selyem ruhás szakácsné, ki özvegy uraknál szeret szolgálni;
bársony-ködmönkés szobalány, kinek mindig az asszony alaptalan
féltékenysége miatt kell helyét változtatnia; lefüggő hajú szolgáló, ki
rendesen a lóistállóban szokta a kutat keresni, midőn vízért küldetik;
fölserdült pesztonka, ki mindig a laktanyák körül szokott sátorozni,
mivel a kis gyermek, melyet egész nap czipelnie kell, rendkívül
gyönyörködik a bakancsosak látásában; vaskos dajka, ki saját gyermekét
három forintnyi havidíj mellett hagyja halálra koplaltatni, míg maga
húszért táplálja a másét; sovány komorna, ki a szinészetet rendkívül
bálványozza, s e szenvedélye miatt többször már vándorszinészekhez is
csatlakozott; elhízott kapús, ki mindig német játékszíni birálatokat
olvas, hogy magát a rangjához illő gorombaságban folyvást gyakorolhassa;
sima arczú, vékony lábú inas, kinek igen jól ment dolga, míg ereje
serényebben engedé szolgálata legfontosabb részét teljesítnie; bozontos
szakállú kocsis, ki azon megbecsülhetlen találmányt gyakorlá, mely
szerint még az abrakot is borrá változtatá; ökölnyi tigris, ki az evés
mesterségében ritkítá ugyan párját, de ijedtében akkor is sírva fakadt,
ha a kakas ránézett.

Ezek mind nem nekem valók, gondolám magamban, s már távozni akarék,
midőn a hivatal tulajdonosa leirhatlan nyájassággal ezen igen
természetes kérdést intézé hozzám:

– Cselédet méltóztatik parancsolni?

– Igen.

– Szobalányt?

E kérdésre valamennyi szobalány nagy készséggel ugrott föl, a mi rám
nézve igen hízelgő vala, mert a rossz világ azt suttogja, hogy a talpra
esett derék szobalányok nem szeretnek oly asszonyt szolgálni, kinek rút
férje van.

– Nem; inasra van szükségem.

A szobalányok ismét leülnek.

– Oh, tehát méltóztassék választani.

– Majd csak megmondom, milyenre van szükségem, ön azután tudni fogja,
hogy van-e nekem való embere.

– A mint méltóztatik.

– Én nőtlen vagyok, s a szó teljes értelmében magam ura, csak egy
cselédet tartok, ki paripámról is gondoskodni tartozik.

– Ez tehát hármas szolgálat.

– Hármas?

– Igen.

– Hiszen én csak magamat s lovamat említém. Hát a harmadik micsoda?

– A nagyságos asszony hiányzása.

– Ez úgy hiszem, inkább kevésbíti a dolgot.

– Talán, a jövedelmet azonban mindenesetre csökkenti, mert a nőcselédség
bőkezűségétől nagysád inasa egészen el fog esni, sőt azon
mellékjövedelemben sem részesülend, mely házas uraságoknál néha apró
titkokból szokott származni.

– Értem.

– E szerint kissé nagyobb díjban leend nagysád kénytelen megegyezni.

– Nem zsidóskodom, ha kedvem szerinti embert találok.

– Ah, mondhatom, becsületes legényekkel szolgálhatok. Íme, ezen csinos
barna fiú igen ügyes, legjobb bizonyítványokkal van ellátva és igen sok
nagy uraságnál szolgált.

– Nem kell, mert ott bizonyosan megtanulta a henyélést.

– Tehát talán ez fog tetszeni, ez már katona is volt.

– Köszönöm, ez bizonyosan még most is azt hiszi, hogy káplárján kívül
senki nem parancsolhat neki.

– Vagy amaz, ott a sarokban, az többnyire nagy vendégfogadókban
szolgált.

– Úgy bizonyosan derekasan ért is a csaláshoz; nem kell.

– Ezt is ajánlhatom, ez még nem rég van Pesten, s mindeddig csak egy
serfőzőnél szolgált.

– Szemeinek járását igen vakmerőnek tartom.

– Csak neveletlenség.

– Mi a neve?

– Tamás.

– Egy szóra, Tamás!

– Tessék parancsolni.

– Mióta szolgálsz Pesten?

– Másfél esztendő óta.

– Mindig egy helyen?

– Igen.

– Már csakugyan tökéletesen rád ismertem, te vagy az, ki mult husvét
vasárnapján a templomban kendőmet zsebemből kiloptad.

– Én?

– Igen, te.

– De már ebben nagyot csalatkozik a tekintetes úr, mert úgy segéljen,
nem voltam még Pesten templomba!

– Tehát menj helyedre. Uram, ez sem kell, mert lovamat sem bízom oly
emberre, kinek vallása nincs.

– E szerint már szinte kétségbe esem, hogy lehet-e nagysádnak emberrel
szolgálnom, mert hiba bizony mindegyikben van. Itt van még egy, kiről
semmi czégéres rosszaságot nem tudok, ez nyolcz esztendeig szolgált
Schufterle Mózes gazdag izraelitánál.

– Annál, ki megszökött?

– Igen.

– Kinek, mint mondják, igen szép felesége volt.

– Annál.

– Mi e legény neve?

– Bertók.

– Bertók, akarsz hozzám beállani?

– Szívesen biz én, tekintetes uram, ha megalkuszunk.

– Az legkevesebb, jer velem.

– Ah, örvendek, hogy mégis szolgálatára leheték nagysádnak, örülni
fogok, ha minél előbb ismét lehet szerencsém.

– De köszönöm, én nem szeretem a cselédet gyakran változtatni.

– Azaz, nem úgy értettem, én mindennel szolgálhatok; pénzzel,
bútorokkal, házakkal, sőt gazdag menyasszonynyal is.

– Azt majd csak utóljára hagyjuk.

– A mint parancsolni méltóztatik.

– Ajánlom magamat.

– A cselédszerzési díjt feledni méltóztatott nagyságod.

– Ah, igaz, itt van.

– Kérem, Bertók is úgyanannyit tartozik fizetni, pedig neki most
alkalmasint nincs pénze.

– Úgy? Tehát itt van az is.

– Alázatos szolgája; de majd elfeledém, alázatosan bocsánatot kérek.
Szolgám is szokott mindig egy kis borravalót kapni, midőn házhoz vezeti
az új cselédet.

– Hiszen ezt én magam vezetem!

– Igaz, igaz; de szolgám ez által mégis károsul, pedig ő ennek nem oka.

– Itt van.

– Köszönöm szolgám nevében. Bertók, maga is tartozik egy pár garassal
megvígasztalni Jánosomat.

– Itt van.

– Úgy lelkem, úgy.

– Jer, Bertók, különben még bőrünk is itt marad.

Ezzel távozánk. Csak az utczán néztem jól végig emberemen. Magas, vállas
legény volt s oly barna, hogy czigánynak tartám őt; eleven szemeiből
furfangosság tekinte ki, míg nagy orra s kiálló álla bátorságot
tanusítottak; egész arczkifejezése őszinte nyiltság jeleit viselé magán.
S épen ily emberre volt nekem szükségem.

Alig haladánk néhány lépésnyire, midőn Bertók megemelinté süvegét s némi
habozással szóla:

– Egy kérdésem volna.

– Szólj bátran.

– Én a zsidómat, kinél szolgáltam, nőtelen korában csak urnak, házassága
után pedig nagyságos urnak szólítottam.

– Miért?

– Mert a menyecske úgy kivánta. Most hát csak azt szeretném tudni, hogy
a tekintetes urat is nagyságos urnak szólítsam-e?

– Szólíts csak uradnak, tekintetemre és nagyságomra semmi gondod.

– Értem, uram és fogadom, hogy meg lesz velem elégedve. Hej, jól járt ám
az ur, hogy azok közül a czifra legények közül nem választott.

– Miért? Hiszen azok leginkább ajánltattak.

– Elhiszem bizony, mert azok legjobban fizetnek. És miből fizethet a
szegény cseléd? Béréből? az ám! Abból fizet, a mit lopott, vagy csalt.

– Jól van jól, csak ne dicsérd nagyon magadat, mert tudod, hogy minden
czigány a maga lovát dicséri.

– Uram, hát tudja, hogy én czigány vagyok?

– Hogyne tudnám.

– És mégis megfogadott! Na, mondom, uram, hogy már csak ezért is oly
hűséges leszek, mint a negyednapos hideglelés.

– Nem lesz károdra, fiú, ha megelégszem veled.

– Köszönöm alázatosan. De most egy nagy alázatos kérésem van ám, kedves
jó uram.

– Halljuk!

– Mióta élek, mindig csak az járt fejemben; de a zsidómat nem birtam
rávenni.

– Mondd ki hát.

– Uram, ha hátamat fölszántja, még akkor sem zúgolódom, ha ezen
kérésemet teljesíti.

– Szólj!

– Koplalni is kész vagyok, ha ezen egy kérésemet betölti, jó uram.

– Beszélj, hamar!

– Bizony isten, még porát is áldani fogom az urnak, ha…

– Eh, mondd ki már valahára.

– Hát – hát – járasson engem – vörös nadrágban.

– Megteszem.

– Paszománt is jön rá?

– Igen.

– Uram, most már kész vagyok magamat akár agyonveretni is az urért.



VIII.  Szobanézés.

Már előbb kellett volna mondanom, hogy Bertókomat Móricz iránt
lehetőségig kikérdezém; ennek megemlítése azonban még most sem jő későn.
Különben is mindaz, mit kitudhaték, csak annyiból állott, hogy Móricz
gazda az uzsoráskodás minden nemét legnagyobb kiterjedésben gyakorlá,
nejét bálványozá, de mégis gondosan őrizé s hogy nem járt a házhoz oly
férfi, kire elszöktetés miatt gyanakodni lehetne. A nőt Bertók azóta nem
látá s így könnyen megesheték, hogy talán hasonlatosság által csalattam
meg; tisztába akarék azonban ez ügyre nézve mindenáron jönni, már csak
azért is, hogy a megcsalatott hitelezőket pénzöknek legalább egy
részéhez segíthessem s azért czigányomnak megparancsolám, hogy a nagyobb
vendéglők előtt reggeltől estig sorban gondosan őrködjék, s minden ki-
és bejáró asszonyra figyeljen; magam pedig a nap nagy részét mindig
sétálással töltém.

Mindenekelőtt azonban szobanézéshez fogtam, a mit sétálás közben úgy is
könnyen eszközölheték. Nem kelle sokáig keresnem, mert alig van Pesten
ház, melynek kapuján, az év minden napján, legalább is két vagy három
czédulát ne lehetne látni, miken kibérlendő szállások hirdettetnek.

Ah, ime itt is. Olvassuk csak:

– Itt egy világos, hónapos szoba minden pillanatban kiadandó.

Nem kell. Ez bizonyosan sötét s azért mondatik világosnak.

– Itt nőtelen urak szobával és mindennel elláttatnak.

Isten mentsen! Ez a «minden» igen veszélyes, utoljára még feleséget is
foglalhat magában.

– Itt egy özvegyasszonynál szállást kaphatni szolgálattal együtt.

Eh, én magam tartok szolgát, ez a szállás csak tanulóknak való.

– Itt két hónapos szobát kaphatni, gyakorlattal együtt a franczia
nyelvben.

Ez csak arszlánoknak való, kik egy sort sem tudnak hiba nélkül leírni
magyarul s mégis francziáskodás után esengnek.

– Itt két szoba, előszobával s külön kijárással, havonként, vagy
évnegyedenként, művelt nőtlen uraknak, butorzattal együtt kiadandó az
első emeleten. Bővebben a háziurnál értekezhetni ugyanott.

Ez már jól hangzik, ezt meg kell tekintenünk. A ház nem nagy, sőt a
belvárosban rágalom nélkül akár kicsinynek is mondhatjuk; de különben
tiszta és csinos. Menjünk föl. Kopogtassunk. Szabad. Lépjünk be.

– A háziurhoz van szerencsém?

– Részemről a szerencse, a ház enyim, nevem Hebauf.

– Örvendek. A kapun czédula van…

– Ah, a szállást méltóztatik megtekinteni? Igen szép, mondhatom,
gyönyörű. Róza, Bella, Tini, Mimi, Laura, Nina, hamar, a kulcsokat.
Kérem, méltóztassék addig is helyetfoglalni.

Szent isten! az oldalajtó megnyilt s egyszerre hat szép fiatal hajadon
özönlött a szobába. A legidősb mintegy huszonnégy, a legfiatalabb pedig
tizennyolcz éves lehete. Mindnyájan nagy zavarodást mutattak, midőn
engem megpillantának.

– Kedves lyányaimat van szerencsém önnek bemutatnom, egyetlen örömemet
képezik e földön, mert nőm, a jó derék asszony, már nincs többé.
Gyermekeim, ez itt uj Zimmerherrünk.

A hajadonok bókoltak s egyszerre hat széket hoztak mozgásba; én azonban
egyet sem fogadtam el, nehogy ötöt sértsek meg az egyiknek elfogadása
által; azon mesterséget pedig, fájdalom, még maig sem tudom, mely
szerint egyszerre hat széket is be lehet tölteni, mert a szék nem olyan,
mint a hivatal.

– Inasomnak is lesz helye?

– Az inasnak? Oh, mindenesetre, az előszobácska igen csinos és tágas.

– Nem tekinthetném meg?

– Oh, mindenesetre! Hiszen nem akarom a macskát zsákban árulni. Hehehe!
Lyánkák, hol a kulcs?

– Itt van, atyuska!

– Jöjjetek, mutassunk meg mindent. Kérem, méltóztassék. Ezen szobából is
nyilik ajtó azon pompás kis lakásba! de majd szekrényt állítunk ide.
Ime, a szobák világosak, szépen ki vannak festve, a kilátás pompás, a
kályhák jól fülnek, az ajtók és ablakok úgy illenek rámáikba, mintha
onnan nőttek volna ki. A külön kijárás a lépcsőre nyilik s a lakos
kapukulcsot kap; lehet-e ennél kényelmesebbet képzelni, főkép nőtlen
urak számára, hehehe!

– És mind ennek ára?

– A kutban igen jó ivóvíz van s a falak oly erősek, hogy a házfödél akár
tizszer is leéghet s mi kényelmesen pipázhatunk az ablakban, mert a tűz
csakugyan soha nem fog ránk szakadni, nemde, gyermekeim?

– Igen, atyuska.

– Azután, kérem alázatosan, minden nagyobbszerű temetés erre megy…

– Oh, ezt nem szeretem.

– Ah, egyébiránt az ily nagy temetés két esztendőben alig történik
egyszer, igazán mondhatom, alig egyszer; nemde, babácskáim?

– Igen, atyuska.

– Hanem bezzeg a katonai zene! Azt minden héten kétszer halljuk.

– Már ez baj, én a tábori zenét ki nem állhatom.

– De mi jut eszembe, hiszen Harczy táborfő kiköltözött mult évnegyedben
ezen utczából; ugyan mikép is tudtam ezt feledni! Most már nem jő erre a
zene, nemde lyánykák?

– Igen, atyuska.

– Nem fog a dohányfüst a kisasszonykáknak alkalmatlankodni?

– Oh, nem! Ők szenvedélyesen szeretik a dohányfüstöt; nemde gyermekim?

– Igen, atyuska.

– És az ára e szállásnak?

– Oh, kérem, arra még ráérünk; reménylem, nem sértettük önt meg, hogy
már távozni akar?

– Világért sem, csak…

– Oh, kérem, méltóztassék tehát helyet foglalni; kérem, itt a pamlagon,
gyermekeim magok himzették; mondhatom, igen ügyes gyermekek, nagy
örömemre vannak. Így, már most beszédközben mindent tisztába hozhatunk.
Róza, Bella, hamar a zongora mellé, ti többiek pedig énekeljetek.

– Igen, atyuska.

A négy hajadon pompás szerelmi vallomást énekelt, nem tudom, melyik
daljátékból, a másik kettő pedig négyesen kisérte őket a zongorán. Ez
alatt mi így folytattuk párbeszédünket:

– Tehát a szállás ára?

– Oh, kérem, tüstént. Szabad kérdeznem, talán ügyvédkedni méltóztatik?

– Nem.

– Vagy orvoshoz van szerencsém?

– Nem, jövedelmeimből élek.

– Ah, igen szép! Igen kellemes élet. Nina, ne kiméld hangodat. Sokáig
méltóztatik Pesten tartózkodni?

– Meddig az életet kellemesnek fogom itt találni.

– Szép! Mi legalább mindent elkövetünk, hogy minél tovább együtt
maradhassunk. Mimi, kissé hangosabban és több tűzzel. Hizelgés nélkül
mondhatom, uram, hogy sok szép tehetség rejlik lyánykáimban; férjeik
egykor boldogoknak fogják magokat tarthatni. Már több igen jó
szerencséjök lehetett volna, mert istennek hála, nem fognak házamból
üresen távozni, hiszen azért gyüjt és fárad az atya, hogy gyermekei még
sirjában is áldhassák. Eddig azonban még egy férfi sem birá szivöket
megindítani s én épen nem siettetem a házasságot, mert istennek hála,
lesz nekik úgy is miből élniök. Azért tehát épen nem erőltetem őket,
csak válaszszanak szabad tetszésök szerint. De valóban meg nem foghatom
most ezen bohó gyermeket, minduntalan elvesztik a taktust, mintha
megbűvölte volna őket valaki. Ily zavarodásban még soha nem láttam őket.
Mintha valami ellenállhatlan bűverő tenné őket oly elfogultakká.
Csodálatos!

– De kérem, a szállás ára?

– Tüstént, tüstént, úgy is csak csekélység, szót is alig érdemel. Elég,
lyánykák, elég; Nina, hozd elő dobocskádat.

– Igen, atyuska.

– Különös élvezetben fogom önt részesítni, uram. Ninácskám az «Ezred
lyányából» a harczidalt fogja dobolni, testvérei pedig a gránátos
kardalt éneklendik hozzá; ez nagyszerű hatást gyakorol, én minden
délután rendesen ezzel doboltatom magamat álomba. Rajta gyermekek,
kezdjétek.

– Igen, atyuska.

– Hah, nemde pompás! Szinte ifjodni érzi az ember vérét, mintha tüstént
kész volna katonának állani, hehehe!

– Kivált ily ezredhez!

– Valóban? Hehehe!

– Tehát a szállás ára?

– Egy szóval?

– Igen.

– Alkudozás nélkül?

– Igen.

– Csak háromszáz forint.

– Váltóban?

– Tréfálni méltóztatik, hehehe! Pengőben, pengőben.

– Ez talán mégis sok?

– Épen nem, a nagy adó, szépítés, biztosítás, járda…

– Ah, a járda!

– Nemde? Átlátni méltóztatik, hogy a szállás olcsó.

– Majd meggondolom.

– Kérem, az igen bajos, mert az alatt más érkezhetik és…

– Oh, ha más jő, úgy csak méltóztassék bátran rendelkezni.

– Szép, szép; de uram, őszintén szólván, én nem fogadok föl minden
lakost és igen szeretem emberemet megválasztani s ön iránt első
pillanattól oly megmagyarázhatlan vonzalmat érzek, hogy, hogy – kész
vagyok a lakbérből ötven forintot elengedni, mit még eddig soha nem
tettem, nemde gyermekim?

– Igen, atyuska.

– Mikor méltóztatik beköltözni?

– Kérem, előbb mulhatlanul tanácskoznom kell egy barátommal.

– De ugyan mirevaló ez, hiszen ön már nagykorú.

– Igen, de már ez szokásom.

– Uram, egy szó mint száz, én olyasmit érzek ön iránt, mit szinte atyai
vonzalomnak kell tartanom. Hátha kétszázért adnám a szállást?

– Hiszen így károsulna ön.

– Önért mindenre kész vagyok.

– Köszönöm, de mondom, ily rögtön nem határozhatom el magamat.

– S ha négyszáz váltót kivánnék csak? Mit szól ön ehhez?

– Csak azt, mit már mondék. Ajánlom magamat.

– Uram, még egy szót.

– Alázatos szolgája!

Ezzel kisieték a szobából s jó füleim még e szavait hallák meg a gondos
atyának:

– Na, ez is elment. Oh, ti gyarló libák, már látom, hogy nyakamra
vénültök s maholnap csődület alá jutok!

Lehetőségig gyorsan sieték le a lépcsőn, mert féltem, hogy végre még
ingyen is nyakamra szárad a szép szállás, az ezred mint a hat lyányával
együtt.

Némi apró változatokat kivévén, többször jártam még így, miknek
ismétlése által azonban nem akarok a nyájas olvasó szives béketürésével
visszaélni s azért csak annyit mondok, hogy néhány nap mulva csakugyan
meglehetősen kényelmes szállást sikerült találnom az országuton, egy
gyermektelen vén zsugorinál, hol a magas lakbért kivévén, semmiféle
szívbeli veszélynek és fülostromnak nem valék kitétetve. Bertók ez alatt
elvégzé a vendéglők előtti őrködést, a nélkül, hogy a szép zsidó
hölgynek legkisebb nyomára akadhatott volna.



IX.  Szökött katona.

Egypár hét mulva nemzeti színpadunkon másodszor adaték a «Szökött
katona» s mivel a szökött nőt minden fürkészésem daczára sem láthatám
meg, tehát elhatározám, hogy kárpótlásul legalább a szökött katonát
tekintem meg, mely új szinmű, rögtön első eljátszatása után, nagy hirre
kapott. Bertókomat karzatra küldém, magam pedig alant állék meg egy
páholy alatt, melyben négy szép hölgy ült, alkalmasint faluról, mert már
igen jókor jelentek meg, nem úgy mint a fővárosi arszlánnők, kik csak
azért jőnek mindig későn páholyukba, hogy a zaj által magokra vonják a
közönség figyelmét s élvezetét háborítsák. Nézők nagy számmal jelentek
meg s még jóval hét óra előtt már valamennyi pad el volt foglalva.
Azután még számos hölgy érkezett, de ezek részint visszatérni, részint
állani kényszerültek, mert a magyar szinházban azon gyönyörű szokás
uralkodik, hogy a fiatal férfiak jó idején elfoglalják a padokat s a
később érkező hölgyeket a padok végén állva hagyják. Urak, ez már
csakugyan még sem szép; önök közt az életben úgy is annyira ment már az
idegenkedés a házasulástól, hogy a legszebb hölgyeket is ülni hagyják,
legyenek tehát következetesek önmagukkoz s hagyják őket a színházban is
ülni; különben még azon gyanus hirbe fognak uraságtok jőni, hogy annyira
elgyöngültek már, mikép még csak állani sem képesek már többé lábaikon.
Urak, ez szégyen! Testületek, vállalatok és társaságok úgy is gyönge
lábon állnak hazánkban, ne engedjék önök tehát még azon rosz hírt is
lábra kapatni, hogy szinházunkban bárdolatlanság kezd uralkodni, hanem
álljanak inkább talpra s legyenek állnokok, a sok ülnökséget pedig
hagyják szinházban a hölgyeknek, azonkívül pedig a politikusok, kik
alkalmasint azért folyamodnak minduntalan mindenféle ülnökségekért,
mivel beszédeik többnyire olyanok, hogy ugyancsak derekasan le lehetne
őket ültetni, ha az álnokságot sokkal jobb szívvel nem ruházná rájok az
ember.

A szinház belsejét nem irom le, mert magyar közönségnek van szerencsém
irnom, arról pedig nem szabad föltennem, hogy nemzeti szinházunkat még
nem látta, vagy legalább leírását rokonaitól s ismerősitől nem hallotta.
Csak magáról az előadásról tehát néhány szót, melyek innen is, onnan is
füleimbe hatottak s miket saját észrevételimmel bővítendek.

– Bizony különös, hogy ezek a parasztok előbb magok verbuválnak
kötéllel; azután pedig önmagokat gunyolják ki szép énekszóval e
tettökért!

Már minő észrevétel ez! Az ujonczszedésnél erre vonatkozó dalt kell
énekeltetni s ha magunk nem akarunk új dalt költeni, tehát a már készet
használjuk s ha aztán abban van is némi kis ellenmondás, azt el kell
nézni, csak különben jó legyen a dal.

– Na, mennyit beszél már az ezredessel a grófnő! Már egész kényelemmel
megmondhatta volna neki, hogy Korpády Gergely az ő fia; e helyett
azonban csak látogatásra kéri őt meg.

Kérem, ennek mulhatlanul így kellett történni, mert különben az egész
érdekes szinműnek másfél fölvonása elmarad s ezt a közönség bizony nem
köszönné meg.

– Ime a siralomházi jelenet! Most a hölgyek mind sirnak és bámulják a
grófnő nagylelkűségét, melynél fogva fiát még ott is meglátogatja. Én
ellenben azt bámulom, hogy mért nem sietett inkább az ezredeshez, ha már
csakugyan nem szégyenlett hajnalban kaszárnyába menni.

Uram, ugyan ki tudna önnek színművet írni! Hiszen, ha a grófnő most nem
jő a siralomházba, hanem csak a természet egyszerű törvényeit követve,
egyenesen az ezredeshez megy, úgy hölgyeink nem sirnak s a második
fölvonás legnagyobb hatású végjelenetei egészen elmaradnak.

– Már ez mégis csak sok! Most ismét beszél a grófnő az ezredessel s még
sem mondja meg neki azt, mit tulajdonkép mondania kellene s mit egyetlen
szóval megmondhatna.

Ej, ej, már hogyan tehetné azt, hiszen akkor az ezredes és gróf közti
párviadalnak is el kellene maradni.

Még sokkal több efféle igazságtalan megjegyzést kelle hallanom, mi végre
annyira fölboszantott, hogy a szinterem másik oldalára távozám, midőn a
harmadik fölvonást kezdék. Alig állapodám meg ismét a szélső páholyok
egyike alatt, midőn közel hozzám két ifjú így beszélgete egymással:

– Ödön, hová bámulsz?

– Le nem birom szemeimet venni az első emeleti harmadik páholyról.

– Izlésed nem rossz.

– Nem ismered azon gyönyörű hölgyet?

– Ismerem is, nem is.

– Hogyan?

– Beattini grófnő czím alatt mulat egy pár hónap óta Pesten; azon deli
fiatal férfi, ki mellette ül, férje, a hátul ülő koroska hölgy pedig
társalkodónője.

– Eszerint tehát ismered?

– Ennyit hallottam róla, én azonban folyvást egy Pestről megszökött
zsidó feleségének hiszem őt, mert ily meglepő hasonlatosságot még soha
nem láttam.

– De vannak példák…

Többet nem hallék, mert mihelyt saját szemeimmel is meggyőződém, hogy
szökött hölgyem csakugyan megjelent katona kollegájának látására,
azonnal kirohanék a szinteremből s a karzatra sieték, honnan Bertókot,
miután hosszas keresés után ráakadtam, magammal a csarnokba vivém s
parancsot adék neki, hogy az udvaron Beattini gróf hintaja után
tudakozódjék s a cselédektől iparkodjék a gróf lakását kitudni.

Bertók azonnal távozott s én tervet terv után füzék, hogy mi uton fogom
magamat a rejtélyes grófnőnél bemutattatni, mert hogy most már csakugyan
nem fogom őt többé elszalasztani, arról tökéletesen meg valék győződve.
Bizalmam mindazáltal csökkenni kezde kevés pillanat mulva, midőn Bertók
visszatért s jelenté, hogy Beattini nevű uraság hintaja nincs az udvaron
s hogy a többi kocsisok sem emlékeznek e névre.

– Maradj itt a pénztár előtt, tüstént visszatérek.

E szók után ismét a színterembe sieték, gondolván, hogy azon ifjú, kitől
a nevet hallám, alkalmasint a szállásról is tudni fog szólani. De ismét
csalatkozám várakozásomban, mert a két ifjú elhagyá előbbi helyét s a
tömérdek nézők közt semmi esetre nem juthattam volna nyomukba, főkép
miután csak fölületesen pillanték arczukra s most már alkalmasint rájok
sem birtam volna ismerni. A deli grófi pár azonban még folyvást helyén
ült s így csüggedni kezdő reményeim ismét fölelevenültek, mert szilárdul
eltökélém, hogy nyomukat nem fogom elveszteni. Szemeimet le nem vevém
többé s így azon észrevételt sem czáfolhatám meg, melyet egy öreg úr
szomszédához monda az előadás vége felé, minthogy a játékra nem
figyeltem. Azon észrevétel így hangzott:

– Na látja, öcsém uram, minő erkölcstelen szinmű ez, a negyedszer is
megszökött katona büntetés helyett boldogíttatik, a feslett életű grófnő
és ezredes pedig büntetés helyett boldog házasságra lépnek egymással,
míg a becsületes grófnak jutalmaztatás helyett élete virágában meg kell
halnia, csupán azért, hogy a bünösek tökéletesen boldogulhassanak!

Én igen keménynek tartom ezen itéletet s épen azért szeretem hinni, hogy
az öreg ur talán nem jól látott s rosszul hallott és e szerint
itéletében tökéletesen csalatkozott.

Azonban, legyen ez bármikép, Beattiniék páholyukban távozásra készültek
s én tüstént Bertókom mellett termék az előcsarnokban, a közép ajtóhoz
ragadám őt magammal s szemeimet azon lépcsőre függesztém, melyről a
szökött nőnek jönnie kelle. Most már ugyancsak kedvezett a szerencse,
mert kevés percz mulva férje karján fürge őzike gyanánt lépegetett le a
szép hölgy.

– Nagyságos asszonyom! – szóla bámulva Bertók.

– Csitt!

Most mellettünk haladtak el s feszülten figyelék, hogy ugyan nem fogja-e
szinét változtatni a hölgy, midőn szolgámat megpillantja; de várakozásom
nem teljesült. A nő szemei férje arczán függöttek, ki igen nyájasan
beszélgete vele s így az ajtón kiléptek, a nélkül, hogy ránk
tekintenének. Mi nyomban követtük őket.

– Bérkocsis! – kiálta a gróf s kevés pillanat mulva már kocsiban ültek.

– Bertók, föl a bakra! Tudnom kell, hogy ezen emberek hol laknak. Okos
légy. A ***-i kávéházban megvárlak.

Bertók a bakra ugrott s a bérkocsi elrobogott, én pedig a legelőkelőbb
vendégfogadóba távozám.



IX.  Rablóbarlang.

Rövid estélizés után unni kezdém magamat s egypár úgynevezett barátom
unszolására a játékterembe léptem, meghagyván a pinczérnek, hogy
szolgámat tüstént utasítsa utánam, mihelyt meg fog jelenni.

A terem pompás világításban ragyogott, mert egyedül ez azon hely, hol a
dohányzástól uracsaink némileg tartózkodnak; mi azonban nem annyira
tiszteletből történik, mint inkább azon feszült figyelem következtében,
melylyel még a puszta nézők is e gyilkos játékot kisérik. Ezúttal még
csak apróbb játékok folytak, s úgy látszott, mintha az egész díszes
társaság még valakire várakoznék, ki itt a főszerepet szokta játszani.

Ismerőseim egyike igen jártas, sőt úgyszólván mindennapias volt e
rablóbarlangban, mely csak annyiban különbözik a bakonyiaktól, hogy
azokból bitófára hágnak a kis bűnösek, ebből pedig hintóba lépnek a nagy
vétkesek.

Említett ismerősöm tehát megismerteté velem a társaság néhány kitűnőbb
tagját. Szavait rövidítem, s csak mintegy kivonatban közlöm a
visszariasztó jellemvonásokat.

Azon öreg úr a kopasz fejjel s mosolygó arczczal, huzamosb évsor óta
folytonosan banktartó e barlangban, s helyét csak oly műutazó
banktartóknak engedi át rövid időre, kik neki azért illő haszonbért
fizetnek. Az ily bérlés ránézve veszteséggel jár ugyan mindig, de mégis
azon nem megvetendő hasznot hozza egyszersmind, hogy mindenkor újabb és
újabb fogásokat tanulhat az idegen művészektől, mikkel aztán még nagyobb
szerencsével folytathatja mesterségét. Egyébiránt ő rideg nőtlenségben
él, s aranyhalmait a művésznők olvasztják el, kiket e nemes
foglalkozásra koronként majd a táncz, majd az ének s néha a szavalás
köréből választ. Tetteit mindenki ismeri, s büntetésre méltónak senki
nem találja, mert a hol vádló nincs, ott nem tartja magát avatkozásra
följogosítva a biró. De különben mi is az tulajdonkép, mit ő cselekszik?
Elveszi azt, mit az üres fejű golyhók önként nyujtanak neki. S az
adományt napjainkban ugyan ki nem fogadja el?

E szótalan magas ember az előbbinek segéde; e szó csaknem minden további
értelmezést fölöslegít, s csak azon egy megjegyzést kivánja mulhatlanul,
hogy a nyereség elköltésében nem segíti; részint azért, mivel ebből csak
igen parányi részecske jut neki, részint azért, mivel, kimondhatlan
fukarságánál fogva, minden fillért élére ver, s e mellet koplal és
minden élvezetet nélkülöz. Halála után vagyonát a városi hatóság, testét
fukarsága miatt éhen maradó férgek, emlékezetét pedig feledés
öröklendik.

Ama halovány ifjú, kinek ajkai mindannyiszor kissé vonaglanak,
valahányszor a banktartó mosolyával találkoznak szemei, középrangú
özvegynek egyetlen fia, s tanulmányok gyüjtése végett mulat Pesten.
Anyja nem kiméli csekély vagyonát, mert azt hiszi, hogy szeretett férje
emlékének hódol, ha egyetlen fiát oly állapotba helyezi, melyben jó
nevelés következményei által fényt áraszthat korán elhunyt atyja nevére.
Ámde a fiú a barlangba tévelyedett, hol éjszakáit pénzpazarlással tölti
el, míg nappalait álomra s hazugságok koholására fordítja, mik által
ismét és ismét pénzt zsarolhasson szerencsétlen anyjától, ki az élet
minden örömeit nélkülözi, csak hogy fia emberré tételére elég pénzt
teremthessen; mert ő azt hiszi, hogy bő vetésének idővel bő aratás leend
jutalma. És mi lesz ennek vége? A fiúból csaló lesz, az anya pedig
nyomorban sirandja el végnapjait. És tulajdonképen kárhoztatni sem meri
az ember szigoruan e tapasztalatlan ifjut, mert hiszen vannak rá példák,
vért fagylaló szomorú példák, hogy sokan a hazának éretteszű jobbjai
közül, ugyanazon ünnepélyes szent pillanatban, midőn milliók sorsa
fölött visszavonhatlanul határoznak, százezreket áldoznak a játék
ördögének, míg a haza sajgó sebeire kétgarasnyi írt sem akarnak
fölajánlani!

Azon görbedt fiatal ember, ki még alig lépett életének nyarába,
családapa. Ő hivatalviselő, s havipénzét rendesen e zöld asztalon
harácsolja el. Neje éjjel-nappal dolgozik, és sírva éhezik, csak hogy
gyermekeit lecsöndesíthesse. Ha ezen ember mielőbb a Duna hullámai közé
nem temetkezik, úgy csalásra kényszerülend, ekkor pedig hivatalát el
fogja veszteni, gyermekeinek homlokára a szégyen bélyegét ütendi, s
isten legyen neki irgalmas ott, hol a bűn és érdem fölött igazságos
itélet fog tartatni!

Ezek a főbb jellemvonások e bűnös csorda tömegéből, s ezek egyes
részeiből vannak, fokozatos és körülmények szerinti változatokkal
összealkotva, a többiek is.

Az egész árnyrajz tökéletes világosságára még csak azt kell
megemlítenem, hogy az egész társaságot az úgynevezett jeladók teszik még
csak igazán tökéletessé.

Számos igénytelen külsejű, s többnyire buta arczkifejezésű naplopó
sátorozgat a zöld asztal körül, ásítva, s néha-néha egy pár forintot
rakva a csábító kártyákra. Ezeket a banktartó rendesen fizeti, s mindig
nyerni hagyja, mivel a nyereményt játék után mindig visszaadni
tartoznak, s szerencséjök által a szenvedélyes játékosokat mindig
nagyobb tételekre buzdítják, a tapasztalatlan bangókat pedig a játékban
részesülésre bátorítják. Ezenkívül ezen jeladó urak ügyesen tudnak a
játszók kártyáira vigyázni, s midőn például szemeiket dörzsölik,
köhintenek, felső vagy alsó gombjaikat érintik, s kabátjokat ki- vagy
begombolják, a banktartó mindig megérti, hogy hány hét a világ, s mindig
nyer. S a mi különösb, e bitóra való nép oly pontosan megtartja
egymásnak adott szavát, hogy ezen egy tekintetben bárkinek is példányul
szolgálhatnak; s e tulajdonságból még a leggaládabb játékosra is ragad
valamicske, mert van elég példa, hogy a játékos nem fizeti ki szabóját,
kinek gyermekei talán éheznek szószegése miatt, míg a hitelre vesztett
pénzt rendesen pontosan visszafizeti, habár lopnia kellene is azt,
valamint az abruzzói gyilkos, ki ölni és rabolni megy, hogy a
Compostellába igért aranyszivet vagy ezüstlábat elvihesse!

Vannak aztán még magamféle nézők is, kik csupán tapasztalásból
látogatják meg néha a művelt és tiszteletben álló fosztogatók e
tanyáját; vannak, kik fiatal játszók után leskelődnek, s pénzzel
kínálgatják őket irtózatos kamatra, midőn erszényökből a pénz kiapad;
vannak bizonyos megnevezhetlen bűntanyák férfiküldöttei, kik a nyerőt
magokkal csábítják, s néhány óra mulva testben-lélekben megrontva, és
könnyült erszénynyel bocsátják el; vannak végre, kik a játszók zsebeiből
pipát, tárczát, órát s egyéb ily nélkülözhető apróságokat csennek, mit
igen könnyen gyakorolhatnak, mivel az, ki magas játékba merül, még
emberi méltóságáról is megfeledkezik, következéskép azt sem venné észre,
ha lassanként öltönyeit is levonnák testéről. S épen azért, mivel itt a
lopás oly fölötte könnyű, igen természetes és méltányos, hogy e zsebelők
a banktartóknak tetemes haszonbért fizetnek ezen szép mesterségök szabad
gyakorolhatásáért, mit azután kizárólag, minden kellemeivel az
egyedáruskodásnak üzhetnek.

Végre, ámbár fölösleges is azt talán különösen megemlítenem, e
játékasztal körül minden rangkülönbség tökéletesen megszünik. Itt a
csalásai által pénzhez jutott inas is bizalmasan foglal helyet talán
épen azon főur mellett, kinek néhány hét előtt még széke mögött állott;
itt némely apa nem meri szemeit végigjártatni a zöld asztalon, mert
attól fél, hogy fiával találná magát szomszédságban; itt az alárendelt
hivatalnok könnyedén nézi le főnökét, s ez másnap nem merészeli hanyag
alárendeltjét szorgalomra serkenteni; itt a legszemesb rendőrség szemei
is elhomályosulnak, mert gyakran oly férfiak tekintetével találkoznak,
kiktől mély alázattal tartoznak parancsokat elfogadni, s kiket még e
helyen sem merészlenek a játék tilalmára figyelmeztetni!

Ez az, mit e vészes rablóbarlang jellemeiről, irányáról s
következményeiről gyönge szóval elmondhaték, kerülve a túlzást, de nem
szépítve a valót.

– Tizenegy óra! – hangzék most számos ajakról, s az, ki e helyen
járatlan, bizonyosan azt hinné, hogy ez mintegy jeladásul szolgál a
hazatakarodásra. Oh, nem! Itt tulajdonképen csak tizenegy órakor kel föl
a nap éjjel, s reggeli öt vagy hat órakor nyugszik le; a vásárok idejét
kivévén, mert akkor a banktartó néha negyvennyolcz egész óráig sem
hunyja be szemét, hanem folyvást koppasztja nagyrészben azokat, kik
juhaik gyapját hozák be Pestre, s most cserében saját aranygyapjukat
hagyják tárczáikból kinyiratni.

A banktartó néhányszor köhécselt, azután édesen mosolyga, és igen nyájas
hangnyomattal szóla:

– Már látom, hogy ma nem lesz szerencsénk Beattini gróf urat
tisztelnünk, ha tehát parancsolni méltóztatnak velem nagyságtok, én kész
vagyok egy kis bankot adni.

Ez ajánlást azonnal közhelyesléssel fogadá az egész társaság, és az
előkészületek gyorsan megtétettek a játékhoz.

Ezalatt a banktartóhoz közelíték, s félrevonván őt, gyorsan e néhány
szót váltám vele:

– Uram, ön ismeri Beattini grófot?

– Igen.

– Nejét is?

– Ebédeltem nála.

– A gróf banktartó?

– És ön, uram, kicsoda?

– Én? A gróf sokat nyert tőlem külföldön, szeretném tőle pénzemet
visszanyerni.

– A grófnak csak néhány hétre engedém át jogomat; a határidő azonban egy
pár nap mulva kitelik.

– Ma tehát már nem jő el?

– Nehezen.

– De holnap?

– Alkalmasint.

– Eljövök.

– Örvendeni fogunk; azonban, mondhatom, a gróf most is nagyon
szerencsés, jól ellássa ön magát pénzzel.

– Lesz rá gondom. De még egyet. Midőn én a gróffal megismerkedém, akkor
még nőtelen volt.

– Tehát bizonyosan később házasodott meg.

– Nem tudja ön, mikor?

– Még eddig nem volt rá gondom.

– A nő igen szép.

– Már az igaz.

– Mondják, hogy…

– Bocsánat, a zöld asztalnál várakoznak már, s minthogy én nem vagyok
politikus, tehát nem várakoztathatom magamra a gyűlést.

– Csak egy szót…

– Most nem lehet.

Ezzel a kártyaelnök az asztalhoz ült, én pedig annyit tudtam, mint
azelőtt, kivéven, hogy bizonyos valék abban, mikép másnap e helyen
mindenesetre meg fogok Beattini gróffal ismerkedni, s midőn az ember
játékasztalnál ismerkedik meg valakivel, még pedig ily helyen, akkor
legbelsőbb szobájának ajtaját is bátran nyithatja meg.

Meg kell vallanom, hogy magam sem tudám magamnak megfejteni azon
ellenállhatlanná vált vágyat, mely szerint Móricz hitvesét minden áron
föl akarám keresni. Szinte fogadni mernék, mikép némelyek talán azt
kezdik már hinni, hogy szép szemei gyakorlának rajtam ily rendkívüli
bűverőt; de becsületemre mondhatom, hogy szivem tökéletesen kimaradt e
játékból, s hogy e szerint vágyamat csupán a kaland rendkívüliségének,
vagy azon megmagyarázhatatlan erőnek tulajdoníthatom, mely bennünket
gyakran annyira lefoglal, s oly mértékben gyakorolja fölöttünk zsarnoki
hatalmát, hogy magunk is megunjuk súlyos önkényét és szabadulni
szeretnénk tőle, a nélkül, hogy ezt ki birnók eszközleni. És legalább
többször érzék már ilyesmit, s így ezúttal is tökéletesen átengedém
magamat ezen ellenállhatlan hatalomnak, s erősen fogadám, hogy csak a
titok tökéletes lefátyolozása után nyugszom meg.

A lélekölő játék szemlélése undort gerjeszte bennem, mert a banktartót
mosolygó bakónak, a halovány játékosokat pedig siralomházban ülő remegő
gyilkosoknak tekintém, kik önmagukra s édes övéikre vérengző kezet
emelnek, s azért távozni akarék, midőn az ajtó rögtön megnyilt, s a
pinczér által kiszólíttattam.

Az előszobában egy ismeretlen suhanczot pillanték meg, ki azonnal így
szólíta meg:

– Nagyságos uram, bizonyosan nem ismer engem.

– Valóban nem; mit akarsz?

– Én a házmester fia vagyok azon háznál, hol a nagyságos úr lakik. Fél
óra előtt két városi hajdú egy megsebesült embert hozott a házhoz
gyaloghintóban, kit azonnal nagyságos uram szállására vittek, melynek
ajtaját apám nyitotta meg nekik. Mivel pedig tudjuk, hogy a nagyságos úr
az estét többnyire itt szokta eltölteni, tehát anyám ide küldött.

– Nem tudod, kicsoda azon ember?

– Nem, anyám nagyon siettetett és azért nem is tudakozódhattam a
hajduknál.

– Jól van, itt e pár huszas, tüstént hazamegyek.

– Köszönöm alázatosan.

A fiú távozott, s én rögtön követém őt, miután a pinczérnek meghagyám,
hogy inasomat, ha még ide találna jönni, gyorsan utasítsa szállásomra.
Meg nem foghatám, mit kelljen e sajátszerű kalandról gondolnom!…



X.  Két pisztoly.

A belváros közepéről az országút alsó végeig meglehetős tér fekszik, s
így ugyancsak sietheték, ha negyed óra alatt szállásomra akarék érkezni,
s hogy kiváncsiságom hatalmasan sarkalt előre, azt könnyen gondolhatni,
miután semmi oly összeköttetésem nem volt még a fővárosban, melyből ily
sajátszerű éjféli látogatást birtam volna magamnak megmagyarázni.

E fölött Bertókom hosszas kimaradása is aggasztani kezde, s elmémet
többféle lehetőség megfontolására vezérlé. Talán észrevették őt a bakon
s letartóztatták; vagy eldőzsölte valahol az időt, ámbár korhelykedni
még eddig nem tapasztalám őt; vagy megszökött a vörös nadrággal? Ennél
egyebet nem tudnék hirtelen gondolni, s csak első sejtésemet tartám
valószinünek, mert eddig czigányomat mindig hűnek és becsületesnek
tapasztaltam.

Hiszen majd meglátjuk, mi történt a derék fiúval, gondolám magamban, s
galléromat fölhajtván, minthogy az éj igen csipős volt, s eső is kezde
permetezni, gyorsan haladék végig a nagyhidutczán, mely oly néptelen
vala, mintha az egész város kihalt volna; csak egy kis borházból
hangzott néhány rekedt rikkantás, hol alkalmasint az éjjeli betörők
szokott kötelességöket teljesíték a pohár mellett.

Ah, de bizony, mégis nem vagyok egyedül az utczán; két sógor jő karöltve
az utcza közepén, kiknek alkalmasint nagyon jó vasárnapjuk volt, mert az
egyik örömében kalapját is elveszté már, a másik pedig fonákul tevé föl
sipkáját, mi, mennyire egy pislogó lámpa fényénél láthatám, egész
arczának igen szeszélyes kifejezést kölcsönzött. Egyébiránt annyiban
tökéletesen hasonlítottak egymáshoz, hogy a pompás széles utcza igen
keskeny volt számukra. Egymást azonban, a mennyire csak lehete, híven
támogaták, s valamint a véleményben különböző kettős követek egymás
szavazatát megsemmisíték, úgy ők is mindig visszatolák egymást az utcza
ellenkező oldalára, s ennélfogva mindig ismét az utcza közepére
jutottak, minek csak azon egy kellemetlen következménye volt, hogy e
szerint igen lassan haladtak előre, a mit hasonló körülmények közt
másutt is igen sajnosan tapasztalhatni.

Nyelvök egyre járt ugyan, de hebegő beszédökből csak ennyit értheték:

– Mondom, Fetter uram, hogy már átmentünk a hidon.

– Nem – nem – nem.

– Hát Fetter uram talán azt gondolja, hogy részeg vagyok és már nem
tudom, mit beszélek?

– Na, Fetter uram, ne legyen goromba, mert én Ausschuss vagyok.

– Azért Fetter uram mégis szamár, ha Ausschuss is, ha azt mondja, hogy
még nem mentünk át a hidon. Ausschuss ide, Ausschuss oda, mi már Budán
vagyunk.

– Na de gondolja meg, Fetter uram, hiszen még csak a Király-utcza első
kertjénél sétáltunk, midőn a lövéseket hallottuk, azóta pedig alig mult
el egy óra; hát ugyan hogyan lehetnénk már Budán?

– Ostoba beszéd, Fetter uram, már én mégis okosabban beszélnék, ha engem
Ausschussnak választanának. Már ugyan ki merne a Király-utczában lőni?
Mikor a lövéseket hallottuk, akkor épen a hidon mentünk, s bizonyosan
gőzhajó érkezett és az lőtt.

– Igen, de a gőzhajók háromszor lőnek ám, Fetter uram!

– Hát talán épen tüsszentettünk és azért nem hallottuk a harmadik
lövést.

– Az bizony meglehet.

Éljenek a derék sógorok! Lám, ők még ezen parányi okban is megnyugodtak,
míg bizonyos helyeken a legnyomósb okok sem birják a makacs konokságot
legyőzni. Szerettem volna e derék férfiakat tovább kisérni, de
ismeretlen vendégem nagyobb vonzó erővel birt rám nézve, s azért
lépéseimet gyorsítám, s kevés percz mulva az országutra fordultam.

Alig haladtam ott néhány lépésnyire, s az egyik köszörüs fabódé mögül
egy zömök ember ugrott előmbe, pisztolyt irányza mellemre, s elfojtott
hangon e szókat mondá:

– Pénzedet, vagy meghalsz!

Én gyakran járok éjszakánként Pest legelhagyatottabb utczáin is,
következéskép e váratlan megszólítás épen nem zavará meg
lélekéberségemet, s míg jobb kezemmel a pisztolyt elragadám a
zsiványtól, bal öklömmel pedig oly erősen sujtám mellbe, hogy néhány
lépésnyire visszatántorgott, a falba ütközött, azután pedig hirtelen
megfordult s villámgyorsan tovarohant.

Eleinte utána akarék lőni, de a sötétség miatt alkalmasint nem találtam
volna őt el, s a zaj által talán mégis csődítheték össze néhány őrt, mi
csak kellemetlen kérdezősködést és idővesztést okozandott, a nélkül,
hogy a gyors lábu zsiványnak nyomába akadhattunk volna; rejtélyes
vendégem pedig addig meg is hallhatna szállásomon, a nélkül, hogy vele
bővebben megismerkedhetném. Ennek meggondolása utam haladéktalan
folytatására birt, miközben az első lámpánál a pisztolyt hirtelen
megtekintém, s durva készítményű, erős kétcsövű kovás fegyvernek látám
azt és úgy tetszett, mintha ezt, vagy legalább ehhez hasonlót már
valahol láttam volna. Sőt mi több, csak most tünt föl előttem, hogy
megtámadómnak hangja sem volt nekem egészen ismeretlen. Azonban lehet,
hogy mindez csak fölhevült képzelődésem szüleménye volt, mert világosan
sem a pisztolyra, sem a hangra nem birtam emlékezni, ámbár elmémben
kalandaim egész sorozata fölött összehasonlító szemlét tarték.

E tusakodások közben végre szállásomhoz érkezém, hol a kapu előtt látám
a házmestert a két hajduval állani, kik bizonyosan rám várakoztak.

Hirtelen csak e szókat intézém hozzájuk:

– Él még a beteg?

– Oh, igen!

– Nincs veszélyesen megsebesítve?

– Még nála van a sebész.

– Jól van, köszönöm.

– Egy kis borravalóért esedeznénk.

– Itt van.

– Köszönjük alázatosan.

– Holnap délelőtt méltóztassék itthon lenni.

– Miért?

– Mert bizonyosan eljő majd vallatásra a biztos ur.

– Hozzám?

– Természetesen.

– Hiszen az szükséges.

– Jól van.

– Jó éjszakát kivánunk!

A hajduk a gyaloghintóval távoztak, a házmester bezárá a kaput, én pedig
gyorsan futottam föl a lépcsőkön, mert kiváncsiságom ezen rövid
szóváltás után még sokkal magasbra emelkedett.

Előszobámba lépvén, ismeretlen vendégemet inasom ágyában látám feküdni,
s előtte az orvos állott, ki épen akkor kötözé be sebét. Közelebb
léptem, s ki képzelheti bámulásomat, az ismeretlen vendég – inasom volt,
Bertók!

– Bertók te vagy?

– Én bizony, uram, de ebül vagyok ám.

– Orvos ur, veszélyes a baj?

– Oh, nem! A golyót már kihuztam a vastag husból, csontot nem sértett, s
így egy hét mulva talpon fog a legény ismét állani. Csak a vérvesztés
gyöngíté őt meg.

– Tehát nincs veszély?

– Becsületemre mondom, nincs; most csak maradjon a legény lehetőségig
nyugodtan, jókor reggel ismét teendem tiszteletemet. Alázatos szolgája
nagyságodnak.

Az orvos távozott, s én nyugtalanul foglalék helyet hű emberem mellett
és résztvevőleg kérdém:

– Nagy a fájdalmad, Bertók?

– Elég jókora bíz az, uram; de paszomántos vörös nadrágom is oda van ám
és ez az igazi baj!

– Ej, majd varratunk mást.

– Igazán?

– Természetesen.

– Na, a többit hát majd csak kiheverem egy pár nap alatt.

– De szólj, mi történt? Ki lőtt rád?

– Tudnám csak, hiszen fogadom, életében sem húzna az többé nadrágot
gyalázatos testére!

– Tehát nem azon úr, ki a hintóban ült, melynek bakján állottál?

– Dehogy! Hiszen úgy tartom, hogy tulajdonképen annak volt szánva az a
vasbogyó, mely az én vörös nadrágomat pocsékká tette és a czombomat is
megrongálta.

– Szólj világosan.

– Mindjárt hozzáfogok; de igérje meg, uram, hogy ki szabad majd akkor
mennem, mikor azt a gazembert fölakasztják, a ki engem ily csúffá tett!

– Tehát elfogták?

– Még nem, hanem hiszen talán csak elfogják majd valaha.

– Talán ráismertél?

– Nem is láttam a gaz zsiványt; de czigány semmi esetre nem volt, mert
különben legalább a vörös nadrágot megkimélte volna.

– Hagyd a tréfát, Bertók, és mondd el világosan, mi történt?

– Hát, jó uram, én olyan feszesen állottam a bakon, a mint illet s a ki
csak látott, bizonyosan mind azt hitte, hogy annak eszem kenyerét, ki a
kocsiban ült és így jó ideig minden úgy ment, a mint kellett.

– Merre hajtott a kocsi?

– Mindjárt elmondom. A szinháztól az országútra, onnan pedig a
király-utczába kanyarodott. Azon azután végigkoczogtunk, mintha egész
reggelig meg sem akarnánk állani. Már épen igy okoskodtam magamban:
Bertók, ugyan mit csinálsz, ha ez az uraság egyenesen falura hajtat?
Elkiséred-é, vagy pedig elhagyod a város végén és visszatérsz uradhoz?

– De csak nem hagytad el őket?

– Dehogy hagytam el, hiszen épen az okozta romlásomat, hogy úgy
ragaszkodtam hozzájok, mint a tormába esett féreg. Így okoskodtam ám
utoljára: Bertók, urad azt parancsolta, hogy tudd meg lakásukat; te
tehát tartozol azt kitudni, habár Nagy-Idán laknának is.

– Tovább, tovább!

– Hát, a mint a király-utcza végére értünk, a mely egyébiránt olyan
hosszú, hogy akár egész falunak is beillenék, az úr valamit szólott a
kocsisnak s ez azonnal a legelső kert kapuja felé fordítá lovait balra.

– Tehát balra?

– Igen. Ekkor lövés csattant a kapu mellől, én czombomhoz kaptam
kezemmel és – a földön hevertem; erre még egy lövés csattant s mivel a
kocsi ablakát csörömpölni hallám, tehát a második golyóbis bizonyosan a
hintóba ment, melyből asszonyi sikoltást hallottam.

– És a gyilkos?

– A többit azután a városhajdúktól hallottam. Mindjárt a kettős lövés
után a mellékutczából a lovas tüzércsapat vágtatott elő s a zsivány épen
elébök futott. A katona bizonyosan megcsípte volna a gazembert, de ez
pisztolyát a ló fejéhez csapta, a ló félreugrott s a zsivány a
sötétségben és zavarban eltünt. Utóbb azután gyalog városhajdúk érkeztek
oda, kik épen hazafelé ballagtak a városerdőből, melyet itt
Stadtvaidlinak neveznek, engem a pisztolylyal együtt lefoglaltak, az
ispotályból gyaloghintót hoztak és engem oda akartak vinni. De én addig
könyörögtem, hogy végre mégis ide hoztak, azon átkozott pisztolylyal
együtt.

– Tehát az egyik katona látta a gyilkost?

– Igen. Azt mondja, hogy erős zömök ember volt, de arcza úgy el volt
burkolva, hogy azt nem láthatá.

– Hát a kocsiban ülő urasággal mi történt?

– Azt nem tudom.

Most véletlenül a királyutczai pisztolyra tekinték s látám, – hogy az
annak párja volt, melylyel én támadtatám meg. Minden oda mutatott, hogy
a gyilkos és az én megtámadóm ugyanazon egy ember volt!



XI.  A legszebb utcza.

Hogy igen nyugtalanul töltém el azon éjszakát, melynek folytában annyi
váratlan és megrendítő esemény által lepettem meg, azt alkalmasint oly
természetesnek fogja mindenki találni, hogy fölösleg róla említést
tennem; mivel azonban a mai világban divattá vált már a szükségtelen
beszéd, tehát azt hiszem, hogy kivételkép néha én is használhatom e
jelenkori szokást, mely nem használ ugyan, de nem is árt.

Ismétlem tehát, az éjt jobbadán álmatlanul virrasztám át, majd Bertókom
elfojtott szitkaira figyelve, majd pedig lehetőségig erőtetve agyamat,
annak kipuhatolására, hogy ugyan mit kelljen e bonyolult történetről
tartanom.

Hogy azon ember, ki inasomra lőtt s utóbb engem is megtámadott,
ugyanazon egy gyilkos volt, abban pillanatig sem kételkedém, mert
alakja, Bertók leírása szerint, ugyanaz vala s a két pisztoly
hasonlatossága is elég világosan szóla. De ki volt e gyilkos és rabló
egy személyben? Ez iránt teljességgel nem bírtak gondolatim tisztába
jönni. Hogy engem ki akart rabolni, abban semmi különöst nem láthaték,
mert ez akárkin is megtörténhetik, ki éjjel magányosan sétál az
utczákon, miknek őrzésére legalább is ezer oly fegyveres kivántatnék, ki
bort nem iszik és a kártyától irtózik. De mért lőtt ugyanazon ember
Beattini grófra? Ez nem történhetett rablási szándékból, mert a gyilkos
jól tudhatá, hogy a zaj embereket fog összecsődíteni s ezek közt
történetesen és mintegy tévedésből még rendőrök is találkozhatnak,
következéskép a rablás nem mehetend véghez.

Tehát bosszú volt a merény czélja? Ez valószínű, de egészen e
véleménynek sem merék hitelt adni, mert az, ki ily gazdag grófon véresen
kivánja magát megbosszulni, ugyan mikép lehetne képes egy-két óra mulva
valakit az utczán néhány forint miatt megtámadni! Igen, de a gróf
játékos és a rabló talán elveszté minden pénzét s azért vetemült most e
kettős gaztettre?

Ily gondolatokkal tépelődtem s e közben néhányszor rövid, lázas álomba
merültem; melyből azonban csakhamar ismét fölriadtam, mert, mihelyt
szemeimet lezárám, azonnal rablók sűrű csoportjára bonyolultam s
irtózatos dolgokat láttam. Egy gyilkos iszonyú nagyságú kést ütött
mellembe, s ezen műtételt százszor ismétlé; a másik fejemet vágta le,
mely helyett azonnal ismét más nőtt nyakamra; galád némberek ocsmány
csókjaikkal a gaz czimboraságba akartak avatni; végre pedig elfogattam
és halálra itéltettem, a bakó már nyújtá felém kötéllel fegyverzett
kezét s én futásnak indultam; de a bitófa kiugrott a földből és utánam
rugaszkodott s a nép csodát ordított. Szóval, nincs oly eredeti
népszinmű, dalokkal és tánczczal, mely több képtelenséget foglalna
magában, mint mennyit ezen eseménydús éjszakán össze-vissza álmodtam!
Ebből tehát bizonyosan élénken következtetheti a szíves olvasó, hogy
ugyancsak örvendék, midőn a nyári nap első sugárai szobámba pillantának.

Bertók, helyzetéhez képest, meglehetősen jól érzé magát s az orvos
böcsületére fogadá, hogy mire az új vörös nadrág elkészül, akkorra
mulhatlanul talpra fog a legény állani. E tekintetben meg levén tehát
nyugtatva, mindenek előtt a királyutczai kertbe érzém magamat huzatva,
hogy a mult éjjeli megtámadtatás következményeit kitudván, egyszersmind
Beattini gróffal s szép nejével, vagyis inkább Móricz zsidó megszökött
hitvesével, valahára megismerkedhessem.

Azonnal útnak indulék s gyors lépésekkel sieték előre.

Nem lesz szerencsém, gondolám magamban, botomat honn feledém s most
vissza kell érte mennem, mert a mi utczáinkon nappal sem igen tanácsos
bot nélkül járni; azonban ekkor épen véletlenül egy arszlánnal
találkozám s így többé nem volt botra szükségem, hanem vele azonnal
folytatám utamat, miután tudtomra adá, hogy neki mindig elég ideje van,
mit egyébiránt úgy is tudtam, mert minden valódi arszlánnak csak
henyeség a dolga.

– Mire való ezen lovas hajdú a király-utcza szögletén? – kérdém az
arszlánt, kiről tudám, hogy mindenre tud felelni, még ha nem értette is,
hogy mit kérdezett tőle az ember.

Az arszlán azonnal így válaszolt:

– Ez azért áll itt, hogy a vágtatva hajtó kocsisokat elfogja és a gyalog
hajdúknak adja át, kik azután az illető helyre kisérik őket, hol illő
büntetésben részesülnek.

– Már ez szép! Így legalább nem fog többé annyi szerencsétlenség
történni.

Alig mondám ki e szókat, midőn nagy robaj voná magára figyelmünket.
Visszatekintünk tehát s mi történt? Egy bérkocsis gyorsan vágtatott el a
lovas hajdú mellett s lovastól földre teríté őt, az ácsorgó nép nem
csekély mulatságára. A hajdúnak semmi baja nem esett s azért nyugodtan
ült ismét lovára és gondosan kitért mindig a rohanó kocsik elől, nehogy
ismét a kövezetre röpüljön.

– Ugyan mért uralkodik oly iszonyú bűz ezen utczában, Pest legszebb
utczájában, mely a nagy város egyetlen mulatóhelyére vezet?

– Furcsa kérdés! Az egész utczát jobbadán zsidók lakják s ugyan ki
keresne azoknál tisztaságot? Már csak azért is szeretik a rondaságot,
hogy a jobb ízlésű keresztyének soha ne közelíthessenek hozzájok.

– Hah, itt a csatorna tele van férgekkel; nézze ön csak azon szép
hölgyeket, már csaknem ájulás környezi az undor miatt.

– Oh, hiszen ez csekélység! Ezen bogárkákat a lóbőrökről seprék le s még
dicséretet érdemlenek a derék zsidók, hogy ide az utczára szórták.

– Dicséretet?

– Természetesen! Mert ez által legalább tulajdon mulandóságunkra
emlékeztetnek bennünket, a mi a mostani világban valóban igen hasznos;
különben pedig baromfihízlalóknak is eladhatták volna ez állatkákat s
így valóban csak dicséretet érdemlenek.

– Mégis különös, hogy az effélét ily helyen eltűrik. Én ezt épen oly
illetlennek tartom, mintha a váczi-utczában vágóhidakat állítanának föl.

– Hja! a pénznek igen édes szaga van s azzal mindent kieszközölhetni.
Egyébiránt pedig mostani politikusaink oly roppant lelkesüléssel
szónoklanak e rondaság mellett, hogy végre mindezt még magunk is igen
gyönyörűnek leszünk tartani kénytelenek.

– Valóban különös.

– Sőt igen természetes, mert az arany egészen egyenlő becsű, akár
cserzetlen bőrbe takarva, akár selyem erszényben nyújtják azt.

Épületes okoskodásunk fonala megszakadt, mert e pillanatban iszonyú zaj
támadt. A városból ugyanis négylovas urasághintó robogott a liget felé,
onnan pedig oláh szekér nyikorgott előre. A két kocsi oly közel jött
egymáshoz, hogy egy lyánkát, ki nem térhetett ki, lábairól lesodrottak s
halálosan megsértettek. Az oláht azonnal elfogták, de ugyan ki tudta
volna a hintó jó lovait utólérni? Ők voltak ugyan alkalmasint a
szerencsétlenségnek okai és egy pár ember azért néhány követ röpített a
hintó után; de ezek azonnal elfogattak s majd megadják a biráskodás
árát, melynek gyakorlására senki által nem valának fölszólítva.

– Ugyan mi lehet annak oka, hogy e szép utczában annyi házromot láthatni
még a szomorú emlékű nagy árvíz idejéből?

– Oh, annak igen fontos oka van!

– Valóban?

– Igen. Ott, hol a kereskedés minden neme oly nagyban üzetik, mint itt s
oly emberek által üzetik, minők azok, kik ezen utcza lakosságának
nagyobb részét képezik, igen természetes, hogy olyanok is elegen
találkoznak, kik a kereskedést pénz nélkül szeretik gyakorolni. Ezek
azután gyakran megszorulnak, midőn tudniillik kivételképen komolyan
üldöztetnek s olyankor az ily kerítéstelen, rozzant, földalatti
barlangok igen üdvös menedékhelyet nyújtanak számokra.

– Hiszen ez által csak a lopás mozdítatnék elő!

– Nem kell mindent oly fekete színben látni. A művelt jelenkor szelíd
szelleme mindenek fölött azt kivánja most, hogy a gazembereknek
lehetőségig jó dolguk legyen. A tolvajok számára paloták építtetnek,
hogy gond nélkül élhessenek s a gyilkos legszelidebb bánásmódban
részesül, hogy ennélfogva bűnét annál csekélyebbnek lássa, s máskor is
kész legyen azt ismételni. A böcsületes szegények fölsegítéséről
ellenben senki nem gondoskodik; ám lopjanak vagy öljenek előbb, ha
gondtalan életet akarnak magoknak biztosítani. Azért tehát igen
hasznosak e rozzant barlangok, mert a tolvaj elrejtőzhetik bennök s
idővel talán, ha már gazdaggá lopta magát, meg fog javulni; most pedig
az a főczél, hogy a bűnös javuljon s koránsem az, hogy elkövetett
gazságaért lakoljon.

– Én nem szeretem e politikát.

– Azt nyilvánosan ugyan ki ne mondja ám ön, mert minden oldalról kigyót,
békát fognak fejére kiáltani.

– És ugyan honnan származott ezen különös javítási és újítási rendszer?

– Honnan? Külföldről! Eddig csak nadrágunkat szabattuk a külföld mintái
szerint, de most már lelkünket is úgy faragtatjuk, hogy minden legyünk,
csak magyarok nem.

– S mi ennek oka!

– Az, hogy szomorú szellemi szegénységünknél fogva, nem vagyunk
kitalálni képesek: mire van tulajdonképen szükségünk, hanem mihelyt
hirlapokban olvassuk, hogy például az angol vagy franczia feje viszket,
azonnal mi is fejünket vakarjuk, ámbár tulajdonképen inkább – hátunkat
kellene jól megkeféltetni.

– Ezen szép épület, itt balra, alkalmasint valamely jótékony intézet?

– Ah, vegyük le kalapjainkat! Ez a szerencsétlen vakok intézete; a
szerencsétlen vakok intézete, kik nem láthatják, mennyire emelkedik
nemzetiségünk; kik nem láthatják, mily szíves egyetértéssel öleli
egymást minden magyar; kik nem láthatják, mily szíves készséggel segíti
az idegen minden törekvésében a magyart; kik nem láthatják, ki kínozza
és csalja őket, s azért mindig tisztelettel viseltetnek iránta; – kik –
isten veletek, boldog vakok!

– Valahára kibontakoztunk a bűzös raktárak közől; de mily iszonyú por és
új bűz, mely az előbbitől csak annyiban különbözik, hogy még annál is
kiállhatlanabb!

– Oh, a por igen hasznos, mert arra emlékezteti a henye sétálókat, hogy
csak por és hamú vagyunk; vizezni az utczát pedig már csak azért is
fölösleg, mert a dologtalan sétálók nagy része úgy is egészen elázott
már az adósságok özönében. A mi az új bűzt illeti, ez csatornákból ered,
melyek itt még nincsenek illőn rendezve s nem is egyhamar fognak
rendeztetni, mert a sétáló a «legszebb király-utczában» annyi élvezetben
részesült már, hogy böcsülni sem tudná a városliget kellemeit, ha minden
kellemetlenség nélkül juthatna oda. Ezen bűzös kipárolgás tehát
rendkívül hasznos.

Ezen fejtegetés alatt azon kerthez érkezénk, melynek kapuja előtt
Bertókom a kocsibakról lelövetett. A kapu zárva volt s előtte több ember
csoportozott, kik mind a mult éjszakai véres kalandról beszélgettek.

Arszlánom többször kártyázott Beattini grófnál s így a kertész minden
vonakodás nélkül fölnyitá előttünk a kaput.



XII.  A halottvizsgáló.

Az angol kert igen csinosan vala rendezve s a lakház olasz ízlésben
épült, a franczia butorok pedig nagy vagyonosságát tanúsíták a magyar
birtokosnak és idegen lakosnak, ki bizonyosan rendkívül pogány lakbért
fizetett azon gyönyörűségekért, mikkel e nyári mulatótanya kinálkozott.

– Udvarolhatunk a grófnak?

Az ajtóban ácsorgó inashoz e kérdést intézé vezetőm.

– Méltóztassék besétálni, – felele az inas, – ámbár épen most lépett be
a halottvizsgáló.

– Halott van a háznál? – kérdém, rendkívül meglepetve.

– Igen.

– Kicsoda?

– A méltóságos grófnő.

– Talán ma éjjel?

– Agyonlövetett.

Némán követém vezetőmet a terembe s minden fontolgató gondolatra
képtelen valék meglepetésem első pillanatában. A terem vörös
ablakfüggönyei le valának bocsátva s vérszínben bocsáták be a nyári nap
sugárait, mi az egész teremnek bizonyos komor és ünnepélyes színt
kölcsönze. A terem falai körül pamlagok és székek állottak, közepén
pedig fekete posztóval takart asztalon díszes koporsó emelkedék, mely
körül tizenkét viaszgyertya égett, sűrű gőzkört terjesztve a koporsó
fölött.

Beattini mély gyászban s rendkívül szenvedő arczkifejezéssel, a koporsó
közelében állott; sárga arczszíne, koromfekete haja, szakálla és bajusza
oly ijesztő egészet képezének, hogy első pillanatban inkább sírból
fölkelt rémnek hittem őt, mint kedves halottat sirató embernek.

Mellette magos száraz férfi állott, apró szemekkel, vastag orral,
tertyedt ajakkal s kimondhatlanul érdektelen arczkifejezéssel. Öltözete
egészen fekete volt s aranygombú vékony nádbotja nem igen illett
rendkívül kidomborult hasához, mely világosan tanúsítá, hogy a fárasztó
tanulást nem igen szokta gyakorolni.

A gróf udvariasan inte felénk kezével, ámbár sötét szemeinek gyors
fölvillanása azt látszék tanúsítani, hogy megjelenésünket nem szívesen
látja; ez azonban csak egyetlen másodperczig tartott s ő ismét folytatá
beszédét a mellette álló férfihoz, bánattól rezgő hangon szólván:

– Mondom, orvos úr, a gonosz gyilkos golyója épen szíven találta
szeretett nőmet.

– Tehát azonnal meghalt? – kérdé burnótot szippantva az orvos.

– Egyetlen jaj, egyetlen szó nélkül.

– Engedelmével, gróf úr, meg fogom a sebet kissé tekinteni.

– Igen jól van; egyébiránt a halotti bizonyítványban talán azt is meg
kell majd említeni, hogy nőm a szinházban rögtön görcsöket kapott,
minden jeleivel a valódi keleti kolerának.

Mintha virág után nyúlván, kigyót pillantott volna meg az érdemes orvos
úr, úgy visszapattant a koporsótól e vészes szók hallása után s igen
példás hidegvérűséggel szóla:

– Valóban? De tulajdonkép nem is szükség a sebet közelebbről vizsgálnom,
csak méltóságod fájdalmát fognám ezáltal még inkább élesíteni.

– A mint tetszik.

Az orvos asztalhoz ült s a szükséges hivatalos bizonyítvány irásához
fogott, néha-néha, mintegy elvétve, azon négyes aranyra pillantván,
melyet fáradozása jutalmául a papirra tett a gróf. Míg ezen utóbbi a
szükséges adatokat mondá az orvos tollába, addig futó pillantást veték a
szerencsétlen halottra.

Oly szép volt az most is, mint midőn a páholyban pillantám őt meg; azon
egy különbséggel mindazáltal, hogy akkor piros, most pedig fehér rózsák
virítottak szabályos arczán. Örömest legeltettem volna még szemeimet e
korán leszakasztott ritka bájú virágon, de a gróf többször mintegy
kedvetlenül tekinte rám s én szerényen fordítám szemeimet kisérőmre,
gondolván, hogy kandiságom talán sérti a gyászoló férjet.

– Mikép tetszik a halottvizsgálat? – szóla suttogva vezetőm s ajkait
gúnymosoly játszá körül.

– Nem értem önt egészen.

– Kielégítőnek hiszi ön ezt?

– Ezen esetben igen s reménylem, hogy kétesb esetekben pontosabb a
vizsgálat.

– Meglehet. De én egykor láttam, hogy ezen orvos úr, halottas házba
lépvén, egy alvó gyermekre pillantott s azonnal nagy elhatározottsággal
mondá, hogy bízvást el lehet temetni. Máskor pedig egy holt asszonyt
vizsgálván meg, az élő férj haláláról adott bizonyítványt.

– Ez elég szomorú! De hallotta ön? Ma délután lesz a temetés!

– Itt még csak megjárja, mert ezt agyonlőtték, fölébredésétől tehát nem
tarthatni; de tudok én oly eseteket is, hogy a beteg hajnalban halt meg
s már ugyanazon nap délután el is temették. Ezt nevezhetni azután
borzasztó hanyagságnak!

Ezalatt az orvos bizonyítványát megirá, díját zsebébe mélyeszté s
ünnepélyes bókot csapván, nagy méltósággal távozott, megnyugodva azon
szép öntudatban, hogy kötelességét pontosan teljesítette. Ha meghalok,
más orvos által vizsgáltatom meg magamat.

Ezen derék s böcsületes ember távozása után a gróf mintegy kérdezve
tekinte ránk s a mellékterembe inte, hol vezetőm azonnal bemutatott
neki, mondván:

– Gróf úr, barátom meg akart önnel ismerkedni, de valóban nagyon
sajnáljuk, hogy ily szomorú pillanatban érkeztünk.

A gróf csak néhány hideg, de mégis igen udvarias szóval válaszolt s
miután még egy pár közönyös megjegyzést tevénk, már épen távozásra
készülénk, midőn csaknem akaratlanul törtek ki ajakimon e szók:

– E szomorú esemény igen borzasztó ugyan s mégis vannak, kik annak
örvendnek.

– Mikép érti ön ezt? – kérdé kissé meglepetve a gróf.

Ennyit mondván, többet is kelle szólnom s azért minden tétovázás nélkül
folytatám:

– A zsidókat értem, kik mindig rendkívül neheztelnek keresztyén vallásra
térő feleikre, főkép pedig a gazdagokra.

A gróf ajkába harapott, de csakhamar ismét összeszedé magát s lehető
hidegséggel szóla:

– Ön ismerni látszik boldogult nőm korábbi viszonyait?

– Van szerencsém.

– Első férjéét is?

– Igen.

– Ha szabad kérdeznem, mikor beszélt ön vele utolszor?

– Néhány hét előtt.

– Pesten?

– Nem; az alföldön.

– S talán annak következtében kivánt ön velem megismerkedni?

– Igen.

– Örvendek. Egyébiránt meg fog ön bocsátani, hogy mostani szomorú
körülményim közt…

– Oh, kérem, nekem kell bocsánatot kérnem, hogy ily sokáig
alkalmatlankodám. Ügyünket máskor is elvégezhetjük.

– Holnap reggel, ha úgy tetszik.

– Mindenesetre lesz szerencsém.

– Kilencz órakor.

– Pontban kilenczkor.



XIII.  Dalárda.

Hideg búcsúvét után a grófot elhagyók s a városliget felé sétálunk,
minthogy arszlánomat nem bírám nyakamról lerázni. Útközben rögtön e
kérdést intézé hozzám társam:

– Hogy tetszik önnek Beattini?

– Nem szeretem az olaszokat, – válaszolék kitérőleg.

– Ki tudja, olasz-é.

– Hogyan? Ön talán közelebbről ismeri őt?

– Tudtomra senki nem ismeri őt közelebbről Budapesten s épen azért
találkoznak sokan, kik mindenféle kalandos történeteket regélnek róla.
Azonban, úgy látszik, hogy ön többet tud mindnyájunknál s családi
viszonyait közelebbről ismeri.

– Csak elhunyt nejének története ismeretes némileg előttem s egyedül
ezért kell vele szólanom.

– Ah, talán épen hajdani szerencsés imádót van alkalmam önben
tisztelnem?

– Oh, épen nem! sokkal kellemetlenebb tárgy az, mely miatt a gróffal
szólanom kell.

– Talán párbaj? Úgy segédnek ajánlkozom.

– Haramiának tekint ön engem?

– Hogyan?

– Én mindazt, ki párbajt ví; gyilkosnak tartom; a gyilkos pedig bitóra
való. Azonban, tanúra mégis szükségem lesz s azért ön ajánlatát szívesen
elfogadom.

– Valóban kiváncsi vagyok, mi fog e rejtélyes látogatásból kifejleni.

– Majd meglátjuk. Most azonban visszatérhetnénk már a városba.

– De ugyan miért? A reggel oly gyönyörű. Úgy is elég jókor érünk még
vissza a poros városba. Ah, most jut eszembe! A «Dalárda» most tíz
órakor gyűlést tart a városligeti szigetecskén, menjünk oda.

– Dalárda?! Mi ez?

– S nem tudja ön ezt?

– Nem.

– Oh, úgy már annyival is inkább be kell önt mutatnom, s míg oda érünk,
addig elmondom származását, minden egyéb szükséges körülményekkel
együtt.

– Kiváncsi vagyok.

– Tehát halljunk szót! Mióta a magyarnak Üdvleldéje nincs, a mi minden
tekintetben bizony régóta nincs; és mióta kalodája van, melylyel
szintoly régóta dicsekedhetünk, azóta annyi a sok «da» és «de»
Magyarországban, hogy «dade» sincs annyi, habár a nagyidai ostrom óta
egy sem halt volna is meg. Van most ugyanis uszda, mit a nyelvbúvárok
onnan származtatnak, hogy abban az emberek a hullámok ellen uszítatnak,
azaz: úszni tanulnak, mikép azt más keresztyén emberek mondani fognák.
Van iroda, ezt a váltótörvényszéknél találták föl, annak megmutatására,
hogy a kinek ott irnak, az tökéletesen oda van. Van tanoda, jeléül, hogy
a tannak oda kellett volna költöznie, ha szabadon bocsáttatott volna.
Van csapda, melybe az ujságírók egymást ugratni törekszenek. Van
lovárda, azaz lovak vára, melyben azt tanítják, hogy mikép lehet
mulatságból az ép csontokat eltörni, vagy az ellenség elől gyorsan
elfutni. Van csömörde, s ez azon új betegség, melyet a becsületes magyar
érez, midőn a sok «da» és «de» által fülei kínoztatnak. Miután pedig
ennyi da és de van már divatban és isten tudja még mennyi, melyek
hirtelen nem jutnak eszembe, ugyan mért ne léphetne életbe a Dalárda is?

– Ez igaz, de mind ebből csakugyan nem tudhatom még, hogy micsoda
tulajdonkép ezen Dalárda?

– Mindjárt meg fogja ön tudni. Napjainkban az ének igen nagy szerepet
játszik az egész világban, következéskép még Magyarországban is. A
csalogány énekel, a fűrész hangját énekszerűnek mondják, a csizmadiainas
énekel, a pólyás csecsemő énekel, a gőzhajók kerekei dalszerű hangokat
fejtenek ki, a szél énekel, még pedig különösen Budapesten oly
hatályosan, hogy szemeszája megtelik az embernek tőle. Szóval, most
mindenki énekel. Néhány lelkesek tehát, kiknek száma, istennek hála!
mindinkább szaporodik, összeállottak, azon soha eléggé nem magasztalható
hazaboldogító czélra, hogy a dalnak illatos apró csatornáit egyetlen
nagy tengerbe egyesítvén, üdvosztó hullámaival az egész haza földét
megtermékenyítsék, mikép azt a Nilus folyam cselekszi azon iszappal,
melyet kiáradása után a földeken hagy. Ezen társaság ritka
önfeláldozással felel meg szép és közhasznú czéljának és igen gyakran
tart gyűléseket, melyekben hölgyek is részesülnek.

– Hölgyek is? Bezzeg van ott vita, tudom!

– Nagyon csalatkozik ön. Nem hasonlítnak ám ezen összejövetelek a többi
magyar gyűlésekhez. Ezekben nem gyanusítnak senkit, nem kárhoztatnak
semmit, nem javalnak semmit, nem határoznak, nem vitáznak, nem
ellenkeznek egymással, nem személyeskednek és nem is ásítnak.

– Hát ugyan mit csinálnak?

– Esznek, isznak és énekelnek.

– Már ott magam is szeretnék táblabiró lenni.

– Oh, az könnyen megeshetik! Csak egy szavába kerül önnek, s tüstént
dalárdnokká lehet.

– Minő új szó ez?

– Én csináltam, nemde szép?

– Rendkívül! De csak van valami más czélja is e díszes társulatnak?

– Oh, igen! Például, midőn a társaság valamely tagja meghal, a többi
tagok azonnal összegyűlnek.

– És?

– És énekelnek. Ha jeles idegen érkezik városunkba, összegyűlnek.

– És?

– Énekelnek. Ha művész távozik városunkból, összegyűlnek.

– És?

– Énekelnek. Nagybőjtben is összegyűlnek.

– És?

– Énekelnek. Farsangban szinte gyűlést tartanak.

– És?

– Énekelnek. Ha pedig semmi ok nincs az összegyűlésre…

– Nos, akkor?

– Szinte összegyűlnek.

– És?

– És ismét énekelnek.

– Természetesen, csak magyarul?

– Oh, nem! Néha hallatnak ugyan egy pár magyar dalt is, hogy a
hirlapoknak legyen min örvendniök; de rendesen csak víg dalokat
énekelnek, minthogy:

  Szomorú a magyar nóta
  Háromszáz esztendő óta!

már pedig nekik vígság a czéljok, minthogy a vidámság az egészséget
megerősíti és a haza boldogítására nemcsak ép lélek, hanem egészséges
test is kivántatik.

– Hát jótékony czélokat nem mozdítnak elő a dalárdnokok és dalárdnoknők,
s a dalárdnoknőknek dalárdnok gyermekei?

– Dehogy nem! Jótékonyságra buzdító dalokat énekelnek, melyek rögtön
minden erszényt megnyitnak.

– Hát az iparűzést pártolják?

– Oh, de mennyire! Annyi magyar pezsgőt fogyasztanak el, hogy két ily
gyárnak folytonos munkát adnak.

– És a nemzetiséget?

– Mindig csupán magyar csirkéket esznek, még pedig mindig kizárólag csak
magyarországi salátával.

– Már ez szép, már ez csakugyan dicséretes! Valóban, hálával tartozom
önnek, hogy e jeles vállalkozókkal megismertet.

Alig mondám ki e szókat, s mennyei hangok üték meg füleimet.

– Hallja ön? A gyűlés ugyancsak tüzes folyamatban van.

– Ah, most a tenoristák énekelnek!

– Oh, nem! Hiszen most a pezsgős poharakat koczczanták össze. Hah, most,
most! Hallja ön a szívrendítő dalt?

– Hallom!

– Fölzúdult tenger hullámai gyanánt csapnak füleinkbe. Ez ám az élvezet!
Ezret fogadhat ön egyre, hogy huszonnégy óráig egyetlen madár sem fogja
magát a városligetben hallatni.

– Elhiszem!

Most fák által képezett körbe lépénk, s néma tisztelettel hajlottam meg
a Dalárda dalárdnokai és dalárdnoknői előtt. Hol azon kemény szív,
melyet e látvány meg nem lágyítna? Hol azon lágy kedély, melyet e
bűverejű hangok meg nem keményítnének? Sehol! Sehol! Sehol!

A magas fák alatt hosszú asztal terült el, rakva mindennel, mi pompás
villásreggelihez kivántatik. Az asztal körül férfiak és hölgyek ültek, a
férfiak pezsgős poharat, a hölgyek legyezőt tartva kezeikben és
mindnyájan lelkesülten énekeltek. Az asztal felső végén a fő dalárdnok
állott, mindegyik kezében pezsgős poharat tartva, s kiterjesztett
karjaival az egész énekkart kimagyarázhatlan pontossággal kormányozta,
mi mellett maga is példás magasztossággal énekelt és ezenkívül lábainak
elszánt dobbanásai által az egész roppant személyzetet oly példátlan
rendben tartá, melyet egyszersmind hallatlannak kellene mondanom, ha a
zaj nagyon is hallható nem lett volna. Az asztal körül ülő dalárdnokok
mind magánénekesek voltak, ámbár ezúttal legnagyobb egyetértéssel mind
össze-vissza énekeltek, mit különben magánénekeseknél nem igen
tapasztalhatni. A tulajdonképi kart két csoport képezé, melyek egyikét
vak gyermekek, a másikat pedig pólyás csecsemők alkoták. A vakok
hatalmas kenyérdarabokkal voltak fegyverkezve, hogy szünetek közben meg
ne unják magukat, ámbár ezen igen száraz mulatságban alkalmasint nem
igen gyönyörködtek. Egyébiránt, kik az egyszerű eledelt megszokták már,
azok a jó kenyeret is manna gyanánt eszik, ha elegendő bőségben
nyújtatik nekik. A pólyás dalárdnokok ellenben szünetek közben is
folyvást igen kedélyesen énekeltek, mi ugyancsak derekasan fűszerezé a
pompás élvezetet.

[Illustration: Dalárda.]

Én igen szeretem ugyan az éneket, de füleim ellen sem viseltetem mostoha
indulattal, ennélfogva már épen arról gondolkozám: merre kelljen szöknöm
elragadtatott arszlánom mellől, midőn a térre nyíló legközelebbi
fasorban egy csodaszép fiatal hölgyet pillanték meg, ki leirhatlan
gyöngédséggel vezete egy betegesnek látszó éltes asszonyt. Azonnal
elhatározám tehát, hogy lépteiket követem; mert ezt mindenesetre
érdekesnek hivém, s különben is legalább becsülettel szabadulhattam meg
ez által a lelkes Dalárda hazaboldogító zajától.



XIV.  Hideg víz és savó.

Közelítésem megriasztani látszék a két ismeretlen hölgyet, mert
lépteiket kissé gyorsíták, s a ligetből a Rákos felé távoztak; ki
azonban oly kedvelője minden szépnek, mint én, az nem igen könnyen
hagyja magát efféle akadályok által gátoltatni. S ha valaha, úgy
csakugyan most volt okom, hogy a fáradtságot ne kiméljem, mert a fiatal
hajadon oly szép vala, hogy egész Budapesten ritkítá párját; és ez nem
csekélység, mert hiszen mindnyájan jól tudjuk, hogy három kis német
fejdelemségben sem találhatni annyi szép hölgyet, mint Budapesten.

A fiatal hajadon, ki, mint látszott, nem igen óhajta velem
megismerkedni, azon keleties szabású szépségek egyike vala, minőket ily
ritka tökélyű összhangzásban csak mintegy elvétve találhatni. Fekete haj
és szemek, barna arczok, kimondhatlanul igéző pír által fölhevítve,
keskeny sötétpiros ajkak, gömbölyű áll, karcsú nyak, mely ritka
szabályszerűséggel egyesült a kerekded vállakkal, görög szabású orr,
mind ezek oly igéző egészet alkotának, hogy akaratlanul is igen sűrűn
pödörgetém bajuszomat, s lehető legkedvezőbben törekvém magamat minden
mozdulatban kitüntetni.

Iparkodásom azonban nem igen használt, mert a hajadon csak kizárólag a
beteges, éltes asszonyra fordítá minden figyelmét, s engem észre sem
látszott venni. De a tapasztalt férfit az ily akadályok csak merészebbé
teszik, s azonnal elhatározám, hogy megszólítom őket. De mikép?
Zsebemben mindig egy fél keztyűt szoktam hordozni, s ezt ajánlom mind
azon vállalkozó férfiaknak, kik szeretnek szép hölgyekkel hevenyészett
ismeretséget kötni, a mit így kell eszközleni.

A keztyűt földre ejtém és fölkapám, természetesen a hölgyek háta mögött,
s azután lehető legnagyobb udvariassággal kerülvén elébök, tisztelettel,
s lehetőségig kedveltető hangon szólék:

– Nagyságtok veszíték el talán ezen szép kis keztyűt?

– Nem! – felele az éltes hölgy, s útjokat mindketten folytaták.

– Pedig már örvendék, hogy szerencsém lehet nagyságtok veszteségét
visszapótolnom.

Semmi válasz.

– Talán a Dalárda énekében méltóztattak nagyságtok gyönyörködni?

– Igen, – felele meglepő hidegséggel az éltes hölgy, s egyszersmind
fejével biczczente, mintha azt akarná értésemre adni, hogy a további
társalgástól föl vagyok mentve.

Szemtelenség nélkül ezúttal nem lehete az ismerkedést tovább folytatnom,
de azért visszavonulni sem akarék még, s illő távolban folyvást követém
a hölgyeket, néhány legdivatosb trillával szeldelve a levegőt, mi az
érzékeny hölgyeknél csak ritkán szokott kedvező hatás nélkül maradni.
Volt-e jó sikere szép hangomnak, vagy nem, azt nem tudhatám; de annyi
bizonyos, hogy a hölgyek gyorsabban távoztak, s kevés pillanat mulva
azon major kapujában tüntek el, mely mellett a vízgyógyintézet áll.

Én még soha nem valék azon helyen, de mégis azonnal ráismertem, mert egy
pokróczba burkolt férfit pillanték meg, ki egész erejéből futkosott föl
és le a ház előtt, s ki irja le csodálkozásomat, midőn benne egy hajdani
barátomra ismerék, ki mindig oly egészséges volt, hogy még a tyúkszemet
sem ismerte. Ezt meg kell szólítanom, gondolám, s azonnal e kérdést
intézém hozzá:

– Barátom, te vagy?

– Ah, Bende? Örvendek! Rég nem láttuk már egymást.

– Mi bajod?

– Még eddig semmi.

– Hát mit csinálsz itt?

– Meg akarom a bajt előzni.

– Azért izzadod magadat félholtra?

– Nem érted te ezt, barátom. A vas kemény, de azért mégis megtüzesíti a
kovács és hideg vizbe dugja, hogy még erősebb legyen. S ezt teszem én
is.

– Hiszen te nem vagy vas!

– Az mindegy.

– Orvos ajánlatára vagy itt?

– Oh, nem! Én az orvosokra nem sokat hallgatok; magam is tudom én, mire
van szükségem.

– Érzed-e már hasznát a sok izzadásnak?

– Oh, igen! Fejem gyakran fáj, a sok vízivás pedig kissé meggyöngíté
gyomromat.

– És mégis folytatod?

– Természetesen. A javulás majd később fog beállani.

– Az őrültek gyógyintézete közel van ide, nemde?

– Igen.

– Megengedj, barátom, de nem fog ártani, ha helyről gondoskodol.
Azonban, beszéljünk okosat; láttad azon két hölgyet, kik most a szomszéd
majorba léptek?

– Igen.

– Ismered őket?

– Természetesen.

– Szólj, szólj, kicsodák?

– Hiába kérdezősködöl.

– Mért?

– Nem kalandra valók.

– Hová gondolsz! Hiszen nem azért kérdezem.

– Tehát komoly szándékból?

– Mindenesetre.

– Ám legyen tehát. Én csak annyit tudok róla, hogy az egyik anya, a
másik pedig lyánya; a szép Lenke atyja, Börger János, gazdag kereskedő
volt, de bizonyos zsidó tőzsér csalárdsága következtében megbukott, s a
Dunába ölte magát. Özvegye most csekély hozományából él, s gyöngélkedő
egészsége miatt ezen majorba költözött.

– Hát a csalárd zsidó?

– Megszökött, mintegy két év előtt.

– Nem tudod nevét?

– Tudtam, de most nem jut eszembe vezetékneve. Másik neve Móricz volt.

– Talán az, kiről mondják, hogy oly igen szép felesége volt?

– Ugyanaz. Ismerted a szép asszonyt?

– Igen.

– Hiszen te minden szép asszonyt ismersz! De bocsánat, innom kell.

– Szomjas vagy?

– Oh, nem! De itt mindig innom kell.

Barátom távozott, s én bizonyosan nevettem volna botorságát, ha a
gyalázatos Móricz nevének hallásán annyira föl nem indulok. Tehát ezen
családot is inségbe taszította! Azonban csakhamar lecsöndesíte ismét
azon remény, hogy másnap reggel Beattinit üstökön ragadom és a préda
kiadására kényszerítem.

Ily gondolatokkal tépelődve, visszafelé fordulék; de alig haladtam egy
pár száz lépésnyire, midőn igen sajátságos látvány által lepettem meg.
Egy major közelében ugyanis egy ismerősömet pillantám meg, ki igen
komoly arczkifejezéssel követé egy vörös tehén minden lépését.
Megszólítám őt:

– Mit keres ön, barátom uram?

– Ah, elvesztett egészségemet!

– Hiszen oly erőben van ön, hogy Toldy Miklósnak is beillenék.

– Oh, barátom, a külszín csal! Oly erőtlen vagyok, hogy alig birom
egymásután rakosgatni lábaimat. Most savóval élek és tehénlevegőt
szívok.

– Ezt nem értem.

– Azon majorban az istálló fölött van szobám, melynek padlója meg van
fúrva, hogy a tehenek kipárolgása az egész szobát mindig átjárhassa.
Nappal pedig a tehenek után sétálgatok, hogy mindig gőzkörükben
lehessek.

– S ki ajánlotta ezt önnek?

– Orvosom, e major tulajdonosa.

– Ah, értem! Mért nem folyamodott ön inkább hasonszenvi
gyógyrendszerhez, mely napjainkban igen alaposan gyakoroltatik, s nem
igen szorul ily nevetséges fogásokhoz.

– Ah, ön ezt nem érti!

Ismerősöm ismét ingadozva követé a legelésző tehén nyomdokait, én pedig
boszúsan fordultam el tőle. Mégis csak jobb volt a régi idő. Akkor a
savót csak sertések elébe önték, s csak akkor ittak az emberek, midőn
szomjaztak, a marhák kipárolgásában pedig semmi gyönyörűséget nem
találtak. Hja, hiába! Akkor az orvosok tiszteletreméltó szakállas
férfiak voltak, kik éjjel-nappal isteni tudományuknak éltek, mert illőn
tudák méltánylani azon fönséges hivatást, mely embertársaik életét
kezeikbe adá; most ellenben, kivevén a kevés kiveendőket, a sok táncz és
egyéb mulatságok özöne nem engedi meg a tudományos búvárkodás
gyakorlatát, s ez egyik oka annak, hogy nincs oly sok öreg emberünk,
mint hajdan! Azonban vigasztaljuk magunkat azon reménynyel, hogy e
szomorú állapot nem fog már sokáig tartani; mert íme, fiatalabb
orvosaink szakállat kezdenek már viselni, s így biztosan várhatjuk, hogy
a mélyebb tudományosság sem fog ezentúl náluk hiányzani, s majd ismét
becsületesen megvénülünk, mint őseink és nem leendünk kénytelenek
gyomrunkban mosógyárt fölállítani, a sertésektől a savót eltulajdonítani
és marhabűzön hízni!

De hah, mi ez! Jajgatás, sikoltás! Ah! A tehén megúnta ismerősöm hosszas
ólálkodását, megfordult, apró szarvait igen érthető kifejezéssel rázá, s
a beteg, ki oly gyöngének hivé magát, hogy lábait is alig birá előre
rakni, úgy iramodott tüskén-bokron keresztül a major felé, hogy a
billikomot nyert kan agár is alig birta volna őt elérni. Ha ha ha! Aztán
ne nevessen az ember, midőn minduntalan ily fonákságoknak kénytelen
szemtanuja lenni!



XV.  Bottal és bot nélkül.

Utamat folytatám ugyan a város felé, de a szép Börger Lenke nem ment ki
fejemből; bárhová fordítám szemeimet, mindenütt csak csodaszép szemeit
és igéző arczát látám. Azonban, ne gondolja ön, szép olvasónő, hogy
szerelmes vagyok, oh, épen nem! Átugrottam én már a száz tű hosszát,
következéskép nem igen lehete attól tartanom, hogy csak amúgy könnyedén
komoly szerelembe essem. Csupán részvét, igen, felebaráti részvét volt
azon indulat, mely keblemet ily élénk hevülésbe hozá. Eddig Móricz
ügyében csak boszú és kalandvágy intézé lépteimet, most pedig érzém,
hogy az elnyomatott ártatlanság ügyvédévé lettem, s itt akaratlanul az
«Ördög naplója» jutott eszembe, s félig-meddig Robin de Boisnak kezdém
magamat képzelni, ki az özvegy és árva vagyonát visszaszerzi; azon
lényeges különbséggel mindazáltal, hogy én teljességgel nem vágytam a
szép árva kezét birni, mert a szabadságot mindenek fölött szeretem.

Gondolatim tömkelegéből lépések riasztának föl. Két férfi haladt el
mellettem. Első tekintetre is látám, hogy politikusok, mert mind a kettő
egyszerre beszélt, s az egyik igen gyorsan ment, mi miatt többször
megbotlott a göröngyös úton, míg a másik nagyon is lassan lépegetett,
minek következtében mind a kettő mindig meglehetősen egymás mellett
maradt. Az egyik tehát rohanva, s a másik fontolva haladó, gondolám
magamban és figyelmezni kezdék szavaikra, lépéseiket illő távolban
követve.

– Barátom, – így szóla az, ki minduntalan megbotlott, – hiába törekszel
engem becsületes szándékodról meggyőzni.

– De kérlek, hallgass meg legalább.

– Ugyan minek? Hiszen tudom, mit akarsz mondani. Okaitokat minden ember
ismeri.

– Tehát czáfold meg állításomat.

– Ugyan minek? Hiszen a többség úgy sem hiszi okoskodásidat.

– Te tehát azt hiszed, hogy bot nélkül is kormányozhatni a parasztot?

– Nemcsak ezt hiszem, hanem egyenesen azt állítom, hogy bottal csak
rontani lehet és javítani épen nem.

– Furcsa vagy te, barátom, hiszen egyszer saját szemeimmel láttam, hogy
inasodat megverted.

– Igaz, de ebből épen nem következik ám, hogy helyesen cselekedtem. A
mire egyes ember indulatának heve által ragadtatik, annak gyakorlására
nem kell törvény által is engedelmet adni.

– Engedj egy kérdést, barátom.

– Tessék.

– Köteles-e a gyermek szüléinek szót fogadni?

– Igen.

– Hátha lopást vagy gyilkosságot parancsolnak neki?

– Akkor – akkor nem tartozik nekik engedelmeskedni.

– Miért?

– Miért?! Mert ez rossz tett.

– Úgy! És mikép birja a gyermek megitélni, hogy jót vagy rosszat
parancsoltak-e neki szüléi?

– Nem tagadom, hogy ez kissé bajos; de mire czélzasz e hasonlítással?

– A műveletlen ember itélőtehetsége is csak olyan, mint a gyermeké, s
így erőszakos eszközt is kell ellenök használni, ha boldogulni akarunk
velök.

– Oh, barátom, már ebben csakugyan szerfölött csalatkozol! Ez egészen
más.

Ily hangon huzamosb ideig folyt még e vita, s én már unni kezdém az
egészet, mert többszöri tapasztalásból tudám, hogy a rohanók és fontolók
soha nem szoktak egymás okainak engedni, habár bensőleg meggyőződnek is
azok igazságáról.

Már épen más ösvényre akarék térni, midőn oly nevet monda ki a fontoló,
mely egész kiváncsiságomat ismét fölébreszté. Így szóla ugyanis
társához:

– Már bocsáss meg, barátom, de ti mindenesetre következetlenek vagytok,
s tetteitek többnyire merőben ellenkeznek szavaitokkal. Ti, például,
minden megyegyűlésen titkos szavazást sürgettek, s tisztújításon mégis
ellenzitek gyakorlását, mert féltek, hogy méregdrágán vásárlott
embereitek által cserben hagyattok; ti a nemzeti szinészet pártolásáról
csevegtek, s magatok még országgyűlés alatt is német szinházba jártok,
vagy német és franczia táncz által könnyítitek a haza gondjaitól
megnehezült fejeiteket és e haszontalan mulatozásra sok ezret szórtok
ki, míg a közhasznú vállalatokat fillérrel sem pártoljátok, s azok
előmozdítására csak másokat szólítgattok föl; ti a magyar nyelv mellett
legnagyobb indulatossággal harczoltok, fényesnél fényesb szókkal, s
magatok még tanácskozási termeinkben is többnyire németül csevegtek
egymással; ti a főnemességet úton-útfélen korholjátok, s mégis majd
kibútok bőrötökből a nagy öröm és elragadtatás miatt, ha valamelyiknek
társas körében herbatét szörpölhettek és a tejszínes hölgyekkel
kártyázhattok; ti az egyházi jószágok világiasítását ugyancsak
sürgetitek! de bezzeg szívesen ültök a vendégszerető egyházi férfiak
asztalához; te magad pedig, ki annyira pártolod a nemzetiséget és annyit
beszélsz a németek ellen, íme, most Börger Lenkét akarnád nőül venni, ki
egyetlen szót sem tud magyarul! Elek, illik-e ez?

– És ugyan mért ne illenék?

– Hogyan?!

– Többi vádjaidra nem tartom érdemesnek a választ, s nincs is most
kedvem hosszú politikai értekezés elmondására; az utolsóra nézve azonban
azt mondom, hogy én a szép Lenkét szeretem, s legyen csak nőmmé,
fogadom, hogy rövid idő alatt megmagyarosítom, s így nemcsak szívemnek,
hanem még nemzetiségünknek is szolgálatot teszek.

– Oh, barátom, nagyon csalatkozol! Száz esetet tudok én, melyben a
legderekabb magyar embert is elnémetesíté a német asszony.

– Úgy mind a száz férfi gyáva volt!

– Majd elválik! Hát mikor lesz már a menyegző?

– Bár rég átestem volna már rajta! De egy fiatal báró édeleg a lyány
körül, s ez annyira hizeleg hiúságának, hogy ajánlatimra nem igen akar
hallgatni.

– Báró?

– Igen, Dalmer báró.

– Nem ismerem.

– Porosznak mondja magát, igen bőven költ és mindennapos a háznál.

– Már úgy csakugyan nehéz lesz állásod.

– Annál édesb lesz a diadal.

– Ha – lesz!

– Barátom, a valódi férfi soha nem retten vissza az akadályoktól.

– Hah, barátom, tekints csak oda!

– Semmi különöst nem látok.

– Dehogy nem! Íme, így dolgozik a műveletlen paraszt, midőn botot érez
közelében.

Előttünk napszámos tótokat pillanték meg, kik vetélkedő szorgalommal
dolgoztak s néha félre tekintének a fölvigyázó botjára.

Elek közönyösen szóla:

– Bizonyosan bot nélkül is dolgoznának.

– Fogadjunk, hogy nem.

– Nem bánom.

– Tíz aranyban.

– Áll.

Most magához szólítá Elek barátja a felvigyázót s e szókat mondá neki:

– Barátom, mi ketten bizonyos fogadást tettünk, melynek végrehajtásához
megkivántatik, hogy maga innen távozzék s csak két óra mulva térjen
ismét vissza. Itt van e szolgálatért öt forint. De mondja meg a
napszámosoknak, hogy két órára távoznia kell a városba.

Néhány igen gyönge ellenvetés után megegyezett a fölvigyázó, mert hiszen
a mai világban ugyan kit ne lehetne megvesztegetés által kötelessége
ösvényéről eltávolítani! Távoztakor hangosan mondá a napszámosoknak,
hogy szorgalmasan dolgozzanak, mert csak két óra mulva térhet hozzájuk
ismét vissza. Ezután távozott s a két férfi a közeli bokrok mögé vonult,
míg én, szinte közel hozzájuk, egy magas fa alá heveredtem.

Alig tünt el látkörünkből a fölvigyázó, azonnal igen furcsa látvány
kezdett előttünk kifejleni. A napszámosok letevék terhöket, nagyokat
nyujtóztak, még nagyobbakat ásítottak, fejöket vakarták, pipájokra tüzet
csiholtak, leguggoltak, tüzet élesztettek a földön, burgonyát kezdének
sütni és lassanként igen mély s alkalmasint szerfölött érdekes
beszélgetésbe merültek a tűz körül.

– Enyim a tíz arany!

– Nem tagadhatom.

– Meg vagy most már győződve, hogy bot nélkül…

– Ez semmit nem bizonyít, valamint egy fecske még nem jelent nyarat.

Most ismét heves vitát kezdének a tüzes politikusok, én mindazonáltal
csak ezt gondolám magamban: jó urak, valóban mindketten csalatkoztok. Az
emberben mindig tisztelni kell az emberiséget, de azért minden ember
iránt egyenlő bánásmódot gyakorlani csak akkor lehetne, ha mindnyájan
egyenlő felfogással birnának; ezt pedig csak nevelés fejtheti ki
századok alatt. Bizony furcsa! Vannak úgynevezett szabadelméűek, kik a
botoztatást minden kivétel nélkül ellenzik, mondván, hogy azáltal
barommá aljasíttatik az ember. Ej, kedves uraim, ti mondjátok ezt? Ti,
kik embertársaitokat bizonyos czélok elérhetése végett leitatjátok és
azáltal valódi barmokká aljasítjátok?! Ez az igazi bűn, mely szégyent
áraszt a XIX-ik század fölvilágosult szabadelméű hőseire is! Én is azt
hiszem, hogy a botoztatás barommá aljasít, de ebben csak bűnösek
részesülnek: ti ellenben az ártatlan embereket változtatjátok barmokká,
midőn érdekeitek előmozdítása végett barmokká részegítitek őket. És ez
azután vajmi nagy különbség! Kissé kevesebbet kellene tehát most talán a
bot ellen szónoklani, hanem inkább nevelni kellene a népet; ezt pedig ne
várjátok mástól, hanem kezdjétek meg magatok, ti rohanók és fontolók s
ne tegyétek embertársaitokat szándékosan barmokká és gazemberekké, midőn
borral s pénzzel hazudozásra és vérengzésre kényszerítitek őket!

[Illustration: Bottal és bot nélkül.]

E pillanatban lódobogás közelíte a város felől. Föltekintvén, egy díszes
külsejű lovagot pillanték meg, pompás öltözetű csatlóssal; mindketten
egyenesen a vízgyógyintézet melletti major felé vágtattak.

Elek indulatosan szóla barátjához:

– Íme, Dalmer báró!

– Csinos ember!

– Most ismét Lenkéhez siet.

Élesen szemügyre vevém a lovagot s ki képzelheti bámulásomat? Dalmer
báróban – Beattini grófra ismertem!



XVI.  Az árvák sorsa.

Beattini és ismét Beattini! Tehát mindenütt és mindig ezen emberrel kell
találkoznom, mindenütt ezt veti utamba a sors? Jól van! De fogadom, hogy
véget vetek gyalázatos mesterségének, bármennyi áldozatomba kerüljön is
e nagy munka. Nagy munka, mondom, mert sokkal könnyebb tíz becsületes
embert megbuktatni, mint egyetlen gazembert hatályosan felelősségre
vonni!

De előbb bizonyossá kell magamat tennem, gondolám s lehetőségig gyorsan
Beattini lakása elé sieték, mert talán rendkívüli hasonlat által
csalattam meg. E gondolat mindinkább nagyobb erőre kezde elmémben kapni,
mert alig merék oly elvetemültséget képzelni, hogy férj azon pillanatban
indulhasson ki ártatlan hajadon elcsábítására, midőn hitvesének alig
hült tetemei koporsóban feküsznek; azon hitvesének teste, ki annyira
szerette őt, hogy miatta férjét elhagyá és meglopá, sőt vallását is
megtagadá s e mellett oly szép vala, hogy a legkövetelőbb férfi vágyait
is tökéletesen kielégítheté. Nem, nem, az emberiség érdekében mondom,
ily elvetemültséget nem merek hinni, mielőtt kézzelfoghatólag nem
győződöm meg igazsága felől. Végre a kapuhoz érvék, de – zárva találám.
Hosszas kopogás után a kertész kiszóla:

– Ki az?

– A gróffal kell szólanom.

– Nem lehet.

– Miért?

– Halott van a háznál.

– Épen azért kell bemennem.

– Nem lehet.

– Fogja e borravalót és bocsásson be.

– Meg van tiltva.

– Csak erre feleljen tehát: itthon van a gróf?

– Igen.

– Igazán?

– Eh, ne faggasson az úr, nem vagyok iskolásgyermek.

E szók után a kertész távozék s most ismét nem tudám, mit kelljen
gondolnom; ámbár az utolsó kitérő válaszból mégis azt kelle gyanítanom,
hogy a gróf vagy a báró nincs itthon s hogy szemeim nem csaltak meg.

Eleinte várakozni akarék, azon határozattal, hogy számadásra vonom őt
visszatértekor; e szándékról azonban csakhamar lemondék, miután
meggondolám, hogy másnap úgyis találkozom vele s addig legalább jobban
meggondolhatom, hogy mikép férhetek biztosabban hozzá; mert, ki ily
elvetemültségre képes fajulni, az bizonyosan nem igen könnyedén hagyja
magát gazságainak hálójában megfogatni.

Utamat tehát folytatám a város felé; azonban alig érék az első házakhoz,
midőn a baloldali első sikátorból egy asszonyt láték kisietni, ki
kezében kosarat vitt, melyben egypár befödött cserépedény volt látható s
kenyér és egy üveg bor. Ezt magábanvéve nem tarthattam volna feltünőnek,
mert alkalmasint férjének vitt ebédet, ki valahol dolgozott; de minél
inkább közelíte az asszony, annál világosabban kezdék vonásaira
emlékezni. Megállék tehát, hogy sejtésem igazságáról meggyőződhessem.

Az asszony közelítvén s rám emelvén szemeit, meglepetés hangján szóla:

– Nagyságos uram! Jól látok-e?

A menyecske valóban jól látott s én sem csalatkoztam. Azon csárdás
felesége volt ő, kinél életem oly nagy veszélyben forgott, alföldi
utazásom alkalmával, midőn a gyalázatos Móricz által elárultattam.
Csodálkozásomból alig birék magamhoz térni s csak e kérdést intézhetém a
menyecskéhez:

– Mit csinál kend Pesten?

– Becsületesen gazdálkodom.

– Talán elhagyta férjét?

– Oh, nem! Ő is itt van. Egy kertben dolgozik s most ételt viszek neki.
Oh, nagyságos uram, azon rettenetes éjszaka óta nagy változások
történtek ám!

– Valóban?

– Most sietnem kell férjemhez, mert az étel elhül; de méltóztassék csak
ott azon vörös kapus házba sétálni egy pillanatra, ott lakunk, úgyis
permetezni kezd az eső. Tüstént visszajövök és mindent elmondok. Csak a
kapu alatt mindjárt az első kovártélyba méltóztassék besétálni. Istennek
ajánlom addig is nagyságos uramat.

A menyecske gyorsan távozott könnyű lépteivel a városligeti kertek felé,
én pedig örömest menekültem az eső elől a közeli vöröskapus házba, mert
valóban kiváncsi valék megtudni, hogy ugyan mi hozhatá az alföldi
csárdást és orgazdát Pestre, hol a hasonló mesterséget gyakorló
nagyszámú czinkosok nem igen örömest szenvedik meg az idegent, ki
keresetöket csorbítani szándékozik.

A kapu alatti első szobába lépvén, meglepetve hökkentem vissza, mert
hirtelen nem birám elgondolni, hogy minek higyjem azon helyet, melyre
ily véletlenül vetődtem.

A szoba meglehetősen nagyocska volt, de butorzata szegényes és a mellett
oly sajátszerű, minőt eddig még nem láttam. Egy ágy, egy asztal s három
szék és egy rozzant puhafa-szekrény semmi különöst nem mutatott; de
annál furcsább volt a szoba egy egész oldalát elfoglaló nyolcz bölcső és
három eszkábázott kis teknő.

Az asztalon nagy zöld tálat láték, mely apró gyermekruhákkal volt tele,
miknek mosása igen nehezére látszék esni egy elhizott vastag asszonynak,
ki beléptemkor igen nyájasan üdvözle szürke szemeivel; mit én azonban
nem igen viszonozhattam az első pillanatban, mert az, mit itt láték,
egész figyelmemet lebilincselé.

Majd valamennyi bölcsőben két kis gyermek feküdt lábbal egymás ellenébe
fordítva s valamint a bölcső azon vége, melyet fejökkel érintének, úgy
párnájok is számozott czédulával volt ellátva; a teknőben csak egy-egy
gyermek feküdt s mindegyik szájába vászondugacs volt tömve, melylyel e
gyermekek magokat mulatták s mely egyszersmind arra szolgált, hogy
kiáltozásaikkal szerfölött ne alkalmatlankodhassanak.

Álmélkodásomból a vastag asszony e szavai ébresztének föl:

– Talán kosztost méltóztatik hozni, nagyságos uram?

E kérdést nem értém s azért meglepetve kérdém a rejtélyes asszonyságot:

– Mit akar ezzel mondani?

– Hogy mit akarok mondani?

– Igen.

– Azt, hogy talán kis gyermeket méltóztatik hozzám adni? Ah, bennem
tökéletesen bizhatik nagyságos uram; én becsületesen megőrzöm a titkot s
nálam semmi hiányt nem szenvednek a kis ártatlanok. Becsületemre mondom,
nagyságos uram, nálam kevés gyermek hal meg s annak is nem én vagyok az
oka, hanem csupán a gondatlan szülék, kik nem fizetik pontosan a
kosztpénzt; mert uramfia, magaméból csak nem hizlalhatom a kis
ártatlanokat. Most épen jókor méltóztatott érkezni, mert itt az etetés
ideje s látni fogja, nagyságos uram, hogy lélekismeretesen jól tartom a
kis csemetéket, mindegyiket saját érdeme szerint, a mint illik.

A fecsegő asszony ezen előadása annyira kiváncsivá tőn, hogy e szókra
fakadtam:

– Ám lássuk tehát.

– Tüstént, tüstént! Oh, nálam igen nagy a rend, minden óra szerint megy,
mint a kis katonáknál. Tisztázás, fürösztés, étel és alvás, minden
pontosan és óra szerint, mert ez tartja egészségben a gyermekeket, míg
más helyeken a gondatlanság és rondaság miatt többnyire idő előtt
vesznek el.

E szók után távozott az asszony s kevés pillanat mulva jókora tányérral
tért vissza, mely tele volt valami fakószinű valamivel, mit első
pillanatra csizmadiacsiriznek gondolék; mi azonban füstölge s így
alkalmasint más valami lehete. A bőbeszédű asszony széket törlött meg
számomra kötényével, azután pedig fakanalat vett elő az ablakpárkányon
heverő fésű mellől s a füstölgő fakószinű valamibe dugá.

Ah, ez tehát nem csiriz, hanem étel! gondolám s véleményemben csakugyan
nem csalatkozám, mert a kövér asszony nagy önelégültséggel szóla:

– Íme, nagyságos uram, ez vizes pempő; vízből és lisztből van készítve,
az igaz, de azért tisztán és jól. Ezt a szegény kosztosok kapják, kikért
hónaponkint csak hat forintot és egy font szappant fizetnek.
Mindenekelőtt ezeket szoktam megetetni, mert hiszen nagy úri házaknál is
előbb a cselédség eszik és csak azután az uraság, hi-hi-hi!

A jókedvű asszony nagyot kaczagott ezen rendkívül elmés tréfája fölött s
a három eszkábázott teknőből kivevé a három kis kosztost és kényelmesen
ölébe helyezé őket; azután szájokból a dugacsot kivoná, félretevé és a
kanállal tömni kezdé sorba a kis éhezőket, kik oly mohón nyelék a vizes
csirizt, vagyis pempőt, hogy a nagy erőlködéstől szinte könybe lábbadtak
szemei. Eközben így csevegett az anyai indulatú érdemes asszonyság:

– Gazdálkodnom kell az idővel, kedves nagyságos uram, míg az egyik
elnyeli az istenadta eledelt, addig a másik kettőt tömöm és így sorban.
Szegény férgecskék, ezek cselédek gyermekei, kik magok jó dajkaságban
szolgálnak, hónaponként húsz forintot húznak bérül s mégis csak hatot
fizetnek ezen kis porontyokért. Elhiszem bizony, mert kedveseiket nem
győzik borral s így nem sok marad a kis árvákra, hi-hi-hi! Azután, ha
mégis legalább pontosan fizetnének! De uramfia! Két hónap mulva már-már
többnyire nyomukba sem akadok, mert más nevet adnak magoknak s a helyet
is eltagadják előttem, hol szolgálnak.

– Mi lesz azután az oly szegény elhagyatott gyermekekből?

– Mi lesz? Hát többnyire meghalnak, mert hiszen, ki gondoskodnék azon
gyermekről, kit maga az anya is megtagad, hi-hi-hi! Ha pedig életben
maradnak, akkor…

– Akkor?

– Hát akkor mindig találkoznak ezen nagy városban oly gyermektelen jó
emberek, kiknek ajtókilincse elbir egy ily kis porontyot, ha az ember
kosárban ráakasztja; ámbár az igaz, sokszor azután ugyancsak gyanupörrel
élnek az asszonyok, hogy férjeik nem jó uton jutottak az eleven kis
ajándékhoz, hi-hi-hi!

– Mirevalók a számok a párnákon és bölcsőkön?

– Oh, ezen elővigyázat igen szükséges, mivel különben nagyon könnyen fel
lehetne a gyermekeket egymással cserélni, a váltott gyermekek pedig sem
szüléiknek, sem gondviselőjüknek nem szoktak szerencsét hozni. Na,
báránykáim, jóllaktatok úgy-e?

E kérdés után, melyre természetesen senki nem válaszolt, az
ablakpárkányról egy csorba poharat vett le, melyben alkalmasint egy pár
kanál tej uszkált s a legyeket elhessegetvén róla, a dugacsokat
belemártá és ezután a gyermekek szájába dömöczkölé és ismét a teknőbe
fekteté őket.

– Így, báránykáim, már most békével alhattok.

Most ismét távozott s kevés percz mulva más párolgó tányérral lépett be,
melynek tartalma csak annyiban különbözött az előbbitől, hogy kissé
fehérebb volt.

– Ez tejes pempő, nagyságos uram! Jó reggeli tejből és valóságos
zsemlyelisztből van készítve. Ezzel élnek azon kosztoskák, kik nyolcz
forintot és két font szappant fizetnek. Ezek részint magosb rangú
cselédek, részint pedig oly anyák gyermekei, kik egész napon át annyira
el vannak sétálással és egyéb dologgal foglalva, hogy nem érhetnek rá,
gyermekeikkel bibelődni. Mondhatom, nagyságos uram, hogy bizony kevés
hasznom van belőlök, mert hiszen azt a nyolcz rossz forintot a tej maga
is mind fölemészti. De hiába, keresztyén az ember és lágy a szíve.

A lágyszivű keresztyén asszony a bölcsőkhöz ment s ismét hármával tömte
a kosztosokat, mit ismét a dugacs bemártása és szájbatömése követett. Az
egyik bölcsőnél azonban igen meghökkent és csodálkozva csapá össze
súlyos kezeit.

– Mi történt? – kérdém őt kiváncsian.

– Soha bizony! Ki hitte volna ezt? A numeró tizenhárom meghalt! Hm, hm,
mit csináljak? Eh, jó lesz biz így.

Ekkor a holt gyermek számát a mellette fekvő elevenével cserélte föl s
az etetést oly közönbösen folytatá, mintha semmi baj nem történt volna.

– Mit jelent ez?

– Semmit, csak elcseréltem a számokat, hi-hi-hi!

– És ugyan miért?

– A numeró tizenhárom anyja igen pontosan fizet és nagyon szereti
gyermekét, a numeró tizennégy pedig nem szeret fizetni s mivel mind a
kettő egykorú és lány, tehát könnyű a csere.

– De hátha észreveszi az anya?

– Attól nincs mit tartanom. Még csak kétszer látta a gyermeket s akkor
is mindig csak későn este volt itt.

– És a holt gyermek ott marad mellette?

– Miért nem? Hiszen az eleven nem tudja, hogy halott mellett fekszik,
hi-hi-hi! Holnap reggel majd kórházba viszem a kis halottat, ma már nem
érek rá, még mosnom kell.

Engem meglehetősen kemény természettel s jó adag könnyelműséggel áldott
meg az isten; de megvallom, e jelenet borzasztani kezdé egész belsőmet.

Hollószivű anyák, van-e lelketek, hogy ily pokolba merészlitek szegény
ártatlan csecsemőiteket taszítani? Van-e csak egyetlen pillanatnyi
nyugalmatok is, míg gyermekeitek ily irtózatos hóhérolás alatt mulnak
ki?

Becstelen csábítók, nem féltek, hogy föllegtelen égből is lecsap rátok a
Mindenható boszuló villáma? Nem elég, hogy legszentebb kincsétől
fosztjátok meg az ártatlan hajadont, ki bűnös esküiteknek együgyüségében
hitelt adott, hanem még e gyönge csemetéket is ápolás nélkül hagyjátok
elsorvadni és idő előtt sirba záratni?!

És ti mindnyájan, kiket illet, kik a középkor kínzó eszközeitől oly
példás emberszeretettel borzadtok vissza, kik oly hő kebellel
magasztaljátok a szelídséget, lépjetek ide és borzadjatok! Itt nem bűnös
kinoztatik elkövetett gaztette miatt, hanem ártatlanok szenvednek. Itt
nem rablók és gyilkosok végeztetnek ki, hogy a haza hasznos polgárainak
többé ne árthassanak. Itt maga az ártatlanság hal el, mert nincs oly
hely, hol lélekismeretes ápoltatásra találna, míg a legnagyobb
gonosztevőre is annyi gond fordíttatik, hogy egészséges lakhelye és
tápláló eledele legyen! Szálljatok mindnyájan magatokba és törekedjetek
azon, hogy soha ne kényszerüljön többé emberi kéz ily iszonyú titokról a
rejtő fátyolt elvonni!

Ezalatt az étkezés bevégeztetett s a jámbor asszony az utolsó bölcsőhöz
lépett, melyben csak egy gyermek feküdt, jóval nagyobbacska a többinél s
kitünőleg finomabb ruházatban. Ennek számára csészét hozott elő a vén
sárkány s elhelyezkedvén vele, meglehetős büszkeséggel szóla:

– Ime, nagyságos uram, ez kosztosaim koronája, kis aranykám, a mint őt
nevezni szoktam. Ez már esztendős és kávéba áztatott zsemlyével s egyéb
csemegékkel él. Becsületemre mondom, nagyságos uram, hogy egyetlen
mákszemnyi czikória sincs a kávéban. Na de ezt nem panaszul mondom, nem
biz én, mert édesanyja igen jól és mindig előre fizet. Még külön
dajkapénzt is ad, de ugyan minek tartanék neki még pesztonkát, hiszen
jobb, ha alszik; alvástól nőnek igazán a gyermekek, hi-hi-hi!

– De tud-e mindig aludni? Az ily nagyobbacska gyerekek rendesen nem
alusznak már annyit, mint a kisebbek. Legalább én így tudom.

– Már az igaz, de pár csepp gyönge altató nem mulasztja el hatását.

– Hiszen az méreg?

– Isten mentsen! Hiszen csak egy-két cseppet adok neki, ha
nyugtalankodik, az pedig épen nem árt, csak lecsöndesíti a gyermeket.
Húsz esztendő óta tartok én már kosztosokat, nagyságos uram s tudom,
hogy mit tehet a keresztyén ember és mit nem.

– És kié ezen gyermek?

– Oh, nagyságos uram, én ostoba, együgyű asszony vagyok ugyan, de a rám
bizott titkokat nem szoktam kifecsegni, kivált míg pontosan fizetnek.

– Mégis szeretném tudni.

– Bizony nem mondhatom meg.

E gyermek igen kiváncsivá tőn, mert meg nem foghatám, mikép
találkozhatik gazdag anya is, ki ily helyre képes adni gyermekét. Azon
kulcshoz folyamodám tehát, melylyel eddig rendesen minden titok zárait
föl tudám nyitni s így szólék ez emberfogyasztó intézet
tulajdonosnőjéhez:

– A gyermek oly szép, hogy nagyon kiváncsi vagyok kilétét megtudni. Mit
gondol, nem szép ezen tízforintos?

– Oh, még egészen új!

– Ám vegye és beszéljen, a mit tud e gyermekről.

– Az bizony nem sok, nagyságos uram; de annyit mégis mondhatok, hogy fiú
és neve Móricz.

– Ki hozta ide?

– Egy igen szép asszony.

– Az anya?

– Igen.

– S nem tudja nevét?

– Nem.

– Azt sem, hogy hol lakik?

– Nem.

– Azóta nem volt itt az anya?

– Nem.

– Hát ki hozza a pénzt?

– Egy czifra inas.

– Nem lehetne attól a titkot valamikép kitudni?

– Oh, a halnál is némább az. De mivel a nagyságos úr oly kegyes volt
irántam, tehát még egyet mondhatok. Fürösztéskor azt vettem észre, hogy
–

– Hogy?

– Hogy a fiucska – zsidó!

– Micsoda?

– Valósággal úgy van.

– Ez különös.

– Nekem is nagyon föltünt, – de ni, mit látok!

– Hol?

– Az utcza túlsó oldalán sietve megy a város felé azon inas, ki a pénzt
rendesen hozza.

– Az ott?

– Igen.

– Szent isten! Ismét!

– Talán ismeri, nagyságos uram? Az ég szerelmeért kérem, el ne áruljon!

– Legyen nyugodt.

– Elveszteném a jó kosztost, ha…

– Mondom, legyen nyugodt.

E szók után kalapomat vevém s a borzasztó intézetet elhagyám, melyben
ismét új fonalára akadtam azon hálónak, melybe oly titokteljesen
bonyolultam, mióta Móriczczal az alföldön találkozám. Most ismét
különféle tervek s gondolatok csatáztak agyamban.

Ingerültségem első pillanatában az inast akarám nyomban követni és
elfogatni, mert ő ugyanaz volt, kit mintegy óra előtt Beattinival, vagy
Dalmerrel a majorban lovagolni láttam. A gyermek neve Móricz volt s e
gyermek zsidó és a gróf vagy báró inasa hozza tartásáért a pénzt. E
gondolatok össze-vissza zavarodtak elmémben s teljességgel nem tudtam
azokat tisztába hozni. Móricz nekem szót sem monda gyermekről s a
fiucska mégis zsidó és neve Móricz!

Holnap minden iránt tisztába fogok jönni, gondolám s előbbi szándékomról
lemondék, nem akarván különben is az inas üldözése által zajt és
botrányt okozni az utczán.

Épen távozni akarék a házból, midőn a csárdás felesége sietve lépett be
a kapun és igen nyájasan szóla:

– Bocsásson meg, nagyságos uram, hogy oly sokáig várakoztatám, nem
szabadulhattam előbb uramtól. Ő is alázatosan köszönti a nagyságos urat.

– Köszönöm, köszönöm jó asszony; de az eső elállott s az idő eljárt,
nekem most már mennem kell.

– Oh, nagyságos uram, csak egy parányit tessék legalább szegény
hajlékunkba sétálni.

– Majd eljövök máskor, talán már holnap.

– Pedig szerettem volna ám elmondani, hogy mi történt rajtunk és egy
pohár jó tejjel is szolgálhatnék ám a nagyságos urnak, mert én most
tejesasszony vagyok.

– Valóban? És férje mégis dolgozni jár? Hiszen a tejesasszonyok különben
jól birják magokat.

– Igen ám, a kik tudnak már a tejjel bánni! De én még csak annyit tudok,
hogy hamuzsírral kell a habot csinálni. Majd ha egyszer minden
tejestitkot kitanulok, akkor bizonyosan könnyebben fogunk mozogni, mint
most. De meg úgy is jobban szeretem, ha az emberem szorgalmasan
dolgozik, mintha henyeségből ismét előbbi kenyerére térne vissza; mert
hej, nagyságos uram, az alföld nagy ám, de azért mégsem tudom, hogy ott
van-e több zsivány, vagy itt!

– Igaz, hát mért hagyták el a csárdát?

– Inkább a csárda hagyott el minket!

– Hogyan?

– Igen ám, Móricz zsidó fölgyujtotta.

– Móricz?

– Az bizony, még ugyanazon éjjel, mely előtt a nagyságos úr elhagyott
bennünket.

– Szörnyű!

– Azután még attól is félt az uram, hogy a szegény legényeket boszúra
ingerli ellene a zsidó, és azért eladtuk mindenünket, és három
tehénkével itt Pesten telepedtünk meg, azt gondolván, hogy itt csak nem
akadnak ránk a czimborák és a zsidó.

– És bizonyosan Móricz gyujtá föl a csárdát?

– Még maga kiáltott be hozzánk, hogy ez az árulás díja, midőn már magas
lánggal égett fejünk fölött a ház.

– S nem nyomozták őt?

– Dehogy nem! De mindenestül eltünt a vármegyéből; később azonban ruháit
a Tisza mellett találták, s így alkalmasint a vízbe ölte magát; isten
bocsássa meg bűnét!

– Azóta semmit nem hallottak felőle?

– Egy szót sem.

– Szeretem, hogy ezt meg tudtam, máskor majd többet fogunk beszélgetni.
Most mennem kell. Mondja meg férjének, hogy maradjon meg a becsület
útján, s rám minden bajban bátran számíthat.

– Köszönöm alázatosan! Istennek ajánlom nagyságos uramat!



XVII.  Prókátor, fiskális és ügyvéd.

Megvallom, első pillanatban szinte elkedvetlenültem, meddig valószínűnek
tartám, hogy Móricz bűnsúlya alatt összeroskadván, kétségbeesett, s a
Tisza hullámaiba temetkezett, mert kimondhatlanul vágytam őt gaztettei
miatt feleletre vonhatni; utóbb azonban lassankint mindinkább
meggyökerezett bennem azon meggyőződés, hogy hozzá hasonló emberek nem
egyhamar esnek kétségbe, s hogy az egész alkalmasint csak jól kiszámolt
csel volt, melylyel egyszerre minden üldözést meg akart szüntetni, hogy
annál biztosabban menekülhessen meg.

Mivel nem regényi hős vagyok, hanem csak híven, s minden kendőzés nélkül
mondom el mind azt, min életemben valóban keresztül mentem, tehát igen
természetes, hogy a fönnebbi rendkívüli események sem valának képesek
velem az ebéd idejét feledtetni, mire a regényi hősök rendesen oly
keveset gondolnak, mintha csupán a levegőből élnének. Csak az ebéd illő
és becsületes befejezése után folytatám ismét nagy munkámat.

Evésközben ugyanis azon eszme villant keresztül agyamon, hogy még sem
ártana talán előbb valamely gyakorlott törvénytudóssal értekeznem e
csiklandós dolog felől, mielőtt egyszerűen amúgy huszárosan belevágnék;
mert arról előre is meg valék győződve, hogy, ha hirtelenkedés által
egyszer ki hagyom kezeim közül siklani emberemet, bizonyosan nem igen
könnyen fogom őt többé hálóba keríthetni.

De az volt most még a bökkenő, hogy ugyan kivel közöljem ügyemet?
Ügyvédekkel nem igen valék ismerős, mert adós senkinek nem voltam, pénzt
kölcsönözni pedig senkinek sem szoktam, s a pörlekedést különben is
gyűlölöm. Kezembe vevém tehát a kalendáriumot, s végig nézém az ügyvédi
sorozatot. De már most kit válaszszak a hadsereg közül, melylyel akár a
marokkói császárt is ki lehetne birodalmából szorítani? Azt-e, kinek
legszebb neve van? Nem, mert a szép piros almában féreg is lappanghat.
Azt, kinek legkurtább a neve? Nem, mert kurta késsel is csak úgy ölheti
meg magát az ember, mint hosszúval. Tehát a leghosszabb nevűt? Nem, mert
az majd keresetemet is szokás szerint a leghosszabb útra találná
vezetni. De ugyan kit válaszszak tehát?

Iszonyú kérdés, melynek megfejtése annyi fejtörésembe került, hogy ezen
fáradozással legalább is húsz joggyakorló tehette volna le az ügyvédi
vizsgálatot, a nélkül, hogy az által az igazság ügye akár nyert, akár
vesztett volna. Sőt mi több, e választásomat még az is rendkívül
nehezíté, mivel nem tudám, hogy tulajdonkép prókátor, fiskális, vagy
ügyvéd tanácsát kérjem-e ki? Sokan alkalmasint azt gondolják, hogy
mindegy: akár jobb, akár bal, akár pedig mind a két kezével nyúl az
ember erszénye után. Én azonban ezt nem hiszem egyenlőnek, s csak azt
tartom mindegynek, hogy akár csizma nélkül, akár talpatlan csizmába
ázzék föl az ember lába.

De mi különbség van tehát a pörvivők ezen három faja közt? Oh, azt nem
igen lehet csak amúgy néhány szóval megmagyarázni; látni kell
mindegyikét, ha kézzel akarjuk a különbséget fogni, mely egyébiránt
leginkább csak a modorban alapszik, mert annyiban csakugyan mind a három
hasonlít egymáshoz, hogy hosszú úton szeretnek czélhoz jutni, mely
tekintetben némileg a bérkocsishoz is hasonlítnak.

Hogyan? Bérkocsishoz?

Valóban, igen. Állításomat példával bizonyítom. Egy idegen úr egyszer a
szervita-téren megszólíta egy bérkocsist, s kérdé, mennyiért vinné őt a
szerviták templomába? A bérkocsis négy huszast kivánt; az idegen a
hintóba ült, s a bérkocsis meghurczolá őt néhány utczán, azután a
szerviták temploma előtt megállott s a négy huszast legjobb kedvvel
zsebébe dugá.

Ime, így cselekszik némely prókátor, fiskális és ügyvéd is. Ezek is jól
tudják, mikép lehetne a pörnek egy csapással véget vetni; azt korántsem
cselekszik, mert úgy vajmi keveset bírnának tejökbe aprítani! Ők tehát
szinte jól meghurczolják védenczöket, s ez illőn hálálja meg a buzgó
fáradozást, sőt még hírre is kapatja derék pártfogóját, minthogy oly
bonyolult hosszas pört is meg tudott nyerni.

A kérdéses hasonlatosságot ezek szerint világosan és elegendőképen
bebizonyítván, most már lépjünk, ha úgy tetszik, a prókátor szobájába.

Ő a magyar-utcza valamely rokkant alházában lakik. A magyar-utczában,
mely talán azért nyeré mintegy kitüntetésül, e díszes nevezetet, mivel
az egész belvárosban nincs utcza, mely vele dísztelenségben
vetélkedhetnék. Sár, por, szemét, pocsolya, lomrakás, bűzhödt névtelen
tömegek, és jó ég tudja hányféle undokság emberi emlékezet óta
díszesítik ezen utczát, mely a mellett még görbe és szűk is, mintha arra
akarna czélozni, hogy a magyarnak saját hazájában sem szabad egyenes
úton haladni, hanem csak amúgy melléksikátorokon kell az óhajtott
czélhoz törekednie. Lámpái csak úgy pislognak, mint a rimóczi nyúl,
mintha lakosai elől a fölvilágosulást mindenkép rejteni kellene.
Ezenkívül pedig mennyi oly lakosa is volt már szent Ilona szigetének,
kiket még csak megnevezni sem merészlünk, ámbár nevök egy részét kéj és
örömtől kölcsönzik.

Ámde mi közünk ehhez, nemde, szíves olvasó? Hiszen egyikünk sem
utczabiztos. Lépjünk tehát a házikóba, mely kétségtelen jeleit mutatja
ugyan annak, hogy a szomorú emlékezetű árvíz által derekasan
megmosatott, de azért mégis meglehetősen szurtos, és azért igen jól
fogunk cselekedni, ha kabátunk szárnyait jól magunkhoz szorítjuk, hogy
valamikép a falhoz ne dörzsölődjék.

Az udvar nem tágas ugyan, de azért mégis annyi lim-lom és rendetlenség
van benne, hogy a legnagyobb udvart is illőn tölthetné be. A kapunál,
mely tulajdonkép csak gúnyból neveztetik így, minthogy a bizony kis
ajtónak is elég parányi, egy bozontos, életunt komondor hever lánczon,
rabságában tökéletesen megnyugodva, mert így legalább helyébe viszik a
csontokat, s még csak ezért sem kell fáradnia. A háziúr tulajdona-e,
vagy a prókátoré, azt bizonyosan nem merem eldönteni; rendkívüli
soványságánál fogva azonban azt vagyok hinni hajlandó, hogy a prókátoré;
és pedig annyival is inkább, mert, ha a háziúré volna, úgy alkalmasint
rég megölte volna őt az éhség. Ezen állításom korántsem rágalom, mert
hiszen ki ne tudná, hogy a háziurak még házaikra sem szeretnek költeni,
ámbár azokból irgalmatlan hasznot húznak; ugyan mikép költenének tehát
ily haszontalan vén komondorra, mely rekedt ugatásával csak háborítaná
őket, midőn azon törik kemény fejöket, hogy ugyan mikép lehetne a
házbért minden ok nélkül sikeresen magasabbra rugtatni?

A konyhaajtóban kalitka függ, melyből egy lépkóros vén seregély szünet
nélkül e szót krákogja az érkező idegen elébe: «Spicpuj! Spicpuj!» mi
azt látszik tanusítani, hogy oly emberek jártak ide többnyire, kik
igazságtalan pörben kerestek ügyvédet; s hogy a prókátor tősgyökeres
magyar ember, mert különben bizonyosan nem tanította volna madarát német
nyelvre.

A konyhában egy éltes és rendkívül szurtos szolgáló, lefüggő hajjal, egy
öreg kedvetlen macska és egy haragos vén gazdasszony társalkodnak, a
mennyiben társalkodásnak nevezhetni azon kedélyes modort, mely szerint
úgy néz egymásra az ember, mintha egyik a másiknak orrát akarná
elharapni.

Gazdájok után kérdezősködvén, azonnal a szobába utasíttattam. Beléptem
tehát, s első tekintetre azonnal meggyőződém, hogy csakugyan jó helyen
járok.

A szoba falai kissé penészesek voltak ugyan a nedvességtől, de azért
mégis nyájas tanyául szolgáltak néhány szorgalmas egyénnek a pókhálósok
régi családjából, melyek hálóiban úgy eviczkéltek a szerencsétlen
legyek, mint ügyvédi körmök közt a boldogtalan védenczek. Ha szerfölött
nem csalatkozom, úgy e falak egykor föstve valának; most azonban oly
szintelenek már, mint a jelenkor nevezetes politikusai. A bútorzat igen
egyszerű; minden sárgára van festve, jeléül, hogy tulajdonosuk leginkább
sárgákkal szeretné magát fizettetni, ha a mostani rossz időkben egy zsák
burgonyával is nem kényszerülne megelégülni. A szoba közepén meglehetős
nagyságú puhafa asztal áll, mely poros ugyan, de azért a számtalan
tintafoltokat mégis világosan láttatja, mikkel mindenütt be van
tarkázva. Rajta két birsalma, egy forgácslegyező, melynek már csak nyele
van épségben; egy szúrágta törvénykönyv, néhány pipa, és elsárgult
iratcsomó látható. E mellett természetesen az öblös tintatartó sem
hiányzik, mely azonban annyira be van száradva, hogy alkalmasint igen
rég nem használtatott már. Az asztal előtt szalma fonadékú, igen
kényelmes pamlag állott XIV. Lajos franczia király idejének divatja
szerint, s ezen igen nagybecsű régiségen, mely bizonyosan épen e miatt
egy árverésen sem fog elkelni, kedélyes nyugalommal ül – a prókátor.

Feje már rég őszbe csavarodott volna, ha parókát nem viselne, így
azonban csak vörössé változott a hajdan fekete paróka, az idő
mostohasága következtében. Bajusza ellenben egészen ősz vala, és igen
szomorúan árnyékolá be a pipaszár felső végét, mit szájában tarta, míg
alsó végén az iszonyú terjedelmű tajtékpipa nem a szőnyegen ugyan, hanem
mégis a súrolatlan padlón nyugodott. A pipából sűrű füst, a kebelből
nehéz sóhajok, a fejből pedig régi gondolatok szállongtak föl. Az egyik
kéz a pipaszárat tartá, a másik pedig a zsebben keresett valamit, mit
teljességgel nem találhatott meg. Az asztal mellett egy pintes üveg
állott, melyben alkalmasint tinta volt, mert hogy az érdemes prókátor
délután is vörös borral élne, azt a világért sem merném ráfogni.

Rövid üdvözlet után nevemet elmondván, székre mutatott a prókátor, azon
kezével, mely előbb zsebében motozott, és ünnepélyesen szóla:

– Miben lehetek szolgálatára, domine spectabilis?

– Kissé hosszasan kell ügyemet előadnom.

– Csak világosan, csak világosan, domine spectabilis. Szolgálhatok talán
pipával?

– Köszönöm.

– Tehát kérem méltóztassék szólani. Talán valami régi pör?

– Oh nem; egészen új.

– Talán a váltótörvényszéknél?

– Nem épen, hanem…

– Na már ezt szeretem, mert az előtt nem szoktam allegálni. Hiszen ott
még szóhoz sem juthat az ember igazán, mikor már az itéletet is
kimondják. De kérem, domine spectabilis, csak tessék szólani,
figyelemmel fogom hallgatni.

– Tehát méltóztassék.

Most lehetőségig röviden, de mégis elég körülményesen előadám az egész
történetet, a berettyói találkozástól kezdve egészen mostanig; a neveket
azonban természetesen elhallgatván, minthogy titkaimat nem akarám dobra
ütni, mielőtt emberem nyilatkoznék.

Épen végére értem előadásomnak, midőn bizonyos sajátszerű hang ütközék
füleimbe, melyet eleinte egyáltalában nem tudék magamnak megmagyarázni.
Az ácsok széles fűrészének hangjához is nagyon hasonlított ugyan, de
gondosb figyelem után mégis azt hívém, hogy száraz lóbőrt vonszol valaki
az ablak alatt a göröngyös kövezeten. De most a prókátorra tekinték, s
azonnal tisztába jövék a sajátszerű hangra nézve. A pipa elvált
ajkaitól, melyek ennek következtében nyitva maradtak, és szabad kilátást
engedtek néhány feketesárgás fognak, melyek közül rémes hortyogás
hangzott felém. A prókátor valósággal elaludt! Ám aludjék békével, nem
árt legalább senkinek, s napjainkban ez már magában is nagy érdem. Bár
akkor is inkább aludnék a derék prókátor, midőn hetivásári napokon a
Duna partját, kecskeméti kaput és kerepesi útat végig barangolja, s a
tojásos és baromfias kocsik közt gondosan fülel és hallgatózik, hogy nem
lehetne-e «János gazdát», vagy «Misa szomszédot» valamikép pörlekedésre
bírni, és ez által előre is néhány pár tojásra, vagy csirkére szert
tenni, s utóbb tőlök az egyetlen tinó árát is kicsikarni, azon épületes
ürügy alatt, hogy bizony még az igazság szekere is elakad, ha nem kenik.
Tehát csak aludjék ön, derék prókátor úr, és ne izgassa többé egymás
ellen az együgyű parasztokat, csupán azon okból, hogy legyen otthon mit
állítnia a tűz mellé!

A prókátorral tehát e szerint nem boldogulhattam, s most már ennél fogva
igen természetes, hogy a fiskális következék, kinél tanácsot akarék
kérni.

Azt alkalmasint az újvilág- vagy hatvani-utczában leltem meg, bizonyosan
már magam sem tudom hogy hol; de elég az hozzá, hogy előszobájába
szerencsésen bejutottam.

Első pillanatra azt hivém, hogy csalatkoztam, s fiskális helyett
orvoshoz jutottam, mert az előszobában több ember ült, kik bebocsátásra
látszottak várakozni, mikép azt különben orvosok előszobáiban
tapasztalhatni. És e véleményemben még az is megerősített, hogy ezen még
többnyire fiatal férfiak mind meglehetősen rossz színben valának, mintha
épen csak most gázoltak volna keresztül a nagybőjtön. Néhány kérdés után
azonban megtudám, hogy mindezek részint hivatalt, írási munkát, részint
pedig kölcsönpénzeket keresnek, miket a fiskális úr mindenkinek, minden
minőségben és mennyiségben szerezni tud, mikép azt rendesen valamennyi
hirlapban sűrűn jelentgetni szokta.

Már ez hasznos ember, fogják alkalmasint sokan gondolni, s annyiban
csakugyan igazuk is van, hogy magának meglehetős hasznot tud hajtani. Ő
tudniillik igen ügyes ember, és többi közt ily fogásokat gyakorol: több
fiatal emberrel igen nyájasan tudatja, hogy valahol, igen kedvező
feltételek mellett, irnoki hivatal ürült meg, s hogy annál fogva
próbaírást kivánnak. Az ifjak, kik közül természetesen egyik sem tud
semmit a másikról, megkapják a sok írni valót, el is végzik szépen
ingyen, a fiskális pedig jól megfizetteti magát érette, és azután vállát
szánakozólag vonogatva, egymásután tudatja az ifjakkal, hogy a hivatalt
más nyerte el. Továbbá, ezen fiskális százezreket is tud törvényes
kamatra szerezni, legalább ő úgy hirdeti, s így igen természetes, hogy
sok oly ember látogatja őt meg, ki öröklött vagyonának minél előbb
szeretne nyakára hágni. Ekkor a fiskális és pénzkereső közt körülbelől
ily párbeszéd megy véghez:

– Mit méltóztatik parancsolni?

– Pénzt szeretnék fölvenni.

– Oh, azzal szolgálhatok.

– Örvendek.

– Mennyit méltóztatik.

– Csak tízezret.

– Csekélység! Holnapra meg lesz.

– Tehát számíthatok rá?

– Bizonyosan.

– Ajánlom magamat!

– Kérem, a beiratási díj tíz forint, s ezenkívül mellékköltségek fejében
még öt forintot méltóztassék fizetni.

– Itt van.

– Köszönöm. A mi engem illett, én fáradozásomért egy fillért sem
követelek.

– Oh, kérem, majd megszolgálom szivességét.

Ezzel a pénzkereső távozik, s másnap legjobb reményekkel jő vissza; de
ekkor a fiskális oly irtózatos föltételeket szab elő, mik alatt a pénz
kölcsönöztetni fogna, hogy azokat teljességgel nem fogadhatja el. És
épen ez az, mit a fiskális óhajtott, mert alkalmasint öt forintot sem
igen tudna szerezni, minthogy csak zsidóskodni tud, de azon ügyességgel
korántsem bír, melylyel a zsidók és még mások is, a pénzszerzési
mesterséget gyakorolják. De ez nem baj, mert ő zsebébe rejté a tizenöt
forintot, s ennél többet nem is kívánt.

Ezen adatokat csak később tudám ugyan meg, de mégis szükségesnek látám
előre elmondani, hogy legalább tudja a szíves olvasó: mily derék férfi
szobájába lépünk.

A szoba elég nagy s keskeny szőnyegekkel van borítva, melyek a fiskális
hazafiságát igen szép színben tüntetik elő, mert első pillanatra
mindenki tökéletesen meggyőződhetik, hogy ezen szőnyegek valóságos
árvavármegyei csíkos pokróczok, következéskép a hazai műipar
készítményei. A falakon nem függnek képek, mert a fiskális nem szereti a
függést. Könyvszekrény nincs ugyan a szobában, de a falak mellett
mindenütt poros íráscsomók hevernek, jeléül, hogy a fiskálisnak igen sok
pöre van, vagy legalább lehetne, mint Hugli borbélynak sebészi oklevele.
A hosszú asztal szinte irományokkal s számtalan levéllel van megrakva,
miáltal azt akarja a fiskális úr tanusítani, hogy ő az egész világgal
levelezésben áll; ámbár vannak rágalmazók, kik azt hiszik, hogy majd
valamennyi boríték csak – üres papirt födöz.

Maga a fiskális asztalához támaszkodva áll, s úgy fogadja el a
folyamodókat, mert egykor egy igen nagy úrnál volt, ki szinte így
fogadta őt el. Haja mélyen homlokára van fésülve, hogy annál fontosabb
kifejezést kölcsönözhessen arczának, mely egyébiránt egészen bajusz- és
szakálltalan, s meg kell vallanom, nem szeretném, ha a róka
megtekintené, mert alkalmasint azt fogná mondani, mit a szép álarczról
monda egykor, midőn azt megfordítá. Kabátja be van gombolva, s kezében
aranyozott ezüst burnótszelenczét forgat, melynek egyik része sárga, a
másik pedig fekete burnótot foglal magában, jeléül, hogy e derék
fiskálisnak ez a jelszava: ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes. És ő
e jelszó mellett oly jól érzi magát, hogy egyetlen fillérrel sem adós,
mert egyébiránt alkalmasint nem igen bírna maga számára hitelezőt
találni.

Beléptem után e szókkal kezdém meg beszélgetésünket:

– Üdvözlöm önt, fiskális úr.

– Alázatos szolgája, tekintetes úr.

– Mintegy félórai kihallgatást kérek.

– Méltóztassék parancsolni. Nagyon el vagyok ugyan ügyekkel halmozva,
mondhatom, a legfontosabb ügyekkel, de azért mégis…

– Oh, úgy inkább nem alkalmatlankodom.

– De kérem, kérem, csak méltóztassék parancsolni. Csak akarni kell, s
mindig marad még az embernek egy kis ideje, kötelessége teljesítésére.
Méltóztassék helyet foglalni.

– Ügyem meglehetősen szövevényes.

– Talán zálog nélkül méltóztatik pénzt kivánni?

– Nem.

– Vagy gazdatisztet, jó óváspénzzel, és mégis félig ingyen?

– Nem.

– Tehát méltóztassék.

Miután a fiskális ily hamar kifogyott azon ügyek elsorolásából, mikben
segítségemre akart lenni, tehát segíték ismereteinek szűk körén, és
elmondám neki ügyemet, oly röviden, mint a politikai szónokok azon
tárgyakat, mikhez nem értenek, de mikről mégis szólniok kell, ha
nevezetes férfiaknak kívánnak tartatni.

Beszédemet már rég elvégzém, s a fiskális még folyvást hallgatott, és
körmeit rágta; végre azonban e szókkal szakasztá meg e száraz mulatságot
és sovány csemegézést:

– Hm, hm, csodálatos!

– Nemde?

– Valóban!

– Igen különös eset.

– Rendkívül!

– Mit szól ön hozzá?

– Én?

– Igen.

– Hm, hm, igen furcsa!

– Furcsa?

– Akarám mondani: rendkívüli!

– S ön tanácsa?

– Rendkívüli!

– Valóban?

– Mindenesetre.

– Szeretném hallani.

– Mit?

– Ön tanácsát.

– Ah, úgy!

– Tehát?

– Én… én… ezerszer bocsánatot kérek… mondom, bocsánatot kérek…

– Miért?

– E pillanatban fontos ügy várakozik rám – valóban nagyon sajnálom, de
most mulhatatlan távoznom kell.

– Csak méltóztassék.

– Majd talán máskor?

– Az én ügyem sem szenved halasztást.

– Igen sajnálom, de most –

– Értem. Ajánlom magamat.

– Alázatos szolgálja. Ha egykor talán pénzt, vagy gazdatisztet
méltóztatik keresni, úgy –

– Köszönöm.

Kissé boszúsan távoztam ugyan, de utóbb mégis csak dicsérni tudám a
derék fiskális urat, mert mindig dicséretesb az, ha oly ügyet nem
vállalunk el, mely fogalmaink szűk határán túl esik, mintha mindent
mohón ragadunk meg, és azután védenczünk ügyét eltemetjük, s pénzét
mégis mosolygó arczczal zsebre rakjuk. Nincs szebb az ily példás
szerénységnél! –

Reményimet a két sikertelen próba meglehetősen lehangolá ugyan, de azért
mégis csakugyan elmenék az ügyvédhez, mert hiszen végén csattan az
ostor, gondolám magamban.

Ügyvédet a Leopoldváros egyik legszebb utczájának legszebb házában
keresék, még pedig az első emeleten. Az előszobában néhány nagy
hazafinak aranyrámás arczképe, és egy bodrozott fejű csinos inas által
fogadtattam, ki által bejelentetvén, azonnal be is bocsáttattam.

Az egész szoba németalföldi szőnyegekkel volt borítva, valamely
lerchenfeldi gyárból, s a rendkívül fényes bútorzat legalább is Steindl
gyárában készült. A falat drága olajfestmények és képórák díszesíték, s
így azonnal tudhatám, hogy tulajdonkép hányat ütött az óra. Az
üvegajtajú nagy könyvszekrényben csinos kötésű magyar és franczia
könyvek állottak, s a nagy írószekrényen néhány fölnyitott angol könyv
foglalt helyet. Törvénykönyvet nem láték ugyan, de az nem baj, mert a jó
diák könyv nélkül tudja leczkéjét, s a jó pap is könyv nélkül mondja el
egyházi szónoklatát.

Az ügyvéd azonnal letevé illatos szivarát, nagy szakállát és bajuszát
megsimítá, a nagy álló tükörbe futó pillantást vetett, módosan
meghajlott, kezével a selyem pamlagra intett, melyen azonnal helyet
foglaltam, ő pedig szemközt velem, pompás nagy karszékbe veté magát,
melyben oly kényelmesen ült, mintha Ábrahám kebelébe mélyedett volna, s
néha-néha gyönyörködve tekinte fényes gyűrűkkel terhelt újaira. A
köztünk álló kis asztalkán egy politikai s három divatlap hevert, néhány
legújabb röpirattal.

– Szabad tudnom, minek köszönhetem e szerencsét? – kérdé nyájasan az
ügyvéd, s én szinte megzavarodtam kissé, hogy e kérdésre hagyám a dolgot
jutni hallgatásom által, melyet pillanatnyi csodálkozásom okozott, – az
ügyvéd úr jó ízlése és derék fölkészültsége fölött.

Csodálkozásomat azonban csakhamar legyőzém, s szinte nyájasan szólék:

– Igen sajátszerű ügyben kívánnám ön tanácsát kikérni.

– Ah, talán csőd?

– Az is és nem is.

– Hogyan?

– Hamis csődnek juték nyomába.

– Itt az adós?

– Megszökött.

– Az baj.

– Hanem más valaki van itt, a kit talán meg lehetne csipni.

– Aha, értem, úgy például, mint Szigligeti «Két pisztolyában», hol
szinte mást csipnek meg az igazi bűnös helyett? Mellesleg legyen mondva,
látta ön már ezen népszinművet?

– Igen.

– És mit méltóztatik róla itélni?

– Az első felvonást igen sikerültnek hiszem, a végével azonban nem
elégszem meg egészen.

– Miért?

– A nő bosszúját, úgy, mikép előadatik, igen sértőnek és
valószinűtlennek tartom.

– Hogyan?

– Igen, mert nem hihetem, hogy nő, ki eleinte oly nagyon is szilárd
jellemet mutatott, végre oly gyáva boszút tudjon állani.

– Ezt bizony magam is gondoltam, s nekem sem tetszett e nő jelleme,
valamint azt is kissé magasracsigázottnak lelém, hogy a főrangú
kisasszony a zenemester nyakába borul, annyi vendég előtt. Én azt
hiszem, hogy különösen a műveltebb nők sokkal jobban tudnak indulataik
fölött uralkodni.

– Én ezt nem gáncsolhatom, mert így az atyának nem lett volna oka a
zongoramestert házából kidobatni, s ezáltal a bonyolítás sokat vesztett
volna.

– De mit szól ön arra, hogy Sobri a borbélyhoz megy frakkért, holott
minden más ruhával el volt már látva? Én azt hiszem, hogy ott, hol
nadrágot és álarczot kapott, bizony kabátot, vagy frakkot is
vásárolhatott volna.

– Oh, kérem, ez nem hiba, mert hiszen csak ez okozta elárultatását, a
szerzőnek pedig kötelessége volt őt fenyítés alá juttatni.

– Tehát csak azért ment Sobri a borbélyhoz?

– Igen.

– Ah, értem! De hát a postamester ugyan mért nem mondja meg az ablakban
a gyilkos nevét, miután oly sokáig fecseg ott, hogy hatszor is
kimondhatta volna azt?

– Oh, kérem, hiszen akkor a borbély érdekes jelenetének egészen el
kellett volna maradni.

– Természetesen.

– Ah, értem! És…

– De kérem, én…

– Ah, ezer bocsánatot kérek; de engem a legújabb irodalom és művészet
oly rendkívül érdekel, hogy akaratom ellen is sokszor e tárgyra térek,
midőn tulajdonkép pörös ügyekről kellene szólanom. Engedelmet kérek.

– Oh, kérem, magam is nagy barátja vagyok a szép művészetnek!

– Valóban? Ennek különösen örvendek. Csak egy szót kérek még.

– Méltóztassék.

– Mit méltóztatik itélni a moszka tánczosokról?

– Semmit.

– Hogyan?

– Igen, semmit, mert nem járok német szinházba.

– Nem?

– Soha.

– És mért nem?

– Mert ha mi magyarok is nem a magyarba, hanem a németbe járunk, akkor
teljességgel nincs jogunk német polgártársainktól azt követelni, hogy
nemzeti szinházunkhoz szokjanak. Magunknak kell erre jó példát adnunk,
ha boldogulni akarunk.

– De én mégis azt…

– Engedelmet kérek, ügyem igen sürgetős.

– Ah, bocsánat, méltóztassék.

Többszöri félbeszakasztás után végre sikerült történetemet elmondanom,
mely, mint látszott, igen érdeklé az ügyvéd urat, mert nagy tűzzel
szóla:

– Mit méltóztatik itélni, drámára, vagy regényre lehetne-e ezen tárgyat
nagyobb sikerrel fölhasználni?

– Micsoda?

– Én azt hiszem, hogy e bonyolításokat érdekes népszinművé lehetne
alakítani, főkép, ha valaki jó népdalokat és valami sajátszerű vad
zsiványtánczot alkalmazna hozzá.

– De, uram, hiszen én nem vagyok drámairó, s ezen tárgyat pörben
óhajtanám fölhasználtatni.

– Ah, való, való! Bocsánat, szinte feledém. A művészet sugallata által
egészen elragadtattam.

– Tehát mit gondol ön, mikép lehetne a grófhoz férnünk?

– Hm, hm, az igen bajos.

– Ugyan miért?

– Drámákban és regényekben divat most a grófokat és bárókat kissé kurtán
fogni, az igaz; de, uram, az életben ez nem megy, ha boldogulni akarunk.
Minden fényes terem zárva maradna ezentúl előttem, ha ily botrányos
ügybe bonyolódnám, pedig hiába, főrangú védenczek mellett élhet az ember
csak becsületesen!

– Igen, uram; de gondolja meg, hogy itt világos csalás forog szőnyegen,
s én épen azért nemtelen kalandornak hiszem emberemet, ki mind a két
czimét jogtalanul bitorolja.

– Az meglehet ugyan, de nincs bebizonyítva, s ha bebizonyítnók is,
mindenesetre csak ingerültség és botrány származnék belőle.

– Ez különös!

– Bocsánat, de én nyiltan szoktam beszélni, és ily regényes
igazságnyomozás kedvéért, bármily szép és dicséretes is az különben,
egész jövendő pályámat és szerencsémet nem koczkáztathatom. Igen
sajnálom tehát, hogy ezen ügyben nem lehetek önnek szolgálatára.

– Valóban, én is sajnálom!

– De egyet mégis tanácsolhatok uraságodnak.

– Kiváncsi vagyok.

– Szólítsa ön párviadalra azon kalandos grófot.

– Párviadalra?

– Igen, és én segéde leszek önnek; ez mindenesetre terjeszteni fogja
hiremet és szerencsémet.

– És ön, a törvények embere, tanácsolhat ily törvénytelen lépést?

– A szokás szentesítette már e lépést mind azoknál, kik elég bátorsággal
birnak.

– Ajánlom magamat!

Gyorsan távozám, mert attól tarték, hogy növekedő ingerültségemben végre
csakugyan párbajra vetemülök, nem Beattinival ugyan, hanem a szerencsét
csinálni kivánó ügyvéddel; ámbár egyébiránt engesztelhetlen ellensége
vagyok minden párviadalnak.

E kalandimat számos barátomnak beszélém el, s szavaimnak alig akartak
hitelt adni, többnyire azt állítván, hogy ily három férfit alig
találhatni Pesten. Már én pedig szakállamra mondom, hogy szinről szinre
láttam őket, és azt beszélém velök, a mit itt elmondék. Egyébiránt azt
örömest elhiszem, hogy kívülök nem találtatik több ügyész Budapesten, ki
hozzájuk hasonlítana. És ezt annyival is inkább erősen hiszem, mert ha
több ily férfi találtatnék itt, úgy a magyar pörlekedés valóban nem
fogna oly példás renddel, oly általános rendkívüli ügyismerettel, oly
tiszta lélekismeretességgel, és oly példátlan részrehajlatlansággal
gyakoroltatni, mint – most.



XVIII.  Temetés.

Minthogy sem házamba, sem zsebembe nem sikerült prókátort, fiskálist,
vagy ügyvédet szereznem, tehát ismét csak saját becses uri személyemre
szorultam, mit tulajdonkép nem is tartottam valami szerfölött nagy
csapásnak, mert így legalább saját meggyőződésemet szabadon követhetem,
még pedig – ingyen.

Mit valék teendő, azt voltaképen még magam sem tudám ugyan, de azért
épen nem búsultam, és velem született könnyelműségemnél fogva
tökéletesen megnyugodtam azon gondolatban, hogy a körülmények maguk meg
fogják majd annak idejében az utat mutatni, melyen haladnom kellend.

E gondolat által tökéletesen megvigasztaltatva, néhány pillanatra
hazasieték Bertókomat megtekinteni, kit reggel óta nem láttam.

A derék suhancz körülményei közt igen jól érzé magát, s nem győzé
sajnálkozását kifejezni, midőn hallá, hogy egy pár óra mulva már temetni
fogják a szép asszonyságot, ki miatt a bérkocsi bakjára kellett állania.
E mellett cifránál cifrább szitkokkal tetézé a gyilkost, kinek két
golyója, a mint mondá, épen a két legbecsesb tárgyat választá ki magának
martalékul a hintón kívül és belül, tudnillik a – vörös nadrágot és a
szép asszonyságot. E két nagy veszteség közt azonban mégis azon lényeges
különbség uralkodott, hogy a nadrágot még ki lehete legalább szükségből
javítani, míg a szép grófnő örökre oda volt. De legtarkább czigányos
esküvel fogadá is Bertók, hogy mihelyt talpra álland, azonnal körömre
fogja a gaz gyilkost keríteni, habár a holdvilágba rejtené is el magát.

Távollétem alatt a nyomozó biztosság is szállásomon vala, Bertók
vallomását följegyzé, a két pisztolyt megtekinté, s ezzel alkalmasint az
egész ügyet befejezettnek tartá, mert ugyan mikép birná a gyilkost
felfödözni, miután még csak nevét sem tudtuk megmondani! Lehetetlenségre
nincs köteleztetés, ez világos, és azért nagy igazságtalanságot követne
az el, ki itt hanyagságról merészelne szólani. Sőt mi több, még a
budapesti puskacsinálók is sorra megkérdeztettek a két pisztoly iránt;
de azokat egyik sem ismeré tulajdon készítményének, vagy árújának;
ennélfogva tehát igen természetes, hogy minden további törvényes
nyomozásnak meg kelle szünni; magától értetvén azonban, hogy az illető
feleknek minden nehézség nélkül megengedteték, részökről, saját
költségökre, minden szükséges lépést megtehetni, mely a gyilkos
felfödözésére vezérelhetne; ámbár természetesen, világos kikötése
mellett az illő elővigyázatnak és kiméletnek, hogy valami botrány ne
történjék, s valamely gazembernek becsülete puszta gyanuból meg ne
sértessék. S e gondoskodás valóban igen dicséretes, mert mostani
fölvilágosult századunkban a gonosztevőt is mindig embertársunknak kell
tekintenünk, s azért nem szabad őt azon kérlelhetlen szigorral
nyomoznunk és üldöznünk, mely a sötét középkor homlokára örök gyalázat
bélyegét nyomá. Szelídség most a jelszó, mely után indulnunk kell, s a
rosszat nem szabad rosszal viszonoznunk.

Ily épületes, korszerű, jámbor és népszerű eszmék jártak és keringtek
agyamban, midőn ma már másodszor haladtam végig a szép királyutczán,
mely csak annyiban szebb a belvárosi úgynevezett széputczánál, hogy nem
oly rendkívül piszkos, és nem is oly szerfölött göröngyös, mint az, mely
gúnyul ruháztatott föl azon díszes nevezettel, vagy talán azért, hogy
annál kiáltóbb legyen az ellentét a név és valóság közt? Ez már
meglehet, mert most az efféle divatok úgyis rendkívül uralkodnak. Vannak
most ugyanis emberek, kik csak azért neveztetnek gazdagoknak, mert fülig
adósak; vannak bölcsészek, kik soha egyetlen okos szót sem mondottak;
vannak ülnökök, kik egész életökben mindig csak állottak, azaz: mindig
álnokok voltak; vannak – de minek vigyek vizet a Dunába, úgyis mindenki
tudja, hogy állításom igaz, ki valaha a széputczában megfordult; ki
pedig nem volt ott, és puszta szavamnak nem ad hitelt, az alkalmasint
száz meg száz okomra sem fog hivőleg meghajlani.

Tehát ismét a király-utczán kelle végigmennem, hogy Beattini grófnő
temetési ünnepélyén jelen lehessek, s mivel ezen pompás nevű utcza
szépségeit már elmondám, tehát nem szükség, hogy ismét ezen tárgyat
pöngessem, ámbár – tisztelet, becsület, de igazság is – annyit
mondhatnék még kellemeiről, hogy akár harmincz mérföldnyire is
visszaborzadhatna tőle a nyájas olvasó.

Nem szólok tehát az utczáról, hanem hogy tisztelt olvasóim unatkozni ne
méltóztassanak addig, míg Beattini szállásához érünk, tehát legyen
szabad kissé körültekintenem az utczán, s lehet, hogy akadni fognak
néhány tárgyak, mikről veszély nélkül ejthetni egy pár szót.

Midőn kivégeztetés, menyekző, temetés, vagy angol lovagművész társaság
látható Pesten, akkor mindig százat fogadhatni egyre, hogy a város nagy
része talpon van, s e kandiság annyira megy, hogy bizony még a házak is
végigsétálnának a járdán, e gyönyörűségek megtekintése végett, ha
helyeikből mozdulni tudnának, min egyébiránt nem birnak eléggé
csodálkozni, mert hiszen ők érzik legjobban, hogy legújabb időkben mily
félelmesen gyönge alapokra építtetnek.

Hogy e látványokban, az utczán, ingyen részesülhetni, az természetesen
legnagyobb oka annak, hogy oly rendkívül nagyszámú közönségnek
örvendnek, mert nálunk a nem adózás szelleme nemcsak a hatósági
termekben, hanem az utczán is egyenlő erővel uralkodik.

Hogy Beattini grófnő meggyilkoltatásának hire már elterjedt Budapesten,
azt említnem is fölösleges, mert ki ne tudná, hogy ily nagy városban
nagyszámú dologtalan ember létezik, kinek minden törekvése csak oda van
irányozva, hogy az eseményeket és ujdonságokat lehetőségig gyorsan
tudhassa meg, s még azon melegen rögtön tovább is adhassa, még pedig
ugyancsak dús kamattal, azaz: lehetőségig bővítve, nagyobbítva és
megváltoztatva.

Igy történt az most is. Igen természetes tehát, hogy a két szomszéd
város legtávolabb részeiből is seregestől tódultak az emberek ezen
különös temetés megtekintésére. Valóságos akasztáshoz sem csődülhetett
volna össze több ember.

Czifra hölgyek, mulattató arszlánok kiséretében, kik mindig annyira
elmések voltak, hogy a folyvást nevető hölgyek végre már magok sem
tudták, hogy tulajdonkép mért kaczagnak; öreg asszonyok, hosszú
olvasóval, kik az utcán is ájtatos fohászokra mozgaták ajkaikat, s ez
által mindenkinek jó példát adtak; dajkák és pesztonkák, izzadtan
czipelve és ránczigálva a gondjaikra bizatott gyermekeket, kik otthon
alkalmatlanságukra váltak volna anyjoknak, mivel ilyenkor rendesen
látogató érkezik a házhoz; bérkocsik, melyek egymással vetélkedve
iparkodnak czélhoz jutni, hogy a temetőben fuvart kaphassanak; visító
kutyák, tettenkapatott zsebtolvajok, kik nagy ügyességgel szabadulnak ki
az üldözők körmeiből; – ezek azok, melyek a figyelmet azonnal lekötik, s
észrevételekre szolgáltatnak alkalmat.

Helyszinén vagyunk, azaz mintegy harmincz lépésnyire a kert kapujától,
mely mindenki előtt zárva van, az egyházi férfiak csoportját kivévén,
mely épen most bocsáttatik be. A hatlovas gyászkocsit roppant számú
népség környezi.

Kik azon öreg asszonyok, kezeikben irással, és arczukon bánatos
kifejezéssel?

Ezek kérelmezők, minden gazdag temetésnél megjelennek, szegénységi
bizonyítványnyal ellátva, és mindig erősen remélve, hogy ajándékkal
fognak temetés után szegényes hajlékukba visszatérni, mely reményük néha
csakugyan teljesül is; mert a gazdagok rendesen szoktak effélét
parancsolni végintézkedésükben, s ezáltal akarják azt jóvátenni, mit
egész életökben elmulasztottak.

Hát azon öreges férfiak, kik oly magosra nyujtják nyakukat, mint a
kecskék, midőn nem érik el a falombot?

Ezek minden gazdag temetésen megjelennek, azon reményből, hogy
viaszgyertyát fognak kapni. E reményök azonban most már csak fölötte
ritkán teljesül, mióta a fölvilágosulás annyira terjedt az életben, hogy
az ily gyertyaosztogatás a halál után egészen fölöslegessé vált.

De az illető szertartás már befejezteték, s a koporsót a kertajtón
kihozák. Csak aranyozott gombjait láthatni kissé, mert a többit nehéz
sötétkék selyem borítja. Mig a koporsót a kocsira erősítik, ily beszédek
hangzanak a tömegből:

– Grófnő volt?

– Úgy mondják.

– Ki ölte meg?

– Nem tudják.

– Ugyan hol a férje?

– Ott azon magas úr, egészen feketében, ki mindig arczára tartja
kendőjét, s most bérkocsiba lép.

– Szerettem volna arczát látni.

– Nyilván sír, azért födé el arczát.

– De mégis furcsa, hogy gróf létére bérkocsiba ült.

– Hiszen azt mondják, hogy idegen, s mindössze is csak néhány hét óta
van Pesten.

– Már akkor csakugyan érdemes ám meghalni, ha ily szépen temetik el az
embert.

– Már én csak azt mondom, hogy a gróf maga ölte meg.

– Ostoba beszéd!

– Nagysád, unatkozni méltóztatik?

– Oh, nem! Igen jól mulatom magamat.

– Mily szép ruhája van azon lánykának!

– Lehet annak, ki oly könnyen jut hozzá, ha-ha-ha!

– Kicsoda azon csinos asszonyság?

– Asszonyság?

– Igen, ott.

– Ha ha ha! Kedden és pénteken sárgarépát árul a piaczon.

– Mily fehér nyak!

– Hja, olcsó most a rizspor!

A sok üres fecsegés boszantani kezde már, s szemeimet fölemelém, hogy
tárgyat lelhessek, mely figyelmemet valamennyire leköthetné. És valóban
láttam is olyasmit, mire egyáltalában nem valék elkészülve, s mi egész
figyelmemet leköté.

Az utcza tulsó oldalán egy nyitott s leeresztett födelű bérkocsi állott,
mely alkalmasint a városerdőbe, vagy valamely kertbe szándékozott, s
csak a nagy tolongás miatt állott meg.

A kocsiban egy födetlen fejű férfi és egy kalapos ifjú ült, arcát mind a
kettő a koporsóra irányozá, s e közben vigan beszélgettek egymással.

Bámulásom legmagasb fokra emelkedék, szemeim nem csalódhattak. Igen, ez
Beattini gróf és hitvese, azon asszony, kit ma reggel halva láttam
koporsójában, azon asszony, kit most temettek, s azon férfi, ki néhány
perc előtt zárt bérkocsiba lépett, arczát fájdalom miatt kendőjébe
rejtve!

De még sem! Hiszen ezek mindketten szőkék, Beattini és neje pedig fekete
hajuak. És mégis, e hasonlatosság! Megfoghatlan!

– Merkwerdig! – hangzék most szorosan hátam mögött.

Hah, mi ez? Visszatekinték, és – Móricz állott mögöttem, szemeit merően
azon bérkocsira függesztve, melyről szólék. Már meg akarám őt ragadni,
de azon pillanatban szemembe tekinte, néhány ugrással eltünt, a
gyászzene megharsant, s üldözésről szó sem lehete.



XIX.  A titkos nyomozó.

Kiáltásomat még néhányszor ismétlém, de hiába! A tárogatók oly iszonyúan
harsogtak, mintha még egyszer le akarták volna Jerikó falait dönteni; a
gyászkocsi széles kerekei tompán kongtak az egyenetlen kövezeten; a
fáklyás hajduk kardjai recsegve verdesék a köveket; a hosszú bérkocsisor
szinte megindult már; az emberek szitkozódva tolongtak, sikoltottak és
kaczagtak s ez általános zavarban igen természetes, hogy nem üldözhetém
a zsidót, kinek megjelenése első pillanatban annyira megzavart, hogy
egész testem szinte megkövesült s egyedül ennek köszönheté
megszabadulhatását, mert különben bizonyosan nem kerülte volna el
karomat!

Midőn ismét az előbbi helyre tekinték, nem látám már többé a bérkocsit;
a gyérülő néptömeg közt alkalmasint tovább hajtott s most már annak sem
juthaték nyomába; pedig mennyire érdekemben fekvék azon férfit és társát
közelebbről megismerni, mert most villám gyanánt hatott elmémbe azon
gondolat, hogy ez talán Dalmer báró. De hát a szép ifjú mellette, ki
annyira hasonlíta Beattini nejéhez? Kik voltak ők? Az eszmék ismét
zavarodni kezdének agyamban s teljességgel nem tudám, hogy mit kelljen e
rendkívüli tüneményről gondolnom.

Móricz is csodálkozó kifejezésre fakadt, midőn azon rejtélyes párt
megpillantá. És ugyan mi okból csodálkozott? Nem tudta, hogy ki
temettetik s talán nejére vélt ismerni a szép szőke ifjúban? Vagy csak a
csodás hasonlatosság birta őt bámulásra? És ugyan mit kereshete Móricz
Pesten? Mikép merészlett e városban megjelenni, hol szabadsága minden
pillanatban koczkáztatva volt? Vagy abban bizott, hogy megnövesztett
vörös szakálla ismeretlenné fogja őt tenni? S ha úgy is, de mi czélja
lehete itt mulatásának? Ellenem forralt boszút? Vagy a körmösi csárdást
üldözé? Vagy talán nejének nyomába jutott?

Száz meg száz ilyféle kérdéssel ostromlám lelkemet s egyikre sem tudék
kielégítő választ találni, ámbár majd mindegyike egyenlőn nyugtalanító
vala, mindenekfölött pedig különösen Móricz megjelenése, mely
egyáltalában nem lehete csupán történetes.

Koporsóban fekvő holttestet zeneszó mellett megsétáltatni, előttem
mindig nevetségesnek tetszék, most pedig boszankodám is e szokás fölött,
mert a halottat korántsem vivék ki egyenesen a sirkertbe, hanem a hosszú
Király-utczán végig sétáltaták egészen a Nagyhid-utcza szögletéig s csak
onnan kanyarodtak vele a Váczi-utra, mintha a holttest ezen
zökögtetésben valami rendkívül nagy mulatságot találhatott volna.
Ennélfogva tehát nem teheték egyebet, hanem kénytelen valék magamat a
tömeggel előresodortatni.

Boszankodásomat kaczaj szakasztá félbe; föltekinték tehát s egy diszes
öltözetű ifjut pillanték meg lóháton, a mi magában még nem lett volna
ugyan nevetséges, mert a lovaglás igen nagy divatban van, mióta a
nyargalás ellen oly keserüen kelt ki a világ; de az csakugyan furcsa
volt, hogy a paripa legnagyobb komolysággal a halotthuzó lovakhoz
csatlakozék, fejét lehorgasztá s ünnepélyes lépésekkel baktatott
mellettük, föl sem véve a lovag korbácsát. Hajdan ő is társa volt e hat
lónak s most kötelességének érzete vezérlé őt e botrányos tettre; a
lovag végre leszállani kényszerült s boszúsan tünt el egy mellékutczába.
E kis mellékjelenet igen földeríté a nagytiszteletű szomorú gyülekezetet
s Beattini grófnő ugyancsak vigan kisérteték utolsó nyughelyére.

Nem győzöm eléggé csodálni, hogy e temetés folytában számos emberhalál
nem történt. Az utcza annyira tömve volt emberekkel, hogy könyökeinek
használata nélkül alig haladhatott előre az ember. S mind e mellett
mégis egyik urasági hintó és bérkocsi folyvást a másikat követé, melyek
mind a kertekbe vagy városligetbe hajtottak, sőt vágtattak.
Mindannyiszor mily iszonyú zavar támadott! Az emberek tapasztalásból
tudák, hogy a kocsisok egy pár emberélettel nem igen törődnek, mivel
tudják, hogy a büntetést könnyen elkerülhetik; azért tehát a kocsik
közelítésekor mindenki félrenyomult, kiméletlenül taszítva vissza a
hozzá legközelebb állókat. E nagy tolongásban ruhák tépettek el, lábak
tapostattak össze, gyermekek majd agyon nyomattak, sőt a gyászkocsi
közelében egy pár ember öltözete a fáklyák lángjánál meg is
perzselődött.

S gondolja talán valaki, hogy ennyi kellemetlenség és veszély a
közönséget minden mellékutczánál gyéríté? Sőt ellenkezőleg! Minden
utczából újabb meg újabb csoportok tódultak a nagy tömeghez, mintha még
soha nem láttak volna temetést. S a mi legszebb, e mellett folyvást
valamennyi ember zúgolódott a nagy tolongás ellen s szidá az emberek
kandiságát, melynél fogva mindent látni iparkodnak. Bizony mind beillett
volna politikusnak, mert mind mást beszélt és mást cselekedett!

Végre szerencsésen kiszabadulánk a legszebb utczából, mi nem csekély
örömömre szolgált s a gyászkocsi a Váczi-utra fordult. Most fejlett ám
még ki a legmulatságosb jelenet. Minél gazdagabb a halott, annál több
bérkocsit fogadnak a rokonok, mikben részint ők foglalnak helyet,
részint a szomszédok, ismerősek s azok, – kik hozzáférhetnek. Ezúttal
mintegy harmincz bérkocsi volt jelen s csak kettőben ültek emberek; az
elsőben tudniillik Beattini gróf, folyvást könyűkkel áztatva kendőjét,
ki még a kert kapujában fölült, minthogy a fájdalom miatt alkalmasint
szerfölött elgyöngült; a másodikban pedig cselédei foglaltak helyet.

Eszerint huszonnyolcz üres hintó állott készen a nagyérdemű közönség
szabad rendelkezésére s bezzeg volt most tolongás! Mindenki első akart
lenni s bámulva szemlélém, hogy oly díszes öltözetű hölgyek és urak
tolongtak ezen mulatságos ingyen sétára, kikről effélét bizony álmában
sem merészlett volna az ember föltenni s kik alkalmasint birnak
annyival, hogy saját költségüken is sétálhatnának, ha arra épen kedvük
támad. De hiába, napjainkban az a divat, hogy a garast százszor is
fordítsuk meg, mielőtt kiadnók, a tízforintosokat ellenben megtekintés
nélkül dobáljuk sárba. Egyébiránt ezen tolongás a kocsik körül igen
mulatságos eredményeket szült; történt ugyanis, hogy négy kis társaság
is ugyanazon kocsit akará elfoglalni s a tolakodás miatt mindegyikből
csak egy juthatott föl s a kocsis elindult. E szerint négy egészen
ismeretlen ember került össze, mi eleinte kissé megzavará ugyan őket; de
lehet, hogy utóbb igen érdekes kalandocskákra szolgáltatott alkalmat a
véletlen megismerkedés.

Épen a Nagyhid-utczába akarék fordulni, midőn karomat hátulról érinteni
érezém. Visszafordulván, egy görbedt testű öreges zsidót pillanték meg,
kinek ravasz szemei sokatjelentőleg vigyorogtak rám.

– Mi kell? – kérdém őt, mindkét kezemmel zsebeimre tapintva.

– Én nem vagyok tolvaj, nagyságos uram; szolgálni kivánok nagyságodnak.

– Mivel?

– Nagyságod tolvajt méltóztatott kiáltani a temetés kezdetekor.

– Láttad őt?

– Nem, de mégis megkeríthetem, ha nagyságod leírja személyét.

A zsidó kivánatát azonnal teljesítém, ki azonban fejét csóválva, így
szóla:

– Tehát zsidó?

– Igen.

– Az baj, nagy baj!

– Miért?

– Mikép iparkodjam hitsorsosomat kézrekeríteni!

– Csak tedd meg s száz forintot adok.

– Lopott?

– És gyujtogatott.

– Nagyságos uram, úgy ötszáz forint csöndesítheti csak meg lelkemet.

– Azt is megadom, ha nyomába vezetsz.

– Én egyebet nem is tehetek.

– Hogyan?

– Nagyságos uram, a szegény zsidó szükségből mindent kénytelen megtenni,
meddig az emanczipácziót meg nem kapja; de azért hitsorsosát nem keríti
maga börtönbe.

– Tehát mit csináljak?

– Holnap este méltóztassék pontban nyolcz órakor e helyen megjelenni az
ötszáz forinttal s reménylem, hogy tökéletesen meg lesz velem nagyságod
elégedve.

– De ki vagy te?

– Hm, én sem kérdeztem még nagyságod nevét.

– Akarom tudni.

– Jól van, holnap este megmondom.

– Pontosan meg fogok jelenni.

– Az ötszáz forintot el ne méltóztassék feledni.

– Elhozom.

– Jó éjszakát kivánok.

A zsidó a háromdobutcza felé távozott, én pedig szállásomra sieték,
előre is örvendve a holnapi fölfedezésnek.



XX.  Egy reménynyel kevesebb.

Annyi események, melyek, egyetlen nap lefolyása alatt, ostromló sereg
gyanánt rohantak rám, aczélozott kedélyemet is megrendíték kissé s azért
nem volt kedvem az estét mulatságokban tölteni, hanem szállásomon
maradtam, terveket rendezve és válogatva, miket másnap foganatosítnom
kelle, hogy kalandim iránt végképen tisztába jöhessek.

Hosszas fontolgatás után abban állapodám meg, hogy másnap reggel
Beattinit mindenekelőtt meglátogatom s törvényes eszközökkel fenyegetés
mellett a rablott vagyonnak törvényes kezekbe adására kényszerítem;
azután pedig Dalmer báróval iparkodom megismerkedni s végre este a
nyomozó zsidóval találkozom és Móriczot mindenáron hatalmamba kerítem.

Csak most juta eszembe, hogy saját megtámadómra nézve is, ki
mindenesetre egyszersmind Beattini grófnő gyilkosa volt, szólanom
kellett volna az ismeretlen zsidóval, mert többször hallám már, hogy ily
utakon legbiztosabban juthatni minden elkövetett gonoszságnak nyomába.
Eltökélém tehát, hogy holnapi találkozásunkkor eziránt is szólani fogok
vele, ámbár egyébiránt nem igen feküdt érdekemben a tettest kipuhatolni.

E tervezések közt töltém az éj nagyobb részét álmatlanul s csak éjfél
után szenderültem el, minek következtében jól magasan állott már a nap,
midőn fölébredék.

Bertókot nagy örömömre már talpon lelém, ámbár még sántított;
megparancsolám neki tehát, hogy ne erőltesse meg magát s azzal útnak
indulék a grófhoz, még pedig bérkocsin, mert alig várhatám, hogy
szemközt állhassak vele.

A kertajtónál elbocsátám a kocsist és be akarék lépni, minthogy az ajtó
nyitva volt; véletlenül föltekintvén, czédulát pillanték meg az ajtón,
melyen e sorok valának olvashatók:

– Ezen kert, kényelmes butorozott nyárilakással együtt minden
pillanatban kiadandó.

Csodálatosnak tetszett ez ugyan nekem, de csakhamar megnyugodtam ismét,
gondolván, hogy a gróf bizonyosan nem nagy örömöt érezhet oly helyen,
hol gyilkosság által veszté el szép hitvesét s hogy ennek következtében
igen természetes, ha e helyről minél előbb menekülni törekszik, hol
minden helyecske csak bús emléket költhete keblében.

Gond nélkül léptem tehát a kertbe, hol a kertész azonnal e kérdéssel
állott előmbe:

– A szállást tetszik megtekinteni?

– Nem. A gróffal akarok szólani.

– Nem lehet.

– Hozzá kell mennem, tegnap maga rendelt ide ezen órára.

– És még sem lehet.

– Miért?

– Mert a gróf már elutazott.

– Micsoda?

– Úgy van, még tegnap este.

– Hová?

– Nem tudom.

– Nem hagyott levelet vagy üzenetet?

– Nem.

– Erről saját szemeimmel kell meggyőződnöm, vezessen kend a terembe.

– Szivesen.

A termet nagy rendetlenségben találám a mellékszobákkal együtt s minden
csakugyan hirtelen elutazást tanusított.

– Mikor távozott a gróf? – kérdém ismét a kertészt.

– Mindjárt a temetés után. Alkalmasint gőzhajóra ment, mert
targonczásemberekkel vitette el ládáit.

– Ki ment vele?

– Csak egy szolgája, a többit elbocsátotta, midőn távozott.

– És lovai?

– Csak két hátaslova volt, azokat a targonczások után vezette az inas.

Többet nem tudhaték meg a kertésztől, elhatárzám tehát, hogy tüstént
visszasietek a városba és mindenek előtt a gőzhajóhivatalban
tudakozódom.

A baloldali utcza sarkán eszembe juta tegnapi látogatásom az
emberfogyasztó-intézetben s azonnal oda irányozám lépéseimet, mert tudni
vágytam, hogy ott van-e még a kis Móricz, kiről eddig Beattini neje
gondoskodott.

Beléptemkor nagy indulatossággal kiálta rám a vastag asszony:

– Talán még egy kosztosomtól akar az úr megfosztani?

– Hogyan?

– Bizony nem szép úgy visszaélni a becsületes szegény asszony
bizodalmával. Ezt ugyan nem érdemlettem.

Nem értém az asszonyt.

– Ugyan úgy-e?

– Valóban nem.

– Nézze meg az ember, még azt akarná velem utóljára elhitetni, hogy egy
szót sem tud az egész történetről?

– Szóljon világosan.

– Talán nem az urnak köszönhetem, hogy legjobb kosztosomat elvesztettem!

– Micsoda?

– Úgy, úgy!

– Melyiket?

– A kis Móriczot.

– A zsidófiut?

– Igen.

– Lehetetlen.

– Nem lehetetlen biz az, ott van az üres bölcső.

– És mikor történt az?

– Mintha bizony nem tudná!

– Becsületemre mondom, szót sem tudok e történetről.

– Tegnap este kilencz órakor vitték el tőlem a gyermeket.

– Kik?

– Azon inas, ki mindig a pénzt szokta hozni.

– Egyedül volt az inas?

– Nem, hiszen úgy ki sem adtam volna neki a gyermeket.

– Tehát ki volt vele?

– Egy úr gyászöltözetben, ki azt mondá, hogy a gyermek anyja magához
kivánja a kis fiut.

– A gyermek anyja?

– Igen.

– Hiszen azt tegnap temették.

– Talán itt az első kertben?

– Igen.

– Szent isten, hát a meggyilkoltatott grófnő volt a kis Móricz anyja?

– Úgy van.

– Mi lesz most már a kis gyermekből?

– Majd gondját viseli a gróf.

– Gróf?

– Igen, a ki elvitte.

– De mi köze annak a kis Móriczhoz?

– Ő az elhunyt grófnőnek férje volt.

– Férje?

– Igen.

– De hiszen a kis Móricz zsidó!

– Talán zsidó volt az anyjának első férje.

– Csodálatos!

És valóban, ezt magam is csodálatosnak tartám, mert Beattini iránt elég
okom volt rossz véleménynyel viseltetni s így meg nem foghatám, mi
birhatá őt arra, hogy magát a kis Móriczczal terhelje, ki, a vastag
asszony állításánál fogva, bizonyosan nem az ő fia volt, hanem még az
elhunytnak első házasságából származott, miről az öreg Móricz
természetesen semmit nem tudhatott, miután felesége összekelésük után
négy hónap mulva hagyta őt el, nem egészen két év előtt, a gyermek pedig
most mintegy egy esztendős lehetett.

Mi czélja volt tehát Beattininak a gyermekkel? Talán védfegyverül hivé
azt az öreg Móricz zaklatásai ellen használhatni, ha ez idővel nyomába
találna akadni? Egyedül ez volt az, mit e tekintetben most valószinünek
hivék tarthatni s ennélfogva nem is igen törekvém e tényt máskép
magyarázni, ámbár egészen kielégítőnek még ezt sem tartám.

Egyébiránt még e kérdéseket intézém a kövér asszonyhoz:

– Jól megnézte-e azon urat?

– Igen.

– Rá tudna ismerni?

– Igen.

– Tehát ne feledje el vonásait.

– Miért?

– Lehet, hogy egykor szembe fog vele állítatni.

– Irgalmas isten, hiszen én semmi rosszat nem követtem el!

– Nem is azért, hanem lehet, hogy a gyermeket fogja baj érni s akkor
mindenesetre jó lesz, ha ráismerhetünk arra, ki őt elvitte.

– Oh, száz esztendő mulva is megismerem, ha élek!

Ezután a hajdani csárdásnővel akarék még szólani, gondolván, hogy talán
ő is nyujthat némi adatot ez esemény fölvilágosítására; de ajtaját zárva
lelém s így haladék nélkül a városba siettem.

A gőzhajóhivatalban legkisebb nyomára sem akadhaték a grófnak, a
postahivatalnál szinte siker nélkül maradt minden tudakozódásom; de még
ezzel sem elégültem meg, hanem néhány előkelőbb vendégfogadóban is
megfordultam s a legujabban érkezett idegenek neveit végignézém a
vendégkönyvben; de hasztalan! Beattini neve sehol nem fordult elő. Még a
királyutcza szögletén állomásozó targonczásokat is rendre kérdezém, hogy
nem szállítottak-e ládákat azon kertből valahová, melyből tegnap a nagy
temetés kiindult? Fáradozásom itt is füstbe ment, a kertet mindegyik jól
ismeré, de egyebet ennél egyáltalában nem tudhattam meg.

Beattini tehát, mint látszott, nyom nélkül eltünt!



XXI.  Halottrablás.

Az elsorolt sikertelen kisérletek folyvást magasb fokra csigázák
nyugtalanságomat s elmémet csaknem lázas fölhevülésbe hozták. Ime,
gondolám, rend nélkül bizony nem nagy áldás a szabadság, sőt néha átokká
is változhatik. Szeretjük ugyan, ha szabadon mozoghatunk s
föltartóztatás nélkül jöhetünk, mehetünk, egészen tetszésünk szerint s
ez magában igen szép és jó; de azért még sem ártana, ha ilyenkor itt
vagy ott jelentenünk kellene magunkat, mert ez a becsületes embert
teljességgel nem gátolja szabad mozgásában; ellenben a gazember szökését
lehetetlenné teszi, vagy legalább szerfölött nehezíti, ki most egész
kényelemmel távozhatik s többnyire csak saját ügyetlenségének
tulajdoníthatja, ha üldözőit nem birja kijátszani.

Ily gondolatokkal tépelődtem s már épen szállásomra akarék térni, midőn
hirtelen eszembe villant, hogy még azon férj is, ki neje halálának
jobban örvend, mint menyekzője első hajnalának, halála után, ha vagyona
csak féligmeddig engedi is, gondoskodni szokott arról, hogy sírja
gondosan ápoltassék, habár maga soha nem tekint is utána.

Igen, a temetőbe kell mennem, gondolám; a gróf bizonyosan intézkedett,
hogy legalább márványkereszt állíttassék hitvesének sirjára s erre,
elutazása előtt valakit, hihetőleg a temetői fölvigyázót, meg kelle
biznia. Ezen uton talán nyomába juthatok az eltüntnek.

E gondolatot hévvel ragadám meg, mint vizbe eső a mellette úszó
szalmaszálat s azonnal bérkocsiba vetém magamat és gyorsan a temetőbe
hajttattam, hol azonnal a fölvigyázó hajlékába léptem.

Várakozásomban mindazáltal csalatkozám, mert csak feleségét lelém honn,
kitől semmi fölvilágosítást nem nyerheték. Férje, mint mondá, a városban
volt, visszaérkeztét azonban minden pillanatban várá, mert a dél már
hatalmasan közelíte.

Addig tehát a sír megszemlélésével szándékozám az időt eltölteni, mert
mindenesetre szólni kivántam a fölvigyázóval, mielőtt a városba
visszatérnék.

Egészen szorosan az árok mellett lelém az új sirokat s a legújabb
mellett ismét újat ástak; kapa és ásó ott volt még, de embert nem
láttam. A kereszteken végigolvasám a neveket s egyiken sem látám a
Beattini nevet; a legújabb sír keresztjén azonban semmi név nem volt
olvasható s így azt tartám a keresettnek, gondolván, hogy
szükségtelennek tartá a gróf nevét ráiratni, miután úgyis bizonyosan
márványt szándékozott odaállíttatni.

Az árok partját sürű lombozatú fák árnyékolák be, s én a bokrok mögé
heveredém, szabad futást engedve gondolatimnak, melyek az üzőbe vett
rejtélyes tárgyaktól semmikép nem birtak megválni.

Csak kevés pillanatig fekvém helyemen, melyről az uj sirokat
áttekinthetém, a nélkül, hogy magam a netalán odajövőktől
észrevétethettem volna, midőn a sirásó odaérkezett, a félig kész sirba
lépett, és dalolva folytatá szomorú munkáját, mintha a legszebb
menyasszony számára menyekzői szobát készített volna.

És ugyan mért ne végezné munkáját jókedvvel? Ezzel valóban nem árt
annak, kinek számára ezen utolsó hajlékot készíti! Egykor pedig az ő
sirját is így fogják majd megásni.

Rövid idő mulva még egy sirásó érkezett, kit így szólíta meg az előbbi:

– Nem segítnél, czimbora?

– Fáradt vagyok.

– Hol voltál?

– A városba.

– Talán zsidónknál?

– Nem.

– Na, ne tagadd.

– Ugyan mért tagadnám?

– Azt gondolod, hogy figyelemre sem tudom már a dolgokat venni?

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Csak azt, hogy a tegnapi grófnő sirját fölástátok az éjjel.

– Azt nem is tagadom.

– Sajnálom, hogy tegnap Marczi volt czimborád.

– Kár pedig.

– Na, na, mirevaló ez a szabadkozás, czimbora?

– Nagyon csalatkozol.

– Nem hiszem.

– Pedig úgy van.

– Kati legyek, ha hiszem!

– Majd hiszed mindjárt.

– Halljunk szót hát.

– Mi ugyan ebül jártunk.

– Micsoda? Talán rajtakaptak?

– Dehogy!

– Hát kisértetet láttatok?

– Nem, de halld csak. A sirt fölástuk, a mint illik, a koporsót
megnyitottuk, a selyem szemfödelet gondosan és vigyázva levettük és
ijedtünkben majd összerogytunk.

– Talán föltámadt a halott?

– Igen ám, de minekelőtte mi a koporsót megnyitottuk volna.

– Bolond beszéd.

– Lelkemre mondom!

– Vagy akkor voltál részeg, vagy most, czimbora.

– Sem akkor, sem most. A koporsó üres volt.

– Üres?!

– Igen, csak egy festett papirosfej volt benne.

– Nem akarsz elámítani?

– Üdvösségemre mondom, nem! Mi gyürűket vártunk és a földgöröngyöktől
megszaggatott szemfödélen kívül egyebet semmit nem találtunk.

– Csodálatos!

– Igy még soha nem jártuk meg.

– De hát ugyan hová lett a holttest?

– A manó tudja!

– Aha, jut eszembe valami!

– Nos?

– Mintha azt hallottam volna, hogy azelőtt zsidóasszony volt a grófnő.

– Ezt én is hallottam.

– Most már sejtek hozzá, hogy mi történt vele.

– Ugyan mi?

– Hát a zsidók bizonyosan kiásták és saját temetőjükbe vitték.

– Az bizony meglehet.

– Hány órakor fogtatok a munkához.

– Éjfél után két órakor.

– Már úgy bizonyos. Addig azok szépen eltakarították.

– Csak valamikép napfényre ne jusson a dolog.

– Ne félj attól! Az bizonyosan hallgatni fog, a ki elvitte.

Most előrohanék rejtekemből, s e szókkal támadám meg a derék
czimborákat:

– Gazemberek, kövessetek a városházra, tüstént.

A két sirásó meghökkent ugyan, de miután egymásra néztek, s gondosan
körültekintének, csakhamar ismét nekibátorodtak és igy szóltak:

– Ugyan miért?

– Kicsoda az úr?

– Mondom, kövessetek.

– Nem érünk rá.

– Semmirevalók, ti tehát megraboljátok a halottakat?

– Mi?!

– Mindent hallottam.

– Hát még ki hallotta?

– Hol a bizonyság?

– Mi ketten vagyunk!

– Meg is esküszünk egymás mellett, ha kell.

– Meg bizony!

Csakhamar átlátám, hogy igazuk van a gaz czimboráknak, s hogy ezen uton
szándékomat különben nem igen mozdíthatnám elő! Máshangon kezdék tehát
szólani:

– Beszéljünk máskép. Nekem nagy érdekemben fekszik megtudni, hogy mi
történt ezen halottal?

– Magunknak is!

– Elhiszem bizony, hiszen utoljára majd meg sem akarnának az emberek a
mi temetőnk számára halni, ha hire jutna, hogy innen a holttestek csak
amúgy szőrén-szálán elvesznek!

– Legyen rá gondotok, s ha nekem biztos tudósítást hoztok, fényes
jutalomra számolhattok.

– Talán a tömlöczben?

– Becsületemre mondom, megajándékozlak.

– Mondja inkább szakállára, tekintetes uram, azt legalább látjuk, hogy
jókora van.

– Szavamban ugy bizhattok, mint saját gazságtokban. Előre is itt van
mindegyiknek egy ezüst tallér.

– Majd utána leszünk.

– A föld közepéből is kivájjuk.

Még a fölvigyázóval is szólék, de ő szót sem tudott emlékkőről, vagy más
efféle intézkedésről; azt azonban teljes készséggel igéré, hogy tüstént
értesítend, mihelyt e tekintetben valami tudtára fog esni. Szállásomat,
valamint vele, ugy a sirásókkal is tudattam.



XXII.  Jóslat.

Gondolatokba mélyedten ballagék a sirkert kapuja felé, s valóban elég
okom volt arra, hogy elmémet e rendkívüli esemény fölvilágosítására
megerőltessem.

Hová juthatott Beattini grófnő, a szép Eszter holtteste? Magam látám őt
halva, a temetésnél személyesen jelen valék, s azt is látám, hogy az
orvos irásban bizonyítá halálát; már pedig az orvosok, kik oly szoros és
folytonos összeköttetésben állnak a halállal, csakugyan tökéletesen
ismerhetik annak képét, habár Tamás szerepét játszák is és nem mártják
újjokat a híres kasza által ejtett sebbe! A sirásók ellen nem lehete
gyanum, mert a testet megrabolhaták ugyan, mire elég példa van, nemcsak
nálunk, hanem a világ többi részeiben is; de magát a testet ugyan hová
tehették volna? Igaz, hogy Angliában jó pénzen vásárolják össze a
holttesteket az orvosok, tudományuk gyarapítása végett; de nálunk az
eleven ember becse is oly igen csekély, hogy a halottért bizonyosan
egyetlen jó szót sem lehetne kapni, s különben is, a mi fiatal orvosaink
inkább csak eleven tárgyakon szeretik boncztani és természettudományi
ismereteiket gyarapítani, mit én tökéletesen helybenhagyok; mert mit
szólnánk például az oly vadászról, ki előbb lelövi az őzet, s aztán még
meg is botozza? Tehát béke és nyugalom a holtaknak! Még azon gondolat is
megfordult agyamban, hogy egykor olvasám, mikép külföldön egy a sirkert
közelében lakó hentes holttestekkel hizlalá sertéseit, s e miatt bitóra
jutott. Ez azonban oly borzasztó, hogy én az egész hírt most is csak
henye mesének tartom; s ugyan ki is vetemülhetne nálunk ilyesmire?
Hiszen mióta német atyánkfiai meghonosultak nálunk, azóta könnyűszerrel
hizlalhatni sertéseket, mert a burgonyának még a legszűkebb esztendőben
is bővében vagyunk. Csak egy gyanú maradt még hátra, az tudniillik, hogy
talán hajdani hitsorsosai vivék el a halottat saját sirkertjökbe; de
rövid fontolgatás után ezt sem hivém valószinűnek, mert ily tettből
semmi pénzbeli hasznot nem várhatának, s ki ne tudná, hogy ők e nélkül
nem igen szoktak valamit lendíteni. Szóval, bármeddig erőltetém is
magamat, e rejtély fejtetlen maradt előttem, mert azon hiedelmet sem
lelhetém valószinűnek, hogy talán maga a gróf ásatta ki hitvesét, s
titkon Olaszországba kivánja jószágaira szállítani, ha csakugyan birt
ott valamivel; mert az ily lovagias gyöngéd szerelemnek nem igen akad
példája most, midőn a kölcsönös hajlandóságot többnyire csak tetemes
készpénzbeli ráfizetés mellett szokta a vőlegény és menyasszony egymás
közt kicserélni. Még azt is gondolhattam volna ugyan, hogy talán a
boszúszomjas Móricz szentségteleníté meg a halott örök nyugalmát; de
hiszen ő leginkább csak pénzét hajhászta, és ugyan mi hasznot húzhatott
volna a holttestből? Nem volt tehát egyéb hátra, mint a szép halott
csodateljes eltünésében csendesen megnyugodnom és régi magyar szokás
szerint a jövendőben biznom, mely végre mindenkinek eleget tesz.

Ez alatt lassan tovább ballagék, szemeimet a gyönyörű siremlékeken
legeltetve, melyek jobbra s balra csoportosan emelkedének és mintegy el
akarák az emberrel hitetni, hogy a halál még sem oly borzasztó, mint
sokan hinni szeretik. Ámde legyen a siremlék bármily czifra, én
csakugyan még sem birok irtózat nélkül arra gondolni, hogy egykor én is
egyike leszek e néma lakosságnak; nem azért ugyan, mintha a haláltól
félnék, oh, épen nem! hanem csupán azért, mivel az életet oly igen, oly
kimondhatlanul szeretem. Nem, nem, a meddig csak egyetlen mosolygó vagy
siró hölgy létezik e széles nagy világon, addig én élni akarok, s nem
kivánok örökre elnémulni, mert mindaddig, a sors legsajgóbb csapásai
közt is, édes, kimondhatlanul édes az élet! S ha egykor csakugyan meg
kell halnom, mit, fájdalom, nem kerülhetek el, nem kell nekem büszke s
mégis hideg kőhalom siromra, nem nem! csak szerény hervadozó emlényke
hölgykebelről, egyetlen könnyű sóhaj és én a sápadt kaszás lovagnak is
békülésre nyujtom jobbomat!

Bocsánat e kis érzelgésért, mely különben bizony nem igen szokott rajtam
erőt venni; de valahányszor sirkertben vagyok, mi elég ritkán történik
meg, akaratlanul is kitör belőlem a mulandóság leverő érzelme, mely
annyira elkomorítja különben nagyon is derült kedélyemet, hogy ilyenkor
még a tavaszi falevélnél zöldebb beszédek fölött sem birnék kaczagni.

S ne csodálja senki e hatást, mert tökéletesen meg vagyok győződve, hogy
csak elfajult lelküek nem éreznek ünnepélyes megrendülést e helyen, mely
legkülönbözőbb eszmék fölvillanására szolgáltat alkalmat.

Ime, ezen magas siremlék annyi ezerbe került, hogy egy szerény
követelésü becsületes családot legalább is két nemzedékig boldogíthatna
értéke, s a márványalakok meg vannak már rajta csonkítva, és minden oda
mutat, hogy díszbentartására semmi gond nem fordíttatik. Talán meghaltak
már az illető rokonok? Oh nem! ők merőkanállal szürcsölik az élet minden
örömét, nyakig kéjben úsznak, élvről-élvre repülnek, s ugyan mikép
maradhatna tehát idejök arra, hogy hálás buzgalommal épségben tartatnák
azok utolsó hajlékát, kik talán áldozatok s nélkülözések által szerzék
meg számukra e szerencsés helyzetet!

S e büszke emlék mellett egyszerű sirdomb emelkedik, oly régi, mint
amaz, s mégis mily nagy különbség van a kettő között! Ennek egyszerű kis
keresztje egyenesen áll, hantjait bársonysima szép fű takarja, mik közül
egyszerű virágok nyujtják magasbra illatozó kelyheiket. Gyom, vagy
elhanyagoltatásnak legkisebb nyomát sem láthatni. E szerény sirhalom
bizonyosan oly szüléket takar, kik nem azon törekedtek leginkább, hogy
bármi uton kincseket hagyjanak gyermekeiknek, hanem hasznos, becsületes
és erényes emberekké nevelék őket, s törekvéseikben nem csalatkoztak,
mert csak ez az, mi a szüléknek örök hálát biztosíthat még unokáik
részéről is. Ily sirt csak kevés számmal találhatni a roppant
kiterjedésű temetőben!

E siron vigan szökdécselnek keresztül a gondatlan kis gyermekek és
türelmetlenül kérdezik a bús anyát, mikor fog már hazatérni atyus a föld
alól? A szomorgó anya nyájasan biztatja a kis csevegőket, s át kezdi
látni, mikép már csakugyan második férjről kell mielőbb gondoskodnia,
hogy a kis ártatlanokat megnyugtathassa.

Amott búsuló férj áll félig behorpadt sir előtt, mely első szerelmének
tárgyát pihenteti, s fájdalmasan sóhajt:

– Ah, mért nem szállott szerelmem is sirba veled, most nem kellene a
pokol kínjait előre éreznem!

Szegény férj, vigasztalódjál, s nyugodjál meg azon büszke öntudatban,
hogy épen a legnemesb érczek vannak legkeményebb próbának kitéve.

Ott szerelmes pár üldögél a gyászfűz lombjai alatt emelkedő siron,
kezeiket szorítva és szemeiket egymásra függesztve.

A lyány ünnepélyes hangon szól:

– Józsi!

Az ifjú tompa hangon sóhajt:

– Kati!

– Szeretsz-e?

– És te?

– Oh!

– Ah!

– Ha esküdet valaha megszegnéd!

– Ha hűtlen tudnál lenni!

– Soha!

– Inkább meghalok.

Ily ünnepélyes helyen tett eskü bizonyosan oly állandó leend, mint maga
a halál. És hogyis ne! Hiszen a lyány szobalyány és ugyan ki nem ismeri
ezen emberfaj példaszóvá vált hűségét; az ifjú pedig reményteljes
pattantyus és ugyan ki kétkednék ezek állandóságában, miután alig van
Budapesten utcza, melyben szóló példája nem léteznék szilárd szerelmök
állhatatosságának. És ők csakugyan meg is tarták esküjöket, mikép néhány
hét mulva alkalmam lőn arról személyesen meggyőződnöm. A pattantyus
ugyanis más városba kényszerült távozni, s a szobalyány, csupa merő
kétségbeesésből, néhány gombostűt vett szájába; az ifju pedig sok
vörösbort ivott a ráczvárosban, remélvén, hogy a festék meg fogja őt
ölni. Azonban, nem csekély fájdalmukra, Kati teljességgel nem birta a
gombostűket lenyelni! Józsi ellenben lenyelte ugyan a bort, de nem halt
meg tőle, s így mindketten alkalmasint még most is élnek, ha meg nem
haltak. De ki tehet erről? A magasztos szándék meg volt bennök, s nem az
ő hibájuk, hogy testalkotásuk erősebb volt az akaratnál!

Amott egy fiatal férfi virágokat ültet alig néhány napos sirhalomra.
Arcza igen bánatos kifejezésü, s szemei nedvesek.

A közel bokorból mogorva tekintetű öreg férfi lép ki, s durva hangon
szól:

– Mit csinál ön itt?

Az ifjú nyugodtan válaszol:

– Virágokat ültetek e sirra.

– Azt látom, de ki adott önnek erre engedelmet?

– Szivem.

– Ez szemtelenség!

– Itt nem sérthet ön meg.

– Uram, feledi ön, hogy férje vagyok annak, ki itt nyugszik?

– Zsarnoka volt ön.

– És ön?

– Én imádtam őt, de kezét nem nyerhetém el, mert én csak szivet, ön
ellenben erszényt nyujthatott a kérlelhetlen szüléknek.

– Üres beszéd! Komolyan mondom önnek, ne merészelje magát itt többé
láttatni; a virágokat majd kitépetem.

– S én akkor életét tépem le önnek.

– Majd meglátjuk!

Bohó emberek! Ily irigységet valóban csak az ember táplálhat keblében,
kinek önzése oly határtalan, hogy még a halál országának kapuit is
botorul rázza, mintha bizony ez is engedni kényszerülne féktelen
vágyainak. Vannak pillanatok, mikben azt is szeretné az ember megbánni,
hogy embernek született!

S hiszi-e a nyájas olvasó, kit talán már kelleténél is tovább
tartóztattam e szomorú helyen, hogy még oly emberek is találkoznak, kik
esti órákban rablásra is használják a halottak e csöndes tanyáját? Pedig
valóban úgy van! Számtalanszor történt már, hogy a fájdalomba merült
hölgyek felruháik nélkül kényszerültek szeretteik sirjairól a városba
visszatérni, s csak legújabban történtek némely czélszerű intézkedések,
melyek az ily égbekiáltó bűnök elkövetését ezentúl kissé nehezíteni
fogják!

Végre kiléptem a gyászos sorompón, s könnyebben vevék lélekzetet, midőn
Pest hajdani lakosait elhagyám.

Éljen az élet és félre a búval, míg az isten szabad ege alatt szabadon
sütnek fejemre a napnak éltető sugarai!

Könnyen forgó vérem azonnal minden levertséget számüze lelkemből, s
rögtön oly derültnek érzém magamat, mintha részeg vagy szerelmes lettem
volna; pedig isten látja lelkemet, hogy e két baj közül egyik sem
szállotta meg fejemet, mert bort soha nem iszom és mindig szerelmes
vagyok, a szokott állapot pedig nem zavarja meg az embert.

[Illustration: Jóslat.]

De mily furcsa csoport közelít felém a Váczi-uton! Bizony megérdemli,
hogy bevárjam.

Elől azon állatok egyike lépdel, miket a közéletben szamaraknak szokás
nevezni, s miknek ostobasága rendes példabeszéd gyanánt használtatik,
melyet azonban én, helytelensége miatt, csak nevettem, mert az állatok
közt a szamár terheltetik meg legnagyobb mértékben, s egyszersmind a
szamár az, mely legrosszabb tartásban részesül. E szerint a szamarat nem
tudom ostobának hinni, mert hiszen az emberek közt többnyire ennek megy
legjobban dolga; ez arat ott, hol nem vetett, ez örvend sok szép
kitüntetésnek, mit az okos távolról sem közelíthet meg; ez az élet
terheit legkevésbé érzi, s mégis legtöbb gyönyöreiben részesül, sőt még
a halállal is tovább daczol, mint más okosabb ember, mert az ostoba nem
búsul és nem is erőlteti meg magát, mikép azt a régi bölcsek is átláták
már, midőn mondák, hogy legboldogabb ember az ostoba, mert az még csak
eszét sem vesztheti el.

Én tehát a négylábú szamarat nem tartom ostobának, s úgy hiszem, hogy
ezen igazságkiszolgáltató nyilatkozattal azon egész érdemes fajnak
tartoztam.

A szamáron fölnyurgult czigány suhancz ült, ki nem elég idős ugyan még
arra, hogy fölakasszák; de arra igenis, hogy pénz nélkül lovat
vásároljon. Nadrágjának szine bizonytalan, mellényéből pedig csak a
bélés díszlik még testén néhány hűséges foszlányban; de hátát azért
mégis oly ép hegedű ünnepélyesíti, melyről egyetlen húr sem hibázik.

Mellette egypár nagyhasú purdé sétál, kik nagy gyönyörűséggel szurkálják
a szamarat, melynek béketürését azonban nem birják kifárasztani, s e
tekintetben ezen érdemes állatot a budapesti hidvámszedőkhöz bátorkodom
hasonlítani, kiknek gorombaságát tizenkét hirlap és ugyanannyi hatóság
sem birja fékezni.

A családfő sovány lovon ül, mely kétkerekű talyiga elé van fogva. A dade
ölében purdé kaczag, a talyigában pedig nagy brúgó nyujtózik, míg a négy
dorongon nyugvó ponyva, vagy gyékénysátor tetején egy kutya és macska
oly arczkifejezéssel tekintget egymásra, mintha minden pillanatban
divatos okokkal, azaz foggal és körömmel akarnák egymást politikai
elveik jelessége felől meggyőzni. A családfő hátán klarinét függ.

A talyiga mögött még két izmos férfi, egy szép lyány s két asszony
ballag, mindenféle ismert és ismeretlen eszközökkel terhelve, mik közt
természetesen bográcsot és teknőt is láthatni.

Mihelyt közel értek hozzám, azonnal megállapodtak, s a családfő és
szamáron ülő suhancz szomorú magyar nótát kezdének hangoztatni, melyhez
a kutya és macska tüstént karéneket toldottak.

– Hová czigányok? – kérdém őket, kezemmel intve, hogy szivrepesztő
zenéjükkel hagyjanak föl.

Erre az öreg czigány, leggyönyörűbb czigányos szóejtéssel, melyet
azonban nem birok közleni s azért csak tisztán magyarul ismétlek,
derülten válaszolt:

– Hát bizony tudnivaló, drága nagyságos uram, hogy nem Váczra, mikor
Pest felé áll a fakóm orra.

– Mit kerestek Pesten?

– Budára szeretnénk menni.

– Mi dolgotok van ott?

– Csak az bizony, hogy onnan majd Pestnek hátat fordítunk és tovább
megyünk.

– Hová?

– A világba!

– Honnan jöttök?

– A falu végéről.

– A mint látom, alkalmasint gazemberek vagytok.

– Hiszen akkor nem volnánk ily rongyosak.

– Mi van a talyigátokban?

– A brúgó.

– Más is van abban, mert nagyon gondosan betakartátok.

– Csak azért, hogy a nap el ne repeszsze, bizony isten, csak azért.

– Nem hiszem én szavadat, vén Fáraó, majd csak megnézem, hogy nem
visztek-é lopott jószágot.

Az öreg czigány e szavaimra kissé nyugtalankodni látszék, s a szép
fiatal czigánylyány azonnal megragadá kezemet, villogó fekete szemeit
láthatólag függeszté rám és hizelgő hangon szóla:

– Szép nagyságos uram, engedje csak kezét, sok jó szerencsét mondok.

Pirulva ugyan, de mégis csak megvallom, hogy nem birtam kezemet elvonni
a szép barna lyány ujjai közül, s igen szelíden szólék:

– Fiatal vagy te még a jövendölésre.

– Dehogy vagyok, tartsa csak kezét, nagyságos uram és majd meglátja,
hogy a legvénebb sem tud jobb szerencsét mondani, mint én. Igy. Jaj, mit
látok!

– Mit?

– Nagyságos uram nagyon szerencsés lesz, de nagyon ám! Olyan szép
felesége lesz, mint a hajnal; de most valami baja van, mintha elvesztett
volna valamit. Tegyen csak a tenyerére egypár huszast, vagy ha tallér
is, annál jobb, mindjárt világosabban fogok látni. Na ne féljen,
nagyságos uram, hiszen én nem lopom el, hiszen nekem nem kell a huszas
és a tallér sem kell.

– Itt a tallér.

– Aha, már látom, még ma este megleli azt, a kit keres. Bizony szép
asszony, eszem a lelkét!

– Tehát megtalálom azon asszonyt, kit keresek?

– Vagy magát az asszonyt, vagy azt, ki hozzá fogja majd a nagyságos urat
vezetni. De sok ellensége van ám, őrizkedjék tőlük! Mintha fegyvereket
látnék és lövéseket hallanék. Mondom, nagyságos uram, ne legyen nagyon
kiváncsi és ne iparkodjék mások titkait fölfedezni, mert ez halálos
veszedelembe ejthetné. De azért mégis nagyon, nagyon sok szerencse vár
ám nagyságos urra!

– Hát még mit látsz?

– Azt, hogy a nagyságos urnak olyan jó szive van, hogy ezt a fehér
tallérocskát nem veszi tőlem vissza.

Ezt csakugyan nem tehetém többé, mert ekkor a tallért már keblébe rejté;
egyébiránt különben sem kivántam volna azt vissza, mert a jóslat
meglehetősen illett körülményeimhez, ámbár alkalmasint csak azért
gondolta azt ki az eszes czigánylyány, hogy értésemre adja, mikép nem
lesz üdvömre, ha ezen elhagyatott országuton a gyékényt fölemelném, s a
talyiga tartalmát megvizsgálni merészelném. Nevetve mondám tehát:

– Tartsd meg a tallért, s még két huszast sem sajnálok tőletek, ha
igazán megvalljátok, hogy miért iparkodtok Budára.

– Röviden csak azt mondom nagyságos uram, – felelé a dade, pillanatnyi
gondolkodás után – hogy mikor valahol lopnak, mindig a szegény czigányt
veszik gyanuba. Mi tehát a Duna túlsó partjára óhajtunk jutni és azért
jöttünk Pestre, mivel falun nem igen könnyen bocsátják át az embert
vizsgálat nélkül a Dunán; Pesten pedig, mint hallottuk, a valóságos
tolvajok is szabadon átjárhatnak a hidon.

Nevetnem kellett ez őszinte megjegyzést, s miután a két huszast megadám,
utamat a város felé folytatám. Kevés pillanat mulva már csak a porfelhőt
láttam magam előtt, mely a czigány családot szemeim elől elrejté.



XXIII.  A karperecz.

Gondolatokba mélyedten haladék előre, mert mindenki meg fogja engedni,
hogy csakugyan volt okom fejtörésre, ha valóban meg akarám oldani azon
csomót, melyet a sors előmbe vetett; s hogy föltett szándékomtól,
nehézségek összetornyosulása miatt, nem akarék elállani, azt alkalmasint
mindenki hinni fogja, ha mondom, hogy politikus nem vagyok, mert a mai
világban ezek rendesen mindenhez fognak és semmihez nem látnak, mihelyt
nehézségre vagy akadályra bukkannak és csupán az állhatatlanságban
állandók. Annyit azonban mégis meg kell vallanom, mikép föltételem
kivitelét már koránsem tartám, az eddig történtek után, oly könnyűnek,
mint eleinte gondolám, mert teljesen meggyőződhetém, hogy Beattini
grófban oly emberre akadtam, kit nem egyhamar lehet hálóba keríteni s ki
mindig talál rést, melyen épen akkor siklik el szem elől, midőn már
kezeit nyújtja ki utána az ember. Pedig épen most inkább óhajték nyomába
juthatni, mint eddig, mert nem hihetém, hogy a kis Móriczot jó
szándékból vette volna, anyja halála után, magához. Ki tudja, nem
intézkedett-e ennek számára orzott vagyona egy részéről az elhunyt anya
s hogy nem akart-e a gróf e miatt a gyermektől szabadulni? Az öreg
Móricz jelenléte nem aggasztott annyira, mert azt könnyen felfödözhetni
hivém, a titkos nyomozó segélye által, mihelyt szükségesnek tartám;
ámbár megvallom, hogy a körülmények mostani állásában kevesebbet kezdék
már az öreg bűnössel gondolni.

Ily gondolatokkal tépelődém, midőn a sorompóhoz jutván, hangos szóvita
ébreszte föl tervezéseimből. Szemeimet a zaj felé irányozám s
parasztkocsit pillanték meg, melybe két görcsös ló volt fogva. E szegény
párák annyira el valának kényszeredve, hogy a pozdorjából fonott hámot
is alig birták s a vámszedő mégis oly kifejezéssel tartá a kantárt,
mintha attól félne, hogy rögtön futásnak erednek s legalább Váczig még
csak meg sem állanak. Mellette süvegelve állott a kocsi szegény
tulajdonosa, kit, külsejéről itélvén, csavargó koldusnak kellett volna
tartanom, ha rendkívül böcsületes arczkifejezése e hiedelmet előre is
meg nem czáfolá vala. A rozzant kocsi szalmaülésén igen szegényes
öltözetű parasztlyány ült, arczán félreismerhetlen jeleivel a hajdani
szépségnek, mikről azonban alkalmasint rendkívüli szenvedések törlék le
az ifjúság zománczát s életelevenség kellemét. E lény bután tekinte
mélyen berokkant szemeivel a két férfira, kiket már említék, s kiszáradt
ujjai szalmakoszorút fontanak, míg ajkai lassú hangon bölcsődalt
suttogtak, melynek szavait nem érthetém. Közelebb lépvén, a paraszt e
szavait hallám, miket esengő hangon intéze a bortól hevült arczú
vámoshoz:

– Hiszen mondom, nemzetes uram, örömest fizetnék, de nincs pénzem.

– Hát mért nem maradt kend otthon, ha nincs pénze? Pesten pénz nélkül
csak a szamár és a hízelkedő kutya élhet.

– Azt hallottam, hogy Pesten van olyan ház, hol a tébolyodottakat
táplálják és gyógyítják; behoztam hát én is szerencsétlen lyányomat, de
nem fogadhatták be az isten adtát, mert nem fizethetek érette, az ingyen
helyek pedig mind tele vannak. Egy pár hét mulva majd csak megint
befordulok, addig talán ürül lyányom számára egy kis helyecske.

– Arra hiában vár kend.

– Hiában?

– Igen ám, mert a pesti lakosaknak elsőségök van és bezzeg telik azután
azokból elég új lakos, ha például valami híres tánczos- vagy énekes
kisasszony mutatja magát.

– Hát csupa gyönyörűségből is megbolondulhat az ember?

– Meg bizony! Ezer erre a példa Budapesten.

– Már ez mégis furcsa! Hej, az én szegény Erzsim fejét nem öröm ám,
hanem szerencsétlenség zavarta meg!

– Mi gondom nekem arra, fizessen kend, vagy hagyja itt ezt a rossz
szűrt.

– Hej, bizony furcsa világot élünk, nemzetes uram; mi parasztok
csináljuk az országutat és mégis csak nekünk kell útvámot fizetnünk!
Nemzetes uram, bocsásson át szabadon, bizony isten, egy fillérem sincs!

Most, szokás szerint, legdurvább szitkokra fakadt a vámos és botját
fenyegetőleg kezdé emelgetni.

Ekkor a szekérben ülő Erzsi kérő s egyszersmind kimondhatatlanul
fájdalmas hangon szóla:

– Lassabban, lassabban, kedves jó uram, mert kis fiam fölébred!

E szók után gondosan kezde ringatni egy nagy szalmacsutakot, mely,
rongyokba burkoltan, térdein hevert s remegő ajkai egyszerű bölcsődalt
mormogának.

Alkalmasint valami arszláni gazság szerencsétlen áldozata, gondolám, s
azonnal megszólítám a vámost:

– Uram, minek e durvaság? Szép szóval is visszautasíthatja a szegény
embert.

A vámos rendkívül bámulni látszék vakmerőségemet s kimondhatlan gúnyos
és megvető hangon csak e szókat röpíté ellenem:

– Ki bízta ezt az úrra?

– Ujságiró vagyok.

Magam sem tudom, mikép akadt nyelvemre e fillentés; de meg kell
vallanom, hogy örvendék neki, mert emberem egész külseje rögtön csaknem
mesés változáson ment keresztül. Arczának minden vonása megrettenést
árult el, legnagyobb alázatossággal vegyülve, míg szürke szemei úgy
meredeztek, mint lánczra kötött komondoréi, midőn haragját nem bírja
fogaival tanúsítani. Jobb keze akaratlanul s iszonyú megerőtetéssel
kalapja után nyúlt, sőt, mi több s csaknem hallatlan, kalapja karimáját
valóban meg is érinté és igen levert hangon szóla:

– Engedelmet kérek, nagyságos uram, csak meg akarám kissé ijeszteni az
atyafit, mert régi tapasztalásból tudom, hogy az efféle szegény emberek
a vármegyei hajdúk és egyebek által annyira durva bánásmódhoz vannak már
szoktatva, hogy szép szóval bizony nem igen boldogulhat velök az ember.

Hm, gondolám, mégis csak hasznos a nyilvánosság, bár mennyit rűkölnek is
ellene az apró és egyéb bűnösek, kiknek tetteit napfényre juttatja.
Ezután félre szólítám a parasztot s elmondatám vele azon
szerencsétlenséget, mely Erzsijének elméjébe került. Az őszinte falusi
ember pillanatig sem vonakodott s kevés egyszerű, de mélyen megható
szóval közlé velem a szomorú történetet.

Előadása megrendíté keblemet s elhatározám, hogy segíteni fogom a
szegény gyámoltalanokat; hiszen csak néhány üveg pezsgővel kevesebbet
kell asztalbarátim által megitatnom s meg sem érzem e csekély kiadást,
mely boldogtalan embertársam baját legalább némileg enyhítheti. Bár
sokan gondolnák ezt meg, midőn a szűkölködők és szerencsétlenek mellett
könyörtelenül haladnak el!

Pénzt adék tehát a boldogtalan apának, hogy tébolyodott lyányának illő
ápoltatást szerezhessen s megigérém, hogy még személyesen is ajánlani
fogom őt az intézet orvosainak, kik közől sokan nagyon is napszámosi
modorban szokták kötelességöket teljesítni, ha gondos fölügyelésre
szünet nélkül nem sarkaltatnak.

Reménylem, nem fog a nyájas olvasó neheztelni, ha, hazafelé sétálásom
közben, Erzsi történetét elmondom; valamint azért sem, hogy nem az apa
egyszerű szavait fogom alkalmazni, hanem oly öltözetben állítandom elő
az eseményt, melyben tisztelt olvasóim díszes körében is botrány nélkül
jelenhessék meg.

A történet helyét és személyeit nem fogom megnevezni, részint azért,
mivel nálunk, kik annyira szónoklunk a nyilvánosság mellett, nem igen
szeretik még annak gyümölcseit; részint pedig azért, mivel ily
történetek nálunk, hála azon leírhatlan rendnek, mely mindenütt
uralkodik, bizony mindenütt megtörténnek, a nélkül, hogy azt valaki
helytelennek találná; kivévén az egy Budapestet, hol néha-néha ápolás
hiányzása miatt hal ugyan meg egy pár ember az utczán, de egyébiránt
semmi oly tény nem történik, melyet gáncsolni, vagy épen botrányosnak
nevezni lehetne.

Erzsi szüléi meglehetősen tehetősek voltak falujokban, mert Bálint gazda
négy ökörrel szántott s a tiszteletbeli alszolgabíró urat négy lóval
rospontolta, természetesen hivatalos nyugtatvány mellett, a közel város
báljaiba; sertése pedig annyi volt, hogy az urodalmi tisztnek is jutott
évenként egy pár gyönge malaczka. Valódi örömét mindazáltal csak
egyetlen lyányában, Erzsiben lelte Bálint gazda, annyival is inkább,
mivel felesége, egy pár évvel a lyány születése után meghalt s ő új
házasságra lépni nem akart, azon bölcs közmondás után indulva, mely
szerint elég egy sütésből egy lepény. Mivel azonban azt csakugyan
átlátá, hogy asszony kell a gazdasághoz, tehát egy gyermektelen özvegyet
fogadott házába, ki szegről-végről rokona is volt, minthogy atyáik
egykor egyszerre mentek be a hatvani kapun a pesti hetivásárra.

Én rendkívül tisztelem ugyan és igen nagyra böcsülöm az
özvegyasszonyokat, főkép, míg negyvenedik évöket át nem lépik, de Bálint
gazda e lépését még sem birom helyeselni, mert a vénülő özvegyasszonyok
rendesen nem jó szemmel szoktak a serdülő hajadonokra tekinteni. Többet
mondtam-e most, mint kellett volna, majd kiviláglik történetem további
folyamából.

Ugyanazon faluban sok derék legény is találkozott, de valamennyi közől
egy sem mérkőzhetett Csillag Bandival. Ez volt a falu legügyesb és
legszebb legénye. Ostorának durranása és fekete szemeinek tüze mindent
elhomályosított; midőn pedig vasárnaponként tánczra veré össze bokáit,
vagy furulyájába keserves nótákat lehelt, akkor bizony sok városi
hajadonnak szíve is ugyancsak meghökkent volna; igen természetes tehát,
mikép az egyszerű s tettetést nem ismerő falusi lyányzók puszta
megpillantásától is annyira megdöbbentek, hogy iszonyú zavarodások miatt
azonnal kötényöket vagy nyakkendőjöket morzsolgaták, minthogy legyezőjök
nem volt, mikkel a városi hölgyek ily alkalommal oly meglepőleg
kellemesen tudnak játszadozni. Legénytársai irigykedtek ugyan ellene, de
izmos öklei oly rendkívüli tiszteletet víttak ki számára, mintha isten
tudja hány párviadalban ölte volna már meg ellenfelét.

Hogy szép lyány is elég volt a faluban, azt említnem sem kell, mert
hiszen tiszta magyarok lakták azt; ámde Erzsivel egy sem állhatá ki a
versenyt. Ő tudta a legvékonyabb fonalat sodrani ujjaival, ő imádkozott
legnagyobb áhitattal a templomban, üngválla legfehérebb volt az egész
faluban s midőn az öreg biró lyányának menyekzőjén tánczolt, akkor
bizony Elssler kisasszony is elsápadt volna.

Mondjam-e, hogy Bandi és Erzsi megismerkedtek egymással? S mivel Bandi
nem volt arszlán, tehát igen természetes, hogy böcsületes úton járt és
kérőket külde Bálint gazda házába.

Az apa örömest megegyezett, ámbár Bandi szegénysége épen oly nagy volt,
mint szépsége, mert hiszen az ő telkén bizony a dolgos vő is jól
elélhetett; de gazdasszonya máskép vélekedett. Ez tudniillik sokat
tapasztalt már a világon, mert hiszen özvegyasszony volt s azért nagyon
jól tudta, hogy házasság után a vő és menyecske fog majd a háznál
uralkodni. Eleinte a városi művelt modort választá s a szerelmeseket
egymás előtt kölcsönösen rágalmazá; de ezzel nem érte czélját, mert
Bandi, ámbár egyetlen bötüt sem írt, oly világosan olvasott kedvese
szemeiben, hogy csak nevette a rágalmakat. Hát Erzsi ugyan mikép
adhatott volna hitelt ezen áskálódásnak, miután Bandi nemrég
hüvelykujját metszé le, hogy katonának ne kelljen mennie, mit bizonyosan
csak azért tőn, hogy mindig körülötte maradhasson.

Dorka asszony tehát egyenesen Bálint gazdához fordult s ügyesen kezdé
apai kedélyét háborgatni, még pedig vasárnap délután, mielőtt korcsmába
indult volna, mert jól tudá, hogy a paraszt gazdák akkor rendesen a
legengedékenyebbek, mivel ezzel akarják a fájdalmat enyhíteni, melyet
korcsmába menetelök által a feleségnek vagy gazdasszonynak okoznak.
Dorka asszony épen azon pillanatban, midőn már szűre után tekinte Bálint
gazda, gondosan törlé meg köténye szélével a lócza végét, torkát
ünnepélyesen köszörülé és igen szelíd hangon szóla:

– Bálint gazda!

Szabad legyen itt mellékesen megjegyeznem, mikép Dorka azért nem nevezé
Bálintot apjoknak, mivel gazdasszony volt ugyan, de koránsem oly művelt,
hogy magát ezen bizalmasb megszólításra jogosítva érezhette volna.

Bálint gazda egyenesre húzá nyakfátyolát és kissé vontatva kérdé:

– Hát aztán?

– Nem ülne le kelmed?

– Hát minek?

– Szóm lesz kelmedhez.

– Hallom már, de csak kurtán ám, mert eljár az idő.

– Hát mondja meg igazán, Bálint gazda, de szíve szerint: jó asszony
volt-e Erzsinek istenben boldogult édes anyja?

– Hogy jó volt-e? Kilencz vármegyében is ritkítá párját az isten adta!

– Hát velem megelégszik-e kelmed?

Bálint gazda kissé megdöbbent, mert másodszori nősülésre semmi áron nem
érzett magában hajlandóságot; röviden tehát csak ezt válaszolá e
furfangos kérdésre:

– Meg.

– Pazarló vagyok-e?

– Nem.

– Támogatom-e a csapszék falát?

– Nem.

– Eljár-e a nyelvem?

– Nem.

– Voltam-e már részeg, vagy csak pikós is?

– Nem.

Bálint homlokáról borsónyi verejték gyöngyözött.

– Hát Sárkány Éva jó-e?

– A görbe kovács felesége?

– Igen.

– Hiszen az oly rossz, hogy kilencz ördögnek is meggyülne vele baja.

– És tudja-e kelmed, Bálint gazda, hogy mért volt jó az üdvezült
asszony, mért vagyok én jó és mért rossz Sárkány Éva asszonyom?

Bálint gazda kissé könnyebülve törlé meg üngujjával homlokát és őszinte
csodálkozással mondá:

– Hát ugyan hogy tudnám?

– Azért, mert mi ketten – városban szolgáltunk, Éva asszony pedig soha
nem látott túl piszkafájának végén. Látja kelmed, Bálint gazda, ezzel
azt akarom mondani, hogy Erzsikét sem ártana ám egy pár hónapra
szolgálatba küldeni.

– Erzsikét?

– Igen hát. Hiában, csak a városban tanulhatjuk meg az emberekkel való
bánást, meg az igazi takarékosságot; mert higyje el kelmed, sok czifra
úr sem eszik ott oly zsíros falatokat, mint mi és ugyancsak fogához ver
ám minden garaskát, mielőtt kiadná. Azután meg, szó a mi szó, de az sem
ártana ám, ha Erzsi vagy ötven forintocskát hozna a lakodalomra, mert
akár minő tele van a kút, mégis csak fér bele egy pár csöbör víz és a
mellett annyit tanul majd a lyány, hogy bizonyosan a falu legvénebb
asszonyain is túltesz a gazdálkodásban. Ha pedig itthon marad és csak
amúgy hűbele Balázs megesküszik Bandival, azt sem fogja majd tudni, hogy
üstökön vagy fülön ragadja-e meg a dolgot; mert én, isten ne vegye bűnül
hozzá való nagy szeretetemet, mindig úgy kiméltem, hogy eddig bíz az
csak játszott a dologgal.

Ily hangon jó ideig beszélt még Dorka asszony s alkalmasint csekélyebb
ékesszólással is győzött volna, mert Bálint gazda ilyenkor nagyon
sietett a korcsmába, mivel ott az iskolamester rendesen valóságos
csodadolgokat beszélt az országgyűlésről, akár volt országgyűlés, akár
nem.

Dorka asszony tehát csakhamar megnyeré az óhajtott megegyezést, azon
világos hozzáadással, hogy Erzsit mielőbb készítse el az útra. Ezen
fontos végzés után, melynek gyors és illedelmes elkészüléséből sok
politikus igen hasznos alkalmazást vonhatna ki magának, Bálint gazda
nyakába kanyarítá új szűrét s gyors léptekkel távozott, súlyos fütyköst
vonszolva maga után a porban, mely nélkül napjainkban, hála a
tizenkilenczedik század fölvilágosult szelíd szellemének, nem igen
tanácsos már politikai tárgyú vitatkozásokra menni; Dorka asszony pedig
vállára akasztá kék posztó ujjasát és a kertbe ment, tudván, hogy
Erzsike ilyenkor mindig ott szokott virágai közt énekelgetni.

És mit énekelt Erzsike? Hát a pacsirta mit énekel! Valamint ezen
utóbbira nem tud az ember kielégítő választ adni, épen oly bajos
meghatározni, hogy mit énekel az egyszerű falusi lyány, midőn körülötte
senki nincs és keble mégis úgy tele van, hogy semmi, de semmi nem
lelhetne többé benne helyet; mert nem kell felednünk, hogy a falusi
leány szívét egyetlen arczkép tökéletesen betölti, míg a városi hölgyek
nagy részének szívét két s három emeletes házakhoz hasonlíthatni, mikben
sok a szoba s minden szobában lakos, azonkül pedig fényes hintók a
színben; sőt e mellett, ha még oly telinek látszik is a ház, mindig
találtatik még helyecske, egy pár szívesen látott vendég befogadására.

Erzsike gyepen ült, ölében egyszerű virágfüzér hevert s kezei lefüggő
hajának piros szalagjával játszadoztak. Ugyan kinek volt e virágfüzérke
szánva? A boldog Bandinak, ki egy pár óranegyed mulva búsan fogja
furulyáját hangoztatni a tövissel koszorúzott sövény mögött s néhány
bizalmas szót váltand kedvesével, ki azután, hosszú kérésére átdobja
majd neki a virágot, melyet ő mindig oly nagy ügyességgel fog föl, hogy
még eddig soha nem ejtette el. Azután mindketten nyugodni távoznak és
egymásról álmodnak s a jövő vasárnapi találkozásról, mely őket oly
kimondhatatlanul boldogítja! Ime, ez a különbség létezik a falusi és
városi szerelem közt. A falusi szeretők ugyanis ritkán látják egymást
házasság előtt, de utána boldogul élnek együtt; a városiak ellenben
rendesen igen gyakran találkoznak házasság előtt, de utána vajmi sokszor
oly gondosan kerülik egymást, mint hitelezőjét fizetni nem akaró adós; a
mi egyébiránt igen természetes, mert hiszen ők sem hajlandók egymás
iránti tartozásukat, a kölcsönös becsülést és hűséget, illendően
lefizetni!

Dorka asszony először is azon hízelgő megjegyzéssel nyitá meg Erzsike
ellen az ostromot, mikép szép haja sokkal jobban állna arczához, ha
fésüre tüzetnék, vagy kontyba füzetnék, miben maga Erzsi sem kétkedett,
de mégis igen alaposan jegyzé meg, hogy a falu szája kigyót-békát
kiáltana ellene, ha minden ok nélkül rögtön ily rendkívüli újítást
merészlene megkezdeni. Ezután hosszú ruháról és nagy kendőről beszélt
Dorka s ez is tetszett a lyánynak, mert hiszen egyszerűsége s
ártatlansága daczára is csakugyan Éva anyánk unokája volt; de ezt sem
teheté meg, mert a falusi pletyka csak annyiban különbözik a várositól,
hogy ez nagyban, amaz pedig csak kicsinyben űzetik.

Most második ostromágyúját süté el a tapasztalt özvegy s a városi élet
gyönyöreit igéző szinekkel kezdé fösteni, jól tudván, hogy csak úgy
érhet biztosan czélt, ha megnyeri tervének Erzsit; mert azt is tudta,
hogy Bálint gazda csakugyan nem fogja lyányát makacsul kényszeríteni; ha
a szolgálatba meneteltől komolyan idegenkednék.

Elmondá tehát Dorka asszony, mily jó bért kapnak városban a cselédek,
mily sokat sétálnak s keveset dolgoznak, mily szép öltözetben járnak,
mennyi ajándékot kapnak, mily szerfölött szépen bánik velök minden
férfi, mennyit láthatnak és tapasztalhatnak s mily sok pénzt és ruhát
gyűjthetnek jövendő menyekzőjökre, és hogy visszatértök után is mindig
városiasan viselhetik magokat, a nélkül, hogy ebben valaki
megbotránykoznék.

Erzsi arczai lángoltak, annyira hatott kedélyére a sok mézes szó, min
épen nem kell csodálkozni, mert hiszen Éva anyánk mindenesetre legalább
is szintoly tiszta és ártatlan volt, mint ő és mégis engedett a kigyó
csábszavainak, ámbár a paradicsomban csak egyetlen almáról volt szó, míg
Dorka asszony egész tengerét árasztá el a gyönyörnek a tapasztalatlan
lyányka körül. Már habozott Erzsi s mivel Bandi e kétes pillanatban nem
hangoztatá furulyáját, mint a «Molnár és gyermeke» czímű drámában
Konrád, Dorka pedig ugyancsak verte a vasat, tehát igen természetes,
hogy Erzsi engedett, főkép miután Dorka még azt is elmondá, hogy Bandi
bizonyosan még sokkal jobban fogja őt szeretni, ha majd minden városi
jeles tulajdonokkal fölruházottan térend vissza, miknél fogva nemcsak
egy, hanem akár tíz férfi szerelmét is megnyerheti, sőt meg is
tarthatja, mikép azt városokban gyakran tapasztalhatja minden ember, ki
figyelmét ezen nevezetes tárgyra fordítja.

Erzsi meg volt győzetve s csak attól félt még, hogy apja nem fog
elmenetelében megegyezni. S mennyire örvende, mily hevesen köszöné meg
nevelőanyja szeretetteljes gondoskodását, midőn hallá, hogy apja maga is
kivánja azt, mit ő most oly forrón kezde óhajtani!

Van talán, ki csodálkozik, hogy ártatlan létére oly könnyen el tudná
hagyni kedvesét? Oh, hiszen épen azért teheté azt; mert ki maga tiszta
kebellel bír, az mások ellen nem bír gyanút táplálni. Erzsinek fogalma
sem volt arról, hogy Bandi, távolléte alatt, talán elpártolhatna tőle,
mert ő a hűtlenséget még csak nevéről sem ismeré, bármily nevetségesnek
tartandják is ezen állításomat azok, kik városi tapasztaltsággal bírnak
és a hűséget épen oly agyrémnek tartják, mint némely politikusok azon
állítást, hogy nem kell mindjárt agyonkókányozni azokat, kik velök
ellenkező véleményt bátorkodnak táplálni.

Dorka örömmel távozék diadala után, mert erősen hivé, hogy ily szép
lyány, kinek kecseit csak határtalan bizalma és tapasztalatlansága
haladja meg, bizonyosan nem fog a városi csábokkal sokáig daczolhatni,
hanem olyan lesz majd, mint a többi; vagy pedig legrosszabb esetben is
oly állapotban s annyira elromolva térend vissza, hogy szeretete daczára
sem fogja őt hajlékában a böcsületes apa többé megszenvedni. És ebben
ismét ne ütközzék meg senki s ne gondolja, hogy az ép, egészséges falusi
levegő nem teremhet Dorka asszonyhoz hasonló mérges nadragulyát, mert
rendesen a legnagyobb erény mellett szokott egyszersmind a legnagyobb
vétek tenyészni!

Később megzendült ugyan Bandi furulyája, de már későn. Erzsi oly
elragadtató ékesszólással adá elő neki reménylett örömeit s rövid
távollétének rendkívüli hasznait, hogy a szerető legény nem érzett
magában erőt, ezen terv ellen hatályosan küzdeni; ámbár koránsem volt
kedvére, hogy menyekzője e miatt néhány hónappal továbbra fog haladni.

E szerint Dorka semmi komoly ellenszegülésre nem talált s Erzsi néhány
nap mulva csakugyan a közel nagy városba indult, hol csakhamar akadt is
számára hely egy fiatal házaspárnál, hol egy hat éves lyányka
gondviselésére bizatott meg, kinek anyja oly sokszor öltözködék napjában
és annyi látogatást tőn és fogadott el, hogy egyetlen gyermekét
kénytelen volt hat forintos cseléd lélekismeretére bízni, ki eddig még
csak libák s egyéb aprómarhák gondviselésével bibelődött.

Erzsi azonban szerencsére hű maradt önmagához s már három hónapot tölte
el a városban és még csak meg sem lopta uraságát, mi hallatlan ugyan, de
mégis igaz! A házban lakó férfiak ingerkedéseit jó kedvvel nevette s
mindinkább forróbban szereté Bandit, mert az, véleménye szerint, nem
beszélt oly sok ostobaságot, mint ezek, kiknek czélzásait különben nem
is érté. Bérét megtakarítá, mert ugyan minek költött volna
csecsebecsékre, miután azokat most Bandi úgy sem láthatá. Az utczán egy
párszor megszólíták őt ugyan némely ismeretlen öreg asszonyok s
különféle fényes ajánlatokkal kecsegteték őt; miket azonban eleinte nem
érte, utóbb pedig legnagyobb megvetéssel visszautasított. Sőt mi több,
még uraságát sem rágalmazá a ház többi lakosainak cselédei előtt, mi már
egyedül is elég arra, hogy őt a világ valamennyi cselédei koronájának
nevezzem.

Azonban, gyakran a legtisztább eget is rögtön vészes fekete felhők
borítják s így Erzsi boldogságának csillaga is váratlanul elhomályosult.

Az asszony, szokás szerint, egész délután távol vala valahol jobbra, míg
férje valahol balra mulatott. Ezt azonban koránsem kell nekik bűnül
tulajdonítani, oh, nem! mert ők ezt nem szeretethiányból gyakorolják,
hanem csupán azért, hogy ritkán látván egymást, annál nagyobb kéjjel
élvezhessék a viszontlátás örömeit. A nagy városok házaspárjainak nagy
része legalább így okoskodik. Helyesen-é vagy nem, azt szíves olvasóim
érvényes itéletére bízom.

Másnap reggel rémülve jelenté férjének az asszony, hogy nagybecsű
karpereczét, melyet, tegnapi távozása előtt, öltöző tükrén hagyott, nem
leli. A gyanú, rövid fontolgatás után, Erzsire esett, mivel egész
délután egyedül volt honn a gyermekkel. Az úr tehát azonnal kérdőre
vonta őt. Erzsi mindent tagadott. S gondolja a nyájas olvasó, hogy ezzel
mindennek vége lett s a lyány három hónapi böcsületessége
diadalmaskodott?

Oh, nem! Gazdája egykor alkalmasint vallató tisztiügyvéd volt, mert, a
tagadás néhányszori ismétlése után, bothoz folyamodék s karját
teljességgel nem kimélte. Ez volt először, hogy e lyány ily durva
bánásmódban részesült s ki csodálhatja, hogy fájdalmas kínoztatása közt
lélekjelenlétét elveszté s bűnösnek vallá magát? A kínpadi vallatás is
számos ártatlant juttatott vérpadra a középkor sötét éveiben, most az
ily «szelíd» vallatás pótolja annak helyét!

Az első terhelő vallomást új vallatás követé. A gazda legnagyobb
durvasággal kérdé a lyánytól: hová tette a karpereczet?

Erzsi csak könyűkkel válaszolhatott, s mennyre földre esküvék, hogy az
elveszett drágaságot nem is látta. E makacs tagadást, mikép a gazda az
ártatlanság nyilatkozatát nevezé, új megrohanás követé, s a
kétségbeesett cseléd fuldokolva neveze meg egy asszonyt, kinél
bejöttekor Dorkával szállásolt, s remegő hangon mondá, hogy a
karpereczet nála tette le.

Most az illető hatóság kezeibe adaték a szerencsétlen lyány, hol azonnal
biztost adának mellé, ki a megnevezett asszonyhoz kisérte őt; ez azonban
mindent tagadott, s szobatársa által is bizonyítatá, hogy Erzsi három
hónap óta egyszer sem lépte át küszöbét.

A lyány tehát visszavezetteték, s a biró megkezdé a vallatást, melynek
eleinte ismét csak tagadás lett eredménye; de a korbács csakhamar
vallomásra kényszeríté Erzsit, azt azonban, hogy hová tette a
karpereczet, hosszú kinzás által sem lehete belőle kicsikarni, mert nem
volt szegénynek ismerőse, kit orgazdául nevezhetett volna meg; kedélye
pedig nem volt még elromolva, s így igen természetes, hogy nem birt
furfangos kifogásokat fölhozni, mik által iszonyú sorsát
megváltoztathatta volna.

Hallatlan makacssága miatt börtönbe küldé őt a biró, tudtára adván
egyszersmind, hogy kenyér és víz mellett kell ott ülnie, mig az elorzott
drágaságot vissza nem adja.

Erzsi könyek nélkül követé a hajdút, mert az iszonyú fájdalom annyira
erőt vett rajta, hogy e pillanatban a legkínosb halált is érzéketlenül
szenvedte volna el. Az ajtó bezáraték mögötte, s e pillanatban oly
érzelem futá végig tagjait, melyhez csak azt hasonlíthatni, mely akkor
ragadja meg az embert, midőn vízbe zuhan, s feje fölött örökre
összeborulnak a hideg hullámok. Idegeinek eltompultsága daczára is érzé,
hogy most már végkép elveszett, s e vérfagylaló érzés annyira erőt vett
rajta, hogy az utolsó lépcsőn térdre roskadott. Szemei kápráztak, fülei
zúgtak, szive lázasan dobogott, s vére agya felé rohant. Erős, romlatlan
idegzete nem engedé őt elájulni, de mégis oly állapotba dönté, minő az,
midőn nehéz álomból ébred föl az ember, s oly eszmezavarba sülyed, hogy
az álomképeket a valótól még nem birja megkülönböztetni.

Végre beszéd s járás kelés riasztá őt fel éber álmadozásából, s a
sötétséget szokni kezdő szemei megkülönbözteték a körülötte levő
tárgyakat.

A hely, melyen volt, nem hasonlíta azon borzasztó fogalomhoz, melyet
magának, régi mesék s mondák után, miket téli estéken át fonóházakban
hallott, gyakran képzelt; mert hála a fölvilágosulás szelid szellemének!
arra már mindenütt kezdnek némi gondot fordítani, hogy a vétkesek és
gonosztevők lehetőségig nagy kényelmet élvezzenek, habár arra nézve nem
igen történnek is még czélszerű intézkedések, hogy ártatlanok ne
jussanak oda, s hogy a böcsületes szegény embernek legyen hová lehajtani
árva fejét!

De bár inkább a hely lett volna irtózatosb, azon emberek pedig, kik ott
tanyáztak, jobban érdemlették volna meg e nevet!

Azon szobában, vagy teremben sok férfi s egy pár némber vesztegle. Ezen
utóbbiak arczáról a tapasztalt emberismerő az elvetemültség minden faját
első pillanatra olvashatta volna, mert nincs bűn, melynek neve
lángbetűkben nem égett szétdúlt vonásaikon. Erzsi szemei borzadva
fordultak el e szörnyektől, ámbár irtózása okát nem birá magának
megmagyarázni.

A férfiak szemeiből szinte kétségbevonhatlanul lehete olvasni, hogy
kisebb nagyobb mértékben mind avatott fiai voltak a bünnek. Némelyek
falból kivájt kavicsokkal koczkáztak, s iszonyú káromlások közt a
nyereség fölött civakodtak, melyet csak szabadulásuk utáni újabb
lopásból fizethettek meg; mások trágár dalokat rikácsoltak, melyek
hallása megfagylalá Erzsi ereiben a vért, a nélkül, hogy szavaikat
voltaképen értette volna; néhány kitanult vén zsivány épületes leckét
tartott a fiatalabb kezdőknek, kik szájtátva figyeltek a gazok minden
szavára, és előre örvendettek kiszabadulásuknak, valódi szerencsének
tartván rövid idejű bezáratásukat, miután ennek következtében ezentul
már szerencsésb sikerrel fogják gyalázatos mesterségöket gyakorolhatni;
mások a holnapi vallatásra készültek, azaz: oktatást adának egymásnak,
mikép kelljen az őszinte vallomást kikerülniök, s mily furfangos
válaszok és erősítések által hitethetik el ártatlanságukat a
törvényszékkel; ismét mások biztos orgazdákat ajánlottak a másnap
kiszabadulandóknak, s egyszersmind házakat jelöltek ki nekik, melyek
cselédeivel, szabadságuk idejében, biztos lábon állottak, s miknek
kirablásától csak véletlen elfogatásuk által gátoltattak; sőt e
kölcsönös bizalom annyira terjedt, hogy némelyek lopott áruik rejtekét
is felfödözék a szabadulandók előtt, oly czélból, hogy azokat biztosb
helyre vigyék, hol nem fognak oly könnyen felfödöztetni, s ellenök
bizonyíthatni; mert meg kell jegyzeni, hogy a tolvajok egymásnak adott
szavokat megtartják, s kölcsönös bizalmukat nem csalják meg, mire a
közönséges nyilvános életben nem igen sürün találhatni példát!

Ez rövid vázlata annak, mi oly helyeken történni szokott, hova most
Erzsi taszítatott.

A boldogtalan lyány mindezt hallá és látá, s azt hivé, hogy fülei
csalják, hogy szemei vad álomképeket látnak, melyek halálra akarják őt
iszonyú torzalakjaikkal rémíteni. Mily forrón óhajtá meséinek
valósultát! Bár inkább kigyók s a mondák névtelen férgei kigyózták volna
körül testét, mert hiszen ezek az emberek kinzására vannak alkotva; de
ezen emberek, ezen emberek! kiknek szeretniök kellene egymást! Ezerszer
óhajtá minden pillanatban a halált, habár legkegyetlenebb alakjában is,
s most kész lett volna nemcsak lopást, hanem gyilkosságot is bevallani,
csakhogy e rémséges körből szabadulhasson. Ily hatást gyakorlanak minden
romlatlan kedélyre e bűntanyák, miknek illő czimzésére nyelvbeli
tehetségem forrása elégtelennek mutatkozik!

És pedig ezzel még nem tölt meg a keserű pohár, melyet a szerencsétlen
elhagyatottnak kérlelhetlenül ki kelle ürítnie!

A bűntanya lakói észrevevék őt, s azonnal gyülekezni kezdének körülötte.
Minden oldalról ily hangok ütköztek az elrémült lyányka füleibe:

– Uj vendég.

– Csinos kis oldalborda.

– Nem is lesz ez sokáig itt.

– Csak a meddig kell.

– Mivel tüntetted ki magadat, szép babám?

– Nagyon félénk.

– Majd megszokja.

– Bizonyosan az ezüstből csent valamit gazdájánál.

– Hiszen azért nem rémült volna el annyira.

– Talán gyermeket ejtett ki valamely magos ház ablakából.

– Hiszen azért inkább az anyát kellene becsukni.

– Igen ám, ha mindig azt csuknák be, a kit kellene!

– Vagy talán vizbe ölte gyermekét, hogy könnyebben élhessen.

– Már ugyan minek tette volna azt? Hiszen elég ajtókilincs van még a
városban.

– Szólj, babám, mit vétettél?

– Jó tanácsot adunk!

– Vallottál már valamit?

– Azt ugyan ne tedd.

– Ha megpuhítják is hátadat, az nem baj; hiszen azért mégis csak tied
marad a hátad.

– Talán bizony néma.

– Hej, megszólal az asszony, ha néma is, mikor oly szép legény kérdezi,
mint én. Szólj, rózsám!

– Bizonyosan nagyon ráijesztettek.

– Csókold meg, öcsém, arra talán csak megnyilnak majd ajkai.

– Szivesen.

E szót tett követé, s mi történt még más napig, azt Erzsi nem mondhatá
el világosan, mert birája előtt – őrülten jelent meg, s elméje azóta
mindig zavart maradt!

Ezután külön záratott ugyan, de fájdalom, már későn! Azt, mi az embert
emberré teszi, az észnek isteni szikráját, kiméletesb bánásmód sem
adhatá neki többé vissza!

E siralmas állapotban több hét telt el, minek hosszúságát Erzsi nem
érezé, mert az időszámítás ránézve ismeretlen tehetséggé vált. Apja
néhányszor meglátogatá őt, de gyermeke nem ismeré meg vonásait, s a
legkeményebb sziv is elérzékenyült, midőn az egyszerű földművelő kemény
kezeivel könyhez nem szokott szemeit törlé.

A gyanu férge még mindig őrlé Erzsi becsületét, ámbár kórházba viteték,
s egy pár hónapot tölte ott el már, midőn rögtön ismét élénkebbül
kezdének a karperecz ellopatásáról beszélni. A történet így fejlett ki:

Ugyanazon házban, hol Erzsi szolgált, egy éltes özvegyasszony is lakott,
két nagyon is felnőtt lyányával, kik apró lyányok nevelésével
foglalkoztak, ámbár sok tekintetben még magoknak sem ártott volna a
nevelés; mert tudni kell, hogy nagy városokban majd minden
özvegyasszony, kit néhány éltes lyánynyal áldott meg a természet,
nevelés mesterségét szokta gyakorlani, még pedig lehetőségig olcsón,
hogy vetélytársnői fölött annál biztosabban víhasson ki magának
elsőséget; mi többnyire meg is történik, miután a magyar nagyon is
szereti az olcsóságot, és nem szereti meggondolni, hogy olcsó húsnak híg
a leve!

E nevelőné lyányai minden illő alkalommal kitünteték azon növendékeket,
kiknek szülei némi kis ajándékokkal örvendezteték meg őket, azokkal
pedig gyakran érezteték rossz kedvöket, kik ezen kis figyelmet nem
akarák gyakorolni. Ez rossz szokás ugyan, de ki merne ellene szólani,
miután annyi sok rossz szokás van e gyarló világban, és mégsem esik ki
feneke. Különben pedig természete az már a magyarnak, hogy az egyenes
adótól irtózik, a közvetettre pedig hatszorosan is költ; ez okból tehát,
ha husz forintot a nevelési dijból levonhat, örömest vásáról negyven
forintos ajándékot; tanul-e valamit a lyányka, vagy nem, az mindegy,
csak el lehessen róla társaságokban mondani, hogy «nevelésben» volt, s
tudjon rossz francia címiratot mázolni apja leveleinek boritékára! Ez
mindig elég az üdvösségre.

A kérdéses nevelőné idősb lyánya egykor szinházban levén, történetesen
Erzsi urasága mellett kapott helyet, s az asszony nagy meglepetéssel
ismert nála elveszett saját karperecére.

Kérdést kérdés követe, s végre kisült, hogy egy tiz éves lyánykától kapá
azt, ki nála nevelésben volt, s ki azt, mint atyjától jött ajándékot
adta át neki. A kis lyány azonnal kérdőre vonaték, és sirás közt azon
vallomást tevé, hogy a kisasszony rossz bánásmódját ajándékkal kivánta
megszelidíteni, s azért a karperecet elvivé, midőn egykor délután a
károsult hölgy lyányánál játszott.

Erzsi tehát tökéletesen ártatlan volt, s a czéliránytalan vizsgálat
miatt mégis eszét s becsületét kelle vesztenie, utóbb pedig halva
született gyermekét!

S mi történt Bandival? Csekélység! Megtudván, hogy Dorka okozta Erzsi
távozását az apai házból, első dühében az öreg asszonyt agyonüté, s
börtönbe jutott.

És a kis tolvaj lyány? Szelid feddésben részesült, s megigéré, hogy
többé nem fog ilyesmit elkövetni.

Sokan azt hiszik, hogy mindez nem baj, mert hiszen csak szegény
parasztcsalád lett semmivé!



XXIV.  Utczai szemle.

Ezek elmondása után rendkivül örvendnék, ha nyájas olvasóimnak is oly
gyorsan telt volna el ez alatt az idő, mint nekem, s ha ők is szinte
meglepetnének, mint én, látván, hogy már a servitatéren vagyunk. Szives
engedelmökkel én ezt legalább reményleni bátorkodom, s azért oly
derülten folytatom kalandim elsorozását, mintha a fönebbi szomorú
történetkét nem is én mondottam volna el.

Épen jókor érkezém, mert az óra egyre járt már, s ilyenkor a
servitatéren furcsa szemléket tarthatni, ha oly jeles szemüveggel van az
ember ellátva, mely egészen a szívbe hat; a mi egyébiránt épen nem
valami rendkivüli siker vagy eredmény, mert hiszen napjainkban a
fiatalság jobbadán oly vézna dongájú, hogy bizony a nap is keresztül
sütne rajtuk, ha bástyát képezhető kemény szoknyák és bő szürke zsákok
nem ótalmaznák sugárai ellen az emberek ezen gyarló fiait és lyányait.

Az említett órában ugyanis egyenként, párosan és csordánként, akarám
mondani, csoportosan sétálgatnak mindazok, kik a világgal tudatni
kivánják, hogy ők nem hasznos és dolgozó tagjai a hazának, hanem
arszlánok, vagyis dologtalan naplopók, kik csak abban lelik örömüket, ha
bámulhatnak, s magokat is egyúttal csodáltathatják. És valóban méltán
csodálkozik az ember, midőn látja, hogy még az ily légrontó emberek
lábai alatt sem sülyed el a kövezet. Ámde hiában, én nem fogom őket
megjavítani, minek tartanék tehát szomorú szónoklatot napjaink
ferdeségeinek ezen egyik kitünőbb ága fölött!

Ah, mindjárt az első látvány is mily gyönyörű! Egy törpe úr közelít
kimért pávalépésekkel, kinek alkotásakor iszonyú nyomtatási hibát
követett el a természet, mert annyira összenyomá őt, hogy azon hús- és
csonttömeg, mellyel a lábakat, derekat és nyakat kellett volna törvényes
hosszúságra nyújtani, mind a mellbe szállott; mivel pedig a kebel ezer
meg ezer idegen szivet magába fogadhat ugyan, de annyi csontnak és
húsnak csakugyan nem adhat helyet, tehát igen természetes, hogy a mell,
régi divatú domború ablakvas gyanánt, kényelmesen könyökölt a szerény
terjedelmű has fölött, mig háta divatos hintóbakot képezett, melyen, ha
derék talpra esett inas nem is, de majom bizonnyal igen kényelmesen
foglalhatott volna helyet. Röviden, a kis úr előlhátul púpos, és a
súlyos teher miatt minden lépés után megnyitja széles száját, és
szippantva vesz lélekzetet, mint a hat fontos harcsa, midőn a szolgáló
kosarából lefityegő fejére igen melegen sütnek a napnak sugárai.
Mellette magas hölgy lépeget, ki elkésett ugyan ott, hol a szépséget
osztogatták, de azért kárpótlásul annál nagyobb mértékben részesült a
kellemetlenség minden nemében. Hogy ezek férj és feleség szerepét
játszák egymás ellenében, azt könnyen kitalálhatni, mert az egyik
jobbra, a másik pedig balra tekint, s vonásaikon az unalom minden jelei
világosan láthatók.

[Illustration: Utcai szemle.]

És kik tulajdonkép e csodabogarak? Mi véletlenség fogta őket a házasság
édes jármába? Melyik hódítá meg a másikat?

Pénzre nézve mind a kettő szegény, de furfangosság és szemtelenség annyi
lakik bennök, hogy akár vendégszerepekre is utazhatnának velök, ha e
jeles tulajdonságokkal ez időben oly sokan nem birnának. Ennél fogva
tehát csak Magyarországban maradtak, tudván különben is, hogy itt a
szabadság rendkivüli tiszteletben áll, s azért az ily művészi
tehetségeket itt legbiztosb sikerrel gyakorolhatni. Ők mindenkinek
szolgálnak, s minden terített asztal mellett helyet foglalnak; idegen
művészekhez és más nevezetes idegenekhez kullancs gyanánt csatlakoznak;
ők mindent tudnak, minden bajon segítnek, s mindenütt mutatják magokat,
hol magosb ranguakat láthatni, hogy végre azután ők is azoknak
tartassanak. E működési körben gyakran találkoztak egymással, s
hasznukat sokszor kölcsönösen megronták, minek következtében csakhamar
összekeltek s most már összesített erővel egy célra, azaz egy erszényre
dolgoznak, és igen becsületes embereknek tartatnak, mivel kezeiket még
senki nem fogta el mások zsebeiben. Ily haszontalan s mégis jól élő
ember sok találkozik Budapesten, mert az ázsiai kényelmű magyar nagyon
szeret más üszőjén szántani, s csak azt csodálom, hogy még eddig nem
találkozott gazdag ember, ki az evést is röstelli, és embert fizet
azért, hogy helyette ezen fáradalmas munkát teljesítse.

Ezen érdemes párt nyomban követi az ellentét: egy magas potrohos férfi
és igen alacsony termetű sovány asszonyka, öltözetökből itélvén, mind a
kettő a magasb osztályból. Ámde a külszín gyakran csakugyan nagyon is
csal, és így, legalább egy részben, valóban ezúttal is csal. A férfi oly
névvel bir, mely történeti évkönyveinkben igen szépen ragyog; róla
azonban mind e mellett is bizonyosan soha nem fognak azok megemlékezni,
mert ő egyetlen törököt sem ölt, hanem csak olcsó nyulakat pusztított
drága agaraival, és gyapjúzsákjaiba köveket varratott, hogy nagyobb
súlylyal birjanak. Mivel azonban az agarak sokat esznek, a zsidót pedig
nem igen lehet sokszor jégre vezetni, s a nagy has mindenkor sokat
emészt, és többnyire kevés jót szállít a fejbe, tehát igen természetes,
hogy a híres nevű ember, adósságai méltó tekintetéből, csakugyan
nevezetessé lett. Ekkor tehát, nem annyira azért, hogy a nevezetes
család ki ne haljon, hanem inkább azon fontos okból, hogy terjedelmes
hasa el ne pusztuljon, ludvásárra ment.

Ludvásárra? Igen, s oly libát vőn magának házastársul, ki valóságos
aszalt szilvává töppedt össze, azon rendkivüli és forró vágy miatt, mely
szerint oly fényes körökben óhajtott meghonosulni, miknek számára
boldogult édes atyja hajdan csak – paszomántos cselédruhákat
varrogatott. A nagy rokonok lenézik ugyan a száraz asszonykát; de ez nem
baj, mert hiszen ő százszorosan nézi le azokat, kikkel hajdan egyenlő
volt. Ily derék házaspárt is sokat láthatni, mert hazánk azon korszakába
került most, melyben a szorgalmas ember szép vagyonhoz juthat, a
dologtalan és esztelen nagy úr pedig dobszó mellett kénytelen a
méltóságos komolyságú magyar tánczot eljárni, ha – a lúdvásáron nem
fordulhat meg szerencsés sikerrel.

Ott peczkes kalmárlegények jőnek, kik az ebédre szánt egy órából felet
elsikkasztanak, csak hogy a főrangú sétálók közt mutathassák magokat,
mintha őket is selyempárnákban és aranyozott bölcsőkben ringatták volna;
pedig a tapasztalt szem mindjárt világosan látja, hogy a könnyű
sétabotocska helyett csak súlyos rőföt szoktak forgatni keztyűhez nem
szokott vörös kezeik. Mennyit fogadjak, hogy mulhatlanul csőd alá jutnak
e bangók, mihelyt saját rovásukra boltot nyitandnak?

Itt egy vánnyadt koldusasszony áll elkényszeredett gyermekével, s a
fölött látszik tünődni, hogy ugyan mi annak oka, hogy ezen sétálók már
részint ebédeltek, részint pedig mulhatlanul ebédelni fognak, míg ő alig
merészel mára ily kellemes mulatságot reményleni. Nagyon csalatkozol,
szegény asszony, s aránylag valóban boldognak tarthatnád magadat, mert
sokan ezen büszkén sétálók közől szinte éhen fognak maradni, ha valahol
véletlenül ingyenasztalhoz nem jutnak, s ezenkül alkalmasint pőrén
kellene sétálniok, ha csupán azon öltözetet tarthatnák meg testökön,
melynek árát már megfizették. Te ellenben sajátodnak mondhatod
foszlányos ruhádat, s annyiban ügytársaidnak mondhatod őket, mivel ők
sem fizetnek kamatot, valamint te; sőt mi több, te kamatot huzasz
legalább minden századik gazdagnak zsebéből, s ezt hangosan kérheted,
mig ők csak akkor részesülnek alamizsnában, ha önkényt nyujtják azt
nekik. A rongyosnál mindig sokkal boldogtalanabb a czifra koldus.

Ott – de mit látok? Ezer villám, most ugyancsak kedvez szerencsém! Ez
Dalmer báró, s mellette – hihetek-e szemeimnek! – hölgyruhában azon
ifjú, kit a temetés alkalmával férfiruhában láték mellette bérkocsiban
ülni, s ki annyira hasonlíta Beattini grófnőhez, hogy még Móricz
figyelmét is azonnal magára vonta. Hölgy volt-e vagy férfi, s mily
viszonyban állott vele Dalmer báró, ki az érdekes Börger Lenke körül
udvarolt? És ki volt tulajdonkép e rejtélyes férfi?

E kérdések megfejtésén törém fejemet, s szemeimet merően függesztém
arczaikra, mi kellemetlenül látszott rájok hatni, s ez még inkább izgatá
kiváncsiságomat, és elhatározám, hogy minden áron, még pedig tüstént
tisztába kell jőnöm. Közelíték tehát hozzájok, s már épen meg akarám a
bárót szólítani, midőn ez rögtön bérkocsinak intett, üdvözlésemet
hidegen és mintegy csodálkozva viszonzá, s kocsiba ültek mindketten,
mely azonnal a nagyhidutcza felé távozott.

Eleinte más bérkocsiban rögtön követni akarám őket, de e tervtől
csakhamar elállottam, meggondolván, hogy erőszakkal csakugyan nem
tolakodhatom hozzájok; a visszatérendő bérkocsistól pedig, kinek számát
azonnal följegyzém, különben is megtudom majd, hogy hová mentek, s
azután könnyen megismerkedhetem velök.

E pillanatban levélkét érzék kezembe nyomatni. Tüstént visszafordultam,
s csinos öltönyű szolgát pillanték meg, ki ellenkező irányban gyorsan
távozott. Bizonyosan ő nyomá kezembe a levélkét. Alkalmasint lidércz
lappang benne, mely posványba vezetend, gondolám, tapasztalásból
ismervén már az efféle levélkék mindig egyenlő tartalmát, melyek
bankjegyekhez hasonlítnak annyiban, hogy czím nélkül vannak mindenkihez
intézve, s mégis különböznek tőlök, minthogy a bankjegyekért ezüst pénzt
s ezzel örömet, az ily levélkékkel pedig örömet, s azután annál nagyobb
szomorúságot válthat be az ember.

Már el akarám tehát a levélkét vetni, de csakhamar meggondolám, mikép az
oly veszélyes következményű levélkéket nem czifra inastól, hanem
többnyire utczagyerkőczöktől, vagy vén asszonyoktól szoktuk kapni. Hm,
gondolám tehát, talán terjedelmes szakállam és széles vállaim tetszettek
meg valamely magas hölgynek, ki ezen rövid úton kiván velem
megismerkedni, s e hiu gondolat azonnal fölbontatá velem a levelet.
Mielőtt azonban elolvasnám, czímére tekinték, s tüstént megbánám
hamarkodásomat, mert – egészen ismeretlen nevet olvasék.

Azt mondják, hogy a nők kiváncsiak, s mivel én nem vagyok nő, igen
természetes, hogy a kiváncsiságot csak nevéről ismerem; a levél
tartalmát azonban mégis szerettem volna tudni, és ugyan mért ne olvastam
volna el? Hiszen az, kinek szól, ha valamikép történetesen ráakadnék,
bizonyosan úgy sem fogja hinni, hogy nem olvastam el.

A levél rövid tartalma így hangzott:

– Uram! Veszély fenyeget bennünket, bizonyos *** Bende figyelemmel
látszik minden lépésemet kisérni, s gyanakodólag tudakozódik utánam.
Tanácskoznunk kell az iránt, hogy mikép szabadulhatunk meg tőle. Ma négy
órakor rendkivüli gyűlésünk lesz, még pedig, hogy minden gyanút
lehetőségig kikerülhessünk, nem szokott szállásunkon, hanem a ***
vendégfogadó tizennegyedik számú szobájában.

Az egyesületi elnök.

Utóirat. A tagok mind fegyveresen fognak megjelenni.

Ezer villám, ez nem tréfa! Nevem világosan ki volt irva, valamint a
vendégfogadó czíme is; de az előbbit szerénységből, a másikat pedig
elővigyázatból hallgatom el, mert meggondolatlan kimondása által nem
akarok bajba keveredni.

Tehát az iránt akarnak önök tanácskozni, uraim, hogy mikép lehetne tőlem
szabadulniok? Jól van, de szakállamra mondom, hogy e tanácskozáson én is
jelen fogok lenni!



XXV.  Városi csárda.

Nemcsak valamennyi toronyóra, hanem saját zsebórámon kivül még tulajdon
gyomrom is jelenté, hogy az ebéd ideje annyira elérkezett már, mint a
magyar politikusok virágzásának ideje, azaz: hogy már szinte muló félben
van.

Ej ej, csak most veszem észre, mily pompás hasonlításra tettem
véletlenül szert! Valóban, a politikusok népszerűsége épen olyan, mint
az étvágy: gyorsan és igen örvendeztetőleg jő, s egyetlen silány
gölődény, vagy tormás borjúfej ismét megszünteti azt. Csak hogy az
étvágyat megsemmisítő borjúfej alatt sültet, a politikai alatt pedig
sületlen tetteket kell érteni.

Pesten sok a hely, hol az ember, kevés jó szóért és sok jó pénzért, igen
sok rossz ételt kaphat, még rosszabb borral s legrosszabb vízzel együtt.
Ugyan hol ebédeljek tehát?

A «Tigrisben?» Nem, mert az arszlánoktól és arszlánkodásoktól annyira
megcsömörlött eredeti magyar gyomrom, hogy ezen rokon állat bizonyosan
betegágyra vetne; pedig vajmi sok kell ehhez, ha meggondoljuk, mily
rendkívül jó gyomorral bir a magyar!

A «Magyar királyban?» Nem. Ott aránylag még talán jobb az étel, mint más
helyeken, de ott többnyire csak idegenek ebédelnek, én pedig leginkább
csak magyarok közt szeretem Magyarország anyagi áldásait fogyasztani.

A «Fehér hajóban?» Isten mentsen! Nem akarok többé hajózni! Eleget
hányatott már Magyarország a kölcsönös torzsalkodás hajójában a vad
szenvedélyek tengerén.

Az «Angol királynéban?» Nem, mert azt hírlik, hogy annak fölvilágosult
szellemű bérlője a zsidókat falai közől kitiltá; én pedig oly nagy
szakállat viselek, hogy könnyen e szomorú sorsra juthatnék.

A «Vadászkürtben?» Talán azért, hogy titkaimat kikürtölje? Oda sem
megyek.

A «Vas tuskóban?» Ennek nevét nem szeretem, mert a vas kényszerítésre és
bilincsre, a tuskó pedig faragatlanságra emlékeztet, s én e kettőtől
egyenlőn irtózom.

A «Pipában?» Huh, hideg borzogatja hátamat, ha csak rágondolok is! Most
már az utczán is mindig pipa és szivarfüst boszantja az ember orrát,
mely alá különben is elég borsot törnek az idegenek; ugyan kinek lehetne
tehát kedve, magát pipába temetni!

A «Nádorban?» Ez igen jó vendégfogadó, de többnyire csak nagy urak által
látogattatik, s én nem szeretek azokkal egy tálból cseresnyét enni.

A «Sajtóban?» Ez ugyan megjárná, de ott nagyon nyomják az embert, noha
úgyis elég nyom már bennünket; azonkívül pedig oly szűk ott a hely, hogy
alig mozoghat az ember, s ki ne tudná, hogy szabad mozgás nélkül batkát
sem ér a sajtó!

A «Két pisztolyban?» A világért sem, hiszen az mindig nagyon tele van
emberekkel, mióta Szigligeti fölcsinosította.

A «Mátyás királyban?» Az igazi meghalt már, s így hiában keresnők ott
most az igazságot, a nélkül pedig nekem ugyan széles e világon semmi nem
kell.

Az «Arany sasban?» Nem, mert annak két feje van, én pedig a sokfejűséget
épen úgy gyűlölöm, mint a fejetlenséget.

Tehát talán a «Zrínyiben?» Annak czíme nagyon sokat igér, s tartalma
annál kevesebbet nyújt; ez csak híres politikusoknak való mindenkor, az
ujságíróknak pedig különösen az esztendő vége felé.

Vagy –

Lám, lám, csak most veszem észre, mily nagy bajjá bír válni maga a
korlátlan szabadság is! Ezt csakugyan nem hittem volna. Szabadságomban
áll ennyi s még több közt választani, és mennyi időt rabol el a
tulajdonképeni elhatározás! Már látom, hogy magam is politikus vagyok,
mert nem bírok a sok közt választani; épen úgy, mint politikai
javítóink, kik szüntelen haboznak, hogy ugyan melyik sérvét orvosolják
szegény hazánknak, s e hosszas habozásnak az a vége, hogy utoljára
azután mindig csak terveznek és egy bajt sem orvosolnak. Én tehát
csakugyan mégsem lehetek valódi politikus, mert ime, a sok habozás után
gyorsan választok, s rögtön az előttem nyíló ajtóba lépek, melyből jó
szag párolog orromba. Politikai nevezetességek, kövessétek példámat, ne
habozzatok, ne tanakodjatok sokáig, hanem menjetek egyenesen és
cselekedjetek, s ne kövessétek az egyszeri öreg asszony példáját, ki
mindig pápaszemét keresé, ámbár az annyira nyomá tulajdon tiszteletre
méltó orrát, hogy alig bírt miatta lélegzeni!

És tulajdonkép ugyan melyik vendégfogadóba léptem? Isten tudja! Nincs
ennek neve, mert a jó bor czégér nélkül is elkel, s nem is vendégfogadó
ez, melynél rosszabb elnevezést alig ismerek, mert ugyan vendég-e az,
kit rossz ételért jól megfizettetnek? Szent vendégszeretet, mily
gúnyosan játszottak ki téged e fonák elnevezéssel! Az afféle helyeket,
melyek egyikébe most léptem, legczélszerűbben városi csárdáknak
nevezhetni, mert ebben minden oly kimondhatlanul szerény és egyszerű,
hogy csak kerepelő gólya hiányzik födeléről, s bizony akár a hortobágyi
pusztákon is méltó helyet foglalhatna.

Ajtaján rendesen két tábla függ, az egyiken a borok és sör árát
olvashatni, a másikon pedig vagy sódart láthatni, mely feketére festett
bagariába takart s középen tormával ékesített vörösrépához hasonlít,
vagy sült csirkét, mely oly sárga, mintha a nyárson irígység s harag
miatt sárgaságba esett volna, hogy nem engedteték meg a tyúk vagy
kakasélet számtalan örömeit élveznie. Belől a falakon nem láthatni ugyan
a pompás éttermek festményeit, de igen is füstszülte kormot, s pókhálót
legfölösebb mennyiségben; itt nincs pompás pénztár, s a pénztár mellett
csinos gyűrűs asszonyka, kinek fényes öltözete miatt minden étel s ital
rossz és drága, hanem van sok mosdatlan sápadt pinczér, kiknek zsebe
feneketlen, s kiknek kezeibe inkább illenék lóvakaró, mint fehér tányér;
itt nincs számos személyzetű zenészkar, mely minden tál étel után orra
alá tolja az embernek a kéregető tányért, hanem van sánta kintornás és
ocsmány dalú «Natursänger», kik minden pillanatban odatartogatják
piszkos markukat; itt nincs pakfongból készült fényes ezüst, de bezzeg
van kényelmes fanyelű vella, melynek ágai közt még a harmadnapi savanyú
vese némely maradványait is felfedezhetni; szóval, itt nincs kényelem,
nincs fényűzés, nincs tisztaság, s ezenkívül van még legalább tíz
mindenféle nincs, mely mind nagyon jó volna, ha – volna!

És mégis járnak oda – hogy is mondjam csak? – afféle nadrágos emberek,
vagy is tekintetes urak, a mi napjainkban már tökéletesen egyértelmű?

Járnak bizony.

És ugyan miért?

Azért, mert az elsorolt kényelmek helyett jó ízű ételt lel ezekben a
romlatlan gyomrú ember, kinek szemét még nem verte ki az élet fájának
ága, s ki a húst valódi alakjában, nem pedig pép vagy kása gyanánt
szereti enni.

Én is tehát többnyire ily helyekre szoktam járni, már csak azért is,
mivel ide többnyire egészséges gyomrú fiatal emberek járnak, kik a
becses időt evésre használják, s nem üres politikai csevegésre
tékozolják.

Alig települtem meg, s alig párolgott előttem a leves, és a szomszéd
asztal mellől következő beszélgetés voná magára figyelmemet.

– Mikor veszi már el Pándy barátunk a szép Börger Lenkét?

– Nem tudom.

– Alkalmasint végkép el fog az maradni, barátom.

– Miért?

– Báró jár utána.

– Báró?

– Az ám, még pedig nem afféle mai világi báró, kit a Fáró már tönkre
tett, hanem oly gazdag, hogy akár zsidónak is beillenék.

– Ismered őt?

– Csak annyit mondhatok, hogy Poroszországból jött; neve Dalmer.

– Dalmer?

– Igen.

– Én ismerem, mert a Wurm kávéházban elnyert tőlem egy pár száz pengő
forintot. De nagyon furcsát hallottam tegnap.

– Ugyan mit?

– Hogy nem báró és nem is porosz.

– Tehát kicsoda?

– Csavargó, ki Zágrábból pénzhamisítás miatt szökött meg.

– És bizonyos az?

– Azt nem mondhatom, mert csak kávéházban hallottam; már magam sem
tudom, kitől.

– Különös.

– Ha ez való, ugyan mikép merészel itt tartózkodni?

– Ha ha ha; hiszen csak épen itt van legnagyobb bátorságban.

– Hogyan?

– Igen ám, mert itt csakugyan nem fedezik őt fel, ha maga nem adja föl
magát.

– Ej, barátom, oly vakmerően beszélsz, mintha fővárosi ujdonságokat
írnál valamely hirlap számára.

Ez ötletet mindnyájan megkaczagák, én pedig rendkívül örvendék, hogy a
sors épen ma vezérlé ide lépteimet, mert meg valék győződve, hogy e
néhány szónak hasznát fogom vehetni.

Három óra elmult már, s én készülék, hogy azon gyűlésről el ne késsem,
melyben arról kívántak ismeretlen jóakaróim tanakodni, hogy mikép
lehetne tőlem szabadulniok. Ekkor azonban a legközelebb asztal mellől,
mely körül több jó kedvű ifjú ült, e szók vonák magokra figyelmemet:

– Hiába vonakodol, barátom, föl kell olvasnod.

– De nem enyim.

– Mindegy.

– Csak titoktartás igérete alatt kaptam egy pár órára.

– Titok?

– Igen.

– Ugy már annyival is inkább föl kell olvasnod, mert most az egész
világon mindenütt nyilvánossá teszik a titkokat.

– Csak ki vele.

– Halljuk!

– De mikor –

– Erővel ragadjuk el az írást zsebedből, ha tovább is titkolózol.

– De majd megunjátok.

– Akkor lefőzünk.

– Úgy van, lefőzünk.

– Jaj kérlek, csak a lefőzésről hallgassatok, mert mióta Pozsonyban a
lefőzés divatba jött, azóta rendkívül sok sületlenség történik ott.

– Ha ha ha!

– Halljuk! Halljuk!

– Ám legyen!

Az ifjú kéziratot vőn elő, mely oly rövid tartalmat látszott magában
rejteni, mint a leghosszabb gyűlési beszéd; elhatárzám tehát, hogy
előadásának legalább egy részét meghallgatom.

Az ifjú ezt olvasá:



XXVI.  Nokok és nökök.

Mióta a tatárjárás Magyarországot elpusztította, s a nokok és nökök a
magyar nyelvet meggyalázták, azóta kevés nagyobb csapás érte a szép
magyar hazát és édes magyar nyelvet. Ez eddig sem volt ugyan titok, de
az utóbbi mégsem méltányoltatott annyira, hogy ne maradt volna meg a
titok fátyolának egy része érintetlenül, mely e szomorú nyelvhóhérolás
történetét födi.

Régen tudva volt és van, mikép a magyar nyelvnek, nem egyetlen ugyan, de
csaknem legnagyobb botrányköve a sok nak és nek. A tudós nyelvbuvárok
tehát, kikre e miatt haraggal tekint a magyarok istene, elhatározák,
hogy e bajt orvosolni fogják. S mivel a nyelvbuvárok nem politikusok,
tehát igen természetes, hogy nem maradtak meg a puszta határozat
mellett, hanem azonnal dologhoz fogtak.

De melyik gyógyrendszerhez fogjanak? Ez volt a kérdések kérdése! Az
allopaták csak foltozgatnak, ámde a homoeopaták gyökeresen gyógyítanak;
így okoskodtak ők, s ezt magam is igen helyesnek tartom. Mivel pedig a
homoeopaták alapelve, hogy hasonlót hasonlóval kell gyógyítani, tehát
elhatározák, hogy e tant betű szerint követni fogják, és ez volt oka,
hogy a – nokok és nökök megszülettek. Hogy pedig ez titok volt eddig, s
mi több: valódi eredeti magyar titok, arról bensőleg meg vagyok
győződve.

S miután e mély titok sötét fátyolát egyetlen bátor fogással lerántanom
sikerült, legyen szabad részletesen is elmondanom néhány szót a
bájteljes hangzású nokokról és szívlágyító nökökről.

Az állnokok, vagy egyszerűsítve: álnokok igen nagyszerű és jövedelmező
szerepet játszanak a világban, s rendesen csak akkor állnak meg
működéseikben, midőn már minden szekrényeik telve állanak.

Az ülnökök gyakran ülnek, a mi igen természetes, olyankor a jó ügyek
rendesen elülnek, ők pedig egymást kölcsönösen leültetik, s a
hallgatókat gyakran felültetik és ezen ülés után asztalhoz ülnek.

Az elnökök elől ülnek, s annál fogva igen természetes, hogy az ülnökök
követik őket.

A tábornokok elénekelhetik ugyan, hogy

  «Kard van oldalomon,
  Lovamon a nyereg!»

de Istennek hála! mióta a nemzetek és családok egymással folytonos
harczban élnek, azóta idegen nemzetekkel nem szoktak háborúskodni, s így
itt többet nem lehet szólanom.

A tollnokok az elnökök és ülnökök közt a tollat viszik, s a ludtoll
sokkal háladatosb az embereknél, mert ha jól viszik, úgy ő viszont a
tollnokokat magasra viszi.

A tanácsnokok azon jó tanácsot adják többnyire a folyamodóknak, hogy
legyenek szívesek kérelmeiktől elállani, kik e tanácsot nem köszönik
ugyan meg; de hiszen ez nem is szükséges, mert a jó tanácsok nem ingyen
adatnak.

A titoknokok minden titkot híven megőrzenek, s azért méltán
csodálkoznak, hogy egy óra mulva már kávéházakban hallják azokat
elmondatni. Hja, hiában, a falaknak is vannak fülei, még pedig gyakran
igen nagy fülei!

A járulnokok sokat járnak, kelnek s izzadnak, és így igen természetes,
hogy jó emésztésnek örvendnek, mire valóban nagy szükségök is van ám,
mert ugyancsak jó gyomorral kell bírniok, hogy mindazt elfogyaszthassák,
mit a többi nokok és nökök elébök tálalnak.

Az ügynökök száma oly nagy, mint azon tenger cseppjei, mely a zsidó
tábort elnyelé, s lehet, hogy azért szeretik oly nagyon az úgynevezett
zsidóskodást; de ez csak négyszem közt legyen mondva, mert ezen félelmes
tábortól nagyon rettegek.

A dalnoknők nem hasonlítnak a folyóvizekhez, mert ezek akkor rekednek
meg, ha kevés bennök vagyis medrökben a víz, míg a dalnoknők rendesen
akkor rekednek el, midőn nagyon sok pénz van erszényökben.

A gondnokok azon megbecsülhetlen titkot födözék fel, mely szerint
gondoskodásuk következtében mások elsoványkodnak, míg ők magok derekasan
meghíznak.

Az irnokok eskető lelkészekhez hasonlítnak, mert működésöknek szinte nem
ők, hanem más veszi hasznát.

A könyvtárnokok nagy kincseket őriznek, s mégis szegények maradnak;
valamint a magtárak, melyek az idő minden viszontagságaival daczolnak,
míg a henye egerek és hörcsögök kényelmesen fogyasztják a legjobb magot.

A dalárdnokok mindig énekelnek, pedig bizony mégis jobb kedve van a
józan nézőnek, mert kineveti őket.

A mérnökök mindig másnak mérnek, s mégis ők gazdagodnak meg.

Most pedig azokról szólok, kiket igazság szerint először kellett volna
megemlítenem, tudniillik – a gyakornokokról; mert annyi mindenesetre
bizonyos, hogy valamennyi nokok és nökök közt legszámosabbak és
egyszersmind legboldogabbak a gyakornokok.

Valóban, számuk annyira elterjedt már, hogy rövid idő mulva még a
csizmadia inasok is gyakornokoknak fogják magokat neveztetni, min épen
nem ütközöm meg, mert hiszen a németeknek közmondásuk is van, mely
szerint gyakorlat által lesz az ember mesterré.

S tulajdonképen az egész élet csupa gyakorlatból áll, mert mindnyájan
egész sírunkig azt gyakoroljuk, a mit tanultunk, és így tulajdonképen
mindnyájan gyakornokok vagyunk.

Valamennyi gyakornokok közt mindenesetre legboldogabbak azok, kik
hivatalt gyakorolnak. Ezek ugyanis jól tudják, hogy a pápa is diákból
lett, következéskép mindig azon reménynyel kecsegtethetik magokat, hogy
az előttök levő számtalan nokokon áthatolván, végre még tanácsnokokká is
lehetnek; az igaz, hogy a remények nem igen szoktak mindig teljesülni, s
hogy addig bizony elég bajjal kell küzdeniök; de hiszen Budát sem
foglalták el egy nap alatt.

E szók után az olvasó kissé hosszabb lélekzetet vőn, s én indulni
készülék, részint mivel az óra már negyedfelet mutatott, s így új
kalandomra kelle sietnem, részint pedig, mivel a hosszú fölolvasást már
meglehetősen unni kezdém.

E pillanatban az ajtó megnyilt, s azon orvos lépett be, ki Bertókomat
gyógyítá, és egyenesen a lámpához siete, szivarát meggyujtani.
Megpillantván engem, rögtön felém fordult, s én rövid üdvözlet után, e
kérdést intézém hozzá:

– Hogy van legényem?

– Holnap már elhagyhatja a szobát.

– Szegény fiú, első éjjel sokat szenvedett.

– Nem is akarja feledni, s csak épen most mondá, hogy még ma kézre
keríti a gyilkost.

– Hogyan?

– Igen, mert nagyon hatalmas bizonyítvány, vagy legalább szerfölött
valószínű gyanú nyomába jutott.

– Mikor?

– Ma, ebéd után. Most, midőn nála valék, az egész eseményt közlé velem.

– Kérem, szóljon ön!

– Igen kevés, a mit mondhatok. Csak annyit tudok, hogy ma, mindjárt ebéd
után, egy asszony kereste önt szállásán.

– Engem, asszony?

– Igen.

– Nem is gyaníthatom, kicsoda.

– S ezen asszony az asztalon heverő két pisztolyt megismeré.

– Hogyan?

– Úgy van.

– S nem fogatta őt el Bertók?

– Nem, mert azt hivé, hogy előleges és visszariasztó zaj nélkül
könnyebben nyomába juthatni a gyilkosságnak.

– Ebben igaza lehet.

– Az asszony azt mondá, hogy azok férjének pisztolyai.

– Oh, ez már több a gyanunál, így az elfogatással sietni kell, mert
különben a gyilkos megszökik, ha feleségétől hallja, hogy ez
ártatlanságában a két pisztolyt tulajdonának vallotta.

– Igaz; de mit szól ön ahhoz, ha mondom, hogy azon asszony férje meg
akarja önt holnap látogatni?

– Micsoda?

– Igen; az asszony azt kérdé, hogy mikor találhatná önt férje holnap
szállásán.

– Megfoghatlan! És mit akarhat nálam azon ember?

– Azt nem tudom, felesége csak annyit mondott, hogy önnek kegyességét
kivánja megköszönni.

– És nem nevezé meg magát?

– Csak azt mondá az inasnak, hogy férjét Marczinak nevezik, s hogy ön
jól ismeri őt.

– Hah, mit mond ön?!

– Csak Bertók szavait ismétlém.

– Ez borzasztó!

– Tehát ismeri ön azon embert?

– Hogy ismerem-e! Tüstént elfogatom. Ajánlom magamat.

– Gondolja ön meg jól, hogy –

– Itt nincs mit meggondolnom. Hah, azért tetszettek nekem azon
pisztolyok mindjárt első pillanatban ismereteseknek!

E szók után gyorsan távozám, és szállásomra sieték, minden körülmény
iránt szólni akarván inasommal, mielőtt az illető hatóságnál jelentést
tennék.

Tehát Marczi! Azon ember, kit még tulajdon felesége is javultnak hitt.
Iszonyú elfajultság! És ugyan mi vihette őt Beattini grófnő
meggyilkolására? Rablási vágy semmiesetre nem, mert úgy lakásán tett
volna kisérletet. De mit töröm fejemet, hiszen Móricz, régi ismerőse és
bűntársa Pesten volt! Bizonyosan ez bérlé őt felesége meggyilkolására,
mivel boszuszomja enyhítésére nem volt magának elegendő bátorsága! Úgy
van, így kell lenni, mást nem gondolhatok.

Hah, ma tehát mindennek nyomába jutok! Marczit elfogatom, Dalmer bárót
felfödözöm, valamely veszélyes társulatot leleplezek, és az öreg
Móriczczal találkozom! Sőt lehet, hogy a titkos nyomozó által még
Beattini gróf hollétét is megtudom.

Ezek után csak azt kívánom, hogy mindezek megtudására szíves olvasóim is
oly kiváncsiak legyenek, mint én.



XXVII.  Táncziskola.

A városi csárdából a servitatér felé irányozám lépteimet, mert égtem a
kiváncsiságtól, Dalmer báró szállását mielőbb megtudhatni. A bérkocsit,
melyen távozék, már messziről megpillantám; hozzá érkezvén, azonnal
mohón kérdém, hová szállítá azon uraságot a szép nővel, kiket
lehetőségig részletesen leirtam.

A bérkocsis sokáig gondolkodott, s végre csakugyan emlékezett a kérdéses
egyénekre; de nagy boszuságomra csak annyit monda, hogy a Duna partján,
a lánczhíd közelében kiszállottak, s a parton megállottak. Hová mentek
onnan, azt nem mondhatá meg, miután szokott állomására azonnal
visszahajtott.

E tekintetben tehát ismét ott valék, hol előbb; e bajon mindazáltal nem
igen búsultam, mert legrosszabb esetben, ha azt csakugyan mulhatlanul
szükségesnek találnám, Börgernénél mindenesetre találkozhatom vele, s
erre azonnal el is határozám magamat, mert Lenke iránt oly baráti
részvétet éreztem, hogy nem akarám őt valamely csalárdság áldozatává
tetetni.

Ezen megnyugvás után leginkább csak Marczi gonoszsága szolgált
elmélkedésemnek tárgyul. A puszták egyszerű fiának e gyalázatos
tettetése föllázítá keblemet. Ki gondolhatta volna, hogy jobb
föltételeitől ily hamar búcsút vegyen, miután nem tartozott a műveltek
körébe, kiknél az ily változásokat sokkal könnyebben magyarázhatni meg.
Csak egy kulcsot lelék e titok megfejtésére, s e kulcs – ismét Móricz
volt. A városban megélhet ugyan minden szegény ember, ki kezeit a
munkától nem kiméli, s így Marczinak is mindenesetre keményen kelle
dolgoznia, hogy egyik napról másikra távol tarthassa magától és övéitől
a szükséget, s hogy a heveréshez szokott hajdani csárdásnak ez nem igen
lehete inyére, azt igen természetesnek hivém. Midőn pedig annyira jut
már valaki, hogy előbbi s mostani helyzete közt hasonlítgatásokat kezd
tenni, akkor csak ügyes csábítóra van szükség, s a korábbi kényelmesb
életmód csakhamar ismét elsőséget nyer a becsületes, de sokkal súlyosabb
új életpálya fölött. És ugyan honnan jöhetett volna ügyesb csábító
Móricznál, ki hajdani életmódját ismeré, s azért nagyon könnyen
bánhatott vele, mert a bűntárs tanácsára mindig nagyon szokott hajlani a
hajdani czimbora!

Megvallom, nem örömest léptem föl Marczi ellen, mint vádló, mert
becsületes feleségét sajnálám; de szívem szavát a kötelesség s józan ész
parancsa elnémítá és érzém, hogy a javulás ösvényéről ily gyorsan eltérő
bűnös szánakozásra nem méltó, s hogy mindenesetre oly helyzetbe szükség
őt tenni, melyben embertársainak többé ártalmukra ne lehessen.

Ily elmélkedésekbe mélyedten közelíték házamhoz, vagyis tulajdonkép
szállásomhoz, s ki képzeli bámulásomat, mely meglepett, midőn a kapu
előtt – Marczit és feleségét pillantám meg! Mindketten heves szóváltásba
valának mélyedve, s csak akkor vettek észre, midőn már mellettök
állottam.

Már meg akarám a gyilkost ragadni, de mivel a szomszéd korcsma ajtajában
két városhajdút pillanték meg, tehát fölhagyék e szándékommal, s
lehetőségig nyugodtan szólék:

– Mit keres kend itt?

Marczi minden zavarodás nélkül, s oly hangon felele, mely csak
ártatlanság, vagy legrögzöttebb gonosz elvetemültség tulajdona lehetett:

– Meg akartam nagyságos uramat kimélni.

– Mitől?

– A hozzám jöveteltől.

– Úgy! És miért?

– Feleségemtől hallottam, hogy pisztolyaim a nagyságos úrnál vannak.

– Úgy van.

– Azt gondoltam tehát, hogy nagyságos uram engem fog majd a gyilkosnak
tartani, s utánam fog jőni, vagy küldeni.

– Eltalálta kend.

– Nagyságos uram, én ártatlan vagyok.

– Igazán?

– Az élő istenre esküszöm!

– Tehát kinek kölcsönzé pisztolyait?

– Senkinek.

– Vagy eladta?

– Nem. Azon éjjel vesztek el, melyben Móricz a csárdát fejemre
gyújtotta.

– Micsoda?

– Bizonyosan ő vitte el!

– Jól kitalált mese!

Az asszony zokogva szóla:

– Oh, nagyságos uram, nem mese ez, hanem tiszta igazság! Marczim azon
éjjel, mikor a grófnőt meglőtték, tapodtat sem volt a házon kívül.

E nyilatkozatra kissé ingadozni kezdék, s habozva mondám:

– Ezt be kellene bizonyítani.

– Két lakossal beszélgettem majd éjfélig a tornáczban, azután lefeküdtem
és a kapu akkor már régen zárva volt.

– Úgy van, nagyságos uram.

– Móricz bizonyosan eladta valakinek a pisztolyokat.

– A gyilkosnak.

– Hol van most Móricz?

– Isten tudja!

– Kend nem tudja?

– Nem!

– Móricz Pesten van.

– Pesten?!

– Igen.

– Jaj nekünk! Talán még itt is folytatni akarja ellenünk boszuját.

– Innen is el kell pusztulnunk!

Mindez oly megható hangján mondatott az ártatlanságnak, hogy kénytelen
valék gondolatimnak más irányt adni, s most már Móriczot tartám a
gyilkosnak; ámbár még az is birt némi valószínűséggel, hogy a
pisztolyokat eladta, s valamely ismeretlen gonosztevő vitte velök véghez
a gyilkosságot. Reménylém, hogy ezt találkozásom Móriczczal tökéletesen
föl fogja világosítani.

Marczit tehát elbocsátám, azon meghagyással, hogy parancsomra minden
pillanatban kész legyen, ha vallomására talán szükség fogna lenni.

Mindketten hálás örömmel távoztak, miután ismételve kértek, hogy csak
elfogatásuk által ne gyalázzam meg őket, s készek inkább gyermeköket
ismét kezességül adni hozzám, hogy itt maradásuk iránt annál bizonyosabb
lehessek. Szavaik annyira meggyőztek ártatlanságuk felől, hogy ezen
ajánlatuk elfogadását egyáltalában nem tartám szükségesnek.

Távozásuk után fölsieték szobámba, e jelenésről Bertókomat tudósítani,
hogy valamikép el ne hamarkodja ezen ügyet, s ne tegyen olyasmit, mi
által a csárdás becsülete csonkulást szenvedne, vagy Móricz valamikép
gyanakodásomról értesülhetne, mert érzém, hogy csak legnagyobb óvakodás
által juthatok az óhajtott czélhoz.

Szobámat zárva lelém, s a házmesternéhez intézett kérdésemre azon
váratlan választ nyerém, hogy Bertókom a kapu alatt, baloldalon lakó
tánczmesternél van. Ördöngős ficzkó, gondolám, csak most sebesült meg, s
már tánczmesterhez jár!

A házmesterné ki akará őt szólítani, de inkább magam tevém meg a néhány
lépést, mert nagyon vágytam látni, hogy ugyan mit kereshet Bertók a
tánczmesternél? Talán csak lépéseket tanul, hogy módosabban
teljesíthesse körülöttem a szolgálatot? Erre valóban nincs szüksége,
mert én az afféle kiczirkalmozott majomkodást mindig gyűlöltem, s csupán
pontos szolgálatot kívánok, nem gondolva azzal, hogy jobb vagy bal lábát
teszi-e előbb szobám küszöbére cselédem.

A kapu alatt már tisztán hallám a szobában dühöngő zenét és tomboló
lábdobajt. Franczia tánczot tanultak és nem magyart, s én ezért
egyáltalában nem birok neheztelni, mert ennek valóban nem annyira a
tánczkedvelők okai, mint magok a tánczkedvelők tanítói, vagyis a magyar
tánczmesterek, kik a szép magyar tánczot annyira kiferdíték a magyar
zene eredeti jelleméből, hogy lábficzamítás nélkül alig lehet azt már
eljárni. Mintha bizony tagrángásokban szépség rejlenék!

Az ajtót megnyitván, igen kellemes meglepetéssel állék meg küszöbén,
mert szemeim előtt valóban kimondhatlanul pompás és leirhatlanul
gyönyörű jelenet mutatkozott.

A szoba igen művészileg volt bútorozva, azaz: rendkívül szegényen, s még
a székek is kétségbe hozhatlanul bizonyíták, hogy tánczmester
tulajdonai, mert alig állottak lábaikon.

[Illustration: Tánciskola.]

A társaság maga igen válogatott vala, mert három zsibvásáron is alig
lehetett volna különbet összeszedni. Valóban, ezen alakok mind oly
sajátszerűen érdekesek, hogy alig birom magamat elhatározni: melyiket
irjam le először. Ennek következtében tehát, jó rend kedveért, mindenek
előtt majd csak magát a ház, vagy inkább a szoba fejét, az érdemes
tánczmester urat állítom talpra.

Őt a természet maga is tánczmesterré alkotá. Lábainak vékonysága minden
legvakmerőbb képzeletet is túlhaladt, s ha őt zöld frakkban és zöld
nadrágban valahol mezőn pillantaná meg a nyájas olvasó, bizonyosan
százat fogadna egyre, hogy óriási sáska szökdécsel szemei előtt. A
hegedűt igen módosan játsza, s kissé széles szájával igen jellemzőleg
tudja azon vonalakat kimutatni, melyek szerint a növendékeknek
tánczolniok kell. A mi származását illeti, ez kissé homályos ugyan, de
rendkívül érdekes; ő csak arra emlékszik, hogy szinháznál nőtt fel, mint
árok mellett a fűzfa; hogy atyja nem volt, mikép azt szinházaknál
rendesen tapasztalhatni, miután a régi közmondás is azt tanítja, hogy
sok bába közt elvesz a gyermek; hogy anyja sem volt, azaz: szinházak
körül igen sok efféle árva gyermek tartózkodik, s ezért épen nem csoda,
ha gyakran a sok közt maga az anya sem ismeri meg tulajdon gyermekét.
Eleinte leginkább medvebőrben működött, utóbb pedig balletmesterré lőn
és sok medvét tánczoltatott. Most lábai oly vékonyak már, hogy a
szinházi korhadt padlózatot könnyen átfúrhatnák, azért tehát lemondott
azon fényes pályáról, s magány leczkéket ad a nemes tánczművészetből,
miből legalább gond nélkül élhet annyira, hogy a koplalást már
megszokta.

S mily reményteljes itt ezen növendéke, fölgyüremlett sárga nadrágban és
rongyos újasban! Ez a házmester fia, ki igen nagy táncztehetséggel bir,
s a leczkében ingyen részesül, mivel atyja is mindig ingyen nyit kaput a
tánczmesternek.

Ezen czifra kis púpos kisasszonyka a háziasszony csemetéje, s mint ilyen
természetesen szinte nem fizet díjt, mert a tánczmester gyakran
kénytelen kegyes elnézésért esedezni, midőn a lakbérfizetés ideje
bekövetkezik.

Azon vastag asszonyság, ki oly rendkívüli módossággal köszörüli a
padlót, mintha levesbe való tésztát gyúrna terjedelmes lábaival,
tiszteletreméltó szakácsné és egyszersmind igen jövedelmező tanítvány,
mert gyakran juttat egy pár zsíros falatkát a szegény tánczmesternek.

Ez pedig derék szobalyány, s kell-e többet mondanom e czímen kívül? Ő
pontosan fizet, mert ő is mindig pontosan fizetteti meg magának minden
szolgálatát.

Azon egy pár férfi igen előkelő szerepet játszik az arszlánvilágban, mi
alatt én pinczéreket és borbélylegényeket értek.

Íme mindezek mennyire izzadnak, Szapáry Péter bizonyosan nem izzadott
iszonyúbban, midőn a török Hamzsabég ekéjét vonta. Ámde ők ezt föl sem
veszik, mert a ki francziát nem tud tánczolni, az nem arszlánfi és nem
tejfölös hölgy.

A két város hemzseg ily táncziskolától, s a reményteljes lyánykák, kik
még nevéről sem ismerik a főzőkanalat, csapatonként barangolnak a
művészet efféle csarnokaiba.

S vannak botor férfiak, kik e miatt panaszkodnak, s a szegény
hajadonokat vakmerően gáncsolják. Bangók! hiszen épen ti vagytok ezen
ízetlen fonákság okai, mert a legerényesb s legháziasb némbereket is
ostoba libáknak gúnyoljátok, ha francziát nem tudnak tánczolni, s a
napnak legalább is felét tükör előtt nem pazarolják el. Ám lássátok, a
mint vettek, úgy fogtok aratni!

Inasom nagy méltósággal recsegteté a klarinétot, s kérdésemre megvallá,
hogy igen szeretne a derék szobalyánynak tetszeni, s azért kívánta magát
vele új vörös nadrágban és egyszersmind művészeti fényoldaláról
megismertetni. Értesítvén őt a szükségesek felől, a pihenő szobalyányhoz
néhány enyelgő szót intézék, s e közben megtudám tőle, hogy most nincs
szolgálatban, s a házmesternél tartózkodik és hogy ezelőtt Dongai
grófnőnél szolgált, honnan azért kelle távoznia, mivel asszonya félté
tőle kedvesét – Dalmer bárót.

E felfödözés kissé megingatá a báró felőli gyanakodó hitemet, mert a
Dongai ház, mind tekintélye, mind gazdagsága következtében általános
tiszteletben állott, s következéskép nem merém hinni, hogy csarnokai ily
kalandor előtt is nyitva állanának.



XXVIII.  Mulatság ingyen.

A vidám budapestiek nagyon szeretnek mulatni, s ugyan ki tulajdonítná
ezt nekik bűnül? Az ízetlen életnek legszükségesb fűszere a mulatság.

A takarékos budapestiek még inkább szeretnek – ingyen mulatni és ugyan
ki gáncsolná őket e miatt? Napjainkban tömérdek áldozatot igényel a sok
jótékony intézet és nemzeti vállalat, s mindezek fölsegítésére és
virágoztatására legnagyobb készséggel nyílik meg minden erszény; s kik
ezt teszik, azok természetesen szeretnek ingyen mulatni és nem fecsérlik
pénzöket méregdrága páholyokra, midőn a szinházban tevepárduczot,
struczmadarat, tánczosnőt, tanult lovakat és más efféléket mutogatnak,
mert ők szép és hasznos czélok előmozdítására fordítják inkább pénzöket
és ingyen mulatnak.

Mivel azonban közpéldabeszéd tartja, hogy olcsó húsnak híg a leve, tehát
igen természetes, hogy az ily ingyen mulatságok közt nem igen lehet
szerfölött válogatni, hanem mindent el kell fogadni, a mi e czélra
kinálkozik. Ha például az utczán két kutya gyanús szemekkel tekint
egymásra, ha egy pár vargainas egymást lelkesen döngeti, ha egy légy
valamely sarokkövön sajátszerű hangon dong, ha valamely embertársunkat
akasztani viszik, ha a kocsisok vagy televér arszlánok gyermeket
gázolnak el lovaikkal, ha egy sétáló megáll s valamely háztetőre bámul,
ha násznép vonul végig czifra bérkocsikon az utczán, ha négylovas
temetés halad a vácziút felé, ha ellenkező véleményű politikusok az
utczán találkoznak s rendkívüli véleménytürelmök következtében még csak
orrukat sem harapják el egymásnak, ha két kintornás ugyanazon kapuban
más-más nótát egyszerre orgonál, ha a városhajdú elalszik s kezéből a
botot ellopják, ez mind igen szép és nagyon kedélyes mulatság, mely
órákig gyönyörködteti gyakran a jókedvű sétálókat, a nélkül, hogy csak
egyetlen fillérökbe is kerülne.

Ezek azonban mind csak apró mulatságok, melyek mindennap megtörténnek, s
azért szinte a fővárosi napirendhez tartoznak; de bezzeg vannak ám
rendkívüli mulatságok is, melyek kissé ritkábban fordulnak ugyan elő,
hanem akkor csakugyan tökéletesen ki is elégítik a nagyérdemű
közönséget!

Ilyenek például, ha valamely nagy vendégfogadóba oly ember száll, kinek
sok pénze van, vagy jó lába, vagy jó torka, hosszú szakálla, vagy jó ég
tudja, mije, mivel nincs minden ember fia föláldoztatva az örökös
bámészkodásnak – na van akkor hagyd el hagyd! Azon utczát rögtön ezerek
és többen foglalják el. Selyemruhás hölgyek, piszkos gyufás fiúk,
tisztes öreg urak, meg nem nevezhető fátyolos kalapú kisasszonyok, az
illatárús boltok minden mázaival fölkent divaturacsok, verejtékező és
hagymabűzű targonczások, kocsijokból kiszállott keztyűs naplopók,
rongyos csizmájú és enyves kezű zsebtolvajok, tanuló gyermekek, tudatlan
vének, kevély polgárok, beesett szemű koldusok, puttonyos asszonyok,
czifra inast magok után hurczoló hölgyek; mindezek megjelennek este, a
ritka vendég érkeztekor, ott vannak éjjel, ott vannak reggel, ott vannak
délután, s talán ott halnának meg, ha a fővárosi közönség iránti
irgalomból a ritka vendég mielőbb el nem utaznék.

És miből áll azután ily alkalommal tulajdonképen a mulatság? Ah, könnyű
ezt kérdezni, de vajmi nehéz azután e kérdésre elég magasztosan
válaszolni! Ha kilencz kézzel, s mindegyikben kilencz tollal birnék is
irni, mégsem hiszem, hogy mind azt illőn terjeszthetném elő, mi itt
ilyenkor a szemlélődő léleknek boldogító élvezetül kínálkozik, nemesítve
a jellemet, s nagy tettek elkövetésére buzdítva a lelket, a testnek
minden érzékeit pedig legirtózatosb elragadtatásig gyönyörködtetve.

Tehát mit látnak olyankor az emberek?

Ah, ugyan minek itt látni? Nem boldogok-e azok, kik nem látnak és mégis
hisznek? Nem elég azon falakat szemmeresztve és szájtátva bámulni,
melyek ily rendkívüli csodabogarakat foglalnak magokban? Nem leirhatlan
élvezet-e, azon füstöt szemlélni, mely azon tűzből emelkedik, mely azon
ételt főzte és sütötte meg, melyet a dicső idegen testének épülésére
szájába vőn és saját torkán keresztül tulajdon gyomrába mélyeszteni és
illetőleg kegyesen bocsátani méltóztatott? Nem kimondhatlan kéj-e azon
ablakot láthatni, melyben azon legyek sütkéreznek a napon, melyek a
dicső idegent saját élő szemeikkel bámulhatják?

Oh, igen, igen és még egyszer igen! Ez megfoghatlan boldogság, minőhez
hasonlót még soha nem látott a szem, mióta a testnek e csábító kis
ablakán naponként annyi ostobaságot lát a lélek.

És mit hallanak olyankor az emberek?

Mit hallanak? Mindent? trágár beszédet, mely gyakran a jólelkű
bakancsost is pirulásra kényszeríthetné; káromlásokat, melyektől a
jégesős felhő is visszaborzadna, ha nedves és hideg füleibe hatnának; a
vendégfogadó kolompjának kongását, melyet a csodált idegennek szolgája
húzott meg, ki saját füleivel hallá uraságának parancsát, melyet a
vendéglő boldog szolgája tulajdon kezeivel és lábaival leend szerencsés
teljesíthetni; lónyerítést az ólból, mely rokonokat gyanít közelében
lenni; zenét, melynek árából egy gyermekóvónak egész évi fizetése telnék
ki, mi által legalább is tíz gyermek életét lehetne megtartani.

S ezen sok fülbeli, vagyis hallási élvezet mind megfér a fülekben, mert
vajmi nagyokra alkotá az anyai szeretetű természet azoknak füleiket, kik
e csoda bámulására a városnak minden részéből összesereglenek!

És mit éreznek ily megfoghatlan becsű ünnepélyeknél az emberek?

Fájdalom, nem mindent, de mégis – eleget! Nem érezik, hogy testöknek
végén, azaz fejökben, kalász helyett csak üres szalma leng; nem érezik,
hogy vannak határok, melyeken túl az ember érdemetlen kezd lenni e sokat
jelentő névre; nem érezik, hogy a nap pirulva siet pályáján, mivel nem
szeret az arany borjú e bálványozásának tanúja lenni, mert irva van: a
magadhoz hasonlót, azaz saját fajodat ne bálványozd; nem éreznek, oh,
fájdalom! mogyorófa pálczaütéseket, mert szelíd szellemű napjainkban az
állatkínzás tiltva van; nem éreznek rózsaillatot, mert a mocsárba vetett
virágnak mindig gonosz a bűze, s mocsárba vettetik az, mi méltatlan
tárgyra botorul pazaroltatik; nem éreznek édes önelégültséget, mert az
emberi méltóság ellen elkövetett bűn, némán bár, de mégis megboszulja
magát; nem érzik arczaikat pirulni, mert kebleikben a jobb érzés utolsó
szikrája is kihalt. Ámde e csekélységek helyett, melyek említést is alig
érdemlenek, ugyancsak érzik, hogy az iszonyú tolongásban borzasztóan
hóhérolják tyúkszemeiket; érzik a görög tűznek fojtó gőzét, mely
gerjesztőiben minden nemesb irányú fölhevülést elfojta; érzik a fáklyák
füstjét, mely keserű könyűt facsar azok szeméből, kik nem birják hideg
vérrel tűrni, hogy virágzásnak indult fajuk bármi csekély ága annyira
elfajul ily szégyenítő és kicsapongó istenítések gyakorlása közt, hogy
csak lemetszetést érdemel az anyatörzsökről; érzik a földről magosra
kavargó port mellökre nehezülni, mert tudva van, hogy nagy csordák nagy
port szoktak gerjeszteni; érzik a legszebb nemzeti dal zengésének
csodabájú hatását, mert a legfásultabb kebelben is van oly húr, mely
legalább pillanatra megrendül, midőn magasztos eszmék által
ostromoltatik; oh, de nem érzik az ihletett költő metsző fájdalmát,
melyet akkor érez, midőn azon nagyszerű igéket, miket isten varázsla
kebléből ajkaira, rivalgó vargainasok ordítozásai közé hallja vegyíteni,
oly helyen, hol gondolatainak hangoztatása sértő és aljasító bitorlássá
válik!

És mit tapasztalnak ily nemzetiséget emelő és hazaboldogító mámornak
közepette az emberek?

Soknál is többet, de mégsem annyit, mennyit kellene, hogy szép tettök
illő jutalmat nyerjen. Tapasztalják, hogy gyémántos arany karpereczeik a
tolongásban elvesztek, de az nem baj, mert helyettök nem nyertek
vaskarikákat lábaikra; tapasztalják, hogy óráikat ellopák az ügyes
csenészek, de ez csak méltó visszatorlás, mert hiszen ők a sokkal
becsesb időt lopták el a természettől; tapasztalják, hogy a hosszas
virrasztás egészségöket megrongálta, de ez sem baj, mert beteg lélek
csak beteg testben találhat hozzá illő laktanyát; tapasztalják, hogy
cselédeik gondatlansága miatt gyermekeik otthon életöket veszték, s e
gyermekek boldogok, mert nem lesznek kénytelenek egykor szüléik
botorsága miatt pirulni, vagy példájokat követve elkorcsosulni;
tapasztalják, hogy a józanok által úton útfélen kinevettetnek, s ez igen
hasznos, mert a becsületes emberek megérdemlik, hogy mindig legyenek
körülöttök bohóczok, kik fölött nehéz gondjaikat elkaczaghassák;
tapasztalják, hogy minden önálló gondolkozással megáldatott ember
gondosan kerüli őket és ez igen helyes, mert ugyan ki akarna a külföld
majmaival szorosb érintkezésbe jőni? tapasztalják, hogy a nyilvánosság
ostora vígan pattog füleik körül és ezt szépen megköszönhetik, mert ez
legalább emlékezteti őket arra, hogy nem azon fajhoz tartoznak, mely a
teremtés utolsó napján alkottatott.

Íme nyájas olvasóim a közel s távol vidéken így szoktak nálunk sokan
ingyen mulatni.

Ezek elmondása, vagy helyesebben mondva: átgondolása közben a szőke Duna
partjához értem. Isten bocsása meg a bűnömet, hogy most e furcsa
kifejezést használám, melyet költői művekben gyakran olvastam s mely
miatt mindannyiszor derekasan boszankodtam. Ugyan miért nevezik költőink
a Dunát szőkének, miután nemcsak nem szőke, de általánosan nem is bir
állandó színnel? Én e miatt inkább politikusnak szeretném az öreg Duna
bácsit nevezni. De mért épen szőke? Hiszen gyakran, midőn a szelek
fölforgatják medrében az agyagot, oly epés sárga színe van, hogy minden
szőke lány föld alá rejtőznék szégyenletében, ha hozzá, vagyis habjaihoz
hasonlítanák fürteit; néha ellenben zöld, mint a czirmos macskák szeme.
Tehát ne rágalmazzuk többé a Dunát szőkének, ha valamennyi szép szőke
hölgyet nyílt ellenségünkké nem akarjuk változtatni, mitől a magyarok
istene mentsen meg minden szakállas férfit!

Tehát, a Duna partjához érkezvén, merre szükségkép haladnom kelle, hogy
kitűzött czélomhoz juthassak, nagyszámú embertömeget láték ott
csoportozni. Bizonyosan itt is valami ingyen mulatság kinálkozik a kandi
embereknek, gondolám, s nem csalatkoztam, mert csakhamar ily
megjegyzéseket hallék:

– Kár érettük!

– Régen van itt ön?

– Reggel óta.

– S mégsem vitték el őket?

– Nem bizony.

– Ugyan kicsodák?

– Nem tudom.

– Szörnyűség!

– Alig merek oda nézni.

– Szinte rosszúl érzem magamat.

– Tehát menjünk haza.

– Oh, még ne.

– Mily fiatalok.

– A lány igen szép.

– A férfi nagyon érdekes.

– Bárcsak történetöket tudnám.

– Barátom, ezt még meg kell említenünk a holnapi ujdonságokban.

– Jól van.

– Csak körűlményesen tessék leírni, az iszonyu tett okaival együtt.

– De azokat nem tudom.

– Az nem baj, gondoljon ön ki valamit; csak érdekes legyen az ujdonság,
ha nem való is, az mindegy.

Ugyan mi volt az, mi oly nagy mértékben voná magára az ingyen mulatni
szerető közönség figyelmét?

Egy fiatal hölgy és férfi holtteste, melyek reggel fogattak ki a Dunából
s azóta ott hevernek.

És miért nem viszik el onnan a szerencsétlenek testeit?

Majd elviszik, mihelyt a nagyérdemű közönség kandisága kissé ki lesz
elégítve.

És kik voltak ezek a szerencsétlenek, míg életben valának?

Tüstént elmondom történetöket, mikép az utóbb körülményesen tudomásomra
jutott.



XXIX.  Két halott.

Sok balitélet s egyszersmind sok fonákság uralkodik a világon, s
valamint sok egyéb rosszból, úgy ebből is sokkal több jutott szép hazánk
részére, mint tulajdonképen kellene. Nem akarom azokat egymásután
elsorolni, mert csak karcsú füzeteket írok, nem pedig középkori
vastagságú nagy könyveket.

Hazánk legnagyobb ostorai közé tartozik az állhatatlanság és
nagyravágyás. Mennyire rontja ez közügyeink haladását, azt nem szükség
fejtegetnem, mert hiszen annak mindnyájan úgyszólván naponként élő tanui
vagyunk. Csak azt érintem tehát, mit e két nagy hiba a családi életben
szokott leginkább okozni.

Nálunk, ámbár hazánk annyi természeti áldással bővelkedik, hogy még
háromnak is eleget juttathatna, csaknem példátlan az, hogy valamely
család, mely ipar és szorgalom által kitünőleg gazdaggá lőn, sokáig
maradjon vagyonának birtokában; s azért talán a világ egy országában sem
láthatni ily gyors emelkedéseket és bukásokat az egyes családokban. És
ez annyira megy, hogy midőn tetőpontját éri el gazdagságának valamely
kereskedő vagy iparűző család, szinte előre kiszámolhatja az ember, hogy
hányadik utódja fog végképpen tönkre jutni; minek kiszámítása annál
könnyebb, mivel többnyire már az első közvetlen örökös szokott
szegénységre jutni.

És ezt először az állhatatlanság okozza, mely annyira megrögzött a
magyar természetben, hogy életének minden helyzetében únja magát, s csak
azonkívül vél boldogságot találhatni, mely minden vágyait kielégítheti.
Ehhez csatlakozik azután a nagyravágyás, mely határt nem ismer, s
alapjaiban renditi meg a családi boldogságot.

Nézzünk körűl és tapasztalni fogjuk, hogy a becsületes csizmadiamester,
ki szorgalma után meglehetősen jól bírja magát, világért sem adna fia
kezébe mustát és szurkot, vagy valamely más mesterségi eszközt; óh, nem!
fiának tanulnia kell, azaz: mindennap négy órát iskolában vesztegelni
el, hogy utóbb mint üres fejű ügyvédke, vagy tudatlan orvos nyomorogjon,
és írigy szemmel tekintsen a becsületes kézművesre, ki szorgalma által
nemcsak szükségeit födözheti, hanem az élet többnemű kényelmeiben is
részesítheti családját.

Más kézműves még magosabbra lát s tisztviselővé nevelteti fiát, azaz:
gyakornoknak adja valamely hivatalba s rendkívül gyönyörködik, midőn
fiát a czéhmester is tekintetes úrnak czímezgeti és ezen örömében föl
sem veszi azon kis kellemetlenséget, hogy tizenkét vagy több évig ingyen
szolgálván fia, ugyancsak derekasan kell ráköltenie. Utóbb az ily fiú
megházasodik, s szegény tisztviselő vagy nemesember leányát veszi nőűl,
hogy kézművesi származását annál hamarább törölhesse el. Ennek azután az
lesz következménye, hogy a tisztviselő gyermekei apjok halála után ismét
kézművesekké lesznek; de többnyire csak szorgalmatlan kontárok maradnak,
mert mindig azon gondolat fúrja fejöket, hogy jobbra születtek, mi
azután inségre juttatja őket.

Így történik ez nagyban is. Vegyünk például egy nagy kereskedőt, ki
meglehetősen alant kezdé ugyan működését, de utóbb szerencse és
szorgalom által gazdag gyártulajdonossá lőn. Gyermekei első ifjúságukban
még meglehetősen kereskedési szellemű nevelésben részesűlvén, halála
után folytatják ugyan a gyártást és kereskedést, de már nem személyesen,
hanem csak megbizottak által, kik természetesen úgy kezelik az ügyeket,
hogy egyszersmind magokról sem feledkeznek el. Ezek már nevelőt tartanak
gyermekeik mellett, nemességet szereznek, s úgy neveltetik a
vagyonszerző unokáit, hogy a kereskedést kivevén, mindenben jártasak
legyenek, mi új rangjokhoz múlhatatlanúl megkívántatik, hogy annak
gyalázatára ne váljanak. Az unokák tehát megtanúlnak rosszúl francziául,
jól lovagolni, meglehetősen irni és olvasni, pompásan tánczolni, fenékig
nyúlni az erszénybe, agarászni, kártyázni, tekézni, négy lóval a
legnépesebb utczán dühösen végig vágtatni, mindennap két pár fehér
keztyűt bepiszkolni, a női erényt kigúnyolni, utczán danolni, otthon
aludni, színházban szemtelenkedni, minden rossz társaságban rögtön
meghonosúlni: szóval mindent, mit tudniok nem szükséges, vagy épen
káros, és semmit, mit tudniok kellene, hogy nagyatyjok becsületesen
szerzett vagyonát megtarthassák. E gyermekek már föl sem veszik
kereskedési és gyári ügyeiket, és vígan élik világukat; gyermekeiket
pedig oly nevelésben részesítik, minőt ők nyertek. Ők azonban csakhamar
csőd alá jutnak s gyermekeik játékosokká s minden rosszra hajlandó
csavargó naplopókká fajúlnak, kik bizonyosan bitóra jutnának, ha
folyvást legújabb divat szerint nem bírnának öltözködni és mindig oly
illatot nem terjesztenének maguk körül, mintha az egész illatárus boltot
hátukon czipelnék. És ez egyszersmind oka annak, hogy hazánkban a gyárak
mindig pangásban maradnak és semmi kitünő felfedezések vagy javítások
által nevezetesekké nem válhatnak, mert oly gyakran mennek egyik kézből
másikba, hogy a kezdőségből úgyszólván soha sem vergődhetnek ki.

És ebből származik az is, hogy sok oly tisztviselő is találkozik, ki
hivatalos kötelességének legtávolabbról sem bír megfelelni, mert kénye-
s kedve szerint növekedvén, szükséges tanulmányokkal nem gazdagítá
elméjét s az iskolák átfutása után hivatalba lép és vele számos hozzá
hasonló ifjoncz, kik csak könnyű tánczolás által tüntetik ki magukat, mi
némely helyeken szinte érdeműl rovatik föl nekik. Ezek azután, igen nagy
lévén számuk, elzárják az útat oly művelt ifjak előtt, kik szükségben
növekedtek föl, s azért minden tanulmányt lelkiismeretesen iparkodtak
sajátjokká tenni, hogy magoknak becsületes és biztos jövendőt
alapíthassanak; de kik a tudatlan herékkel pénzben nem bírják a versenyt
kiállani, s számos évig minden élvet nélkülözve nyomorogni
kényszerűlnek, míg végre nekik is nyílik hely, melyen a herék helyett,
kik miatt annyiszor mellőztettek el, most már szorgalmasan dolgozhatnak,
hogy a nyilvános ügymenetel sokak tudatlansága és hanyagsága miatt
hátramaradást ne szenvedjen.

Ezen sok szerencsétlenség s szinte nem kevés bűn titkos rugóját azért
födém föl s taglalám kissé hosszasabban, hogy tisztelt olvasóim minden
baleset, vagy gonosztett okainak megvizsgálásakor mindig a fönebbi
szempontokból induljanak. S fogadni merek, hogy tiz eset közül
kilenczszer bizonyosan igazolva tapasztalandják állításomat.

Béla becsületes tisztviselő fia volt, ki oly lélekismerettel teljesíté
kötelességét, hogy szorgalmának idő előtt áldozatává lett. Kora halálát
az is nagy mértékben mozdítá elő, hogy hivataltól üresen maradt néhány
óráját nem mulatságra, nem szórakozásra fordítá, mit különben csekély
fizetése is elég hatályosan tiltott, hanem részint gyermekeinek gondos
nevelésére használá, részint pedig megengedett magányfoglalkozásban
tölté el, mely által rendes jövedelmét néhány forinttal havonként
szaporíthatá. Hitvesét több évvel veszté el halála előtt, s e csapás
utolsó lehelleteig kínzá őt, mivel mindig magát okolá miatta. Neje
ugyanis veszélyesen megbetegült, s az orvosok, hosszas sikertelen
kuruzslás után, egyetlen mentő szerül külföldi fürdőt ajánlottak neki,
mikép azt mindig rendesen tenni szokták, midőn a tudomány korlátoltsága
nem bír többé a bajnak hatalmával sikeresen megküzdeni. De ugyan mikép
teljesíthetne szegény tisztviselő ily tanácsot, midőn már akkor is
szükséget szenved, mikor harmincz helyett harminczegy napból áll a
hónap!

Béla tehát elveszté szüléit, s gyámol nélkül állott a nagy világban,
mint kezdő tisztviselő, s oly csekély díjjal, hogy magát s két kisebb
testvérét csak éjjel-nappali folytonos munka által birá az éhhaláltól
megmenteni. De ő mindezt zúgolódás nélkül tűrte, mert közel állott az
előléptetéshez; mellőztetéstől pedig nem vélt tarthatni, miután
kötelességét mindenkor pontosan teljesíté s e fölött még atyja érdemei
is hangosan szólottak mellette.

Nyomorúságának közepette sem maradt vigasztalás és öröm nélkül, mert –
szeretett. Szeretett ifjúsága első olthatatlan hevével, mert a szerelem
hatalma a szegénynek szívén is erőt vesz.

Emilia ez érzelmet forrón víszonzá, s e boldogító viszony egy évig
tartott már, a nélkül, hogy csak egyszer is felhő borította volna tiszta
szerelmök egét.

Ámde ezen év után annál pusztítóban kezde fölöttük a förgeteg viharzani.
Béla elmellőztetett előljárósága által, még pedig oly bangó miatt, kinek
munkáját többnyire Béla végezé.

Emilia anyja, ki férje kereskedését folytatá, mely mintegy tizezer
forintot érhetett, kitiltá őt ekkor házából s lánya kezét egy hasonló
vagyonú özvegy kalmárnak igérte.

Nem akarom a két szerelmes fájdalmait leírni, mert ki valaha szeretett,
az bizonyosan szó nélkül is tudja azokat méltánylani; ki pedig nem,
annak számára íveket is hiában töltenék be.

Hiában ostromlák az anya szivét, ez csak számolt, mi miatt a közéletben
nem is kárhoztathatni őt, mert abban nem szabad felednünk, hogy a
regényes szalmakunyhók ideje elmúlt, s hogy napjainkban boldog
házassághoz szerelmen kívül még pénz is kivántatik.

Végre oda nyilatkozott az anya, ki lányát szerette s örömest
boldogította volna, hogy kész őt Bélának adni, ha négyezer forintnyi
nászajándékot képes előmutatni, mennyit az özvegy kalmár ígért s mennyit
lánya jövendőjének biztosítására elkerűlhetetlenül szükségesnek tartott.
Erre három napnyi határidőt szabott, ellenkező esetben két hétre tűzvén
ki a menyegzőt a kalmárral.

Béla kétségbeeséssel küzdve távozék, s kedvesétől egy nagy gyakorlattal
ellátott ügyvédhez siete, hol üres óráiban kevés fizetésért sokat
dolgozott. Gondolatai tervről-tervre szállottak, de nem akadtak olyanra,
mely őt szomorú helyzetéből kiragadhatta volna. Két nap telt el ily
kinos habozás között és a harmadik is fölviradt, mely életének legszebb
reményét örökre eltemetni készült.

A mi most történt, azt lehetőségig röviden mondom el, mert nem akarom a
bűnt menteni, vagy szépíteni.

Béla az említett gazdag ügyvéd nevére hamis váltót koholt, s a kívánt
pénzösszeget kedvese anyjának átadá, biztosan reménylvén, hogy
menyegzője után lesz majd annyi hitele, melynél fogva a hamis váltókat
határidejök lejárása előtt kifizetheti, s így óhajtott boldogságához
juthat, a nélkül, hogy valódi és következményes csalást követett volna
el. Ő legalább így okoskodott!

A menyekzőre azonnal készületek tétettek, s a boldog szerelmesek örömben
úsztak; szerencséjök tetőpontjáról azonban csakhamar iszonyú örvénybe
buktak.

Egy nagykereskedő tönkre jutott oktalan fényűzése és pazarlása által, s
ez Emilia anyját koldussá tette. Béla nászajándéka is elveszett!

Nem gyanítják még, nyájas olvasóim, kicsoda azon két halott, kik a Duna
hullámaiból fogattak ki?

Béla és Emilia. Amaz becsületét, ez pedig kedvesét nem akarta túlélni.



XXX.  Finom gazemberek.

Elszomorodva távozám azon helyről, hol a közönség ingyen mulatott s
gyorsan folytatám utamat a kitűzött vendéglő felé, hol a gyűlés kevés
pillanat mulva tartandó vala, melyre oly sajátszerű módon jutott
kezeimhez a mást illető meghívás.

Most leginkább azon törém fejemet, hogy ez egész kalandról mit keljen
tartanom. Tréfát kivánt valaki űzni? Ezt nem tarthatám valószinűnek,
mert ha valamennyi ismerősömen végig jártatám is szemeimet, egyet sem
lelék, kiről ilyesmit föltehettem volna. Hogy a levél tévedésből jutott
kezembe, az iránt tökéletesen tisztában valék, s ezt csak a szolga
ügyetlenségének tulajdoníthatám, mit nagyon könnyen menthetni a mostani
divat által, mely mindnyájunkat annyira megszakállasított, hogy például
két nagy fekete szakállú férfit valamely ügyetlen és siető szolga nagyon
könnyen fölcserélhet egymással.

Mindenesetre legfontosb volt most azon kérdés, hogy csakugyan elmegyek-e
a gyűlés helyére és mikép?

Az elsőre minden tétovázás nélkül igennel válaszoltam magamnak, mert
kandiság annyi van bennem, hogy e tekintetben akár két lánykát is
lehetne belőlem alkotni, azon fölűl pedig reménylém, hogy talán
fölvilágosításhoz is juthatok ott kalandimra nézve; de mikép menjek
oda?!

Eleinte úgy okoskodám, hogy nem ártana talán rendőrökkel a hely színére
menni, és a titkos gyűlésezőket elfogatni. Ettől azonban csakhamar
eltértem, hosszas tapasztalásból tudván, hogy a magyar politikusok
nagyon is szeretnek szerfölött lármázni és zajoskodni, a mi igen jó,
mert meddig lármázni szeret az ember, addig bizonyosan eszébe sem jut,
hogy titkos gyűléseket tartogasson, hol torkának nagyszerű tehetségét
csak néhány beavatott társ bámulhatná.

Eszembe ötlött ugyan az is, hogy talán művelt csalók, játékosok és
teremi tolvajok fognak ott gyűlést tartani, mivel nem rég valamelyik
hirlapban olvasám, hogy ily fényes tollú denevérek is tartózkodnak
fővárosunkban, kiknek titkos üzérkedéseit nem ártana napfényre deríteni;
ámde én annyit olvastam már hirlapokban, mi utóbb nem valósult, hogy e
hírnek sem merék hitelt adni, csak azért sem, mert rendőrségünket nagyon
jól ismerem s annál fogva tökéletesen meg vagyok győződve, hogy efféle
iparlovagok, ha csakugyan léteznének, bizonyosan már rég körömre
kerűltek volna!

Alkalmasint valamely közhasznú czélt előmozdító társulat fog ott gyűlést
tartani, mely nem gyanakodást, hanem tiszteletet érdemel.

De ugyan melyik? Hm, ki bírná azt kitalálni, most, midőn a magyarnak
kedve jött társaságosdit játszani! Mindenre alakul most társaság, csak
arra nem, hogy mikép kellene a pangó társulatocskák számát csökkenteni,
s ezek helyett inkább egy pár életrevalót alkotni, melyek nemcsak
tervezgetnének és hosszú jelentéseket bocsátgatnának szélnek, hanem
valóságosan cselekednének is valamit, a mi megérdemelné, hogy az ember
szót emeljen róla.

Igen, de mégis alkalmasint veszélyes társaság ez, mert a meghívó
levélben világosan meg volt írva, hogy a tagok fegyveresen jelenjenek
meg.

Oh, még ez nem bizonyít! hátha kártyások, és kártyát értenek a fegyver
alatt; vagy talán a legyek ellen egyesültek, és légycsapókat visznek
magokkal?

De mért titkolják el gyűléshelyöket, ha például a legyek pusztítására
egyesültek?

Oh, hiszen ez nagyon természetes, mert a magyarok annyira biztosíták s
megalapíták már az emberek minden osztályának szellemi és anyagi
boldogságát hazánkban, hogy már az állatokról gondoskodásra is ráérnek,
és törvényt készűlnek az állatkínzás ellen alkotni; ezek szerint tehát
az, ki legyet üt agyon, törvényt fog sérteni, mert a légy háziállat; a
légy ártatlan állat, mivel senkit nem öl meg.

Igen, de csíp! Hát a ló nem rúg és nem harap? Azonkívül a légy csípése
igen hasznos, mert néha néha ébresztgeti kissé a szundikálni szerető
magyart!

Ezen s több efféle okoskodások annyira megnyugtattak, hogy minden
további habozás nélkül haladtam föl a kitűzött vendéglő lépcsőin, jól
tudván, hogy semmi esetre nem késem el, minthogy az, ki négy órára
hivatik meg magyar gyűlésre, bizonyos lehet abban, hogy még öt órakor
sem fog későn jönni.

Csakugyan nem csalatkoztam, a szobát meglelém s ajtaja még zárva volt.
Bevárjam most az érkezőket, vagy a pinczért vesztegessem meg és
nyítassam ki az ajtót, hogy a szobában elrejthessem magamat? Egyik olyan
veszélyes lehetne, gondolám, mint a másik; azért tehát a szomszéd szobát
nyittatám meg, melyet belől azonnal bezártam.

Körültekintvén, nem csekély bosszúságomra vettem észre, hogy nem nyílik
ajtó a gyűlési szobába s hogy ennélfogva a tanácskozásból szót sem fogok
hallani. De csakhamar megvígasztalám magamat, mert az épület új volt, s
ki ne tudná, hogy Pesten az új épületek falai oly vékonyak, mint a
kenyér, melyre a mostoha anya irósvajat ken az első feleség
gyermekeinek. Én legalább tudtam e titkot s azért bíztam a szerencsében,
és nyugodtan várám a történendő nagyszerű eseményeket, annyival is
inkább, mert azt is tudtam, hogy magyar gyűléseken gyakran mindent
kímélnek ugyan, mit gyűléseken kímélni nem kellene, de torkokat és
tüdőket soha!

Alig telt el néhány pillanat, és a mellékszoba ajtaját nyitni hallám; a
belépő azonnal mély, férfias hangon Normából kezde énekelni, s erre
tökéletesen megnyugodtam, mert azt mondják: kerüld azt, ki a dalt nem
szereti! E szerint igen természetes, hogy mind azok, kik énekelnek,
egyszersmind becsületes emberek. Ehhez hasonló okoskodást legalább
eleget olvashatni a német bölcsészek legújabb munkáiban.

Csakhamar egymásután többen is érkeztek, s fél óra alatt, mennyire az
ajtónyításból itélheték, mintegy húsz társulati tag gyűlt össze. Darab
ideig zavart beszéd hangzott, melyből csak egy-két szót értheték, miknek
semmi föltünő magyarázatot nem adhattam. Azután csönd lett, s csak egy
férfi, talán az elnök, beszélt, de oly csöndesen, hogy szót sem
érthettem. Utóbb szava emelkedett, s nevemet világosan hallám
említtetni, sőt néhány czélzást is megérték, hogy a társaságra nézve
veszélyes vagyok, s annál fogva engem jó módon ártalmatlanná kellene
tenni.

Ezután más kezde szólani, de ennek beszédéből szót sem érték, mert orrán
beszélt.

Ekkor véletlenül az ablakra pillanték, s azonnal fölnyitám azt,
reménylvén, hogy a nagy hőség miatt a szomszéd ablak is nyitva lesz, s
akkor bizonyosan minden szót hallhatok, mert az új épületeken annyi most
az ablak, mint az adósság, következéskép egy kis erőködéssel akár
fejemet is a szomszéd ablakba dughatnám.

Reményemben csakugyan nem csalatkoztam, az ablak nyitva volt, mit bátran
tehettek a tagok, mert harmadik emeletből nem igen hangozhattak le
szavaik az utczára. Az ablakból sűrű füst gomolyga ki, miből némelyek
azt hihették volna, hogy a társulat tagjai derekasan dohányoznak; de
ezen következtetés nem mindig áll, mert más gyűléstermek is vannak,
mikből csak puszta füst emelkedik, ámbár tilos bennök a dohányozás.

Most már mindent hallottam, s szóról szóra közlöm a tanácskozást, csak a
közbe vegyített s gyakran elég ügyetlenűl kimondott idegen szavakat
hagyom el, mert nem vagyok oly rendkívül szerénytelen, mint bizonyos
magyar politikus ujságírók, kik henye tudákosságukkal kérkedni akarván,
czikkelyeiket össze-vissza spékelik idegen kifejezésekkel, mintegy
kényszerítni akarva ez által a magyar olvasó közönséget az angol,
franczia és olasz nyelv megtanúlására, hogy a magyar ujságokat
megérthessék! Mily iszonyú fonákság!

A mit hallék, az így hangzott:

– Tehát abban maradunk, én magam fogok ma éjjel a budai tanyán szólani,
hogy valamelyik emberünk szemmel tartsa azon kiváncsi urat, s tüstént el
is némitsa, ha komoly veszély találna bennünket fenyegetni kandisága
által.

– Még egyszer mondom, hogy ez csak legnagyobb szükség esetén történjék,
mert a gyilkosságot nem szeretem.

– Legyen ön nyugodt, én sem akarom nyakamat ok nélkül veszélyeztetni; de
rendkívüli elővigyázatra van szükségünk, mert most már a hirlapok is
mindent kifürkésznek és dobra ütnek. Legalább addig ne jussanak
nyomunkba, míg a halálbüntetés divatban van; ha egyszer azt eltörölték,
azután isten neki! kényelmes palotabörtönben könnyen elmélkedhetik az
ember a földi örömök mulandóságáról.

– Ha ha ha!

Nekem az elnök hangja ismerősnek tetszék, én azt már mindenesetre
hallottam. Hah, most ismét szól!

– Hogy megy az üzérkedés?

– A tegnapi nagy estélyen két igen becses karpereczet találtam.

– Én a magyar szinházban üríték ki néhány zsebet.

– Mindjárt gondoltam, hogy ön volt az, kiről egy magyar hirlap szólott.

– Sok bajomba került, míg kiszabadúlhattam azok körmei közül, kik
elfogtak; de nem is megyek többé a magyar színházba.

– E kis baj miatt?

– Nem, hanem azért, mert többnyire csak egy pár huszast lelek az
erszényekben.

– A németben pedig annyit sem fog ön lelni. És ön?

– Én a játékasztalok körül működtem, s egy pár órát szereztem.

– Én és barátom egy négylovas parasztszekérrel hajtattam el, míg kocsisa
a csapszékben iddogált.

– Hol a kocsi?

– Mindenestől eladtuk Ó-Budán.

– Helyes!

– Én **nél voltam tegnap este mulatságon, s hat ezüst kanalat vittem
magammal, s egy öreg asszonyság aranylánczát, ki oly jól mulatta magát,
hogy a mellékszoba egyik pamlagán elaludt.

– Derék!

– Én csak kártyákkal működtem *** ur termeiben, hol rendesen nagyon sok
pezsgőt isznak, s a játéknál rosszul látnak.

– Elnök ur, mielőtt tovább haladnánk, egy kérdésem van.

– Tessék.

– Mért nem kaptam én meghívót mai gyűlésünkre?

– Nem kapott ön?

– Nem.

– Csodálatos! Hiszen látám önt dél tájban a servitatéren.

– Ott voltam.

– Inasomat is látám önhez közelíteni.

– Én nem láttam őt.

– Pedig ő mondá, hogy átadta a levelet.

– Úgy másnak adta.

– Ez szörnyű tévedés.

E szók után mindnyájan fölkeltek, össze-vissza beszéltek, s én csak az
elnök e szavait érthetém:

– Mindnyájan változtassák meg önök szállásukat, és legalább három napig
semmihez ne nyúljanak.

Már rendőrségért akarék sietni, mielőtt a gyönyörű gyűlés eloszlanék, de
e pillanatban a szomszéd ablakból egy fej bukkant ki, s én akaratlanul
hangosan fölkiáltottam.

Azon fej – Dalmer báróé volt, ki rögtön visszarántá fejét és rémülve
kiáltá:

– El vagyunk árultatva!

E hang az elnöké és Beattini grófé volt. Dalmer és Beattini tehát két
ördög egy személyben.

Merevülten állék pillanatig az ablak előtt, de csakhamar föleszmélék
ismét és az ajtóhoz rohantam – de nem birám fölnyitni. Minden erőködésem
hasztalan volt, kivülről erős kezek tarták az ajtót. Dühömben lélegzetem
elakadt, kiáltani akarék, s nyelvem megtagadá tőlem a szolgálatot,
mintha nehéz álom terhelte volna lelkemet. Végre egész erőmet
összeszedém és gyilkost kiálték, s rendkivüli erőmnek csakugyan sikerült
az ajtót kirántani.

A mellékterem és lépcső azonban már üres volt, s most látám, hogy ajtóm
lakatkapcsán kendő volt áthúzva, melylyel a távozó gazemberek ajtómat
bekötözék. Mohón tekintém meg a kendő sarkait, de nevet nem találtam.

Eleinte a vendégfogadóst akartam kérdőre vonni, utóbb az illető helyeken
kivántam jelentést tenni; de végre is abban állapodtam meg, hogy nagy
zaj által ez ügyben nem érhetek czélt, hanem sokkal inkább úgy, ha saját
erőmben bizom, és úgy cselekszem, mikép azt a körülmények időről időre
kivánni fogják, mitől most már annyival is inkább birhattam legjobban
sikerülő eredményt reményleni, mivel a főszemélyt ismerém, s több
körülményt hallottam, mit alkalmilag hasznomra fordíthattam; ezenkül
pedig most már egy kis személyes bosszú is vegyült eddigi puszta
kalandvágyamhoz.



XXXI.  Házaló fogorvos.

A vendéglő második emeletének lépcsőfordulatánál kevés pillanatra
megállapodám, terveimet rendezve, midőn igen sajátszerű jelenet voná
magára figyelmemet.

A folyosó távolabb szobáinak egyikéből két igen pompás termetű agár
lépett ki, melyek soványságával, néhány czédulahordozót és elcsigázott
bérkocsislovat kivevén, bizonyosan senki nem mérkőzhetett volna
Budapesten. S mily rugalmasak valának büszke lépéseik! Én nem birok
ugyan annyi közhasznú ismerettel, hogy az agarak jelességeiről alapos
itéletet mernék mondani; de mégis meg vagyok győződve, hogy ezen nemes
állatok szerencsésen pályáztak már valamely agarászaton, és jutalmat is
nyertek, vagy legalább nyerhettek volna. Fejöket büszkén hordozák, s
nyájas meghittséggel, sőt, mondhatnám: leereszkedéssel tekintének néha
vissza urokra, ilyenkor mindig egyet billentve szeszélyes alkotású
hosszú farkukkal, mintegy tudatni akarván vele, hogy meg vannak
magaviseletével elégedve.

A szép agarak boldog tulajdonosa nyomban követte őket. Fejét arany
prémezetű vörös bársony sipka födé, mi azt tanusítá, hogy útra
méltóztatik menni a tekintetes vagy nagyságos úr. Őszbe csavarodott
bozontos szemöldei alatt nyugvó nagy szemei édes és büszke elégültséggel
tekintének a gyönyörű állatokra, minden hazafiui törekvéseinek ezen
közhasznu középpontjára, s ajkai bizonyosan kéjittasan mosolyogtak
volna, ha az ily mindennapias kedvkifejezést méltóságához illőnek
tarthatná, s ha azt különben is kényelmetlen működéssé nem tenné a
rendkivül súlyos pipa, melynek mulandó füstje mély sóhajt ugrat ki az
uraság domború melléből, mert arra emlékezteti őt, hogy egykor e
nagybecsű agaraknak is ki kell mulniok. Mely iszonyú gondolatnál egyedül
az vigasztalja őt némileg, hogy az agarak még fiatalok, ő ellenben már
megette kenyerének javát, és így alkalmasint ők fogják őt örök
nyughelyére kisérni. Ez volt egyetlen óhajtása az utolsó nagy jégeső
óta, mikor ugyanis azt kivánta: bár az egész vidéken terjedne el, hogy
neki kevesebb jusson belőle! Nemes testét porköpönyeg födé, melyről
semmi érdekest nem mondhatok, s lábait sárga papucs takará, jeléül, hogy
a kényelmet nagyon szereti. Kezeiben jól ellátott kostököt és szükségben
segítő botot emelt.

A lépcső felől egészen más szőrű ember közelite hozzá, annyira
meggörbített háttal, mintha macska volna és épen kutyára börzenkednék,
és oly rettentően csoszogó lépésekkel, mintha épen keringőzni készülne.
Pislogó szemei örökös tánczot jártak a kék szemüveg mögött, hosszu
hegyes orra mindig mozgott, mintha azzal is bókocskákat akarna csapni,
szája oly édesen mosolygott, mintha hónapszámra mindig vadalmát rágna, s
gyűrűs újjai szünet nélkül oly mozgásban vannak, mintha a levegőben
rögtön zongorázni akarna. Öltözete divatos és finom, de mégis
idegenkedni látszik testétől, s kellemetlen ránczokat képez, mintha
érezné, hogy tulajdonosa nem méltó ily arszlánias öltözethez.

Dereka minden lépés után mindinkább kicsucsorodik, s utoljára rendes C
betűt képez testének felső részével, és orrával majd egészen érinti a
megvetéssel elforduló nemes agarak orrait; ajkait pedig leírhatlan
bájjal mozgatja, és kimondhatlanul édes hangon e szókat hallatja:

– Legalázatosb szolgája méltóságodnak.

Az uraság olynemű hangot bocsát ki torkán, melyet az angol parlamentben
röfögésnek szoktak nevezni. Lehet azonban, hogy az uraság így szokta az
üdvözléseket fogadni, melyek nincsenek kedvére. Vagy talán azért
viszonzá ily kétesen az üdvözletet, mivel nem tudhatá, hogy a szerfölött
lehajlott idegen hozzá, vagy pedig agaraihoz intézte e szózatát, melyek
az ily kitüntetést, legalább véleménye szerint, szintúgy megérdemlék,
valamint ő, mert hiszen közmondás tanítja: a ki jószágomat nem böcsüli
meg, az engem se tiszteljen.

Az idegen azonban koránsem hagyá magát e hideg üdvözlet által
visszariasztatni, hanem még mélyebbre hajlott, s még sokkal édesb
alázatossággal szóla:

– Mily dicső két állat!

Bezzeg olvadozott most az uraság szivéről a jégkéreg, s oly hangon, mely
a fönnebbi és valóságos emberi szózat közt középhelyet foglalt el, ezen
emlékezetes megjegyzést hallatá:

– Megjárja!

– Méltóságod nevelte?

– Igen.

– Valóban, büszke lehet méltóságod nemes növendékeiben.

– Hm, ráértem.

– Mily gyönyörű test.

– Elhiszem.

– E karcsú lábak.

– Hm!

– E gyönyörű parányi fej.

– Apjok is olyan volt.

– Tehát – volt?

– Igen.

– És már nincs többé?

– Odavan.

– Mily kár!

– Hja, mindnyájunknak meg kell halnunk.

– Úgy van! De csak most látom, mily gyönyörű fogaik vannak; a legszebb
szájba is beillenének.

– Nemde?

– Alázatosan kérem méltóságodat, lehet szerencsém, becses fogait kissé
megtekinteni?

– Micsoda?

– Méltóságod nagybecsű fogait óhajtanám látni.

– Az én fogaimat?

– Legnagyobb alázatossággal bátorkodom esedezni.

– Hiszen nem vagyok eladó.

– Ezerszer bocsánatot kérek, de én fogorvos vagyok.

– Nem fáj fogam.

– Minden évben megfordulok Párisban, Londonban és a legjobb s legujabb
fogászati eszközökkel látom el magamat, csakhogy jól szolgálhassak.

– Jól van, jól.

– Ugyan mit érne az ember fog nélkül, még csak enni sem tudna
becsületesen!

– Az igaz, már az nagy baj.

– Midőn pedig a fogak sárgulnak, akkor már baj által környékeztetnek.

– Hát sárgák az én fogaim?

– Igen, még pedig nagyon, ha kegyesen megengedni méltóztatik.

– Hm, hm!

– Valóban, szomorúan kell megvallanom, hogy –

– Hogy?

– Oh, méltóztassék megnyugodni, hiszen talán lehet még –

– Micsoda?

– Azt bátorkodom alázatosan megjegyezni, hogy bizonyos ideig még
segíthetni a bajon; de ha már nagyon elhatalmaskodik, akkor darabonként
kitöredeznek a fogak, az étel nagy darabokban jut a gyomorba, ennek
emésztő ereje megromlik, s így nagyon természetes, hogy azután az egész
test is elfogy és idő előtt összerokkan, s akkor száll sírba, midőn
elővigyázat mellett még sokáig élhetne.

– Hát van az úrnak ez ellen szere?

– Van, még pedig oly hathatós, hogy hozzá hasonlót egész Magyarországban
nem méltóztatik kapni, mert én minden esztendőben megfordulok Párisban
és Londonban, s visszajöttemet mindig nagy betűkkel hirdettetem
valamennyi ujságban, a mi tömérdek pénzembe kerül ugyan; oh, de én
örömest áldozom azt föl, csakhogy szenvedő embertársaimon segíthessek.
Ez egyedüli törekvésem.

– Adjon hát azon szerből.

– Kérem, méltóztassék kissé visszalépni a szobába, mert először magamnak
kell a tisztítást végeznem; különben hiában fogna méltóságod költekezni,
s utóbb azután legjobb szándék mellett sem engedhetnék szivem
sugallatának és nem segíthetnék a bajon.

A méltóságos úr sóhajtva távozik a szobába, és leül; az orvos pedig
mesterségéhez fog. Számtalan apró s nagyobb üvegcsét rak az asztalra, s
ezeket ismét minden szinű porokkal állítja körül, és legkülönbözőbb
alakú kefékkel s vakaró eszközökkel halmozza el az asztal többi részeit,
frakja ujját fölgyűri és munkához fog.

A szegény méltóságos ur borsónyi csöppeket izzad rémültében, s a nemes
agarak aggályos tekintettel méregetik szerencsétlen urokat, és a fürgén
működő fogorvost, mintha attól tartanának, hogy saját fényes fogaik is
kínpadra fognak jutni.

Ez alatt nagy bőbeszédűséggel mulattatja türelmes áldozatát a derék
fogász, és többi közt ezt mondja:

– Mondom, becsületemre mondom, méltóságos uram, alig van ember
Budapesten, ki poraimat, vizeimet, vagy keféimet nem használja, mert én
mindent egyenesen Párisból és Londonból hozok, mikép azt rendesen
tudatni is szoktam mindig hírlapok útján a nagyérdemű tisztelt
közönséggel. Hát még fogaim! Méltóztassék kegyesen elhinni, méltóságos
uram, hogy nem állítok sokat, midőn azt mondom, hogy Budapesten sok
ember költi és használja ugyan más pénzét, de mégis többen használják az
én valóságos angol zománcz és valódi viziló fogaimat.

– Micsoda? Lófogakat is!

– Hja, méltóságos uram, úgy van az, ki annak idejében nem orvosoltatja
általam fogait, az utóbb azután lófogakra szorul, ha jó gyomornak és
hosszú életnek kiván örvendeni. De ime, már készek vagyunk. Most kérem
alázatosan, méltóztassék kissé figyelmezni. Ezen vörös porral reggel
méltóztassék fogait dörzsölni, ebéd után e sárga port és zöldes vizet
tessék használni, lefekvés előtt pedig ezen fekete port és fehér vizet,
s fogadom, hogy valamennyi fogát épségben méltóztatik magas őseinek
sirboltjába vinni. Mindegyik szerből három üvegcsével méltóztassék
magával vinni, hogy hamar ki ne fogyjon. Így s most még e hat fogkefét
adom hozzá. Ezeket külön, csupán számomra, egy párisi művész készíti.

– Hát mivel tartozom mindezekért?

– Oh, kérem alázatosan, azt egészen méltóságod kegyes nagylelkűségére
bizom.

– De, uram, azt tartom én: kötött alkú, osztott koncz! Szóljon tehát
világosan, mert én nem szeretnék sokat adni, az úr pedig nem szeretne
keveset kapni.

– Ah, kegyesen tréfálni méltóztatik. Ám legyen parancsa szerint.
Követelésem igen csekély, mert én nem csupán alacsony haszonlesésből
működöm, és a szegényeknek mindig ingyen szolgálok. Tehát összesen csak
tizenöt pengő forintot bátorkodom alázatos tisztelettel kérni.

– Tizenötöt?

– Igen, a kefékkel együtt.

– Itt van.

– Alázatosan köszönöm.

– Minden jót.

– Méltóztassék máskor is parancsolni velem, ha Pestre méltóztatik jőni,
itt névjegyem.

– Jól van.

A fogorvos szökdécselve siete le a lépcsőn, a méltóságos úr pedig
szomorúan czammogott utána, mert a tizenöt pengő kiadása kissé zokon
esett neki.



XXXII.  Nyúlvásár.

A fönebbi mulatságos jelenet annyira földeríte, hogy oly vigan hagyám el
a vendéglőt, mintha tánczmulatságból s nem oly helyről jőnék, hol
annyira mennyire életem ellen esküdtek össze oly emberek, kiktől valóban
könnyen kitelhetett, hogy fenyegetéseiket tettel valósítsák.

Fütyörészve ballagék tehát az országútra, sétálva akarván az időt
eltölteni nyolcz óráig, mig a titkos nyomozóval találkozhatom. Másnap
hetivásár levén, elég tárgyat láthaték, mely gondolkozásra anyagot, s
mellesleg mulatságot is szerezhetett.

A nagyhidutcza végén először is a bérkocsisok tünnek az ember szemébe,
kiket eddig még semmi hatalom nem birt fékezni, s kik gorombaságban még
a szabad Amerika politikai szónokain is túltesznek, és azért nem igen
tanácsos velök kikötni, hanem jobb csak amúgy észrevétlenül mellettök
elsurranni, hogy nyelvökre ne vegyék az embert.

A jobb oldalon néhány életunt köszörűs öntözi kövét, midőn dolga van, s
torkát, midőn dolga nincs; ezek szegény csehek, kik azért költöztek
hozzánk, mivel hallották, hogy még nagyon sok kiköszörülni való csorba
van rajtunk.

A baloldalon először is néhány szekér tünik szembe, miken hizlalt
ludakat árulnak, s ezek körül szörnyen hemzseg a zsidóság; mert meg kell
vallani, hogy Ábrahám fiai a zsiros falatokat szeretik. Ezek azonban
mindnyájan nem vásárolnak, hanem rendesen három osztályra szakadnak.
Vannak tudniillik olyanok, kik hosszú alkudozás után csakugyan
vásárolnak; vannak, kik azon iparkodnak, hogy – pénz nélkül juthassanak
lúdhushoz; és vannak, kik oly nagyon megnézik a derék kövér állatokat,
hogy végre szinte elhitetik magokkal, mikép már annyira jól laktak
velök, hogy nekik bizonyosan ingyen sem kellene ma többé lúdhus.

A házak alatti boltokban ócskaságokat árulnak a zsidó lomkalmárok,
kiknél mindent kaphat az ember, elég drágán ugyan, de rendkívül silány
állapotban.

Hát ezen nagy házba mért megy annyi minden korú zsidó? Mindjárt
meghalljuk, ha ezen öreg zsidó és fia beszélgetésére figyelmezünk.

– Dávid fiam.

– Tessék.

– Megnedvesítetted már a gyapjút, hogy többet nyomjon?

– Igen.

– Kevertél a kávé közé kavicsot?

– Igen.

– Adtál ki likas huszast?

– Kettőt, egy parasztnak.

– Kiszedted a zálogba kapott gyűrűből a gyémántokat?

– Igen, és cseh köveket raktam helyökbe.

– Kevertél a paprikába téglaport?

– Igen.

– Jól van, jer hát a zsinagógába.

Vannak, kik az efféléket Quaekkerekről szeretik mesélni, de menjenek
csak az országútra, s fogadom, hogy szinte minden héten fognak hasonló
kérdéseket és válaszokat hallani.

Ha tovább halad az ember, jobbról a roppant nagyságú laktanya mellett
kell elvonulnia, melyben a magyar katonák némán farkasszemet néznek
egymással, az olaszok énekelnek, a csehek pedig alusznak.

Ezután azon hely következik, hol nem igen régen német tanult lovak és
művészek működtek; a lovak nagyon fiatalok, a művészek és művésznők
pedig már öregek voltak, s így nem csoda, hogy bódéjok megégett, mert
ügyességök hiányát mindig lőporral és tűzjátékkal iparkodtak pótolni,
épen mint némely korlátolt tehetségű politikusok, kik ész fegyvere
helyett tüzeléssel vélnek az óhajtott czélhoz juthatni.

Innen néhány lépésnyire két igen nevezetes épületet láthatni, tudniillik
a Zrinyi vendéglőt és nemzeti szinházat, köztük pedig tömérdek port.
Igen különös, hogy ez a Zrinyi, mely a «Szökött katona» által oly
nevezetessé lett, mint a Bátori csizmája, sokban mind a magyar, mind a
német szinházhoz hasonlít. Így például: itt a mulatság gyakran nagyon
hangos, a magyar szinházban is; itt gyakran verekedés történik, a német
szinházban is; itt sok trágár beszéd tartatik, a magyar szinházban is;
itt a világítás rossz, a lég bűzhödt s minden piszkos, a német
szinházban is; itt a pinczérek nem tudják kötelességöket, némely magyar
szinészek nem tudják szerepeiket; itt a dőzsölők rekedtek a sok
ordítástól, a német szinházban az énekesek szinte rekedtek; itt sokan
azt mondják: «Aufschreiben!» a magyar szinházban azt sok kritikus nem
mondja ugyan, de mégsem fizet; itt sok keresztény csavargó fordul meg, a
német szinházi karzaton sok házaló zsidó üti föl trónját; itt számos
idegen zsebelő működik, a magyar szinházból idegen művészek viszik el a
pénzt; itt rossz a táplálék, a német szinházban rossz az előadás; itt
kevés az ujság, a magyar szinházban is kevés az ujdonság; itt istáló is
van lovak számára, a német színpad is gyakran volt már az.

A mi a port illeti, az azért oly nagy, mert az illető urak nem birják
ezt estefelé mindig meglocsoltatni.

De ugyan mért nem?

Mert a perzsgő drága, melylyel torkukat locsolgatják.

És mért építették ily zúgba a nemzeti szinházat?

Azért, hogy ne akadhasson rá nagyon könnyen az ember.

Ezen két épületen túl a füvészkert kinálkozik hűvös árnyékával, mely
alól a becsületes magyar embert németül utasítják a poros utczára.

E helyre némelyek országházat kivántak építetni, a szinház mellé, mintha
bizony ebben is csak színlést kellene gyakorlani, mint a szinházban, s
mintha Magyarország fővárosában minden nemzeti intézetet a baromvásáron
kellene fölállítani.

Itt most igen elevenen mozog az élet, a ponyvás és gyékényes kocsik
hosszú sort foglalnak el, s terhelvék a közel s távol helységek minden
áldásával a gyomor kielégítésére. Azt gondolná az ember, hogy e szekerek
nagy része nem fog terhétől megszabadúlni; ez azonban hibás vélemény,
mert másnap délután bizony mind üresen fordul az haza felé.

Először is a városi kofák fordulnak meg e helyen, s jó olcsón mindent
összevásárolnak, mit azután szokott állomásaikon drágán adnak el. Köztük
az ingyen vásárlók nagy tömege zsibong, s ezek oly ügyesek, hogy a száz
szemű parasztot is meg tudnák lopni, ha a rendőrség rendes figyelme
rendkívül nem nehezítené szabad mesterségök gyakorlatát.

Ezután jőnek az asszonyok, kisasszonyok és cselédek, amazok gyakran
kisérő lovagokkal, kik történetesen éppen akkor szinte arra sétálnak,
ezek pedig mindig nagy kosarakkal, mikből sokszor csak egyetlen nagyon
is szerény kenyérke kandikál ki, mint vitatási beszédekből a gondolat és
józanság.

Mindezek közt az életrevaló zsidók sem hiányzanak, apraja, vénje, mind
talpon van. Gyufás fiú, ki alig látszik ki a földből, krajczáros
trombita hangján kinálgatja olcsó árúit, s lehet, hogy egykor
trombitaszóval és hatlovas hintóban fog Budapestről elutazni.

Ezt a magasb suhancz követi, pipákkal, tükrökkel és ollókkal; ez már
minden két hétben megfordul egyszer a takarékpénztárban, s egy pár
huszaskát tesz le, mikből idővel ezreket fog majd azoknak kölcsönözni,
kik most lóistálójukban sem adnának neki szállást.

A férfi már nehéz batyut czipel, mely tele van kendőkkel és minden
olynemű olcsó szövetekkel, melyek annyira kimentek már a divatból, hogy
boltokban többé nyomukat sem lelhetni. Ezek rendesen igen jó vásárt
tesznek a szekerek közt, s nyereségöket már nem viszik takarékpénztárba,
hanem ügyesen forgatják, azaz: annyi kamatra adják, természetesen illő
zálog mellett, a mennyire csak lehet.

Ősz szakálluak is vannak, kik kivételkép vagy buták, vagy becsületesek
voltak egész életökben, s azért még most is szegények s csak
rongyszedéssel tengetik utolsó napjaikat, miket silány gyűrükért
cserélnek a fényesnek örvendező falusi néptől.

Láthatni továbbá harczias tekintetű katonákat, kik azon különös
gyöngeséggel bírnak, hogy csinos és nem csinos szolgálókkal szeretnek
néha néha egy pár szót váltani, természetesen csupán azért, hogy az idő
teljék.

Vannak – de nagyon csalatkoznám, ha itt most valami különös jelenet nem
fejlenék ki, mert néhány kocsi körül és közelében rendkívüli mozgalom
kezd uralkodni.

A szekerekről nyulak, csirkék s egyéb eladni valók függnek, a földön
parasztasszonyok ülnek, szemmel tartva áruikat, de mégis félre pillantva
gyakran a szép tarka kendőkre, miket egy rendkivül bőbeszédű zsidó
mindenfelé forgat néhány gatyás paraszt előtt, kik nagy elégültséggel
tekintgetnek a tarka szinekre. E közben a zsidó néhányszor hunyorít egy
társára, ki úgy tetteti magát, mintha a nap foltjait akarná szabad
szemmel kipuhatolni, azonban néha néha mégis igen sajátszerüleg pillant
a nyulakra, mintha közelebb érintkezésbe szeretne velök jőni.

Terve azonban nehezen fog sikerülni, mert a sarkon álló hajdú bizonyosan
meglátná őt, ha történetesen – el nem szenderült volna, mit egy csavargó
fiu igen ügyesen használ zsebkendője ellopására. És én igen nagy
igazságtalanságnak tartom a sorstól, hogy ezen gazságot elkövettetni
engedé, melylyel alkalmasint a hajdú aluszékonyságát akará büntetni;
mert hátha nem aludt, s csak azért hunyá be kissé szemeit, hogy ezen
rövid pihenés után annál áthatóbban vizsgálódhassék. De ha aludt is,
ugyan lehet-e ezt igazságosan csak egyetlen pillanatig is csodálni?
Annyi tömérdek fáradozás és hosszas ácsorgás nem lankasztja-e el az
embert, s a lankadt ember nem kénytelen-e inni, még pedig sokat inni, ha
nagyon ellankadt? Ez oly természetes, hogy máskép teljességgel nem is
lehetne az ily iszonyú terhet kiállani.

[Illustration: Nyulvásár.]

De hah, csakugyan megtörtént! A kendős zsidó hevesen alkudozott a
parasztokkal, s társa már éppen a harmadik nyulat akará zsákjába
csúsztatni, midőn az egyik parasztasszony észrevette ezen a fönálló
törvényekkel merőben ellenkező tettet, s torka szakadtából kiálta:

– Tolvaj! Tolvaj!

A zsákos zsidó szinte nagy lélekjelenséggel harsogtatá;

– Tolvaj! Tolvaj!

Erre nagy zaj támadt, s a hajdú fölébredett és a zajgók felé siete,
miután szemeit jól megdörzsölé, hogy az igazságot világosabban láthassa.

Ekkor a zsákos zsidó példás hidegvérűséggel szóla:

– Hogy ez a nyúl, ifjasszonyka?

Az asszony már öreg volt ugyan, de még sem hagyá magát e hízelgés által
elcsábitatni, hanem nagy indulatossággal kiálta:

– Micsoda?

– Hogy ez a nyul? – kérdé hangosabban a zsákos ember, mintha azt hinné,
hogy az asszony nagyot hall.

– Drágább biz az, mint a másik kettő, melyeket már ellopott kend.

– Én?

– Igen ám, mutassa csak a zsákot.

– Hozzá ne nyuljon.

– Saját jószágom után ne nyuljak é? Majd meglátjuk!

– Én meg akartam ezen nyulat venni, valamint már a másik kettőt is
megvettem.

– Tőlem?

– Mintha bizony csak kend árulna nyulat Pesten.

– Nemzetes uram, kérem, lépjen csak közelebb.

E szókat a hajduhoz intézé a paraszt nő, s az tüstént ott termett, és
igen méltóságos hangon szóla:

– Szólj, zsidó, loptad a két nyulat?

– Nem, soha el ne menjek e helyről, ha igazat nem mondok.

– Hazudik.

– Csitt! hát hol vetted?

– Egy vadász urtól a fehér hattyuban.

– Vezess oda.

– Enyim a nyul.

– Igen? Hát mondja meg kend, hogy milyenek.

– Ugy van, szóljon kend, szaporán.

– Hogy milyen?

– Igen.

– Hát, hát – csak olyan nyul biz az, mint a nyul lenni szokott.

– Ejha, szégyelje kend magát, hogy ezt a becsületes zsidót gyanuba
akarta hozni.

E néhány szó mondása előtt a kendős zsidó alázatos kérő tekintettel
szorítá meg kezét, mit a hajdu azonnal kezébe dugott, de korántsem azért
ám, mintha valamit kapott volna tőle, hanem csupán azért, hogy kezét a
tisztátlan érintéstől megtörölje.

Az asszony növekedő indulattal szóla:

– De már ez nem igazság!

– Még engem mer kend rágalmazni?

– Szörnyüség.

– De mikor –

– Szót sem! minden ember ismeri a maga jószágát, kend pedig nem ismeri a
nyulakat, következéskép nem kendtől lopták ezeket. Világos!

– Ugy van.

– Elmehet kend.

– Köszönöm alázatosan, nemzetes uram.

Kevés pillanat mulva minden ismét ugy lecsöndesült, mintha semmi baj nem
történt volna; csak a szegény parasztasszony dünnyögött és csóválta
fejét, de utóbb ő is elhallgatott, miután komája igy vigasztalá őt:

– Hja, lelkem komám asszony, szemesnek a vásár, vaknak alamizsna!

Közöljem gondolatimat ezen eseményről? Ugyan minek, hiszen ily s ehhez
meglehetősen hasonló jeleneteket minden héten kétszer láthat az ember.

Nem szólok tehát erről, hanem inkább azon kis púpos zsidóhoz fordulok,
ki már rég tolakodik körülöttem, s intézett is hozzám egy pár közönyös
szót, ámbár nem emlékszem, hogy őt valaha láttam volna.

– Kit keres ön?

A púpos hidegen csak e szócskát válaszolá:

– Senkit.

– Tehát mit akar tőlem?

– Semmit.

– Hogyan?

– Mert nagyságod keres engem.

– Én?

– Igen.

– Csalatkozik ön.

– Éppen nem.

– Szóljon világosan.

– Nagyságod akar tőlem valamit.

– Én, öntől?

– Nincs különben.

– Nem értem önt.

– Ma este nyolcz órakor nagyságod várakozni fog valakire a vácziut és
királyutcza közt.

– Igen.

– Én tudtam, hogy nagyságod a kitüzött idő előtt is található lesz már e
környéken, mert az ember csak akkor késik, mikor jót kellene tennie, de
mindig megelőzi a határidőt, midőn boszuvágy lakik szivében.

– Kicsoda ön?

– Senki.

– Mit akar tőlem?

– Ötszáz forintot.

– Hah, tehát ön?

– Igen, én rendelém nagyságodat találkozásra.

– És?

– A kivánt fölvilágosítással szolgálhatok már.

– De én nem önnel szólottam tegnap.

– Meglehet.

– Ki áll nekem jót, hogy nem fog é ön megcsalni.

– Senki.

– Ez kiállhatlan.

– Tehát ajánlom magamat.

– Megálljon.

– Méltóztassék.

– Ugy látszik, hogy vagy tegnap nem láttam, vagy most nem látom önt
valódi alakjában?

– Ma sem, tegnap sem. Ki oly veszélyes mesterséget űz, mint én, az
nagyon óvakodó szokott lenni. Tetszik fölfedezésem ötszáz forintért?

– Szavam mellett megmaradok.

– Kérem a pénzt!

– Előre?

– Igen.

– Itt van.

– Ma éjjel tizenegy órakor méltóztassék a budai hidfőnél várakozni rám,
és én elvezetem nagyságodat azon helyre, hol éjfélkor beszélhet azon
emberrel, kit a tegnapi temetésnél szeretett volna elfogatni. Ennyit
igértem, többet nem.

– S ha megcsal ön?

– Azt tehetném ugyan, de éppen azért nem teszem, mert én csak haszonból
s nem puszta csalásból élek.

– Jól van.

– De csak nagyságodat egyedül vezetem oda.

– Miért?

– Mert csak erre kötelezém magamat, s korántsem arra, hogy hitsorsosomat
börtönbe vagy bitóra kerítsem.

– Ez gyanus.

– Talán csak nem fél, nagyságos uram? Hiszen elláthatja magát
fegyverekkel kedve szerint.

– Jól van, eljövök.

– Pontban tizenegy órakor.

– Nem feledem az időt.

– Alázatos szolgája!



XXXIII.  Tőr és feszület.

A rejtélyes ember távozott, s nem tagadhatom, hogy nem legjobban érzém
magamat, ha azon kalandra gondoltam, mely éjfélkor rám várakozott.
Móriczczal félelem és aggály nélkül merék találkozni bárhol és bármikor,
ámbár elszántsága eléggé ismeretes volt előttem! de hátha többek
jelenlétében fogna e találkozás történni? Hátha oly társaktól lelném őt
környezve, kik minden iszonyura szintúgy el valának határozva, valamint
ő? Saját árnyékomtól nem szoktam ugyan visszariadni, s a veszélytől nem
tántorgok gyáván vissza! de életemet esztelenül koczkáztatni mégsem
szeretem, mert azt mind saját javamra, mind mások hasznára lehetőleg
sokáig óhajtom még megtartani.

Társakat nem viheték magammal, s a rendőrséget sem értesíthetém, mert
azon kevés bizonyítványaim, mikkel előállhaték, részint oly lazul
függöttek össze, hogy a törvényszék előtt alig állhattak volna meg,
részint pedig olyanok valának, hogy bizonyosan Marczit is itélőszék
elébe hozták volna, kit ily lépés által teljességgel nem akarék
javulásában gátlani, mert tudtam, hogy ismét megrögzött gazemberré lesz,
ha börtönben kellend néhány hónapot eltöltenie.

Segély nélkül semmiesetre nem hagyhatám magamat, e veszélyes kalandba
bonyolítani, s azért rövid gondolkozás után bérkocsiba vetém magamat, és
Marczi szállására hajtaték.

Szobájában lelém őt felesége mellett, s ez, ha még létezett volna is
bennem ellene gyanu, végkép elhatározá azon hiedelmemet, hogy ő a
gyilkosságra nézve tökéletesen ártatlan, mert ellenkező esetben
bizonyosan rég elhagyta volna már Budapestet.

Beléptemkor tüstént azon kérdéssel jött előmbe, nyomában vagyok-e már a
gyilkosnak? Én csak azon reményemet nyilvánítám, hogy ma éjjel több
fölvilágosításnak fogok nyomába jutni, mely a gyilkos felfödözésére
vezérelhet, mi végre segítségére van szükségem, ha elég bátorságot érez
magában némi lehető veszélylyel szembe szállani. Ő mindenre késznek
nyilatkozott, s én azonnal szállásomra küldém őt, hol még további
utasításokat szándékoztam neki adni, s magam is visszaindultam
bérkocsimban, és először egy barátomhoz hajtaték, ki Dongai grófnő
házában ismerős vala, s ki által ott magamat bemutattatni kivántam,
reménylvén, hogy ezen uton legbiztosabban fogom a sokoldalu Dalmert
álarczaitól megfoszthatni, s az igazság büntető kezeibe adhatni, mert
ármány ellen legsikeresebben mindig csak ármányt használhatni, mely
sokszor győz ott, hol a nyílt igazság egyenes haladása kudarczot vall.
Tisztában nem valék ugyan még a tervvel, mely szerint őt vallomásra
hivém kényszeríthetni, de az első elhatározó újmutatást a körülményektől
várám, melyek különben is gyakran a legélesb előleges számításokat és
tervezéseket is meghiusítják.

Azon gyönyörű gyülés óta, melynek négy órakor tanuja valék, ismét újabb
gondolatok és gyanakodások támadtak bennem ezen kalandor ellen. Hogy ő
és Beattini gróf egy személy, abban legkisebb kétségem sem volt többé,
mert hangja egészen az ugynevezett grófé vala, s ugy szinte arcza is,
csak szakálla volt most szőke, valamint kurtára nyirott haja is, mely
akkor, midőn hitvesének koporsója fölött látám őt kesergeni, hosszu
fekete fürtökben lengé körűl homlokát és barna halántékait. Mondhatom,
hogy az álzás mesterségében remekelhetett, mert akkor egész arcza
sárgás, most pedig fehér és piros vala, s melyik az igazi e kettő közől,
azt az én tapasztalatlan szemeim nem határozhaták meg. Hogy pedig ő nem
Beattini, hanem csakugyan Dalmer báró, azt teljességgel nem hihetém,
mert ily rendkivüli hasonlatosságot csak regényekben vagy színmüvekben
láthatni, de a mindennapi életben bizonyára nem; vagy legalább oly
ritkán, hogy egyáltalában nem érezhetém magamat azon hiedelemre
hajlónak, mikép ezen ritka esetek egyike csakugyan épen most következett
be. S ebben annyival is inkább alapos okom vala kételkednem, mivel
Beattini fölötte gyanus, Dalmer pedig világosan gaz szerepet játszott. A
hires Swedenborg azt tanítja ugyan, hogy minden embernek tökéletes
képmása van, s hogy az egyiknek meg kell halni, midőn egymással
találkoznak; de én azon mély merengésű bölcs tanainak nagy részét puszta
agyrémeknek tartom, s igy ezt sem találom valószinünek.

De ki volt azon fiatal hölgy és ifju, kiket Dalmer társaságában láttam,
s kik mindketten oly meglepőleg hasonlítottak Eszterhez, Móricz
feleségéhez, vagy Beattini grófnőhez? Testvérek lehettek, mert ezek közt
lelhetni néha ily hasonlatosságot, s különben sem beszélni nem hallám
őket, sem oly gondosan nem kémlém vonásaikat, hogy e véleményben
alaposan kétkedhettem volna; de honnan van e rendkivüli hasonlatosság az
elhunyt Eszterrel? Talán mind a hárman testvérek? Ha igen, ugy a
természet e játéka már mindenesetre a legritkább csodák közé tartoznék.
Vagy egy személy a hölgy és ifju? Ezt nem igen tarthatám valószinünek,
mert mire vezérelhetne ezen alakoskodás, miután Dalmer mind a kettővel
nyilvánosan jelenik meg, s e szerint, mint látszik, egyiknek lételét
sincs oka titkolni, s egyik neme iránt sem kivánja az embereket
csalódásba hozni.

Tünődéseim közben még az is eszembe ötlött, hogy talán nem halt meg
Eszter, s őt láttam mind az ifju, mind a hölgy alakjában. De e
gondolatért csakhamar kinevetém magamat, mert ha saját szemeim erejében
s a halottvizsgáló okleveles csalhatlanságában kétkedhetném is, ugyan mi
ok birhatta volna arra üzőbe vett kalandoromat, hogy feleségét, vagy
kedvesét halottnak hirdesse, s őt mégis rögtön két alakban mutogassa
oldala mellett? E véleményemet a holttest váratlan eltünése éppen nem
ingathatá meg, mert ezt Móricznak tulajdonítám, ki talán vallási
vakbuzgalomból, vagy isten tudja, mi czélból, raboltathatá el a
holttestet.

Midőn ennyire juték okoskodásaimmal, rögtön azon körülmény juta még
eszembe, mely szerint a temetésnél Beattinit, mély gyászban, saját
szemeimmel látám üveges hintóban ülni, s kevés pillanat mulva Dalmert
már azon rejtélyes ifju mellett nyilt kocsiban, s fehér Codrington
kabátban pillantám meg. Megvallom, eszméim ismét összezavarodtak, s már
nem merém többé egész bizonysággal állítani, hogy Beattini és Dalmer
csakugyan egy személy; ámbár megválni sem birtam határozottan e
véleménytől, mely mellett annyi valószinüség küzdött.

E tépelődések közt agyam égett, mintha forróláz dúlt volna ereimben. E
kinos állapotból csak akkor ébredék föl, midőn a kocsi megállott, s
ismeretes hangok e szókat kiálták felém:

– Nagyságos uram, az isten áldja meg jóságát, szegény Erzsimet
befogadták, és megigérték, hogy jól gondját viselik. Alázatosan
engedelmet kérek, nagyságos uram, hogy megállítottam a kocsit; de nem
tartóztathattam magamat, ki kellett mondanom, hogy az uristen áldja meg
a nagyságos urat.

A szerencsétlen apa e kendőzetlen hálaszavai, melyek őszintén fakadtak
szivemben, könnyiték lázas állapotomat, s meleg részvéttel viszonzám:

– Ne búsuljon, Bálint gazda, majd lesz rá gondom, hogy ne lásson
fogyatkozást a szegény lyány; sőt lehet, hogy még meg is gyógyul.

– Adná az isten, de az orvos ur csóválta a fejét; hej pedig nem jó jel
ám az, nagyságos uram. De még egyet kell mondanom. Mikor a vámháztól
visszafordultam, czigány haddal találkoztam, melyet már az előbb is
láttam mellettem elhaladni; taligájok kereke esett ki és azért
állapodtak volt meg. Hát akkor azután a szegény Bandival beszéltem.

– A gyilkossal?

– Azzal; isten bocsássa meg bűnét! Kitört a tömlöczből, és ezen
czigányokkal találkozott, kik taligájokba rejtették, mert a nehéz vasat
nem birták egyik kezéről hirtelen leverni. Elbeszéltem azután Bandinak a
nagyságos ur jóságát, s megmondtam neki azt is, hogy a nagyságos ur
milyen, és ő erre mindjárt ráismert, s azt mondá, hogy a gyékény alól
nagyon szemügyre vette a nagyságos urat, mikor szerencsét mondatott
magának a czigány lyány által. Azután az olvasó feszületére, mely
lyányom nyakány van, tette kezét, a másikban pedig hosszu török kést,
vagy tőrt tartott, melyet a czigányoktól kapott, és megesküdött, hogy
azon késsel öli meg magát, ha nagyságos uram jóságát meg nem hálálhatja.
Oly vadul beszélt szegény, mintha az ő elméje is megháborodott volna.

Néhány vigasztaló szót intézék a szerencsétlen földmüvelőhez és tovább
hajtattam.

Barátomat hon lelém, ő éppen Dongai grófnő estélyére készült, s minthogy
meglehetősen ahhoz képest valék öltözve, tehát azonnal elindultunk.



XXXIV.  Szőnyeg és pokrócz.

A kapus csöndíte, s mi a virágokkal diszített széles lépcsőn gyorsan
haladtunk föl, a pompás előszobában egész raja által fogadtatánk a
fényes szolgáknak, s a pompás világításu terembe utasítatánk. Előitélet
talán, de nem tehetek róla, hogy én a rendkivüli fényüzéssel soha nem
birtam megbarátkozni, habár oly helyen találkozom is azzal, melynek
birtokosától még nagyobbszerű pazarlás is kitelnék, a nélkül, hogy azért
tönkre jutna. Itt pedig még kellemetlenebbül hatott rám e vakító pompa,
mert jól emlékezém, hogy hirlapokban olvasám, mikép e dicsőségek
tulajdonosnője országosnak nevezhető kár enyhítésére öt forintot
adakozott, s én most, a lépcső aljától a terem ajtajáig, legalább ezer
forintot érő finom szőnyegeken haladtam keresztül. Kárhoztasson bárki,
de rám mód nélkül keserüen hat az ily aránytalanság.

Kellemetlen érzésem a terembe léptemkor még inkább növekedett. A pompa
egészen elnyomott, lélegzetem szinte nehezült, midőn körültekinték.
Roppant jövedelem nagy része vándorlott e dicsőségekért külföldre; még a
virágok is jobbadán ismeretlenek valának előttem. Szegény magyar haza,
tehát még csak virágokkal sem elégítheted ki a hatalmasok nagy részének
telhetlen vágyait, ámbár kincseid legjobbjaival oly dúsan halmozod el
őket, hogy sokan közőlök minden tekintetben több külföldi fejedelemmel
is vetélkedhetnek!

A bemutatás alig igényle fél perczet, mert hiszen csak névre, vagy
névvel biró ismerősre van szükség ily helyeken, s a közélet minden apró
szokásain tulteheti magát az ember. Pedig vajmi gyakran történik meg
azután, hogy konkoly és vadócz vegyül a buza közé, s oly tények mennek
gyakran véghez, melyektől polgári házak is irtóznának, azon polgári
házak tagjai, melyek előtt e finom szőnyegzetü teremek ajtainak arany
kilincsei soha nem nyilnak meg, vagy legfölebb is csak akkor néhány
pillanatra, midőn a kincsforrások kissé elapadnak, és uj táplálékot kell
számokra szerezni. Ámde ez semmi, hiszen a tenger sem veti meg az apró
folyamok vizét. Teremből terembe, szobából szobába menénk, minden lépés
után azt gondolám, hogy most láttam a fénynek ne-továbbját, s minden
lépés után csalatkozám, mert folyvást uj tárgyakkal találkozám, melyek
minden látottat elhomályosítának pazar fényökkel. A mit itt láték, azt
csak az «Ezer egy éjszaka» tündérregéinek csillogó képeivel hozhatám
hasonlításba; pedig itt nem működtek tündérek, hanem csak pénz és emberi
kezek.

Boldog emberek, kik ily körökben élhetitek le napjaitokat, nem ismerve
gondot és bánatot! Boldog hölgyek, kik egy egy falu értékét hordozzátok
füleitekben, mily kéjteljesen folynak le óráitok minden perczei!
Szerencsés férfiak, kik a haza boldogításának súlyos munkája után ily
igéző hölgykoszoru virágait szállonghatjátok körűl! Ha Mahommed
paradicsoma nem fonóházban koholt mese, ugy itt van az, itt kell lennie.

De tekintsünk nagyobb figyelemmel körül.

Itt két hölgy és ugyanannyi férfi ül a kártyaasztalka mellett, azon
korszakában van mind a négy az életnek, melyben némely örömei már
bucsuzni kezdenek a természet rende szerint, s épen azért még
becsesebbek előttünk, mint korábbi években.

A két hölgy mégis köhécsel, gyakran használja szagos üvegcséjét, kurtán
vesz lélekzetet, s bágyadtan pillant szintelen szemeivel; a férfiak
ellenben gyakran dörzsölgetik lábszáraikat, s mindannyiszor kedvetlenül
redőzik össze magas homlokaikat, melyek koponyájukkal egyesülnek hajuk
gyérülése miatt. Ők nem boldogok; ámde ez csak kivétel.

E pamlag szögletében kedvetlenül vesztegel két csodaszép hölgy, arczaik
azonban észrevehetőleg nélkülözik azon vidor rugalmasságot, azon pezsgő
életet, mely a természetes jó kedvnek elmaradhatlan kisérője szokott
lenni. Ennyi embertömeg, ennyi fény és élvezet közepett nem bírnak
mulatságot találni. Talán azért, mivel a legjobb ételnek füszeres
zamatját is csak az egészséges étvágy adhatja meg? Ők nem érzik magokat
valódilag boldogoknak; ámde ez csak kivétel.

E fiatal hajadonok, mint megannyi üvegházi pompás rózsák, tánczolnak,
lábaik erdei vagy légi tündérek gyanánt lebegnek, alig érintve a
tükörsima padlatot; de szemeikből nem lángol a kéjnek félreismerhetlen
tüze; homlokaikról nem ragyog az elégültség tiszta csillaga; ajkaikról
nem mosolyg azon valódi életöröm, mely szünetet és lankadást nem ismer,
midőn a zene szárnyain dicsőülve leng körül a fiatal test; táncz után
nyugodtan és hidegen ülnek le, s a szoros illedék teremies szabályai
szerint redőzik vagy simítják minden vonásaikat. Nem, ezek nem lehetnek
boldogok; ámde ez talán csak kivétel.

Az ifjak táncz után kedvetlenül, vagy legalább közönyösen törlik
homlokukat, összecsoportoznak, s a magyaron kivül csaknem minden nyelven
ily szókat váltanak:

– Iszonyu munka!

– Mily hőség!

– Ezen illat kábító.

– Nem eléggé finom.

– Nem tánczolok.

– Ah, az nem illik.

– Hogy tetszik ** grófnő?

– Dicső komornája van.

– Hja, Párisból hozta.

– Meddig tart itt az estély?

– Éjfélig.

– Oh, ugy hát még elmehetünk mulatni.

– Én is társ leszek.

– Hiszen már fáradtak vagytok.

– Ah, az egészen más.

– Itt legfárasztóbb a feszengés.

– Minden oly modorban megy, mintha szerepét mondaná föl az ember.

– Franczia modor.

– Hiszen dicső, azt nem tagadhatni, de a változtatás azért mégis nagyon
kedves.

– Egy idegent is látok ma itt.

– Valami *** Bende.

– Nem ismerem.

– ** gróf hozta ide.

– Ah, ugy bizonyosan jó régi családból származik.

– Gondolod?

– ** gróf különben bizonyosan nem hozta volna őt ide.

– Már azt gondolám, hogy valami afféle iró, vagy művész, kiknek az uj
divat a legjobb teremek ajtait is megnyitja, mert nagyon komor.

– Ah, hova gondolsz, Dongai grófnő e részben nem ismer tréfát, s e
tekintetben is példányul szolgálhatna az egész főnemességnek, mert ő
maga mindeddig tisztán tudta termeit tartani mind azon egyenlőségi botor
eszméktől, miket a franczia forradalom szült, s miket most már számos
rangrokonink is tárt karokkal kezdenek fogadni.

– Gondold csak, * grófnő tegnapi estélyén csupán magyarul beszéltek.

– Hallatlan!

– Ugy van, még magamnak is ugyancsak törnöm kellett a magyar szót.

– De az istenért, ne ásíts, meglátják.

– Oh, kezdődik már ismét a zene!

– Tehát munkára.

A fanyar ábrázatra kényszerített kesernyés mosolylyal ismét tánczhoz
fognak, és illedelmesen járják a francziát.

Bizony, bizony, ezek sem boldogok; ámde talán ez is csak kivétel.

Itt egy nő véletlenül találkozik férjével. Mondhatom, mindkettő
ugyancsak remek műve a természetnek, s mindkettő fiatal.

Véletlenül egymásra tekintenek, a nő kendőjébe ásít, a férj * bárónő
mellé ül a pamlagra, s fontos ábrázattal kérdi: hol szokta remek szagu
illatszerét vásárlani?

Valóban, ezek sem oly boldogok, mint óhajtanám; ámde ez is alkalmasint
csak kivétel.

Lépjünk a csemegetárba. Mily csillogó fényözön, mily finom illata a
legdrágább eledeleknek, mily félelmes választékosság a bortermő
világrészek minden becses nedveiben! Itt bizonyosan az sem hiányzik,
melyet Hebe töltögetett a hajdani Olymp isteneinek. E sok jó talán a
haldoklót is megnyerhetné még néhány pillanatra az életnek. És ezen kis
jeges tenger, a szivárvány minden szineivel ellátva, bizonyosan a
háborgó Vezúv tüzét is meghűtené. Oh, ti boldogok, kik mindezt nagyobb
bőségben élvezhetitek, mint mindennapi száraz kenyerét a szegény ember!

De nézzünk szét. Számosan sétálnak a terhök alatt görnyedező asztalok
körül, fiatalok és öregek mind a két nemből. Szemeik elégületlenül
járnak végik az anyagi élvezet e tömérdek tárgyain, s egy két kanál
langyos thea vagy fagylalt minden, mi előttök kegyelemre talál, s ez is
csak azért, hogy a divatnak elég tétessék, s hogy az ólomlépésü idő
ezzel is teljék.

Árva lelkemre mondom, hogy bizony ezek sem boldogok; ámde meglehet, hogy
talán ez is csak kivétel.

Most a férfiak nagy játéktermében állunk. Kell-e említenem, hogy ennek
pompája is méltán mérkőzhetik a többivel? Mily különbség ezen díszterem,
s azon városi nyilvános barlangok közt, mikben annyi gazdag és szegény
ember koldussá lesz! S mégis, mily nagy hasonlatosság is van közöttök.
Itt is, valamint azokban, a drága időt vesztegetik, melynek egy részét
legalább oly méltán igényelhetné a haza és emberiség, s a pénz
harácsoltatik el itt is, mely annyi intézetet, annyi családot
boldogíthatna, s a boldogítóknak oly menyei öntudatot szerezne, míg az
erőt fogyasztó átdőzsölt éjszakák csak bánatot, vagy elfásulást vonnak
magok után, minden szellemi és anyagi nemesb irányú élvezetre nézve. Sőt
ez utóbbi tekintetben az ily fényes játéktermek, még a nyilvános
játékházak alatt állanak, mert az utóbbiakban legalább szenvedély
vezérli az uralkodó pálczát, mely izgat, s a lélek minden erejét, a
testnek minden izmait feszítve tartja a nyerési vágy, vagy vesztéstől
remegés által; de itt, hol gazdagok ölik az időt, a helyett, hogy a
tettekkel adóznának érette, itt ezen durva származású ingert sem
láthatni. Itt gazdagok űzik az unalmat, ezreket nyernek és vesztenek,
százezrek birtokosai, kiket a nyereség nem vidíthat föl, kiket a
veszteség nem busíthat meg, kik oly közönyösen forgatják a kártyát,
mintha csak dióért játszanának.

Bizony meg vagyok győződve, hogy ezek sem boldogok; ámde talán ez is
csak kivétel.

Legyen mindenkinek hite és kedve szerint, de én csak a mellett maradok,
hogy a túlfeszített húr lepattan, a túlterhelt sajka elmerül, az élvezet
túlhajtása eltompít, s hogy mindezen fényben úszó szerencsések csakugyan
nem boldogok.

De mi ez? Várakozásomban csakugyan nem csalatkoztam; Dalmer báró itt
van! Előtte halommal áll az arany és bankjegy, ő a banktartó. Tehát
pokrócz a drága szőnyeg fölött!

A hosszú asztal alsó végén állék, Dalmer folyvást nyert, s e
szerencsében csak két férfi osztozott vele, azon ifjú, ki már kétszer
voná magára oldala mellett figyelmemet, s egy ismeretlen férfi. Hah, ez
sem ismeretlen többé előttem! Most szólott, s én e hangot azon gyűlésben
hallottam ma, mely valódi alakjában ismerteté meg velem Dalmert. Tehát
ily emberek is útat bírnak magoknak törni a szőnyeges termekbe, kiknek
pokróczot kellene szőniök valamely javítóházban! De ki tehet erről!
Szívökbe nem láthatni, s külsejök máza oly kedveltető, hazudott neveik
többnyire oly jó hangzásúak, s ajánló ismerőseik oly hitelesek, e
körökben pedig több oly ritkán kivántatik meg, hogy jelenlétöket éppen
nem lehet csodálni, s valamely rendkívüli eseménynek tartani.

Dalmer most fölemelé szemeit, s tekintete élesen kémkedő szemeimbe
ütközött. Mintha kigyóra lépett volna, oly rángás futá végig egész
testét. Megindulása azonban csak egyetlen másodperczig tartott, s
kívülem bizonyosan senki sem veheté azt észre, azután ismét szokott
mosolylyal folytatá a játékot, azon egy különbséggel, hogy több kártyája
egymásután vesztett, s két társától is elpártolt a szerencse, miután
szemeivel sokat jelentőleg intett nekik.

Szemeimet folyvást merően függesztém arczára s kezeire, és a kártyák
folyvást vesztettek. Alig telt el egy óranegyed, s a bank eloszlott és a
játékosak fölkeltek, rövid ideig pihenni akarván a nagy munkától, hogy
azután megújult erővel folytathassák.

Dalmer már épen a másik terembe akart surranni kisérőjével, midőn rögtön
e szókkal tartóztatám őt vissza:

– Ön ma nagyon szerencsétlen.

Ő hidegen felelt:

– Egy kis pénzveszteség csak koldust búsíthat.

– Én a mai gyűlést is értem.

– Uram –

– Minek a fölindulás. Uram, én tanuja valék önök mai gyűlésének és
mindent hallottam. Ön egészen kezemben van.

– Mit akar ön tőlem?

– Igaz választ minden kérdésemre.

– Itt?

– Itt, vagy más helyen; az nekem mindegy; de nem hagyom önt többé kezeim
közől kisiklani.

– Tehát holnap reggel nyolcz órakor szolgálatára állok önnek a
városligetben.

– Ki áll nekem jót arról, hogy meg fog ön jelenni?

– Becsületszavam.

– Ne kényszerítsen ön kaczajra, nekem szilárdabb alapon nyugvó kezesség
kell.

– Uram, ez –

– Csöndesen. Ön engem tüstént követ saját bérkocsimban szállásomra, ha
nem akarja, hogy nyilvános botrányt okozzak e fényes termekben.

– Uram, e hang illő visszatorlást kivánna ugyan részemről, de én jobban
tudom tisztelni e helyet, mint ön, ki alkalmasint csak oly helyeken
szokott eddig megfordulni, hol minden illedéket lábbal tapodhatni. Ezért
majd számolunk ott, hol helye és ideje fog lenni. Most pedig menjünk, ha
úgy tetszik.

Dalmer néhány szót válta súgva az ifjúval s barátjával, és karját nyújtá
nekem, édes mosolylyal s nyájas beszélgetés közt ballagván végig velem
az illatos termeken. Ez engedékenysége előttem nagyon gyanusnak tetszék,
s azért minden mozdulatát legfeszültebb figyelemmel kísértem.

Dongai grófnő előtt néhány pillanatra megállott, engem mint legjobb
barátainak egyikét mutatott be, s édes hangon mondá, hogy rosszul érzem
magamat, s azért szállásomra akar kisérni.

A grófnő néhány lekötelező szót monda, s Dalmert figyelmezteté, hogy
másnap a reggelitől el ne maradjon, és mi távozánk.

A ház előtt bérkocsimba segítém Dalmert, s rögtön utána ugrottam.
Egészen szállásomig egyetlen szót sem váltottunk. Ott leszállék s a
bárónak segítségül akarék lenni, hogy valamikép futásnak ne eredjen; de
ő máskép számolt. Alig tevém lábamat a földre, s ő kiálta:

– Hajts, kocsis!

A kocsi elrobogott, s én csak ügyességemnek köszönhetém, hogy lábam
kerék alá nem jutott. Tüstént kiálték ugyan, de a kocsi zaja elfojtá
hangomat, s látám, hogy jól kiszámolt tervem ismét nem úgy sült el, mint
kellett volna. Azonban körmeimet már többé nem kerülheti el, gondolám, s
meglehetős megnyugvással szobámba sieték, hol Bertók azonnal jelenté,
mikép este felé egy sírásó által kerestettem, ki azt mondá, hogy fontos
ujságot kell velem közlenie, s hogy reggel nyolcz órakor ismét eljövend.
E váratlan hír rendkívül meglepett, s előre örvendék, hogy talán újabb
felfödözésnek fogok nyomába juthatni.

Ezután kiadám Marczinak és Bertóknak a szükséges utasításokat, hogy
veszély esetén segélyemre lehessenek, mind a kettőt fölfegyverzém,
valamint magamat is, és lakásomat elhagyám.



XXXV.  Éjféli vándorlás.

Éppen háromnegyedet ütött tizenegyre, midőn az országútról a
nagyhíd-utczába hajtottam. A lég nyomasztó vala, s a csillagokat fekete
felhőrétegek burkolák; néha-néha egyes szélrohanások söprék az utcza
porát, s az emberek gyorsíták lépéseiket, hogy még a vihar kitörése
előtt szállásaikra juthassanak. A lámpákban alig pislogott a láng, de
minek is, hiszen viharos sötét éjszakákon úgyis csak tolvajok és
csavargók járnak az utczákon, ezeknek pedig nem kell működésüket
kényelmessé tenni. A német szinháztéri bódéban még ekkor is ült néhány
vendég, mohón nyelve a fagylaltot, s egyik pohár vizet másik után
öntögetve le. Én azon gondolatra jövék már néhányszor, mikép a nagyon
divatba jött fagylaltevés okozta talán, hogy az emberek szíve most
sokkal hidegebb, mint azelőtt. Egyébiránt, ha ez nem állna is, de annyi
mégis csakugyan bizonyos, hogy azóta a betegségek száma rendkívül
szaporodik.

A hídon mély csönd uralkodik, de mi mozog itt? Egy rongyos ember csúszik
föl a hídhajók egyikéből, és vigyázva surran a város felé. Ez a nappalt
bizonyosan a hajóban aludta el, s most sötét mesterségét siet
gyakorlani. Hát azon két szegény ember ugyan mit akar? Ezek nappal
teherhordással kerestek néhány garast, melynek valamely csapszékben
nyakára hágtak, s most a hídhajókba bújnak aludni, mert szállást nem
bírnak fizetni. Ezek a pesti Lazzaronik, kiket reggel csoportonként
láthatni a pesti hídfőnél, vagy a vácziút előtti téren, munkára
várakozva, ha nincs pénzök, s fogaikat henyén barnítatva a nap által, ha
van még nehány garaskájok. Hát itt ugyan mi fekszik az úton? Egy részeg
ember, ki ugyancsak dicsérheti szerencséjét, ha valamely elkésett kocsi
által össze nem gázoltatik. A budai part egyik csatornanyílásában ugyan
mi mozog? Ah, ez már a veszélyesb tolvajok közé tartozik, kiket folyvást
üldöz a rendőrség, s kik annálfogva napjaikat ezen bűzhödt csatornákban,
patkányok s férgek közt kénytelenek eltölteni, s csak éjjel másznak elő
éhségök s rablási vágyuk kielégítésére. Ugyan meg fogja-e ezeket a
kényelmes és tiszta palotabörtön javítani, hol gond és fáradalom nélkül
élik le napjaikat, miután ezen irtózatos nyomor és szenvedés sem bírja
őket jobb útra téríteni?! De hát ez mit jelent? Ott két ember épen oly
csatornába megy, s az egyik keskeny kurta létrát visz, míg a másik
lámpával és rövid rúddal követi. Ezek saját és új nemét födözék föl a
rablásnak. A házak nagy részének udvarából ugyanis mellékcsatorna nyílik
a főcsatornába, s így ezen éji madarak a nagyból a kis csatornába
vándorolnak, ennek vas rostélyát fölemelik, s a legjobban elzárt udvarok
közepén lelik magokat, hol a nappal kiszemelt tárgyakat összeszedik, s
ugyanazon úton nyom nélkül távoznak. Veszélyes emberek ezek, s miattok
sok ártatlan cseléd esett már súlyos lopási gyanuba, minthogy az ily
rablásoknál minden nyoma eltünik a valódi tolvajnak.

Ah, emberem már várakozik rám, most már nem púpos, hanem karcsú, és
sokkal nagyobbnak látszik, mint esti találkozásunkkor. E változtatást
alkalmasint magos kalap és magos csizmasark által eszközlé. Némán int
kezével, s én követém őt.

Mintegy ötven lépésnyire a hídtól rozzant bérkocsi áll, vezetőm
megnyitja ajtaját. Beszállás előtt számát akarom megtekinteni, de a zöld
kocsi számhelyére zöld posztó van ragasztva, s így a számot nem
láthatom. A kocsis arczát akarom tehát megvizsgálni, de elviselt
köpönyegének fölhajtott magos gallérától orrát sem láthatom. Vezetőm
föllép utánam, az ajtót becsapja, a kocsi elindul, s nem tagadhatom,
hogy e pillanatban szivem kissé erősebben dobogott, mint különben
szokott, s midőn a tűzőrcsapat mellettünk a halászvárosban ellovagolt,
már megnyitám ajkaimat, és kiáltani akarék; de csakhamar elhatározám,
hogy minden áron végére járok e kalandnak, s mélyen hallgatva
támaszkodám a kocsi mélyébe, miután jobbomat oldalzsebemben levő
pisztolyaim egyikére tevém. Vezetőm behunyá szemeit és szunyadni
látszott.

A felhők mindinkább sűrűdtek, s a sötétség annyira növekedett, hogy alig
bírám néhány ölnyire a kocsitól a tárgyakat megkülönböztetni, csak midőn
villám czikázott át a villanyos levegőn, láthaték kissé világosabban,
mert a vizivárosi lámpák oly homályosan égtek, mintha csak azért
gyujtattak volna meg, hogy az utczán elkésettek jobban érezhessék a
világosság szükségét.

Az apáczák templomán túl mindenütt legmélyebb csönd uralkodék, egyetlen
embert se lehete látni, úgy látszék, hogy itt még tolvajok sem járnak,
mintha attól tartanának, hogy ők bizonyosan semmit nem fognak oly
házakban lelni, mikben magok a lakosok fényes nappal sem igen sokat
találhatnak. Sőt még kutyaugatás sem volt hallható, mintha azok is
fölöslegesnek tartanák itt ez éjjeli őrködést. Mondhatom, e rendkívüli
elhagyatottság leverőleg hatott rám, s beszélgetés által akarám
lehangolt kedélyemet ébresztgetni, de minden kisérletem hasztalan volt,
vezetőm néma maradt, mint a bűn.

Már a császárfürdőt is elhagytuk, s most már egészen falun képzelém
magamat a rokkant házikók és döczögős utczák tömkelegében. Úgy látszott,
hogy a kocsis szándékosan kerülé az egyenes főutczát, mert minduntalan
jobbra balra kanyarodott, s minden pillanatban attól kelle tartanom,
hogy rozzant kocsink darabokra törik, vagy fölfordul. Mintegy
óranegyedig haladánk még, midőn az óra tizenkettőre háromnegyedet ütött,
s egy hosszú villám fényénél látám, hogy éppen az ó-budai templom
irányában balra haladunk. E villámot már tompa dörgés követé, jeléül,
hogy az égiháború már közelít, s rövid idő mulva egész dühét ki fogja
ömleszteni. Vezetőm néhány érthetlen szót monda, s a kocsis megcsapkodá
lovait, és gyorsabban haladott.

Rövid idő mulva vezetőm hozzám fordult, és hidegen szóla:

– Nagyságos uram, útunkat most már csak egy föltétel alatt
folytathatjuk.

– És az?

– Engedje szemeit bekötnöm.

– Hogyan?

– Ez mindenesetre szükséges.

– Nem teszem.

– Meg kell lenni.

– Nem.

– Tehát nincs nagyságodnak bátorsága!

– Erről ma este nem szólottál.

– Mert bátornak hittem nagyságodat.

– Mért kötném be szemeimet, midőn a sötétség miatt úgysem láthatok?

– Tehát méltóztassék kiszállani és Pestre visszaballagni.

– Ám legyen, bekötöm szemeimet, de csak egy föltétel alatt.

– Méltóztassék.

– Előbb kezeidet megkötözöm.

– Kezeimet?

– Igen.

– Nem hittem volna, hogy nagyságos uram ily erőtlen beteges embertől
félni tudjon.

– Igen, vagy nem?

– Nem bánom.

– Legkisebb gyanus mozdulatodra tüstént keresztül lőlek.

– A mint tetszik.

E rövid megegyezés után kezeit saját kendőjével keményen megkötözém, s
azután szemeimet tulajdon kendőmmel bekötém, és ismét néma csönd
uralkodék közöttünk, melyet csak a vihar növekedő ereje szakaszta meg.

Azt gondolám, hogy rövid idő mulva czélnál leszünk; de csalatkoztam,
mert még jó óranegyedig hajtott a kocsis, még pedig, mikép a levegő
szabadabb húzásából sejtém, most már nyilt mezőn. Meg nem foghatám, mi
szándéka lehet velem titkos vezetőmnek; életemet azonban teljességgel
nem hívém közelében veszélyeztetve, mert első gyanus mozdulatra azonnal
vérében boszulhattam volna meg magamat. Talán csak ünnepélyesebbé akará
előttem ezen alakoskodás által ez egész jelenetet tenni, vagy valóban
oly helyre vezetett, hogy érdekében vala annak fekvését általam meg nem
ismertetni, hogy egyedül többé oda ne találhassak? Legvalószínűbbnek
tartám mindenesetre ezen utóbbi sejtésemet, s azért pillanatról
pillanatra mindinkább megnyugodtam, mert ha ő csakugyan életemet kívánná
bizonyos veszélynek kitenni, úgy alkalmasint nem használna ily
rendkívüli elővigyázatot, minthogy a holtak nem lehetnek árulókká. Ez
iránt tehát megnyugodván, Marczi és Bertók jutottak eszembe. Hűségökről
tökéletesen meg valék győződve, de kissé mégis nyugtalankodtam, mert nem
tudhatám, hogy föltalálák-e magokat, s közel vannak-e hozzám e
pillanatban, vagy nem vesztették-e el nyomomat; azonban Bertók eleven
eszében mégis bízhatni véltem, s így meglehetős nyugalommal rendezgetém
kérdéseimet, miket Móriczhoz intézni szándékoztam, sőt reménylém, hogy
szükség esetén el is foghatom őt, mert markos és bátor embereimmel öt
vagy hat közönséges férfi ellen is bátran merheték küzdeni; minek
bekövetkezésétől egyébiránt nem igen tarték, mert nem hihetém, hogy
Móriczért, ki most nem legfényesb viszonyokban állhatott, ennyi ember
kivánta volna életét koczkáztatni. Nyugalmam, s ezzel lélekjelenlétem
tehát csakhamar tökéletesen helyreállott, s minden aggály nélkül kezdék
a történendők elibe tekinteni.

Ekkor a kocsi megállapodott, s vezetőm szokott hidegségével szóla:

– Méltóztassék kiszállani.

– És te?

– Követem nagyságodat.

– Czélnál vagyunk?

– Tüstént.

Kiszállottunk tehát, s én bal kezemmel azonnal megragadám vezetőm
karját, jobbommal pedig pisztolyomat elővonám.

– Hová megyünk?

– Csak néhány lépésnyire.

– Mi ez? A kocsi visszahajt.

– Csak egyet fordul, s várakozni fog ránk e helyen.

Most útunkat gyalog folytattuk, s mintegy tíz percz mulva ismét
megszólalt vezetőm:

– Czélnál vagyunk.

– Valahára!

– Méltóztassék szemeit kioldani.

– Megvan.

– Most kezeimet.

– És most?

– Köszönöm. Méltóztassék engem követni.

– Előre tehát.

E pillanatban ismét erős villám hasítá a levegőt, s tisztán
különböztethetém meg a körülöttem levő tárgyakat, s őszintén megvallom,
hogy előbbi bátorságom meglehetősen alább szállott.

Néhány hét előtt ugyanis egy párszor írt a «Pesti Hirlap» bizonyos
elhagyatott csárdáról, mely Ó-Budán túl, a légbe röpült régi lőportorony
irányában fekszik, s közönségesen «Radlwirthshaus» név alatt ismeretes.
Mondatott egyszersmind az érintett két czikkben, hogy ezen elhagyatott
romokban éjszakánként tolvajok s mindenféle bitóra való csavargók
szoktak összegyülekezni, prédájokon osztozni, és újabb rablások fölött
tervezni, miket igen kényelmesen lehet a vörösvári közel országúton
gyakorlani. E czikkelyek szerfölött fölébreszték kiváncsiságomat, s több
közrendű ó-budai emberektől tudakozódtam néhányszor a gonosz hírű
«Radlwirthshaus» titkai felől. Hallottam ezektől, hogy majd minden
hintó, mely éjjel hajt el arra, rendesen megkönnyíttetik terhe egy
részétől; hogy a csárdát föld alatti titkos út kapcsolja a lőportorony
romjaihoz; hogy ezen utóbbiakban régi római fürdők romjai is
találtatnak, melyek bejárásánál oly fojtó a levegő, hogy senki nem
merészel a tekervényes torkolatba szállani, s hogy a csárdai rablók ide
rejtik orzott prédájokat, s azoknak testeit, kiket meggyilkolnak.

Ezen hírek nagy részét természetesen mesének tartám ugyan, de kandiságom
mégis ellenállhatlanul ösztönzött az elhagyatott csárda megtekintésére,
mit néhány ismerősöm kiséretében kevés nap mulva csakhamar véghez is
vittem.

A csárda hegy alatt áll, s azért hagyatott el, mivel a közel hegyekről
leomló vízpatakok és kövek, valahányszor egy kis felhőszakadás volt,
mindig tetemesül megrongálák az épületet, s ez minden nyáron megtörtént
egy párszor. A csárda két egymással szemközt fekvő épületből áll, melyek
rácsos kőfallal vannak egymáshoz kapcsolva, melynek éjszaki része be van
dőlve. Az egyik épület két terjedelmes istállót foglal magában, a
másiknak közepén konyhát, balra egy, s jobbra három szobát leltünk,
ajtók, ablakok és padló nélkül; a ház alatt pedig nagy pinczét,
meglehetősen elkorhadt lépcsőkkel, s e helyeken mindenütt tüzelés
nyomait, mi azt látszott tanúsítani, hogy ismeretlen lakóik majd egyik,
majd másik helyen szoktak tanyázni. Egyébiránt, ámbár minden zúgot
gondosan kifürkésztünk, egy a padláson alvó hét vagy nyolcz éves beteg
gyermeken s néhány rongyhalmazon kívűl semmit nem találtunk, mi különös
figyelmet érdemlett volna.

És most ezen elhagyatott épület konyhájának küszöbén állottam,
legellenkezőbb indulatok árjától ostromoltatva, a nélkül, hogy eszméim
zavarában vezérgondolatot ragadhattam volna meg. Egyedül az állott
előttem tiszta világosságban, hogy most már többé nem léphetek vissza, s
mulhatlanul tovább kell haladnom.

Mellettem csak ismeretlen vezetőm volt, körülöttem átláthatlan éjféli
sötétség, fölöttem pedig perczről-perczre félelmesebben növekedő vihar
csattogott.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Csak érdeme szerint! _A kiadó._

Kérem, ne sértse ön szerénységemet! _A szerző._

Mire való ez a teketória?! _A betüszedő._

Hát még az irót is fizetik már?! _Egy olvasó._]



TARTALOM.

  Nagy Ignácz. Irta: Mikszáth Kálmán  V
  Bevezetés  1
  I.  Titkok titka  11
  II.  A berettyói komp  14
  III.  A bőrös zsidó  24
  IV.  A zsiványfészek  32
  V.  Úti képecskék  41
  VI.  Járdai kényelem  51
  VII.  Szolgafogadás  58
  VIII.  Szobanézés  67
  IX.  Szökött katona  75
  IX.  Rablóbarlang  81
  X.  Két pisztoly  90
  XI.  A legszebb utcza  98
  XII.  A halottvizsgáló  106
  XIII.  Dalárda  111
  XIV.  Hideg víz és savó  118
  XV.  Bottal és bot nélkül  124
  XVI.  Az árvák sorsa  132
  XVII.  Prókátor, fiskális és ügyvéd  147
  XVIII.  Temetés  167
  XIX.  A titkos nyomozó  175
  XX.  Egy reménynyel kevesebb  181
  XXI.  Halottrablás  187
  XXII.  Jóslat  193
  XXIII.  A karperecz  206
  XXIV.  Utczai szemle  231
  XXV.  Városi csárda  238
  XXVI.  Nokok és nökök  246
  XXVII.  Táncziskola  253
  XXVIII.  Mulatság ingyen  262
  XXIX.  Két halott  270
  XXX.  Finom gazemberek  277
  XXXI.  Házaló fogorvos  286
  XXXII.  Nyúlvásár  294
  XXXIII.  Tőr és feszület  306
  XXXIV.  Szőnyeg és pokrócz  312
  XXXV.  Éjféli vándorlás  323



KÉPJEGYZÉK.

  Nagy Ignácz arczképe  II
  Berettyói komp  20
  Járdai kényelem  56
  Dalárda  116
  Bottal és bot nélkül  130
  Jóslat  201
  Utczai szemle  232
  Táncziskola  259
  Nyúlvásár  300


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

1 |Hites Ügyvéa |Hites Ügyvéd

1 |tiszleltem meg |tiszteltem meg

5 |«Oh, uram, |– Oh, uram,

11 |Mive azonban |Mivel azonban

40 |katonái, hahahal |katonái, hahaha!

67 |sétálásközben úgy |sétálás közben úgy

70 |lehet-e ennnél |lehet-e ennél

87 |nagyvennyolcz egész |negyvennyolcz egész

105 |bogy böcsülni |hogy böcsülni

118 |gyögédséggel vezete |gyöngédséggel vezete

140 |kérdém őt kiváncsián |kérdém őt kiváncsian

143 |A gyermek oly |– A gyermek oly

148 |ügyvédi sorozatott |ügyvédi sorozatot

158 |el a folyamódokat |el a folyamodókat

158 |van fesülve |van fésülve

160 |– Kissé boszúsan |Kissé boszúsan

161 |fraczia könyvek |franczia könyvek

183 |Mikor a távozott |Mikor távozott

212 |ízmos öklei |izmos öklei

220 |asszonyhoz hasnnló |asszonyhoz hasonló

228 |mit vetettél? |mit vétettél?

238 |Városi esárda |Városi csárda

269 |szerencsétlenek testeitl |szerencsétlenek testeit?

276 |bizonzosan szó |bizonyosan szó

283 |franczia és és olasz |franczia és olasz

307 |barátomboz hajtaték |barátomhoz hajtaték

321 |fenyes termekben |fényes termekben

322 |valamint magam t |valamint magamat

331 |kiket meggyikolnak |kiket meggyilkolnak

333 |Utczai szemla |Utczai szemle]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Magyar titkok (1. kötet) - Regény" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home