Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Hazai rejtelmek (1. kötet) - Regény
Author: Kuthy, Lajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Hazai rejtelmek (1. kötet) - Regény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

8. KÖTET

HAZAI REJTELMEK

Irta

KUTHY LAJOS

I.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

[Illustration]

HAZAI REJTELMEK

REGÉNY

IRTA

KUTHY LAJOS

ELSŐ KÖTET

PATAKY LÁSZLÓ RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1906

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



KUTHY LAJOS.

1813–1864.

A debreczeni öreg kollegiumban, 1832-ben, az öreg diákok közt feltünt
filigrán, finom termetével, előkelő magatartásával és urias modorával
Kuthy Lajos, az érmihályfalvi kálvinista papnak, nagytiszteletű Kuthy
Sándor uramnak a fia, a ki úgy festett külső hüvely tekintetében, mint
valamely négylovas bihari familia sarja.

Belsejére nézve még szinte jobban: élénk szellemű, poetikus lelkű,
distingvált műveltségű ifjú vala, ki a bölcselkedés mesterségét
tanulván, a múzsák társaságát is kedvelé, több novellát és versezetet
irván az Önképző Körben a derék Péczely professor vezetése alatt.

Bizonyára kiváló pap, sőt superintendens lett volna belőle idővel,
szelid, békés nyáj fölött, ha egy látszólag apró esemény ki nem zavarja
a keréknyomból s bele nem taszítja egy másik keréknyomba, mely
tragikumba vezeti.

Egy Farkas János nevű jó pajtása megverte a felügyelőjét, a tanári kar
kicsapta az iskolából. Az itéletet Farkas jó barátai igazságtalannak
találták s ennek kifejezéséűl vele együtt eltávoztak az intézetből,
köztük Kuthy is.

Búcsut mondván ezzel a papi pályának is, mint nevelő Nagyváradra került
az Olasz-családhoz, itt egyszersmind a jogot hallgatta és minthogy
különösen vonzó és lebilincselő volt a modora, csakhamar meg tudta magát
kedveltetni a megyei urakkal, a kik behozták megyei aljegyzőnek.

Most már megint szép pálya nyilt volna előtte, de megint közbejött –
Farkas János. Az egykori kicsapott diák levelezett vele Pozsonyból s
rajzolta eléje az országgyűlési élet csábító képeit, (maga Farkas akkor
Kossuthnál irnok s lapexpeditor volt). Kuthy ellenállhatatlan vágyat
érzett ilyen mozgalmas élet iránt s mintha csak diktálna a sorsnak, az
egyik biharmegyei követ fölvitte őt magával patvaristájának.

Itt következett aztán a gyöngyélet, Kuthynak való, ki ellent nem állhat
a vágynak: mindig a kirakatban lenni. Az országgyűlési ifjúság ez idő
szerint szinte többet nyomott, mint a dieta, Kossuth Lajos pedig majdnem
annyit maga, mint a kettő együtt. Kuthy itt is felszínen maradt, Lovassy
László, az ifjúság vezérének oldalán szerepet játszott, a Kossuth
hirlapjába is irogatott, úgy hogy mikor az országgyűlést 1837-ben
feloszlatták s Lovassyt elfogták, Kuthyt se hagyta nyugton a hatalom;
otthon az apja házánál lánczra verték s úgy vitték Budára a
József-kaszárnyába, hol öt hónapig ült nyirkos tömlöczben.

Soha jellegzetesebben pálya nem indult. Ime egy ember, a ki a
barrikádokon fog meghalni!

A biróság sok zaklatás után fölmentette, csak arra irányult a törekvése,
hogy kenyérhez ne jusson, (ilyen kormányzást is csak az osztrák találhat
ki) s eltiltá az ügyvédi vizsga letételétől. Véges eszű birái azt
hitték, hogy hivatásától vonják el, pedig épen a felé hömpölygették. Az
öt hónapi magány és elmélkedés megtermékenyíté. Nem kellett már neki
csak egy lökés, hogy hivatásához jusson. Ez is megjött s ez is
szerencsétlenség alakjában. Megszabadulása után Nagyváradra ment vissza,
hol tárt karokkal fogadták ismerősei s mint «sokat szenvedett embert»
(ez volt akkoriban a legnagyobb czím) ujra megválasztották megyei
aljegyzőnek. Ugyanekkor kezdett szövődni harmatos szerelmi viszonya az
alispán leányával, a szép Thurzó Jettával, ki váratlanul meghalt. Ez a
fájdalom kellett még neki. Isten ilyeneken neveli poétáit.

Kuthy írogatni kezdett s örült, mikor őt az erdélyi ellenzék Kolozsvárra
lapszerkesztőnek hítta meg. Ebből az állásból távozva, az erdélyi
országgyűlés feloszlatása miatt, 1838-ban, Pestre ment s itt még egyszer
megpróbálta ügyvéddé lenni, de most se engedték. Hat évvel később végre
megkapta az engedélyt, de már akkor rá se gondolt többé, ünnepelt író
volt már akkor, sajkáját kedvező szelek röpítették a dicsőség, hírnév
felé.

Főkép a novellairás terén ért el jelentős sikert. Az Athenæumban, a
korszak legkitünőbb folyóiratában lépett fel s rohammal vette be magát a
közönség kegyeibe. Jókai még akkor kezdő író lévén, Kuthy nimbusza
hova-tovább az Eötvös Józsefével vetekedett. Az ő kézirataikat ívenként
száz forintjával fizették a kiadók.

De mily csillogó szerep jutott még ezenfelül a dicsvágyó ifjúnak az
ekkor még kicsiny Pesten! Ő volt szép alakjával, finom modorával,
izléses öltözékeivel az első gavallér, vagy mint akkor mondták, az első
«arszlán». Az arisztokrata szalonok kedvencze, asszonyok bálványa,
férfiak irígységének tárgya. Jókai «az irodalom grófjának» nevezte.

Sem előtte, sem utána nem élt meg író mesterségéből hasonló fényben. Öt,
pompával berendezett szobából álló lakást tartott a Szarka-utczai
Forray-házban, titkárja volt, a ki levelezéseit vitte, czifra huszár,
harisnyás komornyik ácsorgott az előszobájában. 1839-ben megnősült, egy
szép komáromi leányt, Kalicza Jankát, vett nőül, de ez a házasság
szerencsétlen volt, s hamar vége lett, mint a permeteg esőnek. Elváltak
s Kuthy megint visszatért a társaságokba, virágról virágra szállt,
titkárja volt Batthyány Lajos grófnak, onnan fizetést is húzott,
grófnékat tanított magyarul, nem fizetésért, flirtből,
párbajsegédkezett, mozgalmakat szervezett, pezsgős estélyeket adott
barátainak a lakásán s nemcsak novella- és regénymeséket gondolt ki
magányos óráiban, hanem új kabáthajtókákat, nyakkendő megkötéseket, mert
a divat utána igazodott. Tagja az Akadémiának, a Kisfaludy-Társaságnak s
otthon van minden körben, még a nádorispán szűkkörű vasárnapi estélyeire
is hivatalos.

Hanem ehhez az életmódhoz nem a Hippokrene forrása kellett volna, inkább
egy petroleumforrás s egy aranybánya. Már 1845-ben egymást érik a
foglalások a Kuthy lakásán. Semmit se használ, hogy a főrangú hölgyek
összebeszélnek, megveszik a butorait árverésen és visszaajándékozzák
neki. Ez csak egyszer volt. Az a hatezer forint is csak pillanatnyi
könnyebbülés, a mit a _Hazai rejtelmek_ hoz. Pedig hatezer forint
fejedelmi összeg egy regényért!

A _Hazai rejtelmek_ körülbelül a legjobb munkája Kuthynak. Nem
közönséges tehetség lép ki elénk e könyvből. Mély megfigyelője a
természetnek és páratlan leíró. A nyelve dagályos ugyan s emlékeztet
valamely gazdag ősterületre, hol buján nő fű, dudva, virág s melyet
szinte járhatatlanná fonnak az indák. A dialogok nem természetesek, az
emberek se hús se vér; «csinálmány» ez mind, de mekkora erővel és
tehetséggel!

Novelláiban hajhászsza a borzalmast, a hajmeresztőt és a csattanós
jeleneteket. Sue a mintaképe. De alakjait szívesen veszi a magyar
történelemből, mely teljesen kiaknázatlanul hever még. Leginkább nőket
szeret rajzolni. Csupa Illavára való példányokat.

Anyagi bajai közt valóságos enyhületül üt be az 1848-iki mozgalom, a
mikor nem volt többé se alperes, se felperes, mert egy nagyobb pert
kellett eligazítani. Az első miniszteriumban a miniszterelnöki iroda
igazgatója lett. Később pedig Szemere mellett mint belügyminiszteri
osztálytanácsos működött s elkisérte a kormányt Debreczenbe is.

A katasztrófa után szomorú élet következett. Nem maradt egyebe, csak a
tolla, de az bizony vékony szerszám lett most, és a hitelezői, a kiken
semmit sem szelidített a nemzeti gyász. Egy darabig bujkált itt-amott,
míg csak meg nem unta a koplalást, a nomád életet s eljött Pestre, hogy
magát följelentse.

De a polgári törvényszék fölmentette. S ez a szerencséje volt az ő
szomorú végzete. Inkább küldték volna Kuffsteinba vagy Olmützbe a
kazamatákba.

Sajnos, a sors rosszabbat szánt neki.

Egy kis szobácskában tengődött Budán, éjjel-nappal írt, de novelláit már
nem fizették jól, mert a közönség részint megfogyott, részint más
kedvenczei támadtak. A bécsi kormány egy Hugó Károly nevű ujságírót
bízott meg 1853-ban azzal a küldetéssel, hogy az írókat
hivatal-vállalásra birja. Senki se ragadt lépen, csak Kuthy Lajos. A
szürke kis alakok, az éhenkórászok, a bohémek mind visszautasították, de
ő, «az irodalom grófja» beugrott, mert nem tudott szegény lenni.

S ezzel azután alaposan el volt temetve, sokkal jobban, mint lett volna
az olmützi kazamatákban. Barátjai, ismerősei kerülték s ő is menekült
előlük, mert büszke lélek volt alapjában; új barátjai nem támadtak. A
lapok hasábjai bezáródtak előtte ép úgy, mint a közönség szive. Az író
nem élt többé.

Le volt taszítva az Olympusról, mert nem tanult meg egyet, a mire magyar
írónak mindenekelőtt el kell készülnie: nem tudott szegény lenni.

Mint hivatalnok azonban fokról-fokra előlépett, de ez már csak olyan
volt, mint mikor a halottnak a koporsóban haja vagy körme nő.

Fizikailag 1864-ben mint nyugdíjazott megyefőnök halt meg Nagyváradon 51
éves korában (1813-ban született Érmihályfalván, Biharban); meg nem
siratva, részvét nélkül, alig néhány ember által kisérve vitte ki egy
szegényes halottas kocsi ugyanabba a temetőbe, a hol a szép Thurzó Jetta
porladozik, álmodozik vőlegényének, a merész forradalmárnak
viszontagságos küzdelmeiről a császári hatalom és önkény ellen.

_Mikszáth Kálmán._



HAZAI REJTELMEK

_Első kiadása megjelent 1846–1847-ben._



I.  (Hortobágy.)

Túl a rónát lepő öntéseken angol ló látszik nyargalni. Hátán karcsú
lovagot repít, kinek körrajzát összeolvasztja a távolság.

Hortobágyot özön borítá. A Tisza-Füred és Nánás felől kiöntött, a
Hortobágy folyam feldagadt, a pusztai tavak megnőttek, káka és nád
közepén felül, s a hortobágyi csárda mint egy félemlett Ninive állt a
szennyes tenger között. Az ó-testamentomi szűzvizen isten lelke járt,
itt döglött marhák, kósza tutajok, czibált szénakazlak, s megmosdatott
utczák minden szemetje uszkált a habtalan síkon, melyre bőségben teríte
nádpelyhet a büzhödt szellő.

Néhol zöld oázok szorultak szigetül az öntések közé, miken ló, birka,
szarvasbarom, ember s juhászkutyák éltek szoros közelben, remegve az
inség főfokát, mely a koppadt gyepen, a nem szabadítás bizonyos hitében
rájok várt. Két dereglye ugyan szépen kimenthetné, de a deszkák
önmagokat nem szülik hajóvá, s miért fáradna a magyar óvszerért
veszélyek előtt, holott veszély alatt sincs kedve azt tenni?!

A tulkok szomorúan állongtak gyökig legelt szigetek szélein, s mit
máskor nem, érzékeny szemet emeltek az égre, tán egy titkos ösztön
elősejtésével, míg a rezgő víz eltorzítá nyurgult árnyaikon a nem őket
illető arczkifejezést.

Egy ily kisded világra szilaj farkas szorult. Tiz naptól törekvék
megszökni a menhely börtönéből, mely szabadságát vevé el, hogy életét
megtartsa. Most fáradtan fekszik, de hunyorgó szemhéja alól kivillog a
düh és éhség zöld ragyogványa. Körében hantokra hasgatva a felkörmölt
gyep, s itt-ott friss porhanyó föld, mint hangyaboly, vagy finom
vakandturás, miket mérgében kapart a szokatlan fogoly. E hányások közein
agg kan csontváza van szórva tördelt darabokban, melyet szerelmi
kalandban lepett az áradás, s vész óráin a ragadozó martaléka lőn. E
csontokra nem lehet ismerni, bordák és gerincz szerte marczongva,
koponyája s magok a legkeményebb sódarcsontok keresztkasul őrve a
mardosás mély karczaival. Csak az állkapczában egy csonka vén agyar
mutatja, hogy a zsákmány, csatához szokott kan vala. Most felkél a szép
vad hűtelen nyugtából, mely éhségét nem csillapítá. Hosszat nyujtózik
kiöltött nyelvvel, s hirtelen felszökik egy öl magasba. Visszaestében
kiharap a földből egy darab hantot; majd kiköpve azt, fájdalmasan nyalja
mély sebét, melyet a küzdő kan czombján hasított. Eleven húsig nyalja a
sebet, mígnem vér serked rajta, és kínosan ordít a közben, mely
mértföldekig hallik a néma víz felett. Azonban éhsége vadabb mint a
fájdalom. Megrohanja a vázmaradványokat. Foga csattog mint az edzett
aczél, ínye vérzik, s egy két töredéket elnyel az éles csontokból. Majd
az állkapczát ragadja fogai közé, s fület hegyezve ügetni kezd,
megcsalva önmagát az emészthetlen zsákmánynyal. De a sziget szűk, nem
adhat tért a haragban futónak. Keskeny körben üget a vízszegélyeken,
mint egy iskolába kényszerített ló. Dühe nő, s tért keres. Megáll,
gerinczén borzad az ordas szőr, éles szemekkel benézi a látkört, de
annak roppant területe csak víz és ég. Látja, nincs menedék, még egyszer
belemar a száraz állkapczába, de az agyar ágya nem enged. Bőszülten
rázza oldalt és fel s alá, aztán messze veti magától, keresztül ordítja
a vizi pusztát, s szilaj szökések közt szaglálja a földet. Rugni s
kaparni kezd rövid szünetre egy friss hányást. Szemei zöldveres tüzet
lövelnek az alatt, s csattogva kapkod a legyek után, mik a bűzös
csontokat megdongják. Végre győzött a természeti ösztön, megszelídült az
éhség hatalmára, s foghegyen, finnyás nyámmogással enni kezdi a nyers
földet, mely nála rendesen az éhhalál végmenedéke.

Az alatt a látkör alján felhők ütik fel rohanó fejöket tömött kerek
gomlyokban, miket hamar hasábokra oszt s ujra szétterít a nyugoti szél.
Erős, kövér cseppeket szakaszt le, s hulló terheikkel megragyásítja a
sima vizeket. Távol lárma kél a határon, roppant sereg vadlúd repül igen
alant, nádast keresve a vész előtt. Kisértő hangjokat hallja az éhes
ragadozó. Oly közel, s hallatlan bőségben vonulnak felette, oly
étvágyköltőleg látja elnyúlni a jóizű nyakat, melyet csak puha tollazat
véd, s szép ifju czombokat, mig a ludak röptében feléje függenek. Tátott
torokkal ugrándozik a kecses lények után, nyelvéről lecseppen az étvágy
nedve, csak fél öllel tudna följebb ugrani, övé a boldogság. Hiába, az
ostoba libák nem tartják szerencsének torkába búvni, s csupa
tiszteletből a körmös kalandorhoz, felcsapnak magasra biztosb vidékekbe.

Most a fergeteg nő, a szél dühe szétömlik a vízterén, s féloldalra dönti
a megeredt záport, mely, mint vízsodronyból rakott zuhatag, szakadt le.
A mén nyerít, a tehenek bőgnek, s a juhnyáj mint egy nyomott nép, sír az
apró szigeteken. A vész Körmösig hozza a szájízköltő hangot. Mennyi
kövér falat, mily úri különféleség, kivált az alázatos juhok, melyek sem
rugni, sem öklelni nem tudnak! hozzá mily horpasztó éhség, s mégis neki
goromba földet kell nyelnie minden zsír nélkül! Hajh! ezt tűrni, ennyi
csábításra stoicusnak lenni nem lehet. Ő szabadnak születék, hogy
ragadozhasson. Beszökik a vízbe, hogy rohanjon az áruló hang felé. De a
víz mély, s messze, messze tart. Egy ösztön szól benne, mit az állat is
ért, az úgynevezett életi. «Szigetemen világos hogy élek, gondolá, vagy
gondolhatá magában, mert érzem, hogy éhezem. E víz itt a sírverem,
mihelyst elnyelem, vagy magam elnyeletem. Sírontúl ugyan nyájas örömre
hí birka- s tulokbőgés, de ki tudja, nem fognám-e örökre sírban hagyni
becses fogaimat, hogy ne legyen mivel harapni a túlélet pecsenyéjébe.
Azért jobb lesz visszaragaszkodnom, annyival inkább, mert ez a disznó
jég szörnyen püföl.» Körmösdeák alkalmasint ilyesmiken jártatá agyát,
mert a gyepre csakugyan visszaszállásolt. Még egy pár próbát tőn a bőgő
áldozatok felé, de étvágyán kifogott az életé, s mérges nyifogás közt
sérült oldalára fekvék, hogy sebét ne verhesse a kavicsnyi jég. Orrát
verhenyes szügyébe vágta, félig húnyt szemhéján felborzolá a szőrt, s
akkor jajdult fel egy-egy oldalkapással, ha szemen vagy fültövön üté egy
jégtojás.

A pusztai vész folyvást nőtt. A fehérhasú felhők mint könnyű habok
merültek egymásba, s itt-ott földig ereszték kesely farkaikat. A szél
ákászgalyakat hurczolt a záporban, miket mérföldekből rabolt, a jég
sűrün omlott, mintha termett fa gyümölcsét erőszak rázná le, s a sík
vizet felverte, hasonlóul a forró olajhoz, mely habzik és bugyog a
szörnyű tűz felett.

Egy vészbetört szent ének hangzott s oszlék fel erőtlenül a vad
morajban, s utána egykedvűn zúgott ég és víz. A szél visszakanyarult, s
ujra megjelent a kétség szózatja. Gyönge női hang éneklé buzgón a
zsoltár sorait:

  Haragodnak nagy voltában,
  Ne feddj meg uram engem.

Csattogó dördület válaszolt, mely megrendíté a földet Kardszagtól
Ohatig. A táj rémsötét lőn, az elemharcz tetőpontig jutott. A széltorlat
bömbölt, örvénynyé kavarva a záport, s csattogtatva az összevert jeget.
A lázadó állatok torz haragban bőgtek a viharzenéhez, míg vészharangokat
vert félre a kapkodó szélroham, távol falvaktól ragadozva el a harapdált
hangot. A szent zsoltár, tört énekben töredezett elő e vad lázadás közt:

  Busúlt gerjedezésedben
  Ne büntess meg istenem!

Irtóztatos villám harsant el. Egy pillanatra bevilágitá a láthatárt, s
messze fenékszínen megmutatá az istenben bizót. Térdelő paraszthölgy
látszék a víz között két ölnyi szárazon. Keblét és karjait kisdedére
hajtá, hogy elfedje az úr haragjától. Rajta semmi öltöny, mind
csecsemőjét védi az, kinek az áthütő nedv szörnyű halált hozhat. Gazdag
barna haját lebontá, sátorúl terítni hideg vállaira. Szemében rémület és
éhség, arcza elkékedt a csapkodó vésztől, s rajta vérgyöngyök mosódnak
el, hajadon fejéről a jég sebeiből serkedők. Maga tépett sírkereszt,
haja gyászlobogó. Ajkán szent ének töredezik fel, erőtlenül éhsége miatt
s elverve a haragos széltől. Buzgó hit, vértanúi remény éled lelkében
isten mentő irgalmáért, de a test roskad, s nem bir hitelt biztosítni a
vallás szavának. Felette, magasban ég a kergető villám, vörös világgal
gyujtva a vihart. E fényvonal körében ragyog a fehér jég mint bő ezüst,
a villámtér betelve mennyei derüvel, alant porrátört zápor s nedügőz
képez ködfelhőt, s benne a fény alatt mint mater dolorosa térdel az
ájtatos nő. Felséges rafaeli kép.

Két óra mulva kiderült. A lég megelevenűle, a nap szétönté meleg
szerelmét, lanyhán szárogatva a fürdött természetet, s egy tenyérnyi
felhő sem foltozá a mennyet.

Hófehéren ragyogott ki tőből az ujvárosi templom, s itt-ott fényesen
csillant meg a rézkakas egy-két messze tornyon, vagy falu nyelén, mint a
csikós mondja. Millió szárnyassal népesült meg a lég, a vizi zsákmányok
ismét nyugton usztak a mocskos oczeánon, s a falvak harangja isten
igazában hirdette az alkonyt.

A parasztnő lesimítá a vérében festett hideg vízgyöngyöket, s törlő
kezeiből kimerüle képén a nyomorrajz, melynek színeit eddig könyű,
vérveríték, s a csapkodó zápor kivenni nem hagyák.

Kedves ifjú kép, mig éhség és rémület be nem roskaszták, most kisértő
dúlt ábra, mely senyvesztő sír fogai közül látszik kikelni, hogy magát s
az élőket üldözze.

Ajka fakó, arczbőre kékedő és száraz, szemalja szederjes, s medrében
üveg lencsékké látszanak merevülni a beesett szemek, mikre a sovány
szemöldcsont komor árnyat vet.

Gyermekét tapintja, ha él-e? s meleg sóhaját a reszkető kisded keblébe
leheli, hogy megtartsa a szabadítás örömeig, mit isten próbája után
kegyesen remél.

Egy máztalan edényt sóvárgva forgat, nincs-e még oldalán némi maradvány,
de a tápot már napok előtt végkép levakará arról.

Hajából kifacsará az esőt, s olvadó jegeket, gyermekét megenyhíté
anyacsókjaival, s a róna látkörén védkar után vigyáz.



II.  (A csikós.)

A meggyesi csárda irányában hosszúkás vonal tűnt fel a vizen, mely gyors
haladtával folyvást hízni látszék. Egy csikós csáklyázott keskeny
lélekvesztőn. Fején báránysipka zsírprémmel, s bokrétául rézkupakos
makrapipát visel, melynek oldalát még taval átverte a bűzös
dohánymocsok. Benne kétkrajczáros debreczeni szár, jóformán kurtább a
pipánál, s rajta választóvízzel liliomszál s tízorrú emberek czifrázva
megismerhetlenül. A haj nem ragyog úgy Andaluziában mint tarkóján,
kivált most csepeg a hájlétől, s rezes nyakát szépen kifényesíti, melyen
még soha sem volt nyakravaló. Ingkorcza csak nyaktövig ér, mint a római
tunica, hasát félig fedve sárga vásznával, de inas karjain pazérolva
lobog a borjúszáju ingujj. Távolról azt hinné az ember, piros csizmát
visel, úgy elsüté szárait szél és nap. Szemöldje kiáll, mint a házeresz,
s bozontos szőre aláfügg a hamis szemekre, mik gyorsabban járnak a
zsebóra ketyegőjénél. Homlokát függőleges redők osztják szét, de nem
szenvedés vagy bölcselet redői. Gyakran kell néznie az eleven nap ellen,
ha tévedt csikaját keresi, vagy enni való után vigyáz, s ilyenkor sohsem
teszi kezét ernyőül szemére, mint asszonyaik szokták. A tisztes ránczok
efféle szemlék bélyege homlokán. Szíjkorbácsa vállszalagúl van mellén
keresztül hurkolva, melynek fonása apróbb a kigyópikkelynél, s nehéz és
sujtós mint a sodrony. Különben arczfénye megközelíti a kordoványt, örök
izzadástól keze sötétpiros, s tíz kerek körmei rendkívül hasonlítnak
ugyanannyi pecsétostyához.

Ha ladikján egyet egyet taszít, kidugja zömök nyakát lapoczkái közül,
összehúzza prémes szempilláit, miközben orrát szépen ránczba szedi, s
egyet néz a vízlepte határon, hol kedvező időkben annyi toklyót s
malaczot elorzott. Kezében oly ügyesen forog a csáklya, mintha műtánczos
tréfálna egyenrudjával, s a lélekvesztőt oly ügyesen kormányozza odább,
mint a gyepen kantártalan lovát, pedig egy törökcsónak kormánya nem
bajosabb mint az övé.

Távol, a repülő szárnyasok hézagán, valami látszik vizszínt mozogni.
Más, legfeljebb bólintó bogácsvirágnak gyanítná, ő már látja a
pirostarka kendőt, melyet felé ráznak. Néhány lökésre megismeri, hogy
nő, néhányra ismét, hogy saját menye, ki szabadítást vár. Most vége a
tekintgetésnek, csáklyája gyorsan és nagyokat lök, a sajka repül, mint a
parti fecske, ő siet, siet épen úgy, mintha idegen ürüt vinne vacsorára,
mert ő sem erkölcstan parancsát nem érti, sem a tuléletért áldozatot nem
visz, őt csak a természet s ösztön igazgatja, s jót, rosszat egyenlő
tűzzel visz véghez.

– Hol jársz menyem Sári? kérdé az ügyefogyottat, midőn annyira jött,
hogy szóval érheté, oly kuszáltan kuczorgasz mint az árva daru őszszel.

– A jó isten küldte kendet apám uram, felelt a boldog szabaduló, s
gyermekét az anyai öröm ujra éledtével csókolá, miközben szemérmesen
fedé be ifjú vállacskáit.

– Nem küldött biz engem senki, édes leányom, mert én magam jöttem…

– De csak mégis az úr intéséből, igazítá szabadszájú ipát a vallásos
asszony, tudtam én, isten nem hagyja el övéit.

– Dejszen, ne volna csak ménesem harmada a nánási gyepen, s ne akarnám
látni most zivatar után, isten nevében itt veszhettél volna az övéi
között.

– Júj haj! ne vétkezzék annyit apám uram, jó hogy gyermekem nem érti,
soha meg nem halnék nyugodtan, hogy édes nagyapjától ilyeneket tanul,
mondá a hölgy együgyű jósággal, s piros fejkendőjét füleire köté, hogy
ne hallja a pogány tréfákat, miközben felszedé vizes ruhácskáit s egy
pár üres szilket kenderkasornyában.

– Jól van fiam Sára, no hát haza viszlek, csak hágj be ebbe a vizi
tekenőbe, s igyál egyet az egészségemért, ott a kulacs a vályu farába,
csak ne sokat egyszerre, mert nem lőre… Ej ej, csak már mondtad volna,
hogy igyen találkozunk, folytatá tréfásan a vén csikós, szűröm vagy
subámat előhozám vala… Fázol ugy-e kis patyolatszuka? ne félj, befűt
husz korty diószegi. De úgy látom, Miska reszket az öledben? hja!
bábátok sohsem füröszt olyan hidegben mint a jégeső. Kutya baj, majd ha
lovat őriz, az orra is befagy, mégis szuszogni kell. Dugd be fiad abba a
száraz tarisznyába, vágj egy karé kenyeret, ha éhezel, s van ott egy kis
borjúpecsenye is.

– Isten őrízz, felele ijedten Sárika, tudom, más gulyáján nőtt fel az a
hús.

– No no, mit félsz tőle, nem bődül bíz az meg kényes begyecskédben, úgy
is az öntésbe fult volna, ha el nem fogom. Gazdájának mindegy, akár mi
eszszük meg, akár a víz viszi el, válaszolt a természet fia, ellökve
sajkáját a száraztól.

– Ugyan apám uram, mit kisérti a gondviselést, tudja mit mond a VI.
parancs…?

– Nem tom biz én fiam. Gyermek koromban nem értem rá, most meg vén
vagyok iskolába járni.

– VI. parancs: ne lopj, mondá kegyesen Sárika, épen azon szajkói
stereotiphangon, melylyel iskolásleány korában észnélkül el szokta
hadarni.

– Sohse taníts engem galambom, megérem én magam törvényével. Életemben
két prédikácziót hallottam: egyiket Jankó kedves fiam tisztességtételén,
másikat, hogy harmadéve a csikós-tanyán egy legatust megpapoltattunk,
harmadikát majd elmondják felettem, ha a csizmát üresen hagyom, s az
elég lesz nekem. Aztán nem is vagyok én olyan rossz mint a pap mondja.

– Az igaz, taval is öt forintot adott kend az égett szomszédnak, pedig
kölcsön kérte.

– Mihály bátyámmal sem osztoztam az anyai részben, pedig semmim sem
volt. Neki jobban kellett, káplárviselt ember csak mégsem járhat pőrén.

– A ladányi bukott zsidónak meg elengedé a lóbőr árát, a ki Diószegre
ment deáknak.

– Hát mikor gazdámat veszett eb kergette csikóheréléskor, s elibe
ugrottam, hogy engem kapjon meg?

– Igaz, mind igaz, kend maga jó, csakhogy a hite rossz.

– Már mások is mondták, kutyahitű vagyok, de én nem hiszem. A rossz
ember nem tud aludni, pedig én lófarkára kötve is horkolnék, ha akarom.
Aztán mi az, a mit én lopok? Egy-két süldőt, ürüt, vagy legfeljebb
borjút ha ragasztok, tinóra már kezem sohse teszem. Lásd kincsem Sárika,
nekem nem kell arany, ezüst, sem sallangos bunda. Ha városban laknám,
okvetlenül többet kéne lopnom. De itt minden nyáron száz réz pitykét
kapok kommenczióban, s az nekem szűrre, szeredásra, erszényre, s
késszíjra elég ékesség. De hogy a magyar Kanahánban, mint Hortobágyot a
legatus híja, koplaljak, hogy midőn előttem szaladgál a jóizű falat,
bőjtöljek mint egy kámzsás barát, azt ugyan ne kivánja tőlem a pap se, a
ki lelke van, mert ha igen, ő lássa, kurtát húz. Aztán sehogy sem jó
sokat koplalni. Ha éhes az ember, rosszba töri fejét, s elébb-utóbb
bakot lő, de ha jóllakott, elfekszik, vagy dolga után lát. Minthogy
isten támaszt étvágyat, teszen is arról. Kövér juhot nem azért teremt,
ki jóllakott, hanem a ki éhen van. Hogy is venne számban minden sőrét és
malaczot mint egy talján sáfár, hogy ha egy elvész, mindjárt megtudja…?

– Uram bocsásd meg nékie, mert nem tudja, mit cselekszik, kiáltá Sárika
összetett kézzel, lehetetlen, hogy a ladikkal fel ne borúljunk, ha így
garázdálkodik hitével apám uram, s a hiszek egy istent kezdé magában
motyogni, miközben a kulacsból már harmadszor erősítőt vőn.

– Hü hü hü! Minap is nevettem, mert hogy Kollát uram juhászát befogták,
kinn volt Peti szolgabiró. Tudakozódott az orgazdaságokról, s midőn az
új akolbirót jól tartá tanácscsal, azt mondá paposan: isten megőrzi,
oltalmazza a hű pásztor nyáját. Püff! jövő éjjel elhajték tőle tizenhat
hágó kost. Egy istenem, lelkem, oly igazott a mint hogy Peregi Marczinak
keresztelt a csürködi káplán, én mitsem tudok róla. Nem szoktam
egyszerre egynél többet hozni, oszt meg a kos büdös, nem is enni való.
De mégis jól esett, mert az új juhász bojtárja istenre bizá a
nyájőrzést, s maga a csárdába ballagott, pedig egy jó rekrutája
sincs.[1] Már én magam járok a ló faránál vagy viczecsikósom.
Megtanultam, hogy kell istenre bizni a ménest, ha vasba akarom magamat
veretni.

Sárika ezalatt megvidámult a kulacs tartalmától. Látá, miként ipa
javíthatatlan. Szánta őt, a gonosz áldozatját, holott féllába már
sírban. Csendes hálát adott titkos fohászban, hogy ő jó keresztény, s
talpon állva mehet a paradicsomba. Piros kendőjét leoldá, mert a
diószegi lelke áthatá. Gazdag haja pongyolán hátra tekerve, s így
fonatlan kontyban feküdt a gömbölyű nyakon. Arczain megtértek jószívű
vonásai, miket kétség s rémület ijesztőkké tőn, s átpirulva a bor édes
erejétől, mint két piros alma ültek a szép haj árnyában. Élénk, szelid
szemek, piros gyenge ajk, s a menekvés öröme szépíték a kis paraszt
menyecskét, s bizonyos szabadság ült őztekintetében, mely csak a bortól
szokott megjelenni.

A vén Marczi elmondta védelmét, s megnémult. Nyakát ismét kezdé
kidugdosni lapoczkái közűl, s minden lökés után nagyot nézett.

Sárika hiában szellőzé ki fejét, s fútta el meleg lehelletét, a bor több
több gerjedelmet költött vérében. Pillái fáradtan jártak, s ő vígan és
édesen nézett alóluk, mint a boldog gondfeledés. Álmot űzni kihuzta
Miskát a száraz tarisznyából, hová ipa tanácsára helyezé. Betakarta
szikkadt ruháiba, felcsókolá gözűi álmából, s emlőcskéjét nyujtá kendő
alá rejtve; maga pedig kegyes harmadrész hangon, de kedélyesen leánykori
dalt kezdett:

  Kinek nincsen szeretője,
  Menjen ki a zöld erdőre;
    Irja fel a falevélre:
    Hogy néki nincs szeretője.

Ej mit! nagyon bús, gondolá magában, hisz innentúl az uramnál leszek, s
pajkos mosolylyal csintalan dalt kezde:

  Ma menyasszony, holnap asszony,
  Holnapután komámasszony;
    S esztendőre vagy kettőre,
    Szükségem lesz a bölcsőre.

A vén Marczi addig egész erőből csáklyázott és nézett. Maga sem tudta
mit; de már úgy ususában volt, hogy nyakát éjjel is gyakran kidugta
lapoczkái közűl, ha ébren volt.

Sajátságos példány a puszták fiaiból. Ő iskolákat nem járt, sem az
életben senki nem tanítá. Öt éves korától mindig pusztán lakik, vad
lovak, betyárok s dologtalanság közt. Nem ismer erkölcstant, s
hitágazatokat, a keresztségről azt hiszi, csak egy lucskos szokás,
melyben nevet osztogatnak; Krisztust csak nevéről ismeri, apostolait úgy
sem; jog, törvény, s polgáréletről fogalma sincs, pappal s tanitóval
éltében nem beszélt; bűn és erény, üdv és kárhozat, jutalom s bünhödés
előtte nem magyaráztaték, s szivében mégis annyi jóság, részvét,
feláldozás, hogy felebarátért kész életét adni. Oly csendes, nyugodt,
elégült, hogy irigyleni kell. Egyetlen bűne apró orzásban áll, de az nem
birvágy, káröröm, vagy ártó szándék műve. Ő nem akar fénylést vagy
bőséget, sem a gazdagokat irigyen pusztítni. Ő a természet első
ösztönénél marad, ha éhsége csillapítva van: vágya megszünik. Ennek is
azon győződéssel szolgál, hogy az nem bűn, hogy az szabados, hogy az
természetes, s vele senki nem képes elhitetni, hogy az vétek, s ő
bűndíjt érdemel, mert őt csak a természet tanítá, s ott mindennap látja,
hogy a farkas elviszi a bárányt akárki nyájából; a kánya ott ragadoz
csirkét, a hol kap, s ötven évtől ő is úgy teszen. De azért nem korhely,
nem naplopó. Szolgálatot keres, s abban ügyes, pontos, hű. Bár minden
minister oly lélekismeretes volna! Gyűlöl minden erőszakot,
alárendeltjeit szereti, ügyeikben igaz s szigorú biró, érdemeiket
értőleg tudja méltánylani, s a kontárt, idétlent vagy gazot nem tűri.
Gazdáját tiszteletben tartja, s egy hosszú életet leél, a nélkül, hogy
egyszer verekednék, kétszinű volna, vagy embertársa ellen rossz gondolat
kelne szivében. A józan ész ép oly természetes épségben fejlik ki nála,
mint az erkölcs. Neki nincs naptára, s mégis minden időpontot meg tud
határozni. Ismeri az évszak négy cyclusát, tudja, mikor kell csikót
herélni, hágatni, s különválasztni az anyakanczát. Tudja, melyik lova,
melyik napon, hány évü; ismeri a téli s nyáréj csillagait, perczre
kiszámítja mit, mennyit lehet hajnalig tenni; mikor lesz eső, szél, hó,
vagy rendkivül szélvész; tanyájáról a katankórót s bogácsot ki tudja
jelelni, mikor, melyik irányban kél fel vagy megy le a nap, s a
csillagot nevezni, melyik alatt egyik vagy másik karámja fekszik.
Földrajzi tanja a hortobágy mellékeig terjed, de azt tökéletesben
ismeri, mint leghiresb szaktudós a földtekét. Tudja, hol mínő a gleba?
melyik rész mit terem legjobban? hová mit kell vetni? hova önt
leghamarabb a viz? hol a legjobb juh-, gulya- vagy ménesnek való legelő?
hol kell tavaszszal, nyáron, vagy ősz felé étetni? merre van métely? hol
vannak jó füves locsogók? s minő zsombékok közt terem csomorika? merre
legmélyebb a viz? hol terem legizesebb sás, fedélhez való nád, vagy
megfonható gyékény? hol jár legtöbb túzok? merre költenek vadludak? hol
szedhetni legtöbb szárcsatojást? merre lehet vizek és lápok közt
rövidebben jutni egyik vagy másik faluhoz? hol szikes, bogácsos, vagy
kopár a mező? s merre jár legtöbb jég, vagy forgószél? Legfeketébb éjben
egyenesen megy, hová akar, rétek és kákások millió ösvényit mind ismeri,
melyik hová visz, s beláthatatlan út- és jeltelen gyepsíkon soha el nem
téved.

E mellett eszes, dolgaiban teljes tárgyismerő, találékony, magán
segíteni tudó, s mindenek felett jószivű. Oly szorgos dolga nem lehet,
hogy ideje ne volna, ha kell más baján segíteni. Soha egy itcze bort nem
iszik, hogy mást meg ne kináljon. Az embert ismeri, s az
osztálykivülieken is hamar keresztüllát.

Mennyivel épebb, eredetibb, okosabb faj a nyugoti földek aljnépénél,
melynek buta, goromba s haszonvehetlen példányit oly szomorító
sajátságokkal találjuk az életben, vagy színpadok bohózataiban; de
kiknek a roppant német föld, a magyarnémet s fajzott félmagyar mosolyg,
örvend s tapsokat áldozik.

E könyv folytában alkalma lesz az olvasónak csikósinkról jobban
meggyőződni, mégis sok felvárosi gyáva németmagyar, félénk tőkés, bukott
kalmár, üres kenyérevő, vagy külföldhöz csatlakozó majom, ki egész
életét nehány fojtó légű utczán, s gaminok, zsebelők ólálkodási közt
tölti el, undok megvetéssel, átkul, vagy gyermekijesztőleg nevezi a
«csikóst», s ha sorsa véletlenül egyszer az alföldre híja, bucsúvétel s
végrendelet után indul az ártatlan nép közé. Sőt több zugolyiró, ki
minden tárgyismeret nélkül, hallomásból firkál, vagy legfeljebb
kocsiablakon néz utazó pudli s tökéletlen térkép közül a pusztára
egyszer: nem irtózik őket úgy állítni elő, mint egy rémitő nemét az
alföldi vadaknak.

Rágalom, nem igaz! E nép jó és férfias. Gazdag romlatlan tárgya, eleme a
civilisatiónak, melyből hasznosabb, gyümölcsözőbb ivadékot idézhet elő
törvény- és jogérdek, mint a nyugoti elsatnyult vérből.

Csak az minő sajátságos Peregi Marcziban, hogy szóval sem kérdé Sárikát:
mikor, miként jutott a veszélybe? Ő menekvést szükséglett, Marczi
megtevé, s többre semmi gondja. Épen ily vágytalan minden ujság iránt.
Ha vásárra – a világlátás egyetlen helyére – húsz évben egyszer
elmegyen: nem szájong, nem ácsorog, nem kérdezősködik. Megveszi a maga
pár csizmáját, s aztán beül a csapszékbe. A Hortobágyon sokszor furcsa
vendéget lát. Neki mindegy: londoni utitáska, vagy magyar borztarisznya,
piperés szinésznő, vagy legkülönczebb angol. Ő nem bámul, s tartózkodik
tőle. Rá sem ereszti szemeit. Elmondja «jónap»-ját, azzal fejébe nyomja
süvegét s leül a tölgyfa asztalhoz. De ha felkeresik, s szóba állnak
vele: bátran, fogultlanul beszél, egy pipa dohányt kér, kupáját nyujtja,
s tüzet ád.

Sárika megunta a dallást, s hogy szóra hozza ipát, a nélkül, hogy amaz
kérdezné, kezdé elmesélni esetét.

– Mert, hogy aztán György sógor, az ángyom, uram, és a szóga gyékényt
szedni mentek: ételt kellett vinnem a kanálos tóhoz. Már azelőtt jött
volt az áradás, de csak azt tudtuk, hogy megelégli tán az uristen. Egy
kenyeret, s Miskát lepedőbe kötöttem, mert nem volt kire hagynom, egy
szilke lencsét füstölt disznóhússal, másikat jó tojásos lebbencscsel
kasornyába tettem, s a hogy lehete kerülgetém az iszapos vizet. De meg
az utat sem tudtam biz én, mert mióta kendtül elszakadtam, nem igen
lódultam a pusztára. Egyszer lelkem adta veszem észre, hogy nő az
áradás. Én csak ellábaltam volna isten nevében, de a Kunság felől úgy
tódult a víz, hogy mindenütt sarkamat érte. Akkor hamarjában
elszabadulhattam volna a nánási kenderföldek felé; de ki hitte, hogy
ilyen itélet lesz rajtunk? Azután késő lett. A rakottyás gáton elcsapott
a víz, s úgy jött a mezőre, mint mikor kiöntjük a fürösztőt. Egész addig
kergetett az öntés, a honnan jövünk. Tovább nem futhattam, mert előttem
összecsapott a víz, s karikába fogott. Azt hittem, állóhelyemen nyél el
az itélet, mint Zsodomát, Gomorát: «de az úr énnekem őriző pásztorom,» a
föld csatornáit bezárolta végre, s én a gyepen maradtam mint az üres
halászkunyhó. No biz, isten bocsáss – folytatá önfeddő mosolylyal Sárika
– jó lett volna kunyhónak lennem, beletenni édes szülöttemet, de így
istenbe bizva, szabad ég alatt vártuk az inséget, mit szent felsége
reánk mért…

– Sohse mérte biz a, ki is tudna oly isszonytalan vizet cseberszámra
mérni, a Tisza megnőtt, a Hortobágy áradt, a rétek kiöntöttek, a ki
lelke van, s készen lett a fürdő.

– Első éjjel nem mertem aludni, hogy a víz alánk fut, vagy a Jónás hala
eljő a Tiszából s elnyeli Miskát. Minden faluról behallott az estharang,
s én még sem mehettem templomba. Éjjel szinte halálra féltem magamat. A
kiöntött rókák csaholtak, s ez a csendben oly közelről hallott, hogy
minden lépten nyomon szikrázó szemöket véltem látni a sötétben. Egy
farkas borzasztón vonított, azt hittem, szagomat érzi…

– Láttam hunczfutot, holnap utána megyek komondoraimmal. Pistát
küldeném, de a csárdába ment egy csikóskötőfékkel Lajos ur számára, s
onnan anyjához gyalogol, segítni a vásár hetében.

– Hajnalban láttam messziről egy kompot. A nemesek hadnagyának vittek
rajta nádat, mert hogy restellátió lesz, pénzt kapott. Sirtam, ríttam
utánuk, de ez a nemesember-féle nem hajt a parasztra…

– Virágvasárnapján a nádudvari bojtárok megnyúztak közűlök vagy kettőt.

– Máskor, ha a nap feljött, sohasem féltem, folytatá Sárika, de most nem
tudtam megnyugodni, pedig az esti imádságot is elmondtam reggel. A
kenyér- s ételből keveset ettem naponkint, s egész pénteken bőjtöltem,
hogy ki ne fogyjak az eleségből, mert nem tudtam, meddig próbál az úr
haragja. Magam készen lettem volna a halálra; de Miskát szántam. Nem
szeretném, ha meghalna, mig fel nem veszi az úr vacsoráját. Nyolczadik
napra letettem minden szabadulásról. Dániel próféta csak három napig lőn
az oroszlánok vermében, pedig én csak parasztasszony vagyok. Igaz, hogy
a Hortobágyon nincsen oroszlán, de ételemet egy cseppig megettem, s
kenyeremből is csak száraz dúcza maradt; ha egy falatot nyeltem,
számpadlásáról mind lehordta a bőrt. Nem hiszi kend, mint elfogy az
ember, ha rebegésben van. Ujjasom pitykéit hónaljig be tudom hajtani,
pedig azelőtt alig fértem bele…

– Szegény árva bogár, hát senkit sem láttál, hogy kihuzzon, a ki lelke
van?

– Madárnál egyéb lélek sem jött felém, az is csak hojsza és libucz,
pedig mindenik rosszat jelent.

– Hát urad az ebszülötte? tán borsért paripáztak rajta?

– De bizony félek, isten irgalmazzon neki, hogy gyékényszedésnél behalt
az öntésbe.

– Hiszen nem ürge, a ki lelke van, hogy mindjárt elázzék. Osztán túl a
kanálos tón, a sőre nyomást sohse járja a víz. Ott akar hat lóval
elszabadulhattak, s a kócsi puszta felől el lehet ballagni Jeruzsálemig
is. Mikor apad a víz, Kócson innen, harminczhét ölnyire napenyészet
felől lesz legelébb száraz. Arra befelé még nem értem áradást hajason, s
kopaszon is bajoson.

– Nahát tán keresett, vigasztalá magát Sárika, de nem akadt reám. A
kúnhegyesi kondás is akkor menté meg feleségét, mikor már belefult.

– Utczu hédervári lobogós! a Józsa ispánja ugyan finczoltatja lovát –
mondá a vén csikós egyet sodorítván deres bajuszán, miközben kidugta
zömök nyakát lapoczkái közűl, s amúgy szokásaként nagyot nézett.

– Mit beszél kend, hiszen ökörnyált sem látni egész határon, – felelé
Sárika, napernyővé emelt tenyere alatt nézvén szerte szét.

– Csillagom adta, az a ficzkó még ma vacsorán éri Pilátust; – folytatá
Marczi merev néztében, a nélkül hogy a menyecskét hallaná. A hun ni!
ballába kilóg a kengyelből. Minek is a lovon sok teketória, jobb szőrén,
pőrén ülni, s ladikját nyílsebesen hajtá a partfelé, mely szemlátomást
közeledék. Ejnye kutya kurta! – folytatá nyugtalan hévvel a csikós – már
térde is fityeg, volnék csak helyében, átszorítnám makranczos fakóját,
hogy bordája horpadna meg bele.

Azalatt gyepszél közelébe nyomult a sajka. Marczi ereiben sebesen vert a
vér. Szeme lobogott mint a martaléklátó tigrisé, s mohón nézte a lovag
minden mozdulatát. Nyakán dagadtak az inak, arczára vér tolult, fején
felborzadt a szürke haj, s csaknem magán kivül lőn. Igen! mert egy
embert látott végveszély szélén, kinek reá szüksége van, ki nélküle
elvész, kínosan, megmenthetlenül. Lelkében egész erőből feltámadt a
szenvedélyes részvét, annyival inkább, mert itt a segély szakmányába
vágott.

– Ott van la! ragadja már a milliom adta; – kiálta hirtelen, a csáklyát
elvetve kezéből. – Szeme megtelt vérrel, ökle reszketett, s mint hiúz
kiugrék a sajkából, feledve, hogy menye s unokája aláborulhat, hogy
lábát törheti, vagy mélységbe bukhatik, honnan nincs menekvés.

Egy percz alatt gyepen lőn a kötésig érő vízszélből. Korbácsát kiakasztá
nyakából, s «hahó»-t kiáltva, merészen futamlott a ragadó mén elé.
Mesteri biztos kilökéssel nyakába veté a szíjhurkot, s nyelével rárántá,
hogy a ló nyekkent belé. Most rugott s ágaskodék a szilaj állat, de ő
visszarántá aczélerővel, orrát oldalon sujtá korbácsnyelével, s fültövön
ragadva mozdulatlan tartá, míg az ispán leszállott, s megszabadult.

[Illustration: Visszarántá aczél erővel.]



III.  (A hortobágyi csárda.)

A debreczeni uton addig különböző jelenetek folytak. Egy gyaloghid[2]
czölöpjét kimosta az iménti fellegszakadás, s az emeletmagas tótszekér
alatt lerogyott. Kilencz száraz macska[3] van elibe fogva, de két
szökött katona kihúzná helyökből. A tót iparkodik ostor- s
tengelyemelővel, de mig egyik kerekét kihúzza, a másik merül agyig.
Végre azon magyar gondolatra jő: «inkább hátra mint előre» s csikóit az
épület farához ragasztja. A csikók igyekeztek is az ostor pattogásira,
de a merény siralmasan ütött ki, mert a szekér hengerbuczkát vetett s a
zápormosásba önté tartalmát.

Tova előre árúszállító ládák feküdtek két oldalra az útfelen szörnyű
halmazokban, miktől fuvarosaink megszöktek, mennyei őrszemre bízva a
bécsi kalmárok véres, vagy legalább hamis verejtékét. Itt-ott egy-két
istráng, szétszakadt nyaklók, agyába tört küllő, vagy lőcsdarab, a
sorssali küzdés mindannyi díszjele, mutatják, hogy a fóti atyafiak nem
malæ fidei deserteurök, de már se szekér, se hám nem maradt, mikkel
tovább vontassák a lógyilkos sarat.

Messze háttérben hosszú sorral látni ácsorgó kocsikat. Füred felől egy
jó darabon agyagtöltés létezik néha, hébe-korban, mig a marhák és az
utasok földig nem gázolják. Ezt most elszakasztá az ár, s közepén
közönyösen rohogott keresztül, mig a bús magyarok partján káromkodtak.
Mégis kifogván minden búbánaton, két üres szekeret nyujtottak keresztbe
a viztörés partjain, s rájok fektetvén egy vendégoldalt, mint valamely
korcsolyán huzgálták által egyenkint a pakolt ládákat. Igy aztán
egymásnak segítve, harmadnapon szépen úthoz fogtak, s két héttel vásár
után hihetőleg be is értek Debreczenbe, ha minden lovok meg nem döglött,
vagy végkép el nem csapott fejök fölött a habarék.

Itt szárközépig vízben nyúzták a lovat, mely földi adaját, a nem rögös
ugyan, de annál síkosb pályán végkép lefizette, ott dülés után rakodtak
fülig csatakosan, egy roppant úti batardba, melyet e vidéken tíz-húsz
évben látni, de nem is ide való; amott mint a hengergöző bivaly, négy
lábbal állt ég felé egy felborult szekér, mig a hortobágyi csárda
közelében nehány bogárhátú, értsd ernyős kocsi, dalos[4] kerékkel
ténfergett a boldog révparthoz.

És a hortobágyi csárda áll, és maradni fog, míg le nem dől, miként azt
kezdetben egy naturalista kőműves teremté, sőt meszelve sem volt, kivül
legalább, a nyolczszáztizenötödiki biróválasztástól. Véggel
Debreczennek, hassal egy özönvizelőtti állásnak feküvén. Ereszét tömör
bolthajtások tartják, közönként vasrudakkal egymáshoz foglalva, s
alattok a piros, de gödrös téglákkal kirakott folyosó nyúlik el. Ama
rozsdás és mocskos vasrudakon pedig füstös kolbászok szellőznek
sorjában, miknek mázsákra menő tömege, annyi közlekedés, s jött-ment
csavargók közt bántatlanul telel és nyaral. Belől nehány vendégszoba
találtatik, miken siralmas nótát nyikorog a mosatlan ajtó. Némelyikben
árpa vagy köles van letöltögetve, nemzetes Kátai uram édes tulajdona,
mely már a vermekben, padláson, s magtár-hombáriban meg nem fért. A
butor mindenütt két-három fehér, vagy inkább sárgult fenyűágy, zsáktalan
tavalyi szalmával, ugyanolyan asztal, s nehány festetlen szék, melyek
dühösen szétvetik durva lábaikat, mint egy perelő gazdasszony. És ezen
együgyű eszközökre ákombákon s irgalmatlanul van besütve a D. V.
bilyog,[5] mely annyit tesz: Debreczen városa. Ez egy dicséretes
ősszokás, mely marhán és ékszeren, firól-fira, nagy tiszteletben
gyakoroltatik. Különben az ónas ablakokat mészpettyes vasazat őrzi, s
függönyök helyett repedt deszkatáblák tesznek szolgálatot, miket
csepümadzaggal szoktak bekötözni, ha akasztójuk elvész. Téli ablak
nincsen, s nem volt, de minek is? Ugyanazért annak idejében minden szoba
hideg mint a csűr, nyáron pedig tele van bolhával. Ha idegen felföldit
éjjel beszállítnak: azt hinné, börtönben van. Hja, biz az így volt és
maradt szinte egy századig.

A város nem akart építni, pedig a haszonbér folyvást feljebb rugott, a
csárda nem intéze kényelmet, pedig egy kalán lélöttyért csőd alá
kényszerít, s vendégei száma vetekszik a pesti Angolkirálynővel. Most
épités történt, vagy inkább tatarozás; de mi, a történet korához tartjuk
magunkat. Pinczér ritkán van. Számolni a leányasszony szokott, a házi
ifjasszony hajadon rokona, egy kerekhasú debreczeni leány. A pinczéri
tisztet tagbaszakadt szolgáló végzi, kinek nem igen tiszta, de annál
puhább és tömöttebb hajfonadéka, bokros szalagban veri az inát. És neki
minden áron kedvét keresd, ha idvezülni akarsz, azaz ha éhszomjan nem
akarsz megveszni. És ha a hús egy-két órával késni találna a leves után,
meg ne szólítsd feddő vagy sürgető szózattal, mert úgy lemocskol, hogy
az irósvajat se tudod lenyelni.

A fentisztelt állás tátott szájjal, azaz nyitott ajtóval ásít az
udvarra, az annyit tesz, hogy az országútra; mert kerítés nincs, s a két
épület közti tér merőn kerékvágásból áll. Különben az ó kaloda[6]
tanítólag hirdeti: mi az, ha eszménk áll és nem halad. Oldalán semmi
ablak, semmi nyílás napvilágnak vagy légnek. Egyetlen szűk ajtó szolgál
e czélra, melynek alszegletén lyukat rágtak az anarchiában élő
patkányok. Világot két kapujától kap; s ha ezt zivatarban beteszik: a
sötétség oly illendő, hogy kaputot lehetne szabni belőle. Ilyenkor
iszonyú gyülést tart a szarufákon fecske és veréb; a szagra pedig, mely
benne terjedez, nem vállalkozik a legtapasztaltabb orr is. Nádtetője
mohos ugyan és idomtalan magas; de kormos fala annál alacsonyabb; s
rajta emlékelőtti időkből díszlenek botrányos firkák, karczolatok. Ott
láthatni a divatos «ma pénzért, holnap ingyen» felirást; odább: «nem
mérnek itt egy petákost, hanem csak tiz karajczárost»; ismét odább a
vakolatba vésve:

  «Ide bucsujárni fárad,
  Kinek a torka megszárad,
  Bátran az ivóba tekint,
  Nem bántják a szegíny leginyt.»

Túl azon vastag szénnel irva:

  «Ha nincs pénzed, kengyelbe![7]
  Nem adnak itt hitelbe.
  Jó a pálinka reggel,
  Ide hát egy üveggel.»

Ezen kívül mészszel, téglával, kréta és rajzónnal temérdek csárdai
vicczek, útféli tréfák, nevek, pajkos ötletek firkálva, s egy sereg
bikafő, mészárosbárd, csintalan tárgyak, betűk, s néhány hős betyárok
Zöld Marczi korából, mélyen a vakolatba karczolva; úgy, hogy lehetetlen
helyet találni, hová egy szót olvashatólag irhatnál. Körüle most récze-
és lúddögök nyújtóznak, a lábát kivont nő kövér tanítványai, miket az
iménti jégzápor hevenyészett agyon. Fedelén hasogatott gyékény s káka
szárad szőlőkötéshez; középen húsos levelű elevenzöld fülfű, a háznép
sebgyógyítószere; két végén rozzant gólyafészek, melyekből kiszedték a
fiakat, hogy le ne hulljon az ételekül hordott béka s vizikígyó; a
gerinczen pedig ős anyaként járdal kövér ordas macska, mely termetében
kutyával vetekszik, a helybeli galambgyarmatot con amore melleszti s a
háznál sok kiváltsággal bír.

A csárda s környéke élénk és népes, kivált most, hogy vásáros idő van.

A «ház alatt», azaz folyosón, nagyszájú leány guggolt a házhéj létráján.
Huczfutkája szurokkal szépen kunkorítva, s pofacsontjain a bőr
álkörmössel kereken kifestve. Ha az ember ezen arczot közelről
vizsgálja: lehetetlen, hogy némi borzadály ne járja keresztűl. Bőre
sápadt és ritka, porusait puszta szemmel látni. Ajka rángatag, kedve
erőltetett. Szeme merev, pillantóhéja meg-megakad; tekintetében remegés
s bizonyos kisérteties van; mi miatt félelmes és visszataszító. De azt
ritka ember veszi észre. A piros festék és tettetett nevetés eltorzítja
az eredeti bélyeget. Azonban értő szemek ritkán tekintenek reá; az
aljnép pedig, mely között forog, nem igen törekszik észrevenni e
különösséget. Most egy csinos betyárra pislogott, ki az eresz alatt
negédesen tánczolt s ki látni többé nem akarta. Azért keservesen, de
hasító nyers hangon kezdé énekelni:

  Jaj be szennyes a kendője,
  Talán nincsen szeretője;
    Adja ide, hadd mossam ki,
    Úgy sem szeret engem senki.

Kopogó[8], kinek neve félelemben tartá a vidéket, mitsem ügyelt ezen
földi hangokra, hanem ujjongató kedvvel rakta a friss magyart,
helylyel-közzel markába kapva tarkóját, vagy pofonütögetve szárait, ha
vígabb kedve szusszant. Félmagas kalapján darutollbokréta; s széles
bársonyszegély feltürt karamján. Mellénygombja apró, mint a koporsószeg,
de bőséggel csillog a kihányt sujtás közt, mitől posztója alig kivehető.
Ruganyos derekán sárga-piros segesvári kendő; selyemrózsás kostök fityeg
ki alóla, s tömött sallangjával fedi a szironyos erszényt.
Gyolcs-gatyája bővebb, mint a szerb-rokolya s szárközépen alól
kiprémezve háromszoros rojttal. Lobogós ingujja két aczélkart fedez s
ajkán kipederve a rákóczi-bajusz. Nyakában pongyolán zsinóros dolmánya,
s egy körmönfont nehéz agárkorbács. Jobb kezében csillagos rézfokos
árvatölgyfa nyélbe, mit oly gyorsan forgat, mint egy parittyát.
Negyednap óta iszik a csárdában, s most indulóban volt Debreczen felé,
vásárfiát nézni a lókupeczek közt; de nem tudott válni a
vendégmarasztó-tanyától, s egy bucsúzó tánczra megállott, vagy megugrott
inkább a folyosó alatt. Három poroszlói czigány czinczogott kedvéhez,
kik vendégszerepre gyalogoltak ide; de biz úgy akármelyik czinöntő is
elhúzná, mert lehetetlen volt megismerni: nóta-e vagy medveijesztgetés?
Kopogó sohse bírált zeneművészetet, hanem ha a sors úgy hozá, eljárta
kutyabőrdudán is, uti épen experientia docet. Szeme sírt kedvében,
dolmánya módosan repkedett, s oda kurjantott amúgy igaz búsan:

  Akár iszom, akár nem:
  Csak betyár az én nevem;

míg néhány szájtátó korhelyek szalonnázva nézték a szép legényt, nem is
gyanítva, hogy híres lókötővel van ügyök.

[Illustration: Kopogó ujjongató kedvvel rakta a friss magyart.]

Egyik vendégszoba rostélyán félve pillogott rá néhány kalmárlegény. Ezen
tarkaruhás s illatos Józsefek, nem a tisztes Jákobnak, sőt többnyire
Bécs és a pesti kurta boltok szülötti, vásárra küldettek jó remény
fejében, hogy mivel hazánk nyelvét félbe, harmadába némileg törték:
furfangos szómázzal majd fülig bolondítják az alföldi együgyű vevőket,
miként harmadévi kimustrált árúik: az utolsó divat. Most egyszer azonban
a füred-poroszlói sár befesté számolásukat; azaz a töltésre lerakva
találtattak árúládáik, miknek egy hét előtt Debreczenben kell vala
lenniök, s így dolog mi sem lévén, quoniam deus iis hæc otia fecit:
todzódnak az orrhegyig borotvált principálisuk rovásán. Egyike puha
lúdtoll ágyban feküdt, tarkóig lehúzva egy gyapjas hálósapkát, mert azt
hitte, hogy meghűté fejét s csúzt kapott. Képén, mint az árvíz,
összecsapott a lágypelyhű párna, mit vásár tisztességeül, kékre
keményített fejér perkálhajba húzott a lányasszony. Az asztalon
szétszórt tarokkártya s krétaszámadások jelelék a nemzeti mulatást,
mihez idegen földön sem hitszegők. Nehány halbseitl, alig illetett erős
bakarbor itczés palaczkokban (mert Hortobágyon kisebb nincs), s a
sonkáról ott hagyott három ujjnyi kövér mutatja, hogy az urak gyomra nem
alföldön termett; mit is még inkább igazol ittas tisztitársuk, ki egy
falnak hanyatlott széken, állát szügyébe vágva, mód nélkül hortyog.
Mellette gőzöl a félbenmaradt pohár puncs, melytől megbődülne a tátrai
medve, mert az nem egyéb, mint czitromos ó szilvapálinka arakkal. Arcza
vörösebb a pirított kenyérnél, s két oldalra dobasz, mint egy széllapta;
de azért ékesen nyalja körül a megkent fürtös haj, mit is még a mult
héten utrakelés előtt neki fodrozott egy pesti szőrművész. Három
sorsosztályos, kik még lábon álltak, fülhegyezve várták a betyárt, mikor
kell puskához kapniok? de látva, hogy az magával bajlódik, insultálni
mentek az alvó (nem ugyan oroszlánt, hanem) murmutirt.

  Requiem aeternam dona ei Domine
  Et lux perpetua luceat ei, –

éneklék az álomhalott felett, de az folyvást horkolt, függvén keze-lába,
mint a lőtt rókának, s mit sem hajtván a zúgó legyekre, melyek bőségesen
búvtak orrlyukába.

  Wünsche ich Ihnen
  Wohl zu ruhen,

éneklék ismét dühös tempóban a (nem annyira Bartolo mint) bortoló
fülébe, s végre a Schlummerliedet akarták a «Portici némá»-ból, de egyik
sem tudta.

A betyár, ki a debreczeni cantust igen szerette, megbotránkozva e
nyiváta kintornán, betekint egy tisztábbacska ablakkarikán, melyen légy-
és üvegrozsda még nem okozott örökre napfogyatkozást. Nagyot nevet s
attáz a szuszogó commisra, férfias ép dalban kurjantván közéjök:

  Álmos vagyok mint a kutya,
  Nem aludtam az éjszaka;
    Még az éjjel sem aluszom,
    Galambomról gondolkozom,

s megforgatá hozzá csillogó fokosát. A rőfrend megugrott e pajkos
tréfára, mintha török ágyúból lőnék, s maga a csúz fia kivágtatott
«mörder» sikoltással, magán hagyva, mint fesch commis-k-hoz illik, ittas
barátjukat a vadállat előtt. – Hová, hová héj bugyogós nyulak? – kiáltá
hiún széttekintve a betyár; embernek szoktam én szeme közé nézni, ily
kákabélű szalma-fráterekkel nincs kedvem kikötni… Mégis molnárlegényt
nem láttam tánczolni, folytatá félre vágva hét fontos kalapját; azért,
hát ha járnánk egy kállai kettőst, nemzetes lisztlopó? Éretlen búbodra
úgyis furcsán illik az a turós-zacskó; – s a hálósipkás fejét vasmarkába
fogva, vezette kifelé; ki, minthogy a folyosó végén egy korpás ládába
menekült, melyből félig-meddig szokták kiszitálni a lisztet, valóban
hasonlíta egy molnárlegényhez. Erre sok nézők vonultak a színpad
közelébe, s a betyár nyalkán verte össze pengő sarkantyúját,
szembetánczolva az új balletmesternek, ki hosszú ing-gatyában, mint az
ügyetlen Pierrot, idétlenül és nagyokat lépett a bolhás hideg kövön: –
aprózd molnár, kuferczes tempóra, a ki vagy! – odaszólt a betyár, egyet
vágva szép barna szemével, – mert sarkantyút verek karmazsin csizmádra,
hogy ne rontsd el az igaz magyar tánczot; – s meztelen sarkára gyorsan
kezde csapkodni agárkorbácsával, de úgy, hogy csak a csapója csente s
vért ne ereszszen. A szerencsétlen commis gyötrelemmel s irgalomesdve
nézett ezen műtétel közt a betyárra, mint ő reá kutyaleczkéken saját
pudlija, s lehetőségig gyilkosa kedvére igyekezvén járni, egyik lábával
úgy letaposta a másikat, hogy fenekére esett. A betyárnak betelt öröme:

  Elesett a tyúk a jégen,
  Majd felkél a jövő héten,

dallá negédesen, s elfordúlt a kiszenvedett martyrtól, ki azóta rémletes
mondákat regél a hortobágyi embernyúzásokról.



IV.  (Szállító parasztok.)

Az alatt az állás túlfelén négy rakott szekérről dögbőrt bontogattak
hevesi parasztok. A felhőszakadás útban érte őket s a tiltúl fedett
málha fenékig ázott. Most a felső bőröket kezdik teregetni a földre,
állásra s vendégoldalakra, mert még egy keserves napi járó Debreczen,
noha csak négy mértföld s ha a holnap meleg lesz: végkép összepállik az
egész teher.

Négy pipás fuvaros dolgozott morogva, s köztük egy úti felügyelő, ki úgy
látszik, fösvény gazdát szolgál, mert kopott ruháit még az insurrectio
korában viselték. Kérges májbőr csizma, szükség esetében dobnak
használható; toprongyos kék nadrág, itt-ott zsinórfoszlányokkal, miket
megfordításkor fehér czérnával varrtak fel; repedt, tarka karton,
pruszli óngomb s fakó bársonypaszománynyal, kidőlt-bedőlt kalap, s
molnárszín rekli, melynek gallérjáról leszakadt a posztó, babos
öltésekkel mutatva az enyves bélésvásznat. Arcza sovány és kedvetlen,
haja gubanczos, jelével a sok munka miatti elhagyatottságnak. Sopánkodva
néz szét az ázott bőrökön; s hévvel szorgolja morgó furmányosit, de
tette úgy látszik, inkább szolgai félelem, mint szíves jóakarat.

– Bizony, nem rakjuk mi egy pint boron alúl Herkópáternek sem – mond az
egyik paraszt nekinyújtózva görnyedezéséből – mi csak fuvarozni
szegődtünk, nem dajkálni a dögbőrt, mint egy himlős gyermeket. Elég baj
nekünk, hogy az ég leöntötte; nehezebb a terih.

– Biz én se bánom, ha olyanná ázik is, mint a főtt tarhonya; mért nem
adott hozzá elég takaró gyíkinyt Tógyer gazda – mondá ingerülve a másik,
miközben levágta kezéből a terítendő juhbőrt.

– Hiszen mit csináljak Löbl zsidóval, mikor csak felényit akarok
vétetni, mint kellene, mégis mindig lehúz belőle – válaszolá a szegény
felügyelő.

– Aztán látja Tógyer gazda, Löbl Simon sohsem fizet annyit, mint
keresztény ember – közbeszólt a harmadik fuvaros – minden mázsát
olcsóbban kiván tizennyolcz krajczárral s könnyebb a lelkének, ha lyukas
huszast vagy régi kétgarasost adhat fizetéskor.

– Pedig mennyi kincse, háza, családja. Tavaly, hogy nyíréskor terhet
vittünk neki, a pesti dunaoldalon tele volt gyapjúval három
bagazinja.[9]

– Egy szó mint száz, a bőröket ki nem teregetjük két pint boron alúl,
punctum – mondá határozottan a negyedik.

– Ugyan, honnan adjak? – felelé panaszlólag Tógyer; magam sem ihatom két
hétben egy meszelyt.

– Számítsa be kend a gazdájának.

– Puff, ugyan ismerik kendtek Löbl Simont? – Majd annak lehet ilyest
beszámítani. Még a kárt is kifogja béremből, mit bőrében az eső okozott.

– Hát mennyi a bére Tógyer gazda?

– Kilencz váltó forint minden hónapra, de négy vasárnapért lehúz
harmincz garast.

– S mi kendnek a dolga?

– Lótok, futok, tudakozódom, hol s mit lehet féláron megvenni? falukban
fürkészem, kutatom: melyik szegény van szorult állapotban, ki nem képes
adót vagy füstpénzt fizetni? kinek nincs sóravalója, vagy nem birja
halottját temetni? s ha tud mit eladni: hirt adok valamelyik
fiókhajhásznak, ki az ő kezére van fogadva. A nemes urakhoz más sáfári
járnak. Azonkívül vásárokra küldöz. Repcze-, dohány-, gyapju- s
dögbőrszállítással bajlódom, de csak magam vesztére, mert ha legkisebb
romlik, vagy valamiben egy pár lat hiány van: bérem bánja meg. Sokszor
hamisan kellene esküdnöm, hogy ez vagy amaz paraszt megcsalta, de azt
nem teszem. Különben nyugtom soha sincs s az év nagyobb részében
országúton lakom.

– S mindezt kilencz forintért harmincz garas hijján! No nem csodálom,
hogy oly rongyos tiszt kend.

– Még így sem öltözhetném magam emberségén. Ezt egy kurta nemestől
exequálták Löbl Simonnak, kire csalárdul ráfogta, hogy az anyadohány
közepét penészes sarjúval rakta meg. Akkor nekem ajándékozta; még
csodálkozám rajta; s fertályév végével beszámítá tizennyolcz forintba.

– Tályog ölje meg a szakállas kecskéjét – mond fölindultában egyik
furmányos; – hát mért nem lökte kend vissza rongyait?

– Akartam, de nem fogadta el. Azt mondá: hogy már elviseltem s mit az
ember egyszer megveszen, nem adhatja vissza.

– Mért nem hagyja kend ott szolgálatját?

– Puff! megint nem ismerik kendtek Löbl Simont. Lehetetlen tőle
szabadulnom. Hamislelkűséggel mindig adóssá tesz, s ha elhagyni akarom,
azt mondja, szolgáljam le elébb, a mivel tartozom, különben visszahozat
a szolgabiróval, megkötöztett, botoztat, felakasztat, mint szökött
cselédet, mert neki zsebében van a szolgabiró.

[Illustration: Mellettük egy füredi nyereggel tölt szekér állott meg.]

– Hogy néz ki az a kend Krisztustagadó hóhérja?

– Kurta, veres haja, szemöldöke, kerek szeme, szeplős pofái, nagy szája,
mely mikor nevet, nem istenigazában nyúlik el, hanem két vakszeme felé
húzódik. Bajuszt, szakálat nem hordoz, minden kétnap megborotválkozik s
máskülönben is szépen jár. Politurás fekete mankót hord, mert ballábára
bicczent; pedig az ördögnek is sántája legrosszabb.

– Mi csak a neve?

– Löbl Simon.

– Soh’se felejtem el.

– Fel kék irni minden falu farkán s akasztófára, hogy ne kapjon
furmányost magának – jegyzé meg egyik paraszt, miközben
kusztorájából[10] a lucskos bagót tenyerébe verte.

– Jövőre megkérdem, ha terhet vállalok, s Löbl Simon névre aranyért sem
szállítom mázsáját.

– Én is, én is – mondák a többiek.

– Most pedig két pint bor nélkül is segítek Tógyernek.

– Én is, én is – követék a jószívű parasztok, s a teregetést teljes
akarattal folytaták.

Mellettük egy füredi nyereggel tölt szekér állott meg, négy, széltében
fogott öszvér fajta lóval. Szegény állatoknak hasán felül ért a sár, víz
s agyagcsatak. Mindnyája reszketett, mint a hideglelős; patkótlan
körmeik ide s tova csusztak a bizonytalan sárban, s mig gazdájuk kezdé
vetkeztetni a törtszíjhámokból,[11] kétkedő hiszemmel tekintgettek
hátra: vajjon kapnak-e egy marok üszögös ocsút[12] abrakúl, mi csak két
esetben illetheté őket, ha menyasszony alá jártak, vagy nagy út, azaz
három-négy mértföld állt előttük.

– Gombolja ki kend azt a csára lógóst földi! mert elesik – mond egyik
bőrterítő paraszthoz az irhaködmönös, vidám rövid ember, ki egy
személyben kocsis, gazda, szíj- és kerékgyártó, s baromorvos szokott
lenni lova s szekerénél; különben pedig nyeregcsináló Tisza-Füreden.

– Ugyan hurkadtak a csikók, tán sokat hajtják kendet katonaforspontra? –
felelt a megszólított földi, miközben a lihegő mártyr istrángját
lehányta.

– Hurkadt biz’ a bátya; pedig nem Jó’sa telelteti. Nagyon megrángatja ez
a locsogó a jószágot, hanem úgy kell neki, mért nem lett pappá? mindjárt
vetek egy kis magvas pelyvát. – És valóban elkészülvén a kifogással,
saraglyához fordítá a fáradt vándorokat s hitvány ocsút tölte egy
vászonzablóba; maga pedig, mint ki dolgát végzé, ácsorogni ment a
bőrteregetéshez s farán hátravetett kézzel szóba állott.

– Facsarjátok ki kendtek legalább a nagyjából; hisz így meg nem szikkad
itéletnapjáig – mondá igazítólag azoknak, csak hogy hibát találjon mások
dolgában, mit szenvedélylyel szokott keresni. «Kefurt»[13] kiálta
azonban egy lompos kuvasznak, mely a szekér alá sompolygott s egész
kényelemmel kezde rágni két-három lenyúlt bőrt.

– Tán nem ettünk gombát, mondá az egyik paraszt, ha facsarnánk, mind
paczal lenne ez, s karácson napjára sem lennénk vele készek.

– Hanem szép egyenlő, s világos vérveres bőrök, mintha mind egymásért
döglött volna meg ez a nyáj, folytatá a füredi ködmönös.

– Ép azért nincs rajta az isten áldása, mondá Tógyer félig hallhatóan, s
ráverte fejével, mi ő nála meggyőződés jele.

– Hogy hogy Tógyer gazda, mit ért kend e gyanús gondolattal?

– Hát azt értem biz én, mondanám is nem is… folytatá az ügynök,
kétkedőleg vakarva tarkóját, melyből látszék, miként fontos vagy
félelmes történeten jártatja emlékét.

– Csak ki vele bátran, biztatá az egyik hevesi furmányos, bizony tartok
tőle, hogy Löbl Simontól nem meri mondani.

– Magam is rá mernék fogadni, hogy Tógyer gazdát ilyesmi bántja, erősíté
a másik bőrterítő paraszt.

– Hja, de ha az ember egy vagy más bünt bizonyosan nem tud, még sem
illik ám felebarátját agyon rágalmazni.

– No Tógyer, azt ugyan meglőtte. Hát felebarát az a vörös Judás
Eskiriótes?[14] mondá ingerlőleg az egyik.

– Osztán a ki haszonhajtó cseléddel úgy bánik, arra nincs rágalom. Én
arról mindent elhiszek.

– Mi is! mi is!

– Ha már annyiban tölt, hát elmondom.

– Halljuk, halljuk!

– Biz ezek a juhok nem természetes halállal multak ki.

– Mit mond kend? – hát hogyan?

– Hm!… patkányméreggel, vagy ha nem azzal is, de mindenesetre méreggel.

– Elment a kend esze? Kié volt ez a nyáj?

– Gyapjasy uré, ki a Nyiren lakik.

– No mert igaz, hogy sok fejlágyára esett urakat hallék már, de olyat
még nem, ki saját birkáit patkányméreggel ölje meg.

– Ne értsen kend félre földi, hiszen ki mondja azt?

– Beszéljen hát Tógyer gazda világosan.

– Van Pesten egy Márk nevü orvos, beszélé Tógyer, zömök, alacsony
termetü, bajusztalan. Szeme sem jól áll, isten óvjon tőle. Pesten ugyan
hirlik, hogy tudós egy ember, de biz én úgy hiszem, rosszabb az
ördögnél.

– Márk? király-utczában a kávéház felett, második emelet, zárva tartott
csengetyűs ajtó- és kancsi szolgálóval? kérdé meglepetve a füredi
ködmönös.

– Igen, igen; a garádicsajtó mocskos, s neve kopott bádog táblán
vörössel felirva.

– Nem rég valék nála, hogy Pesten fenjártam. Lajos urfi küldött húsz
sámsoni dinnyét, s két bál bogáti jó dohányt az ebugattának, mikor
odavittem, csak egy üveg papramorgót sem adott.

– De mi köze Márknak a Gyapjasi nyájával? kérdé egyik hevesi furmányos.

– Doktor Márk adós volt Löbl Simonnak. Tartozása régi lehetett, s maga
rossz fizető, mert sokszor vittem neki levelet, s Löbl mindig azt
mondta, hogy pénzt fogok hozni, de a doktor mindig azt felelte, majd
beszél az úrral.

– Hogyan hordhat Pesten levelet falunjáró hajhász? jegyzé meg a másik.

– Télen, ha a gubacsszállítást végeztük, Pesten lakom nála egy
kályhalyukban. Azalatt, vagy nyári fenlétemkor, késő estve, ha már
raktárakban dolgozni nem látok, tőlem szokott küldözni sürgős leveleket,
mikre aztán reggel izenem be hozzá a választ. Nyárban hagyján, de nagy
hidegekben sokat szenvedek. Hóban, vízben, sötétben rossz csizmámmal
járni nagyon bajos, mert legtöbbször Ó-Budára küldöz, vagy külvárosokba,
hol nincs kivilágítás. Sokszor, ha nincs otthon, a kit keresek, azon
módon kell haza fáradnom, mert krajczárom sincs, hogy ser- vagy
bormérőben egy félmeszely mellett megmelegedhetném. De ha megkapom is,
kihez irást viszek, gyakran sokáig, s többnyire kapu alatt, vagy
hólepett tornáczon kell válasz után ácsorognom, egy háznál pedig mindig
éjfél után várok, mert onnan egy ember velem jön Löblhez, s ilyenkor egy
nehéz fekete ládát kell előtte vinnem.

– S mi lehet a nehéz ládában?

– Néha talán ezüst vagy afféle, mit nagy uraktól hordanak zálogba, de
azt hiszem lopott drágaságok, mert gyanús személyeket látok a házhoz
bejárni, aztán Simon zsidó is mondá már vagy kétszer: Tógyer, nem
szükség ám idegennek tudni, mit fürfarag a becsületes ember.

– Miért nem jelenti fel a pesti kapitánynál? kérdezé a füredi ködmönös,
kit a dolog nagyon kezde érdekelni.

– Puff! Mert nincs bizonyságom, s Löbl nem ereszt be, hogy szemtanu
legyek, ha a ládát nyitják. Aztán mindig mondja: neki zsebében van
törvény és igazság… De majd el is térünk doktor Márkról.

– Igaz, hát adós volt, s Löbl sürgette?

– Igen. Egyszer gabonát szeleltünk forgó malomrostán, egyik magazinban.
Simon zsidó az ajtóban állott, s Márk doktor vaktából arra talált jőni.
Tetteté, mintha igen sietne, de Löbl nem oly ember, ki előtt a dolgot el
lehetne ütni. Szépen elsétált, karját karjába ölté, s kezdte mocskolni
hazugságaiért, hogy se nem jő, se nem fizet, se kamatot nem ir. A doktor
fenyegette őt, hogy épen kamat miatt rugott tartozása ötszázról
tizenháromszázra. Simon zsidó szidta, az el akart menni, ez megfogta,
amaz felpattant, Simon csalárd csavargónak nevezte a doktort, a doktor
uzsorás hunczfutnak kiáltotta Simont, s ránczigálták egymást, miközben
Löbl elejté mankóját. A dunaparti fattyuk sarkokba röhögtek, a lármára
itt-ott ablakot nyitottak, s a két zsidó a Béla-utczába tért. Tán az
ó-testamentomi frigyládát tartják ott, mert oly csendes békén jöttek
vissza, mint egy jó házaspár. Márk jó éjtszakát kivánt a «csavargó
csalárd» titulus fejében, Simon pedig mondá: «holnap tiz órakor!» s
megsüvegelé a lehunczfutozásért. Másnap parancsolá gazdám, hogy vele
menjek. Ilyenkor távolba kelle kisérnem, mert különben észrevették
volna, hogy a rongyos inas hozzá tartozik. Márk doktorhoz mentünk. A
garádicsajtón kicsuktak, hogy várjak künn, míg hínak. Ők bementek az
első kék ajtón, mely a fedett folyosóról nyilik.

– Tudom, tudom, közbevág a füredi ködmönös, kinek szinte düledt szeme a
figyelem miatt, én is oda nyiték be, midőn dinnyét vittem. Márk török
csuhában ült egy apró fióku nyitott tálas[15] előtt, melyen bankóforma
czifra papirosok voltak szélyel rakva. Talán, a mint mondják, olyan
vadbanknóták.[16] Az igaz, kiszidott, hogy reá nyitottam, de a kancsi
leányt is, hogy a garádicsot nyitva felejtette.

– No hát én ott vártam, folytatá Tógyer. Mintegy félórára jött a kancsi
szolgáló, kezében egy kosár hus-, zsemlye- s zöldséggel megrakva, mit az
ebédhez vásárolt. Kikereste kulcsát, a zárt kinyitotta, s mérgesen
rámnézve becsapta az ajtót, mert mindig durczásabb a bőjti
boszorkánynál. De egy fő saláta a küszöbhöz esett, melytől nem
szaladhatott rá belől a lövőzár. A kancsi hátrament főzni a konyhába,
magam pedig a kék ajtóhoz sullogék hallgatni, vajjon melyik zsidó veri a
másikát?… Koránsem! Szépen számolgattak. Márk doktor mondá: Ezer ötszáz
bőrért fizet Simon per nyolcz garas, 600 forintot. Kap érte per két frt
3000-et. Fuvarbér száz forint, így az összes nyereség 2300 forint; ebből
levonva adósságomat, még 1000 forinton osztozni fogunk. Mit törődöm
mások bőrszámításával? gondolám, visszasettenkedve a lépcsőhöz, s
behuzván az ajtót, kizártam magamat. Alig egy miatyánkkal aztán kijött
Simon zsidó, s hogy előtte vigyem, kezembe adott egy félrőfnyi gömbölyű
pakétát, mint a fa oly keményt, melynél nem vastagabb egy dragonyos
karja. Utban tapogatám, vajjon mi lehet? Érzettem közepén kétfelé van
szelve, de nem tudtam sehogy kitalálni. Kapunk alatt gazdám átvevé, s
többé nem láttam. A mely házban laknak, van egy új baromorvos is.
Szegény, de jó ember, sokszor kapok tőle ezüst tiz krajczárost, ha aprós
dolgait elvégzem. Másnap jókor, ez falura ment, egy uraság jármos
ökreihez. Ha Gyapjasi ur tiszttartója keres Heves vármegyéből, mond
nekem konyhámban, a mit visz, nyissa ki előtte, s ideadta az ajtólakat
kulcsát, mint másszor sok ízben, ha ott valék Pesten, mert cselédje
nincsen. Reggel öt órakor vizet vittem gazdám pitvarába. A hátulsó
garádics, mert elűl sohasem szabad járnom, a baromorvos ablakánál jő
fel, s láttam az asztalon két patikás csuprot bekötve, s egy kis darab
irást. Hat órakor hozzánk jött Márk a főgarádicson, ép az udvaron
sepertem. Kilencz vagy tiz perczig sem igen volt Löblnél, s aztán láttam
a folyosón, mely félig elnyelte, a kis garádics felé. A szegletig ugyan,
hol a baromorvos szállásol, be nem értem szemmel, de úgy tetszik, mintha
későre ért volna hozzám az udvarra, s gyanítám, hogy a baromorvos
konyhájában kalamolt, köpenyegjét egész nyakáig befogta, mert esős idő
volt, nem láthatám, viszen-e valamit? Kilencz óra tájban eljött a
Gyapjasy tiszttartója. Felvezetém oda, s nyitva találom a lakatot.
Márkra gyanúm támadt, mert a kapun senki más be nem jött. Azonban nem
volt semmi baj. A tiszttartó ráismert a juh-prezivitára.[17] mert már
többször is vitt. Gondoltam, vajjon nem cserélte-e ki a gyógyszert Márk?
de miért tenné? igazítám magam. Különben a konyha mindig üresen állt; a
szoba becsukva, semmi vizes nyom az esős időben, itt nem kotonászott
senki, nyugtatám magamat, az ifjú úr maga feledé zártalan lakatját.
Öt-hat nappal reá én lejöttem Pestről az uram dolgában, lent is
maradtam, hogy itt ért a debreczeni vásár. A mint Löbl dögbőreit
hordatom össze fiókhajhászoktól, egyszer levelet ir, most szerdán egy
hete, hogy a Gyapjasy pusztáján 1500 bőr van. Nyúl Iczik fizesse ki
nyolcz bankó garasával, s a többivel együtt vigyük Debreczenbe…

– Ki az a Nyúl Iczik?

– Csaplár és orgazda a hangyási csárdán. Gyöngyösön laktában nyúlbőrbe
huztak egy macskát a legyes diáksüldők, s kertjébe ereszték. Míg
kergette, leányát elszökteték. Azóta Nyúl Icziknek hijják. Ahun látják
kendtek a vermek irányában, lovát abrakolja, nem hiszem, hogy az is igaz
kézen került hozzá.

– Be sunda egy zsidó, szeplős mint a pulykatojás, s szeme öklel, mint a
vasvilla.

– Nos, nos…, hát a tiszttartó?

– Panaszkodott a hallatlan dögről. Igaz, a környékben nagyon veszett ez
a birkaféle, de máskor, mondá, használt a pesti por. Talán az a hibám,
hogy keveset hoztam, mert míg tartott benne, a só közé hintettem, állítá
a juhász, olyan vidám volt minden fia, mint az új menyecske; de hogy a
por elfogyott, neki szomorodtak, egyik esett a másik után, s a mi a
legcsodásabb, a gyengéje utoljára maradt, pedig egy sem döglött
vértályogba… Itt a Márk látatlan keze dolgozott, gondolám, de mondani
nem mertem, mert tanu nincs, sem nem láttam tisztán, hogy ráesküdhetném.
Löbl azt mondaná, hogy adósságomtól akarok megszökni ily rút rágalommal,
s hogy lenne hitelem, mikor mindig mondja: zsebemben van az igazság és
törvény. Pedig fejemet teszem, hogy a hozzá vitt pakéta két
meghamisított patikás csupor volt, melyekkel Márk doktor reggel hat
órakor kicserélte az igaziakat.

– Ily bünt Zöld Marczi nem teve, mondá egyik paraszt. Becsületes embert
húszezerig rontani, hogy magának ezerháromszáz hasznot csináljon.

– S a jámbor marha tilokus hirét becsületét csúfságra kitegye, jegyzé
meg a másik.

– Szerencsétlenségbe döntse, tömlöczbe keverje, vagy épen varjak torára
juttassa! egészíté ki a harmadik.

– De hát általában nem volt módja másképen fizetni.

– Dehogy nem, van annak, de pénz az istene. A mit egyszer bezár, szem
hozzá sohasem fér, úgy ül rajta mint az elátkozott sárkány.

– Csak nem fér fejembe, töprönködék a füredi ködmönös, hogy küldhet
Lajos úrfi egy oly sátányremondának sámsonyi dinnyét és jó bogáti
dohányt!

– S az a juhgyilkos czimbora, hogy kivánja a bőrt nyolcz bankó garasért,
mikor egy forinton, huszonkét garason egyre-másra veszik?

– Gyapjasy úr Pesten megszorult tavaly. Egy idegen ifjú adósságit akarta
fizetni, kit a Dunából fogtak ki, miután beugrott. Löbltől vett föl
pénzt három vagy négy hétre s akkor köté Simon a contrectust, miszerint
Gyapjasytól hevesi jószágán tiz évig minden dögbőrt harmadrész áron kap.

– Féreg egye meg elevenen a vörös koppasztóját! mondá teljes szivből egy
fuvaros.

– Hallgassa meg isten a kend igazságos átkát, folytatá a másik.

– Hallgassa meg!!! kivánák mindnyájan kalapemelintve a gondviselés
iránti megnyugtató hittel.

És itt ünnepélyes csend lőn a jobbágyok között, kik öt-hatodíziglen
öröklék az árvaságot s nyomort, kik szenvedő apáktól vették át a türelem
vérező országát, s kiknek átok vagy megnyugvás jutott hitvány
ellensúlyúl a hatalmas bűnök ellenében. Mint minden ily esetnél,
megrendűltek a mesterséges vétken, mely közöttök nem létez, melynek
szövényes hálóit kivetni nem értik, s melyhez szivök nincs elfajulva,
mert elég neveletlenek ugyan rosszra hajlani, de nem elég neveltek, hogy
a bűnben művészek legyenek. Jól tapasztalják ők, miként a csavargó
törvény gyakran kikerüli a nagy vétkezőt, s azért kit a vallás mutat,
egy biztosb fenségtől kérnek büntetést. Ki tudja, ha természet útján nem
érik-e borzasztón-valóvá az együgyü népies átok?

A füredi ködmönös szétnézett szekerén, minő pusztulást tőn a
fellegszakadás. Harmincz nyerget hozott vásárra, mikről mezővároskájok
országos hírben áll. Egyszerű kápás nyereg, tört szíjjal átfűzve még az
ó lőcsei formára, de hajlása igen tökéletes, egészen termethez van
vágva, s ha jól használtatik, a lovat nem rontja. Most elővett abrakos
zsákjából egy karcsú piros-szattyán nyerget, mely gondosan hurkákra volt
varrva, mint a miskolczi paplanok. Szattyán szélén csákány és vadászeb,
s tulról a füredi torony kiverve gombostűnyi réz szegből, de ezekre
magyarázat kell, hogy az ember rájok ismerjen. Kápája kisded és
kaczkiás, azaz tele metszve csillagokkal, a nyeregfőn pedig ötágu
korona, nagy névbetűivel a tulajdonosnak. A mű csinos, könnyű s erős
egyszersmind; valóban dísze mesterének, de nem volt még iparkiállítás,
hogy bemutathatná a hideg nemzetnek. Ezt huzá ki mondom az abrakos
zsákból s örvendve, hogy zápor martaléka nem lett, hetykén mondá a
furmányosakhoz:

– Már ez aztán kitesz magáért. Egy hibás öltés sincs piros
szattyánjában. A király ráülhet koronázásában. De Lajos urfit meg is
illeti ám.

– Ki a kend úrfia, hogy csak azzal áll elő?

– Ej ha ebugattát, hát nem ismerik kendtek Lajos úrfit?

– Hiszen, ha azt nézzük, annyi Lajost lát kend, mint a nádi veréb.

– De ezt, épen ezt, és nem mást értek én.

– No hát azt, épen azt, kiről kend cseterál,[18] nem tudjuk, ki fia.

– Hisz azt én sem tudom, de magát…

– Mondjuk: nem ismerjük.

– No bizony salavári ficzkók. Kérdjék meg csak bent a nemzetes
uramat,[19] bezzeg tudja ám ő, hogy dobaz pugyillárist hordoz Lajos
úrfi. Minap is egy szálig kifizette, mit a kócsi indzsellérek
harmadnapig szekerestől lovastól ettek ittak, mulattak és törtek. Mikor
ide kint van, okos bolond neki megy a bornak, mint a csordakút, mindig ő
a gazda. Egyszer, ezt nem láttam, szóbeszédből tudom, maga alól odaadta
paripáját egy szállító embernek, kitől Kadarcson két lovát ellopták.
Máskor meg egy koldus állott az útfélen jankli nélkül zivargó időben, s
köpenyegét veté neki a kocsiból. Mondja is gyakorta, ha úgy szóra
hozzák, hogy a népet igen szereti, hogy annak állapotja sanyarú, annak
változni kell s ő hazájának él. Szentgyörgyszabadságkor[20] a nyergem el
nem kelt s biz ő kifizette igaz árán mind két forintjával, mert a házam
eldobolták volna. Aztán meg kiosztá a talyigások közt, azért ajándékba
viszem ezt a nyerget, tudom, kedves leszen, mert mit a környékben
nevezetest kapni, mindenből szeret. Taval…

– Mégis, ki hát az a Lajos úrfi?

– Nem tudom én atyafi, felele a ködmönös, Debreczenben lakik a táblás
uraknál,[21] vagy ha nem lakik is, kardosan jár mint ők, s az utczán is
köztök sertepertél.

– Tán lelte azt a sok ezer forintárú pénzt, hogy úgy szanaszét hányja
mint a Csáky szalmáját?

– Van annak mindig, erősíté a nyeregcsináló. De nem is kiméli kivált
vászon cselédeknél, mert azt nem tagadom, hogy hamis kurafi.

– Szeret járni az asszonyfélék után?

– Mindenütt kergeti. Neki mindegy, alacsony, magas, szőke, barna,
köpczös vagy nyurga, csak takaros legyen.

– Fikkom a lelke, bizony jó posztóból szabták a nadrágját.

– A látóképi leányasszonyt is mindig hajhászta, a kit Szoboszlóra vittek
németszóra.[22]

– Dejsz ott nem is esnék porba pecsenyéje.

– A rossz nyelvek aztán sok mindent beszélnek, folytatá a nyerges fejét
megcsóválva, de én nem hiszem.

– Példának okáért?

– Emberszólás nem igaz mondás, jobb hallgatni vele.

– No csak mégis. Hiszen kend nem félhet tőle, mint Tógyer gazda a vörös
kopasztótól.

– De a magyar szópéldában mondja: jótett helyébe jót várj. Lajos úrfi
nekem jóltevőm, az isten áldja meg, s rossz kutya volnék, ha megugatnám.

– Igaza van földi, mondák a többiek. Simon zsidó, óh az egészen más. Ki
másokat szeret, s a szegényen segít, ha hibázik is, nem lehet rossz
szivű.

A nap az alatt hanyatlott, s messze nyujtá az épületek árnyát a sík
pusztán.

Egy hosszú ernyős szekér jött ki az állásból, mely alá egyenkint szöktek
a fent megijedt komik, hogy kefélt fogukat ott ne kelljen hagyni, az
embernyuzó betyár szivességéből. A puncsos morph tulipiros képe szépen
kivirított az ernyő tunneljéből, mint egy kettémetszett veresbélü
dinnye. A szekér elindult, a műkedvelő Pierrot pedig hátul kivágta a
gyékényt, s a nyilásán kidugá ijedt képét mint egy rosszúl festett
mumia, hogy jókor megláthassa, ha a betyár utánok rugtatna.



V.  (Kátay, Kopogó, Nyúl Iczik, Pisze Pista, Harangi talyigás.)

Az alatt több teherszállítók kezdtek kászolódni, kik az éj folytában még
Debreczenbe törekedének.

Alább a válúnál néhány csámpás lovat itattak; a híd túlsó farkán pedig
negyven szilaj marhát hajtott be két gulyás, melyek öklelő szarvakkal,
farokat felhányva szöktek odább-odább a hajigált bot előtt.

Most az ambitusra[23] lépett nemzetes Kátay uram a korcsmáros. Fejérvári
félselyem-kalapja reggeltől estig, tehát épen most is szürkülő fején ül.
Télnyáron zöld magyar nadrágot s ugyanolyan dolmányt visel, három sor
ezüst vagy selyem somgombra, hogy mint előkelő polgár, sorsához
illetőleg, különbözzék a «kékbeli embertől.»[24] Kordoványcsizmája, bár
kissé koszlott, nyalkán fényesítve kindruszszal, s mivelhogy sem ünnep,
sem keresztelő nincs, a városba pedig csak holnap menend, nem az ezüst
sarkantyúst húzta fel. Se baj, az aczél még jobban megteszi, mert ha a
láb alá akadt komondorba vágja, úgy behat, hogy tova riadtában
csizmástól lerántja. Nyakkendője hollószín marczellin, ránczbaszedett
csokrú, nagy és bő, melyben kényelemmel lakik a vastag nyak. Alá, kisebb
fehér perkálkendő van kötve, melynek felrésze keskeny szegélyként
fehérli torkát köröskörül. Mellénye virágos fekete levantin, (Sáska uram
műve) sajtolt szarúgombbal, miknek ketteje felül nyitva áll, hogy
kifityegni hagyja a szennyecske fodrot. Szemei aprók, de mérgesek; arcza
elég czirmos a puszta szelétől s mig fakó bajusza ázsiai ajkát eresz
alatt tartja, terjedelmes álla szépen benne ül a levantin tekercsben,
levén negyednapos szakálnak miatta borostához hasonló. Szájában széles,
szilkeforma tajt füstöl, mely maga ugyan piszkos, de kupakja annál
mocskosabb, szára pedig másfél éve szortyog.

Ablakából látta gulyásait s kijött az asztaltól, melynél ármálisában
gyönyörgve, ebéd óta borozik, hogy gazdai tisztét folytassa, azaz: van
vagy nincs, hibát találjon mindenben.

– Mondtam, a ki csinált! ne üsd a jószágot, – kiált a gulyáshoz, alig
tekintve szét barmai közt – már látom, megint szarvok közé hánytál. Az
üstöke tövig lebotozva; annak a hódas negyedfű tinónak meg letörted a
fülét.

– Törte biz’ a gálya… – morgott a gulyás, megtoldva szavait érthetlen
szitokkal, s botját oly haraggal vágta a marha után, hogy a sárból mint
rugony felpattogott, mert szégyenle vásáros idegenek előtt pironkodni.

– Térítsd meg azt az ökröt, hé!… Ne menj rá, hadd igyék! – kurjantá
folytatólag Kátay szükségtelenül, mert a gulya sem inni, sem futni nem
akart. Bizony mind a nagyját válogattad, ördög ter…, pedig mindig
mondom: satnyákat vásárra – türelmetlenkedék továbbá. – Már csak
verjétek be ide az akolba, s holnap estig be legyen állítva a
barompiaczra, hogy megheverhessen, míg vevője kerül, – fejezé be gazdai
tisztét s neki hasalva a kőfalkönyöklőnek, ujjtövig vájt bele a kormos
szilkébe.

Lent a vermek irányában Nyúl Iczik lova abrakolt, pongyolán kigombolva
egyfogatú bikkfa szekeréből. Tisztán kefélt, kisded, de gömbölyű, jól
tartott sárga ló; Iczik kegyencze, öröme, dicsősége. A zsidó, ki mióta
Lembergből apja kiszakadt, soha ruhát nem vőn, rongyos tafota kaftánban,
csüngő csepüs hunczfutka és asztrakán kalpaggal s hátratett kezekkel
köröskörül járta, míg evett; s hátulról, arczélben vagy szemközt
gyönyörködött benne. Most farát veregette, majd üstökét húzá; körmével
vakart ki szőréből itt-ott apró sárpecsétet, s tógája zsebéből jól
szelelt árpát markolgatott neki, hizelgő szavakat motyogván kanihoz.

[Illustration: – Ilyen állat ritka, kupecz uram.]

A tánczos betyár megunván a hosszas dáridót, útjára indula, mit gyalog
megtenni nem igen volt kedve. Az álkörmösös leány mézes dalokkal
marasztá, nyakára öltvén szőrös karjait, de a legény lerázta válláról s
dúdolva csapkodta mentében a sarat. A vermeknél megáll s fél szemmel
rápillant az étkes sárgára. És e tekintet veszélyes, mert amire így néz,
körme ott nem hagyja.

– Hogy adod a lovad, zsidó? – kérdé vállon ütve az elmerült Izraelt.

Iczik tetőtől talpig mérte a betyárt s megvetőleg felelt:

– Nem eladó.

– De volt már nekem lovam ötszáz forintos is – válaszolt a legény
kecsegtető hangon.

Icziknek váratlanul ütött fülébe az ötszáz forint. Azt hivé, kedvén-tölt
lókupeczczel van ügye, kivel ittas állapotjában jó alkúra léphet. És
mivel a nyereség szagát módnélkül kedvelte, – ennek ötszázhetven az
utolsó ára – mondá, szemébe tekintve a lefőzendőnek.

– Nem járja ki, zsidó; az lónak az ára, de te macskát árulsz – felelé a
betyár, miközben a kani fogát nézegette.

– Nem nagyság a jóság, – menté kegyenczét Nyúl Iczik; – ilyen állat
ritka, kupecz uram, mint a tiszta bor. Termete csinos, szügye széles,
maga egészséges s lába mint a szarvasé. Hámban vagy hátán a kaninak
mindegy, – s ujra egy marok árpát tartott orra alá.

– Ne taníts engem lovat akózni, a ki vagy; – ellenveté hetykén a vélt
kupecz, nehogy alázattal ármányt gyaníttasson.

– Nem is, nem is, dehogy, kupecz uram; ismerem a debreczeni lókupecz
urakat; egy kunyorításra derekabbnak látja kanimat, mint én
elmondhatnám.

– Ha jó futós, oszt alkudni akarsz, talán megragasztom; – mondá, a ló
lábát sorban emelgető betyár, látva, hogy a zsidó horgon van.

– Ha futós-e? uram, mint az agár, s úgy hordja az embert, hogy hátán meg
se döcczen.

– Nem is szeretem, ha futtában kotyog bennem a bor. Hát hogy adod?

– Ötszázhetven az utolsó ára.

– Az ötszáz elmarad; hetvenet megadok.

– Hehe; így szoktak tréfálni a lókupecz urak.

– Fele se tréfa biz annak, Ábrahám. Hát magad hogy vetted?

– Nyolczszázhuszonötödiki marhahús árában tavaly exequálta a szolgabiró
úr egy nemes uraságtól.

– Úgy még olcsóbban adhatod. Tudom úgy is, bűzös húst adtál s hamis
fonton mérted.

– Kérem, ha egy kissé büdös, róla nem tehetek. Hat-hét mázsás sőrét ha
levágok, nyolcz napig sem kél el; a földes uraságnak mért nincs
jégverme? azért eszi a legyes marhahúst. Fontom pedig a nemes megyéé, s
én magam nem mérek. Ha hibáz egy-két lat, az a székálló legény profitja.

– De nem adsz neki kosztot, sem fizetést, hogy annál többet
kényszerüljön lopni.

– Abba ne tessék avatkozni, vitéz kupecz uram; az az Iczik dolga.

– Hát mégis, hogy adnád tréfán kül a sárgát? – kérdé dologra térve a
betyár, s puffadt piros tárczát vőn ki belzsebéből, látni engedve azt
rövid pillanatra. Aztán elfordulva, mintha tartalmát rejtené veszélyes
szemektől, zöld galand lómértéket vőn elő belőle, méregetvén a zsidó
kaniját, hány marok.

– Mondtam, vitéz kupecz uram, ötszázhetven az utolsó ára; – felelt Nyul
Iczik, megjegyezve, miként nincs mit kimélni a fukar lócsiszárt, kinek
zsebe olyan puffadt tárczát hord.

– Tizenöt markos sincs; csak dézsát hordani való ily oláh ló. Mégis
mivel mondod, hogy jó futós, minden marokért kapsz öt forintot
üstben.[25]

– Én tudom, ha ráül, tizet is megigér, kupecz uram; de annyiért sem
adom. Csak üljön rá! tessék megpróbálni.

– Nem ülök biz én; látni, haszontalan töröm az árát, nem eresztesz
alább; pedig nagy szókülönbség van az alkúban.

– Csak tessék ráülni, ha egyet fordul vele, többet is ad vitéz kupecz
uram, mint kértem. Hisz a próba úgysem kerül pénzbe; – sürgeté mindig
azon hitben, hogy vevője ama negélyes kupeczosztályból van, kinek, ha
egy csikó megtetszik, török áron sem marad el tőle.

– Na hiszen, ha kivánod, zsidó, én megpróbálhatom; de tudom, akkor
annyit se kapsz érte.

– Szót sem addig, vitéz kupecz uram, hogy azután meg ne hazudtolja
magát; csak én vagyok tudója, mi lakik a kaniban; – folytatá Iczik,
miközben sárgáját a betyár alá segíté.

Kopogó rápattant a kanira, s délczegen léptetett a Kadarcs irányában.

– Hát nem mondtam? – hivatkozék Iczik a körülállókra, – hogy lép azon
barom, mint egy kisasszony! akármelyik kortesuraság megülhetné. Ereszsze
a száját, kupecz uram, hadd mutassa meg, ki ő, – kiálta recsegő torokkal
a betyár után, bizonyosnak tartva, hogy legalább háromszázon eladja a
nyolczvant érő lovat.

– Majd oda lejebb a lóherés ároknál, – viszonzá a legény csalfán vágó
szemmel, – itt a szekerek közt nem lehet futtatni.

– Bizony gyönyörű egy állat, valóban kár, hogy tőle megválok, – folytatá
a zsidó. – Ritkítom párját nagy földön; úgy-e nagyon is olcsón tartám
oly nyerekedő kupecznek? – kérdé rábeszélő képpel a nézőket.

Kani azalatt a lóheréshez ért. Hátán mint egy könnyű szélkakas
megfordult a betyár, visszakiáltva a hüledő Iczikhez:

– Majd csak a városig próbálom a sárgát, hogy gyalog ne menjek. Nem
szoktam én lovat soha pénzen venni, de ily borzfogó zabduda ingyen se
kell; holnap, ha keresed, a vásáron leled. – S azzal neki rugaszkodék a
sigyepnek,[26] mint egy fenicziai nyilas, nevetségre hagyva a rémült
Icziket, kinek kárvallásán a bőrteregetők leginkább örvendtek.

– Prosit a lóvásár, zsidó! – kiált Iczik megett egy gyepensült fiú, ki
eddig észrevétlenül hasalt a vágott faboglyán s lószőrgyűrüt tekert
vékony tollhasábra.

Iczik könybelábadt, de dülledő szemmel nézett a ló után. Kezeit törte,
őrjöngő arczot vőn s szaladgált fel s alá, hogy rongyos kaftánja
repkedett nyomában, de szólni nem tudott. Az eset és döbbenés oly rögtön
lepte meg, hogy torkán ragadt a hang.

– Tudod-e, hogy a kit lókupecznek véltél: Kopogó? – folytatá a fiú
kötődőleg, – mult héten szökött ki a kállai hűvösből,[27] mert foga nem
fogta a megye kenyerét.

Iczik, ki a hirefutamodott nevet régóta rettegé, még jobban megborzadt.
Kezdé menny-földre kérni a furmányosokat, rohanjanak a kani után.
Szerencsétlenségből többnyire ismerék, hogy Iczik hamis kopé, vagyis
szebben szólva, országos gazember, s ezért senki sem törekvék bújában
résztvenni.

– Fusson utána kend, Tógyer, – esdeklék képéből kikelve, – ha a
keresztény üdvösség a lelkének drága.

– De lovad olcsó, – közbevág a fiú, – s Tógyer nem bolond.

Most a faboglyához fordult Nyul Iczik s dühöngve kérdezé:

– Te sarjú-lózsivány, mért nem mondtad előbb, hogy Kopogó a kupecz?

– Mert nem kérdted; – mondá boszantva a fiú, – gondoltam, tán ismerősök
vagytok.

– Én? lókötő betyárral?…

– No bizony, hisz úgyis orgazda vagy. De ne búsulj Mózes; Kopogó jobban
megtartja szavát, mint egy zsidó pap. Ha holnap keresed: a vásáron
leled.

– Hogy leljen szárasztófán a pápista[28] varju; – felelé Iczik
kétségbeeséssel, árcsökkentést kezdve három-négy paraszttal a rögtöni
bevontatás iránt.

– Hát te eb a lelked, megint itt vagy, Pista? – kérdezé a közben Kátay a
gyepensült suhanczot.

– Igenis itt vagyok, nemzetes jó uram! – felelt nyers pofátlanul a
tulbizott Pista, – Lajos úrfi rendelt, hogy ma itt bevárjam.

Most felállott a vágott-faboglyán s egész minőségben látni hagyta magát.
Napon sült fiú pofók kulacsképpel. Szemei szürkék s szemöldig
felnyiltak, mint a madaraké. Haja csomolygós, telve sárga-barna
kóczczal, s homloka balfelén feltenyerelve áll, tán bábakézben nyomult
féloldalra. Szája szokatlanul kisded, mintha mindig fütyülni akarna s
orra módtalan pisze, hátratürt czimpával, úgy, hogy tíz ölnyiről
lyukaiba láthatsz, miokból tájneve: Pisze Pista lőn. Öltönye pőre ing s
rézgatya. Kalap fején s csizma lábain életében nem volt, ugyanazért
sarka szurkos, repedt cserepű, s színe, mint a vörös rézolvadék; körme
tövén telel a mult nyári agyag; szárai kutyaharapástól forradással
rakvák, s többnyire véreznek a bogács-karczoktól. Tekintete vásott és
szemtelen, éles bélyegével a rettenthetlenségnek. Tekintélyt nem ismer,
örömest czivódik, csúfolódni szeret, s ha ütlekre kerül, meglett
férfiakkal is szembeszáll. Feljebb hallók már, hogy apja, a vén csikós,
farkast fogni küldné, ha Lajos úrfi ide nem rendelé.

Nyakába körmönfont csikós-kötőfék van tekerve, mit félig ő készített.
Még folyvást neveté a Nyul Iczik baját, midőn elnézve a pusztán retkes
keze alatt, felkiált, gyomrából jóízűt röhögve:

– Gyihi puhi rozsdás! Harangi talyigás ott jön la. Látom, megint dühös a
gazon akadt rongyvár, mert a szürke szemét ugyancsak ássa ki.

Az Iczik baján teljességgel meg nem illetődött közönség a Kadarcs felé
nézett. A látkör hátterén esti napvilágban, dühös tortura alatt látszék
egy bús szürke. Gazdája fültövén veré két öklével; majd megfordított
ostornyéllel szurkálta és vájta fél szemét. Később oldalhosszán fogta s
oly hajdús tempóval nyelezte horpaszon, hogy pöfögése a csárdáig
hallott.

– Holnap ismét lovat vesz Harangi, mert most kivájta a rozsdás utolsó
szemét; – mondá a Kátay egyik gulyása.

– Azt minden kedden teszi, mert egy hét neki sok két lószemet vájni;
azért nincsen soha szeme a rozsdásnak, – felelé a másik.

– De soha sem ad többet öt váltó forintnál egy huszadfű csikóért.

Legfeljebb a megboldogult husát adja rá toldásban, mert bőrét vinkóért
rendesen beiszsza.

– A lóbőrre hat nap folyvást kap hitelbe; mert az epreskerti csárdás
kicsapott timár; – jegyzé Pisze Pista, – s minthogy ott a sóház mellett
a bitangvásár, közel éri a totyakos Harangi.

– Ő hát ugyan népesíti a vakok intézetét.

– De mért szedi ki a lova két szemét? – kérdé egy paraszt, tódítva a
nyers röhögést.

– Abból neki senki sem parancsol, szokta mondogatni. Mikor maga részeg,
vagy lova elakad, vagy csak hajtani kell, sőt néha ok nélkül, ha a
makrancz rá jő, neki áll a szegény obsitos csikónak s egyik vagy másik
szemét kiveszi.

– Lovát mindig ostorral kereszteli «rozsdás»-nak.

– Tán nincs keresete, s bújában makranczos?

– Ugyan találta kend szarva közt a tölgyit. De sőt inkább mindenüvé
hijják, s talyigás collegái úgy félnek tőle, mint a kurucztól.

– Még bakkancsos korából hozta a makranczot, mert nyolcz évig koptatta a
Tótház[29] küszöbét.

– Az eb is reszket tőle, s mindnyája ismeri egész városban. A melyik
szűk utczán találkozik vele, inkább vissza rugaszkodik, mint mellette
elügessen.

– Kúton mindig övé az elsőség;[30] bár félben a hordó, kitérnek előle.

– Ha pedig sertéseket vontat perzselni, szabadon választja a legszebb
hólyagot.

– A pálinkás boltban külön üvege van.

Ezen jegyzetekből látható, miként Harangi Pál kitünő példány volt a
saját osztályában; s nemcsak Debreczenben, de három mértföldön is
nevezetes legény.

Azalatt elővonszolta magát talyigástól a megostorozott világtalan
szürke. Fülei lógtak, mint a lopótök. Felfujt hasát jobbra-balra
pofozták a szúette rudak, miket hátáról függő kasornyában, alias
hevederben, kelle lógatnia. Nyergén tövig koppadt juhbőr mondta fel
híres szolgálatát, s a «rozsdás» fejét szöszgyeplővel rángatta Harangi,
melyet már egyszer penzióba tett. E rángatás pedig óvszer volt a szürke
elbukása ellen, mi is e nélkül minden lépten-nyomon meg szokott
történni. A talyiga váltig iparkodott a kiállott locomotiv után,
biczegvén tengelyén, mint a hízott gácsir, mely untalan ülepére
törekszik esni. A talyiga színig rakva van, de titkait fejtős abrosz
fedi, s a nőtlen szekér[31] farkán egy czíva[32] szunyókál, ölén tartva
nagy fülü kosarat tele fonatossal.

Díszfogatunk a fogadóhoz ért. Harangi lekapaszkodék a megvedlett
nyeregből, s isten segedelmével talpra állt. Hosszú lófejű, tüskés hajú,
ürgeszin bajuszú goromba férfiú, ötvenen felül. Ádámcsutkája vastag,
nyaka vékony és paprikaszinű, feje úgy függ rajta, mint hosszú piros
szárán a gyümölcs. Arcza durva és viseltes, rakva bibircsókkal, miknek
fele érik, fele száradó félben van. Gatyája foltos, inge rongyos, maga
toprongyos. Nyakravalója nincs; korczához biróhátán vágott[33]
kapadohány van tekerve töretlen hólyagba; inge pedig szennyes
szattyánszíjjal köttetik két görcsre. Mellénye vásári munka volt kék
pukovaiból, de az még sógorán szépen megvetkezett, most vörös bélése
tevén szolgálatot. Szoboszlai hat garasos szalmakalapja, kajlán,
csurgóra áll, egy lóatakban keresztül üté az ostornyél; de azért ékesen
leng koszlott karimáján a rongyollott árvalányhaj-forgó.

– Isten jó nap, – mondá könnyebbült sohajjal, hogy a rémes úttól
megszabadult, s fakó ostorával körülvágott a rábőszült kutyákon, melyek
visongva rugaszkodtak szét az ismerős szíjtól.

– Ott van la! megint nem férhet az árva kuvaszoktól; – pirongatá Pisze
Pista a boglyáról. – No még a Harangi ostorára is ráfér a találós mese:

  Vastag széles,
  Kurta mérges;
  Somfanyél csóválja;
  Bolond a gazdája.

Az arszlántalyigás nagylelkűn megveté a pajkos szunyogot, megrázván
kopott üstökét a jámbor paripának.

– Ugyan pápistaszínben van a szürke; – mondá Pisze Pista.

– Biz, öcsém, sajnálja a lábát,[34] de’szen kialhatja magát, ha bőréből
kibúvik. – Kalapját levéve tüskés szállásáról, kézfejével egyet törült
homlokán, hol is a veríték bűzösen megeredt; s odaszól vontatva
ürgeszinű szájszőre közül Kátay uramhoz:

– Egy mázsa húst hoztam, osztán meg zöldséget; hol van a nagyasszony?

Ezen néhány szóból kettő a tanulság. Először: hogy Harangi Pál
konyhaszállitó hivatalt visel a hortobágyi udvarnál; másodszor: hogy ő
minden tizennyolcz éves friss menyecskét nagyasszonynak czímez.

– Nincs itthon; beküldtem, felelt a korcsmáros, mert tudtam, hogy kijő
az a sápadt izgága tékozló; folytatá, tovább morogva magának, mert
szokott dolga, kedvetlen ügyekről magával beszélni.

– Hát ki veszi által ezt az eleséget? kérdé gorombán Harangi. Hottszi ki
egy kupát, de töltesd meg előbb Poltrás, szólt a közben az álkörmösös
leánynak, ki a talyigához oldalgott, száját tátani.

A talyigán jött czíva, kinek ránczos négyszegletű arcza valódi szabályos
hiuzkép, szakálla bajusza pedig tökéletes, csakhogy ritka és nyírva van,
addig egy kis gazt kapart a vámkerék tövébe; ráilleszté gyalog
szalmaszékét, s a kosár tartalmát árulni kezdte két váltó krajczárjával,
miután egy össze fogdosott fonatost mutatványul végig nyújtóztatott a
takaróabroszon. Ezen népsütemény, mely kézfogókban s leginkább
iskolásoktól igen kerestetik, nem egyéb, mint gúzsformára tekert,
festett bundaszínű, élesztős tészta, mely sokszor legyes, többnyire
sületlen, de mindig büdös az avas fürdő miatt, melyben zsír név alatt
kisüttetik. Nagysága bakarasz; ára két krajczár váltóban. Ha friss, mint
épen most, megjelenik fehér vessző-kosárban, sárgán mosott sáhos abrosz
alatt. De minthogy rendesen első nap el nem kél, foltos ponyvák s
gyékények alá jut, s lakik négylábú deszkákon, aszalt gyümölcs, méhser,
főtt som, pattogatott tengeri[35] s több drága hasművek közt.

Alig foglalt helyet az említett gazon.

  Parázs ídes,
  Lapos szíles,
  Kóstolja kend, beh jó ídes,

kiáltá csúfoló ingerrel Pisze Pista a letelepült nőhöz, ki mérges
szemeket vetett ugyan a boglyatetőre; de tapasztalván, miként a martalék
távol esik gyakorlott körmétől, jobbnak látta folytatni a szunnyadást,
míg vásáros akad. E pajkos megtámadás pedig azért esett zokon a czivának
minthogy ő, mint fonatos kofa, őszön sült-tök-árulásra szokta magát
adni, s a fentisztelt verssel ajánlgatja ős szokás szerint étekül
szolgáló kelméjét.

Pisze Pista még tovább áldozik vala gyilkos szeszélyének,
szerencsétlenné teendvén álmos rendes tagját a kofaczéhnek; de túlfelől
Kenesei senator gulyása ballagott elő a pusztáról, Pista ismerőse. Vele
jön a bodri, egy borjunyi kuvasz. Hosszú szálas gyapja, mint a legszebb
magyar kosé, hátán kétfelé vált, s a szőrválasztékon epeszín eblegyek
bujkálnak keresztül. Lompos farka tövig rakva csomolygós gubanczczal.
Fürösztve sohsem volt, mióta füléből kifordult. Halbőr talpa után körmös
nyom maradoz a megázott földön, mint az anyányi farkasé. Száját a
hőségben félig tátva tartja, s fürészes állajka mosolyogni látszik, mig
márvány agyarán lóg ki hosszú vérszín nyelve. Közönyösen halad gazdája
sarkában s előkelő arcza csak akkor változik, ha sok boszantás után
egy-két légy után kap.

A gulyás inge, gatyája ki van főzve friss szalonnazsírban, s puhán és
fehéren tartja patyolat szép testét. Csillogó font haja csepegésig
kenve, gallért eresztett térdig érő szűrén. Creolszín arcza fénylik, ha
nap süt rá; bajusza göndör s vastagon befenve, látni hagyja két
szabályos ajkát, az elefántcsont fogak vérszín burkolyát. Kékes álla
símán borotválva; gyenge, teljes nyakán nincs semmi kötőlék, körülte
frissítve suhog a lágy szellő. Szeme bátor, tekintete szabad, beszéde
nyílt és eleven. Kezében súlyos tölgyfa-fütykös szegletesre húzva; szűre
baloldalán kostök, s furulyája fityeg, markában egy rakás ragyogó
kócsag- s fekete gémtollakat hoz.

– Nincs itt Lajos urfi, Pista? kérdi érkeztében a kofaboszantó Piszétől.

– Kijön a nem soká, felelt Pisze Pista, hátat fordítva a fonatos
piacznak. Már a halászok is kiveték a hálót, kiket mára rendelt. Ugyan
izzad az öreg Czirják üstöke a bóné[36] vonásban. Az árva halász is
köztük van. Annak tudom, örülend az urfi, mert még nem ismeri. Reá várok
én is.

– Bokrétának valót bizott rám, hogy hozzak: folytatá a gulyás,
harmadnapja lesek kócsagokat s gémet, míg vagy kettőt leüthettem; de
hoztam is ám olyat, hogy tündérkirályné fején sem ragyog szebb.

– Én meg ezt a féket fontam Gúzs Jankóval, Lajos urfi mondta.

– Tudom, majd kapsz érte vagy öt fehér huszast.

– Minap ugyan jól járt a csonka kondás; baltáját megvette egy új
banknótáért.

– Ma jó kedve készül, látom, az urfinak. Dudás Juhász is jő egy kövér
toklyóval; azt mondá, estére megfőzi tokánynak, Lajos urfi régen
apetussal van rá.

– Nem tom pedig, ha lesz-e apetussa, mert a szép menyecskét Ujvárosra
forspontoztatta Kátay; de isten megveré, mert a jégeső úgy bukfenczre
püfölte konyhamajorságát, hogy vagy ötven darab ament mondva elnyúlt,
mondá Pisze Pista.

– Alkalmasint félti az ifjú vendégtől.

– Lajos urfi úgy néz, mint az égő tűz; akármelyik leányt megveri
szemével.

– Hagyd el a más dolgát, csak fejed ne fájjon, inté a szép gulyás,
hosszú megfontolt léptekkel indulván be a borivóba.

Azalatt két izmos szolgáló leüríté a talyiga terhét, játszván Kátay
számbavevő gazdasszony-szerepet; Harangi pedig keserves kortyokat huzott
a tiz krajczárosból, mit a Poltrás számára kihozott. Mikor iszik,
kiváltképen szeret dohányozni; minekokáért fentírt puszlijának
vászonzsebjéből előkotorászsza csorba makráját. A dohányhólyagot öklén
megpofozza, hogy elválasztható állapotba jőjjön a dohány, mely két hét
előtt szedetvén száráról, tokjában, a bő nyirok miatt, meggaluskásodott.
Ekkor rátölt a viseltes pipára, a nélkül, hogy hamvat vagy bagót
kiverne. És kicsihol. Egy kajla czigány-aczél a tűzhozó eszköz, mit
ócska gereblyéből csinált serpenyőfoldozó. Ugyanazért nem annyira kemény
levén, mint túl a rendén lágy, közepéig kopott a viadal miatt, melyet
vele űzni szokott Harangi. Tűzköve oly kicsiny, hogy lapos tömpe körmei
alig csíphetik meg. E mellett minden felől pisze és fogatlan, s
ütöttkopottsága annyira ment, hogy tíz vágásban csak egyszer vét
szikrát, akkor is vakot. Erre illeszti Pál lovag a jó darab
zsidóbőrt,[37] miután pipakupakjában bepiszkolá, hogy kevesebb bajjal
tüzet fogjon. Most beáll aztán a műtétel órája, s miután körmét leverte,
s kézzel-lábbal, vérben forgó szemmel nagyvalahára kicsiholt, elborítja
tüzes taplóval a dohány felületét, mely csak azután adja meg magát, ha
két-három taplószállítással éghető állapotig megszáradott.

Pál lovag, miután makrája füstölt, s ádám-csutkáját ugyancsak rángatta a
kemény szipákolás, ujólag szájához vivé a kőporral szép fehérre surolt
fakupát, s felöntvén a gégemaró nedv utóját, fenekére tekint varjui
tempóval.

– Ejnye az eb a lelke tele van üressel; szorítasd ki még egyszer a
levegőt belőle, Poltrás, mond a rejtelmes tekintetü leánynak; maga pedig
fülét eleresztve, szomoruan nézett körül a talyigán, melynek agya
maszkban volt a sártömeg alatt, maga pedig lőcshegyig csatakos.

E keserü szemle alkalmával hozzá sullogott Nyul Iczik, ki a vontatási
alkudozásokban semmi irgalomra nem talált, s törődött szívvel kérdé Pál
lovagtól:

– Nem látta, talyigás uram, jöttében sárga lovamon Zöld Marczit?

– Hol az eszed, Judás? hiszen te még gyufakupecz voltál, mikor azt
Fegyverneken szellőzni feltették.

– Zöld Marczi vagy Kopogó, az nekem mindegy, – folytatá a szerencsétlen
zsidó sirodalmas arczczal, miután szemöldét felkapta, állát pedig alá
ereszté feleletet várva. Tehát nem látott egy panyókás betyárt
ötszázhetven forintos kanimon?

– Láttam biz én; mint a szél vágtatott egy gömbölyü sárga mokányon.

– Hát mért nem fogta kend meg az isthentelen thulvajt? Kiadta magát
khupecznek, s földönfutóvá tett.

– Mit tudtam én, tolvaj-e vagy harangozó? osztán nem vagyok én vármegye
pandurja, hogy a lókötőket szagáról nyomozzam.

– Szeméből is láthatta volna kend, hogy gyilkos, gazember.

– Hát te mért nem láttad szeméből, mikor elcsalta lovadat? – felelt
természetes igazítással Pál lovag.

– Már látom, kend is orgazda, mint ez a sok papramorgó paraszt; kezdé
Iczik szidalmát mindent fölülmuló gyötrelmében, s hosszu philippica
kezdetén látszék lenni, de Harangi nem hagyta befejezni a sallangos
dictiót.

– Szedte vette, mi bajom nekem kopott lovaddal? elhord a tógádat, mig
szépen vagy, mert ha lőcsöm kikapom, még ma Pilátushoz küldlek
vacsorára.

Iczik nem érté a nagy szavakat, mert gyorsan ellábolt, pedig a nagy szó
itt is szokott cursusában vala, mert Pál lovag talyiga-bontás nélkül nem
juthat lőcséhez, levén szeggel és pántokkal tengelyvéghez foldva.



VI.  (Dudás Juhász. A Poltrás. Csonka Kondás.)

Pisze Pista nagyott röhentett Iczik után; Dudás juhász pedig, kit a
kenesei gulyása előre hirnökölt, az állás háta megül beszamarolt.

Hátul iszák, elől a késre itélt toklyó van nyergébe kötve. Fordított
subáján csinos facsobán függ, s balra vetve pötyögős dudája, melyre egy
kecskefő mulatságosan van bőrből csinálva. A deli juhász üstöke tömött,
szeme tüzelő, maga vidor, egészséges arcza kipiroslik a kalap árnyából,
mint egy hízott basarózsa; s jöttében dalol:

  Ha megunom magam a pusztába,
  Kapom magam, megyek a csárdába;
  Parancsolom a korcsmárosnénak,
  Hogy hozzon bort barna bojtárjának.

Házhoz érve, leugrott a füles paripáról, s mitsem hajtva a fonatos kofa
öklelő szemére, ugyanazon vámpóznához köté, mely alatt amaz sátort
ütött. Maga pedig leemelé a nyügbe vetett toklyót, melynél jobb izű
áldozat nem sok találtaték az Izsákot megváltó kosnak idejétől; s
vetkezni kezdett a szaktani öléshez, rakván málháit és leöltött bundáját
nem másuvá, hanem mint illik, saját nyergébe.

Subája alatt fekete nyers juhbőrt viselt nyakában, mely lábainál fogva
volt keresztül kötve. Ha mondom nyers, az nem teszi, hogy vér csepeg
róla, hanem készítetlen állapotában, mint nyúzáskor megszáradt; mint
minden időn által pásztori divat volt, mint Gvadányi 1788-ban leirta, s
mint az, eredeti juhászbojtároknál, korunkban látható. Kétségkívül
keleti maradvány az őspásztorélet üzőitől, egyike azon kedves
ereklyéknek, mik e férfias faj eredetét feledni nem hagyják, s mik annyi
viszály és korcsulás után, külhagyományul maradtak a romlatlan köznép
jelleméhez. Aztán negyedfél rőfös nyakkötőjét kezdé letekerni, mit
gyolcsos tótoktól vásárol a pusztán: s neki gyürkőzik könyökig, látni
hagyva izmos, halvány, fehér karját, mit hűvös, nedves inge szebben
elkészít minden kölni víznél. Ennyi készületet a tokány miatt tőn;
részint hogy könnyebben bánjék a toklyóval, részint a főzés melegét
akará előzni.

Aztán a bárány lábait oldta meg. Jóízűt nyujtózott a szabadult állat,
egyet-kettőt szökve játszadó kedélylyel; de függetlenségét nem vette
igénybe. Lábainál maradt szeretett urának, mit a néhai kedvezés között
úgy megszokék; fürkészőleg szaglá szelen barnult markát, melyből
annyiszor csemegélt ízletes sós zabot; s bárány szelidséggel nézett fel
szemébe, mig a fütyürésző bojtár, a gazdai szeretet végbucsujeléül
körülveregeté. Ki hinné, hogy egy ostoba juhkép elégedést képes
kifejezni? és mégis e bárány tekintetén elvitatlanul látszék a
boldogság. Tokája módosan ereszkedék állacskája alá, fiatal szarvacskák
ültek füle megé, szeme pillantatlan elmerülve nézett, orrlyukait gyöngén
feszíti a hő léhl, s gyorsan, de egyformán pihegett, miként a nyugodt
kéj. Még egyszer szaglá a bőségosztó kezet, s látva, hogy most egyszer
nincsen friss ajándék, mulatságosan kezde kérőzni féloldalra csapván
sima állkapcsáját.

Dudás Juhász késlekedni látszék. Talán sajnálta a szegény társalkodót,
ki annyit osztozék pásztori kedvében. Neki némaságban telnek napjai;
vele csak estharang vagy fergeteg beszél; nála nem oly gazdag
jelentéssel bir a pásztor-óra, mint Pesten; olvasókönyve az egyhangú
nyáj, melyben minden betűt ismer már; s ha néha órákig elnézi méla
paripáját, mely stoice legel bundás társai közt: mégis meg-megjelen
lelkében az emberi szellem, mely rokonabb barátokat keres. Ilyenkor hű
ebeit hozza kedvre, kiknek társasága egy kissé élénkebb; és ha
gyöngédebb élv szomja kél szivében, mert isten a zsíros ing alá is
sziveket formála, akkor kegybárányához tér, s vele osztja meg az
egyszerü sziv kifakadásait. S van-e szelidebb barátné, mint egy bárány?
választhat-e ártatlanabb jóságot a salonok fia? vele tölti a magános
pásztor költőibb óráit; meddő életében vele beszél a szeretet nyelvén,
melynek szótára két rövid szóból áll: Bari vagy Muczi. Sokszor ha
alkonyon betereli nyáját, hosszan neki fekszik a karám enyhében, s ha
dudáján elfútta szomoru nótáját, barijához fordul örömváltozatért, mely
átengedő bizalommal adja vissza bibelődéseit. S ha éjben az örves őrök
körülfekszik nyáját, a meleg bárányka fejénél aluszik, hogy rezgő
bégetéssel költse fel barátját.

Szűk kép, nevetséges öröm úgy-e, elnyűtt sziv? Neked vadult kéj, forraló
túlzás kell, hogy meleget kapjon a hideg önzők közt elfagyott kebel: de
a természet fia fölkeres minden kisded boldogságot; s te vagy-e
boldogabb, a kirablott kedély puszta vágyai közt, vagy ő, ki tud
mindennek örülni?

E viszony hozá sajnálatra a puszták virasztóját, ki éltében másként csak
két alkalomnál sír: ha kuvasza megdöglik, vagy maga részeg. Végre
azonban befejezé a válás keserű szünetét s kirántván szárából egy rövid
széles, hegyes, éles, csillagos nyelű kést, körmén megpengeté, mint egy
borotvát.

A Poltrás, ki a bárányt s neki-gyürkőzést eleitől elragadva nézé: most
lángoló szem s odaigézett merev pillanattal kisérte a villogó kést, s
midőn a juhász körmén pengeté, visszatarthatlanul vad ösztönnel hozzája
ugrék.

Add nekem a kést, add nekem! kiáltá czikázó szemekkel. Vagy ne add, csak
prédádat engedd körmeimnek, hogy széttépjem. Oh én jobban tudok ahhoz,
mint késed. Elrepesztem szájától farkáig, czombját rángatom ki fél
kézzel; vagy orját hasítok fogammal, s bőrét lekörmölöm, mint egy ó
rongyot.

A lány képe elváltozott, felforralt vér festette arczait, miken most
kékes folttá halványult az álkörmös. Szemei kidióztak, orrlyuka
szétfeszűlt, s a kiélt ritka testet vérerek önték el.

A gulyás Bodrija kezdett rá vonítani. Nyugtalanul ugrált s nyafogva
ugatta. Most rá akart szökni bűbájos kényszerrel, majd visszarettent
tőle, félelemtől kapva; s az oktalan állat csodásan kikelt képéből.

– Hiszik kendtek, hogy a leányzó boszorkány, vagy fára fog kerülni? –
kérdé egy paraszt suttogva, szomszéd társaitól.

– Az igaz, Bodri úgy vonít, mint mikor halott lesz a háznál.

De úgy látszik, a bojtár ismerte a Poltrást.

– Megint rád jött a bolondja, mondá egyszerűn, s könnyedén félrelöké
egyik könyökével, mint egy zsup szalmát; kését pedig félfontos aczéllal
villámgyorsan fente.

A Poltrás ujra közeledett, s kidagadt nyak- s lihegő ajakkal,
hülés-hevülés közt, reszketve nézte a működést.

A juhász térde közé kapta a toklyót s tarjánál általszorítá, hogy szőre
sem mocczant. Ekkor a kifent kést szára mellé veté, s egy másodpercz
alatt hanyat rántá az áldozat fejét.

A Poltrás még egyszer megrohanta őt, mint a tüzes villám.

– Legalább szemét szúrni, vagy nyelvét kihúzni hadd nekem. Be boldog
vagy, hogy körmöd közt egy állat; kiálta növekedő őrjöngések közt,
miközben ajkai kékedni kezdtek. Ne légy oly kegyetlen, engedd
megfojtanom, vagy legalább farkát elevenen szakasztanom ki.

– Majd bizony, hogy úgy járj, mint disznóölésnél; hajtsátok el onnan, –
közbeszólt Kátay vontatott szavakkal, ki a foghatlan jelenést megszokott
közönynyel szemlélte, a nélkül, hogy eszébe ötlenék abban különöst
találni.

A juhász szó nélkül ismétlé az előbbi lökést, s előkapva kifent kését, a
gége közép gyürüjénél hirtelen s biztosan tövig beszúrta azt, azon
másodperczben visszarántva ismét rendkivül ügyesen, hogy a kilövődő
vérből egy csepp sem érte őt. A bárány legkisebb hörgés nélkül halt meg;
s alig láthatólag reszkettek lábai.

A Poltrás éhes mohó szemmel vérszomjas lázban kisérte kezét; s midőn
felsipított a vér, villanyos ösztönnel szökött fel. Szemhéja felakadt,
arcza eltorzult s beesék, teste merevülni kezdett, száját sürű fehér hab
lepé. Patkány, patkány; sikoltá görcsösen s összerogyott.

A Bodri azalatt bőszülten csaholt és nyihogott. Össze-vissza szökdelt
kigyódzó derékkal, s védő és támadó, rettegő és dühös mozdulatok között
zöldült, villogott, vagy tüzelt szeme sárkányilag. Gazdája uralkodó
szava, sőt bot, korbács nem birtanak vele. És midőn a Poltrás lerogyott,
mintha ostoroznák, visítva rugaszkodék el. Az állás szegletén farkára
ült, fejét hátracsapá, s bűvidéző, holdas, kisértő, mysticus leírhatlan
panaszszal elkezdett vonítni. A puszta távolában ezernyi ebektől
visszahangzék a rémes felelet.

– Mondtam, úgy jár, mint disznóöléskor, megjegyzé egykedvüen a nemzetes
korcsmáros, vigyétek a mángorló kamarába, míg felocsudik.

Pisze Pista, ki mint mondaték, szent s szenttelen tárgyból szeretett
gúnyt űzni, torzképet vágott a csodás eseményhez, s szemtelen tréfában
dallá telefútt pofával:

  Tüzel a Poltrás, férjhez kéne adni,
    Ucczu kis lány, de megnőttél,
    Be kár, hogy férjhez nem mentél.
      Mentem volna, de nem vettek,
      Engem itthon felejtettek;
          Tradlillidrarum.

És a szerencsétlen leány elviteték, anélkül, hogy a körülállókban egy
gondolat kérdezné: mi ez? lelkiismeret-e vagy betegség? Azon egyszerű
nép, mely saját dolgaiban eszes, gondos, ügyes, találékony: hideg
közönynyel s tudvágy nélkül néz minden jelenetet, mit nem ismer, vagy
megfejteni nem tud, legyen az meglepő, szokatlan, vagy rémes, épen úgy,
mint a földi rang tartozékait vagy haladó művészet teremtményeit. És ez
újabb tényjel,[38] miként ez osztály folyvást közel áll az
anyatermészethez. Mint több állatfaj, élénk, okos, ravasz, s
önérdekeiben az embert is kijátsza; de ösztöne magán kivül nem terjed, s
idegen tárgyak, esetek irányában nála minden hatás, fogékonyság s
eszmélet megszünik. Észrevételem nem föltételezi, mintha nemünket
egységbe hoznám a többi állatországgal. Az értelem az örök válvonal,
melyet átléphetlenül közzé vont ama nagy rendező; de az ösztön és
természet egyetemes rokonságra mutat az állatországban, s túl azon
együgyű erkölcsi fogalmon, mit a nemesb ösztön nemünkben magától
kifejleszt, a statuskormánynak hagyatik fenn a nagy rendeltetés, az
állatból embert nevelni.

Azonban a bojtár szegre függeszté jóizű halottját, művészileg
vetkeztetvén ki meleg testét szőrös hüvelyéből. Addig a szakácsné
lánczra akaszta egy surolt vasbográcsot, s széles tepertőkben aprít új
szalonnát a friss tokány alá, helyet ürítvén az óriás konyhán.

Mig így sertepertél, egy alacsony kondás sunnyogott be hozzá.
Homlokáról, balszemén keresztül le a pofacsonton, mély forradás nyuladt,
mely a rossz gyógyítás miatt ránczos és darabos. Kalapja zsíros és
nehéz, s oldalához bogácsrózsák tűzvék fattyu pipacscsal. Szűre
szennyes, s széles kötőszíja két kerek lapos óncsatban van fűzve, mik
vállcsontján feküsznek, s zsíros szíjsallangok repkednek le rólok.
Szűrujjai bekötvék, dobazok, s egyikében mozog valami. Oldalán ivótök
czifra fadugóval, s egy fényes balta lóg hosszú nyélben. Arcza
ólomhalvány mint hosszas börtönrabé, tekintete sötét és félénknek
látszik, de közelebbről nézve vad, felsemvevő s makacs. Egyik szeme
torzult s határozatlan a forradás miatt, másika álnok, mindig földre
szegül, s ha olykor felveti, félelmes. Balfüle tövig le van ütve, s
szálas haja alatt csak gombája fityeg, alkalmasint azon csatában veszté
el, melynek emlékét forradásban hordja. E miatt Csonka Kondás nevet
kapott a puszta lakóitól, mely néha «fületlen» czímmel cseréltetik fel.

A konyhába érvén, előre billenté kent fejét, mi által az üdvözlet egész
szertartását el-befejezé. Aztán félvállal körülhányta magán kurta
szürét, úgy, hogy ujja elől esék, melyben valamit látánk mozogni. És
ekkor kihúzott orránál fogva egy kövérke sütőmalaczot, mely egész erőből
viczkándott ugyan, de sem pisszenni, sem orrát e vasmarokból
kiszabadítani nem tudá.

– Nyársravalót hoztam, csakhogy fülét visszaadja kend néném, mert ha nem
számolok, összetör a gazdám.

Az izzadt szakácsné átvette a sörtésnövendéket, próba-emelintést tőn
gyakorlott kézzel, s egy betümondás nélkül a katlan alá zárta.

– Töltesse meg néném a tökömet jó tíz krajczárossal; folytatá a kondás,
miközben leoldá szüréről czifra fadugós ivóedényét.

Az edény elvéteték s csakhamar visszaadatott tele ugyanazon nedvből,
mely Harangi talyigás gégéjét megmarta. Csonka felköté őt előbbi helyére
s a gyepre ballagott két kanászfattyuhoz, osztoztatni őket az ünnepi
nedüben.

Pisze Pista nem állhatá meg, hogy rá ne kiáltson:

– Hova lódulsz fületlen pityke? ülj le, ha sietsz, ugy is lassan mennek
messzire. Mióta Lajos urfi baltádat megvette, nagyon hozzá szokott
nyakad az italhoz. Most is megiszod a malacz torát előre, nem félsz,
hogy a rovást a másik füleden metszi fel a gazda?

Csonka felveté ép szemét Pistára, minek jelentését a kis garázda
komolyan látszék méltánylani, mert jónak látta, félretevén minden kötődő
folytatást, a puszták félelmének hátat forditani. És e pillanatban a
város felé nézve, örömtapssal mondá: «Ott jő la, futós paripáján,» s a
vágott faboglyáról leugrott, mintegy czélját érve az őrszemlének.

A háttér fenekén sárga angol ló látszék nyargalni. Hátán karcsú lovagot
repít, kinek körrajzát kezdi meghatározni a közeledés.



VII.  (A csökönösi báró Ózugi-család.)

Mászván keddtől szeredáig, Füredtől a hortobágyi csárdáig, calculo
numerico három anyányi mértföldet a farahói sertés állapotban
fentisztelt batárd, betaszigálta végre csíkos vértanuit, vulgo
gabancsait, az agyag udvarra. Lévén pedig ezen öt darab szikár
közlegények abrak-mentesek: a csíkos prædicatum nem annyira eb-, mint
lóbőrükön vala megirva, a mennyiben tudniillik az ostorhusángolás oly
tagadhatlan barázdákat hagyott porozatlan szőrükben, hogy akárki
felhúzhatná csíkos nadrágnak. A batárd karakánul inogott tengelyén, mint
egy szükre szabott csákó az ittas verbunkoson, s hihetőleg oldalba
döngette nemes bennülőit, mert minden félrefintorodás kiáltó hangot
ugrasztott ki lehúzott deszkaredőin.

– Hát ezt a bóbitás tégla-kemenczét tán orgonának viszik Debreczenbe?
kérdé a kurtabundás, rezes arczú czivis, ki egy gyalog lovon épen
elbaktatott, s régen szurta orrát, hogy a nagy templomot ó testamentomi
dudával akarják megbéllelni.

Mitsem hajtván pedig ezen fövetlen ötletre a kérdéses hintó, tovább is
kedélyesen hánytorgatá csatakos farát, mignem a ház előtt nagyot
nyekkenve megállott. E fejfájós, kóbor épületet a pogány is megszánná.
Néhány évtizedig, mint nyugalmazott hadastyán lakék már egy kocsigyártó
apró marhái közt, mignem a jelen tulajdonos jobb sorsa, háromszáz
bankó-forintos váltóért új viszályokra idézte. Bőrét, néhány belgiumi
bivaly viselte a celta századokban. Halandó urairól lenyuzatván a fekete
köpeny, minden timári közbenjárás nélkül, zsákmányrabló bőrönddé
varrattak, szállván firól-fira, a lovag-butorok közt. Végre egy emigráns
nadályszedő család köpenyül adá e continensi bárkára, melyet másfél
század óta óv az enyészet ostroma ellen. Most immár érzékeny sebeket
visel fakó térein. Dühös döfések, időharapások kapkodták fel két ujjnyi
rétegét, s a hasadás körül szömörcsösen zsugorodék fel, mint a
tepertőbőr, alig engedve látni a feljegyzett csaták évszámait. A batárd
alapalkotmánya szétnyiladozék, s bikfapántok tartják tiltul egymáshoz,
mivel a ministerium drágálja a vasat. Küllői külön fanemekből tágan
összeütvék, melyek hétféle nyelven nyiszorognak. A mozáik kerékagy
kenőcsben keres tartalékot e szabadkozó alkatrészek ellen; de kenőcs
szűken van, s ha bőven lenne is, legfeljebb a panaszkodó nyifogást
hallgattatná el, de kitartó kapcsokat nem pótol. Egész kocsi hasonlít az
avult statushoz, melynek minden jelessége zsibvásári tulajdonokban áll.

Most leoldozá magát azon bérszolgai gyarmat, mely elől és hátul, két
bakra, és ugyanannyi bőröndbe felpakoltaték. Elől egy ripacsos tót inas
szabadult a földre (nemzeti tájszóval: forradt ragyabunkó), kinek képét
nem tudni: himlő rongálta-e, vagy sréttel lövöldöztek belé? elég az, úgy
elverte a jég, hogy medreiben esővizet lehetne fogni. Néhány szál
bajusza szerteszéjjel döntve, mint midőn gyenge köles közé bever a
fergeteg. Szőrkalapja ki- s be horpadozva, fülét elereszté, szegényt
nagyon megpofozta a sors és régiség. Golyvás nyakán repked egy hírében
fogyatkozott köpeny, melynek gallérát sallanggá metélte a szél és
régiség, sovány pantalonja alig pislog ki a köpenyeg szárából, mert
kurtán járt szegény a kifordításkor, pedig jövő télen irgalom nélkül
ismét befordítnák, ha a livretulajdonos báró, per sundám bundám, azaz
collateralis öröködés utján, egy alföldi uradalomhoz nem ragadt volna,
melyre körmöt vetni most útban van. Különben az inas szeme mindig izzad.
Repedt öklei nyakig rejtvék vedlett vadmacska keztyűkben, mikkel ura
eldődei kurucz-tábort jártak, most ők járnak enyves kalandokra az
elszánt kosztú inasok csempész körmein. Egyébiránt, mint valamely
közlegelőhöz, egyenjoggal birnak a cselédek, mig el nem csapják őket,
mikor ugyanis, több ingó-bingó aviticumokkal örökűl hagyják az új
nemzedékre. Az igaz, hogy itt-ott, mindenütt, fogat vicsorítnak rajtok a
foltok öltései; de azért, utcunque daczoltak a sorssal, mignem a
kezükben lévő bitang illir kezén minden ékességök lekopott, ki is télen
nyáron bennök melegedvén, az emlékül maradt szőrfoltokat, egymásután
egyig elperzselé. Oldalán vitézkötésül lóg egy vadásztarisznyából
devalvált úttáska, melyből a lófuvart rézpénzzel fizeti; de most lapos
apálya jeleli, hogy a börönd nem soká akar adózni. Ott fityeg még egy
toktalan pohár, szatyingkantárban, melylyel minden gémetlen kút- s
esőárkából dézmát meríthetni, mert a bárónő mindenütt iszik, minthogy
mindig eszik.

Leszálltában elejté a ragyás egyik csizmatalpát, maga pedig segédkezet
nyujta a német bakostárs szakácsnak, ki mint az erdélyi juhturó,
savószínben néz ki, és formátlanul. Azonban e hizott gyomorbéllelőnél
gyenge támok lőn ily halandó segély, minek következtében agyba főbe
lefordult, feldöntvén zsebjében az élesztős bödönt, minek pedig színig
kell utazni, mert a bárónő módtalan szereti a kenyér-budingot.

A hátsó bakülésben piros vászon esernyő alatt (melynek nyele kútostort
tudna fiadzani Hortobágy számára) két lakó tartózkodik, különböző
nemből, Pirrha és Deucalion módjára vitorlázók a pusztai árvizen, az
árboczra feszített bivalyijesztővel. A baki nő szász eredetű, s rongyos
turbánt visel szalma kalapból, melyben télen tojás tartatik. Vapeur
fátyla félre van csapva, s lengethetné a szél, ha birna véle. Hajnalszín
üstöke nagyon szófogadatlan, minden lépten kibúvik a tatár süveg alul,
fityegvén nem alább, csak az orrczimpáig. Egyébiránt homloka csapinós,
szemöldje nincs, szömörcse számos, de foga annál kevesebb, az is lóg, a
mi van. Képe vörös és módtalan lapos, úgy hogy arczélben tekintve, alig
domborúabb, mint a rézpénzre nyomott fő. Ölében megvénhedt pindzser,
lába között pedig rozsólisos üveg a báró számára. És ezen Pirrha nem
egyéb mint a bárónő élethalálban elmaradhatlan szobaszűze, lévén az ő
Deucalionja egy czirmos instructor.

E foltozott cseh nevelő selejtes termete hónaljig nyelve van a köpczös
bőrkalodától, melyben tartózkodik; de fejével azért folyvást harangoz,
ha szél, vagy kocsi kissé meglódítja, lévén ezen hitvány nyakgyümölcs,
alias birkafő, suta és rendetlen, felül pedig keskeny, és hegyes, mintha
mézesbot gyanánt szopogatták volna. E miatt tűzpróbás kalapja
rendszerint spagáttal fojtatik bubjára, vetvén alatta korczot, és
ránczokat, mint egy egészséges magyar rokolya. Ürgeképe kisded, s előre
tolult, mintha iparkodnék bőréből kibúni. Tafota kendőjét egy hete köté
fel; de még taval összekuczorodott, lévén tekercse nem vastagabb, mint
egy süldő bodzafapuska, csúcsai pedig lengék, és bizonytalan szinüek,
mint a hidegvette ugorkalevél. Beteg katüfrékját Poroszhonban szabta egy
féllábas ácslegény. Nyolczszáz héttől huszonötig egy kóbor sváb művész
romlandó sárházán szerepelt e kaput színpadon, s padon kivül, lévén egy
személyben Hamlet-palást, paripaszőnyeg, és medvetok. Későbben ismét,
nem ugyan szín, de sőt színtelen padra került egy prágai zsibáros
zsidónál, azon eladhatlan ráadások közé, melynek nemét, és qualitásait
teljességgel nem lehet meghatározni, mig nem instructor úr, akkori
borzvadász, harminczöt krajczárért sajátjává tette, lévén, mindkét ujja
könyöktől körömhegyig, kopott volta miatt, módtalanul kesely. Van neki
oldalt két iszákja, mely mondatik zsebnek, s zsirpaszományból nőtt
ajkait mindig tárva tartja. Innen pislognak ki a tudós rendjelek, mik
doboz péppapirszatyrában szálláshoz nem fértek, t. i. tintás száju
tollak, egy karé cselédkenyér, s a nyolczadik éves naptár, melynek
lapjain rajzónnal van kiigazítva az időközi különbség. Szakált minden
héten à la Titusz hord, azaz nem borotválkozik, mig annyira nem nő, hogy
olló vághatja, s e miatt tüskés tekintete napraforgó színben jár. Pirrha
iránt érzékeny szomszédságot táplálna, de a kocsi hátablakán két mérges
szem hány lest a szobaszűzre. Tán a báró uré.

E tót, német, illir, s illetőleg szász személyzetből állt az udvari
bureaucratia, s jelenleg kiséret, mely mint nélkülözhetetlen útijárulék,
a batárdban ülő magyarbirtokú családdal levándorolt, s melynek népessége
miatt a kocsibak lábtámján kénytelen szállást ütni a lóhajtó paraszt,
szélben lógatván habdás szárait.

A csárda körül ácsorgó magyarok, ősi szokás szerint, segélyre ugrottak a
megállt kocsihoz. Egyik a fáradt fogatot vetkezteté kasornyáiból, másik
a fuvaros vászon-málhácskáit szedte le, harmadik kerékkenéshez tőn
előkészületet, s így tovább, mindenik igyekvék tért találni szives
készségihez.

– Ejnye be megvedlett ez a hóka, atyafi! tán csapónak fonta kend fel a
serényét, mondá egy paraszt, mi közben pofonüté a kesely lovat, mely
kalapját meg akarta enni.

– Nem a bizony sógor, mert a mult farsangon ellövöldözték a vőfények
fojtásnak, hogy lakzira jártunk.

Azonban a tót ragyabunkó lovat kért szláv nyelven. Ez idegen udvari
botrány megüté az alföldiek fülét, s amúgy összenézve foghegyen kezdék
folytatni a kezdett működést. A tót szóhoz, steier szakács adott német
exegesist, mely még inkább kétségbe ejté a gatyás magyar ivadékot. A
cseh instructor egy nyelvet sem volt ugyan képes beszélni, de a
magyarból meg épen nem tudott többet az «illustrissime Domine» czímnél,
melyen urát szólongatta. Igy az egész udvari tanács nem lőn képes
megértetni a szives magyarokkal, hogy lovaikat akarják befogni, mi őket
végkép kihozta minden türelemből.

– Nyisd ki azt a bikateleltetőt, lássuk azt a magyar törvényhozót, ki
ily hazafiakat tart cselédekül; mondá egyik paraszt a másikhoz, s alig
végzé szavait, lerántva lőn a hintó redőnye. A sovány redők közén
láthatók lőnek a setétség lakói.

Avult drapszín hurkán imbolygott divathagyott feje egy álmos öregnek.
Kopasz koponyáját trieszti matrózsapka fedi hálósüveg gyanánt. Izzadt
szélei pusztán körítik hegyvölgyes homlokát, némi kis ősz bajuszt
eresztvén ki hosszú füleinél, melyek rendkivül fényesek, s pamuttal
dugvák. Arcza üresen függ, mint két iszákocska, melyekből kifogyott
minden lég. Szemöld nem született vele, szemszőrét kiszedte az idő,
szemei, a ránczos testszín aszalt szilvák, bőrszatyorban ülnek, melyet a
vénség régen korczba szedett. Ajka nincs, egy posztón vágott száj épen
így nézne ki. Felajka, egész orrczimpáig tokos a szakáltövektől, mint a
marhanyelv. A fény, nem szemében, hanem szeme előtt lebeg, mint a köd a
hold körül, s épen azért, noha üvegesen, de bazilisk hatással ragyog.
Különben termete oly szerény, hogy harmad magával is félig töltené be
sovány kaputját, mely körömhegyig aláereszti tisztes ujjait. Nankin
nadrága nürnbergi hímzett tartókon függ, s oly bőségesen szabaték, hogy
a Wiener Zeitung, s Pfenningmagazin nehány példányai, minden szorongás
nélkül ülnek, és néznek ki dereka mellől. Fejét úgy fekteti, hogy a
kocsihát világitó lyukán a fentisztelt kegyest szemlélhesse.

Egy foszlott kocsizsebből félig benyelve néz két kovás pisztoly, melynek
gerinczén rézpánton látható fractur betükben: «Csökönösi báró Ózugi
Orbán, indigenatus anno 1807».

Mellette vénhedt bordája ül, vulgo Comtesse Wolfsmaul, régi podoliai
galyból. Gyarló porhüvelye kétszáz fontot nyom; de isten, ha élteti, az
új örökségen felhízlalja magát ez apadt állapotból. Fején németalföldi
főkötő, melynek csúcsa homlokaljig horgad, oldalíveit pedig lompos
vendéghaj tölti be pacsuli izű lombokkal. Húsos górszemeit ablak alatt
hordja, arczai tulipirosak, mint az érett paradicsom, s most képéből
kilógott egy vajas kifli, melyet fogatlan ajkaival majszol. Különben
tekintélyes tömegét hanyagon burkolja léha gyolcshüvely, melyben
kényelmesen szerteszét folyhat puha húsozatja. Öléből a szarvascsúcsra
ágaskodik egy rongyos bóbitáju gyomrozott kakadu, melynek vedlett
szárnya megül éhesen liheg ki a tokos test.

Elől a kettős törzs méltóságos gyümölcsei ülnek, szűken kuczorogva, mert
a gnädige kleinmama három negyedét teszi haszonvétlenné a rozzant
épületnek.

Sáfránhajú, zsemlyeszinű, carbunculus szemű, pisze sculus az egyik uri
gyümölcs, a baki cseh destructor áldozatja, kinek fonnyadt nyakán piros
szigetekben mutatkozik a bolha-mészárlás. Riasztott képében szeme oly
csodásan lobog, mintha mindig futófélen volna ijedtében, s szeplős szája
lenyilt, mint egy kis mészárszék, mert léhlt azon veszen, miután orra
nem arra születék. Inggalléra vállig aláhajtva, s keményített vászna
kissé nagyon erős. Most sapkáján csücsül, agyba-főbe törve rajta a
gyászbokort, mit boldogult onklija alig is érdemel, ki ily nádiverebet
magyar uradalomhoz juttatott. Még egy kötél termetű baronesse látszék a
ketreczben, kinek orra-hegyén lencse növekszik, mely szükség esetén
mogyorónak is bátran beillenék. Sárga zöld nyaka, s vézna karjai,
éretlen ugorkaindaként futottak fel a kocsi oldalán.

A magyar atyafiak kandian néztek be, remélve, miként az udvar
kimagyarázandja magát a kiséret bábelzavarából, de látva néhány
szólongatás után, hogy a családtagok ép oly idegen tőről metszvék, mint
a külső ministerium: tetőtől-talpig elszomorodtak.

– Ez ismét egy trencsini atyafi, ki auctióért megy alföldi vérekhez, –
megjegyzé a juhász, bonczolása közben, – pedig ezt a toklyót nem adnám
egész portio jussáért.

– Dáriu sem győzné ezt a kiéhezett pipás fejű nemest, – válaszolt a
gulyás, – mert az nem hagyja a jussát. Minden idén egy bőrt akar húzni
néhai szilvafáiról, s minden varjufiért egy taksást követel, mit
harmadik eleje fáján, a fészekkel, zálogba billentett.

– Csakhogy nem igen módi már auctiót adni, mondá a ködmönös. Taval
harminczhatan gyalogoltak Nyitra vármegyéből Szabolcsba, mind Csühi,
Torkodiak; de biz ők üres kézzel szédelegtek vissza, még tanyát is, csak
teve módjára, a gyepen ütöttek, mert nem vala lénung állásbért fizetni.

– Uti-költséget sem adtak Máté-Szalkán? kérdé Tógyer gazda.

– Nem biz a! Ott rostokoltak tizenhárom napig málé-galacsinyon.
Kosztjukat pénzül felvetették, reá adtak még egy ezüst tizest, hogy kész
summa is legyen, aztán auctióba irták új harminczkét évre.

– Turóczból is kurtán járt egy folt szürfenekű kortes, folytatá Tógyer a
példákat. Azoknak meg egy kiszolgált bikát adtak a zálogos urak. Bőrében
akarták Turóczba lógatni, de a szilaj bika akaratos lévén, helyben
levágatták. Husa sehogy sem költ, maguknak kellett megenniök, s tokját
haza vitték, mert a többi familiát is illeté a bőr.

– Ők hát igazán bőrt nyúztak a szilvafáról.

– Egy nadrágszíj talán jutott mindeniknek.

– Legalább a méknek nadrága volt hozzá.

– Ilyen az ősiség, a kurta nemesnél. Azért álló hétig elbeszél jussáról,
s ha ellene szólasz, kész lenne mérgében tarkódat, mint a zsengés
tengerit, meghámozni.

E kiterités alatt, az utazók részéről folyvást akadályban volt a
közlekedés. A bűnös tudatlanság oly rendén túl nyügözé a here honi
családot, hogy nyolcz személytől egy magyar szó nem telt, a parasztok
pedig szokott gyűlölettel győződtek meg arról. Az idétlen cselédek
dideregve bonták ki gyarló tetemiket ázott zubbonyaikból, s az erőtelt,
ép kézláb nép nevette az inaszakadt fajt, kit egy kis zápor forró
nyárszakban is szerencsétlenné tesz. Egy kérdést tőnek még a
kocsiablakon, ha tud-e valaki magyarul? de a «nichts, nein» felelettől
elszégyenlék magokat. A lófogó paraszt kiereszté kezéből a hámfát,
elfordult s sompolyodva odább odalgott, mintha pirongatnák. Így tőn a
többi is. Néhány percz után elvezeté kifogott gebéit a fuvaros, s a
bikateleltető elhagyva maradt lelketlen népével, mint a rossz korhely,
ki gyalázatszéket ül.

Azonban Kátay kinézett, mint gondos házigazda. Kalapvéve lépett a
kocsihoz, s ablakredőnyi közt beköszönt pipafüstös szájjal. «Guten Abend
Hauswirth», üdvözlé egy nyekegő szózat. Kátay egy felelet helyett úgy
fejébe nyomá félselyem kalapját, hogy fültöve alá gyüremlett. Ő egy
pundrás országpusztítót nem süvegel, a ki lelke van. Minthogy azonban
szükség esetén össze tudott öklözni egy két kálvinista német
constructiót; szóba állt a hálócsuklyás úrral.

– Mi kell az úrnak? kérdé kurta vallatással.

– A méltóságos báró úr mélyen tisztelt magas személye lovakat parancsol,
közbe szólt a levetkezett fejü csehtudós, a teljes czimű értesítés
által, ki akarván igazítni Kátay felségsértését.

– Ha báró az úr, miért nem tart lovat? felelt illetődés nélkül Kátay.

Mély csend következett cseléd és család részéről.

– Vagy tán vasalni küldte őket még az úr nagyapja? folytatá gúnyos
kitörését Kátay.

– Nagysága ménese lent tartózkodik most az uradalomban, értesíté Kátayt
egész alázattal a meztelen fejű nevelő.

– Hát tán az úr dijára jutott a Lipót gróf birtoka? kérdé hüledezve
Kátay.

– Van szerencsém tiszteletébe ajánlani a törvényes örököst, folytatá a
süvegmentes polák udvarmester.

– No ugyan ebre bizták a hájat, mondá magyarul Kátay; rögtön elbeszélte
ott a községnek, miként ez legyen amaz Ózugi, ki mint a város fiscárusa
mondá, az ismert uradalmat öröklé, s nyolczszázhéttől magyar báróvá
lett, a nélkül, hogy egyet taszított a közterhen, vagy a magyar a, b,
ab-ot megtanulta volna.

Az érzékenyült nép botjára támaszkodék körül, s nézte mint ó csudát, a
hálátlan urat, mi az udvarmestert kissé genirozá.

– Vajjon ha élne még a magyarok istene, minő nyelven kérne tőle kiflit
az anyóka? kérdé Dudás bojtár a grófnőt czélozva.

– A bodza furuja el tudja tanulni az ember nótáját ha jól belefúja, s ez
a fűzfa duda huszonhárom évtől nem tud belejönni az országos nyelvbe,
mondá dérrel durral a gulyás.

– Mégis mind úrnak rakják az ily salaváriakat, jegyzé Tógyer gazda.
Pesten a magyar kenyeret németül veszik meg, s még a tudós magyar szót
is német irja.

– Óvja isten tőlük a Tisza partjait, szólt a kis ködmönös. Jól mondja a
nóta: nincs becse a hazafinak, csak a pantallós úrfinak. Régenten
beszélték, hogy a magyar urak tokányt ettek a szegény legénynyel, s ha
baj adta elő magát, megérték az embert, de most szóba sem áll.

– Eljő az ideje, hogy magoktól sülnek meg, mint a ki azért megy oly
közel a tűzhöz, hogy melegét mástól elfogja.

– Ily nyersen furt cseh-német taliánt még se látánk soha, ki nyolczad
magával annyit ne értsen: bakfütty, mondá egy fuvaros.

– Hiába viszi kend a szajkót templomba, csak Mátyás marad az, engesztelé
társa.

– De ha szajkó, a ki lelke van, ebédeljen hernyót, ne magyar kenyeret,
vagy bár szajkó módra, tanulja nyelvünket.

– Hány esztendős lehet az a sarju országfutó, a bolhamart nyakkal? kérdé
egy harmadik, lábujjhegyen nézve a szeplős sculust.

– Kilencz markos lehet, felelé a másik, éveit akarva gúnyból marokkal
mérni meg. Még se tud magyarul, pedig itt tették a gyepre?

– Nem a, bizonyitá Kátay.

– A biz az ebkölök szeme kilencz napra nyilik, s néki kilencz év nem
elég száját feltátani.

Még egy rakás kiméletlen értekezést tőnek Ózugi bűnei felett, saját
tájmodorban, csaknem oly gorombán, mint a német lapok tudós szerkesztői,
alkotmányos létünk szükségkép s főleg fajuk miatt fejlett hibáiról.



VIII.  (Folytatás.)

A nemes bárónő született Comtesse Wolfsmaul szarvasa elfogyván, megsejté
a közben, hogy a csárda előtt fonatost árulnak s nyakát fejestől kidugá
a kocsiablakon. A stereotip kofa, ki a színjátékhoz egykedvűn pislogott,
megsejté, miként a méltóságos arczot faldokló mohóság dülyeszti fonatosa
miatt, miért is kezdé az abroszon végig nyujtóztatni avasszagú ugyan, de
sárga bunda-szín tészta-csemegéit. Kordovány kezével oly volubiliter
forgatá áruit, hogy a pajkos fonatosak csík módra szökdöstek tenyerén s
némely karcsú termetűek ágaskodó kellemmel ajánlák magokat, míg néhány
potrohosak repedt hassal feküdtek egymáson… Ennyi ingert, ennyi csábot
ugyan a bárónénak senki ne mutasson, mert ő természet feletti erélylyel
nem bir, nem is akar, ő csak földi nő, kinek gyarló lelke a
kenyér-buding, fonatos-vakarcs, de meg minden zsírszagtól kisértetbe jő,
elannyira pedig, hogy ha ilyenkor báró úr köröm közé nem kaparítja,
menten utána ugrik a zsákmánynak. Most is tehát visszaölelte hű férje a
veszélytől, mennyire karja nyúlt, de az csak félig érte körül a bárónő
orbis-pictusát, úgy hogy az ablakon szörnyű halált zuhan, ha a vasasráma
vállaiban tartalékra nem kap.

A kofa egy intő ujj által oda idézteték. Vegyenek csillagom, jobb a
vasas csöregénél. Lám minő pántlikás mint a nyoszolyófánk, tésztája
puffadtabb a töltött párnánál, – s czirmos ujjait másfél iziglen dugdosá
beléjek, hogy ajánlatához tanújelt adhasson. A vásáros salonhölgy fél
bakmát sem értett, hanem sorban külön fogá a kan fonatosokat, miként a
fogatlan kufár kezébe olvasá. Instructor úr kivánkodó szeme mindeniket
végig késéré útjában, míg a boldog családkörbe jutának s a sors
gondoskodék, hogy orra tőlük foghagymás ne legyen. Egy hízott fonatos
tudniillik elesék hamarkodás közben, s ő felmarkolván a kerékvágásból,
rögtön nyaktilózta éles fogaival, hogy a nagysás asszony be ne kérje
saját szükségére.

Most megnyittaték egy ó mancseszter szütyő, az úti éléstár, melynek
száján morzsák, és zsirfoltok jelelék a gyakor közlekedést. Benne férges
almák, mit Szolnokban vettek, átzsirlott juhturó, s némi kenyér-buding
foglalának helyet, mikhez az egész fonatos szállítmány beszállásoltaték.
Lőn pedig az alku és fizetés mindkét részről közelégedésre. A kufár négy
krajczáron hagyta pajkos csemegéit s így harminczad fejében, minden
darabnál két krajczárt fillentett saját javára, a bárónő pedig így is
örült az ázsiai pocsék árnak, kivált miután a furfangos tészta-állatokat
jó izűeknek találta. Végre az illustrissimus Ózugi, remegve a hortobágyi
vérivó vadaktól, kiket a nevelő előre félelmesen leirt, újolag lovakat
követelt.

– Nem adok biz én, mondá váltószéki őszinteséggel Kátay.

– Talán nincs lova? kérdé humillime az udvarmester.

– Tizennyolczan esznek kétsor zablóban, pedig a hat jobbik az asszonyt
szállítá Balmazujvárosra, – felelt dicsekvően Kátay, bajuszát megvonva,
– nem szeretek sárban gyalog maradni, mint az urak teszik.

– Hát miért nem irgalmaz ily ügyefogyottaknak? kérdé töredelmesen a
nevelő.

– Mert nem tudtok magyarul, – válaszolt nyersen Kátay, – mégis mindig
handabandáztok ellenünk, pedig minden lépten magyarra szorultok.

– Ki volna ily nemzetmaró kuvasz? ellenveté az illir ivadék.

– Mindnyájan, – dörmögé a csaplár. – Egymást éri rólunk torzomborz
firkátok, csak hibát kerestek a busás jó mellett, gúnyoltok és martok,
mint a veszni tért eb, pedig magatok is csak úgy vagytok egymáshoz
foltozva, mint a garabonczás köpeny.

– Hogy tartoznánk ily magyarfaló fajhoz, hiszen mi is e nagylelkü nemzet
tején növekedtünk?

– Ha kell vemhes, ha nem kell rühes. Értjük már a többit domine
fringiafaló. Most ló kell, s nagylelkü a nemzet. Ha sárból kihuzunk,
feláll az orrotok. Tom lesz czifra beszéd a pusztai tempókról, jó hogy
irni nem tudsz, mert pohánkás néped előtt még tintába kevernél,
boszankodék szittyásan Kátay, magyar kaptára ütvén a kérges német szót.

A suta könyvcsiszár nem vélé korszerűnek Kátayt tovább csábítani, ki jól
látszik ismerni a szlávvandal fajok ránk csattogó fogait. Ugyan azért
szedte-vette magát, s felült a hátulsó bakba, mit annyival örömestebb
tőn, mivel növendéke ócskáit viselvén, borjubőr sarui, lábát úgy
szoríták, szeme majd kiugrott. A fogadó árnya benövé az alatt a
bivalykéregbe épült családtartót, alföldi nomine szállító csézát, s e
csekély motivum felkölté Ózugiékban a félelmes éj rajzát, mely őket
vérontó jeleneteivel könnyen itt lephetné. Annál regényesebb lőn pedig e
misticus rettegés, mert a jókedvű fiuk ujjongani kezdtek itt-ott a
pusztában, mit az udvari professor jóslatára, táborköltő jelhangnak vélt
az illustrissimus.

– Kérjen a mit akar megbecsülhetetlen lótulajdonos úr, csak
szállíttasson el a halál feltátott torkából, esenge Kátayhoz Ózugi,
tremendo tonartban, s a család orgonasípjai kiüték hozzá ólomarczaikat,
mint egy érzékeny accord, melyet nem kapott el a szél, de még se hallik.

Kátay kegyosztó arczot vőn, tele szítta léggel egészséges képét, s
kifúván magából a pipaszagos szuszt, csipőre tett kézzel alkuba
ereszkedék.

– Tehát ötven pengő forintért beszállítom az urat, mondá oly hangon,
melyből vastagon kitetszék, miként szerencsének tartsa a báró, ha az
embertelen angol áron, Kátay nagyra született lovaihoz juthat.

– Hogy lehetne az? – menté tárczáját Ózugi, hisz ide Debreczen nem több
mint négy mértföld s ennyi távolságra londoni bérkocsi sem kiván
felényit.

– Tessék hát Londonból fogatot hozatni, kifizeté lacon modorban a nyakas
csapláros, beindulva az embernyuzókat remegő családtól.

– Nemes eredetére kérem, legyen keresztény ön, – esdék a trieszti
csuklyás családfő, – ne kényszerítsen itt vesztegleni a portyázó
zsiványbandák puszta hazájában. Oly rémítő kincset nincs módom fizetni,
pedig e rabló Saharában nem találni másutt szállító lovakat.

– Úgy sem adott az úr ezernyolczszáz héttől közügy s magyar czélra egy
kan poltrácskát sem, legalább ezúttal megfejem törökül, mint a német
szokta a magyar fajtájut.

– Igaztalan vádol becses csapláros úr. A győri felkeléshez fél lovat
állíték nemzeti segélyben.

– Fogja be hát most másik felét az úr a felkelési lónak s baktasson el
vele Ábrahám keblébe.

A cseh instructor reszketni kezdett a sikertelen alku folytában s késztő
sürgönyül, mély alázattal nyujta urának egy irtózatos rajzot, melyen
hortobágyi gyilkos történetek állának franczia modorban lefestve. Borzos
belényfejű betyáróriások, mázsás fokosokkal, pisztolynyárs s lándzsás
szekerczékkel foglalkoznak nő- és gyermekmészárlásban. A rajz alapterét
sötét vörösmező képezi, jelentvén a kiontatott vértengert s alatta e
szavak «Bilder aus der ungarischen Puszta.»

Noha pedig Hortobágy történeteiben évtizedek alatt sem foly egy csepp
emberi vér, ha csak valaki eret nem vágat a sok evés miatt, mégis e
szerény kép, tényjelezve a destructor riadt arczaival, eldöntő befolyást
gyakorolt a szerencsétlen báró nemzetségre, mely megszokott mindent a
cseh tudós fekete-sárga szemeivel nézni.

Ózugi kezdé magában felvetni, ha az úti pénztárban van-e még ötven pengő
forintnyi tőke? (mert a házi fő- és fiókpénztár honhagyaték nehány
csorba denárral,) de e rejlett számolás nem csekély zavarra, azon bús
fináncz-adathoz vezeté, miszerint Kátay török követeléséből nevezetes
rész hiányzik, melynek kipótlása (a bárónővel cserélt titkos kérdés és
felelet nyomán,) az összes személyzet értékéből sem remélhető.

Kátay belátólag értelmezé ez alkudozási szünet jelentését s mint
különben emberséges akaratú polgár, feltevé más árt szabni a család
részéről oly halaszthatlan fuvarnak.

– A magyar becsületre kérem tisztes korcsmáros úr, – mondá a közben
Ózugi, – ne engedje nevét ily uzsora szenvvel a rossz vélemény vermébe
dönteni. Egy lelkes magyarnak több az elismerő emlék néhány mulandó
fillérnél s én méltányolva vitéz eredetét, ősi pisztolyommal tisztelem
meg kegyét emlékül, mely a német paraszt-háborúban dicsően védte a nemes
jogokat, s vetélkedve függend a nemzetes úr fringiája mellett.

– Mi a magyar becsületet illeti, – felelt összeszedve Kátay, – dugja
vissza báró úr csábitó szavait. Nem jár az már nálunk, mint a fekete
bankó, csak gyermek játszik vele. Ily csalóka értékkel verebet foghatni,
nem polgárt. Kitelt a becsülés, bizalom ideje. Nem hindu a magyar, hogy
felfüzött csontért eszét s akaratát a németnek cserélje. Nagylelkünek is
mond bennünket szükségből. Ez csak más formába gyúrt mézesbot, melyben
altató van. Okatlan tapodók ellenében lehet-e elég nagylelkű az emberi
kebel? Ha lelkünk olyan nagy volna, mint Ábrahám kebele s köpönyegül
adnák a német világra, abból is kiharapná magát s gúnyt ütne a lyukas
ruházaton.

A baki udvarmester szeme szája elállt, nem annyira a magyar merészségen,
mely ötszáz éves germániai törzs gyümölcse ellen így felágaskodik, mint
főleg azon, hogy telnek ily eszmék alföldi kurtadolmányos szittyától,
kiken ő csupán buta s rosszakaratú betyárság typusát kereste?

– Én egyszerű magyar ember vagyok báró úr, de nem oly tömpe eszű, mint
oda fenn hiszik. Meg tudom itélni, miként nem épen helyén van egy utast
útfelen gorombán tanítni, de az úr öreg gyermek hazánk s hazájában, kire
minden jó szó felfér annyival is inkább, mivel ilyenhez fizetett szolgái
vagy házi barátok közt nem juthat. Azért csapja el magától ezt a rossz
tökfilkót, – itt a ránczos kalapú nevelőre nézett, – s vegyen okos
magyar embert, a ki fiából józan földesurat faragjon. Egy agg grófot
ismerek, ki hasát a vármegyén rendesen két székre ereszti, de azért
haltempóban pislog, mint a gatyás kortes érdekét nyirbálja, mert nem
érti, miről tanácskoznak. Hát a törvényhozás hogy ne szabna szűk
nadrágot hájas tetemére, ha hozzá nem szólhat, a kié a posztó? Azért
szólok csupán érdekekről, mert azt nem kivánom, hogy ily hitvány
lélekkel magasbra gondoljon.

Az instructor óvást tőn e betyár kifejezés ellen, kit a tökfilkó czím s
elcsapási törvényjavaslat tragice érdeklett.

– Úgy, úgy báró úr, – folytatá Kátay. – Fia már magyar földdel birand s
e fiatlan hazához több lánczok kötendik. Mi van a bárónak mit németül
szeressen? Néhány férges csont ősi sírboltjában, miken alkalmasint elég
bűnös vala a hús? vagy a füstös családi ebbőr, melynél egy
csizmadia-czímer s ekeszarv mai században jelentőbb kezd lenni?
Elbujdosnám házamból, ha benne ellenség közt laknám, pedig
kivánhatnám-e, hogy szeressenek, ha én, a minoritás, ellenségök lennék?
Azért taníttassa fiát: a nemzetet szeretni, s ha néki édes anyja a hon,
legyen ő atyja jobbágyinak, ne zsarnokbérlője, ki a halál executiójáig
ideiglenes haszonra szerződést kötött. Ki saját érdekét becsülni nem
tudja, hogyan szeretne másokat? s ki senkit nem szeret, rosszabb az
állatnál. Nem oly rossz a magyar, mint az urak világ csúfjára hitetni
akarják. Ismerem a taliánt, kucsébert és csehet. Egy népnek sem lehet
annyi hasznát venni mint nekünk, csak vezetni kell tudni. De míg idegen
érdekért áldoznak bennünket s magyar épületet másoknak rakunk fel, úgy
járunk, mint a tarpai kőműves, ki a gombtételkor vette észre, hogy nincs
lépcső a toronyba menni.

E dictióban oly lelkesen fültövig izzadt Kátay, kivált a németszó
öklözése miatt, hogy fejét kénytelen lőn megkalaptalanítni. Egyébiránt
ily hajánál fogva berángatott térítgetések nála napirenden voltak s azon
ne is csudálkozzék senki fia, vagy ha igen, adjon alkalmat az alföldön
Kátay számos képmásainak ily kitörésekre, tapasztalni fogja, miként ex
abruptó, úgy nyakon hevenyésztetik együgyű, de józan s lélekből fakadt
lemocskolásokkal, hogy a népi ébredtség jeleit még bureaucratiában nőtt
német kritikus korában sem fogja tagadhatni.

Talán tovább szónoklott volna a talpig magyar, de nem fringia-imádó
Kátay, ha a felborozott diószegi ó nedv több ital után nem vágynék. E
szent illat azonban, azaz felbuggyant szesz, atyafiságos szeretettel
óhajtozék egy pohár bor után, mely hütőben várja a meleg honfi kebelt, s
e közbejött körülmény miatt jónak látta ősi szokás szerint kurtán fogni
a hosszú vezérszót.

Míg Kátay készen lőn böfögésivel, mik egy gőzszélcső ökröndésit jóval
felűlmulták, Ózugi azalatt nyugtalanul várt a határozatra, be fog-e a
paraszt pisztolyért fuvaroztatni vagy nem? Mivel azonban az előszó
szelleméből indulva, nem sok reménye lehetett e szerencséhez,
aggodalmasan látta kisülendni a finnyás fináncz-titkot, ama nem
találtató ötven pengő forint életkérdésében. Még ahhoz egy bunkós
leczkét kelle átizzadnia, melynek idegen eleme, szokatlan eszméi, rögös
nyelvezete, puha lelkét felette szurták. Azonban minden igazságban
megvan amaz örök erő, miszerint bár sért, hat, indít, működik. Ózugi
átlátta, hogy a nyers szó nemes czélból ered, hogy ezen osztályú szív és
fő józanul s mélyebben gondolkozik kötelességiről mint ő, ki az
előkeltség jogához számítja, jobb s okosbnak lenni a közép- s alnépnél.
Huszonhárom évtől tengett a békés, bő és adótlan honban, hol jog, érdek,
élet és bátorság ingyen s önőrködés, vagy mű nélkül védetik, mint a
gyermeké szülei által. Fáradalomköltség s érdemtelen lőn osztályosává
ily alkotmányos gazdag szerencsének, törvényadó joggal bir a hazán,
melyet nem szerzett, nem véd, nem szolgál s mégis huszonhárom évből nem
jutott órája a népviszonyt, fajt, erkölcsöt, jellemet észlelni. Sőt
rossz szándékú áltan, fogult, félszeg, tudatlan informatiókra, lenézte,
megveté, gyűlölte, csürhének, vadállatok s rablóknak tartá a népet, mely
e hazát harczban és békében egyedül tartja fenn, mely kimerűlt izmain
erőszakadtáig tartja a közállomány már-már ingadozó terhét, s melynek
annyi világpéldák között nem juta békés eszébe, tágítni a népjog
lánczain! Most Kátay habár durva és torz, de elég világos tükröt tartott
arra, hogy benne saját foltjaira pillantson. «Ki saját érdekét becsülni
nem tudja, hogyan szeretne másokat? s ki senkit nem szeret, rosszabb az
állatnál.» Mennyi igaz, mennyi alázó elem fekszik ez együgyű tételben s
milyen semmi ő, kinek gondja s részvéte családküszöbén túl soha nem
terjedt. Látá körüle a pusztai népet s olvasta arczukon saját
gyalázatát. Ő távol, oktalan előitélettel, kevélyen gyülölte e fajt a
nélkül, hogy ismerte volna: most e faj előző szivélylyel, kalapemelintve
közelíté meg, segítni, résztvenni átutazásában, a nélkül, hogy őt
ismerte volna. Ő kénytelen méltánylani annak szelid, résztvevő, alázatos
jellemét, az kénytelen megvetni az ő honfiatlan, felfútt üres lelkét. A
közelség oly fordult ellentétben ismerteté meg a különböző kebelt. E
megvetett faj emberebb lehet nélkülök mint velök és a megvető osztály
semmibe dőlne ama faj nélkül! s mégis amaz szerény, alázatos, míg ő
kevély s gőgös, pedig ötven pengő forintot nem képes családnyugalmáért
kiadni. Mindez vele, rajta történik, nem könyv vagy gyülésteremben,
ingerült ellenpártja által mondatik el, a czélzást s szófulánkot nem
háríthatja másra, idegen személyt nem kereshet a feltett rajzban, hanem
az élő eset, saját tapasztaló érzeményben döfi szivébe a szégyen tőrét:…
s ugyan azért az kinoz és vérez.

Ez volt Ózugi lélekhelyzete a rövid szószünetben, melyet új mocsokkal
várt félbeszakadni.

– Azonban, Jankó! szólíts ki nyolcz lovat, s futtasd a városba ezt az
ügyefogyott bábelgyarmatot; megszólalt Kátay hetyke kocsisához, s
parancsa nyomon teljességbe ment.

– Nem kell, uram, nekem az ötven forintja, oszsza szegényeknek új
uradalmában, hogy imádkozzanak bűnös lelkeért; beszólt aztán a
szutyongatotthoz, magyar szívességből fogadja el hevert lovaimat.

A bárónő látva e boldog fordulatot, bátrabban fogott evéshez, s kezdé
eltemetni a negyedik fonatost.

A csüggedt Nyul Iczik, kárvallottkép – s térdig eredt orral bátorkodék
Ózugit instálni, engedné meg árván maradt alkalmatosságát a méltóságos
batard hátuljához kötni; s öt váltó forintot ajánlott, ha ily módon
Debreczenbe juthat.

Ózugiban felébredt a nemes iparszenv. Tetszék gyöngéd lelkének az eszme,
miszerint ingyen-fuvar mellett, még a ragyabunkó hópénzét is
megkaparíthatja, épen mint jobbágyi majdan füstpénzt fizetnek az úri
dézmára. Azért jóváhagyó kegygyel biztatta Icziket, hogy csak kösse oda.

– De nem oda Buda, vörös Jebuzeus; rákiált Kátay az engedelmes
izraelitára, s Nyul Iczik kényszerűlt szerényen visszavonulni e
végeszközétől a kani birtokának; titkosan csikorgatván fogait a dühös
csaplár ellen.

A közben kocsi elé álltak a felhámozott lovak, s fülhegyző kedélylyel
vigaszt nyerítettek a remegő családnak, mely inkább lóragadástól
félhete, mint az instructor festette betyárbandától.

– Hátra fogd a lánczost, hadd rángassa meg a csuklyás németet, mondá
egyik gulyás a lófogó kocsishoz.

– Majd tudom én, hogy kell németet hurczolni, felelt a boszankodó
kocsis, félre rántva ajkát, szurkos prémjével egyetemben.

– A kadarcsi árok közt van vagy két zökkenő, ki ne kerülje kend; tudom,
ha azokban a rudasra rácsap: meglódul az agya a henczegő svábnak;
javaslá egy itatófuvaros.

– Vagy két csavart jó lesz megeresztni, s a tengelyvégházat tágacskán
kell hagyni, hadd fitorogjon isten igazában az a bikateleltető, odaszólt
távolról a füredi ködmönös.

– A ház megett van egy rakás szőlőtőke; kössön fel kend egyet a hátulsó
keréktalpra, s minden fordulaton olyat zökkent rajta, hogy a lépe
pofozza a máját; tanácslá a juhász, ki bonczgyakorlatával készen lőn, s
konyhába emelé meztelen bárányát.

Míg a kocsis fogott, a javaslott csínyek végre lőnek hajtva. Kátay rég
bement egy pohár hűtött borra, s nem volt e garázda tréfához ellenőr. A
szakács, s ragyabunkó rég bakra iszákolák magukat egy foltos előbőrrel;
a nevelő szintugy nyakig mélyedt a hátsó nyugszékbe; s e hihetlen
vegyületű csoport nem is gondolt semmit urával, s jövővel, csak a
pillanati félelmen tehesse túl magát.

Végre hámfákhoz lőn ragasztva a nyolcz nyerítő tátos. Göndör, pirosnyakú
gubát ölte fel a kocsis, s fel akart ülni. A szakács, kinek terjedelme,
– mint magyaráztaték, – vetélkedett a bőrbe varrt erdélyi turóval, oly
violenter elfoglalá a bakot, hogy a forradt komornok is, keszegoldalt
tartózkodhaték meg; s annál kevésbbé lehete szó a kocsis
harmadikságáról.

– Le a bakról, kukta, négy akós böndőddel a ki vagy! parancsolá nyersen
a bőrös juhtúrónak, alföldi kocsisunk; s szavaihoz oly ellenállhatlan
torzképet vágott, hogy a szakács, noha egy betűt sem érte, esze nélkül
kezdé magát leoldozni a foltos bivalytokból.

– Hová ülteti kend ezt a dudaképű savókáplárt? – kérdé egyik paraszt; –
hisz úgy tele van a bikateleltető keresztben s hosszában, mint a csaplár
chinai koczája kutyamalaczokkal.

– Kössétek fel alól a nyujtóra, vagy jőjjön orra után, s taszítsa be
magát gyalog a városba, adta szedtevette, – felelé a kocsis; – én csak
nem lógatom lábom miatta a szélben.

Azalatt a kocsiban rögtöni kormánytanács tartaték, nehogy a beszállítási
népkegy, a potrohos udvari kegyencz, s illetőleg főtálnokmester miatt
megtagadtassék. Igy aztán fensőbb rendeletre, a komorna belőlre
költözék, s elfoglalván helyét a szülék közzé begyűrt ugorkaindának,
kiszellőzteté fogatlan szájöblét egy hangos ásításban, s hátralökött
fővel szunnyadáshoz fogott. Szakácsunk, vagyis az Ózugié azalatt a
borzvadászból előléptetett cseh nevelőhöz települt, s a szállás szűk
volta miatt szörnyen mocskolta szomszédját, úgy hogy a suta bölcs,
kényszerült rézpénzi termetét oldalt lapítani; ölbe fogván a ráhagyott
pindzsert, ki is zsirprémes zsebjéből a cselédkenyeret azonnal kihúzta.

A kocsis bordán kapkodá káromlott lovait, s a bikateleltető, először
éltében, neki rugaszkodék. Az instructor feje szokás szerint harangozni
kezdett, s míg a csökönösi család úti tokja belátszott, kedélyesen
lógatá magát, szakállastól együtt, napraforgó színben.

Nyul Iczik búsan lódítá szemeit a rohanva haladók után; két repedt
könyűt ejte el, mely lopott tüszőjén loccsant szét; s végkép lemondva a
kani nyájas személyéről, meg akart átkozni minden lókötőket; de eszébe
jutott, miként a kani is azok által jutott körmeire, s megigazítá
keservét azon reménynyel: «majd lopatok én magamnak jobbat a fegyverneki
pusztán.»

A parasztok soká elménczkedtek még, sértegetve éles ötletekben a
csökönösi Ózugi-családot, miknek meglehetős goromba bunkói nem irósvajas
simogatás ugyan: de csak az doboghat érte, ki egy ezred óta iskolátlan
néptől, grisetti negélyt és szenvelgést követel, német tudósok
birálatait pedig soha sem olvasott.



IX.  (Várt s váratlan vendég.)

E közben nagy tért elhaladt a már két ízben látott karcsú lovag.
Körrajza már tisztán kivehető, s az esti napfényben érdekesen láttatá
magát a festői alak.

Pisze Pista mohón várta a rejtélyes lovagot, s mint pimasz védencz
szokott pártfogója közel érzetében, szilajodva kezdé túlűzni
rakonczátlan gorombaságait.

A fonatos kofát, e közelebbi események alatt, végkép elnyomta a
buzgóság. Addig szunyókált, hogy csakugyan hortyogásig vitte. A pajkos
Pista őt tűzé ki szeszélye czéljául. Lábujjhegyen mellé settenkedék a
rakott kosárnak, rögtön ellopinta egy czégérfonatost, melyen dalos
kanlegyek sütkéreztek sorban, és akkor zajt üte harsogó lármával:

  «Csuda bogár,
  Álmos szamár,
  Veres pofa;
  Büdös kofa;
    Lopják a pogácsát.»

A boldogtalan csiriz-sütögető felriadt, s éktelen szemekkel nézett a
Pisze kezébe jutott zsákmányra.

– Add ide komisz sexta göde, mert úgy fejedhez teremtem a széket, hogy
palacsintává lapúl; odaszólt dühöngve, miközben saját maga alatt
zsámolya után kaparászott.

Pisze Pista egy kukkot sem felelt, hanem szétvetett lábakkal ugrált mint
a szarka, s tátott szájába dugdosta a bundaszínű tésztát, folyvást
ijesztgetve beleharapással.

A rettegő kofa fülig felmérgesült; vörös ábrázatát felfútta, hogy
rögzött ránczai kiegyenesedtek, s feje, mint egy gipszmacskáé, alá- s
felkísérte a hurczolt fonatost, mintha ki akarná nyelni rablója
markából. Aztán átkozódni akart, de orrán, száján kitörvén a harag, oly
forma hangot adott, mint a mérges pulyka, midőn öblöget. Pisze még
beljebb dugdosá a fonatost; s a hiuzképű asszonyság utána rohanna, ha
balul nem jár. A juhászparipa ugyanis, mely mellette bölcsészi non
salanszszal ácsorgott, kisértő árpabűzt érzett főkötőjén, melyből
aprómarháit szokta vendégelni, s épen akkor tekeríté nyelvére, midőn
hiúzi ugrását meg akará tenni. Főkötője a fülesnél maradt, nyakába
öntvén gubanczos ősz haját; maga pedig kosarára zuhant, sárba döntve
annak szagos rejtelmeit. A gonosz fiókcsikós Harangi bátyjához menekült,
míg a hajadon banya fonatosait mentesíté a sárpecsétektől; ki is, mert
inai gyengélkedtek ily nyúl fogásához elégnek vélte őt nyelvével
üldözni; a minthogy kissé megjuhádzva, felcsapta rozzant
konytborogatóját, s székre fészkelődvén, nyugodtan, de folyvást
szátyárla piszkot, mocskot, átkot s hurító szidalmat a «sarju betyárra.»
Mivelhogy pedig Pál lovag jól eszébe vette, miként ide érkeztében, nem
irtózott Pisze Pista, világlátott ostorán trágár rágalmakkal
méltatlankodni: tehát jónak látta, alkalmat használván, a becsületsértőt
ugyanazon megbántott ostorral kődökön suhintni. Pisze megugrott, de nem
vitézségből. Csak védpontra helyezé magát, s kirántván egy dézsa füléből
a vízhordó dorongot: «ide vele, ha van nyele» kiáltá kihivólag az
ostorosellenre; miközben ütleghez emelte hevenyészett rúdját.

Most gyors lódobogás kapta meg a fület, mi e dugábadőlt párbajt nézők
nélkül hagyá. Karcsú sárga félvér vágta szét erőteljes trappban a sarat:
fülhegyezve, tüzelő szemekkel, mint egy vidám szarvas hányva előre sugár
lábait. Szellős hátán könnyű lovagot hozott. A lovag szép és ifjú, a
huszonkettedik év dús jelentésével. Sötét haja ragyog, tömött és finom,
mint a szálahúzott selyem. Szemei nagyok és áthatók; barkója gyönge és
ifjúdad, mint zöld kalászon a haj. Ajka férfias, de vídám metszetű, s
pajkos mosolyban ül a pelyhes bajusz alatt. Vállán kihajlik a finom
nyári ing, s hószín gallérában szabadon hajlong a gömbölyű fejér nyak.
Homloka magas, méltóságos; szemöldje vékony, tiszta, s kellemes hajlású;
szemében fáradt, méla tűz, mit minden lelkesültség felgyújt és
ragyogtat: narczisz orrán sima fejér bőr; s ez kiegészíti kedves,
hódító, ellenállhatatlan tekintetét. De arczai halványak, s balról némi
törődött daganat, minő ütődéstől marad; szemeit könnyű kékes kör övedzi,
melyeket álmatlan éj s csintalan kalandok szoktak rajzolni ifjú
arczokon.

Érkeztében lobogó szemekkel nézett szét nyergéből s némi kedvetlenség
lepé meg arczait, mintha nem találná, kit tekintete keres. S mily csodás
ellentét! A vágytalan, közönyös pusztanép, mely a Poltrás esete, s
minden kölönösség iránt érzéketlen marad: a lovag jöttével mintegy
villanyosan lőn érdekelve. Öröm s üdvözlet ült mindenik szemében. A
füredi ködmönös, Csonka kondás, Dudás juhász, Harangi, a kócsaghozó
gulyás, Pisze Pista s minden ismerőse, – e sajátságos nép – körébe
futott; őszinte, önzetlen «isten jó nap» mondva; Bél főzőpapnéja, az
izzadt szakácsné, kijött konyhájából, s a folyosón kolbász-felhő alatt
hódolva üdvözlé; Kátay cselédi süvegvéve sugtak egymásnak örömet, s maga
a nyakas, de közönséges gazda, engedve e mágnesi hatálynak, megbillenté
fején félselyem kalapját.

S a szép kalandor, ki e hódolathoz szokatlan néposztályon így uralgni
tud, a várt Lajos úrfi.

Most leszáll a habhányó paripáról, látni hagyva szálas keleti termetét,
melyen kellem és erő gazdagon forrt össze. Csontjai épek; izmai teltek;
vállban erős; derékban karcsú; tartása nemes; lába kisded; léptei
könnyűk; mozdulata kecses: egy új Alcibiad. A lenéző nyugoti csodálva
kérdené: hol jár ennyi kellem, oly távolban a századmíveltségtől? vérünk
felel: a keleti fajban.

Lajos vékony dolmánykát viselt nyári szőrszövetből. Czombjain hűvös
fehér nadrág; s fején flórenczi rizskalap széles fekete bársonynyal. Bal
karja nyakába kötve, crocren kendőben függ, mi okból jobb kézzel tartá
jöttében a kantárt. Módja, s túlcsinos ruhái elárulák, mikép szépségére
hiú; tetszni vágy; s nagyon tud öltözni. Jóizlésű szemeknek keresettség
látszik külsejében; ez csak ifjú túlzás, hihetőn elmarad, kivált ha a
főváros hizelgő szabói komolyabb ízléshez akarnák szoktatni.

Pisze Pista átvevé a lenyergelt paripát, mert Lajos lovász nélkül jött.
Piszkos kurta karja alig érte fel a magas ló állát, de ő betanult
modorral ragadt a zablába; üstökén jót rántott, szemeit kitörlé, s
kényesen jártatá a szikkadtabb helyen, míg a nemes állat kifáradtan
engedve át nyakát a vezető kantárnak, vontatott léptekkel mendegélt
nyomába.

– Adj isten a mi nincs, köszönté népszerűen Lajos együtt és egyszerre az
egész társaságot, s oly őszinte arczot nyita rájok körül, hogy
mindenikben nőtt a fesztelen bizalom.

– Talán nem is halásztatunk, hogy későn érkezém? – kérdé közeledve a
mogorva Kátayt; s kihúzván zsebéből egy vékony spiegelkopfot remekelt
szárban, – nézze bátyám,[39] mi szép rabszárra tettem szert, mióta nem
láttam; folytatá be sem várva lassú feleletét, s átnyujtá becses
tulajdonát megtekintés végett.

A mű két bakaraszos puszpánszár, czikkelyekre osztva, metszett
czirádákkal; közein magános alakok, vagy népes csoportok gyönyörű
hibátlan rajzokban, történet vagy honi költők műveiből. Itt Mátyás
választása, s Szilágyi Erzsébet; ott Dobozy futása, lóról függő nővel;
amott a vénhedt szűz Dorottya kisasszony; alább László s Róza története
Kisfaludy szerint; s több érzékeny darabok, leginkább Csokonai után;
mert a nép örömest látja költője alakjait rajzban. Ő az egyetlen alföldi
népköltő, ki nálok születve, köztök velek élve, igaz magyar szív- s
vegyetlen honi képzettséggel nőtt fel; ki a népet nem könyvből vagy
látcsövön ismerte; kinél annak érzelmei nem külső tanulmány, hanem
benszülött tulajdon; ki a népérdeket, bút, kedvet, negélyt, gúnyt,
ömlengést, szeszélyt, fájdalmat szivében gyakorlá; ki a nép gazdag,
kecses, könnyű, termékeny nyelvét életben beszélte; ki mindezen eredeti
kincset, alkotó ész, felfogó lélek, mély érzemény, s meleg kebel,
röviden a költői hivatás teremtő ihletével, népszerűn, tiszta erőben,
csintalanul bár, de saját beljegyében, minden ragály nélkül, tudta
visszaadni; kiben a nép önmagára ismert, s önnyelvét csudálta. És a
költő népe lelkében él. E nép ugyan nem tud olvasni, mert nemzete nem
taníttatá, de érezni igen; és az édes dal firól-fira száll, mint
szálltak Ossián éneki. Sok nem tudja nevét, kitől a dal eredt: de
ráismer a versben önmaga szivére, s ha bár névszerint feledve lenne
Csokonai: lelke, míg magyar lesz, él a nép lelkében.

A pipaszár rajzai oly tökélylyel voltak az ujjnyi vastag hengerbe
kimetszve, s az alá vésett versek, oly szabályos betűkkel, hogy a pórkéz
műve London mesterét meglepné.

– Nemde igen jeles mű ez a Dorottya, a mint székestől lezuhan, a vivő
leányok Oporhoz rohanván? kérdé Lajos a szemlélő Kátayt, ki fejét
hátrarántva, s a szárt messzebb tartva, összevont pillákkal vizsgálta a
művet.

– Valóban szakasztott olyan mint Vitéz megteremté; – válaszolt Kátay, –
de legény is volt Mihály a nadrágban; nincs a magyaroknak több oly
poetája.

– Művein feltűnik a független szellem, mely életeseményeit többnyire
okozta.

– A sógorom épen akkor járt a poetába,[40] hogy ő præceptor volt.
Koporsózártáig mindig emlegeté, mily boldogság vala alatta tanulni. Az
iskola helyett aló az erdőre; rágyújtottak amúgy törökösen; s elkezdett
mesélni az öreg istenek dévajkodásairól. A kamasz korhelyek úgy törtek
utána, mint borjú a tőgyire; persze Júnó bűze felüté orrukat, kivált
hogy ily leczkén néha kortyoltak is. Senki tanítványa úgy nem tudott
soha, mégis a szamarak kibillenték szegényt.

– Az úgy volt s marad is. Lángész szeszélyeit közelme nem bírja
felfogni. A járomvonó barom csak kerékvágás közt ténfereg, s irigyli a
szabad ló szökéseit. A hasonlat otromba, de igaz.

– De’sz uram, fittyet hányt ő a vaskalaposoknak; tette a mit, mikor, s
mint kedve tartotta; sőt egész világot csak félválról vette; ha urakhoz
ment is, nem nyalta ki magát. Idegen emberrel meg nem társalkodék. Ha
összejött vele amúgy nolle velle, fél órában sem szólt vele egy fél
bakmát.

– De választotti közt elmés, vidám, ötletes, gyakran kicsapongó.
Fellelkesíté bú- vagy tompultságban; s habár viselete nyilt, szabad, s
néha féktelen lőn kedv között: de rendkívül szerény s kímélő volt mások
irányában.

– Kivéve, ha község előtt állt szószékre; mert akkor ugyan kilátszott
szeméből, hogy rátartja magát.

– Az, önbecsérzet volt; eredendő erők született sajátja. Szolgalelkű
szokott hunyászkodni.

– Szép szár biz ez uram, azt meg kell vallani, folytatá a zölddolmányos
csaplár, miközben Lajosnak kezébe adá azt; Horog derekasan rajta hagyta
keze szennyét.[41]

– Valóban remekelt. De mennyivel pompásb mű vala, mit Ferencz
királyunknak ajándékul küldött.

– Hja uram, annál szebbet egész rabságában nem metszett; pedig most
másodszor ül bankócsinálásért.

– S minő egyszerűség egész művészete. Tollkéssel teszi fel gyéren a
körrajzot, ugyanazzal karczolgatja a hajszálfinom művet, s pipamocsokkal
befeni a kész metszvényt.

– Pedig jobb kezén nincs használható ujja; a balon is csak három.[42]

– Kedves szerzeményem, mondhatom, e rabszár, megjegyzé Lajos, mint
minden alföldi készítmény, mi sajátsággal bir, s önnemében jeles.

– Nem is jut eszembe, hogy pipát láttam volna még eddig szájában.

– Szivarozni szoktam; de e szár kedveért hébe-hóba szívok egy pipa
kóspallagit. Úgy úgy, töltse meg kend Harangi Pál gazda, mert a kezem
miatt nem bánhatok vele; mondá nyujtva gyöngyzacskóját Pál lovaghoz, ki
a második kupától már szépen neki lelkesült, kihevervén Pisze Pista
bántalmait. Lajos szava, tárgya, modora, keresett eszköznek látszék
bizonyos feszültség enyhítése végett, mely a házi gazda arczán vészjósló
jelemmel árulá el magát. Erőltetett párbeszéde közben, tűrhetlenül
tekinte többször szét az izgatott ifjú. Ő kétségkívül valakit keres, ki
nincs jelen, kit ő látni vágy. Tehát népszerűség, pusztai élvek,
kegyosztás, s parasztok szerelme; tán mind költött regény, álszín és
szemfényvesztés, mik alatt önérdek ravasz üzlete rejlik? nyiltszív és
bőkezűség tán hamis váltók nála, miknek uzsoráin tiltott örömöket vált
be? s a nép szava, mely őt üdvözli, téved és vétkezik?

– Mi lelte bal karját? talán a Luna hányta le, hogy foga is dagadt?
kérdezé Kátay közelről vizsgálva arcza daganatát.

Lajos megzavarodék s elpirult; de hirtelen rendbe szedve magát, – egy
kútágasnak vitt, túl a Látóképen, felelt, a kérdést elütni akarólag,
maga sem elégedvén meg rögtönzött ötletével, mit azonban Kátay annál
hihetőbbnek talált, mivel véleménye szerint, Lajos, karkötése végett
vetkezteté ki nyakát kendőjéből.

Harangi azalatt saját pipáját is megtömé az idegen vagyonból, még pedig
oly otromba telhetlenséggel, hogy a sanczos makra oldala kilyukadt;
minek következtében, hat súlyos évi szolgálata után, rézsapkája, mely
neveztetik kupaknak, vörös fejéről lehuzatván, im e rangjele nélkül
nyugalmaztatott, ha ugyan egy korcsma szemetjén lakhatik nyugalom.

– Dehogy nem; ki is van már vetve a háló, mondá a közben Harangi a
rábámult Lajosnak, felelőleg a félóra előtt tett kérdésre, melyet az már
rég el is felejtett.

– Vagy úgy, alig értem, halászatról beszél, viszonzá Lajos, miután
Harangi felelete körül tájékozá magát, no hát kimenjünk az öreg
Cziriákhoz. Hol vetettek hálót? nem valál ott Pista? kérdezé Piszétől,
ki a Lunát még folyvást jártatá.

– Itt a Hortobágy árkában, az új hídon felül, felelé Kátay szigorú
meghatározással, pedig ócska híd nem is találtatik, hogy az új epitheton
okvetlenül kelljen.

– Majd elvezetem én oda Lajos urfit, úgy sincs még szikkadt nyomadék,
ajánlá készségét kedvkeresve Pista; s míg nemzetes uram egy cseléd által
a házba szólittaték, ő istállóba vivé a megjártatott sárgát.

– Hát nálatok fiuk hány hét a világ? kérdé, vállatütve Lajos, a hű
pásztoremberektől, kik körüle állva, türelemmel várták, míg rájok jő a
sor.

– Úgy szoktuk mondani, mával is kevesebb; de hiszen ám legyen, csak
kócsag volna több; válaszolt a gulyás, tiszta szívvel nyújtván a ragyogó
hozományt, mely ékesen lengett az esti sugárban; alig tudtam kettőt a
héten elverni, a jövőn azt hiszem, több kárt teszek bennök.

– A toklyó le van vetkeztetve, s mint az urfi szereti, fartühosszában,
majd rámetszem a farkát; mondá kedvekeresőleg a juhász, érdemül érezve,
hogy vett parancsát, mint illik, észben tartá.

– Én is megkövetem szépen Lajos úrfit, ha nem átallaná, egy piros
nyerget hoztam; – mondá a füredi ködmönös szerényen, horpadt kalapját
fél öklével törölve, – az annyok sürgetett s magam is akartam, mert
fúrta a fejem, hogy mult szabadságkor, az úrfi kihúzott nagy
szorultságomból.

– Köszönöm földi a szives emlékezést; itt egy pohár borra, s friss
malaczra való; igyanak egyet egészségemért otthon az annyokkal;
válaszolá szerte figyelve Lajos, miközben összetűrt papirospénzt
nyujtott a parasztnak.

– Mit gondol az úrfi, engem így gyalázni. Magyar szegény ember nem
fizetteti meg szíves ajándokát. Vagy tán csekélyelli úri személyéhez?
Füreden úgy mondják: mind bolond az, a ki jobb kalappal köszön, mint a
minő van.

Lajos jól ismeré az alföldiek makacs természetét, s azon hiú önérzetet,
mit hasonviszonyokban legföldhözragadtabb szegénye is ki szokott
fejteni. Méltánylá azért a ködmönös háláját s ösztönszerű gyöngéded
érzetét, megkimélvén őt az ismételt ajánlattali álpirulattól.

– No jó, hát ne csapjunk sok teketóriát, vigyétek be szíves
hozománytokat a derék ifjasszonyhoz; hadd viselje gondját, míg haza
vitetem.

– Úgy ám, ha itt volna, – odafelelt Pista visszaérkeztében; de ez a
szakállas róka Ujvárosra hajtá rokonlátogatni. Pedig én is hoztam egy
csikóskötőféket, melylyel lefoghatni egy oláh medvét is.

Lajos szemében átfutó ború rajzolá magát, s némi kelő harag, mely az
ingerült jellem létét gyaníttatá. Még nyergéből látók őt a folyosón
elnézni, alkalmasint az ifjú teljes nőt vadászva, ki máskor
borotválatlan férje mellett szokta fogadni őt. Most meggyőződék a
késedelem okáról. Ez elrontott estre egy rég kergetett kaland sikerét
számítá. Pusztai ünnepet, halászatot, lakomát tervezett, hogy álszínt
adjon valódi czéljára. Ily lóvesztő útban sérült kar- s feldagadt
arczczal, lovász nélkül kijött, az éjjeli halaszthatlan visszalovaglás
szüksége mellett; s ki mind ennek oka, rugója, tárgya volt: nincs jelen.
Nem a nőakarat hiányzék; legalább azt hinni nincs oka. A remény, a hit,
mely a tiltott öröm mérlegelésével biztatá, sértetlen. A félénk hölgy,
hű, következetes, s kész lenne nyugtát, jövőjét, kötelességeit, talán
becsületét áldozatul vinni az ellenállhatlan hódító erőnek, s ez élv, e
győzelem, s ingerlő szerencse, egy túlélt, mogorva, végkép elúnt férj
által van akadályozva, betiltva; kit a nő szeretni nem tud s nem akar;
ki a veszélyes titkot talán felfedé, s örök zárparancsot, végakadályt
tervez, vagy épen nejét s hódítóját vérig, gyalázatig üldözni tör; ki
hálóit álarczozni fogja, jövőjök felett gyanúsan őrködik, czélját,
terveit hűbben védve, mint ő, az elárult kalandor. Mind ezt, s a lehető
eset több árnyéklatait hirtelen átfutá éles elméje. Ő az ingerült,
túlzó, s győzelemhez szokott, most rövid napok alatt másodszor
kijátszva, hátravetve, reményhagyottan; arczban és karján viselve egy
csalódás jegyét, kedvén, kedélyén kapva a másikat, sértett hiuságban,
kételybe hozva öncsábjai felett, s lázzasztva az ifjú hő és bő vértől,
melyet e remény gyakran felgyújta: a hírvételen összeharagvék,
felbőszűlt. Hozzá járult egy második ok. Pisze Pista oly negédesen s
czélzólag jelenté a nő távolát, miként Lajos éles gyanus esze, annak
indulatát fenékig látá. Bántva érzé magát, hogy e szemétkölöncz oly
túlbizottan, tolakodólag akarja tudni titkait, s dicsekvő
szemtelenséggel keres sejtelmében érdemet egy sereg paraszt előtt.

Ez rajzolá szemében az átfutó borút, s tevé pillanatra feddhetlenné
fellövelt haragját. Azonban álszint s önmérséket nagyobb tökélyre vitt,
mint huszonkét évnél tapasztalni szoktuk. Elsötétült arcza azonnal
kiderült, s rajta az álmosoly nyugalmasan látszék; csak értő szem venné
észre a vonaglást, mely vidám álarczát némileg torzítja. Azonban
büszkébb volt, mintsem Pisze Pistát ellenségül vegye, ki már különben is
látta őt kalandban. E mellett szereté e pajkos, eleven kölönczöt, a
hűség, ragaszkodás, természeti ész eredeti typusa miatt, úgy hogy
többször megjelent nála egy gondolat, miként azt jövőre szolgálat vagy
más viszony utján szorosabban magához csatolandja.

Azért jó képet csinált a rossz pecsenyéhez; s hogy a pusztai nép előtt
minden további sejtelmet s taglaló véleményt, mennyire a jelen alkalom
engedé, elfojtson, közönyösen mondá:

– Igaz, régen mondá már a fogadósné, hogy ma szándékozik rokonlátogatni,
azért adj át Pista holmit Kátaynak; ti pedig földiek, ha a tokány kész
lesz, jöjjetek utánam, s falatozás közben meséljetek ismét pusztai
napokról.

Nyúl Iczik, ki a parasztokkal még sem tudott fukarsága miatt megalkudni,
nyúladt képpel, s levert elmével, kalapvéve sullogott az új jövevényhez.

– Nem vett észre méltóztatott Nagyságos uram egy sáros betyárt
gyalogolni; s messze előtte, hogy vágtatott volna, egy tizenhat markos,
gömbölyű, sagár vemhes paripa, az én nyolczadfél száz forintos kanim?
kérdezé reverentiával; s szakállát simítva, alázatos arczczal, majd
térdig görnyedten leste a válaszoló képét. Leste pedig azon
mellékgondolattal, hogy ha netalán, mint többektől érté, e bőkezű
keresztény, szánakozó képet vágna boldogtalan sorsához: rögtön eladóvá
teendi számára az ellopott sárgát, a minthogy e kedvező esetre jónak
látta lovát előre leírni.

– Láttam bíz én Mózes egy törpe, kurta macskát szőrén egy betyárral.
Utasok aludtak egy fóti sátoros szekérben kocsisostul együtt; azoknak
lovait visszafordította Kopogó, s a Macsnak vágtatott.

– Tehát nem veté le? pedig sohasem volt hátán többször ember.

– Hát téged szabadított meg attól a potrohós patkánytól? No az árát
ugyan úgy teheted zsebbe, mintha lelted volna.

– Az árát Nagyságos uram? Hiszen az a hóhérkézbe való lator mindent ötön
vesz.[43] De mégis kanimat a vásárban hagyja. A puruttya Pisze,
Nagyságod szerettje, erősen esküszi, hogy az becsületes betyár, s
szavának állni fog.

Itten Nyúl Iczik ravasz képet vőn. Lajos szava ugyan nem sok sikert
jósolt, de az eredendő ösztön készté próbát tenni; hisz kétségbe
esettebb ügyek is ütöttek már jól ki. Azért mosolyogva felnéz az ifjúra,
s hizelgő kép alá rejtve a fondor cselt, közelebb lép hozzá, lassan
súgva mondván:

– Nagyságod nagylelkű homlokából látom: tán vitéz elődi sem voltak
nagyobbak. Ily ritka, s gazdag magyar uraságnak, a hol s mikor lehet,
hasznos szolgálatot teszek… Mit gondol Nagyságod, egy G’scheftet. A kani
nyolczadfélszázas paripa. A sajkát nem hordja csendesebben a víz, mint ő
Nagyságodat…

– Hisz épen állítád, hogy soha ember nem ült még macskádon; közbeszólt
Lajos.

– Azaz betyár Nagyságos uram; mert ha mondom ember: az annyit tesz, hogy
lókötő betyár; – felelt Iczik szemlen fogúltlansággal. Tehát a kani
értéke nyolczadfélszáz bankó. Nagyságod hihet a Piszének, kanit holnap
bizonyosan megkapja Nagyságod. Én odaadom Nagyságodnak szinte feleáron;
csak hatszáz forintot fizessen le érte, s birja szerencsével, hogy ne
kelljen utána bemennem…

Lajos hahotára fakadt.

– Mit tetszett igérni?

– Egy akó bort annak a derék betyárnak, ki ily orczátlan koppasztót lova
nélkül hagyott.

A körülálló karzat jóváhagyólag röhögött az igazságos alkuhoz. Iczik jól
ismeré, miként efféle előadásoknál a karzat röhögését közvetlenül ütleg
szokta követni: minek okáért nem izgatva tovább a közlekedést, kedvezőbb
színpadra halasztá szerepét. Félre igazítván csüngő csepűs fürteit,
rájok nyomta vedlett asztrakán kalapját, s rókasullogással elhordta a
kaftánt.

Pisze Pista utána szökék hiúz könnyűséggel, s kérges csákóját váltig
leüté fejébe; körmös fricskát nyomván előbb, összefolyt szeplőtől
rezesült orrára.

– Elsomfordálj[44] hagymabűzű Mózes, mire visszatérünk, ha bőrödnek
örülsz, mert a hosszú tógát majd fenékig szabjuk; után veté győzedelmi
kurta dicsőséggel, s szokott kostümében, kalap, csizma nélkül, kérges
inggatyában kalauzul indult a halászok felé.



X.  (Séta.)

A fogadó megett kiértek a gyepre. Felgazlott árok óvta a kerítést.
Partján tömött bolhafű s családhasáb kanyarodott végig, itt-ott
megszaggatva burján-, bárányüröm-, gólyahúr- vagy bogácskóróval; s
körülterjedve fekete vagy piros földibodza-gyöngygyel. A tömérdek
garadgyát fürtdús komlószövet ruházta, melynek ernyedt levelein piros
szederindák uszkáltak, rakottan kövér bogyóikkal. Az árok egész medre
nem látható. Ránőtt növénysátor rejti azt, mely a szellőn folyvást
borzong vagy remeg. Nyirkos fenekén penészmohák, harasztok,
gombafészkek, s dögvázak büszhödnek. A pusztai alkony mondhatlan szép
volt. Előttök közel, a kiáradt Hortobágy csapongott zavaros özönnel,
melyen néma halászok ültek itt-ott keskeny csónakokban. Alább erős
kőhídja hajolt át szép bástyaívekkel, melyet Kátay újnak nevezett, s
mely valóban nem régi, de élei és párkánya telve csorbákkal, s dísztelen
töréssel, hasonlítva a magyar törvényhez, melylyel ha egyszer
megalkottaték, ki sem gondol, törve rontva attól, ki hozzáfér. Messze a
tárgytalan tér öntésekben fürdik, melyet sápadt aranynyal fest a
hanyatló nap. Kopasz szigetekről gulyák fehérlenek, vagy vadménesek
szőrén ragyog fel az estfény; míg távol háttérben magányos árboczként
nyúlik fel egy kútgém. Néhol az utakon tünedeznek elő gyékényes
szekerek, mint megannyi kisded riska tehén, s lassú küzdésben állani
látszanak; s ha egyik átkurjant a hosszú távolon: «Segéljen atyafi,
tengelyem összetört.» «Kúnsági búzát», feleli a másik, vélve a pusztától
elnyelt kiáltásban, hogy azt kérdé tőle: minő terhet viszen? Néhol kék
füstszalag kanyargott, egy-egy meszeletlen csárda patics[45] kéményéről;
s köztök lomha komp úszott el megmentett barmokkal. Amott ó-nádasok
eresztik pelyhöket, mik vágva nem voltak több évtizedektől; s
gyékénybuzgányok bólintnak a szellőn, leskődve ütvén ki a hullámzó zöld
levéltengerből barna fejeiket. Gődények kerengnek emitt kákás felett.
Áll-iszákjok telve apró kövér hallal; s éhező fiaik tátott szájat
nyujtanak utánuk a sásból. Túl, egy rét zugából fütyölő szalonkák
sikoltoznak által; másfelől hápogva kavarog az égen vadréczefelleg; s
itt-ott rátartással, fontolva lépeget egy-egy conservativ gólya.

A látkör oly nagy, az élet oly kevés; az ember oly kicsiny itt saját
szemében; s hol gőgünk megszégyenül: közel van az isten. A pusztai hatás
– tengerével rokon. Képzetünk nem birja betölteni a nagy ürt, melyben a
teremtő erő szabad könnyűséggel működik. Végtelenség s magány eszünkbe
juttatja a halált.

Szeretném vad pusztán látni a zsarnokot; hol egy vészroham, éhes
ragadozó, vagy úszó lápsziget, percz alatt eltemethet minden földi
nagyságot. Itt nem lövel halált haragos szemöld; a pusztai villám végzi
e szerepet. Itt vad szelek száguldnak zsoldos csapatok helyett. S az
áltanácsosok suttogó bérszavát, a reclamáló mennydörgések nyelik el. Itt
nincsenek elnyomó törvények, a szilaj gulyák s lovak védik a természet
jogát. Szóval ember helyett isten országol.

Lehetetlen a gőgnek legalább perczekig magához nem térni. Itt nem lát
őrbástyát, mely a nép kitört boszuját be-, s szeretetét a néphez ki ne
eresztené. Nincs semmi diszítmény, arany és fegyverek, mikben az
eszmélet sugára megtörik. Nincs tunya kényelem, és szolgáló sereg, kiket
jogtöréssel iparkodjék védni, növeszteni; kik levonják, s görbedezés
által alacsonyhoz szoktatják a zsarnok rablelkét; s kik közt épen azért
a szív elpuhul, aljasodik, s megvész. Itt a gondolat nem hiú szertartás
szűk köreig terjed, mit szolgák találtak fel; itt nincs észszorító
előny, korlát s viszony; az elme felkél és elterjed, mint teremtő erő, s
a szabad gondolat szálain ahhoz köti magát, kitől eredetét vevé. Síkon
és tengeren a gőg megszégyenül, a romlatlan kebel felemelkedik.

Lajos szerette a pusztát. Kereste ugyan itt is a vezérérdeket, mely
heves véralkat, munkátlan alföldi nevelés, s mint tapasztalni fogjuk,
más befolyások miatt, irányt kezdett adni egy félelmes természetű
szenvedélynek, de ifjú életkora közel állt még az eredeti épséghez; még
folyvást küzdött a természet szava más hatályokkal, s a józan ész
folyvást védte magát a társas romlottság ragálya ellen.

– Mi szép ez a szabad erő; mily nagyszerű eszme e végtelen puszta; s
mennyire elragad minden kisded részlet! – felkiálta önkénytelenül.

Az ösvény, fejtetéző gaz között kanyargott; s agyagszín szalagja az
árnyék tövében oly lágydad-hűvösen fogadta a lábat, hogy Pisze Pista
kéjjel raká elébb-elébb rajta apró meztelen talpait.

– Mily duzzadt élet, tömött teljesség van-e gaznövényeken; – mondá
tovább Lajos. A karomnyi gólyahúr eleven-merészen nyújtja fel friss
fejét, s szálkás levelei éltető nedűt fogtak fel szártövön a
felhőszakadásból. És ott kékes pókhálóba szőve terjed a bojtorjánliget,
melynek kesernyés magvain ezer tengeliczék dalolva telelnek, s
barátságos vaczkát csomolygós serényén évről-évre hordja a potrohos
csikó. Az óriás lapuk vetélkednek a musa[46] levéllel s árnyain
jóllakott tarka baromfiak bibirkélik nedves tollaikat. S e fényes
simazöld csuda faerdőcske mily izmosan tartja törzsén tiszta ágait.
Fehér tölcsérével túlvirágzik halvány pukkantóján, s festékes levele
szeszélyes czikkczakkal kétágú ágak közt tüskés gyümölcsöt rejt. Odább
kénkőszén virágok lila erecskékkel páros fűzérekben termik a bolondító
magvat.[47] Selymes levelei puha szövetűek, s az alsók, szártövön,
szakállat eresztnek a kövérség miatt. Ott a nyolczláb magas ökörfarkkóró
tömötten ruházva sárga virágokkal; beillenék királyi pálczául a halál
kezébe. Szőrös durva levelei földre terülnek, s kérges hajlási közt
lihegve pihen a barna mezei gyík. Amott bogácskóró terpeszkedik
foglalási joggal. Kövér rózsák ülnek tövisbe vont trónján; rajtok
csábosan leng a rózsaálló köd s kékes ibolyaszín. Lehelletök fojtó,
mégis népet tenyészt; picziny állatfajok lakják bársonyágyát.

Pisze Pista szájt szemet tátott. Legtávolabbról sem érté ugyan Lajos
gondolatait, mik önkénytelenül fakadtak fel a nyiladó szívből: de
gyanítá mégis, hogy az úrfi örül; s ez néki elég ok rogyásig bámulni,
miként lelhet kedvet nyers gazban földesúr, ki posztó ruhában jár, s
tajték pipája van.

Túl a dús bozóton sima gyepre értek, hová közel látszék a Hortobágy
folyam, ritka füzes lepte partjával.

– Ohó, – mondá Pista – Cziriák bátyám maga vezeti a hálót, mert ott a
füzes könyökénél csak akkor szabad halászni, ha maga jelen van. No
hiszen bővében leszünk ma a halnak; ott legszebb harcsákat fognak ezen a
meneten, s a Cziriák-öbölben tokot is találni.

– Mért nevezik Cziriák-öbölnek?

– Az öregnek ősi jussa van rá. Apja s öreg apja mindig ott halásztak.

– S ritkán szokott az öreg Cziriák maga hálót vetni?

– Nagyon. Elég szálkás barmot fogtam már én, szokta mondani; kergesse
tovább, a ki jobban birja forgatni a hálót. Pedig fele sem igaz; mert az
öreg most is úgy hányja a hurkot, hogy a legerősebb révész is csudálja;
a pendelyhálót meg úgy kiveti mindig, hogy egy ránczot sem vet, ha a
vízre terül. Most már megunta a sokat. Néha bokorhálót ha vet a harcsák
kedveért; s legfeljebb koczával[48] mulatja magát vagy szákkal[49]
szedeget vízi húst. Gyalommal ritkán bajoskodik. Vejész[50] körül,
olykor ha rákot borogat.

– Nekem hát becsület, hogy most hálóvezér?

– No de milyen. Ezelőtt csak elment, ha a füredi kanposseratus[51]
halászatot tartott; de most negyedéve Józsa eczetes borral traktálta, s
nem adott egyéb fizetést egy füzér döglött csukánál; pedig a holt Tiszán
voltak öreg hálóval; s a ki ott beesik, nem szeg több karé kenyeret.
Azóta nem megyen Poncziusnak se, pedig gyakran riasztgatjuk, sőt Józsa
számára, pajtásival is csak ott huzatja a hálót, hol selejtes ráknál, s
egy-két czigányhalon kívül nem kapni egyebet. Taval kin volt
Debreczenből az ohati rőzsekomiszáros, akkor emlékezem, hogy vonta a
hálót. No meg ha szorítják otthon porczióért, s piaczra kell a hal.

Lajos pipája kiégett; s Pisze rendkívüli készséggel tisztogatá ki a
könnyű, száraz pernyét horgas körmeivel. Aztán rézingébe törlé azt, azaz
tulajdonkép összekarczolta; s hogy Lajos sérült keze iránti figyelmét,
jobb néven tiszteletét, bebizonyítsa: saját mocskos markával a zöld
magyarka hátulsó zsebébe surrantá. Aztán, mint ki szénáját jól rendezé,
tovább ment a mulatásban.

– A meg az árva halász, az ismétlő félen; az a laptározó.[52]

– Az apja halt meg?

– Biz annak az öreg apja él.

– Hát miért árva?

– Mert úgy híjják.

– S miért híjják úgy?

– Mert mindig szomorú.

– S miért szomorú?

– Hm! elébb is azt kellett volna kérdeni.

– De ha nem mondtad, hogy szomorú.

– Hát miért hínák árvának, ha szomorú nem volna?

– Ne okoskodjál, felelj.

– Mire?

– Kérdésemre.

– Már, hogy miért légyen az árva halász szomorú?

– Igen igen, ostoba birka.

– Kérem Lajos úrfi, máskor nevezzen inkább hülének, mert birka nem
vagyok; ostoba pedig hogy volnék, ha birka nem lehetek. Legalább úgy
apám uram nagy hazug lenne; mert ha egyszer-másszor, minden héten
hatszor, kötőfékkel rám hány, mindig azt mondja: megérdemli Pista a
tanítást, mert furfangos esze van a hunczfutnak.

– Ismét kitérsz kérdésem elől?

– Vagy úgy… Biz én nem is tudom, miért szomorú az árva halász, hanem azt
igen, hogy mióta? mert ezelőtt igen víg legény volt.

– S hogy szomorodott el?

– Hát egy gazdag molnár lányát szerette, kinek egy zsák rézpénze volt, s
malmafarkánál kötelen tartotta a Tisza fenekén.

– Miért nem váltá aranyra; így magával hordhatná?

– Tán hogy többnek lássék.

– No’s…?

– Hát aztán a molnárnak Éva lánya volt. Azt mondják, piros tojásból
kelt, mert szebb volt arcza mint a nap, mikor feljő. Kozma halászlegény
szívből szerette. S nem is gondolt soha az egy zsák rézpénzre, mert Éva
szépsége hétországra szólott. De a molnár rátartotta magát az átkozott
kincscsel, s leányát a vörösispányra akarta tuszkolni. Kozma
halászlegényt pedig, a hol érte, kidorongolta. Hogy, hogy nem, egyszer,
míg a molnár úrvacsoráján volt, zsákját elrabolták; mire hazament,
rohadt tuskót kötöttek pénzes kötelére. Na hiszen keserű füstje
lehetett, mert ugyan drágán vette a fát. Ugy kell neki minek jár
templomba.

– No’s, no’s…?

– A molnár Kozmára gyanakvék. Be is fogták szegényt. Két esztendeig ült
az egri hűvösön; s tudom, most se mosna rá az édes anyja, ha a zsák pénz
akkor kézre nem kerül.

– Hát megkerült a pénz?

– Meg ám! A füredi révnél borozott egy hajdu, a molnár is betért, mert a
lopott lisztet a csaplároshoz hordja. Ketten aztán pajtásságot ittak, s
másnap harangozásig ott felejtették magokat, míg kisbiró nem ment a
hajdú után. Mikor fizet, csak elkap a molnár tőle egy kétgarasost,
megint másikat, vagy harmincz garasig. Ráismert, hogy a zsákjából valók.
Mindenikre keresztecskét karczolt, miről csak ő tudott. Biz az osztán
kisült, hogy a hajdú napszámost fizetni kapta az ispánytól.

– Hogy tudta az ispány, hol a molnár pénze?

– Gondolom jó fővel kikottyantotta neki; mert saját malmában sokszor
felöntöttek ketten a garadra egri bikavérből. Mindig a zsák kötelén
hált, s másoknak is mondta, hogy párnája sokat ér. Mikor osztán befogták
az ispányt, azzal menté magát, hogy ő azt gondolta, hogy a rézpénz
ezüst.

– Évát elvette már azelőtt?

– Ugy se biz a, mint én. Hogy a pénz oda lett: felé se jött többé. A
világ azt mondta, a zsák után uszott a vőlegény kedve. Hogy meg kisült
az ispány lopása, azt mondták, csúfságból kötött vénszüzi tuskót Évike
számára a lopott pénz helyett.

– Férjhez ment Évike?

– Ugy se biz a mint én, ha csak más világon nem.

– Hát meghalt?

– Nem halt biz ő, hanem a Tiszába ölte magát szegény.

– Buvában, szeretője után?

– Már azt ő tudná legjobban megmondani. Mult télen beszélték a Balogné
fonókájában, – s erre oly határozottan hivatkozék, mintha Lajos
okvetlenül tartoznék tudni, ki az a Balogné, – hogy a molnár nagyon
sanyargatá szegényt, s untalan azt hányta szemére, ő volt a pénzkiadó
orgazda, s bűne miatt szökött meg tőlük az ispány-vőlegény. Éva neki
búsult, állta, míg állhatta, s hogy megsokallá: oly fürdőbe ugrott, mely
után ne kelljen a nyujtóztató padra megmosni.

– Holttestét kifogták?

– Nem a… oda veszett.

– Nem is látta senki?

– Nem hát.

– Mi okból hiszik hát, hogy a Tiszába halt?

– Hát hová lett volna?

– S erőszakos apja nem őrült meg saját bűne miatt?

– Ugy se biz a mint én; azt mondá, ha lánya még feltámadna, inkább ismét
Tiszába fojtaná, mintsem a halrágó fogára kerüljön.

– Mikor tünt el?

– Taval aratáskor péntek virradóra.

– S nem volt semmi híre többé?

– Egyszer látták lelkét éjjel holdvilágon rákászó emberek az innentső
partról a malomszigetben. Piros rokolyában, kék pamut kötővel, épen mint
fonókába járt, csakhogy lelke rongyosan viselte.

– Talán ő maga volt?

– Igen hát? hogy gondol az úrfi olyan zöldet. Hisz olyan sápadt csak
kisértet lehet; Éva pirosabb volt a sóvári almánál. Aztán meg lehet is
oda embernek menni! Oda csak az árva halász jár, ha a hava feljön;
beszélik is mindig, hogy istenkisértés. A víz irányában olyan örvény van
a sziget alatt, hogy a terhelt tutajt is víz alá sodorja. Kozma
csónakját is, mint mondják, elkapta már egyszer, de maga kiugrék, s
megkapott a parton egy rakottyatövet. Köröskörül pedig feneketlen láp.
Minden idén belevész egy-két idegen kóborló, mert vidéki ember életeért
sem megyen ám felé.

– S ilyen veszélyes a malomsziget?

– Biz olyan a… madár száll oda csak; az se soká marad.

– S miért jár oda az árva halász?

– Mert mondták a rákászok, hogy a lelket látták. Gondolom, azt lesi, míg
ismét megjelen, mert mindig holdas éjszakán megy.

– S többször nem látták a lelket?

– Nem a.

– S neszét sem hallották?

– Igen a! Ökrészfiuk mondták, hogy a szél vagy kétszer oly szomorúan
fütyölt, mintha Éva danolt volna. Már nem is hajtanak marhát a láp
mellé. Minden rémülésbe jött a kisértettől.

– S az árva halász folyvást hajózik lélek-lesni?

– Szakadatlanul. Tudom az éjet is ott tölté. Nem is tartja azt meg hét
vármegye minden pandurjával. Eleget próbálták, anyja és atyafiak; mert
hát restellik, hogy szóba jött a házok.

Lajos egy különös titok nyomára jött, mi ujabban jellemzé a népélet
költői oldalát. Egy védtelen leány, kinek anyai fészken kül tápja,
reménye, őrhajlékja nincs; kit pártütő sors, csáb, küzdelem, veszély s
tán gyalázat, inség és éhhalál fogad; szökve, titokban,
visszahozhatlanul kibujdosik az életadó házból; rettegést, nyomort,
gyötrő éjeket cserél a jólétért: hogy kivívja lelke szabadságát,
szerelmét, választási jogát, mit zsarnok apa kényszerít, üldöz és
elnyom.

És egy rab szerető, ki méltatlan lánczokat hurczolt, kiszenvedve kínt,
gyalázatot, kórt; nem hűl, nem remeg, nem irtózik a baljóslatu
viszonytól, mely azokba dönté; megvet reményt, életet, s a jövő minden
szerencséjét; lelkében őrzi őt, a nyomor s szégyen eredeti okát;
felkeresi a halálban; életét nem adja egyszerre, nem egy pillanatban, mi
az? egy pillanat! a szív reszket, lázba jő s az áldozat megvan. Ő
hosszú, szakadatlan veszélyben tartja azt szerelmeért. Élete… egy nap
sem övé. A ma meghagyá: a holnap elveheti; és ha nem: holnapután ismét
koczkát vet a halálnak, fontolva, híven, ellenállhatlanul. Pedig neki
nincs érdeke: ragyogás, kincs, rang, vagy családalapítás. Hol van az
erő, jellem s lelkesültség a főélet mondva készült szerelmeiben? Melyik
neves kegyencz lép fel ily elszántan, ki a gyáva csábítás könnyű élveit
oly mohón kergeti.

Mióta a középszázadok lovagszerelmei kimentek divatból: úgy látszik
elernyedt, s nemtelenült ez érzemény a társaságban. Akkor nyiltan,
önérzettel, határozottan, s tettkészen vette fel a lovag hölgye szineit,
bajnokerőt, dicset, erényt helyzett annak szilárd védelmében; s e nemes
ösztön férfiassá tevé, tisztítá, felemelé szerelmét, s átvivé ama jobb
természetü lelkesültségbe, mely minden erélyt szül, és kifejt. Később a
puha időszakban nem beltulajdon lőn a szerelmi érdem. Kül dolgoknak
adaték elsőség. Rang, termet, szépség, vagyon és befolyás lőn a keresett
érték, melyért a nőnem becserélgeté színlett szerelmeit. A velenczei
aristokraták, s XV. Lajos kora megérlelék az elaljasulást. Velenczében
kihalt a petrarcai szerelem; Frankhonban lejárt a troubadourok kora. A
velenczei hölgy csak azt kiváná a nobilitól, hogy család-palotája híres
legyen, s neve közel az aranykönyv kezdetéhez. A franknő választá, ki
fényesb livrét ad, szebb parókát visel, s udvari körben él. Velenczében
kétszínűség és féltés pótlá a szerelmet: Frankhonban kétszínűség s
ármány. Ott bravók és álarczok vétettek eszközül; itt légyottok és
kéjházak. Ott titkos rettegés kisért minden viszonyt; itt nyilt
szemtelenség. Ott méreg és tőr végzé a kalandot; itt új viszonycsere. A
két modor összefolyt, s divatjává lőn az új kor minden aristokratiáinak.
Többé nem sziv szeret, hanem agyvelő. Nincs nemes lelkesültség a
szerelemben; hanem nemtelen szerelem a kalmárkodásban. Szív után
nősülni, chineseri tény; ellenszenvvel lépni vőlegényi ágyba bon ton.
Szeretni nevetség: ösztönt kergetni viccz. Nyilt érzelem aljnépi
gyöngeség: titkon csábítani arszlányi erény. S ha e bűnös utak
tekervényein mégis vaktából két rokon szív összetalálkozik, oh azt
titkolni kell; mintha szégyenlenék egymást. És valóban méltán! nemcsak a
fertelem miatt, mit ily titok fed: hanem hogy a rövid csere után,
akadály ne legyen az új kegyencz szemében. A század szótárából ki
kellene törleni a «szerelem» nevet, s helyébe «szenvedély, kéjroham»
szavakat írni be.

Lajost rendkívül érdeklé a halász jelleme. Neki különben is lelkében
születék a lovagiasság; habár nem a szó nemesb értelmezésében: legalább
bátorság s vállalkozó szenv szempontjaiból. Kandi lőn ez új
ismeretségre; mert pusztai látogatásiban szót sem halla még az árva
halászról.



XI.  (Egy ismeretlen.)

Alig hagyták el Pisze és az úrfi a csárda környékét: lovag érkezék
Debreczen felől épen azon úton, melyen Lajos jött; mintha őt nyomozná.
Lova olcsó, maga pompátlan, tekintete komoly, s mély szemeiben szilárd
lélekerő, határozott jellem rajzolá magát. Az állás alvégén, a nyilt
kapuszárny megett szállott le, mintha rejleni kivánna, s kémelve nézett
el az ösvény hosszában, hol Lajos és Pisze távolodának el, mintegy
meggyőződni akarva, hogy nem fog meglepetni. Most a hevedert ereszté meg
fáradt paripáján, s bevezeté az állás jászlához. A közel parasztok
kalapvéve siettek szolgálni. Úgy látszék, tisztelettel járulnak az
ismert jövevényhez. Illemmel köszöné a készséget; de nem fogadá azt el.

Pásztorok, köznép, és cselédek, kik a csárda körül, tőle távolabb
esének, ünnepélyesen üdvözlék! Arczaikon öröm és tisztelet fejezé ki
magát, minőt őszinte lelkek öltenek becsült s tolakodás nélküli
tekintély előtt. Látni lehet, miként a vendégnek hódolattal adóznak.

– Itt a mi atyánk; mondá egyik paraszt, nem tudva visszatartani az
érzékeny könyűt, mely annyi ellen közt, oly kevés pártfogóik számára
megmaradt.

– A nép igaz barátja, jegyzé meg a másik.

– Istápunk, jótevőnk, szólt a harmadik.

– Isten áldja meg, befejezék együtt.

– Jerünk, tiszteljük meg: indítványozá a csoport egyike.

– Megsértenénk őt, – közbeszólt a másik. – Nem tudják-e kendtek, hogy
köszönetet sem tűr, ha valakin segít?

– Igaz, igaz; mindjárt szökik a hálálkodástól.

– Ha valaki nem üres kézzel megy, megpirongatja.

– Szitka is keresztényiebb, mintha más jó szót ád.

– Mennyi jót tett körülbelül köztünk, s még csak nevét sem engedi tudni.

– Valami titkolózó nagy úr.

– Nem biz ő, mert egyszer a macsi kanász nagyságos úrnak szólítá; s azt
mondá mogorván: nem kivánok nagyságos úr lenni: a toronygomb fénylik, de
az istent földszint dicsérik.

– Én sem hiszem, hogy úr, mert pénzt senkinek sem adott; maga sem
pazarol, mikor ide künn van, csak egyfélét eszik.

– De annál több jót tesz munkálkodás által.

– Abban nincs párja. Peregi Marczit kivette a tömlöczből.

– Borsos sógor bitang marháját kivájta a szolgabiró jármos ökre közül.

– A vezsonyi legelőt felszabadítá a jobbágyság számára.

– Mostanában meg az én dolgomat viszi, mondá a füredi ködmönös.

– Egy káptalan sem győzné felirni, mennyi hasznot teszen.

– Felirja az isten, mert nem zsarol érte.

– A mellett jó, mint a falat kenyér; okos, mint egy esperes.

– S szelid, mint a kezes galamb.

– Dejszen azért senkitől se reszket a világon Löbl Simon, csak ettől az
úrtól; megjegyzé Tógyer gazda.

– Hogy-hogy?

– Azt nem tom, hogy hogy? de mult szabadságkor a külső vásárban beszélt
vele egyszer Debreczenben; s csak úgy zöldült bele a vörös koppasztó.

– Tán a tömjénszagot érezte az ördög?

– Csak az nem fér fejembe, mi köze lehet az isten-áldottjának oly
sátán-bordával?

– Hát Lajos úrfinak mi köze Löbl czimborájával, a birkagyilkos Márkkal?
jegyzé meg a füredi ködmönös.

– Pedig ez a mi titkos közbenjárónk alkalmasint ismeri az úrfit.

– Aligha úgy nincs. Legalább csak azóta jár ki, mióta az úrfi itt
mutatja magát.

– S mindig nyomába jő, mint a vadász a kopónak.

– Osztán hányszor megintett, hogy róla hallgassunk. Nem akarja Lajos
urfival tudatni, hogy ő is ide jár.

– Biz atyafiak, ebben titoknak kell lenni!

– Én csak Löbllel és Márkkal nem tudok tisztába jőni.

Míg a pusztai csoport ekként okoskodék, az ismeretlen kész lőn lovával,
s nyugalomban hagyva az étkező párat, a csárdába indult. A csoport
összes köszöntése fogadá útjában.

– Jőjjön csak kend János! – szólott barátilag; s a füredi ködmönös
kalapvéve ugrott szivesen eleibe.

– Tegye fel barátom; nem leszek én nagyobb, ha kend egy kalappal
megalacsonyítja magát előttem.

– Biz uram, de némely parasztfalók azt tudják, hogy a szegény ember feje
parlag gólyafészek, mire kigyót, békát szabadon szórhatni, – felelt a
füredi, miközben ázott kalapját helyre egyengeté.

– Ügye iránt szólok, – folytatá a jövevény. Hogy földesura kibecsülteté,
igaztalan dolog. Az törvény szerint lehet, de nem ily esetben. Kend meg
van rontva, elégültlenné, földönfutóvá téve. De legyen nyugodt, kend
becsületesebb, mint kik azt tevék; s az igazság mindent megvígasztal.

– De uram, hiában keressük azt nálunk teli marok nélkül.

– Talán nem mindig. Az uriszéken ügyét elvesztém; ez természetes. A
megyénél szinte az történt; ez nem természetes.

– Nincs ember, ha paraszt dolga forog szóban; de bezzeg megye dolgán,
nyakunkon a pandur…

– Fogja be kend száját. Elébb mondám, hogy becsületes ember, s ha
lázadna, éppen oly becstelen lenne, mint ki azt előidézte. Munka és
szorgalom segít a nép baján, míg a jók szándéka sorsát javíthatja.
Zsákban macskát népnek nem árulok. Megmutatom a bordát, melyben sorsát
szövik; látni engedem az ollókat, melyek azt felszabják, de nem azért,
hogy botra kapjon, hanem, hogy helyzetét ismerve, védni tudja kevés
igazait s érjen, forrjon össze jobbat érdemelni.

– De uram, éhen vesznék, míg dolgunk jobbra dül, ha Lajos úrfi meg nem
pénzelt volna.

– Kegyelem s ajándék nyomort nem irt ki. Leköt, alacsonyít s sikere
elmúlik, mint rövid esőnek. Hasonlít egyszeri fűtéshez kemény tél
hosszában; utána még dermesztőbb a fagy. Kendteknek jog kell s szigorú
végrehajtás. Törvény és védelem, hogy az iparnak joga legyen boldoggá
emelni magát, s bitorlás ne zárja el attól, mit a törvény adott. Ki a
szegény szemét ajándékkal akarja kiszúrni, ne higyjen annak. Kendnek
alamizsnát nyújt, hogy kérkedjék; saját jobbágyát zsarolja, hogy
kérkedhessék. Házi ünnepein bort, marhát áldozik a népnek, hogy
imádtassék; és barázdáiban vérig kergeti a robotost, hogy ünnepet
adhasson. Szóban, mosolyban bőkezű; kegyelme szűk és uzsorás. Nyilvános
körben tolakodó és nagylelkű; magán érdekeknél önző és konok. Míg
véleményt hódít, sima és szerény; ha birja azt, pöffeszkedő s hideg.
Szive álnok, esze az érdeké; eszköze színjáték; czélja hiú; maga
gazember. Óvják magokat. Nem Lajos úrfit értem. Talán nem is ismerem őt,
s épen nem szokásom hátulról marni. A népkegyelés most nálunk divatban
van. Ez nem a mi érdemünk: az idő és helyzetünk kényszerít. De sokan
árúvá teszik azt s kalmárkodnak vele. Nem csuda, hiszen már a
jeruzsálemi templom ajtajában nyerekedtek az áldozó galambon. Nálunk
most nagy piacza van a népszerűségnek. Mindenki iparkodik venni, hogy
drágán adhassa el. Nincs oly beszédes lókupecz, mint az ilyen urak.
Beszédök édes méz, folyékony és beszövő, mint a gazdag komló; tiszta és
igaz; azt hinnők, angyalok nyelvén szólanak. Vigyázzanak kendtek.
Hasonlítnak ők az anakondához; midőn a martalék hozzá andalodott –
elnyeli. Hisz olvasták kendtek, hogy Ulysses leányokat látott a
tengeren, kik félig tündérek, alól undok halak, s bűv énekkel csábítják
felfalni a gyáván kormányzott hajó buta népét. Emlékezzenek meg ezekről,
ha kérkedő népbarátot látnak. Ez csak magasságot keres. Ha felemelik,
vállokat nyomja; ha feljebb emelik, fejökre lép. Persze a zsidókat kéne
megforgatni, kik efféle jószágnak árt szabnak s megveszik; de mivel az
nem lehet: legyenek okosak s ne hízlalják őket vásári czikkekké. A nép
valódi embere nem jár czifra szóval; sujtásos cselédek, s bársony
köntösökben itt-ott ragyogni. Harsonákat nem tart parányi érdemét fennen
trombitálni; hizelgőt nem szenved; titkos polgári bűnt nem űz; ellene
iránt lovagias; társai közt nem tolja fel magát; titkon áldozik,
nyilvánosan szerény; a rossz törvényt is tiszteli; rojt után nem kapkod,
jutalmat nem kér; kitüntetést kerül: ő valóságos angyal. Ilyenek a
puszták Mózesei, kik nemcsak megmutatják, de be is viszik kendteket az
igért Kanahánba.

– Megkövetem, hiszen az úr magát írta le.

– Pfuj szégyen! Ily szemtelenül szembe hizelegni. Ki ezt teszi, csalt
vagy csalni akar! pedig ki akarna rókákat szeretni?… No, no… nem kell
mentség; tudom, kendteknek nincs útja, módja csalni; de mégis ily tettel
magokat csalják meg. Ki alázkodásuknak kevélyen örül, nem ügyök barátja;
s ki azt szívből védi, bók által sértve van. Úgy hiszem, nem látnak
bennem farizeust.

A csoport összenézett, suttyomban rángatva egymás szűrújját. Azon meleg,
őszinte s határozott ügyszenv, melylyel az adózók magán- és közérdekét
védte; azon negélytelen, szerény férfias fenség, mely hizelgést,
jutalmat szilárdul távol tart; gőg és igénytelen törekvés mindenkinek
tanács-, tett- s részvéttel szolgálni, mindig, mindenütt, minden
ügyviszonyban, s mégis kerülni a kitünés, hír, vélemény adóját: mindez
oly szokatlan s megható volt pusztai ismerősire, hogy az iránta
gyarapuló tisztelethez csodálat, hitfogultság, s némi titoksejtő imádás
járult, minőt az ó-nép érzett prófétái iránt.

– De hát mi lesz belőlem, ha már a vármegye így nyakamat szegte? – kérdé
szünettel a ködmönös.

– Bécsbe folyamodtam, – felelé a jövevény.

– Bécsbe? a németek közé? – kérdé megütközve a panaszos paraszt.

– Nem németek közé; a magyar főszékhez, – vigasztalá a nyugtató pártvéd.

– Hát idegen országban kell a magyarnak igazságot keresni? –
békétlenkedék a ködmönös.

– Biz az úgy van atyafi.

– No hát nem csodálom, hogy oly kevesen lelik meg.

– Csak legyen békével; ott szigorral itélnek. Sokszor, ha a birák ide
lent tévednek, vissza adnak ott fent jogot, becsületet.

– Mikor már megfagytunk, – felelt a ködmönös.

Az ismeretlen megfenyíté Jánost: – becsületes ember nem itél arról, mit
nem ismer, vagy ért, – mondá komoly bensőséggel, s a csárda felé indult.
A Poltrás, ki már görcseiből felüdült, szemben találta őt, s
szemérmesen, mély alázattal nyult keze után, hogy megcsókolja, de az nem
engedé. A leány tekintete egészen átalakult. A csodás torzvonások
rejtett fájdalommá látszának olvadni; erőltetett vidorsága eltűnt, merev
arczizmait elbocsátá a görcs, s csüggeteg kinyomás folyt el tekintetén.
Az álkörmös széttörlődék kisértetes arczán, félénk szeme körül kék
karikát hagyott az elébbi láz, fakó ajkai, mintegy nem birva magokat,
függeni látszottak; szóval az ingerűlt vonaglás helyébe, természeti
tipusz foglalá el képét, s undor helyébe szánalmat idézett maga iránt.
Szerény, de önkénytelen, bátortalan, de bízó, félénk, de hálaadó
érzettel járult a jövevényhez, mintha feszületnél hajtana térdet.

– Hogy vagy, édes leányom? – kérdé szeliden állát megsimítva az
ismeretlen; miközben arczain a részvét felhivó biztatása derült. Jobban
foly-e sorsod, mióta bért fizetek érted?

A leány remegett. Erőtlen szeméből köny töredezék fel, melyen át
alázattal nézte földi megváltóját. Hosszan nézte őt, mint igért
ajándokát egy nemesb világnak, s e szemlélet alatt szétfoszlék szemében
félelem s szenvedés. A gúny redőiből mosoly vált, melyben a remény öröme
látszék derengeni, s szeliddé lőn az arcz, a formátlan szörny, sejteni
hagyva, miként nem istenkéz, hanem emberek tevék olyanná.

– Felelj, jobban foly-e sorsod? – ismétlé a jövevény.

– Dehogy foly, tens uram, lábkapczájok vagyok. Valamennyi cseléd, mind
nekem parancsol, s rúgnak s döfölnek, bármint szót fogadok. Reggel most
is csak úgy perjét, hamút hordok s azalatt százfelé kergetnek éhszomjan.
Ha osztán vagy kétszer összeszidtak, vertek: a kutyáknak főzöm meg az
ebédet. Alig ettem egy kis csontos maradékot, mit az asztalokról
töltögetnek össze, kifestem magamat s az ivóba ülök, vendégmarasztani.

– Hiszen ezt megtiltám, s nem is vagy köteles tenni, Kátay igérte.

– De’sz a nemzetes úr, gondol is a vele. Vagy kétszer próbáltam a
padlásra szökni, de a bormérőné hajamnál lehúzott. Ha betyárok jönnek,
mindjárt beránczigál, s a legcsunyább nótákat kell nekik danolnom.
Osztán, ha részegek, az Isten mentsen meg! olyanná czibálnak, mint a
gór-tyúk, ha vetkezik.

– De úgy-e, édes leányom, az nem történt veled, mit a legszorosban
megtilték? – Kérdé a jövevény szelid biztatással, hogy a vallomástól
vissza ne ijessze.

– Nem kellek már nekik, hogy így megviseltek. Ha hozzám nyulnának, nem
védhetném magam, mert a bormérőné korbácscsal fenyeget.

Az ismeretlen arcza eltorzult. Gúny s mogorva undor mutatkozék azon. Ez
esetnél talán nem egyedül védencze sorsán irtózott; az emberi sülyedés
haragitá fel. Itt e pusztán az egyszerü élet körében, hol a társas
viszony nem sző, hálóz, és köt körül észt, szivet, szabad akaratot; hol
csáb, szükség, s kényszerítő ingerben nincs annyi örvény és tömkeleg;
hol az érdek s túlművelt önzés ostromai közt nem kövül, rohad úgy el az
erkölcs ösztöne: hogy lehet embert ennyire állattá alázni? nyolcz
krajczáros érdek szennyes eszközévé igázni, aljasítni, veszni engedni?
Hol itt a szabad akarat az önvédelem s fentartás felett, mit a vak és
formátlan féregtől az emberig, isten mindenkibe oltott? Ez-e a
személy-bátorság, mit nemünk a polgárzatban a természetért cserélt? S ha
már a status nem tud, vagy nem akar az állatból embert nevelni, ez-e a
védelem, mit a kirablott jogokért biztosít? Ily eszmék keltek ingerült
lelkében; mert ő rég észlelő figyelemmel nyomozá a társasélet polipzó
vétkeit, s a közbünök sérvei után, nem csoda, ha minden töviske
gyuladásba hozá a sebzett kedélyt.

Aztán a Poltrásra tekinte, ki sötétült szemétől félemleni látszék. –
Nyugodj meg leányom! – mondá lágy részvéttel; az emberek körülötted
rosszak: de vannak jobbak is, s az isten legjobb… Hát a gyógyszert
veszed, mit számodra küldtem?

– Veszem igenis, rendesen.

– Tapasztalod hasznát?

– Azóta ritkábban tört ki a nyavalya. De nem hiszem, hogy istenigazában
használhasson a szer, mert a tens úr mondá, hogy nyugalom kell hozzá,
pedig egy héten sem alhatom ki magam. Késő éjszakáig csavargók szoktak
tánczoltatni; s akkor a kutyák közt hálok a tornáczon.

– Én lelked nyugalmát értettem, leányom, hogy csendes légy mindig.

– Elhiszem, galambom! ugyan hogy lehetnék, mikor mindig veszekednek
velem.

– Poltrás te! hun csavarogsz, hordjon széjjel az istennyila; mir nem
hordasz már vizet a konyhába? – rikolta e pillanatban a boglyos
szakácsné, a nélkül, hogy látná a leányt a jövevénynyel beszélni. A
Poltrás riadva akart a parancsra futni. A jövevény nem engedé.

– Itt maradsz, édes leányom. Van-e még gyógyszered?

– Ma kezdem meg az utolsó üveget.

– Ime itt van az új, s mielőtt elfogyna, frisset kapsz… Hát a
patkányoktól félsz-e még? – s e kérdésnél szigorúan figyelt a leány
tekintetére.

A Poltrás neki fehéredett. Öklei becsukódtak; karja merev lőn; arcza
vonaglott s gyöngyözni kezde; szemében összefutott a fény s a roham
előjelei lepték meg. A jövevény megrettent; látta, hogy a szerencsétlen
kór még folyvást pusztít, s szánó segélylyel sietett megelőzni a szörnyű
kitörést. – No, no… jőjj magadhoz; ne félj, én vagyok, védőd, barátod! –
mondá nyájasan, miközben egy tócsa hűs eső vizéből befecskendé s görcsös
karjait szorgosan dörzsölé. A leány öntudata több percz után megtért;
tagjait még remegteté tovább a borzalom, de ezt lankadtság váltá fel, s
az arcz erőtlen fájdalma ismét visszatért.

– Boldog vagy, leányom, meggyógyulsz; – folytatá a jövevény gyöngéd
ápolattal. – A hely, mit félig igérhettem, készen vár. Egy pesti
kórházban szolgálatba lépendsz, hol egyszersmind orvosolni fognak. Vedd
e levelet, – s ekkor átadá azt, – jól elrejtsd kebledbe, hogy el ne
veszítsd. Fuvarost fogadtam, a ki felszállít s bevezet a mondott
kórházba. Az orvos, ki téged felveszen, jeles és jó ember; nekem
barátom. Légy hű, szófogadó: és szerencsés leszesz. Mindig felkereslek,
ha Pestre utazom… Itt az útravaló; kimélve költs, az Isten áldjon meg.

A leány elérzékenyült. Vére elterjedt fáradt ereiben s vendégpír lepé
meg az elhagyott arczot. Gyógyszerét s a levélt kebelébe rejté; kezeit
ámultan kulcsolá imára: félénk szemét lassan s félig emelte fel; nem
szólt, mert nem tudott, de az őszinte könyörgést olvasni lehete beteg
tekintetén. Az ismeretlen hallgatva nézte őt. Megszámlálta könyüit,
miket egy csapongó pazar nem élvezhet, miket kérkedő jótét hideg fénye
nem olvaszt fel a megvetett kebelből, miket a sziv osztozó jósága tud
termeszteni s miknek gyöngyei drágább ék, szőnyeges estélyek
diademainál.

Mielőtt a Poltrás szóhoz jöhetne köszönetét rebegni: a jövevény az
épületbe ment, hol Kátay nemes levelével társalgott, behűtött bor
mellett. Szobáját gerenda-mennyezet borítja, s fala ragyoghatna a
fehérségtől, ha pipafüst és legyek nem legelnének örökösen rajta. Két
ablak közt, hátát falnak vetve, bőrpamlag nyujtózik pitykékkel beszegve.
Felette ó-tükör, pávafarkkal bőven kokárdázva. Odább négy fiókos, barnán
fényezett kommód tányérnyi rézlemez kulcsházakkal. Aztán falnak véggel
nyiszorgó nyoszolyák, a házi béke s egyetértés jeléül egymáshoz
illesztve. Bennök puhantós dunyhák, tarka bőrü párnák lapulnak egymásra,
s lábaik között a kilógó szalma szakállat eresztett. Túl azon a legszebb
szegletből kihasal a boglya-kemencze, mint egy despota. Megette
tagbaszakadt somfogas kapaszkodik két lábon, megrakva tergenyével, mint
egy vízhordó szamár. Ott függ a nyolczvanfontos házi bunda, mely télen
úti szállás, nyáron kovász takaró, egy fekete sobrák, két kápás nyereg,
sallangós kantárok, marhavágó korbács, lófarkban több füsük,
borztarisznya, kulacs, fokos és fringia, a közép lovagrend szokott
czímjelei. – Az úr terült asztalnál ül, természetesen feltett kalappal.
Mellette hűtő dézsában fülel az orros, melyben már csak itt-ott van.
Asztalán szikkadt csőrege, mely legjobb borkorcsolya, s a nemeslevél
nyugszik tokjából kihúzva. Néz és hallgat; szóval, jól mulatja magát, s
mikor egyet-kettőt kortyant, kedélyesen pislog a szemben eső falra, hol
a tél, tavasz, nyár, ősz közt, török-pusztító családczímere függ.

Az ismeretlen belépett. – Isten hozta, kedves komám, – köszönté Kátay.
Az ismeretlen nem vala ugyan komája, de már ő megszokta kedves embereit
úgy szólítani; és az nem is hiba, valamint egyéb sem, mit ő magáról nem
szeret hallani; mert a nemzetes úr tetőtől talpig ember, még pedig
magyar s a ki magyar, ne is legyen sváb vagy lengyel-zsidó. A jövevény
illemmel vevé üdvözletét.

– Kocczantsunk egy pohár savanyú-vizes bort, – kinálá vendégét a szíves
Kátay, miközben arcza szembetünőleg kezdett komorodni, mintha egy
szomorító gondolat ötlenék eszébe.

– Köszönöm, nem iszom; – felelé egyszerűen az ismeretlen, s Kátayval
szembe az asztal mellé ült, jeléül, hogy egymás irányában nem
gyakorolnak udvari szertartást.

– Már megint itt van az a sápadt békebontó; – kezdé a háziúr fedetlen
jegyével némi álszégyennek.

– Éppen azért jöttem; – felelé a jövevény.

– De hát mért nem tartja vissza, kedves komám?

– Még rosszabb volna, ha erőszakolnám. Az ifjú kevély s szenvedélyes;
zsebpénze bőven; apjának tetszik, ha kitünő; hizelkedői elkapatták; s
különben is reám inkább felügyelet, mint kormány bizatik.

– De’szen megugrattam volna én azóta; de a betyárok itt a pusztán mód
nélkül kedvelik, s félek, hogy felgyújtnak, ha sarkát hátul kötöm.

– Nem is volna czélszerű. Nem olyan ember, kit gorombasággal fékezni
lehetne. Legjobb titokban akadályozni kicsapongásait, a mennyire lehet.
Ez, mi tőlem nem telik. Különben is, hiszem, nem soká megválok
családjától.

– De már azt ne tegye. Oly nagytekintetű úr, mint annak a kóbornak az
apja, főispán s tanácsos, majd csak idővel is nagyot lökhet a kedves
komám dolgán.

– Fösvény és keserű kegyelem, mit tőle várhatni. Magasabb czéljaim
tartottak házánál. Ő durva parancsnok méltánylat nélkül. Hivatalosi közt
rendetlen a szakmány. Apró, illetlen, vagy éppen aljas kötelességet oszt
gyakran, a mint eszébe jő; követelő, szeszélyrab, irígy és gőgös.
Embereiért semmit sem tesz, s engem kivált, kit ezer haszonvétre kényleg
alkalmaz, kétségkívül sohasem segél előlépni; értékkel pedig meg nem
jutalmazhat, mert hiú fénykergető s tetemesen túlkölt.

– Hiszen most nyeré meg testvére özvegyét. Azt mondják, hogy rá dőlt
vagy két uradalom, s most grófságot készül venni családjának.

– Éppen ez örökség főleg, a mi borzaszt. Iszonyú véteknek vagyok
nyomában… – E szavaknál hirtelen félbeszakasztá magát az ismeretlen,
mintegy bánva, az önfeledésből elárult titkot, s arcza mogorva lőn, mint
midőn a Poltrás erkölcsi védlenségéről meggyőződék.

– Hogy-hogy, kedves komám, az özvegygyel bánt igazságtalanul? – esék
mohón szavába Kátay, iparkodva nyakon kapni a különös ujságot.

– Hagyjuk azt! sietősb tárgya van óránknak, a nemzetes koma házi
becsülete, – felelt a jövevény, elütni akarva Kátay figyelmét féltett
rejtelmétől. És valóban, a korcsmáros feledé az ujságot sürgetni. Arcza
haragos lőn, mintha az ismeretlen tekintetéről cserélné át a mogorva
tipuszt.

– Igaz, igaz! tehát szóljunk arról – viszonzá helybenhagyólag, s egy
pohár diószegit letöltött a szívzaj oltására.

– Lajos rég szerelmes a koma nejébe. Azaz, csak ő hiszi, mert nem
szerelem. Csak vágy, vagy hiú viszketeg; a győzelem végkép megszüntetné.
De annál veszélyesb, mert czélja nemtelen, s Lajos vállalkozó, makacs és
vakmerő. Szenvedélye nem ismer akadályt, költség-, csel- s veszélytől
nem szokott hátrálni. E mellett szép, ifjú s a csábításhoz ért.

– Csak nem hiszi, kedves komám, hogy…

– A nemzetes asszony könnyelmű volna. Épen nem! De a hölgyek többnyire
hiúk; kitünő, keresett ifjaknak tetszeni – hizeleg nekik, s a nő gyakran
játszani kezd egy önhitt csapodárral, a nélkül, hogy észrevenné, mikor
merül szerelembe… Nem hiszem, hogy komám neje kis részben is hiú! de
Lajos környezete árthatna hirének, s ha nem is: untató, bántalmas lenne
ez a tolakodás, vagy megcsorbíthatná a komám nyugalmát.

– A mi azt illeti, én nem vagyok féltő; – mondá köhentve Kátay, miközben
egy pohár diószegit ismét begyomrozott.

– Ne mossa magát, nemzetes koma! ismerem én a férjek rejlő aggalmait. És
az rendén van. Háza becsét, hirét minden tiszta óvja; aztán igaz
szerelem nem is lehet némi féltés nélkül. Egy szóval Lajos nem illik e
házhoz. Itt zavart, szennyet okoz; idejét veszti, jövőjét rontja, sülyed
és sülyeszt. Én nem szeretem őt, sem életéből jót vagy szépet nem
remélek; de átvállalám reá ügyelni, s míg azt le nem mondom, szavamnak
állok. Azért jövök, hogy határozottan eltávolítsuk őt.

– De miként? hányszor próbáltam már, mit komám tanácsolt? Ha mogorva
vagyok: tréfával elüti. Ha az asszony nincs itt: máskor jő.

– Keményebb eszközt kell komámnak megkisértenie.

– Agyon lőjem? – kérdé lelkesedve Kátay, miközben a harmadik poharat
felhajtá.

– Az mégis nagyon gyökeres gyógy lenne. Kissé gyengébb szerrel juthatunk
tán czélhoz; igazítá tréfásan a jövevény, ki a poharakat sokalni kezdé a
terv irányában, mit Kátaynak kellend végrehajtania.

– Hát megöklözzem? – találgatá a bátorult férj a távolító modort.

– Nem épen. Efféle tény csak felingerli őt. Most is kék foltot lát
arczán, komám uram, s karja fel van kötve; azok szintén féltési csatában
kapott harczjelek. Véli komám, hogy a merénynyel felhagyott? oh nem! még
tisztán nem tudom furfangos kalandját, de győződve vagyok, miként
őrködésem rendkívül szükséges.

– Miért tartja apja városunkban ezt az izgága naplopót?

– Mert nagyravágyó. Fiát magas rang, hivatal s befolyásra jelelte ki
fénykóros reményben. Debreczenben tartja, hogy nyelv, szokás népismeret
által tökéletes magyarrá formálja; mert meggyőződék, miként e tulajdon,
korunkban annak, ki felkapni akar, nélkülözhetetlen. Ő most szabadelmű,
szájas, jog- s népbarát. Ennek így kell lenni, hogy figyelmet költsön.
Ha alispán s követ lett: levetkezi bőrét. Ez apjának tanja, terve,
czélzata. Azonban a kerületi táblán a törvénygyakorlat egy nemét
ismerje. A büszke fenszámít; nem tudja, hogy alant van egy, ki lépteire
vigyáz. De meg fiát sem ismeri. Lajos értelmes, élénk s rendkívül eszes.
Apja csak ennyit tud; de azt nem, hogy szeszély, érzék és szenvedély
uralgnak bősz lelkén; hogy ily jellem nehezen veszen fel önmérsék
korlátját s a színlett szerep derekán kitör, megbukik. Ugy látszék, eme
szavak közben, ismét az előbbi kedélybe lőn az ismeretlen ragadva,
mintha fontos, rejtélyes, rendkívüli ok lappangna ezen család iránti
érzelmeiben.

– De koma, inkább is vetkezze le bőrét, mint parasztot lázítson. Mióta
oly csűstűl szónoklanak az országgyűlésen, úgy vérszemet kapott ez a
korhely paraszt, hogy nemeslevelünk sincsen bátorságban; – fölszólalt
Kátay, miközben nemeslevelét őstokjába, keblébe pedig a negyedik pohár
tűz tartalmát rejté; mely szavakból, ha a báró Ózugin hagyott szitokra
emlékezünk, szépen kitűnik, miszerint Kátay szereti ugyan hazáját s
azért áldozni, vagy legalább áldoztatni buzgalmasan ohajt; de a paraszt
ugyan tőle mit se várjon, állapot s jogosztály tekintetében a nemesség
ellen; mi okból ő nem is kételkedék magát fontolva haladónak czímezni,
mely egyéniségéhez szólva annyit tett, mint konok conservativ. Az
ismeretlen ismét visszatért tárgyához.

– Tehát, mondom, ütleg s gorombaság csak makacsítná őt s nem illenék oly
művelt családatyához, mint nemzetes koma, sem Lajos lelkéhez, mely
sokban lovagias s a nemesb önérzetet nem veté le végkép.

– Hát miként mentsem meg a házamat tőle?

– Ejtse szégyenbe; mert más nem használ.

– De miként?

– Neje adjon rá alkalmat a magányos együttlétre; de ügyesen, hogy
számítás ne lássék. Lajos kétségkül vakmerő leend: s meggyőződik a
nemzetes asszony, mily hiú kalandor ő. Ekkor önérzettel, szigorún,
kérlelhetlenűl tiltsa ki a háztól. Költse fel benne az önbecs és
szemérem alvó szellemét, s fenyegesse a felfedendő botrány nyilvános
gyalázatával. Meg vagyok győződve, miként megszégyenül; értelme felébred
s a háznak búcsút mond. Pirulnom kellene, hogy megette tudtán kívül,
titkos tervet adok, ha baráti s fenyítő szavaim meg nem előzték volna
ezt; ha nem tudnám, miként nyílt befolyásom többé nem képes kalandjaitól
elfogni, s ha egy ártatlan nő tiszta híre nem volna kérdésben, melynek
megsértése védenczem közszégyenét vonná maga után.

– Okosan, dicsően! kedves komám, az én házam őriző pásztora. De hát
mikor vessük meg ezt az egérfogót?

– Még ma.

– Galambom, nem lehet. Nőmet Ujvárra küldtem rokont látogatni a csavargó
elől.

– Nem tesz semmit, mindjárt visszajő.

– Hát tán ez az ördögborda ólálkodik titkon? – kérdé hüledezve Kátay, s
ijedtségében az ötödik pohár bort is becsusszantá.

– Most egyszer nem. Komám rokonja Debreczenben van sürgős bajok miatt.
Vele találkozám s mondá, hogy a nemzetes asszonyt kellett volna ma
elfogadnia. Különben is kijöttem volna, mert ma életem egyik fontos
percze vár reám a pusztán. Utamon, gondolám, e tervet egyúttal sikerbe
vihetném, mely nálam már régibb határozat.

– Az Isten van minden gondolatával, kedves komám! Ha az asszony jő:
szentül van. E finnyás dologban még ma véget érünk.

– Azaz csak ér, komám; mert rólam mitsem tud, nem szabad tudnia.
Különben az eredményt végkép elrontanánk. Szavam, tanácsom örök titok, s
jutalmul azt kérem, négy szem közt se hozza elő soha. Tényem hálálva,
érdemét veszti.

– Becsületes ember, üssön velem egy pohár áldomást.

– Ne igyék hát annyit a nemzetes koma, ha józanon akar dolgán
intézkedni.

Kátay leönté a hatodik poharat; mert ha ajkát érinté az ital, nem lőn
többé képes tőle megválni; de fogadást tőn, hogy holnap reggelig több
bort nem iszik.

– Bizony, kedves komám, tanácsa valóságos evangelium. Megvallom, jól
esnék; mert nem tagadhatni, hogy ebbeli sorsom sokszor motozott
agyamban.

Az ismeretlen felállt s búcsút vőn. Kátay marasztá.

– Nem szabad – felelé komolyan – egy emberrel kell még ma találkoznom,
ki rendkívüli fontossággal bir.

E szavakkal elhagyá a csárdát, s megette a bozót ösvényén – hol Lajos és
Pisze kimentek – eltünék.

[Illustration: Kátay és Kátayné.]



XII.  (Házi jelenet.)

Alig távozott a jövevény, Kátayné asszony, csinos ekhós szekeren, hat jó
magyar lovon, csakugyan megérkezék. A folyosólépcsők előtt álltak meg, s
ügyesen, vidám, könnyű szökéssel ugrott le. A nő ifjú és szép; szemében
eleven élet, ajkán örök mosoly, arczai derültek, szemöldöke nyílt,
szöghaja göndör; maga egy vidám kép. Termete nyúlánk, s könnyű redőkben
körzi a puha nyárszövet; fején kisded csipkefejkötő, mely korall-függőit
látni engedi; gömbölyű karja átfejérlik a fehér hójagos ujjakon, s a
keztyűt levetkező teljes kezecskéken rózsaszín mederkék ülnek
újjtöveken. Gyorsan futott künálló férjéhez s karjait markolva nyájas
öleltében, ország-világ előtt fesz nélkül rányomá az üdvözlő csókot. A
hajlékony ifjú hölgy, rozzant s őszbe csavarodott férjéhez fonódva,
hasonlított egy száradó fára futott délvirághoz. Kátay mogorván nézte
féloldalról nejét s odébb taszítá zsinóros kebléről. Aztán megvető
gúnyos szemet vetett rá, minőt zabolátlan féltő férjek szoktak. Az élénk
asszonyka, kit az emancipált borszag különben is fojtott, elkomorúlt a
gyöngédtelen elfogás miatt. Ő hűség és őszinte érzelem kifejezésével
jött vissza férjéhez, kinek korát, szeszélyét, háziterheit megszoknia,
oly lemondásba került, kiért ifjú igényei, a városi élet- s kortársaitól
elszakadt; ki neki, a reményekért, gondokkal terhelt éveket cserélt s
mégis körüle örömvesztett, tartózkodó, alárendelt szerepet kell vinnie.
Szíve megfájult, mint minden szív szokott méltatlan bántalmaknál.
Szemére köny szökék, mely nem bir gyöngygyé alakulni, csak a szem
világán reszketett keserű nedvével. Hosszú fáradt sohaj tört elő
lelkéből; férjétől elfordult s a gyermekszabadság önkénytelen vágyával
néze szét az estveledő pusztán, melynek a fájdalom eleven perczében,
legelhagyottabb teremtményeül képzelé magát. Hány mogorva férj zárja be
s hűti meg éretlen féltéssel neje hű kebelét, hány vonzalmat torzit
gyűlöletté, melyet a korkülönbségi feláldozás mellett örök derűvel kéne
feledtetni; hány virágzó anyát aszal kedélysenyvben életunottá, ki ép
éveit roskadt örömökért önszeretlenűl kirablá, s kinek veszteségeiért
egy kedvkereső élet minden áldozata hitvány bér? Valóban az egyetemes
viszony, mit nemünk a nőnem irányában kifejt és gyakorol, nyomorultan
bélyegez, s ha az érlelő századok folytában a hölgyerény hanyatlik és
kivész: zsarló durvaságunk jogos bünhődése.

Kátay hivé: neje azért örül s hizeleg, mivel udvarló kegyenczét nálok
lenni tudja; miről a téveteg, méla széttekintés még jobban meggyőzé.
Huzamosan, vadul, komor mélaságban nézte őt mintha a vesék titkai közt
akarná találni gyanúja alapját. Aztán nyers, erőszakos hangon rivala rá:
«Asszony! csakugyan szereted ezt a csavargót?» Az ember nem hinné, a
féltékeny mint kikél képéből, mint eltorzul a vonagló rohamban s minő
külömbség van arczvonásai között, ha társas alkalomnál e bünét tagadja,
vagy féltettje körül a lázas kín gyötri. Kátayné megrémült férje
szemeitől, bár gyakran láthatá így. Arcza bizonytalan tekintetet vőn;
testében remegett, karjait kérőleg terjeszté. Ezt mind bűnjelül vevé a
felháborodott férj s gyanú és harag ingerülten terjedt el, bortól égő
ereiben. – Hittörő! megöllek; rivalt ismét a szenvedő nőre; alkalmasint
nem tudva, mit beszél. – Férjem; az istenért, mi bajod?… jer, jer be a
házba; itt a cseléd – s idegenek előtt ne tégy engem s magad csúffá –
rebegé az ártatlan feleség s félő szorgalommal vonczolá Kátayt az
épületbe.

Soká maradtak falak közt; miután Kátay, vallatásai után, alkalmasint a
jövő tervéről adá ki parancsát. Végre a nő kijött s a folyosó alszárnyán
némán kikönyökle, hol nem látta ember kisirt szemeit. Lajosra tévedt
gondolata, ki miatt annyit és annyiszor szenvedett; ki az enyelgő
szerelem, reménytelen óhaj, áldozó átadás epedő jegyével körzé őt; kinek
kedélye derűlt, szava ünnepies, modora gyöngéd, előző, illemes; kiben
nincs önzés, féltékenység, harag; kinek nincs szigora, szeszélye,
fulánkos szavai, s a mellett oly szép, hajlékony és ifjú. A virágzó kor
lemondott öröme juta itt eszébe. A társasjátékok, derítő tréfák,
leánytársak, független szabadság, ifjú kedvcsapongás, vágy, remény,
érzelem mind oda! Mily virágtalan, elzárt, nyomasztó kört cseréle
azokért; mi díj- és kárpótolatlan e nehéz megválás a mogorva, hálátlan s
öreg férj kitörési miatt. Mennyivel szebb, boldogítóbb jövőt adott volna
Lajos, vagy más gyöngéd ifjú; mennyivel könnyebb nélkülözni a vagyont,
hírt, hideg szerencsét, mint az őszinte rokonszenv szívemelő kéjét; mily
rideg börtönélet ez; mily szabad élet virul egy nyíltkeblű ifjú
méltányos ölében! Ily s ezernyi eszmék tolongtak a hű nő sérült lelkére;
egész ostromhábor a magányosan őrködő hölgyerény ellen. Ő nem szereté
Lajost. Egy perczig sem jogosítá fel érzelmét, vagy csak gondolatát
férje iránt hűtlenségbe esni. Ő csak nyájas társnője volt, illem s erény
szerint; ma estvére sem igért többet az ifjúnak, mint: «ha kijön
pusztánkra, majd vigan mulassunk.» Lajos fajult reménye ez ártatlan
szókat értelmezé feslettül. A nő büntelen vala; de jól esnék a gyanútlan
ifjú társasága, kinek vétkeit nem tudta, csak az enyelgő kedv szinében
ismert; jól esnék ártatlan örömét élvezni a lemondott világból; mert a
kor- és szenvrokonság mellett győzhetlen erővel szól a természet szava.
Most, miként fájdalomnál szokták, felkeresé lelke az ifjú világot,
melyből magát száműzé. E világot, mint élőkép, jelenében körüle csak
Lajos képviselte. Azért képzete benne személyesíte minden gyönyört,
élvet és szerencsét, miket nélkülözni kényszerül; e mellett a tilalom
szánalmát költé fel iránta s egyszersmind daczot a méltatlan féltés
miatt; minek következtében, lélektani törvények szerint, önkénytelen
hasonlítgatás támadt szivében, mely férjére nem vala kedvező. Azonban
fölébredt a nőerény intő szózata. Örült, hogy a tervbe vett kitiltás
által megmentendi férjét az aggály-, magát bú- és fájdalomtól. De ha
Lajos eltávolodik is: nem fog-e férje új tárgyat keresni kinzó
féltésének, mint már gyakran tevé? s elveszíti bűntelen vigaszát a
nélkül, hogy nyugalmat szerezne. Végtelenűl szánta saját sorsát;
szemében lefesté magát a borulat, s mélyedt eszmélete a szabadság vágyát
költögeté; úgy, hogy midőn a bűnbánó férj, engesztelőleg hozzá
közeledék, annak méltó bűntetésére s mások rettentő példájára –
elborzadt.



XIII.  (Pusztai halászat.)

Míg ezek történtek, Lajos és a Pisze, a bozóton keresztül, a füzes alá
értek. Vak varjak s néhány kanálosgém reppent fel a csonka ágakról,
miket neszök vert fel; míg ők, a locsogós gyepen, kerülgetve értek a
hortobágy partjaihoz.

Tulsó vízszélen, keskeny vájt ladikon – mely a Peregi Marcziéban kétszer
elfért volna – ült a tisztes Cziriák. Haja tökéletes fehér, síma, de
éles üstöke kibuvik a túri süveg alul, mely egy néhai karamvesztett
kalap magas tetejéből naturaliter van felgyűrve, vagyis inkább tűrve.
Arczbőre kérges, mint a répahéj: miért is hófehér bajusza s szemöldökei,
nem másként veszik ki magokat képén, mint krétapingálás a fekete táblán.
Öltözete nemzeti ing s gatya; mert nemzete nem gondoskodék a népről,
hogy hosszú évezred után gazdagabban öltözzék, mint a foglaláskor,
tudniillik nyers bőrbe, vagy kérges vászonba. Hátán kendertarisznya,
melyben friss gombát, s fonott gyékény pórász, melyen válogatott halat
szokott vinni agg nejének kirándulásaiból; mert ők kölcsönös szeretet
kedvezési között őszültek együvé, s bár e gyöngéd figyelmek csekély
költségbe kerülvék: tisztább szívből jöttek, mint a vett s eladott
szerelem gyöngy-ajándékai. Arcza vidám, hónaljig tűrt karja izommal
rakott, szeme élénk s még egy csomó egészséges évhez látszik igényt
tartani.

– Fogadj Isten! – előzé Lajos üdvözletét s az öröméletvonásai
átlátszottak a vizen – nem is vártam már ma Lajos úrfit.

– Hát mikor nem tartám meg adott szavamat?

– Az igaz, – mond a vén; de már alkonyodott. A sár is javában van, meg
hogy felhőszakadás is volt.

– Te vagy az árva halász? – kérdé Lajos partra léptében, egy fekete
bajuszú sápadt legénytől, ki meggörnyedt vállal s földön vitt szemekkel,
némán, szomorúan vonta a hálókötelet.

– Igen, – felelt állapodás nélkül; egy oldalpillanatot vetve a kérdőre.

Lajos megdöbbent az árva tekintetén. Szemei mereven látszának reá
tapadni és szíve gyorsan dobogott, mintha a halász vonásaiban, ép oly
véletlen, mint meglepő, érdekes vagy épen lázasztó hasonlattal
találkozott volna.

– Hát mit csinál Éva a malomszigetben?

A legényt némi pir futá el, erőtlenül küzde a bú rögzött sárga színével.
Még egyszer veté Lajosra földhöz szokott szemét, s e tekintet nem remeg
az elárult titokért, mit ő élettel véd, ez hála inkább, hogy van, kit
sorsa érdekel.

Lajos, akaratlan, faggató ösztönt érze vele szólni, beszédbe eredni, de
bizonyos tolongó érzelem elfogulttá tevé. Szemeit elkapá a különös
arczról, mintha nem merne vonásaival ismét találkozni. Aztán elhagyva
őt, gyorsan a könnyű naszádba ugrott, mely számára parthoz vala kötve.

Pisze Pista kapta a lapátot s evezni akart. Lajos nem engedé.

– Én a természetben mulatni akarok: nem dajkáltatni magam, mint egy
beteg majom, s Pistát a sajka orrába ültetvén, evezni akart, de sérült
karját nem birta forgatni.

– Tán ismét elesett a ló az úrfival? – kérdé a vén Cziriák.

– Igen, – felele Lajos piruló zavarral, hogy szabaduljon hosszabb
vallatástól; feledve, miként a fogadónál más magyarázatot tőn.

Pisze Pista egyet rántott fején s gyanúsan mosolygott a kétféle okhoz;
miközben gyorsan úszék kormánya alatt a kisded fenyűcsónak.

Most Cziriák mellé értek, hogy vele versenyt evezzenek.

– Hogy foly a világ, öreg? – kérdé Lajos barátságos hangon a tisztes
aggot.

– Mindig a régi rossz. Az ember fut, fárad, hiában; ha mai szerencséjét
holnap elveszti: újra remél és csalódik. A jelen mindig rossz, tehát
jövőtől vár; de az is csak olyan, mikor jelenné lesz, s a koporsó szélén
veszi észre aztán, hogy megcsalta magát.

– Hát mi a baj, Cziriák? hisz oly egészséges, mint a friss kecsege?

– Mert nem rontom el soha.

– Hát mit ronta kend el?

– Semmit. De a sors nem épít; az Isten nem rendelt.

– Mit?

– A mi kellene.

– S tehát olyan szegény?

– Mint a templomegér.

– De hajléka csak van?

– Egy rossz halászkunyhóm, mit a nagyapám is kákával foltozott.

– Hát télen hol lakik?

– A csordás kamrájában.

– Nyugalmas szállás?

– A mennyiben bölcsős gyermeke nincs. De a tanya ablak- s padlástalan.
Szalmatűzzel fűtünk a kamraközépen, s annyokom szemét kiette a keserű
füst.

– De csak nem koplalnak?

– Mikor van mit enni. Nyáron hébe-hóba bőven van a halunk; de télen csak
akkor kaparítunk csíkot, ha nagy fagyok nem járnak. Vastag jeget nehéz
mezitláb vagdalni.

– S vagyonkájok nincsen?

– Egy bónét s két pirittyet[53] az apám hagyott rám, de már
elrongyollott; most kezd egyet kötni a fiam mátkája.

– Egyebe nincs?

– Hét csíkfogó kosár, ez a két csónak la, s az annyokom menyasszonyi
ágya.

– Hát a mit keresnek?

– Porczióba megyen, meg az uraságnak, mert mióta így elgyalázott az idő,
nem birunk dolgozni magunk a roboton.

– S nem voltak jobb idők, mikor szerezni lehetett?

– Csak egyszer lett volna a nagy drágaságban; de biz engem sehogy se
vitt rá a lélek. Az urak méregdrágán adták a gabonát, s mi a kit
lehetett, megmenténk olcsón árult hallal az éhenhalástól.

– Erről a Hortobágy, mely millió darab barmot eltart, arról a nagy
Kúnság tízmagtermő földdel; itt nyolcz, tíz mérföldön alig ötszáz ember
s mégis oly döghalál lőn az éhség miatt?

– Nyolczszáztizenhétben rakásra hullottak. Nyers tormát s főtt csalánt
szerencsés volt, ki eleget evett. Sok koplaló szegény erővel neki ment a
kihúzott hálónak s nyersen faldosta a kotús czigányhalat. Sőt, uram
bocsásd, még a gólyát s varjút is félfőttében nyelték.

– S a megye nem rendelt számukra élelmet?

– Honnan? hisz magának se volt. Aztán meg az urak nem gondolnak velünk,
ha egy lábig elveszünk is; csak addig ne, míg a dézsmát be nem vette, s
robotját leróttuk.

– S kend az éhségben sem adta drágábban a halat?

– Mint máskor; fontját két garason.

Lajos azalatt megfogta a hálókötelet, mely Cziriák kezéből a vízszinre
úszott, s közel voná magát annak csónakához.

– S többé nem lett alkalom vagyonkát szerezni?

– Soha. A mit kuporgattunk, fiamért fizettük, mikor nagy beteg volt. A
patika, doktor, s debreczeni forspont egy szálig elvitte.

– S a földesuraságnak nincs saját orvosa?

– Nincs.

– Hát a megyei járásnak?

– Van egy rossz tilókus; de szegényhez nem jő, mert nem fizetheti.

Lajos hátrább tartá csónakját s észrevétlenül egy türetke bankjegyet
csempésze Cziriák tarisznyájába, melynek korcsos száján ökölnyi hézag
nyilt.

– Majd másként lesz, Cziriák; a jövő jobbat hoz.

– Sose bíz az, urfi. A sírban tán igen; de addig nem hiszem.

– Mégis oly vidám kend.

– Miért nem, ha lelkiismeretem csendes, Isten rendelte így. Hiában
igyekszem; nem kerülhetem ki, a mit rólam végzett.[54]

– Mégis szép, hogy értem maga vetett hálót.

– Mert Lajos úrfi a szegényt szereti. Illő megtisztelni az ily ritka
példát; – s egyet emelinte süvegén a becsületes öreg.

– Ezt a hálót hagyta apja örökségben?

– Ezt la, a kit vonok. Hej, mióta véle járok, egyszer másszor szép halat
húzott a szárazra. Kilencz esztendeje, ott a fűz tövénél egy tokot is
fogtunk, az áradás hozta fel a nagy Tiszából. A drágaság előtt meg
mázsás harcsát kaptunk, itt a vizkönyöknél; de már öt-hat idén kiveszett
a nagy hal. Azóta nyaranként nem fogy a vizihús;[55] még héjjas
férget[56] sem. kap annyit az ember.

– Úgy hát alkalmasint hiában fárasztom.

– De’szen, ha bő a víz, halban nincsen szükség. Úgy hiszem, nagy barom
akadt a hálóba, mert karom rángatja. Aztán meg a Cziriák-öböl soh
sincsen hús nélkül, mert ott nem kaparász minden bolond ember s a
vízfolyás ide veri a halakat; – s végszavait oly önérzettel mondá,
mintha monárcha beszélne népes országiról.

– Ugy-e, Cziriák öble nem Csáki szalmája?

– Biz uram az nekem avitum jószágom. Belőle senki más, csak én szedek
dézsmát.

E pillanatban oldalt a rekettyés szélében egészséges dal hangzott fel:

  Az alföldön halászlegény vagyok én,
  Tisza partján kis kunyhóban lakom én;
  Szőke kis lány jer be hozzám pihenni,
  Öreg anyám majd gondodat viseli.

Lajos oda tekinte. Közel a vízpartján egy kis halásztanya tünék szemébe.
Nádkunyhó kúpformára korczvesszővel kötve, mely a csúcsán kötött tömött
nádpehelyből lengő kokárdát látszék viselni. Faltöve csinosan fel volt
hanttal hányva; ajtó gyanánt tojásdad lyuk szolgált s belől beterítve új
árpaszalmával.

Előtte a dalos legény ült a pázsiton, valamit dörgölve négyszögű vörös
téglán; mig mellette nyugvék a teszi veszi[57] rúdja, mit időnként
kihúz, s közel hozzá tömött hajú szőke lányka köt egy most kezdett
hálót. Szemeit a dalra szerényen lesüté; gyönge arczán igaz szerelem
piroslott, s kék babos kendőjét a szellő ellebbenté, ragyogni engedve
friss, ifjú tejnyakát.

Lajos elemében lőn. A női inger az, mi lelkén feltétlenül uralg.
Negélyes szoktatás, győzelem s hiúság tette rajta úrrá. És ő kiváltan
kedvelé a nép egyszerű, de ép szépségeit. Kevés álom, friss lég,
elfoglalt és mértékletes élet, ruganyosb, élőbb testet nevelnek, melyben
a lélek vidám, élénk, fogulatlan. Lajos többször vőn alkalmat a
műveltebb osztály s nép hölgyei között különbséget tenni, s jól ismerve
ennek előnyeit, mintegy villanyozva ugrott ki a partra.

[Illustration: Előtte a dalos legény ült.]

A leány közelében iszapos kárakatona[58] vergődőtt, mely mint gyakran
történik, a hálóba akadt, s mit aztán kivesznek, mert különben elver
minden halat. Lajos ruháit befecskendé sárral.

– Úgy kell la! – mondá féltő kárörömmel az elkomorult legény; – miért
megy oly mohón a más mátkájára.

– Se baj, fiú, ne bánd! Mátkádat meg ne féltsd, tán csak nem jégből van,
hogy ha szem előtt áll, mindjárt elolvadjon.

– Nem is olvad az el; de az urak szoktak hamar olvadozni.

Lajos égő pillanattal függött a gömbölyű leánykán, s könnyű láng
repkedett halvány arczaiban. Félrevágta szemén könnyű rízskalapját,
egyet pederítve pelyhedző bajuszán s összeütvén gyöngén
lovagsarkantyúját: finom-betyárosan lépett közelébe.

– Szép vagy szőke babám, eszem a lelkedet, nyakad oly eleven s ragyogó
hófehér, mint a friss fehérhal.

A leányka felrántá babos, kék kendőjét s félénken fölugrott a
hálókötéstől. Vőlegénye félreveté szép ürömtaplóját, mit vörös
czémenttel sárgított, támadó állásba lépve haragos szemekkel.

– Eredj haza, Zsuzsi, az öreganyámhoz, majd viszek én magam halat
vacsorára.

Zsuzsika oly karcsú, tiszta növésű volt s oly könnyű, szellős mozdulatú,
hogy az ember akarta vagy nem, vidám őzikéhez látta hasonlónak.
Kebelhalomkái, mint két selyem alma, kereken rejlettek szűk karton
válljában. Rózsaszin könyökén kövérded mederke s duzzadt karocskáin
hullámzott az izom.

Lajos, gyöngéden vállára helyezé félkarját, s szeliden benézve pillás
szép szemébe, betyáros érzéssel kedélyesen dallá:

  Nem anyától lettél,
  Rózsafán termettél,
  Piros pünkösd napján
  Hajnalban születtél.

A legény türelme elfogyott s el akará jegyesét rántani. Lajos derékon
ölelé a leánykát, hogy el ne vehesse. Karoltában lábujjhegyre emelkedék
az ifjú szűz fölé, benézve az édes kebel titkaira. Zsuzsi kebelkéjét
kebléhez szorítá, s vékony nyármellényén átérzé szíve meleg dobbanásit.
Zsuzsika védőleg taszítá magától. Kötetlen kendőjét ellebbenté gyönge
küzdelmében; Lajos felülről láthatá félig a karton váll pihegő
rejtelmét. A leányka felmelegült s tiszta szűzi teste friss tejszagot
lehelt. A telivér ifjúban édes gerjelem kelt; csókoló ajakkal keresé
Zsuzsika cseresznye szácskáját, de ő védőleg temeté arczát Lajos
kebelébe, s az égő nedves csók, aranyló hajfonatja megett, piruló nyakán
csattant el.

A szerény leányka sírt. Férfikar még őt soha nem ölelte, sem idegen ajak
hevét nem érzé; a mátka előtt is tiltva volt ez öröm. Egyszerű kisded
fogalmú, de tiszta erkölcsben nevelé szigorú anyja. Fonóka, temetői
játék, s a falúnép minden mulatsága, hol férfi hölgyekkel társaskörbe
jő, tiltva volt előtte. Gondja, eszméje, foglalkodási, az őskunyhói
szegény gazdaságban s öröme nyájas cziczájával oszlék meg, melynek piros
nyakkötője volt Zsuzsika legértékesebb drágasága. Minden istenadta nap
templomba járt s irtózatosabb reá nézve nem volt elképzelhető, mintha
valaki eklézsiát követ.[59] Első távolléte anyja nélkül ez vala, miről a
becsületes Cziriák őrködése lőn kezes, s mi csak azért engedteték meg,
hogy beteges napának halat vigyen haza, míg a férfiak, mint Lajos hivott
vendégei, Hortobágyon lesznek. Most az ártatlanka elrabolva hivé védett
szűzességét. Ő, a tiszta, érintetlen hölgy, ki álmában sem nézett férfit
mosolyogva: egy forró ifjúhoz ölelve fedetlen váll s keblétől fült
arczczal, egy égő kedves idegen csók alatt kirabolva áll. Remegő irtózat
futá el képzelt vétke miatt, melyet többé nincs mód nem letté tenni.
Sírt és a fáradt lélek vonaglásba hozta.

Mindez pillanat műve. Effélék gyorsabban történnek, mint elmondani
lehet. A legény szilaj lépést tőn, jegyesét megszabadítani. Zsuzsikát a
kétség tigrissé idézé. Megfeszíté egész erejét s kirángatá magát Lajos
öléből, ki, sérült karja miatt, csak egyikkel védheté hevítő zsákmányát.

– Úrfi, ez betyárság, – kiáltá a fiú kitörő haraggal. – Köszönje
apámnak, hogy össze nem töröm.

– Hó ha, ne szilajkodjál, bakafántos kölyök; – csitítá fiát az öreg
Cziriák, ki megfordult derékkal az eset után nézett. – Biz azért nem
ejti porba a pártáját; az úrfi csak tréfált.

– Vigye az ily tréfát az anyja házához; ottan megjárhatja; minálunk nem
szokás, – folytatá a felingerült halász, a nélkül, hogy vérben forgó
szemét Lajosról levenné. – Hallom, mi sorsa van a szobalányoknak; tessék
velök kötni; úgy is ők előre felteszik a kontyot. Az én Zsuzsimat nem
úri ház nevelte: s a ki úgy traktálja, betöröm a hátát, milliom lelke! –
befejezé ütleg-mozdulattal, miközben a hozzá menekült leányka zilált
haját vigasztalólag simítá.

Pisze Pista némán ült, de szeméből látszék, hogy a mocskos szóknak
igazat ad. Cziriák és az árva leüték fejöket, s a méltó kitörésre
szemrehányó csend következék.

Lajos elpirult. De hiú kebelben ritkán kél szégyen harag nélkül. Ez éber
indulattárs, mint kárpótló egyensúly lép elő, torlást, eszközöket
sugallva a sértett hiúságnak. Gazdagok rendesen megszokják pénzben
keresni a menekvési eszközt, minden alkalommal, ha balul ütött terv,
rosszakarat, vagy véletlen sors keserűn érinték. És ez annál
természetesebb, mert alig van eset, melynek nyomasztási közül, e
misztikus erő, ez erszénybe zárt dæmon ki ne ragadna. Lajos gyakran
igénybe vevé ez üdvös divatot. Kényes önimádat, hiúság, mely gőggel
határos, szükséglék azt. Ma különösen vágyott kivágni magát a hinárból,
mert azon osztály előtt illeté szégyen, melytől magasztalásra vágyott,
mely által kitűnni, hírnévre kapni iparkodék, s melyet valóban szeretni
vélt. Azért jelenleg is e segédmephistóra gondolt, mely torló elégtét
mellett élvhez is juttathat.

– Szegény szőke galamb, e goromba medvéhez akarsz férjhez menni – szóla
édesen a remegő leányhoz. Jer védelmem alá, szebb jövendőt adok. Egy
csók nem a világ; ne haragudj érte. Ha tőlem félsz: akár soha se láss.
Lesz pénzed, szép ruhád, hat fejős tehened, egy jószívű úrnő gondod
viselteti, míg illőn férjhez mégysz. Otromba mátkád előtt úgy is
kedvesebb lesz nálad egy nehány száz forint, s én adok neki azt.

– Nem szokás magyarnál, mint az oláh teszi, huszonöt forintért
földesúrnak adni a vőlegényi éjt, – felelt a legény mogorván, de
juhádzott haraggal, mely az ápolt leányka biztos közelében szelidülni
kezdett.

– Tartsa meg az úrfi aranyát, ezüstjét: elég világ nekünk napam szűk
kunyhója. Szívem nem eladó fényes jövendőért; urak értenek ahhoz, én
tudok dolgozni. Menjen, ne kisértsen; engem megszabadít minden
gonosztól, ki vélem van, az Isten; – szóla Zsuzsika mátkája ölében,
mialatt megvetőleg nézett az önhitt csábítóra.

Lajos parton maradt égő szégyenével. A mátkapár pedig kézreszedve
filléres málháit, a rekettyés közti szűk ösvényen elment.

Cziriák fejletlen szívében, mint sok magyar parasztnál, értő tapintat
volt, mely magáénál műveltebb lelkek helyzetét is képes felfogni,
megitélni. Hogy a kedvetlen zavarnak fordulatot adjon, kezdé felszedni a
pirityet, mely különben is a tanyáig vonaték.

Távolból a leányka kedélyes éneke szállt vissza:

  Sem aranyom, sem ezüstöm nincs nekem,
  Érted égő hű szerelmem mindenem.

A legény hangja ráfelelt:.

  Megelégszem kis kunyhómmal sziveddel,
  Kis kunyhómban hamis barna szemeddel.

– Ne adjon rá semmit; bolond mind a kettő. Közel van lakzijok, s tudja
azt az úrfi: hat héttel előtte, hat héttel utána nincsenek otthon; szólt
nyájasan Cziriák, homlokára mutatva, miként itt az «otthon» az eszet
jelenti.

Túl, az árva halász derékig jött vízbe s némán, halk tempóban szedé fel
a hálót.

– Kövér harcsát eszünk, régen érzem a pirityben; – megjegyzé Cziriák.

– Miről ismerszik meg? – kérdezé Lajos.

– Nagyokat lök magán, de nem viczkándozik.

– Harcsa nem jár belém, csömört kapok tőle, – közbeszólalt Pisze, mintha
az öreg bajuszos mondva ment volna, csupán az ő kedveért az
életveszélybe. – Hát másféle halat nem érez Cziriák bátyám?

– A piritye nehéz, ha csak tuskót nem húz.

A szellő ismét dalt hozott a rekettyés felől:

  – – – – – – – – –
  – – – – – – – – –
  Ezt a kis lányt nem adnám a világért,
  A papjának a mennybeli jussáért.

A halászok folytaták dolgukat. Cziriák féltojásdad körbe hányta ladikján
a pirity kivont részét s miközben a hinárt s galyat tisztogatá, meredt
szemmel várta a közeledő zsákmányt.

Pisze Pista hozzájok evezett Lajossal. Csónakát oda akasztá s benne
elhasalva, két könyökre támasztá tátott arczát, mely fülig felgyürődve
tenyerei alatt, hasonlóvá tevé leskődő hiuzhoz.

Az árva, mélyedt arcz s félig zárt szemekkel nézett a hömpölygő vizre,
gépiesen szedve a pirity kötélkorczát.

Lajos alkalmat nyert őt szemlére venni. Arcza fehérsápadt s mélyen
beesve; de bőrét a parasztos élet viszályai sem győzték eldurvítani.
Szeme nagy s bűbájos; tele ragyogva igéző, rejtelmes, megfoghatlan
tűzzel. Ajkai vékonyak s vérszínűek, csodás ellentétül a
márványábrázaton: bajusza ritka sugáros szálakkal, s szinegyent visel
fecskeszín hajával. Ki az arczok jellemében a lelket szokta nyomozni:
mélyen járó elmét s nyomorban hűlt keblet kénytelen gyanítni.

Lajos sejtelmét, mely a rövid pillanatnál támadt, e szemle félelmesbbé
tevé. Minél tovább vizsgált e jellemzetes arczon, annál kényszerűltebb
lőn hinni egy titok csodás fejlődését, mit vélni alig mert: minek
valósulta őt semmivé teendené. Úgy látszék, mélyen illetve van, s
feledve mindent saját maga körül, mert változó tekintet s felvetett
szemekkel próbálá gondolatban összeegyeztetni egy fontos érdekű történet
töredékeit. Az árva halász magában is feltünő jelenet; a komolyság s
magány, – mely nagy elmék sajátja – e nyomott s tárgytalan életű
jobbágynál annyira kifejlődve; pedig ez nem kór; az átható okos szem
mélyen tagadja azt. Ahhoz, e rendkivűli hasonlat, a sajátságos
családvonások, melyek egy vagy más nemzetség ivadékaiban oly csodásan
szoktak leszármazni, hogy földrészeken túl egy idegen arczon is rájok
bámulunk. E rejtelmes legény vérható érdekű lőn Lajos előtt. Alig várta,
hogy magányosan beszélhessen vele.

Azonban a piritye mindinkább vízszinre merűlt. Pisze középre állott a
sajkával, s lubiczkos habot vert, hogy beriaszsza a szökevényeket. A
háló szűkebb-szűkebb körbe vonult, s fogyasztá a víztért, mely a
foglyokat fedé. Itt-ott felbuggyantak már a tőrbe esett vizi nép vénei,
kiket a kellemetlen szállás zavarba hozott. Itt egy bakarasznyi piros
átlátszó fark csapta meg a vízszint, mint szétterült legyező; ott
pikkelyes gerincz rántá vissza magát az áthevűlt légből; amott egy
tertyedt száj tátotta el magát porczogós bajuszszal. A hálókör közepén
nyálkás szürke állat ütötte fel testét, szélesen, mint egy koppasztott
borjú.

– Á há! ott a parasztfaló, – mondá Cziriák villogó szemekkel.

– Miért nevezik úgy? – kérdezé Lajos.

– Megkövetem szépen, nem az úrfit értem, de sok földesúr úgy elnyeli
éppen a paraszt vagyonát, mint harcsa uram apró atyafiait.

A kör gyorsan apadt, s a hálófenék folyvást emelkedék. A vizszín
megelevenedni látszott. Mintha kövek hullanának belé: bugyogni kezde a
vergődő halaktól. Mindenike fővel akart a mélybe furódni, s kétágú,
lapos, kerek, széles, vagy fecske-alakú farkával átlátszó véreres
uszóbőrbe nőve, mint csodás élőfaj, temérdek bőségben eviczkélt a vizen.
Az esti nap megtöré köztök ragyogó sugárit. A látványon büvcsillám
futkosott, mintha nyálkás gyöngyök, s tarka drágakövek merültek volna
fel egy varázstengerből.

– Majd nem ugrándoztok így a halászlében, – mondá élvező kedélyben az
agg halüldöző.

– Lám, mondom, pirityénk nem hiába volt nehéz; eleven tuskókat húzott
Cziriák bátyám; – mondá Pisze Pista.

– Ott egy vizi párducz; lökd be eb a lelkét; – kiáltá szorongva Cziriák.

Lajos egy gyönyörű sőreget látott. Bőre végig rakottan rózsaszín
csillaggal, s teljes kerek testtel, mint egy fiatal gyertyánfa derék,
félölnyire felugrott a vízből. Ruganyos dereka kétrétre hajlott ugrás
közben; hasa vörhenyes, tömött és átlátszó, mint Ráfáel sárkánya; hűvös
teste majd megreped a gazdag élettől, s porczogó szegélyű szája gyorsan
tátog. A jóízű rab szökni akart, de az árva halász lecsapta karjával.

Az ifjú halász visszaérkezék a mátkakiséretből, s teszi-veszijét
felvette a vízből. Két kis ifjú mennyhal volt benne párosan.

– No kend fogott párját; – mondá Pisze Pista, – mintha Zsuzsi ülne
kenddel a hálóban.

– Anyádnak azt fiam; – közbeszólt Cziriák; – megkövetem, úrfi, engedje
meg neki; mennyhal ritkán akad, pedig annyokom szereti.

Lajos becsülve méltánylá e gyöngéd kegyeletet.

A víz végképen lefogyott, meztelenűl hagyva elfogott lakóit, kik
hemzsegő halomban viczkándoztak egymáson. Köztök hízott király, százhusz
fontos harcsa, mit a szakértő Cziriák oly régen megérzett. Lapos szája
bután van összeszorulva; bajuszai lógnak spárgavastag szállal; széles,
hideg farkát, ha olykor elcsapja: a rajta felduzzadt halcsomót hányja
szét. Alkalmasint meg van illetődve. Mert víz alatt nem igen hagyná
ragadozó szenve ily bántatlanul a körüle nyüzsgő kövér falatokat. Ott
szép kövér pontyok szórvák sovány csukák közé, melyek, telhetetlen
uzsorás módjára, fogas szájpadlással tátognak egymásra. Amott parázshúsu
kecsegék dugják fel hegyes orraikat. Nemes fajok kemény gerincz-pánczél
alá rejtve, s tengerszín hátokban sárgás kövér rejlik. Itt ezüstpikkelyű
laposdad kárászok teregetik piros szárnyaikat. Ott erőtelt sőregek
hánykódnak tarka termetökkel; míg egy sereg mozgalmas aprófaj egészíté
képpé a hűvös vizi népet, mely az átlátszó nyálkanedvben, egészséges
testtel reszketett a napon. Piros kopoltyuik lég után kapkodnak; hersegő
nyüzsgéssel viczkándnak egymáson s körülök elterjed az eleven szag.

Lajos gyönyörrel nézte a gazdag természeti látványt.

Pisze kedvkeresőleg figyelmezteté őt.

– Úrfi! lám mondom, a friss fehér hal amott, oly eleven s ragyogó
hószínű, mint a Zsuzsi nyaka.

Lajos elpirult, s hátat vetett az ifjú halásznak, ki csábító szavát
emlékében tartá; haraggal pillantva a leskődő Piszére.

– Tán csak nem átalja, hiszen maga mondá; – menté szavát Pista, anélkül,
hogy soutis-mondatokról fogalommal birna.

Lajos ismételt szégyennel bűnhödék ez akaratlan ugyan, de alázó
szemrehányás miatt.

Zsuzsi mátkája, a halászbárkát lódítá apjához a vízszinen, mely nem
egyéb, mint gyalulatlan láda, keresztül furkálva diónyi lyukakkal.
Cziriák elővevé kétfülű, héjjas rakottyából fonott kosarát; s kezdődék a
halosztályozás. A legszebb falatok kosárba hányattak, összeválogatvák
tapasztalás után, miknek vegyült húsa halászgurmandia szerint
összeízlik. A közönség pedig bárkába záraték, melyre a vén Cziriák
rozsdás lakatot tőn. A jó vékás kosár tetést volt szép hallal, és ekkor
leoldá a gyékény pórázt, hogy annyok számára néhányat felfűzzön.

– Ez a ponty zsírt ereszt, s kövéríti a paprikás levet; – beszélé
magában, mialatt egy hízott növendéket a pórázra rántott. A kárász
sütnivaló; húsát szedegetni jóizűen esik, mert nagy a szálkája; – s
néhány köpczös uracs a kárászok közül a madzagra lódult. A kecsege puha
mint a tejes kenyér; fogatlan asszony is könnyen bánik vele; – s egy pár
nyalka pánczélvitéz a halőrhadból par compagnie lógott a tűzre szánt
csapatban. Ez a hájas számtartó sok parasztot elnyelt, most őtet nyeljék
el, hogy cseréljen hivatalt; – s egy köpczös házasulandó harcsa
felfüggeszteték. Torkos uram sovány ugyan, de jó lesz tormával, s egy
csuka viteték a pórázra conferencziába. Végre egy fehérhalat szorított a
markába. Fekete ujjai bemélyedtek a ragyogó testbe, és kopoltyúját nézte
ránczbaszedett szemmel.

– Te vén gvárdián vagy, s egy másikat vőn fel. – Ezt a fiatal apáczát
teszem ráadásul. Nincs többé veszélyben az úrfiak között, ha pórázon
vannak; után veté jelentő tréfával, s az annyoknak szánt fűzér készen
lőn; s rábízva vitel végett hűséges fiára.

Pisze s a vén Cziriák fülönfogák a súlyos kosarat; Lajos pedig magához
inté az árva halászt; s közel, igen soká, fokonként lázadva nézte őt.

– Itt az estmagányban, távol s biztosan áruló fülektől, vágyva, remegve
kérdelek, hol vetted e csodás arczhasonlatot?… ember, ki vagy te? –
megszólalt Lajos, miközben hideg borzogatá borsodzó tagjait.

A halász felveté bűbájos szemeit, melyek ón arczában, mint egy sápadt
kisértetéi rémesen lobogtak. Merően benézett Lajos arczaiba, hogy az
láttán remegett. Aztán elvevé tekintetét, a nélkül, hogy szólna.

Lajos hajszálai borzadtak; közel volt önkénytelen felsikoltáshoz. Ki ez,
ki ez, ki ez, e feltámadt halott? Nyugtasson meg felvilágositása vagy
szálljon vissza a sírba. Ily eszmék fogták fel lelkét, mialatt a halász
őt némán szemlélte.

– Ki vagy? ki vagy? ki vagy? – kérdé Lajos a nyugtalanság gyötrő
fokozatán.

– Az árva halász! – felelé az ifjú hideg nyugalommal.

Úgy látszék, Lajosban fokonként súlyosban ráz fel bizonyos emléket e
szív-idéző arcz; s a hasonlatot valónál valóbbnak találta hevült
képzetében. A vonások ugyanazonsága; az életkor, a tisztaság, szem, száj
s szegényes ruhában; a nemes fagy zárult jellemében, mindannyi tanújel,
hogy gyanúja szörnyűen-való, s az árva halász nem más, mint kinek ő
vélte.

– Mi a való neved? az istenért felelj! – szakasztá félbe élénk kérdéssel
saját gondolatit.

– Kozma – felelt a halász egykedvűn.

– Éved hány?

– Huszonegy!

E perczben nesz hallott, s közeledő léptek. Lajos remegett, hogy
meglepetik, s gyanút költ e csodás találkozással, mert ki félelmes
titkot rejt, minden arczon látni véli azt.

– Hol lakol? – kérdé hirtelen, – még látnom kell téged.

– A holt Tisza partján; – mondá a halász.

A nesz ismét hallatszott, a léptek közeledének.

– Három nap alatt fel foglak keresni; – rebegé Lajos zavartan.

– A mint tetszik; – viszonzá a halász.

A nesz ujra megjelent, s már nagyon közel. Lajos zavart fővel, remegve,
zajló erekkel a csárda felé elrohant.



XIV.  (Az árva halász.)

Az alatt beestveledék. A nap leszállott; nyomában sima, aranyvörös
fénytér festé be az eget, mely nem habzott, nem volt sugarakra osztva;
elfolyólag testetlenűl, légszerűn terjedt szét. E fénymező alatt tűzbe
szegett felhőcsíkok közt égett a napgolyó, melyek küllőkre oszták bucsú
sugarait. Néhány percz után elmeríté vérbe borult arczát, s a puszta,
mint egy férjét gyászoló hölgy, sötétbe öltözék.

Tárgyatlan üres homály keríté a látkört, mely folyvást kisebbedő
gyürűben közelít, mig szérűnyi térre szorítja a látást, mint borongó
tenger lebegvén az űrben. A távol szállások körrajza elmerűl; gulyák és
ménesek homálylyá mosódnak, a véknyodó kútgém elveszíti magát, s a
rövidült szemben ég és föld összefoly. Most felkél a békák méla
őz-zenéje, s kuruttyos ábránddal bezengi a pusztát. Távolban megőszült
kuvaszok ugatnak, rekedt vakkantással szaggatva a csendet. Fent a hűs
magasban magányos szalonkák suhognak keresztül; éh denevér nyihog, vagy
felette kereng egy nyöszörgő kuvik; míg túl rajtok jósló darúszózatot
visz magán a légfolyam. Itt-ott róka csahol, vagy borzfiú röfög, mit
elnyel a puszták bömbölő bikája. Szerte béke-hangon szólal meg a kolomp,
s köztök, mintha sírból jőne, elkondul az ökrész kiáltása: «Térítsd meg
azt az ökröt héj!!!» Néha egy-egy halkal megvont kálvinista-harang
remegve sír. A pásztor ráfigyel s szomorodva mondja: «Halott van
Kardczagon, Isten nyugtassa meg.»

Hangjáról ráismer mindenik harangra, s ha onnan szólal meg, hol rokonok
vannak: néha egész éjjel botján könyökölve, virraszt s gondolkozik.

Ah be szép költészet van a természetben, mig az emberi faj nyomot nem
hágy rajta, de ha a műveltség zsákmánynyá rabolta, letörlődnek róla az
Isten ujjai.

Lajos távoztával, kevés vártatva, megujult az imént hallott zörej, s a
bozótból előcsörtetett az ismeretlen. A halász találgató szemmel nézte
őt az erőtlen holdvilágban, s végre úgy látszék, nem idegen előtte, mert
némi derű mutatkozék örök komolyságán.

– Ön egy férfiúval beszélt, kinek önt látnia nem szabad; – mondá a
jövevény aggódó részvéttel, a nélkül, hogy üdvözlete által szavát
késleltetné.

– Igen, uram, egy ifjú beszélt velem, kit én nem ismerek.

– De ki önt ismerni minden áron akarni fogja; ki előtt ön csodás,
lázasztó, megfoghatlan jelenet, kinek érdekében van önnek titkait
kicsalni, elárulni, önt elhurczolni, zárni, vagy épen kivégezni… Nem
tiltám-e meg kérelmeim által, hogy mielőtt velem történetét közli,
mindent kerüljön, ki urias osztályhoz tartozik? – folytatá az ismeretlen
gyorsan, kapkodott léhhel, mintha remegne, hogy a koczka el van vetve.

– A hiba nem enyim; – válaszolt az árva halász egykedvűen; – Cziriák
kért, segítném ma a halászatban, s nem véltem olykivel találkozni itten,
kit ön veszélyesnek tartson.

– Mit beszélt az ifjú? – nem késtem-e a jeladó neszszel?

– Csodált és elámult, miként ön első látásomon. De lepetése ellenkező
vala. Ön örült s fohászkodék; ő megdöbbent és szorongott. Ön elmélyedt,
s könnyű keblűvé lőn; ő ingerült, lázas reszketeg.

– Nem késtem el a jeladó neszszel? – ismétlé türelmetlenül az
ismeretlen.

– Nem, uram!… az ifjú első kérdésénél, már csörtetés hallott a bozótból.

– És így nem közlött ön vele semmit élete titkából; – kérdé a jövevény
szünő aggálylyal.

– Nem.

– Mit kérdett? mit beszélt? mit tőn az ifjú?

– Nevem tudakozá.

– S megmondta ön?

– Meg.

– Az Istenért… közbevág ijedten az ismeretlen, s hogy nevezé magát?

– Árva halásznak.

A jövevény ismét szabadon lélegzett. – S valódi nevét nem árulá ön el? –
kérdé némi szünet után.

– Hát tudja ön, miként valódi rejtett nevem is van? – kérdezé a halász
némi érdekkel, ki nem foghatá meg, miként beszélhet róla, s sorsáról oly
határozottan s biztos öntudattal az ismeretlen, kit ő csak egy párszor
látott, s kivel titkait még csak közlendő vala.

– Igen, tudom, hogy önnek van neve; tudok többet, sokat; mindent. Azokat
tudnom kell hű rajzban, bőven, minden részletekkel. Eddig halasztám
türelmem ez iránt, mert intézkedni kelle; időnk is még rövid, azonban
nem is félheténk a késedelem miatt. De most veszély környezi önt,
titkát, jövőjét, reményemet. Azon ifjútól önt védnem, távolítnom,
rejtnem kell. Most már minden percz bűnös halasztás leendne. A vétek,
késedelmemben, alkalmat lelne eszközöket nyerni; boszúmat, a törvényt,
ön igazait, s a bűn súlyát kijátszani. Többé el nem hagyhatom önt, míg
teljesen meg nem győződöm; míg világos, nyilt, hiteles adataim nem
lesznek arról, mit annyi igénynyel gyanítok, mit jogosan s ösztönszerűen
sejtek, vallok, hiszek. Azért legyen nyilt és őszinte: beszélje el
eseményeit, adjon világot, reményt és vigaszt. Győződjék meg, miként a
gondviselés keze, azt vezeté sorsához, kit az leginkább érdekel; ki az
erkölcs, törvény, s emberi érzelmek határozott barátja, s kit földi
viszonyok is az ön érdekéhez szőttek.

Az árva halász merev, mélyenható szemmel kisérte szavait. Úgy látszék,
arczában engedni kezde ama zárkozó fagy, de nem tudott, nem akart oly
gyorsan bizalommá nyílni. Némi szünet után ismét bevonulni látszék a
lélek komorult szemében, mintha vissza akarná rejteni a nyíladó titkot,
vagy nem örömmel emlékeznék a sérvről, mely életfolyamát örök sebbe
ejté. Az ismeretlen látta e tartózkodó zárulást, s kettőzött ösztönnel
sürgeté a halászt.

– Engedjen ön fontos okaimnak; – mondá a valóság komoly beljegyével. Ne
véljen kandi tolakodónak idegen ügyekbe, ki mások dolgán, s éretlen
mesékben mulatságot keres. Nekem nagy szerep jutott ön irányában.
Nélkülem a nyomor kezében marad ön, vagy épen veszve lesz. Jól tudom,
miként önnek szörnyű oka van emberben nem bízni, szónak, eskünek, hitet
nem adni; jól tudom, miként emlékeinél irtózat, hábor, s ujra élő kínok
kelnek fel, de tegyen kivételt, bízzék bennem; higyjen még egyszer,
utólszor az Isten képére alkotott embernek; mondja el híven történetét,
hogy boldoggá legyen, tegye azt azért, ki önnek életet adott.

Az «életadó» névre remegett a halász. Kit is ne rázna meg a vesztett
anyára vezetett gondolat? Az ismeretlen modora különben is annyi
bensőség, rábeszélő jóság, őszinte részvét jellemét viselé, s oly
körülményesen látszék sorsát, rejtelmeit sejteni, hogy kényszerűlve lőn
bizalomra nyílni, engedve e remény édes ösztönének, mely tört keblében
keledezőben volt. Az anyaemlítésnél kezét nyujtá a csodás ismeretlennek,
s érzékeny szívható hanggal szólítá meg.

– Ön sejteni, tudni, vagy legalább érteni állítja élettitkaimat. Egy ó
temetőt akar felbontani, elzárult keblemet, melynek tetszhalottja, az
emlék, ha bolygattatik, kísért és kínoz. Ön bosszút, örömet, törvényt s
boldogságot említett. Mindez vigaszt igér, reményt költ lelkemben. Ne
csaljon meg, a jézusi szeretet nevében kérem. Nem bírnám elviselni, ha
valaki multam emlékeivel játszanék.

A jövevény némán szorítá a halász nyujtott kezét. Nem szólt, de arcza,
szeme, az emberséges és átadó tekintet hatalmasan felelt, hogy kérelme
tiszta szándékú, hogy czélja szent és sejtése alapos.

– Mi tanúsíthatja, hogy ön történeteimbe avatva van? – folytatá a
halász, – hogy multamat igénye van sejtni, s nem színezett kandiság ez
osztozó érdek, mit ön irántam első találkozásunktól gyakorol s bizonyít,
de melyet különcz egyéniségem minden multak nélkül előidézhetett?

– Mi tanúsíthatja? – esék szavába az ismeretlen… Ön nem az osztályból
származott, melyhez most tartozik. Ön gazdag szülött volt, s erőszak
űzte vagy tán szerencse vezérlé a nép közé: ön beteg volt
gyermekéveiben, gyógyrend alá adaték, s e korszakban rejlik a borzasztó
mese, mit részleteiben nem tudok, de eredményéről iszonyúan kell
meggyőződnöm…

– Nagy Isten! – kiálta közbe az árva halász s szine tekintete hirtelen
átalakult.

– Hogyan? ön fölindul? – folytatá a jövevény; – tehát nem csalódtam.
Miként is lehetett legkisebb kétségem. Az eszmék, gondolatok, miket
öntől hallék, a tiszta művelt nyelv, mit folyékonyan beszél; ezen
ismerős családvonások, e csodás hasonlat… igen, igen, kegyed Ödön, kinek
sírja a pesti temetőben roskadoz; de ki él, kinek életéről sejtéseim
voltak, s kit feltalálnom a sors gazdag ajándéka.

Ödön rendkívüli lélekváltozáson ment által. Túl egy évtizeden ez volt az
első szó, mely titkos sorsát tudni vagy gyanítani látszék, s e szóra
felrajzottak a hajdani emlék bájos vagy borzasztó alakjai, miket
koronként feltörő feledés altatott. Keblében egész sereg különnemű
érzemény támadt. Üldözőt talál-e sorsa nyomozójában; vagy titkos végzet
intése küldött közbenjárót, ki visszaadja az egykori jobb sorsot, melyet
kétkedő emléke gyakran hazugnak állíta már? Nyomozva akadt-e rá
szándékos üldöző, vagy véletlen talált részvevő barátra? De hisz az
ajánlkozó szabadító oly jó és nemesnek látszik, hogy ha ezen arcz csal,
az ég derűjének sem lehet többé hinni. És miért féltené és védné, s
tiltaná őt azon ifjútól, ki, láttára fellázadt, félt, és zavarba jött?
Mennyivel jobb szinű volt ez idegen első lepetése mint amazé? Igen,
igen, e jövevény becsületes, mondá keblében egy pártfogó szózat, s hite,
bizalma, e lelki rendülés fogékony szakában, kétkedés nélkül az
ismeretlen részére hajlott. Keble enyhén, boldogan lőn áthatva, mint
midőn támasztó nap süt fagyos virágra. Megnyílt, feltárúlt zárt kelyhe,
nem tudva még, véghervadásra-e, vagy második életet kezdeni? Még egyszer
tekintett az ismeretlenre, hosszan és mélyen. A megfoghatatlan szem nem
lőn már félelmes. Beesett arczáról elmúlt a fájdalom, s rögzött borúiból
a lelkes kép kibontakozék.

– Beszéli-e még ön a franczia nyelvet? – kérdé az idegen.

– Csak törve, darabolva vélem beszélhetni, – felelé Ödön. Ideszakadásom
után, négy évig nem volt könyv kezemben. Akkor ismerkedém meg egy
harangozóval, ki számomra papjától titkon hordott könyvet, s ujságokat.
Frank munkát ritkán kapék, mert a harangozó nem tudott olvasni. Ó
predikácziókat, s concionatorok üldöztetéseit kapám frank nyelven, mert
a papnak alkalmasint nincs módja új könyveket venni. Elég szép tőle,
hogy a fejlődést tárgyazó hazai műveket bírja, vagy lapozni megszerzi,
miket én is titkon gyönyörrel olvastam.

– Az okból kérdezem, hogy biztosan legyünk. Sötét van; a hang messzebb
hat mint szemünk, s kivált a bozótból valaki meghallhat. Az ifjútól, ki
önt megrohanná, nincs mit tartanunk. Őt mindenben szenvedély ragadja.
Most kétségkívül a csárdában mulat, s a csodás találkozás hazatérteig
eszébe sem jutand. Akkor is lesz mire gondolnia; azt hiszem, még addig
komoly szégyen éri. De ha itt lappangva rejlenék is, frankúl csak most
kezd tanulni, s beszédünk nem érti. További kisérleteitől óvakodni fog
ön. Tehát teljes biztonságban vagyunk. Kérem beszéljen, de lepletlenül s
részlettel.

Az árva halász beszélni kezdett:

– Atyámra nem emlékszem. Korábban meghalt, mintsem ismerhetém. Anyám
magas, királyi termetű hölgy, s úgy hiszem, szép vala, mert dajkám
mindig szép mamának hivatá velem. Azon évben, hol emlékem kezdődik, igen
boldog valék. Beteges ugyan s rendkívül álmatlan, de körülrakva
csemegék, tarka ruhák, falovak, s számtalan, ragyogó játékszerekkel,
melyek közt némán, merűlve, társtalanúl órákig üldögéltem néha. Anyám
rendkívül szeretett, ékes ágyban háltam, s mindig nőcselédtől
virrasztva. Nappal kocsizni vitt anyám vagy a dajka. Később láttam át,
miszerint ily nevelésmódhoz kitünő vagyon kell. Akkor csak azért
becsülém, mert izgatott kóros nyugtalanságom, mely miatt egész lelkemben
szenvedék, elszóratott. Később e növekedő kór miatt gyógyrend alá
jöttem: bajom okát, természetét nem értém, nem tudám meghatározni, mim
vagy miért fáj? De érzém, hogy koronkint növekszik bennem egy érthetlen
elem, mely szerencsétlenné teend.

– Holdkori hajlamban sínlett ön, – közbeszólt az idegen. Innen származék
a virrasztó nyugtalanság, magányvágy, álomszűke s az éji őrködés
szüksége ágya körül.

– Egy orvoshoz költözém, szállásba; – folytatá Ödön – ki a
Király-utczában lakott egy magas ház felső emeletén. Neve,… Márk.

– Igen, igen… Márk, az elvetemült szörnyeteg! – mondá ingerülve az
ismeretlen.

– Sorsom nem változék, csak lakhelyem. Dajkám velem maradt, anyám
naponta jött; ágyam, ruhatáram, játékim, minden örömem birtokomban
voltak. Csak hogy többet kellett mozognom; délben könnyű, kevés étket, s
vacsorát épen mitsem evém; szabad légben hosszasabban időztem, éjre
gyógyszert vevék, s nő helyett orvosom virrasztott. Nem voltam úgy telve
mehetnémmel; izgató ösztönöm csillapúlt, falovamon erősebben ültem, s
néha féléjet is át tudtam aludni. Anyám rendkívül boldog lőn. Koronként
meglepett gazdag ajándékokkal, mi leginkább testgyakorló játékszerből
állott. Későbben dajkám kimaradt. Egy alacsony paripát s vidám inast
kaptam. Egy pár év múlva, midőn kórom elenyészett, vagy legalább
elerőtlenült: tanulni kezdtem, de orvosomnál maradék kosztban,
szálláson, ügyelete alatt. Tanítóim jártak külön szakokra. Magyar és
frank olvasást még anyámtól játék közt tanultam. Most több tanok közt
osztaték fel lelkem, s mintha a természet után akarná pótlani beteg
mulasztását, rendkívüli könnyűséget fejtett ki fogalmaimban, mely
eszméimet gyorsan, és szokatlan sikerrel terjeszté. Mestereim dicsértek,
csodáltak. Sokszor hallám, ha távoztukban az orvosnak súgták: «Ödön
valóságos lángész». De a tanszenv túlnőtt. Többé nem kellett játékszer,
meguntam inast, paripát, szabadba sem akartam sétálni; csak könyv és
könyv után vágytam. Jut eszembe, egykor a világot képekben megkapám.
Néhány kötet! ah ez dicső! még így nem örültem. Beleültem kisded
pamlagomba, s vágytan, áhítva, tarthatlan ösztönnel merűltem a könyv
szemléletébe. Mintha látnám apró temérdek képeit. Élőfák, virágok, ércz-
és állatfajok ragyogó özönnel. Ezernyi tárgyak, különös növények, csodás
állatok, ismeretlen képzetköltő, izgató alakokban. Igen, de azok ismét
ingerültté tevék nyugvó idegrendszeremet. Lapot, lap után mélyedve
szemléltem. Anyám jött, reá sem figyeltem, kértem, hagyjon el;
engedjenek magányt, s ha nem, szökve szereztem azt, ha alkalmát lelém.
Visszaküldém ozsonnáról kedves gyümölcsömet, s semmi áron nem mentem
kocsizni, hogy könyveim közt s képeimmel legyek. Késő estig ültem azok
közt. Az orvos parancsolt, nem fogadám szavát, s én cselesen mosolygék,
mert ismertem, erőszakhoz nem szokott nyúlni. Végre bágyadtan, fölébredt
mehetném ösztönnel, izgatva, de erőtlenül álomba dőltem. Kevés órák után
fölébredék. Orvosom virrasztott, igen beteg valék; épen úgy, mint üdvös
javulásom előtt.

– Az elmefeszítés visszaidézé a lelki kórelemet, – mondá az ismeretlen.

– Könyveim elvétettek, folytatá Ödön; de jobban nem levék. Oh igen sokat
szenvedtem; többet mint valaha. Egy titkos, éles, megfoghatatlan ösztön
élt és nőtt bennem, menni, futni, bujdosni, a nélkül, hogy érteném:
hová, vagy miért? Bármit tevék, bárhol valék, nyugalmam nem lőn. Úgy
tetszék, mintha lelkem nem lenne otthon. Vágytam, készültem, maradhatlan
levék. Anyámnál laktomban selyembogaraim voltak. Azoknak átváltozás
előtti kínjához hasonlítám magamét. Vágyam többé nem könyvekért égett.
Homályos, tárgytalan, egyetemes vágy lőn az, melynek nincs czélja,
irányköre s nyugalma; mely ok és eredmény nélkül érthetetlenül üldöz,
mely idegrendszeremet látszék elfoglalni, hogy agyvelőm helyett rajtam
uralkodjék. Ábrándos, szótlan, szomorú, feledékeny s szórakozott lettem.
E miatt testművezetem szenvedni kezde. Lélegzetem szorongó,
vérkeringésem rendetlen, verőerem akadozó lőn. Étvágyam elveszett,
emésztő erőm megromlék: szerencsétlen voltam; s egy éjjel, midőn
virrasztó inasom elszunnyadt: könyvkeresésben ébredtem fel
munkaasztalomnál, hová álmomba mentem.

– Tökéletes kórjelei a természetileg kifejlett álomjárásnak – megjegyzé
az idegen, kit a beszély fájón érdekelt, de meglepni nem látszott;
mintha még ezt mind régen tudná.

– Ez eset után könyveim visszaadattak; talán azért, hogy betelvén azzal,
képzetem megnyugodjék. Mohón kapám őket, de képei többé nem elégítének
ki. Oh ábrándimban dúsabb, nagyszerűbb képletekkel ismerkedém meg. Márk
dr. tanácsot gyűjte híres orvosokból, hogy rajtam segítsenek. Mintha
látnám őket. Egynek roppant függő húsból állott félelmes arcza, tömött
fehér haja szinte tövig nyírve, s mindig hunyorgott. Tobákolás közben
oly csodásan húzá félre száját, s rántá ránczba orrát és szemeit, hogy
borzadtam. A tanácsban meg kelle jelennem, vizsgáltak s üterem tapinták.
A húskép kiülő üveges szemeit pillantás nélkül szegezte reám. Tekintete,
bár szelid akart lenni, mérges és villanyos vala, mint a hörcsögé.
Távoztában elhúzá arczomon nyirkos hideg kezét, s vigyorogva mondá: «Ne
félj kis holdkóros: meggyógyulandsz». Nem tudom, betegségem eredménye
volt-e, vagy a kisértő tekintet okozá, de e szavak rendkívüli benyomást
tőnek. «Ne félj kis holdkóros: meggyógyulandsz» ismétlém újra és újra
magamnak. E szó jelentését: «holdkóros», nem értém; mégis oly nehéz,
kisértő, rejtelmes lőn nekem. Eszembe juta, mint szeretém a holdat, mint
néztem gyakran este ablakomból, ha magam lehettem, míg a képes könyv
beteggé nem tőn. Most a hörcsögorvos szörnyű vigasza eszembe hozá égi
barátomat, ki azóta látnom nem engedteték. Arczával kezde foglalkozni
képzetem s minden vonásival előmbe teremté. Látám a beteg csillagot,
sárga hideglelős színben, síró arcznyomattal. Rostos szélein rohadást
képzeltem s szánni kezdém őt; de a fájdalommal irtózat párosult. Tehát a
hold beteg: meggyőzém magamat, s «holdkóros» annyit tesz: «beteg, mint a
hold». Nem irhatom le, mily szörnyű lélekállapotba hozott ezen eszme.
Szörnyűbbe, mint a képes könyv. Tükrömben órákig borzongva néztem
halvány színemet, míg tőlem ki nem vitték. Összehasonlítgatám a holdéval
s hasonlítgatásomban nőtt a hasonlat. Emlékezém, miként fogy el a hold;
czérnányi különbségeiben kisértem azt. Most tapintám testemet. Érzém az
apályt, mely tagjaimon nő. Titkon mértem naponta karom- és czombomat,
minő gyorsan fogyok, s remegve vártam a közeledő halált, mely a holddal
együtt léggé oszlat fel. Igen, sárgulok – mondám magamnak – s elmulok
mint a hold. Ezen hit a szomort kétségig növeszté lelkemben. Ily
borzasztó eredménye lőn az orvos szavának.

– Rettentő példa; mégis hány oktalan orvos vétkezik ebben; – megjegyzé
illetődve az ismeretlen. – Hát anyja, Márk, s játszó baráti nem
vigasztalák önt?

– Oh, őrzém, titkolám e félelmes eszmét. Soha szót sem ejték róla.
Különben is hittem: gyógyszerem nincs; hiszen a hold is okvetlenül
elfogy, s ha gyógyítnak: nem szépen halok meg.

– S e beteg rögeszme nem idézé elő azon vigaszt, hogy újra élni fog,
mint a hold hónaponkint megnő?

– Nem. Czili meghalt, egyetlen hugocskám, még kis koromban. Ha sírtam
értte, anyám mindig mondá: ne sírjak, visszajő. Később meggyőződém, hogy
vigasza üres szó s Czili végkép elment. Miként vártam volna magam új
életet, ha övét nem hittem, kit magamnál jobban szereték?

– Tizedik évében volt ön, ha nem csalódom akkor?

– Igen… felelt bámulattal Ödön, s nyilt arcza elborult; mintha kérdezné:
ki avatott e félelmetes titokba; tán mégis üldözőmül jövél?

– Ne kétkedjék ön; – nyugtatá az idegen, megértve az árva halász arczát.
A gondviselés vezérelt titkához, egy jobb sors követéül.

– Lelkem gyógyuljon meg az ön vallomásán.

– Mi lőn eredménye az orvosi tanácsnak?

– Szorosabb gyógyszabály. Zongorámat elvevék, s helyébe esztergát tőnek
szobámba, melyen esős időben hat, máskor két órát kelle dolgoznom; ha az
elmaradt, négyet szabadban ugrándozhatám el. Reggel hideg zuhanyt kaptam
s jégbe ázott ruhát viseltem gyomromon. Márk mondá: hogy ott van
kórságom fészke. Főtörekvés volt, hogy erős mozgásokat tegyek s folyvást
elszórva, könnyű, vidám, eszmétlen kedélyben maradjak. Ebéd előtt
lovaztam esős időben is; asztalhoz egy vargainas járt fel, ki mindig
röhögve mesélt utczai csínyeket. Délután játszani vittek sok gyerekek
közé, uzsonnára zuhanyt, s este ülőfürdőt kaptam, melyből kemény
szarvasbőr ágy fogadott, jeges borítékkal gyomromon. Egész nap nem ültem
egy órát s oly fáradtan tértem feküdni, hogy jég és kemény bőr daczára,
gyakran mindjárt elaludtam. Nem tanulék semmit, sőt játszótársaim sem
szólottak soha affélékről. Anyámnak ritkán volt szabad engem
meglátogatnia, s nem mondaték előre, mikor látom ismét, hogy képzetem ne
foglalkozzék a várakozással. Azelőtt mindig meglepett jöttében némi
ajándokkal; most mitsem hozott soha, hogy az öröm ne izgasson fel. E
rendszer mód nélkül nehezen esett. Képzelheti ön a csodás ellentétet a
fentbeszélt lélekállapot, s napirendem között. Ön tán únja hallgatni e
hű részletezést; de tudnia kell, hogy összehasonlítsa a későbbi szörnyű
modorral, melynek okát nem értém, magyarázatát ön adhatja.

– Tovább, tovább, ön sorsa nekem érdekesb, mintsem egy szava is
felesleges volna.

– Öt hónapig tartott a mondott lélekkín. Azalatt legnagyobb szenvedés
volt sorsom. Ábrándom, félelmem, haláleszmém, kétségem, magányt,
merültséget, álmot keresett. A napi zaklatás mindezt távoltartá;
különösen a zuhany és fürdő irtózatos vala. Öt hónap multával kezdtem
étvágyat érezni, s néha mind a két étkemből ettem. Minő különös! E
rejtelmes lélekkór, a testben kezde gyógyuláshoz térni… Nem untatom önt,
a természet erejéhez jutott, s hatalmasan kezde működni.

– Az akkori hírlapok magasztaló czikkekkel hirdeték a gyógymód sikerét.
Márk rendkivüli hitelre kapott ön javulása által, s előkelő házak
bizalmát nyeré meg.

– Naponkint egy órát olvasni kezdtem; később egy tanár adá a másikat.
Művelt, eszes, éles itéletű. Sokra és okosan taníta, különösen a
diáknyelvben nagyon előre vitt. Ismeretim gyorsan s alappal terjedtek.
Kórom szemlátomást javult, s ritkán leptek meg nehéz jelenségi, kevesebb
maradhatlansággal s leginkább holdtöltén; de kínozó eszmém a holddali
halálról alig jött agyamba, s akkor is, azon vigasztaló valóságtól
győzve, hogy izmaim jóval túlhízták már a régi mértéket. Értelmem
törekedni látszék a mulasztásokat pótlani, mint testem a magáét. Anyám
kimondhatlanul örült. Óh, ha ő még élne, vagy sírját tudnám legalább,
hogy meglátogassam.

– Mi okból hiszi ön, hogy édes anyja meghalt? – kérdé az ismeretlen.

– Alább hallandja ön – folytatá a halász. – Egy délután, tíz és fél éves
voltam akkor, egy urat jelentének be Márknál, ki éppen akkor szobámban
vala. Orvosom kiment tőlem, miként rendesen tőn, ha velemléte alatt
beteg, vagy vendég érkezék hozzá. Én esztergámmal foglalkozám.
Pipaszárat fúrtam, s a sodrony középen jött ki. Nevettem a balul
sikerült iparnak. Látja ön, minő boldog valék, ily semmiségen fel tudtam
kaczagni. Nevetés közben felvetém az esztergáról szememet. Márk szobáját
egy ajtó választá el az enyémtől; rajta kisded négyszeg ablak volt
vágva, melyen hozzám betegebb koromban, vendégi közül is betekinthetett.
E kisded ablakot Márk felől rendesen zöld selyem borítá. Most, midőn
kaczaj közben feltekinték, mozogni véltem függönyét, mintha hirtelen
bocsátották volna le, hogy a reám néző alakot ne lássam. Az esemény
mitsem jelente előttem. Ki fogna engem, s mi okból titkon kémlelni?
Dolgozám tovább. Pipaszárat furék s mint szokásommá lőn, több apró művet
esztergáltam egymásra, a nélkül, hogy szétnéznék. Körülbelül három
negyed óra multán a falórára néztem, eltelt-e e műleczkém, mert igen
fáradt valék. Az óra Márk ajtaja felett függött. Most idegen arczot
pillanték meg a kisded ablakon, mely engem munkámban titkosan szemlélt.

– Tovább, tovább – közbeszólt feszült figyelemmel az ismeretlen; – itt
vélem eredni sorsa rejtelmeit.

– Az arcz, mozdulatomra visszakapá magát; de, bár az ablak selyme
árnyban tartá a vonások különösségeit, a futó percz alatt is híven
megjegyzém…

– Nos, nos? – sürgeté fagylaló sejtéssel az ismeretlen – hogy nézett ki
az ön titkos kémje?

– Hosszú, sovány, himlőhelyes arcz, nyírett bajuszszal. Szája körül
ördögi hideg gúny, s kancsal szemeiben gőg és megvetés…

– Szörnyű, szörnyű! tehát gyanúm csakúgyan valósul! – kiáltá a jövevény,
elárulva, miként a leirt alak előtte ismerős.

– Egyszer s pillanatra láttam, – folytatá Ödön – de soha nem feledem a
különös arczot. Húsz, harmincz év mulva, beteg ágyán, vagy kopasz
aggkorában megismerném őt; pedig akkor nem véltem, hogy emléke reám oly
rettenetes leend. De most szerencsétlen hitem él, miszerint sorsom
ördöge ő…

– Igaza van önnek; jós érzete nem csal; ő az ön gyilkosa.

– Akkor csak mulólag tünék fel előttem. Kandiságból szemlélt, gondolám s
dolgoztam tovább. Az idegen soká volt Márk urnál, s szokás ellen a végső
teremben, mert beszédükből a legkisebb hangot sem hallék át ajtómon.
Midőn Márk szobáján keresztül távozóban volt, halk szóval mondá az
idegen frankul: «Márk úr, önnek perei vannak, nekem befolyásom, szivesen
veszem, ha alkalmat nyujt dolgain segítni.»

– Hah! a diplomatikus szörny – közbeszólt nemes gyűlölettel az
ismeretlen – mily közvetett csábbal ösztönzé vétekre az orgazembert, kit
árulástóli félelmében, nyiltan, határozott zsolddal felhívni nem mert.

– Márk úr – folytatá Ödön – ép oly halkan felelé: Kegyelmes uram,
pereimen kivül egy húszezer pengő forint értékű adóslevelem nyom.

– Nos, nos; mit felelt az idegen?

– Ön ügyes orvos Márk úr, tud a családok betegein segítni; én biztosan
hiszem, hogy e húszezer pengőt rövid időn ki fogja érdemelni.

– Mi kigyói, óvakodó kétértelműség; mily sátáni alkú!

– Én az érdektelen dolgot feledém, míg későbbi szörnyű események vissza
nem idézék. Anyám tizennégy nap mulva egészsége végett tengeri fürdőkre
utazott.

– Az ön tetemes javulása mellett nyugodtan távozhaték. Az orvosi tanács
ön egészségéről biztos reményt nyujta, s édes anyja okadatos bizalommal
viselteték Márkhoz. Saját védelme, apja, virrasztási alatt nem tartá önt
oly kedvező helyzetben, mint az érdeküző farizeusnál.

– Szegény anyám mennyire csalódék! Harmadnapra elmenete után, testem és
lelkem, sorsommal átváltozék.

– Akkor Pesten valék. Édes anyjának ügyeit intézém, s kivántam
megismerni önt. Márknál valék, de nem engedé találkoznom önnel. Minden
ingerültséget kerülnünk kell – úgymond – s én köszöntem a semmirevalónak
atyai gondjait.

– Harmadnap este behívtak Márkhoz, ki vacsoránál ült. Foglalja el helyét
Ödön, felszólíta, egy székre mutatva, mely szomszédjában, evőeszközhez
volt illesztve. A czimzeten nagyon megütközém, mert azelőtt te-nek
szólított. Hiszen csak egy pohár vizet szabad vacsorálnom – hivatkozám
napi rendemre. – Ön már egészséges; egy angol tanárral tanácskozám, ma
más rendszert kezdünk s holnap szobát cserél; mondá mosolygva, de arczán
amaz ismert izomvonaglást láttam elsuhanni, mely tekintetét mindig
ördögivé tette, s gyanúmat végkép kialudni soha nem hagyá, s jelenleg
annyival kevésbbé, minthogy szokott bizalmas modor helyett feszes «ön»
czímet használa. Azonban örültem új igéretének. Azt hivém, szabadabb
leszek, s ura némely óráimnak. Nyereségül tartám vacsorához ülni, mert
esténkint is rég étvágyat érezék. Ludmájat hoztak fel bő zsírban, miből
sokat ettem. Aztán vajat retekkel. «A nyers zöldség nem jó – mondá Márk
– de vajat ehetik…» Nem akarék többet, már ezt is érezém. «De egyék –
únszola – a testet táplálni kell,» s egy szelet lágy kenyeret, mely a
kemencze hevétől még forrón gőzölgött, vajjal vastagon bekent számomra.
Gyomrom nehéz lőn, jeges borítékot nem kaptam, s következő éjjel a
túlterheltség, s Márk feszes modoráni aggalmam miatt rossz álmaim lőnek.
Felébredésemkor kilenczet üte. Minő mulasztás! feddém magamat s
ösztönszerüleg ugrám zuhanyolni, de fejem nehéznek, s gyomrom táján
nyomást éreztem. Kádam nem volt az előszobában, sem víz a
zuhanyvederben, sőt inasom végkép kiköltözék. Talán új szobámnál lakik
már, vigasztalám magam s rendezéssel vannak elfoglalva, hogy felém sem
jő senki. Öltözni akartam, de nyári ruháim helyett tömött meleg kelmék
cseréltettek be, oly szűkön szabvák, hogy májam s lépem táját örökösen
nyomák. Csengettem: senki nem jöve; külajtónkat, mely előszobámból a
szabad folyosóra nyilt, zárva találtam. Dolgozni akarék, de az
esztergakerék forgató húrja el vala metszve.

– Mi lesz e gyanús előkészületből?

– Tizenkét órakor Márk bejött. Uj laka készen van, ha akar átsétálni,
mondá udvariasan, s elől bocsátott. Miért e feszes mód? kérdezém
átmenetünkben. Ön már oly korban van, mely rangjához illő bánást
követel; felelt ünnepélyesen, s ez órától hideg, komoly, eltaszító
alázattal társalkodék velem. A számomra rendelt szobába jövénk, mely
gazdagon vala diszítve, de oly hatályosan, sötéten s templomi modorban,
hogy félelem fogott el. A kandalló cserépből égetett törpe medvét
képezett, mely kétlábra állva, arczczal a szobának fordult. Formátlan
feje hátratöpörödött, s vicsorított rohadtszín ínyekkel nyihogni
látszék, mint a holdra vonító eb. Undok lábait testhez sugorítá s
felfordult talpain hosszú körmök ültek. Hasát foglalta el a szűk
haltorok forma tűzhely, mely ajtótlanul feketén tátogott, s zúgó
morgalommal ereszté át a légvonalt, ha odakünn szél fujt. Meredt
tekintete, festett orra, szeme s a durva gyapjas test, oly nyomasztó
alakot adának, melynek hideglelős hatását nem tudom leirni.
Beiktatásomkor egy barátsüveg[60] füstölt egyik tenyerén, melynek kék
kigyói templomillattal tekeregtek a sötét szobában. E fűszer rendes
reggeli illetményem lőn, felgyújtva egy kancsi szolgálótól, hogy fejem a
rekedt s szagos légben egész napra elnehezűljön. Szemben ágyammal – mely
puffadt pehelytöltelék vala – két sötét kép függött, mikre most sem
tudok láz nélkül emlékezni. Egyik tűzképű lovag, holló paripán, sötét
érczpánczélban. Felvont sisakjából tűzarcza omlott ki, fehér vakító
világgal, mint a déli nap. Igéző fényén, egy csontfő körrajza, mint
erőtlen árny, töredezék által. Vágtató lováról rabolt sírhölgy függe
szélbenúszó halottöltözettel, s a kép fenék szinén rémek vonultak át,
lomha éjfelhőkön, erdős bérczek között. Az égő halálfőn oly bűbájos erő
terjedt el, folyótűz üstöke oly kisértőn lengett, s üres szemeiből oly
lekötő erővel lövődtek a meleg sugarak, hogy gyakran nem tudtam tőle
szabadulni, remegve, némán, hideg verítékben igézve lángtekintetéhez. A
másik kép egyszerű, de reám rettentőbb vala. Tiszta csillagos kék égbe
festve a tele hold, s egy házfedél széllyukán, félig kidugva, alvó
leányfő nézett rá. A mély ég végtelenig látszék gömbölyödni, s ürében
sápadva rezgett a felidéző vándor. A holdkóros arczot szorosan övezé a
fedéllyuk párkánya, mi a kép hatását rendkivül növeszté. Haja
szétbomolva lengett a fedélre; félig nyilt szemein kékes árnyék
lebegteté magát; halvány tekintete magasztosan látszék emelkedni;
vonásin kinyomva ama rejtelmes vágy, a maradhatlanság titkos ösztöne,
mit még négy hó előtt magamban érezék. Később, kórba visszaestemkor, e
kidugott kisérteti fő, ellenállhatlan kapcsolatba jött agyamban azon
leskődő arcz gyanús emlékével, kit Márk ajtóablakán megleptem; s az
eszmetársulat ideges hatása növeszté rettegéseimet. E két különös
festmény, felét elnyelve a falnak, sötét bronzrámákban függött,
melyeknek szögletén egy-egy csomó torzszörnyecskék ültek ékességül,
eszményi állatfark, vagy misztikus czirádákban végződők. A tanulóasztalt
hintve találtam felmetszett kötetekkel, miknek lapjai közül itt-ott
papirszeletkék nyúltak ki, mint egy figyelmet idézve a jelesb helyekre.
Megismerém köztük a képes könyveket, mik oly gyászos emléket költének
multamból. Asztalom mellett rakpad volt könyvvel terhelve; s felette a
falon komor óra függött szirtes zuhataggal. Felűl egy villi állt
léleklepelben, szemei forogtak óra-inquiesül, s száraz csontkezében
harangkötélt tarta, mely óraütéskor rémesen megkondult. Rostélyos
ablakim sötét függönyzettel valának ruházva, s az üvegtáblákról
rézcsigán felvonva láttam éjitekercseket (rollat). Öltözőszereim
ezüstből készülvék, de a rámák szörnyeihez rokon alakzattal, hogy soha
nem illethetém őket borzadály nélkül. Ez vala új lakásom, hová Márk
beiktatott, egy tömött, nehéz étkekkel terhelt, s mozgalom és társtalan
elzárt életre.

– Rettenetes terv! – felkiált az idegen. – Lélek és test desorganizáló
minden eszközökkel támadni meg tizenegy éves gyermeket, kiben a
legszerencsétlenebb kórhajlam születék, s ki annak fejlett fokaiban már
kétszer szenvedett.

Ödön folytatá: – «Nem kapok esztergát?» – kérdezém az orvost, – látva,
hogy szobámban semmi üres hely nincs. – «Ön többé nem fog dolgozni,» –
felelé fagyos alázattal; – «eszterga helyett ott lesznek könyvei!» –
«Hát inasom hol van?» – folytatám a kérdést. – «Eztán szolgálóm fog
parancsára lenni, – mondá ő; ezt kivánja a határozott gyógyrend!» – s
rám húzá egyetlen ajtómat, mely szobáira nyilt. Képzelheti ön, minő
érzésben maradtam. E hirtelen s csodás fordulata sorsomnak, a titokszín,
mely azt jellemzeni kezdé, a mesterkélt ijesztő s illatfüstös szoba,
anyám távolléte s éji rossz alvásban elnehezült testem, leirhatlan
hatással lőnek első magányomban.

E szóknál megszűnt az árva halász, mintha lelkének csendre volna
szüksége a fárasztó emlékek közepett. Az ismeretlen szinte elmerült s a
mogorva tipusz ismét elfoglalá arczát, mely a Poltrás mellett s ama
titkos örökségről tett észrevételnél képén látható volt. Talán ismét az
emberi sülyedség bántá nemes szivét.



XV.  (Folytatás.)

– Nos, nos? sürgeté éberült eszméletével az ismeretlen Ödönt.

– Estve ismét sokat vacsoráltam; – folytatá a halász; – s a mint
csökkent emésztési erőm, azon fokozattal növekedék nálam egy elégültlen
álétvágy, mintha visszatérő kórom ez úton törekednék erőre kapni.
Orvosom komolyan szólt velem, dolgokról, miket nem ismerék, mik
homályos, lázköltő térekre ragadák képzetem, zaklatólag hatva beteg
kedélyemre. Ő sybillák s oráculumok jóslatait beszélte; a Golgota és
Gecsemáné kert szörnyű eseményeit s keresztény vértanúk kinjait, s
mindezt oly rejtélyes baljóslatú arczczal, oly inger- és borzalomköltő
észrevételek közt s oly magasztos ünnepi nyelven, hogy betegségem alvó
költészete kezdett felébredni, s midőn két üres szobán át, a kancsi
szolgáló magaméba kisért, remegtem árnyamtól, mely gyertyavilágban a
falon repkedett. Kisérőm bent vetkezni segíte. Nem tudom, a titkos
irtózat szülte-e, mely mától fogva egyetemes körülményim iránt lelkemben
feltámadt? de kezei közt oly érzésben valék, mint kit vesztőhelyen
bontnak ruháiból. Kancsal szemein nem ismerém meg, mikor tekint reám. Ha
arcza felém fordult, úgy tetszék, mintha a holdas leányt nézné, mely
világító arczczal látszék a fedéllyukon végkép fennakadni. Vetkeztetés
közben kérges tenyerével arczom veregeté. «Mint egy kövér berbécs»,
mondá röhentő szájvonással, mi nála az örömöt jelenti. Gombás ajka
ilyenkor kinyuladt ránczaiból, mint a széthuzott piócza; reves foga
közül forró léhl párázott, s fülig tertyedt arczán Márkéval rokon
vonaglást véltem átfutamni… Irtóztam; tagjaim borsóztak… Midőn ágyba
mentem, lábaimhoz ült kisded zsámolykára. Könyökeit térdeire állítá s
tenyerébe tette nehéz lompos fejét. Arczhusa feltolult műtételében s
félig eltemeté forgó szemgolyóit, mik a szűk pillanyilatból ördögies
tűzben villogtak ki a gyertyasugárba. Aztán ajánlá gyönyörű meséit,
miket mástól meg nem tanulhatok, s a nélkül, hogy kérném, elkezdé
azokat. Csodákat számlált el egyszerű, de velőig ható modorban, mik
itt-ott a nép közt történtek. Boszorkánynyomások, fonóka és temetői
esetek, rontás, kisérlet, gyógyíthatlan sebek s mindazon tárgyak, melyek
– mint köztük létem óta meggyőződém – a nép misticismusához tartoznak,
előfordultak rémes meséiben, miket esetről-esetre akaratom, kérelmem,
rettegésim ellenére folytatólag vitt. Képzetem vágyva, csapongva, mohó
érdekkel falta fel rémes mondáit; megtestesíté a képeket; növeszté a
titkos érthetlen rejtélyt, s midőn a kancsi gyertyáimat lámpával
elcserélve, sohajos ásítás közt a szomszéd szobába távozék aludni:
ijedezve, törötten s lángoló erekkel maradtam átfült pehelyágyamban.
Hozzájárult a túlterhelt gyomor, melynek nyomását történetem után oly
öröködőleg éreztem. A vér és félelem lázongó kitöréseivel hánykódtam;
lehetetlen lőn álomhoz jutnom. Végre könyvvel akartam üldöző képeimet
elűzni. Asztalomhoz menék. Közeledésemkor a képes könyvre esének
szemeim; gerinczemen borzadály szaladt fel s hátat fordíték az asztal
felének, melyen az feküdt. Félighúnyt szemmel, mert reszkettem, hogy
pillanatom a képekre esik, mentem a könyvekhez. Egynek czímét néztem,
mely kezembe akadt: «Mesmer, de influxu planetarum in corpus humanum».
Irtózva tevém le rögtön; de késő vala. Izgatott képzetem,
eszmetársulaton ismét visszaszökött a szörnyképű orvos szavára. A hold
is plánéta, én őt szeretém, betegje vagyok; hiszen ő mondá: «ne félj kis
holdkóros, meggyógyulandsz.» E zsarnok mondat rögtön elfoglalá régi
hatalmát. Ismét a hold szinét látám arczomon, fogyását éreztem magamban
s naponta rettegve mértem czérnával, mikor érendek az enyészetig. Másik
könyvet ragadék: «Somnambulismus» olvasám czímén. Megfoghatlan! képzetem
oly éber eleven fokon tartá magát, hogy e czím rögtön eszembe juttatá,
miként álmomban egyszer asztalomhoz mentem. Ez ismét szörnyű hatással
lőn. Tapogatám magamat s kérdezém, ha nem ismét álmot járok-e? Növő
kétségemben, alig tudva mit teszek, sorra nyitogatám a könyveket.
«Ritter: Beweis, dass das Leben stets von Galvanismus begleitet wird.»
«Exposé des cures de Strassbourg Tom, II. III.» «Arzt: Unser’s
Wochenschrift, Hamburg und Leipzig.» «Nordhof’s Archiv»; mind telvék
álomjáró s mágnesi tüneményekkel. Továbbá troubadourok, trouvérek,
minnesängerek kalandjai; mondák, mesék, kisértő esetek, apáczák,
halottak, feljáró lelkek történeti s a középkori irodalom kitünőbb
félelmei, képes kiadásokban. Végre találtam egyet, melynek czíme nem
volt. Mily különös ismét; a felcsigázott képzet itt nem suga gyanút. Mi
könnyen jöhettem volna a gondolatra: ez még félelmesb; Márk tépte ki
czímét, hogy megcsaljon! Nem, gyanúm nem ébredt, a könyv nem idézett elő
indokot, mely eszmelánczolaton gyanúig fejlődjék. E könyvet vittem
ágyamba, mert emlékezém tanárom korából, mint feledék mindent, ha
olvastam. A könyvet felnyitám, hol jelpapir nyúlt ki. Egy czikk kezdetén
e felirást láttam: «IX. A tűzképű lovag.» Képzelheti ön, mit éreztem s
mégis egy erőszakos, beteg, ellenállhatlan ösztön, olvastatá velem; tán
azon bűvhatás, melyet a falomon függő kép egész nap támasztott. A
történet, mit olvasni kezdék, magában lázasztó s helyzetemben
erőtlenebbül írva is rettentő. Egy halott lovag, harczain viselt
pánczélban megy hűtlen jegyeseért az éjfél órájában. Midőn ezt olvasám,
órámon megkondult a villi harangja; szememet egy titkos hatalom a képre
ragadta, mely szemben velem függött. A lovag egészen könyvemből volt
festve, s képzetem rakva az olvasottakkal. Most, világoló arczán
repkedett olvasó lámpám világa s úgy látszék, az ábrázat lobog. Hajam
felmeredt, arczom hideg gyöngyök lepék, sikoltva vetém el a könyvet s
felugrottam. Sikoltásomra neszt hallék egyik ablakomban s őrült
kapkodással odarohantam. Tekercse, mit reggel észrevettem, le volt
bocsátva. Fehér perkál sajtolt ábrákkal. Apróbb képeit nem engedé látnom
a függönyzet árnyéka; de közepén egy vénasszony ült, szálas, fekete
vonásokban nyomva, mint a durva fametszvények, de irtózatos ábra.
Guggolva, meredt, nyöszörgő arczkifejezéssel nézett rám. A kancsi
meséiben hallék egy óra előtt ilyenekről: még lelkemen ültek a nehéz
képek s most előttem egy, kisértőbb mindazoknál. E látás és hatály
másodpercz alatti lázrohamban történt s nem gátolá azt, csak kétségem
szökkenté főbb fokra. Leragadtam vad dühben a tekercset. Mint egy darab
papir repedt szét körmeimben az új perkál, s az ablak és redőny közt egy
élő szőrös testre esének szemeim, mely az ablakürely árnyában zöld
karikával pillogott. Kopasz kékeres szemhéjjai ránczosan hunyorodtak
össze, vagy terjengtek, ha pillantott, mint a kancsi lidérczei. Nem
hinné ön, mily hézag van a lélekben az őrülési fokig. E pillanatban
sarkamtól velőmig rohant fel a vér, gyorsan, mint mikor forráspontig
szökik a hévmérő higanya. Ugy tetszék, minden pórusomon ki akar vérem
buggyanni, s midőn hajamig ért, felmereszté azt, mint egy vadállat
tüskéit. Rohanni akarék szobám kisérteti közül s ajtóm kis ablakán, mert
itt is vala, Márk leskelődő arczát pillantám meg, melyen képzeletem
látni vélte az ismert vonaglást. Tovább nem győzte idegzetem. Még
egyszer ismételé magát a mondott vérroham. Görcsöket kaptam, ajkamra
tajték forrt, lerogytam.

– S mi volt az ablakközti rém?

– Egy csonkatollas bagoly, rongyos pelyhü testtel, melyet akkor vert ki
az anyányi toll.

– Mi lőn a borzasztó éj eredménye?

– Teljes recidiva. Midőn felébredék, ágyamban találtam magamat. Fejem
fáradt-, testem zsibbadtnak érezém, mintha vérem megakadt volna.
Izgatott, ingerült, nyugtalan valék. De a szorongás, félelem s
bizonytalanság nem kiválólag szobai körömet tárgyazá. Egyetemes lőn az,
mint vala előbbi kórállapotomban. Ismét élt bennem egy titkos, éles,
megfoghatatlan ösztön: szökni, futni, bujdosni, a nélkül, hogy érteném
hová, vagy miért? Vágytam, készültem, mintha lelkem nem lenne otthon.
Ábrándos, szótlan, szomorú, feledékeny s szórakozott lettem. Lélegzetem
szorongó, vérkeringésem rendetlen, verőerem akadozó lőn. Étvágyam
elveszett, emésztő erőm megromlott, szerencsétlen voltam. Reggelenkint a
kancsi bejött s meggyújtá füstölőjét a medve tenyerében. Reggelim
tejszin volt; oly kövér és vastag, hogy undorodtam tőle. Aztán
magányosan valék ebédig, olvasva szörnyű könyveimet. Ebédnél vagy mély
hallgatásban ültünk, vagy folyt a sybillák és a századok misztikus
ismertetése. Márktól reszkettem, mit ő rossz néven vett, s midőn
vallatásaira megmondám, hogy azt esti leskelődésétől érezem, megfeddett.
Miként kétkedem benne? kérdezé, kit egész világ tisztel s anyám
feltétlen bizalmával dicsér. Délután egy bájcső (caleidoscop) csodás
virágit forgatám; vagy vastag foliantban nézlelék egyiptomi
hyeroglipheket s csillagjósok titkos ábráit. Járni, játszani, lovagolni
nem bocsáttatám. Négy-öt napban egyszer kézen vitt sétálni; akkor is
mindig templomba menénk, melynek hideg légje, képei s egész költészete
még jobban izgatott. Este a kancsi levetkeztetett, kérges tenyerével
arczon veregete, mondván: «mint egy soványodó berbécs». A soványság
eszméje mindig felkölté holdas fogyásom félelmét s azzal léptem ágyba.
Aztán lábamhoz ült s folytatá a fonókák és boszorkánynyomások mondáit,
mint az ezeregyéjt átmesélő leány. Ez volt napirendem.

– S mit vél ön czéljául e vétkes merénynek?

– Tán őrültté akarának tenni, mert ehhez gyakran közel hivém magamat.

– Igen, igen, őrültté, pazarlás, birvágy, alacsony önzés érdekéből. Ön
atyja szív- és becsületből nőszült a gőgös család daczára s képzelt
szerelmével. Ő korán sírba vitte beteges életét s ön, az egyetlen kór
fimagzat, ki atyjának senyvedő testalkatát öröklé, akadályozta a rangos
diplomata melléköröklését, ki fényszomj, éretlen pazarlás miatt roskadó
értékkel bukáshoz sietett, s ki növő vágyainak az önre szállandott
uradalmakban remélt, áhított eszközt, új alapot nyerni. Törvényeink
között van egy, mely így szól: si filii amentes, furiosi, lunatici vel
mentecapti fuerint, etiam post tempora legitimae eorum ætatis, tutelæ
fratrum sive agnatorum suorum subjiciuntur, et illorum provisione, simul
cum bonis et juribus eorum possessionariis gubernantur. Trip. I. 124.
Tit 4. §. S azért kívánta önt őrültté tetetni, hogy birtokjogi
képtelenségében, uradalmait kezére kerítse.

– Ön szörnyű bonyolódás vezérfonalát adja kezembe. Szóljon kérem!
ismertesse meg születésem titkát; esenge az árva halász s holt arczán
vágy és érdek kifejezése jelent meg, melyet szívéből végkép kiveszni
hitt.

– Arra még lesz idő; mindent megtudand ön; – nyugtatá a jövevény, – most
folytassa a vétkes terv eseményeit.

– Gyakran homályos sejtésem támadt, – folytatá Ödön, – hogy az bűn s
anyám tudta ellen van, mi velem történik. Egyszer ingerültségemben
kérdezni mertem orvosomtól: mit akar velem? Haragosan felelt s büszke
önérzettel: én rangosabb betegeket gyógyítok, mint az urfi s még sem
szól senki kezem alá. Nem hivok-e össze hetenkint orvosi tanácsot, elébe
terjesztve gyógymódomat? A mit szenved ön, azon által kell mennie; az
szorosan kórszakai közé tartozik. Várjon, míg gyógyszerem kifejtendi
eredményeit: a természet egy nemes úrficskáért nem tesz ugrásokat.

– Az alatt hetenként tudósítás közölteték a hirlapokban önről –
közbeszólt az idegen. «A szerencsétlen holdkóros – írák a lapok – kiről
néhány hó előtt kedvezőt említénk, visszaesett s gyászos betegsége
fejlettebb fokon áll, mint valaha. Orvos dr. Márk ur, a párisi és több
németországi természetvizsgáló társulatok tagja, szülészmester és ritka
gyógysikerről hirhedt férfiú, minden tudományát és szorgalmát a
boldogtalanra fordítja, de remény alig lehet, mert a növendék gyönge
alkotású s a kór azon években látszik legveszélyesebben kihatni, midőn
az elme- és itélőerőnek kellene a fejlődő testben erősödnie.» Az orvosi
tanács javaló bizonyítványai mellé nyomattak tekintélyes aláiratokkal, s
a hirdetmény szánalmat gerjeszte ön s becsülést dr. Márk iránt.

– Pedig az orvosi tanács megcsalatott. Körében megjelentem ugyan, de
szólanom Márk előre megtiltá. Üterem tapinták, arczom, szemeimet
vizsgálák, s aztán kimehettem. Gyógyszereket láték az asztalon,
hasonszínüeket azokhoz, melyeket bevettem, de úgy hiszem, orvosom nem
azon szereket mutatá be a tanács előtt, miket velem rendesen vétetett.
Márk jegyzetei szintén ott feküdtek az asztalon, pedig ha a valót
naplózta volna, nem tehet vala a tanács oly tanubizonyságot, miről a
hirlapok szóltak.

– Soha nem tőnek kérdéseket betegsége iránt? tudakolá az ismeretlen.

– Egyetlenszer kérdé a hörcsög arczú: mit érzek magamban? de a
rögtönzött irtózat ezen embertől, ábrándos szórakozottságom, a
halálszékül tekintett ünnepies tanács s Márk szoros tilalma, ki felettem
bűvösen uralkodék, oly zavarban tartottak, hogy felelni nem tudtam.
Orvosomon függtek igézett szemeim, ő titkon haragosan intett: s távozám.
Különben új gyógy-, vagy inkább kínfolyamom alatt egy lelket sem láték.
Márk és a kancsi volt a két élő lény, kik körömben forogtak s egy
utálatos macska, az orvos kegyencze, mely gyakran az asztalnál vérem
fagyasztva hunyorgott rám s melyet a kancsi hasonlónak talált, a
meséjében macskává átkozott herczegasszonyhoz.

– Miért nem tudósítá édes anyját levélben? kérdezé szorongva az idegen.

– Írtam több izben, de azt hiszem, nem küldeték el, mert választ nem
kaptam.

– Elsikkaszták a hideg gyilkosok, anyja egy sort sem vett öntől.

– Titkos természetű nyugtalanságom folyvást nőtt. Rettegtem, riadoztam a
magányban, borzadtam, ha két társam valamelyikével valék. Szökni,
szabadulni törekvém, de nem volt alkalom. Egy este kérdé Márk:
olvastam-e a könyveket, mik számomra betevék? Igen, felelék remegve. Úgy
hát meggyőződék ön, mondá ő, hogy kórjához leghathatósabb gyógyszer az
állatmagnetismus… Hallgattam, borzadék. Itt hosszú rábeszélő értekezést
kezde és folytatott e gyógymód rendkivüli hatályáról. Bizonyossá tőn,
mikép ez uton okvetetlenül egészséghez jövök, de ez csak úgy lehet, ha
őszintén, teljes örömből és bizalommal akarom. Könyveiből ismertem e
gyógyrend egész természetét.

Talán hát mégis jó czélja van, gondolám. Azért hoza oly rendkivüli módon
érzfogékonyságba (Empfindlichkeit), hogy a gyógymágnest annál bővebb
mértékben testemhez ereszszem s annál nagyobb sikert fejtsen ki
kóridegzetemben. De oh nem, oh nem! visszaejtett álomjárásomba, hogy
magnetizálhasson s magnetizál, hogy őrültségre képesebbé tegyen.

– Története folyvást rémítőbb, kérem, folytassa ön.

– Javaslatát, kérelmét, felszólitásait oly szeliden, oly bő bensőséggel
tevé, hogy reám hatni kezdett. Beszéd alatt térdei közt álltam. Kezeim
kezébe, szemem szemébe s térdeitől átfolyt erembe a meleg. Arcza oly
nyugodt, szives, jóakaró, szemei nyájasak, áthatók minden vadság nélkül:
nem tagadhatám, hogy vonzódom hozzá. Egy homályos sugallat mondá:
delejes rokonságban áll testem testével. Emlékezém könyveimben olvasott
esetekre, hol az ellenszenv, s lelkiirtózat daczára deleji egybeköttetés
fejlett ki két emberi test között. Javaslatához nem igérkezém, de
kezdett bennem rokonszenv fejleni azon gyógymódhoz, annyival inkább,
mert szörnyű helyzetemtől minden áron menekülni vágytam. Nem tudom, a
közelléti meleg átfolyása okozá, vagy a gyógyulási remény: de azon este
nem rettegtem s csendesen alvám, először újabb kínszakomban. Tanácsló
felszólításait naponta ismétlé s a közbeni testi érintkezés, vagy tán
kétségem, megérlelé teljes akaratomat, sőt oly csodás viszony fejlett ki
köztem és közötte, hogy ha haragosan nézett s arczát vonaglani láttam,
ölébe futék, hasonlítva az ebhez, mely üldözőjének lábaihoz simul.
Eljött az est, melyre a műtétel kitüzeték. Feszült képzeménynyel vártam
azt. Ingerült beteg ábrándom ezer szép és félelmes rajzokban állítá azt
elő. De midőn az óra jött, rettegni kezdék. Talán delejes ellenszenv
okozá, mint az eredmény után gyanítom. Ágyamban feküdtem, melynél lámpa
égett halvány világgal. Szemem fénye reszketett a szoba tárgyain,
mindent mozogni láttam. Aztán merően az ajtóra néztem, várva, mikor jő
orvosom. Kevés idő után megnyilt s a hörcsögarczú orvos jött halkan
meresztett szemekkel. Inge könyökig feltűrve s szőrös karjain felmeredt
a haj. Husos tenyerét, melynek hidegnyirokját még most is érzem simított
arczomon, kiterjesztve hozá. Kurta ujjai hátrahorgadtak s ízein
halottkéken vonultak el a felosztó erek. Szederjes tenyerén távol
megszámláltam a fővonalakat, miknek titkos jelentését egyik könyvemből
olvasám. Függő hús-arcza épen úgy vigyorgott, mint midőn mondá: «ne félj
kis holdkóros, meggyógyulandsz». Üveges szemei kiültek s pillantás
nélkül szegeződtek rám, vonásai felvevék a hörcsögi tekintetet s lomhán,
kisértetiesen huzódott felém.

– Szemmel akarta a deleji hatást előidézni, megjegyzé az ismeretlen.

– Összerettentem, – folytatá Ödön, – véremen fagyos sajdulat nyargalt át
s görcsök jelentkeztek.

– A delejes ellenszenv eredeti jele.

– Sikolték, menjen, hagyjon el, de ő közeledék.

– Tehát bűntársa volt Márknak, vélekedék a jövevény.

– Nem hiszem, – felelé Ödön. – Márk úr képzettebb gyilkos, mintsem
merényeibe áruló társat avasson. Talán felszólítá a műtételre, melyet
orvosi tanácsban határoztak el. Meglehet, ügyesebbnek hivé magánál, vagy
előre nézett, hogyha irtózatos terve végsikerig fejlik, ne egyedül
álljon a tévesztett gyakorlat megrovása alatt.

– Megfontolt gazember!

– Még egyszer sikolték, s Márk belépett. Tisztelt tanár úr, tessék
félbenhagyni; a test nedveiben nincs önhöz vonzó elem; mondá
illedelemmel, s karjait gyöngén megfogá, hogy kivezesse. A hörcsögarczú
kiment, megszabadultam.

– Tehát a gyógypróba végkép kimaradt?

– Csak elhalasztatott. Márk kimenté magát előttem, miszerint nem tőn
személyesen próbát, mert bizatlanságom hivé maga iránt, de miután
igéretem birja, kért, ne vetném meg az egyetlen utat, melyhez bizonyos
remény van. Ismét szokott módon folytak az esti rábeszélések; de a
szörnyarczú próbája nem is irtá ki bennem a Márk iránt ébredt ál- vagy
delejes türelmet. Szavai naponta mélyebben hatottak. Átlátám, hogy így
maradnom lehetetlen. Roncsolt fogyó testem, emésztő szökvágyam,
ingerültségem magam magammal meguntatott. Visszagondolék Márk úr szelid
gondjaira, új kínszakom előtt. Elismerém, miként gyógyrendje alatt
egyszer már javultam; s hogy anyámnak, kit Czili halálától egyedül
szerettem, feltétlen bizodalmát birja. Ez okok teljes szenvet s akaratot
készítének bennem, elfogadni Márk műtételét. Egy teltholdas estén
ablakom megnyiták. Ágyam úgy fordíttaték, hogy fejem északnak essék.
Lefeküdtem. Pehelyvánkosom helyett szarvasbőrt kaptam, hogy a
selyemszalagok ne hátrálják az állati delej befolyását. Selyempaplanom
szinte gyapjutakaróval cserélteték ki. Egy pohár delejes vizet kaptam
inni, s hanyatt helyzém magam. Az ajtó betéve; mi ketten egyedül. A hold
egész titkos erejével világolt, mintha egy anya teljes lelkéből kivánná
átadni életét beteg gyermekének. A regényes fényt szinte hullámzva érzém
rám ömleni. A kék ür vonzó csillagi letekintgetének; mindenikből Czili
szemeit véltem reám nézni; jósló kegyelettel nyugodt rajtam égi barátom
legédesebb arcza, s lábaimnál földi orvosom, ki ájtatos csendben
buzgalmas részvéttel függeszté rám átadott szemeit. Soha nem hittem,
hogy azon szobában oly boldog lehessek. Könyveim félelmes tartalma úgy
tetszék, mint egy boldog multból megigért ifjuálmak; a házfedél holdas
kisértete angyalfő lőn nekem, ki hozzám testvérileg int; s a tüzképű
lovag egy szerelmes költő a könnyű országból, melyhez tartozám. A villi
harangja megszólalt órámon; nem rémidézet többé, hanem hívó dal, mely a
vesztett paradicsom küszöbén vár reám. A csend és magány oly enyhe
szendert hinte idegeimre, hogy nyugalomba jöttek. A titkos szökés
ösztönét nem érezém többé. Rettegés, irtózat, riadás, undor megszünék;
egy boldogabb élet érzetét élveztem. E kellemes helyzet néhány perczig
tarta. Aztán elkezdé orvosom gyógyító ujjait, fejemtől idegemen elhúzni.
Először csak a lágy meleg test utját érzém; később úgy tetszék, mintha
étheri folyó lény bársony ujja érintkeznék velem, mely élettejet önt
üres izmaimba. Kellemes széllengést éreztem fejemtől a végtagok felé;
vérmelegem felmagasztalódék, pórusaim megnyiltak, testem szabad lőn,
egész lényemet gyönyör lengé át muló ébrengésben.

– A delejes hatás első fokozatja.

– E boldogságot nőni érezém. A kedves hév főbb fokra hágott; gyomrom lőn
a tűzpont, honnan a meleg élet testemre terjedt; ereim teljes hatalommal
vertek, mintha szabadabb lelket hordanának magukban; léhlem könnyű s
bővebb keblű lőn: szemeimet édes erő nyomta, héjjai alánehezültek; s bár
még tisztán hallék és éreztem: az álom ellenállhatatlan lőn; szemem
lecsukódott, a nélkül, hogy elmém megszűnt volna a külvilággal
érintésben lenni.

– Ez a második fok; mondá az idegen növő érdekkel.

– A boldog rendszer jobban mélyedett, érzékim fel-felmerültek még; de e
küzdés erőtlen vala; mint a fogyó sóhaj egyig elhalának. Érzésem
hasonlita a csendes haláléhoz, mely szállítja el a feloszlott létel
elemeit, hogy nemesebb formákba öntse egy új élet. Elmém elszakadt a
világtól, öntudatom megszűnt, mély álom jött reám, s többre nem
emlékszem…

… A boldog éj elvirradt, de én szerencsétlenebb levék. Érzém lényemben a
szokatlan idegen erőt, mely képes lett volna kórságom anyagát elnyomni,
kiirtani; de minden ellenszenvileg történt s folyt körültem, mint a
delejjel tölt életművezet kivánja. Mondhatlanul érzékeny valék; beteg,
ingerült s túlfeszült fogékonyságban. Érzékim, hogy úgy szóljak,
felfalának minden kisded hatást; s növő, terjedő, élesedő erőben vezeték
idegzetemre. Agyvelőmet szédült állapotban érezém; legalább működése
hasonlíta az éjjeli élethez. Eszem ösztönnek, értelmem ábrándnak,
öntudatom érzésnek adott cserében helyt; szóval bennem az idegrend
gondolkozék, abba költözött életem. Legkisebb hatály szerencsétlenné
tőn. Erős hangú beszéd, állati párázat, ajtó nyiszorja, vagy csupa
légvonal, mindannyi kínzószerem lőn. Kissé erősb érintés bőrömön
fájdalmakat szűlt. A Márk macskájától lerogytam, s ha késem a tányéron
megnyikkant, hideglelést kaptam. Képzelheti ön, ily lélekállapotban,
mint közeledém naponta a végőrültséghez azon nyomasztó, magányos
életrend folytatása mellett, mely mostani szobámban a baglyos éj
nyavalyatörésén kezdődék. A képek, könyveim, meleg ágyam, a nehéz
emészthetlen étkek, a fonókák s temetők kisértetei, folyvást üldözének,
segédül véve a multak iszonyú emlékét. Többnyire húnyt szemmel levék
magányomban, mert a kisértő tárgyak látása rázó borzadályt, vagy
többnyire görcsöket idézett. Így valék a kancsi meséivel is. Fülem
bedugtam, s puha vánkosimba fúrám, temetém fejemet, hogy ne halljam.
Közönként érzék már ijedelmek- vagy éles ingerültségeknél egy
nyilalásforma kínt kígyózni velőmre, mely erőtlen feloszláson végződék,
mint midőn a szél pusztára ér. Úgy hiszem, ezen pusztaság, mit érezni
igen, de megértetni nehezen lehet, már az őrültség hazája. Soha ily
fokon nem érzém a szökési ösztönt, mely már ablakrostélyim
megkisértéseig nőtt. Mit álltam ki e kórfejlődésben: csak orvos itéli
meg, vagy ki így szenvedett. Delejes ingerültségemnek volt egy csodás
költészete, a tiszta, világos, ellenállhatatlan sejtés. Márkot megérzém,
midőn a lépcsőkön hazajött. Fokonkint számítám lépteit, s meg tudám
mondani, mikor fogja meg a csengetyű vas rángatóját, mi nekem fájt. Így
megérzém a kancsi bejövetelét is betett ajtónál mellékszobámba. Ha
régibb tanulmányaimra visszagondolék: világos, határozott fogalmam volt
minden homály felett, mely értelmemet akkor nem engedé tiszta értelemhez
jutni. Azt hiszem, év és tapasztalás utján tökélyesen kiképzett elme,
nem itél helyesebben, mint én akkor. De volt egy borzasztó természete
ezen éles, biztos tapintatnak. Sejtésem mint bizonyost láttatá, hogy
újabb sorsom oka azon idegen lőn, kinek leső arczát az esztergától
meglepém. E fogalom nem határozá meg, nyilvános parancsot, vagy legalább
akaratkijelentést tőn-e az idegen? de hogy növő szerencsétlenségem,
jövendő tébolyom, vagy tán halálom az ő vágyát, kivánatát töltendi be, s
e borzasztó közeledés a végkifejléshez kedvére van: azt teljesen
elhiteté velem.

– Kétségkül ama diplomatikus szörnyeteg, kinek érdekében volt önt
birtokjogi állapotából kivetkőztetni, nem tőn világos kijelentést
akaratáról. Erre nem volt szükség. Márk régebben az ő házi orvosa volt;
ismeré a családviszonyokat, s jól tudá, mennyire érdekében állna öntől
szabadulnia.

– E meggyőződés óta, csodás fordulata zavart képzeteimnek, átruházá
üldözőm formáját a holdkóros képre. Úgy tetszék, mintha a meglepett
idegen leskődnék reám a házfödélből, orozva, bőszen, távolíthatatlanúl.
Hinni kezdém, miként kisértő arcza, s félig nyilt szemei azért merednek
reám oly üldözőleg, hogy őrültségem mielőbb kifejljék. Ez ismét új
rettegtető sejtést csatola magához, miszerint gyógyszerem titkos
keverék, tébolyodást hozó elemekből, mikkel Márk úr kicseréli az
orvostanácstól kijelelt szereket. E folytonos ideg- és agyláz, e
természetküli feszítő ingerültség, s kiforgatott elme és érzéki
rendszer, minek fejlődési fokát, jellemét s jeleneteit csak erőtlen, s
hiányos töredékben közölheti nyelvem: elnyűtték létemet. Menthetlenül
látám közeledni az őrültségi örvényt; lemondó kétséggel várva vesztemet,
mint kit a zuhatag sodró árja elkap. Anyámtól tanulám: hol közel a
veszély, jelen van az Isten. Valóban hinnem kelle azt; mert észirtó
sejtelmeim közt volt egy, mely mint megtartó sugár világolt a többinek
mélységei felett. Magyarázhatlan ösztön kényszerített hinni, miként
anyám 28-ik augusztusban megjőend, két héttel előbb, mint távoztakor
igérte.

– Különös, különös! – megszakítá az ismeretlen. Ön anyja valóban azon
napra határzá visszajövetelét, mint történék is, de önre nézve későn.
Megirám neki, mit ön állapotáról a lapokban olvasék. Márk, a gazember,
nem tudósítá őt. Visszajöttekor, a szörnyű esemény után, szemére
lobbantá hanyagságát. Ő állítá, miként két izben irt; s térti
vevényekkel igazolá magát; de azt hiszem, vagy a postakiadót vesztegeté
meg, vagy hamis jegyek valának azok. Édes anyjának fájdalmai közt nem
juta eszébe, a térti vevényeket nyomozni.

– Ezen hit oly erős lőn bennem, hogy egyetlen vigaszommá vált. Biztató
evangeliom a siralom völgyében, mely titkos igérettel hirdeté: miként
elközelítend földi mennyországom. Napot, órát, perczet számíték e
szabadító véghez, de némi homályos érzet erőködék reményemben közfalat
vonni, mintha nem lenne mód a tébolyt 28-ik augusztusig visszatartani…
Egy este a kancsi rosszul lőn s vacsorámtól kiséret nélkül mentem
aludni. A közbeneső szobát félig világítá meg kezemben vitt gyertyám. A
butorok árnya, mint rémtábor uszott a falakon félkörben, a mint
haladtam; látni hagyva közein a pamlagon fekvő macskát, mely félig emelt
fejében zöldtüzű szemekkel, mint a kancsi elátkozott herczegasszonya,
kisérte lépteimet. Izgatott ereimen fagyosan tolongott a vér; mintha
körönként fel akarná törni azokat, míg másutt üres hézagokat hagyott.
Alig tudtam lerogyás nélkül szobámba rohanni. Gyertyám elaludt, s én
sikoltva kulcsolám magamra az ajtót. Sötét lőn; a nyitott salukon beönté
fényét a fogyó hold, átvilágítva ablaktekercsemen a szálas fekete
vonásokban nyomott, guggolva meredt, nyöszörgő alakkal néző boszorkányt,
mely az eltépett helyébe cserélteték. A tekercsen áttört fény félig
szobámba hatott, s barnakék világban veté föl a fekete tárgyakat, mik
körül a lovag tekintete, s félig nyilt szemével a holdas arcz, fejéren
nőttek ki, lebegve a ködszín holdvilágban. Ágyamba akartam rohanni, hogy
fejemet, magamat, kétségemet párnáim közé fúrjam, rejtsem, temessem.
Mielőtt tehetném, egy rejtelmes fekete csomó tűnt fel asztalomon. A
takaró-szövet gömbölyű alakra látszék tapadni, minő az emberfej.
Riadásom e felett kétségbeejtő lőn. A képzelődés mindig jobban retteg
rejtett, ismeretlen tárgytól. Mint zsákmányt rohanám meg a
magyarázhatlan titkot, s ragadtam le lepleit. Egy szörnyeteg rejlék
alatta színezett gypszből csodásan kiöntve. Szemeim akaratlanul reá
meredtek. A hörcsögarczú orvosra ismerék azon irtózatos alakban, midőn
magnetizálni akart. Összehúzott nyakán, függő hús arczát előretolta, s
vigyorgott. Üveges szemei kiültek, s pillantás nélkül szegeződtek reám.
Hideg nyirkos tenyerét kiterjedve tartá, s halottkék inai megfeszültek
ízein. Remegő szememben halkan, kisértetiesen látszék elhúzódni, mintha
mondaná: «Ne félj kis holdkóros, meggyógyulandsz.» Sarkamból felfelé
érzém rohanni a vért, mint ama szerencsétlen estvén. Felsikolték, s
tántorgó léptekkel törtem ajtómra kiszabadulni. Azt hivém, orvosom zárta
rám; a rettegő zavarban feledém, hogy magam tevém azt. Sikoltozám segély
s nyitás után. Nem felelt senki; nem hallá-e Márk távol szobájában, vagy
készakarva gyötrött, erőtetve a mai megőrülést? nem tudom. Órámon a
villi harangozott. Kétségemben kiütém ajtóm szűk ablakát, s vagdaló
üvegdarabok közt kidugám karomat, mintha ott menekülni lehetne. Aztán az
agyagkisértetnek akartam rohanni, hogy összetörjem azt. Késő volt.
Sarkamtól velőmig rohant habzó vérem; gyorsan, mint midőn forráspontig
szökik a hévmérő higanyja. Úgy tetszék, minden porusomon ki akar
buggyanni, s midőn hajamig ért, felmereszté azt, mint egy vadállat
tüskéit. Az egész történet gyorsabban a szónál ment véghez. Görcsöket
kaptam, ajkamra tajték forrt, lerogytam… Önt talán úntatja részletes
beszélyem; de miután sorsomhoz részvét köti, akarom, hogy tudja, mire
vetemülhet ember ember ellen érdekért, Pesten épen úgy, mint Párisban.

– Sőt köszönöm fájdalmát, melyet nem kimélve folytatja beszélyét. Oh én
ismerem az emberi szívet; ismerem hazai törvényhatóságaink fenyítőszéki
jegyzőkönyveit. A szív, vér, s szenvedély: nem ángol, nem frank, nem
magyar, hanem emberi. Az ember, s mit magának teremt a sors, azaz érdek,
mindenütt ugyanaz; s ki rabjává alacsonyul, mindenütt alacsony.

– Szörnyű sorsom folytatása alatt Márk úr oly szíves, előző, nyájas
modort viselt, mintha mindez nem készakarva történnék, mintha
gyógyulásom fő vágya lenne, s kötelességeit lélekismerettel végezné. És
valóban, ha panaszra kerülend: nem tudtam volna tényeit szorosan
meghatározni, melyeket vádamhoz bűnjelül sorozzak.

– Mivel menté az agyagszörny gyilkos használatát?

– El kell szoktatnia, úgymond, a rettegéstől, mely természetemmé kezd
válni… Egyébiránt a szörnyű éj után, egy napot tölték még. Aztán leveté
álarczát, s új kétségbe ejtett, hol őrültségnél többet, halált
várhassak.

– Miként végződék a rettenet éje?

– Reggel napvilágon ébredék fel a szobapadlaton, hideglelésben, mely
gondolom egész éjen rázott, mert igen bágyadt valék, s minden tagom
bizsergett. Nem hallék semmi neszt. Órám kilenczre járt. Orvosom
ilyenkor betegeit járta. A szökés próbája jutott eszembe. Felkeltem
némán, zörejtelenül. Ajtóm felnyitám, s lábujjhegyen menék a macskás
szobán át. A következő teremajtó behúzva, de nem volt kilincsébe téve.
Halk susogás üté fülemet. Csendben, mit száraz, súlytalan testem könnyen
tehete, oda lopódzám. Márk és a kancsi beszélgettek. Ha mai álmából ép
észszel ébred fel, nincs reményem; mondá Márk. Miért nem adsz be neki,
hogy bizonyosan czélhoz juthass vele? kérdezé a kancsi. Oly feltünő
merény veszélylyel jár, s könnyen gyanut gerjeszt. Egy mérgezett
holttest czáfolhatlan bűnjel, ha nyomra akadnak. Őrültségén mindenki
megnyugszik, mert hajlamát születésben hozta. Gyanu nincs, nem lehet. Az
orvostanács megcsalva, s a gyógytárból hordatott szerek mindenkit
meggyőznek, hogy helyes uton járok. Egyedül te tudod, miként azon
keverékeket itthon cserélem ki; felelt suttogva a rémítő szörnyeteg. De
ha meg nem őrül, lemondasz a húszezer pengőről? kérdezé a kancsi. Azzal
vigyáznom kell, – felelt Márk. Oly urak módját s odavetett szavait
ismerni kell, mint azon főúr. Hol kötelezvény nincs, s kivált az ügy
kényes, vagy róla épen szólni sem tanácsos: szeszélytől függ minden. S
ily vállalatoknál, siker után, többnyire nem akarják ismerni az embert…
Így minden elveszett; – kétkedék a kancsi… Sőt nem, – biztatá dr. Márk.
A vörös dajka nálam volt. Kisdedőrje, tudod, ki termetben annyira
hasonlít Ödönhöz, agyonzúzta magát, leesett a padlásról, s a halálban
arczát összetörte, hogy lehetetlen reá ismerni… Nos, tán őt akarod
húszezer pengőn egy boncztanárnak eladni? kérdé gúnyos nevetéssel a
kancsi… Pszt, pszt! inté Márk a hangoska zajért, s én remegve
kémlésemeni kapattatástól, visszasuhantam szobámba, ajtómra tolám a lövő
zárt, s lefekvém, mint voltam előbbi helyemre. Átgondolám a
bűnszövetséget Márk és a kancsi közt. A kölcsönös te czím, gyanússá tevé
arczhasonlatukat; s magyarázhatlan delejes sejtelmem megsugá, hogy ők
testvérek… Boldog isten; én elhagyva, anyátlanul, segélyeszközök,
részvét, s emberi közelítés nélkül, rejtve, titokban zsarnokolva egy
szörnyeteg körmei között, ki vétkét ördögi ügyességgel képes rejteni, s
kinek egyetlen bűntársa az érdek- és bűnhődés félelmével hozzácsatolt
húg, kit magánál szolgálóul tart. Látám, mily mentlenül vagyok
körülhálózva, reszkettem az eredménytől, minek oly gyorsan kelle
kifejleni, mert hisz anyám jöttének 28-ára kellett hitem szerint
történni; de addig okvetlen meg kell őrülnöm, hogy Márk úr czélt érjen.
E borzasztó bizonyosság foglalá el egész lényemet. Azonban alig levék
készen padlatra fektemmel, Márk betekinte ajtóm ablakán, s hangos
szólításokkal ébreszte fel. Aztán, mint rendesen tevé, kinyitva
szekrényét, gyógyszert tölte számomra egy ezüst kanálba, titkos
szemlével vizsgálva a közben arczomon s szememben az őrültség jelét. Én
eltaszítám a kanalat. Áruló szavai rémítve győztek meg, hogy nem
gyógyszert iszom zárt szekrényéből. Nem erőteté a bevételt.
Izgatottságomtól hitte eredni a vonakvást. Kiment betegeihez, s
magányban maradék, mint napirendem hozá, azon különbséggel, hogy a
kancsi nem jött füstöt gyújtani, s szellőtlen szobámat tiltul leporozni.
Ismét a szökést próbáltam, de lehetetlen vala. Márk ajtai zárvák,
lakásom másodemeleten. Egy perczre gondolám, talán egymáshoz kötött
lepedőimen leereszkedhetném; de nem volt bátorságom. Kimerült, erőtlen
karjaim nem birnának meg, míg földig érek; hanyatt homlok zúznám
magamat, vagy a kancsi rajta kapna a szökési merényen, s akkor halálom
bizonyos. Rettegő kétségem fokonkint nőve; szinte öntudatlan zavarban
valék már. Kiáltozni kezdtem ablakomon által segítség után, mely
természetesen le nem hallatszott az utczára. A kancsi meghallá
kiáltásimat, berohant, földig pirongatott, s bezárt egy kamrába, honnan
hang ki nem hat; fenyegetve, miként ha lármát ütök, megöl. Gyanum,
félelmem, kétségeim nőttével nem untatom önt. Saját fogalma
kiegészítheti a sötétedő rajzot, melybe ennyi s ily események után,
bomlott lelkem merűlt. Ebédre megérkezett Márk, s egy postahely és adati
bélyeggel ellátott levelet olvasa fel nekem, mely részletes tudósítást
foglalt anyám haláláról. E hír, e csapás úgy levert, annyira elfoglalá
tört eszméletemet, hogy minden más fogékonyságra eltompult. Nem tudék
többé gondolni semmi veszélyre. Az irtózatos jövő, mit Márk meglesett
szava után várék, sőt a halál maga, csekély hatással lőn, ez elfoglaló
szerencsétlenséghez. Hogy is ne? anyám képe, szerelme, megjötte volt az
egyetlen remény, mely angyalszárnyakon emelé magát sötét kínom felé.
Most eltünék a jósfény, mely szenvedésimnek határokat igért; s ha oly
rend- és irányvesztett lélek, mint enyim, akkor egy mit határozottan
érezhete, úgy véglemondás volt az. Szívből óhajtám, bár megőrülnék,
szabadulni öntudatomtól, melynek oly szörnyű elemei kerengtek bomladó
velőmben. Istenem! mennyit kiáll az emberi szerkezet… Azt hinné ön, hogy
nem volt többé mit vesztenem; miután az életreményt, s anyámat
elvesztém. Márk úr tudott találni, mi még veszthető: az anya boldogító
emlékét. Kit anyádnak hittél, nem is volt szülő édes anyád; – mondá
gorombán – csak jószivű kegynő, ki költői kórhajlamod által irgalmas
részvéttel hagyá érdekelni magát, hogy neve a különös esettel
kapcsolatba jőjjön. E szó lőn végső éles fájdalma lelkemnek, melyet a
delejes érzteltség folyvást túlhangolt ingerlékenységgel szaggatott. E
lélekdöfésnél nem is juta időm haragudni, miként Márk hideg alázatát,
szemtelenül te czímmel cserélte fel. Névtelen eredménynyel hatott rám, e
hiú irgalom eszméje, e gyilkos gyanusítás, mely mindent eltörle, mi
előttem a földön szent vala. Nemcsak árva lettem egy percz alatt,
nemcsak a vigasztalás emlékhitét vesztém, hogy birtam jó anyát: de
gyámnőmet is oly hitvány hiú léleknek kelle ismernem, ki kaczérkodó
pártfogása által ismeretlen nevét akará a népen felül tolni, s kinek
embertelen nyerész kegyéhez hála nem köthetett. E fájdalom még metsző,
éles idegható vala. Minden, mit azóta szenvedék, maga kétévi méltatlan
börtönöm, tompa súly lőn ahhoz, mely nyomja ugyan a szívet, mint egy
nehéz kő, de nem szúr, mint a tőr.

– Miként tudá ön elhinni, hogy hiú, kaczér kegyelet volt volna annyi
fájdalom és jóság, mennyit feláldozó anyjában tapasztalt?

– Elhagyottságom, s az arra következett sorsváltozásom elhiteték velem.
Azt véltem: a tengeri fürdő csak álszín volt az unt tréfátóli
távolodásra. Hiszen kétszer irtam kétségbeesett levelet, s választ nem
kapék.

– Édes anyja szinte irt önnek, bár önét nem kapá; a szörnyeteg sikkasztá
el kétségkívül az anyai biztató vigaszt… És a húszezer pengő forint
alkuja, a Márk és kancsi közt folytatott párbeszéd, s az ebben rejlő
titkos, félelmes érdekek nem győzék önt meg, miként nevezetes
származattal kell birni, s a kegyeleti gyámságról költött rege undok
csel?

– Fényes játéknak véltem az egészet, mit gazdagok szeszélyből üznek. Én,
ki az emberektől annyit tapasztalék, miért ne hihettem volna róluk azt
is el? Azonban eszem, az egymásra rohanó események miatt, annyira ki lőn
tájékozási erejéből forgatva, s a rettegés oly szakadatlan zavarban
tartott, hogy rendszerrel okoskodni képes nem valék. E mellett meg kell
vallanom, hogy a sorsom iránt lelkembe költ irtózat annyira megerősödék,
miszerint soha, egészen e perczig vagyonos osztályhoz, a bűn és érdek
önző rabjaihoz tartozni nem vágytam; s itt a nép közt, szabadságom
érzetében, a multak hamvadó emléke mellett sem juta soha eszembe néhai
szerencsém meséjét nyomozni.

– Miként menekült ön meg hóhérjától? – kérdé az ismeretlen.

– Következő éjen, – folytatá Ödön, – régi szállásomon aludtam. Látám a
zuhanyt s fürdőkádat előszobámban. Ott vala a mosódó porczelánmeder,
kötőlékeimmel, miket jegesen viselék gyomromon. Esztergám, körülhányva
saját műveimmel, s itt-ott a józan kedves könyvek, mikből értelmes
tanárom tanított, egyszerű szobám minden félelemidéző járulékok nélkül,
s hűvös, kemény szarvasbőrágyam, melyben egykor nyugodt éjeket alvám.
Mindez, édes, felejtő szendert hozott gondolatimra. Nem tudám
meghatározni mit, s miként itéljek. Világos, delejes sejtelmem, anyám
eljöendéséről oly könyör nélkül megcsalt; többé sem jót, sem rosszat
sejtésemnek hinni nem tudtam. Márk és a kancsi ellenemi összeesküvése,
orvosom megváltozott szemtelen bánása, s mégis e rég nem közlött
kedvezmény: oly egyezhetlen ellentétek voltak, mik elzárták tájékozásom
irányát, kivetve erejéből azon világos fogalmat, melylyel delejes
hangulatom saját ügyemet felfogá… Rajoskodó gondolataim közt, annyira
fáradtan s roncsolva elalvám. Éjjel felzaklatott Márk életadó
nyugalmamból, mit öt hét óta először alvám rángás, rettegés, felriadás
nélkül. Azt hittem, imádkozni viszen, mit olykor séta helyt gyakorlánk.
Kértem az istenre, ne vigyen a gyér gyertyavilágu templomba. A kisértő
félsötét oltárok, árnyak, képek s meredt faragványok jutának eszembe,
miket, ha esti vecsernyéken vele látogatnom kellett, velőm vaczogott. Ma
nem mégysz imádkozni, – viszonzá mogorván, – sétánk javadra lesz.
Gondolom, azért tőn jóról igéretet, hogy lementünkben lármát ne üssek…
Öltözni akartam. Nem hagyá. Öltsd fel otthonkádat; az éj nem hives,
kivált kocsiban, mondá szemtelenül, mintha már nem is volna igényem a
«te» czímen kül, más társalgást várni.

A kijelelt ruhám felöltém; s kiindulánk. Szobám ajtaját sarkig tárva
nyitva hagyá, mely szokatlan bátorság, e rejtelmes, zárkozó demontól,
igen feltünék. Néhai fürdőszobámban, hol keresztülmenénk, bizonyos
málhát láték a padlaton beterítve elnyulni, melynek alakja hasonlíta egy
fekvő gyermekéhez. Ingerült, rettegő lelkem megijedt az ismeretlen
tárgytól, mert a hörcsögarczú agyagszobra jutott eszembe. Oda tekinték,
s a takaró alúl két merev lábat láték kinyulni; fagyottan, megkékülve
mint a halottaké szokott. Képzelheti ön, mint megrázott a meglepő
rettenet; de nem mertem sikoltni, vagy reszkető tagjaimat elárulni.
Megfeszítém minden izmomat, hogy ne remegjek, s léhlt alig vevék, hogy
szivem dobogását el ne áruljam. Fürdőm ajtaját, mely a szabad folyosóra
nyilt, Márk úr szinte nyitva hagyá. Mi czélja lehet a halottal, el nem
gondolhatám, de hogy az ajtók nyitvahagyásában cseles s merész terv
rejlik: bizonyosnak hittem. Ekkor kimentünk, s Márk lakába többé vissza
nem vitetém.

– Jól gyanítá ön, a legmerészebb tervet vivé ki, melynek sikeréhez,
elszántság mellett ügyes, öntudatos intézkedés kelle. Egy reggel,
hihetőleg az ön szöktetését követőn, egy czikkely jelent meg a pesti
lapokban, a mennyire emlékezem, körülbelül ilyforma szerkezetben,
«Borzasztó véletlen. **-y Ödön, tizenegy éves holdkóros, dús család-ág
utolsó szülötte, ki a község részvevő érdekét annyira megnyeré, s kit
alulirt, az e lapokban közlött méltányló emlékezet, s orvosi elismerő
bizonyítványok szerint, kitünő szorgalommal és sikerrel gyógyított: a
közelebb mult éjen, megcsalva őrét és orvosát, kiszökött, s kór
vándorösztönétől izgatva, álomjárás közben a másodemelet nyilt
folyosójáról hanyatt-homlok irtózatosan lezuhant, úgy hogy midőn
alulirt, a beteg őreül rendelt, de virrasztási közben álomtól nyomott
nőcseléddel felriadva, alig öt-hat perczczel a merény után segélyül
futna, a szerencsétlen már szétzúzott arczczal halva találtaték, s most
a gyógy rendével foglalkozott orvosi tanács közös jelenlétében
felbontva, nyujtóztató padon várja a közönség végtisztességtételét.
Vigasztalan fájdalmát kényszerül alulirt kifejezni a szörnyű csapás
felett, nemcsak azért, mivel a kérlelhetlen sors előkelő családot foszta
meg végörömétől: hanem, mert siratott halottjához rendkívüli szeretet és
rokonszenv szövé; s mert a gyógytannak e ritka eset sikerével fényes
diadalt remélt eszközleni. Eddigi erényes híre, s gyászolt betege körül
tett fáradlan gondjai szerény érzetében, bátor is igényleni a tisztelt
közvélemény felmentő itéletét e véletlen esemény felett, melylyel
hibáján kül látogatá meg az akadályozhatlan gondviselés; mely külföldi
legrendezettebb kórházakban is gyakran történik, s melynek meglepő
hatása alulirtat egész lelkében annyira megrázkódtatá, miszerint
orvosbarátinak javaslatára, legalább rövid utazásban szóródást keresni,
s tisztelt betegeit néhány napra terjedő távollétében, ügyes, tudományos
és tapasztalt segédjére bízni kénytelen.» Dr. Márk, m. k. szemorvos,
szülész-mester; a párisi, s több német természetvizsgáló- és orvosi
társulatok tagja.

– Hallatlan merény; – közbevágott az árva halász. – Ha a gyermek meg nem
hal: engemet öl meg. Helyettem kétségkül a vörös dajka leesett halottját
temetteté el, kit a véletlen bűne alkalmához oly csodásan játszott, s
kinek életkora, testalkata a kancsival tartott párbeszéd szerint,
enyimmel öszhangzó hasonlatban állott.

– Okvetlen úgy van! – igazolá az ismeretlen. – S e vakmerő vállalatot a
zúzott és ráismerhetlen arcz, s megcsalt orvosok közbenjöttével
felbontott test által, ön édesanyja- és érdekletteinek távollétében, a
főhivatalnok titkos, de egyetértő, sőt szükség esetében pártfogó
elnézése mellett, sikerült gyanú és bűnhődés nélkül kivinnie. A
fentmondott orvosi jelentést a szerkesztők résztvevő észrevételekkel
csillagozák meg; s később, midőn Márk a szinlett lélekhábor elszórási
ügye alatt, rövid időre csakugyan eltávozék: a lapok kezelőinél divatba
jött szánni, vigasztalni, menteni, s a közönség további bizalmába,
kegyébe ajánlani őt, saját vagy idegen sallangos czikkekben, miket
alkalmasint Márk szerkezett, s barátai által kéretett be a napi
hasábokba, mintha azokat a közönség egyik-másik tagja, s illetőleg a
közvélemény győződésből irná. Ily bűn gyakran üzetik hirlapjaink által.
Ha mi érdekes történik, mohón felkapják, tárgyalás alá veszik, hogy
hasábokat töltsön, s véleményt adjanak. De mindez, az első jelentkezés
szinében történik; s ha az első adat, nézet, fogalom, vagy irány, mely
azt nyilvánosság elébe hozá, csalárd, hiányos, vagy álzott vala:
rendszerint azon vágásban marad a tárgy, s a változatul felette kelt
közlemények ferde, veszélyes vagy bűnös kifejlést eszközlenek a
félrevezetett közvéleményben. Igy történt az ön ellen elkövetett merény
esetében is. Márk, szemtelen, önhitt, de eszes és korismés csele,
melylyel czikkében fellépett, elvoná a tény szemléletéről a
közfigyelmet. A tárgyat átcserélte, s a bűn helyett saját helyzetét tolá
eszmélet tárgyaul. A lapok a helyt, hogy az irányt kiigazítanák, s
ösztönt adnának az igazság szigorának: tovább mentek a félreámító
csalnyomokon; minek következtében a borzasztó eset mellőztével, Márk
érdemeinek, szánatának, s ajánlgatásának utó- és viszhangjain fejezteték
be a nyilvános tárgyalás; úgy hogy a közvélemény, a helyt, hogy
bűnnyomozó szenvre és boszúra izgattatott volna fel, egy vetemült szörny
pártfogására engesztelteték meg. Helyhatóságink szinte nem törődnek e
rendkívüli hirrel. Fenyítő székeinknek általában oly borzasztó
rendeltetése van, miszerint csak azon bűnt nyomozzák, üldözik, mely
iránt hivatalos jelentés tétetik, mely iránt vádkereset, s követelés van
indítva; szóval, mely hebehurgyán, kontárul s előkészület nélkül
követtetik el, vagy oly rosszul fedve, hogy a tyúk is kikaparná, s egy
vak is rábukkan. Ön ügyében nem volt, ki panaszt emelve, nyomozást
kérjen. Anyja még tengeri fürdőkön; s én távol, bajokkal terhelve későn
jövék a történet tudomására. Kettőnkön kül pedig alig lehetett volna egy
kit találni hazánkban, kit ön sorsa lélek és szív szerint, valón
érdekelne. Így a hatóság nem sürgetve kényszerítő vádtól, közönyösen
vevék. Különben is örülnek, ha adat- és keresethiányból egy bonyolódott
gyanú irányából egygyel több alkalmuk van nyugodni. S itt annál
kedvezőbb volt helyzetük, mivel a nyilvánosság organumai részint
elaltaták, részint álirányra téveszték a tény iránti fellázadt
figyelmet. Úgy hogy midőn édes anyja, augusztus 28-án leverve, lázban,
kétségbeesetten megérkezék, önt föld alatt, a közvéleményt nyugtatva, ön
halálát bűngyanu nélkül, s Márk orvost honn nem találta. A legjobb anya
sorsa akkor átok és repesztő fájdalom, később üldözet s nyomor lőn. És
mégis angyaljósága ily irtózatos vétket nem gyaníta. Mennyire anyai s
nőkebel ily esetben megnyugodni képes, a gondviselet tiszteletében
keresé gyógyító vigaszát. Csak én valék, kit e titkos rendkivüli halál
nyugodni nem hagyott; ki a családviszony érdekeit, a diplomata gőgös
vágyait, s Márk félig-meddig, de kárhozatosan ismert jellemét feledni
nem tudám. Ezerszer akartam a közbejött évtized folytában erélyesen
fellépni, panaszt, vádat, követelést kezdeni, s a lappangó szerencsés
vétek fejére boszuló bárdot eszközleni: de kezeimben semmi adat; a
főhivatalnok tekintély és magas befolyások birtokában: a bűntárs dr.
Márk, folyvást a köztisztelet és méltánylat kedvezéseiben erősödve!
Annyi előny és ostrompont ellenem – semmi fegyver kezeim között! Mit
eszközölhettem volna, mint önzés alacsony gyanuját magamra családi
egybeköttetésemnél fogva; s siker veszélyét az egykor tán mutatkozandó
alkalomnak… mely önneli első találkozásommal oly boldogítólag
felvirradt.



XVI.  (A vörös dajka.)

E közben enyhe, szellőtlen pusztai est állott be. Az égkúp tiszta kékbe
öltözék, nem szennyezve legkisebb felhőtől. Jobbról feketekék fellegfal
fogta kerítésbe a láthatárt, mely vízegyenében kanyarult nyugotról
éjszaknak, földig takarva égszín bársonyával az eget, mint midőn a terem
mennyezetétől padlatáig szőnyegezve van. Átellenben a két férfiúval, a
telő hold rejlett opálszín felhőlap megett, melynek féltojásdad alakja
hasonlíta egy nagyszerű oltárképhez. Rétegein itt-ott áttetszett a sárga
csillag, s töredezett világa szőke gyöngyszínnel önté be az egészet,
ívszéleit pedig ujjnyi ragyogó paszományba szegzé. Köröskörül keskeny
kékmező övezé e látványt, mit ismét fuvatagszerű felhőzet keríte,
olyforma vegyben, mintha alul elevensárga, középen verhenyes, fölül
vörösréz színű hó esnék. Nehány percz után kiemelé fejét a bűvös hold,
mintha lábujjhegyről nézne el a felhőlap vállán, melynek bontakozó
alakja hirtelen árnynyal foltozott aranyszínbe borult, s díszpalástként
látszék takarni a csak arczban látható királynét. Azalatt az
észak-nyugoti falszőnyeg felszakadt, s balszárnya az égkup ívére
kanyarult, mintha orkán lebbentett volna fel egy száz mérföldnyi
kárpitot, mely megül számtalan pompalobogványok gyultak ki a kék
semmiben.

A beszélő pár nem élvezé e gyönyörteljes látványt. Darabig szótlan
mélyedésben mentek egymás mellett, mintha lelkeik pihenni akarnának a
mondottak terhétől, vagy erőt szereznének a folytatáshoz. S így a
Hortobágy partjára tévedtek. A holdfény elterült a zavaros folyón, s
lomha mozgalmain ködöt látszék verni a remegő világ, mint egy éji
délbáb, melynek lenge sátorában szárcsák uszkáltak a barátságos nád
közt. A folyam hosszában itt-ott odvas fűzek állongtak korhadt, meztelen
ágakkal, s vizenyős töveiken elöntve a réti nefelejts dús virágzatával.
A hallgató vidék enyhe szenderben altatá önmagát; csak néha lebbentve
meg fűszeres szellőit, mintha álmában susogna. A friss gyep, s
holdvilágos táj vonzó kilátása oly vendégszeretőleg kinálák bájaikat,
hogy a beszélő pár önkényt találkozó ösztönből, a partra települt.

[Illustration: Szótlan mélyedésben mentek egymás mellett.]

– S hova vitte önt Márk úr? – kérdé folytatólag Ödöntől az ismeretlen.

– Egy batárdba, – felelé a halász: – melyen félig épűlt, s gyéren
világított utczákon, egy külvárosi ismeretlen zugba kocsiztunk. A
vendégudvar, melybe vitt, szűk és kaputlan; kerítvénye erős; utczaajtaja
lapos szegekkel kiverve, s rajta nehéz érczhuzó, melylyel Márk halk és
kimért szűnhézagokkal kilenczet koppantott, mintha egyedül ez volna a
megnyittató jel. Beléptünkkor két örves szelindek dühödten rohant meg;
de Márk úr egyetlen füttye csendre idézé őket; csak zöld szemeiket látám
reám villogni a távol sötétjéből, honnan nyihogó haragjuk hallatá magát.
A konyhában alacsony, köpczös, sánta és pupos nő fogadott. Tömött vörös
haján félrefittyent hálófőkötő, mely úgy látszék, csatában veszté
egyensúlyát. Arcza spanyolviaszszinű, bibircsós, szemei szürkék, s
tekintetében bizonyos igéző erő, mely leköt és kényszerít magyarázat
nélkül. Meglehet, beteg idegzetem keresett minden új tárgyban félelmet s
feltünést; de annyi igaz, hogy ezen arcz, kedvezőbb körülmények közt is
elrémített volna. Márk úr hideg mosolylyal fogá kezemet, s mutatott be a
házi asszonynak: «itt az új gyermekőr;» miből remegve kelle
meggyőződnöm, miszerint a vörös dajkához jutottam, s egy halott szerepét
kell átveendnem, ki talán kölcsönül a sírban engem képvisel. Előpitvar
helyt konyhából nyiltak a szobák, s beléptünkkor a tűzhelyen rántásszagu
vegyes színű gombóta- vagy pépnemü habarnyiczák rotyogott mázos
érczedényben. Márk úr néhány szót váltott németül a vörös dajkával, de
oly torzító zsidó kiejtéssel, hogy épen nem érthetém. Néhány percznyi
szócsere után, miközben az örves ebek miatt beljebb vonulva, a
konyha-üstben fehér ruhákat vettem észre főni, a dajka hozzám fordult.
Szürke szeme mosolyra hunyorult, s általában annyi kedély s biztató
gyöngédséget iparkodék kifejezni, mennyire ily bélyeges arcz, s
girbe-gurba termet képes lehet. Kézen fogott, s kérdezé, ha ehetném-e?…
Gyomrom annyi időtől szakadatlan terhelve legsulyosb étkektől, nyomva,
feszülve, dagadtan emésztő részeim: szinte hátam borsódzék kérdése
miatt, s szabadkozólag felelém: nem ehetném. Márk úr államat fogá, s
arczomat felbillenté, hogy szemébe nézzek. «Most vagy valódi anyádnál,
kitől ama fényes hölgy csecsemő korodban átvőn. Te nyomorú vagy, s
koldus; csak kegyelmem után élhetsz el: azért vakon engedelmeskedjél
anyádnak, s légy hű, mint ez az eb;» s akkor megveregeté az egyik örves
fejét, mely kezeit nyalta, s e műtét után rám mordult. Az idézett bucsu
szavak végeztével, balra benyitá egy téres, fejér udvarszoba ajtaját a
vörös. Ablakai kétharmadban festetlen fenyővel deszkázvák; benn
rendetlenül különnemü lom, egy pohár vizen úszó olajmécstől gyéren
világítva. Oly hideg-, oly barátságtalannak tetszék e szállás nekem, ki
soha festetlen szobát eddig nem láték, s efféle tárgyakat laktársimul
tekinteni nem szoktam meg. Vastag tölgyasztalon, péppé vágott hús volt
ormós csomóban s legyektől lepve. Mellette törletlen a mocskos vágó
bárdok, s egy szőrős félczomb, melyet közelről ama kutyafajú chinai
disznóénak ismertem. Odább néhány fej fonnyadt káposzta; fedetlen zsír,
szappan, s hüvelyes főzelék túlérett paradicsomalmák közt s a t. Úgy
látszék, kamrának használtaték a szoba. Mindenek közt azonban leginkább
feltünék egy sereg lyukas járszék forgó csigákon, melyek, a lyukszélekre
tapadt friss szennyből itélve, folytonos használatban látszának lenni.
Mielőtt bővebb szemlét, s egybevető okoskodást tarthatnék az élesszagu
lakban, egy a szegletben, földrevetett szegényes ágyat jelelt ki
számomra új anyám; s a nélkül, hogy vetkezésre időt engedne, a mécset
elfuván, kiment, s az ajtót rám csuká. A mécs kanócza kábítón füstölt;
de mennyire kevésbbé üldözött e szag, mint a franciscel templomillata,
mit a kancsi kályhamedvém talpain égetett. Az oltott mécs véglobjában
bizonyos négyszeg telepre esének szemeim, mely az átelleni szögben a
padlaton terült el, s vékony, lyukgalt szövetü takarója alatt mozogni
rémlék. Egy perczre megdöbbentem, mert a fürdőszobámba kiterített halott
juta eszembe; de csakhamar megnyugtatám magam. Alkalmasint baromfiak
lesznek; tán holnap ölendők, s azért helyezé őket kézhez közel a ronda
gazdasszony… Alig vártam, hogy ágyba meneküljek. Annyi töröttség,
rettegés, fárasztó láz után; menekűlve életrendem növő ijedelmi közül, a
kisértő lak és üldöző szigor korlát- s akadálytalan börtönéből, legalább
új ismeretlen sorsba változtam által, melytől végkép kétségbeesni elég
okom nincs még, melyet az átcseréltnél enyhébb, nyugalmasbnak
remélheték, s melyben a szökés lehetlenségéről még nem győződtem meg
úgy, mint amott. Elmém fürkészve kalandozott ugyan ez újabb sejtelem
indokai felett: ha vajjon valóban e formátlan szörnynek kell-e köszönnöm
létemet? nem amaz angyaljó hölgy volt-e igazi anyám, kitől Márk csalárd
meséje megfosztott? vajjon lehet-e holdkórnak, bölcsős kisdeden jeleit
látni, hogy oly korán, emlékerőm kezdete előtt, átcseréljen egy
hirhetném úrnő, ki most, miután neve inségem által érdekült, száműz, s
visszavet a nyomorba, mely eredeti örököm?… De mi volt mind ez aggály a
kinzó időszakhoz, melyet Márk lakában szenvedék! Mi örömest adám cserébe
a fényt, izlést, bőséget a rongyokért, miken feküvém, a fertőzött lég- s
tisztátlan tárgyakért, mik körzének. A szabadság kezdé emelni lelkemet,
mintegy súlymentesült rugó. Igen, a szabadság e még bizonytalan kincs
hite, úgy kivevé lényemet a természetlen feszből; s oly vidám, könnyed,
vigaszölelő kedélyben engesztelé fel, hogy feledve multam félelmét, s a
jelen rejtelmeit, megbocsátva kinzóim vétkét, megifjadva reményeimben:
Czili emlékével, az egyetlen kedves gondolattal, mely, – miután gyermeki
hit és érzelemtől megfosztatám, multamból fenmaradt, elalvám. Ez álom
enyhe édje, ifjító bűbája sokszor jut eszembe, s eszmézetem tárgya. Oh
mi kevés kell ahhoz, hogy boldoggá legyen, ki nagyon boldogtalan…
Vendégálmam azonban nem nyujthatá magát sokáig. Az átelleni
szalmatelepet, mit mécsoltásnál láték, nyüzsögni hallám. Ezt fokozatos
nyugtalanság, s végre egy, két, három, s több gyermek sivalkodása
követé.

– Szörnyen megijedék, s ingerült idegzetem tüstént elfogadá a lázasztó
hatást. Hogy a házban gyermekek vannak, nem volna különös, mert hiszen a
dajka czim ezt feltételezé. De mi történik itt? egy halom gyermek a
szegletbe öntve, mint egy putton burgonya; egymás gőzében s terhe alatt
fülve, fúladozva, halálnak kitéve őr s ügyelet nélkül, sötét, zárt
szobában. Gyakran a tárgyat borzalma mellett is, a forma vagy modor,
melyben bennünket meglep, nevetségessé teszi. Igy történheték vala
esetemnél is. De én annyi szenvedés, az emberi érdek és jellem oly
fagylaló ismerete után, csak az ügy komoly oldalára gondolék. Ennyi
ártatlan, kiket titok nemzett, balitélet üld, társas érdek száműz, s
bélyegzett élet vár: kiknek betudhatlan vétke nem több, mint a tiltott
öröm, mit lételük oly édesen okozott; ily korán kezdik a szenvedést, s
ily embertelenül. Vagy tán ők a halál jeleltjei, s készakarva
sanyartatnak az élet megszünteig, mely szüleiknek szégyenére vagy
terhére van? A sivalgás folyvást erősbödék; úgy hogy fel akarék ugrani,
világ és eszköz nélkűl segítendő a szenvedőkön, midőn a vörös dajka,
pépes lábassal hóna alatt, szürke faggyúgyertyával kezében, a felnyitott
ajtót mérgesen belöké. «Ordítsatok torkos malaczok»; mondá
fogcsikorítva, miközben dühhel közeledék a gyermek-halomhoz. A gyertyát
s lábasát asztalra téve, lerántá róluk a könnyü takarót; s a meztelen
kisdedek sipongva bontakoztak szét, mint midőn a kotlót leveszik megült
fiairól. Akkor kezdé fejeiket egyenként kikeresni, s szájokba egy sima
csont lemezzel mézkovász nemü pépet kent; mi a legnagyobb részt rögtön
elhallgattatá. E közben félmerev, kékülő testet talála, kit alkalmasint
a többiek nyomtak meg; s azt lábánál fogva kihúzá. Gyapott kötényével
tiltul megdörgölé, hónalját tapintá, ha meleg-e, s feje lágyát nézte,
mozog-e még? Úgy látszék, e műtétel után minden megindulás nélkül
szándékozék letenni, mint halottat, midőn a kisded a dörgölés melege
között életre kezdett eszmélni, s keservesen sírt. Ennek számára a húsos
asztalon légylepte tejedényből húzott ki szennyes fehér gyapot-dugacsot,
melynek tölteléke, régi zsemlyemorzsák, mint a szivacs, tele volt
savanyodott tejjel. Ezt kapá a haldokló gyógyszerül és tápul, vagy
csend-dugóul inkább, mert szája úgy megtömeték, hogy helye nem lőn, hol
sírjon. Akkor a vörös dajka begöngyölé a kisded beteget egy darab ócska
flanelbe, s a káposzta közé külön szállásolá. Egész jelenetet remegve
néztem, takarómat fejemre vonva, s észrevehetlen szűk nyilaton lesve ki
alula. Azonban a vörös dajka jelét adá, miként nevelési rendszerét nem
kivánja tőlem titkolni, sőt akar minél előbb beleavatni, minthogy abban
reám is bizonyos szakmány számíttaték. Ugyanis, midőn kisdedeivel készen
lőn, s gyertyát és lábast magához vett, felém irányzá kimeneti útját, s
számba dugva a kovász-osztó csontot: «Alszol, ingyenkosztos? – kérdé
ingerkedő gúnynyal, – csak nyujtózd ki magad, lesz még benne módod
virrasztgatni a rívó malaczokat»; s azzal, mint ki dolgát jól végzé,
dér-durral eltávozék, becsapva az ajtót, hogy az ablakok rezegtek bele.
E jelenet ugyan rendkívül izgatott, s megháborítá a nyugalmat, melyet
lelkemben, előbbi gondolatim rendezni kezdtenek: de mégis minden ár,
minden csere jutányosnak tetszék előttem a mult borzalmakért; s miután a
számba kent émelygős kovászt kiköpködém: csendesen elaludtam. Reggel
megjelent a vörös dajka, s léhlje erős pálinkaszaggal tölté be a szobát.
Parancsára hirtelen fel kelle öltöznöm, s a szeglet-telepből kézlábnál
fogva kihuzott kisdedeket egyenkint a lyukas székbe raknom. E műtét után
langyos vízzel megtölte egy mosogató-kádat, melynek széleire itt-ott
halpikkelyek, zöldség-indák voltak száradva, s aprómarha tollak, jeléül,
hogy a konyhai tisztogatás, s ebédhezi készület ugyanazon edényben
szokott véghez menni. E fürdőben aztán kirázta a gyermekeket, mint a
mosott ruhát, s visszarakta ismét sivalkodásaik közt a járszékbe; hol,
miután a lucsok félig-meddig leszáradt, ócska és egy hétig viselt
ingeket kaptak. Most be kelle hoznom egy lábast, mely a tűzhelyen
rotyogott, s szappan- és vízvegyü tejben főtt, barna tésztapépet
tartalmaza. A vörös dajka kitölté a pépet ugyanazon deszkára, melyen a
vágott hús, s szőrös félczomb valának: aztán szétterítvén, miután
némileg meghült, felszólíta: figyeljek az étetési módra, hogy most
megtanuljam, mert holnaptól kezdve szakmányom leend. Ekkor keskeny
fakanállal sorban tömögeté őket, de oly gyorsan és kiméletlenül, hogy a
fuldoklással alig lőnek készen, mikorra a sor ismét rájuk került. Etetés
közben, a káposzta közt flanelba göngyölt betegre tekinte, mintha az
csak most jutna eszébe, s nekem parancsolva az etetés folytatását,
kihuzá a fonnyadt s savanyodott szagú zöldségek közül. A gyermek kék
volt és hideg. Merev szájából alig lehete kivenni a dugacsot. Szeme
fennakadt, arcza torzult az elfojtott sírás kifejezésével. A vörös dajka
részvétlen tekinté körül s forgatá kezében. «Ez ugyan megdicsőült, –
mondá ördögi közönynyel; – no, ha anyjának új titka születik, legalább
nem kell kettőért fizetnie»; s ez észrevétel kiséretében rosta alá
borítá a temetésig, mint egy kopasztott ludat, maga pedig a fent írt
deszkán, a fent írt mozaik között, főznivalót kezdett metélni azon
káposztából, mely a halott végmelegét magába szítta. Még készen sem lőn
jóformán, midőn engem kiszidva, kimélő, lassu modoromért, kikapá
kezemből a kanalat, s még egyszer körül duggatva a kis reggelizőket, két
lapos kenderhevedert vőn elő, s mindenikbe két gyermeket függesztvén,
hónaljánál fogva, két kezében hurczolá őket a padlásra, mint valamely
felfűzött halakat. E felhordás is kötelességem lőn későbben; és ha
kiméletből ölemben akarám őket vinni, durván kényszeríte, hogy urfias
tempókkal el ne kényeztessem őket, kikből különben is favágó, vagy
aprószeres lesz; kiket a szülék, ha járni s beszélni tudnak már, az
utczára szoktak kicsapni; s kiknek szükségök van a verést, koplalást
jókorán megszokni. A padláson egész nap én őrzém őket, hogy a házban láb
alatt ne legyenek; s ez volt a kisdedóvás szokott napirendje, melynek
gyakorlatánál, multam emlékei mellett, gazdag tárgyam s alkalmam vala
elmélni a felett, mily borzasztóvá fajulhat az ember, ha magának
szükségeket képzel, s az érdek ösztönét a szív és értelem korláti alul
felzablátlanítja; fegy- és rendőri ügyelettől pedig félnie nem kell… A
halott még akkor délután, Márk úr bizonyítványa mellett, ócska deszkák
közé szegezve eltemetteték; s a nevelési rendszer szabott modorában
maradt, azon különbséggel, hogy a kínzottak száma, a megölttel, pár
napra kevesült, mikorra helyébe kettő véteték fel. Néhány nappal az
esemény után bérkocsi állt meg a kapu előtt, s zörgettek. A vörös dajka
rebbenve futott az utczaszobába, s néze a kisded tükörbe, mely az ablak
világában oly helyzettel függött, miszerint az érkezőt megmutatá, a
nélkül, hogy a kémlő látható lenne. A kocsi zárva maradt; a bérkocsis
zörgetett; a vörös dajka nem nyita ajtót. A robaj ujra és ujra
ismételteték, s folyvást erősbödött, most az ajtón, majd az ablakon; úgy
látszik, a vendég okvetlenül be akar jönni. Végre a dajka kinyitá két
ujjnyira a redőny alsó szárnyát, s «ki az»? kikiáltá mérgesen az
utczára. «Irgalom-intézet» felelé egy nőhang a kocsiból, s én
meggyőződtem, hogy a látogató anyák kulcsszava volt ez, mely épen úgy
illék e kinodához, mint sok törvényház homlokára az igazság képe. A
dajka zavarba jött. «Melyik lehet ily rendetlen időben»? kérdé
botránkozva, mert látogatások csak est-alkonyon fogadtatának el, s előre
jelentve. Azonban az erőszakos zörejből meg lévén győződve, hogy a
látogató siker nélkül nem távozandik; kezdé hirtelen a padlás lakóit
tiszta köntöskékbe rángatni, s kezeikbe egy-egy darab piskótát adni,
hogy az állati szenny és mód el ne árultassék, mert nem tudá, melyik
kosztos anyja akarja meglepni. Midőn a kisdedek tisztán, jó légű
szobába, puha szőnyegre, szabad, mozgalmas helyzetbe tétettek, a dajka
és szolgáló ünnepi köntösben ügyelőkül közéjük ültenek: a jövevény
bebocsáttaték. Ifju, ékes nő lépett be, mélyen fátyolozva. Csipkéi,
kisded finom keze, s hímzett batiszt zsebkendője jelelék, hogy bár
öltönye rejtező és egyszerű, a műveltebb osztályhoz tartozik. Szó és
üdvözlet nélkül gyorsan rohant az ismerős szobába; arczfátylát fölveté,
s a piskótázó kisdedek között kereste gyermekét. Rebegése folyvást
izgottabb lőn; s midőn nem találá, gyönyörü szemébe köny szökék, mely
fenn látszék akadni, mintha a szorító fájdalom nem hagyná kiesni.
Homlokához kapott, mint én szoktam Márk úrnál, midőn az őrültséget
érzém, s vonagló ujja közt szétrepedtek a kendő csipkéi. «Szent Isten,
hát csakugyan igaz, mit Márk, a hálátlan, oly későn tudatott, hogy a
gyermekem oda van!… önök gyilkosok, embertelen hiéna»! kiálta a
dajkához, alig eszmélve, mit beszél, s egy székbe rogyott. A vörös
dajka, kit rettegni véltem, fellobbant az anyai megtámadás miatt. Mit?…
én gyilkos?… kérdé ingerülten. Nem elég, hogy az ily jó madarak
porontyaival vesződöm; nyifogásaikat hallgatom; piszkaikat tűröm;
miattok álmatlankodom; nappal ápolom, éjen virrasztom, csemegézem,
mulattatom őket, szóval, bolondja vagyok potom hópénzért: hanem még
hozzá szitkot, megtámadást, gyilkolási vádat vállaljak?… hohó menyecske
vagy leányasszony, vagy asszonyleány, fedő alá a pattogó kásával. Nem
vagyok én úristen, hogy esztendőket adjak egy kölöncznek, ha nem életre
való. Ki tudja, hol szedte fel maga? s minő romlott vért, betegséget
hozott világra, a mi megölte? Nézze meg ezt a többit, mily egészséges,
mint a makk! egy nagyságos asszony gyermekszobája sem tisztább, mint
enyém, a magáé is csak ott evett-ivott; mit tehetek én róla, hogy
rohadni való volt. Azért minden perelést kereken kikérek: én becsületes
asszony vagyok, három férjet hűségesen kiszolgáltam: még eddig mindennek
eleget tudtam tenni; tessék, nézze meg dicsérő leveleimet! vénségemre
magamat gyalázni senki malaczáért nem engedem; s bizonyos személyektől
szitkot, mocskot épen fel nem veszek; s a végszókat oly vonatkozó, oly
átszegő gúnynyal ejté ki, hogy a szerencsétlen hölgy földig pirult. De
van a szégyennek bizonyos foka, melyen túl hatását veszti, midőn az
méltánytalanságig, érdemen alul aljasul, vagy oly kútfőből ered, melynek
erkölcsi igénye arra nincs. Igy történt a hölgygyel is. «Nem így beszélt
ön, semmirevaló! midőn haszonleső vágy, hizelgés, igéretek mellett
szerencsétlen gyermekemet magához könyörgé, – mondá a dajkának harag és
önérzet kelő erejével, mely az anyai fájdalmat néhány perczre legyőzé. –
Ön orbűntársa orvos Márk, titkos kémei által, kétségbeejtő helyzetemet
megtudá, mielőtt tévedésem gyümölcse megérett volna. Mily kikeresett
megközelítés, kimélő ajánlat, járkelő izgatás, mennyi sürgés, biztatás,
remény, titokeskü által törekvék megnyerni bizalmamat, hogy gyermekemet
adjam titkos nevelés alá; míg a növő félelem, balitélet s családviszony
által kényszerült anyát, sikerült ujabb könnyelműségre csábítni. Midőn
megcsalt, kezdé kimutatni foga fehérét. Az alkubért fokonkint nevelé;
szakadatlan zsarolásokkal terhelt; nyugalmam, becsületem körmei közt
tartá; s áldozataimért gyermekem megölte; mit ismét csak azért ada
tudtomra, hogy a temetési költségekre ne kelljen soká várnia, miket oly
magasan számolt, hogy egy apátúrt el lehetne belőle temetni. Igen, igen!
erkölcstelen pénznadály, ne ingerülj reám oly mogorva gúnynyal, gőgödet
megvetem. Bűnömben is fenségesebb vagyok, mint te, az erény színlett
palástjában. Házad irgalom-intézet czimmel nevezed, pedig uzsorás
kínműhely; vállalatod titokban űzöd, de nem azért, hogy a botor
közvélemény fogaitól megvédd az üldött tévedőt: hanem hogy tanutlanul
szedhess erőszakolt díjakat bérbeadott kínokért. Bűnödben nem remegsz,
mert az áldozat, kit titka elnémít, panaszra nem megyen: s a hatóság
őrszeme megvakult vagy alszik. Téged boldoggá tesz a státus hibája;
pénzt és becsületet aratsz ördögi vétekért, erény és jótét czimében
érdemülsz, míg hóhért érdemlenél; de azért folt maradsz az emberiség
testén; vadállatja a művelt korszaknak, s vádjele a közhatalomnak; átok
bélyegzett éltedre!» A nemes hölgy idegei reszkettek; alig tudá végezni
szavait, miket alázó fájdalma a sziv fenekéről hozott fel. A vörös dajka
sokkal durvább mű vala, mintsem e fenkölt fogalmakat érthetné. Dühét
csak az nevelte, hogy védtelen hölgy, kinek titkát, becsületét zálogban
birja, s kitől kamatban örök türelmet, kötelezettséget, bókot igénylett,
miként mer szólani fenyítő vádhangon. «Ugyan úgy-e, eltévedt juhocska,
még marakodni is tud?» viszonzá bőszülten, kezét csipejére téve. Ismerem
az ilyen esendő macskákat. Szem előtt szunyókál, hátmegé megnyalja a
tejfelt, s ha bántják érte, karmol. Nem oda Buda! Belém ne harapjon,
mert ott törik a foga. Soha bizony; még neki áll feljebb, holott
eklésiát kéne követnie. Köszönje meg, hogy gyalázata föld alá van dugva,
s nem féltheti bűnbánattól kontyát. Vagy tán, azon jófélék közé
tartozik, kik a gyermekeket nyugpénzért szülik, s abból élnek? No hál’
Istennek, egy jámbor elefánt megszabadult a bánatpénztől. Mit bolondít
engem tettetett mérgével? tudnak is az ilyen személyek gyermeket szánni.
Aztán mit siratja? lehet bíz még elég; ha pesti házat oly könnyü volna
szerezni, mint porontyot, tudom, nem hányná fel a dajkabért, miért foga
annyira fáj. Nem fél, hogy a szomszédokért futok, csúffá teszem,
kitrombitálom ártatlan krónikáját? Vagy abban bízik: nem tudom kicsoda?
de tudja Márk, s neki tennie kell, mit parancsolok, különben olyanokat
sütök ki ellene, hogy börtönben rohad. Meg akárki maga; itt gyermeket
tartott titokban, s tudjuk, ily esetben hányat ütött az óra. Szégyenelje
magát, üljön otthon, s bujjék a sutba, hogy ne lássa ember, s ne
rágalmazza az istenfélő asszonyt; se azt ne gondolja, hogy ily sehonnai
anyákért bajoskodom az ártatlanokkal, kiket szánok, szeretek, ápolok;
úgy-e szegény kis árváim? s e közben nyájasan hajolt a czirógatott
gyermekek közé, kik nyugalomban s mohón nyelték a ritkán élvezett
csemegét. A vörös dajka éles, kiható szavára, a bérkocsis, több
utczátjövő-menőkkel az ablakra gyűlt, s a redőny közein kapzsi
kárörömmel élvezé a botrányt; míg benn a gúnyos szolgáló arczátlanul
röhöge a bántott hölgy szemébe. A bánat szépe, néma szégyennel tűrte e
nemtelen rohamot; úgy látszék, fájdalma nagyobb, mint minőhöz kitörő
szavakat adhat a gondolat. Önbecs, szemérem, anyai veszteség; nőjellem,
hírnév, s a szív hű szerelme, minden gyanusítva, lábbal tapodva egy
durva, dobzódó s buta asszony által, kinek erényhez fogalma, kegyelethez
szive, kimélethez akarata nincs; ki az érdek és önzés farizeája, egy
képmutató szövetség tagja, ki bűntársát is kész ingerült állapotában
bosszu- vagy veszélyből eladni, elárulni; ki az emberi érzelmek
világában senki és semmi, s ki a társas balságok rovására mégis érdemet,
dijat, becsülést bitorol. Nagyon tudám méltánylani a gyalázott hölgy
néma fájdalmát. Ő, a jobb társaság gyengéd virága, fonnyasztva,
elérlelve a benső féregtől, melynek neve rejtett szégyen. Lelke szűz,
akarata nemes, erkölcsi fogalmai tiszták, érzelme fenkölt, kedélye
gazdag: s mégis egyetlen tévedésnek áldozatul kell buknia. Egy
tévedésnek, melyben aljas indok, bélyegző vonás nem rejlik, mely a
természet szavára, az első szívláng édes ingeréből, idegen jogok
sérelme, s vétkezés nélkül, önfeledésből született; egy tévedésért,
melynek ösztönét, az örökerő, a nagy teremtettségbe kiirthatatlanul
bealkotá; melyet minden létező lények fajai közt csak az ember
kárhoztat; s mely csak akkor lőn bűnné, ha tisztátlan indokból ered,
vagy mások jogait sérté meg. E romlatlan hölgy, egyetlen önfeledt
lépteért alárendelve az illem, társfogalmak, szentesült közvélemény, s
hason emberi intézmények szigorának: kénytelen lőn őszinteségéből
kivetkezni, rejtezővé, képmutatóvá lenni, a társaságot megcsalni; nem is
említve mélyebb sülyedések és vétkek ingerét, melybe gyengébb vagy rossz
lelkek hason esetben vetemülhetnek. Ő rejtve, titokban sírt az emlék
miatt, mit a természet örömforrásul teremtett; szégyennel, álarczozva
élvezé az érzelmek leghatalmasbikát, az anyai szerelmet; lelenczházak és
magányeszközök hiányában kénytelen volt gyermekét béres kezeknek, pénzen
vett sorsnak átadni, mert a status és társasélet prædestinálta ugyan
gyalázatát, de óv- és védszerekről nem gondoskodék. És most megfosztva
az Istenkegy legkedvesb ajándokától, elsőszülöttjétől: az anyai
veszteség súlyán kívül, vádat, szemrehányást, szégyent és félelmet kell
viselnie a nyers, szívtelen tömeg előtt, mely fensőbb osztályok
balesetén örvend és ingerül, mely bután, egybevetés nélkül itél, s
gyalázatát utczai krónikává teendi. Uram, én is kissé ismerem az
úgynevezett társaság katekizmusát, de könyvek, s itt-ott feltünt
jelenetek után úgy látom, hogy a férfinem nem oly viszonyban áll a nők-
s anyákéhoz, minőt a természet, józan ész, és lovagiság rendel.

E szavaknál nemes ingerültség fokozá az árva halász hangját. Az
ismeretlen helyeslőleg inte fejével. «Az emberiség mindenben
fanatizmusig megy, az uralkodó eszméktől le a szabó ollójáig; –
megjegyzé komolyan; – s annyi akadály és ellentörekvés közt, hosszú
századok kellenek, míg némi terjedtséget nyernek tisztúltabb fogalmak…
Kérem folytassa ön; történetét halaszthatlanúl tudnom kell; pedig még az
éjen Debreczenbe vissza akarok lovagolni.»

– Az elhagyott anya könyűi megeredtek, s átáztaták a tépett kendő finom
rongyait. Távoztával, a vörös dajka kiszedé a gyermekcsék markából a
piskótamaradványokat, köntöseiket lerángatá; s a hevederben ismét a
padlásra kelle őket hordanom. Napirendem szerint őrködém közöttök; s
némi enyhet ada lelkemnek az elhagyott teremtményeknek kedvezni. A
padlás nyilata azon szoba mennyezetén volt vágva, melyben a vörös dajka
nyaralni szokott. Innen esett le elődöm, ki engem most, ön szavai
szerint, a sírban képvisel. A nyílat lépcsője rendesen elvéteték, hogy a
kosztosoktól le ne szökhessem; s gyakran a lebocsátva tartott ajtón át
hallgatám, mi történik a dajka szobájában. Meg nem foghatom, oly ravasz
kigyóknak miként kerülé el figyelmét, hogy a szó felhallhatik? vagy tán
nem tarták méltónak egy tizenegy évű rab előtt óvakodni? Egy délután
Márk úr kancsi szolgálója jött, vezetve egy terhes pórleányt; s épen úgy
vőn ülést, hogy a padlásajtó kulcslyukán képét láthatám. A hajdani undor
és iszony, mit mindenesetre kedvezőbb jelen helyzetemben, s a szökés
folytonos reménye mellett rég nem érzék, megujult. Láttam a rejtelmes
arcz ismerős mosolyát, látám rögös száraz kezét, melylyel arczomat
veregeté ama feledhetlen szavai közben: milyen kövér: mint egy hízott
berbécs. Remegve, hogy értem, miattam jő: feszűlt figyelemmel
hallgatózám. «Ezt a személyt a bátyám küldi, adjon helyet neki, hogy
megszűlhessen»; mondá a vörös dajkának. «Hogy a pokolba ne? minden
csavargót az udvarba csődít, még utoljára nyomába jönnek a magazinnak»;
felelé a dajka dér-durral. «Bátyám azt mondá, egy szó se legyen, gazdag
pecsenyét hoz e leány a világra»; viszonzá a kancsi. «No, úgy csak
megjárná»; válaszolt a dajka, s miután tetőtől-talpig végig nézte a
terhes hölgyet, a káposztás szobába zsúpot hozatott a gyermektelep
átellenében, hol velem s a kosztosokkal egy szobában, feküdni fogja
anyaágyát. Az említett párbeszéd német nyelven folyt, mit a pórleány nem
érte. E közben kezdém észrevenni, hogy a kancsi és dajka arczaik közt
bizonyos hasonlat van, s fogadni mertem volna, hogy ezek mindhárman
rokoncsaládból születtek. Estve Márk úr bejött, s kilencz koppantással
bebocsáttaték. A nyaraló-szobában kezet fogott a dajkával, pedig fehér
gyémántos ujjai nem illettek a vörös cserepes kézfejre. Leültek; s én
mohón vágyodám a ház új titkára. Beszédöket zsidós hangejtéssel tevék,
miként e nemzet egymásközt gyakorlani szokta; de nem annyira torzítva,
hogy ne érthetném; nem úgy mint a házba lett iktatásomkor. «Már mégis
megunom a sokat, – kezdé a vörös dajka, ki zsémbes, kötözködő,
véralkatát, még ura, parancsnoka előtt sem vala képes mérsékleni. –
Annyi bajt tol naponként nyakamba, s én még sem osztozom díjban,
jutalomban; mindig csak jövővel biztat: majd ha úr lesz, majd ha nemes
lesz.» Márk úr haraggal hallgatá, de mosolygott; oh ismerem ezen judási
ajkat, mely a düh agyarát oly nyájasan álarczozá. «Béke, béke, Jefte;
mondá foga közül, kissé ajkába harapva. – Elődeink többet tűrtenek
hajdan Egyiptomban, s még sem vesztek el a Messiás megérkezte előtt. Hát
nem tudod, hogy a zsidónak neve is csak tűrt nép? Jusson eszedbe, miként
apám lembergi rongyszedő volt, s sövény alatt halt meg. Vagy feledéd,
hogy te, mint testvére mosogatád a kórházakból vásárlott sebgenyes
rongyokat, míg eladhatókká lőnek? s most elégületlen vagy a sorssal,
melyet egykor Jákob párnáján sem mertél volna álmodni? Mit tettem én?
mire vittem eddig? Két országban közvéleményt, becsülést, kitüntetést
nyertem, sőt jutalmazó rendjelt kaptam; tetteim nyomába sehol egy
hatalom, vagy hatósági vizsla nem szagolt; kihoztalak ide a
szolgasághonából, ide Magyarországra, hol vétkezni legbátrabban lehet;
hol a jövevény becsesb a honfinál; hol nem kérdik, nem vizsgálják: ki
vagy? mit űzesz? és miként? hanem hiszik vakon, s áhítattal, mit
mondasz, s hírrel, dicsőséggel fizetnek, kiket megcsalsz. Két országból
eljövék felfedezés nélkül; a magyar Kánaánt is itt hagyjuk fogunk
vesztesége nélkül. Csak türelem, Jefte; sehol sem oly könnyű
meggazdagodni, nemessé lenni, mint a magyarok közt. Nem mindig mondom-e,
hogy értékem tetemesen növekszik? Hirem tiszta, mint Mózesé; kevés
várakozás: s ha húszezer pengőmet megkaptam ama bizonyos úrtól,
erőszakolni fogom, hogy nemessé létemet eszközölje, különben halálos
titkát törvénykézre adom. Ha nemesekké lettünk s nevet változtatánk:
több előnynyel cserélünk hazát, vagy telepedünk meg, s hagyjuk félbe
üzleteinket, míg nyakunk nem törik. Vagyon és kiváltság birtokában le
fogjuk nézni a fajt, mely hagyott vallásunkban gyűlölt, szegénységünkben
gőgjét érezteté, s apáinkat garasos alkui közben felrugdosta. Hah! mi
dicső az, fényes hintóból rugatni szemébe a sarat gyalog kereszténynek,
ki a zsidót, ha szegény, leköpi; ha pedig gazdag, vak eszközül adja
magát neki. Mi dicső lesz méltóságos adósim asztalánál fitymálni a
kölcsönből főtt franczia étkeket; túlhaladni olcsó salonjaikat;
gazdagabban aranyoztatni czimerem; gúnyt űzni alig fedhető
szükségeikből; s kinevetni, ha miattam buknak. Vagy ha nem tetszik e
kilátás: visszaküldlek Lembergbe a genymosó dézsához». Miért hát ez örök
titkolózás? nem tudok semmit, nem ismerek senkit, csak engedelmeskedem.
Ki az a nagy úr? ki ez a gyermekőr? miért kap ön húszezer pengőt? esék
mohón szavába a vörös dajka. «Az nem tartozik rád», viszonzá Márk úr
egyszerűn. Miért? – kérdezé a dajka. «Mert a nő esze kurtább mint a
haja, pedig Izrael leányi kopaszok»… Minő bánás, mint egy szolgálóval; –
békétlenkedék a vörös; – én magázom, pedig vénebb vagyok: ön te-nek hí,
szid és lenéz, pedig javára munkálok; fukarsága, kétkedése kiállhatlan;
modora kinzó és mogorva; én a kosztos malaczokkal sem bánok
kegyetlenebbül… «Bánt-e valaha zsidó gyöngédebben kegyébe vett
koldus-rokonokkal, mint én veled? Te vak vagy, néma és siket; s ezért
eszel, iszol, s védelem alatt állsz; hallgass, parancsolom»; viszonzá
Márk úr halkan, mosolyogva, mintha nyujtott ajándékot akarna kedvessé
tenni, pedig az epe lázadt fel ereiben. Beszédökben itt szünet
következék; úgy látszott, a vörös dajka mérge, haragja, czivódó ösztöne
remeg és enged Márk úr hatalmának; s engem elfogott a csodálat, miként
tud oly durva bánás és közös titkok mellett, ily vakmerész jellemre
annyi hatást gyakorlani; bár másfelől az idézett szavakból meg kelle
győződnöm, miszerint e gőgkor kezében minden, ki hozzá közelít, vak
eszköz, s a vörös sincs a félő rejtelmekbe annyira avatva, hogy
veszélyes legyen. Fő érdek azonban, mely gyanúmat megragadá, a húszezer
pengő iránt kifejezett igény s remény vala, melyet a Márk ajtó-ablakán
meglepett idegen szavával oly csodás összefüggésben láttam lenni.

– Igaza van önnek, – közbeszólt az ismeretlen; – semmi kétségem. Azon
diplomata szörny, kinek, ön történetében, kezeire ismerék, kevéssel
azután vőn kölcsön húszezer pengőt, a nélkül, hogy én, ki ügyeit
nyomoztam, e pénz hova létéről valamit tudhaték. Ez öszlet csalhatlanúl
Márk zsákmánya lőn, kit ama fő bűntárs épen jelenleg törekszik
megnemesíteni; s ki azt orvosi érdemeinél fogva, emberbaráti irgalmas
híre, és hirhedt jótéteményi következtében, a közvélemény szerint oly
nagyon megérdemli. De kinek czímerébe, önsegélyével, hóhérral tetetek
ötágú koronát.

– A vörös dajka, – folytatá Ödön, – néhány percz mulva, mintegy bánva
rabszolgai lázadását, átadó alázattal kezdé meg a szakadt beszédet. «Én
hát megnyugszom parancsolataiban, mert ez mind hasznot hajt, vagy
legalább hitünk lenézőinek kárt okoz. Hát ezért a várandó leányért ki
fizet?» «Senki», felelé Márk úr röviden. «Ez még sem fér fejembe, –
viszonzá a vörös, – hát csakugyan irgalom-intézetté alakítjuk a
haszonhajtó udvart…» «Ha érte nem fizet, fizet gyermekeért» vigasztalá
Márk úr. «Egy magtalan főrangú hölgynek örökösre van szüksége, hogy
férje jószágában magát biztositsa. Mert látod Jefte, itt az a törvény,
hogy ha a férj magzat nélkül meghal: birtokaiból kivetik özvegyét a
mellékági ős ivadékok. Egy feltétele van ugyan a czikknek, mely azt azon
esetre szorítja, ha a javak többek, mint a mennyinek jövedelme az özvegy
férje sorsához mért tartására elég. De ez csak tévesztő ösvény s
tolvaj-rés, melyen az érdek bebúvik s az igazság kibúvhatik. A nő, ki
egész ifjúságát, egy beteges, kiélt, korán aszott férj mellett
kórápolattal kolostori magányban hervasztá el, ki nyugtalankodék,
szűkölt, nélkülözött, hogy férje nőtlenkori kicsapongó adósságait
letisztázza; ki a szenny- és rongylepte ősi telket tiszta ifjú színbe
öltözteté; a torkos csavargókat kiszoktatá, elidegeníté; nyomort,
pusztulást száműzött, megszüntetett; az agár- és lakoma-fészekből
barátságos családhajlékot alakíta; az inség helyén rendes bőséget,
ízlést idézett elő; szóval férjének istápja, őre, jótevője volt; ezen
nő, mondom, ha megözvegyült, a nemesi javakból, mint elhasznált butor
kivettetik, mint az agg vadászeb tartást kap, s a nőerény, hitvesi hűség
és szorgalom érdembéreül, fillérekből tengeti évült napjait; míg a
családnév dicső örökösi éhszükségükkel felfalják gondja, fáradalma
eredményeit; kiknek minden érdeme abból áll, hogy harmad-negyedíziglen
fel tudják vinni apjaik származását, kiknek nevét igen, de vérét nem
mindig öröklik. Persze ily törvény irányában, míg az erényes, bigott,
család-kegyeletben főtt szívü asszonyok áldozatul esnek: korhoz képzett,
eszes, vállalkozó nők, csellel segítnek magokon s eleve gondoskodnak
róla, hogy a gyékényt ki ne ránthassák alóluk. Épen ilyen eszes azon
úrnő, kinek számára a terhes pórleányt ide szállítám. Őt magtalanná
alkotá a természet. Most második dús férjet bír. S azt hiszed, elég
ostoba volt az első férj birtokaiból magát a törvény körmeivel
kikapartatni, midőn özvegygyé leendett? Oh nem? A természet neki nem
adott örököst: ő vatta és aczél-rugókból készíté azt. Vékony lemezen
kezdve, apródonként nevelte álterhét, mint azt a természetes fejlődés
kívánta. Fokról-fokra érlelé a nagyreménységű rongyokat s az időnek
teljességében elszűlte azt, azaz gondoskodék idegen porontyról, kit a
megcsalt férjnek és családnak mint örömjelt, a kihaló ág megváltó
szülöttét bemutasson. Ez, az ő körében s életmodora mellett könnyen
ment. Tavaszon kezdeték meg az ármány. Nyarát falun, férjétől távol
tölté el, hol az ügyes párisi gép titkait leskődő szemek s véletlen
alkalom nem árulhatá el. Késő őszön térve városba, betegeskedés színe
alatt elszigetelten élt lakosztályában s midőn kellett, én gondoskodám
magzatról, kit öltönyöm alá pakolva, magam vittem a házhoz a szülés
éjjelén, hol a kancsi Eszter nővérem vivé a bába álszerepét. Ez a
gyermek-fuvarozás meglehetős sikerrel ütött ki, mert a párisi gép
keresztelője után egy évre, megdicsőült a köszvényette férj s a váltott
örökös birtokaiban gyámnőül maradván, az eszes, merész anya: keresztapai
dijamul kétezer arany ütötte markomat. S minthogy az efféle ipar
nyereségesb őseink zsib-kereskedéseinél, jónak láttam különnemű üzleteim
biztosabb gyakorlatára, e megvásárlott telken műgyárt állítani, melynek
sáfárnőjévé kihoztalak Lembergből.» A vörös dajka kapzsi fülekkel nyelte
e jellemző bűnrajzot s úgy látszott, mind a mellett, hogy unokaöcscsét
ismeri, meglepte e sajátnemű polgári vétek. S ezen úrnőnek ismét váltott
gyermek kell? kérdezé kiváncsian Márk urat. Igen, – felelt, az orvos –
most harmadik. A gyász kiteltével ujólag férjhez ment s mint már
szokásba vevé, pamutszülöttel biztosítá a második gyámságot is. Kilencz
hó előtt azonban a fiú, kit akkor egy pálinka-árusnőtől szereztem alá,
beteges lőn, férjének pedig gazdag örökösödéshez volt kilátása, minek
útját már meg is nyitottam; s az úrhölgy jónak látta egy második párisi
gépben pótló biztosítást nevelni; mi az idő folytában szépen ki is nőtte
magát, úgy, hogy ezen pórleány gyümölcsével néhány nap alatt beválthatom
kétezer aranyért, mire ugyan várnom kell, mert a birt vagyon hátán
meglehetősen kimentek, de szerződésem szorosb kapcsolatban tartja őt,
mint a velenczei kalmárt amaz egy font húsos kötlevél. A vörös dajka
pupját a széknek veté s ámulva hallgatá unokaöcscsét. A gyermekkínzásban
s titkos vagy aljnép közt forgatott bűnökben ő is mesternő volt; de úgy
látszék, ama magas tanban járatlan vala, miként kell nagyokat, nagy
érdekek tömkelegébe szőni, megcsalni s rajtok uralkodni. De hát ki azon
úrnő, ki ezen pórleány kölönczeért annyi kincset kivet? kérdé hüledezve.
«Azon főúr neje, kitől 20,000 pengő forintot kapok,» felelé Márk úr. Hát
megcsalja azt, kinek oly tetemes összeget köszönhet? viszonzá a dajka.
«Természetesen, – válaszolá Márk, – ő érte megcsaltam egy nőt, egy más
nőért megcsalom őt. A kör megvan s ott állok, honnan kiindultam,
csakhogy hetvenezerrel gazdagabban. A világ így akarja az előmenetelt.
Ha csodatevő volnék s halottakat támasztva megközelítném cserélt hitünk
Krisztusát, még sem mehetnék semmire becsületes úton. Ma nem kell
szorgalom, képzettség, lángész, független jellem. Az ily bohócz fárad és
koplal s ha nyomorban gebed, kinevetik. Alázat, furfang, nyegleség az,
mi pénzhez vezet s a pénz mindenhez. Sohsem volt igazabb, mint
századunkban, hogy ki parancsolni akar, engedelmeskednie kell; vagy mai
szótár szerint: érdek érdekért, azaz: kéz kezet mos. Kit haszna
maszlagával kábává tömjénezünk, előviszi érdekeinket; mert most jellem
és ész kappantermészetű, meg kell részegíteni s elfogadja az idegen
csirkéket». Nem fél-e, hogy az úrnő megbánandja tettét s felfedi a
titkot? aggodék a dajka. «Az nem lehet, biztatá mosolyogva Márk úr.
Férje éltében kiüzetnék a paradicsomból; így pedig halála után e poronty
czíme alatt bitorland ötannyi évjövedelmet. Itt érdek a bilincs s annak
lakatja erősebb, mintsem az erkölcs halvány keze feltörhetné azt. Aztán
azon osztálybeliekkel nem oly magyarán köttetik az alku, hogy világos
kifejezésekre kerüljön a sor. Sem tettem körül tanut lábalni nem
engedek, ki részére valljon, épen mint te sem bizonyíthatnál ellenem
semmit a nélkül, hogy magadat is kínpadra ne juttasd. Kit egy héber
életbölcs megfog, nem menekülhet az.» Hát ha ez a pórleány feljelentené,
hogy gyermekét elvette s ha nem tudná is bizonyítani mi czélra? de
gyanut gerjesztene? kérdezé a bűntanuló dajka. «Akkor bemutatnánk egyet
porontya helyett kosztosaink közül s a hírlapok és közvélemény
magasztaló szavát vonnám fejemre, mivel egy szegény elcsábitott leány
gyermekét titokban, minden önzés s hirhedési igény nélkül, kisdedóvó
magánintézetembe felvettem. A leányt pedig hóhér bárdjára kerítném
alattomban, mert első csecsemőjét megölte s hogy meg ne ölettessék, én
adék bizonyítványt, miszerint gyermeke halva születék. Ha árulóvá lesz,
bakó várja; holott így bajától menekszik s harmincz forintot kap. És a
pallos reménye nem tréfa. Őt félelem tartja hurkomon s ez a
pórosztálynál oly hatalmas eszköz, mint nagyoknál az érdek.» S ki hát
mégis azon úrnő? kiváncsiskodék a dajka. «Az nem tartozik reád!»
viszonzá Márk úr foga közül s a dajka arcza mérgében megtelt vérrel s
rezes bibircsói kipipacsodtak; én pedig irtózva e szörnyetegek
jellemrajzát tovább hallgatni, reszkető lélekkel visszavonultam.

– És a pórleány terhével számított merény csakugyan végrehajtatott?
kérdé az árva halászt az ismeretlen, kit az esemény meglepő fordulata
hatályosan látszék izgatni.

– Igen, felelé Ödön. A leány néhány nap mulva ép, erős fiat szült a
káposztás szobában, kit Márk úr, még akkor éjen, kocsijában elvitt.

– Minő szövemény! minő ágazatok bűn- és merényben; s mindez aljas anyagi
érdekért… S minő csodásak gyakran a sejtelmek, mondá az ismeretlen.
Mikor a főispánné tíz év előtt anyaágyból kijött, oly teljes, virágzó
színben találtam őt, hogy gyanum kerekedék; talán nem is szült? De
persze elröppent e futó gondolat, kinek jutna hitébe ily merény komoly
űzlete? Most minden világos; úgy-e szeptember 14-ikén történt a
csecsemőrablás?

– Igen, – válaszolá az árva halász, – egy hóval az irgalomintézetbe lett
jutásom után.

– Így csalhatlan, – közbevág az ismeretlen, – a főúrnő épen akkor szülé
második fiát, kit öt év előtt elvesztett. Márk úr azelőtt házi orvosa
volt az uraságnak s három éven át alkalma volt a különben is rossz
hajlamú családra befolyást szerezni, hitet, feltétlen bizalmat nyerni,
mely a titkos szövetkezet merényéig növekedék. És az első szülött, a
pamut és párisi gépből teremtett örökös, a pálinka-árusnő becserélt
szülötte, az ön kinzójának, az esztergánál meglepett ismeretlennek fiává
s a gőgös őscsalád diszére csempészett magzat nem más, mint ama szép
ifjú, kit ön a mai halászatnál ideglázig meglepett, ki önt harmadnap
mulva látni akarja, de kitől önt megszabadítjuk az isten és én.



XVII.  (Észrevételek.)

Az idegen, ki e rövid ismeretség alatt is alkalmat nyujtott szilárd,
nemes, jótevő jellemét ismerni: éles ész-, tiszta érzettel birt s józan
honszerelemtől volt lelkesülve. Ez okból az árva halász esete felkölté s
a hazai viszonyokra ragadá meleg gondolatait. Fájt lelkének, hogy
Márknak, ama idegen származású érdekrabnak, sikerült nem csak a
közvéleményt, s felületes tömeget megcsalni: hanem annyi képzett,
értelmes, tiszta jellemű honfiak felett egy főcsalád alkalmazását,
bizalmát, átadását megnyerni; főcsaládét, melynek szerkezetében a férj
érdeke gyakran ellentétbe jő a nőével és viszont, s melyben az ármány,
képmutatás, hűtlenség nagyobb és rejthetőbb tért talál, mint alantiabb
osztályok körül. A főbb rendüek nagy részénél folyvást azon balitélet
él, hogy a magyar szakköri ifjakban nincs annyi képesség, szorgalom,
hajlékonyság, menyit könnyű kezelés, gyors ügyvitel s fensőbb izlés
igényel; hogy a magyar egyének túlbizottak, s szakmájoktól függeni nem
szeretnek; és ezért, kivéve az ügyvédi alkalmazásokat, hol idegenekben
válogatás nincs, gyéren vétetnek fel s nem annyi díjjal, vagy nem oly
örömest fizettetnek, mint a külföldiek. Pedig e vélemény, e hit
csalódás. Vérünk, fajunk, általában eszes, tanulékony s saját
szakmájában, ha alkalma van magát művelni, gazdagabb arányban képződik
jelessé, kitünővé, mint a német, cseh s a szomszéd keleti népfajok, mit
eléggé igazol azon magyar művészek, kézművesek s iparűzők száma, kik
nyugot művelt országaiban név-, méltánylat, sikernek örvendnek.
Szorgalom s kitartás tekintetében ha oly kedvező vetélyben nem állanak,
ennek főbb oka kétségkívül nevelési hanyagság, szoktatás és térhiány
rendszerében rejlik, de sikernyujtó ösztön, alkalom s méltánylat
bizonyosan kifejtené, megszilárdítná nálok a munkássági türelem azon
fokát, melyre e tehetséges vér képes s mely tőle annyi igénynyel
várható. Mi pedig a hajlékonyságot illeti, igaz, hogy nem lehete a
magyart eredeti tipuszából kivetkeztetni, miszerint oly előző
alázat-kaczér bók s hízelékeny modorral tudná vagy akarná főnökeit,
felsőbbjeit körülkisérteni, mint minőre kiválólag a németek képesek, de
egyenes, nyílt, önálló viseletük megett nem is rejlik amaz éles, elszánt
önszeretet s bírvágy, melylyel más fajok a magyart aránylag túlhaladják;
s tapasztalt tény, miszerint hazánkban alkalmazást nyert tíz idegen
közül kilencz meggazdagszik, míg ugyanannyi magyar között, alig vergődik
egy, életszükségeit fedező vagyonra. A vállalt szakmátóli függni nem
akarás vádja pedig legalaptalanabb s ezen vélemény merő fogultság. Ha
van is reá eset, hogy titoknok komornyikká, nevelő mindenessé, ügyvéd
hajhászszá, gazdatiszt inassá nem engedi magát alacsonyítni: az a jellem
önérzete, nem a kötelességtőli szabadkozás. Igaz, hogy rabszolgai
görbedezésre fajunkból ritkábban kaphatni egyént s tányérnyaló ebül,
alacsonyító szeszély tárgyáúl kevés fekszik meg, de ez főleg a szabadság
érzelméből származik, melyre minden alkotmányos nép tagja híva, kifejtve
van s melyet csak az nem tud tűrni, ki zsarnok, vagy maga is rabszolga.
S nem jobb-e kétes ügyeinknél egy önálló, őszinte barát, mint idegen
álnok, ki, mint Márk úr, érdekleső szenvedélyének rabjává teszi a család
becsét, boldogságát. S miért épen hazai egyének birálgatásában ama
túlvitt, ovakodó szigor, míg az idegeneket, mint Márk úr példája
mutatja, felületes, vagy semmi nyomozás nélkül, behozzák, pártfogásba
veszik, kegyelettel, hittel megajándékozzák? Pedig a hunyászkodó álarcz
alatt, melylyel ezt megnyerik, gyakran irigység s nemzetgyűlölés fogai
rejlenek. Hányszor helyesli, csodálja, elősegéli ily idegen kegyencz a
főúr polgári vétkeit, hogy szennybe, bajba annál mélyebben sülyeszsze,
hogy vele a nemzeti romlás veszélyét növeszsze, siettesse s maga
kárörömet élvezzen egy gyűlölt, s irígylett nagyság bukásán? És ha ezen
igazságokat figyelmére méltatná a főrend azon része, mely csak idegen
nyelvű, érzelmű tisztek által véli igényeit kielégíthetőknek s mely azt
képzeli, hogy magyar személyzet körében nem lehet kényelem, úri tón s
házi boldogság; ha meggondolná, hogy az életpálya s érdemlési módok ezen
szakaira egyéneket képezni a vagyonosok polgári feladata; hogy külföldi
bevándorlottakban annál csekélyebb a biztosság, minthogy többnyire az
szokott hazájától megszökni, kiben vagy kalandor természet, vagy kevés
tehetség van; ha meggondolná, hogy a nemzet ifjainak vagy itt kell, vagy
sehol sem lehet pályát, kört, alkalmazást nyerniök s a «világon nincs
számokra több hely»; hogy minden idegennek nyujtott darab kenyér, egy
nélkülöző honfitól véteték el, kiknek számával a közelégületlenség
növekszik, hogy kiket isten e földre teremtett, e földből kell élniök,
ha becsületes út nem nyittatik, úgy a mint lehet; hogy hol a status
efféle közveszélyt megelőzni nem törekszik, az illető osztályok hivatása
az; hogy a jövevényekkel megtöltött háza, családja, hasonlít saját
honában a tengeren elszigetelt gyarmathoz, melynél csak kereskedő hajók
önzésből kötnek ki; hogy ezen rendszer gyakorlatában, mint benszülött
törzsivadék, kétszerte nagyobb polgári vétket követ el az azt űző
indigenáknál; hogy míg körébe a kortól fenyítve, idegen zsoldosai közé
csak egy-két alárendelt magyart veszen fel, hirhedési czélját elérheti
ugyan, de a hazafiság nemes érzelmének meg nem felelend; igen, ha ezeket
meggondolná s jobbítaná magát, ha nemcsak ünnepélyből, hanem házilag,
család- s magánéletben is megszokná, felöltözné a magyar tónt és
érzelmeket; ha tárgyismeretlen, gyűlölt s gyűlölő, vagy épen erőszakos
túlbuzgó idegeneket nem hurczolna be állomásaira, talán nem lenne oly
gyakran és annyi oka panaszra fakadni, kikelni, mérgelődni a hátravető
feszültség ellen, melyet jobbágy és megye, uradalmi viszonyaiban
éreztet; a mellőzés ellen, melylyel jobb elemű osztálytársai büntetik; s
a lenézés miatt, melylyel a közvélemény megveti.

Másik tárgy, mi az ismeretlen gondolatait Márk bűneinél magával ragadá,
a törvénytelen szülöttek sorsa. Ime, az elvetemült Márk az állam és
helyhatósági intézmény és ügyelet ebbeli hiánya mellett, gyárt állít,
keresetet űz, rendszerezett vétket gyakorol e szerencsétlenek sorsából;
annyi ártatlanokat kínoz és öldököl; a gyermekgyilkost véteksúlya alól
elvonja, a romlottságot terjeszti, a törvények kijátszására
rabkereskedést űz egy szabad nép gyermekeivel s ezért nevet, becsülést,
jutalmakat arat. Mindezt nem tehetné, vagy legalább kevésb
terjedtségben, több akadály s gyérebb sikerrel, ha a fővárosnak
lelenczháza volna. Ha az emberi nem természeti állapotában marad,
kétségkívül hallatlan leend a gyermekgyilkolás; miként az állatfajok
közt hallatlan, hogy saját kölkeiket megöldössék. A társaságos élet
szerkezete s főleg a házasság idézé elő e vétek foganzását. A bölcselő
előtt folyvást kétség alatt álló kérdés, tanácsos-e a természet ösztönét
rendszerezni, formába szorítni akarni? tanácsos-e a statusnak házasságon
kívüli szenvedélyek érintkezését botlásul tekinteni s mint botrányra a
gyalázat és bűnhődés bélyegét, üldözéseit elrendelni? tanácsos-e ama
gyönge, szerencsétlen lényeket, kiknek erkölcsét ifjú inger,
vérgerjedelmek, a női kebel engedékenysége, kedvező alkalmak, tanult
csábítók műtervei s az első szerelem édes hatalma ostromlák: közszégyen
s megvetés kétségeinek kitenni? tanácsos-e a szemérem s becsületérzés
félelmeit a menekvési vágy ingerével harczba állítni? a rejthető
gyermekgyilkolás reményeit ez által felkölteni? ez iszonyú bűn ösztönét
előidézni? a gyakorlati példák hosszú sorait megnyitni? s e
természetfertőző vétket, az isten képére teremtett ember állandó
vonásává avatni? Igen, a bölcselő előtt mindez fejtetlen kérdés, de a
vallás, erkölcstan s polgári törvények igennel feleltek azokra. E
felelet sebet ejte a gyenge nősziven, melynek fekélyében a
gyermekgyilkolás eszméje foganzék; és pedig a jók, a romlatlan, a
nemeskeblű szerencsétlenek osztályában. Ki kaczér tetszelgésből vadász
hiú győzelmeket, kit fajtalan kéjvágy ingerl vagy kényszerít
csapongásaiban, az anyagi szerelem undok árúsnői s aljas férjkerítők nem
leendnek gyermekgyilkosokká. Ők elég szemtelenek viselni a bélyeget, mit
házasságkívüli magzataikért a törvény és társadalom rájuk süt. E bűn
áldozativá azok lőnek s lesznek, kiknek éber őrködését a lángoló órák
önfeledésiben megorozta s kirablá ugyan a természeti ösztön, de kikben
láz hültével sujtó angyal támad, az erkölcsi érzelem; kiket bánat s
kétség üldöz s vérez; kik fel tudják fogni, mit jelent
becsületfosztottan, jövendőt vesztve, a társaságból száműzve, kárörvendő
gúnynak adottan, rokontól megvetve létezni s percznyi feledésért hosszú
életet veszteni. Gondolkodó statusok belátták, miszerint az anyai
kegyetlenség terjedő ragályát orvoslaniok kell, de miként? hogy a veendő
gyógyszer mérgesb ne legyen, mint a kór? A szemérem, becsület s szégyen
érzelme oly vonások, miket ember s így a társas élet nem nélkülözhet;
mik nélkül nemünk állatfajjá törpül s elveszti beljegyét, melylyel a
teremtés büszke. Ezeket védni, segítni, növelniök kell; de ha azok iránt
is kötelességeikben szigorúk, ismét a magzatgyilkolás eseteit
szaporítandják. Vissza kellett volna térni az elhagyott természethez;
megszüntetni, végkép eltörleni a nőtlen szerelem s törvénytelen magzatok
gyalázatát. De a társasági szerkezet lelke, szelleme, egyik főczélja
kárhozatot szavaz e lépésre. Ez úton megszentesíttetnék a fajtalan
csapongás, kiirtatnék a hűség édene s pusztulásba menne a nőerény,
melyen most a családszövedékek, jogviszony s házi nyugalom épsége
alapszik. Hogy tehát míg a rosszakért törvény létezik, a jókat
védintézet szabadítsa meg: középeszközül vétetik e veszélyes végletek
között a lelenczházak eszméje. Az emberi irgalom története fenséges
adattal bővült; a jótékony intézetek száma gyöngéd testvérrel gazdagula
s az erkölcs-őrül alapult vállalatot, áldás, fényes siker koszorúzá.
Frankhonban, a vérmes, könnyelmű, izgatott s szeszélyes nép közt, a
lelenczházak megnyitása után négyszerte kevesebb lőn a gyermekgyilkolási
s kitevési bűnkereset száma, mint a mérsékelt alkatú s komolyabb elmű
poroszok közt; s hétszer kevesebb, mint a szigorúbb erkölcsű
Würtembergben. Azonban e kegyes eszme is meghozá árnyoldalait, mert
hiszen lehet-e oly fehér szentség, melyre az emberi jellem árnyat ne
vetne? A lelenczházak a szülei erkölcstelenülést segíthetik elő. Sok
könnyelmű, jellemtelen, alkalomleső örvend, ha rejtve, névtelen
fogantatott gyermekétől, tiltott szerelme édes örömétől, gond és áldozat
s mégis veszély és vétek nélkül megszabadulhat. És ha bár érték- s
érvénytelen a szűzerény, melynek életere nem a szemérem s kötelesség
érzetében ver, melyet csak a szégyen rettegése, a tiltott szülés
szorongó félelme, s titkolási akadály idegenkedése tenget s támogat:
tagadhatlan mégis, hogy e nehézségek gyakran erőtlenné teszik a tévedés
ingerét, háttérbe szorítják a gyáva bukás csábjait, vagy az egyszer
elesőt visszatartják a további sülyedésektől, miket a lelenczház irgalma
könnyít. De azért, hogy nemünkbe visszaélési hajlam oltatott, azért,
hogy vannak pókok, melyek az éltető harmatból is mérget választnak el s
találkoznak könnyelműek, kiket ez üdvös intézet tévútra tántorít:
elvessük-e végkép a lelenczházakat? eltaszítsuk-e szeretetlen kézzel
azon nyomorultakat, kik még romlatlan lélekkel, számító terv nélkül,
csáb vagy körülmény örvényébe sodródtak, kik vagy anyagi indokból
kényszerülnek magzataikat kitenni, vagy erkölcsi szükségből gyilkosokká
lenni? megfoszszuk-e a végmenedéktől, mely őket az életnek,
társadalomnak, erkölcsnek visszaadá? s magát a bűnforrás előidéztét
illetőleg, melyik kútfő áraszthat mélyebb s veszélyesb
erkölcstelenülést: a lelenczház-e, mely legfeljebb a vértév többszöri
hatalmát s törvénytelen szülés ismételt esetét hozhatja elő? vagy a
menttelen gyalázat s erkölcsi száműzés kétségbeesése, mely gyermekölést,
kitevést, öngyilkosságot teremt és terjeszt?… Tapasztalat tanítá
ugyanazon szomorító igazságot is, miszerint a lelenczházak a nőséletű
szülék törvényes magzataik iránti szerelmét, kegyeletét is, vele a jövő
nemzedék egyetlen biztos és czélszerű nevelési eszközét és így a köz- és
családboldogság alapját fogyasztja, tévelíti, enyészti. A csábító
alkalom, nevelési költség és fáradság gondjait közintézet nyakára
tolhatni, sok korhely vagy bírvágytól elfogult szülőknek szédítő ingerül
szolgál, kisdedeiket a családviszonyok kebléből hidegen kitépni, elvetni
s rideg, rokon és barátlan sors mostoháivá tenni. Igaz, hogy e szivtelen
közöny s erkölcsi ragály túl a durvák s vagyontalanok osztályán is
beharapózhatik a társaságba; igaz, hogy ingató példa, midőn maga egy
Rosseau négy gyermekét lelenczházba hordja, a nélkül, hogy apai jogát
valaha visszakövetelné, vagy bűnös mulasztásit édes gondokkal törekednék
később kárpótolni; de mind e lehetőség a lelenczházak hibás rendszerében
találta alapját; s statisztikai adatok, miszerint egy időtájon az összes
szülötteknek Pétervárban fele, Párisban harmada lelenczházba viteték s
azon tapasztalati hivatkozás, miszerint Mainzban, míg ezelőtt tizenkét
év alatt csak harmincz csecsemő téteték ki, miután Napoleon parancsára
lelenczház épült, negyedfél év alatt ötszáztizenhat gyermek hordatott
be: csak annyit bizonyítnak, miszerint ezen közintézetet másként kell
rendezni, de arról meg nem győznek, hogy az eszme nem felette üdvös s
hogy egy felette üdvös eszmét az eddigi kivitel tökéletlensége miatt el
kell vetnie az emberiségnek. Maga Frankhon, mely a szellem és anyag
érdekét, a teremtés és gondviselés szerepét oly lelkesen törekszik
egyesíteni, melynek nemcsak börtöne, hanem becsületrendje, nemcsak
vérpadja, hanem erény jutalmai is vannak; mely nemcsak üldöz és
megfeszít, hanem nevel és javít; melynek intézményeiben szegény hazánk
annyi tanulni valót találhat; igen, maga Frankhon, miután a lelenczházi
visszaélésektől keseredetten azokat eltörlé, legújabb adatok szerint
rettenve győződék meg, hogy azóta a kitett csecsemők száma rendkívül
növekszik; a gyermekgyilkolási fenyítő perek borzasztó arányban
szaporodnak s az államra sokkal tetemesb erkölcsi veszély van
készülőben, mint minőt a lelenczházak előidézhetnek s azoknak
visszaállítása a sürgős napi eszmék közt kezd helyet foglalni… E
jótékony intézet ellenei elég szűkkeblűen czáfolatul vetik azon vádat
is, miszerint a status nem számíthat azon két czélra, mit lelenczházak
által a gyilkosság megszüntetésén kívül elérni törekszik, t. i. hogy a
népességet növelje s jó erkölcsű, szorgalmas, elégült polgárokat
neveljen; minthogy mondják, lelenczházakban nagy a halandóság s a
nagykorúságig felnőttek legtöbbjei is erkölcsileg semmivé lesznek. Ismét
erőtlen ürügy, melynek árnyában meg akarnak szökni az emberiség iránti
kötelességektől. Az aránytalan szapora halandóság okát főleg abban kell
keresni, mert a gyermekek nagy része születésében öröklött
kóranyagokkal, betegen vagy épen haldokolva vitetik a lelenczházakba. S
ha figyelembe vétetik, hogy a beadott szülöttek egy része
meggyilkoltatott vagy kitétetett volna lelenczházak nélkül, más része
pedig hanyag, gondatlan, nélkülöző növekedés martalékává leendne,
melyben a halandóság aránya szintúgy bekövetkezhetnék: a megmaradt s
maradandó kisdedek számát mindenesetre nyereségeül számíthatja a status.
Eme halandóságot ama kútfőből is származtatják, miszerint annyi s oly
kicsiny gyermekek közt lehetetlen lég és öltözet kellő tisztaságát
megóvni, czélszerű tápot és ápolást nyujtani, a ragályosokat
elkülöníteni s a dajkák hanyagságát ellenőrizni. De számíthat-e jobb
sorsra, gyöngédebb gondozásra ily szerencsétlen szülött oly anya vagy
család körében, mely őt védintézet nélkül megölni, kitenni vagy
ismeretlen jellemű bérlőkre bízni kényszerűlne? durvább, gyilkosabb-e a
lelenczházi rendszer ama lelketlen gyermekkínzásnál, mely a vörös dajka
által s más lappangó magánintézetekben gyakoroltatik? És ha a
lelenczházi növendékek egy része nagykorúságban, családszövedék nélkül,
név és vagyontalanul vész és veszélynek lenne is kitéve, mint a pusztai
kő; ha védgyám nélkül állva, csáb és szükség ostromai között erkölcsileg
elsikamlanék is: következik-e abból, hogy oly sorsú vagy viszonyú anyák,
minőktől kitett vagy megölendő gyermekek származnak, eszközt és alkalmat
találjanak őket hasonló jövőtől megóvni? s melyik tűrhetőbb rájok és a
statusra nézve: az-e, ha változhatlan eredetökből folyó kétes életnek
vannak kitéve? vagy az-e, ha Márk úr s hasonló gazemberek által
borzasztó czélokra felhasználtatnak? S nem elég jutalom-e a
társadalomnak, ha ily intézetek által anyai bűn s vele rokon merények
elejét veszi; ha már eredendő romlottságunk miatt együtt és egyszerre
minden czélt el nem érhet? s a lelenczházi rendszer eddigi hiányait nem
tudná-e az emberész új tervekkel tökéletesítni? nem lehetne-e azokat a
visszaéléseket, helyköri viszonyokhoz képest a térről leszorítani? Nem
lehetne-e a szerencsétlen anyák bizalmát – kikért ez intézet tulajdonkép
kigondolva van, – úgy vezetni és fedni, hogy se a szemérmes hölgy el ne
ijesztessék, se hűtlen megesettek cselei a jótét alapját ne terheljék?
Ha gyóntató atyáknak a szív legféltőbb titkait, hajlam és bűn minden
fogamzását századoktól bevallja a világ, csak ide nem lehetne-e
titoktartó egyéneket lelni, kikhez a szemérem s kétségbeesés bizalommal
jő s vigaszt visz; kik szigorú nyomozást tennének, hogy a kegy valódi
szükség eseténél osztassék? És ha a lelenczházi nevelés kezdete
kisdedóvók, szakképző intézetekben fejeztetnék be, kellene-e félni a
nagykorúak erkölcssülyedésétől?… Nem, nem, minden czáfolat, mit a hideg
szám s bajkerülő közöny e kegyeletes eszme ellen összehányni képes,
olvatag hótorlat a jótét melege alatt, melyet az áraszt… Fagyott
nemzedék, baljóslatú korszak – gondolá az ismeretlen, – melynél és
melyben az emberi kegyelet egymásra bukik; melynél és melyben a
philantropiának színes hajlongásba, osztalékos igérvényekbe, csábító
tánczosnévá kell öltöznie, hogy hatni tudjon s így is csörgő sapkát s
szarvakat kap díjul; melynél és melyben törvény és erkölcs, miniszter és
favágó, bölcs és zsibárus egyaránt kalmárkodik és önz; mely gazdag és
puha lehet sardanapali kényelmeiben, de szívtelen ivadékot ád a földnek
örökül s történelmi jellemnagysága a gyártelepek kürtőin füstöl ki…
Kedves hazánkban még nem áll ily fagyponton a lelkesültség. Még nem lőn
végkép rabszolgájává a magánérdekeknek a nemzeti s a nemzetinek az
emberi. Itt még nem vak elfogultság előtt jelenik meg rongyaiban a
kéregető nyomor s a megváltó szeretet felhivó szózata nem siket
részvétlenségben hangzik el; és habár eszköz és fejlettség hiányai miatt
sok esetnél parazsat nem hagy az ellobbanó láng: futó melegével sok
dermedt tagját életre hozza mégis a közjó testének. Ki kétkednék, hogy a
nemesen érző nemzetben a lelenczházak eszméje is barátot találand; hogy
jótevő ölébe veendi azon szerencsétleneket, kiket szerelmi tév, vagy
ördögi csáb, a társadalom páriáivá vagy gyilkosokká teendne?… Hazánk
vidékein még nem oly nélkülözhetlen szükség a lelenczház. Ott a
műveltség nem terjedt annyira, hogy a gyermekölés eseteit veszélyes
növekedésben idézné elő. A magyar köznép különben is szigorúbb erkölcsű
más népfajoknál; a mellett sem szapora, sem buja hajlammal nem bir s
fenyítő törvényszéki jegyzőkönyvek szerint gyilkosság s különösen
gyermekölés vétke kedvező arányban tárgyaltatik kisebb bűnökhöz képest.
A királyi táblán évenként 10–12 gyermekgyilkossági fenyítő per fordul
meg, mely a 14 millió népességhez nyugoti országok arányában felette
csekély; magzatkitétel pedig a vidékeken oly ritkán hallható, hogy ezen
bűn statisztikája a statusnak aggodalmat nálunk épen nem okozhat. De a
fővárosban másként áll a dolog. Itt sürgetős szükség a lelenczház. Pest
viszonyai méhökben viselik annak kellékét. És ha vannak is városok, hol
talán kevesebb veszély a statusra nézve a gyermekgyilkolás előforduló
esetei, mint az ezen útoni ellenműködés, Pest bizonyosan nem azok közé
tartozik; pedig a törvény lelke épen azt kivánja, hogy meghozatala ott
és úgy alkalmaztassék, hol és miképen felhívó körülmények parancsolják;
és ez áll erkölcsi intézményekre is. Ime Márk úr kínzó műhelyében mennyi
összekötött bűn gyakorlata virágzik. A megcsalt anyai szeretet mint egy
dugárus kiraboltatik; a gyermekgyilkos a törvény kijátszásául hamis
bizonyítványt kap, menhelyet, pártfogást nyer, új feslettségre
ingereltetik s egy másik törvénynek, az örökösödési jognak megcsalásában
hideg, biztos terv szerint vak és szörnyű eszközül gépileg
felhasználtatik. S ennyi vétek szerencsés kivitelében, a mellett, hogy
az állam erkölcsi állapota sülyed és vész, senki sem nyer a zsineget
érdemlő tettesen kívül; mert hiszen ki állítaná nyerő félnek a váltott
gyermeket, kit talán a lemondás lehetségén túlérett korban vár
kétségbeejtő mindentelenség s kigúnyolt gyalázat? Pesten a
gyermekgyilkolás statisztikáját nem is lehet határozottan tudni. Itt
nincsenek halottas házak, hol a természetes halál jeleit szakértő és
hivatalos birálat vizsgálja meg; itt nincs rendőrség, melynek szigora
egy gyilkos anya küzdő eszméi közt rettentő őremlékül ötöljék föl;
minden látlelet hiteles, minden álnevű bitang csalhat álbizonyítványnyal
s a csempész sirok titkait senki sem vizsgálja. De hogy a gyermekölés
esete több, mint mennyi fenyítő szék útján tárgyaltatik, mutatja a
temetett csecsemők számaránya az összes halottakéhoz; mely a városi lég,
szülei elfoglaltság s több előidéző okok egybevetése mellett is aggályt
kelt a nyomozó gondolatokban. Maga a pesti élet és népesség szerkezete
szükségkép feltételez lelencz-intézet létrehozatalát. Pest, mint
középpont, gyűlhelye, mulató széke a vidékek gazdag ifjainak, kiknek
üres hosszú idejök bőven elég arra, hogy magukban a kéjhajlamot
szokássá, időtöltési eszközzé érleljék; kiknek erszénye minden holddal
megtelik, hogy a közerkölcsben fogyatkozást idézzen elő; kiknek
kalandjaiban csábűzérek, kerítők, naplopó iparlovagok szegődnek
segédtársakul, melyeknek ostroma a hiú, engedékeny, vagy szükség s
nyomortól üldözött nőerény ellenében sikerre számíthat. Kinek emléke ne
hivatkoznék itt azon tényre, miszerint e merény hatalma a nőnöveldék
fertőzetéig terjed? miszerint annak növendékei hurczoltattak bérelt
ármánynyal, erőszak kalandjaiba? A gazdag fajon kívül Pesten tömeglik a
középosztályú ifjak serege, a tanulók, orvosnövendékek, királyi táblai
jegyzők koronként változó és népes osztálya, mely a pénzhiányt
időáldozattal, hímes szavak, mézes érzelmekkel pótolja az ingadozó
hölgyerény körül; melynek ismeretség, foglalkozási viszony, nevelői
alkalmazások által alkalma van családélet körébe szövődni, szerelmet,
szenvedélyt költeni és nyerni s az életkorával járó vágyak s gerjedelmek
bizalmas, de önfeledt pillanataiban tévedni s téveszteni: melyet önsorsa
néhány terhelt, de édes év után tovább hí, szétszór s eltávolít; mely
gyakran kényszerül hűtlen tervek nélkül, támasz és vigasztalanul
elhagyni mindent feláldozott leányait, hogy az őt felcserélő ifjabb
nemzedék szerelmeinek helyt adjon… A főváros elemei közt van továbbá a
lakosok számához emelt arányban levő katonaság, melynek kedvtelései
ismét az aljnép hölgyei közt sülyesztik az erkölcs érzelmeit. Sereggel
jő be falvakról szolgálatra, a nép együgyű, tapasztalatlan nőneme. A
népé, melynek erénye, fogalmai természeti állapotban hagyattak, melynek
nevelésére az állam mindeddig mitsem tőn, melynek egyetlen óvszere
önálló s tudatos erkölcsi képzettség helyett a foglaltság s ennek
szűnóráiban könnyen martalékává lesz minden kontár csáboknak. Hány eset
van reá évenként, hogy közkatona agyonlövi magát szerelmi viszonyok
miatt? pedig mily sok között vállalkozik egy öngyilkosságra, kik
védtelen hölgyeket taszítnak helyzetbe, melynek kétségétől csak
lelenczház adhat menekvést. És ha ezen adatokhoz fontolóra vétetik,
miszerint a pesti élet drágasága, az országos szegénység s érdemlési
módok hiánya miatt igen sokan visszatartatnak a nős élettől, melyre
különben hajlamuk s akaratjok volna; ha gondolóra vétetik, hogy Pesten
csaknem minden európai városokat meghaladó arányban vannak örömházak s
azok többnyire válogatott szépséggel telvék, mi a honi
erkölcsstatisztikához nem leghizelgőbb adat s mi azt bizonyítja, hogy
nemcsak lelenczházakkal biró államban állhat alantfokon a nőerény; igen,
ha fontolóra vétetik, hogy hol ennyi ostromelem s erő küzd a nőerkölcs
ellenébe, a status és helyhatóság pedig sem népnevelés, sem rendőri
szerkezet útján nem képes azt javítni, védni, biztosítni s őrkarok
helyett csak hóhérpallost emelhet a szerencsétlenekre; lehetetlen meg
nem győződni, hogy Márk úréhoz hasonló bűnfészkek irtózatos rejtelmeit
csak lelenczház irthatja ki a főváros évrajzaiból. De hol van hozzá a
kellő tőke, a közszegénység s teendők ezrei között? A nemzetet annyi
közvetett s közvetlen kimerültség mellett, annyi kiáltó éhszükségek
között, vele terhelni, legalább siker reményével, alig lehetne. Különben
is, oly intézetek előállítása, melyeknek haszna, eredménye helyköri
érdekekre van számítva, az illető helyhatóságok kötelessége; s a status
csak annyira tartozik azoknak létesítése körül segélyével befolyni,
mennyiben általuk közérdek is czéloztatik, vagy a helyhatóság ereje arra
elégtelen. És mivel a lelenczház különösen és leginkább a nép javára van
irányozva: legtermészetesb tőkeforrásul a nép pénztárait lehetne arra
kijelelni; és ez volna a takarékpénztár és házi adó. A takarékpénztárba
nélkülözhető fölöslegét szokta a vagyontalan osztály behordani s
mennyivel nemesb, emberi czél volna a nép tőkéiből behajtott haszonból
népintézeteket teremteni, mint a pozsonyi példaként, magán részvényesek
dobaz zsebeit dugdosni meg vétséges uzsorával? De Pest városának
takarékpénztára nincs; az örömkedvelő, s bőséges életű városi
kormánytestnek, nem vala még ideje százezer ember boldogságáról
gondolkodni. A megyéről pedig, sem különvált érdekei-, sem a városi
hatóság iránt alkotmányos szempontokból kifejlett feszültségénél fogva,
nem lehet jogosan követelni, hogy saját terve, s fáradalma után
felállított takarékpénztárát, a főváros elhanyagolt kötelességének
betöltésére szentelje… Házi adó lenne a másik népkútfő. De a városi
budget különben is örök panasz, elégületlenség, királybiztosi nyomozások
alatt forog; miszerint az szakadatlanúl nyomasztó növekedésben áll, s
növő terheinek eredménye nem tapasztalható… Egy harmadik, bár közvetve,
de mégis a néptől eredő kútforrás legigényteljesb volna.

Ha a magyar papság a néptől fizetett tizednek tizedrészét e czélra
áldozná: rögtön virágzó lelenczháznak örvendne a főváros, s vele a
közerkölcs. Mi szép, mi fönséges vonása volna, az idvezítői szeretet
végrendeletét betöltő készségnek, ha a gazdag papi rend, nyugodt
termeiben, kegyes elméletei között, meggyőzné s ajánlaná magát e jótevő
áldozat hozatalára; ha a statusnak, mely neki annyit adott s ad, e
jövedelmeihez képest csekély filléradót, hálából lefizetné, üdvös
példáját adva az által nép iránti munkás részvétének, melynek irányát s
nevelési ügyeit oly örömest szereti intézni. Pedig mily kevés munkába
kerülne átlátnia, hogy a tisztujítási érdekek, s külföldi titkos ügyek
szükségeinél, közelebb áll hozzá a nép boldogsága, melynek keblében
nyolczszáz év óta békésen él, s másik nyolczszázig élni törekszik; hogy
midőn a kor parancsoló ösztönéből, minden erő, minden elem tevékeny
mozgalomban van, egyes osztály, csak önérdeke veszélyzetével vonhatja
vissza kezeit; hogy a fogantatott népszerűtlenség megérlelése helyett,
sokkal tanácsosb lenne a betöltött hivatás érdemével, öntörténetébe
békítő czikkeket iratni; s az igéikben hirdetett mennyország, csak úgy
hat tanítványaikra, ha ők is oda törekszenek jutni.

E becsületes, honkegyelő elmélet közben, fájdalommal látta át a szép
lelkű ismeretlen, miszerint a társadalmi bűnök kútfejét s alkalmát, nagy
részben a polgári intézmények hiánya, vagy ferdesége idézi elő, s az
osztálybeli balitéletek segítik gyakorlatba. Ime Márk úr s nővérei
bűnszövetsége a főrendűek külföldieskedésén, a lelenczházi hiányon, s az
ősiség tekervényes tömkelegében talált tápot, s menrejteket. És itt az
ősiség eszmélyét ragadta meg eszméző kedélye. A lovagszázadok lelke,
határzott jellemű népek közt, a feudalismus rendszerét fejti ki, –
gondolá magában; – s a feudalismus elnyomá a szabad tulajdon tiszta
fogalmát. A magyar nemzetben egész természetét nem tudá kifejteni,
meghonosítni a feudalismus; s így szülötte is csodaszörny lőn: az
ősiség, mely névleg óvni látszék a szabad tulajdon szentségét, de
lényegében eltorzítá, megdermeszté azt. Más népek, a korszellem
nagykorúságában, széttörék a feudalismus igáját, tisztába hozák,
erejéhez juttaták a szabad tulajdon emanczipált jogát.

A magyar nemzetnél folyvást él a középkori csudaszörny, az ősiség, mely
születésében homályos, nőttében baj- és cselidéző, működésében téveteg
és viszályköltő kisértete lőn a családéletnek; mely lomha szemeivel
szétvigyáz, hogy birtokának senki ne legyen biztos, szabad ura, hogy
kötve tartassék a földmíveléssel rokon iparágak ösztöne, s velek a
jólét; hogy szorgalom helyett visszaálmodozó vágy kösse meg a kereső
kezeket; hogy a vagyonszerző, magáét mellőzve, másét követelve százados
szövényű, kétes végű perekben veszítsen költséget, kedvet, sőt egész
életet; hogy a zavaros törvénykönyv ezer védzáradékkal hízzék; a rövid
igazság tekervényes magyarázatokban erőtlenedjék el; hogy ármány és
rossz szándék ezrede nőjön a közélet körében, s végre mégis az ingadó
jogok rendszere mellett senki se birhasson semmit biztosan. S ez ó
szörny, az ősiség, míg egyfelől a nemzeti érdek közjavát csempész
markaiban tartja, másfelől a társas-élet erkölcseit folyvást vesztegeti.
Hány családban tart fenn mérges ellenszenvet firól-fira, leszármaztatva
az örökségi vérvegyületet? hányszor bukik meg üdvös elv, s szenved
megyei közügy, a haragban élő családtagok daczos törekvései miatt? Hány
egységbontó, cselszövő, inség- és boszútámasztó eseteit látjuk ősiségi
érdekeknek, az árvaszékek, osztoztató bírák s gyámgondnokok
jegyzőkönyveiben? hány hátsó ajtót, hány tolvajrést keres és használ a
bírvágyó furfang, hogy ingadó jogát biztosítsa, vagy másét kijátszsza?
Hány örökös téteték el láb alul, vagy idézteték sírba? hány idegen vérű
váltott gyermek téteték nagyravágyó anyák alá, mióta az ősiség rendszere
országol? Ime, Márk úr kettős műhelyében hármas bűneset. Az ebbőrös ősök
sírboltjába paraszt test csempésztetik, melynek férgei elrontják az úri
férgek légjét; a nemes családfába pedig fattyú galy oltatik, melynek
gyümölcsei tán savanyúbbak lesznek az ős törzséinél. Így élők és holtak
közt egyiránt vége a család-dicsőségnek, melyet megőrzött fajvérben
helyheztet a gőg; mely aggvér, a kóbor lovagok, izmos komornyikok, s egy
sereg műkedvelők közbenjárása által, itt-ott a századok közein, az
irgalmas szivű ősanyák kegyeletéből oly tisztán leszármazott. De hagyján
a tréfával, a közerkölcs érdeke mélyen szenved ily eseteknél. Az árva
halász fokonként, vérfagylaló tervvel, iszonyúan tétetik őrültté, hogy a
mellékág ősjavai kézrekerüljenek; a főispán bölcsőjébe pedig egy
pálinkaárúsnő egészségtelen magzata csempésztetik, hogy az ősjavak másra
ne szálljanak… Ime osztályok vétkei- s baltörvényekből mennyi veszély
háramlik a közéletre; mily erkölcs-sülyedés a társaságra! Mennyivel
üdvösb leendne az ősiség ó alkotmányát, e repedezett, hideg légű bujkáló
lyukakból férczelt omladékot egyszerre lerontva, a szorgalom építő
kezének helyt adni, mint így, az ó párkányokból itt-ott egy darabot
letörni, hogy helyén gaz nőjön kigyófészekül, újabb visszaéléseknek!…

Mily boldogító alkotvány a mienk, – gondolá tovább az ismeretlen; – mily
jeles szerencse oly nemzet tagjává születni, hol és miszerint mindenki
tért és alkalmat talál eszméit tárgyalásba hozni; erejét emberi és
polgári hivatásának közgyűléseken felszentelni; helyhatósági befolyás
útján közrehatni, nézeteit átadni, érlelni, s törvényjavaslatig
juttatni… Igen, én, mint eddig, folyvást teendem azt. És bár rögzött
tekintélyek akadályozzák az igénytelen szózatot; bár a tisztes dinastia,
előkelő táblabírák, s népszerű tisztikar között gyengén és lassan hat a
vagyontalan polgár új, szokatlan eszméje; s bár gyakran pangásba jő,
vagy visszaesik a fejlődés, rosszakarat s erőszak miatt: én mégis
csüggedtlenül követendem a jobb szellem ösztönét, mert valódi
polgárerény mellőzötten is fel tudja áldozni munkáját; mert igaz eszmék,
konok körülmények közt is végre megérnek; mert a köz ujjászületés jobb
későn, mint soha; s mert parányi tett is több érdem, s nemesb időtöltés,
mintha másokért épen nem, magamért félig-meddig élve, elpipázom üres
napjaimat.

[Illustration: A hold ráviláglott halvány arczaira.]



XVIII.  (Orfészkek.)

Míg az ismeretlen szive ily gondolatokban nemesült: az árva halász némán
merült a kék puszta szaggatott ködébe. A hold rávilágolt halvány
arczaira, mélán szemlélve néhai betegét, mint elvált kedvesünket
szoktuk, kinek láttára, jó és bús emlékek kelnek fel álmokul. Multjain
jártatá eszét, abból ítélve az emberi nemet; s természetes, hogy míg az
ismeretlen, általános eseményekből, alkalmazott körülményekre vont le
elveket: addig ő saját fájdalmiból általános nézetekre huzott
következést. Mily furcsa alárendeltsége a természetnek, gondolá magában;
hogy mindent, s így emberi fajt is két annyi rossz, mint jó hajlammal
kénytelen formálni. Mennyire nem tud nemünk eredendő természetéből
megnemesülni; s a sötét és világos, a durva és művelt századok közt
végre alig van egyéb különbség, mint hogy érdeke s bűnei változtak. A
fejlettebb kornak talán ösztöne gyengébb, s vétkei gyávábbak, de az
arány megvan: két annyi rossz, mint jó. Hát ha nem is a lehető világok
legjobbika ez? hát ha van természet, melyben lét az enyészet, fény az
árny, jó a rossz ellen túlnyomóbb vegyben, kitünőbb sikerrel küzd és
boldogul? hol az őserőnek nem kell századokig érlelnie egy darab
gyémántot; s hosszú kortól elkészített eszmét nem irthat ki egy korcs
nemzedék végkép? Hát ha vannak sok jobb világok, az erény és értelem
különböző fokozataival; melyekben több a fehér a feketénél, élő a
halottnál? Saját eszméi felkölték gazdag képzetét, melyet egykori
kórsága örökre felizgatott, önelmélete kiművelt; s hosszú gondolattal
tévedt be a bölcselet titkai közé, mit néma magányában sokszor tőn.

Az ismeretlen kimélőleg, gyöngéden költé fel gondolatiból; s az árva
halász megválva merengéseitől folytatá:

– Az említett irgalom-intézet csak egyik ágát tevé Márk úr üzletének. A
szűk udvar alvégét fészer alakú magazin fogta el, mely a szomszéd
házával s irgalomintézet épületével össze volt ragasztva; magas, meredek
hátfalával pedig, veteményes földekre fordult: úgy hogy udvarunkra, a
napvilágán kívül senki be nem láthatott. E raktár őre egy néma és kopasz
morva volt, kit Márk úr a brünni börtönből szöktetett el, s titkos
egyetértésben, s bizonyos osztaléki egybeköttetés mellett, vak
buzgalommal látszék vezetni az orgazdai s uzsorás üzletet, mely színleg
Márk úr tudtán s befolyásán kívül gyakoroltaték, hogy ha a bűn nyomozás
alá, vagy nyilvánosságra jőne, személyét semmi gyanú, semmi kétely, a
bűntettnek még csak árnya se érintse. A néma morva, dugtári hivatalán
kívül, gondviselé az örves ebeket, a kosztosokra mosott, főzeléket
hordott, s az udvart seprette; különben pedig mint kosárfonó iratá magát
a városi adófizetők könyvébe, ki az említett raktárt üzletéhez bérli, s
kézművi szállítmányiból éldegél.

– S mik valának a dugtár rejtelmei? – kérdezé megkapott figyelemmel az
ismeretlen.

– Kézi zálogok és lopott holmik; – felelt az árvahalász; – melyeknek
egyetlen szállítója egy városi biztos volt, molnárszín kabátú, zömök,
szeplős ember, verhenyes barkóval; rendkívül nagy pecsétgyűrűt viselt, s
a Király-utczán lakott. E biztos, tiszttársaival titkos egyetértésre
szövetkezett, közös érdekből pártfogásuk alatt tartván a biztos
tolvajokat, mint például hűtlen bolti egyének, vendéglőbeli bérszolgák,
házaló zsidók, urasági cselédek s több efféle, kiknek alkalmuk van jó
szerével körmölni; s egyszersmind műértőleg ki vannak képezve, az
átalkodott tagadásra, vagy épen szembeszökő szemtelenségre gyanú
eseteinél. A zömök biztos jól ismeré a czukorgyár és fatér gödrös
környékét, a semináriumkert körüli szemétdombokat, a Terézia-városi
dugházakat, kálvária vidékét, lebujokat, rongyos korcsmákat, kőbányák
szakadékos barlangit, szóval a pesti lopott dolgok minden takaréktárát;
jól ismeré a zsibárusok rejtekét, az újpesti orgazdákat, zsidó
szatócsokat, titkos zálogházakat, városháztól elbocsátott csavargókat,
azoknak vidéki szállítóival együtt; s jaj lőn annak, ki lopott,
csempészett, vagy tolvajmálhákat útnak indíta a nélkül, hogy árából neki
dézmát adott volna. Az ily vakmerőket rögtön kisüté, kézre keríté, még
pedig, hogy az orgazdaság kisülésétől biztosítva legyen, titokban mások
által. Ezt tevé oly esetben is, ha valaki eltolvajlott érdekbecsű
csekélységeiért két annyi jutalmat igért, mint azoknak valóságos értéke.
Különben ha lopott dolog, klubja, vagy helyhatósági körébe jutott, az
ugyan ki nem került, ha a városi panyóka igazság, s rendőri rokkant
szigor csákányt forgatott is a kapitányi hivatalszobában, minthogy
szobán kívül úgy sem kivántatik erélyes működés. E királyutczai
biztosnak egész rendezett titkos politiája volt. A kiváltságos tolvajok,
egyik a másikat ellenőrzé, hogy zsákmányain a zömök tizede nélkül túl ne
adhasson; s az irígység hűbbekké, fogultabbakká tevé őket mint a zsold.
Ezen kívül, titkos kémekül bérlé a pártolt dugházak és orgazdák
cselédeit, kik, míg egyfelől uraiktól kapott osztalékban részesültek:
másfelől hitszegetten elárulták őket, ha szabálytóli eltéréseikben a
zömök érdekét csonkulva látták. Így a gazemberek egymástól félelembe
tartva, cseléd a bűntársi vádtól, orgazda kobzástól, tolvaj
kézrekerüléstől rettegve, irígység, gyűlölet, hűtlenség, bizalmatlanság,
kétszinűség által voltak egymásközt visszatartva, s megfosztva a
zömöktőli szabadulhatástól; míg más részről a közbűn szorosan egybeköté
őket; úgy, hogy a szerkezet hasonlíta egy statustervhez, melyben a
vallás-, nyelv- és osztályérdekek által elkülönzött elemek, fenmaradási
ösztönből, kénytelenek a nyomasztás és fejetés közveszélyét tűrni. E
mellett volt a zömök biztosnak rejtekben egész sereg őrszeme, becsületes
szegény emberek, teherhordók, favágók, napszámosak, kiknek ő hűség
fejében olykor egy-két fillért hullatott; kik őt erélyes tisztviselőnek
tarták, s a közbátorság érdekében őszintén jelenték fel a pesti
legalsóbb élet zugaiban előforduló eseményeket. E mozaikszemélyzet által
úgy kezében tartá a fővárosi rablások szövevényét, mint Velencze titkait
a tizek tanácsa, s e bűnüzlet terén nem történék semmi, melynek
részleteit ne ismerte, vagy sikeres nyomozására rövid és biztos útat ne
tudott volna; mit persze nem akart. Százszemű rendszerét, ügyes utánlátó
sürgéseivel, merész, akadálygyőző kivitelével folyvást virágzatban tudá
tartani, de nem azért, hogy lélekismeretének önérzetet adjon, hogy
fizetéses hivatalát betöltse, s a közbátorság irányában vállalt polgári
hivatásnak megfeleljen: hanem, hogy aljas érdekét kedvező helyzetével
palástolhassa; hogy a közhivatal alkalmaival kereskedést űzzön, s a
pártolt ortitkok zavarában bátran halászhasson. Mégis a városkapitány, s
minden előljárók ravasz, cseles, erélyes csendőrnek tarták őt, s
előforduló alkalmaknál dicsekedtek vele; mert néha a lármaköltő,
közkedélyizgató vagy kétségbeesett eseteknél, hol a makacs titkolás,
önveszélyeztetéssel lehetendett egybekötve, a csín vagy bűn némi
részletét felfedé; mert a lopott dolgok jelentéstelen töredékeit
kikeríté, vagy az üldözést bizonytalan nyomba igazítá. Például egy
előkelő gróf kocsibakjáról orozva levágtak bizonyos úti-táskát, melybe
szép értékű tárgyak, s fontos oklevelek voltak pakolva. A kárvallott
nagy tekintélyű férfiú vala, osztatlan közvélemény s szeretet jeleltje,
kinek minden ügyét, érdekét, eseményeit részvéttel kiséri a nép. Így a
botrány feltünő, a figyelem feszült, a várakozás izgatott levén: nem lőn
tanácsos a merényt végkép elfedni s óvni, annyival inkább, mert nemcsak
úri díj téteték a felderítő őrség jutalmául, hanem ily felötlő
alkalmaknál legkönnyebb semmiért nagy érdemekre szert tenni. Ugyanazért
az eltolvajlott tárgyak közül némi közönyös, hitvány iratok a kitűzött
nyomozási bérért visszaadattak: az értékes czikkek hihetőleg a tolvaj és
zömök biztos további épületére megtartatván, a kárvallott grófot pedig
szépen azon meggyőződésre hozák, miszerint a szegény tolvajt ugyan
megtudja a pesti rendőrség találni, de az orzott vagyont emberi
irgalomérzetből sajnálja tőle vissza tulajdonítni; annyival inkább,
minthogy díjazott dicsőségre minálunk elég érdem, ha a lopott kincs
rongy takarója kikeríttetik; a mint hogy, a mondott esemény után, némely
lapok szétszedett cicero betűkkel hirdették az erélyes kapitány ildomos
eljárását; mely neme a hirlapi megdicsőülésnek annál eszélyesebben
előidézhető, minthogy a magyar főváros magyar tanácsa keblében német lap
szerkesztetik, a keblén kívüli lapszerkesztők pedig, – a ki tudniillik
kutyabőrrel nem birván, hatóságuk alá húz-vonható, s a városi
botrányokat kézzel-lábbal nem magasztalja, – statarialiter a nemes
tanács színe elibe idéztetik, czikkének vagy szavainak visszahuzására
kényszeríttetik, s mint illő, börtönnel és botozással megfenyegettetik;
míg a bűnök irányában több kegyelettel gyakorolt szigor mellett a tolvaj
menekvést, s osztalékot nyer… Máskor ismét egy vagyontalan iró, fényes
nappal, saját szobájában kiraboltaték. Családereklyéi, kedves ifjukori
emlékek, multjának egész kincse, s körülményihez aránylag, tetemes
pénzöszlet oroztaték el tőle. A károsult jól tudá, miként minőségénél
fogva nem sokat várhat a városi ministeriumtól, miután annak míveltebb
tagja is, közhelyen lelkesült szónoklata közben bátran kimondá, hogy
háta az iróktól borsózik: ugyanazért, mivel a zömök biztos tulajdonit
hírből ismerte, rögtön fél órával a rablás után egyenesen hozzá ment; az
okadatos gyanú alatt levő tolvajt megnevezte, telhető jutalmat igért, s
egyszersmind a városkapitányt, kötelessége nevében illemmel felkéré,
hogy a bűntett nyomozását az általa kijelelt úton és személy ellen
szorgalmazza. Azonban helytartó tanács útján, a tolvaj üldözését
személyes rajzának hirdetése mellett kieszközlé; megyei pandurok által
szinte rögtöni nyomozást intéze. E mellett jobbra-balra, úton-útfélen,
barátinak, ismerősinek, köz- és magánhelyen beszélé esetét; úgy hogy a
mit ama grófnál a köztekintély tőn, ő személyes izgatásival vitte azt
véghez; s az illető rendőrség, vagy jobban szólva, az azt főleg
képviselő biztos, ily kiáltó körülmények, s útmutató irány és nyomadás
közt, irtózott védpalástba rejteni a bűnt, vagy némi jelét nem adni
hivatalos mozgalmainak; annyival inkább, minthogy az iró
hirlapiralommali egybeköttetéseinél fogva, a napi hasábok megrovásaitól
félhetett. Ezen okok következtében a kirablott félnek, nyolczadfélszáz
pengőre menő kárából kikeríte vagyis kézhez ada egy gyöngyzacskót, a
kijelelt tolvajtól elkobzott egy titkos tartalmú ócska koffert; ezen
szolgálatokért kifizettetett magának az iróval 45 f. 27 kr. p. p.
nyomozási költséget és díjt; a tolvaj pedig, miután bejelentett
szállásán három évet nyugodtan alvék, s a lopott pénzből illő élvezet és
mulatság után jó bundát, s több szükséges ruhát bevásárolt, csinos
fogadott alkalmon, illatos szivarral, s olvasókönyvvel, fényes nappal,
kényelmesen elutazék, mint az későbben kivilágult. A szegény károsult az
alatt nyugtalanul sürgeté a kapitány irgalmát s miután tolvajok s
csőcselék aljnép közt, előszobában töltött órák után, sikerült színe
eleibe jutni, a talán nem elég ebi alázattal ismételt kérelmekre, intéző
végválaszul ezen igazságosztó itéletet nyeré: «Nem vagyok én isten, hogy
a tolvajok titkait ismerjem». A mint hogy a közbátorság ezen hű és bölcs
védelmével meg kelle elégednie. Három havi várakozás után, az elkobzott
koffer tartalmát, a városi ügyészhivatal árverelteté, s a rongyos ingek
és nehány darab, alkalmasint másutt orzott carniol árából, az eljárási
költségek lerovása után, öt pengő forintot, nyugtatvány mellett, kézhez
is kapott a kirabolt iró; egyébiránt isten irgalmához utasíttatván
kárpótlás eszközlése végett, ha egy év mulva, a galicziai rendőrség,
drága harminczadi úton, kezéhez nem küld egy zsebórát s néhány gyürűket.
Az idézett eseteknél tehát buzgalmat, s hű lélekismeretet tanusíta a
zömök biztos, mert a grófnak papirrongyokat, az irónak pedig
negyvenötért öt forintot visszatéríte, de ily kedvezmények
szerencséjéhez távol sem tarthata igényt oly károsult, kinek érdekében
fenyítő vagy lármás okok nem őrködtek. Többek közt a város legszebb s
nyiltabb főutczáján, nagy kereskedő irodájából, csendes tiszta éjen
elraboltaték tízezer pengő forint. A merényhez erős pinczerostélyt kelle
a gazoknak kifeszegetniök, s a pinczéből ismét erőszakosan feltörniök az
iroda padlatát. Mennyi lárma, vagy legalább nesz s késelem kelle csak a
zárak felveréseinél; s mégis a merény, annak rendje és módja szerint
illő sikerrel végrehajtaték, a nélkül, hogy a bűntársak tetten
kapatnának, a nyomozó rendszer szigora felfedezné őket, hogy valahai
kézre kerüléstől félniök kellene. Máskor, a szinte előkelő utczában,
jókor estve, a házkapuk bezárása előtt, bizonyos ügyvéd lakát szépen
kitisztíták. Nemcsak apróbb ingóságait tevék el láb alól, hanem
lehordtak mindent, könyvtárt, ágyat, irományszekrényt, zongorát, s
butordarabokat, miknek emeléséhez három-négy napszámoserő kell; s mind
ezt másod emeletből. A szerencsétlen ifju, ki négy évi becsületes
szorgalom egész díját e lak elrendezésébe ruházta, s kinek jegyese a
nászhozomány egy részét éppen akkor nap szállíttatá hozzá:
kétségbeesetten futott a városi rendőrség közbenvetéseért. Először
módosan kinevették, hogy lehet oly bamba, magát így kiraboltatni
engedni? Aztán vigasztalák, miként mint váltóügyvédnek, többszörös és
gyors alkalma leend, kárát, hamislelkű zsidó ügyekből megtéríttetni;
mitsem kétkedve, hogy a váltótörvény által ragályzó erkölcstelenülésben,
az ügyvédi karból, semmi erélyes kivétel nem találkozik. Az ifju
felingerült, szemrehányásokat tőn a rendőri hanyagság s vesztegetési
gyakorlat ellen; példákra hivatkozék; dühöngött s a törvény és erőszak
megtorlásaival fenyegetőzék; sőt előidézett haraggal, a veszteség s gúny
háborító kettős érzetében, botot emelt a zömök biztos ellen, ki őt a
kapitányi hivatal előszobájában, bűnvád alatt álló aljas csoport előtt,
otromba, nyers, gyalázó megtámadás folytán, kilöketéssel fenyegeté. Az
ügyvéd ellen panasz, s annak nyomán vádkereset intézteték el, mint ki a
közhatósági hivatalteremet goromba erőszakkal rohanta meg, s az igazság
hű szolgáit, méltatlan düh és vérengzés martalékává akarta tenni. Az
elmarasztaló itélet meghozaték, s a kirablott ifju, kárainak kikerítése
helyett, fenyítő per bélyegét viselt, a tolvaj biztost illemes
bűnbánattal megköveté, s birságot fizetett, mit későbben, az állítólagos
nyomozás díjával kelle pótolnia; eltolvajlott tulajdoni pedig, miket, a
biblia szerint, nem lehete véka alá rejteni, miknek ismertető jegyeit a
rendőrségnél pontosan bemondta, s miknek tömege szobákat foglalt el,
szépen a pesti rejtelmek éjébe enyésztek; mert hisz a fővárosi rendőrség
nem isten, hogy a tolvajok titkait ismerje. Ily és számtalan hason
tények tudása mellett, nem csodáltam, hogy a zömök biztos, oly bátor s
pontos rendszerrel vezeté orvüzletét az irgalom-intézet udvarán; biztos
nyugalommal terjesztvén ki időről időre annak határait. A néma morvához
rendesen éjjel s egyedűl jött, álruhában, felkötött áll- s széles karamú
kalappal, mi őt idegen alakuvá, ismeretlenné tevé. Kilencz koppantással
bejutva, az örves ebek lekenyerezése után hozományit a morva segélyével
beszállítá azon egy lovu hordfogatról, melyet mindig maga hajtott,
melyek aztán az ortár rakpadjain műértőleg osztályoztattak. Ha az orzott
málhák a nyomozási zaj elszüntével, vagy két-három havi érlelő időköz
által bátorságos birtokká lőnek, e végre rendezett fuvarokon a tárgyak
természete, s titokbiztosítás körülményi szerint Lemberg vagy Prága felé
útnak indíttattak, míg némely kevésbbé félelmes podgyászok, a haza
határin belől, Máramarosba vagy Aradra küldettek vásárra. E közlekedés
szakadatlan folyamatban állt, és a száztóli kamatok leszállítása
mellett, az áröszleti pénz soha egy pénzváltó irodájába sem folyt be
rendesebben, mint a néma kezeibe. Azonban arany, ezüst, órák, ékszerek,
drágaságok, pipák, fegyverek s minden nemesb zsákmány, bizonyos Löbl
Simon sánta zsidóhoz hordaték. Egy Tógyer nevű toprongyos paraszt jött
határozott éjeken, fekete ládával, többnyire télen, s kemény zivatarban,
midőn az utczák üresek. Ilyenkor az utczaajtó nem záraték be, sem az
ebek nem vétettek le lánczaikról, hogy az együgyű paraszt gyanúra ne
jőjjön; hanem a morva jól neki öltözve, künn őrködék, s várt Löbl
követére. Ha Tógyer megérkezék, az udvarban várta, míg a néma, zárt
ajtók megett, a berakott tábláju ortárban a ládát megtölté, s aztán
saját kiséretében elviteté vele. Efféle áruktól a zömök biztos csekély
osztalékot, a morva pedig csak gondviseleti díjakat kapott, melyet Löbl
Simon készpénzben teljesítvén, a többi értéket statuspapirok- vagy
vasúti s hidrészvényekkel fizette; alkalmasint azért, hogy Márk úr a
megoszthatlan keresményt, annál igénytelenebbül egyedárúzhassa, miben a
biztos a morvával, a morva Márkkal, azon szerződési indokból egyeztek
bele leginkább, mivel ily becses, nehézben sikkasztható tolvajmányok
bátorságos tuladására, hatalmasb kezek avatkozása nélkül elégtelenek
leendettek… Ezen orvüzlet egész szövedékétől Márk úr különválva, biztos
elszigeteltségben állt. Ő egyedül és kizárólag a morvával volt
egybeköttetésben, kit börtönből hóhérpallos elől szöktetett meg, kit az
alá minden pillanatban vissza juttathatott, s ki magánálló, egyes
tanuskodását sem leende képes ellene sikerrel felállítni, nemcsak azért,
mivel törvényeink szerint bűnvád alatt álló szökevény érvényes tanu nem
lehet, hanem azért is, mivel néma volt, irni pedig nem tuda, s így
részletes vallomásokra eszközökkel sem birt. A morva ismét csak a
biztossal állott szövetségben; a tolvajok és zsebelők köztársasága őt
távol sem ismeré; sőt a zömök biztos is alsegédei által közlekedék
azokkal, kik egymást nem ismerék, s következőleg ellene okok esetében
sem egyesülhettek; annyival inkább, mivel a biztos fennebbi szabályterve
szerint, a gazemberek egymás elleni titkos bérlése által, úgy kezében
tarta minden szakkörébe vágó mozgalmakat, mintha az ó Velencze kémeivel
birna. Úgy, hogy ha az orzó sepredékosztályban, valamely lopásnál gyanú
és vizsgálat keletkezék is, annak tovább fokonként bizonylanuló nyoma, a
morva és biztos közti viszonyban, végkép el fogott veszni; annyival
inkább, mivel a néma kosárfonó, mint becsületes, és pontos adófizető
ismerteték a helyhatóság részéről.

Egy éjjel ijedten, képéből kikelve, gyalog, hordszekér nélkül futott oda
a biztos, korábban mint rendesen szokott. «Az istenért, mondá,
veszélyben forgunk. Bizonyos nagy házak részéről, honnan benső szobák
rejtekeiből több ízben vesztek el becses darabok, szigorú nyomozás alatt
vagyunk. Minden áron ismerni akarják a házi tolvajokat; s a
szolgaszemélyzet irigységből, vagy becsülete megmentése végett, maga
vetett hálót enyves markú társainak. Némely dolgokat felfedeztek málháik
között, mielőtt biztosító tárunkba juthattak volna. A gyávák széltére
vallanak. Már középosztályú egyénekig terjedt a nyomozás, s reszketnem
kell, hogy nagyobb terjedelme árultatik el a szövetségnek, mint minőt
elfedni vagy ellenőrzeni képesek leendünk. Szerencsére rám bizaték a
terv vezetése. Azért lássunk hozzá, felhivá a morvát, tárunkat rendezni
kell, hogy ha a törvény keze idáig jutna, biztosítva legyünk.» S a
morvát magával voná az ortárba, hova a szolgáló is segédűl hivaték. A
félelmes málhák egy üres jégverembe takaríttattak, melynek szája
kosárfonáshoz való rekettye vesszőkkel tölteték meg. A tár rakpadjain
csak a zálogos podgyászok hagyattak. Főbb házak orzott tulajdonait,
atlaszt, bársonyt, csipkéket, batiszt, s finom fehérneműt elégettek. A
kéményen órahosszáig tolongott ki a nehéz büdös füst. A kéznél levő
drágaságok, ruhákról levagdalt kapcsok-, gombok- s paszományokkal, egy
hordládába zárattak, s a biztos maga vivé el az ó-budai titkos
olvasztókba. A zömök távoztával ismét csend lőn. Akkor tájban Márk úr
egészen kimaradt, s az orvüzlet is teljesen megszakadt; mígnem pár hét
után a biztos örömmel értesíté a némát, hogy a veszély megszűnt, hogy
neki sikerült a czimboraság főnökévé egy megszökött csavargót hazudni,
ki ügyesen tud odább-odább tűnni, s kinek kergetésére van utasítva a
közfigyelem, minden további városi nyomozások megszűnvén, mint a pestiek
erre alkalmasint emlékezni fognak. Egyébiránt az irgalomintézet ezen
iparága ujolag folyamatba téteték, azon különbséggel, hogy a biztos
ritkábban jöve, de több málhát szállított.

– Hogy jött ön nyomába ezen rendszeres üzletnek? – kérdé csodálva az
ismeretlen.

– A morva szereté a vörös dajka szolgálóját. Ez éktelen néma nem talált
rokonszenvet az emberek milliói közt, s így minden érzelme, öröme,
ragaszkodása ez egyetlen elzárt lényhez forrott, ki a vörös dajka
örökben tartott árvája levén, soha semmi szin alatt az udvarból ki nem
bocsáttaték; s ki száműzve, elszigetelve minden társas érintkezéstől,
üldve, zsarnokolva féktelen gyámanyjától, kényszerűlve lőn elfogadni,
szokássá érlelni a kedvkereső néma barátságát, szerelmét, ki iránta, a
konok, mogorva, zárkozó jellem daczára is, nyilt, bizalmas, engedékeny
volt. Ha a rokkant orgazda napi bűneiben elfáradt, ha terhes utak,
veszélyes szállítmányokról törötten tért vissza, s a szűk udvar vasas
ajtajával elzárt magától élvet, becsületet, mindent; ha a multak emléke
mint százélű tőr megmozdult fekete szívében, s a pihenő magányban
kinyujtá körmeit a mardosó önvád: a szolgáló volt az egyetlen lény, ki
kétségbeesett tekintetét megérté, ki néma fájdalmának szavakat adott, ki
nem fejezhető kínját néven nevezé, s eltalálta titkos gondolatát, mit
kimondania néma nyelve megtagadt. És ha a betegség leejté lábáról, ha
bűntársai, Márk, s a vörös dajka, feledve hasznait, hideg közönynyel
mellőzék nyögései között, vagy egy-két durva kérdéssel rótták le
részvétök robotját; ha kemény ágyán bezárta szemeit, hogy kerűlje a
falán függő nevet: az egyetlen szolgáló hozá eszméletre a könyör és
vigasz emberi hangjain; ő nyujtá roskadt feje alá segítő kezeit, a
gyógyszert, olcsó levesét, s bűnvádi lázában megcsókolás végett az ó
szövetség kötetét. Azért igen természetes, hogy a mételyes kérgült szív,
sorsának egyetlen barátnéja iránt, érzelmeket vőn fel, s ő, ki az
emberiségtől elfordult, ragaszkodni tudott azon egyhez, ki az
emberiségből hozzá fordult. És mivel a megvető s vetett emberi nemért,
kárpótlásban a szolgálót nyeré: természetes, miszerint ennek azt
ajándékozá, mit attól megtagadt, bizalmát. Ő különben sem volt szelid
kedvezmények, vonzó arcz, édes szavak, ifjú év birtokában; ő nem
töltheté be a rokonszenv gyöngéd igényeit; pénzt, anyagi adományt pedig
nem szükséglett, nem használhata fel a zárt életű árva, s így adá azt,
mije volt, mit senki másnak nem adott, s mit ugyanazért nagy értékre
becsült, őszinteségét. Nem is volt semmi titka a szolgáló előtt.
Jelenlétében szedett, vett, rendezett mindent, értekezék a biztossal,
pakolá útnak gondviselt málháit stb. És ha, mit nem érte a leány, vagy
régibb eseményekben vette kezdetét: igyekvék jelek által vele tudatni;
mert a közleményben könnyülve, szabadulva érzé rideg titkos lelkét, mint
a bűnbánó, kinek vétkeit a gyóntató atya eltörlé. A leány mind e viszony
mellett sem szereté, nem szeretheté őt. Mi a némához köté, inkább
magányi szükség, s külszokás vala, mint érzelem. Kedvezések, szívély,
előző gondok daczára, félt a morvától; ifjabb s romlatlanabb is volt,
mintsem oly bűnszövetséget irtózat nélkül nézhetne. Azért tárgyat
kerese, melyet szeressen; mert azt hiszem, nőszív feltétlen szüksége a
szeretet; legyen képzett, durva, vagy elhagyott, okvetlenül kell
tárgygyal birnia, melyhez tiszta őszinte rokonszenv csatolja. A leány
szigetelt körében nem volt más, azért engem szeretett. Különben is
szánta sorsomat. Sajnált a meddő, mogorva életért, mely a bűnzárdában
jövőmre várt; s így velem osztá meg a rokonérzet s nyiltság gyakorlatát,
mintegy rám ruházva a kegy és szeretet gondjait, miket a néma morvától
átvőn. És a leányt én is szerettem. Szűk világom személyei közt,
kétségkül ő vala legjobb; jobb mindazoknál, kik anyám távoztától
megközelítének. Az ember nem hinné, mily különböző elemek tudnak
rokonulni, ha a kényszerítő körülmény válhatlan térre szorítja. A
legtisztább s kitünő lélek gyakran szennyes lények birtokában sínylik,
hasonlítva a szakadék alá temetett gyémánthoz, mely rekedt nyirok s
undok csuszók alatt penészlik, míg társa a legszentebb nőkebel nemes
ékeül díszeleg. Így voltam az árva leánynyal. E kútfőből tudom, mit a
fővárosi rendőrség ügyében elmondék. Tőle tudom, hogy a zömök biztos,
több ily intézet létéről emlékezék; s jelesen az ó-budai orfészkek
nagyobb és virágzóbb üzletét irígylé; hogy Ó-Budán vannak zsidóházak,
hol nincs az éjnek órája, melyben ki vagy be valami ne lopatnék. Márk úr
irgalom-intézete csak szállított a vidék és külföld számára; az ó-budai
tárak be is vesznek kültartományokból. Csalhatlanul tudom, hogy
Bukarest, Lemberg, Frankfurt, Prága s több, zsidókkal lepett városokból,
titkos szállítmányok érkeznek oda, és vétetnek számba, vagy cseréltetnek
ki. Tudom, hogy nagy mennyiségű arany, ezüst beolvasztatik évenkint;
tudom, hogy rococo gyár van, mely lopott gyöngyök- s drága kövekből
dolgozik, távol tartományok rablásait összecserélgeti, s az
érczolvadékból antik alakú darabokat gyárt; de a helyköri rendőrség
mindennek épen úgy nem képes nyomába jönni, mint annak, hogy Ó-Budán egy
váltó és öt pengő forintos hamis bankók készülnek; s mint nem volt képes
nyomába jönni azon húszezer pengőnyi értékkel eltűnt drágakő-árusnak,
kinek csontvázát, több év után, egy ház lerontott kéményébe befalazva
találták. A biztos szemtelen vakmerőséggel hivatkozék a közvakságra,
melynek országában ily rejtelmek bizton tenyésznek; hivatkozék azon
korszaki viszonyra, miszerint félni, remegni, s a helyhatóságoktól
tartaniok nem kell; hiszen, mondá, több eset van reá, hogy legfensőbb
helyen bizalmatlanság nyilvánul iránta; hogy törvényben rendelt eljárása
alul elvéteték az ügy, és a megyéhez téteték által; s tudtam, hogy ez
tény, nem kötekedő rágalom. Sokszor gondolám: mily borzasztó az, hogy
százhúszezer ember helybeli érdeke, személy- és vagyonbiztonsága ily
kezek közt s ily lábon áll; mily borzasztó az, hogy Budapest a
nagyvárosoknak csak formájával bír, csak szerencsétlenségeiben szenved,
míg előnyeit nem élvezheti: hogy kebelében van fény és adósság,
feslettség és nyomor, bitorlás és népes temetők, de a közügyi
rendszigor, felügyelet pang és sántikál; hogy hatósági szakértő
szorgalom, éberség s határozott akarat épen úgy nem jelentkezik, mint
kényelem, műélv és nagyság. Sőt odáig megy a gyávaság, lágymeleg közöny,
vagy árverelt tiszterény, hogy halálbűnök nyoma vész el rendőri kezek
közt. Egyszer a Váczi-utczán, egy fukarság, dölyf és cselédkínzó
jellemről hirhedt háztulajdonos padlásán verést, sikoltó futosást s
zuhanatot hallának a ház lakói, persze azon vásári érdekkel, melylyel e
nép, halottját is csak addig szánja, míg szobájában van. Néhány nappal
az esemény után rohadt szaggal telt meg az épület, s a födél egyik
zugában bomladó test találtaték, kiben a háziúr eltűnt szolgálójára
ismertek. A gazdag bűne nyomozó kezekbe adaték, de a helyhatóság oly
ügyesen tudá intézni eljárásait, hogy az ügyetlen tettes folyvást
kisikamlék; s a vádkereset megindítását sürgető parancsok sem lőnek
képesek eszközleni, mígnem az ügy a megyéhez téteték által.

Ily kedvező csillagzatok alatt vezérlé Márk úr üzletét a néma morva, ki
az irgalom-intézeti kereset harmadágát kézi zálogok útján idézte elő,
melynek rövid rendszere ebben állt. Minden forinttól havonkint két
garast zsarolt, s három hó teltével eladatta, mi ki nem váltaték.
Ekképen Márk úr, kinek erkölcsi rajzában sok pesti arczkép találva van,
külvárosi üzleteiből évenkint nyolcz-tízezer pengő forint tiszta
jövedelmet élvezett, a nélkül, hogy nevét legkisebb gyanú, vagy szenny
árnyalná, s a nélkül, hogy ebbeli gyakorlata, a státusveszélyre, mely
abban lappang és fejlik, figyelmet költene. És én védtelenül álltam ez
ördög körmeiben, kinek jellemétől ön most szörnyedez.

– Egy éjen felrázott álmomból a szolgáló. A gyermektelepen sivalkodás
hallatszék, s azt hittem, kötelességemet aludtam el; de oka fontosabbnak
bizonyult. Veszélyben vagy, – suttogá remegve, – de megszabadítlak.
Szemeiben nem láthatám a félelmet, mert a mécset kioltá, de kezét
reszketni, szivét erőszakosan dobogni érezém, s vérem fagyni kezde, mert
tegnap estve Márk úr a dajkával értekezést tarta, honnan engemet
kitiltott. El akarnak vinni titkosan, tán hogy megöljenek; mert Márk úr
bíztatá a pupost, hogy többé vissza nem jőendesz. Hová? kérdém rettenve,
a nélkül, hogy kérdésemet érteném. Brünnbe, vagy más szóval a sírba; –
felelt a szolgáló. Mikor? folytatám az öntudatlan szókat. Holnap éjen
jőend a szekér; én ma szöktetlek el.

– Ismerem Márk kezeit, közbeszólt az ismeretlen. Tökélyesen látom a bűn
fonadékát. A főispánnal elhiteté ugyan, hogy ön meghalt, s eltemetteték,
de a dajkánál egy boszúló feltámadásra rejtegeté önt, hogy ha az
igénylett húszezer pengőt a főúr megtagadná, mint élőt előállíthassa.
Azonban az érdek ösztöne nem lőn hálátlan. A főúr felkölcsönzé Löbl
Simontól zsidókamatra a várt tőkét, s Márk úr ki lőn elégítve. Most hát
a vétek erényesen be akará tölteni kötelességét, azaz önt eltenni láb
alul, hogy mint tényjel botrányt ne okozzon. Ön kétségkül halálra volt
szánva, talán a brünni czimborák titkos kezei közt, melyek a vak morva
lánczait megoldák.

– Térdeit öleltem védangyalomnak, – folytatá az árva halász, buzgón
imádva őt, az irgalmas szűzet. Felkapám gyér öltönyömet, s lábujjhegyen
vonszolt maga után. Az udvaron csendben, rettegve vonultunk faltövön, a
keresztépület felé. Elől mentem, a leány taszított; különben nem volt
volna erőm. Sötét, ködös éj volt, mint sokszor októberben. Nem láték, de
nem is vigyáztam. Egyszerre az örves ebre léptem, mely éji szabadságát
kiszilajkodva, a faltövén aludt. Dühödten felugrék; lábam megkapá; én
véresen, éles sikoltással elestem, az eb pedig mérgesen kezdett ugatni.
«Szerencsétlen, elvesztél», mondá a szolgáló, s ölébe kapott, hogy ha
még lehet menekvés, megszabadítson. Kamarámba hurczolt, s kifáradva
terhem és a rettegés alatt, ágyamra vetett. Alig hagyá el a szobát; a
dajka kijött. «Micsoda lárma ez? a bujdos csak idegen szagra ugat ily
dühösen», mondá gyanakodva, s útban volt az udvart szemlére venni, hogy
a vak morvát felverje. «Semmi, semmi, már én szétnéztem», – mondá az
árva leány, mintha őrszemül kelt volna fel a zajra. «Hát a sikoltás?»
kérdé kétkedve a pupos. «Tán a gyermekőr sikoltott, mert azt gyakran
teszi álmában», felelt védangyalom erős hangnyomattal, hogy a szabadító
eszmét meghalljam; arra mordult el odakünn a bujdos, mert ablaka alatt
szok néha fekünni. A vörös dajka benyitá ajtómat: «Ordítsz ingyen
kosztos? kérdé durva gúnynyal. Nem elég a napi vesződés, éjjel is
botrány vagy. Tán sokat faltál az irgalomkenyérből s gyomrod háborgat?»
A mécset meggyújtá a leány; sárga világában ördögien lobogott a dajka
bibircsós arcza; fogaim verődtek össze a marás fájdalma és rettegés
miatt. «Rosszat álmodám, mécsem kialudt, sötétre ébredtem s azért
sikolték», mentém magamat, használva a leány védeszméjét, s óvatosan
rendezém takarómat, hogy a vérfoltok el ne áruljanak. «Soha bizony, még
virasztó kell neki, hogy fel ne ijedjen, – viszonzá csúfolva a pupos; –
no majd hozassunk egyet a fogháztól, ki jól tud fenekelni; Panni oltsd
el a mécset, hadd rettegjen jobban a gyáva. Ne sikolts, azt mondom, mert
pinczébe zárlak», s kárröhögve rám voná az ajtót a szemtelen. Rossz
szíve szabadított meg. Ha irgalmasan hozzám jő körülnézni, kérdezni
riasztó álmomat, kétségkül észreveendé rajtam a rettegést, ágyam
vérfoltjait; s akkor veszve vagyok. Távoztával fekvemhez vevém a mécset,
mert sebem igen élesen fájt. A pupos bennlétében ujjaim közé szorítám,
hogy vérét visszatartsam, most megvizsgáltam azt; mély volt, s ürege
tömve aludt vérrel, de nem irtóztam tőle. Nem kötözém be, vérezni
hagytam, remélve, hogy ez úton meghalok, mielőtt Márk úr elhurczolna.
Nem hinné ön, mennyi lemondásra képes egy gyermek, ha körét gyűlöli s
nincs mit remélnie. Jóval éjfél után ismét megjelent az árvaleány,
ingadozva, de lelkesült arczczal. Képzetlen nőszív is magasztos tud
lenni, ha nemes áldozatban forog. Sebem beköté, s hogy kettős lépés ne
csináljon neszt, ölébe vőn. «Ne félj kedves, az Isten lát téged, – súgá
biztatólag; – a púpos hóhér hortyog, s a vakot erős borlevessel gözűvé
altatám.» A keresztépület hátfalán volt egy szűk vasajtó, melyen az
udvar szemetjét hányta ki a vak a házmegetti veteményföldre, honnan a
kertészek elhordták. E lyukon taszított ki a szabadító kulcs segélyével,
mit a morva álmától ellopott. A leány keble akadozék tiszta örömétől;
könnyűi kitörtek, térdre hullt, s hálát imádkozék a jótett érzetében,
melyért jutalmat nem remélt. Szerettem volna mutatni a hidegebb körök
ragyogó hölgyének: íme egy nőerény, butaság s nyomor közt! Czél és irány
nélkül futottam a ködben, hurczolva sebemet az ázott kertföldeken. Eszem
ágában sem volt szörnyű titkomat felfedni, Márkot elárulni s boszút és
üldözést keresni. Eddigi példányaimból másként ismerém az embert,
mintsem ilyesmihez bizalmam legyen, de meg is kelle győződnöm, miszerint
ily cselszövényes bűn-ész ellen nem volnék képes az igazat kideríteni, s
legfeljebb szabadult életem játszanám vissza körmeibe. Sötét, közvetlen,
mocsáros utczákba jutottam, hol az őszi víz tavakban tömeglik, s a
pállott kertgaz esőlébe hányva hever halmazokban. Majd majorokhoz értem,
melyek közt vágóhidak állnak körülterjedve bűzhödt vérszaggal, a nélkül,
hogy a városrész évek alatt kitisztíttatnék; s e rohadt légben hat-hét
ezer ember csenevész. Sárkány-utcza környékén élénk sürr-forrást,
mozgalmakat találtam. Ott laknak a budapesti mészárosok juhászai és
gulyásai. Naponta alusznak; aztán kezdődik az éjjeli élet: tolvajság,
dobzódás s orgazdai üzlet. A szomszéd örömvölgy-utczán laknak szeretőik,
kik lopott javaikat takarékosan kezelik, mosnak, főznek, velök
tivornyáznak; szeszélyeiknek vak rabnői, s hálátlanul tovább űzetnek.
Több házból szilaj zenét és tánczot hallék kizajongani; de nem volt
bátorságom menekvést kérni. Egy csoport gulyás s székálló legény tartott
kifelé ostorokkal s vágóeszközökkel. Utánok indultam, remélve, hogy
nyomukon kijutok a városból. A csoporttól elmaradozék egy szálas
gulyáslegény, vezetve egy leányt, ki kendőjében némi málhát vitt, s igen
sírt. Hangja a panasz és könyörgés kifejezése volt, de szavát nem
érthetém, mert a legény folyvást kongatott, hogy ő se hallhassa. Túl a
kálvárián rozzant fészer áll az ó-temetőn, a városi bikák telelő akla, s
nyáron csavargó fészek. E körül állongott meg a csoport, melyet követék.
Néhány alföldi betyár vala már jelen meghajtott marhákkal, miket a
Bánátból harmincz óra alatt kergettek fel. Apródonként többek érkeztek;
kiki megkeresé saját orgazdáját s könnyű alku mellett megtéteték az
éjjeli vásár. A marhák rögtön vágószékre hajtattak; s bőreik, mielőtt
meghülnének, timári kezekre kerültek. E tolvaj kupeczek a Bácskában,
Szentes, Szeged környékén s a Bánátból falkánként szaggatják el a szilaj
gulyákat, s rezes suhogóval vérig csapkodva űzik futós lovaikon,
gyorsabban a postai sürgönynél; s állandó alku mellett szállítván a
budapesti mészárszékek számára; úgy, hogy harmadnapra, mielőtt a
kárvallott tájékozhatná magát, vagy a csigánmászó igazság kiölthetné
szemeit, már a bűnjelek bőrei csávában koppadnak. Úgy látszék, az éji
dugcserében mindenki megtalálta emberét, csak a kongató gulyás síró
leánya maradt vásár nélkül. Végre döbögés verte fel a földet, s egy
vágtató betyár rohant elő tizenkét szilaj tinóval. A leány roskadozni
kezde; leült a gyepre, kezeit törte s tolongó könnyűit dús hajába törlé.
A tót gulyás pofók arczát érdeköröm látszék élénkítni, műértő szemmel
mázsálta az érkezett tinókat, miknek orrlyukain véres tajték hullott az
üzöttség miatt. Addig a betyár leugrott lováról, melyen nyereg nélkül
vágtatott harminczkét mértföldet. Hátralökte zilált fényes haját, s csak
úgy kalap alul délczeg közönynyel veté oda a gulyásnak, miközben
paripáját törlé: «Itt a leány ára: czimborám tíz tinóért hagyta zálogban
szeretőjét, én tizenkettőt hajtottam érte.» A leány felkelt, szemei
erőszakosan a betyárra szegződtek, mint büntető villám; aztán szó
nélkül, megvető haraggal vőn ki kebeléből egy kést s szivének irányzá,
hogy magát megölje; de a betyár visszakapta kezét. «Erzsi lelkem ne
félj; – mondá biztató negéddel; – nem vagyok én oly városi kánya, ki
minden galambot megmelleszt, mi körmére kerül…» «Hiteszegett zsivány, ki
így el tudja árulni legjobb czimboráját», – szidá Erzsi mérgesen a
betyárt; s aztán a gulyáshoz fordult irgalom-esengve: «Ne adjon el
bátyám idegen vevőnek, rimánkodék szépen; isten bizonyságom, Bandim el
fog jőni. Talán elfogták szegényt, azért késik ennyit; de tudom, nem
marad el, s gazdagabb váltságot hoz, mint ez a sarjubetyár.» A gulyás
mitsem ügyelt kérő szavaira. «Vártam három hétig; – felelé dérdurral; –
pedig egy hét alatt igéré váltságod»; s Erzsit mint igaz árút, a
tulokhajtó birtokába bocsátá. «Most enyim vagy Erzsi, de rabságod nem
kell; – mondá a pusztai őszinte kalandor, borongó kedélylyel. Nem
érdemlém tőled, hogy oly rosszul ismersz. Ha arany hajad volna, mint
Tündér Ilonának, gyöngypártád, mint a hattyúk tündérének, vagy rózsafán
nyilnál születésem napján, még se lennék hűtlen érted galambomhoz; hisz
úgy szeretem, hogy édes anyám álmát ellopnám szegénynek. Visszavinnélek
Bandihoz, de lovam nem ér oda, hol téged most sirat. Két hét előtt a
Tiszába veszett, hogy átverte a marhát, mit váltságodul hajtott.
Sirattam a fiút, s egy hete itt valék téged kiváltani, mert nem illenék
kenyeres pajtásom szeretőjét bitang kézen hagyni; de ez a telhetetlen
papzsák nem adott ki hitelbe. Most tied a világ; keress más szeretőt; az
isten áldjon meg; s lovára akart pattanni.» Erzsi megragadá a féket;
fejét a ló nyakára hajtá s esdő szemmel nézett a betyár szemébe.
Szürkülni kezde a láttér, s a szabályos arczon feltünedezni hagyá a
kövülő fájdalmat. E néma tekintet természetes rajzában annyi jelentés
nyilatkozék, oly kihívó vád ember s gondviselet ellen, hogy meg kelle
győződnöm, miszerint kiállott fájdalmaimnál nagyobbak is vannak. «Vígy
el a Tiszáig», – kérte a legényt elsötétülve, s törött hangjában oly
rejtelmes vonatkozás fejezé ki magát, hogy a gulyás is elborzadt.
«Dehogy viszlek, Erzsi; – felelé a betyár; – tán, hogy beugorj? ismerem
a leányok búbánatát.» «Vígy el a Tiszáig», ismétlé Erzsi egyszerűn, s a
ló nyakára foná karjait, hogy ha szabadítója itt akarná hagyni,
széttiportassa kirablott életét. «Ha megesküszöl előbb, hogy árván nem
hagyod magányos anyádat; úgy is kifizeté az executiót a Bandi pénzével,
mit rád zálogul vett.» «Vígy el a Tiszáig»; – ismétlé a leány
harmadszor; «csak könnyűt sírok bele, hogy vigye utána»; – s
összekulcsolá kezeit a ló nyakán, hogy erőszak le ne feszíthesse.
Pitymallani kezdett; a legény remegett, hogy itt lepi a hajnal, s lovára
kapta a leányt. Ölelj jól keresztül, hogy le ne vegyen a szél; – mondá
védenczének, s öt percz mulva Erzsi hóköténye végkép ellebbent a
szürkülő ködben.

[Illustration: Elmaradozék egy szálas gulyás legény, vezetve egy
leányt.]

– Bámulat fogott el az eseményen. Két óra előtt ismertem egy leányt a
népből, ki megszabadíta, feláldozva magát üldöző urának. Most ismertem
egy fiút a népből, ki baráti kötelességét s a szabadságjogát oly
férfiasan betölti és védi. Tán nem is oly gyáva és rossz a magyar nép,
mint a művelt osztály hiszi; tán nem oly gyáva és rossz mint épen ő
maga;… gondolám magamban. A puszták fia életét koczkáztatá
zálogváltságaért megholt barátjának, kitől jutalmat nem remél,
szemrehányást nem vár, s ki azt életében sem veendi igénybe. Aztán az
ifjú és szép rabnőt, kit veszélylyel tőn tulajdonává, egy önző eszme
nélkül szabadságnak adja. Ó-görög rajzokba beillenék e két vonás. Tesz-e
ilyet valaha czivilizált kéjencz, kinek az arany-ezüstön vett áldozat
hatalmában remeg? pedig annak árát veszély és fáradat nélkül számlálta
asztalára az alázatos tiszt. Szerettem volna mutatni a hidegebb körök
ragyogó fiának: íme a lovagias jellem, bűn és butaság közt! De hisz mit
ismer ő a természetes életből, ürűczombon kivül, mit a szakács
tányérjára süt.

[Illustration: A legény lovára kapta a leányt.]

Alig robogott el a hűség özvegyével a szép betyár, egy csapat
szőllőműves holttestet hoza a városba, melyet a kőbányai szakadékos
üregekben talált. Még nem volt merev, sem egészen hülve; végkiáltásait
hallák a kapások, s mielőtt kizsákmányoltatnék, megszalaszták gyilkosit.
Tizenkét váltó forint találtaték nála. A munkások bevivék, hogy
bonczleczkékre néhány forintért eladják. Ez eset újolag adatul szolgált
itéleti különbséget tennem, a városi és pusztai aljnép jelleme között.
Ime néhány városi csavargó, tizenkét forintért, képes orozva, gyáván
megölni embertársát; a megmentők pedig, a helyett, hogy gyilkosait
elfogni próbálnák, a testet fogják fülön, hogy négy váltó forintért
eladhassák.

Míg ezek történtek, komoly figyelemmel szemlélt a leányt kiadó gulyás;
tán feltünék neki, hogy gyermek létemre, minden oly különösen érdekel.
Aztán kézen fogott, s kérdezé: ki vagyok? Falusi gaminnak fillentém
magamat, ki egy szekértől a városi tolongásban végkép eltévedt. Ez vőn
oltalma alá, s én, ismeretlenül a város környékével, remegve Márk úr
kémeit, s lábam fájdalmával nem érezve erőt hosszú útra szökni,
elfogadám unszolásit, mikkel magános lakának őreül meghivott; számítva,
hogy míg sebem meggyógyul, jó leend nyers védelme alatt állnom, kinek
felfedés esetében mindent elmondhatok; s ha magamhoz jöendtem, találok
alkalmat éltemet kedvezőbb körökbe áthelyezni. A gulyásnál oly ruhát
kaptam, mely egészen átalakíta. Nyugodt álom, szabad lég, mozgalmas élet
színt és teljességet idézett arczomra, úgy, hogy alig ismerém magamat; s
én balga bizton barangolék a városrészben azon hittel, hogy előbbi
alakom után ki sem ismerhet rám. De veszély nem környezett. Márk úr
halottnak adott ki, s csak két nőrokona tudá, hogy én vagyok a halott;
így mások által nem kerestethete, a nélkül, hogy magát halálos gyanú alá
ne ejtse; de egy város roppant tömkelegében nyom és vezérjel nélkül nem
is könnyen lehetendék ismét áldozattá. Ah mily jól esett élveznem csak e
nyomorú szabadságot is! ösztönömnél fogva mindent tudni, ismerni,
fürkészni vágytam, s a szemléleti kör, mely eddigi történeteimhez képest
oly óriásilag kiterült, elragadt, boldoggá tőn. Megismerém a külváros
népét, jellemét, szokásait. Higyje el ön, nem dicsőség egy alkotmányos
szabad ország fővárosának oly lakossággal birnia. Azon gyülevész elemek
tömege, foltokul, félig-meddig száradt a nemzeti testhez, mint a falra
csapkodott szemetes tapasz.

E nép idegen fajok vegyülete, mint hazánk legtöbb részein, miket sem
érzemény, sem érdek közös ösztöne egymáshoz nem köt. Repedt szirt,
melynek vált hasábjai egy földrengésre széthullnak. Tótok laknak itt.
Munkás, de önző nép. Nyáron szőlőt művelnek; télen favágók; tisztátlan,
buta, elszigetelt faj. Irigy, gyáva s pálinka italtól korcsult és
erőtlen, kivált a nyári munkaszak kezdetén, mert a bőjt negyven napját
embertelenül kikoplalja. A németek saját telkeiken tenyésztnek
konyhaveteményt és zöldséget s telen át árulják. Nejeik a hirhedt
tejárusnők, a közegészség szabadalmas vesztegetői, kik
korszakról-korszakra, szappan, liszt s több titkos keverékkel habarják
drága gyártmányaikat, a nélkül, hogy a botos helyhatóság csak nem
tetszést is hunyorítna rájok. Szomszédunkban, egy anyaágyat fekvő nő,
huszonnégy krajczáros zagyvalékuktól kapott szaggató émelygést, melynek
erőtetésiben meg kellett halnia. Magyar kevés van; többnyire juhász-
vagy gulyások. Józaneszű s igen jószívű nép; de rest és neveletlen.
Élete, mint a czigányé: ha pénze van, dobzódik, ha nincs, lop. A sváb
rendezettebb jólétet élvez, de inkább korcsmán, mint családéletben.
Különben ez is izlés nélküli durva és élhetlen faj, mint a közűlök
ujonczozott Hausknechtek bizonyítják. Minden évben egyszer szoktak
vitzelni, midőn húshagyó kedden lámpával keresik a farsangot; s
életöknek egész költészete a karácsonéji krampuszokban, s közelebbi
sorshúzásra álmodott ternókban meríti ki magát. Honszerelmet, polgári
érzeményt, átalakulási rokonszenvet, s hozzánk olvadó vonzalmakat náluk
hasztalan keresni. Ők nem tudják, hogy hazájuk alkotmánynyal bir, s
királya van. Státustanjok a császári czím, s nyugpénzes rokkantak
ismeretében határoztatik. Ha köztök él az ember, eszméiket fürkészi,
szokásaikat tanulja, zagyva nyelvöket hallja; ha utczáikon jár, s
gyárak, boltok, hivatalszobák felett kétfejű sasokat, sorsjátéki és
sóárulási fekete-sárga ajtókat lát, minden színe nélkül hazai jeleknek,
s egy kósza hangja nélkül a nemzeti nyelvnek: nem hinné, hogy
Magyarországon van. Szegény főváros, te mint idegen szív dobogsz a
benned tolongó gyülevész vértől. A nép jól termett és csontos, de
egészségtelen kinézésű, mi nemcsak a rossz víztől, s fertőzött légtől
ered, melyet az ottani csontgyár szagán kül, vágószéki vérbűz, s
februártól novemberig tartó por tesz fullasztóvá, hanem a mérges
eczettől is, mit e városrész, olcsósága miatt, kirekesztőleg egy zsidó
vegytani gyárából vesz, s melylyel egész hétre előkészített étkeit
nyármunka közt eszi. Az erkölcs és értelem fokozati különségét a három
népfaj közt megitélheti ön két esetből, mi köztük létem alatt történt.

Tudja ön, hogy Magyarország kétszerte több lakost eltarthatna, mint van,
s mégis ha egy terméketlen év jő, itt vagy ott szükségkép döghalál üt
ki, a kizsarolt szegénység, s rossz gazdaság miatt. Ily dögvész idején,
a vásárra hozott árvai tót gyermekek közűl, egy német kertész,
egyre-másra öt forintjával megvett öt darabot huszonöt váltó forinton, s
mint akármelyik kinzó ültetvényes néger rabszolgáit, túlterhelt dologgal
kergeté zöldségtenyésztő telekjén; sőt a nyári nap tizennégy órás
terhével be nem érve, éjjel is öntöztetett velök azon tót leányok
tömegében, kik tavaszszal munkára szerződni a pesti konyhakertészekhez
seregestől jőnek, s késő őszig éjnapon dolgoznak. A puszta nyaku
vásárfiak, ez otromba igában baromilag nőttek, azaz minden ismeret,
tanulmány és értelem nélkül; s ez annál könnyebben történt, mivel az
egész városnegyedben egyetlen iskola létezék, az is meszsze, és csak
annyi, mint háromszáz varjunak egy toronycsillag. Ez iskolácskán kivül,
egyetlen gyalogjáró nevelő intézet találtatik egész osztályban, mely nem
egyéb, mint egy elrugaszkodott orvosnövendék, ki szegénysége miatt
rigorosumot nem tehetvén, itten havonként egy váltó forintért, sőt
gyakran harmincz krajczárért tanitási órákat ád, s nőstől együtt ezen
keresetágból teng. De van a külvárosnak egy rejtett apostola, gyémánt a
gaz között, melynek erkölcsi fénye a korszak sugári közt fenn fog
maradni. Ez S. M. hajdan vidéki pórfiú, kit a robotos ekénél erőszakkal
illetett az urasági hajdu s felkölté benne ész és szabadság önérzetét,
mikkel keblét a legfensőbb kegyelem gazdagon ruházta. Ekéjétől a hon
világába lépett, melynek nyereségeül születék; de ez nem adott annyi
tápot, mennyit tőle kivánt, hogy hozzá tartozhassék: s a nép közé
vonult. Most neje s három gyermekével, öten kevesebből élnek, mint egy
városi szolgáló, de elégülten s diogenesi derültséggel. Józan eszű s
becsületes férfi, a természet és igazság embere, egy kis Rousseau
korlátolt körében. Ön kétségkivül ismeri nyelv- és több szaktani
munkáit, miket a nép számára irt s három-négy krajczáron árultat. Én őt
magát, e népszerű s jóakaró munkák tiszta kútfejét ismerem, s a
bölcsészeti könyvet, mely tolla, az igazság hű szolgája alatt,
készülőben van. Élte keveseket érdekel, mert nem ragyog; az iralom
történetei rajzolni fogják őt, mert azok egyikeül látszik születve,
kiknek olvasatlan érdeme betűkbe záratik. S. a nép közt nem csak
könyvben, hanem élőeszmékkel tanít, oktat, fejt és világosít; s
alkalmakat keres annak gyermekeit ingyen nevelni. Magam sem tudom,
miként juték hozzá, midőn a vágószék előtt először megszólíta. Barátommá
lőn; bámulta eszemet, pedig tanaimat titkolám előtte, mert vallomásom
szerint tévedt pórfiúnak tartott. Panaszlá szegény, hogy egy fenkölt
szellemű honleány, kit ő polgárilag érzeni és lelkesülni taníta, de kit
ifjonta a sírok kincsei közé orzott a halál, öt ezer pengő forintot
végrendelt tanítványi hálaul azon összegből, mit évi zsebpénzeiből
megtakaríta, de a dús osztályosok, vagy azoknak körmös lélekismeretű
ügyvédje megtagadó pert indíta az iránt. A német kertész említett árva
rabszolgáit is tanítványaivá tevé S. Éjenkint a leányokkali öntözéstől
el-elszöktek hozzá, midőn őket fogalmaikhoz képest magyar-nyelven kivűl,
honszeretet és szabadság érzetére oktatá. De mindez a rejtező erény
természete szerint, titokban ment véghez. A gyermekek elméje világult;
kezdték igazaikat követelni, tulajdonosukkal szembeszállni, az éji
munkától vonakodni, oly eszméket s okokat hordva fel, mik magukra
hagyott állatárvák fogalmait túlmulták. A kertészt és társait csodálat
fogta el; nyomozá a rabszolgai értelem ügyét, s az öntöző lányok
félemlve tőnek bizonyságot, hogy a gyermekek éjenkint eltűnnek, csak
hajnalra kerűlvén elő. Rögtön elterjedt a hír, hogy az eladott árvákat
az ördög tanítja, s el fogják ragadni a kertészt, ki őket megvevé. Most
e bigottságnak azon emberséges eredménye lőn, hogy a kertész, megrémülve
az ördög titkos kezeitől, rabszolgáit által engedé harmincz forintért
egy S. által szerzett magyar lakosnak, kinek az előtt ötvenért sem
akarta adni, s ki azokat, az értök fizetett bér leszolgáltatása után,
szabad kezökre ereszté.

Másik eset, mit igértem önnek, ez. Két osztatlan szláv testvér, megunván
a tejárusnők hűtlen pusztításit, egy öntöző leányt fogadtak közös
gazdaasszonyul, kinek szolgálatához gyér filléreikért egyenlő jogot
tartának. A szegény leány, zárt magányban, terhes munka közt, durva
bánás mellett korán elvirágzék s kórágyba esett, a két legény pedig nem
véve fáradságot kórházba vitetni, hogy az új gazdaasszony kényelmét
belül ne zavarja, a ház alá tevé, gondviseletlenül hagyva növő
betegségét. Egy szíves magyar szomszéd hajlékába vevé, s felépűltével
készült nőül venni a hálás hajadont. Ekkor a szlávtestvér, kiktől az új
házinő az alatt megszökék, visszakiváná bérlett tulajdonát, s
követeléseket formála több rendű kártétel, költség és állítólagos
lopások fejében, mikről az elvetettség szakában szó sem volt. A leány
keserű könyűk közt, esküinek legszentebbikével vallá, hogy mindez
alaptalan, s reszketve az unt zsarnokok erőszakától, hogy vissza ne
itéltethessék, egy éjen eltűnt. A szlávok bevádlák becsületes magyar
szomszédjokat, mint ki tolvaj cselédjöket orgazdailag pártolá s később
elszökteté. A külvárosi tanács pedig, a vádlók áltanúira, elmarasztá az
emberbarát pórt s elkobzá vagyonát a hamis követelés elégítéseül… Hogy
tetszik önnek e mesterkéltlen rajz, néperkölcs és helyhatóság
tekintetében? Azonban a sors úgy akará, hogy az egyik tót ne soká
élvezze az igaztalan szerzeményt; mert egyikén azon utczai
szemétdomboknak, melyekben télen csavargók és rongyokba kötözött nők,
nyáron pedig patkányok tanyáznak, meghűtve, azaz agyonütve találtaték s
homlokán egy darab papir ezen illő felirattal: könnyebb tizenöt garasért
valakit agyonütni, mint napszámra menni; mi ismét azt jelenti, hogy a
státus irni és kombinálni képes tagjait is tudja tizenöt garasos
szükségeikben gyilkosságig kényszeríteni.

[Illustration: Megette borulék földre.]

Képzelheti ön, mily kevés szellemi előnyt nyujta e városnegyedi élet,
Márk úrnáli börtönöm felett. Csak a halál félelmétőli szabadságban állt
az; különben azon tisztelt néptanítón kívül undorodnom kelle minden
tárgytól, mely környezett. Maga a házi élet, melyben tartózkodám,
eltaszító vala. Durva jövő-menők s néhány szelindekek voltak
családtársaim. A gulyás tivornyái, éji foglalkozása, sült marhavér,
kövér hús- és velős konczokból szerkezett kosztja, nem igen marasztó
élvezetek úgy-e? Alkalmat vártam jómóddal menekülhetni, előbbi titkaim
felfedezése nélkül, mert azokat szájamra venni reszkettem. Egy délután
egyedül valék. A szomszédházból, hol harminczöten laktak, egy iratot
hozának által magyarázat végett, mert közülök egy sem tudott olvasni.
Tégetlen félelem fogott el; az iratot széttéptem s idegen jelentést
hazudék, mert tartalmában egy elveszett gyermek vissza szerzésére
téteték jutalom; s az én valék. Másnap hajnalban, mielőtt a gulyás éji
vásárról megjőne, elszöktem. Adott ruháit ott hagyám, hogy oka ne legyen
üldözni. Feltevém elhagyni Pestet s menni az alföldre, honnan a veteműlt
betyárokban is annyi jószívűségről kelle meggyőződnöm. Nem tudom minő
érthetlen ösztön, a kálvária feszűletéhez ragadt imádkozni, midőn ott
elmentem. Alul üres szekér állt, fent éltes parasztnő térdelt. Megette
borulék földre, hogy ne háborítsam. Fölkeltében reám tekinte. Én kérőleg
reá. Én ruhátlan árva voltam, ő gyermekvesztett anya. Isten kezének
tulajdonítá e találkozást. Kérdezett… Én ismét eltévedt pórfiú levék… Ő
elveszté legifjabb fiát hét év előtt a radnai búcsun; most azt hitte,
engem ad helyébe a gondviselés. Fiává fogadott, vagyis azt mondá, fiát
megtalálta: s a jószívű halászné ide a Tisza-partra hozott.



XIX.  (Alföldi tájképek.)

Enyhe világgal kisért utunkban az őszi nap. Az égbolt tiszta mint egy
üvegív. Halvány mélységiben elveszett a látás, terűlni hagyva mély s
magas távolát, melyben idő- és térköz eltéved, mihez az észnek mértéke
nincs. Boldog egyháza az egyenlőségnek, melyben legmerészb reptével
elfér a szabadság. Imádlak úrerő őstemplomodban, hol nincs ugyan
viaszláng, nincs alabástfelhő, gyöngyös infulák s hideg érczből a hit,
remény, szeretet: de azért hév a megszentelő sugár, mely kegyedből
lesüt. Itt az oltár uratlan hegyek, karének a független szárnyasok
szállangó dala: orgonád zúgó vihar, melynek rendítő dobja mennydörgő
felhők; áldásod közélet s hálakönyű az őszinte harmat, mit a rejtett
völgy szerény virága sír… Utamtól jobb s balfelől rakottan nyúltak el a
termékeny puszták. Itt részeg boglyák állottak hetyke kupjaikkal;
némelyik, kalapját levette, vagy félrecsapta a szél. Ott lomha kazlak
nyujtóztak a napon, minek pisze orrot rakott szénából a béres. Amott a
háttérben, elkésett vontatók, mint megannyi napon sült pogácsák
törpedtek a gyepen, miket minden violentialis per nélkül czibált a
nyomási marha; míg közte, most szalaggá véknyulva, majd lobogóvá
terjedten szállonga egy folt hízott seregély. Néhol megfeketedett
keresztek nyúltak el a tarlón tizen egy sorban, mint a gunár nyomában
lépegető ludak; a fényben káprázó szem mendegélni vélte volna őket.
Egyiknél suta férj vendéglé meglippent családját; másiknak tövében
tolvaj gözük gazdálkodtak a közös vagyonból; harmadikon rasztkóros sas
mélázott társatlanul, bő ebédje után, nyugton hagyva az avaron körüle
czinczogni a pajkos mezei egeret; mert hiszen ő nem pesti zsidó, hogy
mindent elkörmöljön, mihez erőszakja alkalmat talál. Oly elégülten
élvezi az emésztési uralmat, hogy magyar létére, tán csak restségből nem
gyujtott rá. Dombosabb helyeken hosszú asztagok telepedtek meg s lompos
ereszükön kizöldültek a tiltul hányt kévék. Közülök három-négy
felbontva, mint a szelt kenyér s kebelökben bőven aranylott a magontó
kalász. Egyik szérűn tréfás pórfiú szórta ötleteit a nyomtató gebék
közt; másikon por, törek s polyvafelhők közt forgaták az ágyást barna
karú villások, el-eltekerítve orrukat a keserű füsttől, mit a vermekről
feléjök kavart a jövevény szellő. Szerteszét majorok látszottak a sima
láthatáron, körülrakva téli takarmánynyal; másutt vetés alá szánták az
omlós földet, mely fekete mint a bogár s kövér mint a jó sajt; másutt
ismét szüleséget hordtak görnyedt szekereken, miknek bő terhét hat,
nyolcz, tizenkét ökör alig birta vontatni, vagy kukoriczát törtek háznyi
halmokra, mik körül méla parasztgyermek játszadozék a tarka vagy piros
csövekkel. Mindenütt túláradó bőség. Mint szabaduló anya, mely terhét
megérlelé, adta át a természet ezer gyümölcseit s a magyar alföld el lőn
öntve hozományival; mintha az aranykor mesés terméke hullana egy áldott
nemzedék gondtalan élveül. De e nép nem élvezi az aranykor elveszett
örömét, a szabadságot. Kerestem azt a természet egyszerű fiai közt: de
nincsen. Ők nem ismerik kényelem s művészet gyönyörét; nem ismerik ipar
s tudomány nemesítő eredményeit; távol s mélyen rejtvék az ismeret
minden világától; idegen pusztáikon nem állnak biztos védelemben;
szóval, a polgárodás ajándékiban nem osztoznak, mikért az őskor
patriarchai jogát cserélte nemünk; ők a Kain és Ábel nélkülöző korszakát
élik s szabadságuk mégis veszve van. Kerestem köztük a jólétet. A magyar
paraszt legnagyobb osztályának alig van élelme. Adó, uraság, megye,
falu, pap és iskola, úgy igénybe veszik csekély jövedelmét, hogy magának
nem marad; véletlen esetekre, nyomor vagy betegség éveire épen félre nem
tehet. Többször hitelbe él; előre kölcsönzi fel törvényes tartozásait s
a helybeli, vagy vidéki zsidó szállítja el szürűje- s szüretjéről a jövő
téli tápot. Irhon sorsát vérző rajzokban kiáltja O’Connel Anglia fülébe,
mint egy örökké égő szózat; hol venne szókat, látva népünket ó kanaháni
bőség közt, egész éltét által éhezve s ruhátlanul; látva népünket az
édeni számüző átok túlnövése alatt? Isten mondá a vétkező embernek:
«veritékkel eended kenyered»; törvényünk mondja nem vétkező pórnak:
«verítékkel termeszd más kenyerét.» Amaz súlyossá akará tenni az életet,
ez lehetetlenné. Oly kevés a nép, oly csekély a verseny; oly bőkezű
nálunk föld és ég: mégis oly egyetemes a nyomor. Láttam hazámban a
várost, az sülyedt s boldogtalan; láttam a népet, az szegény s
boldogtalan; hát tán nemeseink osztálya boldog és fényes, mely a nép
felett áll? majd meglássuk.

Hát az-e a polgári formák rendeltetése, hogy az embert jog és nyugalom,
jólét és élvezet terén túl helyezze? Az-e az igazgatási eszmék alapelve,
hogy néhány gyomort feles nyalánksággal rontson el, míg éhes milliókat
könyű és vér tenget örök bőjtjében? Oly egyetemes tökélytelenségben
kellett-e maradnia Cyrus korától a polgártannak, hogy minden vonatkozó
alkalmazás nélkül, egész földön hibákban sinlődjék? A szabadsajtó és
tapasztalat évezredében csak annyira fejlék, hogy jog nélkül fészkéhez
tudja kötni a meztelent, kinek vad őse, hason sors alúl honért és jogért
vándorolt? Nem lehet a kormányész netovábbja, hogy erkölcsöt, értelmet,
érdekbe igázzon, párttal pártot öljön, osztályt osztályra lázítson,
rohadásba essék s a közpusztulatban kiveszszen, mint veszett Egyiptom,
Róma vagy Velencze, helyt adva újabb tévformáknak.

Egy fa alá dőltem, míg gebéit megkapatta a kocsis. A csonka tölgy élet
nélkül állott; foszladó réme a meddő vidéknek. Izmait podvás törekké
morzsolta az idő. Repedékes rétegei közt eleven sujtásul feketéltek a
honosúlt hangyák, héber hajhászként hordva szét a porló hulladékot.
Kérgetlen karjait gyáván terjeszté korhadt teste körül, mintha
feltartani akarná a kidöntő vihart. Vedlett törzse telve sebhelyekkel;
vizenyős görcsüreiben halovány, nyurga fűszálak lengettek; cserepes
gyökeiről leapadt a föld s rohadó tövén, az ó hasadékot sárga taplós
gombákkal fodrozta körül az aszkór. Egyetlen ifjú ág, gyér, de ép
lombbal jelenté igényét további élethez; s oldalán dús repkény kúszott
fel védelmül… Honom aristocratája jutott eszembe. Lombja a népjogi
törvényjavaslat; repkénye az ipar. Tán jó a hasonlat;… tán nem jó!

Tovább haladánk a pusztákon. Elfogyott a bő föld, mely gond s kárpótlás
nélkül buján hoz; melynek termő erejét kövérités nélkül sem lehete még
kizsákmányolni. Síkságra értünk, melyhez Isten verítéket rendelt, melyet
szorgalomnak kell vala virágzóvá tenni, melyen nem terem magától sült
veréb és kúnsági kalács. És a tér puszta és éktelen, mint vala
kezdetben, nincs nyoma az emberi kéznek, sőt az állatlábnak sem, mert a
futóhomok menten befolyja azt. És a látás és látkör eltárgytalanult.
Sárga tér fogott körül, száraz avarral foltozva. Vándorló fuvatag,
sülyeteg torlat s törpe buczka lőn a tájékozó pont, melynek oldalán
homokhabokat vert a pusztai szél. Aszott ebkóró, koppadt porcsin,
behordott kakukfű, néha kotus káka s egy bágyadt gém e föld minden éke;
itt-ott vad zsálya, vagy lengeteg gyopár, halottkoszorú e nagy temetőn.
De a csábító távolban hívólag integet az árvalányhaj fürte, mely szőke
selymével bánatosan hajlong a gyér lengetegben, mintha asszonyát
síratná. Néhol hófehér ökörnyál szállong az ős légen, melynek maradozó
szálait látatlan kéz látszik léghálóvá szőni. Másutt bűbájosan nyargal a
lenge ökörszekér, melyre pajkosan felkapott a szökevény lebel; mig a
látkör legvégén, ég s föld közé folyva, csorba kéményével kurta szárból
pipázik egy borzas csárda. Költöző fecskék gyűlöngtek, el-elsuhanva,
mint a nyíl, mint a boldog óra; sötétkék szárnyukon játszott a napsugár,
melynek melegéhez közelebb bujdostak. Fent látatlan magasban vándor
darvak szóltak, mint hajdan jósdalnoki a zarándok népnek. Ki fejti meg e
szívható hangok titkos értelmét? Ki magyarázza meg a vonzerőt, a méla
érzeményt, mely az egyhangú énekben kijelenti magát? Bucsúdal-e az egy
elhagyott hazához? Elővágy-e sejtett jobb jövőre? Vagy felhívó szózat a
gyenge ivadékhoz? Ugy úgy, csak hívjatok ti szebb égalj ábrándos
vendégei; hívjatok összeforrni vált rokonainkkal. Oh ha e nemzet lelne
még hazát, mely nem hidegül el jövevényektől; melyben nem kéne keresni
saját küszöbét idegen hajlék közt; s fogyott ivadékát nem vegyítnék üres
csontú fajok; vajha lelne hont, népet és szerencsét, mely nyelvét
megérti és vágyaival rokon! Tán intő vezéri vagytok szenvedő népeknek,
kikben kijelenté magát a természet; s utatok tanítóczikk a nagy
könyvben, melynek betűit elszórta Isten a csillagfutás és féregélet
határi között. Tán szállítók vagytok külön világok közt s illat vagy
légparányt hoztok párátokban, melyre a teremtésnek szüksége van s melyet
szelek nem fuvarozhatnak. Vagy gondolatunkat tanítjátok repülni, hogy
mint ti, nem maradva kigyók és gaz között, próbáljon szárnyalni éltetőbb
körökbe. S ha utatok nem volna több, mint költői kaland, mégis elragadó.
Ti elhagyva a földet, e szolgaság s változás sötét csillagát, átkeltek
szabadabb térre, hol csend van és fény és uratlan magány s a magányban
nincs társ és azért irigység, kárszenv, fajundor s a társadalom több
édes szép virági. Üdvözlöm tőletek az érlelő magányt, hol elkülönzve
élhet a nemesebb elem, szigetelten minden ragályos salaktól; hol
kifejlődhetik az elégültség és tökély, minő istené. Ha nyugosznak a
szelek s a halvány távolon remegés nélkül foly el az estfény: ti
elvonultok a lég ismerős utain s látnoki szemmel néztek a kék mélybe,
honnan a jós csillag félénken pillant ki. Meg van-e ott írva az örökélet
az ég rejtelmében? El van-e rendelve boldogság és tökély? vagy létünk
jövője hasonlít vándor hazátokhoz, melynek csillaga ugyanaz, csak a
csalódás új?

Tovább haladtunk. Fecske és darvak elmaradtak tőlem s a látkör
átcserélte magát. Ridegen fejérlett egy homoki nyárfa, mely honából
száműzve őszült meg s melynek reszkető árnyékán sok szépet álmodott a
pusztai vándor. Most hullóban voltak őszi levelei, festett pillangókul
szállongván a szélben. A fa-e boldogabb, mely rövid szak alatt kész az
enyészettel, vagy az emberélet, mely egyenként veszti el napjait s
bölcsőtől indulva lassú elmélet közt jut bizonyos sírba? Másutt egy folt
nyirfa aranynyá sárgulva az idő kezében, érdem koronául a haldokló
pusztán. Túl a homokszélen itt-ott nádas mocsár. A halvány nád tépve
állong éjszak alá hajtott fővel. Csapodár szeretője elhagyta, az
ifjúkori szellő. Többé nem susogja édes rejtelmeit: csak egymásra zördül
a száradó levél. Egyik vagy másik szál jobbra hajlong a forduló szélen,
mint a rossz hazafi; míg oldalán fecsegve emelteti magát egy-egy üres
nádi veréb, a tolakodó kegyencz. Tovább kötésig érő gazberek, melynek
ritkuló szövevényi közül kilátszanak az elhagyott fészkek. Bozót és
morotva, avar, ilvány, szedett kukoriczák s közein zöld vetés, legelő
túzokkal; a dülő végén pedig begyepedzett út és egy puszta kút. Egy
hámlott vad körtvélyfa állt a barázdában, mit minden nyári szántáson
meghajigálnak az ostoros fiúk. Ha a bölcsek műve oly kapós volna, mint e
fanyar gyümölcs: most tán nem állanának tótágast a nemzeti ügyek. Odább
csatakos rekettye-liget, melynek levél füzérei pirulva zsugorodnak az
őszi sudaron. Foltonkint közötte bolygatás látszik ki; utas szed
korcz-vesszőt, úgy isten nevében. Majd sima róna nyilt s derűs nedűs
lapály, melynek bő párája átfűlik a napon s alatta másodvirágban
kékellett az őszi kökörcsin.

Mi ez, a síkság sugaras szélében? Tündér építé fel drágakő országát?
vagy a nemzetnagyság települt meg ezredes kincsével? Változó fényrajzok
lebegnek a légen; repkedő dicsövtől rámázva itt, amott. Ragyogó város,
díszbástyák, körfalak, tornyok, tornáczok, melynek oszlopi magasan
nyúlongnak, mint elégültlen vágy. Ezüst ligetek, sugárernyők, foszladó
bérczek, csillámfák, miknek ingó szárnyai csábbal köszöngetnek. Opálszín
folyók ködszigetekkel, repülő rengeteg s egy-egy roppant templom
faragott szentjei, miknek alakjait ömledezni látod. Könnyű dicsboltok,
egyszerű fénytér küzdő alakokkal, virágrétegek, elmosódott romok változó
szinekben s irhatlan képletek, mik a bűvölt szemet tévedésben tartják.
Mi az a kőtömeg, melynek körrajza túlnő a tárgyak ezrein? Tán nemzeti
tribunal, melyben a felelős kormány milliók jogegyenét osztja és itéli.
Mi az a hosszú épületsor, melynek szárnyát a távolság miatt elveszti a
szem? Tán közipar-csarnok, melyben mutatványait állítja ki a századok
megért szorgalma. És ama fényes ív, a roppant díszpalotán, mely lebegni
látszik a legnemesebb izlés könnyű kellemében? tán az Athenæum,
könyvtárak és műtermek, tudomány s művészet kincstára, melynek alsó
osztályában szabad sajtók izzadnak. E nehéz bástyasorok, tán nemzeti
őrsereg gyültermei s a környező liget, a nyugodt és virágzó nemzet
ünnepeinek színtere?… Nem, nem! Eltünnek az édes csalódások. Képeid, ha
közeledni akarsz, formátlan köddé ömlenek. A nagyság eltörpül s
pára-rongyokká foszlik. A fényes vizek csalogatva vonulnak tovább; a
repülő gőz mélyebbre helyezi át hazugságait s a tűnt varázslat helyén
aszott gyep vesz körül, míg a csalfa délibáb újabb igézettel hí tovább…
Nemzeti remények! nem sorsotok van-e megirva e muló képekben? Nem
jövőtöket gúnyolja-e a pajkos déli hölgy? Álmaid szépek és fenköltek, oh
hazám, lelkesültséged merész és fényelgő, mint e légfestvények: de
terveid sokszor lábatlanok, mint ők s a tett és eredmény tovább tovább
repül, mint azok, és a multtá lett idő, aszott gyepként, jel nélkül
marad nyomukban. Századokig kielégíte remény és igéret; hivőleg vártad,
hogy a ködkép megtestesül s csalódásid után újra engedéd csalni magadat.
Jelened küzdelem; multad gyümölcstelen; semmi jele annyi szenvedésnek.
Téreiden idegen nagyság emléki porlanak itt-ott a római korból; de kezed
művei nincsenek, s ha egy nagy végzet ma eltörölne: a késő idő nem
akadna rá, hogy itt magyar élt. Az új kor felrázott; egy kis töredék
tett terére kelt, de küzdelme kezdetén győzelmi lobogót akargat kitűzni,
mit a nagy ellenség lerángat, visszafoglalgatva a hódított tért. Hosszú
könyvben kéne kifejteni, ha e haladó kor többet megy-e előre, mint
hátra? Némely mozgalmaid tető felé visznek; némely mozgalmaid ásónyomok
a mélyedő sírban. Egyfelől vért ajánlsz a nemzetiségért; másfelől
váltójog s több éretlenség útján idegen kezekbe adod magadat. Az áldozat
tied; tied leend-e majd az épület, mely azokból felnő? Nem leendsz-e
szolga a házban, melynek alapjait leraktad? Nem fog-e epigrammot írhatni
egy késő kéz: hogy e föld míg magyar vala, nem volt hon; s midőn honná
lőn, nem magyar? Oh ha megnőne a cselekvő töredék; ha kiveszne érdek és
irigység fészke jellemünkből; ha szentlélek szállna kevés milliónkra,
hogy ha már maga nem tesz, legalább ne vagdalná el a munkások kezét! De
ha esti fekvében átgondolná napját mindenikünk, megbirálva, mit hozott a
köznagyság elemparányaihoz: nem hiszem, hogy alunni hagyná az értelem és
önvád.

Ismét változék a puszta. Elhagyott, vagy fel sem fogott lapály; úr és
vendégtelen, jóformán res nullius. Egy darab szakadt árok, színig benőve
vadsással. Semmi több jele az egykori műnek. A gyepnek egy szál híja
sincs; rétegről rétegre épen aszik el rajta. A viruló gazban bántatlanul
inog a tavalyi kóró; s a mult őszi pókszálon most is ott lebeg a száraz
levél. Siska és haraszt verte fel; vagy szamárkenyér s szederindás
csalit vőn erőt rajta. Lakója sohasem volt; legfeljebb egy lidércz, vagy
sárkány, mit a népbabona oda képzelt. Jövevénye században egy-kettő: a
vidéki jósnő, ki nagypéntek éjén szentgyörgyvirágot visz; vagy egy
kincsásó, ki a zárnyitáshoz páfránfüvet keres. E tér halottjait senki
sem temeti el; titkait csak isten ismeri; szaga nehéz és nedűs, maga
kietlen és vad, mint a foglaláskor; farkasok tanyája, vihar hazája.

Ismét új mérföldek jöttek, szelídebb tenyészettel, de haszonvétlenül.
Rejlőbb részein nem jár egyéb, mint kósza vad s a fellegek árnya. Lábán
vész a feles fű, mert megszökik tőle a vállaló kaszás, s a récze ott
leli fészkét az ősi kákatőn, melyben negyedíziglen költ. A nád felnő s
kivész sarló nélkül a sötétzöld tóban, mit még csáklya és háló nem vőn
urbér alá. E föld hasonlít a kezdetbenihez, mielőtt ember alkottaték.
Magától terem, de nincs ki számára. Talán jobb volt pusztán maradnia,
mintha Kainként már az első ivadék elfajzott volna nemzetétől. Nincs más
gazdája, csak az év; tarolt határát szelek vetik be; s a mit terem, a
tél szedi le.

Neki egyforma nap és éj, mint a született vaknak. Itt nem ég pásztortűz
az éj homályában, nem szólít meg senkit az ismerős kolomp. Az éjfél
siket, mint vala a dél; legfeljebb egy futócsillag suhan el, muló fényt
vonva árnyával a tóban. Aludj, aludj te álmodó puszta! Megiratlan
sorsod, mint a gyermek, sem jó, sem rossz még. Téreiden nincs templom és
vérpad; üresen állsz a jövő erkölcs előtt; tiszta lap vagy a történet
tollának. Nálad még hijában támad próféta. Érzelmeit száraz szeleknek
osztaná, mikben elvesz a kiáltó szózat. Adja isten: ha az idő megérik,
nemzeti nyelven szólaljon meg rajtad az értelem!

Ismét változás. Egész látkör sárga szemfödél zöld halottakon; futóhomok
a temetett gyepen. Déli szélein nyúlós körmökkel iparkodik hantokba
csipeszkedni a föveny, mit éjszaki szél hajt tovább-tovább, hogy
elborítsa a következő határt, mint borítá az előbbieket. Oh be jó lenne,
ha a gondviselés saját markával ültetne gáterdőt! Úgy-e édes földim, az
volna ám magyarok istene!… Semmi tárgy. Igen ritkán egy vadrózsatő, mely
fergetegnek nyitja hullatag szirmait; esőtócsák néhány mezitlábas
bibiczczel, s egy eltapodt fűbokor őszi kihajtása, mely mint a
csavargóból vált gazda, elkésett magával. Ennyi az élet. Körüled minden
meddő és kopár. Ha a szegény legény elvágtat a tulsó csaplárnéhoz, nyoma
holnapra elveszett, besepré a szabadító szél; a homok nem tud emlékezni,
mint a hűtlen szív. Egy-két szabad madár pihenni betér; de az jő és
megy; nem igen marasztja az éktelen szállás. S még sem panaszolkodhatol,
oh hazám, hogy e veszni hagyott földön zsellérek nincsenek. Néhány dalos
prücsök lakik ott, kiken a magyar sors ki nem fog. Magam is csodálom, de
úgy van; csakhogy azok adót nem fizetnek. A világos égben egy-két őszi
felhő űzé egymást, mig a szél meg nem téríté, vagy foszlányokká nem
szaggatá őket. Árnyaik töretlenül futottak a víz-sima földön; legfeljebb
egy pár ott felejtett sírdombon akadva fönn, mikben vándorló-legény,
vagy farkastépte bojtár avultak homokká. A szél fel-fellebbent s zörgő
szárnyaival odább kavart egy homokréteget, vagy felkergetett kórót; de
nem vala tárgy, mely kedvét ingerelje, s a közelebbi buczka napos
oldalában újólag leült. És ez éktelen határban tekintélyesen ágaskodék
egy korhadt tilalomfa. Kiket tiltasz el e kiéhezett földről, oh magyar
nemes? tán a szelet, melyhez malmot nem építél? vagy a tápkereső madárt,
mely egész láthatáron egy magvat nem talál? Hiszen itt nem mehet rák a
vetésre, sem a jobbágy meg nem kergetheti a nyulat, mely egyetlen
almafáját megrágta; mert itt sem rák, sem vetés, sem jobbágy, sem nyúl
nem találtatik, sőt az egész föld olyan, mintha tatárfutás óta nem volna
gazdája.

Néhol egy zsindelykúp, azaz toronytető látszik, homoktól félig
elnyelten, oly egyűgyű tannal furfaragva, mintha még Zoltán idejében,
unalmából kalapálta volna csatán bénult moger. Hirtelen azt vélné a
szem, emlékjel, mit előkorunk siettében rakott az érdemnek. Mi szép
volna, ha e kietlen pusztán, hol se földi mű, se isten kegyelme nem
mutatkozik, hír laknék s a nemzeti hála. Mi szép volna, ha sírlapon s
érdem-oszlopokon lenne megírva a polgári erény és dicsőség tanító-rajza,
intő rémül a sima árulónak, lelkesítő szentségül az üldözött nagyságnak.
Mi szép lenne, ha emlékszobrok talapzatán, egyházak falain s dicsiveken
olvashatná a nép szabad történetét, miután könyvekből nem juthat ahhoz.
Ha a polgár ezeket péczézné pályázó határul fiának; az anya ezekről
tanítaná olvasni leányát, s Zrinyi Ilona lelkével, Corneliát nevelne
abból. De a nemzetnek egy oszlopa sincs; pedig nagy szenvedők alusznak
földében, s márványa annyi, hogy a hegyek nemesebb kincséhez alig juthat
tőle. A templomi padmalyokban idegen szentek csontjainak gyújtanak
gyertyát; jeleseink ismeretlen sírján pedig nyulárnyék s vadkapor leng a
szelekben; s csak egy fa sincs ültetve, mely szent hamvaik nyugvát
kijelölné. A hajdan érdeme hideg üstökössé lőn, egy-egy szónok vagy
rablelkű tanár ajkain jelenve meg olykor szalmalángú község vagy álmos
tanítvány közt;… a haza márványát pedig pesti zsidók árulják olcsó
boltjaikban s egy-egy hirhedt ágyas, vagy polgári húsfüstölő halhatlanul
ó lőcsei formára faragott darabjaival. Előkorunk nem ért rá oszlopokat
rakni, mert érdemeket szerze azokhoz; az utóidő sülyed és felejt; nincs
értéke erényt jutalmazni. Hizelgő ünnep, drága díszmenet, ragyogó
tiszteletebédek elfogyasztják a maradóbb emlékjelek árát: pedig egy-egy
szobrot lehetne állítani az évenkénti fáklyás zenék s helyhatósági
lakomák tőkéjén, miknek ünnepelt erénye hamarabb eltörik, mint a
ráköszöntött pohár. Mikor fog józan méltánylat s itélő fogalom nálunk
kifejleni?! Mikor fog tisztúltabb foknak örvendni az értelem?! De hisz
ahhoz tudomány kellene, s kell-e magyarnak mindeddig tudomány? Szent
István, országát osztá papoknak, hogy tanítsák népét; korunk idegen
tudósaitól, hogy ne taníthassák őt. Sőt a mellett, hogy ügyefogyott
inség körmeiben hagyja: gúnyt ad toldalékul, vagy bizonyos túlnéző
hideget. Miért irtózol tudósaidtól, oh magyar nemes?! Hisz az nem
harapja el szép bajuszodat, sem betanult mondókáidat túlragyogni
versenytérre nem kél. De lásd, miután őseid kardját, ha még zsidó
kezében nincs, szegre függeszté az a megjuhádzott idő: nem vallanád
kárát, ha többecskét tudnál azon hindunál, kinek kincseit pitykékért
cserélte el a tudományos angol; mert gonoszúl lészen dolgod, ha a pajkos
sors egészen kihuzandja alólad a gyékényt, és a te unokáid, mint a
kőszáli gödölyék mezítlábnak mezítlábával járdalnak a kopaszon, kivéve
azokéit, kiknek az ő apja okosb vala ama belényesi oláhnál, ki adja vala
az ő házát és szilvását egy csillagos tüszőért, aztán pedig hagyja vala
magát inkább agyonüttetni, hogy sem odaadná tüszőjéről a bolondságokat.

Haza értünk a szegény halásznéhoz. Családja, jóakarói, ismerősei előtt
úgy mutatott be, mint megtalált fiát, s én tagja lettem a jószivű
népnek, melyet állandó rokonszenv köt egymáshoz, a közös nyomoré.



XX.  (Tiszta szerelem.)

Béke és erkölcs, szorgalom és egyszerűség vőn körül. A lak kisded volt,
kivül felejtve a falu farkán; alig birva jobbágyias színnel, inkább
pásztori tulajdonnak látszott. Kákafedél korcz-vesszőbe kötve, tömör
vert falak, kákón függő dohány-pórászokkal; keskeny, gyepes udvar,
néhány mályva-rózsával, egy galambducz, józsefkori szederfa, előhasú
üszö, s halszárító póznák tevék az ingó és ingatlan vagyon összegét.
Szomszédai nem sokkal multák felül; de vidám volt a nép, jószívű és
csöndes. Kölcsönös örömeiket nem zavará bántalom, irígy gúny, álbarát,
boszantó szenv, s alattomos cselek. Alakos ártalmak, tolakodó közbejárók
nem vegyültek magán dolgaikba; gyűlölet és vetély, vagy rosszakarat s
féltés nem rontá el ügyeik folyamát; szóval a társaságból számüzött
erények, szerény bár, de biztos virágzásban szálltak firól-fira. E nép
talpig a becsületé; csak jobbágy-viszonyaiban fortélyos; de hosszú idők
ostroma, igázó túlhajtás, visszaélő zsarlás fejté ki nála. Azonban
cseleit, daczát is oly roszul érti intézni, hogy mindig rajta veszt, s
kétszeres pótlás hajtatik végre ellenében; s míg ő nem képes nélkülözni,
vagy kijátszani a helybeli zsidó gazságát: kettős körmök koppasztási
közt sínylik és pusztul. Hozzájárul a nyomási rendszer visszás fogalma.
Minden orvoslást, minden engedményt, mi sorsát némileg javítja, a
királynak köszön; s mindent, mi nyomja, a nemességre ró. És ez nem
csoda. Annak robotol és fizet füstpénzt; annak csinál útat rokkant
marháival; azt viszi rajta kihajtott előfogatán; az adja gyermekét
katonának; az hajtja be nem bírt adóját, s a zsidó csalárd követeléseit;
és ha meddő év után éhség- és dögvészben pusztulásnak indult, azt látja
maga körül, verítékeit henyén élvezni. Így gyűlöli azt, kinek földjéből
él, s kihez jogosan kötött törvény köti; míg az okok távolabbi
egybeköttetése ismeretlen marad lelke előtt. Különben a nevelési fokhoz,
melyben a státus tartja, csodásan jó s természetileg értelmes.

Én, a nagy élet és köröm számüzöttje, boldognak érzém köztök magamat.
Ott félelmeimmel vesződtem, miket egykor az érdek váltott volna fel; itt
csend, és vágytalan napok nyugalma lőn enyim, miknek legfőbb veszélye
leendett, ha mérsékelt szükségim fogyatkozást tűrnek. A békés házi élet
küszöbe megnyilt, pásztori örömét sohasem kivántam a lázas élet vesztett
bőségével vissza cserélni; gazdag országom volt, néhány fárasztó
termekért. Kerültem valaha multamról szólni;… mit nem adtam volna a
szörnyű emlékek vég feledéseért! A harangozó, mint már említém, kihordá
nekem a pap könyveit. A történettant gazdag gyűjteményben birta az;
pedig tudja ön, hogy ez legtanítóbb. Korunk mozgalmait a lapokból
láttam, míg magányomban gyönyörrel tanulám a természetet s istent. E
mellett eszméim, elméletem fejték lelkemet; gondolatim megszokták saját
szárnyon emelkedni, s elmélyedésim közt mélaság, rögzött csüggedés lőn
arczom állandó rajzává, miből a nép meséket csinált, árvának hítt, pedig
birtokomban volt a nyugvó kéj, minőre emberi hagyományoktól korlátlan
lélek istentől híva van. Egészen népies lettem. Örömeik örömeimmé,
mondáik vallomásommá, egyszerűségök kellékemmé vált; s az elvonult
ábránd költészetében megértem és homályosan vágytam a boldogságra, mit
csak szerelem adhat. De e szerencséhez nem tarthaték számot. Tisztult
eszméim, a fencsapongó álmak s szenvedésben nemesült érzemény, más képet
alkotának titkos vágyaimban, minővé egyszerű porleány, körében,
fejlhetik. Az épség s szemérem erényei mellé értő lélekért epedtem, mely
gondol s érezni tud, felfog és visszaad egy birtokba vett kebelt, mely
világát kizártan neki szentelé. Gyakran ábrándjaim közé tévedt a remény,
hogy az egyszerű erkölcs pártás szűzei közt leend egy, ki jövőmet
magához ragadja; kinek gyermeki lelkét magaméhoz fejtem; kinek értelmét
józanná képezem, mit nem szoríta még szűk határba a rögzött év; s nemes
emelkedést adok szívének, mit a társalom sárragadéki földhöz nem húznak;
egyesítem a természet s miveltség jellemét. Az álom tovább nyult, s
tizennyolcz éves ifjúvá nőttem. A tisztaság s mértékes élet virulóvá
tőnek. A falu lányai jártak utánam; nótát kezdtek páratlanságomról s azt
hirlelék, azért nem kötök senkivel, mert a lelkek szeretője vagyok.

Karácsony estéjén összegyültünk lányok és legények ónat önteni. Oda jött
Évike is, a gazdag molnár leánya, ki az előtt sehol sem jelent meg.
Tizenhárom éves gyermek. Termete nyúlánk és hajlékony, s kifejlésében
báj- és csábjósló. Szája kicsiny, eleven és piros, mint a százszorszép.
Komoly szemében tiszta s félénk fény; gazdag haja kettős fonadékban
fedett vállain; a kezei oly kicsinykék, hogy egy-egy almába lehetne
rejteni. Szabályos tagjain a kor gyengesége; s halvány selyem-arcza
minden hozzá intézett szóra elpirult. Úgy tetszett nekem, mint egy
művész tábláján felvetett előrajz, mint hableány a Tisza meséiből;
ködalak a könnyű országból, melyhez álmaim tartoztak. Rákerült a sor, de
nem akart ónat önteni. «Úgy se megyek soha férjhez, hazudna a babona,
akármit öntenék»; mondá vonakodva, s szemérmesen összehúzá magát, mint a
délignyitó. Feltünék előttem, hol vevé határozatát a nép kedves
gyermeke, ki szép és gazdag, ki társnéinál kedvezőbb alappal formálhat
igényt boldog házassághoz, s kinek osztályában a leányi remények
netovábbja férjhez menetel. Hát gondolt már életczéljára e gyermekfő?
Vagy tán észlelte is a nősélet szabadságvesztő jövőjét? E nyilatkozat, e
hang, az arcz komoly tipuszával oly érdeket ébreszte bennem, hogy a
ragyogó szépség befolytával érezni kezdtem, mint még nem, de mint váró
ábrándom érezni vágyott. A lányok sürgették. Új csizma nagyra tartja
sarkát, majd félre törik, mondá egy sarkantyús hányaveti czenk. Be
hegyes, mint a begyes galamb, mondá egy másik. Vajjon minek kérik? Új
szita szegen függ, majd pad alá kerül; jegyzé meg egy aggszűz. Évi
megszégyenlé magát; pillás szeméből meleg gyöngy esett le, világi árául
első örömének, s mint új vendég, nem állt tovább ellent a kör
sürgetéseinek. Szalmaszálat húztunk; én a rövidet, s így tartanom kelle
a kulcsot, melyen keresztül Évi az ónat öntendi. Suttogás és vonatkozó
mosoly követé az eset játékát, miszerint én jövék vele érintésbe. A
lányka rám veté fekete szemét, s kérdő rámnyugvása azt látszék kémleni,
ha osztozom-e ezt az őt illető gúnyban? Oh nem, oh nem, szívem
vadrózsája, mondám magamban: téged nekem nyitott az alföld rónája, s
hosszú pillanatom megmagyarázta, mit titkon gondolék, mert a piruló
gyermek felbátorodott. Reszkető kézzel önté a forró olvadékot, hogy meg
ne égessen. Az öntvény füstöt vetett a dézsa hideg vízben, s a lánysereg
kiváncsin tolongott a kihült anyaghoz, jósmagyarázattal találgatva
formátlan ábráit: ha vajjon lovon jövend-e a vőlegény, vagy temetőfa alá
teszik a menyasszonyt? Az eset műve kézről-kézre járt, s a remegő szűz
félénken várta a sors első szavát, mit e titkos kijelentésben hozzá
intézni fog. Végre taps és nevetkezés követé a tréfát, mert közösen úgy
találták, hogy az öntött ábra halászhoz hasonlít, és valóban, ha a
képzelődő sokáig nézte, állithatá annak, ámbár igen annyi erővel
ködmönt, vagy szilvafát fedezhetett fel benne az ember. «Jó is volna
árva halásznak aranyhal», mondá irígyen a biró fia, ki a gazdag lány
kezére ásítozni látszék, s esetlen tréfákkal próbált mulattatni. «De’sz
úgy koporsóba viszi Éva a pártáját, mert az árván boszorkány paripáz»,
megjegyzé egy lány, kinek lúdzsiros lángosát kétszer visszaküldtem.
Évike mit sem szólt; arcza egykedvűn vette a társaság pajzán kötődésit;
csak akkor véltem rajta futó örömet ellobbanni, ha merengő szememet
magán lepé. Oh már érzém édes hatalmát; szivem karácsony-ajándéka lett a
szerelem. Mulatságunknak vége lőn; az öntött jósábrákat gerendába rakta
a gazdalány s szétoszlánk. Az éj sötét volt. Mi, legények, minden lányt
anyjához kisértünk. A betlehem-hordozó fiúk szemben találtak, s a szent
jászol ránk vetett világán megláttam, hogy Évike reám néz. Mellette
mentem a kerítések felől, hogy kutyától ne féljen; őt eresztém a tört
gyaloguton, hogy a hegyes fagy ne rongálja lábát. Több kedvezést nem
volt mit tennem; tán jobban esék neki, mint urak közt a fényes adomány;
legalább nem volt hamis ajándék. Szóltam is egy-kettőt hozzá, de a többi
lármájában nem igen felelt rá. Azért hittem, hogy ő felejteni nem fog; s
midőn házuk előtt a jégen átvittem, édesen reszketett mint a nyárlevél.
«Eljösz-e másszor is, ha kaláka vagy kézfogó lesz a faluban?» kérdém az
utcza ajtóban azon népies modorban, miszerint mindenki tenek híja a
fiatalabbat. «Ha lehet»; felelé a valóság egyszerű nyelvén; s én
karácsony hajnalán szavával álmodám.

Évi minden kalákában ott lett. Sokszor, ha szöszt gyújtánk, részemre
kedvezőn jóslott a perje futkosó csillaga, s a jó gyermek örült az üres
babonának.

  A kit a szerelem megfog,
  Nem kell annak semmi dolog,

mondja a nóta. Rajtam teljesült. Átengedém magam a nép henye szokásinak.
Egész télen Évi rokkája mellett lestem az orsót; de csak egyszer ejté
el, s nem akará sehogy kiváltani. Tudtam, hogy a szokott kényszerítés
ízetlenné válik, s mielőtt a lányok pajkoskodhatának, félig erőszakkal,
félig édesen rácsókoltam hosszútűrőn keresett jogomat. Csókom alatt
egész éjen pirult; sohase hittem, hogy az a halvány arcz úgy megtartsa a
vért. Istenem, be szép gondolat volt tőled a szemérem!

[Illustration: Egész télen Évi rokkája mellett lestem az orsót.]

Pásztori szerelmem tisztán, s épen azért hatalmasan nőtt. Szűzem körül
éltem világomat. Húshagyó-kedden vele vonattam az otthon maradt lányok
tőkéjét: neki küldék piros tojásokat; husvét másodnapján csak őt öntözém
meg; s ablakában láttak legelébb orgonavirágot, mert én vittem. Tavaszra
szóba hoztak bennünket, mint ily esetben szokás.

Van ott falunk mellett egy szép hely, az ó temető, hová lányok, legények
játszani járnak. Furcsa az, hogy a nép leginkább temetőjén leli
mulatságát. Ez, és a templom, hol baját feledni összejő. Tán egy titkos
kijelentés ösztöne szoktatá oda, mint a sorsához legillőbb gyülhelyekre?
s tán a templom azért kedves nála, mert tudja, hogy csak isten a
barátja; s a temető, mert csak ott leend nyugalma? A hely regényes volt.
Elől a holt Tisza félelmes örvénnyel, hátul a sötét erdő; s jobbra
tömött selyemfűvével s feledt halottjaival az ó temető. Többek közt ott
játszánk; Évi is eljött. A lányok lerakták kláris-pártáikat, hogy
hanczuzás közben sérelem ne érje. Szeretőm szebb volt vágytársainál; a
húsos megyei tisztek vidék rózsájának hítták őt. Futása lenge mint a
madáré; kisded lábaival légfolyam versenyzett, ha a füvön elsuhant
könnyű karmazsinban; s ha olykor kendőjét elkapta a szellő, védárnyat
vitt nyakán, az úszó oldott hajét. Lelkesült szemében az érzett
szabadság; arczára vérszint csalt mozgalom és friss lég; s ha futtában
kitért, vagy elfogó karok közül, mint az eleven öröm, kisikamlott,
szivem igézte el ifju termetének csintalan hajlása. Ha hidat játszánk,
neki tarték kaput; ha farkas valék, ő lett bárányom; ha cziczáztunk,
macska lettem én; és ha pajkos fortélyokkal végre sikerült elfognom,
keblemen érzém a pihegő galambot, rövid perczében a tétlen fáradságnak.

Naplement előtt, a nélkül hogy szólna, eltünék. A vig sereg kedve után
látott; csak én, kinek lelkét magával hordozá, vettem észre, hogy nincs.
Először véltem, tán mezei virágot szed, s hárslombért futott, mint
másszor. Aztán lármát üték. A lányok kinevettek, s pajkosan körbe
fogózva vonatkozó gúnynyal dallák körűlem:

    A pünkösdi rózsa
    Kihajtott az útra;
    Én édesem, én galambom,
    Szakaszsz egyet róla.
  Én is szakasztottam,
  De elszalasztottam.
    Pénz volnék: csendülnék;
    Tied volnék: kerülnék,
    Még is kifordulnék.

Ekkor hahotával szétfutának tőlem, s a bojtos lapta és pünkösdi
királyság ugyancsak járta. Én szégyenlém magam, hivén, hogy Évit ők
bujtatták el. De később társnői is aggódni kezdtek, s remegve kapkodák
fel pártáikat a vidéki félelmes mondára, mit egy napon sütkérező banya,
most alkalmilag, köztük megújított. Tatárfutáskor, túl a Tiszán, mind
kiperzselték már az embereket. A holt Tiszából ekkor kijött a taréjos
vitéz, s azt mondá, hogy egy szűzért meghagyja a falut, ha Szt. András
napján oda küldik, hol a Tisza buzog. A birák megalkudtak; a lány el is
ment, de az úton elveszté pártáját, s a vitéz visszaküldé. Azóta minden
száz évben elvész a vidékről a legszebb szűz leány, ha pártájára nem
vigyáz. Nevettem a mesés hagyományt, bár az allegoriának, mélyebben
értelmezve, erkölcsi becse van; de az bántott miatta, hogy az elfogult
sereg csak tiltul keresé, aztán haza oszlott a baljóslatú esemény
hirével. Eszem, szivem fokonként nyugtalanabb lőn; a szerelem első
aggodalma tépett. Őrülten keresém a holt Tisza partját: nincs-e új
törés, mely leszakadt vele? Aztán futék, mint erőmtől telt; pártáját
vivém s piros szalagja hangosan lobogott utánam, mint a szemfedél, ha a
szél fú. Bejártam az erdőt; a szerelem édes szavával hívtam őt, majd ész
nélkül kiáltozám egyhangúan nevét, s kétségbe esetten vevém az utolsó
irányt, midőn rábukkanék.

Egy dőlt fánál aludt. A játék és eperszedés végkép elfárasztá. Félkarja
kosarán, másik feje alatt; arcza galagonyalomb hűvös árnyában, melyen
csattogány tördelé altató dalát. Felettünk zöld ernyő, körülem homály és
erdei illat; előttem álmában hit, remény, szeretet. A nap leszállóban. A
kövér lombokon, néhány szökevény sugárral áttört a sárga fény, s
megaranyozá alvó szentemet. Kis keze megnyilt édes álma közben, s ölére
hullatá szedett virágait. Szellős fűágyán mélázva lengett az erdei
árnyék, látni hagyva közein a sima selyemkebelt, s ehhez smaragdszín
szálakkal hajlongott a friss gyep, melynek puha sátorában nedvesen
csillogott a sötétpiros eper. Angyalom arcza halvány, mint a
rózsamárvány, de szem és száj körül ott szendergett a rászületett
mosoly, s éltek a vérajkak az álom léhljében. Szöghajában hervadó
vadvirág, s szétomlott fürtei félig párna, félig lengő sátor szemérmes
vállain. Mióta ismerém, először valánk egyedűl. Most nézhetém a nélkül,
hogy piruló zavarba hoznám, vagy gúnynak tenném ki. Oh mennyi báj
egyszerű szépségén; mily művészi összhang sugár termetében; mi elragadó
kellem ép ifjuságán! Gömbölyű hónyakát édesdeden szegé; gyenge válla
kibújt ünnepköntöséből; s irígylém a csapodár szellőnek hattyú
kebelkéjét, mit eddig egyedűl anyacsók érintett. Homloka vidám, a
nyugalom s szelid gondolat borútlan jeltére; szempillája hosszú és
finom, mint a fonatlan selyem; épmeleg lehellete pedig vetekvék a
virágos erdő esti fűszerével. Boldog merengéssel néztem őt. Fű, fa,
langyos ég, madárdal és virág, – mult estvéim egész boldogsága, –
elveszett. Ő vala az egy világ, mely mindent egyesít. Muló perczekre
angyallá változám. Lelkemből eltávolodék minden földi árny; emlékem
megkönnyült, békét köték szívtelen sorsommal; multam álommá lőn, s jövőm
csak ő. Vesztett örömeim, álmodott szerencse, feláldozás, becsület és
halál eszméimben ködfátyollá folytak; s a burkai közöl intő jóskép csak
ő, csak ő. Homályos érzelem foglalt el, mely se emlék, se váró ösztön,
se bú, se remény, csak tárgytalan vágy, s érthetlen feszültség.

– Ismerem azt, mondá a jövevény. Van a fejlő lélek rejtelmei közt egy
határzatlan, csapongó vágy, mely az ép élet szebb szakaiban észt és
képzetet gyakran foglalkodtat; melyet ifjúságunkban, míg szívünk
érzelem, elménk isme után törekszik, sem fény, sem kincs, sem hon, sem a
hiúság álma ki nem elégít; mely lelkünk emelkedése közt, elégültség,
vagy békétlen órák, szerencse vagy balsors változó körében, a gondolat
elmélyedésivel gyakran meglep és elragad, titkos, de szebb rendeltetést
engedve sejteni, de mit a sárház s társadalmi békók lekötnek. A szerelem
főleg fejti s növeszti azt. Hány szív kérdé már magától: honnan jő, s
mit jelent e nem értett vágy, mely az állatélet két alapösztönére,
gyomor és nemi szenv rendszerére nem vonatkozik? Tán egy nemesb lét
delejes eleme, minek a sárház érlelő hazája; tán vonzó törekvés a tökély
felé, mely el nem érhető a földön, hol fejér a feketének alá van
rendelve. Csak midőn szárnyaink fáradnak, midőn a tapasztalást
érzelmeink vesztével fizetjük, törik meg e szenv: midőn látjuk, hogy a
remény délibáb, s a szűk czél nem több, mint földi vég, melyben, e
hitető vágy rejtelmeivel feloszlunk.

– Huzamos perczekig nem hagyhatám el; folytatá az árva halász. Édes
inger igézett bájaihoz. Áthajoltam védtelen derekán; számláltam a
gyermeki szív könnyű dobogását; derengő arczáról álmát leolvasám;
szíttam az illatos léget, mely szűz keblében melegüle fel; szíttam az
életet ifjú léhljéből. Aztán színig szedtem kosarát eperrel; hervadt
virági helyt frisseket szaggaték; tölgylevélt s vadrózsát fontam
pártájához, s az alkonyodó erdők vendégét megkoszorúzám.

Végre felébredt, s remegve néze szét, mint az elrepített gerle, mely
először hagyá el együttkölt társait. A holt Tiszához értünk; az est oly
szép, oly marasztó volt; kértem, ne menjen még. Ő merengve nézett félig
fel szemembe, szótlanul engedett hivó szavaimnak, s leült a füvesben.
Túl a parton feljött a fehér hold, s csendes világa elmosódott csíkban
szegé át a vizet, mintegy átpallózva sima mélységeit. De a világítás nem
hatott el a tó nyugati szélére; ott sötét erdő vetett árnyat a feketekék
vízre, melyben néhány csillag halvány gyémántja reszketett. Az éger- és
juharfák árnyékban suhogtak; néhány tetősb szilfa nyúlt fel a világba, s
egy-két titkos remegésű nyársudart ezüstölt zöldes fény. A táj madarai
elültek; csak az elkésett fülemile hítta még párját, vagy túl a vizen
kiáltozott egy aggódó sirály. Az öreg Tiszán látszott egy-két kósza
tutaj távol elvonulni, s néhány hajszállábú bogarak futottak el a nyugvó
vízszínen, míg félelmesen zajlott az örvény kimért loccsanása, vagy
egyhangon zenélt a zúgó vizimalom, áttörve egy magányos furulya pásztori
hangjait. A vizi szellő áthozta a kaszálók illatát; az erdei hársról
fűszeres szag terjedt; s a hallgatag magány emelte a szívet.

A lányka lábaihoz ültem, s elmondám egyszerűn örök szerelmemet. A szent
bensőség elvevé félelmem, s a gyermeki bizalom Évi balitéleteit.
Mindent, mit gondolék, ki tudtam fejezni. Az őszinte láng, mely lelkem
lobogtatá, elfogultlanná tőn. Lehullott a fátyol, mely hallgató
érzésemet fedé, le a tartózkodás nyűge, a társadalom láncza; lepletlenül
állt erkölcsi szellemem, gondolatom tiszta és független, szavam ékes,
hitető lőn, mint az igazságé; szerelmemé valék s szerelmem Évié.

A lányka lelkén mosolygó álmok ébrengtek. Ihlett gerjedelme, ártatlan
rokonszenv avatá emelkedésembe. E vidék volt gyermeki hazája, hol érezni
s imádkozni tanult, hol gondtalan napjait eljátszá, hol minden nyom,
minden bokor ismerőse volt, s minden fűszálon nyomai hültek el, minden
virágon emlékei lengtek, mindenikhez öröm vagy köny köté. Most szómba,
szemembe öltözve látá a szerelmet, melyet homályosan érze, mely szűz
keblének titkos lakója volt, s reményén reszketett, mint az első virág.
Némán nézett reám; nem szólt, nem kérdezett, nem kérte eskümet; hitte,
mit mondék; bizott, mint istenben. Lelke hozzám hajolt, s enyimhez
forrt. A hold megtetézte a parti jegenyéket, s nyirkos fényt feste
merengő arczán, halvány ruhájára. Szánod-e szép galamb, árva
szerelmemet?… szeretsz-e szívemért? kérdezém gyöngéden, s félig átölelém
a hajlékony gyermeket. Pirba borult arczát keblemre rejté el, mintha
susogná: nagyon szeretlek. Remegő válla az enyimhez simult, s szavak
helyett egy könyűje felelt, melynek meleg gyöngye kezemen sikolt el.
Szive szívemen; s a gyorsuló dobogás találkozék keblem melegével. Szent
önfeledéssel csókolám meg, mit fájdalommal vőn, de engedni látszott.
Ajka bűnbánó égésben remegett első ajándéka után, mely őt birtokommá
tette isten színe előtt.

E naptól enyém lőn a lányka osztatlanul, vágytárs, kétkedés, kín és
féltés nélkül, boldogítólag mint égi ajándék, mint istenadta vigasz.
Hozzám, éltemhez csatlódott, mintha értem, számomra lett volna teremtve.
Nővérem, barátnőm, egyetlen társam lőn. Övé volt gondolatom, hitem,
életösztönöm. Leráztam búmat, kétségemet, csüggedt ábrándimat. Becsülni
kezdém magam és létemet; szerettem a jövőt; jutalmat óhajték s reméltem.

A hely, hol néma vallomását tevé, szent lőn előttünk. Gyakran magunkban,
a füvön ülve tölténk az esti csend hosszú óráit. Ha a kék galamb
visszatért felettünk vadfáira a buzakeresztekről, s tördelve nyögte ősi
keserveit; ha a tehenek kolompja estet hirdete a faluban: megemlékezénk,
hogy egykor életünk is nyugvóra hanyatlik. Olykor, ha a nap leszállt s
nyomán vörös gőz borítá a látkört, sorba találgattuk a porfelhők okát,
mint egy ismeretlen világ regés történetét. Ilyenkor méla ábránd támadt
képzeletünkben; a népmondák s ismerős hagyományok meséin áttértünk a nép
multjára, s én elbeszéltem neki eleink sorsát, harczos királyinkat, a
Tiszapart eseményeit, Kálmán és Álmos táborát, Mátyás és Szilágyi
vesenyi békéjét; s érezni tanítám az ős idők iránt, szeretni a földet,
melyben atyái porlanak, szeretni a hont, melynek kevés leánya van.
Máskor ha nyugodt volt az ég s tiszta alkonyban fecskék szállongtak a
holt Tiszán: elmondám, hogy a fecskének két hazája van, hogy van több
föld, több világ; minden csillag egy föld; az isten végetlen, s őt
imádni kell. Ő megmutogatta a mezei élet ismerős csillagit; én
megtanítám, hogy a nap nem egyedül mienk; hogy a földnek vannak bujdosó
testvérei, hogy a nagy egészben mily kicsinyek vagyunk, s mily
nevetséges tév a féreg-büszkeség. Ilyenkor felemelém lelkét az erkölcs
és tökély értelmezésével; megtanítám, hogy az igaz vallás nem
harangszóban áll; vagy a szeretetről elmélkedtem vele, mely a világot
fentartja, s a halandó formák feloszlásában soha véget nem ér. Máskor
megtanított a mezei virágok népies nevére, mutogatta a gyors röptű
csüllőt; s ha az örvény felett egy-egy karcsú szárnyú hojsza elcsapott,
vagy visongva forgott, elbeszélte a vizi madarak mesés természetét, s a
firól-fira szállt együgyű jóslatot. És én kölcsönben ismertetém vele
idegen égaljak szebb növényzetét, s festett madarait; s míg a haladó
idővel pásztori boldogságunk nőtt: a lányka történet-, vallás- és
természettanját gyarapítám.

Érzetünk ép ingerét földi vágy soha nem szőtte át. Tisztátlan gondolat,
érzéki bálványzás nem támadt szívemben, nem hozá veszélybe szűzem
erényeit; s szenvedélyes csókkal nem érintém változékony pirját, mely
mint virághamv vonta be ártatlan arczait. Testvére valék, barátja, őre,
a nyugodt szerelem biztos fenségével. Óh ha gondolatát találgatám kedves
kék szemében, nyomozva a lelket, mely benne felborong: mi kéj volt
látnom első nyugtalanságát, mit az ifjú szív maga sem érte, minek
rejtelmes okát vágyólag keresi, lelkesülten forrva, olvadva az első
tárgyhoz, mely szerelmét felkölté. Ha a légben ölelkező madarak
gyönyöre, vagy a nyári szellőn lengő illatpor, melyből virágok
születnek, szerelmem megkapá s vágyat költe egy ismeretlen boldogság
után: magamhoz jövék, látva őt félig elnyelten a rét füvében,
gyermekileg kapkodni pillangók után, nem sejtve, nem érezve ártatlan
lelkében a szerelem más ösztönét, őszinte rokonszenven kívül. Vérem
elnyugodt, óráinkat tiszta öröm enyelegte el; boldogok valánk.

Én halásztam, ő vásznat fehéríte; piros ruháját felaggatá karcsú
derekához; s míg öntözőjével körüljárta vásznát, kellemesen merültek
fehér lábacskái a hűvös fűbe. Ilyenkor elevenen sürgött fürge munka
közben, s egy-egy tiszaparti népdalt fútt el, mikhez az enyelgő vagy
betyáros érzelem a szívből van véve. Aztán megforgatá kézművét, s míg
vászna száradt: friss halaimmal mulatta magát. Néha eltekinte a túlsó
partokon, miket beborított a tömött rozs lassú hullámzása. Konkoly- s
buzavirág lengését kisérte; a tömérdek szikfű gyógyvirágaiban
gyönyörködött, vagy vállamra hajolt, s a köszöngető pipacsnak integetett
vissza, mintha szerelméről váltana titkos szót. Majd ezerjófüvet szedett
gyógyító anyjának. Elbeszélte, hogy ki, minő betegségben fekszik a
faluban; ennek-annak tehenét megszopta a kigyó, vagy véres tejet ád,
mert megrontották; ez vagy amaz legény azért olyan sápadt, mert öntésbe
hágott; vagy azért száradt el, mert boszorkányok nyomják; s hogy a
malommegetti lápon volnának jó füvek, hová ember nem mehet. Ilyenkor
tréfásan támadtam meg az együgyűség tanát; kibontám őt a babona
hiedelmeiből s magyaráztam az általam ismert füvek gyógyerejét.

Máskor a szorgalom s takarékosság erényét dicsértem; s míg ő az
árnyékban font: madártojást szedék számára a szomszéd cserfákról. Aztán
leülénk a hallgató alkonyon, s fűszálakból lánczokat kötöttünk
gondolataink teljesedésire. Szikfű s csillagvirág szirmait tépegeténk
szerelmünk próbajóslatául, vagy akáczlevélt s egérfarkfüvet élekhalokra.
Majd névbetűit metszém fehér gyertyánfába, nőni hagyva a feledt idővel;
s ő a Tiszapart lágy agyagjába írta fel szerelmét, melynek mosott
betűire, egy-egy áradás után, enyelgő tréfával vonatkozám.

Tavaszszal, ha a sárga libák körül megkergetett a sziszegő gúnár,
bementünk az ifjú lombok ernyejébe; s ha egy-egy csipke- vagy
kökénybokron fészekre akadtunk, kandian lestük, minő madárka üté fel
rajta ingatag hazáját. Aztán vártuk, míg a kicsinyek kikelnek. Sokszor,
bokrok alá ülve, némán, nesz nélkül figyeltünk a szárnyas pár jöttére,
vagy néztük, mint cseréli át a gyöngéd hím meleg tojásait, míg a hű
anyácska elreppent, egyszerű ebédjét, a lég bogarai közt, elkölteni.
Később az anyai szerelem s nevelés gondjait szemléltük. Mint rebegett az
egyetértő pár kis háznépe körül, s mily mohón eteté a soványkodó anya
torkos családkáját. Miután jóllaktak, a szomszéd galyra ugrott, s
nyugton tollászkodék, míg biberkélő orra s száraz lábacskái kissé rendbe
hozták. És akkor bájosan csattogá szívébe született nemzeti dalát,
le-letekintve félszemmel a nyugvó fészekre, melyben anya-örömei aludtak.
Eljártunk hozzájuk, míg a csalogató pár elhítta fészkéről tollas
kicsinyeit s elrepíté a szárnyra kelt újabb ivadékot, hogy birja
szabadságát, melyre teremteték. Egész órákat merengénk e gyöngéd
kéjekben; s ijedve eszméltünk, ha a lombok közt, tolvajúton, felettünk
elsuhant egy fekete rigó. S Évi vigasztalan lett, ha olykor a fészket
ágastól feltalálhatlanul elsodorta az éji vihar.

Őszszel, ha sárgult a fagyöngy, s az erdőlevél hullott, borongva jártunk
az elaszó harmaton. Hol a levélszőnyeg s porond kissé fel volt duzzadva,
kiváncsian jegyeztük meg az új életet, mely a közenyészet szakán kezdett
fogamzani. Másnapra kövér kúpos növény üté fel fejét, szinte törékeny a
bő nedvteltség miatt. Ki se bútt egészen, s már kétes gyönge verheny
futkosott rajta, mintha meg akarná lepni a rá lopódzó szín. Következő
napon gyönyörű kifejlett gomba lőn belőle. Bársonyos hártyája fakó színt
viselt; alját halvány sárgaság borítá titkosan eredve sűrű csöveiből,
miket tűvel látszott lyukgatni a türelmes természet. Élet- és kedvteljes
épségben díszelgett, fényelve, feszítve az ifjú erőtől. Másik délutánra
terült, dermeteg helyzetben találtuk. Egyfelől berepedt, széle
felgyüremlve, mintha aggódva nyujtóznék sorvasztó láz előérzetében.
Másnap csonka lett. Tán legelő barom lépett rá. Töredéke mellette
hevert; hófehér törése férgektől keresztkasul fúrva, s foszlányai
szotyós lucsokban rohantak. Álló felét ágbogas ránczok boríták; válla
földig töpörödve kora aggságában, s az enyészet szivárgó nyirokjával.
Végső napján rövid életének alig találtuk meg. Azt hittük, lakhelyét
tévesztők el. Alakja nem vala többé; barnazöld péppé lőn, s felületén
alig észrevehetőn pillézett összesorvadt bőre; míg végre deresedni
kezdett, nedűs fehér penész futván el szegénykét.

Hason esetekben a különbféle élethosszra tértek gondolataink, mit oly
független tervvel szabott és rendezett a végzet ujja. Elmondám Évinek,
hogy van csillag, melynek egy éve több, mint a földi század; hogy van
féreg, melynek egész élete csak egy nap; s hogy minden időmérték, mit
véges ész gondolt és gyakorolt, percznyi tünet, muló csillagfutás örök
isten előtt; s érteni tanítám a zsoltár szavait: «… ezer esztendő
előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmulása, vagy egy éjnek rövid
vigyázása». És ha a főjóság csodálatára ragadta elméjét, ha az enyészet
félelmébe vittem: vigaszt adék viszont, hogy az emberélet elég hosszú,
erényt, s érdemet szerezni, hogy egy jól használt nap több, mint tíz
vesztegetett év; hogy boldog, kinek emléke helyrehozhatlan hibákat nem
vet szemére; ki az időt megbecsülte, bűnt, henyeséget kerülte.

Néha szótlanul bolyongtunk az őszi avaron; fogdostuk a hullongó levelet,
vagy meglátogatánk a temetőben Évi halottjait. És ha szürke köd ült a
tarolt határon, eszünkbe jutának véreink, kik ködön s határon túl
mihozzánk tartoznak; kik szavainkkal szólnak, nyelvünket beszélik,
sérelmeinket viselik, érzelmeinket ismerik, honunk lakói, magyarok, mint
mi. Olykor kitévedtünk az őszi vetésre, felreppentve gondolatiból a
magányszerető sast; s gyönyörgénk a darvak költői tánczában, mit annyi
kellemmel s szabályosan járnak. Ki tanítá őket az öröm jelére? Ki adott
a szárnyas sereg ajkára dalt? Mennyivel tökélyesb az örök igazgatás,
mely mindenik féreggel megosztja az élvet, mint a földi formák,
melyeknél néhányak untató bősége milliókat foszt meg?

Így telének boldog éveim. A mezők egyszerű leánya kifejlett, a gyermeki
könnyű vázolat idomokat ölte; szín, élet és kellem lelkesíté azt, midőn
a művész gondolata testet vesz magára. Megszoktam úgy nézni őt, mint
életem felét, jegyesemet, egykori nőmet. Örültem, hogy ki valék taszítva
saját osztályomból, melyben síromig egy üres helyet kellett volna
hidegen betöltnöm s örömtelenül. Itt fogadott anyám szerelme kipótolá
dúsan a hideg szíveket. Szerettem s szeretve valék családomtól, mely
díszét, gyámolát találta bennem, s telhetlen lelke nem hunyorított
kajánul a féltett osztály miatt. Háznépem gondjait fedezni segítém,
nevelve a mellett önszerzeményemet, mely elég legyen majd a pásztori
páros élet alapjául. Boldogságomnak egy híjja volt még, mit a remény már
régen megigért: menyegzőm. S ennyi kéjt, ennyi édes szerelmet bánat és
féltés nélkül élveztem. Egyetlen titkos vágytársam a biró fia volt;
nyalka kaczér legény, túlnéző és kényes tizenkét ökrére. A molnár
szerette volna őt vejének, mert gazdagságra vágyott, de Évi anyja a női
befolyás egész hatalmával ellentállt, mert a fiú rossz hírben állott a
környéken, nagyon csapszékes volt s vérengzett is, azonkívül itt-ott
kuhiban hagyta az elcsábított lányt. Eleinte nagyon tolakodott Évikém
körül, de anyja végkép eltiltotta a háztól, mert egyszer-kétszer
pajzánul tréfált. Később birószámadás lett a faluban, s a birót és
jegyzőt sok hibán érték. Elhajtottak tőle szekeret, lovat, ökrét,
tehenét, földjét is elvevék s szegény zsellér lett a faluvégen. A nép
azt suttogá: az uriszék csalta meg, mert a szegénységnek nagyon ügyét
fogta s régen haragudott reá az uraság. Fia neki búsulta magát, hogy oly
bőven többé nem vesztegethetett, szidta és átkozá, a ki az országba
nemeseket hozott, s egy este végkép eltűnt a faluból. Harmadnap
virradóra meggyúlt az uraság majorja, s a tűz alatt igás lovait
elvitték. Aztán egymást érte a környékben a lopás. A nép azt beszélte,
hogy a biró fia betyárrá lett, mert még mindig hitte, hogy a molnár neki
adja a lányát, ha vagyonra szert teszen. A hír, mint szokás,
meg-megujult s újra elhallgatott, de a legény kezén nem értek semmit, s
darab óta nem is kezdték látni.

Egy este a parton ültem Évával. Klárisa eloldzott s a mint megkötöttem
nyakán, közel hajlék halvány orczájához. Egyszerre a sűrű hársfák mögül
könnyű fényes balta suhogott el fejemnél, minőt a kondások viselnek s
túl rajtunk egy öllel mélyet hasított a kemény hantba. Felkaptam
hirtelen a meg se hült baltát s keresém a gyilkost, de nem volt semmi
nyoma. Nem is gyanítottam volna, hogy a biró fia, de az erdővégről
halvány parasztleány nézett a hárs megé, kit ő elcsábíta s szívszakadva
dallá a kesergő nótát:

  Ha tudtad, hogy nem szerettél,
  Hálódba mért kerítettél?
    Hagytál volna békét nekem,
    Más is szeretett vón’ engem.

S szünet után ismét:

  Ne hígy a legénynek,
  A kutyahitűnek:
    Megölel, megcsókol,
    Elfordul, kicsúfol.

Többé nem mertünk a szabadban találkozni. Remegtem hölgyem életeért.
Anyja házánál láttam őt, többnyire munka közt, hétköznap, mert ünnepeken
a molnár is honn volt s nem örömest mentem, hogy a házi zavart ne
szaporítsam. A kis gazdaság egyszerű körében, szintúgy meg voltak
örömeink. Sokszor nevettem Évi haragján, ha fehér kecskéje, a vidám
kezes állat, leszedte a jeneszter jövését, vagy megette asszonya hajából
a keserű virágot. Néha árpát szórtunk, mit a barátságos gyöngytyúk
sipogva szemecskélt Évi kis lábáról, vagy a kútnál ültünk s enyelegve
néztük, ha a kendermagos jércze, vagy a bóbitás gácsir, a ház
kegyenczei, inni jöttek a bodza árnyából, míg a jajgató páva kútágason
ragyogtatá tollát, melynek smaragdos szemeiből kedvesem kötötte pünkösdi
bokrétám. Máskor tulipános ágyát tisztogattuk a verőfényes kertben,
ismerkedtünk a virágos fákon zsibongó méhekkel, vagy rajeresztő kasban
hallgattuk az anyák sirását, kiket a költöző ivadék megölend, vagy
gyepágyon ülve figyeltünk a tiszta cziczára, mely a ribizli tövén
farkcsóválva, ravasz lesben guggolt, mígnem cseleit megcsalta az ismerős
tarka tengeri nyúl.

A természet mindig s mindenütt vidít és vigasztal, nyugtot s örömet ad
fárasztó láz, utóbánat s uzsora nélkül s az elhagyott szívnek
csalhatatlan menedék, csak fogja fel s érzeni tudja azt.

Nemsokára alkonyodni kezdett szerencsém csillaga. Az új ispán üresen,
koldustarisznyával jött az urasághoz s fáradság nélkül akart jó módjával
megtollasodni. Kincskereső szomjjal, kapzsi vágyaiban konczot keres a
vagyonos jobbágyok hajadonjai közt s a takarékos Évára ejté mohó szemét.
A molnár kapott az alkalmon, hogy szerzeménye által, melyre
büszkélkedék, fensőbb körökhöz kötheti családját s a házi per ismét
folyamatba téteték nő és férj között, mi engem, szerénységem érzetében,
a háztól még távolabb tartott. A sors úgy akará, hogy a kifejlés
bizonytalansága közt a pártfogó anya meghaljon. Szerelmünk elhagyottan,
támasz és védelem nélkül esék a nagyravágyás űzér körmeibe. A halvány
Évit ritkán lehete látnom, alig egy hű szó, egy biztató gondolat
átadásáig. Megkérettem atyjától, de megtagadá. Őt reményvesztett bú
tépegeté, engem a méltatlanság torló érzete s igazságos harag. Lelkem
később magához jöve, tájékozá magát s gyáva, megbuktató fájdalmak
helyett szabadulást tervezett. Elhatározám szívem jegyesét kiragadni
veszély- és sorvasztó keservéből, felszabadítani a rabnőt apjának
törvénytelen erőszaka alól, boldoggá tenni s vele azzá lenni. Egy
szombat este, midőn az ispán túlhajtott robotját végezve, kunyhónkba
tértem, a sövényen át, hol szokott virágit ide adá, megkértem Évit, hogy
vasárnap délután minden áron jőjön a holt Tisza partjára, fontos
mondandóm van. Megigérte. Szívszakadva vártam a kijelölt időben. Lányok
s legények vígan hanczuztak, mint máskor, a temetőn, de borongó lelkem
fájdalmába merült s a bájos vidék feltünedező emlékei között, baljóslatú
sejtés nyomult szívemre, mert asszonya késett. Már alkonyodék s
remegésem haragba ment által. Azt hivém, a molnár meglesé tegnapi
szavamat s leányával most durva, méltatlankodó, vagy a hamislelkű ispán
vendéglátásával erőszakolja.

Egyszerre két megyei pandur jött a falu felől s a cziczázó ifjúság
között megálla. Kérdezék: «melyik az árva halász?» A meglepett leányok
szeme-szája elállt, s reám mutattak. Az egyik pandur felém irányzá
zsebpisztolyát s mielőtt hozzám értek volna, gorombán kiáltá: «Add meg
magad hitegető tolvaj, különben kutya eszi fel a véredet». Megdöbbentem
szívem fenekéig, nem tudám elképzelni, mi történt. A játszó sereg körém
tolongott s kört formálva együgyűn, szájongó ujságvágygyal hagyá folyni
a durva megtámadást. – Le kell ütni azt a sarkantyút, majd pengősebb
taréjt verünk a bokádra – mondá a másik s békót vőn elő, hogy száraimat
bele lakatolja. – Mi történt? kit keresnek? mit akarnak kendtek? –
kérdém szégyen s meglepetés növő zavarában. – Fedél alá viszünk, hol nem
fogsz megázni – viszonzá gúnyosan a pandur, – hogy ne ragadjon szurkos
markodhoz több szegény ember véres verítéke… – Hát mit lopott?… kié?… s
mi veszett el? – kérdék sűrűn lyányok és legények, kiket e megrohanó
erőszak bántani látszott. – Hát nem tudják kendtek? – felelé a pandur –
ez a szép mákvirág elpedré ma reggel a molnár zsákpénzét a malom
farkáról, míg úrvacsorán volt… – Laskás tyúklevesre fájt a foga Éva
kézfogóján, na hisz majd meglódul a vármegye prófontján – mondá
sértegető vadsággal a másik. – Hiszen nem lehet rám gyanúja senkinek, –
mentém magam az önérzet kellő nyugalmával, – prédikáczió alatt én is a
karban voltam a többi legényekkel, – úgy-e Pista, Jankó? – Már az nem
kérdés, csak a törvényszéken felelj, ha nyelved meg nem lapítja a guta,
– felelé poroszlóm, miközben bereteszelte békómat. – Minő nyers erőszak
s vad igazságtalanság ez, – kikelék haraggal, – legalább addig hagyjanak
szabadlábon, míg a gyanúnak nyoma akad. – Igen!?… tán hogy kereket oldj
s odább állj láb alul? a szolgabiró jobban tudja, mi az igazság, már ezt
így szoktuk, a ki angyala van, azért ne is rezonérozz, mert letöröm a
sonkád, – felelé a vakbuzgó rabőr – s hurczolni kezdtek a magyar vidéki
igazság nevében. A körül ácsorgó nép zúgni kezde a méltatlan
bántalomért, mert tudta ártatlanságomat. – Disznóság! gyalázat, a hogy
az urak bánnak a szegénynyel: nem kár volna őket egytől-egyik zsákba
kötve a Tiszába hányni, – morogták az itt-ott ingerült pajtásim. –
Hallgass paraszt, mert a nyakad közé hányok, – oda szólt mogorván gőgös
pandurom, feledve, hogy maga is paraszt, s mogyoróbotjával
körülsuhogtatott a futamló lyányok közt. Gyanúra, nyom, bűnjel, tanúság
nélkül elfogtak, mint ezerszer történt s történni fog, mitsem hajtva
arra, hogy egész életemből, erkölcsös, jámbor s dologszerető jellemem
ismerős. Az ispán pénzszomja jutott eszembe, meggyőződtem, hogy a molnár
kincsére ő tevé kezét s szántam az alföldet, hol a posztóruha elég
tulajdon arra, hogy valaki a parasztnál becsületesebbnek tartassék.
Szántam a földet, melynek nemesei feljajduló váddal, éles, vérző
szónoklatban támadják meg a kénybitorló kormányt, ha fogatás történik,
vagy polgári bűnvád alá vétetik társok: míg ők ezer esetben hurczolják
el ekéjétől az ártatlan parasztot, kinek két-három évi szenvedését, csak
az alatt éhes, pusztult családja vigasztalja meg.

[Illustration: – Add meg magad, hitegető tolvaj.]

A földalatti nyirkos, szűk záplyukban, mit a magyaroknál börtönnek
neveznek, voltunk összezárva, a mennyien fértünk, gyilkos és tyúktolvaj,
itélt és itéletlen rab. Ott találtam a biró fiát. Arcza ólomhalvány,
tekintete sötét, fel sem vevő s makacs. Bal füle tövig le volt ütve,
homlokától bal szemén keresztül hosszú baltavágás, kék hártya alatt alig
beforradva. Verekedésért fogták be. Most már kiszabadult s a Hortobágyon
szolgál; neve csonka kondás, a puszták félelme. Sokszor bánta, hogy
rossz útra vetemült s átkozá az úri kényt, mely arra kényszeríté. – Ha
apám uram házát el nem veszik – mondá gyakorta, – végre mégis haza
vittem volna Évát, vagy eszemre térve, becsületes ember lett volna
belőlem. – Ha törvényszékek alatt, a botozás miatt, szalmáján kínosan
fetrengett s valamelyik nemes rab gúnyosan kérdezé a megpüfölt «paraszt
pecsenyé»-ről: dühödten csikorgatá fogait, káromolva országot és
törvényt, melynek igazsága az emberhús közt is különbséget teszen, s
egyiket vereti, másikat legyezi. Később hírét hozták a börtönbe, hogy
Éva vízbe ugrott. A csonka kondás velem együtt sírt, szíve ellágyula,
fogadta, hogy többé rosszat nem tesz, csak azért könyörög mindig
istennek, hogy az úrfajta nemes embernek mentül több kárt tehessen.
Végre elszenvedte a törvényes kínzást s megszabadultam erkölcsrontó
társaságától. Két évig ültem vason, éhezve, becstelenülten s irtózat
fogott el, ha olykor köztünk rohadó beteg feküvék, vagy társaim közül
valamelyik éjjel felakasztá magát. Az meglepő eset volt. Egyszer egy
halálos rab s libatolvaj ügye ugyanazon előadó által terjeszteték elő.
Az itéletet tévedésből az irnok átcserélte. A libatolvaj perébe halál
iratott, a rögzött gyilkos három hetet kapott. Az itélet híre, a nélkül,
hogy a tévedés észrevétetnék, a várnagy útján közinkbe jutott. A
libatolvaj, a gyáva zsidó fattyú, kétségében a falszegbe akasztá
nyakravalóját s reggelre megkékült.

Isten tudja, meddig senyvedtem volna az igazság keblében, míg ügyemre
kerülende a sor, ha az ispán lopása ki nem sül vala. Az alatt Éva…

– Hagyja el ön, közbeszól az ismeretlen. Ismerem Éva önfeláldozó
szerelmét, mely életveszélylyel tartá fenn a hűség jogait.

– Fogadott anyám táplálta őt a malomlápon, míg kiszabadultam… És most
részletesen ismeri ön éltem eseményeit, miket ismerni annyira érdekében
állítá, mondá mély szemeit reá emelve az árva halász. Beszédem hosszú,
talán untató volt, de ön, sorsom intézni tőn igéretet, s akartam, hogy
ismerje érzelmeimet, hogy ismerje tapasztalataimat, mik az emberi
erkölcs s hazai viszonyok irányában elveimet meghatározák, hogy ekként
ne akarja erőszakolni jellemem, ha tán sorsom jóslott változása, a
társadalmi bevett nézetek szerint úgy kivánná, s ne akarja név- és
értékért lelkemet cserélni ki, mit különben sem tennék. És most, miután
önnek hittem és vallottam, miután mint kiváná, nyilt s őszinte valék, én
kérem viszont, adjon világot, reményt és vigaszt, bizonyítsa be
kezeskedő állítását, hogy ön az erkölcs, törvény s emberi érzelmek
határzott barátja, kit földi viszonyok is érdekemhez szőttek.

– A nemes Szalárdy-ház – beszélt az ismeretlen – a sok közül egy régi
család, mely óságban, mint szagos hordóba szűrt bor, a helyett, hogy
fanyar ízét vesztve, tisztult erőt, színt, zamatot venne, megdohosodik.
Elődei, már a vegyes királyok korában, idegen udvarok politikájának
szolgáltak, gondolva, hogy virtus post nummos, azaz jobb vagyont
szerezni, mint becsületet. Kristóf, Mátyás idejében tagja volt a
németujvári összeesküvésnek, később fegyverekkel kereskedett s a
töröknek velenczei nyilakat árult hazája ellen. Boldizsár előbb Zápolya
híve volt, aztán elhagyá s a császárhoz pártolt. Ivánt megkövezték
hivatalos buzgalmáért I. Leopold korában. Barnabás e század elején kém
és zabszállító volt a franczia táborozásokban. A devalvatiónál mitsem
veszte, a nyolczszáztizenhatodiki éhségben gabonán temérdeket nyert s
így alkalma lőn ősi uradalmaihoz még kettőt szerezni, egész birtokát
lábas jószággal, épületekkel megterhelvén, kiválthatlanná tenni s
mindezt egy vashámorral és bécsi nagy házzal megtoldani. Elődeinek
hazafiságára igen büszke volt s ha olykor megyegyűlésen a parasztadót
vakon megszavaztatá, mondani szokta, hogy övéhez hasonló családok nélkül
régen elveszett volna nemzetünk. Vagyonának lelkes érzetében átlátá,
hogy ennyi kincsből kilenczágú koronát is szépen megaranyoztathat s
annyi érdemének fejére teheti: s ugyanazért elkezde grófi czím után
járdogálni, minek elmulasztását, oly sok század alatt, őseinek meg nem
bocsáthatá.

E közben két fia iskolákat végzett s megfutá az országot és Európát;
Amerikába, a pórias szellem s hamis tan veszendő fészkébe, mint illik,
nem bocsáttatván. Az idősebb György, apai hű képmás, itthon nagy
szemöldöt ölte, angolszövetben járt, a látott udvarok szokásait
kicsinyben majmolá, megyéjében csak az ispánhoz szólt s négylovas hintó
és ezüstös vadász nélkül a kaszásokig sem ment. Az ifjabb Elek, isten
tudja hogy, hogy nem, a megyei nemes ifjúsághoz csapott, vele osztá meg
kedvét, érzelmeit s a grófulandó család gyalázatára, két könnyű lóval,
neudicsánon járt. Barnabás úr hiába adta ki cselédeinek czímerével a
koronás gombokat, ő kurta kék dolmányba vonatta huszárját; hiába
rakatott lakosztályába ezüst edényeket, ő nyolcz krajczáros poharakból
kinálta pajtásit s hiába hálatá másolt ősei közt, hogy tőlük tanuljon, ő
reggel újra vadászni ment a kurta nemesekkel, vagy ellenzéki
conferentiát tarta, vagy olvasá az ostoba magyar könyveket, sőt
csatangolásaiban azon becsvesztő gondolatra vetemült, hogy egy
vagyontalan, de művelt s végetlen jó leányt, Vámos Cecziliát, a közép
nemesi osztályból nőül vegyen. Barnabás úr kétségbe esék, hogy még csak
nem is y-non végződő menyet kap s magasztos mérgében tevé, mit tehetett,
kitagadással fenyegeté Eleket, sőt azon botor tréfára tévedt, hogy a
becsületes családnak kegypénzt igére, ha lányát fiától meg fogná
tagadni. De Elek határozott jellemű férfi volt s oly szerény igényű,
hogy az elvehetlen ősi osztályrészszel meg fogott elégedni, a
Vámos-család pedig józanabb elvű, hogysem lánya boldogságát hajlandó
lenne árúba vetni. S a vétkes házasság, a Szalárdy-sírbolt csontjainak s
falon mereszkedő vászonőseinek nagy rövidségére megkötteték. Barnabás úr
szűk tartást rendelt eltávolított fiának, az előkelők katekizmusa
szerint ignorálta a családfa fattyúhajtását s e mély szerencsétlenségben
sovány vigasza azon reménykébe telt, hogy a gyenge alkatú beteges fiú
mag nélkül kihal. Azonban tetszett ő felségének Barnabás úr számadásán
keresztül húzni, a mennyiben Elek Cecziliáját két gyümölcscsel
meglátogatta, kiknek egyike, a kis Czili meghalt, másika pedig ön,… vagy
te élsz, kedves öcsém, barátom, mert én anyád testvére vagyok.

Vámos megszünt ismeretlen lenni s az árva halász visszakapta
családnevét, melyet a gyermekkor meséivel végkép elveszni vélt. A két
férfiú lelkesen ölelkezék s egy hosszú kézszorításban mintegy eljegyzék
egymás jövőjét, szövetséget kötve jó és balszerencse rokonszenvű
megosztására.

– Az alatt György úrfi Bécsben, – folytatá Vámos, – az udvari
kanczelláriánál alkalmazásba lépett s bámulatos kedvességbe jött. A
bőség és gőg, melylyel magát érdekessé tevé, megnyitá több főház
küszöbét, melyeket különben magyar előtt balitélet zár el. Kivált egy
csillagkeresztes hölgy, tábornok özvegye, tartományi kurta
herczegcsaládból – kinek a mértékletes sors kevesebb vesztegetni valót
talált adni, mint szerette volna, s kinek unokahuga, ifju mágnás özvegy,
árvájával, néhai férje uradalmában Magyarországon lakott, – nagyon
kedvesen tudta estélyein a magas társaságba szédíteni, mely a
nagyravágyó kegyenczet annál hőbben gyönyörködteté, mivel divatból
kiment főhölgyek, s köztök egy pár udvariak kézszorítása és szemüveges
kegypillanatai meggyőzék, miszerint nem pusztán számszaporító szerepe
van, hogy az üresen maradandó theacsészének gazdája legyen. A herczegnő
szerette volna, ha özvegy nővére legalább a télszakot termeiben s a
főváros élvei közt enyeleghetné el, de jövedelméből az nem telék s
György úrfi elég alkalmasnak látszott oly férji állomásra, melyben az
alárendeltség első házi erény s nőkény és fényűzés pontos ellátása
főkötelesség. Így miután a czélbavett özvegy, nagynénje költségén, egy
telet Bécsben kihúzott s vele György úrfi viszonyba sodortaték, sőt
alázatos jövőjét, félig-medig, ha nem egészen, elszerződte:
előléptetése, mintha mesei kéz intézné, egymást érte. Előbb a
helytartótanácshoz jött, majd megyei kormányzó-helyettes s később
kegyelmes czímmel főispán lett, csak úgy futtában, hogy ekként a
herczegi fajzat elvételéhez, illő ranggal és czímmel felsujtásoztassék,
a minthogy az egybekelés, a polgári méltóság ezen fokán, rögtön meg is
történt.

Barnabás úr, ez úton, – noha rejtett fiókjai nagyon megkönnyezék, –
hatalmas eszközt vélt nyerni a grófczím kézrekerítésére s ebbeli
bíztában, már kocsiszínjében lappangott az illetendő czímerrel
bélyegzett kocsi, mely a magas szerencse elértével, rögtön
meghordozandja méltóságos testét. Azonban a sors, vagyis Elek fia
csintalankodott. A nyolczszáz huszonharmadiki commissiókért, a
barsmegyei példára, több törvényhatóság élénk mozgalommal ébredezék az
alkotmány mellett s Elek szinte a helyköri ellenzék bátor és határozott
vezére lőn, mely Barnabás úr puffadozó kilátásait nagyon lecsapolta, úgy
hogy, – bár teljes erőből kapaszkodott földi életéhez, – néhányszori
alsóbb rangú szélhüdés bekövetkeztével, spectabilis qualitásában kellett
halandó részét itt hagynia, azért mérgelődvén főleg a halálos ágyban,
hogy szemfedelén csak öt és nem kilenczágú koronák fognak lobogni,
vagyis lebegni, elsőszülöttjére hagyván a kegyes iparkodást, hogy
hamvait meggrófosítsa a sírban. Végrendeletében minden szerzeményt, sőt
ősuradalmaiban tett javításokat, épület- és lábasjószággal György fiára
hagyott s Elek kényszerült kölcsöntőkén instructiót venni, hogy kopasz
örökét tiltul művelhesse. György úr erszényét mind a tíz körmével
gyomrozni kezdte a fényűzés, mihez magas neje nemkülönben értett. Mit
fukar ősei garasonként szedtek össze paraszt-vásárokon: ő ezrével szórta
idegen majmok közt. Télen a bécsi piacz számtalan szüksége, nyáron
fürdők s utazások apaszták a dobaz hagyományt s a tornyokba öltözött
kastély bitang külföldiek cselédtelepje lőn, kiknek formaruhája
öt-hatszáz köböl búza árába telt szükség idején. A nép azt mondá:
vékával mérik neki a pénzt s ő kanállal eszi… afféle gazdálkodás nem
tarthat soká. Néhány év alatt, nemcsak a pénzőrök hátán kiment, hanem
elsikkadtak gulyák és ménesek, még birkanyájak is. Lőbl Simon s több
hitsorsosai oly szépen megborotválták uradalmait, mint a dögvész szokta,
sőt uzsora kezdé ingatlanába is körmeit aggatni, hogy az idő
teljességében, talán nem sokára, annak rende és módja szerint,
szerteszét vonja. Ezen beköszöntött állapotában szélnek ereszte
titoknokot, udvarmestert, házi orvost, több szám- és szükségfeletti
tisztekkel, de nem gazdálkodásból, hanem mivel nem volt kedvök hitelben
szolgálni. Ez okon jött el szolgálatából a hűtlen Márk is, ki, mint
történeted felvilágosít, két oldalról csalta a pártfogó családot. A
kölcsönzések gyérebben s magasb kamattal kezdtek sikerülni. A
cselédpaszományok véknyabbakká lettek, sőt itt-ott meg is koptak s a
milliomos évek látható gyümölcse nem lőn több azon temetői kastélynál,
mit az apai hamvaknak építe, de melynek homlokán éhen ásított a grófi
koronának fennhagyott ürhely. S míg anyagi állása fokonként roskadt,
lehet képzelni, minő családélet jutott osztályrészül a feleség mellett,
ki mint beszélyed meggyőz, idegen porontytyal kész férjét megcsalni.

Míg György urat szükség s hagymáz fárasztá: az ifjabb testvér nyughazává
tette tar uradalmait, melynek békeangyala Czeczilia volt. Egyszerű,
igénytelen, vonzó édes hölgy, maga a csendes jóság, kinek derült
nyugalma vidám egységben tartá a családot. Gondolata saját körében
működék, vágya, öröme küszöbéig elfért, ép erkölcs, szépség, nőerény, a
hölgyszív egész kincse, fáradság s fájdalom nélkül hagyá magát férjének
élvezni, hűség, anyai érzelem, vendégjog, s barátság örök laktársai,
fala közt nyugodt boldogság, házitörvény a férjakarat, fentartó a női
osztozó gond, egyetértés a kölcsönös érdem, férjének menny vala a
földön. De van-e tartós emberi boldogság? Atyád, a gyenge alkatu férfiú,
korán, tervei és üdve kezdetén meghalt, reád hagyva ideges beteg
természetét, melyben holdkóri hajlamod eredetét vette. Atyját követé
hugod, a kis Czeczilia, s nővérem ki lőn rabolva kincseinek
kétharmadából, miket azért látszék sorsa ajándékozni, hogy muló örömért
hosszú fájdalommal kínozza.

A főispán, mint minden henye vesztegető, falánk szemmel tekinte még Elek
életében a mellékörökre: s most, midőn csak gyenge életed, e vékony
korlát választá el az ősuradalmak szomjazott birtokától, szükség és
fénykór körmei között, tervbe vevé birtokképességed meggyilkolását,
mihez, mint eseményeid részlete meggyőz, Márkot szerzé szörnyű eszközül.
Gyógyulásod változó szerencséje alatt, Czecziliát bánat és aggály
rongálta s önélete végett kényszerült tengeri fürdőbe utazni. Én javaid
vezérletével voltam elfoglalva; s kettőnkön kívül csak isten vala
gondviselőd. E távollétet használta eldöntő alkalmul a merész bűn; s te,
álhalálod hírében, mindnyájunknak eltemettetél. Magához sem jöve
Czeczilia a bánat és veszteség előrohamából, a fátyol nem szakadt el,
mit koporsódról viselt; még lelkében rezgett a harangszó, mit jobbágyi
nyugbucsúdra húztak: már a főispán sürgetős alkúval üldözé, hogy
határozott özvegyi tartásért bocsássa ki az uradalmakat. Sovány
igéretéhez fenyegetést kötött, miszerint ha szép móddal nem tetszik,
törvény által eszközlendi azt, miután a javak jövedelme ötször haladja
özvegyi igényét. Ellenesetre a leggyöngédtelenebb biztatással bántá,
hogy a szerződött tartást férjhezmenet esetében is huzandja. Jól tudtam:
ha az ügy perre kerülend, biztos sikerre számíthat ily hatalmas ellen;
ismerem a befolyásokat, miknek törvény s igazság, magasak irányában néha
alárendelve van; láttam azt is, mennyi gúny-, rágalom- és huzavonának
leend kitéve nővérem neve, fájdalma, szerénysége s ez indokból, azt
javaslám, adja ki az irigylett birtokot s az ajánlt szerződéssel
meneküljön meg a büszke s szorult család szemtelenségitől. Czeczilia,
kit érdek soha sem vezetett, ki gyermekéveitől nemes lemondással tudott
nélkülözni: örömest megvált a panaszos jogtól s szerény özvegytartása
mellett csak azon park birtokát köté ki, melyben férje s kis leánya
feküdt. Jobbágyai sírtak, midőn lakát elhagyá; küszöbét s jövendőjét
áldák: apró, de szívded ajándékot hordtak bucsú-emlékül s a falusi papok
gyászbeszédet tartának tiszteletére. A főispán néhány hizelgő
kifejezések közt felkért engemet, folytatnám tovább a jószág
kormányzatát, miután ez érdekből, különben is elválasztám életemet más
jövendőjétől s bőkezű tiszteletdíjt ajánlt. Jól tudám, miként ezalatt
úri önzés lappang. Félt egyszerre megválni azon kapcsoktól, melyek a
jobbágyok hűségét uradalmaihoz kötötték; félt az imádott és fájlalt úrnő
után népszerűtlen kezét közvetlenül tenni a népre; egyszersmind
nagylelkűt akart játszani önköre előtt s a testvéri kegyelő emlék adaját
a sógor pártfogásával fitogtatá leróni. Átláttam lelkét, de a nép sorsa,
melyet kormányzék, legyőzé megvetésemet s az állomást megtartám;
folyvást küzdve főnököm népzsarló úrkénye ellen. Azonban azalatt
politikai kormányunk szelleme, időfolytában megváltozék. Lelépett a
királyi korlátnok, kinek nyiltabb elvei s lelkes lengyelnője, kevésbbé
szigorú szakot engede az ellenzéknek élvezni. A conservativ elem ismét
szorosban megragadá gyeplőit, a közelebbi korszak kegyenczei bukni,
mellőztetni kezdtek, befolyásaikat vesztették; az új hatalom régi
emberei pedig s köztök a főispán, hatásra, tekintélyre kaptak, hogy mint
bőréből vetkezett kigyók, újerővel csúszszanak a megnyilt sima téren.
Természetes, miként ily korban, ellenzéki jószágkormányzó,
főhivatalnoknál, felesleges butorrá válik. És valóban, főnököm, hogy
további emelkedésiben levonó súlyként ne nehezkedjem, megszabadítá tőlem
azon hivatalt; ezer szóvirággal kérve át azon fia nevelésire, ki téged,
a bitorlott uradalmak törvényes örökösét, anyád vonásairól reszketve
látszék megismerni; s ki beszélyed szerint, nem a főispánné szülötte,
hanem váltott gyermek. Darabig kétkedém, ha folytassam-e az
egybeköttetést, melyet tágabb viszonyokban is meguntam; de nővérem sorsa
állott előttem: attól tarték, hogy a különben is rosszfizető főispán
elmaradozik a szerződött évdíjjal; így legalább sürgetendhettem őt.
Hittem azt is, fiára hatással lehetek s tán jobb érzelmű polgárt fogok
belőle faragni, mint egy illir diák; végre örültem alkalmainak egy főúr
előtt a szabadabb elvek s honszeretet korszaki eszméit olykor
elmondhatni, vagy való rajzát adni a pártok érdekének; jól tudva, miként
oly magas állásba ritkán juthat őszinte szavakhoz valaki. Nála maradék:
de bánom. Jobbágyaitól elvont, hogy világosító vezérletemtől megfoszsza
s közügyi részvétemtől a megyében, elvonjon. Házánál pedig aljas,
körkívüli foglalkozásokkal terhel, hogy kényszerüljek tőle elszakadni. E
válás nekem öröm, de nővérem érdeke mindeddig halasztá. Felderült
helyzete újraszülé a főispán fényszomját, mely egy ideig aludt. Most az
apai végrendelet megtestesítésében forog s gróffá akar lenni.
Adósságainál fogva Lőbl Simon körmeiben van s kamatban törekszik őt
megnemesíteni. Fia, szinte pazarol s atyja tudtán kívül, ellenőrködésem
daczára váltókra dolgozik az uzsorás Lőbllel. Czeczilia évpénze
kimaradozott s mióta veled először találkozám, annak biztosításában
forogtam; jövő gyülésen szándékom: bírói zárt kérni. Most látod a jövőt,
mit bűn és birvágy tőled elrabolt, de melyet, bár töredékiben, vissza
kell szereznünk. Az ellen hatalmas; eszközünk kevés, próbánk csaknem
semmi; mert saját vallomásod mesének fog tanutlan vétetni; s a vétek oly
kevés, oly tanult és rejleni tudó kezek közt ment véghez, hogy a világi
igazság gyakorlata mellett kétségbe kellene esnünk a sikerről; de akarat
és törvény a mi erősségünk, miben reményt vetünk. Isten ujjá szüli
sorsodat; a kivitel mienk. Holnap elhagyod a pusztát; halászkunyhód
előtt lovak fognak érted megjelenni; s titokban, az eddigi név és alak
biztos álmezében jösz védelmem alá.

Ödön tolongó örömmel kisérte bátyja beszédét, mint gyermek a dajkamesét,
melynek ragyogó képeit látni, valósulni, birni kivánná s melynek egész
kincsét a mese bevégeztével eltűnni féli. Az élet első emlékei, gond,
szeretet, szabadság s a feddhetlen anya, felköltek rajongó lelkében s
tömött boldogság rajzát, vágyait idézék elő. Tekintete a megnyugtató
öröm vonásaiba öltözék; szeme átlelkesült; arcza elveszteni látszék a
halandóság jegyét, mintha feltámadás által nyerne új életet: s reszkető
karokkal, könynyel, de szó nélkül ölelte rokonát. Hosszú szünetbe
került, míg hitét, eszméit a valósághoz tudá idomítni; eszében kereste
az álom megtestesülési kezdetét, mint a művész, ki gondolatát a vásznan
kezdi láthatóvá tenni. Csak midőn az átköltözés tervét részletezék,
jutott eszébe végbucsúja a szerelem és nemesi kény kisded hazájától;
csak akkor juta eszébe az üdv és kötelesség, mit Évi ad s Évinek adnia
kell.

– Köszönöm a reményt, az életet, mit pártfogásod igér, nemes lelkű
bátyám! – mondá Vámosnak. – Tehát a mezők hű, erényes leánya élvezni
fogja a jobb földi sorsot, melyhez annyi érdemmel bír.

Vámos megütközni látszék Ödön szavain, mikből kitűnék, miszerint
sorsában, az egyszerű jobbágy-leánynyal osztozni szándékszik. Jól ismeré
társas életünket; tudta, mit várhat ily egybeköttetés, az ugynevezett
magasabb köröktől s próbát tőn megóvni Szalárdyt keserítő eredményektől.
«Jövőd új tért, új irányt veend; mondá neki, kezét megszorítva szeliden.
Kötelességek nyilnak meg előtted, hivatásod leszen, melyet betölteni
szent feladat, ha hétköznapiság állattengésében nem akarod elveszteni
eszköz s alkalommal biró éltedet. Nem lesz-e tév és akadály az együgyű
társnő pályád folyamában?»

Ödön megérté az éle-vett eszmét. Hosszan s némi gúnynyal tekinte
Vámosra, mintegy szemrehányólag a társas törvényekért, melyeknek üres
szigora embertelen feltételeket kíván vagyon mellett saját osztályától.
«Akaratom nem oly idétlen s lelkem nem oly szűk, hogy a cselekvés
ösztöne s szerelem együtt és egyszerre el ne férjen benne, válaszolá
hideg nyugalommal. Nincs kedvem pusztai vadfává változni, mely télnek és
vésznek martalék, jött-ment bitangoknak engedi tépni lombjait, szállást
varjaknak, árnyat zsiványnak ád s kivész a nélkül, hogy virágot hozna,
vagy a gyümölcs édes terhét egyszer érzené.»

– Nem leendsz azzá, viszonzá Vámos. Hagyd nyugalmában, helyezd körébe,
add vissza atyjának az együgyű pórnőt, ki nem neked születék. Saját
körödben találandsz szívtársat, ki művelt szerelmet felfog és visszaad;
ki igényeidnek megfelelő áldozatot hozand.

– Lehet-e nagyobb, tökélyesb feláldozás, mint Évié vala? viszonzá Ödön.
Ő félretéve veszélyfélelmét, lélekfordulatot, megvetve a mélységet, mit
jövőjének nyit, a nélkül hogy kalandszenv, érdek, vagy hiúság vezetné, a
nélkül, hogy örvényes csel, csábítás, vagy ragyogó igéret hozná
hagymázba, erény s tisztaság érzetében, hideg észszel, távomban,
visszlát s hűség bizonytalan reménye mellett, átkelt a halálos szigetbe,
szabadságomra, szerelmemre várandó, örökét, apját s boldogságát
határzottan, számitás nélkül hagyva el. Lehet-e nagyobb nőáldozat?
Persze, ez a társaság szemében nevetséges krónika, szinészi túlság,
charivári botrány, utczai regény, mit egy napig gúnyolni s aztán feledni
kell. És miért?… mert a kaland hősnője pórleány.

Ha egy mágnásnő így feláldozná magát, ah, az dicső kivétel; az emberi
hagyomány korlátain túlcsapó lángész! szabadakarat heroinája!! Ha
előkelt nő, a szenvedély és csáb körmei közt elittasulva, örömest feledi
köteleségeit, miket megunt, vagy illedékből utálattal vőn fel: az tőle
nem kevesb, mint a szabadság erélye. Ha a kor és kör irigylett lovagját,
saját szalonjaik divatba jött Don Juanját, azaz a dús, népszerű vagy
elmés hódítót, ki társait épen skártban tartja, kaczér s merész hálóval
fogolylyá keríté, ha nála időközi gyönyört, vagy ragyogást keres: az
tőle római bátorság, melylyel hírnevét daczosan föláldozá. De ha a nép
ismeretlen szűze feláldozá magát, az természetes önzés, melyben a
főbbosztályú kalandtárs nem érdemlett leereszkedéseért, legfeljebb egy
nyomorú suhancz jegygyűrűjét veszélyezi. Mit annak erényül tudnak, ennél
szemtelenség; mi annak csodálókat szerez, ezt megvető gúnyba temeti. A
fővilág szabályokat alkot, de maga nem tartja. Az erény katekizmusát,
mint más szakácskönyvet tanulja, de minden czikket izlése szerint ereszt
fel; bűnében pongyola, itélete szigorú, kegyében fitogtató,
leereszkedésében gőgös, nekem nevetséges. Biztatsz, hogy körömben,
melynek a vak eset lovagjává ütend, találok hölgyet, ki felfog és
visszaad, polgárnő s anya lesz igényeim szerint. Ugyan, jó bátya, velem
beszélgetvén közügyeinkről, nem te mondád-e, hogy asszonyaitok
romlottak, hogy a nőnevelés nálunk még vadvirág, melynek kevés
példányaiból alig telnék ki egy becsületes koszorú? nem te mondád-e,
hogy azért nemesül oly gyér részletekben a jobb nemzedék, mert anyáink
nincsenek? mert hölgyeinket érdek, hideg illem, s jövevény kalandornők
nevelik – néhány kivétellel – gépművé, mely senkit sem szeret, senkit
nem gyűlöl, mely férj és pipere, gyermeke és lovak, haza és szakácsművek
iránt egyformán érez, vagy inkább nem érez; s legkegyelmesb hasonlattal
is konyhatűz, mely mindent füstös meleggel érint s könnyen megkozmásit.
És kivált, mint mondád, azon osztályban, melyhez vagyonom mértéke
sorozni fog, mely mágnástónnal lépést tartani nem képes, alsóbbakhoz
tartozni szégyenlő: amazok hibáit felölti, a nélkül, hogy emezek
erényeit birná; hazánk pávái, mely haszon nélkül sikoltoz és ragyog, míg
tollát nem veszti: vagy szélmalom inkább garat nélkűl, forog, de nem
őröl, maga körül szelet hajt s éhen hagy. S most érettek mégis
elhagynom, megcsalnom ajánlod az erkölcs és hűség jó leányát, ki remény
s önzés nélkül szeretni tudott a nyomorban?

– Szerelmed könnyen ingerül s gyakorlott eszed minden gondolathoz súlyos
szót talál, szerette öcsém, viszonzá Vámos. De hidd el, érdekedben
szólok s tapasztalt élettanom szerint. Te finom tapintatú, kényes izletű
s lelki erőd érzetében sok igényű férfiú leendesz. A nemes elem, mely
veled születék s gyermekéveidben fejlésnek indult, számüzetésedben sem
veszett ki, sőt nyomorban edzve, eszmézet által tisztulva, növekedésben
áll. Ha majd az új élet s szerencse czéljaidnak magasb irányt ad, ha
vágyad, tehetséged fensőbb boldogságra érik, ha bölcselet és hon
nyiltabb, világosb térre hivandja munkásságod, ha elvekért kell élned s
a társaság csak szokása s kellékei szerint veszi át a hatást: nem fog-e
szorítni a kisded kör, melybe nőd szerény fogalma visszavonz? nem lesz-e
puszta kert Évi szívvilága, mit most nagylelküség, csapongó képzet s
veszély és kaland ingere édenit? S ha a társaság téve és szigora bánt és
tép, ha nőd miatt mellőzve, eltaszítva leszesz: boldogság leend-e nőd
jövője, midőn borus arcz, dúlt szív, vigasztalan szomor fog férjén
mutatkozni. És ha erőd lesz is, magad sérvein álarczot viselni: ki fogja
Évi keservét oszlatni? s nem furdaland-e lelked, ha nődet családod
gyűlöli, osztálysorsosi megvetik, cselédi nevetik, a társaság kizárja s
ő szenvedni fog, nem magáért, hanem miattad, a háríthatlan rosszért, mit
reád, férjére, jótevőjére rótt?

– Ne tovább, ne tovább! közbevágott Ödön, mert véggyűlölet fog
eltaszítani világotoktól, melybe léptetni kivánsz. S ugyan mondd, mit ad
a társaság ennyi követeléseért? mivel jutalmaz ennyi megtagadást s
lemondó önszigort? mivel kárpótol ily embertelen feláldozást, mondva
csinált életet, formába öntött majomkodást?

– Bámulni hagyja narancsszín hölgyeit, a cselédek paszományos tokját s
futtatott edényit. Ragyogni enged illetéked szerint, ülést ad unalmas
pamlagán, alkalmat nyujt dicsérni kárpitosa izletét s beléd önt egy
csésze savanyodott theát, mit fesztelen otthonodban kedves hölgyed tölt.
Meghallgatja ostobaságidat, élvezni hagyja sületlen ötleteit, melyek
harmad-negyed kiadásban élvesztve kerengnek fel s alá. És ha variatio
kell, mindig van arlequin s pierrot; egy-két vakonsült parvenu, vagy
feltolt nyalócz, fajavesztett majom, ki élvez és hizelg, megcsal és
dicsőit, mulattat és kerít, ellent költ és karmol, zsebedbe kapaszkodik,
másokat lenéz, a társaság anathemáját kárhozatnak vallja, jók s józanok
fölött mindig vittze van, de ebben csak szájillata hat, mely szavával
rendesen megjelen. Keményebben is tudnék festeni. Te a jellemről itélsz,
mely kifoly; én a műhelyt ismerem, melyben az készül. De van a
társaságnak egy jó oldala s ezt használni kell, – a majomkodás. Ő minden
fogultságiban korlátlan s így minden erős hatásnak sikere van nála. Ha
életüzletét megtetézted: észrevesz s ez felette sok oly körben, hol
mindenki hasonlit egymáshoz. Az álarczokon, miket rendesen közöny vagy
gúny jegyez, figyelem mutatkozik; s ez lépcső a czélhoz. Ha
bolondságiban kitüntél, tekintélylyé válsz s erényidben is utánoz és
majmol. Igy jő divatba nyelv, erkölcs, nemzet és haza? mert a
társaságoknak nem enged, kényszerítést nem tűr s példát csak kebeléből
fogad el. Nálok a szív és elme kapatva van a szokásokkal együtt hajolni,
különben is úgy nevelék, hogy mindenütt s mindenben halálig vezetőre van
szükségök és kik nem ilyenek, társaid leendnek a nemes működésben. Azért
ha használni akarsz, engedj az uralkodó téveknek. Tarthatsz a világra s
mégis lehetsz bölcs; mint szinte lehet, ki mitsem hajt rá, mégis
esztelen. Tőled saját körödben sokat várok. Maga a regényesség, melylyel
világba lépsz, érdekessé tesz. Aztán annyi természetes ész, szív és
eszmeképzettség, melyet birsz s független uradalmaid. Te bizonyosan
hatni fogsz; egyetemes szenv veend ótalmába s nyit tért, adand
eszközöket; s korunk ily apostoloknak ép oly szükében van, mint Krisztus
megfeszítése után a zsidók országa.

– S mit akadályozná reményedet, munkámat Évi szövetsége, ki a becsület
és hűség tiszta összege; s ki a származat s külmodor melléktulajdonán
kívül, a női erény minden kincsével bir? Én elveszem őt; s meg fogom
győzni a társaságot, hogy parasztnő is illik hölgyei közé; megmutatom,
hogy az ész s józan elv balitélet ellen is hatni tud. Különben is
megfoghatlan előttem, minő erély és akarat lehet azon ellenzéki tagé, ki
hont s társas formát átalakítani tör s körének, szalonjainak tévét,
gyávaságát nem képes leölteni. Én kivét leendek, az ész s tiszta fogalom
törvényei szerint.

– Nevetséges hit, sikertelen törekvés. Másvilági rény, mit a társaság
nem ismer. Czélfutás nádparipán, mely fáraszt és eltörik. Gólyaharcz
vizikigyók ellen: ők mélyre úsznak s téged a tó széle elnyelt.
Rőflovagnak fogsz nézetni, ki bérelt lovon ül s fűnek-fának neki megy.
Egy paraszt millionär, kit sorsa megszánt, de kire a pórélet piszka és
hölgye rászáradt. Nem is nyersz alkalmat magad ismertetni; mint ujdonság
közhelyen egy szemüveges oldalpillanatot kapsz, nem annyit, mint az
állatgyűjtemény papagályai, s ezzel szerepednek vége.

– Tehát elszigetelem jövőmet. Elvonulok tőlök, kik kicsinynek tartanak
magukhoz. Magányban s magamban keresem az életet és élvet, mint eddig.
Jó és becsületes leszek magamért, nem a világnak; erényes, nem hogy
használjak, hanem hogy megelégedjem. Szeretendek mindent, a nélkül, hogy
szerettetni vágynám. Talán néhánynak figyelme kisérni fog titkos
műveimben s eltanulja jobb oldalaimat.

– Költői ábránd – viszonzá Vámos. A társaság sokkal jobban el van
foglalva, mintsem titkos tanforrást kutatni ráérjen. Aztán a társaság
hason esetekben így okoskodik: ki ez a félreismert lángész? ez a
mellőzött csehgyémánt? ez a kóbor szent? e festett látnok? e számüzött
erény? ki különcz fitogtatásival szégyenítni, fölülmulni akar? Lehet-e ő
jobb, mint mi, kik a jót, nemest alkotjuk, irányt s izlést adunk?
lehet-e eszesb, mint mi, kiket angol és frank nevelt? kiknek szakadatlan
bőség eszközöket adott? Kik az öt világ fűszerét eszszük, műveit
használjuk, kincsét fogyasztjuk, s irígylettek vagyunk?… Terved
legfölebb költőnek való tér, ki lemondó erő mellett, nélkülözni tud; ki
a világtól nem követel semmit s a felvétel feltételeinek nem rendeli alá
egyéniségét, szabadakaratát; eszméit följegyzi s kötelességét lerótta.
De ki a nap érdekének él; kinek ereje s hivatása a pillanat eszközeihez
tartozik; ki a formák és eszmék jelen phasisában akar javítólag működni
és hatni: annak a társasághoz kell tartoznia; szinét viselni, eszméit,
vágyait divatízben és szagban elkészíteni s a beteg természete szerint,
porban vagy labdacsban beadni, különben gyógydicse veszve van. Azért,
öcsém, bizonyossá teszlek, hogy a czélba vett nőszés, meg életterv
utján, nem fogod polgári s társadalmi pályád azon sikerét élvezni,
melyre oly szív és elme termett, melyet mai hazánk annyira szükségel s
melyet szaporulni oly örömest látnék.

– Ugy hát megvetem őket; s gyűlölve a kerítés kigyófészkeit, kertemben
maradok virágaim közt.

– Ah ez nem szép, Ödön. Oly nyilt lélek s embergyűlölet! Ha nemünket,
jobbjai megvetik: mélyebbre sülyed. Aztán bűn és hiba a világ folyása;
ki felettébb szigorú: magát csalja meg. Ki életet keres: temetőkre
bukkan: ki egészségre vágy: kórágyakat talál; ki szabadságot akar:
békókba botlik; ki álarcz közt becsületet, árulók közt hiúságot hajhász:
lehetlent kivánt s elveszti a lehetőt, saját hitét. A földi erény nem
több, mint árnyék, melynek csak formáját veté közénk az égi alak.
Társaink közt kell élnünk, kik közé születénk; s ki őket megveti, magát
rabolja meg. Éltünk kisérete három védőr, mit szívünkben hozunk: hit,
remény, szeretet. Reményünket az ismeret eltépi s szakadt sátorával
színvesztett délibábként úszik előttünk; a hit kék rengetegként elmarad,
melynek távolában, bár fenevadait nem látjuk, ismerjük őket, tudjuk, ben
rejlenek s nem vállalkozunk közéjök térni; a szeretet mint örök zöld
vetés barátságos láthatárba fog s ha teréről kitértünk, kiséret nélkül,
pusztaság és undor vesz körűl, melytől csak őrültség, vagy halál
szabadít. Óvakodjál, barátom, a gyáva és tétlen embergyűlölettől…

– Szűnj meg küzdeni, jó bátya; közbevágott Ödön. Multam egész ajándéka a
tiszta szerelem, s ezt nem adom jövőm minden kincseért. A társaság
mondhatja, ha tetszik: hogy veréb tuzokért. Hadd mulassa magát; javítni
nem török, de bolondságiban nem akarok osztozni.

– Legyen! sorsod magadé; s határozott lelkedet becsülöm, – válaszolá
Vámos.

A két férfiu párbeszéde alatt az éj eltelék. A hold lement s a hajnalt
megelőző homály ragyogóbbá tevé a halvány csillagsugárt. Vámos bucsút
vőn; s az állásnál megpihent paripán bevágtatott Debreczen felé.



XXI.  (Pusztai vacsora.)

Míg a két rokon a művelt érdek és kör titkaival ismerteté egymást: a
természet egyszerű fiai, Pisze Pista, s az öreg Cziriák, a csapszékhez
érkeztek a kosár hallal. Vígan ropogott a szakácsné tüze, világba
borítva a kormos konyha öblét. Körül a falból léczszegek álltak ki
tiltúl lefittyenve a bádogedény s bárdok súlya alatt. Köztök perzselt
lemezével terjedt el a gyékény kanalas, tele öltögetve súrolt
fakanállal; míg a füstfogón eleven mázú lábasok ragyogtak; a pitvar
téglás telekjét pedig vágótőke, tálaló asztal, s az öblögető kád
foglalta el. Néhány rézkondérban bugyogva forrt a koppasztó víz, a láng
felett pedig sötét bográcsban rotyogott Dudás juhász báránya,
szalonnazsír-, zöldséggyökerek s vöröshagymára hányva; s a borzas
szakácsné, mint hizlalt démon feketéllett a bő láng világában,
esettbirka húst osztva rostélyos vaskanálal a csavargó
ingyen-kosztosoknak egy átfült üstből, melynek hatnapos tartalma
hetenkint friss döggel szaporíttatik.

Cziriák egymásra hasgatá vakart halait, s a kövér rétegek közét vastagon
behinté paprikás hagymával, hogy ízt és fűszert kapjon a halászlé. Az
ivószobában fejtős abroszt vontak a földbeásott keskeny tölgyasztalra, s
cseréptányérhoz nyalka bikkfakanalakat raktak fel. Középen szironynyal
kantárzott szőrös kulacs foglalt helyt, melynek kotyogós ajkait csavaros
ónkupak rejté el, s természetes fogói, a sima csikófülek, gyakor
használatában kezdtek koppadozni. Másutt négyszeg palaczkokban aranylott
a hűvös ó bor, melynek kristályoszlopain keresztüllátszik a legvéknyabb
hajszál. A poltrás virágos tálakban rendezé a nyalánkságokat; debreczeni
krajczáros bélest, sült tököt, száraz görbekenyért, azaz görbe ropogós
pereczet, s az Ózugi bárónőtől fenmaradt fonatosokat, melyeknek kofája,
bő vásárja után buzgón hortyogott a vámkerék tövén. Aztán domború
kenyeret vőn elő a poltrás, melynek szabályos dúczcza másfél araszt
hasad, s fekete héja ragyog, mint atlasz. Hosszú kése alig éri át, a
mint megszeli; egészséges szaga beteli a szobát, s ha zsemleszín farából
egy-két karét vág, belepi a tányért; puhantos béle pedig szivós czérnára
foszlik a szaggató kezében.

Dudás juhász szamaránál ült, s muczi bőréből csucsos oláhsipkát tákozott
magának, minőt a pur’sások viselnek. A füredi ködmönös odaállott műlátni
hátratett kezekkel, s mint már ismerjük őt, hibát keresve, folytatá
észrevételeit, hogy teljék az idő a kövér vacsoráig, melynek, Lajos
jóvoltából, fogyasztója leend. Pisze Pista előbb Cziriáknak segíte,
aztán pihenőre, eleven legyet ereszgetett a kofa orrlyukába, pajzánul
röhögvén, ha az «agg csoroszlya» fel-felprüszenté ólmos álmait. Csonka
kondás a kopár gyepszélen hasalt és pislogott, búsan neki-neki dallva:
«Kalapom szememre vágom»; mit rendesen czifra káromláson végzett be.
Szeme vérben forgott, jeléül, hogy negyedszer ürül kifelé az ivó tök;
gondolatai haragban jártak, s olykor dühhel csapta baltáját a kuvasz
után, mit a kenyérhaj körébe csábitott. A szállító parasztok a
kitekergetett dögbőrök körül hevertek, s Tógyer gazda egy kiürült
meszelyes kupánál túrót evett keshedezett ruha-zacskóból. Az alkony
folyvást sötétült, növelve a pusztai csendet. A konyha világa átnyúlt az
udvaron s szakadozva reszketett az állás tömör falán, olvashatókká téve
közökként a betyáros firkákat. A gyér nesz mindinkább fogyott. A
szakácsné rántása serczegett olykor; a szénázó lovak rágása hallatszott,
s itt-ott a mezőben nehány prücsök czirpelt. Tova a habarcsban lovak
czupogása kezdett közeledni, s Debreczen felől egy roncsolt szekér
mászott az udvarba. Gyékény gádorából félénken bútt elő a jármű
tartalma, ama megtánczoltatott vándor commik, kiknek szekerét, Harangi
Pál szerint, Kopogó visszafordítá; mint ez kitünék egy boltczímből
devalvált iszákról, melynek oldalán sovány magló betükkel vala olvasható
«rőfös kereske»… a «dés» hihetőleg áldozatúl esvén a szabdaló ollónak.
Most menten beugrottak egy záros szobába, s vacsorátlan menekültek
ágyba, hogy Kopogó még egyszer rabszíjra ne fűzze.

Lajos azalatt a csárda megett sétált. Felkötött karját próbálgatá,
melynek zsibbadása fokonkint üdült. De lelkében annál inkább fészkelt
iker-aggálya: a hortobágyi menyecske távola, s az árva halász. Mily
csodás rokonjegy néném vonásihoz, mit azon rejtelmes arcz visel! gondolá
magában. A száj, szem, tekintet s arczok mélasága. Ha a mellékág kihalta
csak ördögmese lenne, melylyel Márk apámat megcsalta? ha Czili fia élne,
jogát, javait visszaperelné? elejtene uradalmaimtól, kényem, gyönyöröm,
népszerem alapeszközétől? – Ha kifosztva, megbukva, névben bélyegezve
száműznöm kellene magamat sorsosim köréből; elvesztni jövőmet, mit
vagyon, képmutatás s a világ butasága igér és biztosít, s nélkülöznöm a
kéjt, élvet, váltó szerelmeket? Nem, nem! azt viselni nem birnám. Ha az
őrültség kerülne, pisztolylyal végezném…! De minő agyrémek, mily
karácsonyi krámpusz ingerült agyamban. Ha ha ha! illeném szinésznek, ki
a súgó előtt magánbeszédet tart. Egy arczvonás, minő ezer van, s már
reszketek. Eltörlöm a multat, kicserélem a történetet, s holtakat
támasztok, hogy magamat üldözzem. Egy vad elvetett körmét találok, s
Mazeppa farkascsoportját vélem sarkamon. Hiszen nem százszor beszélik-e
s láttam magam, hogy Ödön vézna, nápész, éretlen inda volt, kinek
lehetlen lőn megélnie? Nincs-e beírva az 1829-iki halottak könyvébe? nem
folyvást siratja-e Czili? s fedi a sírkő?… Vagy tán ármányos szövetség
alvilága rejté, hogy felidézze egykor kisértni fényemet, ha grófi
koronám lett?… És ha úgy volna is: miért van ész és erőszak? nem elég-e
apám pénze, hatalma, befolyásai e feljáró lelket visszaidézni, ki kóbor
ijesztgetéseivel elkésett? Majd meglássuk. Harmadnapom megtanít:
nevetnem kelljen-e esztelen árnyamat, vagy felvennünk a fenyítő
bűvvesszőt.

Lajos eszmézetéből látszik, hogy diplomata fia, s nem válik szégyenére
apjának. Így tőn minden komoly körülménynyel, mit az élet elébe gördíte.
Elokoskodá magától, visszasietve könnyű élveire, melynek tarka tömegében
elveszett. Jelenleg is a csalódott kalandra vitte eszméit sérült
hiusága, s feledve a családveszélyt, a kergetett hölgy menekvő bájain
ábrángott. Látta az eleven ifjú nőt, kinek ép testéhez nem kellenek
szépítő gyárvizek, csipke, toll, gyémánt, virágok, s a salonok sárga
lámpafénye, hogy érdekessé legyen; ki a mosolyt, szót, főhajtást s a
szemérem lépes kellemeit nem vett leczkén tanulja; kit a természet ékít,
tiszta szív vezérel, őszinte, könnyű, enyelgő modor ajánl és szerettet.
Látá a teljes kebelkét, gömbölyű kart, sima vállakat, miket nem tőn
félholttá ama saloni bágyadt fehérség; a derengő arczot, melyre pirt
lelkesültség, nem a termek rekedt melege idéz; látá a nőiség minden
ingerét, melyek után fokonként csábúlt, miknek teljes élvét, birtokát,
titkos vágy, szomjas remény várta; s most midőn annyit remélt, annyit
fárada, kijátszottan kell néznie vesztett álmai után. Érzéki embert,
kivált ha győzelmekhez szokott, nem érhet bántóbb sors, mint egy
meghiusult terv. Őt a könnyű siker mulólag, felületesen érdekli; mint
mezei virág, mit bőségben akadály nélkül szaggathat. Lehajol érte, s
ebből áll minden élv; aztán elveti, s rá tapod, hogy frisset tépjen. De
ha számít, ha aggatva van, s kétkednie kell: akkor felkél önző ösztöne,
s a szépítő képzet; ezer bájt, ezer érdeket sző a kergetett tárgyhoz,
miket minden hátravetés növel és ragyogtat; és ha mégis lemondania kell,
ingerül, csügged és megtörik. Ez volt Lajos hangulata. Vesztesége lelki
küzdelmében édesbnek látta az el nem érhető nőt, az eddig birt
szerencsék mindenikénél; odadá vala minden győzelmeit e kedves
zsákmányért. Saját világában nem érzette volna e szégyent s fordulatot.
Ama piperébe vont, illatos keblű, selyem beszédű hölgyek, – mint ő
tapasztalá, – ha elvonulnak is, még nem vesztek el. Tán a nyerendő
kegyelmet teszik becsesbbé nehézségek által; vagy szeszélyre várnak,
mely szivök örömét inkább szükségli s élesebbé teszi. Ezen művészi inger
és akadályok közein pedig, ragyogó beszédek, bókok, s jelességinek
dicsérete által kárpótolták a várakozást. De itt efféle jövőhöz nem
lehet remény. Jól tudá, hogy az akadály menekvés jele, eszköze; s az
egyszer megtagadt élv, örökre elveszett. Hangulatában hihetlennek látá a
vigaszt, melylyel pusztára jöttekor magát biztatá: miszerint t. i. a nő
kényszerítve van távol kerülni őt. Mindent asszonyi erényre, s saját
szerencsétlenségére rótt. Boszús kikeléssel gondolkozék a hölgyrabság,
nős törvény, s a társas intézmények idevonatkozó ágazatiról. Feltevé
szívsebével végkép távozni; elhagyni a pusztát, melynek kalandját oly
baljóslattal fűzé; s mélyedt eszméi közt öntudatlanúl közelíté meg a
csárdát: pedig a rendezett vacsora vendégeitől meg akart szökni.

Pisze Pista mohón leste őt. Tűzről pattant készséggel termett előtte s
bizakodva súgta meg hirét, körültekintve, nem hallandja-e hivatlan
vendég. «Az ifjasszony megjött», mondá jelentőleg. «Benn ül a kanapén,
sír, és olyan szép, mint az esős liliom. Azt hiszem, kikapott, mert csak
akkor jön rá a sírás. Bemegy az úrfi?… majd visíttatom a hízó
ártányokat, hogy hátra fusson az úr».

Lajos kedélye hirtelen át lőn kapva. Eltűnt minden árny vágyai közül:
nem látá többé az intő erényt, mely hölgyét védi, nem kétkedék
akaratában, rabnőül nézte őt, ki áldozó csellel nyitott rést szenvedt
szerelmének, s könynyel adózik a merényért, melynek bérét, jutalmát ő
viendi meg. Minden más gondolat kialudt lelkében, e vágy foglalta el,
más eszmék elhagyták, minden érdek megszűnt, e kizáró érzék vitte,
ragadta, mint szenvedélyes alkatúaknál történni szokott. Ő csak a kéjt,
az örömet látta; veszély, baleset nem juta eszébe; s nem is álmodá, hogy
szenttelen czélját kivetett tőr várja, mit, Vámos terve szerint, a
féltés szabadító keze intézett. Azonban gyengédebb érzelemmel birt,
hogysem mezítlábas hirnökét titkába szője s egy vásott, fecsegő
suhancznak, édes kalandjában, szerepet adjon; sőt egykedvű közönynyel
kérdezé a vacsora iránt, s bár tetsz-jelűl borzas üstökét megrángatá,
komolyan betiltá az ártány-visíttatást. Lajos a csárdához ment. A
házigazda sötéten állt a folyosó hosszában, mozdulatlanúl, mintegy úti
jelkő s nézett az üres szegletbe, hol ha lett volna is, nem láthat vala
semmit az infernális sötétségnek miatta. Lajost vidoran kérdezé
halászati mulatságáról, s Lajos nem akart gyanakodni, pedig ha arczán
elemezé vala a torz derűt, átláthatá, hogy e nyájasság alatt a fog
csikorog, s a szív dühben morog. Könnyedén felveté magát a könyöklőre,
meglovaglá a folyosó kő karját, egyet fütyörészett, tálalni parancsolt,
összekiáltá pusztai vendégit, meghítta a házigazdát is, e pedig ördögi
áldomást ivott lelkében a «frigybontó» czudar véglakomáján.

Midőn be akartak menni, két csatakos csikó baktatott elő a homályban,
ugyananyi lovaggal, Peregi Marczi ügetett az elsőn, s kidugván fejét
lapoczkái közül, szokása szerint nagyokat nézett. Hátán, mint valamely
moger kaczagány, vadbőr lebegett, körmeinél elől összekötve. Azon
lúdvágyó farkas halandó hüvelyét hozta, melytől Sárika az áradás közt
annyit remegett. A hátulsó magkanczán egy kormos legátus czammogott, ki
gyalog irányát az öntések miatt még tegnap elveszté; s Marczinak társa
lőn a farkasfogásban. A madárhusú pej fontolva haladott. Megviselt
gerinczén éles volt az ormó, mint a kecsegének, s a tintás Toldi,
csuszmásztában, fültövön fogá az öreget, hogy le ne fittyenjen; pedig
szegény hátul előzte, mert igen restelte a gyaloglást, s hol lehete,
megállt.

– Mit hozott kend, Marczi? kérdezé Lajos a szivesen látott csikóstól.

– Egy akolbiró héjját hoztam el, felelt Peregi. Jó lesz bundának, ha
vadászatra jár; olyan nehéz, mint egy rossz feleség; s leveté a nyers
bőrt, melynek szagára a kuvaszok vonítni kezdtek.

– Hát a kápafarán mi fityeg, apám uram? kérdé Pisze Pista sündörgő
kedvkeresettel, miközben a vén csikós süvegemelintve hátra fésülte éles
szürke haját.

– Bizony fiam, szőrös pecsenye; báránynak csúfolják, de juhnak is
beillik;… az Isten adta.

Az ismerősök érték, mit tesz az.

– Minek fogta kend el, oda fen az Isten; inté a poltrás.

– Oda fen biz a; válaszolá Marczi; nem is láttam még ide len. Miért
tévedt el? tehetek-e róla, hogy hurkom lelógott, s az ostoba fenakadt
rajta? Aztán nem csömörltem én meg soha a más birkájától; pedig ha Isten
nem akarná, hogy belőle egyem, nem adná egészségemre. Hol a gazdája?
mozgassa a fülét, mindjárt visszaadom. De összevissza barangolt a
parlagon, csak nem hagyhattam ott akolbiró uram atyafiainak.

– Nincs a Pendejnek kantárja, hová tette kend, apám uram? kérdé Pisze
Pista, miközben Marczi paripáját ólba akará vezetni.

– Od’adtam, fiam, egy fuvaros embernek, összeszakadt a gyeplőslováé;
szegény nem mehetett volna tovább vele.

– Az inge is összeszakadt kendnek.

– Embereket hordtam hátamon a partra; mert a Tisza-komp elmerült, s csak
nem hagyhattam vízbefúlni asszonyt és gyermeket.

– Jó-tét helyébe jót várj; mondá a poltrás.

– Sose várok bíz én; igazítá Marczi. A ki ránk szorúl, nem igen van
módja visszafizetni; aztán még a fa sem azért terem, hogy lepényt adjunk
érte.

– S a farkast, hogy keríté körömre? tudakozá Lajos.

– Igen röviden; felelt Peregi. Már ez az én dolgom. Nekem egy-két
farkashurok annyi, mint a papnak betenni a bibliát. Hát ez a gyalog
káplán, – a legátusra mutat – elfáradt őgyelgésiben. Lovat adtam alá, s
farkasfogni vittem. Szépen hátul került a patyolat szőrén, s körmösre
csergetett, hogy rám rugaszkodjék. Hurkot veték pányvakötéllel, mintha
remondáznánk, s egy odanézés alatt testálni kezdett az ebugatott körmös.
Aztán megnyomtam. Kapkodott az igaz, s olyat rugott rajtam, hogy gatyám
egy hét múlva is megérzi; de mind hiába; kihűtöttem bíz én, s
meghámoztam mint a kormos almát.

– S mit adjak e veszélyes ajándokért?

– Jó szót, uram, többet ér az sokszor egy gatyaszár petáknál.

– Marczit bajos jutalmazni, gyakran tapasztalám, viszonzá Lajos, de
mégis megpróbálom ínyét eltalálni. Hát ha Pistát szolgálatba venném, nem
volna-e rendén? Nyárban hűsön, télen melegen lógázhatná lábát, s ha hű,
és jó gazda lesz, idővel még félre is tehet.

A vén csikós alázattal fogadá a kegyes ajánlatot; egy kérgest mosolygott
torz bajusza alól; s Pisze Pista lovagjává lőn ütve a tigrisrendnek,
mely az újszaki kalandtan tömkelegében vakand szerepet látszik végezni,
a mennyiben sem lát, sem láttatik, csak károkat tesz.

Most vacsorához ült a vendégkör. Peregi illően hasára szorítá vedlett
kucsmáját, s egymásba fonva retkes ujjait, imádkozni kezdett:

  Látod, uram, hányan vagyunk,
  Azt is tudod, mit akarunk. Amen.

Tál és kulacs sűrűn kerülgetett. Az asztal felvégén a kocsmáros ült.
Sötét szemei baljóslattal égtek, s vacsora folytában csak a habzó pohár
kergeté egymást kezében, a nélkül, hogy étkekben legkisebb kárt tenne.
Ingerülten várta a női tűzpróba kimenetét. Lajos az alvégen e rejtett
kedélyt nem értelmezé, nem is ügyelt rá, csak alkalomra lesett, midőn
vigalmi zaj, s ködösült vendégei közül a váró hölgy körébe szökhetik.

A lakoma folyt. Tokány, és halászlé, és hajdúkáposzta már meglelé
egészséges sírját; s huszonöt font tepertős galuska is bajusz alá lőn
takarítva. A juhász meghúzá a kotyogós kulacsot, lelkesedve dallván
földije sorait:

  Bár csak a feleségemmel
  Téged cserélhetnélek fel,
  Hogy fiakat, lányokat
  Szülnél, apró kulacsokat.

A vidúlt atyafiak kezdték napsütött száraikat emancipálni a borjúszájú
ingből, s nyakig könyököltek a sáhos abroszra, nevetkezvén trágárúl és
bőven, jeléül, hogy jóllaktak ugyan, de nem genirozvák. Egy tányér
gulyáshús meglehetős fővetlen állapottal gőzölt a legátus előtt, ki is
egyik ehetlen falatot a másik után horgas tekintettel piszkálva: tán
aszályt ugaroltak – úgymond – ezen szarvasmarhán, mert harangkötélt
szabhatni nyakpecsenyéjéből. S e jegyzet folytatásaul szeszélyes
krónikát kezde regélni az iskolai étkek emészthetlen osztályáról, miknek
vegytani elemezését, egy fogasabb új faj gyomrától lehetne józanon
várni. Lajos maga is mosolygá a konyhagyár hallatlan kiállításait, de
örűlt főleg azon, hogy a diák közfigyelem tárgya lőn, melynek csendjében
észrevétlenül vélt kilopózhatni az orvgyönyör után; de volt egy, kinek
boa tekintete, mint zsákmányra szegült a palaczk árnyából, kinek titkos
hahota hullámzék gyuladt ereiben, várva míg lecsattan a mézes tőr.

A poltrás a közben egy tepsi rongyos pogácsát hordozott körül. A
betyárabb vendégek szilaj tréfából kapkodának hozzá s a leány, a
szakácsnő szitka, zaklató sietség, alázó, pongyola bánás s mohón várt,
perczelt szabadság miatt izgatva: arczára ölté ama lázas, dúlt
kifejezést, minek kisértő rejtelme minden gondolót kandi tudvágyba
idézett. A diák kitelhetőleg meglepeték a sötét jelentésű ábrától.
Köztük különben is nem rég találkozék egy holdkóros. Annak körmére ugyan
forró spanyolviaszt csepegtetének s hideg vasat nyiszoltak idegén, de
azóta mégis igen szerette diákunk a misteriumokat s indokolva érzé
magát, a pogácsa-bonczczal felhagyván, ígyen kiáltani a felfedezett
szűzhöz: Ki vagy te gaznak és búnak rongyos virága, hogy hírem nélkül
fel tudtál nőni? Lajos kapott az alkalmon; nem, mert maga sem ismeré e
torz életmű alaphibáit, hanem hogy újabb tért nyisson az elvont
figyelemnek. Maga sürgeté a leányt, mondja el a csodás kór okát s egy
marok ezüst pénzt nyujta kérelmeihez. A Poltrás lázadva s vonagló
félelmek között engede. Irtózott ugyan, hogy gúnyelemül fogják alázni a
nyomort, mibe mások vétke ejté, de remegve a borozók erőszakos
kitöréseitől s gondolva különben is a közel szabadság védenyhére,
elszánta magát a végáldozathoz s elmondá rövid töredékben életét, bár e
beszély neki végtelen undort s idegrázkódást okozott.

– Engem országúton leltek, mondá történetét. A látóképi főző húzott ki
egy száraz zsombék alól, mert juhászkutyák kezdtek kender-pólyámból
czibálni. Mikor használható állapotig növék, azaz járni tudtam:
libapásztorrá tőn, hol nyaranként sóskát szedtem s gombát fűzék pórázra
aszalni. Oh sokat szenvedék. Ha aprómarhát kapott el a héja, messze a
mély érről, hová nem is láttam, a főző engem koplaltatott. Gyakran
sóskánál egyéb napokig nem volt gyomromban; legfeljebb kapros darát
loptam a pulykák étkéből. De azért jól esék távol a háztól szabad gyepen
lennem, hol vonaglásig fojtogatám a puha libákat, mint a főző engem. Ez
ösztön borzasztóan nőtt. Szájtátva néztem, ha ölyv tépett szét visító
madarat; odarohantam a halál és étkezés maradványihoz; irígylém a
ragadozó körmöt s a lefoszlott tollakon szagláltam a friss vért. Aztán
mellőzni kezdtem pásztori gondomat. Ólálkodám a tarlón s szalmakazlak
alatt és ha gözüt vagy mezei egeret fogtam, lihegve, vad gyönyörrel
futék rejtekbe, széttépni, felbonczolni azt. Ha ha ha! mint derüle
lelkem, ha kezemben meleg test vinnyogott, ha pihegő bordák alá áshattam
körmeim s lanyha vérben markoltam ki a reszkető belrészt. Ilyenkor
mindig a főző volt eszemben; szivét, veséit véltem körmeim közt;
marczonglottam, mint a főtt burgonyát s a mint kínzó dühe irántam nőtt
és kegyetlenült, akként gyarapodék nálam a vérontó szenv, melyet magány,
irtózat és bosszú, – mely körmöm, késem alá mindig kínzómat vágyta és
képzelé – folyvást fejte és növesztett, úgy hogy boldog valék, midőn
télen, kötelességből, a házi magtárban kelle lappangnom, hogy a hombárok
közt patkányt pusztítsak. Gyilkos szolgálatom módtalanúl tetszék s
dicsőségemre vált; de ügyesebb is lettem, mint a patkányfogó eb, vagy
született macska. Ha tőreimet kitevém, vagy merev körmök s szikrázó
szemekkel lesbe álltam, nem lőn cseles, kitanult, ravasz vén patkány,
mely menekült volna. És ha estére néhány szőrös pecsenyét
kinyújtóztattam: ütleg helyett kenyeres levet adott a főző. Munkám
folytatása közben, magyarázhatlan vad, rángatag ösztön, sőt kényszer és
erőszak kezdett rajtam uralgni, hogy a vért ízleljem; de visszaborzadék
az állat undok formáitól vagy ha pillanatom a dög fenakadt szemébe
ötlött. Soha nem hittem volna, mint elvadulhat az ember elvetve,
kirugdosva szeretetlenül, zárt magányban, embertelen kínzás emlékei közt
s folyvást öldöklésben. Nekem soha nem volt társam, gondolatom, vágyam.
Gyűlölet és bosszú kínzóm iránt; vérszomj a gyengébb ellenében: ez, mit
éhségen s a főző fogain vagy korbácsán kívül érezék. Nem szóltam hetekig
s ha a beszéd ösztöne megrohant, hangokat adtam forma és kifejezés
nélkül, mint az állat. De emlékemben később kifejlett szenvedéseim
nyelve s ha gyilkolásaimra gondoltam, ékes szavú valék, mint vagyok
most. Végre győzött halottjaim közt a vérízlelő inger – folytatá a
Poltrás s szemében akadozni kezde a visszás fény, nyelvén megnehezült a
hang, arcza eltorzult s bőrén ólomnedű fényledett, mint midőn görcsei
szoktak jelentkezni. Egykor hombárajtóval csaptam le egy patkányt s
czombjáról lesodrá a deszkaél a bőrt. A vér oly tiszta, pirkadó,
szabályos gyöngyökben serkedett az eleven húson, hogy lehetetlen lőn meg
nem kóstolnom. Nyelvem alig érinté a meleg test hártyáit, szédült
martalékom arczomhoz kapott féloldalt. Kopasz fülei, borzas bajusza s a
hideg izzó orr számat érinték: s horkantó kapása közben rám szegült a
kerek, undokan merev szem. Őrülten sikolték: patkány! patkány! s
körmöltem az ajtót, bocsássanak ki. Itt a bormérő rácsába fogódzott a
Poltrás, míg annyi nyugalmat vőn, hogy zsibbadó idegzetében elsajgott a
görcsök vonaglása, aztán folytatá: Azóta nem lőn erő, mely a magtárba
zárjon. Szöktem, sivalkodtam, ha kényszerítni törtek. De vérhez valék
szokva; csak a patkány ereiben undorodtam attól, különben látnom,
keresnem kelle; ez volt gyönyöröm, szükségem, éltem feltétele. Az állás
szarufáin halálos merénynyel mászkáltam, hogy a fecskefiak nyakát
tekerhessem s az eresz nádjából vérző, szaggatott karral rángattam ki a
fészkelő verebet. Kínzóm körmeiből kértem vagy kiástam az ölendő barmot
s engedém fogát, ökleit, korbácsát kegyetlenkedni rajtam, míg egy lúd
vagy csirke nyakát kezei közt, tilalma ellen, elszakaszthatám. De szűk
tér, sovány élv lőn alkalomra várni: tehát csináltam azt. A ház állatait
kezdtem lopva, alattomban széttépni; apró ebet, macskát, baromfiakat; s
kezem, karom karczát, sebeit ügyesen tudám rejteni vagy elhazudni, hogy
titkos vérontásaim ki ne süljenek. Ép oly ravasz lettem kínzóm
ellenében, mint a patkányok között. Reggelenként olykor egész folt lúd
hevert darabokban az állás körül, vagy kakas szárnyak lengtek az eperfán
s míg a főző szidalmaiban róka vagy más tolvaj állat ártatlanul
bűnhődék: lappangva nevettem a sikerült cselt. De boldogságom újra véget
ért. A tönkhöz közelgő pusztulás gyanúba hozta a főzőt; éji lest vetett
s következő reggel rogyásig kínozva elcsapott. A közelebbi nádas lőn
lakom. Távozhattam volna-e messzebb, ki az állástól ötszáz lépésre
sohsem valék? A bozót és a gaz tömkelegében felségesen laktam. A hűvös
gyékény között vagy vízi sásban dicső volt lest állani vagy marczongolás
után heverni a káka iszapjában. Itt nem oly gyáva néppel éltem csatában,
mint a házi szárnyasok. Borz és körmös rókafiak hasogattak össze; menyét
vagy vidra czombját rángathatám ki s gődény és madárvér csak szükség
esetén oltá dühömet. Egykor nyers szárcsát ettem melegen, mert fű és
vízi gyökér nem tartott elég súlyt kiszáradt gyomromban; de nem esett
jól a sótalan híg hús, nyálka és kotúszag. Aztán nádtűznél félig
megperzselém s ez lőn élelmem. Tél felé az első hó után, csavargó betyár
akadt rám s egy tanyára vitt. A pusztai villám égesse meg őt. Milyen
erős, milyen bátor voltam azelőtt; most gyenge lettem, erőtlen vagyok,
görcsben szenvedek… Pokol égesse el a férfiakat. Rég megölném miattok
magamat, ha egy jótevő úr nem biztat vala, ki gyógyított s megment.

– Hogy kerültél ide? kérdezé a diák, ki a leányt nézte, míg a pusztai
nép gyakran töltögetvén füle közé a diószegi ó bort, nyugton falatozott.

– A betyár hozott ide, felelé a leány, s nemzetes uram megfogadott
vendégmarasztónak.

– Miért a neved Poltrás? – Mert egy poltra heti, szokott bérem.

– Hát nem szereted a férfiakat?

– Irtózom tőlük.

– Szeretsz-e valamit?

– Soha semmit, csak a démutkát. Nézze az úr, mindig van nálam; s
kihúzott kebléből egy bokor hervadt füvet. Ha anyám volna vagy lenne:
azt is odaadnám ezért. Oly békés, boldog, félfáradt vagyok s álom jő
szememre, ha szagolom; s mélyen, hosszan szítta fel az illatos növény
fűszerét.

A diák sok csodást láta a rendkívüli hölgyben. Előtte állt a létező
példány, oly érdekes bomladásiban a lélekművezetnek; nem kép, nem mese,
hanem élő torz a teremtésből. Be szép lenne észlelni, egybevetést tenni
a lélektan vezérvilágával, gondolá magában, de nem azért hozták magvát
Ázsiából, hogy valamin szúnyogásításnál hosszabban törje velejét; minek
következtében neki fordult a tölgyasztal-padnak s ijedtében nagy
huzomást kortyolt a feledt kulacsból.

Alig lőn kész jegyzeteivel egy pár hm!-ben a mezei közönség: Cziriák
benyult a vászon szütyő korczán s kezébe akadt a pénztüret, mit Lajos
halászat közben oda surrantott.

– De már ez nem járja senki fiának, hogy nekem alamizsnát adjon; nem
vagyok én koldus, míg kezem szárait birom; vegye vissza Lajos úrfi,
többet ér, ha becsületesnek tart, mondá az öreg pirulva, miközben a
pénzt Szalárdynak nyujtá.

– Már azt oda szántam, ott kell maradnia. Nem koldult fillér az; tartsa
meg, mint az eleség árát, mit éhség idején haldoklóknak osztott, felelé
Lajos kedélylyel s visszanyomta Cziriák markába a türetkét.

– Püff! az volna még csak az eczetágy, viszonzá az egyenes halfogó, ha
az úrfi fizetné meg isten helyett a jót. Fel van az írva, tudom én; s a
megváltó jobbján veszem a jutalmat.

– Sohse veszi biz azt, közbe vág Peregi elkapva szájától a hivatalkodó
kulacsot, nehogy igazítás nélkül hagyja a vallásos hitet. A ki sokat
markol, keveset szorít. Jobb, ha elteszi azt a sóravalót; úgy sem igen
kinálgatják mai időben.

– A halászat díját úgy is fizetnem kell, hát maradjon annak fejébe,
szólt Szalárdy könnyítőleg Cziriák lélekismeretét.

– No, ha annyiba tölt, nem bánom. Igy legalább szolgáltam érte, ha jól
nem, a mint lehetett; úgy is bolond köszön jobb kalappal, mint a minő
van.

Lajost igen bántá e kitérés, mert a közfigyelem egészen reá fordúlt,
midőn épen kalandjához akart osonni. A diák pedig alkalmat lelt a
kínzott Poltrás s ajándékozott Cziriák esetében az emberi bánás két
végletét itélni, melynek egyike túl aláz, másika túl emel, s mindenike
embertelen s messze jár a kötelességtől, mivel egymásnak tartozunk. De a
diák, mint a maga helyén érintve volt, ázsiai vérből magzott fel s
elmélet helyett lomhán nyúlt a ropogó bőrös pecsenyéhez, mit vörös
káposztával épen felhoztak. A vendégek kebele már színig vala telve
étekkel s a fenmaradt ürt borgőz foglalta el.

– Megkövetem átosan, felszólalt Peregi, a főző nem tud tálalni. Javát
adta utól s hátul előzte.

– Úgy tőn velünk, mint Agárdi Máté a ripóti tóttal, megjegyzé a diák.

– Hogy tett? mint tett? kérdék egyszerre a rágyujtó atyafiak, kik mindig
fülön fogják az alkalmat, legátustól mesét hallani. Lajos szinte sürgeté
a kálomista missionariust, remélve, hogy beszélye alatt szökni rést
talál, s a kortyoló múzsa bűnnek tartá ily jó vacsoráért nem mesélni,
minekokáért beöntvén egy pohár gégeigazítót, következőleg kezdett
regélni:

– Agárdi Máté, kétlábú atyánkfia, egy volt azon szuszogó debreczeni
polgárok közől, kik télen torkig juhbőrbe, nyáron talpig juhszőrbe
varratván magukat, dülledt szemmel várják a tizedessé lételt, a
döghalált, huslimitatiót s több ily országos jövendőt. Azonban Agárdi
uram, czivis tulajdonain kívül, főkép szeretett két krajczár helyett
egyet adni ki, felét annak is elkörmölvén.

Efféle természetében megfogott egy lucskos hajnalban a napszámos soron
bizonyos iromba szlávot. Agárdi uram két érthető szóra szólítá egy
pálinkás bolthoz; de a fakó drótos szomorú volt, mert ősi takarmánya
(zabkenyér és hagymaszár) a pitykés szeredásban szörnyen megfogyott.
Azonban egy meszely sligovicz oly erőbe hozta agyvelejét, miszerint
képes lőn megérteni jó, goromba emberi hangot.

– Négyszáz kaszásom van, mond Agárdi Máté, izmosak, de restek. Ma
szombat s jövő héten a cserén lesz dolgom. Ha meghajthatnám őket, ma
levágnák füvem. De nincs vezérkaszás, igaz akaratú. A magyar atyafi ez
egyben egyetért s a gazda erszényére megkiméli egymást. Jőjjön el kend
Szlupuj, hadd állítsam elől. Tudja kend, hogy ha az első halad, a többi
nem marad.

– Nye znám biz én uram; mindig drót vót za kenyerem, meg harapófogó,
felelt a megnyuladt Szlupuj, miközben a második verdung törkölypálinkát
begyűrte.

– Semmi, semmi Szlupuj – csak lógassa el magát, ha fű marad is nyomán.
Nem akarok többet, mint hogy rohanva haladjon. Van jó könnyű kaszám, nem
viseli az meg. Aztán a díj majd úrias leszen; két forint vörös pénz,
másnap zsíros ebéd s egy bödön brinyza az útra. Azonban fiát is
hozhatja.

– No znem banyom, felel a pánszláv, pálinkás kedvében s műbutorait
Agárdinál hagyván, fiastól azonnal kiviteté magát a négyszáz kaszáshoz,
kik őt száz viczczel rögtön lefőzték.

A pusztai hallgatók ráüték fejökkel, jeléül, hogy a mese nem rosszúl
kezdődik; s kezdék nyitva hagyogatni szájokat, mint ez lelkes
figyelemnél köztük ősi szokás. A vendéglős hátra ereszté nyakát a
székkarján s szemeit álom járma alá látszék bocsátni, hogy alkalmat
adjon a csábítónak hálójába menni. Lajos vette észre, hogy most jó
módjával tágulhat s késedelme nem fog a szájtátók közt hirtelen
feltűnni, azért is hát szép csendesen, mint illik szemérmetesen,
szedé-vevé a sátorfát s kiillant a tiltott falat után. A korcsmáros
szeme felnyilt és lázba jött, idege reszketett s alig tudá magát székére
nyomni, de hogy biztos sikert érjen, most egyszer meggyőzte az
önerőltetést s nyugton maradott.

– Az elszánt drótos, folytatá a diák, mint egy szennyes határkő,
kiállítá magát a gyepre. Nagyot bámult az istenadta síkon, hol a
kattangkórót be nem éri a szél; aztán neki nyújtá félrőfös nyakát s mint
horgon akadt csuka, iparkodott a feje után. Megindítá pedig kezét és
lábait egyaránt, úgy hogy míg kaszáját előre lógatta, hátul ugyanannyi
félkört kotrott bocskorával. Azon hallatlan szuszogás, mely csakhamar
arczán, száján kitört, azon ihletett törekvés, mely önbőréből kirohanni
készült, azon lemondó alázat, mely túlhajtott izmait megnyújtá, ama
rudaslói türelem s martirgyöngyök, miket a magyar paraszt izzadságnak
nevez, ezek mondom olyanok, miket keresztény ember freskóban sem
festhet. A lelkiismeret folyvást sarkantyúzá, de az inaszakadt test
nemet mondott s a jobb akarat nemes küzdelme közt nyelvét kiveté a langy
esőre, mert nagyon melege lőn.

Azalatt nyomában, káromkodva, maradoztak itt-ott a magyar atyafiak.
Ázsiai vérök szeretett tempóra pihenni. Kalapálás, fenés, rágyujtás, jó
szó és tűzadás, fénkőcsere, kaszahajlítás, reggebéd, délálom, ozsonna
stb. stb. mindannyi firólfias csele a rendszerezett időlopásnak, köztük
divatban volt; s most ama hevenyészett ripóti zabhombár forgatta ki a
százados gyakorlat kedvezményeiből, annyi nyugtot sem engedve hajtott
lelkeiknek, míg egy ketté kaszált szöcskő ament mond, vagy isten
igazában jót fohászkodnának.

[Illustration: – Hogy töri magát!]

– Biz a nagyapját is leborotválná ennek a jó fűnek, száradjon el a keze,
durrantá utána egy földesi suhancz.[61]

– Azt tudja a pötyögős könyökű, hogy itt is górétól garaggyáig ér a
mező, mint görbe országában, jegyzé meg egy bozontos legény, miközben
zsíros hajfürteit két vállára csapta s kalapjába friss füvet kerített.

– Bizony még itt meglódúl nyakán a szűrkankó, míg rendvégére jut.
Kiáltsa ken neki, hogy majd ű megy hamarább le, mint a nap.

– Hogy töri magát!! mint rugott borju a téj után; azért aztán pofája oly
reszelős, mint a mócsingos marhamáj. Egy becsületes meszely zsír ki nem
sülne az egész tótból, pedig nagyobb egy bitónál.

– Hadd csak, majd elrugja körmét s gyepen marad csupa barátságból, mint
a kölyök-agár.

– Igen, de izzad az üstököm, pedig nem akarnám még, hogy szegre
akaszszák a csizmámat.[62]

– Hottz’ ide a nyakvalóm, hadd őtözzem fel s megyek orrom után; mert én
Pilátus hivataláért sem hajtom így magam.

– Igaza van kennek; az ó testámentomi barmot is elgyalázná ily goromba
dolog. Biz az unoka megromlik az emberben.

– Ni, hogy düljed bordája, mint egy czigány fuvó; bárcsak úristen,
oldalán lukadna ki a szél.

Ily sodrott vicczek és kritika üldözé a boldogtalan tótot, ki folyvást
dühösebben tüzelte magát a kaszanyél után, mint egy önbordáit korbácsoló
sárkány. Gyakran szó vagy szitok inté lassudni, mit ő nem érte, vagy
nógatásnak vélt; s az igéret szava nem engedé fontolva haladni. Végre
utána keseredtek az izzadt magyarok s oly termopiléi erővel kaszáltak
sarkába, hogy a trencsini góliát alig győzte előbb rakni lábait. Most
eleven gözűt ugrattak bő szárába; majd egy fürjpalisnát nyomtak
bolyha-pettyes korczához vagy a fölvert libucz után biztaták.
Vége-hossza nem lőn a mezei tréfának, miket bunkósnak, bűzösnek sápíthat
ugyan a rekedt máju fashionable, de minek eredeti beljegye hű közelben
maradt az isten teremtő kezéhez.

Azonban a geniek sorsa szerint, rágalom s döfölés daczára is
kaszás-tótunké lőn a dicsőség, mert négyszáz kar működék miatta s a rend
csak úgy dőlt előttük, mintha döghalál seprené.

Agárdi Máté czélját érte. A rét gazdag terhe leontaték s az esővíz függő
gyöngyeiben milliónkint tűnt fel a kibukkanó nap.

Be fönséges szintér egy ily mező. Messze a körszélen élő buzafal szegi a
látást, mintha zöld nép állna táborban. Amott sötét kukoricza, kihányt
kokárdával; tán a növényország könnyű lovassága. És mögötte az útcsapás,
ugar és nyomás független síksági, hol kaleidoskop-szárnyakon repked a
délibáb. Körülöttünk friss rend nyujtja le séta útjait, miknek zöld
mozaikján ezernyi pók von szét selyempályát. Minden fűszál inog a
hemzsegő élettől. Millió bogárka élvezi a napfényt nemzeti jelmezben
(costum); kémlelve jelen meg a circumspectus trücsök, torkát óvó
körszemle után nyitja fel, mialatt könnyelműn szökdösi át, keresztül és
kasul, ötven-hatvan szöcskő, mig nem egy indifferens csiga nyálkázik elő
lassú naszádjában s a kormos énekesnőt feldönti.

És a kaszált rendek számmúló virági! ők mind baloldalra hajoltak
meghalni, tán hogy szivök essék a földanyára, mely szoptatá őket. Mi
szép haldoklók, pedig itt nincs halott-öltöztető; mennyivel jobb illat,
mint a kripták nemes tartalmain!

Most szivárvány lövelli fel hétszínű életét, mintha véletlen öröm nyitná
ki szép magát virág-szirmokban. Kellő középen fogja át a gazdag vidéket.
A gyermek mondaná: nézd mama, egy tündér-kosár fülén függ a szép mező. S
mind ez éltető tiszta aërben világítva a mosódott naptól, bezengve több
ezer pacsirta énekel, nyugton, emelőleg, erőltetés nélkül!

Ezeket azonban nem a ripóti drótos gondolá, hanem Agárdi Máté köpönyeges
fia, ki már akkor legátusnak járt, s prédikácziókból sok efféle szép
szót betanult.

Itt félbe szakasztaték az elbeszélő, mert a Poltrás bucsúzott. A szekér,
melyet számára Vámos fogadott, megérkezék; s ő szorongás nélkül,
könytelen vált meg szenvedése helyétől, mint a haldokló, ki jobb létre
tértében nem hágy itt egyebet kiállott nyomornál. Kevés málháit, s az
utasító levélt magához véve, könnyült kebellel ült fel a szénába, nem
hagyva kit sem, ki őt szánná, vagy ki után vissza-sóhajtna; s nem hagyva
mit sem, mire gondolni kellene. A szekér elgördült s nyomaival
eltörlődék a Poltrás emléke a pusztáról.

Távoztával meséjét folytatá a diák:

– Addig a rokkant tót marjult izmait tapodtatá fiával; a kaszások vert
hada pedig maga alá csapta lucskos szürét, s kenyerezni ült. Annyi
szerepet egy szinész sem játszik, mint az alföldi szűr. Mig új, egész
héten szegen függ, csak vasárnap jelenve meg templom- és korcsmában, à
la hős kaczagány; s életének első éve ritkán hagy más nyomot, mint
vastag zsírkarikát a gallér körül, s vagy két vérfoltot, mely a leütött
atyafi fejéből ráfecscsent. Másodévben ura sorsában osztozik, s fagyban
téli szoba, nyáron hűsölő; otthon bonjour, úton védelem; lakzinál
jelmez, szükségben zálog, s ha a turcsi izzad, lótakaró. Mezei napszámon
a kenyeret őrzi; ebédnél pamlag, délálomra vánkos, később kuvasz
szőnyeg, mig nem estenden újra a szegény legény nyakán lóg, s egy-egy
lopott juhot, vagy menyecskét föd el. Későbben persze megunja életét,
elereszti szegény fülét, neki koppad, vetkezik, rostosúl, s zsír s bú
miatt összebüdösödik, egy szóval ázott-kutya szagot kap. Ilyenkor aztán
szörnyü sorsra jut; mert nemcsak az ősanya önti rajta mérgét, ki a
családháznál kormányt visz, hanem omnibusává lesz ama három ivadéknak,
mely a patriarchalis vityillóban egymás hátán lakik. A gazdasszony őt
ölti fel reggel tehén kihajtáshoz, Sári őt viszi a kalandos kútra;
később iskolába megy benne az izmos első-szülött, majd Panni nyakában
lóg, ha a tűzre töreket szedeget. Alkonyon ismét ő benne fejik a
tehenet, s estve, midőn a patkán kiterjeszti bűzös természetét,
gyermekek és macskák keresnek rajta menhelyet. Most fagyos, majd kérges,
többször csatakos, de mindig piszkos állapotában végre úgy
elgaluskásodik, hogy néha levet ereszt; a mint hogy, mese szerint,
egyszer egy ily sors üldözte szűrben megmozdult a lelkiismeret, s
föltámadt gazdája ellen; egy másik pedig a Tisza partján máig is följár
halottaiból. Az ekképpen meggyalázott szűrnek aztán leszedik szíjjait,
csatját, ólom-pitykéit, cziczomákul más bútorokhoz; a meghalt szűr pedig
abrakos tarisznya, vagy téli lábtyü képében támad uj életre, miket az
ősanya a maradvány javából összevarrt. És némelyike gazdástól szellőzi
ki magát az igazság fáján. Ily históriai kettős élet után a borsó
vetésben lép föl még egyszer, mint (nem ugyan vendégénekesnő, hanem)
veréb-ijesztő váz, honnan aztán a puszták szélére kél, ha csak jövő
nyáron egy elnyűtt laptából nem pillant elő, mint megviselt töltelék.

Azonban itt nem az a kérdés, hogy éli világát az alföldi szűr? hanem
Agárdi Máté nagyon biztatá lejárt táborát, mert még a szép alkonyon mind
le akará kaszaboltatni ama végtelen gurdin- és bojtorján-erdőséget, mely
szénás kertjében terjengett. Az igás szekerek el-feljövének átszállítani
a falatozott népet, mert a tanyaszállás igen távol esék.

Fölmozdultak ülkarikáikból, s fényes kaszáikat, mint valamely ó-világi
nyakfodort tüzögetvén a szekérkasok körűl, kezdtek tíz, tizenötével
fölrakodni.

Az alatt a ripóti ordas teste megpihent, s szépen összepöffedt.
Nyakmirigyei megpálczásodtak, mint a szíjkorbács, s inai neki meredtek,
mintha bele drótozták volna. Azt hitte tapasztalatlanul, hogy az erő is
hólyag, csak fúni kell. Most a többivel kezdé fölszedni maradozó
tagjait, de szisszentő arczfintornák közt húzta egyik bokáját a másik
után. A magyar pórok azonban tele voltak mente repostummal. Egész
ozsonnánál a tóton vicczeltek; s most néhány tréfás suhancz, kik
közvetlenül a nagy trencsini sarkában kaszáltak, csak egymás szemébe
vág. Aztán egyet sugtak; tán hogy a szófuttatásból ló- s par consequent
tótfuttatás legyen; a minthogy e gyanus jelenet után tüstént előgonddal
kinálták a megviselt drótost, miszerint őt lehetőn kimélni kasfarba
pakolják, magok a felhérczeken s szekéroldalakon veendvén úti
tartózkodást, hogy rútul járt tagjainak illő vitetése legyen. Mihelyt
pedig ezen egérfogó szivességet telhetőleg szép, de mégis eléggé rút
mosolylyal elfogadta, azonos-azonnal két pajkos kaszatárs toppant a kas
megett, kik sürrve-forrva motoztak a két hátsó kerék közt; mit azonban
nem, s csak egy kötelet lehete későbben látni, mely a saraglyától földig
lelógott.

Ez alatt társai az összedagadt tótot, fiastól, egy rakás lucskos fűbe
beültették, s minthogy úti készületeik alatt a többi szekér már tova
haladt, hirtelen, mint varjak a kereszten, oldalfélre kapaszkodtak föl,
«hajts»-ot kacsintván a kocsisnak.

Ez a ló-mephistó hihetőleg czinkostárs vala a gyilkos-tréfában, mert úgy
bordái alá szedett a csikóknak, hogy első ugrással szinte bőrükön
túllettek, mintha Gomorától rugaszkodnának, hátra nem tekintve inalók a
többi után. Azonban szegényeket ostoron kül egyéb is ijeszté. A szekéren
t. i. tetemes hahota támadt, melynek szemdülyesztő kitöréseiről csak
azon szerencsés nézőnek lehet fogalma, ki öt-hat ázsiai parasztot, a
földön nevettében elnyúlni látott… Vajjon mit mosolyogtak?… Igenis a
tótot, ki az elrohant szekér nyomán a lerántott kassal földre zuhant; s
kicsinyével együtt hosszában maradt a főboglya alatt, mint perzselendő
sertés a szalmában. Ama gonosz csontok t. i. egy kötéllel a kast földhöz
czölöpölték, hogy annak trencsini tartalmától elnyargalhassanak; mi is a
kocsis egyetértésével, mint látjuk, megtörtént.

Persze, hogy estében roncsolt teteme még jobban tönkre sílányult; s csak
midőn egész nemzetségét segédül hiván, fölvánszorgott, midőn a csínytevő
parasztok szekerét elporzani látta, s meggondolá, mikép enni nem kap, ha
csak az önmodeljére termett kis körmössel kast és saraglyát a tanyáig
nem gyalogoltat: csak akkor kezdé mondom füle tövét egész erőből
vakarni.

Hát mégis hozzá fogtak a savanyú fuvarhoz. Mit mondjak ezen apostoli
lovaglás gyalog terheiről? A rettenthetlen Weltmann, ki Turócz hegyein s
a poroszlói sáron, súlyos drót-tekercscsel átlőhetlen kalapján, s éhes
elszántsággal czirmos vonásiban megfuttatá magát: most megtörve a sors,
vagyis kaszanyél rángatási miatt, csüggedten, à la szomoru nóta, húzta
faggyus fejére a szívós vesszőkast, mint valami uj kiadását a
lovag-sisakoknak, melyet iszonyú álkapczáival egy fejlágyára esett
föltaláló font.

Utána a kis zabpusztító czipelte, tout sans culotte, a tagba szakadt
vasas saraglyát, melyről hetykén mondaná a rakodó béres: «biz uram maga
szopta az annyát.» Lánczait nyakába kapcsolta, s karját közép rostélyába
öltvén, vitte mint egy rongyos paizst. Tehát sisak és vért?… az igaz,
hogy e kényszeredett tótok másfelen tettek egy gyalog bakkancsost.

Ki ne ismerné Péczely eszes meséjét, melyben szamárt viszen egy paraszt
fiával? oly sok változatban ama füles sem részesült, mennyiben a két tót
improvisált úti bútora. Most feje búbján állott tótágast az akaratos
kas, majd a saraglyát ölté tarkójára, mint egy nemzeti kokárdát, vagy a
kasfarban rángattatá magát enyves marku édes szülöttével, míg amaz
palástul köté fel a lánczos saraglyát, vagy istenben bizó pofával kapta
hóna alá, mint egy nyebeczka zahradát.[63]

Korcsmáros úr szeretett volna nevetőtárs lenni a parasztok között, kiket
a szeszélyes beszély fülig felvidított; de komoly gondja a bántó
fájdalom, mogorva redőkben tartá aczait, s feszengése gyakran elárulá,
hogy szeretné már a csábító vesztét élvezni s hosszalja a betanított nő
eljárását.

– Midőn a málhák természetét már-már megszokták, kezdé vagy folytatá a
diák, – sőt a drótörökös, nyikorgó trillákban kezde örülni az útféli bő
kukoriczának: egyszerre csak előrugaszkodik az oldalhalomról öt fehér
nadrágos szabó-legény, vagyis tulajdonképen juhászkutya, kik a tótoknak
szűk nadrágot szabtak.

Beda cil twogeg kozi,[64] kiálta az exkaszás drótos, neki szeppenve; s
minthogy a vitézségre úgy sem sokat adott, lecsípte hirtelen fejéről a
jó rakottyakast, s fiastól alákapta magát; őrrostélyul állítván szájához
a saraglyát. Kissé szűk lőn a négykézlábas szállás; de még is dicső
menhely a kunyhótlan pusztában, mert a zöld szemü kuvaszok gorombán
csattogtak hegyes agyarukkal piros ínyeikben.

Az executio egész hivatalos buzgalommal folyt a fehér-nadrágosok
részéről; s míg a kutya-lakzi tartott, a másfél szláv oly képeket
csinált a rostélyon belől, mint falusi kántor, ha fön kezdi énekét.

Azonban a megtámadók túl kezdtek menni minden illedelmen. Szörnyen
körmölték a kast, ugrálván rajta és fölötte. Dühös orral szagláltak a
kas nyilásánál, faldosák a saroglya vasát, s tátott torkaikat örvestől
beölték rostélyán.

Nem volt más segély; az apai szűrkankót veték a saroglya ajtóhoz, de azt
fél percz alatt osztályra bocsátá a bőszült legénység, növő dühben új
martalék után kapkodott. Most pisze kalapjával kezdte verni Szlupuj a
kuvaszok orrát; de ötlete alig segíte félmiatyánkig, már kikapták
kezéből a bűzös legyezőt. Azonban ezzel nem bánhattak oly bolondjában. A
drótos kalapja egyike volt azon sajátos compositiónak, miket az idő
gyúrtszőrből, kalapenyv-, bőrfolt- s fejmocsokból készít, mik saját
nemökben hasonlítanak a jó érett sajthoz, s mik rendesen súlyosbak
ugyanannyi terjedelmű ónnál. Ezt ragadták, mondom, a farkasfogók gyilkos
körmeikbe. De a kalap közönyösen daczolt minden taktikával. És a
kuvaszok, mintegy ingerelve ez inertialis rendszerrel, nyugton hagyák a
szekérkas száját, szemfényvesztve esvén a mardosott kalapnak.

Az alatt tompa kurjantás czifrázta át adtáival az ahhoz szokott léget, s
nemsokára előtörtetett a szabadító juhász. Horgas botjáról itélve,
lehetne római augur; de a bot ügyes és hatalmas, s ha vele egyszer oda
húz: bizony nem lesz szükség második ütésre. Tehát kormos juhász egy pár
sallangos szitkot kipitykézve, rendre utasítá adjunctusait, kik is
alájok csapták gyapjas farkaikat, s körbe ülvén a füstös principálist,
ékesen nyaldosák szájok környékéről a vaskarmolásokat és kalapízt.

A juhász pedig ki idézé lyukából a kalaptalan tótot, s szurkos bajuszán
egyet fintorítván, vicczet mondott.

– Drótos, ne is tagadd, borzasztó éhes vagy. Köszönd, hogy a parton
hasaltam, különben megveszik ebeim rajtad a magok harminczadját. Azonban
juhom összeriadt, s ez nem megy el szárazon. Topp le a gyepre; s mivel
igen pajkos, drótozd meg egyik szamaramat, másképp mindjárt ugratót
húzok; s e közben oly gyilkos ügyességgel forgatta fütykösét, hogy a
réműlt tót nem láta egyebet zúgó karikánál.

– Nye znam po uherszki, felelt módtalan alázattal Szlupuj, s én szentül
is hiszem, miszerint ijedtében elfeledt magyarul.

Subás barátunk megszánta az árvahodottat. Az alkony úgy is készté
megtéríteni nyáját, s nagylelkűen tovább lódítá a szláv gyalogot,
útravalót sugván jól megkent torokkal.

… savókerülője, elvidd a tarkódat, mert úgy bele markolok, hogy kezembe
marad.

Nagykésőn aztán bevergődtek a távol tanyára. Akkorra rendén lőn a dolog;
tisztán a szénakert; kifizetve minden dolgosok, indulófélben hazafelé.
Még egy országos röhögés toldá meg a tót fátumát, ezzel befejezve az
esemény borzasztóbb fele.

Szekérre kerekedék a hétvégezte nép, s a lovak, mint minden szombat
estve, vidámon ügettek a friss alkonyi légben, ép és józan sereget
szállítva a nyugodt Debreczenbe. És míg egy-két futó csillag leejté
magát a méla pusztán, érző népdalt fuvogattak a felhércz-zörgésnél,
egyszerűt s egyszerűn, melyben nem kanyargott a művelt érzelem kigyója.

Az alatt a ripóti vértanu ápolás alá véteték, mert nem volt már képes a
szekért megülni. Egy kurta, köpczös czompó[65] kente meg eczettel; egy
czompó mondom, kinek nevelő-intézetéből jóízű ludak s szelidhajlamú
csibék kerültek, s ki, egyébiránt a tanyai környék ordinarius physicusa
volt.

Egyszersmind fürdőt főzött zsálya- és székfűből, egy zsacskó sós korpát
vetvén a jó erős lébe, hogy szíja meg a kasza-mirígyeket. Ah minő kéj
volt ez a megviselt Szlupujnak, kit bábakéz óta soha ki nem mostak.

Így aztán szalmaágyat kapott egy szederfa alatt, s pánszláv uraságot
álmodék éhes gyomorral. Elmondhatnám még a sors utósó szeszélyeit;
elmondhatnám, mint nyalták éji háltában tanyai kuvaszok; mint fúrt almot
feje alá a majoros konyha-malacza, s mily riadókat rikkantott fölötte a
szederfáni pujka-kakas; de ki fogná egy otromba kornyadozónak minden
symptomáit naplóz- vagy inkább éjlőzni?

Másnap elönté Hortobágyot az arany reggel. Millió vad szárnyas terjedt
el röptében, egyedárúzva a pusztai lég ősbirtokát; s víz- és földpárák
áttetsző ezüstje remegve folyt el a síkságon, méhében érlelve a gazdag
délibáb műkiállításait.

De mit érdeklé mindez ordas pánszlávunkat, ki álom s fölocsudás után úgy
kiéhezett, mint egy tavalyi verem? Ugyanazért nem is soká hivatá magát,
hanem úttársul szegődék a majoroshoz, ki egy fakó talyigán[66] éppen
beszamarolt.

Máté úr pártfogó mosolylyal köszönté; kiadatván rögtön két tekercs
drótját, a pitykés szeredást, rézfokost s többi úti járulékit, mik
országos hivatalához tartoztak, s miknek kasza-felvételkor letét őrévé
lőn.

Agárdiné asszonyom pedig a konyhába intett, hogy minél előbb hadd álljon
ki a jutalom-ebéd; a minthogy az félóra alatt tálalható állapotba lőn, s
egy talpra állt hordó fenekén azonnal meg is jelent gyönyörű piros
fejtős abroszon a jó puffadt debreczeni czipó, két csillagos nyelű kés,
ugyanannyi ragyogó bádog-kanál s egy abálló tál tejes puliszka.

Szlupuj mohón dőlt a tejözönnek, s oly vetélkedő iparral hörbölte azt,
hogy nemcsak kanalát féltheté az elnyeléstől, hanem lenszinű magzata, ki
félénken nyujtogatá pipaszár karját a tálba, csak itt-ott kapott az édes
eleségből.

A hordó mellé egy kurta kölyök jött szájtátóba, egyik azokból, kiknek,
ha ruhátlanul látjuk, a has teszi háromnegyed részét. Szájok körül
megátalkodott piszokudvar ül, mely rendesen ott telel, s ennivalót
látva, nincs oly időpont, hogy ne kérjenek. E megjelenő példány a
majoros surculusa volt, ki abban különbözteté meg magát társaitól, hogy
nem szokott kérni, hanem csak hozzá nyúlt, ha mit megkivánt, lett legyen
az bár ki kezében. Szlupujnál is úgy tőn, s minden előszó nélkül
kimarkolt a tálból egy darab puliszkát, de azt azonnal martalékul ejté
egy kiváncsi ebnek, mert Szlupuj e természetes vakmerényeért csillagos
késével úgy körmére húzott, hogy mialatt amaz bőgésével készen lőn,
nyugton kiürítheté a borzasztó tálat.

[Illustration: A hordó mellé egy kurta kölyök jött szájtátóba.]

Tehát panszlávunk koppadt bajusza alá hányta e goromba quantumot. Utána
egy karé puha czipót falatozék fel, mely is az édes tejben annyira
feldagadt, hogy gyomra azonnal szörnyen félre állt. Ez rövid étszünet
műve lőn; s ekkor hozának friss tepertővel mazsolázott galuskát, melynek
rétegei közül fehér patyolatul pislogott ki a tejfeles turó.

Szlupujnak mindig gyönge oldala volt a galuska; s most oly embertelenül
megverte vele horpaszát, hogy az ős puszlit nyakig fel kellett
gombolnia. Azonban már itt fia is torkig osztozék a dicsőségben, s
módtalan nyakalása miatt úgy tele lőn, hogy szeme kidülledt, mintha
klarinétot fúna.

A drótos nem is álmodék többről. A kétféle étek teljesen betölté asztali
fogalmát; s szeme-szája elhült, midőn a hordó fenekén egy tál hatalmas
töltött káposzta jelent meg, dicskörbe rakott kolbász-szeletekkel,
prémezve dagadóval, s szép sertés-sorjával. Ah, mért nem kölcsönözhetett
gyomrot egy bagdádi tevétől? vagy miért nem idézheté fel ama pusztító
éhséget, mely rendesen vele utazék? De hiába! oly telve volt már, mint a
felfútt duda; s legjobb akarattal sem tudott öt-hat tölteléknél többet
eltemetni; a közben is keserűen könnyezvén az erőltetés miatt. Azonban,
hogy ha ő nem, a kis szurtos paraszt legalább boldog lehessen, egy-egy
töltött káposztát nyomott a fattyú két markába, kit a tejes táltól oly
pogányul elvert.

Az alig bolygatott tál elviteték, s most jöve a dráma legszebb
felvonása, egy pirosan sült pulyka-növendék. Alatta illatosan úszott a
szent nedű, melyről Szlupuj ünnepnapon olykor nagyot álmodék; s a
porhanyó pecsenye egész bűverejét gyakorlá a nyeldeső szemekben. Ah!
Mily ellenállhatlanul kinálta magát a gőzölgő kakas! Hova legyen,
lehetetlen volt csak egy czombbal is megpróbálkoznia. Még is neki esék a
kisértő martaléknak mint egy Bruhopesz.[67]

Hiába; lehetetlen lőn minden további erőszakoskodás. Tehát neki dőlt az
illatos tálnak, s orrát nyitá meg a boldogító pára előtt, hogy egyik
érzéke legalább élvezze e hallatlan karácsonyt.

Ily helyzetben lepte meg az éj, mi alatt szenvedéssé lőn a létezés, mert
sem ülni, sem állni, sem feküdni nem tudott a megrakott has miatt.

Másnap, midőn szólani tudott, hálás könyűt törle pillátlan szeméből, s
dicsérve Agárdiné asszony bőkezűségét, csak egy keserű észrevételben
kivánta jó útra vezetni: hogy máskor: javat tálalna előre, mert most nye
zna na stol davacz.[68]

A bevégzett mesére üdvözlő áldomást ittak a diákért, ki oly módosan
elvégzé mondókáját; a ház gazdája pedig, ki már veszélyt kezde gyanítni
a próbatét hosszú nyujtásában, izgatva, ingerülten hagyá el az ivót,
hogy elsettenkedjék meglesni, minő renden van szénája.

[Illustration: Tört kebellel ült helyén a szenvedő hölgy.]



XXII.  (Urfias tréfa.)

Míg a pusztai vacsorát egészséges kedv fűszerezé, tört kebellel ült
kijelelt helyén a szenvedő hölgy. Mellékajtón át ereszte teremébe
világot, s a közép fal árnyában üle, hogy könyűit ne lássa Lajos, ha
jöend. Feje támaszúl vevé fél kezét, arczán elöntve bú és szöghaja,
merült szeméről egy ponton szegül a sugár, s a bú sós gyöngye ajkáig
gördül. Bágyadt alakján elfogyott erő, s meze nem mocczan, mint a
halotté: így véshetnéd ki a bánat szobrát. Lelke tévelyeg sorsa után; s
mi a multak temetőjén támad, fel-feltör a sohaj.

Egyenkint végig ment nősélte eseményein, miken szive megtöredezék s mint
annyi sebhely vérzett minden emlék. Irtózva látá át, miként tétetik,
mint egy darab butor, lelketlen árúvá a férjhezmenő leány, ez érdekűző
korszak rendszerében; mily könnyelmű közönynyel adja át a hölgy
független életét a férj világába, kit nem szeret, kitől vissza borzad;
mint zárja át magát a virágos térről egy hideg vár örök kőfalába, mint
téved a puszta tengerre, melynek sivatagján tört hajóval nincsen
menekvés. Ő nem tartozék azon hölgyek közé, kiknek sorsot adni nem
lehet, kik azt magok teremtik és védik; kiknél az értelem hideg súlya
fekszik a sziven s mint nehéz sírkő, lenyomja öröm és fájdalom emelkedő
fejét; kiknél kedély és érzelem kiszárad és meghal, megkopárodik, mint a
kőtetők. Ő a törhető nők egyike volt, kiket a gondviselet türni,
szenvedni hítt, hogy próbára tegye, mielőtt belőlük megtisztult angyalt
képezend. Nem is volt oly hiú, hogy természetlen kebelt, durva hőserőt
szenvelegjen, hogy szégyelje gyöngéd női alkotását, miszerint sírni és
érezni tud. Ő megvallá magának, hogy szive törődik s reménye fogy;
hervad s boldogtalan, mert jobb szerencsét igényle egykor. S mind ezért
mi a díj? Ő, a földéből kivett, elfalazott növény, lelketlen férjnek
nyitja el virágát s mégis jutalmul hullatag életét erőszak éri; a börtön
rekedt melegéhez hideg dér fékezik, gyanú és féltés fanyar, hervasztó
dere. Azért, mihelyt fagyos légkörét Lajos lángoló szenvedélye hevítni
kezdé, szűz erénynyel bár, melegülni kezde a dermeteg kebel. Az édes
eszmék, remegő szavak, kimélő, előzékeny lágyság örömittassá tevék őt.
Ki mind ezt nem ismeré, ki elhanyagolva, úr és szolga közt élve,
bensőleg sem szeretett, sem szeretteték: azt hivé, mind az új dolog s
érte fedezteték fel. Gyakrabban emlékezék a gyűlölt múltra, hites
zsarnokára s mit tőle vőn, a hosszú szenvedésre. Arra nem is gondolt,
hogy Lajos csalárd vagy könnyelmű lehetne; annak hitte, kinek kivánta,
kinek a közvélemény tartá; szegény nem tudá: a közvélemény hányszor és
mennyire szokott csalódni. Női keblében születve volt a szerelem magva,
eleme; de a férfiak, kikkel eddig érintkezék, nem tudák azt csirába
hozni, megérlelni. Atyjánál érdek és nyomatás uralkodott, férjénél
szigeteltség és függés unalmát hordozá; az átköltözésben csak fogháza
változék s e folytonos nyomor súlya alatt titkos remény, biztató sejtés
lappangott szivében, hogy mindez egykor átalakuland; hogy jő idő, mely
megszabadítja, melyben szeret, szeretve lesz s szivét annak adandja,
kiét egészen bírja. És habár e boldog változást, messze, határzatlan
formában várta; bárha azt, tán a férj halála, vagy isten intéző keze
után számítá, bárha Lajosban nem a remélt megváltót vélte feltalálni,
mégis a meddő életkör vigaszául tartá őt s ragaszkodék hozzá az ártatlan
öröm s kedvtöltés ösztönszerü vágyával. Hogy is ne? Ki közelíté őt meg
eddig oly nyilt sziv s őszinte kedélylyel? Ki szereté oly gyöngéden,
minden érdek nélkül? Ki volt körüle oly sima, hajlékony, gondűző és
elmés, minőt csak könyvekben olvasott? Ki ismerteté meg vele női
önbecsét, lemondó fenségét, egyéni értékét? Becsülte őt, csatlakozék
hozzá. De a rokonszenv nem csapongott túl. Ő szerény maradt, eszély és
illem és női tapintat védkorláti között, miken csak túlbuták s
túlműveltek törnek át könnyelműn. Őt erénye őrzé. Más nőt talán
gyávaság, félelem, az átlátó, gyanus, bosszúálló férj fenyítő hatalma
tartott volna vissza, vagy az alig nemesb ösztön, kedvesét a vetély
kétes viszályitól elvonni: de őt a szűzkebel ihletett szentsége,
erkölcsi fenség s kötelességérzet óvta meg. Nem is tévedt volna soha
nyugtát, önérzetét lázas szenvedély játékául vetni, csak élvezni akarta
az enyhet, mit a végzet nyújt; világolni hagyni a sugárt, mely börtönét
áttöré. S most e jósfény is kiveszszen sötét látköréből, mint végső jó
gondolat a megromlott szívben? S mi több, ő van betanítva, lealázva mint
gép a másodrangu szerepre, megpirítni, kitiltni vigasztaló barátját, ki
őt nem sérté, nem ostromlá, sőt erkölcs és kitürés tiszta szineiben
közelíté meg. Most ő kénytelen szégyenét elárulni, gyalázatáról
vallomást tenni, miszerint ő oly hölgy, kit félteni kell, ki veszély
nélkül társas érintkezésben nem élhet s ki oly gyáva, oly erénytelen,
hogy nem képes férjét e balhitből kiragadni, elismerő becsülésre
kényszeríteni s vesztett tekintélyét vissza idézni. Ily gondok üldözék a
hallgatag könnyezőt. Mily csodás viszonya az álarczos élet erkölcsi
érintkezéseinek. A férj becstelennek tartja hű és erényes hitvesét; a nő
jó szellemének véli a becstelen csábítót. Hány ily tévedés szövi, fonja
át az emberi nemzet beteg szervezetét. A példa kicsiny, de útmutató, s
hasonlatában rejti a nagyobb és legnagyobb világviszonyok természetét,
hibás törvényeit. És ennek oka a mohó önzés. Az érdek fogulttá tesz s
kizár minden észlelő szemlét. Az uzsorás fanatismusba jő pénzeért, a
politikus elvfőnökeért, a hitfelekezet papjaért. Nem vizsgál senki
szivet, jellemet, az egyén bensejét, a mozgató ösztönt, csak rohan s
áldozat lesz. A disznóhízlalás több figyelmet bir emberektől, mint az
egybeköttetések külön viszonyai: azért az egymásra születő nemzedék
elébb csalódni, aztán csalni fog, végnapig; mint csalódott és csalt mult
ezredeiben.

A néma helyzet hosszan tarta már. A hamvas gyertya gyéren világított
zöld selyem ernyője mellett; az árnyvonal kétfelé osztá a szenvedő
szobrot, zöld világban hagyva a redős, fejér mezet, mig keblét s szép
fejét homály borítá. Lajos halkan nyitá be az ajtót s könnyü, nesztelen
léptekkel vonult az elmerült hölgyhöz. Sírni látta őt s a hiúság magának
számítá keserű könnyűit. E nő szeret, e nő imád engem, gondolá magában,
ki megvetve veszélyt és akadályt, lábaihoz sietek, hogy boldoggá tegyem,
bűne s egyezése ellen. Halkan, észrevétlenül a pamlagra mellé
ereszkedék, fél vállát gyöngén átölelé s nem adva tért, időt
tájékozásra, megelőzve szót, kérdést, félelmet, határozott hanggal,
merészen, de meleg bensőséggel mondá: «Éltem fele, te sírsz!… eltörlöm
könnyeid.»

A nő felrettent fájdalmas álmaiból. Félelem kapá meg s bámulat a bátor
önhittségen, miszerint jog nélkül te-nek szólíttatik; de a bántó modor s
meglepő roham mellett sem tagadhatá, mily különös, mily sajátszerű hatás
az, karjában lenni annak, kiről néhány percz előtt annyi szépet, annyi
elragadót gondolt. Mielőtt szót, vagy csak gondolatot találna, Lajos
folytatá:

– Ne tagadd; én tudom, te szeretsz engemet. Sírsz rettegésből, hogy
elveszítsz. Ne félj, tied vagyok; isten sem választ el. Ne szólj, ne
panaszkodjál; mindent tudok, mi téged érdekel; lehetnék-e oly könnyelmü,
hogy azt ne tudjam? Férjed félt, üldöz s lelkedet vérzi. Lehet-e
másként? Én, ha ő vagyok, szinte azt teszem. De őt kicsinysége sujtja.
Mondjon le rólad. Férjed s még sem bír; vagy bír s nem érdemel; vagy
férjed és bír s szivedet nem képes megnyerni. Mily gyáva s nyomorú!
Helyében lemondanék rólad. Mondj le te róla, légy enyim, éltem neked
adom.

A nő fokonként jobban szorongott. Csak töredékesen értelmezé a lángoló
szavakat. E láz, e merész megtámadás, e forró szenvedély, a hasonló
egyének egész faja, ismeretlen volt előtte… Sőt nem is érté, mi lappang
végkép e merény alatt; nem érté, hogy attól, kit oly nemesnek hisz,
félreértve, megalázva van; még most csak a vád, a bántalom sérté,
melylyel férje illettetik. Vállát kifejté az ölelő karból s töredezve
mondá: «Ön rosszúl értesítteték. Férjem nem üldöz, lelkemet nem vérzi s
én nem adok jogot önnek ilyesmit hinni. Szeretem, szeretni akarom őt s
megtiltok minden rágalmat, mely irántai becsülésemet érdekli.»

Lajos nem várta ugyan ez éber, erélyes őrködést, de nem tartozék azon
könnyű csatázók közé, kik magukat zavarni engedik. Gyakorlata, készsége,
jártas esze, nyelve annyi erőt, annyi hitetési hatalmat kölcsönze
szavainak s oly sokszor tapasztalá annak sikerét, hogy mitsem kétkedék
szerencséje felől, habár ideje rövid s alkalma veszélyes. Bizott abban,
hogy ez egyszerű, természetes nő nem tudja azt, miként az érez
legkevésbbé, ki szerelméről ékesen s szenvedélylyel szól. Bizott abban,
hogy ő hinni fog az ál-kitörésnek, mely mindent feltesz, mindent
koczkáztat s egyaránt kész önáldozatra vagy nevetséges lenni. Tudta azt,
hogy nőknél mindent remélhet, ki dultságát, őrültségét kész a világgal
utczán s közhelyeken láttatni. Hitte, hogy a tapasztalatlan hölgy
megijed lángoló rögtönzésein s a szóvirág és kifejezések, a szín- és
reményvesztett arcz s törődött szemek martaléka lesz, ha tán most nem,
máskor. De volt jellemének más oldala is, melyre támaszkodék. Hasonlita
az eladó ügyvédhez, ki vitatása közben maga is elhiszi a csalárdságot,
mely mellett harczol. Sokszor megesék, hogy ragyogó szavai közben érezni
kezdett; önmagát hiteté; ha csábított, végre szerelmes lőn, s míg
szenvedélye zajlott, válhatlan volt. Hát ha ez történik most is? úgy a
viszony nem leend rövid kalanddá s a hírvesztett nőnek szerencséje lesz
becsületeért néhány hónapi botrányos élvben osztozni. És ez nem elég
indok-e, gondolá magában, hogy magát oda vesse, bírni engedje? különben
is ha keblében szilaj vágyat érze, nem a növelő alkalmat kerülé, hanem
eszét száműzte, mely az eredményt megfontolandá. Nem volt önura sem a
kelő láz kiirtásában, sem tovább éltetni a hamvadó vonzalmat. Ily
lelkületnél könnyen megfogható, hogy idő s alkalom szűkében is elszánt
és merész; s legkétesebb esetben koczkát vetni kész. És azért, a nélkül,
hogy a nő szavain, visszatorlásán legkevésbbé megütköznék, minden
eredményre készen, hullámzó szenvedélylyel közbevág:

– Mit? te szereted, szeretni akarod férjedet? azon durva, szigorú
porkolábot, kinek irgalma nincs, kinek lánczain elhervadtál? Szegény,
kedves gyermek! mily rabnővé sujta az erőszak, hogy távolában sem mersz
valót mondani zsarnokod ellen! Mert te nem szereted őt. Oh szívem édes
gondja, engem nem csalsz meg. Előttem, kinek vágya, reménye vagy, ki
lelkével környez, gondolataival kisér, nyomod követi, könnyűid
számlálja: nem rejtheted sorsod titkait. Én lelkemmel nézlek, nem a szem
csalódó világán; én nem az idegen nőt látom, ki a tömeg közt megtörve,
halványan jár: hanem eszem, eszméim úrnőjét, ki fájdalmimat magával
hordja; én nem jövevény vagyok, ki futólag arczodra tekint s azt mondja:
e nő beteg vagy rosszúl aludt; hanem kebled rokona, ki búdat osztja,
veled szenved, gyötrődik és meghal. Igen, igen, nemes angyalom! te únod,
utálod férjedet. Hogy is ne? oly szép, oly ifjú, alig kikelve a
gyermekévből s már annyit kelle tűrnöd. Oh! nagynak kell lenni a díjnak,
mely érdemeddel felér s ennyi rejtett kínt kiegyenlít! Légy bátor, légy
enyim; megadom sorsodat, melylyel az ég adós. Oh akkor nem léssz beteg,
nem léssz szenvedő. Elfuvom kebledtől a halál szelét, feloldom zárait,
szétoszlatom fagyát; s feltámadand a meggémberült szív, mely szeretni
születék. Ölem lesz oltalmad, léhlem éltetend, eszem vezérel s karom
emelend minden tövis fölé. Ha alszol, virrasztalak; ha álmod vész,
átenyelgem az éjt; ha borongasz, kedélyem vidít; ha bánat ér, vigaszod
leszek; s ha veszély környez, őrködöm. Meggazdagítom emléked,
reményeidet virágba borítom, vágyad betöltöm, gondolatod kitalálom s ha
istened bánt, imádkozni fogok. Eget adok a földön s megdicsőitlek a
halálban. Szeretni fogsz s áldani lánczodat… Lásd, ha nem jövök, ha
sorsom intő keze nem hí: el kell vala hervadnod, meghalnod, mielőtt
éltél, mielőtt szerettél volna, mielőtt a boldogítást, mit isten
szerepedben elrendelt, osztád, éreztetéd. De annak nem szabad lőn úgy
történnie. Ime eljövék, kit a végzet számodra kijelelt. Te vagy az
angyal, kit megálmodám; a tisztaság, melyhez fohászom kelt; a világos
árny, mit sejtésim mutattak. Férjedül valék rendelve. Én késtem, az
igaz; de minket az örökkévaló rendelt egymásnak s emberi törvény nem
rendelkezhetik felettünk. Te az én nőm vagy, nem férjedé. Mi egy
egésznek töredéki vagyunk, kiknek a teremtésben egyesülniök kell. Úgy-e
érzed, életem fele, e rokonságot? úgy-e vártál, mielőtt létemet tudtad?
úgy-e, úgy tetszett első találkozásunknál, mintha már rég ismerősök
volnánk? Minket nem vakeset hoz össze; nem érdek, nem szeszély, nem
földi czél. Mi egy fensőbb erő rabszolgái vagyunk, melynek hatalom
szavára egyesülnünk kell. Azért vesd meg az emberi formák korlátait;
törd fel a nőséleti únt igát; szabadítsd ki magad a halandó eskü
békóiból s légy enyim, kinek a végzet minden idők előtt eljegyzett…
Feltaláltalak, tőled a halál sem szakaszt el. S hév szavai közben körül
fűzé, körül kigyózá karjaival az aléló hölgyet, kinek égő keble védelem
nélkül remegett.

Lajos maga magát ragadá a szenvedély zuhatagába. Szava, eszméje,
gondolata egymást költé, szilajítá; a helyzet és akadály ingerlé vágyát,
készté hiúságát s kedélyében már gyújtogatni kezdé ama fanatismusi
lángot, mely aztán mindent vakon, daczolva, korlát nélkül űz és követel.
Jól tudta, hogy ő a hölgy zárkózott keblében kedvezőleg rejlik; tudta,
hogy oly hervadó élethez kell vigasztaló eszme, kell szent kép, melyhez
hagyottságában forduljon; s tudta azt is: e kép a nő társatlan
szigeteltségében kivüle más nem lehet. Hitte továbbá, miként asszonyi
szívnek, a gyöngéd szó, lángoló érzet s csüggedő szerelem esengő hangja,
legkényesb s veszélyesb helyzetben is, kedves áldozat; tudta, hogy a
nyilatkozó eszmék mysticismusa mélyen hat: a multat s jövendőt, halált s
feltámadást, a végzet és akarat erejét egybe olvasztó csapongás s
érthetlen szórejtély izgat, szédít és elragad, s azért bátran, lemondó
gondolat nélkül törekvék a sikert erőltetni. A szegény nő erény és
kényszer harczaitól dúlva, a férj és üdvvesztés rettegései közt, indulat
s lemondás küzdő háborában, mint vadgalamb, mely tört szárnyakkal
vergődik a vadász kezében, szabadkozék a rángó karokból; s kerülé a
csábajk fullasztó csókjait, mely tüzét a kárhozattól kölcsönzé. Végre
erőt kapva keblétől némileg távol tartani, esdő, boszus, rettegő hangon
és szemekkel, fáradtan tördelé:

– Az örök irgalomért, szánjon meg s hagyjon el, ön könyörtelen szív.
Megismerteti a kínt, a száműzetést, melyből menekvés nincs… Miért mutat
eget, ha bele nem vihet? Bűnömön át kellend oda belépnem s lehetnék-e
tiszta mennyben, ha vétkeztem? s lehetnék-e boldog tisztaság nélkül?…
Hagyjon sorsomra, engedjen veszni; végzetem rendelé, én el birom
viselni… Gyenge nő vagyok, nem akarom magam az isteni kéz fölé emelni.

Ereje fogyott, karjai csuklottak, nem birá tovább távolítni a dobogó
kebelt s reá rogyott könyűs arczaival.

– Ne mondd, ne mondd, folytatá Szalárdy, hogy e vad törvényt isten irta
rád. Emberi kezek nyűge az, minek a szabadító sors ujja alatt foszlania
kell. Mi a földi törékeny kötés, a szív örök egysége mellett? Ne vedd el
üdvömet, mit az örökkévalóság nekem szánt; ne csald meg jövődet, melynek
kirablása szentségtörés lesz… Lásd, én reád vártam; csak azért éltem,
hogy téged keresselek. Sokszor, ha nyugtomat viszály forgatá fel; ha
igaz ügyemben álnok önzők győztek; lelkemen mardosó emberfog-nyom
vérzett s életundorral nyúlt kezem halál után: megjelent a ködkép titkos
álmaimban, mely üdvömet jóslá s küzdteren marasztott. És most, midőn
birom a váltság zálogát; midőn feltaláltam, ki sorsomat adja:
megváljak-e gyáván, hogy sejtelmeimmel végképp elveszítsem? Nem… inkább
bevégzem a czélvesztett futást; a szív, mely érted él, kebleden törik
meg! vérem melegében olvadjon fel jeged;… isten vedd lelkemet…
meggyilkolom magam.

A nő felrettent s alélt erében megfeszíté a végerőt. Ah, mint szánom
önt, rebegé alig érthetőn… Szánjon engemet! Oh én nem… nem
boldogíthatom. Erkölcsöm tilt s inkább halál, mint gyalázat!… hah,
kiméljen; ha vére rám feccsen, megőrülök; s akart sikoltani, de rettegés
kapá meg, hogy férje betör, a cseléd összetódul s örök botrány
bélyegzendi házát, életét. Szegény jó lélek, végetlenűl szánta az
érdemetlent. Azt hivé, hogy az név nélkül szenved, hogy a szó mind igaz,
hogy az először van mondva s a tőr hegye oly közel áll a szívhez, mint
nyelve a halál nevéhez.

Lajos, ki minden hölgyet, ha nem rossz, de legalább meggyőzhetőnek hitt,
engedésnek vélte az erőtlenülést; áldozatát fogyó küzdelmében hévvel
ölelte keblére. Csókjai a gyöngyöző homlokon égtek, ajka szívta a fáradt
léhlt s szíve a győzelem előérzetében dobogott. A nő kétségbeesve látá
közeledni a végveszélyt; bontakozni akart a kar gyűrűiből, de nem birt.
Uram, ön vétkes! mondá élesen, mennyire erejétől kitelt. Ne
kényszerítsen, hogy alávalónak tartsam. Ne kényszerítsen, hogy
sikoltással idézzek segélyt s boldogtalanná tegyem férjemet, bélyegzetté
önt, öngyilkossá magamat. Tudja ön: férjem féltő és gyanus; haragja
bősz, kegyelmet nem ismer. Ön, maga is áldozat lehet, de én
mindenesetre. Ha férjem belép, ha e helyzet tanúszemek tárgyává válik:
megölöm magam. Nekem semmim, csak jó hírem; s ha ez veszve lesz, meg
fogok halni. Multam örömtelen, jövőm remény nélkűl! gyermekem nincs,
csak a becsület köt éltemhez. Ha ezt elrabolja ön, nem lesz, mihez
menekülnöm rejtett könnyeim, titkos kinaim közt… Szánjon meg… hagyjon el
engem, hagyja el házamat. Áldó emlékem felkeresendi önt s ha elmém
vigaszúl valakit választ, kit titkos gondolatban szeretni tudjak, ön
jutand eszembe… De e vihartól szabadítson meg… Hah!… zajt hallok… férjem
jő.

– Hadd jőjjön, közbevág Lajos merészen. Te elveszed tőlem a boldogság
perczét; én elveszem életét, mert elvette tőlem, mit a sors rendelt,
tégedet… Csak hadd jőjjön, hatalmában van megölnie, de szívébe kigyó
költözik, mert meg fog győződni, hogy nem bír téged, a bitorlott
paradicsomot… Ne félj, oltalmazlak. Szárnyaim védnek az ölyv csapása
ellen. Elragadlak erőszakja alul s a földi törvények kezéből.

Mindez folytatása a nem, vagy félig érzett szóknak, miket bátran,
meglepetés félelme nélkül volt ideje beszélni, mert bejöttekor az
ajtózárt rátolá s a zaj, mit a nő rettegésiben hallani vélt, nem vala
igaz. Attól sem tarta, hogy ólálkodó nesztelen léptekkel közelítse meg
valaki az ajtót, mert a férj cselét, szándokát meg sem álmodá. Úgy
számítá, hogy ha közelednek, ideje lesz felnyitni s fedező arczot és
helyzetet venniök. Legrosszabb esetre az ajtó zárva volt, mely
legfeljebb gyanút rejthet el, de biztos tanukat szerezni nem hagy; és a
szerencsétlen hölgy kénytelen leend önbecsületeért be nem vádlani, sőt
gyanútól menteni.

Közelebbi szavai alatt megtörve, aléltan, eszmélet nélkül dőlt a nő fél
könyéken. Küzdelem, rettegés, ostrom és kebelzaj, a tolongó szenvedély
lázas eszméi, a lángoló roham s erőltetés, melylyel Lajos oly
szokatlanul támadá, kifárasztá gyenge idegét. A rendülés igen erős volt
ily gyenge épületnek s leroskadt rázkódásai alatt. Ott feküvék a
védtelen áldozat nem hallva a lázas hazugságot, nem érezve a szédítő
hevet, mely a csábító csókján s ölelő kitöréseiben ereit keresztül
lángolá. A csomós gyertyahamvan gyér láng lobogott s a zöld fény remegve
futkosott a megtört martalékon, mintha féltené őt vagy segélyt keresne.
Lajos csak az utóbbi szónoklat után vette észre helyzetét s balul
magyarázta az ájulást. Ő, ki annyiszor csalt s talán csalódott is, ki
annyi és oly változatos jegyeit látta a színlelésnek; ki könnyelműek
közt tanult nőjellemet: nem vőn más mértéket az erénynagysághoz, mint
minő szűk keblében elfért. Úgy vélte, hogy az nem más, mint tettetett
ideggörcs, szemérmes álarcz, mely alatt a meghajolt nőerény gyöngéden
hódol. Rettegése férjétől ered, okoskodék ördögi kéjjel. Az
ellenszegülés csak próbaköve bátor szerelmemnek s az öngyilkolási
vonatkozás biztosító pecsét, hogy titkait megőrizzem. A harczot
megvívtam, a zsákmány enyim. Lehetne-e másként? állhatna-e ellent? nem
mondá-e, hogy végtelenül szán? hogy nem boldogithat? Miért ne egy
perczig? hiszen futó boldogságot egy darab kő is adhat. Ha ha ha!
Legyőzve van s most szédűlten nyújtja az üdvöt, mit elimádkozám. Mily
szép, mily félénk, mégis mily könnyelmű! oh hogy a nőerény oly hullatag
gyümölcs; rázó vihar sem kell, a hizelgő szellet lefúja azt!

E gondolatfüzér egy percz alatt suhant át agyán. Szíve hangosan vert,
erei gyúlongtak, s megragadva az ördögi alkalmat, ölébe karolá az árva
áldozatot, kinek bomolt haja vállán habokat vert s türődött hóhalma
kibontakozék feldúlt csipkéiből.

E pillanatban fényernyőjére szakadt a csomolygós gyertyahamv s lángba
borítá a száraz tafotát. Egyszerre lobogó világ tölté be a mellékszobát
s elrémíté a csábítót. Kapkodva akará pamlagra vetni fáradt martalékát,
míg eloltandja a tüzet, mit a szoba belsejében vélt terjengni, de
zavarában súlyegyent téveszte s elejté szegényt. A rázkódás a nőt
eszméletre hozá, borzadtan látta helyzetét s a tüzet. Mielőtt tájékozná
magát, önkénytelenül sikoltott s e durva erőszak alatt szakadt be az
ajtó, melynek küszöbén vérhagyott arczczal, égő szemekkel állt a
bosszuálló férj.

– Ugyan úgy-e? kezdé az összerettent nőhöz fagylaló gúnynyal, melynek
hideg fergetegében a mély harag gyújtó gyehennája égett. Te idegen
bűnbe, kéjbe fulsz, míg miattad lelkem gyötrődik. Szépen érdemled a
becsületes kontyot, de lenyirom azt, hogyha utczát sepersz, rád ismerjen
a nép: ki voltál. Jertek, cselédek! leányok, férfiak! nézzétek arczul a
vétken kapott kéjnőt, ki megcsalt engem, titeket, egész világot, magát
az istent. Tehát csakugyan igaz volt, mit gyaníték, hittem, világosan
láttam. Hogy is csalódhatnám én? hogy csalódhatnék, ki a tettetés
tekergő utait ismeri?… készűlj szép kigyó, még ma kiűzlek a
paradicsomból. A jó és gonosz tudásának gyümölcse megérett, nincs többé
mit leszakasztanod, szerepednek vége. Kiűzlek házamból, mint a betegből
Krisztus az ördögöt. De mielőtt az lenne, meggyalázva légy! Te nem
kiméltél engem, megcsaltál, midőn hitemet adtam, megcsaltál, midőn
hitedet adtad, hogy a csábítót kitiltod s megszabadulsz… Most én sem
kiméllek… Adjatok ollót, hadd vágjam el haját s vigyétek el megmutatni
őt a városi népnek.

A nő sorsa elviselhetetlen lőn. A cselédek összefutottak, nézve az
iszonyatos drámát, mely történik és foly. Zaj és tolongás nőttön nőtt, a
férj hangos kitörése az állásból is előidézé a szálló utasokat. A hölgy
kétségbeesetten látta a jövőt. Ily iszonyú félreértés miatt kell
megbecstelenülnie. Ma még az udvar a botrány színhelye, holnap már
százfelé viszik gyalázatát a hírnökök. Ezer száj, ezer társaság
beszélend szégyenéről s egy hang sem, mely védné, mely a valót tudná.
Mentsége nem volt. A csábító hosszan késett nála s a férjnek zárt ajtón
kelle hozzá betörnie, hogy kétes, áruló helyzetben találja. Rémülten
látá magán a gyanú okát, bélyegét, vádjeleit. Látá haját zilálva, ruháit
törötten, magát szétszórva. Érzé arczán a lángoló foltot, érzé remegő
üterét, szíve dobbanásit; mindannyi félremagyarázhatlan bűnjelt, mit a
férj féltése előtt kimenteni soha nem lehet. Reszketve gondolt Lajos
jellemére. Titkos, gyanakodó félelem ragadta meg: nem élt-e vissza
öntudatlan ájultságával? nem rabolta-e meg? nem adott-e okot, alapot a
büntető férj igaz bosszújának? Arczát kezébe rejté s hajával fedte el a
szemérmes kebel feloldott titkait. S a kétség zavarja, a benső hábor és
tolult érzelmek örjöngő ostromi között, nem volt semmi őr, semmi
védbajnok, vagy menedék. Maga a csábító, ki nyugalmára vihart, jellemére
homályt vont, ki a botrány és veszély jelenlétét előidézte: most gyáván,
lovagiatlanul, vagy rosszlelkűen hallgatott, tűrve, folyni hagyva a
tipró bántalmakat, miket miatta ártatlanul szenved. Hideglelős borzongás
futkosott idegén, feje kábult a tóduló vértől, a föld égett alatta,
közel volt, hogy veszítse a tájékozó öntudatot, hogy esze, elméje
bomlani kezdjen.

– Ne hadd magad álszíntől vakítni, légy ura bosszúdnak, figyelj az
észre, mondá férjének, lábaihoz rogyva könyörgő szemekkel. Te tévedsz s
vétkezel az ég s magad ellen. Késő lesz a bánat, ha már veszve léssz.
Nyelvem akadoz, keblem reszket, mert félek haragodtól: szemem földre
sülyed, s szivem árulón ver, mert megtör a gyalázat, de hidd el, tiszta
és hű vagyok s te kegyetlen bíró! Igaztalanul bánsz… Boldog úgy sem
voltam, legalább hagyd meg becsületem, vagy ölj meg, hogy ne legyek
kénytelen azt magam végezni… Nem emlékszel, kőszív, mint lemondtam
éretted vágyaimról, mint meghaltam egész világnak, hogy éretted éljek?
Mint uraltam parancsidat? Szerettelek szeszélyeidben, rabnő valék
haragod között s őrzém éjedet, ha beteg valál? Ki ennyit tud tenni,
lehet-e hitszegő? Szánj meg, oh légy igaz s ne add magad a hirtelen
bosszú kezébe, mely törvény kezébe ád…

– Ha ha! Még fenyeget, – közbe vág a férj ingerült haraggal. – Ha
tudnád, mint illik szádba a fenyíték, mint a gyilkos vérengző kezébe az
imakönyv!?… Kiméllek, mint te is kimélted uradat, – után veté
könyörtelen gúnynyal s elrugá magától térdelő nejét.

A hölgy elsápadt. Felugrott alázó fekvéből, rángatag ajkát félig
beharapta, szemöldjeit redők vonták össze s szeme mély gondolattal
szegült a földre, mint midőn a kétség nagyot határoz. Aztán, mintha kész
lenne a tervvel, fenségesen hordá körül emelt arczait, miken az önérzet
királyi tekintélye éledt. Még egy lázadó megvetést fejezett ki a hideg
csábítón, aztán keresztűltört az ajtóban szájongó tömegen s a sötét
folyosón eltünék, mielőtt valaki vissza tarthatná őt.

– Csak fuss, kiáltá dühödten utána a férj, majd megtalállak én. Bosszúm
elől Jeruzsálem kapui sem fedezhetnek el. És ön, aljas bitor, fordult
Lajoshoz növő haraggal, ki tolvajúton lappang és lopódzik be a békés ház
nyugalmát felverni, becsületét elorzani, nem roskad-e össze szégyensúlya
alatt tekintetem előtt? Ön visszaél szerepével, eszközeivel, miket a
sors és születés adott. Kevélyen villogtatja családi czímerét s alul
erkölcsi foltokkal mocskolja be azt. Az ős vér megromlott puha ereiben,
jelleme rohadt s rajta az ó paizs csak fényes szemfedél, mely dögöt
álarczoz. Kor lovagjának fitogtatja magát, a közügy érdemében szerepel,
megcsalja a hazát, elvakítja a közvéleményt, polgári érdemet követel s a
fényes köd alatt hiú és undok önzés rabszolgája. Meddig lesz még a
népkegy s közvélemény elmosódott tenger, mely a gazt vízszinre hányja, s
a gyöngyöket fenéken hagyja elveszni? Meddig lesz, hogy üres, léha ló-
és élvkergetőket emel polgári bálványúl a felületes vidék? s néhány
eltékozolt forintért hivatalt, befolyást, tekintélyt szájas potioroknak
oszt, míg az érett és képzett, de vagyontalan egyén, észrevétlen zúgban,
haszon és jelentés nélkül küzd és vénheszik meg?

Szalárdyn betelt, hogy legjobban szúr a legvékonyabb tű, legjobban
féltjük gyenge oldalunkat. Ő, ki az erkölcsi botrányt hidegvérrel vette,
ki a férj gyalázó szitkait közönyösen hagyta pattogni ártatlan nején:
most felingerült, midőn népszerűsége megtámadtaték. Kivánt volna már
véget érni e chineseri paraszt jelenetben, de tudta, hogy ha dacz- és
kihívó torlással vág közbe, csak olajat öntend a tűzre, mérgesíti dühödt
pártfelét s nehézbbé teszi a menekvést. Azért könnyű oldalról vette a
dolgot, s csekélysége miatt törekvék nevetséggé tenni az esetet, mint
azt rossz szíve valóban tartá.

– Kár a tüzet bátyám, ily tyúkperre lövöldözni el, mondá félvállú
kicsinyléssel, jobb azt közgyűlésre tartani, vagy Szibériába, ha majd az
orosz odahajt. Kár egy dongó csapáshoz az a szélmalom,… minek sózókád
egy sovány pióczának? Egész hitvány mese nem érdemel egy haragos
prüsszentést. Mindössze tréfa volt tőlem a krónika, bátyámmal akartam
egy kicsit kötődni, miért félti úgy a kizsákmányolt konczot?

– Tréfa volt…?! Közbevág a korcsmáros mélyen illetődve, oh hogy égjen
össze a nyelv, mely a romlottság vétkének ily czímet tud adni. Hát, ha
egy ház benső életébe rágó féreg orozza be magát, ha becsülés, bizalom
kebeléből kivész, ha az életpár harczban élő ragadozóvá lesz, mely
egymás fogaitól fél, ha a család békéje, reménye elenyész, erénye
homályt kap, becsülete hervad, hitele elvész, maga elpusztul s
lelkiismeret űzi… tréfa az!? Átok érje s boszúlja meg magát a fényes
nevelés, mely mindent, ki és mi saját körén, osztályán kivül esik,
csekélynek tart, mely minden alsóbbat érette teremtett eszközül tekint s
nem irtózik kedvet és kéjt idegen nyomoron venni meg s futékony
szeszélyért hosszú szenvedést idézni felebarátira. Na hiszen van mit
dicsekedni a nemes előkelőséggel. Van köztetek néhány, ki előtt kalapom
leveszem. De a többinek életczélja öröm s henye időlopás. Legtöbbje
annyit tesz, mennyire látszatos szine a gyenge tömeg előtt magát
befényezni elég. Aztán a vakító köd alatt lesben ül az élvsóvár önzés s
minden gyáva zsákmány után orozva kirohan. Rókái vagytok nemünknek, kik
óláló cselekkel pusztítanak, kerülve a harczosb fajok fogait. Saját
osztályotokban piaczot nyittok az erkölcsbitorlásnak s ahhoz akarjátok
szabni miénket is. Csak ki ne üsse magát a szeg a zsákból, csak lárma és
botrány ne essék, többet nem kivántok, azzal betöltve a szabály
netovábbja. Köztünk is érvényesíteni törtök az idegen rendszert.
Megrohanjátok orozva együgyű nőinket, kik nem ismernek, kik jóknak
hisznek. Elmérgezitek hiú csábokkal. Követelitek: tartsák szerencsének
kedvetekért hírt, nyugalmat, sorsot veszteni és ha olykor a merény nem
sikerül, vagy az őrködő kéz feltöri a bűnfedő ajtót s halálos számot
vesz a boszúálló bíró: akkor egész dolog csak tyúkper!? csak tréfa!?…
úrfias tréfa…?! És valóban, ha az ember hason esetekben törvényt, birói
itéletet kére, ha házasságtörőkre panaszt tesz s fenyítő szigort
követel: az alig több mint ábrándos ingerűltség, mint tréfa. Hadd el
barátom, szólnak az emberhez, ne tedd magad nevetségessé, ki fogná magát
egy asszony miatt utczai szó-tárgygyá alacsonyítni. Hagyd őt önvesztére
s keress kárpótlást méltóbb társaságban. Ha határodat pusztítják, eredj
a más legelőjére, ide úgy sem vonatkozik a rendőrségi törvény. De pert
ne indíts, miért botránkoztatnál megyét s törvényszéket. Csak zaj, lárma
lesz s utoljára is téged nevetnek ki, miért hagyál füleid közé szarvakat
rakni, ki látott XIX. században vádlevelet ex titulo adulterii… Gyönyörű
elvek! magasztos bélyege, jellemvonása a híres századnak! Egyfelől
fentartani, nyakunkra tolni a házasság rendszerét, törvényes születés,
jog- és birtokviszony érdekéből kényszerítni bennünket a nősülésre,
másfelől lerontani minden korlátot, kinevetni minden kegyeletet,
eltörleni az erkölcsi imputatiót, megszüntetni a törvényes bünhődést,
mely ezen szentesült intézmény sértőit fenyítné, bélyegezné. Most
valóban farizeusoké az igéret földe, örökünkbe pogányok jöttek s
küszöbeinket megfertőztetik; elkövetkezett a csábítók országa… De hiszen
megsózom a tejfelt ily nyalánk macskának s hogy kezem meg ne fogják,
megtanítom a puszta ámult fiait: ki az a nyomorú kalandor, kit ők
bálványul imádnak.

Lajosra, nem tagadhatá, a jelenet igen kellemetlenül hatott. Ő hallgatag
s titkul maradandó kalandra számíta. Maga a meglepetés már egészen
tervén kül történt s habár a véletlen veszély, éber eszének feszültebb
erőt, hideg vérének több edzettséget adott: még is bántani, megrázni
kezdé a sejtett férj gúnyos, velős, jogszerű szemrehányása, mely az est
csendében, a hallgatók némasága mellett harsányan pattogott. Zavarja a
férj bátorodásaival nőtt, nemcsak, mert a megtámadtatás ily neme s
helyzetében ujoncz volt, hanem mert reszketnie kellett, hogyha szigorú
üldözője személyességre tér: nem lehet gyöngéd s válogatott elmésségekre
számítnia, sőt a csipős leczke és arczfestés nyomán, bizonyos
ellenszenvre buzdúlhat a helybeli közvélemény s vértanujává lehetend a
népnek, mely azelőtt bálványul emelte. Azért, hogy ez élénk, elszánt,
szenvedélyes megtámadást félbeszakaszsza, vagy legalább az indulat s hév
gerjedtebb rohamait lovagias közbeléptével megtörje: csendet inte az
ingerült férjnek s azon hideg, bátor nyugalommal, mely rossz lelkeknek
épen oly sajátja, mint nagy egyéniségnek, vágott szavába:

– Uram! Mi férfiak vagyunk. Miért ide piaczi lárma s kofa szidalmak?
Neje ártatlan, de ha ön sértve érzi magát, elégtételt adok, minő
tetszik, minő férfiakat illet, ott és akkor, hol és mikor ön
meghatározza.

Az ajtón tolongó pusztai nép, mely a vitát élénk részvéttel kisérte,
megdöbbent e kihívó szavakon. Szalárdy iránt különben is jótétek által
volt lekötve s jelenleg az épen kegyéből bevett vacsora gőze növelé az
elfogultságot, melylyel a népszerűség rendesen együtt jár. A mellett
felmentve, tisztába hozva láták Lajost azon vallomás által, hogy a nő
ártatlan. Most a közmorgalom s helyeslő fejbillentések azt jóslák,
miszerint a botforgató csoport szükség esetében Szalárdy párthívéül
szegődnék. Peregi, kinek különben is benső ösztöne volt a veszélybe
forgón segítni, hivatalos buzgalommal foglalá el az ajtófelet.
Időközönként parancsoló szemeket vetve a körülállókra, éber készségben
tartá őket, s vonásaiban mintaképül fejezé ki magát azon ostoba tiszti
önelégűltség, mely a túlbuzgó hivatalnokok arczáról ismerős.

Azonban párbaj, a korcsmáros elvével meg nem fért. Ő békés polgárnak
tartá magát, ki a törvények oltalma alatt él, ki azért nem adózik a
társaságnak, hogy jogait biztosítsa. Ő a fegyvert csak harczra szánta,
de a magáét oda sem. Fringiája a szegen függött s azt csak
bíróválasztáskor vette le, mert tisztújításra nem járt. Ügyeit biró
által szokta elintézni s hol az nem lehete, hol a veszély közel volt,
bottal segített. Most azonban nem lett volna biztos ezen rövid út.
Szalárdy boros ügyfelei rútul közbe jöhetnének. Nem is akart erőszakhoz
nyúlni az igazság terén s átengedve szívét a könnyítő fakadásoknak,
visszatorlá a lovagias elégtét ajánlatát.

– Csak az volna híja, mondá kevély önérzettel, hogy nemesi vérem
veszélyezzem, midőn jogom volna poroszlót használni. Nyugtom felforgatá,
becsületem ellopta s most toldalékul lovagias nagylelkűségből meg akar
ölni. Köszönöm az új társadalmi törvényt, majd csak a réginél maradok s
börtönbe záratom az orvbitorlót. Miért nem volt ily feláldozó lovag,
midőn nőmet kell vala védnie, kit szerencsétlenné tőn. A gyönge
áldozatot térden hagyá fetrengni átkaim közt. Egy védszót, egy pártfogó
ujjat nem tuda nyujtani a kétségbeesettnek. Engedé égni a gyalázat
alatt, melyet ön hoza rá; tűrte rá szórnom a bűnvádat s kárhoztató
szigort, mit ön kétszerte érdemel. És most, midőn saját személye
érdekeltetik, midőn becses énjén van a sor s érintve van gőgős hiúsága:
lelkesülten hány-vet életet és halált!? Valóban uram, igen vaknak kell
hinnie, hogy fertelmét előttem fedhetni véli. Ne higyje az igénytelen
osztályt oly együgyűnek ide lent, hogy ne látná a foltot és álfényt oda
fenn. Önök megcsalják egymást és magokat, de minket nem, s ha mi
hallgatunk, nem butaság, hanem megvetés rejlik a némaság alatt. Azért ne
vélje, hogy sebejtő kardjának nyujtom homlokomat, midőn önére bélyeget
süthetek…

Pisze Pista, ki már Szalárdy szolgálatában volt, aggodalommal látá még
kezdetben kitörni a sértett férj boszúját. Ő sok pusztai csete-páténak
tanúja volt már s tapasztalata szerint a zaj mindig verekedésen
végződött. Jelen esetben sem várt egyebet, mert ő a haragot minden
osztályban egyenlő indulatnak hitte. Azért, hogy heves gazdáját
kiragadja a veszély elől, nyergelni futott s a korcsmáros közelebbi
philippicája közben elővezeté a kész paripát. A ló harsányan nyerített a
gyertyavilágra, mely a nyilt ajtón szemébe sütött s Lajos használva az
alkalmat, megszabadítá magát a botrányos szinpadról.

– Ha sem lő, sem vág, én verekedni nem fogok, mondá indulatosan. Oly
gyáva kofával, ki csak káromol s karmolni sem akar, semmi közöm, s
nyergébe ugorva elvágtatott a sötét pusztának, nem gondolva meg, hogy
háta megett egy szerencsétlen nőt hágy, kit veszélybe döntött, ki
pártfogása, jelenléte nélkül kétségbe esik és elvész.

A korcsmáros epéig ingerülve a szemtelenségen, miszerint ellenfele,
bűnbánás s lelki töröttség helyett gúnyczímmel illetve, nevetségül hagyá
boszújával az üres szobában: lekapta pisztolyát a fogas málhái közül s
insurrectionális golyóját utána süté a menekvőnek, de az ó töltés
bizonytalan irányban csapott fel az éj sötétjében.

– Uton maradjon, úrfi, az árokhányás közt, hogy posványba ne menjen,
kiáltá utána féltőleg a hű Pisze Pista.

– Majd világítok én, mormogá foga közt, a nélkül, hogy őt valaki
sejtené, a csonka kondás, ki egész est folytában a gyepen ivott s most a
jótevője után tett lövés miatt megemlékezék börtönimájáról: adj alkalmat
uram, a nemes embernek kárt tenni. Elől fordítá szűrujját s kikeresvén
kiütő szerszámát, a szénás kert felé kullogott.

A férj, ki a kettős bosszú közepén kijátszva, meghiusúlva látá terveit,
fosztottan az elégtét édes érzetétől, elkeserült haragban lobogott s
alig tudva mit tesz, nem gondolva semmi eredménynyel, ragadá a
pisztolyok másikát s vadan lihegve eredt az udvarnak, keresni a
megmenekült nőt, hogy boszúszomjának áldozatul ejtse. A hiéna szeme nem
fénylik úgy, ha éjben ragadoz, a bérczi zuhatag nem adja úgy át magát az
elnyelő mélységnek, mint ő a ragadó haragnak. Vallás, szerelem,
lélekismeret elfultak dühében, minden korlát össze lőn tőrve, mely a
szenvedély árját fékezné s a crisis végkitörései tarták hagymázban,
midőn a legtúlzóbb határozat: játék. De a nő nem volt található. Hiába
verte fel az udvar legrejtettebb zugát, ő biztos helyen volt, hova el
nem ér az üldözés tőre. Felment a Hortobágy hidjára, hol neje esténként
kötésével sétált, de az üres volt. A hold kibujt egy fellegrepedéken s
megvilágítá szürke íveit. A feldagadt folyam szilajan csapongott oszlopi
között, hátán ragadva, mit a pusztákról elrabolt. Semmi zaj, semmi hang,
csak a verődő hab loccsanásai. Széttekinte a nyugvó síkon, kedves
hazáján, mit a mai nap előtte oly kietlenné tőn. Hömpölygeni látá az
uralkodó árt,… mi volt az, özönlő fájdalma mellett! A nádas szélén
megszakadozott az éji köd s a gyüremlett habok valamivel látszának
küzdeni… Fejér lepel terült el a szőke vizen s lebegett a megtört hullám
élén. A férj összeborzadt a kisértettől… Igen, kisértet volt, melyre
megrendült… Végre erőt vőn a folyam s egy holttestet vonszolt ki a
zsombék közől, tajtékozva hajtván a híd felé!… Debreczen felől piros
fény önté el a pusztát, a meggyújtott kazlak világa. A látkör hátterén
fekete pont látszék vágtatni, a csábító, kinek bűnéről védjel nincs,
tanubizonyság nincs s kit itélet alul az önbiráskodás, a rá irányzott
lövés szabadítand fel… A vizen alább-alább úszék a hurczolt zsákmány s a
híd közép oszlopában megakadt… A férj ráismert iszapba kevert nejére s a
boszúló pisztoly kiesett kezéből… Hátha ártatlan volt?… Kérdé
szemrehányva egy mardosó belszózat… Lelke merevvé lőn, gondolata megállt
s a híd karjára roskadt.

[Illustration: – Hátha ártatlan volt?]



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Juhászkutya.]

[Footnote 2: Karzat nélküli.]

[Footnote 3: Apró sovány lovak.]

[Footnote 4: nyikorgó.]

[Footnote 5: Bélyeg.]

[Footnote 6: Állás.]

[Footnote 7: Azaz ülj lóra, s menj tovább.]

[Footnote 8: Hírneves betyár azon időben.]

[Footnote 9: Magazin helyett, melylyel a bagazia szó miatt nem tud az
együgyű paraszt tisztába jőni.]

[Footnote 10: Rövid mocskos pipa.]

[Footnote 11: Csáva nélkül, korpába összegyűrt nyers bőr.]

[Footnote 12: Gabonaalj, mely nyomtatáskor ondójában marad.]

[Footnote 13: Gehe fort.]

[Footnote 14: Iscariotes.]

[Footnote 15: Iróasztal.]

[Footnote 16: Váltók.]

[Footnote 17: Praeservativa.]

[Footnote 18: Fecseg, locsog.]

[Footnote 19: A korcsmáros.]

[Footnote 20: Vásár.]

[Footnote 21: Kerületi tiszántúli tábla.]

[Footnote 22: Anyaágyat feküdni.]

[Footnote 23: Rendesen diáknyelven nevezik a folyosót.]

[Footnote 24: Így nevezik a mesterembereket s alsóbb polgárokat, kik
rendesen kék posztóban járnak.]

[Footnote 25: Pengőben.]

[Footnote 26: Sík gyep.]

[Footnote 27: Börtön.]

[Footnote 28: A fekete varjakat nevezik így.]

[Footnote 29: Katona-tanya.]

[Footnote 30: A város körüli kutakról hordanak ivóvizet.]

[Footnote 31: Talyiga gúnyneve.]

[Footnote 32: Polgárnő torzczíme.]

[Footnote 33: Felnagyolt.]

[Footnote 34: Sántit.]

[Footnote 35: Kukoricza.]

[Footnote 36: Háló neme.]

[Footnote 37: Így nevezik a kifőtt gombataplót.]

[Footnote 38: Species facti.]

[Footnote 39: Alföldi társas czím, ön vagy kegyed helyett.]

[Footnote 40: Szokott kifejezés, poetica classis helyett.]

[Footnote 41: Azaz elkészíté.]

[Footnote 42: Való adatok Horog nevű rabról.]

[Footnote 43: Öt körmön, azaz ragadoz.]

[Footnote 44: Er ist schon fort. E német kifejezésből elsomfordál
gyökigét formáltak, melyet rendes hajtogatás szerint használnak.]

[Footnote 45: Vesszőből font, s anyaggal tapasztott.]

[Footnote 46: Musa paradisiaca.]

[Footnote 47: A növények népies nevei megtartvák.]

[Footnote 48: Apróhal-fogó.]

[Footnote 49: Nyéllel ellátott sapka alakú háló, mely hasonlít a
galuskaszedőhöz.]

[Footnote 50: Vízrekesztő nádfal.]

[Footnote 51: Compossessoratus.]

[Footnote 52: Ki a nagy hálót víz szélén vezeti.]

[Footnote 53: Háló-nemek.]

[Footnote 54: Prædestinatio hite.]

[Footnote 55: Hal.]

[Footnote 56: Rák.]

[Footnote 57: Kézi háló.]

[Footnote 58: Buvárfaj.]

[Footnote 59: Elcsábított hölgyek bűnhödése: templomban a nép előtt
földig fátyolozva vétkeért könyörgeni.]

[Footnote 60: Franciscel.]

[Footnote 61: A földesi nemes ifjuság, ólmos botok és lólopás
tekintetéből, nagy hírben áll.]

[Footnote 62: Azaz nem akar még meghalni; mert a megboldogult gazda
csizmáját rendesen szegre akasztják míg a kis paraszt, mint törvényes
örökös belenő.]

[Footnote 63: Tót népkönyv: «mennyei kert.»]

[Footnote 64: Na hiszen most majd kikap a bőröm.]

[Footnote 65: Bába-segédnő.]

[Footnote 66: A vasatlan szekér mondatik fakónak.]

[Footnote 67: Tót népkifejezés: haskutya.]

[Footnote 68: Nem tud tálalni.]



TARTALOM.

  KUTHY LAJOS. Irta: _Mikszáth Kálmán_  V

  HAZAI REJTELMEK
  I.  Hortobágy  3
  II.  A csikós  8
  III.  A hortobágyi csárda  21
  IV.  Szállító parasztok  29
  V.  Kátay. Kopogó. Nyúl Iczik. Pisze Pista. Harangi talyigás  44
  VI.  Dudás Juhász. A Poltrás. Csonka Kondás  59
  VII.  A csökönösi báró Ózugi-család  66
  VIII.  Folytatás  76
  IX.  Várt s váratlan, vendég  87
  X.  Séta  100
  XI.  Egy ismeretlen  111
  XII.  Házi jelenet  127
  XIII.  Pusztai halászat  131
  XIV.  Az árva halász  148
  XV.  Folytatás  166
  XVI.  A vörös dajka  192
  XVII.  Észrevételek  214
  XVIII.  Orfészkek  231
  XIX.  Alföldi tájképek  258
  XX.  Tiszta szerelem  270
  XXI.  Pusztai vacsora  308
  XXII.  Urfias tréfa  337



KÉPJEGYZÉK.

  1. Kuthy Lajos arczképe  II
  2. Visszarántá aczélerővel  20
  3. Kopogó ujjongáló kedvvel rakta a friss magyart  26
  4. Mellettük egy füredi nyereggel tölt szekér állott meg  32
  5. – Ilyen állat ritka, kupecz uram  46
  6. Kátay és Kátayné  127
  7. Előtte a dalos legény ült  136
  8. Szótlan mélyedésben mentek egymás mellett  192
  9. A hold ráviláglott halvány arczaira  231
  10. Elmaradozék egy szálas gulyáslegény, vezetve egy leányt  248
  11. A legény lovára kapta a leányt  250
  12. Megette borulék földre  257
  13. Egész télen évi rokkája mellett lestem az orsót  274
  14. – Add meg magad, hitegető tolvaj  288
  15. – Hogy töri magát!  325
  16. A hordó mellé egy lusta kölyök jött szájtátóba  334
  17. Tört kebellel ült helyén a szenvedő hölgy  337
  18. – Hátha ártatlan volt?  357


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

12 |ezalat megvidámult |ezalatt megvidámult

14 |mindíg pusztán |mindig pusztán

21 |(A hortobágyi csárda. |(A hortobágyi csárda.)

27 |kékre keméynített |kékre keményített

28 |agyúból lőnék |ágyúból lőnék

42 |Debczenben lakik |Debreczenben lakik

71 |avőfények fojtásnak |a vőfények fojtásnak

84 |bogy benne |hogy benne

86 |hísz úgy tele |hisz úgy tele

120 |Mindíg felkereslek |Mindig felkereslek

124 |ennyít tud |ennyit tud

135 |vagyonkát szereni |vagyonkát szerezni

136 |időnként hihúz |időnként kihúz

138 |kendőjét ellebenté |kendőjét ellebbenté

140 |íllőn férjhez |illőn férjhez

147 |zavart, fővel remegve |zavart fővel, remegve

155 |gazdag ajandékokkal |gazdag ajándékokkal

157 |meggyógyulandsz« ismétlém |meggyógyulandsz» ismétlém

160 |mi okkól |mi okból

161 |segítni.« |segítni.»

163 |ehetik…« |ehetik…»

173 |nyutalanságom folyvást |nyugtalanságom folyvást

175 |Uveges szemei |Üveges szemei

181 |tántorgó léptekel |tántorgó léptekkel

182 |akartam rohannni |akartam rohanni

189 |nélkül kivinie |nélkül kivinnie

202 |tud? viszonzá |tud?» viszonzá

203 |hál’ Istenek |hál’ Istennek

206 |mínt egy hízott |mint egy hízott

206 |mindíg csak |mindig csak

207 |Nem mindíg |Nem mindig

211 |Lembergből. |Lembergből.»

238 |mindíg maga |mindig maga

240 |fehéneműt elégettek |fehérneműt elégettek

248 |hamincz óra |harmincz óra

274 |Evi rokkája |Évi rokkája

276 |a nékül hogy |a nélkül hogy

297 |férhezmenet esetében |férjhezmenet esetében

300 |bologság rajzát |boldogság rajzát

300 |»Akaratom |«Akaratom

308 |súrolt fakanállál |súrolt fakanállal

309 |bor, melynék |bor, melynek

316 |aszal felvégén |asztal felvégén

318 |Ilyenkor mindíg |Ilyenkor mindig

326 |dazdag terhe |gazdag terhe

327 |fejéből ráfescsent |fejéből ráfecscsent

328 |mindíg piszkos |mindig piszkos

335 |mindíg gyönge |mindig gyönge

338 |örömitassá tevék |örömittassá tevék

343 |kedélyem vídit |kedélyem vidít

343 |vírágba borítom |virágba borítom

343 |úgy teszett |úgy tetszett]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Hazai rejtelmek (1. kötet) - Regény" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home