Title: Magyar titkok (3. kötet) - Regény
Author: Nagy, Ignácz
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Magyar titkok (3. kötet) - Regény" ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

7. KÖTET

MAGYAR TITKOK

Irta

NAGY IGNÁCZ

III.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

MAGYAR TITKOK

REGÉNY

IRTA

NAGY IGNÁCZ

HARMADIK KÖTET

AZ EREDETI KIADÁS KÉPEIVEL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



I.  Élő halott.

Szemeimet figyelve függesztém az előttem ülő ájult hölgy arczának
szabályos szép vonásaira, s kevés percz alatt tökéletesen meggyőződém,
hogy sejtésem csakugyan való. A halál halovány színe s mereven
mozdulatlanság kétségkívül ugyanaz vala, melyet a koporsóban fekvő
Beattini grófnőn észrevevék; ez már nem lehete többé csalódás, és erősen
hihetém, hogy a fiatal férfi és hölgy, kiket Dalmer társaságában láték,
Eszter vala, kivel, ég tudja mi czélból, kettős szerepet játszatott,
színlelt halála után, a gaz kalandor.

Kevés pillanat mulva ismét magához tért a szép asszony, de a jelentkezni
kezdő élet azonnal ismét letünt szemeiből, mihelyt kémlő tekintetemmel
találkoztak, s csak gyorsan emelkedő keble tanúsítá, hogy lelke még nem
hagyá el szép hajlékát. Szivemből sajnálni kezdém a szerencsétlent, mert
erősen hivém, hogy ennyire nem rendülhet meg kebel, melyben egyedül csak
elvetemültség uralkodik. Gyönge asszony ez bizonyosan, gondolám, kit
heves véralkat és forró szív tévútra vezérlett, s ki nem bir annyi
erővel, hogy jobb útra térhetne, vagy az igazság feddő tekintetét
rendületlenül kiállhatná. Ilyenekkel gyakran találkozunk az életben, s
mindnyájan, kik nem irtózunk saját keblünkbe is nyúlni, bizonyosan csak
szánakozást fogunk irántok érezni; mert az ily szerencsétlenségek
áldozatai az életöröm legpezsgőbb perczeiben sem valódilag boldogok,
miután keblök fenekén mindig megmarad a lelki vád mardosó hatása, mely
lételöket megmérgezi.

A szép szemek ismét megnyíltak, s oly kérő kifejezéssel fordultak felém,
hogy veszélyesen gyöngülni érzém szilárd szándékomat, s csak súlyos
küzdés után határzám magamat maradásra, s föltett szándékom kiméletlen
előmozdítására.

Mindenek előtt az özvegyhez fordulék, ki kiváncsian s egyszermind
megdöbbenve tekinte e sajátszerű jelenetre, és távozást inték neki; ő
azonban késkedett, s aggálylyal tekinte a halavány nőre, de ez igent
bólinta fejével, és mély sóhaj emelkedék a szép hölgy kebléből, arczát
gyönge pir futá el, de csak azért, hogy rögtön ismét annál föltünőbb
halálszínnek adjon helyet, és alig hallhatóan szóla:

– Uram, ön engem ismer?

– Igen, – felelém határozottan, s megindulásomat leküzdeni iparkodva.

A hölgy remegett, szemeit földre szegezé, és fájdalmasan folytatá:

– Ön romlásomra esküdött!

– Ki mondá ezt önnek?

– Férjem.

– Schufterle Móricz?

E szavaim varázserővel hatottak a hölgyre, minden vonása legnagyobb
rémülés jelét fejezé ki, tagjai remegtek, föl akart állani, de ismét
székre hanyatlott, s elhaló hangon mondá:

– Mért nem hallhatok meg e pillanatban! Uram, legyen irgalmas és öljön
meg!

Ezen indulatosság nyugtalanítni kezde, s féltem, hogy előttem adja ki
lelkét a boldogtalan hölgy, őszinte vígasztalás legbensőbb hangján
szólék tehát hozzá:

– Asszonyom, az istenre kérem, bátorodjék, ne engedje magát martalékul
ily korlátlan kétségbeesésnek.

Eszter szemeibe könyek kezdének tolulni, lélekzete hosszabbult, s én
bátorítólag folytatám:

– Úgy látszik, hogy nagy tévedés, vagy félreértés van közöttünk.

– Tévedés, félreértés? – rebegé a hölgy. – Mikép érti ön ezt?

– Kinek tart ön engem?

– Oly férfinak, kit én nem ismerek, kit soha gondolatban sem sérték meg,
s ki mégis boldogságom és életem ellen törekszik.

– Ki mondá ezt önnek?

– Férjem.

– Ismét e válasz! Kicsoda ön férje?

– Beattini.

– És első férje?

– Ne emlékeztessen ön azon szörnyre, kit hitével együtt elhagytam! De
mire valók is e kérdések, hiszen ön megbizottja azon borzasztó embernek,
kinek nevét ajkaim nem birják kimondani. Mit az ő gyilkos karja nem
teljesíthetett, annak véghezvitelére önt bízta meg. Végezzen tehát,
uram, öljön meg; csak gyermekemet kímélje, és én kiáltás, sóhaj nélkül
fogok meghalni.

– Ezt mind Beattini mondá önnek?

– Igen.

– Szemtelen hazugság!

– És ön tagadni merészli?

– Tüstént föl fogom önt világosítani. Ön szavaiból azt kell
következtetnem, hogy Móricz meg akará önt gyilkolni.

– Ezt ön épen olyan jól tudja, valamint én, mert hiszen másnap hozzám
küldé önt a gyilkos, hogy munkája sikeréről meggyőződjék.

– Ezt is a nemes gróf mondá?

– Igen.

– Önök tehát megismerék Móriczot, a sötétség daczára?

– Mintha ön mind ezt nem tudná! Az első lövés magára voná figyelmünket,
s a másodiknak föllobbanása világosan láttatá velünk azon arczot,
melynek ördögi kifejezése gyilkolóbb volt, mint golyója.

– Mind ezt sejtém, sőt némileg hivém is; tökéletesen azonban csak most
vagyok meggyőződve. Ön tehát azért tetteté magát halottnak, hogy Móricz
üldözését kikerülje?

– Kell-e erre még igent mondanom?

– És Beattini ugyanez okból más nevet vett föl?

– Uram –

– Ő most Dalmer báró, valamint az előtt Zlatár Péter volt: de ki tudná,
hányadik neve ez már!

A hölgy zavarodása perczről-perczre növekedék, a veszély nagyobbulásával
azonban bátorsága is lassanként visszatért, s utolsó megjegyzésem után,
midőn azt hivém, hogy megsemmisülve fog lábaimhoz borulni, rögtön
fölegyenesedék, szép szemeit sajátszerű elszántság kifejezésével
függeszté rám, s határozott hangon szóla:

– Uram, mi adhat önnek jogot e különös jelenet eljátszására? Férjem
mondá, s szavainak igazságát e jelenet is tanúsítja, hogy ön
gyilkosomnak czimborája, e szerint hármunk közt alkalmasint ön a
legnagyobb bűnös, mert önt csak gyalázatos haszonlesés, vagy ég tudja
mily zavaros forrásból eredő boszúvágy vezérli, míg mi csak szívünk
szenvedélyétől elragadtatva vétkeztünk. Úgy van, uram, én félelem nélkül
nézhetek ön szemeibe, mert megvetem önt. Szóljon, mit fizet önnek
gyilkosom, én megkettőztetem az összeget, és azután távozzék –

– Asszonyom! – kiálték, csodálkozva e váratlan változás fölött, mely
annyira meglepett, hogy nem tudám azt magamnak rögtön az asszonyi jellem
rejtélyes redőiből megmagyarázni, ámbár e tekintetben, legalább
hiedelmem szerint, nem csekély tárgyismerettel birtam, s tudnom kellett
volna, hogy az ily váratlan átmenetek a gyöngébb nemnél sokkal
gyakrabban szoktak megtörténni, mert az elkerülhetlennek hitt nagy
veszély föltétlen megvetése inkább gyöngeségből szokott származni, mint
valódi bátorságból, mely utóbbi rendesen hidegen számol, s a menekülés
lehetősége iránt soha nem esik kétségbe; a gyöngeség ellenben hősködés
alá törekszik rejtezni, és behunyt szemmel rohan a vészes örvénynek,
menekülésre nem is gondolva.

Eszter az ajtó felé fordult, s nagy megerőltetésembe került, hogy
karomat elébe nyujthatám, és tekintetemnek parancsoló kifejezést
kölcsönzék.

E mozdulatom azonnal eloltá a bátorság fölvillant szikráját a gyönge
nőben. Kezével a székhez kapaszkodott, s könyűi visszatarthatlanul
özönlöttek le arczán, és remegő hangon szóla:

– Ön kérlelhetlen! Ám legyen tehát, teljesítse ön bakói kötelességét, s
vessen véget életemnek, melynek terhe alatt már úgyis majd
összeroskadtam, mióta ön koporsóm előtt megjelent.

Ezután mindkét kezét szemeire szorítá, s nehéz lélegzéssel a halálos
döfésre látszott várakozni. Szelidebben szólék tehát:

– Asszonyom, ön nagy tévedésben van, én nem vagyok a gaz Móricznak
eszköze, vagy czimborája, sőt inkább engesztelhetlen üldözője, s
reménylem, hogy rövid idő mulva sikerülend őt a boszuló igazság büntető
kezeibe szolgáltatnom.

– Hogyan? – szóla legőszintébb csodálkozás hangján Eszter, s arczán
remény vidító sugára villant át. – Jól hallok-e?

– Igen. Ő az én életemet is kétszer veszélyezteté már, és minden
pillanatban ujabb merénytől kell rettegnem, meddig szabadon jár.

– Hihetem-e ön szavait?

– Mi okom lehetne színlésre?

– De miért üldöz ön tehát engem, és – bizonyosan férjemnek is ellensége
ön, mert különben ő nem mondta volna, hogy öntől még inkább kell
mindkettőnknek őrizkednünk, – mint gyilkosomtól?

– És nem vádolja önt lélekismerete semmi más bűn miatt, azon megvallott
egyen kívül, melyre, saját szavai szerint, szívének szenvedélye vezérlé?

– Uram –

– Ön jogszerű sajátja volt talán azon roppant pénzösszeg, melyet első
férjétől eltulajdonított, midőn tőle csábítója karjai közé szökött?
Szerencsétlen asszony, hány becsületes ember véres verejtéke ég ön
lelkén? Hány koldusbotra jutott árva fogja önt egykor átkozni, ha majd
szegénység és elhagyatottság miatt rossz útra tévedend, és talán végre
bitóra fog jutni! Nyuljon keblébe, szép asszony, emelje ingerteljes
szemeit a tiszta égre, és szóljon: csak szívének nem korlátozott
szenvedélye az, mely önt bűnössé teszi?

Eszter erőtlenül rogyott ismét székre, kendőjével elrejté könyező
szemeit, és zokogva szóla:

– Oh, uram, bárki legyen ön, s bármi czél vezeté önt sarkaimba,
könyörüljön szerencsétlen szívemen, ne kínozza azt vérig tövises
szavaival, hanem vessen inkább egyetlen halálos szurással mindennek
véget, mert így százszorosan gyilkol ön meg! A mit ön most mondott, az,
fájdalom! nagyon is igaz; de szándékom nem volt oly rossz, mint ön
képzeli. Kedvesem csak azért tanácslá azon összeorzott kincs elvitelét,
hogy azt a megcsalatott hitelezőknek ismét visszaadhassuk.

– És megtörtént ez? – kérdém növekedő részvéttel, s közelebb léptem.

A nő lesüté szemeit és akadozva viszonzá:

– Még nem. Eleinte bujdoklanunk kelle az országban, míg kedvesem hitére
tértem és nejévé lettem; azután pedig tetemesen meg volt az összeg
csonkítva, midőn Pestre visszatértünk. Férjem, hogy mielőbb
teljesíthesse fogadását, azonnal játékasztalhoz folyamodott; ámde igen
szerencsétlenül, mert sokat vesztett, mit folyvást ismét új játék által
helyre pótolni iparkodott. Egyedül ez tartóztatott bennünket Pesten, még
gyilkos szándékú megtámadtatásunk után is. Uram, ha ön is a hitelezők
egyike, szóljon, és még ma ki fog elégítetni, ámbár még korántsem
vagyunk oly állapotban, hogy valamennyit kifizethessük; de legyen
irgalmas, és ne lépjen föl ellenünk nyilvánosan!

– Én – viszonzám megindulva – nem vagyok hitelező, sőt inkább én
tartozom sokkal Móricznak, és azon férfinak, kit ön második férjének
méltóztatik nevezni.

– Nem értem önt.

– Meg fog ön érteni. Mindenek előtt méltóztassék meggyőződve lenni, hogy
azok után, miket itt most hallottam, s mikhez én még igen sok lényegest
tudnék toldani, nemcsak ellenséges indulattal nem viseltetem ön iránt,
hanem inkább legőszintébb barátja vagyok, ki oly buzgón óhajtom ön
valódi javát, mint ön maga.

– Uram –

– Kérem, engedje bevégeznem. Ma láttam Móriczot –

– Szent isten!

– Ő mindhármunk boszúszomjas ellensége, s azért tanácskoznunk kell, hogy
mikép tehetnők őt árthatlanná.

– Oh, szóljon, szóljon!

– Meddig fognak önök még Pesten mulatni, asszonyom?

– Nem tudom.

– Őszintén szóla ön?

– Gyermekem életére, igen.

– És ma reggel nem akartak elutazni?

– Nem.

– Valóban?

– Csodálkozásomból láthatja ön, hogy valót szóltam.

– Annál jobb. Nekem még ma mulhatlanul szólnom kell ön férjével.

– Ha ő megegyezik –

– Arra nincs szükség.

– De –

– Ön s gyermekének élete forog koczkán, – szólék komolyan s nagy
nyomatékkal, – most két élet és halál közt szabadon választhat ön.

– Istenem, – kiáltá szörnyű küzdéssel a nő, – mit kíván ön? Mikép
merhetem férjem parancsát megszegni, miután mondá, hogy életünk forog
veszélyben, ha ön, vagy más idegen szállásunkat megtudja.

– Oh, gyermekség, ő ezt bizonyosan csak azért mondá, mivel ugyanazon
balhiedelemben volt, mint ön; azt hitte tudniillik, hogy Móriczczal
czimboráskodom.

– Tehát fölvilágosítom őt.

– Azt magamnak kell tennem. Bizzék bennem, asszonyom; vagy nem
kényszeríthetném most önt, hogy engem tüstént a városházba kövessen?
Bízzék bennem, s istenemre esküszöm, hogy egykor e találkozásunkat
áldani fogja.

– Ám legyen, – szóla hosszas tusakodás után Eszter, – hiszek önnek. Mi a
– –i vendéglőben lakunk, első emeletben, – és – számok alatt.

– Mikor szólhatok ön férjével?

– Most nincs honn, de este hét órakor bizonyosan visszajő.

– Tehát hét óra előtt ott leszek. Gondolja meg még egyszer, asszonyom,
hogy nemcsak ön, hanem gyermekének élete is kezeimben van. Ha
megérkezésem előtt találna férje visszatérni, találkozásunkról szót sem
szabad tudnia, különben –

– Igérem.

– Most üljön bérkocsijába, és távozzék; én pedig gondoskodni fogok, hogy
gyermekén boszulhassam meg magamat, ha ön szavát nem teljesíti.

– Szentül igérem!

Eszter távozott, kocsiba ült, s eltünt, a nélkül, hogy az özvegygyel
szót válthatott volna, kinek szorosan meghagyám, hogy másnap reggelig
kívülem senkit ne bocsásson a gyermekhez, s az ajtót még Eszter előtt is
zárva tartsa.



II.  Kaland a kalandban.

A kapu küszöbén megállapodám, és számot adék magamnak eljárásom iránt.
Eleinte úgy látszott, mintha szemrehányásokat kellene magamnak e miatt
tennem, mivel e kedvező alkalmat ki hagyám siklani, a nélkül, hogy abból
annyi hasznot merítettem volna, mennyire szükségem vala, s mennyit talán
elérhetek, ha Dalmer arczáról a fátyolt levonom, s egész galádságában
állítom őt Eszter elébe. Alaposb megfontolás után azonban ellenkezőről
győződém meg, s tettemet javalnom kelle, mert ki a női szívvilágban
kissé jártas, az tudni fogja, mikép a szerető asszonyt féltékenység
fölgerjesztése által boszura lehet ugyan ingerleni, de csak akkor, ha
nincs oka az ingerlő ellen bizalmatlankodásra; én pedig ezen utóbbi
esetben valék, mert ő engem Móricz czinkosának tartott, s e gyanúját
csak azzal csöndesíthetém le, hogy Dalmer ellen határozottan nem keltem
ki. Be kelle tehát azon egy nyereséggel érnem, hogy lakásukat kitudám, s
egyszersmind meggyőződém, mikép az asszony nem oly nagy mértékben
vétkes, minőnek őt eleinte tartám, s hogy ennélfogva kiméletre nem épen
méltatlan. Elhatározám, hogy a kitűzött óránál hamarább látogatom őt
meg, s mindenekelőtt tökéletesen lefátyolozom a gaz Dalmert, mi által
talán sikerülend frigyesemül megnyernem a nőt, mi tervem végrehajtását
mindenesetre könnyítené; ha pedig e reményem nem teljesülne is, azért
nem sokat vesztenék, legalább nem annyit, mintha már most
visszariasztottam volna őt vádjaim által, mert Dalmerrel legalább
mindenesetre találkozni fogok, s gaztetteinek véget vetek, mit jobb ma
teljesítenem, mint a holnapi párbaj idejére halasztanom. Ezen okoskodás
által bánásmódom iránt magamat tökéletesen megnyugtatva érzém, mert azon
gondolatnak legkisebb helyet sem adék, hogy a nő talán megcsalt, s nem
mondá meg valódi szállását; a tettetés sokra képes ugyan, de
emberismeretem itt tökéletesen megnyugtatott, mert azon indulatroham,
melyen beszélgetésünk alatt Eszter átment, nem lehete színlés,
következéskép annak eredményét sem lehete ocsmány tettetésnek tartanom.

Midőn a házból kiléptem, leeresztett bérkocsi hajtott arra, melyből
nevemet hallám hangoztatni. A kocsi azonnal megállapodott, s üléséről
segédszerkesztő barátom inte felém, és nagy szaporasággal szóla:

– Van önnek fél órányi ideje?

– Van.

– Igen örvendek, hogy véletlenül találkoztunk, már szállásán is kerestem
önt.

– Baj történt?

– Még pedig nagy.

– Dalmer –

– Oh, nem azon oldalról! Furcsa kalandom volt, méltóztassék mellém ülni,
mindent elmondok.

– Kiváncsi vagyok.

Helyet foglaltam mellette, és a kocsi tovább hajtott, s barátom
nevetséges ünnepélyességgel szóla:

– Kevés pillanat mulva talán megszüntem élni.

– Hogyan? – kérdém kissé meghökkenve, nem tudván, hogy komolyan szól-e.

– Úgy van, párbajra megyek, és ön tanúm lesz. Reménylem, hogy nem fogja
tőlem ezen baráti szolgálatot megtagadni.

– Semmi esetre, de –

– Kalandom igen édes, de nagyon is keserű kimenetelű lehet. Ön tudja,
hogy a színházban majd mindennapos vagyok.

– Igen, s mondhatom, gyakran csodáltam béketűrését.

– Hja, barátom, segédszerkesztő vagyok, s így igen természetes, hogy vas
gyomrom mindent megemészt, s az ismétléseket megszokta, miután minden
krajczáros indítványt is ötven s néhányszor kell ismételve átolvasnom és
javítanom. Tegnap is színházban voltam, épen a «Vadon fia» adatott, s
annál fogva nem igen néztem a színpadra, és nem is figyeltem az
előadásra, mert orangutangot állatseregletben szoktam csak keresni; de
azért szemeim épen nem unatkoztak ám! Egy szép hölgy gyakran, mondhatom,
rendkívül gyakran fordítá felém szemeit, mi csakhamar gyorsabb
keringésbe hozta véremet.

– Szerencsés barátom.

– Nemde?

– És ki volt azon szép hölgy?

– Nem ismerem.

– Ah, már ez regényes.

– De hallja csak tovább.

– Figyelek.

– A szép hölgy szemjátéka mindig élénkebb lőn, s utóbb legyezőjét is oly
sajátszerűleg forgatá, hogy nem lehete azt csupa véletlenségnek
tartanom; sőt még szemcsőjét is igen különösen kezelte, mintha az által
is figyelmemet kívánta volna magára vonni.

– Első látásra ez valóban sok.

– Oh, kérem, nem első látás volt ez.

– Hiszen előbb mondá ön –

– Hogy nem ismerem őt, de azért már többször láttam őt.

– És máskor is ily kitünő figyelemre méltatta önt?

– Nem. Legalább én nem vettem észre.

– Különös.

– Nemde?

– És mi történt tovább?

– Én lehető legnagyobb szeretetreméltóságot törekvém kifejezni.
Kalapomat levevém, s újaimmal ügyesen fésülgetém hajfürteimet,
bajuszomat bizonyos meglepő könnyűséggel pödörgetém, ajkaimra a
legszívnyerőbb mosolyt varázsolám, szemeimnek kihívó és félig ábrándos
kifejezést adék, szakállamat majd le, majd ismét fölfelé símogatám;
szóval, ugyancsak derekasan működtem.

– Ön kitanult csábító.

– Hahaha!

– Mintha a legveszélyesb arszlániskolát is átúszta volna.

– Nemde.

– És a szép hölgy?

– Játékát fáradhatlan kitartással folytatá, s kezét kimondhatlan
kifejezéssel szorítá kebléhez, midőn Parthenia mondá: két szív és egy
dobbanás!

– Már ez sok.

– Még nem elég!

– Egyedül volt a hölgy?

– Öreg asszony s fiatal férfi közt ült.

– Ah, már ez veszélyes.

– Épen nem, az öreg asszony hihetőleg anyja, vagy nagynénje volt, a
fiatal férfi pedig kávéházi meghittebb ismerősim egyike, kinek
egyébiránt nevét sem tudám, s ez oly közönyösen ült a szép angyal
mellett, hogy tőle épen nem félthetém, legalább én úgy vélekedtem, s
helyemben bizonyosan más is ugyanezen hiedelemben lett volna; az unalmas
színjáték oly gyorsan mult el, hogy még legalább is tíz felvonással
szerettem volna megtoldani.

– Megfoghatlan!

– Micsoda?

– Ön fölhevülése.

– És ugyan miért?

– Én önt eddig igen higgadt kedélyű embernek ismerém, s azért igen
csodálatosnak találom, hogy oly rögtön elhagyá magát ragadtatni, mint
valamely tizennyolcz éves ifjoncz, ki még a kutgémre is szerelmesen
hunyorgat, ha kötény van elébe kötve.

– Oh, barátom, épen az úgynevezett higgadt kedélyű emberek azok, kik
leghamarább olthatlan lángra gyúlnak.

– Valóban?

– Úgy van. A heves és víg jellemű emberek, kik mindig a világban élnek,
s zajos társaságokban fordulnak meg, mindig erősebben tudnak a szív
kivánataival daczolni; mert, például, a czukrászlegény is azért nem
szereti az édeset, mivel mindig csemegék közepett él. Ellenben az író,
különösen pedig a segédszerkesztő, ki mindennap a legunalmasb munka
mellett ül, s még akkor is csak javítékon, szedőkön, levelezők
olvashatlan s hibáktól pezsgő írásán, s a szerkesztőség által le nem
küzdhető akadályokon jártatja gondolatait, midőn mulatóhelyeken jelenik
meg, – az ily szerencsétlen férfi mindjárt mindenestől oda van, ha csak
egyetlen nyájas tekintetet vet is rá valamely nem csunya hölgy; és pedig
annyival is inkább, mivel hódítások után járásra nincs ideje, s azért
két kézzel kell minden alkalmat megragadnia, mely e tekintetben
véletlenül kinálkozik.

– Igaza lehet önnek, s megvallom, hogy az életbölcseség ezen tana még
eddig ismeretlen volt előttem.

– Hja, sok van a csillagok alatt és fölött, miről a bölcsek nem is
álmodnak!

– Úgy van.

– De hallja csak tovább.

– Tehát még több is van?

– Még csak most jön a java. A függöny utolszor gördült le, a szinészek
kitapsoltattak, s a közönség oszlani kezde. Ekkor a hölgy is távozott.
Én és egy ismeretlen férfi, ki még mindig dühösen tapsolt Partheniának,
a pad végén állottunk, s midőn a szép hölgy mellettünk elhaladt, még
egyszer hátratekinte, igézően mosolyga, és távozott. Örömittas szemeimet
szerencsére hattyunyakától kezdve karcsu derekáig végig legeltetém, – és
– és gondolja ön csak, mit láttam?

– Kétségkívül félelmesen kidomborult keményített szoknyák iszonyú
bástyáját.

– Ah, mily költőiség elleni kifejezés!

– Tehát mit látott ön?

– Parányi kezecskét fehér keztyűben –

– Melyet ön megszorított?

– Még nem. A fehér keztyűs kézben finom himzett zsebkendőt.

– Melyet a szép elejtett?

– Oh, nem, ez mindennapi fogás lett volna, mely szót sem érdemelne.

– Tehát mi történt?

– A kendő redői közül – rózsaszínű papiros kandikált ki –

– Ah!

– Én gyöngéden érintém két ujjammal a rózsaszínű papirost –

– És?

– A csinos levélke kezemben maradt.

– Teringettét!

– Szivem hangosan dobogott.

– Elhiszem.

– Ily szerencse álomnak is sok.

– És a szép hölgy nem fordult vissza?

– Nem, egy vastag úr botrányos teste nyomult a legközelebbi padból
szépem mögé és orrom elébe, s így többé nem láthatám a kedvest; ámde
könnyen vígasztalhatám magamat, mert kezemben volt a megbecsülhetlen
rózsaszínű kincs. Kedves hölgy, gondolám, ki tudja, mily rég szeret már,
s csak most vettem észre hajlandóságát, s szemeimből bizonyosan tisztán
kiolvasá szerelmének viszonzását, mert különben nem adta volna át a kész
levélkét, melyet talán már több nap előtt is megnyerhettem volna.

– Természetesen.

– A szinházi csarnok egyik zúgában fölnyitám az összehajtott,
pecsételetlen és czím nélküli levélkét, s benne e sorokat, vagyis inkább
szókat olvasám: «Férjem holnap délután nem lesz honn. Amália.» Nemde,
különös?

– Épen olyan, mint az ismeretes: oh, Oszkár, elvárlak!

– Szakasztott olyan. Örömem oly határtalan vala, minőt csak valamennyi
Pecsovics megtérése szülhetne bennem, s már arról gondolkozám, hogy
mikép szabadulhassak ki holnap délután a szerkesztő-hivatalból, midőn
rögtön eszembe villant, hogy a szép ismeretlen nő lakását és vezeték
nevét nem tudom; Amália pedig annyi van Budapesten, hogy valamennyi
magyar tudósra legalább is három jutna.

– Isten mentse meg őket!

– Az Amáliákat?

– Igen, és – a tudósakat is.

– Az éjt álmatlanul töltém, s ma az egész várost bebarangolám, minden
ablakra föltekinték, de hasztalan, délben a szinházba menék, hol önnel
találkoztam, s vigyázva tudakozódtam, de semmi fölvilágosítást nem
nyerhettem. Azonban, miután öntől elváltam, azon kávéházi ismerősömmel
találkozám, ki a szinházban kedvesem mellett ült. Hah, megvan, gondolám,
s azonnal halk hangon kérdém, hogy ismeri-e tegnapi szép szomszédnőjét?
Ő végig nézett rajtam, s vontatva igent monda. Erre nagy tűzzel lakását
tudakozám, s isten bocsássa meg bűnömet, haszontalan hányavetiségből,
vagy indulatom hevessége miatt annyit fecsegtem össze-vissza, hogy
gúnyosan kérde: vajon szerelmes vagyok-e bele? Megsértett hiúság, s
folytonos hideg gúnyai annyira vittek, hogy a levélkét megmutatám neki.
Erre ő azonnal elsápadt, majd ismét legfinomabb paprikaszínű lőn, és
dühösen szóla: «Uram, ön alávaló gazember, ha ma délután lakásomon meg
nem jelenik, karddal vagy pisztolylyal, én – Amália férje vagyok.» Mit
szól ön ehhez?

– Ördög és pokol, már ez erős dolog!

– Nemde? Most oda megyek, és ön segédem lesz. Ah, ott a – – szám, ez az
ő háza.



III.  Kakasviadal.

Ime, nyájas olvasó, ily titkocskák nagy számmal történnek szinházakban,
s ki valamennyit tudná, az valóban igen érdekes olvasmányt írhatna
össze.

Mihelyt a házat megpillantám, melyre barátom távolról mutatott, azonnal
furcsa világosság lángolt föl elmémben, s alig tudám a hangos kaczajt
elfojtani. Barátom észrevevé rögtön támadt derültségemet arczomon, és
csodálkozva szóla:

– Oly nevetségesnek találja ön ezen komoly kalandot?

– Magát e kalandot ugyan nem, hanem a másik kalandot, mely a kalandban
rejlik.

– Kaland a kalandban? Ezt nem értem.

– Mindjárt megmagyarázom. Én e ház tulajdonosát jól ismerem, hitvesével
együtt, sőt ez utóbbi titkainak egy részét is.

– Hogyan?

– Úgy van. Ön mellett a szinházban, mint mondá, bizonyos ismeretlen
férfi is állott, nemde?

– Igen.

– Barna?

– Igen.

– Szürke kabátban?

– Igen.

– Kezében nagy fekete kettős szemcső volt, nemde?

– Tehát ön is ott volt?

– Épen nem, hanem, mint már mondám, e ház titkai némileg ismeretesek
előttem, s azon férfi meghitt barátom.

– És mi következik mind ebből?

– Az, hogy kaland van a kalandban, és ön rútul megjárta.

– Hogyan?

– Oh, Oszkár, elvárlak! Hahaha!

– Barátom, e hang –

– Bocsánat, a hang oly víg, mint maga a kaland.

– De még mindig nem értem önt.

– Értsen meg tehát.

– Ideje is, mert mindjárt a ház előtt leszünk.

– Hallja tehát a szörnyű titkot. A szép hölgy nem önre tekintgetett.

– Micsoda?

– Hanem azon szürke kabátos barna férfira, és a levélke is ugyanahhoz
volt intézve. Világos!

– De –

– A boldog barna férfi azonban, isten tudja, mi okból, épen oly
szórakozott vala, mint ön elragadtatva, s innen származik az egész
siralmas tévedés.

– Lehetetlen!

– Mindenesetre úgy van, hiúsága veszélyes hinárba vezette önt; de
hiában, olyanok vagyunk mi gyarló férfiak, hogy alig tekint felénk
valamely szép hölgy, s azonnal mindenre képesnek hisszük őt; sőt mi
több, ha húsz férfi áll együtt, s egy hölgy tekint a nagy csoportra,
bizonyosan mind a húsz szentül hiszi, hogy épen csak az ő
szeretetreméltósága bájolta el a szép hölgyet.

– Hah, önnek csakugyan igaza lehet!

– Mindenesetre.

– És most még is vívnom kell.

– Úgy van.

– És a boldog szerető kikaczag.

– Nincs különben.

– De talán –

– Kérem, a valódi viszonyt nem födözhetjük föl a férj előtt, ezt a
lovagiasság szabályai tiltják.

– Fájdalom, igaza van önnek.

A kocsi megállapodott, s kiszállottunk. Barátom oly fanyar ábrázattal
lépett velem a házba, mintha halottja volna, s magam is komoly
hangulatba esém, mert félni kezdék, hogy szomorú vége lehet e kettős
kalandnak, s csak az vígasztalt, hogy nálunk a párbajok rendesen
olyanok, mint a szinházi csaták: sok a zaj és nevetséges az eredmény,
mert jelenkorunk emberei nem való, hanem csupán fölületes szín után
kapkodnak s ennélfogva párbajainkat helyesebben csak kakasviadaloknak
nevezhetni. Én legalább a párbajt mindenesetre lehető legnagyobb
ostobaságnak tartom, mire művelt ember vetemülhet, s azért minden
párvivót haláláig tébolydába szeretnék záratni, hogy a haza békés
polgárainak többé ártalmára ne lehessenek, s egyedül azt tudnám némileg
menteni, ha minden párbajban világosan itélne a gondviselés, és a sértő
fél mindig halva maradna a küzdtéren. De könnyű karczolásokat
osztogatni, vagy a megsértettet halomra lőni, s azután mégis
bántatlanul, sőt köztiszteletben maradni, ez olyasmi, hogy nem találok
kifejezést e vad szokás illő megbélyegzésére.

A szobába lépvén, minden komolyságom azonnal eltünt, mert a férj – a
barna férfit mutatá be, mint segédét. Barátom arczáról első pillanatban
minden nyoma eltünt a pirosságnak, azután pedig vérvörösség árasztá el s
csak kézszorításom nyugtatá őt meg ismét.

Szegény férj, gondolám szinte akaratlanúl, nőd kedvesét tartod legjobb
barátodnak. Oh, ki az élet titkait tudná megírni, az olyasmiket hozhatna
napfényre, mikről még Hamlet sem álmodott!

Kölcsönös üdvözlés után a férj hidegen szóla:

– Uram, nőmet s cselédimet elküldém, nem fogunk megzavartatni.

Eleget akarván a szokásnak tenni, néhány engesztelő szót mondék, de a
férj gúnyosan szakaszta félben, mondván:

– Szót sem. Méltóztassék választani, kardot vagy pisztolyt, nekem
mindegy.

– Úgy van, – jegyzé meg komolyan a barna férfi, – engesztelésről szó sem
lehet, méltóztassanak választani.

– Mi tehát a kard mellett nyilatkozunk, – mondám én, – azon
megjegyzéssel, hogy az első vércsepp a tusának azonnal véget vet.

– Jól van.

– Fej, nyak, mell, gyomor és has szorosan kiméltetni fognak.

– Legyen.

– Ujjaim is, legalább jobb kezemen, – jegyzé meg boszus kifakadással
barátom, – mert még ma a franczia trónbeszédet le kell fordítanom.

– Megegyezünk.

– Nagy kegyesség!

– A mellékszobában sebész van, mindenről gondoskodtam.

– Helyes.

– Tehát dologra.

A bajvívók leveték felső köntöseiket, ingöket fölgyűrék, kardjokat
megsuhogtaták, és harczias állásba helyezkedtek; csak taréjok hiányzott,
s egészen kakasokhoz hasonlítottak volna, amivel azonban nem akarom azt
mondani, hogy a taréj hiányzása miatt kappanoknak tartottam őket.
Lábaikat iszonyúan elterpeszték, elannyira, hogy színpadon járni szokott
gőzös vagy vitorláshajó kényelmesen áthaladhatott volna alattok, mint a
rhodusi óriás alatt; karjaikat oly messze nyújták ki, hogy az igazság
példát vehetett volna magának, mert bizonyosan minden gazembert elérne,
ha nem sajnálná karját ennyire kinyújtani; nyakukat ellenben annyira
hátraveték, hogy fejök teteje úgyszólván csaknem hátgerinczökkel jött
érintkezésbe, mintha orrukat féltették volna a kardéltől; pedig ettől
nem igen lehete tartaniok, mert a két kardnak csak legvégső hegye
találkozott egymással, s ez is csak néha történt, mintegy elvétve,
miután különben csak a türelmes levegőt szeldelték. E közben szemeikkel
néha pislogtak, mintha a kardvillanástól irtóznának, s lábaikkal egyet
dobbantottak; ajkaikat pedig úgy összeszorították, hogy egyetlen
bátorító teringette sem fért volna ki közülök. Homlokukat nehéz
verejtékcsöppek nedvesíték, karjaikon szőlővenyige vastagságra
dagadoztak az erek, orrlikaik kitágultak, mintha lélekzetök minden
pillanatban romboló viharrá akart volna változni, s füleik úgy neki
vörösödtek, mintha keménypapirosból kimetszett súlyos szamárfüleket
tartottak volna, mely szép diszítményöktől épen nem akarom őket
megfosztani.

E szörnyű viadal már több egész perczig tartott, s az iszony és borzadás
annyira erőt vett lelkemen, hogy alig bírám elfojtani az – ásítást, s
már csaknem kétségbeeséssel küzdöttem.

Ekkor, de – nem, még nem történt semmi; bátorodjanak tehát nyájas
olvasóim, s szemléljék nyugodtan az irtózatos kakasviadalt, mely mostani
újmagyar nyelvünkön párviadalnak neveztetik.

A bajnokok vívtak, valódi nemzeti elszántsággal küzdöttek, s ha valaki a
két kard éle közé kerül vala, bizonyosan megemlegette volna a magyarok
istenét! szemeik szikráztak, keblök úgy emelkedett, mintha tűzokádó
hegyekké akartak volna változni, s hah! kardjok legszélső vége kétszer
egymásután valóban megérinté egymást. Hallatlan, de mégis igaz!

Most, – méltóztassanak kissé remegni, szives olvasóim, – most – –
véletlenül megpillantám, hogy a férj kissé megvérezé karját ingének
gombjával, midőn ingujját fölgyűré, s azonnal rémülve kiálték:

– Elég!

A két bajnok hátrahökkent, s iszonyúan remegett, mint a kocsonya.

– Uram, ön meg van sebesítve!

A férj lankadtan ejté el kardját, és elhaló hangon kiálta:

– Sebész úr! Sebész úr!

A sebész azonnal kirohant, a gombkarczolást megtekinté, ajkait
összeszorítá, aggály miatt-e, vagy azért, hogy kitörni akaró kaczaját
elfojtsa, azt nem merem meghatározni. Elég az hozzá, hogy a félelmes seb
beköttetett, a férj pedig töredezett hangon szóla barátomhoz:

– Uram, az isten itélt közöttünk, nőm ártatlan, bár hittem volna
esküinek! Uram, bocsássa meg indulatosságomat.

– Örömmel! – rebegé barátom, s homlokáról diónyi verejtékcsöppeket
súrolt le zsebkendőjével.

– Kezét, uram! – szóla ismét a halavány férj, s aggályosan tekinte a
sebészre – legyen ön ezentúl oly őszinte jó barátom, mint ez itt.

Ekkor a barna férfira mutatott sérületlen kezével, s barátom őszintén s
lelkesülten szóla:

– Legnagyobb örömmel!

Elhiszem! gondolám, és – hallgattam. Most az ajtó hirtelen megnyilt, a
szép nő, ki alkalmasint valamikép értesült a veszélyről, berohant, nem
ugyan szétzilált haját tépve, mi bizonyosan rendkívül regényes lett
volna, hanem csinos szalmakalapját szép kezében tartva, és iszonyúan
fölsikolta:

– Hah – –!

– Csöndesülj, édesem, – rebegé a sebesült férj, – csak egy kis húsvágás,
épen nem veszélyes. Meg tudsz-e bocsátani, édesem?

– Oh – –!

– Ah, mintha sebláz vaczogtatná fogaimat. Uraim, bocsánatot, szeretett
nőm, legjobb barátom, menjünk, pihenésre van szükségem. És ön, nemes
bajtársam?

– Megyek, a – franczia trónbeszédet lefordítani.

– Isten önnel, mindennap szivesen látom önt szegény hajlékomban.

– Köszönöm.

A férj, neje és a barna férfi vállára támaszkodva, a mellékszobába
vonult, s mi ketten hallgatva hagytuk el a házat, mely a legrettentőbb
szerencsétlenségnek szinhelye – lehetett volna.

Ime, tisztelt olvasó, így orvosoltatnak a tizenkilenczedik században a
becsület mély sebei. Orvosság és betegség igen méltók egymáshoz.



IV.  Művelt emberkínzás.

– Szerencsés kópé az a barna fiú, – szóla az utczán boszusan barátom, –
az ő bűne miatt nekem kellett életemet koczkáztatnom, és a mellett –
hallgatnom!

– Az öntudat megnyugtathatja önt, – viszonzám szárazon.

– Gyönyörű öntudat! Csak azt tudom, hogy jól ki fognak kaczagni.

– Jobb az, ha kinevetik önt, mintha sajnálkozniok kellene ön felett.
Egyébiránt e furcsa kettős kalandot ujdonságul használhatja ön fel
lapjában, s már ez is ér valamit.

– Isten mentsen, csak az kellene még! Hanem, barátom uram, nem lehetne
talán mégis, valamiképen kéz alatt, a boldogtalan férjet
fölvilágosítani?

– Világért sem! Első kötelességünk, embertársainkat boldoggá tenni,
minek háborítnók tehát csöndes életét. Egyébiránt pedig az ily
mindennapi események a mai világban szót sem érdemlenek.

– Ám legyen tehát, nyugodjunk meg a végzés titokteljes intézményeiben.

– Amen!

Azután elmondám vitéz barátomnak, hogy Dalmerrel alkalmasint találkozni
fogok pár óra mulva, minek ő nemcsak rendkívül örvende, hanem azonnal
kisérőül is ajánlkozott; mit azonban nem fogadhattam el, mivel épen most
tanusított rendkívüli tüzessége és harczias szelleme igen alapos
félelmet gerjesztett bennem, hogy kitörő hevességénél fogva Dalmert
tüstént összedarabolandja, mielőtt még szóba állhatnék vele. Csak annyit
mondék tehát neki, hogy másnap jókor reggel jelenjék meg nálam, s ha nem
találna honn, azonnal rendőrség kiséretében siessen Dalmer szállására,
melyet tárczájába iraték vele, mert bizonyosan mégsem tudhatám, hogy nem
lesz-e szerencsétlen kimenetele ezen találkozásnak.

Ebben megegyezvén, egymástól elváltunk, s már szállásom felé akarék
fordulni, hogy esti találkozásomra illőn elkészülhessek, midőn eszembe
juta, hogy még előbb a – – vendégfogadóba kell valakit kisérnem, ki ott
egy fényképkészítő által arczának vonásait örökíttetni kivánta. Szállása
felé irányzám tehát lépteimet, s épen furcsánál furcsább gondolatok
kezdének agyamban támadni azon hiúságról, mely szerint alig van ember,
ki legalább titkolt gyönyörűséget nem lel abban, ha becses vonásait
örökíttetve szemlélheti, – midőn három férfit láték mellettem gyorsan
elhaladni, kiknek külseje és szavai azonnal annyira magokra vonák
figyelmemet, hogy lépéseimet gyorsítám, és nyomukból többé nem maradtam
el.

E három férfi egyike tökéletesen kiművelt arszlán volt, a párisi selyem
kalaptól kezdve, egészen le a fehér topányig, melynek piros sarkai igen
kedvező benyomást okoztak, nem a kövezetre ugyan, mely igen kemény,
hanem a szépek sziveire, melyek istennek hála! nem oly kemények, mint a
járdák, ámbár annyiban mégis hasonlítnak ezekhez, hogy bennök is sok
ember fér meg. Nyaka vékony vala, mint a gémé, mely fáradtan lesi az
alkonyt; pisze orrát gyertya eloltására lehetett volna használni, s
bajusza és kecskeszakálla úgy lekonyult, mintha legalább három napig
folyvást konyhát meszeltek volna velök; egész sovány ábrázatán pedig oly
minden kifejezés nélküli kifejezés ömlött el, ha e furcsán hangzó
kifejezést használnom szabad, mintha herbatéval vagy tisztesfűvel
leforrázták és azután kőporos szalmacsutakkal lesúrolták volna. Szemei
mindig nedvesek valának, mintha mindig valamit gyászolnának; csekély
véleményem szerint ez onnan származott, mivel gyakran tekintének
tükörbe, s így igen természetes, hogy ki nem fogyható gyászra csakugyan
elég okuk volt, ha érdemes tulajdonosuk arczán s testén végig
pillantottak. Mindezen jeles külsőségek méltán gyaníttaták velem, hogy
ezen arszlán a legfinomabb s legfényesb állatseregletből származik.

A második férfi külseje lényegesen különbözött az elsőétől. Ez korra
nézve legalább harmincz évvel előbb volt ugyan, de öltözetben mégis majd
ugyanannyival mögötte állott. Frakkjából már rég kihízott, s a
nadrágából lefityegő óraszalag legalább is Napoleon korszakából
származott, míg nyakkendőjének kötése, és inggallérának kiálló csúcsai
mindenkit akaratlanul a júliusi forradalom idejére emlékeztete, mely a
divat e két nemét szülte; fölborzolt haja ellenben Murat, Davoust és
Berthierre, szóval: a franczia császárság előtti korszakra vonatkozott;
nadrágjának szabása pedig egészen jelenkorunké vala. Ezekből világos,
hogy e férfi öltözete Lajos Fülöp rendszerét jelképezé, minden nevezetes
korszakból utánozván valamit, hogy minden szinezetű párt legalább egy
részben képviselve lássa magát, s kerülje a háborgást, és békével
tűrjön. Még a vastag orr és mindig mosolygó pittyedt ajkak is ilyszerű
világölelő emberszeretetet tanusítottak. Egyébiránt, hogy mind ezekről
álmodott-e valamit ezen ismeretlen férfi, azt nem merem állítani, mert
hiszen elég nevezetes ember van a mai világban, ki szinte nem tudja,
hogy mikép lett azzá.

A harmadik ismét ellentéte volt a másik kettőnek, mert sem ó, sem új
divat szerint nem vala öltözve, hanem mintegy középen járt e kettő közt,
s különben jelenkori politikai jellemmel látszott bírni, mert kabátja a
meleg daczára is nyakig be volt gombolva, bizonyosan csak ellenzéki
vágyból, vagy takarékossági ösztönből, hogy tudniillik most kárpótlásul
izzadjon, mivel jövő télen át ugyanazon kabátban bizonyosan fáznia
kellend. Arczán leírhatlan mogorvaság kifejezése unatkozott, s oda
látszott mutatni, mikép ezen ember egyedül csak abban lelé kedvét, mi
mások kedvét megrontja, s azután még maga ellen is kedvetlenséggel
viseltetik, mivel valamiben mégis kedvet tudott találni. Kati legyen a
nevem, ha ez nem czéhbiztos. De halljuk őket.

– A hatóság igen engedékeny! – mondá az arszlán, s ezen megerőltetése
következtében nagyot köhintett, és selyem zsebkendőjével homlokát törlé;
de csak igen gyöngén, hogy a rizsport valamikép le ne súrolja.

– Hiszen a mai világban a botot már csak sétálásra szabad használni! –
tevé hozzá a régi korszak embere, és mérgében alsó ajkát majd lenyelte,
mi arra látszott mutatni, hogy fogainak már szörnyü hiánya van.

– Már akár mit mondanak is az urak a sok zöld asztal mellett, én ugyan
nem is hederíthetek az afféle zöld beszédekre, hanem kötelességemet
hiven teljesítem, meddig karomat és botomat birom; ebben tökéletesen
megnyughatnak uraságtok. – Ezt a harmadik férfi mondá, és hivatalos
dühében oly magosra rántá alsó ajakát, hogy csaknem orrát nyelte
szájába, mi által a dohány- és illetőleg burnótárusok mindenesetre
tetemesül károsultak volna.

– Jól mondja, biztos ur, mit a nagyok elmulasztanak, azt önök
helyrehozni tartoznak, különben ugyan mit érne az egész polgári
szabadság, ha végre minden paraszt vagy nemes ember szabadon üzhetné a
szabómesterséget!

– Ugy van! Az ily potom emberek ugyis oly mohón látnak a munkához, hogy
egész nadrágot megvarrnak, mi alatt én titoknokom és két irnokom
társaságában egyetlen osztás whistet játszom el. És polgárnak s
mesternek csak nem fogadhatunk föl minden jött ment legényt, ki müvelt
társaságban még csak meg sem tud állani. Én csak finom legényeket
tarthatok.

– Csak hiában ne járjunk.

– Oh, nem!

– Jól tudunk mindent.

– Bizonyosan rajta kapjuk.

– Tudom el fog jövendőre minden kedve menni a munkától a sehonnainak.

– Nem leszünk hálátlanok.

– Csak ne tessék őt kimélni.

– Mester ur, kérem, ne sértegessen!

[Illustration: Művelt emberkinzás.]

E rövid beszédből láthatjuk, hogy két szabómester s egy biztos van
előttünk, kik hivatalos eljárásban vannak, s alkalmasint valamely
szorgalmas kontárt nyomoznak és üldöznek.

Most e házba lépnek, s a velök jött két város hajdut a kapu előtt
hagyják. Ugyan mi baj érhetne bennünket ha utánok mennénk? Alkalmasint
semmi, legfölebb egy pár czéhbeli titkocskának megtudásához juthatnánk,
s ez ugyan nem baj.

Ezen hátulsó ajtón léptek be, nyissuk meg csöndesen és tekintsünk utána,
talán nem vesznek bennünket azonnal észre.

A szoba szegényes, de tiszta, a földön két gyermek játszik, a harmadik
bölcsőben fekszik, és hirlapirói pályára készül, azaz: valónak képzeli
az ábrándot, vagyis: életadó emlő helyett rongydarabot szivogat. Asztal
mellett két férfi s egy csinos fiatal asszonyka varrogat. Az anya
mellesleg gyermekei látásában gyönyörködik, az atya pedig rémülve tekint
a fönebb leirt három férfira, kik a szoba közepén állnak; a biztos
természetesen föltett kalappal, hogy megmutassa, mikép neki nemcsak
pimaszkodásra, hanem még többre is joga van, mit azonnal igy tanusít:

– Megfogtunk, gazember?

– Uram, – kiált a szabó még inkább elhalványulva, s munkáját elejtve, –
én becsületes ember vagyok, adómat pontosan fizetem, és dolgoznom kell,
ha élni akarok családommal.

– Akaszd föl magadat, s aztán mindjárt nem kell élned.

– Uram –

– Hallgass, kontár. Tudod é, hogy nem szabad legényt tartanod?

– Ez nem legényem, hanem jó barátom, ki nem rég szabadulván ki a
kórházból, még eddig nem juthatott be mesterhez, s azért nekem segít,
egy kis meleg ételért meg szállásért.

– Ej, akasztófa virága, még mentegetni mered magadat, és velem szembe
szállasz?

– Uram, ne feledje, hogy szobámban van ön!

– Micsoda? Talán meg akarsz gyilkolni? Engem, ki a hatóság nevében állok
itt! Hej, hajduk, segítség! Hamar!

E kiáltásra rögtön ott termettek a hajduk, a szabót megkötözték
legényével együtt, a műszereket és ruhákat összeszedék, a siránkozó
asszonyt meglökdösték, s a három férfi után vezették a kötözötteket, kik
azonkül saját hátukon kényszerültek tova czipelni a műszereket, s félig
kész ruhákat és kelméket.

Hja, hiában! A müvelt tizenkilenczedik század gyüléseket tart az
állatkínzás ellen, de a müvelt emberkínzást nem akadályoztatja!



V.  Kontár és mester.

A mint az ajtót megnyitám, s a fönebbi jelenet néma tanuja levék,
észrevevém, hogy egy öreg zsidó jelent meg mellettem, ki nagy részvéttel
figyelt mindenre. Arczának minden vonása szives emberbaráti indulatot
árult el, s mihelyt a kis zsarnokok áldozataikkal távoztak, azonnal
nyájasan vigasztalá a siró asszonyt, s a gyermekeknek néhány huszast
adván, a szobát elhagyá.

Az udvaron fölvilágosítást kérék tőle, s ő tüstént engede kivánságomnak,
és elmondá e szegény fiatal házaspár egyszerü történetét, melynek utóbb,
hetek s hónapok mulva, szomoru kimenetelét is megtudám. Szó sem fordul
abban elő nagyszerü szenvedélyekről és érdekfeszítő eseményekről,
valamint fényes leirások és meglepő fordulatok sem jőnek benne elő; de
mégis bocsánatot reménylek elmondásaért szíves olvasóimtól, mert oly
oldalával ismertetendem ez által meg a mindennapi életnek, mely nem
mindenütt ismeretes, és mely valóban figyelemre méltó, nemcsak
emberiségi, hanem erkölcsi szempontból is.

Bizonyos Munkás nevü tisztviselő élt a két szomszéd város egyikében, ki
nevének mindig derekasan megfelelt, ámbár a jutalom viszont nem igen
felelt meg munkásságának, mikép azt napjainkban, fájdalom! elég gyakran
tapasztalhatni. Ámde e miatt a végzésen kivül mást nem okozhatott, mely
őt sok munkára és csekély díjra kárhoztatá, mely rendesen azon mértékben
szokott növekedni, melyben a munka kevesebbül. Szomoruan tapasztalá,
mikép minden erőködése hasztalan, mert az éveket nem változtathatta meg,
s az előtte szolgálatba állottakat nem bűvölheté ki az életből, s igy
várakoznia, mindig csak várakoznia kelle, ámbár reá nem várakozott az
idő, s hajszálait csak ugy megőszíté, mintha már egész családja
jövendőjét tökéletesen biztosította volna; pedig vajmi messze állott még
ettől! Voltak fiai és lyányai, ezek örök pártának virultak elébe, mert
napjainkban kevés kérdezősködés történik az erkölcs után, hanem csak
pénz, és mindig csak pénz a házasságszerző, s legfájdalmasabb az, hogy e
szörnyü irányt még csak nem is gáncsolhatjuk, mert a legszegényebb
szülék is annyira erőjükön tul gyakorolják lyányaikkal a fényüzést, hogy
ugyancsak helyén legyen azon esze s munkája után élő ifju szive, ki ily
divatbubát pénz nélkül élettársul merészel oldalához bilincselni! A fiuk
részint tanultak még, részint pedig ingyen gyakorlák azt, mit számos
éven át tanultak, s ennél fogva szegény atyjoknak még folyvást nem
csekély terhére voltak.

Mély gondjainak közepette búsan sétált egykor az utczákon föl és le az
öreg Munkás, és pirulva bár, de mégis irigy szemmel tekinte a rongyos
targonczásra, ki targonczáján végig nyulva, oly édesen aludt, mintha az
élet kellemeit kénye szerint élvezné; pedig talán három nap óta sem
látott kenyérnél egyebet. Ő azonban mégis elégült lehete, mert személye
nem esett az előitéletek kemény biráskodása alá, s vele senki nem
gondolt, ha bűnt nem követett el. Munkás ellenben más körülmények közt
vala, ő szüntelen mások kivánatának kényszerült eleget tenni, bár mit
sugalt is saját jobb meggyőződése. Ha szájától voná el a falatot, s
magára és gyermekeire tisztességes ruházatot aggata, minden oldalról ezt
sziszegé feléje a kajánság kigyónyelve: – Ez nem telik díjából, ugyan
hol veszi a pénzt? Ennyit nem lehet igaz uton szerezni. – Ha ellenben
gyermekeinek nevelésére, vagy jövendőjök némi biztosítására akart
valamicskét fordítani, s e miatt kissé elmaradt a divat szeszélyes
röpülése mögött, minden oldalról ily gúnyos megjegyzéseket kellett
hallania: – Mily haszontalan lump ember, egész keresményét bizonyosan
torkába veri, vagy kártyán harácsolja el! Ez csakugyan megérdemli, hogy
pályáján derekasan elmellőztessék. – És ezen gyönge vázlat koránsem
tulzás ám, ki ezen szerencsétlen osztály magán-vagyon nélküli tagjainak
életét ismeri, az bizonyosan erősíteni fogja, hogy a színek, miket e
képre használtam, nemcsak nem kiáltók, hanem nagyon is halaványak.

Szomoru sétája közben nagy háromemeletes házat pillanta meg Munkás,
melynek akkor épen tetejét rakták.

– Kié e ház? – kérdé inkább szórakozás végett, mint kiváncsiságból.

– N.... szabómesteré! – hangzott a válasz.

Munkás ismét gondolatokba mélyedett, s későn este tért parányi
szállására, mely kórházhoz hasonlíta inkább, mint tisztviselő lakához,
midőn a család nyugalomra feküdt. Az éjt álmatlanul tölté a szegény apa,
reggelre azonban határozattá szilárdultak kínos tépelődései. Legkisebb
fiát – szabómesterhez vezeté, s inasnak akará szegődtetni; szive vérzett
ugyan, mert a legjobb embernek is vajmi nehezére esik az anyatejjel
beszítt előitéletek leküzdése; azonban határozatát mégis csakugyan
végrehajtá, s előre is kemény kéreggel borítá szívét, társainak megvető
mérges gúnynyilai ellen.

Ámde még itt is csaknem legyőzhetlen akadályokkal találkozott. A
mesterek, kik harsányan szoktak a nemesi büszkeség ellen kikelni, hideg
gúnynyal fogadák őt, s nem akarák átlátni, mikép aljasíthatja tekintetes
ur fiát szabóinassá. Bebizonyult itt is, mikép vannak az életben
viszonyok és körülmények, mikben a legtulzóbb demokrata is született
arisztokrata gyanánt viseli magát. Végre azonban mégis csakugyan akadt
irgalmas mesterre, ki nemcsak fölfogadá a tizéves gyermeket, hanem még
azt is megigéré, hogy a tekintetes ur iránti tekintetből, nem fog vele
targonczát huzatni.

Nem akarom az egész család történetét vázolni, azért tehát csak Munkás
Pálra, a szabóinasra szorítkozom. Tanulási évei elég szomoruan folytak
le, mert legények, inasok és cselédek szüntelen gúnyolák őt származása
miatt, s a mesternél sem lelhete kárpótlást, mert napjainkban a
szabómesterek csak uraságokkal és müvészekkel társalkodnak, legényeikhez
ellenben sátoros ünnepeken is alig szólnak, s az inasokat még verésre
sem méltatják. A mester egyik kis lyánya azonban nem gondolkozott oly
bűszkén, mint nagyobb testvérei, kik egész nap a türelmes zongorát
kalapálták, s örömest játszott a kis Palival, ki nem volt oly piszkos és
garázda, mint a többi szabóinasok. Nem lehet czélom, hosszu szerelmi
történetet irnom, mely tiz év alatt nemcsak kifejlett, hanem kiirthatlan
gyökeret vert e két szívben, s különben is igen furcsán hangzanék
tulfinomult századunkban, ha valaki szabólegény regényes szerelmét
kivánná érzékenyen festeni; pedig bizony bátran elhiheti mindenki, hogy
az egyszerübb középosztályban sokkal több érzelemmélységet találhatni,
mint azon elsimult és elfinomult körökben, miknek tagjairól divat és
fölszineskedés nemcsak a durvaságot, hanem az érzelmet is legyalulta.

Pál és Mari szerették egymást, de a büszke mester szót sem akart
összekelésről hallani, mert ő lyányát, mint mondá, nem haszontalan
mesterembernek, hanem legalább is kereskedő, vagy épen tisztviselő
számára nevelte; ha pedig már csakugyan magához hasonló vőhez
bocsátkoznék le, ugy ennek gazdag polgárfiunak kellene lenni, kinek
atyja nagy befolyással bir a választó polgárság testületében.

E nyilatkozatától fogva mindenkép üldözni kezdé Pált, s nemcsak saját
házából űzé el, hanem mestertársainál is könnyen kieszközlé, hogy sehol
sem kapott munkát, s néhány hónap mulva szakadozni kezdett ruhája
testéről, s veszélyben forgott, hogy mint munkátlan csavargó börtönbe
fog záratni. Atyja már rég meghalt, s testvérei nemcsak nem segíthettek
rajta, hanem magok is legnagyobb inséggel küzdöttek. Öreg anyját csak
épen éhhalál ellen biztosítá a parányi kegypénz, nővérei szolgáltak, a
fiuk pedig dolgoztak és nyomorogtak. E szörnyü állapot nem oltá ki Mari
kebléből a szerelmet, hanem inkább magosbra gyujtá lángjait, mert
egyedül csak magát okozá kedvesének üldöztetése és nyomora miatt.
Nyilvánosan nem volt szabad egymást látniok, de a szerelem találékony, s
ők titkon panaszolák egymásnak bánatukat. Valamint minden titkos
összejövetel veszélyesb a nyilvános összegyülésnél, ugy e találkozások
is szomoru következményüek lettek, és Mari kénytelen vala szüléinek
házát elhagyni, s kedvesénél menedéket keresni. Ekkor egy öreg zsidó
könyörült a szerencsétlen szerelmeseken, ki ócska ruhákkal kereskedett,
s javítni valót adott nekik, és előre fizette őket, mi által végső
kétségbeeséstől menekültek meg.

Összekelésök ellenben nem mehete véghez, mert a mester annyi akadályt
tudott elébök gördíteni, hogy a szegény kontár nem győzheté azokat le. A
becsületes zsidó, látván, hogy a puszta foltozás nem tarthatja fön a
szaporodó családot, uj munkával is ellátá a kontárt, ki éjjel nappal
legnagyobb szorgalommal dolgozott; ámde a mesterek üldözék a jogaikat
bitorló kontárt, ki inkább dolgozni akart, mint lopni, s majd
pénzbirságra itélteték, majd műszereit koboztaták el, mig végre, legényt
találván nála munkában, kinek a szegény kontár többet fizetett, mint a
gazdag mesterek, börtönbe záraták őt, s minden kelmét elszedettek tőle.
Ennyi üldöztetés, ennyi nyomor megtörék a becsületes férfi erejét; nejét
s gyermekeit éhséggel tudá honn küzdeni, saját becsülete örökre be volt
szennyezve, fájdalmas könyűit kaczagva gúnyolák a tolvajok és háztörők,
kikkel ugyanazon börtönbe taszítatott. Mind ez őrjöngésig tüzelé föl
agyát, s csak azon egy eszme állott világosan elméjében, hogy a mester
meg fog lyányának bocsátani, ha ő élni megszünik. E boldogtalan gondolat
annyira erőt vett rajta, hogy reggelre a börtönajtó sarkvasára akasztá
föl magát. Mari, értesülvén ezen ujabb szörnyü csapásról, magánkivül
rohant szüléihez; de a büszke mester megvetéssel utasítá ki a kontár
kedvesét, ki szégyenét s bánatát a Duna hullámaiba temeté. Az ártatlan
gyermekeket nem hagyá ugyan éhen veszni a mester, de a születésökhez
tapadó gyalázatot nem moshatá le, s az osztálygőg és czéhzsarnokság
miatt három szerencsétlen árva lakolt, és lakolni fognak egykor
gyermekeik is.

Ime, részvevő olvasó, ily szomoru titkot százával födözhetsz föl
külvárosaink apró házaiban, s borzadni fogsz, ha az évenként születő
gyermekek hivatalos sorozatát áttekinted, mert csaknem egy harmada
mellett hiába fogod az apa nevét keresni! S honnan származik ez? Onnan,
mivel számtalan vidéki s külföldi mesterlegény települ meg nagy
fővárosunkban, kik nem lehetnek mesterekké, s mint kontárok nyomor és
üldöztetések közt szenvednek, és erkölcstelenségre fajulnak, miután a
minden tekintetben becsületes életmódtól csaknem áthághatlan
választófalak által záratnak el. Ugy van, a mester a tekeasztal és
kártya mellett, a kontár pedig szorgalommal dolgozva virrasztja át
éjszakáit, s a mestert ünnepélyes zeneszóval kisérik pompás emlékkel
díszesítendő sírjába, a kontár pedig tulajdon bakója lesz börtönében, s
magányos sírjáról még a füvet is kiszárítják megbélyegzett árváinak
forró könyűi!



VI.  Városhajdu.

Borus kedélylyel távozám a müvelt emberkínzás szomoru színhelyéről, és
epedve jártatám végig szemeimet az utczán, tárgyat kereső, mely
gondolatimnak derültebb irányt adhatna, s a szerencse csakhamar
megszánt, és oly emberre vezérlé kereső szemeimet, kinek
természettörténete a legkomorabb kedélyt is édes vidámságra
kényszerítheti, mert abban minden oly emberien gyöngéd, és oly gyöngéden
emberi, hogy! És ki azon kedvderítő ember? Városhajdu, – mikép azt
tüstént bebizonyítani szerencsém leend.

A világban sok balitélet uralkodik, melynek megczáfolásával vastag
könyveket lehetne kiállítani, s e tömérdek balitélet
legigaztalanabbjainak egyike kétségkül az, mely a városhajdut rendesen
szivtelen és goromba embernek szidalmazza. Ugy hiszem, az emberiség
egyik fontos ügyében szólalok föl, midőn e tévhitet, csekély erőm
szerint, alaposan megczáfolni törekszem.

A városhajdu többnyire katonaviselt ember, vagy szolga volt valamely
tanácsbelinél, és hasznos szolgálatainál fogva jutott e díszes
hivatalba, hogy a város jutalmazza őt meg, mit tulajdonkép hajdani
gazdájának kellett volna tennie. Hogy a katonaság ezer meg ezer
fáradalommal, nélkülözéssel és veszélylyel halmozott mostani élete
szelidségre és emberséges bánásmódra szoktat minden katonát, az oly
napnál világosabb, hogy meg sem kellett volna említenem; a ki pedig
tanácsbelinél szolgáskodik, az pedig akaratlanul is elszokik minden
durvaságtól, mert ettől gazdája hatályosan fölmenti őt; és ugyan kivel
is gorombáskodhatnék a szolga ily szolgálatban, miután oda jobbadán csak
kérők, folyamodók és «informálók» járnak, kik magok is oly szelidek,
hogy mindig kezet szorítanak; nem azért ugyan, mintha valamit bele
nyomni akarnának, hanem csupán szives indulatból. A városhajdu
előkészületi helyzete tehát merő szelidségen és emberszereteten
alapszik. Midőn pedig fontos hivatalába lép, mindenek előtt csak belső
szolgálatra alkalmaztatik, hogy kissé megismerkedjék hivatala körével,
és illő fölvigyázat alatt szokja meg a dörgést, mikép mondani szokás. Ez
azután mintegy befejezésül szolgál szelidségi tanulmányainak, mikre
koronát tesz föl szállásán nejének nyájas oktatása, kit rendesen
tanácsbeli szakácsnék közől szokott választani vagy elfogadni.
Hivataloskodásának ezen első szakában ugyanis mindenütt csak
méltányosságot és szelidséget lát uralkodni. Ha a tanácsterem ajtaja
előtt őrködik, egyetlen indulatos szót sem hall belőlről, s feje fölett
kivülről az igazság jelképét látja trónolni. A kihallgatási terem
előcsarnokában szinte legnagyobb méltányosság és szelidség tanuja lehet;
a felek, minden kedvezmény nélkül, azon rend szerint bocsátatnak be,
mikép jöttek, s a legszegényebb is mindenkor illő bánásmódban részesül.
Rárivalgás, vagy sértő lehurrogatás itt soha nem történik. Midőn ott
őrködik, hol a rabokat vallatják, még kéjesb élvezetnek örvendhet lelke;
soha nem feledik ott el, hogy az ember legiszonyubb eltévedésében is
ember maradt, hogy a fogoly még nem mindig egyszersmind bűnös, és hogy a
valódi bűnös is nem durva lealjasítást, hanem csak igazságos itéletet,
és javító emberi büntetést érdemel. Ha pedig általános figyelő
tekintetet vet az összes eljárásra, mindenütt csak azt tapasztalja, hogy
az alattvalók szerető tiszteletet tanusítnak főnökeik iránt, ezek pedig
nem üres bókolást követelnek, hanem szigoru megfelelést minden kitűzött
kötelességnek, s egyszersmint ugy bánnak az alájok rendeltekkel, hogy
soha nem feledik, mikép a vén kakas is tojásból bútt ki, a pápa is
diákból lett, s hogy egykor társaik lesznek majd a fiatalabbak, és
idővel talán épen az ő gyermekeiket fogják hasonló emberbaráti
bánásmódban részesíthetni. Ugyan ki merne kételkedni, hogy az
elsoroltaknak naponkénti szemlélése és tapasztalása, a már különben is
jó alapu városhajdut, rövid idő alatt tökéletesen meg nem szelidítik?
Bizonyosan senki.

Ezen gyakorlatidő után külső szolgálatra is bátran alkalmaztatik a
városhajdu, s bármely ágát tekintsük is annak, bizonyosan mindenütt csak
szelidségét és emberbaráti érzelmeit fogjuk csodálhatni. Működéseinek
egész tengerét nem uszhatjuk keresztül, mert arra hetek s hónapok
kellenének, és oly munka mellett bizonyosan kifogyna lélekzetünk; azért
azonban ne kövessük bölcs politikusaink példáját, kiknek semmi nem kell,
ha minden nem adatik meg nekik, hanem soroljunk elő legalább annyit,
mennyit lehet. Lássunk tehát néhány élő példát.

A városhajdu reggel sütőhez kisér egy rabot kenyérért, a rab neje garast
ad férjének, melyet nehéz munka után szerzett béréből kuporgatott meg. A
rab pálinkát vesz a garason, s megkinálja a hajdut; durva, goromba ember
bizonyosan visszautasítaná ezt, de ő nem akarja a szegény rabot
kevélysége által megsérteni, s hörpint egyet, mert azt tanulta pályája
első szakában, hogy az ily megvetés igen fájdalmas, és azért minden
durva visszautasítást kerülni kell. A piaczon éretlen gyümölcsöt
koboztat el általa a biztos, azon meghagyással, hogy öntse a Dunába. Ő
azonnal elindul, a parton azonban öreg asszony szólítja őt meg, mondván,
hogy kár e gyümölcsöt Dunába szórni, neki egy malaczkája van, melynek
bizonyosan nem ártana meg, és néhány garaskát épen nem sajnálna érette.
Ugyan mért nem adná oda tehát a hajdu, miután csak az volt a czél, hogy
ember ne egyék a rossz gyümölcsből? A szelid hajdu megszánja az anyókát,
s átengedi neki a gyümölcsöt, és csak hosszu kinálgatás után fogadja el
a pénzt. Hogy az anyóka kofa volt és embereknek adja el a gyümölcsöt,
arról ő nem tehet, mert szolgálata eddigi tapasztalataiból tudja, hogy
az igazságot vajmi nehéz kipuhatolni! – Valamely hintó gyorsan robog el
az utczán s embert gázol össze; féktelen indulatu ember bizonyosan a
kocsit törekednék megállítani, de a városhajdu ezt nem teszi, mert
szelid szive az elgázolt fölsegélésére kényszeríti őt; a kocsist ugyis
eléggé megbünteti majd mardosó lélekismerete. – Máskor a Duna partján
őrködik, hol a révészek szörnyen gorombáskodnak az átszállítatni
kivánókkal. Durva hajdu azonnal botját használná: ámde ő nem oly goromba
ütlek-virtuoz, ő át van hatva a tizenkilenczedik század szelid
szellemétől, s tudja, hogy a tekintélyek ideje lejárt; annál fogva sem
botját, sem tekintélyét nem használja, hanem szeliden tekint a
czivakodókra, és lelke mélyéből sóhajt: – Uram jobbítsd meg őket! – Este
szinházban van, természetesen a németben, és a karzaton. Előadás alatt
néhány ur a hely miatt összezördül, s egymást derekasan öklözi. Goromba
hajdu azonnal fülön csipné őket; de ő tudja, hogy nálunk sok a nemes
ember, ki verekedni szeret, s e helyen szokott is; azért tehát félre
fordul, és szemeit behunyja, mintha semmit nem látna, mert első
szolgálatgyakorlata alkalmával gyakran tapasztalá, mikép sokszor igen
hasznos, ha a józan és szelid ember mind a két szemét behunyja. – Vagy
délután valamely utczaszöglethez támaszkodva áll, és kurta száru
pipájából kedélyesen eregeti a füstöt, s látja, hogy egy targonczás az
egész járdát elfoglalja, és egy pár sétálót ugyancsak leültet.
Neveletlen pimasz ekkor bizonyosan szitkokkal, vagy épen bottal támadná
meg az izzadó targonczást; de ő mélyen sóhajt, s ily gondolatokra fakad:
– Jó isten, mily keservesen keresi kenyerét ezen szegény ember, mig sok
sétáló azt sem tudja, mire költse pénzét. A targonczás könnyebben tolja
terhét a járdán, mint az utcza közepén; térjenek tehát ki előtte a
sétálók, ők ezt könnyebben tehetik. – Este fiatal embert fog el, ki
pipát lopott, s börtönbe akarja kisérni. Ut közben azonban oly
keservesen könyörög a tolvaj, hogy szelid szive megesik rajta. Ő tehát
nem durva szitkokra fakad, hanem szívre ható szelid oktatást ad neki,
mert a «Tudtán kivül kém» czimü vigjátékban hallá, hogy Napoleon élete
is igy szabadítatott meg egykor három összeesküttnek szelíd megtérítése
által. Ő tehát, atyai intések után, szabadon bocsátja a jobbulást igérő
tolvajt, kit a börtönben talán még inkább megrontana a rossz társaság, s
a pipát elveszi tőle, hogy jogszerü tulajdonosának visszaadhassa,
mihelyt magát nála jelenteni fogja.

Száz meg száz ily vonást sorolhatnék még elő a városhajduk mindennapi
életéből, de meg vagyok győződve, mikép ez is elég annak bizonyítására,
hogy ők valóban szelidek és emberszeretők.



VII.  Daguerreotyp.

A fönnebbi gondolatok csakhamar annyira földeríték lelkemet, hogy
legjobb kedvvel üdvözlém ismerősömet, kivel a fényképkészítőhöz kelle
mennem s ki már szállása kapuja előtt várakozott rám. Azonnal útnak
indulánk a művészhez s az alatt nem keveset elmélkedtünk ezen új
találmány fölött, mely által Daguerre valóban halhatlan érdemet szerze
magának, már csak azért is, mivel ezzel a hazugságnak számos faját
megszüntette és az ocsmány hizelgés egy nemét alapjában rendítette meg.
Ha most például valaki távol menyasszonyának arczképét óhajtja látni,
csak fényrajzban követelje azt s meg lehet győződve, hogy nem fog
zsákban macskát vásárlani, mert a nap, valamint nem szégyenli saját
foltjait mindenki által látatni, úgy mások foltjait sem engedi
elpalástoltatni, ha sugárai ecset gyanánt használtatnak. Minden
úgynevezett nagy férfit is ily rajzban kellene örökíteni, hogy halála
után nagylelküséget, szilárdságot, nemesszivüséget és egyéb dicső
jellemvonást ne hazudhasson homlokára a művész, mikről, míg élt, szót
sem tapasztaltak kortársai. Bizony csodálatos, hogy épen jelen
korunkban, melyben minden csak szinlésen alapszik, találtaték föl az
igazság ezen tükre, még pedig franczia által, kik mindig a hizelgés
nagymesterének tartattak! Még csodálatosb mindazonáltal az, hogy e
találmány oly rendkívül gyorsan elterjedt, daczára annak, hogy épen az
igazság az, mitől a mostani gyarló emberek leginkább irtóznak s e
tüneményt csak két szempontból magyarázhatni meg, az egyiknek neve
hiúság, a másiké divat. Nincs ugyanis ember a türelmes föld hátán, ki a
hiúságot nem ismeri, csak hogy azután a fokozatok különbözők, melyek
szerint az külsőleg mutatkozik; különösen pedig abban valamennyi ember
egyenlő, hogy saját becses arczával tökéletesen megelégszik, mi talán
onnan származik, hogy minden embernek csak egy arcza van s azt nem igen
cserélheti ki. Ennélfogva tehát egy sem irtózik a valótól, mert azt
gondolja, hogy a nem szép arcz is jobb az arczátlanságnál. De ezenkívül
a divat is ezen új modor mellett nyilatkozott és így szükségkép
terjednie kelle, mert ezen zsarnok hatalma alól nem szereti magát az
ember kivonni, főkép ha még azonkívül – mint itt – az olcsóság is
mellette harczol.

Mikép fog majd az utókor csodálkozni, ha a tömérdek arczképet látja!
Bizonyosan azt fogják gondolni, hogy Magyarországnak a tizenkilenczedik
században rendkívül sok nevezetes embere volt, kikről a történeti
évkönyvek irigységből, vagy isten tudja mi okból hallgatnak! Szerencsés
találmány, melynek segélyével két jó forintért minden ember az
utóvilágra és annak nyelvére juthat! És hány ember lehet az által
művészszé! Valamint minden harangozó egyszersmind zenész, úgy a képírók
ezen új faja is a művészek hosszú sorát szaporítja.

De már helyszinén vagyunk, menjünk a harmadik emeletre, mert az isteni
művészet magosra, egészen az istenekhez, szokta az embereket emelni,
vagyis itt a legfelső emeletre. Ott, mindjárt a lépcső elején ily
tartalmu irat függ: «Kéretnek a t. cz. uraságok, hogy itt méltóztassanak
belépni és ne menjenek a – – szám alatti kontárhoz, ki inasom volt,
művészetemet eltanulta s most saját rovására dolgozik és igen rosz
képeket csinál.» – Ime, mire vetemül a kenyéririgység! Hol a czéhek
zsibbasztó hatása nem öleli sírba az iparkodást, ott piszkos haszonlesés
vet neki gáncsot és ugyanazon eredményt szüli. Azért is az ócsárlotthoz
menjünk tehát, mert a kezdők mindig jobban iparkodnak, mint azok, kik
már bővében vannak a jól fizető keresetnek.

A szoba művészi rendetlenséget tanusít, mindenütt csak készületeket és
eszközöket láthatni s ezek közt embereket, kik már négy óra óta
várakoznak, hogy arczképök tíz másodpercz alatt elkészüljön. Ezen
várakozási idő alatt a kész és készülő arczképek fölött műértő
birálatokat hallatnak, melyek gyakran igen furcsák ugyan, de azért mégis
csakugyan birálatok. Halljunk néhány ily megjegyzést.

– Ez igen jól sikerült kép.

– X… kereskedőé.

– Valóban rendkívül sikerült és nem is oly komor kifejezésű, mint a
többi képek rendesen lenni szoktak.

– Elhiszem, mert nem mutathat az komor ábrázatot, ki már harmadszor
jutott ügyesen csőd alá.

– Vagy úgy! –

– Ez igen csinos kép.

– Úgy tetszik, mintha ismerném azon hölgyet, kit ábrázol.

– Oh, én is ismerem, ez a vadászkürtbeli szobaleány képe.

– Ah, férjecském, te tehát ismered azon szobaleányt?

– Oh, hihetőleg csak az utczán láttam.

– Hihetőleg?

– Azaz, bizonyosan.

– De hát ez kicsoda?

– X… gróf kapusa.

– Lehetséges-e?

– Jól ismerem.

– Kapus!

– Hja, olcsóbb ajándékot alig adhatna mosóné kedvesének.

– Igaz.

– S az ily ajándék azonkívül még urias is.

– Úgy van.

– De hát ezen kihívó tekintetű pompás hölgyecske?

– Ah, ez titok.

– Titok?

– Igen.

– És három példányban van itt.

– Az is titok.

– De miért?

– Már csak megsugom.

– Halljuk.

– E három példány három utcza számára készült.

– Hogyan?

– Úgy van és a három utczában három bolt számára.

– Talán csak nem czimerül?

– Oh, nem. E kép mind a három bolt előtt az üveg rakszekrénybe
függesztetik, mintegy ily aláirással: «Tiz másodpercz alatt készült. A
művész lakása itt megtudható. Ára két pengő forint.» A szép kép föltünik
és így sokan tudakozzák a művészt és illetőleg lakását.

– Természetesen.

– Mellesleg azután vagy a boltban, vagy a művésznél a szép eredeti után
is tudakozódnak némely kiváncsiak s megtudván lakását, meg is
látogatják, meg akarván győződni, hogy az eredeti is csakugyan oly
bájos-e, mint a kép.

– Hát ezen pohos úr ugyan kicsoda?

– Nem ismerem.

– Ön sem ismeri?

– Nem.

– Én sem.

– Mi sem.

– Csodálatos.

– Épen nem, ez csak onnan van, mivel azok, kiknek idejök van rendkívüli
meghizásra, rendesen semmit nem tesznek, mi érdemes lehetne arra, hogy
saját becses személyökön kívül még más valaki is ismerje ő
terjedelmességöket.

– Hahaha!

– És e szép hölgy?

– Ismerem őt.

– Ugyan kicsoda?

– Énekesnő.

– Olasz?

– Nem, pesti.

– Lehetetlen, hiszen még soha nem láttam szinpadon.

– Nem is igen lép ő fel.

– Tehát nem rendes énekesnő?

– Sőt igen, valóságos szerződött énekesnő.

– És miért nem énekel?

– Mert ha énekelne, úgy azonnal megszünnék énekesnő lenni.

– Hogyan?

– Úgy van, az igazgatóság csak azért fizeti őt, hogy ne énekeljen s a
közönség ez által mélyen lekötelezve érezheti magát.

– Hahaha!

Ily megjegyzések közt lassan ugyan, de mégis eltelik az idő s a
várakozók szépen egymásután helyet foglalnak a halhatlanító széken. Ime,
most egy fiatal katona ül le, fekete frakkban és fehér nadrágban s így
szól a művészhez:

– Uram, én polgári öltözetben ülök ugyan, de mégis szeretném, ha a képen
látszanék, hogy katona vagyok.

– Oh, azon könnyen segíthetni, – mond udvariasan a művész, – háta mögé
kardot függesztünk a falra.

– Gondolja ön, hogy ez érthető jel lesz?

– Mindenesetre, sőt még érthetőbb, mint ha oldalán függne, mert a mai
világon mindenütt szegen rozsdásodik a hadseregek kardja és vér helyett
csak tenta folydogál a politikai harcztéreken.

A katona ezen fölvilágosítással beéri és leül s arczát nevezetes férfias
kifejezésre erőteti. A művész neki irányozza műszerét, a fedőt hirtelen
lekapja, hat lépést hátrál, hat lépést közelít, a fedőt hirtelen ismét
fölteszi s a katona föláll és nagyot nyujtózik. A nagy munka megtörtént.
A művész a képet kiveszi, a várakozók oda rohannak s látják, hogy a
lapocskán van – semmi.

– Ah, tökéletesen hasonlít! – hangzik minden ajakról, alkalmasint csak
azért, hogy mielőbb ők is székre juthassanak s a harczfinak ne juthasson
eszébe, új képet kivánni.

A művész más szekrénybe rejti a képet, melyen még csak semmi van és
kéneső útmutatása szerint főzi, aranyolvasztékban és ime, itt is
bebizonyul, hogy az arany semmiből is tud valamit csinálni. A kép
kivétetik s már van rajta valami, ekkor minden ajak ismét kiált:

– Ah, tökéletes!

A harczfi pedig elégülten jártatja körül szemeit. Most még egyszer tűzre
és vízre teszik a képet és e két ellenséges elem ugyancsak működik; a
víz forr, a tűz sustorog s a katona kész, mit itt arra is lehetne
magyarázni, hogy csak tűz teremhet valódi katonát.

Ekkor harmadszor hangzik a:

– Tökéletes!

A katona fizet és távozik s helyét csinos asszonyka foglalja el a
nevezetes széken. Mivel azonban arczánál sokkal szebb kecsekkel is bír s
a szobában rendkívüli hőséget érez, tehát nyakkendőjét leveszi s
keztyüit lehuzza. Itt is minden úgy megy, mint a katonánál, azon egy
kivétellel, hogy az első kép nagyon feketének, a másik szerfölött
halványnak, a harmadik rendkívül komornak s a negyedik csak
meglehetősnek találtatott, miben a hölgyecskének csakugyan igaza is
volt, mert mind a hármat sem adnám az eredetinek egyetlen nyájas
pillantásaért.

Most egészen új jelenet következett, szerető férj és szerető nő
ábrázolták le egymást, kölcsönösen akarván egymást arczképökkel
meglepni, hogy mindketten két példányban bírják egymást, mi már csak
azért is nevezetes, mivel vannak házasok, kik az egyetlen eredeti
példányban is ugyancsak sokalják egymást. Egyébiránt azok
fölvilágosítására, kik talán furcsának látják, hogy a meglepetést egymás
jelenlétében eszközlik, meg kell jegyeznem, mikép a férj, mint hallám,
rendkívül féltékeny s világért sem bocsátná szeretett hitvesét egyedül
ily művészhez, mivel attól tart, hogy hamarjában majd más számára is
hasonló kellemes meglepetést készíttet; és meg kell vallanunk, hogy ez
valóban igen veszélyes találmánya a furfangos francziáknak, mert a
törvénytelen szellemi meglepetéseket rendkívül könnyíti.

A férj képe igen sikerült s a nőé is; midőn azonban mind a kettő már
rámába is volt foglalva, a nő rögtön észrevette, hogy szemei kissé
homályos kifejezésűek s addig beszélt, míg végre férje is átlátta e
megjegyzés alaposságát. A nő tehát újra ült, de az új kép sütését s
főzését már nem akará bevárni, mondván, hogy e pillanatban egyik
barátnéjához kell férjével sietnie. Azon meghagyással távoztak tehát,
hogy másnap cseléd által fogják a két képet elvitetni s hogy a nem
sikerültet semmisítse meg a művész. Mondják, mikép a művész ezen utóbbi
parancsot különösen jól megérté s a nem sikerült képet épen nem
semmisíté meg, mert tapasztalásból tudta, hogy a nő találni fog majd
alkalmat annak elvitetésére, hihetőleg valamely – barátnéja számára.

Ezután sajátszerű csoportozat következett, egész család – mindenestől.
Vastag anya, vékony apa, négy gyermek, egy csecsemő, egy kanári madár és
egy bozontos pisze orrú pincser.

– Uram, – így szól az érzékenység megható hangján a családapa, – mi
mindnyájan egy képen akarunk lenni.

– A madár is? – kérdé a művész.

– Igen, az czukrot fog enni a kis Ricsi szájából, ez igen regényessé
teszi a képet.

– De a kanári mozogni fog.

– Természetesen.

– Úgy a kép nem sikerülhet.

– De hiszen megfizetjük.

– Még sem lehet.

– De miért nem?

– Lehetetlen, az okokat azonban hosszas lenne előadnom és itt még sokan
várakoznak.

– Holt kanárit kellene tehát szerezni.

– Oh, én azt kezembe nem veszem, – kiálta postasíp hangján a kis Ricsi.

– Hm, hm, ez nagy baj.

– Eh, mit, – szóla most türelmetlenül a családanya, – meg kell lenni;
Ricsi erősen tartja majd a kanári lábát és az okos madár bizonyosan nem
fog mozdulni. Próbáljuk csak meg, hiszen megfizetjük.

– Úgy van, mindenesetre megfizetjük, egy pár nyomorult forint nem a
világ.

– Ám legyen, nem bánom, de előre is tudom, hogy nem fog sikerülni.

Hiába, a szeretetreméltó család nem tágított s a kisérletnek meg kelle
történni. Két szék állítatott egymás mellé, az egyiken az apa foglalt
helyet, mindegyik térdére egy-egy gyermeket ültetve s a csecsemőt
magosan dobogó atyai szivéhez szorítva. A másik széken az anya ült,
ölében a pincsert tartva, melyben a két nagyobb gyermek állott, kiknek
egyike, Ricsi, meggörbített mutató ujján az álmos kanárit tartá, ajkai
közt pedig czukrot mutatott neki. A művész még egyszer szabadkozott
ugyan, de végre csakugyan megnyitá a szekrényke csúcsát, miután az egész
családnak mozdulatlanságot parancsolt. A szobában halotti csend
uralkodott, oly nagy feszültséggel várta mindenki a történendőket. A kép
szokott időre a másik szekrénykébe vándorolt s kevés pillanat mulva
onnan is ki, és a bámulók szemei elébe került.

– Hiszen ez nem madár, hanem inkább bőregérhez, vagy békához hasonlít.

– A pincsernek nincs feje.

– A nagyságos asszonynak két orra van.

– Ricsi kisasszonynak két feje.

– Szent isten, a téns úrnak három szája lett!

– Hahaha!

És valóban úgy volt, a kép oly csodás szörnygyűjteményt ábrázolt, hogy
azonnal megvásárlám s ritkaság gyanánt mutogatom még most is minden
művészetbarátnak. A szerencsétlen család szörnyen zúgolódott, a művész
lehetőségig mentegetőzött és igen sajnálá, hogy nem szabad a várakozók
kaczajába vegyülnie; mi pedig nyájas olvasó, ha úgy tetszik, a szép
Eszterhez siethetünk most, mert a találkozás ideje már közelít s a nem
sikerült családi fényrajzot úgysem tehetjük sikerültté.



VIII.  Arszlánbarlang.

Az idő annyira eltelt a daguerrei műteremben, hogy már nem is meheték
szállásomra, hanem egyenesen csak Dalmer lakására kelle sietnem, ha még
hazajövetele előtt akarék Eszterrel szólani, mit semmi esetre nem
kívántam elmulasztani, mert reménylém, hogy részemre hódíthatom őt, ha
Dalmer gazságait előtte felfödözöm.

Lépéseimet gyorsítám tehát s fél órával a kitüzött idő előtt már ajtaja
előtt állottam. Néhány pillanatig még haboztam, mert nem tagadhatám,
hogy e lépésem nincs minden veszély nélkül; de csakhamar mosolyogtam
aggályomon, mert város közepén, nagy vendégfogadóban, esti hét óra
előtt, ugyan mily komolyabb veszélytől lehetett volna tartanom!

Halk kopogtatás után, melyre azonban semmi neszt nem hallék, az ajtót
megnyitám s beléptem. Az ablak mellett nőt láték ülni, homlokát
tenyerére támasztva, bezárt szemekkel s mély gondolatokba merülve. E nő
– Eszter vala.

Néhány lépést közelíték, a nő megrettent, fejét fölemelé s mintegy
csodálkozva tekinte rám, mely érzelme azonban csakhamar leplezetlen
rémülésnek ada helyet, mely minden vonását megremegteté. Hirtelen
fölugrék székéről s elutasítólag inte kezével, majd ismét erőtlenül
ereszkedék ülőhelyére s kezeit összekulcsolva ölébe horgasztá és
sóhajtva szóla, mialatt szemeit kérőleg emelé arczomra:

– Ön itt?

Kissé meglepetve ezen váratlan kérdés által, csodálkozva viszonzám:

– Dalmer visszatérte előtt kívántam megjelenni.

Eszter halk hangon szóla s oly kifejezéssel, mintha csak most jutna
eszébe, hogy ma már szólánk egymással s hogy e látogatásra el kellett
volna készülve lennie:

– Ön korábban jött, mint igéré és mégis elkésett.

– Hogyan? Elkéstem?

– Férjem honn van! – E szók után a baloldali ajtóra mutata, mely félig
nyitva volt.

– Honn van? – kérdém kissé csodálkozva, gondolván, hogy a nő talán
szándékosan rendezé ezt úgy el; de legnagyobb nyugalommal tevém hozzá:
jól van, végezni fogok vele.

Ezzel a baloldali ajtó felé fordulék, de Eszter megrettenve esenge:

– Az istenért, maradjon, férjem nincs egyedül.

Ekkor már kitárám az ajtót, de üresen lelém a nagy szobát s kedvetlenül
szólék:

– Játékot méltóztatik velem űzni? Erre nem szeretem magamat
használtatni.

– Oh, nem; férjem a harmadik szobában van, néhány barátjával. Már fél
óra óta vannak együtt s ilyenkor nem szabad őt háborgatnom.

– Hihetőleg igen fontos ügyekről tanácskoznak, nemde?

– Uram –

– Bocsánat, nem akarok szerénytelen lenni. Mert fontos kérdésre kérek
engedelmet.

– Méltóztassék.

– Ön Dalmert böcsületes embernek tartja?

– Uram, e hang –

– Kérem, nem használhatok kellemesb modorút.

– Én szeretem őt s szivében bizom; azonkívül pedig férjemet tisztelem
benne és reménylem, ön elég gyöngédséggel birand –

– Engedje szép szavait félbeszakasztanom, azok föltett szándékomat nem
ingathatják meg. Itt a pillanat, melyben önnek mindent tudnia kell,
kimélésről tehát szó sem lehet.

– Uram, ön elrettent!

– Én nem, csak a viszonyokszülte kénytelenség; mely azonban meg fogja
önt gyógyítani, habár kissé fájdalmas leend is a műtétel.

– Mit fogok hallani!

– Mily viszonyban áll Dalmer bizonyos Dongai grófnővel?

– E kérdés –

– Ön üdvét határozza el.

– Jószágait kívánja megvenni.

– Valóban?

– Igen.

– És azért vezeté be önt nála kettős alakban, asszonyom?

– Oh, ennek igen egyszerű oka van. Férjem tanácsára férfiruhát ölték,
miután üres koporsóm eltemetteték, hogy gyílkosom figyelmét könnyebben
kijátszhassuk s úgy jelentem meg ott is.

– De ön utóbb nőruhában járt oda.

– Igen, mert férjem zavarba akará önt hozni kettős alakom által s
azonkívül –

– Azonkivül?

– Uram, megvallom, én e vallomást igen sajátszerünek tartom s talán nem
is kellene válaszolnom. Egyedül azon kívánság, hogy férjemet tisztán
mutathassam be önnek, kényszerít szólásra. Azonkívül tehát attól tarta
férjem, hogy valamely nő – talán – oly érzelemre gyulhatna az álférfi
iránt, mely bennünket zavarba hozhatna; azért tehát unokaöcscsét rögtön
elutazottnak mondá s velem, mint unokahugával lépett föl.

– És miért nem nevezé önt nejének?

– Tehette-e ezt oly rögtön a – temetés után?

– De hiszen Beattini neje halt meg, ő pedig rögtön Dalmernek nevezé
magát.

– Erre őt korábbi szomorú családi viszonyok kényszeríték, mint mondá s
valahányszor ezt említém, mindig úgy elkomorodott, hogy utóbb örömest
hallgattam róla.

– És mért nevezé magát az előtt Zlatárnak?

– Oh, hogy mint boltsegéd házunkba juthasson. Erre szive, szerelme
ösztönözte őt.

– Mint szánom önt! Zlatár mint pénzhamisító szökött meg Horvátországból.

– Uram –

– Dalmer pedig Dongai grófnőt nőül akarja venni –

– Ez rágalom!

– Még ma szökött volna el, ha jókor meg nem akadályozom gaz szándékát.

– Mondom, rágalom!

– Esküszöm!

– Ő is esküdött, a szerelem legédesb hangján esküdött.

– Hazudott.

– Ő férjem!

– Én már azt sem hihetem.

– Uram, ez –

– Ön ártatlan lehet, de ő önt is megcsalta. Hallgasson meg engem s
borzadva fog meggyőződni, hogy szívét, szerelmét, böcsületét a leggazabb
kalandornak áldozta föl.

– Szent isten, mit fogok hallani!

– Igazságot!

Eszter arcza halálszint ölte, szemei elhomályosultak, ajkai
összeszorultak s egész testén lázas remegés vonult át, midőn fejét a
szék magas karjára hajlítá s kezével inte, hogy előadásomat kész
meghallgatni.

Elmondám tehát kalandaim azon részét, mely őt közelebbről érdekelheté s
csak Rózsa történetét és a mi azzal szorosb kapcsolatban állott,
hallgatám el, mivel annak elbeszélését itt nem tartám elkerülhetlenül
szükségesnek s különben sem akarék hosszas lenni, hogy mindenről
szólhassak, mielőtt Dalmer által meglepetnénk, kinek beléptét minden
pillanatban várhatám. Elmondám tehát Dalmer korábbi s mostani viszonyát
Dongai grófnővel, oly megható hangján az igazságnak s annyi részletekkel
fölvilágosítva, hogy Eszter kénytelen volt szavaimnak hitelt adni, bár
mennyire irtózott is ettől szerető szíve. Keblének nehéz emelkedése,
arczának röpülő szinjátéka, melyet keblének viharzása okozott, világosan
tanusíták, hogy szavaim nem hangzanak el hatás nélkül. Elmondám azon
jelenetet, mely Dalmer és Lenke közt a kerti lugasban véghez ment;
érzékeny szókkal föstém az ártatlan leányka tiszta szivét, melyet e
szörny oly pusztítóan megmérgezett, két szív első szent szerelmét bűnös
kezeivel szétrombolván. Elmondám a hárfás leány által velem
megismertetett kártyavetőné szomorú történetét s legsötétebb szinekkel
föstém az iszonyú lelki gyötrelmeket, miknek e szerencsétlen nő
menthetlenül áldozatul esett. Szavaim súlya növekedő hatással nehezült a
megcsalatott nő keblére, szemeiből forró könyűk zápora özönlött,
fájdalmas sóhajtásai fojtott zokogássá változtak s kékült ajkai csak e
szót rebegheték:

– Meghalok!

S valóban azt hivém, hogy e szóval lelke is elhagyá a boldogtalan
Esztert. Szemei lezáródtak, ajkai félig nyitva maradtak, kezei a szék
két oldala mellé hanyatlottak s csak keblének lassú emelkedése
gyanítatá, hogy az élet utolsó szikrája még nem halt ki belőle. Az
ablakot megnyitám, halántékait szagos vízzel törölgetém s szemeinek árja
ismét megeredt, a nélkül azonban, hogy azokat megnyitotta volna.

Keblemet dühösség szállá meg, midőn a szerencsétlen áldozatra pillanték
s e perczben kezeimmel lettem volna képes megfojtani Dalmert, ha
balszerencséje közelembe hozza.

Érzém, hogy hideg vérre van szükségem, mert ily helyzetben
szenvedélyesség csak ronthat, és egyedül hideg megfontolás az, mi
biztosan czélhoz vezethet. Valahányszor azonban a kimondhatlanul
szenvedő hölgyre pillanték, mindannyiszor összeszorulni érzém szívemet,
s nem tudék határozathoz jutni.

Csöndesen a mellékszobába léptem tehát, s eszméimet nagyobb nyugalommal
kezdém rendezni. Nem kétlém, hogy a nő, mihelyt első legszilajabb
fájdalmát valamennyire leküzdi, tervemet előmozdítandja, s hogy még ma
egyetlen csapással véget fogok a gaz kalandor merényleteinek és bűneinek
vethetni.

E közben egészen a harmadik szoba ajtaja mellé juték, s az abban
uralkodó mély csönd inkább magára voná figyelmemet, mintha víg zajgást,
vagy legalább hangos beszédet hallottam volna. Szemeimet ellenállhatlan
erővel a kulcslikhoz érzém vonzatni, mert azon gondolat, hogy Dalmer
talán el is távozott már, e pillanatban minden mást feledtetett velem.

[Illustration: Arszlánbarlang.]

A kulcs szerencsére úgy volt fordítva, hogy az egész szobát
áttekinthetém. Kicsiny volt az, s igen egyszerű, és a társaság benne
igen sajátszerű, mely azonban jelenleg mélyen hallgatott, s rendkívüli
meglepetésbe vagy aggályba látszott merülve lenni. Valóságos
arszlánbarlanghoz hasonlíta a szoba, csakhogy az arszlánok mind
kétlábúak valának, és oly szelideknek látszottak, mintha leforrázták
volna őket. Gömbölyű kis asztal mellett, a szobácska közepén, maga
Dalmer ült, az asztalra könyökölve, s egyik lábát kinyújtva, a másikat
pedig fölhúzva és a széken pihentetve; vonásai elernyedtek s mély
gondolkozásra mutatók valának, mely lelki állapotában környezői is
osztozni látszottak. Az ajtó közelében két arszlán állott egymással
szemközt, az egyiknek arczát lefüggő szörnyű bajusza miatt nem láthatám,
a másik némán meredezett reá, s még a szivar is kialudt a szájában; ezek
mellett egy a pamlagon ült, kalapját mélyen homlokára húzva, és állát
hatalmas markába sülyesztve; Dalmer háta mögött egy köpczös és egy
szunyogalakú vitéz állott, kik annyiban hasonlítának egymáshoz, hogy az
egyiknek bajusza, a másiknak pedig szakálla rendkívül hegyes volt; a
túlsó oldalon négyen állottak, mind megannyi mintái a legújabb divatnak,
arczaikon szinte komorság félreismerhetlen jeleit viselve. Mellettök egy
vén arszlán ült, szemeit magasra emelve, mintha csak onnan várt volna
tanácsot.

Végre fölugrott Dalmer, homlokát hevesen dörzsölé, mintha aggasztó
gondolatait agyából száműzni akarná, és határozott hangon szóla:

– Történjék bármi, három nap alatt törni, szakadni kell a dolognak.

– De ugyan mi jutott Dongai grófnő eszébe, hogy elutazástokat rögtön
elhalasztá? – kérdé a leghegyesb bajuszú arszlán.

– Asszonyi szeszély! – mondá megvetőleg egy másik.

– Nem, nem, nekem okom van hinni, hogy… Bende, azon átkozott kalandor
van ismét nyomunkban, s azért szilárdul elhatároztam, hogy három nap
alatt, jobbra vagy balra, végkép el kell ügyemnek dőlnie, habár vérrel
kellene is erőműveim kerekeit megkennem.

– És mikor látjuk ismét egymást?

– Alkalmasint soha!

– Ah, azt csak nem teszed, hiszen mire megyünk mi nélküled?

– Leleményes eszednek köszönhetjük mostani jólétünket.

– És szerencsédnek, mely sarkaidhoz van lánczolva.

– Térj ismét vissza.

– Nem, szándékomat nem változtatom meg. Ezen utolsó fogásommal beérem, s
Amerika szabad földén boldogul fogok élni.

– Bizony kár ily hamar nyugalomra szállanod.

– Hiszen még csak most vagy pályád legfényesb időszakában.

– Épen azért lépek le, mert ha fölakasztanak, akkor nem vonulhatok többé
vissza.

– Mily sötét gondolat.

– Látszik, hogy szerelmes vagy.

– Moor Károlyt is szerelem juttatá tönkre.

– Hiában beszéltek, barátim, határozatom rendületlenül áll.

– Ám parancsolj tehát velünk, mit tehetünk még utoljára éretted?

– Szólj!

– Vigyázzatok… Bende minden lépésére. Holnap hajnalban ismét
megváltoztatom szállásomat.

– Hová költözöl?

– Azt majd csak holnap fogom veletek tudatni, mert e pillanatban még
magam sem tudom. Alfred, te holnap reggel hét órakor a vasfürdőnél
találkozni fogsz velem, jól fegyverkezve.

– Értem.

– Lóháton.

– Úgy lesz.

– Azután –

E pillanatban suhogást hallék mögöttem, s hátra tekintvén, Esztert
pillantám meg, ki a mellékszobából felém közelíte. Arczán halál színe
ömlött el, de szemeiből sajátszerű tűz fénylett, s minden vonását
szilárd határozottság jellemzé; fejét emelten hordozá szép nyakán, s
lépései minden ingatagságtól mentek valának. Ki őt e pillanatban látá,
az nem ismert volna benne az előbbi gyönge nőre, ki előadásom súlya
alatt gyönge virágszál gyanánt összetörött. De így akará ezt a
természet, az erős tölgyet gyökéből sodorja ki a vihar, a füszálat
ellenben csak meghajlítja, és életét nem gyilkolja meg. Így a gyönge
nőkebel is könnyen enged a lelkivihar csapásinak, de szintoly könnyen
ismét fölemelkedik, míg az erősb alkotású férfi szive megtörik, vagy
másét töri meg, s mindenesetre halálosan pusztít.

A nő felém közelíte, kezemet megfogá, s szó nélkül a másik szobába
vezetett. Ott egyenesen megállott előttem, szemeit áthatólag függeszté
tekintetemre, s oly varázshatalom rejtőzék szemeiben, hogy fejemet nem
bírám elfordítani, mintha csörgőkigyó ellenében állanék, mely
ellenállhatlan varázshatalommal vonz halálos közelébe minden élő lényt.
Azután tompa, ércztelen hangon szóla:

– Uram, mit kíván tőlem?

Egész erőmet össze kelle szednem, míg e néhány szót kimondhatám:

– Móricz orzott vagyonának törvényes kezekbe szolgáltatását.

– Legyen, mennyire az még birtokunkban van, és ékszereim által
pótolható.

– Kivánom továbbá, hogy ön Dalmer ellen mint tanu lépjen fel.

Eszter görcsösen szívéhez kapott, szemei ismét könyűktől nedvesültek, s
hangja elveszté korábbi határozottságát.

– Ha ön tudná, – szóla remegve – hogy mit kiván tőlem!

– Asszonyom –

– Ha ön valaha szeretett volna!

– Ki tudja! De –

– Oh, a férfiak szeretete csak nyári szellő, mely virágról virágra
száll, s illatukat tova sodorja csapongó szárnyaival, de a nő szerelme
levegő, melyben él, s mely nélkül meg kell halnia. Ez nagy különbség!

– Legyen ön meggyőződve, hogy helyzetének egész iszonyúságát érzem; de
méltóztassék meggondolni azon hálátlanságot, melylyel –

– Oh, a női szív nem uzsorás, nem számol ez kamatra, s még fájdalmában
is boldog.

– Kérem –

– Legyen ön irgalmas.

– Az idő siet –

– Szánja gyötrelmeimet.

– És feledi ön, hogy ezen áruló, ki iránt ön oly méltatlan szenvedélyt
táplál keblében, több női keblet zúzott már szét, s hogy most is újabb
áldozatok után veté ki vészes hálóját?

– Ég, légy irgalmas!

– Nem tudja ön, hogy ezt nem szabad tűrnie?

– Kimélet!

– Nem szólal fel lélekismerete, s nem vádolja önt, hogy vétkes
ragaszkodása által a gaz csábítónak bűntársává aljasul?

– Elég!

– Méltóztassék határozni, különben magamnak kell cselekednem.

Pillanatnyi habozás után, karomat szenvedélyesen ragadá meg Eszter,
szemeit oly merően függeszté arczomra, mintha lelkem legtitkosb
rejtekébe akart volna hatni lángtekintetével, és nyomatékosan szóla:

– Tehát csakugyan mind való az, mit ön nekem most monda?

– Igen.

– Nem túlzott ön semmit?

– Nem.

– Ki áll nekem ezért jót?

– Legszentebb esküm.

– Ám legyen, történjék meg tehát, a minek meg kell lennie. Pohárban a
koczka, egy dobás, és – földi sorsom el van határozva,
visszavonhatlanul!

– Mit akar ön tenni?

– Foglaljon helyet e pamlagon.

– De –

– Nincs bátorsága?

– Kivánatát teljesítem.

– Jól van, ne mozduljon helyéről, ha élete kedves.

– Nem értem önt.

– Kevés pillanat mulva meg fog érteni. Ismétlem, helyét ne hagyja el,
míg nem szólítom önt, különben nem állok jót életéről!

Ezen intés után, válaszomat be sem várva, gyorsan a mellékszobába
távozott, s az ajtót félig bevoná maga után.



IX.  Ármány és gyöngeség.

Nem tagadhatom, hogy nem legkellemesb érzelmek közt maradék egyedül,
mert a nő gyors változása gyanut ébreszte keblemben, melyet nem tudtam
hirtelen és biztosan meghatározni vagy megfejteni. A női kebel titkos
rejtekeibe vezető ösvényt egy halandó sem födözte még föl, s így nem
merém meghatározni, mit és mennyit hihetek e nőnek, ki oly sokáig élt e
ravasz férfi társaságában, hogy könnyen a romlottság ocsmány tömkelegébe
juthatott. Szenvedése, indulatrohama és könyűi mellette viaskodtak
ugyan, de hol a halandó, ki biztosan meghatározni merné, hogy hol szünik
meg a tettetés éjszakája, és hol veszi kezdetét a valónak fényes
nappala?

Hátha e nő csak kelepczébe akart juttatni, s most ellenem bőszíti férjét
és bűntársait, s ezek rám rohannak, és áldozatul esem dühös
boszúvágyuknak, egyedül és védtelenül? Bohóság, gondolám, növekedő
aggályomat erőszakosan megnyugtatni törekedve, hiszen csak három
lépésnyire van tőlem a folyosó ajtaja; egyetlen ugrás, és én emberek
közt vagyok, népes vendégfogadóban, hol egyetlen kiáltásomra ötven kéz
leend kész segítségemre!

Gondolataim rögtön más irányt nyerének, mert Eszter a harmadik szoba
ajtaján lassan kopogtatott, és egészen nyugodtan e két szót hallatá:

– Hamar, édesem!

E szókra az ajtó azonnal megnyilt, s férfi lépései hangzottak a
mellékszobában. Szivem erősen dobogott.

– Maradjunk itt, – szóla ismét Eszter.

– Mi baj? – kérdé kedvetlen férfihang.

E hang Dalmer báróé vala.

– Szólnom kell veled.

– Csak hamar.

– Férjem, te sokszor legszentebb esküvel erősítéd, hogy engem szeretsz.

– Mikép jut ez most eszedbe?

– Hogy egyedül csak engem szeretsz.

– Igen, igen, de mire való ez most?

– Ez igen fontos.

– Tréfálsz, vagy boszantani akarsz.

– Esküszöm, hogy ez életem legkomolyabb pillanata!

– Nem értelek.

– Én neked mindenemet föláldoztam.

– Sajnálod?

– Nem, de ha okot adnál, hogy tettemet sajnálnom kelljen –

– Eh, halaszd jobb időre e leczkét, barátim várakoznak.

– Én hitvesed vagyok, várjanak.

– Asszony, én meg nem foghatlak, ily hangulatban még soha nem láttalak.

– Én sem éreztem még ily kínt!

– Ah, talán csak épen féltékeny vagy? Ez rám nézve igen hízelgő ugyan,
de mégis kissé alkalmatlan. Halaszszuk e nagyon polgárias bűzű
társalgást máskorra.

– Most kell meghallgatnod.

– Ám legyen tehát, de csak röviden, mert barátimmal még sokat kell
végeznem.

– Én téged szeretlek –

– Oh, hiszen nem kétlem.

– Engedj szólanom.

– Hallgatok.

– E szerelemért mindenről lemondék, mi az embereket egymáshoz csatolja e
világban. Nekem nincsenek szüléim, nincsenek barátaim, nincs világom, te
vagy mindenem; s ha téged elvesztlek, úgy csak az öngyilkosság nemei
közt lehet választanom.

– De ugyan honnan e sötét ábrándok? Rossz álmaid voltak, vagy unalom
zavarta meg szép kis fejedet, édes angyalom?

– Ne tovább, ne e hangon, mely elmémet egészen szivem parancsa alá
igázta.

– S te ezért neheztelsz?

– Szólj, mily viszonyban állasz Dongai grófnővel?

– Ismét ezen üres agyrém!

– Szólj világosan!

– Hányszor mondám már? Jószágait akarom megvenni.

– Igen?

– Úgy van.

– De – kezével együtt, nemde?

– Mily bohóság!

– Mentsd magadat.

– Gyermekem, te valóban beteg vagy, orvosért küldjek?

– Nem fogsz ily könnyen kezeimből kisiklani, áruló!

– Eszter!

– Vagy talán Börger Lenkétől is jószágokat akarsz vásárlani?

– Ördög!

– Vagy nem ma reggel alkudoztál vele nyári lakásának kerti lugasában?

– Ugyan –

– És épen a jószág iránti alku miatt kelle párbajba keveredned.

– Asszony, ne ingerelj!

– Mentsd magadat.

– Eszter, a pokol leghazugabb ördöge szállotta meg lelkedet, vagy
őrjöngesz?

– Ez nem mentség.

– Feledted-e, hogy Börgerék családja egyik legszerencsétlenebb
hitelezője volt Móricznak?

– Hah! Szólj, szólj!

– Ki akarám velök ezen ügyet egyenlíteni, s egy dühös bolond,
alkalmasint a leány szeretője, véletlenül találkozott velem, s mielőtt
még szólhatnék, oly durva kifakadásokkal rohant meg, hogy kénytelen
valék őt párbajra szólítani. Ez minden.

– Oh, ha szavaidnak hihetnék!

– Hazudtak-e valaha ajkaim? Hiszen csókjaid minden földi szenytől
megtisztíták azokat. Kit te szeretsz, az nem lehet bűnös!

– Férjem, folytasd, beszélj sokat e kedves hangon, hogy föllázadt szivem
ismét édes nyugalomba merülhessen. Beszélj!

– Majd máskor, édesem, most barátaim várakoznak.

– Ismét azok!

– Ej, hiszen azoktól talán csak nem féltesz, angyalom?

– Nem? Én a levegőtől is féltelek, mely szép szemeidet csókolja.

– Kedves gyermek!

– De Dongainé –

– Eh, hagyjuk őt. Tekints tükrödbe, és meg fogsz győződni, hogy e
tekintetben egyetlen szóval sem kell magamat mentegetnem. De szólj, ki
mérgezé meg szivedet a gyanu mérges fulánkjával?

Eszter hallgatott.

– Szólj, különben nekem kell majd hinnem, hogy másnak arczképe szorítá
ki szívedből az enyimet, és –

– Nem, nem, ezt nem szabad hinned.

– Tehát szólj nyiltan.

– De –

– Mégis kétkedel?

– Még más is nehezíti keblemet.

– Tehát szólj, mondj meg mindent, hogy egyszerre tiporhassam el a
rágalom kigyójának fejét, mely szerelmünk boldogságát meg akará
mérgezni. Szólj minden tartózkodás nélkül.

Most elsorolá Eszter mind azt, mit neki férjéről mondék, de oly ingatag
hangon, s oly félreismerhetlen jeleivel az engesztelődésnek, hogy
világosan érezhetém: mily varázshatalma van a szerelemnek az eltévedt
szív fölött. Az első vádat csak hiúsága egyedül is képes vala
eloszlatni, mihelyt Dalmer szépségét s a tükröt említé; a másik pedig
azon puszta állításnak engede, hogy a párviadalt pénzügyek elintézése
idézte elő. Ezen utóbbi azonban legalább valószinűséggel bírt, s ha
meggondolám, hogy a vízben fuldokló még a legparányibb fűszál után is
kapkod, Eszter állapotát pedig jelenleg minden túlzás nélkül ahhoz
lehete hasonlítani, úgy valóban nem merém őt vádolni könnyenhivősége
miatt; főkép, miután még az is járult ehhez, hogy ellenem már korábban
hatalmas gyanut gerjeszte keblében Dalmer, melyet előadásom csak
elaltatott, a szerelem szózata ellenben ismét fölébresztett. Valóban,
gyakran játékszerré törpíti a gyönge női szívet a szilárd férfiakarat, s
én azt hiszem, hogy e gyöngeség soha nem válhatik gyalázatára a nőnek,
hanem erejével visszaélése csak az erős férfi homlokára süti a gyávaság
undok bélyegét, ki nem irtózik poklot teremteni ott, hol mennyben
kéjeleghetne, ha a női szent bizalmat visszaéléssel nem fertőztetné meg!

Eszter sokáig beszélt, de pillanatról pillanatra szelidülő hangon, s
utoljára nyájas csevegéshez hasonlítának inkább szavai, mint keserű
szemrehányásokhoz, s én csaknem bánni kezdém, hogy kisérletemmel
nyugalmát megháborítám, sőt talán ügyemet is koczkáztatám, melyet eddigi
útamon biztosb sikerrel mozdíthattam volna elő. Egyedül azt hívém mégis
vígasztalónak, hogy Dalmer szállását megtudám, s ennélfogva új
szállásának megtudását is reményelhetém; mert erősen föltevém magamban,
hogy a következő éjjel álöltözetben személyesen fogok a vendégfogadó
előtt Bertókommal őrködni, és így csakugyan nem szalasztom el többé
körmeim közül a gaz kalandort, és bűneinek bármely úton határt tűzök.
Belső szózat többször sugallá ezek hirtelen átgondolása után, hogy most
már jobb lesz távoznom, mert egyedül úgysem léphetek föl sikerrel a gaz
czimboraság ellen, sőt pillanatra azon gondolat is elfoglalá
figyelmemet, hogy most talán zajt kellene a vendégfogadóban ütnöm, és az
egész szép társaságot elfogatnom; azonban, ismervén viszonyainkat,
csakhamar meggyőződém, mikép zajt csinálhatok ugyan, mert hiszen én is
magyar vagyok; de ugyan ki fogna majd tekintélytelen szavamnak engedni,
és puszta parancsomra egész finom társaságot elfogni? Vagy rendőrségért
fussak? Ez czélszerűnek látszott ugyan, de szorosb vizsgálat után azt
hivém, hogy erre nincs még szükségem, mert az elfogatást, tudván ezentúl
Dalmer szállását, minden pillanatban eszközölhetem; most azonban még nem
jutottak felfödözéseim azon pontra, hogy ezt az egésznek koczkáztatása
nélkül tenni merhettem volna, mert tanuim és bizonyítványaim még nem
voltak úgy rendezve, hogy nyilvános föllépést óhajthattam volna, miután
többoldalú tapasztalásból tudom, hogy oly bűnösek ellen, kik hosszasb
idő alatt bizonyos neméhez a tekintélynek tudtak jutni, s kik azonkívül
pénzzel és némi befolyású barátokkal vagy ismerősökkel bírnak, vajmi
nehéz nyilvánosan föllépni; s hogy ily esetekben többnyire annyi kimélni
és palástolni való fordul elő, hogy gyakran a legnagyobb bűnös is
kisiklik az igazság kezei közül, s a meggondolatlan vádló csak vészes,
vagy legalább igen kellemetlen üldöztetést von nyakára. Megnyugtatám
tehát magamat, és egyszersmind elhatározám, hogy még maradok, s bevárom
a kifejlést, mely az oldalszobában történni fog, mivel abból talán
hasznot húzhatok.

Ezalatt Eszter bevégzé előadását, s e kérdést intézé férjéhez:

– Mit szólasz mind ezekhez?

Dalmer pillanatig hallgatott, s azután enyelgő hangon szóla:

– Mondhatom, nem épen minden érdek nélkül szőtt regény, de sok benne az
apró történet, s nem szorosan a tárgyhoz tartozó leírás és kitérés;
szóval, hiányzik belőle azon úgynevezett kerekség, melyet a műbíró
minden regénytől szigorúan követel. Különben, élénkül leírva, meglehetős
olvasmányul szolgálhatna.

– Ez csak kitérés, férjem; én nem regényt adék, hanem valót beszéltem.

– Tréfálsz, édesem, annyi gazság nem találhat helyet egy ember keblében.

– De – hiszen itt épen rólad van szó, e bűnök miatt – te vádoltatol.

– Vagy úgy! Bocsánat, angyalom, de előadásod oly regényes vala, hogy
annak okáról egészen megfeledkeztem. Tehát én vagyok azon szörnyeteg?
Mondhatom, szép találmány! S kinek köszönhetem e regényes
megtiszteltetést, ha szabad kérdeznem?

– Bocsánat, férjem, de előbb mentségedet szeretném hallani.

– Mentségemet?

– Igen.

– Ha ily vádakat mentségre érdemesítnék, úgy csak legnagyobb megvetést
érdemlenék részedről; ha pedig te csakugyan komolyan ily lealjasító
mentséget követelsz tőlem, úgy arról győzesz meg, hogy engem soha nem
szerettél, s ezen esetben azután különben sincs többé semmi mentségre
szükségem, – egyetlen golyó fölmentend az élet minden terhétől.

– Férjem, egyetlenem! Hiszek, oh, mily örömest hiszek szavaidnak!

– Eszter, szerelmes angyalom!

– Büntess meg, hogy csak pillanatig is kétkedhettem benned.

– Örömest megbocsátok, édesem, hiszen csak szerelemből hibáztál.

– Mily jó vagy!

– A szerelem mindent megbocsát a szerelemnek.

– Magát a halált is!

– Úgy van, Eszter; de már most kérésem van hozzád.

– Parancsolj.

– Nevezd meg rágalmazómat.

– Minek az, hiszen már feledém undok hazugságait.

– Mindenesetre tudnom kell nevét.

– Ne kivánd –

– Eszter, szerelmünkre kényszerítlek, kérlek, szólj.

– Egy föltét alatt.

– Parancsolj.

– Igérd meg, hogy nem fogod magadat rajta megboszulni.

– Minek ezen gyermeki aggály?

– Mert nem akarom, hogy életedet veszélyeztesd; mert életed az enyim,
mert arról egyedül csak én rendelkezhetem.

– Ám legyen, igérem.

Ekkor, látván, hogy az ármány csakugyan tökéletesen diadalmaskodott a
női gyöngeség fölött, s e szerint további maradásomból nem várhatok
annyi hasznot, melylyel a kellemetlenség fölérhetne, mely abból
származnék, ha most Dalmerrel szembe kellene szállanom, távozást
határozék, és a pamlagról csöndesen fölállottam, s a folyosóra nyiló
ajtó felé fordulék. E pillanatban mindazáltal rögtön megnyilt a
mellékszoba ajtaja, s küszöbén – Eszter jelent meg, Dalmerrel karöltve,
és ujjával rám mutatva, így szóla:

– Itt a rágalmazó. Uram, piruljon ön s távozzék, és küszöbünket többé ne
merje átlépni!



X.  Éjféli temetés.

E váratlan jelenés által igen kellemetlenül lepettem meg, de érzém
egyszersmind, hogy gyávaság nélkül most már nem távozhatom. Megállék
tehát, s hideg megvetéssel függesztém szemeimet az álnok kalandorra. Ez
néhány másodperczig merevülten állott, arczát agyagszín borítá el, mely
csakhamar lángvörösségnek adott helyet; szemeiből halálos gyűlölség
szikrái világítottak, izmai feszültek, s éhes tigris gyanánt rohant rám
és ujjait ércz gyűrűként nyakamhoz szorítá, mielőtt egyetlen hangot
bocsáthattam volna ki ajkaimon. Azután dühösen csikorgatá fogait és
remegve ejté ki ez egyetlen szót:

– Valahára! – és sajátszerűleg füttyentett, mire rögtön kirohantak
czimborái a harmadik szobából, kérdő s csodálkozó tekintetet vetve
Dalmerre. Szemeim fájdalmas szemrehányást löveltek Eszterre, ki
halálhaloványan szemlélé e csoportozatot, s remegve emelé kezeit férje
felé, ki azonban pillantásra sem méltatta őt, s növekedő dühhel szóla
társaihoz:

– Itt van árulónk, kötözzétek meg, mert különben megfojtom.

Ekkor rögtön egész erőmet összeszedém, karjaimmal átölelém ellenségemet,
de körmei nyakamba mélyedtek, s meleg vér szivárgott le hátamon, szemeim
előtt tüzes karikák forogtak, mellem hörgött, lélekzetem akadozott és
karjaim lankadtan siklottak le a fojtogató testéről. Rövid küzdésünk
alatt azonban oldalzsebéből tárcza hullott ki, melyből női arczkép
gördült a padlóra. Eszter mohón ragadá azt meg, s szorosan szemeim elébe
tartá.

– Börger Lenke! – rebegém elhaló hangon és Eszter szívrepesztő
sikoltással a pamlagra hanyatlott.

Mind ez egyetlen másodpercz műve vala, s ez alatt kezeimet szorosan
hátra kötözék és számat kendővel szoríták le, azután pedig közel álló
karszékbe taszítának és a folyosóra nyíló ajtót bezárák. Gondolatim
lázasan keringtek agyamban, s csak azt látám tisztán, hogy el vagyok
veszve, s a gazság diadalmasan csavarja ki az igazság kezéből a fenyítő
ostort.

Dalmer összefűzött karokkal állott előttem, elkékült ajkai remegtek, s
dühössége hosszasb ideig nem engedé őt szóhoz jutni. Szemeiben s arczán
oly ördögi kifejezés uralkodott, hogy czimborái is iszonyodva fordíták
el róla szemeiket, s nem merészlettek hozzá közelíteni.

Mit azonban az erős férfiak tenni nem bátorkodtak, attól a gyönge
asszony nem borzadt vissza. Esztert az arczkép meggyőzé, hogy igazat
mondék, s Dalmer féktelen dühössége még inkább megerősíté őt e
meggyőződésben mert a méltatlanság érzete nem így nyilatkozik, így csak
a bűnnek tudata boszulja meg magát. Eszter fájdalmát s elkeseredését
nagy mértékben nevelé még azon méltatlanság is, melylyel férje oly
könnyen hazudta el vádjait. Minden korábbi szerelmi szavait keserű
gúnynak érzé most, mely marczongolóbban sebzé szívét, mintha legsértőbb
nyilt megvetést kellett volna tapasztalnia. Ő imádott, s e férfi csak
kaczagá föláldozását és legfölebb szánakozásból és alamizsnául tetteté
magát, mintha ezen indulatot ő is viszonzaná. Ennek meggondolása
kebellázító vala a boldogtalan nőre nézve, s valamint minden gyönge
jellem, úgy ő is egyik túlságból másikba rohant. A pamlagról indulatosan
fölemelkedék, szikrázó szemekkel állott meg előttünk, s szilárd hangon
szóla hozzám:

– Bocsánat, uram, hogy elismerém önt. Most minden szavát tökéletesen
hiszem és az élő istenre esküszöm, hogy megmentem önt, vagy legalább
mindkettőnkért véres boszút állok ezen szörnyetegen!

E szók után az ajtó felé rohant, de Dalmer hatalmas karjai azonnal
megragadák őt és előbbi helyére veték.

– Hah, nyomoru féreg! – szóla most dühének teljes kitörésével Dalmer, –
tehát te is?

– Áruló! – rebegé a nő és ismét föl akart kelni, de Dalmer keze vállára
nehezült, s a gyönge asszony nem mozdulhatott.

– Nyomoru féreg! – ismétlé Dalmer, – romlásomra esküdtél meg? Jól van,
most az egyszer voltam irgalmas életemben, kimélni akarván téged, s
irgalmam könnyen életembe kerülhetett volna, ha a szerencsés véletlenség
segélye közbe nem jő! Bűneimre fogadom, hogy ez volt az első és utolsó
irgalmasság és gyöngeség életemben.

– Szörnyeteg!

– Sziszegj, kígyó, mérged többé nem árthat nekem. Barátim, ezen asszony
már rég utamban van, s miatta számos veszélynek tevém ki magamat, mert
bohó indulatosságát sajnálám.

– Irgalom!

– És azért el is határozám, hogy kimélni fogom őt, s néhány ezer
forinttal magára hagyom, mihelyt innen végkép távozom, hogy legalább más
irgalmára, vagy még gonoszabbra ne kelljen szorulnia.

– Hah, embertelen!

– Jóságomért azonban ugyancsak majd megjártam. Barátim, ezen férfi és
asszony ránk nézve igen veszélyesek. Ők annyit tudnak, hogy tudásuk
terhe alatt mulhatlanul össze kellene roskadniok, ha – életben
maradnának.

– Úgy van! Helyes! – hangzék minden oldalról.

– Tehát el van végezve, ezen két ember meg fog halni.

– Kegyelem – férjem!

– Ne élj többé vissza e szóval, asszony; én nem vagyok férjed.

– Szent isten!

– Igen hiú vagy, ha azt képzeléd, hogy oly férfi, mint én, hozzád fogja
sorsát örökre lánczolni. Én tettem volna ezt, ki mindeddig minden gyönge
nőszívet sajnálkozás nélkül tiportam szét, mely képemnek szállást adott?
Botor asszony, hervatag kecseidben rendkívül elbíztad magadat.

– Ölj meg! Ölj meg!

– Előbb meg kell igazítanom azon hibás véleményt, melyben irántam
mindketten voltatok, mert haldoklók előtt sem akarok gyöngének látszani.
Tudjátok meg tehát, hogy én nem voltam férjed.

– Irgalmas ég, hol késnek villámaid!

– Az ég tiszta, egyetlen felhőcske sem mutatkozik az egész láthatáron,
nyugodt lehetsz. Igen, én nem vagyok férjed; éjjel esküdtünk meg,
legmélyebb titok fátyola alatt, s a szertartást – egyik czimborám
teljesíté álruhában és igen természetes, hogy a szerelemittas
hölgyecskét könnyen el lehete ámítani, hahaha!

– Nyomorult!

– Hah, felgörbed lábaim alatt a féreg? Tudd meg, hiú asszony, hogy mind
az, mit ezen gyalázatos bűntársad monda, szóról-szóra igaz; ámde azon
méreg, melyet füleidbe csepegtetett, halálodat és halálát okozza. Igen,
én nem vagyok Zlatár, én nem vagyok Beattini, én nem vagyok Dalmer; –
kedvesed valék, s azzal nem érted be, – jól van, e pillanattól fogva –
ördögöd leszek, halhatlan boszúmban, mint ez – elkárhozásában. Élni
akarok, s azért ti meg fogtok halni.

– Gyer – mekem –! – rebegé alig érthetőleg a boldogtalan Eszter, s
hosszú pillái szemeire borultak, arczának színe hamuszínre változott és
feje mellére hanyatlott.

– Meghalt! – mormogá egy a társaság közől, s több arczot haloványulni
láték. Tehát az elfajultság e fokán is marad még hely az emberi
kebelben, hol a méltatlan szenvedés visszhangra találhat.

– Dehogy halt meg, – mondá gúnyosan a kalandor, – jobban ismerem én az
asszonyokat, nem oly könnyen lehet azokon kifogni. Azonban, még ma, ezen
kiváncsi uracskával együtt, ki az ártatlanság védelmét tűzé ki czélul
lovagias kalandor szellemének, mindenesetre meg fog halni. Ketten önök
közől – itt két társára mutatott – éjfél előtt meg fognak nálam jelenni
– temetésre. Egy ócska üveges hintót béreljetek ki, barátim, néhány
napra, az én két hátas lovam hámban is eljár, azokat befogjátok, s egyik
közőletek a kocsis szerepét viendi. Te, furfangos barátom, kis házikónk
pinczéjébe téglákat és vakolatot vitetsz. Te pedig, hű czimbora, derék
kőművest keresesz, szemeit bekötöd és a nagypiaczon, a lámpa mellett,
tizenegy és tizenkét óra közt várni fogsz reánk. Akarom, hogy ünnepélyes
legyen e bűnösek temetése, s hogy pompás kősírban várakozzanak a
föltámadás tárogatójára. Én addig őrködni fogok az elitéltek fölött.
Reménylem, hogy parancsaim pontosan teljesítetni fognak. Most el,
mindenki dolgára, hogy az éjféli temetés illőn véghez mehessen.

A czimborák némán távoztak, s hóhérunk bezárá mögöttök az ajtót, s
derekamat a karszékhez szorítá kötéllel, azután pedig Esztert is
megkötözé, látván, hogy ismét lélekzeni kezd és száját fátyollal szorítá
le. A bakói munkát végezvén, oly nyugodtan járt föl és le a szobában,
mintha épen legmindennapibb foglalatosságot teljesített volna, vagy
mintha hosszas ülés után mozgás által kivánná tagjait kiegyenesíteni.
Utóbb leült, gondolkozott, vizet ivott, majd ismét fölállott, irásokat,
pénzt, drágaságokat, ruhákat nyalábolt és kötözött össze, s végre
gyertyát gyújtott és az ágyra heveredett, jobbjában tőrrel, s szemeit
folyvást élesen rajtunk nyugtatva.

Többször tanusítám életemben, hogy a vészt nem rettegem, s a haláltól
nem iszonyodom, tudván, hogy ez emberi rendeltetésünknek végczélja,
melyet csak tetteink kerülhetnek el, de mi magunk soha! Mit azonban e
helyzetemben érzék, az világosan bizonyítá, hogy valamint minden, mit
halandó ember művel, miért izzad, nélkülöz és törekszik, úgy a
bölcsészet, mely tökéletesen kimerítve, istenhez vezérli az embert, csak
szegény bábjáték, mulékony szappanbuborék, mely csak azért születik,
hogy rögtön ismét elenyészszék!

Ne kivánja tőlem senki, hogy azon gondolatokat elsoroljam, melyek
agyamat kínozák. Tűzjátékhoz hasonlítottak azok, melynek alakjai oly
villámgyorsan változnak, hogy nem marad a nézőnek ideje
megkülönböztetésökre, bármily feszülten erőteti is szemeit; midőn pedig
végignézett mindenütt, szemei előtt még mindig megfejthetlen jelentőségű
tűzjelek czikáznak, ámbár rég mély sötétség uralkodik már körülötte.
Ilyen volt az én lelkiállapotom is. Agyam égett, s szemeim előtt, akár
hunyva, akár nyitva tartám azokat, legcsodásb torzalakok űzék rémítő
játékukat. Majd gyermekkoromba képzelém magamat vissza, s minden apró
pajzánságra visszaemlékezém, melyek eddig soha eszembe nem jutottak;
majd holtnak látám magamat, s irtózva seprém testemről a tüzes férgeket,
melyek szívem felé törtek magoknak utat bordáim között; majd ismét
röpülni képzelém magamat, de a lég nem birá meg könnyű testemet, bár
miként csapdozám vért izzadó karjaimmal, s mindig közelebb juték a
földhez, melyből villogó hegyes tőrök nyuladoztak ki testem után. Nem,
nem, erőm elhagy, nincs bátorságom, nincsenek szavaim annak ismétlésére,
mit e szörnyű éjen át szenvedtem és képzeltem. És a halálra itéltetett
bűnös három nap és három éj folytában van e név nélküli kínnak
kitétetve! Irgalmas isten, ez millió halálnál is sokkal borzasztóbb! És
mennyivel kínosb lehet még annak helyzete, kit a bűnnek tudata is
ostoroz. Elmém háborog, s a vér jéggé fagy ereimben, s földet és eget
óhajtanék gyönge szózatommal ostromlani és az emberiség szent nevében
istenhez és emberekhez irgalomért esengeni, ha erre gondolok! – – –

Az óra minduntalan ütött, úgy tetszett, mintha gonosz szellemek űzték
volna velem galád játékukat, mert hiszen minden másodperczben ütött az
óra, holott máskor csak minden negyedet szokott jelenteni. És ki
magyarázza meg ezen ellentétet: az idő lábaihoz mégis ólomhegyek valának
lánczolva; nem órák, hanem évek, századok csigamászása vonult el fejem
fölött, vagy talán elveté megunt jármát az idő és megállapodott? – –

Ismét ütött az óra, hóhérunk fölemelkedék az ágyról, az ajtót megnyitá,
s két czimborája nesztelenül lépett be. Fejükre álarczot illesztének,
remegő tagjainkat bő köpenybe burkolák, s a szobát elhagytuk. Légben
lebegtünk-é, vagy saját lábainkon haladtunk, azt csak ők tudnák
megmondani. A folyosón senkit nem láttunk, az alsó teremből harsogó zene
hangzott. Szent isten, mennyi ember mulata ott vígan és egy sem gondolá,
hogy néhány lépésnyire tőlök két ember halálra hurczoltatik! A kocsi
szorosan a lépcső mellett állott, mi ketten hátul, előttünk pedig
hóhérunk és egyik bűntársa foglalt helyet. A kocsi elrobogott és – senki
nem tartóztatta föl. Igen, mert hiszen vendégfogadóból éjjel-nappal
távoznak és kinek lehetne arra mindig gondja, hogy miért és hová?!

Darab idő mulva a kocsi megállapodék, s egy ember a kocsis mellé ült, a
másik pedig bakra ugrott, s ezzel ismét elindulánk.

Évekig, vagy perczekig haladtunk-é, azt nem tudom megmondani;
szenvedéseim század kínaival értek föl, s az idő mégis oly hamar mult
el, mint a boldogok legédesb pillanata.

A kocsi ismét megállapodott, s kiszállván belőle, néhány pillanat mulva
lépcsőkön haladtunk le. Pinczében állottunk, mely két lámpa által
világítaték meg; többet nem láthaték, mert kalapomat fejemről levevék, s
ekkor álarczom egészen szememre csúszott. Most így szóla ördögünk:

– Kőműves, a kialkudott díjt kétszerezve kapod meg, ha jól végzed
munkádat. Szaporán, mert e szerelmes pár igen álmos és ágyba kívánkozik.
Szót sem, különben tüstént halál fia vagy. Ha valaha felfödöznéd ezen
temetés titkait, csak magadnak ártanál, mert ellenünk semmit nem
bizonyíthatnál. Hallgass, mondom és láss munkához, különben tüstént
szörnyet halsz.

Ekkor fölemeltek bennünket és falhoz szorítottak, azután téglát téglára
hallék helyeztetni, kevés pillanat mulva mindinkább tompábban hangzottak
a kalapács ütései, végre egészen megszüntek és körülöttünk halotti csönd
uralkodott.



XI.  Föltámadás.

Szeretem hinni, hogy szives olvasóim, legalább a szép Eszter iránt,
sajnálkozási érzelmet tápláltak részvevő keblökben, midőn
befalaztattunk, s azért megnyugtatásukra mindenek előtt e szót irom ide:
megszabadultunk! Most azonban legyen szabad mégis röviden érintenem,
mert leírni emberi erő azt nem képes, hogy mit szenvedtem, mielőtt ismét
szabad levegő törhetett magának utat keblembe.

Eleinte mély álomnak hivém az egész borzasztó jelenetet, mert az emberi
elfajultságot mindig igen sokra hivém ugyan képesnek, de ily
elvetemültséget még most is a lehetetlenségek közé szeretnék szorozni.
Ismétlem, azt hivém, hogy ez csak álom, mely gúnyolódva nehezűl
szemeimre, s nyelvemet leköti, hogy még csak gyáva kiáltozással se
lehessen magamat ólomsúlya ellen ótalmaznom. A síri csönd azonban
csakhamar más irányt adott gondolataimnak. Kezeimet a vékony kötél
fájdalmasan metszé, lángoló arczomról jéghideg verejtékcsöppek gördültek
lázasan dobogó keblemre, s roskadozó térdeim falba ütköztek, és iszonyú
eszméletre ébredtem. Igen, nem csalatkozhatom, elevenen be valék
falazva! És mi nehezült mozdulatlanul vállamra? Hah, ez Eszter volt,
vagy talán holtteste, mert feje ismét vállamra esett, midőn térdeimet
meghajlítám, hogy terhétől megszabadúlhassak. Szám be vala kötve, s nem
kiálthaték segélyért; kezeim össze valának szorítva, s nem emelhetém
tova vállaimról a nőnek mozdulatlan fejét; minden gondolatom szabadulás
után lázonga, s meg sem mozdulhaték szűk börtönömben, mely egyszersmind
koporsómul vala rendelve!

Düh és teljes kétségbeesés gyorsan válták föl egymást tüzelő agyamban,
gondolatim imát kezdének rebegni, de alig nyilatkoztak néhány szóban, s
már borzadva tapasztalám, hogy gonosz szellemem káromlásra torzítá el
azokat. Több pillanatig hideg merevenség uralkodék minden tagomban,
mintha már erőt vett volna rajtam a jótékony halál, s lelkem a képzelet
bűvös szárnyain világokon röpült keresztül, a hitnek azon országába
törekvő, honnan származott; ámde ezen boldogító öntudatlanság csakhamar
ismét elenyészett, s legmarczonább fájdalomnak adott helyet.
Kimondhatatlan kínos érzés ragadott meg, tüzes férgeket láték körülöttem
villogni, melyek mind testemhez tapadtak s éles nyelveikkel ezer meg
ezer sebet nyitottak minden ízemen, és az életnek forrását még sem birák
elenyésztetni, mert hiszen az ember, míg életben van, annyira gondját
viseli testének, hogy az enyészet millió rágó férgei sem pusztíthatják
el gyorsan a nagy hústömeget! Iszonyú érzéssel tapasztalám, hogy a
levegő mindinkább gyérül körülöttem, s alig merék lélekzeni, csak hogy
még legalább néhány perczet nyerhessek. Nem volt még fukar széles e
világon, ki uzsoráinak ezreivel úgy gazdálkodott volna, mint én a
levegővel; a levegővel, mely mindenkinek egyenlő sajátja az isten szabad
ege alatt. Nem áldhatom eléggé a mindenható bölcs gondviselését, hogy
kezeim szorosan meg valának kötözve, mert meg vagyok győződve, mikép
boldogtalan szenvedő társamat bizonyosan megfojtottam volna, ha még nem
halt meg, csak azért, hogy a levegőt ne segítse fogyasztani. Úgy van,
egyetlen lélekzetért képes lettem volna gyilkosságot elkövetni, habár
csak egyetlen pillanatra reménylhetém is ez által nyomorú életemet
meghosszabbítani; vagy talán öngyilkossá lettem volna, hogy hamarább
vethessek véget szörnyű kínaimnak!

A fájdalmas betegágyon fetrengők sorsát irigylém, mert azok megtört
erővel tekintenek a halál elébe és szabadító védszellemet üdvözlenek
benne; a halálra itélteket kimondhatatlanúl boldogoknak tartám, mert
azok mindvégig kegyelmet és szabadulást reménylnek, s e boldogító
reményök csak azon perczben szűnik meg, midőn már egyszersmind életök
fonala megszakadt.

Örök isten, mily boldogtalan valék én ezekhez képest! A remény
visszatarthatatlanul elfordult tőlem, s mégsem halhaték meg; nem a
halál, nem az életnek megszünése volt az, melynek előrelátása lángpallos
gyanánt hasogatá agyvelőmet, hanem annak tudása, hogy még órákig kell
élnem, órákig, miknek minden pillanata ezer fájdalmas halálnál is
kinosabb. Szemeimből forró könnyűk özönlöttek, s tüzelő ajkaim remegve
szívák föl azokat, mint tikkasztó nyári hőség után ellankadt
virágkelyhek a jótékony éjjeli harmatot.

Minél inkább hivém a halált legiszonyúbb alakjában közelíteni, annál
tisztábban kezde eszméletem működni, mintha nehezére esnék közelítő
megszünése, s azért utolsó erejét kivánná megfeszíteni, hogy dicsőn
búcsúzhassék el, mint a leáldozó nap, mely akkor ragyog legtündöklőbben,
midőn a láthatáron eltünni készül. Életem egész tarka képekben vonult át
szellemi szemeim előtt, s tiszta és szigorú itéletet láték lelkemben
fölmerülni minden tetteim és elmulasztásaim fölött, s hangos vádakat
hallék, mikből világossá lőn előttem, hogy távolról sem felelék meg
annak, mi emberi és polgári kötelességem vala. S mégis meg kelle halnom,
a nélkül, hogy az elmulasztottakat helyrehozhatnám; ámbár mind ezt meg
tehettem volna még, mert hiszen a természet rendes törvényei szerint
hosszú élet állt előttem, ha emberi kegyetlenség erőszakosan nem tépi
azt szét.

És ki merné állítani, hogy ily iszonyú sorsban csak rendkívül kevesen,
és mintegy kivételkép részesülnek? Kinek van bátorsága tagadni, hogy ily
borzasztó esetet nem csak gyilkosak idéznek elő? Bizonyosan senki, ki
nyilvános intézményeinket csak félig-meddig is ismeri. Mit cselekszik
nálunk a halottvizsgáló? Szobába lép, s szemeit kezünkre függeszti, hogy
kellő pillanatban nyujthassa saját kezét azon huszonnégy krajczár
elfogadására, mely összeg őt, az orvosi tudomány ezen egyik legfontosabb
gyakorlati ága kezeléseért törvényesen illeti. Azután tollat, tintát,
papirt kér, leül, s a halott nevét, korát, betegségét, és az orvos nevét
fölírja, kinek segélye mellett az árnyékvilágból kimult; s végre
kérdezi: mikor akarják a halottat eltemetni? Ha a halott éjféltájban
szűnt meg élni, úgy a temetés többnyire még ugyanazon napra, délutáni
négy vagy öt órára határoztatik, ha reménylhetni, hogy a szabótól
akkorra haza kerül a megrendelt gyászruha. Valóban meghalt-e a beteg,
vagy csak mély ájulásban fekszik, azt annyira nem szokás megvizsgálni,
hogy gyakran történt már, mikép a halottvizsgáló fiút irt a halotti
bizonyítványba, ámbár kis lyány feküvék előtte. És lehet-e őt ezért
szigorúan gáncsolni, vagy épen vádolni? Épen nem, mert díja oly
rendkívüli csekély, hogy a nap minden pillanatával fukarkodni kénytelen,
ha családját becsületesen eltartani kivánja. Vagy a családokat vádoljuk,
mivel oly keveset gondolnak halottaikkal, és a temetést késleltetni nem
iparkodnak? Ezt csak az tehetné, ki a budapesti életet nem ismeri. Nem
akarok a szegény munkás osztályról szólani, melynek családai tízével
laknak együtt, oly nyomorú barlangokban, miket a legtúlcsapongóbb költői
elragadtatás sem merészlene szobáknak nevezni, vagyis inkább gúnyolni;
mert ezekben oly inség uralkodik, hogy a legegyszerűbb leírást is
mindenki rossz szándékú tulzásnak, vagy hatásra számított haszontalan
nagyításnak fogná gúnyolni. Csak azt jegyzem tehát meg: lehet-e kívánni,
hogy a halottat napokig őrizzék oly szorult légű, szűk zugolyban,
melyben két-három család lakik, gyermekekkel s apró marhákkal egy
tömegben? Ezt nem csak kivánni nem lehet, de tűrni sem szabad, ha a
nyomor és rossz, vagy helyesebben, semmi nevelésből származó romlottság
miatt elvánnyadt szerencsétlen élőket is erőszakosan deszkára nem
akarjuk teríteni a különben is egészségtelen lég végképi megmérgezése
által. De tekintsünk végig az egész roppant középosztályon, és szomorúan
fogjuk tapasztalni, hogy ettől sem szabad kíméletes és elővigyázó
bánásmódot követelnünk halottaik iránt. A fényűzés ezen osztály tagjai
közt oly félelmes fokra emelkedék, hogy egészség és kényelem kellékeire
fillér sem maradhat. Csak utczán és nyilvános mulatóhelyeken jelenhessék
meg illő pompában ezen korlátolt jövedelmű osztály tagja, s tekintélye
és becsülete, mint hiszi, meg van mentve a biráló világ szigorú szemei
előtt; a nőkön selyem, bársony, arany csillog, míg szűk szállásaik kopár
falai közt éhes gyermekek siránkoznak, s magok is csak legdurvább és
alig elegendő eledellel tengetik testöket, gondolván, hogy ez nem
átlátszó, valamint ajtaikon sem pillanthat be a világ itélő szeme. Ha
már ily család valamely tagját a halál elragadja, úgy mielőbb
eltakaríttatni törekszenek testét, mert annyi csakugyan bizonyos, hogy
halála után még azzal sem szeretünk sokáig egy szobában, vagy tőle csak
egy ajtó által elválasztva lenni, kit életében mindenek fölött
szerettünk. Hogy ez így, s nem máskép történik, bizonyítja azon
elvitázhatlan adat, mely szerint gazdag családokban soha nem történnek
ily gyors temetések, mert ezek nemcsak távol tarthatják magoktól a
holttesteket, hanem még oly fénynyel is környezhetik, hogy a hosszas
közszemlélgetés által egyszersmind dicsőségöket hiszik nagyobbíthatni;
pedig ily családokban soha nem oly rendkívűl nagy a veszteség, mert
pénzköltőnek mindenkor könnyen akad utódja, de a pénzszerző gondos
családapa helyét nem oly könnyen lehet kipótolni! –

Tehát a nyilvános elhanyagoltatás ezen legiszonyúbb neme is jobbadán
csak a szegényebb osztályok tagjait taszítja a kétségbeesés örvényébe,
mert századunk önző jelszava: mindenki magáról, isten mindnyájunkról!

Oh, bár szerény tollamat vérbe márthatnám, szavaimnak a menydörgéstől
kölcsönözhetnék hangokat, s a vihar villámszárnyain röpíthetném azokat
tova, hogy befogadásukra a siketnek is megnyílnának fülei, s rémesen
csendűlnének hónapokig, évekig, mindaddig, míg lehetetlenné nem tétetik
az, mi most mindennap legalább háromszor történhetik meg! Kell-e
mondanom, hogy az elevenen eltemettetés irtózatos veszélyét értem, mely
ellen csak a gazdagok vannak ótalmazva, de a szegények nincsenek, kik
mellett különben is életökben sem igen akarnak segédkarok emelkedni,
annál kevésbé tehát haláluk után, midőn még csak eszközül sem lehet őket
már többé használni! És most van szükség ily hangon szólásra, most,
midőn a szelídnek gúnyolt korszellem a rablók s gyilkosak életét
biztosíttatni kivánja az igazságos törvény szigorúsága ellenében. A
rabló és gyilkos több figyelmet érdemel tehát, mint a kenyerét
verejtékével kereső becsületes családapa, mint a gyermekeit hasznos
polgárokká nevelő anya, mint a haza virágzását egykoron előmozdítandó
gyermek?! A rablót s gyilkost ne lehessen többé gyors halállal
kivégeztetni, hogy többé semmiesetre ne háborgathassa a becsületes
polgárok életét, vagy vagyonát; arra nézve ellenben legparányibb
gondoskodás se fordíttassék, hogy a hasznos honpolgárt ne lehessen többé
elevenen sírba temetni, melyben millió hóhérolásnál is kínosabb a
fölébredés?! Egyetlen nagyszerű tánczvigalom oly roppant pénzösszeget
nyel el, hogy felével tökéletesen biztosítni lehetne Budapest lakosit e
megnevezhetetlen kínu ismételt halál ellen, s nem csodával határos-e,
hogy mindeddig semmi elhatározó lépés nem történt ez ügyben, ámbár
minden ember tudhatja, és mindenesetre tudja is, hogy saját személye
sincs ez ellen biztosítva?! Habár csak egyetlen másodperczig érezte
volna néhány száz ember azt, a minek meggondolása még most is jéggé
dermeszti ereimben a vért, s mit teljes iszonyúságában leírnom épen oly
lehetetlen, mintha leggyöngébb hangszeren az ég haragját, vagy tenger
csattogó viharát utánozni akarnám, úgy bizonyosan nem enyhíthetnék
éhségöket, nem szomjukat, mindaddig, míg épületet nem emelnének e vész
elhárítására, habár véres verejtékkel kellene is a köveket egymáshoz
ragasztaniok! –

Az idő visszatarthatlanúl haladt, s lélekzésem mindinkább nehezült,
testemet lankasztó hidegség kezdé borítani, s szemhéjaimat ólomsuly
nyomá, de én kétségbeesetten küzdék e terhes súly ellen, s meredezésig
feszítém ki szemeimet, hogy az örök álom le ne zárhassa azokat.
Pillanatról-pillanatra mindinkább iszonyodtam a haláltól, ámbár kínos
érzelmeimhez képest legnagyobb jótéteménynek kellett volna azt
tekintenem. Minden izmam görcsösen vonaglott, füleim zúgtak, mintha
föllázadt hullámok csatáztak volna fejem fölött, lélekzetemet erős
csuklás akadályozá, véremet rohanva érzém szívemhez tolulni, és…

Itt eszméim összezavarodtak, s nem mondhatom meg, hogy meddig valék ezen
tompa elfásultságban, melyből utóbb közel zörej által ébresztettem föl.

Úgy tetszett, mintha síromon kopogtak volna. Mozdulni akarék, de nem
lehetett; nyelvemet szólásra forgatám, de szám be volt kötve.

Talán visszatért gyilkosom, gondolám, és meg akar ölni? És én borzadtam
e gondolattól, mert az életnek minden perczéhez ragaszkodtam, mint a
milliókkal biró fukar, kit egyetlen fillér elvesztése is kétségbeesés
örvényéhez ostoroz.

A kopogás fejem közelében történt, s homlokomat hűvös levegő érinté.
Hah, egy szeget kivontak tehát koporsómból, egy téglát kivettek a
falból, s a megújult levegő minden tagomra éltetőleg hatott.

– Nagyságos uram! – hangzott most sírom széléről, s e hang ismeretes
vala előttem, de elmém nem találhatá meg hirtelen a beszélőnek nevét.

Ismét néhány tégla emeltetett ki, lélekzetem hosszabulni kezde, és a
görcsös csuklás egészen megszünt.

– Szent isten, talán meghalt! – mondá az előbbi hang.

– Dehogy, – jegyzé meg más valaki, – hiszen feje táján lehetőségig
kiméltem a vakolatot, hogy egy kis szabad levegő juthasson be hozzá.

– Miért nem szól tehát?

– Hiszen szája be van kötve. Csak segítsen, most már könnyen megy a
munka.

Hah, ezek nem gyilkosim, világosan meg valék győződve, hogy mind a két
hangot ismerem.

– Hála istennek, még mozog!

– Mondtam, ugy-e?

– De az asszony mozdulatlan.

– Talán elájult.

– Nem ismeri őt?

– Nem.

– Nagyságos uram!

E hang! Úgy van, nem csalatkozám, ez Bertókom hangja volt s a másik
beszélő – házmesterem vala.

Maig sem foghatám meg, mikép történhetett az, hogy sem a legszilajabb
kín, sem a legkicsapongóbb öröm nem foszta meg elmémtől; annyit azonban
mégis elevenen képzelhetek már, hogy az öröm is öldöklő hatásu lehet.

Kevés pillanat mulva Esztert elemeltetni érzém oldalam mellől.

– Erre nézve elkéstünk!

– Talán nem.

– Egészen hideg.

– Az asszonyok gyöngék, de az orvosok talán mégis életre hozhatják.

– Adja isten!

Most két erős kar által érzém magamat megragadtatni, és siromból
kiemeltettem. Az álarcztól megszabadítottak, számat és kezeimet
föloldák, és mély lélekzet tört magának utat összetapadt ajkaim közül.

Tündérfényű palotában hivém magamat lenni, ámbár a homályosan égő
üveglámpa halvány fénye alig engedé a tárgyakat három lépésnyi körben
egymástól megkülönböztetni.

– Kedves jó uram!

– Nagyságos uram!

– Csakhogy nem késtünk el.

Fejem szédült, s Bertókom vállára támaszkodám. A házmester Esztert tartá
karjaiban, és halántékait borral mosá, de a szerencsétlen hölgy
mozdulatlan maradt. Bertók ajakimhoz szorítá az üveget, s erősítő
tartalma csakhamar oly jótékonyan hatott, hogy érthetőleg kérdezhetém
szabadítóimat:

– Jó emberek, mikép jöhettetek ide?

– Kedves jó uram, már megszólalt!

– Lassabban, mert nem tudhatjuk, hogy a gyilkosok közül nincs-e valaki
közelünkben.

– Bánom is én, – mondá dühösen, de hangját mégis mérsékelve Bertók –
husznak is szemébe néznék most kedves jó uramért.

– De szóljatok, mikép?

– Arra most nincs idő, – szóla sürgetőleg a házmester, – csak
iparkodjunk minél előbb tovább állani, mert e zsiványfészek falainak is
fülei lehetnek.

Megzavart eszméletem daczára is átlátám e megjegyzés fontosságát, s
azért minden további kérdezősködés nélkül a pincze ablakához vezettetém
magamat, melynek vasrúdjai ki valának feszítve, és kevés pillanat alatt,
Bertók erős karjai által gyámolíttatva, utczán látám magamat. Azután
Esztert emelé ki Bertók, kit a házmester nyomban követett. A szabad
levegő oly csodás erővel hatott tagjaimra, hogy többé semmi gyámolításra
nem vala semmi szükségem; de Eszter, fájdalom! még mindig mozdulatlan és
jéghideg volt, mint a halál. –



XII.  Párbaj és árulás.

Néhány perczig mozdulatlanul állottunk a pinczeablak előtt, körülbelül
legkisebb nesz sem volt hallható, mintha az egész természet mély álomba
szenderült volna. E csönd új borzadást szűlt lelkemben, mert korábbi
elhagyatottságomat rémesen idézte ismét előmbe minden iszonyaival.

– Siessünk, – mondám sürgetve, s e pillanatban Eszter sem juta eszembe,
ki még mindig mozdulatlan vala.

– Házmester, – suttoga inasom, vigye az asszonyságot, én majd a
nagyságos úr mellett maradok.

– Jól van, könnyen elbirom a hintóig, hiszen olyan könnyű, mint a lepke.

– Kocsival jöttetek?

– Igen.

– Nagyságos uram szokott bérkocsisát felköltöttük, minthogy különben is
mellette kellett elhaladnunk.

– Itt az utcza szögletén hagytuk, hogy ne tudjon meg mindent.

– Mert a házmester félt, hogy könnyen bajba keveredhetnék.

– Úgy van.

– De hátha megtámadtattunk volna a pinczében?

– Oh, arra is volt gondunk.

– Derekasan fölfegyverkeztünk.

– És négy városhajdút hagytunk a hintó mellett, kik legkisebb neszre
azonnal a kocsissal együtt segítségünkre rohantak volna.

– Mindent jól kiszámítottunk.

– Pedig ugyancsak meg voltam ijedve.

– Jó ember.

– Ha holnapra ki nem lel a hideg, úgy bizonyos, hogy katonának
születtem.

Ez alatt a bérkocsihoz érkezénk, s Bertók azonnal pénzt nyujta a
hajduknak s elutasítá őket, mondván:

– Itt egy kis borravaló, csak áprilist jártunk; a nagyságos asszony
szegényeket ment gyámolítani s a nagy nyomorúság láttára elájult. Azért
késett nagyságos uram, és mi már azt hittük, hogy isten tudja miféle
zsiványfészekbe jutott.

– Annál jobb, ha nincs baj; jó éjszakát! – mondák a hajdúk, s álmosan a
legközelebbi mellékutczába távoztak és szemeink elől csakhamar eltűntek.

– Haza hajtassunk? – kérdé Bertók, miután Esztert kocsiba emelék és a
hátulsó ülés oldalához támaszták.

– Nem, a – – vendégfogadóba megyünk, de minél gyorsabban.

Én Bertókkal a kocsiban, a házmester pedig a kocsis mellett foglalt
helyet és a lovak gyorsan tova robogtak.

Szándékom vala az iszonyú gyilkost ágyában meglepni és elfogatni, mire
két fegyveres társamat a vendéglői szolgákkal együtt, elegendő erőnek
hittem; erről azonban le kelle mondanom, ha magam is, legalább közvetve,
gyilkosságot nem akarék elkövetni, mert Eszterben a kocsi rázása sem
ébreszté föl az életerőt. Arcza és kezei jéghidegek valának, ujjai
minden hajlékonyságukat elveszték, s az ütér nem lüktetett. Halál volt-e
ez, vagy mély görcsös ájulás, azt nem merém meghatározni; annyiról
azonban mindenesetre meggyőződém, hogy lehető leggyorsabb segélyre van
itt szükség, ha emberi tudomány által még csakugyan segíthetni e
félelmes merevültségen.

Ismerős orvoshoz hajtaték tehát, hosszú harangozás után megnyítá végre a
házmester a kaput s lámpájával arczomra világítván, mogorván szóla:

– Kit tetszik keresni?

– Az orvos úrhoz kell mennem, – mondám sürgetve, és be akarék a kapun
nyomulni, de a házmester utamba állott, s durván viszonzá:

– Az orvos úr megparancsolá, hogy esti tiz óra után senkit ne bocsássak
hozzá.

– Eresszen be, mulhatatlanul tüstént szólanom kell vele.

– Nem lehet.

– Ember, ezen asszony meghal, ha rögtön segítséghez nem juthat.

– Több is meghal a két városban, azért mégis elég marad.

– Gazember.

– Uram, most mindjárt –

– Nesze pénz, csak bocsáss be.

– Mondom, nem lehet.

– Be kell mennem, Bertók, csinálj útat.

– Tüzet kiáltok!

– Ember, menj föl az orvoshoz, mond neki, hogy – – van a kapu előtt, s
hogy emberélet forog veszélyben.

– Tudom, hogy megszid, ha felköltöm.

– Ő jó barátom.

– Igen? Hát a pénz?

– Itt van.

– Isten neki, hát csak megpróbálom.

A házmester becsuká a kaput, s azonnal hallottuk nehéz lépéseit föl felé
csoszogni, oly tunyán és lassan, mintha legközönösb hirnek vivője lett
volna.

Távozása után óráknak hivék minden perczet, mert két életért kelle
reszketnem; Eszteréért, hogy menthetlenül elvesz, és Dalmeréért, hogy
visszaszerezhetlenül megszabadul, s nagy önmegtagadásomba került, hogy
az elsőt az utóbbiért föl nem áldozám. Órám azonban, melyet feledett
elrablani boszuszomjas gyilkosom, némileg megnyugtatott, mert még csak
háromra mutatott, s igy alapos okom vala reménylenem, hogy még fészkében
lelem a gyilkost, ki ezen éji merény után szükségesnek tarthatá a
nyugalmat.

Hosszu várakozás után ismét lépéseket hallánk, s a kapu megnyilt, és a
házmester boszusan szóla:

– Ugyancsak káromkodott az orvos ur!

– De reménylem –

– Igen, igen, csak tessék fölmenni, de azután jól erszényébe nyuljon az
ur, ha meg akarja az orvos urat engesztelni; mért nem tetszett inkább
fiatalhoz menni, vagy legalább zsidóhoz, azok örömest szolgálnak minden
órában, de az olyanok bizony meggondolják magokat, kik már annyi házikót
építettek a temetőben, hogy végre magoknak is nagy házat építhetnek,
hahaha!

A házmester sikerült elmésségét csak fél füllel hallgatám, s Esztert
azonnal fölvitetém. Az orvos meglehetős nyájassággal fogadott, nekem
legalább ugy tetszett, mert nem igen lehete gondom arczkifejezésének
mélyebb vizsgálására, s Esztert pamlagra fektettük.

Az orvos gondosan megvizsgálá őt, karján eret vágott, orra alá erős
szeszt tartott, halántékait dörzsölé, s ajkaira pelyhet tőn; de mindez
legparányibb jelét sem idézé elő az életnek, s még néhány sikertelen
kisérlet után igy nyilatkozott az orvos:

– Okom van ugyan hinni, hogy ezen asszonyság halva van –

– Szent isten!

– Ugy van, én holtnak hiszem őt; azonban vannak példák, hogy az
idegrendszer rendkivüli fölizgatottsága minden jeleit idézi elő a
halálnak, a nélkül, hogy az még tulajdonképen valósággal bekövetkezett
volna. Az ily görcsös állapot gyakran több napig is eltart, s a
szerencsétlen beteg nem mozdulhat.

– De fölgyógyulhat?

– Arra is vannak példák, gyakran mindazáltal, egy pár nap mulva,
valóságos halállá változik az ily betegség. Méltóztassék a beteget itt
hagyni, én mindent el fogok követni, mi csekély erőmtől kitelik.

– Hálám –

– Oh, kérem, csak kötelességemet teljesítem, s egyszermind ismereteimet
mozdítom elő, mert ez a legritkább esetek közé tartozik, ha csakugyan
nem valóságos halál, mit nem merek egész bizonyossággal meghatározni.

– Ne kiméljen ön semmi költséget.

– Holnap reggel tüstént tanácskozásra hivatom legértelmesb társaimat.

– Fogadja ön előre is legforróbb köszönetemet, és –

– Tökéletesen meg lehet ön nyugodva, semmi nem fog elmulasztatni, mi az
emberi ész korlátait tul nem haladja. –

Ezen biztatások által valamennyire megnyugtatva, az orvost elhagyám, s
lehető legnagyobb gyorsasággal a – – vendégfogadóba hajtattam. Bertók
csöngetett, és a kapus elég gyorsan nyitá meg az ajtót, és udvariasan
szóla:

– Szobát méltóztatik parancsolni?

– A – – számu szobába kivánok menni, s ön oda fog kisérni, egy pár
pinczérrel.

– Engedelmet kérek, azon szoba még nincs kitakarítva.

– Hogyan?

– Azon uraság, ki ott lakott, éjfél után jött ma haza, és tüstént
mindenestől elment.

– Elment?

– Igen, azt mondá, hogy levele érkezett gyors postán, s annál fogva még
ezen éjjel el kell utaznia Pestről, nagyon sietett.

– Hová?

– Azt nem szoktuk vendégeinktől kérdezni, mert arra nincs jogunk.

– Látnom kell azon szobát.

– De –

– Mondom, látni akarom, nem kivánom ingyen fáradságát.

– Ha épen parancsolni méltóztatik, tehát tessék követni.

Fölmentünk a lépcsőkön, a kapus megnyitá a szobát, de az a két
mellékszobával együtt, egészen üres volt. Még a szekrények és asztalok
fiókjait is megnyitám; de semmit, még csak egyetlen papirfalatkát sem
lelheték, mi nyomába vezethetett volna a gaz kalandornak.

– Mikép ment el ezen ur? – kérdém a kapust, ki csodálkozva szemlélé
motozásomat.

– Kocsin.

– Bérkocsin?

– Nem, üveges hintóban, melynek nem volt száma.

– Merre hajtott?

– Nem tudom, mert távozása után mindjárt bezárám a kaput.

– Megismerné ön azon urat, ha valahol történetesen ismét látná?

– Mindenesetre, öt pengő forintot ajándékozott, midőn a hintóba lépett.

– Ha engem azon urnak nyomába vezethetne, száz pengő forintot fog ön
kapni.

– Rajta leszek.

– Én az országuton lakom, – – szám alatt, nevem – –

– Értem.

– De ha szólni találna ön vele, ugy ezen megbizatásról hallgatni fog.

– Természetesen.

– Ne feledje a száz pengőt.

– Világért sem.

Többet ezen éjjel nem teheték. Szállásomra hajtattam tehát, s lankadtan
pamlagomra vetém magamat; azután a házmestert fölhivatám, és megindulva
szólék hozzá:

– Ön életemet menté meg, még pedig oly borzasztó haláltól, melyet hiában
iparkodnám szavakkal leirni. Hálám méltó lesz ön tettéhez.

– Oh, nagyságos uram, – viszonzá érzékeny jószivüséggel a házmester, –
hiszen csak kötelességemet teljesítettem, még pedig kettős
kötelességemet, mert én – falaztam be a nagyságos urat.

– Micsoda?

– Ugy van.

– Szólj, mikép jutál e borzasztó munkához, szerencsétlen ember?

– Jól mondja, nagyságos uram, hogy szerencsétlen ember vagyok, mert ha
meg nem szabadíthattam volna, ugy most már bizonyosan nem élnék;
bizonyosan fölakasztottam volna magamat, büntetésül, hogy el hagytam
magamat csábítatni, ámbár akkor még magam sem tudám, hogy tulajdonképen
mire!

– Szóljon, az istenért, szóljon, hamar!

– Csak el tudnám voltaképen röviden és mégis ugy mondani, mikép történt.
Hát tegnap este szokás szerint fütyörészve tértem haza a munkáról, midőn
a háromdobutcza szögletén egy finom öltözetü ur egyszerre csak
megállított, és igy szóla hozzám: – Kőmüves, akar é kend jó pénzért
könnyü munkát vállalni? – Én erre csak azt válaszolhattam, hogy
kőmüvespallér mellett hét számra dolgozom, és annak okáért más munkát
most nem vállalhatok. – De ha éjjel? – kérdé ismét az ismeretlen ur.
Akkor alszom, hogy másnap ismét derekasan munkához láthassak, feleltem
én; de miután mondá, hogy alig kell fél óra az egész munkára, s e
csekély fáradtságért annyi pénzt igért, mennyit két hónap alatt is alig
kereshetek, én bizony megegyeztem. Azután foglalóul husz váltó forintot
nyomott markomba, lakásomat fölirta, és megparancsolá, hogy
szerszámaimmal éjfélkor várakozzam rá a nagy piaczon. Ez nekem furcsának
tetszett ugyan, de együgyü fejemmel azt gondoltam, hogy talán valami
gazdag zsugori, és pénzét akarja általam befalaztatni, és ebben
megnyugodtam, mert effélét már több kőmüvestől hallottam. Éjfélkor tehát
minden aggódás nélkül megjelentem a kitüzött helyen, s alig állottam
meg, midőn üveges hintó koczogott oda, mely szinte megállott. Ekkor azon
ur, ki megfogadott, szememet beköté, és fölültetett. Ezen különös
bánásmódra valamennyire borsózott ugyan hátam, de megint meggondoltam,
hogy bizonyosan félti tőlem pénzét, és azért nem akarja, hogy tudjam:
hová megyünk. Különben, szegény ember létemre, ugyan mitől is félhettem
volna? A kocsi sokáig hurczolt bennünket, alkalmasint, hogy jobban
megzavarhassa eszemet, mert én Pestnek minden zugát ismerem, s a
kocsizás ideje alatt bizonyosan akár Uj Pestre is kiérhettünk volna.
Végre a kocsi megállott, leszállottunk, mentünk, lépcsőkön botorkáltunk
le, és midőn szemeimről a kendőt levették, láttam, hogy pinczében
vagyunk.

– A többit, fájdalom! nagyon jól tudom magam is; de szóljon, mikép
ismert meg engem, álarczom daczára?

– Oh, hiszen termete, öltözete, szakálla, óraláncza oly ismeretesek
előttem, hogy józan fejjel lehetlen volt a nagyságos urat azonnal meg
nem ismernem. És higyje el, nagyságos uram, épen azért nem vonakodtam az
irtózatos munkától, mivel megismertem, különben inkább a legkinosabb
halált is kiállottam volna.

– Hogyan?

– Ugy van, mert attól féltem, hogy vagy megölik a nagyságos urat, vagy
más kőmüvest hoznak, ha én nem engedelmeskedem. Igy tehát csak rászántam
magamat; egyébiránt pedig különben saját életem is veszélyben
foroghatott volna.

– De mikép találta meg ismét azon házat?

– Az volt az igazi szerencse! Látja, nagyságos uram, valamint a szabó
megismeri a keze varrta nadrágot, ugy a jóravaló kőmüves is megismeri a
saját keze szennyét, vagyis munkáját. Az volt tehát a szerencse, hogy
azon pincze árvizkor leszakadt, és én állítottam ismét helyre, s
kalapácsommal még az esztendő számát is a falra karczoltam, kezem vagy
kalapácsom vonását pedig ezer közől is kiismerem. Azonkivül oly különös
régi alkotásu volt azon pincze, hogy vaknak kellett volna lennem, vagy
részegnek, ha első körültekintésre mindjárt nem tudtam volna, hogy hol
vagyok. Az effélékre nézve nekünk kőmüveseknek rendkivül jó emlékezetünk
van ám.

– És mért nem jelentette be kiszabadulása után mindjárt az egész
eseményt a városháznál?

– Mert azzal mindenesetre sok kellemetlenségbe keverhettem volna
magamat, és aztán ki tudja, az ottani segély megérkezéseig nem fult-é
volna meg nagyságos uram. Szükség esetére elég volt a négy hajdu, és mi
ketten, s lármánkra bizonyosan majd a szomszédok is mozogtak volna.

– Igaza van. És nem ismerte azon gazembereket?

– Kettő álarczot viselt, de azt, ki megfogadott, bizonyosan megismerném,
ha parókát és idegen szakállat, meg bajuszt nem viselt, mert az ilyen
akasztófavirágok nagyon furfangosak szoktak lenni.

– De mikép szabadult ki körmeik közül?

– Igen egyszerüen. A teljesített munka után gazdagon megajándékoztak, s
bekötött szemmel ismét a kocsiba ültettek, vagyis tulajdonképen a kocsis
mellé. Azután megint bebarangolták velem a város nagy részét, és végre
földre tettek ott, hol először felültettek. Ekkor a kocsi gyorsan
elhajtott, s azon ur, ki megfogadott, pisztolyt emelt ellenem, és
arczczal a földre feküdnöm parancsolt, igy szólván: – Olvass százat,
aztán mehetsz isten hirével; ha előbb mozdulsz, vagy ezen éjfél titkát
valakinek elárulod, ugy halál fia vagy, mert mostantól minden lépésedet,
minden szódat száz szem fogja őrizni. – Én természetesen teljesítém
parancsát, mert hatalmában voltam, s a százat kétszer is elszámláltam,
azután pedig haza iramodtam, Bertókot felköltöttem, és hála istennek,
még csakugyan jókor érkeztünk nagyságod megszabadítására!

Ezzel vége lett a házmester előadásának, melyből hálásan kelle
megismernem a gondviselés csodateljes működését, mely ily rendkivüli
körülmények közt sem hagyá a gazságot egészen diadalmaskodni.

Egyedül maradván, a gyilkosok további nyomozásáról kezdék gondolkozni,
de érzém, hogy mindenek előtt nyugalomra van szükségem, mert ezen éj
rémes borzadalmai erős idegzetemet is annyira megrendíték, hogy elmémet
minden komolyabb s fárasztó müködésre alkalmatlannak tapasztalám.

Lefekvém tehát, de izgatottságom sokáig távol tartá szemeimről a
jótékony álmat, mig végre oly közép állapotba juték az álom és ébredés
közt, melyet legjobban félájulásnak nevezhetni. Mind azon iszonyuságok,
miket a legközelebb lefolyt pár óra alatt átéltem, egész
borzasztóságukban ujultak meg előttem, s ennek hatása valódi mély
ájulásba sülyeszte, melyből csak akkor ébredék föl, midőn már magosan
járt a nap.

Ijedten ugrám ki ágyamból, s első tekintetem órámra fordult. Már elüté a
kilenczet, s e szerint Dalmer és Pándy párbajáról elmaradtam! Pedig mily
sokat várék a találkozástól, főkép most; megjelenésem bizonyosan
hatalmunkba adta volna a megrémült gonosztevőt!

Azonnal sietve felöltözém, s már épen indulni akarék, midőn ajtóm
hirtelen megnyilt s a segédszerkesztő porosan belépett.

Ijedten kiálték, midőn őt megpillantám:

– Elkéstem?

– Már megtörtént! – viszonzá ő, s pamlagra veté magát.

– Az istenért, szóljon.

– Engedjen lélekzethez jutnom.

– Meghalt?

– Nem.

– Hála istennek!

– Én is azt mondom, mert már azt hittem, hogy nagy baj érte önt.

– Oh, csak a párbajról előbb, rólam majd azután: szóljon, gyorsan.

– Tüstént. Én megjelentem a kitüzött helyen, mivel nem lehete elkésés
nélkül ide jőnöm, ámbár azt akarám tenni; közbejött akadályok gátoltak.
Aggályom perczről perczre növekedett, midőn a csata helyén hiában
várakoztam önre Pándyval. Végre Dalmer is megjelent segédével lóháton, s
hiában törekvém a küzdést mindenféle ürügy alatt halasztani. A felek,
Dalmer kivánatára, pisztolyban egyeztek meg, s előbb mind a kettő
rajzónnal néhány sort irt, mikben azt vallák, hogy öngyilkosság által
vetettek életöknek véget; ezt is Dalmer sürgeté. Most a helyet kimértük,
s ekkor Dalmer rögtön kisüté pisztolyát Pándyra, mielőtt még jel adatott
volna, s lóra veté magát, és társával együtt kaczagva eltűnt, miután a
szerencsétlen Pándyt összeroskadni látá.

– Szent isten!

– Üldözésről természetesen szó sem lehetett.

– És Pándy?

– Jobb oldalán mély sebet kapott, mely azonban szerencsére nem
veszélyes.

– Hallatlan gazság!

– Mihelyt barátomat orvosi kezekre bizám, azonnal őröket vevék magamhoz
és Dalmer szállására siettem.

– Hiában! Hiában!

– Ugy van, a főpinczértől megtudám, hogy éjfél után elhagyá azon
vendégfogadót.

– Ezer ördöggel kell szövetkezve lennie!

– Csakhogy legalább nagyobb baj nem történt. De hát önnel mi történt?
Legnagyobb aggályban voltam ön miatt.

Röviden elmondám történetemet, s barátom bámulva kiálta föl:

– Hallatlan! Tehát csakugyan való az, mit csak henye mesének hittem?!

– Hogyan, ön hallotta már?

– Borbélyom beszélé ma jókor reggel, mikép az egész város tele van azon
hirrel, hogy mult éjjel valaki befalaztatott; csak abban különböztek a
vélemények, hogy asszony vagy férfi volt-é a szerencsétlen, vagy épen
két áldozatot falaztak-é be?

– Megfoghatlan! Mikép juthatott ez köztudomásra ily hamar?

– Alkalmasint a házmester fecsegett felesége előtt.

A házmester már nem volt honn, de felesége megvallá, hogy egy
sógornéjával csakugyan közlé a nagy titkot, midőn a piaczra ment. Pár
hétig a két városban majd kizárólag csak ezen rejtélyes befalazásról
beszéltek, s még a hirlapi ujdonságirók is hosszasan tárgyalák azt,
ámbár a borzasztó történet valódi mibenléte folyvást mély titok maradt,
minek az lett következménye, hogy végre az egész eseményt csak alaptalan
koholmánynak bélyegezte a közvélemény, mely ennél fogva, valamint sok
másban, ugy itt is hatalmasul csalatkozott. –



XIII.  Zsibárus és hadastyán.

– De mit tegyünk most? – szóla barátom, miután a hallottak fölött darab
ideig mélyen gondolkozott, s kérdőleg emelé rám borús tekintetét.

– Ha valamikor, ugy most bizonyosan nehéz erre a válasz, – felelém
elcsüggedve, mert ennyi sikertelen merény tetemestül lehangolá
bátorságomat és reményeimet.

– Talán mégis rendőrséghez kellene folyamodnunk? – kérdé ismét barátom.

– Megvallom, én attól most még kevesebbet reménylek, mint mennyire ez
előtt jogosítva érezhettem volna magamat.

– Miért?

– Semmi oly bizonyítványnak nem vagyok birtokában, mire hivatalosan
építni lehetne valamit, s azonkívül a mult éjjeli szerencsétlen esemény
is aggaszt, hogy még magam is kellemetlen vizsgálatokba bonyolulok, ha
csak a borzasztó tényt adom elő, a nélkül, hogy bizonyító adatokkal
léphetnék föl.

– Ez való.

– Sőt a vizsgálat lármája majd csak vigyázóbbá tenné a gaz
czimboraságot, mig igy, ha tudniillik hallgatok, teljes bátorságban
hiendik magokat, és annál hamarább horogra kerülhetnek.

– Hátha rögtön azon házat motoztatnók meg, melyben ön mult éjjel csaknem
sirját lelé?

– Ez már nekem is eszemben volt, de ettől sem reménylek sikert.

– Talán mégis.

– Nem, mert abban, mint a czimborák beszédéből tegnap kivehetém, csak
valamely társuk lakik, vagy orgazdájuk: s ez, ha nem ment is le ma
hajnalban a pinczébe, körültekinteni, az utczán bizonyosan észrevette
már, hogy a pinczeablak vasrostélya ki van feszítve, és azóta
mindenesetre elháríta vagy eltakaríta minden gyanus nyomot, mi ellene
bizonyíthatna, sőt a házat is elhagyhatta.

– Igaza lehet önnek.

– Azonban Bertókomnak mindenesetre megparancsolom, hogy forduljon meg
azon ház körül, s iparkodjék magának mindenről tudomást szerezni, mit
talán hasznomra lehetne fordítanom.

– Ez helyes.

– Magam pedig mindenek előtt a boldogtalan Eszter után látok.

– Ha az föléled, ugy mégis lehetne talán törvényes lépéseket is tenni.

– Mindenesetre.

– Pándyban is elég súlyos tanuja lehet önnek.

– Most fekszik?

– Igen, de néhány nap mulva már elhagyhatja a szobát.

– Addig sok változhatik.

– Engem egész nap honn találand ön, ha talán segélyemre lenne szüksége.

– Köszönöm.

Ezen meglehetős meddő tanácskozás után elváltunk, s kiadván inasomnak a
szükséges utasítást, Eszterhez sieték.

Az országuton levő zsidó zsibárus boltok előtt kellvén elhaladnom,
mintegy önkénytelenűl mérséklém lépteimet, mintha azt sugta volna
valamely homályos sejtés, hogy talán megpillanthatom itt véletlenül
Móriczot, midőn épen valamely orzott tárgyat áruba bocsát. Minden boltba
kémkedve pillanték, s nem egy zsibárus tekinte aggódva felém, mintha
attól tartana, hogy sajátomat fogom megpillantani boltjában. Oh, ezek
mindenesetre becsületes emberek, gondolám, mert ki lopott jószággal
tudva kereskedik, az nem szokta azt közszemlére kifüggeszteni, hanem
mindenek előtt megváltoztatja alakját, és azután is többnyire csak
titkon ad túl rajta.

Ezen boltok egyikében igen díszes butorokat láték, melyek bármely uri
teremben is méltó helyet foglalhattak volna el, s e mellett használatnak
még nyoma sem látszott rajtok. Kiváncsi valék megtudni, hogy ugyan mikép
jutottak ezen hozzájok annyira méltatlan helyre, s kérem a nyájas
olvasót, ne méltóztassék ezen talán helytelennek látszó kandiságomon
megütközni, mostani állapotomnál fogva. Midőn ugyanis az ember nagy
veszélytől szabadult meg, szinte jól esik lelkének, ha gondolatait más
derültebb tárgyakra viheti; midőn pedig oly dolog áll előttünk, melynek
bal kimenetelétől rettegünk, jobbra fordultát ellenben alig merjük
reményleni, akkor akaratlanul is halasztjuk a végső meggyőződést, s ha
sietünk is elébe, oly kellemetlen érzést tapasztalunk, mintha a földhez
tapadnának lábaink, s vonakodnának gyorsan teljesíteni szolgálatukat,
csak hogy valamivel továbbra haladjon azon pillanat, mely kitüzött
reményünket végkép meg fogja semmisíteni. Meddig ellenben a
bizonytalanságot tűrhetlenebbnek tartjuk a valónál, addig bizonyosan még
mindenkor tulnyomólag uralkodik keblünkben a remény.

Beléptem tehát, s kérdém:

– Hol vette ön ezen butorokat?

A zsibárus, népének szokott bőbeszédüségével viszonzá:

– Oh, ezen szép butorok már harmadszor vannak birtokomban, még pedig
mindig ugyanazon személytől.

– És kicsoda az?

– Müvésznő. Ezen butorok eredeti bolti ára összesen ezer jó forint volt,
de a művésznők pénzviszonyai oly változékonyak, mint az áprilisi idő. A
müvésznő hatszáz forintért adá nekem e butorokat, s ebből kétszázat
ócska butorokkal fizettem le; ezeket rövid idő mulva százért adta
vissza, és a finomakat nyolczszázért vásárolta meg. Utóbb ötszázért adta
ismét nekem, s a korábbi ócskákat kétszázért számolám neki vissza. Ha e
csere még egyszer megtörténik, ugy ingyen fogom ezen szép butorzatot
birni, s reménylem, hogy ez néhány hónap mulva csakugyan meg is fog
történni.

– E szerint már gazdag ember ön?

– Oh, kérem alázatosan, a művésznők nem minden ágon teremnek ám; de
bezzeg van ellenben sok uraság, kiktől nem tud a szegény ember pénzt
csikarni, s még ki is dobják, ha gyakran alkalmatlankodik.

– Hát ezen pompás lószerszám honnan került ide?

– Ezt az utolsó rákosi táborozás után hagyta itt gazdája.

– És lovait?

– Örült, hogy legalább pőrén hazavihette a szegény párákat.

– Hát ezen csinos görbe kard?

– Ezt egy jurátus ur már négyszer vette meg tőlem öt pengő forinton, s
ugyanannyiszor ismét eladta két forinton, midőn haza akart utazni.

– A mint látom, ön könyvekkel is kereskedik?

– Mindennel. Azonban csak német könyveket szeretek leginkább venni, mert
azokat font vagy zsák számra kapom.

– És a magyarok?

– Oh, azok sokkal kapósabbak, s csak ritkán jutnak hozzám.

– Hát azon nagy kötegben mi van?

– Német ujságok.

– Ujságok?

– Igen, azokat mázsa számra veszem, mert igen sok marad meg az első
kiadásból, miután az ujságiró urak már a harmadik kiadás megjelenését
hirdetik.

– Ej, hiszen azok ön hitsorsosi, és mégis ellenök beszél?

– Oh, nagyságos uram, én azt hiszem, hogy nem gyaláz az ember akkor
senkit, midőn az igazságot kimondja!

– Ön igen jól fejezi ki magát, szinte azt kell hinnem, hogy nem volt
mindig az, a mi most.

– Eltalálta nagyságod.

– Nemde?

– Orvosnak neveltettem, mint félig tehetős hitsorsosim fiainak nagy
része; utóbb azonban egyik csapás másik után éré családomat, a nagy
oklevéli díjt nem fizethetém meg, s néhány törött üveggel, miket egy
nélkülözhető nadrágom árán vásárlottam, zsibárússágra adám magamat és
most legalább a mindennapi kenyérnek nem látom szűkét.

– És nem utálja ön e keresetmódot?

– Arra egyáltalában nincs okom, mert mindennap legszebb tapasztalásokhoz
juthatok az emberismeretben, a mi épen nem megvetendő.

– Valóban?

– Oh, igen! Például anya jő hozzám, ki ugyancsak föl van piperézve és
néhány párnát, vagy gyermekruhát árúba bocsát; ez arra emlékeztet, hogy
mily boldog házasságok vannak a világon. A nő sírva adja el férje
öltönyeit, hogy magának gyászruhát vásárolhasson és én örülök, hogy nem
lettem orvossá és nem az én segélyem által költözött más világra a
szegény férj. De mi több, minden eladónak arczából világosan
kiolvashatom, hogy nyomor, vagy korhelység vezeti-é hozzám, s az utóbbi
esetben igen rosszul fizetek, hogy az előbbiektől, saját károm nélkül,
valamicskével drágábban vásárolhassak. Továbbá, midőn nagyon keveset
igérek valamiért, akkor, hogy elhigyjék, mikép többet csakugyan nem
adhatok, a kártyás előtt böcsületemre hivatkozom, mert minden ember azt
tiszteli leginkább, mije magának nincs; szerelmi kalandor előtt esküszöm
és ő mégis hisz, ámbár maga számtalanszor hamisan esküdött örök hűséget;
részegeshez pedig így szólok: soha egyetlen csepp bort se lássak, ha
többet adhatok és ő iszonyodva hiszi minden szavamat. Így aztán csak
megél a szegény ember.

A fecsegő zsibárús őszintesége szinte föl kezde már kissé vidítani,
midőn egy hadastyán, kit különben magyarul invalidusnak, vagy a sernek
derekas ivása miatt sérvitéznek szoktak nevezni, lépett a boltba, s a
zsibárús önéletirását megszakasztá.

Ezen hadastyán igen hasonlított többi társaihoz, dereka és bajusza
feszes, lábai kissé behajlottak és mozdulatai igen fesztelenek valának,
valamint beszédmódja is tanusítá, hogy nem sokat értett a finom
társalgási teketóriához; öltözete pedig azt mutatá, hogy a laktanyából
kilépett és büszke függetlenségben költi el mindennap egy jó garasból
álló nyugdíját, műkedvelésből néhány nőtelen urat mellesleg szolgálva,
hogy garasát csonkítás nélkül tehesse mindennap, nem kamatra ugyan, mert
a pörlekedésnek épen oly nagy ellensége, mint Napoleonnak, hanem a
dohányárús kofa mosdatlan markába. Vászonkabátja alatt posztórájthuzlit
visel, mikép a pitykés nadrágot nevezni szereti, mi ellen különben
senkinek nem lehet törvényes kifogása; kardja nincs, minthogy a finom
illatú kapadohányt két garasos kusztorájával is fölmetélheti, ha nem
sajnálja élét előbb néhányszor végig vonni vöröses csizmájának szürke
talpán; fejét pedig magyar süveg ékesíti, mely bizonyosan sok
gyűlésteremben megfordult már, ámbár most már szörnyen hibázik mellőle a
kócsagforgó; melynek hiányát azonban néhány égésfolt lehetőségig
pótolja, mikhez alkalmasint fűtés közben jutott, midőn fiatal urának
ócska könyvei vagy papirosai hirtelen lobbat vetettek a kis
vaskályhában. Iszonyú sérelmet követnék el ellene, ha mondanám, hogy
kurta szárú makrapipája derekasan füstölt, mert azt úgyis mindenki
tudja, hogy a talpraesett derék hadastyán mindig füstöl, mint a
vendégszerető magyar gazda gólyafészkes kéménye. Az érdeme szerint
méltánylott hadastyán pillanatra kivevé fogai közől pipáját, s fejével
kissé biczczentett; azért-é, hogy kényelmesebben pökhessen, vagy, hogy
üdvözletét fejezze ki ez által a zsibárúsnak, azt nem merem
meghatározni; annyi azonban bizonyos, hogy a zsidó ezen jellemző
műtétnek az utóbbi magyarázatot adá, mert azonnal igen nyájasan szóla:

– Jó reggelt, Péter gazda, miben lehetek szolgálatára?

Vitéz Péter gazda vastagon eregeté a füstöt, s szintoly vastag hangon
viszonzá:

– Van-é kendnek pénze, atyafi?

– Talán szerelmesek az urfiak, hogy oly sokat költenek?

– Feleljen kend egyenesen, ha azt nem akarja, hogy francziának nézzem.

– Hohó, vitéz Péter gazda, ha francziának nézne engem, úgy alkalmasint
nem állna meg előttem, hanem derék bajtársainak példáját követné.

Péter gazda nem érté, vagy legalább nem akará megérteni ezen megjegyzés
fulánkját, s csak bajuszán pödörített és komolyan szóla:

– Ha kendnek nincs pénze, majd lesz másnak!

– Oh, hiszen nem úgy értettem, kedves Péter gazda; böcsületes ember
számára mindig van pénzem, ha böcsületes eladni valót hoz.

– Most nem a téns urfiak dolgában jövök, mert azok már nem adhatnak el
semmit, ha csak bőrüket nem küldik ide.

– Köszönöm, én csak marhabőrt vásárlok.

– Nem is azért mondottam, mert hiszen tudom, hogy kendtek csak nyúzni
szeretik uzsorájokkal az embert, de bőrét aztán mégsem veszik meg. Most
az egyszer én akarok kendnek valamit eladni.

– Tán csak meg akar házasodni, katona uram? Hiszen eddig mindig nagyon
jó gazda volt, mikép szorulhatott meg tehát pénz dolgában?

– Nem is nekem kell, atyafi, hanem az egyik uram, szobatársával együtt,
nagy bajban van; mindenöket eladták és két hónapi béremmel is adósak.
Azoknak szeretnék pénzt kölcsönözni, mert különben nagyon fölsülnek.

– Hová gondol, Péter gazda, meg akarja magát csalatni?

– Lassabban, atyafi, ne rágalmazza az én jó uraimat; az uzsorás zsidót
megcsalják ugyan, de böcsületes szolgájoknak bizonyosan uzsorával
fizetik majd vissza a kölcsönt, mihelyt hazulról megérkezik számokra a
megváltó.

– Ám lássa, Péter gazda, mit csinál, én nem leszek oka, ha megcsalják.
Lássuk hát, mit akar eladni?

– Egy szép tőrt. Nem örömest búcsúzom el tőle ugyan, mert már több
esztendő óta híven őrizem; de már csak meg kell tőle válnom, mert nekem
is sokszor jól esett, ha a korcsmáros, vagy a dohányárús megemberelt,
mikor megszorultam. Itt van, nézze meg kend, nyele vert ezüstből van,
élével pedig akár a disznó hátát is meg lehetne borotválni.

– Meglehetős biz az, de ki keres nálam ilyesmit? Esztendőkig is
elheverhet benne pénzem.

– Na, ne fukarkodjék kend, egy hónap mulva akár magam is visszaváltom,
ha addig el nem adja kend; de most csak fizesse meg böcsületesen,
különben tőlem ugyan soha egy rozsdás patkószeget sem kap.

– Itt név is van bele vésve.

– Igazán? Láttam ugyan, hogy valami vakarás van rajta, de én bizony nem
tudtam elolvasni.

– Lássuk csak, igen – Dongai.

– Dongai? – kérdém csodálkozva, s közelebb léptem. – Hol vette ezen
tőrt, atyafi?

– Furcsán jutottam biz én ehhez.

– Mondja el és én megveszem a tőrt; tíz pengő forintot nem sajnálnék
érette, ha ezzel megelégszik.

– Tizenkét váltó is elég, nagyságom uram.

– Ki kérdezte kendet? Áll az alku.

– Tehát szóljon.

– Taliánországban feküdtünk, nagyságos uram, valami Terácsina nevű
faluban, melynek vidéke oly híres zsiványtanya, hogy a Bakony és
Hortobágy még csak fia sem lehet; már csak azért sem, mert a talián
szegény legények nemcsak szükségből ölnek, hanem akárkit is
agyonbicskáznak, ha valaki megfizeti munkájokat; az obestlájdinántunkat
is így vesztettük el, pedig minden közembernek valóságos édes apja volt
és szükség idején bizonyosan a falatja felét is megosztotta volna
velünk. Ezen szegény legények ellen egykor másodmagammal forposzton
állottam, az idő már szürkület felé járt és unalmamban olyanokat
ásítottam, mint egy sallangos juhászbunda, midőn egyszerre lövést és
jajgatást hallottunk a berek közepéről, melynek végén állottunk. Az
igaz, hogy nem lett volna szabad helyünkből kimozdulnunk, hanem csak
jelt kellett volna adnunk a távolabb álló vártának és mi ezt is
megtettük ugyan, de azért szaladtunk is ám a jajgatás után, mert az, kit
a taliánok megtámadtak, magyarul jajgatott és ezt egy böcsületes Frimont
huszár sem hallhatta hideg vérrel, habár megfarmatringozták volna is,
mivel posztját elhagyta. Azonban mégis későn érkeztünk, mert a magyar
utazó már haldoklott és két talián tova száguldott a jó magyar lovon. De
a harmadikat bezzeg megborsoltam, mert az csak gyalog rugtatott utánok.
Ez a gazember csak azt vallotta, hogy a magyar utazónak, ki csak sétálás
kedvéért fordult egyet a szép vidéken, saját felesége bérelte őket ezen
gyilkosságra. Én, uram, ezt nem hittem soha és ha csakugyan úgy történt,
úgy felesége bizonyosan nem volt magyar. A szegény úr holttestét a
faluba vitte három legény, kik a vártahelyről érkeztek és én kukkot sem
hallottam többé az egész történetről. Ezen tőr a magyar úr zsebéből
hullott a fűbe és én bizony megtartottam, gondolván, hogy valamikor
talán fölvilágosíthatja majd a dolgot, de biz én mind e mai napig hiában
várakoztam arra és így már csak túladok rajta.

A tőrt zsebembe rejtém, árát kifizetém, a hadastyán nevét s lakását
följegyzém és a zsibárúsboltot elhagytam.



XIV.  Művelt állatkegyelés.

Iszonyúan teljesült tehát sejtésem, mely mindjárt azon pillanatban
lelkemben támadott, midőn Hánitól hallám, hogy Dongai Terracinában
meggyilkoltatott, s özvegye nem oly leveretve tért vissza, mint ily
esetben illett volna. Nem tagadhatám ugyan, mikép az öreg katona
előadása általánosan, s különösen az orgyilkos vallomása, törvény előtt
nem birhatnának meggyőző súlylyal; de azért meggyőződésem szilárdul
állott, hogy Dongainét csakugyan gyilkosság terheli. Igen, ő
meggyilkoltatá férjét, ki őt a szegénység nyomasztó terhe alól
fénypolczra emelé! Ámde iszonyú vétke magában hordá egyszersmind a
büntetést, mert az, ki miatt gyilkossá lőn, nemcsak gaz kalandor, hanem
szinte gyilkos vala és azonkivül csak játékot űzött vele, hogy vétkes
úton szerzett kincseit elrabolhassa; mert teljességgel nem hihetém az
eddigiek után, hogy Dalmer csakugyan komolyan házasságra gondol.

Rövid tusakodás után elhatározám, hogy még e nap folytában találkozni
fogok Dongai grófnővel, s egész iszonyúságában fogom vele éreztetni a
bűntudat súlyát, melyet eddig vak szerelme nem engede keblében
fölébredni, s meg valék győződve, hogy szavaimnak súlya mindenesetre meg
fogja őt rendíteni, mert a legnagyobb elfajultságnak is kiszabja végre
határit az isteni gondviselés.

[Illustration: Művelt állatkegyelés.]

Ily gondolatok vizsgálata közt az orvos házához érkezém, hol mult éjjel
Esztert hagyám. Szívem gyorsabban dobogott, midőn a kapun beléptem, a
lépcsőkön azonban akaratlanul, mintegy ösztönszerűleg, késleltetém
lépteimet, hogy tovább élvezhessem a remény utolsó vigasztalását, mely
még keblemben szólott. Azonban végre csakugyan meg kelle a valóról
győződnöm és én az előterembe léptem, hol csak az orvos szolgáját lelém,
ki kérdésemre azon fölvilágosítást adá, hogy ura most a baloldali
teremben gyűlést tart, Eszter pedig a jobboldali szobában fekszik,
melynek kulcsát az orvos magával vitte. Az üvegajtón mindent láthaték,
mi a gyűlésteremben történt, s a beszédeket is világosan érthetém, mert
hiszen a magyar gyűlések zajosak szoktak lenni.

Hosszú asztal körül nyolcz férfi ült, az elnökszéken pedig az orvos
begyeskedett, s mellette valóságos eleven négylábú szamár hegyezé
füleit. Nem tagadhatom, hogy e tekintetre eleinte igen meghökkentem,
ámbár efféléket már elégszer láttam gyűlésekben; de orvos elnöksége
alatt, s négylábú szamár jelenlétében – ez igen meglepő és eredeti
látvány vala. Miféle gyűlés lehetett ez? Talán hasonlatosságok után
kutattak a természet külön országai közt? Ezt azonnal meglehetősen
valószínűnek hittem, mert arra már volt példa, hogy valaki a majom és
ember közti különbségről értekezett, itt tehát talán a szamár és ember
közti különbséget vitatták, mi igen érdekes lehetett, mert valamint
ellene, úgy mellette is igen sok okkal állhatni elő, ha az ember
valamennyire jártas a mai világban. Azonban talán csalatkozám, s egészen
mással van a gyűlésnek baja, mert ugyan ki tudná meghatározni, hogy
hányféle gyűlés tartatik most nálunk? De hiában, a magyar rendkívül
sokat vitt már véghez a tények hasznos mezején, s testi, lelki és
országos boldogságát annyira megalapította immár, hogy nincs többé semmi
dolga, s annálfogva bizvást meddő gyűlésezésre fordíthatja minden
idejét, ha csak örökké aludni nem akar. Különben pedig az ily gyűlésdi
játékoknak még azon rendkívül hasznos eredménye is van, hogy a dohány
ezentúl mindenesetre olcsóbb leend, mivel gyűlésekben nem szabad
dohányozni, s így nem fogy el annyi dohány, mint ezelőtt, mi még az
egészségre is jótékony hatást gyakorolhat. De minek fárasztjuk magunkat
okoskodásokkal, hagyjuk a gyűlés tagjait szólani és mindjárt megtudjuk,
hogy hányadán vagyunk.

Az elnök épen néhány pillanattal beléptem után végzé magasztaló beszédét
a szamár jeles tulajdonságairól, melynek elmulasztását épen nem kell
sajnálnunk, mert hiszen affélét már mindenki gyakran hallott és
olvasott, ki nyilvános ügyeinket figyelemmel kiséri. Halljuk tehát más
szónok nyilatkozását.

– Tekintetes elnök úr, tisztelt társaság! Az előttem szólott érdemdús
elnök úr oly emberbaráti lelkesüléssel védé a szerencsétlen állatokat
azon kínzások ellen, miket az emberektől szenvedni kénytelenek, hogy
mindenek előtt a társaság köszönetét kivánom ezért jegyzőkönyvileg
kinyilatkoztatni.

– Éljen! Helyes!

– Nem különben bámulatosnak nyilatkoztatom egyszersmind a tekintetes
elnök úrnak azon mély politikai ügyességű tapintatát, mely szerint épen
a legmegvetettebb állapotban szenvedő állatot állítá elő példaul
előnkbe, s elnyomatásának igazságtalanságát fényesen bebizonyítá, mert
ezután már annál inkább hihetjük, hogy a nemesb állatok elnyomatása még
sokkal jogsértőbb.

– Tekintetes társaság, én ezen utóbbi nyilatkozat ellen óvást,
ünnepélyes óvást teszek, mert emberbaráti czélainkat tisztán demokratai
elvekre kivánom alapítani, s azért nem ismerek nemes vagy nemesb
állatokat és ezen alapuló jogkülönbséget; mert akár nemes a szamár, akár
nem, az a tisztelt társaságnak nem adhat irányt határozataira nézve.

– Éljen! Éljen!!

– Szavaim félre magyaráztattak, én épen nem szándékoztam aristokratai
elveknek hódolni, s magam is meg vagyok győződve, hogy a szamár soha nem
lehet nemes, valamint más barmot sem fogok soha nemesnek tartani, mert
hiszen nem szólunk most emberekről; én csak azt akarám világosan
kimutatni, hogy más állatok nagyobb tekintélylyel birnak a világban,
mint a szamár és így kínoztatásuk mindenesetre kebellázítóbb, mint a
szamáré, annálfogva amazok védését bizonyosan még inkább helyeslendjük,
ha már a szamarat is méltónak tartottuk hatályos ótalmunkra.

– A tisztelt szónok ismét előbbi hibájába méltóztatott visszaesni, mert,
esedezem alázatosan, a tekintélyek idejét én részemről már lejártnak
szeretem hinni; egyébiránt pedig nagy kérdés, hogy ugyan nem bir-é
gyakran épen a szamár legnagyobb tekintélylyel.

– Oh! Oh! Halljuk!

– Ennek megvitatásába azonban nem kivánok ezúttal bocsátkozni, hanem
csak hangosan mondom: valamint az emberek közt, úgy a szamár és egyéb
állatok közt sem akarok különbséget és elválasztó falakat látni, mert mi
mindnyájan egyenlők vagyunk, s az én jelszóm: éljen az egyenlőség!

– Éljen! Helyes! Éljen!

– Szót kérek.

– Halljuk!

– Minekutána az előttem nyilatkozott igen tisztelt urak így
nyilatkoztak, azt bátorkodom hinni, hogy az én állhatatos alázatos
véleményem szerint, miszerint mi mindnyájan tulajdonképen azért gyűltünk
itt össze, miszerint alázatosan bátorkodom kérni, méltóztassanak
megengedni, hogy mindent tekintetbe vegyünk; miszerint életbei
léptetésünknél fogva oda törekedjünk, miszerint czélbai vételére
működjünk annak, miszerint az állatok kínzásárai vetemülést, miszerint
jogtalanságrai elfajulássali visszaélések történnek, meggátlásárai
buzgalmunkat, miszerint e nélkül dugábai döntéstőli veszélytől
félhetünk, méltóztassanak figyelembei vételt határozni. Ez az én
alázatos indítványom.

Ezen lelkes indítványhoz hasonló szónoklatokat mindenki hallhat, ki nem
sajnálja a nyilvános gyűléseket meglátogatni és a másodrangú szónokokat
is figyelemmel hallgatni.

Most egy idegen inas lépett be, s valamit súgott az egyik
állatkegyelőnek, ki erre oly dühbe jött, hogy a hely méltóságáról
egészen megfeledkezve, a szegény inast derekasan eldöngette. Ezután így
nyilatkozott az elnök:

– Tekintetes társaság! Az eddigi érdekes viták minden oldalról
tökéletesen fölvilágosíták teendőink sorozatát, s így már bizvást
alakultaknak nyilatkoztathatjuk magunkat.

– Éljen! Helyes!

– Jelszónk: Művelt állatkegyelés!

– Éljen!

– Most válaszszunk elnököt.

– Önt, önt, önt!

– Köszönettel fogadom. Ezután jegyzőt.

– Balgafi úr!

– Éljen!

– Köszönettel fogadom el.

– Éljen!

– Önök, uraim, pedig választmányi tagok lesznek, mindnyájan, kik itt
vannak.

– Éljen!

Most a szamár is hallatá szavát, alkalmasint azért, mivel azt hitte,
hogy, mint szinte jelen levő, ő is választmányi taggá neveztetett.

– Arról, hogy tulajdonkép mit kell cselekednünk, majd máskor fogunk
határozni.

– Éljen! Éljen!

A gyűlés eloszlott és én örömtől dagadozó kebellel gondolám: mily boldog
ez a szép Magyarország, parasztjait már legjobb állapotba helyezé, a
polgárságot illő jelentékenységre emelé, a népnevelést lehető legszebb
virágzásba hozá, nyilvános intézeteit gyümölcsözőkké tevé, városait
vaspályákkal szomszédokká varázsolá; szóval, mindent megtett, most tehát
nincs már semmi egyéb teendője, mint hogy az állatokról is gondoskodjék!
Itt azonban mégis kérnem kell a nyájas olvasót, hogy ne méltóztassék
emlékezetébe visszaidézni a «Művelt emberkinzás» czímű előadásunkat,
mely ehhez igen szívvidítólag illik!



XV.  Pesti ripők.

A gyűlés eloszlása után azonnal szólék az orvossal, bizonyosat azonban
most sem hallhaték. Eszter még mindig előbbi állapotában volt, ámbár
fölelevenítésére már több hatályos eszköz kisértetett meg, s az orvos
mind e mellett sem meré határozottan kimondani, hogy már csakugyan
meghalt a szerencsétlen asszony, valamint azzal sem kecsegtetett, hogy
életéhez reményt tarthatok, hanem csak oly általános kifejezésekkel élt,
miket kedvem szerint jobbra-balra magyarázhattam, hogy tudományát
valamikép hiúnak ne mondhassam. Ismét vigasztalatlanul kelle tehát
távoznom.

Midőn a kapun kiléptem, számos embert láték a ház előtt csoportozni,
össze-vissza kiáltozva:

– Ő lopta el.

– Meg kell kötözni.

– Üssétek agyon.

– Tömlöczbe vele.

– Le kell a fülét vágni.

– Vagy orrát.

– Hogy őrizkedni lehessen tőle.

– Mi történt? – kérdém, egy tisztes külsejű férfihoz fordulva.

– Lopott, – felele ez nagy indulatossággal, – a dobos valamit hirdetett,
a nép összecsődült és ez a gazember pipát lopott egy úr zsebéből.

– Melyik?

– Az a kék frakkos.

Szemeimet a kimutatott kék frakk tulajdonosára vetém, s azonnal egyikét
azon embereknek ismerém meg benne, kiket eddig senki nem tudott
voltaképen megnevezni, s kiket annál fogva a tiszteletre méltó ripők
czímmel fölruházhatóknak hiszek és pedig következő igen nyomós és fontos
okoknál fogva.

Budapesten a naplopók hatalmas tábora három fő osztályra szakad, az
elsőt képezik az úgynevezett arszlánok, vagyis arczátlan uracsok, kiknek
egy részét finom gazembereknek is szokták némelyek nevezni, kikről már
többször kimerítőleg szólottam; a harmadik osztályba pedig a betyárok
tartoznak, kik rongyokba burkoltan a hajóhíd elején, a vácziút kezdetén
és farakhely körül tátják szájokat, hogy legalább levegővel jól
lakhassanak, mi elég sovány eledel ugyan, de legalább kényelmesebben
megszerezhető, mint az, melyhez csak szorgalmas munka által juthatni és
ezekről is többször volt már szerencsém a nyájas olvasónak fogalmat
nyújthatni. A középosztályról azonban még nem szólottam, pedig ez is
nagy figyelmet érdemel, mert tagjai szinte magosra juthatnak, meddig a
halálbüntetés megszüntetve nem leend. Ezeknek eddig, mint már mondám,
nem volt külön nevök, s azért a ripők czímet bátran rájok ruházhatni.
Természettörténetök röviden ebből áll.

A pesti ripők legtöbbnyire nem pesti születés, mert a pesti
középosztályúak csak fölötte ritkán korcsosulnak egészen el, hanem
vidékről származik ide iskolába, azon reménynyel, hogy ily nagy városban
pénz nélkül is könnyen átfuthatni az iskolákat; reményében mindazáltal
rendkívül csalatkozik, mert minél több valahol az ember, annál nehezebb
rendesen a keresetmód. A leendő ripők tehát szörnyen csalatkozik vérmes
reményeiben, s utolsó néhány garasával oly csapszékbe menekszik, hol
legolcsóbban hiszi táplálékát meglelhetni. Ott rendesen több egészen
kész ripőkkel ismerkedik meg, kik nagy falatokat esznek, hosszú
kortyokkal isznak és ebéd után többnyire huszast váltatnak, míg ő öt
zsebből is alig birja az öt garast összekeresgélni. Ezektől ily
beszédeket hall:

– Bolond, ki tanul.

– Mennyi már az orvos.

– Hát még az ügyvéd.

– A tudósak sem élhetnek.

– Legkisebb hivatalra is száz ember vár.

– Okos ember iskola nélkül is megélhet.

– Úgy sem veszi annak hasznát, mit iskolában tanul.

– Szemesnek a világ.

– Én a jég hátán is megélek.

– Még pedig jól.

– Legjobb iskola az élet.

– Gyermeknek való a tanulás.

A leendő ripőknek az ily beszédek rendkívül tetszenek, s a boldog
falatozók sorsát irigyli és mihelyt ezt teszi, akkor már megragadta őt
üstökénél az ördög, s kit az egyszer megragad, az ugyan nehezen szabadul
meg többé!

Az ismeretség csakhamar bensőbbé válik, s a ripők az iskolát eleinte
hanyagul járja, utóbb pedig végkép odahagyja. Első működése többnyire
ebből áll.

Valamely utczasarkon két szolgáló találkozik egymással, az egyik kezében
kosár van, a másikéban nem annyira finom, mint piszkos zsebkendő; amaz
tehát szolgálatban van, ez pedig szolgálatát nem rég elhagyta.

– Hová, Náni? – szól az első.

– Szolgálat után látok, – felel a másik.

– Hány forintra?

– Ötre is beállanék.

– Elment az esze?

– Dehogy ment.

– Hiszen mindnyájunk dolgát megrontja.

– Miért?

– Még kérdezheti? Öt forintra be nem állanék, ha engem szolgálna is az
asszony.

– Elhiszem, de nagy bajom van.

– Micsoda?

– Asszonyom azt írta könyvembe, hogy a piaczpénzt mindig megdézsmáltam.

– Már ez csunyaság!

– Az bizony.

– Még csak szólni is ily potomság miatt!

– Úgy van, és már most nem kaphatok becsületes helyet.

– Dehogy nem – szólt most nyájasan a ripők – van-e egy huszaskája?

– Annyi csak van még.

– Úgy hát semmi baj! Én egy huszasért kivakarom a becstelenítő szavakat,
és helyökre legjobb bizonyítványt írok.

– Igazán?

– Becsületemre!

Ez az első lépés, a tapasztalt ripők azután soha nem fogy ki az efféle
keresetből. Utóbb apró csapszékekben a játékasztalok mellett vagy
közelében ácsorog, s vagy maga is játszik, vagy a hamis játékosok
mellett küzd, ha verekedés támad. Máskor a vendégfogadók és kávéházak
falát támogatja, s mindenre fülel, és a hajhászokat értesíti, ha valami
koppasztásra alkalmas bangót födöz fel, és ezért illő jutalomban
részesül. Alkalom adatva pipákat, s egyéb apróságokat zsebébe dug;
szóval, mindent elkövet, mi őt kitűzött magas czéljához közelebb
juttatja. Öltözete igen változékony, s egészen körülményeihez van
alkalmazva, melyek néha nagyobb költséget is megbírnak, néha pedig arra
kényszerítik őt, hogy csupán annyit költsön, mennyi élete föntartására
mulhatlanul megkivántatik. Felső öltönye és nadrágja azonban mindig van,
s csak a mellényt s inget tartja gyakran igen nélkülözhető fényűzési
czikknek. Erénye csak egy van: adósságot soha nem csinál, mert
hitelezőre még eddig egy ripők sem akadt!



XVI.  Utazás gőzhajón.

A pesti ripőköt városházi szállásra vezeték, hol alkalmasint többször
megfordult már, s én Dongai grófnő szállása felé menék, kivel szerettem
volna már tisztába hozni ügyemet, főkép most, a hadastyán váratlan
felfödözése után, s mivel egyszersmind reménylém, hogy nála talán
halhatok valamit, mi által ismét nyomába jöhetnék Dalmernek, ki vagy
teljes bátorságban vala most, engem, Eszterrel együtt, holtnak hivén,
vagy talán csakugyan el is hagyá már Budapestet, ha megtudá, hogy véres
tette nem sikerült, s koporsómból kiszabadultam. Oda érkezvén, hallám,
hogy a grófnő nincs honn, hanem szokása szerint, a császárfürdőben van;
kitudám egyszersmind, hogy két nap mulva végkép elhagyandja Pestet. Úgy
látszott tehát, hogy fenyegetésemmel nem sokat gondolt, mert különben
nem feledte volna el igéretét oly hamar; vagy talán üres ráijesztésnek
tartá rejtélyes megjelenésemet, mivel azóta nem mutatám magamat még
nála. Nyugalmát iszonyúan el fogom oszlatni, gondolám, s azonnal a Duna
partjára sieték, hogy még a császárfürdőben szólhassak vele, hol talán
még épen Dalmerrel is sikerülhete találkoznom.

Buda gőzös épen a parton horgonyozott, s így tudhatám, hogy nem kell
igen sokáig várakoznom, és mégis gyorsabban juthatok czélhoz, mintha
tüstént kocsira ülnék, még pedig por és rázás nélkül, s mi szinte
figyelmet érdemel, egyszersmind olcsóbban. És ki hinné, mégis
találkoznak sokan, kik csupa ragaszkodásból a régihez, mind e mellett is
inkább kocsiba záratják magokat, és útközben annyi port nyeldesnek, hogy
a császárfürdői meleg víz azután egész valóságos pocsolyát készít
gyomrukban. Legcsodálatosb azonban az, hogy nemcsak a régiség konok
tisztelői követik el ezen nevetséges fonákságot, hanem még azon
vagyonosak is, kik nem igen tisztelnek más valamit, vagy valakit, hanem
csak tiszteltetést igényelnek, szinte kirázatják és beporoztatják
magokat hintaikban, és megvetik a gőzhajó kényelmeit, holott különben
mindennemű kényelemnek igen is nagy barátai; ez azonban alkalmasint csak
onnan származik, mivel másokkal osztozni nem szeretnek, s így inkább
nélkülözik a kényelmet, hogysem azt másokkal megosztanák, kik véletlenül
csak sátoros ünnepeken járhatnak egyszerű honi selyemben, míg ők
mindennap bársonyon pihentethetik lábaikat. Mégis csak van költői
igazság a világon, mely saját bohóságaik által bünteti meg a szánakozás
mosolyára méltó bohókat; azonban hibáz, ki őket az ilyesmikért bántja,
mert ugyan mit kaczaghatna majd a jó vérű ember, ha minden bogaraikból
kijózanulnának?!

A csinos Buda födözete már hemzseg vidám arczú emberektől, s még a
beteges szinűek is mosolyognak, mert az idő szép, a levegő éltető erejű,
s a vidámság szemlélése jó kedvet ébreszt minden romlatlan kebelben.
Valóban, a gőzhajótársaság rendkívüli érdemet vítt ki magának Buda gőzös
építtetése által, már csak azért is, mivel a budapesti lakosság
szaporodását tetemesül előmozdítja, miután e gőzhajón igen sok
ismeretség kötteték már, melynek házasság lett vége, s ezt annál inkább
magasztalhatni, mivel túlfinomult napjainkban annyira haladt már ifjaink
iszonyodása a házasságtól, ha azzal egyszersmind háziúrságot nem lehet
kapcsolatba hozni, hogy valóban negyven lóerőre van szükség, ha őket
ezen édes igába fogni óhajtjuk, mert minden ifjú, mihelyt szakálla
annyira növekszik, hogy a bontó fésű megakad benne, azt hiszi, hogy
nincs hölgy széles e világon, ki kimondhatlan és egyszersmind leírhatlan
boldogságnak nem tarthatná, ő uraságával oltár elébe léphetni!

Buda harangját másodszor kongatják, s a kapitány oly mozdulatot tesz a
parton, hol egy pár barátjával enyeleg, mintha valóban ő is hajóra
akarna már lépni; e mozdulatra mindenki ugyancsak siet, s azok, kik még
csak a német szinház mellett jőnek, rendes futásnak erednek, mintha a
haladás háromszínü zászlaját lobogtatnák előttök, s hátuk mögött
lovassági gyakorlat tartatnék; pedig már rég ki is fútták magokat a
hajón, és a kormányos még meg sem tölté pipáját, s a kapitány új
kalandot kezd parton álló barátinak elbeszélni, mert meg kell vallanunk,
hogy csakugyan bővében lehet a rendkívülibb kalandoknak az oly
tapasztalt utazó, ki mindennap nyolczszor utazik Pestről Ó-Budára és
vissza. Az ily tapasztalásdús férfi nem látja ugyan a híres tengeri
kigyót, mely oly nagynak mondatik azon utazók által, kik még soha nem
látták, hogy minden zápfogába kilencz oláh falut lehetne templomostól
építeni; de bezzeg lát elég karcsu tarka kigyócskát, miknek fulánkja
szinte hegyes és gyakran ugyancsak mérges is; nem lát pusztító tengeri
vihart, de bezzeg lát viharrongálta szépségeket, miken már hatvan éves
aggastyán szive sem szenvedhet hajótörést; tengeri szüzeket sem lát, de
vajmi sok szép budapesti bimbót lát, miket a pogány istenek magok is
örömest keblökre tűznének; nem hallja a szürke viharmadár rémes
ordítását, de bezzeg hallja számos arszlánnak borzasztó daljátéki
rűköléseit, melyek minden becsületes fülü ember ereiben szinte
megfagylalják a vért; tengeri kalózokkal sem kell megküzdenie, de az
utasok ugyancsak vigyázzanak zsebeikre, mert a szárazföldi martalóczok
is elég veszélyesek, főkép a selyem zsebkendőkre nézve. Végre harmadszor
kongatják a kis harangot, a kapitány födözetre lép, a kormányos csihol,
az erőművész leszalad a hajó gyomrába, mely ezen eleven eledeltől
azonnal émelyegni kezd, és ugyancsak okádja a füstöt, s kedvetlenül
morog. Ezen mozgás egy kis fiút szörnyen elrémít, és sírásra fakaszt, mi
az apát nem csekély zavarba hozza, mert minden szem azonnal rátapad.
Valamennyi ülőhely el van foglalva, s még mindig rohannak az emberek;
hah, az utolsó már alig bír beugrani, s legalább is huszan vakarják
fejöket, kik szaladásuk daczára is elkéstek, ámbár alig bírnak
lélekzeni. Hja, úgy van az, a ki annak idejében kezd mozogni, az
becsületesen czélhoz ér, ki pedig eleinte az időt elharácsolja, az
azután utóbb minden erőlködése daczára is elmarad. Nem kell esztelenül
rohanni, hanem mindig haladni, és soha nem vesztegleni.

A kapitány kezébe veszi a réz szócsőt, s lekiáltja az angol parancsszót,
és a kerekek megindítják a hajót. Talán angol a kapitány? Nem, ő olasz,
és az öt parancsszón kívül semmi más angol tudomány nem lakik
belsejében. Tehát az erőművész angol? Nem, az bajor, s ha németül nem
tudna, úgy néma szerepet kellene játszania. Vagy a kormányos angol? Oh,
nem, a kormányos becsületes komáromi magyar ember, és azt sem tudja,
melyik fán termett az «anglius» nemzet. Tehát mire való ezen angol
parancsosztás? Oh, ez igen szükséges, mert a magyar nagyon szeret abban
bízni, mit nem ért, s bizonyosan rendkívül rettegne a gőzüstök
elpattanásától, ha a parancsszókat magyarul hangoztatná a kapitány!

A hajó gyorsan halad, s először is az szolgál érdekes vitatási tárgyul,
hogy ugyan megtartotta-e a kapitány pontosan az indulási órát, mert ez
folyamatba hozza a beszédet, és egyszersmind alkalmat szolgáltat a szép
zsebórák megmutatására, miknek látása tudatja a hölgyekkel, hogy hányat
ütött az óra, mert minél laposabb az óra, annál kevésbé lehet attól
tartani, hogy az erszény is lapos. Ezen műtétel mindennap és minden
induláskor megújul, s a kapitányt mindannyiszor ugyancsak lerakják háta
mögött, mert minden ember azt szeretné, hogy épen csak saját órája
szerint induljon a gőzös; lehetséges-e ennek kivitele, vagy nem, arra
senki nem gondol, mert napjainkban nálunk minden ember egyszersmind
politikus, és eszméinek kivihetősége felől nem igen szokott gondolkozni.
Ezután elménczkedések kerülnek szőnyegre, mert nálunk minden ember arra
törekszik, hogy mást megnevettessen, mi, csekély nézetem szerint, azt
tanusítja, mikép minden ember átlátja, hogy szomorúságra igen sok okunk
van. Halljunk egy párt, ha úgy tetszik.

– Szeretném tudni, hogy ezen gőzös Buda várostól, vagy Buda vezértől
vette-e nevét?

– Mindenesetre Buda vezértől.

– Miért?

– Azért, mert Buda város nem oly gyors haladású.

– Mért költi pénzét sok gazdag úr rendesen külföldön?

– Mert hazájában pirulna annyi bohóságot elkövetni.

– Ugyan mért ment azon finom öltözetű úr a második helyre?

– Mert észrevette, hogy felesége az első helyen van, s nem szeretne vele
találkozni.

– De ugyan miért nem?

– Mert vannak férjek, kik Ó-Budán igen jól tudnak mulatni, ha – egyedül
vannak.

– Gazsi, azon eleven kis lyánynyal meg kell ismerkednünk.

– Hallgass, nem látod, hogy éhes ujdonságíró kullog körülöttünk.

– Hát aztán?

– Majd megró ujságában.

– Fogadom, hogy ki is porolnám frakkját, ha azt tenni merészlené!

– Ugyan mért oly sáros mindig Budának ráczvárosi és halászvárosi része a
híd közelében?

– Mert a polgárság folyamodott a tanácshoz, hogy a város ezen részeit
soha ne tisztíttassa.

– És mért kivánják ezt?

– Ennek igen egyszerű oka van. A budaiak Pesten szeretnek mulatni és
vásárolni s így minden pénz Pestre vándorol; az iparűző polgárság tehát
óhajtja, hogy minél nagyobb sár legyen mindig a híd közelében, s e miatt
a Pestre menni kivánók közül legalább is minden tizedik ember honn
maradni kényszerüljön. Ugyan ez okból a budai polgárok az állandó híd
elkészültét sem igen óhajtják.

A harang cseng, s a gőzös a budai bombatér előtt megállapodik.

– Ugyan mért van ott oly sok bomba és vasgolyó fölhalmozva?

– Azért, hogy a tér meg ne hazudtolja régi nevét, s Budán méltóképen
tisztelik a régiségeket.

E megjegyzésre néhány hajadon mintegy akaratlanul fejét csóválja, mintha
azt akarnák mondani, hogy nem minden régiségen kapnak Budán, különben ők
nem unatkoznának mindenektől elhagyottan a zöld lóczán.

Most néhány úr és hölgy a hajót elhagyja, s helyettök legalább harmincz
új vendég jelenik meg a födözeten, kik fölött a régibbek szemlét
tartanak, midőn soraik közt végig haladnak. Egy vizivárosi úr, ki a
bombatéren szállott hajóra, szomszédával találkozik, ki Pesten lépett
be, s megszólítja őt:

– Barátom uram, Pestről méltóztatik jőni?

– Igen.

– Dolgának méltóztatott Pesten lenni?

– Nem, hanem midőn a császárfürdőbe akarok menni, előbb mindig Pestre
szoktam átgyalogolni, és azután ott szállok hajóra.

– És miért méltóztatik ezt tenni?

– Mert ha már innen is úgy egy tizest kell fizetnem, mint Pestről, úgy
inkább Pestről indulok, legalább azután jobban kiveszem pénzem hasznát a
gazdag gőzhajótársaságtól.

Ez annál furcsább, mivel a kérdéses férfi oly távol lakik a
vizivárosban, hogy könnyebben kigyalogolhatna a császárfürdőbe, mint a
gőzös pesti állomására. De hiában, ilyen a magyar gazdálkodás, valamint
kicsinyben, úgy nagyban is. Egyébiránt a budai férfiakat azonnal
megismerhetni, ha Pesten szállnak is hajóra, mert csizmáikon vagy sárga
sarat, vagy sárga port láthatni.

A hajó ismét elindul, s ha a budai parti házakon végig tekintünk,
történeteink tudása nélkül is azonnal sejtjük, hogy itt törökök laktak
hajdan, s csaknem azt kénytelen az ember hinni, hogy csak néhány év
előtt költöztek el innen, mert házak és utczák oly igénytelen
pongyolában hevernek egymáson és egymás közt, mintha lakosaik a mekkai
szent vándorlásban oly sok időt töltenének, hogy egyáltalában nem
juthatnak időhöz, a tisztaság némi fölületes föltartására.

Néhány úr kávét iszik, mely kissé köszénszagú ugyan, de azért mégis
fekete kávé, s így legalább az illedék mindenesetre meg van mentve.
Mások azzal töltik az időt, hogy a hajószobába mennek, s onnan ismét
feljőnek, mi nem rendkívül mulatságos ugyan, de mégis fogyasztani segíti
az időt, és ezt már magában is sokan nagy nyereségnek tartják, kik az
életben még ujonczok, s épen oly zavarban vannak az idővel, mint kezeik
használatával az ujoncz szinészek. Egy pár vastag asszonyság izzad, s
igen szeretné homlokát és arczát megtörleni, ha attól nem kellene
tartaniok, hogy színöket ezen jótékony műtétel által fölháborítják, mely
épen oly állhatlan, mint a mesterkélt politikai föllelkesülés, mely
szinte minden hevülés után megváltoztatja szinét. Az apró gyermekek neki
bátorodnak, egymással ismeretséget kötnek, és az ülők tyúkszemeinek nem
csekély botrányára futásban gyakorolják magokat a keskeny pályatéren. Az
urak szivaroznak, s a Duna vizét ivók iránt dicséretes kiméletből a hajó
födözetére köpködnek; a fiatal hölgyek pedig vidáman mosolyognak, nem
azért ugyan, mintha példátlanul jól mulatnák magokat, hanem csupán annak
kimutatására, hogy igen tudnának örvendeni, ha a lovagias szellemű
férfiak kissé nagyobb figyelemre méltatnák őket. Most egy kis csónak
suhan el gyorsan a gőzös mellett, a benne ülő két férfi ugyancsak
működik az evezővel, hogy a fölháborodott hullámok által valamikép föl
ne fordíttassanak, s az ujdonságíró már kivonja tárczáját, hogy a
szörnyű szerencsétlenséget hevenyében följegyezhesse; azonban a kis
csolnak szerencsésen kiszabadul, s az ujdonságíró zsákmány nélkül marad,
ha csak arról nem fog majd szükségből írni, hogy ez alkalommal nagy
szerencsétlenség történhetett volna. Ah, de mégis akad prédája, a
vizimalmokon néhány molnárlegény káromkodik egymásra, s ez igen jó tárgy
a népnevelés elhanyagoltatása ellen fölszólalásra. Már ez maga is megéri
a tíz krajczárnyi gőzhajói díjt.

Ismét csöngetnek, s az egész társaság zajosan fölkel és a kijárás felé
tolong, ámbár a hajó még nem állapodott meg. Az abroncsos szoknyák
összenyomatnak, a tolongásban néhány selyem zsebkendő csöndes
búcsúvételre kényszeríttetik törvényes tulajdonosától, s egy pár gyermek
az ének azon kellemetlen modorában hallatja magát, melyet köznapi
nyelven sírásnak szokás nevezni. A fürdőből számos ember tolong ki az
érkezők elfogadására, s számtalan szemcső keresgél a hajó födözetén
ismerős, vagy legalább szép arczokat. Néhány ó-budai lakos, kiket már
rákokká főzött a meleg víz, sietve fejezik be öltözésöket a parton, hogy
valamikép el ne maradjanak a hajóról, melynek födözete csakhamar kiürül,
mert reggeli tíz órakor csak igen kevés ember megy Ó-Budára. Az új
vendégek helyet foglalnak a gőzösön, a kis harang ismét megcsöndül, a
kerekek mozognak, és Buda tovább folytatja útját.



XVII.  Fürdői kaland.

Azok, kik fürdeni kivántak, medréből kiszabadult folyam gyanánt rohantak
a csinos épületbe, hogy az üres kádakat s medenczéket azonnal
elfoglalhassák, a többi jövevények pedig csak kényelmesen sétáltak be.
Ez utóbbiak közé tartoztam én is, mert már a hajóról partra tekintvén,
meggyőződém, hogy Dongai grófné nem jött ki, s így alkalmasint még
fürdik; rendkívüli sietésre tehát nem lehete okom, minél fogva
mindenesetre körül tekinthettem kissé a parton. A koldulás, mint tudjuk,
szigorúan tiltva van Budapesten, jól fogja tehát mindenki elintézni
dolgát, ha néhány réz garast visz magával a császárfürdőbe, mert meg
lehet győződve, hogy mindjárt partra léptekor legalább hat piszkos kéz
nyúlik orra elébe, s ugyanannyi nyelv magyarázza meg egyszersmind e
mozdulat jelentését és ugyan ki ne adna örömest az ily szegény
koldusoknak néhány fillért, hiszen nekik is vajmi jól esik, ha
megfüröszthetik – torkukat, mert nem kell feledni, hogy vannak naponként
órák, midőn a valódi beteg szegények, az irgalmas barátok utalványa
mellett, ingyen részesülhetnek e gyógyvíz jótékonyságában; az ily
egészséges kéregetők azonban nem szeretik a vizet, s este felé többnyire
nagyon utoléri őket a gyöngeség. Egyébiránt nemcsak ezek hazudnak, hanem
maga az épület homlokzata is roppant hazugsággal üdvözli az érkezőket,
mert rajta e szók tündöklenek a két ölnyi magos erkély fölött:
«Császárfürdői kéjhely». Lássuk csak, miből áll tulajdonképen e kéj?
Bármely részéből fúj a világnak a szél, úgy átjárja ott az embert, hogy
csúzzal kell távoznia, mi hat héti hivatalos fürdést von maga után; a
hajóvontatók oly port küldenek föl, hogy a tüdő szinte kaczag örömében,
mit máskép köhögésnek is nevezhetni; néhány meztelen fiú majd a vízbe
ugrik, majd a porba heveredik s e kedélyes játékukkal a paradicsomi
örömekre emlékeztetnek; ha sem szél, sem por nem alkalmatlankodnék is,
akkor a megnevezhetlen szomszéd csatornák felröppenő kipárolgása arra
emlékezteti a kéjelgő halandót, hogy csakugyan igazuk van az olaszoknak,
midőn a németeket, örökös náthájok miatt, irigyletre tartják méltóknak.
Ezek szerint alkalmasint csak valamely titkos kéj lappanghat ott,
melynek kulcsát még eddig nem találhattam meg, s ebben mindnyájan
kénytelenek leszünk ezúttal megnyugodni. Innen kimondhatatlanul szurtos
és rongyos udvaron át a kertbe juthatni, s ezen udvar azért hagyaték ily
kétségbeesett állapotban, hogy a kert példás szerénysége, ily ellentét
mellett, ne tünhessék rendkívül szembe, s legalább valamennyire
kielégítse a zöldsovár vándor szemeit. Balra ezen piperézetlen udvartól,
keskeny folyosón, a díszes épület csinos belsejébe jutunk, melynek tág
oszlopfolyosója valóban meglepő hatású, épen olyan, mintha például
utczai szemét közt rögtön gyémánt gyűrűt találna az ember. E folyosón és
kivüle az udvaron tarka vegyületben kering a tömérdek ember, mintha
malomban erőművet hajtanának kényszerített toporgásukkal. A fényűzés
nagyszerű, mindenütt csak gyémánt, arany, selyem és bársony csillog és
suhog, s annyi szép szem villog, hogy ugyancsak ember legyen talpán, ki
e helyet tízszer meglátogatja, s mégis megőrzeni képes szabadságát, vagy
legalább erszényét. Zsidólyány, bolgár és oláh papok, török és szerb
miniszterek, bojárok, köszvényes bécsiek, budapesti arszlánok, nagyurak,
kártyahősök, örömvadászok, divatmajmok, sánták, tánczosak, szinészek,
sárga tudósak piros fűzfakisasszonyok, katonák oly közönyösen
sétálgatnak egymás közt, mintha mindnyájan egy kalap alá tartoznának, s
hogy itt sok érdekes és édes kaland megy véghez, az épen nem titok, de
igenis nagy titok az, hogy mért nem követik nálunk is a bécsi példát,
hol két nembelieknek nem szabad ugyanazon fürdőszobába menniök, mi csak
a tisztaság, s e szerint egészség rovására történhetik. Az udvar közepén
zenészek működnek, kik mindennap rendesen ugyanazon darabokkal állnak
elő, de azért pontosan minden óranegyedben megkerülik tányérukkal az
udvart, s a szemérmes embert hatszor is megsarczolják, ha nem bír elég
ügyességgel előlök kitérni. Itt még mellesleg meg kell említenem, mikép
egykor bizonyos úr boszúságból egy krajczárt vetvén a tányérba, a
kéregető rendkívüli lélekéberséggel kérdé:

– Mennyit méltóztatik parancsolni, hogy visszaadjak belőle?

A körülállók kaczagtak, a boszús úr pedig meglehetősen elszégyelte
magát.

Már háromszor kerülém meg az udvart, s épen vissza akarék térni Pestre,
gondolván, hogy hiában fáradtam ide, midőn egy kőfürdő ajtaja megnyilt,
s Dongai grófnő, egy barátnéja s komornája kiséretében, belőle kilépett.

Szemeink azonnal találkoztak egymással, s a grófnő láthatólag
megzavarodott.

– Menjünk a kertbe, – szóla barátnéjához, s elfordult.

Hiában iparkodol tőlem menekülni! gondolám, és távolról követém lépteit.

Ő egyszer sem pillanta vissza, ámbár alkalmasint mégis sejté, hogy
nyomában vagyok, mert majd gyorsabban, majd ismét lassabban ment, mintha
nem tudna határozathoz jutni, hogy mikép kelljen magát tulajdonkép
ellenemben viselnie.

A kert távolabb részében, hol kivülünk akkor épen senkit nem láték,
elébök kerülék, s rövid üdvözlet után mintegy meglepetve szólék:

– Nagysád, még az év e hanyatló szakában is használni méltóztatik a
fürdőt?

– Az idő igen szép – felele ő röviden, s mintegy visszautasítólag.

– Különben is útra készül barátném – szóla enyelegve a másik hölgy, – s
csak azért fürdött, mivel nem akarja magával vinni a budapesti port.

– Tehát utazni méltóztatik?

– Igen.

– Azt hivém, hogy elhalasztá nagysád ezen szándékát?

– Igen, de kedves barátném szerfölött szeszélyes, és ismét mást
határozott.

– Szabad reménylenem, hogy nagysád ismét visszatérend korábbi
határozatához?

– Uram –

– Ej, igérd meg, édesem!

– Hallgassa meg kérésinket nagysád.

– Szándékom változhatlan.

– Oh, te makacs!

– Viszonyaim távozást parancsolnak.

– Oh, én mégis reménylem, hogy kérésimnek sikerülend e parancsot
elnémítani.

– Semmiesetre.

– Talán mégis.

– Inkább nekem engedj, barátném, mert különben féltékeny leszek.

– Ismétlem, nem lehet.

– Én mégis reménylem.

– Sajnálom.

– Nagysád –

– Netti, állítasd elő a kocsit.

– Már haza méltóztatik?

– Igen.

– Lehet szerencsém nagyságodat déli tizenkét órakor meglátogathatni?

– Sajnálom, hogy tagadólag kell válaszolnom.

– De kérem –

– Úti készületeim minden pillanatomat igénylik, s azért senkit nem
fogadhatok el.

– Ugyan ne légy oly szigorú.

– Kérem nagysádat!

– Nem lehet.

– Pedig igen fontos ujságot kell nagysáddal közlenem.

– Ah, csak halljuk hát.

– Csupán négyszem közt szólhatok.

– Utoljára mondom, uram, hogy nincs időm. Menjünk, édesem.

Ekkor könnyeden bólintott fejével s mindketten gyorsan az ajtó felé
távoztak; én azonban nyomban követém őket s e szókat suttogám, a
grófnőhöz hajolva:

– Nagysád pontban tizenkét órakor egyedül fog rám várakozni, különben az
illető hatóság előtt mondom el ujságomat, mely egyenesen – Terracinából
származik!

A grófnő felsikolta.

– Az istenért, barátném!

– Úgy tetszett, mintha békára hágtam volna, de csalatkoztam.

– Még egyszer bátorkodom nagysádat kérni.

– Ám legyen – honn leszek!

A két hölgy távozott s a grófnőhöz e kérdést intézé barátnéja:

– Kicsoda ezen tolakodó szemtelen ember?

A feleletet már nem hallhatám, mely azonban nem is igen érdekelhete
többé, miután czélomat elértem s meg valék győződve, hogy a szép grófné
bizonyosan szigoruan meg fogja szavát tartani, mert tudhatá, hogy
böcsülete, élete kezei közt van s midőn ily érték forog koczkán, akkor
nem szokott az ember tréfálni.

A fönebb említett szurtos kis udvaron keresztül akarék a partra sietni,
hogy a gőzhajó megérkeztét el ne mulasszam s rögtön visszatérhessek
Pestre. Már közel valék a kapuhoz, midőn e szókat hallám hátam mögött
dünnyögni:

– Milliom teringettét, ez ám az ördöggel bélelt furfangos ficzkó!

Hátra tekintvén, falábu koldust pillanték meg, ki legnagyobb
alázatossággal s fájdalmas orrhangon szóla, öblös markát felém nyujtva:

– Könyörüljön rajtam szegény nyomorulton, drága nagyságos uram.

Mi vala ez? Kettőnkön kívül más senki nem volt az udvaron s ezen hang
mégis egészen különbözött azon hangtól, melyet fönebb hallék s mely
előttem ismeretesnek tetszett. Csodálkozva tekinték körül s most
fölkaczagott a koldus, falábát rongyos csizmájához üté és előbbi nyers
hangján szóla:

– Ördög a sátán, milliom teringettét, ugyancsak szép bőrbe búttál,
czimbora!

Ah, emlékezetem nem csalt, ezen hangot már hallám, utóbbi szavai után
tisztán emlékezém, hogy ez azon zsivány, ki által a «Tarka macska»
korcsmában leányrablásra fogadtattam föl. Egyetértés mosolyával
közelíték tehát hozzá s nevetve szólék:

– Hja czimbora, szemesnek a világ!

– Szó a szó, czimbora, de látom, hogy az ördög csak azért furfangosabb
náladnál, mert már vénebb. Minő begyesen tudsz járni, mintha dajka tején
nőtél volna föl.

– Kiki úgy járja, a mint tudja; de hát te mikép jutottál ide, szurtos
fütykös?

– Csak gyalog, mint a szegény ember talyigája; sokat lát itt az ember,
aztán egy kis czélunk is van egy itteni vendégre, azért hát körül
akartam kissé tekinteni, hogy ne csak amúgy bolondjában fogjunk a
munkához.

– Nem lesz rám szükséged?

– Majd elválik! De tudod-e, te fehér keztyüs ripők, hogy ugyancsak jókor
találkoztál velem.

– Ugyan miért?

– Mert új parancsot kaptunk.

– Hogyan?

– Még ma este tizenegy órakor kell a leányt elczipelnünk.

– Ne beszélj.

– Úgy van, vagy talán nincs már kedved a dologhoz, mivel most, a mint
látom, nyakig pehelyben ülsz?

– Dehogy nincs, bizonyosan ott leszek a kitűzött helyen.

– Fogaidat otthon ne feledd.

– Bizd csak rám, úgy jövök én, hogy legalább is négyszer lőhessek.

– De mondd csak, mikép jutottál czifra bőrödhöz, kit nyúztál meg?

– Emberek közelítnek, majd elmondom ma este s tudom, jót fogsz nevetni.

– Igazán?

– Majd meglátod.

– Elvárlak hát.

– Ott leszek.

Ezzel elhagyám a báránybőrbe bútt farkast s a partra léptem, csodálkozva
s egyszersmind örvendve ezen váratlan kaland fölött, mely biztosíta,
hogy a hölgyrablást csakugyan megakadályozhatom, mely, ha sejtésim nem
csalnak, alkalmasint szoros kapcsolatban leend eddigi kalandimmal, sőt
talán azok végképi befejezését is siettethetni fogja. A gőzhajó épen
akkor tért vissza Ó-Budáról s így azonnal minden késedelem nélkül
visszaindulhattam Pestre.



XVIII.  Hazamentők.

Mihelyt Pesten szárazra léptem, azonnal fölfelé sieték a parton, mert
nem volt szándékom egyedül tenni látogatásomat Dongai grófnőnél. Épen a
pompás Dunafürdő előtt haladék el, azon nagyszerű téren, hol nemzeti
szinházunknak kellene diszelgnie, ha bizonyos nagy embereink jobbnak nem
látták volna, azt sárba temetni, a baromvásár közelében, mely helyhez
isten tudja miféle okból vagy rokonszenvből vonzódtak, ha csak valami
nagyszerű s politikai fontosságú titok nem vezérlé őket e csodás
lépésre, melynek megfejtése csekély fogalmunkat túlhaladja. Megállapodám
pillanatra, de oly szépnek lelém azon tért, hogy akaratlanul is keserű
érzelem emelkedék keblemben azok ellen, kik készek inkább fanyar
vaczkorba harapni, mint fél óráig az izletes ebéd elkészültére
várakozni. Távozni akarék tehát, de ekkor igen sajátszerű csoportozatra
estek véletlenül szemeim, mely lebilincselé figyelmemet, annyival is
inkább, mivel következő indulatos kifakadásokat hallék a csoportból
kihangzani:

– Az ország veszélyben van.

– Oda leszünk.

– A muszka készül.

– Apám, ehetném.

– A magyar nyelv terjed.

– A paraszt urrá lesz.

[Illustration: Hazamentők.]

– A polgárság tönkre jut.

– Minden zsidó egyenlő jogú leend velünk.

– Szerbia is fölzendült.

– Apám, menjünk haza.

– Fogd be szádat!

– Ily törvények!

– Ki hitte volna ezt?

– Száz egyesület.

– Száz társulat.

– Kétszáz egylet.

– Valamit mindenesetre tenni kell.

– Apám, menjünk már.

– De mit?

– Meg kell a hazát menteni.

– Úgy van.

– Csak én parancsolhatnék! Fogadom, hogy minden máskép menne.

– Elhiszem.

– Tanácskoznunk kell.

– Hiszen már életünk sincs bátorságban, minden ifjoncz azt követeli,
hogy magyarok legyünk, most, vénségünkre!

– Hallatlan zsarnokság!

– Még utoljára azt is ujságba teszik, ha töltött káposzta helyet
spinátot eszünk.

– Borzasztó!

– Ha nem tetszik a magyaroknak, hogy olyanok vagyunk, a minők vagyunk,
tehát mért nem vándorolnak ki?

– Úgy van!

– Menjenek vissza oda, honnan jöttek.

– Egy szó mint száz, ez már nem maradhat így, mindenesetre meg kell a
hazát mentenünk, bár mibe kerül is a nagy munka.

– Apám, fáj a gyomrom.

– Hallgass!

Úr isten, mi történt, vagy kik ezen derék emberek, hogy úgy örülnek a
közös haza haladásának, mintha házuk égne s már két év óta nem fizették
volna meg a biztosítási díjt? Tekintsünk végig e félelmes csoportozaton,
mely ily hő buzgalommal akarja kedves hazánkat megmenteni, hogy
közelebbről ismerkedhessünk meg ezen óriási buzgalmú daliákkal. Heten
vannak s már maga e szám is rendkívül jelentékeny, melynek némelyek nagy
szerencsét, mások ellenben tömérdek szerencsétlenséget tulajdonítnak.
Egyébiránt e szám mindenesetre már azért is különösen nevezetes, mivel
Róma is hét dombon épült, Egyptus pedig hét országos csapást volt
kiállani kénytelen; mi által azonban nem akarom azt kimondani, hogy ezen
hét hazamentő is «csak» hét csapást érdemel. Középen vastag úri ember
áll, ki alkalmasint elnöki szerepet játszik köztük, mert testének
terjedelme leginkább látszik őt erre följogosítni s a kezében látható
burnótszelencze is eléggé bizonyítja, mikép készületei legtökéletesbek.
Fölszítt ajkainak kifejezése arra mutat, hogy gondolatait ezúttal nem
tudja ugyan kifejezni, de hallgatása azért mégis oly kifejezésdús, hogy
környezői bizonyosan jobban értik e némaságát, mintha legnagyobb
ékesszólással mennydörgené füleikbe nagyszerű tanait. Mesterségére nézve
przmisli vagy bunzlai serfőző, ki tiz év alatt minden iparkodása daczára
is csak két külvárosi házikót birt magának Pesten szerezni. Balról
agárorrú, tüskés bajuszú férfi támaszkodik hozzá, ki leghevesebben
szónokol, mert meg nem bocsáthatja a szegény magyaroknak, hogy
rendkívüli fényüzésök daczára sem akarják kizárólag az ő fényes
csizmakenőcsét használni, melyet hazájában nem adhatott el, miután ott
még sokkal nagyobb a csizmátlanok száma, mint nálunk, ámbár azért
legtávolabbról sem hasonlíthatni őket a franczia nadrágtalanokhoz, kik a
magok idejében annyira elhiresültek, hogy sok kis magyar saját
erszényéből iparkodott maroknyi alattvalóit megnadrágosítani, csakhogy
maga a megnadrágoltatást valamikép elkerülhesse. Ez igen veszélyes
ember, mert a legnagyobb politikai erényt is befeketítheti kenőcsével.
Közvetlenül mellette, botjára támaszkodva, czipős sovány úr áll,
pápaszemmel orrán és igen szeszélyes alaku kalappal fején. Inggalléra,
nyakkendőjének vége és orra egyenlő hegyességüek, torkát azonban annyira
tompává reszelte már a budai vörös bor, hogy a német szinházi
karszemélyzet közt már csak száját mozgatja, mi némely könnyenhivőknél
azon édes csalódást idézi elő, hogy ő még most is valóban énekel. Ezt
leginkább rendkívüli műveltsége teheti veszélyessé, mert Majna melletti
távol hazájában, mint székesegyházi harangozó, igen magas körökben
forgott s egyetlen jeladása is képes volt a nagy város nem csekély
részét mozgásba hozni. Most természetesen senki nem hallja szavát s ez
az, mi őt oly félelmesen borsolta föl a magyarok ellen, kiknek bora maga
is képes vala őt semmivé tenni. E kettőnek háta mögött jó husban levő
apa áll, jobbjával egy kis katonaruhás ordítozó pirókot tartóztatva,
kiről a bába azt mondá, hogy tökéletesen hozzá hasonlít s annálfogva
fiává született. Ez olasz hegedűcsináló s meglehetős vagyonkához juta
letelepülése után, most azonban igen megcsökkent keresete, mert a magyar
úgy kezdi a tánczát járni, a mint maga fujja s az idegen hangszereket
föl sem veszi. Ezen méltatlanság természetesen kimondhatlanul fölingerlé
őt, főkép miután az sem nagyobbítá keresetét, hogy nevének kis örökösét
hitvese, ég tudja mily fonák rokonszenvből, magyar bőrbe bútatta. Ez már
annyira megszokta a húrokat magosra feszíteni, hogy merényes szellemétől
valóban félhetni. A tulsó oldalon pipás ember feje látszik, kinek
szájsarkai oly mogorván függnek le, mintha hervadozó gyászfűznek ágaiból
készültek volna. Ez moszka bagáriával üzérkedett, de legújabb időben
visszavonulni kényszerült munkássága köréből, miután valahára
meggyőződtünk arról, hogy nálunk is elég ökör van s annálfogva, valamint
saját bőrünket nem adjuk másnak, úgy viszont mások bőrét sem kívánjuk
használni. E változás nem tetszik neki s azért nagyon szeretne bennünket
Szibériába szállíttatni nyusztfogásra, habár talán idővel neki is
utánunk kellene jőnie; mert hiszen ha ő tudta volna, hogy
Magyarországban még magyarok is laknak, úgy nem költözött volna ki
Lapponia és Finnland határáról, hol valaki azon henye mesét hitette el
vele, hogy Magyarországban tulajdonkép lappok és finnek laknak, kik
ugyanazon nyelvet beszélik. Mennyire csalatkozott a jámbor! Valóban
szinte sajnálni lehetne őt, ha kaczagni nem kellene inkább botor
könnyenhivőségét, mely szerint ily körmönfont hazugságot engedett orrára
bigyesztetni. Ennek elkeserültsége nem annyira veszélyes, mint
nevetséges és azért magosra nem igen fog jutni, hanem legfölebb csak oly
intézetben kaphat helyet, melyben az emberek rendesen másnak képzelik
magokat, mint a mik. Szomszéda kopasz és igen szomorú, még pedig méltán,
mert ő berlini parókásmester és nálunk már csaknem egészen tönkre
jutott. De ugyan mikép jöhete hozzánk szerencsétlen mesterségével,
miután jól tudhatá, hogy a magyarok igen szeretnek egymás közt hajba
kapni, miből mások elég hasznot huznak ugyan, de a parókásmester
csakugyan nem boldogulhat, mert azok, kik hajba szeretnek egymás közt
kapni, bizonyosan nem igen fognak parókát viselni, mely ellenségök
markában maradna, mi által igen nevetségesekké fognák magokat tenni. Ez
már aggasztó hatalmú ember, mert nemcsak derekasan megfésülhet
bennünket, ha hozzánk fér, hanem üstökünkbe is markolhat, sőt még
hajunkat is elnyirhatja; a magyar pedig mindig eskütt ellensége volt
minden körülnyirbáltatásnak, mit mindenkor veszélyes elgyöngülés szokott
követni. Mellette hosszú kabátú ember görnyedez, koppantóalakú orral,
kásás hurka metszetű szájjal és tátongó bajor sipkával. Ez hallá, hogy
Magyarországban igen kevés a pénz s azért ide siete néhány ezrével, hogy
százszoros uzsora által mielőbb ugyancsak fölpénzelhesse magát.
Reményében nem is igen csalatkozott, de magáról itélvén, az ügyvédek
böcsületességében nem akart bizni, maga pedig nem tudott magyarul s így
mindig azon kinos tépelődés közt él, hogy pöreiben és szerződéseiben
megcsalatik. Sőt legújabb intézkedések következtében még attól is kell
tartania, hogy a magyar majd böcsületes úton is pénzhez fog juthatni, mi
neki bizonyosan végromlást eszközlend. Ez veszélyes lehetne, mivel sok
pénze van, de fukar kezében csak olyan a pénz, mint fabábéban a
töltetlen fegyver. Ime, ezek azon emberek, kik a fönebb leírt
vészjóslatú nyilatkozatokat hallatták s árva fejöket a haza
megmentésében törték.

De hát azon arszlánias külsejű úr ugyan kicsoda, ki egy korlátkő előtt
áll, jobb kezét zsebében tartva és hirlapot olvasva?

Le a kalappal, uraim és hölgyeim, ez igen nevezetes és fontos tekintélyű
ember, ámbár sem hazája, sem neve, sem czíme nincs. Ő az ekétől s minden
más böcsületes munkától mindig irtózott és őrlésre adta magát, de nem
malomban, hanem itt is ott is nemzetek és egyének böcsülete romboló
őrlésére. Magyarul: ő meglehetősen megtanult írni, olvasni és neki
állott a tudományoknak, mint tónak az ökör, mely tücsköt bogarat
gyomrába temet ilyenkor, a nélkül, hogy e mellett valamit gondolna. Az
ily firkász nem tud tanitani, nem tud mulattatni, mert mind ezekhez
tiszta forrásra van szükség, ő pedig csak pocsolyából szokott meríteni,
melynek békanyálas, büzhödt tartalmával minden tiszta embert leönt, mi
nemcsak magának, hanem rendesen a tisztátlanoknak is örömet szerez, kik
szeretik, ha mások attól fosztatnak meg, minek ők magok nincsenek
birtokában. Az ily irodalmi bicskáskodás azután természetesen szűkké
teszi nekik azon helyet, hol születtek és ők kivándorolnak. Hova? Darab
idő óta leginkább hozzánk, kárpótlásul azon sok szarvasmarháért, mely
hazánkból évenként kihajtatik. Itt néhány emberrel megismerkednek, kik
nálunk még nem igen dicsértettek nyilvánosan s annál fogva nagyon
sóvárak az efféle maszlag után, melyet külföldről is örömmel fogadnak
el. Ezek közt fülhegygyel hall egyet mást az idegen irodalmi
csalitlovag, mást hirlapokból jegyezget össze, mást utczai fecsegéssel
fog föl, mint például most cselekszik, ezen fontos főemberek politikai
nyilatkozatait hallgatván, hogy azokból Magyarország jelen átalakulási
korszakát leírhassa! Ezenkívül híven megkérdezi a magyar hirlapok és
játékszini czédulák kihordozóit, hogy X… szerkesztő melyik lábára huzza
föl először a csizmát, X… drámairó hányszor náthás minden évben, X… gróf
szereti-e a fáczánhust, X… ujdonságiró maga borotválkozik-e, vagy
mennyit fizet évenként borbélyának, a magyar paraszt miért visel nyáron
is subát, X… grófné tűznél főzeti-e theáját, X… bárónak orra alatt van-e
szája vagy homlokán? Ezen tiszta és eredeti forrásból merített
nagyérdekű hireket a tudatlanság vizével fölereszti, a gorombaság
fütyköseivel megspékelni iparkodik, a rágalom tajtékával körül öntözi,
hazugságba takarja és álnevüség piszkos condrájába burkoltan külföldre
küldi, hol az efféle habarékon meglehetősen kapnak, mert Magyarország
most épen oly divatban van, mint a polkatáncz. Külföldön e czédaságokat
kinyomatják s becsempészik hozzánk, hol aztán azok kapnak rajta, kik még
egy böcsületes ügyet sem rántottak ki a sárból s azért szeretik olvasni,
ha mások sárba ránczigáltatnak, kik jóban s hasznosban fáradoznak és
meggyőződésöket bátran merészlik követni, nem gondolva semmiféle
sunnyogó kuvaszok kámpolásaival. E szép műtétekért az ily hősök némi
szűk zsoldot huznak s ezzel beérik, valamint a kigyó is megelégszik, ha
békákkal enyhítheti éhségét. Egészségökre váljék az egyenlő becsű
eledel. Ezt alkalmasint egy böcsületes ember sem fogja tőlük irigyleni,
ki tisztességesb és egyszersmind emberibb táplálékhoz szokott. S ne
csodálja senki, hogy ily banka természetű nádiverebek bántatlanul
tartózkodhatnak köztünk, mert bizonyosan favágó sem találkoznék nálunk,
ki jó élű fejszéjét ily faragatlan tuskókon koptatni akarná, sőt
harangozó sem igen akadna, ki őket kiharangozná, mert az úgynevezett
Arme-Sünder-Glöcklein-t senki nem szereti kongatni, őket pedig csak ez
illethetné.

Ezek elmondása és illetőleg leírása után, szánkat és tollunkat
megmossuk, a nyájas olvasótól bocsánatot kérünk, hogy néhány pillanatra
oly rosz társaságban tartóztattuk, mely még a «Tarka macskában»
összegyülekezni szokottat is túlhaladja és utunkat folytatjuk.



XIX.  Anya és gyermeke.

Azon nevelőintézetbe érkezvén, hol Rózsát hagyám, kettős meglepetésben
részesülék, melyek annyival inkább csodálkozásra birtak, mivel egyiket
sem vártam. Rózsa ugyanis, azon rendkívül rövid időhöz képest, melyet
ott eltölte, annyira megváltozottnak látszék, hogy alig ismerhettem rá.
Tartása nemesb vala, beszéde finomabb s egész magaviselete csaknem oly
kevéssé hasonlíta a korábbihoz, mint ruházata, mely szinte nagy
mértékben szolgált segélyül kedvező átváltozásához. Még inkább
meglepettem azonban Börger Lenke látása által, ki, mit eddig még nem
tudék, franczia nyelvre tanítá a növendékeket és Rózsával barátságot
kötött, mi fogékony keblű fiatal leányoknál rendesen sokkal gyorsabban
szokott kifejleni, mint férfiaknál, ámbár mind a mellett nem ritkán
szilárdabb is szokott lenni, főkép, ha szerelem, vagy kölcsönös
féltékenység nem háborgatja meghitt viszonyukat, mert ez azon egy, mely
a legszentebb női barátság kötelékeit is széttépi.

– Kisasszony itt? – szólék palástolatlan csodálkozás hangján Lenkéhez.

– Barátnőmnél! – felele ő nyájasan s egyszersmind kérdő tekintetet vetve
Rózsára.

– Pártfogóm, – szóla ez vidámul s előmbe futott, – kiről már oly sokat
szólottam.

– Örvendek, uram, ön szép tettet követe el, midőn Rózsát az emberi
társaságnak ismét visszaadá, melynek bizonyosan diszére fog válni.

– Főkép ön baráti vezérlete mellett.

– Úgy van, Lenkétől fél óra alatt többet tanulok, mint az intézetben
napok alatt. Önre azonban neheztelnem kellene.

– És ugyan miért?

– Mert most látogat meg először, már azt gondolám, hogy egészen
megfeledkezett rólam és ez engem rendkívül elbusított.

– Igen panaszkodott Rózsa.

– Pedig nem volt oka, mert ki egyszer látta őt, az nem fog róla többé
megfeledkezni. Egyébiránt igen el valék foglalva s oly eseményeken menék
keresztül, melyek könnyen örökös elmaradásomat is okozhatták volna.

– Szent isten!

– Talán betegség? –

– Hosszú lenne azt most elmondanom. Némileg Lenke kisasszony is okozá
hosszasb elmaradásomat és bajaimat.

– Hogyan?

– Én?

– Igen. Vagy nem emlékszik ön már a tegnapi eseményre?

– Nem értem önt.

– Azon kerti jelenetre, mely –

– Ön tudja?

– Szemtanuja valék.

– Oh, szóljon kérem, mi történt?

– A párbaj véghezment.

– Párbaj? Mi az?

– Az istenért, Dalmer?

– Vér folyt!

– Dalmer?

– Él és egészséges.

– Hála istennek!

– Ne örvendjen, kisasszony, mert ábrándjait kiméletlenül el kell
oszlatnom.

– Mit kell hallanom?

– Dalmer orozva lőtt Pándy Elekre.

– Az lehetetlen! Nem hihetem.

– Mindent el fog ön hinni, szép kisasszony s áldani fogja azon kezeket,
melyek szemeiről a szenvedély fátyolát föl fogják lebbenteni.

– És Pándy?

– Veszélyen kívül van és sebe nem fáj, mert önért vérzik.

– Uram –

– Bocsánat, mindent tudok és ön bizonyosan köszönni fogja
kiméletlenségemet, mely önnek most fájdalmat okoz.

– Az istenért, Lenke, elhalványulsz!

– Semmi – csak fejem szédült kissé.

– Kisasszony, kérésem van önhöz.

– Szóljon!

– Rózsát valahová vezetem most, hol sorsa végkép el fog határoztatni.

– Az én sorsom?

– Igen. Kérem kisasszony, legyen szives bennünket oda követni.

– Én – uram –

– Igen, mert ott ön jövendője is el fog határoztatni.

– Nem értem önt.

– Meg fog érteni.

– De anyám tudta nélkül –

– Hiszen barátnéja kiséretében fog ön velem jönni.

– Hová?

– Dongai grófnőhöz.

– Nem ismerem őt.

– Ő sem ismeri önt, de az nem tesz semmit, ha tisztán óhajtja ön az
igazságot látni, úgy követni fog bennünket.

– Ám legyen!

– Rózsa, menjünk!

A két hajadon tüstént fölkészült, bérkocsiba ültünk s kevés pillanat
mulva Dongai grófnő szállása előtt állapodtunk meg. A szép özvegy honn
volt s az előszobában a szolgától hallám, hogy ő nagysága várakozik rám.
Tehát csakugyan megtartotta szavát, gondolám és a két fiatal hölgyet a
grófnő látogató termébe vezetém.

– Nem egyedül jövök, – mondám a szokott rövid üdvözlet után, –
tolakodásomért kellemes meglepetéssel akarám nagysádat kármentesíteni.

A grófnő félig fölemelkedék kényelmes karszékéből s nem minden zavarodás
nélkül szóla:

– Szabad tudnom –

– Hogy kicsoda e két fiatal kisasszony? Oh, mindenesetre, sőt azt
hiszem, hogy az egyiknek kilétét már gyanítni is méltóztatik nagysád.

– Uram –

– Nem? Tehát világosan szólok. Én nagysádot most a legnagyobb örömben
részesítendem, mit asszony érezhet.

E szók után Rózsa kezét megfogám, közelebb vezetém a grófnőhöz és
ünnepélyes hangon szólék:

– Nagyságos asszonyom, szerencsém van önnek e hölgyben rég elveszett
leányát, Dongai Ida kisasszonyt bemutatnom.

– Igen, igen, e név ismeretes előttem – kiálta indulatosan Rózsa, vagy
most már Ida és anyja lábaihoz borult, ki halálsápadtan ugrék föl, de
azonnal ismét erőtlenül székére hanyatlott.



XX.  Rémes viszontlátás.

Néhány pillanatig néma csönd uralkodék a teremben. Ida indulatos jelleme
nem engedé érzelmeit szavakban nyilatkozni ezen első lázongásukban,
Lenke örömét pedig csak könnyűi fejezték ki. És az anya? Ennek
hallgatását is könnyen magyarázhatni meg. Nincs a női elfajultságnak oly
foka, melyen az anyai érzelem végkép megszünhetnék. Rövid időre
elhallgattathatják ugyan féktelen szenvedélyek e szent érzeményt, de
hatalmas tüzét örökre soha nem olthatják ki s mindig marad a női szívben
oly hely, melyben a gyermeke iránti szeretet varázs szózata kitörő
viszhangra talál s a leggonoszabb gyermekgyilkos anyának is vannak
pillanatai, mikben vérkönyűket sajtol szemeiből a mardosó lelki vád.
Dongai grófnő szándékosan hagyá el gyermekét, mert vak szenvedélye
korlátlanul uralkodék rajta, de megölni mégsem tudta gyermekét, ámbár
korábban épen nem irtózott soha nem szeretett férje élete ellen
orgyilkot bérleni. Azóta sem költözött ugyan ki szivéből a féktelen
szenvedély, de az évek hosszú sora mégis kevesb tűzzel hajtá már ereiben
a vért s az ész szózatán nem birt többé korlátlanul uralkodni a vak
szenvedély. Voltak pillanatai, mikben férjének véres árnyéka fenyegetve
vonult lelki szemei előtt s ilyenkor Dalmerre sem tekinthete iszony
nélkül és érzé, hogy egyedül csak gyermeke karjai közt lelhetne
megnyugtató enyhülést, kit oly könyörtelenül taszíta a világ vészes
hullámiba s ki talán már az isten trónja előtt egyesíti szörnyű vádját
az atyjáéval, vagy, mit még borzasztóbbnak kelle tartania, talán annyira
merült a bűnök fertőjében, hogy életének megkimélése a legkegyetlenebb
testi halálnál is irtózatosb vala! És most előtte térdelt e gyermek, oly
szépségben virítva, melyben ő maga is ragyogott, midőn csecsemőjének
első mosolyát anyai örömkönyűkkel üdvözlé! Minden vonása
félreismerhetlenül az övé vala s szemeiből szeplőtelen tisztaság fénye
ragyogott; tehát nemcsak életét, hanem lelkének épségét is megtartá az
isteni gondviselés. Ez több vala, mint legmerészebb ábrándaiban
reménylhetni vélt s az öröm csaknem eszméletétől fosztá őt meg, mert ez
első pillanatban az anyai szent érzelem varázs hatalma egészen háttérbe
szorítá a némber szenvedélyét.

– Anyám!

– Gyermekem!

E két szóba olvadt az indulat ereje s e két szót többször ismétlé az
anya és gyermeke s megrendülve érzém, hogy én nem léphetek föl mint
vádló ezen asszony ellen, ha ezentul hű anyja leend gyermekének s
szentül hivém, hogy ez a férj és apa véres árnyékát is meg fogja
engesztelni, az anya és nő pedig úgyis keményen bűnhődni fog, ha előtte
Dalmer titkairól a bűnfátyolt lerántom.

Az indulatok rohama mindkét részről csöndesülni kezdvén, nyugodtan
kérdém:

– Mi fog már most történni, nagyságos asszonyom?

– Tudom is én! – szóla leányát csóközönnel halmozva, a grófnő. – Leányom
keblemen van s csak annyit tudok most, hogy ön adá őt nekem vissza s
hogy ez ajándékot életemmel sem fizethetem önnek meg.

– Nem vagyok haszonleső.

– De szóljon, mikép találta ön meg Idámat, egyetlen gyermekemet?

– Azt majd ő maga fogja elmondani.

– Igen, igen, édes anyám, mindent el fogok mondani, de csak azért, hogy
azután mindketten örökre feledjük mind azon viszontagságokat, miket
eddig szenvedtem.

– Szegény jó gyermekem, te sokat szenvedtél! Hátha tudnád –

– Nagyságos asszonyom, Ida tudja, hogy édes anyja karjai közt van és ez
elég.

– Ah, igaz!

– Vétkezném, ha e pillanatban ennél még többet kívánhatnék.

– Soha nem bocsátlak többé karjaimból.

– Soha!

– De mégis, hanem csak egy két napra.

– Nem, nem.

– Mulhatlanul szükséges.

– Gyűlöletté akarja ön hálámat változtatni?

– Nem, azt ön nem teendi.

– És mégis meg kell lenni, vagy feledi nagysád Dalmert?

– Ah, Dalmer!

A grófnő elhalványult és karszékhez támaszkodott, Ida ijedten ragadá meg
anyja jobbját és tüzesen ajakihoz szorítá; de ez remegve voná vissza
kezét s töredező tekintetét meredten és aggályosan rám függeszté.

– Egy szóm van nagysádhoz, – mondám szeliden és a legtávolabb ablakhoz
vezetém őt. Ott röviden elmondám mai találkozásomat a hadastyánnal, a
tőrt megmutatám neki s határozottan és egyszersmind ünnepélyesen szólék.

– Üdv és kárhozat van kezeim közt, nagyságos asszonyom, ön még boldog
lehet és tiszta maradhat a világ előtt, ha kívánatomat teljesíti.

– Uram – parancsoljon!

– Ida kisasszonyt most visszaviszem a – – – nevelőintézetbe, hol
bátorságban és legjobb kezek közt van.

– Oh!

– Meg kell lenni, – emlékezzék nagyságod – Dalmerre.

– Legyen!

– Holnap éjfélkor azon kártyavetőnél fog nagysád megjelenni Dalmerrel,
kinél már egyszer lenni méltóztatott.

– Hah, ön mindentudó!

– Legalább némely titkok ismeretesek előttem. Tehát el fog nagysád
menni?

– Már unszolám egyszer Dalmert, de kikaczagott.

– Kívánja ön, mint szerelme mulhatlanul szükséges bizonyítványát, hogy
jövendője iránt a jósnő által megnyugtattassék.

– És mi fog ott történni?

– Nagysád és gyermekének boldogsága fog örökre megalapíttatni.

– Eljövünk!

– Minderről azonban szót sem szabad Dalmernak tudnia.

– Igérem.

– Esküdjék nagysád – férjének véres árnyékára és Ida üdvére.

– Esküszöm!

A grófnő remegett s karom segélye nélkül nem birt volna karszékére
visszatérni.

Ezután nyájasan szólék Idához.

– Kisasszony, most vissza kell önnek a nevelőintézetbe térnie.

– Oh, nem! Én itt maradok, nemde, édes jó anyám?

– Csak két napra, de ez mindenesetre mulhatlanul szükséges.

– Igen, gyermekem, ez szükséges.

Ida szomoruan csókolá meg anyja kezét és az ajtó felé fordult.

– Még egyet, nagyságos asszonyom; feledni méltóztatott Ida kisasszonyt
értesíteni, hogy nagysád – menyasszony.

– Valóban, édes anyám?

– – – Igen – gyermekem.

– Oh, mennyire örülök! És kit fogok – atyámnak nevezni?

– Dalmer bárót.

– Menjünk!

*

Lenke karját hirtelen megragadám, mert szinváltozása elrémített; azonban
egyetlen hang sem árulá el keble viharát s erőltetett mosolylyal
hallgatá Ida vidám csevegését a kocsiban, ki örömében egészen feledé
kérdezni, hogy hol és mikor halt meg édes atyja és csak a fényes
menyegzőről ábrándozott.

Fölkisértük őt szobájába s épen távozni akarék, midőn az ajtó megnyilt
és Idának e hangos sikoltását hallám:

– Szent isten – Sobri!

– Jaj nekem! – kiálta Lenke és ájultan karjaimba rogyott.

Szemeimet legnagyobb meglepetéssel az ajtóra függesztém. Az, ki belépett
s kit Ida Sobrinak nevezett – Dalmer báró vala!



XXI.  Nyeremény és veszteség.

Dongai Ida fölkiáltása mindnyájunkra bűvös hatású vala. Az ő arczain
örömnek bíbora virult föl, mert első ifjúsága regényes életének
valamennyi tarka ábrándképe villanyos erővel rezge át keblének húrjain,
s az édes viszhang néhány pillanatra mindent feledtetett vele, mit
fölvilágosulni kezdő elméje vádul emelhetett volna örömének
lehangolására. Nem az elhíresült vakmerő rablót láták benne elbűvölt
szemei, hanem csak a teljes férfiasság vonzó erejében díszlő hajdani
deli ifjút, ki egykori szomorú helyzetét tűrhetővé tette hatályos
parancsa által, s ki azóta szünet nélkül igéző hőse volt regényes
ábrándainak és sejtésdús álmainak. És ezen érzelme annál természetesb
vala, mivel oly állapotban látá hősét megjelenni, mely akaratlanul is
rögtön azon sejtésre kényszeríté őt, hogy kedvese elhagyá azon pályát,
melynek gyalázatosságát, műveltetése rövid idejének daczára is, már
tökéletesen átlátta, s hogy oly helyet tart az emberi társaságban
elfoglalva, melyben pirulás nélkül emelheti rá szemeit, s anyja előtt is
bátran bemutathatja őt. Hogy elkövetett bűnöket nem lehet a világ által
ily könnyen feledtetni, hogy az igazság pallosának élét több évi
megtérés sem tompíthatja el, hogy a külső fénymáz alatt rútabb erkölcsi
szeny lappanghat, mint a hajdani zsiványfőnök durva szűre alatt, ezek s
ezekhez hasonló megjegyzések távol maradának Idától, mert midőn a szív
forró vágyai lángolnak, akkor az észnek hideg szózata hallatlanul
párolog el.

Lenke eszméletlenül karjaimban nyugvék, s arczáról az élet minden színe
eltünt. A legközelebb lefolyt néhány óranegyed szilárd férfikeblet is
megrendíthetett volna, épen nem csodálhatni tehát, hogy a gyönge hölgy
idegzete a ránehezült hármas csapással nem vala képes megküzdeni.
Először azon férfi megsebesültét kelle hallania, ki őt szive teljes
erejével szerette, s ki iránt eleinte ő is édes rokonszenvet táplált
keblében; azután Dalmer jellemtelenségéről értesült, ki orozva akará
Pándyt meggyilkolni, s ki miatt ő a becsületes ifjú szivét oly halálosan
sérté meg! És ez még nem volt elég, mert azt is meg kelle tudnia, hogy
Dalmer más nővel akar összekelni, s nála csak mint galád csábító
oltározott, míg Pándy szívében legtisztább szerelem lángja dobogott. S
most, midőn már ennyi kín dúlta keblét, a legiszonyúbb csapás nehezült
reá, mit képzelhetni, mert rablónak hallá neveztetni azt, kit eddig
legforróbb szerelmére méltónak tartott; hogy pedig ezt elhitte, azt igen
természetesen magyarázhatni meg, mert Ida sokat beszélt neki első
ifjúsága kalandiról, s midőn a szerető hölgy kedvesének hűtlenségéről
tökéletesen meg van győződve, akkor minden más vádnak is könnyen hitelt
ad, mert a szerelem halála egyszersmind maga után vonja a bizalom
kimulását. Ennyi erőszakos rohama az indulatok változásának tehát
erősebb testalkatot is megrendíthetett volna, s rettegésem leírhatlan
vala, mert attól féltem, hogy karjaim közt fogja lelkét kiadni.

Mi engem illet, Ida fölkiáltása által csak igen kevés pillanatra
lepethettem meg, mert az, mit a kártyajósnő, hárfás lyány s az öreg
czimbalmos előadásaiból összeállíthaték, világossá tevé előttem, mikép a
Zlatár, Beattini és Dalmer nevek alatt azon merész zsivány rejtezik, ki
Sobri név alatt Magyarország nem kis részét huzamosb ideig rettegésben
tudta tartani. A hirlapok halálát jelenték ugyan, azon megjegyzéssel,
hogy katonaság ellen küzdve halt meg; de e hírek annyira ellenkeztek
egymással, s oly bizonytalan habozással adattak elő, hogy igen sokan
találkoztak, kik nem igen adtak nekik hitelt, s azért időről időre
mindig újabb meg újabb kalandos hírek kezdének róla terjedni. Mi azonban
az öreg czimbalmos előadásából tudjuk, hogy szerencsétlen atyja őrizet
alatt tartá őt huzamosb ideig, mely alól azonban kiszabadulnia sikerült.
Mind ezt eddig is hittem ugyan, de nem minden árnyéka nélkül a
kételkedésnek, mert napjainkban az életből a könyvekbe költözött a
regényesség; most azonban, Ida fölkiáltása után, legszilárdabb
meggyőződésig hittem, hogy a Bakony félelmes hősével állok szemközt. E
bizonyosság, s a karjaimban nyugvó élettelen Lenke szomorú állapota
annyira megrendítének, hogy lábaim mozdulatlanul a padlóhoz gyökereztek,
nyelvem letapadt, s fogaim fájásig összeszorultak. E pillanatban a rabló
mindhármunk életének véget vethete, a nélkül, hogy egyetlen hangra vagy
mozdulatra képesek lettünk volna. Ámde ő maga is rendkivüli állapotban
lehete, habár Idát alkalmasint nem ismeré is meg, ki gyermekévei óta
egészen megváltozhatott; de hallá a Sobri nevet, mely hihetőleg régóta
nem érinté már füleit, s látá Lenkét, és látott engem, kit holtnak hitt,
s ezenkívül mit kelle Eszterről gondolnia, kit velem egy sírba temetett
el. Kalandos élete azonban a legkeményebb csapásokat is megszoktatá
vele, s mi mást eszméletétől foszta meg, az őt legfölebb csak pillanatra
rendítheté meg, és azonnal ismét még nagyobb elszántságra aczélozá.
Arcza elhalványult ugyan, s ajkai remegve mondák e néhány szót: Tehát a
halottak is föltámadnak?! – de ugyan e pillanatban már egyetlen ugrással
kifordult az ajtón, s mire Lenkét a szoba másik oldalán álló pamlagra
fektetém, és a rabló után rohanék, már legkisebb nyomát sem láthatám az
utczán. A háznak több lépcsője, s két kapuja volt, ő tehát könnyen
megszabadulhatott, s nem is üldözhetém őt, mert nem tudhatám, hogy merre
távozott, kérdezősködés pedig semmit nem használt volna, mert oly nagy
házak egyszersmind utcza gyanánt szolgálnak, s annyi ember jő és megy
rajtok folyvást keresztül, hogy a lakosok egyre sem figyelnek. Csaknem
kétségbeesve menék ismét föl a lépcsőkön, annyira fölháboríta e
veszteség; úgyszólván kezeimmel érhetém el a rablót, s mégis megmenté őt
gonosz szelleme, mi annál sajnosb vala, mert, mint fölkiáltásaiból
érthetém, megszabadulásomat még nem tudá meg czinkosaitól, s így első
meglepetésében ellenállástól sem igen tarthaték részéről, ha tüstént
megrohanhattam volna őt. Egyedül azon remény vígasztalt némileg, hogy
huszonnégy óra mulva éjfélkor a kártyajósnőnél mindenesetre találkozni
fogok vele, mert az iránt semmi kétségem nem volt, hogy Dongainé
bizonyosan meg fog vele ott jelenni. Ezenkívül e váratlan találkozásból
legalább azon megbecsülhetlen nyeremény háramlott rám, hogy nemcsak
Lenke szivének tökéletes meggyógyulását reményelhetém ennek
következtében, hanem egyszersmind Ida regényes kedélyének tetemes
lehangolását, mi mulhatlanul szükséges vala, hogy ifjúsági ábrándit, és
heves agyának túlcsapongó képzelődéseit jobb irányra vezethessem.
Ezeknek gyors átgondolása után annyira megnyugtatva érezém magamat, hogy
meglehetősen derült arczczal lépheték a két hajadon szobájába.

Egymás karjai közt lelém őket, csöndesen sírva. Talán egyetlen szót sem
mondának ajkaik, és mégis megérték egymást, és érezék, hogy ugyanazon
nyíl sebzé meg mindkettőjök szívét; mert van a rokon lelkeknek néma
szózata, mely a világ legpergőbb nyelvénél is érthetőbben beszél, s
valamint a fönségest a nevetségestől csak egyetlen lépés választja el,
úgy a szerelem és gyűlölség közt is csak hasonló parányi elválasztó tér
áll, csak hogy az elsőnél könnyen és gyorsan történik az átlépés, míg
ennél legnagyobb fájdalommal esik meg, mert itt a szívre kell tiprania,
mielőtt másik oldalra juthatna az ember, és ezt nem vihetni véghez
könnyen és gyorsan. Bizonyosan mindketten meg valának e pillanatban
bensőleg győződve, mikép ezentúl csak legmélyebb megvetést szabad
érezniök azon férfi iránt, ki eddig regényes álmaiknak fényes
középpontját alkotá; de e meggyőződés oly szilaj fájdalmukba került,
hogy nem lelhettek még szókat annak nyilvánítására. Mily könnyű a lyány
ártatlan szivén sebet ejteni, s mily nehéz annak megorvoslása! Mily
könnyen ad hitelt az ártatlan lyány a ravasz szívtelen csábszavaknak, s
mily nehezen bír szép bizalmától megválni! Szerettem volna egy sereg
kéjenczet idézni e látvány szemlélésére, hogy borzadjanak vissza vétkes
útaikról, miken szívből szívbe hazudják magokat csengő szavaikkal,
csupán azért, hogy mondhassák, mikép ott is voltak, mint a henye utazó,
ki minden szikla s épület falába haszontalan nevét vési, hogy legalább
ily úton az utóvilágra juthasson, csakhogy ezek legfölebb szánakozó
mosolyt okoznak, míg amazok gyakran oly fájdalmat hagynak magok után,
mely csak az élettel enyészik el, s a létel minden pillanatát
megmérgezi.

Véget kelle e néma s fájdalmas jelenetnek vetnem, határozottan közelíték
a két hölgyhöz, és részvevőleg szólék:

– Méltánylom önök fájdalmát, de át kell látniok, hogy indulatukon
uralkodniok szükséges.

Lenke letörlé könyűit, de Ida még indulatosabban zokogott, mert a
természet mesterkéletlenebb modorú gyermeke nem oly könnyen enged
magának az illedék által parancsoltatni, s még erősebben tör ki, ha
korlátokra talál.

– Ida kisasszony, – folytatám megnyugtatólag, – ön még nem tud mindent,
holnap tökéletesen fölnyitandom szemeit, s reménylem, hogy azontúl
nyugodtabb leend.

– Üdv-e a látás, – zokogá Ida, s szemeit kendőjébe rejté, – ha csak
szomorú tárgyakat hoz lelkünk elébe?! Bár inkább vakságomban maradtam
volna!

– Ida, te igazságtalan vagy, mert nem is sejted ezen ember egész
iszonyúságát, – jegyzé meg fájdalomtól remegő hangon Lenke; – gondold
meg, hogy nemcsak mi ketten, hanem édes anyád is siratni fogja ezen
áruló sima szavait és hazug szemeit, melyek lelkünk nyugalmát földulták!

– Anyám! Istenem! – sóhajta Ida, és a pamlag párnáiba sülyeszté fejét.

Vannak a fájdalomnak pillanatai, mikben minden avatkozás nagyobbítja
azt, és egyszersmind idegenkedést szül az ellen, ki e szenvedést
háborgatja, s valamint a legerősb szerek rendesen önmagokat emésztik
föl, úgy a bánat első kitörését is leginkább csak a magára hagyatás
szelidítheti. Ez okból szó nélkül fordulék el Idától, s Lenkéhez halk
hangon e kérdést intézém:

– Többször volt itt már ezen ember?

– Igen, a leczkéről gyakran haza kisért.

– Idát azonban csak most látta először?

– Igen.

– Most haza fog ön menni?

– Igen.

– Édes anyjának ne méltóztassék e jelenetet elmondani.

– De ha ismét hozzánk jőne ezen –

– Azt nem fogja merészleni, s különben is reménylem, hogy holnap egész
súlyával rá fog nehezülni az igazság büntető keze.

– Az istenért, mit forral ön?

– Legyen nyugodt, kisasszony, ön mindenesetre meg van mentve, de ennyi
bűn nem maradhat boszulatlanul, különben a legtisztább erény is
elvesztené becsét.

– De anyám –

– Föl fog világosíttatni, csak holnap éjfélig méltóztassék hallgatni.

– Uram, ön el akarja ezen embert fogatni?

– Nem szólhatok világosabban.

– Gondolja meg ön, hogy életembe kerülne, ha mint tanunak kellene ellene
föllépnem, minden ember ujjal mutatna rám!

– Nyugodjék meg, ön becsülete szent előttem, s reménylem, hogy az egész
ügyet botrány nélkül fogom bevégezhetni.

– Az istenért, talán életét akarja ön koczkáztatni, mint –

– Mint Pándy?

– Oh, a szerencsétlen!

– Nem, nem, párbajra nem fogom a gyalázatos rablót szólítani, és
reménylem, hogy életemet sem fogom többé miatta koczkáztatni; legalább
tökéletes siker nélkül bizonyosan nem.

– Istenem, mi fog történni!

– Csak az, minek mulhatlanul meg kell lenni. Egyébiránt kérem önt,
méltóztassék mindenki előtt gondosan elhallgatni ez eseményt, s
egyszersmind vigyázni, hogy ezen emberrel többé ne találkozzék.

– Soha!

E rövid szóváltás után levezetém őt az utczára, s a künn várakozó
bérkocsin anyjához küldém; azután pedig fölmenék a nevelőnéhez, és
szívére kötém, hogy Idát többé egyetlen pillanatig se hagyja magára
szobájában, és kívülem senkit ne bocsásson hozzá. Ezen intézkedés után
elhagyám a házat, s szállásom felé sieték, mert tudni vágytam már, hogy
mi sikere lett Bertókom kémlelődésinek, mult éjféli sírom körül. Alig
haladék azonban néhány lépésnyire, s már találkozám vele.

– Hová oly gyorsan, Bertók? – kérdém.

– Onnan jövök, hol mult éjjel sírásó voltam a házmesterrel, – felele ő.

– Mire mentél?

– Nem sokra.

– Nos?

– A pincze ablaka úgy helyre volt állítva, midőn oda érkeztem, mintha
semmi nem történt volna rajta.

– Hát a szomszédok?

– Kukkot sem tudtak az egész dologról. Az átelleni szatócsboltban egy
korty pálinkát ittam, és kérdeztem, mi ujság? De semmi különöset nem
hallhattam. Darab ideig azután föl s alá sétáltam az utczában, de a mi
kis házunkban legmélyebb csöndesség uralkodott, s a táblák mind be
voltak zárva. Már távozni akartam, s csaknem azt hittem, hogy talán
eltévesztettem az utczát, ámbár akár meg mertem volna esküdni, hogy jó
helyen járok, midőn egy finom úr egyenesen a ház ajtajához közelített.

– Nem ismerted?

– Nem, de minden mozdulatára vigyáztam. Épen a kilincsre tette kezét,
midőn hirtelen visszahökkent, s a szomszéd kis sikátorba sietett.

– Nem mentél utána?

– Nem, mert azt gondoltam, hogy eltévedt. Azonban alig ment el, és már
egy rongyos ember közelített, de ez meg sem fogta a kilincset, hanem
tüstént elsietett, mihelyt az ajtóra pillantott.

– És ezt sem vetted üldözőbe?

– Nem, hanem rögtön az ajtóhoz siettem, s láttam, hogy korommal két
kereszt van rámázolva. Ez mindjárt szeget ütött a fejembe, és azt
gondoltam, hogy ez jeladás talán, és azt mondja, hogy nem kell bemenni.
Most erősen kopogtam az ajtón, mert be volt zárva, de semmi nesz nem
hallatszott belülről. Erre, mint már szokás itt Pesten, mindjárt sok
ember csődült össze körülöttem.

– Talán csak nem fecsegtél?

– Világért sem, de annyival többet beszélt a csőcselék nép. Itt baj
történt, talán megölték a lakosokat, meg kell nézni, így beszéltek össze
vissza, s a sok szónak az lett vége, hogy az ajtót betörték.

– Betörték?

– Be bizony, és a többivel azután én is a házba nyomultam.

– Találtatok valamit?

– Csak szemetet. Úgy látszik, hogy csupa nőtelen emberek laktak benne,
mert a sok vastag pókhálóból akár csizmát lehetett volna talpaltatni.

– Talán mégis eltévesztéd a házat?

– Oh, nem! A pinczébe is lementünk, és ott még mindent úgy találtunk, a
mint ma hajnalban elhagytuk. Egy helyen azonban föl volt a föld ásva, s
úgy látszott, mintha ládát vettek volna ki a gödörből.

– Egyebet semmit nem láttatok?

– Semmit, kivévén, hogy az egyik szobának két padlódeszkája föl volt
feszítve, mintha onnan is valamit félre takarítottak volna. A szomszédok
azt mondták, hogy egy öreg úr lakott a házban, kit sok ember szokott
meglátogatni, miből némelyek azt következtették, hogy talán zálogra
kölcsönöz, és hogy talán megölték és kirabolták a mult éjjel. Én
természetesen csak hallgattam, és azt gondoltam, hogy szurokszagot
érzett a vén orgazda, és azért mindenestől tovább állott. Hanem
ugyancsak jól jártunk ám, hogy nem késtünk sokáig a pinczében ma éjjel,
mert alkalmasint alig mentünk el, és a zsiványok már körül néztek alant,
különben nem tisztulhattak volna el oly gyorsan. A nép azután darab
ideig még pletykázott, és végre eloszlott. Ennél többet nem tudhattam
ki.

Ezzel tehát be kelle érnem, s szinte örvendék, hogy ennél fogva
nyilvános tárgyaltatás alá már csakugyan nem fog e kaland kerülni.
Világossá lőn egyszersmind előttem, mikép a gaz czimborák, szökésök
sietőssége miatt, Sobrit még nem értesítheték éjféli merényök váratlan
kimeneteléről, és igen természetes vala rendkívüli meglepetése, midőn
engem élve pillantott meg. Szolgámat némely újabb utasításokkal
elbocsátván, vendéglőbe indulék, azon határozattal, hogy útközben
Pándyhoz is be fogok tekinteni.



XXII.  Lélekvásárlás.

Alig haladék néhány lépést, és igen meglepetve állapodtam meg. Egy kis
csapszék előtt hosszú saraglyán hosszú fekete ládát pillanték meg,
melynek kopottsága gyaníttatá, hogy igen gyakran s régóta használtatik,
míg záratlansága oda mutatott, hogy nem igen becses holmit szoktak benne
tartani. Ugyan mi lehet e ládában, gondolám, s kandiságomat még az is
nagyobbítá, hogy az arra jövő emberek mind kitértek a rejtélyes láda
elől, mintha félnének vele közelebb érintkezésbe jőni, vagy bizonyos
irtózatot éreznének iránta. Több pillanat óta állék már a láda
közelében, s tulajdonosa, vagy vivői mégsem mutatkoztak, kik bizonyosan
a csapszékben idogáltak, nem is gondolva arra, hogy az alatt a ládát egy
pár naplopó könnyen tovább emelhetné. Már föl akarám kissé emelni a láda
tetejét, midőn a csapszék ajtaja megnyilt, s két ember kilépett, markába
köpött, és a ládát fölfogá.

– Kendtek fölvigyázata mellett hatszor is ellophatták volna ezen ládát,
– mondám s tovább akarék haladni.

– De, uram, – szóla a megszólítottak egyike, – nincs a két városban
ember, ki ezt ellopná, ha három napig az utczán hagynók is; pedig hej,
sok pénzbe került ám az, a mi benne van.

– És ugyan mi az?

– Hiszen látja a tekintetes úr.

– Én csak egyszerű ládát látok.

– Ládának látszik ugyan, az igaz, de valóságos neve – koporsó!

– Koporsó?

– Az bizony, és oly szép lyány fekszik benne, hogy hozzá foghatót még
nem láttam kórházunkban, pedig már húsz esztendő óta szolgálok ott.

– És hová viszik most?

– Az orvosi kar épületébe, hol azok rendesen fölbonczoltatnak, kik a
városi kórházban rokonok és ismerősök nélkül halnak meg.

– Ki volt ezen lyány?

– Hosszú és érdekes annak története, de nem mondhatjuk el, mert már is
görbén néznek ránk az emberek, hogy fényes nappal oly sokáig időzünk
halottal az utczán.

Ezzel fölemelék szomorú terhöket és tovább ballagtak vele, s én már
szinte azt akarám gondolni, hogy mégis rendkívül botrányos, nappal,
népes utczákon keresztül holttesteket a bonczterembe hurczolni; azonban
csakhamar eszembe jutott, mikép ez alkalmasint azért történik így, hogy
a könnyelmű és kicsapongásra nagyon is hajlandó emberek az ily jelenetek
látására kissé magokba szálljanak. Egyébiránt, azon néhány szó, melyet e
szerencsétlen halottról hallék, még inkább fölgerjeszté kiváncsiságomat,
minél fogva rövid idő mulva kitudám egész szomorú történetét, mely nem
igen érdekes ugyan, de az elmondást talán mégis megérdemli, mert
tanusítja, hogy mennyire képes a gazdag és szegény elfajulni, ez, mivel
szükségben szenved, amaz pedig, mivel bőségben úszik, s mind a kettő
azért, mivel gyávasága nem bír az élettel megküzdeni.

Mindenütt, következéskép hazánkban is, vannak emberek, kik fiatalok,
gazdagok és függetlenek. Ezek közt nem ritkán olyanok is találkoznak,
kik az emberiség legszentebb kincsét, a függetlenséget, csak arra
használják, hogy minden jó tanácsot és oktatást mellőzve, vagyonukon és
ifjúságukon mielőbb túladhassanak, és nem gondolják meg azt, hogy többé
egyiket sem fogják visszaszerezhetni. Az ily életpazarlók és
pénzfecsérlők, jószágukon unatkozván, pénzzel rakodtan a fővárosba
érkeznek, s itt azonnal oly emberekkel ismerkednek meg, kiknek egyetlen
föladásuk: az ily gazdag bangók erszényét megkönnyíteni, s erre minden
eszközt használnak, mik közül természetesen a szívkalandok sem
hiányozhatnak. Az ily nadályok nemcsak a városban, hanem műveltebb
társaságokban iszonyú pusztításokat visznek véghez, és e mellett még oly
emberektől is kézszorítást kapnak, kik a becsületes parasztot még
keztyűs kézzel sem fognák illetni, s hogy ezen iparlovagok börtön
helyett puha pamlagokon ülnek, azt épen nem kell csodálni, mert ők
honiak, jelenleg pedig a honi ipar minden ágát pártolni kell,
következéskép az iparlovagokat sem szabad bántani.

Egy ily iparlovag szokás szerint ismeretségbe jutott bizonyos birtokos
uracskával, ki azon nemes szándékkal jöve fővárosunkba, hogy egy-két év
alatt nemcsak megszegényedik, hanem még a természetet is megtréfálja, s
ugyanazon rövid idő alatt tökéletesen meg is öregszik. Az iparlovagnak
azonban ugyancsak meggyűlt vele baja, mert az uracs nemcsak pénzben,
hanem erő és egészségben is oly gazdag volt, hogy tönkre juttatása
hallatlan pusztítást tett szükségessé, főkép miután az uracs nem
kártyázott, a boritalt pedig úgy győzte, mintha kortesvezérnek született
volna. Annál gyöngébb volt azonban a szépnem ellenében, sőt valóságos
gyermeknek mondhatni őt e tekintetben, mert a mi szemeinek megtetszett,
az után mindjárt kiváncsian nyujtá ki kezeit, és a legnagyobb
áldozatoktól sem riadt vissza, mihelyt azok által czélhoz jutást vélt
reménylhetni, valamint a gyermek, ki egyetlen kis játékszerért milliókat
is kidobna, ha történetesen ily kincs fölött rendelkezhetnék. Az
iparlovag tehát majd kizárólag csak e körben működheték, s kifogyhatlan
volt újabb meg újabb tárgyak kikutatásában. Történt azonban egykor, hogy
az uracs igen gyönyörű fiatal hölgyet pillanta meg az utczán, minek
természetesen az lett következménye, hogy megismerkedni óhajtott vele,
miért is az iparlovagnak azonnal kiadá a szükséges utasítást. Ez
csakhamar kitudá, hogy a lány falun lakik, s anyjával bizonyos pör miatt
van itt, mely egész jövendőjüket el fogja határozni, mert atyja, ki
mezei haszon bérlő volt, nemrég meghalt, s egész vagyona nagy veszélyben
forgott, bizonyos kereskedőnek rögtön bekövetkezett megbukása által. Az
özvegynek még hat gyermeke volt otthon s nála levő tizenhat éves lánya
ezek közt a legidősebb. Ezenkívűl az illető ügyvédektől még azt is
kitudá az iparlovag, hogy az özvegy pöre mindenesetre szerencsétlen
kimenetű leend, és az asszony örvendhet, ha annyi pénze marad, hogy
koldusbotot vásárolhasson rajta. E hirek természetesen megörvendezteték
őt, mert ily szomorú körülmények közt könnyen czélhoz vélt juthatni,
főkép, miután az sem kerülé el hiúz szemeinek figyelmét, hogy az özvegy
koránsem tartja a tükröt fölöslegesnek, és a tiszta fehér keztyűt nem
örömest nélkülözi. Várakozásában mindazáltal csalatkozott, mert a hiúság
közel rokonságban áll ugyan a romlottsággal, de azért mégsem mindig
ikertestvére; az ártatlan lányka pedig nem érté az iparlovag relytélyes
szavait. E nehézségek elkedvetleníték az uracsot, és az iparlovag
kénytelen lőn mindent elkövetni, ha tovább is zsebelhetni kivánta gazdag
pártfogóját, mely szép jogról nem örömest mondott volna le. Iparkodása
azonban alkalmasint mégis hajótörést szenvedett volna, ha ez említett
pör, ránézve épen legjobb időben, itélet alá nem jő. A szegény özvegy
csakugyan koldusbotra jutott, és ezen állapota annál szomorúbb vala,
mivel a nélkülözést eddig épen nem, a munkát pedig csak kellemes
időtöltésül ismerte, ámbár szegény szüléktől származott; ámde korunk
betegségei legveszélyesbjeinek egyike az, mely szerint a legszegényebb
ember is magosan állása fölött szokta lányait neveltetni, főkép, ha
szépség jeleit látja külsejökön kifejleni, s ez által rendesen sírt ás
gyermekei boldogságának, mert a vagyon nélküli szép lány csak ritkán jut
gazdag férjhez, a szegény pedig fél az ily elkényeztetett hajadonhoz
közelíteni, ki azután többnyire csábitásnak áldozatul esik, vagy legjobb
esetben mint agg szűz siratja szüléinek fonák nevelési rendszerét. A
szóban levő özvegy szerencsésb sorsban részesűlt, mert szépsége gazdag
haszonbérlőt hoza neki férjül, ki mellett kényelmes életet folytatott, s
a munkától még inkább elszokott. Mi vala tehát természetesb, mint hogy
most, rögtön legnagyobb nyomorba jútván, kétségbeeséssel küzdött, miután
arra még csak gondolni sem tudott, hogy gyermekeit talán munka által is
megmenthetné az éhhaláltól! Ily viszonyok és gondolkozásmód mellett
eleinte harag nélkül, utóbb figyelemmel, s végre azon óhajtással
hallgatott az iparlovag csábszavaira, hogy bár elfogadhatná fényes
ajánlatait. Mihelyt ennyire megbarátkozék ezen eszmével, azonnal
könnyebbült az iparlovag játéka, ki világosan kimondá, mikép nemes
pártfogója oly hévvel imádja a szép kisasszonyt, hogy bizonyosan rögtön
kezével kinálná meg, ha azt e pillanatban bizonyos családi viszonyok
miatt tehetné; hogy azonban ezek legfölebb egy-két év mulva bizonyosan
meg fognak változni, és akkor az ünnepélyes nyilvános menyekzőt többé
semmi sem fogja gátlani. E vigasztaló szókat néhány ezeres bankjegy
kiséré, nem megvesztegetésül, mert hiszen ki merészlene ilynemű
megvesztegetéssel anya elébe lépni, hanem csak némi kis segítségül,
melylyel a jövendő vő, hitvesének anyját, mostani zavarában valamennyire
vigasztalni iparkodott. Az iparlovag legalább így szólott, s a gyarló
ember örömest hiszi azt, mit óhajt. Az özvegy is hitt e becsületes hangú
szóknak, vagy legalább elhitette lelkével, hogy hitelt ad nekik, és
elutazott, lányának ily tartalmú levélkét hagyván: «Kedves, szeretett
gyermekem! ..... úr anyádat és árva testvéreidet éhhaláltól mentette
meg. Szived még szabad, s te mindig jó gyermek valál; add tehát neki
igéretedet, hogy hitvese leendesz, mihelyt családi viszonyai engedni
fogják, hogy téged nyilvánosan nejének vallhasson. Addig nem csak rólad,
hanem anyádról is gondoskodni fog.» Az ártatlan hajadon ebben semmi
rosszat nem sejte, és csak azt sajnálá, hogy anyjától meg kelle válnia;
azonban ezen fájdalma is mindinkább enyhült, mert az uracs szép és
hizelgő bánásmódú vala és oly ügyesen hálózá körül a tapasztalatlan
falusi lánykát, hogy csakhamar forró szerelmet gerjeszte keblében. A
kéjencz mindazáltal ezen előtte szokatlanabb érzelemben sem lelhete
sokáig gyönyört, s valamint a leszakasztott rózsa hamar veszti illatát
és elhervad, úgy e viszony is elveszté előtte ingerét és érdekét, s
egykor hidegen búcsúzék el a szerencsétlen lánytól, mondván, hogy némely
családi ügyek miatt néhány hétre el kell utaznia. Ezután tetemes pénz
összeget ada az iparlovagnak, azon meghagyással, hogy adja azt át a
lánynak, és küldje visza anyjához, mert gyávasága nem engedé, hogy ezt
maga tudassa azzal, ki minden szavának oly feltétlenűl és oly örömest
hitt. Az iparlovag azonban a pénzt megtartá, s a lányka több hétig
busongva várakozott hű vőlegényére, míg végre a vendéglői szolga egész
illedelemmel fizetést követelt a több héti tartózkodás és élelemért. A
szerencsétlen hajadon megijedt, szabadkozott, jegyesének visszatértére
hivatkozott, a pinczér pedig rendőrséggel fenyegetőzött. Ekkor az
iparlovag belépett, egy tisztes asszonyság kiséretében, ki magát az
uracs rokonának mondá, az adósságot kifizeté, és a lányt magával vivé,
állítván, hogy ez mátkájának kívánsága, ki csak egy pár hónap mulva fog
visszatérhetni. Hogy mind ez gyalázatos koholmány vala, mely az
iparlovagnak ismét néhány forintot gyümölcsözött, azt alkalmasint
fölösleges mondanom, valamint azt sem szükség körülményesen elmondanom,
hogy ármány és kétségbeesés néhány hét alatt gondtalan örjöngő vígságra,
több hónap mulva pedig kórházba juttatá a szerencsétlen hajadont, hol az
élettől csakhamar megszabadult. Azt azonban ismételve is ki kell
mondanom, mikép e szomorú történet minden legparányibb körülménye
tökéletesen igaz, s hogy ehhez hasonló titkokat vendéglőink és
kórházaink szóbeli krónikáinak nyomán igen nagy számmal lehet hallani,
mert az arany, valamint mindenütt, úgy nálunk is félelmes erővel bír, s
egy erszény arany ezer embert is mozgásba hoz, míg a leghatalmasbnak
mondatni szokott gőz csak lelketlen erőműveket képes mozgásra indítani.
– –

Pándyt ágyban lelém, sebét azonban épen nem fájlalá, hanem csak haragtól
lángolt a rajta elkövetett méltatlanság miatt, s mennyre-földre esküvék,
hogy véres boszút fog a gyilkoson állani, habár a föld gyomrába
rejteznék is előle, s hevében annyira ment, hogy szinte komoly
neheztelését fejezé ki, midőn mondám, hogy nem leend boszura szüksége,
mert egész iszonyúságában fogja az utolérni a bűnöst, mielőtt ő még
szobáját elhagyhatná, főkép, ha indulatoskodása által a seblázt még
nagyobbítja. Ezen utóbbi megjegyzésemre nyugodtabbá törekvék lenni, s
Lenke iránt tudakozódott. Erre a mai eseményekről csak annyit mondék
neki, miből következtetheté, hogy Lenke tökéletesen meggyőződék
vetélytársa jellemének aljasságáról, s hogy ennélfogva lehet még reménye
szívének visszanyeréséhez. Mind ezek láthatóan megnyugtaták őt, s
távozásomkor igéré, hogy minden indulatoskodást kerülend, és a gyilkos
nyomozására tudtom nélkül nemcsak lépéseket nem teend, hanem
egyszersmind az egész eseményt titkolni fogja. Ezt igen szükségesnek
tartám, mert minden idő előtti zaj csak vigyázóbbá tette volna Sobrit.

Az utczára érkezvén, kocsi hajtott el mellettem, melyből az orvos
magához intett, s a kocsi megállapodása után így szóla:

– Jó, hogy történetesen találkozom önnel.

– Talán föleszmélt? – kiálték legnagyobb örömmel.

– Nem, hanem folyvást egyenlő állapotban van, míg a valódi halott
külseje csaknem minden órában változik.

– Tehát lehet még reményünk a szerencsétlen asszony fölgyógyulásához?

– Azt mégsem merem mondani, mert a fönebbi szabály néha csakugyan
kivételt is szenvedhet; de már az is némi nyereség, hogy az enyészetnek
semmi világos jele nem mutatkozik rajta, és így ha nem növekszik is
reményünk, de legalább még eddig nem is csökkenhet.

– Még egyszer szívére kötöm önnek a szerencsétlen sorsát.

– Csak inkább tudományszeretetemre, mert ki a boncztan szerint ismeri és
taglalja a szivet, az legfölebb is csak annyira becsűli azt, mint fülét,
vagy könyökét; egyébiránt legyen ön meggyőződve, hogy minden meg fog
történni, mi tudományunk körét tul nem haladja.

Ezzel a kocsi tovarobogott, és én nem tudám; halált vagy fölébredést
keljen-é inkább a boldogtalan Eszternek kivánnom, kit talán még egyszer
megölne annak megtudása, hogy tulajdonkép ki az, kit lelkének egész
erejével szeretett. Azonban, ha ismét gyermekére gondolék, úgy mégis azt
kelle kívánnom, hogy új életre ébredjen, s okulván saját keserves
tapasztalásain, becsületes embert iparkodjék belőle nevelni: s ha ez
sikerülne neki, úgy megtisztultan állhatna ismét a világ előtt, mert
véleményem szerint nincs annál nagyobb érdem, mint ha a hazának vagy
hasznos polgárt, vagy legalább becsületes embert nevelünk, s ez talán
inkább érdemlene jutalmat, mint valamely egyenes lábú csikó vagy tinó
gazdája az állatmutatáson.

– Hová, hová, barátocskám? – szóla most egy mellettem elrohanó
ismerősem.

– Ebédelni.

– Ah, mily boldog ön! Ki tudja, fogok-e ma ebédelni, esti hét óráig még
kilencz gyűlésen kell szónoklanom, pedig már hét gyűlésen voltam ma
jelen.

Ki volt ez? Oly rendkívüli fontosságú ember, hogy érdemeinek kellő
méltánylása külön fejezetet igényel.



XXIII.  Magyar lángész.

Sok bűn miatt vádolnak bennünket, igazságosan, vagy ártatlanul, ezt e
helyen bebizonyítani nem lehet szándékom, mert arra nemcsak ívek, hanem
könyvek kellenének; egy vád, vagyis talán helyesebben: kisebbítés ellen
azonban mégis sorompóba lépek, habár egynél több csepp tentába kerülne
is a szörnyű viadal. És e kisebbítés abból áll, hogy ellenségeink – sőt
talán irigyeinknek is szabad őket már neveznem – igen szeretik
mondogatni, mikép Magyarországban a burgonya és tengeri közt nem terem
még úgynevezett lángész, vagyis oly ember, ki meg tudja saját orrát
tulajdon szájától különböztetni, s ki előtt mindenkinek bámulással
kellene meghajlania, még a herrnémetnek és a pánszlávnak is! Ezen vád
annyiszor ismételteték, hogy a jószivű magyar, kinek egyik leggyöngébb
oldala a hiszékenység, végre maga is hinni kezdi ezen állítást és igen
szerényen mentegetőzik ellene, mondván, mikép eddigi diákos
neveltetésünk, és egyéb korlátolt viszonyink nem engedék bennünk az
isteni szikrát oly tökélyre kifejleni, mint más szerencsésb körülményű
nemzeteknél, s hogy lovagművészetre, kötéltánczolásra, kutyaidomításra,
bolhák megszelidítésére, és a magasztos művészet egyéb felső fokainak
gyakorlatára nem igen támad ugyan bennünk oly rendkívüli elmetehetség,
mint például szeretett sógorinknál; de hogy azért a dunai gőzhajót mégis
megtudjuk már az alföldi szénás szekértől, vagy búbos kemenczétől
különböztetni; sőt ha oly rossz bort iszunk, mely torkunkban oly
kellemes érzést gerjeszt, mintha fiatal macskát nyeltünk volna s azt
farkánál fogva visszarántani iparkodnánk, a macska ellenben körmeivel
makacsúl gégénkbe kapaszkodnék, – azonnal tudjuk, hogy alkalmasint nem
valódi franczia pezsgővel volt dolgunk. Ámde, fájdalom, konok ellenséget
az ily mázsányinál fontosb ok sem térít meg, mivel csak szavakból áll,
miket bárki leírhat, mihelyt arra magában kedvet érez. Én tehát,
minthogy nem vagyok politikus, nem puszta szóárral fogok kisebbítő
irigyeink ellen viaskodni, hanem tényeket hozok szőnyegre, melyek maguk
szólandnak, és alkalmasint mindenkit meg fognak arról győzni, hogy
csakugyan van magyar lángész, még pedig ötvenével, százával, és
uton-útfélen, minőkkel Európa egy nemzete sem dicsekedhetik. Igen,
bátran ismétlem, válasszatok ki Európa legkitünőbb férfiai közül száz
lángészt, s előadásom után mégis bámulva tapasztalni fogjátok, hogy a
magyar lángészszel egy sem mérkőzhetik; mert, hogy néhány fölvilágosító
példát használjak: Vieuxtemps jó hegedűs, lángész, de meg tudná-e
mondani, hogy mikor kell a kukoriczát másodszor kapálni? Thiers
politikai lángész, de tudja-e, hogy mért beszélnek a magyarok németül?
Baeuerle előfizetés-hirdetési lángész, de ugyan tudja-e, hogy mikor kell
a sulymot a Hortobágy, vagy Berettyóból szedni? O’Connel izgató lángész,
de ugyan be tudná-e bizonyítani, hogy a pesti Komlókert
Rákóczy-rostélyosa nem valóságos honi készítmény? Sue titkos lángész, de
ugyan van-e csak legkisebb fogalma is a patkányok kiirtásáról, vagy épen
némely magyar politikus titkos indokairól? Tadolini asszonyság éneklő
lángész, de ugyan tudna-e debreczeni pereczet, vagy miskolczi kocsonyát
készíteni? És így száz meg száz külföldi lángészt idézhetnék még, kik
minden kivétel nélkül, mindnyájan ugyanezen egy leglényegesb hibában
szenvednek, azaz: mindnyájan egyoldaluak! És ez az, a miben magosan és
dicsőségesen fölöttük áll a magyar lángész, mert ő mindezekre és még
másokra is, tökéletesen meg tudna felelni. Tekintsünk szét az utczán,
nyájas olvasó, s kapjuk ki az első csinos öltözetű férfit, kinek orráról
azt olvassuk, hogy nem csizmadia, és meg lehetünk győzödve, hogy magyar
lángészt fogtunk; főkép, ha még nem idős, mert az öregek közt valamivel
ritkábbacska már az ily lángész, minthogy az ősz szakállasok százados
tekintélye immár lejárt.

És most vége legyen a szónak, s csupán az elősorolandó tettek pánczélos
serege harczoljon.

A lángész jókor reggel fölkel, s mivel szolgája még nem tisztítá meg
csizmáit, asztalához ül, szivart dug orra alá, és verset «csinál», még
pedig a hazához, mert ez annyit szenvedett már, hogy bízvást még ezt is
eltűrheti. Mire a csizma megfényesűl, akkorra a vers is elkészül, s nem
a lángész hibája, ha e vers nem hoz a hazára oly fényt, mint a – subiksz
a csizmára; mert tehet-e ő arról, hogy a dicsőségöket féltő szerkesztők
nem adják ki készítményét?! Azonban, az öntudat megnyugtatja őt, mert
hiszen Byront, ki szinte lángész vala, szinte az öntudat nyugtatta meg
az irigyek táborának ellenében! E munka után politikai gyülésbe megy a
lángész, hol így hallatja magát:

– Az előttem szólott ..... úr indítványát szívemből pártolom, és hű
szavait könnyes szemekkel ismétlem; mindenek előtt magyarokká kell
lennünk, mert nekem sem ideig, sem örökké tartó boldogság nem kell, ha
abban a legtisztább magyar szellem kizárólag nem uralkodik.

Éljen! Éljen!

Innen a zenetársulat gyűlésébe rohan, és így hallatja magát:

– Tökéletesen osztozom az előttem szólott tisztelt tagtárs véleményében:
az isteni zenét nem lehet korlátozni, mert hazája a nagy mindenség.
Midőn tehát a mindenható zene ügyében tanakodunk, akkor nemcsak minden
idegen nyelvet bátran használhatunk, hanem kivételkép talán még a
magyarnak is adhatunk néha parányi helyet, ha azt némely tulbuzgó urak
kívánnák.

Éljen! Éljen!

Most valamely szinházügyi választmány ülésébe siet, melynek szinte
tagja, és lelkesen szónokol:

– Nemzeti színházunk két legfontosb kellékünknek őre, és ezek: magyar
nyelv és nemzetiség; mivel pedig e kettőt egymás nélkül, s
Magyarországot e kettő nélkül nem is képzelhetni, tehát lelkes
felszólítást kell a két ikerváros minden tehetősb intézetéhez beadni,
hogy nemzeti színházunkat egész erejökből pártolják.

Helyes! Éljen!

Innen bérkocsin a Kasinoba siet, hol szinte gyűlés van, és ilyetén
beszédet bocsát ki ajkain:

– Megvallom, tekintetes társaság, mikép én részemről szörnyű fonákságnak
tartom, hogy a nemzeti színházban páholyunkat továbbra is megtartsuk. Mi
itt néhány százan vagyunk, s e drága páholy kényelmeit csak néhányan
élvezik, kiket mindennap ott láthatni; sőt mi több, ha néha mi is oda
vetődünk, meg lehetünk győződve, hogy a páholy mindennapi látogatói még
csak át sem fogják nekünk helyeiket engedni. Én tehát nyiltan
indítványozom, hogy ezen költséges páholyról mondjunk le, s e helyett
inkább a kártyapénzt szaporítsuk.

Éljen! Éljen!

Rettenetes! Mi oly lassan haladunk, az idő ellenben oly gyorsan rohan,
hogy a lángésznek ugyancsak nyargaltatnia kell bérkocsiját, ha a gyermek
óvó intézet gyűléséből el nem akar maradni, hol szinte szavazattal bír,
és ezeket mondja:

– Uraim, sok fontos és üdvös eredménynyel kecsegtető intézet létezik
hazánkban, de teljes legjobb meggyőződésem szerint nyilvánítnom kell,
hogy egy sincs, mely e zsenge intézetünkkel hasznosság tekintetében
vetélkedhetnék; mert ez talpkövét teszi le a haza boldogságának, miután
az anya emlőiről leszabadult kisdedeket ápoló védkarjai közé szorítja, s
közös anyánk – hazánk számára, hasznos polgárokká kezdi kikészíteni. Azt
mondom tehát, hogy valamennyi intézetünk pangása sem fogna bennem oly
fájdalmat gerjeszteni, mintha – mitől a magyarok istene mentse meg
szegény hazánkat – ezen zsenge intézetünk akár erkölcsi, akár
pénztekintetben valaha csorbulást találna szenvedni.

Éljen! Éljen!

Alig mondá ki e tartalomsúlyos szókat, s már az állatkinzás elleni
társulat ülésébe kellett röpülnie, mennyire a bérkocsis lovainak szomorú
ügetését szárnyaláshoz szabad hasonlítani, és bús kifejezéssel szól,
miután orrát kifúvá, és szemeit megdörzsölé, mit rendesen rendkívűli
elérzékenyülés jeleinek szokás tekinteni.

– Tisztelt társak! Hazánknak sok teendője volt. Igen – volt! Büszkén
mondom ki e szót, mert most már mindenről gondoskodva van. A népnevelés
teljes virágzásban áll, pompás országutainkon gondolatgyorsan röpülünk
egyik helyről a másikra, nemzeti iparunk bármely nemzetével is bátran
kiállhatja a versenyt, a szegény földművelő osztály szabad és boldog, a
nemesség lelkesülve segíti vinni szélles vállain a haza közterheit, a
nyilvános oktatás záporával fogja a hazát elönteni a nagy férfiaknak,
csatornáink és vasutaink szomszédaink irígységét ébresztik föl, a
törvény egyenlőn osztja mindenkinek malasztjait és ostorát; szóval,
hazánk a szellemi és anyagi boldogság tetőpontjára jutott. S mivel
mindez már nemcsak megtörtént, hanem meg is van késő századokra
szilárdul alapítva, tehát itt van valahára ideje, hogy a szegény oktalan
állatokra is kiterjesszük atyáskodó gondjainkat. Uraim, a vér jéggé fagy
ereimben, ha például csak azt gondolom is meg, hogy sok szamárnak mily
iszonyú teher alatt kell reggeltől estig görnyedeznie, míg mi oly
kényelmesen ülünk itt a zöld asztal mellett! Hátha még arra gondolok,
hogy a boldogtalan rákokat elevenen főzik meg! Bocsánat szavaim remegő
hangjáért, uraim, de e tény kebellázító! Igen, ennek nem szabad továbbra
is így maradnia, e bajon segítnünk kell, s hogy mindenek előtt pénzhez
juthassunk, emberbaráti czélunk előmozdítására, vagyis az állatkínzás
megszüntetésére, tehát, véleményem szerint, a kisdedóvó intézeteket meg
kellene szüntetni, és azok tőkéjét állatóvásra forditani; mert ugyan nem
kötelesek-e a szülék gyermekeiket óvni és nevelni, miután a mérges
fenevadak is dühösen ótalmazzák kölykeiket?!

Éljen! Éljen!

Mivel az állatok egyik tartományát alkotják a természettudomány roppant
országának, tehát igen természetes, hogy innen egyenesen a
természettudományi társulat gyűlésébe siet a lángész, melynek ő szinte
szavazatos tagja, és ekképen hallatja eszének kiskorú magzatjait, a
csillogó szókat:

– Tekintetes társaság! Vannak botor emberek, kikre gondolni sem tudok
szánakozó mosoly nélkül, kik minden szellemi és anyagi erejöket arra
fordítják, hogy távol külföldön búvárkodó vérmes reményű tudósak
fürkészéseit előmozdítsák. És ugyan mit hajhásznak azon szerencsétlen
tudósak? Agyrémeket! Azt akarják ugyanis megtudni, hogy a régi haddöntő
magyarok hajdan hol laktak! Lehet-e ennél nagyobb botorságot képzelni,
most, midőn szép hazánkról, melyben jelenleg lakunk, még csak épen
annyit tudunk, hogy a nadragulyát és macskanadrágot nem lehet herbaté
gyanánt használni! Hagyjuk a külföldet, uraim, és iparkodjunk inkább
szép hazánk természeti kincseivel megismerkedni.

Éljen! Éljen!

Most a Reguly-Társaság gyűlése következik, hol a lángész hasonló
lelkesüléssel nyilatkozik:

– Tisztelt urak! Kevesen vagyunk ugyan itt e pillanatban, de
méltóztassanak meggondolni, mikép a sveizi óriás bérczek csúcsairól is
csak parányi hógömb szakad le, és oly roppant tömeggé növekszik, mire a
völgybe gördül, hogy egész helységeket fagyos sírhalommá változtat. Így
növekedhetik a mi erőnk is, azon különbséggel, hogy növekedésünk nem
vészt, hanem áldást fog az egész hazára árasztani. E növekedésünket
pedig bizton reménylhetjük, mert valamint a fecske honába vágyik, és a
vadludak is fölkeresik ősi lakásukat minden évben, úgy az ember is tudni
óhajtja őseinek bölcsőjét. Mit ér nekünk hazánk minden természeti
kincseinek pontos ismerése, ha még csak azt sem tudjuk, hogy az égből,
vagy a lappok, finnek, cseremiszek vagy épen szellemdús csuvaszok közül
pottyantunk-e ide, mostani fiókhazánkba? Igen, uraim, e nagy kérdést
kell mindenek előtt tisztába hoznunk, s csak ennek tökéletes megfejtése
után foghatunk más hazaboldogító czélok eléréséhez.

Éljen! Éljen!

Ezután a védegyleti gyűlésen így halljuk a lángészt szónoklani:

– Az isten saját arczára teremté az embert, akarván, hogy az hozzá
hasonló legyen; az apa csak akkor örvend igazán gyermekének, ha abban
saját képmására ismerhet, s miről ismeri meg hű gyermekét a haza? Arról,
ha mindazt, mit annak testén és testében megpillant, tulajdonának
vallhatja. Ki tehát hű fia kiván lenni hazájának, az egyedül honi
eledelekkel táplálja és egyedül honi készítményekkel ruházza testét,
hogy ráismerhessen hazája, mert jaj azon gyermeknek, kit anyja nem akar
megismerni.

Éljen! Éljen!

A kereskedelmi társaság gyűlésén ilyeténképen hangzik előadása:

– Tisztelt társaság! A védegylet tönkre silányítással fenyegeti egész
kereskedésünket, mert ha mi nem hozhatunk be semmit, úgy mások viszont
kivitelt nem fognak tőlünk elfogadni. Mi szeretjük a hazát, de magunk
ellenségei sem lehetünk, s józanul bizonyosan senki nem fog bennünket
vádolni, ha a külföldi czikkeket honiak gyanánt áruljuk, mert élnünk
mindenesetre kell.

Éljen! Éljen!

Most a Kasinoban hirtelen angol levest, elevenen főtt rákot, velenczei
kagylót, nápolyi makarónit, stájer kappant és sveizi sajtot eszik,
franczia pezsgőt és török kávét iszik, amerikai szivart dug az orra alá
és a gyáralapító társulat gyűlésébe nyargal, hol ekkép okoskodik:

– Uraim! gyári ipar nélkül nem boldogulhatunk, csak ez az, mi a hazát
súlyegyenbe hozhatja más európai nemzetek ellenében, s ha a kis
selyembogár képes selymet gyártani, ugyan mért ne gyárthatna a magyar
nemzet is valamit? Nyissuk meg hazánk kapuit s százezer német rohanand
hozzánk, kik legfényesb tetőpontra emelendik a magyar ipart és
nemzetiséget. Gyárakat állítsunk tehát mindenáron, vagy semmit.

Éljen! Éljen!

E gyülést a gazdasági egyesületé követi, melyben igy vélekedik a
lángész:

– Tekintetes társaság! Ne mondja nekem senki, hogy csak gyáralapítás
emelheti a magyart az európai nemzetek sorába. Mi földmüvelő nép
vagyunk, s hazánk is erre legalkalmasabb. A gyáripar szükségkép annyi
idegen elemet hozna hazánkba, hogy nemzetiségünknek mulhatlanul sirba
kellene szállania, ily áron pedig nincs boldogság, melyet megvásárolni
akarhatnánk. Egyedül a mezei gazdaság boldogíthatja hazánkat!

Éljen! Éljen!

E pillanatban már a nemzeti kör gyülése is meg van nyitva, s a
lángésznek még csak torokköszörülésre sem marad ideje, hanem azonnal
beszédre kell ajkait megnyitnia:

– Uraim! Azért egyesültünk, hogy egyesítsünk! Iparkodjunk tehát
fővárosink összes szellemi erejét magunk körül öszpontosítani, még pedig
tisztán szellemi élvezetre. Tekeasztal és kártya mindenkinek, vallási és
rangkülönbség nélkül, díjmentesen szolgáljon szellemi élvezetül, s hogy
ezt könnyebben kivihessük, tehát könyvekre és hirlapokra csak
lehetőségig keveset költsünk, mert mi nem akarjuk e helyet tudós szaggal
megfertőztetni, valamint üres okoskodások csatapiaczává sem óhajtjuk azt
tenni. Czélunk: a magyar nyerseséget sikolt padlónkon kissé lesimítani,
hogy minden fényes teremben zavarodás nélkül jelenhessünk meg, mert erre
van mostani békés századunkban leginkább szükségünk, nem pedig isten
tudja miféle elmebeli vagy nyers testgyakorlatokra.

Éljen! Éljen!

Innen csak legnagyobb sietség mellett érkezhetik még jókor az
agarász-társaság gyülésére, hol ezek szerint nyilatkozik:

– Uraim! A magyar annyira elpuhult már, hogy görcsöket kap, ha fél óráig
nyeregben kell ülnie, s ez szégyen, gyalázat! Nem kell nekünk sikolt
padló, sem csuszkálás fényes termekben, sem lélekölő kártya és egyéb ily
elpuhitó nyomoruság! Lóra termett a magyar, s ha nincs is már pusztító
török a szép magyar hazában, de bezzeg van elég gyáva nyul és ravasz
róka, kiket üzőbe kell vennünk. Mindenek előtt testi erőnket kell tehát
kifejlesztenünk, mert beteges korcs testben a lélek is gyönge és
tehetetlen!

Éljen! Éljen!

Most a Kisfaludy-Társaság gyülésébe rohan, és igy szól:

– Valóban, nem birom eléggé érzékenyen kifejezni örömemet, hogy ezen
tisztelt társaságnak is tagja vagyok, mert egyedül a szépirodalom az,
mely nemzeti nyelvünket terjeszti, s ez által leghatalmasb tényezője a
haza boldogításának, miután mi a szépnemhez szólunk, ez pedig a férfiak
fölött uralkodik, s igy ezek által közvetve mi parancsolunk az egész
országnak.

Éljen! Éljen!

Ezután más székre ül a lángész, frakját balról a jobb oldalra gombolja,
arczára komoly és busongó kifejezést ültet, s összegörnyed, mintha
hirtelen meghült és csikarást kapott volna. Természetesen, mert hiszen
most a tudóstársaság gyülésében ül, és ezek szerint nyilatkozik, egészen
megfagyasztva a tudományosság szele által:

– Tekintetes társaság! Szomoruan kell tapasztalnunk, hogy társaink nagy
része a szilárd tudományosságot nem igen kedveli, pedig a mely nemzetnél
a tudományok nem müveltetnek, ott valódi nagyságot nem is képzelhetni.
Én tehát, a társaság ezen balirányának megváltoztatására, azt
indítványozom, hogy ezentul egy oly uj tagot se válasszunk, ki magát a
szépirodalom mezején kitüntette, és nem tud értekezést irni a görbék
meghatározásáról, vagy az infusoriák anatomiájáról, mert az ily tag sem
társaságunknak díszére, sem a hazának hasznára nem válhatik.

Éljen! Éljen!

Ime, hol Európában oly lángész, ki a magyar lángész iszonyatos
sokoldaluságával mérkőzhetnék? Pedig felét sem soroltam ám el azon
társulatoknak, mikben ő hasonló nagybefolyásu szerepet visel. És ne
mondja őt senki szavaiért kétszinűnek, mert épen az a valódi lángész
legkitünőbb érdeme, hogy ő magát mindenütt és mindenkor ügyesen
föltalálja, és zavarba soha nem jő. Légy tehát büszke, oh, haza, és
némuljatok el, rágalmazó irigyek, mert százával van köztünk az ily
hasonlíthatlan lángész!



XXIV.  Lyányvásár.

Ebéd után pillanatra szállásomra térvén, Bertókom ily tartalmu czédulát
ada kezembe:

– Ma délután a városligetben fontos hir várakozik önre.

Az irást nem ismerém.

– Ki hozta ezt? – kérdém inasomat.

– Azon hárfáslyány volt itt, kit már egyszer láttam, és itt irta a
czédulát, mivel személyesen nem szólhatott a tekintetes urral.

– Jól van. Bertók, siess Marczihoz, én a városligetbe megyek, s ti engem
követni fogtok, és mindenütt nyomomban lesztek; de okosan, hogy
jelenlétetek szemet ne szúrjon.

– Értem.

E rövid utasítás után a városligetbe indulék, melyre inkább illik e név,
mint a büszke erdő czím, miután csak épen annyi fa van benne, hogy néha
egy-két életunt golyhó fölakaszthatja magát, kik már puszta
kétségbeesésből is véghez vihetik ezen kedélyes műtételt, ha a
helyszinén meggondolják, hogy a nagy Pestnek ez egyetlen mulatótanyája.
Azonban, lehet, hogy ennek is van jó oldala, ha meggondoljuk, hogy csak
szorgalmas munka után igényelhetünk mulatságot, ebben pedig Budapesten
nem igen erőtettük meg magunkat. És ugyan ez annak oka alkalmasint, hogy
ezen ugynevezett mulatóhelyre is csak verejtékezve juthatunk ki, nemcsak
távolsága, hanem még inkább az ut kényelmetlensége miatt. Ha minden
ember, ki a városligetbe megy, csak egyetlen krajczárt fizetne is, ugy
egy pár év alatt valódi bájkertté lehetne azt varázsolni; de hiában,
nálunk sem a törvényes, sem az önkéntes adó nem kaphat lábra, mert az
elsőt ellenzik, a másikat meg kinevetik. Ennél fogva tehát a városliget
is megmarad a réginél. Az oda vezető királyutczáról nem is akarok többé
szólani, mert annak érdemeit annyira méltánylottam már, mintha
fizetéstelen történetirója volnék, és igy csak a hosszu fasort említem
meg, mely a királyutcza végéről az igéret földére vezet. E fasor közt
először honi por, azután honi szivar, és honi viz az, mi a vándort
megenyhíti, vagy honi sár, ha az égnek csatornái megerednek, és
bebizonyítják, mikép a sár nem kellemesb a pornál, s hogy e szerint a
rendes öntöztetésre egyáltalában nem kell pénzt fecsérleni. A két
oldalon kertek magas falaiba ütközik a szem, mi igen jótékony hatásu,
mert legalább messze látásban gátolja az embert, s emlékezteti, hogy ne
lásson orránál tovább, ha mulatni, vagyis kellemesen élni kiván. E
kertek ajtai zárvák, s falaik mögött mély csönd uralkodik, mert mi csak
tanácskozni szeretünk zajosan, de családi köreinkben oly csöndesen és
elzárkozottan mulatunk, mintha attól félnénk, hogy hangos örömünk talán
még mást is fölvidítana. Itt ott poros csemegét kinálgatnak németül,
hogy pillanatig se feledje az ember, mikép a magyar főváros egyetlen
mulatóhelyére siet; a nyomorékok és egyéb koldusok ellenben magyarul
kéregetnek, tudván, hogy a magyar jószivü, és mindenét örömest
elosztogatja, mihelyt gyönge oldalán támadtatik meg. A fasor végén
korlátokba ütközik az ember, melyek a mulatóhely előtt fölállítvák, és
mindenkit arra emlékeztetnek, hogy rendkivüli jó kedvnek át ne engedje
magát, mert minden csak ugy jó, ha korlátok közé van szorítva, mi alól
még a gondolatot sem vehetni ki; mert ugyan mi lenne a világból, ha
minden ember azt gondolhatná, hogy neki igaza van? Egyébiránt e
korlátfákat talán példás szerénység jeleinek is tekinthetni, mintha
tudniillik arra akarnák az embert előre figyelmeztetni, hogy itt bizony
csak rendkívül korlátolt örömeket fog élvezhetni, főkép ha bal
csillagzata azon gyalulatlan szálfák és deszkák közé vezeti, hol
pallérozatlanok számára holmi faragatlanságot mutatnak és adnak elő,
szinköri előadás czim alatt, melynek csupán azért nincs födele, hogy a
zápor néha elmoshassa a sok mosdatlan beszédet, a szél pedig ártalom
nélkül tova sodorhassa a száraz előadásokból emelkedő kártékony port.
Most már egyenesen, s jobbra és balra mehet az ember, mert meg lehet
győződve, hogy a három ut egy czélhoz vezet, tudniillik a gyönyörüségek
közepéhez, vagyis azon néhány öreg fához, melyek egyike oly dús
lombozatu, hogy árnyékában legalább hét vagy nyolcz ember elfér, midőn a
nap nem süt épen oda. Ezen fa alatt mindig több szalmaszék áll, miken
igen kényelmesen lehet ülni, ha a rajtok ülők a súlyegyent fön tudják
tartani, s hevesb mozgalmaknak nem nagy barátai. Azonban, nemcsak ezen
kényelmes székek miatt nevezetes e fa, hanem még azért is, mivel alatta
rendesen lyányvásár szokott tartatni. Igen, igen, lyányvásár! És kérem a
nyájas olvasót, ne méltóztassék e kifejezésben megütközni, mert
reménylem, hogy sikerülend azt tökéletesen igazolnom. Már eladó lyánya
van, – ez oly szokott kifejezés nálunk, hogy hallása senkit nem
botránkoztat meg; a hol pedig eladni való tárgy van, ott természetesen
igen örülnek, ha a vásár nem marad el; de különben is, nálunk legujabb
időkben minden megvásárolható lévén, a szabad nemes ember
meggyőződésétől, vagyis szavazatától kezdve, egészen a kállói gubáig és
honi makrapipáig, bátor vagyok reményleni, hogy a lyányvásárban sem fog
senki megütközni. Tehát e fa alatt rendesen lyányvásárt szoktak tartani,
mert minden ember, ki e mulatóhelyre jött, vagy innen távozott,
kénytelen vala e fa előtt kétszer elhaladni, ha épen más rendkivüli és
még rosszabb utat nem választott jövetelre vagy visszatérésre. A vásár
most is állott, midőn arra menék. Középen kövér asszony támaszkodék a
fához, mely örömest meghajlott volna e nagy teher alatt; arcza és szemei
mosolyogtak, s minden arra menő nadrágos férfi ezen óhajtást olvashatá
vonásaiból: jer, halandó, jer, válassz lyányaim közől, és boldogságod
halhatlanná teend. Ez ohajtást azonban nem igen akarják az emberek
érteni, s ezt nem is lehet csodálnunk, ha meggondoljuk, mikép a sok
gyülési fanyar beszéd annyira elkeseríté már az embereket, hogy a szót
sem birják megértetni velök a szónokok, főkép, ha adóról folynak a
viták. Lehet é pedig nagyobb adózás annál, mit a vastag asszonyság
ohajtása, még testénél is vastagabb sohajtások közt, kifejezni és
megértetni törekszik?! Előtte két üres szék áll, körülötte hat üres szív
csücsül, azaz: hat eladó lyány, kiket oly emberbaráti szelid érzelmekre
nevelt, oktatott, és szoktatott, hogy minden embert, még az ökölnyi
férfit is, oly örömest boldogították volna, habár ez tulajdon
életüdvöket dulandá is föl. Mily készek voltak az áldozatra a szegény
báránykák, de a sors megkimélte őket. Könyörtelen, kegyetlen sors!!
Pedig mily szépek valának mindnyájan! Az anya jobbja mellett a szende
Etelka ült, kezei ruháján és szemei kezein nyugodtak, s vékony dereka
oly mozdulatlan vala, mint a beszorult járomszeg; ha valaki rátekinte, ő
azt nem vette észre, de mégis elpirult, mert az édes mama parancsoló
hangon suttogá:

[Illustration: Lyányvásár.]

– Etelka, pirulj el!

Ime, a tisztelt nőtlen olvasó, ha szende emlénykét kivánsz kebledre
tűzni, tekintsd meg jól e hajadon képét, jegyezd meg magadnak vonásait,
és keresd föl. Az anya baloldalán a szendeség ellentéte, az arszlánias
kihivó tekintetü Aranka ül, hosszu fürtökkel, merészebb vágásu
öltözetben, s villogó szemeit bátran jártatva végig minden férfi arczán,
még a házasokén is, mert hiszen a házasférfiak özvegyekké is válhatnak.
E két lyány közelléte rendkivül emeli egymás különböző jellemét, s
ajkaik is oly jellemzetesek, hogy Etelka, csupa szendeségből, a borsót
bizonyosan bojszónak mondaná, mig Aranka akár egy pár lánczhordtát is ki
tudna szalasztani, ha ezen elszánt kifejezés a csizmás férfit
papucsviselővé változtathatná. Aranka mellett a falusias egyszerüségű
Piroska ül, kissé hegyes orral, és tompa búkifejezéssel; ez ismét
ellentéte a másik kettőnek, és leginkább oly férfit boldogíthatna, ki
falusi jószágán szeretné napjait csöndes boldogságban leélni. Kételkedve
csóválja ön szép fejét, nyájas falusi olvasónő, s azt hiszi, hogy a
városi, főkép budapesti hajadonok nem szeretnek falun lakni? Oh,
méltóztassanak szavaimnak hítelt adni, mert becsületemre mondom, hogy
Budapesten ezer meg ezer szép lyányka van, kik annyira gyűlölik a
fővárosi szegénységet, hogy legnagyobb örömmel falura költöznének –
férjök jószágába. A többi három lyányka háttal ül felénk, de azért
bizvást meg lehetünk győződve, hogy ezek sem kevésbé érdekesek. De mit
használ példátlan szeretetre méltóságuk az érzéketlen férfiak ellenében!
Ime, azon vastag ur, ki Etelka mellett áll, egyetlen tekintetre sem
méltatja őt, ámbár már tiz percz óta folyvást pirul a hasonlíthatlan
deliségü hölgy. Fogadni mernék, hogy ezen hustömeg nem is sejti a szépek
jelenlétét, hanem talán épen azon töri fejét, hogy mikép állíthatna föl
valamely honi gyárt, melyben silány külföldi készítményeket drága pénzen
árulhatna. Piroskával szemközt pedig a mostani arszlánias ifjuság
legtündöklőbb példányképe áll, kinyujtott gémnyakkal, és annyira
meggörbesztett derékkal, hogy hátán három majom kényelmesen lovagolhatna
egymás mellett, vagyis inkább egymás mögött; s ezen szeretetre méltó
ifju sem tekint rá, hanem meglehetősen koros asszonyságnak udvarol,
kinek hatalmas befolyása által, legfölebb tiz év mulva, alkalmazást
reményl mint számfölötti tiszteletbeli valami. Szegény kis lyányok, ne
szomorkodjatok e miatt, mert hiában, a mai romlott világban az ifjak
inkább szeretnek így udvarolgatni, mint nőt venni, miután mindinkább
terjed azon szomoru tapasztalás, hogy a fizetés nélküli hivatalocska
mellett is jobban megél az ember, ha egyedül marad, mint szűk hivatalban
másodmagával. Szegény lyánykák, ti ennek nem vagytok okai, mert hiszen
ti nem vagytok követelők, s becsületes szegény ifjuval is örömest kezet
fognátok, és legfölebb csak azt igényelnétek a boldogítandó férjtől,
hogy azt szerezze meg számotokra, mire mulhatlanul szükségtek van, s e
kivánságtokat néhány nyomoru ezer forintocskával évenként vajmi könnyen
kielégíthetni! De a férfiak, a férfiak! Ők azt hiszik, hogy nem lehet
akkor néhány ezret költeni, midőn néhány száznak sincsenek birtokában,
és e botrányos tévhit miatt nektek ismét és ismét csak ülnötök kell a
lyányvásáron, s nem csoda aztán, ha végre ugy megszokjátok a sok ülést,
hogy világért sem birnátok saját tüzhelyetek mellett mindennap néhány
pillanatig állani. És mennyit kell ezen sok ülés alatt szenvednetek! A
mama mindig zsémbel, s csak bennetek szereti a hibát keresni, pedig
lehet-é ennél igazságtalanabb bántalom? Ti mindent elkövettek, mi
erőtökből kitelik; de ki birná a férfiak szeszélyit kitanulni? Az
egyikhez könyvekről szóltok, és ő iszonyodva fordul el, mert tudós
nőtől, saját tudatlansága teljes érzetében, borzad; a másikhoz konyháról
szóltok, és ő orrát fintorgatva távozik, mert nőt és nem szakácsnét
keres; a harmadik előtt vig kedvet mutattok, és ő hátat fordít, mert nem
akar könnyelmü bohóval párosulni; a negyedik jelenlétében komolyak
vagytok, és ő ijedve fut, mert oly nőt keres, ki életét földerítse; ha
csinosan öltözködtök, fényüzés ellen kiáltoznak; ha igen egyszerüek
vagytok, akkor lomha izetlenséget emlegetnek; ha szépek vagytok,
házibarátoktól rettegnek, a rutakra pedig nézni sem akarnak; szóval,
valóságos tizenkilenczedik századbeli csoda, ha férjhez juthattok, s
legtöbb esetben csak arra számolhattok, hogy idővel hites
betegápolónőkké lesztek, s mégis boldogoknak kell magatokat tartanotok,
ha legalább kétségbe nem kell esnetek.

Ily gondolatok jártak agyamban, midőn ezen érzékeny lyányvásárt látám,
és sohajtva fordulék más oldalra, hogy vigabb látványon legeltethessem
szemeimet; tekintetem azonban a hárfás lyány halavány arczára esett, ki
szorosan mellettem állott és halkan szóla:

– Holnap éjfélkor.

– A kártyajósnőnél? – kérdém, oly kifejezéssel, mely tudathatá vele,
hogy nem mond előttem különös ujdonságot.

– Igen, s ön már tudta ezt?

– Legalább sejtém, mert az egyik félnek igéretét birom.

– Hogyan?

– Ugy van, nem vagyok ugyan jós, de mégis mindenesetre hatalmas. Ön
szomoru történetét már ismerem, s azért reménylem, hogy ön is
mindenesetre jelen fog lenni.

– Minden bizonynyal. Még azt kell önnel tudatnom, hogy semmi
elővigyázatot ne mulasszon el, mert különben –

– Oh, jól tudom, most, vagy soha!

A szerencsétlen lyány a tömeg közé vegyült, s én örvendék, hogy Dongainé
megtartá szavát, és csakugyan hálóba kerítjük a rablót.



XXV.  A nép mulat.

E nap igen nagy nap vala, nem azért ugyan, mintha nagyobb lett volna a
többinél, hanem mivel nagy hirdetmények tudaták minden emberrel, hogy a
városerdőben nagyszerü mulatság fog tartatni, parányi belépti díj
mellett, bizonyos meg nem nevezett nagyszerü jótékony czélok
előmozdítására, mikép azt némely ügyes vállalkozók, nevezni szokták, kik
néha magokat is jótékony czéloknak tartják; még pedig teljes joggal,
mert ugyan mikép szerethetne az mást, ki magát sem szereti? Vannak, kik
nem szeretik, ha jótékony czélok előmozdítása végett az emberek
mulatnak, s ez mindenesetre nagy tévedés, mert csak amugy szárazon
pénzzel adakozni nem minden ember szeret; de ha ezzel mulatság van
egyszersmind kapcsolatban, akkor örömestebb mozdul meg, s már maga ezen
megmozdulás is nagy nyereség nálunk, hol oly nehéz mozgalmakat
eszközleni. S ha elcsöppen is valamicske a bevételből, az épen nem baj,
mert a vállalkozó nem tartozik ingyen fáradozni, s az egész összeg
nagyobb része mégis csakugyan jótékony czélokra fordíttatik. Ily
nagyszerü ünnepély volt tehát a mai, mely sok ezer embert csábíta ki a
városerdőcskébe, s a budapesti zsebelőket rendkivüli zavarba hozta,
miután csak nehezen birák magokat elhatározni, hogy künn a sűrű
néptömegek közt használják e hosszu újjaik ügyességét, vagy pedig a
városban, az üresen hagyott szállásokon. Én nem merem ugyan
meghatározni, hogy mire határozták magokat, de mégis hajlandó vagyok
hinni, hogy sokkal jobban értettek az elosztáshoz, mint a tagosztály
némely kezelői, mert mind a városban, mind künn annyi lopás történt,
hogy mind a két osztály tökéletesen megelégülhetett napi munkájának
sikerével, és sok mulatozó azon nem igen kellemes tapasztalást tevé,
hogy a szabadban erszényét, vagy zsebeit, négy fala közt pedig
szekrényét, vagy ládáját üriték ki.

Midőn egyes embereket vagy zárt köröket látunk mulatni, az oly
mindennapias, hogy említést sem érdemel; de midőn mondhatjuk: a nép
mulat, ez már egészen más! A nép, mely izzad, dolgozik hat napig, hogy a
hetediken egy pár óráig mult nyomorát feledje, és azt is, hogy másnap
ismét meg fog az ujulni. És mily kevés kell arra, hogy e boldogtalan nép
mulathasson és magát boldognak képzelhesse! Sokan ezreket dobnak ki
pillanatnyi kéjekért, s bizonyára nem élveznek annyit, mint ezek néhány
fillérökért. A legszegényebb napszámos is kimegy e mulatságra, mert
hiszen csak tiz krajczárt kell fizetnie, és e csekélységért legalább tiz
óráig mulatságok örömében uszhatik. Ő legalább igy nyugtatja meg magát,
s ha gazda nélkül csinálja a számadást, mint a németek mondani szokták,
azért épen nem kell őt gáncsolni, mert ezt legnagyobb politikusainknál
is annyira megszokhattuk már, hogy ilyesmi miatt az együgyü dolgozó
osztályt épen nem szabad kinevetnünk; sőt inkább örvendenünk kell, hogy
ők is értik már a napi politikát.

De tekintsünk körül a sok ezernyi sokaság közt, és lássuk, mikép mulat a
nép, tiz krajczárért. Először is meg kell jegyeznem, hogy sem a tiszta
levegőért nem kell külön fizetnie, sem a por elnyelésében nem tartozik
magát korlátozni, hanem mind a kettőt teljes mértékben, szabadon és
ingyen élvezheti. Mégis csak szép a szabadság, sőt még a virágok illatát
is egész erővel magába szíhatná, ha körülötte virágok volnának. Pipára
is gyujthatna, mert hiszen nemcsak dohány van zsebében, hanem pipa is,
ha ezen utóbbit véletlenül el nem lopták volna; de hiszen ugyis rossz
volt már, ezzel vigasztalja magát, s szivart vásárol, és ugyan ki merné
őt ebben gátlani? Most egészen egyenlőnek képzelheti magát bármely finom
uracskával, mert az ő fogai közt is szivar füstölög, s ez csak
nagyobbíthatja jó kedvét, mert az egyenlőségi eszmék előtte sem
ismeretlenek. És mennyi mulatságos látvány terül most el bámuló szemei
előtt! A hárfáslyány ügyesen pöngeti műszerét, s ügyesen jár körül
tányérával; az üveges szemü uracs megvetéssel fordul el, mert a lyány
beesett szemeiből nem pattognak kihivó nyilak, de a nép embere zsebébe
nyul, mert a halavány arczot szeretné fölvidítani, miután maga oly
vidámul érzi magát, hogy egy-két fillért akár ellenségével is
megosztana. A szivar csipi nyelvét, s ő egy pohár vizet iszik, és
nevetve dob krajczárt a szurtos suhancznak, mert igen mulatságosnak
találja, hogy még a vizet is pénzért adják. Amott kerek épület áll,
egészen malomhoz hasonló, s egyik zugából vig zene harsog; ez azonban
nem malom, hanem oly neve a játéknak, melyet a magyarok Ringelspielnek
neveznek; melyet mindazáltal inkább politikai pályafutásnak kellene
nevezni, mert a legkisebb gyermekek is magos paripára ülnek és ugyancsak
forognak, a nélkül, hogy valaha czélt érhetnének. És mi hozza őket
mozgásba? Alól kereket forgatnak, s ha ez eláll, ugy ők is megállapodnak
és ismét leszállani kényszerülnek magas paripáikról, épen mint a mai
politikai keringésben, hol szinte csak egy ember hajtja a kereket, s a
sok gyermek örvend, ha annak mozgása következtében elhiteti magával,
hogy bizony ő is halad. A szegény napszámos itt sem sajnál egy pár
garast, s lóra ül. Hagyjuk lovagolni, hiszen minden embernek megvan a
maga nádlova. Amott hinta kinálkozik kellemeivel, mely oly gyorsan
magosra juttatja az embert, hogy szinte elbizhatná magát, ha rögtön
ismét mélységbe nem sülyedne. Ki ebbe ülni elég bátor, az tüstént
tekintélylyé emelkedik, azon egy különbséggel, hogy a magasból lehullott
tekintélyek nem juthatnak az életben ismét oly gyorsan föl, mint a
hintában. – Itt sokan elszédülnek, de azért mégsem riasztnak vissza
senkit, mert hiszen az életben is tapasztalhatjuk, hogy ha életét veszti
is valaki magas polczon, azonnal száz meg száz ember kész veszélyes
helyét elfoglalni. A tó is nagyszerü mulatságul kinálkozik, az emberek
töredékeny csónakokban tolongnak, lábaikat föláztatják, bőrüket a nap
jótékony sugarai által megpörköltetik, a hölgyek visítnak, a férfiak
nevetnek, néhány garast fizetnek, és rendkivül jól mulatnak mindnyájan,
mert hiszen egy sem veszti életét e kis tengeren. Ott rongyos pokrócz
van pázsitra terítve, s néhány még rongyosabb gyermek mindenféle
bakugrásokat visz rajta véghez, és irgalomból mindenki vet nekik egy-két
fillérkét, ámbár kár ezt tenniök, mert a kis szemfényvesztők derekának
nagy hajlékonysága kétségbevonhatlanul mutatja, hogy idővel nagy vagyon
s még nagyobb befolyásnak birtokába juthatnak. Kissé távolabb medvét
tánczoltatnak, mely morog ugyan, de mégis sip és dob hangja szerint
tánczol, mintha valamely alkotmányos ellenzék eljárását akarná
kigúnyolni. E látvány tőszomszédságában éhségtől elkényszeredett majom
mutatja ügyességét, s rendkivül haragos ábrázatot ölt, midőn gazdája
fejében semmit nem talál; ez igen furcsa, mert akaratlanul is azt
juttatja mindenkinek eszébe, hogy az ugynevezett divatmajmok, vagyis
arszlánok fejében is hiában keresne az ember valamit; mit azonban
annyira megszokott már minden ember, hogy e miatt bizonyára senki nem
fog neheztelni. Csak az igazságtalan, hogy ezen izzadó majom szinte
csikorog éhség miatt, mig a beszélni tudó majmok rendesen nagy bőségben
válogatnak; sőt mi több, ezen oktalan majom egy embert tart ki
munkássága által élelemmel, mig a beszélő divatmajmot gyakran ezer ember
munkásságának gyümölcse sem birja kielégíteni, s mégis: ez veret, amaz
pedig – verettetik. Aztán ki ne keljen ki a sors igazságtalansága
ellen?! Kissé távolabb kötél van kifeszítve, melyen egy sovány öreg
ember arról törekszik a nagyérdemü közönséget meggyőzni, hogy hajdan
ügyes kötéltánczos vala; de a nézők nem politikusok, s annálfogva ily
puszta szemfényvesztésnek nem hisznek, hanem tényeket akarnak látni, s
haragosan pisszegnek, mivel ezek nem következnek be. A férfi tehát
leszáll, s tányérral sétál a közönség közt; de a tányér oly szép tiszta,
hogy senki nem meri néhány garaskával bepiszkolni. Vastag asszony lép
tehát a kötélre, s nagyot ugrik, és lezuhan a kötélről.

– Jaj, feleségem! – kiált az öreg férfi.

– Szegény asszony! – sóhajt a nép.

– Jaj, árva gyermekem!

– Boldogtalan!

– Szörnyűség!

– Elájulok!

– Miből temetem el?!

Ez hangzék minden oldalról s a tányér megtelik, a szerencsétlen asszony
pedig fölnyitja arczának zsirjába mélyedett szemeit és repedezett
klarinét legérzékenyebb hangján sipog:

– Csak egy csepp – sört!

És miután a sörből oly cseppet hörpint, mely czinkotai itczének is
beillenék, fölkel, tagjait kinyujtóztatja, talpát meggrétázza és ismét a
kötélre kapaszkodik, a közönség leírhatlan tetszésvihara közt s az
emberek ismét vetnek néhány krajczárt a tányérra, mert különben
irgalmatlanoknak fognának tartatni, ha az öröm nem tenné őket oly
adakozókká, mint a szomoruság. E közben ily bámuló fölkiáltások
hangzanak:

– Mily szerencse!

– Ilyenek a gondviselés megfoghatlan útai!

– Szegény asszony!

– Bizonyosan ördöge van.

Ott sorsjáték űzi mesterségét, egy krajczáron forintos poharakat nyernek
az embernek fiai és leányai, azok tudniillik, kik nyernek s a
legszegényebb ember is ugyan miért ne veszthetne el néhány garast,
miután a szegény vállalkozónak is csakugyan nyerni kell, hogy élhessen;
ha pedig sokacskát veszt a szegény ember, akkor igen természetes, hogy
veszteségének egy részét ismét vissza kívánja nyerni s tehet-e róla, ha
azután utolsó fillérét is elveszti? Távolabb innen kintorna síró hangjai
nyöszörgenek s vén asszony öblös torka gyilkos történeteket rikácsol és
a műértő közönség, mely körülötte összecsoportosul, iszonyuan borzad a
rettentő történet- vagy irtózatos hang miatt-e, azt csak a mindentudó
határozhatná meg. Egy krajczár itt is elbúcsuzik a szegény embertől, ki
már egy-két huszaskát költött, ámbár azt hitte, hogy ugyan miért ne
költhetne tiz krajczárt, tiz órai mulatságért? Ismét távolabb négy
hangászkar az utolsó itéletet harsogtatja, külön beléptidíj mellett s a
fák között néhány árva ágyú s ugyanannyi mozsár vagy taraczk mennydörög,
miket különben a Duna jegének elindulásakor szokás ropogtatni. Az
iszonyú zaj nem birja ugyan a temető néma lakosit arra, hogy csontjaikat
összeszedjék, de a csirkecsontokat sok gyöngébb idegzetű hölgy rémülve
tányérjára ejti, mert azt alkalmasint említnem sem kell, hogy az ily
ünnepélyes mulatságnál az eszem-iszom sem hiányozhatik, csakhogy ezen
igék kellemes hajtogatásában nem minden ember fia részesülhet, mert
sokan borzadva veszik észre, hogy a sok mellékes mulatság egészen
kiüríté erszényöket s hogy a sok gyönyörnek élvezete miatt éhes hassal
kell szállásukra visszatérniök. De ezt föl sem veszik, mert hiszen ők
csakugyan mégis mulattak s ha minden kívánságuk szerint menne, úgy végre
azt is felednék, hogy szegény emberek s hogy a szegénynek még mulatsága
is szegény; mire nézve azonban legalább azzal vigasztalhatják magokat,
hogy a gazdagoknak viszont unalmuk is gazdag és kifogyhatlan. E
mulatságokat este lövöldözés és nagyszerű tűzjáték fejezi be, miből
világos, hogy nem csupán a politikusok pazarolnak el sok lőport.

Most Bertókot és a hajdani csárdást látám felém közelíteni és az előbbi
ezt suttogá:

– Marczinak fontos mondani valója van.

– Mi ügyben? – kérdém hirtelen.

– Szólj, Marczi.

– Úgy hiszem, hogy nyomába jutottam.

– Kinek?

– Hát a zsidónak.

– Móricznak?

– Igen ám.

– Hogyan? – kérdém kitörő örömmel, nem is várva e fontos tudósítást.

– Egy ismerősöm akadt néhány hét előtt s attól hallám ma reggel, hogy
ismeri Móriczot.

– Nem csalatkozol?

– Dehogy csalatkozom, hiszen oly világosan leírta, mintha egyenesen
szemem elébe állította volna, sőt még nevét is tudta ismerősöm.

– És tudja lakását?

– Nem.

– Úgy tehát semmi hasznunk nem lehet ezen felfödözésből.

– De mégis.

– Szólj gyorsan.

– Hát ismerősöm félittas volt s azzal dicsekedett, hogy sok pénzhez
juthatna, ha egy kis vértől nem borzadna. Én gyanítottam ugyan már előbb
is, hogy ez az ember nem jó úton jár s alkalmasint gyakran magáénak
tekinti a másét s azért kerültem is, de ő úgy ragaszkodott hozzám, mint
a kullancs; azt azonban még sem gondoltam, hogy a vérontás is közel áll
hozzá.

– Csak dologra, dologra!

– Tüstént. Bort töltöttem neki tehát, mert csapszékben beszélgettünk és
bizodalmasan mondám, hogy nem olyan-e e kaland, melyben én is részt
vehetnék? Nem, czimbora, így szólt ő, én nem gyilkolok, habár különben
azt tartom is, hogy a szűkölködő ember néha pénz nélkül is vásárolhat,
ha nincs pénze és éhezik; én tehát az ajánlatot nem fogadtam el, hanem
máshoz utasítottam a megrendelőt, ki apját is megöli egy fületlen
pitykéért. Ezután, folytonos borozás közt, kitudtam tőle, hogy a
megrendelő a mi Móriczunk volt, ki hires tolvajtanyán találkozott
ismerősömmel.

– És ki ellen akarta őt Móricz kibérelni?

– Azt nem tudom, mert ő sem mondotta meg neki, miután tapasztalta, hogy
nem akar kívánságára hajlani.

– E szerint mégsem lesz hasznunk ezen történetből.

– Talán mégis, mert azt is kitudtam a gaz czimborától, hogy ma este, tíz
és tizenegy óra közt, el fogja Móriczot azon emberhez kísérni, ki a
munkát bizonyosan magára fogja vállalni.

– És tudod azon helyet?

– Nem. Váltig iparkodtam ugyan tőle kitudni, de ezen titkot
részegségében is meg birta őrizni.

– De mikép juthatunk tehát nyomába?

– Oh, igen könnyen, mert tudom a gazember lakását; kilencz órától fogva
tehát a ház körül fogunk sátorozni és azután mindenütt nyomban követjük
és Móriczczal együtt nyakon csípjük.

– Hozzá fog Móricz jőni?

– Azt nem tudom.

– És hol lakik embered?

– A … házban.

– Jól van, siessetek tüstént szállásomra, én is követni foglak és majd
meglátjuk, mikép juthatunk a gaz czimborák nyomába.



XXVI.  Egy ház titkai.

Embereim távoztak s én gondolatokba mélyedten követtem lépteiket.
Mindinkább közelít tehát az óra, melyben véget vetendek e két ember
bűngyakorlatának; ez volt azon pont, mely körül gondolataim működtek s
épen azért, mivel ezen óra közelge, érzém annak fontosságát, hogy most
minden lehető elővigyázattal éljek, ha azt nem akarám, hogy valaminek
elmulasztása által ismét ki ne szalasszam kezeim közül a kedvező
alkalmat, mi könnyen végkép semmivé tehetné eddigi törekvésimet. Sobrira
nézve inkább meg leheték ugyan nyugodva, mert holnapi találkozásomat
bizonyosnak tarthatám e sokalakú kalandorral és épen azért annál
kivánatosb vala előttem, hogy addig Móriczczal is végezhessek; de épen
ez volt az, mit igen nehéznek kelle tartanom, mert Marczi hirei koránsem
voltak olyanok, hogy bizonyos sikerre lehetett volna számolnom. E sikert
kelle tehát mindenek előtt lehetőségig biztosítanom. Eleinte azt hivém
legczélszerübbnek, hogy a kitüzött órát nyugodtan bevárom s embereimmel
a gaz kalauzt mindenütt követem és rögtön mind a kettőt elfogjuk, midőn
egymással találkoznak. Mélyebb vizsgálat után mindazáltal meggyőződém,
mikép e terv nem biztosítja eléggé az óhajtott sikert, mert például, a
kalauz lakásán kívül tölthetné az időt a találkozás órájáig, vagy a
sötétben nyomát veszthetnők, vagy észrevehetné, hogy nyomait követjük és
elfuthatna előlünk, a nélkül, hogy Móriczczal találkozhatnánk. Ezen s
ezekhez hasonló kétségekkel tépelődtem s átlátám, hogy más módot kell
megkisértenem. Talán a hatósághoz kellene folyamodnom és a kalauzt
elfogatnom? Ezt nem helyeselhetém, mert kérdés: fogna-e valamit vallani?
Vagy tudja-e Móricz szállását, ha akarna is vallani? Ezt sem fogadhatám
el tehát, mert legjobb esetben is attól lehete még félnem, hogy a
törvényes késkedés által Móricz legalább időt nyer s gyilkos szándékát
végrehajtatja mielőtt kézre lehetne őt keríteni. S ki tudja, nem épen az
én életemre tört-e? Hátha részemre iparkodnám nyerni a kalauzt és saját
hálójában foghatnám meg Móriczot? Ez legkivihetőbbnek tetszék előttem,
mert az arany mindenható hatalmát többször volt már alkalmam tapasztalni
s így alaposan reménylhetém, hogy tetemes pénzösszeggel meg fogom a
kalauzt nyerni, főkép, miután legalább még annyi emberi érzés lakott
benne, hogy a vérontástól visszaborzadott. De mikép eszközöljem ezt?
Lakását tudom, gondolám, azonnal fölkeresem őt tehát s igéret és szükség
esetén fenyegetés, bizonyosan czélhoz fognak vezérleni. Szállásomon
megtudám még nevét Marczitól s azonnal hozzá sieték, mert az égen fekete
felhök kezdének tornyosulni s gyaníthaták, hogy az alkony hamarébb fog
bekövetkezni, mint különben az ősz utolsó szakában történni szokott.

A kalauz négyemeletes házban lakott, kinél s melyik emeleten, azt Marczi
nem mondhatá meg és így előre el valék készülve, hogy fáradalmas
vándorlást kell tennem, míg nyomába jöhetek. Az ily nagy házakban annyi
ember lakik, hogy két oláh falut meg lehetne belőlük népesíteni,
jövedelme pedig meglehetős uradalom tiszta hasznával is vetélkedhetik s
történetei némely kis német birodalom évkönyveivel is fölérnek. Hátha
még minden titkát tudhatná az ember az ily házóriásnak, mily érdekes
regényre nyujthatnának ezek tárgyat!

Beléptemkor a házmester lakát tudakolám, de zárva találám, mert, mint
egy ácsorgó cseléd mondá, saját házába ment. Az ily nagy házmesterek,
vagy nagy házak házmesterei gyakran három eladósult falu urával sem
cserélnének, mert csak az éjjeli kapunyitásból is mindennap közel tiz
forintnyi jövedelmet huznak, új év napján pedig legalább kétszáz
forintot vesznek be s így nem csoda, ha oly állapotba jőnek, hogy néhány
év mulva tulajdon házukban magok is házmestert tarthatnak. Földszint
csupán boltok vannak, mikben siker nélkül tudakozódtam emberem után s
csak azon tapasztalást tevém, hogy még a kávés zsákra is «Honi» czímet
ragasztottak. Ebben már szinte meg akarék botránkozni, de csakhamar
eszembe juta, mikép ezen kávé alkalmasint azon részében termett a török
birodalomnak, mely hajdan hazánkhoz tartozott s hogy e szerint azt
mindenesetre teljes joggal honinak mondhatják a kereskedők, mert hiszen
ők nem okai, hogy azon részeket a sors éles ollója hazánkról lemetszé.
Ezen igen alapos okoskodást sok más külföldi czikkelyre is
alkalmazhatni, melyek most épen oly jogszerüleg honiak gyanánt
árultatnak. Ime, csak igazi nyitját kell a dolognak tudni és azután
mindjárt megnyughatunk, főkép ha meggondoljuk, hogy a mai politikában
nem kevés embert sokkal alaptalanabb okokkal is meg lehet nyugtatni. Az
első emeleten négy nagy szállás van s a legszebben talán maga a háziúr
lakik? Oh, nem: az oly háziúr, ki nagy hasznot kényelemmel akar házából
huzni, mindig távol szokott attól lakni, mert így nem ostromolhatják őt
oly könnyen az alkalmatlan lakosok, szállásaik javitása ügyében s ez
által igen sok pénzt takarithat meg. Az első emeleten tehát gazdag
zsidók és főranguak laknak; az utóbbiak rangjok parancsolta fényűzésből,
az előbbiek pedig takarékosságból, mi ellenmondásnak látszik ugyan, de
mégis való, mert az ebből származó időkimélet által többet nyer az ügyes
tőzsér, mint mennyit a magasb emelet közti árkülönbség által veszteni
látszik. Egyébiránt azzal még más politika is kapcsolatban áll. Az ily
tőzsér ugyanis még a harmadik és negyedik emeleten is tart egy parányi
szobát konyhával, még pedig igen fontos okból, mikép tüstént látni
fogjuk. Valamely kávéházban, például, két úr ül egymás mellett,
bizalmasan beszélgetve, körülbelül ilyképen:

– Egy kis zavarban vagyok, szeretnék ezer forintot kölcsön felvenni.

– Folyamodjál hajhászhoz, barátom.

– Egyet sem ismerek.

Most egy rendkívül igénytelen külsejű úr, ki eddig a szomszéd asztalnál
egészen az «Ofner Zeitung» olvasásába látszott elmerülve, szerényen
szól:

– Szolgálhatok a tekintetes úrnak?

– Ön hajhász?

– Igen.

– Ha jutalmasan ezer forinthoz segíthetne ön, úgy –

– Olcsóbb szolgálatra bizonyosan nem fog a tekintetes úr találni.

– Jól van, hát mikor értekezhetnénk?

– Egy óra mulva szállásomon leszek.

– Hol lakik ön?

– A … házban, negyedik emeleten,… szám alatt.

– Eljövök.

Egy óra mulva a tekintetes úr megjelenik a kitűzött helyen és nyájasan
szól, mert a tekintetes urak is mindig nyájasak, midőn pénzre van
szükségük:

– Lesz pénz?

– Mindenesetre, – felelt kezeit morzsolva a hajhász.

– Tehát kérem, végezzünk szaporán.

– Meg kell vallanom, nekem nincs pénzem, de szerezhetek, ha minden
száztól hatot méltóztatik vagyis ezertől hatvanat.

– Megadom.

– De még azt is meg kell vallanom, hogy én egy tőkepénzest sem ismerek.

– És mégis pénzt tudna nekem szerezni?

– Igen, mert egy ügyvédet ismerek, ki több tőzsérrel összeköttetésben
áll, oda fogom a tekintetes urat vezetni s a pénz mindjárt meglesz.

– És annak is fizetnem kell?

– Alkalmasint, de mindenesetre csak csekélységet.

– Tehát menjünk az ügyvédhez.

– Méltóztassék.

Most a harmadik emeletre vezeti a tekintetes urat a hajhász s az ügyvéd
szállására mutat. Mindketten belépnek.

– Ezen urnak ezer forintra van szüksége, – szól a hajhász.

– Szivesen, – viszonozza az ügyvéd – de minden száztól hatot bátorkodom
kérni.

– Ön is? – kérdi kissé szomoruan a megszorult tekintetes úr.

– Természetesen, hiszen ez kenyerem.

– Ám legyen.

– Fél óra alatt itt lesz a pénz, méltóztassék leülni.

– Köszönöm.

– A tekintetes úr egy évre ezer forint helyett ezerötszázat fog írni.

– Hiszen ez hatvankét forint minden száztól, ha önök díját is ide
számítom!

– Ily olcsón sehol sem fog pénzt kapni.

A tekintetes úr kénytelen megegyezni s az úgynevezett ügyvéd leszalad az
első emeletre a tőzsérhez és elhozza a pénzt, mert a kölcsönzőnek nem
szabad őt látnia, nehogy máskor személyesen mehessen hozzá. Sőt az
ügyvéd utoljára még bérkocsira két jó forintot huz le, mintha messziről
hozta volna a pénzt. A hajhász és ügyvéd a tőzsér meghitt emberei, kik
csekély rendes évdíjat kapnak s gazdájok kamatait ily hatályosan
szaporítják.

A második emeleten legalább is egy művésznő lakik s több kisebb rangú
kereskedő és gyakran megtörténik, hogy az egyik keresztel, míg a másik
halottat sirat, az egyik házasodik, míg a másik azon töri fejét, hogy
ugyan mikép lehetne feleségétől elválnia. Az egyik zálogra kölcsönöz, a
másik mindenét elzálogosítja; az egyik csődöt hirdet és nem bukik meg, a
másik ellenben nem hirdet annak idejében csődöt és megbukik. Az egyiknek
szívén kívül mindene honi, a másiknak pedig szíve ugyancsak honi, de sem
honi, sem külföldi tulajdona nincs. A harmadik emeleten kézművesek
tanyáznak, kik ugyancsak lenézhetik a büszke kereskedőket: ezek közt
legtöbb a művészi kiképzettség jele, mert minden szabóleány zongorát
kinoz, habár tulajdon zsebkendőjét sem tudja is beszegni. Ezen emeletre,
főleg a rendes bolti órák alatt, igen sok látogató jár s az itteni
estélyek is nevezetesek, mert a szinházi karénekesek s egyéb ily
művészek örömest megfordulnak oly helyeken, hol fesztelenül mulathatni s
az asztalok nem üresek. A negyedik emeleten leginkább irókat és
művészeket találhatni, mivel a nagy szellemek rendesen magosra
törekszenek; vagy mosónőket, mivel a padlás közelsége igen könnyíti
mesterségök gyakorlását. Ezek mind sokat dolgoznak, keveset mulatnak s
meg lehetnek győződve, hogy minden erőlködésök daczára sem juthatnak
magosabbra. Ha még néhány padlásszoba van a házban, úgy bizonyosan
szegény özvegyek lakják azokat, kiknek férjeik egész életökben
böcsületesen szolgáltak másokat s azért magok és özvegyeik számára
semmit sem gyűjthettek. Egyébiránt igen messze vezetne kitűzött
czélomtól, ha mind azt el akarnám mondani, mit e házban kérdezősködésim
folytában tapasztaltam; elég legyen tehát csak általánosan annyit
mondanom, hogy pazarlás, nyomor, böcsületesség, gazság, öröm, bánat,
szerencse, boldogtalanság minden emeleten oly közel tanyáznak egymáshoz,
hogy ezen egyetlen házban bárki jobban megtanulhatná az élet útait, mint
száz meg száz kötetnyi könyvtárból!

A kalauzról senkitől nem nyerheték fölvilágosítást, nevét senki nem
akará ismerni s ezt csodálnom sem lehete, mert ily nagy házakban épen
nem ritkaság, hogy a szomszédok sem ismerik egymást. Kedvetlenül menék
tehát le a véget érni nem akaró hosszú lépcsőn s a kapu alatt néhány
pillanatra megállapodám, várva, hogy a véletlenség talán kedvezőbb lesz
irántam és előmbe hozza emberemet. Több csinos leánykát láték részint
kocsin, részint gyalog érkezni, kik mind sietve haladtak föl a lépcsőn.
Már legalább huszat számíték meg s hiában iparkodám jövésök czélját
magamnak megfejteni. Ekkor egy kávéházi barátom lépett be a kapun s
szinte a lépcső felé fordult.

– Hová, barátom? – kérdém kiváncsian.

– Haza, – felele ő s megállapodott.

– Tehát itt lakol?

– Igen.

– Talán táncziskola van itt?

– Nincs.

– Vagy temetés?

– Tudtomra az sincs.

– Tehát menyegző?

– Nem tudom, de miért kérdezősködöl?

– Mivel oly sok szép leányt láték itt fölsietni, hogy bizonyosan nem
lakhatnak mindnyájan itt.

– Ah, ez ingerlé föl kiváncsiságodat?

– Igen.

– Halld tehát, e szép hölgyek gyűlésre jöttek.

– Tréfálsz?

– Épen nem. Jer szobámba és tökéletesen meg fogsz győződni, hogy igazat
mondék.



XXVII.  Leánytársulat.

Barátom e különös szavai oly érdeket gerjesztének bennem, hogy
pillanatra a kalauzt Móriczczal együtt tökéletesen feledém s nagy
kandisággal sieték föl a lépcsőn. Barátom szobájába vezete a második
emeleten, melynek ajtaja folyosóra nyilt, de más ajtó által több
szobával is kapcsolatba látszék lenni.

– Ime, – így szóla barátom, miután az ajtót bezárá, – itt vagyunk. Most
segíts e szekrényt az ajtó elől csöndesen elemelnem, így; a hátulsó
oldalon is szekrény áll ugyan, de ezen székről egy repedésen, mely ott
fönn látszik, könnyen áttekinthetünk.

– Ki lakik ott? – kérdém csodálkozva.

– Kereskedő s ez dolgozószobája, ilyenkor azonban távol szokott az öreg
úr lenni s ezen időt két leánya s ezek barátnői tánczra s egyéb
mulatságra használják, mert ez legtágosabb szobájok. Én zsellérök vagyok
s egyszersmind félig-meddig ügyvéde az öreg kalmárnak.

– De te gyűlést említél?

– Igen, ma lesz az első.

– Mi iránt?

– Azt magam sem tudom, de tegnap látogatáson valék a házi
kisasszonyoknál s nagy titkukat félig-meddig elárulák előttem.

– Különös!

– Leánytársulatot akarnak alkotni.

– Nem lehetnénk mi is tagjai?

– Világért sem.

– Tehát csupán leányok?

– Igen.

– Ez nevezetes.

– Miért? Hiszen ha férfiak gyűlésein rendesen megjelenhetnek a hölgyek,
nem látom át, mért nem gyűlésezhetnének saját rovásukra még inkább, így
legalább nem fognak annyi botrányost látni és hallani, mint a férfiak
gyűléseiben.

– Ez igaz.

– De csitt, az ajtó nyilik.

– Hamar a széket.

– Itt van, te magos vagy, én törpe, a hosszú repedésen tehát mindketten
átláthatunk.

– Jól van, dicső látvány!

S valóban annak nevezhetém azt, mert mintegy huszonöt oly deli leányka
sürgött a szobába, hogy ugyancsak munkát adott volna a legszebbnek
kiválasztása; barátom is egészen el volt ragadtatva s iszonyú esküvel
erősíté, hogy két év előtt tánczvigalomban volt Párisban s háromezer
hölgy közől nem válogathatott volna ennyi szépet.

– Együtt vagyunk, – szóla most oly kellemes hang, hogy minden bötűjét
kész lettem volna czukorkivonat gyanánt elnyelni, – kezdjünk a
tanácskozáshoz.

– Oh, nem, tánczoljunk előbb egy keringőt, hiszen a férfiak is mindig
konferencziát szoktak a tulajdonképeni gyűlés előtt tartani.

Derék leányka, akaratlanul mily jellemző megjegyzést tevél!

– Hová gondolsz!

– Tánczoljunk.

– Éljen! Tánczoljunk!

Mily pompás egyetértés! Valóban tanulhattatok volna itt, oh, gyűlésező
férfiak, hogy mikép kell gyorsan megegyezni és nem vesztegetni a drága
időt! A tisztes és szép társulat jól tánczolt és azután ismét megszólalt
a csodabájú hang, melyet először hallék:

– Elég, a konferencziának vége, most dologra.

– Helyes! Éljen! Hahaha!

– Illő viselet-e ez gyűlésben?

– Talán soha nem voltál férfiak gyűlésében, hogy még ezt is
illetlenségnek nevezed?

– Legyünk mi jobbak.

– Éljen!

– Rendet kell tartanunk.

– Úgy soha nem lesz belőlünk valódi társulat.

– Hahaha!

– Válasszunk legalább elnököt, hogy böcsületesen egymásután szólhassunk.

– Helyes!

– A legöregebb legyen elnökünk.

– Én nem! Én sem!

– Hiszen mind fiatalok vagyunk.

– Talán férfit kellene elnökül választanunk, hogy legalább ne kelljen
minmagunk közől valakit boszantanunk.

– Úgy van, mert az elnököt minden gyűlésben boszantani szokták.

– Nem lehet, férfit nem bocsáthatunk ide.

– Igaz! Helyes!

– Ha senki nem akarja az elnökséget elvállalni, tehát én kész vagyok
ezen áldozatra.

– Éljen!

– És most tanácskozzunk komolyan.

– Mimi, hogy volt rőfe ezen szövetnek?

– Három forint.

– Gizi, ki varrta burkonyodat?

– Mindszenty.

– Voltál tegnap színházban?

– Nem, Görgei úr sem jár.

– Bársony kalapot csináltatsz télre?

– A mama nem engedi.

– Ah, ez uj karperecz?

– Dehogy, még tavaly kaptam névnapomra.

– Mily szép gyűrű.

– Emlék ám!

– Az istenért, mily csevegés! Csöndet kérek.

– Csak tessék szólani, hiszen a férfiak gyűléseiben is így hallgatják a
szónokot, ha némán nem bámulnak ránk föl a karzatra; miért ne
cseveghetnénk tehát mi, miután nincs hová bámulnunk? Csak tessék
szólani.

Csókolni való piros ajkak, mily mázsányi igazságot mondottatok!

– Halljuk! Halljuk!

– Mi nagy czélra akarunk egyesülni…

– Kérem, már egyesültünk.

– De…

– Mondom, már egyesültünk, mert a férfiak is mindjárt alakultaknak
nyilatkoztatják magokat, mihelyt oly számmal sikerül összegyűlniök, hogy
a tisztviselőket maguk közül megválaszthatják.

– Éljen! Halljuk!

– Ám legyen, tehát mi nagy czélra egyesültünk.

– Ah, mily daliás huszártiszt!

– Hol? Hol?

– Ott az utczasarkon.

– Mint ágaskodik lova.

– De ő nem tántorog.

– Lovát még sarkantyúzza.

– Bizonyosan le fog esni.

– Dehogy.

– Mintha csak a nyeregből nőtt volna ki.

– Hah, most ágaskodik a ló.

– Két lábra áll.

– Nagyot szökik.

– Elvágtat.

– Mintha föltekintett volna a lovag.

– Gondolod?

– Bizonyosan.

– Talán látott is bennünket!

– Mindenesetre, én igen közel állottam az ablaknál.

– Én az üvegre támasztám fejemet, engem bizonyosan látott.

– Nemcsak téged.

– Már eltünt.

– Valóban, eltünt! Folytassuk tehát a gyülést. Ismétlem, mi nagy czélra
egyesültünk.

– Halljuk! Halljuk!

– A mai férfiak nem azok már, kik hajdan voltak. A házasságtól irtóznak.

– Németül vagy francziául beszélnek.

– Még pedig mindig csak politikáról, vagy lovakról.

– Tánczolni nem szeretnek.

– Kivált magyarul épen nem.

– Jogainkat nem tisztelik.

– Úgy van, minket korholnak a fűzésért és ők ugyancsak fűzik magukat.

– Az ily férfiakban bizonyosan rendkivül parányi a lélek, s azért fűzik
magukat, hogy összeszorított testökben ne tévedhessen el oly könnyen.

– Hahaha!

– A pénzt igen szeretik.

– A háziasságot nem akarják eléggé méltánylani és…

– És mind ezen hibákat a mi nyakunkra szeretnék róni.

– Ti mind elmondtátok azt, mit mondani akarék, s azért most már csak
arról kell tanácskoznunk, hogy mikép lehetne őket megtérítenünk?

– Menjünk mindnyájan kolostorba és hagyjuk őket busulni.

– Oh! Oh! Majd bizony!

– Csak kikaczagnának.

– Példánkat nem sokan követnék.

– Én mást fogok indítványozni.

– Halljuk! Halljuk!

– Nem akarom mondani, hogy szépek vagyunk.

– Hát talán épen rútak.

– De a szerénység…

– Gyakran valódi kevélység, ha rossz helyen alkalmaztatik.

– Az igazságot mindig ki kell mondani.

– Ki a napfényre! Ez jelszónk.

– Tehát mi nem vagyunk rutak, s szabad hinnünk, hogy találkozni fog
férfi, ki… ki… ki…

– Halljuk!

– Ki kezünk birását kívánatosnak tartandja.

– Természetesen.

– Éljen!

– Én, vagy azon férfi?

– Mind a kettő!

– Fogadjuk tehát ünnepélyesen, hogy mi szivünket és kezünket csak oly
férfinak adandjuk, kinek minden gondolata magyar, s ki a férfi nevezetre
minden tekintetben tökéletesen érdemes, és egyetlen hibával sem bir,
melyek előbb itt elsoroltattak.

– Helyes!

– Kérem, kezünket talán kihagyhatnók a fogadásból, mert arról gyakran
szüléink vagy gyámjaink is rendelkezhetnek.

– Semmi kihagyás; inkább kolostorba, mint korcs férfival oltárhoz.

– Éljen! Éljen!

– Én is megnyugszom!

– Indítványom tehát egyhangúlag elfogadtatott.

– Igen!

– Kötelezzük továbbá magunkat arra, hogy mindnyájan fejenként legalább
egy lánytagot szerezünk társulatunkba, ki ismét szinte egyet tartozzék
szerezni, és így tovább.

– De csak szépeket.

– Természetesen.

– De nem maradunk-e pártában, ha majd nagyon sokan találunk lenni?

– Ez fontos kérdés!

– Ettől épen nincs mit tartanunk, mert ha valamennyi szép lány tagja
leend társulatunknak, ugy a legelkorcsosultabb férfi is kénytelen leend
megtérni, és magyarrá fog változni, s minket magasztalni fognak a
történeti évkönyvek ezen nagyszerű átalakítási munkáért.

– Helyes! Éljen!

Az apa megérkezése a gyűlésnek véget szabott és mondhatom, hogy ily
rövid idő alatt még egy férfitársulat sem hozott ily főbenjáró
fontosságú határozatot. A szerény hölgyek alkalmasint nem akarák, hogy e
határozatuk köztudomásra jusson, s ők bizonyosan híven megőrizték volna
e titkot, mert hiszen csak mintegy huszonöten voltak jelen, azt pedig ki
ne tudná, hogy száz hölgy is meg tud egy titkot híven őrizni; de mint
férfi, szoros kötelességemnek tartottam, e titkot felfedezni, hogy
hazám, s mindenek előtt Budapest ifjai tudják meg: hányadán vannak, és
ugyancsak iparkodjanak valódi magyarokká lenni, ha agglegények nem
akarnak maradni, mert én Budapesten még egyetlen rút valódi magyar lányt
sem láttam…



XXVIII.  Bitófa és gyümölcsei.

A fönebb leírt kellemes látvány után, gondolataim ismét idejövetelem
tulajdonképeni czélja felé fordultak s kérdém barátomtól, nem látott-e
egy szűrös zömök termetű embert e házban gyakran megfordulni. Rövid
gondolkozás után válaszolá, mikép úgy tetszik neki, hogy az ott lakó
kocsisokkal gyakran látott egy középkorú parasztot beszélgetni, ki
leírásomnak egészen megfelelt.

– Alkalmasint segéde a kocsis segédének, – tevé hozzá mosolyogva.

– Segéde a segédnek? – kérdém csodálkozva.

– Úgy van, erre Budapesten a legmagasb köröktől egészen a legalsóig
számtalan példa van, s a segédek sorsa mindenütt egyenlő abban, hogy ők
dolgoznak legtöbbet, s mégis legkevesebb haszonban részesülnek. Így,
hogy csak egyetlen példát említsek, a szabómester kilencz forintot kap
egy kabát varrásáért, s ő a legénynek csak négy forintot fizet érette, s
harmadfél forintot zsebébe dug, a nélkül, hogy egyetlen öltést tenne a
kabáton. Így a kocsis mellett rendesen segédet tartanak, ki a lovakat
vakarni, kefélni és az istállót tisztán tartani köteles; lehet tehát,
hogy ezen segéd valahol más tisztességesb hivatalt visel, mivel nálunk a
hivatalok halmozása nagy divatban van, miután oly kevés az alkalmas
ember, hogy a legparányibb ingyenhivatalkára is száz alkalmas egyén
jelenti magát, s annál fogva ezen szegény paraszt által teljesítteti
kötelességét, mit azzal jutalmaz meg, hogy helyet ad neki az istállóban,
hol fáradt testét megpihentetheti, ha a lovak patkóitól nem fél, sőt
néha azon abrak árából, melyet a lovak nem «akarnak» megenni, egy
meszelyke bornak harmadrészét is átengedi neki.

Azonnal lemenék tehát, s az istáló előtt nagy örömemre megpillantám a
kocsist, nagy álmosan forgatva a legujabb álmoskönyv zsiros lapjait.

– Itt a segéd? – kérdém bizalmasan.

– Melyik? – kérdé ő nagyot ásítva.

– A paraszt.

– Ferkó?

– Igen, ki mindig szűrben jár.

– Ah, a lovászom segéde! Nincs itthon.

– Mikor jő haza?

– Ma nem kell már befognunk, így hát alkalmasint majd csak a hajnal veti
haza, mert nagy korhely; ha jobb embert találok, mindjárt kiadok rajta.

– És hol van most?

– Bizonyosan a tehénutczai csapszékben.

– Mi a czímere?

– Nem tudom, én nem szoktam oly szurtos csárdákba járni.

Ezen büszkén kimondott megjegyzés után ismét az álmoskönyvre függeszté
szemeit a lóigazgató, mi azt látszott értésemre adni, hogy nincs többé
kedve a drága időt rám vesztegetni, s ezt annyival inkább hihetém,
mivel, a gyorsan növekedő sötétség miatt, az álmoskönyv művészi tökélyű
honi képeit már teljességgel nem különböztethette meg a krajczárnyi
fekete zsírrétegektől. Kedvetlenűl távozám tehát, s csaknem attól kezdék
már félni, hogy a rév előtt kell ismét hajótörést szenvednem.

Szállásomon Bertók és Marczi legalább azzal némileg megvigasztaltak,
hogy a tehénutczában csak egyetlen csapszék van, s hogy ennél fogva nem
téveszthetjük el emberünket, ha valóban ott van. Marczi azonnal
kínálkozott, hogy oda siet, és szóba ered vele, de az óra már nyolczra
járt, s így nem akarám ez ügyet koczkáztatni, mert Ferkó könnyen gyanút
érezhetett volna e tolakodás következtében. Tervemet tehát
megváltoztatám, s elhatározám, hogy mind a hárman együtt fogunk menni,
mert így legalább nem lobbanthaték szememre hanyagságot, ha törekvésem
siker nélkül találna is maradni. Erősen fölfegyverkezve, nyolcz óra
tájban útnak indultunk, s szivem nyugtalanul dobogott, mert érzém, hogy
sokára veszthetem el ismét Móricz nyomát, ha ezuttal is kisiklik kezeim
közül.

Az eget koromfekete felhők boríták, s a szél rémesen sírt végig a
néptelen utczákon, és hideg záporcseppeket ostorozott arczunkra, ámbár
távolban egyes villámsugárok nyargaltak le a láthatáron, s tompa
dörgések, a késő ősz daczára, nyárias elemcsatát jóslottak. A nagy házak
elbűvölt óriások gyanánt állottak körülöttünk, s a gyéren világított
ablakok mint megannyi bolygó lidérczek csillámlottak utunkon. A fehér
köpenybe burkolt tűzőrök csörtetve lépdeltek el mellettünk magas
lovaikon, s nem sok regényesség kelle annak képzelésére, hogy a középkor
valamely titkos itélőszéke rejtélyes hirnökeihez hasonlítnak, kik életre
halálra mennek idézni valamely nagy bünöst.

A kitüzött utczában legmélyebb csönd uralkodék, csak a csapszékből
hangzott ki néha egy-egy rekedt rikkantás, vagy a földhöz sujtott
pohárnak élénk csörrenése.

– Bemenjek? – kérdé Marczi, midőn a csapszékhez érkezénk.

– Nem, – felelém rövid gondolkodás után – belépésed gyanút okozhatna.

– De hátha nincs itt?

– Mindegy, mert úgy különben is hiába jöttünk volna. Tiz óráig
mindenesetre várakozni fogunk, egyebet nem tehetünk.

Ezután az átelleni kapú mellé vonultunk, honnan a csapszék ajtaját
mindig szemmel tarthattuk, a nélkül, hogy felfödöztetéstől tarthattunk
volna. A pillanatok órák lassúságával másztak, s a vihar perczről
perczre zordonabbá lett. A szél egyes erős rohanásokban fútt, mintha
féken tartatnék, melytől szabadúlni kivánna, a dörgés azonban mindinkább
növekedett s a nagy cseppű zápor átható finom esővé változott, darával
vegyesen, mely tűszúrások gyanánt kínozá arczunkat. Zsebórámat üttetém,
s már három negyedet vert kilenczre, és reményem pillanatról-pillanatra
inkább csüggedett. Már tusakodám, hogy nem lenne-e mégis jobb, Marcit a
csapszékbe küldeni, mint tovább is sikernélkül daczolni a viharral,
midőn a csárda ajtaja megnyilt s egy férfi lépett ki. A szobából
pillanatra kiömlő világsugárnál tisztán láthattuk, hogy fejét széles
karamú kalap födi, s testét bő szűr takarja.

– Átkozott idő, – dörmögé a szűrös férfi, – kutyát sem kellene
kihajtani; ha nem tudnám, hogy jól megfizet a zsidó, bizony nem húztam
volna ki lábamat az asztal alól.

E szók bizonyossá tevék sejtésünket, hogy Ferkó áll a csapszék előtt.

– Megragadjam? – suttogá Marczi.

– Csitt, kövessük távolról!

A kalauz a soroksári utczába hajlott, s káromkodva baktatott előre a
sötétségben. A szél és eső csapdosása igen kedvezett vállalatunknak,
mert lépéseink neszét elnyomá, míg a mély sötétség alakjainkat
tökéletesen elrejté; mi ellenben a fehér szűrt mindig szemmel
tarthattuk. Óranegyedig haladtunk, midőn rögtön lóhorkanást hallottunk
előttünk, s azután elfojtott hangon ejtett ez egyetlen szót:

– Ferkó?

– Igen, az ördögbe, hamar!

– Föl a kocsiba.

Mielőtt nyomát érhettük volna, már megindult a kocsi.

– Bakra ugrom, – mondá Marczi.

– Jól van, szükség esetén lőjj, mi futva követünk.

– Csak vércse sivítása után igazodjék, nagyságos uram, én jól tudom azt
utánozni.

E gyorsan mondott szók után Marczi eltűnt, s mi lehetőségig siettünk a
kocsizörej után, mely azonban mindinkább növekedő távolból hangzék
felénk. Időről-időre azonban mindazáltal éles vércsesivítást hallánk,
szinte mindig távolabbról, mi azt reménylteté velünk, hogy Marczi
szerencsésen följutott a bakra, s legalább szemmel tarthatja a
gazemberek minden tettét, minek következtében merényöket mindenesetre
kitudhatjuk, ha nem sikerülne is nyomukba jutnunk.

Az eső hidegségét nem éreztük többé, mert homlokunkról nehéz
verejtékcsöppek szakadtak; de azért pillanatnyi pihenést sem engedtünk
magunknak, s óranegyednyi futás után, mintegy száz lépésnyire a sorompón
kívül, úgy tetszett, mintha a vércsehanghoz kissé közelítenénk. Alig
tevők ez észrevételt, s hosszú villám surrant végig a fekete felhők
közt, melynek fényénél födeles kocsit pillantottunk meg, mintegy ötven
lépésnyire az országúttól, s a lovak előtt köpenybe burkolt férfit, ki a
megrémült állatokat csöndesítni látszék; még egy villám, s a távol
dombon a bitófát pillantottuk meg.

– Uram, szörnyű helyen vagyunk! – rebegé Bertók, s közelebb simult
hozzám.

– Feledd, hogy czigány vagy, s ne félj tőle, – suttogám tréfásan,
bátorítni akarván őt, ámbár nem tagadhatom, hogy magam is némi borzadást
érezék.

Azután kikerültük a kocsit, és ismét gyorsan előre haladtunk; kalauzunk
folyvást a vércse sivítása volt, mely mindinkább közelebbről hangzott.
Most én is lehetőségig híven utánzám azt, tudatni akarván Marczival,
mikép már közel vagyunk, s hogy nincs többé mitől félnie, mert szükség
esetén hatályos segélyünkre számolhat. Még néhány száz lépésnyire
haladtunk, midőn úgy tetszett, mintha lépések közelítenének; már
pisztolyaink után nyulánk, de ekkor a vércsehang egészen mellettem
hallatszott.

– Marczi, – suttogám alig hallhatólag.

– Az istenért, csöndesen, – lihegé Marczi szintúgy – öten vannak; a
zsidó, Ferkón kívül, még két czimborát hozott magával a kocsiban; az
pedig, kit kerestek, a bitófa kerítéséből mászott ki hozzájuk, Ferkó
jeladására. A zsidó bizonyosan nem hitt neki, azért hozott ki magával
gárdát; most a bitófa mellett tanakodnak, ott egy vastag fa mögött
elrejtőzhetünk, és mindent hallhatunk. Azért jöttem ide, hogy a sötétben
valamikép egyenesen nekik ne menjen a nagyságos úr.

– Fiúk, van-e bátorságtok?

– A poklot is átgázoljuk, ha a nagyságos úr vezet bennünket!

– Előre tehát, isten nevében!

E szók váltására sokkal kevésb idő kelle, mint elmondásukra s kevés
percz mulva már a vastag fa mögött állottunk. Alig rejtőztünk el, s
széles villám hasítá a felhőket, mikből ujuló erővel kezde a zápor
omlani. Szerencsénk vala, hogy ekkor a fa által már födözve voltunk,
mert különben a villám világa bizonyosan elárult volna bennünket. Marczi
a bokrok alá lapult, minthogy a fa törzsöke mindhármunkat nem lett volna
képes elfödni. Én és Bertók azonban tisztán láthattuk a villám
másodpercznyi fényénél, a bitófa túlérett öt gyümölcsét. Móricz középen
állott, baloldalán a szűrös Ferkó, vas csákánynyal, és a bitófa alatt,
mint véleménye szerint legbiztosabb helyen, tanyázott a gyilkos, kinek
óriási csontos termete rendkívüli erőre mutatott, valamint mogorva
közönyös arcza és zsebeibe mélyesztett kezei is tanusítni látszottak,
hogy semmi veszélytől nem retteg. Jobb oldalán két idomtalan betyár
állott, figyelemmel hallgatva szavaira.

[Illustration: Bitófa és gyümölcsei.]

– Tehát megegyeztünk, nemde? – szóla hizelgő hangon Móricz, – száz pengő
forint?

– Előre lefizetve, – dörmögé hidegen az óriás.

– Hát nem bizol becsületemben, derék szelindek? – kérdé hízelgve Móricz,
nagy bizalmasan szokott gúnynevén szólítva a bitófa irtózatos lakosát.

– Én csak késemben bízom. Fizess előre, vagy ülj pénzedre, és költs ki
belőle ördögfiakat, kik pokolra hurczolják pogány lelkedet.

– Na, na, már mire való ez a nagy harag, jó szelindek? Felét előre,
felét munka után.

– Ne mondd ki még egyszer ezen bizodalmas nevet, melyen csak érdemes
czimborák által hagyom magamat szóllíttatni, kik velem egyenlő
születésűek, különben gégéden rágom ki piszkos nyelvedet. Egészen előre!

– Legyen tehát, pedig bizony sok pénz oly könnyű munkáért.

– Hát kiben fordítsam meg késemet? Aztán mondom, hogy rabolni is fogok a
tett után, mert csupán alávaló bérgyilkosa nem leszek ily haszontalan
semmi embernek. Én e két mesterségem közül egyiket sem gyakorlom a másik
nélkül. Mind a kettő együtt, kés és zártörő, így illik ez én hozzám.
Mondd hát, kit mentsek meg az orvosok segedelmétől?

– Oh, szót sem érdemel az egész munka; parányi gyermek, alig másfél
éves, vagy talán annyi sincs még egészen! De holnap ilyenkorig meg kell
történnie, mert pénzem uzsorájára nem szeretek sokáig várakozni.

– Gyermek, kis gyermek! Vén Júdás, azt mondom, hogy használd lábaidat,
különben lemetszem inaidat. Ilyen gyalázatos ajánlatot az ördögtől sem
fogadnék el.

– De kérlek…

– Lódulj, istentelen! Gyermeket ölni, ki még csak nem is védelmezheti
magát! Megfojtnálak, ha azután annyira nem kellene kezeimet utálnom,
hogy többé kenyérhez sem nyulhatnék keztyű nélkül.

E szók után a szelindek megfordult, mintha rémes tanyájához visszatérni
akarna…



XXIX.  Borzasztó segély.

Most, vagy soha! gondolám, s társaimat néhány szóval fölbátoritván, a fa
mögül kirohanék.

– Rakjátok le fegyvereiteket, vagy halál fiai vagytok, kiálték hatályos
hangnyomattal.

Válaszul rögtön egymás után négy lövés dördült el, s csak a sötétségnek
köszönhettük, hogy a golyók siker nélkül fütyöltek el mellettünk.

– Ide, emberek, feleljetek! – kiálték ismét, s három lövéssel
válaszoltunk.

– El, el, – ordíta most a szelindek, – mert ezen lárma fölriasztja a
kutyákat, utánam.

E kiáltás után a zsiványok futásnak eredtek, s mi még kétszer utánok
lőttünk, de alkalmasint eredmény nélkül, mert a czimborák léptei
mindinkább távolabbról hangzának felénk; nyomukat azonban alkalmasint
még sem vesztettük volna el egészen, ha rögtön oly borzasztó segély nem
érkezik számukra, mely ellen egyáltalában nem valánk elkészülve. Rögtön
tudniillik hátulról földre rántatva érzém magamat, s e véletlen
megtámadtatás okát azonnal sejthetém, mert első lövéseink óta mindinkább
közeledő kutyaugatást hallék, s e sejtésemet bizonyosságá emelé a lihegő
morgás, melyet új ellenségem hallatott, kabátom gallérát szorosan fogai
közt tartva. Mozdulni nem merék, mert attól kelle félnem, hogy ruhám
helyett testembe mélyeszti fogait a felbőszült állat.

– Marczi, Bertók, segítség! – kiálték kitörő dühösséggel.

– Nem lehet, – felele csekély távolból Bertók, – valaki lerántott
hátulról, kutya, farkas, vagy ördög, nem merek mozdulni.

– Segítség! – nyöszörge távolabbról Marczi hangja, – valamely akasztott
ember bolygó lelke kutya képében támadott meg. Jaj, megfojt!

Most messzebb a város felől lövés dördült el, mit nyomban fájdalmas
kutyavonítás követett, mely azonban csakhamar megszűnt.

Bizonyosan a zsiványok után is futott egy kutya, gondolám, miután
köztünk már nem talált munkára; de azok homlokkal fogadák a veszélyt, s
megszabadíták magokat a dühös állat üldözésétől és most már bizonyosan
kocsijokban ülnek, és tova vágtatnak, mi pedig szerencsének tarthatjuk,
ha élve szabadulhatunk ki a kutyák fogai közül. Kezemet megmozdítám, s
botomból a tőrt ki akarám vonni, hogy négylábú poroszlómtól
megszabadíthassam magamat, és társaimon is segíthessek; de első
mozdulatomra tüstént dühösebben morgott a kutya s keményebben galléromba
kapaszkodott. Mozdulatlanul kelle maradnom, ha életemet nem akarám
koczkáztatni, s fogaimat csikorgatám, midőn meggondolám, hogy a gazság
ismét diadalmaskodott, még pedig nem emberi segély által, mit nem
csodáltam volna, hanem oktalan állatok közbenjöttével, miket különben
nem szokás részrehajlás miatt vádolni. Keserű panaszokra tört ki lelkem
a sors ellen, mely ismét meggátlá becsületes szándékom végrehajtását, s
egyszersmind önmagamat vádolám, hogy az első villám fényénél tüstént le
nem lőttem Móriczot, míg most boszújától kelle rettegnem, miután
bizonyosnak tartám, hogy szavamról rám ismert.

– Segítség! Segítség! – kiálték ismét, e gondolattól ujabb indulatos
kifakadásra ostoroztatva.

– Meg ne mozdulj, különben széttép a kutya, inte most távolról
ismeretlen hang, s gyors lépéseket hallék közelíteni. Bizonyosan több
ember jő, gondolám, mert úgy tetszett, mintha parancsokat hallottam
volna egyik által osztatni, mire a többi megjegyzéseket tett. Kik
lehetnek ezek az emberek? Talán városi őrök? De hiszen ezek, csekély
számuk miatt, a városban is alig győzik teljesíteni a szolgálatot, mikép
tévedhetnének tehát a mezőre? Vagy talán a mezei rendőrség néhány tagja?
Ez valószinű vala, mert ezek csakugyan leginkább a város közel határában
járnak, de mégsem hihetém, hogy ily betanult kutyákkal gyakorolják
kötelességöket.

Gondolatim más irányt kaptak, hátulról lámpafény sugárai terjedtek el s
az előbbi parancsoló hang egészen közelemben megszólalt:

– Kötözzétek meg őket egymásután. Meg ne mozduljatok, gazemberek, ha
kedves előttetek az élet. Hamar, legények!

Kezeimre hurok szorult, s a kutya azonnal elbocsátá galléromat.
Fölkelék, s magas termetű férfit láték magam előtt, kezében kétcsövű
pisztolyt és lámpát tartva; négy társa Bertókot és Marczit kötözék meg,
kiket azonnal hozzánk vezettetett az előttem álló magas férfi, és
parancsoló hangon szóla:

– Ma nálam fogtok hálni, holnap reggel pedig a városházára viszlek.

– Uram, – szólék most, türelmemet vesztve, – minő bánásmód ez?

– Talán nemes emberek az urak? Úgy hát majd a megyeházba kisértetem.

– Minek tart ön engem?

– Az majd elválik holnap.

– Ön bizonyosan rablóknak tart bennünket, tudja meg tehát, hogy mi
zsiványokat üldöztünk, s ön négylábú poroszlóinak közbenjötte nélkül
bizonyosan kézre is kerítettük volna őket.

– Hátha azok is azt mondanák, kik elfutottak s egyik kutyámat
alkalmasint agyonlőtték?

– Tud ön olvasni?

– Minő kérdés!

– Itt oldalzsebemben néhány hozzám czimzett levelet fog ön találni,
tekintse meg azokat, és szüntesse meg méltatlan bánásmódját, melyre
ellenemben egyáltalában nincs ön jogosítva.

– Az tulajdonkép csak az illető tisztviselőkhez tartoznék ugyan, de ám
lássuk.

Alig tekinte néhány levélbe, s azonnal egészen megváltozott, és nyájasan
szóla:

– Bocsánatot kérek, tekintetes úr, de a külszín annyira ön ellen
bizonyított, hogy alkalmasint nem neheztelend ön tévedésemért. Legények,
oldozzátok föl a tekintetes úr embereit.

Ezután maga oldá föl kezeimet, s én röviden elmondék neki kalandomból
annyit, mennyit fölvilágosítására épen elkerülhetetlenül szükségesnek
tarték, a nélkül, hogy őt egészen biztosommá tenném.

– Bitóra való gazemberek! – jegyzé meg előadásom után, – mily kár, hogy
megszabadultak; most már mindenesetre hiában keresnők nyomukat, mert az
ily madaraknak a város minden részében biztos fészkök van; a bitófa
belsejét azonban majd megvizsgáljuk, talán találunk valamit, mi a
gyilkos nyomába vezethetne. Méltóztatik velünk visszatérni?

– Nem, azon ember engem nem igen érdekel, s tizenegy óra felé még dolgom
van a városban.

– Méltóztatik parancsolni, hogy a városig elkisértessem a tekintetes
urat?

– Köszönöm.

– Tehát ajánlom magamat.

– Kérem, még egyet.

– Méltóztassék.

– Tökéletesen meggyőződött ön, hogy nem voltunk rossz járatban?

– Oh igen, tökéletesen!

– Kérem önt tehát, hogy e kaland legalább annyira titok maradjon, hogy
nevemről ne tegyen ön említést az illető helyeken.

– De ha a bitó alatt olyasmit lelnénk, a mi az úgynevezett szelindek
nyomába vezetne s ez azután szembesítést kivánna?

– Ezt nem szeretném.

– De ha múlhatatlanul megkívántatnék?

– Úgy legalább két napig várakozzék ön, – viszonzám rövid gondolkozás
után, mert legalább azt ohajtám, hogy találkozásom a kártyajósnőnél
véghez mehessen, mielőtt a mai kalandom zajt támasztana, mely Sobrit
ismét kicsúsztathatná kezeim közül, mit lehetőségig gátlani kivántam.

– Azt megigérhetem, s csak lakását kérem a tekintetes úrnak, hogy
szükség esetén legalább tanácskozhassunk a teendőkről.

– Az országúton lakom a … számú házban.

– Köszönöm.

– S szabad ön nevét tudnom?

– Én – a hóhér vagyok! – mondá ércztelen hangon a magas férfi, és
segédeivel együtt eltünt…



XXX.  Hölgyrablás.

Meg kell vallanom, hogy e nyilatkozat kissé megrázkódtatott, mi ismét
azt bizonyítá, mikép vannak helyzetek és viszonyok, mikben a
legelfogulatlanabb embert is ellenállhatatlan varázserővel ragadják meg
az előítélet sötét rémei. Mennyiszer s mily hévvel küzdék azok ellen,
kik állíták, mikép hóhérnak, habár példányképe is különben a
becsületességnek, világért sem tudnának kezet nyujtani; és ime, most
akaratlanul borzadály futá végig tagjaimat, midőn meggondolám, hogy
kivel beszéltem, még pedig iszonyú mestersége gyalázatos eszközének
közelében! Igen, csak való marad az, mikép csupán addig vagyunk erősek,
mig kisértetbe nem hozatunk. Örömest dorgáltam volna magamat önkénytelen
megborzadásomért, de sürgetőbb érdekek igénylék most egész jelenlétét
lelkemnek.

Móricz gyermeket akart meggyilkolni, s eszközt kivánt erre bérleni,
mivel maga, elvetemültsége daczára is, irtózott e szörnyű bűnt
elkövetni; de mily gyermek lehete az? Kora egészen összeegyezett a
szerencsétlen Eszter fiáéval, s így pillanatig sem kételkedhetém, hogy a
kis Móricz a kiszemelt áldozat, kinek anyja hűtlenségeért lakolnia
kellend. A zsidó alkalmasint meggyőződék, hogy a hatalmas Sobrival
boszúját nem éreztetheti, s azért az ártatlan gyermek ellen köszörüli
fegyverét, kinek hollétét ég tudja mily uton puhatolá ki. Ha gonosz
szándéka sikerülne, Eszter mulhatlanul meghalna, habár mostani mély
aléltságából még magához találna is térni. E bűnt meg kelle gátlanom, és
ez inkább hatalmamban vala, mint bármi egyéb. Azon gondolattal küzdék
tehát leginkább, hogy rögtön hozzá siessek-e s megszabadítsam a
gyermeket az őt fenyegető veszélytől, vagy előbb a szándéklott
hölgyrablást gátoljam meg? Szerettem volna mindegyiket ugyanazon
pillanatban teljesíteni, de ez kivihetlen vala, mert órám már a
tizenegyhez közelített, s ennél fogva sietnem kelle a találkozási
helyre, ha elkésni nem akartam, vagy pedig erről lemondanom, és a
gyermekhez mennem. A véghatárzattal nem lehete sokáig késnem,
meggondolám azonban, mikép azon iszonyú gonosztevő, ki nem irtózott a
bitófa kerítését tanyáúl használni, szinte nem akará a borzasztó tettet
elkövetni, s hogy megriasztatásuk következtében most bizonyosan
mindnyájan csak biztos rejtekről gondoskodnak, s nem igen érezhetnek
magukban kedvet, rögtön új, még pedig véres bűnt elkövetni. Ezen
okoskodás kissé megnyugtatott s szilárdul elhatározám, hogy mindenek
előtt a hölgyrablást gátolom meg, és azután rögtön a gyermek
megszabadítására sietek.

A vihar nem tágított, s ha a szél kissé csöndesülni látszék, azonnal
annál nagyobb erőszakkal zuhant alá a zápor, mintha egymást kölcsönösen
felváltanák, hogy rövid pihenés után, ujult erővel dulakodhassanak. Az
egész láthatáron egyetlen csillag sem vala látható, s ha néha egyes
villámok nem gyújtanak percznyi világításu szövétneket, úgy alig
érkezhettünk volna ép tagokkal a kitűzött találkozási helyre.

– Fiúk, – így szólék embereimhez, midőn már közelíténk czélunkhoz, –
nemde elfáradtatok?

– Ha a nagyságos úr győzi, – felele nyugodtan Marczi, – úgy mi akár újra
is elkezdhetjük a tánczot, főkép, ha nem állunk oly közel azon átkozott
négylábú palotához, melynek látása bizony megrázza valamennyire a
szegény legény belső részét.

– Három a táncz mind halálig! – biztata Bertók – csak a hóhér ne jöjjön
ismét komának.

– Azzal nem lesz többé bajunk. De megálljunk, itt egy árva lámpa pislog
a ház szegletén, töltsétek meg fegyvereiteket.

– Tehát megint nem fogunk tréfálni.

– Hiszen inkább most volt csak tréfa az egész puffogtatás, mert egy
gazembernek sem adhattunk emlékeztetőt.

– Most gyorsabban fogunk cselekedni.

– Hol?

– Még azt magam sem tudom.

– A zsidó is ott lesz?

– Nem.

– Már ezt sajnálom, mert szeretném, ha oly sebet ejthetnék ócska testén,
mint ő az én uj vörös nadrágomon. Ezt ugyan soha nem feledem el.

– Készen vagytok?

– Igen.

– A pisztolyok bizonyosan nem adnak csütörtököt, csak a szerencse ne
legyen ismét ellenünk, úgy bizonyosan megfelelünk magunkért.

– Tehát menjünk.

Tovább haladánk s szándékom végrehajtásának módjáról gondolkozám; úgy
látszott, hogy legczélszerűbb lenne mindjárt találkozásunkkor a rablókat
egyetlen bátor megrohanással lefegyverzeni, és az illető hatóság kezeibe
adni; ezt mindenesetre legkönnyebben lehetett volna végrehajtani, ellene
mindazáltal szinte sok ok harczolt, melyek előttem igen fontosaknak
tetszettek. Azt nem tudám, hogy ki ellen és ki által volt a merény
intézve és törvényszék előtt a rablók mindent makacsul tagadhatnának, s
végre, elegendő bizonyítványok hiánya miatt, még szabadon is
bocsátathatnának; sőt mi több, ez alatt a merény indítója még véghez is
vitethetné azt, más eszközök által, a nélkül, hogy azt többé
gátolhatnám, mert hol négy embert lehet pénzzel ily czélra megvásárlani,
ott bizonyosan még más négyet is lehet ugyan e czélra találni. Ezenkívül
ellenállhatatlan hatalmú szózat mindig azt súgá füleimbe, hogy fontos
felfedezésnek juthatok ez uton nyomába, mely engem mindenek fölött
érdeklend. Alig lesz ember, ki életében soha nem tapasztalt ily
varázserejű sejtelmet; így én is gyakran érzék ilyesmit, s e
sejtelmeimben csak fölötte ritkán csalatkoztam; azért tehát most is
csakhamar arra tökélém magamat, hogy e titkos intést követni fogom,
származzék belőle bár mi. E szerint szándékom vala a rablókat
mindenesetre a helyszinére követni, s ott úgy cselekedni, mikép a
kifejlendő körülmények parancsolni fogják, és mindenek előtt a merény
indítóját jól szemügyre venni, s kézre keríteni, ha ő is meg találna
jelenni. Pillanatra még azon körülmény aggasztott, hogy harmad magammal
jelenvén meg, a rablók gyanuval fognak ellenem viseltetni, s
szándékukról lemondanak, vagy épen mindjárt találkozásunkkor megküzdenek
velünk, de ez iránt is megnyugtatám magamat, s reménylém, hogy mit tőlem
nem tagadtak meg, azt két társamtól sem fogják megvonni. És azt annyival
is inkább reménylhetém, mivel azon rabló, kivel a császárfürdőben
találkozám, s ki ezen merényt vezérlé, tökéletesen bízhatott bennem,
miután a fürdőben nem fogattam őt el, mit minden veszély nélkül könnyen
véghez vitethettem volna.

Most a kis mezőutczába kanyarodánk, s annak közepén, mikép előre el vala
határozva, csakugyan találkoztunk a rablókkal. A császárfürdői koldus
kissé meghökkent, midőn látá, hogy hárman közelítünk, és oldalzsebéhez
kapván, kétkedő hangon szóla:

– Mit jelent ez, czimbora?

– Micsoda? – kérdém közönyösen, mintha megütközésének okát nem is
gyaníthatám.

– Tudod-e, hogy hivatlan vendégnek ajtó mögött a helye?

– Ah, ez a bajod? Azt gondolod talán, hogy czimboráim kirántják fogaid
közül a konczot? Nyugodjál meg, kemény markú ficzkók ezek, s nem
szorulnak konczodra, meddig az én zsebeimen likat hasítanak a huszasok.
Ők mindig velem szoktak dolgozni, és annálfogva ma sem akartak tőlem
elmaradni.

– Jót állasz érettök?

– Mint magamért.

– És nem fognak osztozni?

– Nem.

– Ám maradjanak tehát, hiszen minden munka könnyebben megy, ha többen
fogják meg a végét. Ültek-e már valaha?

– Még az akasztófa alatt is voltak már.

– Igazán?

– Becsületemre!

– Már ez derék, úgy hát még ma éjjel kiisszuk a barátság poharát. Mi az?
Tizenegyet üt az óra, itt az idő, induljunk szaporán.

– Hová megyünk tulajdonképen?

– Majd meglátjátok, csak mindenütt az én lábaim nyomaiba lépjetek.
Előre!

– Messze megyünk?

– Talán félsz, vagy elfáradtál?

– Nem, de a szél átkozottul fütyörész mindenfelől.

– Az nem baj, legalább elfújja lépéseink kopogását; a szél csak akkor
veszedelmes, midőn minden akadály nélkül talpaink alatt szabadon
dudálgat. Gyorsabban, fiúk, mert még jó darabig kell talpalnunk.

E szók után a koldus sietteté lépteit, s mi hallgatva követtük őt.



XXXI.  Falu a fővárosban.

A fönebbi czímben első tekintetre alkalmasint sokan ellenmondást fognak
látni, biztosítom azonban a kétkedőket, hogy ezen czím s előadásom
tartalma közt épen nem lesz oly nagy ellenmondás, mint minő némely más
czímek és tartalmuk, vagyis viselőik közt, a mai világban, gyakran
uralkodni szokott; mert én be fogom bizonyítani, hogy csakugyan van falu
a fővárosban, mig néhány ember alkalmasint nem tudná megmutatni, mikép
valóban volt arra ok, hogy czímének vége nok. –[1]

Mint már szerencsém vala mondanom, némán haladtunk előre, s ha a nép
babonás hite való, hogy lány születik akkor, midőn több ember van
együtt, s mégis huzamosb ideig hallgat, úgy azon utczákban, miken végig
haladtunk, ezen éjjel bizonyosan csupán lány-gyermekek születtek, kik,
ha felnőnek, majd ki fogják hallgatásunkat pótolni. Hogy tulajdonkép
mért hallgattunk, azt nehéz megfejtenem, mivel hihetőleg mindnyájunknak
különböző okunk volt erre. A zsiványok alkalmasint azon törék fejöket,
hogy mikép vihetik véghez legbiztosabban a hölgyrablást, vagy már új
merényre koholtak tervet; Marczi soha nem volt barátja a sok beszédnek,
s talán azonkívül még aggódott is, hogy mi lesz vége ezen második
kalandnak, miután az első oly szerencsétlenül ütött ki; Bertók pedig nem
tagadhatá meg czigány természetét, s a széltől rendkívül irtózott. Mi
engem illet, én annyira erőtetém szemeimet látásra, és füleimet
hallásra, hogy nem igen juthata eszembe, még nyelvemnek is szolgálatot
adnom. Majd a zsiványok minden mozdulatára ügyeltem, mennyire azt egyes
villámok, vagy függönytelen ablakokból kiható gyertyák és mécsek fénye
pillanatra engedé; majd ismét füleimet erőtetém meg, hogy nem hallok-e a
zsiványok részéről gyanus suttogást, melynek következtében gyors
cselekvésre kellene magamat határoznom. És mennyi tárgy volt még
fölöttem, alattam és körülöttem, mely néma figyelmemet folyvást
munkásságban tartá!

Az egymásra nehezülő s alig haladó fekete felhők hazánk jelen
állapotához látszottak hasonlítani. Termékenyítő jótékony esővel terhelé
meg azokat a természet alkotmánya, de a kaján szelek oly oktalanul
ostorozák őket jobbra balra, hogy a termékenyítésnek pusztítássá kelle
fajúlnia. A villámok úgy követék egymást, mint az üdvös indítványok, s
épen oly gyorsan és nyom nélkül tüntek el ismét; vagy ha néha lecsaptak
is, a villámhárító fölfogá őket, és hatásukat megsemmíté. És mit
használt azután az erős dörgés? Épen annyit, mint a legerősb elégületlen
szónoklat, azaz: hatás vagy legalább eredmény nélkül hangzott el, mert
nemcsak az épületek tetején vannak roppant vonzóerejű villámhárítók,
miknek főalkatrészei vas és arany, hanem a házak belsejében is, hol
hasonló hatást gyakorlanak, mióta ezen két ércet nem csupán szántó
eszközökre és szekrénybe zárásra szokás használni. És mily különböző
hatása van az egyenlő anyagú és erejű eszközöknek! Kívül vész ellen
ótalmaznak, belől vészt okoznak ezen villámhárítók; épen mint az ész
hatalma, mely fölváltva áldást és átkot idéz elő.

Ez történt fölöttem, s a csillagok annyira búsultak ezen ellenséges
elemcsata kártékonysága miatt, hogy egy sem mutatá magát a nagy
láthatáron; a láthatárt képező égboltozat alatt ellenben annál
fényesebben tündöklének a csillagok és mulékony ragyogás, minél
tüzesebben és kártékonyabban küzdnek egymás ellen a fölkorbácsolt
szenvedélyek. És ez így volt mindenkor, és így van mindenütt, hol a
szeleket nem lehet korlátozni, és az emberek egymásban csak ellenséget
látnak, és a halak példáját követik, melyek közt a nagyobbak mindig
elnyelik a kisebbeket, a legnagyobbat pedig szigonynyal teszi
martalékává a hatalmas ember, hogy zsirját s csontjait fölhasználhassa!

Alattam nem történtek ily érdekes és megfoghatlan dolgok, s csak az
nevezetes, hogy lábaim mindig sziveket tapostak, ámbár sem temetőben,
sem holttestekkel födött csatatéren nem jártam. Míg a belvárosi síma
járdán haladék, addig azt képzelém, hogy fölületes politikusok szivén
járok, melyek sikolt simaságuknál fogva minden állandó behatás
elfogadására alkalmatlanok; a külvárosi hegyes kövek ellenben, melyek
különben macskafejeknek neveztetnek, uzsorások sziveinek tetszettek,
melyek visszataszítnak mindent, s bőrét is lehuzzák az embernek, és –
csizmának; midőn végre Pest külvárosából is kiértem, akkor, ámbár még
mindig a főváros határi közt valék, kaczér hölgyek szivein jártam,
melyek mindenkit befogadnak, kinek kedve van magát ez által bepiszkolni.
Úgy van, lábaim mélyen a sárba süppedtek, s valahányszor nagy nehezen
kihuzám azokat, mindig oly sajátszerű hangot adának, minőt
kenyérdagasztás vége felé a kezek, a tésztából kihuzatván, okozni,
vagyis hallatni szoktak. Van-e a világon bölcsész, természetbuvár,
történetíró, vagy jogtudós, ki nekem most be birta volna külső és belső
jelekből bizonyítani, hogy még csakugyan Pesten vagyok? Nincs, sőt meg
vagyok győződve, hogy roppant törvénykönyvünkből sem lehetne ezt
bebizonyítani, ámbár különben annak lapjaiból épen csak a fű növésének
hallhatóságát nem lehetne bebizonyitani. Legalább mind az, mi alattam és
körülöttem mutatkozott, hathatósan tanusítá, hogy mindenesetre falun
vagyok. S mily fonákság az ennél fogva, hogy a pestiek mégis falusi
levegőre vágyakoznak, s Fótra, Hidegkútra, és egyéb szomszéd falukra
mennek nyaralni, holott ezen helységek kényelmeit saját külvárosaik
végén sokkal nagyobb költségkimélettel lelhetnék föl; mert a nagy
főváros ezen részei nemcsak faluk, hanem falunál is falubbak. Itt
lámpának nyoma sincs, és helyesen, mert ezen szerény lakosok nem vágynak
fény után, s csak irtóznának, ha még éjjel is látniok kellene a nagy
békanyálas tócsákat, melyek barátságosan házikóikhoz símulnak, és csak
akkor száradnak ki, midőn a pesti partról az alsó szigetre sárczipő
nélkül is át lehet sétálni. Továbbá, ha ezen utczákban, melyek épen
annyira hasonlítnak a belvárosi utczákhoz, mint a hat napos macska a
tökéletesen felnőtt oroszlánhoz, lámpák égnének, úgy már messziről
megláthatnák a lakosok a rendőrség, vagy éjjeli őrök közelítését, és
elrejtőzhetnének, ha történetesen épen ludasoknak érzenék magokat; így
azonban éjjeli őrt, vagy rendőrséget soha nem látnak, és ez igen üdvös,
mert a gyarló emberi természet egyik fő jellemvonása, hogy leginkább
attól fél, mit nem lát, és nem ismer, mint például az ördögtől. Hah,
szinte borsózik bele hátam, hogy ily éjfélnek idején minden himezés
hámozás nélkül megnevezni merészlém ő lólábuságát! – Ezenkivül még több
haszna is van ezen falusias sötétségnek, így például, a böcsületes ember
nem merészli hajlékát elhagyni, mert fél, hogy a posványokban
mértékletlen vízivásra kényszerítetik, ha úszni nem tud, mit csakugyan
nem is tudhat, mert régi tapasztalás tanítja, hogy a szegény ember
többnyire mindenütt elmerül; sőt attól is tartania kell, hogy
kifosztatik, vagy inkább boszúból jól elpáholtatik, mivel semmi elvenni
valót nem találhatnának nála, meztelen életén kívül, mit bizonyosan
senki nem fog tőle elvenni, mert napjainkban a szegény ember életének
semmi becse nincs. A rossz emberek ellenben tudhatják, hogy senkivel nem
fognak találkozni, kit megfoszthatnának, s azért szépen otthon maradnak,
vagy legalább maradhatnának. Így tehát a sötétség az egész falusi
lakosságnak csak üdvösségére válik. De még az előttök nyaraló és telelő
posványokról is ugyanazt mondhatni, mert ha most a nyájas olvasó úgy
betekinthetne az alacsony ablakokon, mint én, tehát látni fogná, mikép a
szűk szobák falait penész és nedvesség zöldre fösték, mely szín a
szemnek igen egészséges, s ezenkívül gazdaságos is, mert a szegény
emberek legalább nem kénytelenek szobáikat minduntalan meszelgetni.

Ámde nemcsak mocsok és sötétség az, mi által ezen háztömkeleg falu
nevezetre érdemesíti magát, mert ezen két kelléket gyakran legnagyobb
városokban és legpompásb palotákban is föltalálhatni; hanem van itt még
több is, mi mindenkit azon gondolatra hoz, hogy valóságos falusi sár
törekszik lábairól csizmáit lelopni. Ime, ezen ház szalmával lehetne
födve, ha lakosai a mult télen kályhába nem rakták volna a ház födelét;
most azonban csak szeméttel van betakarva, hogy legalább valamennyire
daczolhasson az esővel. E másik háznak nincs ajtaja, és az eső kénye
kedve szerint árasztja el a földön heverő családot; alkalmasint valamely
tartozásukat nem birták megfizetni, s a hitelező ily törvényes úton
kivánja őket fizetésre kényszeríteni, s bizonyos is lehet benne, hogy
adójukat csakugyan mielőbb le fogják róni, vagy neki, vagy a halálnak. E
roskadozó házikóban még mécs pislog, a hosszú használat miatt szecskává
törődött szalmán öt vagy hat gyermek hever, kiknek, mint látszik, a
ruházat nélkülözhetlenségéről még alig van fogalmuk, mert csaknem
paradicsomi állapotban élvezik az álom gyönyöreit, mely által
egyszersmind kiáltozó gyomrukat lecsöndesíteni iparkodnak; köztük egy
puffadt arczú, vállas, csontos férfi horkol, ki a legszilajabb bikával
is bátran farkas-szemet nézhetne, ha mindennap pálinkával nem inná le
magát, melyre a szükséges pénzt mindig ki tudja teremteni, ámbár nincs
ember a faluban, ki őt valaha dolgozni látta volna. Ezen lebúj közepén
két karó van földbe verve, s e karókra két szuette deszkadarab szögezve,
melyek tehetségök szerint pótolják az asztal helyét. Előttök egy
halálsápadt asszonyi váz görnyedez, testét leirhatlanul rongyos ruha
födi, melynek alapszinét, a tömérdek folt miatt, megismerni lehetetlen;
galandokkal összekötözött rongyos kosárból mindenféle lomot szedeget
elő, üveg, vas- és rongydarabokat, mikért néhány krajczárt, vagy
legalább darab száraz kenyeret vél kaphatni; papirdarabokat, mikért
néhány garast adnak bizonyos iparűzők, ha történetesen oly nevek is
láthatók rajta, miknek utánzásából hasznot várhatnak; kemény kenyérhéjt,
mely vízbe áztatva, reggel valamennyire meg fogja az éhező gyermekek
gyomrát csalni, s néhány pillanatra elhiteti velök, hogy ők is
embermódon reggeliztek; csontdarabokat, miken nagyító üvegével az
éhségnek még néhány inacskát, vagy épen húsízecskét vélt látni, s
melyeket gondosan törölget le a tisztábbaknak látszó rongydarabokkal,
mert ezek még erőteljes levest adhatnak az elkényszeredett gyermekek
számára. Ez a rongyszedő asszony sorsa, ki szeretne szorgalmasan
dolgozni, de nem kap munkát, mert férje tolvajnak tartatik, s azért ily
nyomorú úton kénytelen gyermekeinek táplálékot szerezni, és egyedül azon
reménnyel vigasztalni magát, hogy két legidősb fia egy pár hónap múlva
már szerencsés sikerrel kezdheti meg az utczai koldulást, és szomorú
sorsát ez által némileg enyhítheti. Hogy e koldulás csakhamar lopással
fog párosulni, arról az apa jelleme eléggé kezeskedik. Most egy
sajátszerű ház mellett haladunk, melyet az árvíz épített, mely e szerint
nemcsak rombolt, hanem alkotott is. Egy házikónak falai tudniillik
összedőltek, s el is olvadtak, mivel csak vályogból valának
összetákolva; a ház teteje azonban meglehetős épségben maradt meg a
pincze fölött, s ennél fogva most valamely előbbkelő czigány putrijához
tökéletesen hasonlít. Ezen födeles pinczében egy elsoványodott tehén
kérőzik, s körülötte nyolcz vagy kilencz főnyi család hever a földön,
távol tartva magát a szalmától, hogy a tehénnek kényelmét ne háborítsa,
melynek naponként apadó teje egyetlen keresetforrásukat képezi. Ezek
alkalmasint jobb napokat láttak már, de még sokkal roszabbakat fognak
érni, ha utolsó élelmi eszközüktől is megfosztja őket a sors, mely
gyakran rendkívül emberi természettel bír, és annál fogva ott büntet,
hol jutalmaznia kellene, és viszont. Ezen pincze alakú kis szobából is
mécs fénylik, ugyan mi történik penészvirágos falai közt? A szoba igen
parányi, természetes tehát, hogy a nyomor benne rendkívül nagy. Legalább
tizenöt ember alszik a szalmával behintett nedves földön, s néhány
feldöntött pálinkás üveg tanusítja, hogy mélyen alusznak; egy közőlök
azonban kigyó gyanánt csuszkál köztök végig, és zsebeikben motoz. Ez
tehát csak azért mérséklé magát az ivásban, hogy társaitól néhány
fillért orozhasson, s bizonyosan nem rendes elveteműltséget tanusít az,
midőn tolvaj a tolvajt lopja meg, s ez igen bélyegzőleg jellemzi
egyszersmind az embert, mert tudva van, hogy a farkas nem konczolja fel
a farkast. Amott egy asszony s két felnőtt gyermeke holttestet czipelnek
földalatti nyomorú tanyájokra; mind a hárman bőrig át voltak ázva s
keservesen zokogtak, és én megszólítám őket, s a rablók is némi
megilletődéssel hallák a rövid, de szomorú történetet. Szegény favágó
volt a halott, ki családját böcsületesen táplálta; nem rég azonban,
midőn épen szűk utczában dolgozott, egy lóháton arra tomboló uracs
elgázolta őt. A szegény ember egykor több hetet tölte már kórházban el,
s most nem engedé magát többé oda vitetni; ezen éjjel azonban oly
rosszul kezdé magát érezni, hogy a szegény asszony akarata ellen is
kórházba akará őt vinni; ámde útközben kiadá lelkét a szerencsétlen
családapa, és az elárvult nő és gyermekei visszahozák a holttestet, és
el fogják temettetni, habár mindenöket el kellene is adniok, mert nem
akarják, hogy a holttestet a kórházban fölbonczolják. A hidegen okoskodó
ész előitéletnek fogja ezt nevezni, de azok, kiknek szivében szelid
érzelem uralkodik, bizonyosan méltánylani tudandják ezen «műveletlen»
szegény emberek gyöngédségét, mely ily föláldozólag nyilatkozott. Ki
pedig kétkednék, hogy ily falu létezhetik a fővárosban, ám méltóztassék
azt akár éjjel bejárni, és azután czáfolja meg állításomat, ha – lehet;
meg vagyok azonban győződve, hogy czáfolási vágy helyett csak szineim
haloványságát fogja gáncsolni, mikkel e képecskét föstém, mert
tapasztalni fogja, hogy minő mértékben növekszik valahol a pazarlás és
fényűzés, épen oly arányban nagyobbul az elvetemültség és nyomor, s
azért az, mit itt előterjeszték, még csak árnyéka annak, mit e
tekintetben a mienknél nagyobb fővárosokban tapasztalhatni. Igen, van
falu a fővárosban, és e falu csak annyiban különbözik a legszegényebb
távol helységektől, hogy itt a nyomor és inség nem tünik föl annyira,
mivel mindennapi, mert itt nincs aratás, nincs gyümölcstermés, nincs
szüret, mely legalább néhány hétre feledtethetné az inséget; sőt még
kutya sincs, mely csaholásával és hűséges ragaszkodása által a szegény
embert néha kissé fölvidámítaná, mert azt, mi ezen háziállat éhségének
enyhítésére elfogyna, szemeikkel és szájokkal, tehát kétszeresen nyelik
el a szűkölködő éhezők!



XXXII.  Meghiusult merény.

Csontjaim velőjeig megrázkódva követém a rablók lépteit, s nem merék
többé sem jobbra, sem balra tekinteni, mert féltem, hogy a nyomornak
látása száz meg száz alakban fellázítja véremet s más színben fogja
velem láttatni azon tetteket, miknek üldözésében jelenleg fáradtam. És
ugyan mit láttam tulajdonkép? Valóban, aránylag semmit, mert a házikók
és pinczebarlangok legnagyobb részének belseje sötét vala, mint
lakosainak multja, jelene és jövendője. És a mit láték is, ugyan mi vala
az ahhoz képest, mi ezen szomorú helyzeteket okozta! Merhetjük-e mindig
állítani, hogy az éjjel nappal részeg korhelyt saját eredeti vonzalma
aljasítá félbarommá? Szabad-e hinnünk, hogy minden tolvaj saját
romlottságának átkát súlyosítá fejére, s hogy minden erkölcstelenség
önmagától születik? Valamint igaz, hogy erre nem felelhetünk igennel,
úgy tagadhatlan az is, hogy többnyire sokkal borzasztóbbak azon tettek,
melyek a bűnök elkövetésére első ösztönül szolgálnak, mint e bűnök
magok. Hány némber tagadja meg örökre az erényt, mivel egykor valamely
férfi erényességében bizott; és hány férfi fajul becstelenné, mivel
ifjúságában, csekély hiba miatt, durva büntetés által, a böcsület
szózatát lelkében elnémíták; s mihelyt ez megtörténik, akkor a rossz
úton haladásban többé nincs megállapodás!

Az éji vihar komor föllegei nem lehettek sötétebbek, mint kedélyem
mostani hangulata; csaknem enmagam ellen kezdék gyűlölséget érezni,
midőn meggondolám: mennyi előnyöm van a jóra, s mégis mily kevéssé
töltöm be helyemet; mennyi bajt orvosolhatnék, mennyit előzhetnék meg,
és mégis mily keveset cselekszem. De hiában, ki maga soha nem hullatott
keserves könyűket, az nem könyörülhet a szerencsétlenség siralmain!

A vihar szabadabb dulása fölébreszte merengésimből, szemeimet
körüljártatám, mennyire a sötétség engedé, s meglepetve tapasztalám,
hogy egészen szabadban vagyunk, s már a sorompót is elhagytuk, és most
teljességgel nem bírám hirtelen meghatározni, hogy hol vagyunk, s mily
czél felé haladunk, mert huzamosb ideig, mély gondolatokba merülve,
csaknem öntudatlanúl követém a rablókat, minél fogva e pillanatban nem
kis mértékben zavarodtam meg, főkép, miután társaimnál sem
kérdezősködhetém, ha a rablókban gyanút nem akartam ébreszteni. Ők
hölgyrablásra menének, mint mondák; de ugyan hová, miután már a városi
sorompón is átléptünk? Meddig házakat láték, addig nem gyanakodhatám,
mert azt lehete gondolnom, hogy a hölgy, talán gyanu kikerülése végett,
valamely távol és igen egyszerű gunyhóban tartatik rejtve, s onnan
szándék őt elrabolni; de most, midőn már a vámház ablakának rezgő
világát sem láthatám, lehetlen vala komolyan nem aggódnom. Hová vezettek
ezen emberek? Mi czéljok lehete velünk, vagy különösen velem? Talán
gyaníták kilétemet, és ki akartak rabolni? Ezt nem tarthatám
valószínűnek, mert erre nem tettek volna oly nagy készületeket, miután
tudhaták, hogy a fővárosi lakosok nem igen szoktak zsebeikben ezreket
magokkal hurczolni. De hátha életem ellen törnek, s halálomat minden
pillanatban várhatom, és az egész hölgyrablási terv csak tőrbe
kerítésemre volt kiszámítva? Ez még többi gyanuimnál is képtelenebbnek
látszott, vagy látszhatott volna legalább higgadtabb kedély előtt; de a
bitó alatti megrázkódtató kaland, s az azóta látott kebellázító
jelenetek, párosúlva az éjfél és égiháború izgató hatásával, annyira
túlfeszíték egész idegzetemet, hogy e pillanatban még lázasb
képzelgéseknek is hitelt adtam volna. De mi bírhatta volna őket ellenem
gyilkos szándékra? kérdém magamat tovább, s föltüzelt képzelődésem erre
még gyorsabban válaszolt, s valószínűvé tette előttem, hogy talán
Móricz, vagy Sobri küldheték ki ellenem a gyilkosokat, s hogy ők is oly
éber őrszemmel kisérék minden léptemet, mint én az övéiket. Arra is
tüstént tudék magamnak válaszolni, hogy mért vezetnek oly távolra? Ezt
bizonyosan azért tevék, mert nem egyedül, hanem harmad magammal jelentem
meg, s most nem mernek velem szembe szállani, hanem valamely tanyájokra
vezetnek, hol túlnyomó erővel fognak ránk rontani. Ezt meg kell előznöm,
suttogám csaknem hallhatólag, és pisztolyaim után nyúltam, midőn a
koldus, ki mormogásomat hihetőleg hallá, hirtelen megfordúlt és hangosan
szóla:

– Talán fázol?

– Nem, – felelém lehetőségig nyugodtan.

– Vagy fogaid vaczognak?

– Nem.

– Pedig nekem úgy tetszett, mintha effélét hallottam volna.

– Csalatkoztál.

– Vagy félsz?

– Hagyj föl a faggatással, csak káromkodni akartam, azt hallottad,
semmit.

– És ugyan mért?

– Szeretnék már dologhoz látni.

– Olyan tüzes vagy?

– Csak nem szeretek hiában sétálgatni.

– Kivált ily gyönyörű időben, – tevé hozzá megrázkódva Bertók.

– Hiszen haza mehettek, ha czukorból vagytok főzve, senki nem
tartóztatott eddig sem.

A beszédnek e fordulata valamennyire ismét megnyugtatott, minél fogva
derültebb hangon mondám vezérünkhez:

– Csak azon boszankodom, hogy hiában járunk.

– Hiában?

– Igen ám.

– Mikép érted ezt?

– Mert a zápor mind kizavarja likaikból az ürgéket.

– Ürgéket?

– Igen, és nekünk majd egy sem marad.

– Fiú, félre beszélsz, vagy részeg vagy?

– Alkalmasint te öntöttél többet a garatra, mint kellett volna.

– Micsoda?

– Úgy van, mert különben lányt, vagy kisasszonyt nem keresnél a városon
kívül, oly helyen, hol csak ürgék és vakandokok tanyáznak.

– Vagy úgy! Átkozott ficzkó, szinte megijesztettél, mert már azt kellett
gondolnom, hogy lepattant az eszed abroncsa, és mindent elrontasz.

– Sok is a sok, czimbora, hiszen úgy tartom, hogy annyira vagyunk már
csak a világ végétől, mint homlokodtól az orrod vége.

– Mindjárt ott leszünk.

– De hol?

– A világ végén, ha ha ha!

– Dehogy, csak ott, hol dolgunk lesz.

– És még sem szabad tudnunk.

– Hiszen tudjátok, hogy még most is visszamehettek, ha kedvetek tartja
és ezzel beérhetitek; mert egyetlen hajtófát sem ér az oly vezér, ki
mindent kifecseg a közlegények előtt; én pedig most vezéretek vagyok és
azért úgy kell tánczolnotok, a mint én fütyülök.

– Furcsa ficzkó vagy!

– Hallgass és parancsolj lábaidnak.

Ismét tovább haladtunk, puha gyepen ugyan, de azért mégis csaknem
kellemetlenebbül, mint eddig, mert a folyvást omló eső az egyenetlen
pázsiton pocsolyákat képezett, mikbe gyakran bokán fölül, sőt néha
térdig is zuhantunk, mi mindenkor részint káromkodást, részint hahotát
okozott, ámbár a víz sokszor fejünkig fröcsögött fel.

Most széles villám hasítá a léget s Marczi alig hallhatólag suttogá:

– A savóintézet vidékén vagyunk.

– Mi az? – kiálta a koldus, kinek valódi tolvaj fülei voltak, mert úgy
tetszett, hogy minden lélekzetünket tisztán hallja.

– Megijedtem, hogy lecsap a mennykő, – felele nyugodtan Marczi.

– Ne félj attól, elkerüli a mennykő azt, kinek számára minden határban
kender terem.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, hogy fölakasztanak, ha nem vagy nemes ember, jó czimbora.

– Hát téged?

– Mi gondod rá! Csak előre, még egy jó kődobásnyira vagyunk és azután
majd elválik, hogy tudtok-e oly jól dolgozni, mint beszélni.

– Majd meglátod, fogadom, hogy bámulni fogsz és meghajolsz előttünk!

– Jobb lesz, ha kurtábbra szabod nyelvedet.

– Nem rád bizták.

– Ne kívánd, hogy visszaforduljak.

– Csak tessék.

– Csitt, czimborák, – mondám, félvén, hogy Marczi kitörő hevessége
mindent elront, – ugyan minő iskolában tanultátok mesterségteket, hogy
munka közben verekedni akartok; az ilyen becsületbeli ügyeket munka
után, kancsó mellett szokás ökölre bízni.

– Hiszen csak…

– Hallgass és azt tedd, mit tőlem látsz.

– Értem.

– Igazad van, czimbora, tapasztalatlan suhancz lehet szűrös társad, hogy
így kirug a hámból.

– De bátor.

– Elég.

Erre ismét csönd lett s okoskodni kezdék Marczi fönebbi titkos
megjegyzése fölött. A savóintézet vidékén vagyunk, mondá ő; tehát ott,
vagy annak vidékén kelle a merénynek véghez menni. De ki ellen lehete az
elhatározva? A nevezett intézetben, az év ezen késő szakában, már senki
nem szokott tartózkodni s azt csak nem hihetém, hogy a különben igen
érdemes, de már meglehetősen koros majorosnő ellen ily merényt kívánna
valaki intézni. Közel ezen épülethez a tébolyda állott s azt sem
hihetém, hogy onnan kívánna valaki valamely szerencsétlen szép hölgyet
erőszakkal kiszabadítani, mert napjainkban szerelemnek miatta nem igen
őrülnek meg a szépek, sőt ellenkezőleg, nagyon is okosak, mert a
legnagyobb szerelmi mámorban is többnyire rendkívül jól tudnak számolni.
De hah, még egy intézet vala azon tájon, melyre mindenek előtt kellett
volna emlékeznem s melynek tőszomszédságában állott azon épület,
melyben…

– Megálljunk! – szóla most elfojtott hangon a koldus.

Mindnyájan megállapodtunk.

– Jelt kell adnom.

A koldus füttyentett, oly sajátszerüen, hogy csak tapasztalt fül
különböztetheté azt meg a szél átható süvöltésétől.

Ezután előre hajlott fejjel figyelt. Az ég tompán dörge s a szél hosszú
hörgésekben fútt; más neszt nem lehete hallani.

– Nem hallottatok semmit?

– Nem.

– Ördögbe! Korán jöttünk, vagy elkéstünk, vagy mi történt?

Most még egyszer, tartósabban és élesebben füttyentett.

A hang távolról visszhangot hozott, mely tökéletesen hasonlított a
koldus jeladásához.

– Ah, jól van, felelnek.

– Csak visszhang volt ez, – jegyzém meg némileg ismét aggódva.

– Nem viszhang, hanem oly valóságos fia füttyentésemnek, valamint én
apámé vagyok.

– Tehát még többen is leszünk?

– Nem.

– De a füttyentés?

– Tudósított arról, hogy a hintó a kerítés szögleténél áll. Vagy azt
hitted, hogy oly kisasszonyt, ki megérdemli, hogy ellopják, ily ördöngős
időben gyalog fogunk tüskön bokron keresztül hurczolni, mintha paraszt
legényt fikának fognánk ki az uraság óljából?

– Azon úr is a kocsiban van, ki titeket fölbérelt?

– Dehogy van, hiszen nem bolond, hogy pénzt szórjon ki és még veszélybe
is rohanjon; csak meghitt czimbora van ott és ő majd akkor megy a leány
után, ha hirét kapja, hogy már ott van, hová küldi.

– Ugyan hová küldi őt?

– Azt nem kötötte orromra.

– Mégis gyáva embernek kell lennie, hogy nem mert személyesen
megjelenni.

– Oly bátor az, czimbora, hogy a csillagokat is le merné lopni; de épen
azért nem akar minden potomsággal személyesen bibelődni, aztán meg azt
akarja, hogy nekünk is legyen keresetünk. Lám, a nagyurak is meg tudnák
csizmáikat tisztítani, de ugyan mi lenne a sok szegény legényből, ha
minden dolgukat magok végeznék a gazdagok?

– Szeretném azon urat ismerni.

– Ajánlani foglak neki, ha becsületesen kitünteted magadat.

– Nem hallhatnám meg nevét?

– Arra előbb tőle magától kell engedelmet kapnom.

– Ez különös.

Ez alatt a ház kerítésfalához érkezém s mihelyt szemeimet fölemelém,
azonnal meggyőződém, hogy korábbi sejtésem nem csalt és…

– Czélnál vagyunk, fiúk, – szóla, gondolatimat megszakasztva a koldus, –
én ismerem itt a járást, mert már háromszor voltam itt koldulni; szegény
kisasszony nem is gyanította, hogy kinek ad alamizsnát; de meg is
hálálom most, mert derék szép úrhoz viszem. Én tehát bemegyek és
megnyitom az ajtót, azután ti is bejöttök.

E szók után derekáról hosszú, erős kötelet oldott le, mely csomókkal s
végén vaskampóval volt ellátva. Ezt átdobá a falon s jól meghuzá, hogy
meggyőződjék: valljon megfogta-e erősen a fal párkányát a kampó? Ezután
nagy könnyűséggel fölkapaszkodott a csomókon, a kötelet megfordítá és a
tulsó oldalon szintúgy leereszkedett s kevés pillanat mulva az ajtót
megnyitá, mondván:

– Az emberek zárban hagyják a kulcsot, hogy kívülről ki ne nyithassuk,
mi tehát szépen bemászunk és belülről nyitjuk meg, így legalább nem kell
méreg drágán lakatost tartanunk.

– Csodálom, hogy kutyák nincsenek itt.

– Van bizony kettő, még pedig olyan, hogy a legnagyobb medvével is
megbirkozhatnának.

– Úgy hát vigyáznunk kell.

– Későn vigyáznánk, ha még élnének.

– Hogyan?

– Ma dél felé erre kullogtam és oly darabka szalonát adtam nekik, hogy
eddig már örökre jóllaktak. De most dologra. Ti hárman itt maradtok a
kapunál, mert nem ismeritek a belső járást és mindenre vigyáztok s csak
akkor siettek segítségünkre, ha füttyentést, vagy lövést találnátok
hallani; én pedig régi czimboráimmal a szép galamb fészkét keresem föl.
Menjünk, fiúk és mondom, hogy még ruhája végét is tisztelettel
érintsétek, mert különben ma este utolsó borotokat ittátok meg ezen
árnyékvilágban!

A rablók a ház felé sompolyogtak, azon ház felé, melyben Börger Lenke és
anyja lakott és így ezen merényt is egyedül csak a leálorczázott
Sobrinak lehete tulajdonítanom, ki rendületlen vala, mint érczszobor,
miután még a mai jelenet után is példátlan vakmerőséggel folytatá
gyalázatos gazságait, mintha egyáltalában megbukhatlannak tartaná magát.
Annál inkább örvendék tehát, hogy szándékom mellett állhatatosan
megmaradtam és ezen merényét meggátolhatám.

Most már nem lehete tovább késnem, mert nem akarám, hogy a rablók
egészen Lenke szobájába nyomuljanak, mivel ezen ijedelem, főkép mai
rendkívüli megrázkódtatása után, ránézve könnyen veszélyes következményű
lehetett volna. Bezárám tehát a kaput, a kulcsot zsebembe tevém s
pisztolyainkat elkészítvén, mind a hárman csöndesen követtük lépéseiket,
miután meghagyám társaimnak, hogy mindegyik egy-egy rablót rántson
hátulról földre; magam a koldust vállalám magamra s megkötözésök után a
kocsist szándékoztunk hatalmunkba ejteni.

Alig haladánk azonban néhány lépésnyire s lövést hallánk eldördülni
előttünk és fegyverre! kiáltást hangzani, mit rögtön jajgatás követe,
melyben az egyik rabló hangjára ismertünk. Ugyanazon pillanatban
megnyilt a ház ajtaja, lámpavilág omlott ki rajta s több fegyveres
katona, kik a két zsiványt rövid küzdés után elnyomták s a harmadikat is
megkötözték, ki lábába golyót kapott és alig mozdulhatott. A katonák már
minket is megpillantottak s így, hogy kellemetlen bajba ne keveredjünk,
gyors elszántsággal előugrám és németül szólítám meg a vasas katonákat,
mondván:

– Köszönet, derék katonák, hogy megkíméltek bennünket a munkától, már
rég nyomukban vagyunk ezen gazembereknek s csak azért nem támadtunk
rájok a szabadban, hogy tetten kaphassuk őket; önök nagy szolgálatot
tettek a közbátorságnak ezen gonosztevők elfogása által.

A furfangos koldus saját haszna és gondolkozásmódja szerint magyarázá
szavaimat és még inkább elakarván a katonákat ámítani, iszonyuan
káromlott engem, azután pedig alig elfojtható örömmel suttogá:

– Derék ficzkó vagy, ezek szót sem tudnak magyarul, jó, hogy kivágtad
magadat; add tudtára urunknak, hogy hüvösre jutottam, de három hétig nem
vallok; iparkodjék tehát addig mind a hármunkat kiszabadítani. Ha holnap
éjfélkor az óbudai kerék tanyára mégysz, hol, mint mondád, járatos vagy,
mondd akármelyik czimborának, hogy kilencz meg kilencz csak kilencz és ő
vagy más czimbora tüstént urunkhoz fog vezetni. A kocsi miatt ne busulj,
az a lövés után mindenesetre tüstént elvágtatott.

Mind ezt fenyegetőzve és káromkodás közt mondá a rabló, mi a német
katonákat tökéletesen meggyőzheté arról, hogy nem vagyok az elfogottak
czinkosa. Ők azonban mégis kételkedni látszottak, mert nem épen túlságos
jeleivel a tiszteletnek, parancsnokukhoz vezettek.



XXXIII.  Két halott.

Már a folyosón találkoztunk a hadnagygyal, ki félig felöltözve rohant
felénk kivont karddal, míg másik oldalról a major tulajdonosa pőrén
futott előnkbe gyertyával s nem csekély rémülésben a váratlan zaj miatt.

A katonák őrszobájába lépénk s ha már maga e jelenet rendkívül
meglepett, még inkább kelle csodálkoznom, midőn a tisztes Börgerné
szobájából látám a hadnagyot kilépni. Mióta lett a ház laktanyává, vagy
mikép juthatott a tiszt Börgerné szobájába? E kérdésekre nem tudék
magamnak felelni, de nem is lehete időm fejtegetésök megkísértésére,
mert a tiszt, mihelyt a káplártól a zaj okát megtudá, azonnal komolyan
kezde vallatásomhoz. Szerencsémre a major tulajdonosa meglehetősen
ismert engem s így nem nagy munkámba került a tisztet arról meggyőzni,
hogy embereimmel együtt a rablókat üldözém, főkép, miután ezek magok is
kemény kifakadások közt erősíték ezen állításomat.

– Úgy van, hadnagy úr, mondom, – így szólék, előadásomat végezve, – a
vihar elől csapszékbe menekültem inasommal s már épen bérkocsiért akarám
őt küldeni, mivel a vihar nem akart szünni, midőn ezen három zsivány
suttogva tartott tanácskozásából, hála rendkívül éles hallásomnak,
olyasmit véltem kivehetni, hogy e tájon valakit ki akarnak rabolni. Én
mindig szerettem a veszélyes kalandokat s annálfogva mellém vevém még
ezen becsületes favágót és hárman mindenütt nyomban követtük a rablókat.
Ön derék vitézei megmentettek bennünket a veszélyes tusától. De, – itt a
major tulajdonosához fordulék, – kedves Weiner úr, Börgerné asszonyság
bizonyosan elrémült e zaj miatt, meg kellene őt nyugtatni.

– Oh, az már nincs itt, nagyságos uram, – mondá Weiner.

– Nincs itt? Hiszen ma délben még ide jött a kisasszony a városból, hol
vele beszéltem és semmit nem szólt.

– A mint haza jött, félóra mulva saját lovaimon kellett őket délután két
óra felé mindenestől városi lakásukba szállíttatnom; nem tudom, mi
birhatta őket ezen hirtelen elköltözésre, miután még két hétig akartak
itt tartózkodni.

– Szerencse, hogy nincsenek itt, mindenesetre szörnyen megrémültek
volna.

Ezután még megtudám, hogy a hadnagy száz lovat szállít ezredéhez és az
iszonyú vihar elől ezen majorban keresett menedéket az éjjelre, minthogy
különben is Pesten akará azt eltölteni. Távozásomat épen nem akadályozá
s megigéré, hogy másnap az illető hatóság kezeibe fogja a rablókat
szolgáltatni. Weiner marasztott ugyan, de ajánlását nem fogadhatám el,
mert még Eszter gyermekének életeért reszketék; a jó ember tehát
befogatá lovait és a majort, társaimmal együtt, könnyülve hagyám el a
kényelmes kocsiban.

Mihelyt a kapun kívül valánk, mely mögöttünk ismét becsukaték, azonnal
komoly szemlét tarték elmémben a legközelebb mult események fölött.
Mindenek előtt csodálnom kelle a koldus lélekéberségét, mely szerint
veszélyes helyzete daczára is azonnal engem, vélt czinkosát megmenteni
törekvék, hogy szabadságában maradván, hasznára lehessek. Becsületes
emberek közt ritkán találhatni ily tettekre, mert tapasztalás tanítja,
hogy az emberek többnyire némi vigaszt lelnek abban, ha valamely
szerencsétlenségben nem egyedül, hanem többedmagokkal részesülnek.
Egyébiránt nem annyira ezen váratlan fordulatnak örvendék, mint inkább
annak, hogy ez által kezembe adá a koldus zsivány azon titkot, mely
szerint Sobrinak biztosan nyomába juthatnék, az óbudai elhagyatott
csárdában, ha a legközelebbi éjjel hálómat ismét kikerülné; mert, hogy ő
vala azon úr, kit a koldus említett, arról tökéletesen meg leheték
győződve, miután Lenke volt azon hölgy, kinek elrablására a gaz
czimborasággal kiindultam. Mért tünt el Lenke oly hirtelen anyjával
együtt? Ezt könnyen megfejthetőnek véltem, ha meggondolám, hogy ma
délben nemcsak hűtlenségéről győződék meg a gaz csábítónak, hanem
egyszersmind oly néven hallá őt szólíttatni, mely néhány év előtt az
ország nagy részét rettegésben tartá. Előtte ezen ember, mikép a kerti
lugasban tartott párbeszédükből is tudjuk, csábítást és szökést említe s
általában úgy nyilatkozott, hogy föl lehete róla tenni, mikép semmiféle
eszközöktől nem borzad vissza, mihelyt azok által czélhoz vél juthatni.
Igen természetes tehát, mikép Lenke annak puszta meggondolásától is
borzadott, hogy ezen emberrel még egyszer találkozhatnék; azért tehát,
mihelyt hazaérkezett, bizonyosan tüstént rávevé anyját, hogy rögtön
városi szállásukra költözzenek. Kimondá-e valódi okait, melyek őt e
határozatra birák, vagy máskép eszközlé ki anyja megegyezését a
távozásban, azt nem lehete ezúttal magamban teljes bizonyossággal
meghatároznom, de erre tulajdonkép nem is volt szükség, mert előbb-utóbb
az anyát különben is mindenesetre értesíteni kellett volna az egész
fordulatról. Még magamról kell néhány szót elmondanom, mert lesznek
talán, kik gáncsolni fogják, hogy a hadnagy előtt nem adám hiven elő
kalandomat. Magamra nézve én ezt minden koczkáztatás nélkül tehettem
volna, de részint Lenkét nem akarám az igazság kimondása által hirbe
hozni, részint pedig kellemetlen tanuságtételtől kívántam magamat
megmenteni, egyszersmind általában minden zajt kerülni óhajtván, mely
Sobrit nagyobb vigyázatra figyelmeztetné és a jövő éjféli találkozást
ismét meggátolhatá. A kocsit, mely az elrablandó hölgyre várakozott,
azért nem említém a hadnagy előtt, mivel ekkor a szándéklott rablás
valódi nemét is ki kellett volna mondanom s mivel különben is méltán
következtethetém a koldus megjegyzéséből, hogy az üldözés siker nélkül
fogna maradni, miután a lövésre a kocsis bizonyosan azonnal tova
vágtatott. Egyébiránt azt is kelle óhajtanom, hogy Sobri e meghiusult
merényben befolyásomat ne is gyaníthassa, következéskép egészen nyugodt
maradjon, mert csak így remélhetém nagyobb valószinűséggel, hogy a
legközelebbi éjfél csakugyan határt tüzend vétkeinek. Móriczra nézve még
nyugodtabb valék, mert okom vala hinni, hogy Marczi által Ferkót
megnyerem és az úton biztosan nyomába jutok; egyedül az aggasztott, hogy
nem vihette-e már véghez véres szándékát Eszter gyermeke ellen? Mert,
habár meg kelle is engednem, hogy derekasan megriasztottuk őt társaival
együtt s így e pillanatban alkalmasint nem lesz kedvük új merény
megkisértéséhez fogni, egyszersmind azt sem tagadhatám, mikép épen azon
gondolat, hogy szándékát talán kedvünk lehetne megakadályoztatni, rögtön
azon elszánt határozatra birhatá őt, hogy tüstént elégítesse ki
boszuszomját s így azon rettegésem talán nem volt épen alaptalan, hogy
későn jövök a gyermek megszabadítására. Ha valaki talán kétkednék, hogy
ember képes legyen ily iszonyú tettre vetemülni s e véleményét az által
is igazoltatni vélné, hogy a megrögzött gonoszságú gyilkos sem akará e
véres munkát magára vállalni, annak megnyugtatására csak azt kell
mondanunk, hogy azt, minek kivitelétől minden szenvedély és minden
gonosztevő irtózik, a boszuszomj minden tétovázás nélkül végrehajtja:
mert ezen egy szenvedély az, melynek ellenében a legszentebb emberi
érzelem is elnémul. És hogy Móricznak csakugyan volt oka boszuszomjra,
abban alkalmasint senki nem fog kételkedni, ki meggondolja, hogy a
zsidót mostani boldogtalan helyzetében csak két érdek csatolja a nyomorú
élethez, tudniillik: pénz és családja; az első azért, hogy
embertársainak megvetésével daczolhasson, a másik pedig, mert csak övéi
értik meg őt s mivel csak ezek simulnak hozzá szeretettel. Ha tehát e
két oldalról támadják meg a zsidót, ez annyi, mintha szivvérébe, mintha
életébe markolnának. Móricz pedig mind a kettőt elveszté, pénzét, mely
élete legjobb részének gyümölcse vala, bármily úton juta is annak
birtokába és nejét, ki boldogabbnak hitt jövője legfényesebb reménye
vala. És e két kincset ugyanazon egy ember rabolta el tőle, oly ember,
ki sokkal rosszabb s mégis sokkal hatalmasabb volt, mint ő; oly ember,
ki ellen óriási erővel küzdött s kiről boszunyilai mégis eltompulva
pattantak vissza. És ezen ember távozásra készült és magával fogja vinni
a kettős kincset és kétségbeesése fölött kaczagni fog a biztos
távolságban! Ennek meggondolása tüzes kigyók fulánkja gyanánt mardosá
Móricz lelkét s fájdalmát csak az által reménylé enyhíthetni, ha
legalább azon ember keblében is szilaj fájdalmat gerjeszthetne, ki egész
üdvét semmivé tevé s kit boszuló kezei nem érhetének el. Minden
törekvésének, minden gondolatának ez volt egyetlen tárgya s lehet-e
csodálni, hogy ily hatalmas ösztöntől sarkantyuztatva, kémszemeinek a
gyermek nyomait föltalálni sikerült? S ezen siker nem szülhette-e, ily
kedélyben, rögtön egyszersmind azon gondolatot, hogy ez azon egyetlen
hely, hol a legsajgóbb sebet ejtheti az apa és anya szivén, hogy
kincseik daczára is oly szegények legyenek, mint ő, – gyermektelenek,
mint ő?? Hogy pedig ezen czélra idegen kart kívánt fölfegyverezni, abban
senki nem fog ellenmondást találhatni, mert az elnyomottság rendesen nem
szokott anyja lenni a bátorságnak s nem a vakmerőség legnagyobb foka
kell-e arra, hogy valaki ártatlan, mosolygó gyermeket gyilkolhasson meg?
Ehhez képest a tusa életre halálra, hatalmas ellenséggel, csak
gyermekjáték. Ámde mind e mellett alapos aggályt táplálhaték, hogy a
bitófa melletti jelenet még inkább fölgerjesztheté boszuvágyát, miután
attól lehete tartania, hogy boszujának ezen utolsó tárgya is ki fog
kezei közül ragadtatni s hogy ennél fogva a legvégsőre szánhatta el
magát s tulajdon kezeivel sietend azt végrehajtani, mire idegen karokat
nem csekély pénzmennyiséggel sem birt fölfegyverzeni.

Perczről perczre nyugtalanabb levék tehát s többször sietésre nógatám a
kocsist, de a sötétség miatt eleinte csak lassan haladhattunk, míg végre
a vihar szünni kezde és a vastag felhőrétegek kissé gyérültek és néhány
csillag föltünésének helyet engedtek.

Midőn a város azon részéhez közelíténk, hol Eszter fia ápoltaték, már
egészen megszünt a zápor; megállítám tehát a kocsit, kiszállottunk és a
kocsist visszautasítám.

– Jobb lett volna kocsin haza mennünk, – sóhajtá Bertók.

– Kivált a nagyságos urra nézve, – jegyzé meg Marczi.

– Én ugyan jó sort aludtam a kocsiban.

– Úgy tetszik, mintha magam is szundikáltam volna.

– Annál jobb, – mondám nyájasan, – mert hajnal előtt alkalmasint nem
fogtok lepihenni.

– Keresünk még valakit?

– Bizony megbetegszik a nagyságos úr.

– Elég ez mára.

– Sok is.

– Tehát haza mehettek és én magam fogok mindent elvégezni.

– De azt ugyan nem tesszük.

– Inkább mindent még egyszer elől kezdünk.

– Jól van, halljátok tehát…

– Mennydörgettét, mi ez? Majd kitörtem nyakamat!

Bertók elesett s midőn Marczi segélyével fölemelkedék, nagy tömeget
pillantánk meg, melyben megbotlott s mely mozogni látszott. Lehajolván,
közönséges napszámos öltönyű férfit láték a kövezeten heverni s mellette
nagy zsákot, mely mint sejtém, súlya által lenyomta őt. A napszámos
mozdulatlan vala. Talán ittas, gondolám s nem bir fölállani; de ugyan
mit kereshet az utczán ily teherrel éjfél után egy órakor? Vagy talán
tolvaj? Nem, ezt nem hihetém, mert a tolvaj munka közben, mikép ők
nevezik, nem issza le magát annyira, hogy ily gyámoltalan állapotba
juthatna, nyilt utczán, ha még úgy bizik is az éjjeli őrség háziassághoz
ragaszkodó békés szellemében. Tehát ki lehetett és mi járatban volt?

– Hej, atyafi, keljen föl! – mondám s vállát megrázám.

Az ember mozdulatlan maradt. Kezeit, arczát, homlokát érintém; mind ezek
hidegek és meredtek valának. Semmi kétségem nem maradt, ezen ember
bizonyosan halva volt. Szélütés vetett-e véget életének, vagy erőszak,
nem határozhatám el; az első azonban valószinübb vala, mert a nehéz zsák
bizonyosan nem feküdnék mellette, ha halálát erőszak okozta volna.
Tusakodásomat Marczi szakasztá meg, mondá:

– Néhány lépésnyire borbélyműhelyt tudok, vigyük oda a szerencsétlent,
talán még életre hozhatják.

– Helyes, csak hamar! – szólék biztatólag s embereim fölemelék a
halottat és a borbély ajtaja előtt letevék s míg én kopogtam, a zsákot
is elhozák.

Hosszú várakozás után végre megnyilt az ajtó, a borbélyok megvizsgálák a
halottat, eret vágtak karján s egyéb műtéteket is megkisértettek, de
minden siker nélkül maradt. Ekkor úgy tetszett, mintha halotti bűz
terjedne a szűk szobában, melynek okát teljességgel nem birtuk
megmagyarázni, mert halottunk minden tagja oly hajlékony volt még,
mintha csak néhány óranegyed előtt adta volna ki lelkét, sőt melle és
gyomra még meleg vala. Az egyik borbély szemei véletlenül a zsákra
esvén, szó nélkűl fölbontá azt és borzadva szemléltük, hogy csinos
öltözetű férfi holttestét foglalá magában, melyen kétségbe vonhatlan
jelei valának a föloszlásnak. E látvány mindnyájunkat annyira
megdöbbentett, hogy több pillanatig némán meredeztünk egymásra, semmikép
se birván e rendkívüli eseményt megmagyarázni. A szerencsétlent egyikünk
sem ismerte. Utóbb az egyik borbély rendőrökért siete, hogy semmi ne
mulasztassék el, mi ezen borzasztó eseményre némi fölvilágosítást
vethetne; én pedig, névjegyemet ott hagyván, embereimmel eltávoztam és
Eszter fiához siettem.

E közben szabad legyen e két halott történetét röviden elmondanom, mikép
az több hét mulva tudomásomra jutott. Egy ismerősöm volt, ki ezen idő
előtt hat nappal falura utazott s csak négy hét mulva tért vissza.
Ekkor, velem találkozván, megindulással mondá, mikép elutazása után két
nap mulva reggel X… barátja szállásáról kisétált s azóta nyom nélkül
eltünt. Én elmondám neki a két halott föltalálását s ő leírásomra
összeborzadott, mert az egyik halottban – eltünt barátjára vélt ismerni
s erről csakhamar meg is győződék, miután a halottnak eltett ruháit az
illető helyen megtekinté. Ezen szomorú felfödözés után azonnal X…
asszonysághoz siete, kit elhunyt barátja rég remény nélkül szeretett,
kiről azonban, elutazása előtt mondá, hogy két nap mulva szerelme
viszonzását véli remélhetni, mert akkor a férj néhány napra el fog
utazni, ki száz őrszemmel kisérte nejének minden lépteit. X… asszonyság
megdöbbent ismerősöm beléptekor, ki így szóla hozzá:

– * * * barátom halva találtatott, valamint az is, ki holttestét zsákban
tova hurczolá.

– Szent ég, ön mindent tud! – sikolta az asszony, és lábaihoz omlott.

Ismerősöm megrettent, ő csak részvétet keresett, és iszonyú vallomást
kapott, mely röviden ebből állott: * ur a kitüzött órában csakugyan
eltávozék szállásáról, azon állítással, hogy Komáromba utazik. Kevés óra
mulva megjelent * * * ur, de alig szólhatott szerelméről, midőn a férj
hintaja ismét a ház elébe robogott; az asszony kétségbeesve mutatott egy
a sarokban álló nagy ládára, és * * * azonnal bele ugrott, s födelét
magára ereszté, az asszonynyal együtt azt vélvén, hogy a férj talán csak
valamit feledett, s rögtön ismét távozni fog. Reményökben mindazáltal
csalatkoztak, mert a féltékeny férj megbáná könnyelmüségét, s nejét
magával jövetelre kényszeríté. A boldogtalan nő nem mert vonakodni, s a
férjjel távozott, reménylvén, hogy az ifju alkalmat lelend távozásra. De
csalatkozott! Két nap mulva visszatértek, s a nő, mihelyt egyedül vala,
remegve nyitá föl a ládát – * * * halva feküdt benne! A láda teteje
rácsukódott, s kiáltásit senki nem hallá, mert a férj, midőn távoztak,
az ajtókat bezárá, s csak a negyedik szoba kulcsát hagyá a cselédek
kezeiben. A nő másnap egy ismeretlen napszámost szólíta meg, s éjfélre a
ház kapujához rendelé, mondván, hogy munkát bizand rá, mit csak akkor
végezhetni. A napszámos pontosan megjelent, mert ki munkája után akar
élni, az nem válogathatja az időt. A nő csöndesen elsurrant férje oldala
mellől, az iszonyu terhet a kapuhoz vonszolá, a napszámosnak pénzt és
egy üveg bort nyujtott, s parancsolá, hogy a zsákot vesse a Dunába; a
szegény napszámos a pénzt eltevé, a bort megivá, és a zsákot vállára
emelé s távozott. Gyanított e valamit, szándéka volt e a zsákot
megvizsgálni, és tartalmáról jelentést tenni, azt nem tudhatjuk, mert a
szerencsétlen ember a borban halált ivott, s ha a rettegő bűntudat el
nem árulja a vétkes nőt, ugy örökös titok maradt volna e szörnyü tény.
Büntetés alá azonban nem lehete őt venni, mert még említett ismerősöm
jelenlétében méregpoharat üríte, s két óra mulva követte áldozatait.

Ez a két rejtélyes halott valódi története, melyről sokfélekép
eltorzított alakban regéltek néhány hétig az emberek, mig végre ezt is
feledékenységbe temeték az ujabb napi események, melyek csak azért
támasztanak pillanatnyi érdeket, hogy rögtön ismét ujabbaknak helyet
adjanak! – –



XXXIV.  A sors keze.

Közelítvén azon házhoz, melyhez oly feszült érdekkel érzém magamat
vonzatva, igy szólék embereimhez:

– Most egy házhoz fogunk érkezni, mely előtt virrasztással kell az időt
hajnalig eltöltenetek.

– Szivesen, – mondák mindketten legnagyobb készséggel.

– Én haza megyek, s ti mindenre jól figyeltek; ha Móricz, vagy más
gyanus ember a házba akarna rontani, fogjátok el.

– Nem szabadul ki körmeink közől, habár csak puskalövésnyire
pillanthatjuk is meg.

– Napfeljöttekor te, Bertók, értem fogsz jőni, Marczi pedig itt marad.

– Értem, – viszonzá Marczi.

– És ha valaki jőne, és gyermeket vinne magával, letartóztatod, vagy
lármát csapsz, vagy legalább nyomát mindenütt követed.

– Meglesz.

– Őrködjetek legnagyobb figyelemmel, s dús jutalomra számolhattok.

– A nélkül is mindent megteszünk.

– Meg bizony.

– Örömest mellettetek maradtam volna, de nagyon el vagyok lankadva, és
jövő éjfélkor még nehéz munka várakozik rám.

– Egyetlen macskát sem bocsátunk a házba.

Most befordulánk az utcza szögletén, s ki képzelheti szörnyü
rémülésemet, midőn a kérdéses ház kapuját nyitva láttuk, és előtte
embereket szemléltünk csoportozni.

– Mi történik itt? – kiálték magamon kivül, és a kapuhoz rohantam.

Minden oldalról ily zavart hangok hatottak füleimbe:

– Gyilkosság!

– Iszonyu szerencsétlenség!

– Gyermeket öltek meg.

– Egy kis fiut.

– Még alig tudott járni.

– Hallatlan!

– Oly szép fiucska volt.

– Alkalmasint valami gazdag örökös.

– Vagy szerelem gyermeke.

– Mily elfajultság.

– Mégsem jőnek a rendőrök?

– Meg kell a gyilkost ölni.

– Tehát el van fogva?

– El ám.

– Megkötözték?

– Hiszen ugy sem mehet el.

– Ismeri ön?

– Azt mondják, zsidó.

– Szörnyüség!

– Üssük agyon.

– Csitt, helyet ezen urnak.

– Kicsoda ez? Kicsoda ez?

– Alkalmasint hatósági ember, mert erőszakkal utat tört magának a
szobába, és ugyancsak nem kimélte könyökeit.

E szók hangzottak utánam, midőn a tömegen át utat törtem magamnak, és a
szobába rohantam. Szent isten, mily vérfagylaló jelenet várakozott rám
azon szobában!

Egyik oldalát félig felöltözött emberek foglalák el, mindnyájok arczán
legmélyebb iszony halálszíne vonaglott. Az ágyon Eszter gyermekének
ápolónője ült, szinéből kikelve, behunyt szemekkel; körülötte két éltes
nő sürgött, halántékait eczettel dörzsölve, s a szoba közepén az öreg
Móricz a padlózaton ült, körülötte vér folyt, bal kezében véres irást
tartott, melyre rémesen meredeztek üregeikből kinyomult szikrázó szemei;
jobbjában pedig a kis Móriczot tartá görcsösen kebléhez szorítva, kinek
hátra hanyatlott torkán mély és széles seb tátongott, melyből vér
szivárgott a zsidó köntösére.

Elkéstem tehát csakugyan, s az iszonyu tett véghez vitetett, még pedig,
sejtésem szerint, Móricz maga teljesíté azt, mire más embert nem
találhatott, és a végrehajtással sietett, hogy boszujának ártatlan
martalékát véres kezeiből ki ne ragadhassam. A mily borzasztó vala e
jelenet, oly szivrázó volt egyszersmind annak meggondolása, hogy mit fog
a szerencsétlen anya cselekedni, ha még egyszer uj életre találna
ébredni, s megnyiló szemei holt gyermekének sápadt arczára esnének! Ez
második, valódi halált fogna okozhatni, s ha az bekövetkeznék, csak
jótékonyságnak lehetne rá nézve mondani, mert, legutóbbi szomoru és
kétségbeejtő tapasztalásai után, egyedül csak e gyermek alkothatá azon
kapcsot, mely őt még az élethez csatolhatná!

A vértett szinhelyén mély csönd uralkodék, csak kivül zajgottak az
összetódult szomszédok; a szobában állók ellenben hallgatva oszták meg
figyelmöket az asszony és zsidó közt, különösen ez utóbbinak minden
legparányibb szemmozdulását figyelemmel őrizvén, hogy valamikép meg ne
szökhessék a büntető igazság hatalma elől; megkötözni azonban mégsem
merészlék őt, mert testét vér borítá, és arczán oly félre magyarázhatlan
jelei vonaglottak a legvadabb kétségbeesésnek és legszilajabb
fájdalomnak, hogy ezen embernek érintése e pillanatban valóban nem
mindennapi bátorságot igénylett.

Az asszony, kevés percz mulva beléptem után, magához tért, s szemei
először is legmélyebb megrázkódást tanusító tekintetembe ütköztek. Ő
összeborzadott, kezeivel arczát elfödé, s alig hallhatólag rebegé:

– Nem vagyok oka!

E nyilatkozatra minden szem kiváncsian felém fordult, mintha
arczvonásimból akarták volna kiolvasni, hogy mily viszonyban állok ezen
elvérzett gyermekhez, s ezen egész szomoru eseményhez? Ugy látszott,
hogy az emberi természet gyarlósága itt is megtartá szokott jellemét, s
a henye kandiság minden egyébb érzelmet leküzdött, és meg vagyok
győződve, hogy e pillanatban ellenszegülésre találás nélkül
megszökhetett volna Móricz, annyira csak személyemben öszpontosult az
egész csoportnak osztatlan figyelme. Ámde Móricz távol vala attól, hogy
menekülésre gondoljon; ő mozdulatlanul megmaradt előbbi helyzetében, s
csak az asszony fönebbi néhány szavára látszott kissé megrázkódni, és
suttogó hangon szóla:

– Csöndesen, nem látjátok, hogy a gyermek alszik? Föl ne ébresszétek!

Ezután szorosabban ölelé magához a gyermeket, és ajkai, alig hallható
hangon, bölcsődalt mormogának.

Az iszonyu jelenet ezen ujabb fordulata még mélyebben hatott rám, mert
hinnem kelle, hogy ezen ember megőrült. Vagy talán csak tetteté magát,
hogy, mint őrült, az igazság fenyítő ostorát kikerülhesse? Jelleméről,
mennyire azt eddig ismerhetém, ilyesmit fölteheték ugyan; de ezen arcz,
és e szemek nem csalhattak, a tettetés ennyire nem terjedhet; e
kifejezést csak valódi őrültség ültetheti emberi ábrázatra, mert ha a
színlést ennyire lehet vinni, akkor ragadozó, mérges vad állatok közt
biztosabban élhetnénk, mint az emberek társaságában. De mikép juthatott
ily állapotba ezen ember, kit, csak pár óra előtt, oly hideg számítással
hallottam e bűntettről értekezni, mintha legfölebb néhány értéktelen
ócska ruhadarab fölött alkudozott volna? Mi rémítheté őt meg oly rövid
idő alatt annyira, hogy testi és lelki ereje ily kétségbeesett állapotba
roskadott?

Egy tisztes férfihoz fordulék, ki hozzám legközelebb állott, s
megszólítám őt:

– Mi történt itt?

E hang görcsös vonaglásba ejté Móriczot, mintha kemény villámcsapás
futott volna végig minden tagjain. Arcza ólomszinüvé változott, szemei
lángoltak, ajkai mozogtak, a nélkül, hogy egyetlen szót lettek volna
képesek kiejteni. Az emberek rémülve nyomultak az ajtó felé, oly dühös
kifejezés lepé el e pillanatban a gyilkos ábrázatát. Végre nagy nehezen
e szót rebegé:

– Ördögöm!

Keble nehezen emelkedék, és lélekzete tompán hörgött, mintha a halál
végső kinaival küzdött volna gyöngülő ereje.

Rövid szünet után ismét megnyiltak ajkai, és e szókat hallaták:

– Nyomorult kontár, mért nem czéloztál jobban? Jer, ülj mellém, és
énekelj te is. Vagy nem látod, hogy a gyermek nem alszik? Nem hallod,
mily iszonyuan kiált szegénykének vére? De hiszen ez természetes, torka
már elfáradt, berekedt, most tehát vére kénytelen kiáltani.

E szók után összegörnyedt, s szemei oly fénytelenek levének rögtön,
mintha a halálnak újai közelítettek volna hozzájok. El kelle szemeimet
róla vonnom, s érzém, hogy vannak helyzetek, mikben még gyilkos iránt is
szánakozás támadhat az emberi kebelben. Az asszonyhoz fordulék, ki ez
alatt egészen magához tért, és fölállott, s e kérdést intézém hozzá:

– Az istenért, szóljon, mikép ment véghez e szörnyü szerencsétlenség?

Az asszony zokogva viszonzá:

– Isten látja lelkemet, én ártatlan vagyok!

– Azt épen nem kétlem, de magyarázza meg ezen ember állapotát, mondjon
el mindent, nekem mindent tudnom kell.

Móricz nem is figyelt szavamra, s mély kábultságban ült, az asszony
pedig igy szóla:

– Szokás szerint lefekvénk tegnap este, s a gyermek ágyacskája szorosan
mellettem volt, mint mindig. A gyermek egészséges, nappal kijátsza
magát, és éjjel jól alszik, s a munka után én is mélyen szoktam aludni.
Egyszerre azonban ugy tetszett, mintha az ajtón lassu zörrenést
hallanék, s szemeimen fájó érzés reszkete át, mintha villám fényétől
kápráztak volna. Hirtelen fölnyitám szemeimet, s iszonyu álomrémet
véltem látni; ezen ember közelíte lábujhegyen a kárpitfal mögül, mely
ágyam végén és az ajtó közt áll, baljában lámpát tartva, melynek fénye
szemeimre fájdalmasan hatott, jobbjában pedig kést láték. Künn épen
akkor erősen menydörgött. Én kiáltani akarék, de nem birtam, nyelvem
ajkaimhoz tapadt, lélekzetem fojtó vala, mint midőn nehéz álommal
küzdünk, és lesujtó hatalma alól szabadulni nem birunk. Nem hittem
szemeimnek, és csakugyan puszta álomnak tartám az egész jelenetet, mert
ugyan ki törhetne be hozzám, szegény asszonyhoz, és ki akarhatna
gyermeket gyilkolni!

Az asszony elhallgata, és mély lélekzetet vőn, mi alatt Móricz folyvást
némán merengett a gyermekre, mintha az egész előadásból szót sem
hallana, vagy általa legkevésbé sem érdekeltetnék.

[Illustration: A sors keze.]

A szobában mély csönd uralkodék, minden szem a halovány asszony remegő
ajkain függött.

– Folytassa, – mondám bátorítólag, és az asszony engedelmeskedett.

– Mondom, álomnak hivém a félelmes látványt, s ennél fogva szemeimet
ismét behunyám, és arczomat a csöndesen alvó gyermek felé fordítám.
Mielőtt azonban a fél szendergésből ismét mélyebb álomba merültem volna,
a gyermek gyönge elhaló sikoltása hatott füleimbe, mely azonnal halálos
hörgéssé változott. Erre rögtön távozott szemeimről az álom, s hangosan
fölkiálték!

– Tovább! Tovább!

– A gyilkos véres késsel állott előttem, lámpáját az ágyacskára tevé és
iszonyu káromlások közt fenyegetőzött, hogy tüstént a gyermek véres
sorsában osztozom, ha ellenállás nélkül nem hagyom magamat
megkötöztetni, s először is számat akará bekötni. Istentelen, mondám
ekkor, mit tevél, hiszen nem keresztyén vért ontottál, ezt nem
használhatod! Mert azt hittem, hogy a gyermek vérét akarja, mivel nem is
képzelhetém, hogy egyébként mért törhetne valaki ily ártatlannak élete
ellen; azt pedig már többször hallottam, hogy a zsidóknak ártatlan
keresztyén gyermekek vérére szükségök van.

– Ez haszontalan, bűnös rágalom; csak folytassa, mi történt tovább?

Az asszony megrázkódva szóla:

– A mi ezen szavaimra következett, az még sokkal borzasztóbb volt mind
annál, mit eddig láttam és hallottam fölébredésem óta, s nem vagyok
képes azt oly hiven leirni, mikép véghez ment. Nem keresztyén? kérdé a
gyilkos, és a kés kihullott újai közől, s arcza halovány lett, mint a
halál, s szemei majd kiugrottak mély gödreikből. Nem, felelém én, hanem
zsidó, valamint te. Ekkor mindkét kezével megragadá torkomat a zsidó,
fogait csikorgatá, és dühének egész kitörésével mondá: mond, hogy
hazudsz, különben torkodba fojtom öldöklő szavaidat! Nem szólhaték, s
csak kezemmel az ablak párkányára mutaték, melyen bársony szalagon függő
parányi arany szelencze feküvék. Mi az? kérdé a gyilkos, és kezei
nyakamról lesimultak. Nyisd föl és olvasd, viszonzám én. A zsidó az
ablakhoz ment, engem folyvást szemmel tartva, a szelenczét hozzám hozá,
néhány sikertelen kisérlet után fölnyitá, papirost vett ki belőle és
olvasá. Oh, uram, mindig, még halálom pillanatában is szemeim előtt fog
lebegni azon iszonyu jelenet, mely most következett.

Az asszony keble lázasan emelkedék, s előadását csak hosszabb szünet
után folytathatá.

– Mihelyt az irást elolvasá, azonnal vad hahotára fakadt, mit rögtön
ismét keserves zokogás válta föl, mintha szive repedt volna meg; a vérző
gyermeket ágyából kiragadá, csóközönnel borítá, azután szörnyen
átkozódott, fejével a falnak rohant, haját tépte, földhöz veté magát, és
mindezt fölváltva folytatá, a nélkül, hogy engem legparányibb figyelemre
is méltatna. A gyermeket legédesb neveken szólítá, ajkait a vérző sebre
szorítá, – oh, uram, ezen iszonyu jelenet látása csaknem eszemtől
fosztott meg! Nem tudom, mit csináltam, de bizonyos, hogy rémülésemben
iszonyuan kiáltoznom kellett, mert kevés pillanat mulva emberekkel tölt
meg szobám és én ájultan rogytam jószivű szomszédnőim karjai közé, s
csak nagyságod belépte után tértem ismét magamhoz.

– És minő irás volt az, melyet ön említett?

– Tegnap, midőn azon asszonyság, kivel nagyságod nálam beszélt, a
gyermeket visszahozá, és távozott, kis arany szelenczét vettem észre
nyakán, melyet ezelőtt nem láttam. Este, a gyermeket lefektetvén, a
szelenczét nyakáról levevém, hogy alvás közben valamikép meg ne sértse
magát vele. Azután kiváncsiságból addig forgatám újaim közt, mig végre
fölnyilt, s finom papiros esett ki belőle.

– Elolvasta ön?

– Nem kellett volna ugyan tennem, de nem tagadhatom, hogy csakugyan
elolvastam.

– Tudja ön tartalmát?

– Igen.

– Kérem, mondja el.

– A szókra nem emlékszem ugyan tisztán, de tartalma körül-belől ez volt:
Lehet, hogy a sors és férjem akarata gyorsan és váratlanul elszakasztnak
e gyermektől; szükségesnek tartom tehát, lélekismeretem megnyugtatására,
ünnepélyesen nyilvánítani, hogy ezen gyermek, kinek neve Móricz,
Schufterle Móricz, első férjemnek törvényes fia, és nincs
megkeresztelve, hanem az izraelita vallás törvényei szerint nyerte
nevét. Hogy ez szóról szóra igaz, uj vallásom legszentebb esküivel
erősítem. Eszter, előbb Schufterle Móricz törvényes neje. Ezt olvasá el
a gyilkos, és ez zavarta meg elméjét.

– Igen, – jegyzém meg nehéz sóhajjal, – mert ő – Schufterle Móricz, ezen
fiunak atyja, kit saját kezeivel gyilkolt meg!

– Borzasztó! – hangzott a szobában minden oldalról.

– Ha ha ha! – kaczagott vadul a boldogtalan gyilkos, kit a sors vas keze
ily iszonyuan lesujtott, – kaczagjatok, jó emberek, mert ily tréfában
nem mindennap részesülhettek. Lehet e mulatságosb, mint midőn az apa
gyermekét öli meg, kinek minden hajszálát ezer élettel kész lett volna
megváltani, kinek egyetlen mosolyáért a világ minden kincsét legnagyobb
örömmel áldozta volna föl! – Mégis itt állasz, te szakállas ember?
Szégyeld magadat, még lőni sem tudsz! Vagy azért nem választád czélul
szivemet, hogy fiamat öljem meg, és ez által százszoros halált
szenvedjek? Emberek, ragadjátok meg őt, ő a gyilkos! Átok fejedre,
kegyetlen gyilkos! – – De nem, egyikünk sem gyilkos, hiszen a gyermek
csak alszik, és csak azért nyöszörgött, mivel álmában megijedt.
Énekeljetek, jó szomszédok, csöndesítsük meg szivecskéjét, hogy álma
édesebb legyen!

Igy őrjönge még sokáig a boldogtalan gyilkos, s szivem összeszorult
keblemben, mintha érczkapcsok által ragadtatott volna meg. Nem tarthatám
magamat vétkesnek, és mégis oly fájdalom dúlt lelkemen, melyhez
hasonlóra még nem emlékezem. Mily kebellázító törpeségben tűnt föl
előttem e pillanatban az ember, nagyszerü terveivel és bölcs
számításaival! Egyetlen intése a sorsnak mindent elront másodpercz
alatt, mit az emberi ész hetek s hónapok alatt építeni törekedett, és
egyetlen csapással egészen ellenkező eredményt idéz elő, mely
kegyetlenebbül sujt, mint a villám, mert nem tesz semmivé, hanem csak
kínokat teremt!

Végre megérkezett a rendőrség, s most rémes tusa támadott; Móricz nem
akará karjaiból a holt gyermeket elbocsátani. Sírt, kiáltott,
átkozódott, fenyegetett, könyörgött; utóbb pedig óriási erővel védelmezé
magát, s alkalmasint véres lett volna a legszilajabb őrjöngés ezen
kétségbeesett küzdésének eredménye, de egy rendőr letérdelt, hátulról
átkarolá Móricz lábait és lerántá, mire azonnal megkötözék, és tova
hurczolták őt. Már távol valának vele, s átkozódásai és vad hahotái még
folyvást rémesen viszhangzottak az éji csöndben.

Leveretve, kínos fájdalommal küzdve hagyám el e borzasztó jelenet véres
színhelyét, s már hajnali három óra volt, midőn testben és lélekben,
csaknem összeroskadásig eltikkadva, szállásomra érkeztem és
eszméletlenül ágyamra hanyatlottam.



XXXV.  Zöld és fekete.

Ne kivánja senki, hogy azon kínokat körülményesen leirjam, melyek,
eszméletlen állapotomban, lelkemet nevezhetlen fájdalmakkal gyötrék. A
közelebbi borzasztó események egész sorozata vérszínben uszott el lelki
szemeim előtt, s nem egyszer, hanem tízszer, százszor kelle mind azt
ismételve átélnem, minek puszta meggondolása még évek mulva is jéggé
fogja ereimben a vért dermeszteni. Ugy tetszett, mintha ezer élettel
birnék, csupán azért, hogy ugyan annyiszor, mindig nagyobbuló kínok közt
meg kelljen halnom. A bitó alatt legkeresettebb kegyetlenséggel öltek
meg a gyilkosok, de csak azért, hogy ismét uj életet nyervén, felbőszült
kutyák éles fogai indítsák folyásra szívvéremet, s a mi még megmaradt
bennem, azt a hölgyrablók kései, és Móricz görcsösen remegő körmei
ontsák ki! Ily képek zaklaták lázas álmomat, s annyira kínozának, hogy
végre a képzelődés ereje is elalélt bennem, s elmémre tompa merevültség
jótékony fátyola borult. –

Midőn szemeimet fölnyitám, szelid félhomály uralkodék szobámban, a
függönyök le valának eresztve, s Bertók és Háni aggódva függeszték rám
szemeiket; arczaik azonban csakhamar legkicsapongóbb öröm kifejezésétől
sugárzottak, midőn nyugodt hangon kérdém:

– Sokáig aludtam?

– Oh, nem! – mondá Háni, és gyógyszeres üveg után nyult.

– Épen most ütött négy órát, – jegyzé meg Bertók, és közelebb lépett.

– Tehát még csak hajnal van?

– Nem, délutáni négy óra.

– Délután?

– Igen.

– Tehát hamar ruháimat, föl kell kelnem, sok dolgom van.

– De az orvosság –

– Orvosság? Hiszen nem vagyok beteg.

– Hála istennek!

– Minő üveg ez kezedben?

– Nagyságod ivott már belőle.

– Én?

– Igen, reggel felé oly nyugtalan volt a nagyságos ur, hogy orvosért
szaladtam.

– Kétszer vett be a nagyságos ur.

– Csodálatos, én tökéletesen jól érzem magamat; ide ruháimat.

– Méltóztassék.

– Az orvos is mondá, hogy ezen csöndesítő szer minden bajt megelőz.

– Tiz óra óta csöndesen aludt, kedves jó uram, és erre mi is
megnyugodtunk.

– Háni, láss valami jó reggeli után.

– Tüstént.

A lyány távozott, s én gyorsan felöltözém, s a tegnapi jelenetek
lassanként ismét fölmerültek emlékezetemben, és eszembe juttaták
egyszersmind, hogy még sok teendőm van, s hogy a legközelebbi éjfél
ismét megrendítő eseményeket szülhet. Most azonban a nap barátságos
világánál, a mult éjjeli rémképek sokat vesztettek sötétségökből, s
nyugodt elmével gondolhatám meg azok következményit, mikre nézve
leginkább csak attól féltem, hogy Sobri, értesülvén a kettős
elfogatásról, rögtön elhagyandja Pestet. Ezen azonban teljességgel nem
segítheték, s csak azzal vigasztalám magamat, hogy személyes
befolyásomat e két eseményre oly gyorsan alkalmasint nem fogja
megtudhatni, s ennél fogva a legközelebbi éjszakát még mindenesetre
Pesten fogja tölteni, miután Dongainé vagyonát nem akarhatja oly könnyen
elszalasztani.

Étel s ital által megfrissítvén magamat, lakásomat elhagyám, s a szabad
levegő oly ujító hatással vala rám, hogy alig érzém a mult éj fáradalmai
és ijedelmeinek hatását.

Mindenek előtt az orvost akarám meglátogatni, hogy Eszter sorsát
megtudhassam, mely iránt azonban most már jóval közönösb valék, legalább
annyiban, hogy a fölébredést ránézve nem igen tarthatám kivánatosnak.

Alig haladék néhány lépést, midőn két fölületes ismerősömmel találkozám;
az egyik vidám köpczös emberke, zöld kabátban, a másik mogorva tekintetű
sovány alak, fekete frakban.

A zöld vigan siete át hozzám az utcza másik oldaláról, és kaczagva
szóla:

– Gondolja csak, barátom, igen jeles lovagmüvészek érkeztek le Bécsből,
azt mondják, hogy francziák; ezen igen örvendek, mert politikusaink
legalább megtanulhatják tőlük a súlyegyent, s nem lesznek többé
kénytelenek vaktában bukdácsolni, mint eddig, ha ha ha! Reménylem, látni
fogjuk egymást az első előadásban.

Zöld ismerősöm fütyörészve siete el, s a fekete valóságos szomorujátéki
lépésekkel közelíte, kezemet indulatosan ragadá meg, és dunai mélységü
tompa hangon szóla, mialatt öklét görcsösen gyomrára szorítá, mintha
szivét ott fájlalná:

– Gondolja meg, barátom uram, ismét lovagmüvészek érkeztek Bécsből, a
valódi müvészet iszonyu kárára, és mily roppant pénzt fognak ezek
egyszersmind külföldre hurczolni. Az ily ocsmány külföldieskedő ledérség
akadályoztatja haladásunkat. Ajánlom magamat!

Ezen ellentétet talán csodálják némelyek, pedig oly mindennapi ez, hogy
nagy városban, rövid idő alatt, tökéletesen megszokja az ember. És ily
példánya az ellentétnek igen sok találkozik közöttünk. Lássunk csak
néhány példát.

Valamely uj társaság alakul. A zöld helyét sem leli örömében, legvérmesb
reményeket táplál az uj egyesület jövendője iránt, s fogadni merne, hogy
ez valamennyi már létezőn tul fog tenni; a feketének lelke azonban mély
bánatba borul, mert ő ezen uj mozgalomban csak szétágazást lát, ő fél,
hogy ez az erők egy nagyobbszerü czélra központosítását ismét továbbra
halasztja, vagy végkép megsemmíti, s azért a legfeketébb jövendőt jósol
az uj vállalat tagjainak.

A nap melegen süt. A zöld örvend, mert ő abban is örömet lel, ha néhány
gyermeket vidorul mulatozni lát a szép napfényben; a fekete ellenben
boszankodva dohog, mert véleménye szerint a nap sugarai ki fogják a
Dunát szárítani és a halászok mind tönkre jutnak.

A napot felhők rejtik. A zöld mosolyogva dörzsölgeti kezeit, mert hiszi,
hogy sok boldog pár igen regényes sétának fog örvendhetni az
Orczy-kertben; a fekete ellenben szörnyen mérgelődik, hogy az idő
homályossága miatt a szőrszálat, szemüveg nélkül, nem birja
kilenczvenkilencz felé hasítani.

Ebéd ideje van. A zöld becsületesen eszik, iszik, és örvend, hogy annyit
bir enni, mennyire költsége van; a fekete ellenben oly vastagokat
sóhajt, mint egy gőzhajói árbócz dereka, mert nem ehetik többet, mint
mennyit természete kiván.

Mások jókedvüek. A zöld kedvét ez még magosbra lobbantja, a fekete
ellenben szinte elsárgul mérgében, mert meg nem foghatja, hogy mikép bir
valaki e silány és mulandó életnek örvendeni.

Mások szomoruak és haragosak. A zöld kimondhatlanul örvend, hogy őt
könnyü vérrel áldotta meg a természet; a fekete ellenben bőréből
szeretne kibúni csupa kedvetlenség miatt, mivel azt hiszi, hogy a
harapós mogorvaságra egyedül csak ő bir kizáró szabadítékkal, s e
szerint jogai bitoroltatnak.

A zöld örvend, ha beteg, mert érzi, mily derék lesz, ha ismét
meggyógyul; a fekete pedig annyira boszankodik, hogy egyszerü
fejfájásból epelázba esik. A zöld örvend, ha kitüntetésben részesül; a
fekete boszankodik, mert a dicsőségben mások is osztoznak vele; a zöld a
szinházban tapsol, a fekete fütyölni szeretne; szóval, a zöld a lesujtó
villámot is jótékonyan fölvilágosító fénysugárnak nézi; a fekete pedig
még a májusi tiszta napvilágot is rothadásnak indult disznótöknek
tekinti.

És ily tulzók nagy számmal léteznek köztünk, s csak az a szerencse, hogy
sok olyan higgadt vérü ember is van, kik, bármily nagy is örömük, vagy
bánatuk, mindig szépen megmaradnak bőrükben, és középuton járnak, s
cselekesznek addig, mig a zöld lelkesült örömét, a fekete pedig szomoru
boszuságát mutogatja.

Az orvoshoz érkezvén, nagy megindulással vetém szemeimet arczára, de az
oly hivatalos kifejezésü vala, hogy szemüveggel sem lehetett róla
olvasni; és ugyan mért is mutatott volna öröm-, vagy fájdalomszülte
fölindulást, hiszen az orvos csak tudományát gyakorolja, valamint a
sirásó, ki oly közönösen szorítja le lábával az ásót, mintha virágot
akarna ültetni!

Nem olvashatván semmit az arczból, kérdéshez folyamodtam:

– Mit csinál betegünk?

Az orvos egy szép szekrényen sétáló legyet fogván, madarának nyujtá,
azután pedig oly nyugodtan viszonzá, mintha jó estét mondana:

– Már nem beteg.

– Tehát magához tért?

– Nem, – meghalt.

– Meghalt?

– Mindenesetre, testén az enyészet kétségbevonhatlan jelei mutatkoznak.

– Bizonyos ön ebben?

– Tökéletesen.

– És mikor halt meg?

– Azt nem merem meghatározni, lehet, hogy már akkor is halva volt, midőn
ide hozta ön.

– Oly korlátolt az orvosi tudomány?

– Legalább kérkedni nem szeret.

– Szerencsétlen asszony!

– Kivánja ön, hogy fölbonczoljuk?

– Az fölösleges.

– Legalább megtudhatnók halálának valódi okát, és ez mindenesetre
nyereség.

– Talán csak nem a halottra nézve?

– Ej, ej, ez csipős megjegyzés.

– Kissé szomorunak találom, ha csak a beteg halála után tudhatni meg a
betegség valódi okát.

– Nem akarok önnel vitázni.

– Én sem, mert hálával tartozom önnek.

– Kérem, csak kötelesség.

– És most még egy kérésem van.

– Méltóztassék.

– Igen szeretném, ha a temetést holnapra lehetne halasztani.

– Az fölösleges, nálunk gyakran tizenkét óra mulva is eltemetik a
halottat, s biztosíthatom önt, hogy ez nem fog többé fölébredni.

– De mégis szeretném –

– A mint tetszik.

– Hová vitetjük?

– A halottat?!

– Igen.

– Kórházba.

– Nem lehetne itt maradnia a temetésig?

– Megvallom, hogy kissé alkalmatlan.

– Igen kérem önt, ha ön e boldogtalan sorsát ismerné, bizonyosan nem
tagadná meg tőle a nyugalmat. Legyen ön oly szives.

– Isten neki, ámbár meg lehet ön győződve, hogy a halottnak mindegy,
mert az mindenütt nyugszik, mihelyt az élet elhagyja.

– Holnap egészen egyszerü temetést rendezünk.

– Lehetőségig olcsón, ez az én elvem.

– Nem azért, de nem akarom, hogy az emberek sokat beszéljenek.

– Igen helyes, hiszen ugyis eleget beszélnek a gyüléseken, ha ha ha!

E hideg közönösség kimondhatlanul fájt lelkemnek, s ha az orvosi
tudomány és gyakorlat ily jégkéreggel veszi körül a szivet, ugy valóban
csak sajnálni tudom mindazokat, kik ezen különben oly dicső hatáskörü
pályára szentelik életöket, mert azon jó, melyet eszközölhetnek, igen
drágán van megvásárolva.

Futó pillantást veték a szerencsétlen Eszter hült tetemeire, s azonnal
meggyőződém, hogy az élet e szép testből örökre elköltözött. Az arcznak
szépségét nem dúlhatta ugyan még szét a halál, de a vonások merevsége
mégis magán viselé már az enyészet szomoru bélyegét. Nyugodjál
csöndesen, kiszenvedett áldozat, meg leendesz boszulva, mielőtt tested
utolsó földi szállását föltalálná!



XXXVI.  Hirkovács.

Nyugodtabban hagyám el az orvos lakását, mint képzelém, mert meg kelle
vallanom, hogy azok után, mik már történtek, alig lehetett volna
kimélőbben elintézni a csábítás e szerencsétlen áldozatának sorsát. Két
érzés van, mely az asszonyt mennyei boldogságra emeli: szerelem szivének
választottja, és szeretet szivének magzata iránt; és két érzés van, mely
az asszonyt a pokoli kínoknál nagyobb fájdalomba sülyeszti: csalatkozás
szerelmében, és gyermekének halála. S ha e két érzést egymással össze
kivánjuk hasonlítani, akkor legtöbb esetben, öröm és fájdalomra nézve,
azon érzés lesz hatalmasabb, mely a gyermeket illeti; a hol pedig ez nem
igy áll, ott nem szivből fakadt tiszta érzés, hanem csak beteg érzelgés
uralkodik, mely az ember eredeti rendeltetésével merőben ellenkezik, és
azért előbb utóbb megboszulja magát. Bár mennyit szenvedett is tehát
Eszter, bizonyosan mégis gyermekének gyászos halála lett volna azon
csapás, mely a többit szorosan fölülmulandotta.

A halottról jelentést tevék az illető helyeken, s mindent ugy intéztem
el, hogy a temetés másnap zajtalanul véghez mehetett, minden alkalmatlan
kérdezősködés nélkül; a halottrendezővel egyszersmind tudattam, hogy az
asszony mellé egy kis gyermek is temettetni fog, s a költséget előre
letevém kezébe, mondván, hogy becsületességéről tökéletesen meg vagyok
győződve, s e szerint részletes számadásra nincs szükségem. Meg leheték
tehát nyugodva, hogy minden intézkedésem legpontosabban teljesítetni
fog.

Még a segédszerkesztővel szerettem volna beszélni, részint, mivel
annyira, mennyiben kalandimba avatva volt, tudósítni kivántam őt a
legujabb eseményekről; részint pedig, mivel igen óhajtám tudni, mily
állapotban van Pándy és Lenke. Különösen ezen utóbbit szerettem volna
még meginteni, hogy vigyázó legyen, mert nem tudhatám, hogy a mult éjjel
meghiusult szöktetési merényt nem kivánja e a gaz csábító még egyszer
megujítani, minek kivitelét épen nem számíthatám a lehetlenségek sorába,
miután Börgerné oly mellékutczában lakott, hogy vakmerő és ravasz
kalandor akár nappal is megkisérthetett volna nála hasonló merényt.

Előbb mindazáltal Rózsához, vagy most már Idához tekinték föl, mert őt
sem tarthatám minden veszély ellen biztosítottnak, ámbár oly nagy házban
lakott, hogy lakosai akár fél ezreddel is megküzdhettek volna. Itt
azonban, mint hivém, Ida részéről sem leheték tökéletesen ment minden
aggálytól, mert regényes szellemét igen tudám méltánylani, s jobb
társaságban élésének ideje oly rövig volt még, hogy visszaeséstől is
méltán tartanom lehete, ámbár minden ily gyanu ellen hatalmasan küzdött
bennem valami, mit megmagyarázni nem tudék, vagy talán nem akarék.

Már közel valék a nevelő-intézethez, midőn mögöttem rögtön e kérdés
hangzott:

– Barátom uram, ugyan kérem, várjon csak kissé.

Visszatekinték, s egy urat láték felém sietni, kinek vonásai nem valának
ugyan egészen ismeretlenek előttem, de nevére nem emlékeztem.

Hozzám érvén, a nagy sietség miatt csaknem fuldokolva szóla:

– Hallotta e már?

E kérdés után hosszu lélekzetet vőn, és kabátom gombját megragadá, hogy
ki ne szabadulhassak körmei közől.

– Ugyan hallotta e már? – ismétlé előbbi kérdését.

– Mit? – kérdém viszont, lehető legnagyobb nyugalommal.

– Tehát nem hallotta még?

– Nem értem önt.

– Elhiszem, de valóban csodálatos, hogy ön még nem hallotta, pedig
reggel óta csak erről beszél a két ikerváros.

– De miről?

– Már látom, hogy csakugyan szót sem hallott ön még az egész borzasztó
eseményről.

Ah, gondolám, ez bizonyosan rendkivül nagyot akar hazudni, és arról
győződik meg előbb, hogy biztosan megeresztheti e nyelvét!

Megnyugtatására tehát, s hogy annál hamarább szabadulhassak alkalmatlan
tolakodásától, még egyszer ismétlém:

– Mondom szót sem tudok.

Erre csodálkozva rázá fejét, s ünnepélyes hangnyomattal szóla:

– Borzadni fog ön.

– Kiváncsi vagyok.

– Mult éjjel a .... utczában iszonyu gyilkosság történt.

Azon utczát nevezé, melyben a kis Móricz gyilkoltatott meg.

– Mult éjjel? – kérdém tettetett bámulással, hogy tökéletes bátorságba
helyezzem őt.

– Ugy van, én is jelen voltam.

– Ön, uram?

– Igen, kis szerelmi kalandom volt azon vidéken, s haza tértemkor épen
jókor érkeztem az iszonyu látványra; mindent tulajdon két szememmel
láttam, ugy van.

– Valóban?

– Becsületemre! Bizonyos zsidó, nevét nem tudhattam meg, egy kis fiut
gyilkolt meg.

– Gyermeket?

– Igen, bizonyos külföldi herczegnek egyetlen, de törvénytelen magzatát.

– Lehetséges e?

– Ugy van. A rokonok fölkeresték a gyermeket, és eltakarítaták az utból.

– Zsidó által?

– Hja, ki tudja, hogy valódi zsidó volt e azon zsidó, vagy csak tettette
magát. Én az utóbbit hiszem, sőt meg vagyok felőle győződve.

– Ugyan miért?

– Mert a gyilkos őrültnek tetteti magát, s az ujságokból tudhatjuk, hogy
minden rendkivül főranguak személye ellen elkövetett, vagy megkisértett
gyilkolás miatt befogott bűnösöket őrülteknek szokás hirdetni.

– De mi czélból?

– Oh, ennek megfejtése igen természetes! Az ily okos bolondokat azután
nem akaszthatják föl, hanem tébolydába zárják, rövid idő mulva
természetes halálukat hirlik, és – –

– És?

– És dús jutalommal szabadon bocsátják, azon barátságos tanácsadással,
hogy más országban üsse fel sátorfáját, s azzal vége az egész
komédiának.

– Lehetetlen!

– Becsületemre mondom, ugy van. Egyébiránt ez alkalommal is ilyesmi van
a játékban, mert az ápolónő párnái alatt aranyozott szekrénykét leltek,
drágaságokkal megrakva, és okiratokkal, melyek a gyermek magas
születését világosan tanusítják.

– Valóban?

– Becsületemre mondom, hiszen tulajdon szemeimmel láttam; azonkivül egy
igen urias külsejü ur volt ott, ki mindenről nagy részvéttel
tudakozódott, s kit mind a gyilkos, mind az ápolónő jól ismerni
látszottak.

Ezen urias külsejü ur bizonyosan én voltam, kiváncsian kérdém tehát:

– Látta ön azon urat?

– Hogy láttam e? Hiszen mellette áltam. Igen külföldiesen beszélt
németül, nem ám ugy «aufi,» meg «abi» és «auszi,» mint nálunk szokás. Ez
bizonyosan a rokonok ügyvivője, mert álruhás kisérői is voltak, kiknek
egyike szerecsen volt.

Ezen bók Bertók czigányomat illeté.

– És mi történt a fontos szekrénykével?

– Nem sejti ön?

– Teljességgel nem.

– Az nyom nélkül eltünt.

– Csodálatos!

– Sőt igen természetes, mert azt a magas rokonok titkos ügyviselője
bizonyosan elsikkasztotta.

– Hm, hm!

– Ugy van, becsületemre mondom.

– Hát a gyilkos?

– Oly badar beszédeket vitt véghez ma reggel a vallató biróság előtt, és
oly iszonyuan dühösködött, hogy kórházi őrültek közé kelle őt vitetni,
honnan bizonyosan ki fogja őt annak idejében szabadítani a titkos
ügyviselő; de fogadom, hogy szemmel tartom őket, és lármát csapok.

– Helyesen!

– Nemde? Azonban, bocsánat, igen sok dolgom van, még sok barátommal kell
e szomoru eseményt tudatnom, mert annyi hazug hirkovács van Budapesten,
hogy már csak annak adhatni hitelt, ki mindent a maga saját tulajdon
szemeivel látott. Minden szómat bátran ismételheti ön, mert minden
nagyításnak ellensége vagyok. Alázatos szolgája!

Ezzel tova robogott, mintha legalább százlovas gőzerőmü hajtaná lábait.

Igen, fővárosunkban igen sok hazug hirkovács van, s az, kivel most
találkozni szerencsém vala, bizonyosan nem a legszerényebbek egyike
közöttök, és fogadni mernék, hogy, ha ezen eseményt ma még tíz ember
előtt fogja elmondani, mindannyiszor jóval megtoldandja minden
részletét, mig végre maga sem tudja majd a gyilkosok, halottak és titkos
ügyviselők számát voltaképen meghatározni, és utoljára maga is szentül
hiszi az egész koholmányt, mintha csakugyan saját tulajdon két élő
szemével látta volna.

Az ily hirkovács igen furfangos ember szokott lenni, s hireit rendesen
igy nagyítja: mióta valamennyi hirlap nagy dicsőséget helyez annak
elősorolásába, hogy X… utczában hány kő repedt meg a járdán, hány
targonczás sóhajtott, hány bérkocsisló csóválta aggályosan fejét, hány
vargainas fütyölt különös veszélyes kifejezésü elszántsággal, hány kutya
csóválta minden fontos ok nélkül farkát, hány hölgyecske botlott meg,
hány arszlán kereste eszét, a nélkül, hogy meglelhette volna, hány
vizcsepp csurgott le az ereszről az ujdonságiró tiszteletre méltó
orrára, hány légy vakarta bal lábával jobb szárnyát, hány kan veréb
csiripolt ugy, mintha nem lett volna csalogány, – azóta a hirkovács csak
rendkivüli uton juthat oly ujdonsághoz, melyet elmondhatna, mielőtt az
még kinyomatnék, kifordíttatnék, és ujra kinyomatnék. Azonban, ő mégsem
esik kétségbe, hanem külföldi hirlapot vesz kezébe, melyben többi közt
például ezt olvassa:

– Párisban a Szajnán egy ladik fölfordult, de e nagy városban oly
példásak az elővigyázati intézkedések minden nemei, hogy mind a nyolcz
ember szerencsésen kiszabadítatott, ámbár sűrű köd borítá a folyamot.

Ezen igénytelen kis hirnek ugy örvend a jóravaló hirkovács, mintha
egyszerre tíz hazugságát hitte volna el valaki.

Rögtön megrohan tehát valakit az utczán, és lélekszakadva szól hozzá:

– Hallotta ön már? Dunakeszi alatt egy ladikot a szél fölfordított, s az
emberek mind vizben lelék halálukat!

Más ismerőséhez már így szól:

– Dunakeszinél egy ladikot a Bécsből jövő gőzös felfordítván, hat ember
a hullámok áldozata lett.

A harmadikhoz:

– Ó-Budánál a Bécsből jövő «Marianna» gőzös egy ladikot fölfordított, s
nyolcz ember munkás életének szomoru véget vetett.

Mert meg kell jegyezni, hogy minél inkább távozik az igazságtól a
budapesti hirkovács, annál közelebb történteti szomoru eseményét
Budapesthez, miközben ábrázata mindinkább nagyobbuló szomoruságot fejez
ki.

Negyedik ismerőse előtt már igy nyilatkozik:

– A lánczhid oszlopánál iszonyú szerencsétlenség történt, egy kenyérrel
rakott ladik jött ugyanis Dunakesziből, s a «Marianna» gőzös hatalmas
kerekei darabokra morzsolák a töredékeny csónakot. Tíz ember lelte
iszonyú halálát a tátongó hullámsírban, s mi még borzasztóbb, mind a tíz
családapa volt, kik összesen mintegy harmincznyolcz neveletlen árvát
hagytak magok után, kikre nyomor és inség várakozik. És képzelje csak,
barátom uram, ezen rémséges szerencsétlenség a két roppant város színe
előtt történt, fényes nappal, midőn az ég tiszta volt, s a hullámtükröt
egyetlen szellősuhanás sem borítá. Oh, rendőrség!

És ez így megy tovább, és mindig tovább, s ezen hírek mind napvilágot
látnak valamelyik ujságban, mert az ujdonságiró gyakran így kiáltana föl
az ismeretes angol királylyal: – Királyságot egy lóért, akarám mondani:
egy ujdonságért! – ha királysága volna!

De mikép hallja meg e híreket történetesen épen az ujdonságiró? kérdezi
talán valaki, és fejét kételkedve csóválja, mintha tamáskodni akarna.

Oh, tisztelt olvasó, önnek fogalma sincs arról, hogy hol fordul meg
mindenütt a szegény ujdonságiró!

Figaró itt, Figaró ott! Kire lehetne ezt inkább alkalmazni, mint a
boldogtalan ujdonságiróra! Ő mindenütt jelen van, s fogadni mernék, hogy
a rendkivül szomorú Hamlet herczeg boldogúlt atyjának szegény lelke is
ujdonságirói hivatalt viselt a túlvilágon, és azért volt mindenütt
jelen, és azért kiáltá mindenütt oly rémesen:

– Esküdjetek!

A mostani ujdonságirók azonban, fájdalom! ily rémséges eskü nélkül is
elhinni kénytelenek a furfangos hírkovácsok ujdonságait, részint azért,
mivel a hírkovácsok esküjében sem igen bizhatnának, részint pedig azért,
mivel sem czéhben nem állanak, sem kizáró szabadítékkal nem bírnak, az
ujdonságok közlésére, és így rendkivül féltékeny vetélytársaik által
gyakran megelőztetnének, és végre azon rendkivül vészes következményű
ujdonságot kényszerűlnének teljes czímű olvasóik elébe terjeszteni,
hogy: nincs többé fogfájás, nincs többé kopaszfej, nincs többé aranyér,
nincs többé tüdővész, és – boruljatok el, szemérmes csillagok, és
nyöszörögj kimondhatlanul, oh, földnek vaskos tengelye! – és – és –
nincs többé ujdonság!!! –

Hogy tehát ezt elkerülje a szegény ujdonságiró, és a hazát ez által oly
leirhatlanul érzékeny csapástól szabadítsa meg, melyhez képest az
egyptomi hét csapás csak gyermekjáték, a szabólegények forradalma pedig
csupán szakadékony erejű és foszlányos természetű sodratlan czérnaszál,
kénytelenek az ily ármányos hírkovácsnak hitelt adni, már csak azért is,
mivel különben majd más vetélytárs ad neki hitelt, és ez által leragadja
halhatlan halántékairól a hervatag természetű, és mégis hervadhatlan
repkény-koszorút, melynek száritott leveleivel keserű életét legalább
kissé megsavanyíthatja, ha a búbánat sorvasztó eczetjével fölereszti!

A fönebbi négyféle hírkovácsszülte ujdonság tehát négy hirlapban jelenik
meg, s a hírkovács minden ismerősét így szólítja meg az utczán:

– Barátom uram, méltóztatott már olvasni a mai ujdonságokat,
hírharangot, budapesti szemlét és mi hír Budán? czímű rovatot?
Mondhatom, mind igen érdekes, és különösen azon borzasztó
szerencsétlenséget ajánlom ön szives figyelmébe, mely Dunánkon történt.
Egyszerre négy szerencsétlenség a Dunán! S mind a négy tökéletesen igaz,
becsületemre mondom, mert magam saját tulajdon két élő szememmel láttam.

Néhány nap mulva a dunakeszi hites jegyzőtől, az ó-budai tanácstól, a
lánczhid-hivataltól, és a gőzhajótársaságtól nyilvános czáfolat jelenik
ugyan meg, mely mind a négy ujdonságot rágalomnak nyilatkoztatja; ámde
ki tehet erről? Hiszen az emberek is mindennap elmondják: – De szabadíts
meg a gonosztól! – akkor tulajdonkép ezt akarják mondani: – De szabadíts
meg a hírkovácstól! – és fél óra mulva – ismét hazug torkába rohannak,
mert a vaskarú és sziklaszívű sors ezt így, és nem máskép rendelé!



XXXVII.  Bűnhődés.

Az alkalmatlan hírkovács előadásából legalább mégis annyit sejtheték,
hogy Móricz csakugyan megőrült, és kórházba vitetett, s hogy Eszter
irása vagy elveszett, vagy Móricznál rejtve maradt, mert különben nem
változott volna egész okiratcsomóvá. Móriczot tehát a legiszonyúbb
büntetés éré, ő elméjének világító szövétnekétől fosztatott meg, s habár
ily állapotban többé sem örömet, sem fájdalmat nem érez is az ember, a
büntetést mégis legiszonyúbbnak mondhatni, mert ez által az ember
megszünik ember lenni. S ne tartsa senki valószínűtlennek, hogy ily nagy
bűnöst is ennyire megrázkódtathat gyermekének elvesztése! Említém már,
mikép a zsidó inkább ragaszkodik családjához, mint bármely más
felekezetű ember, mert ő, mostoha állásánál fogva, egyedül csak azon
körben tarthat igényt szeretetre, tiszteletre és gyámolítatásra; a mi e
körön kívül van, az ránézve mind idegen, sőt legtöbb esetben ellenséges
elem. Családjában pedig a figyermek az, kiben az apa szeretete mindenek
fölött összpontosul, mert ez az, ki özvegyének és többi gyermekeinek
gondjukat viselendi. Móricz a kétségbeesés legszélső határán állott,
midőn embertelen tettét véghezvivé; nejét, pénzét, elveszté, nyomor s
boszúvágy által rablóvá lett, és midőn, hosszú fáradozás után, végre
azon ponton álla, hogy megboszulva hiheté magát, miután legkedvesb
kincsöktől fosztá meg azokat, kik egész lételét megmérgezék, akkor azon
irtózatos bizonysághoz jutott, hogy saját vére ellen dühönge, hogy
istentelen kezei azon kincset semmiték meg, melynek birtoka nemcsak
boldoggá teendé őt, hanem még a multakat is örömmel feledtette volna
vele. Ily szörnyű felfödözés, főkép oly borzasztó órák átélése után,
melyek azt megelőzték, bármily erős idegzetű és romlott szívű embert is
megfoszthatott volna elméjétől, annyival inkább történhetett ez meg
tehát Móriczczal, kinek keleti vérében korlátot nem ismerő heves
szenvedélyesség forrongott.

Ida szobáját zárva lelém, s összeborzadék, miután hosszas kopogásra sem
nyílt meg az ajtó, mert azt hivém, hogy ujabb szerencsétlenség történt,
s a szenvedélyes lány, vagy önkényt, vagy kényszerítés következtében, e
házat elhagyá, s jelenleg ifjúsági ábrándai bűnös tárgyának hatalmában
van; kiről már csak azért is föltehetém, hogy mindenkép iparkodni fog őt
hatalmába ejthetni, mivel méltán félhetett, hogy Ida mint igen nagy
súlyú tanú fogna ellene fölléphetni, főkép, miután őt az én
társaságomban látta.

Gyanumban mindazáltal ezuttal csalatkoztam. Idát a nevelőné szobájában
lelém, s álmélkodva állapodám meg, midőn szemeim arczára esének. Egész
lénye nagy változáson látszott áthaladottnak. Színe halványabb vala,
tekintete komolyabb kifejezésű, és mégis kimondhatlanul nyájas, szemei
szelíd tűzben ragyogtak, legkisebb nyoma nélkül a vad
szenvedélyességnek, s minden mozdulata oly öszhangzó finomságot árult
el, mintha huszonnégy óra alatt ugyanannyi hónap tapasztalásin ment
volna keresztül. E nagy változásnak okát azonban nem vala nehéz
megmagyáznom. Őt első ifjúsági éveinek bálványa, mely eddig hatalmas
bűvös gyanánt uralkodék minden gondolata fölött, tegnap elhagyá; a
valónak ércz veszszeje szétpattantá a varázstükröt, mely az ábrándképet
igéző színekben mutatá, és undorgerjesztő meztelenségében tünteté elő a
gaz kalandort, rablót és gyilkost. Az első fájdalom, melyet e szörnyű
csalódás Ida keblében fölzaklatott, szilaj vala, mint szabadon kifejlett
indulatainak legféktelenebb lázrohama; mennél lesujtóbb azonban az első
fájdalom hatalma, annál hamarább következik be a megnyugvás, vagy
legalább lecsöndesülés, főkép ha félre magyarázhatlan értelmű titkos
szózat azt súgja a szenvedőnek, hogy fájdalmát méltatlan tárgy idézte
elő, s hogy e fájdalom nyilvánítását szégyelnie kell. Ily állapotban
vala Ida, s ez okozá kedvező átalakulását, mert csak rövid idő óta
jutott ugyan közelebb érintkezésbe szelídebb modorral, és műveltebb
társasági igényekkel; de jeles és élénk fölfogású lelki tehetségei mégis
határozottan tudtak már külömbséget tenni a helyes és helytelen közt; a
tegnapi szomorú fordulat pedig végkép megérlelé agyában azt, mit eddig
csak sejtésképen ismert, és maradandó életre ébreszté benne azon
öntudatot, hogy ifjusági ábrándainak bálványára iszony és pirulás nélkül
nem szabad többé visszaemlékeznie. Mihelyt pedig e határzat tisztán
állott lelki szemei előtt, igen természetes vala, hogy gondolatival
egyszersmind külső magatartásának is meg kelle változnia, mert a testnek
minden mozdulata a lelki vezér parancsa szerint szokott idomúlni.

Igy magyarázám meg magamnak a szép hölgy mostani változott állapotát, s
szemlélésében néhány másodperczig gyönyörködvén, szelíden szólítám őt
meg:

– Szobáját zárva lelém, s csaknem aggódtam, hogy –

A hölgy halvány arczait gyönge pir futotta át, s szavaimat félben
szakasztá, mintha nem kivánná többé azon tárgyat érintetni, melyre
utolsó megjegyzésem czélzott, és nyájasan szóla:

– Nem szeretem a magányt, azért költözém ide a nevelőné szobájába.

– Ezt igen jól tevé kisasszony.

– Itt legalább gyorsabban múlik az idő, melyet még kedves anyámtól távol
kell eltöltenem.

– Azon gondolat némileg vigasztalhatja nagysádat, hogy édes anyja
bizonyosan szintoly epedve várja a viszontlátás édes pillanatát.

– Oh, de meddig kell még arra várakoznom!

– Csak holnap reggelig.

– Valóban, neheztelnem kellene önre, ha oly nagy mértékben adósává nem
tett volna.

– Kérem –

– Nem, nem, ne szakasszon ön félbe, néhány szót legalább meg kell
engednie, hálám kifejezésére.

– De ha épen azt találnám legnagyobb jutalomnak tartani, hogy köztünk
háláról említés soha ne történjék? Ha ezt óhajtanám, kérném?

– Ugy engednem kellene ugyan, ha már egészen sajátommá tettem volna a
finomabb társalgási modort; de korábbi vadságomból legalább annyi
önfejűség mindenesetre megmaradt még, hogy ellenszegülése daczára is
nyiltan kimondom önnek, mikép ön örök hálámat köté le magának, mert
először becsületemet menté meg, midőn az állatszelidítő gyalázatos
körmei közől megszabadított; azután az emberi társaságnak adott ön
vissza, midőn ezen intézetben menedéket nyitott számomra; utóbb még édes
anyját is föltalálá az árva lánynak. És ha mindezt feledni tudnám is,
tett ön még valamit, mi mindezekkel fölér, ön – lelkemet adá vissza
tegnap, mely addig nem vala tulajdonom, és csak tegnap óta érzem, hogy
szemeimet most már pirulás nélkül emelhetem fel önhez és mindenkihez!

Ezen utóbbi megjegyzés alatt annyira elérzékenyült a bájos hölgy, hogy
szép szemeibe könyűk tolultak, és szavai alig érthető hangrezgéssé
változtak. Ezután kezét nyujtá, forrón szorítá meg jobbomat, s én mégis
baloldalamban érzék szúrást, mely egész valómat kimondhatlan kéjjel
árasztá el. Szólani akarék, de érzém, hogy mindaz, mit most mondhatnék,
csak becsét csökkentené ezen ünnepélyes pillanatnak, melynek szentségét
életem egész üdveért sem birtam volna megháborítani.

Némán csókolám meg tehát a remegő kezet, szemeimet elragadtatva
függesztém a deli hölgy könyező szemcsillagaira, és e perczben érzém,
hogy egyetlen ily tekintet is megérdemli a türelmes küzdést az élet
terheivel és bohóságaival.

Ekkor a nevelőné belépett, s már az ajtóban szóla, miután üdvözletemet
viszonzá:

– Lenke mégsem jő, pedig órája már rég elmúlt; nem szólott önnek,
kisasszony, tegnap, hogy ma nem fog eljőni?

– Nem, – felelte szemeit törölve Ida.

– Alkalmasint beteg, – jegyzém meg én, mit különben valószinünek is
tartottam.

– Ah, talán bizonyosan tudja ön, hogy beteg? Kérem, szóljon!

– Nem, de csak sejtem.

– Igen sajnálnám.

– Nem látogathatnám meg?

Ezt nem tartám most czélszerűnek, s azért hirtelen mondám:

– Ah, de épen most jut eszembe; hallottam, hogy városi szállásukra
költözött anyjával –

– Bizonyosan tudja ön ezt?

– Bizonyosan!

– Oh, ugy hát a szükséges rendezkedés miatt nem jöhetett.

– Mindenesetre.

– Én mégis nyugtalan vagyok.

– Hiszen oda küldhetnők a szobalányt.

– Oh, kérem!

– Tüstént.

A nevelőné távozott, s én még egyszer ajkaimhoz szorítám a szép kezet,
és megindulásomon alig birva uralkodni, bucsúzólag szólék:

– Tehát holnap reggel szerencsém lesz nagysádat édes anyjához
vezethetni.

– De kérem, jókor reggel.

– Nyolcz órakor!

Még egy tekintet, s az ajtó elválasztott a bájos tündérnőtől, kinek
könyűs szemei oly varázserővel hatottak szivemre és gondolatimra, minőt
eddig még nem ismertem, ámbár sok szép szemmel találkoztak már csodálva
tisztelő pillantásaim.

[Illustration: Bűnhődés.]

Leérkezvén az utczára, csöndes merengésben haladék előre, agyamban terv
tervet űzött, s ugy tetszett, mintha minden tervem oly kimenetet tűzne
ki végczélul, mely egész eddigi életmódomat megváltoztatná, jobbra vagy
rosszabbra – ki tudná előre meghatározni! Legmeglepőbb vala azonban rám
nézve, hogy e pillanatban az éjféli találkozástól, mely eddig legforróbb
vágyaimnak gyúlpontja volt, kissé fázni, idegenkedni kezdék. Ugy
tetszett, mintha, ég tudja, mily rendkivüli és ismeretlen érdemeim
következtében, életemet sokkal többre kezdeném becsülni, s mintha azt
hinném, hogy teljes joggal nem birok többé, azt kedvem szerint bárkiért
koczkáztatni. E gondolatra kissé megdöbbentem, mert a tökéletesen
független szabadság veszélyben forgása mindenkor aggasztó hatású, habár
még oly édesen boldogító forrásból származik is.

– Félre! Félre!

– Félre az útból!

– Elgázolják önt!

– Tartóztassák föl.

– Elébe! Elébe!

Ily kiáltások hangzottak felém minden oldalról, és kellemetlenül
megzavartatva gondolataimban, boszusan fordulék hátra.

De mit kelle látnom! Egy üres urasági hintó villámgyorsan roboga felém,
két tüzes ló szélvész gyanánt száguldott előre, s a kocsis mégis
karjának egész erejével ostorozá a felbőszült tajtékzó állatokat; az
emberek boltokba és kapuk alá menekültek, s én is csak boltajtóhoz
simulás által szabadultam meg az elgázoltatástól. De mi ez? Nem
csalnak-e szemeim?

Valóban nem! Igen, igen, jól látok, a dühösen korbácsoló kocsis nem volt
más, mint – Móricz! Az őrült Móricz, kit én kórházban szenvedni hittem.
Mennyi szerencsétlenséget fog ez most okozni!

Hah, a hintó kereke a sarokkőbe ütközik, a hintó fölfordúl, és néhány
bátor férfi a lovakat megállítja. És a kocsis? Ezt a kocsi lezuhanásának
ereje oly iszonyúan a sarokházhoz sujtá, hogy fejéből vérpatak özönlött
a kövezetre.

– Fiam! Istenem!

E két szót hörgé a bűnös, és élni megszűnt. Utóbb értésemre esett, hogy
a kórházban iszonyú dühösséggel szakítá ki magát az ápolók karjaiból,
mivel, mint szünet nélkül kiáltozá, fiához kell mennie, és az utczára
rohant. Ott azonnal az orvos hintajának kocsisülésére rohant föl, és a
lovakat dühösen tova korbácsolá. A kocsis szerencsétlenségre épen a
közel csapszék előtt beszélgetett, s így nem lehetett az őrültet
föltartóztatni.



XXXVIII.  Jótékony szellem.

Így múlt ki a szerencsétlen Móricz, kiben most már csak embertársat
birtam látni, miután vétkeiért ily iszonyúan bűnhödött. És most annál
nagyobb elkeseredést érzék az ellen, kinek gazsága volt leginkább oka,
hogy ezen ember oly mélységbe sülyedett, mely nejét és gyermekét is
elnyelé.

Nem védhetém sem őt, sem nejét, de, tekintvén első helyzetét, mely őt a
lélekismeret tiszta ösvényéről eltávolítá, és ravasz uzsorássá tevé, és
méltányolván utóbbi körülményeit, mikbe a legszentebb emberi viszonyok
galád széttépése után, mintegy erőszakosan taszítatott, – pirulás nélkül
merem kimondani, hogy véres holttestétől szánakozás érzelmével távoztam.

A segédszerkesztőt nem lelém honn, az inas mondá, hogy bizonyos
nyilvános zeneelőadásra ment, mely jótékony czélra volt szentelve.
Minden tétovázás nélkül követtem őt, mert e pillanatban annyi ellenkező
érzés küzde egymással keblemben, hogy csak nagy embertömeg közt
reménylheték szórakozást. Jobban legalább nem birám időmet kitölteni, s
nyugtalanságomat ez úton némileg lecsöndesíthetni hivém, mert tudám,
hogy honn sem érezném magamat jól, a veszélyes találkozás kimenetele
előtt; addig tehát legalább csak az időt kivánám fogyasztani és ily
érzelmekkel léptem a nagy tánczterembe, hol az ily nyilvános zenék
előadatni szoktak.

Mindenesetre rágalmazók, kik állítják, hogy minden jótékony szellem
kihalt közülünk, s minden csak az önzés bálványa előtt hajlong. Sőt igen
is nagy még köztünk a jótékony szellem hatása, mert ime, hirdetve volt,
hogy a nagy tánczteremben nyilvános gyülde, gyülély, vagy a magyarok
istene tudja, miféle szószörnyeteg czímű mulatság fog véghez menni,
jótékony czélra, fél huszas beléptidíj mellett és annyi ember jelent
meg, mintha a mulatság – jótékony czél nélkül menne véghez. Némely
feketevérüek igen szomorúnak tartják azon fonákságot, hogy jótékony
czélokat akarván előmozdítani, nem a szívhez, hanem leginkább fülhez
kell folyamodnunk; pedig ez nagyon természetes, mert a tizenkilenczedik
század művelt divatszelleme sok embernél parányira zsugorítá össze a
szivet, a füleket ellenben tetemes hosszúságra nyujtá; ennélfogva tehát
igen rendén van, ha nem a kicsinyhez, hanem a nagyhoz folyamodunk, mert
a nagyok mindig hatalmasabbak voltak, mint a kicsinyek. De ki tehet
erről, miután azt tartja a közmondás, hogy a halál sem jő ingyen, mikép
lehetne tehát jótékony szellemet ingyen követelni?

Sok ember tolong a teremben, s büszke öntudattal sétál föl és le, mert
hiszen ők most mindnyájan jótékonyságot gyakorlanak; azt pedig egy sem
gondolja meg, hogy a csattogó zene nélkül bizony egyetlen réz krajczárt
sem tett volna a jótékonyság oltárára, valamint azt sem fontolják meg,
hogy jótékony czél nélkül is eljöttek volna, hogy halljanak, lássanak s
láttassanak; mert ugyan ki győzne mindenre gondolni, midőn a
tizenkilenczedik század szelleme csak tetteket követel, és ki akarhatna
valamit megfontolni, miután senkinek nem lehet kedve, magát fontolva
haladónak gúnyoltatni!

És mily dicső érzelmek dagasztják az emberi kebel lágyabb részeit, midőn
e népes gyülekezetben a kéjtől remegő lélek a testnek ablakain, vagyis a
szemeken át kitekint! Ha éhezők számára adatik a hangverseny, akkor mily
jól esik látnunk a sok domború ételtárt és meggyőződnünk arról, hogy nem
minden ember éhezik; ha tűz által károsultak fölsegélése vetetik czélba,
akkor jól esik látnunk, hogy nemcsak a szegény károsultakat tette tönkre
a tűz, hanem a jótékony hallgatók szíveiben is ugyancsak nagy
pusztításokat vitt véghez némely szemeknek pusztító tüze; ha végre víz
által szerencsétlenültek megvigasztalása szülte a hangversenyt, akkor
némi engesztelésül tapasztalhatjuk sok arczon, hogy nemcsak a víz, hanem
a bor is romboló erővel bir.

De a zene megharsan, s a gyülekezet nadrágos része a teremben sétálni
kezd, és szemlét tart az ülő hölgyek fölött. Ezen lassú mozgás igen
hasonlít a «Báléj» czímű daljáték utolsó jelenetéhez, s különösen ennek
azon részéhez, melyben a pogány istenek körjárásukat tartják, csakhogy
itt minden római és görög istenség többszörösen van személyesítve,
kivévén Pallast és Minervát, kik csak igen gyéren láthatók. Van ellenben
sok Jupiter, kik sokat tudnának junoi szeszélyekről regélni, s kikre
csak hattyuvá változhatást nem mernék fogni, az Európa-féle kalandra
alkalmazhatásukat azonban örömest elhiszem, ámbár ezzel épen nem akarom
azt mondani, hogy valósággal szarvakat viselnek. Van sok Merkur, kik a
kereskedés legjövedelmezőbb részét gyakorolják, mert pénz nélkül
vásárolnak, és oly gyorsasággal adnak túl az ekkép szerzett tárgyakon,
mintha valóban szárnyakat viselnének lábaikon, és ezen szárnyaknál fogva
azt is reménylhetik, hogy idővel magosra emeltetnek. Van sok Amor, kik,
hogy fegyverökkel rémülést ne okozzanak, ezüst nyilaikat zsebökben
hordozzák magokkal, és ha a fővárosi krónikák szava hiteles, ezekkel
épen oly nagy hódításokat visznek véghez, mint az elhíresült kis nyilas,
kitől csak annyiban különböznek, hogy szakállosak, és szemök nincs
bekötve; e kis különbség azonban épen nem lényeges, mert azért legtöbb
esetben mégis csakugyan gyermekek, és nyilt szemekkel sem látnak eléggé
világosan. Van igen sok Pluto, kik nem laknak ugyan föld alatt, de
roppant kincseiket mégis oly módon szerezgetik, hogy ez által sok
becsületes embert idő előtt föld alá juttatnak. Van sok Vulkán, kik nem
gyártanak ugyan vészárasztó fegyvereket, de mégis oly ügyekben
sántikálnak, hogy sok becsületes embert levernek lábaikról. Van sok
Neptum, kik, tengernek hiánya, vagy legalább rendkivüli távolsága miatt,
borba fullasztják gondjaikat és szigony helyett kártyát pörgetnek ujaik
közt, melyek a vihart nem csillapítják ugyan, mint a szigony, de sok
családban oly iszonyú vihart támasztanak, hogy a házi boldogság bárkája
menthetlenül elmerül. Van sok Mars, kik a mostani békés korszakban nem
harczolnak ugyan aczél karddal, de bezzeg használják az aczél tollat és
oly műbirálatokat írnak, ha valaki ellen agyarkodnak, hogy! Néhány
Herkules is kullog, gombos szattyán czipellőben, csikos nadrágban,
fecskefarkban, darázsderékkal, és kimondhatlan arczkifejezéssel, de
ezeket csak annyiban nevezhetni Herkuleseknek, mennyiben Augias király
istálójára emlékeztetnek, melyben igen nevezetes szerepet játszhatnának,
a valódi Herkules seprője alatt.

Ezen csenevész tömeg közt azonban derék ifjakat is láthatni, s szinte
jól esik a szemnek, rajtok a sok lelki kín után megnyughatni; ezek közől
sokan a tanácsban vének, mig ellenben oly éltes embereket is láthatni,
kik tettben valódi ifjak, midőn ember kell a gátra.

E tömeg, a nagy tolongás miatt oly aprókat lépeget, mint a franczia
gránátosak az «Ezred lánya» czímű daljátékban, és mégis mennyi
hódításokat tesz; pedig meg vagyok győződve, hogy ily haladás mellett a
valódi franczia gránátosak egyetlen deszkabódét sem foglaltak volna el
Napoleon számára. A hölgyek ellenben szépen ülve maradnak, s ki tehet
erről, miután házasulni nem szerető ifjaink magok szoktatták őket erre!
Az ülés mellett azonban néznek és nézetnek, és ez már maga is elég az
üdvösségre. E közben a zene folyvást harsog, s most néhány magosb
körökhez tartozó úr és hölgy is lép a terembe, kik azzal dicsekednek,
hogy elsők a hazában, és azért rendesen mindenütt utolsók szoktak
megjelenni; de csakhamar ily megjegyzéseket hallatnak:

– Mily tömeg.

– Kiállhatlan tolongás!

– Mily bűz!

– Ah, egyet sem léphetek!

– Mily surlódás!

– Mindenütt ily emberekkel kell érintkezni!

– Semmi figyelem!

Még több megjegyzés is történik, de ugyan ki tudhatna annyi nyelvet,
hogy minden megjegyzést hiven lefordíthatna!

Ezek tehát rögtön ismét távoznak, mintha hinnék, hogy nem örömest
láttatnak. Ám boldoguljon mindenki hitében!

A keringők nyom nélkül hangzanak el, a magyarok zajosan tapsoltatnak meg
és ismételtetésök kivántatik; ki hitte volna ezt tíz év előtt?! Csakhogy
aztán oly hamar ne forduljon vissza a koczka, a mily gyorsan megfordult.

Szellemdús politikai megjegyzéseket is hallhatni, minők például:

– Mit tart ön X… szónokról?

– Okai fontosak.

– Melyek?

– Miket elhallgat.

– És előadása?

– Igen érdekes.

– Miért?

– Mert senki nem hallja.

De ime itt hevesen vitatkozik két férfi, ugyan miről beszélnek?

– Lesz e pesti kikötő?

– Bizonyosan.

– Bajosan hiszem.

– Ugyan miért?

– Mert nagy hasznot igér.

– És azért nem sikerülhetne?

– Igen, mert a haszonban nem osztozhatik minden ember, s mivel a nem
osztozhatók száma sokkal nagyobb, tehát igen természetes, hogy a többiek
bukni fognak, és a kikötő elmarad.

Itt egy vastag úr óralánczát morzsolgatja és komolyan jártatja végig
szemeit a hosszú teremben.

– Keresni méltóztatik valamit?

– Nem.

Természetes, hiszen szemeiből is látszik, mikép annyit szerzett már
magának, hogy keresettel nem igen fárasztja többé magát.

– Ugyan mennyit jövedelmezhet a mai előadás?

– A költségek levonása nélkül?

– Hiszen ma minden ingyen megy.

– Igen, de mégis vannak apró napi költségek, melyek mintegy száz
forintra rughatnak.

– És miből állnak az ily apró napi költségek?

– Azt nem tudom.

Elhiszem, hiszen a drámairó sem tudja azt és azért mégis ugyancsak
ráborsolják a szinházi pénztárnál, midőn jövedelmi osztalékának kiadását
alázatos tisztelettel szorgalmazza.

Ily, s ezekhez hasonló beszélgetések közt az idő lassanként eltelik, s
végre megzendül Rákóczi indulója és a gyülekezet oszladozni kezd azon
édes megnyugvással, hogy emberbaráti kötelességét teljesíté, s a
jótékonyság szellemének hódolt; egyszersmind pedig a nap óráján
kellemesen tuladott, miket nem tudott volna máskép fölhasználni.
Azonban, nem kell mindent szigorral birálgatni, a jótékony czélra
csakugyan begyül néhány forint, s ezzel be kell érnünk.

Mindjárt a nép oszlásának kezdetekor az ajtó mellett foglalék helyet,
gondolván, hogy nem fogja barátom figyelmemet kikerülhetni.

Először a gazdagabbak oszlottak, mert ezek könnyen benn hagyhattak
másfél krajczárnyi hangot, a takarékos szegények ellenben utolsó
pillanatig késtek, hogy még azon recsegést is meghallhassák jó
pénzökért, melyet a mogorva bőgő okozott, midőn szekrényébe záratott.

Hogy barátom is ezen utóbbiak sorába tartozott, azt alkalmasint említnem
sem kell, mert a segédszerkesztők többnyire nem legfényesb tartalmú
erszénynek vannak birtokában; azonkivül pedig mindenütt elsők és utolsók
tartoznak lenni, hogy semmi ne kerülje el figyelmöket, mit hirlapjok
számára fölhasználniok lehetne, mert ha ők nem várnák be a hangászok
távozását, ugyan ki fogná meg- és leirni, ha valamely rohanva haladó
hegedűnek konok húrja lepattanna, vagy valamely fontolva haladó klarinét
a zene után véletlenül még egyet nyikkantana?!

És csakugyan nem csalatkozám, barátom az utolsó ember vala, ki az
ajtónál megjelent.

Azonnal megszólítám őt:

– Rég keresem önt.

Ő czélzással felele:

– Nem állottam mindig egy helyen.

– Természetesen, mint hirlapiró!

– Ugy van.

– Szállásán is keresém önt.

– Sajnálom, Pándyval voltam, mielőtt ide jövék, s így kissé hamarább
hagyám el a szerkesztőhivatalt, mint különben szoktam.

– Valóban? Ez igen derék.

– Talán miatta…

– Igen, miatta kivántam leginkább önnel találkozni.

– Megszidtam őt.

– Ugyan miért?

– Nem lett volna szabad szobáját elhagynia, és ő megszegé a tilalmat.

– És hol volt?

– Kocsit hozatott, és Börgernéhez viteté magát, mivel megtudta, hogy már
a városba költözött lányostól; pedig megárthatott volna neki.

– És mikép tudta ezt meg?

– Csodálatosan.

– Valóban?

– Lenke kisasszony hozzá küldé cselédét, azaz tulajdonkép inasához, azon
meghagyással, hogy Pándy állapotáról tudakozódjék; de az inasnak jól
lelkére kösse, hogy urának erről szót se mondjon.

– És az inas?

– Természetesen mindent kifecsegett. Erre Pándy annyira megörült, hogy
sebét feledé, és azonnal a hűtlen kedveshez sietett.

– És mikép fogadtatott?

– Azt nem tudom, de annyit mondhatok, hogy örömében magán kívül van.

– Ennek igen örvendek.

– De hát ön mire ment ügyeiben?

– Holnap számolok.

– És mért nem most?

– Most még csak igen keveset mondhatnék.

– Tehát várni fogok.

– De még egyet. Nem hallott Pándy semmit Lenkénél azon merényről, mely
korábbi mezei lakásán a mult éjjel véghez ment?

– Merény?

– Betörés, lopás.

– Ezt nem említé.

– Annál jobb. Igen szeretem, hogy erről még nem értesült Lenke; mert
bizonyosan igen megrémült volna, mi ártalmára válhatandott, mostani
fölizgatott állapotában.

– Tehát háztörés, lopás? Oh, kérem, szóljon körülményesebben!

– Majd holnap.

– Holnap? Úgy tehát legközelebbi számunkban már nem használhatom föl.

– Hiszen nem késik el!

– De egész általánosságban mégis tehetnék felőle néhány szóval említést?

– Azt nem ellenzem.

Ezen barátomra nézve rendkívül érdekes és örvendetes engedmény után
elváltunk.



XXXIX.  Esti mulatságok.

Lenke és Pándy sorsára nézve tehát tökéletesen megnyugtatva érezhetém
magamat, és biztosan reménylém, hogy a korábbi viszony ismét helyre fog
köztök rövid idő mulva állani, és a gőgös anya örömest fogja gyermekét
boldogítani, kellő fölvilágosíttatása után, melyből átlátandja, hogy
kapkodás hiu álfény után gyakran igen keservesen boszúlja meg magát.
Elhatározám azonban mégis, hogy a közelgő éj folytában mind Lenke, mind
Ida lakása előtt néhány biztos embert őrködtetni fogok, mert tökéletes
biztosításomra, legalább most, az utolsó pillanatban, semmit nem akartam
elmulasztani, mi által Sobri ármányait megsemmíthetém.

A kártyajósnőnél tizenegy órakor akartam megjelenni mult éjjeli derék
kisérőimmel, s addig még sétálásra határozám magamat, mert ezen
elhatározó pillanatban oly nyugtalanságot érzék, hogy állandóan sehol
nem lelhetém maradásomat. Órámat minduntalan kivonám, s nem győzém
lassúságát csodálni; nem hiszem, hogy boldog mátkapár valaha ily
türhetlenséggel várta volna azon pillanatot, mely őket örökre
egyesítendé. Pedig ki tudja, nem várakozott e rám legborzasztóbb
alakjában a halál?!

És míg én ily sötét gondolatokkal küzdve jártam végig az utczákon,
körülöttem mindenütt szívvidítólag tünedeztek föl azon esti mulatságok,
mikben a boldog pestiek mindennap gyönyörködhetnek, ha épen patkószeges
eső, vagy csákányos förgeteg nem hull a felhők közül.

Ezen nagy vendégfogadó étterméből víg zene harsog, mintha valami
rendkívűli diadalt ünneplenének a vendégek, ámbár alkalmasint legfölebb
csak annak örvendhet nagyobb részök, hogy a dob hangját e mellett
megszokja, s nem fog annyira iszonyodni, midőn a csődület megpördülend
ajtaja előtt. A ház előtt divatos öltözetű kisasszony áll, s nyugtalanul
tekintget a vendéglő ajtajára, mintha valakire várakoznék. Ugyan ki
lehet az óhajtva várt imádó?

De íme, nem imádó, hanem egy kis fiú, alig hét esztendős lépett ki, és
félve közelített a kisasszonyhoz, ki azonnal rárivalgott:

– Hol voltál oly sokáig, gazember?

A fiú legnagyobb félelem közt rebegi:

– Én – én – az urak – én –

– Mennyit kaptál?

– Öt garast.

– Csak ennyit? De ettél, úgy-e?

– I – i – igen.

– Várj csak, majd kikapsz ezért! Öt garas ily népes vendégfogadóból!
Lódulj előre.

E sajátszerű jelenet megfejtése röviden ím ez. Budapesten sok árva
gyermek marad el, kiknek szüléi darab ideig fizetik ugyan a kialkudott
dajkapénzt, de utóbb ezt megunják, és nyom nélkül hagyják el
gyermekeiket. Ezek azután nyomorognak, és nyerészkedési czikké válnak,
mert van sok özvegy asszony, ki férje életében csak pazarlással tölté az
időt, s most nyomorog, és dolgozni mégsem akar; ezek azután egy pár ily
gyermeket ragadnak magokhoz vércsekörmeikkel, s gondos fölvigyázat
mellett koldulni járatják; egy ily gyermek, főkép ha igen szánakozásra
méltó külseje van, mindennap két váltó forintot koldulhat össze, és így
egy özvegy s két kisasszonya, két ily gyermekből igen kényelmesen
éldegélhet, mert úgy koplaltatják őket, mint a pályafutó lovakat,
csakhogy annál vánnyadtabb kinézésök legyen, és inkább gerjesszenek
irgalmat. A nyerészkedés ezen gyalázatos neméből számos henye család él
a két fővárosban, s itt még azt is ki kell mondanom, hogy az ily
gyermekeket lopásra is tanítják, s ha az ily gyermekek tőlök elszöknek,
mint hálátlan kakukfiak nyilvánosan megvesszőztetnek, és ismét
visszaadatnak kínzóik hatalmába, mert ugyan ki adhatna hitelt hat vagy
hét esztendős gyermek vádjainak, ki bizonyosan csak azért koholta
azokat, mivel a példás rendet nem szereti, melyre derék nevelő szüléi
által szigorúan szoríttatik! És ezek azután azon iskolák, mikben
Budapest legfélelmesb zsebmetszői és háztörői növekednek, mikép az már
több híres tolvaj vallomásiból kitűnt.

Az apróbb csapházakban a zene is kisebbszerű, ott már csak természetes
énekesek gajdolnak, s köztök némberek is, kik mindent igen természetesen
énekelnek, mire sok férfi és némber figyel, s az utóbbiak oly jóízűn
falatoznak, hogy épen nem csodálhatni, ha a pirulásról egészen
megfeledkeznek. A mulatságok ezen neme sok becsületes kézművest és
apróbb kalmárt tönkre juttat, mert többnyire feleségestől, és gyakran
gyermekeikkel együtt estelizgetnek ily helyeken, és öt forintot is
költenek, miből otthon ugyanannyi napig kaphattak volna sokkal ízletesb
eledelt. Ezen kis étházak legiszonyúbb következményűek a vagyontalanabb
polgárság elszegényülésére nézve, s egyszersmind a nők háziasságának is
sírt ásnak, és nem egy titkos bűnnek világítnak a csábító alkalom
szövétnekével. Nem állítok sokat, midőn mondom, hogy elégületlen
házasság, kicsapongás egyik vagy másik részről, gyermeknevelés
elhanyagolása, és tönkre jutás, a polgári osztálybeliek közt, legtöbb
esetben ezen apró étházak rendes látogatásából származnak, mert ezek
leginkább csak nőtlenek számára léteznek.

Vannak még apróbb borházak, melyekben napszámosak, szolgálat nélküli
cselédek, és oly zsebelők gyülnek össze esténként, kik a rendőrség előtt
még nem igen ismeretesek, s azért a hivatalos látogatástól nem igen
rettegnek. E helyen tiltott játékok gyakoroltatnak, s alig van cseléd,
ki lopáson kapatik, és azt nem vallja, hogy ezen pokol tornáczaiban
tapasztalt nagy veszteség miatt kényszerült gazdáját megkárosítani. Itt
már csak rossz hangzású hárfa, vagy recsegő kintorna mulattatja a
gyülekezetet, s az olcsó ser oly kábító szerekkel van vegyítve, hogy a
csalárd játékosok igen könnyen működhetnek. Az utczasarkon pedig mindig
egy pinczér ácsorog, kit inkább szolgálat nélküli elrongyollott
peczérnek lehetne tartani, s mihelyt rendőrbiztost lát közelítni,
azonnal sajátszerűen füttyent, mit társa, ki a borház előtt áll, és
hozzá tökéletesen hasonlít, meghallván, tüstént megnyitja az ajtót, és
bekiált: «Kopó!» – mire kártya és «Hanzli» azonnal eltűnnek, s a belépő
rendőrbiztos kénytelen meggyőződni, hogy itt semmi tiltott játék nem
gyakoroltatik, és minden rendén van.

Egy pár nagy kávéházban is oly modorban mulatnak esténként, azon
különbséggel mindazáltal, hogy ezekben ezrek harácsoltatnak el, melyek
nem ritkán váltóhamisítások, álbukások, és egyéb ily becsületes utakon
szereztetnek, s hogy itt a rendőrség nem igen mutathatja magát, mert jól
tudja, hogy jobbadán csak olyanokra fogna bukkanni, kik fölött nincs
hatalma, mert nálunk soknak szabad az, a mi miatt másokat karpereczczel
ajándékoznának meg, miket kovács és lakatos szoktak készíteni, még pedig
valóságos honi vasból. Ezen fényes bűnbarlangok csak azon egy érdemmel
bírnak, hogy azon esti mulatságok miatt, melyek bennök rendesen
tartatnak, sok mulatozó öngyilkossá lett már, kik különben az emberi
társaságra és közbátorságra nézve veszélyesekké válhattak volna.

Ezek azon esti mulatságok, miket meg lehet nevezni, vannak azonban
ezenkívül még másneműek is, mikben nem csupán férfiak részesülnek; de
ezekről nem kivánom ezuttal a fátyolt föllebbenteni, mert ezek ellen
épen nincs gyógyszer, ámbár a fönnebbieknél is kártékonyabb hatásúak.



XL.  Bűnösök díjazása.

Végre tizenegyet kongtak a város tornyainak órái, és én, Bertók és
Marczi kiséretében a kártyajósnőhez siettem, hol mindent azon állapotban
leltem, mint első ottlétemkor; azon egy különbséggel, hogy most a
hárfáslány is jelen volt, ki, az ablak párkányára könyökölve,
mozdulatlanul ült, és arczát kezére támasztá.

A jósnő tompa, ércztelen hangon szóla:

– Hiszi ön, hogy el fog jőni?

– Igen, – felelém szilárdan.

– Oh, ön nem ismeri őt, különben nem bírna szavának hitelt adni.

– Legalább okom van reményleni, hogy csakugyan meg fog jelenni.

– Adja a boszuló ég! Azután örömest meghalok.

– Hová rejtsem embereimet?

– A mellékszobába.

– Első jeladásra rohanjatok be, a többit tudjátok.

Embereim az oldalszobába távoztak, mely előtt minden belépőnek el kelle
haladnia; a jel kézcsattanás vala, s így a gonosztevőt mindjárt belépte
után elfoghaták hátulról, mielőtt fegyverhez foghatna.

Távozásuk után a jósnő aggódva szóla:

– Uram, vérét ne ontsák.

– Semmiesetre.

– Nem szeretném a két város lakosságát nyilvános ünnepélytől
megfosztani.

– Én sem.

Ezután elmondám mind azt, mit a gonosztevő életéből tudtam, s minek nem
csekély része mind a két hallgatóm előtt még ismeretlen vala, s
tetteinek összege oly tartozást képezett, melynek lerovására nem egy
emberélet kivántatott. És neki csak egy élete volt!

Az óra három negyedet vert tizenkettőre.

– Nem fog eljőni! – mondá a jósnő, és hangja remegett.

– Még nem késik, – felelém bátorítólag, ámbár reményeim kissé csökkenni
kezdének.

– És ha mégis elmaradna?

– Ugy holnap éjfélkor én keresem föl.

– De hol?

– Egyik czimborájától megtudám tegnap éjjel a titkos jelszót, mely
biztosan hozzá vezetend, és oly kiséretben fogom őt meglátogatni, hogy
ördögei sem lesznek képesek őt megszabadítani.

– És én nem fogom őt bűneinek terhes súlya alatt leroskadva láthatni!

Már csak öt percz hibázott, s mindinkább aggódni kezdék, és a
valószinűségek egész tömege villant keresztül agyamon. Talán értesült
tegnap éjjeli kalandimról, s rögtön elhagyá Pestet; vagy nem tehette-e
ezt tegnapi találkozásunk következtében is? Vagy mostani ittlétem
tudomására jutott? És ezt nem tarthatám egészen valószinűtlennek, mert,
mint már alkalmam vala tapasztalhatni, gaz czimboráinak szövetkezése
igen nagy kiterjedésű volt, és így könnyen minden lépésem tudva lehetett
előtte, főkép most, midőn tegnapi találkozásunknál fogva láthatá, hogy
ellenemben nem mindennapi elővigyázatra van szüksége, ha üldözésimtől
szabadulni kiván. Vagy talán Dongainé szívén erőt vett ismét a szerelem,
és ő maga inté meg a rablót, s e pillanatban már távol is vannak Pest
sorompóitól? Ezen gondolat ellen föllázadt keblem, ámbár nem tagadhatám,
hogy vannak esetek, mikben az anyaszeretet a szerelem által legyőzetik;
s nem történt e ez már egyszer így Dongainéval? Sőt nem ment-e még
tovább is, és nem ontatta-e ki férjének vérét, ugyanezen okból? Igen, de
akkor mocsoktalannak és hűnek hitte azon férfit, ki miatt mindezt
elkövette, de most egészen más színben áll ez előtte, s kétségbe kellene
esnem az emberiség fölött, ha még most is képes lehetne legszentebb
kötelességét áldozni föl, oly emberért, kire iszony és borzadás nélkül
nem is gondolhatott, ha csak legparányibb nyoma létezett is még keblében
az emberi érzésnek!

Így törekvém magamat lecsöndesíteni, és vigasztalni, de mindig kisebbülő
sikerrel, mert az idő visszatarthatlanul haladott, gyorsan, mint a halál
léptei.

– Éjfél!

E szót kétségbeesés hangján hallatá a kártyajósnő, s fátyolát még
szorosabban voná össze arcza fölött.

A közel templom tornyáról csakugyan a rémek órája hangzott.

Ekkor minden reményem távozott, s már azon gondolattal kezdék küzdeni:
nem kellene-e tüstént kocsin az ó-budai elhagyatott csárdába sietnem, és
a titkos jelszó által utat nyitnom a bűnöshöz, kire hiában vártak birái?

De hátha az alatt eljőne, és kezeim közől ismét kisiklanék, épen akkor,
midőn már legbiztosabban véltem őt hálóba keríthetni és ha e miatt
enmagamat és türelmetlenségemet kellene okoznom?

Nem, gondolám, nem távozom; maradni fogok, történjék bármi.

És ha nem jő? Akkor holnap fölkeresem őt.

De ha ez alatt eltávozik a városból? Akkor nyomdokaihoz lánczolom
magamat, és üldözni fogom őt, mint a felébredt lelkiismeret.

És ha soha nem érhetném őt el? Úgy meg kellend abban nyugodnom, hogy
mindent megkisérték, mi korlátolt erejű embertől telhetik.

Ez lőn tépelődő gondolatim végső eredménye, és fölhevült keblem lázas
dobogása pillanatról pillanatra csöndesülni kezdett.

A szerencsétlen jósnő, minden további reményről végkép lemondva, keble
mélyéből fakadó sóhajtással szóla:

– Minden hasztalan!

Ámbár ellenkezőt hittem, mégis biztatólag jegyzém meg:

– Talán véletlen akadály miatt késtek el, hiszen még nem mult el egészen
egy óranegyed a kitűzött időpont eltelése óta.

Erre ismét néhány pillanatnyi mély hallgatás következett.

Most a hárfáslány, ki eddig folyvást mozdulatlan vala, mintha helyzetünk
által legparányibb részben sem érdekeltetnék, hirtelen fölemelé fejét
kezéről, s teljes bizonyosság hangján szóla:

– El fog jőni!

Mindketten csodálkozva fordultunk a beszélő felé, ki még egyszer
ismétlé:

– El fog jőni! Vérem rohanva zúdul keblem felé, és én ezt már évek óta
nem tapasztalám. Hajdan – – – mondom, el kell jőnie; e sejtés sokkal
hatalmasabb, semhogy csalhatna.

Ezen magasztos ihlettséggel kimondott szók után ismét kezébe hajlítá
halovány arczát, és egészen korábbi részvétlenségébe mélyedett.

Szegény szerencsétlen, gondolám, sejtéseid csalnak, valamint hajdan
bizalmadban is csalatkoztál!

Hah, mi volt ez?

Az ablakon a szokott halk kopogás hangzott.

Mindnyájan összeborzadánk, mintha a halálnak jeladása riasztott volna
ránk.

– Jőnek! – mondám elfojtott hangon.

A jósnő föl akart állni, de térdei összeroskadtak alatta.

– Majd meglátjuk! – suttogá remegve, és kezével a fekete függönyre
mutatott, mely az ablak tetejéről egészen a padlóig simult alá.

Intését megértém, s azonnal a függöny mögé rejtőzém.

Ereimben lázasan buzgott a vér, s lélekzetem rövid és akadozó vala.
Érzém, hogy a bizonytalanság e szörnyű állapotában sokáig nem élhetnék.

A külső szobában férfi lépései hangzottak, és én jeladásra emelém
kezeimet.

Az ajtó megnyilt, ismét betétetett, s e szókat hallám ugyanazon
pillanatban:

– Ah, mondhatom, a Sibillának elég rémes tanyája van, reménylem, hogy
jóslatai nyájasabbak lesznek, ha ha ha!

Hah, ez Sobri hangja volt!

Tenyereim gyorsan összecsattantak, az oldalszoba ajtaja megnyilt, Bertók
és Marczi kirohantak, s a rabló karjait erős kötéllel hátra fűzék. Mind
ennek elmondására sokkal több idő kivántaték, mint létesítésére.

– Hatalmamban vagy! – szólék minden szenvedélyesség nélkül, és a
gonosztevő elébe lépék.

– Gyalázatos árulás! – tombola dühösen a verembe esett farkas, és fogait
csikorgatá.

– Ime, a halott föltámadt, és megfizet gyilkosának. A kőfalból rakott
sír is megnyílt.

– Ez gyávaság! Előbb kezeimet köttetéd meg, s csak most merészled
magadat előttem mutatni!

– Mert tudom, kivel van dolgom; emlékezzél párviadalodra Pándy úrral.

– Ördöge van ezen embernek! – mormogá a rabló, és szemeit csaknem
félelem kifejezésével fordítá el rólam.

Embereim által elszedetém fegyvereit. Két pisztolyt és egy hosszú tőrt
találtak oldalzsebében. Ezeket az asztalra tetetém, s intésemre ismét az
oldalszobába távozának embereim.

Rabunk Dongainéhoz fordúlt, s hangjának leghízelgőbb fokozatával szóla:

– Nagysád, tudom, bízik szívemben, igazolni fogom magamat.

A grófnő mindkét kezével elfödé arczát, mintha félne a rajta függő
fekete szemek bűvös hatásától, s csak fejét rázá visszautasítás jeléül.

– Hah, tehát asszony által árultattam el! – dühönge a fogoly, s kezeit
oly óriási erővel törekvék kiszabadítani, hogy az erős kötelek vért
sajtoltak kezeiből.

– Igen, – mondám ünnepélyesen, – asszony által, vérengző szörnyeteg,
mert illő vala, hogy azok büntessenek, kik ellen legtöbbet vétkeztél.

E szók után a hárfáslányt és jósnőt elébe vezetém, s ezen utóbbi
fölemelé fátyolát.

– Ismered e két áldozatot?

A rabló összeborzadott.

– Tudod, mivé tetted e harmadikat?

E kérdésnél Dongainéra mutattam, s a fogoly daczosan veté hátra fejét.

– Emlékezel Börger Lenkére? Rablási terved nem sikerült, és e hölgy
boldog leend Pándy oldalán.

– Ezért is téged kell átkoznom!

– Esztert se feledd, gonosztevő! E szerencsétlen nőt holnap temetik, és
vére fejedre boszút kiált.

– Hah, tehát egy árulóm legalább mégis meghalt!

Most növekedő indulatossággal terjesztém elébe átkos tetteinek egész
sorozatát, s a három nő összeborzadott, ámbár egész előadásom csak kevés
oly tényt foglalt magában, mely előttök egészen ismeretlen vala, s csak
valódi nevének hallása rendítheté meg különösebben Dongainét.

Lesujtó szavaim azonban nem nagy hatást tevének a gonosz lelkű
gyilkosra, sőt inkább minden újabb gaztettének hallására büszkébben
emelé fejét, mintha dicsérő szónoklatot tartanék tettei fölött.

Végre így nyilatkozám, Dongainéhoz fordúlva:

– Nagysád meg fogja engedni, hogy most hintajában börtönbe kisérhessem
ezen gonosztevőt, azután visszajövünk nagysádért, és –

– Börtönbe? – ordíta, szemeit vadul forgatva Sobri, – az ördögre
esküszöm, hogy akkor a nagyságos asszony is osztozni fog sorsomban; mert
oly történetecskét fogok regélni, férjölésről és gyermeksikkasztásról,
minők már rég nem hatottak a birák füleibe, és –

– Nyomorult, – szóla fuldokolva Dongainé, – te azt nem fogod tenni.

E szók után villámgyorsan ragadá meg a két pisztolyt, két lövés dörrent,
s Dongainé és Sobri halva rogytak össze lábaink előtt.

*

Csak kevés mondani valóm van. A két halott csöndesen eltakaríttatott,
huszonnégy órával Eszter s gyermekének temetése után, s az egész
borzasztó történet titok maradt. Sobri pénzét, a titkos jelszó
segélyével, föltalálhatni hittem; de csalatkoztam, mert vezérök
haláláról kémeik által értesültek a gaz czimboraság tagjai, s az ó-budai
elhagyatott csárdában minden nyomozásom siker nélkül maradt. A
czimboraság bizonyosan megosztozott az orzott kincseken, és ennélfogva
Schufterle hitelezőit nem vigasztalhatám meg. Ida keservesen siratá édes
anyját, kinek bűneit előtte soha nem födözém föl, hogy mindig
tisztelettel emlékezhessék meg róla, mert a mely gyermeki kebelben a
szülék iránti tisztelet elhal, abban az erény szeretetének alapja is
megrendül, s különben is elég keservesen bűnhödött a szerencsétlen
asszony, és annyi lelkierőt tanusított, hogy készebb volt erőszakos
véget vetni életének, mint lányát bélyegző gyalázatnak kitenni. A
kártyajósnő és hárfáslány többé nem váltak el egymástól, s kihamvadt
kebel lemondó megnyugvásával várták a halálukat. Pándy és Lenke boldog
házasságban élnek, s Bertókom és Háni szinte nem panaszkodnak egymásra.

Végre, a nyájas olvasó türelmét illőn megköszönve, azok vigasztalására,
kik kalandos titkaim, vagy titkos kalandim miatt, neheztelést, vagy épen
boszúvágyat érzenek ellenem, ünnepélyesen kijelenteni van szerencsém,
hogy hat hónap múlva meg lesznek boszúlva, mert akkor a szép Ida
kisasszonyt – nőül veendi a szürke zsák.



ZÁRSZÓ.

Előszót nem akarék írni, s ezen elmulasztásomat most zárszóval kell
helyre pótolnom, mert néhány oly vád hozatott fel ellenem, jelen munkám
első füzeteinek megindulásakor, hogy a tisztelt olvasó közönség, mely
engem eddig érdemem fölött kegyeskedett pályámon buzdítani, méltán
igényelhet tőlem egy kis fölvilágosítást. Hét bűn hozatott föl ellenem,
melyek azonban, mint reménylem, nem halálosak. 1-ső: «Mért adék e
munkának vonzó czímet?» Mert minden apa inkább keresztelteti lányát
Arankának, mint Leokádiának. És ha vonzó czím nagy olvasó közönséget
szülhet, akkor minden író, ki a nemzeti nyelv és irodalom terjedését
szívén viseli, lehetőségig vonzó czímet tartozik munkájának adni. 2-ik:
«Azon visszaélések, fonákságok, bűnök, stb., miket megróttam, épen nem
titkok.» Ezt kereken tagadom, mert ha eddig nem lettek volna titkok, úgy
bizonyosan már rég orvosoltattak volna, mert ugyan ki tűrhetne el
efféléket tudva? 3-ik: «Munkám nem bir oly egységgel, mely szabályszerű
regénynél megkivántatik.» Ezt én magam is mondám az első füzet kijöttét
jelentő hirlapi értesítésben. Szándékom vala azt folytatni, mit
«Torzképek» czímű munkámban megkezdék, t. i. a fővárosi élet balságait
és fogyatkozásait törekvém kiemelni, ez által alkalmat akarván adni
némely czélszerű javításra és javulásra. Hogy pedig nagyobb
terjedelmességre számított munkámat az egyhangúságtól megmentsem, s az
olvasási érdeket növeljem, ezen egyes életképeket a regényesség vörös
fonalával szőttem át. Úgy hiszem, hogy ezt mulhatlanul tennem kelle, ha
akarám, hogy azon érdekből, mely az első füzethez, már csak ujdonság
kedveért is, csatlakozott, még a tizenkettedik füzet számára is maradjon
valamicske. És e számításomban nem csalatkoztam, mert kiadóm a
tizenkettedik füzetből ugyanannyi példányt nyomatott, mennyit az
elsőből. 4-ik: «Ellensége vagyok a zsidóknak.» Isten mentsen! Sőt egy
pár igen jó barátom van, kik zsidók. Nem olvastam még regényt, melyben
gazembereknek is nem jut szerep és ezek aztán majd főranguak, nemesek,
polgárok, parasztok, keresztények stb. Mért ne lehetett volna tehát
nekem is, a többi közt, egy-két zsidót is árnyék-oldalról
megismertetnem, valamint «Tisztujítás» czímű vígjátékomban igen
becsületes zsidót jellemzettem. Talán csak nem akarja valaki állítani,
hogy épen csupán a zsidók közt nem találhatni rossz embert? 5-ik: «Nem
hihetni, hogy oly események, minőket én leirtam, Pesten történhetnének,
és oly bűntanyák létezhetnének.» Én 1830 óta folyvást Pesten lakom, s
ezen 15 év alatt legfőbb tanulmányom – a pesti élet vala; ezenkívül
pedig oly szerencsés helyzetben valék, hogy számos adatot hitelesnél
hitelesebb forrásokból meríthettem; tisztán költött tényeket tehát csak
a regényesség fonalának egyes részei foglalnak magokban. 6-ik: «Minden
párttekintet nélkül forgatám a szatira csaláncsomóját.» Ennél szebb és
hízelgőbb bókot nem is kivánhattam volna, mert a leghíresb szatirairókat
iparkodám ebben, csekély tehetségem szerint, utánozni; igen, hogy sok
példával ne alkalmatlankodjam, én a rohanva haladót és fontolva haladót
mindig egyenlő szigorral fogom ostorozni az emberitatás és vesztegetés
gyalázatos bűne miatt; mert erősen hiszem, hogy nincs oly szent czél a
világon, melynek elérésére bűnös eszközökkel is szabad legyen küzdeni.
7-ik: «Nincs politikai hitem, mert minden párt ellen szólok.» Ez rokon
az előbbi váddal, s erre válaszom röviden így hangzik: a jót nem
magasztalom senkiben, mert, ki jót cselekszik, az csak kötelességét
teljesíti; a rosszat ellenben testvéremben is pellengérre állítom. Ez
politikai hitem a szatira mezején, és általában a szépirodalom körében.
A mi pedig magány-politikai hitemet illeti, az e mezőn, és e körben nem
nyilvánulhat, és annál fogva birálat alá sem tartozhatik, miután én
politikai téren eddig nem léptem föl, és ezentúl sem fogok föllépni. –
Reménylem tehát, hogy e rövid fölvilágosítás után nyájas olvasóim e hét
bűnömet meg fogják bocsátani, mely szives engedékenység illő hálájául

  «NAPJAINK»

czímű regényemmel lépendek föl jövő novemberben, mely nyolcz füzetben
fog megjelenni, és különösebben a falusi és kisvárosi élet köreiben
mozgand, még pedig többnyire lehetőségig víg modorban.

Pesten, május 30-án 1845.

N. I.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ezen czélzás kissé homályos ugyan, azt hiszem azonban
mégis, hogy ez alatt oly irnok értetik, kinek haszonvehetlen rosz írása
van.

Egy olvasó.]



TARTALOM.

  I.  Élő halott  1
  II.  Kaland a kalandban  11
  III.  Kakasviadal  20
  IV.  Művelt emberkínzás  27
  V.  Kontár és mester  34
  VI.  Városhajdú  42
  VII.  Daguerrotyp  48
  VIII.  Arszlánbarlang  58
  IX.  Ármány és gyöngeség  71
  X.  Éjféli temetés  81
  XI.  Föltámadás  90
  XII.  Párbaj és árulás  102
  XIII.  Zsibárus és hadastyán  116
  XIV.  Művelt állatkegyelés  128
  XV.  Pesti ripők  134
  XVI.  Utazás gőzhajón  139
  XVII.  Fürdői kaland  149
  XVIII.  Hazamentők  158
  XIX.  Anya és gyermeke  167
  XX.  Rémes viszontlátás  171
  XXI.  Nyereség és veszteség  177
  XXII.  Lélekvásárlás  188
  XXIII.  Magyar lángész  198
  XXIV.  Lyányvásár  211
  XXV.  A nép mulat  219
  XXVI.  Egy ház titkai  229
  XXVII.  Leánytársulat  238
  XXVIII.  Bitófa és gyümölcsei  246
  XXIX.  Borzasztó segély  255
  XXX.  Hölgyrablás  260
  XXXI.  Falu a fővárosban  266
  XXXII.  Meghiusult merény  276
  XXXIII.  Két halott  288
  XXXIV.  A sors keze  300
  XXXV.  Zöld és fekete  312
  XXXVI.  Hírkovács  320
  XXXVII.  Bűnhődés  330
  XXXVIII.  Jótékony szellem  339
  XXXIX.  Esti mulatságok  349
  XL. Bűnösök díjazása  354
  Zárszó  364



KÉPJEGYZÉK.

  Művelt emberkínzás  33
  Arszlánbarlang  65
  Művelt állatkegyelés  129
  Hazamentők  159
  Lyányvásár  214
  Bitófa és gyümölcsei  253
  A sors keze  306
  Bűnhődés  337


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |rohan a a vészes |rohan a vészes

21 |mint önt elragadtatva |mint ön elragadtatva

25 |szörnyú viadal |szörnyű viadal

29 |három férfi egyibe |három férfi egyike

35 |nem okozhahatott |nem okozhatott

39 |munkátlan csvargó |munkátlan csavargó

40 |e talákozások is |e találkozások is

40 |szerecsétlen szerelmeseken |szerencsétlen szerelmeseken

41 |taszítatott. Mínd |taszítatott. Mind

48 |kövelelje azt |követelje azt

50 |lépcső eléjén |lépcső elején

50 |csinál. |csinál.»

59 |ajóra mutata |ajtóra mutata

59 |balololdali ajtóra |baloldali ajtóra

61 |hogy valaemly nő |hogy valamely nő

74 |Lenkétől ís |Lenkétől is

77 |bízonyítványaim még |bizonyítványaim még

93 |isszonyú sorsban |iszonyú sorsban

97 |tudja ís |tudja is

116 |hétig a a két |hétig a két

117 |ma hajnálban |ma hajnalban

119 |nyájas olvavasót |nyájas olvasót

119 |bal kimenetélétől |bal kimenetelétől

122 |őrök hűséget |örök hűséget

133 |így nyiatkozott |így nyilatkozott

143 |kormányos becsüetes |kormányos becsületes

151 |kertbe juthatnj |kertbe juthatni

171 |halálsápadtam ugrék |halálsápadtan ugrék

171 |nem olhatják ki |nem olthatják ki

179 |őrízet alatt |őrizet alatt

185 |haladék azonbaa |haladék azonban

186 |mihely az ajtóra |mihelyt az ajtóra

186 |erősem kopogtam |erősen kopogtam

191 |pamlapokon ülnek |pamlagokon ülnek

191 |hogy- egy két év |hogy egy-két év

194 |mít óhajt |mit óhajt

198 |sajá keserves |saját keserves

199 |rendkívül elmetehetség |rendkívüli elmetehetség

206 |óríás bérczek |óriás bérczek

220 |üresen hagyot |üresen hagyott

220 |mert mínd |mert mind

227 |Egy ismerősöm |– Egy ismerősöm

234 |méltóztassék leüln |méltóztassék leülni.

245 |megőrízték volna |megőrizték volna

250 |csapszékbe küldenl |csapszékbe küldeni

262 |bíztos rejtekről |biztos rejtekről

268 |Termékenyltő jótékony |Termékenyítő jótékony

283 |nagyon ís |nagyon is

283 |viszhangot hozott |visszhangot hozott

293 |minek kivítelétől |minek kivitelétől

298 |megdöbbent ísmerősöm |megdöbbent ismerősöm

317 |sirásó, k |sirásó, ki

327 |és élekszakadva |és lélekszakadva

327 |Danakeszinél egy ladikot |Dunakeszinél egy ladikot

330 |szíklaszívű sors |sziklaszívű sors

330 |XXXII. |XXXVII.

339 |XXVIII. |XXXVIII.

342 |azt is remenylhetik |azt is reménylhetik

361 |nagysádért, és |nagysádért, és –

361 |és –» |és –

366 |Ennel szebb |Ennél szebb

366 |pellengére állítom |pellengérre állítom]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Magyar titkok (3. kötet) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.