Title: A kis királyok (1. rész) - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A kis királyok (1. rész) - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXIV. KÖTET

A KIS KIRÁLYOK. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A KIS KIRÁLYOK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897



A PONTALIGETI PARK SZIGETE.

A pontaligeti park hires, nevezetesen a kertészet kedvelői előtt.
Terjedelme hatszáz hold, s évenkinti gondozása belekerül harminczezer
forintba. Ha a sok mihaszna fák helyett répát, kukoriczát termesztenének
rajta, ugyanannyit kellene neki jövedelmezni. Akkor lett alapítva, a
mikor az ákáczot meg a platánt Európában nagy pénzen fizették, s az
amerikai dióhoz meg épen csak úgy juthatott valaki, ha lopott belőle. A
kertész-szenvedély ezt megengedi.

Ponthai Adalbert gróf épen ilyen szenvedélyes kertész. A mellett azonban
kitünő jó gazda is és erős acquisitor. Az utóbbi minőségében (mint
mondják) nem is igen válogatós a jogczímekben. Télen át Bécsben lakik, a
hol grata persona. Érdemrendje is van, és belső titkos tanácsosnak
hívják. Viselhetne nagy hivatalt is; de arra nincs szüksége.
Országgyűlések alatt hatalmas védelmezője a kormány propositióinak a
felső táblánál.

Nyáron azonban szünetel minden ambitio; akkor a gróf csak szenvedélyes
kertész.

Ha aztán egy olyan boldogtalan vendéget hoz a kastélyába a végzet, a ki
még nem látta a pontaligeti park dicsőségeit, azt a szives házigazda
menthetetlen rabságba ejti, magához lánczolja, reggeltől délig, déltől
estig hurczolja keresztül-kasul a nagyszerű park tekervény utain s
megtömi botanicai ismeretekkel, a mennyi csak beléje fér.

Épen ehhez való vendége akadt a mostaniban a grófnak, ő nagysága,
Hruszkay Xaver Ferencz királyi tanácsos urban, a ki meg gyökerestül
gyűlöli a fát. Minthogy Bécsben, épen az ablakai előtt van a bástyán egy
óriási vén akáczfa, a mi az által, hogy nyáron cancellariáját
elsötétíti, tavaszszal a virágillatával a nagyságos asszonynak migrainet
okoz, őszszel szemetel, télen meg az egész veréb-synodusnak gyüldéül
szolgál, annyira maga ellen gerjeszté a királyi tanácsos úr
ellenszenvét, hogy az már nem egyszer ejté ki a cselédei előtt azt a
biztató szót, hogy ha valaki ennek az átkozott fának a gyökerét
megfurná, abba kényesőt töltene, hogy az a fa elszáradna, hát ő annak a
valakinek, ha a tette kitudódnék, a büntetése elengedéseért kész volna
közbejárni. Még eddig sikertelenül.

A két nevezetes úr ebéd végeztével a park utait járja.

Ponthay Adalbert gróf a szokottnál magasabb termet, a mihez azonban nem
járulnak kedvező arányok; vállai szükek, ellenben az alteste potrohos;
dereka hosszabb, s lábszárai kurtábbak, mint a minőt a szobrászok
követelnek a mintájuktól, a karjai is rövidek. A fejét hátravetve hordja
és az is kisebb, mint a mekkora ily colossalis alakot megilletne; arcza
általánosan görögdinnye pirossággal bir, simára borotválva, egy kis
feketére viaszkolt bajuszpár kivételével. Az arczvonásoknál is feltünő
az aránytalanság, a míg az álla erősen előre domborodik, megtoldva
hatalmas tokával, addig a homloka nagyon elkeskenyül, a mit különben
elősegít a két szemöldök magasra felhuzódása, mely miatt az apró szempár
örökösen fitymáló hunyorítással néz le a többi halandókra. Az orrnak
ennélfogva igen hosszú tért kell betölteni hosszában, a száj ugyanazt
teszi keresztben, s ha nem beszél, úgy összeszorul, hogy az ajkakból
semmi sem látszik. A kopasz feje búbján feltünést kelt egy jókora
diónagyságú kinövés, a mi egyébiránt a Ponthay úri családnak általános
ismertető jegye. Ez a hiteles bibircsó ott van minden családtagnak az
arczán, az egyiknek a homloka közepén, a másiknak az állán, a
harmadiknak az orra hegyén, a hölgyeknél, szemérmes lencse-alakban, a
szájjszegletekben, arczgödröcskékben. Ez a Ponthay stigma. Talán épen
azért jár Adalbert gróf mindig fedetlen fővel, még a szabadban is,
(meglehet azonban, hogy csak diæteticai okokból szoktatta magát hozzá).

S ebből a vendégre nézve az a baj származik, hogy ő is kénytelen a
kezében tartani a kasztor-kalapját, azt állítva, hogy izzad a feje,
pedig otthon még aludni is sipkában szokott. De hát az nem illenék, hogy
a mikor a belső titkos tanácsos fedetlen fővel jár, akkor mellette a
(csak) királyi tanácsos feltett kalappal ődöngjön.

Hruszkay Xaver Ferencz úr pedig épen nem termett arra, hogy hatszáz
holdas parkok útjait méregesse végig. Salonok parquettjeihez szokott,
vézna, töredékeny alak, olyan hajlékony, hogy hátra felé is tud bókolni,
s a legközönségesebb mozdulata sem áll azon alul, a minővel egy ügyes
seladon az elejtett legyezőt átnyujtja, a nélkül, hogy a dámájának a
sleppjét letaposná. Arczát az örök nyájasság stereotyp mosolya édesre
kandirozta. Minden szőr le van borotválva róla, kivéve a fülek mellett
két félholdat, a mik egymásnak tökéletesen megfelelnek.

Az excellentiás úr kertészkedvelő gúnyát visel, sok zsebű darócz dókát,
vastagtalpú bakancsot, a nagyságos ellenben everlaszting géhrokkot,
szatingló pantallont s szük fekete szarvasbőr czipőt. Nem ilyen
expeditióhoz készült.

– Nézze nagyságod, ezt a sophora japonica pendulát. Még csak nyolcz
éves.

– Azt gondoltam, szomorú füz.

– Ah! Mit? Szomorú füz? Hát ezt a gyönyörű felfutó növényt ismeri-e?

– No már ilyet láttam egyszer. Ez ugyebár paszuly?

– Ah! ha! Ez aristolochia sipho excelsissima. Van egy vadászkastélyom, a
mi egészen ilyennel van befuttatva, majd azt is felkeressük.

– Még azt is?

– Regardez! Ezt a gyönyörű példányt ott a glacis közepén. Azokkal a
fehér levelekkel.

– Az a fa beteg?

– Pas du tout! Az a természete, Acer negundo foliis variegatis.

– Szegény!

– A mit itt ezen a helyen tetszik látni, azt mind én magam ültettem, ez
a része a parknak az én saját teremtményem. Látja azt a nagylevelű fát
ott a tamariszkok közül kiemelkedni? Az egy Pawlownia imperialis, a
minek a dugványát Polignac minisztertől kaptam, mikor Párisban követségi
titkár voltam.

– Annak a leveleiből lesz a dohány, úgy-e?

Ez a kérdés egészen elvette a kedvét a főúrnak, hogy a középnagyságú
úrnak több kertészeti élvezettel szolgáljon. E helyett azt hitte, a
festészeti és távlati összbenyomásokkal lehet a kedvtelését megnyerni.
Elvezette egy szép egyenes fasorhoz, mely a parkot egyenes vonalban
szeli keresztül, s melynek egyik nyilásán át felséges panorama tárul
fel, kilátással erdős hegyekre s egy völgyben meglapult tornyos
falucskára.

– Ugy-e, milyen gyönyörű kilátás? mondá az excellentiás úr.

– Hanem hát Tuhutum vármegye is szép vidék ám.

Erre a szóra felcsapta a házi sipkáját a fejére Adalbert gróf s a dókája
két mellékzsebébe dugta a két kezét.

A nagyságos úr pedig megállt és mosolygott.

– Átkozott egy provincia! mondá a gróf s boszusan rugdalt széjjel egy
vakandtúrást, a mi a pázsitot elékteleníté.

Hruszkay úr, látva, hogy mennyire érdekli a házigazdát e feladat
befejezése, maga is oda sietett, a szarvasbőr topánjaival segíteni a
vakandtúrás planirozásában.

– De igen szép kilátás esik belőle a főispáni székre.

Adalbert gróf most nagyot akart mondani.

– Inkább a Fidzsi sziget kannibáljai között Kaczika, mint a
tuhutumiaknál főispán.

– De kérem, az egy tősgyökeres magyar nép.

– Annyira az, hogy semmit sem változott azóta, hogy Tuhutum vezérrel
bejött Ázsiából, csakhogy lótej helyett bort iszik, hanem azt azután
érti. Azzal, hogy megkeresztelték, csak azt nyerte, hogy most a
«Szélanya» helyett a Szűz-Máriát káromolja.

– De excellentiádnak épen ott van a megyében a legszebb birtoka.

– Igen. Boldogult anyám után, a ki született Koromteleky volt. Ez épen a
legfőbb ok, a miért nem kivánja semmi porczikám azt a kitüntetést, hogy
én menjek le Tuhutum vármegyébe királyi biztosnak. Hisz az szent, hogy
minden tiszti lakomat, asztagomat felgyujtanák a nemes atyafiak.

Ennél a pontnál igen erős positióba találta bele magát a királyi
tanácsos úr a belső titkos tanácsos urral szemközt.

– Megbocsásson excellentiád, de kénytelennek érzem magamat, helyzetemnél
fogva, azon alázatos megjegyzést koczkáztatni, miszerint oly magas
állású férfiaknak, mint excellentiád, a kiknek ősei soha sem
tartózkodtak kardjukat kirántani és vérüket áldozni, a midőn a trónt
megtámadva látták, nem lehet arra gondolniok, hogy vagyonukban csorbát
szenvedhetnek, ha a trón és haza védelmére a veszélylyel szembeszállnak.
És bizonyára ez a veszély jelen van, és annak tűzhelye kiválóan Tuhutum
vármegye, a maga lázitó körleveleivel.

Ő excellentiájának nem tetszett ez a sarokba szorítás. Hogy az ősei is
kirántották a kardjukat! Hát, hogy ő is rántson ki valamit, hirtelen
kihúzta az oldalzsebéből a nagy görbe kertészkését.

– No nézze, nagyságod! ezeket a szép fagus purpureákat. Tizenkét
kertészt tartok, s a gazemberek közül egy sem veszi észre, hogy a
fattyuhajtások mind elnyomják a nemesített törzset; magamnak kell
lenyesegetnem.

És hozzá fogott nagy kertész-szenvedélylyel.

– Pedig saját magam nemesítettem valamennyit.

– No lássa, excellentiád, ha már a bükkfákat is így meg tudja
nemesíteni, hát még a lelkes emberekbe mennyi nemes indulatokat
ojtogathatna be, ha kertészkése alá venné.

– De ugy-e, hogy gyönyörű egy pagony ez itten? Hinné azt királyi
tanácsos úr, hogy ez az egész új ültetvény nem több mint tizenkét éves?
Még boldogult atyám idejében itt ezen a helyen egy falu állt.

– Ah! És hova lett ez a falu?

– Most ott van a hosszú allée végében, annak láttuk a tornyát. A
templomot én építtettem.

– És a házakkal mi történt? Borsóra tették s úgy gördítették odább?

– Azokat bizony egyenkint kellett felvásárolnom.

– Az szép pénzbe kerülhetett.

– Meg egy kis furfangba, a mit úgy hívunk, hogy «paraszt diplomatia.»

– De hát a ki oly ügyesen tudta kezelni a paraszt diplomatiát, hogy egy
egész falut rá tudott birni, hogy az ősi helyét elhagyja és tovább
költözzék egy határral, ne értene-e a «nemesi diplomatiához» még jobban,
hogy egy vármegyét is rá tudjon birni, hogy az ősi álláspontját
elhagyva, a közjóra nézve üdvösebb alapokra helyezkedjék?

– Nagyságod nagyon is túlbecsüli az én tehetségeimet. Mit tehetek én? Én
egy simplex bucolicus ember vagyok, a ki már rég letettem a magasabb
ambitiókról. A praxisából is kijöttem az administratiónak, a mióta
Párisban voltam a nagykövetségnél, nem ismerem ki magamat az itthoni
állapotokban.

Hruszkay úr ismerte már az ilyen beszédet. Így szólnak azok, a kik
drágára tartják magukat. Vajjon mi lehet ő excellentiájának az ára?

Azon közben a gróf egyre sikamlósabb ösvényeken kezdte vezetni nagyságos
vendégét, a mik érdekes bozótokon, süppedékes semlyékeken kanyarognak
keresztül; a miken már nem látszik sem kavicsozás, sem kertész gereblye
nyoma, ellenben az ember kalapján túl érő nagy dudvák konfidenskednek
tüskés czirogatással a magas urak ruháiba csimpajkozva, bizonyosan
valami exotikus dudvák, csunya kék, lilaszin szárú, gombosfejű vizi
labodák, széles lapuk, a miknek a levele szakállat ereszt,
összekeveredve szederinda, földitök gubanczaival. Az embernek a lépése
alatt czuppog a sömlyék, s jobbra-balra ugrálnak a lábán keresztül a
nagy vereshasú varangyok.

– Excellentissime! rebegi szabódva a királyi tanácsos úr; talán nem jó
helyen járunk.

– Csak még egy pár lépésre instállom nagyságodat, még egy rendkivüli
szép partiet kell produkálnom.

S nolle velle utána kellett gázolni a nyirkos ösvényen az excellentiás
urnak a szarvasbőr topányokkal.

Pedig már olyan bozót következett, a hol két kézzel kellett az áttörőnek
elhárítani az ágakat, hogy ki ne verjék a szemeit, s a mi bokrot
megfogott, olyan illatos lett tőle a keze, mintha vadpoloskák ellen
viselt volna irtó háborút; a parókás szömörcze bűzös cserjéje az. Nem is
volt rá legkisebb kilátás sem, hogy innen valami kilátás legyen. Végre
egy sűrű kőrisfa-geszt fogadta sötétjébe a kertészkedvelőket, a minek a
fáiról csak úgy hullott a gallérjukba a spanyol légy. Egyszer aztán csak
véget ért a süppedékes gyalogút.

– Regardez ça! mondá a gróf, egy árvafűz árnyékába helyezve el a
vendégét.

A mit maguk előtt láttak, az egy csúnya, ronda tó volt, pocséta inkább,
végtől-végig födve a békalencse zöld szőnyegével, a miből kövér nagy
kecske-békák dugták elő a fejüket, a hol a zöld szőnyeg megszakadt, ott
a viz szine olyan barna volt, mint a földi gyanta. A tó partját, a mi
lehetett kerületben valami háromszáz lépés, buzogányos nád verte fel, s
annak a törmelék csereklyéje rohadt ott körös-körül, tenyésztve a
büdösbenczét. A mi pedig legnevezetesebb volt a tájképnél, az volt egy
sziget a pocséta közepén, s azon egy házikó. A sziget karókkal és fonott
rőzsekötegekkel volt bekerítve, s az ösvénytől egy keskeny fahid
vezetett hozzá, a mi czölöpökön hevert, egy szál faderék volt az egész.
Mintegy két ölnyi távolban a háztól a keskeny átjáró csapóhiddá alakult
át; azt kötéllel felhuzták a ház felé, most is fel volt huzva.

A házból kevés látszott ki, annyira eltakarta azt négy terebélyes fűzfa,
csak az ajtaját lehetett látni, meg egy darabot az eszterhéjas
tornáczából. A teteje zsindelylyel volt fedve, de az már nem csak hogy
egészen zöld volt a mohától, de csak úgy virított a sok felmagzott
gaztól, még azonfelül egynehány tökszár is végig futott rajta. A
kéményen volt egy gólyafészek, azon ott kelepelt a gólya. Annak persze
herczegi dolga volt itt; előtte a mindig terített asztal. A hol valami
fal látszott ki a házból, az fehér volt; de nem a mésztől, hanem a
salétromtól, s a szarufáin csoporttal sárgállott a kellemetlen házi
gomba.

S hogy ne csak a szemnek legyen meg a gyönyörűsége, az egész tájképet
elárasztotta valami langyos, gyomorkavaró bűz, a miből az ember
válogathatta, hogy gazillat-e? vagy mocsárlég? talán keverve a ganajlé
ammongőzével, nagy járulékaival a kábító kőrisbogár szagnak, s a
szömörcze méreg párájának.

A királyi tanácsos úr előrántotta a selyemzsebkendőjét s orrát, száját
eltakarta vele.

– Das schauen Sie sich einmal an! ismétlé németül a gróf, keserves
büszkeséggel.

A hímgólya épen akkor jött repülve, nagy kiterjesztett szárnyakkal,
hosszú nyakát, lábát elnyujtva, s a csőrében egy tekergőző kigyót
lóggázva, fészkén ülő társához; a mire négy gólyafiók egyszerre nagy
éhesen dugta fel a fejét a vaczokból, csipogva.

– Adspiceat hoc, illustrissime! mondá harmadik nyelven Adalbert gróf.

– Már én ezer bocsánatot kérek, excellentissime, dünnyögé Hruszkay úr a
zsebkendő mögül, de én minden obligat deferentiam mellett is, melylyel a
pontaligeti hires park iránt præoccupálva vagyok, ezt az egy partiet
belőle nem nevezhetem valami elegansnak.

– Valóságos partie honteuse! mormogá a gróf, nagyot köpve.

– De hát, hogy került ez ide?

– Hát csak úgy, hogy miután sikerült az egész falut kisajátítanom, kit
túlfizetéssel, kit ijesztgetéssel, kit furfanggal, néha egy kis douce
violencet is használva, ennek az egy háznak a tulajdonosát semmi
módszerrel nem birtam rávenni, hogy engedje át a telkét.

– Jobbágytelek?

– Hiszen ha az volna, tudnám, hogy mit kezdjek vele! De épen az a baj,
hogy nemesi curia.

– Ugyan, hogy került egy nemesi curia a többi jobbágyporták közé?

– Hja, annak czifra története van. Emlékezni fog nagyságod a harminczas
évekből valami Sáromberkynére, a ki az udvarnál bennfentes volt.

– Hogy ne? Én akkor még fiatal adjunctus voltam. Pikáns szépség volt,
magam is udvaroltam neki. A férjét, úgy tetszik, hogy agyonlőtték
párbajban, vagy maga lőtte meg magát, azt nem tudom bizonyosan. Hanem
arra jól emlékszem, hogy az asszonyságot egyszer csak kitiltották a
császári udvarból.

– Sőt Bécset is el kellett neki hagyni, kényszerítve.

– Úgy hiszem, hogy mindenféle kellemetlen mendemondákat csinált az
udvari körökben.

– Veszedelmes pletykahordó volt. Mintha Argusnak a szemeit, s Dyonisius
füleit örökölte volna, s a mellett phantasiája olyan, mint
Sheherezádénak, a miből csak egy szót elkapott, ahhoz ő egy egész mesét
csinált, az egész tisztességes illedelmes udvart úgy felkeverte, hogy
utoljára ki kellett őt kergetni a császárvárosból. No hát ez az asszony
lakik most ebben a vityillóban itten.

– Ah! a pikáns szép Sáromberkyné?

– Nem szép már, de annál szurósabb.

– S hogyan került ez ide?

– Boldogult anyámnak volt igen kedves asszonya; ő fogadta ide, de miután
boldogult atyám nem engedte meg, hogy a kastélyunkba jőjjön, hát ezt a
házat inscribáltatta rá telkestől együtt.

A királyi tanácsosnak már a nyelve hegyén volt ez a kérdés:
«Excellentiádnak az anyja, vagy az atyja?» de jókor visszatartóztatta
azt, egy csendes köhintés alá temetve.

– És most itt maradt az én nyakamon ez a servitus, mint valami armentum
ferreum; egy maleficium, a mi elveszi a kedvemet az egész uradalomtól,
hogy szeretném itt hagyni.

– De hát nem lehetne ezen segíteni?

– Minden meg volt már próbálva. Igértem már ennek az asszonynak más
faluban házat, szántóföldet, kináltam neki tizezer forintot ezüstben
ezért a rongyos viskóért, nem válik meg tőle. Aztán megpróbáltam
kiboszantani belőle, a mi csak moslékviz lefolyik innen-onnan, azt mind
ide vezettettem a háza tájára, a túlsó oldalon meg gátat huzattam
elejbe, hogy megrekedjen a csáva, úgy támad itt ez a ronda tó. Nem
használt semmit, a házát körülfonta rőzsekötegekkel s a töltéseim ellen
azt a furfangot gondolta ki, hogy összeszedi mindenünnen az ürgéket, meg
a vakondokokat, azokat itt mind eleregeti, azok aztán keresztül
furkálják a gátakat, sőt köröskörül az egész parkomban úgy
elszaporodnak, hogy nem győzöm őket pusztítani.

– Nem lehetne egy kis erőszakot használni ellene?

– Azzal a mi országunkban nagyon megjárná az ember. Ha én egy nap via
facti leromboltatnám ezt az utamban álló vityillót, abból olyan cause
celebre lenne, hogy még a fiam sem érné végét. A vármegye philantropjai,
democratái, patriótái, Kubinszkyjai rám rohannának, oculátát tartanának;
utoljára kényszerítenének, hogy a birtokháborított nemesi personának új
házat építtessek ugyanarra a helyre, a tavat körülötte kiszáríttassam s
kavicsozott utat csináltassak hozzá a parkomon keresztül. Ezt tennék
velem, az aulicussal, az aristocratával, a pecsovicscsal: az bizonyos.

– S miből él itt az a persona?

– A régi mesterségéből. Pletykát hord egyik faluból a másikba; azért
ajándékokkal tartják; a parasztokat meg kuruzslással dézsmálja meg,
mindig odajár, itthon alig látni; úgy tud elosonni, mint a róka.
Ilyenkor, midőn a tulsó gerenda fel van huzva, mint egy csapóhid, ez
annak a jele, hogy megint odatekereg.

– S ki ereszti le azt a gyaloghidat eléje, ha visszajő?

– Hát a vadmacska.

– A vadmacska?

– Igen. Valami embernek született vadállat; van neki egy porontya,
valami tizenkét, tizenhárom esztendős leánya.

– Igen. Azelőtt való évben született, hogy Bécsből kitolonczozták.

– Valóságos kis fenevad, a ki ha embert érez közeledni, úgy elbujik az
odujába, hogy neszét sem vehetni.

– Biz ez kellemetlen egy szomszéd.

– De nem is szomszéd, hanem lakótárs. Egy parasit, a ki a beleimben
lakik. A kinek nem az a legnagyobb malversatiója, hogy a parkomat
elrutítja az itt-tengésével, de azonkívül is mind rólam, mind az egész
familiámról örökösen hordja szét a pletykát az egész világba. A ki csak
hozzám jön, vendég, az bizonyos lehet felőle, hogy innen el nem megy a
nélkül, hogy valami kalandos mese oda ne legyen varrva a gallérjához.

– Kiváncsi vagyok rá, hogy mit tudna például én rólam pletykázni.

– Oh a felől legyen nagyságod egészen bizonyos. Mire haza tetszik
kerülni Bécsbe, már ott lesz a nagyságos asszony kezében a levél, hogy a
Belvedereben, meg az üvegházban kivel találkozott nagyságod vacsora
után.

– Kérem, én senkivel sem találkoztam!

– Az mindegy, de azért mégis meg lesz irva. Nem lehet itt egy hangos
szót kimondani, hogy azt ez az asszony meg ne hallja, s ki ne
publicálja. A legbensőbb családi jeleneteket harmadnapra már a
szomszédvárosban beszélik. Úgy vagyok itt, mintha üvegházban laknám.
Minden cselédemnek, rögtöni elkergetés fenyegetésével lett megtiltva,
hogy ezzel az asszonynyal szóba álljanak, mégis mindent megtud. Igazán
olyan rajtam, mint az átok. Aztán a fiam is nagy kamasz már, s mindig
itt lövöldözi a mókusokat ebben a pagonyban.

– S tartani lehet tőle, hogy egyszer a vadmacskát is fel találja
riasztani?

Erre csak összeszorítá a száját Adalbert gróf, úgy, hogy az ajkai
egészen eltüntek.

– Hát én tudnám egy igen egyszerű módját annak, hogyan lehetne azt a
koboldot innen minden baj nélkül eltávolítani, mondá Hruszkay úr.

– Fölöttébb lekötelezne vele nagyságod, ha megismertetne ezzel az
arcanummal.

– Meg kellene neki engedni, hogy Bécsbe visszatérjen.

Adalbert gróf meglepetve csettentett az ujjaival.

– Ejnye, ez valóságos Columbus tojása.

– S ez nekem csak egy pár szavamba kerül odafenn.

A gróf mind a két kezével megszorítá vendége kezeit, s nem talált
szavakat hálája kifejezésére.

– Menjünk innen, ebből a mephiticus bűzök tanyájából, mondá, és most már
előre bocsátá a vendégét a bozótos ösvényen, tudva, hogy az jobban fog
sietni, ha ő vezethet. – Csak akkor álltak meg, mikor ismét kijutottak a
szép kavicsozott útra, a mi már a czivilizált világot jelképezi.

– No hát most térjünk át a Tuhutum vármegyére, szólalt meg a gróf,
felhivatlanul, önkéntesen.

– Nagyon jól ismerem én azt a vármegyét, kezdé Adalbert gróf.
Nyughatatlan egy nemzet. Már a régi időben extra törvényeket kellett
hozni a számukra az országgyülésen, sőt egyszer azt határozták el az
ország rendei, hogy az egész népséget szétosztják a többi vármegyék
közt, s helyükbe oroszokat telepítenek le Mármarosból, Beregből. Nem
használt semmit. A kitelepített nép menten visszatért, s a lehozott
rusznyák már tíz esztendő mulva épen olyan vad szittyává alakult át,
mint az elébbiek. A földben kell lenni a varázsnak. Az egész valami
emlékeztetés az ázsiai pusztákra: csupa legelő. Mindenki nomád életet él
és csaknem mindenki nemes ember, jobbágy alig van. Azok a nagy
láthatártalan puszták felköltik az emberben az utópiák vágyát; a
rengeteg nádasok daczolnak minden erőhatalommal s menedékül szolgálnak
mindenkinek, a kit a törvény keze zaklat. Minden országos zenebona itt
szokott megkezdődni s itt pihen el; de soha sem örökre. A kutak vizei
ihatatlanok, azért minden ember bort, pálinkát kénytelen inni.
Szolgabiró, viczispán nem parancsol senkinek, mert a tisztujításon
kidobják az ajtón, s a generálisgyülésen kidobják az ablakon. Aztán a fő
veszedelme az egész vármegyének azok a nagy hatalmas családok, a mik
roppant nagy latifundiumok birtokában, mint valóságos kis királyok
grassálnak, s felülemelik magukat minden törvényes hatalmon. Ilyen kis
király Tuhutumban a két Tanusy testvér.

– De jó örmény név.

– Azt ne mondja nekik valaki, mert megölik érte. Ők egyenesen a
hirhedett Thonuzóba vezértől származtatják le családjukat, a kit, mint
krónikáink irják, Szent-István királyunk, a pogány oltárok ujra
felállítása miatt, feleségével együtt elevenen elsiroltatott. Az
etymologia szerint ez a hosszú név két szó. «Thonus» annyit jelent, mint
«Tanus»; a hozzá ragasztott «oba» pedig csak hibásan leirt «aba», a mi
ősapát jelent. Ezzel a Tanusyak nagyra is vannak. S minthogy az ősük az
első honfoglalás vezérei közé tartozott, nagyobbra tartják magukat a
királynál.

– Többen vannak?

– Két testvér. A család sohasem szaporodott el, mindig egy kézen maradt
az óriási birtok. Ha voltak is hajdanában nagyobb számmal, a háborus
világban elhullottak. Most először lett kétfelé osztva a nagy Tanusy
dominium.

– S meg tudtak az osztályon egyezni a testvérek?

– Dehogy tudtak. Hiszen már az apjuk idejében, gyermekkoruk óta
veszekedő társakul nőttek fel. Most csak ezt folytatják nagyban. Nincs
az az injuria, nincs az az actus minoris és majoris potentiæ, a mit
egymáson el ne követtek volna. A mi csak rég elavult kihágást emleget a
Tripartitum, azt ők mind fölelevenítik egymás ellen, tizenkét prókátor
nem győzi végezni a tabuláris pöreiket, a kerületi táblán s a királyi
táblán s egy vármegyegyülés sem mulik el, hogy mind a ketten fiscalis
actiót ne kapjanak.

– Hisz ez nagyon kedvező körülmény. Így az egyik testvért kellene
valahogy megnyerni s aztán azzal megtöretni a másiknak a hatalmát.

– Csakhogy ezeknek az ellenségeskedése nem abból áll ám, hogy az egyik a
Kubinszky, a másik a pecsovics párton álljon, az ő politikai dulakodásuk
nem olyan természetű, mint más rendes eszű embereké, hogy az egyik a
kormánypárton, a másik az ellenzék pártján állva, mérkőznének egymással.
Ezeknek a harcza egymást fölülmulni a refractariusságban. Ha a bátya
előáll egy vakmerő inditványnyal, az öcs egyszerre készen van egy még
dühösebbel. Így liczitálják fel egymást egész a holdig. Aztán mind a
kettőnek van megfelelő tábora, jól berendezett táborkarral: a
leghiresebb verekedők, bicskások az ő szolgálatukban állanak. Maga a
megye székvárosa, Tanusvár, mely az ő nevüket viseli, úgy oszlik meg
kettőjük között, hogy a földmivelő gentry, aztán a szekeres gazdák, meg
a sertéshizlalók, a birkások mind a bátya pártján tömörülnek, míg a
democratia, a csizmadiák, a gubások, meg a gelencsérek, a kik között sok
a nemes ember, az öcs zászlóit követik s egymást viszonozva «mezítlábos
pártnak» és «plundrás pártnak» csufolják; saját magukat pedik úgy
nevezik, hogy «sasok» és «daruk» s büszkék a czimükre. – Ezek tehát nem
ellenfelek, hanem versenytársak, a mi sokkal rosszabb. Ha egyszer Tanusy
Decebálnak eszébe jut, hogy proclamáltassa magát Pannonia és Dáczia
királyának (a mihez documentumokban őrzött igényei vannak), hát
bizonyos, hogy Tanusy Belizár, az öcscse abban az órában ki fogja
kiáltani Magyarországon a respublicát.

– De furcsa keresztneveket válogatott nekik az édes mamájuk.

– Kétféle anyjuk volt. Az öreg Tanusy Balambérnak az első felesége
oláhországi gazdag bojárleány volt, a kivel két milliót kapott
készpénzben; egyenesen Mihály vajdától származott le a családja. Ennek a
kedvéért lett az elsőszülött Decebálnak keresztelve. Ez az asszony, a
gyermeke születése után egy esztendőre, igen rejtelmes körülmények közt,
meghalálozott, Balambér úr pedig még a hat hetet sem várva be, másodszor
megnősült, s ezuttal egy szép fiatal bárónőt vett el Sziléziából, ez
ajándékozta meg a kisebbik fiuval, a kit Belizárnak kereszteltek. A két
fivér között alig van korkülömbség s mind a kettőt a férfiui délczegség
eszményképének tartják, sőt mivel egymáshoz nagyon hasonlítanak, gyakran
összetévesztik őket, a mi azoknak a testvéri dühét csak annál jobban
növeli egymás ellen.

– Mégis azon kellene kezdeni, hogy az egyiket a kettő közül megszerezzük
magunknak.

– Csaknem lehetetlen feladat. Pénzzel, gazdagsággal nem lehet rájuk
hatni. Jövedelmüket most sem tudják elkölteni, ha meg akarnák duplázni,
csak azt kellene tenniök, hogy ne engedjék ellopni felét a szolgáik
által, s ez sokkal kevesebb fáradsággal járna, mint hogy maga álljon be
az ember más szolgájának. Az igazi főuri fényűzést nem ismerik. Arra
büszkék, hogy minden butoruk kétszáz esztendős. Ambitióik pedig olyan
régiókban kalandoznak, a hol azokat a kormány utól nem érheti. A bátya
arról a paizsról álmodik, a min a hét vezér Árpádot a vállára emelte, az
öcs meg Brutusra játszsza magát.

– Lehet azért ebből még valami. Minden embernek van a feje hátulján egy
szál tarkaszinű haja, ha azt megtalálják, annálfogva el lehet őt vezetni
akárhová. Csak az a feladat, ezt a tarka szál hajat megtalálni. – Nincs
a két testvér között valami asszonyféle?

– Az ifjabbik nőtlen s köztudomás szerint nem csapong a fantáziája
magasabbra a paraszt menyecskéknél, czigánylányoknál. Ennek a szive
szenvedélymentes. Nála az asszonyféle csak olyan mindennapi kenyér. A
bátya már szenvedélyesebb. Van felesége, s ő annak a rabja. Semmiféle
urat nem ismer a földön, csak ezt az egy zsarnokot. És ehhez az
asszonyhoz úgy jutott, hogy az elébb egy birkásának a felesége volt.
Tizenhat esztendősnél több nem lehetett, mikor elszerette. Akkor aztán
elválasztotta a férjétől.

– Törvényesen?

– Az erdélyi consistorium előtt, tehát protestans felfogás szerint
törvényesen, annak tizennégy esztendeje, az asszony lehet most harmincz
esztendős. Most is csodálatos szépség. Csupa temperamentum. A hogy
mondják nálunk, tetőtől talpig szív.

– Eszes-e?

– Hát erre nehéz határozott feleletet adni. Mert először is sem irni,
sem olvasni nem tud.

– Parasztnő?

– Nem az. Köznemesi családból való. Hanem egy olyan faluban laktak a
szülői, a hol nem volt iskola.

– Hát a mióta férjhez ment, nem tudta megtanulni?

– Akkor meg már derogált neki az ábéczét bökdösni az ujjával. Hát csak
úgy maradt. Tehát a tudománya æquale zero. A mellett babonás és együgyű.
Nem ül tanácsot mással, mint a kuruzsló vén banyákkal, ezek a belső
titkos tanácsosai. – Hanem aztán van neki annyi természetes esze és
furfangja, hogy nemcsak a gazdatisztjeit tudja kordában tartani, s
daczára annak, hogy a számokat nem ismeri, mégis mindent számba tud
venni tőlük, hanem még arra is kiterjed az esze, hogy a legnagyobb
cselszövényeket elbogozza az egész vármegyében; úgy látszik, hogy van
valami kielégíthetetlen ambitiója, a mint szokott az olyan nőknek lenni,
a kik alacsony sorsból emelkedtek magas rangba, s folyvást azon
tépelődnek, hogy a világ nem tiszteli őket eléggé.

– Ez már hasonlít ahhoz a bizonyos hajszálhoz.

– Az egész asszony élénken emlékeztet azokra a szultána validékra, a kik
a Yildizköskből kormányozták az ozman birodalmat, s ha megharagudtak, a
mi hamarább a kezükbe akadt, chinai porczellán edény vagy nagyvezér
feje, azt törték össze.

– S szereti az urát?

– Úgy, a hogy csak vad emberek szoktak szeretni.

– Hát a férje öcscsével hogy van?

– A «kisebbik urát» (így hivják a magyar asszonyok a férjük öcscsét) ezt
úgy gyülöli, a hogy csak a czivilizált világban tudnak gyülölni az
asszonyok.

– Van-e gyermeke?

– Van egy tizenhárom esztendős leánya.

– Az nem ér semmit.

Leány nem számít a politikában.

– Nem lehetne a két testvér közül az egyiket megpuhítani? Kérdezé, más
utra térve a királyi tanácsos úr.

– Értem, hogy mire tetszik czélozni. Hanem az a mi körülményeink között
nem használ semmit. A kit egyszer megpuhítottak, az aztán lágy marad;
nincsen sem ereje, sem éle többé. Elveszti a vármegyében minden
befolyását, s mi azon veszszük észre, hogy a mit megszereztünk, nem
szám, csak egy nulla.

– Nem úgy gondoltam, hogy az egyiket nullificáljuk. Hanem a hogy a
kovács bánik a vassal. Elébb tűzbe dugja, attól meglágyul, akkor hideg
vízbe mártja s megaczélosodik.

– Az allegoria nem egészen világos előttem.

– Igyekezni fogok világossá tenni. Azt méltóztatott mondani, hogy az
egyik testvér Bocskaynak, Rákóczynak vagy minek képzeli magát;
prætendensi ábrándokkal jár-kel; a másik testvér pedig Brutust vagy
Robespierret szeretné majmolni. Ezek mulhatatlanul tesznek vagy mondanak
valamit, a mi az ország törvényeibe ütközik, tartanak valami
conventiculumot, a miben valami perduellio kerül elő, eljár a szájuk?

– Oh, azt ők nagyon sűrűn teszik. Hanem a nagy mondásokon túl nem
mennek. Erőszakoskodásaikban megtartják az alkotmányos formákat s ha
valami törvényellenes kihágásra vetemednek, a mi a törvényszék szigorát
felhivja ellenük, egyszerre annyi tanut állítanak elő, a ki megesküszik
rá, hogy a vád alá veendő Tanusy ugyanakkor tíz mértföldnyi távolban
betegen feküdt az ágyban, a mikor ez történt, hogy nem lehet a vétkest
megfogni soha.

– No ha a vétkest nem lehet, hát meg lehet fogni az ártatlant. Az még
sokkal jobb. Ugyanaz az apparatus, a melyik az egyiket tisztára mossa, a
másikat befeketíti. Ha a hamis tanuk az egyik testvért kihuzzák a
sárból, egészen kezük ügyére esik, hogy a másikat meg belemártsák. Ha a
nélkül is ellenséges lábon állnak egymással.

– Ez nem rossz gondolat.

– Akkor aztán úgy tesz az ember a kelepczébe kerülttel, a hogy a vad
elefántot szokták megszelidíteni. Előbb a rossz emberek ütik, verik,
éheztetik; akkor aztán előjön a jó ember, ételt hoz neki, jól tartja,
leoldozza a köteleit, szépen szól hozzá, elkergeti mellőle a rossz
embereket s az elefánt azontúl hűséges követője lesz a «jó embernek».

– Ez kidolgozásra méltó gondolat.

– Minden siker a körülmények előidézésétől függ. A kellő hatalommal
ellátva, alkalmat adni nekik a törvénybe ütköző kihágásra. Eleinte úgy
tenni, mintha félne tőlük az ember; hogy vérszemet kapjanak. A
hetvenkedés elől óvatosan visszavonulni; hadd nőjjön nagyobbra a
szarvuk. A könnyű diadal hőstettekre csábítja az embert. Ha az megvan,
akkor aztán megragadni vagy a ludast, vagy az ártatlant. Az utóbbi jobb.
Mert az igazi csihést a czimborái körömszakadtáig védelmezik, de az
ártatlant minden ember magára hagyja, azt gondolva, hogy annak elég
védelem az, hogy nem követte el, a mivel gyanusítják.

– Aha! Haha! Igen! Igen! döczögé közbe Adalbert gróf.

– Ez aztán kellemetlen processust kap; dühös lesz, eleinte azokra, a kik
által üldöztetik, de később jobban azokra, a kik helyett szenved. S ha
plane megsententiázzák, az egészen el fogja keseríteni. Felségsértésért,
rebellisségért, a mit az ember elkövetett, tudom, hogy gyönyörüség
börtönben ülni, de olyanért, a mit más követett el, boszantó a
legszelidebb szenvedés is.

– Nagyon jó!

– Akkor aztán az elkeserített emberhez odalép a jó ember, beszél hozzá
részvéttel, rokonszenvvel. Megigéri neki a közbenjárását a kellemetlen
következmények elenyésztetésére, s azzal meg van találva, a mit
kerestünk.

– A tarka hajszál a feje hátulján? Hahaha!

– A minél fogva aztán lépésről lépésre odavezetjük, a hova akarjuk.
Megmutatjuk neki az éremnek a másik oldalát, új irányt adunk az
ambitiójának. Kitüntetjük, megkülönböztetjük a többiektől, fölfedezzük a
jó tulajdonságait, míg egyszer aztán szerencsésen megfordítjuk s
ellenlábasává teszszük a másiknak. A mi pedig azután következik, az már
csak a cserépedény és vasedény sétája egymás mellett.

– Kezd a prospectushoz kedvem támadni.

– Excellentiád tökéletes teljhatalommal lenne felruházva, s e hatalom
gyakorlásához mindenféle eszközökkel bőven ellátva.

– Lesz katonaság küldve a helyszinre?

– Egy zászlóalj Ceccopieri már útban van Tanusvár felé.

– Azok olaszok. Annál jobb.

– Azonkívül egy svadrony Kresz svalizsér fogja excellentiádat kisérni a
bevonuláskor.

– Azok jobban imponálnak.

– Hiszen komoly tettekre nem is fog kerülni a sor. Excellentiád
bölcsesége legjobban el fog igazítani mindent. A nemes urak szeretnek
lármázni nagyon, de a katonát respectálják még nagyobban.

– Valami gárdát azonban kell vinni magammal, majd a somogyi birtokomról
felhozatom a juhászlegényeimet, s felöltöztetem hajduknak, mert a hogy
én a Tuhutum vármegyei hajdukat ismerem, azoknak hite és vallása
parancsolja, hogy a hol valami baj van, onnan elszaladjanak, de ha az én
somogyi bicskásaim ott lesznek körülöttem, akkor biztos vagyok felőle,
hogy a tuhutumi mándrucz legények nem dobnak ki az ablakon.

– Oh, kérem, hiszen csak egyemeletes a vármegyeháza.

– És az is alacsony. Ez is biztató körülmény. Holnap reggelig
meggondolom magamat, akkor majd bátor leszek tudatni nagyságoddal az
elhatározásomat. Addig kegyeskedjék kastélyomban unatkozni.

– Oh kérem, nekem legélvezetesebb óráim azok, a miket excellentiád
körében tölthetek.

– Azután kérem, ne tessék elfelejtkezni erről a piszokszigetről itt a
parkomban.

– És a vadmacskáról. Első dolgom az lesz Bécsben, szólt meghajolva
Hruszkay úr, s csomót kötött a zsebkendője szegletére. – Magában pedig
azt gondolta, hogy mikor már valaminek az árát kérik, akkor már az alku
perfectté lett.

Minden embernek van valami ára. S néha a kicsiny embernek nagy ára van,
máskor meg a nagy embernek van kicsiny ára. – Már mi az egy Ponthay
Adalbert-ért?

Egy vadmacska! De hát meglehet, hogy ránézve ez a rozzant viskó épen
olyan pretium affectionissal bir, mint annak a mostani törvényes
tulajdonosnéjára nézve.

E közben visszakerültek az urak a kastélyhoz.

– Ugyan kérem, mondá a királyi tanácsos úr, miféle fölfutó növény ez a
verandán, a minek olyan szép sárga virágfürtjei vannak.

– Bizony nem tudom én! hárítá el magától a kérdést ő excellentiája. A
főkertészem fogja tudni a nevét. Valami «scandens», vagy «radicans» nem
tudom micsoda?

Hruszkay Xavér Ferencz úr tapintatos politikus volt. Ponthay Adalbert
gróf úr ő excellentiája ugyanazzal a postával kapta meg királyi biztossá
kineveztetését, a melylyel Sáromberkyné felmentését az osztrák
metropolisból való kitiltása alól. Hogy ezt a felmentő okiratot miért ne
kapja az érdeklett asszonyság egyenesen megküldve, hanem ő excellentiája
kezén keresztül, azt csak az olyan finom érzékű diplomata, mint ő
nagysága, birja észszel felérni, egyébiránt ő excellentiájának teljes
méltánylatát nyerve meg e gyöngéd figyelme által.

Egyelőre e sorsfordulatról még ne tudjanak meg semmit a pontaligeti
pocsétasziget lakói, s élvezzék még egy kis ideig a békák est-zenéjét s
a bűzmocsár minden illatait.



A NAGYSZERŰ BEVONULÁS.

Hiszen parádét csinálni mai napság is csak tudnak a magyarok. Ebben
rajtuk semmi más nemzet túl nem tesz. Nem is tehet. – De mi ez a mostani
parádé a hajdanihoz képest, a milyent az öregeink láttak és producáltak.

Csak úgy a hiréből halljuk még, hogy volt egyszer egy mágnás, a kinek
olyan dolmánya volt, hogy nem látszott rajta a posztó az igazgyöngy
himzéstől! Hát az a másik, a kinek minden dolmánygombja egy-egy repetáló
óra volt, a mik hogyha elkezdtek egyszerre ütni, hát az egy kis török
muzsikát adott ki! Hát az az egyházfejedelem, a kinek az installatiói
bevonulásánál mind a hat fekete lova ezüst patkóval volt megvasalva, a
patkó mind lógott, ha egy leesett, azt ott hagyták a népnek, ott voltak
diszkovácsok, vertek fel más ezüst patkót, megint olyan veszendőnek
szánva. No meg aztán az a híres herczeg, a ki egy ilyen parádéra
Rubensnek egy eredeti vásznát (a vászon be volt mázolva valami
festéssel; megért százezer forintot) felszabatta atillának, azt öltötte
fel. – Hanem hát mindezeknél hiresebb volt az a nagy parádé, a melyben
Ponthay Adalbert úr ő excellentiája részesül vala, mikor bevonulását
tartá Tuhutum vármegyébe, teljhatalmú királyi biztosi minőségében.

A tuhutummegyei tekintetes urak mindig hiresek voltak élczes
ötleteikről. Ezuttal különös jó élcz volt tőlük a megyegyülést arra a
napra tüzni ki, a mikor egyszersmind országos vásár van Tanusvárott.

A tanusvári Mihálynapi vásárra az egész ország összerajzik. Távolról,
közelről megindul minden úton a hosszú szekérsor. Debreczeni csizmadiák,
váradi gubások, osgyáni fazekasok, szepességi gyolcsosok, fehérvári
kékfestők, meczenzéfi vasárusok, gönczi borkereskedők, üvegcsüri
üvegesek, kassai mézesbábosok, pesti kolompöntők, miskolczi szűrszabók,
stószi késcsinálók, pozsonyi szíjgyártók, lőcsei ötvösök, komáromi
asztalosok a tulipános ládákkal, bakonybéli szerszámosok, örmény, rácz,
görög, zsidó, kalmár, kupecz, csiszár, szatócs mind tódul szekérháton, a
kas megrakva ládákkal, rajta gubbaszt bundás, köpönyeges ember, asszony;
a kocsioldalról messze kinyúlnak a sátorfák végei; közbe egy-egy szekér
czigány, meg egy komédiás trupp, az öreg dob a kis tudós lovacska hátán.
Azonkívül erre a napra esik a juhászfogadás terminusa. Valami kétezer
juhász jön össze a városba új conventiót keresni, meg új kolompot venni
a vezérkos számára. De a mi mindennek megadja a nagyszerűség mértékét,
az a roppant nagy marhavásár, a miről a tanusvári Mihálynapi «Szabadság»
hirhedett. Itt van a nagy országos kiállítása mindenféle haszonra
teremtett négylábú állatoknak.

S ezzel a népvándorlással együtt kellett ő excellentiájának Tanusvárra
bevonulni.

Hiszen még a «Két víz» között csak istenes volt az utazás, mert ott
örökké sár van, s az országút csak egyvágányú. A hogy a kerékvágást az
előrehaladott szekérsor tracirozta, azon a nyomon kell az utána jövőknek
mind csendesen előre haladni, mert a ki ki próbál térni a barázdából,
úgy odaragad a degetbe, hogy hat bivaly sem húzza ki onnan. Haladni
pedig nagyon lassan lehet, mert közben egy bárka nagyságú fazekas szekér
döczög, megrakva szinültig cserépedényekkel, s annak a vágtatva haladás
nem tanácsos; odább meg egy óriás tótszekéren csupa szitát, rostát
visznek, ha az egyet billen, mindjárt felfordul.

Hozott ugyan magával ő excellentiája egy svadrony dragonyost
útikiséretül, de mit tehet az ilyen hadjáratban. Tehát csak tűrni kell a
lassú czammogást s hallgatni a szekeresek «gyih! hó!» kiabálását.

Ő excellentiája csendesen meghúzta magát a köpenyébe burkoltan a hintó
hátuljában s mondogatá magában a fogai közt a bölcs német közmondást:
«Geduld bringt Rosen».

A mint aztán a túlsó hidon is átczammog a szekérsor, ott az egyvágányú
országút egyszerre tízvágányú dülőúttá válik, kezdődik a nagy legelő, a
véghetetlen láthatárral, s a töretlen hagyott országútról jobbra-balra
futnak széjjel a mellék szekérvágások, ki a senki földjére, keresztül az
árkon. Itt azután a sok vásáros szekér siet hirtelen kikapni az
országútról, le a sík mezőre, s akkor aztán «se kocsi, se ló, se ostor
nem a tied». Kezdődik a versenyfuttatás a szekerek közt. Csak a fazekas
és szitás szekerek, meg a főuri hintó maradnak meg a legalis téren az
országúton; az elsőbbeknek tiltja az egyensúly theoriája az árkon
keresztül vádolást, az utóbbinak pedig a törvény és rend iránti
tisztelet.

Ebben a régióban aztán már nem uralkodik a sár, hanem a por. Ezer szekér
veri fel a port a benyargalt rónán. Ebből természetesen a maga részét el
kell ő excellentiájának nyelni türelmesen.

A svalizsérek annyit megtehetnek, hogy a hidnál hátul maradva, az utóbb
jövő szekereket visszatartják a rónára való kicsapástól, s ez által
meggátolják, hogy a királyi biztos úr körül előlhátul verjék fel a port,
hanem azért jut neki elég, mert a szél szemközt fuj.

«Geduld bringt Rosen!»

Eddig csak szekerek voltak, most következnek a csordák. Ökrök gúlya
számra, lovak ménesestől, tömött phalanxai a sertéseknek, toklyóknak
özönlenek innen is, onnan is, bégetve, bömbölve, kolompolva.

Ezek még a vásáros szekereket is megállítják. A baromtorlaszon nem lehet
keresztül gázolni. Az országút megtelik disznókkal. Azoknak az az út
tetszik legjobban, a hol az ember az orrával turhatja a rögöt.

Ő excellentiája most az erély eszközeihez nyult, előre parancsolta a
magával hozott tizenkét, hajdunak öltöztetett somogyi legényt, hogy
nyissanak utat a hintó előtt. Azok kiereszték sodronyvégű karikásaikat s
volt sikere a működésüknek; jobbra-balra pattogatva, szerencsésen
lekergettek az árokba annyi malaczot meg birkát, a mennyinek a helyén a
hintó odább gördülhetett; a négy paripa neki rugaszkodott, s a göröngyös
döczögős úton vitte az úri járművet; mikor egy-egy kátyuba bezökkent a
hátulsó kerék, ő excellentiája majd kiütötte a fejével a kocsi tetejét.

Hanem azért csak: «Geduld bringt Rosen!»

Hova-tovább mind több út kezdett összejönni, ugyanannyi szekérfolyammal,
a mi sehogy sem fért el a medrében. Itt már nem volt elég a karikás, a
dragonyosoknak is közbe kellett szólni a kardlappal. Mindez nem történt
meg káromkodás nélkül.

No de csak: «Geduld bringt Rosen!»

Hiszen már közel van Tanusvára. Ott merednek fel tornyai a porfelleg
mögül! Csak még egy kis kitartás.

A dragonyosoknak sikerül valahogy valamennyi szekeret, csordát, gulyát,
kondát az országút északi oldalára terelni, hogy a hintó számára szabad
út nyiljék. Ekkor azonban új veszedelem támad. Ismeretlen okú,
kipuhatolhatlan eredetű veszedelem, csak azt látja az ember, hogy jön.

Délszakról jön valami nagy porfelleg, meg azon fölül is valami füstforma
szakadvány, dühös bömbölés, sebesen rázott kolompok kalatyolása, s a
mellett egy növekedő robaj hangzik, mintha egy egész lovas dandár jönne
erre felé «marsch, marsch!» commandóra!

– Vágtassanak eléjük! parancsolja a teljhatalommal biró úr; a fegyvert
is kell használni! S erre az egész svadron hosszú arczvonalban szembe
megy a rejtélyes porfellegnek.

De hiába oda minden vitézség; nem ellenség az, a kivel beszélni lehet,
hanem egy pár megriadt gulya, ökör, bivaly összekeveredve, a kit
felbőszített a rájuk lecsapó kolumbácsi szunyogsereg, ez a gyilkos
féreg, a mely ezeredmagával meg tud ölni egy hatalmas tulkot, s a mi
ellen se embernek, se állatnak nincs semmi védelme. Az a gulya, a mit ez
meglepett, meg nem áll a vízig.

Nehány percz mulva a főúr azt látta, hogy az ő dragonyos svadronya
vágtat visszafelé, szörnyen megszaporodva mindenféle kétszarvú
állatokkal. A hátukon hozzák az ellenséget.

Jó szerencse, hogy a kocsis nem vesztette el a præsentiáját ebben a
kritikus pillanatban, mert ha az a hústömegből álló lavina itt éri az
országút közepén az excellentiás úr hintaját s az a négy sárkányvérű
paripa nekivadul, szörnyű catastropha lesz ennek a vége. Hanem a «matyó»
azzal az okos politikával élt, hogy megsejtve a közelben egy jókora
hidat, a mi az országutat átszelő száraz ér fölé volt építve, neki
cserdített az ostorral az ostorhegyesnek, meg a gyeplősnek s
szerencsésen el tudta foglalni azt a biztos menedéket, mielőtt a
veszedelmes roham helyükbe jött volna. Az egyesült tulok-bivaly csorda,
összegubajodva a svalizsérekkel, egy rohammal elfoglalta az országút
töltését, társzekeret, szitásraktárt menten beleforgatott az árokba, ott
maradtak; aztán rohant bomlottul a túlsó oldalon megtorlott
szekérvárnak, a mi futtában útját állta. De úgy ugrálta azokat a
szekereket keresztül az a rideg marha, mint a legjobb angol
versenyparipa; a vásárosok ugyan előkapták a sátor-karókat, s azokkal
vitéz ellenállást fejtettek ki, de az mind nem használt semmit, a
bivalyok, tulkok már fanatizálva voltak s halálmegvetéssel és magasan
csóvált farkkal rohantak az akadálynak; egynehány szekeret pozdorjává
törtek, s azoknak a holttestén keresztül folytatták ádáz rohanásukat,
kisérve az elgázolt nép átkaitól.

Mindezt pedig igen kényelmes dolog volt onnan a hídról nézni, a minek a
dobogójára a fellázított tömeg fel nem ugrálhatott, hanem inkább alatta
futott keresztül.

– Ezen is átestünk, mondá ő excellentiája, mikor vége volt a
hajczéczunak.

A dragonyosok is összeverődtek megint innen-amonnan. Némelyiknek a
kengyelvasa hiányzott, másiknak meg a sisakja; az azt ráért keresni.

Egy haszon lett a tulokzendülésből, az, hogy a vásáros népet egészen
megconfundálta, s ez által az országutat szabaddá tette mind a város
határáig; hanem egy kis baj is maradt utána hátra, az, hogy ez a
förtelmes szunyogspecies, a mit a galambóczi sziklaoduk küldenek ki
egyptomi csapásul a világra, nem követte egész táborával az üldözött
marhákat, hanem szórványosan egy-egy folt belőle hátramaradt az utazók
számára. Adalbert gróf hintaja egyszerre mintha füstfelleggel lett volna
beborítva. A kocsisának a dolmánya eddig sárga volt, az rögtön fekete
lett a legyektől.

Négy somogyi legénynek le kellett szállani, hogy elhajtsa a lovak
orczájáról a legyeket s aztán kantárszáron vezessen kiki egy paripát,
nehogy azok bőszült ijedelmükben az árokba ragadják a hintót. És így
vonult ő excellentiája előre, kantárszáron vezetett lovakkal, mint
valami hétválasztó fejedelem.

De hogy saját személyét se érje veszedelem, azt tette Adalbert gróf,
hogy előrántotta a selyem zsebkendőjét, a mely császárpiros színű volt,
a közepén egy nagy napoleonkék szélrózsával, azt terítette le az
arczára, úgy, hogy a napoleonkék szélrózsa képezte nála a physiognomiát.

A selyemkendőn ugyan keresztül lehetett látni. Ő excellentiája
észrevehette, hogy szembe az országúton egy hét lovasból álló csapat
közelít eléje, kardos és karabélyos alakok, pitykés dolmányokban, sárga
gombokkal végig megrakott rajthuzlikban. Az első testes, vaskos férfiú,
darutollal a kalapja mellett, fekete ábrázattal, mint egy czigány, a
többit vezetni látszék. Ez is úgy van öltözve mint a többi, csakhogy a
kardtokja rezes.

Ez hát valami deputatio lesz.

Szokták ám a vármegye részéről a királyi biztost lovas banderiummal
fogadni a székváros határán.

Ez is bizonyosan az lesz.

Jó jel, hogy mégis fogadja valaki. Nem sokan vannak, csak heted
magukkal, de az is számot vet ilyenkor.

A lovas csapat összekerül a hintóval. A czigánybarna vezér meghőkölteti
a lovát, s féloldalt tánczoltatva, bekukkant a hintó ernyője alá, vizsga
tekintettel. Nem lát, csak egy kék szélrózsát ábrázat helyett. Azt meg
nem tudja, hogy hogyan kell titulálni.

– No mit bámul az úr? riad rá categoricus kifejezéssel Adalbert gróf.

A hangjáról aztán ráismer a szemben álló s positurába vágja magát.

Nekifohászkodásáról észre lehet venni a szándékát, hogy ez itt mondokát
akar tartani. Úgy lesz. Hangja kissé rekedt gordonkaszerű, de azért
ünnepélyes.

– Nagyméltóságú királyi comissárius úr!

Hanem ennél a szónál egyszerre tele lett a szája musliczával.

– Phi! Phü! köpködött jobbra is, balra is a szónok, míg ismét
visszavívta koczkáztatott szólásszabadságát s folytathatá, azaz hogy
elkezdheté:

– Dicső nap ez, melynek fénye ma homályba borul.

De hogy miért borul homályba, azt már megint nem engedték neki elmondani
a szunyogok. Nagyon sokan voltak.

– Ez a nap, mely dicsőségbe borul… phi! phü! a keserű voltát a
musliczájának!

Adalbert gróf nem állhatta tovább a dicsőséget, közberivalt a
selyemkendő alul:

– Kicsoda, micsoda az úr?

– Én vagyok Sajgató Hollofernes, tekintetes, nemes Tuhutum vármegye
persecutor hadnagya.

– No ha persecutor az úr, hát persequálja a tolvajokat, takarodjék a
vásárba rendet csinálni, nekem pedig ne köpködjön itten phrasisokat, meg
musliczákat, hanem hagyjon szaporán odább menni.

Ezt a kivánságát annyival örömestebb teljesíté Sajgató Hollofernes, mert
csakugyan nem lehet az embernek ilyen szunyograj között az ékesszólását
gyakorolni.

Ponthay Adalbert gróf pedig ebből a fogadtatásból előre izlelheté, hogy
mi vár rá Tuhutum vármegyében? A csendbiztost küldeni ki a királyi
biztos beneventálására! Nem az egyik alispánt, még csak nem is egy
szolgabirót, hanem egy csendbiztost! Egy régi római az ilyen rossz
omenre rögtön visszafordult volna. De Ponthay Adalbert gróf nem volt
régi római, azért azt parancsolá a kocsisának, hogy már most vagdaljon a
lovak közé istenigazában, hogy bejuthassanak Tanusvárra, mielőtt a
Sisera hadai utolérik.

Ez aztán szerencsésen sikerült is ő kegyelmességének.

A marhavásár terét háta mögött hagyva, a somogyi lovasok elől lovaglása
mellett, minden akadály nélkül bejuthatott a sorompón a városba.

A sorompónál kövezetvámot szednek, mivelhogy a piacz közepén van egy
keskeny vályúforma mesgye, fehér mészkövekkel kirakva, de arra rá nem
hajtat senki, a kinek még csont van a szájában. Tőle azt sem kérték.

Tanusvár csak olyan város, mint a többi. Legszélről egy sor
czigányputri, azután következik egy utcza szalmafödelű ház, folytatja
egy másik, zöld mohával lepett zsindelyes házsor, közbe egy csoport új
zsindelyes, ott nemrég tűz volt, azután jön a nagy piacz, ott van a
városház, az cserepes tetejű, csak a fala vedlett, patika, vásznos bolt,
fűszerszámos egymás mellett, zöldre meg sárgára festett házak, az
egyikben szappant főznek, a másikban bőrt cserzenek, ezek a
polgárpatriciusok házai. Odább van egy másik piacz, az nem olyan nagy,
ott van a vármegyeháza, átellenében a nagy vendéglő a «Régi Naphoz».
(!!) Aztán van két nagy templom, az egyiknek a tornyán körülfutó erkély,
a melyről a toronyőr hirdeti a világ négy részének az idők mennyiségét;
a másiknak a tornyán van még négy kisebb torony-malacz. A kálvinista
torony órája esteli hat órát mutat, a pápistáé déli tizenkettőt, a
miből, a ki az astronomiát érti, kiszámíthatja, hogy lehet úgy délután
három óra felé az idő.

Hanem ezek a Bædeckerbe való adatok most már mind háttérbe szorulnak az
országos vásár alkalmával, a mikor tudvalevő, hogy még egy másik várost
szokás építeni a réginek közepébe, fából.

Kétoldalt fabódékkal van szegélyezve minden utcza.

Minthogy ma még csak a marhavásár napja van, az árusok még nem rakodtak
ki, annálfogva a legtöbb sátort csak most tákolják össze; minden utcza
el van torlaszolva deszkafalakkal, gerendákkal; kalapács, baltafok
csattog, kopog mindenfelé. Jó, hogy a lovasság trombitása elől megy,
utat riasztani a bábel-tornya építői között.

Így jut el a királyi biztos úr a városházáig.

Ott felállíttatja a téren a lovas svadronyt, s azután felüzen a
városházába a biróhoz, hogy jöjjön le hozzá.

Feltünő, hogy ő excellentiája sem egy titkárt, sem egy jurátust,
patvaristát nem hoz magával. Ez az ő jellemrajzához tartozik. Minden
irásművelő ember iránt bizalmatlan, fél, hogy elárulják a titkait, s
soha sem adja irásba a parancsolatait, hogy csak addig is meg ne tudja a
szándékát valaki előbb, a míg papirosra teszi.

Tanusvár birája afféle demidoctus ember. Syntaxist végzett biz ő csak,
de nagy nála a praxis. Az apja is biró volt. Nem is igen kapaszkodnak ez
után a hivatal után.

– Soh’se keresgesse biró uram a titulusaimat! rivalt rá Adalbert gróf a
jámbor emberre, a midőn az két kézzel válogatott a «tekintetesek és
méltóságosok» között, hanem hallja meg, mit mondok. Itt van ez az
escadron lovaskatona, ezeket rögtön szállásoltassa be a legjobb
kvártélyokra, hogy panaszuk ne legyen. Itt maradnak, a míg szükség lesz
reájuk.

– Bizony-bizony! hebegé a biró a fejét vakarva.

– Azután tegyen intézkedést, hogy a korcsmárosok éjfél után a
korcsmáikat bezárják. A ki szót nem fogad, vasra fog veretni, hadi
törvényszék elé állíttatni s a korcsmája bezáratni.

– Bizony, bizony.

– A legkisebb zenebonára a katonaság rögtön fegyverbe fog öltözni s
fegyverét személyválogatás nélkül alkalmazni fogja. A rendért biró uram
felel nekem a fejével. Most vakarhatja már biró uram a fejét!

A salugáderek mind zárva voltak egész utczahosszat, egy kiváncsi
asszonyfő sem mutatkozott az ablakokban, csupán egynéhány
vászoncselédnek jutott eszébe épen akkor üríteni ki a mosogatós dézsát
az utczai kanálisba, mikor az excellentiás úr hintaja azon döczög, s
talán egész véletlenül történt, hogy a vásáros bódék által
összeszorított utczán épen a csatornát barázdolva, haladt egy fakó
szekér a négy lovas hintó előtt, a melynek a tulajdonosa megátalkodottan
kiabálta onnan a kocsis-ülésből: «hajmát vegyenek!» A hagymás szekeret
szerencsésen elkerülve, végre eljutott a hintó a megyeház terére, a hol
keresztülvergődve a laczikonyhákon, megtalálta a Bocskay idejéből való
tisztes ó épületet.

Ott sem várt rá semmi küldöttség, a kapu zárva volt, csak a kis ajtóban
állt kivont karddal egy szál megyei hajdu, kék mondurban, veres-sárga
zsinórral. A királyi biztos somogyi hajdui pedig az ő családi színeit
viselték a mondurjukon, sárga dolmányt veres-kék zsinórzattal. A míg az
utóbbiak az előbbit capacitálták, hogy fel kell nyitni a kaput, abba
szép idő telt bele. E szünet alatt odasomfordált a hintó mellé egy szál
czigány hegedűs, abból a fajtából, a kit minden banda elüldöz a
kebléből. A boglyas nagy fején volt akkora kis süveg, hogy az csupa
csoda, hogy tud rajta megmaradni. A dolmányából nagyon kinőhetett, mert
csak a könyökén túl ért a karja, s ez volt az egyedüli felső ruhája;
annak a hiányosságain keresztül tündöklött a mahagoni barna bőre,
ellenben a nadrágja valamikor áldott termetű emberre lehetett szabva. A
két lábán volt két felemás csizma, az egyik félig még jó volt, a
másikból már kikandikált a lába ujja, minélfogva az egyik csizmáját
gondosan eldugta a másik mögé, természetesen a jobbikat, mert ha a
rosszabbikat dugta volna el, az már svihákság lett volna.

A czigány hegedűjén csak három húr volt s a vonója madzaggal volt
összekötözve.

Ez az alak volt az első és egyetlen tisztelkedő.

Olyan igyekezettel húzta a mai nap divatos nótát a hintóban ülő úrnak,
hogy még a szája és a szemöldöke is segített hozzá. Ehhez a nótához
danolni is szokták a szöveget a muzsikusok: «Jaj de szakad ez a húr!
Majd megfizet ez az úr! Az úr Isten éltesse Tanusváry urakat!» A
soloczigány a végsort igen leleményesen így travestálta: «Azs úr Isten
iltesse, ecscselencsás uramat!»

Ezt bizonyosan úgy küldték ide – csúfságból.

Ponthay gróf nem ügyelt a rongyos moréra. A hintó begördült a felnyitott
kapun át a boltozatos bejárat alá, a kaput újra becsukták mögötte, a
rongyos művész még akkor is húzta és gajdolta: «Jaj de sakad ezs a húr!
majd megfizset ezs azs úr!» Egyszer aztán kijött a kapun az egyik
somogyi legény, az egyik keze hátra volt téve: «Gyerejde csak te
czigány, kapsz egy kis borravalót». – De a czigánynak volt annyi esze
(vagy tán előre fel volt eszelve másoktól), hogy ne várja be azt a
borravalót, nagyot ugrott, félkezébe kapta a süvegét s tova iramodott;
hanem azért a somogyi legény karikásának az ostorsugára mégis utolérte s
jót csípett a lába ikrájába, a mitől aztán a czigány még jobban tudott
szaladni.



A HOMO REGIUS (KIRÁLYI EMBER).

A megyeház udvarán behajtatott a négylovas hintó, berobogott a tizenkét
lovas hajdu, ennyi zajra mégis csak meg kellett mozdulni valami élő
léleknek a házban.

A strázsán kívül az őrszobában csak két hajdu volt még, az egyiket a
hideg lelte, a másik meg a csizmáját foltozta, azok nem jöhettek, hanem
a melléksikátorból, mely a börtönökhöz vezet, előczammogott a várnagy, a
ki egyúttal porkoláb s a rabokra felügyel, hogy a dohányt elég apróra
vágják. Öreg legény már, borotvált vörös arcza s félreütött orra van, a
bajusza rövidre nyirva. Ő is hajdu egyenruhát visel, strázsamesteri
ranggal. Az a legkiválóbb ismertető jele, hogy az egyik lába térdben
görbe, minélfogva minden lépésével úgy tesz, mintha le akarna ülni.

Régi embere már a vármegyének, haszontalan ügyefogyott ember, de hát
csak nem lehet kilökni az utczára. Ponthay gróf is jól ismeri.

– No hát, Karakó! fáj-e még az ökörcsont? kérdi tőle, mikor elébiczegni
látja.

– Az ökörcsont nem, hanem a többi, felel rá a porkoláb.

(Tudniillik, hogy egyszer keresztül ment a lábaszárán a terhes szekér, s
általános a hiedelem, hogy az egész hiányzó csontot egy egészséges ökör
lábszár-konczczal sikerült helyettesítenie a megye csodakurás orvosának,
s az ökörjárulék tökéletesen otthon találta magát Karakó uramnál, hozzá
forrott. Si non e vero…)

– Hát itthon van-e a főispán úr ő méltósága? kérdezé tovább a hintójából
leszállt hatalmas úr.

Karakó uram mindig köhinteni szokott előbb, mielőtt választ adna.

– Krhm, km. Engedelmet kérek. Az nincsen idehaza. Kiment a jószágára.

– Hát az első alispán úr?

– Engedelmet kérek. Kint van a pusztáján.

– A főjegyző úr sincs idebenn?

– Engedelmet kérek. Kiment a tanyájára.

– És az archivárius úr?

– Engedelmet kérek. Azzal nem szolgálhatok, hogy hol van.

– És a központi főbiró úr?

– Az otthon van a felesége kastélyában, Pogányházán.

– Tehát egy árva lélek sincs a megyeházában? Nagyon jól van. S hol
vannak a főispán úr tiszti szállásának a kulcsai?

– Azokat ő méltósága elvitte magával.

– Az sem baj. Karakó uram azonban itthon tartsa magát, s várja további
rendeleteimet; most nincs szükségem rá.

– Én, meg a rabok szolgálatjára állunk excellentiádnak.

– Köszönöm.

Azzal szép csendes halk hangon kiosztá a rendeletet Ponthay Adalbert a
maga embereinek. Oh, volt itt gondoskodva minden eshetőségről. A
tizenkét legény között volt olyan ezermester is, a ki fel tudta
nyitogatni sorban a bezárt ajtókat. Lakatosért sem kellett küldeni. A
főispáni szállás kénytelen volt vendégszeretettel feltárulni a királyi
biztos úr előtt.

Onnan ugyan minden kényelemre való utensiliák hiányzottak; a konyhából a
főző edények, a pohárszékből a tányérok, poharak s a nyoszolyából az
ágynemű. Mind nem baj az. Ő excellentiája egész társzekérrel küldé előre
a saját asztali készletét, a szakácsával együtt. A komornyikja is azon a
szekéren utazott. Ezek már két nap óta itt vannak a «Régi Nap»-nál, csak
át kell mindent hordatni. De ha itt nem találnának is lenni, valami
véletlen által meggátolva, ő excellentiája tudja, hogyan kell magyar úri
embernek utazni? ott van a hintó ládájában a legszükségesebb: a
felfújható szélpárnák, a szarvasbőr-terítő, ott van az elemozsinás
ládikó hideg sültekkel, aztán a jól ellátott pinczetok; a somogyiak
hirtelen rendbehozzák a hálószobát, fel is terítenek, a míg szakács és
komornyik innen-onnan előkerűl. Nem hiányzik semmi, csak épen valami
étkező társ, az asztaltól. Talán még az is kerül valahonnan.

A somogyiak is gondoskodnak magukról. Itt ugyan a főispán konyháján még
csak egy gulyáshúsnak való bográcsot sem hagytak; de a zsivány-pecsenye
megsül egy fanyárson is, hozzávalót ád a mészárszék és a hentesbolt, s
ha nincs tüzelő, mindjárt előkerül az is, csak a gyülésterem karzatáról
lehozzanak egy pár padot, azok is tölgyfából vannak.

Különben mulatság van elég. Épen a megyeházával szemközt van felállítva
a kolompáruló bódéja, a hol a juhászok próbálgatják a különféle
birkaharangokat; a tér közepén már megkezdte a működését a komédiás
társaság, a mit hirdet a bőrrepedésig püfölt öreg dob, meg egy sivító
kintorna, a mi órahosszant tilinkózza az «eladom a kakasom – tizenhárom
garason» nótáját; egy vak koldus meg egy csonka koldus versenyez
egymással két átelleni szögleten, irgalomkeltő virginálással, és
azonfölül a kálvinistáknak nagy halottjuk lehet, szünet tartás nélkül
huzzák a harangot. Van belőle három: egy igen nagy, egy igen kicsi,
aztán meg egy repedt.

Egyszer azonban, mikor már épen le akar ülni az asztalhoz a királyi
biztos, hogy magányosan hozzákezdjen a kinálatlan falatozáshoz,
olyanformát hall, mintha a feje fölött járkálnának.

Tudniillik, hogy az egyemeletes megyeháznak a kellő közepén van még egy
felülemelkedő tractus, a miből kitelik egy szoba.

Ki lakhatik ottan?

Adalbert gróf csengetett (csengetyüt is hozott magával) s azt mondta a
hajdunak, hogy küldje be hozzá a várnagyot.

– Van valaki idefenn a fejem fölött a donjonban?

– Krhm, km. Igen is, engedelmet kérek, ottan laknak.

– Hát már azok miért nem hagyták el szintén a vármegyeházat, ha a többi
mind elpárolgott?

– Mert azoknak nem szabad, kérem alásan.

– Talán arestánsok?

– Oh dehogy! engedelmet kérek alássan. Hogy tennénk arestánsokat a
contignátióba, pinczében azoknak a helyük, még onnan is megszöknek. Az a
két úr odafenn a «homo regius» meg a «homo capitularis». Ide vannak
küldve ő felségétől statutióra, s a törvény regulája szerint a homo
regiusnak kötelessége a statutio után hat hétig a vármegyeházán maradni,
s bevárni, hogy nem protestál-e valaki?

Karakó uram nem járt több iskolába, csak a syntaxisig, hanem a sok évi
praxis alatt ragadt rá annyi juridicai ismeret, miszerint hivatva
érezheté magát ő excellentiájának a magyar közjogból felvilágosításokat
adni.

– Hogy hivják ezt az urat?

– Méltóságos Rézkuthy Barnabás, locumtenentialis assessor úr.

– Hallottam a nevét valaha. Hát a másikat?

– Az «csak» egy pap. Nem tudom a rangját. A nevét meg elfelejtettem.

– Van veres öv a derekán?

– Én bizony nem néztem meg. (Karakó uram vastag nyakú kálvinista volt.)

– No mindegy. Hát menjen fel kend ahhoz a két úrhoz, s invitálja meg a
nevemben egy pohár borra, meg egy kis collatióra.

Karakó uram megjárta a nehéz utat a másféllábával, telhetőleg rövid idő
alatt s visszabukdácsolva, megreferált.

– A homo regius azonnal fogja tenni tiszteletét, csak gálát vesz föl,
hanem a homo capitularis engedelmet kér, ma péntek van, neki bőjtölni
kell.

– No hogy annál jobban bőjtölhessen, vigye fel kend neki ezt a dobozka
sardinát. Itt tudom, nem kapni halat. A másik úr meg ne sokat gálázzon
az én kedvemért, látja, hogy én is csak «bon jour»-ban vagyok «itthon».

De biz azért a locumtenentialis assessor úr csak felölté a zöld
máncseszter zrinyijét, a kardját is felkötötte, sőt még a Lipótrend
középkeresztje is oda volt kötve a nyakába a kétujjnyi széles szalagon,
mikor belépett.

Most már az arczára is emlékezett az excellentiás úr, találkozott vele
egyszer a tavernicus előszobájában. Egy ilyen jeles figurát nem lehet
elfelejteni.

Rézkuthy Barnabás úrnak a termete magasságban nem üti meg az öt lábat,
de a mi elmaradt a hosszából, azt kipótolta az alkotótermészet a
szélességében, vállai oly terjedelmesek, hogy a szárnyajtón csak
féloldalt tud velük befurakodni, azután következik mindjárt a has a mi a
mellet is helyettesíti, s a két lába azt a látványt nyujtja, mintha két
sonka indulna el járni sarkantyús csizmában. Hanem aztán a karjai
leérnek térdig. Meghajtani nem tudja magát, csak a két kezét veti hátra,
ez jelenti nála a bókolást.

A feje is egészen quadrál a termetéhez. Igazi megoldása a circuli
quadraturának, minden négyszegletű rajta és mégis gömbölyű. Ez a fej nem
képes alázatosan meghunyászkodni, mert ahhoz való nyaka nincsen. Ez az
arcz nem fejezhet ki mást, mint a haragos és fenyegető indulatokat, a
büszkeséget, daczolást, boszuállást, csupa pirosból veresbe átmenő
szinek tarkállanak orczáin, homlokán. Álla, orra, homloka, mind kétfele
vágott, szája agyarkodó, előretolt állkapczával, s a felső ajkat diszítő
rettenetes torzonborz bajuszszal. Hát még ezek az oroszláni szemöldök, a
miket hogy ha összeránczol, a sűrű, kurta, sertekemény haj lehuzódik a
homlokára mélyen, ha pedig azokat hirtelen feltolja, megint felszalad az
egész hajzat a feje tetejére, s kerekre nyilik a szeme, azaz, hogy csak
a félszeme, mert a másik hiányzik s a kire ezzel az egy szemmel rámered,
annak minden rémmesét eszébe juttat vele, a mit csak Polyphemus
Cyclopsról hallott az ember. Ha megszólal, a hangja fiók-mennydörgés.

Ez az úr a legfélénkebb teremtés a kerek földön.

Nem a halavány félelem, hanem a tulipiros félelem megtestesült alakja.
Ekkora kókuszdióhajba még kisebb mogyoróbél nem szorult soha.

A ruházatát, fegyverzetét már leirtuk fentebb a homo regiusnak, de az
utóbbit még ki kell egészítenünk egy nagy spanyolnád bottal, a minek
elefántcsont fogantyúja volt s körültekert szijczafrangja. Ezt sem
hagyta el magától.

Az excellentiás úr cordiális nevetéssel fogadta az ajtaján egyik vállát
a másik után betoló uraságot.

– De ugyan, illustrissime, nem hivattam én uraságodat duellumra hozzám,
hanem egy kis solid vacsorára, mi a kányának hoz ide magával ennyi
fegyverzetet? Inkább kést, villát hozott volna.

Az is van. A csizmaszárba oda van dugva az ezüst tok, a miben rendes
ember az evőkését és villáját hordani szokta. Hanem a kardját nem hagyta
eldisputáltatni magától az illustrissimus.

– Kérem alássan! Hozzá tartozik ez a magyar viselethez. A kard a magyar
öltözet kiegészítő része. Mikor ő felségéhez vagyunk hivatalosak
díszebédre, a kardunkat akkor is a térdünk között tartjuk. A ki kard
nélkül jár magyar ruhában, azt felszolgáló hajdunak nézik. Én még éjjel
az ágyba is odafektetem magam mellé a kardomat. Ez a kard ott volt
Budavára vivásánál is.

– No de legalább azt a sinkót tegye le a kezéből, illustrissime.

Azt tehát odatámasztotta a szék támlájához, a melyre leültették, hogy
keze ügyében legyen.

Ő excellentiája azonnal hozzá fogott a mai ülés érdemleges tárgyalásához
s elkezdte szeletelni a sült borjuczombot a magával hozott ezüst
tányérkákra, míg egy furfangos etuis több rendbeli egymásba tolható
ezüst pohárkákat adott elő a finom sombor számára.

Rézkuthy Barnabás úr ez alatt nyugtalanul nézegetett a háta mögé. Egy
ablak, redőnyöstül együtt nyitva volt.

(Én nem tudom, ezek a mágnások honnan veszik kölcsön a bőrüket, hogy
mind nyitott ablak mellett dégálnak? nem kapnak ezek se rheumát, se
grippét. Azért megy tönkre a gentry, ha velük együtt feszít.)

– Talán nem szereti a nyitott ablakot, illustrissime?

– Bizony instálom, nem szokott hozzá a fejem, otthon mindig süveget
viselek a szobában.

Adalbert gróf becsengette a szolgálattevő hajdut, s becsukatta vele a
redőnyt is, meg az ablakot is.

Ekkor aztán meg volt nyugtatva az illustrissimus. – Nem a légvonattól
félt ő, hanem attól, hogy valami perversus paniperda onnan a piaczról, a
mikor ők vacsorálnak, a hideg pecsenyéhez még valami czitromot, vagy mit
talál behajítani a nyitott ablakon.

– No de most meg aztán olyan meleg lesz idebenn, mondá a gróf, hogy
megüti az embert a guta, vetkőzzünk neki illustrissime.

S maga mindjárt le is vetette a felső kabátját.

– Csak méltóztassék excellentiádnak, egész uri kényelme szerint. Én így
vagyok szokva. Menté magát és dolmányát Barnabás úr.

Pedig majd megfulladt a nyakig begombolt zrinyi dolmányban, s később,
mikor a bor is kezdte hevíteni, csak úgy sütött az orczája, mint az
izzóvá lett vaskemencze.

S csakugyan igaza volt az illustrissimusnak, hogy azt az ablakot
becsukatta, mert alig került a sor a hideg őzgerinczsültre, a midőn egy
jól kivehető koppanás hangzék épen annak az ablaknak a redőnyén. Valami
követ dobtak rá – nem, «az» itt nem terem, valami lágyabb volt.

A homo regiusnak az arcza el nem halaványult, azt nem tehette, hanem
elmeredt, az a félszeme, kerekre felnyilva bámult maga elé, az egyik
kezével a kardja markolatát kaparászta, a másikkal a nyakában levő
Lipótrenden motozott.

– Hallotta excellentiád?

– Mit?

– Azt a koppanást az ablakon.

– Sohse törődjünk vele. Tessék ebből az őzpecsenyéből.

De nem ment volna le többé Barnabás úr torkán semmi pecsenyéből egy árva
falat sem.

Csak fogcsikorgatva dörmögé:

– Borzasztó egy nép ez! Mondhatom excellentiádnak, hogy borzasztó egy
fajzat. Nincs ez előtt semmi szent a földön! Istentelen egy nép! Olyan
pogányok most is, mint mikor Ázsiából kijöttek. A legrosszabbra kell az
embernek elkészülve lenni, mikor közéjük jön.

– Sohse tessék tőlük félni. No még egy pohárral ebből a somborból.

– Éhhhn? tiltakozék büszkén Barnabás úr. Félni soha! Nem félek én a
sárkánykigyótól sem! Nem félek a kitörő vulkántól!…

– De a légvonattól csak fél, illustrissime.

– Attól igen, de nem a csőcseléktől. Justum ac tenacem propositi virum…
Nec civium ardor prava jubentium. Én nem magamért rettegek, de
excellentiádért. Nagy kár volt azt a dragonyos ezredet nem ide a
vármegyeház udvarába elszállásolni. Engemet nem mer bántani az a nép!
Mikor kilépek az utczára, ezzel a Lipótrend-szalagjával a nyakamon,
egyszerre úgy válik előttem kétfelé a tömeg, mint a Veres-tenger Mózes
előtt, egy mormogás fut át az egész sokaságon: «Itt jön a hom oregius!»
Tudják, hogy az én személyem szent és sérthetetlen! Tudják, hogy a ki
engem megbánt, az a király személyét bántja meg.

Rézkuthy úr e hatalmas szavakat ugyanolyan taglejtésekkel is kisérte, az
egyik ökle a levegőben volt, a másik az asztalt ütögette, a hangja pedig
dörgött mint az oroszláné.

Ekkor egy másik, sokkal hangosabb koppanás hangzott az ablakredőnyön.

E hangra Rézkuthy Barnabás úr majd hogy az asztal alá nem zsugorodott,
olyan kicsiny lett egyszerre, s vékony hangon, mint egy kappan, sipegé:

– Tetszett ezt hallani megint?

Aztán jött egy harmadik meg egy negyedik koppanás gyorsan egymás után.

– De már ezt megnézem, hogy micsoda? kiáltá felugorva az asztaltól
Adalbert gróf s odasietett az ablakhoz.

– Az Istenért! oda ne menjen excellentiád! Ne exponálja magát! Hátha egy
petárda.

A gróf nem hagyta magát visszatartani.

– Legalább öltse fel excellentiád az attiláját, tegye fel a királyi
biztosi kalpagját.

– Teszem a patvart! hisz most is úgy izzad a fejem, mint a gőzfürdőben.

Azzal hirtelen felszakította az ablakot, a redőny szárnyakat szétcsapta
s lekiáltott a piaczra. (Már akkor sötét volt, lámpásra nem vesztegetik
itt az olajat.)

– Mit akarnak kendtek odalenn!

Erre aztán a legkellemesebb csalódást hozta meg a válasz, nem a
perduellis nemes urak hajigálták az ablaktáblákat, hanem most érkezett
meg a komornyik meg a szakács a bagázsiás szekérrel az útról, s minthogy
a vármegyeház kapuján hiába zörgettek (esti harangszó után minden
becsületes ember alszik, s a hajdu is becsületes ember), annál fogva
kénytelenek voltak ahhoz az expedienshez folyamodni, hogy a mely ablak
redőnyein keresztül világosságot láttak átszüremkedni, azon kopogtattak
be apró rögöcskékkel.

Tehát megérkezett, a mi a főfődolog, szerencsésen a díszlakomához való
czókmók.

– No illustrissime, mondá a gróf, most kezdünk el hát majd igazán
vacsorálni. Megjött a szakács.

Rézkuthy Barnabás úr visszataszítá a félig kirántott kardját a
hüvelyébe.

– Köszönjék! Már épen le akartam menni, hogy szétriaszszam a rebellis
népet.

Most aztán egyszerre megjött az étvágya a második vacsorához is.



A «RÉGI NAP» TÖRZSVENDÉGEI.

A «Régi Nap», szavavihető tanuk állítása szerint a legrégibb
vendégfogadó Magyarországon.

Előre kell bocsátani, hogy ez a «regále» egy compossessoratusnak a
birtoka, a mi azután egyszerre érthetővé teszi, miért van róla
köröskörül lehullva a vakolat? a felől bátran meg lehet vizsgálni,
meddig tart a téglafal, hol kezdődik a vályog? A tetején minden
esztendőben foldozzák a zsindelyt, minélfogva az úgy néz ki, mint valami
himzés. A kapuja fölött lóg egy nagy vastábla, a min ragyogna, ha tudna,
a régi nap, a mi csakugyan nagyon régi lehet, mert már egészen fekete.

A kapu bejáratán gyenge salto mortale a behajtatás, akkora zökkenő van
az idők folyamatján felszaporodott széna-szalma törmelékből előtte. Jól
mondják a tudósok, hogy emelkedik a föld. Az emeletre lépcső vezet föl,
s abból csak egy grádics hiányzik, a mi nem baj, a ki egyszer nagyot
lépett rajta s elharapta a nyelvét, az másodszor aztán vigyáz magára.

Van ott vendégszoba talán hat is. Csakhogy a Nro 4-ben birkabőröket
szárítanak, a Nro 3-nak meg beszakadt a plafondja (már régen), a Nro
5-nek az az elsőbbsége van, hogy az istállóból kihordott trágyahalomra
nyilik az ablaka, egyébiránt nem látja azt az ember, olyan vastag az
ablakon a por. A Nro 2 sokkal egészségesebb, mert annak ki van törve két
ablaktáblája, de ha az ember oda akasztja a köpönyegét, hát akkor nem
fuj be rajta a szél.

Minden szobának a fala (némelyiknek még a stukaturja is) tele van irva
itt mulatott vendégek neveivel, a mely munkához évek hosszú sora
kellett, vannak szép olvasni való versek és nyájas mondások is közötte.
Látszik, milyen nagy itt a kegyelet, másutt ezt mind bemeszelték volna.
Azonképen az ablakok is tele vannak karczolva nevekkel, a miket vagy
gyémántgyűrű vagy tűzkő vésett oda.

Csukni, zárni egy ajtót sem lehet. Ha be akarja az ember támasztani,
széket tesz elejbe. Minek is? A patkány ugyis bejön az ajtó alatt, a hol
likat rágott.

Egyébiránt a Régi Nap vendégei nem finnyás emberek. Tudják jól, hogy
Ráczországban még rosszabb vendégfogadók is vannak. Hát még
Oláhországban! Ha valaki panaszkodik, oda utasítják, menjen csak oda.
Itt legalább minden szobában van három ágy, friss szalma van benne, még
az egerek is mind ideiek a szalmában. Hát hiszen nem szállnak ide
asszonyságok, (azoknak egyáltaljában semmi szükségük az utazásra,
azoknak otthon a dolguk). Hanem betérnek vásárok alkalmával becsületes,
tekintélyes kereskedők, kalmárok és kupeczek, a kik nem lebzselnek
otthon a vendégszobában, hanem a vásárosok után látnak, ide csak a
motyóikat rakják be.

Ellenben van itt egy szála is. Ez már egészen kékre van meszelve
(gáliczkővel). Itt jól lehet tánczolni, mert minden deszka fel van
görbülve. Sőt még luxus is van, tükör, a kibe ha bele néz valaki,
lopótökké nyulik az ábrázatja. De bizony öt kép is ékeskedik a falon,
Európa, Azsia, Afrika, Amerika és Ausztrália női szépségek által
képviselve. Hogy úri mulatságok alkalmával a padlásról egy hatágú
csillár is szokott lelógni, azt a padlón felhalmozott faggyucseppekből
ki lehet találni. Most másra használják, hagymát szárítanak rajta.

De nem is ez képezi a dicsőségét a Régi Napnak, hanem az, hogy
«állás»-ában elfér annyi szekér és hintó, a hánynak a lova helyet talál
az istállóiban, ez a fődolog. Aztán meg a két rengeteg nagy vendégterem
odalenn a földszinten. Balra a kaputól a nemes urak számára, jobbról
pedig az «uraságok» kényelmére. A parasztságnak hátul van a helye a
bormérésben. Mind a két terem boltozatra épült, napnál sötét, de este,
mikor a gyertya ég benne, még sötétebb, a falai kávészinüek már a
pipafüsttől, padlódeszkái úgy kijárva, hogy a csomók kiállnak belőle. Az
úriterem hátuljában van egy billard is, de azt jobbadán csak hálásra
használják. Székek, asztalok mind keményfából vannak, beléjük sütve a
compossessoratus billoga.

Pinczér nincs. Maga szolgál ki minden vendéget a korcsmáros. Dabajkó
uramnak hivják. Az apja is, meg az öregapja is mind itt volt korcsmáros.
Kicsiny, köpczös, de fürgencz emberke, a ki még szaladni is tud, ha
akar.

Most azonban még, a míg a marhavásár tart, semmi oka sincs arra, hogy a
maga kommoditásáról lemondjon. Ott könyököl az úri szoba piaczra nyiló
ablakában s nézegeti félvállról a szekereket, a mik a kapuján
bezökkennek, s egyszer-egyszer hátra fordítja a fejét, hogy megnézze, ki
jött be az ajtón, érdemes-e érte leszállni az ablak hidjáról.

A piaczon a nemes urak gyülekeznek, egy csoportban a daruk, másikban a
sasok. Azokra a fehér tollukról ismerni, ezekre a feketékről. Egy-egy
kortesvezér kapaczitálja a hozátartozókat.

– Te is itt vagy? dörmögi maga magának Dabajkó uram. Ő, mint minden okos
ember, legjobban szeret maga magával beszélni. Akkor tudom, hogy ma nagy
vendégség lesz itten. Csunyi Laczi el nem marad a potyáról.

A szekérről leszálló alak betoppan a terembe s nagy kiabálást mível a
korcsmáros után, hogy neki meg a lovának frissen abrakot! Mikor aztán
látja, hogy rá sem hederítenek, megint kimegy.

Most négy lóval, nagy ostordurrogatással vágtat be egy cséza a kapu alá,
a kocsis hátul ül, az ölében szorongatva egy vizsla kutyát, az uraság
maga hajtja a négyest. Csinos nyalka legény, szőke szakállal,
bajuszszal, felbodorított hajjal, vadászcostumeben.

– Korán jösz még Bakala Peti! Beszél magában Dabajkó uram. Nincs még
balek.

A nyalka gavallér is betoppan a terembe. Látja, hogy üres, csak a
korcsmáros maga van benn.

– Szervusz Dabajkó!

– Szervusz az öreg apád lelke! Beszél ki a vendéglős az ablakon. Jobb
volna, a két esztendei zabom árát adnád meg. S hátra sem fordul.

– Van extra szoba?

– Kinek? Minek? úgy sem hál benne a tensúr.

– Hát a bőröndömnek.

– Csak tetesse ide az ajtó mögé. Ismerik már azt a formájáról. Nem
lopják el. Tudják, mi van benne.

– Hát mi van benne?

– Egy ing, meg huszonnégy krágli.

A nyalka úrfi nagyot nevet ezen.

– De ezt a necessairemet tegye el mégis. Tudja, hogy mi van benne?

– Tudom, kártyák.

– Aztán, ha kérnek, ebből adjon.

– Csak állítsa be oda az almáriomba.

A nyalka gavallér füttyent a kutyájának s dudolva odább megy.

Dabajkó uram pedig ehhez a mondáshoz kezd magában:

– Aztán a Zöld Marczit, azt felakasztják… Nem végzi be.

A most jött gavallér lovait elkezdi a piaczon jártatni a czifra kocsis,
meg egy fogadott parasztgyerek. Mikor az ablak előtt elhaladnak, odaszól
Dabajkó uram a kocsisnak:

– Hát Jóska! Tudod-e már, hogy hol laktok?

– Nem én még! Már második esztendeje szolgálok az uramnál, de még azóta
mindig egyik faluból a másikba járunk, nem voltunk otthon.

A nyalka úrfi elvegyül a kortesek közé. Ő fekete tollas.

Most nagy mozgás támad a piaczon. A királyi biztos hintaja érkezett meg
az átelleni vármegyeházhoz.

Bakala Peti odaküldte már az egy szál czigányt muzsikálni.

A kortesek közt szakadás támad. A daruk az abstinentia politikája
mellett vannak, s annálfogva, a mint a hintót és kiséretét meglátják,
hirtelen betódulnak a baloldali nagy ivóterembe, a sasok ellenben kívül
maradnak s nagy lármát csapnak, a minek semmi rossz következése nem
lesz.

Bakala Peti visszajön az urasági terembe, s az ezüst gombos sétabotjával
hadonázva, osztogatja a parancsokat.

– Azt mondom, Dabajkó, hogy ennek a hóhérnak sem egy szem zabot, sem egy
itcze bort ne próbáljon az úr kiadni.

Dabajkó uram csendesen visszadörmög.

– Talán ez «sem» szokott a zabért megfizetni?

A «sem» szó csavarja az orrát az úrfinak, tovább bokázik.

De végre megérkezik a két legelső törzsvendég, a kikért érdemes ott
hagyni az ablakot. Minden vásáron ők a legelsők. A legsolidabb emberek,
látszik. Az egyik egy nagy disznókereskedő Ráczországból, a másik egy
nagy hentes Debreczenből. Meg van nekik az elévülhetlen helyük ott a
kályha és billiard közötti zugban, oda le is telepesznek. Legkorábban
szoktak jönni, s legkésőbben mennek el innen. Az alatt elmorzsolgatnak
egy-hét (nem «két») czilinder bort, meg harmincz csésze fekete kávét. A
rácz kereskedő csibukkal, a debreczeni nagy tajtékpipával van ellátva. A
rácz folyvást beszél, magyaráz, kiabál, mind a két kezével hadonázva
pihenetlen, a magyar pedig hallgat és azt is nagyon lassan teszi. Csak
néha-néha nyitja fel a száját egy szóra, de ahhoz is gyakorlott fül
kell, a ki azt megértse. Dabajkó uram már érti.

– Kkkocsm! Ez azt teszi, hogy «korcsmáros úr!»

– Mi tetszik?

– Gegyfekt! Érteni belőle, hogy «még egy feketét!» (Az elejét, meg az
utolját a mondásnak nem esik jól a kényelmes polgárnak kimondani!)

– Majd meg a palaczk fenekével kopogtatnak.

– Buamirge! Ez a tatár szó azt jelenti, hogy «abból a mérgesből!» Így
hivják a 34-iki bort, a diószegit.

Megint egy új szekér döczög be. Ennek ehkós teteje van, bőr ülése, de
rugók nélkül, három ló fogva eléje. Benne ül egy nagy szál magas úri
ember, a ki ha kinyujtaná a nyakát, kiütné vele az ehkós tetejét, azért
is hordja talán a fejét mindig lehajtva. Az arcza goromba redőket vet,
mintha rhinoczéros bőrből volna, a bajusza kurtára van rágva (nem vágva
de rágva), a szemei folyvást összehúzva, a szemöldöke lehúzva, az ernyős
sipkája az orráig húzva.

Hahaj! döczög magába Dabajkó uram. Megjött már a «hityimatyimókus». Lesz
ennek most dolga!

Ezt a furcsa czímet a nép ajka ragasztotta a most érkezett úrnak a
nevéhez, a ki így szokta azt irni «hites mathematikus». Tudniillik, hogy
ő a vármegye tiszti mérnöke.

Mindenek felett practikus ember. Már az is mutatja, hogy ő az egyedüli
megyei tisztviselő, a ki vendéglőbe száll, és nem tart saját házat a
székvárosban. Ez így kevesebbe kerül. Ha meg atyafi házához száll az
ember, ott nem lehet dolgozni. Pedig Mátray Móricz urat mindenüvé kiséri
a dolog, bizonyítják azok a nagy bádog dobozok ott a kasban. Néha
reggelig is fendolgozik, a míg alatta a vendégteremben tivornyáznak.

De nem csak a czirkalomhoz ért Mátray úr, hanem mindenben tudós, a mi
csak a világon tudomány. Ezért rohanja meg egyszerre a szekerét, a mint
a kapu alatt megáll, annyi ügyefogyott ember, hogy alig tud tőlük
leszállni. Két oldalt fogják a köpönyegét, a míg a lépcsőn felhalad, nem
eresztik el a míg bajukat meg nem hallgatja. Ő pedig szidja valamennyit,
s rázza a nyakáról. «Hát fiskális vagyok én? Hát doktor vagyok én? Hát
persecutor vagyok én? Hát római pápa vagyok én? Ezer mennykő! Hát még
lakatosmester is legyek én?» Hanem azért in fine finale mégis csak
minden embernek ad jó tanácsot, segít a baján, sőt hord magával egész
homoeopathiai patikát is, s a kinek valami kórsága van, mindjárt be is
ád neki belőle, s az vagy meggyógyul tőle, vagy nem gyógyul, harmadik
eset nincsen.

– Úgy kell neki! Minek tanult olyan sokat! mondja magában Dabajkó uram.
Hát biró uramat mi hozza most ide?

Meglátta az ablakon át, hogy idetart a piaczon keresztül a városbiró egy
hajdu kiséretében.

Csak azért is kikönyökölt az ablakon.

Hivta biró uram a nevéről: Dabajkó úr! Dabajkó uram! Nem hallotta. Akkor
aztán a tenyerével egy jót huzott neki a megfordított frontjára, azt
meghallotta.

– Dabajkó uram! Itt a királyi komiszárus.

– Láttam. Hogy poshadjon meg a maga levében.

– De baj van ám. Ő excellentiája úgy rám ijesztett, hogy most is nyilal
az oldalomban tőle. Azt parancsolta, hogy minden korcsmát, vendégfogadót
be kell zárni éjféli óraütéskor, a vendégeket kilapátolni. Különben mind
a kettőnket egymáshoz vasalnak, úgy visznek Aradra.

– Hüjh! Terrem a lencse! Ez nem jó dolog.

– De nem ám. Ha szót nem fogad az úr, kaszárnyát csináltat a
vendégfogadójából a királyi komiszárus.

– Csak ne hozna hát ide az ördög vendéget.

– Már az az úr gondja lesz, hogy hogyan tuszkolja ki őket. De mikor üti
a tizenkettőt, üres legyen minden ivószoba, különben jönnek a
svalizsérek.

– Csak tudná hát az ember, hogy mikor van éjféli tizenkét óra? De a
kálvinisták tornya most mindjárt üti, a pápistáké meg csak holnap reggel
fogja.

– Nézze meg az úr a napórán.

– Éjszaka nem látszik.

– Tartson elejbe lámpást.

– Ugyan ne szedje elő tens uram a tavalyi kalendáriomból ezeket az ócska
vicczeket. Nem adhatná ide kölcsön a zsebóráját?

– Odaadom biz én szivesen, de már öt hete, hogy nem jár.

– Adja csak ide. Itt van már a Móricz. Majd megigazítja.

(Ugy egymás közt csak «Móricz»-nak hítták a honoratiorok az indzsellért.
Nem viselte rajta kívül ezt a keresztnevet senki a vármegyében.)

– No hát itt van. El ne felejtse, a mit mondtam, mert különben mind a
kettőnket visznek.

Dabajkó uram ott hagyta a vendégeit. (Jöttek már többen is) s szaladt
fel a lépcsőn a Nro 1-be.

A Nro 1 volt a mérnök úrnak rendes szobája, ha ideszállt. Az annálfogva
ki is volt meszelve.

Móricz úr épen akkor lökte ki az ajtón az utolsó ügyes-bajos embert, a
ki azt panaszolta neki, hogy a szomszédasszony (a boszorkány) guzsra
kötötte a beleit.

– Hozta Isten nálunk, tekintetes indzsellér úr! köszönte be hozzá
Dabajkó úr. Ejnye de sok czók-mókot tetszett magával hozni. Hogy nem
hagyogat el belőle útközben egyetmást.

– Hát annak mestersége van, Dabajkó uram. Tanulja el maga is. Versbe
szedem az úti készséget s akkor semmi sem veszhet el a hexameterből:

  «Kuffer, táska, kalaptok, bunda, fokosbot, esernyő,
  Pinczetok és puska, pipazacskó, kostök: a kulcsok.»

Ugy-e hogy mind itt van?

– De hát még ezek az izék kimaradtak a versből.

– Hja, azok a mesterségemhez való eszközök, azokat úgy sem felejtem el.
Hát magának mi baja van? Kell patkányczédula?

– Nem biz a, hanem ihol van ni: ez az óra megállt, aztán pedig meg kell
tudnom, hogy mikor lesz éjfél.

– Hát órás vagyok én? micsoda? rivallt rá mérgesen. Hanem aztán mégis
csak kivette a kezéből a vereshagymát, felnyitogatta, belefujt,
megrázta, aztán felhúzta a maga kulcsával. (Nem volt felhúzva az óra.)
No, ketyeg már. Elviheti. Várjon még, hadd igazítom az órámhoz.

– Köszönöm szépen.

– Aztán majd kilencz órakor küldjön fel egy porczió rostélyost, meg egy
félmesszely vinkót, addig ne háborgassanak, mert dolgozom.

– Pedig lesz lárma ide alant megint.

– Dejsz én miattam akár a Józsué trombitáit fujják, azt sem hallom, ha
egyszer benne vagyok a munkában.

– De jó természet. Hanem az a sok ügyes-bajos nép megint csak háborgatni
fogja a tekintetes urat.

– Majd segítek én azon.

– Nem lehet ám kócscsal bezárni az ajtót még most sem. Háromszor is
elhivattam már a lakatost, hogy nézze meg; de azt mondta, hogy nem lehet
ezt megigazítani. Új zár kellene hozzá.

– No majd azt is megigazítom én tüstént; csak most már menjen a
vendégeihez, mert seregestől jönnek.

Azzal kituszkolta Dabajkó uramat az ajtón.

Dabajkó uram mégis csak kiváncsi volt megtudni, hogy miféle ördöngös
praktikával fogja kieszközölni ez az ezermester, hogy az ajtó, a miben
tizenháromszor elfordul a «kócs» minden siker nélkül, mégis be legyen
zárva?

Hát biz ennek úgy adta meg a módját a praktikus ember, hogy felirta
krétával kívül az ajtajára:

«Itteneg kolera vagyon!»

A mint aztán jött valaki, meglátta azt az irást az ajtón, utczu! kapta a
lábait a nyaka közé s szaladt le a grádicson esze nélkül.

Dolgozhatott a hityimatyimókus csendesen a maga mappáin, nem törődve
vele, ha az alatt fenekestől felforgatják is a vendéglőt, meg Tanusvár
székvárosát, meg Tuhutum vármegyét a többi vendég urak.

Még ugyan egy rohamot ki kellett állni Móricz úrnak a városbiró úr
részéről, a ki megértve Dabajkó uramtól, hogy az órája megigazítódott,
azt mindjárt vissza is vette tőle, (a mire Dabajkó uram azt a közmondást
applicálta, hogy: «tót adta, tót elvette, tót ebadománya», a biró
rusznyák eredetű volt) s azután, nem riadva vissza a «kolera» szótól,
berontott az indzsellérhez.

– Tekintetes úr!

– No! Mi dült össze megint?

– Csak azért jöttem, hogy ez az óra a pápista toronyban.

– Hagyjon békét! Én kálomista vagyok.

– Huszonöt forintot fizettünk érte a minorita barátnak, a ki tavaly itt
járt, s azt allegálta, hogy meg tudja csinálni az órát.

– Hát aztán nem csinálta meg?

– De igen. Hanem «egy» tengelyt csinált a két czifferblattnak, melynél
fogva, mikor a felső városi óramutató a XII-ről az I órára nyaklik,
ugyanakkor az alsó városiaknak a másik óramutató visszafelé járva, XI
órát mutat, és így mindig visszafelé II órakor X-et, III-kor IX-et.
Ezért is tettük VI órára a delet, hogy halbirozzuk a differentiát.

Móricz úr egészen komolyan vette ezt a panaszt.

– Hát hiszen ezen igen könnyen segíthetnek az urak. Festessék a számokat
a tulsó czifferblattra megfordítva X, XI, XII helyett II, I, XII-vel.
Így csinálják azt Spanyolországban is.

– Igazán? De még egyéb baj is van ám. Az az óra nem akar ütni sehogy.
Csak egyet nagyot serkent, mikor a fertály következik, aztán a kalapács
nem mozdul. Pedig huszonöt forintot fizettünk érte a minoritának.

– Hát az megint igen egyszerű dolog. Van egy faczér hajdu a városházán?

– Az nincs. Hanem van egy rab.

– No hát azt a rabot oda kell ültetni a toronyóra alá, egy madzagot kell
kötni a serkentőre, annak a másik végét meg a rabnak a nyakára kell
hurkolni, aztán a mint az óra serkentője megmozdul, az a rab nyakán
nagyot ránt, akkor a rab üssön a kalapácscsal a kis harangra, meg a nagy
harangra, a mennyi dukál. Így csinálják azt Spanyolországban is.

– No, ez bizony nagyon modális dolog lesz. Köszönöm a tanácsadást a
város nevében.



A KÉT THONUZÓBA IVADÉK.

Ugyan idején volt Dabajkó uramnak visszasietni a vendégterembe, mert
most már csőstől jöttek a vendégek. Szerencsére olyan urak is voltak
közöttük, a kik hajdút is hoztak magukkal, s az segített a vendéglősnek
a felszolgálásban. Még most össze voltak keveredve, fehér és fekete
tollasok, s csak a vásárról folyt a beszéd.

De nemsokára erős mozgalom támadt, kezdték a Belizár nevet emlegetni,
mire a daruk kiváltak s az ajtóhoz siettek, nagy «vivát»-tal fogadva az
érkező vezért.

Tanussy Belizár igazi élőmintája volt annak, a mit tősgyökeres magyar
férfinak ismer a világ. Valódi dalia. Közel az öles magassághoz a
termete, mégis tökéletes minden arányaiban. Hogy a piedestálon kezdjük a
leirását, a csizmái debreczeni mintára készültek, ránczos torokkal, elül
kalimpázó bojttal, kéregre vert pengő taréjú aczélsarkantyuval,
czombjain megfeszül a sötétkék nadrág, a minek a szija karcsúra szorítja
a derekát, annak a hasadékából csattognak alá a bőr dohányzacskó czifra
sallangjai, a tűzütő aczéllal. Öblös széles mellét öt sor ólompitykés
mellény takarja, állig begombolva, a csokorra kötött fekete fátyolkendő
csak lazán fogja össze két felé hajtott hímzett inggallérját. Még szebb
hímzéssel kérkedik a lobogós ingujj, melyen a patyolat alig látszik a
selyem és ezüst czikornyától. Széles vállairól szíjra csatolt czifra
szűr lóg alá, a minek a hímzett czifrázatát remekbe csinálták
Miskolczon, kezében réz fokos, derékon markolva.

(Zárjel között mondva, azért tüntet ilyen nagyon a parasztos
népviselettel, mivelhogy anyja bárónő volt; ezt a csorbát akarja vele
leköszörülni.)

Végre, hogy a fejét is tegyük fel a szobornak: az pedig valami
leirhatatlan szép fej. Csak idealis festők teremtenek néha ilyent.
Minden vonása nemes metszésű, egymással összehangzó, sugár szemöldök,
tiszta, kidomborult homlok, egyenes, kissé nyergesedő orr, mosolyra álló
száj, a mi fölött szénfekete bajusz kunkorodik, gácsérfark módjára; a
többi arcz simára borotválva, s aztán az egész bezománczozva azzal az
aranypirossággal, a mit az egészséges vér és a meleg napsugár fest a
férfiarczra. Hollófekete, aczéltündöklésű haja gazdag csigákban omlik a
vállára, mikor a darutollas, pörge kalapot leemeli róla.

Ilyen lehetett Thonuzóba! Az a férfi, a kivel az asszonya elevenen
temetteté el magát.

A fehér tollas hívek nagy riadallal csoportosulnak rögtön az érkező
köré, a ki mindenkivel kezet szorít, még Dabajkó urammal is, s aztán,
rézfokosát ledobva a hosszú asztalra, csak annyit mond neki, hogy: «a mi
jó és drága».

– A ki jó czimbora, velem tart.

A legelső mindjárt Bakala Peti, a ki vele tart. Mindegy az neki. Feltűzi
ő a fehér tollat is, ha arra kerül a sor.

Belizár nem jött egyedül. A soki bandát is magával hozta. Ennek a
primása az a híres Tapló Gyuri, a kinek nincs mása az egész hazában. Ő
tartja a bandát, Belizár. De annak nem szabad czifrán öltözni, úgy szép
a czigány, ha rongyos.

Felhozzák az érmellékit, Belizár leveti magát a lóczára, maga mellé
ülteti a szép hófehér agarát, annak is tányért adat, onnan eszik az
asztalról. S azzal int a czigányoknak, hogy hová telepedjenek a bőgővel,
meg a czimbalommal, az ablak elé; azzal rárántják az idei divatos nótát.

  (Andante)
  Szép állat a hatytyú,
  Magát megmossa,
  Orrával tollait
  Felborzongatja.
  (Allegro)
  Kis kertedben,
  Ligetedben
  Hogyha lehetnék,
  Kedves édes rózsám
  (Andante maestuoso)
  Beh boldog volnék!

Ez volt ám a szép nóta! Ki emlékezik még rá?

De még alig hogy belemelegedtek Belizár czimborái a sírvavigadóba, a
midőn új zsivaj támad a kapu alatt; a fekete tollasok, a kik kedvetlenül
kisomfordáltak a vendégteremből, jönnek nagy riadallal; majd kifordítják
az ajtót a sarkából.

«Itt jön a Decebál!»

Ez a bátya. Az elsőszülött ivadék.

Tiszta vér! A mi közzé nem vegyült egy csepp sem másból, mint a «prima
occupatio» százhuszonnyolcz családjáéból.

Általánosan azt hiszik, hogy a két testvér a csodáig hasonlít egymáshoz.
(S ha valaki halálos ellenségévé akarja tenni valamelyiket, csak azt
próbálja meg, hogy téveszsze el a nevét, szólítsa Belizárt Decebálnak,
vagy viszont. Ezt soha meg nem bocsátják.)

Hanem mikor így színről-színre egymással összekerülnek, akkor veszi
észre az ember, hogy nagyon sok külömbség van a két testvér között; a
mit azok már a külső viseletükkel is ápolni szeretnek.

Decebál sima ráncztalan kordován csizmát visel, ezüst sarkantyuval, a
szárba dugott ezüst tokú éteszközzel, aztán az egész viselete az az úri
szabás, a mi középutat tart a mágnási parádéjelmez, meg a paraszt
népviselet között. Ez csipőig érő sűrű zsinóros fekete dolmányt hord,
három sor ezüst filigrán gombbal, vállán asztrakánprémes panyóka mente
lóg félvállról, antik ezüst lánczon; derekán széles gombkötőmunka,
selyemöv, a miről a kardot tartó akasztó a bal tomporát köríti; selyem
nyakravalójának a két vége arany rojtjaival a mellét veri, míg a nyakát
egészen körülfonja, hogy az inggallérból semmi se lássék ki (az
pongyolaság volna a magyar öltözetnél), a fején asztrakán süveget hord
hatalmas sastollal; a kezében pedig fekete botot, gerezdes fejű kisded
arany buzogánynyal, a bot végig kiverve czifrán rézsodronynyal, a mi
rabmunka.

S ha már a viseletük ennyire elüt egymástól, még arczban és fejben is
igyekeznek megtagadni az atyafiságot. Decebál a homlokát összehúzva
hordja, hogy ráncz legyen a közepén, két oldalt pofaszakállt hágy a füle
mellett, s a bajuszát hegyesre kiviaszkolja, s megcsavarintva viseli,
magyar kosszarv formájára; a haját pedig félkurtára nyiratva hagyja
kondor fürtökben szerteszét bomlani. Az arczszine is sokkal barnább,
mint a testvéreé.

Hanem azért mégis van valami közös az arczukban, a mit nem birnak
elmulasztatni, úgy hogy minden ember kitalálja, hogy testvérek.

Természetesen, Decebál is elhozta magával a maga bandáját. De az ő
czigányai már egyenruhát viselnek. Zöld dolmányt, piros nadrágot. A
primásnak meg a Tapló Gyuri nyomába sem hághat, mert ez maga az öreg
Pontyó, a ki egyedül tudja még a kerek földön Bihari nótáit elhúzni,
annak a fia meg Lavottának ismeri minden nótáját.

És itt világért sem teljesedik be az a közmondás, hogy: «két dudás nem
fér meg egy csárdában.» Tudják már a morest. A ki előbb jött, annak az
ablaknál a helye, a ki utóbb, az a kályha előtt telepedik le, s aztán
mikor az egyik banda elhagyja, rákezdi a másik. Ez a wartburgi verseny!

– Adjon Isten, öcsémuram, kiált oda a belépő Decebál az öcscsének.

– Fogadj Isten, bátyámuram! viszonzá az, s izmos karján feltűrve a
patyolat ingujját, odanyujtja eléje a fölfelé fordított öklét.

Decebál aztán a saját öklével olyat sujt arra, hogy csak úgy csattan.
Akkor viszont ő nyujtja az öcscse elé az öklét, s az csap rá teljes
erővel.

– No még egyszer!

Aztán harmadszor is.

Ez az ő szokott üdvözletük, ha összetalálkoznak. Más embernek az ilyen
kézcsapástól minden csontja megroppanna. Ők azt így gyakorolták
gyermekkoruk óta. Néha harminczszor is ismétlik a szives ökölcsapást.

Decebál a terem másik oldalán terített asztalra dobja süvegét, meg a
panyókáját, a mit a hívei rögtön sietnek fölakasztani a fogasra.

Van már két benefactor, a ki a vacsorát fizeti.

Decebál a bal kezében egy hosszú szarvasbőr iszákot hoz, a mi valami
súlyossal van megtömve. Azt oda dobja a szögletbe a szék alá s azzal a
vizsla kutyájának füttyent, a ki mindjárt odafekszik az iszák mellé, s
nagyokat mordul, ha valaki arra felé törekedik.

Azonnal kezdetét veszi a két vér között a kötelőzködés.

– Hát, öcsémuram, volt-e vásár a koczákra?

(Belizárnak van a leghíresebb mangalicza kondája az országban, s a
legnagyobb sértés, ha a négy esztendős ártányra azt mondják, hogy
«kocza».)

– Hát csak elkeltek olyan simán, mint a kelmed tinai, bátyámuram.

(A hízott göbölyt sem hizelkedés tinónak nevezni.)

– Hiszi a pisze!

– Hát fogadjunk.

– Hát mibe fogadjunk?

– Hát a melyikünk több pénzt hozott haza a vásárból, az rendeli meg ma a
vacsorát az egész frequentiának, sasoknak, daruknak, s a ki a kevesebbet
hozta, az fizeti a dinomdánom árát.

– Állom a fogadást. Dabajkó! Fontot ide!

Mert tudnivaló, hogy a Tanussyak pénzét nem számlálják, hanem mérik, még
ők nem ismerték el a bécsi papirost pénznek, náluk csak az arany járja.

Dabajkó uram előjön a serpenyős fonttal.

– Nem ilyen sáfránymérő fontot mondtam én, hanem a min a lisztet mérik.

– No hát mázsát?

Előhozza aztán Dabajkó a mázsálót s azt felakasztják a boltozat
kampójára.

– Lássuk a kend pénzét, öcsémuram.

– Megláthatjuk, szól Belizár, s előre rázva a czifra szűrét, kihúz annak
a bekötött ujjából egy ócska harisnyát, a mi torokban át van kötve
szijmadzaggal.

– Hát kend a szűre ujjában hordja a kongóját? Tán félti a daruktól? Lám
én ott hagytam az én iszákom a szék alatt; nem félek, hogy elhordják a
sasok!

(Már micsoda nagy megbántás ez megint a daruknak!)

– De rajta fekszik a kend kutyája.

– No hát lássuk, hogy melyik nehezebb?

Azzal a két pénzes hüvelyt a mázsáló két mérlegpadjára tették. Az egész
sokaság összedugta a fejét, úgy nézte egymás vállán keresztül, hogy
melyik nyomja le a másikat? az iszák-e vagy a harisnya?

Biz ezúttal a harisnya volt a nehezebb. Belizár nyerte meg a fogadást.

– De nincsen-e rézgaras közte? kapczáskodék Decebál a triumfáló öcsbe.

Az minden felelet helyett felkapta a harisnyát, leoldva róla a hurkot s
kiöntötte az egész pénzt az asztalra. Volt valami hatezer körmöczi.
Egy-kettő legurult az asztalról a padlóra. «Hagyd azt a czigányoknak».

– No hát ma én fizetek. Kend öcsémuram parancsol. Legyen a daruknak
egyszer karácsonyjuk. Mit isznak a daruk?

– Dabajkó! Egy gönczi hordóval abból a harmincznegyediki diószegiből.

– Elég jó az a daruknak! No hát nekünk is egy hordót abból a híresből.
Ecsém uram büszkesége! Ő termeszti.

Nagy hamar felgördítették a két hordót; akadt hozzá segítő kéz elég.

– No már most minekünk dézsát ehhez a borhoz! uraskodék Decebál.

Ezen nagyot kaczagtak a daruk. Hahaha! A sasok dézsából fognak inni.

Mikor aztán meg voltak töltve a dézsák, félig diószegivel, akkor
előhozták a Decebál hajdui a pinczetokokat. Azokban meg hegyaljaival
telt palaczkok voltak.

Decebál azokat a palaczkokat belerakatta a dézsákba, kaczagó
kevélységgel harsogtatva:

– A szegény sasok majd csak hegyaljait isznak. Öcsémuram diószegije csak
hűtőnek való, hogy a szárhegyit belerakják.

Ez már kegyetlen letromfolás volt. Még tán harag is lehetett volna
belőle, ha a czigánynak esze nem volna. Tudja az már, hogy mikor az urak
között valami nagy versengés támad, csak rá kell rántani az «ősapáink»
nótáját, s egyszerre helyre áll a világ szokott rendje.

A nótára összepengtek a sarkantyuk; a két vezér egymással szembenézve,
egy pár délczeg lejtést verbunkolt el az andalgó palotásból, egymást
körüljárva, mint a hogy Kinizsi járta a kenyérmezei diadal után.

Aztán: «Igyál pajtás, jó a szállás!»

Decebál azért is Belizár poharát tölté legelébb tele a maga máslásából,
összekocczintották a poharaikat, s aztán odacsapták a falhoz, hogy száz
darabra tört.

Eleinte csak a falhoz, később aztán minden kiivott pohár az ablakon
repült ki, a minek az lett a következése, hogy egy üvegtábla sem maradt
azon, s ez azt a veszedelmet vonta maga után, hogy a piaczról a szájtátó
csőcselék mind bebámulhatott a nagy ivóterembe s nézhette tetszése
szerint, hogyan mulatnak az uraságok egymás között. Egyszer-egyszer
ugyan kiment Csunyi Laczi, szétzavarni a fokossal a néző publikumot, de
az megint csak összeröffent.

Aztán százat lehet egyre tenni, hogy a bámészkodó siserahad közt
bizonyosan van valami bratinája Tanussy Decebálné asszonyomnak, a kit
utána küldtek a «lelkem uramnak», hogy lesse ki, hol jár és mit mível.
Az a hegyes veres orr, a mi a fejre bugyolált nagy kendő alul kilátszik,
legalább szakasztott olyan, mint a Dorkó nénőé, a szép asszony vén
dajkájáé, a ki neki egyúttal legbensőbb bizalmasa, annak van ilyen
patent-orra, a mit mozgatni lehet, mint a tapirét.

No, ha ő az, akkor ugyan szép dolgokat fog otthon elmesélhetni a
«gyémántos uramról!»

Az, hogy úgy öntik odabenn a bort, hogy bokáig gázol benne az ember, még
csak hagyján, azok az ékes beszédek is megjárnák, a mikkel a két testvér
egymásnak a csínjait szemébe dobálja, még az is, hogy a két nagy úr
egymás truczczára, hetvenkedésből, megiszsza a kőolajat, az is derék
dolog, de azt már még sem kellett volna tenni, hogy idehozassák a
komédia-bódéból azt a solo-tánczosnét s a billard tetején tánczoltassák
el vele a kuferczest. Hogy nem szégyenlik magukat! Utoljára valaki egy
fidibuszszal meggyujtja a tüllszoknyáját s a nympha sikongatva fut el,
letépett rokolyákkal. Úgy kell neki!

No de hát ez még mind ártatlan mulatság, hanem a mitől félni lehetett,
vacsora után a dáridó végén csakugyan bekövetkezik.

– Ne vesztegessük a drága időt hiába! szól Bakala Peti, előhozatva a
hajdukkal a kis gömbölyű asztalt, s odahelyezve azt a két ivóasztal
közé. – Hej Dabajkó! Hol van a harminczkét levelű szentírás?

Dabajkó uram előhozta a kártyacsomagokat s letette a kis asztalra.

– Nem bánom! mondá Decebál. Szeretném öcsémuramtól visszaszerezni a mai
dáridó költségét.

– Majd csak meg ne duplázza kend, bátyámuram.

– Hátha még azt a szép czifra szűrt is én vihetném haza az öcsémuram
nyakából.

– Ha olyan nagyon megtetszett, inkább odaadom, bátyámuram.

– Ne rontsa meg a familiáját! Mit venne fel a Böske, mikor reggel fejni
megy?

Volt erre nagy hahota a sasok részéről.

– Hát hiszen nem lehet minden ember olyan szerencsés, hogy királynét
vehessen élete párjának, vág vissza Belizár.

Tudniillik, hogy Decebál úrnak a neje elébb Király Benczének volt az
oldalbordája, a birkásnak, attól választotta el, hogy nőül vegye.

Ekkor meg aztán a darukon van a röhögés sora.

(Hejh! ha ezt a tekintetes asszony meghallaná! sóhajt fel a mozgékony
orr tulajdonosnéja. Szent, hogy meg fogja hallani.)

– No hát gyepre, bajszos! szólt Decebál, a kis asztalra dobva aranytól
degez iszákját.

Bakala Peti a legelső, a ki odarántja a székét, s hatalmába kerítve a
kártyát, elkezdi keverni nagy ügybuzgalommal.

– De majd nem úgy lesz az, Petykó pajtás, szól Decebál. Nem úgy játszuk
a filkót, a hogy te gondolod. Mert hát az én drága öcsémuram külömb
legény a régi druszájánál, neki jó szemei vannak. Én így szoktam
kártyázni.

Azzal kihúzta csizmaszára mellől az ezüstnyelű kést, s a játék kártyát
keresztülütve vele, odaszegezte az asztalhoz. Így aztán nem lehet
paklizni. Minden kártyát egyenkint kell leszelni a kés élén keresztül, s
minden új játszmához új kártya kell.

Bakala Peti ezt legmagasabb fokú megsértésnek vette.

– Ez, uram, bizalmatlansági szavazat a társaság irányában. Én így nem
játszom!

S megtette, hogy nem játszott, de azért ott maradt sápistának.

Nem is közönséges legényeknek való játszás volt az. Csak ketten maradtak
a kis asztalnál nem sokára, a két testvér. A többi csoportban állt a
hátuk mögé, úgy nézte.

Az ablakon bekandikáló veres orr csak a tömött csoport közül felhangzó
kiáltásokból tanulhatja ki, hogy mi a játék rendje. Ezekből is úgy tud ő
már következtetni, mint az álmoskönyvből. (Azért senki se higyje, hogy
Dorkó néne olvasni tud; az álmoskönyvben képek is vannak, meg számok,
ezeket ismeri, a többit hozzágondolja.)

A melyik a kettő közül hahotával kaczag, az seperte be a tételt. Az az
illetlen szokás van náluk, hogy a melyik nyerőben van, az a vesztőben
levőt még szavakkal is insultálja.

– No öcsém uram! most mindjárt felhúzhatja a harisnyát a Böske a lábára.

– Nem lesz baj. Engem nem térdepeltetnek le s nem kötnek az asztal
lábához, ha üres erszénynyel térek haza, mint bátyámuramat.

Ennél érzékenyebb sértést alig lehet elkövetni férfiun. Hogy az embert a
felesége az asztal lábához köti. Azt az embert, a kinek a hatalmasok
minden láncza sem elég, hogy őt valamihez hozzákötözze: nem, még a trón
lábához sem! És azt egy asszony! – az asztal lábához!! – czérna
szállal!!! büntetésből!!!! S annál keservesebb a sértés, mert igaz. A
biz úgy van.

Decebál bátya megrugta a játszó asztalt, s közel volt hozzá, hogy azt a
marék aranyat, a mit az öklébe szorított, egyszerre odavágja Belizár
öcscse szeme közé.

Ebben a pillanatban egy részeg kortes, onnan kívülről a piaczról,
bedugta fejét az ablakon, elordítá magát:

– Éljen a haza!

Talán csak a melle kivánta, hogy kikurjantsa magát? talán el volt
keseredve a miatt, hogy kidobták az ivóteremből? – talán bántotta a
nömös harag, hogy itt az urak vigadnak, a míg ő búsul? – akármi indoka
volt is a kiáltó szónak, az nem hangzott el a pusztában; mindakét
czigánybanda egyszerre összebeszélés nélkül rárántotta a Rákóczy
indulót, s annak az első hangjaira az egész tivornyacsoport mint egy
varázsvilágításra átalakulni látszott. Azok a pirosra hevült arczok nem
részeg emberek pofái, hanem hősök tündöklő arczulatai, a mit kezeikben
emelgetnek, nem kulacs, palaczk, furkos bot, hanem kard, harczi bárd,
lobogó, s az a két alak ott a középen, az a kún és magyar vezér, a kik
egymással szembe rontva, peressé teszik az eget és földet, harczolni
készek az új Istenért, meg a régi Istenért és kard élére bocsátják, kié
legyen hát Etele ősapánk öröksége? A kún vezér marokkal szórja az
aranyat maga körül, hogy ellenségei sorát megzavarja vele, de a magyar
vezér, az a «szent», egy szavával kővé változtatja azokat. Most is ott
hevernek halommal: Szent László pénze a nevök.

De szép volna, ha igy maradna a kép!

Hanem hát csak nehány accordig tart e csalódás.

«Ácsi!» kiáltják a czigánynak.

«Bolond czigány! Ne kezdd rá mindjárt a Rákóczy nótát, ha valaki
elkiáltja «éljen a haza!» mikor az urak épen – «blindre vágnak vissza».

A kis intermezzo nem fojtotta vissza a választ Decebál keblébe, arra a
megbántásra.

– Kövesse meg magát öcsémuram, engem nem tanítottak térdepelni, mert
bennem egy csepp pápista vér sem foly, titokban sem szoktam próbálgatni,
hogy megy a térdepelés?

Ez megint a legszuróbb czélzás volt Belizár féltettebb oldala ellen.
Egyike azoknak az insinuatióknak, a miknek odavetésére a parlamentben
fel szokás ugrani: «szót kérek». Belizárnak az esett legnehezebben,
mikor azt a hírt terjesztették felőle, hogy ő szíve belső indulatai
szerint a római katholika egyház felé hajlik, hogy a hálószobájában Szűz
Mária képet tart s az előtt imádkozik térdepelve. Ez az ő
népszerűségének sokat ártott.

Azért is történhetett az meg, hogy Belizár ilyen szóval vágjon vissza.

– Hát hiszen azt senki sem tudhatja bizonyosan, hogy milyen vér
keveredett az ereibe? Decebál bátya!

Ez a paraszt sértés Decebál anyjának szólt.

Ejh, ejh! urak! Először elkezdtétek egymás marháit leszólni, azután nem
sajnáltátok egymásnak az asszonyait csunya tréfa, pajkos hahota tárgyává
tenni, – most már a sírban nyugvó anyákról tépitek le a szemfödelet?
Illik ez Thonuzóba ivadékaihoz?

De ezt nem is tűrte el Decebál, öklével az asztalra vágott, hogy minden
arany pénz tánczra kerekedett rögtön, s kirugta maga alul a széket.

– Te az én anyámat mered gyalázni, kölyök?

– Te hurczoltad fel az én anyámat elébb!

– Ezt nem viszed el szárazon.

– No hát ide vele.

Mielőtt a czimborák közbevethették volna magukat, a két dalia már
nyalábra kapta egymást, s azután meg nem volt tanácsos a közelükbe
menni. Mintha két oroszlán dulakodnék egymással. A férfi erő a maga
ősmodorú kitörésében, a mikor csak izmok és tagok küzdenek egymással,
egyik sem enged a másiknak, egymás derekát törik karjaikkal, fejeiket
egymás vállára szorítják; most az egyik kalimpál a légben, majd a másik;
a padlódeszka beszakad a letoppanó láb alatt, a kártyaasztal recsegve
törik szét, az arany szétgurul. De bajos azt felkapkodni, mert a kit a
dulakodó pár meg talál rúgni, az megsántul bele.

A czimborák félreugrálnak a falmelletti lóczákra, a két czigánybanda
menekül az ablakon, meg a hátulsó ajtón keresztül, féltve a szerszámait.
Csak a két törzsvendég ott a kályha mögötti szegletben pityizálgat
csendes contemplátióval.

– Fogadjunk, hogy melyik kerül felyül? Mond a rácz disznókereskedő.

–…nyibe?

– Száz forintba.

–…taszáz fo…

– Én az öcscsre teszek.

–…nabáty…

– Egyszer aztán Belizár egy feldűlt székben elbotlott, s azzal hanyatt
esett, a feje hátulját belevágta az asztal lábába s eszméletlenül
elterült.

A hentes mester minden szó nélkül összehajtogatta a két egymásra tett
százforintos veresszemű bankót s belesülyeszté a mellényzsebébe. Hanem a
disznókereskedő nagyon kiabált.

– Nem igazság! Az az úr, az a veres, odadobta elébe a széket! Kezdjék
újra!

Jó szerencséje, hogy a feltámadt nagy zsivajban nem hallatszott meg a
kiabálása.

Úgy sem lehetett volna ezt az athletai mutatványt újra kezdeni, mert
Belizár nem volt eszméletre hozható. Úgy feküdt az asztalon, a hová
fektették, mint egy halott.

– Csigavér! hörgé Decebál, a ki, mint valami nagy diadal után, fogadá a
nemes atyafiak üdvözléseit. Majd kialuszsza a krapuláját holnap estig.
Nem való a gyereknek az ilyen bor, az gyalázta el.

– Bizony Isten! Meg van halva! ordítá kétségbeesett hangon Bakala Peti.

– No akkor egyenesen a mennyországba jutott, kaczagott a bátya, mert a
katholika vallás védelmében esett el. Mindig azzal tartott. Adjatok
frissen egy kruczifikszust a kezébe! Aztán énekeljétek el fölötte a
«circumdederum»-ot, míg meg nem bánja a halálát.

A részeg kompániának nem kellett sok biztatás, egy rákezdte azt a szép
katholikus halotti éneket (a mit én olyan nagyra becsülök, igazi
demokratikus zsolozsma, «cum Lazaro, quondam paupere, vitam habeas
sempiternam». Ezt éneklik a királyoknak, a herczegeknek, a grófoknak, a
püspököknek és a napszámosoknak «Lázárral, a szegénynyel, fogsz együtt
élni örökké a paradicsomban». Nem a felséges, méltóságos és
főtisztelendő kollégákkal, nem: – Lázárral, a szegénynyel, a zsidóval!
Derék zsolozsma!)

Hát a mint ezt legjobban harsogtatják, odakerül hátulról Decebál
oldalához Dabajkó uram s megrántja a dolmánya szélét.

– Tekintetes uram. Már régen elverte ám a tizenkettőt.

– Hát aztán? Mi lesz belőle! Csak nincs tán Tanusvárott is
«polizájstunde», mint Bécsben a nagy bőjt alatt.

– De bizony helyesen tetszett találgatni. Az a királyi biztos, vagy
micsoda, azt parancsolta, hogy éjfél után minden korcsma bezárassék.

– A királyi biztos! rikácsolt fel Decebál. Eb ura a fakó! Otthon
parancsoljon a hanákjainak, azoknak is csak mikor alusznak, itt pedig
csak a kutyának.

– Hát hiszen én vagyok itt csak a kutya, mondá Dabajkó uram. Mert hiszen
az bizonyos, hogy én magam, még ha akarnám sem tudnék ennyi urat
kitakarítani a vendégszobámból, ha maguktól nem mennek. Hanem hát lássa
tekintetes uram, ha én megellenzem annak a nagy úrnak a parancsolatját,
hát az engem megvasaltat, tömlöczbe csukat, akkor aztán a vendégfogadóm
is akár kaszárnyának csinálja; mert ha én a tömlöczbe kerülök,
pusztulóba megy itt minden. – Hát ha az urak nem engedelmeskednek, a
kutya bánja meg.

Decebál éktelen haragba jött, az arcza egészen elsápadt.

– No hát jól van. Dabajkónak igaza van. Itt van a királyi biztos, ő neki
az parancsol. Nem szereti ő excellentiája, hogyha a korcsmában danolnak.
No hát menjünk oda az ablaka alá, danoljunk neki ottan.

Ez az indítvány általános pártolásra talált, fehér toll, fekete toll
fusionált benne. Olyan bolond volt az, hogy lehetetlen volt mindenki
tetszését meg nem nyerni vele.

– Hozzátok az öcsémuramat is magatokkal, neki is része legyen benne.

A kábultan, aléltan elnyult Belizárt két czimbora hóna alatt fogta, s
úgy hurczolta magával. A kalapja nem állt meg a fején, azt, hogy el ne
veszszen, Decebál feltette a fövege hegyébe; a szűrét is oda akasztotta
a maga nyakába.

Azzal kivonult az egész ordító had a korcsmából a piaczra.

Csak a két törzsvendég a kályhasutban maradt hátra.

–…gegygyel abuamirge…

– De én eloltom ám a gyertyákat – mondá Dabajkó uram.

–…glátjuk azt a sötét…



A VARJÚ-NÓTA.

A mi deákkorunkban volt egy nóta, a minek az éneklése minden iskolában
meg volt tiltva, éppen azért nagyon énekeltük. Mert hát deákkorunkban mi
is csak olyan rebellis, perduellis, refractárius, maleferiátus nátio
voltunk, mint a mostaniak, mivelhogy az ember nem olyan, mint a spárga,
a ki fiatal korában lágy és megehető, vénségére fás és kemény, az ember
fiatal korában kemény, vénségére lesz megehető.

Ez volt a varjú nóta. Volt annak sok verse, de az első ez volt:

  Ifjú varjú keresztről
    Csak ezt kiabálja:
  «Ur vagyok, lábam nyomát
    A kereszt csodálja!»
      A vén varjú hallja,
      A boglyáról ezt mondja:
  «Telelj ki csak, csak, csak, csak, csak.
    Telelj ki csak!»

Valami szörnyű mély értelme lehetett ennek a poémának, olyan mély, hogy
maig sem elucubrálta senki. Mi volt az a két varjú? meg a kereszt, meg a
boglya? ezt csak a sejtelmek közelítik meg, de nem a positiv adatok.

Ezt a nótát juratusok hordták szét a vármegyékbe Pozsonyból, s mindenütt
csináltak hozzá alkalmilag új verseket; például ezt:

  «A ló is, míg paripa,
    Angol nyereg alatt jár;
  Ha megvénűl taliga-
    Vonólesz, mint a szamár.
      Igy már sok
      Mágnások
      Lettek taligások.
  Akkor tudták csak, csak, csak, csak,
      Mivé lettek?»

Szörnyű vakmerő eszmék ezek! Ha a mai előhaladott művelt korban
ilyeneket merne valaki irni, mondani vagy pláne énekelni, mit szólna
hozzá a mai civilisált sajtó?

Ezt a nótát harsogtatva vonult a Régi Napból kiakolbólított emberraj a
piaczon keresztül az átellenben fekvő vármegyeház elé. Elől Decebál a
Belizár szűrével a nyakában, utána a Csunyi Laczi, meg a Bakala Peti
által két karjánál fogva czepelt Belizár, aztán egy nagy csapat jól
bevásárolt kortes, fokossal, furkósbottal ellátva; a mikkel nagyon jól
esett a vásáros bódék oldalait végig döngetni.

Tanussy Decebál soha sem volt annyira ittas, hogy a maga drága
«én»-jéről megfeledkezzék. Egy potentát, egy római pápa nincs annyira
áthatva a saját személyének megmérhetetlen becse által, mint ez a kis
király.

Az úri dölyf máza alól kirítt a sivár, rideg cynismus.

«Hogy van tovább Belizár?» kurjongatott a varjú nóta közben.

Hát mi szükség volt neki Belizárt kiabálni, mikor ő tudta maga a királyi
biztos üdvözlésére gyártott verset.

  «Pontyot küldtek a tóba
    Komiszáriusnak,
  Ott vár rád a sok csuka
    Bizony megfogdosnak
      Szegény komiszszáros
      Leszel komisz, de sáros,
  Akkor tudod csak, csak, csak, csak,
      Mivé lettél?»

A «ponty» szó világos czélzás volt a Ponthay névre, a vers vonatkozásai
pedig a legfelsőbb fokú lázadást fejezték ki kétségtelenül.

– Fújjad, mondjad Belizár! rikkanta reá Decebál s újra kezdték a nótát a
királyi biztos ablakai alatt: «Hogy volt, hogy, Belizár?»

Hogy ezt a pokolbeli serenadeot okvetlenül meg kellett hallani ő
excellentiájának odafenn, az iránt nem lehet semmi kétség, miután a két
főfő uraság, most már az igazi, második vacsora mellett folyvást ébren
ült az asztalnál.

Rézkuthy úr ő méltósága eleget is talált bevenni a drága borokból, a
miket ő excellentiája a komornyikjával felhordatott, sőt annyival többet
az elégnél, hogy annak egy része a fejébe hágott.

A mint ezt a csúnya sivalkodást meghallá közeledni, a mikor az még csak
zűrzavaros kurjongatásban és deszkadöngetésben nyilvánult, a
méltatlankodás kitörése hangzott ajkairól.

– De már ez impertinentia! Ilyen vad üvöltést követni el éjnek
éjszakáján a székváros közepett! Bárcsak itt tartotta volna excellentiád
azokat a dragonyosokat, hogy rendre tanítanák e goromba embereket.

– Hadd kiabáljanak, majd megunják.

A mint azonban az ablak alá érve, azt a bizonyos gúnydalt eldalolták, a
minek a szövege kétségtelenné teszi, hogy a sértő szándék egyenesen ő
excellentiája ellen van intézve, a loyalis harag erőt vett a tartózkodó
elővigyázaton. Rézkuthy úr a kardja tokjával a padlóra ütött: «Ez már
gazság! ez már szemtelenség! Ez büntetést érdemlő vakmerőség».

Ponthay Adalbert csak mosolygott; még csak a homloka sem vonult ránczba.

– Sohse induljunk meg rajta. Nekem a gyülevész nem imponál. Hozzászoktam
a rivajához. Hiszen ha meg akarnám őket veretni, nem kellene nekem ahhoz
dragonyos svadrony. Itt van az én tizenkét hajdum, mind szemen szedett
somogyi legényekből válogatva, azok közül a híres verekedők közül, a kik
mikor a korcsmába mennek, azt mondják: «nem viszek botot magammal, majd
lesz az ellenfelemnek!» ha én ezeket neki ereszteném ennek a nagyszájú,
bortól elázott, dülöngélő csoportnak, úgy szétvernék azt egy hajrá
alatt, hogy a pora sem maradna.

Erre a biztató felfedezésre azonnal nagyot nőtt a taréja Rézkuthy úrnak.
Somogyi legények! Ez fordít a dolgon.

– De már ezt nem tűröm tovább! kiálta felpeczkelődve a székéről, a mint
a gúnyverset harmadszor is rákezdték énekelni. Ezt eltűrnünk annyi, mint
a legfelsőbb hatóság nevét beszennyeztetni hagynunk.

– Hát mi tetszik?

– Excellentiád csak maradjon itten. Én lemegyek magam személyében a
lármázókhoz. Engemet ismernek, engemet tiszteletben tartanak. Oh mikor
ezt a piros-fehér szalagot meglátják a nyakamban. Itt van a homo regius!
A király embere! Ez respectusban tartja az embereket. – Meg fogja látni
excellentiád! – Hanem azért azok a somogyi legények legyenek a
közelemben.

Nem vagyunk felőle bizonyosak, hogy Rézkuthy úr nem számított-e arra,
hogy ő excellentiája semmiképen sem fogja engedni, hogy érdemes vendége
ily koczkáztatott vállalatra adja a fejét; sőt vissza fogja tartani
erővel, lenyomja a székére, bezárja előtte az ajtót, hogy ki ne
mehessen. Hanem ez esetben nagyon megcsalódott, a királyi biztos egészen
komolyan vette ezt a nemes elhatározását s azt mondta neki a
vitézkedésre, hogy «jól van, kisértse meg méltóságod». (Talán gondolt is
akkor valamire?)

Ekkor aztán mit volt mit tenni? Neki kellett menni a veszedelemnek,
lehetetlen volt a visszavonulás.

A kortes urak ez alatt már a vármegyeház kapuján a czapfenstreichot
verték oda lenn.

Egyszer aztán felnyilik a kapun levő kis ajtó, sarkig kitárulva; s kilép
rajta, kurta, de méltóságteljes léptekkel a homo regius. – Sok lépést
nem tett előre a kapuból, hanem annál hatalmasabban állt meg.

– Ki meri háborgatni az ország szentélyét? kiáltá, félelemtől erőltetett
harsogó hangon. Mért nem takarodnak az urak haza?

– Ki beszél odalenn? Kiálta Decebál a tömeg közül kiválva s a kurta
uraság felé közeledett.

Az egy lépést hátrafelé téve, s ott erősen megtámaszkodva, de a mellét
annál jobban kifeszítve kiáltá:

– Én vagyok Rézkuthy Baló, szorultában a kicsinyített gyerek neve akadt
a nyelvére.

– Hallod-e héj Belizár? ujjongott Decebál, itt van a rézorru bagó!

Erre azonban tűzbe jött a depreciált nagyság, s mérgesen felállt a lábai
hegyére.

– Hallja az úr! nyissa ki a szemét! Én vagyok a «homo regius!» tisztelet
ennek a jelvénynek!

S rémült büszkeséggel mutatott a nyakán függő érdemrendre a fehér-piros
szalaggal.

– Mi vagy te? horkantott rá Decebál – Homo regius? Király és filkó
egymás mellett aduttban? akkor te vagy a «bellus musicus». Gyerejde,
hadd látlak. (Sötét volt, tökéletes, még ha lett volna is lámpás a
városban, az anti illuminátio napján azt is kioltották volna.)

S azzal kinyujtva az izmos karját, nyakon markolta a szent és
sérthetetlen férfiut.

Az sem vette tréfára a dolgot. Akkorát ugrott hátrafelé, hogy az csupa
csoda volt a kurta lábaitól s azzal hirtelen megfordulva, visszarohant a
kis kapun – de részint az ijedségtől, részint hogy csak félszeme volt,
úgy vágta bele a homlokát az ajtóragasztóba, hogy mire felért ő
excellentiájához, már akkor olyan daganat volt a szemöldöke felett, mint
egy kétkrajczáros zsemlye.

Decebálnak valami maradt a kezében.

– Mi a hét csoda ez? Valami pántlika! De még valami fityegője is van. E
bizony valami cholera-amuletum lehet. No majd a holnapi gyűlésben
visszaadom a jámbornak.

S azzal a nadrágszijjába dugta az elrabolt tiszteletreméltó jelvényt, a
Lipótrendet szalagostól.

Ezen hőstett után odább vonult Tanusvár hosszú utczáján a kurjongató
had.

Csak egy embert hagytak hátra, Belizárt. Az még most is el volt gyalázva
a bortól és kábulástól. A szűrét a nyakába kötötték, a kalapját a fejébe
nyomták, s a magával tehetetlen alakot a szűre zsinórjánál fogva oda
akasztották a vármegyeház ajtajának a kopogtató kalapácsához. Mikor a
királyi biztos parancsára a somogyi hajduk kirohantak az utczára, ezt az
egy alakot találták ott; ezt mindjárt be is vitték és biztos őrizet alá
tették.

A rakonczátlan csoport pedig végig fellármázta a várost, bezörgetve a
kapukon, a hol a kitett csóva jelenté, hogy lovas katona van
beszállásolva, s bekiabáltak az ablakon:

– Ki ne jőjj liszteszsák! (a svalizsér népies czíme), mert elkap a nagy
hörcsök!

Azoknak nem is volt nagy kedvök belekeveredni a mulatságba.

Hanem a cserepárok vártája előtt, a hol egy sor felállított puska jelzé,
hogy ott őrház van, állt egy fekete harisnyás, a ki kötelességének
tartá, a kiabáló sokaságot egy rémséges «halberdó»-val tartóztatni fel,
s a hosszú mangalétát a hegyes panganéttal előre szegezni.

Épen Decebál volt, a kinek legközelebb kezeügyébe esett a szurony.

– Ejnye, fiam, de furcsa nyársat hoztál magaddal! De már akkor az a
nyárs nem volt se nyárs, se panganét, mert azt egy kis gyökkentéssel
olyan görbére hajtotta Decebál vas marka, hogy szénavonyogónak lehetett
használni.

A közbátorság őre e merénylet után «Kveraus»-t akart kiáltani, de nem
készülhetett el vele. Akkorában olyan sótartó forma csákókat viseltek a
gyalogosok. Egy ólmosbot úgy üté hevenyében a sótartót a silbak fejébe,
hogy annak a simlédere a nyakáig szaladt, s minthogy a csákó alul
szűkebb, felül bővebb volt, ki nem tudott belőle szabadulni a nyavalyás:
csak onnan kiabált mordiot.

Hanem arra aztán a nemes frequentia is kereket oldott, s mire a vártaház
őrsége előrohant és fegyverre kapott, akkorra már tiszta volt a hosszú
utcza, kiki merre látott, átugrált a palánkon. A puskás katonával nem jó
ungorkodni.

Csak Decebál maga maradt meg az utczán. A katonák onnan a vártáról
fenyegették, hogy rálőnek, ő meg felszakított két követ az utcza
csatornából s azzal kinálta őket, hogy mind agyonhajigálja. Szerencsére
véget vetett a feleselésnek a megérkező négy lovas hintaja Decebálnak, a
mit a megszeppenésükben bölcscsé kijózanult Bakala Peti és Csúnyi Laczi
vezettek a nyomába a vendégfogadóból. Abba erővel feltuszkolták Decebált
s aztán elhajtattak nagy sebesen a várostól nem messze fekvő úri
kastélya felé az idősebb Tanussy ivadéknak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A rab odafenn a toronyban épen most ütötte a tizenharmadik órát. Az
levén neki megparancsolva, hogy minden serkentéskor egygyel többet
üssön.

Ezt is így szokták Spanyolországban.



A TÜZHALMI KASTÉLY.

«Halom» nincs is több ezen az egész térségen, csupán csak az, a melyiken
a Tanussyak ősi kastélya épült.

Azt mondják (sőt irják), hogy ez az egész halom úgy lett összehordva,
Mén Marót kazárainak holttesteiből, ezelőtt kilenczszáz esztendővel.
Szentségtelen sírduló kezek nem kutathatják annak a titkait, mert rajta
van a kastély s körülötte a vadaskert, meg mindenféle gazdasági
épületek.

Mások ellenben azt állítják, hogy ez igen is kézzel összehordott halom
volt, de az ősvallást követő magyarok áldozataira szolgált, itt
gyujtották meg a «gyulák» az oltártüzeket; ezek, t. i. a gyulák, nem
voltak a «Julius»-oknak a druszái, hanem áldozattevő papok, olyan augur
vagy druidafélék, egyszóval pogányprælatusok.

Azért hívják ezt a helyet Tűzhalomnak.

A kastélyon túl látunk egy helységet is, melyben a Tanussy ősök által
még a török hódoltság alatt idetelepített várjobbágyok laknak. Temploma
is van a falunak, a mi valósággal nevezetesség (a régészekre nézve),
hatszögletüre van építve, hegyes tetővel, torony nélkül. Ez már
árpádkori emlék, régibb, mint a falu. A tetején kettős kereszt van, a
homlokzatán valami görög betük. Eredetileg orthodox ritusú isteni
tiszteletre szolgált, most is nem egyesült pópa énekel benne: magának,
meg a sekrestyésnek; mert az egész község rég kitért a kálvinista hitre,
s a közeli Tanusvárra járt fel Isten igéjét hallgatni; hanem azért az
ecclesia megvan, a papot fizeti az ősi fundatio; tisztelendő Horkázi
Kajafás uram külömben is kedves ember a kastélyban, ott is étkezik s
neveli a család egyetlen magzatát, azokban a tudományokban, a mikkel
saját maga bir.

Csaknem olyan régi a kastély is, mint ez a templom. Nem építették ezt
külső pompára, hanem az örökkévalóság számára; falai, kerítései,
szöglettornyacsai mind arra vannak alkotva, hogy ellenség ostromát
huzamos ideig kiállják. Ki is állták.

A Tanussy ősök, a mióta csak a szent korona Magyarországra érkezett,
ivadékról-ivadékra mindig annak a pártján állottak, a kinek ez ellen a
korona ellen valami kifogása volt. Szent István alatt Kupával tartottak,
I. Endre ellen Vatát támogatták, Könyves Kálmán idejében annak az
öcscsét, Álmost kisérgették, Vak Bélánál Borics táborába szálltak; majd
ott lobogtak a zászlóik Csák Máté seregében, Héderváry Kontnak a dolgába
is bele voltak keveredve, azután meg épen minden felkelésben részt
vettek, látta őket nemcsak a három Rákóczy, a két Tököly (apa és fiú),
hanem még Esze Tamás, sőt Szegedi Péter is.

Hogyan történhetett mégis, hogy mind a mellett soha sem a fejét, sem a
birtokát el nem vesztette egyik őse sem a Tanussyaknak? annak a
magyarázatára majd rájövünk később.

Már ugyancsak magasan jár a nap, s a tűzhalmi kastély kapuja fölötti
őrtoronyban leskelődő kapus még mindig nem ád jelt a kürtjével az uraság
hazaérkezéséről. Pedig Tanusvár ide alig egy fél órai futamodás annak a
négy paripának, s Decebál éjfél után egy órakor indult el onnan haza
felé.

Hanem hát az történt vele, hogy Tanusvártól egy puskalövésnyire, jól
félre az uttól, fekszik a «Békafogó csárda.» Ott épen nagy lakozásra
gyültek össze a juhászok.

Decebál meghallotta a víg rikoltozást, s maga hajtván a kocsisülésből a
lovakat, senkinek sem szólt semmit, csak lekanyorodott az útról s az
avaron keresztül bevágtatott a «Békafogó csárda» udvarára. Csunyi Laczit
meg Bakala Petit is vitte magával.

A csárdában, meg annak az udvarán a juhászok tánczoltak a
menyecskéikkel, s itták a korcsmáros rabvallatóját. Decebálnak úgy
megtetszett ez a mulatság, hogy ott maradt közöttük mulatni reggelig.

Ez talán nem is volt tőle valami bolondság, hanem inkább egy kis
előrelátás. Jó lesz gondoskodni az «alibi»-ről.

Azalatt Sára asszony rághatta mérgében a körmeit.

Ezt a szép bibliai nevet kapta a keresztségben Decebál felesége, saját
magának elég nagy boszuságára, mert ezen a vidéken «Sári»-nak épen a
legközönségesebb debellákat, azokat a bécsi rongygyal kikent pofájuakat,
szokták tisztelgetni.

Megérdemelt volna pedig valami dicső nevet is, olyat, a minőt királynék,
amazonok, tündérasszonyok viseltek; mert arczra, termetre akármelyiknek
sem engedett, sem Cleopatrának, sem Semiramisnak, sem Tündér Ilonának.

Nyulánk karcsú termetének nem kell a vállfűző, hogy deliségét emelje,
csupa vadállati szabad mozgékonyság az egész alak, a mit semmi
mesterkéltség meg nem ront. Magyaros szabású öltözetet visel, kifűzött
vállderekat, melynek dudoros ujjai kézcsuklóig érnek, két helyen átkötve
szalaggal; a fején fehércsipkés kecskeméti főkötő hosszan alálengő
széles, aranyvirágos szalaggal, s sűrű fekete hajának kontyához
odatűzködve arany rezgő tűkkel, bogláros öv öleli át karcsú derekát;
nyakán gyöngyökkel kirakott násfa.

Arcza a legvalódibb alföldi magyar typus; inkább gömbölyű, mint
hosszukás, aranyozott barnás arczszin, a min uralkodik a szenvedély
rózsapirja, leskelődő szerelemgödröcskéivel; sugár két szemöldöke mintha
szénnel volna odahuzva, s azok alól villog szikrát szórva az a két
fekete karbunkulus, a minek nehéz a szinét megmondani, olyan erősen
takarja a hosszú sűrű szempillák selyme, két ajka csukva is gyönyörű,
hát még ha felnyilik, ilyen szájmetszést nem találni másutt, csak a
magyar nőknél, a mit sem harag, sem kaczaj, sem duzzogás ki nem vesz a
formájából, minden ember, a ki ránéz, azt hiszi, hogy adósa neki egy
csókkal.

Csak az orr nem egyez össze a typicus vonásokkal. Az ilyen arczhoz
egyenes hajlott orr illik, ez pedig fitos orr, a mi barna arcznál
rendkivüliség. S ez az eltérő vonás adja meg épen az egész arcznak a
jellemző kifejezését.

Reggel van már, s az uriasszony már felöltözve. Vagy tán le sem
vetkőzött tegnap este óta? Mind az urát várta.

Dorkó néne ott guggol a földön és meséli neki, hogy mit látott a
városban, a Régi Nap ablakán keresztül. Egész éjfélig. Akkor a hajduk,
meg a bakterek elkergették a néző gyülevészt a piaczról erővel; a
kémkedő banya nem tudhatta meg, mi történt tovább. De hisz az is elég
arra, hogy Sára asszony arczát tűzlángba borítsa.

Dorkó asszony pedig azért térdel a földön, hogy a «szép Emma» bakancsait
befűzögesse, a míg annak a haját Sára asszony fésüli és fonogatja.

Szép Emma nyulánk, magas gyermek, majd olyan magas már, mint az anyja.
Az arcza is szakasztott mása az anyjáénak, csak az orra tartja meg az
ősi Thonuzóba formát, ez olyan egyenes, szabályos, mint az apjáé. A
gyermek 12–13 éves lehet. Tarka szoknyát visel, a mi bokáig ér neki,
virágos fodrokkal. Azon felül puffos ujjú selyem rekli van rajta, mely a
nyakán csipke krézliben végződik. Arczszine valamivel barnább még, mint
az anyjáé, s nincs úgy kipirulva. Szempilláit lesüti, ajkai duzzogva
csücsörödnek össze. Látszik az egész arczán, hogy elkényeztetett
gyermek. Van dolga vele az öreg Dorkónak; mert nem akar nyugton állni a
lábain, s a mikor teheti, jókat rugdos rajta.

– Hát csak összejött azzal a drága madárral megint? ismétli a
hallottakat Sára; hányszor megfogadta, hogy meg sem látja, de mindig
odaviszi a bűne, a hol az van. Mert nem talál más kortyondi pajtást
többet, a ki úgy hozzá illenék, mint a drágalátos öcscse.

– De ne ránczigáld úgy a hajamat, kiált közbe a nagy gyermek.

– Csitt! Ne nyafogj! Anyád ma haragszik.

– No ha az apámra haragszol, tépd annak a haját, de ne az enyémet.

– Fogd be a szádat! pulya! Neked még érteni sem szabad, hogy miről
beszélünk. Állj veszteg, mert igazán megtéplek.

S azzal elkezdte szépen befonni két ágra azt a sűrű aczélragyogású
hajat, a mi tömötten, bongyorán[1] omlott alá a gyermeknek egész a
csipőjéig.

– Hát csak szóltak, szapultak engem, úgy-e, a szép mákvirágok? folytatá
Sára.

– Csak a Belizár! annak van olyan mocskos szája. Azt is mondta, hogy…

(Ezt már csak súgva mondta a fülébe az urasszonynak.)

– Jaj a hajam! ordítá fel a gyermek.

– Na te kényes ne nyulj hozzám virág. Hát csak körül kell kötnöm a
szalaggal a hajadat. Megállj czudar!

– Hát most miért szidsz?

– Nem neked mondtam! Fordulj szépen felém.

Azzal szemközt fordítva a gyermeket, elkezdte próbálgatni, a befont
hajtekercs hogyan illenék jobban a fejére? a fülén túl, vagy a fülén
innen feltűzve? s folyvást dörmögött magában: ezt nem viszitek el
szárazon!

– Ugyan ne babázz velem! nyafogott a nagy gyermek mérgelődve, hiszen nem
vagyok én kis baba, hogy velem játszszál!

– Eredj! Te is czudar vagy, mint az apád! Nem hogy megköszönnéd az
anyádnak, hogy körülnyalogat. No nézz rám szépen, aztán csókolj meg.

A gyermek azért is hátat fordított az anyjának.

Sára asszony aztán hirtelen a feje körül kerítette neki a hajfonadékait,
úgy tűzte meg.

– Hát csak aztán nagy dáridót csaptak, úgy-e? Bizonyosan valami jófélét
is vittek oda mulatni.

– Ugyan, ugyan! A gyerek előtt! dünnyögé Dorkó néne feddő hangon.

– Mit tudja ez még, mi az? No jó! Eredj, Emmácskám, lelkecském játszani
a kertbe. Jancsi te! Héj Jancsi! Nem hallod! Kifurjam a füledet?

Pedig hiszen elég hamar törte be magát a Jancsi.

Ez meg egy olyan növendék siheder volt, kegyelemkoszton tartott diák, a
ki innen járt be Tanusvárra a gymnasiumba, s a mellett apró
szolgálatokat teljesített. Erős szélesvállú suhancz, zordon ábrázatú, de
igen becsületes tekintetű ficzkó.

– Vezesd el az Emmát sétálni az ánglia-kertbe. Aztán játszszál vele. De
a tóhoz közel ne menjetek. Vigyázz, hogy a pávakakas meg ne vágja az
Emmát. Ezt a selyem nagykendőt vidd magaddal, s ha szél talál fújni,
kösd az Emmának a nyakára, de hátul összekösd a dereka körül. Aztán, a
míg a fű harmatos, az Emma ne szaladgáljon a gyepen, hanem, ha a
messzelátó dombra fel akar menni, akkor vedd az öledbe, úgy vidd fel.
Érted! Ha vizes lesz az Emmának a topánja, én meglátom s a te bóbádat
tépem ám meg érte. No te szép kis virágszálam, hát hadd csókoljalak meg
szépen.

A nagy gyermek kézzel-lábbal kepiszkelődött az anyai gyöngédség minden
tanujelei ellen, s a reklije ujjával törülte le az arczáról a kapott
csókok nyomait, s aztán vásott kedvüen, durczásan rángatva a két vállát,
rohant ki a szobából, a Jancsi alig győzött utána szaladni végig a
folyosón, meg a tornácz lépcsőin.

– Emma! Emma! Várjon meg! Nem szabad úgy szaladni! Emmácska!

De biz az Emma meg sem állt addig, míg a gesztenyefák alá nem ért az
ánglia-kertben, a hol már nem lehetett rá látni a kastély ablakaiból.

Mikor a két gyermek egyedül találta magát, akkor a Jancsi mindjárt
tegezni kezdte az Emmát.

– Úgy elszaladtál, pedig utánnad hoztam a kuglofot, a mit ott hagytál a
kávénál.

– Kell is nekem! Majd jó lesz a pontyoknak a tóban. Hát te mit kaptál
reggelire?

Jancsi előhúzott a zsebéből egy jókora czipót, a minőt az iskolás
diákoknak süttet mindennap az urasszony. A mióta csak Tanusvárott
gymnasium van, mindennap kapnak a bennlakó szegény diákok egy czipócskát
a tüzhalmi uraságtól, az iskola patronusától. Ezt a debreczeni diákok
úgy hívják, hogy «pikó», a pápaiaknál a diszneve «szatyi», az
enyedieknél «brugó.»

– Adj nekem is belőle! mondá Emma.

Jancsi kétfelé törte a pikót s megosztotta Emmával.

– De jó ez a pikó, hallod-e?

A kenyerező társakat csakhamar körülvették a pávák; azoknak Emma
szétmorzsolázta a mazsolás kuglufot, s elhajigálta a földre, hadd
kapkodják. Neki jobban izlett a fekete kenyér.

– Te Jancsi! mondá Emma a falatozás közben; az anyám most az apámat
lesi; ha haza jön, lesz nagy patália megint, most nem ügyel ránk senki.
Bemehetnénk a filagoriába.

– Jó lesz, Emma. Csak a kertész meg ne lásson.

– Nem megyünk a kertészház felé, a hol a hid van, hanem átugrálunk a
patakon.

– De a szoknyád, meg a topánod harmatos lesz, s a mama meglátja.

– Azon segítek én könnyen! mondá Emma, s azzal félkezével Jancsi vállára
támaszkodva, a másikkal hirtelen kifűzte a bakancsait, lerántotta a
lábáról, azután a harisnyát is lehuzta, s a szoknyáját feltűzte, hogy a
két hófehér lábszára térdig szabad lett; azzal odadobva topánt,
harisnyát a Jancsinak, nekiiramodott szilaj szökésekkel a harmatos
pázsitnak, mint egy kiszabadult csikó, Jancsi utól sem birta érni. Az
ángolkertet egy lusta vizű patak szelte keresztül, a minek a két partja
lehetett valami két ölnyi távolságra egymástól.

«Hopp!» Mint a madár, mint az őz, úgy szökött rajta keresztül a szép
Emma, az a két ölnyi tér nem is volt neki sok, még azt is megtette, hogy
ugrás közben féloldalra fordult, úgy libbent le a tulsó partra. Biz a
Jancsi meghasalta az utána csinált ugrást, s az orrával érte a földet, a
min aztán Emma igen jót kaczagott.

A patakon túl következett azután valami bozót, úttévesztő, a mit úgy
hittak, hogy «labyrinthus»; ennek a közepén volt a filagoria; kívül
kavicsvakolással bevert falú gömbölyű épület, nyári mulatóka. Annak az
ajtaja ugyan be volt zárva, s a kulcsa a kertésznél állt; de hát mire
való az ablak? Az egyikről könnyű feltárni a redőnyt, s aztán az
üvegtelen ablakon be lehet mászni. Először az Emmát segíti fel az
ablakba a Jancsi, azután maga is utána kapaszkodik, ügyes tornázással –
s a redőnyt megint becsukják.

A mint aztán egyedül vannak a nagy gömbölyű teremben, az Emmának az az
első dolga, hogy hirtelen feltűri a karjairól a tarka rekli ujjait egész
könyökig; gyönyörű elefántcsont fehér bőr, de alatta olyan izmok, mint
egy Achillesé! S azzal se kérd, se hall, elkezdi öklözni a Jancsit kedve
szerint vihánczolva.

Az csak védi magát egy ideig, s szabódik erősen.

– Emma! Ne bolondulj! Legyen eszed.

Aztán ő is vissza üt egyszer-egyszer az öklével, s nem nézi, hogy hol
találja az Emmát, oldalba-e vagy fültövön? Mégis kénytelen hátrálni,
pedig termete erősebbnek látszik.

– Emma! Hagyd el! Bizony Isten a földhöz csaplak!

– Mit? Te? Engem? De a lábam szárához kenlek mindjárt!

Azzal ölre kapnak, dulakodnak, előre-hátra hányják egymást, utoljára is
az Emma egy «gulyás-fogással» úgy teremti a földhöz a Jancsit, csak úgy
nyekken; akkor a két térdével ráül, s kezeit a mellére szorítja,
folyvást agyarkodva a legyőzöttre:

– Heh! hát földhöz vágsz? Hát elbánsz velem? Tudsz mindjárt szépen
mórest?

– No Emma! Elég volt! Bocsáss fel, Emma!

– Nem addig, a míg az igazi nevemen nem szólítasz.

– Hát kérlek szépen Emmánuel pajtás.

Akkor aztán feleresztették.

E szerint ez a kisasszony nem leány, hanem fiu, s az Emma név csak az
Emmánuelnek a beczéje.

De hát micsoda furcsaság akkor ezt a tizenhárom esztendős fiut
leányruhában járatni; a haját hosszura ereszteni, kontyba fonni; s őtet
magát mint valami kis növendék sült halat, úgy kényeztetni, tojtatni?

Ha az anya teszi ezt vele, annak a számára talán lehet majd valami
mentséget találni valami különleges bolondságban, de hogy az apja engedi
ezt így történni, hogy a családja egyetlen fiörökösét ilyen pulya
maskarának neveljék, annak mi magyarázatot lehessen keresni? Hisz
Decebál eszes és tanult ember.

Volna talán neki valami szaktudományos rögeszméje, a mi úgy elfoglalja
az egész lelkét, hogy a legközelebb eső dolgokat sem látja? Ilyen
bolondság csak egy tudós házánál mehet végbe.

A birkózás után kellett egy kis idő, a míg kifujja magát a két felhevült
gyermek.

– Látod! mondá Jancsi, kiszakadt a hónod alatt a reklid a dulakodásban.
Az anyád majd kérdőre vesz érte.

– Majd hazudik valamit a Dorkó nénő, az ő dolga én helyettem hazudni.

– No de lássunk a mulatságunk után, most nem lát senki.

Ugyan mivel mulathatja magát két növendék fiu, mikor elbujhat minden
szem elől?

A nyári mulató-terem belsejében van egy bronz szobor, a mi a Cnidusi
Vénust ábrázolja, a delphinnel; annyival illedelmesebb a többi
collégáinál, hogy csak csipőig van decolletálva. Az Emma ennek az
istenasszonynak a nyakát átöleli egyfelől, másfelől meg a Jancsi veti
neki a vállát, s így egyesült erővel feldöntik a több mázsás mythologiai
alakot.

Az pedig belől üres. – Ebből az üregből szedeget aztán holmikat elő a
Jancsi, a mik az ő mulatságaikhoz valók.

Három vagy négy elvásott táblájú könyv; egy csomó irás: egy palatábla,
irallal, toll és kalamáris.

Azokat lerakják az asztalra, két széket huznak egymás mellé, s azután
hozzálátnak a mulatsághoz.

A Jancsi magyaráz, tanít; az Emma pedig nyeli azt mohón, éhesen,
gyönyörüséggel.

Ez az ő titkolózásuknak a tárgya.

De hát ilyen nyiltan és tudva nem oktatják ezt a gyermeket odafenn a
kastélyban? Majd megtudjuk, hogy mire, hogyan és kik tanítják?

Ennek a keblét pedig az égető vágy emészti.

S a láng követeli az olaját.

Olyan gyors esze van, hogy egy hallásra megtanul mindent. A Jancsi
könyvei azok, a mikből tanul. Az már odább haladt: egy évvel idősebb,
mint ő. A Hübner, a hármas kis Tükör, aztán egy diák grammatica, meg a
colloquium, képezik az akkori diákocskák tudománytárházát.

Jaj, ha megtudná valaki, hogy a szép Emma ezeket már mind beszedte!

Pedig csak lopva, settenkedve jöhet ide a pajtásával egy-egy órára, a
mikor nem strázsálják, a mikor az anyja az apjával czivakodik.

Most az egyszer jó hosszú idejük volt a tiltott gyönyörüség
kielégítésére: szép Emma még a szépirásban is gyakorolhatta magát, s
mikor aztán ismét elrejtettek mindent s a Vénus-szobrot újra talpra
állították, ismét visszatértek azon az úton, a melyen idejöttek, s akkor
még sétálás közben egy pár zsoltár dallamára is megtanította a Jancsi az
Emmát. – Gyönyörű csengő soprán hangja volt.

– Milyen nagy becsületed lenne ezért a szép áltus hangért a debreczeni
kántusban! te Emma!



CSALÁDI HANGVERSENY.

Végre mégis csak megszólalt a kaputoronyból a jeladó kürt. Megérkezett
az uraság. A négy paripa, a mi egész éjjel hámban állt, szilajon
vágtatott be a kapun a tágas kastélyudvarra, a kieresztett hosszú ostor
pattogása még jobban tüzelte a sárkányokat.

A két czimbora sietett lesegíteni a kocsiülésből Decebált.

Olyan ittas külömben soha sem volt ő, hogy még csak a dülöngése is
elárulta volna, hogy kettőjük közül a bor volt az erősebb. Eleinte
garázda volt, ha ivott, hanem hova tovább, annál kedvesebb lett, a vége
felé, a mikor már más ember régen bőgőhegedűnek nézi az eget, s azt sem
tudja, melyik világon jár: neki akkor szokott széles jókedve szottyanni;
akkor kapja ki a czigány kezéből a hegedűt, s huz rajta virtuoz kézzel
andalgó nótákat, vagy elkezd dalolni, gyönyörü bariton hangon s olyan
érzéssel, hogy a ki hallja, utána bolondul. Ilyenkor veszedelmes ő az
asszonyokra nézve.

Már a lépcsőn felhaladva rákezdi a beköszöntő nótát:

  «Nekem olyan asszony kell,
  Ha beteg is keljen fel;
  Főzze meg a vacsorát:
  Úgy várja párját, úgy várja párját,
  Úgy várja haza a babáját.»

De biz őt nem úgy várták. A mint belépett az előterembe, ott találta a
szép asszonyát; de a mint meg akarta ölelni, az hátat fordított neki, s
eltaszította magától.

Arra is tudott egy nótát:

  «Magasan repül a daru szépen szól,
  Haragszik rám az én rózsám, mert nem szól.
  Ne haragudj kedves rózsám sokáig.
  Tied vagyok, tied leszek koporsóm lezártáig.»

S erős karjával mégis csak magához ölelte és megcsókolta erőszakkal a
szép száját.

Erre aztán meg kellett nyilni annak a hét pecséttel lezárt szájnak.

– Köszönöm az ilyen csókot, a mi a csapszékről maradt rám.

Decebál összeütötte bokáját, s a fejéhez csapott a tenyerével:

  «Ez a csárda olyan közel ne lenne,
  Olyan jó bort csak ne mérnének benne
    Arany icze, ezüst messző’.
    Azért járok ilyen késő’,
      Angyalom, kicsikém, te hozzád.»

– Nem bánnám! kiálta Sára, lefeszegetve a derekáról az ölelgető kart, ha
három nap, három éjjel ott henteregnél is a piszkos csapszékben, csak
azt a gyalázatot ne hoztad volna rám, hogy ismét összeültél azzal a
szemtelennel, a ki engem minden ember előtt ócsáról, becsmérel, s te azt
elhallgatod, még tódítod is.

Dehogy nem énekelték közbe ezt a nótát:

  Haragszom én azon szóra,
  Mely a szép asszonyt megszólja.
    Mert az asszony arany csillag
    Arany garádicson ballag
      Hejje hujja hopp.

Ekkor Sára más fegyvert vett elő; elkezdett sirni és tragicus szókra
fakadt.

– Én nem bánom! Ha én neked terhedre vagyok, itt a Tisza: nincsen
messze, kimegyek a partjára, hozzám kötöm a gyermekemet, s beleölöm mind
a kettőnket. Meglátod.

Erre tudtak ám még csak egy szép nótát:

  «Ne essél galambom a Tisza vizibe!
  Inkább essél rózsám vélem szerelembe.»

S ezt a szép andalgó nótát oly behizelgő hangon, olyan érzéssel tudta
énekelni a hamis, hogy a könyhullatást mosolygásra varázsolta vele; s
most már kevesebb vonakodással engedték magukat megölelgettetni.

– Tudja a czudar, hogy milyen kedves, mikor így dalol! panaszkodik
féldurczásan Sára, a haragjának a nagyobb lángját már eloltogatták, csak
a parazsa maradt.

Hanem arra a parázsra csak egy kis olaj kell, hogy újra lobbot vessen. S
ez is megkerült.

A mint Decebál haragos élete párját dallal, csókkal, öleléssel
szelidítgeti, meglátják az asszonynak az inquisitori szemei azt a
bizonyos tárgyat, a mi Decebálnak a kezében maradt, azt a fehér-piros
selyemszalagot, azzal az arany kereszttel, a mit ő kelme, hogy el ne
veszítse, az övé mellé dugott. Azt azután egy kézzel kirántani onnan,
másik kézzel az urát eltaszítani magától, az arczát meduza képpé
torzítani s a bűntanujelt az orra elé tartva a gonosztevőnek, azt a
legválogatottabb czimekkel elhalmozni, ez mind egymásután következett.

– Hát ez micsoda? heh! Szalag ugy-e? Selyem pántlika arany kereszttel!
Ezt valami czifrának a nyakáról tépted le! ugy-e gyalázatos? Tudom én
jól, hogy ilyen czifra keresztet viselnek a pápista asszonyok a
nyakukon, ilyen piros pántlikán. Ezt te annak az örmény «bikál»-nak a
nyakáról tépted le, s még elhoztad magaddal.

Következett még több is; de azt alig lehetett hallani a nagy
kaczagástól, a mit különösen Decebál elkövetett; de a két czimbora sem
tarthatta vissza magát.

– Hiszen nem bikál volt az, hanem bika!

– De nem lehet erre találni cadentiát!

Dehogy nem lehetett; akár egész nótát; ez már a frissibül való volt;
Decebál nagy dévajkodással aprózta a gúnydalt:

  «Kincsem, komámasszony!
  Lelkem, szomszédasszony!
  Nem látta kend az uramat?
    Láttam biz én a kocsmában,
    Kocsmárosnéval volt tánczban,
    Ketten ölelgették,
    Hárman szeretgették.
    Azok a fain menyecskék,
    Majd minden pénzét elvették.
  Bárcsak az ördög elvinné
  Pokol fenekére tenné!
  Kincsem, lelkem komámasszony.
    Kitty, kotty, hopp!»

Az asszony szitkozódott, az úr dalolt, a két czimbora röhögött, gyönyörű
egy hangverseny lett belőle.

E kedélyes jelenet alatt senki sem vette észre, hogy egy új alak
settenkedik be a társaságba. Azaz, hogy csak ráviteles értelemben «új»,
mert nincs azon semmi alkatrész, a mi nagyon, igen nagyon ócska ne
volna.

Kabát zsíros, csizma sáros, nadrág rongyos, ing, gallér piszkos, a
mellényét csak két gomb tartja össze, s annak az alsó gomblyukába van
gombolva a pantalló felső gombja. A csizmának a sarka természetesen
ferdére van gázolva. Görbe fogantyus bot van a kezében, s az oldalára
akasztva egy nagyon kopott bőrtarisznya. S ha ilyen a ráma, a kép épen
belevaló. Ha ezt a pofát Darvin látta volna, czímképnek vásárolhatta
volna fel a munkái elé.

Az a ránczos vigyorgás, az a kámficsorodott sunyiskodás, az az
alattomos, ravasz agyarkodás, a mi a majompofának a diszét képezi,
egyesülve az emberi tudálékosság homlokránczoló, orrfintorgató,
szájösszeszorító rokon kifejezéseivel, a legtökéletesebb harmoniába
hozatnak az által a teljes tulipánpiros orral, mely mint egy külön
remekmű emelkedik ki ragyogva a ránczfedte, cserfakó arczulat közepéből.
Az egész alak terjeszti maga körül, a hol megáll, a penész, doha és
gomba illatot.

Egy cseppet sem törődik a zajos családi jelenettel, a mit maga előtt
lát. Ez nem tartozik az ő világába. Odamegy egyenesen Decebál úrhoz, s a
nagy danolás közben megrántja a dolmányát.

Decebál hátranéz, s a mint ezt az alakot megpillantja, egyszerre elmulik
az arczáról minden fintorgatása a jó kedvnek, elkomolyul, a szemei
kerekre felnyilnak, a nóta a szájába szakad. Lassú hangon kérdi:

– Nos, mit hoz Vakandi úr?

Ez az ócska alak Vakandi Anonymus, a régészet nagy apostola.

A rendkívüli férfiu fél tenyerét a szája elé tartva, hogy a szó hivatlan
fülekig el ne jusson, ezt sugta Decebálnak.

– «Feltaláltam Thonuzóba sírját!»

Erre a szóra Decebál arcza egyszerre a megdicsőülés fényétől ragyog fel.
Egészen más emberré változik át. Mintha egyszerre egy fejjel nagyobb
lett volna. Majd meg elragadtatásában nyalábra kapja azt a kis szurtos
embervakarcsot, s úgy megölelgeti, majd megfojtja, s fakó pofáit jobbról
is, balról is összecsókolgatja!

Feltalálva Thonuzóba sírja!

– Asszony! menj a szobádba. Czimborák! Dolgotokra! Senki se próbáljon
háborgatni bennünket! Jövel te messiásom!

S azzal karon ragadva a kis homunculust, tolta őt maga előtt a szobákon
keresztül, míg a saját lakosztályába ért, ott bezárta maguk után az
ajtót. Egy szikra bor sem volt már a fejében. Egészen józan lett ettől a
pár szótól.



NINCS JOBB A JÓ TANÁCSADÓNÁL!

Az már megint nem volt valami gavalléros tempó Decebáltól, hogy ő magát
kihúzza a csávából s azzal odébb áll a lőcs árával, a két magával hozott
czimborát meg ott hagyja a veszedelemben.

Mert jobb lett volna azoknak az állatmutogató oroszlánjának a ketreczébe
kerülni, mint egyedül maradni Sára asszonynyal, mikor az hitvesi haragja
kitörésének épen a tetőpontján áll.

Eblábolt volna örömest Csunyi Laczi a szobából, de Sára asszony megkapta
a mentéjén a vitézkötést s a falhoz szorítá s úgy kezdé őt saját magával
megismertetni, elszámlálva neki minden titulusát, a mit nem a
vármegyétől kapott, s e közben a tíz körmét veszedelmes szemkikaparási
mozdulatokra igazgatva.

– Ti korhely, kártyás, részeges csalafinták! Ti városfüle, falufarka,
kószapilák! Ti viszitek minden gonoszba, ti csábítjátok minden
istentelenségre az én uramat. Tivornyahősök, csapalólivók,
csárdaczégérek! Ti félkézkalmár bojnyikok! Hol hurczoltátok meg az
uramat megint?

Az úrhölgy többesben beszélt, ámbár csak egyet apostrophált, a miből
megérthette Bakala Peti, hogy ez a sok szép kinevezés az ő hivatalait
illeti, de ő csak mosolyogva veregette a lovagostorával a csizmája
szárát, ellenben a kortesczimbora annál jobban meg volt ijedve s a
végsőre elszántan esküdött.

– Én? Tekintetes asszony! Úgy segélyjen, nem voltam én semmiféle
korcsmában a Decebállal, itt találkoztunk vele a határban. Mi a
czimborámmal a generális gyűlésre igyekezünk Tanusvárra. Fusson ki a két
szemem, ha csak láttam is Decebált hamarább. Még hogy én részeg! De itt
sülyedjek el a föld alá, ha tegnap dél óta egy csepp bor is lement a
torkomon.

Dorkó nénő, onnan a benyiló ajtóból nagyot fohászkodott, kezeit
összecsapva.

– Oh a pokolra való! Hogy nem fél, hogy mindjárt elnyeli a föld.

– Hagyd el, czimbora! szólt közbelépve Bakala Peti. Nem megyünk itt a
hazugsággal semmire. Sohse esküdözz, hiszen nem a törvényszék előtt
állsz most. Meg kell itt az igazat mondanunk. Szárah nagysám! mille
pardon! Kisztihand.

A szép asszony nagyon szerette, ha a nevét a zsíros szájú nemzeti Sssára
helyett a finomhangzású idegen «Szárah»-nak ejtették ki, ha hozzátették
a «nagysám» affixumot, ha idegen nyelvű mondásokat intéztek hozzá, s ha
kezet csókoltak neki. Ezt mind megkapta, annálfogva annyira
csillapodott, hogy engedett mást is szóhoz jutni.

– Én elmondok mindent úgy igazán, a hogy történt. Szólt Bakala Peti,
egész biztossággal.

Most már a kiváncsiság is fel volt ébresztve.

– Halljuk, szólt Sára asszony, s leült az asztal mellé, de senkit sem
kinált, hogy «tessék helyet foglalni».

– Igen is, Szárah nagysám, úgy van. Mi bizony éjfélig ott mulattunk az
Régi Napnál.

– Gyere ide Dorkó! mondá az úrhölgy. Ide gyere a hátam mögé!

(Hej, ha én azt tudom, hogy az a vén banya ott leskelődik! sohajta fel
keservesen Csunyi Laczi.)

– Hát hogyan mulattak az urak? vallatá szigorú tekintettel az előtte
álló delinquenst az úrnő.

– Hát hiszen azt már valószinüleg mind elreferálta Dorothea asszonyság
Szárah nagysámnak apróra, s nekem odáig nincs mit hozzátennem. Úgy volt
biz az mind. Dorbézolás, kártyázás, istentelenkedés. Ez mind igaz. Még
az is igaz, hogy Belizár a legtiszteletlenebbül viselte magát Szárah
nagysám irányában.

– Tudok mindent! Minden szót tudok!

– Hanem azt már nem mondta el a hű cseléd, a mi ezután következett, mert
akkor már a bakterek elhajtottak a piaczról minden embert.

– No hát mi történt?

– Az, hogy a mi Decebálunk nem tűrte el azt, hogy az ő imádott nejét még
az édes apjának a fia is dehonestálja, de torkon ragadta s úgy a földhöz
sujtá Belizár uramat, hogy ott terült el eszméletlenül mint a béka.

Csunyi Laczi sietett tódítani.

– De úgy összetörte, lelkem! hogy vérben-fagyban vitték el lepedőbe
takarva. Soha se lesz abból többet ember.

– No czimbora, csak ne hazudj hozzá semmit!

– Hát megnémuljak? mi?

– Nos ne hazudj.

Sára asszonynak egy perczre felderült az arcza, de aztán megint csak
ránczbaszedte a homlokát.

– Szép volna, ha úgy volna, de mesebeszéd! Hiszi a bolond!

(«No hát érdemes az embernek igazat mondani? mikor azt sem hiszik el!»
förmed fel a vén kortes.)

Bakala Peti a csurapéja zsebébe nyult, s előhúzott valamit.

– Hát ezt elhiszi-e Szárah nagysám, hogy igaz?

Az a valami volt a Decebál bőrerszénye, a miben az aranyai voltak.

– Tessék kibontani és megszámlálni. Itt van az egész ára az eladott
tulkoknak, azon módon, a hogy a bécsi kereskedő kifizette. Mikor
dulakodásra került a sor a két dalia között, én látva, hogy az asztalt
mindjárt összetörik, siettem a veszélyben forgó pénzes erszényét
Decebálnak biztos helyre tenni, nehogy a sok tolvaj között szőrén-lábán
elszármazzék. Ime átadom Szárah nagysádnak tisztelettel.

Azt azonban elhallgatá Bakala Peti, hogy mi történt azzal a határ
pénzzel, a mit Decebál az öcscsétől elnyert a kártyán? Hát az, az ilyen
dulakodásban a «cassa nemonis» (a senki pénztára).

Ez már csakugyan nagyon enyhítő körülmény volt.

– Tessék leülni Bakala úr! Ide a hotelbe (Sára asszony szeretett idegen
szókat használni a hol szerét tehette, s neki «hotel» vagy «fauteuil» a
peu près mindegy volt).

Ő maga pedig a kanapén foglalt helyet.

– Eredj Dorkó! Adj Csunyi úrnak az ebédlőben egy kis domitoriumot.
Hallottad, hogy még ma nem frustukolt.

(Oh a pokolra szülött, hisz most kelt fel a vacsorától.)

Ezzel aztán csak ketten maradtak.

Bakala Peti ura kezdett lenni a positiónak.

– Mert lássa Szárah nagysám, ha én minden mulatságaiba olyan híven
követem a Decebált, hát ez nem másért történik, mint törhetlen baráti
hűségből. Én őrködöm fölötte, mint egy mentor. Ismerem a természetét,
tudom, hogy olyankor nem vigyáz magára, a sok tolvaj mind kirabolná, ha
én ott nem volnék. No hát nem igaz-e, a mit mondok? «Geld spricht», azt
mondja a német.

Sára asszony ledobta a pénzes erszényt az asztalra, s érzékeny kezdett
lenni.

– Lássa Bakala barátom, és én nem bánom akármit mond a német, de én jobb
szeretném, ha e helyett az erszény helyet az én uramnak a szivét nyertem
volna vissza.

– A szivét? Arra megesküszöm, hogy az a nagysádé volt és lesz örökön
örökké.

Sára asszony baziliszk szemekkel tekinte a kedves barátomra.

– De hát kedves barátom! Ha minden igazat meg akar mondani,
elhallgatja-e, hogy valami dáma nem keveredett abba a szép dáridóba?

– Oh, biz az még említésre sem érdemes. Egynéhány fiatal siheder
tréfálkozott ott valami vásári komédiásnéval. Ugyan már csak nem hiszi
Szárah nagysám, hogy egy Tanussy Decebál egy ilyen kreaturára még csak
rá is nézzen!

– Hát ez micsoda itten! kiálta Sára asszony indulatkitöréssel, s a szép
fehér fogait összecsikorgatta, a markába szorított keresztes szalagot
odatartva Bakala orra alá. Hát ez micsoda, he?

– Hüh, drága nagysám! szólt Bakala Peti, a feje hátulját vakarva, most
már azt mondom ám, hogy jobb szeretném, ha a Decebál ezt a szalagot akár
az örmény straniera, akár a lengyel lovas komédiásné nyakából szakította
volna le, mert a még kis baj volna. S ugyancsak elrejtse ezt a portékát,
édes nagysám, hogy senki meg ne lássa, mert a szegény Decebálnak az
egész vagyona, de még a feje is utána mehet, ha ez kisül rá!

– Hát micsoda?

– A bizony. Nagy baj van. Macskazenét adtunk a királyi komiszárusnak az
ablaka alatt, eldaloltuk neki a varjuk nótáját egész harmóniával. Aztán
a bűne odahozta azt a bolond Rézkuthyt. Én nem tudom, mi szellet szállta
meg? hisz különben olyan gyáva, mint egy egér, lejött közénk
bakafántoskodni. Azt hitte, hogy ha megmondja, hogy ő a homo regius, hát
majd akkor megijednek tőle. Vesztére épen a Decebál keze ügyébe került.
Az pedig homo regius ide, homo regius oda, nem sokat teketoriázott vele,
hanem megfogta a nyakát, s jót húzott rajta végig a suhogóval. Akkor
maradt aztán a kezében az a furcsaság. Nem szép menyecske nyakravalója
ez, hanem a homo regius Lipót-rendje.

Törődött is azzal Sára asszony, hogy mi az a homoregius, meg az a
Lipót-rend, őtet csak egy szempont érdekelte.

– Hát igazán nem volt Decebálnak semmiféle históriája asszonyfélével?

– Azt mondanám, hogy becsületem szentségére esküszöm, de hát ha én nekem
nem hisz Szárah nagysád, higyjen akkor a tükrének. Ugyan nézzen oda, s
aztán itélje meg, lehet-e valakinek, a ki olyan boldog, hogy egy ilyen
istenasszonyt birhat, azt elfelejteni akármi más halandó teremtésért.

– Menjen! Ne csúfolódjék.

– De már erre esküszöm hitemmel. Hát a főispáni bálban nem minden szem
nagysád felé volt-e fordulva? nem minden férfi, ifja, véne, törte-e
magát nagysád után, s boldog volt, a ki egy tekintetében részesülhetett?

– Az igaz, hogy nem volt nyugtom miattuk.

– Nagysád volt az est királynéja. Egész lazarétumot hagyott maga után
sebzett szivekből.

– Menjen! Ne tréfálkozzék. Hiszen soha felénk sem jönnek azóta sem.

– Igen bizony. Mert nagysád húzza magát félre szándékosan.

– Hát hogyan?

– Annak bizony az a módja, hogy ha nagysád a nagyvilág előtt meg akarja
nyitni salonjait, hát legelébb is adni kell egy nagy tánczmulatságot, a
mire az egész vármegye minden előkelő családjait meg kell hívni. Ezt,
elkezdve a főispántól, mindenki, a legnagyobb megtiszteltetésnek fogja
venni.

– Lehet is nekem! Hisz mindenki kicsúfol ezekért az ócska bútorokért, a
mik még Noé apánk idejéből valók. Láttam én, hogy micsoda pompa volt a
főispánéknál! A nevét sem tudnám megmondani. Mind Bécsből hozták.

– Hát hozasson nagysád meg Párisból.

– Nem tudnám mi a szöszön! Hisz nekem Decebál soha sem ád pénzt a
kezembe, valahányszor elád valamit, nekem mindig azt mondja, hogy
jószágot vett a pénzből, a contractust is megmutatja. Mutathatja nekem,
akár görögül van, akár diákul, nem ismerem én az ákombákot. Én csak a
kertből, meg a majorságból pénzelek, abból meg nem telik a pompa.

– Hát itt van most nagysádnak a kezében valami ötezer arany.

– Hát aztán?

– Ne kérdjen se jobbra, se balra, vásárolja el.

– Hát aztán ha Decebál keresi?

– De nem fogja ám keresni. – Hiszen még nem végeztem el a históriát. Az
a homo regiusnak a megütlegelése nagyon veszedelmes egy dolog ám. A
törvény olyan büntetést szab arra, a ki a «királyi emberre» ráteszi a
kezét, mintha magával a király személyével tette volna azt. – Ezt a
veszedelmet el kell nekünk hárítanunk a jó Decebál fejéről. Ezért
gondoltuk azt ki, hogy a mint a verekedésnek vége volt, (még a
katonasággal volt egy csetepaténk, Decebál egy cserepárnak úgy a fejébe
csapta a sótartót, hogy azt még most is húzzák kifelé belőle)…

Sára nevetett jóizün.

–… hát akkor letértünk a város alatt a «Békafogó csárdába», a hol a
juhászok mulattak, s együtt dőzsöltünk velök reggelig. Így aztán, ha
inquisitióra kerül a dolog, nekünk lesz ötven tanunk, a ki megesküszik
rá, hogy Decebál estétől reggelig ott mulatott a «Békafogóban». Azt,
hogy a «Régi Napnál» is lettünk volna, keményen eltagadjuk. És
ilyenformán Decebál nem csak hogy nem fogja keresni a «Régi Nap»
vendégteremében eltévedt pénzes erszényét, de még ha aranytálczán hozná
eléje valaki, hogy tessék, megkerült az erszény, a «Régi Nap»-nál,
eltagadná, hogy sohasem látta. Elköltheti azt nagysád bátran bútorokra
és toillettere.

– De majd Decebál kérdezni fogja, hogy honnan vettem erre a pénzt.

– Tudja is ő, hogy minek mi az ára? Ha kérdi, mondja neki nagysád, hogy
a tejpénzből került.

Sára asszony annyit belátott ez alkalommal, hogy Bakala Peti igen
hasznos ember. Nem olyan hiábavaló fráter, a milyennek a világ hiszi.
Hisz ettől tanulni lehet.

Azt ugyan ő a maga részéről is megtanulta, egy látásból, hogy a főispáni
úrilak divatos pompája miféle alkatrészekből áll, csakhogy azoknak az
izéknek először is a neveit nem tudta, azután meg pénz nem volt a kezén,
hogy azokat megszerezze. Most megkapta mind a kettőt, pénzt eleget és
olyat, a miről a lelkem uram nem mer kérdezősködni és hozzá egy
szaktúdóst, a ki ezt a sok czifra dolgot mind a nevén tudja szólítani.

Körülhordozta minden termein és szobáin a kastélynak a hű tanácsadót.

Volt azokban most is elég pazarlás. Nyoszolya, ágy volt a kastélyban
annyi, hogy kétszáz vendég mindenkor kényelmes ellátásban
részesülhetett. Az ember nem hinné, ha a kontót nem látná, hogy Decebál
csak a vendégágyakra való szarvasbőr takarókért egyszerre húszezer
forintot fizetett egy budai kesztyüsnek. De hiányzott a divatos
fényüzésnek minden követelménye, szőnyegek, porczellánok, festmények.

Ezekhez pedig Bakala Peti mind nagyon jól értett.

A míg szép Emma a Jancsi pajtástól, a filagóriában elbujva, diák
szavakat tanult, az alatt az anyja Bakala Petitől annyi ördöngős
franczia elnevezést sajátított el, hogy majd egyszer ragyoghat vele.
«Balzac, causeuse, kredencz, chiffoniere, gobelin, sévres, consol,
étagère, statuette, majolica, gros de naples, moire antique» stb. mind
hű termő talajba hullott el, nem fogja ő azokat elfelejteni, egy-két
betü külömbséggel fogja majd reproducálni, de az nem tesz semmi kárt.

– Ide pedig, ebbe a szalonba kellene egy szép nagy fortepiano, Szárah
nagysám.

– Hát aztán ki játszanék rajta?

– Gondolom, a bájos szép kis Emmácska.

– Menjen! ugyan kitől tanulná meg? Ehhez nem ért a tiszteletes.

– Bizony nem is biznám én már az Emmácska nevelését az öreg táltosra,
hanem hozatnék a számára egy ügyes gouvernanteot.

– Micsodát?

– Egy tanult kisasszonyt, a ki a nevelést alaposan érti, a ki francziául
tud és zongorázik s a ki az Emma kisasszonyt ahhoz az előkelő plihez
szoktatja, a mely a nagyvilágban való megjelenéséhez mulhatatlanul
szükséges. Az Emmácska már abban a korban van, a mikor a kiképeztetése
okvetetlen női kezekre bizandó.

– Menjen, maga nagy bolond! Hogy a tüzes tatárba bíznám én az Emmám
nevelését valami kisasszonyra?

– Nem értem.

– Nem érti? Hát nem tudja, hogy az én Emmám nem leány, hanem fiu?

– Ne tréfáljon nagysád.

– Dehogy tréfálok. Hát nem mondta azt el magának a Decebál soha?

– Nem szokta ő mások előtt a családi dolgait profanálni.

– No hát én proponálom. Biz ezt Emmanuelnek keresztelte a pap.

– De hát szabad bámulatomnak azon kérdésben adni kifejezést, hogy mi oka
lehet nagysádnak az egyetlen fiát, a Tanussy család majorescoját
leányruhában, leányfővel járatni?

– Hát hiszen tudom én azt, hogy ő a familiában a majorocska. De hát én
nekem erre igen erős okaim vannak.

– Szabad volna ezen nézeteket mikroskop alá venni?

– Már arra nagyon kérem, hogy ne vegye Miskapor alá, a mit mondok, de ha
megigéri, hogy egy teremtett léleknek sem adja tovább…

– Becsületem szentségére fogadom.

– Hallja, én a maga becsületére nem adok egy fagarast sem, hanem – látja
azt a guzsalyt ott az ablakban?

– Remélem, hogy az helyet fog adni egy diszes aquariumnak.

– Verték már meg magát guzsalyszárral?

– Azzal még nem.

– No én azt a guzsalyszárt összetöröm magának a hátán, ha elárulja, a
mit én most mondok.

– Biztosítom felőle nagysádat, hogy a hallottaknak az ellenkezőjét fogom
mondani mindenkinek. Erre garantiát adok.

– Nem kell nekem a garaboncziája, hanem hát üljön ide mellém és
hallgasson rám.

Sára asszonyság odaültette a kanapéra maga mellé a hű barátot.

Tudja, mikor én fiatal leány voltam (az apám jómódú nemes ember volt
Zarándban, hanem voltunk hét leányok, én voltam a legkisebb), hát
egyszer jövendőt mondattam magamnak egy kártyavető czigány asszonynyal.
Hát az nekem ilyen jóslatot mondott: hogy legelőször is férjhez megyek
egy parasztsorsú emberhez s annál sok ütlegben és sok koplalásban
részesülök, de majd nem sokára vége lesz annak, s akkor egy nagyon
gazdag úrnak leszek a felesége, s pompában, jóllétben fogok élni. Lesz
egy gyermekem, a ki fiu lesz, annak a sorsa pedig az lesz, hogy híres,
nevezetes ember válik belőle, a kit nagyon emlegetni fognak, mikor
embernyi emberré lesz, akkor meg fog házasodni, s egy olyan leányt vesz
el, a ki nem ebből a világból való. Azután pedig igen szegény ember lesz
belőle. És végezetre elviszik katonának, háboruba megy és ottan megölik.

– Ejnye de furcsa kis horoscopot csinált az a czigány asszony.

– Az ám, magam is nevettem én azon, csakhogy ez a borospók apródonkint
mind beteljesült, akármilyen képtelenségnek látszott is eleinte. A hat
nénémet egymásután mind férjhez vitték, mind hozzájok illő jó nemes
emberek, kit a Szilágyságba, kit a Bárczaságba, kit a Mezőségre, kit meg
a Bánságba. Pedig egyik se volt többre való, mint én. Szegény édes
anyánk bizony nem tanított bennünket egyébre, mint hogy a jó szájízre
való ételt hogyan kell megfőzni. A mi verseket én tőle tanultam, azok
mind ilyenek: «Leesett a lencse. Betörött a feje. Vajjal kötötték be.
Vajjal jó a lencse». Egyszer aztán szegény anyám meghalálozott, a
halotti tor alkalmával a vendégek valamelyike az égő pipával a szájában
felfeküdt a hiuban a szénába, felgyujtotta a házat. Porrá égtünk. Akkor
aztán az apám átköltözött a legöregebb nénémhez Vidrára, engem is
magával vive. Juczi néném pedig, Isten bocsássa meg, valóságos hárpia
volt, a kinél soha egy nyugodalmas órám nem volt, mindig ütött, hajtott
s az urát féltette tőlem, pedig annak akkora golyvája volt szegénynek,
hogy a mellényét nem tudta begombolni tőle. Egy nagy erdő közepén volt a
lakásunk, a hová gyakran eljártak jókedvű vadász urak, a kik éjszakára
ott maradtak a medvehajtás után. Itt láttam meg először Decebált. Akkor
még fiatal, nyalka legény volt. Én meg szép leány voltam. Hasonlítottam
az Emmához, csakhogy annak soha sem lesz olyan tüzes szeme, mint nekem
volt. De sok komplimentet mondtak az úrfiak ezeknek az én ragyogó
szemeimnek! Hanemhát mind nem ért az semmit. Egyszer csak jött értem egy
kérő. Birkás volt, rücskös volt, öreg volt. Király Samunak hitták. De
nem bántam én akármilyen volt is, csak megszabaduljak attól a háztól, a
hol testem lelkem megunta a kujonérozást. Kezet adtam neki,
megesküdtünk. Csak mikor haza vitt, akkor láttam, hogy hová kerültem.
Csivasz paraszt volt a férjem, árendában élő bális, a kinél egész nap
birkatúrót kellett gyúrnom döbözbe, kászuba. Nem emlékezem rá, hogy lett
volna egy nap az együttlétünk alatt, a melyikben háromszor össze ne
verekedtünk volna: reggel, délbe, este. Szerencsére én voltam az
erősebb, a keresetlen fa mindig az én kezemben maradt utoljára, én
dögönyöztem el Király Samut végül. E mellett aztán a koplalásban is volt
módom. Egyik nap málépuliszka volt az ebédünk, a másik nap sült tök. A
birkahúst nem vette be a természetem, a miből az uram tokányt főzött,
mert tudtam, hogy mindig az esett birkát szokták erre a czélra
felhasználni. Legtöbbször nyers sárgarépával laktam jól a kertben. Ez
alatt gyakran odavetődött a házunkhoz Decebál, az övé volt az egész
rengeteg birtok, a bális csak az ő birkása volt. Én mindjárt kitaláltam,
hogy mi szándéka van a lelkemnek? Hordott ő nekem végszámra selymet,
kamukát, aztán arany függőt, kösöntyüt, vaddisznót, őzet, drága
csemegéket küldött a konyhára. De én csak mind nem akartam azt
megérteni. Hiába tudott olyan szépen danolni, hizelkedni, hiába küldte
el az öregemet hazulról, nem ért vele semmi czélt. Nekem mind csak a
czigány asszony jóslata állt az eszemben. Megmondtam aztán neki
világosan, hogy «lelkem úrficskám, ha maga azt hiszi, hogy a halat a
fáról szedik, hát akkor maga nagyon meg fogja ütni a bokáját». S miután
kapott tőlem egy párszor olyan egészséges pofoncsapásokat, sőt egyszer
az öt körmöm helyét is haza vitte a pofáján, hát csak rájött, hogy a ki
halat akar fogni, hát annak bele kell menni a vízbe. Egyszer csak
előállt vele, hogy elválaszt az uramtól, s elvesz feleségül. Szép voltam
ám akkor, mint a hétszerváltott ördög.

– Oh nagysám! Szebb nem lehetett, mint most.

– Hagyjuk azt el. Meglett, a mit kivánt. A konszilvorium (talán
consistorium) elválasztott a Király Samutól, a kinek valósággal soha
felesége sem voltam. S engemet Tanussy Decebál hazahozott a kastélyába.
Ime tehát már a második jóslata is beteljesült a czigány asszonynak. S
még azt mondják, hogy ne higyjen az ember jövendőmondóknak.

– Ez valóban különös, jegyzé meg Bakala Peti. Az ember nem hinné.

– No lássa. Hát aztán nem telt bele egy esztendő, hogy beteljesült a
harmadik mondás is: fiam született.

– No ez már nem annyira rendkívüli dolog.

– De hát én nekem már most ez nem megy ki a fejemből. Ha három
beteljesült, a többi is bekövetkezhetik, s én ezt szeretném
megakadályozni. Mesélt én nekem egyszer az apám, a ki járt az enyedi
kollegiumba is, valami régi görög herczegről, a nevét is meg tudom
mondani, Achilles volt. (Nekünk is volt egy kutyánk, a kit így hivtak.)
No hát, ennek is megjövendölték, hogy vagy híres ember lesz belőle, de
ifjanta és erőszakos halállal fog meghalni, vagy pedig megmarad csendes
embernek, s aztán hosszú életet él. Hát bizony egy anyától nem lehet azt
rossz néven venni, ha az egyetlen gyermekét inkább akarja hosszú
életűnek, mint kora halálúnak tudni. Mit ér nekem a hír, dicsőség? Van
abból már a Tanussyaknak annyi, hogy el sem birják. Én azt akarom, hogy
a gyermekem kisérjen engem a temetőbe, ne pedig én őtet. Rettenetes az
még csak gondolatnak is. Hát még ha hozzáveszem, hogy a csatában kell
neki elesni! Édes Jézusom! még csak koporsóba sem teszik, hanem
szétmarczangolják a farkasok, meg a hollók…

Tovább nem birta mondani a keserves zokogástól.

Az is hamar elmult. Úgy jött nála a sirás, mint a tavaszi permeteg, az
arczán meg üdébb lett a könyektől a visszatért mosolygás.

– Hát mit csináltam? Azt tettem vele, a mit az Achillessel tettek; olyan
nevet adtam neki, a miből ha farkát elhagyják, leány név is lehet.
Leányruhában járattam, mindig magam mellé szoktattam, hogy jó «anyás»
gyermek legyen belőle, félénk természetű, a kit még a pávakakas is
megkerget, hogy fel ne ébredjen benne az a veszedelmes indulat, a mit
bátorságnak neveznek, s aztán, hogy meg ne terhelje a fejét valami
gonosz tudománynyal, a mi a hiresség útjára vezethetné, rábíztam a
nevelését tisztelendő Horkázi Kajafás uramra. Az ám.

Bakala Peti nevetett folyvást ez alatt.

– Már az igaz Szárah nagysád, hogy ha «ez» volt a czélja, akkor jobban
ki nem választhatta a maga Achilleséhez a maga Centaurusát Chitont, a ki
őt felnevelje. Ugyan mit tanít neki Kajafás úr?

– Nem tudom én. Mindig az én saját jelenlétemben adja neki a leczkét.
Úgy tetszik, hogy a szyttya nyelvet tanítja neki.

– Micsodát? Instálom alásan.

– Jól mondom én. A szyttya nyelvet. Hát azt mondják, hogy valami idegen
nyelvet csak kell az embernek tudni. Ez pedig elég idegen.

– Annyira idegen, hogy én nem is tudom, hogy volna a világon.

– De bizony van. Betüi is vannak. Azt látom, mikor a pap a táblára irja,
s az Emmával olvastatja.

– Miféle betük?

– Hát tudom én? Maga engem most gúnyolni akar? Hát nekem egyik betü csak
olyan szarkaláb, mint a másik, akár magyar, akár görög, akár zsidó, akár
szyttya.

– Aztán, hogy vetik sorba ezeket a szyttya betüket, nagysám? jobbról
balra, vagy balról jobbra?

– Oh nem. Felülről lefelé megy a sor.

– Nem tudok róla semmit.

– Hja, az a maga hibája. Az Emma fog tudni olyant, a mit más nem tud.

– De mi hasznát fogja venni?

– Azt majd megtudja a világ, de csak később.

– És megtanulja ezt az Emma?

– Az igaz, hogy nagyon nehezen töri a tollát. A mit tegnap nagy nehezen
a fejébe vertek, ma már nem tud belőle semmit. De hát azt is szeretem,
hogy olyan nehéz feje van. Mi szüksége van neki arra a sok tudományra?
Nem lesz ő belőle püspök. Nem kénytelen vele, hogy a fejét megfájdítsa.
Marad rá akkora birtok, hogy nyolcz napig utazhat rajta s mindig a maga
kastélyában hálhat meg.

– De utoljára is – ne haragudjék Szárah nagysám – ez nem tarthat így
hosszú ideig. Az Emmát lehetett idáig (azt hiszem tizenhárom esztendős
már) leány ruhában járatni, félénknek, tudatlannak nevelni, de majd
egyszer tizenhét, tizennyolcz esztendős is lesz, akkor csak szint kell
vallani, hogy fiu-e vagy leány?

– Nem a! Lássa ezt már nem a görögöktől tanultam, hanem a rómaiaktól. A
hol az apám lakott, az oláh falu volt. Hát ott a beszerikában soha se
kereszteltek fiu névre senkit. Az mind Anicza volt. A fiukat mind
leányruhában járatták, egész addig a míg megházasodtak. Így aztán nem
vihették el őket katonának. Nem került elő a mi falunkból soha katona,
mert az egész fiatalság mind katrinczában járt, s csak akkor kapott
nadrágot, a mikor feleséget.

– És nagysád is így szádékozik tenni az Emmával.

– Hát persze. Kifogok én azon a jóslaton. «Híres nevezetes tudós ember
lesz!» Annak már útját álltam. «A más világról hoz feleséget magának.»
Lesz gondom rá, hogy kiválaszszak a számára egy derék, szép, okos,
hozzáillő rangbeli kisasszonyt, s akkor aztán megmondhatja, hogy ő a
«legény»! Ha egyszer megházasítottam, akkor aztán tudom, hogy nem
kivánkozik semmi háborúba; hanem otthon marad szépen, s rajta lesz, hogy
megvénüljön. Hát mit szól hozzá!

– Azt, hogy biz ez erős phantasia; de meg kell vallani, hogy systema van
benne.

Sára asszonyság büszke volt erre a dicséretre.

– Lássa! Így védelmezi meg egy magyar asszony a maga gyermekét!

Bakala Peti nem tett ellene semmi lényeges kifogást. Arra gondolt, hogy
neki is lehetnek valamikor gyermekei, s majd azoknak megint milyen jó
lesz, ha egy ilyen módon nevelt Tanussy ivadékot találnak a kezük
ügyében. Nagyon jól rendelte azt a mennyei gondviselés, hogy az egyiknek
adta a gazdagságot, másiknak meg az észt, különben hogy állhatna fenn a
világ?

– Hanem erről még álmában se szóljon ám senkinek.

– Isten őrizz! Inkább a nyelvemet harapom el. De még arról sem, hogy
hogyan, miképen kerülnek ide majd azok a pompás butorok.

– Úgy! Igazság! Hát itt van, nyuljon bele ebbe az erszénybe, vegyen ki
annyit, a mennyi kell, hogy Bécsbe utazzék s aztán rendeljen meg
egyetmást. Hanem aztán rá ne szedjen ám a számadással.

– Hiszen, kérem, az egészet eldughattam volna, ha olyan ember volnék.
Mindenről nyugtatványt hozok!

(Szép szin alatt mégis csak majd meg lesz hát felezve az a nem kereshető
pénz.)



TUDOMÁNYOS DOLGOK.

Előre figyelmeztetünk mindenkit, hogy ha unja a tudományos dolgokat,
hozzá se nyuljon ehhez a fejezethez, mert ebben nem lesz egyéb mint
rozsdás vasak, bronzok, nyolczszáz esztendős koponyák, kődarabok,
cserepek és minden, a mi azoknak a kiséretét képezi, fakó pergamen,
szuette papiros, csizmatalp, régi pénz, zsidó betük (értve alatta minden
olyan irást, a mit rendes magaviseletű ember nem tud elolvasni).

Ilyenekből van Tanussy Decebálnak egy egész muzeuma.

S ha valaki egy milliót kinálna neki – pengő pénzben, ezért a
kincshalmazért, ezt a nótát dalolná válaszul:

  «Ha ez a pénz volna csak foglaló
  S ezer annyi még a borravaló,
  S a világot adnád ráadásnak,
  Muzeumom még sem adnám másnak.»

Be sem bocsát abba a szentélybe soha senkit, ott soha sem sepernek, nem
törülgetnek. Egyetlen látogatója ezen a titkok kárpitjával fedett helyen
a tudós Vakandi Anonymus.

(Ananiasnak keresztelték, de az egész világ Anonymusnak nevezi, Béla
király névtelen jegyzője után.)

Vakandi úr nem ennek a világnak az embere. Ő csak a nagyon régen elmult
századokban él. Két-háromszáz esztendőre hivatkozó koponyákkal még csak
szóba sem áll. Az egész históriát csak az Árpád-házból született
királyok fiágon kihaltáig ismeri. Hanem azután úgy ismeri, hogy egy
kiásott patkóról megmondja, hogy kinek a lova viselte azt? s hanyadik
fokú vezéri hivatalt töltött be a gazdája?

A földfelett valókkal ő nem is társalkodik. Ránézve csak az létezik, a
mi már nincs. Beszél és ír minden nyelven, olyanon is, a mit senki sem
ismer már; hanem a szót mindennapi használatra nem vesztegeti. Nem
törődik a nagy urak czímezgetésével, minden emberre nézve csak egyféle
megszólítást tart: «barátja az erénynek!» S ez csakugyan igen szép czím:
el lehet fogadni. Asszonyokhoz sehogy se szól, azokat egyszerűen
ignorálja.

A míg Decebál három ajtóra ráfordította a kulcsot, a mik a museumát
elzárták a világtól, az alatt Vakandi felnyitotta az oldalán levő
táskát, s kihuzott belőle egy furcsa izét. (Volt annak valaha neve, de
ma már nincs.) S addig forgatta a tenyerében, a míg kitalálta, hogy
honnan kell megnézni.

– Barátja az erénynek! suttogá a hozzásiető Decebálnak. Látja ön ezt a
kincset?

– Látom.

– Felismeri, hogy mi ez?

– Mondja hamar.

Vakandi előbb az ajkához értette az ereklyét áhitatosan, azután a két
ujja közé fogta, úgy tartá a szeme elé, nagy elragadtatással.

– Ez a sokat emlegetett, de még soha meg nem talált «jász-kép» az ős
magyarok bálványsymboluma; a mit Theophilactes a hunnuturgok «idolum
electreum»-jának nevez: borostyánkő bálvány. Látja? Ez itten a feje.
Ezek itt az összefont karjai. Ez itt a fenekén a svarga kereszt, a mit
az obi pusztán elhagyott kabar bálványokon találni. Ha hátulról nézzük,
emlékeztet a «Tápió» istenre. Ez a két szeme. Páriz-Pápai szerint ezeket
a szemeket korallok képezték. Még azokra is ráfogok találni, akkor
kétségtelenül be lesz bizonyítva, hogy ez volt maga a «Damasek» isten.

– Hol találta ön ezt?

Vakandi úr úgy hátrahökkent ettől a kérdéstől, mintha az életét
fenyegetnék vele. Elébb széjjel nézett. Azután az asztal alá nézett.
Azután a kezét a szája elé tartá, úgy sugta meg a titkot:

– «Ott!»

– «Ott?» hörgé meglepetve Decebál.

– Ugyanott!

– Fatális állapot! mormogá Decebál, az ujjával a hajába markolva. Hát
csakugyan a «Bajhalom».

– Csitt!

– Hiszen magunk vagyunk.

– A kövek is beszélnek s a koponyák hallgatóznak. Ki ne ejtse ön,
(barátja az erénynek) ezt a nevet még álmában sem. Ezt én fedeztem fel.
Sok álmatlan éjszakám ára. Egész életem végczélja. Ennek áldoztam
fiatalságomat. Csontok és rozsdás érczdarabok voltak az egyedüli
társalkodóim. Nyomról-nyomra közelítettem felé. Mint Columbus az
újvilághoz. Végre rátalálok. Milyen áron? Lopva járok sötét zivataros
éjszakákon, zordon rengeteg között. Medvék és farkasok megkergetnek.
Vadászok, vadorzók, zsiványok rám lövöldöznek. Nem közlöm senkivel. Nem
hivok segítő társat. Egyedül magam ásom a halmot. A kihordott földet
bevetem szénapolyvával, hogy kizöldüljön, hogy el ne áruljon. Tovább
ások. A jelek, a tanuk vezetnek, egy négyszögletű szyttyapénz, egy
napimádási agyagjelvény, egy mithras-kultuszi cserépcsillag, egy
bronzcsatt, egy rézfibula, egy kutyalapoczkacsont. Végre megkoppan a
csákányom. Dönt a fal. Mit látok? Czölöpöket. Ez az! A veresfenyő, a
mivel a hunok sírja van kifalazva. A miről irnak a chinai történészek. A
mit emlegetett Jornandes és Calamus, Attila temetésénél; a miről szól
Dœfi és Imhoffer, Leventa pogánymódra történt eltakarításánál; a mit
emleget Bod Péter és Bél Mátyás; a minek a mintáira ráakadt Pallas és
Rouisbrook az obi pusztán, a kún bálványok alatt. Itt van. Nem álom.
Barátja az erénynek!

A penészes emberkének a lelkesedése Decebálra is elragadt. Neki is
azokba a titokteljes regiókba csapongott a lelke, a mikbe azé, csak
azzal a külömbséggel, hogy a míg azt a tudomány bacillusai lepték meg, ő
a nagyravágyás sporáitól volt megbetegítve. Az a rögeszme kergette, hogy
az ő őse vetélytársa volt az Árpádházi királyoknak!

– De hát valóban Thonuzoba sírja-e ez? (Ez volt előtte a főkérdés.)

A tudás embere magas öntudattal fitymálta az ilyen scepticus
észrevételt.

– Barátja az erénynek! A mit én mondok, az mind axioma. Mi okból akarnám
én önt elámítani? Ismerem én a haszonlesést? Ide tessék nézni. Ha én ezt
a «jászbálványt» el akarnám adni egy külföldi museumnak, tízezer tallért
kapnék érte. De hát minek? Azért a nyolcz lat derczekenyérért, a mit én
naponkint elfogyasztok? Még az ivóvízben sem válogatok. Forrásvízből
vagy ökörnyomból inni, nekem mindegy. De ha ezt nem hiszi, hát tessék
megnézni ezt a leletemet.

Ezzel ismét a bőrtáskába nyúlt s előhuzott belőle egy csákányfejet s azt
Decebál kezébe tette. Az uraság érezheté a sulyáról, láthatta a
szinéről, hogy az aranyból van, nehéz és sárga.

– Ezt is ott találta?

– Ezt is. Mi ez? Hasonmása azoknak az arany csákányoknak, a miket a
székelyföldön találtak. Vezéri jelvény. Hasonlóval csak a bécsi császári
kincstár dicsekedik.

– Ezt én nekem meg kell öntől vennem.

– Átengedem. Nagylelkű leszek. Az arany sulyában. Mintha a pesti
Kohlmarkton adnám el a zsidónak. Ennek rám nézve semmi különös érzelmi
becse. De nem adnám semmi árért és senkinek, a mit most mutatok meg.
Nézze, barátja az erénynek.

Az a felséges tárgy egy hosszú nyílvessző volt, a minek a végéhez oda
volt rozsdásodva a nyílhegy.

– Ez a kincsek kincse! Ott volt a czölöpzetbe furódva.

Decebálnak egy okos észrevétele támadt.

– De hogyan nem rohadt el ez a vékony vessző, nyolczszáz esztendő alatt
a földben?

Ez a kérdés dühbe hozta a tudóst, s a tudósok gorombák, ha dühbe jönnek.

– Így van az, mikor az ostobaság a bölcseség álarczát teszi fel! Hogy
nem rohadt el ez a nyílvessző? Hát úgy nem rohadt el, hogy ez is
ugyanazon scythiai tamariskus fából van, a miből a székelyek
áldozatpohara készült. Az Anonymus «vas unicuma»,[2] a mit Thuróczy
emleget, a csiki krónika leir, a miből a szövetséget itták; ez is
scythiai tamariskus fából készült, a mi a föld alatt keményebb lesz,
mint a vas, mert nem rozsdásodik meg. Ilyenből készült a vezérek
nyílvesszője. De hát ezt nem tudják! Csak belebeszélnek.

Decebál ezer bocsánatot kért s fogadta, hogy többet nem fogja a nagy
férfiut előadásában megzavarni.

– No hát! pedig lássa, barátja az erénynek, ez az egyszerű tárgy épen
önre nézve bir nagyobb becscsel, mind azon kincseknél, a miket Aladin
lámpája (állítólag) felfedezett. Hogy hivták Thonuzobának az ősapját?
Emlékezik még rá?

– De inkább a saját nevemet felejteném el, mint azt: Kusidkun volt az
ükapja.

– Ugyanazon Kusidkun, a kiről Thuróczy irja, hogy mint a Szvatopluknál
járt követ, elhozta Árpádnak a kivánt vizet, földet és perjét.

– Valóban így volt.

(Valóban! Kusidkun is épen ilyen délczeg dalia lehetett, mint Tanussy
Decebál! Vajjon hányan dicsekedhetnek még széles e Magyarországon azzal,
hogy annak a száznyolcz családfőnek az arczvonásait viselik, a ki első
elfoglalója volt e szép hazának.)

– Otthon van ön jól a hunnus irásban? kérdezé Vakandi úr.

– Ha mindent úgy tudnék.

– Hát olvassa le erről a nyílvesszőről, mi van ráirva.

A régi magyar pogány irást hányan ismerik még?

Egyszerű volt az, mindenki könnyen megtanulhatta. Nem irták náddal, de
késsel faragták vesszőre. Bizonyítják a székely krónikák,
tanubizonyságot tesznek róla Cornides, Dezericzky, saját szemeikkel
látták az élő nemzedék régiségbuvárai. Tizenhat betüből állt az
ábéczéjük, csupa egyenes vonásokból összerakva. Akármelyik betűszedő
rögtön kiszedheti. Hiszen nem lesz sok.

│ a, ├ b (egyuttal p is,) ┤ (k, c, cs és h egy személyben), └ d, — e, ┘
f, ┘ g (egyszersmind gy), ┐ i (és j), ┴ l, / m, / n, ┬ o, X r, > s (és
z), ┼ v, ∆ u, ‡ th.

[Illustration: KUSIDKUN]

[Illustration: THONUZOBA]

– Már most tessék kibetüzni, mi van a nyílvessző egyik oldalára faragva.
Természetesen szyttyamódra felülről lefelé olvasván a sort.

Decebált úgy elfogta a reszketés, mint egykor Saul királyt, mikor az
endori boszorkány felidézte eléje az apja lelkét. «Kusidkun!» rebegé
ihletetten.

– Most tessék a tulsó oldalon levő betüket leszemelni. Mit mond a
nyílvessző.

A nyílvessző így szólt: «Thonuzoba».

Decebál két kézre fogva csókolta meg a drága ereklyét. Ha a házát kérték
volna, odaadta volna érte cserébe.

– Most menjünk tovább kutatásainkban, folytatá a földalattiak nagy
mestere. Mit jelent ez a nyíl? Ez nem más, mint a Cloudius által
megnevezett «magia sagitarum.»[3] Valamennyi őskori történetiró, és
saját krónikásunk mind említést tesz róla, hogy az elsiroltakat
bajtársaik nyíllövésekkel szokták elbucsúztatni végüdvözlet gyanánt. Ime
erre a nyílvesszőre fel van irva az ősapának és az unokának a neve.
Semmi kétség, hogy azon a veresfenyő czölöpzeten belől maga Thonuzoba és
a vele élve elsirolt felesége alszik.

– Nem alszik! Vár a feltámadásra! kiálta fel lelkesülten Decebál.

– Csak csendesen! barátja az erénynek. Csillapítá őt a csontok
kincstárnoka. A tovább kutatás nem megy olyan könnyen. A míg csak a
földet kellett kivájnom, elég volt hozzá a saját testi erőm és
rabszorgalmam. Úgy vájtam a tárnát, mint a börtönéből kikivánkozó rab a
tömlöczfalat. De most egyszerre egy tömör veresfenyő czölöpzet állja el
az utamat, öllel át nem érhető fatörzsek, azokat én keresztül nem tudom
vágni; de még ha tudnám is, lehet, hogy a sírkamarán belül olyan
kincsekre akadok, a miknek a világi emberek előtt is nagy értéke van.
Hiszen tudjuk, hogy az ősvezéreket minden arany ékszereikkel együtt
(ezüstöt nem hordtak) szokták eltemetni. Azokat titokban elemelni
kriminalitás volna. De én nem is azért fáradtam egész életemen át ezzel
a munkával, hogy mikor bevégeztem, akkor véka alá rejtsem.

– Oh én sem akarom, hogy az titokban maradjon.

– No hát! Barátja az erénynek! Azt pedig jól tudja ön, hogy ez a hely, a
hol mind azt felfedezém, nem az ön birtokán fekszik.

– Tudom. Az egy per alatt levő birtok, a mi felett már húsz esztendő óta
perlekedünk Ponthay gróffal.

– Itt a nehézség. Itt kell már most önnek előállni jó tanácscsal,
barátja az erénynek, mert itt már az én tudományom elfogy.

Decebálnak gyöngyözött a homlokán a veriték. Tudott volna ő valami módot
ennek a megoldására; csakhogy az nagyon drága. S ámbátor Decebál az
éjjel nagyon sokat ivott, de annyi még mindig maradt meg a fejében, hogy
számítani tudjon. Nagyon meggondolta, hogy vajjon a mit Kusidkun dédapja
olyan olcsón szerzett meg Szvatopluktól, visszabocsássa-e ugyanabban az
árban Szvatopluk unokáinak? olyanformáról volt szó.

Ebből aztán nagy tanakodás lett; a mi közben Decebál még azt is
elfelejtette, hogy a mai szent napon miféle nagy feladatoknak kell még
megfelelnie? Ma van a vármegyegyűlés napja, a melyen a bécsi udvari
kanczellária által kiküldött királyi biztosnak meg kell mutatni a
legharapósabb municipium fogait. A párt épen őt bízta meg azzal, hogy
legyen a királyi biztosnak erős mallausa.[4] Neki kell ma a 10 órakor
megkezdendő ülésben a hatalmas indítványt megtenni, mely szerint a
vármegye karai és rendei el vannak határozva, a kibocsátott körlevélben
foglalt nézeteket az utolsó körömszakadtáig fentartani.

És már kilencz óra elmult.

Bakala Peti és Csunyi Laczi már kétségbe vannak esve, hogy el fog késni
Decebál az ülésről, kudarczot vallanak a sasok, ha vezér nélkül
becsődülnek a gyűlésterembe és senki sem dirigálja őket. Decebál
előszobájának az ajtaján pedig hiába dörömbölnek, mert az ezt most meg
nem hallja. Sára asszony is lamentált már, hogy a korhely leves mind
elromlik! végtére Csunyi Laczi azt a stratagémát találta ki, hogy
előkerített egy lajtorját, azt neki támasztotta annak az ablaknak, mely
a museumra szolgált, s azon mászott fel az emeletre, s onnan kiabált be
az ablakon keresztül.

– Hej Decebál! Gyere már elő a kriptádból. Várnak rád a tens karok és
rendek! Megyünk királyi biztost kergetni.

Ez a prózai figyelmeztetés felrántotta Decebált a föld alatti világból.
Eszmélni kezdett, hogy idefenn is van valami tenni való.

– No majd eligazítjuk gyűlés után ezt a nehéz kérdést, mondá Vakandinak.
Addig tessék vendégemül maradni. Parancsolja, hogy ide küldjem a
reggelijét, vagy át tetszik jönni az étkezőbe?

– Mind a kettőt köszönettel visszautasítom, szólt büszkén a kőbe esett
féreg. Nem szoktam senkinek alkalmatlankodni. Egy darab kenyér eledelem.
Azt itt hordom az iszákomban. Ha megszomjazom rá, lemegyek a kuthoz.
Csak tessék mulatni menni nálam nélkül, barátja az erénynek.

Hanem azért a barátja az erénynek nem mulasztá el figyelmeztetni a
távozni készülő házi urat, hogy itt hagyott az asztalon valamit. Azt a
bizonyos arany csákányt.

– Ha tetszik? Úgy, a hogy mondtam. De én egy cseppet sem erőltetem.

S már büszkén vissza akarta tenni a tarsolyába.

– Oh igen! Dehogy nem! mondá Decebál, zsebébe téve a nagybecsű ereklyét.
Nem eresztem idegen kézre.

A tudós kegyesen bólintott a fejével.

– Majd megméretem, dörmögé Decebál.

– Önre bizom, barátja az erénynek. Az ilyenekben nem vagyok scrupulosus.

Itt aztán menés közben eszébe jutott Decebálnak, hogy igen bizony; de a
pénzzel telt erszénye elmaradt valahol. S ő azt még csak nem is
keresheti. No sebaj! Több is veszett Mohácsnál. Hanem Vakandit még is ki
kell elégíteni minden áron. Meglássuk!

Nagyon kellemesen lepte meg aztán, mikor az étkezőbe benyitva, együtt
találta az egész társaságot, kedélyesen diskurálva s hogy a felesége
egészen normális kedélyállapotban volt.

Sára asszony csupa hitvesi nyájasság volt a lelkem uramhoz. Szót sem
tett se az őrmény bikálról, se a zsidó Rüfkeléről, se a komédiásnéról,
se a repedt sarkú juhásznéról. Ellenben nagyon is gondoskodó volt,
előkészítette és sorba kiterítette a kanapékra a félparádéhoz való
nemzeti öltözeteket, a kalpagot, a díszkardot, a panyóka mentét, a miket
evidentiában tartani, s a molyoktól megőrizni egy gondos házi asszonynak
a kötelessége. Azonkívül a reggelihez felteríttetni is az ő háziasszonyi
gondjai közé tartozott, s mindezeknek Sára asszony a legnagyobb
akkurátussággal meg is felelt.

A társaság ezalatt megszaporodott tisztelendő Horkázi Kajafás úrral, ki
már végezte a szent misét, s soha egy ilyen ünnepélyes alkalomról el nem
maradt.

Ellenben Decebál figyelmes szemei észrevették, hogy valaki mégis
hiányzik a társaságból, midőn a terített asztalhoz leülnek.

– Hol van az én kis Emmám?

– Az ma nem kap frustukot, válaszolt Sára asszony, mert nem tanulta meg
a leczkéjét, a mit a tisztelendő úr feladott neki. Majd ha megtanulja,
megkapja.

Ebben az itéletben meg kellett nyugodni.

Az urak hozzáláttak emberül a jó alföldi magyaros villás reggelihez, s
egyiken sem látszott meg, hogy ez csak a folytatása a tegnapi
vacsorának. A gyomrunk, hála Istennek, egészséges.

Ezalatt a befogott kocsik mind előhajtattak. Az óra ¾-et mutatott tizre.
No, de egy negyed alatt be lehet vágtatni futtatvást Tanusvárra; a
gyűlés sem kezdődik pontban az óraütésre.

Tanussy Deczebál ezalatt, a míg Sára asszony a magyar nyakravalóját
csokorra kötötte, ezen bizalmas szavakat dörmögé hozzá:

– Ugyan édes galambom tubiczám, én a mi pénzt tegnap bevettem a
gőbölyökből, mind elfizettem rögtön.

– Tudom már: a jószágvételre; nálad a kontrektus.

– Ühüm. – Most ettől a tudóstól kell megvennem okvetlenül egy drága
ereklyét, a mit más kézre nem bocsájthatok; egy arany rhabonbán
csákányt. Nincs egy kis félretett tejpénzed? majd megadom a gyapjuból.

– Szivesen szolgálok, édes lelkem uram. Mennyi kell?

– Valami száz arany.

– Mindjárt hozom, édes angyalom.

Biz az a csákány nyomott vagy másfél fontot; arany sulyértékben kétszáz
körmöczinél is több.

A tudós morgott is magában valamit, mikor a száz aranyat megkapta, hanem
azért csak elsülyeszté a zsebébe. S azt mondta rá: «jól van, barátja az
erénynek. Az ilyen dolgokban én nem vagyok skrupulózus.»



A TÁLTOSOK UTÓDJA.

A hogy a kocsik kigördültek az udvarról, a vármegyegyűlésre elszálló
hősökkel, rákövetkezett a sor az Emmácska leczke-órájára; Horkázi
Kajafás úr jelenté, hogy készen van.

Ő tudniillik, mikor már mindenki felkelt az asztaltól, még akkor is ott
szokott maradni, lelkiismeretbe vágó kötelességnek tartván egy csepp
bort sem felejteni ott az eléje tett palaczknak a fenekén, és semmi
ételt, a mi az asztalra fel van téve, megkóstolatlan nem hagyni. Megeszi
ez még a czukorangyalt is a tortáta tetejéből, a mi csak czifrának van;
ott nem hiszi el, hogy az nem ennivaló, mérges. Mérgesebb ő!

Gyönyörű egy példánya a kalugyernek! Rézveres pofa, a minek a közepén az
orr a két czimpájával épen olyan halmot képez, a milyen az ország
czimerében van. A két szeme mindig tele könynyel, mintha folyton siratná
a világ mulandóságát, felettük egész bozótja a sűrű szemöldöknek, mely
előre hajlik, mintha megquadruplázta volna a természet a bajuszt. A
szemszögleteiből napsugarakként futnak szét a ránczok, örök nevetésre
álló kifejezést lopva a zord tekintet közé. Ajkai duzzadtak, de azokat
csak olyankor látni, ha a bajuszát kétfelé törüli, mikor toasztot
mondani készül («valamiképen őseink tettek, mikor dicső munka után nagy
áldomást ittak» ezen kezdi rendesen); a szakálla hosszú gubanczokban
hull le az övéig, felszedve ebéd közben minden kenyérmorzsát, szósz,
sató és kávé elcseppenéseit, a haja ezuttal hosszúra van eresztve a két
válla körül: most már nem meri hármas kontyba fonni, a mióta a püspök
ráijesztett, hogy lenyiratja a haját, ha még azt próbálja tenni.

Pedig őseink is így viselték: a tuhudún ősök, a pogányok. A keresztyén
királyok még törvényt is hoztak a hármas varkocs viselése ellen.

Horkázi Kajafás pedig egyenesen a pogány magyar táltosoktól származtatja
le az eredetét. «Horkáz»! Ez is ősnév. Ez valami esperes lehetett a
táltos papok között.

A milyen büszke Tanussy Deczebál arra, hogy az ő ősapja hozta meg a
vizet, földet és füvet Árpádnak Szvatopluktól, épen olyan sokat tart
Horkázi Kajafás arra, hogy viszont az ő üke áldozta meg a deési
tűzhalmon a «Deus, Deus, Deus» istennek a legelső fehér csődört.

Önkénytelen feltámad a kérdés, vajjon a véletlen hozott-e össze ezen a
helyen ilyen három szokatlan észjárású embert, mint Deczebál, Vakandi és
Horkázi? vagy hogy a rögeszme ragad egyik emberről a másikra? vagy talán
lehet valami rendszeres összefüggés mindezen rendkívülinek látszó
jelenségek között, mely egy közös czélnál összetalálkozik? – Majd
megfelel rá az idő.

Hanem azért nem kell azt hinni, hogy Vakandi és Horkázi jó barátok. De
sőt gyülölik egymást, a hogy csak két philolog-archæolog képes az
ellenségeskedés superlativusát kifejteni. Ha valamelyik megérzi a
másiknak a szagát egy házban, a hová belép, megfordul és kimegy. S ennek
a megérzéséhez nem kell valami mohikáni finom szagérzék.

Könnyen megérthető. Vakandi a német, orosz, franczia, chinai tudósok
nyomán jár, s az obi pusztán, a Volgán tul keresi a magyarok eredetét,
szokásait, mindenféle dibdáb népek között; Horkázi úr pedig beleköt
egyenesen a legfényesebb nemzetekbe, perzsákba, médusokba, asszyrokba. S
neki nincs szüksége ócska kútforrásokra: azokat teremti ő maga, mire
való a divinatio? Meg az összehasonlító nyelvészet? De kútforrásai is
vannak. Nyomtatott és irott könyvek. Egymásnak az állításaira aztán mind
a ketten azt állítják, hogy az mind vakmerő hazugság!

Még abban is nagy az összeütközés közöttük, hogy mind a ketten
feltalálták az ősi hunnus betűket. Csakhogy mindenik másformát talált
fel. Vakandi a kameni bábokon talált runák mintájára csupa egyenes
vonalokból építi fel az egész hun-scytha ábéczét, míg Horkázi a
székelyhún alphabetnek csinál propagandát, mely már nem olyan alpári
munka. Ez sokkal furfangosabb. Ebben két egymással ellenlábas M betű
képezi az U betűt, egy visszafordított B az M-et, a H az R-et, a
megfordított C az L-et, az egyes kereszt az I-t, a kettős kereszt a
Gy-t. Így található az a gyergyó-szent-miklósi templom feliratán.
Vakandi hivatkozik a maga nyílvesszőire, a mik az ék-szyttyairást
megörökíték; Horkázi ellenben bir egy barkóczafa botot, a minek a négy
oldala a székelyhún irással van tüzes vassal beégetve. Horkázi azzal
fenyegetődzik, hogy ha megkaphatja azt az obi pusztán tekergő kumiszban
megsavanyodott földtúró ürgét, a hátán fogja megmagyarázni az ős-szyttya
botjával az igazi hun-irást; míg Vakanditól kitelik, hogy beváltja azt
az igéretét, hogy ha egy nyíl lövésnyi távolban találkozhatik ezzel a
hústorony hájfejű kalugyerrel, belelövi neki a hasába azt az ó
tuhudún-betűkkel ékes nyílvesszőt, felajzott tegezzel.

S hogy szidják egymásnak az istenét! – Az egyiknek az istene a
«Damasek», a másiké a «Deus». Mind a kettőről krónikák beszélnek. De
hisz az egyik tót hangzású név, a másik meg latin. Van is mit szenvedni
a két külömböző istennek a két ellenkező táltosok részéről!

Horkázi tisztelendő a legszélsőbb szyttya chauvinistának adja ki magát,
a ki egy idegen szót ki nem enged osonni az ajkán, miután vannak ős idők
óta bevett idegen szavak a magyarban, mint «ablak», «kapu», azokat ő
magyar városok neveivel helyettesíti: «Tedd be a czeglédet, – nyisd ki a
makót!»

És ezt a törekvését még a kathedrai működésében sem felejti el. Ő
tulajdonképen orosz keleti hitű pap volna, a kiknél a liturgia oroszul
meg görögül megy, ő azt mind magyarul mondja. S miután azt, hogy «Kyrie
eleison» mégis csak meg kell tartani, hát azt ezen szavakkal ejti ki:
«Kérje, leiszom». Hát még minő predikatziókat tart! A bibliai
történeteket magyarázza. S kisüti belőle, hogy a patriachák mind
magyarok voltak, sőt maga a Jehova is magyar név, «Sehova». Tudniillik
«örökké élő», a másik neve «Él», az meg épen ideillik. És végtére, hogy
a régi magyar pogány vallás, meg az ős Mózses vallás tökéletesen egy
dolog. Ábrahám volt a főtáltos. A legelső két, asszonytól született
ember pedig: Ápol és Kaján (Abel és Kain) magyar ősi módra végzé az
áldozatot, az egyik húsfélét, a másik gabonát égetvén a tüzén, mely
áldozati ritus maig is feltalálható az igaz magyaroknál: szalonnapiritás
és kukoricza pattogatás mivoltában.

Hát az ilyen eszeveszett beszédekért régen kolostorba dugták volna
Kajafás uramat, ha az a sajátságos szerencsés körülmény nem védelmezné,
hogy egy lélek sem jár a templomába, mióta az a vén süket juhász
meghalálozott, a ki, mint utolsó óhitű híve a tűzhalmi keleti
szertartású ecclesiának, vasárnaponkint feljött a tisztelendő úr
predikatiójára, nagyokat aludni. Azóta üres az Arpádkori emlékezetes
egyház, veres és fekete téglából rakott tarka falaival.

Ezzel nem akarjuk megbántani a minden esetre ottmaradott élő lelket, a
diaconust, a kinek a functiók végett ott kell lenni a pap oldalánál. Ezt
meg Ocsu Spiridionnak hivják. A milyen incarnatus pogány szyttya a pap,
épen olyan vad sarmata a diaconus: megtestesült russophil.

Úgy kerültek ezek ide össze, hogy sehol másutt nem állta ki őket senki.
Utoljára összecsapták öket egy üresen maradó fárába, veszekedjenek
egymással.

Azt meg is teszik. Spiridion csak azért is oroszul, meg görögül válaszol
a magyarul tartott ének közé, s belekiabál Kajafás predikatziójába,
mikor az már az angyalok lábára is sarkantyus csizmát kezd húzni:
Spiridion meg lehuzza. «Az nem való! Tagadok aztat.»

Mindig veszekedve jönnek ki a templomból, s mikor a templomajtót
bezárták, még akkor megállnak a bolthajtás alatt; ott holmi czifra
ákombákom van felvésve, a miket erős phantasiával betűknek is lehet
nézni. Azokról aztán (szyttya alphabet szerint) Kajafás úr leolvassa,
hogy ezt a templomot még Géza fejedelem építtette, míg Spiridion
ugyanazokat az ó-görög alphabet segélyével kényszeríti Glád fejedelem
szerzőségére vallani.

Mind a ketten folyvást denuntziálják egymást a püspökségnél, de minthogy
a leveleiket nem bérmentesítik, annálfogva azok a postahivatalban
fidibusnak felapríttatódnak.

Ilyen tudós kezekre volt bízva a szép Emmácska szellemi kiképeztetése.

Nem tanulta meg a leczkéjét? Jó. Nem kap reggelit. Nem is kell neki. Jól
lakott már fekete kenyérrel.

A correpetitiónak azonban azért okvetlenül meg kell történnie.

A mama, híven a felvett szerephez, maga is jelen van a leczke alatt, a
hogy illik, mikor egy felserdült kisasszonynak férfi tanár ad oktatást.
Sára asszony azalatt ott ül az ablakban és harisnyát köt.

Tisztelendő Horkázi Kajafás uram legelőször is az irásbeli gyakorlatokon
kezdi az Emmácskával.

Az Emmácskát tíz esztendős koráig egyáltalában nem engedték semmit
tanulni, nehogy a növésében gátolva legyen, s minthogy most még csak a
tizenharmadikba jár, nem is lehet tőle kívánni, hogy minden betűt le
tudjon irni egymás után; még kevésbbé, hogy a mit leirt, el is tudja
olvasni. Gondoljuk meg, hogy azok szyttya betűk.

Különösen nagy küzdelem folyik az E betűvel. Ez, mint a
gyergyószentmiklósi székelyhun felírásból ismerjük, egy visszafelé
fordított C betű által van képviselve, a melyen két «lúd lelke» van
keresztűl döfve. Az egyik a C betű hátába, úgy, hogy a hasán jön ki, a
másik ellenben a hasán keresztül, hogy a hátán bukkan elő. Ezt a
komplikált kombinatziót ritka talentum képes elsajátítani. – Annálfogva
arról végképen le kellett mondani, hogy az Emmácska a maga nevét valaha
le tudja scythacalligraphiázni, minthogy az épen ezen a veszedelmes
betűn kezdődik; ellenben alapos reménység van rá, hogy a maga Chiton
Centaurusának a nevét, Horkázi Kajafást valaha láthatóvá fogja tenni. –
Erre a czélra szolgál egy nagy fekete tábla a tanulószobában, a mi elé
oda kell állni az Emmácskának s krétával rajzolni rá a diktált betűket,
a mi ha nem akar menni, Horkázi úr megfogja az Emmácska kacsóját a
krétával az ujjai közt s így segít neki kiformálni a nehéz feladat
jegyeit, míg végre kiüt a sor, s aztán egyenkint betűt betű után
petyegetve, ki lehet belőle szorongatni az eredményt.

– No! Hor – ká – Horká; – zi – ázi, kázi, Horkázi! Nagyon jól van.
Horkázi! Lám milyen szépen sikerült.

Ennek aztán Sára asszony rendkívül nagyon örült.

Akkor «penig» következik a didaktikus correpetitio. Az Emmácskát
leültetik az asztalhoz, a tudós tanító mellé, s az prælegál neki
Khabuxyngila viselt dolgairól, s a persa mágusoknak a vallásáról, a mi
szülő anyja a magyar tuhudun vallásnak. Közbe-közbe tart neki egy kis
természettudományi felolvasást is a turul madárról, meg a táltos
lovakról, a mik arról nevezetesek, hogy nincsen állkapczájuk.

Az Emmácska ezalatt azzal mulatja magát, hogy az eléje tett irásból
papiros csókát csinál, aztán elfog egy nagy dongót, annak a hátára
odaragasztja a csókát s elereszti az asztalon, s aztán lesi, hogy sétál
fel a vaksi papircsóka a professor úr könyvére.

– Ugyan! Emmácska! Már micsoda dolog ez?

Következik a vallásbeli oktatás. Hogyan áldoztak az őstáltosok «pulpas
equinas».

Emmácska nem győz vakarózni.

– Ugyan Emma! kiált rá az anyja. Ne huzd fel úgy a ruhádat, az nem
illik.

– Hát ha csípnek!

Pedig dehogy csípték; csak abban mesterkedett, hogy Horkázi úrnak a
lelógó szakállát az asztal lábához odakötözze, úgy hogy annak majd a
táltos lovaké után ment az állkapczája, mikor felkapta a fejét a
studiumból.

– Ejnye maga kis pajkos! Feddi őt nyájas szóval a táltosok utóda, míg a
szemei vérben forognak a dühtől. No de, elég lesz ez mára.

Az ilyen felmentő szónál más alkalommal az Emmácska, mint a szöcskő
szokott felpattanni a helyéről s rontott ki az ajtón. Ezuttal ott maradt
még az asztal mellett ülve s két könyökét az asztalra, az állát meg a
két tenyerébe fektetve, ezt a szokatlan mondást intézte nagytudományú
mentorához:

– Hallja maga Horkázi bácsi.

– Mit kíván maga, lelkem Emmácskám?

– Szeretnék én egyszer valamit látni.

– Mit szeretne látni, drága Emmácskám?

– Szeretnék én egyszer életemben egy okos embert látni. Vajjon milyen
lehet az?

Horkázi Kajafás úr erre a furcsa kivánságra felállt a székéről s úgy
feldúzta az ajkait, hogy majd eltemette az orrát a bajusza bozótjában,
aztán nagyon megcsóválta a fejét, a szakálla egyik szárnyát a jobb
vállára, a másikat a bal vállára veté, s a tensasszonyhoz fordulva,
ekként szólt:

– Nagyon nehéz feje van az Emmácskának. Igen nagyon nehéz feje van.



A NAGY TAKTIKA.

Ezalatt készült erősen a nagy politikai actio, Tuhutum vármegye
gyülésterme volt ezuttal a világ közepe. Az a bizonyos hitregebeli
barlang, a hol a Boreas őrzi a szeleket egy nagy bőrzsákban. Nem csoda,
ha a bécsi udvari kanczelláriának olyan nagy gondja volt rá, hogy
valaki, bolond fővel, ki ne lyukaszsza ezt a zsákot.

Pedig ilyen merénylet volt a tuhutumvármegyei híres rezoluczio.
(Magyarul nem hangzik ez olyan hatalmasan, mint ez: rezoluczio! Csak egy
betű változtatás kell benne, s kész a világbomlás.)

A mai kor gyermekeinek hiába magyaráznók, hogy mi volt az élesztője e
nagy politikai gerjedésnek, mert úgy sem értené meg: «a diarium kérdés».
Tuhutum vármegye karai és rendei azt a vakmerő óhajtást dobták ki a
világba, hogy ezentúl az országgyűlési napló a szónokok beszédeit egész
terjedelmében nyomtatásban és censura nélkül közölje.

Egy ilyen harczi jelszó képes volt az egész országot felvillanyozni –
akkor.

Hát mai napság biz ezért nem sok kardot vennénk le a szegről. Elvégezzük
azt most ollóval is. Van sajtószabadság, de nincs sajtómuszáj: a
kormánypárti lapszerkesztők kinyírják az ellenzéki orátorok beszédéből,
a mi nekik tetszik, az ellenzéki szerkesztők meg kormánypártiéval
cselekszenek hasonlót: maguk magukat kölcsönösen megcensurázzák, – szent
a békesség.

Hajh a régi boldog időben mennyire tudtunk ezért lelkesülni. Ha nem
engedték meg, hogy a szép szónoklatot kinyomtassuk: leírtuk azokat. Ha
most is így lenne! (Quod Deus avertat.)

E fölöttébb veszedelmesnek látszó indítványt még sárkánytojásában
elzápítani volt főfő gondja egy bölcs államférfiúnak. Ezért adatott
Ponthay Adalbert grófnak teljhatalom, a visszavonás, elvillongás magvait
hintő Tuhutum vármegye ellen.

A tényleges hatalommal szemben viszont a megyei pártok is szervezkedtek;
de sajnos, hogy ezuttal sem tudtak közös megállapodásra jutni. A daruk,
a kiknek Belizár volt a vezére, a teljes «vis inertiæt»[5] akarták
alkalmazni. Ne jelenjen meg senki a nemességből a vármegyeház termében,
mikor a királyi biztos odajön, a királyi rescriptummal. Olvassa fel az
üres padoknak. A sasok ellenben az actio politikájára határozták el
magukat s az egész taktika meg lett állapítva a mult heti nagy számú
conferentián.

Ez volt a sorrend.

A feketetollas nemesség megtölti teljes számban a megyeház termét már
korán reggel; a fehér tollas kinn maradásával demonstrálhat. (Mennyivel
hatalmasabb szó volt ez is, mint a mostani pelángyás «tüntetés».)

A katonaság ki fog vonulni a megyeház előtti térre s szemben és két
oldalt felállíttatik a kormánybiztos részéről.

A gyűlés megkezdésekor aztán az első alispán erélyes tiltakozást emel a
fegyveres erőnek ilyetén pressiója ellen, s a központi főszolgabírót
utasítja, hogy menjen le a főparancsnok-tiszthez és hagyja meg neki a
megyei hatalom nevében, hogy azonnal jelenjen meg a generális-gyűlés
színe előtt.

Erre a mérges obristlájtinánt azt fogja mondani, hogy neki az ilyen
generális nem parancsol.

Ekkor a közgyűlés egyhangúlag elhatározza, hogy a főispáni lakosztályban
időző királyi biztoshoz, a protonotarius vezetése mellett, öt legidősebb
táblabíróból alakított deputatio küldessék, őt erélyesen felszólítandó,
hogy a katonaságot a megyeház közeléből azonnal távolítsa el.

Ezt vagy megteszi a királyi biztos, vagy nem teszi meg.

Ha megteszi, akkor már a fájós fogára tapintottak, akkor már ki van
kezdve a tekintélye.

Ha pedig nem teszi meg, akkor a karok és rendek hangos tiltakozással
fogják megakadályozni a királyi biztosnak a gyűlésbe meghívatását, s
szóhoz sem hagyják jönni, a míg a katonaságot el nem küldi.

Mikor aztán ez ki lesz víva, s a főispáni széket a királyi biztos
elfoglalja, a kalapját a fejére teszi, a királyi rescriptumot
felolvassa, akkor a főjegyző feláll és követelni fogja legelébb is a
mult ülés jegyzőkönyvének felolvasását. (Ebben van az a veszedelmes
határozat.)

Ez közös beleegyezéssel meg fog történni.

Ekkor a királyi biztos a maga vetójogát használva, követelni fogja a
jegyzőkönyv ilyen tartalmú lapjainak kiszakítását és megsemmisítését, a
termet megtöltő nemesség folytonos kiáltozásai mellett.

A zaj csillapultával feláll a zöld asztal mellől Tanussy Deczebál, mint
a párt vezérszónoka, s tart egy fulmináns philippicát a zsarnoki hatalom
ellen, mely egyúttal a jövő országgyülési követválasztásra való jelölő
szónoklata is lészen.

A széke mögött álló Bakala és Csunyi urak minden nyomatékos mondat végén
jelt adnak a gyülekezetnek harsogó éljen-kiáltásokra. A királyi biztos
érezni fogja, hogy zsugorodik össze a vehemens szónoklat csapásai alatt.

És így tovább!

Ezzel szemben azonban Ponthay Adalbert grófnak is megvolt a maga
taktikája, csakhogy ő abba nem engedett belepillantani.

A nemesség teleülte és állta a nagy termet, a karzat megtelt hölgyekkel
és fiatalsággal; e közben a gyalog és lovas hadsorok felálltak a
megyeház terén. Nagy szorongásba burkolt elszántsággal leste mindenki a
történendőket.

Majd elkövetkezett az a stadium, a midőn az első alispán leküldi a
központi főszolgabírót a hadak parancsnokához, hogy azt a lováról
leszállni s a megyei hatóság szine előtt megjelenni kényszerítse.

És íme itt mindjárt kitünt, hogy Ponthay gróf kijátszotta az egész
taktikát: a meghívásra az alezredes készségesen megjelent a
gyűlésteremben. Ezt nem várták.

A főtiszt, katonai szokás szerint, feltett sisakkal lépett be a
gyűlésterembe.

Ebbe bele lehetett kötni.

Az első alispán Cicero nyelvén szólt a karok és rendekhez.

– Inclyti status et ordines. Catafractus apposuit pileum, apponamus
etiam nos.[6]

E szóra valamennyi kalpag, kucsma, süveg, mind a szemöldökig volt a
fejekbe nyomva.

A főtiszt észrevette ezt az ellenmaneuvret, s sietett rögtön takaródót
fuvatni, levette a fejéről a sisakot s udvariasan üdvözlé az alispánt.

Mire az öreg államférfi megnyugasztalva mondá, ismét latinul:

– Catafractus deposuit pileum, deponamus etiam nos.[7]

Még nagyobb meglepetés várt a gyülekezetre, mikor a vasas német magyarul
szólalt meg s azt kérdezte, igen jó kecskeméti kiejtéssel:

– Miért tetszött ide röndölni a tekintetös viczispán úrnak?

Megesik az, hogy a vasasoknál magyar születésű tisztek is szolgálnak és
megfordítva.

Ez köztetszést aratott.

– Felszólítom ezennel az alezredes urat, mondá az alispán, hogy a
kirukkoltatott katonaságot azonnal távolítsa el a megyeház közeléből.

Az alezredes udvariasan válaszolt:

– Én neköm az a röndöletöm van a nagyméltóságú királyi biztos úrtól,
hogy a tekintetös alispán úrnak engödelmesködjem, s a fegyveres erőt
röndölkezésére bocsássam. Ha parancsolja, visszavezetöm a csapatokat a
kaszármáikba; azonban a bekövetközhető eshetőségökért mindön
felelősségöt a tekintetös alispán úr vállaira töszök.

Azzal meghajtotta magát, megfordult és elhagyta a termet, csak az
ajtóban téve föl a sisakját.

Az a sehogy sem várt «engödelmesség» nagyon megconfundálta a gyülést.

Mert egészen más az, ha a királyi biztos, a karok és rendek által
kényszerítve, távolítja el a katonaságot, meg hogyha az alispán egyszerű
felszólítására vonul vissza.

Ez utóbbi eset nagyon sokat egyengetett a királyi biztos útján s a
kedélyek ingerültségét jóval megapasztotta.

Most már semmi sem állt az útjában, hogy a gyülésbe meghivassék. Azaz,
hogy nem deputatio által, hanem csak úgy, hogy a legfiatalabb aljegyzőt
exmittálták hozzá, hogy tudassa vele a gyülés megkezdését.

Még egy mende-monda tartotta fenn magát a főúrról. Az a hír, hogy egy
egész gárda somogyi bicskást hozott magával, a kivel a gyülésteremben
körül fogja vétetni a testét.

Hát ez is meg lett hazudtolva.

Mikor a főispáni lakosztályból a gyülésterembe vezető szárnyajtó
feltárult, ő excellentiája egyetlen egy hajdu kiséretében (a hogy szokás
és illik) lépett be a nagy szálába. Az a hajdu is megnézni való alak
volt, mert olyan szép szál legény nem terem minden faluban, azonfelül a
dolmánya, mentéje úgy ki volt sujtásozva ezüsttel, hogy szinte fényt
vetett maga körül; de maga a főúr pompa dolgában még azt is
elhomályosítá.

Egészen más az ember abban a Rákóczy-korabeli öltözetben, mint mikor a
kurta kertész-zubbony két oldalzsebébe dugja a kezeit. Az a fehér mente
a kék rókaprémmel, a mit ökölnyi csattok s tenyérnyi láncz tartanak a
fél vállára vetve; alatta meg a sötét gránátszín bársony dolmány,
beleszőtt aranyvirágokkal, átszorítva széles boglárövvel; s mentekötő,
csatt, öv, mind csak úgy szikrázik a brilliántoktól. A tizenegy
dolmánygombot ugyanannyi solitaire képezi. A kezében tartott kard tokja
is gyémántokkal rakva, míg a nagy nyusztkalpag kócsagtollbokrétája
mellett a kétfelé boruló forgó smaragddal és rubinnal van tarkázva.

Az ilyen megjelenés igézetet gyakorol a magyar közönségre. Elfeledik
neki, hogy ellenség, el azt, hogy zsarnok, gyűlölet tárgya; csak a
hizelgő megtisztelést látják a pompás felvonulásban.

Ponthay Adalbert gróf igazán előkelő alak volt ilyenkor.

A hölgyek és ifjuurak a karzaton találgatták, vajjon mennyit érnek azok
a híres solitairek az atilláján. Voltak, a kik azokat százezer forintra
becsülték.

És az a biztos nonchalence, a mivel a főúr föllépett, egy olyan
teremben, a melyik zsúfolva van olyan emberekkel, a kik neki mind
ellenségei. S még azok, a kiknek zsíros a gallérjuk, nem a
legkegyetlenebbek.

Végig jártatja a zöld asztal mellett ülőkön a szemeit. Egy percz alatt
otthon van velük. Tanussy Decebálon csak úgy átugrik a tekintetével.

Méltóságteljes léptekkel járul e közben az elnöki szék felé, a melyet
máskor a főispán szokott betölteni. (Az most elment fürdőkre!) s míg a
martialis, ezüstbe varrt hajdú a széket hátrahúzza, ő a zöld asztal elé
lép, felteszi a fejére a magas nyusztkalpagot, s széttárva a kezében
tartott pecsétes pergament, elkezdi olvasni:

«Nos, Franciscus primus, divina favente elementia… stb. stb.!»

Az urak mind felállnak székeikről, (mert a király iránti tisztelet még
Tuhutum vármegyében is az általános érzületek közé tartozik.) Csak
Tanussy Decebál marad a székében ülve s fejét hátraveti: ő a Thonuzóba
dédunokája!

Mikor felolvasta a királyi leiratot, mely őt a király jogainak
gyakorlásával felruházza, leteszi a fejéről a kalpagot az asztalra
Ponthay Adalbert, s mint a ki egészen otthon van a megyei gyülések
gyakorlatában, nem várja, hogy indítványt tegyenek, ő maga szólítja fel
a protonotariust, hogy olvassa fel a mult ülés protocollumát.

Ebben van épen az a kérdéses határozat, a mi az országfelfordító vihar
magjait hordja méhében.

A főjegyző ünnepélyesen reszkető hangon sírja el a végzetes határozatot,
melynek elhangoztával, a rendezők jeladására falrengető éljenzés riad
fel az egybegyült karok és rendek részéről, vegyítve e sokszor ismételt
kiáltásokkal: diárium! diárium!

(Akkori időben a kis diákok szoktak rovatolt papirra írni mindennap az
iskolában valamit, ezt hitták «diárium»-nak, annálfogva ez nagyon
népszerű egy név volt.)

Ponthay Adalbert gróf engedte nekik, hogy hadd lármázzák ki magukat.

Tanussy Decebál érezte, hogy most következik az ő nagy szerepe: a
villámló szónoklat.

Készülni ő nem szokott a beszédeire, de bizonyos volt magáról. A harcz
hevében önként tolakodnak fel az eszmék. A théma háladatos. Büszkén
hordozta végig a karzaton a szemeit s a mentéjét félvállra igazítá, hogy
a jobb karja szabadon legyen. Kalamárisfélét félretolt az útjából,
nehogy a szónoklat hevében beletenyereljen, s aztán inte a kalpagjával a
szives kiabálóknak, hogy hallgassanak el már.

Hanem elébb még a királyi biztos úron volt a szó beszélni. Elébb annak
kellett előadni a kivánságát, hogy ezt a jegyzőkönyvet megsemmisíttetni
óhajtja; arra következett volna a visszatorlás.

Ő excellentiája pedig egy irótollat vőn a kezébe és azzal játszogatott.

Mikor a lárma elcsendesült, azon az éles, kemény hangon, mely őt úgy
jellemzé, megszólalt az excellentia.

– Hallám és megértém a tekintetes karok és rendek részéről, mennyire
ragaszkodnak a mult gyülésben hozott határozat fentartásához. Látom az
ábrázatokból, hallom a hangokból, hogy itt minden okos beszéd hiába
vesztegetett szó lenne; capacitálta már az urakat elegendőleg a bor és
pálinka. Azért nem vesztegetem a szót ezen a helyen. Ha fentartják az
urak a határozatukat, hát csak tartsák fenn, küldjék szét akár a többi
vármegyéknek is. Úgy sem lesz annak semmi hatása. Hiábavalóság az egész.
Maradjon, a hogy van. A kinek nincsen egyéb baja, mehet szépen haza.

Ez valami váratlan fordulat volt!

Hogy a nagyhatalmú királyi biztos ilyen egyszerre megadja magát, hogy
még csak kisérletet se tegyen a határozat megsemmisítésére, hát érdemes
volt azért azt a sok katonát idefárasztani? azt a szép díszruhát
felvenni?

Senki sem értette, hogy jöhetett ez így? De hát mindenki meg volt vele
elégedve a szive fenekén, hogy harczháború helyett könnyű diadal lett a
veszedelem vége. Csak Decebál volt elégedetlen, hogy bennzápult a
hatalmas nagy beszéd! Az egész előre kifundált szerepének vége.

Azonban ki tudja, hátha még jön a számára valami?

Erre a nemcsak államférfiui tekintetben bölcs, de a korszellem
értelmében is fölöttébb igazságos enunciatiójára a királyi biztosnak
egyszerre fölengedének a jégbe burkolt szivek; alispánok és assessorok
siettek tiszteletteljes hódolatukat élő szóval nyilvánítani, s a
főjegyzőnek a hangja sem reszketett többé, midőn kimondá a mai gyülés
határozatát, hogy a multkori határozat a megyékkel körlevél alakban
közöltetni fog.

Ponthay Adalbert gróf ezt is helybenhagyta, s ezzel még egy kis gyönge
éljenzést is vívott ki a maga számára.

Hisz ez a királyi biztos megenni való ember, czukorból van!

Mikor azonban ez a fő-fő tárgy be volt fejezve, akkor ő excellentiája
így szólt a tekintetes karok és rendekhez:

– Minekelőtte ez ülést feloszlatnám, még egy kényes dolgot kell a
tekintetes karok és rendek elé hoznom. Egy sérelmes esetet, a mely
tegnap éjjel a köztünk időző homo regiussal történt. Tudni fogják a
tekintetes karok és rendek, hogy legfelsőbb meghagyásból köztünk időzik
tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Telkibányai Rézkuthy Barnabás
táblabiró úr, mint a királyt személyesítő homo regius; ki is a mult
éjjel hivatalos eljárásában e megyebeli némely nemes urak által
vakmerően megtámadtatott, insultáltatott és megsebesíttetett úgy, hogy a
kapott sebek következtében ágyban feküdni kénytelen.

– Ah! ah! hangzott fel a méltatlankodás hangja a zöld asztal mellől. Ez
hallatlan dolog! Egy-egy hang «actiót» is kiáltott.

– Ez valóban fiscális-actiót von maga után, folytatá Ponthay gróf. A
tripartitum világosan rendelkezik az 1723. törvénczikkely 5-ik és 7-ik
§-aiban: «a ki a királyi embert megveri, vagy megsebesíti, megélesített
fejvesztésben marasztaltassék el».

– Helyes! Jól van! kiáltának többen a jogtudósok közül.

– Én tehát, mint királyi biztos, e tárgyban a szigorú vizsgálatot
megindítani kötelességemnek tartom.

Most vették csak észre az urak, hogy hová vezette őket a királyi biztos.
Beeresztette őket a kapun; de csak azért, hogy azt rájuk csukassa.

Ponthay gróf vette észre a megzavarodást s kegyetlenül felhasználta azt.

– A vizsgálatot annyival inkább kötelességem azonnal megkezdeni,
mivelhogy az actus majoris elkövetőjét, a megtámadott homo regius
segélyére elősiető hajduk in flagranti elfogták és zár alá helyezték. És
az senki sem más, mint tekintetes Tanussy Belizár úr.

Ennél a szónál az egész gyülekezet egyszerre mind Decebál felé fordítá
az arczát.

Egyetlen egy fehértollas darú sem volt jelen, a ki felkiálthatott volna,
hogy hiszen nem Belizár volt az, a ki e sérelmet elkövette; mert azt
eszméletlen állapotban hurczolták oda a verekedés szinhelyére.

Ponthay Adalbert még azt a malitiát is elkövette, hogy a szemüvegét az
orrára csiptetve, s a fejét magasra tartva, szúrta a tekintete
vasvilláját Decebálba.

Decebál felállt a székéről. Sápadt volt, mint a viaszk.

Ugyan micsoda szóra fogja megnyitni a száját?

– Tekintetes karok és rendek. Kezdé, fujtató dölyf páthosa alá
rejtegetve a megrőkönyödését. Én kénytelen vagyok ünnepélyesen
tiltakozni testvérem, Belizár elfogatása ellen! Teszem ezt a «primæ
nonus»[8] értelmében. És ezennel felajánlom a kezességet jogtalanul
elfogott testvéremért.

Ponthay Adalbert megvető mosolylyal nézett végig a daliás alakon. Hát ez
a hősöknek az eszményképe? Egy igazi levente ilyenkor, ha már fölkel a
helyéről, azt mondaná: «bocsássák szabadon az öcsémet, nem ő tette azt,
hanem én! Magam állok a veszedelemnek!»

Ez meg azzal akar tündökölni, hogy kezességet vállal.

Nem ilyen kőből faragják a hősöket.

Ezt csak úgy hivják, hogy «originalis ember!»

Ilyen originalis emberek voltak a Tanussyak mindig. Örökösen
rebelláltak, de mindig ki tudták a nyakukat húzni a hurokból, mielőtt
rászorult volna.

Ponthay Adalbert csendesen mosolygott. Tisztában volt már a maga
embereivel. Szeliden mondogatá:

– Nincs semmi szükség a tekintetes úr kezességére. Tanussy Belizár úr
már szabadon van bocsátva. A tekintetes úr majd csak a saját védelméről
gondoskodjék. A vizsgálatot magam fogom vezetni.

És így a fődologban engedte győzni Ponthay Adalbert a tens vármegyét,
hogy aztán egy mellékes dologban annál jobban a nyakába haraphasson.



AZ EGY SZÁL OKOS EMBER.

A mit az Emmácska olyan nagyon kivánt látni, «egy okos embert», sokszor
látta ő azt már, csak hogy nem tudhatta, hogy ez az.

Gyakran megfordult a háznál, a hol az volt a neve, hogy «inzsellér».
Emmácskára nézve pedig az, hogy «Móricz bácsi».

Hogy miféle zsellér az az inzsellér? erre a kérdésre azt a feleletet
adták Emmának, hogy: «olyan ember, a ki a földet méri». De hogy hogyan
méri? rőffel-e, mint a mama a vásznat, vagy serpenyős fonttal, mint a
szakács a mandulát? azt bizony senki sem tudta neki megmondani, még a
Jancsi pajtás sem. (A syntaxistáknak nem tanították akkoriban még a
geometriát.)

Csak annyit vett észre rajta, hogy ez nem olyan ember, mint a többi. Ha
idejön, egész nyalábbal hordanak utána mindenféle bádog tokokat,
némelyik akkora, mint egy ágyu. Azokkal bezárkózik éjszakára egy emeleti
szobába, nappal meg egész nap lót-fut mezőn-réten, nádasokon keresztül
mindenféle keresztes póznákat tüzetve le ide, meg amoda, mintha most
akarná itt a pogányok között a keresztyénséget megalapítani; hordat maga
után egy hosszú lánczot, mintha néger rabszolgákat akarna ráfüzni, a
mint a képes könyvben látni; az ebéddel rendesen elkésnek miatta, mert
ha még annyi nagy uraság legyen is együtt, addig le nem ülnek az
asztalhoz, a míg az inzsellér meg nem érkezik, a hely is ott van
fentartva a számára a házi asszony oldalánál. Pedig hát nem érdemes rá
olyan nagyon várni; mert ez nem eszik sem aszétlit, sem azokból a czifra
ételekből semmit, a miknek a titulusa egész a «kálvinista mennyországig»
felmegy, hanem csak azt várja, hogy valami marhasültet hozzanak, abból
kivesz három darabot, azt bevágja nagy hirtelen, megiszik rá egy nagy
pohár vizet, azzal fölkel, engedelmet kér, hogy sok a dolga s ott hagyja
az asztalt.

És még azzal is feltünt Emma előtt az inzsellér, hogy a míg a többi
vendégek rendesen szoktak a házi «kisasszony»-hoz mindenféle ízetlen
bókokat intézni, ez az egy vendég soha még csak rá sem néz, nemhogy
megszólítaná.

Egyszer aztán kezdett az inzsellér állandó vendégül ott maradni a
kastélyban. A dolog annyiban érdeklette az Emmát, hogy az ő pajtását, a
Jancsit is igénybe vették e napok alatt, annak kellett segíteni a
lánczhuzásnál meg a pózna-kitüzésnél, mint iskolázott suhancz
alkalmasabb volt az ilyenre a mindenféle paraszt sihedereknél.

Egyszer aztán, mikor az inzsellér épen ott ókumlált a kerti dombocskán,
a mi messze földről ide hordott sziklákból volt összerakva fiók-alpessé,
havasi növényzettel, az Emmácska lekéredzkedett a mamától, hadd nézze
meg, mit csinál ott az inzsellér bácsi.

– Elmehetsz, kis csacsi, úgy sem érted te azt meg.

Mántay úr épen erősen el van foglalva valami kalkulálással, miközben
egyszer-egyszer a félszemét behunyva, valami háromlábra állított
messzelátón keresztül nézeget mindenféle, távolban felállított,
keresztes, és pirosfehér lobogós rudak felé. Emma oda állt a háta mögé.
A tudós férfiu nem vette észre. Akkor aztán odaállt az astrolabiumja
elé.

– Emmácska! Nem látok ám magán keresztül, mondá a mérnök mogorván.

– Hát aztán mit néz maga olyan nagyon?

– Azt a rudat ott a távolban.

– Miért nézi azt azon a csapon keresztül?

– Mert az közelebb hozza.

– A Jancsi tartja ott azt a rudat?

– Az ám, a Jancsi.

– Mondja meg neki, hogy jöjjön már haza laptázni.

– Nem hallja ám meg odáig.

– Hát ha az a bolondság közelebb hozza.

– Közelebb a szemnek, de nem a fülnek. Akar bele nézni Emmácska?

– Nem én. Félek, hogy elsül.

– Haj! haj! Sohajtott nagyot Mántay úr s folytatta a munkálkodását.

Egy kis idő mulva megszólalt az Emma.

– Hallja maga Móricz bácsi. Mondja csak, miért jár maga a mi házunkhoz,
mikor maga se nem iszik, se nem kártyázik, se nem dalol, se nem tánczol,
se nem vadászik, még csak nem is mesél? Mit keres maga itten?

– Ezt a dombot keresem itten, Emmácskám.

– Ahán! Maga is tudja, hogy ez volt az a tűzhalom, a melyiken a táltosok
fehér lóval áldoztak az ősistennek.

– Bizony nem tudom én, Emmácskám. Nekem ez a halom itten a
«trigonometriai punctum!»

– Hát az mi az Isten csodája?

– A háromszögmérésnek a góczpontja.

– Hát az micsoda játék?

– Ez bizony nem játék. Ennek a segélyével mérjük fel az egész vidéket.

– Aztán minek mérik fel?

– Az «arányusítás» végett.

– A–rá–nyu–sí–tás! Szótagolá Emma. Mi ez? szyttya szó?

– Nem biz ez. Egészen friss szó. Most sütötték ki a pozsonyi
országgyülésen. Ez azt jelenti, hogy minden földbirtokosnak összesítik a
határban szétszórva fekvő földeit, s annak az arányához képest adják ki
mindenkinek az eddig közösen használt legelőből a ráeső részt. Külön a
földesurakét, külön a jobbágyokét.

– Hát aztán hogy történik meg az a földmérés?

Mántay úrnak már a nyelvén lebegett ez a válasz, hogy: «édesem: előbb az
abéczét tanuld meg, aztán kapj a trigonometriába!» Hanem hát ő jó ember
volt, goromba, mint a pokrócz az okosságukra és hatalmukra büszke
emberek irányában, de szelid és türelmes az együgyüekkel s különösen a
gyermekekkel szemben. Elkezdte a dolgot magyarázni.

– Nézze Emmácska, az egész területet felosztjuk háromszögekre, a
háromszögnek egyik oldalát megmérjük a lánczczal s aztán ebből, meg a
háromszög két szögletéből kiszámítjuk a legpontosabban, a másik két
oldalnak a hosszúságát s aztán az egész területnek a síktartalmát
négyszögölekben.

Példaképen mindjárt fel is számlálta Emmának az épen felvett háromszög
számainak a mennyiségét.

– Ühüm! Mondá az Emma. E szerint ennek a három szögletnek a területe
volna épen tizenhatezer négyszáz hatvankét öl.

Mántay ránézett. Mókázik ez most ő vele?

Aztán fogta a plajbászt, elkezdett sokszorozni s a hol van! épen kijött
a tizenhatezer négyszáz hatvankettő.

– Hát hogyan számította ezt ki maga? kérdé elbámulva.

– Hát csak a fejemből, mondá az Emma s aztán trallázva odább szaladt,
pimpimpáré virágokat tépni az útfélen s azokból csinált hosszú lánczot.

Kis idő mulva megint visszatért a mérnökhöz. Az most már nagyobb
figyelmet fordított rá.

– Hallja maga Móricz bácsi; hát aztán a parasztok is osztoznak mi
velünk, ha a földmérés meglesz?

– Igen. A birtokuk aránya szerint.

– Hát van a parasztoknak birtokuk?

– Hogy ne volna?

– Én úgy tudom, hogy az egész föld a mienk, a parasztok csak dolgoznak
rajta; mikor aratás van, nekünk behordják a kész gabonát; mikor szüret
van, behozzák a bort; a kendert szépen meggerebenyezik, s még azután
télen fel is fonják a béresházban; mink csak nyálazót adunk nekik hozzá.
Ha egy esztendőben elveri a jég a szőlőt, a másik esztendőben tartozik a
paraszt dupla dézsmát adni. A parasztnak kötelessége ötvenkét napig
ingyen dolgozni, marhájával együtt; mikor vadászni akarunk, kötelessége
a parasztnak hajtani. Kötelessége a parasztnak az erdőn fát vágni, haza
hordani; kötelessége nádat vágni, utat csinálni. Oh, tudok én mindent. A
parasztnak csak kötelessége van, mi vagyunk az ő urai.

– Ki tanította ezt magának?

– A tisztelendő úr. Az nagyon tudós ember. Azért vagyunk mi az egész
országban az urak, a parasztok meg a szolgák, mert a mi ősünk Kusidkun
hozta meg a földet, füvet és vizet a magyar fejedelemnek, mikor az
országba bejött, a bolgár fejedelemtől, egy fehér lóért. Azért a mienk a
föld, meg a mi rajta terem; a víz is, meg a mi benne lakik.

Mántay úr nagyott nézett a gyermek szemei közé s fejet csóvált. Nem volt
vele tisztában, hogy vajjon a gyermeki ostobaság késő virága-e ez a
beszéd, vagy az ironia koránért gyümölcse. Tapogatózni kezdett.

– De hisz a parasztok népe is a mi vérünk, azok is magyarok.

– Hogy volnának azok? jobban tudja azt Horkázi úr! Magyar csak az, a ki
nemes ember. A parasztok mind bolgárok, vagy marahánok, néhol-néhol
pedig dákok. Hát nem a parasztok fizetik-e az adót is? No hát! A mi
vállunk szűz. A nemes ember nem fizet se adót, se vámot, se révet. A
nemes embert nem szabad se elfogni, se megveretni, akármit vétett; a
parasztot mi itéljük el, mi csapatjuk meg. Oh sokszor látom én az
ablakból és hallgatom, hogy püföli a hajdu sorba a delinquenseket; úgy
jajgatnak, majd a lelkük szakad ki.

– S tetszik az magának?

– Persze. Hiszen jussunk van hozzá. Nekünk pallosjogunk van. Az
akasztófa is a mienk a határban s arra csak parasztot szokás
felakasztani, ha lovat lop. Van nekünk czigányunk is, a ki tud hozzá.
Oh, nekünk nagy erőnk van. Ha az apa összekürtöli a hajduit, lovászait,
vadászait, erdőkerülőit, egy egész regementet állíthat fegyverbe. Nem
félünk ám senkitől. Aztán a császárnak sem adunk katonát; oda is a
parasztot viszik el. A Jancsi pajtásnak már két bátyját fogták el a
verbunkosok; úgy vitték el kötélen Polyákországba, oda is veszett mind a
kettő a nagy kolerában.

Mántay úr még tovább tapogatózott.

– Hát aztán mi nemes emberek épen semmit sem tartozunk tenni a hazáért?

– Dehogy nem! Mink restellálunk s akkor van nagy dolog. Mink választjuk
a vármegyét, meg a dietát! Mink hozzuk a törvényt; s ha pedig ránk tör a
kutyafülű ellenség, csak ide hozza a fogát! tudom Istenem, hogy nem
viszi el innen a bőrét. Mikor ideér a «csincsés» mocsár elé, akkor mind
lóra kap az egész nemesség s úgy levágja, úgy lekaszabolja karddal,
buzogánynyal, parittyával a gyáva ellenséget, hogy hírmondó sem megy
haza belőle.

Mántay úr nem tudta, hogy nevessen-e vagy tomboljon mérgében.

Emma aztán egyszerre alácsappant a nagy hetvenkedésből.

– Engem ugyan akkor sem visznek el, mert én leányruhában járok.

De már ez nagyon is érezhető keserűségével birt a sarcasmusnak; úgy hogy
Mántay úr bátran merhette ezt a kérdést intézni Emmához, a ki a pitypang
lánczot hajigálta egyik tenyeréből a másikba:

– Hátha maga, kis Emmácska, ha egyszer valamikor kinőne ezekből a
leányruhákból, aztán arra jutna, hogy beleszóljon az ország dolgába, mit
tenne akkor?

A gyermek először keményen szemébe nézett a kérdezőnek, s aztán férfi
büszkeséggel egyenesedett föl leányos meghajlásából s ezt mondá
érczteljes hangon:

– Ha én nekem a kezem valaha odáig ér, hogy megkaphatom ezt a
törvénykönyvet, kihasítom belőle azt a lapot, a mire ez az istentelen
«juss» van felirva, s felgyujtom vele azt a házat, a miben az ilyen
törvényt hozzák!…

Oh milyen jól hangzik még az ilyen bombaszt is egy gyermek szájában, a
kinek már a homlokára van irva, hogy egykor erős férfi lesz belőle:
ország sorsát döntő!

… «Nini! mondá magában a vén kertész, ki a virágágyak közt gereblyélt; a
hityimatyimókus megbolondult! Hogy megölelgeti, összecsókolgatja a mi
Emma kisasszonyunkat, s aztán meg a zsebkendőjével törli a szemeit!»

Az Emmácska pedig engedte ezt történni. És még azután is ott maradt a
mérnök mellett, s segített neki egyetmást a keze ügyébe rakni. Majd meg
tovább kérdezősködött tőle.

– Mennyi idő kellett magának, Móricz bácsi, hogy ezt a tudományt
megtanulja?

– Bizony Emmácskám, tizenhárom esztendős voltam, mikor a debreczeni
collegiumban a humaniorákba felvettek, tizenhat esztendős koromban
subscribáltam bagónak,[9] tizennyolcz éves voltam, mikor baltás[10]
lettem, húsz éves koromban mentem ki praxisra a megyei mathematikushoz s
ott practizáltam három esztendeig.

– Az épen tíz. S hány órát tanult naponkint, Móricz bácsi?

– Délelőtt kettőt, délután is kettőt.

– Tehát ha én délelőtt, délután négy órát tanulnék, akkor az lenne öt
esztendő.

Mántay úr mosolygott. – Pium desiderium!

– Csakhogy én már, kedves Emmácskám, tizenhárom éves koromban elvégeztem
a három diák classist s mindent tudtam, a mi az előkészületre szükséges.

– Hát azt gondolja Móricz bácsi, hogy én nem tudok semmit? A miért
Horkázinak a szyttya ábéczéit nem veszem be. Hát ide hallgasson:
elmondok magának valamit.

Azzal egy szőlővel befuttatott gloriette-oszlopnak vetette a hátát s
rákezdé, oratori applombbal Mucius Scævola classikus mondokáját Porsenna
király előtt, a hogy azt Cornelius Neposban találni.

– Romanus sum civis; Cajum Mucium vocant. – Hostis hostem occidere
volui. – Nec ad mortem minus animi est, quam fuit ad necem. – (Mántay
nevetett az örömtől.) Longus post me ordo idem petentium decus…[11]

Mántay úr most már czirkalmat, quadránst, lineát, mindent a földhöz
dobált.

(– Nini! A hityimatyimókus igazán meggubahodott! már meg tánczol.)

Nem volt ránézve többé az a dombocska punctum trigonometricum! hanem az
archimedesi pont, a honnan a földet kifordíthatni a helyéből.

– De hát hol tanultad te ezt, drága kincsem?

Emma a filagoriára mutatott.

– Ott. A Jancsival. Mikor senki sem látott. De meg ne mondja azt Móricz
bácsi senkinek, mert ha kitudódik, a szegény Jancsinak nem lesz itten
maradása.

Mántay Móricz nem tudott mit tenni, mint a saját fejét szorította össze
a két tenyerével. Megállt az esze. – Egy agyonkényeztetett gyermek, a ki
titokban lopva diákul tanul, szülői, nevelője ellenére, egy urfi, egy
kis királyfi, a ki a tudás tilalmas gyümölcsét éhezi! hisz ez egy olyan
incognita quantitas[12], a mit semmi arany regulával és logarithmusokkal
nem lehet meghatározni! – Ez a mesék unicornisa!

– Ne félj, gyémántom, nem árulom el senkinek, hogy én már ismerlek!

E naptól fogva az Emmácska mindenüvé elkisérte a mérnököt, a hol annak a
földméréssel dolga volt. Az anyja ráhagyta, hadd mulassa magát a kis
bolond! Csak a Jancsi vigyázzon rá, hogy fel ne áztassa a lábát a
sömlyéken.



KI HÁT A FÉRFI?

A míg az urak a magas politikában izzadtak, talán ki is kerülte a
figyelmüket, hogy oda alant, az ismeretlen világban is történik valami.

Mi az az ismeretlen világ? Mi volna más, mint a paraszt nép?

A birtokarányosítás és legelőelkülönítés keresztül vitelében Tuhutum
vármegye meglehetően utoljára maradt. Először a nagybirtokosok nem
akartak beleegyezni, azután meg a kisbirtokosok (a nemesek), utoljára a
kisebbségnek kellett per utján a törvényt érvényre emelni. Azt, hogy hát
a paraszt mit szól hozzá? bizony nem kérdeztük.

Hanem azért, hogy nem volt, a ki kérdezze, annál inkább volt, a ki
feleljen rá.

Már hetek óta járta a falvakat három lopvabölcs prókátor. Az egyik
Latyakos, a dubitátus nemes, a kit esetleg ki-kidobnak a
kortestanyákról, félig ivott állapotban. Ez zsellérházban lakik, másfél
hold az egész birtoka; azt sem míveli, hanem azért erősen allegálja,
hogy ő nemes ember. A másik egy elcsapott nótárius, a kinél a portió
czigányutra szaladt, s most sehol sincs conventiója. A harmadik meg egy
tyúkprókátor, a kinek fő tudománya, ott csinálni pert, a hol nincsen.

Ezek hárman külön is, néha csoportosan is, bekószálják a népes
helységeket; a szárazmalom alatt, a korcsmában összegyüjtik a falu
szájait és füleit; azoknak tovább adják a rémhirt, hogy jönnek az urak a
parasztokat kitelepíteni a birtokaikból, elveszik a jól megmívelt
szántóföldeket, kaszálókat s cserébe a homokdombokat, meg a csincsést
adják a jobbágyoknak, a legelőt is felosztják; a parasztnak nem lesz
többé hová hajtani ökrét, lovát, tehenkéjét; még majd libát sem
nevelhetnek az asszonyok (az pedig nagy rubrika). Az a veszedelem is
támad belőle, hogy ha minden embernek egy tagban lesz a birtoka, mikor
egy pásztás jég eső jön, mind elveri, koldussá lesz; míg most, hogy négy
határban van, ha egy dülőn pocsékká lesz, három megmarad. Ezt az urak
fundálták – a parasztok veszedelmére – császár akarata ellen, – ezt meg
kell akasztani.

A forrongás titokban jól elharapózott: az urak nem tudtak semmit felőle.
Magyarország nem rendőrállam, s a magyar ember nem végez
spitzli-szolgálatokat még maga magának sem. Azt, hogy gyakoriak a
gyujtogatások, hogy a csőszöket az erdőn főbe kollintják, hogy a ménesen
az uraság lovainak levágják a füleit, hogy a kitűzött jelző póznákat
ellopják, nem igen vették számba, maradtak Horkázi tisztelendő úr
véleményénél: ezek a parasztok a bolgárok és marahánok ivadékai, azok is
maradnak mindig. Aztán egy tarkára festett mérnöki póznáért ki ütne nagy
lármát. Tűzzön le Mántay Móricz másikat az ellopott helyébe.

A tagosztály végrehajtásának napja ki is volt már tűzve, abban a
rengeteg nagy birtokhalmazban, a mi Tanussy Decebál uradalmát képezte,
büszkén viselve a kis királyság nevét. S ha itt végre lesz hajtva, akkor
következik aztán a sor Belizár uradalmára, meg a Tanussy és Ponthay
családok per alatt levő osztatlan birtokaira. A mai nap sikerétől függ
az egész vármegye állapotja. Lesz protestálás, opponálás, repellálás,
novisatio extra dominium quantum satis. Ezekről mind provideálva van.
Itt lesz az egész vármegye. Első alispán, főügyész, főszolgabiró,
csendbiztos, itt lesznek a tabuláris fiskálisok, a homo regius és homo
capitularis, itt lesznek három járás jurassorai, a nemesek hadnagyai, az
assessorok juratusaik és patvaristáikkal, a jogigazgatók és
jószágigazgatók, tiszttartók, a főmérnök, és almérnökök, a megyei
celebritások, kortesvezetők – és végső esetre itt lesz a fegyveres
brachium: tizenkét szuronypuskás megyei hajdu személyében.

Sára asszonynak gyült meg ezzel csak a baja. Neki kell ezt az egész
fényes társaságot a tűzhalmi kastélyban három nap és három éjjel, saját
rangjaikhoz és a ház méltóságához illően ellátni.

Már egy héttel elébb nagy volt a sürgés-forgás a kastélyban.

Jó szerencse, hogy megérkeztek a Bakala Peti által felvásárolt divatos
butorok Bécsből. Lett belőle nagy felfordulás! Napokon át olyan volt a
kastély belseje, mint Sodoma és Gomora. Sára asszony dúlt, pusztított és
ujjáteremtett, mint egy demiurgus. Bele is fáradt, úgy hogy esténkint
alig birt a lábain állni. Ő rajta fordult most meg a Tanussy-család
sorsa. Ki is terjedt mindenre a figyelme: a jegesveremtől elkezdve a
kártyázószobákig. Most még arra sem ért rá, hogy az Emmácska haját
befonja, hanem úgy hagyta azt egész nap felbontott hajjal őgyelegni.
Csak a mikor asztalnál találkozott vele egy perczre (ő maga le sem ült
enni, arra sem ért rá), akkor riogatott a gyerekre, hogy ugyan neki
feküdjék ám a tanulásnak, mert ha együtt lesznek a kastélyban azok a sok
urak, hát ő neki azok előtt le kell tenni az «egzámentet».

Ez volt Sára asszony vágyainak az utópiája, hogy az Emmácska a sok
uraság jelenlétében tegye le az «egzámentet». Lássák meg azok, hogy az
Emmácska olyan tudományt tud, a mit ők nem tudnak. No bizony! Diákul
minden bolond megtanulhat, ezt az asszonyok is tudják: «hóres, móres,
markó füles»[13] – aztán meg «itipiti koppensus!»[14] De scythául ki
tud? Sára asszony azt tartotta, hogy «tudomány» az, a mit nehéz
megtanulni. Külömben egy «kutya» mindenik. Haszonra meg egyik se való.
Majd milyen nagy diadal lesz abból, ha a nagy bölcs urak előtt az
Emmácska le fog valamit irni a nagy fekete táblára: no tessék elolvasni
azt! Aztán egyik sem tudja elolvasni. Csak épen Decebál, meg tisztelendő
Horkázi úr. – Más uraságok milyen nagyra vannak vele, hogy a
kisasszonyaik francziául tudnak kalatyolni (verje meg a csoda!) Tessék
nekik az Emmácskával scythául beszélni.

Az igaz, hogy neki is nehezen megy!

Hanem hát Horkázi úr biztosítja, hogy azért difinyosan fog sikerülni az
examen. Van annak jó módja. Az examináló professor felét szájába rágja a
tanítványnak kérdés alakban, aztán a másik felénél a szavakat, ha nem
akarnak kijönni maguk jó szántából, szarvánál, kötőfékénél fogva
előhuzogatja őket egyenkint, az utolsó szónak ád egy rugást hátulról, s
azzal rámondja: «nagyon jól van; fölségesen volt!» Meglesznek azzal az
urak szörnyen elégedve.

Emmácska ezen napok alatt azt tehette, a mi neki tetszett. Ha Sára
asszonynak a nagy hadjárata közepett eszébe jutott kérdezősködni utána,
a Dorkó asszony nyomban tudott valamit hazudni, hogy hol tanulja az Emma
a leczkéjét a tisztelendővel.

A terminus előtti napon már mindenünnen érkeztek a meghivott és
hivatalos uraságok.

A Tanussy-kastély udvara olyan volt, mint egy vendégfogadói állás: egyik
hintó a másiknak a sárhányóját törte.

Volt egy kis izetlenkedés is Decebál és Sára között. Az asszony csak a
kulcsárné révén tudta meg, mikor a vendégágyakat tiszta czihába huzták,
hogy Belizár is hivatalos erre a napra Tűzhalomba. Lett a miatt nagy
patália! Decebál alig tudta magát kivágni. Hogy ez törvényes usus. A
szomszéd birtokosokat a határjárásra meg kell hivni! – Sára asszony mit
csinál az egész törvénynyel. – Ha muszáj neki itt lenni, szálljon a
korcsmába. Úgy is ott a hazája. De az ő házába be nem lép, mert ő leönti
a nyakát luggal. – Végre azzal nyugtatá meg a férje, hogy úgy sem fog
eljönni, majd kimenti magát. – Ki is mentette. Az utolsó estén hozta meg
az izenetét a gyalogposta, a hetes, csak úgy élő szóval, hogy nem jöhet
a tekintetes úr, mert az napra eligérkezett násznagynak egy
parasztlakodalomba. – Ekkor meg aztán a mentség volt igen jó ok egy órai
perpatvarra: – Nem tudott (a gyalázatos) valami más ürügyet kigondolni?
Valami nyavalyát?

Végre is az érkező vendégsereg zajában el kellett fuladni a családi
ungorkodásnak: a konyhák és sütőkemenczék felemészték az asszonyi
haragot, a kártyázószobák menedéket adtak a férjnek. Senki sem vette
észre, hogy az Emmácska térdig csatakosan tért haza a határból a
mérnökkel, a kinek a Jancsival együtt a lánczot huzni segített. Hiszen
holnap úgy is új ruhát fognak kapni, ő is, meg a Jancsi is. Emmácska
természetesen a legutolsó párisi divat szerintit, a minek az ujjai olyan
dudorosok, mint egy kantalupdinnye, halcsont is van bennük és tollal
vannak kitöltve. Szép lesz az nagyon! A Jancsi ellenben feszes magyar
dolmányt, nadrágot kap ajándékba, kék pukovai posztóból.

Emma alig birt aludni; de nem a szép új ruha miatt, hanem attól a sok új
eszmétől, a mivel naphosszant megtölté az agyát, a mérnököt kisérgetve.
Mint a kinek a szeméről most vették le a hályogot, s kezd látni, de még
nem tudja, mi az, a mit lát, nem tudja megkülömböztetni a szineket, a
közelséget és a távolságot; a ki azt hiszi, hogy elfoghatja a holdat, ha
a láthatárig eljuthat.

Sára asszony már hajnalban felzaklatta az egész házat. Emmácskát
belegombolta, fűzte, kapcsolta, gombostűzte a szép fodros piros
merinoruhába, nyakába kötötte a sali kendőt s a hosszú haját
gyaluforgácsforma loknikba sütögeté. Olyan volt, mint egy angyal!
Csókolni való.

Ennek meg mehetnékje volt már a Mántay bácsihoz, szerette volna már
látni, hogyan csinálják azt a földfelosztást?

De Sára asszony csak azon föltétel alatt engedte meg neki, hogy ő is ki
menjen a határjárásra, ha tisztelendő Horkázi úr fog rá felügyelni. Az
pedig legutolsó, a ki felkerekedik az asztal mellől.

A fényes uraságok (mind kardosan, magyar vitézeknek öltözve) rég előre
kocsiztak már, a helyszinére, a hol a hitelesítésnek meg kellett
történni, a közbirtokosság jelenléte és tettleges részvétele mellett.
Emmácska irigykedve látta a hintókat egymásután kigördülni az udvarról,
az ő csézája a két tatár lóval legutoljára maradt.

Mire aztán ők is kiértek a mezőre, a hol a fellobogózott sátor fel volt
állítva, már akkor csak a mérnököt találta Emma egyedül ottan. Az egész
frequentia távol járt, a mappát collaudálták. Olyankor a térkép alkotója
a birálat alatt levő fél, neki vissza kell maradni, az urak az ő
befolyása nélkül vizsgálják meg, hogy pontosak-e a papirlapra rajzolt
adatai; olyanformán, hogy a trigonometriai úton kiszámított eszményi
vonalak közül egyet-egyet a mérnöki lánczczal valósággal megméretnek. Ez
az ő examentje. Most derül ki, hogy mennyit ér a tudománya?

Mántay Móricznak az arczán azonban meg sem látszott, hogy most az ő,
éveken keresztül készített, nagy munkáját birálják, más megyékből hozott
mérnökök. Ő most is talált magának valami dolgot a léniával, meg a
czirkalommal s nem hagyta magát az érkezők által megzavartatni. Emmácska
oda kuporodott mellé egy leterített köpönyegre, Horkázi úr pedig nézte,
mit czirkalmaz ez most?

– Mit mókherol ott most földmérő gazda?

– A tangenst számítom.

– A tangenst?

– Igen. A tangenst. Akar benne segíteni, szent atya?

– Én csak egy tangenst ismerek: ez az a barkóczafa czelőke a markomban.
A kit én ezzel megtángálok, annak tudom, hogy nem kell több tagosztály!

Hej, de jót is nevetett a saját tréfájának!

– Nem ér az ilyen földosztás semmit, mondá a táltosok utódja, méltó
megvetéssel. Nem így csinálták azt a mi őseink. Mikor azok egy birtoknak
a határát meg akarták szabni, azt tették, hogy eleresztettek egy szarvas
gimet, s aztán a merre az szaladt, annak a nyomába vágtatva, addig
futottak, a míg a szarvast elfogták: ott volt a birtoknak a vége. Ha
pedig két közönség közt volt a határjárás, akkor kiállítottak két erős
dali legényt, az egyiket felültették a másiknak a nyakába, s a meddig ez
a templom tornyától el birta vinni a másikat, addig volt a határ. Ha
pedig a testvérek osztoztak az apai birtokon, akkor nyilakat hoztak elő,
ki milyen messzire el birta tegzéből röpíteni a nyilat, annyit kapott az
ősi birtokból. Ez volt az igazi hunnus földmérés, nem az ilyen tudós
ákombákom. Világcsalás ez mind.

Ha már hazulról is ilyen bölcs volt Horkázi úr, hát még aztán milyenné
lett, mikor a pinczetokra rátalált a sátor fenekén. Abban voltak a fáin
jó szilvoriumok, meggypálinkák és őszi baraczk-szeszek, a miktől még a
néma is megszólal.

Megint csak odament a mérnököt infestálni. Most már a magas politikáig
lelkesedett.

– Az volt az igazi földosztás. Egyik víztől a másikig. Mikor az országot
is mindig felosztották. Ha volt a királynak egy öccse, egy darabot az
országból annak adtak. Legalább ha valaki nem volt megelégedve a
királylyal, átmehetett az öccséhez, s azt kiálthatta ki a maga
királyának. Akkor volt csak becsülete az igaz magyarnak. Mindig volt két
fejedelem az országban, a ki egymás ellen hadakozott. Haj, de szép világ
volt.

Ez édes visszaborongását egy elbusult léleknek a multak drága emlékeibe,
megzavarta valami hirtelen támadt lármahang a kertek alja táján, melynek
gyümölcsös fái a falut eltakarták.

– Ott jár a küldöttség most, magyarázá Horkázi úr. A parasztok
dicsőhödnek.

De biz az a lárma nem igen hasonlított az éljenzéshez. A parasztok nem
dicsőhödnek, hanem dühödnek. Elkergették a deputatiót.

Rövid pillanatok mulva aztán látott valamit az Emmácska, a miről még nem
volt fogalma. Igen szép szaladást.

Legelől futottak, a kiknek legjobb volt a lábuk.

Mindnyájan errefelé tartottak, mert itt voltak a hintók sorban
felállítva, a mik ide szállíták a társaságot.

Horkázi úrnak rosszak voltak a szemei, s a pohár fenekén keresztül
nézéstől nem lettek jobbak. Csak annyit vehetett ki velök a távolból,
hogy az uri társaság gyorsan közeledik.

– Ugyancsak mérik a földet, mondá a mérnöknek.

– Nagyon mérik, felelt ez, csendes flegmával.

De Emmát annál jobban meglepetve ez a látvány.

– Mit csinálnak ottan? kérdezé Mántaytól.

– Szaladnak.

– Miért szaladnak?

– Bizonyosan megriasztották őket a jobbágyok. Sok helyen megtörténik ez
a legelőelkülönítés végrehajtásánál.

– Micsoda? kiálta oda fitymálva Horkázi úr. A marahánok ivadéka elől
megszaladnak a hunnusok! Odamegyek magam s ezzel a barkóczafa bottal
széjjel verem őket.

De bizony nem ment oda, hanem bement a sátorba s a ponyvahasadékon
keresztül nézte, hogy mi történik? a mi annál érthetőbb lett, mennél
közelebb értek a kocsikhoz e nem illendő futás tényezői.

Legjobb futó volt a Bakala Peti: ő jött legelől. Könnyű tánczos legény
volt. A sík lapályon egy sás között bujkáló ér huzódott végig, Bakala
Peti azt könnyedén átszökte; de nem jött a sátorig, hanem szaladt a
csézájához, csak úgy kutyafuttában kiáltva oda Mántaynak:

– Fellázadt a parasztság! Mind agyon vernek bennünket.

Az elválhatatlan kortesvezér, a ki mindjárt utána következett a
visszavonulásban, szintén utána akarta csinálni az acrobatai ugrást, de
nem vált egészségére a kisérlet, mert belehasalt a mocsárba, majd
odaveszett szegény; mikor kikepiczkelődött a szárazra, szeme-szája tele
volt iszappal, a haja meg békalencsével: olyan volt mint a valóságos
zöld ördög. Ordítani is ördögi módon tudott: a szájába futott sártól
habuczkolva.

– Végünk van! A rézangyalát! Nyakunkon a Dózsa hada! Jön a «Fekete
Karácson» (háromszáz éve már, hogy lenyakazták). Tízezer paraszt!
Nyuzzák a nemes urakat! Karóba huzzák a viczispánt! (Ezt ő mind látta.)

Példáján okulva, a harmadiknak beérkező csendbiztos nem kisértette meg a
csatorna átugrását, hanem hirtelen lerántotta a lábairól a sarkantyús
csizmákat s úgy gázolt át a sömlyéken, meg az éren s aztán szerencsésen
átjutva a rubikonon, sietett gyorsan kiosztani a rendeleteket a három
szál lovas pandurnak, a ki a kocsiknál volt hátrahagyva, az egyik
kezében volt a két sarkantyús csizma, a másikban a fringia; a mezítelen
lába ikráiról három-négy piócza lógott alá: úgy komandirozott
előre-hátra, ütögetve a pióczákat hol a kardtokkal, hol a csizmával.

– Rohanjatok gyorsan a kastélyba! Nem a kastélyba, hanem Tanusvárra. Fel
kell huzni a csapó-hidat. Nem kell felhuzni. Ki kell állítani a
taraczkokat a kapuba. Nyargaljatok a vármegyeházára a királyi biztoshoz!
Ne a királyi biztoshoz, a svalizsér obersterhez! Küldjön gyorsan
csarapárokat. Ne csarapárokat, hanem dragonyosokat. Hozzátok ide a
lovamat. Magam megyek! Ti maradjatok, lármát ne üssetek. Fegyvert ne
használjatok.

Azok aztán hárman harminczhárom felé futottak, s még sem tudták, hogy
mit ne tegyenek hát?

A fényes uraságok ellenben, gyorsított menetben bár, de mégis helyes
taktikával, a réti patakon átvezető hidnak kerülének s így bár
időveszteséggel, de kár nélkül jutottak a czélhoz.

Emma a bámulat zsibbadásával nézte ezt a parádét. Hogy futnak ezek a
nagy hatalmas emberek. A diadalmas torkok, a kik tele trombitálnák
hadizenettel a félvilágot; a parancsoláshoz szokott méltóságok,
kardjaikat kezükben felejtve, egymást taszigálva, hátuk mögé
tekintgetve, lihegő tüdővel, izzadó homlokkal, ijedtségtől kimeredt
szemekkel, hogy rohannak hanyatt-homlok. Némelyiknek nem is esik jól a
futás, termetének vaskossága miatt. Mind futnak a hintóik felé.

Még az apja is fut!

Az a dalia, az a hős, a ki ő előtte a vitézek ős eszményképe volt: az a
Tanussy Decebál, a ki soha semmi hatalom előtt meg nem hunyászkodott,
még az is meghátrál. Igaz ugyan, hogy legutól jön, s meg-megáll, öklével
fenyegetőzni, s a kardját ki is rántja félig a hüvelyéből, de aztán
megint csak visszataszítja, s baktat a többiek után.

Ennél nem lehet kinosabb látvány, az apát futásban látni a fiunak!

Az urak sietnek felkapni a hintóikba; nem is igen keresik melyik a
sajátjuk; a homo regius valahova egy kocsis mellé kerül a bakra.

– Hát maga Emmácska, nem igyekszik el innen? kérdé a mérnök a bámuló
gyermektől.

– Nem. Hisz Móricz bácsi sem fut.

– Nekem nem szabad, mert engem itt maraszt a hivatalos kötelességem.

– Engem pedig gátol a futásban a leányruhám.

De azonban úgy égett az arcza a nemes haragtól, a férfi büszkeséget
hirdető szégyentől, hogy a ki másból is tud olvasni mint az irott
könyvből, meg tudhatta belőle, mi forr most ennek a leányruhába
bujtatott gyermeknek a szivében.

Mántay megszorítá a kezét.

– Bizony mondom neked, gyermek, hogy magad vagy te a férfi ezen a puszta
földön. Mától fogva tegezzük egymást, hivj pajtásodnak. – Tehát csak
maradj itt. Ne félj, nem lesz itt baj. Csak okosan kell beszélni a
szegény néppel, olyan az, mint a kezes paripa. Várd be hát itt őket;
hadd lássa meg a nép, hogy milyen ember a jövendő földesura?

Azzal Mántay Móricz nyugodtan leült a keresztlábú asztala elé, melyen a
mappái voltak kiterítve, a kis mezei székére s várta a zivatar
közeledtét.

A hintók vágtattak mind a kastély felé, valamennyi mellékúton. – Az
Emmácskát bizony itt feledték.

Decebál talán nem is tudta, hogy itt van; ámbár biz azt megláthatta
volna a meggyszin piros merinoszoknyájáról. De hogy még Horkázi úr is
ittfelejtette, az már nevezetes dolog, mikor ő rá volt bizva a
felügyelet.

A nagy hajczéczuban az elbusult utódja egy dicső őskornak nyalábra
kapott valamit s azzal a reverendája szélét feltűzve az öve mellé,
vágtatott a két ponys szekerkéhez, lelkesen ordítva:

– Fussatok, daliás hunnusok. Mentsük meg magunkat az utókor számára!
Ütni fog a boszuállás napja!

A kiabálástól, meg a lobogó palástjától aztán megijedt a két kis tatár
paripa, s elragadta a szekeret.

Horkázi úrnak azonban hatalmas hosszú lábai voltak, utólérte a szekeret,
s ha fel nem kaphatott is beléje, de legalább belekapaszkodhatott a
saroglyába, buzdítón lihegve: «Mentsük meg a szabadságot, – lábaink
erejével!» – Csak a midőn végre meg lehetett állítani a két megijedt
lovacskát, akkor vette észre a bölcs mentor, hogy nem az Emmácskát hozta
el az ölében, hanem a pinczetokot. Akkor meg már késő volt érte
visszafordulni, mert a lázadó had ellepte az egész mezőt.

Az utolsó volt a szaladók között a Jancsi pajtás; az a mérnöki lánczot a
vállára csavarva hozta magával, s ő volt egyedül, a ki a sátor felé
tartott, hol az Emmácska piros viganóját virítani látta.

Legelől rohant a legbellicosusabb hadcsapat: az asszonynép, még pedig a
fiatalja, a menyecskék. Szénvonó, piszkafa, pemete, mangorlólapát
forgott a kezükben. Ezek fogták körül legelőbb nagy zsivajjal a sátort.
Mikor aztán meglátták, hogy nincs ott más, csak az Emmácska, meg a
hityimatyimókus, egyszerre alácsappant a harczi riadó dévaj
vihánczolássá, hisz ezeket ugyan ki bántaná.

– No, menyecskék! kiáltott rájuk a mérnök. Hát ma volt a piszkafavásár,
hogy mindegyikök hozott magával egy darabot? No, te Dudásné, hát
néztél-e már messzelátóba? Gyerejde, nézz bele.

A farsangi menyecske nem kérette magát kétszer, odament, belenézett. Az
pedig olyan távcső volt, a mi a tárgyakat felfordítva mutogatta.

– Juj! pokolravaló masinája! sivalkodott a Dudásné. Oszoljanak kendtek a
messzelátó elől, mert ez minden embert fölfordít a lábával az ég felé.

El is kotródott az asszonyhad menten a távcső lőirányából, nehogy
megessék rajtuk ez a gyalázat.

– Huzódjatok ide a sátor mögé, menyecskék, nem szégyenlitek magatokat
ilyen zsivajt csapni, mintha czigányasszonyok volnátok? így lármázni a
földesuratok leánya előtt!

– Dejszen nem leány az, hanem legény! feleselt Dudásné, felismerem én a
szemejárásáról, akárhogy maskaráznak vele.

Arra az asszonyok mind az Emmácskát fogták körül s elkezdték a kezeikkel
a szép selyemhaját czirógatni s csakúgy a háta mögül igyekeztek a
szemébe kacsingatni.

Hanem ezalatt aztán megérkezett a derék had. Egész regement szűrös ember
volt biz ottan, ha nem is épen tízezer, a minek Csúnyi szemei nézték, s
a szűr alól izmos furkósbotok és vasvillák kandikáltak elő. Nem volt a
tömegben hadirend, de volt az a rohamgyorsító összetömődés, a mi
elgázolja, elsepri, a mit útban talál. A hátulról jövők tolták az
előljövőket s azoknak soraiból már kaszák is villogtak elő.

A tömeg élén jött Latyakos, a dubitatus nemes, azután Pilinkó, a
kicsapott jegyző, harmadiknak Koppasztóssy, a percsináló.

Csak úgy rengett a föld a sok fontos talpak alatt.

S ezzel az ellenállhatatlan hadsereggel szemben nem állt más, mint egy
férfi, meg egy gyermek. Az egyiknek a kezében egy szál plajbász, a
másikon leánykantus.

De Emmácska nem a félelem ösztönét érzé a szivében, hanem minden érző
idege kéjelgett attól a látványtól, hogy áll meg egy igazi férfi,
nyugodtan a felzúdult emberi oczeán közepett.

A mérnök egy fejjel magasabbnak látszott most, mint egyébkor s a
kinyújtott karjai, mintha ölnyire érnének.

– No, hát kit egyem meg közületek? kiálta a felé rohanókra s olyan
kannibáli képet csinált, mint a ki azt meg is tudja tenni. Lehetetlen
volt nem nevetni rajta.

De eléje lépett hetykén Latyakos, kezében a fokossal.

– Hát majd én is elég kemény dió leszek neked, Mórencz! A kiben kitörik
a fogad. Majd én eszem meg ezt a te mappádat!

S ezt mondván, odaütött a fokossal a kiterített térképes asztalra.

– Hát aztán, olyan kemény fejed van neked Latyakos? Hát aztán olyan erős
gyomrod van neked Latyakos? – mondá a mérnök, s azzal a rettenetes
araszoló kezét a köpczös tömzsi embernek a fejére téve, azzal a vas
markával úgy összeszorítá a koponyáját, mintha a spanyol inquisitio
vaskoronáját tette volna fel neki. Ettől az üdvözléstől a Latyakos
egyszerre tengeri betegséget kapott s a helyett, hogy mint igazi
népszónok a szivét tárta volna ki, a gyomrát fordítá kifelé, a mivel
nemcsak hogy magát kompromittálta, de sőt a társaságot is megzavará,
minden ember eltaszigálván őt magától, a min az asszonynép rettentően
kaczagott.

Emmának a szive ugrált, mikor erre a kimagasló egy szál férfira nézett,
a ki úgy tesz a két markával, mintha hivogatná az emberiséget, hogy no
hát, ki akarja még a csontját összeropogtatni?

Nagy varázs van a férfierő nyilvánulásában! A hajdankorban így lehetett
az, hogy valakit vezérré választottak. Azért, mert ő volt a legerősebb.

Mántay Móricz a pillanatnyi zűrzavart felhasználá, hogy szót intézzen a
sokasághoz.

– Atyámfiai, barátaim, magyar emberek! Hadd szóljunk egymáshoz egy okos
szót.

S aztán elkezdett beszélni a felháborodott tengernek.

Emma hallgatta nagy áhitattal.

Hogy tud beszélni ez az ember, a ki soha víg asztaltársaságnál
toastmondásra nem volt lelkesíthető, okos és érthető dolgokat ezernyi
ezer felingerült, megsértett, vagyonában háborgatott ember előtt! El
tudja találni a hangot, a mit a nép szive meghallgat, és az irányt, a
mit a nép esze követ. Elmondja nekik, hogy ő is olyan szegény ember
volt, a porból cseperedett föl, mint ők. Felvilágosítja őket szépen,
okosan a törvény intézkedéseiről. Felnyitja a szemeiket, hogy hiszen nem
a nagy urak, nem a földesurak választanak előbb az arányosított
földekből, hanem a jobbágyság; annak az érdeke az első. Hazudott, a ki
az ellenkezőt mondta! A jobbágyok javára szolgál a tagosítás inkább. Ez
az első lépés a föld felszabadítására.

És tud lelkesedni az a szegletek és számok rideg embere; magával tudja
ragadni a hallgatóit. Az ezer fejű csoda odalapul a lábaihoz, először
helyeslő morgással, majd kitörő felriadással; a felemelt kaszák,
vasvillák lassankint eltünnek, a botokat a suba alá rejtik; közbe
kiabálnak: «ha így van, szentül van!»

Emma nem irigyel most a világ minden potentátjai közül senkit, csak ezt
az embert. Hogy lehet valakinek ilyen magasra megnőni. Mit Botond a maga
bárdjával! Ezt a rézkaput törd be, a ki tudsz hozzá: a nép kemény
szivét! – És bizony betörte. – Aztán végül még azzal sem érte be, hogy a
felbőszített népet megjuhászította, a törvénynek való engedelmességre rá
vezette, hanem megfordította a fegyver boldog végét s elkezdett
mennydörögni azon visszavonást szitó bujtogatók ellen, a kik a szegény
föld népét veszedelembe csábítják, s a kik nem méltók egyébre, mint hogy
a derék, értelmes, hazaszerető nép maga kötözze meg őket, s úgy hajtsa
lánczra verve a törvényszék elé.

– No ez csáléra megy! mondá magában Pilinkó, az exnotárius. Itt most
mindjárt én iszom meg a levét! – Sietett is első lenni a helyeslő
belekiáltásban.

– Igaza van a tekintetes úrnak! Valójában ezek az okai, ezek a
bujtogatók, a mi félrevezettetésünknek. A milyen ez a tyúkprókátor itt
ni, ez a Koppasztóssy. Ez magyarázta hamisan a törvényt.

Kivetette a hurkot a saját nyakából a pervesztőébe.

De az replikázott, nem engedte magát. Szokása volt minden szót
megduplázni.

– Micsoda? Micsoda? – Te magad! te magad. Akasztó, akasztófa virága,
favirága! Nem te jártál, nem te jártál faluról-falura; malomban,
korcsmában, malomban.

– De te sugtad, hogy mit mondjak!

Most azután, hogy e veszedelmes ellenfelek egymás hajába kaptak, Mántay
Móricz elővette a bölcs politikus taktikáját s lecsillapító, levezető
zsilipet nyitott az áradatnak.

– Hagyjuk el a vádaskodást, barátaim; ne keressük most, ki a hibás? Új a
törvény, új az egész intézmény, nem csoda, ha félreértik. Béküljenek ki
az urak. Nem az urakat értettem én azalatt. Jegyző úr, ügyvéd úr
bizonyára csak azért jöttek a néppel, hogy annak jogos kivánatait
tolmácsolják. Tehát cselekedjék azt. Menjenek el egy kilencz tagú
deputatio élén a kastélyba, s világosítsák fel egész tisztességgel a
kiküldött megyei urakat és uraságokat, hogy egy kis félreértés szülte az
egész zűrzavart. Jöjjenek közelebb birák uraimék. Hiszen nem akartak
kegyelmetek fellázadni. – Nem is emeltek fegyvert. (A csincsésbe be
lehet dobálni a fustélyokat.) Bizonyosan a pandurok erőszakoskodtak
ügyetlenül.

(– Igen is úgy volt, kérem alásan.)

… – megtaszigálták az asszonynépet.

(– Úgy volt! Igazság! sivalkodott a hátulsó hallgatóság.)

… erre aztán az asszonyok egy kicsit megszorongatták a pandurok nyakát;
ebből támadt az egész vak lárma. Tessenek az urak visszajönni, hiszen
minden rendben van itt, csak a határdombot kell felhányni.

Erre a szóra aztán a népség rengeteg vivátot zengett a derék férfiunak,
s kiküldött egy kilencz tagú deputatiót a két főfőkorifeussal az élén,
hogy hívja vissza az elkergetett urakat.



AZ EGZÁMENT.

De se szekéren, se lovon járó hirmondó meg nem előzte Csajkost a
futásban. Ő volt a legelső, a ki gyalog futvást megérkezett a tűzhalmi
kastélyba, azon módon, hogy a jó vastag iszap rászáradt a napsugártól és
a saját melegétől, úgy, hogy nem nézett ki külömben, mint egy
krokodilus.

Ott egyszerre teleordított udvart, tornáczot a veszedelemmel, úgy, hogy
összeszaladt arra, a ki csak élő ember volt, mindenünnen.

Sára asszony épen az asztalterítés nagy munkáját végezte, mikor az a
patália támadt, maga is kiszaladt az ambitusra, egy csomó asztalkendővel
a kezében, s a mint meglátta ezt az özönvíz utáni eleven ásatag embert a
maga agyagburkolatában, meg nem állhatta, hogy el ne kaczagja magát.

– Utczu Csajkos! de szép lettél! Eddig is az voltál.

– Jáááh! bömbölt a kárvallott gyászvitéz. Beleestem a Czonczóba, majd
belefulladtam. Lenyeltem egy vizi borjut! Itt van a gyomromban.

– Hát hiszen ha a gyomrodba került a vizi borju, rögtön bori borju lett
abból. Tréfálózék az úrhölgy.

Hanem aztán nagyhamar felvilágosítá a gyászhirnök, hogy nem arról van
szó, hanem elveszett a mohácsi ütközet – másodszor! oda az ország
nagyjai seregestül! Jön a tatár!

Sára asszony nem akart hinni a beszédnek, hanem átfutott a kastély egyik
kirugó szeglettornyába, s onnan tekinte alá a vidékre. Akkor aztán saját
szemeivel láthatta, hogy nagy itt a veszedelem. Hintó hintó hátán vágtat
az országúton visszafelé.

Az első ijedtséget azonban csakhamar a szégyen és aztán a düh váltotta
fel a zsigereiben. Hallatlan eset ez, hogy ennyi kardot, puskát viselő
férfi ilyen Lázármódra hátat adjon egy semmisem ellenségnek! Nemes urak
elfussanak a paraszt elől! De végkép feldült a harag pohara nála, mikor
meglátta azt a két pony által czibált szekerkét, a miben egyedül ült a
tisztelendő főtáltos, az Emmácska nélkül.

Haragjában azt sem tudta, mit kap a kezébe? (a bartwisch volt, a
hosszunyelű seprő) rohant keresztül a termeken, a tornáczon,
kétségbeesetten sikoltozva: «hol az egyetlen gyermekem? hol az én
Emmácskám? hol hagytátok? himpellérek!»

Dorkó néne párhuzamosan futott vele, kezeit tördelve és óbégatva: Oh azt
bizonyosan ott tartották a kuruczok, hogy ha jön a katonaság s lőni fog,
hát őtet állítják az első sorba. (Itt van ni: a czigányasszony jóslata!)

Sára asszony lerohant a lépcsőn, ki az udvarra. A kapun épen akkor
vágtatott be az egyik lovaspandur, a kit előre futtatott a perzekutor
hadnagy, hogy a hadi intézkedéseket megvigye. De az még a száját se
táthatta ki, mert a szemberohanó urasszony rárivallt:

– Fordulsz vissza te pipogya, himpellér! s azzal egyidejüleg a bartwisch
sertés részét úgy taszította oda a pofájához, hogy az se élő, se halott
nem volt többé ijedtében, de ugyan örült, hogy a kengyelből
kiszabadíthatta a lábát, mikor lefordult a lóról.

Sára asszony pedig odaplántálta magát a kapu elé, keresztbetartva maga
előtt a seprünyelet.

– Nem! Ide ugyan nem jöttök be! Ha szaladni akartok, ill a berek, nádak,
erek! De az én házamba gyáva férfi be nem teszi a lábát, mert én
kiseprüzöm innen!

S a hintóknak meg kellett állni a kastély kapuja előtt, ha el nem
akarták gázolni az utjokat álló házi asszonyt; ott torlódtak össze
valamennyien.

De végre előkerült Decebál valahonnan; az ment oda a feleségét kérlelni.
«Ugyan édes hékám!»

Decebálnak az egyik kezében volt a süvege, a másikban a derekáról
leoldott kardja.

– Hol az én Emmám? hol hagytad? rivallt rá categorikus hangon az
asszony.

– Nem tudom! Nem láttam. Hebegé az apa.

– Nem tudod? toporzékolt fogait csikorgatva s szemeit karikára nyitva az
anya, s egy percz alatt kikapta férje kezéből a süveget is, meg a kardot
is; s azzal odanyomva a markába a bartwisch nyelét: «no hát nesze ez a
seprő, eredj pókhálót szedni vele, majd én visszahozom a magzatomat, nem
hagyom a csivasz paraszt martalékának!»

Szép volt az nagyon, mikor ez a délczeg asszony felcsapta a férfisüveget
a kontyára, fogai közé kapta keresztben a kirántott kardot s egy
szökéssel felpattant a pandur lovára.

– No hát megyek magam! Majd megmutatom én, hogy el tudom hozni az
Emmámat.

És képes lett volna megtenni, a mivel fenyegetőzött, ha Decebál és
Bakala Peti kétfelől a kantárszárába nem kapnak, s addig-addig
engesztelik, capacitálják, míg leimádkozzák onnan a nyeregből.

Decebál maga ugrott fel aztán a helyébe.

– Hiszen én magam megyek érte vissza, csak hadd szedjek rendbe egy kis
csapatot, a kivel a lázadókat megtámadom és szétverem. Ebben az első
zűrzavarban nem lehetett semmire gondolni. Ne félj galambom. Majd
megmutatjuk mi, hogy férfiak vagyunk.

Meg is mutatták. A lovászok előhozták az istállóból a felnyergelt
paripákat; a vadászok elősiettek a vadaskertből a kürtszóra,
fegyvereikkel, a gyalog-pandurok is összeverődtek innen-onnan; a nemes
urak és hadnagyok lóra kaptak.

– Miért nem lőttetek a zendülők közé? dorgálta Decebál a hajdukat.

– Ugyan mivel lőttünk volna? menté magát a hajdukáplár, mikor csak
vaktöltéseket kaptunk, a minőkkel Urnapján lövünk parádét.

– No, hát majd én adok golyót a puskátokba. Hol kuporog az a pandur
hadnagy? a ki bagolyfejű angyala van! – Minden ember fogjon puskát, a ki
csak mozdulhat a háznál.

A buzdító szavak megtették a maguk hatását. Az egész férfitársaság
átlátta, hogy ez egy történelmi fordulópont itt most, a miért érdemes az
életet koczkára tenni. A nemrég lezajlott zempléni pórlázadás, mely
annyi nemesi családot pusztított el borzasztó kegyetlenkedéssel,
mindenkinek élénk emlékezetében volt még. Ma «pro aris et focis» kell
megharczolni a rettenetes ellenséggel.

Rézkuthy úr sietett három tanut keresni, a kik előtt lediktálja a
végrendeletét valami félreeső szobájában a kastélynak. A fehércselédség
majd felvette a házat a nagy sírásával.

Egyszer aztán a nagy zűrzavar, lárma, fegyvercsörtetés közepett ez a
kiáltás hangzik fel:

– Itt a Jancsi! – Megjött a Jancsi!

Már úgy, minthogy a Jancsi gyereknek volt annyi bölcs strategiája, hogy
a mint a fellázadt parasztság lecsendesültéről meggyőződött, engedelmet
kért a mérnöktől, hogy hadd fogja ki a nyergest az ő kocsija mellől, a
kire szőrén felkapva, bevágtasson a kastélyba, hírül vinni, hogy megvan
a békesség, nehogy az urak valami hebehurgya dolgot találjanak
elkövetni. A mérnök helyeselte az indítványt s a Jancsi gyerek jóval a
parasztdeputatio felczihelődése előtt eljutott a nyerges hátán a
kastélyig.

Az első szava természetesen Sára asszonyhoz lett elkiáltva:

– Nincs semmi baja az Emmácskának, tekintetes asszonyom!

Ezért aztán örömében Sára asszony jót ütött neki a hátára a tenyerével
kettőt, ez volt ő nála az öröm kifejezése.

Az uraságok egyszerre mind körülfogták a Jancsit, öt percz tartamára nem
volt Tuhutum vármegyében népszerűbb egyéniség a Jancsinál. (A kinek még
vezetéknevét sem tudjuk; talán soha sem is tudjuk meg?) Megtudták
hamarosan, hogy nincsen semmi veszedelem.

Erre a hirre aztán előjött a hátulsó szobákból Rézkuthy úr is, a homo
regius.

Máig is eldöntetlen kérdés, hogy vajjon ő volt-e az ünnepélyes
alkalommal az elébbvaló dignitás, vagy az alispán? Ezt törvényeink
elintézetlenül hagyták.

Ő előbbvalónak tartotta magát. Először is sokkal nagyobb birtoka volt a
vármegyében, mint az alispánnak; másodszor pedig nem tehetett róla, hogy
a legközelebbi restauratiónál, mint alispáni jelölt huszonkilencz
szavazattal kisebbségben maradt, és harmadszor megállta a helyét minden
alkotmányos actusnál, míg az alispán, a ki különben igen jeles jogtudós
és administráló talentum volt, abban a hibában bővelkedett, hogy örökös
gyomorcatarrhusban szenvedett, s e miatt a Morison-pilulás skatulyát
mindig a zsebében hordta, s ha valamikor valami criticus eset fordult
elő, soha sem volt sehol található, mindig holmi sötét helyekre húzta
félre magát. Különben igen derék ember volt, leszámítva a gastricus
hiányait.

Most tehát Rézkuthy úr foglalhatta el a helyét, otthagyva befejezetlen
és aláiratlan a testamentumot, a mit megkezdett, s jött felkötött
karddal a Jancsi rapportját átvenni.

A fiu elmondta, a mit már a többi urakkal közölt, hogy a jobbágyok meg
vannak nyugtatva, beleegyeznek a tagosztályba s deputatiót küldenek az
urakhoz, a mely nyomban meg fog érkezni, s a félreértést ki fogja
magyarázni. Őtet a mérnök úr küldte előre.

– Nagyon jól van fiam, mondá kegyes leereszkedéssel Rézkuthy úr, mint a
ki meg van felőle győződve, hogy ezt a megjuhászodást az ő hivatalos
tekintélye idézte elő, s azzal három huszast kivéve a zsebéből,
méltóságos munificentiával nyujtá a Jancsi felé.

A pórsuhancz pedig átalkodva tartá hátra a kezeit a nyujtott ajándék
elől s nem látszott hajlandóságot mutatni annak az elfogadására.

– Diák ám ez, nem cseléd! sugá oda Decebál a homo regiusnak.

– No, csak vedd el fiam. Jól fog az esni neked. Én is voltam ilyen
szegény legény, mint te.

Ez alatt becsörömpöltek a paraszt deputatio szekerei. Hangzott a nehéz
saruk tappogása a lépcsőkön, a talpzsurolás a tornáczban.

Soha még szűrös küldöttség nagyobb nyájassággal nem lett fogadva!

Az ékesen szóló népvezér, Pilinkó, elkanyarítá ünnepélyesen a mondókáját
(rhetorikát végzett); a sok szóvirág és tropus közül végtére is az
lógott ki, hogy egészen helyes és igazságos a törvénynek az az
intézkedése, a mely szerint a birtok arányosíttatik, a legelő
elkülöníttetik s a jobbágyok illetménye abból a szántóföldeikhez hozzá
szabatik. Koppasztósi úr kiegészítette a vezérszónokot (miként egykor
Mózes Áront), közbe duggatva az ide vonatkozó törvényczikkelyek
hivatkozott szakaszait. Azért is ezzel az urbéresek felettébb meg vannak
elégedve, a hogy a képviselő küldöttei nyilatkozni fognak azonnal.

Azzal a tűzhalmi birónak adatott át a szó.

– Valljuk meg az igazat, kezdé a becsületes ember, mink mindétig is meg
voltunk azzal elégedve, mert hát mondok, micsoda igazság az, hogy a
Latyakosnak nincs több két kila földjénél, mégis több tinót ver ki a
legelőre, mint én, hanem hát a nótárius uram, meg a fiskárius uram
egészen másképen beszélték ám akkor. Valljuk meg az igazat.

– Jól van, jól! vágott közbe Pilinkó; éljen a tekintetes vármegye!
Kiáltsuk: Vivát! éljen a tekintetes deputatio! éljen a tekintetes
alispán úr! éljen a tekintetes földesúr! vivát! vivát! vivát!

S a nagy vivátozás megvonta a további szót a kellemetlen szónoktól.

Pilinkó uram maga sietett a kezét nyujtani a tekintetes deputatio
tagjainak, a mit azok nagyon kelletlen képpel viszonoztak; Decebál nem
is fogadta el.

– De hát akkor mi a perpatvarnak kergették el kendtek a helyszinéről a
végrehajtó bizottságot? szólt oda mogorván a tűzhalmi biróhoz.

– Hát bizony, valljuk meg az igazat; nótárius uram, meg fiskárius uram
azt mondták, hogy jó lesz, ha magunkkal hozzuk az asszonyokat.

Pilinkó észrevette, hogy ez most mindjárt apróra el fog árulni mindent,
hirtelen kikapta a szájából a szót.

–… Igenis, hogy ők is megértsék a dolgot. Ebből támadt aztán az a
félreértés, a mi sajnos következéseket vont maga után. A pandurok az
asszonynépet puskaagygyal kezdték bántalmazni, a mi sokaknál rossz vért
szült, s az ellenállás hajlamát fejtette ki, minthogy minden actio
reactiót szül. A fegyveres hatalom időszerütlen beavatkozása okozta a
támadt zűrzavart, a melyet aztán csak nekünk sikerült bölcs
rábeszéléssel elcsillapítani.

Ekkor aztán méregbe jött az alispán. Atrobilosus ember volt, könnyen
elfutotta az epe. Tehát a csendbiztos volt a hibás! Hol van a
csendbiztos? Hol van a Holofernes?

Előkerítették. Fejére olvasták a bűnét.

De Holofernes nem azért volt húsz esztendőn át rabvallató, hogy ha
egyszer ő kerül vallatás alá, ki ne tudja tisztázni magát.

– Én tekintetes alispán úr, épen azt parancsoltam a hajduknak, hogy
senkit ne bántsanak, minden emberrel urbanus módon bánjanak, még a
puskáikba is csak vak patronokat osztogattam.

– Hol van hát a hajdukáplár?

Azt is behozták.

– Nem azt mondtam-e én kendnek, rivallt rá a pandurhadnagy, hogy a
parasztokkal urbánusan kell bánni?

– Igenis azt tetszett mondani.

Akkor az alispán vette keresztkérdés alá.

– S mit ért kend urbánus bánásmód alatt?

– Azt, hogy csak a puskaagygyal szabad őket megtaszigálni.

– Kimehet kend, ostoba ember! Kend okozta az egész zűrzavart.

A jámbor pandurkáplár most aztán törhette a fejét az urak
philosophiáján. Az imént azért hordták le, hogy miért nem lövetett a nép
közé; most meg azért, hogy minek használta a puskaagyat? – Már világos,
hogy mind az ő hátán akarnak kimászni a csávából. Hát ő kinek a hátára
mászszék most Csak most? hozzon a nemezis valakit a mogyoró pálczája
hordtávolába!

Az urak általában véve mind bölcsen siettek arany hidat építeni a
visszavonuló ellenség számára, csak Decebál maga ákácziósuskodott:
mindenképen választ akart kapni arra a kérdésre, hogy:

– De, hát ha mind az urak, mind «kendtek» ilyen jó szándékkal voltak,
akkor szeretném mégis tudni, hogy kik voltak, a kik a falukon, a
korcsmákban felbujtogatták a népet, hogy a tagosztálynak ellenálljon?

– Oh, kérem alássan, szólt ravaszul mosolyogva Pilinkó. Hát kik
bujtogatták volna? A zsidók tették. A zsidó korcsmárosok! Ezek a
jebuzeusok! Varas békát sütöttek nyárson, azt dugták a boros hordóba,
hogy a nép dühös legyen tőle. Én magam meglestem a pinczeablakon
keresztül.

Erre aztán rázúgott az egész coetus.

– Valljuk meg az igazat, hogy… dadogott közbe biró uram; de Pilinkó
hátrarántá a szüre gallérjánál fogva. «Ne valljon kend már semmit!
gyerünk vissza!»

Ilyenformán minden ember szépen tisztára mosta magát a «Jordán» vizében,
s aztán sietett, kiki a hintaját, szekerét felkeresni.

– Aztán az Emmácskámat ott ne felejtse megint, tisztelendő úr! kiálta
Sára asszony a szekérre kapó Horkázi után.

Rézkuthy úr és Bakala ezúttal egy kocsiba kerültek.

– Spectabilis – mondá Peti – aztán azt az egy aranyat nem hagyom ám a
zsebében, a mi nekem dukál.

– Neked? Miért?

– A testamentomcsinálásért. Azt gondolja, ingyen körmöltem azt?

– Hát megadom neked azt az aranyat. De az alatt a föltétel alatt, hogy
nem beszélsz az egész testamentomcsinálásról senkinek.

– Akkor inkább nem kell az arany.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szépen átestek a hivatalos dolgon; meg lett a nyílhuzás, a jobbágyok meg
voltak elégedve a rájuk esett osztályrészszel, nagy hirtelen felhányták
a határdombot, s betakarták szép zöld pázsitkoczkákkal, megdicsértek
minden embert, utoljára még a mérnököt is, ennek a nagy munkának a
végrehajtásáért. Jancsi nyalábra szedte a mérőlánczot.

Horkázi úr, másodszori visszaérkezése óta olyan jól megfogadta Sára
asszony parancsolatját, hogy az Emmácskának a keze csuklyóját egy
pillanatra sem bocsátá ki zsiros markából, mintha meg akarná őt áldozni,
a hogy a hajdani táltosok tették a véráldozatnál.

Mikor aztán már a jegyzőkönyvek alá lettek irva, ostyás pecséttel a
keresztül vont zsinórok lenyomatva, a határdomb lepázsitozva, Horkázi úr
előállt az ünnepélyes áldást szózat alakjában elmondani.

Olyan nyelven beszélt, a mit senki sem értett meg. Az egyik kezében
szorította a barkóczabotot, a másikban az Emmácska kezét, s hol az
egyiket, hol a másikat emelgette magasra szónoki felmagasztaltságban.
Végre ezt az érthető szózatot intézte a sűrű sokasághoz:

– Valamintségesen ükeink, a midőn egy határdombot felavatának, azt
szokták kérdezni, ki légyen a jelen való csivadék közül, a kinek legjobb
az emlékezete? azonképen kérdezem én is titőletek, ki itt az a siheder,
a kinek az emlékezete olyan, mint a mázos csupor, hogy semmi ki nem foly
belőle?

Mind azt sivították, hogy a «Jancsi! a Jancsi!»

Az Emmácska Jancsiját tuszkolták előre.

A fiú csak a vállát vonogatta, az arcza elsápadt.

Szép kitüntetés volt, hogy száz siheder közül őt ismerték el a legjobb
tanulónak.

De még szebb lett a következése.

– No hát, fiam János, hogy késő vénségedig emlékezetedben maradjon ez a
mai ünnepélyes határjárás, hajdukáplár huzzon rá tizenkettőt azzal a
mogyoróhájjal.

A szegény Jancsinak a mai bokros érdemeiért ez ugyan szép
megjutalmaztatás!

Emmácska haragba jött s oda akart rohanni hozzá. De Horkázi úr
visszatartóztatta.

– Hagyja azt, Emmácskám. Ez csak kitüntetés a Jancsi számára. A régi
spártaiaknál a legderekabb fiunak azt tarták, a ki legtöbb botot ki
tudott állni. Őseink is mindig így cselekedének. A Jancsi ma új ruhát
kapott, azt is fel kell szentelni.

Két hajdu meg akarta fogni a Jancsit kétfelől, de ő széttaszigálta őket
maga mellől, s önként odafeküdt a határdombra.

Most aztán Emma, hogy nem szabadulhatott a mentora körme közül, azt
kiáltá oda pajtásának:

– Aztán, Jancsi, ne sirj!

– Úgy sem teszem.

A pandurkáplár pedig jött a mogyoróval. Mégis hozott hát a jó sors
valakit, a kin a rossz kedvét lehűtse. Megtette, a mit tud.

Csakhogy az a megátalkodott suhancz nem akart megfelelni annak a
kivánságnak, hogy minden ütés után feljajduljon: beleharapott a karjába,
vérig harapta s egy jajszót ki nem ejtett. Ez pedig fölöttébb boszantó a
botkezelőre nézve.

A tizenkettedik ütés is elhangzott, csak úgy magában.

– No, hogy még jobban ráemlékezzél! kiálta a hajdukáplár, s egy nagyot
suhintva a pálczával, teljes tudományával sózott oda egy tizenharmadikat
az események élő tanujára, a mitől az végre fájdalmasan felordított, s
lefordult a határdombról.

Hanem ezzel aztán az Emmácska kisasszonyságának is vége szakadt, nem
sejtett erővel ragadta ki a kezét Horkázi markából s odarohanva a
pandurkáplárhoz, kirántá annak az ökléből a mogyorópálczát, s ezzel a
szóval: «no, hogy te is ráemlékezzél, hát nesze!» olyat vágott neki a
fején keresztül, hogy a bot ketté tört, s a hajdu meg is fogja azt
emlegetni, mert az egyik szeme kancsal marad örökre ettől az ütéstől.

Azzal aztán odafutott a Jancsihoz az Emmácska s az egész népség és uri
társaság láttára felemelte őt a földről, s a selyemkendőjével törölgeté
meg annak a könytől és portól piszkos ábrázatját.

Biz ettől a jelenettől nem igen épült a néző sereg! Furcsa kisasszony az
a Tanussyék Emmája! «Legény biz az! akárki mit mond!» bizonyoztak a
menyecskék. «Meg lehet azt arról tudni, hogy mikor asszony üt bottal,
vagy hajít kővel, mindig egyenesen üt és dob: ha férfi teszi, mindig
rézsut vág és górig!»

– No ennek a kisasszonynak ugyan szép nevelést adtunk, páterkám!
Incselkedék Bakala Peti Horkázi urral. (A mi annál nagyobb rosszalkodás
volt tőle, mivel hogy ő neki már Sára asszony elmondá a titkolt
igazságot.)

Ilyenkor aztán a táltosok czikoriája, mikor nem tudott valamire
megfelni, rendesen valami archæologico-philologiai dissertatio morotvái
közé huzta be magát, mint a köcsmei sárkány, a hová senki sem mert utána
menni.

– Lobog benne a hajdani őrpaták vére, ezek voltak a mi ősanyáink,
amazonok. A nevük nem is barbár görög szótól származik: «a–mazon».
(Nincs keblük!) Nagyon is volt: kebeldus hölgyek voltak, hanem e magyar
szótól: «ám asszony!» Az ősmagyarok őrpatáknak nevezik őket, «Pata»
annyit tesz, mint «mama». «Tata», «Pata» = apa, anya. Most is virágzó
városok. Az «őr» pedig annyit jelent, hogy «erő» – «eur». Hét szó van a
magyarban (szent hetes szám!) a hol a magánhangzó az «r» betüvel
párosulva valami rejtett hatalmat jelent: «ár, – ér, – ir, – ór, – ur, –
őr, – ür». Az «őr»-től származik az «ördög».

Nagyon megmagyarázta volna ezt a tudós férfiú, ha Bakala Peti nem
figyelmezteti rá, hogy siessen a csézához, mert az Emmácska már
felkapott a kocsis-ülésbe, a Jancsit maga mellé ültette s mindjárt itt
hagyja a kegyes mentorát, s akkor aztán felülhet a hét hatalmas
syllabára s azon nyargalhat haza.

Hogy ezt a legutolsó casust senki sem fogja elmondani otthon a
kastélyban Sára asszonynak, arra nem kellett valami nagy összeesküvés.
Ez természetes dolog. Majd csak holnap fogja megtudni a tekintetes
asszony, a mikor per cselédszoba és konyha, Dorkó nénőn keresztül
felszivárog a hir hozzá. Nagy dérdur fog következni ebből, a mi különben
is rendes állapot a nagy vendégségre következő napon, mikor a gondos
háziasszony összesepreti a sok tányér- és üvegcserepet (a miket a vendég
urak összetörtek; ez hozzá tartozik a jó kedvhez), a míg az ezüstöt
számbaveszi s a hiányzó kanalak miatt criminalis inquisitiót tart.
Ilyenkor egy-két hátbaütéssel, kiosztott pofonnal több már számba se
jön. Ha ebből az Emmácskának is jut majd, hát hiszen attól hullatja el a
gyerek a csikófogait.

Magát a bekövetkezett vendégséget hagyjuk megörökítetlen. Végig enni is
nagy sor azt, hát még leirni! Ha csak valaki a Horkázi úr toastjaira nem
kiváncsi?

Az ebédnél csupa férfitársaság volt; a meghívott uraságok hölgyei csak
délután fognak érkezni, az ozsonnához, aztán majd itt maradnak vacsorára
és tánczvigalomra, hoznak magukkal tánczos fiatalságot is. Nehányan (a
legelőkelőbbek) levélben mentették ki magukat, hogy nem jöhetnek,
betegek, a mi Sára asszonynak sehogy sem ment a fejébe, hogy lehet
valakinek levelet irni, a ki beteg s a ki képes levelet irni, hogy nem
képes az kocsira ülni és ide jönni? hisz a kocsit négy ló huzza, a
tollat meg magának kell az embernek tolni, mint a talyigát.

Az ebédnél már a legujabb franczia divat szerint volt öltözve Sára
asszony, a Moniteur de Dames szerint, s mindenkinek elpanaszolta, hogy
milyen alkalmatlanok ezek a lelógó leffentyüs ruhaujjak; minden kés,
villa beleakad a csipkéikbe, hanem a kivágott derék igen jeles
találmány!

Az Emmácskának a mamája és a tudós nevelője között kellett ülni. Azok
dirigálták ketten kétfelől, hogy üljön egyenesen, hogy ne rakja fel a
karjait az asztalra, hogy ne lógázza a lábait, meg hogy különösen ne
tegye azt, hogy a két térdét az asztalnak feszítve, a székét a két
hátulsó lábán tánczoltatva hátradöntse magát. És a mellett agyonkinálták
mindenféle édességgel.

A gyermek pedig durczás volt és senkinek semmiféle hozzá intézett
szavára nem ügyelt.

Sára asszony átsugdosott a szomszédaihoz, hogy az Emmácskának ma ebéd
után le kell tenni a vendég urak előtt az examentet, hát azért olyan
peczkes.

Sára asszony feltette a fejében, hogy ma minden áron megexamentezteti az
Emmácskát. Ilyen tekintélyes gyülekezet nem egyhamar kerül itten össze.
Azt pedig a legtermészetesebbnek találta, hogy ha már exament, hát annak
legjobb idő az ebéd utáni óra. Hiszen minden ember akkor lesz
legbeszédesebb, s akkor ért mindenhez. Az urakra nézve is ez a
legalkalmasabb idő, az ejtőzés órája, a mikor még nem egészséges dolog a
kártyához leülni; majd ott a nagy pipázóteremben milyen kényelmesen
éldelhetik az Emmácska tudományát a jó kospallagi füstje s a fekete kávé
között.

Ez a módja a rigorozálásnak Horkázi úr tetszését is megnyerte. A
vendégség utáni rózsaszinű hangulatban elvész a kritikai savanyuság a
hallgatók kebléből; könnyű lesz a szemfényvesztés.

A mint tehát az uraságok felkeltek az asztal mellől, a czigányokat
elbocsátották, hogy ők is menjenek ebédelni, az egész társaság
áttakarodott a pipázóba, egymással mókázva és csintalanul dévánkodva.

Az Emmácskát bizony úgy kellett a mamának, meg Horkázi urnak két
könyökénél fogva behurczolni a nagy előadásra.

Szemben az ablakkal volt felállítva a háromlábú támlányra a nagy fekete
tábla, az Emmácska tudományos kirándulásaihoz alkalmas terepül. Az elé
nagy kényszeredetten oda állt a gyermek. Mint valami gonosztevő, a fejét
lesunyva, a szemeivel a félig lesütött pillákon keresztül sandalogva, a
kezei tíz újjával az öve szalagbojtját morzsolgatva; néha-néha ugyan azt
a fogai közé dugva.

– No, csak ne féljen semmit! Bátorság, Emmácskám. Bíztatá őt a tudós
oktató. Ide nézzen az én szemembe. Hát ki volt a magyaroknak az első
ősapja?

– A Herkó páter, mormogá a fogai közül az Emma.

– Dehogy az volt. Az másutt jön elő. Attila volt. Nagyon helyesen van.
Úgy Emmácskám. Az Attila volt az. S mi volt az az Attila?

A gyerek felhuzta a vállait és csalfán mosolygott.

– No mondja bátran. Az Attila.

– «Az Attila.»

– Volt az ősmagyaroknak.

– «Volt az ősmagyaroknak.»

– No! Micsodája. Ne szégyelje! Mondja ki bátran.

– Zsinóros dolmánya! süté ki az Emma.

Erre ugyan nagy tetszészaj támadt az auditoriumban.

– Jaj, maga kis hamis, évelődék a tudós oktató úr, hol jár az
eszecskéje? Nem arról az öltönyről van szó, a mit a papa visel; az is
attila ugyan; no, mi az, a mi nagyot pattan, a mivel a kocsis a lovakat
hajtja? no?

– «Ostor»; nyögé ki a gyermek nagy nehezen.

– Igen jól van! Kitünően van! Attila volt az «Isten ostora!» S mit
hagyott mi ránk az Attila ősapánk?

– Az ostort.

– No azt is. De még azon kivül? Hadur…

–… Hadur…

–…nak.

–…nak.

–… győzhetlen pallosát. («losát.») Nagyon jól van! Igen helyesen van.
Most lássunk valamit a szyttya irásból. Az Emmácska tökéletesen érti
őseink irását, a hogy az a csiki rovatosban megőriztetett. No Emmácskám,
fogja a kezecskéjébe ezt a fehérezőt (értsd «krétát»), irja le arra a
táblára az én nevemet. No! ne féljen semmit, nem nézek oda; háttal
fordulok magának. No! Fogjon csak hozzá szépen.

Az Emmácska szégyenlősen takarta el a kebelkendőjével a táblát, hogy ne
lássák, mit ir; a tudós mester dictálta betünként.

– No! H, O, R, Hor… K, Á, Z, I, Horkázi. Megvan?

– Meg. Dörmögé az Emma s letakarta a kendőt a tábláról.

Oda volt pedig irva, de se nem hunnus, se szyttya betükkel, hanem szép
római irásjegyekkel ez a név:

«ASINUS.»

De már erre olyan freneticus hahota támadt a pipatoriumban, hogy a
vendég urak egymás ölébe dűltek ájuldozva s elkezdtek tapsolni. A mint
aztán e nagy tetszésnyilvánításra maga Horkázi úr is hátratekintett s
megpillantá ezt a nevet a táblán, a mely ugyan egy igen tiszteletre
méltó s nagy kiterjedésű családnak a neve, de a melyhez mégis senki sem
akar rokonsági összeköttetésekben állani: csak tátva maradt a szája
elszörnyedésében.

– Árulás! ordítá comicus dühvel. Árulás van ebben!

– Micsoda árulás? szólt oda Bakala Peti, hisz minden ember tudja ezt már
régen!

S hogy erre az urak még jobban elkezdtek kaczagni és tapsolni, a
felgerjedt táltos utód «vérbulcsut» esküdve az áruló fejére, rohant ki a
pipázóból.

Csak Sára asszony maga nem értette meg, hogy mi itt az igazi tréfa? Ő
csak azt látta, hogy az Emmácska valósággal oda kanyarított a táblára
valami ákombákot; s a tapsokból kiveheté, hogy az a társaság tetszését
nagyon megnyerte. Hát ő is örvendett az örvendezőkkel s kaczagókkal. Sőt
azt tette, hogy odarohant az Emmácskájához s összecsókolgatva, agyon
ölelgetve a kedves magzatját, még arra az egyre kérte, hogy irja oda már
most a saját nevét is.

Emmácska rábólintott. Megteszi.

Hanem elébb le akarta törülni azt a másikat.

– «Ez» alá nem irom a magam nevét.

– Azt nem hagyom letörülni.

– No hát akkor megfordítom a táblát.

Bakala Peti akart segíteni, nem engedte. Elbirja ő maga is azt a nehéz
táblát.

Aztán fogta a krétát s bátor, határozott vonásokkal odafirkantá
gyorskezüen:

«Emmanuel.»

Még egy nagy, kacskaringós farkat is kanyarított a név körül, s aztán
széttekintett büszkén, daczosan az egész társaságon, s azzal földhöz
vágva a krétát, ott hagyta a tisztelt gyülekezetet.



EMMANUEL.

– Bálványom! súgá Decebál a felesége fülébe, siess újra öltözni,
mindjárt jönnek az urasszonyok. (Meg volt rettenve, hogy ha valaki a
vendég urak közül fenhangon találja elolvasni a táblára irt nevet, akkor
egyszerre kiesik a világ feneke!)

Ez a thema azonban képes volt más irányba ragadni Sára asszony
figyelmét. Öltözni! Harmadszor öltözni a mai napra. Ez volt az ő
gyönyörűsége. (A lakodalma napján négyszer öltözött estétől
kivirradtig.) Fölkelt a helyéről, diadalmasan mutatva a leirt névre s a
jobbján ülő alispánhoz dicsekedő szót intézve: «no ugye? milyen szépen
leirta az én Emmácskám a nevét! Még milyen nagy farkat is kanyarított
utána!» A mihez az alispán nagyon furcsa képet csinált.

Azzal magára hagyta az urakat a kecses háziasszony, öltözőszobájáig
kisértetve Bakali Peti által s útközben utasításokat véve tőle, melyik
coiffure fog illeni a következő toillettehez?

A szobából kirohant gyermek után senki sem kérdezősködött.

Az, miután megtette a huszárvágást, lesietett a kertbe, s bevette magát
a tüzhalom szőlőlugasába, ott a sűrű levélfal mögött elbujt. Csak
egyfelé volt nyitva előtte a lugas, ezen a nyiláson át végig láthatott
az egész rónán, a mit nagy távolból felemelkedő kék hegyormok
rekesztenek be. A halomra feltűzött mérnöki pózna kétfelé vágja a
délibábos képet.

Úgy szeretett volna innen elfutni!

Csak tudná, hová? Merre? Meddig?

Hiába van a láncz aranyból, csak láncz az azért! Egész lelke érezte ezt
a bilincset.

Szivét megnevezhetlen vágyak hevíték, s ellenségének tekintett
mindenkit, a ki azoknak útjában áll. Álmodott egy olyan világról, a
minek mind az ellentéte, a mi őt itt körülveszi. Ettől pedig meg volt
csömörölve.

Hisz a természeti ösztön parancsolja, hogy ha valakit a vizbe akarnak
fojtani, minden erejével küzdjön a megszabadulásáért; s nem hasonló, de
még nagyobb érzés-e az, ha egy szellem küzd az ellen, hogy megfojtsák?

Nem szeretett senkit! Ez még nem olyan nehéz szó, mint az a másik: nem
becsült senkit. Megitélte az apját és az anyját. Hisz azok soha sem is
titkolták előtte a saját hibáikat; hát még egymáséit?

Ennél a háznál mindenkinek volt valami bolondsága, a mit aztán kiki arra
használt, hogy mikor a rosszaságát szemére vetik, a bolondságával
védelmezze magát. Régóta jegyzi ő ezt már.

A mai nap csordultig tölté a poharat.

Először látta azokat az ismerős nagy embereket lélektelenül elfutni egy
gyülevész elől, a kikben, ha semmit mást, a hősi bátorságot bámulta
eddigelé. Bámulta dicsekedő nagy beszédeikből. Ha azokat hallgatta
valaki, azt hitte, a fél világot fogja meghódítani. Aztán elég volt neki
hét falu paraszt népe. Még az apja is! Hogy mutatta két fejedelem nevét:
Thonuzóbáét és Decebálét, a hátán!

Azután végig hallgatta ennek a felgerjedt, haragra lobbant, ismeretlen
(eddig alvó) szörnyetegnek a jajkiáltását, a jobbágynépét, a hogy
elpanaszolták, keresetlen szavakban száz meg száz év óta hegyekké nőtt
méltatlanságaikat, a jobbágyot hozzákötötték a röghöz, s most azután
megmozdult a rög s urainak fejéhez röpült.

Akkor aztán egy bölcs, igazságos ember szólt hozzájuk, szivből és
észből. Olyan volt az, mint mikor a napsugár szétoszlatja a ködöt. Egy
új, boldogabb kor paradicsomába engedte őket betekinteni. A durva
parasztnép bárdolatlan elméje megértette e képet, hát azé a gyermeké ne
értette volna-e meg?

Aztán milyen nagy hatalma van a szellemnek a durva erő felett!

Ime egyetlen egy embernek a szava visszatérítette az útjából azt a
forgószelet, a mit fegyveres csapatok meg nem állítottak volna.

A tudomány, az ész közibe lépett a csatára felállított hadseregeknek s
elintézte a százados perpatvart egy czirkalommal.

S aztán mikor minden embernek a szive tele volt örömmel, akkor ez
örömnap emlékére emelt halmon megkinoztak egy paraszt gyermeket.

Miért?

Azért, mert paraszt, azért, mert gyermek.

Vagy azért, mert legjobb tanuló, vagy azért, mert ő szereti?

Oh, ha azzal a bottal, a mi az ütésben kettétörött, mind valamennyinek
adhatott volna egy ütést, a ki ott nevetésre húzta szét a pofáját.

S még az ősi szokásokra hivatkoztak, még a hagyományos ceremonia szinét
adták a meggyalázó kínzásnak!

Hát aztán mit csináltak?

Ettek, ittak, áldomásoztak. Olyan emberek, a kik egymást, mikor a másik
távol van, nyiltan szidják, rágalmazzák, most hogy köszöntik fel
kilocscsanó pohárral, s danolják, hogy éljen a barátság.

Mindenki hazudik mindenkinek.

Az ő gyermeki ajkán meg nem jelent a hazugság soha. Inkább meghagyta
magát veretni, mint hogy valamit eltagadjon, a mit tett, s soha semmi
fogsággal, koplaltatással rá nem birhatta senki, hogy egy jó szót
mondjon annak, a kit szivében nem szeret, – és ezek a nagy hatalmas
emberek hogy nyalják egymást! Mintha nemesi mentékbe öltöztetett inasok
volnának. A korhelyt lángésznek, a pimaszt characternek, a tékozlót
nagylelkünek nevezik; a ki jó kártyás, azt nimbus veszi körül. Dicsérik
egymásnak a latorságait s dicsekesznek a magukéval.

A legvisszataszítóbb látvány volt előtte a saját apjának a mai
magaviselete, az asztalnál.

Szemközt ült vele Rézkuthy úr, a homo regius.

És az a Tanussy Decebál, a ki a hősök, a hadvezetők mintaképe, hogy
magasztalja Rézkuthy urnak a haza és közügyek körül szerzett érdemeit!
hogy iparkodik neki kedvében járni. Részvevő méltatlankodással
kérdezősködik nála a multkori szörnyű megbántás részletei felől: mintha
nem ő tudná azokat legjobban. Nagyon helyesli, hogy a királyi biztos úr
olyan szigoruan veszi a vizsgálatot, mert az a sértés nagy megtorlást
érdemel! S még aztán azt is megkérdezte tőle, hogy nem került-e meg ő
nagyságának az akkor gonoszul elrabolt Lipótrendje szalagostul? Hogy
nem! Ez mégis szörnyűség!

Pedig hisz az a Lipótrend ott van Sára asszony szekrényében; az apa maga
hozta azt haza, az ő markában maradt az.

Ennek a historiáját elbeszélte Bakala Peti Sára asszonynak, Sára
asszony, szokás szerint, Dorkó nénőnek, Dorkó nénő meg aztán rendes
módon az ő Emmácskájának.

És a «fiunak» hallgatni kellett, hogy az apja micsoda képmutatással
faggatja e bűntett adatai felett a megkárosultat, s segít annak szidni a
tett elkövetőjét.

Oh, mint szeretett volna vissza születni ebből a világból!

Egyszerre nagy bömbölés riasztá fel. Mintha az ó-testamentumi behemóth
szabadult volna el, olyan ordítástól zengett fel a liget. Horkázy úr
tört a bokrokon keresztül, egész falka, délutáni siestáját tartó
gyöngytyuksereget verve föl maga előtt.

– Hol van az a paczinacziták ivadéka? Hol vagy te dobrocz ördög? Nem
láttátok azt a Jancsi kölyket? Hadd vágom ketté, mint őseink az
áldozat-kutyát, egy kardcsapással! Hol vagy te pribék? te locsperdi! te
himpellér! te kákompilli! mozsárban törni való áruló!

Ezt a Jancsit keresi halálra.

Emma könnyen kitalálhatta a haragjának az okát.

A mint a mérges haruspex tovább csörtetett a bokrokon keresztül, saját
lármájával figyelmeztetve az űzött vadat, nemsokára előkerült az a
bokrok közül, csakugyan ott volt elrejtőzve egy szénaboglyában. Meglátta
a tűzdombon Emma piros ruháját s odasietett hozzá.

– No te szép dolgot csináltál odafenn! mondá Emmának.

– Mit? Azzal, hogy leirtam az igazi nevét?

– Azzal bizony. Mikor leirtad azt a szót a táblára, én onnan néztem a
benyiló-ajtóból, mintha csak a tüzes mennykő csapott volna le a
sarkamban! No most vesd el magad Jancsi! Tudtam, hogy egyszerre
kitalálja, ki tanított meg téged erre a szép tudományra. Most már nekem
aztán ennél a háznál nincs több maradásom.

– Magam is azt hiszem, mondá a bajtársa.

– Külömben sem maradnék én itten, ha tejben, vajban fürösztenének is, a
mai megcsufolás után. Megvertek gyalázatosan, mint egy tolvajt, az egész
nép láttára. Én innen elbujdosom.

– Nagyon jól teszed. És hová fogsz menni?

– Elmegyek Debreczenbe a collegiumba. Leszek mendikás. Koplalok, a
mennyi belém fér; de több kezet nem csókolok ez Isten világán senkinek!

– Derék fiú vagy!

Ezt a ruhát sem viszem ám magammal, ne gondold. Szép új ruhával
ajándékoztak meg a mai dicső napra, s aztán felszentelték rajtam. Nem!
ennek az emlékezetét nem hordom magamon. Itt hagyom nekik! oda teszem le
a küszöbre.

– Nem azt teszed vele, hanem nekem adod. Majd én veszem azt fel.

– Mit beszélsz?

– Azt, hogy meghalt már Emma kisasszony, el is van temetve szépen.
Azután, hogy te elfutottál, utánad a táltos; én még az anyám kivánatára
a magam nevét is felirtam a tábla utolsó oldalára.

– Micsoda nevet?

– Azt, hogy «Emmanuel!»

– Hüh! Hisz az olyan, mintha a puskaporos hordóba dugtad volna az égő
gyertyát. Mi lett belőle?

– Még semmi sem. Az anyám előtt még titok, a mit a betük rejtenek. Az
apám vállat vont, de nagyon meg volt döbbenve, sietett az anyámat az
öltözőbe elküldeni. Most ez holnapig abban marad. Senki sem beszél az én
hires examenemről semmit. Már kezdenek megérkezni a vendéghölgyek és
ugrifüles gavallérok, az urak leülnek kártyázni, egy banda
vándorkomédiás fogja magát produkálni a szinházteremben, azután a
tánczteremben hozzáfognak a dáridóhoz, az eltart kivilágos kivirradtig;
reggelre minden cseléd holtrészeg lesz, uri és női vendégsereg aludni
megy; az anyám ilyenkor nem törődik velem, a redőnyöket lezárják, csak
délben ébred fel; olyankor haragos, fejfájós, senkit sem enged szóhoz
jutni, s mikor aztán úgy délután rákerűl a sor az Emmácskára, hol jár
már az akkor?

– Barátom! Mit gondolsz? El akarsz szökni a szülőidtől?

– El én! Akárhová. Mindegy. Ne is mondj ellene. Látod én sem
marasztaltalak egy szóval sem, hogy ne menj el, tűrd el azt a kis
verést, a mit kaptál s a mit még kapni fogsz. Nem fáj az a parasztnak!
Lásd, milyen jó dunnás ágyban alszol itthon! Úgy-e Debreczenben a
kollégiumban nem vetnek a mendikások számára tollas ágyat?

– Nem bizony, hanem télen ott alusznak a kályhalyukban, nyáron meg a
kapu alatt sorban egymás mellett hatvanan, kiki ráfekszik az egyik
fülére s a másikkal meg betakaródzik.

– Hahaha! És nem vakargatja a Dorkó asszony a lábacskáit, hogy jobban
elaludjék?

– Nem bizony, hanem mikor legjobban aluszik a mendikás s az öreg diákja
megszomjazik a «patriában», lejön, felrugdossa az álmából: «Itass meg
skalapcza!»

– Hahaha! «Skalapcza!» Így híjják a mendikást! Hát nem «Emmácskám,
Tubácskám, egyél még angyalkám! marczafánk, piskóta, szopóka-nyalóka,
miből kell?»

– Hehehe! A bizony «semper leves» egy tányérral mindennap; meg egy
«pikó» hozzá. Aztán az a boldogabb, a ki valami csínyt tehet vele, s ha
panaszra megy miatta, megtépik a haját. Hanem van esze a mendikásnak,
olyan kurtára nyirja le, hogy körömmel sem lehet belécsípni.

– Jaj, de derék! Úgy-e te is olyan símára fogod lenyirni az én hajamat?

– Hűh! Én? ezt a hajat?

– No, hát nem nyirod. Majd lenyirom én magam. Ha grádicsos lesz, annál
jobban illik az a mendikás fejének.

– Ezt a gyönyörű hosszú hajat.

– Az ám. Ezt a kisasszonynak való hajfonadékot. Majd odafektetem szépen
az ágyamba, a vánkosomra, a piros rokolyám mellé. Itt nyugszik az Emma
kisasszony, legyen neki könnyű a föld.

– Jaj, ne tréfálj!

– Mikor mondom!

– Ne tedd azt, barátom. Én nekem, akárhová hányódom, vetődöm, egyforma a
sorsom. Nem vesztek el semmit. Legfeljebb éhezni, fázni fogok; ezt pedig
megszokom. De te mennyit hagysz itt!

– Kevesebbet, mint a mennyit kapni akarok. Itt akarom hagyni ezt az
énemet, a kit utálok, s fel akarom találni azt a másik magamat, a kit
szeretnék becsűlni! Ne feleselj velem, mert hátba ütlek, s abból
megtudod, hogy igazi mendikás társad vagyok.

Az elébbeni ordítozás megint közelebb jött.

A Jancsi futni akart előle.

– Maradj, te gyáva! riadt rá a pajtása.

– No, Emma.

– Ne híjj engem Emmának. «Manó» a nevem mától.

– Ha meglát itt bennünket.

– Hát lásson meg. Jőjjön ide.

(A lugasban voltak jó hosszú tölgyfahusángok.)

– Hogy híják a mendikások az ilyen nagy botot?

– «Gerundium.»

– No, hát felkapunk két gerundiumot, s aztán majd meglássuk, hogy nem
ér-e többet két mendikás egy vaskalaposnál?

És bizonyára jól járt Horkázi úr, hogy a fátum beleelegyedett a
tragoediájába, mert ez a két vásott siheder még csúffá tette volna. De
hát vigyáz Ormuzd a maga amsaspandjaira.

– Hohó, táltos atyám! kiabált az ambitusról két tenyeréből szótülköt
csinálva Bakala Peti. – Áll a ferbli!

S ez a szó rögtön félretérítette a parabolájából a neki lódult üstököst.
Hajh, a ferbliasztal, az az éltető nap, melyhez visszatérnek a
világűrben bolyongó égi testek.

Azzal hóna alá csapva a barkócza botját, eldörmögé magában az utolsó
szittya áldást.

– Hiszen téged majd megkaplak én előbb-utóbb. – Hány sántával? kiáltá
vissza a hivogatónak.

– Öttel!

– Ez volt a szent szám az őskazaroknál!

Azzal sietett diadalai mezejét elérni.

Az öt sántás ferbli az ő dogmájának sarkpontját képezte, még pedig, hogy
a makkfelső a preferentiás sánta, a ki még a forhand ellenében is
«visz».

Hajh, sok szép van ebben az ősi vallásban, ha azt az ember kitanulta.

Néha az egész esztendei fizetése ráment egy ilyen áldozatra a derék
táltosnak.

Siessünk az áldozathoz, ne epedjenek a hívek.

A két gyermek magára maradhatott, tovább főzni az általános megszökés
tervét, a míg az urak és asszonyságok vígan mulatoznak a kastélyban,
hajdúk és parasztok még vígabban.



DON JUAN, ELSZLER FANFAN ÉS GIL BLAS.

Ők mind a hárman unokatestvérek, Ponthay grófok; a két elsőbbi
unokaöcscsce, a harmadik pedig – fia a Grand Mogulnak. Ez meg Ponthay
Adalbert gróf.

Igy szokták ők egymást nevezni maguk között.

«Don Juan»: ez Ponthay Szaniszló. Igy nevezik, s ő maga sem bánja, kora
fiatalsága óta a gyöngédebb nemnél kivívott diadalai alapján.

«Elszler Fanfan» aként tett szert erre a historico-artisticai névre,
hogy a hirhedett tánczművésznőt minden európai és amerikai utjában,
fanaticus (vagy azon kor calembourgja szerint «fannitikus») buzgalommal
követte, félvagyonát elköltötte imádatának manifestatiójában; soha
annyira nem vitte, hogy csak egyszer is beszéljen vele, hanem azt tette,
hogy megvesztegeté a vendéglősöket, a kiknél a diva szállva volt, s
mikor az egy várossal odább költözött, ő még egy napig ott maradt, hogy
abban az ágyban hálhasson este, a melyből az istennő reggel fölkelt,
ezért ragadt rá az «Elszler Fanfan» név, különben Waldemár a neve.

A harmadik a kis «Gil Blas.» Igazi nevén Lipót. Ez még csak tizenhat
esztendős, de azért bír mind a két nagybátyjának az uralkodó
hajlamaival, azoknak a bátorsága és rendelkezési alapja nélkűl. Azért e
téren mindig csak akkor veszi észre, hogy elkésett, mikor már elkapták
az orra elől.

Hogy magát Adalbert grófot miért híják Grand Mogulnak, azt nem sikerűlt
kipuhatolnunk. Mert ő igen solid életet él. Nincs neki több két
bevallott szeretőjénél: az egyiket Bécsben tartja, a másikat Pesten, s
mind a kettőhöz hosszú évek óta kitartó hűséget tanúsít.

Igazság! – Még aztán a grófné is itt van a ponthaligeti kastélyban,
annál meg a nyarat tölti, s ahhoz is igen hűséges.

Mikor szent Hubertus évadja elkövetkezik, akkor valamennyien
összekerűlnek Ponthaligeten. Az előkelő világ ilyenkor mind vadászik.
Adalbert gróf is otthagyja Tuhutum vármegyét egy időre. Különben is
juristitium van, őszi törvényszünet, a megindított nagy felségárulási
per pihen.

A ponthaligeti vadaskert pedig ilyenkor bő tért nyújt a vadászszenvedély
kielégítésére. Ámbár nem számítható a legnagyobb hazai vadaskertek
sorába, mert csak háromnegyedrész négyszög mérföld a területe, de azért
olyan nagy benne a vadak bősége, hogy a vármegye által felbecsültetett
kár, a mit a rőt és fekete vadak a jobbágyság szántóföldeiben tesznek,
felmegy évről-évre negyven-ötvenezer forintra. Hogy ezt az összeget
hajtja-e be valaki vagy sem? az bizony nagy kérdés, a mi különben a
parasztra nézve mindegy.

Ma épen fáczánvadászat volt, a miben az öreg gróf nem szokott részt
venni, ő csak a nagy vadakra puskázik. A hajtás nagyon rosszúl sikerűlt;
a fáczánok strikeolni látszottak. A társaság rossz kedvvel szállingózott
haza, kivéve az egy don Juant, őt soha sem hagyja el a humora.

– No, öregem, monda Adalbert grófnak, ma rendkivűli szerencsével
dicsekedhetünk a vadászati expeditióban.

– Hogy-hogy?

– Hisz ma senkit sem srétezett meg közülünk Gil Blas öcsénk.

– Ti is mindig csak az én rovásomra tudtok nevetni, duzzogott Gil Blas.

Grand Mogul védelmére kelt a fiának.

– Lőjjön csak annyi szalonkát, mint a mennyit te lőttél életedben.

Ezen aztán megint nevetett a vadásztársaság.

– Dejsz azok drága szalonkák voltak! magyarázá Fanfan.

– Mi az? Mi az? tudakozódék Gil Blas.

– Csitt! vezényelt Adalbert gróf. Nem kell a gyermekeknek mindent
megtudni.

A század harminczas éveiben «Szalonka» volt a műneve annak a madárnak, a
mit most úgy hínak, hogy «tyúk» (a francziák).

Fanfan ingerkedve kötődött a fiatal öcscsel.

– Nézzétek, hogy irígykedik most Gil, hogy nem tud valamit, a mit mi már
kitanultunk.

– Héj, sok pénzünkben van nekünk kettőnknek ez a szép tudomány! nevetett
fel Don Juan, végig vetve magát vadászcsizmástul a bőrpamlagon.

– Mondjuk, hogy nekünk hármunknak, a ti kettőtök tudománya, döczczentett
közbe Adalbert gróf.

– No, no! öreg, csak semmi hetvenkedés!

– Hát hányszor váltottalak ki benneteket a Clichyből, hein?

Fanfan erre trallalázni kezdett, Don Juan pedig egy franczia proverbet
tudott rá alkalmazni.

– «Ha ti tudnátok, mennyit fáradok én ti veletek», mondá a kakas a
cserebogaraknak, mikor egymásután lenyelegette őket.

Ezért aztán feldúzta az orrát a nagy Mogul, s otthagyta a vadász urakat.

Az atyafiságos viszonynak megértésére, a mi e rokonokat összeköti,
szükséges megtudni, hogy Fanfan már birói zár alatt áll s Adalbert gróf
a sequestri curatora, ő rangeirozza az unokaöcscsét, olyanformán, hogy
mikor az teljesen talpra lesz állítva, hát akkor épen semmije sem marad.
– A Don Juan már sokkal okosabban rendezte el a maga dolgát. Ő, a mióta
nagykorúvá lett, s kezébe kapta az ősi birtokát, azonnal átadta azt a
nagybátyjának, Adalbert grófnak, olyanformán, hogy az a jószágai rendes
jövedelmét jóval meghaladó évi apanaget fizessen neki belőle holtig. Így
ő biztosítva van élete végéig sokkal nagyobb úri kényelemről, mint a
mennyire a birtokviszonya képesítené, ellenben a halála után a vagyona
Adalbert gróf családjára marad és így ő neki épen úgy coelibatusban kell
élni, mintha a maltai lovagok rendjébe állt volna be, mert halála után a
gyermekei koldusok volnának.

Azt már mindenki tudja, hogy Ponthay Adalbert gróf nagy «szerző». Az
unokaöcscsei pedig nagy «költők». Így vannak jól felosztva a szerepek
egy rendezett úri családban.

Hanem a mi a külső arczjelleget illeti, azt ugyan senki sem mondaná,
hogy ez a négy férfi egy és ugyanazon családfa sarjadéka, olyan
csodamódon elütnek egymástól (azt az egy hitelesítő családi szemölcsöt
kivéve).

Adalbert grófot már van szerencsénk arczképben bírni.

Fanfan alacsony termetű emberke, ki ezt a hiányosságát mindenféle
mesterséges módokon igyekszik pótolni: olyan magas sarkú csizmát hord,
hogy maga is mindig balletlépésben jár, fejét egyenesen emelve hordja;
cilinderkalapja minden, valahol a világon viseltek között a legmagasabb
s a kabátjának a vállai ki vannak tömve. Az arcza nem volna valami
elrettentő; fehérpiros arczszín, nőiesen csücsörgő ajkak, finom orr,
hozzá francziás bajusz és az alsó ajkat diszítő légyszakál; hosszú
szempillák, a mik a szemeit árnyalják, mikor öntelt, tetszelgő, édeskés
negéddel a befelé fordított körmeit nézegeti, mintha tudná, hogy a mint
azokat a szempillákat felnyitja, azok a nagy, semmit nem mondó, zavaros
szemek egyszerre elárúlják, hogy az a rengeteg nagy homlok, a mi rájuk
következik, egy üres contignatió, a miben senki sem lakik. A hangjában
pedig van valami, a mi szemrehányás akar lenni az egész világnak, hogy
miért nem hódol ő neki minden ember, mikor ő azt megérdemelné?

Ő a legidősebb a három unokatestvér között; ő ugyan tagadja, de a
kopaszodó fejtető ellene bizonyít.

A második, a Don Juan, határozottan nem szép, sem arczra, sem termetre.

A nyaka előre görbült, a mi termetének meghajlott állást ad, az egész
arcza összenyomott, az álla kicsiny, a szája nem szép metszésű, az orra
kosórrnak indúlt, a szemei aprók, pillái összehúzódtak, homloka
alacsony, szemöldökei nem egyformák, a bajusza hasonlít a fókáéhoz. – És
ő mégis Don Juan, a hódító, az ellenállhatatlan. A modorában van valami
merész, mondhatni impertinens kifejezés, a mi a nőkre megbűvölőleg hat.

A kis öcscse, a Gil Blas, úgy szeretné ezt a valamit a bátyától
eltanúlni. Ha az a lábát koszrogó lépésben vontatja maga után, ő is úgy
lép, ha az kifelé fordítja a két könyökét, azt ő is utána csinálja, s a
szójárásait mindegyre eltanúlja tőle. Csakhogy ez neki mind ferdén áll.
Az arcza nem való rá, hogy egyátalában valami művészi alakító utánzásra
kényszeríthető legyen. Nagy, előretörekvő álla sok akaratot fejez ki,
vastag, telt ajkai élvezetvágyat árúlnak el, hanem a sápadt arcz, az
ónkarikákba foglalt bámúló szemek, a ránczokba szaladó homlok a
tehetséghiányra vallanak. Pedig a kis Gil Blasnak sok mindenre van
hajlama és szenvedélye; csakhogy a mint valaminek az elérése nehezen
megy, egyszerre beleun és abba hagyja, s akkor aztán kezd mást. Szeretne
hegedűvirtuóz lenni, de úgy, hogy egyszerre Paganini legyen; szeretne
nevezetes vadász lenni, de nem állja ki a fáradságot s fél a
veszedelemtől; szeretne tudós férfiú lenni, de minden könyvnek csak az
elejét olvassa el; szeretne lányokat meghódítani, de úgy találja, hogy
ez még a hegedünél is nehezebb instrumentum.

Azért oraculum előtte az ő Don Juan bátyja.

Most még egy rokon érkezik, ez a mai vadászatról már elkésett; ezt
«Albino»-nak híják egymás között. (Különben Adolf.) Azért, mert a haja,
szempillája, pofaszakálla mind olyan kenderszőke, mint a kakerlakoké.

Az újon érkezővel mindenki kezet szorít, zajosan üdvözlik egymást. Ez
igen beszédes fiatal ember. Ha felül valaki mellé a kocsiba reggel, a
míg etetni meg nem állnak délben, mindig tartja az utitársát beszéddel.

Mikor Albino és Don Juan kezet szorítanak, az elébbi csodálkozva jegyzi
meg: «ah! hát te már megint bajuszt viselsz?»

Don Juan negédesen tiltakozik:

– Farceur, va! Hát még mit nem tudsz?

– A te leborotvált arczod történetét igen.

– Csak nem fogod elmondani? (Ez azért volt, hogy daczból is elmondassék
a történet.)

– De épen. Ez classicus egy történet volt.

– Mondd el! Mondd el! Mi az? Mi volt? sürgeté Gil Blas.

– Mikor Párisban járt a mult saison alatt Szani, oh, már Velenczében
hallottam, a nagy Muki hozta el a hirét, az, a ki azt a spanyol
tánczosnét elszöktette, s csak akkor tudta meg, hogy az nem leány, hanem
fiú. Jól ismer téged a l’hombre clubból ott a Saint Honoré-utczában. –
Hát tudjátok, hallottátok hírét a Quartier de Breda királynőjének, az
endiablément szép Pelinettának, a ki a Closerie des Lilasban a
pastourelle solójával olyan frenetikus diadalokat aratott.

– Mi az, mi az? – szerette volna tudni Gil Blas.

– Az a Pelinettának a pastourelle soloja? Hát az egyik lábának, a
jobbiknak a hegyére állva, lejt előre, a másikat meg a balkarjára emeli
fel, mint egy puskát, hogy a czipőjének a czafrangja az orrát éri.

– Ah! Mint egy puskát?

– Biz úgy. Sok szívet keresztűl lőtt ő ezzel a puskával. Hanem az utóbbi
években egészen visszavonúlt diadalai harczmezejéről, miután három angol
lordot, meg két orosz herczeget tökéletesen ruinált; s a rentéiből
kezdett élni. Eljárt ugyan még a Mabillebe és a Closerie des Lilasba,
hanem csak nézőnek; maga tettleges részt nem vett a chasse aux oursban.
Azt mondták, senkije sincsen, semmi imádót sem fogad el; az a bizarr
ideája van, hogy a márványhölgyet játszsza. Akkor vetődik oda a mi Don
Juan bátyánk. Meghallja ezt a csodát, azt mondja a lyonoknak: no
megálljatok, majd csinálok én egy tréfát. Azzal mit tesz? leborotválja
símára az arczát, kerít valahonnan egy abbé jelmezt, felöltözik, mint
egy novitius, a ki most jött ki a seminariumból. Aztán rosz társaságba
keveredik, korhely czimborák közé. Azok elcsalják magukkal a Mabillebe;
ő olyan helyen még soha sem volt. Szégyenkedik, elfordítja az arczát a
bűnös világi örömök elől. De akárhová fordítja, mindenütt ugyanazon
sardanapali látványnyal találkozik. Mikor egy csábító bajadér kaczér
tekintetet vet rá, elpirul és lesüti a szemeit. Dehogy engedné magát
rávenni, hogy leüljön ahhoz az asztalhoz, a hol ezek a hölgyek ülnek,
meg hogy össze koczintson velük egy pezsgős poharat! ő, a ki soha bort
nem ivott. Quod Deus avertat! Micsoda beszédeket kell itten hallani! Az
ő szűz füleinek. Apage satanas! El is futna onnan, ha a czimborák nem
fognák a palástját. De ő, mint Szent Antal a pusztában, állhatatos
marad. Nem enged a sátánnak, bármilyen kísértő alakban jelenjen is meg
előtte: erényes marad és ellenáll a pokol minden incselkedéseinek. Ez
végre felingerli az archidiablesse Pelinetta becsvágyát. Ez ránézve
valami inyenczség: egy neophita, egy seminariumból kikerűlt ártatlanság.
Ez megérdemli a pályázatot. Az ellenállhatatlan tündér munkába veszi a
köszörülhetetlen gyémántot. A mi Don Juanunk mindvégig remekül játszsza
szerepét: engedi magát elcsábíttatni, mint ős ártatlanságot, végre
elkövetkezik a solo pastourelle s e kegyelemdöfésre megdűl a
kiszenvedett erény, s az ál-novitius áldozatul esik a pokolbeli csábnak.

Don Juan nevetve himbálta magát az amerikai karszékben. Waldemár fittyet
vetett: «raffinált gonosztévő.» Gil Blas meg a száját törölgette utána.

Mindannyian egy véleményben voltak: csakugyan nagy kópé ez a Szaniszló.
Ilyen kikeresett gonoszság még tán az igazi Don Juannak sem jutott
eszébe.

Hja, biz azok víg napok ott Párisban! Kár, hogy nem kisérik az embert
idáig is. Itthon unalmas az élet. Itt, ha az ember egy fehér személyhez
közelít, mindjárt azt akarja, hogy vegye el. Miről beszélhet itt az
ember? Szobaleányokról! – Ennek az úrhölgynek, meg amannak van-e szebb
szobacziczusa! – A paraszt leányok itt ezen a vidéken nem szépek. Mind
oly köpczösek, széles termetüek. A kertész leányok között sincs valamire
való.

– Az ám! szólt bele dúzmadtan Gil Blas, a mama mind a legcsúfabb
dajnákat válogatja ki, a kit a kastélyba fogad, félti tőlük az egyetlen
fiát.

Erre a panaszszóra odafordult hozzá Szaniszló, s ravasz hunyorgással
kérdezé:

– Hát neked, kis Gil Blas, nincs megint valami libapásztornéd in petto?

– Majd bolond vagyok, hogy megmondom! – Hogy azután megint úgy tégy
velem, mint tavaly, hogy elkapd az orrom elől, a míg én rája várok.

– Ne félj semmit, kis Gil Blas. Ezúttal tisztelni fogom a házi gazdai
jogokat, semmi gonosz szándékaim sincsenek. Feltárhatod előttem kebled
titkait. Hátha valami üdvös tanácsadással szolgálhatnék tapasztalataim
bő tárházából.

– Nem hiszek én neked. Nem tudod ki tőlem.

A többiek jót nevettek a naiv gyermeken.

– Hát, Gil Blas pajtás, szólt szivarra gyújtva Szaniszló, – hát a vad
macska meg van-e még?

Erre a szóra csak elámult az úrfi.

– Hát ezt már kitől tudtad meg?

– Megsúgta a kisújjam.

Ekkor aztán okosan akarta vinni a dolgát Gil Blas. Eltagadott mindent.

– Nem is tudom, hogy mi az a vadmacska. Hát mi az?

– Dehogy nem tudod. Ott a «Styx szigetén».

Gil Blas most már felpattant a helyéből.

– Hát azt már ki árulta el?

– Én bizony urát adhatom. Bécsben összekerűltem Hruszkay úrral, s ő a
többiek között arról is informált, hogy itt azon a büdös tó szigetén van
egy vadmacska, a ki után te lesbe szoktál állni. Neki meg a papa mondta.
A nagymogul szeretné minden áron elpusztítani innen a környékből ezt a
veszedelmes fenevadat.

Erre a szóra még az ajkai is elsápadtak az úrfinak, úgy megijedt. Don
Juan pedig folytatá a tapasztalatai előadását.

– Nekem mindent elmondott a jó Hruszkay. A kis vadmacska mamája igen jó
családból való asszonyság (külömben kisöprüzni való persona). Sokféle
kalandon ment keresztűl. A mi megdicsőűlt, áldott emlékű nagyapánk is
manifestálta a gyöngeségét iránta a ponthaligeti curia inscribáltatása
által. No, azért nyugodt lehetsz, kis Gil, a vadmacska nem nagynénéd.
Nekünk sem. Hanem a nagymogul kitalálta már a módját, hogy szabaduljon
meg ez alkalmatlan ragadozó állat közellététől: a Tuhutum vármegye
pacificatiójáért cserébe kieszközölte, hogy a «nagyságos» familia
visszamehessen Bécsbe. S azok menni fognak, mihelyt az engedély-levelet
megkapják. Az pedig már itt fülel a nagymogul secretairfiókjában, s csak
alkalmat vár a kirepülésre.

– S akkor ők elmennek innen? kérdé a Gil Blas.

– Bizony, pajtás, a hogy én ismerem a külömbséget a szép császárváros és
a Styx szigete között, alig hiszem, hogy csak egy napig is késlekedjenek
a cserét megejteni.

Fölöttébb mulatságos volt elnézni, hogy görbűlnek Gil Blasnak az
ajkszegletei lefelé erre a szóra, a nagy álla hogy rángatózik, s a
szempillái hogy pislognak sebesen. Ez most mindjárt sírva fakad.

Kaczagtak is rajta nagy hahotával a vadászok.



AZ ORVOSOK CONSULTATIOJA.

– Hisz a kis Blasnk tökéletesen beteg! kiáltá fel a nagy kaczagás után
Don Juan.

– Ejh, nem! Csak a fogzás van rajta! kötődik Fanfan.

Gil Blas ki akart szaladni mérgesen, de az Albino útját állta,
visszahozta.

– Sacre bleu! Hát mire való ennyi doktor egy rakáson, ha ilyen
betegségre nem tudna receptet?

– Gyere vissza, Gil, biztatá Fanfan, par les jarretiéres de ma déesse!
Mi segíteni fogunk a bajodon.

– Csak te ülj le szépen, szólt leerőszakolva az ifjonczot egy karszékbe
Don Juan, s engedd magadat megkopogtatni.

Azzal a fiú mellére téve a fülét (doktorok szokása szerint) elkezdett a
mellére kopogtatni az ujja hegyével. Nos? Hát? Christine? Susane?
Amelie? Jutka? Ancsa? Pas du tout? «Lisandra?» Ah! Mekkorát dobbant! Itt
van a fájó rész. Tehát doctissimi collegæ! a mi patiensünk «Lisandra
nostras»-ban laborál.

– Hahaha! nevetett Fanfan, az ellen pedig vannak medicamina in hortis.
Ennek én leszek a doctora.

– Bocsánat, venerabilis collega. Te csak theoreticus vagy; az ordinarius
én leszek.

– Igaz, ő a practikus orvos! pártolá Albino. Próbált sok vivisectiót.

– Tartsunk consiliumot!

– Fel a pápaszemekkel!

– Tehát kedves patiensünk, felelj meg a te doctoraidnak a kérdéseire
minden tartózkodás nélkül, mert csak a tökéletes diagnosis után tudunk a
bajodról ordinálni.

– A legmélyebb orvosi titoktartás mellett, köté ki az ifju patiens.

– Subintelligitur. Tehát legelőször is ird le nekünk, hogy milyen az a
Lisandra nostras? De mindenek előtt azt gyónd meg, hogy hol kaptad ezt
meg?

– Elmondom: hát legelőször is az vezetett rá, hogy meghallottam
énekelni. Este későn volt, mondhatnám éjszaka. Nem volt az valami
ismeretes nóta, csak olyan összevissza való trallázás, mintha valami
madár énekelne, minden szöveg nélkül, hanem az a hang olyan szép volt,
hogy engemet lecsalogatott a szobámból; még pedig, mivel már a
kastélyban minden ajtó zárva volt, s nekem a tanítóm, a káplán úr
szobáján keresztűl kellett volna kiszöknöm, s az aligha egyezett volna
bele, hát az ablakon jöttem ki, a gobéa lugason mászva alá.

– Ah! Symptoma somnambulismi!

– Aztán mentem az éneklő hang után. Az elcsalogatott abba a csunya
süppedékes bozótba. Egyszer aztán elhallgatott, rákezdtek a békák
brekegni, a baglyok huhogni. Valami világosság tánczolt előttem a
sömlyék felett. Eleinte azt hittem, hogy lámpás, csak azután vettem
észre, hogy lidércz, bolygó tűz.

– Az bizony megteremhet azon a mephiticus helyen.

– Attól aztán a lábamba szállt a bátorságom, haza futottam azon az úton,
a melyen jöttem, s reggelig nem tudtam aludni.

– Febris amantium. Ismerjük. Tovább.

– Másnap aztán alig vártam, hogy tanítómtól szabaduljak, fogtam a
puskámat; azt hazudtam, hogy ott abban a bozótban egy hatalmas görényt
fedeztem fel, a ki a fáczányokat, meg a pávákat pusztítja, azt keresem
föl, s azzal beletörtettem az éjjel otthagyott csapába, aztán azon
ráakadtam a Styx-szigetére, a minek a környékét egész életemben
kerültem, utálatos volta miatt.

– És itt megláttad Lisandrát?

– De sokáig nem. Órákon át elólálkodtam ott a sziget körül, a bokrok
közt sompolyogva, de soha más élő lelket nem fedeztem fel, mint azt a
gólyapárt ott a kémény tetején. A házból soha semmi nesz nem
hallatszott. A nagy ungok, békák ott bámultak rám a zöld posványból
felütött fejeikkel, s úgy hittem, hogy engemet csufoltak az
ümmögésükkel. Annyit kitanultam (a kőrisfákra felmászva), hogy annak a
csunya vityillónak a kastély felé forduló oldalán van valami veranda
forma, a mire mindenféle virágos folyondár van felfuttatva; előtte meg
egy kis kert, a minek a szélessége egy lépés; az tele van ültetve
virággal. A veranda ernyője alatt van valami mennyezetes nyoszolya, a mi
szunyog-hálóval van bevonva. Az én tündérem bizonyosan abban szokott
aludni.

– Helyes combinatio.

– De előttem soha sem ő, sem az anyja nem mutatta magát. Még a kémény
fűstöléséből sem tudtam meg, hogy él-e ott valaki. Ezek az emberek
nyáron bizonyosan soha sem esznek főttet, télen meg valószínüleg a
füzfáikról levágott rőzsével tüzelnek. Hanem egyszer még is kitartottam
addig a lesben, a míg az öreg asszonyt valahonnan visszatérni láttam.
Batyut hozott a hátán, s az arcza be volt bugyolálva, meg nem tudnám
mondani, hogy milyen volt? A hid felől jött, a mit nehány szál faderék
képez, s a minek az utolsó darabja csapóhid módjára felhúzható. Mikor
odaért, a hiuz visításához hasonló hangon kiáltotta el magát:
«Lisandra!»

– Ekkor tudtad meg a tündérkének a nevét.

– Erre a szóra valami láthatatlan kéz leereszté a csapóhidat; az asszony
bement a vityillóba s a hidat megint felhúzták. Azzal a ház megint olyan
lett, mintha ki volna halva.

– Nem fogott gyanút az öreged ezekre a te cserkészeteidre?

– Dehogy nem. A káplánnak meg lett hagyva, hogy mindig kisérjen, nehogy
a görény el találjon kapni. Nemsokára rájöttem, hogy én nappal úgy is
hiába járok az én tündéremet felfedezni: ez is olyan, mint a Saturnus
csillag, a kivel a káplán mindig biztat, hogy majd megmutatja; a
telescopiumon meglátjuk a gyűrűt; de mire az feljön, akkor már rendesen
mind a ketten aluszunk. Lisandrát én mindig csak éjjel hallottam
énekelni, még pedig olyankor, a mikor erős holdvilág sütött. Egy idő óta
a káplánnak az lett meghagyva, hogy az én szobámban aludjék a pamlagon.

– Sejtettek valamit.

– Gondoltam ki rá valamit. A tiszttartónénak van egy kis fekete szemű
pesztonkája, a kivel én egyszer-másszor szoktam enyelegni. Azért ebből
semmi sem következik.

– Jól van, jól! prophylacticus cura, monda Don Juan.

– Inkább sympatheticus, disputált Fanfan.

– Semmiféle cura! igazítá rendre mind a kettőt a patiens, hanem
kiszámítás. Én megfigyeltem azt, hogy a bogárszemű Böske valahányszor a
tiszttartóné egy esztendős kis porontyával a platánok sétányán elindul,
a gyermek mindig keservesen sivalkodik, aztán mikor visszajön a
remetegrotta felől, akkor már olyan csendesen viseli magát, hogy
nyikkanását sem hallani. Egyszer elbujtam a grottába, mikor
meghallottam, hogy megint jön már a Böske a síró kölyökkel, ott
rálestem. Csakugyan odatartott. A mint a napvilágról belépett, engem nem
vett észre a sötétben, azt hitte, maga van a gyermekkel. Én aztán jól
láttam, hogy a köténye alól elővesz egy tégelyt, a miben valami
feketeség van, abba belemártja az ujját, s azt azután az ordító gyerek
szájába dugja, a nyelve alá, a mire a poronty nemsokára elhallgat és
alszik, mint egy darab fa.

– Az bizonyosan theriák volt.

– Én akkor hirtelen eléje toppantam a grottából s rárivaltam: «Mit
csinálsz itt azzal a gyerekkel?» Erre a Böske megijedt, kicsi hija, hogy
el nem ejtette a tiszttartói trónörököst, s aztán elkezdett előttem
reszketni: «jaj, méltóságos úrfi, kérem az egekre, nem bánom, tegyen
velem akármit, csak el ne áruljon».

– S te okos voltál felhasználni a bonne aventeurt s megalkudtál vele.

– De nem úgy van ám, a hogy ti gondoljátok. Helyzetem teljes uralgó
előnyét felhasználva, távol tartottam magam minden allotriáktól, s azt
kérdeztem szigorú hangon a leánytól: «Kitől kaptad te azt a szert?»
Eleinte sírni, szepegni kezdett, de mikor azzal fenyegettem, hogy
feladom a szolgabirónak s becsukatom, akkor megvallotta, hogy ő azt a
«javas asszonytól» kapta, a ki ott a posvány közepén lakik s a kinek ő
minden reggel tejet szokott hordani; de az egekre is kért, hogy el ne
áruljam, mert akkor őtet az a varázslónő békává változtatja. Én ekkor
aztán a leányt megnyugtattam.

– S segítettél neki a kis gyereket ringatni?

– Megigértem neki, hogy nem szólok senkinek, ő is hallgasson, hanem
ezentul nekem vakon engedelmeskedjék.

– S a legelső szolgálattétel az volt, hogy üzenetet küldtél tőle a
vadmacskának?

– Korántsem. Hiszen még nem is tudtam, hogy szép-e vagy sem. Csak a
hangját ismertem addig. Vaktába csak nem kezdhettem vele.

– Igaza van Gil Blasnak! Zsákban macskát, pláne vadmacskát nem veszünk.
Tehát előbb a «leánynéző», azután a «susogó».

– Azt mondtam neki, hogy tudassa velem azt a napot, a melyiken az
anyamacska el szokott kóborolni.

– Ahán! Egészen jól megy.

– A madame néha napokig elmarad a háztól. Otthon a leányával együtt
mindenféle hímzéseket készítenek, azokat az anya elhordja faluról-falura
a környékben s kilutrizza. Így szerzik a pénzt.

– Biz azt rosszabbul is szerezhetnék.

– Azt a tégelyt azonban a lánytól elvettem, azzal az altató szerrel.

– Kár volt szegény tiszttartó dauphint megfosztanod édes álmaitól.

– Nekem volt arra szükségem. Azontúl minden este tettem a káplán úr
seres poharába egy késhegynyivel abból a jóltevő arcanumból s attól az
azután úgy aludt másnap délig, hogy az ágyat el lehetett volna alóla
lopni.

– Te! kiálta fel Fanfan, kezeit összecsapva, hisz ennek a fiunak
talentuma van!

– De mintha csak én tanítottam volna neki a káplán úr helyett a jus
naturálét! bizonyozott Don Juan.

– Ezalatt aztán én egészen biztossággal járhattam egyenesen az ajtón
keresztűl az éjszaka minden órájában a magam feladata után.

– (Ő ezt «feladat»-nak nevezi.)

– A legelső napon, a mikor a Böske értesített róla, hogy az anyavad
reggel elment a háztól s nem kerül vissza éjszakára, alig vártam, hogy a
hold feljöjjön, kilopóztam a bozótba. Nem féltem már a lidérczektől, még
a kigyóktól sem.

– Ez is kórjel. A szerelem bátorsága.

– A mint az ének felhangzott a ház felől, én elővettem a fuvolámat és
ugyanazt a futamot igyekeztem rajta visszaadni.

– Ez nagyon helyes! kiáltá egyszerre mind az egész doctorum collegium.

– Kisérletem nem volt sikertelen. Az énekhang nem csak, hogy el nem
hallgatott, sőt vissza felelgetett az én fuvolámnak, úgy, hogy utoljára
olyan concertet csaptunk, mint mikor két fülemüle versenyez egymással.

– A kezdet igen jó. És hát ekkor megláttad az eszményképedet?

– Csak várjatok. Nem jött elő a sűrű folyondárok mögűl, a míg a
fuvolaszót hallotta. Én aztán elcsendesültem s úgy tettem, mintha
eltávoztam volna, a targaly recsegett a lábaim alatt. Hanem azután
felmásztam egy nagy kőrisfára, a minek az ágai közűl épen be lehetett
látni abba a kis szunyoghálós zugba, a holdvilág is egészen odasütött. A
mint azután minden elcsendesült, egyszer csak láttam azon a szűk helyen
megjelenni egy tündér alakot.

– Természetesen hófehér ruhában.

– No, de megbocsássatok, ahhoz fogható szépséget nem csak én, de ti se
láttatok soha. Odaült az ágya szélére s elkezdte a hosszú szőke haját, a
mi két fonatban folyt alá, kibontani, s aztán éjszakára egy tekercsbe
összefonni. Ilyen lehetett a Loreley. Micsoda fehér vállak, gömbölyű
karok, finom kezecskék, az arcza is, mintha tündér volna: halavány, de
azért olyan bájos, hogy én azt el nem tudom mondani; minden szépség
megvan azon; de különösen nagyszerűek azok a kerekre felnyílt kék
szemei, a mikkel a holdba bámult; úgy látszott, mintha abba volna
szerelmes, azzal kaczérkodnék. Én tán reggelig is ott maradtam volna a
kőrisfán, s őt bámultam volna, ha végre el nem takarja magát és a
nyoszolyáját a szunyoghálóval. Mikor hazakerültem, olyan volt az arczom
a szunyogcsipésektől, mintha meghimlőztem volna.

– S a szíved még jobban össze volt szurkálva.

– Az ám. Most már nem is maradt nyugtom. Elhatároztam, hogy szerelmes
levelet fogok neki írni.

– Második stádiuma az incubationak, jegyzé meg Fanfan doctor.

– Megirtam neki mindent. Hogy láttam. És megszerettem. Nem tudok nélküle
élni. Adjon alkalmat a vele találkozásra, hadd mondják el szavaim, a mit
szivem érez. Megigértem neki, hogy nőmmé teszem. Esküszöm az égre s
lovagi becsületszavamra. Ha pedig meg nem hallgat, ha kegyetlen lesz
hozzám, ott a szeme előtt fogom magamat egy pisztolylövéssel kivégezni.

– Bravó!

– Bravó! kiáltának mind a hárman.

– Jőjj keblemre, Gil, hisz te az én vérem vagy! magasztalódék Don Juan.
Mintha csak az én catechismusomból tanultál volna.

– No! és aztán ezt a levelet elküldted a kis tündérednek a bejáratos
Böskétől? sürgölé Fanfan.

– Pas si bête! Nincs szükségem tanukra, a kik elárulhassanak. Ha a Böske
is birná az én titkomat, akkor kvitt volna velem.

– Hallod ezt? szólt Don Juan Fanfanhoz. Ez azt teszi, hogy oda sem megy,
a honnan mi megjöttünk. Ez egy genie!

– Elvégzem én ezt magam is. A következő éjjel megint kimentem a Styx
partjára; teleraktam a zsebemet vadgesztenyével. Minden vadgesztenyének
a héjába belekarczoltam késsel egy szivet, a mi nyillal át van ütve.

– Hisz ez még poézissal is jár! szólt az egyik bátya.

– És aztán ezzel a szíves vadgesztenyével kezdted el bombázni az
ostromolt várat? találgatá a másik.

– Nem is sikertelenűl. A mint a kis tündér ismét elkezdte a maga
holdvilágos trilláit, én a partról áthajítottam hozzá egy pár
vadgesztenyét. A koppanásokra rögtön előjött, felkapta a gesztenyét,
megnézte s aztán belehajította a tóba. Így tett valami tíz-tizenkét
gesztenyével. Valóságos játék volt. Láttam az arczán, hogy nevet.
Tetszik neki. Azt gondoltam, hogy vissza akarja azokat hajigálni, de nem
bír odáig hajítani, a hol én állok.

– A leánykéz nem tud hajítani.

– Engedd csak! Egyszer aztán azt az én szerelmes levelemet, a mibe egy
ilyen vadgesztenye volt takarva, hajítottam be a verandába. Láttam, hogy
elkapja s nem dobja tova, hanem észreveszi, hogy valami papiros van
rajta, azt lebontja róla, s aztán a holdvilág felé fordítva, elolvassa a
tartalmát. Akkor sem dobja el, se össze nem tépi a levelemet, hanem
visszahúzódik a felfutó lugosa alá s annyit időzik ott, a mennyi
szükséges egy válasz megadására. Bizonyos voltam felőle. Mikor előjött,
láttam, hogy valami gömbölyüt tart a markában. Egészen kilépett a
veranda szegélyére. Igazán mondom, olyan volt, mint egy nájász. A
balkezével felfogta a két hosszú hajtekercsét, a jobbjával nagyot lóbált
a levegőben, én el akartam kapni a hajított valamit, de rosszúl mértem
ki az időt és a distancziát, a löveg gyorsan repült s úgy ütött orron,
hogy rögtön eleredt az orrom vére. S még kaczagott hozzá a kis
boszorkány.

A doctor urak is azt tették.

– Ez egy kicsit lecsillapította a paroxismust, úgy-e?

– Az ám. Másnap az orrom úgy fel volt dagadva, mint egy uborka. Azt
mondtam, hogy egy méh csípte meg. A mama rögtön megparancsolta a
tiszttartónak, hogy elpusztítsa a méhesét.

– Valjon mi lehet az, a mivel a választ meghajította a gonosz tündér?
gyógyvizsgált gondosan Don Juan.

– Valami felfutónak a gyümölcse, ami a ház elejét befutja, olyan
gömbölyű. Haza hoztam a káplán úrnak, hogy determinálja meg a botanikus
könyvből, azt mondta, hogy az a gyümölcs, Linné szerint: «cucurbita
aurantia».

– Hahaha! No majd előkeressük a napkeleti virágnyelvből, hogy mi titkos
jelentése van a cucurbita aurantiának? monda Fanfan.

– A betegséget tehát már megismertük, most lássunk a remediumok után,
végzé be Don Juan.

– A legifjabb doctor nyilatkozik.

Ez volt az Albino.

– Hát én az ilyen esetnél legjobb gyógyszernek találom a philtrát.
Makacskodó szobaleányoknál, rátartós parasztmenyecskéknél ez a
legbiztosabb szer. Nálam mindig van készletben. Az, a mit Bánk bánban
rekomendál Biberach Ottónak. Már akkor ismerték. Melindának is
meghasznált. Egy késhegynyi por belőle abba a tejbe keverve, a mit a
Böske a Styx szigetére hord reggelenkint, s a hatás kétségtelen. Nem
tudom, mit ijedsz vissza tőle, Gil? ha a káplán serébe bele tudod
keverni az opiumot. Én ezt tenném.

Az a fehér hajjal, bajuszszal és szemöldökkel kirajzolt ábrázat olyan
hüllői hideg vérrel tudta előadni ezt az átkozott jó tanácsot.

– Ez nem ér semmit, bajtárs, monda Don Juan, a tejet nem maga szürcsöli
fel az imádott tündér, hanem megfelezi az anyjával; a te philtrádtól a
vén asszonyt érné utól a bolondság, s a mi Gil Blasnk szépen járna vele,
ha a szerelmi találkozónál egy fogatlan vén banya ölelő karjai ejtenék
fogságba. Külömben is ez már kriminalitás.

– Hisz nincs nálunk még behozva a Code Napoleon.

– Szóljon a másik doctor.

Fanfan már nem volt ilyen materiális méregkeverő, neki romanticus
czudarkodásai voltak.

– Én azt a tervet ajánlanám, hogy álczázzuk mi hárman magunkat
rablóknak, rohanjuk meg a Styx-szigeti házat, akkor aztán a vadleány
sikoltozásaira siessen oda Gil Blas fegyveres kézzel, futamítsa meg a
rablókat, tüntesse ki vitézi bátorságát, s akkor aztán a megszabadított
ártatlanságtól nyerje el a hála megérdemelt díját.

– Köszönöm szépen az ajánlatot! kiálta fel tiltakozó hangon Gil Blas.
Hogyha én egy madarat akarok elfogni, küldjek érte három macskát, s
aztán azoktól vegyem el. Hiszen ha be lehetne jutni a Styx-szigetre,
volna én nekem sokkal jobb eszmém, a mit ki tudnék dolgozni. Mert ez a
leány nem az a genre, a mi a szobalányok meg a parasztmenyecskék, ezt
idealisan kell meghódítani. Ha én odajuthatnék hozzá, mikor egyedül van,
hát legelőször is azon kezdeném, hogy megnyerjem a bizalmát, oda adnék a
kezébe egy pisztolyt, hogy ám lőjjön vele keresztül, ha erényét
megsértem.

– A pisztoly természetesen nem volna megtöltve? vágott közbe Don Juan.

– Annyi esze volna a pisztolynak. Akkor aztán elmondanám neki, hogy
mennyire imádom: nála nélkül nem élhetek. Elpanaszolnám, hogy milyen
szerencsétlen vagyok. A szüleim akaratom ellenére választott mátkámhoz
kényszerítenek. Én azonban inkább megölöm magamat, mint hogy erre a
házasságra engedjem kényszeríteni. Azzal megmutatnám neki a rám
erőszakolt menyasszonynak az arczképét: egy büszke szépséget fekete
hajjal, délczeg nyakkal és vállakkal, pompás öltözetben. Ez nekem nem
kell, inkább a halál! S azzal ott szemei előtt tépném széjjel a gyűlölt
főuri ara mellképét apró darabokra. Akkor aztán elővenném azt a másik
arczképet, azt a szőkét, a hófehér ruhában, a mit én magam rajzoltam az
én ideálomról, emlékezetből s azt zárnám a keblemre a medaillonomba
rejtve. Ez hatna!

– Patvart is! De hát hogyan van! Tudsz te arczképet rajzolni?

– Dehogy tudok. A mamának jár a «Moniteur de la mode», a mihez igen szép
képek jönnek, a barna egy bálkirályné, a szőke meg egy bérmálásra
készülő bakfis: onnan nyirtam ki ollóval.

– Milyen szép talentum! magasztalá Don Juan. S ennek kell itt
Ponthaligeten elrejtve maradni!

– Kezdetnek ez is jó, véleményezé Fanfan; de hát mondd meg, mi akadályoz
ebben a regényes tervedben?

– Mi? mi! dünnyögött Gil Blas: az az átkozott pokolsár, a mi azt a
szigetet körülveszi. Ha a csapóhíd fel van húzva, emberi teremtés oda be
nem mehet még télen sem, mert a pálinkafőzőből odavezetett moslékvíz nem
engedi a posványt úgy befagyni, hogy az ember bele ne szakadjon. Átuszni
pedig köszönöm szépen: hisz akkor úgy néznék ki, mikor kijövök belőle,
mint egy tengeri szörnyeteg, derékig zöld a békanyáltól, azon alól
fekete az iszaptól. Ez nem volna első bemutatáshoz való álczázat.

– Azt gondolná, hogy béka vagy!

– És még a parfume hozzá! Nevetett a két nagybátya.

– Csendesen csak uraim, rendezé a consiliumot Don Juan. Mindjárt
megtaláljuk a kellő arcanumot. Tehát az a punctum saliens, hogy a
tündérnek a Kakassarkon forgó kastélyát épen azon bűzös tömpöly védi
minden megtámadástól, a mely annak elüldözésére volt oda concentrálva.
Hát hisz ez a Columbus tojása. Mit tett Columbus, hogy Amerikát
fölfedezze? Hajóra ült s átevezett.

– Igaz biz az! Erősíték a doktor urak.

– De hol veszem én a hajót? nyügösködék a patiens.

– Hát nem vagyok-e én itt? És leszek a te Sant-Angelod. Mi hárman
segítünk neked a nagy oceánon való expeditióhoz. A te dolgod aztán
felfedezni az új világot.

– Hogyan? Hogyan?

– Nagyon egyszerű a dolog. Úgy-e bár a halastón ott vannak a sandolinok,
a mikkel regattát szoktunk rendezni? No, hát egy ilyen sandolint éjszaka
kihuzunk a partra, mi négyen a vállunkra veszszük; nem nehéz az:
átczepeljük a Styx mocsár sima tükrére, Jason beleül egyedül, s a zöld
békalencsével bevont tengeren keresztül átevez Colchisba az arany
gyapjuért.

– Bene, bene, benissime! Kiáltának a tudós doktorok.

A patiens pedig hálakitöréssel omlott az ordinariusa nyakába.

– Most már igazán látom, hogy te vagy az én jótevő geniusom!

– E szerint csak azt kell megtudni, hogy mikor megy el hazulról az öreg
«czirmos»?

– Éppen ma reggel ment el: a Böske most sugta meg a kertben. Egy
horgacsolt paplant vitt el magával, a mi csak most készült el; a míg a
kijátszó iven mind a kilenczven szám meg lesz rakva, eltelik három nap,
addig haza nem jön.

– Tehát ma este találka a hattyúháznál, pontban éjfélkor. Igazítsuk
össze az óráinkat.

– Éppen akkor jön fel a hold.

– Aztán ma este dupla késhegygyel fűszerezd meg a káplán úr seradagját.

Jó volt befejezni a consiliumot, mert a Grand Mogul visszatért a
vadásztársasághoz.



MACSKA HELYETT MÁNDRUCZ.[15]

Emmanuel eltünését a tűzhalmi kastélyból csakugyan nem vették észre
másnap délig. A dáridó után senkinek sem volt másra gondja, mint hogy
hová hajtsa le a fejét. Maga Sára asszony is csak a déli harangszóra
ébredt fel álmából s szokás szerint rossz kedvű volt. Miután elébb egy
pár leánycselédnek a hátához vert egyetmást, a mi a kezébe akadt, s azt
a szerencsétlen szolgálót, a ki a harisnyáját kifordítva huzta fel a
lábára, illően felképelte, csak akkor jutott eszébe a Dorkót beküldeni
az Emmácska hálószobájába: hogy az a gyerek mégis alszik-e?

A vén cseléd «Jézus Mária» kiabálással rohant vissza a szobába, s úgy
meg volt ijedve, hogy nem tudta elmondani, mit látott. Csak a szétmeredt
tenyereivel mutogatott a háta mögé, a mire aztán Sára asszony
félmezitláb ugrott föl az öltözőszékéből s el nem tudva képzelni, mi
rettenté meg Dorkót, maga futott át a gyermek szobájába.

Ott feküdt biz az, a szép fehér himezett vánkoson: a gyönyörű tömött
hajfonadék, tőből levágva, az ágy melletti széken a merinó leányruhák.

Hová lett a gyermek?

Ki látta a házi kisasszonyt?

Azt bizony látták is, nem is. Minden fehércselédnek, ha még annyi szeme
lett volna is, az mind el lett volna foglalva a tegnapi tánczvigalom
pompájának élvezetével. Az Emmácska, szokás szerint, jókor aludni ment a
kertre néző szobájába, s azontúl neszét sem hallották.

– Hol a Jancsi? kérdezé az úrnő. Egyszerre kitalálta, hogy annak kell
valamit tudni az Emmáról.

Az rendesen ott szokott aludni abban az előszobában, a melyben a
vendégek bundái, uti köpenyegei függnek hosszú fogas állványokon, mikor
mulatság van. Ott bizony most nem vethetett magának vaczkot a Jancsi.

Dorkó néne szépen kérte az úrasszonyt, hogy ne kiabálja olyan nagyon a
Jancsi nevét, mert az annál jobban el fog bujni, hiszen a tisztelendő úr
puskával keresi, meg akarja lőni: valami rossz fát tett a tűzre a
Jancsi!

Előidézték a főkapunál, meg a kertkapunál felállított éjjeli őröket: ki
látta az Emmát, vagy a Jancsit?

Az Emma kisasszonyt senki sem látta, hanem a Jancsit, azt ketten is
látták s mind a ketten esküdtek a maguk állításának igaz voltára.

A toronyőr este tíz óra után, mikor épen a tüzi játéknak vége volt,
látta a Jancsit, a tegnapi új ruhájában, egy kis batyuval a hóna alatt a
kapun kisietni, a fekete angol vizsla még a nyakába ugrált, úgy kisérte
egy darabon az utczán, a míg a fiu vissza nem kergette, görrel dobálva
rá, még a szavát is hallotta: «Hivd vissza azt a kutyát, mert eljön
utánnam». Aztán látta a fiut elbandukolni Tűzhalomfalva felé.

A kerti kapu őre ellenben azt vallotta, hogy ő kora hajnalban bocsátotta
ki a Jancsit; a ki az ócska ruháját viselte, s egy nyaláb szijjal
összekötött könyvet czepelt a hátán; beszélt is vele: a Jancsi azt
mondta, hogy itt hagyja a kastélyt s vissza sem jön többet ide, a míg a
Horkázi fejjel áll az ég felé; mert az őt meg akarja ölni. Ő aztán még
sokáig utána nézett a Jancsinak, s jól látta, hogy az a Tanusvár felé
vivő uton sietett tova.

A két ellenmondó tudósítás tökéletessé tette a zűrzavart.

Sára asszony azt akarta volna, hogy azonnal talpon álljon az egész világ
és segítsen neki az eltünt leányt felkeresni. Ez most a lehetetlenségek
közé tartozott.

Nem is volt illendő! Kikiabálni az egész ittlevő vármegyének, hogy a
Tanussy-család kisasszonya eltünt: itt hagyta a hajfonadékát! Az a nagy
baj most, hogy leánynak volt nevelve; meg kell őrizni a hajadoni jó
hírnevét.

Azt tette Sára asszony, hogy betört Decebál szobájába, hogy a férjét
hivja segítségül.

No, ott most szép rendet talált. Az ágyon feküdt a Hektor, a nagy
sinkorán, a ki mindig a gazdája szobájában szokott hálni; a medvebőrön
pedig, a mi a Hektor számára volt leterítve, nyujtózkodott Decebál,
nagyobb kényelem végett a fejét az asztal lábhidjára fektetve; csoda,
hogy a nyaka ki nem törött, a két keze, meg a két lába úgy járt, mintha
a túlvilágon a boldog takácsmesterség gyönyöreit élvezné.

Sok ránczigálásra, hogy végre mégis leszállt a paradicsomból s
felnyitotta az egyik szemét (a másik még aludt), s hallott valamit egy
megszökött leányról, rákezdé köszörületlen hangon azt a szép pápai
nótát: «Tizenhat esztendős barna kis lány, elment a regement után».
Azzal lecsapta megint a fejét az asztalhidjára. Ez azt vissza nem hozza.

A szomszéd szobákban csak horkolási duetteket, sőt quartetteket lehetett
hallani.

De egy szobában mégis hangzott valami emberi beszédhez hasonlatos
motyogás. Az ajtón betekintve, ott látta Sára asszony egy asztalnál ülni
Csunyi Laczit, a mint egymagában ferblizett, osztotta a kártyát,
gusztálta a sántát s veszekedett a képzelt játszótársakkal, hogy ne
paklizzanak. «Beszszer!» «Rebeszszer.» «Blind.» «Nix Blind.» «Magam
vagyok az úr!» «Mit vissza?» Iszonyú szerencsében volt, agyonnyerte
magát. Csakhogy nem volt kitől.

Erre is hiába vesztegetni a szót.

De végre mégis akadt egy józan emberrel össze. Mántay Móricz jött le az
emeletről, maga czepelve a nyalábra fogott bádog hüvelyeket, a mikben a
mappák rejtvék, mivelhogy a hajduja a mai napra beállt chinai
császárnak. Azt itt hagyja, a míg helyrehajdusodik.

– Kedves Móricz bátyám! kiálta Sára asszony, kezeit tördelve. Hallott-e
már ilyet? Az én Emmám megszökött a háztól!

– Hallottam. Felelt az fideliter.

– De hová mehetett? Az Isten szerelméért! Nem tudja?

– De tudom.

– Hát mondja frissen.

– Elment Debreczenbe: beállt mendikás diáknak.

Sára asszony jól oldalba taszította könyökkel boszúsan.

– Menjen, maga bolond hityimatyimókus.

A többi részeg, ez meg bolond.

Akármit el lehetett volna Sára asszonynyal e tárgyról hitetni, csak azt
nem, a mi igaz. Azért mondta meg neki a mérnök. Ő pedig tudta, hogy úgy
van. Meg sem lepte az egész dolog. Nem is talált benne semmi különöst.
Sőt igen helyeslendőnek találta. Így még lesz abból a gyermekből valami.
Csak vissza ne hozzák; csak az utban el ne fogják.

Dejszen jól kifőzték azok ketten a szökési tervet. Lerajzolták a
térképet, s azon az utazási vonalat. Ketten kétféle irányban, hogy az
üldözőket tévutra vezessék. Csak éjjel utazni, nappal szénaboglyákban,
nádkunyhókban elrejtőzni; az egy czipóval úgy gazdálkodni, hogy az a
Hortobágyig eltartson; az erdőn most érik a mogyoró meg a som, az is jó
táplálék, a keserű gomba sem megvetni való, csak só, meg egy kis tűz
kell hozzá. Utbaigazítást csak pásztoroktól kell kérni, a kik tovább
huzódnak a nyájaikkal. Ha faluba kell menni, az utolsó házhoz kell
beszállni. A Jancsi a tegnap kapott három huszast is odaadta Manónak: az
egyiket még fel is váltatá rézpénzre a görögnél. «Te még nem tudsz
kérni; neked fizetned kell a szállásért; én már megtanultam a
hálálkodást.»

Mire a tanusvári népek kijózanodtak s utánok eredtek, üthették már
bottal a két szökevény nyomát.

Az volt a jelszavuk, hogy a hortobágyi csárdában várják be egymást s
onnan mennek be együtt Debreczenbe.

A szép csillagos éjszaka kedvező volt a szökevény vándorutjának. A hol
falura talált, lekerült a kertek alá, nem ment a főutczán keresztül.
Külömben Tuhutummegyében kevés a falu, ott csak mezővárosok vannak,
egymástól félnapi járó távolságban, reggel felé megtelepedett egy nagy
kukoriczaföld szélében, a hol már felében le volt törve a tengeri s
kupaczokba hányva. Nagyon jó az ilyen kupaczra fekve aludni, mert az
olyan meleg, mint a dunnás ágy, s még milyen illatos!

Csak arra ébredt fel, mikor a távol helységből kijövő kukoriczatörők
zsivaja felhangzott. Csupa leányok, menyecskék, meg gyerekek voltak; a
vándor diákkal dévánkodni kezdtek, aztán hogy észrevették, milyen kevés
uti batyuval jár, megtanították, hogyan kell kukoriczát sütni. Az volt a
Manónak a reggelije mára. Soha annál jobbat! Kisasszony korában még
hirét sem hallotta.

Onnan aztán elutasították tovább, hogy merre menjen, ha közelebb uton
akar érni, arra a füzes felé, csak mindig a patak mentén. Délre már a
háta mögött hagyta Tuhutum vármegye szikes legelőit, eljutott a kétvíz
közéhez, a révészek átvitték a komppal ingyen, csak egy zsoltárt
énekeltettek el vele, azt pedig ő tudott; ebből megbizonyosodtak, hogy
diák és nem armerreisender.

A kanyargó folyam tulsó partján már más világ kezdődik. A mennyire a
szem ellát, csupa dinnyeföldek; az ősz vége felé tele elkésett
terméssel, cserhajú, kantalup, vérbélű, barátmagú; nem őrzi már senki,
hiszen nem érdemes a piaczra felvinni; ottan válogathat a terített
asztalról; jól lakhatik vele. Mikor odább megy, a csősz utána siet; de
nem azért, hogy megzálogolja, hanem a végett, hogy a kulacsából egy jót
huzasson vele, (veres bor van abban) nehogy a dinnyétől vérhast kapjon a
szegény diák.

Meg odább szép zöld kaszálókon keresztül visz az út: e helyen még most
vágják a füvet; az embernek szintúgy fáj érte a lelke, hogy azt a sok
szép réti virágot hogy ontják halomra; odább már a száradt rendet
gyüjtik petrenczékbe. Jaj, de hivogat az alvásra ez az illatos ágy!

– Szabad nekem itt egy kicsit aludni? kérdi illendőséggel a
tapasztalatlan vándor a leterített szűrre letelepült társaságtól: (egy
parasztgazda a feleségével, meg a kis fiával).

A menyecske kötődni kezd.

– Hát délután vagy-e, vagy délelőtt?

– Bizony délelőtt én.

– Ejnye, mi a kánya? Hát nem szégyenlenéd magadat délelőtt lefeküdni,
aludni? Gyerejde, neked is jut a gombóczból!

Manó megköszönte szépen s elfogadta a meghivást, oda ült közéjük, helyet
szorítottak neki a nagy cseréptál mellett, a miben hatalmas
szalonnás-gombóczok uszkáltak a jó hivogató illatú hagymás,
petrezselymes lében. Kapott egy nagy fakanalat is hozzá. Soha életében
így jól nem tartották.

A menyecske kikérdezte, honnan jön, hová megy? Hogy Debreczenbe? Mi akar
lenni? Még maga sem tudja. No csak fiskárius ne!

Aztán eresztené aludni.

– Hohó! mond a gazda. Elébb még azt mondd meg, szógám, ha igaz mengyikás
vagy, hogyan hivják a diákok a debreczeni collégiumban a töltött
káposztát?

Tudta azt már Manó.

«Abszurdum.» (Mivel hogy ilyent soha se kapnak.)

– Ember vagy, szógám! Mind így mondják a mengyikások. No, hát csak
pihenj le; nagy utad van. Ha ozsonnára fölébredsz, itt lesz az
abszurdum.

Ott is volt; de már arra azt mondta Manó, hogy sok lesz, majd megárt.

– No, hát vidd el vacsorára, előveszed, ha megéhezel.

Egy kis szilkét megtöltöttek a számára.

– Duplán tégy bele neki! mondá a gazda. Hadd legyen karácsonja az
ebugatta mengyikásának.

S úgy bandukolt tovább a Thonuzóba ivadék az egyik kezében egy
fűzfakaró, a másikban egy reketyeguzsra akasztott szilke, a hátán egy
tarka kendőbe kötött könnyű batyu. Majdan kitalálta a módját: a botot a
vállára vetette, a batyut meg a szilkét annak a végére akasztotta: nincs
szebb utazás, mint az apostolok lován.

Itt már sűrűbben következtek a falvak egymás után; a mezők is más képet
mutattak; nagy dohányültetvények sötétzöldje vált el élesen a sárga
tarlóktól, az országút mellé fák voltak ültetve, két sorban, szép
terepély platánok, diófák; az út vége egy nagy erdőben látszott
elveszni; a mi azonban inkább urasági park lesz, mert a fák koronái
fölött magasra emelkedik ki belőle egy úri kastély teteje. Szélrül e
park mellett látható a falu fényes karcsú bádogtornya.

Az országuton most szállították hosszú négy ökrös szekereken a sarjut,
meg a tengerit.

Manó nekibiztatta a lábait, hogy csak igyekezzenek, még ma estére be
kell érni abba a faluba. A mult éjjel jó volt a meleg tengerikupaczon az
alvás, de ma nem lenne egészséges dolog az ég alatt hálni. Máris érzik a
harmatozó lég hűsessége, a mint a nap kezd letünni a hegyek mögé. Az a
falu pedig jó két magyar órányira lehet még.

Ugyanazon a gyalogösvényen, a melyen a platánsor mentében haladt a
fiatal vándor, ügetett egy sajátságos külsejű alak. Úgy látszik, vén
asszony; az arcza úgy be van bugyolálva egy szeméig lehuzott főkötő, egy
orráig átkötött tarka czicz-kendő, és egy a fejét körülfogó bodros
capucheon segélyével, hogy abból a két szemen kívül alig látni valamit.
Még azokon is pápaszem van. A többi termetét valami lebernyeg takarja, a
mi kopott, megfakult fekete selyemből van, nagy sárga-zöld virágokkal; a
minek a szárnyait ha a szél meglebbenti, kivirul a lebernyeg megvakult
piros selyem béllése, s a régi módi, szűk kartonviganó, azokkal a
kékveres csíkokkal, s a fekete frantzlikkal. Az alaknak az egyik kezében
van egy fekete bot, szarvascsont mankóval, a másikkal pedig egy rengeteg
nagyságú «pajdlit» emel, a mi igen nehéz lehet, mert egyre cserélgeti a
botot, meg az iszákot; a pajdli fekete bársonyból van, s az egyik
oldalán kihimezve arany és ezüsttel, de azon a fonál már mind veres és
fekete. A melyik karjára a terhet átemeli, azon az oldalán minden
lépésnél egyet bicczent a lábával.

A marhalegelőn egy csomó pásztorfiú játszott nagy lármával. Ráértek, a
tarló felszabadult: a csorda mehetett a kukoriczába. «Longát» játszottak
labdával.

Hát a mint meglátják azt a furcsa szerzetet, a ki bizonyosan ismeretes
gúnyalak a környéken, egyszerre abbahagyja a suhanczcsürhe a játékot s
rákezdi ingerkedő szóval: a natutár! a natutár! (Ez valami czigány
gúnynév.)

S nem elég a semmirekellőknek, hogy szóval insultálják, hanem közre
fogják, elállva az út két oldalát s fogadásból elkezdik hajigálni a
lapdával: «Ki trafálja el?»

A háborgatott alak olyan nevetni való mozdulatokat tesz, hogy a
ráhajított lapda elől kitérjen, olyan furcsán üget előre, hogy üldözőit
lerázza a nyakáról, s mikor meg visszafordul, hol erre, hol arra, a
felemelt botjával fenyegetve őket, akkor meg épen csupa figura! A
capucheonjára varrt máslik csak úgy repkednek erre-arra, a libegtetett
krispin két szárnya hasonlóvá teszi valami igen tarka denevérhez.

Emmanuelt felháborította ez a csufondároskodás. Tizen egy ellen. Egy
tehetetlen, biczegő öreg asszony ellen.

Nem messze járt már a háta mögött. Egyszer a czélját tévesztett lapda
odagurult a közelébe; Manó felvette azt és magánál tartotta. Aztán oda
sem hallgatott, hogy mit kiabálnak a suhanczok, hanem ment tovább az
úton.

Egy nagy pofók, pirók suhancz utána rohant s megtámadta.

– Nem adod vissza a lapdámat?

– Kérdésben a felelet.

– Add ide mindjárt a lapdámat!

– Hát nem szégyenlitek magatokat, egy szegény öreg asszonyt hajigálni
meg a lapdával, a ki titeket nem bántott?

– Az nem a kutyák gondja!

A ficzkó hadonázni kezdett a kezében levő lapda-ütőfával, a mi valaha
lapátnyél lehetett, a mivel azt nyerte, hogy Manó kikapta azt a kezéből
s félkarral úgy az árokba lökte a ficzkót, hogy az azután csak onnan a
föld alól kiemelkedő fejével beszélgetett vele, de nagyon siralmatos
hangon.

– Nem adja ide az ütőfámat, hallja!

Manó még eddig a másik karját meg sem mozdította, a mivel a vállára
vetett botot tartá, a batyuval.

– Hát ez ütőfa? kérdezé, s aztán leemelve a válláról a fűzfahusángot,
kinyujtá a bal karját egyenesen, az öklében tartva a husáng egyik végét,
míg a másik végén a batyu és a szilke lógott; a mihez szép izomerő kell.
«Hiszen nem ütőfa ez, hanem kukoriczaszár», mondá gunyolódva s aztán (a
hogy ezt Jancsitól tanulta), a mint a bal karján kifeszült a «biceps»,
az a gömbölyű izom, mint egy kis malacz, hirtelen rásujtott,
visszapattintó ütéssel azzal a lapátnyéllel, a mit a jobb kezében
tartott, a mire az ütőfa egyszerre két darabra pattant. (Így csinálják
azt Tuhutum vármegyében a mándruczlegények.)

Hej, hogy elkotródott az egész csürhe a közeléből egyszerre.

– Nesztek a lapdátok!

S azzal a saját fűzfahusángjával olyan messzire elütötte nekik a
lapdájukat a kukoriczásba, hogy kereshetik estig.

A csodabogár vénasszony hátrafordult, úgy nézte ezt a jelenetet.
Bevárta, míg Manó utoléri.

– Adjon Isten jó estét, asszonyom.

Ez azonban nem adott neki semmi választ, hanem megint elkezdett ügetni,
a tarisznyáját átcserélve a másik karjára. Nem is köszönte meg a fiunak
a szolgálatot.

Inkább úgy tekintgetett rá, mintha félne tőle.

Manó pedig folyvást mellette tartotta magát. Jól esett neki, hogy egy
utitársra akadt; egyszer aztán megszólítá:

– Nem nehéz nénémasszonynak ez a táska! adja ide, majd én utána viszem.

A nő sebesen hadaró nyelvvel felelt.

– Majd persze, hogy elszaladj vele!

Ez keservesen esett Manónak.

– Ejnye, hát tolvajnak néz engem?

Mikor aztán a nő látta, hogy a köny is a szemébe szökik a fiunak,
fordított a véleményén.

– No, jól van, ne sírj, nem bántottalak. Te sem vagy garaboncziás diák,
én sem vagyok boszorkány; azért, hogy úgy nézünk ki mind a ketten. No,
hát hozd a pajdlimat, ha akarod. Csak odáig a gesztesig, ott majd eltér
az utunk.

– De hátha ott sem tér el?

– De már bizony pedig ott csak eltér, mert az út kétfelé válik, az egyik
visz a faluba, a másik a kastélyba s te vagy ide vagy oda akarsz menni,
én pedig sehova sem, hanem török keresztül tüskén, bozóton, csincsésen,
a hol az én házam van, a hová nincsen út.

Manó nagyot hallgatott erre a felfedezésre.

– No, hát hová akarsz menni? folytatá az asszony. A kastélyba? Ott
szivesen látnak minden jött-ment diákot. Megitatják vele a bort, a miben
délelőtt a grófné fürdött, egy kis «szalajtót» is tesznek neki bele;
hanem azért jól tartják; utravalót is adnak neki.

– Köszönöm. Nem keresem a kastélyokat.

– Pedig ez hires, nevezetes kastély; Pontaligethy gróf kastélya.

– Akkor meg épen… (Csakhogy a szó közepén visszatartotta a véleményét
Manó; majd elárulta magát, hogy ő a családja annyiszor emlegetett
ellenségéhez alamizsnát kérni nem megy.)

– Pedig azt minden kálomista légátus, supplicáns, peregrinus
meglátogatja; megtréfálják, de meg is ajándékozzák. No, hát akkor a
faluba kell menned, ott is meghálhatsz a tiszteletesnél.

Manónak ez a szállás sem kivánatos.

– Hát magánál nénémasszony nem maradhatnék ott éjszakára?

– Nálam nincs mit enni.

– Hoztam én magammal vacsorát: jámbor parasztok adták; annyit, hogy
kigyelmeddel is megoszthatom.

A vén asszony megállt, úgy nézett a fiunak a szeme közé, s csak úgy
magában dörmögött valamit, valami ismeretlen nyelven: mintha kutyát
uszítgatott volna. («Qu’est, qu’est, que cela?»)

– Jaj fiacskám, az én házam igen ronda helyen van: piszkos, penészes,
nyirkos. Ágyam sincs több kettőnél: az egyikben magam alszom, a másikban
porontyom: egy csunya, mérges, nyafogó vásott kölyök.

– Elhálok ám én a padláson is. Ha kegyelmed szállást nem ad, valahol a
mezőn egy boglyában hálok.

– Hát olyan nagyon félsz az emberek szemétől?

– Nem biz én, hanem egy szót nem tudtam megtanulni még eddig: azt, hogy
«kérem!»

– Hm! Kevély koldus! Hát azt gondolod, hogy én nálam nem kell szépen
kérni, ha valamit kapni akarsz? Azt gondolod, hogy én czigányasszony
vagyok? Te ripők?

– Hát már én olyan gyerek vagyok. Ha valamit csak úgy kaphatok meg, ha
kérni kell, hát azt én sohasem kapom meg. Próbálták ezt már velem mások
is. Ha tehát kigyelmed nénémasszony csak szépen kérésre adna nekem
szállást, akkor tisztelem a házát: itt van az iszákja, vigye tovább, én
majd találok a nagyerdőn valami odvas fát, ott is elhálok én.

S hogy nem tréfál, megmutatta, letette a földre a bársony tarisznyát s
letérve az útról, becsörtetett abba a nagy erdőbe, mely a pontaligeti
kastélyt veszi körül.

A vén asszony megállt s utána nézett; egyszer aztán visszakiáltotta:

– Hej te fiú! gyere vissza.

– Aztán?

– Se kérsz, se köszönsz nálam senkinek semmit. Elviszlek magamhoz.

Manó visszatért hozzá.

– De, hát aztán nem félsz te tőlem? Kérdé a csodabogár.

– Én nem vétettem senkinek, minek félnék?

– Hát ettől az én furcsa figurámtól. Mit gondolsz, miféle szerzet
lehetek én?

– Azt gondolom, hogy valami régi nemes asszony, a ki hajdan fényes
uraságban élt, s azt akkor is viseli, a mikor nem fényes már.

– Hiszen te okos gyerek vagy! Mi a neved?

– Én sem kérdeztem kegyelmedtől, hogy kinek híják.

– No, hát kvittek vagyunk. Hozod a pajdlimat.

– Szivesen.

– Én meg, hogy könnyítsek rajtad, majd viszem a te batyudat. No, add
ide. Zálogul.

Manó nevetett és odaadta a kis batyut.

– Hadd lám, mi van benne?

– Ejh, holmi fehérnemű. Ne bontsa ki.

Az asszony csak egy ingnek a csücskéjét látta meg a batyuból
kikandikálni, egy hímzett fodrot, s már akkor tudta, hogy ez az ő
vendége kicsoda és honnét jön?

– No, hát vágjunk neki a bozótnak.

Csak olyan út vezetett a pontaligeti nagy erdőn keresztül a Styx
szigetéig, a milyent a vadgyümölcsszedők szoktak törtetni, a kik úgy
tájékozzák magukat, hogy tudják már, hol az a hely, a hol a szamócza
terem, másutt meg a som, tavaszszal meg a baraboly, eső utá a tinóru
gomba, meg az úri gomba, őszszel a vargánya: ők már ismerik a berket, a
pázsitot és rátalálnak. Ha vadállattal találkoznak, nagyot néznek
egymásra s mennek tovább.

Késő este lett, mire ahhoz a leszivárgó patakhoz eljutottak, mely a
bűzös mocsárból tör elő a vakandtúrásokon keresztül s a hold még nem
jött fel. A mocsár fölött már sűrű, nehézszagú köd ült, a mit segített
szaporítani a szunyogok, kérészek zümmögő fellege. Csak egy pislogó mécs
világa vereslett a ködből elő, nagy fényudvart kerítve maga körül.

– Itthon volnánk, fiacskám, mondá a vén asszony. Ha diák vagy,
hallottad-e a Styxnek a hírét?

– Hallottam.

– No, hát ez az. Vigyázz, hogy bele ne szédülj, mikor ezen a hídon
átkullogsz.

Az asszony elől ment s mikor eljutott az átjáró gerenda végéhez, a hol a
bürü megakad, sajátszerű, madársikoltáshoz hajazó hangon kiáltá:
«Lizándra!»

Egy pillanatra valami tünő árnyék takarta el a szövétnek világát s
nemsokára hallatszott valami olyan kútgémnyikorgás forma hang, a mit a
leereszkedő csapóhíd sírdogált, a míg egy vastag kötélen aláereszkedett
a bürüt kiegészítő deszkadarab: az összeköttetés helyre lett állítva a
sziget és a szárazföld között.

– Utánam jöhetsz! mondá a vénasszony a fiúnak.

Azonban nem eresztette beljebb, csak épen a tornáczig.

– Várj idekinn, míg behívlak. – No, de ríva ne fakadj megint, nem azért,
mintha el akarnám előled dugni, a mit a pajdlimban hoztam, hanem elébb
látni akarom, hogy nincs-e a leányom pongyolában?

(A ki valaha úr volt, nem szokja azt le soha.)

De meg más dolognak is meg kellett előzni a vendégfogadást. A ház
asszonya elébb szárított diófalevelet, tömjéngyantás életfa-ágat égetett
el a szövétnek lángjánál; kifüstölte a szobát, hogy ne érezzék benne
olyan nagyon a penészszag. Azután a maga öltözetét is rendbehozta; meg a
leányáét is. A mint az megvolt, kinyitotta valaki az ajtót s kiszólt a
kinn ácsorgónak egy csengő hang:

– No, bejöhetsz már!

Manó belépett az alacsony ajtón, a fejét is meg kellett hajtania, hogy a
szemöldökfába bele ne üsse s szép jó estét kívánt. Nem igen látott jól;
csak egy faggyumécs égett, hanem mégsem a faggyumécs miatt nem látott
jól, hanem egészen más oka volt annak.

A csengő hang tulajdonosa volt annak az oka, hogy nem látott semmit,
csak azt a két rábámuló nagy szemet.

Micsoda mesemondásba való szemek! Nagy, sötétkék sphærák, tele
holdsugárral, a miket elijesztő nagy selyemszempillák árnyékolnak. Mikor
egyet pillant velök, olyan, mintha megütné az embert. Ez a két szem az
egész alak, a többi csak hozzá tartozandó mellékesség. Ha ez a két szem
elindulna magában vándorolni, arról is ráismernének, hogy ki az? Tudnak
ezek kérdezni, beszélni, könyörögni, ijeszteni, titkokat elolvasni.
Nagyobb tudományuk van azoknak, mint Aristotelesnek, a ki pedig a
sárkányok nyelvén is tudott beszélni.

– Gyere be no! (Száj súgta ezt, vagy ezt is szemek mondták?)

Manó kezdett körültekinteni a szobában, a mint belépett. Kopott úri
pompa lógott mindenünnen. Szőnyegnek, kárpitnak kivette a nyirok a
színét, hanem azért látszott a hímzés rajta, a szögletben ágy volt,
menyezettel, a minek a függönyeit szitává rágta a moly, a tükör
megvakult egészen, vedlett medvebőr takarta az ágy előtt a padlót, s a
hol a falról lehullott a vakolat, az el volt takargatva régi
divatképekkel, a mikhez összetákolt nyirfadarabkák szolgáltatták a
rámákat, szék, asztal, szekrény mind szuette, pudvás. Egy ostromolt
redout képe volt az, a mit a helyőrség makacsul védelmez azon ellenségek
ellen, a kiknek neve «légió».

A ház úrnője egészen beleillik ebbe az ostromolt várba. Most, hogy a
bugyolát lerakta magáról, jobban szemügyre lehet venni az alakját.
Alacsony, de karcsú termetét régi divatú, színehagyott öltöny fedi, de
valaha drága lehetett annak a kelméje. Arcza hajdani csábító szépségre
vall, csak az a sok ráncz ne szelné keresztül-kasul, homlokának
emelkedése nagyravágyást árul el, ajkszegletei hízelkedő gúnyt, az orra
szépmetszésű volna, ha a tubákolással nem ártana neki, a szemeivel nem
lehet tisztába jönni, mert nagy kerek üvegű pápaszemet hord, csak az
üveg villanik, mikor a fejét forgatja.

– Nos, hát már most fiunk is van! mondá tréfásan a leányának. Mindig
mondtad, hogy szeretnél már egyszer egy fiút is látni. Hát hoztam egyet.

Mintha csak mókust igért volna a gyerekének, vagy szőri szarkát.

A nagyszemű odasettenkedett Manó mellé, s jót csípett neki a karjába,
aztán odább ugrott dévajul nevetve.

– Hiszen nem fiú ez, hanem kis lány.

Manó csak elámult, hát már ez honnan tudja, hogy ő «Emma kisasszony».

– Honnan gondolod? te! szólt a mama.

A nagyszemű az öklébe kunczogott.

– Hiszen hímzett ingfodor van a nyakán.

A biz igaz!

Manó restelve gyűrte be az áruló ingfodrot a nyakravalójába.

– Hát én nem tehetek róla, ha olyannak varrták.

– Hát aztán a többi ingeid is mind ilyen hímzett fodrosak? Kérdé a
háziasszony, s a közben kezébe kaparintotta a Manó batyuját s szétbontá
a kendő csomóit. Anya és leánya kíváncsian dugták össze a fejüket, a
kihúzott ingeket bámulva. – Ezért téged a többi diákgyerekek mind úgy
fognak ám csúfolni, hogy «kisasszony».

– Segítek én azon könnyen, fogok egy ollót, s levágom valamennyiről a
fodrot.

– Nem úgy lesz az. Majd segít rajta a Liza. Ő ma úgy sem fekhetik le,
mert az ágyát át kell adni a vendégnek, odakinn a veranda alatt: ő majd
az éjjel mind új síma gallérokat varr a te ingeid nyakára, meg a
kézelőire, kitelik ez azoknak az aljából, hiszen nagyon hosszúra vannak
szabva.

Persze, hiszen kisasszonynak voltak azok szánva.

A nagyszemű mindjárt hozzá akart fogni. Czérnát fogott, s elkezdte
pattogtatni az ujjai közt.

– Majd csak vacsora után, mondá az anya.

– Mit? Hát ma vacsorálunk is? kiáltá az örvendve.

Úgy látszik, hogy ennél a háznál a vacsorálás egyértelmű a
sátoros-ünneppel.

– Van miből! kérkedék a mama, széthúzva a nagy bársony pajdli karikákba
fűzött száját, s aztán kirakva belőle a nagy asztalra a mindenféle
zsákmányt, a mit innen-onnan összegyűjtött. A leány kiváncsi
mosolygással tartá oda a mécset.

Volt ott sok drága jó darab sajt, szalonna, sonka, lúdczomb (mind
gondosan papirba takarva), alma, körte, vereshagyma, tojás, egy darab
«katakönyöke», egynehány krisztuslába, birsalmasajt szívformára vágva,
mandula, kenyértortadarabkák, szélpaszuly, meg – gyenge kukoricza, (úri
asztalok maradványai!)

Lizandra ennek a legutolsó csemegének örült meg legjobban.

– Hisz ebből pompás vacsora lesz.

Csak egy hiányzott hozzá, – nem volt kenyér.

Manó szerénykedve ajánlá fel, hogy az ő batyujában volna egy kis czipó,
még meg sincsen kezdve. Azt bizony szívesen fogadták. Erre aztán még
több bátorságot vett magának, s elrebegte, hogy ebben a mázos szilkében
meg töltött káposzta van.

Lizandra örvendve csapta össze a kezeit. Azt ő még soha sem evett, csak
híréből ismerte.

Két töltelék volt a szilkében, felajánlá az egyiket a mamának, a másikat
a leányának.

– Nem, fiacskám, utasítá vissza a mama, ha én káposztát enném éjszakára,
egész éjjel le nem hunynám a szememet, csak osztozzatok meg ti ketten a
Lizával rajta.

– Ah hisz ez így igazi piknik lesz! nevetett Lizandra.

– Az ám. Valóságos batyubál. (Mesélt ő néha ilyenről a leányának.)

– De hát te mit vacsorálsz? Kérdé a leány az anyjától.

– Nekem csinálsz te majd egy kis rántott levest.

– Ugy-e, olyan «kolduslevest», a milyent te szeretsz, tojással habarva?

– Igen. Tojást hoztam. Liszt, zsír még van.

– Az ám: de egy kis baj van, szólt a leány. A mit a Boris hozott reggel
vizet a korsóban: belement egy egér s bele fuladt! már most nincsen
vizünk.

– Hozok én mindjárt, ajánlkozék Manó készségesen. Hol a korsó?

– Nem találsz te arra rá magadban, szólt a mama.

– Dehogy nem, hiszen két csermelyen is gázoltunk keresztül, a míg idáig
jöttünk.

– Azoknak a vize mind pokolkeserű, az egyik gáliczköves. Az igazi forrás
el van rejtve egy sziklaodúba, sűrű pagony közé, s onnan megint elfut a
föld alá. Oda csak a Liza tudna elvezetni.

– Hát ő tudja itt a járást?

– Tudja hát, fiacskám. Nincs ez a ház egész éven át bezárva. Tavaszszal,
a mikor még a vadak kímélet-évadja tart, neki is kinn lehet csatangolni
az erdőben, olyankor még nincsenek itten – a vadászok.

Manó furcsa talányt kapott a megfejtésre. Hát az ilyen vadra is kiterjed
a kímélet-évad, mint ez a nagyszemű itten?

– No hát ha nem félsz éjjel az erdőben járni, a Liza elvezet a forrásig.
Ketten csak nem ijedtek meg?

– De a tüzes sárkánytól sem!

A leány is egyszerre készen volt a vállalatra! de még milyen öröme telt
benne, hogy kiszabadulhat egy futásra az erdőbe. (Olyan hosszú fogság
után.) Szalad a korsóért.

Manó markába kapta a fűzfahusángját, a korsót fülénél fogva
ráakasztották, s aztán iramodtak végig a tavat áthidaló padlón, a
fűzfakaró egy-egy végit fogva, annak a közepén himbálózott a zöld korsó.

Annak a gyanakodó, féltékeny dámának volt bizodalma a rejtegetett
leányát rábízni egy idegen ficzkóra, éjszaka, sötét erdőben, egy
földönfutóra, a kit most szedett fel az útszélen.

A hold épen akkor kelt föl, tűztányéra keresztül villogott a nagy
kőrisfák ágain, lombozatán. A két gyermek nevetgélve törtetett keresztül
a bokron: elől a Manó, hátul a Liza. A leány kormányozott: «no most
jobbra! arra a fehér nyirfa felé! Keresztül a gyepen! szaladjunk
sebesen! Hahó, megállj, valami bele akadt a ruhámba!» –

Akkor aztán Manónak ki kellett őt szabadítani a szederinda veszedelmes
szövevénye közül. A leány nem ismert semmi félelmet, még inkább ő
ijesztgette volna a társát (ha megijedt volna), nagyokat huhokolt:
«hallod, hogy bömböl az erdei manó!»

– Magam is Manó vagyok.

– Nézd, micsoda tűz-szeme van a böjti boszorkánynak; vigyázz, mert a
nyakadba ugrik.

De nem félt attól a repülő tűzszemtől Manó. Szent János bogár az;
elfogott egyet s azt odadobta a Liza bozontos haja közé, onnan az nem
szökhetett el. Attól aztán olyanforma lett a leány, mint valami éjjeli
tündér, világító zöld csillaggal a fején.

A forrás elárulta hollétét csergedezésével.

Éppen akkor ugrik ki mellőle egy őzike, nagy csörtetéssel szökve odább
az erdőben.

A véletlen robajtól de mégis csak megijedt Lizandra, annyira, hogy
önkénytelenül odamenekült kísérője karjai közé, s nagyon jól tűrte, hogy
az őt oltalmazva átöleli.

Mikor aztán felismerték, hogy nem medve, hanem csak őz volt, a mi
felugrott előttük, akkor elnevették magukat.

– Ej ha ottlephetem, de meg fogtam volna! Hetvenkedék a fiú.

– Hát nem sajnálnád azt a szép őzikét elfogni?

– Nem én! (Még őtet sem sajnálta fogva tartani.)

– Eredj! Te rossz vagy! szólt a leány durczásan s eltaszítá őtet
magától.

– De, aztán ismét elereszteném.

– No, akkor hát jó vagy! (S megint békülésre nyújtotta a kezét.)

A forrás mélyen a sziklaodú fenekén fakadt, a hol keskeny medencze fogta
fel, abba a mohos köveken kellett leszállni. Manó hozzákészült.

– Majd persze! Te a sáros csizmáddal gázolsz bele a forrásba! feddé meg
a leány, kikapva kezéből a korsót, majd én szállok le.

S azzal lekapta a lábáról a czipőt, s odaadta Manónak, hogy tartsa; ő
maga lépegetett alá a korsóval a forrás medenczéjébe. Azok az
elefántcsont lábak hogy világlottak az erdők, sziklák sötétjében!

Mikor odalenn volt, s megmerítette a korsót, azt kérdé Manótól:

– Hát te nem vagy szomjas?

– De nagyon. Egész nap nem ittam.

– Ez ám a pompás víz! Akarsz belőle?

– Megköszönöm; nyújtsd ide a korsót.

– Oh persze! Azt gondolod, parasztok között vagy, a kik mind egy
korsóbul isznak.

– Hát hogyan igyam, ha a forráshoz meg nem eresztesz?

– Hát majd így, mondá a leány; s a két tenyerét összefogva, annak az
üregébe meríté a kristály vizet, s úgy nyújtá azt fel a fiúnak: abból
itatta meg.

Ugyan Belzázár királynak volt-e drágább billikoma ennél!

Aztán még egyszer, meg még egyszer! Mert hiszen háromszor iszik a
magyar.

– No, már most hát vizünk is van! Mindenünk van! Siessünk a vacsorát
elkészíteni.

Visszafelé már futvást mehettek, a hold a fák sudarai fölé emelkedett
már.

– De hamar megjöttetek! dicsérte meg őket odahaza a mama.

Ő az alatt kártyát vetett. Ez az egyetlen mulatságuk azoknak a szegény
asszonyoknak, a kik a világból kimaradtak. Gondolnak valamit: lesz-e még
a multból valaha jövendő? S aztán kártyát vetnek rá: vajjon kijön-e?

Az útban a fiú felkapott egy nagy darab száraz targalyat s elhozta
magával: most odakínálta azt a leánynak.

– Nézd, hoztam tűzre valót is.

Huh! Mekkorát villámlott az a nagy kék holdvilágpár arra a szóra: milyen
magas lett egyszerre az a csepp teremtés.

– Elmégy vele innen! Kell is nekünk valami, a mi az «övék».

Manó nagyot bámult. Kevély emberek laknak itten.

– Visszaviszed mindjárt, a honnan elhoztad?

S Manónak szépen vissza kellett sonfordálni a hídon keresztül s eldobni
a parton az elhozott száraz galyat.

A leány már akkorra tüzet is rakott. Elég tüzelőt adnak az ő fűzfáik
egész esztendőre; ha elfogy, hoznak a faluból; de a pontaligeti parkból
még egy gyöngyvirágszál sem jő az ő házukba soha.

– No, kis fiam, szólt a mama, a míg a leány a konyhán danolva készíté a
kolduslevest, hát mondjak-e neked jövendőt a kártyából? Mert nekem ez a
tudományom. Én vagyok a vajákosnő.

– Jó lesz, nénémasszony.

A vajákosnő kirakta a kártyáit, a mik a sok használattól úgy el voltak
már kopva, hogy csaknem gömbölyűek lettek. Nagy tudákosan
keresztűl-kasul nézegette az összekerült figurákat s kettőt szippantott
a tubákos szelenczéjéből.

Azzal elkezdte a kifundált jövendő titkait leleplezni.

– Hej te, fiacskám, nem voltál ám mindig az, a mi mostan vagy.
Valamikor, nem is régen, arany fésűvel fésülgették a hajadat, s a
lábadat csókolgatták, mikor lefektettek. Most pedig majd sok
nyomorúságot fogsz kiállni. Üldözni is fognak. De te azt mind kiállod.
Azután híres, nevezetes ember lesz belőled. Szegény is fogsz lenni; de a
szegénységet megszereted. Szegény leány lesz, a kit feleségül
választasz. Gazdag nagy birtok marad rád, de te annak hasznát nem
veszed. El nem vesztegeted, még sem fogod birni. Az apád megátkoz, az
anyád kitagad, hanem a nemzeted megáld. És utoljára meghalsz ifjan a
csatatéren.

A fiú elbámult ezen a kártyákból kiolvasott jóslaton. Hogyan lehet így
kibetűzni? Az egymás mellé rakott ábrákból?

Többször hallotta ő otthon a Dorkó nénőtől, hogy ő róla mondott valaha
holmi czigányasszony ilyenforma jóslatot, mikor még az anyja hajadon
leány volt. (Hogy ne fúrta volna ki az oldalát Dorkónak ez a titok.) De
hát, hogy juthatott volna el a titkolt hagyomány ebbe a puszta
szigetházba? És különösen az, hogy ő rá hogy ismerhetne valaki, a kivel
ő sohasem találkozott? Holott még azok sem ismertek rá, a kik a tegnapi
alakját annyiszor látták. Maguk a cselédek, a kik mindennap szolgáltak
az Emma kisasszonynak, s mondogatták: «ej, de gyönyörű haja van!» «jaj,
de jól áll a termetén az a «zsali» ruha!» – mikor tegnap elment
közöttük, tövig lenyirt hajjal, kék posztó zekében, azt mondták: «ni a
csunya Jancsi! Milyen görbe a háta!» – Hát ez az idegen nő, hogy
tudhatja azt, hogy mi lakik benne? a kit először látja.

Egészen megzavarta az. Még enni sem akart. Mikor már a Liza behozta a
tálban (régi porczellán volt, de körüldrótozva) a csábítón illatozó
fölséges kolduslevest, s a mama neki is teleszedte a tányérját belőle,
hozzá sem akart nyúlni.

– No, hát miért nem eszel? talán jobbhoz szoktál? unszolá az asszony.

– Megmondom igazán. Kegyelmed, nénémasszony, nekem olyan jóslatot
mondott, a mi most nem megy ki a fejemből. Nem az, a mi a jövendő titka,
mert azt én nem bánom. Hanem az, hogy mi módon tudja kegyelmed azt
kiolvasni a kártyából, a mit még nem tudhat senki?

– Ugy-e bár? Ez az én bölcseségem.

– Elhiszem, hogy kegyelmednek sok a bölcsesége. Az enyém annál kevesebb.
Én pedig szeretek tanulni. Mondja meg kegyelmed, honnan tudja mind azt
felőlem, a mit most elmondott?

– A kártyából tudom.

– Ez ám az, a mit nem szeretek. Ha bolonddá tesznek, hogyha ámítanak.
Azokkal nem ülök le egy asztalhoz, a kikről észre veszem, hogy
tudatlanságomért kigúnyolnak, inkább nyelem az éhkoppot. Mondja meg
kegyelmed igaz lelkére, miből beszélt?

– Hát megmondjam igazán? Hát akkor megnyugszol aztán? No, hát ülj ide
mellém «Tanussy Emanuel».

Manó felszökött a helyéből, mintha tűz égette volna meg.

– Ne szaladj, hanem ülj. Majd meglátod, milyen egyszerű dolog az a
boszorkányság. Az egész titkodat ezek az ingfodrok adták a kezembe.
Ezeket mi hímeztük ketten a leányommal, Tanussy Deczebálné asszonyság
leánya számára, a kit Emma kisasszonynak hínak. A mint egy csücskéjét
megláttam ennek a fodornak, már tudtam, hogy te vagy az az Emma, a kiről
már olyan sok szó jár a világban, hogy én is tudhatok belőle valamit.

Manó megkönnyebbült szívvel ült le az asztalhoz s egyszerre megjött az
egész étvágya. Mindjárt hozzálátott a rántott leveshez.

Akkor aztán nevettek mind a hárman.

Nagyon nevetni való dolog volt az.

– Látod, mama, mondá Lizandra. Ugy-e, hogy én mindjárt kitaláltam, hogy
ez nem fiú, hanem kisasszony.

– Csak voltam, voltam! kaczagott Manó, erősen kanalazva a rántott
levesét. Tegnap voltam még Emma kisasszony, ma már Manó vagyok. Hiszen
mondtam neked, mikor a vízre jártunk, mikor a manóval ijesztgettél, hogy
nem félek én attól, hisz én is Manó vagyok.

– Hát, hogy csináltál magadból fiút?

Ezt szerette volna nagyon megtudni Lizandra.

Manó nem tudta a levest fújni a nagy nevetéstől, mind összeégette vele a
száját.

– Hát nagyon könnyen. Fogtam egy ollót, s levágtam vele a hosszú
hajamat.

Lizandrának nyitva maradt a szája erre a fölfedezésre, elkezdte a saját
szőke hajfonatát a tenyerében latolgatni, magában tanakodva.

Az anya kitalálta a gondolatját.

– No, te kis bohó, csak le ne vágd ám azért a hajadat, mert te nem válsz
azzal fiúcskává.

A leány keserveset sóhajtott.

– Pedig szeretném, ha azzá lehetnék.

– Minek volna az neked, parányim?

– Mehetnék én is messze, messze!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– No, már most eredj aludni, mondá Lizandra a fiúnak, a mint
megvacsoráltak. Odakinn az ágyam, abba lefekhetel; vigyázz, hogy a
szúnyoghálót nyitva ne hagyd, különben elkapnak a denevérek. Ha egy
kigyót találsz a lábadnál, meg ne ijedj tőle, nem bánt az senkit.

– Hát itt kigyók is vannak?

– De még mennyi! Jó az nekünk. Azok nélkül felfalnának bennünket az
egerek.

– Mért nem tartotok inkább macskát?

– Hát ’szen tartunk.

– Hol van?

– Vaksi! Nézz rám. Hát nem látsz? Én vagyok az: – a vadmacska. Nézd,
milyen szép hegyes körmeim vannak! Vigyázz, hogy meg ne karmoljalak
velük.

– Ugyan már mért karmolnál meg?

– Ha bántani akarnál.

– Én bántanálak – téged.

– No, ha meg akarnál csókolni.

Manó fülig elpirult.

– Dehogy tenném.

– Azért mondom. – Aztán nekem az ablakon be ne kukucskálj. Ugy sem
látnál semmit. Én az éjjel fenmaradok, az ingeidre gallért varrok. A
mama pedig, ha én elaltatom, úgy alszik, hogy még az égzengés sem
ébreszti fel.

Manó szépen kezet csókolt a nénémasszonynak s jó éjszakát kívánt, aztán
kiment a veranda alá; ott megtalálta a szúnyoghálóval befüggönyözött
ágyat, a miben Lizandra szokott aludni.

Erdei mohával volt az vetve, keverve diófalevéllel, meg kakukfűvel,
fehér ürömmel, a mi a bogarakat elűzi, be volt takarva foltozott, de
szép fehér lepedővel. Egy kis vánkos volt a feje alja, taplódarabokból
összevarrva, olyan az, mint a szarvasbőr, még finomabb.

Manó levetkőzött, s lefeküdt az illatos ágyba. Egy dologhoz hozzá volt
szokva még leánykorából, hogy éjszakára a fejét bekösse kendővel, s
annak a szükségét most, hogy le volt nyirva, e nedves éjszabadban még
jobban érezte. Majd elszoktatják róla a collégiumban. A két napi
gyalogolás elég jól kifárasztá, de épen azért nem tudott mindjárt
elaludni. Végig rémledezett előtte az egész változatos tájék, az
emberek, a kikkel találkozott, a mióta az apai kastélyból elszökött. Nem
bánta meg, hogy azt tette, nem érzett aggodalmat, mikor körülnézett ezen
a vidéken. Csak arra gondolt, hogy itt ugyan nem találhatnak rá.
Tegnapelőtt ilyenkor este még hogy siettették lefektetni a melegített
ágyba, hogy ijesztgették a kisértetekkel, a rossz lelkekkel, a bőjti
boszorkánynyal, csak hogy ki ne nézzen az ablakon, az ivóvizébe eleven
szenet dobtak, hogy az igézettől megőrizzék s az ablakait
lefüggönyözték, hogy az arczára ne találjon sütni a hold, mert attól
nyavalyássá lesz, most pedig egész teljében ragyog le rá a sápadt zöldes
égről ez a bűbájhintő csillag, csodavilágítást árasztva erre a szokatlan
tájképre. A lomha csendes tó zöld ezüst tükrében zegzugos vonalak
szeldelik át a visszavert holdfényt, a mint a békák keresztül-kasul
léniázzák a békalencsés felszint, a nagy kőrisfák árnyéka élesen válik
el a fényes laptól. A mint a partról egy kövér ung beleugrik a vizbe,
terjengő fénykarikák támadnak utána, mik a parti bozótnál törnek meg. A
denevérek tizével repkednek tétova csoportban, s egy nagy éjmadár
nesztelenül suhan el a hold előtt, kergetve egy kisebb által. S az alvó
éjszakának hangja van, mint az alvó ember lélekzetének. A békák légiói,
a szunyogok milliárdjai egy láthatatlan karmester ütenyére egyesítik
hangjukat egyetemes összdalba, a mi olyan, mint valami álomvilágból
áthangzó zene.

Majd meg a házban is megszólal valami. Dalforma, még sem az, se verse,
se melodiája, csak olyan dudolás, egészen ehhez az álomvilági chorushoz
való magányének. Manó nem állhatja meg, hogy be ne leskelődjék az
ablakon. A leeresztett függönyök között van arravaló nyilás, hogy
beláthasson.

És aztán lát valamit, a mit nem tud megérteni. Lizandra ott ül az anyja
mellett, a ki az ágyban fekszik. Annak dudol, a hogy szokás álomkerülte
gyermekeknek dajkadanázni. És a dudolás mellett azt teszi, hogy a két
kezével végig czirogatja a hanyattfekvő anyja arczát. Csinyján, csak a
tíz ujja hegyével, elkezdi a homlokán, le az álláig és azt teszi ujra
meg ujra, míg végre az öreg asszony elalszik. Mi ez? Bűvészet!

Ettől aztán mégis ludbőrt kapott a teste a fiunak, hirtelen bebujt az
ágyba, fejére rántotta a pokrócztakarót s elaludt.

Lizandra pedig, a hogy elaltatta az anyját, (sokszor kellett ezt neki
így tenni) leült a mécs mellé s hozzáfogott a jövevényfiu ingeinek
nőiből férfiúivá átalakításához. Gyors keze volt. Mire a hold a
délpontot elérte, már mindennel elkészült.

Akkor aztán nem volt mit tennie, nem is volt álmos. Odaült az ablakhoz
és kinézett a holdvilágos éjbe.

Itt volt megint az ő régi jó barátja, ez a ragyogó ábrázatú emberarczú
csillag. Az ő egyedüli társalkodója éveken és éveken keresztül, a kivel
csendes éjszakákon át el szokott beszélgetni, a kinek dalolni szokott, a
hogy dalolnak az erdők madarai a napnak.

A holdsugár aztán odavetette a tekintetét annak az alvónak az arczára. A
vékony szunyoghálon keresztül teljes fényével világítá meg a fiunak az
arczát. Így altában tökéletes leányi ártatlanság tündökölt azon. A két
keze imára kulcsolva nyugodott a mellén.

«Ez szebb még, mint a hold!»

A leány ugyanazzal a magyarázhatlan érzéssel bámult erre az arczra, a
mivel a holdra szokott bámulni. Ugyanazt a titkos, fájdalomkeltő
vonzódást érezte iránta. A fiu álmodott, álmában rebegett, szempillái
alól két könycsepp szürődött át, otthon van, anyját engeszteli. (Mért
nem lehet ezt a könycseppet letörülnie onnan?) De nem, csak azért sem!
Az alvó nagyot rug magán kézzel, lábbal, majd szétrúgja azt a rozzant
hárságyat, s aztán durczásan veti magát féloldalt, s hátat fordít a
holdvilágnak, összehúzva magát, mint egy tüskés borz.

Most már csunya volt!

S aztán megint csak a holdvilágot nézte a leány, az nem csinál
vonyarczot soha, az mindig mosolyog.

Egyszer csak valami szokatlan nesz üti meg a füleit. A kőrisfák
erdejében recseg a targaly sűrű léptek alatt. Errefelé közelednek.

Aha!

Eszébe jutott az a pávián, a ki ő hozzá vadgesztenyét dobált. A nevét
nem tudta. A képeskönyvéből választott a számára egyet. A páviánt. Ha ő
lehet vadmacska!

De, hogy most ilyen sokadmagával jön ide.

Vajjon azok is mind vadgesztenyével akarnak hajigálózni?

Nemsokára megtudta, hogy mi jóval vannak az éjjeli látogatók.

Négyen emeltek a vállukon egy könnyű sandolint s azt csendesen
leereszték a zöld tóba. A holdvilágnál megismerhette jól azt az arczot,
a melyiknek már egyszer betörte az orrát. A csónakba ez száll be s aztán
kezébe véve a kétlapátú evezőt, errefelé kezd tartani.

Mi lesz ebből?

A sandolin gyorsan szeli keresztül a tó tükrét. Gil Blas úgy evez,
mintha regattán versenyezne az első pályadíjért. A sandolin eléri a
szigetet, a csónakász kiszökik a partra, járművét odaakasztja a
lánczánál fogva egy rőzseczölöphöz, s aztán lappangó léptekkel
settenkedik a veranda felé.

Ott a szunyoghálós nyoszolya, azon alszik egy ifju alak, a feje piros
kendővel bekötve, két karja a feje fölé emelve.

Manó épen akkor végezte az előálmát, a miből egyszerre csak arra ébred
fel, hogy valaki durván lerántja a takaróját.

Egy vadonnat új arczot lát maga előtt.

Az, hogy idegen, még hagyján, de ez a vigyorgás rajta! Mit akar ez? Meg
akarja enni?

Olvasott ő egyszer a Jancsival valamit (a Márton grammatikájából) a
kannibálokról, a kik a szigeteken laknak. Ez olyan sziget lesz.

A merész látogató nem késedelmezik, martalékját átölelni siet. «E bizony
meg akar harapni!» gondolja Manó s jó szántából olyan ökölcsapást ad
neki a szeme alá, hogy az tizenkilencz holdat lát tőle egyszerre az
égen.

Ettől aztán Gil Blas még nagyobb dühbe jön, a kiméletlenség minden
végletre feljogosítja a férfit, odaveti magát egész erejével
megsértőjére és átnyalábolja.

Lizandra onnan az ablakból úgy nézte ezt, mint egy álomjelenést.

Hogy dulakodik ez a két idegen fiu ott előre-hátra. A kik egymást
sohasem látták.

Gil Blas tizenhat esztendős volt, s nagy csontos legény, Manó csak
tizenhárom éves, de aczélizmú fiu, egyszer nekiveselkedett, összeszedte
magát, s egy kanyarítással úgy ellódította magától a küzdőtársát, hogy
az hanyatt esett, mivel pedig az a tér a veranda és rőzsepart között
nagyon keskeny vala, egyenesen belebukott a tóba.

Szegény Gil Blas e kudarcz után alig tehetett okosabbat, mint hogy a víz
felszinére kerülve, gyorsan kiuszszék a tulsó partra, ott hagyva a
sandolint.

Hiszen jó uszó volt, ebben nem volt hiba, de ilyen vizben uszni! S ilyen
alkalommal!

Mikor kigázolt a sűrű siska közül a partra, igazán olyan volt, mint egy
hamis isten, a tengeri fajtából, felül zöld, alul fekete.

Ott pedig éktelen hahota fogadta. A három nagybátya a fának vetette a
hátát, meg hanyatt vagdosta magát, úgy kaczagott rajta.

Ő meg, nyavalyás, csak prüszkölte orrán-száján a keserű tóhabarékot, a
mit uszásközben nyelt, s azt sem tudta, hogy a szemeiből törülgesse-e a
békanyálat, vagy a hajából szedje ki a sulymot. Sírt is meg káromkodott
is.

Megszánták azután s letörülgették a zsebkendőikkel, hogy ismét
visszanyerje az emberi ábrázatját.

Csak egyet nem lehetett letörülni, annak az ütésnek a foltját a szeme
alatt.

– No, te Gil Blascskám, ugyancsak megjártad a vadmacskáddal, szánakozék
rajta Don Juan. Hiszen nem vadmacska ez, hanem mándrucz!

Gil Blas még most is fujtatott a dühtől, az ijedtségtől, meg az
akaratlan sporttól.

– Kérlek, csak egyre kérlek, kedves barátim, édes bátyáim, ne szóljatok
erről a mostani történetről senkinek. Adjátok becsületszavatokat rá.

– Én megigérem, de becsületszavamat nem adhatom rá, mondá Fanfan.

– Én becsületemre fogadom, hogy nem szólok erről semmit, de csak egy
esztendeig, fogadá az Albino.

Csak Don Juan nem állt rá semmi alkura.

– Nem! Kedves Gil Blascskám! Kérj tőlem akármi egyebet, kérd tőlem a
vérebemet, átaladom, kérd el az epsomi verseny idejére a winneremet,
átengedem, kérd el tőlem a práter-utczai numero 28-nak a tolvajkulcsát,
boldoggá teszlek vele, kérd tőlem, hogy tegyem le helyetted az érettségi
vizsgát, azt is kiállom, de, hogy én ezt a szép jelenetet, a mi most itt
előttünk végbement, még ma hajnalhasadta előtt el ne mondjam minden
embernek, a kit csak az ágyából kirángathatok, azt kérlek szépen, ne
kivánd tőlem, mert az lehetetlen!



MUCIUS SCÆVOLA.

Manónak még csak most kezdett az álom kimenni a szeméből igazában, egész
odáig nagyon hasonlított ez valami álomlátáshoz, a míg a küzdőtársát a
vízbe beledobta. Csak azután kezdett magához téregetni, mikor annak
habuczkolását meghallotta a tóban s aztán látta, hogy uszik az egész
kétségbeesetten, zöld héjas fejjel a zöld vízben, ugratva szét maga elől
minden irányban a csendes philosophálásukból felriasztott békákat.

Akkor egy kicsit megijedt, hátha ő most ezt az embert a vizbe ölte
volna? Gyilkosság! No ez szép kezdet volna egy uj életpályához! Akkor
aztán mindjárt mehetne nem Debreczenbe diáknak, hanem az erdőbe
zsiványnak.

Nem volt már kedve a lefekvéshez, hirtelen magára kapkodta a ruháit.
Hanem azután a parton támadt nagy kaczagás egy kissé helyrevigasztalta.
A min kaczagnak, az még sem lehet valami siralmas dolog.

Azonban még sem tudott belőle semmit megérteni, a mi itt történt.

Honnan cseppent ide ez a hosszú ficzkó? Mi keresete volt itt? Mi a
bolond ütött hozzá, hogy ő róla a legédesdedebb álmában lerántsa a
pokróczot? Hát vétett ő ennek a longuriónak valamit?

A megingatott vizen himbálódásnak eredt sandolin láncza az első kérdésre
nagyhamar felvilágosítást adott neki. Ahá! Ide csónakon jöttek. Talán
rablási vágyból? Van is itten mit elrabolni!

Valaki kopogtatott belülről az ablakon. Odatekintett. Azt a két nagy
szemet látta az üvegen keresztül villogni.

– Hát te ébren vagy még? kérdezé a kis leánytól.

– Épen most oltottam el a mécset, mondá az, kinyitva az ablakot, s aztán
kidült rajra, könyökére támaszkodva.

– Láttad ezt a hecczet itten? kérdé a fiu.

– Hogy ne láttam volna?

– Rossz volt, a mit tettem?

– De nagyon is jó volt. Úgy kellett neki.

– Ismered ezt a fiut?

– A grófnak a fia.

– Én nem tehetek róla. Idejött, meg akart harapni.

– Nem téged, hanem engem.

– Tégedet-e?

– Az ám, azt gondolta, én aluszom ott a szunyogháló alatt.

– Akkor az nagy kutyaság volt tőle!

– Könyökölj csak ide az ablak párkányára, aztán majd elmondok neked
valamit.

Manó odatérdelt az alacsony ablak elé, hogy annak a hidjára
rákönyökölhessen.

– Hát honnan ismered te ezt? mikor beszéltél vele? sürgeté
türelmetlenül.

– No, csak várj sorodra, majd megtudsz mindent. Láttam az urfit, de csak
a tavon keresztül, beszélt is hozzám, de csak ilyenekkel ni.

Azzal megmutatta Manónak a vadgesztenyét, a héjába vésett szivecskével.

– S te mivel feleltél neki rá?

– Egy czitromtökkel. Tudom, hogy betörött tőle az orra. A milyent ott
látsz felfuttatva a háztetőre. Harmadnap kereste is a mama, hogy hová
lett az egyik czitromtök, mert mindennap megszámlálja, hány van? Én azt
hazudtam neki, hogy kikezdték a rózsabogarak, s megrohadt.

– Hazudtál? Hát nem szégyenled magadat?

– Hahaha! Miért? A hazudásért? Te talán nem szoksz hazudni?

– Nem én!

– Oh te oktondi. Hisz akkor mindig megvernek. Mi abból élünk, hogy
hazudunk. Minden embernek hazudunk. Még magunknak is hazudunk. Mikor
télen kimegyünk valahová, felveszszük a selyemruháinkat, s azt hazudjuk,
hogy urak vagyunk. Hiszen nekünk sem mond senki igazat. Isten őrizz
attól! Hiszen ha valaha uri társaságba kerülsz, s ott minden embernek
igazat mondasz, hát kidobnak az ajtón. Oh te bagó! Látod, engem a mama
kis gyerekkorom óta mindig arra tanít, hogy ha valahova megyünk, kinek
mit hazudjak? Hej, ha egyszer-egyszer elszólom magamat, s valami igazat
találok mondani, hogy megmosdat érte!

Manót nagyon elizetleníté ez a beszéd.

– Látod, ha te én nekem «hugám» volnál, hát én azt szeretném, hogy nekem
mindig igazat mondj.

– Igazán szeretnéd? No hát mondok valami igazat. Tudod, hogy miért
hajítottam orron azzal a czitromtökkel az urfit? Azért, mert az a
vadgesztenye, a mivel engem megdobott, egy levélbe volt göngyölve, s
abba a levélbe ő azt írta, hogy szerelmes belém és feleségül akar venni.

– Igazán azt írta! kiálta fel Manó, elszörnyedve, hogy lehet valaki
akkora gonosztevő, hogy ilyesmire vetemedjék!

– No, csak ne kiabálj ilyen nagyon, mert fellármázod a mamát, s akkor
aztán majd hazudhatunk ketten egyesült erővel, hogy miért vagyunk itt az
ablakban?

– Meg van az a levél?

– Bizony nem is dobtam ám el. Várj csak, megmutatom.

Azzal előkeresett egy sokrétt összehajtogatott levelet a czipője
talpából s azt kiterítette az ablakhidjára a fényes holdvilág elé. Az
urfi nagy betüket szokott vetni, el lehetett azt olvasni könnyen. A
leány maga olvasta fel.

De minden sor után nagyobb haragba jött Emmánuel. Ez iszonyú gonoszság!
Rettenetes vakmerőség!

– No, ugy-e, hogy igaz, a mit mondtam? szólt a leány.

– Most már bánom, hogy agyon nem csaptam a botommal.

A leány csiklandósan nevetett erre a szóra. Valami olyan jól esett neki
rajta. «Hihihi! De bolond fiu vagy te, hallod-e?»

Manó pedig csak úgy gyűrögette fel a kabátja ujjait a két karján, mintha
sajnálná, hogy nincs most itt valaki, a kit meggyomrozzon.

– Ha rágondolok, hogy hátha téged talált volna itten?

– Sajnáltál volna? Szegény gyerek. No eredj vissza aludni, feküdjél le.

– Nem alhatnám már, inkább visszaadom az ágyadat, aludj te. Én addig
beleülök ebbe a csónakba, körülhajókázom vele ezt a szigetet, s ha
valaki be akar törni, fejbe ütöm.

– Hahaha! De vitéz vagy! No hát ha nem akarsz lefeküdni, maradj itten,
én sem fekszem. Oh én sokszor egész éjjel nem alszom, kivált mikor a
holdvilág süt.

– Én is úgy vagyok vele. Ha valami eszembe jut, el nem tudok aludni
tőle.

– Aztán mi szokott neked eszedbe jutni? kérdé a leány.

– Hát mindenféle, a mit nagyon kivánok, a mit szeretnék elérni valaha.

– Ugyan mi az?

– Hát én azt még magam sem tudom. Szeretnék valami nagy, kiváló ember
lenni, a kit sokan szeretnek, vagy gyűlölnek, a kit a világ hire
emleget, a kit az ország dicsőit, a ki a hatalmasok fölé emelkedik s a
ki azt mondhatja magáról, én magam teremtettem magamat!

– Én is, én is ilyenekről gondolkozom mindig, viszonzá a leány. Nem
beszéltem el senkinek, csak a holdvilágnak, az az én bizalmasom. Nekem
is mind az jár az eszemben, hogy tudnék egyszer valami olyan hires
csillaggá lenni, a mit mindenki imád, valami olyan bálványnyá, a ki az
okos embereket mind elbolondítja, s aztán befogni őket, mint a lovakat
és hajtani ostorral és aztán nevetni rajtok!

A két gyermek aztán elbeszélt reggelig egymással azokról az álmairól, a
mit a gyermekek ébren szoktak álmodni, egyiknek a képzelődése a másiknak
a lángját szitogatta. Minek lett volna nekik aludni, mikor szebb álmokat
láttak így, s aztán a minden álmok vége az volt, hogy ha egyszer az
egyik is, meg a másik is fel tudott hágni a csillagos égre, hogyan
fognak ott összetalálkozni ismét?

Nincs az a hatalom, a mi megfoszsza a gyermeket a hitétől az
ábrándjaihoz, sem hatalom, sem éhség, sem nyomor.

Már a hajnalcsillag is feljött a fák sudarai közül, a holdvilág
beleszürődött a pitymallat derengésébe, a békák elhallgattak, ők reggel
mennek aludni, a faluból átringott a hajnali harangszó, a gólyapár
elkezdett kelepelni a háztetőn, a parkban egy leányhang danája szólalt
meg, az idei népdalt czifrázgatva.

– No, most eredj innen, mondá a leány, bujj el a lugas alá, a Böske jön,
a tejet hozza, nem szükség hogy téged itt lásson.

(Ösztön volt már a leánynál a titkolózás.)

– Talán jó volna, ha én el is mennék előbb az utamra.

– A nélkül, hogy elbucsuznál az anyámtól? te paraszt!

– Igazság! De mikor kel fel az asszonynéném?

– Majd a mikor én felébresztem, addig alszik. Délig sem ébredne fel.

– Ugy-e? kezdett valami mondáshoz Manó, de kapiczányon kapta a nyelvét
hirtelen s nem mondta tovább.

– Micsoda «ugy-e?» szólt a leány, s azokkal a titoklátó szemeivel
belenézett a fiu szemébe, s ki is olvasta belőlük az el nem mondott
kérdést. Leskelődtél ugy-e firhangon keresztül? mikor megtiltottam!
Láttad, hogyan altattam el az anyámat? Másképen egész éjjel le nem
hunyja a szemét szegény.

– De hát hogy teszed azt?

– Hát az én ujjaimban olyan erő van. Vigyázz magadra! Mert, ha végig
huzom a tíz ujjam hegyét az arczodon, hát elalszol, mint a macska.

Manó igazán visszahőkölt.

– No, most sunyj el, bujósdit játszunk. Majd aztán megtalállak, ha kész
lesz a kávé.

– Felmegyek a padlásra.

– Az lesz a legjobb.

Manó felmászott a külső lépcsőn a hiúba, a minek a nyitott eresze alól
le is lehetett látni és hallgatózni a verandára.

A mezei dal egyre közelebb hangzott, s mikor vége szakadt, a túlparton
megláthatá Manó a tejhordó leányt, a ki kora hajnalban, a mikor még a
kastély népe alszik, lopva szokta elhozni a mindennapi kávéhoz való
tejet a Styx szigeti gunyhóhoz. Ezek itten reggelire kávét isznak,
ozsonnára is kávét isznak. Bizonyosan ebédre is kávét isznak. Azt a
tejet a béresné titokban kezeli el a kulcsárnétól, a pesztonka titokban
hozza ide, ha megtudná az uraság, elcsapnák valamennyit a szolgálatból.

Lizandra leeresztette a csapóhidat s bebocsátá a Böskét.

– Tjühühüj! kisasszony! ereszté meg a lány a nyelvprittyét, alig várva,
hogy letegye a köcsögöt a kezéből. No maga ugyan szép dolgot csinált az
éjjel.

– Mit? kérdezé nevetve Lizandra.

– Beledobta a tóba a méltóságos gróf urfit.

– Hát nem jól tettem?

– Nagyon jól tette, de nekem még a zúzám is reszket, hogy ha ezt a
méltóságos gróf, meg a kegyelmes grófné megtudja.

– Hát te honnan tudtad meg olyan hamar?

– Oda jöttek be a gróf urak a tiszttartóhoz, ujra öltöztetni, kimosdatni
a gróf urfit.

– Ivott sok tóvizet?

– Ühüm. Alig győzték helyreigazítani forró punchchal, a mit hirtelen
csinált a tiszttartóné.

– Szép zöld volt a képe?

– A zöld csak lement, hanem a szeme alatt volt egy nagy kékség, azt nem
lehetett lemosni. Maga még talán meg is ütötte?

Lizandra még jobban nevetett.

– Magam is azt hiszem. Hát aztán nagy az a folt?

– Bizony nagyobb, mint a maga ökle. Ejnye, de hogy tudott ezekkel a
filigranmunka kezeivel úgy elbánni azzal az erős urfival.

– Ugy-e? Hát te nem tudod, hogy én tündér vagyok. Ha előveszem a
hatalmamat, még a medvét is legázolom.

– De csak nagy baj lesz ebből mégis. A négy urfi a tiszttartó szobájában
ugyancsak köpte a markát, hogy majd mit csinálnak ők ezért boszuból. Nem
értettem a beszédüket, mert francziául beszéltek, csak a sok «szeker
ment» ütögette a fülemet. Azok most magának, meg a mamájának nyugtot nem
fognak hagyni, annyi bizonyos.

– No, majd megválik, hány zsákkal telik?

– Jaj, én sietek vissza, hogy meg ne lássanak itten. Az a fekete bajuszú
gróf már hajnalban kitárta a szobája ablakán a zsalugádorokat, az öreg
méltóságos ur is csengetett már a komornyikjának, azok fenn vannak már.

– Hát Isten veled, Böske.

– No, én csak elszökném innen anyjostul, ha maguknak volnék, kisasszony,
de még ma!

A pesztonka szaladt vissza a hidon keresztül a bozótba. Lizandra megint
felhuzta a hidat.

Manó lesietett a hiuból s kereste a Lizandrát.

A leány már akkor tüzet rakott forgácsokból, s a tejet forralta.

A fiunak az arcza halvány volt, hanem a szemei égtek.

– No, hát téged mi lelt? kérdé tőle a leány.

– Hallottam mindent.

– A mit az a leány beszélt? ugy-e beh derék, azt hiszik, hogy én voltam
az a hatalmas, hahaha! Hát te miért nem nevetsz?

– Mert fel vagyok háborodva. Én követtem el valamit, s most ezt te reád
fogják.

– Hahaha! Látod, milyen derék dolog az a hazudás. Te azt hazudtad, hogy
nekem vagy, hát ha neked volnék most nevetnék rajta, hogy elhitték a
hazugságomat.

– De én nem akarom, hogy azért, a mit én tettem, valakit mást
üldözzenek.

– Hát aztán mit csinálsz, hogy ne tegyék?

– Odamegyek és megmondom az igazat.

– Hova mégy?

– Oda az öreg grófhoz.

– Micsoda? Te! Tanussy Emmánuel, ahhoz a Ponthay Adalberthez, a ki a te
családodnak legnagyobb ellensége? a ki elvesztené a te egész ivadékodat
egy kanál vizben. A kivel a te apád soha szóba nem állt, csak mikor
egymást szidták. Te ahhoz akarsz menni?

– Egyenesen hozzá.

– Minek?

– Hogy megmondjam neki az igazat, a hogy megtörtént.

– Az igazat megmondani? Magadra vallani? Hát futó bolond vagy te?

– Hát talán tégedet hagyjalak magam helyett bántatni?

– Mit bánthatnak én rajtam? Én leány vagyok. Ha megütök valakit,
párbajra sem hivhat. Ha védelmezem magam az ellen, a ki meg akar
csókolni, az övé a mit kap. Szerencséje, hogy téged kapott ott
helyettem, mert én a két szemét kapartam volna ki.

– Semmi beszéd! Tudom én, hogy mi a kötelességem. Ha fölcsaptam
férfinak, férfi akarok lenni!

A leány most már igazán megijedt. Elállta az utját a távozni akarónak,
úgy kérlelte.

– Ne menj oda. Ne tedd azt. Ne add ki magadat nekik. Édes jó Manócskám!
Maradj itt! Bizony nem eresztelek. Várj, míg felköltöm a mamát. Hallgass
a szóra! összetépnek, ha odamégy hozzájuk! No mit adjak? Adok egy
csókot, ha itt maradsz!

– Az sem kell! dörmögé durczásan a fiu s félre tolta az utját álló
leányt s kiment a folysóra.

– No, hát nem eresztem le a hidat. (A felvonó hid láncza lakattal volt
megerősítve, s annak a kulcsa Lizandránál állt.)

– Kérdem is én azt! hetvenkedék Manó s nekiszaladva, egy ugrással
könnyedén átszökött az egy szál deszka hosszú hézagon, pajkosan kiáltva:
«czoki tenger!» Sokszor próbálta ő az ilyen mesterugrást még
leánykorában.

Lizandra elbámulva nézett utána. Úgy utána bámult, hogy még a tejet is
ki hagyta futni azalatt.

Manó pedig törtetett a bozóton keresztül, a merre a pávákat hallotta
kiabálni. Tudta, hogy a páva a kastélyok udvarán szokott lakni.

Ott hagyta a kunyhóban még a batyuját is.

Tele volt dölyffel.

Mikor meglátta a kastélyt, nem került a szép kavicsos útnak, hogy a nagy
pázsit-göröndöt megkerülje rajta, hanem egyenesen keresztül vágott a
gyepen, pedig jól tudta, hogy azon tiltva van az átgázolás. Ordíthatott
rá a kertész, a hogy tetszett, rá sem ügyelt.

A kastély nagy oszlopos porticusa alatt látott egy férfi alakot, két
zsebébe dugott kézzel álldogálni, annak pedig jó reggelt sem kivánt,
csak úgy szólítá meg:

– Beszélhetek-e Ponthay Adalbert gróffal?

A megszólított pedig a délczeg Don Juan volt.

Csakugyan szavának állt, hajnalban felkelt, hogy még az ágyban fekvő
nagybátyjának elmesélhesse a Gil Blas kalandját. A lovag látta, hogy
kivel van dolga. Mendikás diák, a kalvinista fajtából. Tetszett neki az
egész fellépés.

– Ő nagyméltóságával?

– Nem bánom én, akármi a titulája. Beszédem van vele.

Don Juan vette észre, hogy ez őt most valami szolgálattevő szellemnek
nézi.

– Bejelentsem nála uraságodat?

– Sohse fáraszsza vele magát, csak mutassa meg, merre az ajtaja.

– A mennykőbe! De ha itt az a szokás.

– Hát nem bánom.

– Szabad a becses neve után kérdezősködnöm?

– Azt majd megmondom a grófnak magának.

– No, még ilyen büszke mendikást nem volt szerencsém tisztelhetni! szólt
nevetve Don Juan, s azzal ironiás tiszteletadással komplimentezve
vezette a furcsa látogatót a folyosón végig, egész a gróf hálószobájának
az ajtajáig, a mi a földszinten volt.

Még az ajtót is szives volt előtte kinyitni.

A gróf a saját lakosztályában a legegyszerűbb berendezést tartotta, az
előszobája tele volt kertészeti eszközökkel, onnan a mindig nyitott ajtó
a hálószobájába hagyott látni, abban sem volt más luxus, mint
vadászfegyverek, medvebőrök, agancsok s egyéb trophæumai szent
Hubertusnak, egyszerű, szarvasbőrrel takart ágy előtt hevert egy pár
könyv, a mikből estenden, lefektekor, a jótékony álmot szokta meríteni.
Manó ott látta őt maga előtt abban az ismeretes sok zsebű
kertészzubbonyban.

– No, fiam, mit akarsz?

(Akármelyik kertészlegénynek szabad bejárata volt hozzá, annak nézte.)

Manó pedig oda toppant eléje s karcsú termetét kiegyenesítve, a szeme
közé nézett a hatalmas urnak. Ott zümmögött a fülében Cornelius Neposból
valami «Romanus sum civis, Cajum Mucium vocant».

– Gróf ur. Az én nevem Tanussy Emmánuel. Tanussy Decebálnak a fia.
Elhagytam apámat, anyámat, mert leány módon neveltek s én férfi akarok
lenni. Debreczenbe megyek – a collegiumba – tanulni. Ez éjjel egy
szegény asszony és a leánya szállást adtak a kunyhójukban, egy tó
közepén. Éjjel, altomban megrohant egy fiatal férfi illetlenül. Én azt
beledobtam a tóba. Kiúszott. Nem tudtam, kicsoda? de ha tudtam volna is,
azt tettem volna, a mit tettem. Most hallom, hogy ez ifju a gróf ur fia
volt. Nem akarom, hogy helyettem mást üldözzenek, nem akarom, hogy
miattam szállásadóimon álljanak boszut. Itt vagyok, helyt állok,
elégtételt adok. Ha vétettem, állítsanak törvény elé, ha sértettem,
fegyver elé.

– Hahaha! kaczagott Adalbert gróf, hogy az egész termete rengett belé.
Valami szertelen tréfás jelenet volt ez! Egy ily leányképű suhancz, a ki
Mucius Scævolát declamálja. – Hahaha. «Hostis hostem occidere volui! Nec
ad mortem minus animi est, quam fuit ad necem!»

Hanem aztán a mint megtörülte a szemeit a nevetés könyeitől, odalépett a
fiuhoz, cordiálisan.

– Ne félj semmit, édes fiacskám, se nem vívunk, se nem perlekedünk
veled. A mit tettél, jól tetted. És már most szorítsunk kezet. Bizony
mondom neked, hogy te vagy az első Tanussy, a ki ha valamit feldöntött,
a mi forró volt, előáll nyiltan kimondani: «én tettem, én felelek érte!»
és nem keni másra!

Emmánuel azon vette észre, hogy a keze fogva van Ponthay Adalbert
kezében. Szavaira arczába szökött a vér. Hiszen jól tudta, hogy Decebál
apa mit csinál Belizár nagybátyával – tréfából és komolyan?

A czélzásból kitalálhatta, hogy ezt a gyülöletes komédiát Ponthay
Adalbert gróf is keresztül ismerte már.

– Nem én! kedves Emmánuel, folytatá a gróf. Nemcsak, hogy nem neheztelek
rád, sőt mondhatom, hogy nagyra becsüllek. Először azért, a mit tettél,
másodszor azért, a mit mondtál. A fiamnak jól esett az a leczke, de én
nekem még jobban esik az, hogy a kudarczot nem leánykéz ejtette rajta.
Ezzel holta napjáig csufolnák, hogy vízbe dobta a legelső szerelmi
kalandján egy leány. Az scandalum volna. Ha férfi tette vele, az csak
echéc. Hanem hát, hogy ennek a furcsa kalandnak semmi hátrányos
következése ne legyen, tenni fogok róla. Gondoskodom arról, hogy
mindenki meg legyen elégedve s az egész cselszövénynek vége
szakíttassék. Tégedet választalak ki benne épen közbenjárónak. Itt van
egy levél azon szigetház lakójához a fiókomban.

Azzal egy antik faragványú szekrényhez lépett a gróf s annak egy titkos
rúgóra járó rejtekfiókjából kivett egy lepecsételt levelet.

– Tudod a nevét a szállásadó asszonyodnak?

– Azt nem kérdezhettem meg.

– Helyes. Sáromberkynének híják. «Ihro Hochwohlgeboren.» Itt van ez a
levél; vidd oda hozzá, add át neki. Mondjad, hogy én küldöm. Aztán majd
visszajösz ide.

– Azt nem tudom.

– De én bizonyosan tudom. Vissza fogsz jönni egészen a magad
jószántából. Akkorra majd a fiamat is felköltetem. Ismerkedjetek meg
fényes napvilágnál is.

Manó átvette Adalbert gróftól a levelet s megfordult a sarkán, kisietett
az ajtón. A gróf egész odáig kisérte. Don Juan ott ólálkodott a
folyosón, Adalbert gróf visszatartóztatta, hogy ne tréfálkozzék a furcsa
fiuval.

– Ki volt ez a garabonczás? kérdé az ifjabb Ponthay.

– Ez volt az a leány, a ki tegnap a fiamat a vízbe dobta.

– A «vadmacska!»

– Nem. Hanem Tanussy Emma kisasszony, a ki az anyjától megszökött.

– Ah! Ez pikáns dolog! Megszökött kisasszony! Mindjárt gondoltam. Ilyen
szemtelen bátorsággal csak egy leány léphet föl velem szemben.

– Költesd fel a fiut.

– Magam megyek hozzá. Ráijesztek, hogy utána jött a leány, a kit az
éjjel meglátogatott, s követeli, hogy ha compromittálta, hát már most
vegye feleségül.

Ezt nagyon jó ötletnek találta Don Juan, mert maga is nevetett rajta.

Manó pedig csörtetett vissza minden kertésztilalmon keresztül törve a
Styx-szigeti házhoz.

A mint az átjáróhoz ért, a csapóhidat leeresztve találta, Lizandra ott
állt az ajtóban, karját a küszöbre s fejét karjára nyugtatva.

Mikor Manót meglátta, öröme visszatarthatatlan fellobbanásában hirtelen
eléje szaladt, úgy, hogy a keskeny bürü közepén összetalálkozva, majd
beleestek mind a ketten a vízbe.

– Visszajöttél?

– Hogy ne? Hisz itt maradt a motyóm.

– Csak nem jártad meg azóta a kastélyt?

– De bizony megjártam. Nézd, hoztam is valamit.

Lizandra megnézte a levél czimzetét.

– Ez az anyámnak szól.

– A gróftól kaptam.

– Hát nem haragudott meg rád?

– Nem. Feldicsért. Nekem tetszik ez az ember. És én azt nagyon szeretem,
hogy a kinek ellensége akarok lenni, azt előre becsülhetem. Felébredt
már édes anyád?

– Már el is végezte a toilettejét.

– Elmondtad neki, hogy mi történt itt az éjjel?

– Már, hogy mondtam volna? csak nem ettem gombát! Hisz akkor soha többet
ki nem eresztene a szobából, s mikor elmegy hazulról, rám zárná az
ajtót. Azt mondtam neki, hogy te reggelig aludtál, én meg varrtam. Te is
azt mondd.

– Nem! Ha azt akarod, akkor én be sem megyek a házba, hanem kinn
maradok. Itt a leveletek, add ki a batyumat.

– Hát mi bajod most?

– Semmi. De nekem a szemem ég akkor, mikor azt hallom, hogy valaki nem
mond igazat. Azt akarod, hogy én mondjak el anyádnak mindent?

– Nem. Nem. De mikor az őtet nagyon meg fogja ijeszteni. Haragba jön
szegény! Aztán mit tehet az ilyen nyomorult teremtés haragja, mint mi
vagyunk. Te még nem láttad őtet haragudni. Oh az valami kinzó látvány.
Mikor dühbe jön, futni akar, ölni! és aztán összeroskad. Az olyan, mint
mikor rossz tündérekről álmodik az ember. Ne kívánd azt meglátni!

Manó meggondolta magát.

– De mégis meg kell neki tudni mindent. Mert ezt az itt maradt ladikot
nem lehet elhazudni a tó szinéről. Honnan került az ide? Az égből
pottyant talán?

– Furjuk ki a fenekét és sülyeszszük el. Tanácsolá a leány.

– Nem! Nem úgy! Hallgass rám. Kezdjük meg fordítva, a hátulján az
előadást. Elébb vidd be te a mamádhoz ezt a levelet. A gróf azt mondta,
hogy ebben valami örvendetes hír van. Mikor azt elolvasta a mama, akkor
azt fogja kérdeni, hogy került ez a levél ide? Arra megmondod az igazat,
hogy én hoztam a kastélyból. Akkor ő azt fogja kérdeni, hogy mit
kerestem én a kastélyban? Te arra megint megmondod neki az igazat. És
így egymásután visszafelé, a legutolsó szóig.

– Jaj te! De nehéz az az igazmondás!

– Na csak bátran! Próbáld meg. Ha egyszer sikerül, majd meglátod, hogy
kedvet kapsz hozzá.

– Alig hiszem.

Lizandra átvette a levelet s bement vele a házba, Manó leült a kis padra
az ajtó előtt.

De ha palota lett volna és nem kunyhó, még azt is felverte volna a
nyomban következő örömsikongatása az öreg asszonyságnak.

Lizandra ijedten szaladt ki.

– Gyere be! A mama megbolondult. Tánczolni kezd.

Mire visszamentek, előbb az ajtón félénken bekukucskálva, már akkor az
asszonyság nem tánczolt, csak danolt. Valami régi melodiára énekelte le
a kezében tartott levél szövegét. Azután meg, hogy a két gyermeket
megpillantá, odarohant Manóhoz, átölelte, összecsókolta. Csakugyan azt
hitték, hogy megbolondult. Úgy kaczagott.

Hanem azután, hogy a fiut kibocsátá a körme közül s a lányra került a
sor, a zokogás vette elő, mikor aztán jól kisirta magát, akkor egészen
visszatért a rendes lelki állapota. Megtörlé az arczát vizes kendővel,
azután egy szárazzal! egy kicsit betömpölygette hajporral,
helyreigazította a schnecklijeit s leült az asztal mellé nyugodtan,
tenyerét a kiterjesztett levélre téve.

– No lásd, kedves Lizám, megjött, a miért annyit imádkoztunk,
böjtöltünk, megszünt a száműzetésünk, szabad visszatérnünk a fővárosba,
Bécsbe!

(Az volt ő rá nézve a paradicsom.)

Erre a szóra Lizandra is elkezdett tapsolni és tombolni örömében, úgy
hogy Manó elhitte, hogy ez csakugyan valami nagyon jó lehet. Bécsbe
menni! Nem értette, de hinni kellett ebből a nagy örömkitörésből.

– Már most aztán mondd el, hogy jutottál te ehhez a levélhez? szólt
Manóhoz Sáromberkyné.

– Mondja el Lizandra kisasszony.

És Lizandrának kellett az egész történetet, vallatási modorban, hátul
kezdve, elől végezve elmondani. Nehéz munka volt. Egyszer-egyszer majd
félre is szaladt. Hanem egy pillantás Manó arczába megint helyrezökkenté
az igazmondás kerékvágásába.

Sáromberkyné itélő birói komolysággal vette tudomásul az adatok,
helyzetek, körülmények és indokok sorozatát, s csak egy szava volt
mindenre: «correct! egészen correct».

A corpus deliktik is előadattak: a szíves vadgesztenyék, a szerelmes
levél.

– Legfőbb ideje, hogy innen eltávozzunk. Ez volt a határozat.

Lizandra tapsolt maga magának, hogy ilyen szépen sikerült egy egész
hosszú sora az igazmondásnak. Még ha sokáig együtt lennének Manóval,
egészen belé is tanulna. (S akkor meghalhatnának mind a ketten éhen.)

– Én is már most köszönöm a szives vendéglátást, mondá a fiu, s megyek
az utamra.

Az asszony megfogta a kezét.

– No te, mondhatom derék gyerek vagy! Én itt neked hajlékot adok, s te
hálából feldulod, lerontod azt a házat, a mi neked menedéket adott.

Manónak csak tátva maradt a szája a bámulattól.

Az asszony ravaszul mosolygott.

– Úgy van, biz azt tetted. Mert hidd el azt nekem Tanussy Emánuel, hogy
ha egy hét mulva visszajösz erre a helyre, nem találod itten sem ezt a
házat, sem a négy füzfát, sem a zöld tavat, hanem találsz e helyen egy
feltöltött térséget, beültetve fákkal és bokrokkal. Mi még ma elmegyünk
innen! s holnap már elmennek a gólyák a kéményről. Nem siratjuk ám meg!
E rongyos házikóért nekem a ponthaligeti úr egy kis vagyont kinált,
csakhogy elmenjek innen, Sohse fogadtam el. De ráadásul erre a a levélre
most már elfogadom. Megyek, ha Bécsbe mehetek! Itt van a szerződés, a
mit hozzám küldtek! Most már aláirom. Hej, de pompás reggelivel fog
megtraktálni a gróf, ha ezt a szerződést tőlem odaviszed hozzá. Várj,
még aláirom.

Az asszonyság átment a benyilóba. Lizandra azalatt felterített a
reggelihez, behozta a kávét, tejet, s odatolt az asztalra három csészét.

Sáromberkyné visszatért az aláirt szerződéssel.

– Isten áldjon meg. Nem tartóztatlak. Tudom, hogy visszavárnak a
kastélyba.

– Hadd várjanak, mormogá Manó. Három csésze volt az asztalon, három szék
az asztal mellett. Lizandra három felé osztotta a kávét, tejet, meg a
kuglóf-darabkákat. Manó természetesnek találta, hogy neki az egyik
székre le kell telepedni.

– Hát mi velünk tartasz? Nálunk reggelizel? (Az öreg asszony nevetett
valamin.) Jobban tetszik itt, mint ottan? No, hát adja Isten, hogy soha
se láss bennünket többet.

Manónak végig borsódzott a teste erre az ormótlan kivánságra.

– Mi pedig hát együnk meg mindent ma, a mink van, holnapra ne maradjon
semmi! Mondá ki a jelszót a házi asszony, s azzal előhozta az asztalra a
tegnap összegyüjtött körömfaladékot mind s biztatta a két gyermeket,
hogy lakjanak jól kedvük szerint. A mi meg is történt. Drága gyermekkor,
a midőn még a jóllakás boldogság.

– Ma laktam jól először életemben! dicsekedék Lizandra.

– Hogyhogy? tudakozá Manó.

– Hát úgy, hogy a mama a legjobb evés közben szokta elvenni előlem az
ételt, «hagyma lesz holnap!» Érted! «Hagyj ma: lesz holnap!»

– No, hát én is ma laktam jól először igazán, vallá meg Manó.

– Neked csak adtak eleget.

– De nem voltam éhes soha. De jó az az éhesség.

– No, majd lesz módod debreczeni diákkorodban, biztatá őt az öreg
asszony.

– Előre örülök neki.

– No, hát most fogd ezt a szerződést, fiacskám, s vidd fel a kastélyba.
De várj csak, valamit mondok. Az inged gallérja nem szalonképes már.
Végy másikat. Ne nézzenek le azok a nagy urak. Itt vannak már a
kiigazított ingeid. Azalatt, a míg odajársz, ennek is gallért készít a
Liza. Elébb add oda neki a csizmáidat is, hadd suviczkolja ki.

De, már ezt az utóbbit nem akarta megengedni Manó. Azt ő maga végzi.
Hanem aztán olyan ügyetlenül bánt a fényesítő kefével (látszott, hogy
soha sem volt a kezében), hogy a leány nevetve kapta el a kezéből a
kefét is, meg a csizmát is, s maga végezte el ezt a szolgálatot.

– Eredj frissen tisztát venni magadra!

Még aztán a nyakravalóját is felkötötte neki, s minthogy a tegnap óta
levágott hajüstök maradványa makacsul előre hajlott a homlokára, a
megnyálozott tenyerével simította azt neki féloldalra.

– Igy ni! Balról jobbra szoktasd, te skalapcza!

Így azután egészen szalonképessé téve bocsáták őt útra, a lelkére kötve,
hogy a kifényesített csizmával ne czafatoljon bele a harmatos fübe,
hanem a kavicsos úton járjon. Még nem vesznek tőle búcsut, mert hiszen
vissza kell még jönni a gróf válaszával.

A mint Manó eltávozott, Lizandra rögtön hozzáfogott a levetett fehérnemü
átalakításához. Csak úgy égett a keze alatt a munka. Az öreg asszony ez
alatt egy régi nagy bőröndöt rakott tele az ócska pompa kaczatjával.

Lizandra, mikor nem ügyeltek rá, egy szálat szakított ki a hajából s azt
a varrótübe fűzve, elvarrta annak a gyolcs gunyának a majczába. Sok
babonát hisznek a lányok. Azt tartják, hogy az ilyen elvarrt hajszál
visszahozza még valaha a viselőjét.

Manó ezuttal már a kertben találta Adalbert grófot. A nagy ember
nyugtalan volt, hogy ilyen soká nem látta előkerülni. Hanem aztán, hogy
meglátta őt tiszta inggallérral, fényes csizmával megjelenni, meg volt
előtte magyarázva a késedelem oka. S a nagy emberek észre veszik az
ilyesmit s fel tudják becsülni. Látogatás sáros csizmában, egyértékű
gorombaság azzal, mintha a méltóságos urat tensúrnak szólítaná a
megtisztelő.

Különös volt, mintha összebeszélés lett volna köztük, hogy a fiu is a
kezében hordta a fövegét, nem a fején – hogy ne kelljen azt levennie.

– Nos! Emmánuel úr. Mit hozott ön? szólt a gróf, messziről megszólítva a
közeledőt.

– Gróf úr, mondá a fiu, én még nem vagyok «úr», mert még nem vettek fel
a «humaniorákba», akkor leszek «humanissime», addig «te»-nek szólít
minden ember, a ki nem gúnyolódik.

– Jól van, fiam. Ez is helyes. Első dolog az embernek feltalálni a maga
helyét a világban, sem egy lábnyommal elébb, sem egy lábnyommal hátrább.

– Sáromberkyné itt küldi az adásvevési szerződést aláirva.

Adalbert gróf átvette az okiratot s végig futott rajta.

– Nagyon jól van.

– Valami irásbeli választ fogok erre kapni?

A gróf figyelmesen tekintett az fiu arczába.

– Természetesen. Az eladási szerződésre viszonzásul nekem kell az
eladott ház tulajdonosnéjának megküldenem a vételárra szóló utalványt
bécsi bankáromhoz. Hanem azt a tiszttartóm is elvégezhetné.

– Az asszonyság szeretne mentül előbb eltávozni innen.

– Azt én is óhajtom. Tehát hajlandó vagy ezt is visszavinni hozzá?

Még gondolt valamit, de azt nem mondta el.

– Még az uti batyum is ott van, azért is vissza kell mennem.

– Jól van. – Hát édes Tanussy Emmánuel, én most mondok neked valamit, –
egész nyiltan, őszintén. Megvallom, hogy én nekem te egy egész sorát a
jó szolgálatoknak tetted, majd akaratlanul, majd meggondolva. Hogy ennek
az én szeleburdi fiamnak az éjjeli kalandját tréfás kimenetelüvé tetted,
az nemcsak rá nézve üdvös, de rám nézve is nagyon megnyugtató. Hogy
aztán feljöttél hozzám, tettedet elismerni, ez egy igen nagy
kellemetlenségnek vette elejét. Végtére, a mi legfőbb, hogy ezt az egész
troglodyth családot innen a házam tövéből, mint a hamelni patkányüző,
kiköltözésre birtad, s ez egyenesen a te közbejöveteled következménye,
azzal én nekem olyan jó szolgálatott tettél, a mit soha sem fogok
elfelejteni. A mit én mondok, az nem «szólásmód».

Azzal kezét nyujtá Ponthay Adalbert gróf a fiatal Tanussy Manónak. Eddig
ennek a két családnak az öklei találkoztak egymással.

– És már most hát mondd el nekem te is egész őszinteséggel, hogy miben
jársz? mi czélod van? hová igyekezel? Hátha tehetnék érted én is
valamit?

– Nincs rajta semmi titkolni valóm. Leányt akartak belőlem csinálni s én
férfi akarok lenni. A fejemet megakarták tölteni ostobasággal, a
gyomromat édességgel s a szivemet gyávasággal, s én óhajtom a tudományt,
a száraz kenyeret és a szabad akaratot.

Adalbert gróf elbámult ennyi rhetorikán, de hisz ez természeti adomány
némely embereknél.

– S hová akarsz menni?

– Debreczenbe, diáknak.

– Választottál valami életpályát?

– Hát eleinte menni fogok azon az uton, a melyen valamennyien mennek.
Megtanulom, a mi könyvből tanulható. Leszek kis civis gyerekeknél
præceptor, leszek kántista, szép hangom van, eljárok temetésre
«peták»-ért, leszek «masinista», «kis botos», tűzoltó, aztán eljárok
ünnepeken légatiókba és prédikálom az igét. Ezen az úton lett az én
barátom Mántay Móricz is tudós emberré.

Adalbert grófnak tetszett nagyon ez a mendikás philosophia. Gyönge
nevetésre is birta.

– Tehát, te előtted a Mántay Móricz, a derék indzsellér a legfőbb
eszménykép? Hanem hát, ha az a pálya van leginkább az izlésedre, akkor
még azon jó becsületes megyei mérnökön tul is találhatsz magasabb elérni
való fokot. Miért elvesztegetni a fiatalkori éveket olyan tudományokkal,
a mik a pályádtól eltérnek, soha szükséged nem lesz reájuk? Minek
kántálni, præceptorkodni, predikálni? Ha elszánt akaratod van sokat és
nehezet tanulni, szigorú, komoly életrend mellett, akkor én azt
tanácsolnám neked, hogy lépj be egyenesen a bécsujhelyi hadmérnöki
intézetbe. Nekem egy sor irásomba kerül s ingyen felvesznek, s onnan
aztán mint kész ember kerülsz ki, s viheted olyan magasra, hogy őseid
lesznek rád büszkék, nem te reájuk. Egy nagybátyám, a ki ott
nevelkedett, most táborszernagy.

– Bár én is oda mentem volna, most volnék valami.

Adalbert gróf nagy fát mozgatott. Ejh, milyen dicső fogás volna, a
hatalmas Tanussy család egyetlen fiuörökösét az osztrák ármádia tagjává
tenni.

Manó csak pár szót válaszolt rá.

– Nem tudok németül.

Ez elég akadály.

– Azt pedig jó lesz megtanulnod. Az európai művelt népek élő nyelve
nyitja meg előttünk a világot, a nélkül itt maradunk a szurdikban.

– Tanulni fogom.

– Tehát most csakugyan Debreczenbe akarsz eljutni? Nem beszéllek le
róla, az igen jó iskola, bár egy kissé «vaskalapos». Gyalog indultál
neki?

– «Apostolok lovain».

– Milyen alkalmas véletlen! Épen most indul a kasznárom Debreczenbe, a
sertésvásárra. Azzal együtt utazhatol. Ő egyedül megy. Igen derék,
joviális úr.

Adalbert gróf csak úgy negyedrész tekintettel vizsgálta a fiu arczát,
mit árul el erre a szóra? Ha örömöt, akkor az a gyöngeség jele, ha
dölyföt, akkor az az ostobaság hírnöke. Családjának ős ellensége kinálja
őt azzal, hogy mikor az apai háztól szökve szökik, akkor a saját
hintaján elviteti a végczélig. Mit mond erre?

Manó nem engedett a szivébe látni.

– Igen köszönöm a gróf szives ajánlatát, de nem fogadhatom el. Megmondom
az okát. Van egy jó pajtásom, a ki eddig tanított arra a kevésre, a mit
felszedtem, ő vele beszéltünk össze, hogy a collegiumba megyünk. Két
külömböző utat választottunk az eltávozásra, hogy együtt ne
üldözhessenek bennünket. Szavunkat adtuk egymásnak, hogy a hortobágyi
csárdában találkozunk össze, s a melyikünk hamarább érkezik, a másikat
ott bevárja s így megyünk együtt a collegiumba. Már most, ha én kocsin
mennék a Hortobágyig, ugyan mit csinálnék annyi éjen-napon keresztül
abban a pusztában, meg a csárdájában, a mig a pajtásom gyalog odáig jut?
Ha pedig nem maradnék ott, hanem egyenesen bemennék Debreczenbe, akkor
megcsalnám a jó barátomat, s az hiába várna rám az összebeszélés helyén.
Hát azért csak gyalog kell nekem az utamat folytatnom.

A kifogást egészen correctnek ismerte el a gróf, volt benne ész is, meg
szív is. S ezzel szépen ki lett kerülve mind a gyáva elfogadás, mind a
goromba elutasítás.

Adalbert gróf azonban még is gondolt ki valamit. Az ő kezei messze
elérnek. Ezt a szökevény fiut nem fogja a hálójából kiereszteni többé.
Tenni fog róla, hogy az az apai házhoz vissza ne kerüljön többé.

E közben eljutottak a kastély verandájáig. Ott volt fölterítve a
reggelihez: halmozva minden inycsiklandó falánkság.

A gróf a tiszttartójáért küldött.

Az alatt lejöttek az emeletből a gróf urfiak. (A grófné még nem kelt
föl.)

A jó Gil Blast a másik kettőnek úgy kellett erővel kihozni karjánál
fogva. A két szélső nevetett, a középső ungorkodott.

– Hagyjatok neki békét! mondá a gróf. Gyere ide fiam. Nincs mit
szégyenlened a dolgon; nem leány volt, a kivel az este megbirkóztál,
hanem fiu, hozzád illő lovag és gentleman; a mi kedves öcsénk, anyánk
után osztályos rokonunk, Tanussy Emmánuel. Öleljétek meg egymást.

Erre aztán egyszerre megváltozott a társaság hangulata. «Egy a mi
társaságunkból! Hisz akkor «csau!» Egy álczázott gentleman! a ki tourt
csinál gyalog, s útközben kalandokat keres. Ezt sorba kell ölelni
valamennyinek!» Albino jajgatott is egy kicsit: «héj! héj! ne olyan
nagyon! én nem akarok veled birkózni».

Most aztán egészen helyre van állítva Gil Blasnak a becsülete, azt a kék
nefelejtset ott a szeme alatt büszkén mutogathatja, hiszen az egy
athletai assautnak a tanujele. Manót odaültették maguk közé az
asztalhoz. Hát az bizony másodszor is megreggelizett. Mire nem képes egy
kezdő diáknak a gyomra. A közben el kellett neki mesélni a Styx-szigeten
szerzett élményeit, a mik nagyon mulatságosaknak találtattak. Különösen
hálás közönségre talált az a része az előadásnak, a hol a vadmacskát
leirta. Ilyen közelről senki sem látta a leányt. Mikor azokról a nagy
szemeiről beszélt, Gil Blas csak úgy meregette a magáét, mintha azokat
is akkorára szeretné kitágítani. Most már igazán éhes kezdett rá lenni.

– (Abból pedig nem eszel, fiacskám! dörmögé a gróf s az időközben
megérkezett tiszttartónak kiadta az utasítást, s beküldte vele a
szobájába, aztán maga is odaült a családi asztalhoz.)

Látta, hogy a vendéget nem szükség kinálni. Hozzálát, a mit kedve
szerint talál. Ki tudja, lesz-e ma ebédje valahol?

Csak egygyel kinálták hiába: borral. Az nem kellett neki. Gil Blas pedig
ugyancsak hozzálátott a sherryhez.

– Hát te mért nem iszol bort?

– Azért, mert mindig azt láttam, hogy mikor valaki bort iszik, egészen
más ember lesz belőle, mint azelőtt volt: én pedig szeretek az maradni,
a ki vagyok.

Hanem hát málnavízzel is lehet Bruderschaftot inni!

Ez alatt a tiszttartó elkészült az utalványnyal.

Adalbert gróf felkölté az asztaltól Manót s behitta a szobájába.

– Itt van az utalvány tízezer ezüst forintra, Sáromberkyné számára.
Ennyit adok neki a vityillójáért. Elképzelheted, hogy ez nagyon jól meg
van fizetve. A szállásadó asszonyod azért az egy éjszakai, nem igen
nyugodalmas kvártélyért elég jól meg van jutalmazva. Vidd el neki. A
kastély hátulsó ajtaján bocsátalak ki, hogy ezek a szeleburdik ne tudják
meg eltávozásodat. A mint te ezt az irást átadod a vénasszonynak, az
rögtön a térde közé kapja a seprűjét, a nyakába a bagolyszemű porontyát
s úgy elrepül innen, hopp hirével, hogy senki se hallja ebben az
országban többet a hirüket. Az én fiacskám, meg a két bolond nagybátyja
csak hadd készítsenek új furfangos revancheterveket a jövő éjjelre.
Mehetnek már a hidon keresztül s ott találják az eresz alatt a nagyszemű
baglyot, meg a vedlett anyját.

A gróf maga vezette a mellékfolyosón keresztül Manót az istállók felé
nyiló ajtóig s aztán megmagyarázta neki, hogy merre juthat kerülő úton a
posványi lakáshoz, hogy a verandán ülők meg ne lássák.

Azok vigan csördíték össze a kupiczáikat a gránát villogású curacaóval.

«Éljen a kis vadmacska! For ewer!»



A MI MEG VOLT ÉRDEMELVE.

Mikor Manó elhagyta a kastélyt, Adalbert gróf azt mondá a
komornyikjának, hogy küldje hozzá a Matyit, a dolgozószobában fog rá
várni.

A Matyi egyike volt a hires somogyi legényeknek: kemény ficzkó, de
hűséges.

– Láttad ezt a fiut, a ki most innen elment?

– Hogy ne láttam volna.

– No, hát most szedd fel a sátorfádat és készülj az útra.

– Gyalog?

– Bizony nem is üveges hintóban. Mától fogva ezt a fiatal embert kiséred
minden útjában, egész Debreczenig. Ügyelni fogsz rá, hogy valami baj ne
érje; rossz emberek, állatok meg ne riaszszák, hozzá szegődöl s
barátságosan beszélsz vele. Ha kérdezi, kinek a cselédje vagy? azt
mondod, Tánczos Márton uramé Debreczenben. Az ott hires hentes mester.
Sertéseket jöttél válogatni az én uradalmamba, az ő megbizásából. Az
urfi bizonyítványodat fogja kérni, azt megmutatod neki: itt vannak az
igazságaid. Az elemozsinádat megosztod vele, de borral ne kináld. A
hortobágyi csárdánál elmaradsz tőle s előre mégy Debreczenbe ezzel a
levéllel Tánczos Márton uramhoz. Aztán ott maradsz nála szolgálatban.

– Meddig?

– A míg ő nem fogja mondani, hogy eredj tovább. Akkor majd azt is
megtudod, hogy merre menj. Aztán arra a fiura úgy vigyázz Debreczenben,
mint a két szemed fényére.

– De ha Tánczos uramnál leszek szolgálatban?

– Majd oda fog az a fiu is kerülni. Elmehetsz.

Ponthay Adalbert grófnak az egész terv készen volt már a fejében.

Még aznap délelőtt több rendbeli levelet indított útnak Bécsbe s Budára,
s ebéd után felpakoltatott az úti hintajába és elindult Tuhutum
vármegyébe Tanusvárra, a hol még mindig ott rostokoltak a dragonyosok és
a fekete harisnyások.

Manó a kastélyból örömtől lihegve futott a Styx-szigeti házikóhoz. Egész
kincs volt, a mit Sáromberkyné számára hozott magával.

Az öreg asszony magánkívül volt örömében.

Mit adhatott ennek a fiunak ezért a nagy szolgálatért? ennyi nagy
örömért? Pénzzel csak nem fizethette ki! Azzal biztatta meg, hogy majd
ha egyszer Bécsbe feljön, keresse fel őket, ottan majd uriasabb módon
fogadják.

– De én soha sem megyek Bécsbe.

– Akkor hát soha nem is látjuk egymást.

Erre a szóra aztán az a két nagy szem egyszerre megtelt könynyel. Ez
megint kitaláltatta, hogy mit kellene hát ennek a fiunak adni, a mivel
az meg legyen jutalmazva.

– No, hát adj neki búcsú fejében egy csókot.

S a leány adott a fiunak egy csókot.

Oh, drága, elveszthetetlen kincs! Egy csók, a mit egy tizenhárom
esztendős leány egy tizenhárom esztendős fiunak ád! Gyémánt hamarább
eléghet, arany hamarább megrozsdásodhatik, mint ennek a csóknak az
emléke elmúljon valaha.

Azután felkerekedtek s együtt elkisérték az útrakelő fiut a park vad
bozótjain keresztül egész az országútig.

Lizandra szomorú volt.

– Sokat szenvedtünk mi itten, mondá Manónak, de azért mégis nehezemre
esik itt hagyni ezt a helyet, hogy nem látom ezt a zöld tavat többet,
meg az ümmögő békákat, a gólyát sem hallom kelepelni többé, az éjjeli
lepkék nem repkednek ott a fejem körül; még csak a holdat sem látom majd
azoktól a nagy házaktól ottan. Kivel beszélek majd?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tűzhalmi kastélyban ez alatt volt nagy riadal az elveszett csemete
miatt. Ki látta, hová lett? De nagyobb kérdés volt az, hogy milyen
alakot vehetett föl, mikor elszökött? a nélkül currentálni nem lehet.
Hajfonadékait levágva, leányruháit levetve mind itt hagyta; hogyan
lehetett öltözve?

Sára asszony hajszolta a férjét, meg valamennyi házi barátot,
tiszttartót, alispánt, hogy keressék hetedhét országon a leányát; maga
is egész nap kocsizott s fűt-fát kikérdezett, de semmi nyomot nem
talált.

A derék csendbiztos, Holofernes uram ugyan igaz hitére fogadta, hogy ő
egy hét alatt előkeríti, ha égből, ha pokolból is a szökevényt, s nem
mult nap, hogy a tűzhalmi kastélyba fel nem hozott volna egy-egy kóbor
czigányleányt, faczér szolgálót, csárdai virágszált, vagy kolduló
ancsát, hogy «úgy-e ez az?» hanem Sára asszony egyikben sem akart az
eltünt Emmácskájára ráismerni. Arról aztán Holofernes uram megint nem
tehetett; ő megfogta, a kit megfoghatott.

Valami tizednapra az eltünés után aztán véget vetett a kétségbeesésnek
egy Debreczenből érkezett levél, melyet a collegiumi senior írt
Decebálnak, tudatva vele, hogy fiörököse mai napon subscribált s letevén
a privat-exament, az első humaniorába fölvétetett.

Decebál sietett a levél tartalmát közölni a feleségével.

– No! Megkerült a drágalátos magzatod! Mondtam, hogy rossz pénz nem vész
el.

– Hát hol van?

– Jó helyen van. Ott van Debreczenben: a collegiumban.

– Az én Emmám! A collegiumban! mendikás!

– No, ugyan nagy csuda! Én nem tudom, mit lármázod fel az egész
vármegyét a miatt a kölyök miatt? Én háromszor elszöktem az apámtól,
tizenhárom esztendős koromig. Egyszer a Robinson szigetét indultam el
fölkeresni; máskor a görögöket akartam felszabadítani; harmadszor meg
egy komédiás leány után szöktem el s félesztendeig kóboroltam és vertem
a réztányért a vásáron: mégis itt vagyok.

– Akkor is gonosz csont voltál már, de én nem akarom, hogy az én Emmám a
te nyomdokaidban járjon.

– Hiszen nem is jár. A collegiumba szökött, tanulni van kedve. Ezt nem
az én példámból szerezte. Ne félj, majd visszajön, ha megunja a
mindennapi semper-levest.

– Jézus, Máriám! Hogy az én Emmám mindennap semper-levest kapjon!

– Kap biz az ott egyebet is, ha jól nem viseli magát: pálczát.

– Pálczát! Az én fiam! Fel is fordítom az egész kollégyiomotokat a feje
tetejére!

– Fordítsd! Fordítsd!

– Te csak nevetsz! Mintha apja sem volnál. Pedig egyetlen egy fiad.

– Remélem, hogy én is egyetlen egy apja vagyok neki. Hájszen nem törik a
csontja. Majd eljár legatióba, Kis-Pércsre prédikálni; meg énekel a
temetéseken petákért.

– Micsoda? Az én fiam petákért énekel; a debreczeni Péterfia-utczán
végig! De ezt a gyalázatot nem hagyom megtörténni! A Tanussy-czimeren
ilyen szégyenfolt nem ragad. Azonnal fogass be!

– Hiszen már befogattam.

– Hogy Debreczenbe menj, a fiunkat hazahozni?

– Nem biz én, hanem Koltaberekbe, egy pár medvének a bőrét hazahozni.

– Már megint Koltaberekbe! Szerelmeskedni?

– De ördögöt! Vadászni.

– Vadászszál itthon. Van itt erdő elég.

– De nincs medve. Az őzeket csak nem öltöztethetem fel medvebőrbe.

– Halaszd későbbre. Elébb járd meg Debreczent.

– Jaj galambocskám, nem értesz te ehhez. Ennek a hónapnak a végén a
medve már téli álmát aludni megy s nem lehet rá vadászni. Aztán már az
egész vadásztársaság össze van hiva a napjára Koltaberekbe; magam, a
házigazda csak nem maradhatok el.

– Tudom! Hiszen tudom én azt, hogy micsoda medvére vadásztok ti
Koltaberken, szép virágszálom.

– Ugyan mit tudsz?

– Mit tudok? Azt, hogy ottan lakik a te örmény menyecskéd.

– A kivel ezelőtt tizenöt esztendővel hirbe hoztak, a mikor még legény
voltam, akkor is vagy volt igaz, vagy sem. De hisz az már valami
nagyszerű vén banya lehet azóta.

– Hát akkor a leányáért mégy oda! Az még fiatal.

– Ezer villám! Nem is tudod, hogy van-e neki leánya, s most féltesz egy
leánytól, a kiről azt sem tudod, hogy van-e a világon?

– Tudom? nem tudom? Az nem kérdés. De ismerlek! Azt tudom, hogy miféle
vagy. Azért mégy oly messze, hogy megcsalhass.

Decebálnak nagyon tetszett ez az ungorkodás. Nevetett rajta.

– Ezt bizony kitaláltad.

Sára asszonyt egészen feltüzelte ez az ingerkedő nevetés. Már két
zsebkendőt összetépett.

– Hátha én is olyan pénzzel fizetnék meg férjem uramnak, mint a
milyennel ő kegyelme fizet nekem?

– Hahaha! Kaczagott Decebál. Ugyan tedd meg azt egyszer, kedves
galambocskám! Kit válaszszak ki a számodra? Jó lesz Bakala Peti?

– Azt mondom: dühbe ne hozz, ember! Mindennek van határa. Nem tudod,
hogy mire képes egy asszony, ha elkeserítik?

– De szeretnék egyszer olyant látni. Az én feleségem, mint világ
rózsája.

– Hát igen. Ha te úgy, én is úgy. Szeretném tudni, hogy mért kellene
csak én nekem megtartani a hűséget, másnak nem.

– Ugyan hogyan kezdesz hozzá?

– Még nem tudom, de majd megtanulom.

Decebál még jobban kaczagott.

Sára asszony aztán, mikor látta, hogy a fenyegetésének nem hisznek,
sirva fakadt.

– Ez a jutalmam azért, hogy olyan nagyon szeretlek.

– Hát ne szeress olyan igen nagyon. Az sem jó. Lásd: az Emma is azért
szökött meg tőled, mert agyon boszantottad a szereteteddel.

– No, hát nem foglak benneteket szeretni. Kutyavér! Az apja is olyan,
mint a fia. No, hát hagyjatok itt mind a ketten. Nem szaladok utánatok.
Nem bánom, ha egyiteket megeszi is a medve, a másikat meg a féreg.

Decebál kiszabadult a credóból az által, hogy vendégei érkeztek:
tuhutumvármegyei czimborák, a kiket a koltaligeti vadászatra
meginvitált. Azokkal aztán félre vonult a pipatoriumba. Az asszony
duzzoghatott magára.

Duzzogott is. Ebédnél egy szavát nem lehetett venni.

Úgy ült az asztalfőn, mint egy bálvány.

Decebál pedig csak azért is erőszakolta azt a themát. Mintha
összebeszélt volna a vendégurakkal, folyvást arról adomáztak, hogy
milyen víg mulatság esett néha napján azokkal az oláh fátákkal! De
szépek is a lelkemadták! Idézték rá a költő versét. De az örmény nőkben
mégis több a tűz! Igaz-e vagy nem? Decebálnak kellett dirimálni a
kérdést.

Sára asszonyban csak úgy forrott a méreg. Egy falatot le nem nyelt az
ételből, csak úgy tolta el magától a hajdu által körülhordott tálat.

Decebál e miatt még jobban kegyetlenkedett vele. Minden szava olyan éles
volt, mint a peniczilus.

– De hol marad az a Bakala Peti? kérdezgeté több ízben. Hogy nem jön
most, mikor legtöbb szükség van rá.

S a közben csalfán odamosolygott hunyorítva a szép asszonyára. Annak meg
tüzes nyilakat szórtak a szemei, karikára nyilva, az ajkai
szétfeszültek, a homlokát ráncz szelte keresztül.

Végre előkerült a Bakala Peti. Volt nagy rivallat a megjelenésére.
Vadászathoz volt már egészen öltözve, nagy visszatürt szárú csizmákban,
vadászkés az oldalán.

– Itt van Peti! Nem csuklottál sokat? Ugyan emlegettünk. Ülj le frissen.
Még az ebéd közepén vagyunk.

Bakala Peti előbb a házi asszonynak kezet csókolt, aztán sorba
«prenzált» az urakkal, míg a visszahozott paprikás csirkéhez letelepedék
s csak azután kezdte el magát igazolni, hogy miért késett el ilyen soká.

– A vármegyeházánál időztem. Megtudtam, hogy a királyi biztos
megérkezett, egészen váratlanul. Az okát is tudom. A curia itélete
megjött a nagy felségsértési pörben, holnap hirdetik ki a vármegyeházán.
Belizárnak tudtára lett adva a Judlium által, hogy a házából el ne
távozzék, külömben mint szökevényt fogják letartóztatni.

– Nos! Nos! mondogatták minden oldalról, s a tréfás hangulat egyszerre
komolyra változott. Mit tudsz az itéletről?

Ühüm! Volt ám esze Bakala Petinek, hogy azt mondja:

– Nem tudok többet.

Addig, a míg utól nem érte a vendégtársaságot evésben-ivásban, nem
tudott semmit, más dolga volt a szájának, mint declamálni.

Csak a mikor az ötödik pohár szerednyeivel lenyomtatta a töltött
káposztát, akkor rukkolt ki vele, hogy:

– A referendárius titkárától kicsaltam, hogy mi van az itéletben.

– No, hát mért nem mondod mindjárt? Mit kapott Belizár? sürgölé Decebál.

– Két esztendei várfogságot Komáromban, szólt Bakala Peti, egy tulipán
formára hámozott hónapos retket dugva a szájába.

Az urak dörmögtek és a fogukat szítták. Csak Decebál veté oda, szinlett
közönynyel:

– Ez nem is sok.

E felett aztán élénk disputa támadt, hogy sok-e vagy nem sok az a kimért
büntetés. Egyik azt állította, hogy a bizony nagyon sok, egy fokos
ütésért (a nyelével) Rézkuthy uramnak a hátára, talán meg is lehetett
volna alkudni vele, annyi forintba, a hány nap a fogság. A másik azonban
előczepelte a Corpus Jurist, s felolvasta belőle az idevonatkozó
törvényczikket: «hominem regium verberantes». A ki a homo regiust
megüti, fejét és vagyonát veszíti: még nagyon is irgalmas az az itélet.
Végre Decebál megnyugtatott minden embert. Hiszen tréfa dolog az egész
államfogság. Az ember, ha jól megkéri a Platzkomandánst, megfizeti a
profoszt, olyan kényelembe teheti magát, mint odahaza. Az látogathatja,
a kinek tetszik. Ott vannak a pensionatus tisztek, azok eljárnak hozzá
délutánonkint preferánczozni: még vadászni is kijárhat velük a
börtönből. Víg élet van ottan. «Magamnak is kedvem volna megpróbálni.
Legalább két esztendeig garçon életet élnék.»

Még ez is Sára asszony boszantására szólt.

Megállj csak! Az ebéd vége felé Sára asszony asztalt bontott, felállt a
székéről.

No, még egy utolsó nyilat akart a szivébe lőni Decebál: megfogta az
asszony kezét s a vonakodót átölelve, ott tartá, mintha mutatná, hogy
módjában van vele játszani.

– No hékám. Adj egy csókot, én meg mást. Így meg nem bántjuk egymást.

– Eredj már a kutyáidhoz, nem hallod, hogy csaholnak, utasítá el az
enyelgést Sára asszony.

A késő őszi medvevadászatokhoz erre neveltetett vérebeket szoktak vinni,
mert akkor a medve nem hajt már a lármára, úgy kell kihúzni az odújából.
Decebálnak egész falkája volt mindenféle vadászebekből, a peczérek
kihozták az illetőket az udvarra, s azok nagy lármát csaptak odalenn.
Sára asszony igen helyesen utasítá a tárgyalást a napirendre. Az urak
mind felkeltek s kedves egészségére kivánták egymásnak az ebédet.

Bakala Peti törte magát a vendégcsoporton keresztül, hogy karját
nyujthassa a távozó háziasszonynak.

– Héj te Petykó! kiáltá rá Decebál. De felvadászcsizmáztad magadat!
Pedig te nem jösz most velünk Koltaligetre medvevadászni.

– Miért nem? kérdezé az elhüledezve.

– Azt majd megmagyarázza neked a feleségem.

Azzal impertinens kaczagásba törve ki, fogta karon a legközelebb eső
vadászczimborát s vitte ki magával a társaságot, a sinkoránokra terelve
a beszédet.

Sára asszony a szobájába érve, úgy megragadta Bakala Petinek a kezét,
hogy az szinte megdöbbent bele.

– Hát van igazság a földön? suttogá az asszony. Hát illik ez? Becsület
ez? Elitéltetni egy ártatlan embert, két esztendei fogságra, s a míg azt
bezárják, az igazi bűnösnek hegyen-völgyön lakodalom!

– Biz ez így van.

– Héj, ha én most irni tudnék! sohajtá fel az asszony.

Bakala Peti csak bámult.

– Hallja! Maga legjobban tudja, hogyan esett ez a gyalázatos dolog, mert
benne volt. Megtenne nekem valamit, ha igen szépen kérném?

– Mindent, a mit csak ember megtehet, a nagysád kedvéért.

– Hát tegye meg azt, hogy menjen vissza rögtön a városba, keresse fel a
kormánybiztost s mondja meg neki, hogy én szeretnék vele négyszem közt
beszélni: fontos mondani valóim vannak. Ha meglátogatna holnap délelőtt
a Tanusvári házunknál. Megértett engem?

– Tökéletesen értek mindent, lihegé Bakala Peti. Sejté, hogy itt egy
nagyszerű árulásról van szó, a miben Medea, meg Jázon, meg az
aranygyapju még egyszer szerepelnek.

Sára asszony pedig azért, hogy könyvből nem tudott olvasni, Bakala
Petinek az ábrázatjából ki tudta olvasni, hogy az mit gondol most?

Ez most azt hiszi szentül, hogy a szép menyecske megharagudott a kikapó
urára, boszúból be akarja záratni; és azután maga vigan szándékozik élni
szalma-özvegysége napjait. Bakala Peti nem tartaná magát rossz
vigasztalónak.

Ettől a gondolattól lépre ragadt Bakala Peti. Volt már ő neki az ilyen
dolgokban tapasztalása. Megtörtént az már, hogy a legdélczegebb lovagnak
a felesége is, ha elhanyagolva látta magát a férje által, keresett
magának mondjuk, hogy «boszúállást». S e tekintetben Sára asszonynak
teljes oka lehetett a panaszra. Decebál egyre kóborolt szanaszét az
országban, a nélkül, hogy valaha a feleségét valahová magával vitte
volna. Ezt a fitymálást egy asszony sem bocsátaná meg; hát még a kit a
féltékenység gyötör. A féltékenység és hűtelenség pedig nem más, mint
egy fának a gyümölcse, éretlen és érett korában. A míg éretlen, addig
fanyar, mikor megérett, akkor édes.

– Egy szót se szóljon többet nagysád; elég: mindent tudok. Úgy bizhatja
rám ezt a dolgot nagysád, mintha teljes instructiót adott volna.
Mindenben a kezére fogok szolgálni. Már most csak egyet kérek. Adjon
nekem erre a bal pofámra a drága szép tenyerével, egy izmos, de
egészséges pofont.

– Mi a csodát?

– Egy olyan patent poflevest, hogy mind az öt ujjának a helye ott
maradjon az orczámon.

– Minek az magának?

– Hát hogy tudjam urát adni, miért maradok ki ebből a házból örök
időkre, s rá ne jöjjön valaki az igazi okára.

Sára asszony átértette az egész tervet. A szája mosolygott, a szemei meg
szikráztak.

– No hát tartsa!

Adott is Bakala Petinek aztán egy olyan hatalmas pofont, hogy
megcsendült bele a füle. Igazán meg volt vele elégedve.

De még Sára asszony is. Mert ki nem állhatta ezt a szemtelen ficzkót.
Mindig viszketett a tenyere, mikor ennek a vakmerően hizelkedő,
tolakodó, követelő pofáját meglátta. Csak a régi kivánságát elégítette
ki.

– De már most, lássa nagysád, azt a rajtam ütött sebet meg is
gyógyíthatná. Mondá Peti, odatartva a pirosabbá tett orczáját. Csókot
akart rá flastromul kapni.

De Sára asszony nevetve huzta magát vissza.

– Jajh maga, mint a zsidó kocsisa, előre akarja a fizetést. Majd ha meg
lesz szolgálva. Majd egyszerre!

Ez a szó «egyszerre!» nagy jelentőségű.

Bakala Peti belenyugodott. Volt hite a nők váltóképességében.

– Tehát magamat ajánlom.

Vette a kalapját és elsietett.

Az udvarra leérve, ott találta Decebált és a vendégurakat, kik a
sinkoránokat mustrálták nagy szakértelemmel.

– Agyiő, pajtás! mondá Bakala Peti Decebálnak. Én sietek innen és többet
engem a te házad nem lát.

– Mi lelt, Bruder?

– Hogy mi lelt? azt megtudhatod, ha a pofámra nézesz, s meglátod, hogy
az egyik arczom pirosabb mint a másik.

Ott bizony még akkor is láthatók voltak a rózsák, a mik a szép tündér
keze nyomán fakadtak.

Erre nagy nevetés támadt az egész társaság részéről. Ez megkapta a
magáét!

Bakala Peti igen jól adta a lefőzött udvarlót. A kocsija ott állt
befogva. A kocsisával rettentő veszekedést kezdett, (mint a féle
megtromfolt ember, a kinek valakivel kell éreztetni a haragját). Az
istrángszíj t. i. csavarodva volt felkapcsolva a kisafára!
Fenyegetőzött, hogy elcsapja a marhát. Kikapta a kezéből a gyeplőt,
rávagdalt a két sárgára (a minek az áráért három szolgabirónál van már
beperelve) s elvágtatott, az egész társaság szerencse kivánatai közt.

Ez az intermezzo Decebál kedélyét enyhébb hangulatba hozta. Szegény
Sárika! Mégis csak gyémántos, aranyba foglalni való asszony! Mikor az
ura feldühíti, az udvarlót pofozza fel.

A mint a társaság, egy kis ebéd utáni séta kommotiót végezve, visszatért
a kastélyba, Decebál sietett is felkeresni az asszonyát s igen gyöngéden
bánt vele. A mit annál inkább is illett tennie, mert az asszony épen
azzal foglalkozott, hogy az ő vadász kirándulásához szükséges mindenféle
czókmókot összepakolja. Sára is igen nyájas volt már.

Úgy látszott, mintha az egy lecsapástól egészen megtisztult volna a
levegő.

Csak arra kérte, hogy magára vigyázzon, a medve meg ne tépje. Gombostűt
vigyen magával a kabát hajtókájába szúrva. Ez szükséges a
vadászembernek, hogy ha szembejövő pappal találkozik, utána hajíthassa a
gombostűt; külömben szerencsétlenség éri a vadászaton. Ő pedig maga az
alatt, a míg Decebál Erdélyben jár vadászaton, el fog utazni
Debreczenbe, s hazahozza azt a rossz gyereket. Bizony nem hagyja ott
mendikásnak, ha maga Cálvinus János feltámad is, s az követeli magának.

Ebbe a szándékába Decebál is beleegyezett.

Többet aztán szó sem volt sem az örmény asszonyról, sem annak az
esetleges leányáról, ellenben a bekövetkezett vacsoránál (a hol Sára
asszony igen jó étvágygyal hozta helyre a déli mulasztást) csupa
debreczeni kollégiumról folyt a discursus. Nem volt már titok, hogy az
Emma oda szökött; az a gonosz utálatos Jancsi beszélte rá bizonyosan, a
ki egészen elbolondította a fejét. Majd vissza fogja hozni a mamája, s
ezentul kordában fogja tartani! A vendég urak mindegyike tudott valami
tanácsot adni, hogy kihez kell fordulni a végett. A seniorhoz, nem: a
contrascribához, de biz a rector professorhoz! azért sem; ez a conrector
dolga. Hát a legrosszabb esetben ott van a superintendens, ha az sem,
hát a coadjutor curator! Hátha a fiu erővel ott akar maradni? Mit mond
az ilyen esetnél a Tripartitum? Eh mi köze a «mi» ügyeinkhez a
Tripartitumnak. Mit mond a komjáti kánon? Hátha a «nagy botos» is
beleszól? hátha a diákok «ad armát» kiáltanak? Nem tréfa az. Ha ez óta
felöltötte a tógát az Emma, nehéz lesz abból kiöltöztetni!

Egyszóval, Sára asszonyt ellátták minden előre elképzelhető eshetőségre
jó tanácscsal.

Aztán végre is, magával viszi az asszonyi arzenál leghatalmasabb
fegyverét, az anyai könyeket, a miket már ez alkalommal is bőségesen
ontott.

Ez most nem gondol egyébre, mint az Emmájának a kiszabadítására az
emoreusok körme közül.

Abban egyeztek meg, hogy Sára asszony holnap reggel mindjárt útnak indul
Debreczenbe. Decebál még bevárja a Szilágyságból érkező vadásztársakat s
azokkal egyesülten indul neki majd a bihari hágónak, harmadnap kora
hajnalban.

Olyan kedves is volt Decebál, hogy ez este nem ment a czimborákkal
kártyázni; a mit azok megbocsátottak neki; tekintve az elmaradás
tiszteletreméltó indokait.

Másnap későn is virradt meg a tűzhalmi kastélyban, a mi sok tréfás
megjegyzésre adott okot. Az utazó hintó már reggel hatkor be volt fogva
az öt mokány lóval; de biz azok még nyolcz órakor is ott rázták a
csengőt a nyakukon; a kocsis legalább huszonötször körülrájtsulozta
velük az udvart.

A bucsúvétel is igen érzékeny volt. Decebál maga bugyolálta be
mindenféle wiklerekbe messze útra elbocsátott feleségét. Vége-hossza nem
akart szakadni a csókolódásnak. Sára asszony még a tova gördülő hintóból
is kihajolt s lobogtatott kendőjével küldé köszöntését az utána néző
édes kedvesének.

Ugyan mi jár most ennek az asszonynak a fejében?

Nem kevesebb, mint az, hogy ő most ezt az ő édes kedvesét becsukatja két
esztendőre a komáromi várba, s aztán saját magát is odacsukatja mellé,
hogy az két esztendeig kénytelen legyen ott lakni vele egy börtönben.

Csak asszonyfejben támadhatott ilyen gondolat! Az azután ki is főzi.

A Tanussy Decebálék háza Tanusvárott salva guardia volt: «nemes telek».
A város királyi város; hanem a nemes telek egy darab enclave benne. Ez
nem tartozik a városi hatóság, hanem a vármegye igazsága alá. Azért az
ezen telken épült ház ment a katonabeszállásolástól, itt a városkapitány
tolvajt el nem foghat, hanem csak a szolgabiró. És a mi fő dolog, a
városban nem szabad zsidónak boltot nyitni, de a vármegyében szabad.
Annálfogva a salva guardia egész utczára néző tractusa csupa
szatócsboltból, rövidáru kereskedésből és pálinkamérésből áll; itt a
nemesi kiváltság hóna alá nyúl a zsidónak s lehetővé teszi neki, hogy
fészket rakhasson a város közepében. Jól megfizet érte! Az uraság maga
csak leszálló helynek tartja ezt a házat, ott van a lovai számára az
istálló és saját használatára egy udvari lakház, a minek minden ablaka a
tágas nagy kert felé nyílik, az udvarra s az abban játszó
zsidógyerekekre nem látni ki onnan.

Ez a topographiai ismertetés azért volt előre bocsátandó, hogy
megérthetővé tétessék, mi módon kerülhetett Ponthay gróf úgy össze Sára
asszonynyal, hogy azt senki meg ne tudja.

Mert Tanusvár nagy pletykafészek. Ott minden élő teremtés ismeri Tanussy
Decebálnét még a járásáról is, s a királyi biztos nem tehet egy lépést a
városban, hogy arról még aznap minden ember ne beszéljen s aztán
mindenféle conjecturákat ne kössön hozzá.

Tehát ez így lett kimesterkélve. Ő kegyelmessége véletlenül
összetalálkozik a salva guardia előtt Bakala Petivel. Köszöntik egymást.

– Hová tetszik menni excellentiádnak?

– Egy szíjártó boltot keresek. A jukkernégyesemnek szeretnék sallangos
lószerszámot venni.

– Van az itt nagy választékban a Kohnnál.

Azzal bevezeti ő excellentiáját a Kohn boltjába.

A szatócs előhordja a drágaságait. Bakala Peti műértő szemének egy sem
tetszik. «Van még ennél szebb is a magazinban».

Azzal az udvarra nyíló ajtón kimennek a boltból, s az alatt, a míg
Bakala Peti lehordatja az állványról valamennyi lószerszámát a
szatócsnak, Ponthay Adalbert véletlenül meglátja az urasági lak nyitott
ajtajában állni a szép Tanussy Decebálnét, udvariasan üdvözli. Az
meghívja, hogy tessék, legyen szerencséje egy pillanatra. Nem látja meg
senki, csak a zsidó asszonyok. Azok pedig némák. (Nem egymás közt, de a
világra nézve.)

És így az egész árulást nyélbe lehet sütni, a nélkül, hogy az eredetét
meg tudnák valaha az illetők.

A tényállásról már fel volt világosítva Adalbert gróf Bakala Peti által.
Különben is tudta ő azt jól, hogy ki követte el a felségsértési actust,
de nem volt rá bizonyítéka. Bakala Peti denunciatiója még magában nem
volt elég. A mi csalhatatlan bizonyíték lett volna, az a Decebál által
leszakított Lipót-rend. Ez Sára asszonynál van. De hogy kerüljön a
királyi biztos kezébe? Még pedig olyan módon, hogy el se lehessen
tagadni; de még se kelljen Sára asszonynak a férje ellen tanubizonyságot
tenni.

Nehéz dolog ez nagyon.

Valamit sejtett Adalbert gróf.

Ilyen árulást ingyen el nem követnek. Ez az asszony bizonyosan
szerelmes. Mert nagy dolog az, ha egy nő a saját férjét be akarja
záratni, még pedig két esztendei várfogságra.

De vajjon kibe szerelmes? Bakala Petibe-e? Ez nagyon alacsony ízlés
volna. A dandy ugyan maga azt hiszi. Adalbert gróf mást sejtett. Ez
asszony Belizárba szerelmes, a kisebbik urába. Mikor arról van szó, hogy
ki szenvedjen meg, inkább a férjét szolgáltatja ki. Ez tragicus
kimenetel; de lélektani tény.

– Én megmondom a módját, hogy hogyan lehet az igazságot kisütni, mondá
Sára asszony, miután a történeteket még egyszer előadá a királyi
biztosnak. Hanem egy feltételt kötök hozzá.

– Kérem.

– Nem bánom, ha Decebál megkapja a két esztendei várfogságot; de kikötöm
magamnak azt, hogy engemet is csukjanak oda hozzá.

– Ah! – Adalbert grófnak nyitva maradt a szája bámulatában.

– Igen! Azt akarom, hogy legyen kénytelen, a czudar, ott ülni
éjjel-nappal velem egy szobában, s ne legyen neki más vigasztalója
nálamnál. Ne szökhessen meg tőlem sehova. Legyen a láncznak az egyik
vége az ő lábára verve, a másik meg az enyémre. Akkor aztán tudom, hogy
megbecsül.

Most nyíltak fel a szemei a grófnak igazában. Ez a menyecske a saját
férjébe szerelmes! De még milyen őrülten szerelmes! Ez csakugyan új neme
a férji hűség biztosításának. Jaj, ha lábra találna kapni!

Hitetlenül nevetett.

– No hát mit nevet a gróf? Én egész komolyan beszélek. Szenvedjen a ki
bűnös; de legyek én ott, hogy megvígasztaljam.

– Ez lehetetlenség, asszonyom; nem élünk a Zách Feliciánok korszakában,
a mikor a családfő felségsértéseért az egész familiát elitélték,
asszonyt, leányt vegyest. Azért, ha Decebálra kisűl a felségsértés, a
feleségét nem lehet melléje záratni a börtönbe.

– Csak tessék rám hagyni. Majd teszek én arról. Jól kifundáltam én ezt
az éjszaka, hogy nem tudtam aludni. Majd belekeverem én magamat ebbe a
processusba, olyan szépen, hogy egy kalap alá kerülünk Decebállal.
Tessék csak ide hallgatni. Ez a rossz ember most engem elküld
Debreczenbe a fiamat keresni, maga meg azalatt a kortyondi pajtásaival
eleblábol Erdélybe a régi szeretőit fölkeresni.

– Talán nem is igaz az.

– De tudom én azt jól. Nem lehet egy asszonyt megcsalni. Úgy ismeri az
az urát, mint a czigány a hegedűjét. Hát én most azért is keresztül
húzok a számításán. Ő kelme nem fog az idén medvevadászni! Kérem! Magam
is erdélyi leány vagyok, tudom, hogy ilyenkor már a medve alszik, s
akárhogy kérdik tőle, hogy adja a bundáját? nem hozza elő. Decebálnak
ezúttal «orrod tőle foghagymás!»

– De azt előre is megmondhatom, hogy én nemes embert, ha csak in
flagranti nem kapom, le nem tartóztathatok.

– Nem is úgy gondolom. Úgy-e bár vannak az országban olyan bizonyos
emberek, a kiknek az a dolguk, hogy mindenütt szaglászszanak,
hallgatózzanak, szemfüleskedjenek, aztán ha valamit elleshettek, azt
megírják Bécsbe.

– Egyszóval «titkos policzáj». De hát hogy tudja azt a tekintetes
asszony?

– Sokszor előhozzák beszéd közben az asztalnál az urak. Szidják érte a
kormányt. Hanem azok másnak nevezik. Valami olyan kutyafajta.

– Talán «spitzli?»

– Igenis, spitzli. No hát egy ilyen spitzli feljelenthetné ezt a dolgot.
Annak nem kell sem magát megnevezni, sem bizonyítani. Elmondhatná,
hogyan történt a homo regius ellazsnakolása? még azt is megirhatná, hogy
az elvett Lipót-rend ott található az én elefántcsonttal kirakott
szekrényemnek a belső rejtekfiókjában, a mit akkor lehet megtalálni, ha
az ember az arany czifraságot félretolja. Ott van a porcus dalicti.

– Tehát csakugyan ott van a tekintetes asszonynál?

– Persze; én elvettem tőle, mert azt hittem, valami menyecske nyakából
tépte le emlékül; hanem aztán a «spitzli» felvilágosított felőle, hogy
ez Rézkuthy rendjele.

– A «spitzli?»

– Hát igen. A Bakala Peti. Eddigelé úgy-e, hogy nem tudtak a bécsi urak
egész Tuhutum vármegyében egy árva lelket sem találni, a ki
«spitzli»-nek odaadja magát? A kit meg idegen helyről küldtek ide, be
sem merte ütni az orrát Tanusvárra máskor, mint országos vásárban,
egyszer akkor is a hátára ragasztották neki a titulusát nagy betűkkel:
«spitzli», meg is verték, ki is dobták. Soha sem is jött az ide többet.
No hát én nekem még azért is köszönettel és hálával tartozik az udvari
cancellária, hogy egy jó spitzlit szereztem a számára, a ki egészen
alkalmatos, s azért megteheti nekem azt a szivességet, hogy engemet az
urammal együtt becsukasson Komáromba. Hej, ha én azt elénekelhetném az
én Decebálomnak: «Majd elmegyünk, rózsám, Komáromba, Komáromba: Ott is
együtt leszünk kovártélyba, kovártélyba!» Hanem hát menjünk tovább,
drága az idő! Erre a följelentésre Decebál meghívást kap Bécsbe, a
királyhoz. Hogyan is hivják azt? Tatár szó! Sokszor hallottam emlegetni:
«Adadundum verbungérium».

– Igen, igen. «Ad audiendum verbum regium».

– Nojsz így mondtam. Hát oda fel kell neki menni. Az ellen nincs
rugódozás. Ezt a parancsolatot még ma meg kell neki kapni; mert holnap
már kimegy Erdélybe, s onnan sohse kerítjük vissza. Az alatt pedig, a
míg Decebál Bécsben jár, kegyelmességed, a maga hatalmánál fogva, egész
brachiummal kijön Tüzhalomra, s házmotozást kezd a Tanussy ősi lakban.
Én akkor már otthon leszek; mert arra a hírre, hogy az uramat Bécsbe
czitálták, hirtelen végzek Debreczenben, breviáriummal (értsd: brevi
manu), a kit útban találok, felpofozom! a kölyket beteszem valami
professorhoz; hát legyen az ebadta pap, ha már tanulni van kedve; s
azzal vágtatok haza lóhalálában. Ott kezdődik azután az én dolgom.
Kegyelmességed házmotozást akar tartani az én nemesi portámon. Seprűt
fogok; repellálok. Egy pár hajdúnak kiütöm a fogát; a magas kormányt
lehunczutozom. Kegyelmességednek azt fogom mondani, hogy úgy áldja meg
az Isten, mint a suhai malmot! Tetszik tudni, hogy áldotta meg a suhai
malmot? Hétszer ütött bele egy nyáron az istennyila.

Mikor pedig a szekrényemre kerül a sor, s a rejtek fiókra rátalálnak,
akkor egyszerre elájulok. Hát ez aztán csak elég lesz arra, hogy
Decebálom felségsértési perébe belekeveredjem, s vele együtt magam is
odakerüljek a komáromi Babylonba. (A «pavillon» népszerűsített neve volt
ez.)

Adalbert grófnak el kellett ismerni, hogy ennél furfangosabb
cselszövényt nem lehet kigondolni annak az elérésére, hogy egy szerelmes
asszony az ő imádott urával két esztendei mézes hetek eltöltésére legyen
királyi táblai itélet útján kenyszerítve. Nincs benne semmi
lehetetlenség, semmi képtelenség.

Azt azután már Ponthay Adalbert a saját divinátiója nyomán kálkulálta
ki, hogy mi lesz ennek a czifra dolognak a lefolyása?

Tanussy Decebál, ha azt megtudja, hogy a házánál tartott házmotozás
alkalmával megtalálták az élő bizonyítékát az általa elkövetett
felségsértési ténynek, egyszerre felhagy az eddigi tergiversatióval, s a
mi a nemes ember jellemében van, elvállalja egész kevélységgel a maga
vétkét, s többé nem bujkál sehová, hanem azt mondja: «hol az a
börtönajtó? Adós vagyok, fizetek.»

Azzal becsukatja magát.

De ezt még megelőzi valami eset.

Elébb a királyi biztos magához hívatja Belizárt. Ez mind e mai napig nem
tudja, hogy mi történt vele a régi napnál töltött orgia után; mert álló
huszonnégy óráig nem lehetett bele lelket verni. Maga is kezdi már
hinni, hogy ő verte meg a homo regiust. Saját hive pedig egy sem volt a
társaságban, a ki felvilágosítaná.

Ponthay Adalbert tehát meg fogja neki mutatni a biróság itéletét. Két
esztendeig űlni bizony nem kellemetes dolog. Mikor aztán a «vad
elefántot» így megkínozták a «rossz emberek»; akkor elő fog állani a «jó
ember» és megvédelmezi, kihozza a veremből. A királyi biztos el fogja
neki mondani, hogy bizonyosságot szerzett magának a felől, hogy nem
Tanussy Belizár követte el a nagy feloniát, hanem valaki más. Már rajta
tartja a kezét. Meg fogja menteni az ártatlant a bűnhődéstől, de
beleejti a vétkest. És ezért a jó szolgálatért nem is kér semmit
Belizártól; semmi igéretét sem veszi. Még csak arra sem akarja őt
gyöngéden kötelezni, hogy félre vonuljon a közügyek teréről. Sőt
ohajtja, hogy vegyen azokban mentül tevékenyebb részt. Csupán arra kéri,
hogy emlékezzék meg rá, hogy van igazság a földön, ritka plánta ugyan
(mint ez idő szerint a burgonya), de mégis kapható, s hogy ennek a
gumóit Ponthay Adalbert, a királyi biztos ültette el Tuhutum
vármegyében. Azután következik az, hogy a megváltozott tényállás, uj
tanujelek, önkénytes vallomások nyomán az elmarasztaló itélet Tanussy
Decebált fogja sujtani. Hiszen semmi csontja sem törik el bele. Az úr
még a tömlöczben is úr. Akár egész víg társaságot gyűjthet ott maga
körül az elitélt. De milyen nagy lesz majd a meglepetése, ha egy szép
délután csak betoppan hozzá a felesége s azzal az édes nyilatkozattal
borul a nyakába, hogy ő is el van itélve felségsértés miatt. Hogy ennek
mi lesz a következése? azt véges elme előre meg nem jósolhatja. Hogy
Decebál megpuhulva jön ki a börtönből: az az egy bizonyos.

– Áll az alku. Mondá Adalbert gróf, kezet adva Sára asszonynak, a ki őt
aztán kikisérte az ajtóig. «Igazán gyönyörű virágok vannak a kertjében a
tekintetes asszonynak», mondá a bucsuzás kicserélése közben.

Ez alatt Bakala Peti minden lószerszámot előhordatott a magazinból, s
azok közül kiválasztá a legszebbet ő excellentiája számára. Adalbert
gróf helybenhagyta a választást s odébb ment. Bakala Peti hátra maradt;
egyért azért, hogy ne lássák együtt az utczán a királyi biztossal;
másért meg, hogy bekasszálja a Kohntól a sápot az elcsaklizott sallangos
szerszámért.



EGY JÓ SZÓÉRT.

Úgy ment az a dolog, mint a karikacsapás.

Még nem gördült ki Sára asszony úti hintaja Tanusvár poros utczáiból, a
mikor már útban volt a juratus tabulæ regiæ notarius Tűzhalom felé.

Ez is szép intézménye volt a boldog arany időknek: a jurátusság. Egy
esztendeig joga volt a fiatal magyar nemesnek atillában, magyar
nadrágban, topánban járni, sastollas kucsmával, görbe kard az oldalán,
joga volt a királyi tábla titkos tanácskozásaiban hallgatóúl megjelenni
és a mi legkitünőbb kiváltságát képezte, birói idézést, evocatiót,
admonitiót, királyi parancslevelet ő kézbesíthetett, s zörgetésére meg
kellett nyílni minden nemesi kapunak: mert ha meg nem nyílt, oda
szegezhette a juratus a kapura, s eljárásáról kiadott bizonyítványa
annyit ért, mint a szolgabiróé és az esküdté együtt.

A főispán juratusa volt, a ki a királyi parancslevelet megvitte
Decebálnak. (Volt a királyi biztosnál ilyen előre készen tartva). A
fiatal joggyakornok közel atyafi volt, szívesen látott vendég a tűzhalmi
kastélyban.

– Hozott Isten, öcsém! fogadá a házi gazda.

– De bizony magam is igyekeztem, hogy délelőtt ide juthassak.

– Hogy el ne maradj az ebédről, ugy-e?

– Nem egészen azért, hanem, hogy átadhassam ezt a királyi parancsolatot
urambátyámnak. Ebéd után tiltja a törvényes szokás.

– Királyi parancsolatot? szólt elcsodálkozva Decebál. Nem emlékezem én
rá, hogy kértem volna ő felségétől valamit. De hát csak azért sem
olvasom el ebéd előtt, hátha valami mérges dolog van benne, a mi
elrontaná az étvágyamat.

– Annál jobb szeretem, szólt a juratus, ott marasztalva magát ebédre. A
levelet aztán zsebredugták.

Nagy férfitársaság volt együtt, összegyűlt már az egész vadászkompánia.
Az ebéd hosszú volt, vidám adomákkal fűszerezve. A kávéval együtt
felhozták a pipákat, meg a dohánybörbönczéket, üröm taplóval együtt.

Az egyik vendég úr fidibust követelt.

– Itt van nálam egy annak való papiros, mondá a háziúr, kihúzva a
zsebéből a hivatalos levelet. Még fel sem bontotta.

Hanem a megkínált vendégnek több præsentiája volt, az előbb feltörte a
fidibusnak szánt levelet, s nagy lett a megrökönyödése, mikor elolvasta
a tartalmát.

– Decebál komám. Ez királyi parancslevél. Téged ad audiendum verbum
hivnak.

Erre a szóra olyan csendesség támadt az asztalnál, mintha mákot
akarnának vetni.

Decebál megkísérté elkezdeni a kaczagást, de hogy senki se secundált
neki, hát ő is abbahagyta.

Az uraknak egyszerre eszébe jutott a most épen minden megyei felirat
állandó sérelmi panaszát képző elfogatások története.

A meghökkenés csendjét azután felváltá a méltatlankodás zúgolódó hangja.
Találgatni kezdték, mi lehet az oka e fenyegető meghívásnak? Hiszen ok
bizony volt volna elég; de ki lehetett az árulkodó? Egész Tuhutum
vármegyében nincsen spitzli. Daruk, sasok összeverekesznek, de egymást
be nem vádolják soha. Senki sem megy itt a sérelme miatt még a
szolgabiróhoz sem panaszra, hanem maga vesz magának elégtételt, sőt ha
ellopják az ökrét, visszalopja. Végre egy kitalálta ejteni a nevet:
«Bakala Peti!»

Nem Bakala Peti fütyörészett be valamit?

Talán boszúból a tegnap kapott pofoncsapásért?

Na, attól kitelik.

Az inhibeáló jurátus hozzá járult ehhez a véleményhez a maga
tapasztalásával.

– Csakugyan láttam ám Bakala Petit tegnap délután a királyi biztosnál.
Mikor átvittem hozzá az actákat a registraturából, ott ült nála Peti a
kanapén, a mint benyitottam az ajtót, egyszerre más tárgyra vitték át a
beszélgetést. A gróf azt kérdezte Petitől, hogy «hogy állnak a vetések?»

Mintha tudná azt Bakala Peti, hogy hol van az ő buzája elvetve?

Világos, hogy ő volt az árulkodó.

Csak az a kérdés, hogy vajjon mennyit súghatott be abból, a mit tud?

– Egy cseppet se zavarjon ez meg benneteket, szólt Decebál
megnyugtatólag. A legmagasabb parancs egész tisztelettel ad acta
tétetik. Holnap pedig megyünk mindenestül Erdélybe vadászni.

– Figyelmeztetem rá, kedves urambátyám, jegyzé meg a fiatal
joggyakornok, a kinél még nagyon friss volt a jogtudomány, hogy ezen
esetben az eltávozása könnyen «fugá»-nak, szökésnek fog vétethetni s a
szökevény nemest megfogdossák.

– Csak hagyd te azt az okoskodást, édes öcsém. Várjon ő felsége, a mig a
medvémet meglövöm, ha visszajövök, akkor is olyan szép leszek, mint
most.

El lett határozva, hogy nem engedelmeskedünk. (Nincs is annál nagyobb
gyönyörűség a világon!)

Ellenben ma este rövidebbre szabjuk a kártyaidőt, hogy jókor
lefekhessünk. Hajnal előtt indul a karaván Erdély felé.

A jurátus öcsémet sem eresztették vissza, nehogy hírt mondhasson a
királyi biztosnak erről a renitentiáról s az még valami bracchialis
erőszakkal gátolja meg a hazulról elvonulást. Elszöknie sem lehetett,
mert a leghátulsó szobába vetettek neki ágyat, a honnan valamennyi
vendég szobáján keresztül kellett volna kiosonnia. Volt ugyan annak egy
más ajtaja is a folyosóra; de ott feküdtek a medvefogó sinkoránok, s
azok megeszik, ha ki próbál jönni.

Különben is fidélis fiu volt, nem kellett félteni. Ő volt a legelső, a
ki hajnalban Decebált felkölté.

– No öcsém, hát hogy aludtál? kérdé a házi gazda.

– Sehogy sem.

– Talán horkoltak a szomszédok?

– Ha még csak horkoltak volna!

– Hát mit csináltak?

– Azt csinálták, hogy minden negyedórában jött hozzám egy, a mint egy
kicsit elszunnyadtam s elkezdett a fülembe sugdosni: «Kedves öcsém! Nem
akarom Decebált háborgatni, most kaptam levelet, hogy az anyósom halálán
van, haza kell sietnem. Kérlek, mondd meg neki reggel.» Aztán jött egy
negyed óra mulva egy másik. «Kedves öcsém. Most zörgetett fel egy
staféta, hogy a leányom torokgyikot kapott, azt hozza, futnom kell
doktorért. Kérlek, nem akarom felzavarni Decebált. Mondd meg neki
reggel.» Negyed óra mulva megint rángatja a fejem alól a vánkost valaki.
«Kedves öcsém, nekem olyan borzasztó kólikám támadt egyszerre, majd a
falra mászom. Ilyenkor az az orvosságom, hogy lóra ülök s elnyargalok.
Kérlek, majd mondd meg reggel Decebálnak.» Utoljára felöltöztem,
gyertyát gyujtottam, papirost vettem, megrubrikáztam, s a mint jöttek
sorba, rovancsolva beirtam, kinek mije haldoklik odahaza, mije fáj a
zsigerei közül? Az utolsónak nem maradt más, mint hogy feltörött a
sarka, nem húzhat rá csizmát, ez papucsban ment el.

Mind elpárolgott az egész vadász-compánia. Csak a szegény kis jurátus
maradt ottan.

– No, már ez czudarság! Mondá Decebál. Ennyi poltronságot nem tettem
volna fel a barátaimról.

– Ne haragudjék, urambátyám! Lássa, igazuk volt a törvényesség
szempontjából. Mert, ha ők itt maradnak, az által nem magukat keverik
galibába, hanem csak egyedül urambátyámat.

– Mégis gyávaság, pipogyaság volt tőlük így elszelelni.

– Én pedig azt tanácsolom urambátyámnak, hogy menjen fel szépen Bécsbe,
s hallgassa végig, a mit mondanak. Mással is megtörténik az.

– Azért sem megyek. Becsukhatnak, de meg nem juhászíthatnak. Hadd látom,
mi lesz belőle, ha nem megyek?

Akkor aztán lement az udvarra veszekedni a cselédekkel, hogy minek
nyitották ki a kaput az elszökdöső vendégek előtt.

Mikor legjobban patvarkodik, odasettenkedik melléje egy czigány. Csak
akkor vette észre, mikor a kezét megcsókolta.

– Hát te ki malacza vagy?

– Malacznak az apámé vagyok, hanem postásnak a tekintetes nagyságos
Belizár urfi konventiójában vagyok.

– Hát talán levelet hoztál nekem az öcsémtől.

A czigány előkereste a kalapja mellől a levelet s átadta.

Belizár irása volt. Olyan csúf kaligrafiája nem volt az egész szittya
ivadéknak Herodotus óta, mint neki. Hanem azért ennyit meg lehetett
belőle érteni:

«Komám. El van árulva az egész dolgod a homo regiussal. Ugorj, mert
elcsipnek! Belizár.»


Ez meg már épen dühbe hozta Decebált.

– Én ugorjam! A te intésedre? Csak azért sem.

Olyan nagy volt az ellenszenve az öccse iránt, hogy még csak annyi jót
sem tett fel róla, hogy az valódi részvétből gondolna ő rá, mikor baját
látja. Gyáva a ficzkó! Gyónni, vezekleni viszi az ösztöne, az anyai vér.

Azt már kitalálhatta, hogy Belizár beszélt a királyi biztossal, ő már
kiszabadult a kelepczéből. Ki tudja, micsoda áron? Beleesett az árulás
Tuhutum vármegyébe. Oda már a szüzesség! Eddig soha bemondó nem vált
innen!

Azonnal hivatta az ispánját.

– Üljön az úr lóra! vágtasson utána a feleségemnek. Még útban éri, mert
az asszonynép nagy pihenőket tart útközben. Mondja meg neki, hogy rögtön
forduljon vissza. Én itthon maradtam, s nagy szükségem van rá, hogy vele
beszélhessek. Ég a házunk, csak hogy a füstje nem látszik. Aztán nem
kell kimélni a lovat.

Aztán befogatott a hintajába s a jurátust is meghívta, beviszi a
városba, annak sem kell forspont. Együtt szálltak le a vármegyeháza
előtt.

Egyenesen rontott fel a főispáni szállásra. Az ajtóban álló kivont
kardos hajdut szelideden oldalba taszítva, benyitott az ajtón, s azt sem
kérdezve az előszobában ácsorgóktól, hogy itthon van-e, a kit keres?
ment be egyenesen a belső szobába. Nem hozott semmi fegyvert a kezében.
De annyit mégis megtett, hogy a kalapját levette.

Ponthay Adalbert grófot egyedül találta a főispáni elfogadóteremben.

– «Alázatos a szolga!» (Ez volt az ő köszönési formulája nagy urakkal
szemben.)

– Tessék helyet foglalni!

Decebál el is foglalta a helyét a nagy karos székben, messze elnyujtva a
lábát, s a sarkantyuja taréjával czifrákat kanyargatva a viaszkos
parketten beszélgetés közben.

– Miben lehetek szolgálatjára, tekintetes öcsémuramnak?

Decebál felkapta az állát erre a megszólításra. Igaz, hogy anyai ágról
osztályos atyafiak voltak, de azért az «öcsémuram» szót sehogy sem vette
a nyaka.

– Hiszen tudva levő dolog, hogy Tuhutum vármegyében minden ember
«bátyám»-nak szólítja egymást, tekintet nélkül az életkorra, a mi
különben egészen megfelel a franczia «monsieur»-nek, azért igen jó néven
veszem, ha excellentiád «bátyám»-nak szólít s én is visszaadom. Az
«öcsém» megszólítás nálunk bizonyos lenézést fejez ki.

– No, hát legyünk mind a ketten «bátyám».

– Nekem például van egy emberem, a kit én igazán úgy hivok, hogy
«öcsém». Mert rászolgál. Úgy viseli magát, hogy «öcsémnek» hivhatom. A
szegény félkotyó Belizár. Tudom, hogy eltörött nála a mécses cserép,
mikor megtudta, hogy két esztendőt kapott. No hát ne szurkoljon tovább,
kirántom a sárból. Azért jöttem ide, hogy megmondjam, nem ő insultálta a
homo regiust. Nem is volt az eszénél akkor. Olyan részeg volt, mint a
tök. Ketten fogták a két karjánál, úgy huzták utánunk. Ő ártatlan az
egész dologban.

Adalbert gróf úgy tett, mint a ki uj dolgokat hall most.

– De hát akkor ki ütötte meg a király emberét?

– Senki sem! Maga csapta bele a fejét az ajtóragasztóba, attól dagadt
fel a homloka.

– De valaki csak hozzányult?

– Hát az a valaki én voltam. Egy kicsit megfogtam a gallérját.

– Valami küzdelemnek kellett e közben lenni, mert Rézkuthynak leszakadt
a nyakába kötött Lipót-rend.

– Ejh! kiálta fel, dölyfösen talpra ugorva Decebál. Nem jöttem én ide
magamat benevolisáltatni. Mit törődöm én a homo regius «fityegőjével»?
Tudom is én miféle állat az a Lipótrend? Sas? vagy elefánt? Csak annyit
akarok mondani, hogy az egész perduelliós perből kérem a Belizár nevet
kitöröltetni, s Decebált iratni a helyébe. A többit vállalom. Mikor kell
megkezdeni a beülést? Megyek magamtól, nem várom be, hogy értem
jöjjenek.

Adalbert gróf mosolyogva veregetett a tenyerébe, az óralánczáról
lecsüngő pecsétnyomóval.

– Nem megy olyan könnyen, bátyám, mint ön gondolja. Ez csak
bonyolultabbá teszi az ügyet.

– De ha magam ide jövök feljelenteni magamat.

– Csakhogy megelőzte bátyámnak az önfeljelentését egy előzetes feladás.

Most már dühbe jött Decebál.

– Ki volt az a gézengúz?

– Azt nem szoktuk elárulni. A szokott forumon lesz elintézve minden, a
hogy alkotmányos törvényeink parancsolják. Megkapta bátyám a királyi
parancslevelet?

– Itt van a zsebemben, mondá Decebál, s odanyujtotta azt a királyi
biztosnak.

– De ne adja nekem, bátyám, mert magának szól az, nem nekem. Magának
kell azzal felmenni Bécsbe.

– Minek?

– Meghallgatni a királyi szavakat.

– Nem vagyok rájuk kiváncsi.

– Nem is kiváncsiság viszi oda az embert, hanem alattvalói kötelesség.

– Ez az a szó, a mit nem ismerek! Szabad akaratból, vagy nyers
erőszaknak engedve, mehetek a poklokba is; de parancsszóra még csak az
állóhelyemben sem fordulok meg.

Ponthay Adalbert egyszerre észrevette, hogy ők most mind a ketten egy
czél után törekesznek.

Odafenn, a második lépcsőnél van egy kis szoba, olyan kis cucullorium
forma az egyemeletes ház homlokzatán. Ebbe a szobába szokták elzárni az
olyan nemes urakat, a kiket vagy inflagranti elfognak, vagy valami
zenebona miatt elitélnek, legtöbbször üres az, használják különben
kvártélyul a homo regius számára is, mikor annak le kell tölteni az
idejét a vármegyeházánál, a hogy már egyszer láttuk; Decebál ezt a
szobát igyekezik elfoglalni, inkább becsukatja magát, mint hogy
parancsszóra Bécsbe menjen.

Aztán Ponthay Adalbert is épen azt akarta, hogy Decebál oda jusson.
Szépen kiegyengette az útját.

– Nekünk van azonban hatalmunk, azt, a ki a parancsszónak nem akar
engedelmeskedni, kényszeríteni rá. Mondá hivatalos felgerjedéssel.

– Engem? Tanussy Decebált! kiáltá fel büszkén a Thonuzóba-ivadék s
kevélyen hordozá körül tekintetét a szobában felaggatott képeken, a mik
arany rámáikból komoran néztek rá. Azok között volt egy, a király
életnagyságú arczképe, a Szent István-rend nagymesterének pompás
öltözetében, fején a hermelin kalpaggal, mellette az asztalon Szent
István koronája.

Decebál fogta a királyi parancslevelet s kétfelé szakítva, odahajítá azt
a király arczképe elé.

– Nem megyek Bécsbe!

A királyi biztos csengetett. A belépő hajdunak ezt mondá:

– Jöjjön fel a porkoláb! Ezt az urat fel kell kisérni a nemes urak
börtönébe.

Flagrans delictum volt!

Decebál összeütötte a sarkantyús bokáit s ment maga előre, most már azt
sem mondta, hogy «befellegzett».

Ő elérte a czélját. De Ponthay Adalbert is.

Mikor a kacskalábú porkolábbal felkisértette magát a cucullóriumba
Decebál, még akkor egészen tetszett neki ez a szerep. Azokban az időkben
nagyon népszerű dolog volt becsukatni. Hajh, milyen port fog az felverni
mind az ötvenkét vármegyében!

Az előtornáczból és szobából álló lakosztály nem is volt minden kényelem
nélkül, azelőtt a homo regius lakott benne. Még ott volt az almahaj a
kályha vállán, a mit ott hagyott ő nagysága a nyáron. Nyoszolya, szék,
asztal, kanapé, egy szóval minden volt. Fogas is volt a kabátnak,
bundának, csutorának, meg aztán egy nagy rengeteg almáriom, de abban nem
volt semmi. Azaz, hogy teli volt az poros iratcsomagokkal (verje meg a
csoda!). Az még rosszabb a semminél.

– Parancsolja a tekintetes úr, hogy a Régi Napnál megrendeljem az
ebédet? hány órára parancsolja? kérdé a porkoláb alázatos hangon, olyan
módosan csengetve a kezében tartott csomó kulcscsal, mint valami
ministráns az inclangoriummal.

– Semmi tekintetes úr! Szarkaláb! (Loko «porkoláb»), rivallt rá Decebál.
Rab vagyok. A császár rabja vagyok, a ki rabot akar tartani, élelmezze.
Ha én becsukatom a jobbágyot a dutyiba, én is kosztozom ott. Hadd látom,
milyen gombóczot főznek a szegény raboknak.

«Hát hiszen majd elmegy tőle a kedved, ha meglátod», gondolá magában a
börtönök gondviselője.

– Aztán az ajtót be kell rám zárni. Ha fogoly vagyok, be akarok zárva
lenni. Aztán akarom hallani, hogy a strázsa járjon alá s fel a folyosón
az ajtóm előtt. Most takarodjék kend.

Úgy történt, a hogy kivánta. Egészen meg volt a dolgával elégedve.
Daczolhat most már a királyi parancscsal. Nincs olyan nagy úr, mint a
rab a maga börtönében.

Elhitette magával, hogy ő most egészen aczéllá van edzve. Hasonlatos
Konthoz, a «kemény vitézhez». Garay balladája abban az esztendőben
jelent meg. Azt elszavalta Decebál, mikor magára maradt. Elhatározta,
hogy a miatyánk helyett minden reggel, este azt fogja elimádkozni.

Aztán körülnézett a szobában, hogy mivel lehetne az időt eltölteni? A
szekrénynek mind a két szárnya fel volt tárva, meglátta a sok
iratcsomagot. Hátha ezzel is lehetne mulatni? De a mint egyet kihuzott
belőle, olyan egérfutás támadt egyszerre az egész kasornyában, hogy
jobbnak látta ezzel a merénylettel felhagyni.

A mint a delet harangozták, hozta a porkoláb a számára egy cseréptálban
a napi illetményét, hat erős gölödényt, hagymás lélöttyben, meg egy
egész prófuntot, czinkanalat is hozzá.

Evőszerei azonban voltak Decebálnak, azokat ott hordta ezüst tokban a
csizmaszára mellett, kést, villát, kanalat.

– Engedelmet kérek, mondta a porkoláb, a raboknak nem szabad kést,
villát tartani, hogy kárt ne tegyenek magukban, azt el kell vennem a
tekintetes úrtól.

– No hát vedd el a kanalat is. A furkóhoz czinkanál való. Mi van a
korsóban?

– Béka-ital.

– Azért mondom. A rabok nem isznak bort! Pusztulj! Ne bámulj a számba.

Elszánta magát s bevágta mind a hat gombóczot. Ismerjék meg, hogy mire
képes.

A fekete kenyér aztán egészen uj életpályát tárt fel előtte. Igenis, a
szegény rabok az összegyúrt fekete kenyér beléből tudnak készíteni
mindenféle szobrokat, embereket, állatokat, még órát is, a mi jár, ez
lesz az ő napi foglalatossága. Csakugyan vitte is annyira rövid időn,
hogy valami négy lábú állatot kifundált, a mi ugyan inkább hasonlított
az özönvíz előtti saurusok fajtájához, mint ahhoz a toklyóhoz, a minek ő
szánta, de hát így kezdték azt mások is, majd holnap tökéletesebbet fog
alkotni.

Valamije nagyon hiányzott, a pipa. Minden böjtölésnél ez a
legkeservesebb penitentia a rabokra nézve, hogy nem szabad nekik
pipázni. Természetes! A tűzzel felgyujthatnák a börtönt. A raboknak csak
bagózni szabad. Majd ha megint feljön a porkoláb, kérni fog tőle bagót.
Arról is tartozik gondoskodni a császár.

A legközelebbi kulcscsörömpölésre azonban nem a porkoláb alakja
sántikált be hozzá, hanem egy «vármegye uráé», a kit tekintetes
főfiskárius úrnak hivtak. A nevére a harmadik ember sem reflektált, mert
az olyan hosszú volt; «Szomorupataky Dengezics». (Iskola kell ahhoz,
hogy ezt az ember megtanulja!) Ő volt a megyei tiszti főügyész s a
legjobb pikétjátszó a Partium és Nagy-Kunság közötti területen.

A főfiskus egészen őszhajú emberke volt, de a bajusza fekete, azt
suviczkolta. A beszéde rendesen bilingvis volt, először elmondta
latinul, aztán magyarul.

– Quid fecisti, amice? Mit csináltál barátom?

Decebál odatartá eléje a tenyerén most alkotott kenyérbél mammiferát:

– Egy birkát csináltam.

– Non hoc dico. Nem azt mondom. Fecisti stultitiam. Bolondot csináltál.
Non facias sculptile!

– Hagyd az egyik nyelvedet odakinn s ne fecsegj nekem diákul, mert
kidoblak. Ez az én tömlöczöm. Mi kereseted van itten?

– No no no kedves barátocskám. Hát mit keresek én itten? Én vagyok a
főfiskális, a kinek a te causadat ex offo kell védelmezni a királyi
fiskus actoratusával szemben.

– Nekem nem kell védelmező ügyvéd. Az ellen én protestálok. Hogy úgy
tegyenek velem, mint Martinovicscsal és társaival! Hogy a védelem ürügye
alatt gyáván eláztassák. Ha odaállítanak a rendes törvényes birák elé,
meg fogok nekik felelni emberül, tudom, hogy jól laknak vele, ha pedig
törvénytelen idegen birák elé hurczolnak, azt mondom nekik, a mit Csunkó
Náczi mondott: «Siebene brennen!»[16]

– Ugyan, ugyan, barátocskám, ne vedd olyan tragice a dolgot. El lehet
azt még intézni okosan. Daczára annak, hogy nagy hibát követtél el. Adj
egy pár ezer forintot Rézkuthynak s igérd meg neki, hogy a jövő
restauratiókor mellette dolgozol, hogy első alispán legyen, s revocálni
fogja a vádat, hogy ütleget kapott azon az estén. Hát a Lipót-rendjét
hova tetted?

– Tudja a magas mennykő? Elvette tőlem a feleségem, azt gondolta, valami
násfa.

– Azt ő nagysága titokban visszaküldhetné neki.

– Azt pedig egyenesen megtiltom, hogy a feleségem az én dolgomba
beleavatkozzék. Különösen meg ne próbálja én értem kegyelmet kérni, mert
akkor válópört indítok ellene! Ha rabbá tettek, rabjuk leszek! S ha föld
alatti tömlöczbe csuknak, a hová napvilág se jár le, és ha kezemnél,
lábamnál fogva a falhoz lánczolnak is, még akkor sem fogják megérni,
hogy Tanussy Decebál egy könyörgő sohajtásra is fakadjon előttük.

– Jaj, jaj! Kedves amice, barátocskám. Dehogy lánczolnak téged a falhoz,
hahaha! Igazán nevethetek rajta. Annyit már kiböffentett előttem ő
excellentiája, hogy ha az itéletet kimondják is, a várfogság
porkolábfogságra fog enyhíttetni, mivel hogy magad nobiliter
feljelentetted magadat, s akkor itt ülheted le az idődet a
vármegyeháznál, minden úri kényelmed meglesz, tarthatsz itt szakácsot,
pinczemestert, mi, a te régi jó czimboráid mindennap feljövünk hozzád
tarokkozni, preferanszozni, s olyan jól elmulatunk, mint a törökök a
paradicsomban.

Ez a programm pedig már egészen kihozta a sodrából Decebált.

A négylábú saurust ágyugolyóbisnak gyúrta össze s úgy vágta az
asztalhoz, hogy az a gerendákig ugrott fel.

– Nem kell a ti mulatságtok! Velem ne komázzon senki! Tegyék velem a mit
akarnak, de kegyelmet ne osztogassanak. A mit megmondtam, megmondtam.
Többet ne kérdezzenek tőlem, mert rettenetes leszek. Eredj dolgodra s
aztán akkor lássalak, a mikor a hátam közepét. Nekem tetszik rabnak
lennem. Aztán azt is megmondom előre, hogy meg ne próbálják velem azt a
tréfát, a mit szoktak, hogy még egy másik embert, sub titulo «rab» ide
csukjanak mellém, a ki pedig voltaképen nem más, mint spion, mert azt én
megrágom, palacsintává lapítom s a falhoz mázolom. És most: örülök, hogy
volt szerencsém.

Azzal szépen kitolta az ajtón a fiskálist, olyat rivalva a kinn ácsorgó
porkolábra, hogy többet ő hozzá senkit be ne ereszszen, mintha ő volna
itt az úr a háznál.

A fiskális meg a porkoláb egymás szeme közé mosolygott. Csak első nap
van ez így.

Decebál elkezdett dühösen járkálni a börtönében alá s fel. Tudta, hogy
lépteinek hangját meg kell hallani a királyi biztosnak odalenn.
Elhatározott szándéka volt éjfél utáni három óráig négy magyar mérföldet
legyalogolni, hogy el ne alhassék a lábdobogástól az a tyrannus odalenn.

De még félstatiót sem végezhetett el, a midőn újra nyikorogtatják az
előtornácz vasajtaja zárában a kulcsot. Megint jön valaki.

– De már ezt megeszem, akárki lesz!

Úgy is várta, ugrásra készen, mint egy tigris a prédáját.

Hanem aztán épen úgy járt vele, mint a tigris, mikor a várt antilope
helyett egy töviskes disznó bukkan ki eléje. A mostani látogatója
Vakandi Anonymus úr volt. Épen abban az adjustirozásban, a miben
legutoljára láttuk.

Ezt nem lehet megenni.

De annyit mégis megtehetett vele, hogy per kend kiáltott rá.

– Hát kend mit akar itt az én áristomomban?

A hirhedett tudós oda sem nézett rá, elfordult tőle.

– Csak tessék folytatni kérem. S azzal ment egyenesen ama nyitott
szekrény felé s az előtt törökösen lekutyorodva, elkezdett neki
gyürkőzni.

Csak akkor vette észre Decebál, hogy hová jutott? Hisz az a cucullorium,
azonkívül, hogy vendégszoba, nemesi börtön, még egyuttal magazinja is a
vármegye legócskább irathalmazának. Nemcsak egerek járnak abba, hanem
tudósok is.

– Maga ide jár studirozni? kérdé most már enyhültebb hangon Vakanditól.

– Igen is. Épen a Tanussyak egyenes leszármazását kutatom Thonuzóbától.

Thonuzóba! Egyenes leszármazás! Ez a szó volt az, a mi Decebált képes
volt egyszerre az egekbe emelni.

Az a rozzant szekrény egyszerre oltárrá változott előtte. Hogy egyenlő
szinvonalon lehessen Vakandival, a ki guggon ült, kénytelen volt
letérdepelni mellé. Hasonlított a chinaihoz, a ki a pagodlija előtt
áldozik.

– Mit találtál eddig, szerelmetes barátom? kérdé könyörgő hangon.

– Sokat, de nem mindent.

Azzal előszedegette a tarsolyából az eddigi kutatások zsákmányait. Azok
mind a tuhutummegyei archivum lomtárából kerültek elő. Hisz az ilyen
ócska levéltár a senki jószága. Még jobb, ha egy tudós szedi ki belőle a
becsesebb iratokat, mint ha a sajtos csavarint belőlük papiros
töltikéket, vagy a hajduk vágnak belőle fidibuszt a viczispáni
pipatorium számára.

Voltak azok között egész III. Béláig felmenő régi okiratok, a miknek a
papirosa kecskebőr szinű volt már, s a betűi rozsdásak. Mindezek
tágították a visszatekintő szemei előtt a multak láthatárát. Hogy a
Tanussy-család fejedelmi ágból származott, azt ki lehetett belőlük
olvasni. De volt közöttük különösen egy pergamenre irott palimpsest, a
minek az alsó irásában fel lehetett ismerni egyikét a régi pogány
énekeknek. «Hadur, Ármány, Turul, Nemere, Táltos» előfordult abban,
természetesen régi scytha betükkel, a miknek valami barát egy diák
litániát írt a hegyébe minuskel betükkel. Alá volt irva «Zákán».

Ki volt az a Zákán?

Az már bebizonyult tény, hogy az ősi oklevelek nyomán legmesszebb
felvihető ősapja volt a Tanussy-családnak. Ez tehát élhetett a XII.
században. Arra mutat a pogányének. Akkor pusztították el a hitbuzgó
király parancsára a hegedűsöket a hegedűikkel együtt. Bár legalább egyet
meghagytak volna a museum számára.

– A hol ennyi van, ott többnek is kell lenni. Ez volt a nagy archæolog
véleménye.

– Keressük, dörmögé Decebál s levetette a kabátját, felgyürkőzött.
(Nehogy a borjuszájú ingujjába bele szaladjanak az egerek.) Segíteni
fogok.

– Csak csendesen. Én már tudom a tájékozást ebben a labyrinthusban.

– Több szem többet lát.

– No csak azokat tessék kikeresni, a mik minuskel irásjegyekkel vannak
ellátva.

Azzal neki hasaltak a papiroscaliforniának, kihuzgálták a csomagokat,
szétteregették a padlóra a leveleket, úgy jártak közöttük négykézláb.
Egyszer a porkoláb be akart jönni az ajtón, Decebál széket emelt rá.

– Be ne jöjj, ha az életed kedves!

Pedig csak az üres tálat akarta kivinni.

– Jó nyomon vagyunk, biztatá Vakandi Decebált.

Még aznap meg is találtak egy leszármazási lajstromot, kutyabőrre irva,
mely a leghitelesebben bizonyítá a Tanussyak őseredetét, de annak is a
legérdekesebb részét, a felsőt, a hová a pogánykorbeli fejedelmi ősök
nevei lehettek irva, megette az egér. Rettenetes egér! Fejedelmekre
kellett éhezned!

Csak az est sötétje vetett véget a nagy buvárlatnak.

Decebál egészen meg volt elégedve. A sors intéző keze volt ez, hogy neki
ide ebbe a börtönszobába kellett jutni. Nem börtön az már, hanem a
Dárius kincstára. Ez egyenesen prædestinatio volt.

Az eltávozó Vakandinak azt az utasítást adta, hogy holnap a mint
megvirrad, compareáljon a börtönében.

Egész éjjel alig tudott aludni, a dicsvágy ábrándaitól, no meg az
egerektől.

Reggel újra kezdődött a munka, és folyt meglepő sikerrel.
Félbeszakíttatott néha a belépő porkoláb, vagy a főfiscus által egy
pillanatra, de azokat nagy hamar kiexpediálta Decebál. Még takarítani
sem engedett a szobájában, tele volt ott teregetve minden ócska
irásokkal.

A főfiscus ugyan capacitálgatta, hogy jó lenne bele nézni ebbe meg
amabba a mai korból kelt paksamétába, de rá sem hallgatott. A saját
peréről volt szó. «Bánom is én. A mit rám fognak, mind igaz. Itéljenek
el. Felét sülve, felét főve. Nem diskurálunk egymással!»

Makacsul megmaradt a mellett, hogy nem jelen meg a birái előtt, itéljék
el konok makacsságból.

Drága dolgok kerültek napfényre a poros almáriumból.

Egy Tanussy ős athnámét is kapott a török szultántól, melyben a
tiszántuli hét vármegye királyának kineveztetik. Volt annyi esze, hogy
nem használta, de azért itt van. Pénzt is verethetett volna a saját
képére, ha akart volna.

– Ez mind nem ér semmit, mondá a nagy régész, ha fel nem tudjuk találni
azt az itéletet, a mi Thonuzóbára kimondatott. Pedig annak itt kell
lenni.

Az ilyen régiségbuvárnak olyan jó orra van, mint a szarvasgomba kereső
kopónak. (Ejnye, de csunya hasonlat!) Mondjuk inkább, olyan varázsereje
van, mint a kincskereső vesszőnek, hogy a hol a rejtett kincs bujdokol,
ott egyszerre lehajlik magától.

– Mit szól ön, barátja az erénynek? mondá egyszer Vakandi. Mit keres itt
a megyei acták között ez a vastag táblájú imádságos könyv?

– Bizony nem tudom én.

– Hát én kitalálom. Az ilyen régi imádságos könyveknek a táblái még
régibb papirlevelekből vannak összeragasztva, s ha egy ilyen ódon
könyvnek a tábláját szétválogatjuk, igen gyakran meglepő becses iratokra
találunk bennük.

– Szedjük széjjel!

Úgy sem kell az az imádságos könyv a vármegyének.

Vakandi egy archæolog vakmerőségével szakítá le a könyvről a külső
táblát, mely disznóbőrbe volt kötve. Hogy az egerek nem bántották, azt
valami arcanumnak köszönheti, a mivel be volt páczolva; a mikor ez
készült, még drága lehetett a papiros, mert a könyvnek még a szélei is
tele voltak irva.

Ezt a táblát Vakandinak el kellett dugni a tarsolyába és haza vinni;
mert annak a szétfejtése nagy tudomány.

Az évezredes csirizt, a mivel egyik papirlap a másikhoz van ragasztva,
elébb meleg vizpárával kell felengesztelni. E végett a zsákmányt haza
kellett vinni Anonymus úrnak.

Decebál addig az ideig, a míg a tudós visszatért, nem volt ezen a
világon. Étvágya sem volt már, azt sem tudta, délelőtt van-e vagy
délután? Rémledezett előtte, hogy a reggeli órákban valami ismerős alak
karikázik be a szobájába, a ki nagyon hasonlít Csunkó Náczihoz, a
jurátusok apjához, s az egy nagy bolond pecsétes levélből olvas fel
előtte valamit.

Említettük ugyanis, hogy a jurátusság milyen nagy uraság volt, csakhogy
nem tartott tovább, mint feszesen egy esztendeig, akkor letette a fiatal
ember a censurát, s a lepkéből lett hernyó, a jurátusból prókátor. Nincs
ez meg Buffonban! Azonban voltak kiváló capacitások, a kiknek annyira
megtetszett a jurátus élet, hogy vénséget értek benne. A mi úgy történt
meg, hogy minden esztendőben «vissza kapták az aranyat». Tudniillik a
censurára jelentkező jurátusnak előbb egy aranyat kellett letenni a
personalis expeditoránál, ha aztán szerencsésen átesett a censurán,
scriptoristicán, akkor ugyanott megkapta a diplomáját; ha pedig
megbukott, akkor vissza kapta az aranyát, s még egy esztendeig maradt
jurátus. Így aztán volt, a ki ott rekedt, ott őszült meg jurátusi
minőségben s a fiatal generatiónak vezetője volt a pozsonyi és budapesti
erkölcsművelő intézetek látogatásában.

Ilyen forma alak volt az, a ki Decebált meglátogatta, Pestről küldték,
mint az ilyen eljárásokban versatus praktikust. A börtönben ülő nemesnek
ugyanis a citatoriát nem lehet az ajtajára kiszegezni, mert az ott ezt
meg nem láthatja; tehát annak, ha elfogadni nem akarja, fel kell olvasni
az idéző levél tartalmát.

Dehogy hallgatta ezt Decebál. Mikor vége volt, azt kérdezte a vén
sastól: «aztán hol lesz az a fiaker-bál?» A «Nagy Gárdistánál»?

– Ott, felelt rá Csunkó Náczi, s végezve hivatalos exmissióját,
eltávozott.

– Magam nem mehetek, hanem a feleségemet majd elküldöm, kiáltá utána
Decebál.

Végre megérkezett a várvavárt szabadító.

Hogy ragyogott már messziről a rubintos orra, meg a fekete két szeme! A
nyert csata diadala látszott az egész arczán.

– Heuréka! mondá görögül Decebálnak, hogy a porkoláb ne értse.

Azt azután csakhamar kiturszolták a börtönből. Nem kell ma az ágyat
fölvetni!

De még az sem volt elég, hogy az ajtót kivülről magukra záratták, még
azon fölül a nyoszolyát is eléje tolták annak, hogy belülről is el
legyen torlaszolva.

Ekkor azután a szögletbe huzódtak, hogy a kulcslyukon át rájuk ne
leshessen valaki.

– Itt van, barátja az erénynek. Mind a kettő.

– Mi az a kettő?

– Az egyik Thonuzóba itélete, a másik pedig Szár László szerződése
Kenézzel, Thonuzóba apjával a fejedelmi örökösödés dolgában.

– Fejedelmi örökösödés!

Anonymus előszedte egyiket a másik után. Kegyetlenül megviselt
papirosdarabok voltak.

– Vigyázva kell hozzájuk nyulni, mert töredékenyek; a XII. századig még
csak a gyapotból készült papirt ismerték; ezek is abból vannak.

Mind a kettő minuskel betükkel volt irva.

Decebálnak gyönge scrupulusa támadt.

– Az első nem is lehet azzal irva, magyarázá a tudós; mert az egy
országbirói itélet; egyébiránt mind a két irat, ámbár nem az eredeti
okmány, de egykorú hiteles másolat; a mi az egész geneologiára teljes
világosságot vet.

Lássuk.

A két régiségbuvár olyan szépen tudta már olvasni ezeket a barbár
szavakat, hogy fenn nem akadt a szöveg értelmezésében.

Itt állt Thonuzóba elitéltetése. A vádpontok. «Halmokon, forrásoknál,
köveken áldozott. Pogány hitben fiát nevelte. Lóhúst megette, lótejet
megitta. Keresztet ledöntötte. Király ellen «szert» kötött. Pártot
ütött. Zomotort tartott. Felesége penigh alirumna vala. Megitéltetett,
hogy monnó[17] elsiroltassanak; ősi szokás szerint, lovával, ebével,
sólyom madarával, fegyverével; asszonyember csepeszével, kösöntyüivel,
függőivel, edényeivel, áldozatüst, kés, hártyára irott szer velük
temettessék; Bajhalomnak neveztessék! Fiuk Zákán esztergomi érseknek
adassék, keresztény hitben neveltessék, jószágaiban meghagyassék.»

– Ime tehát minden megvan, a mit kerestünk, szólt Anonymus, úgy őrizve a
tenyerén a ráfektetett ócska papirt, mint a ki érzi, hogy attól függ egy
ország új átalakulása.

Decebálnak a köny homályosítá el a szemeit.

Lelke előtt látta megjelenni a hőspárt; az ősapát és anyát, a kik a
hitükért, az ősi istenért, a szabad-jogért inkább élve hagyták magukat
eltemettetni, semhogy az itéletet megtartsák a hittagadás árán. Mik
vagyunk mi, elkorcsult unokák az ő nagyságukhoz képest? Mi a Tanusvári
cucullorium a bajhalmi sirdombhoz?

– Tehát ez okirat nyomán megtudtuk, hogy Zákán csakugyan Thonuzóba fia
volt, s e szerint a Tanussyak egyenes leszármazása be van bizonyítva. De
van ennél egy még nevezetesebb szó is ez itéletben: «hártyára irott
szer» velük temettessék. «Szer» annyit jelent, mint «kötés, szövetség,
egyesség», innen «szerződés.» Azért «Pusztaszer», ahol Árpáddal a hős
vezér szövetséget kötött s őt fejedelemmé tette. A hártyára irott szer
ott van bizonynyal az áldozatüstben eltemetve a bajhalmi sirban. Az egy
czölöpsirbolt, magas hegytetőn, tehát száraz helyen, a hol a
hártyapapirnak épen meg kellett maradni. Azonban itt van a másolata,
annak a hivatkozott «szer»-nek, mely szintén az imádságos könyv
borítékjába összeragasztott papirok közül került elő. Olvassa el azt,
barátja az erénynek.

Ez még ódonabb szavakkal volt fogalmazva, ugyan csak jártasnak kellett
lenni a hajdankori magyar lexikonban, a ki azt meg akarta tudni, mi van
a Szár László és a Kenéz között megerősített contractusban? mikor a
«kopasz» helyett azt mondják «zár», a «gazdag» helyett «szemere», a
«vívást» jelenti «baj», a «vívás» ellenben «ivadékot», «apa» helyett
mondják «ük», a «rokonság» helyett az a szó járja «vér», «vért» pedig
jelent ráviteles értelemben annyit, mint «trón» s a mi fődolog:
«fejedelem» szó helyett azt használják: «csákán.» (A mi természetesen a
várkun, avar, varchonita szótól jön «Chagan.»)

Hanem azért nevezetes egy okmány ez! Mert ebből derül ki (archæologiai
szófejtés mellett) az a megdönthetlen históriai tényállás, miszerint
Szár László Kenézzel kötött szövetséget az iránt, hogy ha az Árpádház
férfi ivadéka kihal, akkor Kenéz vére emeltessék a csákáni vértre.

És Kenéz nemzette Thonuzóbát, Thonuzóba Zákánt, tőle ered a
Tanussy-ivadék, annak az elsőszülötte pedig Decebál…

Ki hát akkor az igazi «csákán» Magyarországon ez idő szerint?

Decebál büszkén egyenesedett föl, s ha oly magas lett volna, mint a
milyennek lelkében érezte magát, fölemelte volna a fejével a Tanusvári
megyeház cuculloriumának a tetejét.

Dejszen zörgethettek azon az eltorlaszolt börtönajtón, akár ki fiai
vagytok odakinn, ez most nem megy a ti hivogatástokra semmiféle
törvényszék elé.

Itt van az ő álmainak rég kergetett bálványa!

Csakhogy ez még nem az eredeti. Az ott van a bajhalmi sírdomb alatt.
Bizonyosan ott van!

– S te csakugyan feltaláltad Thonuzóba sírját? kérdé hosszas elmerengés
után Decebál.

– Bizony mondom, hogy feltaláltam, barátja az erénynek.

– S hogy ahhoz hozzájuthassunk?

– Nem kerül többe, «csak egy szóba», szólt ravaszul hunyorítva a
vakandok.

Decebál fejet csóvált.

– Az még meggondolni való! Rakd el az irásokat. Ha elhatározhatom
magamat, majd odaizenek hozzád.

– Jól van, barátja az erénynek. Én várok és hallgatok.

Az a Bajhalom, Thonuzóba sírjával Ponthay Adalbert gróf birtokán van.



A BOLDOGSÁG, A MIT MEGSOKALNAK.

A Ponthay Adalbert gróf és Tanussy Decebál közötti gyűlölködésnek a nagy
publikum előtt hangzatos czímei voltak; politikai meggyőződések,
felekezeti hitbuzgalom, hagyományos ős villongás, kurucz, labancz tábor!
hanem a fiskálisaik meg a sedriák jobban ismerték a dolgot, «osztályos
atyafiak» voltak! S ez az ellenségeskedésnek a superlativusa.

Adalbert grófnak ugyanaz volt az öreganyja, a ki a Tanussy testvéreké,
utolsó ivadéka egy ősi családnak: fiusított leány, a kinek halála után
egy roppant terjedelmű nagy birtok maradt az unokáira. Ez a birtok
Erdély határszélén feküdt, a hol a Kárpátok kezdődnek, a keleti része
rengeteg erdőkből áll, a nyugoti jól termő szőllős hegyoldalakba
hanyatlik át s aztán ellapul végtelen síksággá, a mit két folyam
öntözget; jó kövér termőföld, búzának, repczének, dohánynak hazája;
gazdag kaszálókkal, sík legelőin jó dolga van gulyának, ménesnek.

Mikor a két család ezen a birtokon megosztozott, a Ponthayak családfeje
el volt foglalva a nagy franczia háboruval; generális volt a
hadseregnél, kinn feküdt Mantuában; egyszer el is fogták Makk
tábornagygyal. Ellenben a Tanussy családapa idehaza volt s a maga dolga
után látott. Így történhetett aztán meg, hogy a birói osztoztatásnál a
rájuk maradt nagy birtokot olyan szépen osztották kétfelé, hogy a
rengeteg erdőség mind a Ponthay-családnak maradt, az áldott Kanahánvidék
meg a Tanussyaké lett.

Mikor aztán Adalbert gróf az apja örökébe lépett s átvizsgálta az
inventáriumot, akkor egyszerre rájött, hogy ez nem jó osztály volt; ő a
maga erdőfedte örökségére folyvást ráfizet, a Tanussyak ellenben
dúskálkodnak; neki jutott a makk, meg a gubics; ezeknek a bor és a búza;
ez nem igazság! Osztályigazító pert indított az unokaöcscsei ellen, azt
követelte, hogy a nagyanyjuk jószágát ne hosszában, hanem keresztben
vágják kétfelé: kapják meg azok az ő makkjának és gubicsának a felét, s
engedjék át neki szintén a felét a boruknak és búzájuknak.

A régi harag méregfájának a gyökerei számára ez az osztályigazító per
volt a legtelevényebb talaj. Az ilyen pernek pedig az a természete, a mi
a berkenyefának, hogy a ki elülteti, az nem eszik a gyümölcséből, ezt
nem végzi be egy emberöltő idő.

Arra pedig, hogy a két Tanussy testvért barátságos kiegyezésre lehessen
birni, egy csepp kilátás sem volt; miután bizonyos, hogy a mire az egyik
rááll, azt a másik csak azért is megtagadja. Aztán, ha az osztályujítás
a Ponthay-család kedvére jönne létre, akkor a két Tanussy testvérnek is
újra kellene osztozni!

De ime a «fátum», a «véletlen» közbehoz egy minden prókátori erősségnél
hatalmasabb argumentumot! Thonuzóba sírját feltalálja egy régiségbuvár;
ámde ez a halom épen annak a rengeteg erdőséggel fedett hegyláncznak
legmesszelátszóbb gerinczén fekszik, a mely Ponthay Adalbertnek jutott
osztályrészbe. Ott van eltemetve az «ük» Thonuzóba, és vele együtt
eltemetve a hártyára irott «szer». Csakhogy ehhez hozzájutni más áron
nem lehet, mint a békés kiegyezés áldozatáén; s ez annyit jelent mint
egy szép tízezer holdas pusztát átadni cserébe egy ugyan akkora
ősrengetegért.

Bizony nem lehet rossz néven venni Decebálnak, ha minden dicsősége
daczára is azt mondá magának: «aludjunk erre egyet!»

Mert hát nem hiába van az ország czímere is olyan formán osztva kétfelé,
hogy az egyik részébe esnek a folyó vizek, meg a sík földek, a másik
részébe pedig a hegyek; s ha az utóbbiakra van feltéve a korona és a
kereszt, ez azt jelenti, hogy a hegyek, erdők a főuraké és a papoké, a
másik aztán a mienk.

Decebál még nem adta be a derekát, meg volt ugyan már rendítve; de még
tartotta magát a lábán. A mérleg ingadozott a haszon és dicsőség között.
Az egyik serpenyőben búza, repcze, a másikban a bükkmakk! Ezt még a
Bajhalom kincsei nem nyomják le. Még ide kell valami, a mi a súlyt erre
felé billentse.

Decebál kiállta még aznap is a rabkoszton, s megkisérté kenyérbélből
lovon ülő pánczélos vitézeket gyurmázni.

A következő nap reggelén korán nyitották rá az ajtót. Megint a főfiscus
jött be hozzá.

– Látod, látod barátocskám, mondtam ugy-e, hogy ez lesz belőle! nem
akartál megjelenni, magadat védelmezni; már most meghozta rád a
törvényszék az itéletet makacsságból. Most lejöhetsz, meghallhatod,
publicálni fogják.

– És ha nem megyek? szólt daczosan Decebál.

– Hát akkor visznek. De az nem volna tehozzád méltó situatio.

Decebál maga is úgy találta, hogy az bizony semmiképen sem lenne valami
dicsőséges látvány, ha az ő nemesi alakját kezénél, lábánál fogva
hurczolnák a hajduk a törvényszék elé. Eszébe jutott Kont balladája is,
az is ott volt az itélet kimondásakor; külömben nem feleselhetett volna
a királylyal.

– Jól van, ott leszek. Hadd lássam azt a komédiát!

Úgy is viselte magát a törvényszék előtt, mint a ki fitymálja az
egészet. Az egész hosszan indokolt itélet felolvasása alatt egyre
törekedett hetyke közbeszólásokkal rontani az ünnepélyes hangot. «No
lássa az ember!» «soha több fát, mint az erdőn!» «mi a tatár? hát még
ezt is tudják?» «Czoki pöngő!» «Legyen lud, ha kövér!»

A hallgatóság (mert karzat is volt) nem is volt háladatlan; eleget
nevetett a mókázásain; s a derültséget nem birta elparáholni a királyi
biztos haragos tekintete.

Az itélet kétesztendei nehéz várfogságra szólt, mely azonban a királyi
biztos által kihirdetett kegyelmi tény folytán megyeházi szobafogságra
lett átváltoztatva; hozzátétetvén, hogy «azonban a fogoly úr tartozik
magát saját költségén élelmeztetni.»

Erre a szóra meg már épen elkaczagta magát Decebál.

– No, hát ha tartozom magamat a börtönben magam élelmezni, akkor azt úri
rangomhoz méltóan fogom cselekedni. Hej, porkoláb, lódulj Dabajkóhoz! a
hogy csak kitelik konyhából, pinczéből! Aztán én nem szoktam ahhoz, hogy
magamban pánizáljak. Nekem társaság kell. Meg vannak híva hozzám az
urak, birák, jegyzők, jurátus, esküdt, mind valamennyi együtt, a ki
törvényt ült ma fölöttem. Legyen szerencsém az én úri lakásomon, odafenn
a cuculloriumban, aztán, ha úgy tetszik, kivilágos kivirradtig együtt
mulathatunk.

Ettől a szótól még a magas törvényszék tagjaira is elszármazott a jó
kedv.

Decebál kezet szorított a hivatalos barátjával a főfiskussal. «Aztán te
is eljöjj! Mindennap dáridó lesz itt nálam e szent naptól fogva, a míg
csak itt ülök. Szivesen látok mindenkit, a hányan csak beférnek a
dutyimba. Most kezdődik csak a víg élet!» Kimenet a teremből egyre
osztogatta fenhangon a parancsolatokat a hajduknak, ki mit hozzon?

A börtönajtóban találkozott Anonymussal. Ez nem kedvező órában jött
most.

– Eredj ám innen az ürgelyukadba! Nekem most semmiféle papirost ne hozz,
mert úgy segéljen, mákos kalácsot süttetek rajta!

A régiségbuvár valami ferde mosolyra fintorította a pofáját, s az a
gúnyvigyorgás meg is maradt a mumia vonásain, még mikor
visszasompolygott is.

A porkoláb mondhatott volna Decebálnak valamit, a mi azt nagyon meglepte
volna, de soha sem juthatott szóhoz a nagy régészeti kutatás miatt, a
mint bejött, mindjárt kilökték az ajtón. Most már elmondhatná neki, s
azzal egyszerre leszállítaná a patvarkodó kedvét; de hát akkor kárba
veszne a Dabajkónál megrendelt ebéd, az pedig hiba volna. Úgy is majd
megtudja azt még ma este a fogoly uraság az első kutforrásból, hát csak
hadd patvarkodjék addig.

Decebált a börtönébe beléptekor meglepte az a változás, a mi a
törvényszék előtt járta alatt e helyütt végbement. A szoba ki volt
seperve; a nagy poros szekrényt az ócska iratcsomagokkal kivitték onnan,
s helyébe egy díszes almáriumot, meg egy polituros pohárszéket
állítottak be, a pohárszékre volt letéve a dohányos börbönczéje és a
tajték pipája is.

No, ez már emberség!

Kis idő mulva jött két hajdu, a ki se kérd, se hall, összepakolja az
ágynemüt, hoz helyette új derékaljat, szarvasbőr takaróval, nagy vánkos,
kis vánkos hozzá, selyem paplan, mind tiszta czihával. Az ágy elé pompás
nagy medvebőrt terítenek le.

Ő excellentiája, a királyi biztos úr parancsolta így.

Ez ellen nem is lehet kifogást tenni.

Decebál nem is tartott elébb valónak semmit, mint rágyujtani a jó vágott
dohányra, a miben saját termékét ismerte fel.

Ezt bizonyosan a feleség küldte ide.

Szegény Sárika! Mégis jó áldott asszony ez!

Megint egy kis idő mulva hoznak egy nagy fali-tükröt s azt felakasztják
a két ablak közé.

De már ez mire való fényüzés egy fogoly úr börtönében?

Egyszer megint jön a két hajdu, az egyik hoz két nyalábra fogva két nagy
sárgaviolás virágcserepet, a másik meg egy zöld kaliczkát kanári
madárral.

Már erre nevetni kezdett Decebál.

– Úgy látom egészen fel akarjátok czifrázni a tömlöczömet.

– Ő nagyméltósága parancsolta így.

– Vajjon micsoda szellet szállta meg ő nagyméltóságát, hogy így
kedveskedik, nekem?

Aztán eljött az ebéd ideje. Kompareált nemcsak Dabajkó uram a megrendelt
ételekkel és italokkal, hanem a meghivott vendégurak is; a kik nehány
órával elébb mint birák ültek szemben az incattussal. Most azután
pajtásnevet ittak, s jó alkonyra járt az idő, a mikor vége szakadt az
ebédnek. Akkor aztán felczihelődtek a vendégek s menni készültek.

– De biz én tőlem meg nem szabadultok! hatalmaskodott Decebál. A ki én
nálam ebédel, az nálam vacsorál is. Itt ragadtok reggelig. Legalább
hírét vihetitek, hogy micsoda keserves dolga van a szegény elitélt
rabnak Tuhutum vármegyében.

Valamelyik czimbora példálózni kezdett a szobába tévedt sárga ibolyákra
meg a kanári madárra.

– A szegény jó feleségem küldte ide, tudom, mondá Decebál. Az ő kedvencz
virágai, meg az ő kedvencz madara. Csodálom, hogy még a kis kedves
pincsi kutyáját is el nem küldte.

Hát, hogy ne csodálkozzék sokáig, a legközelebbi ajtónyilásnál csak
beugrik ám a börtönbe az a kis oroszlánforma fenevad, a mi elfér egy
köpönyeg-zsebbe, s nagy csaholással, vinnyogással rohan az urához, annak
egy szökéssel felugrik a térdére, s egy párszor körül fordulva, oda
ágyazza magát az ölébe.

– Mondtam ugy-e? hogy még a pincsi kutyáját is elküldi hozzám. Szegény
jó Sárika! Mennyit évődtem vele! Kár, hogy nem hallom zsémbelni.

Hát csak kivánni kell! olyan tündérvilág van itt, hogy a mit az ember
kimond, egyszerre megvan.

A börtönajtón kopogtatnak, nem várják, hogy «szabad»-e, kinyitják s
belebben rajta, mint a kivánság, az asszonyok legszebbike s azzal
egyenest borul az ura nyakába, s nem törődik vele, ha látják is, ha
hallják is, annyi csókot rak az orczájára, a mennyi csak ráfér.

Decebál mire magához tért, azon vette észre, hogy az egész
vendégtársaság elszédelgett a szobából, maguk maradtak kettecskén. Nem
is bánta.

Mert csak akkor tudja ám meg az ember, hogy micsoda nagy kincs egy
hűséges, nyájas, deli szép asszony, mikor a börtönajtó-ablak közé
szorul.

De már ez mégis igazán nagy figyelmetesség attól a királyi biztostól.
Nem hiába gróf, de fáin ember.

Azonban újra nyitják az ajtót, s megint jön két hajdu. Most meg már egy
rengeteg nagy rézveretes böröndöt czepelnek be.

– Csak tegyétek oda az almáriom elé! parancsolgat nekik Sára asszony, s
azzal kibontakozva férje karjai közül, siet az oldalán függő
kulcstartóról kikeresni a börönd kulcsát, azzal rögtön felnyitja a
lakatot, s szépen leguggolva a láda mellé, elkezdi kiszedegetni abból a
sok mindenféle fehérnemüt, s aztán rakosgatja befelé az almáriom
fiókjaiba.

Decebálnak csak elállt a lélekzete.

– Hát ez micsoda?

– Micsoda galambom? hát az én ingeim, alsószoknyáim, meg harisnyáim.

– De hát mit akarsz te azokkal itten?

– Hát viselni akarom, lelkecském, egymásután; a hogy rákerül a sor.

– Rá kerül a sor! Hát meddig akarsz te itt maradni?

– Meddig? Épen addig, a meddig te. Két esztendeig.

Decebál felpattant erre a szóra.

– No, azt én meg nem engedem.

– Hjaj, szerelmem! otthon parancsolj. Itt én is oly uraság vagyok, mint
te. Hát nem tudod, hogy én is el vagyok itélve két esztendőre, a hogy
te?

– Mit? Az én vétségem miatt?

– Nem! Gyémántom. Az én saját vétségem miatt. Nem csak ti tudtok ám
felségsértést elkövetni, ha az olyan virtus, hát mink is tudunk.

– Hát mit csináltál?

– Mit csináltam? Angyalom! Hát a mint utánam futtattál, hogy forduljak
vissza, hagyjam ott Debreczent, a rajkóval együtt, én egybe vágtattam
vissza, haza Tüzhalomra. De téged már nem találtalak otthon, csak a
tiszttartótól értettem meg, hogy le vagy tartóztatva Tanusvárott. Én
rögtön másnap reggel be akartam rontani a vármegyeházára, hogy csunya
ribilliót csapok miattad, de megelőzött a királyi biztos, a ki maga
személyesen jött ki Tanusvárról, sok katonasággal s elfoglalta a
kastélyunk udvarát, mielőtt ellenállásra gondoltam volna.

– S te ellenálltál volna?

– De így is megtettem. Az a te pipogya cselédséged (de kár a moslékot
rájuk vesztegetni!) mind a kályhasutba bujt el, a mint a katonákat
megszagolták; ott hagytak engemet magamra. Én csak nem vesztettem el a
prezencziámat; ott fogadtam a salonajtóban ő excellentiáját s azt
kérdeztem tőle, hogy kihez van szerencsém. Megmondta: ő gróf Ponthay
Adalbert, királyi biztos. «Minek köszönhessem ezt a nagy szerencsét?»
Hát, hogy ő bizony azzal a szándékkal jött, hogy most itt a mi
kastélyunkban házmotozást visz véghez. De már ez ellen én protestálok!
Mit keresnek itten? Nem vagyunk mi tolvajok, orgazdák! Azzal felkaptam a
seprüt s odaálltam a szekrényem elé. A ki hozzá próbál nyulni, bizony
betömöm a száját ezzel a bartwischsel.

– Igazán azt mondtad?

– Mondtam hát! Megtettem! Annak az auditornak, a ki ott kotnyeleskedett,
olyat kalabintottam a ferde pofájára, hogy két foga megbánta; egynehány
cserepárnak markomban maradt a pakumpartja, s mikor a kezeimet lefogták,
elkerítettem a királyi biztosnak, a császárjával együtt az egész
genelogiáját úgy, hogy azokon még a keresztvíz sem maradt meg.

Decebál felugrott, össze-vissza ölelte, csókolta az asszonyát. «Igazán
azt tetted?»

– Azt én! de mindjárt bilincset is vertek a kezemre.

– Erre a kis kézre?

Decebál csókokkal halmozta el azt a két szép kezet.

– Akkor aztán mit volt mit tennem. Csak a nyelvemmel üthettem a
gorombákat, a mint elnéztem, hogy törik fel a szekrényemet, hogy hányják
fel a fehérneműimet, a míg rátalálnak arra a veszedelmes keresztes
szalagra, a miről én vesztemben azt hittem, hogy valami menyecske
násfája; pedig hát a királyi ember fityegője volt. Arra nagy volt a
diadaluk. Azt mondták, csak azért jöttek ide. Engemet aztán behoztak ide
a vármegye házára, ott adtak egy szobát a főispán szállásán. Vallattak,
felirtak mindent, a mit mondtam, megfeleltem nekik. Nem hazudtam el
semmit. Ma délben aztán kihirdették a sententiámat. Felségsértés miatt
két esztendei tömlöczre vagyok itélve, s azt itt kell leülnöm a
vármegyeházánál. Látod már most, kincsem, gyémántom, rubintom, hogyan
kerültünk össze.

Az első órában ezt az esetet fölöttébb mulatságosnak találta Decebál. Ha
már az embert elitélik két esztendeig tartó, tisztességes czímű vétség
miatti börtönre, akkor semmi sem lehet kellemetesebb enyhítő körülmény,
mint ha hasonló vétség miatt a szép, kedves, hű, fiatal feleséget is
becsukják hozzá a börtönbe. (Ha ez divatba találna jönni!)

Szegény asszony! De milyen boldog is volt! Hogy végtére olyan helyzetbe
juthatott a maga szerelmesével, a honnan az tőle sehová el nem szökhet,
a hol se éjjel, se nappal másra nem gondolhat, egyedül ő reá. Most már
egészen az övé!

Decebál nagyon regényesnek találta ezt a helyzetet. Volt benne valami az
ábrándos lovagkorból. Emlékeztetett azokra a szép regékre: «Szigligetben
fogunk élni, szerelmünkben boldogok. Honnan aztán kirepülni soha többé
nem fogok!»

Ez nagyon szép idyll volt – egy napig, két napig, három napig. De már a
negyedik nap kezdte az ember megunni a nagy boldogságot.

Hiszen, ha az ember elmehetne egy kicsit vadászni, vagy kilumpolhatná
magát, hogy aztán visszatérett ujdonságnak találhatná a feleségét; de
így estétől reggelig s reggeltől estig mindig maga előtt látni a
kedvest! Ez még imádkozásnak is sok volna.

«Nagyon édes a családi boldogság! Igaz. Ki ne találná benne
gyönyörűségét? Hanem a mi sok, az mégis sok. Igenis: kávés csésze
számra, de egyszerre egész fürdőkáddal! Ez még boldogságnak is tulzott!»
Így mondá azt magában Tanussy Decebál.

S aztán a boldogságnak van árnyéka is. Még a mézeshetek napjai sem
állnak csupa pásztorórákból. Az egy szobába bezárt férj és feleség
között idő jártával mégis csak fejlődik ki egynémely véleménykülönbség.

Egyszer ilyenformát talált Deczebál a felesége előtt kiejteni:

– No de aztán már most, ha azt nyilvánvalóvá tettem, hogy én követtem el
a garázdaságot, nem az öcsém, akkor én fordítom meg a botnak a boldog
végit bizonyos emberek irányában. Ha nem titkolni való többé, hogy ott
voltam a «Régi Napnál», akkor én indítok keresetet az ott jelenvolt
czimborák ellen, hogy kinek a kezén-közén származott el a körmöcziekkel
telt bőrerszényem. Fogadom előre, hogy a gaz árulkodó Bakala Peti marad
benne a tolvajságban.

Ettől aztán Sára asszonynak volt nagy oka megszeppenni! Ha Bakala Petit
kérdőre vonják, az megmondja az igazat, ő az egész megmentett pénzt Sára
asszonynak kézbesítette, feleljen az róla, hogy mire költötte el? – Ez
szép mulatságra adna alkalmat – idebenn.

Azért Sára asszony ebből a dologból egészen becsületbeli kérdést
csinált.

– Nem! Annak az embernek a nevét a tieddel összeköttetésbe hozni nem
szabad! Te és ő, még mint vádló és vádlott sem állhattok egymással
szemben. Aztán miért? Egy pár marék nyomorúságos aranyért! Egy Tanussy
Decebál kereskedjék miatta? Keverje gyanuba a legjobb czimboráit, a kik
még azon az emberen kívül jelen voltak? Az egész vármegyét ellenségeddé
tennéd. Az a rossz ember még képes volna utoljára engemet is rágalmazni.
Akár még azt is mondhatná, hogy nekem adta ide a pénzedet. Hisz oda jött
veled együtt azon a reggelen a házunkhoz. Mivel hazudtolhatnám meg? Nem!
Ha te engemet szeretsz, annak a csúf embernek a nevét se ki nem mondod,
se le nem irod soha. Az ránk nézve meghalt!

Erre a nagyon meleg hangon adott replicára aztán megint Decebál keblében
ütötte fel a fejét a féltékenység hydrája.

– De nagyon érdeklődik az ifjasszony azért a drága madárért!

Ebből aztán egy kis családi csetepaté fejlődött ki, a minek az lett a
vége, hogy az asszony odaült duzzogva az ablakhoz s egész nap harisnyát
kötött, Decebál pedig végig nyujtózott a kanapén s elpipált két font
dohányt. Este aztán mégis csak neki kellett kibékíteni az asszonyát.

Máskor az ember az ilyen esetben a nyakába kerítette a csurapéját, s úgy
elment, hogy három napig sem került haza, de most azt parancsolja a
törvény, hogy itthon kell maradni.

Egy teljes álló hétig kiállta Decebál ezt a, hol napfénynyel, hol
zivatarral járó családi boldogságot, de sokszor eszébe jutott a
mesemondás zárszava: «tojáshajba kerekedtek; most is élnek, ha meg nem
haltak» s hozzágondolta, hogy a tündérek átkozott rossz mulatságot
gondoltak ki maguknak.

A nyolczadik nap reggelén azt mondta a porkolábnak, hogy kerestesse fel
Vakandi Anonymus urat s küldje ide hozzá.

– Nem kell azt kerestetni, itt ül az az almáriomban s eszi a penészes
papirost egész nap.

Mindjárt elő is keríttetett.

Decebál látta (bár el volt fordulva), hogy Sára asszony egyszerre
zsebkendőjével takarja el orrát, száját, a mint a régiségbúvár belép s
röviden végezte el vele a dolgát.

– Elhatároztam magamat. Eredj le rögtön a királyi biztoshoz, s mondd meg
neki, hogy kész vagyok arra az egy szóra.

Anonymus úgy fordította a fejét a duzzogó menyecske felé, mint mikor a
görény a gyöngytyúkra sandalít; aztán egyet köszörült a torkán, ezzel
adott választ s igyekezett kifelé az ajtón.

Az az «egy szó» pedig nem volt ám valami politikai meghunyászkodás
szava. Abban nincsen alku. Ez az egy szó annyi volt: «kiegyezek!»

Értve az osztályigazgatási pert alatta.

Még abban az órában látogatást kapott a rab házaspár a főfiscustól, a ki
holmi hivatalos irásokat hozott magával.

Azok nem érdekelték Sára asszonyt.

Az atyafiságos kiegyezés iránti nyilatkozat volt azokban törvényes
kellékekkel ellátva; az egyik irat Belizár hasontartalmú beleegyezését
rejté soraiban. Tehát azt még hamarabb megpuhították? Ki tudja, mivel?
Hisz nem ő rá néz a csákányság! Decebál aláirta az egyezséget.

Mikor aztán a főfiscus ezt eltette az egyik zsebébe, a másikból kihúzott
egy átzsinórozott függőpecsétes iratot, s azt kitárta Decebál elé.

Az volt a királyi amnestia-levél. – A dátumon még nedves volt a porzó;
azt most irták bele; maga a kegyelemlevél itt hevert eleitől fogva az
excellentia fiókjában.

Decebál elolvasta, s ott hagyta az asztalon.

– Mondhatom, hogy két heti kvártélyért még a muszka császár sem fizetett
Bécsben nagyobb taksát, mint én ettől a cuculloriumtól.

Már az igaz. Tízezer hold búzatermő rónát elcserélni ugyanannyi havasi
erdőért.

Ponthay Adalbert gróf szépen elérte a czélját. Hiszen igazsága volt, azt
nem lehet eltagadni. Csakhogy ötven esztendő kellett volna hozzá rendes
perlefolyás szerint, a míg igazságához hozzájuthat. Egy kicsit
előreforgatta az idő óramutatóját. – Ezt nevezik «magasabb politikának»
– az üzletvilágban.

– No asszony! Pakolhatod a ládádat! megyünk haza Tűzhalomra. Kitelt a
kapitulatziónk!

– De kár! szólt nagyot sóhajtva Sára asszony.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: «Bongyora» az olyan haj, mely hosszú és sűrű göndör
hullámzású. Székely szó.

J. M.]

[Footnote 2: Egyetlen edény.]

[Footnote 3: Nyilak bűvészete.]

[Footnote 4: Kalapács.]

[Footnote 5: A tétlenség ereje.]

[Footnote 6: Tekintetes karok és rendek. A vértes feltette a süvegét,
tegyük fel mi is.]

[Footnote 7: A vértes levette a süvegét, vegyük le mi is.]

[Footnote 8: A 180. t.-cz. 9-ik szakasza, mely a nemesek
sérthetetlenségét bizonyítja.]

[Footnote 9: Első évi philosophus.]

[Footnote 10: Első éves jogász.]

[Footnote 11: «Római polgár vagyok. Cajus Muciusnak hivnak. Ellenfél,
ellenfelet akartam megölni. A halálhoz sincs kisebb kedvem, mint volt az
öléshez… Hosszú rend jön utánam ugyane diszt keresve.»]

[Footnote 12: Ismeretlen mennyiség.]

[Footnote 13: Oh tempora, oh mores!]

[Footnote 14: Quot capita, tot sensus.]

[Footnote 15: «Mándrucz»: ősmagyar neve az oroszlánnak. Az utóbbi a
török «arszlán»-ból van idomítva.]

[Footnote 16: Kártyás műszó a Makaóból.]]

[Footnote 17: Ős magyar szó: «mind a ketten.»]



TARTALOM.

I. KÖTET.

  A pontaligeti park szigete  1
  A nagyszerű bevonulás  22
  A homo regius (Királyi ember)  32
  A «Régi Nap» törzsvendégei  42
  A két Thonuzóba ivadék  52
  A varju nóta  66
  A tüzhalmi kastély  72
  Családi hangverseny  83
  Nincs jobb a jó tanácsadónál!  87
  Tudományos dolgok  102
  A táltosok utódja  113
  A nagy taktika  119
  Az egy szál okos ember  129
  Ki hát a férfi  138
  Az egzáment  153
  Emmanuel  169
  Don Juan, Elszler Fanfan és Gil Blas  177
  Az orvosok consultatiója  186
  Macska helyett mándrucz  198
  Mecius Scævola  226
  A mi meg volt érdemelve  249
  Egy jó szóért  269
  A boldogság, amit megsokalnak  291


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

30 |kogy a korcsmárosok |hogy a korcsmárosok

36 |ezt az nrat |ezt az urat

42 |áliítása szerint |állítása szerint

46 |teszi, kogy |teszi, hogy

58 |Kinizsi j rta |Kinizsi járta

86 |adrág rongyos |nadrág rongyos

125 |elementia… tstb. |elementia… stb.

177 |nem síkerűlt |nem sikerűlt

236 |en nekem |én nekem

260 |annál inkáb |annál inkább

268 |nem ís kér |nem is kér

273 |Mondá Deczebál |Mondá Decebál

288 |esztergombi érseknek |esztergomi érseknek]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A kis királyok (1. rész) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.