Title: Hazai rejtelmek (2. kötet) - Regény
Author: Kuthy, Lajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Hazai rejtelmek (2. kötet) - Regény" ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

9. KÖTET

HAZAI REJTELMEK

Irta

KUTHY LAJOS

II.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

HAZAI REJTELMEK

REGÉNY

IRTA

KUTHY LAJOS

MÁSODIK KÖTET

PATAKY LÁSZLÓ RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



XXIII.  (Lőbl Simon.)

Nehány nap mulva zajlott, hemzsegett, javában állott a debreczeni
_szabadság_, mely keresztneve a vásároknak, egy szurkos markú exegeta
szerént szabad lopástól vette eredetét. A vidéki műipar, végetlen
bőséggel állítá piaczra egyűgyű műveit. Czirokseprő, szekérkas, lapát,
gereblye, favilla, vasatlan targonczák durva, nagyolt faragásban, nehéz
faekék, idomtalan talyigák, ökörjárom, s mindennemű mezei
kerékgyártóművek, egy új ültetvény s fejletlen földművelés hevenyészett
eszközeiként tűnnek fel. Mindenek felett hallatlan bőségben somfa
ostornyél s piros makrapipa; jeléül, hogy az állatvédő eszme nem nekik
való, s a magyar ember mindent fumigál. Széllel bélelt guba, töretlen
juhbundák, hitvány, rossz festékű gyapju-népruhák, s elláthatlan utczái
a kérgesen cserzett, vásárilag tákolt, puha, ázékony talpú csizmáknak:
mind azt jelentik a nyugoti idegen előtt, miszerint e nép izlése,
szükségei s anyagi értéke az európai országokénál sokkal alantabb fokon
áll; s nem foghatja meg, miként lehetett e világos eszű, szabad
alkotmányú fajt, e kövér s bővelkedő földön úgy kormányozni, hogy üzlete
s iparfogyasztása maig esetlenebb és gyérebb a tizenöt éves irtású
amerikai rabgyarmaténál; kereskedése pedig, korunkhoz aránylag, alig
több, mint Béla király csere-vásárai? meglepőleg tapasztalandja
egyszersmind, miszerint ez alföldi tiszta magyarfaj, kézi iparában,
üzleteszközeiben, itt, keletfelőli lakhelyén, elszigetelve a műveltebb
példáktól, minden segély és vezérbefolyások nélkül, sokkal csinosb,
czélszerűbb, tökélyesb rendszerre tudott vergődni, mint hazánk idegen
vérei, mint például a tótok, a művelt Szilézia s Morvaország
szomszédságában; és ez, a sok között, egyik czáfok, a nemzeti
ipartörekvések újabb szakában keletkezett azon tan ellen, miszerint a
birodalmi tehetlenséget védő secta, a magyart, göröngyhöz ragadt, s
csoroszlyához varrott földmívelőnek erőködik prædestinálni.

A belpiacz hosszán, jókor reggel Vámos törekvék a tolongásban
keresztülhatolni, két ismeretlennel, kiknek egyike zömök, kerek szemű,
széles kalapú, magyarkába öltözött középkorú férfi, kezében kostök- s
tajt pipával; másika fodrozott hajú, fehér keztyűs ifjú, Singer pesti
zsidószabó formátlan divatruháiban, fehér fogantyús, könnyű nádbottal. A
zömök úr fontoló, hivatalos arczczal haladt Vámos mellett, s élénk mohó
figyelemmel látszék nyelni suttogó szavait, miket itt-ott, a tolongás
közben füleihez érve, hozzá intézett. Az ifjú pallóról nyomadékra lépve,
most elmaradva, majd utánok szökve kerülgeté a sárt, mérgesen
tisztogatva könyökét, ha itt-ott egy béleshordó kofa, vagy bőrszedő
zsidó hozzá dörgölőzék. Végre befordultak a tepertősoron, hol
mázsaszámra illatozik a bőrös pecsenye, s gömböcz- és hurkaboglyák közt,
harminczhat kovászos ugorkát adnak egy garason. A mészárszékek hosszú
sétasorán kiértek kis újutczájára, hol tanú és akadály nélkül
folytathatá Vámos utasításait; a Singer-féle hüvelybe kebelezett sárűző
pedig, miután egy lomha szelindekben megbotlott s feszes nadrágát
elrepeszté, sarkukba nyomult, mígnem mindhárman, a pocsolyás-utcza
tekerületében, a külvásár felé eltüntek.

Azalatt egy rezesképű, piros orrú, kajla bajuszú, szürke posztónadrágos
egyén szájongott a belpiaczi kofák közt, bizonytalan szinű nankin
zekében, melynek lenge szárnyait csak a rárakott sujtás óvta meg a
folytonos lobogás ellen. Az egyén fején jó meleg nemezsipka ült,
elől-hátul rövid ernyővel, s alúla minden lépten emanczipálta magát
vörös üstöke, mely nem másként villogott kopasz koponyáján, mint
hivatalkodó granáton a lángfürt. Úgy látszik, váró izgatottsággal lézeng
fel s alá, s bizonyos záridőt akar elácsorogni, mert nyugtalanul
tekintgete olykor a nagy templom felé, hol fényes lapátok mutaták az óra
közeit. Hátratett marokkal kerülgeté a halmokra kopasztott szárnyas
állatokat, mik toilette nélkül, paradicsomi állapotban voltak egymásra
nyujtva, lévén az ő bőrük fehérebb, mint akármelyik bécsi leányé.
Kétszer ment végig a csábító soron; végre engedt kisértetének a válogató
szem, s kihúzott, hat garasért, rokonai közül egy hízott kacsát, mely a
pesti piaczon lúdnak is beillenék. Aztán hűvös tormalevélbe öltöztetvén,
nankin zekéjébe ereszté a nyársra kárhozottat, maga pedig egy krajczáron
gazdag reggelit vásárolt a közelebbi zsendicze-kofától, ki, mint egy
ázsiai sátor, bő területtel telepedék meg fazekai között. Ezalatt hatot
kongatott a kis torony, s az egyén felkerekedvén testestül, lelkestül,
tovább czipelte ellátott gyomrát, egészen egy borbélyműhelybe, mely
éppen álmából ébredt ásító szájként tátotta fel legyes ajtaját.

– Pálinkás jó reggelt, nótárus uram! hol jár itt? – üdvözlé egy félszemű
borbély, ki éppen fülmetélő vatermörderjét (gallér) kötözé egy darab
tükörből, s hideg kolbászt falatozott akközben.

– Terminusom van itt, valakit várok a koma műhelyében, felele a
récze-ruczás egyén; addig tisztítsa meg az állam, ha szeret.

– Oly simára mint a koppasztott malaczot. Éppen jó bicskám van, tegnap
pirongatta meg a köszörűs; fügemaggá aprítja a csecsszopó hajszálát.
Kapjon alá egy széket;… lőcsláb! köss nyakruhát nótárus uramnak;…
mindjárt kész leszek;… lőcsláb, vakapád? hozz egy garasárú szilvát, hadd
vessek eczetágyat a kebelembe, télen-nyáron olyan étvágyam van, hogy a
reszelőt is megenném. No csak ne szuszogj, szedd hónod alá a lábodat, s
míg az orromon végig nézek, itt teremj… Szekérről hozz, mert a kofa
keveset ád… no lódulj; de ne egyél belőle, mert szagát megérzem a
szádon.

Lőcsláb, a negyedfél lábnyi foghúzógyakornok, elrugaszkodék.

– Te marhahús! – kiált utána a szakállirtó, – ha lehet, régi kétgarasost
fizess a tipónak. – Aztán öltözéshez látott, s miután saruit
bodzabogyóval kifényezé, a szalmásüveg hátralékát pedig gégéjébe önté:
működni kezde a nótárus körül, orrát száját betapasztván ködmönszag
fekete szappannal.

– Nagy a sár, koma; kezde társalogni nótárusunk a kopasztó-széken,
mennyire száját fungálni engedé a hivatalos tapasz.

– Van egy kis locs-pocs, viszonzá a borbély.

– Kis locs-pocs? Istenért, hát mikor van sár? hiszen félölnyire talál a
kerék feneket.

– Tegnap csak egy vasas tótot láttam megszakadni a műhely előtt: mikor
sár van, három lovat is megnyúznak naponként… Hogy mondja ez a kis vas?
– kérdé utánvetőleg önhitten, miközben egy alig tollkésnyi borotvát,
szíjján megrecsegtetve, a jegyző szakállába vágott.

– Biz’ a szemem majd kiugrik tőle.

– Bizony pedig a bátyja Münchenben tisztogat; viszonzá a megsértett
művész, s élesen a szemébe nézett a komájának, ha józanon vádolja-e
kését ily rágalmazólag? Aztán boszújában segítségül ragadta a patiens
orrát, rángatván azt jobbra és balra, miközben hersegő műszerét ide s
tova kanyargatá. Nem hiába mondják koma, hogy gólyától lopta az orrát;
mondá torlásul a késbántalomért, olyan piros, mint egy rúd spanyolviasz:
nem próbált-e még vele pecsételni?

[Illustration: – Mi ujság, koma?]

– A Kosta azt hiszi, pálinka miatt, a nőm meg, hogy bortól van.

– Délig pálinkától, délután bortól, állítá a borbély.

– Mi ujság koma? kérdezé a jegyző, hogy orrát kiszabadítsa a tárgyalás
alól.

– A mult hét elején furcsa esetem volt, felelt a borbély. Egy vőlegény
akarta menyasszonyát pióczáztatni; s haragvék, hogy nálam nem talált. No
bizony, hiszen csak nem tarthatok még pióczát is! fogjon maga, a ki
rakatni akar. Vágjon eret rajta, mondám, ha vőlegény… Uram fia, olyan
lármát ütött pajkos szavamért, mint egy mostoha princzipális, ki az
asszony officzinájában parancsolni akar. Pedig mindössze is leeresztett
haju mátkája volt, afféle locus communis, kinek, becsületén kívül,
kezeszárából áll minden hozománya. Kalapot se tennék, ha vele kéne
mennem; tudja, csak olyan sipkás embernek való. Tálaltam is neki a
paprikás léből, s oly hosszút nevettem utánok, mint egy toldott tákó.

– Ki volt a vőlegény? esék szavába a piros orrú jegyző, kit az esemény
szokatlanul látszék érdekelni.

– Egy szűrszabó legény, ki az árva hajadonnal még tavaly összeszűrte a
levet. Három hét előtt remekelt, s kihirdetteté magát, hogy minél előbb
haza vihesse az üres konyhára.

– Nem tudja-e koma a vőlegény nevét? kérdezé a borotva alatt viczkándó
egyén, növő érdekkel.

– Fekete Ferke, néhány idő előtt henczidai csavargó.

– Hm hm! Rigó Ferke; dühöngé magában a meglepett jegyző, s kezével a
zsebbeli meztelen kacsába markolt, hogy erőt vegyen a borotva élét
kiállni.

– Hát ismeri tán koma azt a gyepi tipót? kérdé a félszemű, miközben
kliense orrlyukát a késnyéllel betapasztotta.

– S mi baja volt a hajadon szűznek? kérdé viszont a kérdezett, a nélkül,
hogy a gyilkosának feleletet adna.

– Karakán baja volt, ha igaz, a mit a laczikonyhán mondtak. A szép lány
jó szagú, mint az édes tejfel. Réges-régen már, sok gazdag macska
kerülgeté, s kézfogó után, valamelyik tagbaszakadt kézláb, zugba
szorítá. De Ferke rajta érte, s úgy meglegyezgeté, alig látott tőle
hazamenni. A nyaggatás pedig úgy fejébe szalasztá a meleget a leánynak,
hogy vérét kelle venni.

– Hm hm! ismétlé a zsendiczétől felmelegült kebel; s ki volt a
megoldalgatott macska? akará szorgalommal tudni, miből látni lehete,
miszerint ő, e történettel némi homályos viszonyban áll, mit szeretne
megmagyaráztatni a nélkül, hogy magát elárulja.

– Nem tom, ki lehetett, felelt a félszemű. Igaz, akkor tájban Szalárdy
Lajos úrfi felköté karját; s balarczán törődött daganat mutatá magát; de
ő nem lehetett; azt a paripája ragadta az istálló ajtónak.

– Ki az a Szalárdy Lajos? kérdezé mohón a jegyző.

– Egy gazdag, becsületes úrfi; városunk dísze, szegények istápja,
igazság őre, a nép barátja, híres hazafi, megtestesült jóság. Szeretve
becsüli boldog, boldogtalan. Egész város vért ontana érte. Ha tyúkszemét
megtapogatom is, egy nadrágot s három huszast ád.

E pillanatban fehér tafotába vont szemfedelet vittek el a műhely előtt,
melynek oldalán apró fényes szegbetűkben vala olvasható: szerencsétlen
véget ért 23-dik évében. A vízbe ugrott hortobágyi áldozat koporsója
volt. Világos tényjel, mennyire igazságos szokott lenni a közvélemény.

Azalatt a borbély czinkanalat nyujta a jegyző szájába, s kaptára ütvén
arczait, kezdé a szőrtövet visszán kikaparni; de vértanuja megelégülvén
a tisztálkodással, odébb mozdítá őt; s nagyot és mélyet gondolt a
Szalárdy néven, mintha egy tejben-vajban fürösztött jövőt akarna reá
építni.

Most Pisze Pista lépett a műhelybe, paraszt ing-gatyában; mindenki előtt
ismeretlen alak.

– Itt van-e a henczidai nótárus? kérdé minden beköszöntés nélkül.

– Én vagyok fiam, mi bajod? mond a piros orrú.

Pisze Pista dobaz levelet nyujta át, s a nélkül, hogy szólna, vagy szót
kapna, mint a nyíl eltünék.

Hm hm! minő titkolózás ily igazságos ügyben, gondolá a jegyző; az ember
még csak szóhoz sem juthat; mindig más kém, s mint a boszorkányparipa,
sutty! már oda van. Aztán töré a levelet, s egy zugnak fordulva
kicsempeszté a bepakolt bankót, mohón olvasván a sorok tartalmát.

– Ön bevégzé eddigi feladatát. Rigó Ferkét, ki négy év előtt falujából
elillant, mint szökevény csavargót, ujonczok közé iratá: szolgabirájától
pandurokat eszközölt, hogy katonának fogassa. Ezért, ide záratik az
igért díj. Ha szerepét bevégzi: botrány nélkül száz, botránynyal kétszáz
pengőt fog kapni… U. I. Névtelen megbizóját ne akarja tudni. Ha
kémelődik, csak önveszélyét fedezendi fel.

Minő különös! gondolá magában; az első levél alatt szóról-szóra ezen
utóirat állt. Miért e titok? hisz én nem vétkezem. Tettem a birák
akaratán épül, s az ország-világ tudja. Egy csavargót adunk katonának,
hogy a dolgos adófizetőt kiméljük. Igaz, Ferke nem csavargó, de helyet
töltünk vele, hova falubelit kellene befogni; aztán meg a törvény tesz,
én csak eszköz vagyok, s ezért jól fizet egy látatlan kéz… Azonban nem
jó bolondozni ily irat tilalmával. Ha pénz dolgában adott szavát tartá:
bizonyosan a bot vastagabb vége sem maradna el. Azért sem szó, sem
tartomány. Nem kérdezek senkit. Majd csak magam találom ki, hogy titkos
committensem: a megütögetett Szalárdy Lajos, kit bosszúállás dárdája
kerget. Mindig jó lesz fejőstehénnek, ha szükség szorít.

Míg a gólyaorrú így okoskodék, félszemű nyuzója tüdőszín frakkot ölte
magára, s kikefélve koppadt szövetét, néhány harapófogót rejte
hátuljába, mikkel szakköri műtételre fogott indulni.

E közben lőcsláb megérkezék, s hátán czipelte a garasárú szilvát.

– Hová vesztél, lóhus! azt tudtam, megettek; szutyongatá az izgatott
subject… Jó volnál halálnak, oly lassan tudsz járni; s recsegő szitkához
érzékeny tenyerelést toldott lőcsláb termetének azon részére, mely
neveztetik nyakszirtnek.

– Esküvőre jövő násznépet néztem. Kutya Pista volt az egyik vőfél, kin
az egész város röhög, menté magát az elbődült lőcsláb; s daczos
hangjából kitetszett, hogy efféle látványokért jogosítva érzi magát,
legszentebb kötelességeit elhanyagolni, s a vett fenyítéket méltatlan
bántalmul tekinti.

A jegyző mintegy emlékeztetőül véve a násznépi hírt, kószálódék kifelé,
két garast fizetve a legyes ablakba, melynek deszkáján bajuszpedrőt
falatozott egy rongyos szarka.

– Én is megyek koma, felelt a félszemű, miközben szilváit faldosá.
Tegnap estve híttak Vad Mihály vargához, ki pillulái helyt a visicatort
megette, s foga válhatlanul egymáshoz ragadt. Mára halasztottam.
Emlegesse meg a hólyagos pecsenyét.

Azonban, Czegléd-utcza felől egyszerű nászmenet húzódék a nagy templom
felé. A pártás menyasszonyt két levantin szoknyás gömbölyű asszony fogta
közre, kiknek szemérmes feje modorosan billegett a bársony kontyborítók
roppant súlya alatt. A menyasszony szelíd szőke hölgy, virágokat vitt
összetett kezében; s a szerep és helyhatósági illem szokásos adóját,
könyűket hullata, maga sem tudván, mit kell siratnia, mert leírhatlanul
boldog volt. A násznagy, vőlegény s nehány görögdinnye termetű ismerős
egészíté ki a takarékos társaságot, mely mérsékelt fogyasztáshoz látszék
számítva. Csak az tűnt fel a városiak előtt: miként lehetnek ily szegény
párnál oly piperés vőfélek? s kivált Kutya Pista, ki egész városban
legtréfásabb s azért legdrágább egyén, mit keres ottan? ha nem tudták
volna, hogy ő a vőlegény lelki barátja, s magát és tiszttársát nem annak
költségén, hanem saját szerzeményeivel ékesíté fel.

Míg a násznép haladt, a henczidai jegyző három fegyverzett egyénnel
suttogott a Hatvani-utcza szegletén, s némi haszonhajtó értekezés
közbejöttével, a násznépre vonatkozó tekintet után, a templom
szomszédjába húzódtak.

A menet közeledék. A gyümölcs- s zöldségpiacz felmulhatlan kincsei
mellett, a lépesméz-, béles-, mézkalács- és kenyéroldalon, s háj- és
szalonnavásár másfélöles kiállítási közt vitte őket az út, mely nemcsak
azt mutatá, miszerint e nép a gyomorczikkeket jelentőbb mennyi- és
minőségben fejleszti, mint a műipart; hanem biztató reményt éleszte a
nélkülöző párban, hogy ily istenáldott bőség a szegényítő rendszer súlya
alatt is eltartja a szorgalom emberét.

Midőn az ágykofáknál mentek, hol ezernyi dunyhák puffadoznak hószin
lúdpehelylyel, egy halom könnyű vánkos rádőlt a menyasszonyra; s
miközben a nyoszolyóleányok baljóslatot súgtak ez intő jelből, Kutya
Pista hetykén szavalt egy alkalmi rögtönzést:

  Töltött dunyha, pampuska,
  Még ma elsül a puska;
  A vőlegény jól töltött,
  Nem mond az csütörtököt.

Végre a szekértömeg tekervényei közt a templomhoz értek. A kisded
gyülekezet oly egyszerű, de ájtatos ihlettségtől vala áthatva, mint
midőn a föld első családja először jelent meg Isten előtt. A boldog
menyasszony elejté végső könyűjét s arczán kiderült a reszkető öröm: és
a vőlegény nem léphetett volna be emelőbb gyönyörrel éden küszöbén, mint
akart a templomba. Kutya Pista az ajtó elé állt, hogy vámot vegyen a
jövevényektől. Több versei közt, mikkel a násznépet sorra zsebelé, badar
kedélylyel mondá a kék szemű szűznek:

  A disznóugatást hét hétig kergettem,
  Szerecsenországban bagolymájat ettem:
  De még ily menyasszony nem akadt szemembe,
  Tegyen vagy tíz garast az oldalzsebembe;

s a vőlegény lovagias készséggel fizeté jegyese vámját, mit Kutya Pista
engedő nagylelkűséggel szabott meg, mert más esetben legalább öt
forintot szokott követelni.

E családias, édes késedelem közben, a henczidai jegyző erőszakosan oda
tolakodék, egy pandurhadnagy s két csákányos legény kiséretében.

– Rigó Ferke! add meg magad, ujoncznak vagy irva. A birák minden
csavargót összefogatnak; sok legény van ránk vetve… No… indulj szilajon,
mert ez a somfakezű pandur a vendégoldalhoz talál kovácsolni. Tudom,
megemlegeted, míg nyersen maradsz.

A násznép azt hivé, hogy e megtámadás lakodalmi tréfa, azért Kutya
Pista, szerepéhez illőleg, feltalálván magát, versekben felelt:

  Hogy menne egy nyomra kétszer katonának?
  Papucsvitéze már oldalbordájának.
  Magyar a kuruczot most úgy sem aprítja:
  Jobb, ha lyányok s fiak számát szaporítja.

A nép, mintha kergetnék oda, karikába gyűlt. Ember, ember hátán
ácsorogva, tétlenül nézte az erőszakot; mert annyira rögzött már benne a
szolgai gyávaság, hogy saját orrára vaskarikát hagyna vetni egy
majomtól, csak hivatalos formában történjék.

– Félre láb alúl, – oda szólt Kutya Pistának a pandur; Ferkét majd más
vőfél fogja tánczoltatni, kit káplárnak hínak; s megragadta a rémült
vőlegényt.

– Hogy volnék csavargó? menté magát Ferke. Négy évtől mesterségem
szorgalommal űzöm. Itt szabadultam fel, remekeltem, keresztlevél és
bizonyság mellett voltam kihirdetve. Erkölcsömet ismeri Debreczen.
Hazámnak adót fizetek, a várost szolgálom, másokat becsülök, az istent
imádom. Lehet-e hatósági panasz ellenem, hogy mint egy vérontó rablót
elhurczoljanak?

– Hagyjuk azt a feleselést, szólt a piros orrú. Okoskodnak az országban
mi helyettünk mások. Te Henczidán születtél és a falut szökve hagytad
ott. Most szükség van rád; csak bele a bakancsba! Itt a szolgabiró
parancs a hadnagy zsebében.

– Éppen szolgabiró parancs miatt hagytam el szülőföldemet, mert huszonöt
botot rendelt rám, mivel nem tudtam előfogatban gyorsan hajtani a
kiállott lovat s a bálról elmaradt.

– Igen, igen, uradtól megszöktél, viszonzá a jegyző; azért adunk most
szorosabb gazdához, honnan nem oly könnyű lesz az eltágulás.

– Vétkeztek, uraim, ostora vagytok sorsunknak, kiálta kitörve a
vőlegény, miközben a pandurkezek fogták. Az igazság színe alatt
elszeldelitek kenyerünket; megöltök bennünket s könyűinkből áldomást
isztok a törvényszinű hóhérkodásra. Ti, a nép vénei, pártot üttök
ellenünk, eláruljátok a vért, melyhez tartoztok. És mi gyáván, mint az
akolba vert birka, tódulunk egymásra, tűrve, elfogadva az üldözőbotot s
legfeljebb egymás hátával törekedve védni magunkat. De nem reszkettek-e,
hogy isten látogató keze megnehezül a nép vénein? s a földi bosszú meg
fogja érteni az égi büntetés mutató ujját? mint ezt mester uram fia, a
tógás reméli.

– Hurkot bokájára, Miska; szedte-vette parasztja, mit papol nekünk mint
egy fánfütyülő barát. Kösd a katedrába a vendégoldalhoz; monda nyakason
az otromba pandur s Fekete Ferkét a templom és egy hasznos élet
küszöbéről, az egyetlen öröm teljesülte előtt, vason elhurczolták.

A szelíd szőke hölgy ájultan leomlott. Az oszladó nép pedig más mulatság
után tekinte, mert csőddob, kötéltánczosmenet s vászonlobogóra festett
borzasztó históriák éneke hívta őt s ezen látványokat szintoly hidegen,
minden szívbeli különbség nélkül tudá élvezni.

A közelebbi események alatt Vámos kiért társaival. A zsidókert s
tizenhárom város közt fekszik a külvásár gödrös utczáival, miknek
habarcsos kátyuiba sárvíz idején emberek halnak. Hosszú sorokban nyúlnak
egymáshoz raggatva a kőházak, boltok, tárak, hivatalszobák, miket
atyánkfiai, maig is, mind egy lábig, sátraknak neveznek; s miket a
főutczákon kívül, kofával bélelt sikátorok és kutyaszorító szűk közök
választanak el. Német-utcza felől, mint folyamtorkolaton, folyvást ömlik
ki a tarka fővilág; s Kardszag uram kalapboltja előtt, az olajszinű
nemes ifjúság fumigálja bajait s a medvebőrt előre nyúzó zsidók
törvényesült körmét. Benn az utczákon hemzsegő zaj, zene, zörej, lárma,
rakodás, alkú és kiáltozás. Ládák, hordók, zsákok vándorolnak csigán,
emberháton vagy görgetve. Együgyű vásárosok állongnak czifra boltok
előtt, kik verítékkel szerzett filléreiket négyes árú hitvány
gyártmányokért engedik ellopni. Szükség, czélöröm, bámészat, csalás,
kérkedés, birdüh, veszteség, sürgető nyomor és a vásári érdek több
jelrajza deríti, nyomja, nyújtja és torzítja az elfoglalt arczokat s e
tettető bőség és változatosság özönjén, mint kirívó foltok egy nagy
képen, tűnik fel a csúszó koldusének s a toborzók feszes csapatja. Itt
rongyos pórnők kényszerítik az eladó vizet, egyetlen czikk levén, mivel
birnak; amott szállító parasztok tűrik egy otromba sváb szitkát
görbesztő munka közt; amott visszavetett árúcskája mellett veszékel a
megcsalt pórcsalád. Az idegen fajok, jóllét s elégültség színeiben
ragyognak, csak népünk jelenik meg mindenütt együgyű, nyomott és
nyomorult alak- és viszonyban; s ha hozzáveszszük, hogy nemeseink két
áron veszik a termesztményeikből gyártott czikkeket; ha hozzávesszük a
külkereskedők nyomasztó rendszerét, a csalást, árbuktatást, cseles
ármányokat termékeink átvételében: akaratlanul ama kereskedés jut
eszünkbe, melyet Amerika feltaláltakor, Európa a hindukkal űzött. És
megátkozva a halottakat, kik ezt okozni kezdték, megvetve az élőket, kik
tudva vétkeznek, szánva a nagy népet, mely tudatlan áldozat: akaratunk
megerősödik hatni és küzdeni a nemzeti bűn ellen.

Ily észrevételek közt vezeté keresztül Vámos, társait a vásári tömegen.

A Hatvani-utcza felőli végen bitang lovakat árvereltek az őrház körül,
melynek zubbonyos mumiái még csak egészségöket sem őrzik saját nejeiken
kívül. A dobszó körül, sürforrva lobogott egy lengyelzsidó kaftány. Nyul
Iczik lótott-futott előre-hátra s hózseási örömmel apropriálta a kanit,
melyet Kopogó, adott szava szerint, minden hiány nélkül elcsapott maga
alúl. Odább Harangi Pál ostornyelezte az árokpartra kapaszkodó rozsdást,
mert egy kissé sokalta a talyigába ültetett három zsák repczét s nem
akart menni. A hatvani kapun fitos orrú, madár szemű, feltenyerelt hajú
suhancz hivatalos buzgalommal törekedett kifelé, paszományos kalap,
világoskék frakk s villogó vörös nadrágban, mely a tolongás közein
keresztül virított. Ki ez ismerős arcz, a dacz és szemtelenség makacs
bélyegével? Nem más, mint Pisze Pista, ki borbélyműhelyi minőségéből
átalakulva, tigrisi formaruhában végzi ura parancsát. Útba ejté Harangi
Pál lovát s a «naturam furca expellas, tamen usque redibit» törvénye
szerint, feledve a rajta viruló új méltóságot, vevé hirtelen az ő
fanyelű bicskáját s a nélkül, hogy halandó szem látná, beleszelt az
egyik repczés zsákba, melynek tölteléke menten a sárba folyt. Pál bátyát
más figyelmezteté, hogy a repcze inkább hátra utazik, mint előre; ő
pedig káromkodásban véve elégtétet, hogy a bajon minélelőbb segítsen,
beült inni egy pálinkás bódéba; mely jelentéstelen eseményből csak annyi
a tanulság, hogy az emberi jellem kicsiben-nagyban hű marad magához.

E vidéken is élénkül zsibong a tömött mozaik. Egy hasadt trombitára,
mint hegyi zuhatag, törve, rontva tódul és rohan a sokaság, bizonyos
fedéltelen deszkaakolba, melynek kapuján diót eszik egy vedlett majom,
belől pedig strucztollas emberfő mártogatja magát kifelé a légbe:
kötéltánczosnénak az ő feje. Túl ez alkotmányon, a temetőből, vaskúp
látszik ki, Csokonai emléke, mely lemezből szegezteték össze s ha
püfölik, igen kong. Ez is jobb, mint semmi. Nehány magányos kegyelete
az, mert a nemzet eddig jobban látszik szeretni költészeténél a kovászos
káposztát.

A vásár főutczáján, sárral felvert, foszlott tövű bolt előtt Tógyer
gazda sepregeté a téglajárdát. Üvegajtaján fuvaros parasztok nézegettek
be fogyó türelemmel, kik a szállítási alkudíjt várták. Benn a sarok
megett, egy hordó rézpénzen, kopasz, éktelen, durva vonású öreg ült.
Otromba csontos alak, zárkozó, mogorva kifejezéssel, szemöld alá vont,
földkereső, de mély és ravasz szemekkel. Ugy látszék, egyike a csehek és
morvák közül hozzánk származott ama formátlan, buta testeknek, kik vak
szolgaiságra gépekül alkalmazvák s egyhangú szakmányon kívül mindenre
képtelenek. Előtte, ablakhoz véggel fordult csapinós asztalnál, nehány
nyuladt képű egyén irdogált merülten tetemes könyvekbe; míg körülök,
aláírást váró levelek, csomók, kötegek, pecsétcsavar és egy súlymérő
egészíté ki a hivatalos butort. A szoba hátfalán goromba zöld damisz
függönyze kisded ablakot. E függöny a gépies csend alatt olykor halkan,
nesz nélkül mozogni látszék… Egyszer ragyogó fekete mankó bútt ki redői
közül s félre tolintá félszárnyát. Fehér pehelyágyból, kurta vörös hajú
fő pillant orozva ki s rántja vissza magát, ha dolgoznak-e az üzlet
segédei? A fő ismerősnek látszik, mintha valaki már beszélt volna róla;
alkalmasint Tógyer gazda, Hortobágyon, a bőrteregető parasztok előtt.
Szemöldje tömött, szeme sárga mint a rókáé, arcza szeplős, szája nagy s
végei felvonódnak mosolya közben, mi őt ördögivé teszi. A bolt felett és
üvegajtaján, nagy és kis betűkkel írva áll: «Lőbl Simon irodája.»

Tógyer pálinkázni futott a szomszéd utczába s távolléte alatt Pisze
Pista érkezik a bolthoz.

– Felkölt-e már az úr? kérdé az ajtó megetti kopasztól, miközben
üdvözlet helyett, mélyebben fejébe nyomta paszományos kürtőjét, melybe
csak ma iktattaték be hajdonfőre termett koponyája.

A kopasz, a helyt, hogy felelne, nyekegett és inte.

– Néma az a morva;… mit akarsz? kérdé Pistától az egyik zsidó diák, ki a
pulpituson körmölt.

– Mondják meg az urnak, hogy Szalárdy Lajos nagysága egy órakor itt
lesz; s akkorra tisztítsa ki a boltját, mert nem szereti a Nyul
Iczikféle embert útban találni; mondá a távozó Pisze kevély, megrendelő
hangon, nem értve azon titkos uraságot, melyet egy ily félig-meddig
seprett bureau, a nagyságos czímek felett a mai nap gyakorol.

A bolt hátán régiebb időben nehéz vasajtón vala kijárás; de ez, mióta
Lőbl az épület belrészét önszobájává alakítá, feleslegessé lőn; zárral,
vasrudakkal nyugalmaztatván, kivülről fekete bagariával bevonatott. A
bolt hátához kivül deszka hordbódé volt ragasztva, melyben egy
becsületes gottscheber szokta vásáronként kirakni árúit, sajtot,
szalámit s melegövi friss gyümölcsöket. Szegény feje már rég alkalmasb
térre költözött volna, de Lőbl Simonnal sohsem volt képes a helypénzi
számolásokban tisztára jönni s vásárról-vásárra zálogot kelle hagynia
adósság fejében.

Ez órában gyors rakodás történik a gottscheber árúi között. A hátsó
padok üríttetnek, hogy a leplezett vasajtó szabadon, megközelíthetőleg
álljon. Ezt az árú-tulajdonos egyedül s lábujjhegyen végzi, hogy Lőbl
szobájába szokatlan zörej ne halljék át. Aztán leereszti a bódé tábláit,
elzár minden közlekedést s vásárját mára megszünteti.

Működése közben odaért Vámos azon két egyénnel, kiknek kiséretében a
belpiaczon láttuk. Az ifjú, egy narancsszín csikú, világoskék
nyakravalót nézeget élvező gonddal, mit utjokban hirtelen megvett; a kis
poczkos pedig megtöltvén cseresznyeszín tajtját, csillagos bicsakkal
kicsihol s arczát hivatalos kifejezéshez idomítgatja.

– Készen van-e ön? kérdé Vámos suttogva a bódétulajdonost.

– Készen uram, felelt az árus, hasonlóan sugva. Ime a kulcsok; ma estig
tessék rendelkezni sátrammal.

– Köszönöm a törvény nevében: íme fogadja a kármentési díjt; felelt
Vámos, miközben a kulcsot átvevé… Tehát a vasajtó e tájon van?

– Igen uram, mondá a gottscheber; ott, a fekete bagazia alatt.

– Nem lehet-e Lőbl szobájába belátni? folytatá Vámos.

– Azt hiszem igen, felelt a sajtos. A széllyuk alkalmasint nyitva van,
csak a bagaziát kell rajta átmetszeni.

– Jól van; tehát távozzék s néma legyen.

– A törvénynek engedelmeskedem; viszonzá az ember s távozék, magányosan
hagyva betett bódéjában a három jövevényt.

Sötét lőn s a fekete bagazián folt kerekedék, melyen Lőbl felől áttört a
napvilág.

– Ott a széllyuk, mondá megörülve Vámos. Ha halkan a rakpadra lép, egy
tollkés segélyével szemtanú is lehet szolgabíró úr.

– Azt fogom tenni; felelé a pipázó köpczös emberke s hely után nézett,
hová annak idején, biztosan el felhelyezze lábait.

– Csak a beszédet vehetnők jól ki; aggódék a Singer uram hüvelyébe
gombolt nyalka egyén.

– Mitse törődjék esküdt úr, felelé Vámos. A szó tisztán áthallik; a
gottscheber régtől tapasztalja s magam is tettem már sikeres próbákat.

– Még ily titkosan, statarialis esetben sem fungáltam; megjegyzé a
szolgabíró, miközben magyarkáját levetvén, szellős kényelembe helyezé
magát s egy szarvasbőr vánkosra leült.

– Ügyünk fontosabb is, mint minőket statárium tárgyal, mondá Vámos. A
bűn sötét és mély; világ kevés van, csak tapogatni kell. Lőbl cseles,
agyafurt, mindenre kész. Vele másként nem boldogulunk, mint titkos les
által. És ez, hol más nincs, igen jó mód lehet. Velencze politikája
ebben tartá fenn garantiáját. Mi, tíz helyett, hármak tanácsa, tartunk
nyomozást.

– Mi is lehet voltakép a hazai rejtelem, mit e tilalmas titok fed? kérdé
asszonyos vágygyal az esküdt, ki az árúpadon papirt készitvén, tollat
faragott.

– Azt mondanom nem szabad; menté magát Vámos szerényen. Miért a vadnak
lármát ütni, melyről annyit tudunk, hogy a vadonban lappang s nyomozni
akarjuk. Elég, hogy az érdek nagy; sikerünktől fontos eredmény függ. Ha
a rejlő igazságot kivivtuk, megyénk is nyerni fog. Megszabaduland a
családpárt ágbogas nyügétől, megszilárdul az irány s koreszmék törvényes
megérlelésében; határozott színt öltend helyhatósági terén s
önszerkezetében, melynek változó árnyéklati közt nem kell remegni az
ujítószék vak eseteitől.

Esküdt úr, hivatalbeli főnökével együtt, megnyugvék. A titok közelebbi
érdekű része különben is fölfedezteték. A biztos tisztujítás oly jószagu
nyul, mely után vakon is buzgalommal lehet futamodni.

– Amice! ne tolakodjék avatkozással; oktatá sütött hajú társát a
szolgabiró. Ugy is, ha e néma rendszer, azaz hallgató vallatás succedál
s leshelyünkben hasznavehető szavakra kaphatunk: megtudandjuk, miben
fekszik a nyul. Most miért törődnénk? Kezeinkben a compulsorium, mit
Vámos táblabiró úr estaffetán hozatott; s ez nekünk elég. Audita
referre: ez kivántatik tőlünk s azt megteszszük. Ha a széllyukon a
beszélők arczait láthatjuk, az még jobb, annál duplábban érdemeljük a
honorariumot. Annálfogva rajtunk nem mulik, csak legyen mit látni és
irni.

– Kétségkivül fontos egyének keresik fel ma délelőtt Lőblt, sugá Vámos,
kiknek egy-két szava zárnyitó kulcs lehet a nyomozott titokhoz… De
hallga!… mintha nesz és szó támadna Lőbl Simonnál. Esküdt ur, tessék
tollat venni; figyeljünk, kérem.

A törvényes bizonyság hurkás hajú része, miután a sötét sátorban
tolvajlámpát gyujta, egy fügés hordóra teríté selyem zsebkendőjét, hogy
feszes nadrága dohot ne kapjon s annak módja szerint leülepedvén,
kezeivel iráshoz fogott. Szolgabíró úr pedig felkapaszkodék, hogy a
széllyuk megtört világán, a bagaziát éles borotvával kimetélve, a
törvényes bizonyság tanúszemének, rangjához illő kuck in’s lockot
csempészszen.

Azalatt Lőbl fölöltözék s ragyogó fehér nyakkendőjéhez angol manchester
codringtont ölte, mely a rizsporos áll s pogácsa nagyságú brilliánt
gyűrűvel, kiegészíté nagyjából az iparűző aristocratia stereotyp
jelmezét.

Miután a tükörből, a héber udvarok tónusa szerint, egyet nyujtózott:
szemlére vette a gschaeftsláda tartalmát, bankjegy és váltócsomagokat,
ha vajjon a csavarral leszegzett öntött vasedényből nem vitt-e el
valamit az ördög, az ő olajmécscsel virrasztott nyulálmai alatt? Látván
pedig, hogy minden azon módon van, sőt a tegnapról eltett, maradékkiflit
sem falatozták fel a gonoszok: elkölté azzal reggeli csokoládját, egy
zálogban veszett ezüst medenczéből s rágyujtva a kamatlábon felül kapott
havannából, annak hamvasztása közben befészkelte magát bőrös nyugszékébe
s maga mellé nyujtóztatván fénymázos mankóját, aláirogatá a tollát váró
hivatalos válaszokat.

Kilenczet üt. Kezdődnek a hivatalos órák. Kopogtatás a zöld damiszos
ajtón s belép egy becsületes arczú, vidám magyar ember, szalma kalappal,
könnyű nyári ruhában, barátságos szemmel, fesztelen természetes
viseletű. Ugyancsak azon ember, kiről Tógyer, Hortobágyon, a szállító
parasztoknak mesélé: miként veszté el birkáit Lőbl és Márk szövetsége.
Egyike azon kényelmes, de hajtható falusi gazdáknak, kik maguktól mitsem
tesznek a közérdekért, de velök mindent lehet tétetni; kik a népdal
szerint, ha vélek bánni tudnak, ingöket is odaadják. E mellett, azon,
nálunk ritka tulajdonnal bir, hogy kevesbet költ, mint bevesz; kevés
igényű, tehetős módú, független ember. Ez okból örömest hozza nevét
érintésbe oly eseményekkel, melyek lármát ütnek s kellemes utóizt,
utóhangot hagynak. Örömest szegődik pártfogó segélylyel tárgyak, eszmék
vagy személyek sorsához, melyeknek jövője van s velök nevét
fenmarasztalhatni véli. Miből önkényt következik, hogy ösztönének, nemes
emberbaráti irányt és törekvést adni igen könnyű; a minthogy jelenleg
is, főleg azért van itt, miszerint Pestre indítsa felfogott árváit,
kiknek irói s énekesnői érdemével akar egykor halhatlanulni.

– Áh… Gyapjasy táblabiró úr, szólítá meg Lőbl üdvözlet gyanánt, a
nélkül, hogy chenille sipkáját megemelintené, vagy ülésében mozdulna…
Talán a kétezer pengőnyi foglalót visszafizetni jött, mit folyó évi
gyapjára előlegeztem?

A nyájas jószívű ember megütközik. – Hogyan?… mit képzel Lőbl úr?
beszállított gyapjum áráért jöttem; felelt hüledezve, mintegy kémelvén,
ha komolyan intézte-e koppasztási kérdését a zsidó?

– Tudom, csak tréfál velem spectabilis; válaszolt Lőbl. Miként is
kivánná, hogy nedves döggyapját azon méregdrága áron átvegyem?

– A döggyapjut nem is akarom azon árban számítni, de a többit követelni
fogom. Hiszen, uram, irott szerződésünk van.

– Ha ha ha, irott szerződés?! igen de tiszta, mosott, száraz gyapjura; a
táblabiró uré pedig szennyes, moszatos s több mint tíz perczentet nyom
benne a viz.

– A szentháromságért, hogy állíthatja azt? Tíz nappal nyirettem a mosató
usztatás után, száraz, rekkenő időben s a gyapjas zsákokat még harmat
sem érte.

– Különben soha se vitatkozzunk róla spectabilis. A vásárbirákkal már
nézettem gyapját s kezemnél a törvényes oklevél, miszerint áruja szemét;
a szerződés feltétele betöltve nincs; s én átvenni nem köteleztetem.

– Uram ez szörnyűség; mivel a gyapju ára csökkent, erőszakkal engem akar
csalni. Ily szembeszökő ármányt apró hajhász, gyalog zsidó tesz, ki
marhavásárban jár, s enyvet és fűsüt kölcsönöz g’schäftbe. Azt hittem,
nagyobb házaknál óva leszek ily alacsonyságtól.

– He he he, én nem szégyenlek hitsorsosaimhoz hasonlítani, mint a nemes
urak a paraszthoz; felelé Lőbl félig hunyorítva, mialatt összevont
szemöldje némileg elárulá éles gyülöletét a születési aristocratia
ellen. Jobb lesz nem perelni, ha tetszik, kifizetem gyapját hetven
forintjával.

– Hiszen hetvennyolcz pengő s egy aranyra van az alku kötve.

– No hát tessék visszafizetni a két ezer pengőt. Váltója ugyis tegnap
lejárt s ma tizenkét óra előtt beperelhetem. Ezerötszáz dögbőrért
beszámítunk tizenkétezer garast váltóban, a többit két óra alatt
kivánom; mondá Lőbl szinlelt hidegséggel, egy titkos pillanatot vetve
Gyapjasyra, ha nem sejti-e a birkamérgezést, mit ő Márkkal, az ifju
baromorvos rovására tervezett?

– Lássa ön, minő becstelen rablás csak az maga. Én egy nemes jellemü
védtelent váltok meg az öngyilkosságtól s az érte vett kölcsön hatvan
kamatán túl, tíz évi zsarlást iratnak alá, a dögbőrök harmadrész árára.
Becsületes agyban eszméje se ötlenék ily czudar haszonkergetésnek.

– Feledé táblabiró úr, hogy kávéházi üzérrel szerződött az
Angolkirálynőben, s én csak a kötlevélt vettem meg?

– De ön saját hajhásza volt, ki üstökön ragadva a sürgető alkalmat,
kényszeríte elfogadni fosztó alkuját; egyike azon fitató rókáknak, kik a
nálok erősb zsákmányt, lesben ülő farkasnak hajtják fel.

– Tessék vélekedni akarata szerint… Egyébiránt nem épen lovagias,
felhányni elvállalt kötelezettséget, mit az ember önkényt aláirt.

– Nem azt teszi-e ön a gyapjúszerződéssel?

– Ah, már az más eset. Itten csalódnám a rossz gyapjúban. De ott felvevé
spectabilis a jó pénzt.

– Szegény nemzetem, mily törvényes formákban hagyod tenyészni a
kétségbeejtésig pusztító rablást!

– Tehát számíthatok váltómra? vagy tüstént bepanaszolhatom táblabiró
urat? kérdé egykedvün az aranyszomj hideg ördöge.

– Azt nem engedhetem, közbevág szorongó aggálylyal Gyapjasy. Nekem több
fizetendőm van, mit gyapjum alkujából kell vala fedeznem. Ha beperel,
nyakamra rohannak. Váltóimra biztosítás kéretik, s ötszörös értékem
mellett kiütend a csőd… Szálljon átok a könnyelmű törvényhozásra!… Csak
holnapig,… ma estig várjon ön, mig gyapjumnak árost kerítek.

– Sajnálom, nem lehet. Lelkemre! ma minden garas nélkülözhetlen. A
forgalom kicsiny; fizetni valóm sok. Aztán gyapjával hiába indul meg.
Már a vásárban rossz híre van; minden vevő tudja, hogy birákkal
vizsgáltattam meg. A mostani árbukás idején óvakodni fognak. Más annyit
sem igér; majd csak kinevetik; sőt ha békétlenkedik, az lesz belőle,
hogy gyapjának jövő évben sem fog vevőt kapni.

– Szörnyű, szörnyű, e vesztegető rendszer! e meddő eszköztelenség, ez
országos egyetértő cselszövény, melylyel a termesztő körülhálózva van,
melyben teng-pangni, sülyedni, elveszni kényszerül… Uram, nem magamért,
az emberi könyör nevében hivom fel önt, fizesse ki folyó áron tiszta
gyapjumat, melynél szebbet, jobbat egy termesztő sem szállított az idén.
Visszaléptek a szerződéstől. Elengedem aranyaimat. Hetvennyolczért vegye
át, hogy módom legyen a velem hozott árva ikreket Pestre küldeni, kiket
rég nevelek, s kikben az irói és művésznői lángészt kiképezni hazánk
javára törekszem… Látja ön, ha gyapjumat hetvenért adom, megfosztja
istent a czéltól, melyre ez árvákat hivta, megfosztja sorsuktól őket s
hazánkat tőlök.

– Mi az efféle jótéti érzékenykedést illeti, az nem az én dolgom, felelé
Lőbl gúnyosan; s amaz ismert rókamosoly szeme felé rántá szája végeit.
Ha hetven forint a gyapjú ára, csak hetven forintig kell a
philantropiába ereszkedni… Egyébiránt addig is minek?! Egy szó mint
száz. Többet nem adok. Másoktól kapnék hatvannyolczért jobbat; látja
spectabilis két forintig én is philantrop vagyok.

– Fossz meg hát becsületes szorgalmam csekély jutalmától sovár ragadozó,
mondá Gyapjasy úr szoruló ököllel; Lőbl pedig modoros közönynyel fizeté
le a hetvenével számolt árösszeget! noha öt percz előtt lelkére állítá,
hogy minden garasa nélkülözhetlen.

– Ismerem már, úgymond, a magyar urakat. Egy kissé epések, de szivök
mint a vaj mindenfelé hajlik. Szidnak ugyan, szidnak; de a pénzt mégis
zsebre körmölik.

Gyapjasy úr vére felforrt e tomboló gúnyra, mit a kényszerítő szükség
hálói közt, újszagú nyerseséggel gyakorol rajtunk az uzsorás párt; de
egy nemes szándék rejlett szivében, melynek talán kivívható sikerét
veszélyezni nem akará, hallgatva tűré a pénzurasági ujdonsült gőgöt.

– Uram, mi végeztünk. Óvjon isten, én óvom magamat, hogy önnel többé
viszonyba ne lépjek. De van egy idegen ügy, mi engem mint magyart, mint
polgárt érdekel. Engedje ön, kérem, szivét megközelíteni s legyen kész
végrehajtani, áldozata nélkül, egy jótétet.

Lőbl kérdő gúnynyal fordult Gyapjasihoz.

– Szögfalva, mint birói árverelt zálog, az ön birtokában van.

– Váltsa ki gróf Csődy, még ma odaadom; válaszolá kurtán a zsidó.

– Őt fölemészté kamat és uzsora. Azt nem teheti; nem is érte szólok.

– Hát kiért?

– Ön zsidó bérlőt tart álnév alatt az uradalomban.

– Dobszó mellett birja; legtöbbet igért.

– Nem úgy van uram. Igéretét nem fizetheti, ha csak aranykalászt nem
arat földjén. Az csupán vakító szám, hogy eljátsza a keresztény kezeket.
Titkos alku szerint önnek kevesebbet ád, hogy zsarkörmei többet
csikarjanak. Ez így nem maradhat az ön veszélye nélkül.

– Nem értem; szóla közbe Lőbl.

– A birák panaszt tőnek nálam.

– Miért nem kergeté el? én azt tevém s a szolgabiró is.

– De ha a felhőt sokszor elveri a szél, végre összetódul s pusztító
vihar lesz… Az ön bérlője, közöttük, velök, általuk mindent erőltet.
Szerződik, cserél, kötelez, kereskedik és mindenütt csal. A nép sír,
sülyed és dühöng. A falu megrakva zsidóval, kik mindent elragadoznak.

– Azt minden zsidó bérlő teszi.

– És ha a szegény, nyomorát feledni csapszékbe megy, kevert, mérgezett
pálinkát ad innia, melynek kábító, vegytani maszlaga erkölcsét rontja,
csontjait erőtleníti.

– Azt minden zsidó korcsmáros teszi; ismétlé Lőbl egyszerűn, mint igen
természetes dolgot.

– Igen, de az erkölcstelenség és szegényedés fenyegető fokon áll. A nép
verekedik, s gyujtogatja a zsidókat. Udvara pusztult, kunyhója üres;
kenyere nincs, az éretlen borsót nyersen faldossa tövéről, s adót nem
fizethet. Egész héten át adósságba dolgozik a zsidónak; vasárnapját
megrontja, hogy magáért valamit tehessen, s a kapanyélről kidől éhsége
miatt. A pap és templom csekély jövedelmét kénytelen elhúzni; iskolába
nem küldheti gyermekét; tovább költözik, s megátkozza elhagyott telkeit,
miket ismét zsidók szállnak meg, átkölcsönzött jobbágy nevek alatt.

– Hisz a zsidónak is csak élnie kell; veté oda Lőbl, titkon a nyomor és
veszély hű rajzaiban gyönyörgve, hogy az Gyapjasynak fáj.

– De nem lopott földön, csalárd kenyérrel, dologtalanul.

– Látom, a nemesség sem tőn máskép a paraszttal.

– De sorsát most javítani akarja.

– No hát mig javítná: hadd fejje a zsidó, úgy is elég régen fejik az
urak.

– Nem reszket ön, hogy forradalom tör ki, s az epeláz, évi események meg
fognak újulni, csakhogy a zsidó aristocratia ellen? Mint már kitört
többek közt Kanizsán a gabonát egyedárzó uzsorások ellen?

– A forrongókat fel birja a törvény aggatni.

Gyapjasy megrendült e buta, vad, hideg kényúri jellem irányában.
Borzadva ismert benne a pénzuraság szokott vonásaira; de akarva még a
szerencsétlen falu szabadítását próbálni, haragját, szelid szavaiban
megtöré.

– Nem úgy, nem úgy. Ön nyelve elhirtelenkedi magát. Ki oly földhöz
ragadt szegény volt, mint Lőbl, ki úgy ismert nyomort, nélkülözést, s ki
most bőségben, túlözönlő feleslegben él: nem lehet oly fagyos,
könyörtelen szivű az inség iránt; nem lehet oly éhes fosztogató, oly
paraszt feszítő Kajafás. Látja ön, nem kérek pénzt, engedményt,
nagylelkű áldozást. Bevétele ugyanaz marad, s a nép mégis mentve lesz.
Szögfalva önnek harmincz ezerben van, mert annyi az eredeti kölcsön.
Időnyújtó váltók, uzsora, perköltség nevelék hatvanötezerre. Ebben
dobolták el. Igaztalan összeg, de törvényes; azért birja ön, ha lelke
elbirja. Bérlője nem fizet száztól hatnál többet, azt gróf Csődy is
megadja, kit a nép szeret s visszakiván.

– Tán hogy új pert vegyek nyakamba, melynek többé biztosító tömegje nem
leend?

– Ő pontos lesz uram, én kezeskedem. Első évi bérét kész vagyok e
perczben letenni, s gondom leend azt mindig előlegezni.

– Ne fáraszsza philantropiáját táblabiró úr, mondá Lőbl gőgösködő
gúnynyal. Nyúl Iczikben több biztosságot látok, csak hadd maradjon kezén
Szögfalva. Lám ő pusztán lakik a hangyási csárdán, s mégsem fél a
paraszttámadástól, mint a spectabilis.

– Mert kóbor betyárok orgazdája lévén, pártjában bízik.

– Tessék vélekedni tetszése szerint… Szögfalvát nem adom. Felekezetemet
pártolom, mert azt kivált keresztény ellenében, hitem parancsolja.

– No hát légy bitang, bujdosó, csalárd nemzeteddel; mondá keserülten
Gyapjasy, miközben kalapját véve, Lőblt elhagyá. Ne legyen soha hazád és
királyod. Légy gépe, szolgája mások czéljainak; s ha gazdaggá hiztál és
fényleni akarsz: légy nevetség, s gúnyos példabeszéd; mig miként őseid,
idegenek földében rohadsz meg.

Lőbl, egykedvű közönynyel vette átkait, mintha társalogtak volna. A szó
elrepül, de a nyereség, mit gyapján csalt, meg fog maradni.

Gyapjasy nem tudta, hogy Lőblt Nyúl Iczikhez hajhászi viszony, üzleti
érdek kapcsolja, hogy vele titkos szövetségben van, s neve és személye
alatt sok ügyet vezérel, melyben résztvenni saját képében szégyenl; de
megfontolhatná, miként átkánál hathatósabb gyógyszer leende hason bajok
ellen a törvényhozó test többsége, mely többség, megyei izgatások után
alakul, mely megyéknek ő is jogbiró tagja: de Gyapjasy úr azon tiszta
szándékú és nagy számú magyarok közé tartozék, kiket csak alkalom tesz
búzgókká, s ha felrázó vezér nem tartja galléruknál fogva, aludni
hagynak eszmét, akaratot.

Mig odabenn e sajátszerű alkudozás történt, két feltünő egyén közelíté
meg a tolongó vásári nép között Lőbl Simon boltját. Egyik száraz, nyurga
csontalak, hegyes szakáll, macskaszem, nyitva viselt szájjal, mely
tekintetének bizonyos vigyorgó vadságot kölcsönze. Öltözete: kérges
bakkancs, térdig pamutharisnya, övig manchester nadrág, nyakig ujjas
palást, fején jezsuita kalap, csurgóra hajtott karammal. Úgy látszék,
egyike azon spanyol eredetű izraelitáknak, kik még a mórüldözési
korszakban ide származtak, s a Bánátban és Mehadia körül maig is ős
alakjaikban láthatók. Társa bozontos, szőrbeborult képű, közönséges
egyén durva ruhában. Azt lehet vélni, alárendelt ügynöke a vigyorgó
csontalaknak, mert elejtett csibukját feladá, s hóna alatt kopott
bőriszákban málhát vitt.

A Lőbl-iroda átellenében egy sátorszegleten leültek, alkudozni kezdvén
galand, ónpityke, fanyelü bicska, s több haszontalanság felett egy
gyékényen áruló zsidóval; de az színlő eset volt, hogy fel ne tűnjenek;
mert a hegyes szakállú nyurga spanyol, át-áthunyorita az iroda
üveg-ajtajára. A néma kopasz, ki a rézpénzen oly mogorván ült,
észrevette a megérkezőket. Otromba arczán némi derű nyilt, mely elárulá,
hogy e találkozás megrendelt légyott; s visszainte titkosan a
jövevényeknek, hogy várják, míg mehet.

Gyapjasy úr távoztával a morva parancsot kapott. Postára viendő
leveleket vőn át s egy csomag árjegyzéket, miket apró kereskedőkhöz
kelle széthordania. Alig indult kötelessége után s hagyá el az utczát,
melyre Lőbl irodája nyilik, tüstént csatlakozék a spanyol zsidókkal s
némi szó és illetőleg néma jel után egy raktári zugon át, kicsavarodtak
a vásárból, hogy a végutcza megett tanutlanul intézzék titkos ügyöket.

Az iroda megetti bódéban, mit Vámos jelenleg velenczei kémleldévé tőn,
Lőbl és Gyapjasy párvitája alatt, hajmeredve kezdé esküdt úr ismerni a
héber jellemet, s szent fogadást tőn, hogy többé Singer uram ollójával
magának nem szabat.

A tornyok tíz órát vertek; s a tizenháromváros szélső ház sorából egy
férfi közeledék a körárok pallóján át a fabódéhoz, mely alig ötven
lépésre fekvék a kapuhoz, honnan az érkező vendég kilépett. Arcza
fejérsápadt, mélyen beesve; szeme nagy, bűbájos, tele ragyogva igéző
rejtelmes tűzzel. Ajka vékony és vérszin, csodás ellentétül a márvány
ábrázaton. Jó ismerősünk már, csak a társadalmi öltöny s rendbeszedett
forma tevé egy pillanatra idegenné előttünk. Ő az árvahalász, kit
nagybátyja Vámos ide rendelt s most a bódéajtón magokhoz bocsáta.

– Felföldi rokonom, megyénkben ismeretlen, mutatá be röviden a törvényes
bizonyság előtt. Szükség van rá kitűzött czélomhoz.

Esküdt úr, kiszabadítá fülét kráglijából, hogy jól halljon; ha tán ez
alkalommal megcsiphetne egymit a sikos titokból, de Vámos a távolabbi
szegletbe voná Szalárdy Ödönt, s hallhatlanul értekezett vele, mig
esküdt úr emlékéből foltozgatá a Lőbl és Gyapjasy körömmel nem ért
társalgást.

– Nem látott senki? kérdé alig lehelt suttogással Vámos.

– Nem, hiszen szállásom ötven lépésre van, s hatvanezer ember közt,
egyre kell vigyáznom: Lajosra.

– Csak addig féltélek, mig atyjával s Lőbl Simonnal ez önárulási próbát
megtettük. Ha ő, mint hiszem, szavaiban tanuságát adja, vagy sejteti,
hogy Márk általi kinzatásod tudtával történt, meglesz az első nyom,
melyről a törvény tovább léphet. És akkor nyiltan felléptetlek; nem
leend veszélyes a főispánék részéről sem csel, sem erőszak, én védeni
foglak.

– Édes anyám mindjárt Lőblhez jő.

– Özvegyi tartását felvenni. A főispán gőgje megsérült, mivel birói zárt
akarék kérni; a fizetetlen évek illetékéről váltót adott, s Lőblhez
utalványozá. Hugom okos nő, én eszelém őt, iparkodjék Lőblt oly
nyilatkozatokba sodrani, miket használhatunk, s miknek erejével
tanuvallomásra lesz kényszeríthető; s remélem, e csel sikerülni fog.

– S nekem miért kelle itt megjelennem?

– Mert a főispán most tizenegy órakor Lőblhez jövend, rég halasztott
számolatok végett. Ő maga sem véli, mily rosszul áll, mily közel az
értéki végkimerüléshez. Lőbl követelései alkalmasint ingerültté teendik,
minek mi és ügyünk fontos eredményeit nyerhetjük. És te itt, ajtón át
hallva beszélni őt, mint hallád egykor Márk szobájában, s az
ajtónyilaton titkosan lesve őt, mint lesett ő téged esztergád mellett:
alkalmat veendesz képzeted felmelegítni, lelked, emléked erejét
összeszedni, megfeszíteni, hogy az alakra, mit tizenegy év előtt egy
párszor láttál, de mely kebledbe égeté magát, s melyet, mint mondád,
milliók között ki tudsz jelelni, ráismerj; s a sejtett, de még adatokkal
nem bizonyítható bűnszövény vezérfonalát kezembe add… Féltő kincs
ügyünkben minden legkisebb nyom, mihez a sors vezet, mert pesti
gyorspostámmal kedvezőtlen hireket kaptam… Az irgalom-intézet, melyből
Márk számüzetésbe, vagy talán halálra akart hurczolni, nincs többé. Alig
van, ki emlékeznék rá. Tizenegy év előtt megszünt abban a kinzó
kisdedóvás és orgazdai üzlet. Az épület eladóvá lőn, s dobra üttetett.
Most egy csontégető birja, ki az udvar régibb titkairól mit sem tud.
Talán szökésed miatt pusztítá el Márk, hogy ha netán fellépsz s az
ellened vétkező merény fenyítő tárgyalás alá jövend, ne lehessen vádló
bűnjelül a nyomozó igazság előtt. Márk orvos rokona Jefte, ki téged
vörösdajka czím alatt kinzott, még az irgalom-intézet árverelése előtt
eltemetteték. Márk azt állítá, őrült, mert végóráiban terhes vádakkal
szidalmazá őt; s azt erősíté, hogy nem természetes halállal múlik ki. A
kopasz morvát, ki orfészkét kezelte, szélnek ereszté. Jelenleg Lőblt
szolgálja, s mint tudósítóm írja, alkalmasint itt van vele a vásáron. De
a kopasz sem szólni, sem írni nem tud… Különben sem olyan jellem, kit
igazvalló tanukká tehetnénk. Ha biztosabb cselpróbák előtt
megközelíteném, csak lármát ütne; s akkor ügyünk végkép veszve van… A
szolgáló lenne leghűbb és haszonvehető bizonyság, ki a vörös dajkánál a
néma kegyencze volt. De ennek holléte ismeretlen titok. A kopasz tudná
azt, de vallomását okszerűn remélni nem lehet. Talán ernyedetlen
szorgalmunk feltalálandja őt. De most cselünknél több kútfő nem
ajánlkozik. Arról szó sincs, hogy Márk s kancsi nővére, kivel jelenleg a
Király-utczán lakik, valamit vallani fognak. Oly rögzött ördögöket
önmagok ellen eszközül használni nem lehet. Irányokban vádper- s kész
adatokkal kell fellépnünk. Pedig a lehető nyomozat nyakrafőre sietős,
mert Szalárdy Lajos, Hortobágyon találkozék veled, s anyád hasonlata
fagylaló gyanúba hozta őt. Tegnap keresett a pusztán, igérete szerint.
Ha nyomodba jövend, mi nem sokáig akadályozható, meg fog győződni, hogy
te a feltámadott vagy, kitől ő reszket. És akkor veszve minden remény a
bűnt felfedni. Ezt megelőzni törekszünk e hallgatózó les kisérletével.

– Mi okon igényelsz Lőbl és a főispán közti számolatnál áruló szavakat?
kérdé Vámostól az árvahalász.

– Mert Lőbl és Márk, folytonos szövetségben állanak, a főispán
banquierje pedig húsz év óta Lőbl; s mint kinrajzod után beszélted,
fejed árát is hozzá utalványozá, hogy kifizesse gyilkosodnak.

Ez értesítő suttogás közben esküdt úr készen lőn az okirat
kifoltozásával, s miután haját és barkóját egy szennyes zsebkefe
háttükréből rendre utasítá: fontos tekintélylyel mártá tintába a nagy
rendeltetésű tollat, melynek egy szokatlan bűntitok nyitányát kell
papirra tennie, hogy őt mindvégiglen halhatlanítsa.

Azonban túl a vasajtón Lőblnél vendég jelenteték. Sugár, könnyű termetű
úrhölgy nyitott be hozzá. Szűk ujjú, fedett vállú, sötétkék
tibetruhában, hófehér csipkenyakfodorral, szalmavirágú lengekék
kalapban, komoly ízléssel. A hölgy közel látszik negyedik évtizedéhez,
de sajátos, megragadó arcz. Fehér halvány bőr, úszó ragyogványú sötét
gránát szemek, mély szemöld, kisded, vérszin száj, mely a márvány arczon
bájos ellentét. Vonásaiban kiállott bánatok kövesült nyugalma, s női
szellemfenség. Ki az árvahalászt egyszer jól megnézte, lehetetlen, hogy
e hölgyben anyjára ne ismerjen.

Lőbl, mint udvarias hébernagy, letevé szivarját, de összehúzott szemmel,
azon üvegen, találgatva visszataszítólag nézett rá, mint nézni szokott a
fővilág azokra, kiket nem akar megismerni.

– Nemde Czili ténsasszony?… néhai Szalárdy Elek özvegye?… alig birok rá
emlékezni; mondá alázó mosolylyal, miközben egy kemény szalmaszékre
leülhetést inte.

– A szegényt gőg és gazság feledni szokták; viszonzá Czeczilia hidegen,
lenéző szemekkel, miközben egy damaszk pamlagon mint illető helyén,
ülést vőn.

– Teljes igaza van… A világ hálátlan… Tudom, sógorát, a kegyelmes urat
érti gőg és gazság alatt; mondá fogszorítva Lőbl, s szeplői között vörös
pirulatban tört át haragja, a rá irányzott czimekért.

– Én szembe beszélek, nem vonatkozom senkire hát megé, felelt Czeczilia
határozottan. Egyébiránt nincs időm önnek szókat értelmezni. Két okon
jöttem; végezzünk kitérések nélkül.

– Ha egyiket eltalálnám is, hogy szorultságban van, s a főispán
tartáspénzeért jött: másik okát képzelni sem tudom.

– Mert mult bűneit gőg és gazság feledni szokta, ismétlé Czeczilia éles
jelszavait, s a haragvó zsidó a nélkül, hogy a mult bűnre hivatkozó
czélzatot valóban értené, lelkében egy perczre megrebbent, mint minden
gazember, ha elismert jellemű egyén, határozott vádjaival szemtől szembe
bátran meglepi.

– Nem emlékszik-e, folytatá Lőblhez Czeczilia, hogy férjem éltében,
termesztvényeinek adóvevő bizományosa volt ön?

– Elég sokat veszték rajta és miatta.

– Nekem tanum van, ki előtt ön férjem halála után beszélte, hogy
évenként minden ügynökeit ki birta fizetni a tőle kapott tiszta
nyereségből.

– Úgy-e, hát ez a bűn, melyet oly fennyen szememre hány?

– Nem; mondá Czeczilia. Csak azért említém, hogy szemtelen szaván kapjam
az uzsorást, ki szabados jövedelmeit is elhazudozza, hogy jótevőjét
kisebbíthesse.

– Dologra tensasszony, dologra. A mulatság elveszi időnket; mondá
vigyorgva a képéből keledező Lőbl, kéjt találva abban, hogy aljas
jellemétől a nemes nőkebel ingerülve van.

– 18** évben repczét, gyapjút, gabonát egy trieszti kereskedő ház
számára alkudott ön el hitelben, s levéllel ajánlá az alku elfogadást;
mondá Czeczilia, nyugalmát telhetőleg megtartva. Férjem nem ismeré a
házat, s ön jótállás mellett igéré átadni a harminczkét ezer pengő
forint értékű árúját. Férjem, válasza után néhány nappal ön ügyvédjétől
levelet kapott, mely szóról-szóra így hangzék: «Lőbl úr kényszerülvén
ügyei végett Pestről sietve távozni, rám bizá az ide rekesztett váltók
átküldését». Benne két darab tizenhatezer forintos váltó Lőbl S.
aláírással kibocsátva. Férjem nem tudva, hogy más Lőbl létezik, de túljó
lelkében nem is álmodva, hogy ön a dúsgazdag, kinek különben is
tízezerrel tartozék, s kit oly becsületesnek ismert, és hitt addig,
csalárd csaló legyen: megelégedék a biztossággal. A trieszti ház ügynöke
megjelent, s a termesztvény elszállíttaték. Két hó mulva, a váltók
lejárta előtt, a ház megbukott, s a czímvezető Pestre jött lakni. Férjem
felszólítá önt, mint kibocsátót a kármentesítésre. Ön először bámult, s
csudálkozék, azután haragot színle, s zajt támasztott, miként lehete
tőle fizetést követelni, holott a váltók alá írt Lőbl S. nem Lőbl
Simont, hanem Lőbl Somát jelent, ön szatócs testvérét, ki azokat
kibocsátá, de kinek semmije sincs. Férjemet egyiránt meglepte a tetemes
kár, s e merész szemtelenség. Alig tudá hinni, hogy emberszív,
szenvedély nélkül, hideg érdekért ily alacsony bűnre tudjon vetemülni.
Alig tudá hinni, hogy igénytelen dús, mint ön, kinek szükségét jövedelme
húszszor haladja, ki önzetlen részvét, gyermeki alázattal látszék hozzá,
érdekeihez hajolni, s inkább házibarát volt és tanácsadó, mint bérencz
és hajhász: ily hitcsaló rókává tudjon fajulni, s harminczkétezer
forintért nevét, hitelét, sőt életét vakon veszélyezze, mert hiszen nem
találkozhatnék-e ingerült egyén, ki ily orcsalót a keserűség első
kitöréseiben keresztűl lőjön? Férjem elhült, elidegenült ön egész
fajától, de e hidegség, mielőtt megkövesűlt volna, sírba vitte, vagy
vinni segíté őt, a gyönge idegű s már akkor beteges testet, kit minden
izgatottság rendkívül megragadt s áthatott. Megözvegyülve, árvám javait
bátyám kormányzata alá bocsátám, ki önt megperelé, de siker nélkül. Ön
részéről bebizonyíttaték, miként a kibocsátó nem Lőbl Simon, hanem Lőbl
Soma; miként ön ügyvéde sem ira levelében többet, mint hogy «Lőbl» küldi
a váltókat; s férjem válaszában sem vala több meghatározva, mint hogy
«Lőbl kibocsátása mellett megelégszem a trieszti ház váltójával;» és így
akármelyik Lőbl hamisítás nélkül kiállíthatta azt. Ügyvédem hiába
bizonyítá be, hogy felperes Lőbl Somát soha nem ismeré, sőt létéről sem
tudott; hogy Simonnal álla viszonyban, s alku válaszával csak őt érté,
mást nem érthetett. A váltótörvény betűszerint itélt, ön tanúi nyomán.
Árvám száztól huszat kapott a trieszti ház csődjében; a többit elveszté
a nélkül, hogy ön, az orzó csempész, bűnvád alá jőne; ön pedig behajtá
ellenem tízezrét, melylyel férjem adósa maradt… Ez jöttöm másik oka, mit
ön képzelni sem tudott, mert gőg és gazság feledni akarja, veté utána
Czeczilia az erényfenség megvető hangjával. És most irtózom ön rögzött
arczkérgétől, mely szemeim előtt ily hideg nyugalmat tud színleni…
Igen,… színleni; mert bensőleg megtöri önt a nyilt szemrehányás. Kevély
lelke meggörbed, s letörpül a véteksúly s önvád terhe alatt, melyet
szavam nyomán, megrakott emléke egymásra halmoz.

Lőbl, nem tagadhatá, meg volt rendítve, s lelke kiforgatva kő héjjaiból.
De nem bűnbánat és félelem bántá, hanem sértett kevélység. A
tekintélytelen egyszerű nő, ki elvonva él, s kinél egyik ujja tízszer
gazdagabb: ily éles gúnyban s parancsnoki megvetéssel érintkezik vele.
Ő, a milliomos, ki lelkét tette rabbá, hogy ezreken országolhasson; ki
hiúság, s birdühének áldozá eszét, álmait: nem élvezhet több földi
szerencsét, mint hogy inasai, szállítói, s a váltóügyvédek nagyságolják.
Csak az hajol meg nekie, ki különben is görbedt; a többi világ nevén
nevezi őt, s ki tőle független, úgy bánik vele, mint ő azokkal, kik tőle
függenek. És ha becsületes társaságba, főleg nemes közé téved, azon
bizonytalan helyzetnek van kitéve, hogy nem tudja, mikor nézetik le,
vagy támadtatik meg. Mily nyomorú táp, mily csekély adó gőgnek és
becsvágynak, mely kitűnni akar, imádtatni törekszik. Mily sujtó fensége
az erénynek, melyet a pénzgyűjtésért elárult; mily alárendelt
meghunyászkodás a nemesebb elemű aristocratia előtt, melynek pénze által
tagjává tolakodni vélt. A pénzfalók ujdonsült mágnásainak legérzékenyebb
szerencsétlensége, miszerint a közvélemény apró szentjei szeretnének
lenni, de az látja benne az ördögöt; miszerint készpénzért sem vehetnek
hirtelenében egy pár századot, mely a gazdagulás piszkait elpalástolná.
Még láthatók szemeik körül a rókaredők, mikkel az uzsora után
hunyorítnak; még érzik aranyaikon a gubacsszag; s minden jó lélek, ki
velök szembe ötlik, keresztet vet magára, vagy égető bélyeget süt rájok
megvető szemével…

E sujtó, alázó érzet bántá Lőblt Czeczilia ellenében; de az embertelen
szív percznyi törődése után feltámadt rögtön ama sóvár gőg, mely a
pénzen vehető becset s erkölcsi fenséget mérgesen irigylé s mely nyomorú
pénzzel s még nyomorúbb daczczal törekszik azokat egyensúlyozni.

– Ha mindaz úgy történt is, – mondá ingerlő közönynyel, – tettem-e több
csalást vagy tolvajlást, mint mennyit a törvény el nem tilt? ha nem
törvényesen vétkezem, itélet hozatott volna ellenem ön keresetében.

Lőbl szobája megett a fabódéban ezt súgá Vámos halkan az írónak: Húzza
alá esküdt úr a közelebbi szavakat.

Czeczilia felboszankodék a kevély önhittségen, mely minden
pénzaristocratiánál divatban van, miszerint a törvény gyengeségeit
nemcsak felhasználja, hanem azokra szemtelenül hivatkozni mer. A hölgy
márványarczát haragpír futá el, s türelemvesztve szökött fel helyéből,
hogy elhagyja az aranyimádó farizeust; de czéljai, miket el akart érni,
visszatartóztaták.

Lőbl mosolygott. Örvendve látá, hogy ördögi jelleme megrendíti az erény
türelmét.

– Korán nevet uram, mondá Czeczilia, észrevéve a gúny szembeszökő
insultátióját. Azt véli talán, hogy szemrehányásom nem több mint feljáró
halott, mely az együgyűt korszakonként kisértni megjelen?… oh nem… Bűne
feltámadt s szája, és körme van, mely vádol, s boszúlni tud.

Lőbl arczán elveszett a gúny, s egy tolvajpillanatot vete a beszélőre,
mintha megtörténhetőnek hinné, a mit hallott.

– A trieszti bukott ház czimvezetője, ki a hamis csődben sikkasztott
pénzt Pesten most apja neve alatt üzletben forgatja, hozzám jött… úgy
hiszem magától is eltalálja ön, mit beszélt nekem. Elmondá, miként ő
Lőbl Simonnal kereskedési viszonyban állt, s midőn bizonyos
hajósülyedés, nagyobb házbukás, s több hazudott okok miatt csőd alá
sietne, Lőbl Simon igéretet tőn, hogy hitelt eszközlend számára,
miszerint a neki tartozott összeget lefizetheti. A hitel Szalárdy Elek
úrnál eszközöltetett harminczkétezer forintig, mely árúszállítmányból ő
mitsem vőn által, hanem csődbeli egyezkedés útján száztóli huszával
fizetett érte árvámnak, hatezer négyszáz pengő forintot, holott Lőblnek
nem tartozék többel háromezernél… Későbben a csőd megszüntetése után
Lőbl Simontól követelé a tartozásán felül fizetett háromezer négyszáz
forint, s szállítási bér visszatérítését, de Lőbl Simon, noha a
harminczkétezer árú termesztvényt negyvenen adta el, s mindazt zsebébe
sepré, nem akarta igazságos igényeit kielégíteni; sőt ha még egyszer
jöend, kirugdosással fenyegeté. Ő hát feltevé magában, Lőbl Simonon
saját veszélyzetével is méltó boszút venni; s nálam ez okból jelent meg.

– Rágalom; irigy hazudság, mondá kissé zavarodva Lőbl;… ki adna hitelt
egy bukott kalmár gyanúsításainak? toldá meg gúnyosan, de látszék, hogy
a gúny szokott élét elveszté, s aggály és megütközés háborítja elfásult
szívét, ily kényes titkot oly határozott ellenség birtokában tudni.

– Még sem hihetem, hogy rágalom volna, viszonzá Czeczilia visszatorlott
gúnynyal; mert kezemnél tanuvallomások vannak, mik bebizonyítják, hogy a
kérdéses gyapjú, repcze és gabona egyenesen Lőbl Simon pesti raktáraiba
szállíttatott fel, s árát utolsó fillérig ő maga vette fel.

Lőbl felkapaszkodék ültéből, s horgas szemmel körülkémlelé a hölgyet,
nincsenek-e nála az érintett okiratok?

– Ha ha ha! csak nem képzel ön oly együgyűnek, hogy magányosan szobájába
hozzak ellene szóló bizonyítványokat, alkalmat adva erőszakos rablás
által magát megszabadítni? mondá Czeczilia nevetve, s gyöngy fogain,
vérszín ajka közül, oly bájosan fejezé ki magát a megvető gúny, hogy nem
érdemes oly szörny ily szép szácska által kinevettetni.

– Az nem lehet, hiszen kik tanuk lehetnének, évek előtt mind meghaltak
már, ellenveté Lőbl, szerepét tévesztve ezen eszes, éber, bátor nőjellem
ellenében.

– Még éltökben történt a vallomás, mely hitelesítve van; felelé
Czeczilia gyorsan, mielőtt időt vehetne a zsidó zavarából magához jőni.

– Tehát mit akar ön?

– Ellopott pénzemet kamatostól visszafizettetni.

– Nevetséges ábránd!… No de ha nagyon megszorult, s okiratai
érvényesek,… majd meglássuk,… tán vetek értök valamit.

Lőbl szobája megett a fabódéban, halkan súgá Vámos az írónak: Húzza alá
esküdt úr az illető szavakat.

– Ha ha ha, tehát mégis érhetnek valamit?! kérdé Czeczilia kitörő
kaczajjal Lőbl gyávaságán, ki nem sejtve a boszúállás megette rejlő
füleit, elárulá magát a meglepetés első zavarában.

– Azaz, én mit sem mondék azok értékéről; hogy is mondhattam volna
valamit lehetetlenség felett; igazítá magát a kaczaj hangjától
felábrándult zsidó; megnyugtatva magát azon gondolattal, hogy unus
testis nullus testis, kivált ha saját érdekében tanuskodik.

Czeczilia azon kevés magyar nők közé tartozék a középosztályból, kik
határzott életelvvel, önálló akarattal birnak. Azon rend hölgyei,
melyhez tartozék, többnyire alárendelt fejlődést nyernek. Az apai tan,
szeszély, házi körülmények, néha a czél, melynek eszközeül szánatott,
leginkább pedig az anyára hagyományúl maradt alapeszme határozzák meg a
nevelési irányt; de ennek aztán annyira rabjává szövődik a növendék,
hogy ritkán képes egyéniségét saját ösztöne szerint kifejteni. Ez okból
lehet ismerni magyar családokat, melyeknek egyike, ágról-ágra kendervető
s réczeszaporító leányokat nevel; míg másikában őrjöngésig üzetik a
zenetan s könnyen ájulhatóság, mintha a Lévi nemzetség ó törvénye
szerint kellene szakmájukat leszármaztatni. A leányra ekként rátolt,
ráragasztott jellemnek a férj többnyire ellenirányt parancsol, melyet az
ifjú nő önerőszak nélkül con amore fel tud ölteni épen azért, mivel az
előbbi sem vala lelkének szüksége, hajlamainak kifolyása, s ha már
csakugyan majomnak kell lennie, inkább az lesz telivér férjének, mint
anyámasszonyért. Innen tapasztalható, miszerint a nő, ki leány korában
bőkezű, jótevő s minden ringyrongyra könnyelműn pazarol, most hatgarasos
mosatlan ruhában űzi el fogóval a koldust; ki pipere, regény, táncz, s
házi színpadon tölté leánykorát, mint nő lencsét, borsót szemel, minden
harmadnap kegyesen beül a templomba; mígnem mindenkinek felnő leányában
az anyai kötelesség gondja, s akkor mint egy fazekat, elővevén a rajta
véghezvitt nevelési modort (melynek természetéről mit sem elmélkedék),
megfőzi abban növendékét a maga leánykori képére és hasonlatára, hogy
leendő férje ismét saját íze szerint szakácskodjék vele. Hogy e
veszélyes rotatió, ez inkább nevelődő, mint nevelő rendszer, az ivadékon
hagyja keze szennyét, nem tagadható. A minthogy minden vak magyar
világosan láthatja annak nyomait a nemzeti ifjúság nagy részén, mely,
midőn az apai emancipatio után az életbe ki-, a fővárosba pedig betódul
és szétnéz, és törekszik tájékozni magát: kényszerül, mint a kigyó,
hüvelyéből kibúni, hogy levetkezvén tetőtől-talpig rábőrödzött hibáit,
helyet adjon egy második, jobb nevelésnek. Azonban mielőtt azt magán és
magában bevégezné, többnyire elhanyagul, kedvetlenedik, áldozatul esik;
s lesz belőle félig új, félig régi, halfarkon végződő habtündér, vagy
inkább tökélytelen s hajladozó vegyanyag, mely sem közeszmék támasza nem
lehet, sem magának hasznát nem veszi.

Czecziliát nem ily hétköznapi szülék nevelték. Ő nem volt bölcsőjében
megrendelve sem kalaposnénak, hogy okvetlenül sipkákat béleljen, sem egy
öt lovas alispán nejéül, hogy a kortesektől hagyja magát nyalni. Fejleni
engedék hajlamát, benső törekvéseit. A czélkereső ösztönt nem bele
hiteték, hanem tért, röptet nyitának a vele szülött eredeti
egyéniségnek. Szabadon nőtt fel, mint ápolt virág, melyet az okos
kertész öntöz és gyomlál, s férgek ellen véd a nélkül, hogy liliom
helyett szegfűt erőtetne vele nyittatni, vagy fehér szirmait kopikékre
mázolná. Szabad akarattal választa tervet, miszerint életét füzendje;
eszméket, miket szentjeivé tegyen; s tárgyat, melyhez szeretetével
hajoljon. Szüléi csak a hibát vagy erélyt, okot s eredményt, óvpontokat
és kötelességet világosíták fel választásiban; s ön itéletével engedék
birálni, mit kövessen, mit kell távoztatni. Szóval, saját erején, saját
lábain taníták járni, csak őrkezekkel kisérve elbukás ellen. Innen
öröklé a belátó elmét, akaraterőt, s határozott, önálló jellemét, mely
sem vakon nem rohan divateszmék vagy csábító érdekek után; sem gyáván el
nem pártol akadályok vagy áltanács miatt köz- vagy magánczéltól, mit
megfontolás után magáévá tőn. Innen öröklé a bölcs hitet, a súlybiró
kebelt, mely sorsát el tudja viselni, s ha mindent veszt, új világot
teremt. Főleg becsülé a függetlenséget. Látá nyomorogni a képzelt
szükség s százfejű hiúság rabjait. Azért józanon rászoktatta magát
megérni azzal, mit jog és becsület, szolgaság nélkül ad. Jóllétet s
örömet, mik e határok közt szerezhetők, szorgalommal törekvék elnyerni;
de a lehetővel megelégült; s ha mit nem élvezett, másnak nem irigylé… Ki
érdeket nem kerget, nem félt: nincsen elfogulva, s tisztábban látja az
egérüző macskák alattomos cselét, összeütközését, marakodását, mintha
maga is közöttük kergetőznék… Czeczilia ilyen volt… Fenékig át tudá
ismerni a leglappangóbb szíveket, s mindenkivel úgy bánt, miként
érdemlé… Tiszta, józan ész, s testesült nőerény. Azért mint ritka és
szokatlan kivételt, e vastag anyagi korban a jobbak hidegen bámulták, az
alacsony lelkek gyűlölve irigylék;… de senki sem szereté.

Lőbl jól ismeré e nőjellem szigorát, ez átható kritikai erőt, s nem volt
képes szorongás nélkül vele együtt lenni. Ő, a jegedzett, szilárd
gonosztevő, ki habozás nélkül tudott hazudni, s hidegen hajtá be a hamis
követelést; ki zsarnokolni tudott rajtok, kiket megcsalt; ki nagyok
ellenében gúnyos és arczátlan, középrend iránt megvető és gőgös: e női
erény- s elmefenség előtt zavarba jött. Esze ingatag, fulánkja erőtlen,
akarata bátortalan lőn, s ha a hölgy éles tekintete szemében olvasott,
kénytelen volt azokat lesütni. E független fensőség, ezen alázó
ellenállhatlan szellemuralgás okozá, hogy Czeczilia előtt szerepét
vesztve, tévesztve, a szemrehányt bűnökben elárulá magát.

A nő elérte czélját, mit Vámos terve szerint el kelle érnie; s Lőblt nem
akará czáffal ingerelni, midőn áruló szavát visszavoná; nehogy további
tervét veszélyezze, hanem papirokat vőn elő egy hajlékony sötét-moir
tárczából.

– Itt vannak, úgymond egész nyugalommal, a főispán önhöz utalványozott
váltói, mikről már, tapasztalám, értesülve van; miután jöttöm egyik okát
eltalálta.

– Mennyiről szólnak? kérdé Lőbl csillapult kedélylyel, de melynek
álközönyén átlátszék, hogy gondolata a félbenszakadt tárgyon jár.

– Három évi hátralék, – hat ezerről; felelt Czeczilia.

– Tehát négyezret kifizetek értök; válaszolá Lőbl, visszaesve, mint
minden lehető alkalomnál, uzsorási rabló szerepébe.

– Mit gondol ön? kérdé Czeczilia megütközve… Az összeg teljes harmadát
lehúzni!? A váltók csak három hóra vannak kiállítva. Hisz ez
százharminczhárom percent volna.

– Én többet nem adok. A kegyelmes úr hitele százharminczhárom percentig
bukott. Jövedelme alig fedi már a kamatokat; fizetéseiben fennakadozik,
apró váltóit is folyvást prolongálja; s tudja tensasszony, hogy az ily
előhaladásból végtére is csőd kerekedik ki.

– Zsidó körmök közt és kamatok mellett kétségkívül.

– Hogy kivánná hát keresztényileg, hogy a váltókért ez esetben két
harmadánál többet kifizessek?

– Mért nem volt ön ily óvatos, midőn a főispán, első örökét pazarlá?
Adóssága akkor is haladá már-már értékét, s mégis ön folyvást aggály
nélkül hitelezett nevére.

– Mert tudám, hogy testvére birtokát örökölni fogja.

– Honnan tudhatta ön, hiszen még akkor élt fiam? kérdé Czeczilia sietve,
hogy hangja ne remegjen a szívdobogás miatt, mely Lőbl haszonvehető
szavainál megkapta.

– Márk orvos mondá, hogy bizonyosan meg kell halnia.

– Miként tudhatná azt egy orvos, meghal-e betegje, ki még
végveszélyekben nincs? vallatá tovább Czeczilia Lőblt, visszakapva
szilárd arczkifejezését.

– Mit Márk orvos állít, annak teljesülnie kell; az teljesülni szokott,
teljesült ez is; felelt a zsidó, a nélkül, hogy észrevenné, mennyire
bement a kivetett hálóba, mennyire másként jár esze és nyelve e nő
előtt, mint mások ellenében… Különben is az eset oly gyanútlan feledésbe
merült, s oly visszhang és részvét nélkül avula el, hogy nem juthatott
eszébe félni vagy vigyázni, midőn reá emlékezik. E mellett zavarban
tartá a trieszti fenyegető ujdonság, mely neki kárt és gyalázatot
hozhat; s eszét egy cseles ötlet tartá elszórva, miszerint Czecziliát
rabjává tegye, s üldöző szándékától megszabaduljon.

A szoba megett, a fabódéban, Vámos aláhuzatá az esküdttel Lőbl
nagyfontosságú szavait.

– Tehát kifizeti-e váltóimat vagy nem? fordítá tárgyát Czeczilia, nehogy
túlzással elrontsa, mit oly sikerrel épített.

– Négyezret, ha tetszik.

– Miként lehet ily kicsinykedő egy milliomos tőzsér?

– Haj! én szegény zsidó vagyok, nem magyar uraság, hogy forintom mellett
ne lássam a krajczárt.

– Hátha máshoz viszem a váltókat; s elveszti ön illő nyereségét.

– Csak tessék. De tudom, nem teendi a tensasszony. Nem is volna hála,
jótevőjét úgy kompromittálni, hogy aláírt nevét ide s tova hordja.

Czeczilia nem tarthatá vissza metsző gúnymosolyát, midőn Lőbl a főispánt
jótevőnek czímzé.

– De nem is érne czélt, folytatá Lőbl. Mindenki tudja, hogy a kegyelmes
úr tőzsére én vagyok. Hozzám utasítnák, vagy értesítést vennének tőlem,
s csak nem kivánja a tensasszony, hogy biztos háznak állítsam azt, hová
magam is százharminczhárom percentre hitelezhetek?

– Az önök egyetértő klubbja megtetézi az ördögöket.

– No-no, ne csüggedjen el, mondá ravaszul hunyorítva Lőbl. Látom, a
tensasszony nagy szorultságban van. Azt már a trieszti meséből előre
gyanítám. Tehát, hogy a vádlott pogány is egyszer elismertessék jó
kereszténynek, megszánom önt. Ha mulhatlanul hatezret szükségel, kölcsön
fogok adni a négyre kettőt. S egy üres váltót nyújta aláírás végett, fél
szemmel pillantva a várt feleletért gyűlölt ellenére, kit körmei közé
akart befonni.

– Tán hogy kettőért négygyel, később négyért nyolczczal legyek adósa, s
végre rabja, vad eszköze? Hogy elveszítsem önön az uralgást, mely önt
remegésben tartja, s megtöri?… Nem uram! E fensőbbséget, ez üldöző
igényt ki nem adnám kezemből ön vasládájáért. Nekem végetlen kéj
megbélyegezni, törvény alá hozni egy aranyfaló farizeust, ki ezreket
sanyar, s kinek ezer rabszolga közt csak egyetlen sujtó zsarnoka lehet…
Azért tehát most egyszer sem ismerem el a vádlott pogányt jó
kereszténynek. Köszönöm irgalmát;… nélkülözhetem. Én nem szoktam kölcsön
venni soha. Nincs is szükségem, mint véli hatezerre; s hogy ezt
bebizonyítsam, íme vegye át ön e váltókat; négyezerért odaengedem.

Lőbl gőgjét izgatá ugyan az úrnő kitört megvetése, de jónak látta az
alkalmat nyakon ragadni, s a helyett hogy feleselne, vagy az elfogadott
összeget daczból megtagadná: lelkén hagyva száradni a mondottakat,
hirtelen a ládába kapott s fizetett: hogyha már zsarnokát lebékóznia nem
sikerült, legalább a behorgászható kétezret ne szalaszsza el.

– Mégis furcsa, hogy a magyar jellem mind egy húron pendül, s számításom
soha sem csal meg; mondá foga közül a tőzsér, miközben fizetett. A
szellemfenség és bárányi erény mellett a tensasszony is felcsípi a
megleczkézett tőzsér foghagymaszagú bankóit.

Czeczilia megveté e gyáva ingerkedő gőgöt.

– Felvevém ördög, hogyha vádkeresetemben eskümmel kellend jellemrajzodat
kiegészítnem, személyes adatom legyen pogány-uzsorádról; mondá nemes
haraggal, miközben áttetsző halványságát gyönge pír lehellte be.

Aztán fölkelt ültéből, s Lőblt üdvözlet nélkül hagyá el. Fordultában
ruhája kissé felhajlott, s látni hagyá a kellemes könnyű láb körrajzát,
mely a szabályszerű s teljes termetet emelé. Ki őt gondosan végig
szemlélte, s a hajlékony ízletes modorra, mely sajátja volt, figyelmet
vete, kénytelen volt megvallani, hogy Czeczilia, évei mellett is, oly
hódító alak, mint a minő erélyes nőjellem.



XXIV.  (Folytatás.)

Alig távozék Czeczilia, az irodából egy segéd jelenté, hogy jőni látja a
kegyelmes urat.

Lőbl kellemetlenül vevé a hírt. Néhány percze sem volt a Czeczilia által
okozott ingerültségből meghiggadni, már ott lepé e fontos látogatás,
melynek fárasztó és éles végzendői vannak, s melynek eredményeitől maga
is tartott. Egy csomag iratot vőn ki a vasláda egyik szegletéből, s
felbontva kettős pecsétjét, hosszú számjegyzéket tőn asztalára, melynek
végpontjául beirá a Czecziliától vett váltók értékét. Aztán rendezni
kezdé a csomagból a számjegyzék csatolványait, de mielőtt készen
lehetne, kopogtatás nélkül belépett ő excellentiája.

A fabódéból átnézett lopva a vasajtó széllyukán az árva halász.
Falszekrénynyé volt alakítva az ajtó belvilága, melynek üvegajtaja
nyitva állt, s szabad átfolyást engede a hangnak, a vékony bagazián át,
a nélkül, hogy eszébe juthatna valaha Lőblnek az évek óta bútorul
használt ajtó iránt gyanúba jőni… Ő az, ő az; inté Szalárdy Ödön nehány
percznyi fagylaló meggyőződés után, s leült elnyomni rettegését,
szívdobbanásait, melyek a felidézett emlékre megrohanták.

Lőbl szobájában magas, száraz termet állott. Fekete frakk-, s hasonszinű
pantalonban, melynek sovány szárából fénymázos bőrbe hüvelyzett nagy
lábak nyúltak ki. Fejér mellény, szépen mosott redős ingfodor, s
gomblyukában Szt. István kis keresztje. Hosszú, sovány, himlőhelyes
arcz, melynek sárgafekete bőrén májfoltok mutatkoztak. Fejét magasan
fel, csaknem hátratartá. Haja ősz és rövid, bajusza még jóformán fekete,
s nyirett íve alatt látni hagyá vastag ajkait, miket gőg és megvetés
előre nyomott. Álla és orra erős, durva metszetű; szemei kissé
kancsalok; s tekintetében szeszély és kajánság fejezi ki magát. Ha
mosolyog, hideg gúnyba öltözik képe, s ragyogó fogai különös ellentétet
adnak sötét bőréhez, mit felül rövid fehér haj szegélyez. A főispán
arcza általában visszataszító, de egyike azoknak, melyeken az egyéniség,
s főjellemvonások ki vannak nyomva. Főleg büszkeséget, merész
elszántságot, s hajthatlan akaraterőt fejezett az ki. Azért költé minden
megközelítőben ama szertelen visszatartózkodást, ama félelmet, s fogult
alázatot, de olykor daczot is, miket a kevély jellem rendesen elő
szokott idézni.

Szalárdy György mint családnyavalyát öröklé a nagyravágyást. Ősei,
kikről mindent tudott, előbb külpolitikának, Zápolya óta az udvar
érdekében szolgáltak, de egy-egy pazar utód, vagy fényelgő özvegy,
mindig eret vágott a bőház kincsein, s így a család sorsa fel, s
alábukdácsolt, a nélkül, hogy a magasabb dynastiába léphetne, vagy
elszegényednék. György nagyapja, Iván úr, új alapot tervezett a család
jövőjének; s végrendeletének első pontjában meghagyá, hogy fia, az
öröklött tőkével kereskedést űzzön, s minden áron pénzt és vagyont
szaporítva, grófságot szerezzen, elsőszülötti örökösödést eszközölvén
szerzeményeiben. A második pont majoresco unokáját kötelezé le, hogy oly
királyi hivatalt keressen, mely sokat hoz, de költséggel nem jár, s
törekedjék milliomos házba házasodni; mit, ha nemzetet nem nézend, s
polgárosztályt keres, könnyen elérhet. A harmadik pontban unokája fiát
jelelé ki a földi üdvre, melyben saját hamva is megdicsőülend. Ő
harmadik ivadék lesz úgymond, a család grófi koronája alatt. Nevéről már
le fogott veszni az új szag; de e mellett három fukar ős szerzeményeit,
s egy milliomos anyai hozományt fog élvezni. Házasodjék az első magyar
házak egyikébe, mit, ha vagyont nem néz, s szépséget nem keres, könnyen
elérhet, s akkor vegyen igénybe pénzt, befolyást, minden eszközöket
zászlós úrrá lenni.

A végrendelet első pontját, Barnabás úr, mint kém és zabszállító, csak
annyiban nem teljesíté, hogy hivatalt viselt, de olyat, mely keveset hoz
és sok költségbe kerül. Egyébiránt a pont második részét, azaz a
milliomos leányt elhagyván, a harmadik pontba átvágott, azaz nagy
családbeli leánynyal nősült, ki mindenéből kipusztította, vagy pusztítni
segélte; örököseül pedig, mint a Márk úr irgalomintézeténél megtudtuk,
egy pálinkaárúsnő fiát vette maga alá. Mi a végrendelet harmadik pontját
illeti, Lajos úrfi aligha elüti a zászlós uraságot, ámbár szájas
hazafiságon, és így alapos a b c-én kezdé; de ha elütné is, Iván úr
hamva meg nem dicsőülhet benne, mert ő nem az ős Szalárdy, hanem isten
tudja minő keresetlen vérből származék… Így rántja sokszor keresztül,
sőt plane nullificálja a tervező dédek számvetését a nyúllábas ivadék.

György úr, mint már valahol említve van, utazási után, a birodalmi
fővárosban, a magyar cancellariánál alkalmazá magát. Itten meggyőződék,
mennyivel nehezebb a fővilágban, saját körének elsejévé lenni, mint
magyar vidéken, hol öt csengettyűs ló, egy vörös guba kieszközli azt.
Meggyőződék továbbá, mily gyakorlati alapon épült azon állítás, mit
rhetor korában mint propositio majort tanula, hogy qui vult imperare,
debet obedire, azaz: ki uralgani vágy, görbednie kell. Őt mint
jelentéstelen ujonczot mindenki lenézte, vagy legjobb esetben közönynyel
mellőzé, de sokszor és nem mindig éles elmefuttatások paripája is lőn.
Mind ez igen sérté gőgjét, de látva, hogy a verseny és szerepféltés
surlódó érdekei közt csak kigyóügyességgel lehet feljebb csúszni: dacz
és torlás helyett hajladozó és hizelgő lőn, hogy aztán az alábbiakkal
fensőségét viszont éreztesse, mint az a bürokratiában rendesen történik.
Mind e mellett sem boldogulhat vala, ha ama tartományi csillagkeresztes
herczegnő látogathatlan estvélyein ki nem tünteti magát, azaz birtoka, s
anyagi bősége illő tudományul nem vétetik. György úr belátva, hogy a
herczegnő özvegy unokahugán kívül nincs más lépcső, melyen hamarjában
felkapaszkodhassék: jónak látá a nagyapai végrendelet reá vonatkozó
parancsát tisztelettel félretévén, milliomos filisterné helyett őt venni
nőül. Mindent, mit bira, hivatalt, czímet és rendjelt e leányágon
kapott, s azt joggal úgy nézhette, mint menyasszonyi hozományt. Mielőtt
azonban apjának ráhagyott kötelességét teljesítné, azaz gróffá lehetne,
a kormány változék. Egy lelkes lengyel nő szelleme kezdett befolyást
gyakorolni, ki az új korlátnok neje volt; s György úr pártfogója, a
tartományi herczegnő egész pártjával háttérbe esvén, előmenetére többé
mit sem tehetett; sőt megtartásáért is egy leánykori társnőjének kelle
hizelegnie, ki, mint ő, tábornok neje volt, csakhogy nem özvegy, s a
közelebbi kormánycserében befolyáshoz jutott. Ezen szolgálatokért György
úr lovagias kötelességének tartá neje és a herczegnő szeszélyeit
betöltni; s lőn belőle hiú fénykergető, mire különben is nagy hajlama
volt. Későbben, a kormány újabb fázisaiban, ismét nemtőt kapott egy
töredékben, s növő bajai közt folyvást a grófi rang reménye biztatá.

Egyébiránt ezen viszonyok, s azoknak hatása adtak irányt s megalakulást
egész jellemének. Irigy és alázatos lőn a felsőbbek iránt, követelő és
gőgös a kisebbek ellen; szeszélyrab magának, kényúr házában,
méltánytalan s mitsem tevő embereiért; s értéki fokozatos sülyedése
miatt éles ellensége a pénzuraságnak, mely most hazánkban a születési
aristokratia fölé oly félelmesen kezdi erejét csúsztatni.

Különben következetes, elszánt, hajthatlan, s maga nemében tökélyesen
bevégzett jellem.

Beléptekor Lőbl Simont egypár kézbókkal felületesen üdvözlé, s kinálás
nélkül leült a legelőkelőbb helyre, gúnyszemet vetve a tőzsérre, minőt
arra szokás, kit az ember gyűlöl, de nem kerülhet.

Lőbl lekapá chenillen sipkáját, felkelt helyéből, mélyen meghajolt, s
bár Czecziliától még háborodva volt, szelid és alázatos képet mutata,
mert annyi haszon, mennyit a főispántól összesen lopott, mindezt
megérdemlé.

– Ha készen van Lőbl, végezzünk, kezdé komolyan György úr, mialatt
boszúsan csapá el az orrára ült legyet, mintegy tudatva, hogy nem
szokott legyekkel lakni.

– Jegyzeteim készek, kegyelmes uram, szólt mosolyogva Lőbl, de e
mosolyban, ama kaján tekintetre felelet rejlék, mely mondani látszék:
gúnyolj csak; körmeim közt vagy.

– Csak fogjon hozzá, mondá a főispán, kicsinylő közönynyel, de alsó
ajkát előre nyomá a megvetés, miből kitűnt, hogy a felelő mosolyt
elérté.

– Mielőtt a számvetést kezdeném, tudnom kell, mit végzett excellentiád,
Márk úr megnemesítése ügyében? mert ő követeli tőlem, hogy tízezer
pengőt számítsak be részéről excellentiádnak, mint a mennyi hasznát
körülbelől a kutyabőrnek vehette volna; s mint a mennyi kárpótló díjt
szolgálataért, azon esetre, ha nemességét nem eszközlené,
excellentiádtól kialkudott.

Vámos a fabódéban e szavakat aláhuzatá.

– Minő szolgálat? micsoda alku? kérdezé a főispán hideg, megütköző
hangon, de arczán meghalaványult a változó sárgaság, elárulva a titkos
haragot, mit Márk pletykasága ingerelt… velem nem áll senki alkuban;
folytatá szilárdul, mint házi orvosom, megnyeré grófném elismerő kegyét.
Annak kérelmére igértem, hogy teendek egymit sorsáért… Egyébiránt a
kutyabőr árát nincs többé oka követelni. S a hivatalos hirlap közelebbi
számát nyujtá Lőblnek, hol a kinevezések rovatában következő czikk
állott: «Orvos D. Márk urat, a párisi, német, magyar és több
természetvizsgáló társulatok kitünő tagját, szülészmestert, és ritka
gyógysikerről hirhedt férfiut, ki huzamosb időre saját költségén ingyen
kórházat, és kisdedóvót alapított: a szenvedő emberiség érdekében
bebizonyult érdemeiért, s az orvostan elővitelében kimutatott tudományos
szorgalom tekintetéből, ő cs. kir. apostoli felsége méltóztatott nemesi
oklevéllel kegyelmesen megajándékozni.»

Lőbl még tovább kezében tartá a hirlapot. Egy czikket olvasott abból
némán, mely a fentebbit közvetlenül megelőzé. Aztán arczát ünnepélyes
tettetésbe szedvén, kezét egymásba dörzsölé, hogy ujján a briliánt
pogácsa szerteszét villogott; s rókaalázattal félhangon susogá:

– Excellentiád nem is adna alkalmat grófi rangját megüdvözleni, ha az
ember véletlenül lapból nem olvasná; de hódoló álarcza alúl kifityegett
a hivatalos káröröm, mely szavait ilyformán értelmezé: elkéstél jó
bolond; ha én lefőztelek, grófkodhatol kopott fringiáddal… Miután hát a
kutyabőrrel bajunk nincs, folytatá Lőbl, Márk úr részéről csak azon
kétrendű nyugtatóval fogok számolni, melyet a kegyelmes gróf, és grófnő
utalványára neki kifizettem, hozzá értve azon száz aranynyi csekély
összeget, mit Lajos úrfi… vagyis ifjú gróf váltójára közelebbi
gyógyításaért az orvosnak adtam.

– Kezdje elején, s időszak szerint menjünk a pontokon, nálam akként
vannak sorozatba véve; mondá a meggrófiasult György úr, miközben
tárczájából egy rövidke, de számokban bővelkedő jegyzetet kivőn.

Lőbl bezárta a szobaajtót, orrára illeszté hajszálaczélba foglalt
szemüvegét; s a csomagból kivett számjegyzéket kezdé olvasni, minden
pont után gróf Szalárdyra tekintvén szemüvege felett, jóváhagyást, vagy
észrevételt várva az egyes tételeknél:

– Nagyméltóságu gróf Szalárdy György főispán, és kir. tanácsos,
nemkülönben szt. István kiskeresztes vitézének, Lőbl Simon pesti
becsületes izraelitánál tett, s fizetetlen adósságai:

1. két ezer arany, miket a grófnő, Lajos úrfi születési ajándékaul
rendelt Márk orvos úrnak lefizetni, s mik az első computusba azon oknál
fogva nem iktattattak be, mivel még akkor a grófné nem akarta
excellentiáddal tudatni.

Ez azon díj vala, mit a nagyreménységű rongyok elszülésekor a
pálinkaárusnő becsempészett fiáért csipett fel dr. Márk.

– 2. A mellék örökülés előtt nálam tett összes adósság 240,000 p.
forint.

– Nem foghatom meg, hogy jöhet e pont számadásba, holott 40,000
termesztmény, és lábas jószágok árával rovaték le abból; 200,000
értékben pedig kilencz év előtt átbocsátám ős uradalmim kettejét, miknek
ön, habár nevem alatt, birtokában van, s jövedelmét húzza.

– Tán feledé excellentiád, s ha igen, ime az átadó okirat, hogy
biztosítá az átvett javak száztóli hatos jövedelmét. Tiszteim
számadásait saját kormányzója vizsgáltatá meg, s azokból kisül, hogy
bevételem néha öt, néha ötödfél kamatra rugott. Az innen kilencz év
folytában eredt, megtérítendő hiányzék: 11,500 p. forint. S e
tekintetből hozaték combinátióba az ó adósság… Ha kétkedik excellentiád,
itt vannak a számadási kivonatok, kormányzója aláirásával; s egy
harmincz fontnyi papircsomót nyujta át.

Gróf Szalárdy visszataszitá azt; s a pamlag vánkosáról odébb vetve egy
csomó zsiros gyapju-mutatványt, helyét megtörlé, hogy rákönyökölhessen.
Aztán egy száraz cabanára gyújtott szivartárczájából. Lehet folytatni;
utasítá Lőblt szokott kicsinyléssel.

– 3. Márk úrnak fizettem a melléköröködés után excellentiád rendeletére
20,000 p. forintot.

– Fájdalom; mondá mintegy magának a főispán.

– Ki az embernek 25–30,000 évi jövedelmet ad kezébe, annak oly potom
ajándék, alig több napszámosi borravalónál.

Vámos a bódéban aláhuzást inte az esküdtnek, mint minden haszonvehető
igéknél.

Lőbl huzamosan nézett szemüvegén felül észrevétel után; de a gróf
hallatlanná tevé tolakodó szavát, szivarfüsttel rejtve el arczain a
sárgitó haragot, azon bántó meggyőződés miatt, hogy zsidó szövetségben
semmi titok nincs, sőt oly rejtelmek is fecsegésbe jőnek, miket sem
meghatározni, sem annál inkább bizonyítani nem lehet.

Lőbl tovább olvasott.

– 4. Ennek négy évi hátramaradt kamata, száztól tizenkettejével: 9,600.

– Akkor nyolcz kamatra igérteték e pénz: mondá foga közül György gróf,
lenézve félszemmel a köhentést színlő uzsorást.

– Igen, azon feltét alatt, ha pénzemhez egy év alatt visszajuthatok. De
csak nem kivánja nagyméltóságod a zsidókat á la Pharao sanyarni, hogy
tőkéjét évtizedekig követelje nyolcz kamaton magánál heverni. Kivált
most már, midőn a váltótörvény, mint József eleinket, kiszabadított a
rabjáromból. A gróf (e czim jól esék a főispánnak), magasabb ponton áll,
de magasb lelkű is, hogysem egy zsidó írgalmát igénybe vehetné; hiszen
váltót adott a kérdéses kamatról.

– Tudom, mondá a főispán, miközben irtózattal vonult odább a szennyes
ingtől, mely a kanapé alul lábaig nyujtózott. Csak saját jellemére
akarám Lőblt emlékeztetni, mert egy év alatti visszafizetésről, a
kamatláb megállításakor szó sem volt.

A tőzsér nehányat köhintett, melylyel magát becstelenülésnél rendesen
fedezte, s mely neki a tétlen megvetéssel büntetendő gentelmaneknél szép
tőkéket hozott. Aztán olvasá:

– 5. Különféle pincze- és konyhaszállítmányok külföldről, mik az utolsó
négy évben fizetetlenül maradtak 9600 p. frt.

– Jegyzetemben csak 8000 áll; monda Szalárdy, a kezében tartott papirra
tekintve.

– Azon ezerhatszáz értékű küldemény nincs tán beszámolva, mely
nyolczszáz negyvenben, a bécsi szállitásnál Dunába merült. Pezsgő és más
külhoni borok, szeszek, saftok, olajok, eczetek, mustár, tengeri halak,
rákok s több efféle. Emlékezik excellentiád, midőn oly rögtön tőn újabb
megrendelést, de a tisztújítószék aztán kedvére ütött ki… Nem remélném,
hogy a vakeset kárát törvény ellen nyakamba kivánná sózni; holott casus
nocet domino.

– Ez maig sincs hitelesen bebizonyítva.

– A bécsi harminczadkönyv kivonatát még azon évben leküldém
excellentiádnak. Ha elveszett, párban ime itt van, melyből kitűnik,
miszerint a szállítmány ugyanazon czikkekben ismételtetett.

– Az nem többet bizonyít, mint hogy czimem alatt vámmentesítteték a
másoktól elfogyasztott első hozomány.

– Tanúiratokat is küldék, mik a megrendelt ládák elsülyedését igazolják
– felelé sanda szemmel Lőbl, a nélkül, hogy jogot venne az alacsony
csempészgyanúért megneheztelni.

– Azt hiszem Lőbl, azon ládák az akkortájban vajudott, de születése
előtt megidétlenült emanczipáczio keresztelőjére előlegeztettek.

– Nem, kegyelmes uram; mi minden illető bábát és keresztkomát
készpénzzel szoktunk fizetni – viszonzá a tőzsér előkelő mosolylyal,
feledve, hogy a becstelenítő kétely ismételteték.

– Tovább, tovább, – utasítá Szalárdy, nem akarva oly csekély összegért
ingerültebb surlodásba jőni a horgas körmű hébermágnással, kit bár
mélyen gyűlölt, mig körme közt van (pedig mindvégig ott marad),
szeszélyétől telhetőleg kimélni tartozék.

Lőbl folytatá:

– 6. Ezen szállítmányok időarányú kamata száztól tizennyolczczal: 1728
p. frt.

– Hisz a negyedik pont alatt csak tizenkét száztólit követelt.

– Jaj, kérem alássan, az régibb adósságra szól, midőn excellentiád
hitele még jó lábon állt, de bizony most már egy kis lábcsúzt kapott; s
csak nem követeli, hogy oly háznak, mely négy év óta fizetéseit
megszünteté, tizennyolcznál olcsóbb kamatra hitelezzek. Ez kegyelem
lenne, azt pedig mágnás, ha épen ma lett volna is azzá, zsidótól nem
fogadhat el.

Szalárdy ajkába harapott a szemtelen szómerény miatt, s hátat fordíta a
pamlagvégnek, hogy ne lássa a neveletlen pénzaristokratát, ki új
fensőségét oly nyersen gyakorolja a felette állókon… Lőbl sértő
közönynyel folytatá:

– 7. A kegyelmes grófnő utóbbi rendeletére: konstantinápolyi shawlok,
boroszlói és schweiczi csipkék, indiai tollak, lyoni selymek, külországi
bársony- és kasemirkelmék stb., stb., 10200 p. frt.

Semmi észrevétel.

– 8. Ugyanannak párisi illatszerek, öltözékeszközök, divatárúk, kilencz
tánczöltöny, keztyűk, czipők stb. 1356 p. frt.

Semmi észrevétel.

– 9. Ugyanannak melegégalji növények, négy darab persaszőnyeg, különnemű
becses régiségek, érczöntvények, norinbergi díszművek, majmok papagályok
s több apróság: 17500 p. frt.

Semmi észrevétel.

– 10. Az ezüstnek és ékszereknek csak vámja és portója jő számadásba,
mert azokat személyesen rendeli meg és fizeti ki a grófnő, párisi
kirándulásaiban. Tehát a fizetetlen vám és portó összesen: 2161 p. frt.

Semmi észrevétel.

– 11. Ugyancsak a grófnő részére vétetett négy angol hintós ló: 3000 p.
frt.

– Ezret sem értek – megjegyzé kedvetlenűl Szalárdy.

– Hitelbe az is jó – válaszolá alázatos gúnynyal a kopasztó; s a főispán
pirulva némult el, hogy ily lelketlen pénzfaló fulánkjait viselnie kell.

– 12. Excellentiád számára egy angol csődör, fegyverek, úri és cseléd
formaruhák Bécsből, amerikai szivarok, bécsi lószerszámok stb. stb. 8075
p. frt.

– 13. Lajos úr… akarám mondani az ifjú grófnak… kérem átosan, midőn e
jegyzék készült, még nem vala gróf; innen a tévedés. Tehát az ifjú
grófnak excellentiád jóváhagyása mellett, külön hozatmányok a jegyzékek
szerint: 3956 p. frt.

14. E fizetetlen bizományoknak időarányos kamata, tizennyolczával,
összesen tészen 15900 p. frtot.

– Ez mégis szörnyűség, kitört a főispán, e bőrnyúzó telhetetlenségén.
Annyira egy aristokrata sem élt vissza hatalmával, mint a pénz. A zsidó-
és mórüldöző spanyolszak, az inquisitió, a velenczei tizek, a népsanyaró
római patricz, mind semmi aránylag azon kínzó és fosztogató
kihágásokhoz, mit a magyar uzsorások klubja kényszerítő körülményeink
közt törvény mellett és szerint büntelenül űz és feljebb rugtat.

– Ugyan ne fillérkedjék excellentiád, esék szavába malitiős phlegmával
Lőbl, vérszemet kapva a fentebbi letorkolások sikere után. Azt véli
talán a gróf, hogy én olyan kapaszkodó nyalócz vagyok, ki elég hiú és
ostoba szerencseül venni, ha magas uraknak ingyen szolgálhat?… Ugyan mit
mondana a világ, ha megtudná, hogy ily magas ház még az étel és ruházat
árával is zsidónak tartozik, ki azt évek előtt fizette ki. S mégis nem
elég, hogy a krajczárokat sehol sem számítom… Még forintjaimból is
engedjek? vagy épen százaim-ezreimet hagyjam leróni… Ily bolondító
gombát nem ettem. Én parancsváró szolga és gép vagyok… Gép és eszköz a
világ folyamában… de önmagamért. Én szeretem magamat jobban mint mást.
Szeretem mélyen, elszánva, csábíthatlanul. Szeretem önző ösztönnel,
mások kárán s a törekvés minden bűnével, mi a bitón innen esik. Nekem
tőkém van s azt akarom, fogom növelni minden szent és szentségtelen úton
a végtelenig. El kell érnünk, hogy uralkodjék önökön a zsidó ivadék,
melynek bujdosó elein sokáig uralkodtak önök.

Ezen epés, ingerült eszméket oly hidegen, oly alázott modorral mondta el
Lőbl, hogy a főispán megborzadt. E kincsgyűjtő sárkány kimutatá foga
fehérét, s oly gyáva téren mutatá azt, egy vonagló áldozat előtt, ki már
erőtlen lábakon, bukáshoz közel, fentartó kezére szorulva hozzá
támaszkodik, hogy a súlyegyent, ha még lehet, el ne veszítse. És ő
ördögien reá vigyorog, hogy az áldozat ne merjen hozzá menekülni. És e
vigyorgás oly hideg, oly merev és nyugodt, mint lenne a tűz, ha
megfagyhatna.

A főispán irtózattal látá, miszerint az uzsorás kényurak ép oly tökélyre
fejtik szakkörükben a tettető alaktant, mint más diplomaták. Éltében sok
zavart, sok szorongó kedélyt és órát idéztek már reá a túlköltő
fényszenv kicsapongásai; de soha oly megrázó bánat, oly csüggeteg és
komoly önvád lelkére nem merült, mint most, midőn szemei kezdtek
felnyílni. Eddig egyik kölcsönből fedé a másikat; házi szükségeit
tőzsérhez utalványozá, s kész jövedelméből elszórta magát napi és
évszaki mulatságai közt. Csak most, midőn a halasztgatott végszámvetésre
összeszerkezé jegyzékét, szörnyedt el, mennyire sülyedt érzéki fekvében,
mennyire lehetetlen a felvett modort folytatni. Ez már magában leverő
vala, s most Lőbl kitöréseiből kezdett meggyőződni, ki az, kinek körmei
között nyakig van; mennyire más, mint a külső kéreg, a görbedő,
igénytelen álarcz, melyet ő ismert; mennyire más e rőfös és firneiszos
vagy caviarszagú s váltóval béllelt haute-volée, a hiba mellett is, még
sokban gyöngéd s lovagias aristokratiánál; mennyire nem várhatja e
vérszopó vámpirtól, hogy kimélettel legyen sorsa elrendezésiben. Hogy
azonban ügyét rosszabbá ne tegye s a kivihetőnél kevesebbre ne szorítsa
magát, elnyelte Lőbl gorombaságát. Közönyös nyugalom alá takarta a
háborgó gőgöt s szótalan arczán legkisebb jelke sem vonult keresztül
azon árnyon kívül, mit a szivar vastagabb füstje rávetett.

Lőbl elbámult e kicsinylő hidegségen. El kellett ismernie, hogy az ó
aristokratia gőgben, tettetésben is nemesebb ujdonsült klubbjoknál,
melynek pedig ezekben áll egyik főerénye.

Szünet következék.

Végre Lőbl, türelmét vesztve a főispán komoly és vágásban maradt
kedélyén, ingerülve kérdé:

– Tehát folytassam?

– A mint tetszik – mondá a főispán egykedvűen, miközben második szivart
gyújta meg, hogy a szoba szagát ne érezze.

Lőbl folytatá:

– 15. Most legújabban az új etablissementhoz bécsi butorok és
függönyzet, párisi tükrök, lámpák, vilárok, két divatos brougham, egy
kalesz, négy lószerszám ezüstre, csehüveg-szállítmány, vegwood és
csehporczellán, servicek, mind excellentiád czímerével s grófi koronával
jegyezve: 18,750 p. frt. Meglehet, az összeg valamivel többre is fog
rúgni, ha sietségemben egymi csekélységet tán kifeledtem. Némely részt
innen a debreczeni vásárról spediroztam excellentiádhoz. Elébb nem
érkezheték. Csak félév előtt vevém parancsát és rajzait, midőn bizonyos
reményt kapott, hogy gróffá emeltetik.

A főispán észrevétel nélkül hagyá e pontot. Arcza némileg felderült,
gondolata elmélyedt, a grófi czím üdvét látszék élvezni.

– Itt vége a házi költség rovatának, mely tizenöt pontok alatt tészen
összesen 133,326 p. frtot és 2000 aranyat; hozzáadva az ifjú gróf
közelebbi gyógyításaért Márk úrnak fizetett száz aranyat – mondá
hivatalos közönynyel a tőzsér, miután a fentebbi pontra ellenvetés nem
téteték; s szemüvege felett feleletért nézett, de a főispán folyvást
háttal ült feléje.

E számadásból, sok több között két főtanúság van. Egyik azon szomorító
magyar gazdálkodás, miszerint negyvenezer p. jövedelmű földbirtokos négy
év alatt csupán külhoni fényűző czikkekre annyi adósságot tud csinálni,
a mellett, hogy bevételét másfelől egy fillérig elkölti, s miszerint a
fokonkinti merülés intő veszélyében is a helyett, hogy észre éberülve
megrántaná a gyeplőt a mélység előtt, könnyelműen rohan az üres czím s
fárasztó csillogás szirénei közé. Másik tanúság az, hogy ki a
Shakespeare és Sue Shylockját és Jaques Ferrandját meghaladó magyarhoni
uzsorások torkába esik, annak idejében okvetlenül el fog nyeletni, mint
Jónás elnyeletett a haltól, hacsak késnek késével (azaz lemondó
határozattal) ki nem vágja magát, míg keze mozoghat…

– Mielőtt a másik rovathoz fognánk, az elsorolt pontokra nézve közleni
akarom tervemet. Százezret alakítsunk kölcsöntőkévé s tőle, míg
leszállítom, ajánlok száztóli nyolczat. A felül rugó összeget pedig
kifizetem jelenleg, ha tetszik honi részvényekkel – mondá gróf Szalárdy
Lőblhez fordulva, s szemén és összevont homlokán bizonyos fanyar
nyugtalanság látszék elvonulni, mely epés egyéneknél izgatottság jele s
a kitörő szeszélyt szokta megelőzni.

Lőbl azon hideg haragúak közé tartozék, kik soká engedik megmozgatni kői
nyugalmukat, de ha egyszer felingerültek, sokáig higgadnak le, s
mosolygó arczczal tudnak gyilkosságig menni. Seprős vére felkavarodott
az elébbi lázadásban s szinte égett az alkalomért, goromba lehetni a
körme közt vonagló nemesen, kinek faja előtt, minden értéki súlya
mellett is, kényszerű háttérbe vonulni az uzsorás klub. Azért gyönyörgve
élvezé adósa arczán az érdekeltséget, mely sokkal jobban lázít és
rongál, mint a kaján gúny. Sóvár boszú- és ártvágygyal nézte az
átváltozott arczot, mint egy fizetetlen váltót, mely ellenségét kezébe
adja.

– Mi a száztóli nyolczat illeti, mondá hivatalos idegenséggel, csodálnom
kell excellentiád idylli fogalmát, miszerint egész naivsággal tud tőlem
ilyesmit várni. Valóban a költők meséire emlékeztet, midőn még öt-hat
ember vala a földön s Ábel csak azért is átadta Kainnak kecskéje húsát,
hogy bőréből lábtyűt csináljon magának… Ma több hasznát veszszük a
kecskének. Ritka, s mint a zsibvásári koszperd, divatvesztett czikk ma
már az irósvajszivű, vagy inkább romlott májú philantrop, ki birkáit meg
hagyja nyírni az éhesnek s mézes karddal harczol ellenei ellen.
Részemről legalább nem tartozom ezen sóhajtó vitézek kegyes táborába.
Azon egészséges alapelv nyomán: inkább én, mint más, többet akarok
kapni, mint adni; s hol kilátásom csökken, bizalmam is illőn
megvékonyodik. Excellentiádnak nem lehet panasza. Annak idejében
méltányos valék: de természetesen, a mint excellentiád lejebb-lejebb
ment, én feljebb-feljebb jöttem. Míg biztos hitele volt s pontosan
fizetett, tizenkét perczentre mindig kölcsönzék. Négy évtől, mióta
akadozni kezdett, tizennyolczra csaptam, s most, midőn a hitelalap ide s
tova végkép kimerülend és csak perre, patvarra nyílik reménység,
huszonnégyre adnám, ha adni akarnám, de úgy sem adhatom, mert magamnak
is szükségem lesz reá. Minek okáért excellentiádnál lévő minden tőkéimet
ezennel felmondom; egész alázattal megjegyezvén, hogy a lefizethetési
határnapig huszonnégy perczentet előre tegyen le, vagy váltó által
biztosítson; mit annál hajlandóbb lehet teljesítni, mert ha tartozását
betábláztatom, huszonnégyre sem fog mástól kölcsönt kapni, s akkor
veszve lesz; ha pedig rögtön perbe fognám, csőd alá jöend, s akkor már
veszve van.

A főispán haragos csodálattal nézett Lőblre. Meztelenül egész
undokságban állt előtte az álarczaiból kivetkőzött nyervágy. A tőzsér,
ki kalandos ifjú korában, viszonyaiba tolá, fészkelé magát, szolgálata
kezdetén szegény, szerény és kegykereső hajhász szerepét játszá; ki
később, mióta szárnyára kelt s első örökét átvette, folyvást ügynöke,
támasza, tartalékforrása volt, ki minden bajt, zavart, véletlen esetet
kiegyenlíte s nélkülözhetlen szükséggé és szokássá érlelé magát; ki
pénzügyeit pontosan ragaszkodó hévvel s szolgai alázattal vezeté, ki az
értéki sülyedtség örvényéhez vitte, vagy jutni segélte; s kiben mint
dúsban, most, a fordulat szorongó pontján, próbált hűségre számíta:
hitlenül elhagyá. Elhagyá őt, ki úgy nevelteték, hogy pénzügyeiben
halálig vezetőt, vagy legalább támot szükségeljen. Élesen bántá gőgjét
azon nyilt vakmerőség, miszerint zsarnoka, fertelmes tetténél, szemébe
nevet; mitsem titkolva alacsony örömét, hogy a kizsákmányolt jótevőt
tönkre juttatja. Bántá a vastag hálátlanság, mely saját osztályában ily
csömörletes nyerseséggel mégsem gyakoroltatik. De mind e
mellékkeserűségeknél bántóbb volt önsorsa: a zavar, szégyen s menekvési
lehetetlenség, mely abban mutatkozék. Mit mond a világ, mit teend
családja, melyet a csapás véletlenül ér?… Hát még a rangszomj s
imádtatás ösztöne? Most, midőn a fenhéjázó végrendelet betölt, midőn az
ősöktől leszármazott vágy és áhitat teljesülve van, midőn a család
meggrófula s ezen földi üdv fényes élvezetéhez elkészült… kell
megbuknia. Mennyi gúny, mennyi ellenszenv fog reá támadni, mit eddig
tekintélye tartott álarcz alatt; mennyi kárélvező tomboland felette,
kiket eddig kevélyen mellőzött s kik miatta mellőzve voltak; mint kell a
nagy világból, gyönyör és csillogás nélkül s talán szükség és nyomorban
gyalázatával egy látogatlan zugba zárkóznia!… Mind ez együttvéve
prózaiabb jövendő, mintsem egy hiú fénykóros gyáva lelkét pillanatig le
ne roskasztaná… Lőbl szavain oly örömest kétkedett volna; oly szívesen
engedte volna méltóságát e tréfával sérteni, megalacsonyítani; de nem
úgy kezdé ismerni őt, hogy nyilatkozatát komolynak ne higyje.

Azonban nem akará magát elárulni, s könnyeden ellensége kezébe vetni.
Visszavevé a szokott kőarczot, mely egy pillanatig magára ölté a szív
érzelmeit. Üléséből felkelt s vele az oly hajthatlan dacz. Néhányat lépe
s Lőbl előtt megállt. Aztán vevé barna békateknő lorgnettjét s mellén
keresztbefont karokkal, némán, átszegzőleg nézte őt, mint valamely
ismeretlen szörnyet.

A gyakorlott gonosztevő fel sem vevé azt, hanem hidegvérrel, remegés
nélküli, nyugodt, biztos hangon folytatá:

– A mi pedig a részvényekkeli fizetést illeti, sajnálom, hogy
excellentiád magas kivánatait nem teljesíthetem, de nekem magyar
részvény nem kell.

– Hogyan? kezdé bámulva a főispán, hiszen saját maga Lőbl, ékesszóló
hévvel, erővel árulá szerteszét a középponti vasutrészvényeket, s
adósságom utóbbi átvételénél nyakamba is tolt harminczezer pengő forint
árút.

– Az nem egyéb volt börze-nyerészetnél. A kezemre játszott részvényeket
eladám, többnyire adósaimnak, midőn legmagasabban álltak, hogy feleim
olcsón visszakapdossák a szorult magyartól, ha majd a részletnapok jőnek
s fizetni nem tud. A mint hogy excellentiád is eladta azokat egyik
hajhászomnak harmad veszteséggel. Különben mit forgassak én pénzt
vaspályában, mely előbb-utóbb versenyt állít elő a magyar pénzpiaczon;
holott kölcsön útján harmincz, negyven, hatvan perczentig kereskedhetem
tőkémmel a törvények védelme alatt?

A főispán csodálata folyton nőtt e szemtelen tőketulajdonos jellemén, ki
már nem is tartá érdemesnek szívredőit a vérevett ellenség előtt
takarni; sőt gyönyört keresett abban, hogy önzési szennyével csömört
okozzon.

– Hát a gőzhajó- s állóhídrészvények? – kérdé mintegy alkalmat adva a
további önismertetésre.

– A híd pihen s gőzhajó sem kell. Jobb, ha azon kevés részvény, mi e két
vállalatból magyar köröm közt van, apránként idegen kézbe vándorol. Így
siettetve lesz a jövendő, hogy a magyar föld idegen országok technika
provinciájává váljék. Pedig nekünk erre törekednünk kell. Csak így leend
az, hogy a folytonos szegényülésben, mi és utódaink bővebb és könnyebb
alkalmat nyerünk excellentiátok megtört és fogyott fajában nemzetietlen
pénzaristokratiát alapítani meg… Egyébiránt nem ezeket veszem, honi
részvények nevezete alatt; hanem azon korszerű s ránk nézve nyakszegő
ipar- s kereseti vállalatok papirosait, miket egy eszénjáró nyakas
töredék, socialis mozgalmak útján lerak és szaporít; mindenikében
akadálykövet téve kerekünk alá, s mindenikével ásító veszélyt toldva be;
hasonlag az egyetlen serény fecskendőhöz, mely az égő faluban minden
kigyúlt lyukat törekszik befojtni. Mint minők ipar- és gyáregylet,
czukor és kereskedelmi társaság stb. Ezektől irtózik, ezek vesztére tör
velem együtt minden becsületes zsidó, sőt máshitű kereskedők is, kiknek
csak születése és pénze magyar, de nyelve és érzelme idegen. Nézzen
körül excellentiád ezen társulatok részvényjegyzékében, mily
jelentéstelen arányban van érdekelve a kereskedőség, kivált zsidóság, a
nemes osztályhoz képest. Csak azok szegődnek látszatból azokhoz, kiknek
vagy egyéni érdeke kifizeti magát, vagy befolyás útján alkalmat lesnek
azon vállalatok megbuktatásához… De hogyan is lehetne máskép? Van esze
az embernek, hogy nem húzza orránál fogva piaczra a vetélytársakat s nem
dédelgeti fel saját pénzén gyűlölt ellenét, hogy végre nyereségiben
osztozzék.

Különösen mi magyarzsidók vagy zsidómagyarok, kik jövő uraságunkat
akarjuk megépíteni, csak nem rakhatjuk az alap közé idegenek kövét, nem
segélyhetjük társunkká a bukott telektulajdonost, hogy midőn a ház
felépült, salonjainkat elfoglalja s minket kiszorítson?! Nekünk törni,
nyomni, eltapodni kell minden csirázó versenyt és vetélyt, elzárni,
betemetni minden felfakadó forrást, mely a pénzt, hatalmunk eszközeit, a
nemességhez szivárogtatná s új uralgást adna kezébe. Más nemzeteknél nem
sikerült ez élelmes fajunknak, itt meg kell ragadnunk az alkalmat. Midőn
pénz lett az uralkodó eszme s a világtörekvés anyagi irányt vőn:
Angolhon lordjai rögtön az ipar és kereskedés terére fordíták minden
erejöket. Ott a nemzeti előlátás, szorgalom, éber vigyázat elkapkodott,
felhasznált minden tért és alkalmat, a nemesség kezére keríte pénz- és
iparpiaczot, elragadozá orrunk elől a jószagú pecsenyét s nem engedé
semmi kövér zsákmányba akasztani csempész körmeinket, hogy aztán
ellephettük volna mint a féreg, mígnem minden jobb ízlésű ember
visszaborzad s eltávolodik tőle, nekünk hagyva az egész martalékot.
Tehát Anglia kijátszá kezünkből a jellemünkhöz illő időszakot. Ott a
nemesség pénzt szerze magának s úr maradt, a zsidónak koppant a szeme s
ostobább népet kelle keresnie, hol nyakára üljön az országnak s
felépítvén Izrael hatalmát, élvezzen és uralkodjék dologtalanúl…
Frankhonban e tekintetben kevesebb akadálylyal lehetett volna az új
nemességbe becsúsznunk s játszani a szerepet, melyet ma pénz oszt. Ott
az ó nemesség, politikai fordulatok miatt megtörve, kedvét, befolyását
vesztve, a st. germaini kalitkába zárta magát mint beteg oroszlán. De
Frankhonban nem a nemesség teszi és vezérli a nemzetet. Ott
harminczhárom millió büdös keresztényben egy nyelv, egy érzelem, egy
érdek, mely maga rontja vagy maga építi dolgait s idegen kanalat nem
hágy fazekában kavarni. Ott felépült a pénzuraság királyszéke, hírünk,
befolyásunk nélkül. Legfeljebb aprószeresi napszámot végzett körüle a
zsidóság. A franczia korszak meghódolt a pénznek, sülyed és
nyerészkedik, felölté jellemünket, a nélkül, hogy gázsijában osztoznék
velünk s nekünk mint nézőknek legfeljebb a tapsolás élve jut, hogy oly
művészileg utánoznak bennünket… Maga átlátja excellentiád, hogy miután
más népek így gondoskodnak magukról, nekünk a magyarok közé kelle
hátrálnunk, miként «Kibrot-thaavától, hol eltemetteték a kiváló nép,
menének eleink Haserothba és megállának Haserothban» Móz. IV. XI. 34.
Megtaláljuk Gó’senföldét, hová bujdosánk. Ez a mi bőrünknek való hely, a
mi zsebeinknek való hizoda. Igen alkalmatos héber conservatorium,
melyben a jeruzsálemi fény megnő és felmagzik. Soha egy status sem
engedett a speculánsoknak oly bő és könnyű nyereséget, a nélkül, hogy
emberi vagy országos czélnak általok hasznot szerezne. A helybeli jellem
és viszonyok egészen malmunkra dolgoznak. A magyar kormány soha sem
vezérli a nemzet érdekét. Nem is akarja, de ha akarná is, hogyan
tehetné? holott akármily politikai szinű egyén legyen élén, rögtön támad
párt, mely, mielőtt magát úgy mutatná, hazaárulónak kiáltja ki,
népszerűségét, hitelét aláássa, furkálja, szárnyát megnyírja s mikor se
ti se tova nem tud mozdulni, saját pártja is odább áll tőle, hogy új
zászló alá csapja magát, melynek tartója egy másik csoport által ismét
le fog rántatni. Soha egy nemzet se csapongott oly könnyelműen a
váltakozó népkegy végletei közt, mint az excellentiátoké. Magát gróf
Széchenyit, kit messiásának kiálta ki, mihelyt oly pontra állott, honnan
ha népszerű maradand, többet használhat, mint az előtt, már megfeszíti.
Sőt Deák Ferenczet, ki minden pártok közbálványa volt, egyetlen toaszti
nem jól ejtett, vagy nem jól értelmezett kifejezéseért saját eleme
gyanúba vevé. Ezt teendi többi jeleseivel is, kik még jobban napirenden
vannak. De ha ezt nem is, bizonyosan megszokja, megúnja őket, közönyössé
válik irántok s korán elfeledi. Azért sok jellem, sok tehetség,
kényelmei közé, vagy szegény zugába vonja be magát, s elpipázza erejét,
mert nem akar taps közt kezdett szerepet füttyön végezni, hogy végre
mégis mitse használjon, minek itt legnagyobb művész is ki van téve.
Látja excellentiád, hogyne örülne ennek a zsidó? Nekünk olyan nép kell,
mely jeleseit becsülni nem tudja, mely egymással veszekszik. Oh az a
bábel zavarja nem hiába tanít minket az ó-testamentomban…! Elébb mondám,
hogy a kormány nem vezérli a nemzet érdekét. Most mondom, a nemzet
(vagyis nemesség, mert hisz itt nemzet nincs), maga sem vezérli azt
közerővel, sőt absolut többségével sem, mert minden kérdésnél pártokra
oszlik, ingerült csapatokká töredezik fel, mi a sikert töri, csonkítja,
elernyeszti… No, már hogy kivánja excellentiád, hogy mi Izrael hívei,
azon kisded magyar pártot, mely annyi zavar és összeütköző törekvések
közt, az ipar, kereskedés s több idevonatkozó üzlet rendszerét ki akarja
kezeinkből vájni s a statusjövő alapjául a nemzetnek megvédni,
gyarapítni és növelni, mígnem végre bennünket elüt, kituszkol s a
szérüről gyepszélre szorít, mint szorított Anglia és Frankhon, hogy
mondom, ezen kisded magyar pártot, magunk ellen czéljaihoz segítsük, a
pénzpiaczon vetély- és osztálytársakul tolakodni eszközöket nyujtsunk, s
kiadjuk a bizonyos uraságot kezünkből, mit a magyar nemesség felett, ha
a dolgok maradnak, az idegen pénzaristokratia okvetlenül kivivand
magának?… Ez okon nem kell nekem magyar részvény. Azt minden uton
lenyomni, kellemetlenné tenni, a börzéken értékét buktatni, hitelét
veszteni törekszünk, hogy az illető vállalatok menjenek tönkre, vagy
silány, jelentéstelen forgalmat idézzenek elő az üzleti ágakban, a
nélkül, hogy a részvényesnek hasznot, nekünk kárt okoznának. Egyébiránt
efféle józan törekvéseinkben tetemesen elősegít maga az iparalapító
párt, mert az excellentiád lőportermészetű faja csupa lelkesedésből is
légbe röpíti dolgait, s az üstökös dédek nyírett ivadéka, azért látszik
fejét olló alá adni, hogy minden lépten-nyomon egymás hajába ne
kaphasson. A magyar, ha más oka nincs, nemes vetélyben is összevész s
egymás törekvéseinek vet gátat, akadályt, részvétlenség, gyanú vagy
ellenműködés által. Így történt a létező iparköri öt-hat egylettel is.
Most gyanusítják a hengermalmot, majd a czukorgyárt, majd a
gyáralapítót, külön változatban egyik a másikat, mígnem valamelyik, mely
magát a többieknél jobbnak trombitálta, tíz hó alatt, legkedvezőbb
évben, alaptőkéjének negyedét elveszti s a párisi börzén, a bukott házak
s hitelvesztett társaságok névsorában függ… Hála Ábrahám Jehovájának,
hogy így van. Dehogy veszek részvényt, hacsak azért nem, hogy a
társaságot megbukni segéljem. Csak hadd szakadjon pártokra a magyar e
korszükség kérdésében is, mint minden más ó és új viszonyaiban, hadd
vessen tőrt, ásson vermet egymásnak, hazudtolja meg egymás ajkán az
igét, kapkodja ki egymás kezéből a zászlót: addig mi szép csendesen
felnövünk nyakára az új hatalommal, mint felnő az éj a vöröstányérra,
mely nem maga a nap már, hanem csak felvetett képe s a gőzkörön, fény és
meleg nélkül reszket… Mit mond excellentiád ezen hasonlathoz? biz a
zsidót is költővé teszi a szokatlan honjellem… Ne méltóztassék kegyelmes
szemeit haragba szedni, bizony mondom, nyakára növünk excellentiátoknak,
a nélkül, hogy a nemzeti ipart mi fejtenők ki, vagy a kereskedést
nagyszerűvé tennők, csupa pénzforgatással, váltó-csempészet s uzsora
útján. Úgy, hogy ha bőven nem találkoznának ily érzékeny életuntak mint
excellentiád, kik már minden álöröm és csalgyönyör ingerén túl, csak a
valódi, igaz, nemes, gyöngéd, felemelő élvet igénylik s csak a
vesztegető fényszomjat s kitüntető divatvezetést engedik magukon
uralgni,… mi nagylelkű és szívű férfiak dolga:… halkabban domborulnának
magyarnyelő tárczáink. De így se baj. Mi és feleink ezer s ezer úton
körmeinkben tartjuk a pénzpiaczot, az ipart idegen gyülevész nép üzendi
s a magyar gazdatisztjeinkké lesz saját földén. Ő vezeti a czímet és
zsellérkedik, mi pedig szolgáknak látszva országlunk. Mily mulatságos
lesz az, ha majd a magyar urak, hideg kőszobákba gyűlöngve, vagy
elszigetelve, értünk dolgoznak, ha díszparkjainkba hozzánk küldenek ki,
megkérdeztetni, mi és miként történjék? ha mi igazgatjuk a törvényhozó
szavát s mondva rendeljük meg, vagy töröljük el a czikkeket érdekeink
szerint? Ha majd összes osztályom úgy álland az összes nemességhez, mint
én most excellentiád felett s úgy fittyelhet annak, mint én most
excellentiádnak!… He he he! ilyen a pénzaristokratia. Nem kivánna
excellentiád pénzes zsidó lenni?! Pedig nem csak komoly ügyekbe hat el
feleim intéző ujja és hatalma. Mienk lesz fény, divat, kitünés.
Elfoglaljuk a közhelyeket, szinházakat, sétányt, termeket, ünnep- és
néztereket. Persze a magyarokéit, mert mi közczélból mitsem teszünk
saját zsebünkre, hanem kezünkre csaklizzuk, vagy becsempészkedünk a kész
érdekekbe. Ünnepet rendezni, kocsizni, lovagolni fogunk, hölgyeink
köveket és tollat viselnek, túlragyogják excellentiátok silphidjeit s
tónt adandnak a tánczvigalmakban, mik a blasirt nemességnek jobban
fognak fájni, mint a közügyek véghanyatlása… Hogy tetszik
excellentiádnak a népszerű nemes ifjak báljában egy héber díszhölgy, ki
félórával azelőtt két garasára turót adott el s bálczipőjét alkonyatkor
veszi, hogy lyukas huszasait ne lássa a varga, a czukrásznő fagylaltjára
pedig alkuszik? Hogy tetszik a lóversenynél a hóditó hajhászözvegy,
kinek hizott kezén szétreped a keztyű és fénylő arczhája két oldalt
fityeg ki a pamela vagy clarisse kalapok alul, körnője pedig honn
harisnyát foldoz s itten a hőségben kopott bársonyban ül, mely
asszonyánál zálogban veszett?… Ah mi kéj az, hogy ily pozsgás,
mázsaszámra mérhető haute volée váltja fel a halvány, gyöngéd,
kitisztult bőrü születési aristokratiát. Mily érdekes lesz az, ha egy
páholyban érdemes timármester fekteti ki fekete körmeit, másikban egy
izraelita nemzetség tizenketted magával tolja ki fejeit mint kas száján
a méh, közepén pedig excellentiád fajából más egyén menekül a
páholyfenékre, illatszert használva a csáva- s halszag ellen, melynek
tulajdonosi sem szinházat nem építenek, sem a művészekért fejeket nem
törik, csak bekörmölték magukat a kikörmöltek helyére. Mily dicső lesz
mindezt egykor egyedáruzni, ha a nemesb ízlés tőlünk elirtózva termeibe
vonul és zárkózik, kiürítve nekünk s hajbakapó feleinknek az élv és
kitünés terét és alkalmát, miket mi árcsökkentés, vagy túlfizetés útján,
de mindenesetre árához, becséhez nem értve fogunk gyakorlani. Mi szép
lesz aranyozott lakásainkban, függöny s ajtók fölé ötágú koronákat
rakni, estélyeinkbe híni az adós notabilitásokat, s általok kamat
fejében költemény, hirlapok s művészet útján divatban lenni, ragyogni,
halhat…

– Ugyan míg az lenne, tegye félre Lőbl ezt a bödön caviárt, mert fejem
kezd szédelegni tőle, közbeszólt a főispán követelő hivatalos hangon s
lorgnettjén át, szegző pillanatot vetve a kevély tőkés csufondár
ábrányainak.

Lőblt annyira kiüté sodrából e meglepő parancs, hogy a hajdan
belerögzött szolgaösztön szerint, feledve új tomboló szerepét,
fülönkapott és ágya alá tőn egy bödön caviárt, mely Lőbllel egy szobában
hált s eddig a pamlag tőszomszédjában fülelt és bűzölt.

Lőbl ingerkedő nyilatkozatiból átláthatá gróf Szalárdy, mit várhatunk az
idegen érzelmű uzsorásoktól, mily veszélyes hatalom nő azokban a nemzet
nyakára. Átláthatá a vastag túlvitt önzést, mely sem vet, sem arat, csak
behord, mely előtt végre megszünik nemcsak ember- s nemzetiség, hanem
törvény, erkölcs s családérzelem és statusczélok s mely kicsapongásiban
egyetlen korlátot ismer, a lehetetlent. Átláthatá, hogy a születési
aristokratia helyébe minő aljas rabelem cserélendi magát, melynek ősei
család-krónikája, rangja, századai nem lévén, de pótlani törekedve,
minden szentséget fel fog áldozni, hogy kimosdva gubacs és firneisz
szurokjából, pénzéhez illő díszczímekbe öltözhessék fel. Átláthatá,
miként ezen elem keze közt, urasága alatt, idegen érdekek fognak
felnőni, melyek temetőbe viszik a nemzetiséget, pedig miért nyereg, ha
ló nincs? miért törekszenek jobbjaink, ha nem leend nemzetünk, melyért
azt teszik? Átláthatá, miként az elemnek nincs több czélja, szándoka,
mint az elsőséget magához ragadni, hogy a népet, jobban mint valaha
volt, sanyarva, az igazgatás rendszerét eszközévé aljasítva, pénzét
növelje s pénzén dölyfét, szeszélyeit elégítse ki. Átláthatá, mennyire
nem mindegy az a statusra nézve, ha a pénz Péternél vagy Pálnál van,
mert Péter talán tudomány, művészet, ipar, kereskedés, nép és közczélok
s nemzeti fejlődés érdekében fárad és áldozik, míg Pál csak tőkéit
iparkodik megszázszorosítni, hogy földet nem művelve, kézipart nem űzve,
kereskedést nem emelve, dolog és szolgálat nélkül renyhén lebzseljen a
status nyakán, felélvezve, kizsákmányolva, mit mások szorgalma létre
hoz. Átláthatá, mily hamis nyugtatvány a váltótörvények eredményi iránt
azon felületes jelige, mit sok törvényhozó papagály utánmond: «hadd
hulljon a férgese», mert az uzsorások korszaka nem érlelő nap a
gyümölcsöző hazán, hogy elfonnyaszsza a férges példányokat, hanem
forgószél, mely érett s éretlen terméket gallyastól, fástól örvénybe
sodor, hogy zsákmánynyal terhelten kavarodjék tovább a pusztult
vidékről… Átláthatá, mily sülyesztő bűne a nemzetnek, e közellen idején
egymás töredékivel harczolni, mily igaztalan önmaga s a közérdek ellen,
ki az ipar és más korszaki mezőn erejét fogyasztó kisded pártot űzi, ki
az ide vonatkozó eszmék és törekvések sikerét rontja, közönynyel
dermeszti, vagy ostoba bűnnel aláássa…

De ő excellentiája mindezt nem látta át, mert a haza és szemei között
vastag énje állott. Ő nem látta a törvényes rablót, ki a nemzeti
szentséget szabados formákban tördeli zsebére, csak a szemtelen
ujonczot, ki egy ősz méltóságra fogait meri vigyorítni. Ő csak azon
boszankodék, miként bátorkodik századok óta érlelt nemes vérét
felingerelni egy pór húsgép, mely tollszedni és függeni születék… miként
pöffedhet rá oly jóllakott gőggel, a sülthalon leszármazott tengőcz, ki
csak nemesek földéről süthet kenyeret s kinek kóbor gyomra, az ő és
társai morzsáján hízott fel?… Csak azt tartá rangja alattinak, miként
önti így szemébe mérgét a hálátlan szolga, ki eddig rejtezve titkon
élvezett, hogy urai ne lássák a lopományt? miként tud éles gúnyt, szurós
fulánkot mutatni, ki, míg csaló alkalom van, hizelg s alázkodik? mily
önhitten kérkedik, a csempészett jövőben már képzetileg előre
elmarkolászva s habzsolva az élvet, mit ő és osztálya netovábbnak tart s
minek birtokáért élvét, munkáit zsoldba ajánlá.

– Úgy, úgy, Lőbl, mondá ellenfeléhez a fentebbi műtétel után, jobb is el
nem szokni a caviár-emelgetéstől. Ki tudja, nem hazug próféta-e a korán
szólalt kakas, mely zsidókirályságot jövendöl? Hátha buknak a százhuszas
kamatú remények s meg talál zendülni a babyloni lant ó keserve?
Frankhonban megvetés keledez már enyves faja ellen s Rothschild, mint
zsidókirály, negyvenezer példány röpiratban koppadt a nép kezén.
Angolhonban pedig észuraság tolúl a pénz fölé, ily keleti bölcs, mint
Lőbl Simon, csak tudni fogja, hogy a közelebbi ministeriumban öt-hat
irótag van…

– De nem a nemes magyar nemzetnél, hol az írók nadrágtalan páriák,
közbevágott Lőbl hideg szenvedélylyel, ki a caviár körül tett
szolgálattal oly véletlenül megalázta magát s kit e fensőségi csel,
tizszerte mélyebb haragra gyujtott. Itt a statusjavak könyvében az ész
0-ul vétetik, melynek csak úgy van értéke, ha rend s rang hegyes 1-se,
vagy szolgabók háromrét görnyedt 3-sa áll az ész előtt… De oly szokatlan
is itten a független elme, hogy ha lenne egy, kettő, mely világát sötét
bűneinkre vetné, magok gyanúsítnák excellentiátok: hogy az nem több,
mint ábrándos költő, kinek tyúkszemét zsidócsizma nyomja. És a költő
ellen akadni fog ember, ki tiz forintért czikket ír s ember, ki harmincz
forintért lapjába veszi, hogy a költő ostoba, embertelen és kimeszelt
sírbolt, azaz farizeus… De meg mit ijeszt minket Frankhon és Anglia? Ott
a nemzet szorít ki helyünkből, de itt a nemzet van nyakig erszényünkben.
Ha kedvünk szerint összeszorítjuk, nyekkenés a vége… Aztán hol pénzszűke
nyomaszt, a közerkölcs pedig ki van erejéből véve, fajom nem félhet. S
nem így van-e Magyarországon? A szegényítés régi terv szerint foly, épen
azért rohant oly vakon hálónkba a pórázunkon vergődő halsereg. Mi pedig
az erkölcsöt illeti, e gyönge asszonyka ellen mindig elég ostrom a
szükség, kivált fejletlen népeknél… Csak nézzen szét excellentiád, hová
vittük egy pár év alatt a közerkölcsöt. Uzsoránk példája elragadt a
keresztényekre is. Persze, a siker követőkre talál. Most már vetélkednek
mestereinkkel. Úgy hogy bátran utasíthatnók őket, mint az excellentiátok
Krisztusa utasítá apostolait: «elmenvén, tanítványokká tegyetek minden
népeket e földön». Továbbá, a váltóügyvédek elfogult papjainkká lettek.
Soha Lévi nemzetsége nálok lelkesebben nem prédikált üdvösségünkre.
Látná csak excellentiád, mily vetélyhévvel szegődnek minden csempész
segédszerepekre, mily ármányzó s elszánt ebhűséggel horgászszák be
uzsorás követeléseinket, feledve elvet, vérséget, sülyedő nemzetet, ha
hallaná, mily dicsekvő tűzzel védik eljárásaikat a serkocsmákban és több
ahhoz illő helyen: «hogy ők jog védői, törvény eszközei, mind egy lábig
igaz férfiak, hogy az uzsorás jobban fizet mint a becsületes ember, hogy
ha ők nem tennék, más lépne helyökbe, hogy a zsidó is ember, kinek
jogait tisztelni kell» s több ehhez hasonló alapos erkölcsi indokokkal
és sophismákkal, pedig ők azt ép oly jól tudják, mint excellentiád, hogy
ember ám a zsidó, de egyszersmind polgárzatban él s épen mivel nemcsak
ő, hanem más is ember, nem kell neki eszközt nyujtani, hogy embertelenül
bánjék s mások emberi jogát megfojtsa, elcsempészsze. Noha pedig az
ügyvédi karban, a nemzeti ifjuság nagy részét vesztegettük meg, s vontuk
el a honi érdek tiszta észlelésétől: még ez mind csigavér, mi már tovább
járunk. A törvényes erőszak, cselt, csalárdságot idézett elő a perszéki
feleknél. Most mindenki törekszik a törvényt kijátszani s erélyt,
érdemet keresnek abban, minél eszesb fortélyt és furfangot találni. Sőt
befolyásunk a birószékekig ment. Hisz maga tudja excellentiád, hogy több
nagyszerű uzsorapert, helyhatósága alul máshová rendelt a főkormány.
Azonban úton, útfélen, utczán, közhelyeken, széltire beszélik feleim ez
vagy amaz váltóbiró szives barátságát, igéretét, pártfogó itéleteit, sőt
legújabban magasb kegyelmekkel dicsekvék egy bezárt collegám. A szerep
át van cserélve, a kullancsok helyett a báránynak kell meghunyászkodnia.
Egy becsületes honfit, ha üldöző sors, álnok önzők vétke, vagy jótét és
engedékenység miatt kimerűl és csőd alá jut, szégyen és erkölcsi
megróvás bélyegez, míg fosztogatója az idegen uzsorás, latba sem vétetik
s fényes fogatával, paszományos cselédeivel botrányt nem okoz… Ha valaki
tiz év alatt bonyolódott viszonyai miatt könnyelmüség nélkül körmeink
közt koppad s uradalmaiból kipusztul, azt mondják: úgy kell neki, mért
nem tudott bőrében megférni. Ha közülünk valaki tiz év alatt, semmiből
ragadozás által milliomos lett, ezt mondják: úgy kell neki, azért van
esze… Iró és művész fut, fárad, éjez s Szilveszter estjén nem marad
fillére, mit újév napon koldusnak adjon, a közhivatalnok teng, nyomorg,
nélkülöz s mégis özvegye kéregetni jár, a földbirtokos kétezer holdból
nem képes szerény családját ellátni s az igavonó nép éjt-napot egygyé
tesz, még sem lakik jól egész év hosszában. Minden munkásosztály sínylik
s érzi a pénz szűkét, csak a korhely uzsorás viheti véghez, hogy hat
ezer váltó ft. kamatjából a fővárosban keresetág nélkül, kényelemmel
éljen, s négy év alatt mégis tizenkétezer pengő tőkét tegyen félre, mint
egy hajhászomon történt. Második Endre király korában nem sanyargatták
jobban excellentiátok őseit őseink. Pedig ha az üzéreket kútfejökre
viszszük s kit-kit helyére sorozunk, nem több mint ötszáz család
zsarolja Magyarhont. Ennek van alárendelve tizennégy millió ember sorsa,
jövője, erkölcse. Ennek adózik az ország, hallatlanabb kulcs szerint,
mint valaha a legzsarlóbb hódítónak… Mindez tagadhatatlan tény s mindez
közönyösen foly, mintha úgy kellene folynia. A közvélemény nyugton
hagyja a nemzetiség őrlő férgeit s apróságot keres, melyen hajba kapjon.

Ha összetett pénzen olcsó áldozatkát teszünk, vagy tizforintos
tanodáinkban magyarul tanítjuk örököseinket, hogy anyanyelven tudjanak
csalni, már megtrombitálnak a hirlapok s mi nyugton és dicsőítve
gazdagszunk, a nélkül, hogy közérdekre kiadásunk a garast haladná. Sőt
magok a sivalkodó honfiak, kik mint a sirály, minden vészt megkiáltnak,
mellőzik sírásó szerepünket törvényhozás utján megtámadni. Egy-egy
bűntettnél, mely ezerek közül napfényre vonaték, el-elszörnyednek; aztán
a phrasisnak vége s mi békén maradunk a gyakorlatban. Persze többnyire
adósaink s ezeknek rokonai ülnek a zöldasztalok körül, kik nincsenek
arra fejtve, nevelve, hogy mint a rómaiak egykor, saját érdeküket
veszélyezzék a t. cz. hazáért s romlását gátolnák, ha fejök forogna is
szóban. De sőt eszélyesen óvakodnak köztárgyalás utján érdekeinkkel
surlódásba jőni, úgy hogy hatalmunkról, egyes bezáratásokon kivül, alig
vétetik más tudomány, mint a betáblázások nyugton hallgatott kötetei… No
már, ha most, midőn még kevesen valánk, befolyásunk, a kezdet nehézségei
közt, oly hirtelen el tudott hatalmasulni; ha minden elemet érdekébe
tudott hálózni s a közértelmet és érzést hallgató rendszerbe nyügözé:
hiheti-e excellentiád, hogy rabjaink s eszközünk szaporodtával,
emanczipálni tudja magát az ország a pénzszolgaságból, mely csak egy
vonallal jobb az ököljognál? hiheti-e, hogy a születési aristokratia,
tétlen sülyedése mellett, mássá válhatik czifrán festett mérpóznánál,
melyet mi, értékünk felmérésében, tájékozó pontúl használunk? hiheti-e,
hogy hazudik a kakas, mely zsidó királyságot jósol, mint kegyesen
elméskedni méltóztatott?… Pedig egy rövid törvényczikk fordítana a
dolgon. Felfüggeszteni a váltóképességet, míg észszerű hitelintézet nem
rendeztetik; becsvesztést a hat kamaton felül kölcsönzőre, örök börtönt
a hat kamaton túl hitelezőre. Mert hiszen ha a magyar ősök, az ókor
eszméihez képest, orrvágatást, szemtolást, halált tudtak hozni öt-hat
dénáros tolvajok ellen, az országos fajultság gyógyszereül: miért ne
óvhatnák a magyar utódok, nemzetüket az új-kor eszméi szerint szigorún,
a végerkölcstelenüléstől? De hol veszi excellentiád a többséget ily
szabadító utakhoz, holott mi lakából, ruháiból forgathatjuk ki a
többséget, miután házainkban laknak, ingeinkben járnak, azaz, fülig
adósak? Úgy úgy; ez menni fog, haladni fog tovább. A népet félig
kivettük már excellentiátok kezéből; kiveendjük egészen. Mienk lesz
földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szűrünk szőllejében,
leszedjük fája gyümölcseit s végre elsőszülöttét adandja zálogba, hogy
eleget tehessen. A magyar még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét
falvakra pusztuland. A fővárosban ismeretlen gyülevész nép fog
kóvályogni: közöttök egy-két vagyontalan magyar, ki másokért dolgozik.
Avagy nincs-e már ez kezdetben?… A nemzeti ifjúság ivadékról-ivadékra
felnövend, félig pallérozva, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és
undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot
nem tud adni? haza ez, mely szorgalmam s képzettségem után nem tart el?
haza ez, melyben a benszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból,
minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen
mit falniok? érdemli-e ily hon, ily polgárzat, hogy vakon áldozatja
legyek s emberi jogaimat erőszakkal vissza ne vívjam? De ezt csak első
kiábránduláskor fogja kérdezni; aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő
igájába térnek, azaz érdekeink alá. Elvesztik érzelmeiket, agyuk eszméit
s a szabadakaratot. Egymást fogják marni kegyelmeinkért, szolgáinkká
lesznek s nőiket, lányaikat adják el pénzünkért… Avagy nincs-e ez már
kezdetben?… Valóban, mi szobrot emelhetnénk a törvényhozó észnek, mely
országát ily bölcsen kezünkbe adá. S még csak képmutatás sem szükséges
már. Nem kell rejtve, lopózva, utálat közt járnunk; nem kell elbúvni
élvezeteinkkel. Az utczákon hunyászkodott vagy üdvözlő arczok fogadnak.
Középosztály iránt gőgösek, nagyok ellenében gorombák lehetünk;
kiönthetjük gyűlöletünket, mint épen cselekszem excellentiád kegyes
engedelmével… Kitárhatjuk titkainkat, leálarczozhatjuk jellemünket,
elárulhatjuk osztályunk gyengéit; feleim biztosítvák, hogy nyiltság s
daczoló erőszak nem árt, nem ingerel torlást, nem idézhet gyógyszert,
mert rabszolgáink egyet nem értenek…

Lőbl nehány perczre megszűnt a kívül hideg és nyugalmas, de benn fanyar
s kárélvező epekiöntéstől, hogy felkeresse a főispán arczán a harag és
kaján gőg vonaglásait, miket azon futkosni óhajtott.

Lőbl Simon, egy becsületes rabbi vásott, de éles eszü fia, gyermekkorát
tanodákban tölté s Márknak tantársa volt, mert apja orvosnak nevelé.
Kicsiny korában már irigy, haszonleső szenv fejledezék nála, mely később
fanatismusig, dühig nőtt. Már az iskolában üzérkedett társai között.
Mindig volt nyalánk csemegéje, játékszerei s ezer csábító apróság, mit
hitelbe el tudott adni, hogy a tartozásra nagy kamatokért várakozzék,
mígnem végre zálogra kölcsönzött nekik, hogy tartozásaikat
kifizethessék. A mellett illő díjakért mindig kész volt hamis tanú lenni
iskolai csínyek palástolásában; s efféle több ágú erkölcstelenítő utakon
nemcsak lekötve tartá előkelőbb s azért ösztönszerűn gyűlölt társait,
mely viszonyt mindig megalázó alkalmul élvezett: hanem egyszersmind szép
tőkécskét hozott pályavégén a tanodából, mely további üzletének alapjává
lőn. Adósai pártfogása által, olcsó feltételek mellett, beszerzé magát
háziorvosul egy lengyel grófhoz Gácsországban, hol már akkor Márk,
bizonyos herczegi udvarnál hasonló alkalmazásban állt. Itt ők
egyetértve, több kipusztult nemes nyalóczok és pénzváltók szövetségében,
közkeresetre dolgoztak az aristokratia kizsebelésében. Többek közt
jelesen, saját grófját, furfangos közbenjötte által, tetemesen megcsalni
segélé egy jószág vételében, minek díjául ő egy köszvénybe huzott
feleséget kapott gschäftben, ötvenezer pengő hozománynyal. Azonban a
csalás, hamarább mint vélte, kisülvén: grófjától csúfosan,
közbotránynyal elüzeték, mielőtt lemondási időköre, a szerződés szerint,
kitelhetett volna. A kis tartományban, hol közhír s lapok utján bélyege
elterjedt, nem lehete sikerrel maradnia; de különben is jobban megszedte
már magát, mint sem kedve volna orvosi minőségben házi kegyelemhez vagy
betegek küszöbéhez lenni kötve: s azért eladván oklevelét egy sziléziai
izraelita sebésznek, bizonyos bécsi kereskedőházba ment rövid
szolgálatra, hogy alattomos uzsoráskodása közben, a váltóüzlet, csel- és
csempésztan elemeit és rendszerét alaposan betanulván, szabad szárnyára
kelhessen széles e világon, adósává tenni minden népeket. Bécsi laktában
ismerkedék meg a még akkor cancellariai gyakornok Szalárdy Györgygyel s
általa több magyar mágnás és nemes ifjakkal, kiknek könnyelmét annál
dúsabb sikerrel tudá kizsákmányolni, mert a magát földhöz ragadt
szegénynek tettető szerény s minden szolgálatra kész Lőblt, mindenki
becsületes, részvétre méltó zsidónak tartá. Átlátván pedig
ismeretségeiből, hogy a magyar viszonyok és gondatlanság, minden európai
országoknál biztatóbb zavart nyujt gazdag halászatra, nem másutt, hanem
itt telepedék le s igénybe véve tőkéit, bűnét s elméleti tanát: két
évtized alatt több milliók tulajdonosává lőn e szűk pénzű hazában, mit
alig hihetnénk, ha élő példák nem állanak előttünk; s ha annyira
napirendbe nem volna szőve-fonva ily visszaélés, hogy a regényirónak, ha
korrajzot akar adni, okvetlenül váltócsempészt kell irnia, mint kellett
a rabló középkorban Cartust s ahhoz hasonlókat.

Lőbl Simonnak idegensége, ellenszenve, gyűlölete tőkéivel nőtt az
aristokratia ellen. Látá, hogy pénzei mellett is a közélet piaczán
háttérbe van nyomva, mellőzve, elfeledve; hol kört és pártot alakíthat
ugyan, de láthatóvá nem teheti magát. Folyvást jobban-jobban
meggyőződék, hogy fényes kitünés, keresettség s előkelő szerep, miket
sovárszomja oly irigyen kisért, aristokratikus országokban nem pusztán
pénzen szerezhetők; s minél lejebb huzza őt a csempészet súlya, annál
feljebb emelkedik alacsonyságán a józan tekintély. Azért kifosztani,
megtörni, elmerítni a születési aristokratiát; úrkényt, hatalmat,
igazgató erőt pénzre származtatni: e volt önzésének második ága; e volt
a hő terv, melyre feleivel titkos ösztönből, a nélkül, hogy
freimaurerként egymást ismernék, összeszövetkezett; s melynek töredékes
kivitelében köre és alkalma szerint buzgón működék. Ezen terv és
gyűlölet iskolai évétől életfolyamán át belerögzött, kövesült,
belemérgesedék. És ez, oly szívben, mint övé, természetes. Neki mindig
előkelőbbek körül kellett ólálkodnia, hogy czéljait elérje s az
előkelőség, melynek algépe, rabrugója volt, folyvást ingerlé irigy
kebelét. Innen magyarázható, hogy böszszé, dölyfös csufolóvá lőn, ha
egyszer-egyszer hosszú fortélya véget ért s előtte megkoppasztott
áldozat feküvék; innen magyarázható, hogy kapzsian éldelé az édes
boszut, ha egy-egy aristokratát megbuktatott, melynek fajától
Gácsországban meggyaláztatott s melynek vonaglásit mintarajzául nézte a
pénzhatalom egykori általános győzelmének; innen magyarázható, hogy oly
kaján rosszakaratban, oly hosszas értekező gúnyban tombolt gróf Szalárdy
György úr ő excellentiáján, pályadíjt keresve előkelő haragjában a
hosszu szolgaságért.

Lőbl, midőn kifakadt dühét félbenszakítva, szemüvege felett a főispánra
nézett, gyönyörgni a gőg megtört szarvain, csodálattal tapasztalá,
miként az, pamlagán, nyujtózó lábakkal, kéjesen füstölve, merült
nyugalommal, mintha saját szalonjában ülne, olvassa a hirlapot, mely
grófi minőségét tudtul adá nagy és kis világnak. Elcsodálkozék. Látta,
hogy a főispánt a közveszély képe és rajza meg nem indítja,
izgatottságba sem hozza; látta, hogy ő a hazában csak saját érdekeit
szereti; s eszébe ötlék ez okból, annak hiuságát, osztályát, a haute
elemet, az olygarchiát, melyhez magát számítá, támadni meg gunynyal;
remélve, hogy mégis megrendítendi, felrázza s alkalmat szerez káréhező
boszuját szorongó ellenén legeltetni.

– Aztán hogy is féltheti excellentiád hatalmunkat kora alkonyattól,
holott egész Európa békéje zsidó kezekben van. Nem jut eszébe, mit monda
Heyne: «Hajdan minden zsidónak volt egy királya, most minden királynak
van egy zsidaja?» Én hozzá teszem: s minden zsidónak tiz nemese… Nem
jobban elkötelezi-e a statust a pénzaristokratia, mint a születési? E
mellett idegen érdekek rabja az állodalom, mert adósságait
külhitelezőktől szedi fel, mig amaz kölcsönöz, mennyit az ország akar,
hogy aztán gyümölcseit ágastól szedje. Excellentiátok csak
kegyenczeiknek osztanak tetszést, jóváhagyó mosolyt s pártfogást; de
pénzünket az használhatja, kinek tetszik, ha t. i. biztosítéka van s
hatvanas kamatra felszedi. Excellentiátoknak a statusok fizetnek
szolgálataikért, mi a statusoknak fizetünk a hivatalukért. Igaz, hogy a
status, hivatalaival magát is eladja, de legalább olyanok veszszük meg,
kik kereskedünk vele. Vagy tán az ész, tudomány ostromát veti ellenünk?
mintha biz eddig is független lett volna az Magyarországon! Ha
olygarchia szolgája volt a kitünő elme, úgy sem világított; ha ellenük
volt, nem világíthatott; s most csak nem veendik rossz néven
excellentiátok, ha mi, példájuk nyomán, rabjainkká teszszük a
tehetségeket, ha nem tilalommal is, megbirhatlan kamatok utján. Pedig az
erkölcsi romlottságtól sincs mit remegnünk, ha végre erőszakig sűlyed s
a közállománynyal minket is felforgat. Erkölcsiség tekintetében semmi új
nem történik urasági időszakunk alatt. Hajdan Cleopatra, Tarquin,
Pompadour, a velenczei tizek stb. vesztegeték azt: most hajhászok,
váltóhamisítók, vásárolt birák, zsoldba vett szónokok stb. Mindegy, akár
a macskát ütjük a falhoz, akár a falat a macskához: csak az erkölcs
döglik meg. Aztán mi sokkal kevesb hivatalos személyzetet tartunk s így
több elégületlen marad a status nyakán, kinek közvéleményét szükség
idején olcsón megvehetjük. És a mi fajunkban nincs meg egy rövidlátó
hiba, melylyel annyit ártott magának a születési aristokratia.
Excellentiátok nem türnek kitünést kisebb osztályútól társas köreikben.
Mindjárt vetélytársul nézik azt s gúny és mellőzés utján eltolják
maguktól; mindig kisebb, szűkebb gyűrűbe cotteriázva magukat, mint az
önmagát nyeldeső örvény, mely az alacsonyabb habkarikákat távol veri
központjától. Sőt most is, midőn ellenünkben félniök, egyesülniök
kellene, folyvást szigorban maradnak társas törvényeik, nevelve saját
osztályuk keblében hideg ellenszenvet, irigy ármányt s buktató vágyat.
Lám a szerény milliomos összeül sáfáraival s azoknak cselédei közt töri
meg a paschát és ha valahol jól van dolga, oda telepíti harmadiziglen
minden hitfeleit, ha pedig tánczvigalomba hivatik, becsempészi
negyedágról is a sógorságot… Abban bizhatnék talán excellentiád, hogy
ujdonsült osztályunk megunatja magát a rang, kitüntetés utáni mohó
kapkodással. Majd bizony! hiszen mi ujság van ebben? mi kapkodunk, hogy
szembe tüntessük csirázó nevünket; excellentiátok kapkodnak, hogy némi
aranyesővel életre öntözzék a korhadt családfát. És ha épen oly veszendő
hitványság az értéki túlsúly, nem tudom, mért tart rá oly sokat a
főnemesség, kinek t. i. van? nem tudom, mért nevezi az ellenzék harczát:
bellum nihil habentium contra habentes, mit Rotschild vérei
excellentiátok mozgalmaira alkalmazhatnak… Mondjak-e többet? Azt hiszem,
elég világos lábra állítám kegyelmes gróf előtt a tőkések viszonyát, kor
és nemzet iránt. Azt hiszem, ha komolyan értendette volna is, mit
tréfából mondott, meggyőzém a rém testetlenségéről, mely hatalmunkat
születési vagy észurasággal ijesztheti nálunk… Ugy-e megmutatám, hogy
előnyeink nagyok s maradást várhatunk? kivált hozzá jegyezve kedveltető
hajlékonyságunkat, miszerint most az ellenzéki, majd a conservativ
elemhez csapjuk magunkat, hogy érdekeinknek többséget szerezzünk… Azt
csak remélem, ennyi ok és eszköz ellen nem fog a születési aristocratia,
érdeműlt ó családi származatában túlsúlyt keresni, mert hisz akkor
csakugyan felráznók az alkalomfaló szájhősöket s a XIX. század lobogója
alatt kinevetnők, bokáig lesujtnók a megtörhetlen kigyót, mely az
asszonynak magva alatt is, erővel élni iparkodik. De meg mit akarnak a
történeti apák jeles sorával? Avagy ükapám nem épen úgy unokája volt-e
az ő nagyapjának, mint excellentiádé a magáénak? Igaz, hogy a jobb ősök
a közjóért fáradtak, mig mieink önhasznukat űzték; de már efféléket nem
kérdünk s ha kérdeznek, sallangosan feleltetünk ujoncz bölcsekkel, kik
sem közért, sem magokért nem tesznek, de nem is tudnak tenni, hanem azt
hiszik magukról, hogy a józan és munkás ellenzékhez tartoznak. De
különben is minden érdem csak viszonylagos; ki merné valamelyikről
állítani, hogy saját súlya van, mint a jó aranynak? A magyar családok
ősei, igaz, hont szerzettek, vérökkel védték, tant, törvényt,
művészetet, földmívet, kézipart, kereskedést alapítának, mikor hogy
lehetett s nevet adtak a honnak, nemzetnek, beiktatták s megtarták azt
az európai országok sorában stb. stb. De hát őseink érdemét ki veheti
el? Ők lóbőrszállítás útján megcsizmásítják a nép meztelen lábait;
törkölyt égettek, hogy legyen buzdító ital a közlelkesedéshez;
csel-csaluton elhorgászták a nemzet vagyonát, hogy bővölködésiben kedve
ne jőjjön polgárzata ellen ficzánkolódni; összekapkodták a pénzt, hogy
ne forogjon veszendőben garasonként a nép kezén, hanem megőrizve legyen
hatalmas tőkékben s kamatozzék idegen földön, mely a honnak ellensége;
nem dolgoztak semmit, hogy mástól el ne vegyék az érdemlési módot;
megvették a nép gabonáját a nép pénzén, hogy a torkosság miatt csömört
ne kapjon s ha isten éhséget rendel, szent keze ne akadályoztassék.
Szerteszét sáfárkodtak az országban, hogy a gazda csak annyit kapjon,
mennyit a mértékletesség megenged; s ha veszélyben forgott a haza, odább
álltak, hogy baj ne legyen velök stb. stb… Nem épen úgy isten és ember
iránti érdemek-e ezek? csakhogy akkor a nemesség érdemei voltak
divatban, most pedig őseinké, miket mi buzgó lelkiismerettel, nyakas
furfanggal követünk, űzünk, szaporítunk. Ezekben keres a mai kor
nagyságot, erélyt, dicsőséget; miért ne lennénk tehát mi a kor mágnásai,
kik annak nagyságot, dicset kölcsönzünk? Azért excellentiátok padlásra
rakják festett őseiket, minthogy a vályogházzá devalvált kastélyban nem
térnek; mi pedig felaggatjuk aranyozott falakra arczképeinket, sort
kezdve a származat ivadékainak…

Mind hiába! Lőbl Simon, mind ez éles gúny s kaján karczolatok által ki
nem vívhatá, hogy irígylett ellenét megtörje, csüggedtnek s hunyászkodva
lássa. A főispán megveté ingerlő sophismáit a bitor pöffnek; s vonatkozó
mosolylyal forgatott egy rakás kelmét, miket Lőbl, védegyleti
bizományosnak szállíta s miken észrevevé a hamis bélyeget.

Lőbl Simon fokonként mérgesült, hogy jellemén kifog egy elmerült
ellenség. Azt hitte, mint ő görbedt s alázkodott a garasok után, úgy
aristokratája meghajoland s szabadító kegyeit kéri, ha bukó-félen lesz.
Most hökkenve látá az erőt és fenséget, melyben egy mágnás, nyomora és
vétkei közt is felette tud maradni. Bántá, boszantá, hogy kétség és
hanyatlás veszélyiben is önállóbb lelkületű, mint ő fény és hatalom
eszközei között. Látva, hogy e nyugvó kiszámított jellem nem fogja magát
piszkos kezeibe játékul vetni: hogy mégis, a hideg kérget, ha fel nem
gyújthatja, legalább megperzselje, az alacsony boszú pillanati élvét
előidézendő; elébe került a főispánnak s közel szemébe néze, hogy
tekintete kerűlhetlen legyen, megnyomott, metsző gúnyhangon mondá:

– Aztán még jobb, hogy dédeink földekkel nem birtak, legalább ősiségi
igényeknél fogva, nincs okunk 20,000 pengőért atyánkfiát
meggyilkoltatni; s burnóttal kinálta szavaihoz súlyos aranyszelenczéből,
mit tőle kapott első gschäftkor ajándékul.

A fabódéban alávonta esküdt úr az illető szavakat.

– Szemtelen uzsorás! reszkess gyanúsítani, rákiált Szalárdy egy
pillanatig kiesve jegéből; vádad fecsegő rágalom, adatok nélkül, mihez
hiteled s bűnjel hiányzik; de én százak eskűjével égethetem reád a rabló
bélyeget, negyedíziglen megbecstelenítve unokáidat, kiket magad mellé
számítsz akasztatni.

E pillanatban bekopogtatott kivülről az iroda ablakán, egyik héber
segéd:

– Nagyságos úr, mondá Lőblhez, a kopasz morvát két aldunai zsidóval
elfogták; ide izent kiszabadításért; s egyszersmind fényesen kiállított
gyászlapot nyujta be, melyben Hirschl Áron bőrszedő, szomorodott szívvel
jelenti halálát olajba fulladt nagyreménységű fiának, a kis Salamonnak.

Lőblt felette kellemetlenül érinté a hír. Ő a kopaszszal a szövetséges
Márknál fogva, szennyes bűnös egybeköttetésben állt, mert hisz egyik
beljegye a zsidó jellemnek, hogy magas alkalmak s terjedt üzletek
mellett is, szemétre csalhatja a nyereség szaga s dúsgazdag létére apró
és czudar gschäftelésbe kész ereszkedni, ha kezei idegen gép által
fedvék s csempészete álnevek alatt folyhat. Most épen ingerült ellenje
előtt vevé tudományul, hogy a régi hamiskereset egyik eszköze s
osztálytársa törvény kezébe esett. A főispán neki, ha magának fáradságot
veend, sokat árthat befolyások utján; a kopasz pedig bélyegző és éles
gyanúba hozhatja vallomások által, ha ingerülve lesz; pedig az könnyen
megeshetnék, ha kivánata szerint ki nem szabadítja. Nem tudá ugyan az
elfogatás okát és kútfejét, de az episod mindenesetre veszélylyé
válhatand. E fontos viszony eszére hozá kitöréseiből, mikre a gőg,
ellenszenv s boszúvágy ragadta. Rögtön megbáná, hogy a főispánnal
ennyire ment s juhádzott, alázatos arczczal engesztelő modort látszék
felöltözni… Mily nyomorult a vétek- és érdekrab, ha gőgöt éreztetni,
vagy boszulni akar.

A főispán hasonlóan hűtő alkalmul tevé ingerültség közben e kitérést.
Meggondolá, mennyire leszáll főrendi büszke modorából, ha egy uzsorással
személyeskedő vitába bocsátkozik. Érzé továbbá, miszerint, habár Lőbl, a
szövetséges Márk érdekéből, szájról-szájra nem adandja is a szemére
lobbantott erkölcsi gyanút, sokat árthat mégis, ha tőkéit felmondja s
fizetést erőltet, mielőtt más forrást kereshetne tőle menekülni. Ez
okból eszélyesnek látá, vérét csillapítni, melyet különben is akaratához
szoktatott, visszavéve látszatos közönyét, fanyar mosolyt ölte hideg
ajkaira… Mily nyomorult a kevély patricius, ha félelmes titka van és
adós.

– Várjon néhány perczig, rendelkezni fogok; mondá a közben Lőbl a
segédnek s lebocsátá a zöld damiszfüggönyt, mely az iroda ablakát fedi.
Aztán pedig szeplős kezeit szárazon mosva, belehelyezé magát szolgai
rögzött alázatába s adósához fordult.

– Kegyelmes uram, igen messze tértünk, mint épen megyén a zöld asztal
körül. Nem csoda, ha bárányszivem felingerül, holott annyi kár, csalódás
háborít, mondá kedélyesen, mintha nem is ő volna, kit öt percz előtt
jogosan gaznak neveztek. Kamataim vesznek, tőkéim csonkulnak, saját
vesztemre fáradok s vesződöm. Ez a hon, e könnyelmű nemzet nem érdemli,
hogy értékét javukra forgásba tegye becsületes tőketulajdonos. De most
excellentiád magas engedelmével dologra térek s folytatom a számolat
pontjait.

A főispán összefont karokkal, egykedvűn nézte barna békateknő
lorgnettjén a képmutató tolvajt, ki lenézőleg rágalmazza a hont, melyben
szolgálat vagy dolog s akasztófa félelme nélkül, rövid idő alatt több
milliót lopott. Hagyá tovább olvasni felvett jegyzékét, szó és intés
nélkül, hidegen átszegő gúnyos pillanattal; egészen a szokott gőg s
hajthatlan kőszobor.

Künn a fabódéban meggyőződék Vámos és Szalárdy Ödön, miszerint a további
nyugodt értekezésből nem várhatnak több áruló szót s hasznavehető
vallomást; különben is a kopasz morva elfogatásában új kútforrásról
vevén tudományt, összeszedék az annyira jellemző s vádkeresetükhöz
fontos kéziratot, s halkan, zörej, és feltünés nélkül elhagyák a
godscheber sátorát, melyen kívül esküdt marjult ujjait egyengeté ki a
gyorsirás után, egyszersmind a mulandóságról elmélkedvén szakadt nadrága
felett, mely a kisutczai lomha szelindek miatt elrepedt.

Egy óranegyed mulva szokott helyén és modorában árult a godscheber, a
nélkül, hogy a sátor fontos vendégszerepét valaki gyanítná.

Lőbl azalatt folytatá az uzsorás számadást.

– Tehát a házi költségek rovata összesen 133,326 p. frt s 2000 arany.

A régibb adósság, melynek értékében két uradalmat kezelek, 200,000 p.
frt.

Továbbá július 31-kén 18** váncsodi zálogperben tett egyezségi öszletet
kifizettem excellentiád felpereseinek 60,000 p. frt.

Márczius 24-kén 18** egy szeszgyár felszereléseért, serházi gépek s több
fizetetlen árjegyzékek fejében fizettem bizonyos erőművésznek 25,400 p.
frt.

– Megsem indíthatám azon szeszgyárt, a gépezet haszonvehetlen; megjegyzé
a főispán.

– Az nem az én hibám, válaszolá Lőbl, miért szednek fel excellentiátok
holmi csavargó, nyegle műveseket?

– Szeptember hóban 18** az excellentiád kivert haszonbérlőjének megitélt
kármentési díjt 27,860 p. frtot utalvány következtében letettem.

Ugyanazon hóban a csalási valótlan vád miatt elkergetett jószágkormányzó
részére, törvényes itélet nyomán, excellentiád megbizásából fizettem
8500 p. frt.

– 18** tavaszán kőfaragványokat fizettem s szállítottam Bécsből,
családczimerrel s grófi koronával a családsírbolt, kastély, tiszti
épületek s majorok számára 16,000 p. frt.

– Azon módon széttöredeztek, mielőtt felrakathattam volna; mondá a
főispán.

– Ki tehet róla? én kifizettem: itt vannak nyugtatóim s a megbizó
utalvány.

– 18** év folytában tíz darab spanyol kost, ugyanannyi angol- és
meklenburgi magkanczát szállítottam a gazdaság számára 16,000 p. frt.

– Mindeddig be nem vevék belőlük néhány száz forintnál többet, a
mellett, hogy roppant költséggel kezelem, s fele eldöglött.

– Vigasztalja magát excellentiád, több magyar urak gazdálkodnak így.

– Továbbá több rendű szolgálati egyének költségei és szállítása,
konyhához, kertészethez, méneshez és juhászathoz 3756 p. frt.

– Szt. György napkor 8** átvállaltam kifizetés végett excellencziádnak
minden addigi adósságait, miket a köztünk tett szerződés pontjai szerint
részletekben leszállítottam, mint azt a beváltott kötelezvények
igazolják; 205,000 p. frt.

– A grófné ő excellentiájának külföldi fényes útjára kölcsönöztem 14,000
p. frt.

– Nagyságos Szalárdy Elek úr özvegyének Vámos Czeczilia tensasszonynak
három évi tartás díjban excellentiád váltóira hiány nélkül fizettem 6000
p. frt.

– Mely adóssági egyetemes öszlet teszen 716,836 p. frtot;… mert a
krajczárt sehol sem tevém fel.

A főispán rendíthetlen közönynyel hallgatá végig e jegyzéket, mely
oktalan gazdaság mellett, szeszélyt, szenvedélyt, fényelgő szenvet, hiú
és könnyelmű pazarlást jellemez.

– Ehhez egypár pont jő még rovatba, melynek egyike kötelesség, másika
pedig csekélysége miatt egy főúrtól észrevételt sem érdemel; folytatá
Lőbl, miközben szemüvegén oly élesen nézett keresztűl, mintha a jövendőt
akarná látni… Egyik pont, elmaradott kamatokat foglal magában s
negyvenezerre rúg; másik pedig az ifjú Lajos gróf tőlem vett kölcsönét,
melynek apró tételei mindössze is tizenötezer pengőre mennek.

A főispán mélyen felingerült. Nyugtot erőltetett ugyan, de arczán
elárulá magát a harag. Elsárgult, mintha epébe mártanák, s fehér haja
körül sötét pirba szegélyzé homlokát az indulat. Nemcsak a tehetlen
pénzszomj boszantá, melylyel uzsoráiban zsarolja, hanem azon merész
titkos szövetkezés, melylyel fiát rontja s élet kezdetén, mint őt
egykor, hálójába szövi, hogy soha többé ne szabadulhasson.

– Ha az uzsorára nem szólnék is, mondá mérsékkel, fiam adósságát el nem
fogadhatom. Mit szükség és kényelem kivánhat, megkapja tőlem s
kalandokra nem szabad időt vennie, ki hivatalokra képezi magát.

– De ha adós volt, atyja szégyenére nem hagyhatám zaklatások között; s
nem is szép lenne sajnálni egy reményteljes gróf ifjú életétől, mit az
ember lószerszámra is kivet. Aztán meg excellentiátok csak nem hagyják
talán fiaikat fiainktól meghaladtatni. Hiszen gyermekeink már a
fővárosban fogatot, paripát, huszárt tartanak, lakomákat rendeznek,
páholyba járnak, haute voléet formálnak. S excellentiád akarná, hogy
tizenhat nagyapás fia oly nyomorogva éljen mint egy hazai iró,
politikus, vagy más alánk rendelt hasztalan egyén?… Nem remélem, hogy e
potom fillérkedés miatt veszélyezze kegyeimet s tőkéim három havi
felmondására rögtön kényszerítsen… Egyébiránt a mint tetszeni fog. Hanem
ez esetben lapok útján hirdettetni fogom, hogy adósságcsináló kalandor
fiától óvakodjék mindenki.

– Irja a többihez; szakítá félbe gróf Szalárdy, nem akarva az elébbi
goromba szócsapongásokat előidézni.

– Tehát e szerint a hitelezett tőke két millióra megy bécsi váltó
czédulában, pedig mennyi lappangó adóssága lehet még excellentiádnak?
Összes jövedelme körülbelül 40,000 p. frt. E mellett biztosítva nem
látom magamat. Ha a két uradalmon fekvő régibb tőkét nem számítjuk,
mégis harminczhat ezerre megy évenkint a hatos kamatláb, pedig azt nem
kivánhatja excellentiád, ha keresztény, hogy értékemet 12% alul nála
hevertessem. Ha mint igazságos érdekem kivánná, mai nap visszalép
excellentiád, hivatalát leteszi, magányba vonul, jövedelmeit kezembe
ereszti s családjával ezer forintból él, mégis vesztenék mellette… Azért
ne méltóztassék szeretetét, becsülő hajlamát tőlem megvonni, ha
hitelemet ezennel felmondom, hacsak huszonnégy száztólit évnegyedenként
pontosan nem fizet.

Lőbl fellépése a főispán előtt nem volt váratlan. Az utóbbi utalványokra
tett észrevételek s eljárási lemondó vonogatás, mentegetőzés, leginkább
pedig a végszámolatot sürgető levelek gyaníttaták azt. Midőn jegyzékét
előleg megtevé, világosan látta a veszélyt, mi addig homályos adatokban
félig-meddig függött emlékén; s Lőbl számadása csak oly pontokban
különbözék övétől, melyek a zsarlás alá szánt elméjét is meghaladják
vérszopó telhetetlenségükkel. Mielőtt Lőblhez jött, már gondolkozék,
mennyire lehete, szabadító tervről. Külföldi kölcsönt akart keresni,
melynek mérsékelt kamata mellett, ha jövedelmeit okszerűen
szaporítandja, még gyalázat nélkül élhet halálig, s habár fényét, elveit
alább kellend hangolnia, a végbukást kikerülheti. Arról, hogy Szalárdy
Ödön él s ősjavait ki kell bocsátnia, nem is álmodék. Egy pár nap előtt
említé ugyan fia az árva halászt s annak remegtető hasonlatát, de ő
kinevette a mesés káprázatot, mely Lajos képzetét csalódtatá. Ekként
megnyugovék az egyetlen lehető eszköznél s Lőbltől nem várt, nem kívánt
többet, mint törvényes kamat melletti hitelét, míg olcsóbb kölcsönt
tehet. Most ebben is csalódék; s felette sérté, hogy a hálátlan
uzsorást, kinek hamis felszülemlésében egyik tényező volt, kérni kell,
ha időnap előtt veszni nem akar.

– Lőbl igen feledékeny jótevője iránt, mondá fogszorítva. Egy pár év
előtt még hivatalos leveléből is kiszoríták bókjai a tárgyat. Én voltam
a gyám, az atya, a felemelő Isten, s ki tudja mi minden, ki Lőblt dússá,
boldoggá tevém; ki megismertetém honfiaimmal, bevezetém a magyar földre
s tért, életet nyitottam a bujdosó árvának. De még akkor volt Lőblnek
mit elrabolnia, midőn ily tollal írt… Ne vigyorogj megmeztelenült
szörny, folytatá kitörve, az uzsorás gúnyos arcza miatt. Ismerlek undok,
alattomos kigyó. Éhesen a rejtő gazban csusztál, s jóllakottan kifekszel
a napra fullánkodat ölteni reám. De bár sarkaimat marod, ne hidd, hogy
erőm ne legyen fejedet megtörni, ha ingerelsz… Egy évig, parancsolom,
hogy hitelezőm légy törvényes kamatért. Ha perbe fogsz, vagy
betábláztatsz, megtagadom tömegedtől az uzsorarészt s te tudod, hogy
akkor igényeid harmadát elveszted.

E kikelés mutatja, miszerint gróf Szalárdy azon patriciusi jellemek közé
tartozék, kik önmérséki szükség s határozat mellett sem tűrik nemtelen
lelkek túlüzött gúnyját; s az érdek rabjainak ott is parancsolni mernek,
hol ők vannak kötve.

Lőbl meghunyászkodék s bár váltószékek utján minden jót várhatott, jónak
látá ily hosszúkezű ellennel nyilvános harczra nem kelni, miután egy év
lefolyta előtt, a pénzharmad veszélye mellett sem érhetne czélt.
Ugyanazért a kívánt időt megadá gróf Szalárdynak azon feltét alatt, hogy
ha addig új kölcsönnel, melynek sikerét akadályozni feltevé, ki nem
elégíti: követeléseit betábláztatandja s ellene csődöt kér.

A főispán üdvözlet nélkül hagyá el Lőblt. Keblében dúló hábor, harag és
gőg s a sors félelme zajlottak. Lőbl küszöbe válvonal lőn két élete
között. Hátmegett fojtott irigység, élvek, s imádtatás; előtte tomboló
kárgúny, szorongató bajok s kietlen jövő… Meg volt törve hiú lelkében…
De azt ki sem veheté észre. Arcza az lőn, mi mindig, a szokott kőnyomat.
Ajkán ott ült a hideg mosoly, kancsal szemében a kajánság, de mindez
nyugalomban, mintha ebédnél ülne, vagy apotheosisát olvasná.

Úgy látszék, Lőblnek egészségére vált a kedélymozgalom, mert a főispán
távoztával letevén szemüvegét jóízűt nyujtózott s miközben okiratait
csomagba köté, felfalatozta a csokoládtól felmaradt szarvast. Aztán
kötegét a vasládába rejté s e műtételnél, hangosan, hideg, ördögi
hahotával felkaczagott.

Azonban eszébe juta, hogy a kopasz morva fogva van. Ez mogorva redőt
szedett homlokán, s mutatóujját orrhegyére tevé, mely mindig megtörtént,
ha ötletet keresett. Tervével a bűn hamarabb készen van a becsületnél,
mert előtte minden eszköz szent. Rövid gondolat után, kivőn a
falszekrényből egy vesszőbe font üvegkulacsot; az ajtózárt nesz nélkül
rátolá, s a vasláda rejtelmei közül kisded üvegcsét vett elő vékony
folyadékkal telvét, minő a férjeny. Néhány cseppet önte a kulacsba s
megforgatá benne, hogy az edény oldalára tapadjon; s e készület után
visszaveté azt pongyolán, gondtalanul, mintha csak úgy hányódnék ott.

Ekkor felnyitá az ajtót s beinté ügynökét.

A héber segéd egész alázattal megjelent.

– Vár-e valaki? kérdezé hivatalos feszszel.

– A váltó-ügyvéd.

– Hadd várjon… Vannak-e levelek?

– Tizennégy érkezett, de csak három vár választ. Egyikében azon koros
izraelita hölgy kér alamizsnát, ki a nagyságos asszonynak tavaly a
fürdőkön ápolónője volt. Most kórházban van az irgalmas szerzetnél s
hitfeleitől vár, ha kijő, gyámsegélyt.

– Nem kell neki írni, válaszolá Lőbl. Szemtelen kéregetőket nem akarok
nyakamra kapatni. Nőm kifizette fürdői szolgálatát; s én, hálával, a
börzén új divatot nem kezdek… Mi a másik levél?

– Egy hazai művész, idéző keresetek alatt, vagyon és pártfogás nélkül
kétségbe esik. Segélykölcsönt kér, míg műveiből leszállítandja. Különben
el kell hagynia lakát, családját, becsületét s földönfutóvá lesz.

– Miért nem lett hajhászszá, most úrilag élne? Lője főbe magát, mint
Haydon, az angol festész. Itt sem szégyenlhet elveszni a lángész, ha
Anglia lordjai éhenhalni hagyják… Úgysem lesz nálunk ujság az efféle. Ha
Ferenczy szobrász Dunába hányta műveit s elvándorolt: mivel érdemel a
folyamodó többet? A harmadik levélt!

– Megkereső irat az iparegylettől, hogy írjon alá nagysád.

– Küldjön öt forintot. Irja, hogy szűk a pénz, költségem igen sok; s
külömben sem használom a honi műipart, mert Bécsben minden jobb…
Levelezőim mi ujságot írnak?

– Fáy Ábrahám… csabai zsidó, hamis csődöt csinált. Három ismerőst
fogadott háromezer pengőn, hogy hazamenetében éjjel rabolják ki. A terv
végrehajtatott s két jelenvolt cseléd tanúja lett reá. Másnap csődöt
mondott, hatvanezer pengő értékig.

– Jól tette, a magyarokon, hol csak lehet, eret kell vágni, mert vérök
könnyen buzdúl.

– De a csalás kisült s Pestmegyénél most foly a nyomozás.

– Az már ostobaság. Irjon testvéremnek, menjen ügyvédemhez. Ő körmös
váltóügyvéd, tán kikaparhatja a bajból. Segíteni kell rajta, mert a
zsidóság becsülete csökken.

– Semmi rossz hírem nincs. Minden üzletünk kedvezőleg áll.

– Azon urak, kiknek pénzét uzsorára forgatjuk, megkapták-e évnegyedi
kamataikat?

– Igenis megkapták a szokott 18% szerint.

– Ezután 24%-ot kell fizetni; mert szükségem van jó hangulatukra.

– Parancsol még valamit nagyságod?

– Gyapjasy ma reggeli nálam létében említé, hogy fizetni valói vannak és
lesznek. Váltóit és kötelezvényeit igyekezzék minden áron
összevásárolni, hogy körmöm közé jusson. A börzén s hazai
zsidószövetségben el kell hiresztelni, hogy áruiban csal, termesztményei
rosszak s a szállításban határidőt nem tart. Így nem vesznek tőle s
szorultsága közben rohanjuk meg kötelezvényivel… Ez a nyakas táblabiró
megátkozott; hadd emlékezzék meg a boszús izraelről.

Lőbl mehetést inte ügynökének.

– Úgy, majd elfeledém, szólítá vissza az ajtóból, mintha csak most jutna
eszébe a tervezett eszme. Mint ön hiradá, a kopasz morva fogva van. Okát
nem képzelem, de mindenesetre menjen a városkapitányhoz s kérje ki
kezességemre. Az a kopasz mindig gyanakodott reám, végre még azt hinné,
titkon én izgaték befogása végett s haragjában hazug rágalmakat
szórhatna ellenem, miket nem örömest hall az ember keringeni. Azért
legyen rajta, hogy bocsáttassék ki. Egy pár forintot kivethet ügyében…
És ha szabadlábra még sem állíthatnók, beszéljen vele; győzze meg
jóakaratomról; hitesse el, miként dolgában eljárunk s ki leend mentve…
Addig is vigyen neki egy itcze ó szilvapálinkát, mit kiválólag szeret…
Hol van az a befont üvegkulacs?… keresse valahol ott a szekrényben.

A héber segéd kikereste az üvegkulacsot, nem is álmodva, hogy az már
Lőbl kezén forgott s előkészítteték.

– Ügyesen járjon el; utánveté Lőbl, távozást intve ebhű emberének.

E közben ostorpattogás hangzott a vásár utczáján s a sikoltva menekülők
között, két szép ló vágtatott könnyű phaëtonnal szerteszét vágva,
rugdosva a sarat falra és népre. Az urkocsis bársonyzeke, szellegvászon
nadrág, könnyű rizskalap s feszes svédkeztyűben kergeté csikóit.
Mellette pedig Pisze Pista ült paszományos tokban, körmén kapaszkodva a
vánkos csatszíjjába, hogy ki ne fittyenjen a szokatlan ülésből.

Lőbl irodája előtt megállott a fogat. Szalárdy Lajos, gyeplőjét Piszének
adva, leugrék s lorgnettjén futólag lovát körülnézve, a nélkül, hogy a
sárpettyeket törlené magáról, vagy szivarját elvetné, belépett az iroda
ajtaján. Üdvözlet nélkül haladt keresztül a gép-egyének között s nem
kérdve, látható-e az úr, ostorral kezében, kalapozott fővel, kopogtatás
nélkül nyitott be Lőblhez.

– Pénz kell, Lőbl bácsi! azt úgy is tudhatja, hogy ily magamforma
lángész fizetni csak nem jő; monda otthonos confidentiával, miközben a
pamlagon elnyúlt s sáros nadrágját a vánkosra feltevé.

– De ha nincs! mondá ellenkedve Lőbl s alászegült fővel, felsemvevőleg
mosolyogta Lajost, mint szoktuk az ügyes műlovagot, midőn szerepét
végezve, a fővenyre bókolni gyalog lép.

– Kinek ad, ha nekem nem akar? ki tud oly ügyesen a pénz nyakára hágni?
ki bocsátja gyorsabban közforgalomba, hogy ismét önök vasládáiba
kerüljön?… Még ha nem volna is, aláírna, tudom, hogy mástól nekem
vegyen… Úgy-e Lőbl bácsi!

– De ha nem akarok!

[Illustration: – Hibázik, nemes gróf – igazítá pajkosan Lőbl.]

– Nincs időm tréfálni, mondá s felugrék békevesztve Lajos. Gondolja meg
Lőbl bácsi, hogy uram atyámat felizgathatom ellene s ha pénzügyeit
máshoz helyezi át, sok zsíros koncztól elesik.

– Azon konczokról magam lemondtam.

– Nem értem!

– Majd megmagyarázza a kegyelmes úr.

– No, de magamért is lehet tekintettel. Ily népszerű főre mindig
szüksége lesz a tisztelt zsidóságnak; s kivált most, midőn bukni
kezdenek már a közvéleményben… Nem tudja Lőbl bácsi, miként X…-tól
megvonta hitelét a bécsi bank, mert a kormány maga is megrémült, hogy
minden eladó birtokot idegen veszen meg s a három perczentes pénzzel
tizennyolczat zsarolnak.

– Hibázik, nemes gróf, igazítá pajkosan Lőbl. Új adatok szerint X…
újólag hitelnek örvend. A pénz hatalma nem oly könnyen kiveszthető
gyökér s a magyar javakat fajunk körmeiből, ily népszerü fejek nem
fogják kivitatni tudni.

– Ne politizáljunk; itt kölcsönről van szó. Adjon Lőbl bácsi ötért három
ezret; mondá komolyan az új gróf, pamlag alá rugva ugyanazon kinyujtózó
inget, melytől már apja meghátrált.

– Nem adok biz én tizért sem egyet; felelé nyugszékéből Lőbl, miközben
ballábát mankójára foná.

– Ez tréfának bolond, valónak otromba; boszantá Lajos, a pamlagra
csapkodva ostorral, mi alatt Lőbl képére szivarából vastag füstvonalt
fútt.

– Huj be védegyletszag, hebegé prüsszögve a tőzsér; adok én jobb
szivart, nem illik e grófi fogak közé, s kérkedőleg nyújta egy száraz
havannát.

– Tartsa meg, ez is jó zsidóbűzt oszlatni; s büszkén taszítá el a
szivarnyujtó kezét… No ha nem ad az úr, mondjon jó éjszakát
infrascriptusomnak, mert azt ugyan a váradi káptalan fogja megfizetni, a
hol revocalom; mondá ingerelve, a nélkül, hogy eszébe forogna azt tenni.

– Ne méltóztassék fizető kezesről szorgoskodni; már én biztosítám
magamat atyjánál; visszatorlá enyelegve Lőbl.

– Ha oly goromba volt, kétségkivűl adni fog újra harmadában, hogy legyen
mit ismét biztosítni.

– Keressen bolondot hitelezőjének, mert pénzemen ugyan nem úrfiaskodik.

– No ha úgy van, hát majd súgok egyet. Ne mondhassa, hogy nem tanult
tőlem semmit; mondá enyelgve s rögtön mielőtt akadályoztatnék, füléhez
hajolván, fenhangon kiáltá: Lőbl bácsi nyúzni való hunczfut.

Aztán még egy tetemes füstgomolyt eresztett képére, hogy Lőbl orra
hernyó módra viczkándott benne s fütyörészve ment ki félrevágott
kalappal, maga után csapva az ajtót, hogy a vakolat hullott.

Mennyivel fessebb egy héber arszlán, gondolá Lőbl a távozó után s oly
enyelgő kedélylyel, mintha dicső férfiunak czímeztetett volna.

Néhány percz után, mialatt orrát a füstből kiszabadította, füttyentett.

Ki már reggel óta várakozék, a váltó ügyvéd, megértvén a parancsoló
füttyöt, belépe kalap nélkül, nyájas alázattal s az ajtófélen, mint a
közkatona összetett sarkain megállott. Hitvány, miserabilis lény, ki
rabszemekkel lesé Lőbl minden mozdulatát.

– Parancsol nagyságod? kérdé hajlongva s hogy kötelessége szerint elég
nyájas legyen, egész szája hosszában mosolygott.

– Phüh, de büdös megint a pipaszagtól. Menjen, mindjárt mossa meg a
száját. Hányszor mondtam már, hogy ne pipázzék, mikor nagy úrhoz megy.

Az ügyér kirohant s annak rendje és módja szerint megtisztálkodván,
ismét megjelent.

– Tegye lábam alá azt a széket, balszáram megzsibbadt mankómon.

Az ügyér oda tevé.

– Be van-e már hajtva azon két váltó, mikben öngyávasága miatt
felfüggesztni engedé a végrehajtást?

– Még nincs, mond szorongva az ügyér. Az elkergetett hivatalnok
özvegyének gyermeke ideglázban fekszik s csak egy szobájuk van. Az orvos
mondá, dobszó s árverési lárma s nyitogatás okvetlen halált hoz a kisded
betegnek. Ez okból halasztá el biránk a kótyavetyét, míg a gyermek
felgyógyul vagy meghal.

– Na hiszen szép törvényes igazság, közbeszól pöffedező gúnynyal a
tőzsér. Mivel egy koldusbot örökösének tetszik kórságot színlelni, én
tűrjek csonkulást jogszerű követelésemben. Mit nekem s a világnak, egy
éhes porontytyal több vagy kevesebb? Rá kell vinni a dobot, ha első
ütésre lelkét kiadja is.

– Teljes joga, törvényes igaza vagyon nagyságodnak, állítá az ügyér. Én
épen ezt mondám a végrehajtónak; de most kényszerítni fogom a késett
eljárásra s dobot veretek a halálos ágy mellett.

Lőbl kegyelettel nézte végig az ügyért, mint nézzük a hasoncsúszó ebet,
mely hizelgésből lábaink alá fonódik.

– A másik váltóadós fenyegetés alatt kért várakozást; különben uzsorási
vádat fogott volna kezdeni.

– Csak hadd kezdjen; hisz ezen apró váltók mind M. H. Müller neve alatt
vannak kiállítva nemde?

– Igenis nagyságos uram.

– Nohát őt gyanúsítja s perelheti meg. De meg mit gondolunk azzal?
világos adat nincs; adósaink csak nem esztelenek tanuságot tenni, hogy
aztán csőd alá juttassuk.

– Jól van nagysád; nyolcz nap alatt igyekszem személyét exequáltatni a
családos tanárnak.

– Most vegye át amice térítvény mellett behajtás végett ezen csomó apró
váltót, melyeknek egyenkénti értéke 200–5000 között van; óvakodjék
elárulni, hogy ezek tulajdonaim; mint eddig, M. H. Müller czím alatt
vegye keresetbe; a szokott száztólit kapni fogja tőlük.

– Nagysád titkait egy léleknek sem tudnám elárulni.

Kivévén azokat, kik nálam többet fizetnének; gondolá Lőbl.

– Ezen váltót saját nevem alatt nem perelhetem be, mert az adósnak is
ügyvéde vagyok. Hanem átkölcsönzöm egyik társam czímét.

Nyomorúlt! négy pengőért épen ezt tennéd ellenem, gondolá Lőbl.

– Szalárdy Vámos Czeczilia özvegyasszony birtokában vannak, ha jól
értesültem, bizonyos ellenemi hamis követelésre vonatkozó irományok,
miket állítólag egy Triesztben megbukott s most Pesten álnév alatt
üzérkedő ház adott ki. Ön ismerni fogja azon asszonyság ügyvédjét.
Iparkodjék ezen iratokat meglátni, ha tán követelés végett emberének
adná. Valami holt tanúk vallomása mondatik ott lenni: ki azt eladná
testvéremnek, Samunak, egy pár ezer pengőt, azt hiszem, kaphatna érte.

– Biztosítom nagysádat, mond súgva az ember, hogy ha Szalárdyné az
oklevélt ügyvédjének adja, t. cz. Lőbl Samu úr birtokába jutand.

Lőbl meghajtá fejét félig-meddig, jeléül, hogy az ember elmehet.

És az, miután jellemének rövid ismeretrajzát adta, mély bók után, sarkán
megfordulva, lábujjhegyen kiment.

Nil quidquam publicæ mercis tam venale, quam advocatorum perfidia;
emlékezék Lőbl Tacitus Annaleseinek II. könyvéből, melyet diák korában
megtanult.

Ilyen Lőbl Simon…

Ilyenek a zsidó és keresztény uzsorások Magyarországon.



XXV.  (Intéző tervek.)

Vámos és az árvahalász, vagy most már Szalárdy Ödön, elégülten hagyák el
a gottscheber sátrát. Lőbl és a főispán szavaiból annyi és oly kedvező
adatokat kaptak, hogy azoknak nyomán mindkettőt vallomásra
kényszerítheték s a kopasz morva és más kútfők által remélt és szerzendő
bizonyítmányokkal együtt, kivíni hiheték a bitorlott jogot, megbüntetni
a lappangó vétket.

Feltevék, egyenesen a városkapitányhoz menni, hogy Lőbl befolyása ki ne
szabadítsa az esetleg fogolylyá lett morvát, mielőtt vallomását veendik.
Útközben zaj és vásári tolongás idézte magára figyelmöket, melyhez
mindenfelől tódult a tömeg. Látták a nyurga, vigyorgó spanyolzsidót,
aldunai társával s a kopasz morvával poroszlók kiséretében s a bőröndöt,
mit a zsidótárs viselt, a hajdukáplár hóna alatt.

Vámos magához inté a káplárt.

– Miért vannak fogva ezek az emberek? kérdé csendesen, hogy a kiváncsi
nép körül ne tolongjon.

– Ott a sátrak megett összeverekedtek s nekem parancsom van minden
gyanús embert bevitetni, kivált ha zajt támaszt, hogy titkos társainak
lopásra alkalmat csináljon. Azt hiszem, tolvajok s az osztályon vesztek
össze; azért vevém el tőlük ezen bőrtarisznyát.

– Úgy van, tolvajok, erősíté Vámos. Ők felette fontos egyének az igazság
kezében. Azért semmi szín alatt el ne bocsássa káplár uram; a bőröndöt
adja be városkapitány úrhoz, kitől a szoros őríztetés iránt parancsot
veend.

A káplár büszkén vonatkozék hivatalos hűségére, miközben a nyujtott
borravalót markába csempészte. Vámos pedig a városházhoz ment intézkedés
végett.

Aznap alkonyatkor egy németutczai derék ház utczaajtajából szőke
népleány rohant ki megtépve, roncsolt ruhában. Dús haja ziláltan, fényes
kék szemében könny s kétségbeesés; arcza sötét pirral foltozva, ajka
égett s egész fejében lobogni látszék a zaklatott vér. Ha az ember
gondosan megnézte, ráismert azon szelíd szőke menyasszonyra, kinek
vőlegényét, Fekete Ferkét, a henczidai jegyző ma reggel a templom
küszöbén katonának fogatta. De a szelíd leány most furia volt, öklei
rángottak, vonásai dúltak s őrjöngve rohant; csalhatlan jeléül, hogy
szörnyű veszély érte, Pisze Pista szorongva futott utána, markában
néhány fényes aranynyal.

– Mariska lelkem, legyen eszed, ne légy olyan dühös; vedd el ezeket a
szép sárga csikókat, meglásd, Lajos gróf úrfi még többet is fog adni.

– Verje meg az Isten sárga csikóival; majd tudom én, mit kell az
undokkal tenni. Vámos úrnál teszek panaszt, csak ő van köztetek, a ki
Istent ismer, mondá Mariska kétségbeesetten s mintha égő házból futna,
őrjöngve elrohant, mielőtt Pisze Pista több szóval érhetné.

Azalatt az épület egyik szobájában Vámos beszélt a főispánnal, ki a
házat birta.

– Készen van-e ön a mult országgyűlési naplókivonattal? az országgyűlés
közelg, szeretném, ha elég időm lenne átolvasni.

– Készen vagyok, felelé Vámos.

– Hát a grófném pere hogy áll, első férjétőli fiával?

– Az érdemi tárgyalást elkészítém excellentiád nézetei szerint. Az
informáczió itt van. Jövő törvényfolyamon a per előterjesztetik, de nem
hiszem, hogy a jövedelem negyedén túl itéljenek a grófné részére, mit
fia előleg önkényt megigért.

– Majd meglássuk, mondá a főispán szemét összerántva, jeléül miként
saját emberének nem engedé meg, érdeke ellen jósolni… Hát a zabomat
eladta?

– Igen: íme az ára!

– Burgonyát szedett-e a pálinkaházhoz?

– Nem.

– No bizony, tán méltósága alattinak tartja? Hisz ily csekélységekért
nem tarthatok Debreczenben tisztet… Hát itten fiam kosztja, háztartása
rendben van?

– Igen, itt a számadások.

– No, van-e még valami jelentés?

– Excellencziád nem is kérdez fő- és sajátlagos feladatomról: fia
kiképzési ügyében.

– Házi körülményeim más irányt s tenni valót szabnak fiamnak, mintsem
magát többé képezni engedje. Ugyanazért ebbeli kötelezettségétől
feloldozom önt s többi szakmáit meghagyva, kérem vegye át nevelőség
helyett a cseléd- s háztartási felügyelést, mert évköltségeimet alább
szállítom s komornyikot nem fogok tartani… Remélem, szives lesz a kertet
is gondja alá venni s grófnémat megkimélendi a szakácsi ügyektől pontos
kezelése által. Igy ön érdemével három egyén maradna ki ingyen
fogyasztóim közül.

– Köszönöm kegyelmes uram e határtalan bizalmat, melylyel korunkban
ritkán tiszteltetik meg szolgálati egyén; de e szerencsét nem
élvezhetem. Magas kegyeit nem kivánom többé igénybe venni s
lemondásommal helyet adok excellencziád valamelyik méltó kegyenczének,
mondá határozottan Vámos, a nélkül, hogy arczán dacz vagy rosszakarat
jellemzené magát.

A főispán megütközék, de persze áruló jel nélkül. Lőblnél kifejlett
viszonya különben is keserült hangulatban tartá s most el kell vesztenie
egy érdemes férfiút, ki házához bizonyos osztály becsülését köté, ki sok
dolgaiban jobbkeze volt s kinek őszinte, érdek nélküli szolgálata,
ügyeiben biztos támasz volt. Tegnap tán nem érdekelte volna úgy e
veszteség. Ő sokszor tapasztalá a jobbakat tőle elvonulni, vagy
hidegség, távoltartó udvariasság beljegyével érintkezni vele. De gőg és
szerencse könnyen megnyugszik efféle tapasztalatoknál. Irigység,
fejletlen modor stb. szín alatt magyarázza az idegenséget. Most a jövő
sujtó karát emelé reá s minden tekintélyi, társadalmi vagy
egybeköttetési csonkulásban, sorsa kezdetét, a jövő természetét látta és
érezte. De azért a megindulást nem engedé arczára jönni. Az megmaradt,
mi volt: a hideg kőnyomat.

– Sajnálom, mond udvariasan, de nem éleskedés nélkül, hogy körömben
tehetségéhez, vágyaihoz illő alkalmazást nem adhatok. Azt hittem, jót
teendek önnel, ha öcsémnek rám szállt örökével magamhoz veszem, s
megszűnt kormányzói szerepe helyett álláspontot adok.

– Nem nagyravágyás szólít el, viszonzá Vámos szerényen. Igaz,
messzetértünk a kötelességtől, melynek vitelét elvállalám: de tudom, az
engemet, ha becsületes vagyok, meg nem alacsonyít. De más térre
szoríttatám, mint melyre képes vagyok. Excellencziád méltányosnak
látandja másban is, habár szegény s jelentéstelen, hogy határozott elvek
szerint éljen és működjék. Helyzetemben el vagyok ütve terveimtől s
vannak új czéljaim, miknek érdekében maradnom nem szabad.

– És én nem akarom senki szabadságát erőszakolni, mondá halványult
ajakkal a főispán. Félévi felmondása alól kimentem; ön e percztől fogva
tőlem független.

Vámos illedelemmel meghajtá magát s távozék.

A főispán nője szobájába lépett. A porczellán lámpák méla fénye andalító
világgal önté be az árnyvető tárgyakat. Gazdag szőnyeggel (nyáron!)
vonva a padlat, ablakain nehéz moir függöny rojtokkal, ugyanazon
szövettel borítva mahóni bútorok, néhány római ritkaság, egy bronzkörű
servicen pompeji ásványok; egy pár ó velenczei szobor a másfélöles
tükrök lábainál, két wegwood vázában szedett friss virágok, egy mahóni
rakpadon válogatott élő növények stb. elárulák a költséges ízlést; mert
ha ideiglenes szállásán, hol évenként egy pár napot tölt, ily kényelmet
rendez: minő pompás lehet nyári kastélya, minő fényt űzhet a téli
palotában?

A főispánné talpig kivasalt és simított úrhölgy, drága nyárruhában
hajdon fővel, egy pár természetes cianával szőke hajában, ült egy
balzacon, lábait egészen rányujtva. Szemeiben megőrzött tiszta fény,
arcza fejérsárga, nyomaival a használt gyárvizeknek; ajka igen halvány,
karjai felette gyengédek s keze szinte félelemig fehér. A nélkül, hogy
belépő férjére tekintene, folytatá a párisi Charivarit, mit éppen
olvasott.

A főispán leült egy hónaljig elnyelő nyugszékbe s karjain elnyujtva
karjait, nejére szegült szemekkel gondolkodék, mintha nősélte
eredményeit kisérné emléke.

A lefüggönyözött szoba elzárt és néma volt, mint egy sír. Csak a grófné
kezében fordított lap adott néha neszt és egy szép papagály, mely
asszonya mellett aggály nélkül mászkált állványa rézágain.

– Úgy látszik, Beatrice, nem igen törődöl intéző tervet találni
körülményeink közt jövőnk rendszeréhez, mondá végre a főispán, félórai
néma szemle után.

– Hiszen te gyöngédebb vagy, édesebb, hogy sem költségvetési tervekkel,
házviteli bajjal akarnál kínzani hanyatló koromban, melyhez nem értek,
felelé némi keserűséggel a grófnő, ravasz szemeit felvetve a lapból.

– Bocsáss meg, kérlek, de lásd, a baj komoly. Ha már a nevetséget nincs
mód, legalább a nyomort iparkodjunk eltávolítani. Még eszközünk volna, a
lehető legrosszabbat kerülni, ha beleegyeznél, ha jóságod segédkezet
nyujtana.

– Mibe egyezzem? mihez nyujtsak kezet? Nem elég-e, hogy ma estve már
beszagoztatom salonomat pipás táblabirákkal fiad érdekében? Azt csak nem
követeled édes grófom, hogy papagályomat eladjam, s megcsókolá kedves
madarát, mely a balzac karjáról hajvirága után nyult.

– Lásd Beatrice, ha a kétszázezer pengőt, mit nősülésünk alkalmával
neked móringoltam, melyek erejéig ősi örököm Lőblnél zálogban van s
melyet te külföldön négyért kamatoztatsz, holott tőle itt tizenkettőt
fizetünk, ha mondom, ezen tőkét adósságunk lerovására fordítnád, a bécsi
ház úgyis birtokodban maradna, melyet nevedre irattam. Így csak másfél
milliót kellene Frankfurtból kölcsönzenünk, melyek négyszáztólija
mellett botrány nélkül élhetnénk rangunkhoz mérve. És ha még hozzá, azon
nemes lemondást ajándékoznád, hogy három-négy évig, mialatt birtokom
jövedelmeit megkétszerezem, nem telelnél Bécsben s fürdőkre és utakra
nem mennél: egészen rendbe jöendnénk; s a törlesztő kölcsönt legfeljebb
egy uradalom árpótlékával bevételeinkből tisztázva, halálom után nyüg és
teher nélkül örökösödnél, mondá a főispán kérő s nyájas hangon és a
grófnő lábaihoz ült, hogy a családi bizalom és részvét osztozó
viszonzását élvezze.

– Nem tehetem George! felelé Beatrice nyájasan férjének s a gomblyukán
függő rendkereszttel játszott, mintha legőszintébb áldozatát nyujtná.
Mit mondana néném, a herczegnő, agg élte végnapjaiban? mit beszélnének
barátnéi az udvar körében, ha meghallanák, hogy egy magyar mágnás
visszaveszi neje móringját? nem emlékszel-e, mi mindent itéltek első
férjemről, hogy végrendelet s biztosítás nélkül hagyott a törvény és fia
körmében, kivel most özvegyjogomért perelni kell? Aztán meg mit mondanál
magad, csak gondold meg, ha nyomorogni látnál a miatt, mert adósságidat
magam tulajdonából fizettem… De mégis én annyira szeretlek, miszerint
lehetőleg áldozni kész vagyok; és hogy meggyőződj női részvétemről,
három-négy évre, míg ügyed rendbe jő, Bécsbe megyek lakni saját
költségemen. Így kiadásod tetemesen megcsonkul, legfeljebb egy pár lovat
küldesz évenként s egy kis jó magyar bort német vendégimnek.

Ezzel megcsókolá férje homlokát, mintegy viszon hálajelt követelve
hallatlan áldozatáért.

A főispán elszomorodék. Vegye a csüggeteg érzet- s haragvó önvádnak tevé
elfogulttá. Életfolytán gyakran érezte ő, mily valótlan részvét, mily
gyér hajlam szövi nejét hozzá, mily hideget terjeszt családkörében mint
egy darab jég s mily idegen s önző vágyak után eped házi életéből: de
azt még sem tudá vala hinni, hogy a sors próba-perczeiben seb és
rázkódás nélkül el tudjon szakadni, mint merev szirthegy az elvált
kőhasábtól; nem tudá hinni, hogy buktában védkarba ne ölelje, mint öleli
a folyondár indáival a roskadó támaszt. Most megismeré őt a szív
fenekéig. Látá, hogy lelke egész szerkezetét érdek forgatja. Érdek s
önszeretet. Látá, hogy ez idegen nemzetű asszony nem több, mint nemes
kiadásban egyike azon hölgyeknek, kik, míg pusztítható érték van,
hizelgve fonódnak ideiglenes barátaikhoz s ha a van elfogyott, szerelmök
önmagokhoz fordul. Látá, miként a sors kezében osztozó társ, biztató
vigasz nélkül elhagyottan áll s önerejére van szorítva. Hátha még tudná,
hogy egész nősélte számolt üzleti terv? ha tudná, hogy a magtalan nő
idegen vérnek kölcsönzé el nevét?… Komoly bánalom szállta meg; önváddal
emlékezék a bécsi herczegnő theaestélyire, hol Beatricevel hálóba
szöveték; s keblében nehéz sóhaj kelt, de azt ajkain nem ereszté ki,
mert nem volt szokása érzelmeit másokkal sejtetni. Megszorítá neje szép
kezét, mosolygott s elébbi székébe visszaült.

A siket csend újolag beállt. Beatrice a Charivarit olvasá, a papagály
elült s gróf Szalárdy György mélyen gondolkozék.

A salonba könyvvel kezében Örsy Zalánka jött be, a főispán nagynénjének
vagyontalan árvája, kit ő örökben tartott s mióta fölnevekedék,
grófnéjának körnőjévé tőn. A háziúr kegyencze, vigasza, lelkesítő öröme,
kinek szelíd, gondűző enyelgése gyakran eloszlatá a komoly élet felhőit;
s kinek édes hű lelkével remélte enyhíteni hontalan házában a keserű
jövőt. Vidám, eszélyes leányka, ki a ház rokontalan szellemében hű
tudott maradni igénytelen s honszerető nemes elveihez, a nélkül, hogy
jótevőit bántaná, vagy nézeteikkel harczba tenné magát. Egyszerű honi
kék szövetbe vala öltözve, mely e kiáltó pompa közt könnyen cselédnek
hagyná gyanítni, ha a rendkívüli tisztaság, kisded, finom kezek s a
lelkes, szabad tekintet és mozgalom első pillanatra meg nem ismertetnék
lénye nemesb voltát. Most némi aggály látszék árnyalni derült arczait s
széttekintve a hallgatag pár között, azon családórák egyikét vélte jelen
lenni, melyeknek kellemetlen tárgya és hatalma ellen vigaszt,
elszóródást kell bátyjának nyujtania. A puha szőnyegen siket léptekkel
futott a főispánhoz, mint egy tánczoló silphid, a nélkül, hogy a grófnő
észrevenné vagy venni akarná; s letérdelve alacsony székéhez, hogy
arczához emelhesse szemét, karját karjába fűzvén, borongó hangulattal
kérdé:

– George bácsi, igaz-e, hogy Vámos úr elválik tőlünk?

A főispán intett fejével, hogy igen.

Zalánka feltünőleg elkomorult. Egy könyű csilláma s a kebel gyorsúlt
pihegése mélyebb részvétet látszék jegyezni, mint a minőt a ház eddig
észrevett.

A főispán kérdőleg veté rá szemeit.

Zalánka észrevevé, hogy szűztitka, mit önmagának is alig mert elárulni,
gyanú alá jött.

– Ki fog engem a honleányi kötelesség s irány elveiben ezután oktatni?
kérdé önmerült szemmel. Ki fogja hazámat velem ismertetni? ki vezérlend
éles itélettel, hogy rajzó korunkban túl ne becsüljek eszmét vagy
személyt; hogy a gyöngyöt kiismerjem a törékeny habragyogványok közt? ki
tanít meg, kit és mit kövessek az önző nyegleség s áltörekvések alakosai
között? ki jelölendi ki a nemzeti könyveket, melyek szenvedély helyett
igazságban járnak?

A főispán megsimítá a kegyenczke arczát, s újolag szemébe nézett, mintha
kérdené: nem tetszenek-e tanaim?

Zalánka megérté a vádló szemét.

– Bácsi nem ér rá, hogy velem sokat társalogjon, menté magát. Aztán
országnagyra egész hon számít; hogy venném el tőle, én, csekély leánya?…
Jobb, ha bácsit akkor keresem fel, midőn felhős kedélye nem akar
derülni; így folyvást szeretni fog, a nélkül, hogy únna.

Zalánka mindig el tudá zárni magától a főispán elvtanát, s ha olykor
nemzeties érzelmiért vonatkozó ötletekkel éleskedék felette a grófnő,
ügyesen átsiklott más tárgyakra, mielőtt ingerültség jöhetne közbe.

A mogorva főúr rámosolygott a nyájas árvára. Arcza elveszté rövid
pillanatra kaján bélyegét, de a másik percz visszaidézte azt, s
gyöngéden inte, hogy hagyja nyugton.

Zalánka könnyű fonott székre ült a grófnő közelében, s olvasni kezdé
hozott könyvét, valamelyik jobb magyar irótól. Vágya, érzelme kiválólag
honi tárgyakhoz vonta őt, s itt a hallgatag, rideg nagyúri házban, hol
soha nemzeti eszmét nem hallott, hol mindig külnyelveken folyt a
társalgás, lelkét csak magyar könyvekben találta otthon. Ha Vámost a
család körébe hozták dolgai, boldog volt. A két lélekrokon felkeresé
egymást ez idegen elemek között, s kölcsönbe osztva eszmét, érzelmeket:
edzé, lelkesíté, tettre buzdítá a szivében meghonosult erélyt. Vámos
tanítá szeretni a hont, az embereket; ő ismerteté meg vele e léha,
sületlen, külsőségek után kapkodó házban a nemesb életérdeket; ő gyujta
lelkében öntudatot, erélyt, fenszárnyalóbb ösztönt; s távolléte hosszú
közein nem volt más szívhez szóló társasága, mint a magyar irók. Most is
olvasni akart, de a betűk értelme összefolyt; lelke kívül maradt a könyv
lapjain, esze elmerült a néma fájdalomba, mely váló barátját kisérte
titkosan.

– Ugyan Zalánka, mit tudsz találni azokban a magvatlan és nyers magyar
könyvekben? mindenikén szaglik a zsír és dohánybűz. Hogy is irhatna
magyar úrhölgyeknek, holott a nemzeties tárgy nem több, mint juhászbunda
vagy káromlás; s a mi nem ilyen, azt salonjainkból vehetik, miket nem
ismernek?… Tedd le könyvedet, olvass fel inkább a Cháriváriból.

Ki tehet róla, hogy a grófnőnek ily előkelő ízlése volt? Ő durváknak
tartá a magyar tollakat, s a Chárivárit con amore tudá élvezni… És a
szemérmes leánykának olvasni kellett a szemtelen Chárivárit.

Rövid perczek után Lajos lépett a salonba, csak az imént mosdva, friss
öltözékben. Szemei égtek, arcza felpirulva, mit a kölni víz nem birt
halványnyá tenni, s egész lényén látható volt a félig csillapult
szenvedélyláz, melynek csak az elébb kellett kitörnie. Ki az őrjöngő
Mariskát dúltan elrohanni látta, akaratlanul gyanúba veszi Lajos
reszkető testét, égő szemfényeit, melyek nem az erkölcs szelíd melegétől
szoktak így kigyúlni.

Beatrice vevé lorgnettejét a balsac melletti könnyű asztalról, s tetőtől
talpig faldosó szemekkel nézte a szép ifjat. Lajos ép termete csábítólag
mutatá magát a jól szabott ruhában. Erő és arány szabályos tagjain,
fesztelen könnyűség művelt modorában, plastikai tökély minden
mozdulatin, a pajkos tűz hódító szemében, s mindez bágyadt, andalító
lámpavilágnál, hallgatag díszsalonban: érdekes, megragadó alakká tevék
őt.

– Mon cher! csak nézd ezt a fiút!… Magnifique!… Szebb, mind Alcibiad…
Les compliments doivent être naturels: ha fiad nem volna, szeretni
tudnám, mondá férjéhez Beatrice nehány percznyi sovár szemle után, mi
közben halványka kezét Lajosnak nyujtá csókolatra.

Mi, kik tudjuk, miszerint Lajos nem fia Beatricenek, meg tudjuk mérni,
mily női gyöngédtelenség volt a feljebbi kifejezésben, mit ő természetes
bóknak nevezett, s mennyi szabadságot vesznek gyakran a tónadó
salonhölgyek.

Zalánka félénk pillanatot vetett az ifjúra, melyből sejteni lehete,
miszerint oka van, nem becsülni őt; s kapva a szabadulási alkalmon,
eltávozék. Úgy látszott, nem örömest van Lajos közelében.

– Mamácskám, irtál-e Márknak? – kérdezi Lajos, miközben Beatrice kezét
szelesen megcsókolá, s homlokát nyujtá annak ajkaihoz.

– A levél készen fekszik boudoiromban; felelé a grófnő. De valóban,
édes, nevetnem kell babonás aggodalmaidat, egészen Macbeth szerepébe
estél s mindenütt kisértő halottadat látod. Csak az még híja, hogy
valamelyik Tátrán bástyába menj lakni, miszerint szereped tökélyesen
betöltsd… Mitse remegj! Malcolmod nem él; s ha Vámos Macduffá válnék is,
Ödön csontjait nem szedheti össze. Márkot én ismerem; ő félig semmit sem
végez. Házi orvosunk volt; s tudom, jobban lekötelezém, hogy sem
megcsalni akarna. Hortobágyi rémed csak a holdvilágból költözött
agyadba.

– Hová tűnt tehát? miért kerül? hol rejtőzik e kijelölt találkozás elől?

– Ki fogná egy csavargó betyár utait ismerni? mondá nyugtatólag a
főispán. Meglehet, befogták, vagy valamely bokorban fekszi a verekedés
sebeit… Hagyj fel e gyötrő mesével. Végre még köztudomásra kerül, s
gyanút, mende-mondát költ a társaságban… Azonban a grófnő levelét el
kell küldeni Márkhoz… Mit irtál édesem?

– Hogy jőjjön le rögtön, egy rendkívüli sürgős érdek miatt. Ha itt
leend, majd meggyőz és nyugtat. Efféle tárgyról nem tanácsos irni. A
betű marad, a szót nem lehet elfogni.

Lajos magához vevé a levelet, hogy reggel postára adja; s elhallgatott a
veszélyes tárgyról. Nem akará atyját izgatni, pedig látá szeméből,
miként ez ügyben háborodva van, miként maga is kétkedni kezd, s irtózat
fogja el a lehetőségen. Lajos engedékeny, elfogult, szinte tulzó
tisztelettel volt mindig atyja iránt. Talán a grófné oltá szívébe, s
fejté ki nála e gyöngéd, alárendelt alázatot, hogy ha egykor, mint
ezerszer történt, a véletlen elárulná titkát, ha kisülne, hogy ő nem
saját gyermeke, hanem családfertőztető váltott vér: legalább szokás,
kegyelet, s nyomán szánalom kösse Lajoshoz a főispánt, s vegye élét a
tapodó bosszúnak. Azért e csapongó, merész, makacs természet, mely
senki, semmi által szabályt és korlátot iránya köré irni nem hagyott, a
nélkül, hogy származati rejtelmét gyanítaná, gyermeki szokottság útján,
hajlékony, szelíd, szófogadó tudott lenni a komoly, kaján főúr előtt;
kimélte őt s remegett tőle.

Most sem czáfolgatá nyugtató szavait; gyöngéden meghajolt, s ülést vőn.

– Uramatyám ebédnél igérte, hogy iránytanácsaival ajándékozand meg,
miket újabb terve siettet; – emlékezteté a főispánt, a ki már akkor
szemeit Lajosra függesztve szólni készült.

– Tudod apai tervemet, kezdé fiához. Téged magas rang-, hivatal-, s
befolyásra jelölt ki akaratom s az ősi végrendelet. Talpig bajuszos
magyarnak kellene mutatkoznod, csepegned a nemzetiségtől, harsognod nagy
szavakban, mert csak ez teende népszerűvé. Te már úton valál, s
haladásod engem kielégít. Ismerős levél minden osztály előtt, kitűnő
szájhős, nyelvforgató magyar, ki a közfigyelmet s véleményt korán és
nagyban magadhoz ragadtad. Azonban, mint előttetek ma felfedezém,
roskadt körülményem sietést parancsol. Nincs időm várni, míg mostani
minőségedben kinövöd magadat, s bálványnyá hízol. Rögtön igénybe kell
venned az érlelt közvéleményt, s hivatalba lépned válláról, mert
emelkedésed, s vele befolyás, bevétel sürgetősb, mintsem halaszthatnók…
Azonban e kényszerült sietség nem oly hátravető, mint lett volna
ezelőtt. A kormány szelleme más. Most saját férfiait viszi, kik elveit
bensőleg vallják, nem érdekűző színből. És ez helyén van. Ha évenként
névjegyzékét adná azon nyelves ellenzékieknek, kik megyén s nyilvános
életben apostoli tűzzel szájalnak tettei ellen, titkon pedig csúszómászó
állatként kuncsorognak nála kegyért, hivatalért; ha lapokban közlené
áruló irataikat, mikkel e versenyben egymást titkon becsmérlik: nemcsak
hasznavehetetlen tömegtől szabadulna meg, hanem hátráltatná a közerkölcs
sülyedést… Tehát tisztújítást tartok. Alispán leendesz; s a küszöbön
álló országgyűlés első követje. Aztán szárnyaidra bizlak; ki oly
alkalmas pontról nem tud felrepülni, méltó, hogy rögek közt veszszen. Én
sejtém, mi leend ügyem vége Lőbl Simonnál, s számodra pályát szorgolék,
hogy gondoskodjál magadról, míg engem dolgom elfoglaland. Mamád dicső
jelét adá, mit tehet idegen ész a magyar földön. Nehány ellenzéki tag
nejéhez leereszkedék. Salonjába hordta, házaikhoz ment, vigalmat
rendezett, hátmegé magasztalá őket, szóval divatba hozta. Jovialis
bátyja, a nyugalmazott őrnagy, megnyeré házamnak kártya s vadászat közt
nehány víg czimbora hajlamát a jeune Hongrieből, s rövid időn a nők
befolyása véleménybe kezdé emelni a főispáni házat… Ennyi jót, ennyi
szíves barátságot stb. persze meg kellene hálálni, s miként lehetne
nemesb, illőbb módon, mintha ifjú fiát alispánná teszszük, mondák a
tisztújító hősök; különben is e ritka esetben lélekismerettel kedvezhet
az ellenzék a főispánnénak, mert fia szabadelmű, elveink véde, a kormány
pörölye… Készen lőn választási egész véleményed. Az ellenzék csak rólad
beszélt, ha alispánról volt szó. Akkor az őrnagy terjesztgetni kezdé
részemről, miszerint ellenemre van, ingerült vagyok, s nem tartandok
tisztújító széket, ha melletted látom a választók többségét. Ez úton azt
nyertük, miszerint a radikáltöredék, mely irántami gyűlölete miatt nem
szövetkezék, most ellenemi daczból, pártodra állt; a kormány s a
conservativ párt előtt pedig igaz, szigor jellemem érdemült, miszerint a
közjó érdekében fiamat is kész vagyok buktatni, mint az ó Rómában Titus
Manlius. Ma estve a conservativ fél fejei lesznek itt, kik e megye
tisztújítást kérő levelét meghozzák. Azt hiszem, hatni fog rájuk, a
nélkül, hogy korteskedés színét ölteném magamra… Azonban Gyapjasy is
eljő; kegyenczeit kérte nálam bemutatni. Ő hiuságból az erősb félhez
tartozik rendesen, de ha szavát adja: hű marad. Most nagy kortesed az
ellenzék során. Nem akarnám, hogy megjelenjék, mielőtt a másik párttal
szóltam. Azért fogadd el egy külsőbb teremben, s ha hamarább jőne,
foglald el ügyesen, míg kár nélkül megjelenhetik benn.

Lajos, mint eszes tanítvány s hálateljes fiú, mély kegyelettel
megcsókolá az intéző jóságért az apai kezet.

– De mielőtt a pályakörbe lépnél, itéld meg erődet igaz szigorral,
birsz-e következetes lenni a tettetésben?

– Mint valék eddig, felelt Lajos. Határozatom szilárd, kitartás nem
hiányzik nálam, ha egymit kivívni felteszek.

– Azért féltelek csak, mert igen ifjú vagy a polgári téren; s jövőd nem
könnyű lesz, ha rokonszenved az ellenzékhez vonz.

– Egyikhez sem vonz rokonszenvem.

A főispán megütközék, s kérdőleg tekinte fiára.

– Az ellenzéknek jellemét gyűlölöm, a conservativeknek elveit; folytatá
Lajos. Amaz egymást falja s töredékre hasonlik, emez szűkkeblű, s beéri
araszos tervekkel. Amaz félig jó, ez félig sem rossz. Egyikben sincs
szántság, nagyszerűség.

– Hogy akarsz s remélsz hát velök vagy általok czélt, jövőt szerezni?

– Mint géppel madarat. Eddig nevet fogtam ellenzéki lépen; most hivatalt
fogok conservativ tőrrel. Élni tudó ész az akadályt is eszközzé
fordítja. Ezt urambátyámtól tanultam iskoláim végén. Tanultam többet is,
mikről egyszer-másszor sokat gondolkozám. S megérlelt elvemet sem Vámos
buzgó tana, sem semmi vészerő ki nem forgatja lelkem redőiből.

Szalárdy csudálkozék fiatal tanítványán. Huszonhét évvel ily fagylaló
bölcseség, ily biztos érdeknézlet, ily számító terve az elszánt
önzésnek, s minden elv s eredmény átgondolva, érezve, nem köznapi
példány.

– S nemde tanod szerint a hivatalt fogó tőrt is elvetended, ha hasznát
elvevéd.

– Míg ízesb érdek új eszközt nem szükségel, conservativ bőrömben
maradok. De ha jőne idő vagy alkalom, mely kövérebb zsákmányt jelel
ipardíjul, biz én tőr és lép helyett háló után nyulnék. Benső énem
marad; csak modorom változik. S ha a festett vászon árúczikk lehet,
miért ne kalmárkodnánk az elvvel, mely mindig azzá alakulhat, a mi
divatban van, s azért kelendő?

A főispán tapsolni vágyott büszke örömében, bár nem nézheté irigység
nélkül a politikus üzért, kinek oly sok ideje van nálánál nagyobbra
vihetni.

– Hiszed-e, hogy nem fogsz felolvadni az ellenpárt szenvedélye s
szóvészi között?

– Mint aczél a könnyű szalmalángban.

– Akaraterőd, több ifjú évednél… Nagyra vihetnéd; de féltelek; folytatá
aggálylyal. Van egy ellenséged, mit véredben hordasz: a zsarnok
élvösztön, csapongó kalandszenv… El tudnád-e űzni e kisértő lidérczet,
mely a meghágott magasból leszédít, s ingoványba süppeszt?

– Tudnám, de nem akarom.

– Hogyan? – kérdé az apa növő bámulattal az önhitt ifjú felett, ki egy
döntő szenvedély vad hatalmával így mer játszani.

– Nem akarom, mondom. Az nekem főczél, melynek törekvéseim szolgálnak.
Közvélemény, rang, pénz, hatalom, befolyás mind alárendelt eszköz,
miknek kulcsaival kéj és gyönyör paradicsomához akarok jutni. Mit nekem
hideg fény, s alacsonyító bók? mit a kürtölt név, mit az idő elkap, mint
a szél a csengetyűhangot? mit nekem a rideg nagyság, melynél a szolga
meggörbed, a szabad eltávozik?… Nekem élet kell; öröm és élv szédítő
tábora, hogy szolgáljon a világ, ne én a világot; hogy birjam az időt,
ne az idő engem, mit e földi forma átvezet rajtam. Én magasra török,
hogy embert hódítsak, s hódítok; nem hogy imádjanak, hanem hogy
örömeiket elvegyem. Dúlni, fuldoklani, undorig úszni kéjben,
csillogásban; élni mint Don Juan, mint Alcibiad élt. Megbocsát atyám, ha
én czélom eszközeül veszem, mit ön élte czéljául tűzött ki; s elhiendi,
hogy ki czélját, mint én, úgy szereti: nem könnyen játszsza el tőle
magát vigyázatlanúl.

A főispánt fokonként jobban meglepé e határozott ifjú egyénisége. Ő rég
ismeré fia titkos kalandjait; aggodalommal látá, mily bátran,
könnyelműen veti lelkét, idejét a szenv hatalmába; de látá egyszersmind,
mennyi eszélylyel tudja kezelni érzékeit; s ha czélját érte, mily
önállólag tud uralgni a tárgyon, mely azelőtt rajta uralgott. Azért
bizton hivé, hogy ha a különnemű kéjek ujdonsága vész, s a betelt kedély
más téreket keres, ha komoly terv és irány vonja be az élet mély
szerkezetébe, mind ez elmúlik, s kívül marad a levetett hüvelylyel.
Azonban most remegve kellett meggyőződnie, miszerint Lajos rabja akar
lenni a vele született epicur hajlamnak: s pedig nem vakságból, nem
öntudatlanúl, hanem ész és határozat szilárd erejében. Ő, a tapasztalt
fő, ismeré a szenvedélyek polyp természetét; tudta, hogy a meténg
hajlékony indái végre megfojtják a csert; tudta, mennyi csáb, mennyi
kisértő alkalom nyilik és örvényez fia későbbi körében, mely azt
elnyelheti; tudta, mi veszélyek várnak a tüzes, csapongó ifjura ez
élvkergető században, mely a dalházak, lovardák, táncznők stb. nyilvános
csábjain kívül, a társas élet ezerágú tömkelegével hálóz és fenyeget;
látta, minő jellemeket fejt és képezhet politikában és társas életben ez
érzéki eszeveszettség, s fiában elszörnyedt a lehető jövőtől.

– Te az epicur szentkedők új rendéhez látszol tartozni, – mondá
Lajosnak.

– Mely érzéki elvtársaim boldogságaért állítaték elő.

– Büszke önhivő vagy, s túlbecsülöd eszed, s lélekerőd. Törékeny
csónakkal be akarsz vágni a habtorlatokra, szirt és örvény közé; merész
koczkát vetsz egy hamis játékossal, mert a szenvedély az… Ne feledd,
hogy szerkezeted csak halandó erő; a természet érted nem teend kivételt,
s mit senki még nem tudott megbirni, a szenvedély túlsúlya téged is
elveszt. Emlékezzél a történetek nagy egyéneire, kiket e vad elem
megdöntött. Tarquin királyi székét veszté; Antonius Cleopatra miatt
veszett el. S ha a kéj és bűn merít, megbirja-e lelked a Borgia-véget?

– Uramatyám példákra utasít, – mondá túlhiú bizakodással Lajos. Hát míg
példa nem volt, mi vezérlé az előidők fiát?… Nem lehetek-e én példa
önmagamban? nem nyithatok-e új példasort a jövő nemzedéknek? nem
kezdhetek-e új történeteket?

Ime egy mutatvány a büszke, erejében hivő keleti tűzvérből. Egyike azon
magyar ifjaknak, kik siker s kedvezés által kényeztetve, tapasztalat s
tárgyismeret nélkül főknek, elsőknek tartják magukat sajátságaikban, s
önző képzelődéstől biztatva meghaladni vélik, mi másoknak nem
sikerülhet. Mutatvány egyszersmind a kor gyurmáiból, miket annak
felületes, erkölcstelen jelleme szül és idomít. Tökély és czélfenség
nélkül rohanó gép, melyet ki nem tisztult ösztön vadan hajt. Bomlott
erőmű, mely roppant pályakört megbírna, de elszédülve a környező
csáboktól, erény helyett a kor bűneiben törekszik kitűnni.

Beatrice helyeslőleg rázta meg kezét az eszméje szerinti salon-lovagnak;
s büszkén veté szemét az aggó főispánra, mintha mondaná: nézd ó stilű
nemes, az új patriciust, kit én teremték.

– No hát repülj, míg szárnyad nem szeged, ha Icar kívánsz lenni, s
atyádat nem követed. Én pályád megnyitom, a pályatér tied, úgy nyersz,
miként futsz; mondá Szalárdy… De most még, míg rád fér, fogadd
tanácsomat, s tisztujításig közeszmékbe ne avatkozzál, hogy egy vagy
másik párt kegyét ne veszélyezd. Légy nyájas, előzékeny, kedvleső,
zárkodó; adj alkalmat alispán igényedről szólni, s fogadd el mindentől
az üdvözlő bókot.

– Inkább senkitől sem, viszonzá Lajos. Sőt szókat hullatok el, mintha
nem kivánnék hivatalba lépni, mintha áldozatul nyujtnám az elnöki
terhet. Így elleneimnek fogát töröm fortélylyal; feleim pedig buzgóbban
ragaszkodnak szerénységem miatt.

Gróf Szalárdy György szótlanul bámúlt a korán felül képzett diplomatára.

– Csökönösi báró Ózugi Orbán, nejével, nehány urak kiséretében jelenté
egy benyitó inas.

A főispán karját nyujtá Beatricenak, s vendéget fogadni léptek egy
téresb terembe, hol theához gazdag ezüstre terítve volt; Lajos pedig egy
külső terembe távozék, hogy Gyapjasyval, ha jő, találkozzék.

Hosszú sovány öreg jött be körömhegyig szabott kaputban. Arcza
összeesett iszák, fülei fényesek, szemeiben bazilisk ragyogás; gyönge
teste csak úgy fityeg lábain; karján padoliai Comtesse Wolfsmaul,
kétszáz fontos porhüvelyével, az öreg úrnak hitestársa a halandóság
határin belül. Ugyanazon indigena pár, mely nehány nap előtt báró Ózugi
törvényes czímével egyetemben a Hortobágyon keresztül utazott. Utánok
nehány fűsült és fűsületlen sötét alakok tolakodtak be; egyik a másiknál
elébb akarván a főispán színe elé jutni, mint ezt az érdemes, előkelő,
vagy fő főtáblabirói vetélkedő rang magával hozta.

Báró Ózuginé, mint régi ismerős, rövid üdvözlet után tele ülte a
pamlagot Beatrice jobbján, s mit szájában hozott, bizonyos
czukorcsemegét majszolva, szétnéze a theához felrakott ennivalók között.

– Ónas Lipót, Üszögi Dávid, Hitvánszky, Buzás, Hiabalovics táblabirák;
ajánlá sorban, nejének a főispán, mint valamely állatmutogató az
ismeretlen fajt, s a jövevény gyarmat öt ló-erővel letelepült a ruganyos
butoron, kivéve Buzás Mihály urat, kinek egy berlini nádszék jutott, s
szőnyegkimélő lábait a vékonyan esztergált keresztfára szedvén, azt
menten eltöré.

– Mi ujság megyénkben? kérdé a főispán, hogy vendégeihez illőleg kezdjen
társalogni.

– Négy jó ház ismét tönkre ment, felelé Üszögi, kik négyszáz év óta
táblabiráskodnak, s gyermekeik gatyás kortesekké lesznek.

Beatrice férjére lopá pillanatát, nem idéz-e áruló pirt arczán a tönk
említése?

– Rossz gazdák, s könnyelműek voltak, megjegyzé Hiabalovics. Gépekkel
szántottak, kapáltak, rozs helyett repczét termesztének, a birkát
nyárban is mindig aklon tarták, s jövedelmeiket gazdasági épületekre
pazarlák.

Hiabalovics azon kaptára ütött ó magyarok közé tartozék, kik a
hagyományos rendszerhez lapúlva, egész életökben árpát és kétszerest
vetnek. Télen tavalyi paszuly-, nyáron füstölt disznóval táplálkoznak,
ünnepen bővítvén fél font pecsenyével a hétköznapi ebédet. Marhát és
cselédet nem tartanak; tiszta inget vasárnapon, vagy közgyülésre
vesznek; jövedelmeiknek három negyedét költik el, a hátralékot zacskóba
varrva tevén pihenni. Minden jó eszmét ebrudon kivetnek, újításnak,
jólétnek esküdt ellenei, az élv nem szükségük, s magokat jó gazdáknak
tartják. Ekként nem csuda, hogy a szóban forgó házak rendszerét
elkárhoztatá.

– De bizony eszesek voltak ők, mondá Ónas Lipót, de pénzhiány, rossz
utak, közszükség, csel s más ezer bajok szövék fonák agyon. Áruikat
olcsón kellett eladniok, ősi adósságuk volt, rossz évek jöttek stb.

– Meg nem is lehet birni a lábrakapott országos uzsorát; megjegyzé
Hitvánszky, a vékony, modoros tisztaságú egyén, kit fő salonhősnek
tartnak a vidéken, s kinek száraz, fejér kezén papirnyi vékonyra kopott
a pecsétgyürű, mely százhetven év óta éjjel-nappal a család ujján volt.

– Úgy hát koronként kevésb jut a korteskedésre, szóla a főispán, más
irányt adólag a tárgy folyamának, mert tönk és uzsora nagyon friss
szaggal boszantá emlékét.

– Nem mondhatnám, közbeszólt Hitvánszky; a tisztujító szék azon egyetlen
tér, hol a nemes még szájjal és ököllel hős lehet, hol érdek és bosszú
harczsíkot talál, s ezt nem könnyen adja. Már itt ujjtövig nyúl a
zsebébe a zsidó, habár könyökig váj is aztán érte a mienkben. Meglássa
excellentiád, mint foly nálunk hat hét mulva pénz, mintha vizimalom
öntené.

– De most folyjon is, helyeslé Üszögi, midőn érdemdús főispánunk fiáért
lobog a józan párt zászlaja.

– Hogyan? hát reá gondolnának? kérdé aggódva a főispán, mintha bántaná
ezen ragaszkodó buzgalom.

– Ha rá gondolunk-e? szólt Hiabalovics, nyakravalóm is leoldom egy oly
vicispánért, mint Lajos grófból lesz.

– De már azért magam is felbontok két vagy három vermet, pedig a
nagyjából, ajánlkozék Buzás Mihály uram, mint egy békepontul az
otrombaságért, mit épen egy csésze izzasztó (olvasd thea) feldöntésében
elkövetett.

Ózugi Orbán, prüsszögve ugyan, de mágnási fönségét védőleg, nyolczvan
akó dézmabort ajánlott, s az étkes bárónő, mihelyt bársonyajka a
kalácsfalattól szólhatáshoz ürült, tépést igére a sebesültek
kór-telepéhez.

– Uraim, e titkos terv engem zavarba hoz, pedig úgy látom, a tűz annyira
elterjedt, hogy legjobb akarattal sem olthatom el; megjegyzé a főispán.
Nem félnek-e önök, hogy fiam alatt az ellenzék erőt és szarvat ölt?

– Legyen nyugodt kegyelmes uram, mond didacticus merev nyakkal
Hitvánszky. Hiszen nincs ő kényszerülve lázadást vezetni. Neki esze,
származata, neve s vagyona van. Maradt-e még nemes a szájaló faszéken,
ha fensőbb kegyelem pamlaggal kinálta? Ismerem én őket. Lajos gróf
conserválni fog, s ebben túlhaladand édes mindnyájunkat. Hogy is ne?
nézzük meg, kikből áll megyénk ellenzéke? Gyapjasy úr csak olyan
teszi-veszi ember a politikában; csak ő hírre kaphasson, a többivel nem
gondol. Pötyő úr dühöng a főrendre, születési hiuság miatt, pedig tegnap
ott hagyá az asztalt, melyhez egy gubás polgár ült; az osztályokat
törleszteni vágyik, megbuktatá a paraszt esküdtet. Zabos táblabiró
szédülésig szaval a statuskormány ellen a törvény sérelmeért, s ellene
mindig öt-hat jobbágypanasz az urbéri törvényhágásokért. Vadkerti
Uszubu, Esdrástól Ifflandig minden frázist megmagolt az emberi jogok
érdekében, mégis valamennyi cseléd szeme karikát hány philantropi
pofonjaitól, Zalánky ajkáról szinte csepeg a lemondás, áldozat,
sorsosztó nélkülözés, igaz is, hogy az ige hússá válik szájában, mert ha
a földtörvény megbukik, damendineét rendez, s ha egy asietteje izetlen,
földig szerencsétlen… A többi annyit sem ér. Hiuság, divat, érdek vagy
irígység izgatja őket. A kormány ellen féltésből küzdnek, a jogtalan
osztálytól féltésből ovakodnak, s a feudalis dacz, mit ellenzék czím
alatt drágán rovatoznak, hamis dugáru. A gazdagokat gyűlölik, a
proletariustól félnek, parasztjaikat zsarolják, s mert könyvtől,
értelemtől távolesve, szájról szájas harmadrész tudomány birtokában
vannak, főknek, bölcseknek képzelik magokat, megvetnek észt, irodalmat,
egyént, hogy a dicskörben sengelton álljanak, s a két araszos ködben ne
legyen több isten csak ők. Barátaiknak lázas érzeményt adnak, s később
összevesznek egymással; izgatott versenytársak telve mentalis
reservatákkal, úgy hogy a rossz kormány örül, s a jó szomorkodik
felettök, mert a valódi fejlődés gátjai. Hogy tarthat hát tőle
excellentiád, hogy éles eszű fia ily álarczos bachansok közt meg ne
fogjon őszülni? Azért engedjen fellépni bennünket, hadd nyissunk kört
közöttünk egy oly hasznos oltoványnak.

A főispán jól tudta, mily ferde rajz, mit Hitvánszky felvetett, mily
kevés való van felületes férczelt vádjaiban; tudta azt is, hogy az
érdemes táblabiró úrnak kétséges perei vannak függőben, melyek alispáni
itéletet várnak, s neki és fiának bő pártfogással kellend egykor és
sokszor ezen lelkes dictiót megszolgálniok, de a világért sem
mosolyodott volna el, mert ha az első lépcső elmarad, fiának ugrani
kell, pedig ugrani bajos oly süppedő pontról, minőbe a család sülyedni
kezde.

– No ha önök nem félnek tőle, s vélik, hogy nevem és elveink
compromissióba nem jőnek, én korteskedésbe nem avatkozom; mondá a
főispán, s bandsal szemével gúnyosan birálta a pártvezetők birkajóságát,
mely gyapjat és bárányt olló és kés alá ad.

Még egy válogatott beszédet tarta Hitvánszky, melyre a főispán fülét sem
billenté, de melynek győző hatalmát nagylelkűen méltánylá, s melynek,
miután a kortesavatkozás tárgyában nehány pillangós óvást elkanyarított,
a haza javára meghódolt.

– Csak arra figyelmeztetem spectabilis Hitvánszky, hogy a kijelelt
alispán párt-titok maradjon, s jó lesz valami figuráns nevet színlelni
az ellenzék előtt, mert ha dühök fiamra ingerül, vérontás a vége, pedig
szelíd kormányomat nem akarom nemes társaim fogyasztásával
megbélyegezni.

Hitvánszky úr szeget ütött homlokára mutató ujjával, s érvényes
megfontolás után átlátta az együgyű taktika bölcs voltát, nem álmodva
szegény, miként a főispán, épen az ellenzék élénk korteskedéseit fiáért,
czélozza s éri el ez úton.

Azonban benyilék a salon, s Lajos, jobbján egy sugárhalvány leányt,
balján pedig a jóltáplált Gyapjasyt vezetve, belépett.

Gyapjasy úr leölté a könnyű nyárruhát, melyben Lőblnél láttuk. Kurta
derekú kék frakk fényes pitykével, nyakig fejér parket mellény, s
talpalótlan fekete struck nadrág tevé salonöltözékét, mely a rossz
pakolás miatt makranczos ránczokat öröklött. Őszinte vidám alázattal
üdvözlé a nagy urat, kihez hasonlókkal ritkán találkozik, s csak az esék
nehezen, hogy hely szűke miatt, bókközben el nem kanyaríthatá kalapját
isten igazában.

– Athea kisasszony, árva kegyenczem, dalos énekesnő, olasz tanítvány,
valóságos pacsirta, mondhatom remekmű; ajánlom kegyelmességed
kegyelmébe; bemutatá a sugár leánykát, s az, bájosan hajolt a társaság
előtt viruló arczával, melynek költői fensége szégyenleni látszék
Gyapjasy úr együgyű modorát.

– Az irót is elhoztam volna, de szerencséje akadt; s elhagyá ma délben a
délibáb prózai országát. Nem bánom; ő a halhatatlanságé, hadd kövesse
sorsát, folytatá Gyapjasy. Havonként tiz pengőt kell érte fizetnem, s e
dijért corrector leend azon lapnál, melynek eddigi vidéki levelezője
volt.

– Micsoda irót említ táblabiró úr? kérdezé Lajos.

– Hát Tollfoky urat, másik árva kegyenczemet, Athea iker-testvérét,
kinek szintugy apja, mæcenása vagyok; ki a debreczeni színpad számára
Birchfeifert fordítá, több levelek és talányok szerzője, nagy
toasztirozó, jeles egyéniség, sőt verseket is irt.

– Ahán! már így tudom! viszonzá gúnymosolylyal Lajos, tehát azon ifju
barátunk, ki a főispáni beiktatáskor a lakodalmast oly híresen járta?

– Igen igen, közbevág Gyapjasy; először tánczosnak neveltem, de hibás a
bokája; tehát legyen iró, annak úgyis mindig ülnie kell; különben is
mindegy, csak hír embere legyen. Megvallom, kivántam én is művész lenni,
de mivel a muzsa hátat fordított rám, mæcenásság által szeretnék a
Pindusra jutni.

Gyapjasy úr becsületes szántóvető ember, kit már Lőblnél megismertünk,
minden jóra, nemesre hajlandó, de magától erőtlen, s azért mindenben
vitetnie kell, mint saját bizonyítása szerint halhatlanságban is.
Áldozatiért, miket köz- és magántárgyak, eszmék, személyek irányában
folyvást és bőkezűleg gyakorol, nem kiván más adót, mint hogy neve
emlegetve legyen; azért örömest járul az ügyhöz, mely kétheti és két
mértföldnyi hírt szerez, de ha választania kell két tárgy között,
melyeknek egyike harmadfélnapos notabilitássá teendi, inkább ehhez áll.
Tudomány s művészet főleg gyengéje, azaz nemcsak felette gyenge azokban,
hanem ebbeli hírcsáboknak ellentállni gyenge. Jeles könyvtára van, pedig
sohasem olvas; hirlapokat járat, hogy, ha neve egy más választmány
tagjai közt nyomtatva megjelent, minél előbb lássa; a könyvajánlatokat
vadászsza, vándorszinészeket ebédre hordat, s egy-egy csavargó gépész
képtelenségeit rogyásig hallgatja a sublímior mechanikáról. A debreczeni
tanoda közvizsgálatait szorgalommal járja, megjelenik a
papszenteléseknél, híres patronusa a legatusoknak, megyei ünnepélyekről
soha el nem marad, beiktatási küldöttségeknél mindig kinevezteti magát,
szóval mindenütt van, hol szembe tűnhető, hol nevét megkérdhetik, egy rá
köszöntött áldomáshoz juthat, vagy épen ama megtisztelő sor kaczérkodik
reá hogy tán meg ujságba ki, vagy bejöhet. Hanem aztán meg is kell
vallani, hogy magyar ruhája kiáltó és prémes, kardja pedig úgy tele van
rakva czirádával, hogy ha örököse zálogba vetendi, a helybeli zsidó is
megad rá ötven rossz forintot. Ki hinné, hogy ily gyarló hüvelyben annyi
szívjóság, becsület, s használható elem van elvegyítve? ki hinné, hogy
ily homokkő-alak sokszor becsesb mű a korszak templomában felrakott
bálványnál. Egyébiránt Gyapjasy úr, komoly salonokban alkalmatlan málha,
nemcsak, mert szeszélyes izlése a közdivattól elüt, hanem főleg, mivel
ha szóhoz jut, magát s kegyenczeit oly bőséges tárgyalásba veszi, hogy
más ugyan tőle sort nem foghat, hacsak valakit nem viend a
mellékszobába, ki őt hallgassa. És ezen társadalmi erélyt jelenleg is
igénybe és gyakorlatba fogta volna venni, de Athea a grófnőt és bárónét
s köztök főleg Lajost elfoglalá, a főispán pedig a kortesurakkal váltott
még nehány szót, s így nem lévén kinek pakolnia, beleereszkedék egy
piros szattyánszékbe, várni, míg rákerül illetőleg a sor.

Ózugi Wolfsmaul grófnő nagysága azalatt nevezetes kárt tett a vajas
sonkában, s minthogy pihenés nélkül lehetlen lőn egy húzamban többet
fogyasztania; kezdé csodálattal észrevenni Atheában a gazdag
műveltséget, jellem- és lélekfenséget, s ritka bájt, kellemet, melyre
Beatrice grófnő figyelmessé tevé. Nem fért a fejébe, miként tudhat
olasz-, franczia- és spanyol nyelvet oly hazának szülöttje, melyben az ő
tót instructorához hasonló paedagog nem tartózkodott? s miként lehet oly
módos, szerény, nemes alak egy árva leányzó, hacsak nem podoliai
gallyból származék?

Igézőn foglalta el helyét a két hölgy között Athea, az alrendű füzérbe
tévedt nemes virág. Jobbról lomha dudva, balról nyirett, fonnyadt
növény, s közepén ő díszes pompavirág, műveltség s természet párosult
jegyével. Vékony alakja könnyű és hajlékony. Harmatgyenge bőre, sima és
fejér, mint a friss zergetej; karja, válla s a szende ép kebel tiszta és
vakító uj alabástszobor, melyre alig lehelt még a levegő. Általában az
alak körrajza lenge és súlytalan, mintha földietlen volna, s mégis
minden tagja teljes kifejlésben, élet, elevenség szabályos termetén,
szelid csáb, s vonzerő szaván, mozdulatin; benne vegyítve van ég és föld
kelleme. A mosódott hattyú nem fejérebb vékony köntösénél, melynek
redőin festőileg fut le a kék öv szalagja. És ezekhez halavány arczain
szemérem és ábránd. Fekete szemében ész és lekötő báj; méla pillanatában
a lélek mélysége nyílik fel és az epedő vágy, mit arcza kifejez, varázs
álmot látszik keresni, melyet más talán birt, s melyet ujra vár. Egy
költő nem válthat jegyet szebb tündérrel.

Athea illem és tolakodás nélkül, de fogulatlanul társalgott. Itélete,
eszméi, tárgyismerete jelelé, mily eszélyesen használta fel kevés éveit,
mennyi eszmélet, tanulás által fejté, gazdagítá a természeti észt és
elmeélt. Szakkörében kivált felette művelt érzelme és izlése volt; annyi
tapintattal, annyi biráló erővel s oly választékos itélettel tőn a
zeneköltők művei s ferde vagy nemesb divat és közizlés felett
észrevételeket a dalművek tárgyában, hogy a főispánné, ki e részben több
birodalom fővilágát ismeré, elcsudálkozék ennyi ismeret, ily gyakorlott
ész, s mégis oly követelés nélküli jellem kincsein. Tért és tárgyat
akart keresni, hol avatottságát, fensőbb képzettségét Athea felett
ragyogtathassa. Átvitte a szót a művészet többi ágaira, divat-,
társadalmi tón-, főrendi élet- s gondolkozási modor részleteire, előre
élvezve a győzelem örömét, melyet ő, az efféle tanok tanult Sybillája az
ifju és egyoldalú művésznőn venni fog. De Athea itt is feltárá
gyermekien tiszta, de ész és erkölcs tanította keblét. S a büszke úrnő
tanulni lőn kénytelen egy ifju egyéniségtől, ki átható szemmel birálta a
társadalmi élet téveit, ki nem tud bolondságig sülyedni, hogy a divat
mesternője legyen, ki ráért széttekintni a nőiség minden szerepein, s
nem tömjénzi vakon a majmok szabálykönyvét, hanem itél, gondolkozik s
világot teremt, melyben lelke és erkölcse függetlenül forog, óva
fitogatás s változó fogalmak gyáva békóitól. Csak midőn az új olasz
szobrászat becséről kérdezé a grófnő, s Petrarca márvány mellszobrát
mutatá, melyen a művész névbetűje látszék, pirult el Athea. Szemébe
könny tolúlt, az öröm drága gyöngye, keble izgatva lőn, s az élénk derű,
mely lelkéből arczára felmerült, nehány perczig elszórottá tevé. De a
nők nem vevén észre azt, Ózuginé különben nem sokat értvén a felfogott
tárgyakhoz, egy tál befőtthöz folyamodék illő kárpótlásul; a főispánné
pedig annyira szerette kő Petrarcáját, hogy ha egymit mondand vala is
Athea, nem hallotta volna. Csak Lajos látta a lelki változást, kinek
hiú, éles szeme félénken kisérte a művésznő kedélymozgalmait, s kinek
tekintete, mint a jobbult vetkezőé, egészen átszellemült Athea körében.

Annyi kellem s kitünő tulajdon, mennyinek Athea birtokában volt, kivált
oly meggyőzhetlen szépség mellett, ritkán marad nők között irigység
nélkül. A főispánné gyűlölni kezdé őt, s a mily hévvel törekvék
leversenyezni, oly éles sérelmet metszett rajta a meggyőzetés. Szurós
piquant vonatkozásokat szőtt itt-ott szavaiba a színpadi élet bélyeges
köréről, s a társaság mellőző megvetése iránt ejte egy észrevételt, mely
a védtelen lánykát, e kevély, idegen körben fájdalmasan vérzé, mignem a
másokhoz fordult úrnő megett, a falatozó indegenák szomszédjában, Lajos
érzelgő ostroma alatt maradna.

E közben eloszlottak Hitvánszky uramék. A theától már in massa
megizzadtak, s még inkább azon szorongó helyzettől, melybe őket nagy úr
vagy úrnő közelléte rendesen hozá. Eltisztultak tehát egész alázattal
minden további baklövések nélkül, kivévén, hogy Buzás Mihály uram,
sallangos bocsánatkérésben ujítá meg a főispánnénál a tört szék s
theadöntés mérgező emlékét.

Zalánka, ki eddig a csoportozat megett némán s gondolkodva kötött,
észrevevé, hogy Athea a Lajos suttogó társalgásától bántva van, s hogy
kiragadja feszült helyzetéből, szelíden híta át az asztal alvégére,
kedvencz csemegéiben osztozni. Lajos megérté a tervet, s Zalánka daczára
átkerülvén a kanapé megett, megízlelé Athea étkeit. A két leány
pillanatot váltott Zalánkáéban intő óvás fejezé ki magát, Athea pedig
felelni látszék, miként tudja már, hogy félnie kell.

Gyapjasy úr azalatt szabadabban kezde lélekzeni, mert a conservativ elem
eltávozott. Oly feszült állásban viszonylék egymáshoz a két párt, hogy a
legegyügyűbb alügyészben Lojola Ignáczot látott az ellenzék, s minden
darutollas jogászban Demoulin Camilltól rettegtek amazok. Azért, ha
közélet vagy magántársaság összehozta őket, gyanú és titkolózás tevé
fogulttá egymás irányában, a nélkül, hogy lett volna miért, s ez idétlen
túlzás nemcsak az eszmék és akarat közeledtét gátlá, hanem alkalmat
adott eszes kormányzónak, édes mindnyájokat saját károkra szépen
felhasználni. Az elvről pártra, tárgyról személyre átvitt ingerültség,
oly éles fokozatokban származott le gyülésről-gyülésre, hogy egy vagy
másik párt, saját érdekének vesztével kész ön ellenfelét befolyásában
megtörni; minek következtében hires lőn a megye az alacsony
visszaélésekről, s hol Rousseau, L’Amenais elve, népfelség, közbirtok
csillogtak fényes szónoklatban, nem győzte a kir. helytartótanács védni,
oltalmazni az igázott jobbágyot; hol szabadság, jogegyen jelszava
lobogott a zászlón: elűzött tisztek, kivert haszonbérlők orvoslat nélkül
átkozódtak a lobogó körül; s hol a tulajdon szentsége harsogott a terem
egyik ajtajától a másikig, a szomszédos szobában árvák javait kibecsült
jobbágyok verítékét ragadozták szét törvényszéki fontos itéletek; s az
értetlenség és szenvedély nyers harczaiban magával együtt másokat, főleg
pedig a közügyet, vétkesen feláldozá a hiú nemesség.

Mihelyt Hitvánszky és társai lábukat kihuzták, nyájasan felállott
Gyapjasy s félöles bókját, melyhez előbb tért nem talált, elkanyarítván,
egész bizodalommal megszólalt.

– Ha több esze nem volna excellentiádnak mint egész vármegyének, ezen
emberek megcsalnák; monda a távozókra czélozva.

– De most az ellenzéket fogják kijátszani; felelé ingerlő vonatkozással
a főispán.

– Hogy hogy kegyelmes uram? kérdé Gyapjasi, kapva az alkalmon.

– Az ellenzék fiamat akarja első alispánnak.

–… Az igaz;… hallottam;… szóban van,… magam is akarom; felelé akadozva
Gyapjasy. Ő ugyan mit sem hallott róla s mit sem akart eddig, de hogy
mondhatna ellent főispánjának saját salonjában? s a jószívű pártfő s
vele az ellenzék e percztől belecsavartaték a tisztujítási kelepczébe.

– Ezt nem csodálhatom, mondá komoly homlokkal a főispán. Fiam ékes
szónok s oly feláldozó vezér, hogy tán fejét leadná válláról, ha
pártjáét az által megtartja. Táblabíró urék kapni szoktak ily tűzlelkű
hazafin, ki saját boldogságát értök elégeti. Nekem van ez ügyben
legnehezebb állásom, hogy kénytelen leszek Lajost kijelölni, mert jobban
szívemen viselem megyém nyugodalmát, mint sem közkivánatának ellene
szegüljek s vért és viszályt idézzek a nemesség közé.

– Azt bizony helyesen teszi nagyméltóságod. Isten áldja meg atyai
gondjait… Már a pedig bizony vért idézne elő. Lajos gróf ritka egy
szónok, az ötvenes táblabírákat is rendre elragadja. De hiszen ő érte
kardunkat is leveszszük a szegről. Majd meglátom én, ki bir velünk, ha a
párt összeszedi magát. Jobb is, hogy ő, mint akárki más. Ifjúban mindig
több a hírszomj s becsületvágy. Tőle nem félhetünk, hogy átugrik a
szomszéd akolba s minket faképnél hágy… Istenem, minő szerencse! oly
fiatal még s már nagy hírre kapott. Óh tudom, értem, mi az, hírben
állani. Én is voltam alispáni székre kijelölve, de a pártviszály úgy
hozta, hogy egyetlen szavazatot kaptam; s csak képzelje excellentiád,
egy impius czikk az ujságban ezt hirdeté rólam: Gyapjasi táblabiró egy
szívvel és szájjal választatott első alispánná.

Még tovább ömledezett volna a becsületes férfiú, de a főispán sietett
malmára használni a kitört lelkesedést.

– No lám; ezen buzgalmában akarják megcsalni, kijátszani az ellenzéket.

– Azt nem engedi a magyarok istene, sem ólmos korteseink. Hogy is
lehetne az? hiszen ha akarjuk, másfélannyian vagyunk, mint a
Hitvánszky-párt ebestül, fiastul.

– Igen, ha akarják s hanyagul nem veszik; de ez a bökkenő, mire ők
számítnak. Cselből azon álhírt fogják hintegetni, mintha fiamat akarnák.
Igy az ellenzék látva, miszerint czéljában biztosítva van: baj és
költség kerülése végett tespedezni fog; időt, alkalmat elmulaszt s midőn
késő leend, fog majd kapkodni, mit sem boldogulva többé a készült
tömeggel, mely őt megcsalta s a tisztujitás hajnalán átcserélt jelszóra
mást választ.

Gróf Szalárdy nemcsak azért szövé ezen hálót, hogy ha az ellenfél titkos
iránya, mint annak szükségkép történnie kell, észrevétetik is, fogva
maradjon az ellenzék; hanem főleg, mivel tudta, miszerint ha a két párt
közt dacz- és vetélyverseny támad, fia megválasztása bizonyos, még azon
esetre is, ha a conservativ párttól elárultatnék. Arról meg volt
győződve, miként ezen bonyolódás a tisztujítási rövid időszakban fel nem
világul, mert a pártok sokkal féltőbb és elszigeteltebb modorban törnek
egymás ellen, mintsem kölcsönös titkaikhoz jutni, vagy a keringő ezernyi
hír közt igazat választani tudnának, annál inkább, mert a tőle vett
alapértesülés hitele minden mást kiszorít, a mint hogy efféle
diplomatikai számitások szerencséje, a polgári szerkezet minden ágaiból
ismeretes.

Mint minden igazán jó embert, Gyapjasyt is csak az nem csalta meg, a ki
nem akarta. Ott is könnyen vízre vihető volt, hol saját érdekéről volt
kérdés; annál inkább ha személyes ügye kétségben nem forgott, sőt érdem
és hír kandikált elő kevés törődésért, mely sorsot a nagy uraktól mindig
irigyelt. Egész erőből csodálkozék az együgyű taktikán, mely a
conservativek irányában felfedeztetett s ez végképen elhatározá, hogy a
tisztujitásban nemcsak részt veend, hanem minden cserebogarat felzaklat,
azt rendezi, intézi s vezetni fogja.

– Mégis szörnyűség, kegyelmes uram, mondá kitörve, hogy saját ázsiai
véreink mindenha lesben állnak ellenünk. Hanem hiszen most legyen
megmutatva széles haza előtt, kinek hínak engem. Hathatós esküt teszek
excellentiád kezébe: fia alispán lesz. Még a héten befutom mind az öt
járást; begyűjtöm a szájas hadnagyokat, felkergetem a nemesség véneit;
elkezdem…

– Csak házamban ne kezdjen semmit spectabilis; közbevág hideg
tekintélylyel a főispán, mintegy nyakon öntve a Gyapjasy lelkesedő
tüzét. Nem remélem, hogy kortestervek szövegébe akarjon keverni s
visszaéljen beszélgetésemmel, mit vele, saját házamban, mint gazda
vendéggel folytattam. Tegye, a mit tetszik, kövesse meggyőződését, de
engem engedjen maradni eddigi helyemen, azaz közelíthetlenül minden
pártok felett. Végre még compromissióba hozna kerengő hírekért, miket én
hallék s tovább adtam, csupa mulatságból, mint más ártatlan tréfákat.

Gyapjasy meghökkent s bocsánatot kére: de örült magában, hogy a főispán
vendégszerető gyöngédségből kiszalasztá azon becses titkot, melyet ő az
ellenzék dicsőségére ildomosan fel fog használni. A főispán pedig
nyugton maradt korteskedő izgatása után, mert ismeré emberét, kit egy
hivatalos szó, tekintélyváltó arcz elámítni képes; s ki csak azért sem
hivatkozik reá, hogy hír és dicsőségben osztály nélkül álljon;
megsérteni pedig hogyan merné, holott jelenleg is azon okból van itt,
miszerint kegyencze iránt közbenjáró kegyét kikérje.

Mig gróf Szalárdy fiát ily módon egy rövid és halk beszélgetésben
alispánná tevé: azalatt Athea felkölté Lajosban a vágy- és szívelem
minden érzelmeit; Zalánka remegett, hogy a szerény, félénk teremtést
kedvetlenség éri. Már a Beatrice szurós czélzatai okot adtak megbánnia,
hogy nagy úr házába jött. Lajos hevét, izgalmait ismeré; első tekintete,
melyet az olvasó észrevőn, elárulá, miszerint oka van őt nem becsülni.
Oly szilajodott egyéniség pedig, mely vér és képzelet urasága alatt áll,
nem kimél senkit. Látta, mily ábrándos merültséggel néz Atheára, mint
fogy el szavában fáradt lélekzete s mily áruló szineket váltanak arczai.
Bizonyosnak tartá, hogy mihelyt alkalma lesz egy pár tanutlan szót
sugni, érzelmét festendi, mely azt a tiszta lelket meg fogja zavarni.
Egy sohaj, alélt arcz, vagy épen kézszorítás mind annyi csekélység Lajos
ostromában, pedig elég arra, hogy erkölcsös nőszívben örökre sérelmes
emléket támaszszon. Ily gyöngédségből oltalmazta Zalánka Atheát. Mit fog
mondani az éles itéletű hölgy egy előkelő honi családról, melynek
körében több oldalról kiméletlen bántalom érte? mit fog vélni a magyar
házakról a finom művésznő, ki azokról különben is annyi botrányos
nyerseséget hallott? ki úgy van értesülve, hogy a dölyfös magyar
művészeit nem érti, nem tudja becsülni, hanem otromba szeszély és
garasos kegyelem eszközeül nézi?

Athea okos tapintata észrevevé Zalánka védelmét: s ez előzékeny
szivélyt, őrködő részvétet mondhatlan nyájassággal tudá viszonzani. Oly
derűlt, szíves közlekedő enyelgéssel fonódék hozzá, oly bensőséget önte
édes hangjába, annyi érzelmet, kifejezést lelkes szemeibe, hogy Zalánka
végetlenűl megszereté őt s az ébredő rokonszenv rögtön barátsággá vált a
két szűz kebelben, melynek egyike a honszeretet házi erényével, másik a
művészet világhatalmával gazdagon, mint polgár és cosmopolita, de
mindenik erkölcsi fenségben szövetkezék össze.

Lajosnak már egy párszor volt alkalma látni Atheát, mióta olaszhoni
műutjából megtért. A min Gyapjasy úr váltig csodálkozék, be-betekintett
hozzá ozsonnára agarászat közben s a késő holdvilág vetette lovára, ha
egyszer belemerűlt a beszédbe. De Lajosban nem igen volt hajlam epedő
ábrándra, Athea pedig költői szerelem tárgyaul látszék alkotva s így
erőtlen és mulatag nyomot hagyott élvező szivében, melyet egymást váltó
kalandok törlöttek el. Minthogy azonban magasztaló híre futott Atheának
s a magyar írók azon szerencsétlen szerencséjéhez juta, miszerint inkább
félistenné teszik, csak művét olvasni, vagy megvenni ne kelljen:
hizelgett Lajosnak ily közvéleményü kegyenczczel ismerősnek lenni s
utóbbi együttlétök óta el is olvasá mindazon hírlapi czikkeket, melyek
Athea fellépteit fényes hódolattal tömjénzék. Mégis kitünő szellemnek
kell lennie, gondolá magában, ha idegenek közt, nyegle szövetség s
főrendi pártkegy nélkül ennyire ifjan s feddhetlen erkölcscsel a dalhon
koszorúját el tudá nyerni! Mi kéj, mi irigylett sors lenne birni őt, ha
majd a művészi tökély kifejlettségekor, kellem és földi báj csábító
díszében a birodalom főarszlánaitól védve, imádva lesz! mi kényelem
leend a helybeli öröm, ha majd Athea fővárosi énekesnő leszen! Efféle
hiú ábrándok tévelyegtek fejében a czikkek olvasása óta; s jegyzékbe
volt téve kalandja között, egy pár hódító carousselt átenyelegni Athea
körül, a netán háládatos jövendő fejében.

Most azonban megboszulá magát az erős szerelem s szívrázólag kezdett
játszani azzal, ki őt mint alkúbérbe vehető álarczot, kalandokra
szegődteté el. Atheát szebbnek látá ma mint máskor, szebbnek mint valaha
valakit. Úgy tetszék, új vágy, új izlés ébred fel benne, más forma, más
szabály, más törvénye a szépnek, fenségesnek, mint minő lelkében eddig
uralkodék. Mintha most bontakoznék ki a tan és fogalom, mely eddig
háttérben homályosan lengett s mely után eszmeképét keresnie,
feltalálnia kell; s mintha ezen forma, szabály és fogalom tökélyes
testet, kivitelt nyert volna Athea alakjában. Ki figyelemmel kiséri
önmagát, tapasztalni fogja, miszerint gyakran, ha fájdalom bántja vagy
élénk izgalomban forog, sokkal fogékonyabb egy más tárgy iránt. Tán az
önszeretet keres olyankor vígaszt és kárpótlást, tán a képzet lobogása
gyöngyözi be a megvarázsolt tárgyat: elég az, a hatás ellenállhatlan, a
szív éled és fölemelkedik, a vágy terjeng és tisztul s ha birnók, mi
minket bir, képesek volnánk boldogok lenni. Ily perczek ragadták meg a
Lajos lelkét. Meglehet, a hortobágyi eset, vagy Mariska veszélye s több
sötét kalandok tölték el háborral; meglehet, az apai ház sorsa kapta meg
kedélyét s tevé át nemesb hangulatba, mely a szép és fenséges gyöngédebb
hatályát el tudta fogadni. Athea éke, kelleme mindenesetre sokat tőn
ahhoz. Öltözéke választékosb vala, mint minőkben eddig látta őt. A
ragyogó sötét haj látni hagyá a fej szabályos formáját s egy pár
vadrózsája ellopni látszék halvány arczairól a gyenge pirt. És a gazdag
kedély, a vidám nyugalom, a szabad s illemszerű modor, mikben lelke
tükröződék! Lajosnak át kellett látnia, mily magasan áll e költői lény a
hétköznap hölgyein; mily messze álltak eszméi ez istengondolattól; minő
új, minő ismeretlen boldogság az, mit ily teremtés vonzalma adhat. És
most, midőn a csapongó szenvedély helyén tiszta láng gyuladt; midőn
lelke, erkölcse vállalkoznék egy ujjászülő világ határiba átlépni, kell
ellenszenvet tapasztalnia! mert ő igen is észrevette azt, mint őrzi tőle
Athea s mint fonódik az új Zalánkához, hogy óva maradjon. A hortobágyi
áldozatnál csak a csáb számvetése, a vér ingere csalódék, mégis mennyi
kínt szenvedett. Oh mi annak egész vesztesége a szellem gyötrelméhez, ha
a lélek teljes erőből függ a szerelmen s nincs vigasz, nincs semmi
remény! Borus kedélyét még az is nyomasztá, mert az aggály felkeres
minden elemet, melylyel magát növelheti, hogy Athea keblében és arczán
észrevette a zajt, mit Petrarca szobra ébresztett. A féltés rögtön
felnyujtá fulánkos fejét s mint egy éhes kigyó, szívébe harapott. Ő
bizonyosan szeret s elajándékozá a föld legdrágább adóját, első
szerelmét. Hihetően a szobrász birja őt, ki anyám Petrarcáját véste.
Hogy volna remény enyimmé tenni őt, hogy birnám elvonni a művész
lelkétől, kinek szelleme varázslatban tartja, kinek emlékét távol és
ábránd szentelte fel, kit már égi rokonság tőn szellemjegyesévé s kinek
ihletett keblével nem mérkőzhetem én, én a földi gyurma, ki szárnyak
nélkül akarok repülni! Oh boldog művész te, ki az Athea szobrában
szerelmét érezed, míg én itt, a minta angyalában, a hideg szobrot
imádom! Ily csüggesztő eszmék vették meg elméjét. Vágyott a felsőbb,
képzettebb lelkekhez tartozni; szánta mult éveit, hogy vidéki csapongás,
könnyen elégedő hiúságnak adta; erőt érzett lelkében felemelkedni s
ösztön és csüggedés küzdelmei között hatni, tetszeni törekvék, de mint
ilyenkor mindenkin történik, ügyetlenebb lőn kedvkeresésiben, esetlen,
unalmas, visszataszító. Vége, vége, mondá magának; baljóslatom sugja,
hogy vesztem kezdete ez; a való szerelem boszuland meg csapongásaimért s
megdönti jövőmet, melyben hiún biztam, melynek kerekeit apám most
intézi.

Ez volt Lajos helyzete, midőn Zalánka ellenőrködése közben Athea kegyeit
keresé.

– Énekeljen valamit nagysád, engedje élvezni bájdalát, mit Olaszhon nem
tud feledni; kérte Lajos Atheát s egy pár ezüst girandolet tőn a
zongorára, hogy élénk világában a művésznő kellemét csodálja.

– Ha excellentiája megengedi; felelt Athea mosolygó készséggel, előre
örvendve, hogy míg a dalban átadandja magát kedves ábrándinak, mentve
lesz Lajos merész mulattatásitól.

A grófné annál szívesben intett tetszést s engedelmet Athea énekéhez,
mivel így felveheté azon szerepet, melyre egy művésznő irányában
születék, hogy t. i. kényelmes ülésben pöffel és fanyaron birálja annak
lelkesedését, ki őt és osztályát pénzért mulattatni rendelteték.

Athea ülést vőn a hangszer mellett, Lajos le akart hajolni, hogy a nád
rakpadon hangjegyet keressen s vele alkalmat Atheához éneke alatt közel
fonódni; de Zalánka megelőzé őt s közte s Athea közt válfalul hajolt a
servente padjaihoz, hosszan válogatva a jelesb dalművek kedvelt
darabjait.

Lajost felette ingerlé a kiszámított eltávolítás. Megvetőleg nézett alá
Zalánkára s észrevevé, hogy annak kötényzsebe hajlásközben szétnyilt,
melyből aranyzott levélke csuszott félig ki. Boszújában elcsempészte
azt, a nélkül, hogy Zalánka sejtené. Hát titkod van te kaján kakuk,
gondolá magában; most már leend kapuczányom, ha kedved jő velem
szilajkodni; ugyis megnőtt veled számadásom, itt a rovat, melyen
letörlesztem s elrejté az elorozott zsákmányt.

Athea játszani kezdett s a társaság meg lőn ragadva. A művésznő alakján
feléledt a szellem, az ihletett erő, mely az ábrándos arcz méla
nyugalmában szunnyadozni látszék. Az emelkedő lelkesültség egészen
hatalmába vette őt s égni, lobogni hagyá ama sajátos, kristálytiszta
egyéniséget, mely a földtől elszakadni, az álmodott, a keresett fensőbb
világba átolvadni látszik. Szeme ragyogó gyöngygyé lőn, boldog epedéssel
függe a titkos szerelmen, mely költői lelkek ösztönében él, melynek
tárgya ismeretlen, eleme sejtés, érzelme csak vágy, de határa nincs.
Csengő énekében oly szívből fakadt meleg, oly lyrai bensőség, mely az
érzelem legrejtettebb erét átjárja, felrázza, felolvasztja. Ő a
zeneköltő kezéből kivevé az eszmét, indulatot s úgy adá vissza, miként
azt nemes lelke érzi, felfogja, gyöngéd szende jellemében a szelid
költészetnek. Énekében nemcsak a dallam áltató varázsa, nemcsak a
csodálatra ragadó könnyűség és tökély, hanem főleg a való mély érzelem,
a derengő kedély vagy borús szenvedély hódít és köt le. Még ehhez az
olympi ifjuság és szépség, nemes női szerénység, szabatos, kellemes
mozdulatok! Igy jelenhetett meg a múzsa az őspogány eszméjében, midőn
először megimádta őt.

Athea bevégzé az első dalt. Működését mély csend, hallgatag bámulat
követé, mi őt kétségkívül jobban magasztalá a legzajosb tapsviharnál.
Gróf Szalárdy, ki a művészetek hitvány naplopóit mélyen a születési
érdem lába alá követelé, felállt és kezet nyujta az ifju szellemnek.
Beatrice irigyen merült titkos birálatba s genirozva lőn saját háza,
egyénisége felett egy leányvendég itélete miatt, ki a lelki tökély ritka
fokát birja; s maga Ózuginé, ki a bevett eledelek után bóbiskolni
kezdett, lerázván orgonavirágszín ruhájáról a kuglof morzsáit,
kiegyengeté itt-ott a csokrok hurkáit s fel-felüté Atheára álmos
szempilláját.

Athea más hangjegyet vőn s Meyerbeer Ördög Robertjéből kezdé énekelni a
herczegnő magándalát, melyben a váró remény hatalma oly csodás erővel
van kifejezve. Lajost átszorítá a féltés lángfoga. E dal a szobrászt
illeti, gyötré önmagát. Hah, mily ömledő vágy, mily epedő ábránd fehér
angyalarczán. Kellett-e ily szenvedély puszta művészetből? van-e ily
elfogult remegő szerelem, ha tárgya nincs?… Hát csakugyan semmi
vigasztalás? Oly észrevétlenül kell tombolnia szívemben a vésznek, mely
egykor felemészt, vagy őrültté teend?

Szaggató érzelmei közt, véletlenül reá téved Athea szép szeme; s mintegy
megrettenve a háborgó képtől, kérelmes, engesztelő kifejezéssel fordult
tovább róla. Lajos szenvedélyes lelke meg lőn ragadva; nem állhatá
tovább a szemek hatalmát, honnan szerelem helyt szánalom fénylett rá.
Önkénytelen ösztön vonzotta a leányka bűvös közelébe; ülése megé akart
leülni, hogy bájait közelről élvezze, s a hangjegyfordításnál
felszivhassa édes leheletét: de Zalánka belátta czélzatát s megelőzve
őt, Athea székére könyöklött, büntetőleg nézve annak válla felett Lajos
szemeibe.

Lajos rendkívül megharagvék, tovább nem tűrheté Zalánka ellenkedő daczát
s boszúszomjjal rohant a mellékterembe, hogy az orzott levelet
átolvassa.

E közben beszédbe eredt Gyapjasyval a főispán.

– Minő eredetű az ön örökbefogadott leánya? kérdé őt.

– Nemes születésű, kegyelmes uram, felelé Gyapjasy. Mátyás idejében
virágzó család voltak ősei, de később nagyon elágazott a törzs s
osztályok utján elszegényedtek. Apjának alig volt valamije, anyjának
pedig még ötödik anyja kikapván quartalitiumát, párnahajnál egyebet nem
vitt a házhoz.

– De hát mégis volt ötödik nagyanyja; megjegyzé a főispán.

– Óh igen, felelé büszkén Gyapjasy; az apáknak meg pláne bőségében volt.

– Hogy vitte ennyire a dalművészetet?

– Hajlama volt reá. Már öt évű korában, midőn árván hozzám került, Sára
néném rongyollott klavirján egyre czinczogott; s alig hat hónapra, a
nélkül, hogy valaki tanítná, egy-két czigánynótát magától kelempelt, mit
a szolgálóktól hallott. Kaptam az alkalmon, remélve, hogy egykor engem
is hírbe hoz s odaadtam a nagykárolyi orgonistának. Későbben igen kért,
hogy vinném fel Pestre, mert már ő többet tud mint az orgonista; de
bizony én rosszabbnak ismertem Pestet leirásból, mintsem egy gyermeket
rá mertem volna bizni s inkább mestert hozattam házamhoz, ki
egyszersmind Tollfokyt nevelte. A kis Juczi haladt, mert még akkor úgy
hittuk s egyszer-másszor vasárnap délután, ha az atyafiság begyűlt,
mulatságot szerzett a compossessoratusnak; de Sára néném haragudott reá,
mert a kacskaringós trillert szivesben éneklé, mint a szentek hegedűjét
és ha egy tisztes szomszédasszony pogácsát nyomott markába jutalmul,
fitymálva veté a kenyeres kosárba. Én azonban leginkább aggódtam, mert
komoly melancholia kezdte elfoglalni s ebédnél sem járt az esze az
ételen. A kertben késő éjig hallgatá egyedül a fülemiléket s
leheletfogytáig próbálgatá hangját utánozni; és ha a mezőn kocsiztunk,
meg kellett a lovakat állítnom, hogy a pacsirta énekét mélán kisérhesse.

A főispán Atheára nézett s elgondolkozék. Csodálta a genius természetét,
mely minden helyzetben s eszköztelenség közt, nyomor, megtagadás, kor és
értetlenség daczára megkeresi útját, s lehetőségig kifejti erejét.
Megemlékezék sok nagy szellem életrajzaira, kik küzdés, bántalmak, inség
forrásiból eredtek, kiket a sors elnyomni akart, s kik mégis mint
hatalmas lángoszlop törtek ki a fojtó anyag alul; megemlékezék, mily
feledékeny s hálátlan a világ azon áldozatok iránt, kiknek találmányit
használja, eszét élvezi. Mily különös az, gondolá magában, hogy
egyéniségek kört tudnak nyitni, felemelkedni, a tökélyt elérni, s
megfutni a tért, mit a természet elibek szabott, mig az összes
emberiség, vagy egyes nemzetek darabos törekvések között, féligmeddig
fejtik ki s élvezik egyik vagy másik eszme boldogságát; mi csupán attól
van, mert a vezérszellemek lelkét nem hagyják hatni, kormányzani… De
lennék-e úgy mostani helyemen? eszébe ötlék itt, volna-e tökélytelen
egyéniségem mellett fényem, uraságom, érték és bitorjog, ha ama
szellemeknek megengedtetnék nemünket a természet s osztó igazság
forrásihoz visszavezetni?… Csak jobb ez, a mint van! oda téve az
eszmézet végére, visszatérvén Athea rajzára.

– Rövid időn mestere javallá, vinném a fővárosba, mert Juczi képzettebb
már, mintsem ő tovább vihetné; folytatá Gyapjasy a kezdett életrajzot.
Én hajlandó valék tanácsát követni, hogy meggyógyítsam a kis leány
elégületlen, vágyó aggodalmát, de tudja az Isten, mindig haladt-maradt.
Egyszer ló-venni jött hozzám egy olasz katonatiszt, gazdag selyemgyáros
fia Milanóból, ki a dalos árvát csodának találta. Többszöri énekpróbák
után úgy belé szeretett, hogy megfeledkezve a lóvásárlatról, sorsán
töprenkedék. Adjam, úgymond, egyenesen Olaszországba; ha költeni nincs
kedvem, fog ő kölcsönözni, míg a kis művésznő maga kifizeti… Dehogy nem
költök, mondám én, ha halhatatlanság néz ki a kamatból, s két hét mulva
milánói lakos lőn a kis alföldi csalogány. Négy év alatt szép összegbe
került, mig művészete mellett nyelveket is tanult. Egyszer levelet ir,
hogy segélyemet többé nem szükségli, hogy igen jelentő dijakat érdemel,
hogy bálványozva van, s magát Atheának nevezte, melyhez joga volt,
miután nevét maga teremté. Aztán egymást válták dicsekvő sorai. Genua,
Velencze, Padua, Brescia s több műértő városból jöttek levelei pénzzel,
melyet itthon tőkésített, s száraz babérlevelekkel, miket díjkoszoruiból
szaggatott. Óh de engem nem ez tett boldoggá. Én a boldogságnak örültem,
mely irataiból gazdagon sugárzott; én a lélekműveltséget, a tömérdek
észt és ismeretet csudáltam, melyre tanulmányi foglaltsága között szert
teve; s a hir és jövendő ragadt el, melylyel az igénytelen gyám nevét
fel fogja szentelni. Higyje el excellentiád, hogy ha egyetlen rudas
lóval maradnék e siralom völgyén, mégis gazdagnak tartanám magamat a kis
Atheával… Fél évvel ez előtt egy szép levelet küld, mely minden igazitás
nélkül beillenék aranyszáju szent János könyvébe. Megirta abban, mily
fájdalmas honvágy miatt beteg, mint szeretne hazájába jőni, s mint
kifejtve érzi művészetét arra, hogy országa művelt leányinak örömöt
szerezzen. Csak egy hiányzik, mond, még a földi boldogságból: hogy
hazámtól egy koszorút nyerjek. Megküldé a biráló czikkeket, megküldé
több neves herczegek érdemajándokit jeléül becsültetésének, s igen kért,
eszközöljek utat számára az önismertetéshez, mikorra megjövend… Én
persze akartam utat eszközleni, de bizony nem értem rá; aztán egy-két
hatalmas szó többet tesz, gondoltam, mint az apró táblabirás futkározás;
azért valék bátor excellentiád elfogadó kegyét kikérni, könyörögve
további magas védelmeért.

– Bizhatik bennem, spectabilis. Atheát én a magyar művészetnek
nyereségül tartom. Csak alkalma legyen magát bemutatni, kétségkivül
készen a győzelem s dicsőség. A szinigazgatóságnál hathatós ajánlást
teszek és eszközlök. Gondunk leszen reá, hogy a napi sajtó érdemlett
figyelmeztetéssel híja fel a közönség részvétét; félév mulva számíthat
táblabiró úr, saját nevének országos megünnepeltetésére.

Mialatt Gyapjasy úr a hallhatatlanság bájitalától szédelgett, Lajos a
szomszéd szobában ezernemű eszmetolongástól nyomaték. Az aranyozott
boríték czímén Vámos ismerős vonásait találta s rögtön kibontva a
feltörve orzott levelet, következőket olvasá:

«Édes Zalánkám! A háztól elválok, melyhez te kötöttél s nővérem sorsa. A
választó ok rögtön fejlett ki, s azért hirtelen kell történnie
búcsuzásomnak is. Nem bucsúvét az, csak végszó az új találkozásig. Engem
a kedvező végzet int sietni egy tény bevégeztével, mely egy nagy
szenvedőt, téged, Ceciliát, engem, mindnyájunkat boldoggá teend.

Ha a főispánékkal Debreczent elhagyád, jövő hó végére menj Ceciliához
látogatóba. Azon hó végnapján én is megérkezem; addig fontos okból kell
Pestre távoznom. Közelség okáért a lápszigetre hajózom, s azon keresztül
sietek hozzátok. Ha ott várnál, kedves lenne nekem; az est úgy is holdas
leend, s tudod, mily regényes a vándorláp!

Isten veled keblem gyöngye, türd békén a környező szeszélyt, s ha nem
becsülheted, tiszteld a házat, mely hajlékot ád, melynek békóiból
szabadság s szerelem vesz által.

Vámos s. k.»

Lajos borzasztóan sejté a levélből, hogy a félelmes alak, kivel ő a
hortobágyi éjben találkozék, midőn Vámos léptei attól elriaszták,
csakugyan a több mint tíz esztendős halott. Borzasztóan sejté, hogy az
árva halászt vagy Szalárdy Ödönt, kit ő későbben hasztalan keresett,
Vámos vette pártfogása alá, hogy igazait feléleszsze, s házukat, ha
Lőbltől menekvés lenne is, végkép megdöntse. Mitsem gyanított ugyan a
szörnyű vétekről, mely Ödön gyermekkorát érte, de irtózott az anyagi
inségtől, mely a mellékjavak kiadásával rájok tör. A megrohanó aggály
első ostromában ki akart törni, zajt ütni, felforgatni Vámost tervével,
halottjával, de átlátta, hogy az mitsem segit, ha sejtése valósul, és ha
nem: szükségtelen veszélyt intézend elő. Bizott némileg a
lehetlenségben, atyja, anyja bátor, biztos állításaiban, s törekvék
ebbeli kétségét lehetőleg elfojtani, míg orvos Márk, anyja levelére
megérkezék.

A tolongó eszmezavarban rátért a levéltartalom másik tárgyára is.
Tudtára adá az, Zalánka és Vámos viszonyát. Ez hát oka, hogy azon
koldusnő oly önfejüleg bánt a jótevő házzal; ez az oka, hogy daczosan
megveté nyájas hajlamomat, melylyel gyöngéd, vagy erőtetőbb modorban
annyiszor kináltam. S egy ily rejtett szerelmü hölgy avatkozik
boldogságomba? ő mer emelni tiltó védkezet Athea körül, hogy midőn az
üdv megjelent, én mint elátkozott küszöbén kiessem? Ingerült bosszuja
önmagát nevelé, de megrohanás helyett más nemű lakolást tervezett. A
vándorlápi regényes légyotton majd magam jelenek meg. Megakadályozom
Vámost, földulom boldogságtokat, s ha a sors akarja, csak kényszerítsen,
mindenre a vérig kész vagyok.

Mennyire ily hábor- s indulatvésztől kitelheték, nyugalmat hazudott
kikelt arczaira, s mikorra a főispán Gyapjasynak igéretét tevé,
visszalépett a társaságba. Athea még akkor is énekelt, s egy vidám
költemény szökellő trilláin enyelgett kedélyes dallama. Lajos szorongva
hallá azt, de az imént támadt zaj elnyomá keblében a gyengébb húrokat.
Zalánka megé huzódék, s nesz nélkül lábához ejté az áruló levelet,
mintha hajlongásai közben hullatta volna el; aztán eltávozék, Zalánka
egy pár percz után helyét változtatá s remegve kapta fel a meglátott
levelet. Vérszin futá arczát, de megnyugvék, mert a műélvbe merült
társaság miként figyelt volna ily mellékcsekélységre?

Még folyvást csengettek a szép szűz hangjai, még folyvást varázsa köté a
figyelmet, midőn kétségbeejtő lárma, zsibaj, robaj tört ki az utczákon.
Felzúdultak a félrevert harangok, csörömpölő zaj, kétség, sikoltás
támadt s növekedett. «Tűz van, tűz van!» bömbölé egy mély, vontatott
szózat: «tűz van, tűz van!» ismétlé ezer, tízezer torok a különnemű hang
változó vegyében. A műélvező társaság felriadt, s kiszalada a
közlázadásra.

Czegléd-utczán égett, honnan a szegény Mariskát esküvőre hozták. Az
utczák telve voltak tolongó tömeggel. Minden ablak, szabály szerint
átvilágítva, s a tornyokon lázasztón lebegett a vérzászló az égés éji
világában. Félrevert csengetyű s iszonyu ordítás hallatszott a főtanoda
felől. A machinista diákok törtek előfelé pusztító robajjal. «Lám
hazudnak a kapások, mert lesz bor; jól iszik a machinista ilyenkor;»
sikoltá az egyik; «nem iszom bort a morgóba, sem a kutyakaparóba, csak a
machina tartóba», ordítá a másik, s végetlen chaoszát a csintalan
ötletes felkiáltásoknak, miket a bajt s veszélyt megvető vaderő s eleven
pajkosság felidéz s miket a szél és távolság érthetetlen hangtömegbe
kavart. Itt sötét ablakokat zudítottak be, miért nem lámpásol szabadító
utjokra, amott egy kurjongató kofa telepén robognak keresztül, mig
itt-ott két oldalon rudat dugnak a kerekek közé, vagy hátulról
beleragadnak, ha valamelyik czéh vagy utcza lovas oltógépe meg akarja
őket előzni, mert az első vizipuskáé a cseberbor jutalom. Öt-hat
meghallgatja az esdeklő kofát, s némi naturalékért megvédik a
vargainasok kirablásaitól; a letapadt czivist is kihúznák a többi lába
alúl, de nem hagyhatják ott a machinát, mert harmincz krajczár birságot
kellend fizetniök. Soha az officium imperfectum, elszántabb hősök
kezelése alatt nem lehet; hogy is ne? hiszen legatiót öt legénynyel
feljebb választanak, a törvényes király nevenapján meszely bor és
félfont hús a tiszteletdíjok, nyáron pedig saját majálisok van, mit ők
«kanmulatság»-nak neveznek; s egyetlen bűnök az, hogy a machinariumot
minden tűz után újra kell építni, mert ha hírtelen nincs a kulcs, rögtön
szétszedik.

Czegléd-utczát ellepte a nép, különben is tele volt rakva vásári
árukkal. A diákság feltarthatlanul rombolt keresztül a favilla-, lapát-
s járomhalmazokon, feldöntve az útban eső szekereket. Egy alacsony nádas
ház lobogott csapongó lángokban. Az égő nádpehely mint egy tűzes lapta
szóródott a szomszéd zsindely- s nádtetőkre, a felvert perje s kákaüszök
tűz-záport képezett, verve, csapkopva e lángok szelétől. Szörnyű
pusztulás várható, ha segély nem érkezik. A nép nyüzsög és lót-fut
őrülten, nehány vasvilla férhet csak az égéshez, mely azt csak bolygatja
s terjeszti. Egy-két bőrveder csekély vize ömlik itt-ott ki a vörös
lángban, de az csak az eresz széleit éri, s minden siker nélkül loccsan
el. A lárma nő, a kétség növekszik, minden arcz csüggedt és rémülő.

Egyszerre megujul a vad zaj. Roham, tolongás kél az emberek közt. «Félre
félre, utat, utat!» rikoltnak mindenütt. A félelem oszlik, az arczok
derülnek, mert megérkeztek a diákok. A tanoda vizipuskája berohan, s
rajta, a levert füstgomolyban, mint egy czirmos félisten, a machinista
præses. A hajótört nép nem lehet gyorsabb. Élénk, eszeveszett, lázas
törekvés foglalja el őket. Néhány a szivattyút húzza cyclopsi erővel;
mások vedres civiseket térítgetnek a vízgép öbléhez, mások városi
targonczákat osztanak, vagy hordják csurgó ládáiban az iszapos vizet.
Egy égő szarufa lecsuszott a ház égett végén; két diák rögtön felkúszott
a szikrázó gerendán, s a lángfutotta nádat kezdé leforgatni két
petrenczerúddal. «Vizet, vizet!» kiált a leomlott falon egy másik társ,
ki a függő szalonnák és kolbászok védelmére mászott. A præses odalőtt, s
be találta puskázni a kigyúlt kamarába, de két vállalkozó társ, egy
ló-hámmal menten kihúzta azt.

[Illustration: – Félre, félre, utat, utat!]

Az irtózat és küzdés legnagyobb zajában, iszonynyal futkosott fel s alá
s tépte szétszórt haját egy polgárnő. «Hol van, hol van?! Szabadítsátok
meg!» Sikoltozott az őrültség szakadatlan hangján, s a nádhalom és
lehányt gerendák tüzes halmazán át, be akart az égő épületbe törni.
Utánna férje rohant, a gyuladt ház gazdája, kiről nagyobb részben a ruha
leégett, s merev szemében a vad ijedtség látszék. «Leányom, leányom!»
kiáltá gépileg, s mint egy bőszült a padlás azon végébe mutatott, mely
most kezde körül gyúladozni. Egy fáradtan lihegő diák, kinek öltözéke a
perzseléstől most is párolgott, elveté hirtelen kalapját s lekapván egy
szájongó civis fejéről a báránybőr kucsmát, azt, mint egy sisakot fejébe
huzá, s rohant az égő padlásra, hová a házgazda mutatott. A fedélen
kivül csúszott egy lyukig, mit az oltók nyitának a tetőn. Térde
le-lecsuszamlott, s a megmarkolt forró nádba fogódzott, melynek belsejét
már elfutá a láng, s mely, ha robogó korczvesszője szétszakad,
kigyúladva vele együtt a mélységbe zuhan. A házszegélyről ráhanyatlott
egy égő gyertyánfa rúd, s báránykucsmáját meggyújtá; egy folt lobogott
prémes sisakján, mint egy lángüstök, de a præses azonnal lelőtte azt,
mint valami szarkát. Végre bejutott a lyukon; szőke népleány feküvék a
szalmán lázas álomban. Dús haja ziláltan, szemei beesvék, arcza sötét
pirral foltozva, s a kétség vonásaival, ruhája megtépve és roncsoltan.
Az életmentő diák tisztán meggyőződék, hogy a szerencsétlent nem a tűz,
s riadás űzte a menhelyre, hogy ő ájulási merev álomban van, a
gyuladásról mitsem tud, s már azelőtt kellett itt lázba jőnie.

E perczben leszakadt a fedél-oldal, melyen a szabadító elcsúszott, s
iszonyú világgal rohant ki a padlásüregben összeszorult láng. A præses
az életmentőre irányzá a gépcsőt, s a mint az a felkarolt leánynyal
megindult, folyvást kisérte az oltó vízsugárral. A diák
rettenthetetlenül jött végig a szarú-ülésen, átlépkedve a tüzes folyó
gerendákat, a martalék élettelenül függött le karjáról, borzasztón
sütött rá az udvarról fellobogó világ, s meg lehete ismerni a
menyasszony Mariskát, kitől vőlegényét ma reggel katonának fogták; s ki
ma este feldultan, furiaképpel rohant ki Lajosék házából. Mentője,
füst-, hőség- s terhétől fárasztva a megoltott falrész közelében már-már
lehanyatlék, midőn Vámos megkapta őt, s átölelé tőle Mariskát.

A tűz fokonként megerőtlenült. A lángok lelohadtak, a szarufákat
leverték, s a megoltott parázs gyéren keríté el vérpiros udvarát. A
diákok perzselve, lucskosan, izzadó üstökkel dőltek vagy hasaltak az
üres machinára, kipihenni az éj dicsőségét, mig néhány megczirmosodott
collega jóizűn falatozék a száraz nyers kolbászból, mit a tűztől
megmentettek.

Már eloszlott a nép, csak a háznép és rendőrök bámultak a romon, midőn
egy pár poroszló kötélbe fűzi Mariskát, kit a kút közelében Vámos
ápolgatott.

– Mit akartok kinzók az árva félholttal, kérdé megtámadólag a hatóság
szolgáit.

– Félre! rákiált mogorván az egyik, vagy önt is vasba verem… Ez a lotyó
volt a gyujtogató.



XXVI.  (Vallomások.)

Nehány nap mulva nyomozó széket tartott a kapitányi hivatal. Lenn a
városház-udvarban szennyes embercsoport, asszonyok, férfiak álltak a
deres közelében hajduk között, hajdonfővel az égető napon. Por, piszok
adott súlyt hitvány rongyaiknak, s némelyikről párált a fojtó
penésznyirok, kinek egész öltözetében nincs annyi ép darab, hova egy
garas árú sót be lehetne kötni. Éhség és rettegés behullt arczaikon, s
mint a vizi madáré, vézna és nyálkás egész testük, melyet a rohadt lég
végképen átjárt. A deresben egy asszony vonaglott, ki a porkoláb
sósvizes korbácsa alatt azt is kész lett volna magára vallani, hogy a
Megváltót ő feszíté meg. A többi szerencsétlen a kinzott felkelését
várta, ki nekiek sor szerint helyt adand.

Utczán, a törvényház előtt nyakvasban jajgatott egy tizennyolcz éves
paraszt gyermek. Vérző kezei a bitófához kötve, s nyakán egy kötélen a
darab fekete kenyér, mit harmadnapos éhségében lopott. A dologtalan nép
tolong és ácsorog körüle; köpködik, csípik, gúnyolják, s egy-két jól
öltözött rüpők legénykedő Istenszitokkal káromkodja körül, mi tíz annyi
bünhödést érdemel, mint a kibitózott.

Mit mondand ily jelenetekhez egy szelidebb korszak? hogy veszi ki magát
majd az efféle tömb, a hires XIX. század rajzában? pedig mily csekély
pont az a mocsok tömegben, mely e dicsekvő tizedet foltozza! Hajunk
mered az inquisitio tribunaljától, görcsöket kapunk a velenczei
óntömlöczök emlékén, s láz és átok fog el bennünket a középkor iránt, ha
kinzó műszereit egy-egy ó-várban megnéztük: s ugyanazért mint nemesebb
nemzedék felütjük czimerünket egy-egy akasztóban a falvak végére;
törvényes hóhért tartunk, kinek kezében felszentelünk pallost és kötélt;
a farkasgúzs, deres, pellengér, seprű, bot és korbács, mindannyi arma et
insigniák, miket egy későbbi paraszt ivadék irigyelni fog, s melyek csak
annyiban dicsőbbek a lófarkrakötés vagy felnégyelésnél mert szenvedést
hosszú időre, bélyeget egész életre adnak, míg amazok kint és gyalázatot
néhány percz alatt végkép bevégeztek. De hogyne gyakorlanók mindezt
egész kéjjel, mi, kik úgy gyülöljük a kort, melyben az egyházi átok
alatt lévő temetetlen maradt, holott ha köztünk valaki a század és
társaság vétke miatt öngyilkossá lőn, eltemethetik ugyan, ha van kinek
eltemetnie, de nem a felkent hullák szent sorába, hanem árkon kívül,
hogy a disznók feltúrhassák illő eledelül?!

Fenn a kapitányi szobában folyt a nyomozás azon foglyok között, kiket a
közelebbi vásár folytában behoztak. A kapitány, ki a foglyokat vallatá,
az irnok, ki vallomásaikat írta, s egy poroszló, ki nyakasság esetében a
terrorismust érezhetővé tegye, valának jelen az egyszerű fenyűbútoros
szobában.

Többek közt egy vén koldus jött be, alattomos, ravasz tekintettel, kinek
gyors szemei egy pillanat alatt bevizslálták az egész teremet, élesen
megjegyezve nemcsak a hivatalos arczok jellemét, hanem hol, mi és
miképen fekszik a szobában. Bal keze mint egy tönk bekötve, mintha
valamely csodás kinövésen végződnék, lába felzsugorodva bélpoklos
varakban, egész állása roggyant és görnyedő, olyan tedd-ide
tedd-oda-féle ügyetlen nyomorult, de képe ellentmondott e lázári
alaknak, ólálkodó szeme élénken ragyogott, fogai épek és erősek, s
borvirágos orra úgy nézett ki tüskés szakálla közül, mint róka a
nádasból.

Az ellenajtón egy vidéki pórnő lépett be, megcsonkított kezű
gyermekével.

– Ismered-e ezen gyermeket? kérdé a koldust a kapitány.

– Hogyne ismerném, fogát csikarva a vallatott, hiszen a mi fiúnk; s
mankójával oda kezdett biczegni, hogy magához vegye.

A hajdú visszarántá előbbi helyére.

– Hát melyikőtök fia a bandában? folytatá a városkapitány.

– Az enyém, nagyságos uram; állítá a koldus rettenthetetlenül.

– Dehogy az övé az Isten szerelmeért, közbeesék sírva a pórasszony. Csak
ellopták tőlem a siklósi vásáron, de egész falut hozom bizonyságul, hogy
az én méhem szülte.

– Mutasd keresztlevelét, ha tied; rivalt a kapitány a gyanús vádlottra.

– Nincs keresztlevele, nagyságos uram, mert pusztán született.

– Melyiken? – kérdé hirtelen egy újabb pont.

Az orzó egy pillanatra habozni látszék. – A sárszegi pusztán, – felelé
aztán szemtelenül, minden hang- vagy léhlremegés nélkül.

– Ne hazudjál, vén róka, pellengérre jutsz és botok alatt koplalsz, ha
nem vallasz.

– Nem bánom, uram, ha szemem, fogam kiszedik is, de a fiú enyim.

– Takarodjál be, ide az ellenszobába, hajdú! jőjjön másik.

A gyermekorzó őrizet alá véteték azon teremben, honnan a pórnő belépett,
a poroszló pedig egy asszonyt vezetett be a koldusbandából.

– Melyikőtöké ez a fiú? – kérdé a vallató.

Az asszony elvörösödék, világosan kitűnt, hogy elkülönzve lévén, nem
tanulták be a megmentő tervet.

– A Rucsa Mihályé, – felelé aztán dadogva.

– Ki az a Rucsa Mihály?

– Egy nyavalyatörős, itt áll az ajtó előtt.

– Hát ezt a vén tolvajt hogy híjátok, kit ide beküldtem?

– Az a basánk, Kakat Kádár ő kigyelme.

– Hát hol született ez a Rucsa Mihály fia? – kérdé a nyomozó, örvendve a
rabnő áruló zavarján, miszerint alkalma leend a sepredékcsoporttól
megmenteni az egész vidéket.

– A dengelegi árokban.

– Tehát nem a sárszegi pusztán.

– Nem a’, nagyságos uram, soh’se is vót’ arra.

A kapitány visszahozatá Kakat Kádárt s az asszonynyal háttal össze,
velek szemben pedig egy-egy hajdút állított.

– Ha szóltok vagy mocczantok, vagy a banda közé egy hunyorítást tesztek,
mindketten a legalsó tömlöczben fogtok elrothadni, mondá hozzájok
fagylaló szigorral… Most jőjjön be a többi bűntárs.

Egy folt gazember lépett be a nyomor és kórság alakos undorában, mindkét
nemből s minden szakából az életkornak, csak felserdült leány nem vala
köztök.

– Ez a két gyehenna-hasáb elárulta minden titkotokat, valljátok meg ti
is, hogy Siklóson loptátok azt a paraszt fiút, így legalább a kötéltől
megmenekültök, dörgé mogorva homlokredőkkel a kapitány s csörgetve
kavart a háta megett felaggatott békók s kurta-vasak közé, mintha a
legnehézbeket akarná kiválogatni.

A két hajdú merően nézett a háttal állítottak szemébe, kik fogcsikorítva
csipkedék egymást hátranyúlt körmökkel, mindenik azt vélve, hogy a másik
lőn az áruló. Integetni lehetetlen volt, a hajdúk eltakarták egész
arczaikat s a szurony döféshez volt tartva az első mocczanásra.

A tőrbe ejtett csoport összenézett s le lőn verve. Némelyek nyelvöket
rágták vagy ökleiket feszíték boszújokban az árulók ellen, mások
halványan remegtek, míg egy-két térdreesett könyörgőleg nyújtá kezeit,
néhánynak pedig káröröm- s daczos diadalban rángottak ajkai, hogy
kegyetlen basájok törvénykézre került.

– No hát nem vallotok? – rivalt az előbbi hang a késedelmezőkre.

Egy pár megvallá a vád igazságát s kegyelemért esdett, mások tagadtak,
átkozódtak, sőt egy-két vadszemű betyár, elvetvén kezéről az
álkötőléket, agyba-főbe kezdé öklözni s arczul karmolászni a hitszegő
bandát. Poroszlók hivattak s kurta-vasba verték a dühöngőket. Most egy
szálas nő bontakozék ki a gyülevész tömegből s hátraveté fejéről a
vérpiros kendőt, melylyel arcza, mint a keleti hölgyeké, szeméig körül
volt burkolva. Roppant haja, mit egyetlen szarúnyárs tartott kontyban,
leomlék gömbölyű nyakára s nyaka kettéosztva a napsütött vonaltól,
melyen alúl vakító fehéren tűnt ki a rongyokból ifjú síma bőre. Az
asszony nem több mint huszonhárom éves, arcza szép s tűrhetően megvédve
szél és nap ellen a burok tekercsében, de torzítva a folytonos irtózat
kifejezésétől, melyet a lelkével ellentétben álló helyzet örökíte meg.
Sovány izmai szíjasok, telve az ép inak ifjú erejével, fekete szemölde
szinte egymást éri a harag redőiben, foga kifehérzik a lélekző szájból,
karját fenyítőleg emeli s nagy szeme, mint az áspisé, villámlik a kitört
boszú miatt.

– Véget érsz hát egyszer lappangó fenevad – kiáltá szilaj hangviharral,
miközben öklével a koldúsbasát fenyegeté. – Átkom megfogott s fiamért
most a hollónak adlak. Ne higyj uram e vén istentagadónak, még a biblia
is hazugsággá válik mirigyes szájában. Nem hiszem, hogy a gyermeklopást
megvallotta volna, de megvallom én. Tizenegy gyermeket orzott, mióta
vele csavargok. Eladá őket csatorna-tisztítni, hóhérinasnak, vagy a mire
vevője akadt. Ha el nem kelt, kisüté egy szemét, elvagdalta kezét,
kitörte lábát, megcsonkítá, vagy hunyorral, kigyófűvel, mérges vizekkel
daganatot, kelevényt hajtott rajta, hogy beilljék vakvezetőnek s kiosztá
a parlagi koldusok közt, hogy felében neki keressenek, kérdjék meg azt a
siklósi gyermeket, nem Kádár vágta-e kezét el? nézzék itt köztök ezt a
tízéves leányt, alig kilencz hete, hogy anyjától ellopta, már mind a két
lába rakva van sebekkel, mert tele verte szegényt száraz macskatövissel.
Az én uram becsületes bojár volt, juhát úgy szerette, mint az istent,
harmadéve megittasodott a nádudvari csárdán és ez az ördögborda, ki
ekkor dudás képében bitangolt, rávette, hogy lopják meg együtt a
korcsmárost. Aztán fenyegeté, hogy feladja, ha velem együtt bandájába
nem áll. Mit mindent! Sallangós szűrt, patyolat kenyeret, csakhogy
rézvárat nem igért, míg elcsábította. Én követni tartoztam uramat, mert
megesküdtem vele, s csavargókká lettünk. Öt hét mulva befogták mellőlem,
nem hiszem, hogy nem ez az alázatos róka árulta el. Magam maradtam
egyetlen fiammal s attól fogva nyakamba akasztotta magát, hogy legyek
felesége. Esztendőre meg eladta fiamat egy somogyi kanásznak, hogy
pénzéből kikopott, mert eldorbézolná ez a Krisztus palástját is. Térden
rimánkodtam, hagyja meg gyermekem, kész leszek akármilyen kínos
napszámba járni, malomba őrleni vagy lopni, hogy árát megkeressem. Nem
ért semmit, huszonöt itcze borért od’adta, mert töltelék kellett az égő
pokolnak. Azóta megfojtottam volna álmában, de mindig őrizteti magát, ha
alszik, fel akartam adni ezerszer, de tudtam, hogy minden bűnéből
kibeszéli magát s ha kiszabadul, szent, hogy engem megöl, vagy uram
megöleti. De most nem bánom, ha a föld elnyel is. Kezekben van,
akasztassék fel, minden törvény nélkül megérdemli. Különben sohse kapják
rajta, mert a kigyónál jobban tud csúszni. Hányszor volt már fogva, de
mindig összezárták a bandával s oly ravaszon betanítá őket, hogy mindig
kihazudták egymást. Higyjenek nekem, adják hóhérkézbe. Szökött katona,
hamis passusa van s ruhazacskójában most is ott az óra, mit az elmult
vásár alatt lopott. Dereka roggyant, de azt csak tetteti, keze be van
kötve, mintha elszakadt volna, nem igaz, bontsák ki, majd
megtapasztalják, lábát felsugorítja, mintha igazi fekélyek lepnék,
kapartassák le csak, meg fogják látni, hogy az nem egyéb, mint tökhaj-,
kovász-, kékkeményítő s álkörmösből készült nyomorúság… Ezen szerint
bebizonyítom többi vádamat is.

A poroszlók, hivatalos parancs következtében, letépték a basa képmutató
lábát s a vád valósult, kibonták kezét is s a rongyfoszlányok közepében
egy tagbaszakadt ép tenyért találtak izmos öt ujjal, végeiken erős
körmökkel ellátva. Kádár dühödten morgott az asszonyra, s tán megfojtja
vala, ha bocsátják, de a keresztvas segített a dolgon.

Néhányan e bandából ajánlkoztak a vádló részére tanuságot tenni s a
kapitány önkénytes vallomást kivánt a basától.

– Mit mondasz ezekre, – kérdé a mogorva vadat.

Kádár neki egyenesedék, egyet csavarított bajuszán s mintha nem is ő
volna, kire golyóbis vár, nyersen felelé:

– Mind egy szálig szemenszedett hazugság, mit ez irigyek koholtak. Hogy
is hihet nagyságod ily szemeten kapart gaznépnek.

– Hát a lopott óra zacskódban?

– Ez az urahagyott czanga csente bele, hogy rám esküdhessék.

– Hát a világcsalás ép kézzel és lábbal?

– Nyomorék voltam én a mai szent napig, az isten csodája, hogy így
meggyógyultam, dejszen megesett ez az ó-testamentomban is a
bélpoklosokkal.

– Hát a többi vád, a gyermekvásárok?

– Sült mese. Még ha ők akartak is valami ilyesbe belekeveredni, én
őriztem őket minden kisértettől.

A kapitányt meglepé e szemtelen jellem. Vonásiban, szemében kémlelte, ha
vajjon nem tréfa-e, hagymáz vagy őrültség neme e daczos vakmerőség, mit
tán ijedség vagy mardosó tudat idézhetett elő? de az ábrázat normális
typusa, a bátor szembenéző szemek, a színében és nyugalmában maradt alak
meggyőzé, hogy annak kútfeje egyenesen a szív, az átérlelt, rögzött,
megkövült gazság, melyet kimélnie nem kell, nem szabad. Gombolyagba
köttette az erkölcsi szörnyet s perczenként húzatta összéb a kötél
hurkaiban. Mellcsontja begörnyedt, ízei ropogtak s midőn töredelmes
bűnbánatát várták, kötődő gúnyhangon dörmögé térde közt: – Ha golyóbissá
kötnek s ágyúból lőnek ki, sem vallok én, mert ártatlan vagyok, mint a
megvigasztalt Lázár, kit Jézus vacsorára hítt paradicsomba. –… Még egy
próbát tőnek, csavarba vették a kezeszárát az ütér felett s fokonként
szoríták össze a csontot. Midőn vére elindult, hangosan, de görcsök
nélkül, daczosan nevetett: – Ha felnégyelnek is, úgymond, minden tetemem
azt rázza: nem, nem, nem!

E makacs, vadlelkű dacz, ez érczies szív és testkeménység, melynek erősb
rajza a szép határán kívül esik, mutatja, mennyire czéltalan a
bűntörvények kínzó hagyománya s hova edzi magát a megromlott egyén, ki
tettenkapás esetére ilynemű eljárásokra számíthat. Valóban nincs oka
örülnie, ha valaki a nép büntetésrőli fogalmát végig kiséré, kezdve az
ökrész suhanczoktól, kik szoktatás végett egymás botozásában gyakorolják
magokat, egész addig, hol a vesztőhely padján legénykedve üti össze
bokáját az elitélt.

A kapitány vallomását vevé a hatóság alá tartozóknak, Kádárt pedig mint
szökött katonát ezredéhez küldé az okiratokkal büntetése végett.

Mitől a párisi s londoni koldusok rajzaiban mint túlzástól szörnyedünk,
íme köztünk minden nagyítás, minden hozzáadás nélkül gyakorlatban létez,
az üzlet és gyakorlat nálunk csak annyiban könnyebb és akadálytalanabb,
mert politiátlanságunknál fogva minden desertor, rabló, szökött cseléd,
betyár s kapakerülő szert tehet úti levélre, az üldöző rendszer pedig
gyengébb és hanyagabb, vagy inkább alkalmi és esetleges, jóformán semmi.

Aztán gyűszűs zsidókat hoztak be, kik hónuk alatt viselik hordozható
asztalaikat s úton útfélen, főleg városokban felütik azokat, hogy
birbics-, gyűszű- s több csalárd játékokkal kizsákmányolják a szegény
buta nép könnyelműségét, vagy csepűevés, pántlika-okádásért adóztassák
meg az együgyűeket.

– No semmirevalók, megint itt vagytok? – megtámadá őket a kapitány – nem
megmondtam-e a mult vásárkor, hogyha még egyszer bekerültök, mind dobra
vonatom bőrötöket?

– Khérem alásan, tudom csak tréfálni méltóztatik, akkor is a teins
nemességnek tennénk szolgálatot – mondá egy confidens manchesternadrágú,
kinek gyér haja közt kilátszék a szeplős koponyabőr s egy szennyes bankó
fülét ereszté ujja közt keresztül, csábító maszlagul az igazságtevőnek.

– Gyorsan, mi a panasz? – sürgeté a vádlókat a kapitány, sietve tömérdek
végeznivalókkal.

– Tőlem elcsaltak birbicsen huszonhét forintot – mondá egy ágrólszakadt
szegény szolgalegény – pedig egy rugott borjút adtam érte, hogy napamat
eltemettethessem.

– Engem meg jól tartott bódító égettborral, s addig incselkedett velem,
míg gyűszűvel elnyerte a gulyához való só árát, – folytatá egy neki
keseredett bojtár.

– Nekem meg öt rőf pántlikát mért s maga dugta a keblembe, mikor otthon
kibontottam, egy darab százrétű paczal volt a papirosban.

A zsidók szidták a vádlókat, de ezek több tanukat hoztak s ajánlák az
esküt, azonban a fenyítőszék jegyzőkönyveiben mindennaposak valának a
drága madarak.

– Tens uram, ki ne bocsássa többet ezeket a pogány koppasztókat, mert e
még a zápfogat is kilopja az ember szájából, – közbeszólt összébb
lökdösve a biróelkenésről suttogó zsidókat a bajuszos porkoláb. – Aztán
meg kozák ez egy szakadó szálig, hétfőre virradón lefőztek kilenczszáz
forintig jegyes kártyával egy purzsás örményt, oda ki a vártán van két
bizonyság.

– Egy marhakupecztől megintelen két szilaj tinót vettek s rossz pénzzel
fizették ki. A káros rájok ment, de már akkor se pénz, se posztó, mert a
tinókat Nyúl Iczikhez hajtották a hangyási csárdához, – folytatá egyik a
panaszosak közül.

– No csalárd bélpoklosok, most mindjárt adjátok vissza a megfosztott
szegények pénzét, – parancsolá igazságos szigorral a kapitány, a
porkoláb pedig egyet csavarinta bajuszán s levevé válláról a korbácsot,
várva az alkalmat, hogy szükség legyen reá.

– Isten üttsegen! egy garasunk sincs nekünk teins uram, – mondá mellét
verve a manchesternadrágos, miközben nyújtott kézzel sullogott az
asztalhoz, hogy a vesztegető díjat alattomban oda csempészsze.

A kapitány kegyetlenül körmére ütött egy vaslineával s a vajgató tolvaj
kiegészítvén a markában rejtező összeget, visszaadá a kirablottak kárát.

– Most a tinók árát a kupecz számára!

– Nincsen uram, ha csak a bőrünkkel nem fizetünk.

– Porkoláb! próbálja meg csak bőrükön azt a korbácsot, nem hántaná-e le
a tinók árát?

A porkoláb neki fohászkodék, a tinók ára azonnal le lett olvasva.

– Mennyit csaltatok össze a vásár alatt? vallatá folytatólag a kapitány.

– Vakuljon meg minden keresztény, ha ezer forintnál többet nem
vesztettünk, – mondá ütött körmét szopva a manchesternadrágos.

– Porkoláb, hol az a lefőzött örmény?

[Illustration: – Nohát egymás után, mert mindjárt késő lesz.]

– Elutazott Erdélybe, tens uram, de két hétre itt lesz, mert fizetnie
kell.

– Tegyétek le mindjárt a kilenczszáz forintját, majd én visszaadom, –
rivalt haragosan a bűntársak közé a szigorú kapitány.

– Nyeljen el a föld bennünket, nagyságos uram, ha összesen van nálunk
harmincz garas, – szószólóskodék a manchester.

– Porkoláb! hegedűbe kell kötni, tán siralmasban fog az nekik szólni,
mint a babiloni hegedűk.

– Ha hegedűhúrt hasogatnak belőlünk, sincs itt harmincz garas, – állítá
ismételve a manchester.

Két hajdú beállíttatott s kezdék fülönfogni a zsidókat, hogy hegedűbe
kössék.

– Nézzenek félre egy kicsit hajdú uramék, ha tán bőrük alúl kikerülne
valahogy fele a kilenczszáz forintnak, – monda egyik bűntárs, megrémülve
a kozák mulatságtól.

– No hát egymásután, mert mindjárt késő lesz, dörgött türelmében fogyva
a kapitány.

A manchesternadrágos összefordult gaz czimboráival, ki nyakravalójába,
ki inge alá nyúlt, pénzt tettek össze s asztalra olvasák a kilenczszáz
forint felét.

– Hát a másik fele? – dörgé kérlelhetlenül az üldöző szózat.

– Nagyshágos uram, isthen üttsegen, még khötélre valónk sem maradt már,
hogy felakhasszuk magunkat. Most is az atyánkfiáét ajándékoztuk el, –
állítá erőszakos szemtelenséggel a manchesternadrágos.

– Szedtevette rüherongy Krisztuskergetője, hát te bolonddá teszed az
embert, hogy félbehagyatod az érdemlett lakolást? – közbevág
türelemvesztve a porkoláb, – kapitány uram, hegedűbe köttessem a
zsebtolvajokat?

– Rögtön, ha egy perczig késnek visszafizetni a hamisan elcsalt véres
keresményt.

A hajdúk újolag elkezdék a hivatalos kezelést s durvább szigorral, mint
elsőbben, de a gyáva orvok reszkettek a testi fájdalomtól s
kártérítésről kezdtek egymás közt hemzsegni. Újra elkezdődtek az
önkutatások, pereltek, köpködtek, döfölődtek, egymás szakállát
czibálták: végre letették a szegény örménytől csalárdan elharácsolt
összeget.

A kapitány megszámlálta azt.

– Ti jobbulhatlan gazok! e bankó-türetben nyolcz darab tizes ketté van
szakítva s egész helyett fél-fél betéve, hogy az olvasott oldalon tíz,
huszat számláljon.

A zsidóknak ki kellett egészíteniek az összeget.

– No most meg vannak a bepanaszolt károk térítve, nincs egyéb hátra,
mint a büntetés, – mondá a kapitány.

– Igenis megtérítettük, – igazolá sanyarodott képpel a manchesteres. – A
büntetéssel pedig ne fáraszsza magát a teins úr, küldjön a fűszolgabiró
úrhoz, kihez a mult vásárkor küldött, kitől a passusunk is van, majd
elvégzi az kötelességét, úgyis az egy valóságos keresztény Pilátus.

– Desz’ oda ne küldje tens kapitány uram, mert avval dicsekedtek, hogy
onnan bot nélkül kiszabadulnak huszonnégy óra alatt, ha százszor
befogják is, – mondá a porkoláb.

A kapitány meghökkent e különös hírre, s kérdőleg méregeté szemével a
bűntársakat.

– De még azt is mondták, hogy pártfogójuk nekik a főbiró, minden nagy
vásártól ötven pengőt adóznak számára s ezért szabadalmazott csalást
gyakorolnak, sőt ha helyben van a vásár, a főbiró hajdúja is a játszók
között van s szükség esetében oltalmazza őket, vagy ha be akarják
csakugyan kisérni, urához viteti. Mindezt tudja a strázsamester, egyik
legényünknek beszélték őkemek, kit meg akartak vesztegetni, hogy mint az
a megyei collega, pártfogójuk legyen. – A kapitány megborzadt e
nyilatkozattól. Elkéré a gyűszűsök passusát s alatta oly nevet olvasott,
mely egy távol megyében szájasan szerepel. Szíve elfogódott a bámulat s
szomorodás miatt s egy pár notabilitás jutott eszébe, kikről a keringő
hir állítja, hogy tőkécskéiket zsidók által adogatják ki undok uzsorára.

– Ez a pletyka nem tartozik reám, majd ha elvettétek itten az illető
büntetést, haza kisértetlek ahhoz illő levéllel a megyei ispánhoz! de
most börtönbe velek! – mondá azután minden további gyanusító tárgyalás
nélkül, hogy az igazságszolgáltatási tekintélyt ne gyanusítsa az
alárendelt nép előtt, melynek különben is izgató hite és fogalma van
arról.

E pillanatban egy hajdú lépett be karddal, csákósan s összetevén sarkát,
merev állásban a hivatalos formák közt iskolás egyhangon, gyorsan mint a
karikacsapás, így szónokolt:

– Ásan jelentem, hogy azon néma morva, kit az aldunai nyurga spanyol
zsidóval s annak társával egyetemben a külsővásárban czivakodásért
befogtunk s kinek bőröndjét, teins Vámos úr rendeletéből, teins kapitány
úrnak beadtuk, rosszul van s a főorvos úr jelentése szerint meg van
mérgezve, azt izenteti ű kigyelme, jó lesz a vallatással sietni, mert
tizenkét-tizennégy óránál tovább nehezen fog élni. – Ezzel megfordula
sarkán s mintha ágyúból lőnék, kitűnt.

A kapitány megizené e sürgető körülményt Vámosnak, ki eleve megkérte őt,
engedné meg azon foglyokat saját részére egy igen fontos ügyben megyei
törvényes bizottság előtt kihallgattatni, rendelést tevén egyszersmind a
vasbanállók vallatás végetti felhozataláról.

Néhány percz mulva felérkezék a városházhoz Vámos az árva halászszal,
vagyis Szalárdy Ödönnel és szokott esküdtjével, ki a gottscheber
sátrában annyira megborzadt ugyan a zsidóktól, hogy Singer uram szabását
többé magára nem ölté, de azért szintúgy formátlan feszes divatruhában
volt, sütött hajjal, fehér keztyűjében, fehér fogantyús nádbottal, s
azon narancsszín csíkú világoskék nyakravalóban, melynek minapi
hivataloskodásakor annyira örült.

– Hol vannak a foglyok? kérdé beléptekor Vámos, kifejezve arczán azon
aggodalmat, hogy a morva hirtelen halálával egyik lehető tanuját
elvesztené.

A kapitány a mellékszobára mutatott, hova Vámos, Szalárdy Ödön s az
esküdt bementek, ott találták a morvát czinkos társaival s az ápoló
orvossal, ki a néma életét fontos nyomozás végbeviteléig fentartani
törekvék. Ott volt a kopott bőriszák, rejtett málhájával, melyet a
spanyol zsidó szőrbeborult képű ügynökének hóna alatt láttunk. Ott volt
a vesszőbe font üvegkulacs, melybe Lőblt, a férjeny méregfolyadékát
csepegtetni láttuk, s melybe héber segédével, ki azt nem tudá, pálinkát
vétetett a kopasz morva számára, hogyha ki nem eresztik, veszszen el,
mielőtt szövetségét elárulná, s ellene valami vallomást tehetne. Ott
állott vasban az aldunai spanyol zsidó épen úgy, mint a vásárban látók:
száraz, nyurga csontalak, hegyes szakáll, macskaszem, nyitva viselt
száj, mely tekintetének vigyorgó vadságot kölcsönöz; csakhogy napsütötte
bőre azóta egy kissé megsápadt a börtönlégben. Mellette állt békóba vert
kézzel bozontos szőrbe borult társa, a közönséges egyén durva ruhában.

A kopasz néma nyögve és aléltan fekvék egy szalmazsákon. Otromba csontos
termete görnyedten, a zárkozó mogorva kifejezés, a szemöld alá vont,
földkereső, mély, ravasz szemek ugyanazok, csakhogy arczizmai
megszaggatvák a kiállott görcsöktől, s éktelen durva vonásai még jobban
eltorzultak. Félkeze most is védőleg szorítja a levelek s árjegyzékek
csomagát, melyet Lőbltől vőn által, s befogattatása miatt ki nem
hordhatott. Szemei zárvák, csak néha nyitja fel, s ilyenkor mohó
vágygyal néz, görcsös karral nyúl égő szomjában a befont kulacs után,
mert nem tudja, hogy meg van mérgezve. Az orvos megismeré a férjeny
hatását, tudták azt is, hogy az üvegkulacsot Lőbl segédje hozta, de mit
tesz az? van-e reá tanu, ki mérgezé meg az italt? nem épen úgy
történheték-e az a pálinka-árúsnőnél, a héber segéd vagy városi őrhajdú,
a kopaszra haragvó spanyol zsidó, vagy épen maga a néma morva által, ki
vétkeiért remegve, életének véget akart vetni? Lőbl nem úgy szokta
efféle tetteit intézni, hogy önmaga veszélybe vagy csak kérdés alá is
kerüljön miatta.

Közönként csikaró szaggatást érzett a néma, izmai megteltek görcsökkel,
s az erőködésben arcza és torka elkékedt. Ilyenkor a pálinka felé kapott
s erőszakosan el akarta ragadni, enyhet és szabadítást várt attól. Az
orvos cseppeket nyújta neki a kész ellenszerből.

Vámos remegve kisérte a kórjegyeket. «Ugyan hova késik a szolgabiró?
szörnyű lenne, ha e tanut elvesztenénk»; mondá aggodalommal.

Az orvos megnyugtatá őt, hogy a fogoly, éjfélutáni két óráig, minden
hihetőség szerint élni fog.

Esküdt úr csakhamar hivatalos helyet kotrott magának az asztalon, s
selyem zsebkendőjét a fenyűszékre terítvén, feszes nadrágában
lehetőségig leült és tollat hegyezett.

A morva fokonként növekedő nyugalmat látszék nyerni az orvos
gyógyszerétől. Néha már voltak szabad pillanati, melyben tudott
eszmélni, s a környező tárgyak közt különbséget tenni. Körülhordá
mogorva szemeit, melyeket a méreg hatása beejtett, ellankasztott; s
tájékozá magát, hogy ő rabtársai s idegenek közt van.

Közönbösen látszék venni az arczokat, de midőn Szalárdy Ödönre
pillantott, hosszú, merev, izgatott tekintettel függött azon, mintha
emlékezni akarna. Ödön fehér-sápadt arczát, s mik teleragyogvák igéző
rejtelmes tűzzel, nagy bűbájos szemeit irtózattal függeszté reá. Vérszín
ajka rángásba jött a márványábrázaton; félelmesen nézé a megismert
némát; vele felkölt a gyermekkori borzalmak emléke, s ezen emlék
visszakapá, visszaidézé egy pillanatra a szem és vonások rettegő
kifejezését, s arczát egészen hasonlatossá tevé ahhoz, melyet a néma az
irgalomintézetben ismert volt. Ekkor felette ingerlő, lázas hatást
látszék a morva érezni; szemeit behúnyá, fejét hátraveté, hogy ne lássa
a kisértetet. Ráismert Ödönre, s eszébe jutott sorsa változása, melyet
annak elszökése reá idézett. Akkor jött Lőblhez a Márkénál sokkal
rosszabb szolgálatba; mert Márk rögtön megszünteté a kinzó kisdedóvás
orgazdai üzletét, s az irgalomintézetet árverelteté, hogy a
bűnnyomozásra forrás ne létezzék. Ödön szökése miatt veszté el egyetlen
földi boldogságát, azon elszigetelt leányt, kit a vörös dajka örökben
tartott, kinél ő, az elvetett, éktelen, az emberek milliói közt egyedül
talált rokonszenvet; ki megérté az ő kétségbeesett néma tekintetét, s a
könyör és vigasz emberi hangjain szólt hozzá; s kihez épen azért minden
érzelme, ragaszkodása, öröme hozzáfort, ki iránt a konok, mogorva,
zárkozó jellem daczára is, nyilt, bizalmas, engedékeny tudott lenni. Úgy
nézte Ödönt, mint indokát mind e veszteségnek, s azért irtózott el tőle
most, midőn felismeré.

Vámos végetlenül örvendett e jelenetnek; mert meggyőződék, miszerint a
morva emlékezik az irgalomintézetben rejtegetett gyermekőrre, most
ráismert arra Ödönben, következőleg tanuságot tehet arról, hogy Ödön még
élt s Márk kezei közt volt, annak titkos intézetében tartaték sokáig
azután, mikor álhalálát közhírré tevé Márk s az idegen testet helyette
eltemetteté.

Azonban egy zömök, kerekszemű, széles kalapú, magyarkába öltözött
középkorú egyén lépett be, kezében kostök s hosszúszárú cseresnyeszín
tajtpipával, kiben Vámos örömmel üdvözlé az aggályosan várt szolgabirót.

– Bocsánatot kérek spectabilis, hogy egy kicsit késtem, mondá lihegve,
miközben izzadt homlokát piros koczkás zsebkendőjével letörlé, s szép
büdöskőszín ürömtaplóba kiütvén, egész élvezettel rágyújtott. Ezzel a
semmiházi Nyúl Iczikkel volt bajom. Egy kani nevű sárga lovat értek a
kezén, meg egy marhakupecz hajtott haza istállójából két appropriált
tinót, kit valami gyűszösök megcsaltak. Feljelentés történt, s haladék
nélkül be kelle fogatnom. Nem is hiszem, hogy öt-hat esztendeig
szabadlábra álljon, mert igen sok ellene a panasz. Azt hiszem, Lőbl
irányában hasznát fogja venni spectabilis, mert úgy látszik,
szövetkezésben áll vele. Mikor benevolisáltam, reá appellált, hogy majd
kezességet vállal érte, de biz az nem akar semmit tudni róla. Kezde is
Nyúl Iczik mindjárt kigyót-békát reá kiáltani, s többi közt állítá, hogy
Gyapjasy úr juhát Lőbl dögleszté el Márk segítségével; de tudja
spectabilis, az emberre nem tartozik egyéb, mint a mit feladnak, avval
is eléggé meggyűl a baja, s diurnumok nélkül. Hanem ha valaki uzsorapert
s fenyítő vádkereseteket szeretne Lőbl Simon nyakába kerítni, Nyúl
Icziket illő sikerrel meg tudnám vallatni szokott díjak mellett.

Vámos nem bibelődheték e gazdaságos hivatali buzgalom tárgyalásával;
hanem felszólítá őket, a törvényes bizonyságot, éber figyelemmel kisérni
mindazon jelt, intést vagy jóváhagyó helyeslést, melynek kifejezésére
egy néma képes lehet.

– Minő viszonyban álltok a némával? kérdé a szolgabiró a nyurga aldunai
zsidót.

A két bűntárs elkezdett hebegve hazudozni, hogy magát minden vád és
fenyíték alul kivonja.

– Ne reszkessetek, szóla hozzájok Vámos szeliden. Befogatástok oka
különben sem oly vétkes, csak botrányt okoztatok egymásközti
czivakodástokkal, mi nem vagyunk üldözőitek, bizonyos történet és titok
nyomozása végett kivánjuk vallomásitokat. Csupán eszközökül veszünk, a
czél nem ti vagytok, az, a mások vétke. Azért bátran szóljatok igazat,
ha hibások volnátok is. A jótét, mit véghezvihettek, megengeszteli a
bűnt, mit nemletté többé nem tehettek.

Bozontos czimborája felpislogott alattomosan a száraz zsidóra, s
nyugtalan szemeivel nógatni látszék az őszinteségre. Az aldunai pedig
kétkedőleg nézett a szolgabiróra.

– Bízhattok hitlenek, mondá a kis zömök, füstbokort pöffentve, mit a
spectabilis igért, én is coramisálom. Nem lesz semmi bántódástok, csak
adjatok jó benevolumot.

A zsidók meg akarták kezét csókolni, de ő mind a kettőt nyujtá, hogy
egyik meg ne csalja a másikat.

– No’s no’s, régen vagytok-e a kopasz morvával egybeköttetésben? sürgeté
Vámos.

– Tiz év óta már nem; de az előtt igen, felelé a nyurga.

Vámosnak épen ezen időszak titkaira volt szüksége.

– Merre, mikor, mettől-meddig, s minő és mely nemű dolgotok volt ezen
pokolpozdorjával? vevé át a kérdést Vámostól a tömzsi szolgabiró,
mintegy próbajelét adva, mint kell felhasználni a nyomozó szótárt.

– Szállítója voltam evvel a harmados companistámmal, viszonzá a nyurga.
Pestre sosem menénk, hanem a néma hordott le nagy mennyiségű és értékű
vegyes málhát Aradig, vagy a Dunán Zimonyig, melyet mi aztán száztóliak
mellett bizományban eladás végett átvevén, Moldvában, Valachiában, s
néha Szerbiában is szétoszlattunk.

– Azon dugárúk, megjegyzé Szalárdy Ödön, miket Márk, a pesti tolvaj- és
csendbiztos szövetség utján összelopatván: három hóig az irgalomintézet
vasas raktárában szokott tartani.

– S ezen abnormis üzlet, folytatólagosan és rettenthetetlenül
gyakorlódék köztetek időről-időre? kérdé továbbá a szolgabiró uram,
megtörölközvén a phrasis után.

– Szokott vágásban ment a kereskedés; évnegyedenként átcseréltük, én a
beárult pénzt, ő a friss szállítmányt. Könyveink voltak, de a számadás
mindig kosarakról viteték, mert ő úgy volt a pesti adófizetők névsorába
vezetve, mint kosárfonó.

– Micsoda nyelven beszéltél evvel a némával? kérdé továbbá vallató
bölcseséggel a kis szolgabiró.

– Saját nyelvünk van; jelek által tökélylyel kifejezünk mindent, s a
legapróbb szótagig teljesen megértjük egymást.

– S a kereszténység rémületére még most is bátorkodik folytatódni ezen
vétséges czimboraság? vagy mint feljebb kikottyantád, félbe haraptátok
már? s ha igen: mikor, miért és miképen? közbevág ismét a szolgabiró, de
a kérdés majd torkán akadt, pedig az előbbi feleletet is azért nem
hallá, mert ezt fogalmazta.

Esküdt úr felüté fürtös fejét, nyakravalóján egyet rántott s nem akará
írni a kacskaringós bombasztot, szolgabiró úr féloldalról odavágott
balszemével s a toll rögtön járni kezdett, csakhogy esküdt urnak saját
styljében tette fel a kérdést.

A nyurga izraelita pedig nyakonfogott alázattal felelt:

– Egyszer azt mondá Zimonyban, hogy utólszor jelent meg; mert jövőre fel
fog hagyni az üzlettel. Azon ízben nagyobb mennyiségű málhát szállíta,
mint rendesen; e mellett egy tonnát megtömve drágaságokkal. Lánczok,
keleti gyöngy, drágakő, órák, ékszerek, ó gombok, kapcsok, paszomány,
ezüst edények stb. stb. valának abban összetömve, s ezeknek jegyzékét
szoros titokban adta át a hozzá mellékelt árszabálylyal együtt.

– Ez okvetlenül akkor történhetett, megjegyzé Szalárdy Ödön, mikor Márk,
elszökésem után orvudvarát eltörlé, s minden árut egyszerre kellett
szétoszlatnia; mert azelőtt efféle czikkeket mindig Tógyer gazda hordott
el Lőbl Simonhoz egy fekete ládában. A morva alkalmasint saját részére
csempészte a tonna tartalmát apródonként, vagy az akkori zavarban.

– S miért, hogy mégis össze kell jönnötök ez idegen földön és
tartományban, ha már pokolbeli czéheteknek vége van? kérdé a nyomozó.

– A tonna-kincs értékéről adogattam számot évenkint itt a debreczeni
vásáron, hova a néma, mostani gazdájával eljárt; mert szoros titokban
kelletvén árulni, nem volt mód tuladni hamar a portékán.

– S bevégezéd-e már fináliter, ezen nyakveszélyeztető sáfári számadást?

– Igenis, nem végeztem. Jelenleg akarám visszaadni némely el nem kelt
czikkeket, miket drágán tartott, vagy különösségük miatt nem akadt
vevőjük. Azonban ő azt állítá, hogy tartozom neki az árjegyzék szerint
készpénzzel fizetni, mert az nem bizomány, hanem megvettem alku szerint.
Épen ezen veszekedtünk, mikor a nemzetes hajdu urak befogtak.

– Hol van azon detestabilis species factik?

– Ezen kopott bőrzsákban, könyörgöm alázatosan.

A bőrönd felbontaték. Néhány antik szelencze, egy pár keleti dús
pisztoly, kövekkel kirakott templomi kehely, egy füzér gyűrű, drága
gyöngyösmarkolatú tőr, nagy értékü főpapi kereszt, s egy rakás ezüst
mosdóeszköz eszményi sárkányfarkon, vagy mistikus czirádákon végződő
torzszörnyek alakjában idomulvák.

Szalárdy Ödönt hideg borzadály futá el. Ráismert mosdókészületére,
melyet Márk kisértő szobájában, a holdas őrültség fokozataiban használt.
A szörnyek torz ábrája eszébe juttatá a sötét bronzrámákat, melyek a
halálfejű tűzlovagot, s a fedéllyukon akadt alvajárónőt, szobájának
kétségbeejtő képeit befoglalák. Eszébe juta a hátratöpörödött, rohadt
inyű nyihogó fenevad, mely kisértőn zúgó kandallóját képezé; eszébe
jutott a villitánczos óra, a kancsi szolgáló hideg nyirkú tenyere, s
nyöszörögve mondott rémes meséivel, az undor, irtózat, rettegő félelem,
melyet kiszenvedett, s mintha a bőröndbeli emlékjegyekkel újra kezdődnék
üldöztetése, reszketésbe esék.

Vámos szinte ráismert azokra az árva halász beszélyéből, s repeső
örömmel vette kezéhez térítvény mellett a nagybecsű bűnjelt.

A morva görcsök között, nyögve vagy alélt szűnközökben, de mindig
szembehúnyva hátravetett fővel feküvék a közelebbi vallomás alatt, hogy
ne lássa Ödön emlékeztető vonásait. Ha olykor magához tért, s a nyurga
zsidó árulását hallgatta, mérgesen, tagadólag rázta öklét és vad fejét,
s egy dühös kitöréskor fogát csattogtatá, mintha szét akarná tépni a
hittörő czinkost. Azonban megviselt erei, a szaggatott izmok, egész
életmű-szerkezete fokonként fáradt, erőtlenült a méreg és ellenszer
harczában. Az orvos jó adag enyhítő cseppeket adott be, sürgeté a
kihallgatást, mert veszélyesbülni látta a jeleket. A morva arczát
kiereszté a vonagló rángás. Homloka elsimult s látni hagyá a szakadozó
erek kidülyedt szálait. Szemeit megnyitá, s kék üregeiből tompán és
mereven, de nyugalommal nézett.

– Barátom, nézz fel, figyelj rám, érts meg jól, szólt hozzá Vámos
szeliden, miközben kezét megfogá. Lát’d, mi nem akarunk büntetni társaid
vallomásáért. Nem törekszünk rajtad boszút állni, meggyógyítunk, könnyű
és jó szolgálatba helyezünk, kereseted és nyugalmad lesz, nem üldöz, nem
bánt, nem teend szemrehányást senki. De gondold meg, egy becsületes
embert tehetsz szerencséssé, kiért az Isten egykor megáld. Nézz fel,
ismerd meg ezt a halvány urat, s ints, adj jelt, bizonyítsd be, hogy ő
gyermekkorában a vörös dajkánál szolgált, mikor te dr. Márk
szolgálatában voltál.

A néma haragosan szegezte szemét Ödönre, kezét elrántá Vámostól, s
iszonyú rázkódással intett: hogy nem igaz; egyszersmind védőleg szorítá
durva markaiba Lőbl Simon rábizott csomagát, a hűség és ragaszkodás erős
zálogául.

A szolgabiró oda akart tolakodni, hogy hivatalos tekintélylyel, s illő
szigorral támadjon rá a makacs tagadóra. Ödön és az orvos
visszatartóztatták.

– Látod, szegény fejed! megcsalod magadat, folytatá Vámos. Látom, mily
gondosan őrzöd gazdád leveleit; te most is híven ragaszkodol Márkhoz és
Lőblhez, pedig ők irtózatosan vétettek ellened. Márk kiszabadított a
brünni börtönből, de nem engedett soha megjavulni. Folyvást újabb
bűnökbe kevert, hogy végkép elkárhozzál, ha tenni nem akartál,
bosszúállóan fenyegetett, miként mint szökevényt kötélre juttat. Aztán,
midőn már félt vak rabságodat tovább használni, jutalom gyanánt elvert,
mint egy rossz ebet; durva elterhelt szolgaságba cserélt, Lőblhez, kinél
csekély díjért kínosan kergetve otromba munka közt kelle végkép
előszülnöd. Méltók-e ily rossz emberek, hogy kiméld? érdemlik-e ily
állatkinzó gazdák példás háládat? fel tudnál-e ily gonosztévőknek
áldozni egy ártatlan szenvedőt?… Tégy vallást, édes jó öregem! látod e
jótét újjászül; Isten ki fog veled békülni, templomba járhatsz, szeretni
fognak, ha betegágyba esel, ápolva lészsz, s a jó emberek imádkoznak
érted.

A néma türelmetlenül hallgatá végig a beszédet s az előbbi makacs
átalkodással intett ismételt tagadást.

Vámos csüggedezni kezdett; a szolgabiró nyakvast és husángokat akart
hozatni, a többiek megtilták. Az orvos komoly aggodalommal függeszté
szemét a betegre. Megtapintá üterét, s lázas halántékát.

– Az élet igen gyenge, úgymond; egy-két rohamnál nehezen fog többet
kitartani.

Minden reményről kezdtek lemondani.

– Istenem, te nem akarsz hinni szavaimnak, beszélt ismét Vámos,
nyugalmát megtartva. Sokkal jobbnak hiszed gazdádat, mint a minő; sokkal
jobb vagy iránta, mint ő tehozzád. Vétkesen és halálig hű maradsz hozzá,
és ő még sem bizik hűségedben. Árulónak, becstelen hitszegettnek hiszen
tégedet. Nem bizott titoktartásodban, s megmérgezett, hogy vallomást ne
tehess ellene, mert hiszen ismered befont kulacsát, tudod, hogy a
pálinkát ő küldé, pedig irtóztató kinaidat a beleöntött méregtől kaptad.

A néma felkapta fejét, mint a szélvész, reszkető karával a szalmazsákra
könyöklött; irtózatosan kezde figyelni, s Lőbl edényére vadan,
kétkedőleg nézett.

– Igen igen, mond hirtelen Vámos alkalomhasználva. Visszaélt hűségeddel;
becstelenül megcsala, árulónak tartott, rád süté a gyalázat bélyegét, s
most megöl, miután hiredet elvette, neved bemocskolta, s koporsódra
bélyeget sütött… Kétkedel talán? mindjárt meggyőzlek.

Vámos fülébe sugott az őrhajdunak, s egy ebet hoztak be. Aztán
megnedvesíte egy darab kenyeret a kulacs tartalmából, s oda veté az
ebnek. Néhány percz alatt iszonyú kinban veszett el az állat.

A néma rettentő képet ölte. Erőtlen szeme villámlásba jött, gyér haja
megmerevült, fogát csattogtatá s erőszakosan szaggatá ki kebléből Lőbl
bizományát, a védett iratokat. Ingerültsége másodperczenként szilajult;
alig tudott birni roskadt dühével, s a nyurga zsidónak titkos jeleivel
inte, hogy hozzanak még egy másik ebet.

Az eb behozaték. A néma felült s magához kecsegteté. Körül vizsgálta, ha
egészséges-e? aztán egy darabot tört ugyanazon kenyérből, melyből a
másik kapott, s oda veté neki. Egy darabig kémlelődve várt; az eb
vidáman, farkcsóválva közeledék, s leste a következő falatot, jeléül,
hogy a kenyér természetes, minden ölő elem nélkül. Aztán más darabot
tört, közepébe önte a mérges pálinkából s beveté a kutya torkába. Sokkal
rövidebb idő alatt mint a másik, összerogyott az.

Ekkor dühlázba jött a néma. Felszökkent zsákjáról mint egy tömeg rugany;
de a méreggörcsök megkapták s visszavágták a földhöz. Először rugkapált
s bőgött, mint a fenevad, aztán a mint izmai huzódtak, tagjait
zsibbasztó marjulás állta el, nyögött, nyöszörgött, végre csuklani kezde
és makogott.

Vámos elveszté a végreményt, Ödön összefont karokkal lesujtva szegzé
földre szemét; a végzet nem rendelé, hogy igazolva legyek! gondolá
magában. A jelenlevők mind megrettentek; esküdt úr plane keblébe rejté
megült zsebkendőjét s lábalóban volt, a judlium alig tudá benmarasztani.
Az orvos mindent elkövetett. Gyógyszerét betölté az összekapcsolódott
fogak közt, fáradtan dörgölé, s dörgölteté a merev tetemeket;
perczenként kisérlé az életmeleget, s lehetőnek remélt még egy üdülést.

Hosszú kín után az életerő még egyszer meggyőzte a halált. A néma
tudathoz jött, szemét felnyitá, érzett és eszméle, de gyermekies
elgyengültségben. Arcza elváltoztatá vonásait, alig lehetett reá
ismerni. Szemfényén üveges udvar, vére félig meghülve s lankadt bőrén
kitört az enyészet hideg veritéke.

– Térj vissza az erkölcshöz barátom, haldokló ágyadon érdemeld vissza
Jehovah irgalmát, mely bölcsődben veled született, tégy tanúbizonyságot
a szent igazságról; kérlelé Vámos szánó részvéttel s feje alá tevé az
üres bőriszákot, hogy magasabb fekvése legyen.

A néma elveté azt s jelek által tolmácsoltatá a zsidóval, hogy miután
Márk és Lőbl hitlenül elárulták, kész ellenök mindenre felelni. Aztán
kezdett titkos nyelvükön jelek szerint közlekedni aldunai
bizományosával, ki mindent szóról-szóra megmagyarázott a nyomozó
törvényes bizonyság számára.

– Emlékszel-e barátom a dr. Márk irgalomintézetére, melyben kisdedóvója
s üzleti raktára volt? kérdé Vámos könnyű, társalgó hangon, hogy a beteg
kedélyét fel ne izgassa.

A szolgabiró hite szerint meg volt győződve, hogy az ő magas nyakú,
feszes derekú attitudejére s involute fogalmazott kérdéseire szigorúbb
hűséggel felelend a deliquens; minekokáért magának követelte a deutri
pontokat, annyival is inkább, minthogy beszélgetés nélkül a pipa sem
esett jól: de Vámos mindenáron maga foglalta el a haldokló tanut.

– Hogyne emlékezném, – magyarázá azonban a néma feleletét műértő
rabbija, a pesti Józsefvárosban sárkány- és örömvölgy utczák közt vala
az. Benne laktam s viseltem a dugtári és málhaszállító hivatalt,
gondoskodám az örves ebekről, mostam a kosztosokra, udvart seprettem,
szóval a legaljasb napszámmal voltam terhelve.

– Ha ott lakál, úgy hát okvetlenül ismerned kell ezt a halvány urat;
nézd meg csak jól! ő is az irgalomintézetben lakott gyermekkorában,
próbálj csak reá emlékezni; vonásaira bizonyosan ráismersz, csakhogy
most már megnőtt és sokat, igen sokat szenvedett; szólt Vámos ujolag
rábeszélőleg.

– Igen igen, ide nézz jó öreg, én vagyok azon félénk gyermek, kit a te
szeretőd úgy szeretett, mondá Ödön a figyelmes némához, remélve hogy a
szeretet, kietlen multjának egyetlen fényhuzó sugára, világot vetend
zavart emlékére.

– Nem kell nekem semmi tájékoztató tárgy, vagy emlékeztető történet,
felelt a nyurga a néma nevében. Jól ismerem én azon urat; mintha most is
látnám száraz, súlytalan termetét, vézna, sárgult arczát, ijedős
szemeit. Mikor éjjel Márk úr oda hozta, egy kosztos meghalt a káposzta
között.

– Mit végzett ez az úr Márk intézetében?

– Gyermeket étetett, – folyt a vallomás; – aztán a padlásról le és
felhordá őket kenderhevederben, napközben pedig őriznie kellett.

– Tökéletesen megegyezik hortobágyi beszélyed adataival; sugá Vámos
Szalárdy Ödönnek; s nyomon új kérdést tőn a fáradó tanunak. Soká lakott
ez az úr nálatok?

– Tán öt vagy hat hétig: akkor Brünnbe akarta Márk úr titkon elküldeni,
de a vörös dajka szolgálója, az én felejthetlen jó barátném megszánta s
kilopván álmomban a kulcsot fejem alul, a keresztépület hátsó
tolvaj-lyukán kiszöktette a kertészek földjére.

– Honnan vitte oda Márk az új gyermek-őrt?

– Nem tudom, mert az előtt nem láttam soha, de azt hiszem saját házától,
mert éjjel öltözetlenül jött vele a gyermek. Erre legbizonyosb feleletet
adna Márk úr huga, a kancsi szolgáló, ki akkor nála lakott.

– Hát nem lakik már nála?

– Óh régen; de nem tudom, hol van. Azt hiszem, valami eldugott falusi
majorban folytatja Márk urral egykézre a gyermekkereskedést, mert mikor
Jefte, a vörös dajka meghalt s az udvart árverelték, a kancsi szolgáló
vitte el szekerén a kosztos kisdedeket.

– Nem tudsz valamit róla, nem temetett-e el Márk valami gyermeket ezen
úr helyett és neve alatt?

– A barátném mondta, de hihető is, mert oda jötte estéjén vittem Márk
úrhoz az előbbi gyermekpásztor összetört hulláját, ki a padlásról
leesett.

– Nem is hallottál semmit a vörös dajkától vagy kancsi szolgálótól, ki a
titkos fiu, kivel Márk az előbbi gyermekőrt felváltá?

– Barátném beszélt valamit, de ő sem tudta, én sem emlékszem. Azonban
csak elszökése után gyanítám, hogy igen fontos egyénnek kellett lennie,
miután megtudám, hogy Brünnbe akarták küldeni s Márk úr halálosan
üldözött a gyermek elszöktetéseért, sőt Lőbl Simonhoz csapott
szolgálatba; a szomszéd utczákban személyes leirást keringtetett a
szökevény elfogása iránt, az udvart pedig három nap alatt nemcsak
megszünteté, hanem el is adta.

– Miért nem tettél jelentést, miután láttad, mily fontos érdekek
forognak fen e vétkes erőszakban?

– Nem mertem, mert Márk úr rögtön visszaadott volna a brünni börtönbe.
Igy is gyakran fenyegetett. Barátnémnak is szigoruan megtiltám: senkinek
ne merje a kis udvar titkát elárulni.

– Hol van most barátnéd, a Jefte szolgálója?

– Nem tudom. Azóta kivánom a halált s nem is bánom, ha pihenni mehetek.
Egy darabig én viseltem gondját; megtanítám kosárfonásra s csinos
szobaműveket készíte berlini modorban, miket nürnbergi kereskedésekbe
vagy házakhoz maga adott el. De egy éjjel eltünt; azt hiszem, Márk úr
lopatta el, mégis későbben engem üldözött, fenyegetett érte.

– Nem tudnál-e arczátlan gazember, valami magadnál becsületesb tanut
igazítni, ezen Krisztusboszantó vétek országos bebizonyítására? kérdé
nyakonkapva a rövid szünidőt a zömök szolgabiró, ki már tovább nem
állhatá, hogy rangját, eszét és kötelességét ne gyakorolja.

A néma megrezzent e rivalló megtámadáson. Törött szeméből egy pár könyű
facsarodott ki s jelbeszéde elnémult; reszkető ujjait egymásba fonta
pihenni.

– Nem ismersz öreg barátom senkit, a ki az irgalom-intézet történeteiben
tanúvá lehetne? felvevé Vámos a szelid kérdezés vonalát.

– Az egy Tógyer gazdát, inte titkos jeleivel a néma; ő hordta Lőbltől a
fekete ládát s vitte vissza velem megrakodás után. Meglehet, látta ott a
halvány gyermeket, de nem hiszem, hogy a titok szövegébe be volna
avatva.

A méregtől összetépett morva fokozatos izgatottságba látszék ismét esni.
Szemei fennakadoztak, ere feszült, szaggató görcsök jelentkeztek. Az
orvos szert adott, de alig észrevehető sikerrel. «Siessetek uraim,
mindjárt bevégzi»; mondá halkan a körülállókhoz.

– Tehát csalhatatlanul ismered e halovány urat?

A néma összeszorongatá merevedő szemhéjait s inte hogy: igen.

– Kész vagy-e megesküdni reá, hogy ez az irgalomintézeti elszökött
gyermekőr s minden vallomásod igaz?

A néma készséges örömmel intett, hogy igen.

A talmudot meztelen lába alá helyezék, fejére a vallásos imaszőnyeget,
egyik kezét saját szivére tevé, másikat az Ödön fejére: mellét
megfeszíté a támadozó görcsök közt, érthetlen dadogó hangokat tördelt
fel torkában s jellel tolmácsolá, hogy a Jehova nevében esküszik.

Alig tevé rá szavaira a hit pecsétjét, lerogyott. Az erőtető kín
összehúzta, majd merevvé feszíté tépett tetemeit. Vonaglása hasonlított
a kigyóéhoz, melynek feje a zúzó sarok alá szorult. De a szaggatás nem
tarta már soká. Nem volt életerő, mely küzdeni birjon a halál
marczangoló karjával; összeesett a kimerült hulla, elaluvék s kék fagy
vonta be.

Vámos megindulva nézte őt. Egy szétpattant gépet láta benne, mely saját
czél s szabadakarat nélkül, másoktól kiszabott körben működék; melyet az
emberi tehetetlen önzés elhasznált s úgy szemétre vetett. Ki merné ezen
halottról állítni, gondolá magában, hogy ép oly becsületes nem leendett,
ha sorsa jók közé vezeti, mint a minő erkölcstelen lett Márk és Lőbl
czimboraságában? Az alárendelt személyek egyénisége legtöbbször uraik
jelleméhez idomul s ha azokkal szoros viszonyban együttlétben élnek,
mint szokásaikat, úgy a hajlamot, fogalmat, erkölcsöt magokra engedik
ragadni. És mégis a fenyítő szigor előtt hányszor vész áldozatul az
eszköz, kiben idegen akarat hajtá végre a bűnt? épen olyan, mintha az
érzéketlen gépet okolnák, melynek mestere volt kontár vagy rosszakaratú.
Mi, mi vagyunk a természet salakja, mi érdemeljük a földi kárhozatot,
kiknek birtokában van az eszköz és értelem, ha társaink alacsonyságára
visszaélünk azzal.



XXVII.  (Mariska esete.)

Midőn az aldunai zsidó, bozontos társával a városi őrizet alá
visszaadaték: Vámos urat szobájába kéreté a kapitány.

Ifjú szőke leány álla ott, kinek kellemes arczán és termetén nehány nap
előtt virító szépség és csin köté le a szemet; most feldúlt csüggeteg
alak, kisírt szégyenlős szem s pongyola hagyottság jegyével. Első
tekintetre rá lehet benne ismerni azon hajadonra, kit a czegléd-utczai
tűzből a diák kimentett; s a hajduk mint gyujtogatót befogtak. Vámos
beléptével nyiltabbá lőn a zárkózó nőarcz s erő és bátorság mutatkozék
azon.

– Ime itt a gyujtogatónő, kezdé a kapitány, kinek esete önt annyira
érdeklé, hogy számára különszobát kére s vallatását elhalasztatá, míg
láz és ijedezés tökéletesen meg nem szűnik rajta. Orvosi bizonyítvány
szerint esze s idegzete már egészen nyugodt, normalis állapotban van; s
ezt ön szinte tudja, minthogy nála gyakrabban megjelent. Megigértem,
hogy önkénytes vallását az ön jelenlétében veendem; s azért kérem,
tessék ülést venni, mert tovább, hanyagsági vád nélkül, nem
halaszthatom. Már az magában több, mint hivatalos engedékenység volt,
hogy önt, terhes gyanú alatt álló rabhoz, vallatás előtt menni engedém,
de tisztelt jelleme kellőleg biztosít, hogy méltatlan iránt nem engedné
ily fokig emelkedni pártfogó részvétét.

Vámos köszönve szorítá meg kezét a jeles férfiunak s széket vevén maga
alá, bátorítólag üdvözlé Mariskát.

A kapitány felszólítá a leányt, mondja el röviden, hol lakott, mivel
foglalkozék s vannak-e bizonyítványai, mielőtt szűrszabó bátyja házához
vette? mert habár azótai erkölcse, szelid, józan, nyugalmas jelleme
tanusíttatik is: korábbi időkről dologtalan, tekergő élet s
vagyonvesztegetés vádja alatt áll, mi a gyújtogatási gyanú hihetőségéhez
igen nagy súlyt kölcsönöz; annyival is inkább, mert ő gazdag örökével
korán szülék nélkül maradt, pedig mint árva hajadon, vagyonáról
sajátkezüleg nem rendelkezhetvén, a vesztegető romlottság és
könnyelműség nem kis mértéke kivántatott arra, hogy házaló állapotra
jusson, cselédül lévén kénytelen irgalmas rokonához huzódni.

Mariska elpirult s kötényébe rejté égető könyűit, miket bántott önérzete
a biróig vitt méltatlan rágalomért ejte. De a tiszta tudat s nemtelen
sérelmek izgató érzete, mely nemcsak művelt egyéniséget, hanem az
igénytelen pór egyszerű lelkét is kiragadja a megadó, tétlen
szenvedésből s a védelem vagy épen megtorlás ösztönét költi fel: büszke
önállást ébreszte szivében s megvetve az alacsony rágalmak meséjét,
annak kútfejével együtt, bátor, elfogulatlan hangon beszélt birájához.

– Erkölcsömről nincs más tanum mint az Isten és maga jó szivem; de
szegénységem okát tudja egész falu, tudná a nemes megye, ha akarná, de
tudja a király s ha még van igazság a szegény számára, meg fog
vigasztalni… Apámuram tehetős jobbágy volt s cseléde csak magam, mert
kisebb testvéreimet s szegény anyámasszonyt mind elhordta jókor a
temető. Apámuram mindig tele volt panaszszal; az uraság soha felénk sem
jött, a helybeli tiszttartóval örök háboruságban éltek a jobbágyok s
panaszlevélt hiába küldöztek a földesur után, ha az evangyelisták irták
volna is; az mindig elveszett odabenn, mert nem akarták ráirni a szegény
igazságát. Egy télen, vágáskor robotba hajtották édes apámat s a
völgyoldalban úgy volt kiállítva, hogy a fa agyonütötte. Ugy kell a
kutyának, mondá a tiszttartó, mindig bujtogató, szájas, izgága volt;
most elállt kolompja a csürhevezérnek. Árva lettem nyolcz éves koromban,
házam, telkem, földeim maradtak s szép tőkepénzecském a helybelieknél,
mint az egész falu tudja. Az uradalmi fiskárus el akarta
kótyavetyéltetni mindenem, hogy ne legyen baja a tutorkodással; de a
tiszttartó nem engedé. A törvény, ugymond, nem engedi az árvát
elpusztítni. De hamis teste-lelke; tudta ő, mit csinál: boszut akart
állni apámuram maradékán. Egy távol atyámfia elvállalta volna telkemtől,
míg megnövök, az uraság és vármegye dolgát, de a fiskárus egyet értett a
helybeli tiszttel s azt mondta, hogy nem lehet két telket egy név alá
zavarni.

– Ez egyik ága az urbéri magvaszakadt öröködés erőszakos szaporításának,
megjegyzé Vámos. A leányárvák elnyomatnak, pusztulnak s legtöbbször mag
nélkül halnak el. Nem hinné az ember, minő nagy különbség idéztetett elő
ily csempész utakon az urbéri állományok viszonyaiban.

– Engem magához vett a tiszttartó, mintha azt akarná, hogy szeme előtt,
gondja alatt nőjek, örökömbe pedig egy korhely sógorát szállítá, ki
házam pusztította, kerítésem feltüzelte, gyümölcsfáimat kivágta,
földeimet elélte. Engem lealázott mint egy oktalan állatot. A
legalacsonyabb dolgokat végeztem udvarában s annyira hajtott, hogy nem
birtam; mindig félnem kellett az elnyomorodástól. Iskolába nem jártam,
nem tanultam, nem tudtam semmit, még a templomba sem hagyott menni.
Ezerszer keservesen sirtam éjszaka, mikor minden aludt. Hamupepejke sem
szenved annyit a mesében, mint én a tiszttartónál. Atyámfiai sövényen át
kérdezték néha, hogy vagyok? mert az udvarra nem volt szabad bejőniek; s
ha szennyes rongyaimat, mikor a többi cseléd lefeküdt, ki akartam mosni
a válunál, elrugott, hogy minek czifrálkodom, nem vagyok én kisasszony.
Igy tölt el hat kínos esztendő. Az alatt telkem úgy elváltozott, alig
ismertem reá; házamról lehullott a nád, a kút beomlott, a kiskert
elpusztula s a régi ól helyén csalán és paréj nőtt. Ha a megboldogult
anyák látják árvájokat: az enyim, bizonyosan megsiratott engem.

Egyszer kérdezni mertem a tiszttartó urtól, mi lesz örökömből? de rútul
leszidott, hogy mit okoskodom?! számot adnak azok, a kikre bizva van,
annak a kinek kell. Azonban biróválasztáskor megtették azon atyámfiát,
ki telkemet apámuram halálakor el akarta vállalni. Ő aztán az
előljárósággal beleszólt dolgomba, de mikor gyümölcsét nem látta,
jelentést tett a nemes megyénél. Mi haszna? atyámfiát üldözőbe vette az
uraság, számadása megbukott, jövő mindszentkor kihagyták, panaszomat
pedig úriszékre bizta a vármegye, pedig épen a fiskáris volt fő a
dologban, a tiszttartó veje. Azt az itéletet hozták, hogy a földesuraság
természetes és törvényes gyámja jobbágyának s ne panaszkodjam, ha kutya
bajom sincs. Telkem és örököm a volt állapotban maradt, engem pedig
elhajtott az udvarából a tiszttartó: oly háládatlan ebet, úgymond, nem
akar korpáján hizlalni, a ki megugatja.

Ekkor átmentem lakni saját házamba, korhely sógorához. Az apai hajlékban
egy ketreczet kaptam lakásul, melyben anyám idejében baromfiak laktak.
Uj tutorom nem volt oly kegyetlen. Semmije nem lévén, nem tudott annyi
aljas dolgot adni; de különben semmi gondja reám; járhattam ki s be mint
egy kósza eb, melyet senki sem vesz számba. De sírt a lélek bennem, ha
sokszor végig néztem házam idegen gazdáját s éhesen kellett lefeküdnöm,
míg földem terméséből a tékozló torkig dobzódott.

Azonkívül egy furcsa követelése volt. Nem szenvedhette, hogy kopott
ruhában, vagy szegényesen járok. Azt kivánta, legyek csinos, mint
házához illik. Ruhákat vett a maga tetszésére s árát beirta nevemre,
mintha kölcsön adta volna. Majd megfizeted, úgymond, ha örököd az urad
kezén lesz. Őstelkem pusztult, magam czifra lettem; rajtam virító karton
s lelkem tele keserűséggel, olybá néztem magam mint a husvéti bárányt,
mit a vágószékre felpántlikáztak. Czifrálkodásom elijeszté tőlem a
helység legényeit, kik sorsomhoz képest elvehettek volna; atyámfiai
megutáltak a hiú nyalkaságért; s minthogy örökömben garázda és
rakonczátlan életet vitt a jövevény gazda, én pedig eltörődve, fogyva,
sápadt színben voltam, rosz hír kezdett rólam a faluban szárnyalni. Azt
hitték, összeadtam magam avval a korhelylyel s együtt vesztegetjük apám
keresményét, azért vagyok olyan czifra, mint egy személy s összeesve,
mintha sírból húztak volna ki. Ebből jöhet az a gyanú, mit a téns úr
szememre lobbantott. Hiába mondám, hogy az éhség és bánat csigáz el;
megvetett minden, az utczán elfordultak tőlem s a templompad is üres
maradt mellettem, a hová beültem. Nem szánt többé senki, hogy magam
hervadok s az őstelek pusztul. Ugy kell neki, maga az oka, mondák az
asszonyok; s a birák sem gondoltak dolgommal, nekem nem volt jóakaróm,
sem társam, pajtásném: s mig a többi lányok játszani voltak vasárnap, én
a padláson sírtam, hogy ne lásson senki, mert tudtam, hogy mindenütt
csak rólam áll a szó. Azt tudtam, már föld alá kell bujnom; egyszer el
is szöktem szolgálatba, de a kisbiróval kisértettek vissza.

Sokszor odáig vitt a keseredés, hogy szerettem volna a házat rájok
gyújtani, vagy félreverni a harangot. Ha mind odahaltunk volna is,
legalább vége lenne a sanyargattatásnak. Utoljára azon gondolatra
jöttem, hogy megölöm magam; s elmentem a tiszteletes úrhoz. Azt
gondolta, lelkem ismérete hajt oda, mert ő is hallott rossz híremről; de
midőn dolgomat elmondtam, vigasztalt, biztatott s igérte, hogy
közbenjáróm leszen. Irt is levelet, tán Taljánországba, hol az uraságunk
lakott. Három hónapra rá, eljött a legfőbb tiszt. Volt nagy lótás-futás,
gyüléskedés; legalább harmincz embert kihallgattak a tiszttartó ellen
régi panaszokban. Vége az lett, hogy a tiszt megbukott, mert már
megyegyülésen is sokat pironkodott miatta az uraság neve. Elcsapták
szolgálatából, azonkívül sokat kellett fizetnie, mik a számadásban
ellene kisültek. Egész falu majd fel falta egymást, úgy örült, nem
tudták meggondolni, hogy ha a hajcsár változik is, ott marad a nyereg az
igás szamáron. Magam is azt hittem, hogy jobb jövendőm lesz, de bizony
látszott az, hogy az uraság is csak magát akarta megóvni a kártól, a
telkemtől egész árvaságom alatt senki sem szolgált robotot, füstpénzt
nem fizettek, sem a dézsmát be nem adták. A tiszttartó azt appellálta,
hogy ilyen restantiák miatt hibázik tiszti számadása, rútul káromkodék,
hogy ő az istennek sem fizet korhely parasztokért s a fiskárus veje
segítségével, mert az is kiesett, törvény ellen urbéri tartozás fejében,
hozzávevé a megye dolgát s adórestantiát, erőszakosan elexequálta minden
örökömet.

Tiszteletes úr biztatott, hogy az törvénytelen visszaélés, telkemet
okvetlen vissza fogom kapni; keresett is számomra prókátort, de nekem ki
kellett a házamból menni, s kenyér és hajlék nélkül maradtam az
utczaajtó előtt, melynek küszöbét apám uram faragta össze. A malom alatt
kellett volna hálnom a falú bolondjával, ha tiszteletes úr, házához nem
hí. A jó lélek helyet igért nekem, de nem vitt rá a lélek tőle
elfogadni, mert sok gyermeke van s maga szegény ember, cselédet is
nagyon keveset tart.

Ide jöttem Debreczenbe; bár haltam volna meg az úton, legalább nem ért
volna gyalázat, mely megbecstelenítve viszen le siromba. Szűrszabó
bátyám fogott fel, s adott dolgomért kenyeret, míg telkem visszakapom,
vagy szerencsém akad.

Azóta több esztendő telt el. Igazságomat Pontiustól Pilátushoz
hurczolják, még sincsen semmi láttatja. Panasz ment benne a nemes
megyéhez, de az szokás szerint az uradalmi fiskárushoz adta, hogy
készítsen benne véleményt; az pedig, hogy az uradalom kárt ne valljon,
ellenem dolgozott. Ekkor újra panaszt tettek, mint a prókátorom mondta;
s a vármegye vizsgáló küldöttséget rendelt. Háromfertály esztendő
beletelt, míg ki lehetett őket zaklatni a hely színére; s aztán ismét
három hónap, míg jelentést tettek. Akkor az orphanalis szék vette volna
fel, de minthogy azon ingyen kell itélni, sokszor hosszú ideig nem lehet
rá embereket kapni, kivált, ha a viczispán lágy ember. Azóta folyvást
így húzták-vonták a pert, ha volt is árvaszék, más ügyét vették fel, a
kinek volt miből sürgetni a dolgot. Azalatt én bánat s veríték közt
ettem az idegen kenyeret. Prókátorom azt mondja: rosszabb a vármegye
azoknál, kik ellen a vármegyén szájalnak; s ha rájuk biznák a felsőbb
dolgokat, tízszer többet vétkeznének azoknál; mert ők nem a nép javát
viselik szívükön, hanem a kisebb nemesség irigykedik s csatáz a nagyobb
ellen.

Most már megúnva a hosszú huzavonát, egyenest a király ő felségéhez irt
panaszlevélt, s hiszem is, hogy onnan megjő az igazság, kivált hogy
Vámos tens úr is pártfogolást igért: de jöhet már nekem isten kegyelme
is; oda becsületem, jobb volna meghalni.

A végszavak után elfojták Mariska léhljét keserves könnyűi, kötényébe
rejté pirult arczát, s oly érzékeny zokogás jött rá, hogy beszélni nem
tudott. Visszakapta lázas ingerültségét, mely néhány nap óta fogyasztá
erőben, hőség verte át kebelét és fejét, szédülő gyengeség lepte meg, s
állóhelyén ingadozni kezdett.

Vámos odaadta saját székét, friss vízzel locsolta égő halántékát, s a
leggyöngébb részvét vigasztaló eszméit beszélgeté hozzá.

A kapitány felháborodva kisérte a leány állapotát.

Beszélyéből látá őszinte jó lelkét, s jobbágysorsát, s a végetlen egyéni
szenvedést, mit az üldözött leány kiállott. De e rögtöni átalakulása a
kedélynek, zavarba hozá. Hová vonatkoznak, kérdé magában, a rabnő
homályos szavai? tán csakugyan ő követé el a vádló gyújtogatást, s e
vétkére czéloz a meggyalázott sírral? tán a hosszú kétség és nyomor
megbontá elméjét, s a kitörő hóborban rágyújtá jótevőjére saját fedelét,
melynek eszmével, mint mondá, a nemesség ellen már foglalkodék? Nem érté
a viselet rejtelmét, s várta, míg Vámos ápolása képessé teendi tovább
vallomásra.

– Légy nyugodt, térj magadhoz! a hit és becsület kiment egész világ
előtt; mondá többek közt az alélt hölgyhez Vámos. Fordulj a valláshoz,
ha vigaszom gyenge. A bűnt nem önkényt követted el, s isten nem úgy
itél, mint az emberek, hogy a más vétkeért téged büntessen. Ha minden
elhagyna is, az öntudat melletted maradand, s átkisér a kapkodó rágalom
sárkányfogai közt. Ha az emberek megcsaltak, ha a földhöz hited nincs
már, ott van még az ég, bizzál Isten kezében, ő leveszi szivedről a
követ, mit a rossz szándékú világ reád hengerített. No térj hát
magadhoz; hiszen ártatlan vagy, az erény eltávolít rólad minden homályt.

– Nem, nem, sira szívszaggatón a feldúlt népleány; ártatlanságomat az
Isten sem adja vissza többé. Elborít a szégyen, szemem kiég, ha mások
rám néznek, s én nem merem felvetni szememet. Nappalom gyötör, éjem
rettegés; ébren gyalázat űz, álmom felriad; nincs orvosság, csak a
halálban… Öljenek meg, öljenek meg! végezzenek ki; úgyis gyújtogató
vagyok!

Többé nem bírt magával. Hangja feltördelőzött a zokogó csuklásban,
könnyűje megeredt, hogy szinte ömlék, s a szédítő hőség összeroskasztá,
mint rendesen szokta a bánat és gyötrelem erővételekor. Vámos
visszakisérteté magánszobájába, s illő ápról rendelkezék mellé; maga
pedig, ismerve azon hatás természetét, mely nagy és véletlen rázkodások
által a nőidegzetben előidéztetik, felvilágosítást igért a kapitánynak,
míg a szerencsétlen annyi léleknyugalomra csillapszik, hogy vallomását
maga folytathassa.

– Uram, ön kétkedik a kétértelmű jelenet indokán, kezdé aztán, mikor a
kapitánynyal magányosan maradt. Szemeiből látom, gyanúsan vélekedik e
szerencsétlenről, s nem minden igény nélkül. Egy ismeretlen leány a
népből, kinek sem sorsa, sem kitüntetett múltja jó nevelésről nem
kezeskedik, gyújtogatás vádjával mint fogoly, széke elibe hozatik.
Ellene szomszédok bizonyítanak, hogy a kigyúlt ház padlásán lelték a tűz
alatt, hová egy pár óra előtt látták mécscsel felmenni. Most, mielőtt a
vádra jönne vallomása: lázba, háborba, eszelős kitörésbe esik, mely a
lélek ismeretből látszik eredni, sőt mint gyújtogató halált kér, esdekel
fejére. Valóban nem is lehet máskép, önnek, fogulatlansága ellen is, a
legrészrehajlatlanabb birói jellem mellett, gyanúba kellett jőnie. De ne
siessen a véleménynyel, vegyen türelmet meghallgatni tőlem a rabnő ritka
esetének folytatását, s itélje ártatlannak őt lelkében addig is, míg a
vádlott eskűje, s illő tanúságok mellett törvényesen mondandja ki hozott
itéletét.

A kapitány élénk vágygyal várta a folytatást; Vámos felvevé a
félbenszakadt vallomás fonalát.

– Míg az árva pórleány értéke, s vele sorsa és erkölcse, bitor kezek s
birói hanyagság veszélyében forgott, védőrt s támaszt jelelt ki számára
a jobb gondviselés. Jámbor kézműves jegyzé el Mariskát, s az elégült
kebel, kibékülve a súlyos multakért, boldogan várta menyekzőjében a
kárpótló érdemdíjt. Azonban a végzet, vagy feslett dölyf inkább, ismét
azon osztályt állítá útjába, mely már lelkét és javait elrablá, s
melynek éles gyűlöletét keblében viselte. Egy tékozló nemes szenvedélyét
költé fel a szép leány, ki még ifjú ugyan, de elég bőpénzű és merész,
hogy kalandokat vásárlani vállalkozhassék, s erőszakkal ejtse birtokába,
mihez az arany hatalma fel nem ér. E nemes nagy ház származata, sőt
gőgje még nagyobb, de azért elég alacsony volt magát oda juttatni, hogy
Mariska jegyesétől ütlegeket kapjon. A boszú megtorlásra ingerlé a
büszke kalandort. Gazsegédek közbenjöttével sikerült neki a vőlegényt,
születése helyén, mint falujából évek előtt megszökött csavargót, az
ujonczok sorába iratni. Mariskának a templom küszöbén fogták el
jegyesét, s az árva népleány, az árva menyasszony, a kétszeres árva,
akkor este, a mátka-kivánat és látás álszíne alatt, a kalandor lakába
csábíttatván, csapongó gerjelmek áldozatává lőn.

Vámos arczán láthatólag elborult a nemes harag, s a kapitány boszankodó
részvéttel kisérte ez ördögien tervezett undok gyáva vétket.

– Az áldozat magánkivül, kétségbeesetten futott hozzám elégtétet,
boszút, vagy őrültség ellen menekvést találni; de én lakomon kivűl valék
elfoglalva. Mariska dúltan, égő lélekkel, kétség és gyalázat észvesztő
háborában tört haza. Az est elfedé őt az utczanép előtt s arczán a mély
szégyen áruló bélyegét. Bújt és rettegett mindentől, nem akart látni és
láttatni, borzadt önmagától. Otthon már roskadoztak alatta a térdek;
futkosó hideg borzongott erein, félt, irtózott a háznép szemétől,
görcsösen kapott a mécs után, s meggyujtva azt, a nélkül, hogy a család
valamelyike látná vadán, öntudatlanul rohant a padlásra, elrejtve magát
és becstelenségét a bezárt ajtóval; s rohant a házhéj más végébe, hol a
szalmahalomba lerogyott.

A harag és átok, kétség és önutálat, szégyen és veszteség harcza
osztozott lelkén. Elbódult az égető vérlázban, s szaggatott homályos
eszmetöredékek kergeték egymást tépett elméjében. Vége, vége, gondolá
magában. Elrabolva tőlem gyermekkorom, a boldogság, mások szeretete,
értékem, férjem, becsületem! óh bár eszemet veszteném utánok!!… A jobb
szomszédból virrasztó ének hangzott át. Egy lókergető genialis úrfi
akkor nap tapostatott szét az utczán egy gyermeket; s nyújtóztató padja
körül sírtak a megfosztott szülék. Az ájtatos ének töredéke, mint
túlvilági hivó dal hatott koronkint Mariska tompult érzékire. Óh boldog
álmodó, fohászkodék irigy fájdalommal, te már szabad vagy, a védtelen
üldözés rohamai ellen. Nem nyom többé semmi, csak a föld, s ennek
nyomása ezerszer könnyebb mint az embereké… Mért nem cserélhetek veled,
hogy sápadnék meg a hűs temető alatt, s ne égetné arczom a sötét
gyalázat; mért nem némulhatok meg helyetted, hogy hallgatna el számban
az átkozó átok, mely megfulaszt bennem minden szeretetet… A bal
szomszédból zaj, zene, ujjongás, kitörő hahoták rezgének által. Boldog
menyasszony űlte lakomáját. Mariska új, vagy inkább egyetlen barátnéja,
kit utóbbi életköre egyesített véle. Közösen akarták megünnepelni
lakodalmukat; hogy közös öröm, közös emléke kösse össze jövőjöket: s
neki vesznie kell ezen öröm osztályrésze elől. A zaj elhozá a vőlegény
vidám pohárdalát, s eszébe juttatá a szerencsétlennek vesztett
vőlegényét. Ez vigan lejt a nász enyelgő körében; az övé őrök megett,
hurczolt mogorva társak közt szívszakadtan kéri a halált; ez egy bűbájos
éj küszöbén tánczol, mely család-örömök nappalába nyílik, az övé vak
börtönbe vetteték, melynek ajtajával kívül várt magától szabadságot,
reményt. Barátnéja mámorosan engedé át magát a szív fejledező édes
ingerének, ő hagymázban vergődik a furdalat s kétség öngyilkos késztési
közt; barátnéja fején díszhozó fejkötő váltja fel a fehér szűzkoszorút,
övét a gyalázat fátyla takarja el, s tépett koszorúja temetővirág lett
vesztett becsületén. Ily és ily eszmék özönében örvénylett elméje; a
hábor és forróság kifárasztá lelkét, idegzetét; szemét vérbefuták a
gyuladt hártyaerek, ajka felnyilt, ínye kiszáradt a bódító hőségben, s
eszmélete veszni, merülni kezdett, fokonkint zsibbasztva az érzéki
tompultságtól. Most ismét a virrasztó ének jelent meg, majd a tomboló
nászdana csapott át, s vegyüle be hánykódó lelkének fáradt szélvészébe.
Élő és halott boldog körülem, az örömet élvez, ennek nincs fájdalma,
csak én kínlódom, mint az eltaposott féreg, melyet az erőszak félig
végzett ki. A fordulat és hagymáz harcza megujult, de már gyengülő
csapkodásokban, mint a simulni kezdő hab. Közte felmerült a nászdana és
halottas ének, mint annyi gyötrő refrain, de már muló hangfutamban fogá
fel az erőtlen érzék, s a láz és fáradság álomba nyomasztá az alélt
eszméletet… Egyszerre vad lárma, kétség, zaj, sikoltás tört ki az
utczákon; felzudultak a félrevert harangok s lótfutó robogás tódult a
ház körül. Már azt nem hallá Mariska: ájultan hanyatlék szalmafekvében,
s ha a szabadító diák nem érkezik, álma halálos lőn… Alkalmasint a
padlás záráskor feledte ott mécsét, mert a tűz azon a végen ütött ki.

Ime uram ez a vádlott története, utánveté Vámos egy könyűt törölve szánó
szemeiből. Ez megfejti a rabnő kétértelmű kétségét, melynek kitörése
bizonyos bűnre vonatkozék, s halált kért magára. A szerencsétlen
rendkivül meg van ragadva a gyalázat eszméje által; úgy látszik, feledi
a mellett elvesztett örökét, régi szenvedését, mátkáját, mindent. Igen
félek, hogyha eszét nem veszti is, lehetetlen lesz az életben nyugodtnak
lennie a szégyenérzet gyötrelmei miatt. De könnyen történhető, hogy ha
izgatottsága feljebb fokoztatik, öngyilkossá leend. Mi legalább, ne
segítsük azt elő. Ha mindez, mit mondtam, tanúk és saját vallomás útján
kellőleg bebizonyíttatik, siessen ön szabadságát s közvéleményét
visszaadni a sokat szenvedettnek, kinek különben is oka van
osztályunkról, rosszul, igen rosszul vélekedni; kivált ha értesülend,
hogy a csábító, ki ezt okozá, közönyösen neveti átkait. Eszembe jut reá,
miszerint valami új angol könyvben olvasám, hogy az arany és gyémánt nem
sokkal jelentek meg az emberek előtt a föld héjjában. Valóban uram,
csillagunknak azon forradalma nem fokozá feljebb a tökélyt, mert
szintúgy kemény gyurmát hozott napfényre, az emberi szivet, a gyémánt
világa, s arany tisztasága nélkül. E fajt nem soká eltörli a teremtés,
mert ily tökélytelenség bujdosónk végczélja nem lehet… Én gondom alá
veszem Mariska jövőjét, mint igértem neki, s meg levén győződve, hogy
itt, hol eseményei közajkon forognak, nyugalma nem lehet, a főváros
ismeretlen tömegében nyitok számára új életet!

A kapitány, kit az érzékeny eset mélyen érdekelt, kész örömmel igére
mindent, mit a hivatalos lélekismeret különben is kötelességévé tőn.



XXVIII.  (A besztereczi lápvidék.)

Zemplén és Szabolcs közös határiban nyúlik el mint egy óriási tengeroáz,
a besztereczi lápvidék, melynek alakja, tére, terjedelme századokig,
feneke, forrása, erei, mélységei s zátonyai mai napig mérnökileg
ismeretlenül maradtak. Tán a Tisza-öntés vette birodalmába a katlanszerű
tájat még fajtánk megülése előtt, s azóta mint öröködött járvány
összeszokott a békénhagyó nép szűkült határival; tán tengerfenék volt az
elővilág ősvizei alatt, s a benne tömeglő kotúsözön akkor loccsant
vissza, midőn a nagyeszméjű Traján, Vaskapunál a tengert kiereszté. Ez
utóbbi sejtést költik a vándorban amaz törvényhordta ős homoktorlatok,
mikre a középidő várak alakjában rakta meg rablófészkeit, s miknek
feltölt maradványain ábrándhozólag porlanak az álmodó romok.

Ha egy-egy lápvártöredékről körülnéz a vándor e láthatártalan ingó
vízországon, az ó mythusz tengeristenének képzelheti magát. A habtalan
sík keblében függeni látszik az oszloptalan égív, az arany és ezüst
ragyogása habzik és reszket szerteszét, mintha legelne a napfény a
csillogó sikságon. A roppant nádasok gazdag növényzetben diszlenek mint
annyi zöld tartomány. Ingoványos rétek feküsznek közöttök, millió
fészkével a csúszó lakosoknak, mint annyi gyárvidék, vakitólag remeg
téreiken az áthevült zára, s örök zsivaj, moraj, kretty, fütty, zaj,
sivítás hallik a túlszaporult néptől. Távolabb kákás dágványok fogják
fel a szemet, keresztkasul szelve tágas vízutczákkal. Zsombékjai közül a
napoló békák melancholikus ümgetése terjed, szélein iszapos rétege
fehérlik a csigatörmeléknek, fűlepte részein fehér patyolatot teregetnek
a munkás pókezredek, s meleg porondjában teknősök rakják le súlyos
tojásaikat. Itt-ott hideglelős mocsárok ütik fel zöldes hátaikat.
Ilványos repedékeiben rohadt nedv szivárog, poshadt nyálkás maradványa a
régi kiöntésnek, vagy állott esőviz; s a medresebb iszapon millió
vizféreg nyüzsög a megtört napsugárban. Számtalan faja a lerakott apró
tojásoknak, mocsári gyíkok, rovarok, félig fejlett műszeretlen testek, s
minden szörnyecskéi a bűzhödt égaljnak, háborítlan csendben és ösztönnel
tenyésznek, míg a sárgazölden bevaradzott tószél, a csúszmászók lomha
mozgalmaitól bugyogni látszik; parányképét adva a mexikói
mocsártenyészetnek, midőn Columbus Amerikát felfedezte. Néhol a friss
partból eleven félsziget lóg le a vizekbe, mintha hűtni öltené be
nyelvét egy-egy lehasalt szörny. Lombos árnyban tartják a nyír-, nyár-
és égerfák, melyeknek lábait buja habokkal takarja be a réti nefelejcs.
A kövér fatetők, szállása a vigyázó gémeknek; félöles fűvében szilajon
kanyarog egy-egy vízikigyó, s ha jövevény lépte zörög a haraszton,
merészen ölti ki barna nedves fejét. Most mély csend országol, de ha egy
folt vadlúd csap le a szomszéd nádasba s gágogó röptében felkölti a
berket, egy percz alatt vad zaj tör ki a magányból, száz nemű visongás
riasztja fel egymást, s száz fajú szárnyassal lesz tele az égűr. Messze
a távol perspektivjében eleven sás között ősznádszálak inognak fel a
süppedő zátonyról, mintegy intő tornyul a vízi utasnak; közelében
rekettye véter fogja el a barna vízfolyást, ezen vesszőfallal fog
hétről-hétre halat az ázsiai halász. Odább csikvarsák vannak a
zsombékfészkek közt széjjel borogatva: s az óriás tóparton köröskörül
zsoldtalan hűséggel áll hadi rendben a vízi birodalom nemzeti gárdája,
az éles békatőr, lovas káka, s a gyékény ezred buzogány erdeje a vízi
liliom lobogói alatt, mintha idegen külföldtől őriznék a titkot, mit a
tó susogó népe egymás között rejtelmesen cserél.

Míg a lápvilágok látható országán, az egymásba merült s egymásból
kifejlő élet rendszerével ily csodás bőségben alkot és alakit a
természet bibelő türelme: azt vélné az ember, a sima vizek tétlen
tömegében megszünt a teremtés. Oh nem! ez igénytelen csend látszó
nyugalmában még megragadóbb e hatalom ereje. Mikor enyészetnek indul a
nyári nap, s döntvényesen fénylik a tó tükörére, a nyugvó özön méhe
átvilágul. A barna tófenék világító bársonynyá változik, s megtörve a
délest fáradt sugarait, vakító csillám helyett lámpafényt önt a mélység
titkaira. Néhol a mult évnek őszi temetése, hulló levélszőnyeg fedi a
feneket, éles színvegyével a számtalanféle fajnak s hervadásnak. Egy-egy
gallynak vagy gyökérnek foszló vonalán piros vagy gyenge zöld fűzérben
születnek falánk árulékok; néhol a levélrétegek nyiladékai között csodás
gombaerdők vetnek árnyat ismeretlen tojáshalomkákra, s ezen egész
látvány tájképe nem nagyobb egy lóherlevélnél. Másutt a béka-lencse
tömött pázsítja lebeg a tószin alatt, s eleven smaragdját napvilággal
aranyozza meg a felül eluszó hab; míg a szomszédban bokros tátrány,
nyulánk hajszállábú hinár, vagy hízott vizi indák szőnek hálót a
kristály teremben: míg alant tói folyondárok, csáté és sarju-sás rengő
bársonya látszik várni a habszűz hattyúfehér lábát. Emitt az úszó
lakosok seregei járnak-kelnek a mélység medrében; drágakövek fénye
csillog fordulataikon, s eleven játékban nőnek a lágymeleg hullám közt;
odább csigák milliója hengereg egymáson, s túl rajtok sárvirág virít, s
a tókirály választott virága, a nymphæa sagittaria két öles szárakon
mint annyi zöld kötelen felfelnyujtogatva tojásnyi bimbóit, hogy a
vízszinen elteritse fehér koronáját. Ezer nemű állatfaj és virány,
fejlemény, mozgalom, változás, enyészet, s mindez elragadó, mesés
foghatatlan pompában mélyen vízszin alatt; de csak távol csendben lesve,
mert ha a tolvajkéz fel akarja törni a kristály zárfalat, olvasztott
iszappal rejti el titkait.

Másutt a vízözön téresebb síkjain, lassú kitartásban, az ősvilágformáló
modorral folytatja magát a teremtés. Szél és habjátéka csendes
hullámzatban összever tömjét, nádtöreket, gazt, maszatot, növényt, mit
az őszi haldokláskor vagy ragadozó árban magának elrabolt. A lebegő
chaosz anyaggá tömegül, testet vesz magára, elválik a viztől, formába
öltözik s kilép a létel országába mint a teremtés második napján. A viz
birodalma, a szél és madarak csúszó-mászókkal részvéttel köszöntik a
félénk vendéget, s míg az remegve fut az ingatag habon nád- s buzgány
pehelyt, száraz őszi levélt, port és fűmagokat hordogat rá a szél,
csúszó-mászók rakják az új honra tojásaikat, s a vízi madarak serege reá
költ. Alig vett lételt, már szabadságát veszté, a független lakók uraivá
lettek, s szolgálni kezdé az önző természetet. Majd gyökereket fon, de
még foszló elem, erőtlen a réteg s évi terméke csak gyér fű vagy léha
gaz. Már az ember lesi faldokló szemekkel, számít és méreget s jogot
keres hozzá, de a szűz föld nem veszi fel a bitorló foglalást, nem
bocsát magára senkit a telhetlen fajból, s készebb szétválni, hogy
elnyelje a bitort, mint telepet adjon uzsorás szomjának.

Hasonlók lehetnek nagyobb kiadásban Ausztrália éretlen szigetkéi,
melyeknek süppedékes laza telepét ember még nem ülte meg s nehéz nedüs
légjében mérges csuszók, denevérek s ragadozó fajok tenyésznek.

A besztereczi lápvidék cseretnek nevezi ezen éretlen földgyurmát, melyet
összeenyvez a tajték, békanyál s mézgás partveredék, melynek vegyanyagát
tózsirnak mondanám, s mely épen azon elem, mit az angol combustible czím
alatt nagy sikerrel használ nyereséges tűzi anyagul, mely sokkal
czélszerűbb a németek torfjánál. Londonból Albert vegytanár nehány év
előtt alkutervben állt a táj legvagyonosb földbirtokosával, s ügynöke
állítá, miszerint e lápvidék combustibleje felette finom, s oly bőségben
készül, hogy nagy gyártelepet képes volna ellátni.

Végre a még uratlan bozót füvet hajt, vagy mint a vidéki pór mondja,
megszőrösödik. Sás- és kákatövek szövik össze válatag elemét, fűz- és
égergyökér mint összekötő csontváz nyujtóz- s ágazik szét rétegei
között; majd kövér telepe fokonként meghízik, fűszeres kaszáló honosul
meg rajta, itt-ott felveri az ezüstös rekettye, ráköltözik lakni a
bájvidék millió virága, ifjú dús tenyészet omlik ki méhéből, s hogy ne
álljon száműzve a vihar kezében, fiokká fogadják a szomszéd őspartok,
melyekhez kiköti egy szánakozó szél, s időt ád a révhez gyökérrel
fonódni. Azonban független jellemét mindig igyekszik megóvni. Sülyeteg
felszine folyvást ingadozik s ha nyugalmasan soká áll meg rajta ember s
barom, lesüpped alatta s törekszik elnyelni. De azért szolgaságba veszi
az éhező bírvágy; diszét gazdag rendekbe kaszálják le évenkint, a
vigyázó földi ekét is mer neki akasztani, s magontó barázdát hasít szűz
vállában; sőt a rászokott barom is jár, legel, terhet hord, sőt meg is
tud hálni bizonytalan telkén; de sokszor áldozatúl ejti a vidéki
jövevényt, s ha idegen marha téved ólálkodó ingoványaira, mely erősebben
lép, s nem tudja ösztönszerűn kikeresni biztosb rétegeit, megijed s
elmerül fenéklen keblébe, mely a zsákmány után jel nélkül összeforr.

De maradnak szabad testvérei az így megfeneklett szolgaszigeteknek, s
azok az új vízi teremtés legköltőibb eszméi. Felékülve fákkal és
füvekkel, zöldbársony kaszálók virágos mezében, a szellő balzsamát véve
illatszerül, delelő szárnyasok ábrándos dalával jár a vándorláp a tó kék
aranyában. Ha csendes a vidék, nyugton mereng ő is, átadva díszeit a hab
tükörének; de ha hűs alkonyon támad a jóserdők haragos zúgása, felölti
magára szokott gyászfátyolát, az elfelhősült ég fekete árnyait, s
elindúl a szélben lassú jajgatással, mint nyugtalan özvegy, kinek
jegyesét az örvények tündére titkon elrabolta. Mikor bánata megnő az
erős vészben, szilaj villitánczczal kereng a tört habon: keblére
bocsájtja a villám kigyóit, szép haját megtépi a forgó viharban, s
berontva tör, pusztít a vízi erdőkben. S ha szaggatott keblét a vész
kifárasztá, dúlt arczczal megáll a csillagos magányban, a tóba hullatja
széttört koronáját, s halkan elbeszéli rejtett keservét a méla bölönbika
fojtott nyögésivel. Búsan hallgat rá a rejtelmes éjvidék, a nád
rengetegje fájdalmáról susog, szálló harmatával az ég megsiratja, s
hajnalra könnyéből gyöngykoszorút fűz rá.

Ah be szép költészet van a természetben, mig az emberi faj nyomot nem
hágy rajta, de ha a műveltség zsákmányul rabolta, letörlődnek róla az
Isten ujjai.

Köröskörül a dágvány és vizmező roppant határain, s szerteszét a zátony-
s láppartokon, terjengő nádjövés veri fel, s szorítja a vizet. Nád a
főtényező a teremtés kezében, melylyel a consolidatiót eszközli, hol az
ki nem hajt a mocsár vizein, remény nem igen van földalakuláshoz.

Ködös távolában a vizi látkörnek egyházromok s porladó lápvárok mosódnak
el erőtlen körrajzzal, mely azokat velős érczerőben, s nélkülözni tudó
dicsőséggel rakta, a csont, régen földdé lett már. Az unoka emléke
visszatér a távolidők kék mélységeibe, s kegyelő ihletet szállít
kisszerűségekhez szoktatott lelkébe. Hajdan véradó vezérek őrzék e
határon szilaj barmaikat s az Ázsiából hozott becsületet, jármot vetve
az öröklésben álló gyáva ellenségre, a helyett, hogy egymás alá ásva
áruló versenyben keresték volna nyomorult kegyeit. Későbben az ököljog
vérfészkei lettek az őshomoktorlatok, de mégis legalább, az erő s
szabadság rév- s őrfokai. A Magócsi, Pető, Alagicsaládok viharja rengeté
a várkörnyékeket: most csend szántja a sovány határokat, s ha elvet is
az év nehány szemet az ősi dísz s erény maradék-magvából… dudva terem
rajta. Sehol semmi jele a független nemzeti erőnek; a földéhez hívebb
pórivadék, idegen birtokban vonja a barázdát; elfajzott urai pedig
sárházba költöztek az örvény veszélyei közül, s vérrágó árulással törnek
egymás buktatásán fényes szolgaságot venni, hogy legyen mit adni
zsidónak a csapszékbe, vagy daczát legalább kivivja dacz ellen.

A «bélföld» hullámzó nádrengetegje közt barátságosan hí a jámbor falvak
kálvinista harangja. Szerteszét belátszik Dombrád, Berencs, Deme (vezér)
cser (éje) Patroha, nyugodt becsületes egyszerű nép láp-telepedési.
Szomszédi szives egyességben élnek egymással, pedig évekig nem mennek
egymáshoz, holott némelyikhez a szomszéd helység szava áthallik a vizen.
Sok község él csupa lúdtenyésztés- nádlás- vagy csik-halfogásból, marhát
őriz, a lápot kaszálja, szántóföldje nincs, a többi is primæ
occupationis. Saját vetés nélkül táplálkozik, mint a vízi madár. S e
magára hagyott nép mégis oly ügyes. Érzelme, költészete firól-fira
kifejté magát a tájhoz alkalmazott tündérregékben, s vallása vigasztaló
hit, józan áhitat, sötét nyomasztása nélkül bigottság- s buta babonának;
erkölcse tiszta és szigorú, kebele nyilt és emberszerető; üzlete
egyszerűség és halászat mint az apostoloké; fogalma s eszközei együgyűk,
mert soha senki nem tanítá, de azért élelmes, tehetős, szükséget sohsem
lát, ha csak marháját el nem sepri a dög, s általában messze elüt azon
gyáva, vegyűlt, ronda, lomha fajoktól, melyeknek egyedüli érdeme, a
mindent elöntő bő szaporaság… szeszély-e vagy szolgaszakmány az a
természetben, hogy kigyót, békát, férget túlszámban szaporít, mig a
nemesb állatfajok lassu tenyészetben apránként kivesznek?

Idébb, a lápvidék szabolcsi szélében Beszterecz és Ibrány néznek
farkasszemet, melyeknek tóvárait hajdan, a néprege szerint, arany
sodrony kötötte össze, s rajta a földiektől üldözött tündérek éjenkint
egymáshoz tánczoltak csókolózni. A roppant rétközön királyi erőben úszik
át a partszaggató Tisza, bő vérét öntözve a tó ereibe éltető elemül.
Bodrogköz felől, mint egy holttetem nyúlik ki a mocsár országából a
Karcsa vize, lomhán szállítva a felesleges vizet; a nép tónak képzeli
azt rest mozgalma miatt, s firól-fira várja, mig száz év elteltével
felveri az őr-tündér a kakasszóra vízbeejtett harangot, mely a víz
folyását hajdan megállítá, mint azt a költőlelkű Tompa, népünk regéiben
oly szépen elmondja.

Középen sík vizek, libegő lápok, náderdők, ilványos rónák, s ismeretlen
mélységek között rejtve fekszik Czigánd, mintha az ősnemtő védni akarna
annyi eredetiséget az új idők romboló kezétől. E falucsaládnak több mint
száz telke van, s földesurának még sincs ott semmije. Robotját leróni
bábukon (tutaj) szállítják idegen határra, s mitől más jobbágyok
leginkább kivánnak megszökni, ők kizárólag kérik a kaszálást és fuvart.
Ilyenkor üres tarisznyával ered vizi útjára a vándor karaván, emigrált
telepként száll ki a partokon, hol urbéri munkáját végzendi s a
földtulajdonos, mint patriarchalis atya, hajlékkal és élelemmel
gondoskodik a rábizott családról. A hazáját hagyott nép nagy karikákban
ül az idegen földön, a kor rangja szerint ereszti becsülettudó véneit, s
az egyszerű ajándék közjogán testvéri szeretettel tud megosztozni, mint
az aranyidő vágytalan szakában. Otthon, nincs felhasábolva földjük irigy
mesgyékkel, semmi birtok, semmi váljegy, s határvető hantolás nem mutat
osztályra. Évenként kimegy a nép földfoglalásra, mintha mindannyiszor
res nulliusra tenné kezeit. Felfog és választ kiki tetszése szerint, s
mindig testvérileg eligazodnak a nélkül, hogy veszekvés háborítná a
százados békét, vagy birói itélet vétetnék igénybe megsértett felektől.
Mily örömmel üdvözlené őket a feltámadó Ovid, ki a megsiratott aranykor
erényei között, fájdalommal emlékezék az ősemberiség ily gyakorlatáról.

E nép szorgalma egyfokú a becsben patriarchalis törvényeivel. Czímeres
marhái díszesek, legtöbb és zamatosb szénát kaszál, a halat iváskor,
mert partra verődnek, szabadkézzel milliónként fogja, s mikor ők
halásznak, egész vidéken leesik a hal ára. A faj maga költőileg szép;
hölgyei vidámak, szerények, s meglepőn feltűnik szabályos vonásaikon a
belső nyugalom, s vágyatlan lélekcsend. Beszédük igen eredeti,
sajátságos ősi öncsinálta nyelv, melynek kincseit nem engedék az őrködő
vizek eddig kihordani.

Az egész rétköz egy kis mintája a nagy teremtésnek, mely szakadatlan
rotatióban folytatja önmagát. A keletkező lápok földdé alakulnak, s
szorítják a vizet; a Tisza évenkint kiönti férhetlen árjait s helyre
növeszti a megfogyatkozott tengert. A növény- s állatország gazdag
tenyészetben omlik elő s táplálkozik az új föld kimeríthetlen tején. A
ligetek sátrai, a rét özönlő virányi, a láp- és tópartok megrakott öblei
egész díszvilág; a szín és illatvegy örök élv kútfeje a szomjas
érzékeknek, az évszakok minden fordulata ujjászülő időkor az új
tenyészetben, s maga a lég folytonosan érleli terhét a millió életnek.

A vizi állatok faja és serege csodálatig ragad. Nappal, a rekkenő nap
tűzernyője alul elülnek, s a roppant tartomány ezer tévegében csak
szárcsák láthatók, bibirkélő vízi tyúk, gólin-szalonka, gólya,
bölönbika, s egy-két gunnyasztó özvegy gém. A róka és vidrák kerülik a
szemet, s a réti vadfarkas hűsölőben liheg a náderdő árnyain. De ha a
léghűtő est beáll, a szemnyelő víztéreken kezdődik az élet, zaj, zörej,
mozgalom, mint egy fővárosnak tolongó utczáin. Széles fellegekben
húzódik a szalonkáknak több vízlakó faja, hápogó táborral kavarog a
récze, s a vadlúd tömege mérföldet elfoglal. És ha a tó forrong, s
morgása vészt jelent, a szél tele hordja az égürt szárnyasokkal, mintha
egy rengeteg hulló leveleit repítné el őszszel. A csapkodó fajok éles
visongása, a nyers üvöltözés, s egyetemes víznépi lázadás félelemig
ragad, s bizonyságot teszen, minő osztályoknak van alája vetve a
lápbirodalom.

Ha estve búcsút vesz a feledtelen tájtól a merengő vándor, s a kisértő
képhez távolodó útján egy istenhozzádot mondani visszanéz: szőke köd von
fátyolt a nyugvó habország bűvös titkaira. Az alkonyodó nap világa
felveti, és a köd lebegő fénytömeggé válik, mintha egy összetört arany
zuhatag verné rá vízporát. A tündéri elemben később violaszín habok
hömpölyögnek, s ha a látkör félig elnyelte a napot, vérszinű fényben ég
a ködös tókirályság. A vízi nép nesze lassanként elmarad, a falvak
harangját visszahíjja a szél, szürke sivatagba merül a csoda táj, s a
pusztai úton egyedül marad az álmodó gondolat.

Isten veled regék, s boldog egyszerűség pásztori hazája, utolsó vidéke
megfogyott fajom közt az őserőnek! Emlékem a század kórzaja közt csendes
képedhez visszatér; s lelkem örül, hogy szűz kincseid láthatám, mielőtt
az üres műveltség elfoglalt országodba betör, s letörölvén rólad a
vezérek nyomait, ezer gyárt, zsidókat, bűnt, zajt, erőszakot, fényüzelmi
igát, s nyavalyacsordát visz szikkadt telepedre, hogy a század új
szótára szerint boldog, s dicső legyen a szent emberiség.



XXIX.  (Örsy Zalánka.)

Hat héttel a közelebbi események után, e táj Pest felőli oldalán, könnyű
neudicsánka érkezett a parthoz a porfelhőbe borult országúton. A
tajtékzó lovak lankadtan álltak meg a nedűs part eleven pázsitján, s
izgatva pőcsikeltek az árnyatlan állomás melegén. A szekéren napsütötte
alak bontakozék ki a por oszló fellegéből, hűvös vászon nyárzubbonyban,
olcsó rizskalappal. A mint a port elvitte a szellő, Vámos férfias
alakját tisztán meg lehete ismerni. Leugorva, nyugtalan arczczal,
kémlelő szemekkel indult meg s nézdelt szét a sásas part hosszán, s az
apró révek nádfalú öblében.

– Nem látod valahol Czeczilia nővérem új halászát, az öreg Cziriákot?
kérdé kocsisától.

A kocsis nap ellen veté tenyerét, s keze alatt elnézett a vizi
környéken.

– Nincs itt sehol tens uram, mondá kis kalapján egyet igazítva.

– Meg nem foghatom, pedig ide rendeltem csónakkal; aggódék Vámos.

– Bizonyosan el van parancsolva tens uram: mert ha beteg volna, más
várna itt helyette bennünket.

– De hát ki parancsolta volna el?

– Már azt nem tudom, tán az özvegy tens asszony; de annyi bizonyos, hogy
az öreg Cziriák nagy ok nélkül oda nem maradna. Hiszen mindig dicsekszik
vele, hogy az az új halvány úr ide hozta Hortobágyról, s úgy ragad a
tens uramékhoz, mint a gyapjú a bárányhoz.

Vámos, mind a mellett, hogy megszokott ártvágyat s véletlent nyugodtan
viselni, felettébb fel lőn izgatva. Nem volt képes ez esetnek kulcsát
találni, furdaló sejtelem támadozott lelkében, s futkosva kiabált
csónakosok után, ha valahol halász rejlenék a nádban, mintha minden áron
a vizi utat akarná választani.

Siket csend nyelte el a kiáltásokat; semmi hang, semmi válasz sehonnan.
Vámos türelme kifogyott, ingerült kifakadásokba önté haragját, egyik
kifogott lovára pattant, s gyorsan futamlott a tópart hosszában, embert,
csolnakot kiabálva mindenütt.

Hasztalan! a vidék puszta, egy lélek sem volt jelen, rekedő hangjára a
vészmadár sikoltása felelt, s visszarohanva fáradt lovaihoz gyors
hajtást parancsolt.

– Hány óra alatt érhetünk haza, ha a lápokat kerüljük? kérdé kocsisától.

– Biz uram, a megtart éjfélig, mert a ló fáradt, az utak rosszak, még
igen messze van; felelt a kérdezett.

– Hogy tartana? hiszen tele holdvilág van, bátran lehet menni; aztán még
alig van négy óra délután; nyugtalankodék Vámos a kocsiban.

– Dé’szen ha már négy óra van, úgy csak a hajnal vet haza bennünket;
nagy föld ám az ide, osztég meg nem úgy van mint a kerékvágás: hogy e
világot általéri, mégis egy tyúk általlépi; viszonzá a kocsis, miközben
a rudas strángjait felhányta, nem igen örülvén a lókergetésnek.

– No csak gyorsan Pető, mit sajnálod úgy az abraktömlők lábát, hiszen az
enyimek; türelmetlenkedék a gazda.

– Igen, de kocsisuk én vagyok, a ki lelke van, s ha egyszer a bőrin
átvirít a borda, engem szól a világ; felelé fogából békételenkedve,
miközben úgy közzé vágott a fiatal fogatnak, hogy rövid percz alatt
szekeret és lovat porfelhő borított, mintha boszorkány utaznék sebes
forgószélben.

Addig, általellenben, a lápvidék felső szélén, egy sásas róna megett
nyárerdőtől fedve, két felnyergelt paripa legelt a herehurós réten. Egy
félvér sárga kanczán finom angolprics ragyogó aczél kengyelvassal. A
délczeg állat nyulánk termete, s okos szemű száraz feje elárulá a nemes
fajt, s finnyáskodva harapott itt-ott a gyenge sarjúba, míg társa, egy
lovász alá termett erős, szügyes poni, tele pofával falta a kövér mezőt.

Az összes kiállítás úrlovag tulajdonának látszék, kinek pénz mellett
jóizlése is van, de gazdáját hiában keresé a szem, mert két pórlegényen
kívül egész látkörön ember nem mutatkozék. Egyik alacsony siheder,
fekete strucztollas debreczeni kalap-, kurta fényes guba-, s lobogó
gatyában, a lovakat eteté kézre tekerített kantárszárral, s az
erdő-öbölben rekettyés cserje közt úgy vezeté odább egy érfolyás virágos
menetén, hogy idegen szemek nem férhettek hozzá. A másik, szép sugár
legény, túzoktollas szürke kalappal, kék, pitykés jankliban, blanc bőr
vadásztarisznya oldalán, s kettős Kirchner-sodronycsővel kezében, az
erdőközti fűsziget zsombékjai közt unalomból látszék vizi vadakat
hajhászni.

Egy kerengő sirályt ejtett le az érbe s ezüst szín rokoni visongva
gyűltek rá társukat temetni. Nyugtalan örvényben lebegtek felette az
illatos légen s lövés sem lőn képes tovább riasztani a bánat
helyszinétől. Kinek kedvet ád a hasztalan gyilkolás, ilyenkor sorba
leszedheti őket, mert készebbek halottjaikra hullani, mint sem elhagyni
az érzékeny temetést, mielőtt könnyebbülésig kisírták magokat. Ki tanítá
őket a baljóslatú fájdalom szavára, hogy a közelgő vész előérzetében s
feleik halálán jajgatnak legjobban?

E két egyénen kívül üres volt a határ; a lóvezető siheder olykor-olykor
keresztül nézett a liget bokra közt, a tó tisztása felé, mintha a közel
faluból várna ki valakit; a lápi vadász szintúgy el-eltekintve az
erdőszárnyon át a kákás róna felett; úgy látszék, türelmetlen
várakozásban van, mert ilyenkor drága ankerórát vőn elő zsebéből,
mintegy kényszerítni akarva a veszteglő időt.

E közben hanyatlik az égető nap; két fiatal halász ballagott a falu
irányából vontatott léptekkel. Egyik drága ékművű hárfát hozott
balvállán gondosan, s meg-megállva tanakodó arczczal fejér ezüstpénzt
számítgattak egymás markába. Nehány száz öl távolban utánok szép fiatal
úrnő jött ki a gyalogút fejérlő szalagján. Könnyűded termetén olcsó honi
kékkarton ruha lengett, fejét mély ernyőjű helgolandi kalap védte hőség
ellen, de fürtje kiomlott a fehér burokból a szerelmes sugárban arany
habot verni. Arcza vidám, szemében enyelgő szivély, járkelése játszi
mozgalom; közelebbről ráismerünk, hogy ő Örsy Zalánka, azon boldog
teremtések egyike, kik fogékony és részvevő szívvel, de szellemi túlság
s transcendentalis érzelmek nélkül fejlődve, vágyat és eszmét, mely
lelkökben fogamzik, valóvá és tetté tudnak érlelni s a csendes
elégültség derült kedélyében minden csekélységnek képesek örülni. Hóna
alatt könyvet vitt s elhagyva az ösvényt, szökellő léptekkel haladt a
hűvös pázsiton, melynek lengeteg selyme enyelgőn hajlongott a
hölgyruha-szárnytól vert könnyű lebelben. A két halász a tópartra ért s
eloldá tisztított csónakját, mely a sás közt egy bárka s nehány varsák
szomszédjában kikötve lebegett. Aztán eleven zöld füvet arattak a csónak
fenekére s egész kegyelettel bele helyezvén a rájok bizott hárfát,
asszonyukra vártak.

Zalánka oda ért s beugrott a zamatos fűre. A kormányos ráült a
palkonyra, társa pedig csáklyát vőn kezébe s a sáson átvágott vízúton
beindultak a kies vándorlápra, mely most nyugodtan állt a csendes tó
közepén, mint egy felékesített menyasszony, ki igérkezett vőlegényét
várja, saját díszeit csodálva tükrében.

A csónak síkra ért s gyorsan szelé a vízszín ezüst fodrát, mely
mosolygani látszék örvendetes terhén. A helgolandi kalap fehér szárnyai
lobogtak mint egy tündérzászló s tört napfény villogott a hárfa
aranyján.

Kívül, a ligetszélben, guggon leste az uszó karavánt a siheder lovász s
éles füttyentéssel akará figyelmeztetni a lápi vadászt, de az már falánk
szemekkel kisérte a habtörő sajkát s szabályos ajakán, melyet a
kalapkaram árnya alatt napvilág sütött, gúnyos öröm látszék.

Midőn a halászok a háttér mélyében kikötöttek a vándorláp farkán,
vállára veté fegyverét a lápi vadász s a bozóton keresztül csáté és
vadszeder szövevényin által a lovászhoz hatolt.

– Jót állasz-e Pista, hogy dolgunk rendben van? kérdé a suhanczot, kinek
szeme felélénkült az osztozó örömben.

– Csak nem úgy ismer talán méltóságos viczispán úr, hogy a mihez fogok,
feliben végezném; felelt ümgetve a fiú, kiben közelről tüstént
felismerjük az álruhába bútt Pisze Pistát.

– S nem félhetünk semmi baklövéstől? folytatá a kérdést, – kinek az
alispán czím s kalandos vadászöltöny igen jól állt, – gróf Szalárdy
Lajos, megveregetvén nemes kanczáját, melyen a hortobágyi öntések közt
kalandozni láttuk.

– Ha bakot nem lő-e a grófi alispán? én azt nem tudhatom, válaszolá
Pisze. Én rajtam nem múlik, ha orrunk foghagymás marad a lepénytől; a mi
rám volt bízva, megtettem emberül. Az öreg Cziriáknak azt mondám, hogy
Vámos izente: a kanyári boszorkányégető hegynél várjon reá, ha éjfélig
nem megy is; mert szándékát megváltoztatá s nem a besztereczi oldalon
akar a vályuba ülni.

– De vajjon hiszi-e, a mit állítottál?

– Mint a hiszek egy Istent. Olyan hűséges a, mint a juhászkutya, inkább
a könyökén adná ki a lelkét, mint szót ne fogadjon új gazdáinak.

– Hát az a két halász, ki a kisasszonyt bevitte.

– Visszajön a mindjárt, mihelyt ő nagyságát a libegő lápra kiteszi.

– Mit hazudtál nekik?

– Nem kellett hazudnom. Úgy voltak rendelve, hogy visszajőjjenek; mert
az öreg Cziriák hozná osztán haza Vámos úrral együtt a nagyságos
kisasszonyt.

– De lesz-e csónakom, ha mit sem hazudtál?

– Igen hát; mert azért jó nagyot hazudtam. Kibéreltem tőlök mára a
csónakot, mintha vendégasszonyságok akarnák odabenn meglátogatni ő
nagyságát, a mit addig titkolni akarnak.

– Nem ajánlkoztak evezni?

– De biz igen, hanem odébb adtam rajtok. Az urak eveznek, fillentém
suttogva, csak lóduljanak el, ha a csónakot kikötik, úgyis könnyebb inni
addig a hűvösön, míg a csáklya rángatná bordáját s a kezökbe nyomtam egy
marok fehér huszast.

E szóváltás mutatja, hogy gróf Szalárdy Lajos épp oly feltétlenül, de
eddig több joggal, bízik Pisze Pistába, mint akármelyik nagy világi fess
garçon sehonnai komornyikjába; mutatja egyszersmind azt is, miszerint az
új alispán, az Atheával töltött estély miatt akar bosszút állni
Zalánkán, az esetleg birtokába jutott titok következtén.

Azalatt visszafordult a láptól a két halász, Zalánka pedig vevén szép
hárfáját, egy égerfa erdő megé tűnt el a lombok sátrában, mely hátat
fordíta a távolban hagyott révnek és ligetnek.

Az ismerős magányba sietett, egy festői zugligetbe, melyet s melyhez
hasonlókat a vidéki tájszó rónabereknek hí. Félkörben kanyarul be a
lápszigetbe egy sima tóöböl. Tükre világos zöld s körülöntve
nefelejcs-erdővel, azurba foglalt krisolithoz hasonlít. A tó felől sötét
kákaszegély körzi nymphæa virággal, semmi szélmozzatot sem eresztve a
kristálymederre. A lápmart benőve halvány tömött gyeppel, mely dudvátlan
és tiszta mint a szálán szedett selyem; a legdajkáltabb angol pázsit nem
mérkőzik vele. E nedűs hantok, hervadás nélküli örökdíszben élnek,
reggelenként oly dúsan terhelve harmattal, mintha kosárral öntenék
közibe a gyöngyöt. Szembe az öböllel, tojásdad vonalban éger- és
tölgyerdő hinti félig reá ingó lágy árnyait; s egy haragos zöld gyepfolt
közepén, kávátlan kútból bugyog az átlátszó kristály, mit a lápi kaszás
buzérnek (buzgó ér) nevezett. A feneketlen forrást fekete nadálytő
tartja hűvösben lilaszinű lombos virágival; körüle vad boglárka nyitja
ki sárga csillagait s egy-két árva liliom halvány koronáját, míg odább a
szurokfű piros szirmai lángolnak, vagy a szappanvirág hajtja meg
lekókadt bokrétáját. Az erdőfalat itt-ott meténg s vadfolyondár futja
el, a bozót aljában bolyhos iszalag von lengeteg szalagot s buja
tömkelegben hajtja fel indigókék füzéreit az erdei szarkaláb; alul pedig
a berek lábjában nehány csinos boglya nyujtá fel kúpjait, sötétsárga és
zamatos szénájával, mint a jóféle sáfrány.

Itt vőn ülést Zalánka egy kidőlt nyártörzsökön, melynek fehér pamlagát
támkarul ölelte nehány fagyaltő. Hárfáját az élő bokrokhoz támasztá s
hozott könyvét a jegynél felnyitotta. Megette a dalos madarak zenéltek,
elől a vad méhek altató zsongása s lelke bemerülten a velünk testvérnép
édes regéibe.

Régibb költőink bűnösen elhagyák a reájok váró s őket érteni,
méltánylani és követni egyedül tudó és akaró rokon népet. Isten tudja,
minő lábatlan felhőkön kapkodtak Olymp s az óformák szépségei után,
kicserélték érzelmeiket, rokontalan izlésnek kivántak tetszeni s egy-két
idegen ég alatt nőtt babérlevélért megveték a honi puszták koszorúját;
feledve a velek egy csontból lett népet, ki, bár növő súlya alatt költői
vigasz nélkül, fentartá a vért, nyelvet, szokásokat, mik nélkül nemzet
megszűnik faj lenni s a pávatollas szajkó sorsa vár fejére. Most már
jobb csillagok vezérlik a költőt s a háladatos nép figyelni kezd reá. Ő
nem tud mást adni, de szívét megnyitja s a szív melegében nemesebb
gyöngy terem, mint minőt hideg gőg s pártfogó szerep nyujt panaszos
jutalmul. És a nemesség jobbjai hozzá csatlakoznak, mint íme Zalánka, ki
átadott érzelmekkel olvasta a vidék ősmondáit Tompa ihletett könyvéből.

Zalánka megett alább-alább szállt a nap, úgy hogy éppen délest
középpontján állott. Sugári ráfeküdtek oldalt a tó párájára, melyet a
napi hőség már átfűtött s itt sokkal szebb és csodásabb formában állítá
elő azon tüneményt, mely az Alföld rónáin is elragadó. A vízi délibáb
csillámlóbb ködű, ámítóbb rezgésű s gazdagabb képletekkel bir mint a
síkföldi. A varázselem tisztább s a tó mint egy hombor tükör megkettőzi
és magasabbra veti azt. A tárgyszinek élénkebb vegyben játszanak,
vékonyabb, magasabb költőiebb alakokká nőnek; s távolabb függenek a
térszíntől, honnan szabadulni vágynak, mintegy egyetemes mennybemenetelt
rajzolva a csalódó szem elé. Azon rónaberekből, hol jelenleg mulatunk,
csodás kilátás nyilik e varázsra. Zalánka tudta azt s könyvét letéve
gyönyörét kereste az isteni játékban.

Átalellenben nád, sástalan vízróna feküdt mérföldnyi távolban
gyepmarttól ölelve. A napfény bevegyült a remegő párákba s megcsalva a
látást, kiveté a ködöt az alacsony partra; aztán felveté magasan, mintha
a látvány egész szélessége mélységgé alakult volna. E rezgő bűvös
elemben lovas kócsagok jártak a tószélen. Reszkető tollaikon szikrázott
a fehérség: puszta napon ki nem állhatja őket a káprázó szemvilág;
ilyenkor némileg elmosódik rólok az a vakító fény, de a fehér szín
hattyútisztasága felülmul minden bérczi havat. E délczeg madarak
őrködve, félénken járkáltak fel s alá; a délibáb megnöveszté őket,
lepelbe vont hószín alakok nyulongtak a szem előtt, mintha fehér
habszellemek fürdenének ragyogó kristályban; de ha támadó szél veri fel
a vizet, elhajtja magáról az ingó párákat, a kócsag tova száll s az
igézet eloszlik. Zalánka reszkető örömmel kisérte a csábító látványt s
hárfát vevén dallá a regét, mit akkor a nép költött. Régenten, a boldog
jobb időkben, tündérek lakták a belföldi lápokat s a berencsi tófokra
jártak el fürdeni. Egyszer a tókirály meglesvén egy örvény alatt őket,
ellopá közülök a legeslegszebbiket. Akkor elköltöztek lakni az ecsedi
tóba; azóta aztán csak nyaranként járnak el a fokhoz fürdeni, de most
már félénkek s szüntelen remegvén, csupán árnyaikat eresztik a vízbe; és
ha a hab mozdul, mert a tókirály jön, tüstént seregestül elrepülnek
onnan… A regét bevégzé, de tanult ujjai tovább is a lágy hurokba
merültek s dalokat énekelt a nép és nemzet nagyobb költőitől,
lelkesedve, meleg bensőséggel, örömjegyül miként birja és akarja a
nemzeti érzelmet tőlök eltanulni.

Énekét egy fülmile bájos csattogása vágta keresztül. A leányka letevé
hárfáját s édes ábránddal, féltékeny vágygyal kisérte a világ legnagyobb
dalnőjét… Óh be boldog vagy te Athea, kinek magas művészeted megközelíti
e mesternőt; ki ezer kebelt gyujtasz szent lángra, ezer vágyat költesz
pályád nyomán s a hon századának csodája, bálványa leszesz… Óh mily
alant repül gyenge szárnyú lelkem egy művésznő magas csapongási mellett!
istenem ha enyim volna azon érdem és dicsőség!… De minő irigy önzés ez
bennem? hát nincs-e más tér, melyen használhatok s a becsülést kivívjam,
csak erőm s akaratom legyen? Mily könnyen hasonlóvá lennék azon
tehetetlen, durva, gyáva magyar emberekhez, kik irót, művészt csak azért
sem fognak méltánylani, hogy övéknél kitünőbb névre ne kapjon; hanem erő
és fáradság nélkül ragyogni akarnak, egyedül… egyedül; a helyt, hogy
örülnének, ha a nemzetnek valamije van; s meggondolnák, hogy azok csak
küzdést, kínt, nyomort viselnek kirekesztőleg, dicsőségök pedig az övék
is.

Azonban az esti árnyékok megnőttek; Zalánka nyugtalanul nézett a
sötétedő vizek távolába, aggódni kezde Vámos késedelmén; s a veszély
félelme, féltés baljóslata kezdé szorongatni. De mégis tudva az aggály
természetét, hogy annál élesebb és gyötrőbb, minél inkább fogai közé
vetjük magunkat, törekvék megcsalni kétkedő vágyait. Most ligeti
bokrétát szedett, melylyel meglepje szívének lovagját, majd a hárfa
keblébe önté tiszta gerjedelmét, vagy a métely lilaszínű ernyős virágát
dugdosá a tóba mulatságul, mely a vízszín alatt kénkőszín lángot vet.

Türelme végfogytán állott s közel vala menthetlenül az ingerült
gyötrelembe sülyedni, mikor hirtelenül, rendkívüli jelenet csalta meg
egy időre lázongó elméjét.

Egy darab éretlen uszó láp kezdett égni a vizen; hihetőleg szárcsatojás
szedő pásztorgyerek gyujtá meg. Soká emésztődött a gyökeres cseret, mint
valami óriási tapló. Végre tűzkút kerekedék a réteg közepén, majd
boglyafenéknyi nagyságra nőtt s tömött bőséggel kezdé felfelé ontani a
szikra-zuhatagot, melynek oszlopában millió paránya látszék lételt venni
a hulló csillagoknak. Először fekete füstörvény akarta borítni a
varázs-mutatványt, de öble fokonként folyvást fehéredett; majd folyó
tűzfulánkok kezdtek benne nyilazni, mígnem fellövődő lángsudar törte át,
bepettyezve szállongó tűzpelyhekkel. A rémes lobogvány lefesté magát
alul a tó csendes méhében s ezen megkettőzött rajz malombálvány alakot
adott az égésnek, mely, látkörszínen nézve, a légben látszék függeni. A
hojsza és vészmadár, csüllő és sirályok visítva kerengtek az ismeretlen
elem fénykörében; fehér vagy ezüstszín hasaik kisértetiesen csillogtak a
remegő világban s szárnyszegetten hulltak le a tűzbe, ha a hőség
véletlenül elcsapta. A lápréteg szélein vérpirosra festődék a habtükör s
mint testetlen folyó-világosság látszék magát közbevetni föld és víz
válvonalául. Sok fajú apró hal s a vizi tenyészet formátlan szörnyei
ezrenként tódultak oda, mesés arany- és tűzteremtményekül nyüzsögve az
átlátszó világban. A cseret súlya könnyülvén a hamvadás által, a terjedő
lángok öbleiben pedig forgószél verődvén: megindult a vándorláp, mintegy
tűzkisértet, mely önmagát üldözi; s szélverte üstökkel kerengett a
tó-pusztán. Tán Phaeton balesete óta nem volt szebb látványa a földnek,
mint az égő láp ha a szélvész űzi. Alul a réteg szélen felfújja a
gyökerek pernyéjét, mintha czetszörny tűzínye villogna, mely a tavat be
akarja nyelni; fején a lángfürtöt hátraveri, mint egy furiának csapkodó
hajait s a tűzcsoda hátrálva látszik nyargalni előle. Láng-utat fest a
tó a menekvő előtt, a liget s náderdők félénken néznek át a rajtok
átszárnyaló vérpiros világon s a tó sötét rejtekeit elárulja a fény,
hová éji világ nem hatott a teremtés óta… Apránként elhalad a sík
távolon, nem hallik többé a recsegés, robogás, messze úszik vele a táj
rettegése; már csak úgy tünik fel, mint az égő hajó, mit apró örvény
közt lánglobogók visznek; míg nem az úszó fény alább-alább merül s végre
mint erőtlen pásztortűz kialszik. S a vándor láp könnyű hamva szerteszét
száll, a szép hölgy hullája a légben oszlik fel, reggelre a vizen nincs
látható nyoma, mintha a szabadság szárnyán szállt volna el költőélet
után költőibb hazába.

Zalánka e sajátságos tűzhalál átmentét csodálta végig s úgy vélekedék,
hogy az enyészet nem hozhatja elő szebb formáját az átváltozásnak.

Ezen csalódás is elmult. Többé nem lehetett a szerelem aggályát
elámítani, egész fergeteggel rohanta az meg a leányka szívét. Hol van?
mi ok, mi veszély tarthatja őt vissza? őt, ki minden igéretét betölti s
legcsekélyebb fontosságú szavára sem hágy senkit várni? Nem ezen hó
végnapját jelelte-e ki, a főispán debreczeni házánál hozzám irt
levélben? nem ezt tűzte-e ki Pestről küldött tudósításaiban, nem kért-e
újolag, hogy Cziriákot a tulsó révhez rendeljem? Egy levelet vőn elő
kebléből s a holdvilágon át meg átnézte százszor olvasott tartalmát…
Igen igen, neki itt kellene lennie; tán baj vagy betegség érte útközben,
vagy tán, óh szörnyűség! a csónak sülyedt el?… úgy van, úgy van! a vizen
érte veszély. Különben hová maradt volna a hű, a becsületes Cziriák? ha
látta, hogy nem jő, nem érkezik: egyedül is elő kellett volna eveznie;
hiszen tudhatta, hogy oly késő nem jövend; ki bizná magát éjben hosszú
vizi út bizonytalanságira?

Így, s így törődék a rettegő leány. Szerelme egészen elhiteté vele a
végveszélyt. Őrjöngő gyötrelemmel futkosott fel s alá a parton, bármely
nyomorú rozzant csónakot találni, melybe szállhasson; de nem volt semmi
menedék. Sikoltani kezdett segélyért, de a tócsend eltemette szavát; azt
hivé szegény, a hang is olyan erős, mint a szerelem.

Végre a csüggedés főfokán suhogást halla a remegő sás közt. Oda tekinte
s az égerárnyaktól megszűrt holdvilágban csónakot láta meg a part felé
csúszni. Itt van, itt van! kiáltá erőfogyottan s tárt karokkal reszkető
örömmel várta őt, hogy nyakába, keblére boruljon, mit eddig soha sem
tőn.

A csónak parthoz ért s Lajos kilépett a tiszta holdvilágba bátran,
merészen, mint egy szép rabló.

Zalánka ereiben megállott a vér, nehány másodperczre megszünék benne az
élet, a véletlen rettenet megfagyasztá azt. De aztán feléberült, lelke
összeszedé erejét, felegyenesült mint egy parancsosztó királyné s
rendítő villámmal nézett a megtámadóra.

– Itt vagy tiszta szűze a rejtett éjkalandnak?! ez hát a kigyói erkölcs,
mely hajlamaim előtt oly ügyesen el tudott siklani?! Az úr kegyét
megvetéd, hogy szolgájának pásztorórákat oszsz elszigetelt éji
magányban; mert hiszen több-e irányomban Vámos egy szolgánál, ha kedvem
jő a sógorságot tőle megtagadni s mint zsoldomban állott mindenest
tekintem? Te leczkéket adál, ha olykor jó kedvemben tetszésedet kértem;
Atheát óvtad, őrizted, távolítád tőlem mint az ördögtől; na hiszen szép
angyal vagy magad itt a titokfedő árnyban, szerelempirosan, társadat
várva, mint a fészkelő gerlicze!! mondá Lajos gúnyosan az önérző
leányhoz, kinek éles birálatú szeme megtörte a szóban elvetett tőrt.

– Hagyd el a nagy szókat, halljuk, mit akarsz?

– Hogy szerelmemet fogadd el.

– Ha ha ha! felkaczagott gúnyosan Zalánka s a vizi visszhangban liget és
náderdők kineveték Lajost.

– Legyen, hát leveszem egész álarczomat, ismerj meg, ki vagyok? felelt
ingerülten Lajos.

– Nem szükség vetkezned, lelkedig ismerlek. Vaknak kellett volna lennem,
hogy mocskos jellemed foltjait ne lássam.

Lajost meglepé ezen bátor visszatorlás. Azt hivé: Zalánkát megtöri a
véletlen merény s mint tehetlen áldozatot hatalmába adja a segélytelen
magány; most meg kelle győződnie, hogy önérzetében éber őr magának s
lelkének az erkölcs arszláni erőt ád.

– Te azt véled, játszom, pedig bosszúm megért. Különben is családomnak
árulója lettél. Elköltözél apám házától, mely alacsony sorsodból
felemelt, melynek rokona vagy; s idegenek közé fészkeltél, Czecziliához,
kit mint fattyúágat oltott törzsünkbe nagybátyám könnyelmű szeszélye;
Czecziliához, ki tőled távol esik, nem is rokon, alig több mint ismerős.
Ottan titkos szövetségbe léptek, vermet ástok családom alá, ördögi mesét
koholtok, egy halottat kihúztok a sírból, megelevenítitek, igényt és
hajlékot adtok neki magatok közt, felruházzátok jogokkal, tanúkat
vesztegettek, hogy nagybátyám öröke reátok szálljon, koldussá legyek én
s együtt habzsoljatok a hallatlan közkeresetből!… Mily szép ősanya fogsz
lenni e lopott családban! Ha ha! de enyim lesz tőled az első csók. Amaz
ügyben törvény és börtön bűnheszsze részvéted; de itt magam állok
kellemes szerelmemért; mondá Lajos gyönyörködve a sugár délczeg hölgyben
s közelebb lépvén a hátráló leányhoz, a holdfény mutatá termete erejét,
férfias szép arczát s vadász öltönyében a legdeliebb test csábító
kellemét.

Zalánka feddő haragos szemekkel tiltá el magától, de visszaléptében
megtartá a lélekjelenlét határozott nyugalmát.

Most erős szélroham csapta meg a lápot, minő e vidéket gyakorta átfutja.
Nehány fa ketté tört, s a földréteg alatt bizonyos vonalban recsegés
surrant el, mintha a gyökerek szakadoztak volna.

– Te mondád, legyen úgy, kiáltott Zalánka szép megtámadójához. Amaz
ügyben ítéljen a törvény felettetek; de itt, majd gondoskodom én magam
védelméről; s beljebb hátrálva, nyilazó szemekkel néze szét.

– Hiába nézsz, menhely és szabadulás után, közbevág Lajos örvendezve
titkon az élvét biztosított tervnek s alkalomnak. Vámost ne várd,
Cziriákot elrendeltetém a kanyári hegyhez, éjfélig nem mozdul ki a
nádöbölből; s gerle-párod nem kap sajkát a meneten, mert minden halászt
megvettem előle. Innen se várj segélyt, zsoldomban a csónak, mely téged
ide hozott, s Vámos a szárazon haza nem érkezik éjfél előtt; akkorra én
lovam hátán viszem a karjaidban talált forró boldogságot.

– Köszönöm, köszönöm, mondá szikrázó szemekkel Zalánka. Tehát jegyesem
veszélyen kívül van, óh ennek tudata megvetteti velem a magamét. Hát
ármányod tartá vissza tőlem, irigy rabló… Igen, igen te kedves jó lélek,
vágyam drága gyöngye, te siettél, jövél a hűség kincsével váró
jegyesedhez; s harag és gyötrelem tépi most szívedet, hogy ennyit kell
esned; de ne félj, a vétek el nem vehet tőled, megvédem jogodat a föld s
alvilág ellen.

Lajos előtt mindig megfoghatatlanabb lőn Zalánka, kiben a növekedő
veszély, erő és bátorság fokait tovább-tovább fejté. Kétségbe akará őt
ejteni a magány s védtelenség rettegéseivel, s íme az elhagyott küzdő
biztosítást, lelkesedést merít saját szerelméből, mely őt elszánttá,
hősnővé emeli, hogy még éberebb tudattal szálljon szembe a fenekedő
erőszak daczával.

Azonban az előbbi szélroham ugyanazon vonalban ismétlé magát; a ropogás
megújult, s a parthosszán széles karéj-föld inogni tetszék.

Lajos mitsem gondolt azzal; édes gerjedelemmel nézé bájos foglyát, ki az
ügyesen kivetett hálóban vergődik.

– Annál jobb szép rabom, ha nem esel kétségbe, folytatá önhitten; engem
legalább nem vádol a kisbíró, s te is kellemesebb emléket jegyezhetsz
menyasszonyi naplódba a vándor lápi éjről.

Zalánka megvetéssel fordítá el arczát, s Lajos háta megett keresé
szemével a kikötött csónakot, de a vigyázó vadász figyelmezett arra, s
ha galambja szöknék, útjában elkapná.

– Úgy, úgy, jer szívemre, te az elhagyott tó vendég királynéja! Mért
remegsz, mért vagy oly félénk, mint az árnyék, hiszen boszúm nem öl;
lehet-e nemesebben büntetni, mint ölelő karokkal? Jer, jer, a liget hí,
a hold nyájasan kér; mondá Lajos kellő szenvedélylyel, melyben a boszú
gúnyos vonása félreismerhetlen volt, s határozottan kezde közeledni a
beljebb-beljebb menekvő hölgy után.

– Vissza! kiált Zalánka némi ijedséggel, s fenyítő ujját parancsnoki
szigorral veté fel. Ha közelítsz, ha érinteni mersz, nyakadba ugrom,
mint vérszopó párducz; elébb megfojtanak karjaim, mint te erkölcsömet,
reád fonódom, halottá szorítlak, mint az éhes boa, vagy vonni, sodrani
foglak, mint az örvény, az őrültség erőt adand karomba, te nem birsz
ellentállni, s magammal rántlak le a tó mélységébe.

– Mily szép temetés lenne, mondja Lajos gúnyosan mosolyogva: egy tündér
kebelén hullámsírba halni! De ezen szerencsét el nem érem soha; te nem
birsz velem, nyúlánk ifjú szép őzecske, haragod Dejaniráé, de erődben
csak Zalánka maradsz. Küzdelmeid csak elvemet nevelik, ah mi dicsők
vagytok ti hölgyek az átok s harczvívás pillanataiban!… ki is kivánná
egy ájúlt vagy alvó nő szerelmét érezni, vagy valami bárgyú olvadóét, ki
az egymást érő sóhajban elalélt?… Jer, jer harczra tehát, az gyúlasztja
bennem a reszkető gyönyört.

Lajos e szavakkal határozottan sietett Zalánkát elérni, s tárva vitte
karját, hogy első rohammal felölelhesse őt. Zalánka utállal nézte,
fenséges arczát haragvér lepte el, vadan széttekint körében, látja,
nincs menekvés s egy szabadító terv ötlött eszébe, mitől maga is
elszörnyedt. Mindez rövid pillanat eredménye, mely alatt Lajos gyorsan
és ingerülve közelít. Zalánka védőleg hátrál, hogy beleugorhasson a
feneketlen buzérbe, mit a nadálytövek lombos virága fed; Lajos rohan,
hogy megelőzze őt, Zalánka hátrálva szökött odább-odább, de irányt
tévesztve megbotlik a fehér nyártörzsökben, hol olvasni szokott, s
visszatarthatlanúl reá hanyatlik. Lajos alig volt már négy lépésnyire.
Szép szemei égtek, keble reszketett, karjait kitárta, hogy szívhez
szorítsa őt… Zalánka sikoltott s védőleg nyujtá kezét maga elé.

E pillanatban szörnyű csapással ront elő a szokott szélroham. Szárnya
keresztűl vág az erdőn, az éles harsanás harmadszor fut végig a lápréteg
méhében, szétszaggatva annak gyökér szövegeit, a part karélya Lajos és
Zalánka közt elválik, s az uszó láp, nyárpamlagán viszi a megszabadított
leányt.

[Illustration: Zalánka sikoltott, s védőleg nyujtá kezét maga elé.]



XXX.  (Czeczilia családja.)

A két föld folyvást távolodék egymástól. Zalánka magához jött
ijedelmeiből, s hálaadólag térdelt a szakadt part füvére. Ott az éger és
nyár erdő sötét sátra előtt egy imádkozó hölgy szétbomlott haj s égbe
emelt arczczal a hold gyöngyszín világában; itt deli kalandor a
láp-szakadékon kisérő szemekkel a hiusult boszú s vágyó gerjedelmek
égető pirjában, s köztök a sötét tó fekete kék vize rakva csillagokkal…
megragadó tájkép!

Alig egy óra mulva, a rév megetti ligetből, két lovag vágtatott ki a
tófokok között; egyik könnyű vadász ruhában s egyenesen ülve, mint a
nyíl, másik ragyogó gubában, vállán kétcsövűvel s lónyakhoz hajolva,
hogy ne fogjon szelet.

A révtől errébb pedig hosszú, keskeny ladik hasítá a vizet, s tisztásra
vergődve a parti sás közül, mint a sebes búvár úszott az árnyék és
holdvilág közein, gyorsan haladva a megszakadt láp felé, melyen Zalánka
várt szabadítást. A ladik orrában Vámos ült, komor arczczal, vigyázó
szemekkel; s midőn a vizen hozzáig hangzott lódobogásra nád és bozót
nyilásin elnézvén, a lovagokat megismeré, vonagló ököllel fenyegetett a
vészhozó kalandor után. A ladik farában Cziriák csáklyázott a legbuzgóbb
iparral. Éles fehér üstöke, épen úgy, mint Hortobágyon, kibúvik a túri
süveg alól, arczbőre kérges, mint a répa-hély, öltözete nemzeti ing s
réz gatya, de keblében tiszta szív, mint az olvasztott arany. A ladik
tovább-tovább repült s már beére Zalánka látkörébe. Vámos üdvözletet
inte szalmakalapjával, melynek sárga színe a hold fényen messze
elvilágolt; Zalánka pedig fehér kendőjét lobogtatá a partról, s míg a
ladik közeledék, virágokat hinte a vízszínnek jegyese útjára.

Nem messze ezen tófoktól észak és nyugat közt, merről a révhez jött,
feküdt egy csinos park. Úgy látszék, hajdan dísz és nagyszerűség volt
czélozva elrendezésében, most haszonhajtó telekké lőn átalakúlva, csak
annyiban tartva meg parkias jellemét, mennyiben tekervényes utak oszták
fel, s főtömbjei körül kaszálónak meghagyaték a gyep, sőt
dísz-szegélyekül virágos gyógyfüvek voltak ültetve. Térei, melyeket
hajdan virágfoltokkal tarkázott angol pázsit fedett, művelésben állnak.
Kövér porondja legjobb kerti föld, s buján tenyészik benne a gondviselt
növényzet. Többnyire hüvelyes vetemények foglalják el a táblák
hasábjait; néhol kukoricza, czirok, burgonya, bécsi tök, a partos
oldalon sárga- és görögdinnye, egy széles lapályon pedig roppant fejekbe
borúlt káposzta, s marharépa ültetvény. Mindenütt rend, tisztaság,
siker; a parki folyam partján, melynek csatornája a tóból jő s tóba
megy, hosszu végvásznak vannak nyujtóztatva, miket dallos paraszt
leányok fehérítnek, a vetemény közt foglalkodók, míg vásznuk egyszer
megszárad. Néhol zöldséget szednek fel s raknak puttonokba, hogy a
szomszéd piaczkákra vigyék; másutt beültetik a megürült ágyakat, odább
kapások bibelődnek a másodtenyészettel, a háttérben huszonnégy szép
alföldi tehén hallatja kolompját a kövér legelőn. Szinte szokatlan
szorgalom az apróbb birtokú nemesek vidékein, az egész kép és mozgalom
hasonlít egy kis texási ültetvényhez.

A parknak csak egy rejtett öble hagyaték régi rendszerében. Porondos
fehér út visz oda virággal gazdagon borított szegély közt. Válogatott
fajok, egymást váltó virágzatúak, de mind honi égtáj flórája, melynek
tenyészetéhez gyomláláson kívül semmi áp, semmi üvegház, s semmi költség
nem kivántatik. Az út lombos fák alatt kanyarog s végre sűrű juhar- és
bignónia-tömbön keresztül gyöngy színű híd visz át egy gondosan
tisztított róna szigetre, melyet vadgesztenye s fenyű tömötten vesz
körül, árnyaival védve az eleven zöld éden örökös flóráját. A legszebb
fű között ragyogó nedűs virágcsoportok égnek vagy tarkálnak lengő
koronáikkal; úgy látszik azonban, előkegyet bírnak a halvány hortensiák,
s nehány ritkább faja a georgináknak. Jobbra egy roppant cser mohos
karja közé gránitemlék nyujtja fel sugár kúpját, megkoszorúzva az élő
lomboktól e felirattal «Elek»; átellenben vele, törpe jázmin közül
emelkedik fekete márvány talapon kisded fehér szobor, mely mosolygva
alvó gyermeket képez, e bevésett névvel «Czeczilia». – Közepén a
virágszigetnek füves völgyecske mélyedett alá, melybe csigaösvény vezet
le. Fenekén egészen elfedve szem elől, csodaszép és gazdag nyilásban
virágzott egy bokros rózsatő a páratlan bájú centifolia semperflorens.
Tövét faragott kőszalag foglalá gyűrűbe, mintha bokrétának volna
összekötve s a szalag szárnyain ez egyszerű vers írva:

  Bár alacsonyan s felejtve
  Légy hálátlanúl elrejtve,
    Te vagy fő disze kertemnek:
    Képe az elzárt érdemnek!

Asszonyos gondolat, de épen azért gyöngéd s felemelő; s itt annyival
inkább, mert a biztató jelmondat asszonya sorsára látszik vonatkozni.

A park gazdaságos ültetvényein felül virágkert képezi az udvart,
füszeres illattal környékezve a hársba borult ó családházat, mely
sokszor lakatlanúl szállott firól-fira, csak akkor kapva néhány
évtizedre egy-egy vendéget, ha valamelyik másod-harmadszülött, mellőzve
körétől, vagy bántalmakat kapva a fővilág zajában, e félreeső
zúgjószágba feledni és feledtetni vonult. Az udvart jelenleg
délignyilóval befutott gyöngyszín rácsolat választá el a
baromfi-majortól, melynek tágas telkén ezernyi ezer házi szárnyas
zsibongott fel és alá, míg messze a domb alatt seregestől lepték vidám
ludak s réczék, mindnyájan majori zsellérek, a fürdők felszinét. A közel
szomszéd dombon pedig gazdasági udvar terjeszté le nyárhasábos
kerítvényeit. Olcsó, de tatarozott épületek, csontos szálas ökrök, finom
egészséges birka, a szénás kertben bőséges tavalyi takarmány, s mindezek
körül vidám, jól táplált, tiszta öltözetű cselédség, kicsinyben ugyan, s
mérsékelt földbirtok arányában, de példaadólag képezék a rendet,
szorgalmat, hozzáértést s jutalmazó jólétet.

E házban lakott Czeczilia, melynek birtokát a főispántól, szerény
özvegytartása mellé kiköté, hogy közel lehessen férje s kis leánya
hamvaihoz, kik az angol park rónaszigetében feküdtek. Földje oly kevés
volt e kisded részjószágnak, hogy alig érdemelt volna gondot és
szorgalmat, de ő haszonbérlé a falu egy részét, sőt örökét eladván,
földeket is szerzett, s mióta Ödönben mindenét elveszté, a gazdaság ölő
gondjaival akarta megcsalni epesztő bánatát, védve, ápolva, tanítgatva
az addig magokra hagyott jobbágyokat, példát, pályaképet nyitva az
értetlen és rest földbirtokosoknak, s néhány év alatt tompúlni kezdett
az emlékezet tőre, bőség környezé a szerény gazdasszonyt, áldása lőn
alattvalóinak, dicsekvő híre a vidéki hölgyeknek, elégültsége önmagának,
menyire a kirabolt szív az lehet.

Vámos elcserélte örökét egy odavaló közbirtokossal, hogy nővérének
szomszédja lehessen. Mennyire hivatala, s önkénytes foglalkozásai
engedék, ki-kirándult az igénytelen magányba, tett, rendezett, javasolt,
tisztába hozá birtoktársi közt a jogviszonyokat, véghezhajtatá a
tagosztályt, felügyelt a nép biráira, segíté őket pénzzel, tanácscsal,
vállalkozások alapításival, oktatá, serkenté s gyakran példájával maga
vezérlette, úgy hogy a nép fokonkint jogait értő és gyakorló,
nyomatástól óvakodni tudó, megyei visszaéléstől ment, szorgalmas,
elégült családdá lőn s a helyett, hogy ősi gyűlöletét urai iránt fiaiba
átoltotta volna, imádkozni tanítá őket azokért.

[Illustration: Reggelihez vala terítve egy terebély hárs alatt.]

Egy pár héttel az előbbi czikk eseményi után, reggelihez vala felterítve
Czeczilia udvarán egy terebély hárs alatt. Nagy kerek asztal bevonva
ragyogó fehér kamuka abroszszal, a házinő saját szövetése, megrakva
tej-, tojás-, vaj-, burgonya-, friss kalácscsal, szóval mind olcsó, de
tiszta s ízletes helybeli étczikkel. Az udvar lábjában a falu birái,
nehány koszorús parasztleány s az iskolatanító mindkétnemű jelesb
növendékeivel.

Kevés vártatva kilépett a házból a család, a helybeli kálvinista pappal.
«Éljen kegyes urunk»! kiálta összesen az ünnepi csoport. «Barátotok,
édes fiaim, nemcsak uratok», mondá a Zalánkát karon vezető Vámos. «Éljen
új földes asszonyunk»! folytaták amazok a szíves üdvözletet. «Pártfogó
barátnétok»; igazítá őket Zalánka pirulva, s míg ő sorra beszélgetett a
koszorús dísz-leányokkal, Vámos kezet szorított a nép véneivel, kik
otromba szidalmak, dúrva eltaszító bánás alatt őszültek meg legnagyobb
részben. A ludimagister dictióhoz készült, melyet Mária Teréziától
minden úri lakodalomnál meggyomroztak, de Vámos elengedé az izzasztó
szakmát. A nép képviselői takarékos lakomához fogtak, a család pedig
pappal s tanítóval körülülték a hárs alatti asztalt.

Czeczilia foglalt helyt közepén, a szép termetű úrhölgy, kivel már Lőbl
irodájában találkozánk. Fehér, halvány bőr, sötét granát szemek, örömtől
ragyogvák, mély szemöld, kisded vérszín száj. Mellette Ödön fia, a
márványarcz, s rokonvonások ugyanazonságával, mely csalhatatlanul
megismertet bármely idegennel anyát és fiút. Mellette Zalánka öt héttől
Vámos boldog neje, nyulánk, hajlékony szőke hölgy, szája eleven és
piros, mint a százszorszép, s kezei kicsinyek, egy-egy almába lehetne
rejteni. Nyugtató elégtét boldog szövetségben látnunk a sokat szenvedett
párt; a hölgyet, ki hogy szerelmét kivivja, kész volt gyalázat, inség,
éhhalál félelmével, szökve titokban kibujdosni az életadó házból,
rettegést, nyomort, gyötrő éjeket cserélni jólétért, s egy süppedékes
bozót vadai közt várni a jegyest, vagy halált; s üdv érzetében látnunk a
férjet, ki elviselve rablánczokat, kínt, kórt, felkeresi a baljóslatú
leányt, ki azokba dönté, megvetve szerencsét, életet, minden éjjel
koczkát vetett a halálnak, fontolva, híven, ellentállhatatlanúl, hogy a
malom-szigetben fentartsa azt, ki szerelmeért magát feláldozá.

Egész társaság arczán elöntve az egyszerű boldogság, mely kevésből
kevésben megleli élveit; csak Zalánka szemében némi elfogultság, mely
szerény szűzeknél az eskü óráját rendesen követi.

Évi gazdálkodék a reggeli körül, s oly vidám derült arczczal, oly
öröm-osztó, enyelgő kedélylyel tudta az egyház tagjait, szép napát,
férjét és sogorát, kiválóan pedig a minduntalan piruló Zalánkát ellátni,
s oly édes gyöngéd tréfákat súgni el-elvont fülébe, hogy az új
menyasszony ellenállhatatlanúl átfoná ölelő karjával, s felderülve a
boldogság szorongatásiból, visszakapta lelkének eleven, vidító, játékos
jellemét.

Mikor pap és tanító egy füzér szívből fakadt, jó kivánattal, (melyből a
gyermekek, mint olajvesszők te asztalod körül, semmi esetre ki nem
felejtettek) haza távozának, s a család magányosan maradt otthonos
körében: Czeczilia, az angyal testvér égő örömmel szorítá meg az új pár
kezét.

– Ti mindent birtok már, mit sorsotok adott, s mit tőle vártatok, mondá
érzékenyen; de fogja-e Ödön szenvedési díjúl még jogát élvezni, mit tőle
hallatlan vétek orozott el? utánveté aztán, s fájdalmas borulat húzódott
arczára, mely terhét egy pár könnycsepben ejté el.

– Nyugodj meg édes Czilim, vigasztalá Vámos; a sír mélyebben fel van
törve, mintsem halottját többé elrejthetné, a lepel jobban szét
repesztve, hogysem titkát megvédhetné. Igaz, hogy pesti utam sikeretlen
volt; nem tudtam rejtekére jönni Márk kancsi nővérének, s hiába
nyomoztam a vörös dajka szolgálóját, kiket a néma jó tanúknak vallott,
de én nem csüggedek. Oly ügyes egyéneket biztam meg, s annyira nem
kimélék semmi áldozatot: hogy biztosan hiszem őket feltalálni; annyival
inkább, mert a morva gyanítása szerint a kancsi aztán is kisdedóvót
tartott gyermekkereskedés végett. Bécsben intézkedtem a fő rendőrségnél;
lehetlen, hogy azok kívül legyenek a monarchián; oly alárendelt lényeket
árulás veszélye nélkül nem bocsáthatott Márk messze magától; ha pedig a
birodalom határin benn vannak, lehetlen lesz soká lappanganiok.

– Hát Márk hogy viselé magát, midőn a főispánné levelére lejött, s a
rettegető gyanút megtudá?

– Rendkívül meg lőn zavarodva. Zalánka tanúja volt lenn töltött
napjainak. Alig hinné az ember, hogy törhetik úgy meg egy, bűnben
megkövült szív. Igaz, hogy már aggul, esze, lelke belefáradt annyi
szövevénybe, s a jólét, nemesi kiváltság s hirhedt közvélemény élvét és
adaját kivánná már nyugodt csendben bitorlani. Azonban igyekvék aggályát
palástolni, nevette a pokolbeli mesét, biztatá, bátorítá a főispánékat,
de rögzött arczait megjegyezé a mardosó tudat. Borzasztó is leend sorsa,
ha elégséges vallomások mellett kereset alá jő, mert könnyitő bűntársul
mégsem állíthatja gróf Szalárdy Györgyöt maga mellé. Az el van ámítva s
húszezer pengőig megcsalva, mert Márk elhiteté vele, hogy Ödön
valósággal meghalt. A főispán csak az Ödön örökét veszti el, gyilkoló
befolyását aligha lehetend kézzel foghatólag bizonyítni, s reá főben
járó itéletet érlelni. De Márk nem igen fog elkerülni halált vagy örök
börtönt, ha minden, törvényes tanukkal lesz vádba állítva. Azóta
folyvást nő mogorvasága. Kémeim úgy vették észre, tőkéit beszedi;
alkalmasint szökéshez készül, ha a fejlemény kényszeríteni fogná, hogy
más tartományban más alak s név alatt telepedhessék meg, mint már
kétszer tevé; de én őrzöm minden lépteit, csak a halál vehetné ki boszúm
kezéből.

– Én Lajostól rettegek folyvást; mondá borzongással Zalánka,
megemlékezvén a vándor lápi éjről.

– Lajos nem folyvást oly dühöngő, mint midőn haragja vagy szenvedélye
kitör; nyugtatá nejét a boldog férj, szép ajkát csókolva. Lajos nincs az
egész esettel tisztában; látta ugyan Ödönt Hortobágyon, s háborgató
gyanút költött rendkivüli hasonlata Czilihez. Tudja azt is, hogy te
nálunk lakol, de zavarban tartja a mese, mit Ödönről hiresztelék, hogy
gyermek korában elbolyongott rokonunk, mit házassága is igazolni
látszik, mert Czeczilia csak nem engedne oly gazdag igényű örökösnek
mesés pórhölgyet elvenni. A mellett Márk esküvése, hamis bizonylata, új
tanúságai régi halálodról kétségét oszlaták; az ügyünkben történt
vallatásról pedig hitelesen mit sem tud… Lásd édes Zalánkám, az éles
szemrehányást, mit ő neked lápi megrohanásakor e titokszöveg érdemében
tőn, maga sem hiszi. Az inkább meg-megújuló gyanú, mit láz mondat ki
vele, s a harag, reám és reád, hogy apját elhagyva, mint valami rejtett
ó-szövetség kötelezettjei nős életbe léptünk. Különben ő nem sokat
hiszen már a rémes mesének, aggodalmait úgy is örömmel feledi, ha élve
van, az pedig mindig van, mert keres. De ha búvárkodnék is e titokban,
önszeretlenül tovább fonva az őt fojtó hálót, törekvését Ödön ellen
irányzaná, könnyű leend más útra térítnünk. Őt egyedül az örökségi
féltés izgatja, mert mind a mellett, hogy apjának értéki rozzanását
tudja, nem véli javait végelmerűltségben, s azt hiszi, oly hatalmas
helyzetben eszközöket teremtend jövőjét kivágni. Ha Lajostól az anyagi
érdek ingerét elveszszük, nem marad többé indoka téged üldözni, mert
hír, becsület, vélemény, az ő hite szerint, nem fog családháza részéről
ez ügyben veszélyeztetni, de meg ezek másodrendű hatások lelkében. Már
pedig őt könnyű örökségi igényeitől megfosztanunk; őt nem Beatrice
grófnő szülte, mint tudjátok, hanem egy pálinkaárusnő csempészett
gyermeke, mit bizonyítni eddig is jellemző adataim vannak. Ha hát ő Ödön
ellen tör, tudtára adandom ezt, meg fogom fenyítni e szennyes titok
dobra s törvényre ütésével, mely őt nemcsak neve- s örökétől meg fogja
fosztani, hanem lehetetlenné teszi felemelkedését rangban, hivatalban,
mit pedig jelenleg apai terv szerint is, bukott jövőjének védeszközeül
vett. Néhány hét előtt alispánná lőn, néhány hét mulva országgyűlés, és
ő, ugyanazon pártszerkezettel okvetlenül követté leend; s többé nem
kétkedik pályaköréről, mert esze sok van, előtte pedig semmi szent, ha
tervéért kell feláldoznia. Megyénket most kiüté sodrából, korszaka alatt
ezer visszaélés fog minden ágra becsúszni, de az csak mulatag
romlottság. Én és Ödön az eszökre térendő jobbakkal visszaidézendjük a
közjót, igazságot, hogy virágzóbb fokra emeljük, mint volt e megye
valaha.

– Hát a főispán miként vélekedik rólam? kérdezé Ödön.

– Márktól könnyű móddal engedi magát megnyugtatni, különben is
képzelődési rém-mesének tartva az egészet. Most ágensekkel tervezget
éjnapon, törlesztő kölcsönt iparkodik külföldön felvenni, hogy a csődöt,
s Lőbl nemesfaló boszúját kikerülhesse. Már vett is némi igéretet s
reményt, de úgy hiszem, Ödön ügyfejlése miatt elkésik a kölcsönvét
segélye, s annak is úgy kell lennie, különben az uzsorás rabló megkapná
törvénytelen zsákmányát, s ha gróf Szalárdy javak nélkül marad, a
hitelező ház veszítené becsületes tulajdonát.

– Hát Beatrice grófnő hogy fogja viselni a lemondás áldozatait? ez élv-
és mulatságfaló hiú teremtés, ki egy arab shawlon meg nem váltaná két
falu életét? közbe szólt Czeczilia Vámosnak.

– Ott hagyta grófját a sár közepén. Felköltözött Bécsbe, honnan különben
is mindig elégűletlenkedve jött le tavaszonként. Most fényesebben élhet,
mint valaha. Pere eldőlt a főtörvényszéken első férjétőli fiával, de
számára özvegytartásúl kevesebbet itéltek, mint az ifjú gróf per előtt
önkénytesen igért. Ekkor a fiúra ráment Beatrice; réműltére tudtul adá,
miként nem gyermeke a boldogúlt mágnásnak, kinek uradalmait most örökösi
czímmel bitorolja, hanem váltott fattyú, kit ő tétetett maga alá, mert
magtalan volt. Dühösen fenyegeté, hogy származatát el fogja árúlni,
álarczát letépi, nevét elitélteti tőle, jólétéből kivetteti, s gyalázat
és nyomor bélyegét s rongyait akasztja nyakába. Az ifjú kétségbeesék
saját énje felett s szerződésre lépe a bőrét levetkező kigyóval, hogy
fele jövedelmét annak haláláig évenként átadja. Ebből Beatrice
húsz-huszonötezer pengő forintot húz; a mellett gróf Szalárdy
jegypénzetéből, egy brüsseli bankból nyolczezret, a bécsi ház pedig
birtokában van, melyet szinte a főispán móringolt. Gazdaságra, hazára,
emberiségre félfillérnyi kiadása nincs, a birodalmi fővárost saját
házában lakhatja, s jövedelme biztos. Kell-e ennél egy Beatrice nemű
asszonynak több boldogság? fog-e vele gondolni, ha férje, jóltevője,
inség, nélkülözés szorongatási közt végbukástól reszket? bántja-e
lelkét, ha családját gúny, gyalázat éri? csak ő merűlhessen bőség-,
élvezet-, fénybe, s csilloghasson régi körének salonjaiban, hol egykor,
mint vagyontalan vendég s irgalom-morzsákon táplálkozó családkölöncz,
harmadszerepű vala?

– Nem feledkeztél meg édes sógor, a hortobágyi tanúkról? kérdé a szerény
Évi utánvetőleg, midőn másnak már nem volt több kérdése, kezet adva az
azt nyújtó Vámosnak.

– Nem, nem, te kedves, hű teremtés; adá feleletűl. Nyúl Icziket
kihallgattatám Lőbl és Márk viszonyszövegére nézve. A hortobágyi
pásztor-embereknek s fuvarszállítóknak szinte vallását vétetém, kik
Ödönnel ottan társalkodtak, s tudták jól az időt, melyben őt a pesti
kalváriánál találkozó parasztnő lehozta. Ezek is igen érvényes
tanuságtételek, s szembesítés végett ide rendeltetem őket, mert nem
tanácsos Ödönt most még fészkéből bocsátnunk.

E közben elvégzék az udvar lábjában lakomájukat az üdvözlő nép
küldöttségei; búcsúvét végett feljöttek a családasztalhoz.

Vámos apró iskolakönyveket oszta ki a gyermekek között.

– Tanuljatok, úgymond, hogy szüleitek és én tovább szeressünk.
Szeressétek egymást, mint jó testvérek, ne árúlkodjatok egymás ellen,
mert annál nincs rútabb, hanem ha valamelyik hibáz, a többi tartóztassa
vissza, s adjon jó példát önviseletével. A gyengébbet gyámolja az
erősebb, a restet serkentsék a szorgalmasak, s az okosabb oktassa a
bárgyút. Így aztán jó emberekké nőttök fel, s nagykorában visszafizeti
szeretetével, a kinek most javára voltatok. Gyakran meglátogatlak
titeket, mint azelőtt, s ki megkülönbözteti magát, jutalmat kap.

A gyermekek eltávoztával közelebb inté Vámos a nép véneit.

– Tegyék fel kendtek kalapjaikat, mondá nyájasan. No, biró uram, hogy,
mint van a helység?

– Békességben, tekintetes uram; felelt a biró bátor tisztelettel.

– Ki van-e osztva a díj, a múlt évi legkitüntebb földmivelők között?

– Igenis. Tavaly már kétszáz köböllel több lett a határ termése, mint
harmadéve; pedig rosszabb időjárásunk volt.

– Hát a marhakiállításnál ki kapta az ezüstpénzjutalmat?

– Egy féltelkes gazda. Olyan rugott borjai voltak, mint egy két
esztendős bika, pedig a mellett káposztás kertet vett tej és vaj árából.

– Próbálták-e a burgonyaültetés módját, mit a múlt tavaszon magam
mutogattam?

– Igen, vagy öt gazda. Annyi termésök lett, alig lelték helyét; az idén
már minden ember úgy ültetett.

– Hát a trágya másodvetés szokásba jött-e már?

– Egészen. Ha valaki rest, minden kicsúfolja; ha pedig elkésik vagy
jószága gyenge, közös segítséggel meghordatják a földjét.

– Úgy látom, takarékmagtárra nem igen szorúltak az idén; majd minden
zsellérnek azon módon meg van betett tizedrésze.

– Mert takarékosan tudnak gazdálkodni; mióta tensuram, meg az özvegy
tensasszony tanítja, vezérli ezt az árva falut, minden megváltozott.
Nincs itt rest, se éhes, vagy aki adós vón! Most már örűlnek a gabona
árának, mit a tensasszony el fog adatni a falu takarékmagtárából, miután
látszik, hogy az aratás jó lesz.

– Van-e a csapszékben sok adóssága az adózó népnek?

– Mióta kivették a csapszéket a zsidó kezéből, egy csepp tartozás sincs;
pedig több italt elfogyaszt a helység, mert jobb módja van benne.

– Megfordul-e gyakran a falúházánál a járásbeli szolgabiró?

– Mióta tens úr közbeveté magát, elégszer. De most új restellátió levén,
az új tisztet még nem ismerjük.

– Adó vagy a megye dolga nincs-e a helységre túlróva?

– Nincs biz’a, tens uram! Mitől fogva kegyes volt panaszunkat a nemes
vármegyére vinni, nem tapasztaltunk afféle igázó kihágást.

– Hát ellenünk nincs-e panasza valamelyik jobbágynak? Nem történt-e
húza-vona a földes uraság nevében? ispán vagy hajdúk nem tettek valamit
az új törvények ellen?

– Egy pálczaemelintést vagy robotvakarítást sem, hálát adunk az igaz
istennek, hogy ezen úri ház jobbágyi lehetünk.

– Fogja biró uram, itt egy csomó jövő évre szóló mezei naptár, oszsza ki
a szegényebbek között, de vigyázzon, olyanok kapjanak, kik tavaly
elmaradtak. Vegye át e nehány könyvet is; újabb gazdasági munkák nép
számára. Olvastatni kell a gazdákkal, a mit nem értenek, a jegyző vagy
ispán megmagyarázza. Aztán meg kell őrizni a helység könyvtárában a
többiekkel együtt. A Vasárnapi Ujságot jövő félévre is megrendeltem
számukra.

Egy pár hattyúősz birák szeme könnybelábadt; megemlékezének a helység
múltjáról, midőn ó törvények szerint, durva, telhetetlen urak űzték,
zsarolták a kipusztúlt népet, nehéz iga, éhség, bot és vad butaság
nyomta a falu adózóit, de megemlékezének a szomszéd helységek alig
valamivel jobbúlt jelenéről, s a kitörő hála térdhajtó hódolatával
járultak a jóltevő család kezeit csókolni, de egy sem fogadá azt el
annak tagjai közt s Vámos kézszorítással bocsátá el szeretett barátit,
kiknek gondját s ragaszkodó szívét a végzet ő reájok bizta.

E közben Zalánka a koszorús leányokkal ismerkedék meg. Elkérdezte
mindenik nevét, sorsát, foglalkodásait. Résztvevő gyönyörrel hallá tőlök
Czeczilia nevét áldatni, nem színből, hizelgésből, hanem indokolva. Némi
gêne-t érze, hogy neki nem juta eszébe csekély emlék-ajándokot osztani,
mint kedves férje tevé; s a helyett a koszorús lányok által igéretet tőn
a helység szűzeinek, hogy a ki mátkájához ágyat s fehérneműt, saját
szövése, fonása s hajadoni szorgalma után visz, nászasszonya leend s
lakodalmát ingyen kitartja.

Alig mentek el a birák, egy himlőhelyes, bőrereszü cséza döczögött elő,
négy személyből álló konya fülű, vemhes fogaton. Elől, a bak helyén
tarsolyos huszár ült, kinek horpadozott pléhkardja mérgesen villogott a
kósza napsugárban. A cséza színig tele volt ülve három emberrel. Balról
a kis, zömök szolgabiró, mint házi vagy kocsi gazda, mellette szép,
fodros hajjal az esküdt úr, ki közeledtükben szűk keztyüket vonszolt
melegtől megdagadt sötét ökleire; elől pedig egy pipacsszínü nyakravalós
egyén, kit még nem ismerünk, de kit Vámos mosolyogva vett észre.

Leszállván a recsegő járműről, felhőt vertek magokról porzó kendőikkel s
beköszöntek a szives vendéglátó családnak. Évike rögtön elfutott
rendelkezni az üres gyomrokról, a jövevények pedig menten leültek a
hársfa árny alá, hogy valami módon el ne fáradjanak a sok ácsorgásban,
úgyis csak hat órát kuczorogván még ma a szoros csézában; az esküdt
azonban ama szokott elővigyázattal élt, hogy selyem kendőjét aláteríté.

– Megérkeztünk biz ott spectabilis, mondá szolgabiró úr, miközben
kostökjét öklén megpofozva, cseresznyeszin tajtjából rágyujtott. A tanuk
is mindjárt jőnek két szekérrel; vagy kilencz dűlővel elmaradtak tőlünk,
mert egy kicsit gyenge a vontató erő, s lovuk megszédült.

Az idegennek fél füle fekete selyembe volt kötve, s bármint türtözteté
magát, szörnyen fútt. Prémes, világoskék kancza-mentében, fehér
sujtásokkal, almaszín zöld, szűk magyar nadrág s borjubőr csizmaszár,
gombos rézsarkantyúval, nem is bolondság ily forraló hőségben. Ezen
atyánkfiát egyébiránt, tetszett a sorsnak, mint kurta nyíri nemest a
világba beszólítani. Azonban magasabb rendeltetést érezvén gyomrában,
hatodrész őstelkét egész instructióstul, azaz garagyástól, bodzafástul
együtt, nagyreményü ifjuságának kezdetén megette, aztán pedig
jobbra-balra lengyeleskedett, azaz ázsiai természetü házaknál
több-kevésb időre vendégnek felcsapván, evett, ivott és aludt.
Egyszer-kétszer el is adta magát, de haszonvétlensége miatt ismét szabad
lábra kapott. Többek közt egyik tulajdonosa agárért cserélte, új gazdája
pedig elkártyázta, mig nem ismét későbben egy füstös gubán kelt el.
Tökéletes haszonvehetetlen, de enni és hazudni borzasztóan tud.
Installátió, statutio, restaurátió, követválasztás, nagy temetés,
disznótor, keresztelő, lakodalom, templomszentelés, szóval minden
torkoskodás alkalmával ott van, s mindig a státus vagy társaság
bolondja. Részéről újabb időkben felette állhatlan kóbori természetet
ölte, egy helyben világért sem marad, s azért nekünk sem lehet vele
bővebben megismerkednünk; egyéb iránt a vidéken mindenki szereti, mert
jókedvet viszen és nem kér semmit. Családnevét századik sem tudja, a
közvélemény Pipacs Gyurkának nevezte, mert színét igen kedveli s ritkán
van a nélkül, miről nyakravalója jelenleg is bizonyságot tészen.

– No Gyurka, ugyan kivetkeztél bőrödből, mióta nem láttunk. Lám, mint
megszépültél! mondá tréfásan Vámos, végig nézve sikoltó uniformisán.

– Hja, spectabilis! ez új aquisitió, azóta ám bot is fütyült húsom
körül, tisztújításunk volt, új viczispánt ettünk, vagy akarom mondani
tettünk, felelé Pipacs villogó arczokkal, kapva az alkalmon, hogy szava
sort foghat. Ezt a kancza-mentét s uszubu-nadrágot meg ilyeténképen
kaptam vala. Megmérettem magam Samuléval, a zsidó szabóval, s váltóra
elvezettem tőle a pofonlűtt mondurt. Hogyne adtam volna váltót
hetednapra, mikor Modry szolgabiró igérte, hogy ha megtartjuk, ki fogja
fizetni. De biz ő kicseppent, s a váltóadósságnak nem akadt ura. Modry
ellensége lett szolgabiróvá, s minthogy választáskor lehuztam a kortesek
hátáról, jeles személyemet odaitélte, a zsidrák olló alá. De Modry nem
volt rest furfangos eszével. Engemet bedugott mellékszobájába vagy
harmadmagammal; oszt a zsidó szabót magához hivatja, s elkezdi
mocskolni, hogy miért üldöz engem? A zsidrák henczegett, s Modry
addig-addig bosszantja, ingerli, hogy a czérnabök-harapó elkezd engem
hunczfutozni. Akkor kirohanunk a mellékszobából, neki a szabónak, hogy
meri a nemes embert hunczfutozni? A dehonestatióra actiót azonnal
felnyomtuk. Samule megijed, s hogy perelni és száz pengőt veszíteni ne
kelljen, elengedé hetvenes kontóját, igaz, hogy huszonötöt sem ér ez a
lótakaró.

Ezalatt Évike visszatért, friss reggelit emelve jövevényeinek, egy
megrakott táczán. A törvényes bizonyság ült, de Pipacs Gyurka fanyalogva
pislogott az idylli czikkekre.

– Tán valami egyebet parancsol, kérdé Czili mosolyogva, ki kárvallott
képét észrevevé.

– Bizony mást kérnék én nemes tens asszony, ha rászabadítnak. Ó
szilvapálinka, egy kis jó szalonna, egy tuczat zöld foghagymával, meg
vagy két itcze bor csak inkább megjárná kotyogós gyomromat, mint fél
pohár tejfel.

A két ifjú nő jóízűen mosolygott, s őszinte vendégszeretettel rakták
körül György lovagot a szittyareggelivel.

– Meséld el már azt is, mi lelte a füled? felszólítá falatozás közben a
kis szolgabiró.

– Bakatell az egész, kezdé rögtön Pipacs. Hogy Modryt megtartsuk,
lobogót meszeltem egy ócska ponyvából s megeskettem reá minden
kortesemet. Szép sereg volt pedig. A botforgathatók száma ráment másfél
százra, ide nem számítva csonkát, bénát, özvegy asszonyokat s kik úgy
elitták magukat, hogy ülésnek raktuk a szekéren. Az ellencsoport vezére
untalan diffamált, hogy Modry parasztimádó s én csábító vagyok, ne
higyjenek nekem; s egy-két józan közvitézem már szédelegni kezdett, de
kihúztam zsebemből egy ócska contractust, megbizonyítám, hogy
országgyűlési credentionálisom van, abban parancsolják, hogy Modry
szolgabiró legyen. Ezen ravasz ellenfelem összecsapja kezét. «Isten vagy
pajtás! gyere, hadd súgjak valamit»; általkiált tárt karokkal hozzám, s
én mint valamely okos székely lófő, azt hivén, hogy hozzánk akar térni,
kimegyek a swadronom szélére, s odatartom fülem, hogy belesúghasson…
Persze elharapta, hanem hiszen hasznát veszem annak, ha ki nem nőne is.
Aztán a tilókus, a ki kúrált, hánytatót adott be, mert mondja,
kigyógyult azzal egy vinczellér is, kinek a térde volt megsrétezve.

– Hogy maradt ki Modry, ha zászlója is volt? kérdé Vámos mosolyogva, az
asszonyok kedvéért, kiknek kedve telt ily híres korteshadnagy
beszédmodorában.

– Csupa félreértés tette földönfutóvá azt a vitézlő atyafit. Pedig mit
el nem követtem? Legharsányabb torkú kortesüket egy pár spionom oly
rekedtté itatta sós puncscsal, hogy a választási ordításkor sihegve
tátogott, mint az ősz varjú. Éjjel meg mint az ölfát, átszedtük a
kerítésen vagy harmincz darab kortesét a vetélytársunknak, sőt
ellopattam tőlök három kosár tépést, mit a sebesültek számára tartottak;
de nagyon einschlágos volt a Modry bora s minden kortesemnek megveszett
az esze… Előre betanítám őket, hogy majd a teremben, ha kucsmámmal
intek, legyenek csendesen, hogy torkuk ne romoljék, ha pég kendőt rázok,
ordítsanak mint a fenevadak. Ők megfordítva tették. Mikor főbirónak volt
candidálva Modry; kucsmám intésére iszonyúan visítnak, pedig hiába, azt
el nem üthette; mikor meg a kendőt rázom, fülelnek, mint a hal, s Modry
ellenségét megteszi a pártja.

Azalatt odaérkezék két szekér, megrakva tanúkkal. Ott voltak a jószivü
hortobágyi szállító parasztok, kik Gyapjasy úr elölt juhainak bőrét
teregették. Ott volt Tógyer gazda, dobnak használható májbőr csizmái s
insurrectionalis rongyaiban, melyet Lőbl egy szegény nemestől ráfogott
csalásért exequáltatván, neki ajándékozta, s fertály év végével
beszámítá tizennyolcz forintba, holott harmincz garast sem ért. Ott volt
a János, a füredi nyeregcsináló is, az irha-ködmönös vidám, rövid ember,
ki egy személyben kocsis, gazda, szíj- és kerékgyártó lova szekerénél.
Öszvérfajta agyagcsatakos lovai közül csak három jött vele, a negyedik
lefizeté már a halandóság súlyát. Velök jött a keleti szépségü Dudás
juhász; fordított subáján ott függ a facsobány s balravetve pötyögős
dudája, melyre egy kecskefő mulatságosan van kivarrva. Mellette ült a
kenesei gulyása friss szalonnazsírban kifőtt inge-gatyájában, térdig érő
szűrrel s csillogó, kent hajjal.

Vidám pusztai nép, mind jó ismerősek a hortobágyi eseményekből, kiket
Ödön kedvkereső szeretettel fogadott, körül telepítve az udvar lábjában,
a birák asztalához, hogy megvendégelje őket a hajdani emlékek boldog
átváltozására.

De a zömök szolgabiró nem engedé még most a lakomát. Józanon végezzék,
úgymond, a lélekismeretes dolgot. Ki látta azt, teli hassal esküdni? A
tanuk beballagtak az udvarházba esküdt s szolgabiró vezérlete alatt.
Vámos mindnyájokat üdvözlé; a füredi ködmönöst pedig megállítá egy
szóra.

– No János, örvendetes dolgot ujságolok kendnek. Bécsből leküldték már a
kend igazságát, pedig akkorra várta, mikor meg lesz fagyva a temető
alatt. Földes urasága tartozik visszaadni telkét, miből kibecsülték.

A vidám emberke megszomorodék, de ez a mély öröm valóságos jele, midőn
jótett s nagylelkűség a szivet meglepi.

– Az Isten megfizeti, hogy boldoggá teszen, ha én elébb meghalnék, mint
meghálálhatom – mondá lágyult hangon, s szemében és arczán oly igaz
tisztelet nyomai látszottak, minőt egy romlatlan, természetes kebel
kifejteni képes.

– Hogy van sorsa mostanában, mióta nem láttam? – szólítá meg Vámos, hogy
kiragadja őt a néma alázatból.

– Mindig alább-alább, tekintetes uram, de’szen nem félek én, csak a
telkem visszakapjam. Már nem volt egyebem egy rossz vityillónál, s három
rossz gebémnél, az is egyik karórágó, másik csillagvizsgáló, a harmadik
meg cseberbehágó.

– Hát a negyedik hova lett?

– Elmaradt az úton, a bőrét begyűrtem hátul a kasfarba.

Vámos feltevé magában a becsületes iparkodó Jánost kölcsönnel segítni,
de jelenleg óvakodék ilyesmit előhozni, nehogy vallomási meghiteltetés
előtt ügye iránt elfogulttá tegye. Ödön s a ködmönös bementek a házba a
többi tanuk után. Ottan szembesíté őket a hajdani árva halászszal a
törvényes bizonyság.

A kis szolgabirót jól ismerjük már hivatalos buzgalmairól. Vámos iránt,
mint kinek esze, véleménye kitünő hatásnak örvendett megyén s
tisztujításokon, különben is megkülönböztető szenvet s kötelezettséget
képzelt magában, e rejtelmes bűnszöveg tárgyának pedig nemcsak azért
volt hajlandó magát elfogultságig átadni, mivel hírneve országos
eseményekkel jövendett egybeköttetésbe, hanem a vagyonörökösödés
érdekéhez illesztett díj, hivatalbeli eljárásaiért, annak rendje és
módja szerint meg volt igérve. A hortobágyi tanúkat is, tehát oly
részletező szigorral s a bőbeszéd rekedtségig vitt szőrszálhasogatásival
űzte és fűzte, hogy ezen, már csak mellékes vallomásoknak csupa
szembesítő meghitelesítése álló estig tartott a nélkül, hogy a tanúknak
levegőnél egyebet magukhoz venniek engedett, vagy maga, czitromos vizen
kivül más tápot halandó kebelébe helyezett volna.

Kevés vártatva a többi tanuk után az öreg Cziriák is felkullogott, mint
berendelt species facti, kivel Ödön árva halászi minőségében
félig-meddig szolgálati viszonyban állott. Ősz bajusza és szemöldei mint
krétapingálás retekszínű arczán, hátán az apjáról maradt kendertarisznya
gyékény pórászokkal, s kérges inge könyökig felgyürve, mintha most is
hivataloskodnék, azaz halászatban járna.

Vámos, ki a még folyvást falatozó Pipacs Gyurkával a hárs árnyában ült,
magához inté az öreg halfogót.

– No Cziriák, hogy tetszik ez a mocsáros világ?

– Mint a kecskének a só, teins uram, – felelé süvegemelintve a vidám
öreg. – Csík, hal van annyi, mint a bűn, asszonyom meg jobb a
falatkenyérnél, nem hiszem, nem pünköstkor küldötték a lelkét.

– Hát meg van elégedve a sorsával?

– Egy száz fontos harcsa se jobban, ha így megy, még a bajuszom is ki
fogom pedreni. Van véterem, varsám, szákom, bóném, két nagy gyalom,
csónak, csáklya, szigony s ezek az én ekém. Dolgom van elég, s ha
uraságom szakmáját leróttam, másnak vetek hálót, felében. Olyan
szerencsém van, mintha az Úristen fizetgetné vissza, mit a
nyolczszáztizenhetediki drágaságban az éhenhalóknak hitelbe kiadtam.
Igaz is, hogy tudom ám a nyitját, hol van a hal fészke, úgy ismerek már
itt minden ziget-zugot, mintha ebb’ a tóba születtem volna, oszt meg
könnyű is itt fészkére akadni, mert bőség okáért minden fokot «Cziriák
öblé»-nek lehet nevezni.

– Ekként jól megy dolga?

– Ha tovább is így foly, még csizmában járok. Bezzeg meg tudom most a
porcziót fizetni, s anyjukom szemét sem eszi ki többé a keserű füst, még
gyökeret sem vertem ebben a lágy földben, s galyabítottam már magamnak
vityillót, most meg a fiamnak kötök egy jól bélelt kunyhót, ide
szállítom menyestől, mert nagyon az orrába vette, hogy Lajos urfi
menyasszony korában vagy kétszer nyaggatta.

– Igaz, Cziriák gazda, most már elmarad kend a Lajos urfi ajándékaitól.

– De van keresetem. Bölcsen átláttam én, mit a teins ur Hortobágyon
egyszer-másszor mondott, kegyelem s ajándék nyomort nem irt ki. Leköt,
alacsonyít, sikere elmulik, mint rövid esőnek. Hasonlít egyszeri
fűtéshez kemény tél hosszában, utána még dermesztőbb a fagy… Tökéletes
igaz, munka kell a szegénynek, aztán meg igazság. Magyar embert sohasem
láttam én még koldulni, ha dolgot kap s ha éhezik is, inkább lopni megy,
mint az ajtófelen itt-ott kuncsorogjon. Ajándékból, szegény feje egyszer
kisegíti magát, s eszköz nélkül megint benne a hinárban, s ujra arra
tátja száját, hogy majd kihuzza más. Ha pedig dolgát megfizetik, hozzá
lát, s túrós lepény után nem kell koplalni, de kenyere megvan minden nap
egyformán. Czeczilia teinsasszony ismeri, hol fekszik a nyúl, Lajos úrfi
nem tudja, hogy kell rakni a feneket s ha rá biznák, mind hegyire
állítná a boglyát.

[Illustration: – No Cziriák, hogy tetszik ez a mocsáros világ?]

– Mégis úgy hiszen kend neki, hogy minap is majd végveszélybe kevert
huszárja szavára, – mondá Vámos megbocsátó szemrehányással, a vándorlápi
eseményre vonatkozólag.

– Mert nem tudtam, hogy alattomos álnok. Eddig tűznek, víznek
szemtül-szembe neki ment, ha kellett valami, ki gondolta volna, hogy oly
erőszakos ember hazudozik is? hiszen a farkas sohse avatkozik a
rókaszokásba… De volt is ám eszem, úgy-e teins uram? mert csak
felgondoltam, hogy éjjel nem tesz olyan hosszú utat a ködös tó vizén, s
jókor eliszkoltam, hogy a csillag feljött, csak azt kellett volna még
felérnem észszel, hogy révünk helyett a libegő lápnak vegyem az utat.

– Most már sebaj, Cziriák! menjen az urakhoz s tegye le a hitet, –
utasítá Vámos az öreget, maga pedig kitölté Pipacs Gyurkának a második
palaczk utolsó poharát.

– Hozatok még egygyel, ha iszol, Gyurka, – mondá töltés közben.

– Inkább egy kis szilvoriumot, úgy aztán rá bort, hogy még egy kis
szalonnát ehessem, mihez jó lesz foghagymát is hozni, – felelé Pipacs,
házias bizodalmában, melylyel öt percz alatt mindenütt otthonivá tevé
magát, s minthogy a hölgyek már eltávozának, bocsánatot vett
kancza-mentéjét levetni, meglegyezvén magát két oldalon.

E közben Czeczilia, önalapította kórházában tevé meg reggeli szokott
látogatását. Közel a majorhoz, szellős halmon állott egy téli ablakokkal
jól ellátott kisded ház, kövér gesztenyefák körében, melyek télen
vésztől, nyáron hévtől oltalomban tartják. Czeczilia a tiszta
pitvarkából egy kézi gyógyszertárba nyitott, melynek rendezett padjain
sorban álltak feliratokkal ellátva írek, vízek, ragaszok, mind házi
készítmény s egész halma a vidéken termett gyógyfüveknek, mik kötés,
heggesztés, fürdő s többnemü használat eseteiben sikerről ismervék.

Czeczilia két tégelyt vőn le, szemvizet egy kristályhengerben, s néhány
csomagot a száraz füvekből, s mindazt e czélra rendelt kosarába tevé,
átment a pitvaron a kórterembe. Olcsó, de magas, száraz, s igen tisztán
tartott falak, bő és gyakran szellőzött levegővel telve. Benne tizenkét
sásból font nyoszolya, miket a helybeli nép készített saját betegeinek.
Köztök szükség esetében, a földön még egy-egy beteg bő fekhelyet kaphat,
de most a nyoszolyáknak is fele üresen van, úgy megkevesedett a nyári
betegek száma, mióta Czeczilia mérsékletes élet- s pontos elővigyázat-,
elemektőli óvakodásra oktatá a népet. A nyoszolyákban tiszta egészséges
ágynemű, melynek haját, tokját a férjhezmenő hajadonok szövék, fonák,
tollát, pelyhét pedig a lúdtenyésző helybeli pórnők tartozott ajándokul
adják. Az ügyeletet egy nyugalmas agg özvegy vezeti, ki a szenvedők
iránt rokonszenvvel, kegyelettel érez, s ki utasítás nyomán ápolja,
kezeli a Czecziliától naponként meglátogatott betegeket. Őr gondjaiért a
takarék-magtárból von illő táplálékot, segédeül pedig változtatva
alkalmaztatnak azon helybeli nők, kik már a kórintézet jótétét élvezék,
s e mellett a helybeli bába hetenként kétszer, vagy ha szükség, többször
tartozik megjelenni felei között.

E nemes gond, s emberbaráti intézet egész rendszeréből kitünik,
miszerint a gyöngéd s eszes Czeczilia nem fitogtató kegygyel kaczérkodik
közvéleményért, nem akar félig-meddig végzett baj s nyüg muló áldozatán
osztlan dicsőséget aratni, sem érdemlenekért, önsegély és csatlakozó
járulat nélkül magát folyton növekedő teherrel igázni, hogy darab idő
folytán megunva gondot és költséget veszni hagyjon, hanem eszközt az
intézettel eszmét és közjót s alkalmat nyujt jobbágyainak, hogy saját
betegeiket ápolják; élő példákban rendez oktatást, hogy mit egyes
szegényház kellőleg végezni nem képes, vállalat útján közerő viselje s
mi önerejükből kitelik, ne várják bárgyu és resten Istentől, vagy
szánakozó szivtől, hogy végre is nélkülözniek kelljen azt, hanem
fogjanak hozzá s tegyék meg. Ő megalapítá a kórházat, rendszerére
felügyel, sőt, mig értelmes vezetőt képezend, eljárásait is örömest
végzi: de úgy alkotá az egész intézetet, hogy kellékei, szolgálata,
folytatási eszköze, fentartó és biztosító gondja a népen feküdjék s ne
ingyenvetett irgalmat kelljen hunyászkodva köszöngetnie, hanem büszke
lehessen a betöltött kötelesség érdemét érezni, szomszédaik között
példaadólag ébreszteni. Czeczilia művelt szivvel, itélő tapintattal birt
átlátni, hogy a nép és birtokos nemesség közti viszony természete,
ilynemü kötelességek gyakorlatát feltételezi, hogy ilynemü szálakból
fonódhatik azon, egyezségi kötél, mely nemcsak a földbirtok s jogviszony
jövőjét biztos révhez kapcsolja, hanem együtt érző nemzetté fűzendi a
válatag elemeket, melyek mint a rossz tégla első ütésre szerteszét
porlanak. És habár nem törekvék is e prózai enyém-tiéd szakban
pátriarchai ábrándokat megtestesíteni, habár nem akart is apa és
gyermek, vagy osztályos rokonok közti viszonyban állani alattvalóival, s
átruházni rájok saját árvájának elrabolt örökét: de zsarnoka sem volt
vérző rabszolgáknak, nem csattogtatá rájuk vadállatul fenekedő fogát,
sem szükségtelen önvédlet örve alatt megtámadó pontokat nem keresgélt,
hanem állott velek, mellettök, s felettök, mint jó szív- s józan észhez,
mint jobbágy- s földesúrhoz illik és kell, ha veszni nem akar.

Midőn a kórházba lépett Czeczilia, enyhület és öröm fejeződék ki a
betegek éledő arczain. Tisztelet s bizalom olvadt össze bágyadt
szemeikben, minden jele nélkül azon hitlen közöny- s tartózkodó
félsznek, melylyel szegényrendü betegek, a megvető, hanyag, s gondban és
kérdésben fukar orvost többnyire fogadják. Czeczilia, mint bátorító
szellem jelent meg köztök, részvét és biztatás balzsamát hozva szavában
és nyájas szemeiben, mely gyógyszertárban nem árultatik. Nyugtató
okokban türelmet, kétség-oszlató tanácsadásiban annyi vigaszt tudott
előidézni s észszerü szelid bánásmódja oly feledtető varázszsal birta
enyhíteni a fájdalmat, nyomort, hogy betegei szinte sajnálattal váltak
meg a kórháztól, melylyel Czeczilia közelebbi érintkezéseit is el
kellett hagyniok.

– Jobban van-e szemed, Rebeka? – kérdé egy zöld selyemmel fedett szemü
szép leánytól, miközben szereit letéve, ágyához ült.

– Már nem szúr oly élesen, – felelé a leány, – de érzem, hogy tele van
még vérrel, s ha nap hozzá fér, erősen nyilallik.

– Lásd gyermekem, hogy is tudtál oly balgatag lenni? mint elrontád
magad, – viszonzá Czeczilia szeliden, miközben a selyem-lemezt épkézzel
emelé, hogy a szenvedő szemeket meglássa.

– De mikor azt mondák a faluban, hogy szebb leszek, ha lánczfű-gyökérrel
mosom a képemet, – menté magát a szép ifju gyermek, s fájdalmasan zárta
el pilláit a világosságtól.

– Pedig épen az hajtotta szemedbe a vért… milyen hivékeny vagy! hátha
irigy társad csak azért javasolna valami mérges szert, hogy arczodat
elrontsd, s ő nála rútabb légy?! Aztán szebb volna-e a bepancsolt bábu,
mint a természetes szépség? Épen te beszélted, mennyire megijedtél az
oláhtemplom képeitől, mégis bemázoltad magadat, mint azok… A szépség úgy
ér valamit, ha a leány semmit sem tud róla, különben a hiuságért minden
okos legény kinevet, s olybá tart, mint a rakamazi boltot, melynek
ajtajára bazsarózsa van festve, aztán benne kindruszt árulnak… Most már
javul szemed, csak használd a vizet, im itt a friss tépés, szemvizet is
öntök a csészébe, de ha megszabadulsz, többé hiú ne légy, s óvjál
másokat is e pirító hibától.

[Illustration: – Jobban van-e szemed, Rebeka?]

– Elbeszélem minden pajtásnémnak, hogy lánczfűgyökértől ne vágyjanak
soha megszépülni, – mondá hívő megadással a kis leány, s Czeczilia meg
volt győződve, miszerint az egyszerü gyermek szava és példája jobban
megölendi a falu nemzedékében a hiuság ragályát, mint egy kilencz rőfös
feltulipánozott okoskodás.

– Hát kend, Timárné, könnyebben van-e? – kérdé a közben a gyógyító
angyal, megtapintván a szomszéd ágyon fekvő halvány nő üterét.

– Biz édes galambom, teins asszony, nem viszem én többször kútra a
korsót, olyan gyenge vagyok már, mint az árvacsalán; osztán mintha
mindig a hideg lelne, hogy lelkem is reszket.

– Az Isten jobb, mint te, édes lányom, ki benne nem bizol, meggyógyítja
azt is, ki maga okoz magának nyavalyát. Miként kétkedhetik egy
keresztény asszony? ki marad melletted, ha elhagyod az Istent. Vallás a
nők vigasztaló angyala, ha magad hitlen vagy, lehet-e keresztény leányt
nevelned? pedig két gyermeked van, ki büntető ostorul nő fel nyakadra,
ha szivükből Isten félelmét kiirtod. Lásd, betegség mindenkit érhet, jó
és rossz együtt van a gondviselés igazgató kezében. Tövisek között rózsa
terem, s a rózsa alatt ismét kigyó rejlik. Aztán nem magad vagy-e
betegséged oka? Negyednapra felkeltél az anya-ágyból. Ez már nálatok köz
szokás. Hisz az igen jó, el nem kényeztetni magát az embernek, megedzeni
arra, mit a természet bir, de te, édes leányom, első felkeltedkor
kenyeret dagasztál, s magad bevetetted. A gyenge szerkezet nem birt még
annyi törődést, okvetlenül meg kelle betegülnöd… nem könnyebb volt volna
a háznépnek azon egy sütést mással végeztetnie, mint most hetekig
nélkülöznie két dolgos karodat? de meg annyit szenvedsz? hogy kell
idegen bérkezekre adnod kedves gyermekedet, a nélkül, hogy
felügyelhetnél rá, mily könnyen történheték vala, hogy örök nyomort
huzassz nyakadra, ha én nem vagyok, ki orvosról gondoskodhattam, mert
efféle bajon házi szer nem segít? Mennyi ép, erős, dolgos asszony
elronthatná így magát! Én megkértem tiszteletes urat, hogy bölcs igéivel
óvja meg ez önmaga elleni vétektől a vigyázatlan népet… Egyébiránt ütere
bátrabban ver, homloka sem oly lázas, Isten vele, édes leányom, csak
vegye tovább a szert, holnapután ismét jő az orvos, bizzék Istenben, meg
fog gyógyulni.

– Angyalom, teens asszony! adasson ennem, megmered a nyelvem, úgy
kivánom a gyomorerősítőt. Egy kis zöld almát, vagy kövér disznóhúst
legjobban megenném, de beérem ugorkával is, ha egyéb nem volna, – kiálta
nyöszörögve a harmadik ágyról egy jól táplált, köpczös, pozsgás pórnő,
ki épen lázban hánykódék, hogy vakszeme zöldült, s fogai vaczogtak.

– Majd biz enni valót, hiszen most is rázza a hideg, – felelt mosolygón
Czeczilia. – Épen azért fekszik kórházban, mert kivül nagyon nyalánk.
Nem szégyelli magát, egész faluban nincs több beteg, ki gyomrát rontotta
el. Ha százanként ette az éretlen szilvát, most tudjon koplalni. Hat hét
mulva ehetik disznóhust, addig pedig itt vannak a füvek, láz után beköti
vele a segédnő, – s azzal átlépett egy vászonfalon a férfiak osztályába,
ott hagyva a torkos kornyadozót, ki hiába próbált kövér disznóhusért
néhány sallangos kérelmet még elkeríteni.

– Hogy van a takács karja? – kérdé Czeczilia halkan a segédnőt.

– Nem gyógyítja meg azt az Isten se, mert a világos rontás – mondá
szemét felvetve egy sötét arczú, fekete vérü, nagy, barna paraszt, ki
azelőtt takaró alá vont fejjel, aludni látszék.

– Minő babonás kishitüség az ismét? – mondá szeliden Czeczilia,
szánakozó mosolylyal nézve a nehéz vérü rásztkórost.

– Nem kishitüség az, hanem szent való, – felelt mogorván a takács. Olyan
igaz, mint hogy ebből a vaczokból temetőbe visznek, a Sánta Pila rontott
meg, mikor négy nyüstös vásznát ki nem adtam hitelbe. Olyan sötéten
nézett rám, mintha a kéményből pislogott volna, aztán meg a ház végénél
megfordult, s balkezével megfenyegetett.

– De uram Isten! hogy ronthatta ezzel meg Takács gazdát?

– Miért támadt hát karomon harmadnapra, épen pénteken éjszaka ez a
kelevény?

– Mert sürű a vére, tisztítni kell,… sokat ül, sokat haragszik, nem
beszél senkivel, s többet is iszik, mint kellene.

– Iszom biz én, mert úgy is elveszek, még harmincz esztendős sem voltam,
azóta soh’ sincs egészségem.

– Higyje el, szégyenlenék oly babonás lenni, okos mesterember létemre.
Nálunk már a gyermekek is kinevetik, ha valaki boszorkánynyal ijesztgeti
őket, nem hiszem, volna a faluban Takács gazdán kivül élemedett ember,
ki babonára adjon.

– No, én megittam a levét, akarom vagy nem, állnom kell, hanem hiszen
csak érjem életben Lucza-nap éjfelét, kiviszem Pilát a karádi égető
hegyre, ha mindjárt kantárnak szabják is bőrömet a seprőparipához.

– Mutassa csak karját,… asszonyom! bontsa fel a kötést.

– Hiába nézi a tekintetes asszony, nézettem én már azt özvegy
gólyaszemmel, fekete fecskével, nem ér annak semmit, mentül jobban
gyógyították, annál jobban dagadt, – mondá türelmetlenségig izgulva a
vaklelkü rásztkóros.

– Hogyne dagadt volna, – mondá Czeczilia, ha kuruzslóhoz ment. A
tetemtódó (toldó), keresztes bodza, s in-nyujtó fű nem minden testi
bajon segít, pedig jósbanyájok csak ezekkel gyógyít. Most czélszerü
írrel kötözik karját. S ha szorgalmasan bevesz, két hét alatt
felgyógyul.

– Fel bizony, mert deszkát árultok a föld alatt. De’szen tudom én, hogy
holtig való járvány az ilyen rontás vége. Szegény embernek nem adnak
hitelt, pedig csak mi látjuk, mi történik velünk. Tavaly is ráült egy
gyermekre a fekete macska, soh’ sem lett többet csont a fél térdében.
Sulykosnét meg télen lecsalták a kengyelérhez, s a zsombokon halt meg,
másnap hozták haza.

– Igen, mert részegen megfagyott.

– Dehogy részegen! vállán minden körme helye meglátszott a sánta
Pilának, én meg láttam, hogy éjjel két fejérség egy nádszálon háromszál
gyertyával repült vele… Hát mikor engem minden este egy fekete ló
kisérgetett haza, seprüfarkkal s homlokán tükör volt?

Takács gazda kifogyhatlan leendett az idétlen idézetekkel, mik a
környéki népbabona maradványaiból lelkébe tapadtak, s miket sötét,
szellőtlen rögeszméi közül kiverni sem nem akart, sem nem tudott: de
Czeczilia betiltá a folytatást.

– Nem akarom üres rémeit egyenként elkergetni, Takács gazda; most kérem,
hallgasson, s ha a kórházból kimegy, szünjék meg a nép közt babonát
hinteni, egyetlen beteg lelkű ember képes lenne egész vidéket, e józan
szabad fejü népet, vakság hirébe keverni.

E közben kibontá Takács karját a segédnő.

– No nézze, győződjék meg saját szemeivel, mint lohad, mint megfehéredik
a szederjes vérelem; két hétre lábra áll, s dolgozhatik: mondá Czeczilia
a győzelem nemes örömével.

[Illustration: – Csír, csír, csir! – kiáltá Évike kosárral kezében.]

– Ne higyje tensasszony; boszorkány ravaszság! innen elviszi Pila a
kelevényt, hogy másuvá tegye, meglássa, holnapután horgasinamra olvassa.

Czeczilia, a nélkül, hogy reá figyelne, írt ada a szerencsétlennek, s
decoctumát megnézve távozék.

– Hát még kérem átosan, kiált utána rivalkodva a Takács, Tarcsán is
feljárt egy boszorkány, mert az átkozottak nem tudnak meghalni, oszték
oszt’ felásták, somfa szeget ütöttek a fülibe, úgy maradt meg a
koporsójában…

– Ne darálj annyit, biz az eb is megdöglenék tőle, mert úgy megnyomlak,
hogy jobban megérzed, mintha boszorkánynyal álmodnál; szólt egy szomszéd
lábtörött, ki már javulásban volt, s erőt érze, igéretét, szükség
esetében végre is hajtani.

Mig Czeczilia szánat és irgalom szerepében népét boldogítva önérdemét
nevelte: addig az új családtag, Zalánka, s a szerencsés igénytelen Évike
gazdasszonykodó üzletben oktatá, formálta, fejté és gyakorlá a jobbágy
hölgyeket. A majorudvar gazdag gyarmata volt a baromfiaknak; piros ajkú,
kék szemü, fehér arczu libák, alacsony termetű tipegő réczék, kevély
hidalgók kakasokból, csirkék, gyöngytyúkok, sikoltozó pávák, temérdek
pulyka és kappanok, vidám tollászkodó nép jó húsban, erőben, örök
tolongással, mintha Noé omnibusza akarná egy másik özöntől megvédeni a
házi szárnyasokat.

– Csir csir csir! pi pi pi! libu libu libu! kóta, kóta! kúr kúr kúr!
kiáltá Évike kosárral kezében, s a fellázadt tömeg futva, sikoltva,
szárnyon vagy talpain tört, rohant, iparkodék a kis gazdasszony köré!
majd lefogták szegényt, de az eleven termetke, védegyleti pecsenyés
ruhájában, mint valami fiatalka gyöngytyúk sürt-forrt, szerteszét
sikamlott a forradalomban. Kijelelgeté a hízni valókat; persze egy
bóbitásra sem esett a halálos sorshúzás; azután befogatá a ludak
századát, hogy hattyúi egyenruhájából leméllyeszszék a szokott évnegyedi
adót, maga pedig számba akarta venni az izgatott tábort, de százszor is
elől kellett kezdenie, mert a pajkos közlegénység – fegyet nem ismerő
szabálytalansággal kárált, kergetőzék, s ugrált keresztül-kasul
egymáson, mígnem a kis Évi toporzikálva kényszerült felhagyni a
commandó-szóval, éhesebb időre hagyván a számbavevő miniszterkedést.

Aztán bement a kender- és lenművelő fészer alá, mely a major felvégén
kőlábak közé vont deszkafalból volt kerítve. Hosszú sorban dolgoztak a
lányok, kiket ő egyenkint nevéről ismert. Alig térült-fordult, már
egytől-egyig sorba köszöntötte. Mindeniknek tudott valamit mondani, tőle
kérdezni; tréfálni, enyelegni, egy-két szót cserélni, s mindezt vidám,
nyájas, fogultlan színben és kedélylyel, tartiság és követelés nélkül,
úgy, hogy a pórleánykák bátran, szabadon, tartózkodás nélkül
társalkodtak vele, tanultak tőle, elbeszélték együgyű ujságaikat,
nevettek, danoltak saját modorukban, s végtelenül szerették, becsülték a
vidék legnépszerűbb földes-asszonykáját.

– Jól megdörzsöljétek Borcsa, sarokkal kell gyúrni, hogy jól kihulljon a
pozdorja s puha legyen a kender, ne olyan merev, mintha sodronyszálakból
volna összegyűrve; mondá egy erős pórleánynak, miközben sarkai alatt,
saját kezével megigazítá a csomolygós csepűt. Aztán siessetek; tegnap is
csak tizenhat kila lett meggerebelve, mit mondanak rátok a menyecskék,
ha jobban nyúlik a nóta, mint a fonál?… Haddsza a gerebent Panni,… így
húzd a len fejszálát ni! s nem kell szorosan befonni, hogy kérges ne
legyen, magam akarom a télen megfonni, hogy szebb kamukám legyen, mint
ezek a semmiházi idegen gyártmányok… Erzsi, te meg kösd erősebben a kacs
végét, hiszen így kibomlik; pedig tudod, azzal tartják, a mely lánynak
kenderkaccsa elfoszlik, menyecske korában elejti a kontyát… Hát ez az
apró eszköz miért oly kóczos? héj Sári, Sári! ha a hajad úgy tartanád,
az anyád pártája is utána nyőnék a magadénak. Lám Kati mily csinos
gombolyagokba tekeri a csepűt.

Így igazítá a munkás házigyárt az ügyes szakértő kis gazdasszonyka, de
panasza, sürgetései mindig epe és gúny nélkül, szeliden folytak, s
tanítgatva az okszerű kenderkezelésre, melyet a nép magáévá tőn, s
kevésb erővel, több haszonnal szebb vásznakat szőtt-font rövid időn,
mint a környék asszonyai. Évikétől nemcsak rossz néven nem vették
művesei a javító vagy helytelenítő észrevételeket, hanem magok kérdtek,
tudakoltak szakmáik ügyében intéző utasítást, vagy gyakorlati mutatványt
egy vagy más modorban, mit a vidám Évike mindig örömmel s fontos
szakképzettségi részletességgel tett, beszélt, mutogatott, úgy, hogy
közte s a lányok közt a legbizodalmasb tanító s tanítvány közti viszony
fejlett ki, melynek folyamában a tanulmányi komoly perczeket vihaly,
robaj, kedv, tréfa, csintalanság váltogatá fel, legkisebb túlhágása
nélkül az egyszerű illemnek.

– Juli megfontad-e már a tavalyi keresményt, kérdé szóba állva velök,
miközben kötését kivette, s gyakorlatlan ujjaival halkan, de nyugvó
türelemmel kötögetni kezdett egy picziny főkötőt.

– Meg ám kis tens asszony (mert nagynak Czecziliát nevezte a falu),
olyan erős fonalam van, mint a hegedűhúr, pedig vékonyabb a lószőrnél;
mondá egy furcsa, kis pisze lány, felütve fejét a dörzsölők sorában.

– Mégis fonal, hát mért nem szövetted meg?

– Nem akadt rá pénzem, mit napszámmal keresék, beraktam
takarékpénztárba, a nagy tens asszonyomhoz; magam is átlátom, sok igaz
van abban, mit annyiszor előhoz, hogy ifjan kell keresni az öreg
napokra, s addig egy fillért se költsünk mellőzhető helyre, míg a
legszükségesb félre nem lesz téve.

– Így hát mellőzheted a vásznat?

– Oh jéh! de hogyne? annyi van már nekem, hogyha ma férjhez mennék, se
kén az orsót egyszer is kinyújtnom! pedig azt mondák a lányok, az új
tens asszony kitartja a lakodalmát, a ki maga fonta a fejérneműjét.

– Hohó Juli, nem azét, ki csak font, hanem a ki szőtt, varrt.

A kis pisze elszomorodék. – Úgy hát rozskalácson megyek az uramhoz, mert
én hamar árvaságra lettem, anyámasszony nem ért rá tűt vagy esztevátát
adni a kezembe, elébb kikisérte a harangszó. Azért nem tudok oszt se
varrni, se szőni.

– Majd megtanítlak én, igérte Évike; de egy feltét alatt, hogy te meg
más árvát fogsz arra megtanítni… Hát ti lányok feldolgoztátok-e a
tavalyi részt, mit a napam dolgán kerestetek?

– Én már el is adtam, mondá Kati, ponyvának vette meg a szomszéd uraság,
mert nem fonat az ám soha egy szálat is, hanem a mije nincs, a
szomszédból kéret.

– Én is eladtam, közbeszólt Borcsa, olyan szakasztóruhát fejérítettem
belőle, mint a hó; Sári meg kéztörlőt szabott a vásznából, meg lepedőket
is; de azért eladott vagy kilencz borzsákot.

– Mégis hasznos hát így részibe művelni a kendert? kérdé a fiatal Évi,
mintegy tapintva azok közvéleményét, kikért az egész terv kigondoltaték.

– Oh lelkem kis tens asszony, hiszen hogyne volna? mondá elől egy jóképű
özvegy (egyetlen nő a kenderkínzó köztársaságban), ki a kontynál fogva
minden köznyilatkozatnak hivatalos szája volt. Így legalább
megruházkodhatik az is, kinek földje, marhája nincs, hogy kendert
vethessen; aztán meg a nagy tens asszony gondot visel reánk, hogy a mit
keresünk, sikere legyen.

E közben folyt, haladt, égett a munka; csinos négyszeg csomókban rakaték
össze a kész mű, külön a fej, kacs, apró szösz és csepű, mindenik saját
alakjában kötve, fonva, vagy göngyölítve; csupa öröm volt szétnézni a
raktéren annyi tisztán munkált, ügyesen rendezett len és kender között,
miknek aranyló halmai simán ragyogtak, mint a szálán fésült tömött szőke
haj. Évike elégülten járt-kelt közötte, s ha egy-két órai működés
kóczczal, pozdorjával belepte a fészer vert földét, rögtön kiseprék azt,
hűvössé locsolva, hogy tükörtiszta lőn, mint egy fővárosi virággyár
műasztalai.

Zalánka új iparágat szándékolt meghonosítani a faluban, ő a
selyemtenyésztés iránt törekvék előre kedvet gerjeszteni a helybeli
hölgyekben, hogy jövő nyáron annál több eredménynyel kezdhesse meg
üzletét. Szalárdy Elek még mikor Czecziliát nőül vevé, ennek szelíd
befolyásával, szeder-iskolát alapított, melynek csemetéit évenkint utak,
dülők, tábla-hasábok hosszában kiültetteté. Férje halálával Czeczilia
úgy át tudá származtatni jobbágyaira a faültetés kedvét, s annyi szépet
és biztatót tudott mesélni a szederfa-tenyésztés jövőjéről, hogy minden
szorgalmasb gazda azzal kerítette körül telkét s tagosztályát. Most már
az ápolt fák ezrei teljes díszben álltak, s józan számítással lehetett
arra egy jelentékeny selyemtenyésztést tervezni, mely az azt tanulni
kezdő népnek, mindjárt az üzlet elején, buzdító jutalmat lesz képes
jövedelmezni. Ennek vezetését magának tartá a fenkölt keblű Zalánka, ki
mások kárán s példájából tanulva meg a kergető szenvedélyek s fényüző
élet öncsaló nyomorát, erényeit pedig saját szívében díjazó
tapasztalatában növelve: az elvont, de nyugodt boldogságú családéletben,
főörömeül tartá az édes hon virágzatára, bármily közvetve, bármily
kisded helyköri sikerrel munkálni és hatni.

Olcsó téres csűr vala épülőben bogártenyésztéshez, melyet a lenfészer
pótoland szükség esetében. A háló és nádrácsokat magok a helybeliek
készítik, s e közben előre több ismerethez jutnak magyarázat útján,
melyek az üzletre vonatkoznak. Zalánka a házi selyemfonógyárban tanít
már. Czeczilia néhány font gubót tenyészte a végett. A géporsók mellett
csak két-három üstben van meleg víz, melyen a rángatott gubók
összevissza tánczolnak, annyival is inkább, mert a pórleánykák szokatlan
kezén meg-megakad az alig látható szál. Zalánka tanári türelemmel
jár-kél, magyaráz, mutogat közöttük. Egyiknek ujjain igazgatja a nemes
szálakat, másikat a kerék egyenlő hajtására oktatja, harmadikat
ismételve tanítja, miként kell a lefont matringot megszárasztani,
kicsapni vagy fonatba tűrni. Arczán oly elfoglaló ügyszeretet, annyi
elégültség a leggyérebb sikernél, s oly odamerült figyelme szívnek és
léleknek, miszerint e hölgyről senki sem mondaná, hogy főház szőnyegeit
hagyta el, hogy ezüstbe borult asztalok s rendkereszttel csillogó
társaságok közül vonult a tóvidék csendes magányába, s város-tébolyító
operákat cserélt a hallgatag falvak esti harangjáért.

Így és így foglalá el magát boldogan s boldogítva e három nő; e
mindannyian különböző egyéniség, kik nőerény, honszeretet, s háziasság
közös kapcsaival fűződtek lélekrokonokká; s kiknek napjai előbizonyságot
tőnek, miként mind az együgyűebb elme, mind a művelt szív s emelkedett
lélek, a nép és természet körében tud találni sok szeretni valót s egyik
sem szorul a festett városiakra, gyártott boldogságért.

Az egész család egymást ölelő összhangban élt. Mindenik tag közosztályra
vitte örömét, s ha fájdalma lett, biztosítva volt, hogy őszinte részvét
enyhíti sérveit. A férfiak közügy és gazdaság érdekében kivitt
eredményeiket; a nők a nép- és házi boldogságot, rendet, kényelmet,
jólétet tekinték külfoglalkozásul: de a mellett nyitva állt szívök a
benső lelki élet minden gyöngédebb örömeinek, s egy nap sem mulék el,
hogy többféle czélzott működéseik közt a családszeretet szívhez szóló
körét, úgy mint a természet ifjító kellemét fogékony kedélylyel ne
élvezték volna. E mellett jutának órák a gyönyörrel tanító irodalomnak
is; ki mit olvasott elő, kellemében adta elő az élénk hatásnak vagy
közösen ismétlék sikerültebb művek felolvasásait; míg másfelől a
szívnemesítő művészet gyakorlatával tarták életben a kebel
költészet-derítő csalódásait. Zalánka festett és hárfázott, Czeczilia
tökélylyel játszá a zongorát, Évike pedig eredeti meleg beljegygyel
éneklé a dalokat, melyek vele nőttek fel, melyeket nem eltanult a
néptől, hanem vele együtt érzett, s eszméit, multját, saját szívvilágát
tartalmazák. És ha a park gyöngyszinű padjain vagy a centifolia
semperflorens körül Elek, a kis Czeczilia sírjánál estenként holdvilágon
ültek, s dal, hárfahang, hallgató határok felkölték a merengő ábrándot,
emlék és kegyelet eszméit, ájtatos bölcselet, s a tiszta szív
félelmetlen lemondása szentelé fel őket. Szóval a tett és törekvés,
munka és élvezet váltó órái közt úgy tudák felosztani a muló napokat,
hogy minden érdeknek éltek, minden viszonyt igénybe vettek, mi a nemesb
életszerkezethez tartozik, s minek betöltetése az emberi rendeltetésben
fekszik, minek következtén vidám, elégült, hasznos tagjai lettek
nemüknek, a helyett, hogy resten, izgúlva, gúnynyal és idétlen vágyakkal
gyötrődtek, vagy másokat bántva, sértegetve, s azoktól kerülve, ingerült
kedélylyel száműzötten sóvárogtak s sorvadoztak volna…

Jóformán lealkonyodott, mikorra a tanúesketés véget ért. Vámos néhány
használható pontokat nyert az adatokhoz, melyek Ödön jogviszonyait
illetőleg, a Lőbl titkos kihallgatása, s a kopasz morva vallomásai által
már kezénél voltak. Főleg a Lőbl elleni vádkereset bizonyítványaival
gazdagult, s erkölcsi öröm lelkesíté emberbarát-szívét, hogyha a végzet
nem segélylené is Ödön jogérdekében a legnyomósb tanúkat feltalálnia,
legalább a vérszopó uzsorástól megmenthetendi elhagyott honát.

A zömök szolgabiró rendkívül pipázott, pedig a leves már az asztalon
volt, s ő reggeltől nem evett, mely nála ép oly ritka és tűrhetlen, mint
a földi halál; esküdt úr pedig kirántá feszes frakkjából a zsebtükört, s
egy zúgban rendre utasítá konya hajfürtjeit, mert hol ennyi szép és ifjú
hölgy van egy rakáson, szentségtörés leendett csapzott hajjal
osztozkodni az eledelekben.

Pipacs Gyurka erőnek erejével maga rendezte el az udvar lábjában a
hortobágyi szállítmány terítékeit, mert úgymond ő a korteseknek tanult
asztalnoka, s elővigyázatból fatányért, czinpoharat rakott a békés
pusztai parasztnak, nem is képzelhetvén, miként lakhatnának jól vér
nélkül, ha nemes társai sem állhatják meg, hogy lakoma közben egy-két
koponyát fel ne pattantsanak, mint valamely champagneis palaczkot.

Midőn szükségtelen szolgálatával készen lőn, nemcsak fáradsága miatt,
hanem hogy könnyebben nyelhessen, megtágítá pipacsszín nyakravalóját, s
oly lompos csokrot talált hevenyészni belőle, hogy egész begye harmadik
falura virított, aztán pedig neki törülközvén, leereszkedék az urak
asztalához, melyet Czeczilia, ismerve jeles vendégeit, tizenkét tál étek
elviselésére kárhoztatott.

Azt vélhetné keresztény gyomor, hogy oly embernyujtó reggelizés után,
minőt Pipacs atyánkfia, és nemes társunk az úrban, véghezvitt, lehetlen
lesz friss víznél mást ebédelni: Pipacs kineveti az ily gyarló
okoskodást. Arcza ugyan a kilenczedik tálnál s több rendű és szinű
poharazás után tökéletesen felölté a cinnóber pírját, úgy hogy saját
képét felköthetné nyakravalónak, de azért nyelve mint a szélmalom, s
szeme forog, ha a tizedik tálat behozzák.

Az asszúborok sorozata közben nem folytathatá tovább lelkesedését, s
összeegyengetvén kebelén kancza-mentéjét, mennyire a csokor engedte,
vérben forgó szemekkel szónoklani kezdett: Kinn ácsorogván pedig, bukott
esküdtből bőrkupeczczé hanyatlott Kuka Vespazián vérszerinti sógorom
sövény kapujában, hogy ne kelljen kurta nemesi rendeltetésem szerint
egész nap éhen őrzeni az ökörjáromszeget, felvetetém magam az idáig
pofozó vagabund czézára, mely már az ótestamentomban hosszú fuvarra
járt, s hihetőleg Illés prófétát is mennybe döczögtette. Ezen
kirándulásbéli revelatión pedig annál vérmesebben örvendek, mivel
nemcsak gyomromat statutionaliter megterheltem, hanem, a mint fülhegyre
vevém, e vendégszerető hajlék fedele alatt véletlenül lakodalom esvén,
magamat a legale testimonium előtt rangom szerint le is ihatom. Minek
okáért ezen vitézlő családot nem tekintem másként, hanem mint ama fényes
fiastyúkot a kerek vidék egén, melynek most csak öt csillaga látszik, de
ha az ember négy-öt esztendeig nézi, kibukkannak ragyogó csirkéi…

Pipacs a piruló hölgyek daczára, okvetlenül fogytig elemezi vala
toasztját, s a ragyogó csirkéket, ha a rajkó-banda be nem ötlik az
előszobába, s oly rettenthetlenül nem kezd trombitálni, hogy sem igéret,
sem fenyegetés el nem tudja hallgattatni.



XXXI.  (Egy ifjú úr.)

Több mint másfél év telék el a közelebbi események után. Ki valaha saját
körében, ön napjai s egybeköttetése ágazatai között, másfél év nyomait
híven felkereste: tudni fogja, mennyi idő az;… sokkal több magán
események, egyes családok s egyéni sors alakultában, mint nemzeti
történet vagy világfolyás kerekei előtt. Hány remény feneklik apró
nyűgök békószövegében, mely másfél év előtt erő és dicsőség fényutait
mérte? hány ismeretlen arcz hord felemelt szemeket a rang világában,
mely észrevétlenül vetegetett hálót az álarczos tömeg közt? Hány eszmét,
törekvést, irányt cserélt ki a végzet igazgató keze; hány viszonyban s
családtéren találunk omladványt vagy félbenhagyott torzot, melyek
virágzásban álltak, vagy jogos alapon voltak megkezdve? A halál s
változás birodalma alatt másfél év sokat alakít, csak az érdem marad
ugyanazon súlyban és értékben, de mily ritka az! s mennyivel inkább az
ép szem, mely azt való alakjában látja, az évtized, mely látni akarja!

Ezen érlelő korköz történetünk szövedékein is elhinté az idősödés
jegyét. Mindenik ház, mindenik egyéniség, mindenik viszony, a mi csak
ide vonatkozik, fejledt, haladt, bonyolódék saját természete szerint. A
szorgalom gyümölcsöket hozott, a szenvedély érlelé a sülyedést, a
szeretet örömöket termett, a részvét hálát szült, vagy virágban mutatá
sikerét, az érdem közvéleményt szerze, vagy másokat boldogíta legalább:
csak Ödön titkai maradtak régi állapotban, csak Vámos nem bírt az időnek
hervadozó szövevényei alatt nyomokat találni, melyek a két főtanúhoz,
Márk nővére s a vörös dajka cselédéhez vezetnék.

[Illustration: … néhány borotvált izraelita dugta össze fejél.]

Mindent, mi rejtett vagy nyilvános rendszer útján hallgatag fürkészetre
megpróbálható volt, költség és fáradtság kimélete nélkül elkövetett már,
erőszakos lármát, kényszerítő vallomásokat nem akart csikarni; tudta,
Márk romlottabb erkölcsű, hogysem hamis eskü által kisebb veszélyből is
kész ne lenne kibúvni, pedig mihelyt a törvényes üldözés szagát
megérzendi, ha el nem szökhetnék is, a két hölgyet elvesztené, s akkor
az itéletet indokozó bizonyságok lehető forrása végkép be volna temetve.

Egy estve, a pesti Wurm-kávéház hátsó zúgában nehány borotvált izraelita
dugta össze fejét, mindennapi apró tőkés, elegáns hajhászok, olcsó, kéz
alatt vett-szedett fényűzéssel, kik már régi nyúzó társak voltak, s mint
holló a dögre, rendszerint összekárogák egymást, ha vagy egyenként nem
birtak valakit vérig koppasztani, vagy kétes színe volt elhorgázott
pecsenyéjöknek, azaz kevesebb biztosság, hogy sem nyolczvan-száz
perczentet dobon is összeverhessenek.

– No hát nincs kedve ezer pengőt adni Salamon Vetter? kérdé egy
piócza-ajkú fiatal a legöregebbet, kinek tátott szájvége habosan
fityegett a sok fecsegéstől.

– Hát miért nem adsz te? felelé Salamon.

– Hiszen adok ezret, Simeon is kettőt, de lám négy kellene.

– Máskor nem veszlek a g’schäftbe, ha szemem lógna is; az egész ember
gyanúsnak látszik előttem. Szalárdy Lajos; hisz az apja is oda van; Lőbl
kegyelméből nincsen még csőd alatt; ha két hónapig meg nem kapja
Frankfurtból a törlesztő kölcsönt, menthetlenül dobra ütik még aranyos
ruháját is.

– Mennyiszer mondjam még, hogy nem az apja kér. Anyja Bécsben lakik,
tele van aranynyal, mint a zsák, s ez a szeleburdi tartja a madzagot. Ha
nem akar fizetni, leszállítjuk az üveges hintóból, de hogyne fizetne,
hiszen úgy tékozol, mint a bibliai fiú. Most adhatunk neki, majd őrizzen
aztán disznót, mint amaz elődje. De mondom, hogy fizet.

– Fizet bizony, viszonzá kigyó-mosolylyal a ravasz Salamon, mert
adósságát kölcsönnel fedezi. Itt van az én könyvem, hol betűrend szerint
beírvák az adós nemesek, kik zsidó-kézen vannak. Ni, milyen hosszú sor
van a neve után, pedig még csak féléves jövevény.

– Mindössze is tán hatezer pengő. De milyen nagy befolyású fiatal
létére; egy évig volt követ. Aztán követnek sem tesznek gazon szedett
embert.

– Megtesznek bizony téged is, csak nevelj bajuszt, tagadd, hogy zsidó
vagy, s költs harminczezret.

– No, de ily úr? mondá egy zsugorodott képű, ki a piócza-ajkúnak
folyvást szemébe vágott, hogy Salamont minden áron húzza be a
g’schäftbe.

– Mintha nem döglött volna már sok ezrem ráklábú csődökbe, több
uraknál!? én egyedül olyan helyre adok csak negyven száztólikra, hol két
huszast kér, a kinek tallérja van, s annak is a fülét a kezembe adja.

– De házasodik is gróf Szalárdy Lajos; milliomos leányt akar hozni
Bukarestből; szólott ismét egy czingár koppasztó a rábeszélők közt.

– Azt Lőbl g’schäftelné, hogy rebachja legyen, s pénzét biztosítsa,
melynek egy része csőd útján elveszne az apjánál. De kell is ennek a
kanczakergetőnek házasság? hiszen most is a híres énekesnő pazar
pompájára szed, vesz adósságot.

– Mit gondol avval Vetter, mi csak nyúzhassunk. Egyébiránt nem hiszem
én, hogy Athea jó szót adna neki.

– Dehogy nem, állítá Salamon; hát mért láttam színpadon nyakában azon
smaragdba kapcsolt tíz sor kelet-gyöngyöt, mit a Müller neve alatt én
adtam Szalárdy Lajosnak pénz helyett váltóra?

– No lám, hát mégis hitelezett már neki!

– Száz perczent haszonnal; de megvettem rajta: ezerötszázig lerántám a
szakállát.

– Higyje el, hogy most is megveheti. És ha elveszne is, többet nem
veszélyez, mint mennyit bőrén nyert. Ezerötszáz pengőt húzott ki
zsebéből, s ha ezeret visszaad, ötszáz zsebben marad. Tudna-e Salamon
Vetter oly hitlen zsidó lenni, hogy keresztény ellenét, annak saját
pénzén megbuktatni ne törekedjék?

Salamon figyelmezni kezdett, s harcz keletkezék pénzszomja és gyűlölete
között. Az apróbb uzsorások félszemmel összevágtak egymást biztatólag,
noha nem merték szokott fogásaikat mind kimeríteni, hogy túlsággal
gyanúba ne hozzák, s végre elszalaszszák a megőszült rókát.

– Igen, igen, milyen mestermű lesz azt a lobogós díszhajót örvénybe
rántani; milyen hizlaló káröröm, mily élénk mulatság zsidó piaczon s
kávéházi apró klubbjainkban. Ismét veszve egy híres keresztény;
megfojtva egy kutya, ki egymás közt marakodik, mégis minket ugat…
Salamon Vetter ily érdemet tehet, nemcsak kára nélkül, de nyereség
mellett! s mégis vonakodnék? Mit veszthet zsidó Szalárdy Lajosnál? alig
van köztünk két hitelezője, az is kétszeresen behúzta már tőle veszendő
tőkéjét. Zsidók rántják csődbe, mégis keresztény hitelező veszít,
egyikkel buktatjuk a másikat, s hitelező és adós mind rakásra döglik…
Salamon Vetter; mégis tudna vonakodni!?

A klubb többi tagjai, ki-ki saját modorában, ráestek a vén Salamonra.
Lett lárma, henczegés, érthetetlen zsibaj, de gróf Szalárdy Lajos nevét
mindig oly tisztán s hallhatóan mondták ki, hogy minden idegen, ha nem
akarta is, kényszerült hallani; mert ez is egyik eszköz az aláásásban,
ha valakit már czélba vevének.

Végre veszekvő osztozások után, melynek fele színlés, fele komoly
ingerültség, rá hagyá magát beszélni Salamon, s levonva előre három
hónapi kamatot százhúsz pengő forintokban, kifizeté Szalárdy Lajos ezres
váltóját a pióczaszájúnak, nyolcz darab százassal, melyet mint a kezén
keresztül ment mindenféle bankót, szokott bélyegével megjegyzett.

Ki ezen klubbot beszélni hallotta, azt vélné, Lajos a végsőkön vonaglik,
s a holnaputáni csőd küszöbén menthetlenül sikamlik befelé, pedig
annyira áll attól, jelen segédforrásai közt legalább, mint akármelyik
hajhász; de már az így szokás, ha valaki önálló uradalmak nélkül, zsidók
közt nehány száz forintot kerestet. A hajhász czimborák sürgeték
Salamont, hogy tíz-húsz tallér sápot egyenként kapjanak, mert Lajosnak a
pénz tíz percz alatt kellett, s nekiek nem vala, hogy magok adjanak;
Salamon pedig gyúrta, törte, gyalázta Lajos névhitelét, hogy minél
veszettebb híre futamodván, másunnan ne kapjon, s maga verseny nélkül
koppaszthassa.

Mitsem álmodva Lajos, hogy ily csekély hirtelen segítő kölcsönök miatt
neve csalárd naplopók, s becsület-irtó férgek mocskos száján kereng s
gyaláztatik, kényelmesen szivarozék írótermében. Kandallóján hatot
mutatott a roppant márvány-óra, s ő felpillantó figyelemmel kisérte
lassú mutatóját, mintha siettetni vágynék. Előtte alvófélen pislogott a
kandalló parázsa, elvéve a terem világát, melynek pompás bútorzata,
töredékesen mutatá fel tűztől megaranyzott nehéz körrajzait. Tömött
rojtú sötét függönyök burkolák magas ablakait; falán állat- és nőképek,
Anglia legújabb aczélmetszvényei; egy-egy szobor vagy márvány díszoszlop
az aranyzott szegletekbe állítva, s szerteszét, olvasó- vagy játékasztal
körül különszinű bőr és gyapjú, bársony nyugszékek, pamlagok, melyeknek
lábait angora- vagy párduczbőr ölelte körül. Olvasó asztalán
felmetszetlen frank és angol könyvek, a statusgazdászat, s publicistai
eszmék conservativ elvű íróitól, nehány olvasatlan száma a Times és
Journal des Debatsnak, hajtásában maradt Budapesti Hiradó, s honi
divatlapok, melyeknek operai előadásokról írott hasábjai mutató ujjal
felszaggatvák, a mohó olvasás jelével. Egy esztergában metszett rakpadon
nehány vont csövű czéllövő pisztoly schnellerrel, egy pár bajvívó belga
cső; közelében egész rend drága csibuk letámogatva, s ékes állványon
soknemű amerikai szivarszekrénynyel, négy vonalban pedig ragyogó
tajtpipák, miknek kupak során tűzszín fénycsíkot vet a gerjedező szén.

Egész felszerelés drága, s vannak közte jeles műdarabok, de semmi honi
czikk, azonban túlságig gazdag, s öntvény és nőművekkel, ék- és dísz
találmányokkal annyira elöntve, hogy asszonyi ízlést, puhaság jegyét ölt
s küszöbéhez kötött monomant jellemez, ki másutt mitsem élvezhetvén,
mindent termébe igyekszik begyűrni vagy kalandos kéjvadászt, ki
ízletével, kényelmeivel kaczérkodni akar.

Lajos unottan ült a sötét magányban, míg kívül esős havat kavart a
februári szél, s csapongó szárnyával olykor megverte ablakát. Végre
csengetett, s lámpát hozata. Barna barkójú ölmagas legény hozta a
bronzlámpát, zöld vadász ruhában ezüstre, komoly és tekintélyes, mint
egy királyi csatár.

– Elpusztult már házamtól az a pletykahordó kofa? kérdé Lajos mogorván a
vadászt.

– Pisze Pistát érti méltóságos grófom?

– Igen, a hálátlan levegő-fogyasztót.

– Elment, de holmiját itt hagyá. Instántiát akar beadni, úgy reméli,
hogy méltóságos grófom megkegyelmez neki s visszafogadja.

– Soha; felelt ingerülve Lajos. Málháit, ha nem viszi, rakd ki; kérni se
próbáljon, szemem elé ne merjen kerülni.

A vadász kiment; Lajos írasztalára helyezé a lámpát. Nehány szép szobor
állongott azon s támlarámákban hölgyek arczképei, massiv íredény drága
porczellánból, egy agg helvét óra, s több csecsebecséi az íreszközöknek.
Lajos levágta magát asztalához a kemény blancbőrszékre, kihúzta a közép
fiókot. Jobbra a szegeleten, egy öntött gyík alatt válasz-váró levél
feküdt szétbontva, tegnapról kelve, következő tartalommal:

«Uram! szobaleányom hallá az ön jockeyától, hogy aquarellben festett
arczképemet, többekéi között írasztalán tartja, s gyanítni engedi,
mintha tőlem birná, a leleplezés jogával együtt. Cselédpletykát nem
szoktam forrásul használni, de kérdésemre, melyhez ily hír után
igényülve lettem, mások is meggyőztek. Azért sietek megtenni az óvó
tilalmat, sokkal lovagiasabbnak tartva önt a nőbecsület kérelme iránt,
hogysem tagadó alkalmazásával, más utat kényszerítsen választanom, s mit
nem örömest tennék, gyöngédlen hiúsága alúl, magamat, önkörében,
nyilatkozat útján kimentenem.

Athea s. k.»

Lajos kivőn egy halvány arczképet a közép fiókból. Noha nem volt
tökéletesen találva, az ábrándos szemek, s szenvedő arcz méla
fenségéből, rá lehete ismerni a bájos Atheára. Mily hitvány eset, mily
ég és földközi távol az eredeti kellem s utánzott máz között; gondolá
Lajos magában. De melyik képiró tudna tökélylyel visszaadni arczot,
lopva ügyeletlen mozgalmaiban, a vonások változata közben kell
leragadoznia? s különben is lehet-e angyalt festeni a föld színeivel?…
Egészen amaz epedő, láng szenvedélylyel függött a képen, melylyel a
debreczeni tűz estéjén atyja termében kisérte. Érzé, hogy akkori
sejtelme valósul, hogy félelmes hatalom köti, ragadja a varázs-delnőhöz,
melynek lánczaiból nincsen lélekerő kibontakoznia, hogy mélységek
nyilnak a növő szenvedélyen, hogy nem lesz védhorgony az örvény
orsójában, s a fején elcsapó áradat reá temetkezik… Merengése közben
ingerülve lőnek vonásai; a tegnapi levél jutott eszébe, s kikapta azt a
réz gyík alúl, hogy válaszoljon reá, de mielőtt tollát tintába mártaná,
visszatette azt; a szégyen és küzdelem elhalasztá a gondolatban
szünetlen változó felelet sorait.

Zár alá rejté a borzasztó levelet, s mintegy szóródásból egy csinos
éktokot nyitott fel, melynek atlaszbéllésén párisi név és bélyeg
aranylott. Igen drága karperecz volt abban; benső világa behúzva azur
zománczczal, s rajta nap-hold szín felelő drága kövekből és gyémánt
csillagok, kívül pedig éjfekete emaille, s a perecz koronáján tiszta
smaragdokba foglalt ősz istene az agg időnek, kaszája alatt óra-lapot
tartva, mely soha nem hibázó pontossággal járt. Lajos elégült mosolylyal
nézte a remekműt, melynek különcz eszméje mesteri sikerrel volt kivive;
s gondolata e perecz jövőjével látszék foglalkozni. A ki tudja, hogy a
smaragdot és fekete színt Athea kiválólag szereti, könnyen azon
véleményre jöhet, miszerint az ékszer reá van számítva.

E néma jelenet nemcsak azt magyarázta meg, miért küldé el Lajos Pisze
Pistát, hanem azon furcsa természetű viszonyt is, melyben Atheával
állott, s ha Salamon zsidó tíz sor gyöngyét és szavait egybeveti az
ember e közelebbi körülményekkel, alig képes megfogni, miként ékesítheti
magát Athea Lajos tulajdonával?

Míg Lajos némán szeretgeté a másodszor kezébe vett képet, fölröpült
megette a másfél öles szárny, s széles paszományú inasa előtt belépett
az előszobából Beatrice. Fehérsárga arcza, s halavány karjai most még
gyöngébbek, szeme, fogai ragyognak, keze a finom keztyűben kicsiny s
félelemig fehér; úgy látszik, e nőt nem emészti önházának sorsa, mert
mióta férjét elhagyá, folyvást ifjodik. Fehér, reszkető kócsagbaratt
gyémántokba fűzve, s szőke fürtei közül gazdag brilliánt fény töredezik
át drága függőiről. Öltözete lyoni barna bársony, melynek kövér redőit
granát színre festi a lámpafény. Keblén gyémánt bokréta, karjai rakvák
köves pereczekkel, miken csomókban lóg a divatfüggelék. Fényüző szenve
nem látszik lankadni a telő időkkel, sőt gyermekies növekedésben áll,
mert füző zsinórja is legújabb találmány. Bejöttével még egy lámpát s
gyertyákat parancsolt, magát pedig belemeríté egy sötétpiros pamlag
karéjába.

– Nagy ebédről jövök, mondá Lajos kézcsókjának fogadása közben. Az
asszonyok egytől-egyig szerelmesek beléd, ki nem fogynak dicséretedben.
Henyéldy grófné állítása szerint legszebb kocsid, díszfogatod, livréd, s
paripáid vannak egész Pesten. A burocratiában ki sem mérkőzhetik veled;
módod, formád, udvariasságod beillenék akármelyik udvarhoz, s ezt
valamennyien ráhagyák.

– A farsangon cotillon-tánczosa voltam Henyéldynének, felelé Lajos,
miközben egy szomszéd pamlagon magát pongyolán elveté, fénymázos lábait
maga alá rántván. Egészen divatba jött az elhagyott asszony, olyan
tarajos lett, mint az ágaskodó kakadú.

– Ha ha ha! de mindegy, csakhogy szeressenek. Mindenbe bizhatol, ha
nőknek tetszel. Ők szépen, haraggal, csel- vagy erőszakban rábirják,
beszélik férjek uraikat s azok vagy akarják vagy nem, melletted
sürgetnek. Eleven példa az apád, mit tehet a férfiak irányában egy nő…
Nagyon jó úton vagy, csak ámítsd folyvást őket, ha kineveted is. Már
mindenik eszét magaddal hurczolod, szeretnék egymást összetépni az
irigység miatt. Hogy is ne drága telivérem, te csábos Don Juán, ha anyád
nem volnék, tán beléd szeretnék; mondá hizelgően vállára fonódva, a mi
tőle, ki jól tudá, hogy Lajos nem fia, kissé túlságos volt.

– Csaby tanácsosnő nem volt-e ott? kérdé Lajos végig simogatva Beatrice
vállölelő karját.

– De igen édesem, vetélkedett magasztalásodban.

– Farsangon kivívtam, hogy díszhölgye legyen az ifjak báljának. Első
esetben ért conservativ asszonyt ily tisztelet, azt nem feledheti, meg
így alkalma lett fukar Janiától legalább egy bécsi öltönyt kicsikarni.

– Nagy kópé vagy mon cher! mégsem merne Csaby ellenséged lenni, mert
Arabel minden nap szemére vetné titkolt parókáját… Apropos! a kis
czingár orángutang, marquise Lunèvre imád még superlativ grádban,
győzelmed a tábor sorompóin is behatott.

– Ha ha, csak képzelje mama, mindig à la tartar, vagy espagnolesa ment a
páholyomba, ha átengedtem neki; pedig nem egyszer addig vihogott, hogy
kiejtett vendégfogát könyöklőmön hagyta.

– Annál kevésbbé akarhat harapni, édes drága szépem.

– Büszkeségem az, ha viseletem, mama kivánatait megközelítheté.

– Comme il faut mon cher! Kielégítesz!… e tapasztalat kifizeté azon
merényt, hogy február végén öt napra elhagyám éretted a fenséges Bécset.
Bécsbe jöendsz mon cher, pedig rövid időn. Hogy is maradhatnál sokáig,
te ritka díszvirág, a dudvás konyhakertben?…

– Magnifique? hiszen mama átvehetné Pompadour szerepét. Most hát nincs
más hátra, mint megkérnem az anyák legszebbikét, hogy adósságomat
született kegyessége szerint fizesse ki! mondá sima hangon Lajos,
miközben Beatrice keztyűtlen kezét szerelmesen nézte közbe-közbevetett
csókjai közt, mintha annak eléggé át nem ismerhető szépségét csodálná.

Beatricét meghökkenté ugyan a frankdrámai véletlenséggel jött pénzkérés,
de keze csodálásától nem akarva visszahozhatlanúl elriasztani őt,
mérsékelt szemrehányással támadt rá.

– Ugyan csunya mon cher. Újolag adósság? már másodszor hat hónap
folytában! Hova tudod tenni? atyádtól szép apanaget huzasz, pedig azt
hallottam, kártyán is sokat nyersz; s mennyit kifizettem már én
helyetted?

– Lám angyaljó mamám, csak nem élhetek úgy, mint egy tót diákból termett
concipista? Én, kinek ereiben, legszebb anyám magas kegyeiből herczegi
vér buzog (Beatrice elpirult), kinek anyja a birodalmi fővárosban salont
nyit, az udvar köréhez tartozik,… lehetnék-e összevont, zugba dugott,
ignorált medve, kiről egy harmincz forintos ó mágnás ezt kérdje: ki az?…
Nem, nem, édes mamám, ezzel tartozom nevednek, származatodnak, ó
fényednek; miattam egy foggal se állj alább a herczegi lajtorján, mint
nagyanyám állott… De mily szép, mily tekintélyes, mily ellenállhatlan
hatalmú ma ezen arcz mamám! a komoly fenség, szelíd tekintet, s mégis
parancsoló szemek! Valóban kedvezőbb napján meg nem mutathatná magát az
irigy pestieknek.

Lajos még tovább fűzte volna hizelgő szavait, bő és szakadatlan
folyamban, míg Beatrice az első hatás ingerültségéből megjuhádzandott,
de őt a mondottak is annyira érdeklék, hogy alkalmat vőn a tükör végett
felállani, meggyőzendő magát, Lajos bókjainak valósága felől.

– Hiába indokolja, igazolja adósságait édes pazarló Alcibiádom, mert az
habár arszlánias, mindig hiba marad; mondá Beatrice közeledtében,
elégülten mosolygó arczczal, mert maga is úgy látá, hogy ma csakugyan jó
színben van.

– No de megbocsát angyaljó mamácskám, hogy dicsőségeért vétkeztem;
folytatá felkelve Szalárdy, miközben Beatrice fürtjét igazítá, mintha
kellemét élvezné.

– Mit érsz bocsánatommal, ha ki nem fizetem? kérdezé a fokonkint
lekötött hiúság.

– Megbocsátni vagy fizetni az mindegy herczegi véreknél; viszonzá
megtisztelő büszkeséggel Lajos.

– Bizony pedig se kedvem, se pénzem fizetni, mondá ismét komorúltan
Beatrice, megkapva a mindjárt kicsikarandó igéret kellemetlen
következésétől.

– Nem úgy, hanem úgy herczegi mamácskám, engemet büntetne, s magát
bosszulná meg. Ha schatulját nem fogja megnyitni, hiába visz Bécsbe.
Nyomorult összeg miatt Pesthez kell ragadnom, mert ha kimozdulok, lárma
és izgatás támad hitelezőim közt. És látja, legokosb, legszebb angyal
édes anyám, ha Bécstől elmaradok, ki fogja élénkebb divatba hozni házát,
magát, hirét, ünnepeit? ki torlasztja meg a malicieuse sérelmeket,
egyik-másik mellőző úrhölgyön? ki fog annyi özvegy s szalmaözvegy
nőrokonnak ügyes, imposánt világadó lovagjává lenni? s ki egyenlítend
oly sok apró hepe-hupát a mamai család salon horisonján, mikről
annyiszor s oly érzékenyen panaszkodék már?… Aztán meg… jó, hogy eszembe
jut,… hiszen mama meg akar házasítani;… ha csakugyan oly gazdag azon
bankár leánya, majd visszafizetem a menyegző után.

– Ott is hálóimat téped, ellenveté kaczérkodó czáffal Beatrice. Azt
mesélik Bécsben, Bukarestből hozasz milliomos leányt.

– Lőblt bolondítom az atyám kedveért. Ha nem biztatnám őt, hogy eljegyző
tervét rokonszenvvel veszem, rég csődöt kért volna mamám férje ellen, s
akkor közös nevük szépen sárba esik; holott így időt nyerünk törlesztő
kölcsönnel kivágni magunkat.

– Hát hajlandóbb volnál választott menyemhez?

– Jó mamám ízlése szentírás nekem.

Beatrice, kinek különben sem volt komoly szándéka megtagadni váltott
gyermekétől az adósságfizetést, e könnyelmű házassági alkuban végkép
megengesztelődék. Azt hivé, e két személyből álló társaságban csak ő
számít s kereskedik alkuvó felével, csak neki van önző terve (miszerint
Lajost Bécsbe törekszik erőszakolni, hogy holt háza megelevenüljön, s
társalmi kigyók s alakosok ellen ijesztő krampusza és mumusa legyen);
Lajos pedig szívfenekig őszinte és feláldozó, kinek egyetlen törekvése,
anyjának tetszeni. Ha e sajátságos jellemet fürkészi, vagy az intéző
tervek estjén tett vallomásait mélyebben észleli: át foghatta látni,
mennyire valótlan Lajos szájában minden tett igéret; mennyire nem is jár
eszében bécsi lakás vagy házasság; s egész jelen csataterve mennyire a
pillanati szükségostrom ellen forog s intéztetik… Senkit vakká tenni nem
könnyebb, mint önző és hiú hölgyeket.

– S mennyi azon adóssági öszveg, melynek borzadalmas súlya? kérdé
Beatrice tréfás pathosszal, gondolva, hogy a nélkül is jól ráijesztett
már szorongó kegyenczére.

– Anyácskám schatuljához csekélység, viszonzá Lajos karjába fonódva,
miközben Beatrice szép kezét tenyerébe nyujtóztatva még egyszer
megcsókolá.

– Mennyi, mennyi? míg kedvem el nem megy; sürgeté a grófnő állát
veregetve a sima instansnak.

– Kilenczezer pengő; felelt Lajos egész alázattal.

Beatrice indulatba jött az összeg száma miatt, de már itt büszkébb volt,
hogysem ajánlkozó kegyét újabb vitázással visszatartsa. Nehányszor
végigment a terem szőnyegén, aztán kezét hálacsókra nyujtva, magasan
felemelt arczczal, mosoly nélkül, komoly szemnyomattal mondá: – A pénzt
tíz nap alatt leküldöm, de mindenesetre utolsó leend.

Lajos nyakába, kezére, sőt tulzó tettetésben lábaihoz borúlt a legjobb,
dicsőbb, páratlan anyának; s ezen bohózatot annál örömestebb játszá el,
mert tetőtől talpig meg volt győződve, hogy e segélyrovat semmi esetre
sem leend utolsó.

E műkedvelői szinészkedés közben, eljött a színi előadás ideje. Beatrice
gyertyákat tétetett egy tükör elé, rendbeszedett magán minden
kellemeket, s gyárvíz szépítette arczát és szemeit vidám nyomatba
helyezé, mint egy boldog menyasszony, ki kérőjét csak esküdtnek hitte,
holott szolgabiró.

– A mint reggel mondám, a mai operában páholyvendéged leszek; mondá
aztán ragyogó keztyűjét húzva kis kezére. Már csak meghallgatom ezt a
pesti csodát, kiről annyit beszél vagy százötven ember, és három
szerkesztő, hogy előfizetőik feje megfájul már tőle. Atheát nem láttam,
mióta Gyapjasy Debreczenben a főispánra tolta, de meg nem foghatom, hogy
csinál furorét az együgyű verkli, no persze provenceben fapénz is jó, az
ily épicierféle haute voléenak.

Lajos örült a véletlennek, miszerint esetleg Atheára tért Beatrice, mert
már törte fejét, miként fonja be egy lappangó tervébe; felette ingerlé e
sértegető gőg s magaskodó irigység; más úrhölgy talán nem is mondhat
vala ilyesmit még társaságban sem, hogy ellene kiméletlenül ki ne tört
volna. Azonban őrizkedék megbántani azt, ki szeszélyeiért éppen most vet
sárba kilenczezer pengőt, s ki még azonkívül anyja is, következőleg
újabb huzavonáinak kitéve marad.

– Mon dieu! herczegi mamácska, jó hogy valaki nem hallá; mondta
Beatricéhez enyelgő sughangon. Atheával Pesten nagyon vigyázni kell;
képes volna az ember népszerűségét koczkáztatni, ha őt kritizálja. Okos,
bolond, apraja nagyja, cadet, diák, tudós, csirizfaló, dandy, crème,
aggbordák s az ingyenjegyesek dühödt legiója érte küzd, disputál, lő,
vág s vetélkedik apotheosisában; s mégis ach ridicul, annyira nem
tudának menni, hogy csak egyszer kocsin haza huznák; persze provenceban
paraszt-lázadás van, de fogalmuk nincsen fensőbb méltánylatról.

Beatricenek igen tetszék e kicsinylő gúny; nem ismerte fiát, hogy ő
képes, imádottjáról is körülményekhez képest így szólni, és hogy e
gyanús kezdet után okvetlenül önző tárgyalás fog bekövetkezni.

– Becsüllek mon cher, mondá az elégült anya, nem is lépek egyet sem
darab közepéig, lássa meg az elkényezett donna, hogy nem érte megyek
színházba; s leült a pamlagra, hogy szavát megtartsa.

– Mégis, drága mamám, nem volna eszélyes magas közönyét ily ingerlő
modorban mutatni; a pesti nők fognák ízlésöket megbántva érezni, ha
mamám kénytelen surrogatnak bélyegzendi azt, mit ők falánkul élveznek.
Sőt úszni kell a nagy folyammal. Midőn a tömeg dühödve van, legkönnyebb
tőle dicsőséget nyerni. Pártolni, kegyelni, kijelelnie kell mamámnak
Atheát, s ez úton nemcsak ő vele fogja éreztetni, miként, minden vidéki
hirecskéje mellett, mélyen egy főrangú hölgy alatt áll, hanem a nép
előtt osztozni fog dicsőségében, mert a kegynő neve a kegyenczével
együtt jár. És ezen szerep herczegi mamácskámnak annál jobban áll, mert
a kis parlagi csalogány, magas salonjában keresett először
észrevétetést, emelő kegyet, segélyt, közvéleményt, a mint hogy atyám
közbejötte szerzé meg neki e színpadot, híre, szerencséje küzdhomokját.

Mindezt oly színlett bensőség, oly rábeszélő szükségességgel adta elő
Lajos, hogy Beatrice nem is álmodá, hova czéloz, hova vág ezen garçoni
tervezet? s mint a hiuság minden ágán, úgy itt is le hagyá lépezni
dicsszomjas lelkét.

– De miként tüntessem ki? csak nem kérhetem meg versekben saját
menyeműl!

– Ha ha ha! mily sós, csipős élü ötlet; hizelkedék Lajos, levéve anyja
barettjéről egy reszkető pehelyt. Egész világ elismeri, hogy mamám ily
tárgyakban elmés, találékony, gyöngéd, utolérhetlen! Csak akarnia kell,
hogy minden bécsi nő irigyelje nevét, mit ötnapi Pesten mulatással, a
magyar közvélemény lármás ajkaira játszott… Apropos! Nem sugta meg
Henyéldy grófnő, mit ajándékozott Athéának?

– A koldus! még az is pártfogó szerepbe tolja hitvány nevét? Ugyan mit
adhatott, ha csak elébb ő nem kapta mástól? viszonzá fitymáló ajakkal a
meglepett Beatrice.

– Tíz sor keleti gyöngyöt smaragdba kapcsolva; felelé Lajos.

– S maga ma is utánzott rococo nyakéket viselt, melyre avatott szem egy
ölnyiről ráismer; mondá Beatrice megrovó keserűsködéssel, pedig maga sem
hitte, a mit állított.

[Illustration: – Mon Dieu, ez superbe!!… ezt magamnak tartom.]

– Alkalmasint maga is emlékül kapta, közbeveté Lajos vonatkozólag; s
minthogy Henyéldynek szemei élesek, nem mervén viselni, elajándékozta.

– Egyébiránt legkönnyebb alkalmi ajándékokkal negélyleni pártfogó
szerepet, kivált ha egyszersmind megúnt málhától szabadulunk vele;
megjegyzé a grófnő, folyvást ingerülten, hogy azon művészet iránti
kaczér pazarlással nem ő hiuskodhatik.

– No lám, angyaljó mamámnak mily szép alkalma van, izletét ily tolakodó
provencei chineserin felett túlragyogtatni! izgatá Lajos az irigy
nőkebelt.

– Hogy érted azt, kérdé Beatrice figyelemre kapva.

– Ha teszem, valami újszerű, sikerült remek művet adna Atheának emlékül,
melyet a tónadó világ tőle irigylene.

– De mit? azért költsek? s utánjáró gonddal fáraszszam magamat?
ellenveté a dicsvágyó grófnő, kinek különben kedvesb feladatot sosem
nyujthat a kinálkozó alkalom, mint ha főrangú hölgyet valamiben
felülmúlhat.

– Én már gondoskodám, felelt udvarias bókkal az előzékeny Lajos.
Mamácskám gond és kiadás nélkül áldozhatja e szerepéhez tartozó adót.
Ime itt van a herczegi emlék, melyet Atheának fog ajándékozni; s
felnyitá azon csinos etuist, melyben ama nagybecsű, s különcz eszméjű
karperecz rejlék.

Beatrice meg lőn lepve. Kívül-belől át meg áttekinté a csodaszép művet,
fel és leforgatva a közelvett lámpavilágban.

– Mon dieu! ez superbe!!… ezt magamnak tartom! inkább majd mást küldök
helyette a pesti trillázó kegyencznek.

– Eh! mamám csak tréfál, felelt gúnyolódva Lajos. Ily comődiantinhoz
illő különcz csecsét, ily kiáltó színpadi gondolatot, miként tudna
herczegi karjain eltűrni!? Mamám! az égiektől adott æsthetica szellem, s
e tarka perecz!!… de mily együgyű vagyok, én komolyan czáfolom, mit egy
tónadó úrhölgy sarcasmusa mond.

Beatrice maga is elhitte, hogy e legsolídabb pompamű csakugyan bohócz
csecsebecse, s menten megirtózott tőle, noha foga fájt rá; pedig ha
sejtené, hogy Lajos czélja nem más, mint féltett emlékajándékát Athea
számára visszavitatni, okvetlenül még ma karjára kapcsolná.

– Tehát mama holnap magához kéreti Atheát, fogatom rendelkeztére áll,
azt küldendi érte.

Beatrice nem tőn semmi ellenvetést.

– Aztán, ismert espritjével megérteti vele, hogy ő ugyan e szerény
igényű városban bálványzott notabilitás, de azért sokkal alantabb áll
azon főcsaládnál, tudniillik a mamámékénál, melynek az ő gyámatyja
Gyapjasy, oly feltétlen elkötelezettje, s mely őt pártkegyei által jelen
fényköréhez juttatá; s következőleg annak minden tagjaihoz, és így
hozzám is (ki virágzó ifjúságom mellett különben is tekintélyben állok),
ragaszkodással illik hajolnia, s erkölcsi gyöngéd kötelesség,
mindnyájunkat, mások felett minden alkalommal kitüntetnie.

– Ne félj mon cher, megértetem én vele úgy, hogy harmadnapig sírni fog
mérgében; kapva az alkalmon, hogy mosdató szappanja alá veheti, kit már
első találkozásakor nőerényeiért irigylett.

– De síróba ne fakaszsza mamám; még majd hírbe hozná; aztán meg, hogy
fogadhatna el tiszteletadományt, ha elébb megbántja?

Beatrice nem tőn semmi ellenvetést.

– Végre a szükséges ellenvetés után szépen megdicséri kedves jó
mamácskám őt és müvészetét, bizonyossá teszi a hatásról, melyet
rágyakorolt s méltánylat jegyeül, mintha csak akkor ötlenék eszébe,
komornájával kivétet egy etuist, azaz ezt itten, s felkapcsolja Athea
karjára, különösen megkérve, hogy ha az őt kegyelő család emléke és
hajlama kedves előtte, minél gyakrabban viselje azt színpadon.

A grófnő nem volt idegen mindazt a mondottak szerint végezni;
mindenesetre hizelgett neki, hogy Henyéldy grófnőt felülmulja kegyében
minden költség nélkül, s egypár hétig izgatni fogja távozása után az
osztályabeli hölgyek irigységét; nem gyanítva, mennyire más kútfőből
fogja származtatni a mendemonda azon karperecz kétes dicsőségét.

– Tehát holnap reggel szállására küldöm ezen ékszert, most pedig menjünk
színházba, nyolcz óra elmúlt, alkalmasint túljár felén az opera; mondá
felkérőleg Lajos, s az etuist felnyitva iróasztalára tevé, hogy minden
szétnéző szem bele botoljék, aztán pedig feladá Beatrice palástját s
színházba robogtak.

Ki a grófnő fukar önzését férje viszonyában, s jelleme és élete minden
ágaiban ismeré, könnyen csodálkozhatnék, hogy lehet hajlandó egy pazar
kalandornak adósságait saját schatuljából fizetni, ki neki nem is fia, s
kihez csupán a ráhazudott viszony s az ahhoz külszínleg kötött
kötelesség, de semmi érzelem nem csatolta? Azonban Beatricet az
adósságfizetési alkuban kifejlett indokokon kívül, egy gazdag tartalmú
számítás tevé Lajos iránt engedékenynyé. Remélte tudniillik, miszerint
férje, miután uradalmait Lőbl követelései alul törlesztő kölcsönnel
feloldozandja, észszerű és fukar gazdálkodás útján magát még kivágja, s
(míg ő Bécsben bőség és élvezet közt osztja idejét) terhetlen örököt
eszközlend fiának, melyet ő mint özvegy kezelni fog, vagy Lajossal, a
szokott mód szerint, a születési titok ijesztgetésével megfelez; mert
hihetlennek tartá Márkkal közös bűnét kivilágulhatni, arról meg rég
meggyőzte magát, hogy mostani férjénél jóval tovább élend, sőt kettős
örökével, egy harmadik férj oldalán, tán még szorosban az udvarhoz
csempészheti magát, mely sóvár lelkének eldorádója volt.

Alig tölt félórát a közelebb véghezment jelenetek után, többszörözött
kopogás, beszéd, közeledés hallott a lépcsőkön. Az előszoba benyilt, s
Lajos lehajítva bársony paletotját kívülhagyá vetkező társait, maga
pedig a szobába rontván kalapját elveté, s belevágta magát egy vérszín
nyugszékbe. Társai, az egykorú barátok, zajosan követék. «George!»
kiáltott izgatottan Lajos.

A vadász belépett.

– Híjjátok elő a kertészt, kitől virágokat szoktam vásárlani.

– Fú és csap a havas eső, méltóságos grófom.

– Bérkocsit kell venni; menjen a lovász, s a kertész maga jőjjön.

A vadász kiment, teljesedésbe venni vett parancsát.

– Ez még is botrányos rendetlenség; kezdé aztán izgatottan Lajos.
Hetenkint összevissza változik a játékrend, s minden harmadik előadás ki
van cserélve. Ki várta volna ma ismét, hogy a hirhedett dalmű helyett
másik fog adatni?

– Még pedig, a melyben fel nem lép Athea; mondá boszankodva egy szép
sugár pajtás, ki a kandallóban lobogó tüzet gerjesztett.

– Ezt orvosolni kell, különben untalan orrunknál rángatnak, s a
szinészek egerei leszünk, kikkel ők játszanak; közbeszólt a harmadik,
fűszeres gomlyot vetve a gyujtott szivarból.

– A mai est bűne tied, Lajos! mindenható kegyencz vagy Athea körül, s
mégis megengeded, hogy a társaságot megfoszsza magától; monda egy
negyedik, kinek figyelme a tárczájában olvasott bankjegyekbe merült.

Lajos hallgatásban igazolá a hizelgő véleményt, de belül szemrehányó
gyanú furdalá, vajjon nem az izgatottság tette-e Atheát hirtelen
beteggé, miszerint a tegnapi tiltakozást kellett megirnia; s e titkos
gondolat arczára idézte azon epedő fájdalmat, mely Athea ellenszenve
miatt, a megvetett szerelem gyötrelmeivel nála meghonosult.

– Szeretlek, de irigylem Atheát; folytatá a tárczás. Annyi kellem,
könnyű szerény modor, s oly igénytelen bűbáj, ritka egyéniség; játékában
pedig non plus ultra kedély és művészet.

– Valóban szűkkeblűség tőled Lajos, teremét egyedáruzni; szemrehányá a
társak egyike.

– Az igaz, lehetlen tőle elfogadást nyerni. Foglaltság, házi baj,
betegség, családviszonyok, távollét s ki tudja, mi minden? Szótár birná
elsorozni ezer mentségeit, míg végre az ember türelme ki nem fogy, s
felhagy az ostrommal.

– Sőt egy virágot sem fogad el férfitúl, ha csak színpadra nem veti;
megjegyzé a másik.

– Hírét jobban védi, mint hattyú a tollát.

– S Lajosért mindez kivételt szenved.

– Okvetlenül szerelmes bele.

– S pedig egyénileg, nem körülményeibe.

– Világos… Hány dúsabb hódolatot utasított már el!

– Melyek tán csillogóbb körbe kapták volna.

– Vagy legalább jobban bélelnék a schatult.

– S a helyett hogy Lajost kiütné nyeregből, minden bajtárs eltöri
lándzsáját.

– Egyébiránt előjoga is van, miután atyja pártfogása hozta a színpadra.

– Szinte pangó közöny kezd már uralkodni Athea iránt, a magasabb elemű
férfitársaságban.

– Alig látni őket páholyban tapsolni; mi is csak Lajosért teszszük.

– Boszankodnak a mindent mellőző kijelelésért.

– Köszönet, hogy a tömeg ilymire nem ügyel, különben néma házban
hangzanának a csábnő dalai.

– Könnyebben lelnének szót a napi hasábírók, a tomboló tapsvihar varians
synonymjeire.

– Mit mondasz ezekre, irígylett lovagja az operasaisonnak? kérdé végre
egyik a mélyedt házi úrtól.

Lajos úgy szinlé, mintha gondolati kötnék le figyelmét, pedig hiúsága
nem engedé komolyan visszautasítni az irigy véleményt, melynek semmi
igazságos alapja nem lehet. Ő betolakodék ugyan az angyal Athea óvott
magányába, mert annak gyámatyja Gyapjasy, kötelességeül tevé
elfogadását, s jó szíve nem akart hálátlannak látszani gróf Szalárdy
György iránt: de komornája vagy nővendégek nélkül egy pillanatig sem
bizá szűz keblét Lajos jelenlétére. A művésznő rajzó imádói, kiket első
fellépteivel táboronként költött, minden lépést, legapróbb körülményt
pontosan ismertek, mi a közös bálvány ostromára vonatkozék. Ők legjobban
ismerik s ellenőrzik egymást, egyik a másik szerencséjét rontja, tör és
áskálódik s kit boldogulni vélnek, közös ellenül tekintik. Ez történt
Lajossal is. Tudták, hogy egyetlen ki elfogadtatik, ki a szép Atheát
egyszer másszor játék után lakára kiséri; meg voltak győződve, hogy
emlékajándokit viseli; s ha Athea szeme olykor Lajos páholyára tévedt,
ha hangja megrezzent, s zavar és gyülölet miatt összepirult, csalhatlan
jeleül vették kitört érzelmének. Lajosnak tetszék e balmagyarázat, s hol
többet nem tehete, mindig kész volt azt beleegyező hallgatással
örökíteni. Nemcsak hiúságát hizlalá e tévely, mi őt, a társaság jelesei
felett kitünteté, hanem reszkető szerelme, s a féltő gyötrelem, némi
biztosítékát találta abban; remélni engedve, miszerint ha vetélytársak
kelleme, ostroma vele nem versenyezhetik, egykor mégis sikerülhet a
hideg bálvány szívét meghajlítani, vagy legalább a szánat és könyör
alamizsnául színlett kegyet nyerni.

A fentebbi kérdésre sem felelt volna semmit, de eszében forgott a pirító
levél, s kétkedő lelke is gyanakvék, nincs-e társai közt egyik árulója,
kiknek szégyenhozó szaván a levél alapult? Azonban nem akará megfosztani
magát, határozott igazmondósággal az önző remény s közönség
csalódásaitól, melyet az, reá nézve oly édesen vélt.

– Tévedtek ti édes jó barátim, felelé egyszerűn, féligmeddig
ellenvetésképen a fentebbi tárgyalások nyomán; hogy ez oraculumi
kétesség, biztosítsa ugyan, ha tán társai a valót sejtenék; de hárító
szerénységül vétethessék azon esetre, ha a közámulat még csakugyan tart.

– Bár irányomban tévedhetnétek úgy! mondá komoly meggyőződés hangján a
társaság egyike, miből kitünék, miszerint az elegánsabb körök, mikben ők
forognak, folyvást valónak hiszik Lajos szerencséjét.

– Nem összepirult-e utolsó felléptekor, midőn rád tekintve látcsövedet
magán találta?

– Nem felvette-e az immortel koszorút, mely páholyodból repült?

– Nem karodon vezetted-e haza ugyanazon dalműből?

– Nem egész délutánt nála töltéd-e következő nap?

– Nem éjzenét adtál-e ugyanakkor ablakai alatt?

– Nem viselte-e többszöri fellépteiben a gazdag gyöngyöt, mit te
ajándékozál, mint fogja viselni ezen karpereczet is, ha legközelebb
fellép, mert hisz a gyöngyöt is ezen helyen láttuk? kérdezé végre a szép
sugár pajtás, miközben kezébe vette az iróasztalon felnyitva hagyott
etuist.

– Miért kalamoltok mindenbe? közbevágott Lajos tettetett zavarral,
mintha önmagára boszankodnék az ékszer óvtalan kinnfeledéseért, s el
akarná venni barátja kezéből, hogy zár alá rejtse. De az nem adá azt.
Sorról-sorra, kézről-kézre járt; szoros, részletes szemle alá véteték,
hogy okvetlenül ráismerhessenek, ha egykor Athea harmatdad karjain fog
az díszleni.

– Ki nem tudok békülni a mai esettel! felkiálta töprenkedve Lajos. A
hirdetett dalmű elhalasztása, Athea hirtelen jött rosszulléte aggódtatá
őt. Vajjon nem ellenem van-e izgulva? nem azért vonakszik-e fellépni,
hogy gyűlölt szemeimmel ne találkozzék? nem tervezi-e végszabadultát
ostromaimtól? nem akar-e szokatlan módhoz nyúlni híre érdekében, mi
engem, szándékos czélzata nélkül, meggyalázand? Ezernyi kérdés
borult-merült nyugtalan szívében, mert a vak szerelem, kivált ha
kétkedik, kimerítlen forrása a balmagyarázatnak, mihelyt féltenie, vagy
gyanakodnia kell, pedig arra minden legkisebb körülményt indokul ragad.

George jelenté a kertész megérkeztét, s az intett jelre be is bocsátá
azt.

– Van-e sok és szép virága? kérdezé Lajos.

– Van grófi méltóság, mondá a haszonleső német; s a mi kertemből nem
telnék, beszerzését magamra vállalom.

– Képes lenne-e reggel hat órára egy kisded nősalont felkoszorúzni, de
úgy, hogy egyszersmind bokrétákkal töltsön meg vázákat, a szőnyeget
behintse egészen megszedett virággal, s fonadékok környezzék az ajtót?

A kertész gondolkozék, számítani látszott, honnan mennyi virágot kaphat.
«Ha cameliáimat, s egyéb drága példányokat szabad lesz használnom,
kitelik».

– Éppen akarom, hogy mindent használjon, mi a pesti kertészettől telik.

– Kié a felékítendő salon? kérdezé a kertész.

– Athea kisasszonyé; de vigyáznia kell, hogy készület alatt fel ne
ébredjen, s meglepje a tréfa, midőn salonjába kilép.

A fiatal urak dicsérték Lajos gyöngéd és költséges ötletét; a kertész
pedig más szobába kérte egy magányos szóra a házi urat.

– Nem hiszem, hogy Athea kisasszony bebocsátna, grófi méltóság, sugá,
midőn magok voltak. A minap sem akart helyt adni a virágbokroknak,
miután kérdezte, hogy kinek küldeményi. Férfiaktól nem illik ilyesmit
leánynak elfogadni.

– Titkon szóljon a komornájával, viszonsúgá Lajos. Kérje meg nevemben, ő
mindent megtesz értem, s elintézi a dolgot, hogy minden megtörténjék.

A kertész távozott, Lajos visszament barátai közé. E közben játékasztalt
készített a vadász, bevilágítván azt a lejebb vont függő lámpával. Az
ebédlő-teremben asztalt terítének theára, és hideg franczia étkekhez,
egy rézhűtőbe pedig moet pezsgőt raktak jég közé, míg Lajos
házgazda-tiszt szerint fáróbanknak vetett nehány darab százast, melyeken
az öreg Salamon bélyege messziről megismerszett.

Az ifjú urak még folyvást a szép karpereczet nézegeték. A fentebbi
jelenetekből kiderül, minő viszony létezik az erényes művésznő s e hiú
úrfi között; kiderül, mi módon és okból tudta Lajos rávennni Henyéldy
grófnőt, hogy Salamontól vett gyöngyeivel megajándékozza Atheát, mint
Beatrice megajándékozandja karpereczével. Meztelen látszanak az adatok,
melyek után az ama viszonyra vonatkozó félreértés alakul és fejlik;
újabb példáját adva annak, mily igazságtalan lehet a közvélemény, még ha
indokolva látszék is lenni. Mily méltatlanul rovatik meg az ihletett
művésznő, ki minden időt, tehetséget a szorgalomnak áldoz; a szerény,
házias angyalnő, kinek erényéhez egy vonalnyi árny nem férhet. És még
mennyi újabb kútfő balmagyarázatra, ha a tündér-éji virágdiszítmények
híre fut; ha ama karpereczet Beatrice sürgetéseire színpadon használja,
s ha Lajos kocsijában meglátják, midőn anyjához vitetik, pedig hogy
meglássák, kisértő ördöge gondoskodni fog. Az ártatlan hölgyjellem,
mielőtt észrevenné magát, oly összevisszafont szövegébe lesz bonyolítva
gyanú- s rágalomnak, hogy saját mentségére hitelét elveszti; s hiába
nevezendi meg a vádló ajándékok igaz eredetét, költött ürügynek fog az
tartatni, melylyel lovagja, megszánt áldozatja hirét védni vállalkozik…
Lajos végszámítása oda vonatkozék, miszerint ily erkölcsi bukás
végfokaiban, a magára hagyott erőtlen nőszív, hogy legalább őre és
támasza legyen, kétségei között, karjaiba fogja vetni magát.

Alig hinné az ember, hogy ezen úr, ki a közügy gondjait kérte és vette
vállaira, hiú szenvedélyek ezerféle üres vagy alacsony üzleteire lopja
el lelkét és idejét. A jellem baljegye, mely fokonkénti erősbödés által
már természetté vált, sohasem hazudtolja meg magát. A fösvény fukar
marad, ha Anglia adósságát neki fizetik is, a részeges bort kér, ha bár
tenger istenévé teszszük; és a könnyelmű épen úgy eljátszik egy virágzó
nemzetet, mint a tört sarkantyú rézgombját.

Azért alig lehet statusra veszélyesb, mint ha fénykapkodó, hiú,
szenvedélyes, epicur hajlamú önző egyének horgászszák el a
közhivatalokat. Efféle lelkület minden vizet saját malmára visz;
bizalom, vélemény, hír, ész és hatalom, mindannyi gyilok kezében, melyet
a közjó üterébe döf, hogy falni való vért onthasson magának.

Dölyfe, erőszakja, vagy rejtett árulása önmagát neveli, mint az ó római
hydrops, mígnem a szörny megnő, térkörét körmébe ragadja, s zsarnok lesz
belőle. Mindegy akármi eszméhez, akármely felekezethez tartozik,
szerencsétlen az ügy, párt, vagy testület, mely magát kezeire bizta,
vele és általa nincs, nem lehet siker és virágzat, mert ha rosszabb
lenni alkalmat nem vehet, legalább gőgös marad és hiú, dolgainak mélyen
és egészen nem adja át magát, s legjobb esetben pangást, hervadozást
idéz fel körében.

Lajost bensőleg megismerők, midőn intéző terveik közben atyja előtt
vallomásokat tőn. Ime az egyéniség ugyanaz maradt, mint akart maradni; s
csak lázasztó akadályok kellenek, hogy szörnyeteggé legyen, vagy
lehetlenségek, hogy szörnyű véget érjen.

Egyébiránt az éj igen vigan ment el. Lajosnak nem csak igen jó étvágya,
hanem excellens szakácsa szokott lenni; barátjait pedig rendesen a
legpénzesebb körökből tudja válogatni; s e három tényező közbenjöttével
éji két órára felségesen evett, dicsőket ivott, s hatszáz aranyat nyert,
a mi különben nála mind nem ujság.



XXXII.  (A kancsi.)

Ekkor tájban, azokra nézve, kik e történetet részvéttel kisérik, érdekes
vendégek érkezének Pestre. Esti hét órakor, következőleg nyaktörő
sötéttel, jött meg a Fehérhajóhoz a debreczeni gyorskocsi. A kerékagy s
küllők közé fagyott ilvány és agyag meghízlalva újabb sár-rétegtől az
oldalhegyig felverődött csatak, megpántolt repedék nyújtón vagy
talpakon, s kötelekbe fűzött erőszakos törés a saráglya karján, a
leküzdött pálya mindannyi sebhelye, eszünkbe juttatják a hortobágyi
útat, hol fuvaros véreink csoportjaival egykor találkozánk.

A gyorskocsi bőr barlangjából alacsony, zömök ember mászott ki, száján,
mint mordálycsőből füstöt lövöldözve cseresznyeszín tajtékpipájából;
utána nyalka termetű fiatal úr tette magát földre, ki épen most
göndöríté ki utolsó fürtjét a bőrpióczából, melybe útközben haja tekerve
volt. Ámbár pedig rókatorkosában nyűttes állapotban villogott a
narancsszín csiku világoskék nyakravaló, menten rá lehete ismerni a
feszes nadrágú esküdtre, ha szolgabiráját elhibáztuk volna is. Itt levén
a működő legale testimonium, semmi meglepő nincs benne, hogy a
bőrbarlangból Vámos az árvahalászból feléledt Szalárdy Ödönnel együtt
előbuvék, nagyot nyujtózván a bordanyaggató üléstámlák után.

Vámos mielőtt szobákat nyittatna, csengeté a házi bérszolgát, s
félreintvén a lépcsőzet megé, suttogó halk hangon bizományt adott ki,
melyet úgy látszék, jól meg akart értetni, mert hosszan magyarázta. A
bérszolga sietős készséggel rohant ki a kapu alatt; Vámos még egyszer
visszakiáltá útjából.

– Mint mondám, jól vigyázzon; tudja meg pontosan, otthon van-e dr. Márk,
és ha igen, ne is menjen be a szállásába, vagy ha bement s ott találná:
kérjen gyógyszert vagy színleljen valamit: ha pedig otthon nincs,
beszéljen szolgálójával s híja ide rögtön; csak azt mondja neki, hogy
felérkezett a hortobágyi úr.

Azonban jövevényeink felhurczolkodtak a Fehérhajó férges szobáiba,
holott esküdt úr, tetemes mosdások után rangjához illő hüvelybe
öltöztette magát, s nyakrafőre színházba akart illanni, kivált miután
megtudta, hogy bohózatot adnak.

Vámos karon kapá illanása közben.

– Kedves barátom, legyen szives velünk elviselni az est unalmait, holnap
aztán, vagy mikor dolgunkat végeztük, a hol akar, inkább páholyt veszek,
s kölcsönzök számára vagy két operaguckert; de látja, most fontos
eljárások várják, nem tudom, melyik perczben, tán egy-két óra mulva kell
végrehajtanunk azon kihallgatást, melyért feltörődtünk, s melytől annyi
érdek végkifejlése függ; mondá szeliden, miközben a felkráglizott
bohózatkedvelőt kanapéra nyomta.

Esküdt úr nyájasan ajánlkozék a halaszthatni vélt tiszti eljárásra, de
lelke izzadt a megtagadás miatt, s szemeiből látszék, mily keserves
áldozatba kerül neki a hivatal.

Azonban a bérszolga visszaérkezék, s magával hozta a megrendelt
szolgálót. Sovány, nagyszájú leány, sápadt rostos bőrü, gyenge szemű s
félénk tekintetű; ki őt régiebb időkben vizsgálta, emlékezni kezdett
vonásaira, hosszasb szemlélet után eszébe kellett jutnia, hogy a
Hortobágyon látta, s felismeri benne a Poltrást. Alakja hasonlít a
betegállapotihoz, csakhogy ajka most nem rángatag, szeme nem merevény,
szemhéja nem akadoz fel, s arczában nincs örökös remegés. Ezen különös
ábrázat általában elveszté kisértetiességét, annyival inkább, mert holt
képét nem torzítá természetlen festék, mint midőn először láttuk őt, de
bágyadt, erőtlen kifejezése, színvesztett ajka és arczai mutaták a
kimerültség s kiállott szenvedések nyomait.

– Van-e jó dolgod? megszólítá Vámos részvéttel.

Midőn Vámosnak kezet csókolt, felélénkült komoly tekintete, s piruló
ereit elfutá az élet. A hála öröme lelkesíté az egyszerű kebelt.

– Hogy ne volna, felelt igazoló hangon a leány. Betegségem egészen
meggyógyult, mióta a kórházból kijöttem, görcsöm soha sem volt, sem vér
láttára dühösségbe nem jövök. Gyenge vagyok, az igaz, de azért tudok
dolgozni, mennyit kötelességem hoz magával.

– De Márkhoz rossz helyre szereztelek úgy-e?

– Felette rossz ember, viszonzá a Poltrás, de örömest szolgálok nála
jótevőmért. Fukar, dühös, álnok s igaztalan; koplaltat s béremet
elhúzza; lehetetlen lett volna megélnem nála, ha a tens úr ajándékából
nem tartom magamat.

– Nem jött-e nyomába, hogy én játszottalak házához?

– A világért sem. Azt hiszi, félbolond vagyok, kit más el nem tart,
kinek fapénz is jó, s azért mentem hozzá. És mivel minden üldözést,
húzavonát szó nélkül szenvedek, nem is igen czirkál utánam, baromilag
elterhel parancscsal, de aztán dolgaimra hagy.

– Hát reád bizott ügyemben tapasztaltál-e valamit? volt-e nála kancsi
nővére valamikor, vagy nem sejtheted-e, hol lakik? életben van-e?

– Nem tudok semmit; mióta nála szolgálok, semmi jele, nyoma sem volt,
miből legkisebbet gyanítni vagy következtetni lehetne.

– Hát a vörös dajka szolgálója, kinek személyes leirását úgy a szádba
rágtam?

– Megismerném százezer ember közt utczán, templomban, akárhol, de sohsem
jött előmbe, sem Márk úrnál egy szót sem szóltak felőle.

– S Márk viseletében sem vettél semmi különöst észre? vagy nem nyomoztad
esti kijárásaiban valami szokatlan új helyre? folytatá kérdéseit Vámos,
aggódva a cselvetés sikertelenségein.

– Ez előtt három héttel egy havazó estvén levelet hozott egy rongyos
napszámos; azóta nagyon nyugtalan lett Márk úr; felelé a Poltrás.

– Küldött-e választ azon levélre?

– Nem, csak egy üveg orvosságot.

– Kérdezted-e a napszámostól, honnan jött a levél?

– Igen; azt mondta egy betegtől.

– Mért nem tudakoztad bővebben?

– Tettem száz kérdést is, de egy szót sem felelt.

– Mit tőn azóta Márk?

– Egy darabig semmit, csak hogy izgatott volt, sokszor éjszaka is
behítt, hogy takarítsam ki a szobát, pedig, tisztább a tükörnél;
bizonyosan félt magában lenni. Hanem ma két hete, mikor a kórházak napi
jelentését elhozták, mert mindig hordatta, rettenetes boszúságba jött.
Sohasem láttam oly dühösnek, majd felfalta még betegeit is, a kik hozzá
járnak. Azóta sokszor kiment este. Én a tens úr rendelete szerint, mikor
lehetett, utána lopóztam; elkisértem a Dunáig, onnan csónakba ültem
utána, de a budai parton mindig bérkocsit vett. Azoktól tudtam meg, mert
számukat megjegyzém, hogy az… kórházhoz jár, de nagy baja lehet, mert a
kapu alatt suttog mindig egy betegápolóval, s elégületlenül jő vissza.
Azt magam is látom, nagyban töri fejét, mert hajhászát magához hivatá, s
parancsolta neki, hogy legfeljebb egy hónap alatt mind beszedje, a mi
pénze még uzsorán kinn van, akármennyit kelljen engednie, hol az idő nem
folyt le egészen, nehány adóst pedig meg is idéztetett, sőt a hajhász
eldoboltatta már köztük némelyiket. Azonban Márk úr késő estéken zárt
ajtó megett szed, vesz, tesz, rakosgat; irásokat is égetget talán, mert
vagy két reggel papirhamvat leltem a kandallós kályhában. Pénzét pedig
mind aranyra váltja a hajhásza; talán bizony el akar szökni, mert a
hajhász Bécsből hozott egy útilevelet, hogy majd ő utazik más országra
véle, mégis Márk úrnál hagyá.

– Hasonlít-e arczban Márkhoz a hajhász?

– Nagyon; a termetben is.

Vámos ingerülve hallgatta a Poltrás tudósításait. Homlokát komoly redők
lepték el; zsebéből egy levelet vőn elő, melynek következtében Pestre
jött, s látta, hogy kelési napja tökéletesen egyezik a Poltrás azon
adatával, melytől fogva Márkot az… kórház körül ólálkodni állítja. A
gondviselés csodáira gondolt, s a remény sugára deríté át arczát, hogy
végre diadalt szerzend tán a vétkezőkön, s Ödönt visszaadja
jogviszonyainak, mikből a hallatlan bűnterv kitépte.

– Hát most hol van Márk? kérdé némi szünet után a Poltrástól.

– Alkalmasint ottan, mert ilyenkor szokott odajárni.

– Menj haza, s légy szemes, mit teend Márk, ha visszaérkezett; azt
hiszem, még éjfél előtt megszünik őrködő szereped.

A Poltrás menni akar.

– Még egyet! utánszólt Vámos. Mariskáról még sem tudtál semmi hírt
venni, kit Debreczenből felküldtem s szolgálatba állítám?

– Lehetlen nyomába akadnom; míg ott volt szolgálatban, sokszor voltam
vele; de hogy terhe növekedett, halálosan szégyenlte magát. Bizonyosan
azért szökött el szolgálatából;… talán meg is ölte magát, mert nem
hiszem, hogy azóta engem fel ne keresett volna.

Vámos egy könyűt törle ki szeméből, mely a népsors iránti részvétből
fakadt… «No csak Márkot figyelmedbe ajánlom»; mondá a távozónak.

Vámos jól tudta Márk régibb s folytatott készületeit, s eleve
rendelkezék arról, hogy szökése lehetlenné váljék; ha pesti kémeit
megcsalva a határvonalokig elillanna is, ott várja a csalhatlan veszély.
Őt csak az… kórház meséje izgatá, s azon összevágó körülmény, mely a
levél s Poltrás közleményeiből egyhangúlag kikerekedék. Maradhatlan
levén ennyi izgató érdektől, esküdt urat köpczös főnökére bízá, hogy
bohózatba ne ebláboljon, maga pedig télruhát kanyarítva nyakába, átkelt
a Dunán, s bevágódva az első batárdba, kihajtat az… kórházhoz.

Innen az egyházon, egy szűk sikátorban, üres bérkocsi várt a havas
esőben.

– Kit hoztál? kérdé Vámos a batardjába menekült kocsistól.

– Nem tudom; felelt az egykedvűn.

– Honnan jő?

– Pestről.

– Hova ment?

– A kórházba.

Ez ő! gondolá Vámos magában, miközben a közel kórház előtt megállítá
kocsisát. Az ajtót félig nyitva találta, mi ilyenkor szokatlan, s a
bejárat boltozata alatt, hova a lépcsőlámpa félig bevilágított, két
alakot láta rejtélyesen egymással suttogni. Midőn Vámos a lépcsőzeten
felkanyarult, az egyik suttogó, alacsony termetű, gyors járású férfi,
szemére vont magas kalappal, hátra kanyart bő gallérköpenyben kisuhant
mellette az ajtón, mint egy elcsapó fecske, a másik pedig egy hajadon
fejű ifjú betegápoló bezárva utána a kórház ajtaját, elérte őt a lépcső
fokain. Vámosnak eszébe jutott a Poltrás tudósító híre, s meggyőződék a
pontos igazságról, mert a beburkolt, s fedett arczú idegen termetében,
Márkéra ismert, s észrevevé a gallér nyilatán éles szemeit, miket a
kalapkaram árnyából ő reá szegezett.

– Kit tetszik keresni? kérdezé Vámost az őt beérő ifjú, egy tömött hajú,
széles fejű szláveredet, apró alattomos szemekkel.

– A gyóntató pátert; felelé Vámos egyszerűn, mialatt keményen a kérdező
szemeibe nézett.

A betegápoló egy ajtóhoz vitte őt, melynek szemöldökén sárgult ó papiron
«pater Sebastian» felirat látszék a folyosón függő lámpa árnyas
világában.

– Itt lakik, tessék bemenni; mondá a vezető, miközben a kórházajtó felé
indult, s Vámos bekopogtatott.

– Tisztelendő úrnak köszönhetem e nagy érdekű levelet? kérdezé kölcsönös
üdvözlet s ismertetés után, kivonva zsebéből azon iratot, mely már a
Poltrás tudósításihoz tájékozó magyarázatúl szolgált.

– Igenis én írtam, mondá nyájasan az öreg lelki atya, miközben
faggyúgyertyáját elhamvazá s Vámosnak a kemény szőrkanapén ülést
ajánlott.

– Ebben a Pestre sietés feltéte alatt, különös érdekű felfedezés
igértetik nekem, mely nem csak a fenyítő igazság kezébe adand diadalt,
hanem családom nehány tagjainak jogviszonyát rejti.

– És az tökéletes igaz; felelt őszinte örömmel a jó Sebestyén atya,
melyből kitünék, hogy szerzetének nemes szelleme, a másoknak használni,
szivében testet ölte fel.

– Siessen tisztelendő úr, alig tudom perczig nélkülözni az izgató
szerencsét, minek kifejlése után tizedektől várok.

– Két hét előtt kezdé pater Sebastian, hanyatlott korú nőbeteg kéredzett
kórházba. Beköltözteték, mert vala üres ágy, más kérdés pedig sosem
fordul elő a felvétel körül. Orvos helyett gyóntató papot kivánt, s
természetesen velem érintkezett. Formátlan kancsi asszony, igázott
testű, dugult sárgabőrű, semmi jelével a valahai tisztaságnak, nagy
titkot akarok a tisztelendő atyára bízni, mondá nekem, midőn négy szem
közt valánk. Micsoda hitfelekezeten vagy, kérdezém tőle. Izraelita,
felelt ő. Úgy hát nem fogadom el gyónásodat, hacsak meg nem térsz, mert
bűneidet meg nem bocsáthatom, viszonzám én.

– Az elég gyöngédtelenség volt tisztelendő úrtól; közbevágott Vámos,
remegve, hogy e hiterőtető szigor miatt maradt vagy maradand
öröktitokban ama nagy érdekű igazság.

– Ez nekem felesküdt kötelességem volt; menté magát pater Sebastián.
Egyébiránt a kórhölgy nem tőn semmi ellenvetést, úgy látszék, sokkal
többet gondol teendő vallomásaival mint ősi hitével. Jól van, úgymond,
szivesen leszek keresztény, különben is undorral kell saját feleimtől
elfordulnom, kik nemcsak a keresztényt, de saját sorsosikat,
családjaikat, Mózes törvényeit, magát az Ábrahám istenét csalni,
megtagadni, önzésük árujává tenni vetélkednek.

– Nos, nos a vallomásokra!

– A keresztség felvétele után, következőket beszélte, kérvén mindazt
feljegyezni, nehogy elfeledjem s bűnhödetlen maradjon, kit ő meg akar
boszúlni. Lengyel-zsidó családból eredtem, úgymond az asszony, Lemberg
közelében. Atyám vak és más üzletre erőtlen levén, rongyszedő volt a
vidékben s nyolcz gyermekét semmiben sem gyakorlá annyira mint a
koplalásban; de azért dolgozniok nem engede, mert úgymond, isten
választott népe nem azért teremteték, hogy magát törje mint barom, hanem
esze által tartassa el magát ellenségeivel. Idősbik bátyám, egy Lőbl
nevű rabbi pártfogása mellett, annak fiával az egyetemet kitanulván,
háziorvos lett Gácsországban egy herczegi háznál; többi testvéreim pedig
egyenként szanaszét oszlottak hat-hat huszassal, azon apai parancs
kiséretében, hogy koplalni, nyúzni, csalni tanuljanak, de ha árokban
kellend is mint az ebnek megdögleniek, apjok nyakára soha egy perczig se
jőjjenek. Azt hiszem, mindnyája megvagyonosult, különben felkeresendék
nővéreiket; így kikerülik őket, hogy alamizsnát ne kelljen adniok. Orvos
bátyámról napról-napra fényesebb híreket hallottunk. Először, hogy szép
fehér gyolcsingben s drága ruhákban jár, aztán az udvarnak egy
haszonbérlőjével közkereseti társaságba állott, majd ismét, hogy
herczegének, idegen nevek alatt saját pénzét uzsorák mellett
kölcsönözgeti; végre, hogy nevezetes tőkebirtokos, Lőbl tantársával, ki
már grófi házorvos volt, egy kézre dolgozik s nehány pénzváltók
szövetségében, magok és több kipusztult nemes nyalóczok befolyása által,
az aristocratia kizsebelését nagy sikerrel űzi. E közben én, Jefte
nagynénémmel nyomorban tartottuk zsémbes, fukar s kevés pénzét elásó
apánkat. Egy ízben szerencsém akadt volna férjhez menni. Kétszáz váltó
forintért elveende egy galandhurczoló, kinek málháit társai ellopták s
megbukott. Irattam bátyámnak az öreg rabbival igen szép levelet, kértem
érzékenyen, adja kölcsön nekem a kivántató menyasszonyi hozományt,
idővel ha Jehovah segít, majd visszafizetjük. Durva, goromba választ
külde a rabbinak; hogy merészel, irá, azon szemétféreg engem bátyjának
nevezni? nem ismerem őket s megtiltom, hogy nevemet valaha szájokba
veendjék. Aztán tudók meg, hogy már akkor hitét változtatta s Márk nevet
vőn fel; mint vőn most is, magyar nemessé létekor, csakhogy rajta
veszett azért rögzött neve. Azonban Lőbl orvost, grófja, bizonyos
csalásért elűzvén, Márknak is, a szövetség félelme miatt, míg késő nem
leend, pusztulnia kellett s jóhír és meglehetős vagyon birtokában
költözék ki Valachiába, a legkérgesebb szívű megrögzött bűntevő, hol
nehány év alatt értékét megkettőzé, nevét tovább-tovább vitte és
rendjelt kapott. Sőt ottani laktában bizonyos szerződést kötött egy
dúsgazdag czimborával annak születendő leányára, kit, ha csakugyan
születnék s felnövend, nőül fog venni. Azonban most hallom, Lőblre
mérgesen fenekedik, mert azon leányt valami gróf nejévé akarja szerezni,
kinek apja neki sokkal adós… Azalatt a szegény család, melyből a fényes
gazember származék, alább sülyedt inség s hagyottságban. Olybá tartatánk
mint a bélpoklosok; saját feleink kikerülték házunkat. Vak atyám ásott
pénzét ellopták s ha koldult kenyerünkből ebédlénk, a fukar kétségének
Tóbiás átkait kelle hallanunk. Irtunk, könyörgénk ismételt izekben a
ragyogó tolvajnak, mondánk, nem akarunk sugáriban foltokul feltűnni,
egybeköttetéseiben megszégyeníteni, alázó eredetét világa előtt
elárulni; titkon, álnév alatt, rejtve, hallgatag eltemetettségben
esdeklünk alamizsnájáért, mentse meg kinos éhhaláltól az atyát, kinek
csontjait viseli, a szívet, melyen az ő vére, fogantatása előtt
átfutott; de nem is válaszolt. Elaggott apánkat rongykereső utczalása
közben fergeteg érte utól s egy sövény alatt halt meg. Azonban a vérség
elleni bűnt még tovább tudta vinni; eddig csak megtagadt s veszni
hagyott bősége közepett, de vétkeinek társaivá nem tőn. Hogy semmi ne
hibázzék s jellemének teljes rajzát kiegészítse, megtevé azt is.
Valachiából Pestre jött, mielőtt a gyanakvó törvény üzőbe vehetné, mint
fogna elszökni innen is, ha körmeimet utána nem feszítném, hogy torkon
ragadjam. Kigyói sikos tekergőzésiben fel tudott csúszni egy főispáni
házba; hírt, közvéleményt, kapós orvosi szerencsét szerezni rövid időn;
házakat és hírlapokat nyert meg; tisztelendő atyám bizonyosan fogja
ismerni őt; ki előtt volna Budapesten Márk neve hallatlan?
Összeszövetkezék a főispánnéval a főispán ellen s midőn házától elvált,
az eszköz, alkalom, ismeretség, ezer szálai közt, mint a pók hálójának
középpontján, elkezdé bűneinek üzletét, összeszőve fonva magát és
viszonyait Lőbl Simon hajdani tantársával, ki már akkor Pesten rég
települt s roppant értékű uzsorás vala. Engemet Jefte nagynénével, a
családi bűnbánat s boldogító kegy álszíne alatt magához csalt Gácsország
inségei, de egyszersmind nyugalma közül: rokonokul fogadott újólag, de
azt titokban kelle tartanunk, hogy hitünk és aljas eredetünk
emelkedéseit ne akadályozza. Azonban nehány rövid hó azon irtózatos
tapasztalatra hozott, miszerint a szörnyeteg kezében nyerekedő koczka,
szabadakaratlan rabnőkké sülyedénk, kiknek vak megadással kell bűneiben
eszközöknek lennünk. Váltott gyermekcserék, uzsora, orgazdaság,
méregkeverések s a huzavona és alattomos merény minden ágai tevék
üzletét, melyben nemcsak díj és osztalék nélkül kényszerülénk segédeivé
aljasulni, hanem véráruló gőgje bércselédek gyanánt tapoda bennünket. A
felébredés első szakában irtózva tevénk szemrehányást, akarók elvonni
tömött vétkeitől. Próbáljatok csak, úgymond, pártot ütni, már hálóban
vagytok, társai bűnömnek, osztályosim a törvény s itéletben, sorsosi a
bakóbárdnak. Remegve tőle, titkos boszuja s méregkeverékeitől, mint a
boa igézettjei rohantunk önvesztünkbe, de biztatásai, igérete, a
szájából kecsegtető jövők s régi üzletének folytonos sikere el is
butíták nőkeblünkben a bűniszonyt, kiszedék a furdalat fulánkját s
bizonyos reményvigaszszal altatának el, hogy ha állítása szerint
üzletének nem soká véget vet s nemességet kapván, minket
kikeresztelkedtet: közös családi jólétet élvezendünk idegen földön,
messze e borzasztó élet szinpadától… Csalódtunk! nem ismertük még. Van-e
sátán, ki oly alacsonyig tudjon gondolni, mint ő cselekedni képes? Midőn
az igérettöltének közelében hivénk magunkat, Jeftét méreggel megölte.
Igen igen, megölte, most is látom kinos rángásait, kidiódzott szemét,
kötéllé dagadt ereit; az nem lehete természetes halál! A főispán
öcscsének egyetlen örökösét akarta őrültté tenni, hogy birtokát amaz
örökölje. A tébolyítás nem sikerülhete, a gyermek anyja útban volt
hazafelé a tengeri fürdőkről s megérkeztével veszve leendett a húszezer
pengő, ez ördögi merény bűnbére, veszve a nagyúri kegy, sőt fenyegeté a
kivilágulás és nyomán a hóhér. Tehát halottnak hirdeté s eltemettetve
helyében mást, őrizetére bizta Jeftének, honnan a gyermek elveszett.
Ezért kelle Jeftének halnia. Árulónak vélte a szörnyeteg, hiába esküvék
Jákób hitlenül el nem hagyott istenére, pedig meggyőződheték vala Márk,
mert a szolgáló, ki a gyermeket megszabadítá, elszökött… Nagynéném
halála után még szörnyűebb lőn az egybeköttetés. Márk mogorvább,
szigorúabb volt hozzám mint valaha, Jeftét mint vérárulót átkozta
koporsójában s mintha bennem élne Jefte, engemet üldözött a megboszult
vádért. Megszűnt minden remény; igéret helyett vad parancs, kilátó
vigasz helyt fenyegetés kényszeríte igája alá s nehezedő sorsomban nem
volt kivel enyhítő szót cserélnem többé, legfeljebb Jefte hamvaihoz
fohászkodám. Végre, látva, miként Márk dühét a bünhödés félelme folyvást
lázasztja: rettegve, hogy éltem Jeftevéget ér, titokban elhagyám Márk
bűnbarlangját s szülőföldemre menekvém, hol két kezem után kenyeret
reméltem s lehető nyugalmat Márk nyomozási ellen, mert a tartomány, mely
annyi vétkeit fedte, könnyen őt árulhatandá el, ha abban nyomaim
bizgatja… Nem akarom tisztelendő atyámat több mint tizenkét év
keserveivel untatni, a babyloni fogság nem volt eleimre nézve
borzasztóbb, mint nekem azon kor. A föld, melyen tartózkodám, polgárok
helyett megrakva rongyos koldusokkal, kik egymás kezéből kapkodák a
földes kenyér falatjait. A forradalom nyomai folyvást élnek és növelik
egymást. Azon vidéknek nincs ábrázatja, mintha isten a zűrzavarban
felejtette volna. Romban fekvő városok, bozóttá vadult falvak, melyeknek
odvaiban a kigyó együtt lakik az emberrel s szántatlan határin
elszaporult vadak kergetik a kiéhezett pórt… Sorsom folyvást rosszabbá
lőn, időm is eljárt, egészségem bomladozni kezdett, reszkettem, hogy
apám halálával halok meg, mint a kivert eb, sövény alatt, kétségeim
között, akaratom ellen, mindig Márkra szegült emlékezetem. Hallottam,
igen jól megy dolga, nagy becsületben van, nemességet kapott; bizonyosan
húszezer pengőt is, gondolám magamban, mert nemességét épen azon kéz
mozgatá, melynek azon összeget kellett fizetnie. E szerint minden titok
maradt s meggyőződheték Jefte hűségéről, tőlem sem reszkethet, ha ily
hosszú nyomorban el nem árultam őt. Ó-Budára utazom, feltevém magamban.
Még Márknál laktomból vannak ott némi ismerősim, kikkel Márk viszonyban
állott. Valamelyiknél meghuzom magamat halálig. Márktól nem kérendek
egyebet a legfukarabb állati tartásnál, csakhogy az országúton ne
rohadjak el. A multak titkait nyelvem alá ásom; pedig irataim vannak;
miért bontanék fel ótemetőt, hogy az élők között dögvészt okozzak. De
Márkot nem akarom, nem fogom soha látni, veszszen magának és a
lelkiismeretnek; majd számol vele az isten, kit elhagyott… Ezen
határozattal jöttem ide. Lábaim nem birtak s a legolcsóbb fuvarra
felment tizenkét évi keresményem; midőn egy óbudai napszámoshoz
beszálltam, fél forintom maradt. Felkerestetém a gyógyszerészt, kihez
Gácsországból ajánlatot hoztam, hogy ha Márk itthon nem lesz, ne
veszszek el, míg jő. Ezzel irattam levelet, alázattal fejezve ki a
fentebbi szerény kérelmet. Megirattam, csekély alamizsnája soká nem
kellend, hogy beteges vagyok s igen olcsón válthatja meg testvérét, az
apjáéhoz hasonló haláltól… Csak képzelje tisztelendő atyám! a
napszámostól, ki levelemet vitte, egy üveg gyógyszert külde válaszul.
Igyam meg, ugymond, ha beteg vagyok. Elborzadék ugyan, de a hitnek egy
sugára világított bennem. Azt vélém, hogy mint más romlott kebelben,
maradt még egyetlen magva a megjobbulásnak; hogy annyi évek furdalati
után, megragadja engesztelő alkalmát a bűnbánat s ki egész világot
eltaszítá magától, családjának egy töredékét legalább a síron innen
visszafűzi száműzött lelkéhez, hogy legyen egyetlen ajak a földön, mely
róla átok nélkül szól. Csalódtam! elfeledém, hogy Márk zsidóból tért
által s a keresztség nem moshatta le a lélek szennyét, minthogy az
merevült szennylélekké lőn… Azt hittem, mondom, hogy pártfogásba vesz s
e gyógyszert csak előre küldé. Hitemben a gyógyszerész is megerősített.
Az üveg tartalmát megvizsgáltatám vele, nem méregkeverék-e? Mert Jefte
története eszemben forgott. Erősítő szer, állítá ő megvizsgálás után.
Ezt vettem három vagy négy napig s epedő fohászszal vártam szabadító
intézkedéseit. Azalatt elfogyasztám a pénzmaradék utolsó fillérét s a
napszámos felmondá hajlékát, ha nem fizethetek, mert, úgymond, csavargók
kiveszik tőle fekhelyemet. Azonban egyszer virradóra kezembe vevém
gyógyszeremet, s úgy tetszett, valamivel többecske van benne, mint
előtti estvén; s alján is némi üledéket véltem sejteni. Ki Márkot mint
én, úgy ismeri, ily esetben könnyen gyanúra fakad. Bizonyosan
kicserélteté az éjjel, mert hisz annak ezer látatlan keze van, mindent
tud, hall és lát, mi őt érdekli, a nélkül hogy őt látni lehessen. Nem
vettem be többé s másnap a gyógyszerész újabb vizsgálata azt bizonyítá,
hogy az üveg nem az s a kicserélt szerben gyilkoló méreg van. Nálam az
üveg, az irt bizonyítványnyal… Kimondhatlan gyűlölet támadt erre bennem.
A harag és undor, mely bennem szunnyadozék s minden izgató kisértete a
régi emléknek s az új szenvedésnek késztet és ösztönöz megboszulni az
erényt, a közigazságot, családomat, magamat. Ha ő így meg tudá tagadni a
vért, megtagadom én is. Felfedem vétkeit, elárulom irtózatos multját s
megtanítom rá az ámított világot, ki ő, az elhirhedt, becsült,
megnemesített gazember? És ha magam börtönbe jutnék is, ha bűnül
tudatnék a kényszerített szerep, melyet a műveletlen, nevelés nélküli s
alárendelt nővér Márk parancsára a bűnhödési szövevény félelme alatt
játszott; mégis ki fogok törni vallomásaimmal, legalább lelkemről
lehengerítem az öntudat kövét s miután nemletté tenni lehetetlen,
megigazítom vétkemet s e hálátlan szörnyet például adom az igazság
kezébe. Azért tisztelendő Atyám, a szent szűz nevében kérem, melynek
leányává tett, vagy hallgattasson ki törvényes formában, vagy idézze fel
azon urat, kinek azon álsírba temetett élő halott, családjához tartozik
s itt a tens táblabíró úr nevét említé. Ide megy ki a kancsi kórnő
gyónása, minek következtén kegyedet saját érdekében felsietni kértem;
befejezé hivatalos komolysággal elmondott szavát pater Sebastian.

Vámost az emelkedő öröm foglalta el. Alig tudta megköszönni az irgalmas
férfiunak részvevő és gyors eljárását.

Lehetlen volt azonban a történet azon lélektani fejletére nem eszmélnie,
miszerint az annyi időkbe s leplekbe beszőtt titok a miatt nyert kellő
világot, mivel a fukar és hálátlan bűntevők erőszakosan akarták
elfojtani eszközeiket s szükkeblű terrorismussal kezelék azokat, a
helyett, hogy bőkezüség és méltánylat utján a titok őreivé iparkodtak
volna tenni.

– Itt van-e a kórházban a vallomástevő asszony? kérdezé Vámos pater
Sebastiánt.

– Igen is, folytonos felvigyázat s gyógyrend alatt, de naponként
veszélyesen gyengül; épen ma mondám, hogy ha még holnap választ nem
veendek, ki fogom hallgattatni érvényes modorban.

Vámos rendelést tőn, hogy a Fehérhajóban maradt társai rögtön jőjjenek.

– S azóta nem tapasztalák tisztelendő urak Márk ólálkodásait? kérdezé
aztán az ájtatos atyától.

– A beteg igen félt s könyörgött is nekem, hogy szoros szem alatt
tartassék kórágya, mert Márk üldöző keze az oltár szentségtartójába is
beférkezik. Ez okból az igazgató egy ápolót rendelt saját őreül.
Különben a szerzet mondott titkaimról mitsem tud, mert a gyónó csak
kegyednek engedé felfednem.

– S azon ápolóba lehet tökélyesen bizni, hogy vesztegethetlen?

Pater Sebastian kérdőleg s agálylyal nézett Vámosra.

– Nem tarthatni-e tőle, hogy azon folytonos erőtlenülés Márknak
becsempészett lassu mérgétől jő?

Pater Sebastián, a nélkül, hogy felelne, futott a kórházba s kiszólítván
az ápolót a beteg kancsi mellől, parancsot adott ki, hogy mig vissza nem
jöend, a küszöbön senki be ne lépjen. Ha a kancsi ágyát zöld vászonfal
nem szigeteli el, a gyóntató atya észreveheté vala, miszerint az ápoló,
ajtóbenyitáskor, ijedtében kiönté a kanál szert, melyet épen beadandó
vala s elkapván a széken álló gyógyüveget, helyette zsebéből másikat
hagya ott. Ki tudja? tán ha azon adagot beveszi, kebelében viszi sírba a
törvényes vallomást.

Azonban megérkezék Ödön s a legale testimonium. Midőn a kórterembe
mentek, dévaj robogás tört végig a folyosó szárnyán. A beteg őr
kergetett egy szomjas collegát, ki, mig ő egy alélt beteget megfordulni
segíte, boros korsóját a szélső ágy alul kicsippentette. Utólérve az
italkedvelő dominust, kar ki kar, hónalj szakadtából viaskodtak a
kancsón, mignem a töredékenységben hozzájok hasonló cserépedény füle
tövestől az egyik kezében maradván, a virrasztó nedü mind a két
confrater érzékeny rövidségeül, a padlaton felmeríthetlenül
végignyujtózott. Mig a betegőrt e kegyes kitérés a terem küszöbétől
távol tartá, az ápoló, kit pater Sebastian Vámos figyelmeztetésére
kiintett, beszökvén a betegek közé, egy nyoszolya végén a földön
meglapult, ellesendő, mi fog történni e szokatlan csoportozat által.

Vámos megállott társaival a kancsi kórágyánál. Ébren feküdt az álmatlan,
gyengesége miatt; a vékony takaró átmutatá aszott körrajzait, mintha
csontváz vonta volna magát alatta össze. A lenge, hálónemü vászonfal
zöld homályt vetett rá, melynek vonala arczát megosztá, annak felét az
éjlámpa világában hagyván. Törődött üres kép, ajaka gombás, szája
beesett s csaknem fülekig terjedő. Arczbőre rostos, porusaiban látható
szőrökkel; szeme kancsal és kiholt. Látszék rajta az ifjukori
formátlanság s hogy szokatlan nyomor szűrte meg. Egyike azon
teremtményeknek, kik körül önkénytelenül e kérdés meríti fel magát:
miért állítá elő a természet? mért nem hagyta nyugodni az undort nem
költő semmiben?… Az ápoló látva, hogy kihez jöttek a váratlan vendégek,
azonnal kitünt.

– Asszonyom, itt vannak az urak, kikkel beszélni kivántál, kiknek
titkaidat felfedni akarod; megszólítá őt pater Sebastián.

A gyóntató ismerős hangjára feltekinte a kancsi. Eleven mozdulattal vőn
más helyzetet rozzant termete, arcza felélénkült, szeme fényesen fordult
körül a társaságon, látszék, hogy meg van indulva s lelkének még rejtező
ereje összeszedi magát.

– Ismeri-e a tanú ezen urat? kérdé hivatalos modorban a zömök
szolgabiró, miközben Szalárdy Ödönt a kancsihoz vezette.

Ödön formája sokat változott, alig tartott meg valamit a régi
kifejezésből. Annyi szenvedés, annyi melancholia, annyi néma foglalkozás
az elzárt lélekben, egészen más jegyet, jellemet adtak arczának. Haja is
meggyérült s benne ősz szálak mutogaták a kora vénhedést. Csak szemében
maradt meg a delejes bűbáj s csak a régi ijedezés nyomai, átalakult
vonásaiban. Ritka szem találta volna el, ki őt gyermekkorban látá,
hacsak Czeczilia hasonlata útba nem vezeti; de a kancsi, ki oly csodás
egybeköttetésben élt vele s ki ébren és álmaiban ezerszer képzetében
forgatá vonásit, kinek furdaló lélekismerete kitörölhetlenné edzé az
üldöző képet, mindjárt emlékezék.

– Hogyne ismerném? felelt villanyozva, miközben a hozzáhajlott Ödön
arczait száraz, hidegnyirkú tenyerével megveregeté. Mint egy kövér
berbécs: szoktam neki mondani, midőn Márknál az ijesztő szobában
le-levetkeztetém, de szegény úgy reszketett, mintha vesztőhelyen
bontanák ruháiból.

A vallomás oly rögtön s minden előkészületi szertartás nélkül kezdődék,
hogy esküdt úr selyemkendőjét sem terítheté alá, hanem lehevenyészvén
magát egy kopott szalmaszékre, térdén jegyzé a jegyzendőket kétvégen
faragott irónnal.

– No, de nézze meg jól a tanú, nehogy Márk elleni bosszujában idegent
ismerjen el a helyett, kiről vallást akar tenni; szólítá a kancsit pater
Sebastian szeliden.

– Az ez! az ez! a kis Ödön úrfi, közbevág a beteg növő élénkséggel,
hiszen ébren vagyok, eszmélek, emlékezem. Ez itt tisztelendő atyám,
kinek meggyóntam, mikor a szentszűz leányai közé felavatott; az ott
Vámos úr, ki az Ödön urfi anyjával gyakran volt nálunk, midőn a halott
betegsége, halála, temetése felől tudakozódtak; e pedig itt a szegény
Ödön urfi, ki nálunk annyit szenvedett, kinek nyihogó gyapjas
kandallóján meggyujtogatám a kábító barátsüveget, ágyánál borzasztó
boszorkányokról meséltem, ablakába kisértő lidérczül csonkatollas
bagolyfiat rejték s rettegései közt titkon őrzöttem, hogy senki meg ne
közelítse.

Ödön emlékében felköltek a néhai iszonyok, s mint kiállott kín és hábor
képei szoktak sötét óráinkban, megrázták lelkét, melyet már a kancsi
veregető keze fellázasztott.

– Tudja-e és ha tudja, adja elő a tanu, miért bánt dr. Márk oly
középszázadi istentelenséggel Ödön urfival? – kérdé sietős buzgalommal
szolgabiró úr, nehogy más valaki ujolag megelőzhesse.

– Hogy húszezer pengő forintért őrültté tegye, – felelt határozottan az
éber és öntudatos kancsi.

– Be tudná-e bizonyítani a tanu, hogy e pokoli merény csakugyan alku
fejében követteték el?

– Itt a fejem alatti irományok közt van Márknak első nyugtatványa,
melyet Ödön urfi áltemetése után, a huszezer pengőről irt, de mivel
rögtön ki nem fizettetett, iróasztalában tartá s én titkon elvevém, hogy
ha osztoztatni nem fog, fegyverem legyen.

– Hát arról nincs-e valamely kézzelfogható species facti, miszerint Márk
úr Ödön úrfi helyett, más halandó hüvelyt temettetett el?

– Jefte néném, kit Ödön urfi Vörös dajka név alatt ismert, midőn halálos
ágyon kinlódék s azt Márk mérgének tulajdonítá, kihallgattatá magát
éjjel titokban, mielőtt gyilkosa oda érkezett, s bizonyságot tőn róla,
hogy az irgalomintézetben leesett gyermekért adá ki halottul, Ödön urfit
pedig oda cserélte az ő őrizete alá, mig maga Brünnben vagy Prágában
járt, hogy az urfinak sikkasztó helyet készítsen, mert megölni nem
akará, hogy későbben is pénzt csikarhasson általa a főispántól, de aztán
az urfi, mielőtt elszállíthatták volna, elszökött. Jefte vallomása is
fejem alatt van, végórájában, mikor Márk úr, kínját nem nézhetvén, az
ablaknak fordult, inte nekem, hogy lábainál van valami, oda akarék
nyulni, de megtiltá, s midőn nyujtóztató padon volt, találám
szalmazsákja alatt azon irományt. Egyébiránt azok igaz voltáról magam is
igaz hittel tanuságot teszek, mint szinte arról is, hogy Márk az orvosi
consiliumtól helybenhagyott gyógyszereket mindig kicserélte, s Ödön urfi
őrültséget hozó italokat kapott.

– Nem adhat-e utasítást a tanu, hogy a Vörös dajka néhai szolgálóját, ki
a kérdéses időben következőleg tekintetes és vitézlő Szalárdy Ödön úr
mártiromsága alatt, nála bérben tartózkodék, melyik szegletében lehetne
feltalálni a nemes megyének, országnak, birodalomnak avagy világnak? –
kérdezé továbbá a kis szolgabiró neki szelesedve az örvendetes sikertől,
melyet egyenesen és egyedül czikornyásan nekikanyargatott kérdéseinek
tulajdonitott.

– Azon leány a Jefte néném örökben tartott árvája volt, kit Galicziából
segédül hozata, nehogy az itt fogadandó ismeretlen cselédtől az udvar
titkait féltenie kelljen. Most már az férjhez ment, Prmedzowban lakik,
férjének neve fel van jegyezve leveleim között, de Ödön urfinak
személyesen el kell hozzá menni, s előadnia az elszöktetés minden
körülményit, mit ő senkinek, még nekem sem mondott el. Erről fog
ráismerni, kinek kelljen vallania, különben majd tagad, mert azt fogja
vélni, hogy tán Márk üldözi, vagy a néma morva törekszik még egyszer
kelepczébe kerítni.

– S azon méregüveg is megvan, melyet Márk a tanu orvossága helyett
becserélt, a gyógyszerész bizonyítványával egyetemben?

– Itt van fejem alatt, egyébiránt Márk irószekrényében, balra felül egy
földszinti rejtett fiókban egy egész rakás oklevelet lehetne találni,
melyek őt saját alakjában fogják ismertetni. Galicziából és Bukarestből
maradt adatok, Lőbl Simonnali egybeköttetéseit tárgyazó jegyzetek,
bizonyságjelül használható levelezések, hogy a magtalan főispánné
gyermekeit ő szerezgette, s több, Isten tudná, mi minden papiros titkos
irásmóddal, de melyet Prmedzowban lakó szolgálónak férje ismerni fog.

Még egy sereg részletező kérdéseket tőnek a szövevényes multakra
vonatkozólag, melyekre a kancsi, világosan, tájékozó határozottsággal
felelgetett, s melyeknek tárgyalását esküdt úr ki-kinyujtózó háttal és
karokkal hűségesen feljegyzette.

Végre kinyilt és felfakadt az igazság és szabadulás forrása, melyet az
oly hosszu és kínos időkön keresztül, az ármány, erőszak s árulási
szövevény eldugva és betemetve tartott. Ödön és Vámos boldogító könyűket
sírtak egymás ölelkező vállain, s szemeikben új élettel vidámodék fel a
gyászviselt lélek, mint midőn hosszú vész s utánmaradt borulatok után
illat- és színderüvel nyilik a zártkelyhü virág a kibukkanó napra.
Érzékenyen ölelék koszorúba a gyóntató atyát, s Ödön e világölelő
lélekváltozásban, feledve a multak bosszura lázító rémalakjait,
kiengesztelődve kegyetlenség és bűn jelenetei iránt, békekezet nyujtott
a kancsinak, s lázas borzalom nélkül tudá megszorítni a hidegnyirku
kezet, melynek kisértő nyomait fél életen át irtózva érezte arczain.

A kancsi megcsókolá a nyujtott feszületet, rátevé kezeit Ödön fejére, s
ünnepélyes formában megesküvék az élő isten minden szentjeire, hogy igaz
lélekben s igazságban vallott, átadván feje alul a rég tartogatott
tényjeleket, mikre vallomásaiban hivatkozék.

– Az egy örök isten, ki a megtérőnek szent lelkét küldé, megbocsátja
vétkedet leányom. E halandóság völgyén a bűn árnyékában jártál, de
megigazulásod felnyitá az öröklét kapuit, s az atya jobbján világosságod
lesz, melyből Márk s az emberiség többi ördögei nem vihetnek kezeidnél
fogva sötétbe, – mondá ájtatosan páter Sebastián, miközben fekete
sipkáját leemelinté, s a kancsira megszentelő keresztet vetett.

[Illustration: A kancsi rátevé kezét Ödön fejére.]

– A földi igazság is tekintettel veszi, hogy benevolumodat nem kelle per
vim et fortia kihuzni, mondá szolgabiró úr, hogy hátul ne maradjon mint
törvényszék papja. Ha csak lehet, kimarad itéletedből a korbács, s
vénhedt állapotodat tekintve, iparkodni fogunk, hogy mennyire lehet,
saját lábaidon szabadulj ki az egyesből, ne koporsóban.

– A hit irgalma veszi őt ölébe, domine spectabilis, nem igen lesz
szüksége az emberi törvény kegyelmére, s tán jobb is, ha rá nem szorul,
sugá szolgabiró urnak a kórház orvosa. Ez a beteg annyira ki van
forgatva minden erejéből, hogy alig élhet két-három hónapig.

Örömelégülten távozék a társaság a néma csend otthonos lakából, esküdt
úr is szedte sátorfáját, s látva a hangtalan falórán, hogy még csak
tizenegy, majd bevág, gondolá magában, Pesten a Páris-kávéházban egy
pohár jó puncsot, ha már bohózatba nem mehetett, még sem fekszik le, mig
feszes toilettejét, néhány éji vakand előtt legalább, meg nem
mutathatja.

A kancsi ott maradt a hallgatag éjben, ismét egy erkölcsi játékszer az
ösztön és körülmények kezében, ki értelem s nevelés hiánya mellett!
hajdan rossz lett jóságból, midőn Márk iránti bizalma, ragaszkodása
miatt vétkeinek eszközévé lőn, most pedig jó lett rosszaságból,
bosszuszomjból döntve meg a virágzó bűnt, s adva győzelmi koszorut a
tapodt igazságnak.



XXXIII.  (Dr. Márk.)

Ezen esemény órái alatt, a Király-utcza egyik házában nagy változás
történt. Egy másodemeleti lak főszobájában izgatva járt fel s alá egy
sárga-fekete bőrű, alacsony borotvált képü, ötven-hatvan közti, de
erőteljes férfi. Kalapja, s bő gallérköpeny széthányva, az ingerült
vetkezés jelével. A szobában válogatott könyvtár, a hány darab,
annyiféle kötésben, egy-egy mahóni vagy kirakott butordarab, ó
zsellyeszékek, néhány olajkép s ezüst edények, többnyire egyszerű, vagy
remekművek, de külön korszak külön izletéből csereberélve, mintha
árverésen szedettek volna össze, s az arany és ezüst kelyhek, medenczék
s többnemü dísz-edények zálogházból látszottak eredni, s darabonkint
szorult vagy tolvaj-tulajdonosok olcsón adott áruinak. A képek közt
kiáltó szinekben festett nemesi czímer lóg, melynek paizsában szenvedők
felé terjesztett szabadító kar látszik s alatta ragyogó felirat: a nemes
Erényesy család czímere. Szekrényének asztala lenyitva, rajta ezernyi
jegyzet apró ércznyomványok alatt, nehány üvegcse ónpecsétek alatt,
belvilága megrakva apró fiókokkal, melynek mindenike külön kulcscsal
nyilik. A szekrény tetején bonczeszközök, egy pár kőmozsár,
gyógyszerészi mérő, felnyitott könyvek, orvosi boncz- és kórrajzok, ég-
és földteke, s egy-két legöngyölt posta, és térkép s ezernyi apróság,
mely az egész készületnek ó alchimistai jellemet kölcsönöz, de mindez
ámító kirakás, mert Márk úr, soha, kivételesen sem foglalkozik semmi
nemü elméleti vagy gyakorlati tannal, kivéve midőn dúsbetegek számára
mások receptjeit fejéből lemásolja.

Egy mozaik asztalkán ezüst girandoleban két szál stearin, de csak egyike
ég, s mikor ez két ujjnyit fogyott, gyujtatik meg helyette a másik, hogy
idegen, ha jő, ne vehesse észre a szemrontásig fajult fukarságot.
Jobbról két összefordított székre fekete érczlemezzel bélelt hosszudad
útláda van felnyitva, s benne egypár csomag, az irszekrény ajtófiókjai
közt pedig kettő-három kihuzva, jelével a félbenhagyott pakolásnak.

A férfiu összevont szemölddel, el-elsárgult arcz- s ajakkal, kezét
hátratéve ingerűlten jár-kél fel s alá. Most a ládára, majd a fiókokra
néz, újra pakolni kezd, de menten félbehagyja, s olykor-olykor ajkába
harapva köpenyje után nyul, hogy ismét letegye azt, a legaggasztóbb
küzdelem és bizonytalanság nyomait hagyván sejteni.

A mellékszobából, a színhagyott zöld selyemfüggönyü ajtóablakocskán néha
ólálkodó szem pislant be, ha a függönyt feljebb emelintné, rá lehetne
ismerni a Poltrás arczára.

De hátha csalódtam, s egész látvány furdaló káprázat? hol is járna itt
télviz idején, s mit keresne épen a kórházban? gondolá Márk háborgása
közben. Árulástól nincs okom remegni, hisz mióta könyörgő levelét hozá a
napszámos, folyvást kémszemek alatt van, levelet nem irt s iratott
sehova, a kórházban nem közlekedik senkivel, de meg ott hív körmök
között van. Hogyan tudhatná ott létét Vámos? s mi oka lenne oly
rögtönözve éjjel keresni fel, pedig holnap már bátran találhatja, mert a
túléletig szót nem váltand vele… Mégis mi kergeti ilyen vadan véremet?
mi futkos át mint a hidegsodrony velőim között? sejtése ez a közel
veszélynek? vagy képzelődő önvád, melynek lidérczeit másokban nevettem?…
Megyek rögtön a kórházhoz, meg kell menekülnöm e lélekfogyasztó
felizgulástól, megtudnom, ha valóban Vámost láttam-e, vagy valami
haldoklónak mentek utolsó kenetért… De mégis, van-e ok, vakon
önveszélybe rohanni? ha nem ő, nincs miért aggódnom, ha csakugyan ő, nem
tehetek többet, mint ama hű körmök, s mindkét esetben gyanut költök,
vagy tán már nevelek vádló öntudatom iránt… És ha azon rohatag kórságost
keresnék is, nem megirták volna-e már ama hű körmök? vagy nem siettek
volna-e bele fojtani a szót, vagy merne-e, tudna-e a kábultságig
erőtlenül dög-áruló vallomáshoz fogni, mely őt is börtönbe vettetné,
honnan kevés segélye kell egy pár költött vádaimnak, hogy feje pallos
alá billenjen?… Úgy úgy, semmi veszély! mily gyáva nyul vagyok, ki
önárnyával kergetteti magát!… félre a szökés készületeivel, minő hazug
sürgető ösztön az, vissza, helyre a pakolt csomagokkal!… De mégis, hátha
a szabadítás kigyója az, mely bennem fulánkot öltöget, hogy menj, menj,
menj? hátha minden kémem, ha a hű körmök, ha maga az Isten meg akarna
csalni, s ellenem iszonyu tőr van vetve, mely, ha villámul nem szököm,
menthetetlenül rám csattan, fogolylyá tesz s elveszt?… Mennem, rohannom
kell, még ma eljárok minden vendégházat, egy óra kell s megtudom itt
van-e? és ha igen, s a hű körmök késnének fojtani, az éjféli kakas
messzeútban talál.

Már útban volt a fogadókat járni, midőn hajhásza benyitott, s gondos
pecsét alá zárt levélkét ada. Márk elhalványult mint a viaszgyertya s
feltépte a papirt.

– Uram! A kancsi beteget hivatalos urak környezik, kiket a bejáratnál
velünk találkozó jövevény hozatott. Okvetlenül veszély és árulás, mert e
jelenet előtt kiparancsoltatám a betegtől, nem volt időm a rám bizott
végadagot beadni. Jó, hogy így van, ha rajta kapatom, még rosszabb
követhet. Lélekszakadtan irom e sorokat, bizonytalanul, ha honn
találom-e a hajhászt, ki szükség esetében gyorskövetül van kijelelve?…
Hű körmök.

Márk jó eleve hátat fordított a hajhásznak, hogy színváltozatait ne
lássa. Mire a rövid tartalmon átszaladt, ereiben megálla perczre a fagyó
vér, s mint ki lövést kap, megtántorodék. Aztán némi szünet következék,
hang és mozdulat nélkül, csalhatlan jeleül, hogy a megrendült lélek
tétlen zsibbadtságban, tetszhalálban van. Ez eddig, nagy esemény körül,
ha véletlenül jött, többnyire minden egyénben hasonlag megy véghez, de
az első megdöbbenés után különbözteté meg magát Márk jelleme.

A levélt elégeté, s hogy keze reszketését ne árulja el, a gyertyát vitte
ahhoz. Aztán hajhászához fordult, ki epés arczbőréhez, alattomos
vonásaihoz sokat hasonlíta. Közelebbről nézve emlékezni fogunk,
miszerint tagja volt azon Wurm-kávéházi zsidóklubbnak, mely Lajos hirén
osztozkodék, s csődjét elhatárzá.

– Barátom, gyorsan indulnom kell, – mondá kézdörzsölve a sárgazöld
hajhásznak, s arczán a harcz és rettegés vonagló görcseit képes volt
barátságos mosolyba szedni. Siessen rögtön Budára, vegyen gyors
parasztlovakat a Fejérfarkasnál, fogasson saját kocsijába s parancsolja
a budai parthoz, hol rám várni fog, a pesti parton pedig rendeljen
csolnakot, s lehető sietve térjen vissza hozzám bérkocsival, mely engem
a Dunáig ragadjon. Magas beteg ágyához sietek, ki a végveszélyben
támadását csak tőlem reméli, pénzeért nem mennék, de fontos érdekek
kötnek életéhez.

A hajhász tudta ugyan, hogy Márknak szándoka van valamikor álnév alatt
külföldre utazni, mert az ő nevére iratott útlevél régen nála hever,
mint már a Poltrás Vámosnak elmondá, de hogy épen ily véletlen rohammal,
s ily hózivataros februári éjszakán kerekedjék fel, annál kevésbbé
képzelé, minthogy semmiféle szökési okot Márk életében és titkai között
nem ismert, s következőleg tökéletesen hitte az őrültség perczében
mesteri közönynyel koholt hazugságot, s teljes lelkéből sietett
betölteni a vett parancsokat. Márk pedig azért titkolá főleg családi
czéljait, nehogy szökése előtt árulója lehessen, ismerve érdekűző
jellemét, melyet nagyrészben saját példájával fejte ki nála.

Alig távozék a hajhász, lefüggönyzé ablakait, minden ajtót bezárt, s
neki vetkezvén titkolózó elfogultsággal, orozva, mintha önmagát lopná,
pakolni kezdett, s miközben az útláda fekete üregét tölté,
iratcsomagokat hamvaszta el apránként, miket külön rejtekekből, a régi
rekedt lég állott szagával szedett ki. Égjetek el, sötét iratok,
hamvatokban leljen temetőt az ifjúkori szerzeményeimben lappangó minden
idegen jog, gondolá magában. Semmisüljetek meg, nehogy belőletek
veszélyes halál vadszavát olvassa ellenem valami tolvaj szem. Vesszetek
ti is irgalomintézet s orgazdaság jegyzőkönyvei, általatok semmi
vagyonszaporító követelést, semmi számoltató pert, huzavona igényt nem
lehet kezdenem, mert kikre vonatkoztok, megrohadtak már, vagy
szegényebbek az országút koldusainál… De titeket viszlek becses
irományok, gondolá torzmosolylyal, az irszekrény balfelőli rejtett
fiókjából, melyet a kancsi említett, két ónlemezbe göngyölt köteget
vevén ki. Ide, ide, útládám fenekére, ti vagytok nekem országos
levéltár, melyből mint valamely ó Verbőczy-buvár, ürügyet, igényt,
jogot, erőszakot kurkászok, kitől mit lehessen, pénzt, pártfogást,
birtokot magamnak rabolni. Ha ha ha! mily mulatságos lesz egyik-másik
virágzó dús dandynél menyegzője napján, vagy utazási élvei között, a
menyasszony megül vagy romrepedékből mint egy Homodei előállni: add
vagyonod felét, különben törvénybe idézlek, mint jogbitort, te
komornyikvér, vagy váltott fattyu, vagy aczélrugókból kisajtolt üszög?…
Jer, jer te is, te Lőbl-csomag, gondolá fogcsikorítva. Soraidból kötelet
fonok nyakára, hogy kidiódzott szeme a szellőből fog reám bámulni, ha
eljátszsza kezemről a bukaresti jegyest. Ostoba, azt véli, hogy a hurok,
melyet rávethetek, engem is megfojt, nem gyanítja, hogy minden reám
vonatkozó okiratot saját testvére, Lőbl Soma által lopattam el, kinek
váltói aláirásával ő Szalárdy Eleket, a trieszti bukott ház
terményvásárjában megcsalta.

Aztán egy szép, hosszadad angoltokot pakolt el, melynek bársony üregében
kutyabőr tekercs, az új nemeslevél volt rejtve. Hozzá tevé régi és újabb
bizonyítványait, kül- s belföldi lapok kimetszett czikkeit, miknek
magasztaló halmaza tetemes helyt foglalt s mintegy gúnyoló tényadatokul,
azon tekercsek redőibe dugdosá az irszekrényben látott ónpecsétü apró
üvegcséket. Ha ha ha! buta, bárgyu világ, gondolá magában, te papirok
után osztod az érdemeket, miket osztályos czimbora vagy együgyü vakand
betűvel tele irt, te azt nézed, miket irattam szivemről, nem vizsgálva,
mi van szivembe beírva, s azért örök rabja maradsz önboldogságodnak,
apostolaidat megfeszíted, mig a kebleden függő vérszopót melengető öled
becsület és vagyon csalárd örökjébe neveli… te akartad, én is megtevém.

Most következék a pakolás lelke. Márk összeszorítá fogain az ajkat, s
ördögi derü ömlék el fekete-sárga arczredőiben. Nyakát meghorgasztá,
mint a zsákmány után sunnyogó róka, lábujjhegyen járta el az ajtókat, ha
jól bezárvák-e? s ólálkodva forogtak szemei, nincs-e a falaknak valahol
elnyelő szája, vagy szomjazó szeme?… de mégsem jutott eszébe, hogy az
ajtóablak függönykéje megett áruló tanu rejlhetik. Aztán halkan
megnyitott egy falszekrényt, melynek borított ajtaja, a szobafestéssel
egyenszínt viselt, s kulcslyukait saját hálóágya fedezte el. A szekrény
aljában erős érczláda volt vastag csavarokkal falba és padlatba
foglalva. Ezt nyitá fel Márk, miután titkos zárlyukait a czirádák rugói
közül kikereste. Henger alaku bádog szelenczékkel volt az színig telve,
melyeket karimázat alá rejtett kapcsaikon kivül, kővé keményedő
enyvragasz forrasztott össze fedeleikkel. Kettőt-hármat felbonta, ha
vajjon nem csal-e a súly, a jeltelen ép zár, s valóban bennfekszik-e az
imádott tartalom? A girandole másik ágát is meggyujtá, hogy annál
érezhetőbben élvezze a rég nélkülözött gyönyört. Vakító ragyogvány
reszketett az arany-ezüst felbontott tömegén. Csillagfényü tallérok, s
tallérnyi aranyok látszottak éllel vagy lapjára az öblös szelenczékbe
zsufolva.

Márk lekötve, megigézve, mereven bámult a híjatlan kincsre. Örömkönyűi
megeredtek kérges szemhéjain, s letérdelt az érczláda mellé, hogy ölelő
karokkal ráborulhasson. Mint ragyogtok óh fényes rabjaim! nem, nem, nem
vagytok ti rabok, a szabadság lelke sugárzik rajtatok, csak bolond
állíthatja azt, hogy rabbá teszitek a gyüjtögető lelket, gondolá
nyiladozó szivvel, melynek mogorva redői kiderültek az egyetlen gyönyör
fejtő melegében. Mily tiszták, mily elevenek vagytok! hogyne, hiszen
pazarló kezeken soha sem forgátok; a pénzverő házból, a gép perselyéből
váltogatálak titeket, hogy nyugalmatok legyen nálam, mint volt a föld
gyomrában.

Jertek, jertek összegyűjtött sóhajtásaim; mindenitek egy-egy
megtestesült fohász, egy-egy életveszély emléke; mindenikben egy-egy
száradt örömkönyűm, s egy-egy halál lenne, a melyik közületek
hiányzanék. Habzó színetek szebb, mint az egészségé, hangotok többet ér,
mint a kijelentés szava, csengéstek nekem az isteni igék, kik ájtatos
lelkemhez beszélnek… Mily bolond az anya, ki ölébe szedett gyermekeinek
sír, mily nevetséges a költér, ki szívképző műveinek örvend, mennyivel
dusabb vagyok én, mennyivel drágább és méltóbb örömöm, úgy-e áldottaim?
ti, kik egy egész eget be tudnátok nekem csillagozni, hogy istennek
üljek közepén! Óh mért nem olvadhatok közétek, hogy folyvást érezném
atyafiságos érintkezésteket; vagy laknátok gondolataim helyett
lelkemben, hogy meg tudnálak óvni, s magammal vinni síromba mint azokat.
Miért is nincs üresnek teremtve az emberi kebel, hogy volna hova
rejtenem titeket, éjnapon velem leendőket? Mennyi elférne közületek azon
idétlen darab hús, a szív helyén, mely ha lágyan hagyjuk, bolonddá tesz,
ha pedig kővé keményedett, hasztalanul foglalja a helyet. De így is,
veletek egyesülve, hozzátok kötve vagyok, mennyire lehet. Ti vagytok
vallásom, lelkem édes gondjai, álmaim; s feltámadni is csak azért
kivánok, hogy újra együtt legyünk. Hadd nevessen engem a fitogtató
őrült, hadd írjon irigy gúnyt a kolduskodó bölcs, én azért hivetek
maradok egyetlenegyeim… A józan bolondok! gyűlölik a fukart, mintha
abban nem lehetne nagyság? Egyik szereti hitvesét, másik honát, harmadik
az erényt;… én szeretlek titeket, nem, nem, e szó kevés: imádlak,
bálványozlak. S nem több eszem van-e, mint azoknak, kik veszendő dolgok
rabjai? nálatok a becs, a valódi érték, s maradandó érvény. Ti nem
változtok mint a bölcsészet tanai, nem rohadtok, mint a döggé lett
hitves, nem lesztek hálátlanok, mint érdemes fiaihoz a hon! országtok
örökké való, s nekem nem kell más királyság, mint a tietek!

Ily gondolatok közt hordta útládájába a bádog szelenczéket, fogult
szerelemmel szorítgatva szivéhez remegő léptei közben, mintha a hideg
ércz érezni vagy viszonozni tudná azt. A rejtek fenekén hosszu
selyemharisnyaszárban volt egy rakás lengyel arany; de már az útláda úgy
tele volt, hogy a szelenczék hengerei közt alig maradt egy két ujjnyi
nyilás. Ezekbe próbálta csömöszölni a harisnyát, szétfolytatván benne a
sulyos tartalmat… Ide kell férned, te legelső magva felnyilt eszemnek.
Te legközelebb állsz a buta és czudar időkhöz, midőn szegény voltam,
alázatos mint az eb, s hulladék után kellett kuncsorogva lesnem, a
helyett, hogy tőkét rabolhattam volna. Ha ha ha! még most is emlékezem,
midőn háziorvos koromban herczegi főnököm e harisnyában járt, s én mint
a kiéhezett, nyájbeli nyáleresztő sertés először tudtam meg asztala
végén, mit tesz az jóllakni! Most már itten a harisnya: s benne egy két
vásárra ment uradalom dézmája; de jobb tartalom is harisnyaszárnak, mint
amaz angol csontu rohatag lábikra. He he he! ha olyan füles nem lett
volna a gácsországi aristocratia, hogy kóbor idegennel töltse meg
udvarát, most nem hevernének így szerteszét a lengyel aranyok, mig ő
gyalog gázol rokonlátogatni.

Azonban a harisnya általában nem fért a szelenczék közé; a ládafedelet
nem lehetendett miatta lezárni. Márk kirántotta azt, hogy másként
pakoljon, de az avult selyem nem állta ki az erőszakot, mit az arany
súlya kétszerezett; szétszakadt, s földre ontá a csengő, pattogó
aranytömeget. Márk összerettent; minő lélektani helyzet és indokok
idézték azt elő, arra csak fukar felelhet; mert hiszen kincse ott maradt
a zárt szobában, s nem is lopni akart, hogy a zörej kétségbe ejtse. Tán
attól rebbent meg, hogy a hajhász ráront, mielőtt felszedhetné, s nem
viheti tervét végre, mely annak irányában eszében forgott. Elég az,
szívdobogva, mohó szemekkel meredt a szétömölt aranyra, mintha
tekintetével akarná visszafaldosni. Aztán neki esék tehetetlenül, s
vonagló tenyérrel markolászta fel, hogy ujjai meghorgosodtak a
beleállott görcs miatt. Térden, négykézláb, sőt hason is görnyedt,
csúszott asztal és ágy alá, hogy «sóhajtásait» összekaparja, mignem, a
nélkül, hogy valaki rátörne, készen lőn izzadt homlok- s szorongó
lélekkel. Most beleszámlálta egy üres edénybe, reszketve, mindenik
darabnál, hogy számítás végén fog kisülni egynéhánynak híja. Már mind az
edényben volt s Márk ijedten kapkodott zsebeihez, a harisnyaszárhoz,
vevé a girandole-t, s kémelve szétnézett, nincs-e élő lény, ki
ellophatta volna? csak 2999; még egynek kell lenni, gondolá fuladozva a
fogyatkozó léhl miatt. Itt kell lenni, Isten, itt kell lenni, s
eszeveszetten kereste a padlat nyilati közt, butorok alatt, s minden
zúgban. Az arany nem volt sehol; Márkot kiverte a hőség, s feledve
szökést, életet, terheit, magát, fanatikus lázban fürkészett s tőn tűvé
mindent a szobában. Végre azon gondolatra jött: vajjon talán az ajtó
nyilatba akadt; s rögtön kikulcsolva, felrepíté azt, mielőtt a leskődő
Poltrás elugorhaték.

– Tolvaj, add ide aranyomat; kiáltott rá vadul, mérgesen tombolva, hogy
meg ne mocczanjon.

A Poltrás kővéváltan nézett rá, hogy tán megőrült.

– Add ide aranyomat, egyetlenegy volt, s midőn útra akarok menni, azt is
elloptad; ismétlé durva kitörését dr. Márk.

– Isten látja lelkemet, én semmi aranyról nem tudok, menté magát remegve
a Poltrás, folyvást hóbortnak tulajdonítva a megtámadást.

– Add vissza egyetlen aranyomat, vagy megfojtalak, s mozdulatot tőn
fenyegetését végrehajtani.

– Kimélet tens úr, mert mindjárt gyilkost sikoltok, s összeszalasztom az
egész házat, Istennel bizonyítom, hogy keresett aranyát szememmel sem
láttam, de inkább mint verjen, húzza le a béremből, ha a tolvajságot
csakugyan rám akarja fogni.

– Béredet más kártételekért húzom le, az sem telik már ki belőle;
viszonzá fogcsikorgatva, s körme közé ragadta a Poltrást, motozni kezdé
mint egy dugárust.

Ránczigálás közben meglátta a leány Márk szobájában az ágylábhoz éllel
támaszkodva fényleni az elveszett aranyat s megmutatá azt.

– Hamis lelkű, magad vetéd oda, mormogá a dühlázas fukar, s mohón rohant
felkapni a darabka érczet, melyért kész leende szöktét, s avval együtt
éltét veszélyező rohamokra kitenni. Aztán kilökvén a leányt, bezárkózott
ismét, óva most már minden kémszemektől, s kiszedve az iratcsomagokat,
helyet csinált útládájában minden kincseinek, befedezvén felül
fejérnemükkel.

Aztán aranyezüst-edényei előtt állt meg hátra tett kezekkel, s a halálos
sietségben időt vőn fukar- és kárélvvel bennök gyönyörgeni. Titeket
hagynálak-e itt nemes termem díszei? többnyire emlékajándékok azon
bolondoktól, kiket tönkre tettem; gondolá csendes gúnymosolylyal. Minő
tiszták vagytok a hosszú nyugalomban, semmi jele, koptatása a torkos
lakomáknak, melyek előbbi uraitok kezén úgy megviseltek. Mily szépen
illik rátok a letörött ó lengyel czimerek helyébe a magamé. Nemes
formáitok aggszerű alakja régiséget hazudik ujdonsült családomra, mintha
fény- és dicsőségben elhalt ükapákról szálltatok volna rám! Hát ti
magyarhoni keresmények, melyek csekély zálogértékekben vesztetek nálam,
vagy az irgalomintézeti orgazdaság lopott maradványi vagytok! mennyi
ízlet, pompaszenv és bőség sugárzik rólatok reám, ha valamely
földrészben, mint rásztkóros dynasta, kit honja megsértett vagy ki nem
elégit, udvart nyitok olcsó tónom szellemében. Miként fogok díszleni
aggságotok által, mert hiszen ki merné gyanítni, hogy rongyszedő apám
fatálból tíz körmével ette a marhapaczalt?… Ugyanezért elővette a
szomszéd szobából azon koffert, melyben azok az irgalomintézet
dugtárában hajdan rejtve voltak, s puha őzbőrök közé berakta a gazdag
edénykincset, melynek árát becsületes úton egy századig be nem
kereshette volna egész családjával.

Most egymáson voltak a bepakolt ládák. Itt van mindenem, ötvennégy év
egész eredménye! gondolá telhetetlen szomjjal. Igaz, hogy adósságon
kezdtem, s a legnagyobb középkori rablók sem hagytak több örököt, kik
várurak voltak s fegyveres sereggel űzték a tolvajlást. De mégis! de
mégis! ha a bukaresti milliomos leányt nőmül elhozhatnám, másik két
ládát zsufolhatnék színig… Veszszen meg Lőbl agyveleje, mely áruló
önzésből Lajos kezére törekszik játszani, hogy apja adósságát vele
fizettesse! De hiszen tőröm nem vetém el, csak elrejtettem.

Azonban eszébe jutott, mit el sem felede, hogy a két ládán kivül több
értéke is van. Dobaz fehérbőr tárczát vőn ki zsebéből, melynek
aczélkapcsát alig lehete beakasztani a teljesség miatt. Egy türet
ezrest, tovább százasokat s végre ötvenes bankjegyeket számított meg
abban; s undok lelke nem állhatá tovább, rettentő hahotával kitört,
melynek gúnyos hangulata ilyesmit látszék értelmezni; szegény világ,
csakugyan futóbolond vagy te, mindenrendü törvény jog- s
becsületviszonyoddal egyben!

Mégis tudott lenni ok, mely pokoli örömét, az üldözet s halál feledt
félelmei mellett is, keserűen elmérgezni tudá: a fukar bírvágy telhetlen
éhe. Néhány váltót vett ki a tárcza másik szárnyából, s összeadá annak
értékét. Szörnyűség, majd négyezer váltó forint! aggódék ajkát harapva.
Szeretném megenni magamat, vagy fülemet leszakítani azon hanyagságért,
miszerint a többivel együtt be nem szedettem. Mit kimélek én kitünő
egyéneket, kiket lehetlenség akadályoz fizetni? ember ember; előttem
mindegy; sőt becsületesb a négy lábon csuszkáló háztörő, ki erőszakosan
lop, hogy adósságát fizesse, mint egy közügyekért ingyen fáradozó egyén,
ki miatt húsz krajczárt veszélyeznem kell. S mégis mily bolonddá hagyám
magam tenni, mintha szívem lágy szurokból volna. Hatvan perczentért
prolongáltam nekik, s ki tudja most, hajhászom nyakába tudom-e varrni e
váltókat a nélkül, hogy a hatvanas kamatból veszitsek? Átkozott legyen
az a percz, melyben többé saját érdekemtől egy fél perczig vagy
félóranegyedig eltérek! Aztán sovár tekintettel szemlélte végig darabról
darabra az ó butorzatot, mindeniknél emlékezvén annak feles harmadrész
árára, melyen összeszedte. Hogy kell itt hagynom, gondolá fanyar
fájdalommal: nekem majd száz pengőmben van az egész, pedig, ha csakugyan
kergető nyomozás alá hozna a kancsi, nem rendelkezhetem róla levélben,
hogy fogamat veszélyezzem miatta… Talán hajhászomat lefőzhetem vele.

E gondolatok közben erős kopogás történt a zárt ajtón s Márk rossz
lelkiismerete mint a villám vissza lőn kapva a készület előtti önvád s
gyötrő aggály rettegéseibe.

– Ki az? kiált erőszakolt mogorva hangon a kopogtatásra, de remegő szava
elárulta, miszerint a kérdés nem oly bátor, mint látszani akar.

Azonban a hajhász érkezék meg; s új levelet hozott az előbbi kézvonások
s pecsét jegyével. Rögtöni távozást javasoltak a hű körmök, mert holmi
fogatásról hallotta suttogni a zárdából kibocsátott idegen urakat. Márk
elzöldült a levél sürgető tartalmán.

– Végrehajtá kérelmeimet? kérdezé a hajhászt, kinek máskor, saját
szótára szerint parancsokat adott.

– Végre; felelt az. Öt jó ló a budai parton áll, Pest felől csónak
várakozik, s itt a kapu előtt bérkocsi, mely odáig elnyargal.

– Tehát vigyük a ládákat; mondá a hajhásznak, s fülön fogá vele a
kincsrejtő koffert.

– Juj, de borzasztó nehéz, segélyül kell felhíni a kocsist; de hova, mi
végre e roppant úti málha? mondá a hajhász, miután a podgyászt
megemelinté.

– Meglehet, egy hónapig maradok… fehérneműk,… nehéz bonczeszközök,
gyógykészületek, még tán Bécsbe is felmegyek; felele dr. Márk kapkodva a
rettegő zavarban, hogy embere észreveendi kincseit.

– Pénz mindent pótol, vétek vinni ezt az akadályos podgyászt.

– De semmi pénzem;… igaz, jó, hogy eszembe juttatá! – közbevág a fukar,
megragadva a pénz eszméjétől, melyet a sürgető levél félelme egy perczig
kiütni látszék fejéből. Lám, lám, velem barátságot tehet. Itt vannak
négy ezer forintig apró váltók, melyek néhány nap alatt lejárnak.
Fizesse ki őket barátom, úgyis maga mondá prolongatiókor, hogy igen
biztosak, pedig tudom, nem volt vesztegetett szó, melyet adósai fizettek
meg.

– Én nem mondtam azért azt, hogy hitelezni akarok azon uraknak.

– Mit? hát meg akart csalni? gaz nadályokkal szövetkezett ellenem, kinek
annyi rebachot köszönhet? kérdé ingerülten Márk, egészen beleesve az
uzsorási fukar maniába, s feledve, hogy életkérdése forog fenn.

– Én…? csalni? kérem alázatosan inkább zápfogamat hagynám kihuzatni,
mint princzipálisom zsebéből egy paraszt forintot kihúzni segéljek:… de
én nem szeretek olyan becsületes embereknek hitelezni, mint azon
acceptek: ha utravalója nincs, adok inkább dr. úrnak kölcsön váltóra.

– Nem kell, nem akarom; Márk sokkal büszkébb, semhogy adóssági aláiratát
hajhásza zsebében hagyja henteregni mint valami megsárgult ó nemes; –
óvakodék Márk azon sajátos nemével az álhiúságnak, mely épen az uzsorás
osztálynak szokott tulajdona. Hanem giróm nélkül vegye zálogul ezen
váltókat, azt barátságul fogom tekinteni.

– Jól van, tehát kétezret adok rájok; felelé a hajhász szivességét
akként intézendő, hogy teljes hite mellett is kétannyilag biztosítsa
magát.

Márk folyvást kezében szorongatá a vészjósló levélkét, folyvást eszében
tarthatá vala, miszerint minden percz fogolylyá teheti, minden szó, mely
miatt késik, hurkot vethet nyakába, de az uralkodó érdek, a szokássá,
természetté rögzött fukar elfogultság minden más eszmét háttérbe tolt,
feledtetett vele, s harmincz krajczárnyi kérdésbe oly vak falánksággal
tudá belesülyeszteni, hogy hasonlóvá tenné nem tudom melyik madárhoz,
mely magát puszta kézzel hagyja csalétken megfogni.

– Csak két ezret!? esék szavába szorongva, hisz alig fele; csak nem
akarja velem elhitetni, hogy azon váltók veszélyesek, s engem
földönfutóvá tesz? Szépen kimutatá foga fehérét! no hiszen keresek én
magamhoz illő hűséget, s tőkéimet felém hajlóbb kezek által fogom
forgatni. A hajhász figyelemmel vette e szókat. Tehát tovább is akar
uzsoráskodni? kérdezé magában. Tehát nem azért szedte be pénzeit, hogy,
mint nekem hazudá, külföldi biztos bankba helyezze ki? s talán már
titokban más hajhász által dolgozik, s adja ki tőkéit, miket én oly kába
szigorral behajtottam? hát más arat a földön, mit én műveltem termővé?
pedig okvetlenül folyvást uzsoráskodik, mert hiszen utravalója sincs,
úgy szerteszét osztá bejött összegeit. Ezt nem engedhetem,
tőke-kezelését vissza kell kerítnem bármily áldozatba kerül, majd gondom
lesz reá, miszerint az üzlet visszafizesse, mit annak fejében
vesztegetek. Ily gondolatokkal nyájas arczot ölte s engesztelő hangon
szólítá meg Márkot.

– Ha épen oly mód nélkül szükséges, egy feltét alatt átveszem azon
váltókat hatvanas kamat híjával, úgysem rovatik le semmi a tőkéből, mert
azon kamatot fel tetszett már venni.

– Mi azon feltétel? kérdezé dr. Márk, fokonként jobban áthatva,
elfoglalva az alku érdekétől.

– Doktor úr kötelező irást ad nekem, miszerint kölcsönforgalmi tőkéjét
Budapesten rajtam kivül semmi más hajhászszal nem kezelteti; felelé a
zsidó.

Márk lelke ördögien mosolygott. Az én tőkém nem lát többé Budapesten
napfényt gondolá magában.

– Ezen szerződésre kész vagyok, viszonzá aztán a hajhásznak; de én is
feltét alatt.

– S mi lenne az?

– Hogy az előre felvett hatvanas kamat nálam maradjon, s hiány nélkül
fizesse ki a váltók értékét.

–… Legyen úgy! kezet csapott a hajhász gondolkodás után, s mig Márk a
szerződési oklevélt megirá, leszámlálta asztalára a váltók összegét.

E közben éjfélt ütött a falóra. Márk úr folyvást kezében izzasztá a
betegőr levelét, s most alkuja sikerültével, mintegy kiábrándulva az
önfeledtető fukarlázból, lelkendezve kapkodott az őrült sietségben, s
hajhászát a kocsiért szalasztá, hogy a ládák viteléhez segélyül felhíja.

– Jőjjön csak; visszakiáltá útjából a rohanó követet, miközben az ezüst
girandole-ra tekintvén, valami ötlék eszébe.

A hajhász megfordult a küszöbön s szótól várt.

– Nem venné meg ezen gyertyatartót? félek, elvész távollétem alatt.
Mióta nővérem házamtól elpusztult, igen rossz cselédeim vannak; mondá
Márk a girandole-ra mutatva, melynek egyik gyertyáját eloltá.

– Hát mi az ára? kérdezé a hajhász, gyanusan nézve Márk szemébe, fukar
féltékenységből indít-e ily különös vásárt, vagy más lappangó ok rejlik
alatta?

– Százhúz pengőt koldusnak is megér, de százért oda adom; felelé Márk
ismét elragadva a telhetlen bírszomj örvényétől.

– Hatvant adok érte, igérte a hajhász, folyvást kémelve az uzsorás
sárgafekete vonásait, de azokon nem árulá el magát más kifejezés a mohó
nyervágyon kívül.

– Hogy adhatnám úgy? holott magamnak is annyiban van, pedig mióta hever
benne a hatvanas kamat.

– Öt forintot igérek még reá.

– Kilenczvennél alább nem engedem.

– Vessünk véget, máskor kipótolja doktor úr, ha jobb szeszélyben lesz;…
megadok érte nyolczvanötöt; viszonzá a hajhász, miközben a tartó súlyát
emelgeté.

– Még harmincz krajczárt rá! felelt az uzsorás elégedetlenkedve, mintha
megbánta volna, hogy alkuját ennyire csökkenté. Utolsó szót mondtam;
viszonzá a zsidó, s letéve a girandole-t, oldalzsebeibe sülyeszté két
kezét.

– Nem vesztegethetem el számból az utolsó falatot; mormogá
türelmetlenkedve az életveszélylyel késlekedő szörnyeteg, miközben a
gyertyát egy kőmozsárba támasztván, szétcsavará az el nem kelt
girandole-t, s darabjait zsebeibe rakta.

A hajhász gyanúja folyvást támadozott; minő különös ok idézheti elő e
megfoghatlan jelenetet?

Márk ablakot nyitott s felkiáltotta a bérkocsist. Embercsoportot vélt
látni a kapu előtt, s reszkető ijedtség kapta meg. Görcsösen vágta be az
ablakot, hogy táblái szerteszét ugrottak. Aztán ládáinak esett, nógatva
a hajhászt, fogja meg füleit, de az a kocsisra várt, perczenkint jobban
csudálkozva Márk zavart viseletén, szinéből kikelt ábrázatán. Ez
izgatottan, maradhatlanul tiblábott a szobában, s kiáltozá a Poltrást,
de az nem volt jelen. E közben körültekinté a szökevény kopott
bútorzatát, s a garasos veszteségek hydrája ismét foga közé kapta fukar
lelkét.

– Nem vennéd-e meg butoraimat? igen olcsón adom; megszólítá a gyanujában
erősbödő hajhászt, alig tudva mit beszél.

– Ugyan az istenért mit gondol doktor úr? mintha a világból készülne
kimenni? kérdezé megütközve a zsidó, most már tökéletesen meggyőződve,
hogy nem tiszta a dolog, s kocsija jutott eszébe, mely ha uzsorása
szökik, veszélyben foroghat.

A lépcsőkön zaj és közeledő léptek hallatszottak.

– Vedd meg, vedd meg, igen olcsón adom; minden bútort háromszáz
pengőért; unszolá a zsidót, alig értve önszavait s szárnyaszegetten
futkosott fel s alá, mint kalitkájában zaklatott madár.

– Uram, én a kocsimat nem adom, az ön gyógyító útja igen gyanús, kitört
a hajhász ez áruló viseleten végre.

A külső zörej folyvást közeledék.

Márk mereven nézett a hajhászra, szemeiben düh s halálos zavar küzdelmei
égtek.

– Megveszem kocsidat, mondá dadogva.

– Nem bánom, ezer pengőért átadom, felelé a zsidó, észrevevén, hogy itt
nagy a veszély s Márknak késnie nem lehet.

– Koldustarisznyát akarsz nyakamba akasztani, hálátlan rühes eb? hogy
zsibvásári rongyodat tízszeres áron kivánod rám varrni, ordítá a
léptekkel növő kétség hangján, önhibájába markolva dühös ökleivel.

– Csak kármentesítnem kell magamat az átvett váltókon lett
veszteségemért, mert úgy tapasztalom, nem fogom én többé doctor úr
tőkéit Budapesten kezelni, felelé ingerkedő hidegséggel a hajhász.

Ezalatt az előszobáig ért a lépcsői zörej. Márk beleragaszkodott kincses
ládájába s fél fülénél fogva őrülten vonagló karokkal húzta-vonszolta az
ajtó felé. A bérkocsis benyitott, de mögötte egy csoport poroszló
sötétlett az előszobában. Márk nem látszék észrevenni azokat, mert a
kocsissal megfogatta a kincses ládát. Egyik végét saját kezével emelte.
Fekete bőrén átpirult a vér, szeme dülledt, homlokinai kidagadtak s
veriték gyöngyözött vakszemén. Feszített erővel, de tántorogva tört az
ajtó felé, mintha egy czápa torkából erőlködnék kimenekülni.

A hajhász galléron ragadta.

– Kocsim árát! különben itt fogsz veszni.

Márk észnélküli zavarban húzta a ládát s vele a bérkocsist. A hajhász
visszarángatá azt; Márk kinyitá az ajtót, hogy rajta kivigyék a terhet.
E pillanatban oda ugrik leshelyéből a Poltrás, torkon ragadja a remegő
uzsorást, s a diadal vad örömével telehangon sikolt.

– Megállj szökevény! a poroszlók és hóhér kötele vár reád. A városhajduk
betódultak s elönték a szobát. Hátok mögűl előtüntek Vámos, Szalárdy
Ödön, a zömök szolgabiró s fodrozott hajgyűrűivel esküdt úr.

Ödön az előszobán jöve keresztül, melynek padlatán, egykori
kihurczoltatásakor a halott kék lábait látta, ki helyette eltemetteték.
Ráismert a szobára, melyben az őrültség eszméivel harczolt; ott volt a
zöldbe vont ajtóablak, melyen nagybátyja arczát először meglátta. Ott
voltak a falak, melyekről a tűzképű lovag s holdas leányfő kisértő
képei, a villis órával függöttek. Látta a nyoszolyát, melyben a kancsi
babonás, meséit rettegve hallgatá; az ablakot, melynek függönyét a
guggoló kisértettel őrülten repeszté szerteszét; a rakpadot, melyen
sötét rémes könyvei feküdtek s a magnetizáló húsfejű orvos meredt szemű,
kékült tenyerű gipszképét találta volt. Látta a zugot, melyben rohadt
inyű, nyihogó, gyapjas kandallója hajdan a szélben üvöltött, látta Márk
dr. zöldfekete képét, fagylaló mosolyát, mit a vénhedés még jobban
eltorzított s annyi emlékköltő, lélekizgató tanújel között egészen
feltámadt a régi borzasztó hangulat. Érzé a rettegést, gyötrelmet,
téboly ostromait, érzé a kétséget, melylyel soványodásakor a holdfogytát
kisérte, érzé anyaváró epedését, test és lélek fuladt nyomottságát s
térdei összeverődtek, alig tudá leroskadás nélkül elviselni a megrohanó
hatást.

Márk mint a kőbálvány, mereven bámult. Köröskörül csupa ellenség,
egyetlen barátságos vagy legalább csak közönyös sem, mert beütéskor a
hajhász is elillant. Fukar mániája volt az első indulat, mely a
villanyütött zsibbadtságból kibontakozék. Ráfeküdt a kincses ládára,
átölelé lüktető erekkel, mint midőn a kuvik szárnyaival védi fészkét s
fiait a rabló sas előtt. «Mit akartok éji haramiák, megtiltom küszöbömet
minden erőszaktól,» ordítá inkább, mint emberi hangon kiálta… Egyik
poroszló lerántá őt a láda hosszáról, mert szolgabiró úr útközben neki
biztatta őket, miként bánjanak e hallatlan gazemberrel.

– Hogy mertek nemes embert lakában megrohanni? kiáltá Márk tajtékozva
dühében s kirángatva magát a poroszló kezéből, védőleg rogyott vissza
kincseire.

– Nem nemes ember, hanem tolvaj szökevény, ki csalárd zsákmányival a
hóhér kezéből akar elillantani, kiáltá a Poltrás azon vérbe forgó
szemmel s gyilkoló vágygyal, melylyel Hortobágyon hajdan az állatokat
tépte. Ellent ne állj, különben megfojtlak mint egy patkányt s tíz
körmeit neki horgasztva, nyakonkapó szemeket szegett rá, mint a prédára
szökni húzalkodott hiuz.

Vámos kiviteté a lányt a szomszédszobába, mert e mély rázkódás
veszélyessé vállhatott volna néhai kórjára.

– Ne merészeljetek actus majorist elkövetni! tiltakozék fogcsikorítva
Márk, nemes czimerére mutatva a falon.

– Torzkép az, önnek élte s jelleméhez, mondá Ödön keserűn.

Márk megrázkódék egy pillanatra. Ödönnel ily közel szembenállni,
szemrehányó hangjait hallani, s rajta elkövetett kinzásaira gondolni nem
tudott némi borzalom nélkül.

– Idézzetek meg, fogjatok perbe mint nemesi jogom parancsolja, majd
szabadon védem magam minden hamis vádkereset ellen, kiáltá követelő
hangon, folyvást ládáit ölelve.

– Hamis vádkereset?! közbe vág Vámos gúnyoló kérdéssel. Ön mint a mérges
gomba felnőtt a szemeten s vesztő gőzével megölte a tájat. Felkigyózta,
befúrta magát a legmagasabb körökbe; ezer szövevényit, hálóját szőfonta
a vetemült önzésnek, vermet ásott, tőrt hányt, or-lesben ólálkodék
jótevői s más akárki ellen. Nem volt ember, kit kimélne, szentség, mit
lábbal ne tapodna, s vétek és őrültség, mit el nem követett, ha csak
képzelt érdeke hozá magával. Apját dögként, sövény alatt hagyá veszni,
nagynénjét gyermekkinzó ördöggé tette s aztán méreggel eloltá, mielőtt
istenét megengesztelhetné. Testvérét megtagadva, szolgálóul tartá s
bűntársul alacsonyítá önmagához. Saját családját elárulta, idegen
családokat kirabolt, e szerencsétlent őrültté akarta kinzani, kit orvosi
hitére bizott a remegő anya. Gyermekcsere, méregkeverés, orgazdaság,
uzsora, legszebb oldalai. Undort, átkot szaporíta az emberi nemnél,
irtá, fogyasztá a hit, bizodalom s kölcsönös szeretet érzelmeit a
társaságban, mindennek ártani, mindent bántani, megrontani vágyott s
kivel többet nem tehetett, gyűlölte halálosan. Mindezért fény, érdem,
kincsek és szerencse követék életét. Lapok magasztalák, a közvélemény
tisztelte s nemességet kapott… Mégis most, midőn az elkésett igazság
számot kér, midőn angyal-hüvelyéből kiszaggatá a vigyorgó ördögöt, hogy
a törvény éles fogainak vesse: szabadságot követel a szemtelen. Pedig
mily szegény elégtét! az erkölcs s emberi jog néhány törődött napot kap
a virágzó bűn hosszú éveiért; alig tizedét a vétkező pályának és ő
vonakszik életének rozzant végnapjait bűnhödésül adni!?… A nemesi jog,
melyre hivatkozik, a becsület ó lovagjainak védelmére iratott, nem ily
bitang, bitor szökevény menajtajául, ki azért csempészi magát a hon régi
nemesei közé, hogy új foltokat ejtsen azon.

– Fogjátok meg az országos gazembert! parancsolá a szolgabiró felizgulva
a közelebbi életrajz által.

A poroszlók megragadják dr. Márk karjait, de az dühösen rántá ki jobbját
s kikapva zsebtőrét, megvérezé a hajduk egyikét. Kettő kicsavará azt
ökléből s karját hátul facsarintva hurkot vetett rá. Márk dühösen
agyarkodék sikertelen rángatózásai közt s kétoldalra sziszegve köpködött
a poroszlók szeme közé. Azok arczul csapkodák rezes tenyereikkel. Márk
segítségül ordítá a ház lakóit, kik már oda gyűlöngtek a lármára, de
azok kinevették.

– Bocsássatok szabadon, gróf Szalárdy kezeskedik értem, kell
kezeskednie, különben elveszítem a föld szinéről, kiáltozá a megdühült
fogoly.

– Össze kell szorosan kötözni, mert ez a veszett állat kárt tesz az
emberben, parancsolá hidegen a szolgabiró.

Márk bőgött és vonaglék dühében, husig rángatá karjait a vékony
kötélben, szája habot vert, fogai csattogtak s szeme vérben forgott.
Ruhája szétszakadozott a küzdésben, karjai kidagadoztak, öklei
elkékültek s végre leverve, törötten megszünt hánykódni, mint a
pányvakötélben elalélt vad ló.

– Ha ha ha! felkaczag egyszerre gúnyos kitöréssel, midőn látta, hogy
minden törekvés hasztalan.

A körüllevők azt vélték, megőrült.

– Ha ha ha! ismétlé a kérges érzéketlen kaczajt. Azt hiszitek vaklelkű
hóhérok, meg fogtok boszulni? Legfeljebb megöltök!… Nem meghal-e a
legbecsületesebb ember, ki sovár életét öntagadó erény szigorában tölté?
s történhetik-e több velem, ki ötvenhat évig fajotokat nyúztam,
bölcsességtekben megbolondítálak, boldogságtokat összetörtem, véreiteket
kicseréltem s mint barmokkal vonatám diadalszekeren? Ki veszi el tőlem
az átélt éveket, a jóllét és gyönyör emlékét, az általam öltek és
bukottak nyomorának élvét?… Az erény Don Quixotja elvész éhen,
imádkozva, hiában várt vigaszt tört reménye között, én meghalok, mint
egy jóllakott Don Juán, kifáradva megunott kéjekben, hahotázva, fajotok
bárgyú tömegén, mely vállain hordott, mig én koponyáját rugdosám?… Ezt
nevezitek ti bosszúnak? ez-é a hizlaló falat, mit éhes fogatok oly
faldokolva rág? Ha ha ha nyomorúk? egy óra életemből több emlékgyönyört
ad, mint százada nemzeteiteknek.

– De minden élved nemleges vala szörnyeteg, mondá neki Vámos megvetőleg.
Egész élted természetlen tagadás. Vagyonod öröme rablási kárszenv volt,
a becsületes kereset emelő önérzete helyett; híred méreg-virág a közélet
faján, érdemed epekelevény, mely önmagadra fakadt, fényködöd fojtógőz,
életbölcsészeted villámvezető, mely minden veszélyt saját fejedre vont s
magad rohadt üszögnövény ép nedvei nélkül az elégültségnek… E mellett
félelem, rettegés üldözé számüzött lelkedet.

– Csak te tárgyalj, bonczolj saját tanod szerint, perczemet nem adnám
egész életedért, felelt Márk daczolva. Minden egyéniség, ösztönei
szerint méri és fokozza üdvét, boldogságát s én a magamét netovábbig
vittem… És a mi a rettegést illeti: nem retteg-e a féreg a hangyásztól,
hangyász a hiuztól, hiuz a párducztól, párducz a tigris körmeitől? Nem
dicső diadal-e a rettegés nagy lánczolatában tigrisi szerepet viselni s
rettegtetni ezreket, mig neki csak egytől lehet rettegnie?… s nem tigris
voltam-e köztetek?

– No majd a sirontúli biró hosszabb időt veend megbüntetésedre, mint a
földi igazság rozzant életedből magának szakaszthat; mondá Vámos a
rögzött bűnszörnynek, mintegy lélekfurdalatát akarva azzal felidézni.

– Igen, ha oly buta volnék, hogy a paczalt feltámadásra higyem teremtve;
pedig a férgek a szentek testeihez sem ülnek diszruhában, hanem
felebédlik szertartás nélkül, mint az én hullámat. Aztán ha vallástok
ördögei közé poklokra vettetném, főkéjem lenne az. Lehet-e nagyobb üdv
mint azokkal élni, kikkel az ember együtt érez, gondol, velök rokon
ösztöne, hajlamai vannak?!

Vámos elirtózott ezen érczjellemtől, melyre sem bölcselet, sem vallás
eszméje hatni nem képes. Úgy tekinté őt, mint a rosszaság ős elemét,
melynek nincs felolvasztó, megoszlató koha, mint a vegytani elemeknek.

– Majd tudom én, honnan cserdül erre az istentagadóra a büntető ostor,
mondá szenvedélyesen a Poltrás s kitörve a mellékszobából, neki ment
Márknak, mielőtt az törekvése szerint arczába beleharaphatott volna,
kimarkolá balzsebéből kulcsait s felrepíté a ládák fedelét, hogy majd
szétszakadtak. Aztán lehányva a fehérnemüt, feltépte néhány szelencze
fedelét, kiszórta, az ezüst-arany edények lágy bőrtakaróit.

– Osztozzanak uraim a kincsen itt szeme láttára s jobban megbüntetik
mint az örök élet, mondá aztán a körülállókhoz villogó szemekkel.

A feltárt arany-ezüst reszketőleg habzott a fényben. Esküdt úr közelebb
vitte a gyertyát s majd beleejté szemét a ládákba, oly étvágygyal bámulá
az addig csak mesékből ismert kincseket. Márk mint egy őrző sárkány
vonaglott felette köteleiben. Arczában felolvadt a daczoló fagy és
közöny. Epedő, síró, szerencsétlen vonásokat ölte, vad szeme lágy
pillantásokra szelidült s önfeledőleg legelt a csábító érczen. Az esküdt
leguggolt, hogy közelebb élvezze e boldog látleletet. Márk ki akará
lábát rántani a hurokból, hogy elrugja onnan, de a feszes kötél mint
valami sodrony, ikrájába vágott.

– Távozz szentségtörő, hogy égjen ki szemed s vakulj meg az ingyen
látott fénytől, kiáltá magán kivül irigy reszketéssel a fukar.

A szolgabiró oda ment s kezében csürögette a szelenczék tartalmát,
ingerelve a bőszülő uzsorást. Márk minden darabot fuldokolva lesett és
kisért ujjai között mint az éhenhaló egy idegennek kövér falatjait.

– Veszszetek el lelkemnek hóhérai, kik szálankint huzgáljátok ki
szivemnek inait. Öljetek meg, végezzetek ki, hogy ne érezzem e gyújtó
kinokat… Merevüljenek meg ujjaid, válj kőbálványnyá te undok ragadozó,
ki lelkem darabjait illetni merészeled… Vájjátok ki szemeimet, hogy ne
lássam a rablást, mely őrültté tesz, ordítozá Márk dagadtan feszengve a
kötél fonadékaiban.

– Osztozzanak uraim a kincsen! kiáltott boszút élvezve a ránevető
Poltrás.

Márk erőfogyottan törekvék átkozni őt, de már a hang fennakadt harapdált
ajkain.

– E kincsek nem tieid többé szörnyeteg, mondá Vámos hideg nyugalommal.
Te a börtön férgeinek leendesz kincsőrző sárkánya, s lánczod szemeit
pengeted aranyaid helyett… E ládákat le kell pecsételni uraim, fordúlt a
törvényes igazsághoz. A főispán okvetlen csőd alá jöend, ha Ödön
uradalmai tőle elvétetnek. A huszezer pengő s több rajta végbevitt
huzavonák visszafizettetnek e kincsből, hogy becsületes hitelezői
kármentesüljenek. A többi vagyon azon haza intézeteire jó lesz
alapítványoknak, melynek szegény osztályai között összerabolta azt.

A ládák bezárattak, a jelenlevők után sóhajjal nyomta rájok pecsétjét
esküdt úr: Márk pedig kifáradva a gyötrelem miatt, hideglelést kapott s
összehanyatlék a poroszlók között, kik őt elhurczolták.

Vámos megtudta a Poltrástól, hogy a kancsi által említett bal fiókbeli
irományok az aranyezüst edények közé pakoltattak s a szobákat holnapi
vizsgálatig lepecsételteté.

– Mily biztos rendszere az az örök igazságnak, – gondolá magában, midőn
a lépcsőkön lement, – hogy minden bűn természetében viseli a bűnhődés
elemét, melytől a legkeményebb szív sem óvja meg magát; s legyen,
maradjon bár önkérgeibe zárva a bölcselet, vallás s törvényszigor előtt,
benn rejti a kulcsot, mely felnyitandja azt, hogy rá bocsássa az elégtét
korbácsát, mint Márk lelkére a fukarság kínjait.



XXXIV.  (Rigó Ferke.)

Az idő apródonként szépen kitavaszodék. Kivül mezők, hegyek felöltöztek,
virító köntösben állongtak a virágos fák; a csermely szökevény ezüstje
fecsegve futkosott ibolyás medrében; szárnyas dal, szín, illat terjedt
mindenfelé, állandó ékei az örök ifjúságnak s az ébresztő nap
megaranyozta az új világot.

Benn a fővárosban feltámadt szokás szerint a por és rekedt gőz. A sápadt
arczok kibúvtak szűk lakásaikból s lomhán járkáltak téli sírjaik közt a
párolgó utczákon. Bűzt és szemetet lengetett körülök a megszorult szellő
s a szegleteken egy-egy tányér fonnyadt ibolya tudatá egyedül, hogy
odakinn a boldog szabadságban tavasz van.

Az orvosi épület újvilág-utczai szárnyában, egy földszinti tágas
teremben vesz folyamatot végére haladó történetünk. Háttérben egy nagy
csontváz nyújtja fel szálas termetét, szabadon a fal mellett s ha gyors
járkelés szelet hajt körüle, összecsördülnek mozdult tetemei, mintha
haragudnék feláldozott nyugalmáért a halottrablókra. Körül a fal
mellett, nehány szék között, nyolcz-kilencz hosszú asztal: rajtok
itt-ott egy felnyitott emberfej, keresztülkasul szabdalt csonka test,
lábfej vagy félregördült szem s hulladék-ujjak hevertek. Köztök nagy
kések, fűrész, csonttörő kalapácsok s nehány apróbb törlést váró
bonczszerek; a földön pedig végig nyujtóztatva velő- és vérpecsétes
nyitott koporsó s közelében egy kád tele tiszta vízzel.

A budapestiek mindjárt ráismernek, hogy az egyetem boncztermében
vagyunk… Esti hat óra, még nem volna sötét, de mogorva felhők borítják a
várost, az ég minduntalan el akar cseppenni s komor árnya sötétté sűríti
az alkonyi homályt, melyben kedvtelenül dudol a száraz tavaszi szél.

A terem már sötét, hamvas faggyúgyertya pislákol a holt tetemek között s
vonagló árnyával olykor megeleveníteni látszik azokat. Hosszú árnyak
nyulongnak a falon s ha a rezgős ablakokról becsap a szélvonal,
felkavarja a nehéz halottszagot s meg-megzörren az üres szemű csontváz.
Első tekintettel úgy látszik, nincsen semmi élő e földfeletti sírban s
nem foghatja meg a kisértő sóhaj eredetét, mely a tompa csendben
időközönként támadt és elhal. De ha az ember szeme a sötéthez szokik s
gondosabban szétnéz, száraz, halvány alakot lát mozogni egyik sötét
zúgban. Komoly, sötét szemű férfi ült zsámolyon, szakadt
katona-egyenruhában, rostos kalappal, mely mélyen szemeire konyult. Két
könyökét térdeire támasztá s száraz öklei közt borotválatlan állát
nyugtatá, melynek tüskés szakállában erőltetve őszült szálak csillogtak.
Vékony szárait ócska nadrág félig-meddig fedte s egyik lábfeje közepén
el volt csonkítva. Mereven bámult a félsötétbe, érzéketlenül a környező
tárgyakra, mintha egy virágkert dombjáról nézne le. Az elhaló sóhajok
tőle támadtak.

Darabideig csend után izmos legény lépett be a belső ajtón. Pofók,
kulacs képű, csomolygós haja balról feltenyerelve áll, szája kisded,
mintha fütyölni akarna s orra módtalanul pisze, hátratűrt czimpával.
Vállán egy halottat hozott lepedőbe burkolva s letette egyik üres
asztalra; aztán felegyenesedék s kinyujtózott a teher súlya után. Most
meg lehetett ismerni egész termetében Pisze Pistát, ki, mióta nem
láttuk, bámulatosan kifejlett s megcsontosodék.

[Illustration: – Mondom, ne búsulj.]

– Ne búsulj Ferke, bíz a gyertya is elszomorodik tőled, no mindjárt itt
leszek, s neki biztatlak én, hogy kedvedben reám ágaskodol. Még egy
pecsenyét kell hoznom, de csak innen a másod emeletből. Tudom, holnap jó
borravaló üt, mert lesz mit kaszabolni az orvos uraknak; mondá vidám
szeszélyes kedélylyel, lehamvazva gyertyáját, sietve távozék.

A mogorva obsitos elébbi helyzetében maradt. A gyertya tisztább világot
vetett rá s arczéle oly ismerősnek tetszék, hogy az ember gondolkozni
kényszerült, hol és minő körülmények közt találkozék ezen alakkal, de
lehetlen volt eltalálnia, mert alúl a szakáll, felül a kalapja vastag
árnyban tartotta képét, úgy hogy csak élrajzát, de vonásait nem lehete
látni.

Pisze Pista megérkezék a második hullával, s ruhátlan hozományát
beleveté a kádvízbe áztatni, maga pedig szemben az ifjú hadastyánnal,
egy odébb vetett czomb helyére felkuporodék az asztalra, s mogyorót
kezdett törögetni egyik csonttörő kalapácscsal.

– Mondom, ne búsulj, lám én harangot húzok a bú elibe mint a
fergetegnek, s van is mindig olyan kedvem, hogy harangot önthetnék
belőle. Lajos úrfi ölte meg szerencsédet, ő tett bolonddá engem is. Állj
bosszút rajta, szívesen segítlek, de magam nem érek rá.

Az obsitos öklével fenyegetőzék Lajos nevére, aztán felállt, engedni
akarva Pisze Pista vidító szavának. Most látni lehetett egész arczát, s
bár a bú és kora vénhedés nagyon kivette régi formájából, meg lehete
ismerni Fekete Ferenczet, kit a henczidai jegyző Rigó Ferke név alatt
vőlegény korában a templom küszebéről fogatott el, hogy Mariska védlenül
maradjon Lajos étvágyának.

– Hogy tett bolonddá Lajos úrfi? kérdezé Piszétől, mintha adatait
vágynék szaporítni, hogy több oka legyen Szalárdy Lajost megölni.

– Hogy tett?!… hát úgy tett, hogy elhozott a pusztáról, hol én igen
boldog voltam; jó szívemet elrontotta, hozzá szoktatott a kasza-kapa
kerüléshez, az úri cseléd henye életéhez, aztán meg elcsapott hűségemért
bűn nélkül, mert én jó szándékból mondtam szobaleány szeretőmnek, hogy
Athea kisasszony képét az asztalán tartja, azt hittem, még jobban fogják
uramat szeretni; mondá Pisze Pista, miközben a szétkonczolt
hulladarabokat kezdé koporsóba hányni, hogy reggelre temetve legyenek, s
műtéte közben törletlen ujjakkal ki-kivájta egy tört mogyoró belét saját
fogai számára.

– Mégis csudálom, hogy ezt a csunya hivatalt magadra vállaltad, s
halotthordóvá tudtál lenni, holott Hortobágyon szabad életed lehetne a
szabad lovak hátán.

– Mit csináltam volna? Ládd Fekete pajtás, ha az ember egyszer megszokta
a jó kosztot, rátart a gyomra. Úgy képzeltem, nem tudnék többé
posztóruha s bor, pecsenye nélkül elélni, aztán szerettem is azt a
hiteszegett csontot, haza pedig azért sem gondoltam, mert tudod, hogy a
magyarféle ember ki szokta csúfolni, ha egy meguriasodott atyafi haza
szorul. Itt meg nem akadt szolgálatom. Pisze orromtól minden háziasszony
félre fintorította az orrát, uraknak sem kell, a ki németül nem tud. Hat
hétig voltam csavargóban s elköltém mindenem; már ruháimra került volna
a sor; de biz azt el nem pocsékolod Pista, gondolám magamban, inkább
ördögvakarónak is beállok. Meghallottam, hogy az egyetemnél nincsen
halotthordó, s beállottam ide házszolgának, azóta dűtöm, burogatom
meghült atyámfiait; hidd el Fekete, jobb ezekkel bánni, mint élővel,
mert ez se meg nem lop, se meg nem szól.

– Nem irtózol tőlök?

– Nem én, felele Pisze Pista, miközben egy elszakadt fület, mint valami
taplódarabot huzogatott ujjai között. Orvos urak gyakorta mondják, hogy
asszonyos gyáva ingerültség attól irtózni, a mi természetes. Irtózatosb
ezeknél egy sima gazember, ki ezektől irtózik. Már én csak úgy
szedem-veszem őket, mint a párnazsákot, beáztatom, kitisztítom,
megborotváltatom, asztalra fektetem, hol aztán a segéd, ki itt a
halottak szagában és szomszédjában lakik, felvagdalja s a tanuló urak
közt darabonként kiosztja. Jó fizetésem van s néha mellé
csordul-csendül, mert ha hulla nincs, mint uraim nevezik, a kórházban,
három-négy forinton megvesznek egyet. Minap is ide hoztam egy pesti
czimborámat, legalább kezeim közül csusszant a paradicsomba.

– Bizony szeretném Lajos úrfit így látni a kezedben; mondá Rigó Ferke, s
az elfojtott harag redőket vont komor homlokán.

– Már annak magam is minden izét szétszedetném, viszonzá Pisze. Istenem!
mennyi tengerrosszat hallottam arról az emberről, pedig istenáldásának
tartottam éretlen észszel.

– Hát csakugyan olyan boldog avval az énekes kisasszonynyal, mint
mondád? kérdé Rigó Ferke boszús kárörömmel.

– Biz az egész város tele van vele. Ámbár a szobaleány, míg szeretőm
volt, mindig az ellenkezőt vitatta. Akkor tájban sokat hallottam Lajos
úrfiról, de most már nincs kitől, mert a szeretőm eliszonyodott tőlem,
hogy ilyenféle sorom van. Biz azt esküdte ő, hogy Lajos urfit csak úgy
szereti Athea kisasszony, mint a kecske a kést, s olykor egész nap is
elül másutt, csakhogy nyakára ne mehessen. Én a szóbeszédet amolyan
szobaleányfogásnak hittem, ki asszonyát menti, mert a világ ellenkezőt
beszélt, s Lajos úrfi el-eljárogatott oda. Azonban egy darabtól hinni
kezdtem, hogy van valami igaz a dologban, mert mióta egyszer tele
rakatta éjjel az úrfi a kisasszony szobáját virággal, ritkábban lehet
látni, hogy hozzá felmenne; a mellett elsápadt, szomorodott, egész teste
nagyon megadta magát, s feje úgy meghajolt, mint nyirfáé. Nagy búnak
kell járni a csontjában, ha végét nem veti, könnyen megeshetik, hogy
üresen hagyja a csizmáját.

– Isten őrizze meg, míg én el nem készítem a halálra; felelt sokat
jelentőleg Rigó… Jobb is nekem sietni magammal Pista pajtás, hol lakik
az a tyúkorzó róka?

Azalatt Pisze letakarítá az asztalokat, megtörle mindent, maga pedig
Ferkével szemben ismét felült az asztalra.

– No halkan, okosan, rendén a dolognak. Addig már elmondtad tegnap, hogy
az esküvőről elfogtak katonának. Ez még nem nagy ujság, hanem azt
beszéld el, mit csináltál aztán?

– Búsultam, mint szokás a szeretőm után, válaszolá Ferke. De bánatomat
nem tudtam feledni, pedig ez nem szokás; és a mi még kevésbbé szokás,
elvágtam egyik lábam fejét, hogy haza jöhessek Mariskát elvenni, Lajost
megölni. Világos, haza eresztettek, mit is érne a compánia ilyen csonka
bodzafával; mesterségemet pedig tudnám még folytatni, mert két kezemet
épségében hagytam, hogy legyen mivel boszút venni ellenségemen. De
minden késő Ferke, nem kell nekem már egyéb mesterség a hóhérén kívül,
az is csak addig, míg Mariskám kétségbeejtőjét kivégzem… Avval
álmodoztam, sírva és dologban találom mátkámat… Dehogy… Sehol sem volt.

– Azt mind tudom pajtás, csak egyet magyarázz meg, mi úton jutottál
egyenesen hozzám?

– A mint megtudtam Debreczenben, hogy Maris elveszett pesti
szolgálatából, hová Vámos úr szerzé, rögtön felindultam őt a föld alúl
is kikerekíteni. Úgy okoskodtam, te mint ügyes ficzkó leginkább útba
igazíthatsz, s megkérdezni hol keresselek, útba ejtém Hortobágyon
apádat, az öreg Peregi Marczit. Azt izeni, eredj haza, olyan csikó van a
ménesen, szájával kapja a nyulat, s tudja, hogyha gatyádat ráteszed, nem
kivánsz több pesti bugyogót viselni.

Pisze Pista szemei szikráztak a csikó hallatára.

– Hát láttad az öreget, pajtás?

– Egészséges, mint a makk. Jókedvű, piros még most is, tenyere nélkül
néz nap ellen, s ha valami után vigyáz, úgy kidugja zömök nyakát
lapoczkái közül, mint a jó bika.

– S jól szólott felőlem?

– Nagyon szeretné veled fogdosni a vad lovat.

– Hát az ős kunyhó?… a karám?… a pusztai csárda?

– Mind békében vannak, s adnak annyi enyhet, a mennyi elég.

– Bizony Ferke, jó is vón még egyszer a szabadság. Be sokat sóhajtottam
utána! Szép az a posztó ruha, jó a bor, pecsenye, de mindig mondtam én,
csak képzeled te azt bolond Pista, hogy jobb volna az a szabad életnél.
Itt felczifrálkodik az ember, s ha dobaz, mint a malombálvány, de aztán
parancs és istráng után forog, mint a malombálvány, otthon ha a keselyre
felkapok, nincsen uram a meddig látok, azontúl is csak egy. Verje meg az
Isten, nem is azért maradtam én itt, mikor Lajos úrfi elkergetett.
Megcsaltam magamat, a szerelem húzott hajamnál fogva, azért ragadtam
meg… Most már úgy sincsen szeretőm!… annyi mint az!… itt a kezem ha
boszudat végeztük, nem török több csontot, haza megyek a gyepre; ha
virágom nem nyit, ültet más, mégis lesz bokrétám, ha egyéb nem, lengő
árvalányhaj, legalább nem hervad el sóhajtásomtól hűtlen szobaleányok
miatt.

– Így kerestelek fel, midőn tegnap találkozánk, folytatá Rigó Ferke a
kivánt magyarázatot. Te ma estére igérted, hogy lesz időd bővebben
beszélni.

– Nem tudtam, hogy két pecsenye akad. Azt a lepedőst a Rókusból hoztam,
betegen ment oda, s nem volt a világon semmi ismerőse; mikor
kinyújtóztatták, nevét oda dugták lábujjai közé, ha valakije akadna, ki
eltemettetné; de minthogy senki sem találkozott, szokás szerint ideadták
bonczolni. A másik pedig saját konyhánkról került, innen a magunk
korházából. Hanem azért se baj, jártam a dolog után. Felkerestem
Poltrást, ha nem tud-e már valamit Marisról? Igen sok dolga volt, mert
péknél lakik most, csak annyit mondhatott, hogy eljő ma este, s
bizonyosan örvendetes hírt hoz, mert igérte valaki, hogy Marisról
tudósítást fog neki adhatni, s ahhoz készült ma délután.

– Nem hozhat oly tudósítást, hogy Lajost meg ne öljem! – mondá Ferke
komoran.

– Minő gondolat az; úgy nem leszek segéded.

– Akkor megölöm magam.

– Dehogy ölöd ecsém; arra való az ész, hogy ha máson akarsz boszut
állni, ne magadat tedd örökre tönkre.

Alig mondá ki szavait, kinyitott a Poltrás, «jó est» kivánattal, s a
nélkül, hogy a szag vagy környezet legkisebbé indítaná, fáradtan leült a
koporsó szélére. Úgy látszik, a természetnél maradtak mindenben közel
állnak a természethez, természetesen veszik a természetest, mi a
természetlent beteggé teszi.

– Istenem, mily dühösen örültem volna azelőtt ennek a gulyáshúsnak,
mondá hidegen, a hulla-ragoûtra tekintve a koporsóban. De most fel sem
izgat. Csakugyan boldoggá tett Vámos úr a kigyógyíttatással. Azóta olyan
nyugodt, jó dolgos vagyok, s nem rettegek soha. Egyszer volt görcsöm,
midőn Márkot elfogták. Akkor szerettem volna macska lenni, hogy torkát
elrágjam, de az is elmult, nem lett semmi bajom.

– Gyere haza Poltrás Hortobágyra, én is itt hagyom Pestet, mint szent
Pál az oláhokat; mondá neki Pisze, kit a honvágy fokonként merőben
elfoglalt.

– Nem megyek biz én, viszonzá a Poltrás. Rutul bánt a pusztán velem
minden ember, nem jól esik rájok emlékezni. Aztán nekem sok dolog kell,
csak úgy vagyok boldog. Az orvos parancsolta, hogy örökösen foglaljam el
magam, de magam is érzem, roszat tenne nekem a henye szabadság.

– Legjobb is, ha ki-ki ösztönét követi, megjegyzé Ferke. A kutya sose
kérdi a macskától, mit csináljon? hanem kikeresi a fűvet, a mi neki
használ.

– Tán te vagy Rigó Ferke? kérdezé Poltrás az obsitostól elfogultság
nélkül.

– Én vagyok; felelé mohón a legény, előre nyelni kivánva az örvendetes
hírt.

– No hiszen neked jobb lett volna vakon születni; viszonzá a leány
közönyös hangulattal.

– Hogy hogy? kérdé Pisze Pista részvéttel, miközben a koporsót lezárva,
kiadá a hordóknak temetés végett.

– Tegnap reggel Budán árultam kenyeret, kezdé a Poltrás, mert pék
gazdámnál letisztítjuk a penészt az el nem kelt maradékról, megsütjük
másodszor, s aztán eladjuk olcsóbban szegény rendűeknek, leginkább
szőlőkapásoknak. A mint kenyereim közt ülök, arra jön egy zöldséghordó
puttonos asszony, kinek fején megismerém Mariska régi kendőjét, mert
ezen tájon senki sem viseli a debreczeni kék lencsés keszkenőt. Hol
vette? kérdezém tőle magamhoz kiáltván, s szóról-szóra kisül, hogy a
leányt régen ismeri, vele lakott, vele dolgozott, s estvére is együtt
leszen vele.

Rigó Ferke egészen felderült, maga sem hitte, hogy az a desperált arcz
annyi kifejezést tudjon visszaadni.

– No ládd pajtás, mindjárt könnyebben szerződünk most, a boszútervre
nézve; mondá Pisze, vállát veregetve az örömbeli osztály kimutatásaul.

– De minthogy sietett, ma délutánra rendelt magához, hogy vele együtt
menjek el Marishoz. Az asszonytól jövök most.

– Menjünk, menjünk; kiálta Rigó visszatarthatlan örömmel, fejébe csapván
rostos kalapját.

– Ohó! sohse siess, tartóztatá nyugodtan a Poltrás. Ne félj, nem szökik
el, bizonyosan helyében találod. Jobb előbb megtudnod egész történetét,
maga úgy sem beszéli el.

– Halljuk, halljuk, sürgeté mohón a két férfi s Rigó Ferke mondhatlan
izgatottsággal veté magát előbbi zsámolyára.

– Marist, mikor a gyujtogatási vád alól felmenték, jó szolgálatba adta
Vámos úr itt a városban, hogy szégyenét, eseteit senki nem tudta.
Azonkívül megvigasztalta őt, hogy két-három év mulva, ha módja lesz
benne s fontos dolgai fogynak, utána jár, s kiváltja Ferkét a
katonaságból; aztán majd visszafizethetik együtt mesterségüzésből a
költségeket. Marist boldoggá tevé az igéret, dolgozott mint a tűz, jó
színben volt mint a piros alma, s ha összejöttünk, mindig Ferkéjéről
beszélgetett. De néhány hónap multán borzadva győződék meg, hogy anya
lesz; a pokolra való Lajos erőszakja szerencsétlenné tette őt.

Rigó felugrott, s vérszomjazó dühvel verte össze ökleit, hogy szinte
csattogott mint a csont.

– Hagyd el Ferke, nyugtatá a Poltrás; úgy sem változtatod már azt meg.
Minek ölöd magadat? elég, ha megölt a szegények ostora, kit mindnyájan a
nép istápjának hittünk… Mondom, Maris önmagától eliszonyodék. Hiában
vigasztalám, hogy ő nem bűnös, lelke nem vádolja, gyalázatát senki sem
tudja meg, az Isten jó, Vámos úr él s még minden jó lesz. Nem ért
semmit; mindig halni készült… Az idő telék, már félnie kellett minden
lépten-nyomon, hogy a háznál észreveszik baját, mert dolgozni sem tudott
olyan könnyen. Én előre gondoskodtam helyről, hol majd ágya legyen,
biztattam, bátorítám, s felmondattam vele két héttel előre hónapos
szolgálatát. De nem sokat bíztam a leányhoz, mindig egyre sírt, sárga
lett mint a jeneszterfa mikor virágzik, s a hónap kitelése előtt,
rendben hagyva mindent, szolgálatából elszökött. Akkor végképen nyomát
vesztettem, pedig Vámos úr jutalmat is tett rá, a ki feltalálja. Hanem
most beszélte a puttonos asszony, hogy akkortájban ment dolgozni
közéjök, hová azon időben ő is napszámra járt. Rongyot válogattak egy
dugult padláson papiros-malomhoz, nyolcz krajczár napi bérért. A
szemétgőz s penészpor úgy ellepte mellöket, hogy mindig köhögtek.
Azonban az udvaron smirkászkészítő lakott, minek nyáron iszonyú szaga
van, a szomszédban pedig csontgyár volt, melynek bűzös, fojtó füstjét
sokszor bekavarta közéjek a szél. Azonkivül Maris közel oda, nedves
föld-putriban lakott, a vágószékek megett, melyeknek árkában a pállott
vérszag az ember csontját is átjárja. A lány felette elegészségtelenült,
mert hogy rosszul is élt, lebetegülésre iparkodván takarékoskodni. Mások
öt-hat napig dolgoznak legfeljebb egyhuzamban a rongyválogatásnál
éhenhalás ellen, Maris mindvégig ott maradt, mert társai többnyire
olyanok valának, kiktől nem lehetett magát szégyenleni. Végre, ennyi
nyomor miatt még szülése előtt megbetegült. Míg egy-két krajczárja volt,
helyet adott neki a putri birtokosnéja, de aztán ki akarta tenni az ég
alá a kerti gaz közé. Hanem van egy gyalog nevelő, ki azon külvárosban
egy váltó forint, vagy sokszor harmincz krajczárért is hónaponkint eljár
leczkét adni. Ez vetődött oda, s minthogy hajdan orvosnövendék volt,
tudta útját módját. Beszerzé őt az egyetem szülészházába minden fizetés
nélkül, hosszú szenvedések után egy fiúnak anyjává lett, maga örökösen
elgyengült és romlott. Gyermekét nem fogadta el, utálta, irtózott attól,
mert Lajos vérét látta benne megelevenülve, és ha anyai ölére akarták
tenni, fojtogatólag horgasztá feléje körmeit. Az orvosok őrültnek
hitték, s gyermekét beadták a jótékony nőegylet kisdedóvójába. Én tudom,
hol a gyerek, ma láttam, épen olyan mint az apja.

– Hol a fattyú? kérdé rögtön Rigó, de arczában nem volt már azon rohamos
düh, mely az elébb kitört; sokkal félelmesebb, rettentőbb elem fekvék
nyugalmában; hasonló ahhoz, mikor a magyar paraszt csendesen iszik,
kalapja alól sehova sem tekint, s egy pár itcze után felkelve, szó és
készület, szitok és fenyegetés nélkül ketté hasítja haragosa fejét,
mintha csak fába vágná fejszéjét.

A Poltrás körülményesen elmagyarázta, hol és miként tartózkodik Mariska
fia.

– Hagyd el, megértettem, szakasztá félbe Rigó Ferke. Ha szemem kisütnék
is, botlás nélkül rá tudnék menni; s kalapját mélyen szemére vágva,
többet is mormogott, de csikorgó fogai miatt nem lehetett érteni.

– Hát továbbá mi lett Mariskából? – kérdé Pisze Pista.

– Nagy sokára kikerült az ágyból, de betegesen vonszolta életét. Néha
napszámra járt, hogyha jobbacskán volt, máskor pedig koplalt, s háznál
dolgoztatott, a mi erejétől kitelt. Mignem mostanában megkapta rossz
telelés miatt a járványt, s typhusba esvén a Rókusba vitték feküdni.

– No hát vezess a Rókusba, ha Mariska ott van; mondá Rigó Ferke, sötét,
de zajtalan kedélylyel, mintha már minden mindegy volna neki.

– De’szen mehetsz oda, felelé a Poltrás. Tegnap épen oda készült a
puttonos asszony, mikor velem beszélt, de ma már azt mondta, hogy
Mariskát nyujtóztatón lelte, s ha ma estig nem akad, a ki eltemesse,
koporsó nélkül öntik a sírba, vagy feldarabolják az orvostanulók.

Rigó Ferke elsápadt, mint a meszelt fal. Pisze Pista felugrott, s
lerántá a Rókusból hozott hulla arczáról a lepedőt.

– Úgy bizonyosan ő az, mondá képéből kikelve, mert ma délután nem volt
több halott a Rókusban… De nini, itt a neve a láb-ujja közt papirosra
írva, én ugyan nem tudok olvasni, de bizonyosan az lesz.

Rigó Ferke elolvasá a papirszeletet, s tenyerébe szorítá homlokát,
mintha eszét akarná megtartani, különben nem volt viseletében semmi
változás, semmi átkozódás, roham, vagy pityergő könyűk; csupán
szemefehérében véresedtek meg az erek.

A hulla nem a szép menyasszony már, kit a templomküszöbhöz kisértünk,
nem is a tépett virág, kivel a vallató teremben találkozánk… mi a lepel
redőiben rejlik: aszott fonyadék a néhai diszből. Haja kékedt arczaira
hullott, mintha önmaga fedné el szemérmes szemeit, mikben oly sokáig
hordozta az élet méltatlan szégyenét. Vonásiban vád és utálat kövesült
meg az emberek ellen; lehetne időpont és körülmény, hogy ezen halott
forradalmat költene sorsosai között.

Rigó Ferke mereven, pillantás nélkül nézett egykori jegyesére.
Megcsókolá a szőke hajat, melyről ő fogta leveendni a pártát;
odahajoltában, a beesett arczra egy forró könyűt ejte, mely a megtört
gyertyafényben csillogni kezdett, mintha a hajdani menyasszony sírná
bucsúját.

– Hol lakik gróf Szalárdy Lajos? kérdé Ferke tompa, rezgő hangon, s
egész arcza mélyen elsötétült, mint a pusztai ég, midőn rettentő vihar
van készülőben.

– Nem mondom meg Rigó, mert szemedből látom, hogy most azon momában
megölnéd, a mint vele találkoznál: s csak magadnak csinálsz bajt –
felelte Pisze Pista engesztelőleg.

– Hol lakik gróf Szalárdy Lajos? ismétlé kérdését Rigó Ferke ugyanazon
hangon, de már szemeiből látszék, hogy ha feleletet nem kap, Pistát is
irgalmatlanul fel fogja konczolni.

– Ha épen oly makacs vagy, én megmondhatom, de azt most csakugyan nem
találod otthon, hanem ha látni akarod, eredj színházba, mert ma Athea
kisasszony énekel, s Szalárdy ilyenkor ki nem maradhat.

Rigó Ferke indulni akart.

– Megállj ecsém; tartóztatá Pisze, abban a váznak való ringyrongyban be
sem bocsájtanak a színházba, ha csak karzatra nem; ott is gyanús ember
lennél, a ki lopni megyen, de meg sem látnád, vagy rá sem ismernél
Szalárdyra azon angyaloknak való magasságból; hanem mindjárt huzok én
rád frakkot és pantalont s kürtőt a fejedbe, úgy is megvan még a szép
fekete ruhám, melyben komornyikoskodtam Lajos úrfinál. Borotválkozz fel
vak szemedig, aztán nesze pénz, eredj földszintre.

Rigó nem borotválkozott, de a pénzt s ruhát elfogadá.

– Hanem meg ne öld pajtás azt az embert, ha hozzá férsz; lásd ott abban
a tömegben nagy hűhó lesz belőle, s téged nagyon sajnálnálak, ha oly
gazficzkóért rövidebbre szabnának egy fejjel – kérlelé Pista
szeszélyesen, hogy komor lelkét engeszteltebb hangulatba hozza az
elkeseredett Ferkének.

Rigó felelet nélkül hallgatta szavait, s gyorsan öltözék.

– No de, adj kezet rá pajtás, hogy nem ölöd meg; hiszen kontár
bosszúállás volna egy percz alatt kivégezni, ki téged egész életedre
búsít; majd gondoljunk valami okosat, csak türtőztesd magad – folytatá
Pisze kezet kérve nyújtott tenyerével.

Rigó Ferke oda adá kezét, de szeméből úgy látszék, hogy csak az ostromot
akarja kerülni, s akaratára nem igen hajlandó alkudni.

– Meglásd, derekabb lesz őt kedvteléseiben üldözni, hogy boldog ne
lehessen minden gazdagsága mellett – füzé indokait Pisze, feltevén
magában, hogy titkon utána vigyáz Ferkének, s nem hagyja szabadon busúlt
haragjára.

– Dészen nem lesz a már gazdag; Vámos úr azt mondta Márk elfogásakor,
hogy uradalmait elveszik az árvahalász számára – közbevágott hirtelen a
Poltrás.

– Lehetetlen! – csodálkozék Pista.

– Aztán meg nem is az öreg gróf fia őkeme, hanem váltott gyermek egy
pálinka árúsnő alul; folytatá amaz.

– Lehetetlen! ismétlé Pisze.

– De úgy van; mindjárt elbeszélem.



XXXV.  (Bukott epikur.)

Míg a Poltrás magyarázatait közlötte, felségesen mulatta magát
színházban a nagy közönség, a kinek tudniillik helye volt hozzá, mert
nagyobb része úgy össze volt tömve, lapítva, mint a felfűzött füge, ugy
hogy mulatsága törvényes büntetésnek is tökéletesen beillett volna. A
karzaton nyolcz-kilencz rőfnyi futamodásban, főttrákszínű pofák
virítottak egymás tetejében; a páholykör tarka falai közt tisztesen
megfésült példányok hím- és nőnemből, többnyire egy vagy kettenkint,
kivévén azon violentialis compossessorátusokat, hol lármás úriszékek
tartattak legmélyebb csend alatt, vagy egész nemzedék gőzölt s várt hely
után a gádorban, míg a dalgyűlölő seniorok kikapaszkodtak a
lámpavilágra. Alul is példásan begyülekeztek mindenféle rendű, rangú,
szinű s első magyar illatszerű capacitások, kiknek tömegét, ha festésre
kerül, csak egy-egy görbe vakarítással szokta fejről-fejre kikanyarítani
a fametsző. Egy szóval egész ház ama zsufoltságban volt, mely mulatságos
szemlékre nyujt anyagot, s okvetlenül az emberi nem majomias eredetére
ragadja az eszmét.

Athea lépett a deszkákra s az ember menten meggyőződék, legyünk bár
majmok, mégis igen nemes példányok akadnak közöttünk.

Athea sokat fejlett, mióta nem láttuk. Gyermeki félénksége eltünt, mely
igéz ugyan, de bimbója burkolja a tehetség erejét, kellemeit. A művésznő
lelke már kinyilt, s érezni hagyja tömött képzettségét; a felfogott
érzelmek ezerrétű bája kibontakozék, keblébe, a virágkehelybe hagyva
pillantani, hol az elragadó varázslat titka rejtezik. Sugár termetén
halvány atlasz habzik, nyaka s dombor válla fehérebb a fürdött hattyúnál
s ha könnyű állásában érzékeny dalával a közönséghez hajol, hasonlik a
magas liliomhoz, melyet a szellő meglebbent. Nyakán tiz sor borsónyi
gyöngy, smaragd kapocscsal, karján fekete zománczú perecz, miket a város
ismerni vél, mi pedig valóban ismerünk. Szerephez alkalmazott haja,
ízlete oly egyszerű, halvány arczán, ábrándos szemében oly angyalias
derű, hogy akármelyik aranyfelhőre kikönyökölhetne az égen. Az igazságos
közönség minduntalan tombolt, üvöltött a velőkig ható mézhangok
folyamán, csak bizonyos független ifjak fintorítottak orrt, kik a
zsoldért hivatalkodó Lajosnak irigylék a kedves vadgalambot; s bizonyos
hölgyek magaskodtak jobbra-balra fecsegő közönynyel, kiknek félisteneit
gyakran elszöktetik a deszkák istennői.

Lajos, Athea felléptekor, felélénkült a mogorva melancholiából. De ezen
élénkség nem volt örömszerű, nem volt kéj, nem volt lelki derű, hanem
tépő izgatottság, melynek körmei közt a szív vonaglani látszék.
Kikönyökölt bársony vánkosára, álmodó ábránddal akart elmerülni a
szédítő dal csengő hullámiba, de a gyötrelmet nem lehet megcsalni; az
ingerültség nem hagyá elaltatni magát, s vágy, hiúsult remény fanyar
vonása vetett redőt fogyott ábrázatán. Athea kiválólag látszék tőle
óvakodni; mennyiben szerepe engedheté, folyvást távolodék azon oldaltól,
melyen Lajos ült, s ha kénytelen volt ottan jelenni meg, reszketve, s
háttal a páholysornak működék, vagy ha illemből ezerében egyszer átvivé
szemeit azon vidéken, zavar és sietség látszék tekintetén, mi épen nem
volt különben sajátja. Lajos epedő pillanattal kisérte bájos
plastikáját; csak egy békítő félmosoly, egy elszárnyaló sugár a keresett
szemekről, vagy alábbhagyása a megvető óvakodásnak boldoggá teendé, de
Athea hű és következetes volt tiltó szigorában a debreczeni estélytől a
jelen perczig. Csüggedten veté olykor hátát páholyának a szenvedélytől
lankasztott Szalárdy. Ilyenkor redőkbe szedte homlokát a titkos
gondolat, s háborgó szemei félelmes eszméket hagytak gyanítani. Majd
ismét türelmetlenül vágta előre magát; s látcsövét sovány fehér kezébe
ragadva, hosszan és merészen szemszegzé Atheát, ki ilyenkor zavarban
remegett, s mihelyt szerét tevé, a kar közé s mögé vonult.

Míg Lajos viselete fokonkint jobban-jobban magára vonta az illetők
figyelmét, barna sovány arczú, csonka szakállú, sötét, elszánt szemű
idegen tolult be az ajtóig megtömött földszintre, finom fekete frakk s
ragyogó gyolcs ingben. Nem gondolva semmi hurító pszt!-ekkel, kezdé a
tömeget kétfelé vájni rezes ökleivel s az ájtatos csendben tolongást
támasztva, oldalvást furódék a csinált nyilatokban. Most egy elefánt
termetű húsos néző akadt elibe, kinek mázsa számra illenék belépti díjt
fizetni; az idegen törekvék vállán túllátni, de csak embertakaró s
kalapkaram esék nézkörébe, s a növő feszengésben úgy fülig lett
emberrel, hogy kalapostól együtt elnyelte a tömeg. Azonban ő rendítlenül
tovább fúrt, s a kitörő szutyongatások közt beljebb-beljebb menetteték.
Némelyek bámultak e szokatlan nyers merényen, s a spanyolnak ismert
napsütött arcz előtt önkényt megnyiltak a lehetőségig. Az idegen
körülfordult, valakit keresve a páholykörben. Ezen műtételnél oldalvást
szorult, lehetetlen lőn a tömöttségben visszafordulnia, s a helyett,
hogy czélját kereshetné, egy sereg tuli piros képet kellett arczélben
néznie, kik éhes birkaszemmel bámultak a színre, a forró állatgőzben.
Azalatt taps zaj ütött ki, s mindenki erőlködék tűrhető állásba jőni. Az
idegen is talpra esék függő helyzetéből, de egy tagbaszakadt baromorvos
letapodá lábát vasas czipőjével; s midőn bocsánatkérni hátrafordulna,
úgy oldalba döfött könyökkel egy tisztet, hogy párbajra hivaték. E
kisded lázadást hasznára akará fordítani az idegen, s a baromorvos
helyén előnyomult, de új forradalom ütött ki, mely őt visszasodrá.
Valami illatos uracs törekvék kiszabadulni, ki nem talált elég tért
fényes szemcsövének, hogy rajta fitogtatná gyűrüs ujjait; s szemtelenül
feszíté kétoldalt könyökét a meleg testek közé, ezer szitkot vonva
jáczint szagú fejére. Ennek háta mögött hagyott ösvényén akart tovább
furakozni, de a merény balul sikerült, mert a kétfelé repesztett tömeg
oly mohón tolulta be a nyilás hézagát, hogy az idegen légbe kapódott, s
egyenesen háttal a szinpadnak a földszint tribune-jét kelle bámulnia, ha
csak nyakát nem akarta végkép kitekerni… Végre az irgalmas véletlen
színpadhoz juttatá árva szemeit. A falatozó karzatról egy darab szalámi
lezuhant, s a kandi mozgalmak közt, miután kalapja széle kezébe szakadt,
lehetővé lőn, helybe egyengetni magát, s kalaptalanítva és féllábon
Lajossal szemben az ellenpáholy alá jól bejutott.

Most szétlövé sötét fecskeszemét, mint üldöző villámot, s a tüskés
szakáll, napsütött sápadt arcz megismerteté Rigó Ferkét, kit a
földszinti ajtónál ágaskodó ábrázat tart szemmel, a Pisze Pistáé.

Más igen sok embert kiütött volna hangulatból, perczekre legalább, ennyi
kisértet, szitok, mocsok, döfölés, huritás, de Ferke épen azon
tompaságban maradt, mely a bonczteremben elfoglalá őt, s mely csak
alkalomra vár, hogy irtózatosan kitörjön.

Alig állott meg, a feje feletti földszinti páholyban Szalárdy nevét
hallá a nagy csendben említni. Oda tekinte; szép selyem urak nevetkőztek
ottan, gúnynyal integetve az ellenpáholyra.

– Nézzétek csak Szalárdyt, mily desperát, hogy a tenorista öleli Atheát
– mond az egyik sziszegve nevetvén.

– Talán faché vannak, mert ily malicieuse még sosem volt a prima
amorosa, egész darab alatt hátát forgatja rá, megjegyzé a másik.

– Nem is hiszem én, hogy szeretné az a leány; szólt rá a harmadik.
Lehetetlen oly tettetés, mely soha el nem árulja magát. Pedig Athea
szerepközben nemcsak sosem néz reá, de galvani rángásba jő, ha azon
oldalra lép; hátha még irtózik tőle.

– A szinészek legalább azt állítják, hogy öltözőszobájába sohasem
ereszti, sőt színpadon sem szól száz szavára egyet, ha olykor lesből
megrohanja, mielőtt elszöknék – mondá egy negyedik.

– Miért viseli hát mindig emlékeit?

– Ki tudja, miként áll az emlékek dolga? Henyéldyné azt vitatta nekem,
hogy a gyöngyöt vele s neve alatt adatta Szalárdy; hátha a pereczet s
több souvenirjeit meg másoktól küldte, s Athea mit sem tud, hogy tőle
kerültek?

– Ez már aztán az aventure! annyi pénzt kivetni, hogy blamirozhassa
magát – utánveté egyik s kineveték Lajost oly hangosan, hogy a földszint
jónak látta pisszegni.

– Az igaz, hogy képéből nyomorún kikelt, sápadtabb az úritöknél – kezdé
ismét valamelyik, midőn a földszinti lázadás annyira csökkent, hogy
veszély nélkül lehetett csevegni.

– Mostanában sokat vesztett kártyán s az felettébb sújtja őt, mert a
pénzt nevetségesen imádja.

– Még utoljára halottrablóvá lesz, mint Béhlen György barátja a harmincz
éves kártyás életében.

– Hamarább megőrül, izgatott lelkülete arra látszik hajlammal lenni.

– Már mindent ráfogtok, végre még somnambulelévé teszitek, mint Márk
akará unokaöcscsét.

– De én nem ujjamból szoptam, állítá az első. Vadásza kinálkozék hozzám
szolgálatba; s azt állítja, nem lehet tűrnie, mert Szalárdy néhány
héttől mindig komordühös, néha mint az őrült kaczag és harapdál, s
álmaiból gyakran kapkodva felriad.

– Szegény szerencsétlen, hihetőleg bukott nagyravágyás miatt; persze
koldussá lesz, mihelyt a somnambule uradalmait apja kibocsátja;
szánakozék egyik.

– Különben úgy színli, ha igaz a közhír, mintha nem gondolna azzal. Ha
birtoka vész is, úgymond, családja megmarad, mely a honfoglalásnál ered;
majd megmutatja ő, mire mehet az ész és származat… Alkalmasint az
anyjába bízik, de ez hihetőleg magára hagyja őt, mihelyt öröklési
igényét elveszti. Azt hiszem, jobban fáj az eset Lajosnak, mint álarcza
hazudja.

– S e színlett dacz, a hiúság titkon őrlő mérge még könnyebben
őrültséget izgat, mint a nyilt fájdalom.

– Adóssága is nagy. Fényes házat kezdett, hogy daczoljon a felsőbb
társasággal, mely őt fel nem vevé. Pazarlott, míg anyja s a kártya
segité; most minden egyszerre látszik elpártolni; vadászának igaza
lehet.

– Kivált ha Atheát remény nélkül űzi. Mennyit vesztegetett, hogy
szerelmi vágytársit legyőzze, s most közkudarczot vall siker helyett,
melylyel magát bolondítá.

– Elégséges okok, hogy hiú és izgatott ember megőrüljön tőlük.

– Ha ha ha! nevete egy-kettő, s földszinen ismét pisszegtek.

Aztán elkezdtek a selyem urak Atheára lorgnettirozni; tapsoltak,
ujjongtak minden sikerült hangfutamnak, s ha a mosolygó művésznő
csillagszeme oda tévedt, kézzel és virággal integettek tetszést és
hódolatot.

Lajos észrevette azt; már előbb is rajtakapott egy pár gúnypillanatot.
Szembetünőleg felindult, rángatag ajka kékedésig elhalványula, s ha
beesett arczán a töröttség élesb kifejezést vehetne, okvetlenül
megtörténnék az. Iszonyú féltés kapta meg, mely szerencsétlen
kórhajlamát épen Athea körül a debreczeni estélyen tapasztaltuk már.
Ezek gúnyt űznek belőlem, a nyomorúk, gondolá forrongó kebellázban,
áttekintve a selyem urakra. Máskor pénzben, ajándokban kerestem
visszatorló vetélyt, győzelmet, mert tudom, a fukar, az olcsó
tetszelgést ez torkolhatja le. De most koldus vagyok! koldus, szívben és
erszényben! Egy gazdagságom van, a gyötrelem, mely bomladó eszemet ide s
tova örvénybe rántja… Rettentő események! s mind egymásután,… még anyám
is késik;… de mi minden, Athea könyörtelen hidegsége mellett? minden
nap, minden óra távolabb vet tőle; olyan nekem mint az esti nap, halad,
halad s árnyamat növeszti, a bánatot. Közel vagyok, hogy éjben maradok.
Éjben, mit borzasztó villám fog felgyujtni, az őrültség… Ni ni, mit
enyelegnek amazok, mennyi taps, mennyi hányt virág! még divatba kapják,
s versenyben viendik győzelmi szekerét a megrótt művésznőnek, kit
miattam eddig mellőztek… És nekem tűrnöm kell! nincs gyilkom, nincs
kincsem, nincs eszmém!… koldus, koldus vagyok… Hah! nem csalódom-e?
Athea mosolylyal köszönte kaczér tapsaikat;… meghajolt,… mélyen hajolt
meg;… hah! hálátlan kígyó, ki feledni tudja, hogy atyám tevé a főváros
félistenévé… Nyomorú vágy, merülj le mélyen szívembe éles tőreiddel;
merülj le te koldus, ki csak hála fejében tudsz igényt alakítni, kegyet
kéregetve a zárt ajtófélen… Hah! Atheát ismét mosolygani vélem;…
kétségbe kell esnem.

E gondolatnál bevágta magát a páholy mélyére, arcza kisértőn fehérlett
ki fekete ruháiból mint félhold a fellegen, s szeme bezáródék, hogy ne
lásson a lázhozó szerelemféltés.

Rigó Ferke minden mozdulatát látta. Mióta a selyem urakra figyelni
kezdett, folyvást nézte Lajost. Ő azon erős tökélettel jött ki a
bonczteremből, hogy Lajost irtózatosan megöli, s ha alkalma van azt
rögtön végezni, ha ezen előzmények nélkül megrohanhatja őt, kétségkívül
megteendé azt, de ezen szemle és figyelem közben az indokok nyomán
szándéka átalakult. Látá a titkos féreg dúlását Lajoson, kisérte
arczában az emésztő harczot, melyet az egymást váltó indulatok űztek,
látta az idegizgatást, fogyasztó ingerültséget, melynek lázas folyama a
cserfát is sorvadásba hozná. Hallotta helyzetét, eseményeit a selyem
uraktól, kiknek szócseréi meghitelesíték a Pisze és Poltrás állításait;
pedig vette észre, hogy a mondottak szerint valódi származatát még nem
ismeri Lajos… Nagyon boldogtalannak kell lennie, gondolá magában. Mint
elvirágzott! sokkal jobban mint én… Képe kinőtte a kék foltot, melyet
mátkás koromban oda sujtottam; no hiszen, ha most jegyet hagyok rajta,
tudom, sírba viszi… De minek ölném meg? hiszen szenved, gyötrődik és
őrjöng. Ha elvenném jövendője elől, jót tennék vele, s boszú helyett
áldást adnék reá. Azt hittem, szerencsés, azt hittem, fájni fog neki, ha
éltével ketté vágom boldogságát. De csak hadd éljen!… ölje meg a kín;
boszúm abból álljon, hogy kínját nevelem. Üldözni fogom nyilván és
titokban, elverem nyugalmát, megkeserítem örömét, felháborgatom álmait,
megélezem az öntudat fogát, őrültté teszem egészen, hogy magamagát
üldözze, s veszszen el saját körmei közt.

A közönség elmélkedni hagyá Rigó Ferkét, s maga rendkívüli élvhez
tüsszögte ki magát, mert Athea leghíresebb magándala következék. Oly
csendesség lett, mint két ölre a temető alatt; minden kéz fegyverhez
kapott, azaz külön kiadásaihoz a látrontó üvegnemeknek; kinek pedig
egyebe nem volt, szemeit düleszté. Lajos kiragadva kétségeiből, mintha
egy végreményben keresne új életet, kapta elefánt csöveit, s
kikönyökölve egész a nép fölé, kihívólag nézett Atheára, egész lelkét
küldve a cső sugárain.

Hagyják hullámzani ékes olvasók a bájos magándalt, úgyis elégszer
hallották; vessenek addig egy igen rövid vázlatos pillanatot Lajos
neveltetésére, melyhez több-kevesebb vegyben, a középnemesség nevelési
módja a legnagyobb résznél hasonlik hazánkban;… különben is úgy
kikoptunk ezúttal idő- és térből, hogy nem lehet közéjök élesebben
benéznünk.

Még nem is sipog a kis nemes, még csirában alszik a szív alatt, már az
egész ház ürög, forog, forradalomban van: vajjon fiú lesz-e, vagy leány?
Czikornyás főkötők, kantusok, pólyakötők készülnek, hogy oly ruhába ne
huzassék mint más; naptárak- s más történetkönyvekből kacskaringós nevek
iratnak össze, hogy oly hétköznapi nevet ne viseljen, mint más;
keresztapák kerestetnek hetedhétország ellen, vagy legalább a környék
főfő táblabírái közt, hogy oly szomszédból rántott keresztapát ne kapjon
mint más. Ha egyszer szárazon van, bármily éretlen ugorka lenne is, az
sokkal szebb mint más; habár tökkel ütött fejű, sokkal eszesebb mint
más, ő kihánytabb pirosabb sipkában jár, drágább falóval játszik mint
más, nem úgy eszik, iszik, mint más, nem úgy szuszog és káromkodik mint
más, végre aztán csakugyan nem is olyan lesz mint más, hanem gőgös,
tudatlan, rest, szerencsétlen.

A mások felettiség eszméje, vágya meggyökerezik keblében a nélkül, hogy
erőt, tulajdont, egyéniséget törekednék szerezni, mely azt kivíja. E
vágy követeléssé fajul, s azt akarná, hogy valamint törvényes
kiváltságai a jogtéren mások tetejébe helyezték, úgy a magánélet, minden
anyagi és társas érdekek tekintetében ültesse nyakára, a nélkül, hogy
tőle viszontkötelességeket kivánna. Szeretne mindenütt, mindenben,
mindörökre első vagy legalább kijelelt maradni, mint vala
gyermekkorában, de épen úgy érdem és fáradság nélkül mint akkor; és ezt,
a hol lehet, erőszakolja, a hol kell, csel, ármány, köpenyforgatás által
kergeti, hol pedig egyik uton sem sikerül elérni, tönkre megy kedélyben,
akaratban, cselekvő erőben. Eleve korán fejébe verik az ennyi s ennyi
százados családfát, melynek ő legalább fagyöngyeül született. Erre aztán
rámász, annak ágain akar felhágni a magasba, hol az egész erdőtetején
elláthat, s a mások feje felett elkapkodhatja az égből hulló mannát. De
mivel más tért, irányt és hágcsót a származat és egybeköttetés előnyein
kívül nem keres, azon veszi észre, hogy oda fenn, elrepített
szarkafészek közé jutott, s hernyóette gallyakra, a holott is makk nem
igen vagyon, mannáról pedig szó sincsen, hogy is hullathatna egy-két
rongyos felhődarab, ha magának sincs, s ekkor aztán nagyon haragszik.

Ne dolgozz fiam! hogy dolgoznál te édes Janim, Marczi, Botond, Bendeguz,
Csühömér? a ti apáitok nyilat, fokost, buzogányt, vagy legalább fringiát
viseltek, hogy fognátok ti marokra rőföt, gyalut, dikicset, vagy
kaszanyelet?… Rébék, töröld meg a kis czimpájokat!

Ne tanulj fiam Nyihomér, Pista, Miska, Thádé, Talabor, őseitek mindég
törvényt és infrascriptust irtak, irhatnátok-e ti tant, regényt,
térképet, pert, predikácziót, vagy szakmákat molyos irodákban?… Palkó,
hozd be nekik a juhászparipát, hadd czoczózzanak!

Ne törődj fiam Kálmán, Gyula, Béla, Géza, Zoltán, kinek van kilátása, ha
nektek nincs? Apáitok mind az ország pénzét huzták: belőletek is lesz
megyetiszt dolog nélkül, táblabiró ész nélkül, követ képzettség,
hivatalnok szorgalom nélkül s végre híres halott. Mert hiszen ki is
lehetne más? Nem nemesi illeték-e mindez? s nem a nemesség jobbjai
vagytok-e, akár háztetőnket, akár a szép szakállas pofákat tekintve?…
Hadnagy uram, töltsük meg azt a kulacsot, hadd igyanak az olmosi
nemesek!

Ne hajts rájok fiam, Csábor, Eurs, Joguz, Tugur, Bagamér, mind gyülevész
hitvány csorda ez. Kiveszett már az igazi faj, csak ti vagytok belőle.
Ne higyetek csalétkeiknek, vessetek meg eszmét, szellemet,
indítványaikat, mind kullancsfulánk az, mit véretekbe öltnek;
uradalmaitokat akarják maradékaiknak horgászni… Mi szükségtek nektek
hazára, országgyűlésre, csodára?! az idén kitünő saison lesz a milanói
scálában, híres verseny Rochesterben, bikaviadal Sevillában, érdekes
vendégek Helgolandban, menjetek mulatni!

Persze, efféle nevelési elvek nyomán a hány eszme és akarat, annyi felé
nyargal; épen olyan, mintha díjt akarva nyerni, szilaj legelőkről fogott
ménekhez ragasztanánk a pályaszekeret, melyek összerúgnak s egymást és
magokat bénítva szekeret törnek.

A nevelésben kifejlett hiúság, önimádó vakság, s kiváltságos elsőbbségi
követelés kizár minden munkaösztönt, szorgalmat, egyéni fejlődést, sőt
tájékozó itéleterőt, helyzeti, körülményi önismeretet. Összezavarják, s
kicserélik a függetlenséget korhelységgel, önállást féklenséggel,
önérzetet dölyffel; vagy pálfordúlat esetében alkalmazkodást
hizelgéssel, alárendeltséget szolgalelkűséggel, buzgalmat fanatismussal.

Az ilyen, nem olyan mint más, nem úgy mint másféle elvekből ered és
fajul el a ragyogási szenv, könnyelműség, túlköltés, erőködés, erőtetés,
hagymáz, szenvedély, erőszak; mignem a végkép elferdült egyén, kivált ha
véralkata, jelleme vérmes vagy makacs: kártékonynyá, kiállhatatlanná
lesz, szerencsétlensége körének, honának; terhe családjának, átka
önmagának.

Természetes, miként ez nem általánrajz, borzasztó is lenne, ha úgy
volna; de Lajos növekedése annál telibb volt az osztály-töredék ide
vonatkozó hibáival, melybe váltottvérűl becsempésztetett, minthogy a hiú
Beatrice, fiának elkényeztetésiben önmagát látta felülemelve a
magyarországi anyákon, kiket mindenben törekvék túlhaladni. Azonban
Lajos lelkében eredetileg féktelen epicur-hajlamok, kalandvágy,
szenvedélyek s merész, makacs önfejűség születtek, miket az alkalom,
eszköz és helyzet nevelt, terjesztett, elvadított, annyival is inkább,
mert Lajos egész ifjuságát magánál kisebbek köreiben töltvén, megszokta
első lenni, kivánatit betelve, akaratát végrehajtva látni, s mi előtte
fő volt, hiú s egymással versenyző hölgyek közt szerencsét aratni.

Az epicur-élvek, fény, asztal, szerelmek, kényelem, csapongás lettek
lelkének eleme; minden egyéb, származat, hivatal, rang, pénz,
képmutatás, ezeknek szolgált eszközül; már igen ifju korában meglepett
nyilatkozatával, melyet Debreczenben atyja előtt tőn. Azóta is ezen elv
és indulat uralkodék s szilajodott rajta. Kizárt ez aprónként szivéből
minden más ösztönt, érdeket, munkásságot, erre vonatkozék minden iparja,
terve, tettereje, titkos álmai. Úgy élt és tartózkodék lelke ez ingatag
alapon, mint valamely virágos égövi szigetkén, mely körül rév- és
kormánytalan sivár mélységgé tette az életet.

Ilyen embernek veszni kell, ha szigetkéje merül, hacsak byroni erővel
nem birja megúszni a tengert; Lajos pedig nem vala Byron. Míg Athea
iránt nem érdekült, többnyire sikerrel űzte csapongásait, s a hol
belesült is, nem gondolt vele, mert szerelmes nem volt, s cserén cserét
cserélt. Azonban e leány áthatotta őt, felköltve az indulat foglaló
hatalmát. Mint ily lelkületnél szokott, azon percztől egyedül Athea lőn
egész világa; egy csillámló örvény közel szigetéhez, mely minden
gondolatát, eszét, álmait magába sodrotta. Semmi más, senki más, csak ő,
csak ő. Viszonzott szerelem is emészt és elmerít hasonesetekben; hát még
a tört remény, a megvetett gerjedelmek benfuladó tüze? Az ellenszenv és
akadály először fellovalta vágyát, élesíté ingerét, szorgalmazá
tetterejét, vállalkozásait; de midőn kitartás, csáb, csel, ármány,
tolakodás sikertelenül maradt, midőn a remény és eszközök végkimerítése
után arról kellett meggyőződnie, hogy minden veszve van, ifjúsága
hanyatlik, uradalmait Ödön ragadja el, adósságaihoz semmi segédkútfő,
hivatala veszélyben forog, tér nincs, hova hajótörött lelke meneküljön,
mert semmi más földön soha meg nem honosítá: ekkor – mondom – ellankadt,
megtörék, s haboknak vetve kormányt és lobogót, vakon bocsátá magát az
örvény udvarába, mint már hallók, hábor és hóbort űzte megtört erejével
veszni tért elméjét, hogy irigyeinek élvet, a közpletykának zsákmányt, a
hasonnevelésű nemes ifjaknak példát adjon a bukott epicur.

Mennyire nem ismeré a szenvedélyek végkifejléseit, midőn büszkén
hánykódék a tapasztalt főispán előtt, miszerint ő, az elveszett Don
Juanok s Borgiák után, másnemű egyéniségek példasorát nyitandja meg a
történetekben!

Azonban a magándalnak, ismételtetés után is, vége lett.

Rendkivüli tetszés üdvözlötte Atheát. A színterem ürege tele lett a taps
ropogó hangjával, mint az égvidék szokott dörgéskor. A méla figyelmében
lankadtnak látszott közönség villanyozva lőn, s élénk lelkesedett zaj- s
mozgalomban osztá, cserélte elragadtatását. A zártszék hölgyei kézzel,
kendőkkel integettek, a földszinti urak keztyűiket szaggatták a
szakadatlan tapsban, a felső vidékek üvöltöttek mint a vadállat; a
páholynép egymáshoz forgott, arczán öröm, elégültség jele, még azok is
kitörtek, kik a másutt említett okokért fanyarolva szoktak művésznőt
méltánylani. Koszoruk, s virágeső hullott Athea lábához. A szerényke
angyal pihegve állott jutalmai között. Szemérmes arczait elpirítá az
érdemlett dicsőség, ártatlan szemében galambi öröm ragyogott, s hattyú
jobbját hálabókjai közt szűz keblén tartotta, óva mintegy a hullámzó
indulat ostromai ellen. Lajos általellenesei a selyemurak szinte
virágokat hánytak, de nem úgy mint ő. Lajos gúnyolólag azoknak egyes
virágait, hat-hét lombos koszorút vetett egymásután, melyeknek értéke
távolról is feltűnt. Athea gyermekileg, szellőkönnyűséggel lebegett ki
és be a többszöri hivatások közben; végre növő lelkesültségiben enyelgve
látszék repülni fel s alá, szellemléptekkel tapodva virágszőnyegzetét. A
taps nem akart szűnni, a leányka imádó kezekkel, mint alabast oltárkép
megállott, méla szemeiben ég felé emelte ama feledhetetlen költői
ábrándot, tekintetével mutatva, hogy boldog, felette boldog; meghajoltan
felkapott egy szálat virágai közül, csókkal illeté azt, újolag meghajolt
s gyenge félmosolyban intett fel az égbe, mintha angyaltestvéreivel
osztoznék a földi diadalban. A megcsókolt virág esetleg a selyemurak
ajándéka volt. Ezek észrevevék azt s elkezdtek «Atheát», «éljen»-t
kiabálva kinyujtott karokkal a botrányig tapsolni. Athea elpirult, oda
tekinte, s akarata ellen elmosolygá magát. Lajos mindezt
áspis-tekintettel kisérte; merev éles pillanatban szegezte villámló
szemeit a vetélytársakra, s fehér fogait látni lehete, midőn alsó ajkába
harapott. A selyemurak vigyáztak arra, s összenevetvén egymás közt,
Atheát még erőszakosban kezdték tapsolni. A közönség észrevette e
kötődést s jól mulatta magát; Lajos kékült, halványodott szilajodó
mérgében, látszék, hogy nem tud magán uralkodni, s eszeveszetten
vonagolva kapkodá és vágta koszorúit a színpadra, miket játék végére
hagyott fenn, mintegy kényszerítni akarva Atheát, hogy azokból is
csókoljon meg egyet… A művésznő nem jött ki többé; Lajos koszorúit
színpadi szolgák szedték ölre, természetesen, hogy színfalak között
szétczibálják Lucindáiknak. Lajos hebehurgya, féltékeny rohama botrányig
szembeötlék, sokan szemtől-szembe felnevettek rá, a selyemurak pedig
szerteszét reá vonatkozva integetének a páholyokba. Lajos dühbe jött
egész azon állapotig, melyet, mint Rigó Ferke hallá, vadásza már
emlegetett, midőn szolgálatbóli eljöttét indokolta… Vagy kétszer fogait
csattogtatá, s szemét őrült zavar üvegesíté el; azonban sokan kezdvén
ránézni, bevágta magát a páholyfenékbe, hogy ne lássák. Itt is
felkeresék az átelleni páholykör gúnyoló csövei, s nehány percz mulva
egész müveltebb társaság rajta nevetett, de ő azt mogorva
lélekmerültségben ignorálni látszék, mignem rabiat ugrással felszökkent
ültéből, mintha véletlen ötletét akarná követni, vadon hahotázott, hogy
egész ház hallá, s hidalgó-köpenyét maga körül kanyarítván, szemrevágott
kalappal maga után csapá az elhagyott ajtót.

Épen egy dalastyán nyujtogatá gégéjét a színpadon, kapkodva a néhai
torokhangok után. Nyakinai kidőltek, mintha csövestől enné a tengerit;
almaszín ajkait fülig feltátotta, mégis úgy hörgött, vagy műszóval úgy
fátyolozva volt, mintha rozzant kútból szivattyúzná hangjait. A karzat
et comp. üvöltött és tombolt, mert már benne volt, mint kántor az
itczében; Rigó Ferke pedig minden kimélet és szertartás nélkül, mint
jöve, gorombán kirontott, hogy Lajost el ne szalaszsza.

Kivül a csarnokban készen várta Lajost fényes vadásza, ki már a fogattal
megjelent, de ő valamit súgva vadászának, haza parancsolá lovait s
szemére vágta kalapját, köpenyébe burkoltan egy uratlan bérkocsiba veté
be magát s elhajtatott. Rigó Ferke, s Pisze Pista, ki Ferkét válhatlan
őrangyalúl kisérte, felkaptak a hátulsó bakra.

Az alatt földig borult hamvas felhőkkel az égkör, s tömött eső szitált a
sötét város felett. Az utczalámpák homályos udvart vetének a vizes
kövezetre s egy-két ereszcsatornából élesen csattogott a hideg esőcsepp.
Mogorván néztek ki a zajtalan utczák… Lajos lelkén zavarban tolongott a
színházi jelenet képe, mint beteg eszméi a váltóláz forrósága alatt.
Izgatott gondolati befuták egész állapotát, s csüggesztő színt vetének a
komor rajzra. Anyagi eltönkülés, hiúsult vágyak, bukott közvélemény,
reményvesztett szerelem, gond és lenéző gúny állották őt körül. Sorsa
jelenben tört hajó, árbocz és horgonyok nélkül, de a habok sötét
szakadéki között egy világító villám kanyarog: a szenvedély s egy mentő
deszkadarab: a családi nexus.

Hátul a bakon, Rigó Ferke közlé tervét Pisze Pistával. Ha Lajos boldog,
meg fogja ölni őt, hogy megfoszsza a boldogságtól. Most meggyőződék,
hogy szerencsétlen, s nem akarta kiragadni az örvény sodró gyürűiből. A
gyalázat és mardosó veszteség kínjait akarta Mariska gyilkosában
élvezni, s boszuja oda szegült, Lajost ezeknek átadni.

A bérkocsi Athea lakása előtt megállott; s alig volt idejök leugrani,
ismét tovább rohant. Míg Lajos csengetett, egy kiálló szeglet árnyába
rejtezkedének az összeesküdtek.

Gróf Szalárdy három huszast nyomott a házmesterné markába s pesti rendes
szokás szerint, a nélkül, hogy kérdezve lenne kicsoda? vagy mi járatban
van: szabadon bocsáttaték. Tapogatva haladt fel a sötét lépcsőzeten,
melyen a takarékos házi úr nem tartózkodék annyi becses és becstelen
nyaktörést öt-hat váltóforintért veszélyezni. Athea szobahölgyét, kinek
hűségét bérben birta, kicsengeté Lajos.

– Bettikém, engedékenységedre számítok; mondá telhető nyájasan, miközben
egy ropogó új ötvenest kezébe csusztatott.

Betti kérdőleg ismétlé a kétértelmű engedékenységet.

– Kisasszonyodat meg akarom lepni; rejtezve lesem meg esti óráiban s ha
alunni készül, véletlen örömet szerzek neki deus ex machina
megjenésemmel. Bocsáss be kérlek szobáiba, s hallgasd el titkunkat, ha
játék után megérkezik.

Betti félelemmel szemlélte Lajos villogó szemében az izgatottságot s
fejét tagadólag rázta, miközben az ötvenest kebelébe rejté.

– Mily gyermekes bátortalanság egy dalnő titkosnéjától… hisz a tréfa nem
üthet rosszúl ki; biztatá ostromlólag Lajos, miközben elébbi indokát egy
másod ajándokban ismétlé.

Betti elvette a papiros lepedőt, de fejét folyvást rázta, s úgy látszék,
hajlandóbb lenne azt másnemű engedékenységgel megérdemelni.

– Mégis együgyűség oly tapasztalt hölgytől, mint te vagy Bettikém, ily
gyáva tartózkodás; folytatá Lajos rábeszéléseit. Hiszen te fontos
salontitkokat rendezni születtél. Aztán mit árthat ily megszokott
garcon-vitz? Atheának öröme leend, s te mitsem veszítesz. S ha asszonyod
oly szigorún venné, hogy tán elbocsátna: herczegi anyámhoz szerezlek
kevés dolog s gazdag évdíj mellett. Birodalmi fővárosban fogsz lakni,
élvezesz és ragyoghatsz körödben, mint egyéniségedhez illik. Ugyis
talentumod magas házak szolgálatát igényli.

A hiú Betti örömest hallá e hizelgést; fejében különben is gyakran
kalandozott a bécsi élet, s eddigi multját szerette száműzetésül
tekinteni, melyből sorsa nagyobbakra virrad. Azért gondolkodó vonásokat
ölte, s ujját homlokára szegzé mint ó regényekben a szorult ministerek.

– Abból csak úgy lehetne valami, mondá aztán fontoskodó arcznyomattal;
ha én betegnek tettetném magamat s méltóságod elvállalná, hogy hírem
nélkül, saját kulcsaival lopódzék be a szobákba.

– Jól van jól, mindent magamra vállalok te kis circumspecta; viszonzá
elégülten Lajos, s egy pillanatra lebontakozék arczáról a hábor és
feszültség, melyet lélekhelyzete arra idézett.

– De a herczegi szolgálatra számot tartok; mondá szorgalmazva Betti,
mialatt az alkoven hátsó ajtaját benyitá.

– Egész nyakig számot tarthatsz; biztatá enyelegve Lajos.

– Hanem a bécsi útköltséget is fizetni fogja méltóságod, toldá meg
követelését Betti.

– Minden bizonynyal, ha csupa kakastejet, marczifánkot s madárlátta
pampuskát ennél is.

Az alkú meg lőn kötve. Betti lázt kapott, czitromot és czukros vizet tőn
ágyfejéhez, homlokát keresztül köté jeges borítékkal, s egy leégett
gyertyánál nyögve feküvék távol szobájában, mintha halállal küzdene:
Lajos pedig dobogó szívvel rohant be Athea lakosztályába.

Lent a kapuban Pisze beszélgetett Rigóval, kinek vatermördere leázott a
szitáló esőben s csonka lábát somfa botjával pótolá.

– Ha mégis csalódnánk, ha a leány szeretni fogná őt, s mátkám gyilkosa
boldog volna! kételkedék Rigó, mert hiszen, mint mondod, senki más e
házban, kihez Szalárdy mehetne; és ha oly gyűlölt lábon áll, mint a
színházban gyanítám, miként jöhet éjjel oly bizton lakába? Miként
várhatja őt saját szobáiban, henyén, vetkezetten, s tán hevítő borok
közt?

Pisze vállat vonított, úgy látszék, őt is megzavará tájékozásiban e
váratlan jelenet.

– Be kell mennem, szemmel kell tartanom a nyomorult kéjférget, hogy
boszumat ki ne játszhassa; folytatá Rigó. Ha élvez, ha szeretve van,
megfojtom őt részeg ölelkezése közt a leány karjaival, vagy lerántom
csábító álarczát, hogy rohadt ínyeiből hadd lássék ki az alattomos
agyar, s ijedjen vissza tőle a szelid áldozat… Bocsáss, bocsáss! ha itt
várjuk meg őt, már birta a legfőbb boldogságot, s akkor késő
megfojtanom; ittas lelke, kéjfáradt idege nyugalmúl fogadná a halált,
melyben az öröm bágyasztó emlékével elaludnia jól esnék. Megyek, megyek,
orozva kell reá ólálkodnom, hogy mielőtt erei gyúlnának, lehellete
fogyna a boldogság miatt, kiránthassam őt a gyalázat fagyos vérpadára; s
bőszülten rohant a kapufélhez, hogy becsengessen.

Pisze Pista visszatartá őt. «Megállj Ferke, veszélybe hozod magadat,
mondá szorgoskodva. Ha felmégysz, meg nem állod, hogy be ne törj reá. És
ha fojtogatod, megfognak, s a helyt, hogy a gazember veszne, téged
magasztalnak fel, s akkor aztán nem a bosszuállás örömében vernéd össze
bokádat. Jobb, ha én megyek, nálam több a hidegvér; ne félj, kurtán
fogom én, ha kell, és ha nem, lekisérem ide körmeink közé, hogy tervedet
végrehajtsuk vele.»

– Nem, azt nem engedem; közbevágott Rigó, megkapva Pisze Pista kezét,
melylyel a csengetyűvonó után nyúlt. Nekem van jogom a boszuhoz, te csak
segédem vagy. Nem is jól jőne ki tőled, ólálkodni, ki cselédje valál; s
ha megfognának, vagy gyalázatba hoznád, mindenesetre ő nyerne, mert a
rossz nyelvek minden hitelt elvitatnának a hiteszegett szolgától. Aztán
miért is hoznál veszélyt önmagadra? te még boldog leszesz; az öreg
Peregi szeretettel vár, visszanyered hazádat, születésed helyét a
gyepen, szabad leszesz a vadlovak hátán, s nem juthat eszedbe semmi bú,
veszteség, melynél ujongató dalod torkodon akadna. A boszut majd
elvégzem én; te csak várj itt reám, hogy ha elcsendesül az éj,
megtehessük vele, a mit határoztunk.

Pisze Pista még nehány czáfolattal törekvék a kalandra magát indokolni,
de végre engednie kellett, s Rigó Ferke a komornyiki frakkban és
nadrágban, mint valamely gyalog maradt esernyőtlen lovag, becsengetett.

– De mit teszesz, hogy a vártán holtra ne únd magad? kérdé Pistától
kapunyitás közben.

– Csontot kötök csengetyű-huzókra, hadd rángassák a kutyák, majd
mulattatni fog a házmesterek «petyár» káromlása, ha egy-egy
elrugaszkodott kuvasznak, gatyaszárban kitárják az ajtót.

Rigó Ferke jóváhagyólag nevetett Piszére, s mivel toilette-je elég
pompás volt arra, hogy vallatás nélkül mehessen, behordta magát a sötét
kapu alján, s a lépcsők tölcsérében elmerült.

Lajos addig otthon tevé magát a kedves termekben. Keztyűit, kalapját, s
bársony bélésű köpenykéjét begyűrte egy virágpolcz megé, hogy mint
sokszor történik, árulóivá ne legyenek. Fénymázos topánját megtörlé
batiszt kendőjével, ragyogó fürteit félre füsülé fejér ujjaival, s egy
arganti lámpa világánál nesztelenül járt-kelt a padlatok arabeszk
szőnyegén.

Athea salonja halvány kékkel volt butorozva. Könnyű cseresznyefa-művek
finomul és ruganyosan töltve, kellemes formájú fauteuillek, mély és
nyulánk pamlagkák, egy karcsú balzac, s halvány rojtú causeuse, mind
olcsó fényes gyolcscsal borítva, de oly csinos ajánlkozó körrajzzal s
elrendezéssel, hogy a legfinnyásabb életúntság rögtön otthonosnak tudná
találni, s meggyőződék az ember, mennyi előnnyel bir tisztaság és izlés
a gazdag túltömöttség felett. A falakon színezett metszvény, sugár
aranyozott rámákban s egy-két honi költő arczképe, kinek lelkét
hölgyeink szeretik. A terem megtelve friss virágillattal, az asztal
szőnyegén képek, költemények s egy virág-porczellán; a fátyol-kárpitok
néma halk lengésben, s mindez lámpafénytől sárgán világítva, oly
engesztelő bájban tűnteté elő a nyájas hölgyterem szépségét, nyugalmát,
hogy Lajos kedélye pillanatokra önkénytelenűl kibontakozék mogorva
boruiból s egy olvasó pamlag könyöklőjére dőlve átadá magát
gondolatainak.

Itt él tehát ő, a kedves szellem; gondolá magában. Itt törekszik az égi
művészet szent tökélye felé. Itt követi lelkének isteni ösztönét; itt
használja el napjait czélszerűn, szabadon s boldogsággal telve… Óh mily
dicső hivatás! Itt veszi magát körül a művészet és izlés csodáival,
nemesíti erkölcsét, finomítja lelkét az élvek avatott megválasztási
által. Itt uralkodik szelleme, kelleme, a tisztaság és tökély szelid
hatalmával; innen veti meg a bolond és gyűlölt kéjelgők fitató
csoportját, kik őt könnyű zsákmányul tekintve szennyes ösztön s önző
vágyak buta hálóival rohanják körül. Itt emelkedik felül a rágalom és
rosszakarat aljas és ízetlen törekvésein s él lelkének önlelke által,
dicsőségeül fajunknak… Mennyire más én! A megbomlott gép, kit a vak
indulat útfélre hajtott s tört szerkezettel most magamat tépem… Itt
gondolatja végig sikamlott saját eseményei között s mint egy tüzes kigyó
visszatért mai napjáig. Az est története, féltés, bosszú, kapkodó
kétség, sorsának képe árnynyal és romokkal borítva tűnt elé, felkölt az
üldöző képzet, felkölt a láz, önvád, elégületlenség, a páholyi érzelmek
egész hagymáza s mintha futni vágyna saját eszméitől, merev hajakkal
szökék fel ültéből.

Hátha elvenném őt? folytatá megszakadt gondolatit gyorsuló jártában.
Hátha magamhoz kötném egész paradicsomát? az őszinte szenv üdvét,
országát, melynek határiba most oly irigyen s sovárogva nézek? Igen,
igen, el kell vennem őt. Úgy is mi életem? tátongó vágy, öröm-meddőség,
sikertelen önhajszolás, melynek fáradalmi elnyeldesik sivár napjaimat; s
mégis, ha egyszer-egyszer veseszakadásig meghány paripám, vagy a tomboló
éj gourmand czikkei közt rossz gyomorral, szédelgő fejjel megvirradtam,
elbolondítom magamat, hogy boldog vagyok. Mi más a nős élet, kivált oly
hölgygyel, mint Athea, ki imádtatik hiúság nélkül, fénylik lemondva s
százszorszép kecséhez szellemfenséggel bir! Mi kéj lesz megpihenni vele,
általa. A csendes üdv, a kedély nyugalma, család-bék, osztozó szerelem…
ah mi gazdag szótár!!… Mért is ne venném el? Rangom különbsége s a
polgári állás magassága miatt? Feszes érczpánczél az, mely magunkhoz
szigetel, másokra világol, magunkat szorít és elfulaszt… S nem feléri-e
az ő érdeme világi polczomat? Nem elég magasan áll-e a dicsőség fokán,
hogy lehajlás nélkül karomba vehessem?… Lám, lám, mily igazán írják a
költők, miszerint a tiszta szerelem megnemesíti szívünket!…

De vajjon hozzám jön-e?… Hogyne? Hiszen a gazdagság mindenható pótlék
sajátságaim mellett; pedig én gazdag… hah! dehogy vagyok gazdag, én a
mindenből kiforgatott hotelier, kit a prædestinált átok utolért, kinek
fején apám vesztegető keze, anyám faldokló önzése megnehezedék; kit
földönfutóvá tőn az átkozott Márk, kinek az árva halászt el kelle vala
vesztenie… Most apám, lemondva czímeiről, odaadva javait, szobáiba
zárkózik s vagy éheznie kell, vagy kegyelem-kenyeret ennie, kinek
számára uradalmait a törvény elszedé; én pedig példabeszédül válva,
adósságba sülyedten, örömünnepét ülöm az igazság győzelmének s hivatalom
filléreire szorulva, jó étvágyat kivánok a lakomákhoz, miktől örökre
elestem… És mégis esztelenül, vagyon által tervezek hatni a nőre, kiben
üdvözülni törekszem!… De leragadom, le kell ragadnom sorsom nyakából a
koldus-tarisznyát. Koczkát vetek a szerencsével, kártya- vagy sorsjáték
legyen lökerőm, mely a fény tetőire felvet… És ha a szerencse ellenem
esküdnék? Üldözni, kényszerítni fogom anyámat, hogy osztakozzék velem
értékén, mit apám könnyelműsége után bir s ekkor uzsora-forgatás
segélend, vagy jőjjön jobb véletlen, mialatt az osztályrészt pazarlom… S
ha másként nem lenne, társul szegődöm bármi szövetséghez. Úgy, úgy…
minden eszköz szent, fiascót csinálni nem akarok, nem akarok!!

És itt újra felmerült, mint halálos refrain, helyzetének üldöző képe.
Gondolati szálanként összeszedődtek; eszébe fonódék a páholy gyalázata,
a féltés, bosszú, a bukott élet és szerelem, s a zavar dühében lelke
égett, vére forrt.

Aggodalmi között megálla összefont karokkal s szemei akaratlanul
megakadtak egy pár igénytelen metszvényen, mely ellendarabul egymás
mellett függött. Egyikén idylli naivság angyalvonásival állott egy
népleányka a pásztori háztáj békés udvarában. Körüle kalászok,
gyümölcscsel hajló gally, kezén galambkája, – egy egész boldogság – s
gömbölyű arczában élet és egészség. A kép alatt ez irat: «Oh, ha gazdag
lennék!» Az ellendarabon ugyanazon alak volt festve, aranybojtú bársony
kárpit megett, márvány kandallónál, egy díszasztal ezüst edényi közt.
Csipke köntöséről drágakő és gyöngyök füzérei lógtak, de álmodozó szemén
izgatottság dulong, fonnyadó arczai vágyaktól sóvárognak s elégületlen
keblét nyomni látszik a fulasztó boldogtalanság. A kép alatt ez irat:
«Bárcsak szegény volnék!»

Lajos megdöbbent az eszmék ellentétén. E kép megmutatja, gondolá
magában, mennyire nem kútfeje a kincs a szív boldogságának; s lehet-e
hinnem, miként a nő, ki e képet tartja, ki ezen eszme értelmét százszor
átérezé, imádni tudna egy vesztegetőt gazdagsága miatt, melyért én, egy
pillanat előtt, ég és föld ellen összeesküdni vállalkozám.

Mennyivel magasabban áll ő, hogysem bűn, vagy földi érdek hozzáig
felérne s mennyivel mélyebben én, hogysem tiszta szerelmével reám
találni akarjon… Mennyivel bölcsebb ő, ki a lélek házias csendében keres
nyugodt kéjt, élvet és szerencsét s az önbecsülést előbb teszi minden
vásárnemű zajos ragyogásnál; míg én mindenütt otthontalan, mindenünnen
számüzött kedélylyel pénzen akarok venni boldogságot, kitünést, érdemet.
Pedig mily nyomorúk a pénzen vehető örömek, mily hitvány osztályok előtt
lehet pénzért nagyoskodni! Nyomorúlt hiú én, ki külsőségekben törekvém
birni a világot s benső világom nem volt más, mint csapongó szenvedély,
mi nem egyéb sodró zuhatagnál, ragad és elsülyeszt s a szerte rombolt
szívet szakadékos mederré furkálja… Mint megjóslá apám, mi leend
belőlem, ha szenvedélyeimet könnyelműen el fogom kapatni; de én megvetém
a tapasztalat szavát, bölcs akartam lenni nyargaló vérrel, érczlelkü,
húsz éretlen évvel s kevélykedém, miszerint az Alcibiadok és Borgiák
ellenében új példasort fogok kezdeni. És most megtörve, megalázva
lázongok a vagyonvesztés s megtagadt szerelemke miatt; vérzem,
csüggedek, kétség tép s öngyilkossági eszmékkel kell vínom. Óh ne
kérkedjék senki lélekerejével; veszítse el csak, miben boldogságát lelé,
meglátjuk, mily kevés leend a bölcs, ki hideg nyugalmát meg tudja
tartani!

E mardosó gondolatok között önkénytelen könyűk törtek fel szeméből.
Szánta, siratta önmagát s az egymásra ható indulatrohamok alatt
fel-felkaczagott fagylaló hahával, melynek csukló töredéki közben szeme
elvadult, arcza vonaglék, fogai csattogtak; s ha ilyenkor tükörbe
nézendett, elismerte volna magán az őrültség jeleit, miket már több
cselédje megjegyzett.

Iránytalan jártában a nyilt zongorához tévedt. A dalnő pályakoszorúi ott
függöttek egy üvegszekrényben. Gróf Szalárdyt meghatá a gyöngéd
kegyelet, mely e száraz maradványokat gondviselé. Mennyi ábránd, mennyi
emelő önérzet van ezen egyszerű érdemjelekhez kötve! mennyi vigasz,
mennyi nyugtató becs!! Irigylé Atheától a multakat, az elégültség és
dicsőség gazdag emlékeit; irígylé azok szerencséjét, kik ezen koszorúkat
adák, a köszönő mosolyt, a hálapillantást, miket a lelkesült művésznő
azokért cserélt;… irígylé mindazt, mit ő nem bir, nem érezhet, egy
tiszta s gyöngéd lélek emlékezéseit.

A zongora-támlán hangjegyek feküdtek. Lajos beletekinte. Azon darab
volt, melyet Athea, apjánáli bemutatásakor, Zalánka védelme alatt, oly
feledhetlen bájjal énekelt. Ez felkölté eszméiben az akkori viszonyok
állását. Megemlékezék ébredő szerelméről, melynek annyi szerencsét
jóslott; megemlékezék a szépség és művészet erős hatalmáról, mely az
ifjú leánykában őt oly lekötőleg meglepé. Eszébe jutának az attól
lefolyt történetek. Mennyit haladt azóta Athea érdem- és erkölcsben!
mennyit sűlyedt ő lélek- és reményben. A különbözés ezer árnyéklati újra
felmerültek s az üldöző önvád annyira élesíté keserű ingerültségeit,
hogy el kelle hagynia ezen izgató tárgyakat, ha őrült kitörésbe nem akar
esni.

Átment a hálószobába. Fehéren volt az egészen behúzva. Az öltöző asztal
egyszerű, de nemes ízletű ezüst és elefántcsont eszközökkel. Egy kis
szegletdiván fehér damaszt hüvelyben s nádfonatú olvasóasztalka honi
regényekkel. A széles cseresnye-ágy meg vala vetve; egészséges
tollnélküli készülete mutatá a helyes izlést s kékvirágú könnyű kötött
paplan kivánatosan volt lehajtva a ragyogó mosásu vánkosról. Gróf
Szalárdy vágyódó szemekkel élvezé az ártatlan álmok nyughelyét s
kebeléhez szorítá az aranynyal hímzett török czipőt, mely a vetkező
angyal lábacskáira várt. Aztán felvette a háló-főkötőcskét, mely az
ágyon előkészítve volt s mintha benne volna a legszebb fejecske, össze
meg összecsókolá azt… Ily gyermekes gyengeségei vannak titokban a
szenvedély lágyult emberének, ki a társaságban kevély és gúnyoló.

Az alvóhely szemlélete közben csintalan öröm derült fel a beesett
arczokon, mely számításiban ez éj történetére látszék vonatkozni. Majd
széttekinte irígy szemeivel a titkos falak közt, melyek az óvatlan
szépség bájainak már annyiszor boldog tanúi valának; s az íróasztal ékei
közt megpillantott egy aquarelleben festett férfi-arczképet. Mohón
rohant azt megtekinteni. Ritka szabály és erő ömlék el annak lelkes
vonásain. Magas, tiszta homlok, elmerült, de mégis átható szemek, vonzó
vérszín száj s az egésznek nemes, emelkedett kifejezése az egyszerű
öltözet keresetlen, ízletes díszével elárulák, miszerint annak eredetije
nem mindennapi kenyérfogyasztó.

Csoda-e, ha e kép láttára mely Athea hálótermét osztatlanul laká,
Lajost, a gőgös és reménytelen imádót, a legleverőbb féltés ragadta meg?
Ki lehet a szerencsés hölgyrabló, ki annyi vágy, annyi égő szív
asszonyát el birta orozni? kérdé nála egy aggódó gondolat; s e
pillanatban Petrarca alabástszobrára esének szemei az asztalon, melynek
mintája, vésüje, szelleme tökélyesen egyezék az anyja birtokában levő
szoborral s elárulá a működő kezek ugyanazonságát. Eszébe jutott Athea
viselete, midőn Beatrice salonjában e szobor párját meglátta; eszébe
jutott a fogultság, a remegő titkos tűz, mely lelkét átlobogá s
feléledt, meggyőződéssé vált gyanúja, miszerint Athea egy olasz
szobrászba szerelmes, kinek arczképe oly megragadó. A gyulékony féltés
rögtön elfoglalá fáradt lelkét s hideglelős ingerültségbe hozta idegeit.
Gyanakodó irígy kutatással keresé több-több bűnjeleit a művésznő
ártatlan s szabados szerelmének. Egy bontatlan levél feküvék az iró
porte-feuilleen, mely Athea kimenete óta érkezett. Lajos felkapta azt,
de a pecsét s postabélyegről ráismert, hogy Gyapjasytól van. Az asztal
jobb felén, egy bronz pirata lábai alatt csakugyan talált egy kis olasz
levélkét, mely választ látszék várni, vagy válaszolás után kinn
feledtetett. Szikrázó szemekkel olvasá tartalmát:

– Hű Atheám! Csillagom boldogsággal biztat. Művem bevégezém, melynek
eszméje, tárgya, vésüje oly régtől sápasztott; s a kivitel annyira
megnyeré a műbírák itéletét, miszerint nemcsak jelentékeny összeg
ajánltaték érte a herczegi muzeum részéről, hanem híremet közelebb emeli
a tiedhez, melynek hézagát végetlen szerelmem fogja betölteni.
Húsz-harmincz nap alatt Pesten fog lenni boldog jegyesed Adrián s. k.

Vége, vége! kiáltá őrült kaczajjal, miközben a fejébe szökött vértől,
mint egy villámsujtott megszédült.

Többé nem lehetett reménye a viszonzott szerelem bájos álmaihoz. A gyanú
adattá lőn s a féltés fulánkja kétszeresen szúrt. Látta vetélytársa
szépségét az arczképen, tökélyét a szoborműben, igaz érzelmét az
egyszerű levélben. Érzé, miként ennyi előnynyel versenyezni úgysem lenne
képes, ha vetélytársa birtokban nem volna. Ez végetlenűl megalázta
Lajost s a gőg és fájdalom váltakozó harcza jelentőleg hatott a sokszor
mutatkozó téboly fejletére.

Az öltöző asztalhoz indult, hogy égő homlokát meghűtse vízzel, de
útközben, egy álló tükör visszaadá képét s megrettent. Soha e tükörben
ily rém nem láttatá magát. Szemei égtek, de a törődött fény kisértően
szegült meg azokban. Sápadt arcza csontjaihoz tapadt s benne itt-ott
megvonaglék az ér. Kékedt ajka egymáshoz szorult s a lázas állapot
egészen kiszárasztá azt. A tömött ragyogó haj gúnyosan látszék
lefoszlani e rémábrázaton. Isten! mivé lettem egynehány hét alatt,
gúnyolá magát elégületlenül s e gondolatba átok, dacz és menekvő ösztön
vegyíté harczait.

Majd felkölt benne biztató negélylyel az aristokratiai gőg. Én ne
birnék, ne akarnék-e versenyezni egy fajvértelen napszámos olaszszal,
kinek minden érdeme egy berovátkolt kődarab? kérdé magától kevélyen.
Nincs-e Athea családom iránt hálához kötve? Nem atyámnak köszönhet-e
mindent, mit e színház könnyelmű tapsaiban bir? Oly magasság-e az üvöltő
karzat hiú kegye, melyből lerántani egy trilleres torkot nem lehetne?…
Most meglátá egy rakás ékszer közt azok némelyikét, mik gyanúsító
színben kerültek ármánya által Athea birtokába… Ha ha ha! s nem
hatalmamban van-e híre, jövendője, melytől a kőgyötrő olaszt
elriasztanom oly kevésbe kerül?

Mind hiában! hol annyi vész, veszély, izgató gyalázat, féltés, vak
szerelem rohan a szív ellen, mint Lajosnál: gőg és ész erőtlen fegyverek
s a boszú és dacz muló hullámai után újolag felkölt lelkén a kerengő
örvény, mindig siettetve a végőrültséget.

Azonban kocsirobogások kezdék végig töltni az utczákat. Színházból
tértek haza a fogatok. A ház előtt, melyben Lajos kínlódék, megálla egy,
az Athea bérkocsija, mely esős éjeken, játék után haza szokta
szállítani. Gróf Szalárdy, Bettike utasítása szerint félviláguvá csavará
le a lámpát s szokott helyre téve, dobogó, szívszorongó lélekzettel
rejtezék a hálószoba ablakfüggönyei közé.

Alig volt ideje Lajosnak oly helyzetbe rendeznie magát, melyben a
bizonytalan s tán hosszú idejű lappangást áruló nesz nélkül ki tudja
állani; már kulcsnyitás hallatszék a salon lépcső felőli ajtajáról s
mint könnyű lépteiről gyanítni lehete, Athea suhant által a szőnyegen,
hogy a lámpa világát megnöveszsze. Nehány perczczel utána a kisérő
szobalány nyitá be az ajtót, kinek a házmester cselédje segített behozni
egy hosszú, fehér füles kosarat, Athea szerepruháinak hordtárát.

– Kisasszony! Betti beteg; mondá könnyeden a gömbölyű szobalány,
miközben a küszöbtől visszabocsátva segédjét, a kosarat az ajtón behuzá.

– Mi baja szegénynek? kérdé részvéttel Athea, shawlját és kalapját
átadva, hogy tegye el; s a hálóterem hátsó ajtaján eltávozék megnézni
betegét.

– Hideg vagy mi leli, nem is tud beszélni, csak úgy makog, mint a nyúl
az agár torkában; motyogá magában a szeles leányka s nagy sebbel-lobbal
bezárta a salon külajtaját. Ha a kis leány nem szeleskedik, úgy
észrevette volna, hogy az ajtó nincs kilincsbe téve s a zár nyelve nem
ment a reteszfőbe, sőt észrevette volna azt is, hogy az ajtószárnyat
alsó szegleténél egy somfa bot tartá vissza kilincsétől, de ő
hebehurgyán sietett túl lenni kötelességein, hogy minél előbb ágyba
mehessen;… de meg, hogy is gyaníthatott volna valakit lappangni a
sötétséges folyosó öbölben, ő, ki mit sem tudhat arról: van-e a világon
Rigó Ferke? és ha igen, vajjon hol járhat most? Tehát úgy hagyá az
ajtót, a mint bezárta s a mint azt, egy magas spanyolfal, mely léghuzam
ellen álla ott, eltakarta. Aztán pedig felvevé a lámpát s magával húzva
a nagy ruhás kosárt, behátrált a hálószobába, hol is, betevén az ajtót,
kezdte helyrerakni a színpadi ékszert s öltönyöket.

E közben visszatért Athea; a kebléhez tűzött egy pár virágszálat szép
kontyába szúrta s bontani kezdé ruháit, esti otthonkáját kérve. Az
átöltözés hamar történt. Talán sohasem volt e bájteremtés kecsesb, mint
e pillanatban. Arcza sugárzék még a művészi fellelkesedéstől; szemei
ragyogtak a diadal nemes örömében s vidáman remegtek a mosolygó ajak
nedűs koráljai. Pongyolája, mint minden, mit visel, legválasztottabb
ízlés. Halványsárga moirée-öltöny az, melynek rövid, bő ujjai s
szétnyilt szárnyszegélye fehér atlaszszal van diszítve. Sugár derekát
paszománynemű munka könnyűden ékíté s tömött zsinóröve hosszú fehér
bojtokban ért alá térdein alúl. Ragyogó kontyának vastag fonadékát fehér
gyöngyháló szorítja fel, melyet az esti szerep végjelenetében viselt s
mely előfürtjeinek ruganyos hullámit szabadon ereszté fedetlen keblére.

Bájos fejecskéje kellemesen mozdult hattyú fehér nyakán; tekintetében
üdv és nyájasság, termete könnyű és mozgékony, de minden mozdulatiban
plasticai tökély s patriciusi méltóság.

– Készíts teát, ma nem vacsorálok: mondá a dolgait végző szobalánynak.

Az megtevé kötelességét s aludni ment.

Athea könnyűden félkönyökre fekvék a fehér divánkán s kisded ezüst
bouilloirja alatt megigazítván a szeszlángot, egy szépirodalmi magyar
művet vőn fel a nádfonatú asztalról. Ezt mérgesen szabdalja a parókás
kritika, okvetlen jelesnek kell lennie; gondolá magában s míg vize
felforrott, figyelve olvasá.

Midőn teáját megitta, iróasztalához ült, naplóját jegyezni. Leültekor a
köntös tömött szövete meggyüremlék. Ő hátraszegé félig karcsú szép
derekát s elefántcsont ujjaival végig egyengeté a vastag selyem kövér
redőit. Gróf Szalárdy, ki az író- és öltözőasztal közti ablakban rejlék,
az álló tükörből látta e jelenést a függöny nyilatán. Hajlás közben
félre folyt az öltöny felső öble s a tükör védtelenül adá vissza a
csábító vállat és szűz kebelt. Lajos remegve, lángoló szenvedélylyel
nézte azt, de annyi csüggesztő lelki harczok és átmenetek után nem volt
elég erős még ostromhoz fogni, vagy rettegett a tiszta erényt
megtámadni, vagy várt, míg a zsákmány aludni tér s a késődő éjben
mindent mély álom nyom.

A fentebbi csábító jelenet még egyszer ismétlé, sőt megtetézé magát,
midőn a gyönyörű Athea, elejtett kendője után földig hajola s a szétvált
öltöny egy hosszú habvonalban mutatá ezen gyöngéd, lenge tejfinom
termetkét, melynek minden domborodása gömbölyű, kemény s ragyogó fehér
volt, mint a művész keze alatt megalakult márvány. Hajlásában
felnyomódott a tiszta vér, s keblén és arczain ingerlő pirt huzott el,
mely nem volt sötétebb, mint a szeméremé s megvilágítá kissé emelkedő,
rózsás és átlátszó finom orrlyukait, miknek hevült lehellete az eleven
vérű hölgy szerelmében annyira boldogít.

Lajos szinte földig alélt a csábos ingerek által költött vágyban s irígy
féltékenyen harapta egymásba ajkait, midőn ében fürteiben a pár
virágszálat a tükörből látta, mert felismeré benne a selyemuraknak
megcsókolt virágát, melylyel ennyi bájra, ennyi égi ingerre foglalót
adni reménylék.

Athea, midőn jegyezni akart, megpillantá Gyapjasy levelét. Ej ej, Betti
feledé mondani, hogy levelem van; gondolá magában s felbontá azt
hirtelen, következőt olvasva belőle:

«Édes gyámleányom! Lőbl Simon, mióta a debreczeni vásárban megmondogatám
neki az igazat, halálos ellenemmé lőn. Összevásárlá kötelezvényeimet,
miknek halasztásihoz más hitelezők kezében biztos reményem volt; s most
megrohant a fizettetéssel, hogy tönkre tegyen. Én a megyei
takarékpénztárnál kerestem kölcsönt, de a formák és szabályok betöltése
előtt nem vehetem kézhez az összeget, pedig addig csőd alá juthatok. A
többit már tudnám fedezni, csak négy ezer pengőre volna szükségem még.
Te jól gazdálkodol, édes leányom, s hihetőleg van annyi készpénzed a
takaréktárban vagy kezednél. Ha igen, s míg kölcsönömhöz jutok,
nélkülözhető az, kedves szolgálatot tennél ősz atyádnak, ha őt a
zavarból kiragadnád s megkimélnéd terhes perköltségektől birtokát, mely
különben is fogadott gyermekim öröke leszen.

Egyébiránt csodálattal olvasom a hirlapokban dicsőségedet, s
öröm-könyűkkel látom nevem halhatatlanságát teljesülni általad, kit
egész lelkéből szeret és becsül: érzékeny atyád, Gyapjasy s. k.»

Athea magánkívül lőn örömében, hogy valamit tehet az emberek
legjobbikáért; rögtön tollat ragadt, de várnia kelle, míg írhat, mert
boldog könyűi akadályozák.

Lerakta karjáról a színpadon viselt karpereczeket, gróf Szalárdy
ármányos ajándokit, miket átöltözésekor letenni feledett, s midőn
érzelme könnyebbült, válaszolt.

«Köszönöm, drága jó atyám, hogy alkalmat nyujta a betöltött gyermeki
kötelesség örömét élveznem. Küldjön vagy intézkedjék, a kivántató
összeget minden perczben átadhatom.

Mi dicsőségemet illeti, azt egyedül a bőkezű gyámatyák legjobbikának
köszöni hálás leánya Athea s. k.»

Aztán elővette naplóját, s bejegyzé mai történetét. Végpontúl ezt írá:

«Ma ismét énekeltem… Reszkettető éljen! zaj, tapsok, koszorúk… A világ
dicsőségnek nevezi ezt… Rövid napjaimmal elmulik az, mint a harangszó az
ünneppel…

Gróf Szalárdy folyvást baljóslatúbb nekem… Üldöz és fáraszt… Már
valóságos rémem… Hugó Viktor jól ismerte az ily Claude Frollo-féle
jellemeket… Én rettegek tőle…»

– Ne rettegj Esmaralda, tőled függ, hogy Claude, Phœbusod legyen? mondá
e perczben háta megett egy hang, s a visszanéző Athea gróf Szalárdy
előtt megborzadt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Ne rettegj, ne csodálkozzál, folytatá Lajos, az ijedtében elnémult
leánynak. Rendkívüli merényt kelle választanom, mert nem volt már más
út, öledbe juthatni; pedig birnom kell téged, óh Athea, ha gyalázat és
rabláncz lenne is bérdíjam. Küzdtem a szenvedély vak hatalma ellen,
tűrtem megvetésed emésztő gyötrelmét, segítségűl hivtam észt és
Isteneket: de semmi sem állhat ellent kellemednek. Szánj meg, végy
kegyedbe, fogadd el szerelmem… Mindenre kész vagyok… Alcibiad leszek:
bűnben, ha eltaszítsz, erényben, ha szeretsz; s e határozott nyilatkozat
közben karjaiba fonta Atheát.

A küzdő hölgyről övig lecsuszamlék az öltöny. Márvány válla nyakáig
gyürődék, mint a galamb szárnya, mely kezedben vergődik. Pihegő
emlőcskéjét csak az ing takarta, s kisded eperkéi átrózsáltak a vékony
batiszton. Hajtekercse lefoszlék s az őt ölelő kar hóna alá szorult;
fejecskéje hátraszegült a miatt, s liliom arczait zsákmányul fordítá
megtámadójának. Lajos össze-vissza csókolta a védtelen ajkat, vállat,
kebelt, szédítő kéjjel szíván magába a fáradt szűz lehellet fűszerét.
Athea a harag és szemérem elszánt erejével rántotta el magát, s gyöngéd
álla vérzett a karczolattól, melyet Lajos nyaktűje okoza.

– Távozzál vakmerő! kiáltá fuldokolva, miközben magára rángatá összetört
ruháját. Azt kérdeném, nem álom-e e szemtelenség? ha önnel nem volna
dolgom, kit az ég nemem ostorául, gyalázatául teremtett… Most
megbüntethetném önt szigorún, megbélyegezhetném nevét, hivatalát,
jövőjét; utczai kávéházi krónikák tárgyává tehetném, kényszeríthetném
elhagyni Pestet, az országot; de kimélem saját becsületem, s megbocsátok
gyáva önző, vak szenvedélyének… Távozzék e perczben… ha kétkedik, vége
irgalmamnak!

– Nem úgy, nem úgy kevély Lucretia! válaszolá Lajos nyugalommal. Sokkal
tovább mentem, hogy sem vissza léphetnék. Ennyi elszántság után vagy
siker következik, vagy minden elvész… Ne ingerülj, ne lángoljon szemed,
czélomat el akarom érni. Ha daczod harczol, erőszakom meggyőz. Míg nem
birlak, ki nem lépek a küszöbödön; Isten engem úgy segéljen: s
felhajtván a vetett ágy paplanát, vetkezni kezdett egy operatöredék
fütyülése mellett.

A hideg gúny s vakmerő tökélet, melylyel ezt mondta és tevé Szalárdy,
megrettenté Atheát. Látta, hogy itt átok vagy fenyítő szónoklat nem
segít s nehogy minden szabadító úttal elkéssék, gyorsan ugrott a fehér
divánkához, csengetéssel fellármázni alvó cselédeit.

– Ne siessen nagysád! mondá gúnymosolylyal Lajos. Gondoltam, hogy arra
szüksége lesz, s előre levágtam a csengetyűzsinórt, azért méltóztatik
azt hiában keresni.

Athea fokonként szorongóbb zavarba jött. Rémülettel látá, mily
kiszámított terv, mennyi előkészület tétetik veszélyére, s ijedelme
közben, alig tudva mit tesz, segélyért sikoltozék.

– Ne fáraszsza magát; folytatá Lajos az előbbi gúnyt. Ha elreked, el
fogja veszteni a holnaputáni tapsokat. Úgy is hasztalan erőlködnék; ez
elszigetelt szállás, e siket zugszoba, az elfüggönyzött ajtók és ablakok
elnyelnek minden torokhangot, habár hasító trillerekben méltóztatnék is
azt kiadni. Jobb, átadja magát, így titka itt marad a hálóteremben; a
lármaütés, siker esetében is csak hírét temetné el.

Athea oda lett. Kétségbeesetten győződék meg a menekvés
lehetetlenségéről, s a női gyöngédség végeszköze, könyűk eredtek szép
szemeiből. De irgalmat kérni, esengni nem akart. Az erkölcsi fenség,
önérző dacz, s mély utálat Lajos irányában nem engedék azt. A diván
hátvánkosára könyökle, arczát kezeibe rejté s zokogva sírt.

E pillanatban csendes éjzene hangzott fel az utczáról. A selyemurak és
több tisztelői adattak a dalnő üdvözletére fáklyás zenét.

Atheát meglepé a menekvés öröme, s villanyosan rohant az ablakhoz, hogy
lekiáltson szabadításért. Lajos elállta útját, s lehetlenné tevé
szándokát.

– Ha ha ha! mi kéj lesz nekem az üdvet élvezni, míg az ábrándos imádókat
eső veri a hódoló trombita mellett; mondá csúfolódó gúnyélvvel, miközben
ágyszélre tett lábát a zenéhez taktra billegeté, s lyoni nehéz
nyakkendőjét oldozta.

Athea szörnyű haragba jött e hallatlan szemtelenség miatt s irasztalához
futott, hogy tőrét felkapja, Lajos egy párducz-ugrással megelőzte őt, s
elragadá előle a szabadító vasat.

Athea a kétség végfokán habozott. Ide s tova akart ugrani, szökni czél
és irány nélkül, mint a vérező ebektől körbe fogott szarvas. Harag és
megvetés forrt, égett szivében s fertőzetlen ajkaira szidalmakat hozott.

– Átkozott légy nemtelen nemes; mondá metsző éllel. Gazság és erőszak
hatalmadba adott, de elébb megfojtom magamat, mintsem bűnöd undok díja
lennék. Te feketébb példány vagy mindazoknál, kiket Kean, Mellville
alakjában arczképez. Bemocskolod osztályod czímét, veszted a hivatalok
hitelét, terjeszted a bűnt. Meglopod a hazát egy fiától, az értéki
függetlenséget egy képviselőtől s elrontasz százakat mindenik vesztére.
Henyélsz és tobzódol; aljasan használod eszedet, aljasan hányod ki
pénzedet. Képmutató vagy,… gőgös,… alávaló. Engemet…

– Hagyd el, itt már jobban tudok én festeni; közbevág hideg szuró
gúnynyal Szalárdy… Tégedet bélyegző gyanúba hoztalak. Megfosztottalak
híredtől, gyalázatba hoztam erkölcsöd hitelét…

Athea borzasztó sejtelemmel kezdett figyelni; lent bájos nyugalommal
hangzott az üdvözlő zene.

– Igen, igen, temetőbe vittem becsületed, folytatá közönyösen Lajos. A
világ régóta azt hiszi, hogy ágyasom vagy. A pártfogás, melylyel atyám a
színházhoz hozott; látogatásaim nálad; az ünnepedre virágimmal
butorozott szobád; tapsom, koszorúm, irányodba cselédimnek nyilvánosan
adott parancsaim, megvesztegetett cselédeid, a hozzáértőleg terjengetett
hír, s ki tudná, mi minden alkalmi apróságok s mindennek ügyes,
egybevágó szerkezete, hogy is ne tudta volna elhitetni azt, a gyanakvó s
könnyelmű világgal? Van-e gentleman, ki ennyi adatnak hitelt ne adna?
mert az asszonyoknak puszta szó is elég… Arczképed asztalomon állott,
hajfürtödből szobahölgyed adott, s ömlengő leveled birtokomban van,
melyben barátnédnak a legvonzódóbb hajlam érzelmiről teszesz vallomást…
Na persze, hogy a czím elszakítva tőle… Az ékszerek, miket Henyéldy
grófnétól és anyámtól kaptál, az én ajándokim. Ez általad gyakran viselt
pereczeket, miket imént raktál le karodról, szobáimban látták estéző
barátim, vadászom folyvást járt lakodba, mintha levélt és egyetmást
hordana; bérkocsim egész éjeken állt házad előtt, mintha nálad volnék, s
mindezt tudák azok, kiknek tudniok kelle, hogy szűzességed híre,
osztályom előtt, végkép veszve legyen… Ma estve, e perczben szinte itt
áll a szokott bérkocsi, hogy lássák vetélytársim, mikor tőled eltávozva
beülök, s győzelmi indulót huzassanak üdvözlő zenéddel. És most e jól
végig játszott szerepért drámai díjam vagy, mert mindent ezért tevék,
hogy ha másképen nem akarsz, kétségbeesésből enyim légy.

Athea irtózott ezen embertől…

– Hát nincsen Isten, a ki megmentsen? kérdé magától sülyedten, s közel
volt az elájuláshoz.

– De van, ki engemet küldött! kiáltá Rigó Ferke vad örömmel, ki a salon
felől sarkig bevágott ajtó küszöbéről villámló szemekkel benézett.

Kezében égő gyertya, megette egész csoport ember, kiket a szomszéd
lakokban felköltött, hogy Mariska gyilkosát meggyalázza.

Athea összerázkódék e véletlen jelenet miatt. A szabadulás
magyarázhatlan közbejötte, az előbbi ismételt ijedelmek, a hírnév,
becsület alattomos aláásása annyi egymást üző felváltó hatás harczai
kimeriték erejét, s ájultan rogyott a divánra.

Haja leömlék, kapocstalan ruhája övig hullt, s a félmeztelen szűz,
óvatlan zsákmánya lőn a kapzsi szemeknek. Ott fekvék mint egy
rózsaszínnel belehelt márványkép beágazva azur erektől, s hosszú pillái
két forró könnyre veték árnyaikat, mik reszketve függöttek bezárult
szemein.

Lajos merev arczczal állott Rigó és a nézők ellenében. Oly ellentétű
eszmék és érzelmek tolongtak lelkébe, hogy egyik sem tájékozhatá magát.
Csak egy borzasztó bizonyossággal volt tisztában: miszerint minden
veszve van. Ezen végmerényért mindent koczkáztatott; több remény már
nincs, s vele czíme, tekintélye, becsülete elmerűlt, nevetségessé lőn.

Már magában a lélek természeti szerkezetében megvan azon sajátság,
miszerint a tettenkapatásnál megrebben, jelenlétét veszti, csügged s
poltronná lesz. Mennyire elősegíték azt Lajosnál a körülményi indokok. Ő
régtől egy senyvesztő szenvedélyt hurczolt, mely mintegy fogainál
aggaszkodék s függött vérzett szívén, s mely végtervét e pillanatra
építé. Azonban az est folytában egymásra következett benső harczok,
küzdelmek, a már régiebb eredetű s mai kitöréseinél meg-megújult téboly,
az oly borzasztóan megsértett Athea engesztelhetlensége, a kalandját
követendő közgúny s alázó hír, mely őt a jobb társaságból végkép
kizárandja, a kijátszott önzés, mely neki egész éltében Istene volt, s
maga e percz, e vérig ható botrány, mely Rigó Ferke vezérlete alatt a
legalázóbb kifejlést nyerheti: annyira leverék, megzavarák lelkét,
öntudatát, hogy remegve, terv és gondolat nélkül, a szó szoros
értelmében gépileg állott és bámula a salon öblében félig világított
arczokra, melyek mint valamely színházi közönség őt, az öngyalázatában
szereplő szinészt, ingerülten és boszúra izgatottan nézték.

[Illustration: – De van, ki engemet küldött! – kiáltá Rigó Ferke.]

– Ime urak és asszonyok, most látjátok őt; mondá Rigó Ferke kárélvező
csufolódással, az oda vezetett csoporthoz fordúlva. Nézzétek meg jól,
hogy ráismerjetek… Belülről ismeritek már. E szerencsétlen áldozat, az
ájult leány, híven lefesté őt; önszája még jobban leírta magát s mi az
ajtón által hallottuk azt. Megérdemlené az elfogatást; megérdemlené,
hogy lerugdosva a lépcsőn, kivetve a kapun utczai ütleg és káromlás
legyen bélyegző díja: ha sokkal nagyobb számadásom nem volna vele,
hogysem ily aprósággal leróhatná.

Rigó Ferke egészen el volt ragadva. Sápadt képén piros foltok törtek ki
s égő szemeihez borzasztóan állt a borotválatlan tüskés arcz. Egész
tekintete magasztalt vala, a boszú és elégtét fanatismusa világolt azon.
A körülállók jóváhagyólag suttogtak össze s várták a kifejlést. A zaj
több házbelit idézett oda. Megjelent a két nőszemély is, s az áruló
Betti reszketve közelíté meg ájult asszonyát.

– Nem ismersz úgy-e? kérdé Lajostól Rigó, tompa, komor hangon, melybe
gúny és bőszültség az önmérsék erőtetésivel vala vegyítve; s vágott
lábát az elibe vetett somfabotra foná, hogy reszkető mérgében biztosan
állhasson.

Lajos merev butasággal, némán bámult rá. Összerezzent képe nyugalomban
látszék, de szeme és átalakult vonási félreismerhetlenné tevék a csendes
tébolyt.

– Pedig ismerhetnél, folytatá Rigó. Debreczenben viselte már pofád ezen
ököl kék szedreit, mikor Mariskámból magadnak akartál csinálni
menyasszonyt… Ha ha ha! most eljöttem lelkedre ütni kék szedreket, mik
nem fognak oly hamar elmúlni.

A fagyos gúny hangja, a boszúállásbani bizonyosság s a czélzat találó
fulánkja, úgy látszék, magához hozá egy pillanatra gróf Szalárdy eszét.
Szemei Rigó Ferkére kapódtak, szemöldjeit gondolkozólag vonta
homlokredőibe, s arczkifejezése feléberült. De a tájékozó öntudat rövid
volt. Egy hirtelen rázkódás után visszaesék a félelmes tompa őrültségbe.

– Lám lám! ki hinné, hogy még mindig oly szerelmes vagy!? Ilyen az, ki
jó húsban van… Tehát egyre másra új és új menyasszony?… Pedig te már
házas ember vagy; neked már feleséged van, kit a templom küszöbéről
tőlem elraboltál; s itt kiesve a gúny hideg modorából, bőszülten
csikorítá össze fogait. De ismét erőt vőn, s az előbbi fagyos hangon
folytatá: és lásd, feleséged reád vár az úri nyoszolyában. Szegény,
nagyon fázik magában… Nem szép tőled így megfeledkezni róla… Jer, jer,
ne várasd magadra, majd én elvezetlek.

Mi, kik tudjuk, mi történt Mariskával, s hol és minő nyoszolyában
fekszik ő? borzasztót gyaníthatunk e készületből.

Lajos mindezt nem látszék hallani. Bomladó esze összes életdrámája
töredékivel foglalkodék s eszmélet s figyelem nélkül álla ott közönyös
hóborttal.

– Siess gyilkos!… indulj, ne várd, hogy kényszerítselek! rárivallt Rigó
Ferke dühödten, s gróf Szalárdy, mint egy ijedt gyermek vagy vérig vert
vad ló, engedelmesen indult meg zsarnoka előtt.

A bámész csoport útat nyitott maga közt, s a nélkül, hogy segítőleg vagy
akadályozólag beleavatkoznék, hagyta fejlődni az eseményt. Betti
előkeresé Lajos köpenykéjét, s ráveté úgy mint volt egy ingre; melyet a
nyugvó tébolyodott, a nélkül, hogy magára igazítaná, hurczolt el
vállain.

Az utczán bájosan hangzott az éjzene, a lépcsőn haladott a borzasztó
menet, s Athea ezen ellentétek érzése nélkül, aluvá az ájultság álmát.

Midőn a kaput kinyiták, az éjzenei egész gyülevész tömeg kapzsian
tekinte oda, hogy talán bizony Athea jöend közéjek; s meglepetve
tátottak szájat a váratlan jelenet személyeire.

Túlról a fáklyafény hátterében nehány batard állott, melynek ablakin a
páholybeli selyemurak arczaira lehetett ismerni. Gúny és kérdező
kandiság látszék vonásikon, Rigó Ferkét fixirozák félszemű üvegeiken. Ki
lehet ezen vatermörderes Dózsa György? minő viszony, és szövedék adta
hatalmára Szalárdyt? miért és mi történhetik itt? kérdezék egymástól s
minden kinevető viszketeg mellett is elborzadtak Lajos őrült vonásitól.
Azonban nem akarva sem ellenségök dolgába, sem utczai éjbotrányba
beleavatkozni, nehogy nevök s jelenlétök a hírrel érintkezésbe jőjön,
előkelőségi katekizmusok szerint elhajtattak.

A tömeg azalatt tolongani kezdett. Zúgás, zaj, vihogás, csoportozó
pártalakulások keletkezének mint ilyenkor szokott, de Szalárdyt senki
sem sajnálta, mert vagy nem ismerék, vagy utálták őt.

Hadd lakoljon, ha megérdemli, mondogatták az ismeretlenek; úgy kell
neki, bárcsak mind így járna, vélekedtek mások; no hiszen szép úr?
megjegyzék néhány hírlaprágó politikusok, kik az éjzenéhez a szomszéd
kávéházból jöttek. A csoport legnagyobb része azonban látvány
tekintetéből kivánta a botrány növekedtét.

Lajos e közben, ideiglenesen legalább, magához jött. A fáklyalobogás,
zaj, tolongás, hideg lég, s a tömött nedűvel szitáló eső élesen hatott
érzékeire. Széttekinte szikrázó szemekkel, látta a kiváncsi gyülevész
csoportot, a gúnyt és kárvágyat annyi üldöző arczon; eszébe jutott az
est gyalázata, önmaga s a jelennek minden körülménye. Dühösségbe borult
összeesett arcza, képére fordítá a köpenyke szárnyát, hogy álarczozza
magát, s a cseléditől oly régen megjegyzett kapkodással rohant
odarendelt bérkocsijához, melynek számát a fáklyavilágban meglátta.

Rigó Ferke alig érkezett nyomain, s a batard hágcsóján megfogta, hogy
visszarántsa.

– Ne bántsd Ferke; mondá hátulról visszatartva Pisze Pista. A kocsis
zsoldomban van, azaz retteg tőlünk, s oda hajt, hova mi akarunk jutni.

A kocsi elrobogott hátsó bakján ragadva Rigót s Pisze Pistát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Midőn a királyi egyetem orvos-szaki épületéhez értek, megállott a kocsi.
A két boszúálló előugrék a batard ajtajához, s a merev tekintetű
őrültet, a nélkül, hogy ellentállna, vagy tájékozná magát, vaskarokkal
ragadá be a hideg bonczterembe, melynek asztalán nagy kések és csonttörő
kalapácsok közt, halott lepedőjében fekvék Mariska.

Az ajtó szele megcsapta a lefolyt faggyúgyertyát, s a megmozdult
csontváz rémesen csörgött a lobogó világban. Lajos nem eszmélt arra,
máskép lehetlen lett volna meg nem borzadnia.

Rigó Ferke bekulcsolá a zárt, s lehányta a kölcsönzött ruhákat. Nem
nekem valók úgymond, nem eléggé dühödtnek érzem bennek magamat. Aztán
felölté az obsitos rongyokat. Ezekben szenvedtem miattad, ezekben
terveztem a boszút, ezekben akarom élvezni azt, mondá fogát csattogtatva
Lajoshoz.

De ő nem érté azt. Mozdulatlanul maradt a ponton, hová veték vagy
taszíták s tévelygő, félénk, zavaros szemekkel, nyúladt vadult arczczal
nézett maga elé.

Ferke bőszülten boszankodék, midőn megismeré, hogy őrült. «Csak addig
tudnám eszére hozni, míg a holttal megismerkedtetem;» imádkozék
tombolva. Aztán karon ragadta a csendes bolondot s egész erőből megrázta
őt… Lajos reá veté szemeit s arcza átalakult, mintha gondolat jelennék
meg nála. Ferke még dühödtebben megrázta őt s «kelj fel, kelj fel, Athea
itt van»! ordítá közel füleibe… Lajos arcza villanyos hirtelenséggel
vérszínbe borult, szeme vadul villámlott, de az öntudat normális
kifejezésével. «Hol van? hol van?» kiáltá megrendítő hangon.

– Pszt! alszik; sugá Ferke a leplezett halottra mutatva.

Lajos egy pillanatra elhivé, mert esze emléke ott kezdé gondolatát, hol
az elhagyta őt, s Athea szobájában képzelé magát, kinek ájultára még jól
emlékezék. De a csalódás rövid volt; körültekinte a szörnyű helyszínen,
feszült orrlyukakkal szaglálta a rothadás bűzét s borzalommal rázkódék
össze.

– Te hazudol, Athea nincs itt; megtámadá Ferkét s lerántotta leplét
Mariskáról.

A bájos alakot elváltoztatá a halál. Jó barát sem ismert volna rá,
nemhogy a tékozló csapodár, ki az arczokra rövid pillanatig szokott
ránézni.

– Nem ismered ugy-e? pedig egykor szép volt, mint Athea; kiáltá Rigó
Ferke keserűen, miközben Lajos kezét ropogásig szorítá. Az én Mariskám
az, kit buja erőszakod gyalázatos halálba kergetett.

Lajos elsápadt s reszkete. Hihetőleg a hajdani alacsonyságokra gondolt,
mert szemeit lesüté s a szégyenérzet csalhatlan bélyege mutatkozék
rajta, utolsó fellobbanása a kihalt becsületnek. Rigó Ferkének diadalt
adott a Lajos lelkét égető öntudat.

– Igen, Mariska az, folytatá újolag feldühült haraggal. Mariska, kiért
most kezeim között vagy. Jól tudtad te azt, hogy rajtad boszút állok, s
nézd, lábamat vágtam el, hogy soká ne várakoztassalak. Várhattál-e több
udvariasságot egy bitang csavargótól, kit közkatonának kötéllel
fogattál?!… Ha most boldog volnál, hozzá kötnélek e hullához élve
eltemetni, hogy férgeivel tápláld magadat… Az Isten, ki az élő és halott
sorsát ismeri, jól tudja, hogy azt érdemelnéd… De mivel nyomorult, igen
nyomorult vagy: megelégszem azzal, hogy nyomoruságod neveljem.
Kihirdetem jellemed rajzát, megismertetlek a világgal, s ha itthon
befolyásod akadályozhatná azt, keresek országot, hol azt tehetem.
Megbélyegzem multadat, bevágom jövődet, megfosztalak hivatalodtól, s a
hon növendékeit irtózni tanitom nevedtől… És mivel kirablott kevélységed
a születésben keres révfokot, hová a kárpótló remény zászlaját felütéd:
elveendem születésedet. Adatokkal bizonyítom be, miként nem vagy gróf,
nem vagy nemes, hanem egy pálinkaárusnő fattyú gyermeke, kit a magtalan
Beatrice béres czimborája gróf Szalárdy György családjába lopott…
Kivetkeztetlek családi igényeid hitéből, nevetséggé teszlek a fővilág
előtt, letapodlak szenny és szemét közé, hova tartozol…

Rigó Ferke még tovább is kinzotta volna az őrültet lucidum
intervallumában, de a születési kérdés catastrophája visszaejté Lajost
tébolyába. Ez egyetlen vala, mit még birt, s az utolsó érdeknek is vége!
A veszteség irtózatosan megragadta. Egyedül e hatás lőn még képes
izgatottságát feljebb fokozni, s annyira túlszökteté azt, hogy elkezde
fagylalón, kétségbe esve hahotázni. Athea! Athea!!! hangoztatá
leirhatatlan kifejezéssel, mely egyszersmind a kín és a kaczaj
felkiáltása volt. Aztán hirtelen összerogyott s alvék vagy ájult, vagy
félholt vala.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két óráig tartott e zsibbasztó tetszhalál. Midőn felébredt, rettegve,
rángató szemekkel, felmerevült hajjal tekinte fektében körül. Aztán
ólálkodó settenkedéssel, félvállról kémlelve, lábujjhegyen, de
fogcsattogtatva kerülgeté a hullát, mint egy lesbeállott ragadozó…
Hirtelen ráugrott, mint a párducz, s Athea!! kiáltá idegrázó hangon…
Athea kelj fel!!! sikoltá mégegyszer s belemarkolva a halottba,
erőszakosan rázta azt.

Gróf Szalárdy Lajos gyógyíthatlanul megőrült.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy példánya a temérdek korszaki társaknak, kik a drága időt, észt,
vagyont, születést, a boldogság s boldogítás becses eszközeit, egyedül
hiúság s feslett szenvedélyek rabjaivá teszik. Azon temérdek társaknak,
kikről, (ha egyéniségük s eszközeik hiányában az előttünk álló tökélyig
ki nem fejlhetnek is) jó lelkiismerettel elmondhatni, hogy többé vagy
kevésbbé: őrültek.



XXXVI.  (Két hulla.)

A fentebbi botrány, mint csepp a tengerben rég elmerült már a főváros
egymásra toluló eseményi között, midőn néhány órányira Czeczilia
lakától, egy népes magyar falu sáros utczájában, viaszvászonnal ekhózott
zöld szekért vontatott, négy jó széltiben fogott ló.

A faluszélben, ős jegenyesorok s egy buja park lombborulatai közül ó
franczia fedél emelkedett ki rozsdalepte bádog gombokkal, s a kert végén
sugárkúpozatú sírbolt nyúladt fel, melynek bas-reliefjei felett a grófi
koronán megaranyozott gombok remegőn fénylettek a megtört napsugárban.

A viaszvásznas szekér vontatva haladt az agyig érő sárban, messziről
látszottak idefáradni a megrángatott lovak. A sovány kocsis egy hajdani
livrée rongyaiban kuczorgott a szennyes lóharákon; s ez a hámok
toldozott ósága, a szekéren avult örökös piszokkal, különös ellentétben
álltak a tizenhat markos vérlovakhoz, melyekről a mostani gondtalanság
nem volt még képes leveszteni a nemes eredet typusát.

Midőn a szekér a templom közelébe ért s egy iszapos kátyuban nagyot
nyekkent, az ekhósátor oldalszárnyait kopott mázú fekete bot tolta
kétfelé belülről, a nyilaton tömött vöröshajú szeplős arcz nézett ki
borotválatlan állával, melynek őszbecsavarodott tüskéit nem igen tiszta
gallérka környezé. A hunyorgató szem s álnok rókamosoly, mely e komoly
arczot mintegy torzan világítá, oly ismerősnek látszik, miszerint bár
azt töröttség s vénhedés senyveszté, ki Lőbl Simont, debreczeni
vásárirodájában ügynökeire lesni látta volt, igen hajlandó, ezen
emlékeztető alakban, őt magát keresni.

– Állj meg itt a deszka-kapus házánál; parancsolá kocsisának a vöröshajú
arcz.

A szekér megállt egy tisztán meszelt kőkéményű ház előtt, mely a
jobbágylakok sorában némi előkelőséggel díszelgett. Az ablakalatti
kiskert lécz-rácsait délignyitó folyta be tömött szőnyegével, a csepegő
hosszán teljes viola és fájvirág állongott gazdag füzériben, s a
tornácz-ágason lopótök lógatta súlyos gyümölcseit. Egy tisztes tiszta
öreg sárga őszhajakkal, fekete posztó házisapkában, egy ingben behúzó
nadrágban hátratett kezekkel gyönyörködék a kert ágyai közt s itt ott
gondosan takart ki a levelek közül egy-egy sárgadinnyét a nap melegének,
vagy eligazítá az egymásba fonódó virágos indákat. Most félbehagyta
bibelődéseit s a megállott szekér felé figyelt. Zömök termetű, sánta
egyén szállott le arról, sötét bő kaputban, fekete mankóval támaszolva
hónalját; s a kertben foglalkodó öreghez biczegett.

– Jó napot tiszteletes uram! nem tudja, itthon van-e a gróf? kérdezé a
rácson keresztül.

A lelkész tetőtől talpig mérte az ismeretlen jövevényt, kinek vonásiban
annyi visszataszítót talála s viszonozott üdvözlettel felelt.

– Nem tudom, honn van-e? mert hozzá senkinek sem szabad bemenni, mióta
hivatalát letevé, engem is kitiltott: de úgy hiszem, itt lesz, mert a
szomorú események óta sosem lépte át udvarküszöbét, s mint a hír
beszéli, erős fogadást tőn, hogy életében nem is lépi azt át.

– S mint van megelégedve új sorsával? kérdé kárgúnyosan a mankós ember.

– Midőn a megtalált Szalárdy Ödönnek törvényes örökét visszaadá s
hivataláról lemondott, színből legalább titkolta lelki csüggedtségét,
felelé a lelkész; de mióta valami Lőbl Simon nevű gazember, uzsora és
csalárd adósságok miatt csőd alá ejté, egyetlen fia pedig megőrült,
borzasztó komor és zárkózott. Nem hallani róla, nem látja senki s épen
azért azon gyanú kereng a környéken, hogy talán megbolondult, vagy
megölte magát; annyival is inkább, mivel lélekismeret üldözné a Szalárdy
Ödön ellen tett bűn miatt; mert olyan hír szárnyal, mintha
megegyezéséből kínzotta volna azt a fogságba esett dr. Márk.

– Nem sejtette tiszteletes úr, hogy valami csempészett czikkelyek
birtokában volna az exföldesúr? mi törvény szerint a csődtömeghez lenne
sorozandó? mert az ily úrféle adósok, vagyis supplens bébillérjeik
szeretnek, ha mit szép szerével lehet, védenczeik részére elkörmölni;
kérdezé savanyodott arczczal a jövevény, kit a Lőblre ruházott
«gazember» czím némileg érdekelni látszott.

– Nincs annak uram annyija se, mint a templom egerének; felelé a
lelkész. Összeirtak nála a végrehajtáskor arany-ezüst edényt, bútort,
fegyvert, még a felesleg ruhát is. Árveréskor aztán úgy vette meg igen
magas áron Czeczilia, hogy haláláig használatul átengedje neki s ne
vonhassák ki alula lepedőjét a zsidó hitelezők.

– Igy hát régi kényelmében maradt a bukott tékozló? kérdé az idegen
irigy fogcsikorgatással, mit a lelkész nem vőn észre.

– Igen, mi a lakást és asztalát illeti, de különben most is mindenét
elszedik. Minap árvereltek tőle saját udvarában négy szép angol lovat,
inkább boszantásból mint kármentesítés végett.

A mankós ember rápillanta féloldalt angol lovaira, s undok öröm
hunyorgott szemében. Ilyen az a gőgös főrendű nép; míg úr és tékozol,
barátait is lenézi, ha tönkre jutott, elleneitől is kegyelmet fogad el;
megjegyzé elégületlenül.

– Az nem igaz uram, viszonzá a lelkész, bátran szemébe nézve emberének.
Czeczilia nem ellensége senkinek, s gróf Szalárdy György nem is akarta
elfogadni ajánlatát. Csak addig szándéklott igénybe venni azt, míg
grófnéjához költözik, vagy tőle évdíjat eszközöl.

– S Beatrice grófnő magához veendne egy bukott ősz férjet, vagy
nyugzsoldot vet a kolduló rokkantnak?

– Egyiket sem tevé. Mitsem akar többé róla tudni; sőt válópert indított
ellene, mint ki a mellékági örökösödés gyanújával, az árvahalász híres
esetében, őt is beszennyezé, tékozló természeténél fogva pedig a grófnő
vagyonát is végpusztulással fogná koczkáztatni.

– Hisz a jegyajándok Beatrice grófnő birtokában maradt; s öngyalázatául,
még férje csődje előtt, azzal örök lemondást vallatott be, hogy a
megcsalt hitelezők igényt ne próbáljanak ahhoz formálni… Oly dús feleség
és kegyelemrágó férj?! gúnyolódék keserűen a mankós.

– Az öreg gróf rendkívül haragvék; folytatá a lelkész, Beatrice grófné
arczképét kivetteté szobáiból, egész éjjeleket gondolkodva virrasztott,
de biz őt senki sem szánta, miért vett idegent, ki fajtánkat megveti,
pénzünket kihordja s egész családot elmagyartalanít.

– Azt sem sejté tiszteletes úr, nincs-e a grófnak valami lappangó
jövedelmi-forrása, a húsz krajczár napi tartáson kívül, mit a törvény a
csődtömegből részére elrendeli? mert úgy hallom, két cselédet tart, s
úri módon főzet; kérdé folytatólag a szeplős idegen.

– A jószívű Czeczilia szánakodik rajta, s fizet számára évenkint kétezer
pengő segélypénzt, mennyit ő özvegy tartásul, a mellékági javakból nekie
fizetett.

– Aha! jó, hogy tudom; ez hát a tömeg jövedelméhez iratik, s a szegény
hitelezők kielégitésére lehet fordítani.

– Nem lehet biz azt, közbevág a lelkész, mert Czeczilia egyenesen
kiköté, miszerint csalárd uzsorások zsebét ő nem tömi, s adományát,
mihelyt igénybe perlenék, rögtön megszüntetné.

– A hálátlan kígyó, hát így köszöni meg, hogy koldus korában hat ezer
forintjáért négyet adtam neki?! mormogá magában a kérdezősködő; s a
lelkész figyelme mind inkább érdekült, mi czél lehet e szorgoskodó
tudakolásban?

– De mindenesetre érzi gróf Szalárdy, minő sorsot cserélt? mondá a zömök
idegen ördögi mosolylyal.

– Élte levert s felettébb szomorú, csak egy remény látszik fentartani,
miszerint tébolyodott fia kigyógyuland.

– Nem tudja még, hogy neki nincs gyermeke; mondá magában, érthetlenül a
mankós.

– Mondogatni szokta öreg szolgájának: «fiamnak legalább grófi czímet
hagyok örökül. Az ősi végrendelet e pontját betöltém, keressen ő
kincset, betöltendve annak másik pontját, s hagyjon utódokat, hogy
betöltsék a harmadik pontot… Óh ez mind meglehet, hisz ő meggyógyulhat,
s akkor fiam van!» Ez álmodott öröm mutogat még neki egy biztató jövőt.

– Elvesszük azt! mormogá magában ismét az idegen s kaján vonásiban oly
őszinte öröm fejezé ki magát, mintha övéinek boldogságát látná. S hát
csak gazember az a Lőbl Simon? mondá aztán kötődő szeszélyben,
mankójával felgyűrve ajkait s éles tekintetet szegezve a lelkészre.

– Még pedig országos; válaszolá ez.

– No hát íme, bemutatom, előtte látja őt; közbevág gőggel Lőbl Simon,
megdöbbenteni akarólag e váratlan kifejlés által.

– Bár inkább a fán látnám; felelé nyugodtan a jámbor lelkész.

Úgy látszék, Lőbl Simon gyakorlatában volt efféle visszavágásoknak, mert
hóna alá kapván mankóját, minden további perlekedés nélkül odább hordta
magát, s a jegenyesorral szegélyezett uton, amaz ó fedelű kastélyhoz
hajtatott.

A grófi lak körül egyetemes pusztulás látszott. A sáncz hantolása
itt-ott omladozék s vedlett oszlopai közt száradó félben függött alá a
loncz és fanzár. A kapufelek kőoroszlánai megtöredeztek, s a vaskapu
dárdás rácsairól lepattogzott az egykori máz. A járatlan küszöb táján
porcsin vert gyökeret, a park jegenyéi rakvák varjufészekkel, s idegen
sertések turkáltak a vakolathullató kőfalak tövében.

Lőbl Simon kívül állított meg, a lakatolt kapun semmi fogatnak nem volt
szabad behajtani; még maga is hosszú zörömbölés után juthatott be.

Az udvar egygyé volt olvasztva a parkkal, de ronda és néptelen, mintha
kihaltak volna belőle. Gyom és szélhordta gaz szerteszét az úton, a fák
alja terítve felszedetlen gyümölcscsel, komló és iszalag fojtogatá a
nemes idegen fák sinlő koronáit, egy két veszendő verbena nyitogatá
véletlen virágát, vagy magról költ georgina lengeté szomorúan
színvesztett csillagát, míg fattyúhajtások, meténg és tövis közt
vadultak el a legszebb díszbokrok. Az elkótyavetyélt szobrok talapjain
fű nőtt és vadgyopár, a szökőkutak medre bepillézve zöld vizinyálkával,
s a kerti házakból kitépett diszborítás helyén férgek s nedűs penész
vonták be a falat. Istállók és kocsiszínek zárvák, a melegházak
üvegszárnyai elhordva s bent csak tört cserepet, egy-két omlott ládát,
vagy kiszáradt növénytövet mutattak a kirablott osztályok.

Mint elhagyott anya ült e pusztulás közepén az ősz kastély. A lakatlan
szárnyak ablakredőnyei közt verebek fészkeltek, az álltány damaszt sátra
szakadtan vitorlázott a szélben, üresen hasaltak ki az alsó ablaksor
aggott rostélyai: csak a portale lépcsőzete volt tükörtiszta, nehány
emeleti ablakon ragyogott át a szobák függönyzete, melyekbe szőnyeges
lépcsők vezettek fel, de meleg égalji virágkarzat nélkül, nem úgy mint
hajdan.

Legborzasztóbbá tevé azonban e puszta háztájat a magány és némaság.
Semmi nesz, semmi jel, hogy itt ember tartózkodik, semmi élő állat a
pusztító madarakon kívül, melynek serege a park ligeteiben szaporult.
Egyetlen, mogorva, szótlan cseléddel találkozék Lőbl, ki, miután az
utczaajtót hosszú dörömbölésre megnyitá, vászon csuhát ölte paszományos
testére, s tovább tisztítá a portálén tölgyfába faragott czímert és
koronát.

– Maga se kérd, se hall; végig néz az emberen mint egy gyilkos, s azután
otthagyja mint szent Pál az oláhokat; mondá Lőbl Simon, oda menve a
működő szolgához. Maga, hallja, goromba; pedig már alább hagyhatna vele,
mert az csak nagy urak cselédjének competál; vagy még mindig nagy úrnak
tarja gazdáját?

– Csak nagyobb, mint egy ilyen rühes zsidó; viszonzá mogorván, a
mocskolódással megtámadott cseléd.

– Soha bizony! talán még be sem bocsátana, ha nem tudná, hogy nekem a
törvény ahhoz jogot adott, körülnézni, mikor akarom, nem akadt-e
adósomnak olyas tulajdona, mit tőle elvehetnék?… He he he! milyen
nevetséges, én a nyakravalót kioldom nyakából, s ő mégis aranyozott
koronagombjait csiszoltatja, hogy messze kifényeljenek az országútra.

– Te csiszolás nélkül is messze fogsz látszani, az igazság fáján; felelt
az ura bántalmáért haragvó hű cseléd.

– Ha urad bukásáért szántál engem fára, úgy velem függnél, mert tudom,
két kézzel dolgoztál egy zsebre, s azon zseb a te nadrágodon volt.

– Én megtakarítám a tékozló ajándokait, s mostan szolgálom őt bér
nélkül; te a végső tönkig kirablád, s jelenleg boszú és gúnynyal
zsarolod a nyomorban: itéld meg, hasonlik-e az első zsidó az utolsó
cselédhez?

Lőbl Simonban forrott a méreg, hogy vele, ki a grófon szeszélye szerint
szokott pajzánkodni, szolga így mer bánni; pedig már megszokhatta volna
azt, épen úgy, mint mások ellenében; s annyival is inkább, minthogy jól
érezte, miszerint ilynemű társalgást teljes tökéletesen megérdemel.

– Tessék velem közleni kérem, hol lappanghat a gazdája? nem reményleném,
hogy ismét elbújt volna előlem; kérdé aztán metsző sarcasmussal az
ingerült cselédtől.

– Uram ott lesz talán a sírbolt körül! de ha szokás szerint, boszantani
jöttél s előttem gyalázod, bántod, keseríted: orrodat hasítom fel tövig,
hogy jobban szaglálhass a rabolni való martalékok után.

Lőbl Simon perlekedés nélkül odább hordta magát, mint a lelkésztől, s
egy gyertyánfasor sötétzöld sátrában a kijelölt hely felé indult. A
sűrűbb lomb, a fekete árnyék alagúttá képezé e sétányt, s a hosszú
boltozat nyilatán belátszék a sírbolt oszlopos talapzata, melyet gróf
Szalárdy György az ifjúság, az álmok és remények szakában annyi gőggel
és hiúsággal építe.

Lőbl kiért a sétány pinczéjéből, s szétnéze a halottak kastélya körül.
Szalárdy ott volt. Mi, kik régen nem láttuk, alig ismerünk rá. Felettébb
megőszült s kopaszodott; alig van halantéki és tarkója körül egy pár
gyér koszorúcska maradvány-hajából. Himlőhelyes bőre még jobban
elfekete-sárgult, arczai mélyen beestek, s ugyanazért elveszett
vonásaiból ama kaján mosoly, mely képét hajdan kiállhatlanná tevé.
Bandsal szemei megüvegesedtek, termete rokkant, s egész alakján látszik
a gyengeség. De homlokát azért fönhordja, léptét és tartását, egész
tekintetét kiirthatlanul bélyegzi a belerögzött kevélység. Magas kalap,
fekete frakk, nadrág, fénymázas csizmák, fehér nyakravaló volt öltözéke,
mint egész életében, s gomblyukában függött az annyira imádott
rendkereszt. Balkarját csipejére tevé, nádbotra támasztva, s egy
közelhozó csövön a napsugárkupozat basreliefjeiben gyönyörködött;…
ennyire túl tudá vinni aristokratiai hiúságát a halálon.

– Ezen faragványokat elfeledtük a tömeghez iratni excellentiád! pedig
azok nem a halottak tulajdonai, kik csupán sírjaikra és személyeikre
nézve vétetnek a csőd alul. Le fogok vájatni minden szoborművet, úgyis
én fizettem ki az árát, így legalább a veszett fejsze nyelében kapok
valamit, s ennek értékén nem osztoznak a többi hitelezők; mondá Lőbl
gúnyosan gróf Szalárdy Györgynek, miközben feltett kalappal közelébe
került, s tobákkal kínálta az arany szelenczéből, melyet egykor tőle
kapott ajándékban.

Gróf Szalárdy elsápadt a méreg és a meglepetés miatt; de megvetőleg
nézte le az alacsony jellemet, s egy szóval sem felelt.

– Igen rossz aquisitor excellentiád, mióta lovait dobra üttettem; nem
sejtek az ős telken olyas új szerzeményt, melynek értéke a dobos napi
diját kifizetné… Apropos! akarja látni excellentiád legutolsó
telivérjeit? itt vannak szekerembe fogva! szerszámaik nem igen csillogók
az igaz, mert gróf Szalárdy György elcsalta tőlem a fényes hámra valót.

A gyengült öreg idegeit reszketésig izgatá ez átható sarcasmus, s
felgombolá frakkját, hogy szabad léhlt vehessen a toluló vértől, s
ismerve már Lőbl ördögi gúnyjait, a kastélyba indult, hogy cseléd
legalább ne hallja megaláztatásait.

– He he he! még mindig oly finom fehérnemű?! ha ismeretlen látna
bennünket, bizony nem gondolná, hogy bukott excellentiád a hitelezők
haszonbérlőjétől haszonbérli tulajdon lakását, – mondá Lőbl, midőn a
nyitott frakk alatt megpillantá a ragyogó mosású batiszt-inget, s angol
piquet mellényt.

[Illustration: – Szolgálok mankómmal, ha gyengék lábai.]

Gróf Szalárdy annyira ingerüle ez elégíthetlen szurkáló viszketeg miatt,
hogy a nervositásba szinte megtántorodék, s nádbotjával tartá magát fel.

– Szolgálok mankómmal, ha gyengék lábai – mondá undok rókamosolylyal a
zsidó. – Ni, bizony talán még haragszik érte!? azt hiszem, ily koldust,
mint excellentiád, megillet a mankó, ha kopott is.

Az ősz aristokrata mindezt némán tűrte, de tört szemeiben villámlék a
harag, s minden sugarában egy-egy fulánkja lövelt a boszúnak.

Azonban a kastélyba értek.

– Ezt a palotát minden esetre megtartom magamnak – mondá Lőbl Simon,
midőn bemenetkor a portale ívei alatt szétnéze. – Kapujáról
legyalultatom a főrendi czímert, s héber betűkkel helyébe metszetem a
bibliából: nékem adád ellenem örökét… Valóban itt szellős fészke leend
leprás nemzetségem szaporodásának! És bár bukott excellentiád tömegében
nehány százezrem oda vesz: köszönetet szavazok azon dicsőségért,
miszerint a pénzaristokratiát, születésinek gyengültével erősbítenem
alkalmat adott, s kegyesen megengedi fényes örökébe költözni a
pogányparaszt ivadékot, melyet onnan, – csőddobbal legalább, – soha sem
lehetend kihajtani.

A hű szolga, ki már akkor, levetve vászon ruháját, paszományosan s
tisztelgő állásban nyitá meg a kaput, szörnyen felingerült Lőbl
szemtelenségein. – Engedje meg excellentiád nyakkal kivetnem e
szabadalmas tolvajt, magamra vállalok minden következést, – mondá a
hűség kitörő buzgalmával, s karjait a műtételhez irányozni készült.

Gróf Szalárdy sötéten elpirult szolgája előtt az uzsorás alázó
bánásmódja miatt, de tilalmat inte az indítvány ellen, s gyorsan és
némán haladt fel a széles lépcsőzeten, melynek magas kapuzatú téres
világos öble, királyi menetnek is díszhelyt adhatna. A zsidó uzsorás és
keresztény adósa, egy tágas előtermen keresztül bementek a roppant
ebédlőbe. Egészen régi szerkezetében díszlett az. Sötét vérszín kamuka
függönyök, a falkörön ragyogó szattyánnal borított rococo székek,
roppant cseresznye asztal középen, két porczellán credenz egymás
ellenében, posztós polczaikon rakvák arany-ezüst asztal-edényekkel, s
lábközi padjaikon evőeszközök súlyos tokjaival, melyeknek társait, az
edények legdrágábbjaival, Beatrice már régen Bécsbe vitette.

Mind e készületek, a parkett, s barna tölgy ajtószárnyak ragyogó
tiszták, hogy az ember alig fogná meg, miként lehet egy vadász és
szakácsból álló cselédszemélyzettel ily csint eszközölni, ha nem tudná,
miszerint ez ebédlőn kívül, az ősz lakos egész osztálya csak két
szobából áll, s egyetlen, vendégtelen személy szennye nem ad sok dolgot.

– Csak mégis jó olykor-olykor, hogy oly Czeczilia-féle irgalmas szív
akad, legalább a más edényeiből jól lakhatik az ember, ha magáét
eltékozolta már, – odaveté irigy gúnynyal Lőbl, az úri ezüstre sóvárgva
tekintve.

Gróf Szalárdy a rejtett méreg lázasztó elfojtásával szótlan hallgatta
őt, s gyorsan sietett szobájába, hogy bezárkózhassék, de mielőtt
betolhatná a lövőzárt, Lőbl rányitá az ajtót s egész szemtelenséggel
utána ment. Az ősz aristokrata megvető hahotával kaczagott, melyben a
harag, telhetetlen gőg, s önszánalom csodás vegyülete volt kifejezve,
aztán könyvet vőn, s egy Balzac végébe merítve magát, minden további
ügyelet nélkül üldözőjére, olvasott. Lőbl arczátlanul járt-kelt
szobájában, feltett kalappal. Nyitogatá a társzekrényeket, kihuzgált
asztal- és irótárfiókokat, hányt-vetett, motozott mindenben mindenütt.

– Ehhez, – úgymond, – teljes jogom van, mert az ily csődbe került nemes
szeret holmit elduggatni a hitelezők csalárd kijátszásával, s az ember,
minden kémjei mellett is, alig képes rájok felügyelni, hogy holmi
értékes dugárúkkal vásárt ne csapjanak.

Aztán végezve a kutatást, Szalárdyval szemben leült egy fauteuil-be,
másikat támaszúl sáros csizmái alá húzott s a mankót és szagos kalapját
az asztal arab szőnyegére téve, nyujtózó kényelemben kezdte fennszóval
olvasni az előtte fekvő könyvek czímlapjait.

– XVI. Lajos. Stuart Mária. X. Károly. Napoleon… Úgy látszik
excellentiád nagy rokonszenvvel viseltetik a bukottakhoz. He he he!
csakhogy irtóztató különbség van a bosszúálló népek és csődbirák, a
vesztett királypálcza s árverő dobnyél közt. Bukott excellentiád biztos
lehet, miszerint históriáját ki sem tévesztendi azokéval össze.

Szalárdy türelme a kitörésig volt már felfokozva. Szerette volna e
tomboló gazembert, aljas visszaéléseihez méltólag, meggyalázni vagy
ölni, de jól tudta ő, mily széles körben kereng az őt kisérő hír, mennyi
harapdáló ellensége van szerteszét, kiket bukása gyáva rágalomra
bátorított, tudta, mily szégyen-regények keletkeznének a Lőbl Simonon
állandó boszúból: s az önuralkodás ritka jellemével visszatartóztatá
kitörő ösztönét.

– Tegye le most excellentiád a könyvet, úgysem hiszem, hogy értené, mit
olvas. Fontos conferentiára jöttem, végezzük el. Fogadja el
indítványomat, tegyen egyszer legalább jót, mielőtt basreliefektől
megkopasztandó sírjába becsuknák, – megszólalt kevés szünet után Lőbl, s
orrára függesztvén szokott szemüvegét, kémlőleg szegé tekintetét
adósára.

Inkább azon tapasztalni vágyó kandiságból, minő aljas tervvel akarja
újabban megkisérteni ez ördögi szív? mint egyezkedési hajlam- vagy
reményből tekinte Szalárdy Lőbl Simonra.

– Váljunk meg békével, – folytatá Lőbl. Egyezzék ki velem excellentiád,
akkor többi hitelezőivel könnyen bánik s a csőd alól még életében
kiszabadulhat. Elégítsen ki engemet, én módot, eszközt nyújtok… No, ne
nézzen oly megvetőleg reám, most az egyszer sem kigúnyolni, sem
megcsalni nem akarom. Én az excellentiád csődjében körülbelől
háromszázezer pengő forintot fogok veszteni. Excellentiád kétszázezer
pengőt s egy bécsi házat írt és adott jegyajándékul hűtlen grófnéjának.
Perelje, vagy mit én kivihetek, titokban vegye vissza tőle az értéket, s
adja nekem alattomban, a hitelezők tudta és sejtelme nélkül. Így én
kármentesíttetem, s a többiek könnyebben tűrhetik a tönkre jutást.

Gróf Szalárdy szót sem váltott ezen alkuhoz, nemcsak mert törvényes
oklevelében örökre lemonda jegyajándokáról, hanem sokkal kevélyebb
fogalmai voltak az aristokratiai jellemre nézve, hogysem bárkinek adott
mit, valaha visszavenni akarná.

– Mit kétkedik excellentiád? – sürgeté Lőbl. – Hisz efféle esetek a
magyar pertárakban gyakran fordulnak elő. S ha mások tehetik, miért ne
bukott méltóságod?

– Nyomorult, te a mások példájában akarsz tetteimnek törvényt szabni.
Azt véled, jellememben, a szegényültség, gépies alárendeltséget fog
előidézni?

– Ha ha ha, egy kevély koldus, egy csődbe futott csaló, ki jellemről
beszél! – közbevág Lőbl metsző gúnyhangon, melybe némi éles harag
vegyült. – Hja persze! excellentiátok katekismusa így szól: én a
századot vezetni születtem, miért követnék mást? kövessenek mások. Miért
cselekedném idegen fogalmak és hagyományok szerint? miért vennék
szabályul mások által tervezett modort, miért tenném elibe a teremtést a
teremtőnek, azaz magamnak, mert hisz erkölcsszabályt magamnak
teremthetek? s ha tévesztenék is, mért ne lakoljak inkább a bűnbánat
benső törvényszéke előtt, hogysem a majomi utánzás bornirt szerepében
elköznapiasodjam? A la bonheur! tisztelném e magaskodó függetlenséget,
ha holmi életunt udvarmesternőktől, vagy affectált komornyiktől eredő
salon- és életszabályokat oly minorenuis kegyelettel, buta
szolgaiassággal és szakmás szigorral nem követnének, ha kedély- s
örömviláguk, – mely a cselekvés egész rendszerének czélja és jutalma, –
oly kisszerű s nyomorú nem volna és ha ebbeli elfogultságuk annyira nem
menne, miszerint, ha egy nem osztályukból származott, de szabad lelkű,
eszű egyén köreikbe téved s majomkantusaikat felölteni vonakodik, őt
pimasznak tartják, vagy félkegyelmű filkónak, ki a magas ízlet nemesb
természetét nem képes felfogni.

Gróf Szalárdy csak nézett, mit akar ez az ember? s egész szórohamra egy
szánó mosoly lőn a felelet.

– Sose nézze bukott excellentiád, csalt-e már más is úgy? hanem vegye
vissza jegyajándokát s adja nekem, – folytatá Lőbl. – A vállalat nem oly
nehéz mint minőnek látszik. Grófságod azt hiszi: mivel Beatrice a bécsi
házat eladta, a pénz pedig sikkasztható dolog, lehetetlen leend a
visszaperlendő értéket kinyomozni… Nem igaz, én mindent tudok. A ház
övé, csakhogy idegen névre van írva, a kétszázezer pengő jegypénzből
ötvenezer státuspapirosokra van beváltva, melyek a grófné iróasztalában
feküsznek azon vasuti és gyárrészvényekkel együtt, melyeknek értéke
ismét ötvenezer. Harminczezerben bír egy hiezingi kertet, mely színleg
bizonyos Montaniére agg kisasszonyra tartozik, harminczezer uzsorában
forog Kaen és Bergovics héber hajhászok kezein, tizenötezer a londoni
életbiztosító intézetbe van fizetve, tizenötezer kamat nélküli kölcsön
májor Hepfingnél, kivel a grófnő legtöbbször whistezik, s végre tízezer
nagynénjénél, a vak herczegnőnél,… no persze, a végső pontokat sohsem
látjuk… Hiszi-e már excellentiád, hogy mindent tudok, óh egy zsidó
uzsorás mindent tud, ha kármentesítő csődtömeget kell összecsinálnia.
Tudom, és fogom tudni, mikor, mi, miképen és kik által fog történni ezen
összeg kezelése, forgalma, csűr-csavarása körül? De tudom én, mi
tartóztatja excellentiádat. Nem akar saját osztálya előtt kislelkűnek
látszani, nem akarja egykori nejét, fiának anyját koldusbotra juttatni.
Persze, nem tudja, mily gyalázatosan megcsalá nőhűség fejében…
Excellentiádnak nincs fia, az őrült gróf Szalárdy Lajos fattyuvér!

Az ősz aristokrata rendkívül felindult, s akarata ellen mohó figyelem
ragadta meg.

– Igen, igen, excellentiádnak nincs fia! – ismétlé Lőbl. – Beatrice
grófnő magtalan. Egy pálinkaárusnő fiát lopták alá, midőn tettetett
terhét elszülte. Első férjét szintén így csalta meg. Kezemnél
csomagostól vannak oklevelek, melyek hiteles ereje mellett egész
országot oda lehetne itélni. Dr. Márk vallomásai nálam vannak, s mind
azokéi, kik a vérkeverő bűnbe befolytak. Dr. Márk igen haragszik
excellentiádra, mivel börtönéből ki nem szabadítá, s midőn egy szomszéd
ország törvényszéke, régebbi bűntettek nyomozása végett elhurczoltatá,
sokat vallott excellentiád ellen,… méltóztatik érteni? igen sokat! És ha
tán szavaimban kétkednék, íme tessék, csak tessék meggyőződni e hiteles
formákban kelt másolatokból, – veté hozzá ingerlőleg, miközben
felgombolt kaputjából egy iratcsomót terjesztett adósa elébe. – Itt van
tizenkilencz darab, orvos-, bába- és tanuvallomás Beatrice grófnő
magtalanságáról, az álszülési ismételt merényről, lopott gyermekekről
stb. stb. Tessék csak egyenkint szigorún megvizsgálni, ítélni, és úgy
határozni. Azonban jó lesz mindenesetre ínyem szerint határozni, mivel
dr. Márknak másnemű vallomásai és adatai is vannak kezeim közt, bizonyos
holdkóros gyermek őrültté tétéről, szenvedéseiről, álhaláláról stb. Ugy
hiszem, nem kell magyaráznom, ki lett légyen ezen mellékági holdkóros!?…
de ne rettegjen excellentiád, ha jegyajándokát kezemre játszsza:
általadom az okleveleket, melyek a bűnvádi kereset alapja lehetnek.

Gróf Szalárdy György megrendülve s villámgyorsan forgatá az okleveleket.
Tehát csakugyan igaz! A nő, kit angyalául hozott, borzasztón megcsalá.
Démona volt az, ki életét éhes önzésből kisérte, mint rabló ölyv a
tengeri hajót. Rangot és hivatalt szerze, beiktatá a főrend osztályába,
de tékozló túlságaival megbuktatá, hogy mindent elveszítsen. Pénzért
adta képmutatásait, elátkozott méhe gyümölcseül fogada egy bitangot,
hogy szomjának aranyakat hozzon. Hazudott esküjében, kétszinű volt a női
hűségben, csalárd anyai szerelmében, pártütő a vészben. Vérlidércz, ki a
velőn függ, s ha nincsen többé táp, odahagyja a kiszítt cadavert. Vége
mindennek. Megszentelenítve, elrabolva a vigasztaló emlék, az egyetlen
végkincs, mit a hajótört sors vele együtt partra vetett még, elmerülve a
biztató révpart, mely fiának reménylett ivadékaiban, felvirágzó grófi
nemzetséget mutatott. Az ősz áldozat hideg lelke felháborodék, s először
életében kiesék sarkaiból, melyet mindig gőg és önmérséklet vonsúlya
őrzött. A boszú és kijátszott hit vérforgató érzelmeivel állt harczban.
Egészen kikelt szokott vonásaiból, más kép, más lélek, más egyéniség
látszék váltakozni a mult helyére, teljes lénye mutatá, hogy irtóztató
terv felett határoz.

Lőbl Simon gyönyörködve leste az elárult harczot, s hosszú szünet után,
hunyorgó szemekkel, de telhető lágy hangon szólalt meg: – Most láthatja
excellentiád, miszerint azon jegyajándokot, befolyása nélkül is, a
csődtömeghez csatolhatnám, de azért kívánom titkos felléptét
kieszközölni, mivel így nem kellend azon összegen a többi hitelezőkkel
osztoznom, s excellentiád egy csapásra két legyet fog ütni, mert a
mellett, hogy tőlem megszabadul, azokat is megfosztandja legerélyesebb
támaszuktól… No, ugye-bár, vissza kell követelnie tulajdonát a hűtlen
grófnétól?

– Igaza van Lőbl; vissza kell követelnem, – felelt gróf Szalárdy mélyen
megindulva, s az uzsorás nagy álmélatára, mit soha nem tőn, barátságosan
szorítá meg kezét.

Lőbl Simon kémlőleg nézett, nem fortély lappang-e e hirtelen
átalakulásban, de a gróf oly szelíd, oly őszinte arczczal nézett
huzamosan reá, miszerint vonásiban a legrókaibb kétely sem fedezhetett
volna fel semmi mentalis reservatát. Meg van csalva, e mellett szükség
kényszeríti, mért ne okosodnék meg, holott becsülete úgyis oda van?
okoskodék Lőbl magában, s mivel saját tapasztalata szerint, a szív
mindenféle alakuláson könnyen átesik, hinni kezdett az ősz diplomatának.

– Engedje át kérem e másolatokat, hogy használat végett áttehessem
jogigazgatómhoz, – mondá aztán szivélyes hangon s némi mosolylyal a
kegyelmes úr, miközben íróasztalához ment, s levélpapirt vőn.

– Ezer örömmel, – válaszolt mélyen meghajolva Lőbl, s a felbontott
csomagot az iróasztalra tevé, hogy bepakolás végett kéznél legyen. – De
úgy-e excellentiád, a visszavett jegyen egy hitelező sem fog velem
osztozni? He he he! ne méltóztassék feledni, hogy a példabeszéd szerint
kéz kezet mos. Még én fontos szolgálatot tehetek. Ha excellentiád
megosztozik velem, én megbuktatok minden hitelezőt, s mi a tömegből
követelésemen túl marad, kettecskénké lehet,… mit? – súgá sunnyogó
macskaalázattal a nyomorú, ki mindenkiben önmagát itélve, biztosnak
tartá adósát egyik aljasságból másikba ránthatni.

– Ugyan édes Lőbl, jegyezze fel csak azon adatokat, miket a grófnő
kihelyezett pénzeiről elsorolt, – kéré nyájasan Szalárdy a zsidót.

Lőbl Simon mohón engedelmeskedék. Az érdek és telhetetlen remény mély és
szorgos elfoglaltsággal tartá őt, s míg a főispánnak háttal, egy könyves
asztalon elmerülve írt: addig gróf Szalárdy a titkos rugóval felnyitott
nyilatkán, markába csempészett íróasztalából egy kisded érczszelenczét,
s a nélkül, hogy Lőbl észrevenné vagy reá ügyelne, kiment az ebédlőbe,
mintha ottan jeges vizet innék, vagy cseléd után nézne. Az ezüst edények
közt kicsavará gyorsan a czukrozót, a finom czukorliszt közé vegyíté a
szelencze tartalmát, bizonyos halvány port, s e műtétel közben
összerázkodék, mint midőn az ember megborzad. Mindez egy percz alatt
történt, s másik perczben már asztalánál üle Szalárdy és levelet írt:

«Amice! az idezárt másolatokat, – melyeknek eredetiét Lőbl Simon
irományai közt fogja koboztatni, – oly meghagyással küldöm az úrhoz,
tartsa kötelességének, tulajdonomat, alku vagy per útján, törvényengedte
lehetőség szerint a hűtlen grófnétól visszaszerezni, őt, az örökségi jog
magtalan álarczozóját, illető bűnvádnak és gyalázatnak átadni, s azon
őrültet család-nevem bitorlásából törvényesen kiütni. Az összeget, ha
visszasajátolása sikerülend, uzsorátlan hitelezőim vegyék, de semmi
esetre Lőbl Simon vagy utódai, kinek vagy kiknek csődtömegem iránti
igényeit, a kezében levő adatok, bizonyítványok és tanúvallomások
erejével, az uzsorafenyítő törvények értelmében, itélet által
megsemmisíttetni törekvendik az úr. Ezen meghagyásomat pedig oly
szigorún és lelkiismeretesen hajtsa végre az úr, mintha végrendeletemet
teljesítené. Így kívánja és rendeli jóakarója gróf Szalárdy György s.
k.»

A jogkormányzó, kihez e levél czímezteték, jónevű nemes családból
származott, tisztes ősz egyén, közbecsülésben álló hazafi és családatya,
tiszta jellemű és vagyonos ember: mégis gróf Szalárdy soha más hangon és
modorban mint leveléből kitűnik, vele nem érintkezék.

A levél be lőn pecsételve, az oklevelek hozzá csatoltattak, s a csomag
azon parancscsal adaték a gróf vadászának, hogy hiteles gyalogkövet
által rögtön küldje a megye székvárosába.

Lőbl Simon ragyogó arczczal köszönte az eljárást.

– Elvárom a sikert excellentiád, s azon esetre mindennemű szövetséges
szolgálataimat előlegesen ajánlom, most pedig nem kívánok tovább terhére
lenni, – mondá alázattal, s mankóját hóna alá véve távozni készült.

– Ne menjen Lőbl, legyen nálam ebéden, – marasztá nyájasan gróf Szalárdy
György.

Lőbl Simon elbámult, s merev figyelemmel szemlélte a felfuvalkodott
aristokratát, nem gúnyolódik-e? de annak arcza oly szelíd,
szeretetsugárzó s tettetés nélküli volt, mint még soha sem.

– Ne ütközzék meg, fogadja el kegyeimet, melyeket, míg bővebben
oszthatám vala, elvontam öntől. Látja Lőbl, mindketten megőszültünk,
életünk folytonos egybeköttetésben folya le, s mégis ellenséges lábon
állottunk egymással. Nem szép volna ez ellenszenvet a halálba átvinni,
azért feltevém békében élni önnel, míg e földön még maradásom leend, –
folytatá leereszkedőleg, s Lőbl hunyászkodását egy száraz mosolylyal
bátorítva. – Maradjon nálam ebéden, feledjük a multat, kezdjünk meg
együtt egy új életet s legyünk baráti egymásnak.

Az uzsorás alig vala képes tájékozni magát. Szeplős keze remegett a gróf
fehér hideg ujjai közt, szemében a megalázó győzelem nemtelen öröme
gerjengett, s tartózkodó bók és nyájasság közt ült le egy pamlagra.

– Megbocsát, hogy levelezésemet a postaóráig végeznem kell, olvasson
addig valamit, – mondá az ősz adós hivatalszerű udvariassággal, s
íróasztalához ült.

Gróf Szalárdy sokat, igen sokat jegyzett, melyeknek töredékei e könyv
szövegébe iktatvák.

Lőbl Simon elgondolkodva ült a hallgatag csendben, s a grófot arczélben
szemlélve, elmélkedék az átváltozás történetéről. Mérgezési terv gyanúja
esze ágában sem fordult meg, hiszen a gróf mitsem tudott előre az ő
eljöttéről, azóta szót sem cserélt cselédeivel, de meg gorombául, némán,
megvetőleg fogadta őt s el akart előle zárkózni, hogy eltávolítsa.

Ellenben sok és természetes oka volt hinni, miszerint a megbukott
aristokrata viselete rejtelmetlen, igaz, és őszinte, mert szükségszerű.
Gróf Szalárdy György szövevényes bonyodalmaiban, barát és segély nélkül,
ellenségitől körülvéve áll. Ha én akarom, gondolá magában, végkép veszve
van; okirataim erejével halálos vád alá vehetem a mellékörökség miatti
gyilkos szövetségért. Egyedül én vagyok, ki őt a bűndíj alul elvonhatja,
s csődjéből kiragadhatom. Miért ne simulna hozzám s keresné kedvemet,
miután megtanítám, hogy velem daczolni siralmas? miért lenne koldus
szerepében folyvást kevély és megvető, hogy nagyobb-nagyobb nevetségül
legyen? miért ne törekednék engemet magáévá tenni, holott általam még
némi jövendőt remélhet? nincs-e nagy szüksége reám, neki, az erkölcsi
halottnak, ki szégyenkő alatt zárt magányban eltemetve él, s számüzött
lelkével véd és jóakarat, nyugalom és vigasz nélkül, neje- s gyermekétől
kirabolva áll, ridegen elhagyatva, vész alatt mint a pusztai omladék? E
győző okok mellé járul a nyugalmas hangulat, szelid, izgatottság nélküli
arcz, melylyel a gróf jegyzeteit folytatá; s a mély és átadott merültség
foglalkozásába, mely semmi álkodást, semmi gyanús tervet, s még kevésbbé
borzasztó merényt sejteni nem engedett. Ugy, hogy Lőbl Simon egészen
természetesnek és okszerűnek találva adósa viseletét, a csendet
haszonüző ábrándokra fordítá, s jutalmas tervekkel kaczérkodott,
melyekből egykor, – ha gróf Szalárdy csőd alul kijövén befolyásait
visszanyerendi, s vele közkeresetre g’schäftelend, – nevezetes
nyereséget húzhat.

Délután négy órakor jelenté a vadász, hogy a leves az asztalon van. A
gróf összepecsételé jegyzeteit, s vendégével az ebédlőbe lépett. Csak
egy személyre volt az asztal készítve; Szalárdy még egy terítéket
parancsolt. A vadász tetőtől talpig gorombán végignézte Lőblt, s némán
engedelmeskedék; Lőbl Simon daczoló gúnynyal mosolygott ellenségére, ki
őt a portalénál ki akarta vetni, s most szolgálatára lenni kényszerül.
Gróf Szalárdy nem hagyott Lőbl számára külön vizet és bort tenni, hogy
az ő palaczkjaiból tölthessen, s valahogy gyanú ne keletkezzék rossz
lelkében; és ezt a zsidó megkülönböztetésül fogadta. Az asztal, rendes
szokás szerint, egészen ezüstre volt terítve; fel volt téve a nagy
fontosságú czukrozó edény is. Az uzsorás jó izűen evett minden tálból.
Nem győzte eléggé dicsérni az étkek válogatottságát s a műértő szakács
ügyes tanát. Minden éteknél elmondta, miszerint olyasmit igen ritkán
élvez; és az igaz is volt, mert becsületes ember nem ülteti soha
asztalához, saját költségén pedig mindig fukarkodott jól enni.

Végre a pecsenye után, megjelent utolsó étekül a tészta. Omelette
souffléet hoztak, melyhez sok czukrot szokott venni a gourmand izlés.
Gróf Szalárdy minden remegés vagy színváltozás nélkül fogta a czukrozót,
s vastagon behinté a nyalánk étket. Soha ily hideg határozottsággal
senki a halált nem kezelte. Aztán maga számára vőn az étekből, s
haszonhajtó tárgyról kezde beszélni, mely Lőbl Simont rendkívül érdeklé,
hogy megcsalja figyelmét, vagy netán gyanakodó eszméletét a legfontosabb
perczben. De arra nem volt szükség; az uzsorás teljesen el volt ámítva,
hitt, bizott, remélt s jó adagot kivőn a czukros tésztából. Midőn látta
a gróf, hogy sírásója mohón falja a halálos mérget, enni kezdett ő is
nyugalommal, s folytatá a tárgyat biztos, bátor, öntudatos hangon.

– Vegyen még ebből a delicat nyalánkságból; Laurent hozd elő a tálat!
mondá a főispán; midőn Simon a maradék czukorlisztet késhegyen szedte
fel figyelem közben tányérja széléről.

Lőbl szerényen szabadkozék a kinálást elfogadni, de gróf Szalárdy,
tányérjára rakta az egész maradékot, s vendéglátó szivességgel
beczukrozta neki gazdagon; ráhintve az edényke egész tartalmát, hogy
másnak veszélyt ne hagyjon abban.

Lőbl Simon mohó nyalánkolással falta azt fel.

Ebéd után kiparancsolá Szalárdy a vadászt s bezárta belőlről a terem
ajtatát. A cseléd tudta, hogy ilyenkor nem szabad urát háborgatni. Aztán
karon fogá Lőblt a főispán s szobájába vitte, s bezárta ajtaját, a
kulcsot a légfütés nyilatba veté.

Lőbl megrettent e magyarázhatlan készület miatt, s mankót és kalapját
véve, komoly esküvel állítá, miszerint okvetlen és haladék nélkül
távoznia kell.

– Itt maradsz nyomorult;… itt kell maradnod! kiálta a boszuálló
patricius, s kevély ajkairól ördögi vad kaczaj tört elő, melynek gúnyos
hahotája megrázta a lelket és velőt.

Az uzsorás borzadva állott e végitéleti hang előtt, s szakadozott
töredékben rettegve kérdezé: Minő erőszak az, mely engem maradni
kényszerít?

– A halálos méreg, melyet ettél; felelt átszegő tűzszemekkel a gróf, s a
velőtrázó kaczaj ismétlé magát ajkain.

– Gyilkos! felsikolta Lőbl, de e pillanatban szaggató kínok, égető
rágás, s fojtogató görcsök teríték a földre.

A főispán keresztbe fonta karjait, s az elégtét vad élvezetével kisérte
kínjait.

– Orvos, orvos! hörgé az emberek legirtóztatóbbika.

– Gyógyítson meg lélekismereted; válaszolt a tomboló ellenség.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Papirt, papirt!… feljegyezni elásott kincseim helyét, hogy örökösim
reá akadjanak; rebegé Lőbl egy pár percz mulva, gyengült, töredező
halálos hangon.

– Adok, ha kincsed harmadát közczélokra hagyod; mondá gróf Szalárdy
papir után nyulva.

– Inkább vesszen mind örök rejtekében!! hörgé a bűn és érdek átkozott
vakrabja, s a fetrengő kínok tekergőzési közt, vadállati bőgésben fútta
ki gyalázatos lelkét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gróf Szalárdy arczán, – kinek több időt engedett a méreg kevesebb adaga,
Lőbl halálával megszűnt minden izgatottság. Nyugalom és
szenvedélytelenség látszék csendes szemeiben, mint azéban szokott, ki
békébe lépett önlelkével.

– Most már sírba szállhatok, mert ellenségem lábaimnál hűlt meg; mondá a
méregszaggatástól gyengült, de nyugalmas hangon, s iróasztalához ment.

Bepecsételt jegyzeteit czímezé ahhoz, ki őt a világon legjobban szánta,
vagy legkevesebbé gyűlölte, az angyallelkű Czecziliához. Aztán egy grófi
koronával hímzett vánkost tevén feje alá, olvasó pamlagára feküvék, s a
panasznak egy hangja, a kínnak egy mocczanása nélkül, nehány percz mulva
végképen elaludt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Harmadnap két hullát vittek ki a kipusztult kastélyból; egyiket a gróf
Szalárdy családsírboltba, másikat a zsidó temetőbe; pénz- és születési
aristokrata két hulláját, melynek mindenike már életében a polgári
szerkezet erkölcsi hullája volt.



XXXVII.  (Beiktatási ünnepély.)

Egy évvel e szomorú események után, 10. Szeptember 1846. élénk zaj,
zene, néptolongás volt azon kastély parkjában, hol Czeczilia, fiával és
menyével lakott, s hol azon nemes jellemű nemzetség családéletének tanúi
voltunk. A park újólag hajdani szerkezetében volt. A burgonya- és
kukoricza-ültetvények eltűntek, díszpázsit, ragyogó virágcsoportok
foglalták el azoknak helyét, mert Czeczilia, fia örökének visszavétele
óta, az uradalmak rangjához illő udvartartást nyitott.

Egy facsoportoktól övezett gyeptéren roppant levelesszín volt vonva,
melynek sötétzöld sátrában hűvös asztalok voltak teritve a nép számára;
odább csíkos vitorlavászonból vala felütve egy hosszú szellős sátor,
melynek kamukával s ezüsttel terült asztalai az úri vendégeket
látszottak várni. Háttérben iszonyú tüzek robogtak gyepszint vagy
hantból rakott konyhákon, s a majorsági historia naturalis minden
osztálya süldögélt körülök kisebb-nagyobb körben és távolban. Minden
rendű, rangú, és terjedelmű tinók, juhok, malaczok, borju, bárány,
szarvas, őz, nyul, pulyka, liba, rucza, kakasok, fáczán, fogoly stb.
stb. sült-főtt rangjához illő nyárson vagy mártalékban, s borzas
szakácsnék veszekedtek vagy hahotáztak, mint annyi vörös furiák, a
lobogó tüzek körében. Az öreg Cziriák pedig válogatott halakat
osztogatott szét, szépen megtisztítva, a konyhák illetéke szerint.

Itt-ott csapra ütött hordó közelében tolongott az ujongató nép, másutt
czigánybanda mellett kerekedék tánczra egy-egy folt nyalka legény és
leány, mig másutt és mindenütt kedélyes csoportozatban üldögéltek egyes
családok, vagy őszült népvének beszélgettek a történet különösségéről.

Egy oldalon lobogós ingű bandérium űlt apró, de futós lovakon, mely
tisztelgési alkalomra várt. A csoport élén Peregi Marczi tartá a nemzeti
lobogót, s derült képét kikidugva zömök vállai közül nagyokat nézett.
Mellette haza került fia, a hires Pisze Pista ült egy horgyogva kapáló
szilajcsikó hátán, tetőtől talpig eredeti sallangos csikós öltözetben.

Átellenben koszorúzott pórszűzecskék álltak párosan, hattyúfehér
patyolat öltönyben. A Poltrás szelid arczczal, öröm-sugárzó szemekkel
osztogata közöttök szét virágot, melyet üdvözletkor átadandók lesznek.
Egy csendes tekintetű, csinosan öltözött, de már idős pórleány segíte
neki a rendezésben, kit a nyakán viselt drága keleti gyöngy igen
feltünővé tőn, s önkénytelenül azon kérdést idézte fel: hol vehette azt
e közönséges pórhölgy?

Egy hárscsoport árnyékos aljában legélénkebben folyt a társalgás. Egy
kiürített hordó fenekén állott Pipacs Gyurka ugyanazon kék
kanczamentében, almazöld nadrág- s királypiros nyakravalóban, melyben
Czecziliánál láttuk őt. Körülötte népes csoportozat; közte Tógyer gazda,
ki a pór vendégek kupáiba hivatalos készséggel eresztgeté a bort, sokkal
substantialisabban öltözve, mint hajdan Lőbl szolgálatában. Ott voltak a
hortobágyi szállitó parasztok. Dudás juhász, a Kenesei gulyás s mindazon
igénytelen tagjai az az alsóbb osztálynak, kik e történet boldog
kifejléséhez segédbefolyással járultak, s kiknek fénytelen erénye,
rendesen észrevétlenűl vész el a világ folyásában. Kezeikben kupák,
ajkaikon dal, s kedv és csapongás szeszélyeikben.

Pipacs Gyurka veszettűl be volt rugva szokás szerint, csak úgy inogott a
hordó tetején mint a kócsagtoll a kalpagon. Hajdon fővel, szerteszórt
hajjal állt, s tulipiros képe kétszáz rőfnyire virított. Kezében egy
csorba fakupát forgata üresen: «adjatok bort sógor!» kiabála fényes jó
kedvében, s mutató ujjával szorgalmazva intett a rongyos halandónak, ki
a háttérből egy hordó borral iparkodott elő debreczeni fakó talyigáján,
s szürke gabancsának szemét ostornyéllel akarta kivájni, mert mivelhogy
nem ment.

Harangi Pál ismerősünk az, kiről messziről észre lehet venni, hogy
nyakban van, mert dülöngözés közben nagyon egymáshoz feni csizmaszárait.
Végre vak fogatján a színhelyre ténfergett, s mig ő rossz kováján körmét
lecsiholta, Tógyer gazdáék vérét vették a visontai hordónak. Pipacs
Gyurka, tele kupájával csendet kért s a hordó megetti hárshoz
támaszkodva, mód nélkül dadogó, de nagyon rekedt hangon szónoklani
kezdett:

– Atyafiak! a tyukodi veszekedés óta nem ittam ilyen bort. A minapi
temetésen oly nyulós csaviczkát adtak, hogy sujtás helyett kihányhatnák
vele a magyar nadrágot…

– Gyurka bácsi! azt állítja itt egy legény, hogy mindig azt a bort
találja legjobbnak, a mit épen iszik; közbeszól a tömegből egy hang.

– Hallgass pimasz, nem az itt a kérdés; félreszólt Pipacs minden zavar
nélkül, s újabb attitudebe helyheztetvén magát emígy dictiózott: «hogy
árva halász, vagyis Szalárdy Ödön ő nagysága, törvényesen appropriálta
uradalmait, azt nem kell mondanom; hogy most annak beiktatási ünnepélyét
lakjuk, azt sem kell mondanom;… csak azt mondom tehát… Itt elakadt.
(általános röhögés). Csak azt mondom tehát, hogy ezen határ borának,
buzájának új urát, ki nékünk magyar őszinteséggel megengedé, miszerint
még ünnepkezdet előtt egy kis gyomorerősítőt vehessünk magunkhoz, az
atyaisten éltesse, ragyogtassa!

– Nagyon dadog maga Gyurka bácsi; megjegyzé egy pitykés nemes fiu a
tomboló «éljen» elszüntével.

– Elejtettek öcsém kisgyermek koromban, s azóta holdtöltén hibázik a
nyelvem; válaszolá Pipacs.

– Hiszen most ujság van; czáfolá másik hang.

– Igen, de megtelik; igazolá magát Pipacs.

Mig e vigadó töredék egymás kedvét, tréfáit évődve cserélgeté, komoly
aggodalommal űzte-fűzte szótárgyát a vászonsátornál ülő úri csoportozat.
Báró Ózugi Orbánt keriték körbe Buzás Mihály, Hiábavalovics s mind azon
conservativ táblabirák, kikkel a főispán debreczeni estélyén
találkozánk.

– Ez az ember tökéletesen megdönti pártunkat; mióta megyénkbe jött, egy
gyűlésen sem győzhetünk; mondá panaszkodva Ózugi.

– Rendkivül egyesítni tudta az ellenzéki pártot; megjegyzé
Hiábavalovics.

– Jövedelme hatodát elveik terjesztésére szenteli; folytatá Buzás
Mihály.

– S oly szeliden és okszerű rendszerben intézkedik, hogy még csak
commissió alá sem vehetjük őket, beleszólt a negyedik.

– Szalárdy Ödön igen veszélyes ember politikai hitfeleinkre nézve.

– S oly népszerű tud lenni, miszerint pártja folyvást a mienk
fogyasztásával növekszik.

– Ha ez így megy, kivész megyénkből a conservativ elem.

– S végre magunk is kényszerülünk hozzá csatlakozni, vagy nullákká
válunk a teremben.

– Hja hja! hát mért nem kelünk tűzzel-vassal ellene, mig nem késő?

– A modor, a modor! Modora ellenállhatlan, hiszen íme lakomájára is
eljöttünk, pedig gyűlölt politikai ellenség!

Mig a vert had ekként tanakodék balsorsán, addig egy sereg ellenzéki
ragyogó arczczal örvendezett a közelvek-, izgatási kezelet-, s adózó
népügynek megyéjökbeni ujjászületésén. A pázsitkörben állottak ők,
kedélyes beszélgetésben, többnyire égő szivarokkal. Köztök a becsületes
Gyapjasy, ki a homo regius szerepét pótolta e magános családstatutión;
mellette a debreczeni városkapitány, ki az aldunai zsidó s vak morva
fontos vallomásainak kész szivű elősegélője volt; és több igen sok
ellenzéki tagok, ifjak és vének.

– Lám lám, mennyit tehet egy ember; mondá egy a Szalárdy Ödön érdemeinek
folytatott sorolása után.

– Most már örökre megalapult megyénkben a haladás ügye; állítá a másik.

– Mert nem daczra vagy nyers erőre van számitva; megjegyzé egy harmadik.

– Hanem a szoros egyesülés lelkére.

– Mióta ötven pengő birság alá veténk magunkat a gyűlésrőli okatlan
kimaradásért, mindig többségünk van.

– Mely a személyeskedés eltiltása óta folyvást növekszik.

– De menyit tesz, sürget, inditványoz s végez más tereken is.

– Már kórházaink készülőben vannak az adózók helységeiben.

– És takarék-magtáraink.

– És mellékutaink, miket a falvak közt, a határok tulajdonosi csináltak.

– És helyköri kereskedő társaságunk.

– S mindez egyesítés által.

– Éljen a nemeslelkű Szalárdy Ödön!

– Éljen, éljen!!

– Apropos! Aláirtad-e te az általa tervezett «Becsületrend»
alapszabályait? kérdé egy ifju a másiktól.

– Hogyne?

– Én is!

– Mi is;… mi is!

– Gyönyörű gyakorlati pontjai vannak.

– Legnemesebb azon polgári kötelezettség, miszerint senkinek, a már
egyszer nyilvánosan bevallott elveivel ellenkezőleg nyilatkozni nem
szabad.

– Azon pont is rendkivül üdvös, miszerint az aláirott tag soha adósságot
nem csinál, s ha véletlen csapások kényszerítnék is, hat percenten felül
semmi esetre nem vesz, de nem is ad, ha tőkéje van.

– Most, az ünnepély után, ismét új tervekkel fog előlépni, melyek a
társadalmi és nyilvános élet tökélyesbítésére vonatkoznak.

– A mi tőle ered, látatlanban kész vagyok aláirni.

– Mi is;… mi is!

– Istenem, mily közel áll ezen népszerű barátunk a halhatatlansághoz!
felsóhajta Gyapjasy.

A mint így beszélnek, egy neudicsánka állt meg az udvaron, s két
leszállott egyén sebbel-lobbal sietett feléjek. Egyik alacsony, zömök,
kostökkel és cseresznyeszín tajtékpipával; a másik nyalka ifju,
karikákba fürtözött hajjal, Singerféle feszes ruhában.

– Isten hozta szolgabiró úr, azt tudtam már legale testimonium nélkül
maradunk; fogadá őket Gyapjasy, kezét nyujtva a zömök embernek. Hát hol
késtek eddig?

– Csak gondolja meg spectabilis, Csonka kondás utunkat állta
tolvaj-bandájával, pedig Kakas Kádár az útfélen függ mások rettentő
példájára.

– Hát még folyvást fosztogat Csonka kondás?

– Hihetőleg ez volt utolsó merénye, mert ma mind a négy járás pandurja
kiindult ellene; válaszolá hivatalos biztosítással a kis szolgabiró… Hát
a szép Athea nem jött el? csak nem akarja magát közöttünk mutatni; kérdé
aztán sajnálkozó nyájaskodással.

– Várva-várt jegyese, a szobrász Adrián megérkezett európai utjából, s
Athea örömestebb maradt körében. Nehány nap alatt össze fognak kelni;
felelé Gyapjasy atyai megelégedéssel.

– Mi ujság bruder? te a székvárosból jösz? kérdé a közben, vállon ütve a
szolgabirót egy gazdálkodó fiatal nemes.

– Nyúl Icziknek 10 esztendőt adtunk; dr. Márk bünpere pedig lefolyt
külföldön. Sánczra küldték az égetni valót; válaszolá a kis szolgabiró
az osztó igazság diadalmas örömével.

E pillanatban egész társaság üdvözletet inte kézzel vagy kalappal, mert
az udvar felől Czeczilia jött le szétnézni a konyhákon, miként áll a
dolog az ebéddel. Bár a gyönyörű arcz egy kissé hervadt már, de a bájos
szemek igéző világa, s vérszin ajkain a jószívű mosoly, – az Ödön
arczával közös sajátságok, – folyvást megragadják a régi ismerőst, s
vonzalmát lekötik a kedves szép hölgyhöz. A vendégcsoportok egyetemes
tisztelettel látták, fogadták őt; s az üdvözlő arczokon derű és részvét
mutatkozék.

Egy váratlan jelenet szakasztá félbe ez örömet, s vetett egy szomorú
árnyat az ünnepély világos rajzára. Sötét, kiholt arczú kóbor bukkant ki
a park szilfás sarkánál, ernyedt katonaöltönyben, ki elcsonkított lábát
somfabottal pótlá.

Kezében száraz koponyát hurczolt, melylyel egy őrültet csalogatott
nyomába. Szakadozott úrias ruhában, irtózatos arczczal, ólálkodva követé
az őt, s örökké a koponyát törekvék tőle elrabolni.

– Mi ez?… ki ez? kérdezék itt-ott borzalommal a meglepett vendégek, s
általános felindulás látszék őket elfoglalni.

– E bizony Rigó Ferke; mondá Pisze Pista, ki a bandériumból tudósítást
adni elővágtatott. Az őrült pedig, mig nevétől meg nem fosztaték, vala
Gróf Szalárdy Lajos. Most már nincs neve. A száraz koponya egykor szép
lány volt; Mariskának hítták. Rigó Ferke elhiteté az őrült csábitóval,
hogy Atheát addig nem birhatja, mig e koponyát tőle el nem veszi. Azért
ólálkodik folyvást elrabolni. De Rigó Ferke híven őrzi azt, s így
hurczolja maga után szét egész országban, hogy a gyermek is ismerje meg
őt és gyalázatát. Ez okból hozza jelenleg a sokadalomba.

Kik a történetet tudták, elborzadtak e hallatlan boszún.

Czeczilia a részvét könyei közt vete véget a szörnyű vándorlásnak, s
helyet rendelt a szerencsétlen számára az őrültek házában.

– Hát a henczidai jegyzővel mit tőn Rigó Ferke, ki őt, mint szökevény
csavargót irta be a falubeli ujonczlajstromba? kérdezé sugva a
szolgabirótól egy kandi aljegyző.

– Nem tehetett semmit; felelt a kis zömök; mert mielőtt rákerült volna a
sor, a jegyzőt kitették hűtlenségeiért s földönfutóvá lőn.

Azonban e kedvetlen intermezzót hirtelen félbeszakasztá a harsány taps,
zene, éljen-kiáltások. Szalárdy Ödön jött le az udvarból, szokott
igénytelen öltözetében, s karján a szemérmes boldog Évikével. Utánok
Vámos vezette nejét, a vidám Zalánkát, ki pajkosan csimpajkozék férje
jobb karába, s szemébe mosolygott örökös mondani valóival, jeleül, hogy
nemes lelkű férje a világ minden tapsainál kedvesebb előtte.

Utánok egy sereg asszonyság, a szomszéd birtokosnők, mint szabadalmazott
vendégek, virítós tarka ruhákban. Köztök egy kétszáz fontos test, kinek
fülesbagolyi tekintetet ada a felcsucsorodott bokros vukli. A mellette
defilirozó inda-nyakú s szeplős ábrázatú leány-magzatról, főleg pedig
azon pirított kifliről, melyet reggelizés óta még most is csemegélt,
mindjárt rá lehetett ismerni, hogy az nem lehet más, mint Báró Ózugi
Orbánné.

Most mindennemű ünnepi formalítások megkezdődtek, s Évike főleg
mindenben kitüntetést kapott, mint ki közelismerés szerint, férjének és
jobbágyainak boldogító angyala.

– Csak nézze azt a hitvány asszonyt, mint egy páva! pedig nem is nemes,
nem hogy mágnás-rendből volna; sugá Ózuginé szomszédjának németül.

– Még csak selyem ruhában sincs; tódítá egy szikár nő, kinek pecsétes
krokrén ruhája, borzasztón suhogott.

– Mind ilyen többnyire az a szakácsnéból, vagy miből lett úrhölgy;
közbeszólt egy harmadik.

A szikár asszony elpirult, mert férjének először szobaleánya volt.

– Ez a Szalárdy ugyan szép familiába házasodott.

– Legalább a lisztet meg tudja habarni, mert apja malmában mindig
lisztben forgott.

– Mégis infámia, a vidék asszonyai közé ily parasztot hozni, holott
mennyi leányunk van.

– De’sz én nem is ültetem ám őt a kanapémra. stb. stb.

Szalárdy Ödön, mint emlékezhetünk, előre megjósolá ezen nemes modort a
nemes asszonyságok részéről, de ő mitsem gondolt azzal, oly házias
angyalnak pedig mint Évike, nem vala szüksége ily csácsogó szajkók
társaságára, kik az élvre és asztalhoz különben is kelleténél többször
készek megjelenni.

Midőn a fehér pórleánykák átadták díszbokrétáikat, Szalárdy Ödön
nyájasan megsimítá állát azon idősebb leánynak, kinek nyakában a keleti
gyöngyöt megjegyeztük.

– Hogy vagy édes jótevőm? kérdezé őszinte részvéttel.

– Jól nagyságos uram, mint menyasszony szokott; felelt helyette
elfogulatlanul a Poltrás. Tógyer gazdával jegyben jár, most már számot
tart ám az igért kiházasításra.

Szalárdy Ödön jóváhagyólag mosolygott. A menyasszony, a vörös dajka
egykori szolgálója volt, ki őt a dr. Márk irgalomintézetéből elszökteté.

– S mi jutalmaz téged kedves barátom azon nemes szerepért, miszerint
ennyi boldogságnak szerzője levél? kérdé Gyapjasy, kezét megszorítva,
Vámostól, ki szerényen közéjök vonulva, egy néma könynyel kisérté a
jelenetet.

– Azon meggyőződés, miként ha saját körében mindenki betölti
kötelességeit, az emberiség boldog lesz, mert akkor a rosszak nem
tehetik boldogtalanná; válaszolt a becsületes férfiú.

Azonban mindenfelé irtóztató quantumban kezdtek tálalni; s én, ki e
történetet megirtam, annál örömestebb vetem el a kiszolgált tollat,
mert, – mint minden befejezett magyar vállalatnak, – ragyogó ebéddel
van.



TARTALOM.

  XXIII.  Löbl Simon  5
  XXIV.  Folytatás  47
  XXV.  Intéző tervek  99
  XXVI.  Vallomások  145
  XXVII.  Mariska esete  172
  XXVIII.  A besztereczi lápvidék  185
  XXIX.  Őrsy Zalánka  195
  XXX.  Czeczilia családja  211
  XXXI.  Egy ifjú úr  248
  XXXII.  A kancsi  273
  XXXIII.  Dr. Márk  294
  XXXIV.  Rigó Ferke  319
  XXXV.  Bukott epikur  333
  XXXVI.  Két hulla  376
  XXXVII.  Beiktatási ünnepély  399



KÉPJEGYZÉK.

  1. Mi ujság koma?  9
  2. – Hibázik, nemes gróf, – igazítá pojkosan Lőbl  95
  3. – Félre, félre, utat, utat!  142
  4. – No hát egymás után, mert mindjárt késő lesz  155
  5. Zalánka sikoltott, s védőleg nyujtá kezét maga elé  210
  6. Reggelihez vala terítve egy terebély hárs alatt  215
  7. – No Cziriák, hogy tetszik ez a mocsáros világ?  230
  8. – Jobban van-e szemed, Rebeka?  234
  9. – Csir, csir, csir! – kiáltá Erzsike kosárral a kezében.  239
  10. … nehány borotvált izraelita dugta össze fejét  249
  11. – Mon Dieu! ez superbe!!… ezt magamnak tartom  263
  12. A kancsi rátevé kezét Ödön fejére  292
  13. – Mondom, ne búsulj!  321
  14. – De van, ki engemet küldött! – kiáltá Rigó Ferke  368
  15. – Szolgálok mankómmal, ha gyengék lábai  385


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

28 |szerencsetlen falu |szerencsétlen falu

32 |hallatszott számolatok |halasztott számolatok

37 |beesve! szeme |beesve; szeme

47 |ajtó íránt |ajtó iránt

56 |Az esüstnek |Az ezüstnek

58 |bítón innen |bitón innen

59 |Tehát folytassam? |– Tehát folytassam?

65 |Lefeljebb aprószeresi |Legfeljebb aprószeresi

77 |Mindíg volt |Mindig volt

77 |mindíg megalázó |mindig megalázó

78 |szárnyára kelhesesn |szárnyára kelhessen

85 |szemére lobantott |szemére lobbantott

85 |vérét csillapítní |vérét csillapítni

86 |feltünés nékül |feltünés nélkül

89 |meghaladják vérszópó |meghaladják vérszopó

92 |csődöt modott |csődöt mondott

95 |zsídóbűzt oszlatni |zsidóbűzt oszlatni

116 |üdvőzlő bókot |üdvözlő bókot

116 |fontos porhűvelyével |fontos porhüvelyével

128 |míntsem kölcsönös |mintsem kölcsönös

129 |eskűt teszek |esküt teszek

129 |exellentiád kezébe |excellentiád kezébe

129 |– Gyapjasy meghökkent |Gyapjasy meghökkent

130 |őrködő tészvétet |őrködő részvétet

136 |Hajlama volt |– Hajlama volt

142 |iszapos vízet |iszapos vizet

144 |árva felholttal |árva félholttal

151 |z isten |az isten

154 |Most a tinók |– Most a tinók

165 |állni, megyógyítunk |állni, meggyógyítunk

170 |miket nűrnbergi |miket nürnbergi

180 |siessen a veleménynyel |siessen a véleménynyel

183 |alélt esméletet |alélt eszméletet

184 |rosszúl, igen rosszul |rosszul, igen rosszul

185 |zsívaj, moraj |zsivaj, moraj

187 |levélretegek nyiladékai |levélrétegek nyiladékai

189 |mindíg igyekszik |mindig igyekszik

197 |vész élőérzetében |vész előérzetében

209 |jegyezhetsz mennyasszonyi |jegyezhetsz menyasszonyi

209 |mínt az örvény |mint az örvény

216 |mint a szászorszép |mint a százszorszép

231 |Hozzatok még |Hozatok még

237 |vaczokből temetőbe |vaczokból temetőbe

260 |– Lajos nyakába |Lajos nyakába

266 |maga jőjön |maga jőjjön

272 |mínt ha fénykapkodó |mint ha fénykapkodó

275 |örömmest szolgálok |örömest szolgálok

277 |– Vámos ingerülve |Vámos ingerülve

289 |kövbevág a beteg |közbevág a beteg

291 |férhez ment |férjhez ment

310 |Gőrcsösen vágta |Görcsösen vágta

310 |maradhatlanul tiblábott |maradhatlanul tiblábolt

327 |egy zöldéghordó |egy zöldséghordó

334 |jobra-balra fecsegő |jobbra-balra fecsegő

348 |mijáratban van |mi járatban van

351 |végrehajtsuk vele. |végrehajtsuk vele.»

351 |komornyíki frakkban |komornyiki frakkban

364 |rettegek tőle… |rettegek tőle…»

370 |új mennyasszony |új menyasszony

377 |súlyos gyűmölcseit |súlyos gyümölcseit

377 |egy-egy sárgadínnyét |egy-egy sárgadinnyét

377 |kinek vonásíban |kinek vonásiban

401 |»adjatok bort sógor!« |«adjatok bort sógor!»]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Hazai rejtelmek (2. kötet) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.