Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: A kis királyok (2. rész) - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A kis királyok (2. rész) - Regény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXV. KÖTET

A KIS KIRÁLYOK. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A KIS KIRÁLYOK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897



THONUZÓBA SÍRJA.

Mikor Decebál újra benne találta magát a szép szabad világban, két nagy
feladat állt előtte: felkeresni az elszökött Emmácskát, vagy felkeresni
Thonuzóbát. Választhatott közülök.

De nevetséges volna azt kérdezni, hogy melyiket tartotta elébbvalónak?
Hisz a gyermeknek a csontjai annál jobban megerősödnek, mennél későbben
találják meg; de az ősapának a csontjai antul jobban porladoznak, mentül
későbben akadnak rájuk.

Dehogy várta be Decebál, a míg Mánthay Móricz nekifekszik a háromlábú
szerszámaival kiókumlálni az újra felosztandó nagyanyai birtokot: ő az
egyezség aláirása után azonnal birtokába vette az erdős hegyvidéket, a
jószágigazgatójára bízva, hogy intézzék el Ponthay gróffal az őszi
vetések és beruházások megtérítésének sorka-morkáit. Ő maga pedig,
útcsinálás örve alatt, lehozatott egy csapat meczenzéfit, (ezek a
magyarhoni általános utászok) s Vakandi Anonymus vezetése alatt
hozzáfogott a bajhalmi ásatáshoz.

Csakugyan igaz volt mind egy szóig, a mit a tudós földbuvár elbeszélt.
Ott a magas hegygerinczen, egy roppant nagy halom alatt volt egy őskori
czölöpsír, hasonlatos ahhoz, melyet a baksai halmon találtak Abaujban. A
pogány ősök ilyen magas hegyormokra temették el a nagy embereiket, a
honnan azok könnyen felhághatnak az égbe, s estenden, éjfélenkint, ha
kijönnek, messze szétnézhetnek a világban.

Az őserdő köröskörül felnőtt a nagy sírhalom mellett, de hogy magán a
dombon el ne hatalmasodjék, arról gondoskodtak a halom építői:
kavicscsal, atkával volt a domb teteje feltöltve, a mitől elment a kedve
a szálas fenyőfának, csak a boróka tudott elburjánozni rajta.

A tudós megmondá, tapasztalatai nyomán, hogy a czölöpsír bejáratának
nyugot felé kell lenni, a hogy a keresztyén templomok, kápolnák
szentélye mindig kelet felé esik, a pogányoknál ez nyugotra néz.

A sír nyugoti oldala nagy fáradsággal meg lett szabadítva az
akadályoktól. Sok százados fenyőfákat kellett kivágni, a törzseiket
lőporral szétvettetni, a mik vastag gyökereikkel egészen körülölelgették
a sírt; de azért be nem tudtak oda törni, daczára a fagyökér erőszakos
furakodási tudományának, mert a czölöpzet és a földtalaj között még egy
vastag mészkéreg volt, s ha azt is át birta fúrni egy makacs gyökérszál,
a mésztől megedzett veresfenyőczölöp lapján elszakálasodott, át nem birt
hatolni.

A meczenzéfiek eleget pöröltek e közben Vakandival, s Decebálnak is
iparkodtak kézzel-lábbal megmagyarázni, hogy nagy bolondság az őserdő
felől bontani ki a sírt, holott a keleti oldalon jóformán szabad: ott
csak a boróka bokrokat kellene kivágni; de a tudós nem engedett. Itt van
a sír bejárata.

A meczenzéfiek igen nevezetes emberek Magyarországon. Eredetükre nézve
németek; de a népviseletük a legpompásabb mintája a díszmagyarnak;
németek és a legjobb lovasok; németek és valamennyien a magyar
szabadságharcznak a legelső és a legtovább kitartó harczosai; németek,
de olyan szép nyelvet beszélnek, hogy azt rajtuk kívül senki ezen a
világon meg nem érti.

Decebál is tudott németül (a mennyit illett), de amolyan nagykállói
accentussal. Hát így természetesen ha az egyik azt mondja: «nix» a másik
meg «nüscht», hát akkor meg a «semmi»-nél is innen maradnak.

– Csak csináljátok, a mit a tudós parancsol.

Pedig hát a meczenzéfiek igen helyes dolgot feszegettek. Hogy ők már
egyszer voltak itten valami hat esztendővel ez előtt, ugyanezt a dombot
felbontani; de akkor ezt a munkát a tulsó oldalon végezték.

Jó, hogy Decebál nem értett meg belőle többet, mint hogy az ő tudósa egy
«lodeger Hond».

Végre megtalálták, a mit kerestek, a czölöpsír bejáratát. Ez is
mesterséges munka volt. Vastag tiszafa-tzobrok keresztbe és hosszába
rakva, mint egy boszorkányláb, vagy a hogy a gyermekek nádszilánkokból
csinálnak magától megálló keresztet; egyik tzobor a másikat köti.
Látszott, hogy eredetileg a tiszafa meg volt pörkölve, a melegtől
hajlítható lett, csak így görbíthették egyiket a másik mögé, most aztán
fejsze és fűrész kellett hozzá, hogy azokat valahogy szétválaszthassák,
erősebb závár volt az a Brahma-lakatnál, s napokat vett igénybe a
kibontása.

A sír megnyitására Decebál egész ünnepélyt rendezett, a melyre a két
szomszéd vármegye notabilitásait, sőt a magyar tudományos akadémia
képviselőit is meghívta. Az őserdő közepett rengeteg nagy szárnyék lett
hevenyészve s tizenöt sütőkemencze lett felállítva, a miken csupán a
«levelensültet» készíti harmincz erdélyi menyecske, a ki érti ennek a
titkát. Derült, száraz, késő őszi napok jártak; kedvezők az ilyen
vállalatra.

Nagy volt az érdeklődés az egész lelet iránt. Senki a meghivottak közül
el nem maradt. Horkázi is ott volt. Ha találtatik hunnus irás, az nála
nélkül el nem olvastatik.

A nevezetes nap hajnalán végre az egész úri társaság jelenlétében meg
lett adva az utolsó fejszecsapás az összerovátkolt kapunak; a
tiszafa-tzobrok szétváltak, s a czölöpsír föltárult.

De bizony minden ember lekapta a süvegét a fejéről, a mint az első
bedugott fáklya világánál az üreg titkos tüneményét megpillantá. Ott ült
lóháton feleségestül Thonuzóba a sír közepén.

– Hohó! kiáltá fel Mántay Móricz, ez humbug! Ezt én látom; de még sem
hiszem! Hogy ülhetne itt három csontváz egymás hegyében, a kik
nyolczszáz esztendő óta kerültek ide? Hisz azoknak a csontjai azóta mind
egy halomra dültek volna.

– A vizsgálat meg fogja azt fejteni, barátja az erénynek, válaszolt a
skeptikus kétkedőnek a sírok buvára, s azzal kezébe véve a szurok
fáklyát, maga hatolt be legelőször a megnyitott czölöpsírba.

S ezúttal a régiségbuvárnak adott igazat az empyricus tapasztalat.

Azonnal meg lesz magyarázva az egész csoda, csak hadd kezdjük az elején.

Legelőbb is a czölöpsírt illetőleg meg kell állapítani, hogy az egy
valóságos ezredévre való alkotmány, ez nem lehet hamisság.

A sírüreg hosszukás négyszöget mutat, melynek oldalait szorosan
egymáshoz rótt vastag veresfenyő-czölöpök képezik. Az üreg közepéből egy
öllel át nem érhető égerfaoszlop emelkedik, a minek felső végében fut
össze az építmény négy szegletéből ugyanannyi harántfekvő mestergerenda,
s ezekre vannak aztán végig rakva a tetőzetet képező szarufák, úgy, hogy
ez a földalatti építmény, mint egy gúla tartja a fölé rakott halmot.

Ahhoz a középső oszlophoz van hozzá erősítve vastag rézlánczczal a
paripa csontváza; ez a láncz tartja az egész csoportot egyenesen
fennállva. Hogy pedig a csontvázaknak egyes porczikái annyi század alatt
egymástól szét nem hullottak, annak igen szép magyarázata van. A paripa
maga egészen be volt vonva ezüstfonálból készült reczével, az ezüst
megmaradt, s a vázat összetartá.

A lovon ülő két csontváz épenmaradásának is ez volt a titka. Az
öltözetek kelméje rég porrá lett, de az aranyfonalak, sodronyok, a
mikkel azok gazdagon lehettek kihimezve, úgy átfűzték a csontok
izületeit, hogy az egész vázcsoport úgy állt ott, mint mikor egy
szobrász elkészíti a lovagszoborhoz való vázmintát.

A mint az első bámulat megnémító hatása felengedt, a megszaporodott
lámpavilágnál kezdett részleteiben kibontakozni a talált kincshalmaz
egész archæologiai dicsősége. A tudóstársaság képviselői, mint egykor
Columbus matrózai az újvilág földére, úgy rohantak a feltárt szentélybe
s rögtön elkezdtek disputálni. A hajdankor ismeretlen eszközei,
szerszámai, csatára hívták a késő nemzedék találékonyságát. «Mi volt ez?
Kocsikerék? Nem! A királyság jelvénye. Hát ez? Karperecz? Dehogy!
Fülönfüggő! Annak nagy! A fülkagylóra akasztva viselték. Ez egy
áldozatüst! Nem! Jeladó rézdob. – Ezek gombok! Nem: őspénzek, celta
mintára.

Decebálnak a könyek peregtek alá az arczára. Olyan rendkívüli indulatok,
a minők a férfiszív jegeczéből is ki tudják olvasztani azt az áruló
nedvet, csoportostul rohanták meg lelkét ez ünnepélyes pillanatban: a
nagy öröm, a kegyelet, a kigunyolt törekvés teljes diadala, hangos
zokogásra birta az erős férfit. S a sírás ragályos, a többi hazafiak
szemét is elülte a köny; – nyolcz százados tragœdia sírból feltámadó
titka előtt álltak; ez az üreg az őskor mély sötétjébe hagyott
bepillantani s a sötétség megnépesedett, a némaság beszélt. Általános
volt az elérzékenyülés!

– Nem! Nem könyekkel sírunk a zomotornál! ordított fel Horkázi; kövessük
őseinket, a kik hős vezéreik temetésénél késeik hegyével hasogatták fel
arczaikat, vérhullatással siratták meg őket!

Elő is rántotta a csizmaszára mellől a bicskáját, s kinálta rendre
mindenkinek; de nem talált pártolóra, a ki elkezdje ezt az ősi módját a
gyásztiszteletnek; mind ráhagyták, hogy ő kezdje el. Szerencséjére a
mérnök felvilágosította róla, hogy hiszen nem temetés ez, hanem inkább
ellenkezőleg feltámadás: hát itt most ne hasogassuk fel az orczáinkat,
ellenben az meg lett neki engedve, hogy elénekelje azt az ős magyar
dalt, a mely így kezdődik: «Attila, Lehel, Árpád; – Elhunyt dicső
unokád!»

Vakandi Anonymus azonban egy hajóskapitány gorombaságával osztogatta
onnan a kriptaajtóból a parancsolatokat. «Senki se tegye be a lábát az
üregbe, a míg én meg nem vizsgáltam mindent! (Pedig már akkor ott
kurkászott két tudós egy lámpással.) Egy erős lábdobbanásra összeomolhat
az egész csontváz!»

Erre a fenyegetésre csakugyan kívül maradt mindenki, s csak a nyíláson
kandikált be, míg néhány várakozásterhes percz mulva ismét megjelent a
sírüreg bejáratánál Vakandi úr, s legelébb is Decebálhoz intézé e
meghívó szót:

– Barátja az erénynek, ön bejöhet. Többi várjon.

– Le a sarukkal! kiabált Horkázi. A csizmákat le kell húzni, mikor a
szentélybe lép az ember.

– Nem kell lehúzni, veté vissza Vakandi. Ez a szemita fajoknál szokás!

Ez a szó letorkolta a táltos utódot. Megharagudott, félrevonult,
külömben is úgy illett, hogy duzzogjon, a midőn az antagonistájának
ilyen triumfális napja van. Neki állt a jó meczenzéfi földmunkásoknak, s
azokat karikába állítva, hogy az időt ne töltse hiába, betanítá nekik az
«Attila nótáját». A szöveget ugyan nem értették, de azért a nótát
megtanulták; s gyönyörűség volt elnézni, hogy éneklik a tactusverő
áldozár körül quartettben ezt a verset:

  «Kalpag helyett egy piczi
  Posztóbul készült miczi
  Fedi fejét mindennek,
  A német oka ennek!»

(És az egész társaságban csupán csak ez a német viselte azt a
megsiratott ősi medvebőr kalpagot.)

Decebál valami lázforma reszketést érzett, midőn e titokzatos üregbe
lépett. A nyolczszáz év előtti ősök maradványait látta maga előtt. Még
csontváz korukban is mily dicsőségesek.

– Azért hivtam önt legelébb be, barátja az erénynek, mert ön tudni fogja
jól, hogy mi az a legfőbb kincs, a melyet mi itt e helyen keresünk. Ez a
két tudós nem lát most semmit a sok érdekes régiségtől, azok fölött hadd
disputáljon. De nekünk azt a hártyára irott «szer»-t kell megtalálnunk.
Ennek a létezését pedig nem szabad senkinek megtudni, a míg az ideje el
nem jön.

Decebál azt mondta rá: «a lelkemből beszélsz, atyámfia!» s azzal ő is
hozzáfogott a széttekintéshez.

Legelső tanulmány volt maga a három csontváz. Közelebbről megtekintve,
még egy új oka lett ismeretes e csontalkotmány együttmaradásának. Mind a
három úgy keresztül-kasul volt tüzködve hosszú nyílvesszőkkel, hogy
ezeknek a tömege sem engedé őket egymástól szerteszét hullani. Így
szoktak az őspogány magyarok valóban temetkezni. Száz meg száz nyilat
lőttek a sírba, melybe a hőst sülyeszték, hogy ne menjen a «nap
mezejére» sebesítetlenül s midőn a halottat, lovára kötve, hű
menyasszonyával együtt temették el, egyúttal a bucsúztató nyílzápor a hű
társ és paripa életét is kioltá egyszerre. Ez alkalommal a hős maga is
élt, mikor eltemették, a nyilazás kegyelemlövés volt. Milyen keserű
boszúérzet tölthette el Decebál szivét a kegyetlen Árpádházi király
ellen, a ki ezt az itéletet végrehajtatá. S még szentnek nevezteti
magát! Találjuk meg csak az ő csontjait is egyszer! – A vakbuzgó
pápisták hogy járnak búcsút a neve napján az ereklyéül megmaradt keze
után! Ide jőjjetek tuhudúnok, szyttya unokák! itt van az áldozat egész
alakjában! ehhez járjatok búcsúra!

A hős fején arany sisak van, hegyes végű, elől orrfedővel és
állszorítóval, a sisak két oldalán domborművű alakok kiverve, lóháton, a
férfi-váz karcsontjain szintén arany kösöntyűk vannak, a mik még az
őskorból származott ereklyék lehetnek. A női csontváz koponyáját ékesítő
diadém és a nyakcsigolyáit körítő láncz már későbbkori byzanczi munka.
Egy nagy karika fülönfüggő, körte alakú csüngővel oda van szegezve a
fejéhez, a hogy egy nyíl keresztül ment rajta, ez világosan bizonyítja,
hogy ősanyáink a függőt nem a fül gombájába akasztva, de a fülkagylón
viselték. A kengyelek már lehullottak, azok tömör ezüstből voltak verve,
épen úgy a ló zablája, a mit még most is a fogai között szorít, az ezüst
láncz az állkapcsát erősen hozzá szorítja a koponyájához. Szerteszét
hevernek mindenféle ősmintázatú csebrek, korsók, tálak, vert rézből,
ezüstből, némelyik megrozsdásodott, mások feketés patinát kaptak; egy
égetett agyagveder tetézve van aranypénzzel, a min nincs sem kép, sem
irás; gomba alakra vannak bemélyítve; köztük négyszegletű ezüstpénzek, a
miken már kezdetleges veret látszik, évszám nélkül. Egy szögletben hever
egy roppant nagy üst, bronzból, sajátságos alakú fogantyukkal. Ez a
pogányok áldozatüstje. Oldalai be vannak törve erőszakos
fejszeütésekkel. Ezt is, mint a pogány cultusra szolgáló szerszámot, a
király törette így össze. A mint ez az üst a czölöpfalhoz volt
támasztva, az a taplószerű sárga gomba, a mi a föld alatti
faépítményekből szokott kidudorodni, annyira hozzá tapadt a czifra
párkányaihoz, hogy el nem lehet onnan erőszak nélkül mozdítani. Ki
tagadná el, hogy ez mind száz meg száz év óta hever itten?

Világra szóló kincsek ezek!

De míg a két tudós academicus a lelt tárgyakat meghatározni törekszik,
Decebál és Vakandi csak azt kutatják az edényekben, hogy hol van valami
rejtett irás: ha csak egy falatnyi is. Bőr, pergamen, papirusz-levél
vagy viaszkos tábla? A hiteles másolat hártya-levélről van leirva. Az
nem rohad el, száraz helyen jól eltéve. De nem találnak rá. Már az arany
sisakot is megemelték a férfi csontváz fején, nincs-e abba rejtve? onnan
sem került elő.

– Ilyenkor engem a divinatio szokott czélhoz vezetni; mondja Vakandi. A
fantazia átveszi az itélő tehetség hivatalát. Nekem az a sejtelmem van,
hogy a midőn Thonuzóbát élve eltemették, nehogy a hártyára irott
«szer»-t a király emberei megsemmisíthessék, azt a szájába vette, oda
rejtette el!

És ime, a mint Decebál hozzányult a csontváz állkapcsához, a mit a sisak
kapcsolója fentartott, a szétnyíló két fogsor között ott volt egy
kicsiny arany szelencze.

Reszketve nyitá fel. A hártya ott volt! S a hártyán rajta az irás.

Ez már igazán magasabb ihlet! Ebben a vakarcs emberben jós szellem
lakik! S tagadja még valaki a prófétákat!

Decebál a kezét akarta megcsókolni Vakandinak, de ez nem engedte.

– Itt van! Megvan! olvasd!

De Vakandi, nem hogy el lett volna ragadtatva, sőt inkább nagyon
csóválta a fejét, mikor azt a hártyalevélre irott betüsort meglátta.

– Meg vagyok szégyenülve! hebegé. A diadal napján győzetém le egy
megvetett ellenség által. Ez a drága okmány nem az én általam ismert
őshunnus jegyekkel van irva, hanem azokkal, a miket Horkázi fedezett
fel, mint székely szyttyabetüket. Ő előtte kell porba borulnom. Hogy ezt
megértem!

– Nem, barátom. Ne verd a fejed a falba; vigasztalá a tudóst Decebál.
Úgy van ez, hogy a te hunn irásjegyeid a köznép által használt irásmódot
képezték, az előkelő ősmagyarok ellenben sajátszerű czifrább
irásjegyekkel éltek. Így van ez az araboknál is. Ez a magasabb hunn
alphabet.

– Úgy lesz! nyugodott bele Vakandi, s erre Decebál kilépett az üreg
ajtaján s oda kiáltott Horkázinak:

– Páter! Hagyd abba a virginálást. Siess ide. Hunnus irást találtunk!

– Hunnus irást! hördült fel a táltos, s akkorát ugrott, hogy majd
elesett a hosszú reverendájában! Olyant, mint ezen a barkóczaboton van?

– Épen olyant!

– «Mene! Tekel! Fáresz!» Czoki Salmanassár király! üvölte
diadalmámorában a főpap s jobbra-balra taszigálva az útjában állókat,
törte magát a sirüreg felé. «Hol van az a szent irás?»

– Ne ordíts! horkanta rá Decebál. Nem kitrombitálni való ez. S hogy
egészen biztosítsa magát az iránt, hogy a pap halkan ereszsze a szót,
átmarkolta a torkát, úgy tartotta eléje a hártyairatot. – Ismered ezeket
a betüket?

– Hogy ne ismerném. Az «én» szyttyabetűim. De sötét van itt, nem látok
olvasni.

– Tartsd ide neki a lámpást, Vakandi!

Ez a megalázás, Vakandinak! Még ő tartsa a lámpást!

– Így sem tudom elolvasni. Nagyon aprók a betük.

– Tedd fel az ebszurkot az orrodra!

– Nincs itt a pápaszemem.

– No, majd mindjárt segítek én azon! szólt Decebál s kikiáltott a
sírból: «adjatok egy karafina vizet hamar.»

A kinnlevők ezen csodálkoztak még csak el igazán. Egy palaczk vizet
Horkázinak? Vajjon mi czélra használhatja ez azt?

Opticai czélra. A vízzel telt gömbölyű palaczk a leghatalmasabb
refractor; láthatjuk ezt sokszor, mikor egy légy végig sétál a palaczk
tulsó oldalán, akkorának tünik fel, mint egy cserebogár.

Vakandi az egyik kezébe fogta a palaczkot, a másikba a lámpást, Decebál
oda tartotta a hártyairatot a palaczk hasához az egyik kezével, a
másikkal összeszorítva tartá Horkázi gégéjét, s csak egy-egy szóravalót
eresztett az Ádám-almáján, a mit az leolvasgatott a hunnus irásból.

Megvan! Ezt keresték! Az országra szóló nagy szerződés! – Nem álom.
Valóság. Nem képzelet. Nem fictio. Tény. Élő tanubizonyság. Fejedelmi
alak koponyája által őrzött drága okirat. Szórul szóra ugyanaz, a mi
gyapotpapirra lemásolva málladozik a megye levéltárában. Semmi kétség
nem férhet hozzá többé!

Decebál az érzelmek terhe alatt odaroskadt Thonuzóba lábaihoz s
megcsókolá annak a jobb kezét, mely a földbe szúrt hosszú egyenes kard
markolatára volt nyugtatva: «óh drága ősapám!»

Ez ünnepélyes pillanatnak varázshatása még azt a két ősellenséget is, a
táltost és a régészt, úgy meghatotta, hogy elvetve régi gyülölködésüket,
egymás nyakába borulának s össze-vissza csókolóztak, kölcsönösen
elhalmozva egymást jól megérdemlett magasztalásokkal.

– Te dicső ember! Te nagy férfiú! Te apostol! Te próféta! Te
támasztottad fel Thonuzóbát! – De te fedezted fel az igaz szyttya-irást!

Végre megegyeztek abban, hogy Vakandi a Mózes, Horkázi pedig az Áron.

Csak lassankint kezdett az a gondolat is megrémledezni Decebál agyában,
hogy ez az érdekes lelet nem arra való ám, hogy ezt a világ négy részébe
elkürtöljék; mert, ha tudomására kerül a királyi biztosnak, hogy egy
ilyen veszedelmes okirat került napvilágra, a mi Magyarországon a rendes
trónöröklést kétségessé teszi, bizony érte jön a svalizsérekkel, s aztán
Decebál nem teszi meg azt, hogy nyolczszáz esztendeig rejtegesse ezt az
igazságot a fogai között.

Már pedig rajta kívül négyen hallották a felolvasott lelet tartalmát
ebben az üregben: a két académikus is.

– Urak! Nektek meg kell esküdnötök arra, hogy erről a talált okiratról
soha senkinek nem szóltok, a míg én magam azzal föl nem lépek.

Szivesen vállalkoztak erre az esküvésre s tartották felfelé a három
ujjaikat.

– Nem így, urak; tiltakozék Horkázi. Itt e szent sírban nem esküdhetünk
római szertartás szerint. Az ős szyttyák, mint Herodot irja, akképen
esküdtek, hogy egy kutyát kétfelé vágtak és azt megették. – Hol van egy
eb?

Vadászkutya volt biz ott elég, de a jámbor tudósok nem vállalkoztak
arra, hogy egy csapással egy kutyát derékon ketté szeljenek.

Vakandi, az Isten választott népének azon esküvési módját indítványozta,
mely szerint egy palaczk vizet kiisznak az eskütevők s aztán a palaczkot
összetörik.

– Palaczk vizet kiinni! Szörnyedt fel Horkázi. De inkább kutyát
pörkölök.

Végre helyes megoldását találta az eskü formájának Decebál, kihuzva
Thonuzóba hosszú kardját a földből.

– Esküdjünk, a hogy a szigetvári vértanuk esküdtek; kezeinket erre az
ősi kardra téve.

Ez általánosan el lett fogadva. S arra a négy tudós komoly férfiu, a
Decebál által kinyujtott pallosra téve tenyereit, hangosan utána mondá a
nehéz esküvést, hogy az egész hártyairásnak a titkát senkinek el nem
árulja.

E megnyugtató szertartás után végre a többi uraságokat is be lehetett
hivni a most már minden zugában lámpákkal kivilágított üregbe.

Vakandi árgus szemekkel őrködött, hogy valaki zsebre ne dugjon a
kincsekből valamit. Egyébiránt azok a kincsek nem is voltak könnyen
eldughatók. Egy-egy ezüst vagy arany edényt dolog volt félkézzel
fölemelni, mind tömör szyttya munka volt az, nem holmi filigrám
művészet.

S a bámuló halandók csoportja között olyan méltóságteljesen ült
Thonuzóba csontváza, csontvázparipáján, fején az aranysisakkal, oldalán
a bogláros övvel, a miről hosszú aranyfonálra fűzött borostyánkő
gyöngysorok csüggtek alá. Széles vállpereczcsontjára volt nyugtatva az
asszonyi alaknak diadémövezte koponyája, az aranyfátyol, állkapcsa alatt
átkerítve, egész csontalkatát befödte az aranyfonálszövet nyakától
térdig; zománczos öve (a mi arra mutat, hogy a legujabb 1100-beli
divatot viselte) hozzá volt csatolva a férje övéhez, s az mandula
nagyságú smaragdokkal és rubinokkal volt kirakva.

Azt még a laikusok is elismerték, hogy ez a lelet nagyon sok értéket
képvisel, nem is tekintve annak a tudományos buvárlatra való nagy
fontosságát.

Mit fog ezzel Tanussy Decebál kezdeni?

Ekkor azonban eléje lépett Rézkuthy úr s kigombolva a felső kabátját,
hogy visszakerült Lipót-rendje látható legyen, e végzetes szavakat
hangoztatá:

– Én pedig a magas kamara és királyi fiscus meghatalmazása folytán, zár
alá veszem az egész talált kincset, hogy abból a fiscust megillető
harmadrész kiadassék.

Ha a földteke esett volna ki Decebál lába alól, s ő egyszerre a
levegőben maradt volna, nagyobb ijedtség nem érte volna, mint ezuttal.

– Thonuzóba harmadrészét!

Rettenetes gondolat! Az embernek még az ősapját sem szabad föltalálni,
abból is harmadrészt követel a fiscus.

De már itt nem ismert tréfát. Felkapta azt a nagy rozsdás pallost, két
marokra fogta s oda állt a sírüreg nyilása elé.

– Hozzá ne próbáljon nyulni senki kutyafülű fia az én őseim
hagyatékához, mert ketté hasítom!

Jó szerencse, hogy Vakandi és Horkázi ott álltak mellette s karjaiba
csimpajkóztak, a főfiscus is hirtelen ott termett és capacitálta.

– Non stultisas, amice! Ketté ne vágd a homo regiust; mert biz Isten ide
zárnak Thonuzóba nagyapád mellé örök időkre. Hallgass a szóra. A királyi
fiscusnak joga van a harmadrészt követelni minden talált kincsből. No,
csak ne kiabálj, hiszen nem kell azt természetben kiadnod; hanem
inventarium szerint præter propter felbecsülik a holmikat, s a mi
ciscirca kiüt, odavágod a harmadrészét, s azzal ki van fizetve a fiscus:
az ereklyék maguk mind neked maradnak.

– Hát hiszen én is úgy értettem; rebegé az ijedtéből helyre ocsudó
Rézkuthy. Dehogy akarok én innen valamit elvinni.

– No az már más! mondá Decebál, oda adva kezéből a rozsdás pallost
Vakandinak, hogy tűzze oda megint a régi helyére. Fizetni – nem bánom.
De én ezekből az ereklyékből egy polturát érőt sem adok oda, ha a Dárius
kincseit kinálják is egy cserépkancsóért. Nem bánom, hozzanak mázsálót,
mérjék meg, hány font az arany, az ezüst? fizetem a harmadát azonnal.
Még a rozsdás vasnak is megadom az árát! Legyen koporsószegre való a
királyi fiscusnak.

– Az nem megy ilyen brevi manu, szabódék Rézkuthy. Én nem érzem magamat
elég szakismerettel ellátottnak, hogy a régiségeket meg tudjam becsülni.
Én senkit sem szeretnék megkárosítani. Én azt sem tudom megitélni, hogy
arany-e vagy réz a sisak, a mit látok?

De ez meg már épen érzékeny részén találta Decebált.

– Réz ám a szented! Rezes a neved is! Rézorrú volt a vak apád! De majd
mindjárt csinálsz te rezet; hanem nem az én ősöm sisakjából: nézzed! Még
Thonuzóba sisakja réz!

Vakandi megnyugtatá.

– Barátja az erénynek! Ne értse ön félre a dolgot! Nem az anyag itt a
főérték. A kor, melyből származott, határozza meg becsét. A tudományos
világ előtt közönyös kérdés az, hogy aranyból van-e valami régiség? Az
arany minden korban előfordul; de a sárgarézlelet egész tudományos
elméletek korszakát világíthatja meg.

– Legjobb lenne, indítványozá Rézkuthy, ha a tudós urak most rögtön
összeirnák a nevezetes leletet, akkor aztán az összeirást felküldenők a
kamarának, az majd leküldené a maga hivatalos becsmesterét, hogy
határozza meg az értéket: addig pedig lepecsételnők a czölöpsírt, s az
őrizetéről gondoskodnánk, mind az uradalom, mind a vármegye, mind a
kamara részéről közösen.

Ez az indítvány általános elfogadtatásra talált s azzal szent lett a
békesség, a mire annyival inkább szükség volt, mert elkezdett esni a hó
s az úri társaság kényszerült szárnyék alá menekülni, a hol a bőséges
vadászlakoma várt a diadalnap hőseire.

A tudósok ellenben bevették magukat a czölöpsír üregébe s csinálták az
inventáriumot a lelt kincsekről, azoknak ebből állt a dobzódásuk.

Horkázi azonban ezuttal nem számította magát a tudósok közé, hanem
tartotta magát a szentirás szavaihoz: «vigadj a vigadókkal» s inkább a
lakománál képviselte a hajdankort, lelkes áldomásaiban virágnyelven
tudatva a hallgatókkal, hogy micsoda szent hely ez, a melyen most
tombolunk? s felköszöntve Decebált, mint ennek a szent földnek egyetlen
és igazi urát és fejedelmét.

– Ugyan ne járjon el a szád! dörmögött rá Decebál restelkedve. (Az ember
meg lehet arról győződve, hogy fejedelmek utódja; de még sem kivánja,
hogy ez a czíme ferblizés közben is emlegettessék. «Három király: –
magam vagyok a negyedik!» Ebből nem illik vicczet csinálni.)

(Dehogy nem beszélte el azóta Horkázi minden embernek a hártyalevélre
irt «szer»-nek a titkát, daczára a kardra tett erős esküvésnek! Hátha
tüzes sárkányok ültek volna rajta!)

A tudósok végre előkerültek a sírból (csak a két academikus). Vakandi
még ott maradt, az nem éhes – ehető dolgokra. Az most a cserépköcsögben
talál præhistoricoethnographikus nevezetességű pénzeket vizsgálja
rendre, s azokból calculálja ki, mely országokon keresztül vándoroltak
az ősmagyarok, míg ide találtak! Voltak ottan lencseforma pénzek,
serpenyő alakú, csillagmódra kicsipkézett szélű pénzek, egyik oldalukon
domború, másikon homorú veretű pénzek, egész azokig a kulcsforma füles
pénzekig, a miket a régi chinaiak karikára fűzve hordtak magukkal, s
ezeknek a bizonysága szerint visszavezethető lett a magyarok vándorútja
egész az Amur partjáig.

A lelet összeirása be lett mutatva az illető feleknek. Nagyszerű valami
volt az! Maga egy muzeum. Sorba járta az egész lakomaasztalt. Általános
volt az elszörnyedés; micsoda érdekes ereklyéket rejt magában a
Bajhalom?

A főfiscusnak az a jó gondolata támadt, hogy mind e nagybecsű tárgyat
még sem lenne jó itthagyni az erdő közepén; mert ha ennek híre
futamodik, megeshetik, hogy valami rablóbanda (a mi mindig van ezen a
tájon készletben) megrohanja azt az elhagyott helyet, az őrségül ott
hagyott pandurokat, erdőkerülőket agyonveri, s a sir kincseit elrabolja,
hanem azt kell tenni, hogy egy ládába az arany- és ezüstfélék
belerakassanak: az a láda Tanussy Decebál és Rézkuthy pecsétjével
kölcsönösen biztosíttassék s azután a vármegye vasajtós archivumába,
mint legbiztosabb helyre letétessék, a míg a kamara becslőmestere
megérkezik.

Decebál ráállt az indítványra; de csak azon föltétel alatt, hogy a mint
ő azt az erősséget felépítteti, a mi a Bajhalmot körülzárja, s azt a
rendes helyőrséggel megrakja: minden itt talált kincs újra megint vissza
vándoroljon az eredeti helyére; ha a külföldiek megakarják látni,
jöjjenek ide lóháton, ne sajnálják a fáradságot.

A vendég urak azután mind valamennyien vidimálták és coramizálták a
lelettárt, neveik aláirásával és pecsétjeik odanyomásával.

Csak Mántay Móricz nem volt rábirható, hogy a nevét a többiek sorába
odafirkantsa.

– Nem lehet ez hazugság nélkül! Nem hitelesítem én ezt.

Ezért a szóért aztán kicsiny hija, hogy meg nem verték. Különösen a
tudósok. Hogy kétkedhetik abban, a mit ők megvizsgáltak. Hát a mit a
szemeivel lát, a mit a kezeivel megfoghat, azt csak nem mondhatja
hazugságnak!

Erre aztán a calculusok embere a következő paradoxonnal felelt:

– Tudjátok, urak: nem az az igazi jó hazugság, a mi tiszta puszta
tizenhárom próbás hazugság, hanem az a patent hazugság, a mi olyan jól
van vegyítve a valósággal, hogy egyiket a másiktól nem lehet külön
választani. Én itt valami óriási nagy csalásnak az illatát orrontom: –
nem ártom belé magamat.

Ezért aztán kidobták a szárnyékból!



MENNYIT ÉRTEK THONUZÓBA KINCSEI?

«Nagyobb híre volna annak!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hiszen, ha mai napság történt volna meg ez a nevezetes régészeti
fölfedezés, a mikor száznyolczvankilencz hirlap hirdeti a napok
történetét országnak-világnak: hát bizonyosan nagy hevületet idéztek
volna elő a bajhalmi czölöpsir leletei. Itt látnók a fényrajzaikat a
kirakatokban, s a képviselőház asztalán megjelenne a főrendiház által
kezdeményezett első törvényjavaslat az egész őskori telepnek országos
költségen leendő kisajátítása iránt; hanem hát, hogy ilyen csendben
maradt a dolog, annak harminczhárom oka van: akkor még nem volt meg mind
az, a mi a hir gyertyáinak felgyujtogatására szükséges; ellenben megvolt
az, a mi azoknak az elkoppantására volt feltalálva. Az ám! – Ez a mai
(villanyvilágításban és sajtószabadságban megreactionariusodott) új
nemzedék nem is tudja azt már, hogy mi volt a «koppantó», meg a
«censor»? Egy dolog volt a kettő.

Az történt, hogy a mint a két tudós társasági tag megirta a maga
tudósítását a bajhalmi leletről a «Tudományos gyűjtemény» számára, hát
azt elébb censor ő nagyságának szine elé kellett terjeszteni. Az pedig,
a mint az első pillantást végig futtatta az opus kezdő lapján, elrémülve
csapta össze a két első lábát a feje fölött. «Mit? Thonuzóba! Dux
paganorum! Ressuscitatus!» Csak az kellene még, hogy a pogányok vezérét
föltámaszszák! Hol a vörös plajbász? De még csak a czímét sem hagyta
meg. Az egyetlen «Jelenkor»-nak még csak említést sem volt szabad róla
tenni. S mikor a szemtanu tudósok felolvasást akartak e tapasztalataik
eredményéről tartani a Trattner-Károlyi házban (még akkor ott volt az
académia), a II-ik osztály nagyméltóságú elnöke, a királyi tanácsos úr
azt mondá a maga édesen selypítő kiejtésével, hogy: «ezen értekezész
nagyon tanulszágosz; nagyon mulatszágosz; de nem tanáczosz!» S vándorolt
a kézirattárba. – Hogy aztán később miért nem lett mégis kinyomtatva,
szabadság nyiltával? annak majd kiderülnek az okai a történet végén.

Hanem Vakandi úrra nézve nem volt bedeszkázva a világ, neki voltak
összeköttetései a külföld régészeivel, ő megküldte a burkus, bajor és
szász orientalista tudósoknak az egész érdekes leletről szóló
értesítést, természetesen persa nyelven, ez volt a közvítető idioma a
német és a magyar tudósok között, ennek azok szorítottak is aztán helyet
egy-egy szaklap belső oldalán, a mit sohasem vág fel senki.

Azalatt hónapok multak el, s a kamarától csak nem jött le még a
becslőbiztos, a vármegye házánál vasajtó és kettős pecsét alatt tartott
kincsek értékének megszabására. Nem volt ám akkor villám-vonat, csak
«villás» vonat. Télvíz idején Tuhutum vármegyét hat ökrös szekéren
járták be. «Csálé villás!» volt akkor a konduktor «me-het!» jelzője.

A királyi biztos még mindig ott volt. (Olyan az, mint a harmadnapos
hideglelés: könnyű azt megkapni, de nehéz megszabadulni tőle.) Mindig
akadt valami tennivalója, a mi ott marasztá. De most már igazán csak a
talált kincsek ügyének az elintézése volt a legutolsó dolga.

Egy napon Decebál kap egy összevissza vidimált levelet – Londonból.
Angolul volt irva.

Egész Tuhutum vármegyében angolul csak Mántay Móricz tudott. Ezt sem
érti az ember, hogy mi a tatárnak tanulta meg? Kinn is járt Londonban.
Mi dolga volt ott?

Hozzá kellett folyamodni szépen, hogy magyarázza meg, mi van abban a
levélben?

A mérnök röviden elmondá, hogy egy londoni antiquariatus főnöke,
megtudva a bajhalmi lelet érdekes voltát, a maga ügynökét, mr. Snopkins
Salamont egyenesen abból a czélból utaztatja ide, (via Fiume), hogy ez
állítólagos kincseket szemle alá vegye, s azon esetben, ha azok
csakugyan igaziak, s ha azokat a mostani tulajdonosuk eladni
szándékozik, tőle megvásárolja, melyre nézve mr. Snopkins Salamonnak, a
Barrer et Sons czégtől a legmesszebb menő meghatalmazásai vannak.

Ez a levél nagyon kapóra jött Decebálnak.

– No abból ugyan egy patkószeget sem kap az ánglus, ha mindjárt az üveg
alatt tartott egy millió font sterlinges banknótát kinálja is érte
cserébe. Hanem hát azt a czélt elérjük vele, hogy a midőn valaki meg
akarja venni a talált kincseket, az a leghitelesebben fogja meghatározni
azoknak a valódi értékét.

Tehát csak hadd jöjjön az ánglus.

Decebál, úrhoz illő módon gondoskodék a várt vendég fogadása felől.
Elejbe küldte a Tiszarévig a kasznárját ötlovas csézával s szörnyen
kikérdezte Mántay Móriczot, hogy mit szokott az angol ebédelni? «Nem
kell annak egyéb, mint egy nagy darab nyers hus, meg burgonya». Hogy
tudja megenni? (Az igaz, hogy a Tuhutum vármegyei buzatermő fekete
földben olyan a burgonya, mint a szappan.)

Megérkezett az anglus. Tökéletes volt: nem fért hozzá semmi kétség, hogy
Albion szülötte. Mántay Móricznak kellett tolmácsul szolgálni az egymást
nem értő urak között. Decebál a tanusvári házában fogadta a külföldi
vendéget, a honnan mindjárt felmehettek a vármegye házába.

Legelőszőr is ő excellentiájánál tették tiszteletüket, a királyi
biztosnál. Az is tudott annyit angolul, hogy elconversálhatott
Snopkinssal.

Az ügynök bemutatta neki a leghitelesebb alakban kiállított
meghatalmazásait a londoni világhírű czégtől s előadta idejövetele
czélját.

Ponthay Adalbert gróf örömét fejezé ki a kapóra jött alkalom fölött, s
ezt Decebálnak is megmondá, mert bizonyára semmi sem tartóztatja már itt
(ég a föld a talpa alatt), mint ez a lelt kincsek értékfelosztása. Ime
tehát itt van a leghitelesebb becslő.

Azonnal vezette az urakat a főispáni lakosztálylyal összeköttetésben
levő archivumba. Annak a vasajtaja is le volt pecsételve a királyi ember
és Decebál czimeres gyűrűivel. Rézkuthy is kéznél volt, hogy esetleg a
leszakított pecséteket újra felüsse a lakatokra; hatan mentek
vizsgálatot tartani Thonuzóba kincsei fölött: a hatodik volt Vakandi
Anonymus.

A lezárt ládákat felnyitották rendre, s kirakták belőlük a drágaságokat
az asztalra.

Mr. Snopkins csak nézte azokat, merev szemmel, mint a kalapácshal.

Mántay Móricz tudott volna angolul; de nem értett a régészethez. Vakandi
ellenben értette volna a tárgyak becsét és rendeltetését; de nem tudott
semmi európai nyelven. Diákul tudott; de arra az anglus azt mondta:
«no!» Ha a latint nem angol kiejtéssel adják, akkor az rá nézve törökül
van. Végre megpróbálta Vakandi a sanscritot. Erre mr. Snopkins szája,
mely eddig lefelé volt hosszukás, egyszerre széltében lett nyulottá, a
mi azt jelenti, hogy mosolyog. Ezt megértette. Indiákon járt már.

Ettől fogva aztán nem kellett Mántay Móricz tolmácsnak, Vakandi és mr.
Snopkins sanscrit nyelven tökéletesen megértették egymást: a többiek
bámulhattak rájuk.

Minden egyes tárgy figyelmesen meg lett vizsgálva, titkos jelek
fölfedezve, a mik azoknak alkotási korát meghatározzák; a tanulmány
eltartott reggeli 9 órától délután hatig. Ez idő alatt az a hat úr sem
nem evett, sem nem ivott.

Mikor vége volt a vizsgálatnak, mr. Snopkins föltolta a homlokára az
egyik szemüveget, a másikkal megérinté Mántay Móricznak a vállát, s a
fogai közül előmorzsolt valami mondatot.

Erre a mondatra a mérnök boszusan vállat vont s ilyenformán dörmögött:
«humbug!»

Azzal kapta a kalapját s igyekezett odább állni.

– No hát mit mond az anglus? kérdé, visszatartóztatva a futni készülőt
Decebál.

– Azt, hogy bolond. Én megyek ebédelni, éhes vagyok.

S nem hagyta magát lefüleltetni, ott hagyta a szobát, a társaságot és a
kincseket.

Ponthay Adalbert gróf aztán megtolmácsolá Decebálnak, a mit mr. Snopkins
mondott.

– A Barrer et Sons czég, mindezekért az itt együtt levő régiségekért
ajánl önnek harminczezer font sterlinget.

– Mennyi az magyar pénzben?

– Háromszázezer konvenczios forint.

– Nem adom! kiáltá fel Decebál, még a szemei is vörösek lettek
egyszerre.

Mr. Snopkins megint mormogott valamit.

– Azt mondja mr. Snopkins, hogy fel van hatalmazva egész negyvenezer
fontig terjeszkedni az ajánlatával.

Decebállal keringett a világ.

Hiszen négyszázezer forint pénznek is sok! De az a tudat, hogy ime
Nagy-Brittania mit tart Thonuzóba felől.

– Mentül többet kinálnak érte, annál kevésbbé adom oda! kiáltott
Decebál, kinek a homlokán gyöngyözött a veriték a dicsőség hevétől.

Az angol azt hitte, hogy keveslik a kinált összeget s megint kiöblített
egy kurta mondatot a magas inggallérjai közül.

– A mister 48 ezer fontot kinál, tolmácsolá Ponthay Adalbert gróf.

– Bomolj meg! Bifsztekevő anglussa! Ne liczitálj rám fölfelé! Sehogy sem
adom! Ugyan kérem magyarázza meg neki excellentiád, hogy mentül feljebb
igér, nekem annyival többel kell a kamarai harmadrészt megváltanom, mert
én el nem adom a talált kincseket.

– Azt én nem tehetem, szólt nyugodt méltósággal a királyi biztos, miután
én itt a kormány érdekeit képviselem.

Decebál aztán fogta magát, megmagyarázta Mr. Snopkinsnak pantomimicai
módon a maga válaszát, olyformán, hogy a balkeze hüvelykujját a mutató-
és középujja közé dugva, az ekként összeszorított öklét mr. Snopkins
orra alá tartá, mely a néma ábéczében angolul is annyit jelent, hogy
«füge».

Ezt meg is értette az ügynök, s azt mondta rá nagy flegmával:

– Wery well.

Azzal kivett a belső zsebéből egy rengeteg tengeri kutyabőr bugyelárist,
azt mesterségesen felnyitotta s abból egy névjegyet adott át Decebálnak
s valamit mondott is hozzá, a miből Decebál azt vélte megérteni, hogy ez
őt most párbajra hívja, míg ő excellentiája fel nem világosítá, hogy a
mister itt marad a negociált ügy érdekében Tanusvárott nyolcz napig s ez
idő alatt található lesz a szállásán a «régi nap»-nál, reggel tizenkét
órától négyig.

– Dejsz én miattam kár a magyarországi levegőt fogyasztani. Búzám, ökröm
eladó, de a nagyapám czókmókján nem liczitál se zsidó, se örmény, se
anglius. Már most meghallotta gróf úr, hogy mennyit ér a bajhalmi lelet;
ha csak e miatt tetszett itt maradni, hát én nem tartóztatom tovább!
Referálhat a fiscusnak. Fizetem a harmadot.

Most Rézkuthy ur is megszólalt.

Ugyan mi üthetett hozzá, hogy egyszerre olyan nagy generositást hozott
napvilágra Decebál irányában? mosolyterhes confidentiával tevén azon
indítványt, hogy talán egészen helyes és méltányos eljárás volna, ha ex
offo nem a legutolsó, hanem a legelső ajánlatát vennék tudomásul a
Barrer et Sons czég meghatalmazottjának, a mi szerint Tanussy Decebál
«csak» százezer forintot tartoznék fizetni a kamarának.

Decebált a flegmája utolsó tartalékjától is megfosztá ez a
rákényszerített jóakarat, épen attól az embertől, a ki egyenesen oka
annak, hogy ő a veszteséges birtokcserére ráállt Ponthay gróffal, mert ő
miatta itélték el. Hátha a mennybéli üdvösséget kellene az ő pártfogása
mellett megnyerni!

– Szégyelje magát a táblabiró úr! förmedt rá kegyetlen haraggal. A kinek
a kenyerét eszi az ur, annak tartsa a hűségét! Ha ön, az aulicus, képes
volna megrövidíteni a kincstárt, én, a kurucz, nem csalok meg senkit,
még az ellenségemet sem, még a németet sem, még a kormányt sem. Ismerjen
meg az úr!

Rézkuthy a két füle közé huzta a fejét és félre kotródott. Decebál
aztán, mint a ki azokat, a kikre rá nem néz, nem létező embereknek
tartja, csak a grófhoz intézett még néhány nyomatékos szót.

– Ha excellentiád megnyugszik a Barrer et Sons kinálatában, én elfogadom
azt hivatalos becslés gyanánt, viselem a vele járó terheket, s kérem, a
talált kincseimet nekem kiszolgáltatni. És most semmi dolgunk itt
tovább, pecsételjük le ujra a ládákat és a vasajtót.

A míg ez végbement, Ponthay gróf úr Snopkinssel beszélgetett, s az
utolsó pecsét felragasztása után tréfás hangon mondá Decebálnak:

– Azt beszéli az angol, hogy magáért azért az «avar» sisakért megadná az
egész kinált összeget a Barrer et Sons czég, kivált ha az azt viselő
koponya is mellékeltetnék hozzá.

Thonuzóba koponyája!

Már erre igazán méltó volt a válasz.

– Megkaphatja az anglus, ha a saját koponyáját itt hagyja érte cserébe.

Ponthay Adalbert kedélyesen nevetett.

– Nem tolmácsolom neki, mert még rátalál állni.

Decebál futott haza. Az az idegroham bomlasztotta szét a józan eszét, a
miben sok ember megbolondult már, a ki megnyerte a nagy lutrin a
főnyeremény százezreit.

Csak azután, hogy hazakerült, kezdett elgondolkozni ennek a nagy
dicsőségnek a prózai oldaláról. A kincs igazi kincs, de a becsár
harmadrészében fizetni kell a kamarának százhatvanezer kemény
forintokat.

Hivatta a tiszttartóját, hogyan lehetne ezt az összeget rövid idő alatt
előteremteni? mert addig a kincseket ki nem adják a birói zár alól.

Ponthay gróf fog fizetni az átengedett pusztákon levő őszi vetésekért és
fundus instructusért mintegy ötvenezer forintot, az idei termésből,
gyapjuból még be lehet venni negyvenezer forintot. Egy gulyát is el
lehet adni tizezer forintért. De még akkor is hiányzik hatvanezer.
Honnan teremtsük azt elő? Takarékpénztár még nincs a világon. A váltót
nem ismerik. Pénze van a váradi püspöknek meg a káptalannak, de abból
kálvinista nem kap. A bécsi bank Magyarországra nem terjeszti ki a
földhitelt. Kölcsönt gazdag acquisitoroktól csak 32 esztendős zálogra
lehet kapni. A telekkönyv, kataszter csak poézis. Hát az angol bank mit
vétett? Azt mondják, hogy az 3-as kamatra osztogatja a pénzét. Mit
lehetne neki lekötni jelzálogul? Hát magukat a világhirű kincseket. Hisz
Thonuzóba kincsei oly ismeretesek a csatornán túl, mint a milyenek a
nürnbergi Gülden Tafel, és az Attila-leletek, meg Priamus gazdagsága.
Erre a negyvennyolczezer fontra becsült hypothecára lehetne hatezer
fontot kölcsön venni. Talán maga mr. Snopkins is elvállalná a
közbenjárást illendő provisioért? Ez a legjobb. De ki tud vele
értekezni? A grófot nem avathatni abba a dologba. Itt van Mántay Móricz!
Ez ért a nyelvén. Ez jártas minden dologban, talán még az angol bank
ügyeihez is ért. Most még ott lesz Tanusvárott Decebál rögtön befogatott
s vágtatott be a városba, ott állt meg a «régi nap» előtt. Szerencséje
volt, a mérnököt épen otthon találta a Nro I-ben.

Olyan sietve mondott el neki mindent, hogy az egyik szavával mindig a
másiknak a sarkát gázolta le. Azt, hogy négyszáznyolczvanezer forintot
igérnek Thonuzóba és felesége kelengyéjeért, elmondta Mántaynak legalább
huszszor, még azt is kiszámította a mérnöknek, hogy hogyha ő a kamarának
kifizette a 160 ezer forintot, hát annak a kétszerese, épen 320 ezer
forintot érő neki magának marad.

Mántay csak hallgatott és várta, hogy mikor lesz vége? És még azután sem
szólt egy szót sem, mikor már Decebál mindent előadott.

– No, hát mit szólsz hozzá? erőlteté a makacsul hallgatót a
megszólalásra.

– Azt mondom, édes Decebál, hogy az Emma fiad nagyon jól tette, hogy
elszökött a collegiumba valamit tanulni, mert te, úgysegéljen, olyan jól
gondoskodol a jövendő időkről, hogy a te fiad is elénekelheti majd, hogy
«Nagy gazda volt az apám! Hej, de sok is maradt rám! Hat ökörnek kötele
meg egy vasvilla nyele!»

– Ne kritizálj! Hanem arra felelj, hogy akarsz-e az én dolgomban
közvetítő lenni vagy sem?

– Akarok. Nem te érted, hanem azért a szegény gyermekedért. Elvállalom
az egész Thonuzóba kincsek ügyének a rendbehozását. Hanem hozz énnekem
elébb egy egész hitelesen szerkesztett meghatalmazást, melyben minden a
kincsekre vonatkozó ügyednek az elintézését a kamarával és az
antiquarius czéggel feltétlenül reám bízod. Én mindent elvégzek neked,
úgy, hogy meg fogsz vele elégedve lenni.

Decebál kapott az ajánlaton, felkereste a szolgabirót, megírta a
felhatalmazást, s sietett vele vissza Mántayhoz. A felhatalmazásnak
latinul kellett lenni, hogy mr. Snopkins is megérthesse, a ki olvasva
értette Cicerot, csak beszélve nem. Ezzel sietett vissza Mántayhoz.

– Jól van, mondá Mántay. Eljárok benne. De valamire kérlek.

– Parancsolj! ha kell Angliába utaznod, a tiszttartóm rendelkezésedre
tartja a pénztáramat.

– Köszönöm. Megjárom én azt az utat tiz garassal. Arra az egyre kérlek,
hogy eredj el most igazán egy hétre medvevadászni.

Decebál elnevette magát.

– Miért küldesz olyan nagyon a medvékre?

– Hogy az én vadászatomat el ne rontsd!

– Jól van, elmegyek.

Mántay rögtön ment mr. Snopkinst felkeresni, a ki ugyanabban a
vendéglőben szállásolt, abban a trágyahalomra nyiló ablakú díszszobában.
Mr. Snopkins megértette a latin felhatalmazásból, hogy miről van szó.
Akkor aztán mindjárt rátérhettek magára a tárgyra. Egészen komolyan
beszéltek róla. Az értekezés vége az lett, hogy Mántay felkérte mr.
Snopkinst, adja írásba az egész ajánlatot a Thonuzóba kincsek megvétele
iránt. Mr. Snopkins egész készséggel teljesítette ezen kivánságát.

A mint ez megvolt, arra kérte mr. Snopkinst, hogy holnapután reggel
jöjjön el a királyi biztos úr lakására, az ő és Rézkuthy jelenlétében
fogja vele tudatni az ultimatumot.

– Hány órakor reggel? kérdé mr. Snopkins.

– Tizkor.

– Még alszom.

– Tizenegykor.

– Borotválkozom.

– Tizenkettőkor.

– Reggelizem.

– No, hát hajnali egy órakor délután.

– Jól van.

Még az nap este átrándult a tüzhalmi kastélyba Mántay. Megmutatta
Decebálnak a hiteles írásbeli ajánlatot.

– Hát már most elhiszed, ugy-e, hogy mindez valóság? triumfált Decebál.

– Mindent elhiszek.

– Hát a felveendő kölcsön mennyiben van?

– A legjobb rendben fogsz találni mindent. Kielégítjük a magas kamarát,
a nélkül, hogy akár a Ponthay Adalbert gróf felülfizetéséhez kellene
nyulnod, akár a szép gulyákból adnál el.

– S három perczentes lesz a kölcsön?

– De még sokkal olcsóbb.

– Hiszen maga csókolni való ember! kiálta bele Sára asszony, a kinek ott
kellett hallgatózni az ajtóban.

– De köszönöm én az olyan csókokat, a milyeneket a tekintetes asszony
szokott osztogatni!

Sára asszony aztán ott marasztá a kedves vendéget éjszakára, Decebálnak
is olyan kedve volt, mint Herodesnek, mikor Keresztelő szent János fejét
elajándékozta a leányának. Lehetett tőle kérni akármit.

Mántay Móricz fel is használta a kedvező alkalmat. Vacsora fölött
előhozta Sára asszonynak.

– Mikor látta a testvérnénjeit a tekintetes asszony?

– Oh, a mióta férjnél vagyok, egyszer sem. Azok nem jöhetnek, mert
messze az út ide, s ők szegény sorsban vannak.

– Lám, most elmehetne Decebállal, s vele együtt sorba látogathatná
szegényeket Erdélyben.

Sára asszony szemei ragyogtak, kérdő tekintettel fordulva Decebál felé.
A férj elérté a kérdést s megelőzte azt.

– Nos? Van kedve velem jönni?

Válasz helyett odarepült az ölébe az asszony, s az idegen jelenléte
daczára, összecsókolta azt a kérdező száját. (Első eset volt, hogy
utazásban magával hívta a feleségét.)

– Akkor hát siess, pakolj össze, mert én holnapután megyek, ha velem
akarsz jönni.

– Mindenüvé, a hová csak te mégy. Az erdőbe, a hegyszakadékokba, a
medvebarlangba. Én is belelövök a te medvédbe.

– Jó lesz. Aztán én meg veled járok sorra látogatni a szűrös sógoraidat,
de össze nem csókolózom velük, a hogy te.

Decebál fölkelt, rendeleteket adni az utikészületekre, Mántay egyedül
maradt Sára asszonynyal.

– Soha el nem fogom azt a mai tettét felejteni magának, mondá a hölgy.
Maga sem tudja, hogy milyen nagy jót tett velem. Madarat fogathatna
velem ma.

– Hát hisz épen azt akarok fogatni. Egy dologra kérem. Vigye úgy a
dolgát, hogy Decebál soha se maradjon két nap egymásután ugyanazon a
helyen, s ha valamikép még is megtörténhetnék, hogy valami staféta
nyomába akadna, akárhonnan érkező levéllel, kegyed fogja el azt a
levelet, s dugja el a bőröndje legalsó részébe s ne adja át Decebálnak,
csak mikor hazajönnek.

No már ennél kellemesebb sportot nem is lehetne indítványozni egy
asszonynak! A férj leveleit, mint a szalonkákat, mikor «huzva» jönnek,
röptében leszedni! De egy sem kerül azok közül Decebál puskacsöve elé!

Itt hát minden rendbe lett hozva szépen.

Másnap ott maradt a mérnök a kastélyban. Azt mondta, hogy nincsen semmi
dolga. Segített málhákat csomagolni az úrhölgynek. Sára asszony nagy
parádéval akar föllépni az erdélyi ismerősök előtt, a testvéreinek is
számos ajándékokat vitt magával, hadd irigykedjenek majd!

Csak harmadnap reggel, mikor már Decebált feleségestül utnak bocsátotta,
tért vissza a mérnök maga is a városba.

Pontosan ott volt a királyi biztosnál egy órakor; Rézkuthyt már ott
találta, hanem az anglusra még kellett várni jó három negyedet, annak az
órája a londoni idő szerint járt.

Mikor aztán mind a négyen együtt voltak, akkor a mérnök előterjesztette
Tanussy Decebál meghatalmazását és mr. Snopkins irásbeli ajánlatát.

– Már most tehát elhiszi inzsellér úr, hogy a bajhalmi leletek igazi
kincsek, mondá Rézkuthy úr.

– Hogy ne hinném? itt az irott ajánlat, 48 ezer font sterling. Én ezt
Tanussy Decebál nevében elfogadom.

– Hogyan tetszik? kérdé meghökkenve Ponthay Adalbert gróf.

– Úgy értem, hogy Tanussy Decebál elfogadja a Barrer et Sons antiquarius
czég ajánlatát.

– Mit? És átengedi a Thonuzóba kincseket?

– Mind, azon módon, a hogy együtt vannak.

– Hogyan? Hiszen három nap előtt még embert ölt, ha egy patkószeget el
akartak belőle tulajdonítani!

– Hát azóta elővette a jobbik eszét, meggondolta, hogy ha ő most e
becsárból kifizet 160 ezer forintot, azzal a birtokát nagyon megrigázza,
míg ha a ráeső 320 ezer forintot készpénzben besepri, azzal a most esett
nagy csorbát jóformán helyreköszörülheti. Ezek a kincsek itt úgy is véka
alá volnának rejtve, hadd bámulja őket a nagy világ amott a themseparti
világvárosban.

Ezt azután mr. Snopkins kedvéért angolul is elmondta Mántay Móricz.

Mr. Snopkinsnak a szája kezdett lefelé nyilni, a mint a mondottakat
hallogatni kezdé, s folyvást hosszabbra tágult, utoljára majd kiesett a
feje a száján. És ugyanabban az arányban ágaskodtak fölfelé a
szemöldökei is, karikára nyitva a nagy felhőszinü szemeket.

Mántay Móricz pedig a legegyügyübb ábrázattal gratulált neki a
szerencsés vételhez, s utasításokkal látta el, hogy kinek hol fizettesse
ki a vételösszeget: 16 ezer fontot Bécsben a kamaránál, Bankgasse Nro.
5. 32 ezeret pedig Pesten Malvieux czégnél, akár arany guineekben, akár
aranyrudakban, de ezüstben is elfogadják.

Az anglusnak mozgott alá is fel is a feje meg az álla (külön) minden
egyes mondatra. Mikor készen volt Mántay, azt mondta neki: «Wery well».
Azzal fogta a kürtőkalapját s úgy elment, hogy minden ajtót nyitva
hagyott maga után.

A hátramaradt urak közül kettő egymás szeme közé nézett, Ponthay gróf és
Rézkuthy. Az utóbbi arczán szemrehányás volt olvasható: «Meg kellett
volna a kisebbik összegnél maradni.»

Ponthay gróf még erőltette a hidegvérű nyugodtságot.

– Jól van! szólt Mántayhoz. Az elfogadási ajánlatot tudomásúl veszszük,
s majd tudósítani fogjuk Tanussy Decebált az eredmény felől. Hol van ő
most?

– Ma ment el Erdélybe, feleségestül együtt, sorba látogatni a tizenegy
sógorát, a szélső a Szilágyságban lakik, a legutolsó a Bárczaságban. Ne
tessék utána fáradni. Én meg vagyok ez ügyben hatalmazva végelintézésre.

Erre már aztán egy kis finom mosoly vonult el a gróf arczán. Odalépett
egészen a mérnök elé, úgy, hogy az orraik csaknem egymást érték s így
szólt hozzá halkan:

– Azt mondják, hogy a mérnök úr ezermester.

– Nem, kegyelmes uram, én csak kilenczszáz mester vagyok.

Ezen aztán szabad volt mind a három úrnak hahotával kaczagni. Olyan jól
esett nekik, hogy kedvükre kinevethették magukat. – Talán nem is ezen
együgyü calembourghon nevettek. – De háromszor is ujra kezdték.

De úgy eltünt e naptól fogva mr. Snopkins Tanusvárról, hogy senkinél sem
tett búcsulátogatást.

Még azután volt egy kis ribillió, a mit Horkázy és Vakandi támasztottak,
mikor híre futamodott, hogy Mántay Móricz a Decebál teljhatalmazása
mellett elcsaklizta Thonuzóba szent kincseit az angoloknak, még az
ősapának a koponyáját is ráadásban. Mántay Móriczot szidták,
gazemberezték uton-utfélen, meg is verték, de csak olyankor, ha maga nem
volt ott, nyargaltattak stafétákat Decebál után Erdélybe, hogy szaladjon
vissza, rántson kardot, viszik Thonuzóbát! De hiában volt minden
erőlködés. A küldönczök vagy nem akadtak Decebál nyomaiba, vagy oda
került a levelük Sára asszony bőröndjének a fenekére. Egy álló hónapig
nem került vissza Decebál. Az alatt bizony akár lóháton is elmehetett
volna Thonuzóba Angliába, azon a csontlován, léptetve, szépen.

De hát csak nem ment. S a bajhalmi világhírű leletekért csak nem küldték
sem az arany rudakat, sem a zsákba rakott tallérokat, se Bécsbe, se
Pestre. Az alatt a nagy patvarkodás is elcsillapodott. A királyi biztos
is búcsut vett a vármegyétől s hazament Ponthaligetre.

Mikor aztán Decebál hazakerült, az első dolga volt Mántay Móriczot
felhajhászni. Azt ott találta a dioptrája mellett, földet mért.

– Hát te már megjöttél Londonból? – kérdezé tőle.

– Londonból? Nem voltam én tovább, mint Bikszádon, mit kerestem volna én
Londonban.

– Hát az én kölcsönöm dolgában.

– Nem tudok én a te kölcsönödről semmit.

– Gutát nem! Hát a mivel a fiscus harmadrészét kifizetem.

– Fiscus – harmad – részét? – Mi az?

– No a Thonuzóba kincseiért. Ne légy hülye!

– Úgy? A Thonuzóba kincsei! El is felejtettem ezt a dolgot. Otthon van a
fiókomban az írás.

– Micsoda írás?

– Hát a királyi fiscusé, melyben tudósít, hogy elvitetheted haza a
megyei archivumba letett bajhalmi leleteidet, miután hitelesen be van
bizonyítva a megyei levéltárban talált okiratok nyomán, hogy ezek mind a
te dédapád, anyád tulajdonai voltak s így neked jogos örökséged,
ennélfogva a fiscus nem követeli belőlük a talált kincsek után járó
harmadrészt.

– Lehetetlen.

– De azért úgy van. A királyi fiscus szokott nagylelkü lenni. Ez rendes
dolog. Most hagyj nekem békét, hadd dolgozom. A kincseidet vedd át s
birjad békével.

Decebál nagyott fohászkodott. Ez a bolondos mérnök megmentett a számára
160 ezer forintot és ő még is olyan szomorú lett, mintha azt sejtené,
hogy ennek a dupláját azonban elvesztette.



«NETARTSDERRE» ÉS «MITUGRÁLSZ.»

«Asszonyember! varrd be a zsebeimet rendre! Szükségtelenek ezek a
világon.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Disznó egészséges egy város ez a Debreczen. Ötvenezer lélek, s egy sem
halandó test már tiz nap óta».

«De majd eljön a dinnyeérés, akkor csak ád Jupiter egy kis kholerát».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Ne tartsd erre!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Voltaképen Zuboki Máténak hitták, de miután minden beszédét azzal szokta
végezni, hogy «ne tartsd erre!» rajta maradt ez a melléknév, az egész
diákság így tisztelte.

Ő volt az egyház orgonistája, kántor és kántus prézes a kollegiumban.

Alacsony, eleven petten emberke volt, ripacsos ábrázattal, veres
karikákba foglalt szemekkel, a mik mindig könyeztek, a hogy ő állítá, a
debreczeni portól, a mire a diákok azt mondták, hogy igen is «lágy»
«b»-vel irva.

– Hol van hát? mondá erre édes Zuboki úr.

Ez az «édes» aztán a megszólítási czím, rangfokozat szerint. A professor
a «világosságos» (clarissime), az esküdt diák az «emberséges»
(humanissime), a kántor már csak «édes» (carissime).

Édes Zuboki úrnak esküdt ellensége volt a bor, szüntelen harczolt vele,
hol az győzte le őt, hol ő azt. Maig is fel van írva az egykorú énekes
könyvek tábláira ez az aranymondása, a mivel a diákjait lepirongatta:
«mindig mondom, hogy ne igyatok, azért mégis mindig iszunk».

Debreczenben pedig volt akkoriban a bornak itczéje négy váltó krajczár,
öt itcze abból csak megillet egy rendes embert napjában, a mi húsz
krajczár, – egy huszasban van ötven krajczár, – minden közönséges halott
után jár a kántornak egy huszas, már most, a ki tanulta a magasabb
mathesist, számítsa ki ebből, hogy ha tíz napig nem akarja magát senki
eltemettetni Debreczen városában, mekkora cubicus elevatiót szenvedhet
Zuboki uramnak a szomjusága?

Ezért volt az a keserves elhatározása, hogy bevarratja a feleségével a
kabátjának a zsebeit. Minek a zseb, ha pénz nem jön bele. És ezért az a
kegyes felfohászkodás, a dinnyeérés évadja után, a mikor, a mult
évtizedben is meghonosult cholera nostras felszokott támadni a nagy
alföldi városokban, s legalább hoz egy kis keresetet a szegény
kántornak, harangozónak és sirásóknak. De biz a diákoknak is, az
énekesek kapnak fejenkint egy petákot = 7 krajczár. Ezeket «petákos»
halottaknak híják. De akadnak hébe-hóba magasabban és jobban született
halottak is, a kiknek «márjásos» halott a nevük. A ki plane huszassal
fizet, az «portentum». Az ilyentől Zuboky úrnak lázsiás tallér jár. (A
mi egyébiránt nem jó, mert azt a feleség elzárja, nem engedi
felváltani.)

A dinnyét azonban még csak most ültetik, abba még «Orbán» is
beleszólhat, s addig még sok víz lefoly a Tiszán. Héj ha bor folyna
benne, sohse hallaná az ember, hogy «a Tisza kiáradt».

«Ne tartsd erre!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A sok énekes diák között, a kikből a kántus kitelt, egy sem volt olyan
kedvencze Zuboki uramnak, mint Tanussy Manó. Ennek volt aztán hangja!
Megütötte a magas C-t, s mikor a nagy «harmoniá»-ban az «áltust»
énekelte, kihallatszott valamennyi közül.

Mindenki szerette nagyon a Manót. Tudták felőle, hogy milyen rengeteg
nagy úrnak a fia, azért mégis a többi szegény fiukkal osztozik abban a
víg nyomoruságban, a minek a gyönyörüségéről a mostani kor ifju
ivadékának már fogalma sincsen. Akkor «páros» zsemlyéket árultak, olyan
volt, mint egy 8-as, krajczár volt az ára. De nagy delicia volt!
délelőtt, iskola után! S ha volt egy jó pajtás, a kinek még krajczárja
sem volt, kétfelé lehetett törni a páros zsemlyét s megosztani vele! Az
volt a barátság!

Azt is tudták jól Manó felől, hogy a szülői akarata ellenére, szökve
jött el hazulról a collegiumba. Nem is kap onnan egy krajczárt sem. Ki
akarják éheztetni. Lehet is azt! Megél a diák a jéghátán is. Keres
pénzt, a hogy szokás. «Karikába» állítja a civisek porontyait, s
«privátát» ad nekik, eljár temetésre, s ha a «tógát» felölthette, jönnek
a «légácziók.» A Manó ugyan még csak egy «esztendős» diák (vulgó
«bagoly»), hanem először is, mint «altista», a kántusban tizenkét
emberrel elébb «eligál», azután mint «kis botos» a tűzoltó csapatnál
megint tizenkettővel előbb és így 24 magánál vénebb diákot ugrik át a
névsorban, úgy, hogy már neki lehet Mike-Abony és Vámos-Pércs között is
válogatni.

Egy szép napon aztán az a hír futotta be a collegiumot, hogy a Tanussy
Manónak ötpecsétes levele érkezett, a mire kívülről rá van irva:
«terhelve száz váltó forintokkal!» – Egy száz forintos levélnek a neve a
collegiumi nomenclatio szerint «evangelium!» Ilyen csak az égből száll
le! Meg tudja azt az egész coetus, mert a levelet előbb a seniornál
bejelenti a portás, akkor a senior kiküldi a contrascribát, hogy
győződjék meg a tényállás valódisága felől; ha ez megvan, az adressatus
felhívatik a rector professorhoz; az tart neki egy kegyes leczkét, a
miben meginti, hogy a kapott pénzt hivalkodásokra ne fordítsa, el ne
vesztegesse, s akkor kiadja neki a testimoniumot, hogy csakugyan itt
tanúl, s mi a calculusa, akkor a legközelebbi szombaton délután (máskor
nem lehet, mert a mikor az iskolának vége van, akkor a postát bezárják)
a diák az ellenőrrel együtt megjelen a postahivatalban, s ha a kettejük
zsebében ál a hat garas, ami a portóért jár, lefizetik, ha nincs, a
contra scriba hazaszalad a seniorhoz, s «post festa» lekötésével
kölcsönkéri tőle; s így kerül haza a száz forintos levél.

Az azután természetes dolog, hogy egy ilyen száz forintos levélnek a
megnyerője első feladatának tekinti a maga jó pajtásainak egy kis
majálist kurálni.

Annál kellemetlenebbűl hatott a kollegiumi pajtásságra, hogy Tanussy
Manó egy ilyen kincs elemelése után annyit sem mond a pajtásainak, hogy
«ki szereti a halat?» Azt gondolták, tán a vasárnapot várja; de az is
elmúlt s a collatio még sem következett. Kezdtek példálózni. Maga
Netartsderre uram is ejtett ki ilyen szót az énekleczke alatt: «hej, ha
én a torkomhoz csak hozzáértethetném is egy száz forintos bankónak a
csücskéjét, mindjárt kirekednék tőle.» Manó abból se értett semmit.
Végre a Jancsi collega vette elő négy szem között.

– Nem te neked szólt az a levél, a mit kaptál?

– De nekem szólt. A pénz is benne volt. De nekem nem lehet ahhoz hozzá
nyúlnom. Olvasd el a levelet, s aztán mondd meg, hogy tehetem-e azt?

A levelet Ponthay Adalbert gróf írta, ez volt a tartalma:

«Kedves öcsém!

Én a napokban jutottam barátságos egyezség útján egy nagy ősi
birtokomhoz, a mely miatt atyáddal régi osztályigazgató per folyt
köztünk. Ő még legalább tíz évig elhúzhatta volna azt a pert, nekem nagy
káromra, magának előnyére. E helyett, lovagiassága, atyafias jó indulata
és igazságszeretete által indíttatva, önként megszünteté a hosszadalmas
pert, s beleegyezett az új osztályba. Én csak a nemes viszonosság
parancsát követem, a midőn e nagylelküséget a te családodnak meghálálni
igyekezem. Jobbat nem tehetnék ez irányban, mint a midőn te neked, e
család egyetlen sarjának azon a pályán, a melyre saját lelked vágyai
vittek, a magasabbra vezető utakat feltárni törekszem. Debreczeni
tanáraid által értesülve vagyok a felől, hogy tanulmányidat kitünően
végzed, szép tehetségeid vannak. Ezek azonban a nehézkes, régi divatú
kálvinista iskolarendszer mellett el fognak sekélyesedni. A ki a
magasabb technikai pályára készül, mit vesztegeti azt a drága ifjuságát
prédikátori és prókátori tanúlmányokkal. Neked fényes életpályát
jósolhatok, ha a kollégium helyett a bécsújhelyi katonatiszti növeldébe
lépsz át. Miért engedik a mi magyar előkelő családaink németeknek,
cseheknek, horvátoknak át azokat a helyeket, a melyekben a mi fajunk
kiváló tulajdonai az ész és vitézség legjobban érvényre juthatnak? Ha
ebben az iskolában végzed a tanulmányodat, lehetsz hatalmas ember és
lehetsz úr tetszésed szerint, én fiamat már oda küldtem. Neki szüksége
van arra a disciplinára. Te azonban ki fogod magadat tüntetni,
tehetséged és jó magaviseleted által. Fogadd el ajánlatomat. Az egész
költséget tíz évig én viselem. Tehetem azt, hálából s úgy fogadhatod én
tőlem, mint gyenge lerovását annak a tartozásnak, mely atyád
kiegyezéséből reám hárult. Ez nem megszégyenítő ajándék s nekem még csak
egy köszönő szóval sem tartozol érte. Itt küldöm a legszükségesebbekre
való költséget. Ha jönni akarsz, megbízott emberem, Tánczos uram minden
évnegyedben fel szokott jönni Bécsbe, ő elhoz magával.

Stb.»

– Már most tudod, hogy miért nem nyulok hozzá ehez a pénzhez?
Visszaküldöm az ajándékozójának.

– Olvassuk fel ezt a levelet a bajtársaknak.

Úgy tettek.

Manó felolvasta a gróf levelét az egész coetus előtt.

– Mit szóltok hozzá?

– Küldd vissza, a honnan jött! kiálták egyhangulag. Hadd jöjjön be a
csitvári krónikába, hogy volt egyszer egy diák a világon, a ki száz
forintot kapott ajándékba s azt visszaküldte! – Majd egy Tanussy elmegy
német katonának!

Csak a Jancsi bírt azzal a disznó szívvel, hogy ellenkező véleményt
adjon: «biz azt tartsd meg, hátha hasznát veszed még?» – A miért aztán
jól elagyabugyálták a többi scytha leventék.

Az egész gyermekkori ismerős világból egy nagy embere maradt Manónak, a
kivel még levél utján érintkezett; az ő eszményképe, Mántay Móricz.
Ettől tudta meg az otthon történt sűrű változásokat; apjának, anyjának
börtönbe kerülését, onnan nagy hamar kiszabadulását; azután a szép
jövedelmező birtokuknak egy meddő latifundiumért történt kicserélését,
azután a nagy hühót a Thonuzóba sírjának a feltalálása miatt; a
fenyegető veszedelmet, hogy a talált kincsek harmad értékében Tanussy
Decebál még egy roppant összeget is a tengerbe fog dobni, s aztán ennek
a bolond bajnak a szerencsés elháritását, olyan egyszerű módon, a hogy
Columbus megállította a hegyén a tojást. Ennélfogva Manó nagyon könnyen
megbecsülhette a valódi értékét Ponthay Adalbert gróf nagylelkű
ajánlatának, apjáról pedig kénytelen volt elismerni, hogy az a
legveszedelmesebb hóbortnak az áldozata: a míg az ősei fényében mákonyos
mámort álmodik össze-vissza, az alatt a jövendő idők nyomorú sorsának
veti meg az ágyát.

Manó elküldte a gróf levelét Mántaynak s tanácsát kérte. A mérnök
sietett a válaszszal.

«Ha én intézném a sorsodat, azt mondanám, ne fogadd el; de mivel mások
intézik, azt mondom, ne utasítsd vissza.»

«Ne fogadd el, de ne utasítsd vissza!» Így biz’ a delphii orákulum is
tudott tanácsot adni.

Egyébiránt Mántay Móricz az utóbbi idők óta nem volt grata persona a
tűzhalmi kastélyban. A bolond emberek soha sem szoktak háladatosak lenni
a nekik tett jó szolgálatokért.

Decebál dehogy érezte magát lekötelezve Mántay iránt azért, hogy «ingyen
kapta meg a talált kincseit, hogy megtakarított a számára egy roppant
összeget», ha ezáltal elvesztette a kincseinek a jó hírét. Azóta senki
sem beszél róluk. Ha jön valaki hozzá, megnézni a százezereken kért
sisakot, kancsókat, azt kérdezi: igazán arany ez? Decebál már a jó
pajtásai nagy részét kikergette a házából az ilyen balgatag kérdések
miatt. Belizár öcscse plane azt beszéli, hogy a bajhalmi czölöpsír már
egyszer fel volt bontva; a meczenzéfiek elárulták, s hogy azok a
csontvázak nem Thonuzóbáé és a feleségeé, hanom Zöld Marczinak, meg a
szeretőjének a maradványai Hej, ha most megkaphatná, de beverné a fejét
ezért a felségsértő káromlásért. De kiszökött a gyáva a külföldre, s oda
Decebál nem megy. Ő még soha át nem lépte a haza határát. Extra
Hungariam non est vita!

A botránkozás köve egyenesen Mántay Móricz volt mert ha ő el nem rontja
a dolgot, most az egész világ tudná, hirdetné, szörnyüködnék rajta, hogy
ő százhatvanezer forintot szúrt ki a Thonuzóba kincsekért, s híres ember
volna. Ez a csunya mathematicus ellopta az aranynak a fényét, a
karbunkulusnak a ragyogását.

De nem kevésbbé orrolt rá Sára asszony. Annak sem jó szolgálatot tett
azzal, hogy a férjével együtt utaztatta Erdélyországon végig (pedig az
volt a legfőbb kivánsága). Sára asszony sorba látogatta mind a hét
nénjét. Azok mind férjnél voltak, kinek vén volt az ura, kinek iszákos,
kinek verekedő, ki meg mindazt egyesíté magában; szegény sorsban is
voltak többnyire mind. Irigykedtek a legifjabb testvérre, a ki ötlovas
hintón jár látogatóba, s parádézik vele, hogy neki olyan délczeg,
nyalka, fiatal, hatalmas ura van, a ki mellett gazdag ajándékokat lehet
osztani a látogatónak. Hát hogy ők is viszonozzák valamivel a
bőkezüségét, úgy tele pletykázták a füleit Decebál viselt dolgaival, a
miket csak Erdélyben ismernek igazán, hogy az még az ő szerelemféltő
fantasiáját is meghaladta. Eddig csak egy bizonyos örmény leánytól
féltette a medvevadászt; van annak minden nemzetbeli! Több szerelmes
kalandja volt annak, mint Don Juannak.

Sára asszony tökéletesen felvilágosodva érkezett haza Erdélyből. Most
tudta már, hogy micsoda ember az ő Decebálja? Most értette már, hogy
hová megy az a sok pénz, a min ő birtokot vásárol. Rámutogattak minden
városban: ezt a házat is ő vette ennek meg annak a menyecskének.
Valószínű, hogy mindezeknek a mondáknak kilenczvenkilencz századrésze
nem is volt igaz. Rossz a világ nyelve! De azért elhiszi azt egy
szerelemféltő asszony.

Ezért nagyon elkeseredve jött vissza Sára asszony az erdélyi
kéjutazásból. Csak magában forralta a mérgét. Nem volt kin tölteni a
boszuját, hogy az az Emma nincs most idehaza. Csak a levágott haját
hagyta itten. Azt mindennap ujra fésülheti, meg is czibálhatja, a földre
dobhatja, összegázolhatja, megint fölveheti, összecsókolhatja.

Egy napon a debreczeni senior levelet írt Decebálnak, melyhez a Manó
iskolai bizonyítványa volt csatolva. A levelet Decebál felolvasta a
feleségének. Jól tanúl a kölyök. Egy esztendő alatt két évi cursust
végzett. Csupa eminens calculusa van minden tudományból. A senior azt
írja, hogy nemsokára következni fognak a pünkösdi szűnidők, ha akarjuk,
vakáczióra haza hozhatjuk a gyermeket. Az ugyan felakarja ölteni a tógát
s inkább el akar menni legátióba az ünnepek alatt, de hát ez iránt előbb
a szülők beleegyezését szokás megkérdezni; nem azért, mintha az ő
engedelmükre adna valaki valamit, hanem azért, mivel az «új tóga» húsz
váltó forintba kerűl. Ki fizeti azt meg?

Sára asszony nagyot lihegett boszuságában.

– No megállj, kölyök, majd adok én neked legátiót! Majd viszek én neked
tógát, felölteni valót. Ha az én kettős tüzes nyelvem leszáll a te
fejedre, tudom Istenem, az lesz majd a piros pünkösd napja!

Fel is készűlt azonnal a debreczeni útra, amit már egy év óta
elhalasztottak a sok nehéz viszontagságok.

Hogy a rossz gyerek még csak egy levelet sem írt azóta a szüleinek! Most
is a seniorral irat!

Még utoljára is az anyjának kell őtet megkövetni! Annak kell a helyébe
menni, kiengesztelni. De az keserves kiengesztelés lesz!

Ezenben édes Zuboki uramnak a kérését hamarább meghallgatá a Jupiter,
mint a dinnyeérés bekövetkezett volna. Addig is időben elbocsátá egyik
ártó angyalát, a kinek neve «himlő». Az kezdett grassálni Debreczen
városában.

Volt aztán már temetés: egy nap négy-öt is. Közben márjásos is. Édes
Zuboki úr felfejthette megint a zsebeit, s nem mondta többé a tele
palaczkra azt, hogy «ne tartsd erre!»

Egy olyan szép szitáló esős délután épen vittek a Nagy Péterfia-utczán
végig egy fehérre és kékre festett koporsót a vállaikon a szép fehér
köténynyel ellátott henteslegények; fiatal bajtársuk feküdt abban; a
koporsó előtt járultak az énekes diákok, elől a kántorral, s énekelték a
szép kalvinista zsolozsmát: «már elmengyek az örömben!»

Könnyű volt nekik, mert ők a padlón járulhattak előre, ez volt a két
szál gerenda, mely mint a velenczei lagunák mellett a járda, a
gyalogjárást lehetővé tette ilyen tavaszi latyak idején, ha szemközt
jött valaki, felmászhatott a fabakterre. De annál keservesebb dolga volt
annak a négy lovas hintónak, a mely a gyászmenettel szembe közeledett a
város vége felől, s nagyokat lódult egyik oldalával a másikra. – De
rossz lehet üveges hintóban járó úrnak lenni.

Édes Zuboki úr jelt adott a felemelt flautájával a háta mögé a következő
versre, mire a kántus rázendíté:

  «A sárból kimenekedtem!»

A salugáderes hintó épen akkor úgy bellezökkent egy alattomos kátyúba,
hogy a hátulsó kereke tengelyéig elmerűlt a sárban, s erre a rudas ló
kiugrott a hátulsó lábával az istrángból.

Ez valóságos irónia volt arra a versre, hogy «A sárból kimenekedtem»,
mely legelőször is magukra az énekes diákokra gyakorolta nevettető
hatását; egyszerre torkukba szakadt az ének. S tizenkét vigyorgó fogsor
ragyogott a hintó felé fordulva, hanem az a derült pillanat nem tartott
sokáig, mert a rudas, a veszedelemtől megijedve, úgy elkezdett
neveletlenkedni, rugdalózni, hogy mire Zuboki uram rákiáltott: «ne tarsd
erre», már akkorra tele rúgta a szemét száját sárral. Erre aztán a többi
két ló is megbolondúlt, a halottvivők fehér köténye, de meg a szép
festett koporsó is, nagy bemocskoltatás veszedelmében forgott. Nem is
vették azok tréfára a dolgot, hanem neki lódulának a koporsóval, hogy a
sárvulkán lőtávolából elmeneküljenek, s taszították az éneklő diákokat
maguk előtt; első eset volt, hogy a halott megkergesse a gyászkiséretet
Futott is a diák, egymást taszigálva a pallón, de senki sem olyan
nagyon, mint az altista, a Tanussy Manó. Neki még egy külön jogczíme is
volt a neki iramodásra.

Annak a pórult járt hintónak a bakján megismerte a kocsist, meg a
hajdút. Azok az ő cselédjeik.

Az a hintó ő érte jött. Vesd el magad!

Addig hátra sem nézett, a míg az utczagörbület el nem takarta előle a
bajba jutott úri fogatot.

Sára asszony ült biz’abban. Ő is nagyon jól megismerte a fiát, még ebben
az átváltozott alakjában is. A csoda fogta el! Az ő magzatja, a
Tanussy-család egyetlen ivadéka, a fejedelmi sarjadék halottakat énekel
végig az utczán! Ha olyan erősen be nem lett volna csatolva a bőrfüggöny
a hintón, tán kiugrott volna belőle, így csak az ablaküveget tudta
kitörni rajta, s azon kidugta az arczát, az egész feje nem fért ki
rajta.

– Están, te! Están! kiáltá indulatosan a hajdúra.

Dejszen volt annak most egyébb dolga, mint a «tessék parancsolni!»
Czombig bele kellett gázolnia a kátyúba, hogy a rudas lábát visszaemelje
az istrángba. A kocsis káromkodott. A két első ló pedig rémültében
kikapott a sártengerből a partra, a járópadlóra, s minden módon be akart
menni a csizmadiának az ablakán, pedig nem volt szüksége csizmára.
Legény, inas, májszterné rohant az épület védelmére fordítófával,
seprüvel; a hintóba szorúlt asszonyságnak az interpellatiója, «a fiam! a
fiam!» mind elveszett a nagy lármában.

Végre is az istráng volt az okosabb: elszakadt, s ezzel a rudas
kiszabadult a kelepczéből.

De most már aztán nem lehetett tovább menni, a míg az istrángot össze
nem kötözik.

Sára asszony mindezekről a földi bajokról tudomást sem látszott venni,
őt csak a tova szaladott Emmácska érdekelte. Egy hatalmas kemény
megtisztelés után, annyira érvényt szerzett az Estánhoz intézett
szavainak, hogy az visszamordúlt rá a ló hasa alól: «no hát mi a?»

Elkerítette neki a szentjeit Sára asszony.

– Hagyd ott azt a lovat s gyere ide! Nem hallod, hogy kiabállak? Nem
látod, hogy ott megy a fiam?

A hajdú nagyot bámúlt.

– Micsa fia?

– Szamár! az, ki azelőtt az Emma leányom volt.

– Hát hogy lett a kisasszonyból úrfi?

Az ám! Erről senki sem világosította még fel az otthoni cselédséget.

– Bolond! Ne kérdezd. Ott megy a temetéssel. Szaladj utána, hozd ide!

– Én? Hogy találjak én meg egy Emma kisasszonyt, tizenkét tógás diák
között?

Sára asszony átlátta, hogy ezzel nincs mit beszélni, a kocsisnak osztott
hát parancsot.

– Héj, Simkó! Rögtön fordúlj meg.

A vén kocsis rideg nyugalommal felelt vissza.

– Felfordúlni, azt megtehetem, de megfordúlni, azt nem tehetem.

– Elszakadt az istrángunk! magyarázá az Están az állapotot.

– Nekem pedig utól kell érnem azt a temetést minden áron.

Erre a szóra: «minden áron», közbelépett a gondviselés.

Egy taligás férfiú ott nézte már régen az utcza másik oldaláról ezt a
nagy hajczihőt. Maga ott ült a lova hátán a nyeregben, fülig húzva magát
a kifordított gubájába, s szítta erősen az üres makrapipáját; a lóhoz
volt kötve az az ismeretes két kerekű talyiga, a mi úgy hasonlít a római
curriculumokhoz; egy szál keresztbe tett deszka képezi az ülést benne. –
Dehogy mozdította volna meg a kis ujját, hogy a bajba került utasoknak
segítsen valamiben. Hanem a mint «árról» beszéltek, egyszerre eleven
ember lett belőle, megszólalt:

– Elviszem én az ifjasszonykát a temetőig, vissza is hozom hat garasért.

Sára asszony nem sokat válogatott benne: «álljon kend ide a
talyigájával!»

A vehiculum odafartatott a hintó mellé, az ernyőt nem sokat bontogatta
Sára asszony, hanem levagdalta a késével a csattos szíjakat s úgy
nyitott magának utat a hintóból.

Aztán nem törődve az összecsődűlt embereknek sem szemével, sem szájával,
átszökött a hintóból a talyigába s helyet foglalt az ülésdeszkán.

– Aztán csak jól meg kell fogózni kétfelül a kasba! dörmögé a talyigás
jóakaró tanácsadással az úri vendégnek. S azzal elkezdé az alatta levő
négylábú állatot a kóczmadzag ostorral agyba-főbe, a két csizmasarokkal
meg oldalba biztatni, s mire az csakugyan mozgásba hozta a tagjait, úgy,
hogy a talyiga is kénytelen volt vele menni.

Hejh, ha azt most látnák a tanusvári előkelő urak, asszonyságok, hogyan
kergeti Sára asszony egy talyigán ülve a Tanussy-család trónörökösét, a
ki halott előtt énekel kántusban, az utczán végig!

Még sem érte utól a gyászmenetet, pedig még borravalót is igért a
talyigásnak. A «lú» nem szalad soha. Meggyőződése tiltja.

Mire a temető kapujához ért a talyiga, már akkor a diákok ott álltak
karikában a halom tetején s a sírásók erősen kapálták be a földet a
leeresztett koporsóra.

No itt legalább száraz föld volt, le lehetett szállni.

Sára asszony nem várt segítséget. Egyik lábával a kerékagyra lépve,
aláhoppant a talyigából s indult a temetőajtó felé.

De nagy hirtelen visszahátrált megint. Szokás szerint a temető bejárata
előtt két sor professionatus koldus képezett sorfalat, mindegyiknek ott
ragyogott czondráján a fényes sárgaréz pecsét a D. V. betükkel. Hiteles
koldusok.

Sára asszonyban máskülömben sem volt semmi festői érzék, hogy ő koldusok
pofáiban valami nagy gyönyörködését találja, de most még a szokottnál is
visszatetszőbbek voltak azok között; soknak az arcza tarka volt még a
nem rég kiállt himlő ragyáitól. Ettől a látványtól csakugyan van oka
visszariadni egy szép asszonynak, a ki ád az arcz simaságára valamit.

Hirtelen a szája elé kapta a zsebkendőjét, csak azon keresztűl kiáltott
a koldus bíróra.

– Hej! Kit temetnek ottan?

A koldusbíró félszemű volt, nyúlszájú, a nagy persely a nyakában
igazolta hivatalos állását, síró szóval felelt meg a kérdésre:

– Istenben boldogult néhai Koppants Áron uramnak a fiát, Koppants János
henteslegényt, himlőben halt meg szegény, Isten nyugtassa meg.

– Himlőben! kiáltá fel Sára asszony. S az én fiamnak ott kell lenni.

– A bizony! Az a három utolsó sor ott mind ebben a nyavalyában halt meg.

Sára asszony kivül maradt, ott akarta bevárni a fiát.

És aztán még kellett neki valamit látni, a mi rosszabb a nyavalyánál is.

Végig kellett neki nézni, hogy az egyházfi hogy fizeti ki a diákokat
egyenkint, ott mindjárt a végzett munka után. Az ő fiacskája is ott
tartja a markát, a míg beleszámolják a hét pénzt.

Egy Tanussy Emmánuel petákot szolgál meg halott temetésénél! Ez
kétségbeejtő!

A diákok azonban nem jöttek visszafelé azon a temetőkapun, a melyen
bementek, hanem visszafelé indultak meg.

– Nem jönnek vissza? kérdé Sára asszony hüledezve.

– Nem ám, felelt az érdemes koldusbíró, mert a czigánysoron is van egy
halott, most azért kerűlnek.

– Szaladjon valaki nekem a kántorhoz, hívja egybe ide!

«Szaladjon!» nevettek a koldusok. Ugyan ki szaladna itt, holott a ki nem
sánta, az vak.

– Itt van egy tizes! kiálta Sára asszony, oda dobva a földre egy ezüst
pénzt.

Most már aztán nem volt senki sem vak, mind utána kapott a pénzdarabnak;
azonban egy sánta elkapta valamennyi elől, s aztán fél lábon, fél
mankóval úgy eliramodott, hogy röptiben elfogta Zuboki uramat.

Zuboki uram megérté, hogy egy nagy úri asszonyság akar vele beszélni, a
ki tizest ád a koldusoknak.

Hohó! Ennek nagy halottja lehet.

A temetőt széles, mély árok vette körül, a mit még bevehetlenebbé tett a
két oldalt magasra felhányt töltés. A külső gáton állt Sára asszony
tekintélyes alakja; szép tarka virágos grosdenápel ruhában, drága
bajadérral a nyaka körül, a fején egy olyan módi kalap, a mi épen úgy
néz ki, mint a mostani gigeknek az eső ellen felhúzható födele, marabu
tollakkal. Ezt bizony meg lehetett látni messziről.

Édes Zuboki úr tehát, bocsátván a kántusát a maga útjára, egyenesen neki
vágott torony irányában a hívogató alaknak, úgy ugrált egyik sírtól a
másikra, mintha athletai versenybe futna fogadásból. Nagy lihegve odaért
a belső töltésre, s ott lekapta a kalapját, nem annyira köszönés végett,
mint hogy az izzadt homlokát megtörülje, úgy beszéltek az elválasztó
mély árkon keresztűl, mint Dobó és Amhát pasa.

– Maga a kántor? szólítá meg Sára asszony az énekek fejedelmét.

Az pedig nem szerette ezt a czímet, mert ez pápista szó.

– Ne tardsd erre! Én orgonista vagyok. Igen is. Mi tetszik a
nagyasszonynak? Egész harmonia tetszik?

– Nem kell nekem semmiféle harmonia! Majd magam csinálok én olyan
harmoniát, hogy ledűl bele a veres torony, azzal a repedt haranggal.
Adja ki frissen a gyereket.

– Ne tardsd erre! Nincs az én zsebem tele gyerekkel! Honnan vegyem.

– Azt a hunczfutot küldje ide, a melyiknek a füle Tanussy Emmánuel névre
hallgat, az az én drágalátos magzatom. Elszökött a gézenguz. Viszem
haza.

– Tisztelem a tekintetes asszonyt. Alázatos szolgája. Örülök, hogy van
szerencsém.

– Sohse örüljön semminek, hanem kiáltson utána annak a semmirevalónak,
hogy jöjjön ide. Ha én kiáltok utána, még jobban elszalad.

Édes Zuboki úr maga elé szúrta a homokba a nádpálczáját s arra tette rá
a kalapját; most még jobban izzadt az üstöke. Elővette a zsoltárbeli
tudományát.

– «Perelj uram perlőimmel!» – «Haragodnak nagy voltában.» – «Ne szállj
perbe én velem!»

– Ne diktáljon maga most itten zsoltárokat, hanem tegye, a mit mondok.

– «Parancsolá az Augustus császár!»

– Az Augustus császár csak egy kótyomfitty volt, az senkinek sem
parancsolt, hanem a mit én parancsolok, arra nincs más felelet, mint
«igen is, szaladok, teszem!»

– «Hegedűnket akasztottuk fűzfákra!» Hisz akkor rosszabbúl volnék a
százharminczhetedik zsoltárnál. Nincs több ennél az egy áltistámnál.
Nincs olyan szép áltushangja az egész kollégiumban senkinek, mint a
primi anni Tanussy Manónak. A nélkül nincs harmonia. Ha a diskantusból
akarna a tekintetes asszony egyet elvinni, abból van három, azt adhatok,
de az altust nem adhatom.

Már erre elfogyott a türelem olaja Sára asszonynál, azt gondolta, hogy
Zuboki úr mókázik; pedig nem volt az annak szokása.

– Enyje, te egeretnyelt részeg bor-duda! még én velem mersz
csufondároskodni? No megállj, majd csinálok én rendet a debreczeni
kollegiumban, ha még senki sem csinált!

S azzal, se szólt, se beszélt, felkapott egy hantot a földrül a lába
alól. De Zuboki uram sem vette tréfára a dolgot; a mint látta, hogy
micsoda veszedelmes ellenséggel van dolga, kapta a két kezébe a
pálczáját, meg a kalapját, s úgy eliramodott, hogy legfeljebb három négy
hant puffant oda a hátához, a míg az ostromüteg lőtávolából
elmenekülhetett.

– No, ez szépen kezdődik! mondá magának Sára asszony, s visszadobogott a
talyigájához.

A koldushad keserves nagy énekléssel fogadta: «szeretem és áldom az úr
Istent!»

– No, hát csak áldd, van okod rá! kiáltá mérgesen Sára asszony, s majd
felfordította a talyigát, a mikor felkapott bele. «Vissza a hintómhoz!»

Jól mondta. Az uti kocsi még akkor is ott horgonyozott a nagy
pocsétaöbölben a czizmadia háza előtt. Az istráng rendben lett volna
már, hanem most meg a hátulsó kerékről esett le a nőstény sróf, bele a
sárba, azt keresték kilenczágu vasgereblyével a latyakban, elnyelte azt
a sár, de elnyeli az még magát a hintót is, ha reggelig itt hagyják.

Késő este lett, mire bevergődhettek a hintóval a nagy hidra.

Még akkor élt és uralkodott Debreczennek ez a hirhedett specialítása, a
mire József császár azt mondta, hogy még soha sem látott ennél nagyobb
hidat a szárazföldre építve.

A bárka végre eljutott az óhajtott kikötőbe, a Bikába.

Sára asszony, késő lévén az idő, ő maga is a hosszú keserves út
fáradalmaitól eltörődve, a mai napon már nem találta czélszerűnek a
hajtó vadászatot folytatni az Emmácska után. Hiába is keresné most azt a
collégiumban. A vendéglős elmondta neki, hogy nagy halottra harangoznak,
a Tánczos uramnak az öreganyja halt meg, az ecclezsiának is testált, az
egész kántus ott van most a halottas háznál virrasztani.

«Virrasztani!» Egy Tanussy Emmánuel a disznóhajcsár öreg anyja mellett
kornyikál kálomista rigmusokat és nyakal mellette debreczeni felfordult
nyulós bort, a mit ollóval kell elvágni a szájától, mikor leteszi a
poharat! «Hogy a tűz pusztítsa el az egész faluba ojtott várostokat!»

Azzal a tűzzel pedig jó nem tréfálni. Most épen olyan divatja van a tüzi
veszedelemnek Debreczenben, hogy minden éjjel kigyullad valami majd itt,
majd amott. Azt mondják, hogy mordályégetők vannak a városban.

Jó szerencse, hogy van egy olyan derék nagy botosa a kollegiumnak, mint
a domine «Mitugrálsz!»

Ennek meg ez a latinus neve. Ő az első masinistája a diákoknak.
«Masinista» jelent tűzoltót.

A tűzoltás a diákságnak a melléktanulmánya, van saját fecskendőjük és
minden egyéb tűzoltó apparátusok. Azaz, hogy tulajdonképen az a
mindenféle készülék áll jóféle kurtanyelű csáti tölgyfustélyokból, a
miknek a bunkója ólommal van megtöltve, ezeknek a neve gerundium. Aztán
valamennyi gerundiumnak van egy apja, meg egy öregapja. A botok apja a
«kis bot», a nagyapja a «nagy bot». Az utóbbinak a sulya huszonkét bécsi
font. Egészen hasonlít ahhoz a Herkules-buzogányhoz, a mit mindenki
ismer. De ember is legyen, a ki azt felemeli. Már pedig ezt az ölnyi
hosszúságú buzogányt kinyujtott karral kell a végénél fogva felemelni és
aztán megint függőlegesen feltartani annak, a ki a nagybotos czímet el
akarja nyerni. És annak külömben is bátor, erős szivű embernek kell
lenni, a ki vészben és viharban parancsolni tud. Ilyen ember a
«Mitugrálsz»? A kis bot csak kilencz fontot nyom, annak a kezelője
Tanussy Manó. Ahoz is markos legény kell. Mikor aztán «incendium»
hangzik, egyszerre végig futja a collegium szobáit a vészkiáltás: «ad
arma! ad arma!» A masinisták ugranak a fekhelyeikről, kapják a
gerundiumokat az ágy alól, a volontérek befogják magukat a nehéz
tüzifecskendő elé, nem kell még a lovakra várni, s azzal csörtet a
fekete csapat ki a collegium kapuján, a merre a toronyőr lámpása mutatja
a tüzet, mert a tűzfény, kivált éjjel, megcsalja a tájékozást.

Már most, a ki a debreczeni hosszú utczákat ismeri, mindjárt ki fogja
találni a kis bot és nagy bot intézményének a czélszerű voltát. A
tűzoltó diákcsapat nem kerülget egyik utczáról a másikra, hanem neki a
tűz irányában a kerteknek, a melyik palánk a kis bot döngésére be nem
dűl, megadja magát menten, ha a nagy bot megszólítja, akkor aztán a
ledöntött palánkon, a kerteken keresztűl vágtatnak a fecskendővel, kapu,
kerítés törik-zúzik előttük, tégla-vályogfal nem akadály, a nagy bot
olyan, mint a római faltörő kos, az egy hatalom.

Mikor aztán az égő házhoz eljut a diákság, nagy okosan békét hágy annak
a tetőnek, a melyik már úgy is ég, ellenben hirtelen ellepi a szomszéd
háztetőket, puffog, csattog a sok gerundium, egy irgalmas kiáltás alatt
le van födelezve tiz-tizenkét közel eső ház tisztára, azok meg nem
gyulladhatnak. Valóságos lebunkózás. Akkor aztán a magára maradt égő
házat is lehet locsolgatni.

Ez ugyan drasticus tűzoltási mód volt, de mindig bevált.

Az adoma szerint egyszer meg is sokalták ezt a barátságot a birtokosok s
tanácshatározat ment a collegiumhoz, hogy a «florilegium»
(virággyűjtemény, a diákság megtisztelő kifejezése) ne jőjjön tüzet
oltani botokkal. A legközelebbi incendium alkalmával aztán kirukkolt
megint a collegium ifjú népe a veszedelem színhelyére, magasra emelt
pennákkal a kezében. Le is égett a fél utcza. Hát aztán csak megint
visszadekretálódott a gerundium.

Egy ilyen látványnak Sára asszony is lehetett nézője. Mert alig hordatta
fel a kocsiládákat a numero 8-ba, a minek az ablaka a nagy piaczra néz,
a midőn egyszer csak megkondul a harang (a kiről így szól a vers:
«mázsaharang ötvenkettő, de toronyba veresbe»), ez tüzet jelent! Mire
nagy riadal támad, kofa, hentes, talyigás egyszerre futni kezd hetvenhét
felé; «hol ég? ott ég!» a füstgomoly a nagy erdő táján emelkedik fel az
égre, az esős felhős boltozat mindenfelé veresedik, «az ispitály ég!»
kiabálják alá a toronyból, a városházától jön futva a dobos, csákót
vesztett hajadon fővel, s veri a dobot, a hogy csak állja a bőr, végre a
templomtéren összegyült sokaság kétfelé oszladozik, nagy robajjal tör
rajta keresztűl a tűzoltó diákság, elől a nagy botos, a Mitugrálsz, két
kezében keresztbe tartva maga előtt a nagy botot, hogy csak úgy dönti
maga előtt a rendet, nyomában a kis botos, a vállára kapott ifjabb
buzogánynyal, aztán rohan a nagy tüzi fecskendőbe elől-hátul
belekapaszkodott fekete had, a nehéz masina döczögve gördül végig a
nagyhidon.

Egy magasra fellövelő lángnyelv megmutatja merre a tűz? A nagy botos
megkezdi a vezényletet, «tundas istum palánkum!» (Törd be azt a
palánkot!)

Sára asszony onnan az ablakból csak akkor veszi észre, hogy kinek szól
ez a kiáltás, mikor a nehéz buzogány elkezd egy deszkakerítésen
recsegtetve tombolni, hogy ez az ő fiacskája. Ez az Emma gyerek!

– Hát azért neveltelek én tégedet selyem kisasszonynak! Kutya, meg a
mája! A füstfaragó dolga a tűzoltás becsületes városban. Ne te
kálvinista Róma!

A hajdu, meg a kocsis ezalatt nyugodt lélekkel jártatta a négy lovat, a
nehéz út után, a házak mentében, a hogy szokás.

– Fogjátok meg nekem rögtön azt a kölyket! kiáltott le rájuk az ablakból
Sára asszony. Azt ott ni, azzal a husánggal, a ki a kerítést döngeti, az
az én fiam. Ide hozzátok mindjárt. A ki felgyujtotta az ispitályát,
oltsa maga. Az én fiam nem kéményseprő inas!

A kocsis megfogadta a szót s közé keveredett a rohanó hadnak, a miből az
lett, hogy nem ő fogta el a diákot, hanem elkapták őtet a diákok, a két
lovával együtt, a lovakat rögtön befogták a fecskendő elé, a kocsist meg
feltolták a bakra, hogy hajtson. A hajdu ellenben okulva a
kenyerespajtása példáján, a két első lóval beretirált gyorsan a Bika
udvarára. A másik két ló, a kocsissal együtt csak másnap délre került
elő, a kocsisnak a szép karikába szedett haja mind le volt perzselve, a
dolmánya csupa lyuk a ráhullott szikráktól, a lovaknak meg csak itt
amott maradt a farkából valami, kell az gyűrűnek a diákok számára.

Hajh, de dühös volt Sára asszony. Egész éjjel le nem feküdt, külömben
sem alhatott volna a nagy harang-félreverés miatt. Átkozta az egész
várost, collegiumostól együtt. «Ha most volna itt egy plébános, mindjárt
pápistává lennék! Hisz a katholikusok csak nem hajtják a tüzbe
kispapjaikat! Ki hallott ilyen bolondot?» Majd a lovaiért lamentált,
majd a fiáért. Még sem szénát, sem abrakot nem kaptak!

Reggel felé még is csak el lett oltva a tűz szerencsésen.

De Tanussy Manó megadta a diadalnak az árát. Egy tűzfal, a minek az
ormán dolgozott, ledült alatta, s a fiunak kificzamodott a lába,
egynehány horzsolást a testén nem számítva. A társai úgy szállították
haza a collegiumba, botokra fektetve. A tilógus ugyan mindjárt
helyretette a bokáját, de azért mégis fekve kellett maradnia egész nap
az ágyban s a dagadt bokáját hideg vizzel borogatni.

Ezt pedig senki sem hozta hirül Sára asszonynak.

Alig várta, hogy a reggeli harangszót elhuzzák. A kocsis még sem került
haza a lovakkal. A mint a collegium csengetyűje is elverte a készülőt,
felhivatta a hajduját.

– A diákoknak már beharangoztak, együtt vannak a collegiumban. Rögtön
eredj oda, keresd fel, a hol találod a fiamat. Hogy hiják? Nem tudod?
Tanussy Emánnuel. No, ne járjon a szád, mintha forró kása volna benne.
Rágd meg jól: «Em–má–nu–el!» Emmábul, Sámuelből ragaszsz össze egy szót.
Azt mondd neki, hogy én parancsolom, hogy én nekem azonnal ide jőjjön!
Ha mindjárt az imádság közepén van is, azonnal ugorjon, hagyja abba, itt
teremjen, mert külömben én deklinálom meg.

A hajdu öreg legény volt már, sokat tanult életében, csak azt az egyet
nem tanulta meg, hogy valami izenetet úgy elmondjon, a hogy a szájába
adták.

A collegiumnak nem felejtette a nevét.

– Ez a kinlódium? kérdi egy kaputámogató tógás fiataltól. Hogy ezt
helybenhagyták, akkor azt kérdezte, hát hol van ebben a nagy kaszármában
az a czinterem, a hol a Tanussy Emma Sámuel diákot deklinálják?

A megszólított felvezette a hajdut a kikoptatott falépcsőkön a fizikai
terembe.

Ott épen a tisztelendő Hamzai uram, mint substitutus professor
praelegált s a csillagok parallaxisát, vagy mit, magyarázta a
kathedrában ülve. Szemben vele, a hogy otthon Tüzhalmon, a nagy
kamarában vannak a stellázsira felrakva egymás fölé a tejes köcsögök,
úgy ült sűrű glédákban egy egész tábor diák, a kik közül egyik sem
hasonlított máshoz, mint maga magához.

A hajdunak elkáprázott a szeme, mikor belenézett ebbe az idegen
sokaságba.

– Izé! Azt parancsolja a tekintetes Tanussy Decebálné asszonyság, hogy
az a Tanussy micsoda? Izé! No ni, nem jön ki a számon a neve. A
clarissime segíteni akart rajta: «Manó». Manó? Nem. Olyan nem kell. «Hát
talán Emmánuel?» Az a! A kakas csipje meg a czifra tituláját! Hát, hogy
azonnal ugorjon, ott teremjen a tekintetes asszonynál, a Bikánál, az
Emma urfi édes anyjánál.

Hát persze, hogy az egész classis nagy röhögésnek eredt a furcsa
összeállításra.

A clarissime átlátta, hogy ettől az atyafitól szóbeli izeneteket
küldözni nem tanácsos, ennélfogva azt mondta neki, hogy csak forduljon
ki a folyosóra, majd mindjárt fog levélben válaszolni.

Azt természetesen igen gyöngéd kimélettel kellett az uri asszonyságnak
tudtára adni, hogy a fiával minő baleset történt, minélfogva az a mai
napon gátolva van fiui kötelességének teljesítésében, ellenben a
tekintetes asszonynak szenvedő gyermeke kórágyánál leendő megjelenése
mennyire áldásos befolyással fog lenni annak felépülésére stb.

Hogy ennek az epistolának mi lesz a sorsa, azt előre lehet sejteni! Sára
asszonynak levelet írni, a ki nem tud irást!

Mikor a hajdu visszaloholt a híres vendégfogadóba, a tekintetes asszony
már künn a lépcsőtornáczon várta.

– No! Elhoztad? Nem hoztad?

– Igenis. Elhoztam a levelet.

Sára asszony azt a két szép fehér fogsorát mutogatta dühében,
összecsikorgatva.

S azzal úgy vágta a fejéhez a hajdunak azt a levelet, hogy ha az
papirosból nem lett volna, menten porrá zuzott volna tőle a feje.

Azután még egynehányszor a hátához vágta, egyszer a többek között az
öklével együtt; utoljára pedig apró csipetekre összetépte, mint a
lebbencstésztát, s a földön elszórva, sorba rátaposott az elszórt
pilléire, mintha megannyi mérges pókokat gázolt volna össze.

– Levelet küld nekem! Még csuffá tesz a világ előtt! Olvassam, ha tudom!
Nekem küld levelet, a kinek se bü se bá nem emberem. Nekem ákombákot! No
megállj rosz kölyök, ha te nekem így produkálod, hogy mit tudsz, majd
felauffirolom én te neked, hogy hát én mit tudok.

Azzal nagy dulfulva berontott a szobájába, előrántotta az elemózsinás
kosarat, a miben szépen rendbe volt rakva a sok drága jó pogácsa, diós
kalács, sonka, kalbász s más efféle csemege, a mi a diák paradicsomát
képezi. Kinyította az ablakot, kidobált rajta mindent, ki a piaczra. Nem
bánta kinek jut. Koldusok kapkodják-e el, vagy kósza komondorok falják
fel. Inkább a kutyáknak. Semmi, de egy morzsa sem maradt sem a kosárban,
sem a szivében.

El is utazott volna rögtön vissza, ha a kocsis a két lóval már
visszakerült volna.

Pedig hát a szegény Manó gyerek ebben az egész levél históriában
teljesen ártatlan volt. Eléggé nyughatatlankodott ő, a mikor megtudta az
orgonistától, hogy abban a hintóban az édes anyja érkezett meg, de a
borbély nem engedte neki hogy felkeljen, estig fekve kellett maradnia.

– Ne tartsd erre! biztatá Zuboki uram. Este kirukkolunk a tekintetes
asszony ablaka alá s elénekeljük neki a legszebb harmoniás nótákat,
azzal szent lesz a béke.

Úgy is történt. Még a sötétséget sem várták, már ott volt a kántus a
Bika előtt Zuboki uram vezetése alatt, s rákezdé a gyönyörűséges szép
nótát:

  «Szomoruan hallott kongni
  A várban egy harangot…»

Manó énekelte az altushangot. Jaj, de fainul is adta!

A Bika korcsmáros onnan hallgatta az ablakból kikönyökölve a szép nótát,
s nagyokat füstölt a földig eresztett longissimából. Engedte végig
énekelni.

Hanem a mint Zuboki uram most ahoz a másik dalhoz kezdte a fuvoláját
stimmolni: «Te Tihanynak riadó leánya», leszólalt onnan az ablakból.

– Hájszen, ha ez a szép harmonia az én nevemnapjára van szenteltetve,
azt igen szépen megköszönöm, s egy pohár borral meg is honorálom, hanem
ha netalántán annak az uri asszonyságnak sub numero 8 lenne szánva,
akkor nem instállok belőle többet, mivelhogy az már a délesti órákban
haza vissza elpályázott.

Erre csak a torkába szakadt a dal a diákságnak.

Manó odafordult a falhoz, s ha kicsufolják is érte, nem tehetett róla,
de elkezdett sírni, – utoljára volt!



KIÉ LEGYEN MIKE-PÉRCS ÉS AZ Ő FILIÁI?

Megérkezett az electió napja!

Nagy nap ez! A diákok választanak legátiót. Előttük a hosszu nagy
lajstrom, a szent eklézsiák nevével, a mik szomjuhozzák a friss «igét».
Mert jól esik ám a hivek seregének «odakinn», ha az eltottyadt
tiszteletes helyett, a kinek már könyv nélkül tudja minden ember a
prédikáczióját (csak maga nem) egy olyan tőrül metszett kölyökpapot lát
kiemelkedni a kathedrából, a ki aztán csengő, dörgő, pattogó szóval
harsogtatja el a hires Szoboszlay, vagy a még híresebb Kalmár hatalmas
egyházi szónoklatait, nem is olyan alamuszi módon, hogy az egyik kezét
leteszi, a másikat felveszi, vagy mind a kettővel megfogja a pulpitust,
hogy el ne szaladjon alóla a kathedra, hanem neki ereszti mind a két
karját Isten igazában s dobálja tele marokkal, a hogy illik, az áldást,
dorgálást és bölcs oktatásokat. Akkor nem aluszik senki, mikor a legátus
prédikál.

De viszonylagosan a diákság előtt is épen olyan kivánatos ez az ünnepi
legátió. Derék egy intézmény az! A fiatal ember utazik saját költségén,
apostolok lován, országot világot lát, tapasztal, emberekkel ismerkedik
meg; némelyik legátió czélja a szlavoniai kálvinista községek, oda
Kecskemétről megy a legátus. Aztán a legátió eredménye nagy segítség
annak a szegény fiunak, a kit hazulról öt garassal eresztettek el, hogy
legyen urrá. Némelyik már a «post festa»-ra várt jövedelmet el is
költötte előre. A hitközségek suly szerint következnek a lajstromban,
némely falu többet ér, mint egy nagy város. Ó-Szőny a legelsők között
van, Budapest csak a vége felé kullog (még akkori időben!). A traditiók,
a szájhagyományok egész statisztikai összeállítást tartanak fenn e
tárgyról. Hol milyen konyhát tart a pap? Vannak-e felnőtt leányai?
Házas-e a rektor, vagy csak academica promotión van? Néhol a földesúr
pápista, hanem azért nála ebédel a legátus, nagy kanállal s aranyat kap
ajándékba. Elmondatik, hogy micsoda bolondságai vannak a főurnak, a
miket figyelemben kell tartani. Másutt ellenben a kertek alól kell
felmenni a legátusnak a subsidium összegyűjtésekor, mert ha a
compossessor meglátja az ablakon át, hogy közeledik a legátus, elszökik
előle. Vannak beneficziumokkal járó legátiók. Vannak eloláhosodott
falvak, a hol már senki sem tud magyarul, s a hol régi kétgarasosokkal
fizetnek, a miket már a delvalvatio alatt kivontak a forgalomból, hanem
azért oda is kell menni legátusnak, oda is el kell vinni a szent lélek
kettős tüzes nyelveit.

A java legatiókat természetesen a quinquennis és a sexennis diákok
válogatják el calculusuk rendje szerint, ezek az igazi theologusok, a
kik már folyvást peregvést tudnak zsidóul; utánuk jönnek gradus szerint
a juristák, philosophusok, physicusok, a kiktől nem kivántatik több,
mint hogy az első két sort el tudják olvasni Mózes Pentateuchjából:
«Beresid boró Elohim e thassamáim, tohu vabohu chusef.» A «bagó»-nak
aztán marad az, a mit a többiek ott hagytak, a polyvája. De azért azt is
elviszik, nem hoz be többet nyolcz bankó forintnál, azt is a
perselypénzből adják ki, csupa krajczárban, de nem hagyatik az azért
ott.

Hát az említett Mike-Pércs épen ebbe a kategoriába tartozó legátió volt.
Még hozzá az a rossz hire járt, hogy az öreg pap rendkívül fösvény
ember, maga főz, nem tart szakácsnét, a legátusnak a kostához kell
menni. (Így tisztelték az iskolamestert hajdan.) S még hozzá van két
filiája (nem a papnak, az még jó volna, hanem a községnek) két
fiókegyházközség, jobbról is, balról is egy óra járásnyira, úgy, hogy a
legátusnak alig tette le a kanalát, már a nyakába kell venni a lábait és
kutyagolni a szomszédba, hogy ott legyen a harangszóra, s onnan megint
vissza éjszakára Mike-Pércsre, s ott egyuttal énekelni is kell, mert a
rektor golyvás, nem énekelhet.

Tanussy Manó is «bagó» volt még (első éves philosophus), hanem tudvalevő
két rendbeli kitünőségénél fogva mint kis botos és áltista, huszonnégy
emberrel elébb választott s így még abba a kategoriába jutott, a hol egy
jó husz forintos legatióra lehetett szert tenni; neki jutott
«Sulymos-Káta», egy magányos helység, bortermő vidék. 400 kálvinista
lélek, viális pap, trabális papné, csakhogy addig itatják a legátust, a
míg be nem rúg.

Hanem biz a szegény Jancsi pajtásnak már nagyon sovány válogatása
maradt, a czimborái bele beszélték Mike-Pércset. Mikor aztán
beleválasztott, csak akkor világosították fel a sűrű hátrányáról az
eklézsiájának, de már rajta maradt.

Azonban az electio után következik a cserebere. Egyik is megbánta, a mit
magának foglalt, a másik is. Azok aztán iparkodnak kiegyenlíteni a
dolgaikat, rábeszéléssel, ravaszsággal, vagy ha másképen nem megy,
ráfizetéssel. A virement meg van engedve. Akad gazdája mindegyiknek.

Csak a szegény Jancsinak a Mike-Pércsét nem akarta senki a magának
jutottnál jobbnak elismerni. Egész proverbium lett már belőle: «Kinek
kell Mike-Pércs, meg a filiái?» A Jancsi majd búnak eresztette a fejét a
nagy megbánástól.

– No hát ha senki sem akar veled cserélni, cserélek én! mondá Tanussy
Manó.

Eleinte nevettek rajta, azt gondolták, tréfál. Jancsi komolyan
elutasította az ajánlatot. Jó pajtások nem fogadhatnak el egymástól ily
áldozatot.

Hanem aztán Manó olyan okot hozott fel, a mely egészen bevált. Ő neki
ellensége a bor, ott pedig, a hová ő választott, keményen kell nyakalni,
ez az oka, a miért odaengedi akárkinek cserébe.

A valóságos oka pedig az volt a cserének, hogy a mióta hazulról
megszöktek, az egész telet-nyarat folyvást ugyanabban az egy ruhában
huzták ki, a mi akkor velük jött. A Jancsié már akkor is ócska volt,
azóta nagyon megadta magát az időknek, az uj ruháját, tudjuk, hogy
Manónak engedte, s az még állta elég jól. Ezért kellett a Jancsinak
átengedni a nagyobb «dácziával» járó eklézsiát, annak nagyobb szüksége
volt rá.

Külömben Manó a legkeményebb nélkülözésekhez edzette magát, csikorgó
télben is a puszta téglapadlón hált, a feje alatt egy hasáb fával vánkos
helyett, s egyszer fogadásból megtette, hogy három napig nem evett
semmit. Kiállta vitézűl.

A nagy vállalathoz (mert nem csekély dolog az!) nem kellett egyéb, mint
egy pár prédikácziót leirni, azután meg valamelyik öreg diáktól, a ki
termetre hasonló, elkérni kölcsön a viseltes tógáját, a mit az
természetes, hogy odaád szó nélkül; rég gyakorlatban élt már ott a
socialismus, egész a communismusig; a melyik diáknak hazulról laetum
nuntium[1] érkezik, az valamennyi szobatársé, s ha egynek van egy
ünneplő kabátja, azt valamennyi viseli. Jön még hozzá egy vászon kuffer,
másként «batyu», a mibe egy ing, a tóga és egy pár csizma (ha van)
megfér, a prédikácziót zsebre nyomják, persze egy árva szót sem tudnak
még akkor belőle, mikor neki indulnak, de hát arra való a hosszú út, az
ember előveszi a nagy séta alatt s bemagolja peripatetice.

Manónak annyival könnyebb volt a batyuja, hogy nem volt több annál az
egy pár csizmájánál, a mit a lábán viselt, hanem az drága csizma volt,
oda volt rejtve a talpába az a bizonyos száz forintos bankó, a mihez nem
szabad hozzá nyulni. A vándor diákot emelgette a büszkeség, mikor arra
gondolt, hogy ő most száz forintos bankóban gázol!

Akkor azonban magát csalta meg, a mikor azt hitte, hogy majd ő az uton
tanulja meg a prédikácziót, mert a mint a szép zöld mezőre kiért, a mi
akkor ékeskedett a tavasz egész pompájában, a pacsirták éneklése
mellett, a méhek zsongásánál, elfelejtette minden apostoli küldetését.

Reggel azzal biztatta magat, hogy majd délután, akkor megint nem
akarózott neki a «keresztyén atyámfiai! először!» no majd este felé!
Akkor meg épen gyönyörű szép vidékbe került bele, Biharország erdős
tájékába. Itt meg már épen nem volt kedve a virágzó iharfák, a barkázó
jegenyék helyett a teleirt papirost bámulni. Majd holnap reggel! Hiszen
korán virrad. Egyszer-kétszer elolvassa, megfogja azt az ő feje. Jó hely
ez, nem tart hosszan a vacsora.

Ebben az egyben nem csalódott. A mint megérkezett Mike-Pércsre, könnyű
volt a pap lakára rátalálnia, ott volt az a templom mellett. Ajtó, kapu
be volt zárva, dörömbözésre ki nem nyilt, Manó aztán nem sokat
könyörgött, átugrott a kerítésen, úgy ment be a paphoz. Ott kinn ült a
tornáczon.

Öreg alkotmány volt biz’ az már, egyes egyedűl élő lélek a parochián. Az
egyházfi hordott neki vizet, ha megkivánta. De ritkán kivánta meg.
Ugyanazt a kabátot viselte, a miben mint káplán idejött, s a fején azt a
nevezetes föveget, a mit műnyelven «vaskalapnak» neveznek. Füstölt
erősen a selmeczi pipából, a mi a földig ért le, előre görbült, török
meggyfa pipaszárával.

– Hát kend, hogy jött be ide? szólítá meg a betörő látogatót. (Még ő
minden diákot per «kend» titulált.)

– Az ajtó zárva, a kerítésen másztam be.

– Úgyis is illendő. Kend a legátus?

Manó tisztelettudóan vette elő a megbizó levelét s átnyujtá a
tiszteletesnek.

Az öreg úr messzire eltartotta magától a hitelesítő okmányt (presbyops
volt) s alphától omegáig végig olvasta, azzal gyanusan sandalított félre
a legátus felé.

– Hát prédikált kend már valaha? kérdezé félszájból, a másik féllel
fogta a pipaszopókát.

Manó megvallotta, hogy még nem.

– No jó. Az nem nehéz. Hanem a miatyánkba vigyázzon kend, hogy bele ne
süljön kend; mert az rajtam is megesett, hogy mikor odáig jutottam, hogy
«bocsásd meg a mi vétkeinket miképen… semmiképen nem tudtam tovább
menni: «azonképen, mindenképen, kutyateremtetteképen, Ámen!»

Manó megigérte, hogy a miatyánkat irásból fogja olvasni.

– Már most elmehet kend, odaát lakik a rektor, annál lesz kendnek evése,
hálása. Aztán ne rontsa kend a keritésmászással a ruháját; tanulja meg,
hogy mi az igazi «magyar závár?» a kis ajtón van egy lik, azon lóg ki
egy csombókos madzag, ha azt meghúzza az ember, magától kinyilik az
ajtó.

Manó megköszönte szépen a felvilágosítást.

A kapuból még egyszer visszakiáltotta a tiszteletes.

– Majd elfelejtettem volna a fő dolgot. Egy presbyter elvesztette a
mezőn a metszőkését. Ezt ki kell a kathedrából hirdetni, hogy ha
becsületes ember találta meg a metszőkést, adja be a paphoz. De aztán el
ne felejtse kend.

Manó odatalált valahogy a rektor házához. Annak nem volt kerítése, csak
a két kapubálvány állt ott előtte magában. Majd jövőre csinál hozzá az
eklézsia keritést.

A rektor jó czimbora volt; biennis diákból került ide, s aztán itt
ragadt, megszerette a helyét. Azt is megmondta, hogy miért? Mivel a
helység határában pompás borvíz-forrás fakad, az ember egész nap
borvizet ihatik. Mindjárt szolgált is a legátus vendégének egy korsóval.
Nála kosztozott a præceptor is, a kisebbik tanító. Lucullusi lakomát
adott a vendégeinek. Volt lágy tojás, brúgó, meg érett turó és hozzá
savanyuvíz elég. De hogy annál pompásabb legyen a lakoma, elővette a
gitárját, s sorba énekelte a legszebb hajdankori nótákat, a præceptor
fujta hozzá a kontrát, Manó az áltust. Egész az első bakter kiáltásig
mulattak, akkor lefeküdtek szépen, Manó a feje alá tette a prédikácziót,
hogy majd talán így belemegy. Az első kakaskukorításra aztán talpon volt
s fogta, neki feküdt az épületes szónoklatnak, hogy majd végig olvassa.

De alig fogyasztott el belőle két levelet, már jött be hozzá a rektor a
præceptorral. Négy óra volt reggel.

– Ne töltsük az időt hiába! «Minden órádnak leszakaszd virágát!» s azzal
kihúzott a zsebéből egy játék zsíros svájczi kártyát. Gyerünk
preferánczozni.

Hiába volt minden szabadkozás Manó részéről, hogy ő nem tud kártyázni!
Megtanítják. Bele kellett állni. Természetesen krétára játszottak.

De hát az a prédikáczió? Manó utoljára, hogy a dolog körmére égett,
kiszökött a fáskamrába, s ott a térdig érő fürészporban állva, olvasta
keresztűl lopva az elmondandó pünkösdi szónoklatot. Bizott a fejéhez,
hogy így is elbánik azzal.

Mire a harmadikat beharangozták, már szépen fel is volt öltözve a
kölcsön vett tógába, s a hóna alá csapott bibliával ballagott nagy
komolyan a templom felé. A tiszteletes csak a zsoltár éneklés után jött
be, mikor már a légátus odafenn állt a szószékben, s olvasta a bibliából
a felvett textust, a mi Bölcs Salamon prédikácziós könyvéből volt
kölcsönözve.

Manó egy csepp kathedralázt sem érzett az első föllépése alatt, mintha
mindig az lett volna a kenyere. Nagyon is megnézték: szép, délczeg fiú
volt, olyan lehetett, mint János apostol. Nem akadt fenn sehol a
beszédben, nem szorult rá, hogy az irásba pislogjon, úgy folyt az, mint
a csergedező patak.

A templomnak három ajtaja volt, az utcza felőli épen a szószékkel
szemben volt. Mikor már eljutott a szónoklati remekmű harmadik részéhez
s nekifohászkodott, hogy «harmadszor pediglen, kedves atyámfiai, nem ok
nélkűl mondja a szentirás, hogy «ordíts kapu, kiálts város», hát
egyszerre csak elhal a száján a szó. A templomajtón egy alakot lát
belépni, a ki tökéletes hasonmása Horkázy úrnak.

Valósággal ő az, a mint közelebb jön: a tűzhalmi táltos. S még
odatelepedik le a presbyterek padjába, a curátor uram számára reservált
helyre s ott megvetve a két könyökét, úgy néz fel a fiatal szónokra.

Manó úgy érezte, hogy az egész templom köröskörül tánczol, mint a búgó
csiga, körülötte.

Az volt az első gondolatja, hogy azt most a szülői küldték utána, hogy
haza vigye. Hanem aztán, a mint a két kezével megmarkolta a szószék
támláját, visszatért az egész bátorsága; hiszen «erős várunk nekünk az
Isten!» S ez a kathedra annak a tornya.

A prédikáczióból ugyan egy szónak sem volt ura többé, hanem nekiereszté
a hangját s beszélt, a mi eszébe jutott, mennydörögve, hogy arra minden
alvók fölébredének, mintha igazán kapu, város kiáltana s ilyenformán
szerencsésen kigázolt a prédikáczióból egész a partra vezető «Ámen»-ig.

De csorgott is az izzadság minden hajaszálán végig.

A szemközt ülő Horkázy pedig nézte nagy hájfényű mosolygással.

Manónak nem annyira Horkázy miatt volt szorongatása, hanem a helybeli
tiszteletes miatt. Jaj! ha az ismerni találja Szoboszlay prédikáczióját
s rájön, hogy a legátusa micsoda pogánymódra szalmázott most! Félszemmel
mindig a papja felé sandalított. Az pedig félszemöldökével szintén egyre
integet felé, mintha noszogatná, de ő nem értette azt el. Végre már a
miatyánkhoz kezdett, a pap onnan alulról olyanforma mozdulatokat tett a
felemelt keze mutató- és középujjával, mint a hogy rák szokott tenni az
ollójával. Aha! Most értette már meg! A metszőkést kihirdetni! Sietett
is vele. A végén járt már a miatyánknak, a hol annak a kálvinista
toldaléka hangzik: «mert tied az ország, a hatalom és a metszőkés, most
és mind örökké. Ámen.»

De tán észre sem vette volna, hogy milyen furcsát mondott, ha a
gyülekezet valamennyi tagjának kétfelé nem szaladt volna a szája, s azt
nem látja, hogy minden ember a két sor fogát mutogatja felé. Csak akkor
kapta magát rajta a subscuson.

Azt hitte, hogy most meg a kathedra sülyed el vele Amerikába. Csapta
hirtelen a bibliát a hóna alá s kotródott le a szószékből, gallérja közé
húzva a fejét.

– Mondtam úgy-e, feddé meg a tiszteletes, hogy legnehezebb a miatyánkot
elmondani, de még nehezebb a metszőkés kihirdetése.

Ez már világi nagy hiba volt. Hisz mire hazamegy a collegiumba, minden
diák tudni fogja a casusát, s holta napjáig minden ember azzal fogja
köszönteni, hogy «tied a metszőkés. Ámen.»

S e megzavarodása közepett kellett még aztán szembeállni a hozzálépő
Horkázyval.

– Nagyon jó volt Emmácskám. Pompásan ment. Mint a karikacsapás. Lesz
szerencsém elmondani odahaza, hogy micsoda dicsőségben részesült a mi
Emmácskánk Mike-Pércs szentegyházában.

Manó másra akarta terelni a beszédet.

– Hát maga mit keres itten?

– Hát biz én, Emmácskám, canonica visitában járok a rézaljai hiveimhez.
Itt vannak ős szyttya oroszok, a kik az én esperességemhez tartoznak.
Már tíz éve, hogy nem voltam közöttük. Utközben aztán megtudám, hogy a
mi Emmácskánk itt Mike-Pércsen az ünnepi legátus, saját füleimmel
akartam meggyőződni az előmenetele felől. S nekem nagyon hosszú füleim
vannak. Ezt maga jól tudja, Emmácskám.

Ehhez a szóhoz olyan képet csinált, mint a hóhér, mikor az áldozatát
kerékre fonni készül.

Szerencsére nem lehetett a discursust tovább folytatni a templomban,
mert a rektor az iskolásgyerekekkel odafenn a karzaton rázendítette a
«dicséretet.»

  «Ordítsd óh oroszlán az erdők ligetes
  Rengetegeiben, hogy ő rettenetes!»

A mire aztán minden ember abban a hitben lévén, hogy ő az az oroszlán, a
kire ilyen rettenetes ordítás van szabva a rengetegben, olyan hatalmas
énekléshez kezdett, hogy abban minden más egyéb szó elveszett, s e
közben a tiszteletes és a legátus odaállának a terített úrasztal mellé s
az egymás után sorjába odajáruló hiveknek osztották a kettős jelvényben
foglalt úrvacsorát: a pap a bort egy régi ezüst kehelyből, a legátus a
hosszú szeletekre falatolt kenyeret egy szerény czintányérról. Utoljára,
mikor a gyülekezet elkészült, egymást részesíték a szent jelvényekben
kölcsösen. A legátus nem volt felszentelt pap, de a protestánsoknál pap
minden ember. Horkázy úr mindezt nézte végig szépen; ő nem kért részt
belőle.

Az ő pünkösdje két héttel hátrább esik a Julianum kalendárium szerint.

Mikor mindennek vége volt, a hivek kitakarodtak; tiszteletes uram a
karjára ölté a hátul lelógó selyem stóláját s megindula.

– Kend pedig még itt marad és átveszi a siklust, monda az utána nyomuló
legátusnak.

Horkázyt ellenben arra sem méltatta, hogy észrevegye. Mit keres ez itt,
a mi házunkban?

Az az említett siklus volt a perselyben összegyült helypénz; ez a
legátus jövedelme pünkösd ünnepén Mike-Pércsen.

Az egyházfi odahozta a fakó bársony zacskót hosszú nyélre kötve s
kirázta belőle az összegyülemedett pénzt. Csupa vastag krajczárok voltak
Mária Terézia idejéből, egyetlenegy ezüstpénz kivételével, a mit Horkázy
úr tett a perselybe, elébb nagy fitogtatással oda helyezvén maga elé az
asztalra. Megszámlálták, végig rakták vele az egész első padot. Épen
száznyolczvan krajczár volt; teljes három bankó forint. Manó kivette
közüle az ezüst pénzt, s odaajándékozta az egyházfinak, a krajczárokkal
megtömte a tóga zsebét.

Azután együtt mentek ki mind a hárman a templomból.

Horkázynak a kocsija ott állt a templomkerítés előtt. Három hegyvidéki
ló, farka, sörénye teleragadva bojtorjánnal. A szekér ekhós volt, a
kocsisa nem idevaló viseletű, gombaforma kalappal, fürtös gubával, s
térdig érő rojtos gatyában.

– No, hát mit izen tőlem a kedves anyácskának, apácskának, a szerény kis
Emmácska? kérdezé Horkázy a kocsiba felkapaszkodván.

– A mit én izennék, azt ön úgy sem mondaná el, s a mit ön elmond otthon,
azt én úgy sem izenném.

– Nagyon szép trópus. Látszik, hogy rhetorikát tanult. No, majd a
legjobbat fogom hát mondani.

Azzal a kocsisnak utasítást adott, hogy hajtson Bagamér felé.

Ez nagyon megnyugtató volt Manóra nézve. Az épen ellenkező irányba esik,
mint az ő filiái.

Nem tudott menekülni attól a gondolattól, hogy ezt a táltost egyenesen
azért küldték most ide, hogy őtet erőszakkal fogja el és vigye haza.
Debreczenben nem jó a talaj az ilyen merényletre, de itt a világ háta
mögött ki vethet ellene, ha megtörténik.

Neki pedig rögtön indulni kellett a leányegyházba, hogy még délelőtt
megtarthassa ott is az ünnepi szónoklatot.

A rektor le akarta beszélni.

– Hagyd te azt délutánra. Minden lelkes állat délután szokta
bekurjantani a hiveket a filiában. Akkor jobban alusznak. Gyere, inkább
preferánczozzunk ebédig. Inkább pénzben játszunk.

Most már volt a legátusnak pénze, a rektor is ma kapta meg a húsz
iskolásgyerek után a két garasokat s ez a kész summa ágaskodott a
zsebében. De Manó nem hajlott a marasztásra.

– Nincs nekem most kedvem, hogy olyan bivalyságot csináltam.

– Így lesz belőled nevezetes ember. Hát mikor Csokonay elcserélte az
imádságos könyvet a szakácskönyvvel, s csak akkor vette észre, mikor
félig elmondta, hogy az «eczetes uborka» hogyan készül; de hirtelen
fordított rajta s átvitte a textust «az eczetes vízzel megkinált
Jézusra». Mondok én teneked száz ilyen anekdotát.

Manó köszönte szépen a biztatást, inkább egy fütyköst kért az utra.
Azzal is szolgálhatott neki a rektor, volt egész gyüjteménye somfa
botokból, miknek a bunkóját ő maga ritka talentummal madárfejekké
faragta ki, engedett belőlük választani. Minden legátus elvisz ezekből
egyet emlékűl, Manó kiválasztotta belőlük a leggorombábbat. Ő csak
védelmi eszközről gondoskodott.

A jó félórai út most már egészen arra lett szentelve, hogy a holnapra
való második predicatiót tisztességesen betanulja. Elővette a kéziratot
s azt magolta folyvást, nem nézegetve többé a táj szépségeit.

Egyszer aztán mély tanulmányából közeledő hintós lovak csengése veri
fel; egy urasági fogat jön ugyan abban az irányban, a melyben ő halad,
nem sokára utoléri; a bakon ül a kocsis, meg a hajdu, benn a hintóban
senki sincs, a sárellenző bőr fel van kapcsolva.

– Jól megyek-e Ikafalvára? szólítá meg Manó a hajdut.

– Dehogy megy legátus uram! Rég elhagyta azt már! Amoda a szentképnél
kellett volna letérni, aztán a mély utba befordulni; erre Kakatra
megyünk.

– Nekem pedig így magyarázta a rektor.

– No, megálljon legátus uram, majd mindjárt segítünk a baján, hogy el ne
késsék a prédikáczióról: kapjon csak fel oda a hintóba, azzal a négy
pejkóval egy pillanat alatt visszaröpítjük odáig, a hol eltévedt.

Manó vonakodott a szives kinálást elfogadni, de a hajdu leugrott a
bakról, úgy unszolta, hogy csak üljön fel, ők a hatalmas Wesselényi
Miklósnak az emberei, a ki a diákoknak maga is nagy barátja, ha legátust
kap az úton, mind felszedi maga mellé a hintóba; míg végre ráhagyta
magát vétetni Manó, hogy odamenjen a hintóhoz, s lekapcsolja a
bőrtakarót.

Valósággal ott találta elbujva Horkázy urat. Az ő veres kiülő szemei
voltak azok, a mik megigézték, mint a cobra szemei a mókust.

S abban a pillanatban az a másik összeesküvő, a hajdu átnyalábolta
vaskarokkal s leszorítá a karjait. Horkázy pedig hirtelen megkapta a két
kezét.

A kis botos ugyan életre-halálra védte magát, rugott, harapott, Horkázy
szakálát szörnyen össze-vissza czibálta, de végre is győzött a túlnyomó
erő; megkötözték kezét-lábát s aztán feltették a hintóba.

Horkázy nagyot fujt a küzdelem után, az orrát tapogatva, a miről egy
helyen bizony lement a bőr a nagy hajczihőben s aztán kiadta a
rendeletet.

– Már most vissza! Aztán tudjátok hová?

Azzal maga is beült a hintóba Manó mellé.

A diáknak bekötötték a száját kendővel, hogy ne kiabálhasson. Egészen
ott volt a hatalmában a meghódítójának.

S az éreztette is vele a diadalmát, a győztesek szokott
impertinentiával.

– No, drágalátos szép kis Emmácska! Hát hogy hivnak engem! Asinus!
úgy-e, hogy «asinus»? Hosszúfüles. Olyan hosszú füleim vannak, hogy még
a mike-pércsi legátus prédikáczióját is meghallgatják. Jaj, de szépen
mondta! Kivált a miatyánkot! «Mert tied a metszőkés! Ámen.» Hahaha! Jó
lett volna pedig ezt a metszőkést nem felejteni ott a miatyánkban, mert
elvagdalhatná vele a kezéről, meg a lábáról a zsinegeket. Nagyon
sajnálom, de az édes mama parancsolta, hogy csak jó erősen megkötözzük.
Hja, így jár az, a ki hazulról elszökik! Micsoda szörnyűség. Egy jó
nevelt kisasszony! Fiui köntösbe buvik! És ott ténfereg egy egész
collegium diákjai között! Hát nem szégyenli magát? Ördögöknek kellett
beléje szállani, másként nem lehetett! No megálljon, majd kikergetjük mi
magából ezeket az ördögöket!

S ez így folyt tovább. Horkázy a hatalmába keritett gyermeket vérig
kínozta a boszantásaival.

– Ekkora szégyent hozni a familiára! Még ha zsiványok közé keveredett
volna, csak megjárná, volna benne virtus! Ha komédiásokhoz csapott volna
fel, el lehetne nyögni, egy kis pajkosság volt! De kápsáló diáknak állni
be! Szolgálatot tenni! Dologtétellel fertőztetni be a Tanussyak
czímerét, a kiknek az ükei soha senkinek, még a királynak sem
szolgáltak; soha semmi munkát nem végeztek, a miért fizetés jár; a kik
még a tettenkapott tolvajnál is ott hagyták, a mit tőlük ellopott! S
ezeknek az ivadéka jár alávaló szolgálatot tenni, mint a tót mendikások,
mint a betlehemes fiuk, s elfogadja érte a halomra gyült krajczárokat!
Nem! Ezt nem mondom el odahaza. Inkább a nyelvemet harapom el. Ha azt
megtudná Tanusy Decebál, még puskát fogna czímere beszennyezőjére!

Manónak mindezt kellett hallgatni csendesen, mozdulatlanúl.

Horkázy megint újra kezdte.

– No, majd kurtábbra fogjuk otthon a kisasszonyt. Ha nem tetszett a szép
selyem kisasszonyruha, felöltöztetjük apáczának. Ha nem tetszett a
táltos oktatása, majd lesz helyette két vén orsolyaapácza, a ki
éjjel-nappal fel fog ügyelni rá.

Erre aztán olyan dühös rugkapálás szállta meg Manót, hogy majd
szétbontotta a hintót mérgében.

Horkázy csak nevetett a haszontalan erőlködésen.

– Igenis, apácza fog maradni, a míg csak az esze meg nem jön.
Penitentiát fog tartani. Be lesz zárva egy czellába, a honnan ki sem
láthat a napvilágra. Nem lesz ott a «Jancsi lelkem!» Az akasztani való!
No, ha azt akarja, hogy levegyem a szájáról a kötőt, megteszem azon
föltétel alatt, hogy megvallja, hová lett az a Jancsi kölyök! hogy
tolvajság és egyéb latorság miatt üldözőbe vehessem.

Manó elfordította a fejét, azt jelezve, hogy nem szándékozik semmit
mondani.

– Ohó! Lelkem szép Emmácskám! Én velem daczolni nem lehet! Azt
megmondom, hogy addig az egész uton se enni, se inni nem kap, a míg ki
nem vallja, hol van az a gézenguz?

Manó azután megmerevíté magát, mintha csak halott volna.

E közben a hintó, visszafelé térvest, újra eljutott Mike-Pércs alá, de
ezuttal csak a kertek alatt került el. Ott volt az egész rakás
czigányputri. A meztelen purdék, a mint meglátták a hintót, egyszerre
futottak eléje czigánykereket hányva, rókatánczot járva, krajczárért
epekedve.

– Hol vannak azok az elátkozott krajczárok! dörmögé Horkázy, beledugva a
kezét Manó tógazsebébe, s azzal elkezdte szórni jobbra-balra a sok
kemény krajczárt a czigánygyerekek közé. «Nesztek! Nektek való az ilyen
szemét pénz!»

Manó olyan igen sajnálta ezeket az ő keservesen megszolgált nehéz
krajczárjait, az első sommás pénzt, a mit maga keresett, a minek annyi
helye volt már képzeletében. Mikor királykoronázáskor aranyat szórnak
lóhátról, az nem olyan drága pénz, mint az ő krajczárjai!

Horkázynak akkor állt be a szája a dorgálás-, pirongatástól, a mikor
elővette az uti tarisznyát, kulacsot s elkezdett falatozni. Ebéd ideje
volt. Csak úgy bocsátotta le szája öblébe a pompás sonkaszeleteket,
közbe-közbe nagyot huzott a bakatorral töltött kulacsból, dalolva hozzá
az ősi rhythmust.

  «Tiszántul:
  Kulacsbul!
  Dunántul:
  Klázlibul!»

Egy-egy levágott sonkaszelettel meg-megkinálta Manót.

– Nos? Tetszik? Fog vallani Jancsiról? Nem tetszik? Hát jól van.

Azzal bepakolta azt a szeletet is.

Akkor aztán a maga testéről jól gondoskodván, csendesen elszunnyadt, s
jó darabig csak a horkolásával boszantotta megkötött uti társát.

A hintó azalatt gördült tovább a rögös úton négy pej paripával.

Manó nem talált ismerősökre sem a hajduban, sem a kocsisban; ezek nem az
ő apjának a cselédjei közül valók.

Külömben nem szedhették volna rá ilyen otromba módon.

A mint egy hidon áthaladtak, a kocsi egyszerre akkorát zökkent, hogy
Horkázynak a feje majd keresztűl ütötte a hintó ernyőjét, még a nyaka is
megroppant bele.

– Hopp, Chabuxyngilas! kiálta az álmából felrázott. Épen Attila
lakomáján voltam, Thonuzóbával együtt: ittuk a «vérbulcsut», ellenség
vérét, ellenség koponyájából. Mikor elmondtam a dicső Thonuzóbának, hogy
a legutolsó dédunokája krajczár pénzért prédikál Mike-Pércsen a
paczinacziták ivadékainak, úgy fejbelegyintett a buzogányával, hogy
felébredtem bele.

Ekkor aztán vigasztalásul előhúzta a dohányzacskóját, meg a
tajtékpipáját, s rágyujtott, gomolygó füstfelleget fujva áldozata
arczába.

S a közben elmesélte neki hosszában, széltében, a dicső ősnek,
Thonuzóbának feltalálását; a sok milliókat érő kincseket, a mikhez
fogható a potentátoknak sincsen. Még azt a titkot is fölfedezte Manó
előtt, hogy megtaláltatott ugyanez alkalommal az a hártyalevélre irott
szer, melyben a hetumogerek Thonuzóba ivadékait emelik a vezéri paizsra,
ha az Árpádfiaknak magva szakad. És e szerint ezen egész országnak
jogszerinti örököse senki sem más, mint az, a ki mai napság kongóért
árulja a pengőt (krajczárért az igét) a dohos parasztoknak!

Manó utoljára kisértette meg, hogy szétszakíthatná-e a kezeit
összebilincselő zsineget? Nem birt vele.

Egyszer a kocsis megállította a lovakat pihentetés végett.

– Jónás! szólt Horkázy a hajduhoz. Hol járunk már?

– Már látszik a dombon a «Világlátó»-csárda.

– No, ha Világlátó, akkor lássunk mi is hozzá, hogy öltöztessük fel a
kisasszonyunkat illendő módon.

Erre hajdu és Horkázy hozzáfogtak, hogy a megkötözött ifjut
beletakargassák a két szint játszó nagy selyem asszonyi burnuszba, a
fejére meg feltettek egy roppant nagy táritoppos selyemkalapot, annak a
fátyolát lehúzva egészen az arcza elé.

– Így aztán keresztűl mehetünk vele majd Debreczenen is, nehogy valaki
ráismerjen s aztán a diákság «ad armát» kiáltson, s még erővel
kiszabadítsa.

S ezt neki mind szépen türni kellett.

Egy hajtással aztán el lett érve a Világlátó-csárda, a mi azért kaphatta
a nevét, mert egy emelkedett dombocskán áll, de biz a csárda maga nem
sok világot lát, ha csak azt nem veszszük, hogy onnan már megláthatni a
nagy kálvinista Rómát a ködös láthatáron, négy kálvinista és csak egy
pápista tornyával. Még akkor az ó-város mély széles árokkal volt
körülvéve, a min keresztűl nyolcz kapu vezetett bele.

– No, itt megetessünk, mondá Horkázy, a mint a csárda állása alá
megérkezének; magam is megebédelek, hogy aztán Debreczenben ne kelljen
séramóráznunk. Kend Jónás, az alatt, a míg én az ebédet elköltöm
odabenn, itt marad a hintónál s ügyel rá, hogy a kisasszonyka valahogy
el ne szökjék.

A kocsis ezalatt kifogta a két hátulsó lovat s bevezette az istállóba.

Manó a kocsiból láthatá, hogy a két első lovat meg az a fürtös gubás,
rojtos gatyás kocsis kezelgeti, a kit a mike-pércsi templomajtóban
látott. Az ekhós szekér is ott volt az állásban, épen a hintó mellett,
tülednek (kocsisnyelven «balra»).

E szerint ez egy valóságos hadi stratagéma volt az ő körülkerítésére. Ez
az ekhós szekeres kocsis is az ő ellene szövetkezettek ligájához
tartozott. Igazi triple alliance!

A mint Horkázy a csárda pitvarában eltünt, erősen kiabálva korcsmárosné
után, s a mint az uri lovakat behordták az istállóba (az ekhós szekér
gabancsai csak onnan szénáztak a keresztlábú vályuból, félistránggal a
kisafához kötve), azt mondá Jónás hajdu a visszatérő gubás kocsisnak:

– Marczinka hé! Szalonnázott kee már?

– Hogy a pokolba ne szalonnáztam vaóna! viszonza az szeliden.

– No, hát akkor maradjon kee itten, oszt vigyázzon rá, hogy a
kisasszonyka meg ne szökjék innen a hintóból. Meg ne nézze kee, mert
harap. Aztán vigyázzon kee!

– Hogy az istennyilába ne vigyáznék!

Azzal aztán a hajdu is bement a csárdába ebédelni.

A gubás kocsis meg neki vetette a hátát a hintó ládájának s onnan nézett
ki a kapun a világba, elbámulva a debreczeni kettős toronyig.

Nemsokára egy nagy társzekér csörtetett be a kapun. Olyan igazi
debreczeni társzekér, a mire tizenhárom ember szokott felülni, de van is
eleibe öt olyan ló fogva, a mi elhuzná a helyéből a tornyot. (A
mike-pércsit bizonyosan.) Most azonban csak egy ember űl a szekéren, a
kocsisülésben, maga a czivisgazda. Zöld krispin van rajta, veres
gallérral, abban az időben a debreczeni czivisgazdák viselete. Hozzá
lapos, keskeny karimájú kalap, annak a zsinórja mellé dugva két szál
rozskalász, urak jelvénye.

Az ujonérkezett szekér odahajtat a hintó mellé hozzádra, az állás alá s
ott megáll.

A krispines polgár aláhömpölyödik a kocsis üléséből, olyan az egész
alakja, mintha csupa gumilasztikumból volna.

– Hallja szi! bácsi! szólítja meg a gubás kocsis, micsoda város az ottan
la?

A czivis polgár végig nézi a kérdezőt fültől sarkig sértett
büszkeséggel.

– Vakuljon meg a két szemed! Nem látod, hogy Debrecz…

Erre az elharapott végű mondásra egyszerre felvillanyozódva tekinte ki a
nagy kalap ernyője alól Manó. Hisz ez Tánczos uram! az ő patronusa, a
kinek a fiait olvasni tanítja, a kinek a nagyanyja fölött nem régiben
ott énekelt virrasztva. Ez őt megszabadíthatja. Keze, lába lehurkolva, a
szája bekötve, nem tehetett mást, mint hogy elkezdett nyavalyogva nyögni
s hánykolódni a hintóban.

– Nené! Hát ez itt miféle szerzet! kérdé Tánczos uram.

– Látja kee, ha van szeme, hogy kisasszony! veté vissza a kölcsönt a
gubás.

Tánczos uram azonban nem érte be azzal a válaszszal, hanem odalépett s
fellebbenté a kalapfátyolt Manó arczáról.

–…ndörgős menkű! ’Sz ez az én diákom! Hát quid ergo vigyorgó!

Azzal lerántotta a Manó szájáról a köteléket.

– Jaj, édes Tánczos bácsi, az Isten küldte ide.

–…gy is van. Egy mangaliczáért jövék ki a tanyára, azt viszem be a
tisztelendő úrnak, de hát domine quomodo…

– Vágja le hamar a kötelékeimet. Elfogtak a filiszteusok,
apáczaklastromba akarnak zárni.

–…geszem én azt a klastrom…

A debreczeni bicsak egyszeriben ott termett a kezében, s két
nyisszantással le lett oldva kézről lábról a kötelék. Manó kiugrott a
hintóból s szaladni akart ki a kapun.

Tánczos uram megkapta a karjánál fogva.

–… s hova szaladnánk, mikor senki sem kerg…?

– Futok a merre látok.

– Dehogy fut a magyar! Mikor itt a szekér. Felül a magyar kocs…

– Mindjárt itt lesznek a hóhéraim! S én inkább meghalok, mint hogy még
egyszer annak az orosz pópának a keze közé kerüljek.

–…geszem én azt az orosz póp…

– Ők sokan vannak. Ez is az ő embere, ez a gubás.

–…z a guba? Kiben ember vagyon. Czo fel gubás! Itt egy susták, hozz
vizet a puttonyban a lovaim…

A gubás hűségesen elvette a kétgarasost, s leakasztva a szekér oldaláról
a puttonyt, sorba megitatta Tánczos uram lovait egyenkint. Lehet ám két
úrnak is szolgálni, csak mind a ketten fizessenek.

–…nk meg addig néznénk bele a tarisznyába, mi volna be…

Tánczos uram elővette a posztószéltarisznyát, kinyitotta, volt biz abban
sült kolbász, fehér pecsenye, meg fonatos két emberre való. Ne vigyük
ezt haza.

Manó azt gondolva, hogy akkor is elég lesz a szaladásra gondolni, ha
vagy a hajdut, vagy Horkázit megpillantja, ráállt a falatozásra, s még a
kotyogósból is hagyott magára diktálni egy pár húzást, a mitől mind
nagyobb bátorság szállt ereibe. Ez alatt a «guba kiben ember vagyon»
megitatta a lovakat, fel is szerszámozta megint, a maradék kolbászszal,
pecsenyével boldoggá is tette őt Tánczos uram.

– Adjon Isten ezer annyit.

–…m kell nekem, fiam! Most is annyi van, hogy nem tok há lenni tü…

– Hát itt a szekéren mit visz kegyelmed?

–…gy disztót…

A gubás kényes filológ volt.

– Nem disztó az, hanem gyesznó.

Tánczos uram oda ment a szekérhez, megfogta a fülét a sertésállatnak. Az
meg sem nyikkant. Próbálta emelni. Meg sem moczczant.

– No most már «gyesznó», mert meghótt! mondá rá igazi debreczeni
flegmával. – Mondtam annak a béreskölyöknek, hogy ne tegye fejjel a ló
felé a disztót, mert megd…

A bizony megesett.

– De már most ezt csak nem vihetem a magam papjának, de ha papnak
szántam, legyen azé a másiké. Gyere ecsém gubás, emeljük le, tegyük a
hintóba szegény pár…

Ez a tréfás ötlet még Manót is ördögi jó kedvre hangolta, minden
elkeseredése daczára.

– Megálljunk csak! mondá. Ha már útitársat adunk a táltosnak,
öltöztessük is fel szépen.

S azzal felkapva a földre dobált selyem-burnuszt, nagy ernyős, fátyolos
kalapot, szépen felmaskarázta vele a jobb sorsra érdemes mangaliczát, ki
vele azonnal helyet és szerepet cserélt.

A gubás mindezekhez olyan egyűgyű képet csinált, mint a ki azt sem
tudja, hogy mi ezen a nevetni való?

Akkor aztán Tánczos uram felsegítette a kocsisülésbe a diákot, maga is
felkapaszkodott melléje; egyet csettentett a szájával az öt sárkánynak,
s azzal azok úgy kilódították onnan az udvarból az átelleni kapun a
nehéz társzekeret, mintha csak gyerekkocsi volna.

Manó csak ekkor mert nagyot lélekzeni; most hitte el egészen, hogy meg
van szabadulva.

– Csak utól ne érnének! rémüldözött hátra tekingetve. Jó négy ló van ám
azzal a hintóval.

–…g eszem én azt a négy lovat hintóst…

– De az ekhós szekér is Horkázié.

–…zt meg sem eszem, csak megpipálom…

Jól elhaladhattak odáig, a hol a nagy erdő kezdődik, mire a veszedelem
kitört.

Horkázy odabenn a fogadó belső szobájában egész kényelemmel fogyasztott
el egy egész paprikás tyúkot, egy üveg bakator és suliguli mellett, csak
a zuzáját hagyta meg; azt ki nem állhatta. Ezt aztán fentartá valami
kapitális tréfacsinálásra. Felszúrta a kenyérszelő bicskája hegyére s
úgy vitte ki a hintóhoz, megkínálni vele az Emmácskát.

A hajdu még odabenn mulatott a paraszt ivószobában, a kocsis pedig aludt
az istállóban; csak a matyó kocsis támogatta a hátával az állás
oszlopát.

– No hát! Drága szép Emmácskám! Szereti-e még a zúzáját? A csirke
zúzáját? A maga legkedvesebb porczióját. Ehun van: elhoztam. Tetszik
megszólalni? Feloldjam a száját?

Hát a mint felveti a kalapfátyolt, akkor bődül hanyatt ijedtében.

– Jaj! Ormuzd és Ahrimán! Minden amshas spandok!

A kisasszony disznófejűvé változott!

– Ki cselekedte ezt a disznóságot? Héj Jónás! hajdu, áruló lictor! Hol
tekeregsz? Gyere elő! Hol a puskám? Hadd lőjelek agyon!

Erre a nagy patáliára aztán a hajdu is előczammogott az ivószobából,
törülgetve a bajuszát az utolsó pohár bortól.

– No hát mi dült fel?

– Ide nézz, ördög fia! Mit hagytak itt a kisasszonyunk helyett?

A hajdu aztán a maga részéről viszont a gubás kocsisra förmedt.

– Nem megmondtam kendnek, hogy el ne hagyja szökni a kisasszonyt?

– De azt nem mondta kee, hogy el ne hagyjam szökni – a diákot.

– Agyonlőlek mind a kettőtöket! üvöltött Horkázi.

Szerencsére a puskája soha sem szokott megtöltve lenni, csak
népijesztőnek hordta magával, maga félt a töltött fegyvertől, hanem a
barkóczafa bottal nagyokat suhintott a két kötelességmulasztó cseléd
felé. Azoknak volt annyi eszük, hogy nem tartották hozzá a hátukat.

Ebből lett egy kis kergetőzés, a mibe végre is Horkázi úr beleunt.

– Hová lett a kisasszony? te mafla! horkantott a matyóra, nekivörösödött
ábrázattal.

– Ahun viszik azon az ötlovas szekéren, ni. Már jól elkoczogtak.

– Hát mért nem mondod hamarább?

– Mert nem kérdezték hamarább.

– Gyorsan befogni a hintót! Merre az a kocsis? A füledre feküdtél, te
manichéus?

– Arra hát. Jól esik az az ember testének, ha délután egyet szunyadhat.

A táltos kergette a hajdút, a hajdú czibálta a kocsist, a kocsis nem
találta a lónak a fejét, mind a farkánál akarta felkantározni; a Matyó
kocsis meg odakönyökölt a kocsiajtóra, a felpiperézett sertésre bámulva,
mintha most akarná már teljesíteni a strázsáló kötelességet, nehogy még
ez is elszökjék a kisasszony ruhából; mint a hogy már egy diák elszökött
belőle.

Azonban ez az egész derendóczia nagyon hasonlított azokhoz a betanult
komédiákhoz, a minőket valami falusi szinész trupp szokott előadni, a
hol az igazgató játszsza a dühösködő páter familiást, felkötött
kender-szakállal; van hozzá egy káromkodó hajdu; egy agyafurt palócz, a
kinek a szerepe tótágast álló feleleteket adni, aztán meg egy kocsis,
kinek feladata úgy tenni, a hogy részeg emberek szoktak. A nagy szakállú
kiabál, a másik három addig hallgat; a négy lépésnyi színpadon kergetik
egymást, de el nem érik, az egyik nagyokat üt a bottal, de nem talál; a
másik jajgat, bár nem kapta meg az ütleget, s a hol «hahaha» van irva a
szerepben, ott megáll az ember – nevetni.

Ezek itt mind a négyen úgy tesznek, mintha csak egy főpróba nélkül
előrántott bohózatot játszanának.

És hátha még az ötödik is szerepet játszik ebben a comediában? (Nem a
sertés állatot értjük, mert az egész komolyan veszi a maga állapotját,
hanem Tánczos uramat.) Hátha az is a trupphoz tartozik?…

Azon a szép síkságon, a mi a világlátó csárda s a nagy erdő között
elterül, (csupa kaszáló, nyilasokra osztva, a miből minden
czivispolgárnak jár egy ötboglyás nyilas;) – nagy messziről meg lehet
látni egyik szekérről a másikat. Manó egyre tekintgetett hátrafelé, a
míg Tánczos uram csak úgy kurta kutya koczogásban ereszté a lovakat,
értekezést tartva Debreczen városa kiváló szabadalmairól, a mik azt a
világ első városává teszik, s a czivispolgárnak azon páratlan nagy
hatalmáról, a milyennel senki a világon nem dicsekedhetik. Mert hogy
minden debreczeni polgárnak van harminczszor olyan nagy földbirtoka,
kiszabva a legjobb termő földből, mint a mekkora a háza udvarostul,
kertestül odabenn a városban; s a házat a föld nélkül eladni nem lehet,
azok egymáshoz vannak kötve. Ennélfogva itt semmi gazdag ember nagy
birtokot össze nem vásálhat, mert akkor egy egész utczát kellene neki
odabenn megvenni. Aztán semmiféle adófizetés s más ilyen nyavalya a
debreczeni polgár lelkét nem háborítja, sőt inkább ő kap osztalékot a
város jövedelmeiből.

Manó mind nagyon érdekes dolognak találta ezeket, de azért mégis csak
nyugtalanul tekingetett hátra azon porfelleg felé, melyet ha néha
hátrahajtott a szél, egy négylovas hintó tünt elő belőle.

– Mindjárt utolérnek bennünket Tánczos bácsi:

–…dd erőlködjen…

S magyarázta tovább a puszták virtusait, áttérve a «purzsás»-ok
ismertetésére, a kik Erdélyből hajtják le ide a juhnyájaikat legeltetni.

A hintó ez alatt már olyan közel érte a szekeret, hogy a vágtató paripák
prüszkölését lehetett hallani. Tánczos uram még mindig csak lépésben
eresztette a lovait, rajt ült az ostorán.

–…nek az a nagy ugrálás? Mindjárt benne leszünk a nagy erdőb…

Hiszen Manó is gondolt valamit a nagy erdőről, mikor azt elérték. Az
ökleiben nem bízott, de igen a lábaiban. Ha ő ennek a bozótnak nekiveti
magát, hárman sem fogják el. Csendesen kezdte lehúzni a csizmáit a
lábáról s a tógát felgyűrte az öve alá, mezítláb még sikeresebb a
szaladás.

–…m akar elszaladni humanis…? szólt oda félvállról Tánczos uram.

– Már itt jön a pópa a sarkunkban.

–…dd jöjjön! Még úgy sem ettem papot se sülve, se nyers…

A nagy erdő szélében kezdődik a homok. Az jó becsületes kerékkötőhomok,
a mely tanácsossá teszi a fontolva haladást. Itt már a hintó is csak
lépést baktathatott a szekér nyomában.

Horkázy és a hajdu leszálltak a hintóból, nyilván csak azért, hogy a
lovak könnyebben húzhassanak, de Manó ezt arra vélte, hogy már ő érte
jönnek, nosza hirtelen lerúgta hát a másik lábáról is a csizmáját s ő is
ugrani készült.

– Nené! mondá Tánczos uram, valamit kiejtett a csizmából a humannis…

A biz a száz forintos bankó volt.

– Ez egy százforintos bankó, mondá a diák.

–…gy ne tunn…

– Hát akkor azt is tudja, nagy jó uram, hogy ezt kitől kaptam, mire
kaptam?

–…szt is csak tudj…

– No hát én ezt most megköszönöm és elfogadom.

–…ztán menj…?

– Menjünk, menjünk.

– Od…?

– Oda.

Tánczos uram elővette az ülése alá dugott ostort s kikanyargatta annak
négyes suhogóját.

– No hát már most – gyíh te Csillag, gyih te Pajkos Bécs városáig meg
sem állsz!

S azzal közibe cserdített az ötös fogatnak. A kemény szájú buczefalusok
egyszerre szügyeikbe vágták a fejüket s úgy elragadták a szekeret, hogy
csakúgy csörömpölt. Nem volt azoknak homok a homok.

A hintós ló kocsisa is utánna akarta csinálni azt a mesterséget, de az ő
más terephez szokott paripái az első nekirugaszkodás után végképen
kiálltak, s szétvetették a négy lábukat, pedig a két pasasér is segített
tolni a hintót.

Úgy elszáguldott előlük a szekér, hogy nemsokára még porát sem látták.

Horkázy felállt egy levágott fa törzsére s onnan kiáltott egy ó-kazár
bolgár átkot a futók után, a mi azokat valószínüleg egész súlyával fogja
utólérni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És így szerencsésen sikerült a Tanussy-család egyetlen fiuutódját
bekergetni a bécs-újhelyi császári királyi katonatiszti növelde falai
közé.

Ha Horkázy Kajafás Ponthaligethy Adalbert grófnak fizetett totumfacja
lett volna, sem intézhette volna ezt a stratagémát tökéletesebben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor pünkösd után néhány hétre Badenben (Bécs mellett) Ponthaligethy
gróf összetalálkozott Hruszkay királyi tanácsos úrral, s az első
udvariasságokat egymás közt kicserélték, azt kérdezte tőle:

– Hát hogy vannak megelégedve a dologgal a Bankgassa Nro 5-ben (udvari
cancellária)?

– Tökéletesen. – Biztosítá ő nagyméltóságát ő nagysága.



A TUHUTUMMEGYEI KÖVETVÁLASZTÁS.

Manó ettől a naptól fogva el volt veszve a családjára nézve. Miket
historizált el Horkázy úr odahaza Tűzhalmon az ifjú ember elillanása
felől, azt nehéz volna rendbeszedni, mert mindennap más meg más
történeteket fundált ki. Abból a katonai iskolából pedig a szülőkkel nem
szoktak levelezni. Ha van, a ki a kiszabott 800 forintot előre lefizeti
évenkint, amellé még zsebpénzt a kis kadetnak, az megkapja róla a
nyugtát, egyéb irást itt nem osztogatnak. Ellenben igen jó néven veszik,
ha hazulról holmi érzékeny irkafirkákkal nem zavarják a szigorú regulába
fogott ifjoncz kedélyét.

Decebál annyit megtudott, hogy a fia, miután cziviseket temetett
petákért és legatióba járt, az érte küldött Horkázy körme közül világgá
szökött, s azontúl elég hírt hordtak hetedhét országból hozzá az
ismerősei a kóbor ifjú felől; az egyik a lembergi kötéltánczosok közt
látta, a mint az abroncson keresztül bukfenczeket hányt, a másik
megesküdt rá, hogy Szegzárdon látta a szinész-truppnál, ráismert
Kakambuki herczegben, meg is szólította, az mindjárt kért is tőle három
huszast kölcsön; akadt olyan bölcs, a ki kisütötte, hogy azt bizony
elfogták a zsidók s vérét vették, míg utoljára megállapodott a
közvélemény abban az általános hitben, hogy a hőstetteiről nem sok idő
múlva elhiresedett Sobri Jóska senki más, mint Decebálnak a fia. Ez a
versio Decebált magát is kielégítette. A rablás mégis csak előkelőbb
mesterség mint a supplikálás.

Egyébiránt volt neki sokkal elébbvaló gondja, mint egy rossz siheder
miatt fájdítani a fejét.

Össze lett híva az országgyülés, el lett rendelve a követválasztás.

Ez ideig az volt az usus Tuhutum vármegyében, hogy a két országgyülési
követ közül az egyiknek megtették az alispánt, annak a helyébe lépett a
másod-alispán, annak helyét betöltötte a megyei főjegyző, a főjegyzői
állomásra aztán többen aspiráltak, a kiket capacitásoknak szokás
nevezni, ezek nem választás, hanem kinevezés útján emelkedtek a díszes
polczra; a legközelebb reménykedett, de kimaradt jelöltjét a
közvéleménynek aztán, nehogy elkeseredjék, megtették második
országgyülési követnek. Ez így ment 1791 óta.

Most azonban megbomlott a világ tisztes rendje. Az egyik követi állásra
csak bevált megint az első alispán, de a másodikért minden soron kívül
föltolta magát a sasok pártjának ismert vezére, Tanussy Decebál.

Először titokban hadkémlelték ki a területet a szerteszétműködő
kortesvezérek, majd mikor a csatatér kedvező terepül ajánlkozott, egy
quartalis gyűlés alkalmával kikiáltották követjelöltnek.

Ennek a legelső következése az lett, hogy a perplexitásba hozott főispán
leköszönt a hivataláról s helyébe Ponthay Adalbert gróf lett kinevezve a
megye vezetőjeül. Léczkirály helyett kaptunk gólyakirályt.

Rögtön kapott Decebál ellenjelöltet, a ki senki sem volt más, mint a
saját öcscse, Belizár. Más ebben a vármegyében nem is vehette volna fel
vele szemben a keztyűt. Ez igazán egyenrangú ellenfél volt, mindazokkal
az eszközökkel és indulatokkal ellátva, a mik egy-egy ilyen hadjárathoz
szükségesek. És ez valóságos hadjárat volt.

A mit csak emberi ész és emberi bolondság képes kitalálni a lappangó
szenvedélyek felizgatására, az mint a sárkányköltő rém szaladgálta be a
vármegyét. Először csak a pénz dolgozott, az anyagi érdek, az emberi
gyomorra és torokra számított vesztegetés, ingyen eszem-iszom minden
faluban, a korcsmákat egymás kezéről árverezték el, s folyt mindenikben
a bor, még pedig jó bor, mert ha rosszat küldtek a nemes kortes uraknak,
beütötték a hordó fenekét s kieresztették a lőrét az utczacsatornába.
Volt általános kukoricza- és kenderföldosztás, szabad legeltetés,
faizás. Aztán a fényes parádé! A két jelölt végtől-végig bejárta, pompás
szekér és lovaskisérettel az egész vármegyét, annyi zászlót hordtak és
tűztek ki, hogy Törökországot meg lehetett volna vele hódítani,
koszorú-zápor, diadalkapu, zeneszó, díszlakoma minden állomáson.

Hát még a szép szónoklatok. Az egyik vezér jelszava azt hangoztatá, hogy
«nem adózunk, nem katonáskodunk, senkinek nem szolgálunk», a másik ezzel
nem érte be; «de osztozunk a papok nagy birtokán; elveszszük azoknak a
főuraknak a jószágait, a kik külföldön laknak s kiosztjuk a szegény
nemesség közt.» Ez már többet ért.

Akkor aztán következtek a hatályosabb módszerek: a két ellenjelöltnek
kölcsönös rágalmazása. Nem volt az a fejvesztésre méltó bűn, a mit a
kortes fantáziája ki ne talált volna. Mind a kettőnek már a születése
előtti dolgainál kezdte a lebecstelenítését; nem volt olyan diákkori
excessusa, hogy vissza ne emlékeztek volna rá: alacsony tolvajságot,
csalárd okirathamisítást sütött ki egymásra a két testvér, egy
véletlenül elcserélt kalap, meg egy jelentéktelen levélből kivakart szó
miatt; Decebálra kisütötték azt, hogy oláh, Belizárra meg azt, hogy
német. Decebál azt kürtölte az öcscséről, hogy az titokban pápista,
Nagyváradra gyónni jár; Belizár meg a bátyjáról, hogy az zsidó: azért
jár Erdélybe, hogy ő a zsidóknak a főrabbinusa Bözöd-Ujfaluban. Ezzel
aztán fel lett kavarva az egész vármegyében minden szélvész, ki lett
költve minden őrült szenvedély, a mi eddig tojáshéjban pihent; párt
támadt párt ellen, nemzetiség nemzetiség ellen, oláh magyar ellen, a
keleti hitű magyarnak oroszszá kellett lenni; pápista, kálvinista,
lutheránus mind megtalálta eltemetett gyűlöletét s az mind jött a
csatatérre, Thonuzóba csont-lován ügetve; családok vesztek össze, apa,
fiú, testvérek, sógorok egymás között: egyik falu a másiknak hadat
izent, azt meg is harczolta; egymásnak a búzáját éjszaka lekaszálták
zöldjében, a boglyáit felgyújtották a mezőn, a lovainak levagdalták a
füleit, aztán összevesztek a faluk benn magukban: ház ház ellen, korcsma
korcsma ellen, templom templom ellen harczolt, elég volt a fehér tollnak
a fekete tollal összetalálkozni, hogy botra kerüljön a dolog. Folytak a
legocsmányabb pasquillok, versbe szedve, nótára téve; végtől-végig
minden ház, fal és kerítés tele volt írva gúny, szidalom szavaival. Az
átutazó becsületes embert, tekintélyes urat, szolgabírót megugatták a
kutyák, megugatták az emberek, s a kutyák sokkal tisztességesebben.

Ebbe a felkavart iszapos zűrzavarba aztán belenyult valaki, a ki
sötétben is lát és nyolcz keze van, mint a hydrának.

Belizár egyszer azon vette észre, hogy neki titkos segítsége érkezik.
Eddigelé láthatatlan kezek dolgoznak mellette. Hatalmak, a miknek
létezését eddig tagadták Tuhutum vármegyében, éreztetik hathatós
befolyásukat. Vallásfelekezet, nemzetiség, érdekcsoport kezd az ő
személye körül csoportosulni. Meg van teremtve egy párt, a mi eddig nem
volt, s most az viszi magával. Még ha győz vele, akkor talán
megszabadulhat tőle, de ha elbukik: egészen azé marad.

A tűzhalmi kastély hat hétig nem volt jobb a hadjáratok útjában fekvő
csapszéknél. Éjjel-nappal jött, ment a vendégsereg: ajtó, kapu (kivált a
pinczeajtó) soha be nem zárult. Termek, szobák folyosók, üvegház,
tiszttartólak, pajta: az mind tele volt uraságokkal. S milyen uraságok!
A kiknek a hajukba ragadt a bojtorján, s kezébe ragad a kés, villa,
kanál, a mivel ebédelnek, bocskoros nemes urak, rovott életű kalandorok;
vármegyeház földalatti részét kitanult félkézkalmárok; rettegett
verekedők; atyafiak nyakán élődő csavargók; de szivesen kell látni
valamennyit, mert voksa van s az ellenséget megfélemlíteni dicső nagy
elementum.

Négy szakács főzött a számukra, s egy egész csapat bébillér; Sára
asszonynak volt nagy hivatala.

A mi tányér, pohár az asztalra került, azt természetesen mindennap
összetörték: nem győzte helyrepótolni a telkibányai kőedénygyár s
üvegcsüri huta.

Hát még mikor az erdőaljai oláh nemes urak is meg lettek nyerve (a mi a
Horkázy úr befolyásának köszönhető) s beállítottak egész csapatostól a
tűzhalmi kastélyba. A vezérük: egy öles óriás, lóháton ment a lépcsőkön
a czímerterembe, s odakötötte a lovát a kandeláberhez, nehogy valaki a
vendégurak közül pártját fogja. Ezeket egész a követválasztás napjáig
itt kellett tartani, s éjszakára mindig bezárni a pajtába, nehogy a
«daru» párt kortesei megmételyezzék a szivüket még jobb pálinka
igéretével.

A hatodik héten már nem volt a tűzhalmi kastély roppant kertjében semmi
zöld, a mi valaha megehető volt, a káposztatorzsától elkezdve a téli
almáig; kifogytak a kamrák, még a kenyérnek való lisztet is Aradról
kellett hozatni, s a szénát pénzen vette Decebál s hajóval hozatta le
Mármarosból.

Mind tömérdek pénzbe került ez! Fele czigány-utczára is szaladt. Az
olyan jó kortesvezérek, mint Decebálnál Csunyi Laczi, Belizárnál Bakala
Peti, nagyon értik a választási kétszerkettőt. S ez sajátszerű tabula
Cebetis! Nem tanítják ezt az iskolában, pedig kár! Hogy csak egy példát
is hozzunk fel, 3-at a 2-ből ki lehet vonni s akkor marad ott 5. Ez
persze a rendes algebra szerint absurdum, de a választási algebra
szerint szent igazság. Ugyanis, ha a követjelölt odaadta a
kortesvezérnek az első 2 ezer forintot, akkor még ki lehet belőle venni
3-at, s ha azt is odaadta, még akkor bizonyosan utána fog hozni 5
ezeret, így lesz a «kivonásból» «összeadás!» Méltó, hogy akadémiai
pályakérdésül kitüzessék.

A két versenyző testvér az egész idei termésnek az árát elköltötte már,
gulyáikat, kondáikat minden országos vásáron ott lehetett látni, adták,
a hogy vette valaki, még így sem volt elég a pénz. Azt pedig elő kellett
teremteni minden áron. Ha már az ember egyszer benne van, akkor
feszíteni kell, ha a hetedik ivadéka megsiratja is.

Abban az időben pedig nehezen ment a pénzcsinálás. A váltótörvény meg
volt már hozva, de istenfélő földbirtokos óvakodott azzal ismeretségbe
jönni; tudva azt jól, hogy a ki a kis ujját odaadja az ördögnek, az
testestől, lelkestől elkapatik a földalatti hatalom által, már pedig
való az, hogy ez az a vétkező kis ujja az embernek, a melyiket a
váltó-blanquettre rátámaszt, a mikor nevét az «elfogadom» társaságában
ráfirkantja, ez a hosszú, léniázott papiros a megfordított Jákob
lajtorjája, a mely lefelé visz a pokolba. Decebál rámászott erre a
lajtorjára. Abban az időben pedig pénzt csak egyes nagyvárosi
uraságoknál lehetett kapni, a kik száz forint helyett kétszázat iratnak
alá. Meg is újítják szivesen a váltót, akkor meg kétszáz helyett
négyszázat kell aláirni. Még más kútforrásra is gondolt egy pillanatban
Decebál. Hátha «Ő» adna kölcsön. A nagy Thonuzóba. Hisz ő neki
százezreket érő kincsek állnak rendelkezésére. Egy részét pedig bizony
áldozatul hozhatná. De nem! Ezt soha sem! inkább az ördög markából, mint
az ő csontkezéből.

Ha ilyenformán Decebál az ördögöktől hozott segítséget, nagyon
természetes, hogy Belizárnak meg az ellenlábasokhoz kellett folyamodni,
a szentekhez: ő meg a káptalanhoz fordult kölcsönért. Kapott is elég
nagy summát, hogy a hadi költségeket fedezhesse vele. Csakhogy az ilyen
kölcsön nem maradhat titokban, mint az uzsorásnak adott váltó, mert azt
betáblázzák az adós birtokára s minden vármegyében kihirdetik a
közgyűlésen, a hol a birtokai feküsznek.

Ez aztán megint egy erős izgatási eszköz lett Belizár ellen. A papok
adtak neki pénzt! Eladta magát a clerusnak! Reversalist adott magáról!
Convertált! A hitehagyott! Ezzel a hireszteléssel a hívei táborát nagyon
megzavarták. Most már, azt tudva, hogy a papok pénzét költi, minden
ember duplára tartotta a szavazatát Belizárnál, s ő, hogy megczáfolja a
hitehagyottságáról terjesztett híreket, a hol csak egy rongyos födelű
templom, paplak volt a nostrasoknál, azt kénytelen volt mind ujra
zsindelyeztetni.

Az utolsó napokban már általános volt a verekedés a vármegyében. Eltörni
a lábát egy voksnak, az is nyereség. Boglyák, kukoriczagórék felgyújtása
éjjeli renden volt, kisérve elszórt czéduláktól, a mikben a falut veres
kakassal fenyegetik, ha a választás napján ki mer mozdulni valaki a
házból. A kétséges szavazatok ára mesésen fel lett árverezve: dobszóval
az utczán, énekszóval a templomban hirdették a népszónokok, hogy jön az
a nagy nap, a melynek sorsa életünk, halálunk fölött határoz. Rajtunk
függ a világ szeme. A fuvar ára felment száz forintra.

Olyan kép volt ez, mintha egy festő csupa kificzamodott tagú emberekből
állítana össze egy csoportot, összekeresve mindent, a mi anatomice
valóság, de azért mégis képtelenség.

A megye székhelye, Tanusvár, a legutolsó napig alig volt kizavarva
szokott nyugalmából. Itt kevés a szavazó. Ritka nemes ember űz
mesterséget, de az ki is pingáltatja aztán a czímerén levő sarkantyús
csizma alá a «Nemes» czímet a neve elé. A polgári osztályt nem érdekli
az egész követválasztás. Tanusvár csak mezőváros, innen nem megy követ a
diætára. Azért itt még nem is lengenek a házakon senki lobogói. Csak úgy
divatból hordják a fehér tollat, a darúk jelvényét, minthogy Belizár
hívei itt többségben vannak. A «Régi Nap» vendéglőse, Dabajkó uram pedig
épen átkozza az egész restellatiót; ő nagyon rossz üzletet csinál. Mikor
az egész vármegye ingyen bort iszik, akkor az ő bora mind ott pimpósodik
meg a pinczében.

A követválasztás napjára azonban nagy előkészületek voltak téve. A város
négy szélén négy tanya volt fölállítva, kettő a Decebál, kettő a Belizár
szavazói számára. Ezekben kellett a két tábor csapatjainak összegyűlni s
aztán a kirendelt órában vezéreikkel és zenebandáikkal a vármegyeház
udvarára felvonulni.

Arra, hogy holmi fegyveres nép tartsa fenn a rendet, még csak gondolni
is hazaárulás lett volna.

Ugyan mit tud bámúlni a világ Napoleon hadjáratain, Hannibál
felvonulásán? A tuhutummegyei követválasztást kell megnézni, az a
stratégia. Háromszáznegyven faluból kell két külön tábornak egy
központban egyesíteni az ellenséges erőket. Minden falu végén ott
leskelődik az átkelni szándékozó csapatra az ellenség. Megállítják a
szekereiket, megkísértik az ellenfeleket becsalogatni a tanyájukba,
elcsábítani, leitatni, másutt meg kőzáporral fogadják, minden sövény
mellől hull a fejükre az áldás; ha gyöngeszivűek, megriadnak s
visszafutnak; ha keménynyakuak, keresztül vágják magukat az ellenséges
falun, s betört fejekkel, felkötött karokkal igyekeznek a czélhoz.
Mentől több csoport vergődik össze innen-onnan, annál nagyobb a harczi
kedv; megkezdődik a szekerek versenynyargalása, itt-amott bedöntenek
egyet az árokba. A fiatal legények, kiknek még nincs voksuk, lóháton
nyargalva kisérik elől-hátul a szekérvonatokat s rikoltozva hirdetik a
jelöltjük nevét, a mit külömben az első szekéren vitt zászló is
messziről olvashatóvá tesz.

Az alvezérek gondja, hogy két ellenséges dandár az uton össze ne
verekedjék; lehetőleg úgy viszik a dolgot, hogy a találkozás
ölelkezéssel, csókolózással, kulacskicseréléssel végződjék; mert hát itt
jön az éjszaka, még le is lehet venni a lábáról az ellenfelet. Az oláh
választók taktikája a legokosabb, ők mindenütt kénytelenek az ellenség
falván keresztül vonulni, annálfogva feltüzik a fehér tollat, a darúk
jelvényét s Belizár zászlói alatt vonulnak fel Tanusvárig, majd csak ott
veszik aztán elő a fekete tollat s csatlakoznak Decebál zászlóihoz.

Semmiféle fegyveres erő nem lábatlankodott a választási harcztéren. Az
volt az igazi szabadság! Nem úgy, mint most, hogy előre kirendelik a
katonaságot, s erőhatalommal rekesztik el egymással a két ellentábort.
«Romlásnak indult hajdan erős magyar!»

A távolabb vidékek contingensei már éjszakára felgyültek Tanusvárra, s
megszállták a város utczáin emelt tanyákat: onnan járták végig a város
utczáit nagy muzsikaszóval, megtisztelve a főispánt a megyeház előtt
hevenyészett serenadeokkal. A farkasok a közben ott kullogtak a juhaklok
körül, a furfangos lélekvásárlók, kik álczázott renegátsággal furakodtak
az ellenfél nyája közé, a kit lehetett megmételyezve: jaj volt a
bőrüknek, ha megismertettek!

Az elitehadak, a testőrdandárok azonban csak hajnalban indultak meg a
két ellenjelölt kastélyaiból, a hol az éjszakát lelkesülten töltötték.
Itt volt azután kifejtve minden, a mi pompa és hatalom. Lóháton
felvonuló banderiumok, urakra szabott népviseletben: arany rojtos selyem
zászlók, négylovas hintók sokasága, azoknak az élén a jelölt ötös
fogata, sallangos szerszámmal, utánuk a véghetetlen sokaságú cséza,
bricska, neutitsányi megrakva felbokrétázott nemes urakkal. Itt azután a
dévaj incselkedésnek is hely lett adva. A saját jelöltjük tiszteletére
költött dalokon kívül az ellenfélre gyártott gúnydalnak is bőven volt
keletje, s hogy látható jelvényekben se szűkölködjenek, a fekete
tollasok egy hosszú rúdra tűztek egy óriási kulacsot, a minek ábrázatja
volt festve, igen jól hasonlított Belizárhoz. A kulacs-arczkép meg volt
tisztelve egy püspöki süveggel, és arra felirva: «in hoc signo vinces».
De azonban a darúk sem maradtak adósak, ők meg egy póznára függesztett
lepedőnagyságú kártyalapot mutogattak, a min Decebál volt a makk-király
egyfelől, Sára asszony ugyanazon színből a királyné másfelől. (A mióta
Decebál a birtokcserét megtette Ponthaligethy gróffal, iszonyú sok
makkja teremvén, elnevezték makk-királynak). A zászlónyél hegyén pedig
volt egy papucs: mint a római vexillumokon a kinyújtott kéz. Ez volt
Decebálra nézve a legkegyetlenebb insultatio.

Ha azt a két gúnyjelvényt az ellenfél tábora meglátja!

Pedig meglátják, mert a reggeli harangszó után mind a négy tanyáról
megindulnak valamennyi zászlóval és muzsikával az ellentáborok s
elfoglalják a vármegyeház nagy tágas udvarát. A nyargonczoknak, a
kortesvezéreknek van dolguk, a híveiket együtt tartani, hogy az
ellenféllel ne érintkezhessenek.

A két szemben álló tábor első tekintetre csaknem egyenlő erejűnek
látszik: csak az a kérdés, hogy ki válik be igazi szavazónak? Ha a
hangot meg lehetne mázsálni, úgy a Decebálé nyomna többet: annak a hívei
határozottan erősebbek, a jelöltjük nevének hangoztatásában. Miután
reggel kilencz órától tíz és félig állhatatosan megvívatott az az égverő
torokharcz, végre megjelenik a megyeház udvarára nyiló tornáczon egy
fiatal megyei tisztviselő s kiakasztja a fekete táblát, a mire ez a szó
van felirva «Vox».

Ez pedig bevett magyar szó, minden nemes érti. A főispán szavazásra
bocsátja a választók seregét.

Ekkor aztán egyszerre elnémul a lárma, dal, hetvenkedés. A megyeház
főkapuját bezárják. A nemes urak falvankint járulnak egy hosszú folyosón
keresztül a szavazatszedő-bizottság elé, a mely egyúttal a jogosultságuk
fölött határoz, s beirja a neveiket a jelöltjük protocollumába.

Ez már nagyon unalmas mulatság.

A legtávolabb eső helységek választóit bocsátják legelől, s ha az egész
vármegye leszavazott, következik maga Tanusvár. Ennek a szavazóira csak
késő este kerül a sor. Addig kivülről be senkit sem eresztenek. Mikor
odabenn annyi ember leszavazott, hogy tele a folyosó, akkor a megyeház
kis ajtaján keresztül kibocsátják az egész csapatot az utczára.

Ez elég simán megy addig, a míg a tömeg nagyobb része odabenn van, de a
mint a leszavazott sereg kezd odakinn a megyeház udvarán nagy gomolylyá
nőni, a dolog egyre zavarosodik. A kijövő rajokat ellenséges botok
üdvözlik agyba főbe, s vitézség kell hozzá, hogy utat tudjanak maguknak
törni a maguk szőrű hivek állásáig.

Majd később szitkozódó csapatokat rajzik ki a megyeháza, a kik tele
szájjal kiabálják, hogy ravaszság, csalás, erőszak van odabenn, az urak
megdubitálják az igaz nemeseket, nagy a részrehajlás! Sok régi nemest
megfosztottak a szavazástól. Az elkeseredés méltó anyagot lel a fekete
tollasoknál. De nemsokára megfordítja a hangulatot egy újabb leszavazott
raj, mely azzal az örömhírrel ömlik elő, hogy győznek a sasok, most
szavaz Guraboncz; Decebál hatvan szóval hagyta el Belizárt! Erre aztán
lelkesedés lepi meg a diadalérző pártot, ellenben bánat és csüggetegség
az alulkerülőt. Az utóbbi kezd elbusultában megéhezni s elszállingózik a
főtanyákra, ott keres vigasztalást.

De nemsokára új, nem várt fordulat zavarta fel a künn levő tömeget.
Hallatlan esetről hoztak hírt a megyeházból jövő fekete tollasok. Az
oláhság iszonytató árulást követett el! Hű maradt Belizárhoz! Pedig azt
igérték titokban, hogy meg fogják csalni s Decebálra szavaznak. S nem
csalták meg! Az árulók! Igen, mert Horkázy csak a pópáikat nyerte meg,
de Bakala Peti megvesztegette a «csodaemberöket», a ki esőt, szárazságot
jövendül meg.

S ennek a szava hatalmasabb, mint a pópáké! Most egyszerre elérte
Belizár Decebált, alig van közöttük egy pár szó különbség. No de
jöjjenek csak ki azok az oláhok! Volt azonban a főispánnak annyi bölcs
belátása, hogy a jámbor oláh nemeseket a megyeház hátulsó ajtaján
bocsátotta ki, azok mindjárt szekereikre kaptak, s elporoszkáltak a
városból, mire észrevette valaki a menekülésüket, már jó messze jártak.

A bősz harag erre egészen Belizár személye ellen fordult. Ha most
megkaphatnák, bizony porrá törnék!

Este felé már kinn volt a városban a leszavazott nemesség; odabenn csak
a tüzhalmiak voltak még. Ezek egytől-egyig Decebál hívei. De aztán hátra
volt még Tanusvár, a miről tudva volt, hogy egészen darupárti. Csak az a
kérdés, hogy hányba tudnak a fehér tollasok disznószivet verni, hogy
előjöjjön a házából s el merjen kullogni a megyeházig, lovas banderium
oltalma alatt.

Veszett ügyre volt kilátás! A legvégül előrobogó tüzhalmi kortesek,
fővezérükkel Csunyi Laczival azt a rémhírt hozták magukkal, hogy ha
Tanusvár leszavaz, Decebál elbukik. S azt mind az oláhok dupla árulása
okozta.

Ekkor valaki elkiáltotta magát: «halál a fejére a hazaárulónak!»

Ilyenkor könnyen hazaárulóvá lesz az ember.

S az rögtön hadi jelszóvá lett. Az elkeseredett sasok egész tömegestül
neki indultak Belizár házát fölkeresni.

Belizárnak is volt nemesi curián, szép gyümölcsös kert közepett épült
háza Tanusvárott; a hol a téli hónapokat szokta tölteni. Ez volt most a
daruk főhadiszállása.

A sasok ezt a házat földig lerombolták s a butorokat szilánkokra tépték,
hasogatták, az ott talált vendég urakat kékre, zöldre verték; maga
Belizár csak úgy menekült meg, hogy a kertben levő vizvezeték kádjában
húzta meg magát.

Bakala Peti kiugrott az ablakon jó eleve és elmenekült a daruk tanyájára
s ott fellármázta a maga híveit, azok botra, fokosra kaptak s rohantak
be a városba; de mire beértek, már akkor a Belizár házának a falait is
bontották.

No, ha ti lerontottátok a mi urunk házát, mi meg lerontjuk a tietekét! s
ezzel a szándékkal neki fordultak a másik oldalon Decebál házának. Annál
is szép vendégsereg volt együtt, a hintajaik ott álltak sorban az
udvaron. Legelőször ezeket szabdalták apróra. Aztán széthányták az
utczai boltokat. Soha sem volt olyan olcsó a karton, meg a selyem.
Utoljára aztán neki estek annak a belső lakháznak, csákányokkal,
vasrudakkal, ajtó, ablak tört, zúzott a csapásaik alatt. «Fizetünk
Belizárért!» Decebál és a vendégei a kéményen keresztül menekültek ki a
szomszéd ház tetejére, úgy menekültek meg a csunya haláltól.

És az alatt, a míg a két bőszült ellentábor a két testvér házát
kölcsönösen lerombolta, a furfangos Bakala Peti sorra járta az ismerős
házakat Tanusváron, s hordta fel a Belizárhoz tartozó szavazatokat
hintóval a megyeházára.

Egyszer aztán a Decebál kortesvezérei azzal a rémhírrel rohannak ki a
megyeházból, hogy mindjárt többsége lesz Belizárnak, ha Tanusvár
leszavaz.

No hát elő a legvégső segédeszközzel! Fel kell gyújtani a tanyákat! Mind
a négyet. A saját és az ellenzék tanyáit. A tűzvészre majd elmegy a
kedve Tanusvárnak a követválasztástól.

S ez a mesterfogás tökéletesen sikerült. Az éjszakát egyszerre
bevilágította a négy felgyujtott tanya lángja.

Egy óra mulva aztán tűzben-lángban állt az egész város. Végtől-végig
égett minden utcza, kálvinista, pápista templom, paplakok, iskolák, még
a «Régi Nap» is. Egyes egyedül a vármegye háza maradt meg, annak
cserepes volt a teteje.

Reggelre egy zsarátnok és sziporka-fergeteg tánczolt, forgószél
tűzoszlopa alakjában Tanusvár helyén.

Koldussá lett egynehány ezer ember, az igaz.

Hanem a haza meg volt mentve.

Tanussy Decebál tizenhárom szótöbbséggel meg lett választva Tuhutum
vármegye követjének.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– No ez csak tiszta munka volt! mondá Csunyi Laczi, egy égő gerenda
üszkénél rágyujtva a makra pipájára.



A KI ROSSZABB AZ APAGYILKOSNÁL.

A kis királyoknak fejedelmi kötelességeik is vannak.

Ha a kettőjük között kitört háborunak egy népes város áldozatul esett,
hát ez rendes dolog, minden hadjáratban megesik az; hanem aztán épen
olyan rendes dolog, hogy a hadviselő potentátok az ilyen
szerencsétlenséget enyhíteni siessenek.

Ebben nem is volt hátramaradás.

Ha Decebál, roppant erdeiből egész Tanusvár számára felajánlotta az
ingyen épületfát, másfelől Belizár téglavetői szolgáltatták a téglát,
cserépzsindelt ingyen minden lakosnak, Decebál adta a fedő nádat,
Belizár a meszet; s mind a két uraságnak valamennyi igavonó marhája
folyvást a városnak szolgált. Decebál első kötelességének tartotta minél
előbb újra fölépíttetni a leégett kálvinista templomot tornyostul, abba
az elolvadt harangok helyébe ujakat hozatott, ekkor aztán Belizár sem
maradhatott hátra, ő meg a pápista templomot emelteté fel romjaiból s az
ő bőkezűségéből kapott végre Tanusvár olyan toronyórát, a mi nem
mutogatta az egyik oldalán hátrafelé az órákat!

E nagylelkűségnek az lett a következménye, hogy Belizár, legfelsőbb
elismerés jeléül a Szent-István rend lovagkeresztjét nyerte. Nagy
ritkaság volt ez akkor Magyarországon. A ki rendjelt kapott, nem is
hitték el annak, hogy vagy a testét, vagy a lelkét el nem adta, vagy a
hitét, vagy a hazáját bizonyosan elárulta!

A Szent-István rend alapszabályai között van két pont, a mi szemet szúrt
Tuhutum vármegyében: az egyik szerint a rendjel részese tartozik
harczolni a hitetlenek ellen; a másik szerint pedig joga van a báróságot
megkivánni.

Ennek alapján Belizárt minden ember azzal infestálta, hogy báró úrnak
szólítgatá, s azt kérdezgeté tőle, hogy igaz-e, hogy katholikussá lett?

Addig-addig boszantották mind a kettővel, míg utoljára megtette mind a
kettőt, s egy szép napon köztudomásuvá lett, hogy az egyik Tanussy
testvér kilépett a nemesek sorából, s a kálvinisták gyülekezetéből, báró
lett és katholikus.

Mint magyar mágnásnak, azután ő neki is helye volt a pozsonyi
országgyülésen, az ő széke a felső táblánál volt, míg Decebál az alsónál
foglalta el helyét. Megint közel voltak egymáshoz, s ha valahol, úgy itt
lehetett igazán folytatni az ellenségeskedést.

De még Bakala Peti is felkerült az országgyülésre, mint «távollevők
követe»; a külföldön lakó Ponthaligethy Don Juant képviselte. Ez is igen
szép intézmény volt, de kár, hogy elolvadt.

Ő rá igazán nagy szükség volt itten.

Sára asszony volt legjobban kielégítve a sorsfordulat által. Elérte, a
mi után vágyott, hogy elhagyhatta a tüzhalmi kastély lármás unalmát, s
beléphetett a fényes nagyvilágba.

«Fő» Pozsony városa volt akkor a valódi nagyvilág Magyarországon.

Gyűlhelye az ország minden megyéjéből felsereglett kitünőségeknek, az
egész magyar főrendnek, magában is előkelő, fényes nagy város,
civilizált lakossággal, regényes vidékkel, ódon palotákkal, kövezett
utczákkal, szökőkutakkal és különösen díszes mulató helyekkel.

Itt azután igazán volt díszes társaság, finom hölgyek és uraságok,
pompás toilettek, volt nemes verseny, diadalok. Sára asszony Dorkó nénőt
otthon hagyta, s a helyett franczia társalgónét fogadott s bámulatos
dolgokat tanult meg tőle.

Szerencséje volt a tartós szépségek közé számíttathatni, a kiknek a
bájait az évek csak fejlesztik. Mindig körülrajongva udvarlókkal! Ha
olyan erényes nem lett volna, de sokszor visszafizethette volna a
kölcsönt Decebálnak!

Csak egy teljesületlen vágya volt még, egy udvari bálban ragyoghatni!
Hanem ezt lehetetlenné tette férjének politikai pártállása.

Decebál azt sokszor megmagyarázta a feleségének. Ha ő beadja a derekát,
akkor veszve Magyarországon a szabadság ügye. A haza jobbjainak szeme
mind ő rá néz. És minő szemek! A mikről így énekel az országgyülési dal:

  «Duna, Duna, vized mért keserű,
  Árkod mért van tele?
  Mert Pozsonynál sok keserű könyű
  Hullott hajdan bele,
  Melyet a hon jobbjai pergetnek:
  Hogy N. N. N. nem jött fel követnek!»

Ezek voltak a szemek! Keserűvé sirták a Dunát! Ilyen sincs már!

Decebál csakugyan játszott valami szerepet mind a két egymásra következő
pozsonyi diætán, bár ennek a szerepnek a nyomait nem is találjuk a
diariumokban. A hajdani rendi országgyüléseknél a legerősebb küzdelmek a
kerületi gyűlésekben vivattak meg. Erdély még akkor nem tartozott
Magyarországhoz, s külön gyűlése volt. Decebál e szerint a tiszántúli
kerületben ragyogtatta elmevilágát. Hogy rendkivüli ész volt, azt
legjobban bizonyítja az, hogy soha senki sem osztotta a véleményét.
Nézetei mind olyan nem ebből a századból valók voltak; a hang, a modor,
a felfogás mind olyan elriasztó, megdöbbentő volt, hogy még a saját
megyebeli követtársát sem tudta magához hódítani vele. S erre volt
legbüszkébb. Együtt volt nála az olygarchikus dölyf, a nemzeti büszkeség
a kuruczos makacssággal, az ősi intézményekhez ragaszkodás a jacobinus
democratasággal. Republicanus volt a trónprætendens diplomájával a
zsebében.

Azt a Thonuzóbával való historiáját minden ember ismerte már. Tudták,
hogy ez a gyöngéje. Ha a kártyaasztalnál történetesen nagy szerencsében
volt s azt akarták, hogy ellenkezőre forduljon, csak Thonuzóbáról
kellett említést tenni, rögtön vesztett.

És mégsem vette észre, hogy minő csalódásban van. Hogy őt Pozsonyban nem
tartják annak a nagy embernek, a kinek Tuhutum vármegyében grassál. Sőt
még tréfát űznek vele.

Egyszer például (épen azon időkben) fölmerült az a hir, hogy egy
franczia gróf Crouy okiratokkal bebizonyítja, miszerint ő az Árpádház
egyenes ivadéka; ennek a hirnek az alapján Decebált felbiztatták a
bajtársai, hogy hívja ki vitézi párbajra ezt az Árpádivadékot,
megtorlásul a Thonuzóbán elkövetett sérelemért. Ezt mégis nem tette meg,
nem találván elég magasnak, magához mérve, azt a másik prætendenst.

De volt mind ennél egy sokkal veszedelmesebb önámítása, a miből a
pozsonyi országgyülési korszak sem tudta kigyógyítani. Decebál azt
hitte, hogy ő a legjobb kártyás a világon. Azért, mert Tuhutum
vármegyében, meg az egész Tiszántúl az volt. Lehetett ott! De tessék
csak a felföldre idekerülni! Majd itt mutatják meg, hogy micsoda hegedű
az a kártya? Az alföldi magyar csak czigányprimás rajta, de ezek itt a
Paganinik!

S ez Decebálnak nem akart a fejébe menni. Haraggal és szenvedélylyel
játszott. S annál inkább vesztett.

A 40-es évek országgyülései arról is emlékezetesek, hogy azokon rengeteg
vagyon változtatta a gazdáját, a diætai casinok asztalánál.

Itt rendesen találkoztak a Tanussy-testvérek is egymással. Azért, hogy
az egyik báróvá lett, hogy a kormánypárthoz állott, azért, hogy
egymásnak minden csepp vérükben ellenségei voltak, lehetett nekik a
kártya-asztalnál egymás mellé ülni, nem mondva le természetesen arról a
hivatalról, hogy játékközben is egymást vérig boszantsák, érzékeny
szurdancsolásokkal.

Decebál úgy szokta szólítani az öcscsét, hogy «édes báró», míg az őt
viszont «fejedelmem»-nek titulálta. Mindakettő tűrte a czímzést.

Abban az időben híres alak volt Sobri Jóska. Igazi rablókalandor, a
kiről egész mondakör támadt már. Embert nem ölt, nem kegyetlenkedett,
vakmerő volt, eszes és szerencsés, a mellett népszerű alak.

A kártyaasztalnál gyakran emlegették a nevét, ha valaki rendkivüli módon
kifosztotta a társaságot, azt mondták rá: «hisz ez Sobri Jóska!»

S általánosan el volt terjedve a mende-monda, hogy ez a kalandor senki
más, mint Decebálnak az eltünt fia.

Nem is boszankodott rajta Decebál. Ki tudja mivé nőheti ki az még magát?

Hat vagy hét esztendő mult el már azóta, hogy nem hallottak hirt felőle.
Ha nem volna oka titkolni a hollétét, azóta valami ismerős csak rátalált
volna.

Egy este a pozsonyi casinóban, mikor épen leglármásabb társalgás folyt a
tekéző asztalok körül, a későn érkező Belizárt azzal a megszólítással
fogadja Decebál:

– Hát édes báró, mi ujság Bécsben?

– Hát azt, édes fejedelem, magának kellene legjobban tudni.

– Nekem? Mi közöm van nekem egész Bécs városához, császárostól együtt?

– Már bizony, édes fejedelem, nem ártana nagyobb kimélettel szólni ő
felségéről, a ki kegyelmednek az egyetlen fiát épen most nevezte ki
hadnagygyá és segédtisztté a komáromi várerődítéshez.

– Kit? A Sobri Jóskát?

– Nem a Sobri Jóskát! hanem a Tanussy Emmánuelt.

– Élcz akar ez lenni? kérdé Decebál elkomorodva.

– Semmi élcz. Tessék a hivatalos lapot elolvasni.

S azzal fölkapta az olvasó-asztalról a senki által nem forgatott bécsi
hivatalos ujságot, ott mindjárt az elején rámutatott a legmagasabb
kinevezésre, mely szerint a bécsujhelyi tiszti akadémia genie-kari
növendéke «Tanussy Emmánuel de Tüzhalom et Véreskeő», hadnagyi ranggal a
komáromi várerődítési mérnökséghez kineveztetik.

– Nos? Van talán több Tanussy Emmánuel de Tüzhalom et Véreskeő, mind a
kegyelmed fia, fejedelem uram? kérdé kegyetlen phlegmával Belizár.

– Hadd látom! Nem igaz! Hazugság, ha nyomtatva van is! Ez nem az én
fiam! Ez valami csaló, a ki az ő nevét bitorolja.

– Bizony csak a te magzatod az, édes Decebál, szólalt meg erre a
társaságból egy főispáni tekintély, Ponthaligethy Adalbert gróf. Én
ismertem, még mikor leányruhában járt. Már hat év óta tanul az én
fiammal együtt, s mondhatom, hogy a legkitünőbb tanuló volt. Sokra fogja
a fényes pályán vinni.

Decebálnak minden vér eltünt az arczából, még az ajkai is elfehéredtek.

– De ki vitte őt oda? hebegé eltompultan.

– Azt neked kell jobban tudnod. Ott ingyen nem tartják a növendékeket.

Decebál érzé, hogy most már csakugyan minden szem ő rajta függ.

Egy kuruczrebellis, egy pogány trónkövetelő, a ki alattomban a
bécsujhelyi császári tiszti növeldében készítteti elő az egyetlen
trónörökösét a katonai pályára!

– Gonoszabb az apagyilkosnál! lihegé elbúsultan.

Nem kellett már neki a «landsknecht», elég landsknecht neki a fia.

Jaj, de tönkre volt lőve ezzel az egy szóval.

Futott a casinóból egyenesen az országgyűlési szállására haza. Össze sem
pakolt, arra sem várt, hogy a felesége felkészüljön az útra. Azt mondta
neki, hogy jöjjön majd utána.

– Sokat vesztettél? kérdé Sára asszony, férje dult arczából huzva a
következtetést.

– Sokat. Mindent. A becsületet.

– Hogy lehetne az?

– Előkerült a fiam.

– Az Istenért! Csak nem akasztják fel?

Sára asszony mind Sobrira gondolt.

– Nem őtet az akasztófára hanem a bitófát ő rá. Hogy soha ne született
volna!

S azzal el, kirontott a házból. Tél volt, egy szál kabátban futott el,
egyenesen a «Fehér Farkas»-hoz sietett; ott szoktak tanyázni a
nyerges-ujfalusi gyors parasztok, egynek a szekerébe felvetette magát s
arra a kérdésre, hogy hová vigye? azt felelte: «a pokolba.» A gyors
paraszt olyan messzire nem vállalkozott, ő csak Piszkéig viszi el, majd
ott a szembe jövő másik paraszttal egyezkedjék a további állomás iránt.
Így indult neki a világnak. Csak egy óra mulva kezdte észrevenni, hogy
fázik, hogy nem hozott magával semmi takarót, sem bundát, sem
köpenyeget, a kocsis végtére megszánta, s hogy meg ne fagyjon,
belegöngyölgette a lópokróczba, istrángokkal körülkötözve.



A TŰSZURÁS ÉS A FORRÓ VIZ.

Ismeretes az a szokásuk az asszonyoknak (már t. i. azoknak, a kik varrni
is szoktak), hogy ha a tűvel megszurják az ujjukat, ezt hirtelen a forró
vizbe mártják s azzal elmulik a tűszurás fájdalma. Természetes, a forró
viz még jobban fáj.

Decebál is megszerezte ezt a tapasztalatot. Azzal a tövissel, a mit a
fia katonatisztté lételével a körme alá vertek, haza szaladt Tüzhalomra,
ott várt azután rá az a forró viz, a mibe az ujját beledughatta.

A kastélyába megérkezve, a mint az eléje siető kulcsárnak azt a
rendeletet adta, hogy rögtön füttessen be a lakosztálya minden szobájába
(kemény márcziusi idő volt!) attól azt a feleletet nyerte, hogy «nem
lehet.»

– Nem lehet? Hogy hogy?

– Mert az ajtók le vannak pecsételve.

– Ki pecsételte le?

– A fiskális meg a szolgabiró, Tanusvárról.

Decebál azt hitte, hogy a vén kulcsár meggárgyult. Felsietett a
lakosztályába s akkor aztán saját két szemével láthatta, hogy a főajtóra
keresztben pecsétes szalagok vannak alkalmazva.

Mint törvénytudó ember, óvakodott letépni e tiltó szalagokat, átment a
tiszttartói lakba. A gazdatisztet épen otthon találta.

– Mi történt az én házamnál? kérdé tőle indulatosan.

– Rogo humillime. Én épen tizenhárom levelet irtam az illustrissimének,
a mikben mindenekről tudósítottam. Itt vannak a recepissék.

– Ahán! Ühüm! Én azokat nem bontottam fel. A sok országos ülés, meg a
conferentiák! No csak adja elő mi történt? élő szóval.

– Hát exequáltak bennünket. El tetszett feledkezni az Avakumról.

– Ki a tatár az az Avakum?

– Ezer bocsánatot kérek: nem tatár az, hanem görög. Tőle méltóztatott
valami hatvanezer forintot felvenni, váltóra. Aztán a váltók lejártak. A
görög nem akarta azokat megujítani; szüksége van a pénzére, vasuti
papirosokba akarja verni. A váltókat megprotestálták, nyomban itt volt a
citatoria, s alig ért rá az ember körülnézni, már jött az a biztosítási
végrehajtás. Bolond világ ez nagyon. Máskor három esztendeig is
elhúzhatta az ember a liquidum debitumot, most meg mindjárt az executión
kezdik.

– Hát mit foglaltak le nálam?

– A tanyákon a gulyát, meg a ménest; idefenn a kastélyban meg a
Thonuzóba kincseket.

Ez utóbbi két szót olyan lassan iparkodott kiejteni a tiszttartó, mint a
ki sejti, hogy most mindjárt kétfelé hasítják.

De inkább a rémület hideg réme ragadta nyakon Decebált erre a szóra.

– A Thonuzóba kincseket! Ki engedte ezt meg?

– Nem kértek rá engedelmet, instálom alásan: az a Pestről jött prókátor
egyenesen követelte, hogy ezek a kincsek képezzék a biztosítási
végrehajtás alanyát.

– Megyek rögtön a városba. Beszélek a fiskálissal. Azt az összeget elő
kell teremteni rögtön és minden áron.

– Hanem abban az esetben méltóztassék megelégedni az én neutitsányimmal,
mert a spectabilis hintajai mind le vannak pecsételve.

– Még a hintók is? No jól van. Majd segítünk rajta. Hát tiszttartó úr
nem tudott valami financialis operatiót kezdeni, mikor a zavart látta?

– Kértem az instructiókat; de nem méltóztatott a leveleimre kegyesen
válaszolni. Én csak egyféle financialis operatiót ismerek, a behordott
contókat «nem fizetni.» Méltóztassék! Itt van egy egész halom;
ácsmester, kőműves, asztalos, lakatos, még a templomépítésből. Három
esztendő óta biztatom az embereket, hogy majd a jövő héten! Ez az én
tudományom.

– Jól van, jól, azokra is majd rákerül a sor! Most csak fogasson be
gyorsan; akár paraszt szekérbe; az mindegy.

A forró viz erősen hatott! Ha egy kegyes apának a butorait lepecsételik,
az még annál is nagyobb szégyen, mint ha a fiát hadnagygyá nevezik ki.
Egy kis király holmiját elkobozni! Mint valami szatócsnak a czókmókját!
A Thonuzóba kincseket! Az kellene, hogy dobra üssék a szent sisakot, az
áldozatüstöt, meg a hártyára irott szerződést!

A főfiskusnál pedig (a ki egyuttal uradalmi ügyvédje is volt) épen
nagyon kikapott Decebál. Az majd megette, mikor eléje került. Az is
számtalan levelet röpített fel hozzá Pozsonyba, a miket ő mind félretett
felbontatlanul.

– Ne keseríts most engem a szemrehányásaiddal, szabadkozék, hanem segíts
a dolgomon. Az én kastélyomnak meg kell tisztulni a bírói pecsétektől
minden áron. Találj ki valamit.

– Hiszen találtam, meg is irtam, ha nem olvastad el! Itt van Véreskő. A
mezőváros meg akarja magát váltani az úrbériség alól tőled s ajánl neked
örökváltság fejében kerek százezer forintot.

Decebál erre a szóra büszkén hátravetette a fejét.

– Azt már nem teszem! Hogy én magam degradáljam magamat. Én Véreskőnek
ura és fejedelme vagyok. Egy nagy mezőváros engedelmeskedik a
parancsolatomnak s jobbágyi tartozását fizeti terményben és szolgálatban
nekem. Ennek a megváltására nincsen elég nagy ár.

– Pedig bizony Ponthay Adalbert gróf hasonló esetben nem volt ilyen
büszke. Ő az osztályban neki jutott Jávoros mezővárossal kiegyezett az
örökváltság iránt, szinte ilyen összegben.

– Ő tehette azt! De én nem utánzom. Hogy én a nevem predikátumának a
birtokáról lemondjak? Inkább a fejem szaladjon el a testemtől. Keress a
számomra kölcsönt bármi áron.

Ezzel az ultimatummal ment haza Decebál a tanusvári házába, a mit a nagy
rombolás után egész az utczára felépített s többé az elejét nem adta ki
boltoknak. Itt nem volt a bírói zár útjában, elhelyezkedhetett.

Arra is gondolhatott e közben, hogy a hadnagygyá lett fiával mit
csináljon? A tövisszúrás megint sajgott.

Kapott aztán még forróbb vizet, hogy azt elfelejtse.

Levele érkezett Pozsonyból, a megyei követtársától, stafétával.

Ezzel már mégsem követte azt, a mit rendesen szokott a levelek irányában
gyakorolni, hogy szultáni büszkeséggel a divánja alá rakja s rájuk
üljön.

De majd a guta ütötte meg annak a tartalmától.

A pozsonyi casinóban nagyon félreértették a hirtelen eltűnését a
városból. Azt mondják, hogy a fia kineveztetése fölötti felháborodása
csak alakoskodás. Beszélnek egy nehány ezer forint kártya-adósságról, a
mit az elfutása estéjén kellett volna kifizetnie. Ezt mindenütt a
világon becsületbeli adósságnak tekintik. És most az a csúfság fenyegeti
Decebált, hogy Bakala Peti indítványára, ha három nap alatt ki nem
egyenlíti a kártya-adósságát, kigolyózzák a casinóból.

Ez meg már épen kétségbeejtő állapot.

Arról az egynehányezer forintnyi kártya-adósságról bizony egészen
megfeledkezett Decebál a nagy izgatottságban. Nem is gondolta, hogy ezt
a casinóban olyan szigorúan veszik. Azt hitte, hogy ez is ácsconto, a
mit három esztendeig lehet halogatni. S még Bakala Peti ül ő fölötte
törvényszéket! Hol van az az aranynyal tömött szarvasbőr erszénye? hogy
azzal csapná agyon!

Az ilyen pillanatnyi veszedelmeknél rögtöni segítség volna egy levél, a
Pozsonyban hagyott feleséghez: «Becsületem veszélyben; add el rögtön az
ékszereidet! Tömd be a száját a fenevadaimnak!» Csakhogy Sára asszony az
ilyen levelet először is nem tudná elolvasni, másodszor pedig nem értené
meg, hogy mi veszedelem támad abból, ha Decebált kigolyózzák a
casinóból, kifizetetlen kártyaadósság miatt? Bár minden adósságot ki
lehetne úgy egyenlíteni, hogy az embert kiballotálnák onnan, a hol az
adósságot csinálta!

Decebál ment megint azzal a Hiób postával a főfiscushoz.

– Teremts nekem pénzt azonnal, akármi áron! Görögtől, zsidótól,
örménytől. Nem kérdem, mennyit irok alá érte.

– Akarsz a bécsi nemzeti banktól kölcsön venni?

– Attól nem! soha! Én, Tanussy Decebál, nem mehetek a német elé levett
kalappal! Én Bécsnek nem lehetek lekötelezettje. Találj ki mást!

– Hát jól van, majd holnapig gondolok ki valamit.

Decebálnak még mindig jobban fájt az a szúrás az ujján, mint az a forró
víz, a miben már nyakig ült benne. Nem lehetett neki azt tenni, hogy
épen a mikor a fiát akarja kiragadni az osztrák szolgálatból, ugyanakkor
maga, a büszke apa, a kis király, milliomokat érő birtok ura,
kopogtasson be alázatosan a kisajtón s kérjen segítséget a filiszteusok
ellen.

Még egy pár hőfokkal jobban fel kellett forrni ennek az iszapfürdőnek,
hogy használjon.

A következő napon megint kap egy levelet Pozsonyból. Már a pecsét
czíméről ráismert, hogy ezt Ponthay gróf írja.

Nem álltak egymással levelezésben. De ez pedig igen atyafiságos levél
volt.

«Kedves uramöcsém.

Az a kellemetlen incidens, a miről követtársad tegnap levélben
értesített, ne nyugtalanítsa a kedélyedet. Én, a mint a dologról
értesültem, azonnal siettem azt a bizonyos subtilis természetű
tartozásodat, távollétedben kiegyenlíteni. Meg vagyok felőle győződve,
hogy hasonló esetben te épen így jártál volna el az én irányomban.
Lehetünk acharnirt ellenfelek a politikában, de a hol a familiaris
becsület van megtámadva, kötelességünk fentartani a solidaritást… stb.»

No még csak ez kellett Decebál árva fejének! Hogy Ponthay Adalbertnek
legyen becsületbeli tartozással lekötelezve, megduplázottan atyafiságos
solidaritás nemes érzületével.

Most már őrült módra rohant a fiskálishoz.

– Segíts! de azonnal, mert külömben kiszököm a világból.

– Van valamim, mondá a főfiscus. Kaphatsz százezer forintot, fel van
ajánlva a számodra.

– Nem kérdezem a kamatot.

– Törvényes hat perczentre adják. Két esztendei felmondást engednek.
Rögtön rendelkezésedre áll az összeg, úgy, hogy a mint a pénz felvétele,
betábláztatása iránt nekem a felhatalmazást megadod, azonnal visszakapod
az Avakum-féle váltóidat; a bírói pecsétek eltávolíttatnak,
beköltözhetsz a kastélyodba. Csupán egy föltételt kötök ki: azt, hogy
addig, a míg az egész eljárás be nincs fejezve, nem kérdezed, hogy ki
adja kölcsön ezt a pénzt?

Decebál ráállt e föltételre, aláirta a meghatalmazást. Nagyon rövid
eszűnek tartotta volna magát, ha ki nem találta volna egyszerre, hogy ki
hát az a titokban rejtőző pénzfelajánló? Ki lehetne más, mint maga az
Avakum. Ez csak convertálni akarja a «lebegő» adósságot «fundált»
adóssággá, azért volt az egész executionalis comedia. Hát teljék kedve!

Így aztán hazajutott a birói pecsét alól felszabadított tűzhalmi
kastélyába, még mielőtt felesége utána jött volna Pozsonyból.

Első dolga volt számba venni a nagy muzeumot, melyet Thonuzóba-kincse
számára rendezett be. Itt voltak, csorbítatlanul a megfizethetlen drága
ereklyék, velük tölthette el éjeit, napjait. Nekik panaszolta el a nagy
gyalázatot, melyet egy elkorcsosult unoka czímerükön ejtett. Velük
ülhetett tanácsot, mi módon lehetne kiköszörülhető ez a csorba,
letisztítható ez a rozsda, leseperhető ez a döbröcz.

Egy napon aztán elhozta a főfiscus a kifizetett váltóit, a készpénzt, a
mi azoknak az összegén túl fenmaradt és a betáblázás felőli okiratot.

Ekkor aztán megtudta Deczebál, hogy ki volt az a titokban tartandó
tőkepénzes, a ki őt boldoggá tette a kölcsönével?

Senki más, mint Ponthay Adalbert gróf.

Kedve lett volna a fejét a falba verni!

Azt a százezer forintot, a mit Ponthay gróf kapott Jávoros mezővárosától
örökváltságdíjban, a mely várost Decebál engedett át cserében őserdős
hegyekért, most ő veszi kölcsön, betáblázás mellett az esküdt
ellenségétől s még hegyébe örök hálára is le van kötelezve ezért a
nagylelkűségért.

Decebál most már nagyon vékonyra faragta azt a tollát, a mivel Manó
fiának levelet írni szándékozott. Olyanformán érezte magát, mint az a
sámsoni erejű ember, a ki egy nagy betegség után először megy ki a
szabadba, s alig tudja egyik lábát húzni a másik után.



A MÁSVILÁGI HÖLGY.

Több mint egy éve már, hogy a császárvárost izgalomban tartja ez a
csodatünemény.

Egy fiatal leány, a ki delejes álmában a mult és jövendő legrejtettebb
titkait leleplezi.

Az előkelő osztályok egészen electrizálva vannak a villamos
csodalénytől. Csak is ezek érintkezhetnek vele, mert egy óráig tartó
beszélgetésnek az előre letett díja tíz louisdor, ez közönséges
halandónak drága mulatság.

Ellenben a főurak és hölgyek, bankárok és nagykereskedők, művészi
celebritások, sőt még magas állású főtisztek és diplomaták is egymásnak
adják a bástya-utczai magányos ház ajtajának a kilincsét reggeli tíz
órától esti hatig, eddig tart a delejes alvás ideje. Azontúl a
csodahölgy valószínűleg visszatér erre a világra ebédelni.

Egy évnél több már, hogy mindenki adózik neki – az aranyaival és
bámulatával; a scepticusok megtérnek, a hivők fanatikusokká válnak, ha
vele egyszer beszéltek. Ismeri ez mindenkinek a titkát, olyanokat is, a
miket a családi óvatosság őriz, a mik rég el vannak feledve, a mikről
csak a magas udvari körökben suttognak egymásnak egyenrangúak négyszem
között; – de még olyan titkokat is, a miket a magas diplomatia pecsét
alatt tart. S nincs az a hozzá intézett kérdés, a mire olyan választ ne
tudjon adni, a minek találó értelme van.

Pedig ez egy egészen fiatal leány, a kit soha senki sem látott azok
közül, a kik addig vele beszéltek.

A jóslatai közül is sok beteljesült pontosan, a mik közelebb időkre
szóltak. Házasságok úgy történtek meg, a hogy ő megjövendölte,
előléptetések, kegyvesztések nyomban bekövetkeztek, lehetetlenségnek
látszó fordulatok az élet és szív világában megdöbbentően megvalósultak
s minden ember bámult rajta, hogy lehet ez?

A nevét nem tudni a leánynak.

Egy bizonyos Sommacampagna grófné unokahuga gyanánt szerepelteti, ki egy
pár év óta lakik ott magányosan, egyikében azoknak az ódon
palotácskáknak, a miket a a nagy körút elsöpört a föld szinéről később.

A grófné igazi grófné volt, ezt a rendőrség a leghitelesebb utánjárással
kideríté; hogy olasz, azt bizonyítá a kiejtése és arczvonásai. Túl volt
a fiatalság korán, de még mindig szép. Hogy mulatságba, társaságba nem
járt, arra erős oka volt. Topa lábai voltak, (mint lord Byronnak) ez
otthon ülni kényszeríté.

A hintón érkező vendéget egyenruhás inas bocsátja be és vezeti a keskeny
csigalépcsőn fel az emeletbe. Az előszobában elveszik a kabátját,
pálczáját, vagy napernyőjét, elfogadják a tíz louisdorját, de még
azonkívül is mindent lerakatnak vele, a mi érczféle: vas, arany vagy
ezüst s ha történetesen olyan csizma van a lábán, a minek a sarkába
vasszegek vannak verve, azt is levettetik, s sarkatlan czipőt kap
helyette. A vesztegzár alá vetett holmijait bezárják egy szekrénybe, s
annak a réz kulcsát átadják neki. Egyedül a réz a semleges ércz a
delejes alvóra nézve, ha vasat visznek a közelébe, idegrángásba esik, ha
pedig aranyat, ezüstöt érez meg a látogatón, ellenszenves lesz iránta;
ellenben nagy rokonszenvet tanusít, ha valaki borostyánkőt visz magával,
például szivarszipkát, vagy nyakfűzért. – Ezt ott lehet is kölcsön kapni
egy kis borravalóért az inastól.

Az így le és felszerelt látogatót azután bevezetik az elfogadó-terembe.
Ott ül a selyembalzacon az olasz grófné, s megkínálja a karszékkel a
látogatót, ha férfi, a divánnal, ha hölgy, s elmondja előtte a szükséges
utasításokat.

A delejes alvó két ajtón túl az alcoveban fekszik, az ajtókat a látogató
beteheti maga után, hogy hivatlan fülek ki ne hallgassák az értekezését.
Az ágy-fülke előtt van egy nádszék, arra le kell ülni. Kéretik a
látogató, hogy erősen fenhangon beszéljen az alvóhoz, mert az külömben
meg nem hallja. A válaszolásra engedjen neki időt, s egyáltaljában
kímélje és ki ne fáraszsza. Számokat ne kérdezzen tőle, pl. lutrira,
vagy börzeárfolyamra vonatkozó számokat, mert azokra is fog ugyan
felelni, de olyan nyelven, a mit senki sem ért. – És végtére, hogyha
férfi a látogató, annak különös discret módon tudtára adatik, hogy az
alvó szűzhöz se ne közeledjék, se valami szeméremsértő szót ne intézzen
hozzá, mert az első szónál, az első lépésnél a delejes alvó
halottmerevvé dermed s erre egy legördülő rézfüggöny egyszerre elzárja
az alvófülkét s azzal vége az értekezésnek.

Még azonkívül a látogató azt az elővigyázati intézkedést is maga előtt
találja, mikor az utasítás nyomán a két elválasztó-szobán keresztül
hatolva a rejtélyes szobácskába belép, hogy az ágyfülke egy a
boltozattól a padlásig érő vékony rézsodronyból szőtt, átlátszó
függönynyel van elzárva, azon belül van a nyoszolya, melyen a csodaleány
alszik.

Mindenki azt mondja róla, hogy valami földöntúli szépség. Csak egy
vékony piquet-takaró leplezi termetét, melynek idomai Canova
remekműveire emlékeztetnek. Sokan Psychét, még többen Hébét igyekeznek
benne feltalálni. Haja aranyszínű, mely csaknem sarkáig hullámzik rajta
végig. Az arcza olyan fehér, mint a fehér rózsa, s a két ajka annyi
alakot tud ölteni, mint Proteus. És pedig azt, a mi a legszebb az
arczában, a két szemét, még nem is látta senki, mert azok folyvást
csukva vannak. Azok a hosszú selyempillák mozdulatlanul borulnak rá az
arczra. – És mégis mindenkire ráismer, a ki hozzá szól, pedig ha csak
lopva félig nyitná is fel a szemeit, ezek a sűrű pillák rögtön
elárulnák.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tanussy Manó és Ponthay Alfréd egyszerre kerültek ki a bécsújhelyi
tiszti akadémiából. Folyvást jó pajtások voltak, az első erőteljes
ismerkedés óta. Az ifjú gróf tüzértiszt volt. Ehhez a fegyvernemhez
érzett legtöbb kedvet.

Mindjárt az előléptetésük után siettek fel Bécsbe, a legmagasabb kegyet
megköszönni.

A főudvarmesteri hivatalnál tudtukra lett adva, hogy kihallgatást csak
két hét mulva fognak kapni, addig Bécsben maradjanak s magukat mindennap
bejelentsék a térparancsnoknál. – Ez nem is valami kellemetlen utasítás.

Manó erkölcsi kötelességének tartá Ponthay Adalbert grófot fölkeresni,
ki akkor Bécsben lakott s csak a főrendi ülésekre rándult le Pozsonyba,
hogy megköszönje neki a vele eddig éreztetett szivességét.

– Semmi hálálkodás! vágott a szavába Ponthay Adalbert gróf. Írásban
adtam neked, hogy csak abból a kenyérből szelek neked egy karéjt, a mit
az apád nálam hagyott. Nem is veszett kárba. Derék emberré nőttél fel.
Becsületére válsz a magyarnak, s megmutatod, hogy nemcsak huszárnak való
a fajunk, de a magasabb katonai szakban is kitünő tud lenni. Én meg
ezentúl is, a míg csak őrnagyi rangra nem viszed, adok neked évenkint
ezer forint czulágot. Soh’se huzódozzál tőle. Ezt is csak a magadéból
adom. Látod, én most kaptam kerek százezer forintot a jávorosiaktól,
örökváltság fejében. Ezt ők ezelőtt hét évvel a te apádnak is
felajánlották, de ő hallani sem akart róla, hogy egy birtokához tartozó
mezővárost a jobbágyi szolgálat alól felszabadítson. Pedig az osztálynál
ez kettőnk között nem tett volna külömbséget, a «sicuti possidetis» elve
szerint. Most aztán én ugyanezt a százezer forintot kölcsön adtam a te
életed szerzőjének, ő fizet nekem utána hatezer forint kamatot. Egy a
tied, öt marad nekem. Ez csak elég jó szerződés! – No csak te vedd el
azt a veres hasút.[2] Majd meglátod, milyen hamar elmegy az itt Bécsben.
Kérdezd meg csak a fiamtól. Az háromezer forint apanaget kap, boldogult
édes anyja végrendelete szerint, a míg nagykorúvá lesz. Úgy hiszem, már
a jövő esztendeit költi.

Adalbert gróf olyan kedélyesen disputálta bele a fiatal hadnagyba azt a
zsebpénzt, hogy lehetetlen volt visszautasítani. Majd egyszer
visszafizeti ő azt még.

Hanem azért még sem követte a kedves bajtársait mindazokba a bolond
mulatságokba, a mikben a fiatal emberek olyan igen szeretik magukat
elpazarolni, akármilyen nagyon biztatták is.

Ezek közé tartozott okvetlenül a csodaleánynál teendő látogatás is. Gil
Blasnak csak meg kellett tudni, hogy mi lesz a jövendő sorsa? Manót is
erőnek erejével magával akarta hurczolni a rendkívüli tüneményhez, de az
nem állt kötélnek, először azért, mert neki nincs hite a csodákban és
jóslatokban, másodszor pedig, mert nincs kidobni való tíz louisdorja.

Hanem aztán azért mégis csak neki kellett a legelsőnek lenni, a kinek a
füleit tele beszélje a delejes értekezésről visszatérő Gil Blas.

Hogy micsoda minden emberin túljáró eszményi szépség az a leány, ez
képezte a bevezetést. Arcza, ajka, szája, szemöldöke, a feje fölé emelt
karja, a tenyere, az ujjai, körmei, a pihegő keble, a csipői stb. úgy le
lettek írva, hogy jó lett volna egy fejezetnek egy regénybe.

– Fordíts már egy lapot, unalmaskodék Manó. Elhiszem, hogy nagyon szép.

Azután következett, hogy milyen bámulatraméltó elmés! Micsoda találékony
ész ez! Más ember még ébren sem tud élczeket mondani, ennek még altában
is minden szava találó gúny. A szemét nem nyitotta fel, de ha látott
volna is, mit tudhatta volna, hogy ki vagyok. Negyednapja jöttem ide
Bécsbe. Mégis mikor azt mondtam neki, hogy én egy regényhős vagyok, azt
felelte rá: «tudom, írt is rólad egy szép regényt Le Sage». Hát hogy
tudhatja ez, hogy engemet a bátyáim Gil Blasnak csúfolnak? Azt mondtam
neki, hogy doktor vagyok. «Igen, felelé, a ki százfontos labdacsokat
osztogat.» Hát azt honnan tudhatta, hogy tüzértiszt vagyok? hisz nem
voltam egyenruhában. Azután azt jövendölte, hogy én nem fogok
megházasodni, hanem az apám igen, az most özvegy, még lesz vagy három
testvérem. – Én kérdeztem tőle, hogy hát én miért maradnék legény fővel?
– Azt válaszolta, hogy egy ütközetben úgy össze fogja marczangolni az
arczomat egy granát, hogy csúf leszek, senki sem fog szeretni. Ezt
szerettem volna el nem hinni. Azt a furcsa kérdést intéztem hozzá, hogy
mondja hát meg, ha már keresztül lát a falon, deszkán, öltönyön, mennyi
pénz van most az én zsebeimben? – Erre minden tétovázás nélkül egyszerre
megfelelt: «Ez attól függ, hogy az Edelstein mennyit ád 3500 forintos
váltódra?» – Milliom a lelke! Hát hogy tudhatja ez, hogy az én
tárczámban egy ilyen összegre szóló tratta rejtőzik, mikor az a bezárt
szekrényben van, a minek a kulcsát a kezemben tartom. – Most már
csakugyan fel voltam paprikázva. Még egy kérdést intéztem hozzá: találja
ki, hogy ez a vékony fehér vonal itt az arczomon miféle emlék, férfi
kardvágása-e, vagy asszonyköröm helye? – Erre hosszabb gondolkodás után
ezt a választ adta: «Se nem férfi, se nem asszonykéz emléke az ott,
hanem egy magasabb lényé, a kinek a nevét megtalálom a bibliában,
megmondta a részt és verset, hogy hol. Én azt felírtam egy czédulára. Az
órának vége volt. Siettem a czédulámmal a káplánhoz, keresse ki a
bibliából azt a nevet. Megtalálta. – Tudod micsoda név az? «Emanuel». Ez
a fehér vonal annak az emléke, mikor a legelső találkozásunknál te a
körmeiddel felhasítottad az arczomat a nagy dulakodásban. – Tudod, hogy
micsoda gondolatra jöttem én erről?

– Ugyan mire?

– Ez a csodaszűz nem lehet más, mint az én vadmacskám, onnan a Styx
szigetéről.

– A «te» vadmacskád? Hát még mindig igényt tartasz rá?

– Odaadnám érte az egész anyai örökségemet! – De hallgasd csak tovább. A
mint a káplántól eljöttem, eszembe jutott, hogy felszaladjak a Burgba a
főudvarmesteri hivatalban tudakozódni az audientia napja iránt, hát a
sötét folyosón kit látok szembejönni? a mi hajdani
boszorkányszomszédnőnket Sáromberkynét, de egészen tisztességesen divat
szerint öltözve. Először ki akart kerülni, de hogy én határozottan útját
álltam, kénytelen volt az ismeretséget megujítani. Én erősen sarokba
szorítottam, kérdeztem, hogy mi járata van a Burgban? Ő szabadkozott,
hogy csak egyik-másik udvarhölgynek szokott segíteni a báli toilettje
kiállításában, majd annyit is megengedett, hogy biz ő szokott közvetítő
szolgálatokat tenni, mikor a bal paréehez kölcsönvett diadémokra van
szükség. Ez csak ürügy. Ez a furfangos asszony beletalálta magát a
hajdani hírhordó szerepébe s kezeli a főrangú család minden titkát.

– Hát én azt nem bánom.

– Magam sem fogok miatta sárgaságba esni. Hanem más van itten. Hirtelen
azt a kérdést intéztem ő kegyelméhez: «Hát Lisandra kisasszony hogy
van?» – Erre vörös lett az orrahegyéig. «Lisandra kisasszony sehogy
sincs; Lisandra meghalt!» Azzal kirántotta a kezemből a parasolját, a
minél fogva letartóztattam és úgy elszaladt, mintha egeret látott volna.
– Ez engem megerősített a gyanúmban. – A mit a somnambula beszél, azt az
anyja súgja neki valahogy, az olasz grófné csak szalmabáb.

– Az bizony nem lehetetlen! szólt Manó közönyt színlelve.

– Akarsz-e nekem egy nagy barátságot tenni? – Én nem láttam Lisandrát,
csak holdvilágnál, távolból, de te közelről láttad őt, jobban ráismersz.
Eredj el a kedvemért Sommacampagna grófnő csodaleányához.

– Jól van, elmegyek.

– Én megtérítem a tíz louisdorodat.

– Megfizetem magam. Én is kiváncsi lettem rá.

– És azután, ha csakugyan ő az, a kinek én sejtem, ha valóban ráismersz,
azt én nekem hűségesen megmondod.

– Megmondom igazán.

– Becsületszavadat rá.

– Azt.

Kézszorításos parola erősíté meg a baráti fogadást.

Másnap elment a csodaszűz látogatására Manó.

Rögtön nem bocsátották eléje, mert épen ő fényelmessége (Durchlaucht),
herczeg Simphonides volt odabenn.

A herczeg a birodalmi főváros egyik nevezetessége, százmilliomos, nagy
vállalkozó, egyike a Nordbahn főalapítóinak. S a termete is megfelel a
millióinak, ilyen kövér lelkes állatot még nem mutogattak ingyen,
bámulja az ember a teremtés remekét, mikor ezt az alakot menni látják,
hogy lehet egy ilyen roppant tömegnek két lábon haladni, hogy fel nem
billen? Iszonyú tüdejének a fujtatása messzire hallatszik, mint a
Nordbahn locomativjáé, s ha valami mondáshoz kezd, elébb szótagokra
oszlott nagy lélekzetet vesz, «hum, hán, ha», csak azután jön elő a
szózat.

A herczeg mindennap eljön a csodaszűz látogatására, ebédután. Húsz
luisdort fizet. Aztán eldiskurálgat a delejes alvóval mindenféle
lárifáriról. Ez hozzá tartozik az ejtőzéséhez. Nagyokat tud nevetni a
mágnes revelatiókon, hogy az egész palotácska megreng bele, utoljára
aztán elalszik, s ott alusznak ketten duettben, a csodaszűz a
sodronyfüggönyös fülkében, a herczeg meg a nagy rézpántos karszékben, (a
mi az ő számára mondva csinálódott) – a míg a börzeóra üt, de arra a
herczeg okvetlenül felébred, még nem volt rá eset, hogy ezt elaludta
volna, «hum, hán, ha, hét óra!» azzal aztán dübörög kifelé, két inas
fogja a hóna alatt, a míg a lépcsőn lelebeg.

Csak az ő eltávozása után szabadul fel a nézőtér az új vendégek számára,
a rezes karszéket fölcserélik ismét egy nádszékkel.

Annak a szobának, a hol a háló fülke volt, nem látszott semmi ablaka. A
falakon nem volt semmi szőnyeg, hanem régi divatú frescofestés, a szoba
mennyezete lapos boltozatba futott össze, alant és fent volt a falon
egymás fölött két négyszögletű nyilás, rézlemezzel elzárható, a minek a
czélját könnyen kitalálhatják, a kik a Meissner-féle légfűtéssel
ismerősek. A sötét szobának egy a boltozatról rézlánczon lefüggő
argant-lámpa kölcsönöz világot, olyanformán, hogy a fénye mind az alvó
leány arczára sugárzik, míg a látogató arcza és alakja egészen árnyékban
marad.

Manó helyet foglalt a nádszéken s hosszasan elbámult az alvó arczán, a
nélkül, hogy megszólította volna.

Az első tekintetre ráismert, hogy bizony ő az! Ezt a szájat, ezt az
arczot, ezeket a szemöldöket nagyon jól odarajzolta valami tündérkéz az
ő szívehártyájára. Hányszor álmodta őt maga elé. Nem akarta őt
megszólítani, azt hitte, hogy az első megszólalásra el fog tűnni előle.
Milyen észrontó szépséggé fejlődött ki azóta, hogy egymással a
holdvilágnál beszélgettek. Miről is volt a szó? Majd ha híres, nevezetes
alakokká emelkednek mind a ketten, akkor ott a dicsőség magasaiban ismét
találkozni fognak! Hát ez a hír? Ez a dicsőség? Az egyik egy delejes
jósnő, a másik egy császári mérnökhadnagy. Az egyik jóslatokat, a másik
szegleteket számít ki, melyik a nagyobb bolondság? – És hátha mégis mind
a két bolondságban lehet valami felséges nagy gondolat? valami
földöntúli bölcseség? És hátha ezt a bolondságot, ezt a bölcseséget mind
el lehet törülni egy közönséges emberi gondolattal, a mi többet ér mind
a kettőnél.

Manó igen jól vélte felhasználni a kibérelt egy órai társalgási időt
azzal, hogy szótlanul ült a széken; sejtette, hogy ha hozzá kezd a
beszélgetéshez, annak nagyhamar véget fog vetni a közbehulló rézfüggöny.

Az alvó alak sem mozdult meg. Csak keble szállt és emelkedett csendesen
a vékony takaró alatt, s feje fölé emelt kezének ujjai tettek úgy,
mintha lantot pengetnének. Arczának halványságától élesen elütött
ajkainak rózsapirossága. Külömben lehet ez a fehér arcz kendőzve is,
hogy elpirulásával ébrenlétét ne árulja el.

Mikor aztán az ifju tanácsot ült magával, hogy mit mondjon neki,
megszólítá.

– Szép Straniera!

Az alvó megnyitá ajkait, suttogva:

– Megérkeztem.

– Szabad kegyeddel beszélnem?

– Hangosabban szólj. – Messze vagyok. – Nem hallom.

– Szabad kegyeddel beszélnem?

– Tegezz. «Itt» nincsenek czímek.

Manó felnézett a szoba boltozatára, s gondolt valamit, hogy miért kell
hangosabban beszélnie, holott négy lépés a távol?

– Ismersz engem? kérdezé hangosan.

– Ismerlek. – Még leánykorodból.

(Ebből elég volt.)

– Mit csinál most az én apám? szólt ismét hangosan.

Az alvó kevés vártatva felelt.

– Az őseit fényesíti s az utódait behomályosítja.

– Hát az anyám?

– Az anyád férjhez fog menni.

– Elválik az apámtól?

– Nem válik el.

– Az apám hal meg?

– Nem hal meg.

– Hát hogy lehet ez?

– Az anyád még nem asszony.

Manó erre önkénytelen fölkaczagott.

Az alvó megfeddé érte.

– Ne kaczagj, mert az nekem fájdalmat okoz.

– Hát aztán kihez megy nőül az anyám?

– A legnagyobb ellenségéhez.

(Ebből is elég volt.)

– Most adj nekem választ egy kérdésemre. A mint legelőször férfivá
tettem magamat, találkoztam egy leánykával, a kit nagyon szerettem,
azóta mindig róla gondolkozom. Fogom-e őt birni valaha?

Gyorsan, minden gondolkozás nélkül, sietett rá felelni az álombeszélő.

– Az a leány meghalt.

Most egyszerre halk suttogásra fordította a szót az ifju.

– Nem támaszthatom-e én őt fel halottaiból?

Erre a suttogó szóra egyszerre felnyiltak azok a hosszú, álomtakaró
selyem szempillák s elévilágított az a két nagy delejsugárzó szempár, a
ki maga az egész ember, együtt a látható és láthatatlan lélek s oda
nézett a kérdező szemébe.

De ugyan e perczben a feje fölé emelt kéz is megmozdult, s rózsás ujja
hegyét bezárt ajkai elé tette, hogy az ifjunak a száján elhalt a félig
kiejtett név «Lisandra!»

Itt csak a szemekkel szabad beszélni, más beszédet kihallgatnak!

Az egyik szem azt kérdezte ragyogó nyilással:

– Hát te is szeretsz-e még?

A másik szem azt felelte szempillái alá elrejtőzéssel:

– Örökké.

A fekete szem féltékeny villámszórást mivelt, a kék szem szelid
enyelgően engesztelé, a bogárszem haragosan félre nézett, a kökényszem
erre könybe lábadt, arra aztán a parázs szempár leskelődve
visszakacsintott, mire a nefelejts szempár is nevetve ragyogott, mint a
szivárvány az esőfelhőn keresztül.

Hanem az mind nem elég az üdvösségre.

Manó áthágta a tilalmat, hogy nem szabad az alvó csodaszűzhöz közelítni,
s egészen odáig ment, a rézsodronyfüggönyig, s ott térdre bocsátkozott.
Az ágy oly közel volt, hogy onnan a leány, ha kihajolt, a függönyt
elérheté. Ajkaik összetalálkoztak egy hosszú forró csókban. Hogy a
rézsodronyrosta közbe esett, az nem vett el a csók édességből semmit.

És ekkor az a fehér rózsával vetekedő arcz olyan volt már, mint a piros
rózsa.

Most a leány valami vékony kis fehér tárgyat vont elő hálóköntöse
karmantyujából, a mit keresztül lehetett dugni a rézsodrony
rostaszemein. Manó nem ért rá tudakolni, hogy mi az? csak elrejté a
zsebébe a piczi kis ajándékot. A rézfüggöny csörömpölve gördült le a
következő pillanatban.

Manó sietett ki a szentélyből. A salonban gúnyos részvéttel kérdezé tőle
a patrona:

– Nos? Az értekezés rövid volt? Talán a rézfüggöny jött közbe?

– A mi igaz, az igaz, felelt rá Manó s aztán átvéve az inastól a zár alá
tett érczeit, sietett ki a házból.

Csak a szomszéd utczában volt bátorsága elővenni a zsebéből a tárgyat, a
mit kapott.

Egy vékony szalmapapir lapocska volt az, összesodorva, a min
kigöngyölítve e szavak voltak olvashatók:

«Emánuelnek.»

«Lakásunk Mariahilf 128. földszint. Holnapután este 11 órakor jöjj
ablakhoz kapu mellett. L».

Hogy azt a czédulkát már előre készen tartá Lisandra, az még is túl megy
az emberi lehetőségen. Hogyan tudta előre, hogy Manó ma eljön hozzá?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még az nap este találkozott Manó az ő kedves bajtársával, Ponthay
Alfréddal.

– Nos? Láttad? Ráismertél? Becsületszó! Mondj igazat!

– Igen. Ő az. A Styx szigeti vadmacska. (Hanem arra, hogy a «te
vadmacskád» legyen, nem adtam becsületszavamat, gondolá utána.)



EGÉSZ QUADRUPLE ALLIANCE.

Gil Blas azonnal sietett tapasztalásdús nagybátyját, Don Juant
felkeresni. Megtalálta a casinóban. Az ott szokta nézni a kártyásokat. Ő
maga nem kártyázott soha, neki csak egy szenvedélye volt, az asszony.

A lefolyt hét év nagyon elváltoztatta a két rokon közötti álláspontokat.
Gil Blas nagy, csontos, erős úrfivá nőtte ki magát, a kinek jól illett a
tiszti egyenruha, míg Don Juannak a háta most még jobban előre görbült,
s csak az erőhatalom tartotta fenn nála a régi jó kinézését; a haját hol
szőkére, hol barnára, hol gesztenyeszínűre festette, nyáron pedig mikor
utazni járt, s abbanhagyta a festést, egészen lilaszínű lett a haja,
volt nála szőke-saison, barna-saison, kezdett a lyon-világ veteránjai
közé számíttatni.

– Kedves bátyám, mondá Gil Blas, a sakkozó clubba húzva félre Don Juant.
Én egy nagy barátságra kérnélek téged. Tudod, hogy én egy év múlva
nagykorúvá leszek, s akkor megkapom az anyai örökségemet. Hanem én nem
várhatok odáig. Nekem szükségem volna negyvenezer forintra rögtön. Nem
ismersz valami olyan tőkepénzest, a ki ily kölcsönre hajlandó lenne?

– Hogy ne ismernék? s mire kell neked ez a nagy pénz?

– Szent czélra.

– Szent czél? Mindent tudok. Engem is örökké ilyen szent czélok
vezettek.

– Nem is sejted. Én ráismertem arra a delejes csodaszűzre.

– Csak nem ő az?

– De igen. Barátom! Azt nekem nem lehet eltürnöm, hogy egy jó családbeli
leány ily veszedelmes pályán maradjon, a hol előbb-utóbb a csáb
áldozatául fog esni. Az anyja a mi öregapánkkal volt gyöngéd viszonyban.
Nem akarok semmi vonatkozást tenni ez által. De nagyon tisztelte az öreg
ezt a hölgyet s viszont ez őtet. Én a kegyeletet megőrzöm. Én ezt az
összeget odaadom a csodaszűznek s az által olyan helyzetbe hozom, hogy
az erényét megőrizhesse. Tudod, a nyilvánosság, a titokzatosság! Ennek
előbb-utóbb rossz vége lesz. Ezt én nem engedhetem meg. Nekem meg kell
őt szabadítanom.

– Nemes keblű fiatal ember! Egészen az öregapádra ütöttél. Ő is ilyen
erénymegmentésben gyakorolta tehetségeit. Tettél már talán ilyenforma
ajánlatot az olasz grófnőnél?

– Igen.

– És nem utasította vissza!

– Azt felelte komoly méltósággal, hogy értekezni fog ez iránt a
«családdal».

– Jól van. Utána fogok járni a megbízásodnak. Pár nap alatt nyélbe lesz
sütve a dolog.

– De árulást ne kövess el ellenem!

– No, hiszen annyi eszem csak van, hogy nem szerzek magamnak párbajt egy
olyan gavallérral, a ki ágyuval lövöldöz.

– Csitt! Senkinek egy szót sem!

A mint szétváltak a nemes rokonlelkek, Don Juan azt mondá magában:

(«Soha sem hittem volna, hogy én tanuljak valamit a Gil Blas öcsémtől az
én tudományomban! Nemeskeblű ifju! Követem a példádat s megelőzlek egy
lyon-fejjel.»)

Azzal Don Juan ment fölkeresni nagybátyját, Adalbert grófot. Az a
makao-szobában volt, bankot adott. Megvárta, míg nyereséggel
visszavonul. Ilyenkor, mikor nyert, Adalbert gróf elszokta hagyni a
kártyázószobát s igen szorgalmas hirlapolvasó lett belőle. Don Juan
leült melléje, ugyanazon Augsburger Allgemeine árnyékába.

– Kedves bátyám. Mit gondolsz, sokáig elélek-e én még?

– Azzal a mértékletes életmóddal, a mit te folytatsz, hiszen még egy ősz
hajszálad sincs.

– Semmi tréfa. Igen komoly dologról akarok veled beszélni. Én szeretnék
tőled hatvanezer forintot előlegezni, hat éves levonásokra az általad
fizetett életjáradékomból.

– No, ez annyira komoly dolog, hogy kedvem volna sírva fakadni rá.

– De mindjárt olympi derü ragyogandja keresztül Jupiteri ábrázatodat, ha
elmondom, mi czélra akarom fordítani én azt az összeget. Szent czél! Egy
veszélyben forgó női erénynek a megmentése.

– Nem menthetné azt meg más?

– Senkinek sem kötelessége annyira, mint nekem. Tudod, hogy ki az a
csodaszűz, a ki neked azt jövendölte, hogy még két fiad, meg egy leányod
fog születni? Senki más, mint Sáromberkyné leánya. Tudod, hogy szegény
jó apánk milyen nagy tisztelettel viseltetett e jeles hölgy iránt. Ha ő
most ide szállhatna közénk az égből.

– Hagyd ott szegény megboldogultat! Hát mit akarsz te azzal a leánynyal?

– A legszentebbet. Biztosítani akarom őt a csábok és eltántorítások
ellen. Ez az ő mostani csodaszereplése in ultima analysi mégis csak a
bűn ösvényére vezet. Csak gondold meg, még a saját fiad is a csábítók
sorába állt, negyvenezer forintot ajánlott fel a grófnénak, s most azt
hajhássza, hogy kitől kapja meg minden áron? Százezret kész aláirni egy
uzsorásnak.

– Tüzes mennykő! Ez nem tréfa dolog.

– No hát? Ugy-e hogy nemes tettel örökítem meg az emlékezetemet, ha az
én áldozatommal két ártatlan lelket mentek meg az erény számára.

– Hát inkább te, mint a fiam? No, gyere el holnap hozzám, majd ott
beszéljünk bővebben erről a dologról.

Kezet szorítottak, s azzal ott hagyták az Allgemeinét.

Magában pedig azt gondolá Ponthay Adalbert gróf:

(Inkább az öcsém, mint a fiam? – De hát miért ne inkább én magam, mint
ti mind a ketten? – Hogy az én két halántékom között eső domb már
kopasz? Duplázzuk meg a tételt, s nem fog az látszani!)

Ponthay Adalbert a maga részéről átvándorolt a casino magánétkező
fülkéjébe, a hol Simphonides herczeg szokott vacsorálni. Még az
entremetnél találta. A poharak közül a Saint Julien szerepelt, a Cliquot
még a jeges medenczében hűselt. A milliók prófétája egyedül szokott enni
és inni. Genirozta, hogy az étvágyát bámulják. Hanem ha olyan bajtársra
akadt, a kinek az étvágya az övével versenyt tudott futtatni, abban nagy
kedve telt, még újra is kezdte érette az egész vacsorát az elején.

Ponthay Adalbert gróf pedig szivesen látott vendége volt a herczegnek.
Egyik nagyrészvényese volt minden pénzügyi müveleteinek. Az osztriga és
a giardinetto között igen szépen végig lehet azokat sorban tárgyalni. A
mai napok börzéjének épen a «Nordbahn» részvények voltak a kedvenczei,
mindennap hágott fölfelé az árkeletük. Már 80-al álltak a parin fölül.
És Adalbert grófnak volt belőlük 1000 darab. És ő mégis azt a szándékát
árulta el, – fagylaltozás közben – hogy ezeket a részvényeket kéz alatt
eladja.

– Hohó – hán – hum! lélekzett nagyot a pénzóriás. A Nordbahnt eladni!
Hallatlan! Lehetetlen! Kell a grófnak 80 ezer forint? Humhum hőhő! Talán
aranybányát akar rajta venni Erdélyben?

– Nem biz én. Hanem őszintén megvallva: (pietas dolga ez) – (nemes ember
nem türheti ezt el) – (hogy egy családunkhoz vonatkozással levő személy
nem épen rangjához illő állapotban tengődjék) – (nem mondtam volna még?)

– Hum-hán! Semmit sem hallottam.

– No, az a szegény kis árva lélek, ott a Sommacampagna grófnő lakásán, a
ki csodajövendőket mond.

– Haha, hohó, humhumhum! nekem mindennap van vele értekezésem húsz
louisdorért. Nagyon kedves teremtés. Hát mi az?

– Én megtudtam, hogy az egy előkelő családnak a leánya, a grófnő csak
mellékszemély a dologban. Az anya az udvarnál is – (de csitt! ne
tovább). Elég az hozzá, hogy ez a titokteljes szereplés nem fér össze a
család méltóságával, előbb-utóbb az erkölcsi sülyedés fertőjébe vezet.
Én elhatároztam, hogy ezt az összeget, a mit nekem úgy is csak a
véletlen szerencse adott, arra fordítom, hogy ennek az ártatlan hölgynek
az erényét megmentsem általa.

– Hohohó, ühü-hopp! döczögteté elő a nagy financier a véleményét. Hát
erre kell a 80 ezer forint? – Nyolczvanezer – hohó – forint? Egy
esztendőre? – Ez nem is sok egy esztendőre, egy hölgynek, a ki az
erényét megmenti! Csak elfogadná!

Adalbert grófnak csak elnyult az ábrázatja erre a szóra.

Hja, ha ebbe a licitatióba egy olyan úr keveredik bele, a ki a
nyolczvanezeret «esztendőnkint» értelmezi, akkor a többiek hogy
versenyezzenek?



AZ ABLAKLÁTOGATÁS.

A németek egy szóval tudják ezt kifejezni: «Fensterln». Az ő divatjuk.
Senki sem ütközik meg rajta, ha esteli tizenegy órától éjfélig a
mariahilfi vonal egy földszinti házikójának ablakából, a kidülő
vasrácson keresztül egy-egy fiatal kisasszony egy katonatiszttel
beszélget. Miért nem mennek be mind a ketten a házba? az ő dolguk. Tán
jobban esik így.

– Tudsz-e hát igazat mondani? kérdi a férfi a leánytól.

– Titokban szorgalmasan tanulom – a kedvedért.

– No hát most exament fogsz belőle tenni. Mondd meg igazán, ugyebár az a
te pythonissa szereped tiszta világcsalás?

– Nem az. Ez művészet. Csak olyan adomány, tehetség kell hozzá, mint a
színjátékhoz. Hiába adnám oda a szerepet másnak, minden utasításaival,
nem boldogulna vele. Megmagyarázhatnám akárkinek az egész technikai
berendezését a bűvészeti színpadomnak, nem tudná azt használni. Te, mint
gyakorlott technikus bizonyosan kitaláltad azt magadtól.

– Igen. Az a kis boltozatos szoba egy acusticai gócz, valódi Dyonisius
füle, a honnan a beszélgetés hangját az a felső Meissner-féle fűtőgége
átszállítja egy harmadik szobába.

– Úgy van. Ott pedig ül valaki, a ki a kilesett kérdésekre megsúgja a
választ egy rézcsövön keresztül, a mi az alvó alak nyoszolyájában egy
szélpárnába szolgál, az alvó félfülével ezen a párnán fekszik. Ez igen
egyszerű készülék s csupán arra való, hogy az alvó becsukott szemmel is
megismerje a besugó által a vele beszélőt.

– De hogy ismer mindenkit a besugó?

– Hisz ez épen a titka az egész büvészetnek, a mi nélkül az egy
furfangos szemfényvesztési tréfára szállna alá, mint a beszélő japáni,
vagy a Kempelen sakkjátszó gépbábuja. Annak, a ki az alvó alak fülébe
súgja a válaszokat, ismerni kell minden tagját a bécsi előkelő világnak,
be kell avatva lenni a főrangú családok legbensőbb titkaiba, annak mesés
emlékező tehetséggel kell birnia, hogy a kit egyszer meglátott, annak az
arczára, nevére, minden dolgára visszaemlékezzék. S még az emlékezet
maga sem teszi meg, segíteni kell a divinatiónak. Ki kell találni egyes
jelekből, véletlenekből jól eltitkolt viszonyok szálait, azokat ügyesen
legombolyítani, összekötözni, mindenki bizalmát elnyerni, mindenüvé
befurakodni, folyton leskelődni, kutatni és egy kezdő szóból az egész
történetet kitalálni. Az a nagy mester, a ki mind ehhez ért, ez az én
anyám.

– Azt is kitaláltam.

– Ő most is oda van. Egész reggeli két-három óráig a várost járja. Úgy
nevezi, hogy vadászni jár. A hol valami estély van, mulatság, családi
ünnep, ott ő mindenütt tudja magát hasznossá tenni. Segít a konyhában, a
terítésnél, az öltözőszobában, főuri családoknak titkolt pénzzavaraikban
kezükre dolgozik, zálogot közvetít, cselédet beszerez, azt hiszik,
mindezt azért az alamizsna morzsáért teszi, a mi a nagy urak asztaláról
lehull. Pedig ő rájuk vadászik. Felhajtja a vadat, én aztán elejtem.

– S tetszik neked ez a komédia?

– Oh nagyon. Ne hidd, hogy én ebben csupa báb vagyok. A művészi feladat
az enyim. Én a suttogásból csak egy tényt tudok meg, nekem kell abból
hirtelen olyan rejtélyes választ alakítanom, mely a kérdéshez odatalál,
de még sem árul el mindent. Az adott válaszban csipős élnek kell lenni,
vagy költői alakba burkolt értelemnek, s azt, hogy a kérdés miatt
zavarba jöttem volna, nem szabad elárulni egy arczpirulás, egy
veritékcsepp által a homlokon, sem a szemöldök összehúzásával, sem az
ajknak egy mosolyával. Ez a megfordított színpadi művészet, nem szabad
az arcznak semmit mutatni, csak a delejes álom egyformaságát. Hanem
hiszen nekem ehhez adományom van, én csakugyan birok azzal a delejes
lénynyel, a mit mesmerismusnak hivnak; látod azt, hogy te engem meg
fogsz látogatni, nem sugta nekem az anyám, azt a kis czédulát készen
tartottam magamnál, mielőtt te a hozzámjövetelre gondoltál volna.

– Arra is rájöhettél eszmetársulat lánczolatán, hogy én természetfölötti
tüneményekben nem hiszek. Ez a te művészeted mégis hazugság, csalás.

– Hát legyen az. Senkinek sem teszek vele kárt, ha megcsaltam.

– Csak magadnak.

– Szégyenemre válik, ugy-e? Hiszen van más fajtája a csalásnak, a mi
becsületünkre válik nekünk lányoknak. Ez a csalás meg van engedve, sőt
kivántatik tőlünk. Ez aztán kárt is okoz másnak, de nem nekünk. Hiszen,
ne félj, erre is elő van készítve az út. A delejes alvótól nem csak a
jövendő után kérdezősködnek, vannak, a kik a jelenre kiváncsiabbak.
(Nézd, hogy ég az arczom? tedd rá a kezedet.) Mindennap hallani ilyen
kérdést. Ha nekem mondják, válaszol rá a rézfüggöny. Az okosabbak a
patronának mondják el. Az feljegyzi s közli az anyámmal. Következik
heves vitatkozás. Valóságos árverezés folyik! (Nézd csak, olyan a kezem,
mint a jég!) No ne szorítsd meg olyan nagyon. Anyámról meg kell
mondanom, hogy ő büszkeségéről soha sem tett le. Annak az aranynak, a mi
ezt a büszkeséget megveheti, elébb gyűrűalakot kell felvenni. Ha az
árverezők közül, a kik kincseiket a mérlegre halmozzák, valamelyik – a
sok közül – a ki legbolondabb – azt találja mondani, hogy «no hát magát
a kezet is!» – az megkapja a pálmát. Az aztán nem kérdés, hogy a
potrohos lesz-e az? vagy a rezes orru? vagy a festett haju? vagy a
bajusztalan? (s ezek között nem a legvénebb a leggyűlöletesebb), ahhoz
menni kell. – Ez a hivatása a leánynak. – És akkor aztán áttér az egyik
csalás útja a másikéba. Hát nem milliomszor nagyobb csalás-e a
delejjóslatoknál, ha én oda térdepelek az oltár elé s Istent tanuságba
híva azt esküszöm egy embernek, a kit gyűlölök, útálok, megvetek, hogy
én azt szeretem, hogy hozzá hűséges maradok, hogy semmi bajában el nem
hagyom, midőn minden idege a szivemnek azt hangoztatja vissza: «de meg
foglak csalni! de veszedelmednek örülök! s kivánom, hogy elbukjál, hogy
elhagyhassalak!» s mikor a nagy hazugságnak a végén azt kell mondani:
«Isten engem úgy segéljen!» hogy rebegem utána az «ámen»-t, mikor
lelkemben ez az istentagadó érzés szól: «hiszen ha idehagytál
hurczoltatni, mit segíthetsz rajtam ezentúl!» – Tehát hazudni, csalni,
hamisan esküdni! – Hanem ez becsület! Ez megszerzi a világ tiszteletét.
Szegény leány, ha a theátrumon komédiázol, megvetés a sorsod – hanem ha
templomban teszed azt – dicsőség és hálálkodás fogad.

Manó fogva tartá az ablakból kihajló leánynak a kezét s halkan suttogott
hozzá.

– És hátha a templomban is lehetne igazat mondani a leánynak? Hátha
olyan kéz vezetné oda, melynek nem kell láncz, hogy örökre ott tartsa?

– De ez álom.

– Nincs olyan álom, a mit ha erősen akarunk, meg ne valósuljon. Légy az
én nőm.

A leány elszomorodott e szóra.

– Minek mondtad ki ezt a szót? mondá bánatos hangon, látod, ez a szó
olyan szent valami, mint az Isten neve, nem szabad azt könnyen
kimondani.

– Én egész hitemmel mondtam.

– Ha te annyit gondolkoztál volna ezen mint én! Gyermekkoromban is,
mikor még nem szerettem más elérhetetlent, mint a holdat, voltak ilyen
gondolataim. Mi van a holdon túl? A csillagok. Hát a csillagokon túl? A
tejút. Hát a tejúton túl? A ködfoltok. Hát azokon túl? A semmi. Hát
annak hol van a határa? Azután más végtelenség után kezdtem futni. Mi
lesz belőlünk? Én is, te is, leszünk-e valamik? Hát aztán mi lesz?
Találkozunk-e valaha ismét? Hát azután? Fogsz-e olyan jó lenni akkor is
hozzám? Hát azután? Meg még azután? És ismét azután? Ebbe olyan könnyű
belebolondulni, mint a világ végének a keresésébe. Tegnapelőtt óta, hogy
megláttalak, nem vagyok képes az alakoskodásra. Azt kellett mondanom,
hogy beteg vagyok, nem tarthatok előadást. Egyet megtudtam, lettünk
valamik: én egy szemfényvesztőnő, te egy császári tiszt; azután még
egyet, a hányszor én álmodtam te felőled, te is annyiszor én felőlem, de
hát azután? Neked semmid sincs, nekem sincs. Két semmiből nem lesz
valanni. Anyámnak minden vagyona ez a kis ház, a miben lakunk. A te
apádnak pedig nem marad idestova egyebe, mint az őseinek a csontjai; az
anyád el fogja hagyni. Ezt nem én jövendölöm. Ezt az anyám tudja így.
Egy császári hadnagy, meg egy híres somnambula! Hogy csinálsz ebből
egyet? Mi van az utolsó csillagokon túl?

– Hát én megmondom neked, hogy mi van az utolsó csillagokon túl? Egy új
csillagvilág. Te azt mondod, én is semmi vagyok, te is az. Lehet-e két
semmit összeadni? Én annál nagyobbat is tudok. Két felé vágni a semmit,
s az egyik feléből csinálni valamit. Mint császári hadnagy nőmmé nem
tehetlek, de letehetem a tiszti kardbojtot, a mikor nekem tetszik s
akkor szabad ember vagyok.

– És koldus.

– Nem az! Nem koldus az, a ki a száraz kenyeret meg tudja szolgálni
becsületes munkával. Mint a mythosi ambroziában egyesülten élvezhető
volt minden iz és zamat, úgy megvan ez a munkaszerezte falat kenyérben.
Oh ha tudnád, hogy milyen édes, milyen jól tartó ez a kenyér! Ez a te
ismeretlen világod. – Én már jártam benne. S gyönyörrel emlékezem vissza
a boldog estékre, a mikor a puszta földön fekve nem kellett senkinek
megköszönnöm az elmult napot, s a reggelekre, a mikor nem kellett
aggódnom, hogy mi lesz velem ma? Ide hivtak ebbe az ismeretlen világba.
– Lesz semmink és egy egész világunk benne! – Nem beszélek neked
hóbortokat. Messzelátó terveim vannak. Most indult meg hazánkban a nagy
tiszaszabályozási művelet, oda tanult mérnökök kellenek: engem ott
szivesen fogadnak. Keserves, nehéz munka lesz az; semmi kényelem, semmi
megpihenés. Egy nádkunyhó itt-amott valamelyik láp szigetén, vad
szederindával befutva; ez lesz a palotám, a hová a menyasszonyomat
viszem, a dobogó keblem a vánkos, a mire a fejét lehajtja; maga lesz
cseléd, szolgáló, a ki süt, főz, mosogat, ruhámat megfoldja, s danolva
vár, mikor csónakommal közelítek a nádasból feléje, s akkor aztán a
ropogó tűz mellé leheveredve elbeszélgetünk egymással azokról a
csillagokról, a mik túl vannak a látott csillagokon.

A leány elkezdett zokogni s csak annyit rebegett:

– Hol van az a szederindával befuttatott nádkunyhó?

Megvolt az eljegyzés. – Hozzá megy.

Hogy magához téregetett a gyönyörvegyületű fájdalomból, azt kérdé lelke
ifjától:

– És te valóban képes volnál arra, hogy én érettem, a te szived
kivánságából, lemondj arról a fényes pályáról, a mit annyi szorgalommal
vivtál ki magadnak, hogy a tiszti rangot letedd én értem cserében?

– Hát lássad, kedvesem, szólt szelid komolysággal az ifju, én nálam még
az elhallgatott igaz szó is épen olyan sulyos, mint a kimondott
hazugság. Ha hizelgő, csábító volnék, azt mondanám: «csupán te érted
teszem azt, hogy téged birhassalak!» – Egyéb okom is van rá. – Ma kaptam
levelet az apámtól. Azt már megtudtam, hogy őt császári tisztté
kineveztetésem nagyon lesujtotta: rögtön eltávozott Pozsonyból, ott
hagyta az országgyülést, hazament Tűzhalomra. Elhiszem, hogy abban az
állásban, a mit ő a politikai életben elfoglalt, az én czímem rá nézve
egy rákseb, belehal, ha ki nem égetheti. – Ma levélben keresett fel. –
Igen szeliden és higgadtan írt. Kedves fiának nevez. Elmondja
himezetlenül, hogy az én mostani életpályám az övét egészen lerontja.
Azután szeretetteljesen kér, hogy az ő kedvéért mondjak le a tiszti
rangról, térjek haza. Ő átengedi nekem őskövi uradalmát, gazdálkodjam
rajta. S minthogy ő soha senkitől sem kért az életben semmit ingyen: rám
hagyja, hogy ennek a kivánságának a teljesítéseért kivánjak tőle
akármit, a mi tőle függ, előre «igent»-t mond. Te kitalálhatod, hogy mit
fogok tőle kivánni? – Hát már most megtudtad, hogy nem csupán te érted
hagyom el a tiszti pályát.

A leány sohajtva mondá:

– Hát akkor mit biztattál engem azzal a szederindás nádkunyhóval?

– Oh azért ne félj! A kunyhó meglesz. Mert a felől megint én mondhatok
egész bizonyossággal jóslatot, hogy engem harmadnapra a hazakerülésem
után – vagy az ajtón, vagy az ablakon, – de ki fognak dobni a tűzhalmi
kastélyból, s nagy szerencse lesz, ha meg nem vernek.

Olyan jó kedvüen tudtak ezen nevetni! – Kezeiknek az öt ujja egymásba
volt fonva.



AZ ÉDES OTTHON.

Hét éve már, hogy az atyai háztól elszakadt az ifju, azóta ő is nagyot
változott, a gyermekből daliás legény lett, az arcza megnyult szép
tojásdad alakra; ajkain, állán pelyhezni kezdett az ütköző férfijel,
termete katonás egyenestartáshoz szokott, dús fekete haja az akkori
időkben divatozó csigákban takarta homlokát, halántékait, – egész
arczkifejezése hideg volt és kemény; hanem a szemeiben volt valami
igézet, a minek a varázsa alól ki nem tudta magát vonni sem ember, sem
állat, s vagy odasimult hozzá, vagy elszaladt előle.

Mikor egy utolsó ablaklátogatásánál búcsút vett kedvesétől, megmondva,
hogy holnap indul a szüleihez, azt mondá neki a bölcs leányzó:

– Aztán tudod, édesem, a mire kértelek. Csak arra, hogy tanulj
hallgatni. Lásd, olyan az igazmondás, mint a töltött fegyver. Az ember
használja védelemre, támadásra: az férfias dolog; de ok nélkül, tréfából
játszani vele, bolondság, gyermekeskedés.

– Jól van. Tégy zárt a szájamra.

A leány aztán megpróbálta mindenképen lezárni azt a szabadonjáró száját
a fiunak. Talán használ neki legalább egyidőre.

De Manó is sok változást talált az apai háznál, visszatértében. Először
is az anyja egészen más asszonyság volt, mint a milyennek azelőtt
ismerte. Az egykori tűzről pattant házi asszonyból a pozsonyi társaság
egész uri dámát mívelt. Salont, boudoirt tartott; Dorkó nénő ki volt
szorítva a cselédszobába; Sára asszonynak Schweizban született franczia
társalkodónője volt: attól rettenetes sok német és franczia beszédet
tanult el, parádézott is vele állandóan; sőt még abba is bele törte
magát, hogy olvasni megtanult, minden asztalán feltárt könyvek voltak
láthatók, s azokból ő aranyfogantyús lorgnonnal olvasott, s ha
látogatója jött, sietett a társalgást az irodalmi térre átvinni.
Jósikának az Abafiját már egészen átolvasta.

Előre értesítve lévén a fia megérkeztéről, annak a kedveért grand
toilettet csinált és svéd keztyűt huzott, a haját a l’anglaise fürtökbe
süttetve. (Szép asszony volt most is!)

Mikor Manó belépett a szobájába, felugrott a himzőráma mellől és eléje
szaladt, dicsekvőn kiáltva németül, francziául.

– Oh te schene Pum! Regardé mamzell: nid wahr, ist bogár Sohn? (Beau
garçon.)

Azzal megkapta a fejét: összevissza csókolgatta, egy foltot szárazon nem
hagyott rajta; folyvást áradozva: «combién bogár Sohn!»

Azzal oda ülteté maga mellé a pamlagra, folyvást ölelgetve s a
tenyerével veregetve az orczáját; szinte elfeledte az etiquette
parancsát, hogy a szobában levő hölgyet bemutassa neki: «mamzel
Zsüliett!»

A schveizi hölgy igen kövér képű szépség volt: áldott jó teremtés,
szemérmetes és mindjárt elpiruló. A mint Manó ránézett, el akart távozni
a szobából.

– Resztó! resztó! mamzel! marasztalá Sára asszony. Ist mein Emma ta! hab
i xakt, kommst her!

– Hát édes anyám, szólalt meg Manó, ha a kisasszony megengedi,
beszéljünk magyarul.

– Sik-zik-nik! Az nem illik. Ha valaki nem érti a nyelvünket, az előtt
magyarul beszélni.

– Hát akkor én majd csak csendes hallgató leszek.

Úgy sem jutott volna itten szóhoz. Sára asszony egyre kérdezett, de
feleletre nem hagyott időt; mindent meg akart tudni, a mi azóta történt,
a mióta «hast davongeloffen», «du Schelma, du Kanáli!» s más ilyen
válogatott édnevek kiséretében. S majd nemsokára rátért a vallatás arra
a kérdőpontra, hogy nem szeretett-e bele még valami herczegasszonyba?
Hán? Valld meg igazán? Senki sincs még?

Azzal magyar tréfás szokás szerint a mutatóujja hegyével megtapintá a
Manó orrának a hegyét: az elárulja, ha hazudott.

– Nix nutz! Azt majd én választom ki a számodra! Ohó! Mennyi kontesz,
hát baronesz van Pozsonyban; nobel bálban. Sármánt, elegáns, mányifik!

Aztán elszámlált neki nagy gyorsasággal, de nem egészen hibátlanul egy
egész kalendáriumot, előkelő uri hajadonok keresztneveiből. Ezekből mind
válogathat «ő» a fia számára.

(Hiszen épen azért jött most ide Manó!)

El is felejtette, hogy lakat van a száján, s egyszerre csak kirukkolt
vele nagy magyarul.

– És hátha olyan szegény leányt választottam volna, mint a milyent az
apám vett feleségül?

Erre a szóra nagyot lökött az öklével a fiának az oldalába.

– Úm möglök (unmöglich).

No ez a lökés legalább a régi stylusból való volt. Manó annyit
megtudott, hogy az anyjánál nem igen számíthat pártolásra. A szegény
leányból lett urasszony grófnét keres a fiának arául.

– Hát az apámat hol találom? kérdé, kibontakozva az anyai ölelő és
taszigáló karok közül.

Erre Sára asszony fontoskodó arczczal mondá francziául:

– Ton pér e boku pér avek.

Manó bámulva nézett szét s aztán a mademoisellehez fordult
tiszteletteljes kérelmével, hogy magyarázza meg neki, mit értsen az
alatt, hogy az ő apja most egyszerre olyan sokadmagával lett apa?

Mamzell Juliette aztán, lángvörösre pirult arczát kecsesen
félrefordítva, mintha valami szívbeli titkot vallana meg, világosítá fel
a tényállás felől, miszerint jelenleg igen sok lelki atyák vannak a
kastélyban összegyülve, a kik a követ urral együtt tanácskoznak.

– Értem, kisasszony. Köszönöm. Tractualis gyülés van, esperesek és
assessorok vannak itt, az atyám a tractus coadjutor curatora.

Tehát itt is egy nevezetes mozzanatra érkezett meg véletlenül.

Iparkodott szabadulni a boudoirból s ment az apját felkeresni.

A folyosón majd leverte a lábáról a sok szembejövő tiszteletes és világi
assessor, kik épen az előértekezletről jöttek ki Decebáltól. Megbámulták
valamennyien.

Mindenki tudta már, hogy megérkezik az elveszett fiu, s ugyan kiváncsiak
voltak rá. Vajjon csakugyan Sobri Jóska volt-e? vagy medvetánczoltató?
vagy – ne-adj-Isten! – császári tiszt? Egyik sem nézett ki belőle.

Manó azon az ajtón látta jónak bemenni, a melyiken a frequentia kijött:
a consistorium tanácsterme volt az. Csak ketten voltak már odabenn, a
coadjutor curator, meg a tractualis nótárius. – Az utóbbi Manó előtt jól
ismert alak a diákéletből, az ő diák korában contrascriba volt a
debreczeni collegiumban s mint ilyen az alumnusok főfelügyelője. De sok
poshadt káposztát megetetett velük! Azért el is nevezték «Géházi»-nak.
Most már pap valahol, s nagyra vihette a dolgát valami kerülő úton, hogy
ő viseli az egyházmegyei jegyzői hivatalt.

Egy hosszú, zöld asztal elnöki positiójában jegyzőkönyvet collaudálva
találta az apját Manó.

Ha már az anyjánál kellemesen volt meglepetve Manó azon feltünő változás
által, melyet a közművelődés annak az egész lényére gyakorolt, ez a
benyomás csak fokozódott azon átalakulás szemlélete által, melylyel az
atyja tündökölt. – A tréfás, népdal-ontó jó kedélyű czimbora helyett,
maga előtt látta a szónokok és statusférfiak egyik typicus példányát, ki
saját fontosságának érzetét sohasem hagyja el.

Decebál addig nem reflectál az ajtón belépő jövevényre, a míg a
jegyzőnek az informatiót meg nem adta.

A gyülést megnyitó szónoklatot per extensum kell a protocollumba
felvenni; nem per excerpta: diætán is ez az usus.

Csak aztán méltóztatott a kezét nyujtani a hazakerült fiának, e rövid
mondattal:

– Szép tőled, hogy hazajöttél.

– Te parancsoltad: én szót fogadtam, felelt Manó, megcsókolva az atyja
kezét.

– Úgy is kellett, szólt Decebál országgyülési szónoklat öblös hangján.
Az embernek hármas kötelességei vannak az életben: a családja iránt, a
hazája iránt és vallása iránt. E hármas kötelességet soha sem szabad az
életben elmellőznünk. (Ez készült beszéd volt!)

Manó hasonló ünnepélyes tenorból felelt meg.

– Arany betükkel fogom felírni szívem ércztáblájára ez emlékezetes
szavaidat.

– Bomolj meg! neveté el magát Decebál, kiesve a méltóságteljes
szerepből. Most is csak hóbortoskodol! No, hát beszéljünk prózában.

E szóra a jegyző úr jónak látta kibujni a karszékéből s protocollumostól
együtt elosonni más, kedvezőbb éghajlat alá.

Decebál fölkelt, kinyujtózta magát s megropogtatta az ujjait: az öt
óráig nyult consistorium egészen a hátába állt.

– No, hát gyujts rá fiam, ott a pipa. Micsoda? Nem pipázol? Hát csak
tubákot szivsz? Azt is kaphatsz az anyádnál. Ő titokban rákapott. Látott
már az anyád?

– Már meg is házasított.

– Itthon fogsz maradni?

– Egészen rendelkezésedre állok.

– A lemondásodat beadtad már?

– Azonnal, a mint megtudtam, hogy az általam választott életpálya a te
érzületeddel ellenkezik.

– Oh, azért ne képzeld ám édes fiam, szólt Decebál méltóságát
affectálva, mintha én a miatt hagytam volna oda az országgyülést, mert a
te tiszti kinevezésed közbejött. Az én positióm nem olyan ingadozó, hogy
azt egy ilyen csekélység megrendíthesse. Csupán azért siettem haza, mert
itt a quartalis gyülésen a pecsovicsok meg akarják változtatni az
instructiót az adókérdésben, ennek kell utját állnom. Azonkívül a
tractualis gyülésen is nekem kell vinnem a præsidiumot. És még annál is
fontosabb dolgok vannak függőben, a miket majd megtudsz, ha érdekel. –
Most azonban még fontos ügyeim vannak elvégzendők. Parancsolhatsz a
lovászodnak, vagy a kocsisodnak, s kirándulhatsz körültekinteni a
gazdaságban. Vagy ha az nem érdekel, megtalálod a szobámban az
országgyülési irott naplókat, nagy érdekkel birnak. Vacsorára jókor
megjöjj, hogy a társaságot ne várakoztasd.

– Köszönöm a kocsikázást édes apám, volt benne részem Bécstől idáig, a
bölcs dolgokat is hagyom nálamnál okosabb embereknek, a vacsorát pedig
nálamnál éhesebbeknek. Én csak egy kis zugot keresek a házban, a hová a
magam bolond fejét nyugalomra hajthassam.

– Tégy tetszésed szerint, egyébként jól mondád.

El is mehetett bizvást Manó a számára rendelt kis szobába a kertre nyiló
traktusban: a háznál minden embernek fontosabb dolgai voltak, mint hogy
ő vele foglalkozzék. Fumigálta őt még az utolsó hajdu is. – Sok is volt
a teendő. Egy egész traktusnak eleget tenni nem tréfa dolog!

De bizony mégis maradt egy jámbor lélek, a ki hozzá huzódott: Dorkó
nénő. Ezt a szegény, megbukott kegyenczet, a mióta az uri szobákból
kimaradt, a konyhai körök sem szivelték. Így van ez a diplomatiában! A
szakács sem engedte semmihez hozzá nyulni. Minden hatáskörét
elvesztette.

A félreeső szögletszobában ő vetette meg az ágyat az ifju tensúr számára
s önként ajánlkozott, hogy a csizmáját lehuzza. Hogy ez az
áldozatkészsége nem vétetett igénybe, azt hozta javaslatba, hogy jó
lenne tán, ha az Emmácska lábait dörzsölgetné, miként hajdan, minden
este. Hogy ez is köszönettel lett visszautasítva: végre azt már csak nem
engedte magától megtagadtatni, hogy az ifju tensúr ágyalábához egy
felfordított szakajtó fenekére lekuporodván, azt mesemondásokkal tartsa,
a míg el fog szunnyadni: miként hajdan.

– Hát jól van, meséljen Dorkó nénő.

– Jaj tens ifju úr: de egészen más világ van itten, mint hajdanában
volt! A mióta maga itt hagyott bennünket, mintha a boldogságot is
elvitte volna magával. Az ember maga-magára sem ismer már, úgy
megváltozott minden. Én bizony nem is kivánok a belső szobákba menni. Az
a franczia mamzel még csak a jó nap köszönésemet sem tudja visszaadni;
az édes mama meg mindig csak azt mondja neki, hogy «ui, ui!» Hisz én
bizony memmeg nem vagyok kezes malacz, hogy azt mondjam: «ui, ui». Hanem
azért, ha nem értem is, mégis tudom én jól, hogy mit beszélnek. A
multkor azon kaptam őket, (tudja, mikor már hire járt, hogy a tensurfi
haza kerül), hogy egy festett képet mutogattak; azt mondták rá
«kontesz.» Aztán beszéltek magárul, az Emmárul; azt a szót is mondták,
hogy «máriás». Mintha én nem tudnám, hogy mi az a máriás? A
francziafutáskor nekem is mondta azt egy nyalka franczia szapör: verje
meg a csoda! Azt teszi az, hogy a «házasság!» Jaj, lelkem Emmácskám, el
ne vegye azt a konteszt! Csúfabb az a madárijesztőnél. – Hanem hát
gazdag. Én Istenem, atyám! Hát már a Tanussy familiának arra kell nézni,
hogy hol van egy gazdag menyasszony? – Kell bizony, édes jó Emmácskám,
mert ég ez a mi kastélyunk, csak a füsti nem látszik. Tudok én mindent a
kasznár gazdasszonyától. – A legszebb birtokunkat elcseréltük sok bolond
erdőkért; mert azokban volt egy domb, a kiben el voltak rejtve a Tanussy
familia ükei, csupa csontvázak (Isten nyugtassa meg őket!) Már minek
volt azokat kiásni! – Azt mondják, hogy rettenetes sok kincseket
találtak ottan, ide hordták a kastélyba. – Na ezek bizonyosan olyan
kincsek lesznek, a minőkről én szoktam álmodni, a míg álmomban
markolászok benne, csupa körmöczi arany, mikor meg fölébredek, hát a
kukoriczás szakajtóban vájkál a kezem. Azt tudom, hogy a mióta azok az
elátkozott kincsek idekerültek a házhoz, egyik gulyát, egyik ménest a
másik után adogáljuk el; nincs már se cziframénes, se szűzménes, se
törzsgulya. De még azt is meg kellett érnem, lelkem Emmácskám, de meg ne
mondja, hogy én tőlem hallotta, hogy egyszer az egész kastélyt
lepecsételték: idejöttek a sok akasztani való fiskálisok, azt mondták,
hogy mindent elkotyavetyélnek, még a tekintetes asszonynak a kanapéját
is. – Jaj, de nagy szégyen volt a házunkon. – Hát még aztán az az isten
nyila nagy követi restellatio. Lelkem Emmácskám! A levesestálból itták a
bort, a gödények! Hogy a döbröcz verte volna meg őket. Csak hogy a ház
tetejét meg nem ették. De biz azt is megették. A városi házunkat tövig
lebontották; utoljára még Tanusvárt felgyujtották: minden porig égett.
Nekünk kellett a templomot felépítetnünk. Most is jár ránk az ácspallér
a toronyfedél áráért. – A mióta meg aztán felmentek Pozsonyba követnek,
felfordult itthon az egész gazdaság. Senkit sem fizetnek, hanem ki mit
ellophat, az az övé. Minden ember egymás elől dugdos. Senki se vesz
semmit számba. – Hát legalább maradtak volna Pozsonyban, ha már német
szóra kellett nekik menni, de minek jöttek megint haza? – Nézze csak
galambom Emmácskám: ez a sok tiszteletes, a ki itt most nyüzsög, mint a
hangya! Ne gondolja ám, hogy ez mind tanácsot ülni van itt. Megint
beleakarják ugratni a mi áldott jó urunkat valami nagy pocsba. Oh, mert
hiszen olyan jó ember, mint a falat kenyér; ha az ingét kérik, azt is
odaadja. Megint készül valami nagy restellatio. A kálvinisták főkurátort
akarnak választani. A tuhutumiak a mi urunkat akarják felléptetni, az
egész Tiszahát ellenére. Nem bánom én akár lesz, akár nem lesz, de a
vége mégis csak az lesz, hogy megüti a házunkat a lapos guta. – Jaj,
lelkem Emmácskám, de sokat mesélhetnék én magának ezekről a dolgokról,
de nem akarom az álmát elrontani. Látom már, hogy nagyokat ásit. No, de
még csak egyet! – Tegnap este, hogy a tiszteletes urak ajtaján
hallgatóztam, mikor vacsora után czihelődtek, megütötte fülemet az, hogy
magáról beszéltek, a kinek neve közöttük csak «a tékozló fiú». No nézze
csak, drága Emmácskám, micsoda követ fujnak maga ellen. Holnap, vasárnap
«Téged Isten dicsérünk» lesz szokás szerint a templomban. Ez a
ferdevállú, ez a sunyi pilátuskergető fog prédikálni, a kit azért tolnak
úgy előre, mert az esperes urnak a kisasszonyát akarja elvenni. Köztünk
mondva már egy kicsit ideje mult persona ő kelme, a ki sok farsangon
tőkét húzott. Hát ez a pokolra való papja azt fundálta ki, hogy a
holnapi predikatio textusának a tékozló fiut választja, s az urfit, a mi
drága Emmácskánkat fogja kiprédikálni. Én bizony nem mennék a templomba,
ha magának volnék. Hogy az egész világ hallatára csuffá tegyenek. Mondja
azt Emmácska, holnap reggel, hogy a hasa fáj. Főzök én magának olyan jó
herbatejet fodormentábul, hogy…»

De már akkor aludt az Emmácska mélyen.

Kiprédikálni valakit, a ki arra erkölcsi magaviseletével rászolgált: ez
a szokás a kálvinistáknál ősi előjogon alapul, mely a hajdankori
próféták dicsőséges példáiban gyökerezik. Megdorgálni a hatalmasokat az
Isten-ige hirdetőjének, miként tette Éliás, Dániel, Keresztelő János,
Akhabbal, Herodiással, és magával szent Dávid királylyal, daczolva a
világi hatalommal s engedelmeskedve az égi parancsolatnak: ez olyan
magasztos hivatás, melynek betöltése éppen a reformatio feladatai közé
tartozik.

És ennek a megfenyíttetésnek tartozik magát mindenki alávetni,
töredelmesen.

Manó nem is gondolt arra, hogy magát a fenyíték alól kivonja, sőt inkább
igen megtisztelőnek találta, hogy egy sátoros ünnepen az egész ecclesia
az ő bűneinek és bűnhödéseinek tanulságából merítse lelki épülését. Fel
is öltözött az ünneplő ruhájába szépen s mikor a másodikat harangozták,
már ott kopogtatott a «szép mama» öltözőszobájának az ajtaján. Szavát
megismervén, bebocsátották. Sára asszony szintén fel volt már készülve a
templomba menetelhez, csak épen a fejkötőjét tétette fel a kontyára.
Volt azon három nagy strucztoll, nemzeti szinű, a mivel jelmezbálban
nagyon szépen lehetett volna parádézni.

Sára asszony bókot várt a fiától, körülfordulva a sarkán a nagy álló
tükör előtt, arra a hármas strucztoll bóbitára volt különösen büszke, s
hogy Manó késedelmes volt, egyenesen felszólítá:

– Nos, hát szép vagyok-e ma?

Manó szeretetteljesen csókolá meg az anyja kezét s igaz érzéssel
suttogá, hogy más nép ne hallja:

– Oh, kedves jó anyám: szép vagy te nekem mindig és minden alakban.

– De hát ez a Kofputz?

– E nélkül még szebb volnál.

Ettől a szótól aztán eltört a türelem-mécses cserepe.

– Eredj! Czudar, csúfolodó, pimasz! Azt akarod mondani, hogy nevetséges
vagyok! Hátam mögött kinevetsz! Meg szemtül-szembe is csufolsz. Mindig
tiszteletlen voltál irántam. Nevetségessé tettél a világ előtt,
kikaczagtál. Ha én hizelegtem neked, te a nyelvedet öltötted rám.
Összeültél a csufolóimmal, hogy megszólj. Könnyebb volt a lelkednek, ha
ócsárolhattál rajtam valamit: nem gyermekem, hanem szegődött ellenségem
voltál…

Manó csak ámult és bámult, hogy mekkora zivatar támadhat a megsértett
strucztollból.

– De édes anyám.

– Nem édes! Keserű! Hát emlékezzél vissza arra a debreczeni levélre! Mi?
Én oda fáradok, töröm magamat hozzád, hogy nyomoruságodból
kiszabadítsalak, s te nekem levelet küldesz, mikor tudtad, hogy én nem
tudok olvasni, csak azért, hogy a te piszkos, szutykos, rücskös (mondott
még egy nagy sort, hogy milyen?) mendikás pajtásaid előtt nevetséget
csinálj az anyádból! Szivtelen, érzéktelen fajankó te! Egy macskakölyök
nem tenné azt az anyjával! A kis macska nem karmolja meg az anyját, de
te az én arczomat karmoltad össze, mikor azt a levelet karmoltad.

Manó szeretett volna közbeszólni, hogy ő ugyan nem írt semmi levelet, de
valamint a Niagara-zuhatagba nem lehet egy kavicsot belehajítani, mert
visszapattan róla…

Csak épen, hogy felnyitotta a száját…

– Mit? Talán el akarod tagadni azt a levelet? Behivassam a hajdut, hogy
a szemedbe mondja?

– Kérlek! Hiszek neked is annyit, mint a hajdunak. Hát még mit vétettem?

– Semmit. Ezt is jól tetted. Mert ezzel a megszégyenítéssel ösztönöztél
rá, hogy tudatlanságomból kivetkőzzem. Éjjelt nappallá téve törekedtem,
hogy kiműveljem magamat. Isten ekként jóvá fordította a te
gonoszságodat. Nincs okod többé szégyenleni az anyádat: vajha én nekem
se legyen okom pironkodni te miattad. Te lájtinánt! Volt már nekem
szerencsém feldmarsalokkal is beszélni, de azok is mind tiszteletet
tudtak előttem. «E nélkül szebb volnál!» – Hiszen csak ne volna ma a
szent ünnep, tudom, hogy megmosdatnám a fejedet lug nélkül!

Manó úgy találta, hogy jobb lesz innen kitakarodni.

– Jobb is, ha elkotródol; majd mikor érted küldök, akkor jöjj ide.

No itt megbuktunk az igazmondással. Hát nem megfogadtuk-e annak a
leánynak, hogy nem mondunk el mindent, a mit igaznak tartunk. De kár
volt a fogadásról megfeledkezni.

Most már jónak látta az apját felkeresni.

Annak a szobájában már össze voltak gyűlve az egyházi és világi
előljáróságok, s csak a harmadik harangszóra vártak.

Decebál az atyai tekintély egész méltóságával tudatá a legközelebbi
teendők iránti elhatározását.

– Emmanuel fiam, te mellettem fogsz ülni, azon a helyen, a hol én
szoktam ülni az apám mellett hajdanában. Azután a szentegyházban méltó
és illendő magaviseletet tanusíts.

(Ezek idehaza bizonyosan azt hiszik, hogy ő a templomban fütyülni
szokott, vagy a padot faragja.)

A harmadik harangszóra megindult a menet a templom felé: gyalog; pedig
az jó messze esett a kastélytól. Kocsin csak az úrhölgyek jártak a
templomba.

Addig a népség sem vonult be, a míg az urak meg nem érkeztek; künn az
utczán várt férfi és asszony.

A távolról jöttek között volt tizenkét egyházi férfiú, az esperest és
alesperest, meg a mai nap szónokát is beleszámítva; egy pár vén
vaskalapos, de vagy három fiatalabb korú lelkész is, mind simára
borotvált arczczal és fekete selyem reverendában, a minek a gallérjáról
hátul hosszú stóla függött alá: azt mindenik a karján előrevetve
viselte.

Csatlakozott hozzájuk két szál világi ülnök. Az egyik egy nyelvbeli
Sámson, a másik egy annál izmosabb hallgató ember.

Azután volt egy csoport néptanító, vulgaris néven «kosta», ezeket nem
számlálják.

A templomban a lelkészek a kathedra melletti kettős padot foglalták el,
szemben a gyülekezettel; a középső padsor volt a presbyterek helye, az
első pad magáé a Tanussy-családé, melybe a családtagok mellé senki sem
űlt, kivéve a gyűléseken, a mikor az assessorok részesültek ezen
kitüntetésben. Szélről foglalt helyet a coadjutor, Decebál, mellette
Manó.

A tanítók felvonultak a karzatra az orgona mellé s képezték az énekkart,
midőn megzendült a zsoltár.

Nagyszerű az a kálvinista zsoltáréneklés a gyülekezetben; jellemzi magát
az egész hitelvet. Azok a fenkölt dalok, a miknek szerzője egy szent
volt, egy király és egy költő egy személyben, a kit az egy Isten (még
akkor csak egy kis népfajnak ura) csoda módon felemelt a pásztorhalomról
a trónra; soha senki nem fog azokhoz hasonló énekeket szerezni, nem is
teheti más, mint ő, a ki színről-színre látta a Jehovát, a maga népe
előtt járva! S mikor ezeket az őszintén nyilatkozó zsolozsmákat
rázendíti egy épen olyan őszinte szívű keleti eredetű nép, a ki szeret a
maga Istenével közvetetlen beszélni: «Kiáltásom halld meg Isten! Vedd
füledben az én könyörgésemet! Mert én szívem nagy inségből, Messze
földről, Kiáltja fölségedet!» Olyan ez, hogy szinte viszhangzik rá az
égboltozat, a honnan a Kherubim és Szerafim serege felelget rá vissza.
Nem félig nyitott szájjal, nem lesunyt fővel, aggóskodva, de tele
szívvel és tüdővel bocsátja neki a hangját minden ember; s a koldus
rekedt hangja, az obsitos katona recsegése összevegyül a nagy urak és
úrasszonyok énekével, s mindenkinek megkönnyebbül szíve-lelke utána;
kipanaszkodta magát! Meghallgatták! Nem torkolták le: «hallgass! itt
nagy urak vannak!»

De senki sem énekelte azt a zsoltárt olyan szépen, mint Tanussy
Emmanuel. Gyönyörű tenorhangja teljes érvényesülést szerzett magának a
gyülekezetben, kihangzott az ezer ember éneke közül is. Most már tenorrá
csattant meg a gyermekkori szép áltushang; de bámulva hallgatta azt
minden ember, még a rektorok is odafenn a karzaton. S mindenki
rajtafeledte a szemét azon a gyönyörű, szelid ifjú arczon, melyen semmi
rossz indulat nyoma sem volt található, önkényt látszott jönni az
áhitat, mért színlelte volna? s mikor a végsorokat zengették a magasan
járó énekben: «Te voltál és vagy örök Isten! És te megmaradsz minden
időben!» csaknem egyedül hangzott az ő szava: úgy elhallkalódott
mellette az egész gyülekezet. Arcza, tekintete a magasba volt emelve, a
kálvinista templom puszta fehérre meszelt padmalyára; nincs «Ő»
odafestve, de azért mégis meglátja, a ki keresi. Úgy tetszett neki,
mintha az első keresztyének gyülekezetében volna, a kik elhagyott romok
közt, barlangüregekben, sírboltok pitvarában tartották isteni
tiszteletüket, s várná a martyrumát.

Az is megérkezett. Az éneklés után következett az imádság, (felállva) s
aztán a prédikácio.

A leülés zsurmolása alatt oda súgott Sára asszony a schveizi mamzellnek:

– Nid wahr? Il chant, comm ün angelo?

Hanem azért mégis: «der Kanali: infame!»

Hát aztán a prédikácio is csak elment a maga útján.

A textus a tékozló fiu allegoriájából volt véve, a mit a szónok
mindenképen iparkodott párhuzamossá tenni a Tanussy-család elzüllött
sarjadékának történetével, a mi néhol szellemdússá is vált: például, a
hol a bibliai tékozló fiúnak az együttlakomázása a sertehordozó
állatokkal még fölébe helyeztetik annak az állapotnak, a midőn egy
magyar nemesi család ivadéka egy vályuból étkezik a német kadétokkal.

Hogy ez a prédikácio egyenesen Decebál apa meghagyásából készítődött,
azt kitalálhatná Manó abból az elégedett ragyogásból, a mi az apja
arczát megdicsőité a fenyítő szónoklat alatt. Egyszer-egyszer Decebál a
könyökével meg is taszítá a fiát, s a szemöldökével odavágott neki: «ez
te rád talál!»

Hanem a szónok annál jobban izzadt; ő maga érzé azt legjobban, hogy most
nagy igazságtalanságot követ el: hiszen ha őt most igazán az Illés,
Dániel és János prófétai szelleme szállta volna meg, hát nem a tékozló
fiut kellene lemennydörögnie, hanem a tékozló apát.

Azonban hát nincs olyan hosszú prédikácio, a minek ebéd idejéig vége ne
legyen. Manó kiállta a fenyítéket, szép keresztyéni önmegadással; se nem
feszengett, se kihívó arczot nem mutatott, se el nem mosolyodott; a
prédikációra következett zsoltárt megint együtt énekelte, s aztán részt
vett az úrvacsorájában, a mit a kálvinisták «áldozás»-nak hivnak.

A gyülekezetbontás után a tractualis férfiak ismét összevárták egymást a
templom székifűtől illatos udvarán, hogy a míg a népség hazatakarodik,
az egyházi személyek hátramaradjanak.

Tisztelendő Nyeles úr, a mai nap szónoki hőse, sorba élvezé a gratuláló
kézszorításokat, a melyekkel homiletikai remeklését a szakférfiak
jutalmazák; mind azok közt legbecsesebb lehetett ránézve az a
magasztalás, melylyel a kegyúr, a kurator elhalmozá. Decebál soha sem
hallott ennél szebb prédikációt. S különösen feldicsérendőnek találta
annak erkölcsi tanulságát és alkalmaztatását.

– Ez egészen az én rossz fiamnak a viselt dolgait ábrázolta.

Manó ezt is csak egy szelid mosolygással fogadta. Hadd találja benne
kedvét az apa.

Hanem Nyeles úr mulhatatlan kötelességének tartotta a delinquens
büntetését enyhíteni és nem sulyosítani.

– Oh, kérem alássan, szólt féloldalra mosolygó szájjal, fejét a görbe
vállai közé húzva. Világért sem úgy volt czélirányozva. Távol volt tőlem
minden vonatkozás. A tékozló fiú története nagyon régi esemény.

Ez az esetlen, ügyetlen mentegetés aztán teljesen elfogyasztotta Manónak
a flegmáját, a mi külömben sem szokott fiatal embereknél nagy készletben
tartózkodni. Azt tette, hogy a vállára ütött a tiszteletesnek s azt
mondá neki:

– Ugy-e bár, Géházi! Akkor történt ez meg, a mikor te poshadt
káposztával tartottál bennünket, szegény tékozló mendikásokat.

Tyhű! Ez volt ám a furcsa puska! Ijedtében az egész nagytiszteletű
gyülekezet sóbálványnyá meredt vala. Így beszélni az egyházi szónokkal!
vállára ütni és per tu szólítani, s még a diákoktól kapott gúnynéven
nevezni: «Géházi!» Ki ne tudná, miféle csunya név az, a bibliából? Illés
próféta bélpoklos inasa! a pénzért bejelentő! Maga a megtisztelt csak
tátogott, mint a partra rántott potyka.

Még Decebál maga is megijedt. Ettől a fiókegyszarvútól kitelik, hogy még
őtet is megökleli!

Manónak azonban kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az odavetett
bombájának a romboló hatásában gyönyörködjék, ő észrevette, hogy
találkozik itten háládatos publikum is. A derék jó kosták mind
félrekapták a fejüket, hogy derült kedvüket felében legalább eltakarják.
Mert nagy az öröm Izraelben, ha a vaskalapot valami catastropha éri!
Csak egy ábrázat vigyorgott egészen szemközt fordulva a gorombaság után,
s ez ábrázatban Manó egyszerre felismerte, daczára az orrahegyéig benőtt
serteszakállnak, az ő kedves hajdani czimboráját, Jancsit. Egyszerre
odafordult hozzá, hátat mutatva az illustris társaságnak s megfogta a
néptanitó kezét.

– Servus! Jancsi pajtás! Te vagy a Galgai Jancsi úgy-e?

– Hát rám ismertél?

– Hogy ne ismertem volna? Hát te mit csinálsz itt?

– Itt vagyok kosta, Ludbereken, a rektori értekezletre jöttem.

Azzal Manó rögtön a hóna alá dugta a feltalált régi jó pajtásnak a
kezét, s rontott vele előre, ki a templomudvarból. A tanitócsoport
zsivajgott utána, s a hogy mindenki könnyen kitalálhatá abból a derült
nyájaskodásból, a mivel a rektorok Manót körülvették, czirógatták,
tapogatták, a fülébe sugdostak: ez most mind azt mondja neki: «jaj de
istenes dolog volt ennek a Géházinak megmondanod az igazat!»

Van tehát még olyan emberi osztály, a melynél az igazmondás forgalomban
levő pénz! Igen, a szegény rektorok azok. Még ő közöttük járja az
igazság. Minden megvehető a világon vagy egy, vagy más módon; de az,
hogy egy falusi rektor egy jól kapóra jött igaz gorombaságot veszendőbe
engedjen, annak nincsen ára.

Manó igazán nagyon megörült neki, hogy a Jancsit feltalálta. Tehát mégis
van hát itt valaki, a ki szereti.

Ebben az «otthon»-ban!

– Hát az apám, meg az anyám nem ismert-e rád? tudakolá Manó a régi
czimborától.

– Kire? Egy kostára? Hát ember az? Annak a szája arra való, hogy enni
adjanak neki, de nem, hogy beszéljenek is vele. Hát nem tudod? A nagy
étteremben van két asztal, egyik a közepén, a másik a falnál. Mind a
kettő fel van terítve. A középsőnél ülnek a rangbeli vendégek, a
szélsőnél a kosták. Ez a rektorok asztala. Annyian ülhetnek mellé, a
hányan odaférnek. Ebéd után azt mondja nekik a kastély ura: «nagyon
örülök, hogy szerencsém volt uraságaitokhoz, igen kérem, hogy jövőre is,
a mikor itten lesz dolguk, tiszteljék meg szerény hajlékomat becses
jelenlétükkel!» Hanem hogy kinek mi volt a neve? azt nem kérdezi meg
tőlük.

Egészen úgy volt a szokás, a hogy azt Galgai Jancsi elmondta, a tűzhalmi
kastélyban.

Oda leghamarább megérkezett a gyors inu kostasereg, Manó vezérlete
alatt; Sára asszony a mademoisellel kocsin még hamarább és így Manó
legújabb viselt dolgának még nem futamodhatott hire a kastélyban. Később
pedig az úrnő öltözködéshez fogott, s senkit sem bocsátott magához, a
míg azzal el nem készült. Akkor azután a komornától izent a hajdunak,
hogy keresse fel az úrfit és hivja be.

Ezúttal már nem kérdezte Sára asszony a fiától, hogy szép-e a fejkötője?
pedig volt rajta három georgina: egy veres, egy sárga, meg egy
rózsaszín, hanem csak egyszerűen leczkét adott neki a társaságban
követendő illemről, a mit az ilyen katonaiskolából kiszabadult kamasz
nem is ismerhet.

– Aztán idegen emberek előtt csináljunk nyájas képet. Most nyújtsd a
karodat: vigyázz, hogy le ne taposd a sleppemet.

Sára asszony a fia karján lejtett át az étterembe, a mellékszobában még
dörmögött rá, duzzogott; a mint az ajtó kinyilt, egyszerre nyájas képet
mosolyított feléje, s kecsesen megköszönte neki, hogy a karján idáig
vezette, legyezőjével megczirógatva az orczáját: «mon cher petit bébé!»
s azután még complimentet is mondott neki: «tu as voix tres bien». A
miből Manó megértette azt, hogy az anyja az énekéért dicséri meg, s
sietett neki francziául, egész courtoisievel ezért hálás köszönetét
kifejezni.

– No csak ne hadarj olyan nagyon! oktatá Sára asszony. A francziát szép
csendesen, halkan kell mondani, minden szótagot jól megnyomva, oh tudom
én, beszéltem én a diætán Pozsonyban elég franczia urral, még
attachéekkal is.

Ennél a szónál az esperes ur közbelépett. Kedves kötelességének tartá
alkalmat nyujtani a ház asszonyának a kedve szerint való franczia
társalgásra, ő kint tanult az akadémiákon Németországban, ott sajátítá
el a franczia idiomát, bár azóta nem igen gyakorolhatta. Így azután,
egymás mellett ülvén az asztalnál, folyvást tarthatták egymást franczia
beszéddel: érteni ugyan nem értették, hogy mit mond a másik? ellenben
mondtak egymásnak olyan gorombaságokat akaratlanul, hogy a mademoiselle
folyvást a legyezőjével takargatta elpiruló arczát.

Manónak az a szerencse jutott, hogy a rectorok asztalánál elnökölhetett.
Igazán szerencse. Ott van aztán jó kedv, pattogó élcz, adomamondás.
Hiszen otthon is ez a szegény rectornak az asztalán a harmadik tál étel,
ez az ő vizes kancsójához a borjárulék, a tréfás jó kedv. Hihetőleg az
édes Jézus is azon módon változtatta a kánai menyegzőben borrá a vizet,
hogy rászabadította a tanítványait (az első kostákat) az adomázásra.

Itt azonban nem volt hiányosság a borban, s annak mind a főasztalnál,
mind az alsó táblán meg is felelt emberül a vendégsereg.

Manó soha sem ivott bort. (A kadétokat bizony nem tractálják olyannal.)
De nem is szerette. Most mégis beledictálták. A jó barátságért, a
viszontlátás örömére! Nem tagadhatta meg.

S a bornak volt is hatása. Érzé, hogy ez valami jókedvű ördög, a ki az
embernek az érzéseit fel tudja csiklándozni. Tüzet gyujtott, a hol jég
volt.

A főasztalnál javában volt az áldomásozás, körmönfont toastok (egész
búcsúztatók!) törtek keresztül a kés, villa csörömpölésén. Manót is
ösztökélték az asztaltársai, hogy bocsásson el egy felköszöntést, de nem
akart rá vállalkozni.

– Ha én valakit tisztelek, szeretek: azt én a háta mögött, ha
megtámadják, megvédelmezem, még kardot is húzok érte, de hogy én valakit
szemtől-szembe nyakon-pofon dicsérjek: arra nem visz rá a lelkem.

Ez olyan fenhangon volt mondva, hogy a szomszéd asztalnál is
meghallhatták s meg is orrolhattak érte.

– Egy embert azonban mégis kedvem lett volna felköszönteni, ha jelen
volna, szólt Manó. Az én feledhetetlen mesteremet, Horkázyt, a táltosok
utódját. Csodálom, hogy ő most nincsen itten.

A tűzhalmi rector tudott róla fölvilágosítást adni. Nem jöhet az öreg:
megdagadtak a lábai, nem járhat rajtuk, feküdni kénytelen, s nem szabad
neki bort inni.

– Akkor meg fogom szegény öreget látogatni.

Mentül jobban fogyott a jó bor, annál nagyobbra nőtt a jó kedv,
különösen a rectorok asztalánál. A nagy zsivaj, hahota miatt alig
lehetett már a főasztalnál érvényt szerezni a későbbi toastoknak,
hasztalan parancsolgatott át Decebál: «csendesen ott a
macska-asztalnál», rá sem hallgattak. Bornak, rectornak külön sem lehet
parancsolni, hát még ha összefognak. Aztán Manó adta maga a rossz
példát. Restelte is a dolgát Sára asszony nagyon s figyelmeztetésül
kenyérgalacsinokkal hajigált hozzá.

Az esperes ur végre, az ebéd végén, mikor már a hajduk az 1834-ikit
töltögették a karcsú poharakba, szellemi felsőbbségének tudatára levén
hangolva, jónak látta odafordulni Manóhoz, a dévaj fiatalba belekötni.

– Hát édes uramöcsém, Emmánuel ur, járt-e kadét korában is a templomba?

Manó fidélis modorban válaszolt.

– Jártam bizony, mert muszáj volt.

– Persze, hogy pápista templomba?

– Biz a kadétok számára nem tartanak mást.

– Hát aztán mit szoktak csinálni a kadétok a templomban?

– Bodzafa fujó tülköket vittek magukkal s virtust csináltak belőle, hogy
ki találja el egy szem borsóval a regimentspaternek a fején a süveget.

Ez derék mulatság volt: nagyon megnevették.

– Hát Emmánuel öcsémuram, kegyed is részt vett ebben az ájtatos
ritusban?

– Annyi bizonyos, hogy engem is rendesen becsuktak az egész classissal
együtt, mert a tettest senki sem árulta el.

– Hát azután gyónásra vitték-e a kadétokat? kérdezősködék tovább az
esperes ur.

– Rendes időközökben.

– S vajjon mit szoktak meggyónni a kópék?

– Hát hogy pénteki napon, a mikor böjtölni kellene, hány legyet találtak
a levesben, aztán meg volt a regimentspaternek egy csúf vén
gazdasszonya: az ez iránt táplált tilos érzelmeket gyónta meg mindenki a
paternek.

– Hát öcsémuram is épen ilyen istentelenkedést művelt-e?

– Én más methodust követtem. Mikor a reglement szerint gyónni rendeltek,
én mindjárt azt a bünömet vallottam meg, hogy nem adok semmit a papokra,
erre aztán az volt az absolutio, hogy mehetek a pokolba!

Ezt is harsány nevetés követte.

– De reménylem, szólt az esperes ur (egyedül tartva meg komoly
méltóságát az asztalnál), hogy öcsémuram e szóval csak a pápista papokat
értette?

Manónak nagyot csendült a füle. Eszébe jutott, hogy mit fogadott
Lizandrának: «ne mondj el mindent, a mi a nyelvedre akad, csak azért,
mert igaznak hiszed». Talán hallatlanná lehetne tenni azt a kérdést s
inkább rákezdeni valami nótára. De az a nyughatatlan ördög, a ki a boron
keresztül lopózik az ember zsigereibe, nem engedte neki, hogy elnyelje,
a mit gondolt.

– Én bizony, megvallva az igazat, mind valamennyit oda értettem.

Már ez csunya nagy gorombaság volt! Ennyi reverenda jelenlétében. Ilyet
igazán csak részeg fővel mondhat ki valaki.

Fel is háborodott erre az egész tractus. Az esperes úr az elszörnyedés
hangján emelé szózatát e sulyos vádra:

– Hisz akkor kegyed atheista! vallástalan! Isten- és Krisztus-tagadó.

Erre aztán egészen szembe fordult Manó, s elkomolyodva nézett a lelkész
arczába. Nagy csendesség támadt.

– Nem vagyok hitetlen, nagytiszteletű ur. Én Istent imádom s
parancsolatjait követem. Krisztusban hiszek és azt vallom, hogy minden,
a mit ő tett és mondott, isteni volt és örökké megmarad, de a mit az
emberek tettek hozzá, az mind gyarló, emberi munka, tökéletlen és
mulandó beszéd.

De jobb lett volna a gyereknek a zimankós jégesőre kiállni s azt
capacitálni, hogy nincs igaza, mint ilyen szót odadudolni egy asztalra,
a mit hosszában csupa papok ülnek végig.

Nagy zivatar zúdult a fejére.

Decebál el akarta ütni a dolgot.

– Ugyan ne hallgassanak a haszontalan kölyökre! Hiszen be van rúgva! nem
tudja, mit beszél.

De az esperes nem volt hajlandó kiereszteni az áldozatát a kezei közül,
s lecsitítva a többieket, megapostrofálta a lázadót.

– Tehát tökéletlen munka mindaz, a mit emberek csináltak? Hát például a
«credo?»

Ahán! No, most meg vagy fogva Emmánuel. Feküdj le. Erre nincs felelet. A
«Hiszekegy» ugyanaz a kálvinistának, a mi a pápistának, a lutheránusnak,
a görögnek. Ez érczből öntött monumentuma a mult és jövendő
évezredeknek.

Még nagyobbat csendült a füle Manónak. Csak úgy inté az a távollevő jó
lélek: «hallgass el! Sunyd le a fejedet! Kérlek, járj eszeden!»

Nem fogadott szót neki. Kinyujtotta a kezét. Mutatta, hogy felelni akar.

– Igen is. Épen a credo az, a mi az emberi munka jellegét legjobban
viseli magán, mert van benne egy igen nagy hiány, egy nagy valótlanság
és egy nagy ellenmondás.

Erre a blasphemiára Sára asszony felugrott az asztaltól, s a füleire
tapasztotta a tenyereit.

– Juj, juj! Ezt nem hallgathatom tovább. Hisz a lelkem kárhozik el vele!

S azzal kiszaladt az étteremből a mamsellel együtt.

– Fiu! kiálta Decebál Manóra, eredj ki innen! Az ilyen szent dolgokat
egy ostoba fiunak nyelvére sem szabad venni.

Az esperes nem engedett.

– De csak maradjon. Hiszen mi theologusok tanulhatunk tőle. Az úr néha a
gyermekek ajkán át hirdeti a bölcseség igéit.

– Sőt a szamarakén át! kiáltá Decebál, mint Bálám idejében.

Most aztán egészen a tíz körmére állt az ördög, a kit Manó lenyelt.
Felállt a helyéről s kilépett a kérdező elé.

– No, hát itt maradok. Jézus tizenkét esztendős volt, mikor a papokkal,
az irástudókkal disputált.

– Hát halljuk azt a nagy hiányosságot a credóban?

– Előadom. A credo elmondja, hogy a Krisztus született és meghalt, de a
mi a fő dolog, azt, hogy életében mit tett? azt, hogy megváltó lett,
azt, hogy a szeretet Istenének vallása által a bálványokat ledönté és
ezért szenvedett kínhalált, arról a credo nem szól semmit.

E meleg érzés hangján elmondott szavak nem költöttek többé haragos
ellenkezést, hiszen nem gúny, nem istentagadás hangzott azokban: ezt
bizony Sára asszony is meghallhatta volna. Azonban mégis minden oldalról
rá jött az alapos czáfolat: «Az nem hiány! Azt minden keresztyén ember
úgy is jól tudja! nem lehet mindent összefoglalni.»

– No, jól van. Elég volt! mondá rá Decebál.

– Nem. Kérem! Halljuk, tiltakozék az esperes. Ebben az ifjuban egy nagy
apostol veszett el. Hát az a valótlanság a credóban hol található?

Manó erre is vállalkozott: hiába volt a fülcsengés.

– Ott, a hol ez mondatik: «Szálla alá poklokra». Ennek ellene mond maga
egyike ama hét mondásoknak, a miket a megváltó a keresztfáról
hangoztatott, midőn így szól az egyik latorhoz: «bizony mondom neked, ma
velem leszesz a paradicsomban». Tehát Krisztus azt mondta, hogy «ma» fog
a paradicsomban lenni: halála napján. Én a Krisztus szavainak hiszek.

Már ez nagy szóvihart idézett a gyerek fejére: «erre majd megfelelünk!»
biztatták minden oldalról.

Ő azonban rájok sem ügyelt, hanem a harmadik scrupulusát is előadta,
kérdezést sem várva:

– A nagy ellenmondás pedig van e két tételben: «onnan lészen eljövendő
itélni eleveneket és holtakat» s aztán három sorral odább «hiszem
bűneinknek bocsánatját». Már vagy megitéltetnek a bűneim, vagy
megbocsáttatnak, de együtt a kettőt nem érthetem.

No, megeredt erre minden oldalról az excomunnicatio: «Manicheus!
Arianus! Socinianus! Patarenus! Baffometista!

– Hiszen ez amaz egyszarvú, a kinek eljövetelét János Jelenések könyve
megjósolja! mennydörgé az esperes, míg Decebál megsemmisülten rogyott
hanyatt a karszékbe. Ez a rossz kölyök porba ejti még az egész
főcurátorságot.

Maga Manó is kezdett most már megszontyolodni. Ennél is okosabb dolog
lett volna egy toastot mondani, s felköszönteni az esperest, mint a
tiszántuli Melchizédechet.

– Pajtás te! sugá a fülébe Galgai Jancsi. Te ugyan szép hinárba másztál
mostan bele. No megállj, majd én kirántalak belőle. Csöngessétek a
poharaitokat!

A mire a rektorok elkezdték késfokkal pengetni az ivóeszközöket.

Galgai Jancsi pedig rákezdé.

– Uram, uram! tisztelendő Sohaj Mátyás uram, szállok az úrnak.

A pohárcsengetésnek megvan az a varázshatása, hogy egy pillanatnyi
csendességet idéz elő, s ha a merénylet elkövetőjének van elég harsány
hangja és ügyessége magát ebbe a hasadékba befurni s a toastját hirtelen
elsütni, hát még gyakran sikerül is. Így tett Galgai Jancsi, röviden
odakiáltva a felemelt pohárnak.

– A mai nap hősét, tiszteletes Nyeles Lőrincz káplány urat, a leendő
sásligeti lelkipásztort, az Isten éltesse!

Erre egy részleges lelkesedés és pohárösszecsörrenés következett, a
megtisztelt felugrott a székéről s sietett elébb a főasztalnál ülő
patronusokkal, azután felköszöntőjével a poharát megütköztetni.

– Mi volt ez? kérdezé Manó a barátjától; – te felköszöntöd azt az
embert, a kit ki nem állhatsz?

– Megállj csak, súgá az, várd el, mi lesz ennek a folytatása?

Nyomban következett az eredmény. Egyike az úri asztal végén ülő fiatal
papoknak, még harsányabb hangon, mint az előtte szólott, rivallá el a
contratoastot.

– Én pedig emelem poharamat szintén a leendő sásligeti lelkészre,
tiszteletes Baksavári Antal uramra.

Az is nagy éljenzést kapott, fele a társaságnak, kivált a fiatalja,
annak a részén volt.

De az öregek nem hagyták abba a dolgot. Protestáltak.

– Az nem lehet! Abból nem lesz semmi! Baksavári soha sem lesz sásligeti
lelkész!

– Miért nem? kiabált vissza az ellentábor.

– Mert canoni hibája van.

– Miféle canoni hiba?

– Megcsalta a jegyesét, otthagyta esküvő előtt.

– Ezt nem tiltja a canon! – Hanem tiltja az ecclesiában való
korteskedést, a mit Nyeles követ el.

Erre a szóra kiütött a háboru; a Páris almája, a szép Heléna papucsa, a
kovásztalan kenyér, az alexandriai csizmák, mind gyönge ürügy a
háborura, a sásligeti papválasztás dolgához képest. Miként Attila
halálával a hunnusok tábora egymást öldökölni támadt, akként kavarodott
fel egyszerre az egész tractus ezzel a dupla felköszöntéssel, még a
német assessor is kiabálni kezdett s mind valamennyien Decebálhoz
rohantak, majd széjjeltépték, hogy tegyen hát igazságot közöttük, melyik
a nagyobb canoni hiba, az-e, ha valaki a mátkáját űlve hagyja, vagy az,
ha a hívek között korteskedik; Decebál pedig ezer zavarban volt; bánta
is, akármit mondanak a «komjáti canonok», csak az ő gallérját ereszszék!
Hisz egyik félt sem sértheti meg azzal, hogy ellene tegyen igazságot.
(Jön a főcurátorválasztás.) Futhatott ezalatt Emmánuel úrfi, a merre
akart, nem törődtek már vele, ha magát Pilátust kidisputálja is a
credóból.

El is osont az úrfi szépen az amabilis confusio alatt, a mit a kedves
pajtása rendezett a számára.

Ebéd közben elmondá neki Galgai Jancsi, hogy ő nem akar ám pappá lenni,
hanem a mi pénzt keres a rectorián, azzal felmegy Pestre, prókátorságot
tanulni. Be is bizonyította ime, hogy milyen szép talentuma van a
pörcsináláshoz!

Manó aztán az ajtófélhez támogatott botok közül kiválasztva a
leggörcsösebbet, azt elvitte magával a sétára, az italhordó hajdúnak
megmondva, hogy ha keresik, hát tudassa, hogy Horkázy urat ment
meglátogatni.

A hajdu ezt menten megreferálta a szobaleánynak, a szobaleány besúgta
Sára asszonynak, az pedig nagyon megijedt miatta. Ő neki sokszor
elhistorizálta Horkázy, hogyan fogták el az Emmát legátus korában? Ez a
fiú most, hogy haza került, megy boszút állni a megkínzóján. Erős dalia
lett belőle, ha megharagszik, porrá töri azt a vén táltost, a ki meg
egész rokkant lett azóta. Sára asszony hirtelen behivatta a Dorkó nénőt,
ráparancsolt, hogy fusson az úrfi után, lesse meg, hová megy; ha a
pópához megy, leskelődjék be az ablakon, s ha valami gorombaságot
találna elkövetni a tisztelendő úron, rontson be és adja tudtára az
Emmának, hogy a mamája hivatja, rögtön siessen haza. De ha lehet, még
fogja el útközben és térítse vissza.

Manó azonban nem úgy járt, a hogy okos emberek szoktak, a csinált úton,
hanem neki vágott toronyirányában a mezőnek, az útját szelő patakot
átugrotta, a vadaskert sárfalán keresztül vetette magát, lovon sem
lehetett utólérni.

Az Árpádkori templom közelében állt az alacsony paplak, mely Horkázy
residentiáját képezte, az ajtaja tárva-nyitva volt, épen akkor jött ki
rajta a diakonus; harangozni kellett neki a délutáni templomra, a mihez
csak a pap hiányzott, meg a közönség.

A paplak udvarán akkora volt a csalán, lósóska meg az ebkapor, hogy
bottal kellett utat törni a konyhaajtóig. A tűzhelyen nem égett tűz,
pedig vasárnap volt. Bizonyosan a kastélyból küldik ide az ételt. Még
egy kutya sem ugatta meg a látogatót.

Manó benyitott az utczai szoba ajtaján: az volt a táltosnak a
dísz-szobája. Mikor volt ez kimeszelve? Hát még felsurolva? Piszok,
pókháló, penész uralkodott szerte, bőrszékeken, pamlagon olyan vastag
volt a por, hogy a látogató ujjával ráirhatta a nevét. A nagy szobába
torkollott egy kis benyiló, a minek tárva volt az ajtaja. Annak a
belsejéből hangzott ki valami mély rekedt hang: «Ki mászkál ott a
szobában?»

Manó legjobb válasznak tartá bemutatni az alakját a kérdezőnek.

Az öreg szyttya ott feküdt az ágyon, egyik lábát kinyujtva egy
szalmaszékre: az a lába olyan kegyetlenül be volt bugyolálva, hogy
valóságos elefántlábhoz hasonlított, egy lópokrócz, meg egy medvebőr
képezték az ágybelijét ősi szokáshoz illőn. Olyan tárgy nem volt a
szobájában, a mitől a tolvaj el ne szaladjon, ha utána dobálják. Asztal
nem volt a fekhelye előtt, hanem az ágya felett volt egy mély ablak,
mely a folyosóra nyilt, a minek az a kettős haszna volt, kogy
kikiabálhatott rajta a diakonusára, aztán meg a savanyúvizes palaczkokat
is odarakhatta.

Mikor a látogatóját meglátta Horkázy, azt hitte, hogy az utolsó órája
ütött. Egyszerre ráismert a hajdani tanítványára.

– Nini! Az Emmácska! Hebegé ijedten, s elfeledkezve a fájós lábáról, ki
akart ugrani az ágyból, hanem aztán sziszegve esett vissza s a térdéhez
kapott.

– Én vagyok biz az, Horkázy bácsi, mondá enyelgő hangon az ifjú. A
hajdani Emma – most pedig Manónak hivnak. De ne féljen tőlem, nem vagyok
valami félelmes ördög, csak afféle fűevő manó, a kit a német
«Grasteufel»-nek nevez.

– Hát nem haragszik rám? kérdezé az öreg síránkozó hangon, s összetette
könyörgő módra a két kezét.

Manónak az egész arczkifejezésében volt valami csodaszerű, engesztelő
varázs, a mi, ha akarta, öreget és ifjat meghódított. Ez megelőzte a
szavait.

– Igazán megmondom, hogy mind e mai napig nehéz szívvel voltam önre,
páter, de ma meggondoltam. Talán a véletlen, talán magasabb sugallat
volt, a mi oda vitt. A templomunkban voltam. Áldoztam. Ez minálunk
annyit jelent, hogy kibékülünk ellenségeinkkel s megáldozzuk a
haragunkat. Megfogadtam, hogy békejobbot nyújtok ma önnek, ha a
házunkhoz jön. Aztán meghallottam, hogy ön betegen fekszik. Hát ide
jöttem. És most én kérem önt, hogy bocsásson meg azért a sok keserű
óráért, a mit gyerekészszel önnek szereztem, s aztán részemről is legyen
feledve minden.

– Igazán! rebegé az öreg s félve nyujtá a kezét Manónak s csak azután,
hogy az nem ropogtatta össze a csontjait, állapodott meg iránta a
bizodalma: nem tréfa, a mit mond. Komolyan veszi, a mit «áldozat»-nak
hivnak a kálomisták. «Ne menjen le a nap a te haragoddal!»

Manó aztán leült a beteg ember ágya szélére s kikérdezé nagy
részvétteljesen, hogy mi baja? hogyan gyógyítják?

A beteg embernek olyan jól esett, hogy elmondhatta valakinek, hogyan
vándorol az a kutyafájdalom a bokájából a térdébe, onnan egyszerre
átugrik a másik térdébe s aztán masirozik le egész a sarkáig, a lába
öregujjáig: azt hiszi, hogy megdicsőül bele. Nem ér semmit az a sok
kenőcs, medecina, a mit a doktor rendel: többet használnak azok a
mindenféle lapuk, a mikkel egy javasasszony a lábát beborogatja, de
legtöbbet használ ennek majd a hideg föld.

Manó vigasztalta az öreget: majd jön a nyár, a jó nap melege többet ér
az egész patikánál, még az ő lakodalmán tánczolni is kell az öregnek.

Ezzel még meg is nevetteté.

A nevetésre nyitott be Dorkó nénő. Azzal a politikával élt, hogy egy
tálba, meg egy asztalkendőbe összeszedett holmi sültet és süteményt az
úri asztal maradékaiból; azzal szaladt át a paphoz, hogy tiszteli a
tekintetes asszony, egy kis collatiót küldött. Úgy tett Dorkó nénő,
mintha nagyon meg volna lepetve, mikor Manó úrfit megpillantja. Nem is
gondolta volna!

Még egy palaczk borocskát is hozott a betegnek, de ez azt határozottan
visszautasította.

– Csak idd meg magad, Dorkó lányom, nekem nem szabad bort innom. Jobb
volna nekem egy kis bikszádi borvíz. Attól meggyógyulnék, ha mindig azt
ihatnám.

– Hát miért nem hozat? kérdezé tőle Manó.

– Mert nincs hozzá való monéta. A szegény tűzhalmi orosz esperesnek
nincs se keresztelője, se esketője, se temetése, csak úgy teng, mint a
Toldi Miklós lova. A bikszádi pedig drága, egy tizesért adják a
görögnél.

Hanem az ennivalónak nagyon megörült, mindjárt hozzá is látott. Hogy
könnyebben étkezhessék, fel kelle őt ültetni az ágyában, egyik lábát a
másik után nagy óvatosan leemelgetni, aztán alátett karral ülő helyzetbe
hozni a nehéz testet. Manó segítsége nélkül ez meg sem történhetett
volna. Az emelgetés közben Manó egy ezüstpénzt odacsúsztatott a Dorkó
kezébe. Elértette a jó lélek, mire kell az? s lódult ki a szobából.

Manó pedig az alatt gyönyörködött benne, milyen mohón tömi magába két
marokkal a patiens a pecsenyét, tortát egymás után. Nagyon ki lehetett
éhezve.

Sebtén megérkezett Dorkó nénő, hozta a miért küldték: a bikszádi
borvizes palaczkot. Talált egy poharat, azt tele töltötte. Haj, de jól
is esett! Ez az igazi nektár!

– Elég lesz mára! Holnapra is maradjon.

– Nem úgy lesz az pater, mondá Manó. Hanem hozasson magának, ha ezt
rendelte az orvos, s érzi a jó hatását, egy egész ládával.

– Rengeteg pénz kéne ahhoz.

– Tán csak kikerül még valahonnan, mondá Manó, s a zsebébe nyúlva,
kivett valami apró pénzt, s a pópa kezébe csúsztatá.

Az azt hitte, öt krajczárosokat kap s nagyot hördült, úgy megijedt,
mikor a markába tekintett.

– Hüh! hisz ezek sárga csikók!

Nem akart hinni a saját szemeinek, Dorkó elé tartá a tenyerét.

– Arany ez? ugy-e Dorka?

– Jézus Máriám, tíz arany! No már ez nagy eset!

Azzal Dorkó felkapta az asztalkendőt, a miben a tálat hozta, s futásnak
eredt. Hogy ezt a nagy esetet mentül hamarább elmondhassa az
úrasszonyának. Jaj dehogy döngette meg az Emma úrfi a vén papot, de még
a fájós lábát is emelgette, de még tiz aranyat is adott neki bikszádi
vízre. Az öreg még a másvilágon is bikszádi vizet ihatik azon.

Manó is tovább akart menni, csak helyre kellett még fektetnie a hajdani
mentorát, a testét az ágyba, a lábát a szalmaszékre.

Hanem az öreg meg fogta a kezét s visszatartá.

– Hát igazán megbocsát nekem, Emmácskám?

– Gyermek dolgok azok! Ki tartogatná emlékében?

– Mondja azt, hogy megbocsát! Nekem ezt a szót kell hallanom. Ezt akarom
a fejem alá tenni, hogy aludni tudjak. Mert különben úgy zúg, mintha egy
méhkas volna a fejem alja. Meg tud-e nekem bocsátani mindazokért, a
miket maga ellen vétettem?

– Jól van, pater, megbocsátok, szólt Manó, komoly, határozott
tekintettel nézve a beteg ember zavaros szemébe, s kezét nyujtá neki.

A pópa mind a két kezével oda szoritá a szivéhez ezt a kezet, suttogó
hangon kérdezve:

– És tudja, hogy miért bocsát meg? Nemcsak azért, a mit a gyermek ellen
vétettem.

– Tudom. Még azért is, a miket a gyermeknek az apja ellen vétett ön.

– Hallott már valamit?

– Csak néhány szót, de abból sejtem az egészet.

– No, hát maradjon itt még. Én meggyónok mindent. Le is irtam levélben.
Halálom után megkapja ezt Tanussy Decebál. De a fiának még életemben
elmondom, mert tudom, hogy nem fog megölni érte. Nagy gonoszság ez, a
mit mi elkövettünk: én és mások. A kikről nem is hinné el. Hogy egy nagy
hatalmas embernek szarvakat növeljünk, hogy azután a szarvainál fogva
elvezessük a vágóhídra. Üljön ide mellém, hallgassa meg. A szyttyák
történetét; nem azt, hogy honnan támadának, hanem, hogy hogyan múlnak
el.

Késő este volt, mikor Manó visszatért a táltos látogatásából; Sára
asszony kétszer is visszaszalajtá Dorkó nénőt, hogy lessen be a
folyosó-ablakon az Emma után: lehetetlen, hogy az a suhancz valami
gyilkosságot ne kövessen el, bizonyosan parazsat rakott a pópa hátára,
de a Dorkó mindannyiszor azzal a tudósítással tért vissza, hogy a pater
meg az úrfi nagyon nyájasan beszélgetnek egymással. Egyszer-egyszer a
pap a mellét üti ököllel: az úrfi csillapítja, vigasztalja; a pater
zokog, az úrfi meg letörli a könyeit. A pater még a kezét is csókolja
neki.

– Mesebeszéd ez mind!

Manó egy nagy, nehéz tudománynyal lett gazdagabb, (keserves gazdagság!)
mikor az apai kastélyhoz visszaballagott. Útközben, a hány bogáncsot
talált virágjában, a botjával leütötte a fejét, s zsebre rakta. Jó az a
Bálám szamarának!

Az alatt a tiszteletes urak ki is békülének, le is ülének a czapári
czwikkhez, s adutoztak erősen, feledve minden constroversiát. Decebál
természetesen nem kártyázott, ő nem szokott krajczárban játszani.

A Manó úrfi legújabb viselt dolga a beteg papnál már köztudomásuvá lett:
Dorkó elmondta a hajdúnak, a hajdu az uraságoknak. Egy kis dogmaticus
vita is keletkezett belőle; kérdés: «vajjon elfogadható-e keresztyén
embernek az, a ki szavaiban tagadja, de cselekedeteiben követi a
szentirást?» – Pro és contra. – Ejh! «frische viere!»

A mint Manó a társaság közé lépett, nagy volt a vigasság, a melylyel
fogadták: «itt jön az új apostól!»

– Hát megtérítette-e uramöcsém a pópát? kérdezé tréfásan az esperes.
(Épen nagy zsinórt húzott be.)

– Meg, volt az egyszótagú válasz.

– Én máskép térítettem volna meg! szólt Galgai Jancsi. Pedig épen az én
botomat tetszett magával vinni.

– A megbocsátás a legszebb keresztyén erény! sápogá Nyeles úr,
tiszteletteljesen váltva fel az adut-kétszemet a hetessel.

Decebál nem hagyhatta szó nélkül ezt a felmagasztalt erényt.

– Hanem nagyon sok pénze lehet fiamuramnak, ha csak úgy tíz aranyával
osztogatja az ajándékokat.

– Hát Illés prófétának a hollótól küldözött az úr zsemlyét, mikor ő
kelme megéhezett a pusztában: én is vagyok annyi holló.

– Az, hogy hol veszi a holló a zsemlyét, még nem olyan csodakérdés, mint
az, hogy hol veszi egy kadetiskolából kikerült hadnagy a gyönge
aranyakat?

– Ennek a talánynak pedig ugyan könnyű a nyitja. Mire való a
«szivattyu?»

– Ohó! kis fiacskám! Hát te már tudod, hogy mi az a szivattyu? Nagyon
korán kezded! Sajnálom az uzsorásodat, de nem fogom az adósságodat
kifizetni. Még kiskorú vagy.

– Én nem uzsorástól kaptam a pénzt, a mit kiadok: igen tisztességes
ember adta, a ki nekem kamat nélkül, másoknak pedig hatos kamatra
szokott kölcsönözni.

– Haha! Kaczagott Decebál. No, azt a jámbor samaritánust szeretném
ismerni. S azzal meggyújtotta a pipáját a kártyázó-asztal gyertyájánál.

– Pedig ismerheted, Ponthay Adalbert grófnak hivják.

Erre a szóra kiesett a tajtékpipa Decebál szájából: szerencse, hogy
össze nem tört.

S ezzel Manó odalépett Decebálhoz, a vállára tette a kezét s azt mondá
neki:

– Hat évig a gróf fizette értem a szükséges költségeket. Elfogadtam,
mint becsületbeli tartozást: Tudom bizonyosan, hogy az én apám ezt neki
vissza fogja fizetni.

Erre Decebál kénytelen volt sietve válaszolni, «Vissza fogom neki
fizetni, az utolsó forintig».

Manó ezzel megfordult a sarkán s kiment a kártyázószobából.

A társaság is, meg Decebál is rájött, hogy ez a ficzkó imponál a háznál.



EXODUS.

Decebál sejtett valamit. Ez a fiú Horkázival beszélt. A vén szyttyát
nagyon elhanyagolták, a mióta Pozsonyba felment az uraság. Elmaradtak az
úri asztal örömei és a mellékjövedelmek, a panaszkodó leveleit pedig
feltöretlenül rakták félre. Ez most boszuból és mentegetődzésből sok
szép felfedezést tehetett a fiú előtt, az itt történtek felől.
Birtokcsere, terhes adósságok, pénzzavarok! Az ilyen ismeretek nem igen
emelik az apai tekintélyt. Meg kell világítani a magasabb szempontokat.

A mint másnap a vendégek eltávozának, odahivatá magához Manót.

Ott fogadta a régészeti szentélyében, körülvéve muzeuma pompájától. A
Thonuzóba-kincsek mind ódon mintázatú szekrényekben álltak, üveg alatt.
Egy életnagyságú olajfestmény kitünő művészünk, Kis Bálint ecsetje
nyomán, magát Thonuzóbát és a feleségét örökíté meg, abban a
pillanatban, a midőn lovon ülve, a nyilak sokasága által keresztül-kasul
furattatnak. A kép találóan jellemzi az ősök kedélyhangulatát, a vezér
fumigálja az egész dolgot, az asszony csiklandozva érzi magát.

Azonban Manóra nem igen látszott hatni mind ez a mesés kincstár, mikor
belépett. Nyilván nem ért hozzá.

– Itt vagyok, apám.

– Nem azért hivattalak, mintha meg akarnálak dicsérni, kezdé Decebál a
pirongatoriumot. Tegnap ugyan helytelenül viselted magadat.

– Elismerem s szánom-bánom bűnömet. Mentsen ki, hogy szokásom ellenére
bort ittam. Sohasem szólok többé bele vallásos dolgokba, hiszen nem
akarok én új sectát alapítani.

– Nekem csináltál azzal csak nagy galibát. A te hebehurgya beszéded
sokat rontott az én főcuratori jelöltségemen.

– Légy a felől nyugodt, apám. Az én bolondságom elenyészik a te érdemeid
mellett. Az egész Tiszántúl nem találnak az egyház férfiai erősebb
kálvinista hitet és jobb konyhát, mint te nálad.

– Már micsoda frivol beszéd ez megint!

Most azután egészen a helyzet magaslatára emelkedék Decebál, s nem
késett meggyőződése lángpallosával megfenyíteni a fejét emelgető hydrát.

– Kár pedig oly fitymálólag beszélni a protestáns papokról, édes
úrficskám! Ezek voltak a vezérvilágai a szabadságnak Magyarországon.
Ezek szenvedtek kínzatást, gályarabságot, vérpadot a nép szabadságáért,
az emberi jogokért, az alkotmányért. Ezek tartották fenn a nemzeti
érzületet, ezek terjesztették a lelki világosságot, a mi magyar népünk
között századok során át. Ezeknek köszönhetjük első sorban, hogy nem
vagyunk helóták. Hanem azt persze nem tanítják a bécsújhelyi
cadetiskolában! Ott csak nevetségessé tudják tenni a papokat. Pedig mivé
lenne a nép vallás nélkül? Egy scopa dissoluta! Azért tanuld tisztelni a
mi papjainkat: az égi üdv és a földi szabadság letéteményeseit!

Ez a valóban emelkedett hangulatú dorgálás minden más fiú keblében mély
magábaszállást idézett volna elő, hanem hát az a bécsújhelyi iskola! Nem
volt fogékony kebel hozzá.

– Engem semmiféle iskola nem tett ellenségévé sem a népnek, sem a
szabadságnak, – mondá vakmerő feleseléssel a fiú, – de én nem azzal
óhajtom a népet boldogítani, a mivel a papok, hogy a másvilágon kínálom
a jóléttel és a szabadsággal, hanem meg akarom adni neki azt még ezen a
földön. Ha olyan nagyon szivünkön fekszik a szabadság, kezdjük magunkon,
szabadítsuk fel a jobbágyainkat a szolgaság alól, ezt megköszönik.

– Ostoba vagy! Mit értesz ahhoz! förmedt a fecsegőre a bölcs államférfi.
Itt vannak ni a józefina ideák! A democratia! A mely a magyar nemzetet
semmivé teszi. Ehhez te ne szólj! Még egy kicsit nőjjön be a fejedlágya.
– Beszéljünk másról. – Nem országgyülést tartani hivtalak én ide, hanem,
hogy adj számot a magad dolgairól. Úgy hiszem, van jogom hozzá. S talán
szabad azt a kérdést intéznem a fiamhoz, hogy micsoda összeköttetései
voltak neki évek sorain át az én családom, a haza, a szabadság
ellenségével, Ponthay gróffal? Erre felelj nekem, minden frivolitás és
tergiversatio nélkül, komolyan és egyenesen.

– A hogy parancsolod, apám. Kezdem ott, a hol a házadtól elszöktem.
Ennek az okát talán ismered is?

– Akarom hallani.

– Tehát elmondom. Férfi voltam, eszemet éreztem, s engem leánynak és
butának neveltek.

– Ez anyád dolga volt.

– Hagyjuk szegény anyámat. Az ő felfogását megmagyarázza a nagy
szeretet, a hit a jóslatokban, s az ismeretlenség; de a mit velem
tettek, az mind a te szemed előtt történt. Te tudtad, hogy az nem jó,
helytelen és engedted történni.

– Az nem igaz.

– Emlékezzél rá, hogy azt a nevetséges exament, a hol nekem,
leányruhában, egy avult alphabet szerint kellett volna magamat világ
csúfjára kitüntetnem, te hidegvérrel végig nézted. – Semmi sem fájt
olyan nagyon, mint apám egykedvű arczát látni e kigunyoltatásom alatt. S
ez elbutításban rendszer volt. És én ez ellen küzdöttem a gyermekakarat
minden erejével. Játékidőmet titokban arra használtam fel, hogy
játszópajtásomtól tanuljak. Szomjúságnál, éhségnél erősebb volt ez a
vágy bennem. Te nem vetted észre! Itthon tarthattál volna, ha akkor,
mikor a nevemet leirtam, megfogod a kezemet s azt mondod a társaságnak:
«igen is, én fiam Emánuel», hanem a helyett engedted az úgynevezett
nevelőmet utánam szaladni bottal, hogy megfenyítsen; az anyámat
elküldted öltözködni, te magad pedig mentél (majd kivakkantotta:
«kártyázni» – nem) magas politikát csinálni.

– No hát jól van. Megszöktél. Jól tetted. – Halljuk tovább.

– Felkerestem azt a kálvinista nagy iskolát, a melyről igazán
elmondhatni, hogy századokon át erős vára volt a nemzeti műveltségnek és
szabadságnak. Beálltam mendikásnak. Vétenék az Isten ellen, ha egy
panasz szavam is volna azon napok ellen, a miket itt töltöttem. Nem
éheztem soha; kaptam kenyeret és könyvet, a mennyi elég volt, s ha
ütöttek, úgy bántak velem, mint fiúval. És az én apám, anyám
félesztendeig felém sem nézett. – Nem volt az a szegény koldusgyerek
közöttünk, a kinek az anyja legalább egy sátoros ünnepen egy hamuban
sült vakarcsot ne küldött volna, csupán a Tanussy-ivadékról nem
emlékezett meg senki, annak nem jutott más, mint a mit a pajtásai
megosztottak vele. Hogy ne szerettem volna hát meg ezeket a pajtásokat?…

A mondat másik részét elhallgatta.

– Hogy mi nem mehettünk utánad, vágott közbe az apa, annak erős okai
voltak.

– Tudom. Államfogság. Tizennégy napig tartó. Váltságdíj. Sokkal nagyobb,
mint a milyennel Barnabás nagyapánk kiszabadíttatott Sinan pasa
fogságából. Aztán a nagy archæologiai feltárás. Nagyobb dolgok ezek,
mint hogy egy rossz gyerek után kérdezősködni is maradjon idő. –

De igen, az anyám feljött Debreczenbe, aztán hogy meglátott, a mint a
petákos temetésen énekeltem, úgy megutált, hogy visszafordult és
otthagyott.

– Otthagyott, mert nem jelentél meg a hivására, sőt levélküldéssel
insultáltad.

– A levelet bizonyosan a tanárom irta, én akkor ágyban feküdtem,
kimarjult lábbal.

– No hát azt az anyád nem szagolhatta meg.

– Hiszen nem panaszt tenni állok itt most, hanem hogy magamat igazoljam
előtted. – Ebben a helyzetemben érkezett hozzám egy levele Ponthay
Adalbert grófnak; ez a köztetek végbement birtokcsere után történt. Itt
van a levél, olvasd el, kérlek.

Decebál kezében reszketett a levél, a míg a sorait átfutotta, az
olvasmány az arczába kergette a vért.

– Láthatod a levél keltéről, folytatá Manó, hogy én az ajánlatot nem
fogadtam el. Nagy pénz volt, a mit benne találtam; a csizmám talpába
tettem s rajta jártam; nem vettem hasznát. Akartam a megkezdett tövises
úton tovább menni magam erejéből. Elmentem legatusnak. A szegény
paraszttól elfogadhatom az alamizsna krajczárt, de nem a bankót a
mæcenástól. És ekkor mit gondoltak ki idehaza azok, a kiknek Isten és a
természet jogot adott hozzá, hogy velem foglalkozzanak. Utánam küldték
ezt a kiállhatatlan, gyűlölt csodabolondot? hogy egy brutális hajdu
segítségével utonálló módon ejtsen kelepczébe. Azok megfogtak,
megkötöztek, megnémítottak, újra beleöltöztettek az utált gúnyákba;
ingerkedve, gúnyolódva, csufosan hurczoltak el erőszakkal. Hát mondjad!
Ha te lettél volna akkor az én helyemben, s maga Lucifer nyujtotta volna
a kezét, hogy kiszabadítson, nem fogadtad volna-e el azonnal?

Decebál bosszusan dörmögé: «erről én semmit sem tudok.»

– Így jutottam aztán a bécsujhelyi cadetiskolába, oda nem jöhetett
utánam Horkázy. Az évdíjat és havi zsebpénzt Ponthay Adalbert gróf
fizette értem, a mit én visszafizetendő kölcsönül fogadtam tőle, s a
kamaton kivül még valóságos hálával is tartozom neki; mert ott szereztem
magamnak tudományos készültséget, mely mellett a világ bármely
civilizált országában megélhetek; még talán idehaza is.

Az utóbbi szavait Manónak hallgatta is, nem is Decebál. Ellenben ez a
Ponthay gróf levele egészen elfoglalá. Annyi megütötte a fülét, hogy a
fia beszél valamit az esze után való megélhetésről. A honfoglalás óta
ilyen plebejus eszme be nem lopózott a Tanussy család keblébe. Erre
kellett valami concret eszmével válaszolni. Más is tud «keresni», de
egyszerre egész kincshalmazt.

– Hát, édes fiam, ez a levél némileg engemet látszik vádolni azzal, hogy
egy jól jövedelmező birtokunkat egy rossz jövedelmüért kicseréltem.

– Ellenkezőleg! Bocsáss meg, hogy a szavaidba vágok. E levél
igazságszeretetedet emlegeti, hogy egy hosszú pernek barátságos
egyességgel végét szakítottad, a jog Ponthayék részén volt.

– De elhuzhattam volna a pert évtizedekig, s az alatt a haszonélvezet az
enyém marad vala. Én azonban már akkor bizonyosan tudtam, hogy a cserébe
nyerendő birtokon van elrejtve ősapánk Thonuzóba sirja. A kegyelet
megnyerte jutalmát. Ne véld, hogy tékozló kézzel téptem szét
birtokainkat. Tekints magad körül s látni fogod, hogy egy kincstár
közepett állasz, melynek értéke megnevezhetetlen. Ezt én szereztem!

Manó nagyot sohajtott. Fájt neki, hogy az apjára, a kit szeret, egy okos
emberre, a kit tisztel, egy nagy emberre, a kit félt, úgy kell
tekintenie, mint a hogy a kedélybetegek intézetének orvosa szokott nézni
azokra a szerencsétlenekre, a kik magukat «római császárok»-nak hiszik.
Azok után, a miket Horkázy elmondott neki, csak mély sajnálkozással
lehetett eltelve az apja iránt.

Decebál körülvezette Manót a kincstárában. Kezébe adogatta a nagyszerű
leleteket, magyarázatot tartott neki minden darabnál: mi volt az? mi
czélra szolgált? mit bizonyít?

Mikor aztán minden részletesen fel volt magasztalva, akkor csak amugy
fitymálódva odaveté: «és nekem ezekért a kincsekért négyszáz
nyolczvanezer forintot kináltak már.»

– Kár volt oda nem adni, mondá a fiú.

– Kár volt oda nem adnom? ismétlé sértetten az apa.

– Én, ha neked volnék, még most is eladnám.

– Te eladnád, ha rajtad állna?!

– Tudok Bécsben egy régiségkereskedőt, Justus Fraus a neve.

– Justus Fraus? De furcsa név!

– Jó volna az emberét megismerned.

– És elcsaklizzam az őseim kincstárát neki?

– A világ jobban megismerné a műemlékeket, ha közszemlére, muzeumokba
kerülnének, mint itt. Te nálad elrejtve maradnak. Külömben is nem ártana
ezeknek egy kis szakértő megbirálás. Én archæolog nem vagyok, de annyit
látok, hogy e kincsek között olyanok is vannak, a miket már akkor, a
mikor Thonuzóba élt, senki sem viselt, avar függők és kelta fibulák; de
még inkább felötlenek a későbbi korból való ékszerek, a mik a cinque
cento művészeire emlékeztetnek, azt pedig, hogy a mithras-imádat
bálványai hogy keveredtek a magyar vezérek kincsei közé? épen nem tudom
megérteni.

– Mert nem értesz hozzá! Azt nem is kivánja tőled senki.

Hanem a tényeket el kell hinned. Ez egész kincstárt saját felügyeletem
alatt tárták fel; mindez együtt volt egy czölöpsirban.

– A czölöpsirt elhiszem.

– A többit is el kell hinned, ha én mondom. Ott volt a két csontváz
lovon ülve, lábaiknál a kedvencz eb és sólyom koponyái. Az egész
kincshalmaz, a nyilakon levő irás mind valódi hunnus eredetre vall.

– De hiszen a mi nyelvünknek nincs semmiféle ázsiai idiomával
grammatikai hasonlatossága, nyelvtani rendszerünk egyes egyedül a
finnekével azonos.

No hiszen ilyen hittagadást még nem mondtak ki ennél a háznál! De még az
egész Tiszántúli kerületben sem, soha!

– Micsoda? kiálta fel Decebál; olyan düh és meglepetés hangján, mint a
kinek alattomos kutya harapott a lába ikrájába, hát te is finnista vagy?
Hát te is megőrültél, hogy a finnekkel akarsz bennünket rokonságba
hozni? A fókavadászokkal?

Manó abban a tévedésben volt, hogy itt most tudományos dissertatiót
lehet tartani. Védelmezni akarta az álláspontját.

– Édes apám! Ezen az atyafiságon bizony nincs mit szégyenlenünk. A finn
nemzet, azért, hogy számra kisebb a magyarnál, mind azokkal az
előnyökkel fel van ruházva, a mikre mi büszkék vagyunk. Vitézségben
mindig elől jár; a finn ezredek az orosz hadsereg legkiválóbb csapatai,
a finn nemzet maroknyi létszámával, alkotmányos szabadságát,
intézményeit egyedül birta fentartani a nagy Muszkaország közepett, s
míveltség dolgában egészen európai szinvonalon áll; irodalma,
tanintézete ismeretesebb, mint a mieink, s mesés hazaszeretete egészen
ikertestvére a mienknek.

– De én nem akarok semmi testvériséget se a finnekkel, se a lapponokkal,
se a csuvaszokkal, se a többi rongyos, riha pereputytyal! Nekem Attila
volt az ősapám! Az Isten ostora!

Manó most vette észre, hogy micsoda rossz fát tett a tűzre! Hiszen
finnistának lenni nagyobb hæresis, mint ha valaki zsidóvá lenne!

– Engedelmet kérek! Bocsáss meg. Egy szót sem szóltam. Vissza vonok
mindent. Ezentúl belefoglalom még Attilát is a hiszekegybe.

Decebálban forrt már a méreg. Átkozott cadetiskola! Hogy elrontotta
ennek a fiunak az érzelmeit. Nem szereti ez többé a hazáját!

Összeszedte magát. Parancsolt a fellázadt indulatainak. Félre tette,
hogy most apa és fiú (úr és jobbágy) állanak egymással szemközt.
Leszállt a kedvéért a vitatkozó ellenfél diapasonjára.

– Nem akarom a vakonhívő hypokrita engedelmességet reád erőszakolni. Meg
akarlak győzni az adatok csalhatatlanságával. Beszéljenek a
kézzelfogható tények. Mondják azok a skeptikus szemedbe, hogy igen is, a
hunnok utódai voltunk és maradunk. A dicsőséges hunnoké, a kik nem
kutyák által vontatott szánokon jöttek be ide országot foglalni, nem
ittak iramszarvastejet, nem öltözködtek tengeri fókabőrbe, nem volt
laposra nyomott orruk, legyező fülük, fülig érő szájuk; hanem délczeg,
lovon ülő, párduczbőr viselő daliák voltak; egyedül nemesek a népek
tengerében, a kikre nézve minden más nép csak jobbágy és rabszolga
lehetett. Bendeguz, Mundzuk, Tuhutum. Ezek voltak a neveik. Le a
sarukkal, korcs ivadék! Mikor e helyre lépsz! Aztán olvasd el ezt! S
akkor borulj arczra.

E szóknál Decebál egy a falba bevésett gránitkőszekrényből czifra kulcs
segélyével felnyitva a fiókot, elővette azt az aranykapszulába rejtett
hártyairatot, a mi nyolczszáz esztendőn át ott rejtőzött Thonuzóba
összeszorított fogai között s azt tenyerébe fektetve és kisimítva,
odatartá Manó szeme elé.

– Olvasd el, mi van ebbe irva!

De már ekkor Manónak a józan esze is fogyatékán járt, elfeledkezett
minden tiszteletről, a mivel a legközelebb eső apjának tartozik. Eszébe
jutott ez apocryph betüknek láttára mind az a boszantás, busítás, a
mivel gyermekkorát elkeserítették. A lábával mérgesen dobbantott s
félretolta maga elől azt a megbecsülhetetlen régi irást, még a fogait is
csikorgatta hozzá.

– Kérlek! vidd előlem ezt a firkát!

– «Firkát!» Te! Nyáladék kölyök! Tudod, mi van ezen irva? Ős igazi hun
betükkel? A «szer», melyet a mi ősünk kötött a hét vezérrel. A jog, mely
a Tanussy-családnak utat nyit Magyarország trónjához.

Most már az egész világ sárgának tetszett Manó szeme előtt.

– Ne add a kezembe azt az ákombákot, mert összetépem!

Erre a szóra úgy ütötte arczul Decebál a fiát, a tenyerében tartott
hártyairattal együtt, hogy csak úgy csattant.

E végzetes ütés után elnémulva nézett egy perczig az apa és fiú egymás
szemébe.

Hogy ezzel örökre el vannak egymástól szakítva, azt tudta mind a kettő.

Manó találta meg elébb a szavát.

Halkan, suttogva rebegé:

– Adja Isten, hogy ezt az ütést soha meg ne bánd, apám.

Decebálban erre még jobban felforrt a dölyfös indulat. Még egyszer
felemelte a kezét. Talán ismételni akarta? Hanem az ifjú hamarább
elkapta a kezecsuklóját, s az apa érezheté, hogy fiának az ökle, mint
egy vasbilincs, úgy tartja fogva a kezét.

– Emlékezzél reá, suttogá fülébe a fiú, hogy itt, ezen a helyen, fogja
te neked ezt az ütést visszaadni egy kéz, a kitől legkevésbé várnád, s a
ki elől nem védheted magad, s ez az ütés jobban fog neked fájni, mint a
tied nekem. Isten legyen veled.

Azzal ellenállhatlan erőszakkal emelte fel az apai kezet az ajkához és
megcsókolta azt.

Akkor aztán sietett ki a kincstárából. Ment az anyja lakosztályába. A
mademoiselle jött elébe a salonba, miután az a szokás divatozott a
kastélyban, hogy az urnőnél előbb be kellett jelenteni a családtagok
látogatását. Azt az izenetet tudatták Manó urfival, hogy ő nagyságának
most vapeurje van, fekszik; nem fogadhat, majd tudatni fogja az ifjú
urral, ha a levèet tartja.

– Majd! Majd!

Ilyen «majd» nem jön elő ez életben soha többé!

Manó kiszakított egy levelet a tárczájából, s irónnal rárajzolta a
búcsuszavait. (A mama irást is tud már olvasni.)

«Kedves anyám! Sajnálom, hogy búcsut nem vehetek tőled. Engemet az apám
elűzött a háztól; rögtön távoznom kell, vissza nem térhetek soha. A mit
neked meg akartam mondani, ide irom. Én megnősülök. Elveszek egy szegény
leányt, a ki engem szeretni fog. A neve Sáromberki Lizandra. Nagy a
világ, betakar bennünket. Isten keze oltalmazzon téged és szegény
apámat. Ölellek, csókollak. Fiad Manó.»

Ezt a papirdarabkát összegöngyölíté, az újjaival összenyomkodta czifrán,
s átadta a kisasszonynak, tegye oda a mama éji asztalára; majd rátalál,
ha felneszez.

Azzal je-me-recommandeozta magát s elchasseirozott.

A mademoiselle bevitte az urnő öltöző szobájába a pálcza alakú levelet s
oda tette a toillette tükör elé. Madame még az alcove damaszt függönyei
mögött kereste az okot az alvásra.

Mikor aztán a nagy antik óra elverte azt az időpontot, mely egy rangbeli
urhölgy fölkelésére alkalmatos, akkor csengetett, a besiető komornával
félrehúzatta a függönyöket, a szobában kellemetes clairobscurt
csináltatott, felhozatta a csokoládéját, rossznak találta, de megitta,
azután feladatta magára hímzett hálóköntösét, elmondta, hogy milyen
rosszúl aludt. Kemény inquisitiót tartott a fölött, hogy micsoda
járás-kelés volt a vendégszobákban az éjjel? (Volt biz ott, az egész
tractus az útra pakolt.) Azután elmondta, hogy miket álmodott, de már
azoknak a magyarázatához hiányzott a Dorkó nénő, a mademoiselle nem
értett hozzá. Azután a fürdőszobába vezetteté magát, az aromaticus fürdő
után az egész testét behinteté finom hajporral, felhúzatta a lábára a
papucsot, körülnézte magát a nagy tükörben s aztán a fésülködéshez
öltözve, átlibegett a toilletteszobába. Már akkor az világossá volt
téve. Papagály, kakadu, fuvolamadár fölébredt, kiabált, flótázott,
azokkal idegen nyelveken szót váltott, a kis bolognai ölebét elhalmozta
hizelgő nyájaskodással, azután leereszkedék a toilette-asztal előtti
karszékbe, ajkait a tükör előtt szélesre szétnyitotta, kivillogtatva
gyönyörű elefántcsont fehér fogsorait, s biztosítá felőle a
mademoisellet, hogy azok mind igazak, egy sem hamis, különféle próbákat
tett, hogyan lehetne elkerülni, hogy az arczán levő rózsás
szerelemgödröcske időjártával ránczocskába ne menjen át? Egyszer aztán
kezébe akadt az a valami, a mi flaconok és kefécskék közé volt téve.

– Qu’est qu’est, que cela?

A mademoiselle elpirulva rebegé, hogy ez a Monsieur «Emma» levele.

– Shoking! Nekem összenyomkodott levelet küldeni? Was schreibt der
Fratz?

Elhozatta a lorgnonját, a mi nélkül az olvasás nem fashionable, s
elkezdte szótagolni (még plajbászszal ir a filou!) azt a firkát.

A komorna azalatt csavargatta ki a hajából a papillotokat, a mikkel a
haja fel volt tekergetve éjszakára.

De a mint odaért Sára asszony a betülehüvelyezésben, hogy «elveszek egy
szegény leányt…», egyszerre kiment a szeméből mind az álom, mind a nobel
lankatagság; felugrott a toilette-asztal mellől, pofon ütötte a
szobaleányt: mért nem eresztették be, mikor itt volt, az urfit; a kis
kutyát felrugta: «hát te nem tudtál ugatni?» azzal a mademoisellehez
fordult; az méltóságteljes poset foglalt el vele szemben. Hiszen nem is
akarta bántani, csak azt akarta tőle megtudni, hogy «wo ist die
Portrait?»

– «Das» Portrait, igazítá helyre a kisasszony.

– Egye meg a katymári fránya a der die das-otokat! Én a nyőstény
portrait-t keresem. Wo ist die Fräulein?

A mademoiselle figyelmezteté rá, hogy a Fräulein is semleges nemű.

– No most már semleges nemű lehet, mert tudom, hogy senki se veszi el!

Azonban gyorsan kezébe akadt az a miniatur lap, mire a fiának szánt
grófkisasszony volt lefestve.

Szaladt át a szobákon keresztül Decebál lakosztályába.

Nem kérdezte, illik-e vagy nem fésülködő köpenyben, papucsban menni
látogatóba egy előkelő hölgynek a férje szobájába. A feje körül tekergő
kibontatlan papillotok olyanná tették az arczát, mint egy szép Meduzafő.

Decebál, mint aféle dölyfös ember, a ki a hirtelenkedést nem engedi
magának megbánni, sőt inkább annak az elkövetése után igyekezik magát
még jobban beledisputálni a haragos kedélyállapotba, nagy léptekkel járt
körül a muzeumában, meg-megállva a nagyszerű históriai kép előtt, mely
Thonuzóbát és a feleségét ábrázolta, s azoknak panaszolva el a keservét.

– Hát csak finnek voltatok, ugy-e bár? jégen korcsolyázók; rozmárra
vadászók! Nem Attila ivadékai, nem szyttya utódok. Mese az egész
hunmondakör. Mese az Árpád bejövetele, a hét vezér esküje; a magyar nép
úgy jött be suttyomba Magyarországra, télen, mikor jó szánut volt,
kuttyavontatta szánkón, a jeges tenger mellől. Az egész magyar
történetet álmodta valaki, úgy beszélte el másoknak. A finnek története
a valóság! Hiszen nyelve sincsen a magyarnak, úgy lopkodta össze tótból,
németből; csuvasznak, cseremisznek, osztyáknak tartozik vele, a mit nem
úgy lopott. Kaleva volt az ősünk, annak a keblébe térünk vissza! S még
ez a drága szövetség maga is rongy! összetépni való rongy, hahaha! No
hát jó! Ha meg tudja tagadni a fiú az őseit, meg tudja tagadni az apa a
korcs ivadékát.

Erre a fenhangon tett mondásra nyitott be hozzá Sára asszony.

Már a tekintetéből is észrevehette Decebál, hogy itt nagy zivatar készül
a fejére.

– Mit csináltál a fiammal? Hova tetted a fiamat?

Decebál tekintélyadó állást vett, hátra vetette a fejét, s hatalmas
mozdulatot tett a kinyujtott kezével.

– Mit tettem? A mit egy apa tesz elvetemült fiával! Bűnös volt!
Megfenyítettem.

Sára asszony elszörnyedve csapta össze a kezeit.

– Micsoda? Megütötted?

– Meg.

– Megütötted a fiadat? kérdezé még magasabbra emelt hangon.

– Igen.

– Megütötted az én fiamat, az Emmát?

Már ekkor a hangja a fellegekig emelkedett.

– Hányszor mondjam?

– No hát itt van a levele, olvasd. Itt hagyott, elment örökre.

– Fusson is előlem és soha ne lássam többé. Házam és szivem zárva előtte
örökre.

– De hát mit vétett ez a gyermek, a mért meg kellett őt ütnöd és elűznöd
a háztól?

Decebál elébb Thonuzóba arczába tekintett. Úgy volt az arcz festve
művészi kezektől, hogy az ember akárhonnan nézett rá, mindenütt a
szemébe nézni látszott. E fenkölt arcz erőt adott szivének, hogy e
kemény (itéletszerű) mondást megörökítse.

– Megütöttem és világgá űztem, mert szidalmazta az őseimet!

Sára asszony erre haragjának egész batteriáját engedé működésbe jönni.

– Hogy a pokol kutyái ragadozzák el a te redves őseidnek a csontjait!
Hát azért kellett az én Emmámat elverned a háztól? Hogy őrölnének
spódiumot az egész csont öregapádból! Hogy égetnének belőle suviczkot!

– Asszony! ordítá fel szörnyű haraggal Decebál s lábával nagyot
dobbantott. Ne káromold az őseimet!

– Köpök az egész őseid lajstromára! Az én ősapám székely lúfő primór
volt már akkor, a mikor a te őseid még sátorozó csavargók voltak.

De már erre egész bősz indulattal rohant Decebál e rettentő káromlás
elkövetőjére, megtorlásra készen. De nem hátrált ám meg előle az
asszony. Ha ő az egyik öklét emelte föl, felemelte az mind a kettőt s a
szemei olyan szépen forogtak hozzá, hogy sziv legyen, a ki annak helytt
áll.

Decebálnak eszébe jutott az a bolond jóslat, a mit a fia mondott: «Itt
ezen a helyen fogod visszakapni azt az ütést, a mit nekem adtál és egy
olyan kéztől, a melyik ellen nem is védheted magadat.» Jónak látta nem
kisérteni meg, hogy beteljesül-e ez a jóslat, ilyen hamar. (Más kéz lesz
az!)

Visszanyerte hidegvérét. Az okosabb enged. Az erősebbnek illik a
hátrálás. «Hosszú haj, rövid ész», morzsolá a fogai között, s azzal
megfordult, s hátratett kezekkel ment a muzeum tulsó oldalára.

Sára asszony pedig előbb sirva fakadt, azután durczásan dobta oda a szép
aranyrámába foglalt miniatur arczképet Decebál lábához.

– Most már elveheted a görbe nyaku konteszt magad! S meghíhatod az
Avakumot násznagyodnak.

… A kik az előzményeket ismerik, könnyen ki fogják találni, hogy került
ennek a phrasisnak az eleje és a hátulja egymáshoz?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezuttal nem küldtek senkit az eltünt Emmácska után, hogy hozza vissza.



A PRACTICUS EMBEREK.

Manó a kezébe vette az utitáskáját s a hátulsó ajtón, meg a kerten
keresztül tovaballagott.

Hát biz ennek ez a természetes lefolyása. A kitagadott fiút nem szokták
négylovas hintón eltovábbítani, hanem megy az a legközelebbi
alkalmatosságon, gyalogsorban.

Mehetett a kerten keresztül, a nélkül, hogy valaki megkérdezte volna
tőle, hova megy. Maga a kert is hirdette a ház hanyatlását. A pázsitot
felverte a bogáncs, a farkkóró; az útakat ellepte a perje, néhol az út
közepén óriási halmot hordtak össze a veres hangyák. Egy-egy fa, a mit a
szélvész keresztül döntött az úton, ott hevert, míg befutotta a repkény,
tele nőtte a sárga taplógomba. Nincs már itt kertész. A nagy halastó ki
van száradva, a békanyál, mint sárga szemfödél lóg alá a vizitökök
kóróiról a szélein. A hattyukat, pávákat megette a görény. A délszaki
növényeket elfelejtették egy télen betakarni, azok kifagytak. A
rózsabokrokat elnyomta a folyondár; a vadaskert fái sudárszáradtan
meredeznek elő az aljbozótból, az őzeket, nyulakat kipusztították belőle
a farkasok, hiuzok, meg a vadorzók. A patak egy nagy felhőszakadáskor
elvitte a hidját s nem csináltak helyette újat, a ki át akar rajta
menni, lehúzza a csizmáját s átgázol.

A kert kapuja zárva, nincs már kapuőr, a ki nyitogassa, hanem a
kerítésen van rés törve, azon járnak ki s be. Minden azt hirdeti, hogy a
gazda csak vendég a háznál.

Manó, mielőtt elhagyta volna az apai házat, kiszemelt egy szép egyenes
somfacsemetét a bozótból, s hozzáfogott a zsebbeli késével, hogy ezt
kivágja tőből, úti pálczának.

E munkája közben észre sem vette, hogy valaki utána jön és megszólítja.

– Ugyan, édes drága fiucskám, mit csinál itt?

Dorkó nénő volt, nagy batyuval a hátán.

– Botot vágok magamnak az útra Dorkó.

– Hát maga is elmegy innen? De jól teszi. Én is elhagyom a házat, de még
képpel sem fordulok felé soha többet.

– Hát magának mi baja van, Dorkó?

– Megütött a tekintetes asszony. Pofon ütött tegnap este. Soha
életemben, a mióta a kontyot feltették a fejemre, meg nem ütött engem
senki, mert nem szolgáltam rá. Most sem vétettem semmit. A mamsell azt
mondta, hogy menjek oda, csókoljak kezet, majd megbocsátanak. Hátha éhen
kellene meghalnom!

(No lám! Még ennek a kegyelemkenyéren megvénült banyának is van
büszkesége!)

– Aztán tudja, édes urficskám, hogy miért ütöttek pofon? Épen maga
miatt. Azért, mert tegnap este elmondtam azt, a mit láttam. Ő küldött
oda az urfi után leskelődni, s aztán, hogy az igazat elmondtam, hogy
milyen áldott jó szivvel ápolgatta azt a beteg kalugyert, hát azt
mondta, hogy ne locsogjak, s hogy mégis tovább beszéltem, hát felképelt.

– Menjen kend az utjára! utasítá el Manó a banyát. Nem akarom, hogy az
anyám ellen panaszkodjanak előttem.

Dorkó nénő nagy dohogva odább ment. Manó megfaragta a somfabotot, s
aztán a vállára veté, a végére akasztva az utitáskáját épen úgy, mint
azelőtt hét évvel, mikor elszökött mendikásnak.

Az a somfapálcza volt az egyedüli öröksége, a mi a tüzhalmi uradalomból
rámaradt.

Ezuttal nem igen messze vitt az útja. Tanusvár gyalog is csak egy
órajárás a tüzhalmi kastélyhoz, sétálva bemehetett.

Alig ismert rá a városra a nagy égés után. A házak legtöbbje még csak
feléből volt felépülve. A kálvinista templom tornyának, a hajdani hegyes
tető helyett csak olyanforma házi sipka volt nyomva a fejére, a «Régi
nap» ismét felépült kétemeletes háznak, de a felső emeleten még nem
voltak beállítva az ablakrámák, s az egész fal még várt a
bevakoltatásra. Hanem az új czímere nagyszerű volt, hordófenéknyi küllős
ábrázat aranyból, alája irva:

«Az új régi naphoz.» Dabajkó urra is rá lehetett találni, de nem
ráismerni, mert a nagy tűz alatt összeégett az ábrázatja, egészen új
bőrt kapott, de fájdalom, bajuszt nem.

A kérdezősködésre, hogy ide benn van e Mántay úr? készséggel utalta a
jövevényt, hogy ott van a Numero I-ben.

Manó sietett fel hozzá. Benyitott a szobájába, eldobta a kezéből a
táskáját, botját, s odaborult a jó barát nyakába.

Az is összeölelte, csókolta, a mellett szertelen jó kedvvel kaczagva.

– Hát itt vagy már? Ugyan vártalak. Nézd, még egy második ágyat is
hozattam be a számodra. Tudtam, hogy ma itt fogsz lenni!

– Hogyan tudtad, bátyám?

– Hát mire való az astronomia? Meg a trigonometria? Azt megtudtam, hogy
három nap előtt Tűzhalomra megérkeztél. Azt is tudtam, hogy tegnap vége
volt a tractuális gyűlésnek, ma a vendégek eltávoztak, magatokra
maradtatok. Az aurea regula szerint azon a napon neked futnod kell a
tűzhalmi kastélyból. – Ugy-e kidobtak?

– De még meg is vertek.

– Azt is tudtam. Csak egyszer?

– Az apám ütött meg.

– Akkor ötven perczentet megtakarítottál. Én azt szántam neked, hogy az
anyád is megver.

– De szomorú dolog ez nagyon.

– Dehogy szomorú. Hát a püspök, mikor bérmál, nem oszt-e gyönge
pofonokat a lelki gyermekeinek? Hát a királyok nem ütéssel avatták-e fel
a lovagjaikat? Olybá vedd a dolgot. Ki is tagadott az apád, ugy-e? No,
hát csak kezdj hozzá, hogy rögtön valami munkához láss, mert bizony
mondom neked, hogy egyszer valamikor a szegény apádat, anyádat még neked
kell eltartanod vénségükre! – Van-e kedved velem kompániába állni?

– Csak tudjam, hogy mi feladatom lesz.

– Tudod te azt, hisz azért jöttél ide. Azt már tudod, hogy az isteni
Széchenyi megkezdette a Tisza-szabályozást. (Én nem vagyok nagyon
adakozó a czímzésekkel, de a ki a mocsárfenékből kenyértermő földet
teremt, annak csak méltán kijár ez az epitheton.) Egy egész tér
szakaszmérnöki munkálatait én vállaltam el. Lámpással keresem az olyan
embert, mint te vagy, s ha megkaphatom, bársonyba köttetem. Hahaha!
Darócz is jó lesz. No, hát daróczba foglaltatlak. Csunya munka ám az,
hallod! A melyiknek gyomra van hozzá, annak esze nincs hozzá, a melyik
meg értené, az a Bécsből hozott technikus, az harmadnap patécsot kap, s
vagy elpatkol, vagy elszökik. Ilyen átkozott kemény ficzkó kell nekem,
mint te vagy, a ki kitanulta az egész mesterséget, s beéri hétszámra
sült hallal, meg foghagymás piritóssal.

– Felváltva!

– Természetesen. Aztán a nyáron nem látunk ám épített emberi hajlékot,
hanem ott hálunk a töltésen. Télire bekerülünk Véreskőre a mappákat
elkészíteni. Mikor minden készen lesz, sok pénzt kapunk, hanem addig a
markunkból élünk.

– Az igen természetes.

– No, hát szeretem, hogy megegyeztünk. Ez az egész bagázsiád, a mit
magaddal hoztál?

– De bizony még akarok hozni valamit.

– No, csak valami fölösleges dolgot ne.

– Feleséget akarok hozni magammal.

– Feleséget! Asszonyt?

– Még leány.

– Akkor te roppant practicus egy ember vagy! Hiszen az hiányzott nekünk!
Egy asszony, a ki a számunkra megfőzi a vacsorát, a paprikás halat; a
mikor mi fáradtan előkerülünk a mocsárgázolásból, hát készre vár, aztán
tiszta inget mos ránk. Mert remélem, hogy ilyen leány az, a kibe
beleszerettél, a kit el akarsz venni?

– Tökéletesen ilyen!

– Becsülöm az eszedet. Nem is ér semmit azért venni feleséget, hogy majd
az pénzt hoz a házhoz. Veszedelem az csak. Azért nem házasodtam én soha.
Egyszer voltam szerelmes egy szép menyecskébe, özvegy asszony volt,
szivesen hozzám is jött volna. Aztán egy izromban együtt utaztunk a
nagyváradi Püspökfürdőbe. Tudod, nekem szokásom az utikészülékemet
versbe szedni, hogy valami el ne maradjon. Nálam egy distichon kiadja,
de ő nála hét soros hexameter lett belőle, le van írva a tárczámban,
hallgasd meg:

  «Kuffer, láda, bőrönd, utitáskák, kis doboz és nagy,
  Szélvánkos, ridikül, theafőző, pájdli, neczessszér,
  Uti bukét, ibrik, kávémalom és repülő só,
  Keztyűtágító, vasaló és hajbodoritó,
  Sál, bajadér, vikler, legyező, umbréla, napernyő,
  Mopszli, kanári kalitkástól, pesztonka, szakácsné.
  Hála Istennek, complett a schwere bagázsi».

Nem tudtam megtanulni könyv nélkül, inkább megszöktem eleve.

Manó nevetve biztosítá barátját, hogy az ő kedvese épen olyan könnyű
szerrel utazik, mint ő maga s az igényei olyan szerények, a minők csak
valaha a száztizennyolcz ázsiai magyar törzs leányaié lehetett a
pusztában, amikor még a magyar nyelvben ez a három szó: ajtó, ablak, ház
nem volt meghonosítva.

– No, hát akkor gratulálok hozzá. Persze szökik?

– Természetesen.

– No, hisz ott rá nem talál a familiája, a hol te háztüzedet meggyujtod.
Van egy szigetünk a kurulási láp közepén. Nem is trigonometriai pont, a
pózna sem jelzi. Az lesz a közepe egy nagy falunak ötven esztendő mulva.
Körüle a mocsár a legszebb buzatermő róna fog lenni. Most még csak
lélekvesztőn lehet hozzá jutni. Már most is népes telep. Van rajta
kilencz kunyhó. Kettő az enyim, a többi a munkásaimé. Az egyiket odaadom
nektek. Választhatsz belőle, amelyik jobban tetszik. Az egyik egészen
új, most raktuk össze nádkévékből, a másik már régi, azt ott találtuk,
vadászleskunyhó lehetett. Hanem ez sokkal regényesebb, egészen befutotta
a szederinda, a tetejében van egy fészek, kilencz kis fiók nádi
verébbel.

Manó tapsolt örömében.

– Épen ilyent igértem én a kis kedvesemnek! Szakasztott ilyent! Jaj,
hogy örült neki előre!

– No, hát hozd bele minél előbb!



HOL VAN A MACSKA?

Tehát már minden szükséges dolog megvolt, a minek egy szerencsés
házasságot megelőzni szokás: apai részről a kitagadás, aztán meg egy
nádkunyhó, a minek a tetején van egy fészek kilencz nádiveréb fiókkal.
Mi kell még hozzá? «Egy nagy bogrács, hat cseréptányér, egy tuczat
főzőkanál, egy duplapuska, egy vizsla, só, paprika, lőpor…»

(«Sohse számláld! Azt mind beszerzem én. Te csak a menyasszony után
láss!»)

… és végül a menyasszony.

Ezt azonban szöktetni kell. S az a nagy tudomány.

Mikor Manó Bécsbe visszakerült s a legközelebbi éjjeli ablakparádé
alkalmával értesíté a kedvesét az eddig történtekről, az is elmondta
neki, hogy idehaza hová gyarapodtak a kül- és belügyek. A mama és a
grófné egész ostromot áll ki a versenyzők részéről. A mint az egyik
bolond megkezdte, a többi tódul utána. A mama védi azt az álláspontot,
hogy csak az oltár-lépcsőn keresztűl lehet a leányához eljutni. A ki
kezet kínál, annak nem nézik az ábrázatját. S akad ilyen is, gazdag, de
rücskös.

Innen nem szabadít ki más, csak a szökés.

De ez minálunk nem olyan könnyű.

Éjjel a mama mélyen alszik, de a kapu be van zárva, s a házmesternének
meg van tiltva azt bárkinek is kinyitni. Nappal pedig ez a szokás, hogy
a mariahilfi-utczából a bástya-utczai házig eljusson Lizandra, az ott
folyton ólálkodó kémek miatt mindennap más meg más álczát kell
felvennie. Egyszer tejáruló leánynak öltözik, ki tejes kantákkal a
kezében minden kapun beénekel, máskor mosónő lesz, a ki hosszú rudra
akasztott keményített szoknyákat visz haza, majd meg piaczról hazatérő
szakácsné, nagy kosárral a karján, a minek a födele alól kilóg a csuka
úszfarka. Húsz lépésnyi távolban pedig állhatatosan kiséri egy öreg
klaviermesternő, hangjegymappával a hóna alatt, nagy fekete szemüveggel
az orrán, régi módi capucheonnal az arcza körül. Ez a mama. Lizandra
arcza ki van festve barna pirosra, koczkás zöld kendő, vagy bodros fehér
főkötő van a fején, fekete álhajjal.

Így senki sem ismeri fel benne a jövendőmondó álomjárót, a kivé
átváltozik, a mint a grófné által lakott szállás ajtaján bemegy. Innen
ismét ugyanazon álczában tér vissza, kísérve a lakásáig a
zongoramesternőtől. Tehát őrizetlen soha sincsen.

– Már most hát idehallgass, hogy mit csinálj, oktatá a kedvesét a bölcs
kisasszony. Holnap a tejárusnőn lesz a sor. Te a bástya-utcza sarkán
fogsz rám lesni, s egy bérkocsit tartasz készen a torony-utczában. Mikor
ezt az én zöld koczkás kendőmet meglátod, meg a piros máslis czipőmet, s
hallod a hangomat, hogy «Kauftz a gutsz obersz!» akkor előbukkansz,
flanirozva. Husz lépésnyire jön utánam a mama. Ő is rád fog ismerni
bizonyosan, de te hiába akarnád őt megszólítani, hogy visszatartóztasd;
ő nem engedi, hogy a köztem és közötte levő távolság csak egy lépésnyit
is növekedjék, kivált a sarokkanyarulatnál. El fog taszitani maga elől,
s akármi nyelven szólsz hozzá, azt feleli: «süket vagyok!» Hanem így
tégy. A mint engem meglátsz, rám kacsintasz «ej, de kaczki leány!» aztán
meg egyszerre meglepetést színlelsz, megállsz, utánam bámulsz,
ismerősnek látszik előtted az arczom, elárulod a szándékodat, hogy
visszafordulj és utánam jőjj. Ekkor aztán majd ő fog meg téged. Ő siet
rád ismerni, a jó barátságot felujítani, visszatartóztat, hogy meg ne
láthasd, melyik ház ajtaján osontam be a bástya-utczán! Majd elmondja
nagy sopánkodva, hogy meghaltam, vagy kolostorba mentem, vagy valami
ilyenformát, a míg gondolja, hogy én már helyben vagyok, akkor aztán
utadra ereszt, de még a sarkon folyvást utánad fog lesni, hogy nem
térsz-e vissza? Te azonban tovább mégy s hátra sem nézesz többet, hanem
bekerülsz a torony-utczába, ott fogsz engemet találni a Braunfeld-palota
kapuja alatt, a mint tejet mérek meszelylyel a szakácsnéknak. Akkor
aztán felülünk a bérkocsidba s vágtatunk, a merre nincs a világ
bedeszkázva. Megtanultad a szerepedet?

Manó tökéletesen megtanulta azt.

Csak egy aggodalmát akarta még még elmondani.

– Dehát, te szentem, te oltárképem, nem félsz velem egyedül elfutni a
világba? paptól meg nem áldva, oltár küszöbén át nem lépve, apa, anya
átkától kísérve?

A leány megsímogatta a fiú fejét.

– Hát nem magad mondtad-e, hogy szented vagyok, oltárképed vagyok? Ha
tőled félnék, kiben bíznám akkor? Megyek én te veled, a hová te viszesz,
s ha azt mondanád, hogy az égő pokolba vezetsz, tudnám, hogy ott sem
engeded, hogy egy hajam szála is elégjen, oda is veled mennék. Nem
tehetsz te velem semmi rosszat, hiszen szeretsz…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bárcsak a színpadon tudnának olyan jól eljátszani egy vaudevillet (próba
nélkül), mint a hogy ezek végig játszták a maguk vígjátékát. A
cselszövény tökéletesen sikerült.

Sáromberkyné épen úgy fogta el az utczán Manót, a hogy tervezve volt,
úgy tartotta discursussal, hogy a tejes leány után ne sompolyoghasson s
azután megnyugodva benne, hogy a leánya ezalatt bement a titokzatos
házba, búcsút vett a fiútól s maga is odabandukolt.

Nagy elővigyázattal kellett élnie. Föltehette a kapusnéról, hogy az sok
oldalról meg van vesztegetve a kémkedésre. Neki nem volt szabad
elárulni, hogy a grófnéval van valami összeköttetése. Egy hátulsó
falépcső vezetett az ő szállásához, a hol ő napestig verte a zongorát,
csak akkor hagyta abba, a mikor a két szállásból egymásba szolgáló
acusticai csövön át a leánya hívó hangját hallá megcsendülni. Akkor
aztán oda ült a «Dionys fülébe». De soha a grófné szállására fel nem
ment. A világ előtt nem ismerték egymást. Az kereste fel őt a máriahilfi
házában esténként, a hol aztán Sáromberkyné már nem volt
zongoramesternő.

A delejes álom órái meg voltak szabva; tíz aranyos látogató csak ezek
alatt nyert bebocsáttatást.

Sáromberkyné ezúttal nagyon sokáig várt hasztalanúl a jeladó hívásra.
Már a dél is elmult. A hintók gördülése jelzé, hogy látogató jött, de az
megint olyan hamar eltávozott.

Egyszer aztán a Lizandra hangja helyett a grófné mély althangját hallja
átzengni a hangközlő kürtön.

– Madame! Nem jön ma el a kisasszony?

– Micsoda? kiált vissza a mama elszörnyedve, hát nincs odaát a leányom?

– Én még ma nem láttam.

– Par touts les diables! Ez szép dolog volna.

Azzal félretéve minden elővigyázati óvintézkedést, rohant le a
lépcsőkön, fel a grófné márványlépcsőin, be az elfogadó terembe! Az inas
eléje jött azzal a jelentéssel, hogy ma nincs sèance; a somnambule nem
jött ide aludni.

Annak nem akart hitelt adni, betört a grófnéhoz, – az nem látta
Lizandrát. Az ágyfülke üres volt.

Sáromberkyné annyira elfeledkezett az alakoskodásról, hogy egyenesen a
kapusnéhoz futott le, azon követelte, hogy mit tud arról a milimáriról,
a ki ide tejet szokott hordani?

Az tudott róla felvilágosítást adni.

– A Dierndl benézett ide korán reggel, s ezt a levelet hagyta itt a
madame számára.

– Kinek szól a levél?

– A grófnénak.

Tehát előbb a grófnéhoz kellett felvinni a levelet.

A boritékban azonban csak egy lepecsételt levél volt, mely
Sáromberkynének volt czímezve.

Ezt a leánya írta. A levél tartalma ez volt.

«Kedves anyám! Jelentem neked egész tisztelettel, hogy férjhez megyek,
ahhoz az ifjúhoz, a kit régóta szeretek, ő is csak engem szeret. Jól
ismered. Tanussy Emanuel. Nem akarok többé senkit megcsalni, senkinek
hazudni. Igaz, hűséges asszony akarok lenni. Annak a művészetnek, a mire
te tanítottál, vége. A pénzt, a mit ezzel szereztem, használd békével és
élj nyugalomban, ne törd magadat tovább a világgal való küzdésben, nekem
lesz annyi kényelmem, hogy boldog leszek vele. Mindig szeretni foglak,
de a kedvesemet még jobban szeretem s megyek vele örömbe, bánatba. Isten
veled. Lizandra».

– Ez nem igaz, ebből egy szó sem igaz! dühöngött Sáromberkyné a levél
olvastára, a minek a tartalmát a grófnéval is közölte. Én tanítottalak
csalni, hazudni, engem is megcsalsz. Hamis nyomra vezetsz! Majd bizony
te egy quietált hadnagygyal szököl, – ha már szököl, a kit apja anyja
elvert, egy átkozott garasa sincs, mikor előtted vannak mások. Engem
bolonddá nem tesztek.

Rögtön szaladt, fiakkerbe dobta magát, vágtatott a Hotel Wandlhoz. Ott
lakott Ponthay Gil Blas.

Ez volt legindokoltabb gyanujának tárgya.

Nem kérdezte, föl van-e már öltözve? nem borotválkozik-e? betört hozzá.

Az pedig épen borotválkozott.

– Hová tette ön a leányomat? rivalt rá még az ajtóból.

A jámbor tüzérhadnagy majd az állát vágta le a borotvával ijedtében erre
a szóra, az egyik orczája még fehér volt a szappanhabtól.

– Mi történt a leányával? kérdé elförmedve.

– Elszöktették! Ön tette azt! Hol van? Adja elő!

Szegény Gil Blas, ha tüzértiszt nem lett volna, sírva fakad.

– Én szöktettem el? Én? Hiszen most borotválkozom.

Nem is folytatta hát a borotválkozást, ledobta a szőrvakaró kést,
letörülte a képe másik feléről a szappant, az hadd maradjon borostásnak,
s aztán felnyitogatta a szobájában levő szekrényeket, kommódokat, hogy
lássa az asszonyság, hogy ő nála egy csepp elszöktetett leány sincsen.
«Szégyen, gyalázat ez! hát így kell vigyázni egy anyának a leányára?»
(Még utoljára neki állt feljebb!) Utoljára olyan krawallt csaptak, hogy
pinczér, szobaleány mind összeszaladt, azt hitték, egymást ölik.

– Megálljon madame! Én tudom, ki cselekedte ezt az alávaló árulást!
mondá végre a kis gróf. Így bízzék az ember az atyafiaiban. Ne nálam,
hanem a bátyámnál, a Don Juannál keresse a leányát! Oh én bolond! Még ő
rá bíztam a titkomat! Jőjjön madame. Én vezetem önt hozzá. Együtt
megyünk oda. Megállj, te áruló!

Azzal felölté az egyenruháját, kardot kötött, vitte magával
Sáromberkynét a Hotel Londonba. Az volt Don Juannak a rejteke.

Az bizony még az ágyban feküdt, de kihúzták onnan s kényszerítették
felöltözködni, előadva neki duettben a forró vádat, a mely árva fejét
terheli.

Don Juan csak a kezeivel csapkodta hol a homlokát, hol a térdeit e
megtámadás és felöltöztetés alatt s nem volt más felelete rá, mint
«kolosszál!»

– Kolosszális gazember vagy! üvölté a fülébe az unokaöcscse. Én neked
elmondom, hogy egy ártatlan leány erényét hogyan akarom megmenteni a
világ csábjai ellen, s te magad oda mégy s elcsábítod! Becsület ez?

– Becsületem szentségére esküszöm, hogy nem én tettem! menté magát a
nagybátya. De én tudom, hogy ki tette! Hát hinné azt valaki? Nem! Ilyen
dolgok még XIV. Lajos erkölcstelen korszakában sem történtek, hogy a női
ártatlanságot, a kit a fiú őriz, az apa csábítsa el.

– Micsoda apa?

– Nem az enyém, hanem a tied, Adalbert gróf. Annál keressük. Ott fogjuk
megtalálni.

Sáromberkynének volt oka lehetségesnek találni ezt a kimenetelt.
Adalbert gróf neve valóban ott szerepel a Sommacampagna grófné
lajstromán, a fokozott ajánlatok között. Ő is a női erény biztosításában
fáradozott.

«Rontsunk rajta!»

Most aztán már Sáromberkyné harmadmagával, (mint egy párbajvívó) jelent
meg a gyanusított leányrabló szállásán, a hétválasztó fejedelemnél.

Adalbert gróf pedig épen a gazdasági számadásai gyökeres átvizsgálásába
volt elmerülve, mikor betört hozzá az ellenséges hadosztály.

Az unokaöcs, az anya és a szülötte magzat együttes támadását kellett
egyszerre kiállania. Kettő kétfelül, a harmadik szemben támadta meg. A
tragicai jelenetek leghatásosabbikának volna ez nevezhető. Egy
elvetemedett apa, a kit a fia és az unokaöcscse leczkéztet, míg egy
kétségbeesett anya lábainál térdel, s kezeit tördelve kéri tőle számon a
leányát.

Neki azonban ez csak bosszúságot okoz, mivelhogy érzi tökéletes
ártatlanságát.

– Édeseim, nekem hagyjatok békét. Én a leányotokért felelősséget nem
vállalok. Nem mondom, hgy a szándék hiányzott volna nálam az ilyesmihez,
én nem vagyok hypocrita; de hőstettekkel, a miket el nem követtem,
ékeskedni nem akarok. Ne échauffirozzátok magatokat. Hallgasson rám
madame. Én ismerni vélem a talány megoldását. Itt mi részt vettünk egy
concursusban, melyikünk nyom több fontot? Ekkor előállt egy negyedik, a
ki azt mondta, én nehezebb vagyok, mint ti hárman, s azzal mi mind
felbillentünk. Hát nem jön ön rá arra a gondolatra, madame, hogy a ki
önt megfosztotta a leányától, az csak egy nagy hatalom, – az a
Simphorides herczeg.

Most gyult egyszerre világosság a felháborodott erényvédők agyában.
Különösen a mama kezdett legmélyebben belátni a titokba.

Nagy volt az elkeseredése.

A jelenlevő három nemeskeblű férfiú mind a legönzetlenebb czélból
ajánlkozott pártfogolni a leányát, de a herczeg egészen fölöslegesnek
találta ezt az előjátékot. Ő egyszerre szint vallott s megmondta, hogy ő
egészen aranyból van, a mihez hozzányúl, annak is mind aranynyá kell
változni.

– Menjünk hozzá most együtt mind a négyen és vonjuk őt számadásra!

Ezt indítványozta maga Adalbert gróf.

Az indítvány végre is lett hajtva.

A herczeg saját palotájában lakott. Épen dejeunernél ült; maga volt a
dúsan megrakott asztal előtt.

Ponthay Adalbert névjegyére az egész ostromló dandár be lett bocsájtva
hozzá. Mind jó ismerősök, de különösen a Sáromberkyné, régibb és ujabb
jó időkből.

– Hum, hán, ha! fujtatott, a mint a vendégeit csoportostól felvonulni
látta. Foglaljanak helyet! Reggelizzünk együtt. Nem! Semmiről sem akarok
hallani addig, a míg reggelizem! A ki nem akar velem tartani, nézhet, de
hozzám nem szólhat.

– Herczeg! szólt a nőoroszlán bátorságával lépve a koloszsz elé
Sáromberkyné, a leányomról van szó.

– A leányáról? kérdezé a nehéz férfiú. Hát van a madamenak leánya?

– Igen. A somnambula a bástya-utczai házból.

– Áh! Hát az nem a grófné leánya.

– Nem. Az enyém. A herczeg egy levelet írt a grófnénak.

– Ahán! Egy levelet. Ugyebár madame! a somnambule minden titkot kitalál,
a mi mások leveleibe van írva?

– Nem volt erre szüksége. A herczeg mindennapos látogató volt a
sèanceon, elmondhatta neki szóval is.

– Haha! Igaz. Elmondtam neki szóval is. Sokszor lecsörömpölt a
rézfüggöny. Nagyon erélyes leány volt. Hum!

– A vége az lett, hogy ön elszöktette a leányomat.

– Hán! hán? Én elszöktettem?

– Igen, herczeg! hangzott quartettben ez a vád, mind a három Ponthay
gróf sietett nyomatékot adni az anya állításának.

– De hát, par exemple, hadd tegyek én egy előzetes kérdést madamehoz.
Csakugyan elszökött önnek a leánya, vagy pedig csak kiment sétálni,
unalmában? Hán?

– Itt van a levele, a miben tudatja velem, hogy itthagy.

– Megláthatom azt a levelet? – Áh! Gyönyörű szép írás. Az embernek kedve
volna ilyen betűkkel tele tetoviroztatni a testét. Hát mit ír a kicsike?
– Ohó! – Diable! – Nous sommes battus et volèes! – Hisz azt ellopták
tőlünk! – Hiszen megírja, hogy kivel szökött el? Itt van. Tanussy
Emmanuel.

– Tanussy Emmanuel! kiáltá fel mind a három Ponthay gróf.

Erre aztán elolvasta nekik az egész levelet a herczeg s egy pohár
chablis-t öntött utána.

A levél felolvastára mind a három Ponthay tett egy megjegyzést a
szöktetőre.

– A háládatlan! kiálta fel a Nagy Mogul.

– No nézd a mendikást! szörnyűködék a Don Juan.

– Az imfámis áruló! pattogott a Gil Blas.

– Dehát mit keresi ilyenformán madame mi rajtunk a leányát, hán? kérdé a
herczeg.

– Mert nem hiszek az egészből semmit! A levelet csak azért írta a leány,
hogy engem hamis nyomra vezessen.

(Hiszen ő tanította arra, hogy mindig mást kell mondani, mint a mi
igaz.)

– De én elhiszem! kesergett a Gil Blas. Kitelik tőle az ilyen
gonosztett. Ismerem én ezt a ficzkót! Majd rátalálok én. Azonnal megyek
minden hírlapba beiktatni a kihívásomat. Arra elő kell neki állni, ha
gavallér ember. Ne féljen madame, önnek vissza kell kapni a vadmacskáját
vagy micsodáját? a leányát!

– De köszönöm én azt szépen, én megyek a rendőrségre.

És úgy tett mind a kettő, a hogy mondta.

Sáromberkyné szaladt a rendőrségre, ott volt egy régi ismerőse, egy
polizeirath, a ki a titkos rendőrség ügyeit vezette. Elmondta neki, hogy
a leányát elszöktették, azt akarja tudni, hogy hová lett?

A tanácsos úr tréfás ember volt, azt a tanácsot adta Sáromberkynénak,
hogy az ilyen titokteljes talány nyitját legjobban megtudhatná, ha
elmenne Sommacampagna grófnő hirhedett alvajáró csodakisasszonyához s
attól kérne útbaigazítást.

– Hiszen epen az a jövendőmondó csoda az én leányom! Azt szöktette el
valaki!

Erre aztán a tréfás tanácsos úr igen komoly tanácsos úrrá változott át.

– No, hát akkor, madame, én is elhiszem, hogy az a csodahölgy igazán
Clairvoyante volt, mert a rendőrfőnök épen ma adta ki a rendeletet, hogy
ezt a sok feltűnést okozó szemfényvesztő nőt egy titkos rendőrfőnök
látogassa meg (miután ő kelme államtitokba és diplomatiai pletykákba is
bele szokta magát ártani), s a vele összeköttetésben álló egész
társasággal együtt helyezze őrizet alá. És már most áldja ön meg madame
azt a derék embert, a ki a leányát elszöktette, mert a mai sèance után
mind valamennyien ott duzzognának önök a kóterben. El ne mondja ön
senkinek másnak ezt a dolgot. Én úgy teszek, mintha nem hallottam volna
semmit…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gil Blas pedig nem restelte a fáradságot, hogy a bécsi és budapesti
lapokba beiktassa a következő kihívást:

«Tanussy Emánuel, volt császári főhadnagy, ezennel felhívatik általam,
hogy lovagias úton elintézendő becsületkérdésben velem holtartózkodási
helyét egy hónap alatt okvetlenűl közölje. Ha e felhívásomnak eleget
tenni vonakodik, a gyávaság vádjával fogom megbélyegezni. Gróf Ponthay,
tüzérhadnagy.»

Csakhogy oda, a hová az költözött, nem jár hirlap!



JUSTUS FRAUS.

«Justus Fraus!»

– De furcsa név! mondá Decebál, mikor legelőször meghallotta. Aztán
többször is megcsendült a fülében ez a név.

Hát te eladnád az őseid ereklyekincseit a Justus Frausnak, ha a te
kezedre kerülnének?

Elvetemült korcsfiú!

Ki az a Justus Fraus?

Még sem lehet valami közönséges halandó, ha ilyen kincstárt képes
felvásárolni.

Nem is érti ez oktondi fiú, hogy mi ennek az értéke?

Ő csak azt látja, hogy ez arany, amaz ezüst; ki mennyit nyom, annyit ér.
Nagy olcsón elvesztegetné – a bolond!

Nagy volt a haragja az elűzött fiú ellen, s igyekezett magát ebbe az
indulatba még jobban belehajszolni.

Ez a harag nagyon jó segítség volt elhatározásának megállapításában.

Régóta szorongatott helyzetben volt már. Válogatott a hitelezőkben, mint
a tarokkozó a talonban, melyiket vegye fel? A kiadásai a szerint nőttek,
a hogy államférfiúi szereplése nőtt és a feleségének a nagyvilági
dámasága; a jövedelmei pedig épen abban az arányban zsugorodtak össze. A
földet költötte a lába alól. Zaklatott órákban néha megöklelte az a
szarvas ötlet, hogy jó volna a pénzügyeit valahogy rendbehozni. Ilyenkor
nem védhette magát azon bűnös eszmétől, hogy hátha a
Thonuzóba-kincsekhez is hozzá lehetne nyulni! Azzal egyszerre
helyreállíthatná a rendet a birtokviszonyaiban. Akkor azonnal
megszabadulna a hitelezők gyűlöletes pofáitól. És azok között még nem
azoknak az ábrázatja a legkellemetlenebb, a kik nagy uzsorát vesznek,
hanem Ponthay grófé, a ki törvényes kamatra adta a kölcsönt, de nyájas
mosolygást is követel a találkozásnál, ez a legkeservesebb uzsora!

Most még ennek a rosz fiúnak a tartozása is hozzá járúl! Abban igazat
adott Manónak, hogy ezt Ponthaynak vissza kell fizetni! Ez rosszabb a
kártyaadósságnál.

Tehát legyen úgy! De nem te fogod kótya-vetyére bocsátani az ősök drága
hagyatékát.

Decebál most már egészen logicai egymásutánt talált abban, hogy eddigi
makacs ragaszkodását az őskori lelethez megmásítsa. A fiú kimondta
fitymáló nézetét, az elfogja prédálni az egészet potom áron, ha örökbe
rá lesz hagyva. Megelőzni helyes lesz. Végezzen inkább az apa bölcs
talentuma.

Nemes elbusulásának ugyan még azzal is adhatna kifejezést, ha az egész
régiségtárát végrendeletileg a magyar nemzeti muzeumnak hagyományozná,
hanem arra is talált okot, hogy a hazai tudósokra s különösen a nemzeti
muzeumra megnehezteljen. Azt a remek olajfestményt a zomotor jelenetével
ő egyenesen a nemzeti muzeum számára készítteté, s képzeljék! nem lett
elfogadva. Az igazgató azt mondta, hogy nem a muzeum képtárába való
pictura. Pedig már csak láthatja, a kinek szeme van, hogy külömb művészi
teremtvény, mint azok a németalföldi mázolatok. No, ha Thonuzóba képe
nem oda való, hát a kincsei se legyenek odavalók. Vándoroljanak hát
külföldre, ne kapja meg a háládatlan haza.

Miután a kedélyhangulatát így beleerjesztette a világgyűlöletbe,
mutatóba becsomagolt néhány legcsodálatra méltóbb darabot az ősi
kincsekből, az arany sisakot és a vezéri csákányt, s közeledvén az
országgyülés bezáratása, ismét felment feleségestől Pozsonyba.

Óvatosan kellett hozzá kezdenie a kényes üzlethez. Elébb utána járatni a
jószágigazgatója által, hogy miféle ember az a Justus Fraus? Bécsi
ágense útján e kérdezősködésére a legkielégítőbb választ nyerte. Justus
Fraus a legjobb hitelű czég a metropolisban, régi antiquár üzlet a
Himmelpfortgasseban, átellenben a «magyar koronával», a «Gábor
angyal»-hoz czímzett házban. Az üzlet főnöke udvari szállító, minden
kűlföldi muzeum és ritkasággyüjtemény bizományosa, képes százezreket
készpénzben kifizetni.

Decebál szegre akasztotta azt a fogadását, hogy nem fog Bécsbe menni
soha, ha csak nem zászló után. Felment biz ő egy pozsonyi fiakkerrel s
meghagyta magát vizitáltatni a határvámnál, hogy nem visz-e csempészett
dohányt?

A jóhírü «magyar korona»-vendéglőbe szállt egyenesen, a melynek az
ablakából épen rá láthatott arra a kőből faragott Gábor angyalra,
melyről az átelleni házat elnevezték.

Dél volt, mikor megérkezett. Olyan sietve akarta elvégezni a dolgát,
hogy még este el is mehessen Bécsből, így a neve nem lesz kinyomtatva az
idegenek névjegyzékébe, mely adat a történelemírót (ki az ő viselt
dolgait meg fogja örökíteni) zavarba hozhatná. Át sem öltözött, úgy ment
át uti bekecsben a Gábor angyalhoz.

Az ódon háznak alul bolthelyisége volt, melynek kirakó helyén régiségek,
furcsaságok voltak közszemlére elhelyezve, azok között igen értékes
darabok. A mint a boltba belépett, csak egy pápaszemes öreg urat talált
ott, ki valami ócska könyvet bírálgatott nagyító üveggel.

– Ez itt Justus Fraus üzlete? kérdezé tőle németűl.

Erre a megszólított magyarúl felelt neki vissza (ráismert a
nemzetiségére a ruhájáról és a kiejtéséről):

– Ez itt az antiquarius bolt. Justus Fraus úr maga az emeleten lakik.

– Fontos üzleti ügyem volna vele.

– Sürgetős?

– Nagyon sürgetős. Még ma vissza kell utaznom Pozsonyba a diaetára.

A pápaszemes erre mély bókot csinált.

– Justus Fraus úr ugyan ez órában a déjeuner mellett ül, de azért
uraságodat felvezetem. Szabad a nevéért esedeznem.

– Tanussy Decebál.

A név megtette a hatását.

– Ah! Nagyon ismeretes név előttünk. A nagy-bajhalmi lelet! Világhírü
kincsek.

Decebálnak csak úgy nőtt a mája az elismeréstől.

A pápaszemes bezárta a boltját s a hátulsó ajtón kibocsátva Decebált,
felvezette az ódon falépcsőkön az első emeletbe. Ott egy vasrácsajtó
előtt csengetni kellett, arra megjelent egy livréebe öltözött óriás
belülről s kinyitá a rácsajtót.

– Az uraság étkezik.

A pápaszemes felirta egy papirdarabra Decebál nevét s beküldte azt az
inastól. Decebált pedig bevezette addig az elfogadási terembe. Az is
tele volt értékes régiségekkel: szőnyegek, képek, vázák, bronzok,
halmozottan.

A rövid várakozási idő alatt három inas suhant végig a termen, a
szomszéd ebédlő ajtaján ki és be. Az egyik egy tálat hozott ki egy
fajdtyuk maradványával, a minek a piros karikás feje büszkén tekinte le
a porczellántálról, a másik ellenben egy ezüst tálczán hozta a
puddingot, a melyen még lobogott a meggyujtott borszesz kék lángja, a
harmadik egy felnyitott madeirával sietett a helyszinén jókor
megjelenni.

– Az úr talán vendégséget ad? kérdé Decebál a pápaszemestől.

– Nem biz az. Magában étkezik.

– Tehát nagy gourmand?

E közben a kolosszusa az inasoknak is visszatért s jelenté nyájas
vigyorgással, hogy a Commerzienrath úr elfogadja az uraságot.

Az ebédlőterem is fényes berendezésü volt. A falakon vert művü ezüst
tálak, a szekrények faragványai, az edények vésművei a cinque centora
vallanak, a chinai, japáni igazi régiségek még ezektől is elvitatják az
elsőbbség rangját. A szoba közepén a gazdagon terített asztal, s a
mellett ült a sokat emlegetett főnök, a régészet mentora, tekintélye,
virágos selyem kantusban, egy pohár madeirát szürcsölve: «Justus Fraus».

Decebál azt hitte, hogy álmodik, – hisz ez Vakandi Anonymus!

– Vakandy! – Te itt? hebegé Decebál.

Vakandy! A penészes földturó, a cynicus tudós, selyem háló kabátban! A
feketekenyér-faló, a pocsolyavíz-ivó asceta, fajdtyuk pecsenye,
plumpudding, ananász előtt, madeirát pityizálva! Bűvészet ez?

A ház ura e megszólításra csodálkozó tekintettel fordult a Decebált
bevezető pápaszemeshez s azt kérdezé németűl:

– Was hat der Herr vor?

A vezető odasúgott Decebálnak.

– A principalis úr csak németűl ért.

Decebál egészen megconfundálódott.

– Micsoda? Vakandy Anonymus! csak németűl ért? A ki nem értett más
nyelvet, csak a keletieket? A ki német tudósokkal sanscritúl levelezett?
A ki a hunnus szyttya alfabetet föltalálta! Az most nem tud csak
németűl?

– Uraságod tévedni látszik a személyben, jegyzé meg a kisérő.

– ’Sz úgy ismerem, mint a saját testvéremet! Hát nem együtt ástuk-e a
bajhalmi dombot? Nem egymás hátán silabizáltuk-e a tanusvári tömlöczben
a penészes okiratokat? Úgy össze voltunk nőve, mint az újszőnyi kettős
leányok. Csak ismerem Vakandyt!

– Ez az úr Justus Fraus. Tudtommal soha sem volt Magyarországon.

A principalis úr ezalatt nagy nyugalommal törögette az olasz mogyorót
egy furcsa diótörőben. A diótörő mintha csak az ő miniatur szobrocskája
lett volna.

– No, akkor ez olyan természeti csoda, szólt Decebál, a milyen a világon
nem fordult még elő. Én meg mernék esküdni, hogy ez az úr az én Vakandy
Anonymusom.

A házi úr intett az inasoknak, hogy adjanak széket a vendég úrnak, s
előkelő arczkifejezéssel mondá.

– Was ist Ihr Anliegen?

(– Hogy mi kivánsága az uraságnak? tolmácsolá a kisérő.)

– Hagyja abba, utasítá el Decebál. Nem kell nekem tolmács. Hiszen tudok
én annyit németűl, hogy nem hagyom magamat eladni. S azzal helyet
foglalt a principalissal szemközt s elkezdett vele németűl értekezni.

– Tehát az úr Justus Fraus?

– Szolgálatjára.

– Régiség és ritkaság kereskedő?

– Bécsben, Antwerpenben és Hamburgban.

– Hallotta ön hírét a bajhalmi czölöpsírleletnek?

– Olvastam róla.

– Csak olvasott?

Minden szájfelnyitásnál jobban meggyőződött róla Decebál, hogy a kivel
beszél, senki más, mint az ő régi ismerőse. Ezek a rendetlen fogak, a
mik közűl egy előre áll, ezek a ránczok a száj körül! nem! ilyen
arabeszkek nem fordulnak elő másutt, mint a földturó fizimiskáján.

– Ismeri ön «Barrer et Son» antiquariusi czéget Londonban? kérdezé
tovább.

– Nem ismerem, szólt strachinót kenve egy szelet zsemlyére Justus Fraus.

– Nem ismeri? Hisz ön hozta oda hozzám Snopkins urat?

– Én soha sem voltam az úrnál és soha sem láttam Snopkins urat.

– Bocsánat! A nagy hasonlatosság hoz tévedésbe. Nekem a Barrer et Son
czég 48 ezer font sterlinget ajánlott a bajhalmi lelet kincseiért.

– Az nagy pénz, szólt fejét kétkedően ingatva s az ezüst késsel
piszkálva a fogát Justus Fraus.

– A királyi biztos jelenlétében tette az ajánlatát.

– Kár volt el nem fogadni, szólt Justus Fraus, valami hegyes sündisznó
tüskét dugva a fogai közé.

Hogy ezt ugyanaz a pofa mondhatja, a mely a düh extasisába jött, mikor
arról volt szó, hogy Mántay Móricz odaajánlotta a kincseket az
anglusnak!

– De «barátja az erénynek!» kiálta fel Decebál magyarúl.

S a diótörő képmása még erre a czímzésre sem mosolyodott el. Értetlenűl
nézett a bolt hivatalnokára: «mit tesz ez a szó?»

«Freund der Tugend», tolmácsolá az.

A magyarázat mégis csak megmosolyogtatá Justus Fraus urat.

– Aha! Igaz ugyan, hogy az «erény» is a ritkaságok közé tartozik, de
azért nem igen akadnak rá mai nap amateurök. Leszállt az ára, mint a
conchyliáknak.

S ezt mondva, inte az egyik inasnak, hogy hozza oda a szájöblítő
csészét.

Decebálnak még azt is látni kellett, hogy Vakandy Anonymus hogy öblíti
ki előtte a száját, porczelán csészébe, evés után. Ezt már nem bírta
elviselni!

Felállt a székéről, s áthajolva az asztalon, ezt kiáltá magyarúl Justus
Fraus úr szeme közé.

– Akasztófára való gazember vagy!

Erre a szóra csak megmozdúl tán az arcza?

Nem az.

– Was sagt der Herr auf italienisch? Casto, fara, vallo?

No ha még ez is olaszúl van neki!

A boltügynök tolmácsolás helyett az öt ujját tánczoltatta a homloka
előtt, a mi néma szótár szerint annyit jelent, hogy a látogató úrnál
valami nincs odahaza a felső emeleten.

Decebál kapta a kalapját s búcsúvétel nélkűl ott hagyta Justus Fraus
úrat az asztalánál.

A düh és a bámulat kevergett az agyában.

Lehetséges-e az, hogy két ilyen tökéletes egymástól szakított emberi
torzkép létezhessen a világon? Az egyik Magyarországon, a másik Bécsben?
Az egyik a föld alatt él, a másik fényes salonokban; az egyik koplal,
kuczorog, a másik dobzódik, duskálkodik; az egyik pogányvérű szittya, a
másik stocknémet; az egyik cynikus, a másik epicureus. Az senkit sem
czímez, ez magát is Commerzienrathnak titulálja; amaz egy sündisznó,
emez egy angolna, de a feje ugyanaz mind a kettőnek.

Létezhetik-e két példány egy és ugyanazon emberből, vagy gnomból?

Ha pedig ez a két alak csakugyan egy, ha Vakandy Anonymus ugyanaz, a ki
Justus Fraus (mint a hogy azonos az éjjeli pávaszem lepke a gazevő
hernyóval), akkor mit jelent ez az alakoskodás? Kinek a javára, vagy a
kárára rendez valaki egy ilyen komédiát? Hiszen annak az alaknak, a ki
Vakandy név alatt lett Decebálnak meghítt barátja, éveken keresztűl
kellett azt a szerepet következetesen keresztűl vinni, sok nyelvet
megtanulni, magyarúl a régi és új írásmód szerint írni, beszélni,
levéltárakba magát beleenni, romok közt, puszta halmokban ásni, túrni,
kaparni és az alatt egy ilyen fényes palotát, nagy üzletet, sybarita
életmódot elhagyni. Mire való volt ez? Hisz utoljára is a
Thonuzóba-kincsek fel lettek találva. Ez valóság. Se nem álom, se nem
csábulat. Meglehet, hogy ma, midőn kináltatnak, nem akkora az értékük,
mint volt, a mikor kérettek, de mégis kincsek azok. Tréfából nem vezette
őt azokra Vakandy. Sőt még önérdekből sem, mert a felfedezés után még
csak vissza sem tért hozzá s csak egy értékes darabot sem vitt el az
akkor lefoglalva tartott kincsekből emlék gyanánt, később pedig nem is
mutatkozott. Micsoda nyitja lehet akkor ennek a megfoghatatlan
talánynak?

Egy villám nyilalt végig a gondolatai közt.

Csak olyan rövid világosság, a minő a czikázó villámé szokott lenni.

Az a fiától kimondott szó jutott eszébe.

«Azt az ütést, a mit nekem adtál, itt ezen a helyen fogod visszakapni!…»

Hol? Micsoda helyen?

A Thonuzóba kincsek tárában.

Miért adta a fiának azt az ütést?

Azért, mert «rongy»-nak nevezte a kincslelet legdrágább darabját.

Ez a fiú már tudott valamit Justus Frausról.

Nem! Ezt a gondolatot nem hagyta megöröködni.

Inkább éjszakai sötétség, mint ilyen világosság!

Sietett vissza Bécsből, s megesküdött, hogy soha többet halandó
teremtésnek még csak azt sem engedi meg, hogy a szájára vegye a
Thonuzóba-kincsek nevét.



AZ ÚJ VILÁG KEZDETÉN.

Az Alföldön már hat hete, hogy nem esett az eső, harmatnak hire sincs.
Kánikula közepén járnak, s a csordakútakból is mind kifogyott már a víz.
Az egész kiterjedt rónán, egyik város tornyától a másikig nem látszik
semmi zöld, fakó az egész táj, egy-egy sárga folt virít ki csak
itt-amott, a hol a szikfű virágzik, másutt meg egy hosszú fehér sáv
rémlik, a hol a sziksó úgy felverte a földet, hogy lapátolni lehet. Árva
fűzet, galagonyát, rekettyebokrot behúzott a hernyósereg fehér
hálójával, egy levelet sem hagyott rajta, még a kutyatejet is megette
valami féreg. Billió a prücsök, a minek a czirpelése olyan, mintha a
forró földnek az izzó zizergése hangzanék ki belőle.

A láthatárt nem látni, azt eltakarta a délibáb; mintha egy őrült tenger,
maga a mesés özönvíz nyargalna magasra hányt hullámokkal végig a
messzeségen, felkapva tornyot, boglyát a hátára, szigetnek, felfordított
tükör képmásával. A boglyát még tavalyról feledték ott, megáporodott,
penészes sásszéna; a mult télen nem kellett az ökörnek, majd megeszi a
jövő télen csemege gyanánt. Most ott nyargalász gulya, ménes az avar
pusztán; ha volna mit, sem tudna legelni, mert bántják a bogarak. A
pásztorok alig győznek szaladgálni az árnyékot kereső marha után. Egész
folt seregély repül a nyomukban, azoknak meg ez a sok marhakínzó légy a
lakodalmuk. A komondorok sem törődnek a kötelességükkel, mind ürgét
kaparni járnak, ebből van elég.

Csak a bivalynak van esze, az befeküdt a mocsárba, csak a feje látszik
ki belőle. A mocsárnak nem árt a szárazság, a holt Tisza ellátja vízzel,
az a sötét zöld tenger arra kelet felé, rőthamvas hullámaival csak úgy
gúnyolja a kiaszott rónát, a negyvenezer holdnyi nádas gályát hordhatna
a hátán. Látszik is valahol a közepén olyan gályaforma, de még sem az,
egy óriási fűzfa az, a mi bizonyosan olyan helyen nőtt fel, a hol nem
fértek hozzá, hogy levagdalják az ágait rőzsének, felnőhetett a maga
kedve szerint derék lombos fának.

Délután még fojtóbb lesz a vak meleg, a bögölyök, legyek még vakmerőbben
támadnak meg embert és állatot, a birkanyáj összedugja a fejét, a
komondorok a hátukon hentergőznek, a halászmadarak sírva kóvályognak a
víz fölött, a partifecske egész gyülevészszel tölti meg a léget, «valami
idő lesz!» dörmögi a számadó gulyás, gyanusan pislogva a süvege karimája
alól a déli láthatár felé. Ott borulni kezd, talán esőt hoz a szél, ha
ne ha jégesőt? Csúnya fakó felhő emelkedik szörnyű gyorsasággal az égre,
a szélei rongyosak, a mélye rőtbarna. Nem hoz az egy csepp esőt sem,
mert az egész porból van, a homok megmutatja, hogy ő tud repülni. A
felhő elkergeti a délibábot tornyos szigeteivel együtt s aztán betakarja
a rongyos köpönyegével a fél láthatárt, a nyugotit, a keleti ment
maradt. A szél harsogásába belevész minden hang, madársivítás,
marhabömbölés, emberi káromkodás. A forgószél tölcsére, nagy udvart
seperve maga körül orsózik végig a rónasíkon, jaj annak, a mi a sodrába
bele kerül. Útban kapja a nagy szénaboglyát, egy percz mulva fel van az
forgatva s repül az ég felé. De még a számadó juhász is, a ki a boglya
alá menekült. Azt is felkapta a szélmenyasszony tánczos fodra, s
egyszerre csak azt veszi észre, hogy repül, szerencséjére megtalálta a
jobbik eszét, s hirtelen kiakasztva a nyakából a lebegő szűrét, azt
engedi az égbe rohanni, s maga leesik a földre.

A bőszült vihar vágtat tovább, felseperve a mezőről a prücsköket,
mocsárból a békákat, s estefelé a Kárpátok alján fogja bogár és
békaesővel agyonrémíteni a szegény hegylakókat.

Lesz dolog a szétszaladt marhát összeterelni majd! Némely meg sem kerül.

És még ebben a nagy itélet időben is akadt olyan gonosz indulatú állat,
a mely nem félemlítve meg a haragos fergetegtől, az általános zürvavart
saját önző czéljaira felhasználni nem átalkodott. Két nagy ordas farkas
jött elő a berekből lappangva, az egyik komondorfarkas, a másik
agárfarkas, a hogy megszokták őket külömböztetni. A mocsárban úszkáló
bivalyok közül egy fiatal előhasi tehén jó messzire beúszott a holt
Tiszába, azt szemelték ki áldozatúl. Utána vetették magukat. A
bivalytehén észrevette a veszedelmet, a társaihoz nem menekülhetett már
vissza, az útját elvágták a csikaszok, bivalyfővel azt találta ki, hogy
a nádasba meneküljön, ott talán megszabadul a gonosz üldözőitől. Azok
lubiczkoltak utána. Egy nagy fekete fej elől, két kisebb utána.
Nemsokára eltakarta valamennyit a nádrengeteg.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az a nagy fűzfa ott a nádas közepett valami sziget ottlétét árulja el.
Kiemelkedő földhát van ott a vizek birodalmában. Hogyan került oda?
Talán avargyőr volt? Vagy talán kunhalom? Ütközet emléke, halottakból
összehordott halom? Vagy csak neptuni torladék, mint a Debreczen
melletti halomláncz? Köröskörül keríti a nádas. Csak a Tisza felől van
egy nyílás a náderdőbe vágva, a honnan csónakkal a szigetre lehet járni.

Ez a sziget nem tud semmit a nagy országos aszályról. Itt szép zöld
minden. A víz szinén most adják ki javában a bájillatukat a nufár
bőrszerű sárga rózsái, a buzogányos nád tetejéig felfutott a vad
hajnalka, fehér tölcsérvirágaival, a meneteles partról aláhajlik a
rózsaszín füzény (lithrum) virágpálczája, a lilaszín elecs (butomus)
ernyős mászó karóján tornászi gyakorlatokat végez a füzöld leveli béka,
a vízi gyöngyvirág, gyüszünyi fehér csengetyüivel, a gyalog bércse
(clematis) háromszirmu kék harangjával kiharangozzák a titkokat, a miket
a pázsítos nefelejts megsúgott, hogy ott beljebb a sziget mélyében még
külömb tündér világ van.

Piros virággombú lóhere és ezüstlevelü pimpó (potentilla) nőtt közös
pázsíttá, a mi körül hófehér csiperkegombák kupolái domborodnak elő
félkörben (a népmonda szerint ott tánczoltak a tündérek karéjban). A
piros nadálytő, s a sötétkék vadzsálya virágait méhek dongják körül,
azoknak is közel van a házuk. Azok a nagy odvas fűzfák a sziget belsején
egész őserdő fűzfából, a minek az alja virágos bozót.

S ez a sziget nagyon jól ismert föld a világ előtt. Legelőször is az
állatvilág előtt. A part mentében egész sorral állnak végig a gémek és a
pelikánok, lesve a viczkándozó halakra, a mik a víz felszinére
felhányják magukat. A halászsas le-lecsap egy kövér potyka után s viszi
a prédáját egy nagy kiszáradt füzfára elkölteni. Az a légben halászó
szárnyasok közös étkezője. Hulladékaiból egész domb támadt ott, de
gondoskodnak ketten a köztisztaságról: a hangya-nemzetség, meg a
szederinda, azok betakarják, félretakarítják, a mi kellemetlen. Zivatar
elől azután egész serege a szárnyasoknak, a mi nem a káka tövén fészkel,
menekül a fűzfák közé, s van akkor zajos gyülekezet! Külömben csak a
nádiveréb próbálgatja csendes meleg napon, hogyan lehetne egyszerre a
fülemilét is, meg a varangyot is énekben utánozni?

Az az egy kimagasló óriásfűz pedig úgy látszik, hogy a maga fajának a
fejedelme. Emberek között is megesik, hogy egy kinő olyan magasra a
többi közül. A derekát nyolcz ember nem érné át öllel. Repedezett kérgét
nem csak arasznyi zöld moha fedi, de egy repedésen végig bóbiskolnak az
ott élősködő kosborok (orchys) virágfüzérei, legyeket, szunyogokat
mimelő kelyheikkel, s a vadkomló, meg a pénzlevelű folyondár úgy
össze-vissza szőtték az ágait, s lógatják alá a füzéreiket róla, mintha
ők volnának ott az urak.

Pedig már a belseje a vén fának csak egy nagy odu, a miben egy
embercsalád elfér. Hanem ennek a nyilását egészen eltakarja egy
nádkunyhó, a mi már réginek látszik, nemcsak azért, mert fekete, hanem a
rajta megtelepült népség bizonysága szerint. Egészen befutotta azt a
tetejéig a tüskés földi szeder granátszin szárával, fekete és piros
bogyóival s folyvást nyiló fehér virágaival; az oldalaiban van talán tíz
madárfészek, a csupjában a legnépesebb, azok már tollasodnak. A tövében
pedig egy tüskés borznak van a pinczelakása, a ki nagyon jól itthon
találja magát, épen most vitt haza egy egeret a fiai számára.

Sem a sündisznók, sem a nádiverebek és czinkék nem érzik magukat
feszélyezve azáltal, hogy rajtuk kívül még egy vendéglakója is akadt a
háznak.

Az ám, még egy idegen madár, dalos madár.

Odakinn jár most a szép pázsitos fűben, ott énekel.

A czipőit levetette, talán hogy a friss pimpóspázsit szőnyegének a
harmatján üdítse rózsaszin talpacskáit? nem biz az. Be kell gázolnia a
vízbe, fehér szoknyáit a térdei közé szorítva, hogy a merítő hálót
kihuzza. Jó fogás volt, egész csoport pánczélhátú kecsege viczkándozik a
hálóban.

Az énekes madár addig is dalol, a míg azokat megtisztogatja.

Ottan áll a bogrács, készen, a szolgafára felakasztva; jó paprikás
halászlé készül abban ma estére. Teljes tele bográcscsal. Úgy látszik,
az énekes madárnak nagy családja van!

Igaz! Hisz a fűzfáson túl látszik kibukkanva még egy néhány nádkunyhó,
de azok már ujak.

Lizandra rőzsét aprózott, tüzet gyujtott a bogrács alá.

Azután még egy rakás fát gyujtott meg s apró fanyársakat faragott;
azokra meg sügérek lesznek felvonva, előbb száz késvágással
megszabdalva, azokat úgy sütik meg a parázshalom közé tüzködve
cserepcsikon, a zöld csíkos hátú halacskák már ott viczkándoznak
madzagra füzve a kopoltyuban, ezeket horoggal fogják.

De a mint a kopoltyuhoz kiment, a melyet a part melletti mély víz alatti
gödör képezett, egész csodát látott: a nádasból százával uszott ki a
part felé a vizi kigyó, magasra feltartott fejjel, s azok között, mint
egy-egy főhadnagy, a tekenősbéka, sajátszerü pistyogó süvöltést
hallatva. Lizandra nem félt a kigyóktól, megszokta a barátságukat még a
Styx szigetén; csak álmélkodva nézte őket, hogy igyekeznek a
rekettyebokrok közé elbujni. Ezek éreznek valamit. Csodálatos, hogy az
időjárás tüneményeit azok a lények, a melyeknek nem adatott mód, a mivel
gondolataikat egymással közöljék, előre megérzik. Leghamarább a pókok,
azután a hüllők, majd a madarak. – Nemsokára megzendül a mocsár, a vizek
szárnyas népe mind felkerekedik, egész tábort járva, sikoltozásuk,
krákogásuk elárulja félelmüket, a legkonokabb ellenségek feledik az ősi
gyülölködést, halászsas, héja, gém, kócsag, gődény, sirály, mint egy
vert ármádia összekeveredve kóvályog a légben s megszáll csapatostúl a
sziget fűzfáin, czivakodva az ülőhelyért, a gázlók raja odahúzódik a
bozót sűrűjébe s hivogatja egymást nagy trombitaszóval.

Az a nagy vihar kergette ide valamennyit, mely a Tiszántúli rónán végig
tánczolt.

Az pedig nem jön ide. A szél-ara nem akarja a viganóját összecsatakozni
a mocsárban, jobban tetszik neki a szilaj keringő táncz ott a sima
rónán, derék tánczosaival, a töveikből kifacsart szálfákkal.

Itt az ingovány szigetén csak egy más tünemény jelzi a távoli nagy
vihart. Az alkony-ég kigyullad a narancsvörösből lángoló biborba,
visszfénye olyanná teszi a mocsárt, mint egy égő tükör, a hol a viz
kicsillog; a hol meg a nádtenger kalászos síksága takarja a vizet, ott
arany hullámokat látszik hányni ez a tenger.

S e csodavilágításban a sziget minden fája, bokra még fényesebb zöldnek
látszik, valami tulvilági zománczot kap minden, maga a parton álló
nympha is a csendes víztükörbe nézve, mint egy zöldarczú tündért látja
saját képmását abban.

Végre őtet magát is nyugtalanítja ez a megmagyarázhatatlan pompája a
tüneményes égnek. El-elnéz a nyilt vágás felé, a merre szabad Tisza
látszik. Talán vár valakit, a miatt aggódik. Kis gyermek korától fogva
megszokta az egyedül létet, emberkerülte bútájban (Eiland).

A sok vizi madár egészen ellepte a szigetet. A pelikánok olyan közel
jönnek hozzá, hogy szinte megczirogathatná a fejeiket. Az ágon ülő
mindenféle ragadozók meg épen a nagy fűzfára szállásolták be magukat.
Onnan ugyan egy lövéssel elrezzenthetné őket, van puskája odabenn a
gunyhóban, de ő ugyan a világ minden kincséért meg nem tudna lőni egy
madarat. Egy madarat! Az Istennek azt a kedvencz állatját, a kinek
szárnyat adott, hogy hozzá felemelkedhessék; egy másvilág lakóját!

A leáldozó napot már eltemették a láthatár olvadt aranynyá vált felhői,
de azért a ragyogó ég tovább fénylett. Az átfutó szél után, mely itt a
szigeten csak mint egy sebes fuvallat csapott keresztül, egyszerre
feltömjénzett a szigetvilág növényzetének füszerpárázata; az esti lég
tele van ambrával; minden levél illatot áraszt, a mi az érzéket kéjesen
mámorítja. Ezt a gyógyellenszert találta ki a természet a mocsárlég
miasmái ellen.

De hát más illatok is vannak, teszem a paprikás halászlé!

Lizandrának a bogrács után is kellett látni, hogy kozmát ne kapjon a
halászlé. Jól állt kezében a főzőkanál, mikor megkóstolta a paprikás
levet, nincsen-e tulsózva? Nem volna nagy csuda. Azt mondják a sós
levesre: «Szerelmes a szakácsné.» – Hát a ki a szeretőjét csak minden
szombat este látja!

Egyre neszel, ha nem hallatszik-e távolban az evezőcsapás? Az nem, hanem
valami más. Valami csörtetés a nádtenger között, koronként felhangzó
rekedt bőgéssel és valami vad csahintással, a mi nagyon külömbözik a
kutyaugatástól. Mikor az ember először meghallja, ludbőrös lesz tőle a
teste.

Vajjon mi lehet ott?

Az elvert bivalyt üldözi a két toportyán a nádason keresztül.

A bivaly hatalmas uszó, az bele nem fárad. S a vízben le nem foghatják a
farkasok, mert maga alá gázolja a megtámadóit, ki kell őt kergetniök
valami szárazra, hogy megosztozhassanak rajta.

A bivalynak viszont, azért, hogy ő bivaly, nagy az ő philosophiája.

Valahol maga előtt tüzeket lát égni. Gondolja, hogy ott emberek vannak,
talán pásztorok komondoraikkal. Arra felé veszi az útját.

Egyszer aztán, a hol a nádas megszakad s mélyebb víz jön közbe, melynek
folyása van a Tiszából, előtör a bozótból az egész vadásztársaság.

Elől a bivaly ormótlan nagy feje, széles orrát magasan feltartva, a
vízszinén uszó vizi tök, a békakorsócska széles levelei, kövér mákfejei
közül forró párát fujtatva az orrlyukain át, utána két oldalt
felhegyezett füllel a két ordas feje, szemeik zöld fényben ragyognak,
csattogó szájuk a vizet habuczkolja.

Egyenesen arra felé tartanak, a hol a két tüzrakás ég.

Lizandra egy perczig zsibbadt érzékekkel áll, elbámulva e látványon. Jól
érzi a közelgő veszélyt. A menekülő barom idehozza magával a két
fenevadat.

Elfuthatna előlük, a kunyhónak jó deszkaajtaja van; a nádkéve ugyan nem
védelem a farkas ellen, mert az azt széttépi, hanem az odvas fa üregéből
lábtó vezet föl a fára, ott biztos menedék van, mint egy őrtoronyban.

De a mikor azt a szegény üldözött állatot meglátta, a mely
bivalypofájával úgy ki tudta fejezni a rémületet, aztán hozzá azt a két
czudar, fertelmes duvad fejet, kárörvendő vérszomjas agyarkodó
tekintetével, tajtékzó, fogcsattogtató szájával, ördögileg villogó
szemeivel, akkor valami szivkicserélő düh szállta meg egyszerre; az
ijedtség haraggá lobbant fel, mint a füstből a láng: nem elfutni előlük,
de rajtuk hajtani támadt kedve. A kunyhóban volt felakasztva a dupla
puska, megtöltve öreg göbecsre. A ki azt ott hagyta nála, megtanította
rá, hogy kell vele bánni, vadludat, tuzokot hogy kell meglőni. Azok
ugyan tőle mind akár ott fészkelhettek; de most ezen a két csikaszon ki
akarta próbálni, hogy mit tud?

A hol a víz sekélylyé vált, a bivaly már feneket ért a lábával s
csülökre kapva gázol ki; a két ordasnak még ott uszni kellett, ezzel
elmaradtak nehány ugrásra az áldozattól. A bivalytehén, a mint a partra
kikapott, elhagyta az ereje, térdeire esett s tehetetlenül dugta bele a
fejét a hangafa bokorba. Az egyik farkas diadalcsahintással rohant
feléje egyenesen, a másik betanult, sunyi strategiával került eléje
kullogó lépésben.

Lizandra a két tűzrakás között foglalt állást. Az is igen helyes
hadászati positió volt. Szépen az arczához fektetve a puska agyát, jól
oda szorította vállához, csendesen megvárta, míg a puskacső legye ott
lesz, a hol a farkasnak a feje van, akkor elrántotta a ravaszt, a
fegyver eldördült s a duvad nagyot ordítva ugrott fel a levegőbe s aztán
hanyatt vágta magát. Gyönyörű lövés volt. Azzal hirtelen a másik farkas
ellen fordult, mely épen akkor dugta elő a bozótból a fejét; annál már
egy kissé elhamarkodta a dolgot, de azért az is megkapta a magáét. Nem
pusztult el ugyan a lövéstől egyszerre, még elinalhatott; de hogy nagyon
megbánta a dolgát, azt bizonyítá a keserves ordítozása, a mi nemsokára
elnémult a sziget távoli bozótjában.

Lizandra egészen más embernek érezte magát. Valamikor gyermek korában
azt kérdé Manótól: hát te hogy tudtál egyszerre leányból férfiuvá
változni? – – Hát így ni!

A ki ember a talpán, az a férfi! Egész ember: az a férfi.

– Ezt csináljátok utánam bécsvárosi, pestvárosi kisasszonyok!

S még a diadal tetejében egy jótett emléke! Megmenteni egy ártatlan
életet!

Hát nem ártatlan életű-e a bivaly tehén?

Hogy fekszik ott elnyulva a földön, bizalomteljes önmegtagadással! Apró,
pislogó szemeiben valósággal ragyog a köny. Ez a vízözön előtti
vastagbőrüek világából itt késett idomtalan állat még sírni is tud; még
valami rekedt nyöszörgése is van, a melylyel a maga érzését ki tudja
fejezni, s ha egyéb mimicára nem képes is, megrázza a fejét s a füleit
összecsattogtatja.

Lizandra megszánta a szegény állatot és odament hozzá. Térdére vette a
nagy nehéz fejét azzal a serteborzas orrával s beszélgetett hozzá:
«Tehénkém! Bivalykám! Ne félj, már nincs farkas.» S aztán kinálgatta
kötényébe szedett füvel.

A bivaly aztán egyet gondolt: felállt a két térdére, majd mind a négy
lábára; de még mindig úgy reszketett, hogy csupa szánalom volt nézni ezt
az ormótlan állatot.

Lizandra kitalálta a bivaly baját. Az elejtett farkastól fél.

– No, ne reszkess, majd elmegy az innen!

Azzal megfogta az elejtett duvadat lompos farkánál, s elvontatta a sűrű
bozótba, hogy a bivaly nem láthatott rá többet.

Akkor aztán az őslény visszanyerte a világhoz való bizodalmát, megrázta
a bőrét, s neki állt a jó kövér fűnek, legelni. Ilyent soha sem kapott ő
otthon «a nagyságos mamánál».

Most aztán Lizandra is hozzálátott ám a maga háziasszonyi
kötelességéhez. A halászlé már készen volt a bográcsban; azt most már
csak ott kell hagyni a hamvadozó zsarátnak felett, hogy forrón maradjon;
a cserepcsikon sülő halat majd süsse meg kiki magának, az úgy jó. Most
aztán csak az ital után kell látni, mert a jó vacsorának ez a koronája.
Bornak itt híre sincs, azt nem lehet tartani, mert megeczetesedik, de
annál jobb nektár készül a vadszeder levéből, mézes vizzel felhigítva.
Azt mindig frissen lehet készíteni, a fűzfák köpüi, a szederbokor indái
bőven adják az áldást. Lizandra két fekete, máztalan korsót megtöltött e
nemzeti itallal. Hahaha! Biz az őseinknek is ilyen áldomást hoztak a
feleségeik, mikor még a honkeresésben fáradtak a határtalan pusztán, a
honnan nem látszának Tokajnak, Ménesnek hegyei.

De az ivadékoknak annyiban mégis jobb dolguk van, hogy őket már pusztai
barangolásaikban elkiséri az a fekete bab, a minek a levét úgy hivják,
hogy «kávé».

Még ez is az ő dolga volt. Vasserpenyőben megpörkölni a kávét, aztán két
nagy lapos békasó között apróra őrölni, bögrében megfőzni. Megisszák
majd utoljára abból a pohárból, a miből a szederbort itták, czukor
helyett mézet kapnak hozzá. Kávéskanál is van, apró békateknőkből, a
miknek ügyesen készített nádszár nyele van. Ezek az eszközök mind kívül
vannak felaggatva a kunyhó falára szép rendben és tisztán tartva.

E sürgés-forgás közben megmegütötte a fülét az új vendégnek a rekedt
dörmögése. (Nincs ám ennek több annál az egy hangjánál.) Ki nem tudta
találni mi baja? «Hiszen, ha szomjas vagy, előtted a nagy víz!» Utoljára
a bivalytehén azt tette, hogy oda jött hozzá. Olyan bizodalmas alázatos
nyájassággal közelített, mely minden gonosz szándékot kizárt. Ha egyszer
a bivaly valakit megszeret, annál nincs ragaszkodóbb állat, nagyobb
igazság kedvéért még a szája is tele volt hosszú csátéval, a mit csak
úgy apródonkint morzsolgatott befelé. Ismét mekegett valamit s a vastag
orrával egyet taszított a védasszonyán.

– No hát mi bajod? Mi kell?

Ujabb nyöszörgés.

– Talán fiadat keresed? Hja, bizony szegény kis borjut ma nem tudom ki
szoptatja meg.

No most egyszerre rájött! Fittyet vetett ujjaival.

– Ahá! Ilyenkor megszokták a tehenkét fejni. Az lesz a baja. – Ejnye, ez
bizony okos dolog lesz. Mindjárt segítek én rajtad.

Gyorsan futott a sajtár után, előbb kisurolta azt homokkal, mert biz
abban azelőtt méz volt. Soha sem próbálta a fejést, azt sem tudta, ülni
kell-e hozzá vagy térdelni? De szépen sikerült. Egész sajtár megtelt jó,
illatos bivalytejjel.

Arra aztán a nemeslelkű szarvas állat, mint a ki legjobban ismeri a házi
rendet, vezetés nélkül odaczammogott a nádkunyhó mellé, hozzádörzsölte
az oldalát a fűzfa kérgéhez, s aztán eltehenkedett a számára vetett
alomban, a falevelekben, átadva magát a bölcselkedő kérőzésnek.

De milyen nagy öröme volt Lizandrának az új szerzeményen! Majd hogy meg
fogja lepni az urakat. Mántay Móricz egészen meg volt elégedve az itteni
állapotokkal, csak néha sóhajtott fel, hogy de jó volna egy kis tejes
kávé! Abban megvan minden földi boldogsága az embernek. – Hanem ez itten
absurdum. Tejért tíz mértföldnyire kellene menni, s mire ide hoznák, már
akkor az sajt és savó volna, nem tej, hát csak félre kell tenni a
kivánságot.

Lizandra azt gondolta ki, hogy a vacsora végén meglepi az urakat a tejes
kávéval, s majd hogy engedi nekik töretni a fejüket a találgatásban,
honnan csordult ide az égből a friss tej? Addig ne tudjanak az Istenadta
bivalyról semmit.



ESKÜVŐ A FŰZFA ALATT.

Egyéb baj nem történt ott, mint a mely rendesen meg szokott esni a kezdő
vadászon, hogy a visszarúgó puskájának a ravasztakarója sebet vágott a
lövöldöző jobb kezének a mutató ujján. Sebaj! Be lehet kötni falevéllel
s aztán hangosan dalolni hozzá: «Megvágtam az ujjam, de nem fáj. –
Fügefalevelet tettem rá. – Fügefa levele gyógyits meg; – Kedves, édes
rózsám csókolj meg!»

Talán meg is hallják azt a nótát? Úgy tetszik, mintha evező-lapátok
ütnék a távolban a taktust hozzá.

Lizandra egy jó szál fűzfavesszőt vág le, s annak lehántja a héját.
Ilyen szép fehér vesszővel szokták megfenyíteni a kényeztetett rossz
gyermeket, a ki soká elmarad a háztól s késő este veti haza.

– Lesz neked «kapsz!»

Nem sokára feltünik az alkonyégtől ragyogó csatornában az első csónak,
abban csak két férfi silhouetteje látszik. Az egyik evez, háttal van;
mégis ráismernek. – Hogy dobog a szive, mikor azt meglátja! Pedig még
csak egy fekete árnyék, mely a lapátolás közben előre-hátra mozog, mint
egy gép. Abba is idő telik, a míg a csónak odaáig ér, a hol ki lehet
kötni a parton. A másik két ladik messze elmarad mögötte, pedig azokat
két evezős hajtja, azok a segédmunkások.

Manó a kormányosára bizza (az pedig Mántay mérnök), hogy kösse ki a
csónakot a fűzfához, maga kiszökik előre a nefelejtsbokrok közé, a
czuppanó pázsitba.

– Gyere ide, gyere! Tartsd a hátad! kiált eléje futva Lizandra. Hát
ilyen sokáig el kellett maradni? Ma olcsó lesz a vessző.

S nagyokat füttyentett a kezében suhogtatott fűzág!

Manó aztán szép engedelmesen odatartotta neki a hátát.

Akkor a dévaj teremtés egyszerre megkapta a két vállát orozva hátulról,
s hanyatt rántotta a fiút, hogy csak úgy nyekkent, a bokor közé esve.
Kaczagott és tapsolt a pajkos tettének.

De nagy hamar sirás lett a vége (szokás szerint) a nagy dévánkodásnak,
mert Manó hanyatt estében beletenyerelt a földi szederbe, s egy tüske
megszurta a kezét, a mit egy hangos «hüh! a ki a Pilátusa van!» jelzett
nála hevenyében.

Akkor aztán oda térdeltek mellé, megijedtek nagyon, engesztelték szépen;
megcsókolták azt a szurás helyét a kezén, egy csepp vér jött ki belőle,
azt nagyon megsiratták, bocsánatot kértek, megbánták nagyon a gonosz
cselekedeteket: «ugy-e, a lábadat is megütötted?» nem hagytak neki békét
addig, a míg rá nem mondta, hogy megütötte, akkor aztán Éva felkapta
Ádámot az ölébe s úgy vitte a két karjára emelve, gyügyögteve:
«megütötte szegényke a lábát, megszúrta a kezét, nem tud járni.» Manónak
mesterségébe került kiszabadulni a keze közül, s lejutni az öléből a
földre. Akkor aztán, hogy bizonyítsa, mennyire épek a lábai,
visszaakarta adni a kölcsönt; de Lizandra olyan ügyes volt, mint egy őz
gödölye; cziczázva siklott ki a kezei közül, mikor már azt hitte, hogy
fogja.

– Valóságos rossz, pajkos gyerekek! dörmögé Mántay Móricz, kiszedve a
ladikból a hosszú bádog szelenczéit. Manó elszaladt már.

Végre mégis csak el tudta fogni a Lizandráját! Akkor aztán ő vette a
Lizandrát a karjára s vitte nagy diadalommal. Igazi ősemberek, a kiknek
minden izma, idege, lelke olyan, a milyennek az Isten megteremté! – Egy
darab paradicsom ez itt, a Tigris és Eufrates közepén, a honnan még nem
kergette ki a lángfringiás angyal az ős emberpárt. Meglehet ám, hogy
csak azért nem, mert itt még nem izlelték a «jónak és gonosznak
tudásának fájának gyülmölcsét».

Hanem ekkor Manónak a szeme akadt meg Lizandrának a bekötött ujján.

– Hát a te drága kezedet mi lelte, angyalkám?

– Hazudjak, vagy igazat mondjak?

– Tudod, hogy a hazugságért megverlek.

– Hát a puskának a ravasztakarója vágta meg.

– Te lőttél!

– Nem hallottad a lövéseket?

– De igen. Azt gondoltam, azok nekünk szólnak.

– Azok másnak szóltak!

– Ugyan mit lőttél?

– Igazat mondjak?

– Ha hazudsz, közel a tenyerem!

– Hát mit lőttem? Két farkast lőttem.

Pátts! Már hangzott is a fenyitő tenyér.

No hát pitspátts! felelt vissza a két drága tenyér jobbról-balról
visszafizetve a kapottat.

– De most igazságtalanúl ütöttél meg! Én nem hazudtam. Ha én azt mondom,
hogy két farkast lőttem, akkor neked meg kell esküdnöd rá, hogy igaz.

– Jajaj! Esküszöm, hogy három farkas volt, csak ne tépd a szakállam.

– Szakáll is ez?

(Igaz, hogy csak amolyan pehelyféle volt.)

– Hát mondd, hogy hiszed!

– Hiszem! És viselni fogom bőrüket kaczagánynak, azt is elfogadom.

– Csak te kaczagj!

A jó paprikás halászlének a szaga már messziről illatozott eléjük.

– Nézd csak! mondá Lizandra, itt a tuskó az utban, vigyük oda a
vacsorához pamlagnak.

Azzal megfogták ketten két felől a nehéz faderekat s elkezdték a
tüzelőhelyig czipelni. Mántay hasztalan kiabált Lizandrának, hogy ne
erőlködjék, megrontja a termetét, várjon, míg ő oda érkezik és segít!

Azért is megmutatta, hogy van hozzá való ereje, csak egy kissé pirosabb
lett az arcza az erőfeszítéstől. Azon a mohos faderékon elfértek mind a
hárman.

Nemsokára összekerült az egész telep; hat segédmunkás a mérnöki
műszerekkel, a táblás tokokkal, a háromlábú kukucskálóval, s más afféle
ördöngős szerszámokkal, a miknek a mesterkedéséből fog az a csuda
kikerülni, hogy a hol most ez a rengeteg nádas hullámzik, ott évtized
mulva arany búzakalász veti fel kincseit, s hol most lélekvesztővel
járnak a vizeken, ottan vasut… (Hohó, megállj Pegazus! Hippogryph!
Fantáziának is vakmerő ez! Holott még a kerékre vont sin is luxus, ki a
bolond jönne arra a gondolatra, hogy az egész utat behúzza
keréktalppal?)

Az urak a kanapéra (lásd: fűzfaderék), a munkások a szép gyepre
telepedtek; a «háziasszony» osztotta nagy fakanállal mindeniknek a piros
halászlevet, nagy karéjokat szelve hozzá a fekete rozskenyérből, a mit a
hét elején maga dagasztott, maga is sütött ki. (A kemenczét hozzá Mántay
készítette a partpadmalyba.)

Dicsérte mindenki a szép asszony főztét, a két kancsó, az édes itallal
(«almáziának» nevezték el azt ennek a szigetnek nyelvén) sorra járt. Ő
maga csak a mások jó étvágyában gyönyörködött (azt mondják, a szakácsné
maga a szagától lakik jól az ételnek), vagy az ura mellé ült le s annak
a tányérjából torkoskodott, s kinálgatta még egy szép falattal, még egy
pohár szederborral. Mikor aztán mindenki jól lakott, s kedves
egészségére kivánta egymásnak a vacsorát, Lizandra elmosta,
eltakarította a bográcsot, tányért, tekenőbéka kanalakat, a két üveg
poharat is kiöblítette; több alamázia nem ivódik, hanem jön befejezésűl
a kávé. – Ez már nem kell a parasztnak; a munkások felczihelődnek,
nyalábra fogják a szerszámokat, hogy a jó egy hajtásnyira levő gunyhóba
szállítsák, a melyben Mántaynak van a főhadiszállása; a két úr egyedül
marad, Lizandra még parázsnál sürög-forog, s egy kis idő mulva ott
párolog a két pohárban a drága jó illatú kávé, még pedig tejes kávé,
Mántay álmainak paradicsoma.

– Hát ez mi az Isten csodája? kiált fel a főmérnök, kételkedve látó és
szagláló érzékeinek hitelességén. Tejes kávé?

– Gyöngyöm, galambom! Hisz te boszorkány vagy! kiált fel Manó. Azok
teszik meg, hogy kést ütnek a száraz fába s azon keresztül megfejik a
falu teheneit.

– Hát azért sem vagyok boszorkány, feleselt Lizandra. Mert én azt a
tejet valóságos tehéntől fejtem ki, még pedig bivalytehéntől.

– De hát hol vetted te azt a tehenet?

– Hol vettem? Az Isten adta. Ugy-e, ezt sem hiszed? Ugy-e ez is
hazugság? No hát gyere oda a gunyhó mellé, hadd verem oda hitetlen
orrodat a bivaly orrához. Aztán mondd, hogy nem bivalytehén az, a mit
látsz, hanem redves fa.

A két férfi jobbra-balra támolygott ámulatában, mikor azt az
eltagadhatatlan emlős állatot a kérőzők fajából meglátta. A bivaly nem
is mondott valami üdvözlő szót, a maga kevés szótagú idiomáján.

De nagyhirtelen másfelé vonta a figyelmüket az az éktelen lárma, a mi a
kunyhók felől támadt: «üsd fejbe! csapd agyon!» kiabáltak a munkások;
nagy puffogás hangzott, s nemsokára nagy derendócziával hoztak rudakra
fektetve egy kivégzett farkast. Hárman is beszéltek egyszerre: «ott volt
a mérnök úr gunyhójában, az ágy alá bújva; nem haraphatott meg senkit,
mert az állkapczája már el volt lőve».

– No ez az egyik farkas, a melyiket meglőttem, mondá Lizandra szelid,
csendes hangon.

Minden ember a meglepetés bámulatával tekintett rá.

– A másik ott fekszik a bokorban. Félre húztam, mert nagyon csunya volt.

A munkások azt is megtalálták a vérnyomon.

Manónak jegesedni kezdett a vére.

– Hisz ez rettenetes dolog!

– Dicsőséges egy asszony! kiálta fel Mántay Móricz.

– Hát mit szörnyűködöl most? szólt vállvonva Lizandra. Nem elmondtam
első szóra, hogy két farkast lőttem? Ide jöttek, ezt a bivalytehenet
üldözték, én fogtam a puskát, lelőttem mind a kettőt. Nekem maradt a
tehén. Te viseled a farkasbőrt kaczagánynak.

S azzal elkezdett csufondárosan kaczagni.

Manó pedig odaomlott a lábaihoz s elkapva azt a sebzett kezét, elhalmozá
sűrű csókjaival.

A munkások egymás mellé fektették a két ordast. Hatalmas két állat volt,
him és nőstény; veszedelmes család. Mántay csodálkozásában a fejét verte
a tenyereivel.

– Csodaasszony! valóságos amazon! Férfitól is mesterlövés volna!

A munkások éljent rivallkoztak.

– Le kell húzni az irháikat! parancsolá Lizandra. Az én uram azt
fogadta, hogy viselni fogja kaczagánynak.

– Fogja is! kiálta Mántay. Micsoda? Ha az én feleségem lőtte volna,
viselném a bőrét, mikor a király elé megyek!

– Én nem tudok szóhoz jönni az ijedségtől, rebegé Manó s igazán
reszketett. Micsoda veszélyben forogtál! Sohasem hagylak magadra többet.

– Ebben igazad van, szólt Mántay. Erre az egyre nem gondoltunk, mikor
ezt az aprószentet magára hagytuk a szigetünkön. Igaz, hogy nyáron a
farkas nem támad emberre. De jövőre még se kisértsük az Istent. Te itt
maradsz, a mappákat elkészíteni, én folytatom a nivellálást.

Manó egészen eltakarta volna, ha lehete a tenyereivel, karjaival a
kedvesét, utólag rettenve meg a veszélytől, a miben az forgott. Lizandra
pedig dicsekedve kiáltozott:

– De hát nem az Isten adta-e nekem ezt a tehenkét? Nem megszolgáltam-e?

Ünnepélyesen elismerték, hogy ez bizony teljesen jogos szerzeménye.

– És így az élet legnagyobb gondjától meg vagyunk szabadítva. Van
mindennapra való tejünk.

– Praktikus egy genie! micsoda talentum! magasztalkodék Mántay Móricz;
egész Magyarországon nincs párja a te kincsednek, fiam Manó!

– De ugyan egész Európában sincs! tódítá Manó hévvel.

– De ezen az egész planétán sincs! emelé a mérnök cubicus elevatióra a
dicsőitést. Ilyent csak a tündérmesékben osztogattak. Megörökítjük ezt a
helyet, fiam! Hét házzal vagyunk rajta. Egész falu. Adjunk neki nevet, a
miben a mai nap emléke fennmaradjon. Ird be a mappánkba. Legyen ennek a
helynek a neve «Asszonyvár». Ha lehet «Leányvár».

Az elnevezés ünnepélyesen elhatároztatott.

– Negyven esztendő mulva város lesz ezen a helyen!

S beirták a készülő térképre e kis, pirossal körített folt helyére e
nevet «Asszonyvár» lobogó tűzfénynél.

– No, még egy pohárral ebből a kávéból. A míg a tűz elhamvad.

Mántay Móricznak nem kellett biztatás, a míg a munkások a farkasirhával
elkészülnek, ott maradt a tűznél s elkezdett mesélni. Igazán mese volt.
Mi lesz egyszer ebből az országból, ha ez a nép elkezd tanulni,
dolgozni! Miféle csodákat értek ti meg egykor, mostani gyermekek, a
mikről a vének ma csak álmodoznak, de azért úgy hisznek az álmaikban,
mint a másvilági üdvösségben. Ti azt mind meglátjátok! Benne fogtok
élni. Közönséges mindennapi dolognak fogjátok találni. Nem lesztek vele
megelégedve, tovább álmodjátok a végtelen álmot!…

Nagyot fordult már a gönczölszekere hetes csillagképletével, mire vége
lett az áhitattal hallgatott mesének. A tűz is elhamvadt: a munkások
kezdték kívánni az uraknak a nyugodalmas jó éjszakát. Lizandrának a
fejecskéje ott a Manó ölében talán álomnak is adta már magát.

– Menjünk már aludni, mondá a főmérnök.

Fölséges éjszaka! Egy levél nem mozdul a fákon. Hanem a helyett az ég
csillagai erednek futásnak. Hogy rajzolják arany iveiket a sötétkék
égre. A nádkunyhó nyitott ajtaján belátni. Nincsen ott sötétség, az
odvas fa nedves pudvája világít, mintha phosphoros volna. Ez a hálószoba
megelőzte Edison találmányát.

Csak a halászsasok nyugtalankodnak ott a fűzfa koronájában. Nem férnek
egymástól.

– Te ma nagyon rosszul fogsz aludni, szólt Lizandra Manónak. A fűzfát
teleszállta a sok halászsas; tán jó volna őket elriasztanod, egy pár
lövéssel. Külömben még rád esik valamelyik.

Mántay erre a szóra bámulva fordult vissza. (Már menőfélben volt.)

– Hát ez micsoda? Te odafenn hálsz a fán? Manó fiam.

– Igen, ott a négy ág között. Ott az ágyam; éjszakára mennyezetet huzok
rá gyékényből, meg szunyoghálóból. Pompás fekvés esik ottan.

– Pompás, a kinek pompás! De hát az asszony?

– Az övé a kunyhó.

– Hát te nem férnél el abban? A feleségeddel együtt?

– Hiszen még nem feleségem.

– Hogy-hogy, fiacskám?

– Tudod jól, apám, hogy még nem vagyunk összeesketve. Idáig szökve
jöttünk. Papot nem kapni, ha kapni, sem áll meg. Annak elébb dispensatió
kell, dimissorialis kell, keresztlevél kell, szülői engedély kell, az
nekünk mind nincsen. Tehát várunk, a míg mind ez meglesz.

– S addig te a fa tetején hálsz, az életpárod meg a kunyhóban?

– Hát így egyeztünk; azért közel vagyunk.

– Mint Alnufusz herczeg az «ezeregyéjszakában», a ki az éles kardot oda
fektette maga és a menyasszonya közé.

– Épen úgy, apám.

– De fiam, a mi a tündérmesében megjárta, nem járja Asszonyvárában.
Nektek meg kell tartanotok az esküvőtöket.

– De hol veszünk hozzá papot? Embert csak lehetett teremteni, de ki tud
papot teremteni?

– Tudok én azt is, szólt Mántay komolyan; azzal a távozó munkások után
kiáltott: «Héj atyafiak, hozzátok el a kunyhómból azt a négyszegletű
lapos bádogtokot, a minek gömbölyű dudorodása van a tetején, azután
jőjjetek valamennyien ide vissza, szükség lesz rátok.

Manó nevetett, mint a ki tréfát vár ebből. Lizandra remegve huzódott
hozzája, mint a ki sejti, hogy nagy komoly vége lesz ennek.

– Hát gyertek ide gyerekeim, szólt Mántay, hadd magyarázom meg nektek az
ilyen csodatételnek a nyitját. Emlékezel rá Manó, mikor még Emma voltál,
aztán odajöttél a dioptra elé alkalmatlankodni, azt kérdezted tőlem,
hogyan tanultam én meg a mérnökséget? Szeretnél a nyomomon elindulni.
Hát én akkor elmondtam neked, hogy én bizony eleintén papnak készültem,
azután a jogászságra tértem át, censuráztam is, ügyvédi oklevelet is
kaptam, csak azután tértem át a mérnöki pályára. Akkor nem akartalak
elriasztani a magam példájával, láttam, hogy komoly ösztönöd van;
elhallgattam az élettörténetemből azt, hogy én már káplán is voltam:
valóságos felszentelt lelkipásztor bojtár, s egy álló esztendeig
kereszteltem, eskettem, temettem az iratosi híveket. Maig is tartogatom
mind az oklevelemet, mind a hajdanviselt selyem stólámat. Itt vagyok én!
Ha csak pap kell. Pap vagyok én! S úgy összekötlek benneteket, hogy
senki fel nem oldoz.

Manó még mindig kaczagott, de Lizandra már szeretett volna elszaladni,
ha olyan nagyon nem fogták volna a két kezét.

– Hozzátok már hamar azt a bádogot! kiabált Mántay.

– De apámuram, szólt elkomolyodva Manó. Én nem vonom kétségbe a
kegyelmed papi minőségét, de a szabályszerű feltételek még akkor is
utunkban vannak.

– Ne fájjon neked azok miatt a fejed. Ha én téged a te Lizandráddal
összeesketlek, soha semmi szentszék, viczispán azt meg nem másíthatja;
ha dispensatio, dimissorialis nélkül tettem, az az én hibám, engem
büntetnek meg érte. Mit csinálnak velem? Elcsapnak az «asszonyvári»
ecclesia papságából: holtig való káplánságra itélnek. Peregrinus leszek!
Hahaha! De ti rajtatok, Isten engem úgy segéljen, megörökül az áldásom.
Soha igazabb áldás még ki nem jött a pap szájából, mint a milyennel én
elbocsátalak titeket!

Az öregnek megteltek a szemei könynyel.

Erre aztán Lizandra is sírva fakadt, s oda borúlva Manó keblére, jól
esett neki a kedvese arczát könyeivel beharmatozni.

Megjött azonban a bádog-tok. Benne volt abban ügyvédi, papi és mérnöki
diploma szépen egymásra fektetve. Három ember életpályájára elég. A tok
fenekéről előkerült a megfakult, penészfoltos selyem stóla is. Azt
felkötötte a nyakába Mántay Móricz. Aztán fáklyákat gyujtatott.

– Kálvinisták vagytok valamennyien, úgy-e? kérdé a munkásoktól.

– Igenis, magyar valláson vagyunk.

– No, hát akkor válaszszatok magatok közül curatort. Jó lesz Pados
András uram?

– Nagyon jó lesz.

– Megvan az ecclesia! Fogja kegyelmed curator uram az én
káplán-levelemet; győződjék meg belőle, hogy nem méltatlanra pazarolja
az ecclesia bizodalmát, a midőn engemet emeritus iratosi káplánt
megválaszt lelkipásztorának.

Egyhangú volt a megválasztás.

– Van hát már ecclesia is, pap is, csak templom volna hozzá, jegyzé meg
Pados András uram, a curator.

– Az is készen áll. Hát van ennél a felséges nagy fűzfánál külömb
templom a kerek világon, a kit az úr Isten keze növelt a maga
dicsőségére, beboltozott hatalmasabb tetővel, mint a Szent Péter
bazilikájának kupolája. Kápolnát nyitott benne, s azt megvilágítá csoda
szent fényével, s ide szállítá rá, kik őt magasztalják: az ég
szárnyasait; hát nincs-e nekünk templomunk?

– Bizony jól prédikál tisztelendő mérnök uram, mondá a curator.

– No hát, hogy ezt az Istenalkotta templomot a legünnepélyesebb
ceremoniával avassuk fel, legelőször is egy esküvőt tartunk benne. Kend
Pados András uram, lesz a kérő násznagy, Bajnok Márton uram a kiadó
násznagy. Tudnak írni. A matriculába a neveiket beírják aztán.

Minden ember komolyan vette ezt a dolgot. Olyan is volt, a ki azt
mondta, hogy «de így kellene annak igazság szerint mindig menni: ne
hurczolnák az embert annyifelé.»

Lizandra most már nevetéssel álczázta a megdöbbenését. Manó biztatá,
hogy legyen erős szívvel. Rendén megy minden.

– Megálljunk még, szólt Mántay, leülve a mohos faderékra s egy ív papirt
közepén összehajtva. Az esküvőt meg kell ám előzni a móringlevélnek. –
Hát leányom, micsoda hozományt móringolsz a vőlegényednek?

– Én? szólt nevetve Lizandra. Hát mit mondjak?

– No majd én dictálom. «Én Sáromberky Lizandra (mondd utánam!)
móringolom az én kedves vőlegényemnek, Tanussy Manónak az én
bivalytehenemet, két farkasbőrbundámat, meg a tíz ezüst forintomat, a
mit a vármegyétől kell kapnom a duvadak füleiért.» Jól van, be van írva.
Hát te vőlegény, mit móringolsz a te jegyesednek?

– Testemet, lelkemet.

Az is be lett írva.

– Már most hát járuljatok Isten színe elé.

Azzal odavitte őket a terepélyfa kupolája alá, kikérdezte őket:
«szeretik-e egymást?» egymásba tette a kezeiket, elmondta előttük a nagy
holtig való fogadást; szépen utána mondták egymás után. – Akkor aztán
megáldotta őket.

Egy üres könyvből matriculát csinált, abba beírta az első párnak a
nevét, a ki Asszonyvárott össze lett esketve. A ki kiváncsi rá, most is
megláthatja. Ott van.

Olyan komoly dolog volt ez, hogy minden ember sírt mellette.

Egy most születő új világrésznek a kezdőpontján történt ez, hol az ember
folytatja a teremtés művét.

A két gyermek egyedül maradt a kunyhóban, körülöttük az önvilágító odu,
előttük a hallgató mocsárvilág, fejük fölött az ég sassai és szívükben
egy ismeretlen új világ előérzete.

A távolból még hangzott a munkások lakodalmi népdala:

  «Adjon Isten lassu essőt,
  Mossa össze mind a kettőt;
    Szita, szita, péntek,
    Szerelem, csütörtök,
    Zab, szerda!»
  . . . . . .
  «Ezt szeretem…»
  . . . . . .
  «Ezt csókolom…»
  . . . . . .
  Lalla!
  . . . .



EGY BÁLI MEGHIVÓÉRT.

Az idyll ott a mocsárlápok között nyugton folyhat tovább. Nekünk
szárazföldi lakóknak tudomásunk sincsen azokról a vízi emberekről, a
kiknek életmódja az, hogy napjaikat a csónak hátán, vagy övig vízben,
sárban gázolva töltsék; csíkhalászok, tőzegvágók, bibicztojáskeresők,
súlyomszedők, gyékényfonók, csatornaásók, sziksófőzők, nivelláló
indzsellérek! Kinek volna kedve közöttük ténferegni? Végezzék a
dolgukat.

Aztán holmi apró családi ügynek-bajnak háttérbe kell szorúlni olyan nagy
országos esemény előtt, a milyen volt a bekövetkezett nádorválasztás. Az
öreg József nádor, ki egy évvel előbb ülte meg félszázados nádorsága
örömünnepét, meghalt, s utána a nemzet rendei legidősebb fiát, István
főherczeget emelték, szabad választás útján, e második trónra. A nádor
volt a kisebbik király Magyarországon. A szép daliás alakot, Pest
vármegye gyűléstermében avatta fel fényes és hatalmas méltóságába maga
az akkori trónörökös, a mostani magyar király Ferencz József. Hajh,
micsoda szivárvány lehetett az ott, a mi az ezernyi hazafiak
örömkönyeiből támadt, mikor az édes hazai nyelven hallották beszélni a
magyar királyfit, először háromszáz esztendő óta, a magyar nádorhoz.

Azután következett a nagy, emlékezetes körutazása István nádornak az
egész országon szerte. Egész diadalút volt az. A nemzet minden ajkú
népe, minden felekezete egygyé olvadt a lelkesedésben, mint a corynthi
nemes ércz a tűzben.

Tuhutum vármegyében is nagy előkészületeket tettek a nádorlátogatás
ünnepélyére. A főispán hetekkel elébb lement a megye székhelyébe; a
termeket feldiszítették, a köznemesség között kiosztották az
insurrectionalis réztokos kardokat, hogy egész lovas ezreddel fogadják a
magas vendégeket; a birtokos főurak vetekedtek a pompa emelésében.
Klaszszi Venczelnek (a pesti hires magyar szabónak) a fiatalság számára
készített díszöltönyök hónapokig tartó gondot adtak; az öregek
előszedték a pompás viseleteket, a miket apáik hordtak a korona
hazahozatalának magasztos napjaiban; fontos értekezések, szakértő
tanácskozások folytak megyeszerte az öltözetforma, a gombok, a sujtás, a
zsinórzat kérdései fölött; némely úr titkolta a saját leleményét,
meglepetést készített; a hölgyek csodát fejtettek ki a népies
viseleteknek úrias pompává áttündéresítésében. Minő főkötők, párták,
övek, kötények, fűzött vállderekak, menték, subiczák kerültek érvényre!
Hát még az ősi násfák, kösöntyűk, mentekötők, rezgők! Az egész ország
visszaifjodott három századdal.

No, hogy az egész Tuhutum vármegyében a pompás felvonulás
babérkoszorúját Tanussy Decebál és a felesége fogják elnyerni, arról még
csak kétség sem lehet. A legnagyobb titoktartás daczára is kiszivárgott
annyi a közönség közé, hogy Decebál díszhintaját négy fekete mén fogja
húzni, ezüstös sallangos szerszámmal, két hajdu díszmagyarban, a hátulsó
a bakon, egy elől a kocsis mellett; a kocsis lobogós ingujjban, arany
rojtos gatyában. A hintót Sára asszony maga egyedül tölti meg s olyan
drága ruha lesz rajta, a minek a himzésében négy varróleány vakult meg –
félig; a feje pedig olyan különösen lesz frizirozva, hogy olyat csak a
régi képeken látni, fölfelé tömörített hajjal, a mibe, mint egy
kalpagba, merészen van beleillesztve a brilliántforgós lengő
kócsagtollbokréta, míg oldalt a gyöngygyel himzett piros «csákó» fityeg
le róla. Csak az olyan termethez és arczhoz, mint az övé, lehet ezt
viselni!

Maga Decebál pedig csupa olyan öltözetet fog felvenni, a mihez egész
históriai emléksor van fűzve. Az a tigrisbőr-kaczagány Rákóczy nyomában
repült valaha, azt a megfeketült ezüst pánczélinget, a beleszőtt
aranycsillagokkal Bocskay ajándékozta; az a kard ott harczolt Tökölyi
kezében Pétervárad alatt. Sőt még a Thonuzóba arany sisakját is fel
fogja tenni; s akkor meglátja majd ország-világ ezt a nevezetes csodát.
A nádor is megbámulhatja ezt a versenytársát a Szent István koronájának.
Decebál fogja vezetni az egész nemesi bandériumot. Ez kicsinált dolog; s
minden tekintetben vívmánynak mondható, hogy a vezérség ő reá bizatott
és nem Belizárra, az udvarnál grata personára; de viszont az is latba
vetendő esemény, hogy Decebál e feladatra vállalkozott s erre az egy
kivételes esetre elfeledte a kuruczságát.

(Mi tűrés-tagadás? biz a férfi-hiuság semmiben sem enged a nőinek.)

A nádor-ünnepély előtt már tíz nappal, bizvást el lehet mondani, hogy
egész Tuhutumvármegyében senki sem beszélt egyébről, mint a
bekövetkezendő pompák látványáról.

Ekkor küldettek szét a főispáni hivatalból a meghivó levelek a nádor
tiszteletére tartandó fényes tánczvigalomra, a mit Ponthay Adalbert gróf
fog adni.

Már erről is mesemondás volt, a mit a fáma előre hiresztelt. Micsoda
szőnyegek lesznek a termekben? Mennyi ezüst a buffet-teremben? Hány
szakács érkezik Bécsből? Katonai zenekar! Bosco! Aztán huszonnégy pár,
egyformán öltözött ifjú és hajadon fogja tánczolni az újdivatú
«Körmagyart». (Világos-zöld Kossuth-dolmány, kettős ujjal, az egyik bő,
félig nyitott, rózsaszinű atlaszbélléssel.) A debreczeni diákénekkar
lejön, a szünóra alatt a szózatot énekelni. A terem közepén szökőkút
lesz, a mi essbouquet-t lövell fel; a hölgyek olyan tánczrendet kapnak,
a mi egyúttal legyező. Azt is tudják már előre, hogy maga a
nádor-főherczeg is fog tánczolni egy fordulót, a vármegye legszebb
asszonyával. (A sárga irigység fog el minden hölgyet, ha Tanussy
Decebálnéra gondol.) S az a hölgy emlékül egy karpereczet kap a
nádortól, annak a gyémántokból kirakott névelőbetűjével. – Az ember alig
várja már, hogy jöjjön el az a nap!

Hogy az aranyszélű boriték felnyitását, a mely a főispáni meghivót
tartalmazta, mindenütt, a hol asszony van a háznál, az senkinek másnak
át nem engedi, az bizonyos dolog.

De oly bámulattal senki sem vizsgálja azt át, mint Sára asszony. Hiszen
már tud olvasni, nem kell neki tolmács. De akárhogy nézi is, a saját
nevét nem találja a meghívóban. Az csupán csak tekintetes Tanussy
Decebál követ úrnak szól.

Történetesen épen ott volt Decebál is, mikor e levél érkezett.

– Mit jelent ez? kérdezé Sára hebegve. A meghivón csak a te neved van.
Rólam szó sincs.

Decebál elkapta tőle a meghivót, nem akart neki hinni. Látta aztán, hogy
igaza van. Csak őt hiják magát.

Először elsápadt, aztán lángragyúlt az arcza.

– Ez a legmagasabb gorombaság! kiálta, összegyűrve a markában az egész
meghívót. Hogy mer valaki nekem ilyen meghivót küldeni? Engem! a
feleségem nélkül. Ezért keresztül fogunk esni egymáson főispán urammal!
Fogadom azt!

Sára asszonynak nagy elégtételére vált, hogy Decebált ő miatta ilyen
felgerjedésre kelni látta; hanem azután megijedt.

– Jaj! kedves galambom; valami hirtelenkedést ne kövess el én miattam.

– Oh nem! A parádé előtt nem, majd azután; de leszámolunk egymással.

– De hátha valami tévedés van a dologban? szólt Sára asszony, kapkodva a
mentő szalmaszál után. Lehet a cancellistának a hibája, a ki a
meghivókat irta.

– Oh nem! Nem az! Szándékosan kikeresett sértés ez; jól tudom! Tudták az
emberek, hogy hol találják el az érzékeny oldalamat.

– Hát mit szándékozol tenni?

– Pipára gyujtok az egész meghívással és magam sem megyek el.

– Hogyan? nem akarsz elmenni a nádor ünnepélyére?

– Mit nekem a nádor! Tán nekem szerencse, ha őt megláthatom? kiálta fel
dölyfösen Decebál; ha nem leszek ott, bizony jobban meg fognak látni,
mint ha ott lennék.

– De nekem ez nem vigasztalás, szólt siránk hangon az asszony.

– Ne búsulj! Majd ha én leszek Pannonia királya, én sem hivom meg az
estélyemre a Habsburgi grófokat.

– De én nem akarok addig várni, a míg te a Pannák királya lészsz, hanem
azt akarom, hogy a nádori bálba meghivót kapjak. Nekem az után járj! Az
egész világ azt várja, hogy ott legyek. A palatinus velem akar
tánczolni. Minden ember tudja már, hogy hogyan leszek öltözve; ha ki
kell belőle maradnom: annyi, mintha csak a koporsóba fektettek volna. Én
ott akarok lenni! Érted?

– Én pedig nem fogok ott lenni! Kimondtam. Még ma, még ebben az órában
elmegyek egész fitogatással Erdélybe medvevadászatra.

– Hová akarsz te menni?

– Megmondtam. A hol a medvék tanyáznak.

– Nem eresztelek! Nem szabad engem itt most szégyenszemre elhagynod. Ha
olyan szerelmes ember vagy, most mutasd meg! A feleségedről van szó!
Bizonyítsd be, hogy te vagy a kis király Tuhutum vármegyében. Piha! Egy
Tanussy Decebál feleségének kell-e visszafordulni a tanusvári megyeház
útjából, mikor az egész megye minden nemes asszonya, leánya hivatalos
oda? Hát férfi vagy te? A ki elszaladsz világgá, a hol egy kis
ellenkezést találsz, s ott hagyod az asszonyodat a piacz közepén a
nevetők gunyjának?

– Majd megmutatom én, hogy boszut tudok érted állni, de most annak nincs
ideje. Hisz csak nem adhatom Zách Felicziánt. Eltávozásom vegyék
hadizenetnek.

– Hát legalább maradj itt. Ne menj sehová.

– Ha itt maradok: embert ölök.

– Ismerlek! Látom a lelkedet! Nemcsak nem bánod ezt, de örül a lelked,
hogy elfuthatsz tőlem! Hogy ürügyet találsz, kapsz a haragon,
belelovaglod magad a büszkeségbe, csak azért, hogy sorrajárhasd megint
az erdélyi szeretőidet, a hányat ott hagytál. Ismerem jól minden
gonoszságaidat.

Decebál erre már epésen fölkaczagott.

– Téged már megint az örmény menyecske meséje kisért.

– Akár az örmény menyecskéé, akár a leányáé, az mindegy. De hogy te
csélcsap, csapodár, kikapó vagy: az szent, mint a nap az égen. Eredj
hát, hagyj itten! De én is fogadom a lelkemre, hogy a mint te itt hagysz
ebben az én nagy gyalázatomban, én is itt hagyom a te házadat, s ha
visszatérsz, úgy jöjj, hogy hozz más asszonyt a házhoz, mert engem itt
nem találsz!

Azzal ott hagyta az urát, bevágva maga után az ajtót kegyetlenül.

Decebál fütyült boszujában, s a hajdukat kergette előre-hátra: «nem lesz
semmi parádé! nem kell zsinór a mentékre; vissza kell izenni a
kocsigyárosnak, hogy ne küldje a díszhintót; adja el feleáron akárkinek;
megyünk a Retyezátra!»

«Úgy kell nekem! Mondá magában. Miért hagytam magamat meglágyítani?
Miért lettem hűtlen büszkeségemhez? Minek felejtettem el Thonuzóba
hagyományát? Az nem ment feleségestül meghódolni a Szent István
koronáját hordozó fő elé. Egyszer akartam tenni, azért is megbűnhödtem!»

(Vajjon ez volt az az arczulütés, a mit Manó megjósolt? Nem! Hisz ez
elhárítható. S aztán ez tulajdonképen nem is őtet érte, hanem az
asszonyát.)

Sára asszony agyonsírta magát a szobájában e jelenet után.

Méltó oka volt az elkeseredésre.

Hisz a szegény asszonynak semmi más tér nincs fenhagyva a becsvágya
kielégítésére, mint a társaságban ragyogás. A férfinak ott van a zöld
asztal; aztán a zöld mező, meg a véres mező; övé a cserlevél, a
buzakalász és a borostyán: hát az asszonynak még a virág se legyen
engedve?

Sokszor mondták neki, hogy ő a legszebb asszony hét vármegyében: az
arczképét lelopták, úgy adták ki aczélmetszetben, mindenkitől
hizelkedést hallott és azért sohasem vétett még csak egy gondolatban sem
a hitvesi hűsége ellen. Tudta, hogy férje százszor megcsalja s
ugyanannyiszor megbocsátott neki; nem azért, mert szerette (tud az
asszony többet is szeretni), hanem azért, mert nagyravágyása volt, hogy
őt büszkének tartsák, hogy soha semmi szégyenleni valót ne mondhassanak
felőle, a miért a kevélyek, az előkelők hátat fordíthassanak neki. Ha
már nem születhetett oly magasan, mint azok, legalább erény és jó
erkölcs dolgában egyenlő rangú akart lenni velük. S ezt a hűséges nőt,
ezt a legszebb asszonyt engedik kizáratni abból a világból, mely rá
nézve olyan volt, mint az igazhivőnek a paradicsom; engednek rajta egy
olyan megszégyenítést elkövetni, a mi után el van végképen temetve, hogy
soha falusi magányából többé elő ne jöjjön s a látogatók előtt ajtót
zárjon.

Az elkeseredés odavitte Sára asszonyt, hogy elkezdte magában Decebál
jellemét birálni, a mit még tán soha sem tett.

Hát bátor férfi ez, a ki akkor, a midőn a felesége meg van sértve,
magára hagyja és tovább szalad? Hisz ez a harag csak álarcza a
gyávaságnak. A dölyf csak oroszlánbőr a léhaság hátán. Megveti a
szembetalált bajt és kitér előle.

Hozzájárult még a féltékenység szelleme is, melynek olyan nagy a teremtő
ereje, hogy képes volna egy üres planétát megnépesíteni képzelt
alakokkal. Éva már féltette Ádámot, mikor még második asszony nem volt a
világon. S a képzelet logicája hatalmas. Megbántották a férfit? tehát
haragja nagy! A bút, a bánatot eltemetni hogyan szokták? Vidám
mulatsággal. S annak tudjuk, hogy mi a vége? És így valahányszor a
férjet megharagítják, mindig a feleségnek kell érte megszenvednie!

Sára asszony az ujjain tudta volna elszámlálni Decebálnak a
gyöngeségeit. Ilyen dologban az asszonyok emlékezete bámulatos.

S hogy a kínzás tökéletes legyen, épen akkor hozták a stafétával a
pompás báli öltözetet Pestről. Az árjegyzék is oda volt hozzá
mellékelve. Az utóbbit Sára asszony átküldte Decebálnak, hogy mondja meg
felőle a véleményét.

Erre Decebál átjött a feleségéhez. Kirítt a tekintetéből az erőltetett
nyájasság.

– Csak tartsd meg a báli öltönyt, mondá. Én bemegyek a városba s postára
teszem a pénzt a ruháért. Lehet, hogy még viselni fogod.

Sára lelkében még egy reménysugár támadt.

– Te kérdőre vonod a főispánt? szólt Decebál kezét megragadva. Közel
volt hozzá, hogy azt megcsókolja.

– Majd meglátom, felelt rá Decebál nagy langyosan.

Hát aztán csak nem csókolta meg a kezét.

Ismét rásötétedett a nő lelkére az árnyékok legfeketébbike: a gyanu.
Decebál most szökni akar tőle búcsúzatlanul.

Hagyta menni.

Decebál befogatott s úgy távozott el, mintha csak a városba hajtatna.

Azt azonban Sára asszony szemfüles figyelme észrevette, hogy a férje egy
levelet adott át az egyik lovásznak, a mikor a kocsira felült.

Azt a levelet elvenni a lovásztól nem volt nehéz feladat. Aztán a
pecsétet feltörni sem lehetetlenség.

A levél czimzete is meglepte már. «Méltóságos báró Tanussy Belizár
úrnak» szólt az.

Sára asszony tudott már olvasni, megérthette a levél tartalmát. Decebál
epéskedő modorban tudatja a «báró urral», hogy miután őt a főispán
megsértette az által, hogy a felesége nevét kihagyta a meghivóból, ő sem
fog részt venni az egész parádéban, hanem a báró úrra hagyja, hogy
vezesse már most ő a nemesi banderiumot. Ő most megy haragját «in anima
vili» kitölteni. Jó, hogy e diák szókat nem értette Sára asszony, mert
az «olcsó lelkek» alatt aligha medvéket és vadkanokat fogadott volna el.

Hanem annyit megértett a levélből, hogy Decebál csakugyan szökve ment el
tőle: félt a búcsúzástól! És aztán az eszmetársulás arra a gondolatra is
rávezette, hogy ennek a mostani szégyennek az okozója senki sem lehet
más, mint maga a gyülölködő testvér, Belizár! Ő az udvari benfentes, az
ő tanácsára hallgatnak odafenn. Bizonyosan ő terjesztett a magas
körökben olyan rágalmakat az ángya felől, a melyek miatt azt a
meghivatásra érdemetlennek találták.

És ez ellen semmi oltalom!

Az Isten minden állatnak adott védelmet, s ha azt nem, hát legalább
rúttá tette, mint a varangyot, hogy utáljanak hozzányulni; csak a szép
asszonynak semmit, annak a szépsége arravaló, hogy mindenki rávadászszon
s ő meg ne védhesse magát.

A feltört levelet visszaadta a lovásznak, csak vágtasson hát vele a báró
úrhoz, mondja meg neki, hogy a levelet az asszony törte fel, el is
olvasta.

Mikor aztán egyedül maradt, akkor jött rá az a sivatag érzés, hogy
senkije sincsen az egész világon.

De talán mégis van valakije.

Valahol a szekrénykéiben hever egy összegyűrt levél, a mit többszörös
haragjában összemorzsolt, sarkaival megtaposott: fiának a levele, a
miben tudatja vele, hogy nőül vesz egy szegény leányt. Most elővette ezt
a levelet, s szépen kisimogatta a térdén a tenyerével, s újra meg újra
elolvasta.

Nem volt titok, hogy a fia hol van most és mivel foglalkozik. A
töltéshányó, kubikoló parasztok elhozták idáig a hírét, hogy a Manó urfi
mint ütött tanyát a mocsár közepén, miként esküdött meg a fűzfa alatt,
Mántay Móricz volt a pap. Dicsérte mindenki a kis menyecskét. Derék,
tűzről pattant teremtés! Elmondták, hogy mivel tölti ott az idejét a
magányos ligetben, míg a férje a távol lápokat méregeti a messzelátóval.

Sára asszonynak az a gondolatja támadt, hogy felkeresi ezt a szigetet,
azzal a nádkunyhóval, «aztán legyünk ottan ketten, a kik sajtot
készítünk, halat szárítunk!»

Alkonyatkor lement a kastélyból a kertbe. Ott most nagy hevenyében
rendet csináltatott a tiszttartó: ha az uri vendégek ide találnak jönni;
a bozótokat megnyesték, az utakról felvágatták a pázsitot, a patakot
újra a partja közé szorították s egy keseredett virágágyat is
összeteremtettek valahogy mindenféle cserépből kiszedett muskátlikból.
Legalább lehetett sétálni az utakon szemkiverés nélkül.

Egymagában ődöngött a szomorú fák között alá s fel.

Egy zugában a kertnek valami ritka növényre bukkant, a mi a méregtermők
között első rangban áll. Ezt is úgy hívják, hogy «Belladonna»; hát
druszája. A szálas növény épen tele volt cseresznyealakú vadpiros
bogyókkal. Kettőt leszakított belőlük.

– Hej ha én ezt most beadhatnám valakinek!

Az a valaki nem más, mint a «kisebbik uram» Belizár.

Milyen furcsa az, hogy a magyaroknál az asszony a férje öcscsét kisebbik
urának hívja!

Az udvaron hintógördülés hangzott, a kutyák nagyon ugattak. Tán vendég
állt a házhoz?

Sára asszonynak kedve lett volna elfutni a vadaskert bozótjai közé, hogy
elrejtőzzék előle, akárki jön most ide. Hanem a kertészlegények erősen
utasítgatták az érkezettet, hogy merre találja meg a tekintetes
asszonyt, csak menjen utána. Jobbnak látta hát megfordulni és eléje
menni.

A középút egész hosszában végig szelte a kertet, mikor a mellékutból oda
kijutott, már szemközt látta jönni a vendéget. Az alkonyfény annak a
háta mögül világított: az alak és az arcz csak a közeledéssel kezdett
mindinkább ismerhetővé lenni. Sára asszony a bámulattól megbűvölve állt
az út közepén s a közeledőn felejté tekintetét.

Az az alak volt Belizár.

Az ifjabbik testvér most már nem hasonlított oly nagyon a bátyjához. A
míg annak az arczán az évek folyamatján észrevehető nyomokat hagytak a
korlátlan indulatok, az események izgalmai, a sivár élvkereső életmód,
hogy tíz évvel idősebbnek látszott, a termete is derékban nagy átmérőt
nyert; azalatt Belizár, mintha szerződése lett volna az idővel, alig
változott meg valamit s az a valami is csak előnyére vált, a betyáros
hányivetiség helyett bizonyos komoly méltóságot vett fel tekintetében és
modorában, igazi előkelő levente volt. Már messziről levette a kalapját
sógornője előtt.

Az pedig, mint egy Megæra toppant eléje, s összeszorult öklében vért
eresztett a két méregbogyó.

– Hogy mersz te idejönni? Te üldöző ördögöm! kiálta Belizárra.

Az pedig fejhajtva üdvözlé őt s nyugodt hangon válaszolt.

– Te magad adtál erre jogot, édes ángyom, a mikor a hozzám irt levelét a
férjednek feltörted s úgy küldted el nekem. Ez a levélfeltörés egy
hozzám intézett egyenes felhivás volt: azért jöttem, hogy válaszoljak
rá.

– Minő felhivásról beszélsz?

– Veled nagy méltatlanságot követtek el, s te a levelem pecsétjének a
feltörésével azt árultad el, hogy ennek az indokát nálam keresed.

– Hát tagadod talán, hogy ezt a gyalázatot te követted el rajtam?

– Tagadom, hogy én szereztem volna neked ezt a fájdalmat. Megmondom,
hogy mi okozza azt? és aztán azt is, hogy mi gyógyít meg belőle?

– No hát mi az oka? Nem vagyok-e nemes származású? csak olyan jó, mint
maga a főispán. Nem vagyok-e becsületes? csak olyan jó, mint akárki az
asszonyok közül. Tudnak rám valamit, a mi ürügy lehet, hogy ilyen
csufosan ajtót zárjanak előttem?

– Hallgass rám és légy nyugodt: és mindenekelőtt dobd el a kezedből azt
a mérges bogyót.

– Mi gondod arra? Ha nekem úgy tetszik, lenyelem.

– No hát add ide az én kezembe, s ha azok után, a miket veled közölni
fogok, azt mondod, hogy nyeljem le én, hát megteszem.

Sára asszony eldobta a két méregcseresznyét a kezéből.

– Mit tudsz hát felőlem? hadd hallom.

– Igen egyszerű a nyitja a te talányodnak. Azt talán tudod, hogy a mi
udvari köreink nagyon hitbuzgók, s ebben a tekintetben igen szigoruak.
Te az első férjedtől elváltál, úgy mentél nőül Decebálhoz. Ez a
katholikus dogma szerint érvénytelen házasság. Te mindenüvé elmehetsz,
mint a férjednek a felesége, de az egyházi vagy világi fejedelem ajtaján
be nem léphetsz, mert ott téged csak Király Samu feleségének s Decebál
szeretőjének tartanak.

Sára halálsápadttá lett e szavakra.

Belizár folytatá:

– E felett nem lehet vitatkozni. A római katholikus hit a házasságot
felbonthatlan szentségnek ismeri.

– De már Király Samu meghalt! hebegé Sára.

– Tudom. Most már özvegyasszonynak ismernek. Szabad a kéz. És Decebálnak
módjában lett volna ezt a mostani nagy keserűséget elfordítani rólad,
nem nagy dologba került volna. A mint az első férjed halotti
bizonyítványát kezéhez kapta, felhivatni a kálvinista papot, s két tanu
jelenlétében elmondani előtte, hogy hites feleségül vesz. Rendben lett
volna minden. És ez tudtára lett Decebálnak adva. A főispán általam
iratott neki, kéz alatt figyelmeztetve, hogy tegye meg a kedvedért ezt a
csekély áldozatot, külömben nem küldhet meghivót az udvari körökbe a te
nevedre. És erre Decebál válaszolt nekem. Dölyfösen, haraggal utasítá
vissza a figyelmeztetésemet: «én egy pár könyező asszonyi szemért
hitemen, meggyőződésemen csorbát nem ejtek». Itt a levele, olvashatod.

Sára minden tagjában reszketett.

– Mit akarsz velem? Te szörnyeteg! Meg akarod velem gyülöltetni az
uramat?

– Meg… felelt rá röviden Belizár.

Sára szédelgősen kapaszkodott egy mohos fa derekán felfutó repkény
indájába.

Belizár pedig egészen közel lépett hozzá s most már forró, suttogó
hangon ismétlé:

– Azt akarom, hogy meggyülöld, hogy kivesd a szivedből! Hogy kitépd a
nevét úgy az emlékezetedből, hogy még egy gyökere se maradjon benne.

– Miért akarsz velem így bánni? rebegé megijedten a nő.

– Mert nem méltó, hogy téged bírjon, a ki az oltárképet lábával tapossa!

– S ezt te mondod? Te! a ki engem mindig szidalmaztál, gúnynyal,
csufsággal halmoztál, a kétségbeesésig üldöztél.

– S te annak az okát mind nem találtad ki? Igenis, ócsároltalak,
csufoltalak, téptelek, szakgattalak, mert a másé voltál. Lettél volna
csak az enyém, istennővé tettelek volna. Hát nem sejtetted volna, hogy
gyülöletemnek kútfeje az irántad való őrjöngő szerelem!

– Az Istenért, Belizár, ne mondd ezt.

– Már kimondtam. Magad vagy az oka, minek hivtál ide? Hivtál, mikor a
levelem feltörted. Kimondtad vele, hogy engem vádolsz a mostani
kétségbeejtő szégyenedért. Azt hiszed, én okoztam azt, hogy én kaczagok
rajtad, én gyönyörködöm az orcza-pirulásodban. No hát idejöttem
megmondani, hogy nem én, hanem az, ki egykor azt esküdte: «sem örömében,
sem bánatában soha hűtlenül el nem hagyom!» az okozta ezt a
szívfájdalmat neked! S miután a fájdalom meg van szerezve, nem kéri
belőle a maga osztályrészét, hanem fut a maga gyönyörűségei után, mert
megfordítva vallja a magyar közmondást: «pénz elverve, asszony számlálva
jó».

Sára zokogva rogyott le a harmatos fűbe.

Belizár lehajolt hozzá, hogy fölemelje.

– Kelj föl. Nem azért jöttem én ide, hogy a földön heverni lássalak,
hanem hogy fölemeljelek. A hogy mondám: én tudok írt a te nagy
fájdalmadra, hallgasd meg.

– Nincs annak más orvossága, mint a halál. Nyögé a nő.

– Bolondság! Ugyan ki ölné meg magát, mikor az élet szebbik fele áll
előtte. Én elhárítom rólad azt a szégyent, a mi még nem hagyta nyomát:
dicsőség, ragyogás, megbecsültetés volt egész életednek vágya, én
vágyadat betöltöm.

– Hogy lehetne az?

– Légy az én nőm.

– Mit beszélsz?

– Igen egyszerű dolog ez. Első férjed halála után özvegy vagy: a
Decebállal kötött házasságod semmis. Csak akarnod kell s egy
keresztnévcserével Tanussy bárónő vagy. A püspök dispensatiója a
formaságokat megrövidíti: kastélyom csak asszonyára vár.

Sára asszony összeszedte erejének maradványait. Büszkén emelte fel a
fejét.

– Uram! Báró Tanussy Belizár úr! Mi adott önnek jogot arra, hogy engem
ilyen ajánlattal lepjen meg?

– Ismét a te saját cselekedeted. Mi olyan szinjátszók voltunk, a kik
szavukban gyűlölik egymást: tettükben pedig jók egymáshoz. Talán
elfeledted már, hogy mikor engem igazságtalanul elitéltek két évi
várfogságra, te, a ki tudtad, hogy ártatlan vagyok, titokban odamentél a
biráim legfőbbikéhez s kezéhez szolgáltattad a tanujelt, mely helyettem
magát Decebált vitte a börtönbe. Kiadtad a vétkest, hogy megmentsed az
ártatlant. Azt, a kit férjednek hittél, azért, a kit üldöződnek véltél.
Tagadhatod ezt?

– Az másért történt… hebegé Sára; de jól érzé, hogy most fogva van, mint
a lépre jutott madár: az a kéz, mely most megragadja, odaviheti már, a
hová neki tetszik.

Belizár azonban nem élt vissza a hatalmával. Elbocsátá Sára kezét.

– Jól van. Más okod volt rá. Én azonban ezt az okot hittem. Éveken
keresztül ez a gondolat világított bele a jövendőmbe, hogy te jó vagy
hozzám: szived szerint szeretsz. Ezért nem gondoltam a házasságra soha.
Éltem rideg, szilaj legényéletet. Csak titokban rajongtam érted. Ki volt
az, a ki arczképedet titokban lefestette, aczélba metszette? Soha sem
találtad ki, úgy-e? Ma kitör belőlem a titokteljes szenvedély.
Idejöttem, hogy megmondjam a szemedbe, mennyire szeretlek! A legőrültebb
merényletre készen vagyok érted. Szeretlek annak a szívnek a hevével, a
mely asszonyt nem szeretett soha s nem fog szeretni rajtad kívül soha; a
kit ha elfogadsz, nem lesz akaratod, nem vágyad többé, mert a mit
kigondolsz, már akkor teljesülve van.

A nő lelke már bele volt sodorva abba a bűvkörbe, a mit az igazi
szenvedély, mint nap a bolygók utját, sávoloz maga körül. Nem bírta
magát védeni annyi összeható indulat rohama ellen. Vitte, ragadta
magával a becsvágy, a harag, a csalódás, a boszu, a szégyen: de csak
mindannyi között a szerelem a király!

Bámulta ezt a férfit! Szenvedélye megigézte, bátorsága meghódítá, mert
nem az a bátor ember, a ki az oroszlánt megtámadja, hanem a ki egy
gyülölő asszonynak meg meri vallani a szerelmét.

– Ne adj most választ, szólt Belizár, hátralépve. Ne ebben az órában, ne
ebben az indulatban. Gondold meg, ülj tanácsot a sziveddel. Kérdezd meg
az éjszaka álmait. Fordulj Istenhez: tán sugalmat ád. Én nem akarom,
hogy nekem megsértett büszkeségből add kezedet: nekem a szived kell, az
egész hű szived. Ha azt nem adhatod, szakadjunk el egymástól, felejtsük
ezt az órát. Az én lángom olyan, hogy ha azt nem viszonzod hasonló
lánggal: megégsz benne. Gondold meg, a miket mondtam. Eskü alatt nem
mondhatok igazabbat. Magadra hagylak. Ha akarsz, válaszolsz, csak egy
szót; ha nem akarsz, hallgatsz. Hogy mi legyen az az egy szó? Azt a
szivedre bizom.

Azzal felvette a földről a kalapját s elsietett.

Sára utána nézett; nézte hosszasan az alkonyfény arany alapjába rajzolt
fekete alakot; s mikor ez eltünt előle, még akkor is látta ez alakot az
aranytérben fehéren.

Hetek multak; a fényes ünnepélyek Tanusvárott lefolytak rendén: az idő
is kedvező volt rájuk.

Annál rosszabb idő járt ezalatt Erdélyben, a Retyezát vidékén, a
vadászatokra.

Ott folyvást szakadt az eső, a medvék nem jöttek lövésre; a sikertelen
hajtások után a vadász urak kénytelenek voltak más nemeivel az
élvezeteknek kárpótolni a kielégítetlen vágyakat. Decebál mindössze egy
hiuzt tudott lőni, de annak sem hasznavehető a bőre ilyenkor, mert szőrt
ereszt.

Ilyenkor aztán, mikor az ember a heves záporesőtől paczallá ázott, a
lármás dinom-dánomba belecsömörlött, a czimborákkal összeveszekedett,
csúzzal, huruttal kellően ellátta magát, olyan jól esik hazatérni a
bizalmas otthonba, a hol a jó, türelmes (bár egy kicsit zsémbes) «házi
doromb» várja jó meleg kandallóval, czirogató kézzel, izletes
vacsorával: ingyen, őszintén adott csókkal.

Decebált egész hazáig verte az eső. Olyan volt, mint a garaboncziás
diák: a hátán hordta a zegernye záport.

Mikor Tűzhalomra hazaérve, a szobájába felczihelődött, azt kérdé a
hajdujától, a ki a tíz nap óta le nem huzott vadászcsizmából kezdte
lehüvelyezni a lábát:

– No, hát Jancsi, mi ujság idehaza?

– Semmi nagy ujság nincsen, felelt a kérdezett; csakhogy épen a Dorkó
nénő visszaállt a kastélyba.

– Visszaállt? Hát kibékült az asszonynyal megint?

– Nem békült biz az. Épen azért jött vissza, mert a tekintetes asszony
itt hagyta a kastélyt s minden régi cselédet elvitt magával.

– Itt hagyta a kastélyt? Hát aztán hova ment?

– Hát nem tudja a tekintetes úr? A bizony férjhez ment a méltsás Belizár
báróhoz. Pedig ugyan nagy lakadalom volt!

Decebál csak elmeredt. Minden ajtó nyitva volt, végig lehetett látni a
szobákon.

Ott volt bennük egyedül, magára hagyva.



AZ ALMA MESSZE ELESETT A FÁJÁTÓL.

Az első meglepetés után azt mondá Decebál magában: «Igaza volt az
asszonynak!» s igyekezett magából minden kedélyellágyulást
kiphilosophálni. Igaz, hogy nagyon szerette azt az asszonyt. Akármilyen
csapodár volt is más hölgyek irányában, szive szerint csak ehhez az
egyhez szitott. A szivéből szakították ki. S hogy milyen nagyon
kiszakították, bizonyítja az, hogy ahhoz az emberhez ment, a kit a
világon legjobban gyülölt. Mert, ha akárki azok közül csábította volna
el a nőt, a kik hizelkedésükkel ostromolták, nem volna csoda, de épen
az, a ki mindig rágalmazta, gunyolta, az vitte el magával! Milyen nagyon
meg kellett ennek az asszonynak gyülölnie a férjét! Vagy csak azért
tette ezt, hogy ott ragyoghasson a nádori tánczvigalomban? Felejtsük el!

Hanem azután később kezdte észrevenni, a hogy a külvilággal érintkezésbe
jött, milyen nagy csapás volt ez reá nézve. Az a furcsa tekintet, a
mivel minden ismerőse fogadja, az a mosoly és szomorúság között válogató
határozatlan valami, a mit a szemébe néző sehogy sem tud eltitkolni. Az
arczáról olvassa mindenkinek azt a gondolatot: «Ez az ember de bolondul
járt! elment vadászni, s azalatt férjhez vitték a feleségét!» Senki sem
tudja, hogy mint kezdje vele a beszédet? Érzi, sejti, tudja, hogy
nevetnek rajta. S ez rettenetes csapás! Minden rigolyái ellen a
balsorsnak van valami védelem, csak az ellen nincs, ha az ember
nevetségessé lesz. Ha elbujik az ember a világ nevetése elől, utána
hangzik az; ha szembeszáll vele, a világ még jobban nevet; ha
szomorkodik rajta, kinevetik; ha megadja magát, még inkább nevetik; ha
vigan veszi a dolgot, tánczol, dalol, akkor meg ijedten néznek rá, azt
mondják, megbolondult; még ha megöli magát, azon is kaczagnak. Ez a
tragikumnak a legiszonytatóbb neme, a mi mint a Nessus-ing, még
Heraklest is agyonkínozza csalánégetéssel.

E catastropha után Decebál került mindenféle társaságot. Új országgyülés
következett, új követválasztási mozgalommal. Ezuttal föl sem lépett. A
kortesvezéreket kikergette a házából. Megmondta nekik az igazat: nincs
pénze. Ekkor aztán megtörtént vele az a csoda, hogy Tuhutum vármegye
rendei, tudta hire nélkül megválasztották követnek. Csak a kész mandatum
értesítette róla. Ez valami enyhítő balzsam volt a sebhedt kedélyére.
Tehát a nemzet, a haza még sem feledkezett meg róla. Tudta volna csak
ennek a rugóját! Az öcscse, Belizár eszközölte ki a megválasztatását,
azt pedig Sára asszony vette rá e nagylelkűségre.

Így aztán felkerült megint a pozsonyi országgyülésre.

Semmiféle clubba sem iratkozott be, nem akart sehova tartozni. Csak a
kerületi gyülésekben jelent meg, s igyekezett magát feltünővé tenni
olyan nézetek kifejtésével, a mikkel egyedül maradt. Ez a szerep
tetszett neki. Nem akart se liberalis lenni, se conservativ. Neki nem
kellett se Kossuth, se Széchenyi, se Apponyi, se a centralista
doctrinairek. Az aristocratiát épen úgy gyülölte, mint a democratiát.
Fölfelé a rebellist, lefelé a zsarnokot szerette volna játszani.
Semmivel sem volt megelégedve, a mi a jelenkorban létezik; de nem az új
kort, hanem a régit kivánta a helyébe. Kurucznak csufolták s erre büszke
volt. Minden szavából, de még a bajusza állásából is az tünt ki, hogy ő
magát tartja az ország legelső emberének, a kinek majd eljön az ideje!
Majd eljön az a nagy szél, a mi a mostani lomha rendet halomra dönti. S
akkor majd ő körüle fog seregleni az egész nemzet.

A vagyoni állapotja azonban egyre hiányosabb lett. Már elhatározta
magát, hogy csorbát üt a büszkeségén s a Véreskő mezővárostól annyiszor
kínált százezer forintnyi váltságdijat elfogadja. Ennek az ügynek a
rendbehozásával már meg is bízta a jogigazgatóját. Azzal egészen talpra
állítja magát.

Egyszer aztán csak megjött az a nagy szél, a mit oly igen várt.
Budapesten megcsinálták a diákok a forradalmat. Csakhogy megint nem úgy
csinálták, a hogy ő képzelte. Nem azt kiáltották ki, hogy: «legyen úgy,
mint régen volt!» hanem egészen veszedelmes jelszavakat eresztettek a
világba. «Testvériség! Egyenlőség!» Hogy Tanussy Decebál egyenlő legyen
a jobbágyával! Hogy a parasztnak legyen szava az ország dolgainak
intézésében! Sőt az országgyülés padjára is leülhessen! Képtelenség ez!
Hát még az, hogy az úrbériség megszüntettessék, ne legyen robot, se
dézma, a jobbágytelek legyen annak a tulajdona, a ki azt míveli! És a
nemzetőrség! Felfegyverezni a parasztot! Lázadás ez!

Mi lesz már most a véreskői örökváltságból? A pugrisok nem fizetnek, ha
ingyen jutnak a szabadsághoz. Odalesz bizonynyal a százezer forint.

S a pesti forradalom a pozsonyi országgyűlést is felzavarta. Új
alkotmányról beszéltek. Elfogadták a pesti hires tizenkét pontokat annak
alapjául. Tanácskozás, értekezés folyt minden clubban egész éjeken át.
Decebál ide is, oda is bepillantott, mindegyiket boszusan hagyta el.

Az már kérdést sem szenvedett, hogy azt a mostani rendi alapon
választott országgyülést hazaküldik s népképviseletit hívnak össze
helyette. A parasztok fognak választani! A parasztok! A szűrös
parasztok! A bocskoros parasztok! – De hisz a parasztok között is van
rangfokozat, van egésztelkes, féltelkes, fertálytelkes paraszt; van
zsellér, van napszámos. Hányadik rangig szálljon le ez a szent ősi jog?

E felett folytak a legnehezebb tanácskozások. Decebál azoknak az
eredményét csak másodkézből tudta meg. A liberális párt a féltelkes
jobbágyig fogja indítványozni a választói jog kiterjesztését. Decebálnak
az is nagyon sok. Minden reménységét a conservativ pártba veti. A
pecsovicsok nem fogják a nemesi előjogok ilyen lealacsonyítását eltűrni.
Ezek azonban titokban tartják a club határozatát. Reggel aztán az összes
országgyülés tagjai összegyülnek zárt tanácskozmányra. Első szónok a
conservativ párt legcsökönyösebb, legpecsovicsabb tagja, goromba,
dölyfös, zsarnoki jellemű ember. Ettől vár Decebál csodadolgokat. – Meg
is kapja, a mit várt, de majd leszédül bele. A conservativ párt
vezérszónoka azt indítványozza, hogy be kell hozni az általános
szavazatjogot! – Micsoda? «Suffrage universel!» Még a napszámosnak, még
a béresnek is legyen szavazata! – Igaz, így lehet minden szabadelvű
forradalmat megbuktatni a túlhajtás által. Ez a meglepő indítvány
zavarba hozza a szabadelvű párt sorait. Vezérszónokuk, a helyett, hogy a
megállapított indítványt adná elő, kénytelen a pecsovicsok túllicitálása
miatt egy lépcsővel alább szállni s indítványozza a negyedrésztelket,
szavazatjog alapjául. A párthivek hüledeznek, senki sincs, a ki ellent
mondjon, Kossuth teszi az indítványt! No ha senki sem szól, hát majd
megteszi Tanussy Decebál.

Szót kért, egészen hangjánál volt. Azt az okos tacticát használta, hogy
philippicájával nem a szabadelvű pártot, hanem a conservativot fogta
ostromtűz alá.

– Hát kinek a kívánságára akarjuk így semmivé tenni az ősi Magyarhont? A
nemzet kívánja? Ki az a nemzet? A pesti diákok? Egy pár hóbortos poéta,
versfaragó? Kikoplalt, faczér mesterlegények, ujságírók és betüszedők? A
pesti paraplé-revolutio. A kit egy tűzi fecskendővel szét lehet
kergetni! S ezeknek a lármájától úgy megijednek az ország rendei, hogy
még a csizmájukat is lehúzzák a lábukról, éljen az egyenlőség! járjunk
mind mezitláb! Hát hol van az a hős conservativ párt, mely félszázadon
át daczolni tudott az egész nemzettel, az igazi nemzettel? hát most a
csőcselék, a pesti utczagyerkőczök zajától megijedve, féltében felcsapja
a fejére a phrygiai sipkát? s egy Petőfinek megcsókolja a lábát, a ki őt
megrugdosta? Gyávaság szállta-e meg lélek helyett a magyar nemesség
keblét? Hisz az egész ország nem tud semmit az egész pesti
forradalomról, városok és falvak veszteg maradnak. A pesti tizenkét pont
nem más, csak egy concertprogramm műkedvelő diákok részéről! barnumi
humbug!…

Nem beszélhette végig, annyira felzajdultak ellene minden oldalról,
kiabált ugyan még sokat, neki vörösödött orczával, s a hadonázásáról
itélve, bizonyosan a liberalisok is kikapták tőle a magukét, de a
kifejezések elenyésztek a nagy ellenmondó zajban.

Mikor ismét helyreállt a csend, a conservativ párt előbbi szónoka, az az
ismeretes hontmegyei atléta alak, azzal a gúnymosolygó oroszlánarczczal,
felállt Decebálnak megfelelni.

Kezében volt a «Pesti Hirlap»-nak ma érkezett száma.

– Tisztelem én Tuhutum vármegye érdemes követének azt a dicséretes
szokását, hogy szeret a mások háza előtt seperni. Azonban úgy óhajtanám,
hogy e tiszteletreméltó foglalkozását gyakorolná hozzá közelebb eső
téreken. Azt mondja, hogy az egész ország csendes, a pesti diákok
forradalmáról tudomást sem vesznek sehol. Ime tessék a «Pesti
Hirlap»-nak a tudósítását elolvasni Tuhutum vármegyéből. Ez a tekintetes
követ úr megyéje. «A véreskői polgárság a mai népgyülésben, mely közel
húszezer honpolgár által volt látogatva, egyhangú lelkesedéssel
határozta el a pesti forradalomhoz való csatlakozását, a nemzetőrség
rögtön megalakíttatott, ezernél több bátor honpolgár iratta be magát a
zászló alá, a zászlóalj vezetőjéül egyhangú felkiáltással választatott
meg ifjú hős polgártársunk, Tanussy Manó, volt mérnökkari tiszt.» – Úgy
tudom, hogy Véreskő az érdemes követ úrnak az úrbéres városa s az új
nemzetőri zászlóalj parancsnoka saját egyetlen fia.

Decebált egyszerre kilelte a hideg erre a kegyetlen mondásra. A saját
fia, mint paraszthadvezető! Thonuzóba fejedelmi sarja a fellázadt
helóták élén! Ez rettenetes csapás volt! Nem törődött ő tovább az egész
tanácskozmánynyal, hogy építik fel Magyarországon az új alkotmányt.
Futott ki az országházból.

Miként már egyszer, épen ilyen letromfolás után, épen így a magzatja
által fejére hozott szégyen miatt, odahagyta fő Pozsony városát. (Ennek
is vége már a főségével, a pesti diákok azt kívánják, hogy ezentúl
Budapest legyen a főváros, az ország közepén, holott minden jóravaló
országnak a szélén van a fővárosa, London, Stambul, Pétervár, Bécs, csak
Páris tesz kivételt, ezt akarják majmolni a pesti apró Dantonok,
miniatur Robespierrek, czikóriai montagnardok.)

De mindezen országos aggodalmaknál nagyobb volt az a magánfélelme, hogy
vajjon ezzel a bolondozással nem romlik-e el az az egész örökváltsági
ügy a véreskőiekkel? Ez sietteté nagyon Budapestre.

Mikor oda megérkezett, már egészen fel volt fordulva a világ tisztes
rendje, a házak csak úgy repültek a sok háromszinű zászlótól, minden
ember kardosan járt az utczán, s háromszinű kokárdát viselt a mellén. A
fiakker, a kivel a jogigazgatójához akarta magát vitetni, azt kérdezte
tőle: «hová menjünk, polgártárs?» Megmondta neki az utczát. A bérkocsis
azt mondá, hogy olyan utcza nincs, annak most «szabadsajtó utcza» a
neve. A fiscalis pedig nem volt otthon, az most strázsát áll odakünn a
puskaporos toronynál, a segédje leültette, hogy várjon, s eléje rakott
egy csomó legújabb proclamatiót, hogy mulassa vele magát. Mikor aztán
hazajött a fiscalis, igazán meg volt lepetve tőle, volt rajta
buzavirágszinű attila, datolyamag pakfon gombokkal, a fején kalabriai
kalap, nagy veres strucztollal, a vállán szuronyos puska. Ez is meg van
bolondulva.

Nem is lehetett azzal most magánügyekről beszélni. A tegnapi budavári
macskazene, a mit a katonai parancsnoknak adtak, s melyben polgárvér
folyt, uralta a napi hangulatot. Nagynehezen birta megértetni Decebál a
fiscalisával, hogy ő nem barricadeot építeni jött ide, hanem hogy mi
történik a véreskői örökváltsággal? Biz arra szomorú volt a válasz, az
országos fordulat ennek az alkunak végét szakította. Ha egy hónappal
hamarább szánta volna rá magát a földesúr, hogy a szerződést megkösse, a
százezer forint a kezében volna, de így bizony messze esett tőle, a
pesti tizenkét pont az úrbériség egyszerű megszüntetését követeli s a
paraszt nem bolond, hogy fizessen azért, a mit ingyen kaphat meg. Lehet,
hogy az ország majd ád kárpótlást a földesuraknak, de hol következik az
még? A véreskőiek külömben már elég szép kárpótlást nyujtottak azáltal,
hogy megválasztották Tanussy Emmanuelt nemzetőri őrnagyuknak.

Decebál megátkozta még azt az órát is, a melyben ez a mintaképe az
apagyilkosoknak világra született. A ki egy «Éljen a népszabadság»
kiáltással elfujja az apja életmécsének utolsó lángját, az utolsó
százezer forintot, a mely legbizonyosabb volt.

Annyira ment az elkeseredése az elfajult gyermek iránt, hogy még egy
távolból adott ütést is akart neki mérni a fejére.

Nem volt elég, hogy elverte, kitagadta, meg is akarta azt semmisíteni.
Erkölcsileg megölni.

Megirt egy nyilatkozatot, melynek tartalma oda ment ki, hogy miután az ő
házassága Sára asszonynyal törvény szerint semmisnek lett elismerve,
ennélfogva az ezen házasságból eredt fiú is törvénytelen szülött, annak
tehát ő megtiltja a Tanussy-név viselését.

Kegyetlen, méreghatású nyilatkozat volt az. Igazi aqua toffana. De azzal
megint csak a saját egészségét rontotta meg, mert a hány
lapszerkesztőséghez elvitte, egy sem fogadta el, még a hirdetmények közé
sem vették fel. Megkisérté külön kinyomatni, mint plakátot és nem talált
nyomdászt, a ki azt drága pénzért kinyomassa.

«Hát ez a sajtószabadság!»

Nem maradt hátra más, mint levélben elküldeni ez apai anathemát a
hittagadó fiúnak. Ez azonban úgy látszik, hogy nem osztotta a véleményét
a törvényesség kérdésében s tovább is viselte a Tanussy-nevet, sőt igen
gyakran emlegetetté is emelte azt, korát meghaladó hőstetteivel.

Decebál nem osztozott azokban. Hazament Tűzhalomra. A rendi országgyülés
fel lett oszlatva, több követet a tanusvári megyeház udvarán nem
választottak. A megye szét lett osztva négy kerületre, s ez mindenik a
maga legnagyobb falujában választ ezentúl képviselőt, joggal a
parasztság, irgalomból a nemesség.

Decebál megveté e kitüntetést. Nem kellett neki a megfordított világ.
Hajdan a nemesség választotta a követet s adott neki kemény utasítást,
ha attól a követ eltért, visszahívta, most meg a jelölt ád programmot a
földi népnek s ha nem tetszik a programmja, nem választják meg.

Otthon maradt az egész szabadságharcz alatt, még csak egy népfölkelésben
sem vett részt. Még csak hirlapot se járatott, hogy ne tudja, mi
történik a világban. Megtiltotta minden ismerősének, a ki még a házába
belépett, hogy az Emmanuel fiáról valamit beszéljenek, hacsak azt a hírt
nem hozzák róla, hogy valahol elesett, vagy felakasztották.

A barlangi életre elég jó oka volt. Itt nem háboríthatták a hitelezői.
Meg lett adva a «moratorium». Ez olyan jó az embernek, mint mikor a
katona hadifogságba kerül, ott nem eshetik el. De nem is mozoghat. A
moratorium annyit tesz, hogy hosszabb időhaladékig nem szabad az
adósságok visszafizetését követelni a hitelezőknek. Hanem ezzel aztán be
is van zárva a hitelnek minden kutforrása. Minden ember kénytelen
annyival beérni, a mennyit otthon talál. Ha termett a saját fáján
szilva, ehetik szilvát, ha nem termett, nem ehetik. Még orvosságnak sem
kapni egy hitelezőt. Az ember hiába eped egy uzsorás után, eltünt,
kiszáradt, még a medre is üres. Se zsidó, se czinczár, se örmény! Hol
vannak a boldog idők? Az ember kénytelen otthon ülni és lesni, hogy mit
hoz az ispán haza a vásárból? Tarka Kossuth-bankót. Attól meg fázik,
hogy a nyakán fog veszni! Ki váltja be ezt valaha?

Szidta magában az egész nemzeti harcz vezetőit! Mit neki a zempléni
fiscalis, meg az a patyikus fővezér! Még hozzá: lutheránus mind a kettő!

S az egész ország most ezeknek engedelmeskedik, a neveitől zeng vissza.
Holott itt van az, a ki joggal követelheti és méltán magának az
országban az első rangot. A Thonuzóba-ivadék. A kinek a kezében a szer,
melyet a hét vezér kötött a dédük-apjával. Erről nem beszél senki.

Ilyenkor aztán egyetlen menedéke volt a régiségtára. Ez még ott
díszelgett egész pompájában. Az ősök ereklyéi megvígasztalták
keserűségekkel ellakott lelkét. Gyakran kilovagolt a bajhalmi
czölöpsírhoz; felnyittatá a mauzoleum vas ajtaját s órákon át
elbeszélgetett azzal a két csontalakkal, a kik nyolcz százados tanui az
ősi homálytalan dicsőségnek.

Itt azután elfeledett hűtlen feleséget, korcs fiút és háladatlan hazát.

Vajon mi fog történni vele, ha egyszer ezt az utolsó menedéket is
kirántják alóla?



PÁRBAJ ÁGYUVAL.

Hej de fölvitte Isten a dolgát a szép Lizandrának! A fűzfaoduba
ragasztott nádkunyhó helyett olyan palotát kapott, a minek az árát nincs
az a Rotschild, a ki kifizesse. Tanussy Manót, rögtön a szabadságharcz
kezdetén, kinevezte a magyar kormány a komáromi várerődítésekhez
parancsnoknak. Hamar ment akkor az előléptetés. Hadnagyból lettek
tábornokok. A ki hadmérnök volt, a várparancsnoki kulcsot hordá a
zsebében, mint Napoleon katonái a marschallbotot. S az ám a drága
palota! Kétharmada a föld alatt van. Itt hallgatta a fiatal menyecske
egész télen át a bombák pukkanását, az ütött fal rengését s az
ágyudörgés szünetei alatt a honvédek vidám danáját: «Ég a kunyhó, ropog
a nád, Szorítsd hozzád azt a barnát!» S olyankor aztán visszagondolt a
maga kunyhójára is. Mégis szebb volt ottan. Hiszen szép muzsika az az
ágyudörgés: a szabadságdal is az, de csak legszebb a nádi veréb
fütyülése a virágos bozótban.

Lizandra panasztalanul viselte egy ostromolt város minden rémségeit.
Pedig olyan ideges volt, hogy a megkarmolt ablaküveg hangjától elájult
máskor. De az akaraterő még hatalmasabb: tudott parancsolni az
idegeinek. A legsűrűbb ágyuzás közepett felvette a köpenyét, s mikor más
népség szaladt a «czigánymezőre», a hova a monostori ütegek bombái el
nem hatoltak, ő kiment a nádorvonalra, a férje után. Manónak ott volt
dolga, a várvédő nehéz ütegeknél. Éjjel-nappal résen kellett állnia,
hogy az ostromló sereg, tél idején, a befagyott Dunán keresztül meg ne
rohanja a vár külső erődeit.

Rendesen éjszaka kezdték meg az ágyuzást a monostori halomról. Olyan
érdekes látvány ilyenkor elnézni azokat a fölfelé repülő tüzes
meteorokat, melyek, mint a megfordított hullócsillag, alulról szállnak
fel az égre, hosszú tűzfarkat eresztenek maguk után; mikor aztán a
zenithet elérték, akkor egyszerre, a parabola tört karéjával
aláhullanak; szétpukkanásukban vérvilágot vetnek a tájékra s
megreszkettetik a földet. Jön egy másik, az már nem csóválja a
tűzfarkát, csendesen súg végig a csillagok között, szembántó
ragyogással, mintha a Mars vércsillaga indult volna meg gyors útra: az a
tűzgolyó. A hol az leesik, ott ház gyúlad, tűz támad. Aztán megint nagy,
félelmetes méltósággal emelkedik a magasba a csatatér lámpája, a
világítógolyó, messze tájon kitündököltetve falakat, épületeket s
azalatt az ostromütegek egész sortüzeket adnak, tele golyóikkal a
sánczokra. Egy-egy bomba beleesik a Dunába, keresztül ütve a jeget, s
ott robban szét a mederben, jégkolonczokat hajigáló vulcant támasztva a
vízből, olyan az, mintha óriási gyémánt darabok sziporkáznának szerte az
éjszakában. Ezeket mind gyönyörűség nézni. Csak azok az alattomos
szörnyetegek az ijesztők, a miknek a röptét nem árulja el semmi; nem
fénylenek messziről: valami ármányos gépezet van a belsejökbe rejtve, a
mi csak akkor jön működésbe, a mikor a megtöltött vasteke lefelé esik,
egy vékony üvegcsap eltörik belül a felfordulásnál s attól felrobban a
durranó ezüst, úgy, hogy a bomba épen az ellenség feje fölött pukkan
szét, száz golyót szórva szét a magasból.

Ezek voltak a negyven év előtti tüzérség csodái.

Ez volt egy fiatal asszonynak a mindennapi gyönyörűsége.

A kedvese közelében nem félt.

Ősztől tavaszig ott voltak bezárva az ostromolt várban. A külvilágról
nem tudtak semmit. Csak egyszer, azon alkalommal, a midőn az új
várparancsnok, Guyon Richard, keresztül tudott hatolni az ostromzáron,
hallottak valamit az odáig történtekről. Ekkor jutott be hozzájuk egy
pár ócska újság is – szalonnatakaró minőségben. Azok is holmi pozsonyi
német lapok voltak, ócskák. De az ostromoltaknak még az is érdekes
olvasmány volt. Az egyik pozsonyi lapban talált valamit Tanussy Manó, a
mi őt személyesen érdekelte.

Ez az ő volt kenyeres pajtása, Ponthay Gil Blas császári tüzérkapitány
kihívása volt ő hozzá, a nyilvánosság útján. «Miután Tanussy Emmanuel az
adott becsületszavát megszegte, felszólíttatik lovagias elégtételadásra,
rábizatván, hogy válaszszon időt és helyet és fegyvernemet: ellenkező
esetben hitvány, gyáva, himpellér legyen a neve!»

S ezt a megpiszkolást tűrni kell, bezárva egy ostromolt várba. Manónak,
még ha lehetett volna, sem leendett szabad elhagyni a rábízott
erődítményeket.

Lizandra is megtudta ezt, mert Manó titkot nem tartott előtte s ő jól
meg tudta a férjét vigasztalni.

– Ne fájjon e miatt a fejed. Rátalálsz bizonynyal. Én tudok jövendőt
mondani, azért hogy felhagytam vele. Ha Ponthay tüzértiszt a császári
hadaknál, elébb-utóbb ide fog kerülni az ostromló sereghez, akkor aztán
megverekedhettek egymással. Az lesz az igazi párbaj! Ágyuval a Dunán
keresztül. A két part a párbaji sorompó.

Manónak nagyon megtetszett ez eszme. Egy éjszakai kitörés alkalmával, a
nádorvonalon, rábízta egy bajtársára, hogy egy levelet szegezzen oda a
császári előőrsök tuskóhajlékának a kapujára. A levél tartalmát elhagyta
olvasni mindenkinek: lássák, hogy nincs benne árulás. Ponthay Alfréd
tüzérkapitánynak szólt az: «Kihivásodat a párbajra elfogadom. Minthogy
pisztolytávolra egymás közelébe nem juthatunk, választom a bombavető
ágyut. Ha elfogadod, lövünk egymásra, a míg találunk. Az én helyem a
dunaparti legszélső köröndbástya. Rám ismerhetsz arról, hogy ágyuzás
alatt egy nő-alak szokott mellettem állni. Az a vadmacska. Távcsöved
meggyőzhet felőle. Elvárlak».

A levél bizonyosan eljutott oda, a hová czímezve volt.

Elhihető, hogy az indítvány mind a két táborban élénk fogadtatásra
talált.

Párbaj ágyuval!

Ezt a luxust nem minden ember engedheti meg magának.

Nyolczvan fontos granátokkal lövöldözni egymásra, oda állani összefont
karokkal és nézni csendesen, hogy jön tüzet prüszkölve az ellenfél
golyója a légen keresztül; messziről hangzik a taszigált süvöltése:
«hüss, hüss, hüss!» S aztán felnézni az égre, mikor az a kis gömbölyű
felhő egyszerre megjelenik. Az a fehér felhőcske ott az égen: egy darab
pokol. A szétpukkant bomba. A gyújtókanócz úgy van pillanatra kimérve,
hogy a robbantó tölteléket akkor gyújtsa meg, mikor a bomba épen az
ellenfél álláspontja fölé ért, akkor aztán egyszerre zuhan alá a fejére
az egész golyóraj és minden bombacserép. Mellette, körülötte a bajtársak
kibuknak a sorból, halva, sebesülve: a ki megélt, csodálkozik rajta,
hogyan kerülte ki a halált?

A cartell emberére talált. Ezt tanusítá az a kemény lövöldözés, a mit a
monostori sánczból a nádorvonali végsáncz ravelineja ellen megkezdtek.
Eddig mindig éjjel jöttek a bombáikkal: most nappal kezdtek hozzá.

Nappal aztán a távcső olyan közel hozza az ellenfeleket, hogy
felismerhetik egymást.

– Ő az, a mi barátunk! mondá Manó, mellette álló feleségének, a mellvéd
mögül kitekintve a távcsövével: nézz oda.

Lizandra belenézett a távcsőbe. Látott egy alakot és ráismert. A fiatal
Ponthay volt.

Nagyot dobbant a szive, egész teste elkezdett reszketni. Úgy súgta neki
valami, hogy mondja a férjének azt: «Bizony nem ő az, a ki ott áll a
bombavető ágyu mögött». Minden idege fellázadt azon gondolat ellen, hogy
most az az ő egyetlene kiálljon oda a halál tárt kapuja elé, s álljon
ott addig, a míg vagy ő beesik rajta, vagy az a másik. Minden idege fájt
bele.

– Nem! Nem ti parancsoltok nekem, hanem én tinektek! Ha én azt mondom,
ne reszkessetek, hát nem fogtok megrezzenni! A fájásnak nem szabad
fájni, az érzésnek nem szabad érezni.

Odafordult nyugodtan a férjéhez, s azt mondá neki:

– Igen! ő az!

Akkor aztán Manó is odalépett a bombavető ágyuhoz, mely a bástya
ágyukosarai közé volt felállítva, két oldalról fedezve, s csak szemben
mutatva meg magát, s a tűzmestert, a ki irányt ad neki.

– Te nézz oda távcsővel a túlpartra s figyeld meg, hogy talál-e a
lövegem, mondá a feleségének. Azután nyugodtan osztá a parancsot a
pattantyusoknak, a kik a nehéz bombavető üst ágyutalpát vastag
kötelekkel kormányozzák, irányt adva. Hatan voltak az ágyunál, négy
tartalékos távolabb hevert a zöld pázsiton: egy közülök, tenyerébe
fektetve az állát, dudolta: «Minek nekem ez a világ? Ha nem vagyok benne
virág?»

A mint Manó az ágyu mögé kilépett, a túlparti üteg mozsara rögtön
eldördült s jött sivítva a légen keresztül, mintha deszkákat repesztene
végig, a kilőtt gránát; nappal nem látszott a kanóczának a fénye, csak
akkor jelentette be magát, mikor magasan a légben elpukkant; a darabjai
zuhanva csapkodtak alá. Egy közülük elhordta annak a danoló katonának a
fejét. Azt a társai felvették és odább vitték. Egy másik bombacserép oda
fúrta be magát egy pár lépésnyire Lizandra mellé, a sánczkötegbe. A nő
felvette azt! Jó lesz a pipere-asztalra ékszernek.

Az ellenfél nagyon szeleskedő volt; meg sem várta, hogy visszalőjenek:
nagyhamar utána küldé a második bombát. Annak a kanócza meg már nagyon
hosszúra volt idősítve; nem durranhatott szét a légben, hanem lecsapott
a földbe s ott robbant el, kavicsözönt szórva maga körül s mély gödröt
hagyva maga után.

Ekkor aztán Manó ágyuja felelt.

Ő jól is czélzott, jól is idősített. A teltgolyó épen az ellenüteg
ágyukosarai közé csapott le, s pontosan robbanva, úgy szétvetette
azokat, hogy a szolgálattevő tüzérek mind szét lettek riasztva.

Lizandra jelzé a hatást, a mit a távcsövön át észlelt.

– Többen megsebesültek, de a Gil Blas épen maradt.

– Akkor folytassuk.

Az ellenséges löveg most rövidebbre czélzott. Ekkor aztán a küldött
bomba a Dunába esett le, a honnan, mint egy Geyzer lövellt fel a
szétrobbanás alatt, s a mint az égbeszórt víztömeg lassan aláhullt apró
permetegben, a lemenő nap szivárványtöredéket játszott benne.

A honvédtüzérek éljent kiáltottak rá. Lizandra tapsolt neki! Ez szép
volt!

És szivében a pokol rémségeit állta ki.

Majd három bomba is jött egymás után, rövid időközök alatt a túlpartról.
Manó fitymálni kezdte ellenfelét.

– Nem tud a barátom czélozni. Nekem bizony nincsenek elvesztegetni való
granátjaim.

S azzal kiült a mellvédre, a lábát lógázva s a kezében tartott
ágyukanócznál szivarra gyújtott. Mikor egy bomba elrepült fölötte, a
sipkájával üdvözölte: servus!

Gyönyörűség volt az! De nem földi embereknek való.

– Lőjj már te is vissza!

– Nem jut-e eszedbe, szólt Manó tréfásan, hogy épen így hajigált egykor
a Styx szigetére a mi Gil Blas barátunk vad gesztenye lövegeket. Hej, ha
úgy orron tudnám találni, mint te akkor a cucurbita aurantiával.

Azzal leszállt a mellvédről, s odaadta a szivarát Lizandrának.

– No hát szívd te addig a szivaromat, a míg én czélozok.

Lizandra a szájába vette a szivart, de biz az kialudt, mert nem volt
annyi lélekzete.

A míg Manó irányzott, az alatt a túlparti mozsár ismét durrant; egy
másodpercznyi haladékkal később lőtt vissza az övé.

Az ellenfél lövege ezuttal pontosan kiszámított karéjban ivellett a
fejük fölé s mikor épen ott fölöttük szétpukkant, úgy tetszett, mintha
az égbolt szakadna alá.

Lizandrának megrogytak a térdei. Férjére pillantott s azt látta, hogy az
megtántorodott s baljával a melléhez kap.

– Meg vagy sebesülve? kérdezé rémülten.

– Ne ügyelj te most rám! hörgé Manó. Hanem odavigyázz, mit talál az én
lövegem!

Ah az hatalmas találó volt! a bomba belecsapott a túlparti üteg
lőszerkocsijába, azt robbantotta fel.

– Győztél! kiáltá Lizandra. Ellened véres arczczal terűlt el az ágyuja
mellett. A lőporszekér felrobbant.

– Akkor jól végeztünk, mondá Manó, s aztán ő is összeroskadt, oda a
kedvese lábaihoz; halálsápadt arczczal; melléből magasra szökellt a vér.

A felrobbantott lőszerkocsi füstje magasra kavargott fel tűzveresen az
alkonyégbe, a bástyafokon dudolták a honvédek:

  «Az én babám kis gunyhója
  Többet ér, mint Budavára!»

Lizandra felvette az ölébe elesett kedvesét, s mint egykor a boldog
szigeten, futott vele a diadal helyéről tova.



«MON PAUVRE NEVEU!»

Tanussy Belizár is épen azt tette, a mit bátyja Decebál, hogy a
veszedelmes epocha alatt bölcsen félrehúzta magát. Csakogy ő az
ellenkező poluson kereste fel a duzmazugot (Schmollwinkel!). Az egész
telet (a mi honfitársainak olyan forró volt) a Bécs melletti Badenben
tölté. Az volt akkor az előkelő világnak a kedvencz gyűlhelye. (Már
elfelejtettük, miért?)

Sára asszony egészen beletalálta magát az új életbe. Képzeletének
legmerészebb vágyai beteljesültek. Minden magas társaságban megtalálta a
megillető helyét. Csak egy kellemetlen tárgy volt, a mi néha-néha
feszélyezte. Az a bizonyos Tanussy Emmanuel. Az pedig sokat beszéltetett
magáról. Nem! Ne értsük félre a dolgot. Nem a hadjárati dolgaival.
Azokkal nem foglalkoznak a badeni reuniokban. Hanem inkább azzal a
famosus leányszöktetésével, Hogy feltréfálta az urakat mind! Ez a
quietalt hadnagy! A grófokat és herczegeket, a kik mind őrjöngtek a
csodatevő alvajáró szűz után. Kisült, hogy nem volt a dologban semmi
spiritismus; hanem raffinált világbolondítás. A rendőrség ezért a
botrányért másodszor is kiutasította Bécs városából Sáromberkynét. Egész
cause celébre lett ez ügyből. Azt is tudták, hogy Tanussy Emmanuel nőül
vette az elszöktetett leányt; kalvinista ritus szerint, a mérnök által
copuláltatva. Ponthay Gil Blas pedig nyilvánosan, hirlapi úton
provokálta a kedvese elszöktetőjét, de ez nem jelent meg.

Mennyi érdekes botrány!

S mind erről lehetett Sára asszony előtt is beszélni, mert hiszen «Ce
nes’t que votre neveu, nes’t pas!» s Sára asszony ráhagyta, hogy «oui».

Nagyon természetes! Tanussy Belizár bátyjának a fia, Tanussy Belizár
feleségére nézve nem lehet más, mint unokaöcs.

Egyszer aztán az a boutade is felhatolt a badeni előkelő társaskörökbe,
hogyan adott rencontret Tanussy Emmanuel Ponthay Alfrédnek: ágyura;
barriere a két Dunapart. Bizarr ötlet.

Ezek a pletykák okoztak legtöbb fejfájást Sára asszonynak. Ha netalántán
mégis ecclatálna, hogy az a scandaleus enfant az ő saját fils
terribleje! Ez a mesalliance! Ez a rebellionban való partizánság. Képes
lenne ő előtte bezárni az oly nehezen megnyilt paradicsomot. Jó
szerencse, hogy ez a mauvais sujet, «quel soin moi sur lui? C’est mon
neveu!»

Egyszer aztán megjött annak az eredeti párbajnak a hire.

A császári táborból sokan nézték azt távcsöveikkel, mint a hogy szokás a
regattát nézni; s az eredmény közölve lett a badeni körökkel. Belizár is
megtudta a körülményeit az egész bombaharcznak s elmondta azokat a
feleségének.

Sára asszony volt a legelső, a ki egy matinéen, a mit X. X. herczegnő
adott, ezt az érdekes tudósítást közölte a társasággal.

– Mon pauvre neveu est mort!

És aztán elbeszélte, a mit tudott, hogy Emmanuel még az ágyuhoz is
kivitte magával azt a «personát», a mi csakugyan illetlen dolog. Ezt jó
nevelésű nő nem teszi. Ott érte őt a Ponthay által kilőtt shrapnel-golyó
halálosan. S az a persona még akkor sem szégyelt ráborulni. Ellenben az
ő granátja belecsapott a császári üteg lőszerkocsijába s a robbanás
Ponthay grófot is a földre terítette. «Mais il est sauvé!» csakhogy az
állkapcsa össze van zúzva s a lőporszemektől az arcza örökre fekete
marad. Hanem a «mon pauvre neveu, il est mort!»

Nem kisért hát már többé a rossz nevével! Ha meghalt, el is temették.
Nem kell félni, hogy az a mesalliance, meg a plebejus foglalkozás, no
meg a rebellisség valami szégyenfoltot talál ejteni a bárói czímeren. Il
est mort.

Mégis illik érte, két hétig, félgyászt viselni. Az egész gyász elárulná,
hogy közelebb rokonságban álltak. S a két hét alatt, ha valaki kérdést
tesz e fekete ruha és a fekete pettyes fehér csipkefichue iránt,
megmondhatja az ember neki: «Vous ne-savez pas encore? Mon pauvre neveu
est mort». S aztán elhistorisálhatja, hogy történt.

Mikor aztán a thée dansantból hazamegy az ember, letépheti magáról a
báliruhát, akkor kizárva minden élő lelket a hálószobájából,
előkeresheti az elefántcsont szekrénykéből azt a két levágott
hajfonadékot, s azokat csókolva, ölelve, verheti magát a földhöz, s
hentereghet alá s fel, mint az őrült, újra meg újra kezdve a csókolást,
a zokogást: «óh kedves szép Emmácskám, drágácskám, angyalkám! Mért nem
maradtál te nálam? Kis leánynak, kis szamárkának, a hogy én akartam.
Megjövendölte ezt nekem a czigányasszony».

Mikor aztán vége volt mindennek; Komárom vára capitulált Sára asszony a
legelső leutazó gőzhajóval sietett oda.

A család tisztessége úgy kivánja, hogy az elesett unokaöcsnek a sírja
fölé díszes márványkő legyen emelve. S miután annak az apja (a rebellis)
nagyon jó okokkal bir, hogy Komáromba (ha csak vason nem hozzák) fel ne
jöjjön; tehát a jó érzelmű «tante»-nak a kötelessége, hogy ez
etiquettenek elégtétessék. Jó ajánló levelei voltak az új
várparancsnokhoz; az mindjárt tudakozódást intéztetett, hogy keressék
fel az ostrom alatt elesett honvédek temetőjét s vezessék oda a bárónőt;
hadd tegyen eleget a rokoni devoirjának.

Sok tudakozódás, és alapos informatio vétel után, végre kivezették a
bárónőt az ácsi erdőbe. Ott, nem messze a jelenleg átfutó szőnyi
államvasuttól, látja az utazó mai nap azt az obeliszket, mely a
szabadságharcz áldozatainak hamvait takarja. Akkor még csak egy nagy,
széles és hosszú négyszögletű gödör volt ott, félölnyi magasan befedve
mészszel, melynek oltatlan maradványa esős időben még füstölgött, fehér
párázatot küldve az égbe, mintha még egyre tartana a lélekköltözés.

– Önnek a neveuje, madame, ha elesett, itt van!

Erre a látványra a szivéhez kapott Sára asszony és nagyot sikoltott: «Oh
kedves fiam!» s azzal odarogyott a mésztörmelékkel beszórt aszu
pázsitra, abban a szép fekete bársony ruhában.



AZ A VISSZAKAPOTT ÜTÉS.

Decebálhoz is elszivárgott az a hír, hogy a fia milyen szép halálra
talált Komárom falain. Nem tett rá semmi észrevételt. Magában bizonyos
elégtételt érzett. Így jár azon fiu, a ki az apai tanácsot megveti!

S még ezen évad folytán többször is volt alkalma ilyen keserves
elégtételt élvezni magában. Magyarország maga is elbukott. Ezt is előre
megmondta Decebál. Mind azok a nagyságok, a kik őt félretolták,
ignorálták, egyszerre földönfutókká levének. «Így kellett annak jönni!»
mondá magában. «Nálam nélkül akarták helyreállítani az ős
Magyarországot! Az apák hagyományai ellenére. A boszuálló nemezis érte
őket utól!»

Milyen nagy lett volna az öröme Jónás prófétának, ha Ninivét csakugyan
elsülyesztette volna az Ur, a hogy ő megjövendölte!

Annak nem maradt más vigasztalása, mint egy sötét odu, a minek az elejét
befutotta a töklugas. Még ennek a gyökerét is kirágta a lóféreg.

Ilyen menedéket talált Decebál az ő kincstára museumában.

A felesége elhagyta, a fia meghalt, a hazája elmult, a nemessége
elveszett, vége volt az egész világnak; csak ez az egy maradt: a dicső
multak emléke.

Hát még ha ez is csak töklevél? Elfonyad, ha gyökerét megfurja a féreg.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A vén táltos régóta halálrováson volt már. A hogy a vizibetegségben
szenvedők szoktak, majd jobban volt, majd rosszabbul lett; utoljára már
feküdni sem tudott, ülve aludt. Decebál bizony nem igen látogatta meg. A
haldokló jó barát kellemetlen látvány.

Egyszer aztán Horkázy csakugyan elveszté a hosszú perét a halállal, a
legfelső apellátán.

Valahonnan Hajdu-Dorogról jöttek el a hitebeli papok és énekesek az
eltakarítására.

Decebál tán azt sem tudta volna meg, hogy eltemették a szyttya barátját,
ha az a sajnos körülmény nem jött volna közbe, hogy a megboldogult semmi
értékes ingó-bingót nem hagyott maga után, a miből a temetési költsége
kikerült volna; ennek a fedezése végett az egyházi férfiak kénytelenek
voltak Decebált, mint patronust, meginterpellálni. Azt még kifizette.

Ezért aztán háladatosságból kiszolgáltatták neki Horkázy egyetlen
hagyatékát, egy nagy lepecsételt paksamétát, mely Tanussy Decebálnak
volt czímezve, ezzel a hátirattal: «Halálom után átadandó.»

Vajjon mi közlendői lehetnek a megdicsőültnek, ez árnyékvilágból
elköltözése után?

Decebál rászánt egy unalmas délutánt, hogy a pópa levelét felbontsa, s
medvebőrteritőjén végig heveredve, végig olvassa annak az emlékiratát
nagy magányosságában.

Vendég rég nem látogatta már a házát. Ez külömben is kiment a divatból.
Egyik faluból a másikba csak útlevéllel lehetett utazni. Inkább otthonn
maradt minden ember. A tűzhalmi kastélynak nem volt már tárva-nyitva a
kapuja.

Horkázy levele, folio alakban jó nyolcz oldalt tett ki. Csak az unalom
és az esős idő vihettek rá valakit, hogy egy ilyen terjedelmes firkának
az elolvasásába belekapjon.

(Zárjel között legyen megemlítve, az unatkozásra volt elég ok, miután az
új világrend úgy kivánta, hogy a magyar ember se puskát, se nyerget ne
tartson többé a házánál. Decebáltól még azokat a régi, másfél öles,
kerékre járó puskákat is elvitték, a mik a törökháborúban szerepeltek.)

Horkázy levele elég unalmasan is kezdődött: halálát érző ember önkínzó
bűnbánata hangján.

– Szeretett barátunk, nagy hazafi!

– Érezve közelgő feloszlattatásom, megszámlálva lévén e földi napjaim,
Istentől irgalmat, Te tőled kegyelmet, bocsánatot reménykedve,
töredelmes szívvel teszek előtted vallomást nagy és nehéz titkokról, a
melyek Tégedet közel és nagyon érdekelnek.

– Te, kedves barátom! egy nagy cselszövénynek áldozatja lettél. Ha magad
körűl tekintesz, szemeddel láthatod házad hanyatlását, vagyonod
pusztulását, híred elenyésztét.

– És mind ennek bekövetkezéséhez az én bűnös kezeim szolgáltak egyik
eszközül. Mea culpa, oh mea maxima culpa!

– Hogy miért cselekedtem ezt? Hát legelőször is «a szegénység nagy
rima», azt mondja a bölcs: «paupertas magna meretrix».

– Száműzve egy Istentől és emberektől elhagyott ecclesiába, a hol az
üres templomban magam éneklek a diakonussal, megfosztva minden
beneficiumtól, a mi a papi stolával együtt járna; rászorítva a puszta
sovány dotatióra, folyvást a bibliai «paizsos emberrel» kellett
küzdenem, a kinek neve «inség».

– Igaz, hogy Te nálad mindig szabad asztalom volt, a míg az Emmácskát
tanítottam; de ugyanott volt aztán alkalmam egy bűnös szenvedélyemnek
táplálásához. Mint jól fogod tudni, a kártyázás ördöge mélyen bevette
magát a zsigereimbe s attól sem éjjel, sem nappal nem birtam
megszabadúlni, annak áldoztam nagy buzgósággal.

– E miatt gyakran elfogyott nálam a siclus.

– Az átkozott Mammon rút vágya pedig annál jobban ösztönzött.

– Ekkor jelent meg előttem a kisértő. A sátán. A «Beliál fia».

– Tetszetős, ildomos alakban jött elém. Látogatását nagy kitüntetésnek
kellett vennem.

– Ugyanazon sátán, a ki urunkat, a megváltót megkisérté a pusztában,
felvezetvén őt a hegytetőre, s azt mondván neki: «ime azt a mit innen
beláthatsz, neked adom, ha engem imádsz».

– Ez a pokolbeli kisértő volt: gróf Ponthay Adalbert úr ő kegyelmessége.

(Hah! Ennél a névnél kezdett a historia Decebálra nézve érdekessé
válni.)

– Mint régészetbuvár, látogatott el hozzám, az árpádkori templomot véve
tanulmány alá, kalauzolásom mellett s azután kegyeskedett szerény
hajlékomat is megtisztelni látogatásával. Itt körültekintve,
meglepetését fejezte ki azon diogenesi egyszerűség fölött, mely
kalugyeri magányomat jellemzé. Én elmondám neki, hogy szegény az
ecclesia; a hajdani hívek áttértek a kálvinista hitre, a pap magára
maradt. Arra ő kegyelmessége felvilágosított, hogy ha ez így történt is,
azért a párbér és kilenczed minden háztól megilleti a régi papot. Ez az
ő szomszédos bajhalmi birtokán, mely ő rá jutott nagyanyai
osztályrészül, ekként rendeztetett. Ott viszont van olyan község, a
melynek lakosai az orthodox hitre tértek át, de azért párbért és
kilenczedet a régi plébánosnak fizetnek, s a hol pedig már a tagosztály,
vagyis az arányosítás keresztül vitetett: ott ő, a gróf, mint földesúr,
a hívek nélkül maradt pap számára egy egész jobbágytelket hasíttatott
ki. Azt a jobbágyok tartoznak ingyen megmívelni, a papé a haszonélvezet.

– Ez volt az első tövis, a mit a csábító Mefistofeles a lelkemben
hagyott.

– Emlékezhetel rá, kedves barátom, mélyen tisztelt patronusom, hogy a
midőn az arányosítás a te birtokodon is létre hozatott, mennyit
könyörögtem neked, hogy te is tégy hasonló nagylelküséget én velem,
tűzhalmi espereseddel; különíttess el a számomra egy jobbágytelket. Te
mindig kinevettél vele, azt mondtad, hogy hisz úgy élek nálad, mint egy
püspök; minek nekem a gazdaság? Nem adtad meg, a mit kértem.

– Ekkor másodszor jelent meg előttem a kisértő gonosz lélek, ezuttal már
kellemetlen visszataszító alakban: veres orral, sunyi pofával,
meggörbűlt termettel, a doha, a penész érzett rajta, a hogy a föld alól
kijött. Ha nem találnád ki a nevét, én leirom: «Justus Fraus».

(De már erre a névre egyszerre felugrott a medvebőrről Decebál, s
kerekre nyíltak fel álomra pilladozó szemei.)

– Te ezt más néven ismerted; előtted Vakandi Anonymusnak hítták.

– Ez a pokolbeli küldött megismertette magát. Ő egy világhírű bécsi
czégnek a főnöke, a kinek a tudománya abból áll, hogy régiségekkel és
ritkaságokkal kereskedik. Nem kíméli a fáradságot. S összeköti azt
kiterjedt ismeretekkel. Ő maga eljár szegényes öltözetben minden népek
országába s aztán a hol valami régiséget fölfedez, azt igyekszik olcsón
megszerezni, maga ásatásokat is eszközöl, olyan dombokon, sírmezőkön, a
miket tanúlmányai ily rejtett kincsek valószínű telepéűl kijelöltek. A
valódi feltalált régiségeket aztán gazdag gyűjtőknek, külföldi
museumoknak eladja drágán. Ezek mellett azután van neki még egy sokkal
háládatosabb vásárló-közönsége is. Az olyan régiségkedvelők, a kik nem
értik a tudományt. Ezeknek a rovancsában, veressel aláhúzva jelent meg a
Tanussy Decebál neve.

(Decebálnak zúgni kezdett a fejében a vér).

– Az ilyen vásárlók igényeinek kielégítése végett van létrehozva
Stuttgartban egy egész régiségkészítő gyár. Igazán nagyszerű intézet.
Ott készítenek a régi pánczéloktól, sisakoktól kezdve, az elefántcsont
faragványokig és a papyrus levélre irott tekercsekig mindent. A kinek
kell etrusk szobor: parancsolhat, már a rozsda is rajta van. Pogány
bálványok vannak nagy választékban.

(Decebálnak hideg borsódzás futott végig a hátán).

– Mundus vult decipi, mondá Justus Fraus. «A világ szereti magát
megcsalatni». – Hát legyen megcsalva. – Te azonban, kedves barátom és
pártfogóm, nem valami alacsony rászedés áldozatáúl voltál kiszemelve.
Magasabb czélok voltak elérendők. Te nálad Justus Fraus megismerteté
velem az egész tervet. Ő itt Ponthay Adalbert megbízásából jár s ha a
vállalat sikerűl, attól tetemes összeget fog kapni. Ez összeg róvására
nekem is kész időközönként előleget adni, ha segítségére leszek: egy kis
Judás pénzt.

– A vállalat ebből áll.

– A közös nagyanyai birtok felosztásakor, Te az összes uradalmak javát
magadnak tartottad, a meddő, ösztövér részt oda hagytad a háboruban
távol járt Ponthay nagybátyának. E miatt annak a fia Ti ellenetek
osztályújjítási pert indított. De miután egész Tuhutum vármegye a
Tanussyak hatalmában van, bizonyos, hogy ennek a pernek ötven esztendeig
vége nem lesz. A Ponthay gróf tehát szépszerével, okos furfanggal akar
téged rábírni, hogy az irámosi szép birtokot a tűzhalmitól elválaszd, s
cserébe neki átengedd a semmi hasznot hajtó bajhalmiért.

(Decebálnak kezdtek az idegei zsibbadozni e sorok olvasásánál).

– A furfang a következő volt. A bajhalmi rengeteg közepett van egy
hajdani pogánysír; egy czölöpépítmény, a mi valóságos hajdankori emlék.
Ezt Justus Fraus fedezte fel, Ponthay gróf beleegyezésével fel is
bontatá azt a déli oldalán, meczenzéfi munkásokkal. De már akkor az a
sír ki volt rabolva. Bizonyosan a török időkben rátaláltak már s nem
hagytak benne egyebet, mint a mi az elczepelésre nem volt érdemes,
vasedényeket, összetört üstöt, csontokat. Ezek is elég értékes tárgyak
egy régiségbuvárra nézve, de mondom, magasabb czélja volt a
felfedezőnek. Te veled elhitetni, hogy az ottan ősapádnak, Thonuzóbának
a sírja.

(Decebállal körben forgott a világ).

– Így ismerkedtél Te meg Justus Fraussal, a kit a világ csak gunynéven
szólított «Vakandi Anonymusnak». Hiszékeny lelked, őseid iránti
elfogultságod, saját nagyralátásod, egészen martalékjává ejtett e gonosz
szellemnek. Én is segítettem táplálni az elcsábulásodat. Bolondos
czifrákat találtam ki s azokat kiadtam szyttya-hunnus betüknek. Még a
fiadnak is ezeket tanítottam abécze helyett. Ha összejöttünk Justus
Fraussal, úgy tettünk, mintha egymásra torzsalkodnánk; szidtuk,
fenyegettük egymást, mindegyikünk más tudományt vallott, más betűkben
ismerte a hunnus írást, más világrészben kereste a magyarok eredetét,
nehogy valakinek tudomása legyen az egyetértésünkről. – Az a ravasz
dæmon meg tudta nyerni a Te bizodalmadat, cynicus magaviseletével;
állott vizet, száraz kenyeret evett, a mikor Te láttad. Egyszer egy
arany csákányt vitt hozzád, mint a rhabonbáni jelvényt, a mit ő lelt
Thonuzóba sírja közelében. Ez igazi aranyból van, de nem régiség. Neki
magának tőbb pénzében van, mint a menyiért Te magadhoz váltottad. Ez
azért történt, hogy ha Te netalán gyanakodó volnál s az ötvöshöz vinnéd
a leletet, az a próba után, mind a választóvíz, mind a vizmérleg nyomán,
biztosítson felőle, hogy a csákányod tiszta szín arany. Ettől fogva
aztán föltétlen bizalommal ragaszkodtál a Te Vakandidhoz.

– Ő aztán vezetett, mint a gyermeket a járszalagnál fogva. Te tömlöczbe
kerültél. Talán azt sem tudod, hogy a feleséged adott fel a királyi
biztosnak, a bűntanujelt is az szolgáltatta át – azért, hogy Belizárt
megszabadítsa.

Decebál magánkívül ugrott fel helyéből, s kés után kapkodott. Megöli ezt
az asszonyt. – Az ajtónál tért magához, «nincs az itt már!» Visszatért a
levelet tovább olvasni.

– Ekkor már Ponthay gróf volt a kormánybiztos. Ez magyarázhatja meg
előtted, hogyan kerülhettek a tuhutummegyei irattár ódon szekrényébe,
mely a Te nemesi börtönödben állt, azok a mindenféle ócska irományok,
kopott könyvek, a mikből a Te Vakandid, saját segélyeddel kikeresgette
azt a sok mindenféle bizonyítékot a Te családi leszármazásodról, az
őseidnek a két vezérrel kötött szerződéséről.

(Decebál termete úgy összeesett, hogy majd a homloka érte a térdét.
Pedig még a neheze most következett).

– Isten legyen nekem irgalmas kegyelmes azért, hogy én mind ezeket jól
tudtam, és neked meg nem mondtam!

– Én tudtam jól, hogyan szerelik fel a bajhalmi czölöpsírt, hogyan
temetik be újra; beültetve az első ásatás helyét borókával, bevetve
perjemaggal. – Én ott voltam, mikor az ellenkező oldalon felnyitották a
sírkamrát. – Én ott áltam és elnéztem, hogy rohantál be tántorgó
léptekkel a megnyílt odúba, fulladozott a melled a látott kincsek
szemléletére, s el tudtam tűrni (oh én gonosz indulatú lelkem! uram ne
légy kemény itélő bírám!) el tudtam fojtani magamban azt az indulatot,
vágyat, hogy oda rohanjak hozzád, visszarántsalak kezednél fogva és
füledbe ordítsam: meg ne csókold Tanussy Decebál annak a csontváznak a
kezét! Az nem a Te ősöd Thonuzóba, és az a másik ott mellette a lóvázon
nem a te ősanyád; hanem a Piros Pistának, a zsiványnak, meg a
szeretőjének a csontváza, a mit az akasztófa alól ásattunk fel; úgy
vitettük oda, ott drótoztattuk össze.

… Nem olvashatta tovább! Ki kellett rohannia a szobából, hogy kihányja
az epéjét. Beteg lett bele. Valósággal rázta a hideg. Alig tudott a
lábán megállni. Minden emberi szín elhagyta az arczát.

És aztán mégis kényszeríté valami, hogy visszamenjen, a földredobott
irást újra fölvegye és tovább olvassa, mi lehet még benne?

… – Az egész Thonuzóba kincstárból a mi igazi régiség, az a rozsdás vas,
réz, kő; a mi pedig aranyat, ezüstöt mutat, az mind stuttgarti
gyártmány, similor, tombac, pakfong, alfenoid. A drágakövek,
hegykristály, marmarosi gyémánt, strassburgi kő, porczellán. A Thonuzóba
sisak ólomból van, hogy nehéznek tessék; csak meg van futtatva
aranynyal; ha késsel megvakarod, megvallja a mivoltát.

Decebál azt hitte, hogy ez csak valami rossz álom. Odatántorgott a
vasszekrényhez, melyben a drága kincset őrzé, reszketett mind a két
keze, az egyik, a melyikben tartotta, a másik, a melyik a késsel faragta
a remekművet.

A késvakarás alatt bizony kitűnt a pórias ércz szürke színe. Ez ólom!

Decebál földhöz vágta a sisakot, a mitől az kétfelé repedt. Bizony ólom
volt az belül is.

Aztán tovább olvasta a pópa levelét.

– Mindezeket a gyártott régiségeket Justus Fraus készíttette
Stuttgartban, Ponthay gróf megrendelésére. Így is szép összegbe kerültek
azok. Úgy tudom, hogy Ponthay gróf tízezer forintokat fizetett értük.
Neki azonban meg volt belőle a maga haszna, mert megkapta értük cserébe
a gazdag jövedelmű irámosi uradalmat.

– Tégedet azonban még jobban is bele kellett mártani a limbusba. El
kellett hitetni veled, hogy a talált kincseid valósággal
megbecsülhetetlen értékkel bírnak. Erre a czélra volt rendezve az az
alakosjáték azzal az angol antiquariussal, a ki Te neked közel fél
milliót igért a Thonuzóba-leletekért, hogy Te azután még a kamarának is
fizess ehhez számított harmadot készpénzben. Ez azért volt, hogy annál
hamarább tönkrejuttassanak s így semmisítsék meg a Tuhutummegye fölötti
nagy hatalmadat. Ettől a veszedelemtől legalább megszabadított Téged
Mántay Móricz, a kit távollétedben felhatalmaztál, s a ki felajánlotta
az állítólagos anglusnak, hogy vigye el a kinált árban az egész
kincsleletet. Az rögtön elpárolgott innen s soha többet Te a Barrer et
Sons compániának hirét nem hallottad.

– A czudarok, azóta rólam is megfeledkeztek, s Justus Fraus, a ki
Bécsben él és duskálkodik, még csak nem is válaszol a leveleimre, itt
hagy minden ember, elvesznem nagy inségemben.

– Hát ezért adtam kárhozatra a lelkemet?

– Most még egy jó tanácsot adok neked. Az egész museumod, úgy a hogy
együtt van, meg a Thonuzóba-mausoleum, azzal a két lovon ülő
csontvázzal, nem ér rád nézve semmit, csak arravaló, hogy minden ember
kinevessen érte. Ismerek én, Justus Fraus révén, Amerikában egy derék
embert, a kinek a neve «Barnum», az még megveszi a museumodat,
Thonuzóbáddal együtt, s ád érte legkevesebb háromezer dollárt.

Decebál elkezdett kaczagni. Hanyattvetette magát a medvebőrre, úgy
kaczagott nagy hahotával.

– Add el az ősapád csontjait Barnumnak!

De még valami utóirat is volt a levélben. Ez már veres tintával volt
irva, talán bodzabogyó levével.

– Ezt az egész irást odaadtam a fiadnak elolvasni, mikor itt járt és
meglátogatott.

Ettől a szótól jéggé dermedt Decebál egész teste.

Visszatért a lelke elé az a jelenet, a mi itt ezen a helyen közte és a
fia között lefolyt.

Tehát a fiu tudta már, hogy ez az egész őskincsek gyüjteménye csupa
hamisítvány.

Tehát tudta, hogy mint játszotta ezeket ide Justus Fraus. Azért mondta
az apjának, hogy «add el Justus Frausnak valamennyit.»

Tehát tudta, hogy az a hártyalevélre irott szerződés csak tréfa!

S még ő kényszeríteni akarta rá a fiát, hogy ezen «rongy» előtt boruljon
térdre és imádja azt!

S mert nem tette, arczul üté.

Megütötte és elűzte a világba.

Oh, hogy átkozta még most igazán azt a fiut!

– Miért nem ütöttél vissza akkor te magad! Minek biztad rá erre a
láthatatlan lényre, hogy a neked adott ütést visszaadja. Itt, ezen a
helyen adja vissza!

Ugyan visszaadta!

És még csak nem is védheti ellene magát.

Az üti őt ököllel, rugja sarokkal, orrát fricskázza, fejét
fabaraczkolja, hátát kecsketurózza, mellét dögönyözi, arczát felpofozza
és ő semmit sem tud elhárítani magáról.

A mi egész életének büszkesége volt, az lett egész életének nevetségévé.

A megátkozott fiu elment már előre. Az utolsó Thonuzóba-ivadéknak nem
építettek czölöpsírt, ott fekszik a meszes veremben, háromszáz honvéd
paraszt csontjaival összekeveredve, de az apja még itt maradt, hogy
gyászában – nevesse minden ember!

No hát gyertek, Thonuzóba-kincsek!

Decebál felhozatott a szolgáival (nincs már hajdu; nem szabad
huszárdolmányt viselni Tuhutum vármegyében, azaz hogy «Bezirkjében»),
tehát a szolgáival felhozatott egynehány savanyuvizes deszkaládát, abba
belehányatta a sok kincshalmazt: igazit, hamisat össze-vissza, a melyik
nem fért jól, nagyot rugtak rajta, hogy összelapuljon; még magát az
arany csákányt is közéjük dobta. Az se legyen, ha több nincs! Végtére
lerántották a rámából azt a szép művészi festményt. Eredj csak te is a
többihez «Piros Pista! Czifra Panni!» odagyűrték a ládába.

Akkor aztán kötéllel körül kötözték a ládákat, lehordták az ökrös
szekérre; ott megint olyan nagy halom trágyát raktak rájuk, hogy egészen
eltakarta azokat, s aztán így elbocsátá a szekeret Decebál, utasítást
adva, hogy hová vigyenek mindent. Erre az elővigyázatra nagy szükség
volt, nehogy a czirkáló zsandárok a ládákat, gyanusaknak találván,
lefoglalják s bevigyék a vármegyeházára. Így elvihették bátran
Bajhalomig.

Decebál maga gyalog vándorolt a szekér után. Így nem ötlött fel.

Előbb is felért a hires-nevezetes czölöpsírhoz, mint a szekér. Nála volt
a vasajtónak a kulcsa, bemehet rajta.

Ott mosolygott rá a két csontváz most is, a gerendához lánczolva.
Legalább ő azt hitte, hogy nevetnek.

Idáig türtőztette a dühét, itt nem birta tovább.

Kikapta a csontlovag kezéből azt a hosszú rozsdás pallost s két kézre
kapta:

– Leszállsz onnan?

S olyat huzott vele a csontvázra, hogy annak minden porczikája
szerteszét csörömpölt. És azután ütött, csapkodott, paskolt, a míg
csontot látott maga előtt, a mely még a maga lábán állt: a koponyáknak
sem irgalmazott. Egész belefáradt a boszuállás nagy munkájába, mire a
béresei a hat ökrös szekérrel feljutottak. – Intézkedett.

Legelőbb is a trágyát ráhordatta a csontmaradványokra.

Azután targalyat halmoztatott össze rájuk nagy rétegben.

Arra rálökette a ládákba csomagolt kincseket.

Most azután szinültig megtöltette a sírvermet szurokfenyőgalyakkal,
lúczhasábokkal!

– Már most hazamehettek fiaim.

Akkor aztán meggyujtotta a csóvát s beledobta a felhalmozott gyúanyagba.

A sírüreg száda okádta a csunya fekete füstöt. Mintha az ördög
megterhelte volna a gyomrát, s azt adná ki. Csak füstöt előbb, azután
lángokat. Az ős czölöpzet maga is égni kezdett, valamelyik élő fenyőfa
gyökerén felfutott a láng, s ezzel az égő kráter légvonatot kapott,
akkor aztán bömbölve fújta a lángot minden oldalán a dombnak, szerteszét
repegetve a földet, mint valami fiók-vezuv. Még valami lávapatak is
ömlött ki belőle, ólom-, réz-, horgany vegyülék: a stuttgarti kincsek.
Decebál ott ült egy ledöntött fa derekán, a két karját a felhuzott
térdeire, s a fejét azokra támasztva. A tűz ő rá, ő meg a tűzre bámult.

Nem akart megmozdulni ebből a helyzetéből.

Másnap, hogy nem tért vissza a kastélyába, utána jöttek a cselédjei.
Akkor is ott ült még a levágott fán, térdeire fektetett fejjel, s ő
nézett a sírra, a sír meg ő rá. De már sem a sírban nem volt tűz, sem az
ő szemében.



UTÓSZÓ.  A KIK NEM TUDNAK MEGHALNI.

Milyen jó volna itt elvégezni a regényt!

Ha a kritika nem volna.

A mai realisticus kor az ilyen iránynak nem kedvező.

Micsoda? Jóslatok? Sejtelmek? Véletlenek és catastrophák? Ez a józan ész
törvényeinek itélete előtt meg nem áll.

Czigányasszony jóslata! Beteljesülve!

Álomjáró delejes látásai! Megtestesülve!

Nincs az a biró, a ki élethosszig tartó hallgatásra ne itélje el érte
azt a vakmerőt, a ki ilyen alapon mer elkövetni emberölést, sőt
gyilkosságot. Kézzelfogható valót követelünk!

Tehát kössük fel a muzsának a tournurét, s tanítsuk meg a költészetet –
a valóságot elmondani.

Nem halt meg a hősök közül senki. Mind élve maradtak, még a mai nap is
élnek.

Nem teljesült be a czigányasszony jövendőmondása.

Tanussy Manót, súlyos sebével, kiragadta a szerető hitves a halál
torkából s az ő szeretetteljes ápolása mellett felépült az ifju s
Komárom capitulatiója után Lizandrával együtt kivándorolt Amerikába. Ott
az óriási nagy technikai vállalatoknál dúsan értékesíté tehetségeit: a
Pacific-vasut, a villanyos találmányok őt is mestereik közé számítják.
Szellemi munkája által igen szép vagyoni állást biztosított magának.

Hanem, hogy valami jóslat mégis teljesüljön, úgy ez a Mántay Móriczé, a
ki azt jövendölte Manónak, hogy csak tanuljon szorgalmasan, mert egyszer
még ő neki kell majd eltartani apját, anyját, hát ez mégis
bekövetkezett; hanem hát az csak olyan logicai jövendölés, a minek a
jogosultsága el van ismerve.

E szerint tehát azok is élnek. Isten kegyelméből harminczhat esztendeje
már annak. Mégis élnek, de nem uralkodnak.

Sára asszony nem annyira szép asszony már, mint nagyon kövér, alig tud
mozogni. Belizár bárónak azonban most is olyan fekete a haja, mint
1849-ben volt. Ő tudja, hogy mit csinál vele. Ámbár jobban tette volna,
ha a feje belsejét gondozta volna jobban. Akkor nem tette volna azt,
hogy a börzére menjen játszani, a hol azután az egész vagyonát
elvesztette. Most igen szigorú körülmények között él: vénségére vállalt
hivatalt; úgy hiszem a catasternél van.

Még nálánál is hamarabb elvégezte a kis királyságát Decebál bátyja, a ki
nagy hirre tett szert azáltal, hogy a királyi táblán egyszerre
száznegyven pöre volt. Egy csomó még most is folyik belőle. Egyik
birtokát a másik után kótya-vetyélték el. Olyan esztelen életmódot
folytatott, hogy nem lehetett megmenteni. A vagyonának az utolsó
maradványát arra pazarolta el, hogy minden áron megválasztassa magát
hajdani uradalmi kerületében képviselőnek. Ezt el is érte, hanem a
kastélyból gőzmalmot csinált Avakum. Azóta a képviselői állás az
egyedüli existentiája. Minden három évben megválasztják újra a régi idők
iránt való kegyeletből s felküldik az országgyülésre. Ott azután
képviseli az ötven év előtti Magyarországot. Minden tárgyhoz hozzászól,
a régi álláspontot védve. Nevetnek rajta s arra ő nagyon büszke. «Gyáva
nemzedék!» mondja fenhangon a szemökbe.

Nincs már senkije.

A képviselői napidij azonban épen úgy, mint a cataster, talán nem
egészen elég arra, hogy az embert fejtől-lábig végig betakarja. Szokott
jönni valami segítség is innen-onnan.

Sára asszonynak van valami évdija, a mit neki évnegyedenkint meg szoktak
küldeni pontosan. Ő maga sem tudja azt honnan, de sejti. Bizalmasabb
ismerőseinek meg is szokta sugni. Valamikor, szép asszony korában, egy
igen magas állású nagy úr (herczeg) volt ő belé szerelmes, bizonyosan az
hagyta számára végrendeletileg ezt a kegydíjt.

Decebálnak is hoz egy-egy segítségül érkezett összeget az ingyen
szolgáló fiskalisa (a hajdani Jancsi gyerek), mikor a legjobban körmére
égett a szükség, azalatt a czím alatt, hogy ezt vagy amazt a pörét
sikerült megnyernie.

És egyikük sem sejti, még nem is álmodja, hogy a ki ő nekik ezt a
segélyt küldi, az az elzüllött fiu, a kit elűztek, elátkoztak, holtnak
hisznek, végkép elfeledtek.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Kolbász, sonka, szalonna.]

[Footnote 2: A régi ezresek közepén volt egy nagy gömbölyű veres
czímer.]



TARTALOM.

II. KÖTET.

  Thonuzóba sirja  1
  Mennyit értek Thonuzóba kincsei?  17
  «Netartsderre» és «Mitugrálsz»  31
  Kié legyen Mike-Pércs és az ő filiái?  55
  A tuhutummegyei követválasztás  80
  A ki rosszabb az apagyilkosnál  93
  A tűszurás és a forró víz  100
  A másvilági hölgy  107
  Egész quadruple alliance  119
  Az ablaklátogatás  123
  Az édes otthon  130
  Exodus  162
  A practikus emberek  177
  Hol van a macska?  182
  Justus Fraus  192
  Az uj világ kezdetén  201
  Esküvő a fűzfa alatt  212
  Egy báli meghivóért  224
  Az alma messze elesett a fájától  241
  Párbaj ágyuval  249
  «Mon pauvre neveu  256
  Az a visszakapott ütés  259
  Utószó: A kik nem tudnak meghalni  272

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

38 |érkézett haza |érkezett haza

46 |Elővettte a zsoltárbeli |Elővette a zsoltárbeli

65 |ellenkező iranyba |ellenkező irányba

66 |rítka talentummal |ritka talentummal

67 |ne kibálhasson |ne kiabálhasson

79 |menj..:? |menj…?

105 |Két eszdendei |Két esztendei

140 |Ejjelt nappallá |Éjjelt nappallá

150 |Errre aztán |Erre aztán

191 |elmenne Sommacapagna |elmenne Sommacampagna

192 |csodahölgy ígazán |csodahölgy igazán

212 |csokolj meg |csókolj meg

214 |nagy diadadalommal |nagy diadalommal

228 |ott lenní |ott lenni

263 |mindíg kinevettél |mindig kinevettél

265 |Thonuzóbánák a sírja |Thonuzóbának a sírja]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A kis királyok (2. rész) - Regény" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home