Title: A tengerszemü hölgy
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A tengerszemü hölgy" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXVI. KÖTET

A TENGERSZEMÜ HÖLGY

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A TENGERSZEMÜ

HÖLGY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897



I. FEJEZET.

A TENGERSZEM. – MONSIEUR GALIFARD. – AZ ELSŐ TŰSZÚRÁS.

Soha sem láttam életemben olyan csoda szemeket. Pedig sok szép szemekkel
volt találkozásom. Egész astronomiát irhatnék róluk. De ennek annyiféle
volt a szeme, a mennyiszer változott az indulatja. Azért neveztem azt el
tengerszemnek. Milyen a tengerszem? A hegytetőről nézve élénk zöld, az
átelleni hegyoldal szálfái félig árnyékban tartják, a nap visszaragyog a
másik feléből; vidám nevetés ez. Majd meg ha végig fodrozza a szellő,
haragos zöldre válik, majd barnára, bakacsinra; a felhő színét adja
vissza, villámokat is lövell. Mikor leszáll az éj, fekete tükrében
ragyognak a száz, meg száz csillagok; egy-egy futó fény végig ivlik
benne, egy úszó vadmadár ezüst vonalat húz rajta végig: ez a
megfordított mennyország. Két magas hegy vágánya közül előtünik a
telehold; egyszerre aranynyá válik az egész tengerszem, fehér
ködfoszlányok lebegnek fölötte, szellemalakot mimelve; elkezdenek a
hullámai tánczolni, minden ok nélkül, nagy fénykarikák terjengnek a
közepéből, egymást előbbre tolva; a hold megint eltünik a hegyoldal
mögé: világos kék marad a tükörlap. Ha pedig egészen leszállunk hozzá,
összetákolt tutajon beevezünk rajta, akkor se nem kék, se nem zöld,
hanem kristály tiszta, átlátszó a tengerszem. A part mentén zöld mohát,
virágos kertet látunk a víz alatt. Eddig soha nem látott növények
eregetik fel hosszú indáikon napvilágon nősző virágkelyheiket. Nagy,
egyenesen álló növények, alakra a fenyőhöz hasonlók, emelkednek fel a
mélységből, a vízszín alatt maradva; fák, a miknek igazán meg van tiltva
az égbe nőni. Csupa virágos kert a vízfenék. S e virágos kertnek nincs
élő lakója. Se hal, se hüllő nem lakik benne. De egy lakója még is van:
a syrén. Nem az a mythosi csábalak, hanem egy torzalakú szörny, nagy
fekete fejjel, veres kopoltyuval, két békalábbal s lomha halfarkkal. Ez
is ritkán jön elő a maga rejtett sziklaodujából; csak mikor nagy
időváltozást érez. Én láttam egynehányszor ezt a mesés amphibiumot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor legelőszőr találkoztam a szép Erzsikével, akkor mind a ketten
gyermekek voltunk. Ő tizenkét esztendős, én pedig tizenhat éves kamasz.
Együtt tanultunk tánczolni.

Egy franczia vetődött a városunkba: egy vándor tánczmester, a ki az
egész várost tánczra kerekedtette.

Monsieur Galifardnak hivták.

Rendkívül nagy feje volt, cserbarna arczszíne, összeérő szemöldökei,
kurta lábszárai; a nagy sasorrának épen a hegyén volt egy nagy szemölcs.

És a mellett valóságos charmeur volt.

Mikor tánczolt, mikor beszélt, valami varázs szállt ki minden
porczikájából, egyszerre hódító alak lett. A nőnem tagjai oda voltak
érte: a kilencz évestől elkezdve, a kiszámíthatlan korszakig.

Én is örök hálával emlékszem e derék férfiura: neki köszönhetem a
walzert és a quadrillt, meg azt, hogyan kell egy elejtett legyezőt
felvenni s a mellett az arczot a hölgy felé fordítva tartani.

Erzsikével volt a legtöbb baja a mæstronak. Soha sem tartotta meg a
tempót: nem akart az elegáns «pli»-hez szokni, szilaj, dévaj allürjeit
nem tudta vele elhagyatni. Jaj volt annak a tánczosnak, a ki társul
akadt vele össze. Az rendesen hajótörést szenvedett a terem közepén. S
hozzá még ki is kaczagta. A mesternek is a szeme közé nevetett, s
rendesen az ellenkezőjét tette annak, a mit az vezényelt.

Én mindezt igen természetesnek találtam. Mikor valaki olyan szép, és
gazdag és előkelő, akkor fel van jogosítva kivételt képezni mindenféle
szabály alól. Hogy szép, azt az első tekintetre meg lehetett tudni, hogy
gazdag, azt kitalálhatta az ember az ezüstös hintóról, a min járt, s
hogy előkelő, azt lehetett kombinálni abból, hogy a mamáját mindenki
nagyságos asszonynak czímezte, s a «vármegye urai» is kezet csókoltak
neki. A nagyságos asszony minden tánczleczkén jelen volt, s kívüle még
eljött a nagynénje is, egy nyugdíjazott őrnagyné, meg a társalkodónője,
egy élte javában levő nemes kisasszony. Ily módon az Erzsike folyton
hármas felügyelet alatt volt tartva, a minek természetes következése az
volt, hogy azt tehette, a mit akart, mert felügyelőnői közül egyenkint
mindegyik azt tartotta, hogy minek vigyázzon ő a kisasszonykára, mikor a
másik kettő úgy is vigyáz? S aztán mind a három egyenkint el volt
foglalva a saját ügyeivel.

A nagyságos mama még az élet naposabb oldalát kereső hölgy volt:
özvegysége vigaszt óhajtott. Voltak nyilt udvarlói, többé-kevésbbé
komoly szándékuak s rang és qualitás szerint megkülömböztetvék.

A társalkodónő hires nemesi család tagja, bátyjai katonatisztek. Az
atyja udvari kamarás. A saját kamarájában nem igen volt neki mit
keresni. A kisasszony toilettjei a legdivatosabbak voltak, maga is
szépségnek tartatott, s a legjobb tánczosnő hirében állt. Azonban az idő
figyelmezteté a komoly körültekintésre; mert Erzsike, a család leánya
kezdett már veszedelmesen felnőni s négy-öt esztendő mulva versenytárs
lesz belőle. Ennek is volt tehát a tánczóra alatt foglalkozása, a mely
miatt félre kellett húzódnia, nehogy meglássák, kivel társalog és minő
modorban, mert ez a sok gonosz asszonyi szem mindent kitalál egy
tekintetváltásból, egy kézszorításból, s aztán «szétszólják» őket.

A nagynéne pedig leginkább kereste az ürügyeket a tánczteremből
észrevétlenül eltünésre. A buffetben neki kellett minden süteményt és
frissítőt legelébb megízlelni, s a hogy alapos történetbuvárok utána
jártak, még az a sötét szenvedélye is megvolt, hogy tubákolni szeretett,
a mi nagy titkolózással jár. Ha pedig a teremben volt és összeült valami
nyelvrokon pályatársnéval, akkor úgy elfoglalták egymást a többiek
megszólásával, hogy egyébre nem lehetett gondjuk.

Így aztán az Erzsike tehette azt, hogy a damensolóban csárdásfigurát
tánczolt, s a tour de mainnél a vis-à-vis tánczosának a kezére
ütögetett; adomákat mesélt olyan fennhangon, hogy az egész terem
meghallhatta, s mikor kaczagott, a két kezét a térdei közé szorította,
monsieur Galifard ismételt ellenmondásai daczára.

Egy délután főpróbát tartottak a táncziskolában. A kis leányokkal jöttek
nagy leányok is; s a nagy leányokkal nagy legények. Az ilyen ficzkók
különös jogot vélnek élvezhetni, hogy az olyan kezdő sihedernek, mint én
voltam, a lábára tapossanak.

Szerencsémre a derék Galifard úr igen jó szivű ember volt: nem engedte a
maga protegéit háttérbe szoríttatni.

– Nix cache-cache spielen, monsieur Maurice. Allons! Walzer geht an. Nur
courage. Ne cherchez pas toujours das allerschlekteste Tänzerin! Fangen
sie Fräulein Erzsike par l’And. Valsez la!

S azzal karon fogott, odavezetett Erzsikéhez, kezembe adta a kezét, s
aztán «eins, zwei.»

Az akkori walzer pedig «grundverschieden» volt a mostanitól. Ez a
mostani csak tréfa; de az komoly dolog volt. Tánczos és tánczosnő a
testük felső részével, a milyen messze csak lehetett, olyan tágan
elálltak egymástól, ellenben a lábaikat egymásnak feszíték. Akkor aztán
a test felső része egyszerre nagyot lódult; azt mind a kettőnek egy
tempóra kellett tenni, a repülni indult testnek kénytelen volt a láb
gyorsan utána szaladni. A tánczoló pár, mint a tenger hátán himbáló
sajka, föl- és leemelkedett és sülyedezett, s mentől gyorsabban perdült,
annál messzebbre tartotta magát egymástól a két hátraszegett fej. Az
volt a villitáncz!

A mester folyvást kisért bennünket a körben és nem szünt meg
biztatásaival lelkesíteni.

– Tres bien, monsieur Maurice. Ça va ausgezeiknet! Alten sie brav la
demoiselle. Nix auf die Füsse schauen. Regardez aux yeux. Das ist
riktig. Embrassieren ist besser, als embarrassiren! Pouah! Da liegst
shon alle beide!

De hát azért sem «liegst!» Én láttam előre az elkerülhetetlen bukást, s
hogy a tánczosnémat megmentsem, saját magamat vetettem oda áldozatul, a
térdemre esve: neki még a könyöke sem érte a parquettet. A térdemért nem
lett volna kár; hanem a pantallóm kiszakadt a térd fölött. Semmivé
voltam téve. Nagyobb csapás ennél nem érheti az embert.

Erzsike nevetett az én kétségbeesett állapotomon. Aztán megkönyörült
rajtam.

– Várjon csak, majd én összetűzöm gombostűvel.

Azzal kirántott valahonnan a ruhája fodrai közül egy gombostűt, s
leguggolva elém, nagy hirtelen összetűzte vele a vadgalambszin
pantallómon támadt félbeszakítást. A nagy gyorsaságban az elevenig
találta szúrni a veszedelmes kisegítő szert.

– Nem szúrtam meg? kérdezé, felnézve rám igaz jó szivét eláruló nagy
szemeivel.

– Nem! mondám. Éreztem is én azt a tűszurást akkor!

Azzal tánczoltunk tovább. Én csodamódon kitettem magamért. Egy
gombostűvel a térdemben, a másikkal ki tudja hol? háromszor
körülkeringtem Erzsikével a táncztermet; mikor visszavittem a garde des
damesjaihoz, úgy tetszett, mintha harminczhárom mama, nagynéne és
társalkodónő forogna körülöttem.



II. FEJEZET.

AZ ÉN ELSŐ KITÜNTETÉSEM. – AZ ELSŐ SÉRELEM. – A DAMENWALZER. – A
FÉLELMES FENEVAD. – A MEGIGAZÍTOTT CSOKOR. – A MÁSODIK TŰSZÚRÁS.

És én valóban nagy hálával tartozom monsieur Galifardnak. Neki
köszönhetem a legelső kitüntetést, mely az életben ért. Ez volt azon
örökké feledhetetlen eset, a midőn pályatársaim, a kecskeméti
jogakadémia reményteljes tagjai, az általuk rendezett jogászbálra
engemet választottak meg egyhangulag «előtánczosnak.»

Ma is büszke vagyok ez elismerésre, hát még akkor!

Nyomban következett rá egy másik megtiszteltetés: ugyanazon évben a
magyar tudományos akadémia, a Teleki pályázaton versenyzett
szomorújátékomat dicsérettel említé fel, sőt két biráló: Vörösmarty és
Bajza a pályadíjra tartá érdemesnek. A darab czíme volt: «A zsidó fiu.»
Nem valami gyufát áruló suhancz, hanem Fortunátus Imre, II. Lajos király
alatt magyar pénzügyminiszter, a kit az ország rendei máglyára ítéltek.

E szerint, midőn három évi távollét után szülővárosomba visszakerültem,
már bizonyos «renommée» járt előttem.

Hogy minek tértem vissza, annak is helyes oka volt. Az én időmben is
négy évből állt a jogászati kursus. A harmadik év volt a «patvaria», a
negyedik a «jurateria». A patvariát rendes ember a saját megyéjében
töltötte, a jurateriát Budapesten.

Még egy eldicsekedni valóm van. Üres óráimban arczképeket festettem.
Olajminiatüröket. Az ó-szőnyi tiszttartót, a nélkül, hogy előttem ült
volna, úgy eltaláltam, hogy mindenki ráismert; de még annál is nagyobb
sensatiót gerjesztett a főfiskálisnénak az arczképe, a kit a legszebb
asszonynak tartottak a városban.

És még is az történt, hogy mikor a következő farsangon a főispán bált
adott a megyeházán, (még akkor olyan főispánok voltak) hát abba nem
engem szólítottak föl «előtánczosnak.»

Háládatlan haza!

És aztán ki volt, a ki miatt engem ez a keserű mellőztetés ért? Egy
stuczer, egy arszlán, nem a városunkból való: valami Bagotay Muki. Csak
annyit tudott felőle a világ, hogy Párisban is kinn járt, s igen «jó
partie.»

Boszuból elhatároztam, hogy nem fogok tánczolni a főispáni bálon; bár a
meghívót én is megkaptam.

Nevelte az elbúsúlásomat az a körülmény is, hogy az előtánczosnak
hivatalosan designált tánczosnőjéül, épen Erzsikét nevezte meg a közhir.

No, de utól is érte őket a Nemesis!

Erzsike azon a bálon à l’anglaise frizurát viselt, a mi határozottan nem
illett az arczához. Előre örültem annak a balesetnek, a mikor ezekkel a
szerteszét repkedő fürtökkel egyik-másik tánczosnak a frakkgombjába bele
fog akadni.

A Bagotay Muki felől pedig, a mint legelőször megláttuk, mind nekem,
mind az ifju barátaimnak az az általános véleményünk támadt, hogy ilyen
szépnek lenni már valóságos impertinentia. Ilyen tökéletes férfialakot
csak egy regényirónak van joga megteremteni; de a valóságban az nem
létezhetik. Én azzal vigasztaltam magamat, hogy az ilyen szép fej
ostoba. Még akkor nem tudtam, hogy az ostobaság épen a haut gout. Az
arany pengése rekedt hang.

Még akkor nagyon tapasztalatlan ifjoncz voltam. Az arczomon még semmi
szőr nem volt, dohányozni nem tudtam, bort nem ittam volna egy világért,
s asszonyt még csak a szemeimmel láttam.

No, de utolérte őket a Nemesis!

A tánczrend walzerrel kezdődött. – Ha engem decretáltak volna
előtánczosnak, hát a «körmagyarral» kezdtem volna. Hja, a körmagyar! Az
a valami! Azt nem elég eljárni, ahhoz lelkesülés kell; – vagy nyolcz pár
járhatja, vagy tizenhat. S mind a harminczkettőnek össze kell tanulva
lenni színpadi pontossággal. Az nem olyan könnyü feladat. Hanem hát
Bagotay Muki a walzert protegálja. (A «pecsovics»!)

No, de van Nemesis!

Hát az történt, hogy rendes bevett szokás szerint a zenekar minden táncz
előtt a következő számból tiz-tizenkét tactust eljátszik, s aztán öt
perczig abba hagyja. Ez arra való, hogy a közönség tudja meg, mi
következik? polka, quadrill vagy walzer.

Ezt a Bagotay Muki nem tudta (ugyan mit tud hát?) s a mint a jelző zene
megszólalt, ölre kapta a tánczosnőjét, s elindult vele keringeni, a míg
egyszer aztán a zene abba maradt s ők ott találták magukat a terem tulsó
végén, a szárazon: elfogyott a lábuk alól a nóta. Aztán úgy kellett
nekik szégyenszemre visszagázolni, a honnan elindultak, a bálanya
tribune-jéig. Erzsike úgy pörölt, Muki úgy szabadkozott; a ki látta
őket, azt hihette, hogy félesztendős házasok.

Úgy kell nekik!

Nem is néztem aztán, hogy tánczolnak; leültem egy szögletbe s a meghívó
jegyemnek a hátlapjára carricaturákat rajzoltam. Majd bementem a
buffetbe mandulatejet inni, magam körül gyüjtöttem még három-négy
életunott, blazirt fiatal embert, s azokkal együtt vitatkoztam a
«védegylet» czélszerüsége fölött. Tessék nálunk nélkül mulatni odabenn a
fényes uraságoknak.

Egyszer csak a vállamra üt valaki legyezővel; de már akkor a hangjáról
is ráismertem: Erzsike volt.

– Magának nem elég, hogy maga elszökik a teremből, hanem még a többi
tánczosokat is visszatartja. Jőjjön hamar! Damenwalzer van!

A hölgykeringő privilegiuma előtt kénytelen voltam capitulálni. Az
obligat tourt megtéve a felhívó tánczosnővel, visszavezettem Erzsikét a
mamájához, megköszönve a felejthetetlen kitüntetést. Neki rögtön menni
kellett, az előtánczos vezényszava hangzott, «cotillon.» A párok
repültek villisebességgel. A mama pedig ott marasztott. Egy üres szék
volt mellette.

– Ön egészen elhanyagolja a régi ismerőseit, mondá nehéz lélekzéssel.
(Kövér volt és asthmában szenvedett.) Felénk sem jön, a mióta olyan
híres emberré lett.

Híres ember! vajjon ő is tudná már, hogy a szomorújátékomat megdicsérte
az akadémia? – Nem! Nem! A másik hírem jutott el hozzá. A piktori
sikereim.

– Láttuk azt a gyönyörű arczképet, a mit festett. Igazán olyan volt a
Müllerné – ezelőtt tizenhat esztendővel. Miért nem festette ön le inkább
a leányát, az sokkal szebb? Ön nem szeret leányokat festeni, fél, hogy
elveszti velük a játszmát, ugy-e?

(Az úrhölgynek különös kifejezései voltak.)

Erre már csakugyan lehetetlen volt mást mondanom, mint hogy igen is nem
félek, s ha megengedi, nagy örömömet fogom benne találni, ha Erzsi
kisasszonyt lefesthetem.

Kegyes volt beleegyezését adni hozzá.

Csak azt kellett megállapítani, hogy mikor? Rögtön nem lehet, mert bál
utáni napokon a hölgyek rosszul néznek ki; azután megint új
tánczestélyre készülnek, el vannak foglalva; vasárnap templomba kell
menni. Végre kikalkuláltunk egy tehermentes napot, a melyen Erzsike
nekem ülni fog.

Még az a kérdés is megvitatás alá került, hogy vajjon elefántcsont lapra
fessem-e az arczképet aquarellben, vagy vászonra olajban? «Az
elefántcsont azért jobb, ajánlám, hogy az ember letörölheti róla egy
vizes szivacscsal az aquarell képet, a mikor akarja.»

Az úrnő elérté az öngúnyt s kegyes volt azt neutralizálni ez
ellentmondással:

– Tehát inkább olajban, mert mi azt akarjuk, hogy az a kép örökké
megmaradjon.

Fölöttébb le voltam kötelezve.

Ez alatt vége lett a cotillonnak; Erzsike visszatért a mamájához; a
társalgónő is helyére került: ő rá várt az általam bitorlott szék; én
azt jogos tulajdonosnőjének átengedve, búcsuzni akartam; de az úrnő még
feladatának tartotta engemet bemutatni a mai nap uralkodó planetájának,
Bagotay Mukinak, ki tánczosnőjét hazakezelte. S egyuttal művészi
minőségem megismertetése után közhírré tette, hogy e napokban le fogom
arczképezni a leányát, még pedig olajfestékkel; a mire Bagotay Muki
rögtön kész volt a bókjával.

– Ha én festeném le nagysádat: én a szivem vérével festeném.

A mire Erzsike azt felelé nevetve:

– Akkor én csupa veres lennék.

– Kérem! Nekem kék vérem van!

Óh, hogy szerettem volna a peniczilusomat az oldalába bökni: hadd lám:
indigo jön-e hát ki belőle? (Az anyja bárónő volt: attól volt olyan
kékhetnémje.)

A kitűzött nap délutánján megjelentem Erzsikéék házánál. A festékes
ládámat és a vásznat előre elküldtem a cselédünktől.

Nem találtam semmi szolgálattevő lelket, se a corridoron, se az
előszobában. Kénytelen voltam ott állni és várni, míg valaki előkerül, a
ki bejelentsen.

Ez alatt azonban óvhatlanul meg kellett hallanom, a mit a közvetlen
szomszéd szobában beszélnek.

– Maga semmirekellő gazember! – Gyalázatos szemtelen!

Az úrnő hangját ismertem fel.

Arra egy protestáló rikácsolás felelt.

– Hol van egy bot? Kiáltá az asszonyság.

S ugyanazon rikácsoló hang válaszolt:

– Madame, vous êtes une friponne!

Szép conversatio. – Ugyan roszkor jöttem ide.

Ezenben kinyilt az ajtó, s kijött rajta az inas, az egyik kezével a
másikat tapogatva. Fájt neki.

Én hüledezve kérdezém.

– Önt ütötték meg?

A mire az boszusan felelt:

– Engem megharaptak.

Hogy az inast megharapták!

– Tessék hát besétálni a tens úrnak. Várják.

A mint aztán beléptem, egyszerre világos lett előttem a rejtélyes
állapot. A kinek a nagyságos asszony azokat a becsületbevágó
megszólításokat osztogatja, s a ki oly becsmérlő válaszokat felesel
vissza: – egy szürke papagály, a ki épen most harapta meg az inasnak a
kezefejét, s e kihágásért megfenyítésben részesül.

Az egész társaság lázas emotióban volt tartva. Nagy frequentia volt
jelen: hölgyek és urak; az utóbbiak között egyszerre szemet szúrt nálam
Bagotay Muki. De főszemély volt a papagáj. Ez a szürke libériás, veres
farkú, nagy orrú szörnyeteg ott állt a kávés asztal közepén, fenyegető
positióban. Valahogy kinyitotta a rézkalitkája ajtaját s egyszerre csak
ott termett a kávézó-társaság közepett, a terített asztalon. «Jaj, csak
a fejemre ne repüljön!» sikongatott egy éltes asszonyság, az oldal
hajcsigáit takarva a két kezével. Senki sem mert támadólag fellépni. Az
inast, ki el akarta a szökevényt fogni, már harczképtelenné tette a
szárnyas lázadó. A szobaleány azt nyilvánítá, hogy hozzá nem nyúl, ha
azt a házat neki adják is. A házi asszony egy kurta spanyolnáddal
ütögetett feléje, becsületsértő czímeket osztogatva; de a harczias
kegyencz mindig elkapta a spanyolnád végét erős csőrével s alig adta
vissza; ellenben a szidalmakat visszaadta kamatostól.

Mikor én velem is megszaporodott a társaság, alig vettek észre. Az úrnő
arra a szavamra, hogy «csókolom a kezét, nagysám,» azt mondta, hogy
«infamer Halunk». De hozzá tette: «no nem magának mondtam». – «Selber
áner!» kiáltotta vissza a hős madár.

– No rhytmuscsináló uram, erre találjon cadentiát! apostrophált,
egyenesen engemet értve, Bagotay Muki.

Még rhytmuscsináló!

– Oda ne menjen! – kiáltott Erzsike, – mert a maga kezét is megharapja,
aztán majd nem tud festeni.

Az kellett még, hogy ijesztgessenek. Azért is odamentem a madárhoz.
Hátha maga lett volna az orosz kétfejü sas!

Divinatio volt talán, hogy eltaláltam, mit kell az ilyen embernyelvü
állatnak mondani?

– Add ide a fejedet!

S erre a szóra a félelmes lidércz egyszerre lehajtotta a fejét, úgy,
hogy a görbe orrára támaszkodott; én aztán a mutató újjammal
megvakargattam a fejét, a mi annyira tetszett neki, hogy a szárnyaival
repesett.

Akkor aztán ezt a második mondást koczkáztattam:

– Add ide a lábadat!

És akkor, közbámulatra, felemelé a kajdács azt a furcsa három ujju lábát
s a mutató ujjam körül fonta a karmait, azután a másik lábával is
átfogta az ujjamat s engedte magát az asztalról felemeltetni. – Még ez
nem volt elég. A mint a kezemen tartottam, mint a lovagkori vadászok a
sólymot, az orrát a kezem fejére nyugtatva, elkezdett csókokat osztani.
De úgy végig csinálta az a csókolásnak mindenféle változatait, hogy az
valóságos botrány volt. A hölgyek nevettek. Kitől tanulhatta? «Még a
boldogúlt férjem életében jutottam hozzá.» Magyarázá a háziasszony.

Végre a meghódított sphinx bizalmasan közlé velem, hogy őt kinek hívják:
«Kokócska! Kedves Kókócska!»

Én aztán az ujjamra szedett Kokócskát hazavittem a kaliczkájába s
rátettem a függő karikájára, melyet ő el is fogadott, az orrával lépvén
előre. Valóságos három lábu állat. S onnan egy mély bókot csinálva
felém, naiv hangnyomattal hallatá ez üdvözlést: «alászolgája!»

– No ez valóságos csoda! – hálálkodék a nagyságos mama; – önnek igazán
állatszelidítőnek kellene lenni.

– Az leszek.

– Hogyan? Miféle állatokat akar szelidíteni?

– Embereket.

Ezt nem értette senki.

– No, poéta uram, ez a ballada sikerült! – tréfálkozék Bagotay Muki. –
Majd meglássuk, a pictura is úgy fog-e szuperálni?

– Hogyan akarja ön azt meglátni?

– Hát így ni. – S azzal felcsiptette a szemüvegét az orrára.

– Csalatkozik, ha azt hiszi. Mikor én arczképet festek, akkor nem szabad
senkinek a szobában lenni, csak nekünk kettőnknek.

Az egész társaság el volt ámulva. Mindenki azt hitte, hogy itt most
nyilvános productio lesz; azért csődültek össze, hogy meglássák, hogyan,
mi módon lesz az embernek szeme, szája, füle? Egy nagy kerek asztal volt
a számomra elkészítve, hogy jó sokan körül könyökölhessék s aztán
dirigálhassanak, hogy ezt a szemet egy kicsit feljebb, azt a hunczutkát
alább! Ide egy kis pirosat még! Amoda több fehéret!

Én azonban categorice kinyilatkoztattam, hogy sokaság előtt nem festek;
ez a festői regula. Mikor arczképeznek, nincs másnak helye az
atelierben, mint a festőnek és a modellnek. Ezt Barabás is így csinálja.

Imponált a magamtartása a társaságnak. Csak szép dolog az, mikor az
ember tud valamit! Bele kellett nyugodniok, hogy Erzsike én velem
egyedül üljön egy mellékszobácskában, a melynek csak egy ablaka van. Még
annak az ablaknak az alsó részét is el kellett takarni spanyolfallal, a
világhatás végett. És senkinek, a míg az ülés tart, bennünket háborgatni
nem szabad.

Az első ülés nem tartott sokáig. Olajfestménynél elébb alá kell festeni
a képet; szennyes, közönyös színekkel; primfestésnek még én nem
hallottam hírét. Ilyenkor az arczkép még nem megnézni való. Valósággal
csunya. Annál rosszabb, ha a hasonlatosság megvan. Nem is engedtem azt
senkinek megtekinteni; még Erzsikének sem. A megkezdett képet elzártam a
festékládámba; miniatur mű volt. Ezuttal elég volt, ha a beállítás
sikerült; az alak féloldalvást, az arcz pedig egészen szemközt; az
árnyékok felrakva, a háttér hozzávetőleg megkisértve; a ruházatnak az
alapszíne kipuhatolva. Mindenki tudni fogja, hogy ez a legnehezebb.

A társaság nagyon meg volt csalatkozva a várakozásában, a mikor
megtudta, hogy semmi megmutatni valóm nincs. Mindenki azt várta, hogy
legalább a szemét, vagy a száját csak elkészíthettem másfél óra alatt. –
Gondolták magukban, hogy nem is lesz abból semmi.

– No, de csak szép lesz az Erzsike ebben a ruhában? – kérdezé a mama.

Bamba képet kelle csinálnom erre a kérdésre. Hát tudom én, hogy szép
ruhája van-e az Erzsikének? Azt tudom, hogy kell hozzá «krapp», meg
«angol lakk», «nápolyi sárga» és «velenczei fehér» és nagyon kevés
«égetett okker».

– Hallja! Ez nagyon unalmas mulatság volt, – mondá Erzsike. – Egy kicsit
errébb az arczát! – Ne olyan komolyan! – Ne olyan nevetősen! – Ne üljön
olyan egyenesen. – Emelje fel a mutató ujját. – Ne mozogjon annyit! –
Aztán mennyi medveczukrot felfestett a képemre: azt hiszem, czigányleány
leszek.

Én aztán megbiztattam, hogy az csak alapfestés volt; majd holnap
vigabban fog menni a munka.

Másnap megint ott voltam, jókor ebéd után. Délelőtt dolgom volt a
princzipálisomnál a patvarián. Az ember délelőtt jogtudós volt; délután
művész, költő és declamator.

Ezuttal nem volt már semmi társaság a háznál. A mama, a nagynéne, a
társalkodónő voltak egyedül otthon. A kép szépen haladt előre. Most már
meg volt engedve a családtagoknak, hogy egyesével bejöhetnek, időnként
megtekinteni a képet.

Most már aztán apróra tanulmányoztam az arczát. – Érdekes «fej». Csaknem
szivalaku arcz, alul keskeny állban végződő, mely egy gödröcske által
finomul kétfelé van osztva. A csigára emlékeztető ajkak, csattanó piros
zománczczal; kissé fölfelé álló orr, nyughatatlan czímpákkal; gömbölyü,
rózsapiros orczák, egy-egy szeplőcskével, melyeket én «fekete
csillagoknak a hajnalodó égen» kereszteltem. Sűrű, tömött, gesztenyeszín
haja magától langos volt s aranyzománczba játszott, phydiasi
Venus-ideálként keskenyítve a legsimább homlokot s ingerkedő
hunczutkákat nyújtva ki a kék eres halántékokra. (Nekem ezt ilyen
részletesen kell tudnom, mert hiszen minden az ecsetem szálain ment
keresztül.) – – Hanem aztán, a mi ecsettel visszaadhatatlan: az a
csodálatos szempár! Az engem egészen kétségbeejtett. Azt hiszem, hogy ha
valóságos művész lettem volna, nem jámbor dilettans, még akkor sem
birtam volna ennek a titkát kibuvárkodni. Mikor már azt hittem, hogy
hiven visszaadtam, egyet villant a szeme s kárbaveszett az egész munkám.
– Utoljára megállapodtam mégis egy ábrándos kifejezésben, a mi nekem
legjobban megtetszett. A három felügyelő családtag ugyan azt mondta,
hogy ők ilyen kifejezést sohasem láttak az Erzsike arczán, hanem azért
egyhangú volt az elismerésük, hogy az a megszólalásig el van találva.

A fej tehát készen volt, már most következik a ruha. Ez holnapra marad.

Ezen a napon préférence-parthie volt a várban, a tábornoknénál. Erzsike
mamája szenvedélyes préférence-játszó volt. Naponként változott a
színhely. Ő maga tehát nem volt otthon. Az unokahúg is vele ment. Annak
meg más parthieja volt a fortificatio területén. Leányőrzőnek csak a
nagynéne maradt a háznál. Az meg délután elszokott szunnyadni, vagy
patience-t játszott.

Nem tudom, ki ügyelt fel ez alkalommal az Erzsike öltöztetésénél? Talán
senki sem.

Az a kivágott, halvány rózsaszín ruhaderék egyéb napokon is elég
érvényre juttatá a bájos idomokat, de ezen a napon a szokottnál is
bizodalmasabb volt; nekem úgy tetszett, mintha az a tüll anglais fodor
nagyon le volna csúszva a válláról – és azon is alól.

Soha a teremtő kezének szebb remekét nem lehetett látni ennél a
büste-nél. S egy festőnek joga, sőt kötelessége, nem csak látni, de
nézni. Kárhozatos privilegium! Nekem reszketett a kezem, azt gondoltam,
a hideg lel. Pedig az üstököm izzadt. – Megjegyzem, hogy azon időkben a
fiatal leányok nem viseltek vállfűzőt; ezt tánczközben, közvetlen
érintés útján tapasztaltuk.

És ő látszott észrevenni a hevülésemet. A szemeiben csalfa láng
lobogott; épen nem hasonlított a tegnapi képéhez. Csúfolódni látszott.

Én aztán (ezt nevezem igazán «corriger la fortune») azt tettem, hogy azt
az áruló fodrot a képen helyreigazítottam: úgy, a hogy kellett volna
neki lenni.

Azzal az üléssel teljesen elkészült az arczkép, a ruha is meg lett
festve. Én szépen megköszöntem az önfeláldozását s mondám neki, hogy már
most megnézheti a képét: készen van.

A leány felállt a karszékből s odajött a hátam mögé.

Megnézte a képet s a szemembe kaczagott.

– Ön helyreigazította a ruhám fodrát?

– Észrevette kegyed?

– Nem szeretett valamit látni?

– Nem akarom, hogy más is lássa.

– No lám, én napok óta elnéztem önt, a mint itt babrál s folyvást látok
önön valamit, a mi rút, a mi nekem nem tetszik.

– Ez úgy hiszem, nem nagy megfigyelésbe kerül.

– Csak egy kis pont az egész: mint egy lencseszem.

– Mi lehet az?

– Az a szemölcs ott a jobb kezén.

A jobb kezemnek a csuklóján, épen a hüvelyk alatt, volt egy csakugyan
dísztelen kinövés, a mit irás és festés közben mindenkinek meg kellett
látni.

– Nem vágathatom le, mert épen az ütér fölött van. Mutattam egy
orvosnak: azt mondta, veszélylyel jár az operatio.

– Mit ért ahoz az orvos? Adja ide, én elvesztem onnan. Semmi baja sem
lesz utána. – Én a nevelőben tanultam azt a leánytársnéimtól. Mindjárt
elvesztem én!

– Ráolvasással?

– Oh nem. Fájni fog erősen. De hát ha egy leány kiállhatja.

Ráálltam.

Azzal ő gyertyát gyújtott, azt letette mellém az asztalra. Azután egy
gombostűt kerített elő valahonnan. (Már megint gombostű!) Azt fogta,
keresztül szúrta a szemölcsöm alatt tőben. Azután felemelte a kezemet s
a gombostű fejét a lángra tartotta, míg az fehéren izzóvá lett.

És az alatt az a két csodálatos szem kerekre fel volt nyilva s lefelé
fordított szivárványaival nézett a szemembe. Így néznek a dæmonok a
pokolra került elkárhozottakra, mikor azokat sütögetik.

– Fáj? sziszegé a fogai közül. Látszott, hogy gyönyörüsége telt benne.

– A tűszúrás nem. (Hanem, hogy az a fodor még jobban lecsúszott, az
igen.)

– No már most elmehet vele.

… Két nap mulva leesett magától a kezemről a kiégetett szemölcs s maradt
a helyén egy lencsényi folt, mely ma is ott van; fehér színével a kéz
alapszínétől erősen elválva. S nekem mindennap kell látnom azt a kis
fehér foltot, a mikor a kezemet az irásra teszem s mikor sokáig elnézem
azt a pontot, úgy tetszik, mintha abból a kis kerek jegyből az ő arczát
látnám előtünni, a milyennek akkor láttam s aztán annak további
változatait, egész a legutolsó, álomriasztó képig.

Eddig titok volt mindez: másoknak a titka. Most már csak az enyim. A
többiek nyugosznak. Elmondhatom már.



III. FEJEZET.

AZ ÉN MESTERSÉGEM ÉS AZ ÉN KUNYHÓM.

A festés alatt később lehetett már beszélgetni is. Sőt ez szükséges is
az arczképezett jellemének tanulmányozása végett; és azért is, hogy az
«ülő» ne érezze olyan nagyon kényszerhelyzetének kellemetlen voltát.

– Olvasta már, Erzsi kisasszony, Petőfi költeményeit?

– Oh, a mi házunknál nem szokás olvasni.

– Miért nem?

– Azért, mert a ki mi hozzánk jár, egy sem hoz ide könyvet.

– Hát valami lapot nem járatnak?

– De igen: a «Journal des demoiselles»-t, hanem az nagyon unalmas.

– Valami magyar lapot inkább. Talán a «Pesti Divatlap»-ot.

– Majd megmondom a mamának, hogy rendelje meg. Ön is irt bele valamit?

– Igen.

– Mit?

– Egy mocsári szigetnek a leirását.

– Járt ön ott valaha, azon a mocsári szigeten?

– Nem. Csak úgy képzeletből irtam le.

– Mire való az?

– Az egy részlet a készülőben levő regényemből.

– Ah, ön regényt is ir? Minket mind bele fog irni?

– Dehogy! A regényirás nem abból áll, hogy az ember azt, a mit maga
körül látott és hallott, lemásolja.

– Szeretném tudni, hogy ön hogy kezd hozzá?

– Legelőször is kigondolom egy történetnek a végét.

– A végén kezdi?

– Igen. Azután megalkotom ennek a történetnek az alakjait. Akkor ezeknek
az alakoknak az egymáshoz való viszonyából kiokoskodom, hogy minek
kellett a közben lefolyni, a mig a történet katastrophája bekövetkezett.

– E szerint abból semmi sem igaz?

– Azaz, hogy nem «való»; de igaznak kell lenni.

– Ezt nem értem. Aztán minek tölti ön azzal az időt, hogy regényt ir?
Meg fog az jelenni?

– Minden bizonynyal.

– Az igaz, önnek könnyü. Van egy gazdag nagynénje Ó-Gyallán, ha ennek
egy szót szól, hát kinyomatja a könyvét. Szokta tenni, ha neki ajánlják?

– De én nem szólok a gazdag nagynénémnek.

– Hát maga fogja kinyomatni a munkáját Weinmüller Fáninál? No hallja, ez
nem jó gondolat. Én ismertem már egy irót, a ki a könyvét maga adta ki,
aztán faluról-falura járt vele, minden háznál rádisputált a
komposszesorokra egy példányt. Ez göröngyös pálya.

– De az én regényem nem olyan lesz, a mit a szerző maga hord el
házról-házra, hanem a miért a kiadó fizetni fog tiszteletdíjt.

Ezért aztán a szemem közé nevetett.

Nevetnivaló is volt az, hogy valaki előálljon azzal a szóval, hogy «én
most irtam valamit, a miből egy szó sem igaz; de azért követelem, hogy
ezt elolvassák és fizessenek érte.»

– Azt gondolja, Erzsi kisasszony, hogy Petőfi költeményeit nem díjazzák?
A «Szerelem gyöngyei»-ért kétszáz forintot kapott.

– Mik azok a «Szerelem gyöngyei»?

– Gyönyörű költemények egy szép leányhoz.

– S megkapta azt a leányt?

– Bizony nem.

– No ez derék. Tehát valaki udvarol egy hölgynek, ezt versbe szedi,
végül kosarat kap s akkor előáll ezzel a kosárral, hogy töltsék meg
huszasokkal.

Még az nap elküldtem neki Petőfi «Szerelem gyöngyei»-t és
«Czipruslomb»-jait.

Csak harmadnap folytattam a festést. Rögtön azon kezdtem, hogy vette-e
kezébe a «Szerelem gyöngyei»-t?

– Oh igen; virágokat szárítok benne.

– De a «Czipruslombok»-ba csak bele nézett?

– Nem szeretem az ilyen dolgokat; mindjárt elpityeredem rajta s aztán
vörös lesz az orrom.

Tovább aztán nem folytattam ezt a thémát.

Erzsi kisasszony ellenben sietett megédesíteni az okozott elfanyalítást
azzal a kellemes hírrel, hogy az én ajánlatom folytán a mama csakugyan
prænumeráltatott a «Pesti Divatlap»-ra, még pedig egész félévre.

Még ott voltam, a mikor a posta elhozta a megrendelt lapot. Akkor minden
lapot borítékba zárva kellett szétküldeni a postán. A levélbélyeg még
nem volt feltalálva: a posta maga lehúzta előre az előfizetési díjból a
maga illetményét.

Minthogy az előfizetés elkésve küldetett, tehát egyszerre négy heti szám
volt a borítékba téve.

Az ünnepélyes felbontás után a család összes hölgyei, természetesen mind
azt vették szemle alá, hogy vannak-e a lapban képek? Különösen
divatképek? Hisz azért «Divatlap!» Egy divatkép csakugyan volt. A derék,
hazafias érzelmű Vahot Imre, vas következetességgel törekedett a divatot
nemzetiessé tenni. «No, a ki azt felvenné, pénzért mutogathatná magát!»
Ez volt rá a hölgyek egyhangú véleménye.

A második számnak a képmelléklete volt Egressy Gábor, mint III. Richárd
az álomjelenetben, kisértetektől körülvéve: Kiss Bálint hazánkfiától.

A nagyságos asszony azt kérdezte tőlem, hogy merre van ennek a képnek
fejtől, merre lábtól? Magam sem tudtam elképzelni, hogy került III.
Richardnak a feje a térde közé?

A harmadik szám mellékletével már meg voltak elégedve. Ez volt
Laborfalvy Róza, mint Gertrud királyné, Barabástól. Művészi becsű rajz.
Ez már érdekelte a hölgytársaságot.

– Azt mondják, hogy olyan csodaszép szemei vannak, a minőkhöz hasonló
nincsen, mondá Erzsi kisasszony.

Erre logikai következetesség lett volna részemről azonnal egy hizelgő
bókkal ellenvéleményt mondani: de egyszerre, mintha rögtön valami
megszorította volna a torkomat, hogy ki ne jöjjön rajta az udvariasság
szava. «Még soha sem láttam» felelém.

A negyedik számból végre egy fiatal, nyulánk, borzasfejű alak kőnyomatú
képe került elő, mely alá e név volt irva: «Petőfi Sándor». Barabás
legjobb rajza. Ez az egyetlen igazi hű arczképe a halhatatlannak.
Ilyennek ismerték őt mindazok, a kik vele együtt éltek; ez a távolba
néző szem, ez a jóslatra nyiló száj; két keze hátratéve, mintha
rejtegetne bennük valamit. Ez a képe azt látszik mondani: «én leszek
Petőfi», a többi képei már mind azt mondják: «én vagyok Petőfi».

Ennek a képnek nagy hatása volt a hölgyek véleményére. Egy kőnyomatú
arczkép megjelenése hirlap mellett, abban a korszakban nagy esemény
volt. Akkoriban még nem voltak jótékony krajczár-lapok, a miknek
czímlapján megjelenhetésre elég jog, ha valaki egy vén asszonyt fejbe üt
baltával; ez idő szerint még csak a nagyon nevezetes hazafiak
részesültek e dicsőségben, a photographia sem volt még feltalálva s alig
emlékezem rá, hogy egyéb arczképet láttunk volna berámázva, mint
Wesselényi Miklósét, Balogh Jánossal karöltve. A 836-iki országgyülés
követeinek a képei ugyan szintén megjelentek egy közös lapon, de az nagy
ritkaság volt. Mind valamennyi arczélben: mind valamennyi hasonlított
egymáshoz.

Tehát ez valódi sensatiót keltő esemény volt, hogy Petőfi arczképe
megjelent a «Divatlap» mellett. Akkor ez mégis több, mint egy
országkerülő! Hisz ez nevezetes férfiu!

Ekkor aztán a társalkodónő vállalkozott rá, hogy mégis elolvassa majd az
általam odaküldött verses könyveket.

Erzsike azonban arra volt kiváncsi, hogy mit találhatna tőlem a lap
szépirodalmi részében. Csakugyan ráakadt. A regényemből kiadott
mutatványnak ez volt a czíme: «Az ingovány oáza».

– No ezt mindjárt el fogom olvasni.

Időt engedtem neki rá, csak napok mulva látogattam meg újra.

De bizony elolvasta. Azzal fogadott:

– Most már kiváncsi vagyok rá, hogy mi volt ennek a történetnek az eleje
s mi lesz a vége? Ön már tudja?

– Hogy az… angyalba ne tudnám!

– Csak a czimét nem értem. Hol van itt az «oiseau?»

Én aztán megmagyaráztam neki, hogy az «oáz» nem valami repülő állat;
hanem egy sivatagba rejtőzött virány.

– Hát mért nem irja ön, hogy «sziget»?

Ebben ugyan igaza van.

– Apropos «sziget». Önt sokszor látom a szigeti filagoriánk
verandájáról, a kertünk előtt végig sétálni; de még csak felénk sem néz;
pedig elég nagy lármával vagyunk.

– Az meglehet. Olyankor nagyon el vagyok merülve.

– Mibe merülve?

– A regényemen dolgozom.

– Dolgozik? Járva?

– Úgy szoktam. Előbb a fejemben kidolgozom az egész jelenetet a
legapróbb részletekig: s mikor leülök azt leirni, az már csak gépies
betűvetés.

– E szerint, mikor ön azon a hosszú sétányon végig vágtat sebes
léptekkel, olyankor sem lát, sem hall?

– De igen: látok füvet, fát, virágot, gombát, fatörzset, szederindával
befutott nádkunyhót. Azokhoz hozzákötöm a gondolataimat, mint a
pókfonalat; hallok is sárgarigó füttyöt, czinegecsevegést, távol
hajókról jövő tülkölést, szúnyograj zümmögését; az nekem mind sug, mesél
valamit, a döngő darázs kölcsön adja a szárnyát a képzeletemnek; hanem
ha egy emberarczczal találkozom, az kiver a gondolataimból s egy
«servus» szó szétfujja az egész fata morganámat; a míg azután újra
vissza nem fordulok s a feltalált nádkunyhóról, fatörzsről,
bércsevirágról össze nem szedem a hozzá kötött pókfonalaimat s a magány
lakóinak ismerős hangjai újra elém nem idézik az elfutott eszméket:
akkor aztán beveszem magamat a mi kertünk kis fakunyhójába s ott
senkitől nem háborgatva, leirom azt a képet, a mi a lelkem előtt áll.

És Erzsike, várakozásom ellenére, nem nevetett ki ezért az
elucubratioért. Sőt inkább nagyon elkomolyodott. Hasonlított a szemei
kifejezése ahoz, a mit az arczképen eltaláltam.

– És ez önnek gyönyörűséget okoz? suttogá. Olyanforma, mintha az ember
álmodnék, aztán ráparancsolhatna, hogy szépet álmodjék.

«Bagotay Muki úr!» jelenté az inas.

Én aztán vettem a kalapomat. Ki nem állhattam ezt az embert. Ez már
mindent élvezett, a miről nekem még csak a képzeletem mesélt.

… Most már megvallhatom őszintén. Én nagyon szerettem magamat. Most már
elmondhatom: nincs vetélytársam. Úgy szerettem mindig az egyedüllétet.
Úgy eltudtam beszélgetni mindig magam magammal. Kerestük egymást. Mindig
volt mit beszélnünk egymással. Hitet, reményt, bizodalmat kölcsönöztünk
egymásnak. Az Én az Énnek. Néha meg is hasonlottunk egymással. Valami
elhibázott dolog. Mindig én voltam a hibás: ez a húsból, csontból álló
Én; ez az éhező, élvhajhász, hiu, önhitt Én; az a másik volt az
igazságban. Kibékített magammal. Az volt a tanácsadóm, a mulattatóm, a
szükségben megsegítőm; az itélő birám!

Az a kis fakunyhó ott a dunaszigeti gyümölcsöskertben, (nem tudom, meg
van-e még?) az volt az én legdrágább palotám, a miben valaha tanyáztam.
Ott irtam meg az első regényemet.

Biz ahhoz sok kritika hozzá fér. Hogy is értene ahhoz egy ifjoncz
kedély, a ki még se embert, se világot nem ismer. De én azért azt az
első munkámat mégis úgy szeretem, mint a hogy szereti minden ember az
első szülöttét, habár testi-lelki hibáktól el van is torzítva.

Mintha most is előttem állnának még azok a nagy terebély reine
claude-fák, érettségtől repedező gyümölcsökkel rakva, a mik a kis
kunyhót eltakarták; távolabb egy almafa, vérpiros gyümölcsökkel, meg egy
másik tafota fehérrel, aztán egy harmadik, paszomántos almákkal; a
nyitott kunyhóajtóból a begyepesedett útra lehetett látni, melyet
kétfelől szőlőlugas szegélyezett. A mint a vigályos lombok között
átszürődött a meleg nyári verőfény, úgy tetszett, mintha zöld aranyból
volna minden árnyék. Nagy távolból hallatszott a Dunán át az «angol
kert»-ben muzsikáló katonai zenekar hangicsálása, a közben a közelben a
sárgarigó fütyült, meg egy-egy béka ümmögött az öntöző árokban. Én a
regényemnek legnehezebb részét irtam: a szerelmet. Minden ismeretlen
világok között ez a legkitalálhatatlanabb. Képzeletből le lehet irni a
mocsárvilágot; de nem a szerelmet. Ha sziv ki nem találja, fej meg nem
tanulja.

Egyszer csak az aranyos-zöld félárnyékot valami világosság deríti fel. Ő
áll ott a kunyhóm ajtaja előtt: fehér ruha volt rajta; kék szalagra
kötött szalmakalapja a karjára akasztva, a felbontott haja hosszan
leeresztve. Egy pilanatig azt gondoltam, hogy képzeletem álomképe
elevenült meg. Csengő nevetése azonban azt bizonyítá, hogy valóban élő
alak.

– Erzsi kisasszony! Hogy jön kegyed ide?

– Hát csak így. A szép puha fűben sétálva.

– Egyedül?

– Hát persze, hogy egyedül. Kit kellett volna még magammal hoznom?
Mással csak nem kisértetem magamat a szomszédba.

A kertjeink, az igaz, hogy csak egy pár száz lépésnyire voltak
egymáshoz, ugyanazon hosszú középút mentében, mely az egész szigetet
végig szelte.

– Hát nem lát talán szivesen? Kérdé, a kunyhómba belépve.

Nekem a fejem is szédelgett.

– Oh, inkább nagyon örülök a szerencsének, Erzsi kisasszony… Mindjárt
szedek önnek a mi herczegszilvánkból. (Olyan még nem volt senki másnak.)

Ez jó czím lett volna a kunyhóból kijutásra.

– Nem jöttem én önnek a herczegszilvájáért; megloptam én azt már,
mielőtt ön megkóstolta volna. Én most azért jöttem ide, hogy meglássam,
hogyan csinálják hát azt a regényt.

Mutattam neki, hogy itt van a papiros, itt van a toll, ezt az ember a
kezébe fogja s aztán megy magától a papiroson.

– Hát aztán nem néz semmi könyvbe?

– Láthatja, hogy semmi segédszerrel sem vagyok ellátva.

– No hát üljön le; majd én mellé ülök s nézem, hogyan ir.

Azzal nem várva a beleegyezésemet, odaült a hárspamlagom végére, engemet
is abba a kényszerhelyzetbe hozva, hogy az asztal mellé leüljek. (A
kunyhó olyan szük volt, hogy az asztal az ajtótól az ablakig ért.)

– De én ebben a pillanatban egy szót sem tudok leirni.

– Azért, mert én itt vagyok?

– Természetesen.

– Akkor hát olvassa el nekem azt, a mit épen most irt.

– De ez hosszú.

– Annál jobb, tovább itt maradok.

– Nem fogják kegyedet otthon nélkülözni?

– Tudják, hogy ha elvesztem, megkerülök.

A hiuság a férfinak a szarva, a minél fogva bizton meg lehet fogni.
Nekem hizelgett az, hogy felolvashatom valakinek azt, a mit irtam. Más
vidékeiben az országnak már akkor is zajos sikereim voltak a
felolvasásaimmal; csak a szülő városomban nem hallott megszólalni soha
senki. «Nemo profeta in patria.»

És Erzsike nagyon háladatos közönség volt. Lehetett látni az arczán a
hatást, az érdeklődést. Odatámasztá a tenyerébe az arczát, úgy figyelt,
a haját félresimította, hogy jobban hallhasson; a hol valami megdöbbentő
jelenet volt, látszott, hogy fél: a szemei és az ajkai felnyiltak. Nem
dicsekedésből mondom, csak mint igazoló körülményt, hogy igen sok
hatással tudtam declamálni. Hanem egy helynél el kezdett a szavam
akadozni.

– No, mi az? Nem tudja olvasni az irását?

– Igen, de még sem, talán abba hagyjuk már.

– Miért? Most jön a legérdekesebb.

– Ezt kegyednek nem akarom elolvasni.

– Micsoda? Hát irhat ön olyan dolgot, a mit egy leánynak nem szabad
megtudni?

– Nem, nem. Akárki elolvashatja, csak én nem kegyed előtt.

A leány felkaczagott, de nevetésében volt valami keserüség.

– Oh, én miattam ne aggódjék ön. Olvastunk mi a nevelő intézetben olyan
dolgokat, minőkről ön nem is álmodott. Egyebek közt az a régi szövetség
volt közöttünk, hogy minden leány, a ki férjhez megy, az intézetbeli
barátnénak irni fog egy levelet a nászéje után. Egész gyüjtemény volt
már belőle.

– És ön is megigérte, hogy e gyűjteményt szaporítani fogja? kérdezém én,
ifjúi kedélyem egész felháborodásával.

A leánynak észre kellett venni arczomon az indulatot, mert a szemeit
lesüté s halkan rebegte:

– Attól függ, hogy kié leszek?

Aztán megint dévajul felkaczagott.

– Előttem fel lehet olvasni az ön szerelmes jelenetét.

Határozottabban szóltam.

– «Nekem» nem lehet azt felolvasnom kegyed előtt.

Elértette s nagyot nézett rám.

– Ön fél attól, hogy vallomásnak fogom venni? Talán attól is, hogy ki
fogom érte nevetni?

– Nem! Ön nem fog engem kinevetni!

– Akkor mitől fél?

– Nem félek, csak várok.

– Mire vár?

– Arra, hogy számot tegyek a világban. Én most egy zérus vagyok.

– A ki férfi, az soha sem zérus.

– Nézze ön, ez a kis deszkabódé most az én egész birtokom; ez a halom
papir az egész jussom a világhoz; de van a lelkemben valami erős láng, a
minek a nevét meg nem mondhatom. Ez a láng elég arra, hogy valaki
trónkövetelő legyen; de nem elég arra, hogy leánykérő legyen.

– Azt tudja ön, hogy én gazdag vagyok.

– Én még gazdagabb vagyok, mert én egy darab kenyérrel dusan lakomázom s
a szalmaágyon édesen alszom.

– No hát nekem az is tetszik. A száraz kenyér meg a szalmaágy. Ön engem
nem ismer. Belőlem csinálhat valaki ördögöt, ha mindjárt templomot épit
is a számomra s oda tesz oltárkép helyett és imádkozni jár hozzám. De
tehet angyallá, a kit igazán szeretek. S én is tudnék boldog lenni –
akárhol: a pásztor kunyhójában, a vándor komédiás ponyvasátorában, a
katona bivouactüzénél, az iskolamester vedlettfalú vályogviskójában; és
álmodnám az üdvösségről, a szalmaágyon!

S ezzel végigvetette magát az én takarótlan hárságyamon, két karját a
feje fölé csapva.

Oh, mi észvesztő szép volt ekkor!

Áldás volt-e, vagy verés a sorsintéző hatalomtól rajtam, hogy én a
lelkemmel is láttam, nemcsak a szememmel?

Más szerencsés halandó el nem szalasztotta volna megrabolatlanul e
kedvező pillanatát a paradicsomvesztő mámornak. Senki sem volt ott
rajtunk kívül, sem távol, sem közel, csak mi ketten: Ádám és Éva.

Ez a leány abban a néhány szóban az egész jövő életsorsát elmondta
előttem – és én egy villámlobbanásnyi világnál, egy pillanat alatt
láttam őt mind azokban a helyzetekben.

Odaültem a lábához a hárságyra, odanéztem a szemeibe. Azokban a félig
lehunyt szemekben leskelődött a fenevadak legszilajabbika, mely több
embert szélylyeltép, összemarczangol, mint Keletindia minden
királytigrisei.

Csendesen beszéltem hozzá:

– A kit én szeretek, az nekem nem rabnőm, hanem királynőm lesz. Én
boldogságomat nem lopom, de kivívom. Én annak, a ki az én lelkemet
megérti – a hogy a gazdagok gyöngyökkel, gyémántokkal árasztják el
kedveseiket – én annak a feje körül glóriát fogok köríteni. Az én
hölgyemet tisztelni kell az egész világnak, – de legelől nekem.

Szavaim alatt a félig lecsukott szempillák felnyiltak; valami
csoda-átváltozáson ment át az a szempár. A lángszomjú szörnyeteg
elveszett a tengerszem vizébe. Két ragyogó könnycsepp eltemette. A leány
elkezdett hevesen zokogni, azután felugrott, átölelt mind a két
karjával, megcsókolt és elfutott.

– Én, mint az álmodó, néztem utána, míg a szőlőlevelek, a bokrok
eltakarták eltünő alakját.

A sárga rigó fülembe kiabálta: «bolond fiu! bolond fiu!»

És én nekem akkor mindjárt eszembe jutott annak a legénynek az adomája,
a kinek a gyóntató papja egy marék szénát szab ki – elfogyasztásra –
vezeklésül a be nem fejezett vétkezésért.

És most is, mikor megállok az előtt a nagy bolond könyvtár előtt, mely
csupa saját munkáimmal van tele, azon gondolkozom, hogy nem jobb lett
volna-e mind ennek kigondolatlan maradni? A helyett, hogy annyit irtam
az egész világnak, nem jobb lett volna-e, ha csak magamnak irtam volna
annyit, a mennyi egy bibliának a belső táblájára elfér?

Manapság egy egész utczám van szülővárosomban, a melyet nevemről
kereszteltek el; nem jobb volna-e, ha a helyett egy gunyhóm lenne ottan?

Sic fata tulere!

Nem! Én akartam így! S ha még egyszer visszatérhetnék az életem
útkezdetére, megint újra azokba a lábnyomokba lépnék bele, a miket már
egyszer hátrahagytam.



IV. FEJEZET.

PETŐFI NÁLUNK. – TERVEK A JÖVŐRE. – MENYASSZONYRABLÁS. – KOMÉDIÁZÁS. –
AZ ÉN MENCSIKOFFOM. – DIVATSZABADSÁG. – TITOKTELJES TEMETÉS.

Én csakugyan azt képzeltem, hogy szeretek és szeretve vagyok.

Mindenkor szivesen látott vendég voltam a nagyuri háznál s jour fixeik
rendes látogatója lettem. Ilyen alkalmaknál Erzsikét egy ujabb oldaláról
is megismertem. Ő művésznő is volt. Hegedülni tudott. Hogy igazán
művészileg játszott-e, azt ma sem tudnám megmondani, mert a zenéhez nem
értek s nem tudom, mi külömbség van Rácz Pali és Sarasate között; hanem
annyi bizonyos, hogy mindazokat a poseokat és mesterfogásokat meg tudta
csinálni, a melyeket később hirhedett hegedűművészektől bámultam;
arpeggiokat és pizzicatokat, mint Ole Bull, fuga di diavolokat, mint
Reményi, pianissimokat, mint Sarasate; tudta a hegedüt ríkatni
gyöngéden, mint Milanollo és Terezina Tua kisasszonyok s szilajon
korbácsolni a nyirettyüvel, mint Korinszka Olga orosz herczegnő; vagy
épen fülbe muzsikálni, akár egy czigányprimás. Mikor játszott, olyan
ördögien szép volt: minden tagja mozgásba jött; a vállai verték a
rhythmust, a keble hullámzott, a dereka hajladozott, hátra és oldalra
dőlt, a csipői ringatództak, a szája ingerkedőn nevetett, a szemei
szikráztak; a nyirettyüjével majd szeliden czirógatta a hegedüt, majd
kegyetlenül csapkodott a húrokra s mikor vége volt a játéknak, olyan
mozdulattal állt meg, mint egy diadalmas torreadrix. – Ilyenkor
természetesen mindenki el volt általa ragadtatva. Hát én hogy ne?

Egy napon levelet kaptam Petőfitől, melyben tudatja velem, hogy a
legközelebbi vasárnap meg fog látogatni.

Én természetesen rögtön beszaladtam az egész várost s minden
ismerősömnek megmutogattam a kapott levelet.

Nagy esemény volt az a mi kis városunkban.

Petőfinek már akkor országszerte nagy volt a népszerüsége. Látogatása
rendkívüli kitüntetés volt az egész városunkra nézve. Ki is jött
vasárnap délután a szigetre (akkor ott volt a gőzös kiszállója) a fél
város népe. Erzsikéék is ott voltak. A benczések, meg a kálvinista és
lutheránus pap által minden bevett vallásfelekezet képviselve vala. A
város-kapitány, két darab zöld libériás hajduval személyesíté a
magistratust s a vármegye részéről ott volt Bagotay Muki (valami
tiszteletbeli hivatalt viselt), a ki azt állítá, hogy nagyon jó ismerős
Petőfivel – a Pilwaxból. Készültek üdvözlő szónoklatokat tartani s
virágcsokrok voltak szép kezek által átnyujtandók az érkezőnek.

Petőfi azonban, a mint a gőzhajó hidján át kiszállt a partra, nem
törődött a tisztelgő csoporttal, keresztül törte magát rajta, ott hagyva
szép asszonyokat bokrétástól, nagy urakat szónoklatostól, s odarohant
hozzám, kurta carbonári köpönyegben; nyakamba ugrott, kiverte a kalapot
a fejemből: «Marczi! Te czudar Marczi!» (Soha sem hítt az igazi
nevemen), s azzal a félköpönyegével betakarva, vitt magával ragadva a
város felé, mintha ő tudná itt legjobban az utat. A város főutczáinak az
ablakai virágokkal és szép hölgyekkel voltak Petőfi tiszteletére
feldiszítve; a mint ő azt észrevette, félrecsapott egy mellékutczába s
úgy kerültünk el a mi házunkig, olyan utakon, a miken ember nem került
elénk.

Az én kedves jó anyám igen szivesen fogadta az én kedves vendégemet. Nem
azért, mert ő olyan hires nagy költő, hanem azért, mert énnekem jó
barátom. Még azon időkből ismerte őt, a mikor Pápán együtt tanultunk, a
mikor még Petrovicsnak hitták. Annál fogva most is «Petrekovics»-nak
szólította, még egy szótaggal megtoldva a nevét.

Petőfit pedig semmivel sem lehetett olyan nagyon dühbe hozni, mintha
valaki az elhagyott családi nevére emlékeztette. De az anyámtól még ezt
is jó néven vette. Nem kivánta a helyreigazitást.

«Csak hadd maradjak én a kegyed házánál mindvégig Petrekovics!» – s
kezet csókolt az anyámnak. Ez sem volt szokása. Csak a saját anyjának
tette meg.

Persze, hogy az volt aztán az első kérdés, hogy mi a kedvencz étele? Az
anyám maga látott a konyhához. Másnap az ebédre összegyült az egész
családunk, a Károly bátyám, az Eszter néném s a sógorom, Vály Ferencz
tanár.

Alig keltünk fel az asztaltól, midőn megjelenik az Erzsike nagyságos
mamájának az ezüst libériás inasa; aranyszegélyes levélkét adva át
Petőfinek, melyben ő nagysága tisztelettel meghivja őt mai estélyére. Ez
az ő tiszteletére volt rendezve. A város minden szépségei és
notabilitásai együtt leendenek. Természetesen én is kaptam hasonló
meghivót, de még napok előtt.

Erre Petőfi így válaszolt a küldöncznek (szavai fel vannak jegyezve
családi krónikánkban):

«Mondja meg ön a nagyságos asszonyának, hogy vigasztalhatatlan vagyok,
hogy ma nem mehetek el az ő estélyére; de én ezuttal az én lelkem
Marczimnak a látogatására jöttem és máshoz senkihez nem megyek».

A hüledező inas alig tudta megérteni e rettenetes választ.

De annál jobban megértette az anyám, azt mondta: «derék fiu!»

De nem mondtam ám én! Megvallom igazán, hogy abban a korban akármilyen
jó barátnál s akármilyen nagy férfiunál többre becsültem egy szép
leányt.

Megkisérlém az én jó barátomat felvilágosítani a helyzetről.

– Te! Ott van az a szép leány, a kiről én teneked irtam.

– Hát annak a szép leánynak add oda magadat, de engemet ne adj ráadásul.

– Ha hallanád, milyen pompásan tud hegedülni!

– Hegedülni! Dejsz, akkor magadat se add oda neki. Tudod, hogy három
dolgot gyülölök a világon: a tejfeles tormát, a kritikust, aztán meg a
muzsikát.

(Soha sem volt rábirható, hogy egy operát meghallgasson.)

– Hiszen Várady Tóni is hegedül.

(Ez a fiatal ügyvéd volt Petőfinek a szobatársa.)

– Hegedül ám; de annak hasznát veszem.

– Hogyan?

– Hát a szomszédunkban lakik valami lump kártyás, a ki minden éjjel
két-három órakor kerül haza s akkor elkezd dalolni; én aztán fellovalom
a Tónit: «Kelj fel, hegedüld meg azt az embert!» Akkor aztán elkezd
hegedülni, borzasztóképen való módon, tíz percz mulva a szomszéd térden
csúszva könyörög kegyelemért, hogy inkább ő is elhallgat. Egyébiránt
mától fogva nem lakom már együtt a «Tonelé»-vel.

– Összevesztetek?

– Sőt nagyon is jó barátok lettünk. Majd elmondom később; most
beszéljünk komoly dolgokról. Mit dolgoztál azóta, hogy nem láttalak?

Megmutattam neki a «Hétköznapok» kéziratát. Készen volt már.

– Miért czímezted «Hétköznapok»-nak?

– Azért, hogy senki se várjon belőle valami rendkivüli dolgot.

Belenézett. Csak a fejezeteket olvasta el.

– No az eredeti gondolat volt tőled, hogy a fejezetekhez népdalokból
válogattál mottókat. Ezt hát viszem magammal Pestre, kiadatni.

– Engem senki sem ismer.

– Dehogy nem. Bajza, Vörösmarty kérdezősködnek utánad. A mutatványod
nagyon tetszett. Vahot Imréből kiszorítottam érte tizenkét forintot.
Frankenburg bőkezübb volt; ő a «Nepean sziget»-edért küld tőlem tizenöt
forintot.

S azzal Petőfi leszámlált az asztalra huszonhét ezüst forintokat. Ez
volt az első honoráriumom. Rothschildnak éreztem magamat!

– A regényedet meg majd kiadatjuk Hartlebennel.

– Jól vagy vele?

– Én nem ismerem a németet; hanem Nagy Ignácz regényeinek ő a kiadója s
Nagy Ignácz ajánlani fogja neki.

– Megteszi azt Nagy Ignácz?

– Hogyne? Ha én viszem oda hozzá a munkádat! Hiszen nekem nagy
ellenségem; hanem becsületes ember.

Ez is jellemzi azt a kort; hogy egy vén iró protegáljon egy fiatal
pályatörőt azért, mert az jó barátja az ő haragosának.

Azzal bedugta az utitáskájába a kéziratomat; de nem zárta le kulcscsal a
zárát.

– Hát még mit irtál?

Én még egy csomagot huztam elő.

– Egy szinmüvet. «Két gyám» a czime.

– Mit akarsz vele?

– Pályázni akarok az akadémiai jutalomra.

– Azt nem teszed. Azt én nem engedem. Egyszer pályáztál, akkor nem adták
neked a jutalmat; pedig a két akadémikus melletted volt; többet oda nem
mégy! A darabodat add a szinháznak.

Meg kellett magamat adnom.

– Majd elviszem a darabodat Szigligetihez. Az egyszerre fel fogja benned
ismerni a veszedelmes vetélytársát – s éppen azért elő fogja adatni a
szinmüvedet. Az is olyan ember!

Egészen rábiztam a sorsomat.

– Aztán csak iparkodjál minél hamarább feljutni Pestre; ne korhelykedjél
olyan sokat itt falun.

– Mihelyt a patvariának vége lesz, sietek hozzátok.

– Most aztán készülj velem jönni. Holnap viszlek Esztergomba.

Nagyot bámultam.

– Esztergomba? Mit keresünk mi ottan?

– Nem keresünk, de rablunk! Várady Tóninak a menyasszonyát raboljuk el.
Ezért nem lakom már vele együtt.

De már ebbe az én családom tagjai is beleszóltak.

Petőfi aztán nagy nyugodtan elbeszélte, hogy közös jóbarátunk, az
ügyvéd, egy esztergomi földbirtokos kisasszonyát akarja nőül venni. A
leány szülői katholikusok, a vőlegény református; nem akarják hozzáadni.
A fiatalok pedig szeretik egymást. Így nincs más mód, mint elrabolni a
menyasszonyt.

Ez már tiszta munka! Nekem nem lehetett kifogást tennem. Ha az ember
költő és protestáns, ilyen helyzetben kötelessége a leányrablás. Éppen
azon években folyt nagy országos parlamenti harcz a «vegyes házasságok»
kérdése fölött. «Hie Welf! Hie Ghibellin!» Itt állást kellett foglalni!

S én másnap Petőfivel csakugyan neki indultam leányt rabolni egy
harmadik jóbarát számára. A merénylet várakozáson felül jól sikerült;
nem volt szükség sötét éjszakára és kötél-lajtorjára; elég volt
Petőfinek a megjelenése velem együtt a menyasszonyi háznál; a szülők
engedtek s a pap összeeskette az egymást szeretőket. De azért mi örökké
nagyra voltunk e leányrablási kalandunkkal.

Ez, úgy látszik, mintha veszedelmes præcedens lett volna. A példa tanit!

Hanem én azzal a csendes bűntudattal tértem vissza, hogy bezzeg
elrontottam az Erzsike nagyságos mamájának a soiréeját. Sejtettem, hogy
ott most én rám erősen apprehendálnak. Mivel hozzam ezt most helyre? Ide
kell a fantasia!

Megtaláltam a módját.

Nagy furfanggal lett az kifundálva.

Székes városunk nem csak megyei központ, de erődített várhely.
Annálfogva utczánkon gyakran lehetett találkozni járművekkel, melyek
álltak egy két kerekü curriculumból, a mi Dunavizes lajttal, prófonttal,
lisztes zsákokkal volt megrakva, s melynek a rudja mellé két emberi lény
volt befogva, a kik szürke darócz öltözetet s a lábaikon húsz fontos
lánczokat viseltek. Ezeket magyarul raboknak hitták. Messziről
hallatszott már a csörömpölésük. Ugyanezeknek bizonyos napokon, a rájuk
itélt botbüntetés kiszenvedése alatt, az egész városon végig hangzott a
jajgatásuk. Lánczcsörömpölés, jajgatás, valóságos specialitása volt a
városunknak. Hát még azoknak a kiéhezett arczoknak a látása!
Gyermekkorom óta rontotta az álmaimat ez a rab-élet.

Megindítottam egy mozgalmat városunk lelkesült hölgyei és ifjai között,
a szegény rabok segélyezésére.

Ha sikerült volna a vállalat, bizonyára nem dicsekedném vele, de mert én
rontottam el, hát bevallom.

Mikor már többen meg voltak nyerve ez eszme valósításának, akkor az én
indítványom folytán, megállapodánk abban, hogy az Erzsike mamáját kérjük
fel a philantrop egylet elnökéül. Deputatio menesztetett hozzá s annak,
természetesen, én voltam a szónoka.

A siker elmaradhatatlan volt. A megtiszteltetés kiegyenlíté a minapi
megbántást s én ismét visszakerültem a kegybe.

Első feladat volt mindenesetre, a jótékony czél számára rendelkezési
alapot teremteni. Erre a legegyszerübb mód a műkedvelői előadás. Annak
is én voltam a rendezője. A programm nagy fáradtsággal meg lett
állapítva. Nyitány: Beatrice di Tenda-ból. «Mi a jelszó? Kín, halál,
vész, a hazát elárulókra». Előadja a collegium énekkara. Azután kettős
fuvolajáték Lammermoori Luciából, furulyázzák a helybeli regenschori és
egy fiatal ügyvéd. Következik az én humoristicus felolvasásom: «Sonkolyi
Gergely», majd bűvészeti mutatványok, előadva Bagotay Muki által; végül
a pièce de resistance. Erzsike hegedüjátéka.

Nagy munka volt ezt összehozni! Mindennap próbát tartottunk
Erzsikééknél. Iszonyuan el voltam foglalva. Joggyakornok lettem volna,
de nem tudom, hogy látott-e engem a törvénykönyv, mert én ugyan nem
láttam őtet.

Végre ki lehetett tüzni a hangverseny határnapját.

Ez alatt közeledett az az idő, a mikor az én patvaristaságom véget ér s
át kell lépnem a jurateriába. Károly bátyám írt egy ismerős ügyvéd
barátjának Pestre, a kinek nagy praxisa volt, hogy fogadjon fel
juratusnak.

S minthogy a tél is közeledett s én nekem olyan messze, idegen világba
kellett utaznom, az én áldott jó anyám gondoskodott az ellátásomról. –
Mesemondásnak fogják azt már venni mai napság, de elmondom, hogy a mi
fehérneműt én viseltem juratus koromban, azt az én anyám saját keze
fonta. Azt hiszem, hogy ez az anyakézfonta ing volt rajtam a bűvös
szövet, melyről a sorsnak annyi csapása visszapattant.

Takács és szabó a kisebbik házunkban lakott, nem szorultunk idegenre. Jó
téli kabátot is az anyám rendelt számomra.

Igazán derék kabát volt. Egész sarkig betakart. Valóságos Mencsikoff
kabát. Negyven évvel később egészen fess gavallér lettem volna benne.
Csakhogy abban a korszakban hasonló szabásu kabátot senki sem viselt, a
Benedictinusok gvárdiánján kivül.

Mikor én ebben a koránszületett Mencsikoffban megjelentem az Erzsikéék
műkedvelői próbáján, minden ember körülfogott s iróniás magasztalással
kérdezte kiki, hogy hol csináltattam azt? Lehet-e még ennek párját
kapni? Az Erzsike azt mondta, hogy ebben ketten is elférnénk. – Én nem
bánom.

Aztán mikor eltávoztam, (hazahivattak, levelem érkezett Pestről), alig
tettem be magam után az ajtót, hallhattam a kitörő jó kedvet odabenn.
Mikor pedig az utczára kikerültem s visszanéztem az elhagyott házra, hát
minden ablak tele volt négyesében nevető arczokkal, azok között láttam
az Erzsike arczát is. – De jó kedvük van ma, gondolám magamban.

Hazasietve, ott találtam a pesti ügyvéd levelét, melyben hivatalos
rövidséggel tudósítanak, hogy egy jurátusi hely megürült az irodában,
melyet azonnal elfoglalhatok. Ha azonban három nap alatt be nem állok,
akkor az üres helyet mással fogják betölteni.

No ez szép kis vásárfia! A műkedvelői előadás jövő vasárnapra van
kitűzve s ma még csak kedd van. Ha pénteken ott nem vagyok, más ül a
helyembe.

De mi lesz akkor a hangversenyből? Hát az Erzsikét hogy hagyjam el ilyen
– hűtelenül?

No meg a szegény rabok?

Talán enged magával alkudni az a pesti fiskális. Ád még egy pár napi
haladékot?

Leültem választ irni hozzá.

«Tekintetes ügyvéd úr!»

«Nagy becsü értesítése folytán kötelességemnek tartom sietve
válaszolni…»

Az ám, de mit?

Valamit kellene hazudni. Nem, nem hazugság az, csak fantázia. Valamit ki
kellene találni a fantáziának. Rögtöni betegség? Ezzel nem jó tréfálni.
Befejezetlen peres munka, a mivel a régi princzipálisomnak tartozom? –
Ezt nem hiszi el egy pesti fiskális. – Mi ürügyet találjak ki az
időlopásra?

A mint így rágom a toll szárát, bejön az anyám a szobámba s azt kérdi
tőlem, «hol voltál, édes fiam?»

Én megmondtam: az Erzsikééknél.

Arra ő így szólt:

– Ugyan, édes fiam, mit szaladgálsz te azok után a nagy urak után? hisz
azok téged csak kinevetnek.

Olyasmi futott rajtam végig, mint a hideglelés első borzongása.

Hisz én magam láttam és hallottam, hogy kinevettek, – és még sem tudom,
– az anyám nem látta, nem is hallotta és mégis tudja!

Nem szóltam semmit, folytattam a levelemet:

… «miszerint a holnapi napon azonnal indulok Pestre, az ön által
felajánlott jurátusi helyet elfoglalni.»

Azzal megmutattam az anyámnak mind a két levelet, a mire ő azzal az
áldott mosolygással felelt, mely arczát oly feledhetetlenné tette.

Rögtön összepakolta a holmiaimat; kezembe adta a megtakarított
pénzecskéjét, hogy a drága fővárosban inséget ne szenvedjek.

Irni akartam Erzsikééknek, rögtöni eltávozásom mentségére.

– Soha se irdogálj te azoknak, majd én magam elmegyek a nagyságos
asszonyhoz s elmondom neki, hogy mi történt veled.

Másnap délben már gőzhajón ültem s harmadnap reggel megérkeztem Pestre.
A gőzhajó éjszakára horgonyt vetett Almásnál, a hogy illett, becsületes,
jó lelkiismeretü gőzhajóhoz.

És mindezt a rögtöni sorsfordulatot egyenesen az én Mencsikoffomnak
köszönhetem.

Azért nem is válhatok meg tőle, anélkül, hogy egy illustráló körülményt
napvilágra ne hozzak.

Abban az időben tökéletes divatszabadság uralkodott hazánkban, még
Budapesten is.

Hogy Petőfi Csokonai-mentét viselt s hozzá kurta carbonári köpönyeget,
azt mindenki tudja. – Egressy Gábornak virágos atlaszból volt attilája,
a minőből paplant varrnak s ránczba tűrt magyar csizmája hozzá. –
Lisznyay Kálmán világoskék viktoriában járt, öt sor apró ólompitykével,
tulipiros hajtókával és gombos rájthúzliban. – Vasváry Pálnak fűzöld
Kossuthkája, rózsaszín bélésü bő ujjakkal s nagy zöld köpönyege eléggé
ismeretes. – Sükei Károly oláhországi costumeöt hordott, hol egy
kéménymagasságu cilinderrel, hol pedig egy veres török fezzel a fején. A
princzipálisom zsemlyeszín kabátban járt, melyen csak négy gyöngyház
gomb volt; de azok akkorák, mint egy szivarhamutartó. Dobsa Lajos
nevezetes volt az amerikai gumilasztik köpenyegéről, Várady Tóni a
pengős sarkantyuiról, Podmaniczky Frigyes az exorbitáns
Vatermördereiről; csak Irinyi Józsi ragaszkodott a párizsi divathoz,
fekete frakk, rövid szárnyakkal, hozzá fehér mellény: így járt csikorgó
télen is az utczán; Pálffy Albert is fekete frakkot viselt, de az már
angol szabásu volt, hosszú, keresztbe fekvő fecskefark-szárnyakkal; fél
szemüveg s a bajuszát támogató hegyes inggallér egészíté ki a
megjelenését.

És senkinek sem jutott eszébe a másiknak a viseletén megbotránkozni.
Ugyan ki akadt fel Bérczy Károlynak a fényes, borzas szőrü
castorkalapján? vagy Vahot Imrének a veres mellényén, aranyrojtos
nyakravalóján? Kuthy Lajos épen valami extra ideális jelmezt talált ki a
maga számára. S mind ezt a quodlibetjét a szabad divatnak, sűrün
tarkította a juratus sereg scythiai viselete, mindenféle traditionális
mintázatokban.

Csak nekem nem volt szabad a Mencsikoffomat viselnem. A fölött még
Obernyik is megbotránkozott.

Egy napon Petőfi és Várady Tóni összeesküdtek ellenem. Koporsót
csináltattak a Mencsikoffom számára, belefektették, kivitték a Rákosra,
eltemették, el is prédikálták, nekem csak a fekete szegélyes
pártéczéduláját hozták el.

Nyugodjék békével! Nekem igen jó barátom volt.



V. FEJEZET.

OLYMPI HARCZ.

Ha Homérnak elnézi a világ, hogy egy olyan hiábavalóságról hőskölteményt
írt, mint a szép asszony köténye miatt támadt trójai háboru, akkor
ráadásul még ezt a mi olympi harczunkat is csak vegye be, mert ennek
legalább olyan czélja volt, a mely megérdemelte a küzdelmet.

Gyönyörű kis társaság volt az, mely az «én időmben» a «közvélemény
asztalát» délutánonként körülülte. Csupa fiatal írók. Pálffy Albert,
Bérczy Károly, Pákh Albert, Obernyik, Lisznyay Kálmán, Degré Alajos; –
néha, Pestre vetődtében, Tompa Mihály, aztán Irinyi József, a «Külföld»
vezérczikkírója, Emődy Dániel, a «Belföld» vezetője a «Pesti
Hirlap»-nál, Királyi Pál, a «Jelenkor» főmunkatársa. No meg a groteszk
humor képviselője, Lauka Guszti. Mind megannyi «név». De legismeretesebb
valamennyi között Petőfié. – Az ő bevezetése mellett nekem is
szorítottak helyet a «Közvélemény asztalánál». Így hítták a Pilwax
kávéházban, a pénztár közelében levő hosszú asztalt.

«Ez az igazi franczia.» E szóval mutatott be Petőfi az ifju seregnek. –
Ez volt a lehető legnagyobb magasztalás abban az időben. Francziaország
felé volt fordulva minden szabadságvágyó nemzetnek az arcza; onnan
várták egy új korszak hajnalhasadását. Franczia könyveket olvastunk,
Lamartine Girondisták története, Tocqueville Democratiaja volt a
bibliánk. – Petőfi Berangert imádta, én Hugo Viktorban találtam
eszményképemet. Pálffy Albert volt a Sue Jenőnk, Degré a Paul de
Kockunk, Irinyi Józsi a Girardin Emilünk, Pákh Albert a Jules Janinunk.
– S az iskola könnyen veszedelmessé válhatott volna az adeptusokra
nézve, ha szerencsére hozzá nem járult volna az új, eddig még járatlan
irány, az irodalom népiessége. – Ez ideig az volt a magyar író feladata,
hogy valami olyan stylusban írjon, a mely a közélet nyelvétől
dicséretesen külömbözik. A mi csoportunk indította meg azt az eszmét,
hogy a magyar írónak épen azt a szófűzést, eszmejárást, szólásmódot kell
érvényre juttatni a költészetben, a mit a mindennapi életben használnak,
sőt magát az eszményi szépet, a költészetet, a népéletből kell
kifejleszteni.

Hatalmas előharczosa volt ez iránynak Szigligeti, ki «Szökött
katoná»-jával a magyar népszínművet diadalmasan vezette be a színpadra.
(Ő sem kapta meg a művével a 100 aranyas akadémiai jutalmat; valami
«Kalandor» cziműnek itéltek oda; a darab megbukott, a szerzője nevét
elfeledtem.) Szigligeti azonban nem járt közénk; ő már akkor négy
gyermekes családapa volt; az ujszülöttének én voltam a keresztapja; ő
nála laktam, valóságos második otthonom volt a családjánál.

Szintén a magunk táborához kell számítanom Czakó Zsigmondot, ki a modern
drámát honosította meg a színpadon, sensatios sikerrel; és végül
Csengery Antalt, a «Pesti Hirlap» szerkesztőjét, ki maga nem írt ugyan
szépirodalmi műveket, de magas műveltséggel és általános
irodalom-ismerettel birva, egész csoportunkra jótékony befolyást
gyakorolt.

Biztatva, buzdítva, velünk tartott az öregek közül Vörösmarty és Bajza,
de különösen Nagy Ignácz, a kire most is olyan édesdeden emlékezem
vissza. Ő volt a «Budapesti rejtelmek» szerzője.

Testben megbénult már. Ritkán lehetett látni az utczán, neje által karon
vezetve. Egész nap otthon ült, az íróasztala mellett és írta azokat az
élethű rajzokat a budapesti kis világról, a melyek olyan derült
kedélyről tanuskodnak. Akkor láttam először, a mikor hozzám izent, hogy
a «Hétköznapok»-ról akar velem beszélni. Megdöbbentő arcz volt,
sötétveres foltokkal, egész fel a túlmagas homlokáig, melynek fényes
kopaszságát, simára kent fekete paróka szakította félbe. Hozzá egy
elképzelhetetlen nagyságu veres orr,[1] de a melyen nem ért rá az ember
elálmélkodni, annyira megigézte az a szélylyel kancsalító szempár,
melyek közül az egyenesen ránk néző egészen kőmerevnek látszott. – A
hangja pedig hasonlított egy beteg gyermekéhez. És ezen visszataszító
külső alatt élt a legnemesebb lélek, e béna testben a legerélyesebb
jellem. Jóságosabb tekintet idegen arczról nem nézett rám soha, mint e
hal-merev szemekből. S az a beteg hang hirdette nekem a legelső
örömhírt. – Az ő ajánlatára elfogadja Hartleben az első regényemet
kiadásra s ád nekem érte háromszáz hatvan ezüst forintokat. – Az akkor –
és nekem – egy egész kapitális volt! – nem kellett többé az ügyvédi
irodában körmölnöm naphosszant, hat forint havidijért.

Még tovább is kiterjedt rám atyai gondossága. Beajánlott Frankenburghoz
színházi birálónak. Az «Életképek» szerkesztője épen akkor megvált a
színbirálójától, (a ki kegyetlenül bánt a művészekkel) s kapott az új
munkatárson. Jutalmul igértetett egy szabad zártszék és tiz forint
hópénz. – Én nekem azonban az első héten már kitelt az esztendőm. Hogy
jóvá tegyem azt a vétket, a mit az elődöm elkövetett, én meg úgy
feldicsértem valamennyi művészt, a hogy csak a lelkesedésem dictálta. És
mondhatom, hogy szívem szerint irtam. Akkor láttam életemben először
balletet. Szentül azt tartottam, hogy mély hálával tartozom annak a
jeles hölgynek, a ki termetének bájait ily szabadelvü nyiltsággal
közszemlére bocsátja. No iszen lett nekem ezért mit hallgatnom
Frankenburgtól. «Bájos sylphid! Az ám! Gólya!» Ez még hagyján. De a
«Londoni koldusok»-ban meg Szilágyi Lillát magasztaltam fel Smike
szerepében, azt írtam róla, hogy «szeretetreméltó csemete». S fényes
jövendőt jósoltam neki a művészi pályán. «Hagyd ott, a hol találtad!
Hiszen nincs neki szíve!» – mondá a szerkesztő. «Hát majd lesz neki!» –
feleltem rá. – «De belőled nem lesz kritikus.»

És így én Szilágyi Lilla miatt lemaradtam a kritikai pályáról, pedig
nekem volt igazam, ő csakugyan híres művésznő lett: «Bulyovszkyné». De
már most áldom a sorsot, hogy így következett. Rettenetes gondolat! Ha
én most valami hírhedett kritikus volnék!

Néhány nap mulva azonban új pályakör nyilt előttem; Királyi Pál
felszólított, hogy nem állnék-e be a «Jelenkor»-hoz ujdondásznak? (Pákh
Albert csinálta e szót: hadd maradjon, a míg benne tart.) Fizetés
harminczöt forint havonkint. Hogyne fogadtam volna el? Az ujdonságirás
nagyon háladatos feladat volt akkoriban. Hetenkint háromszor jelent meg
a lap; ma napság egy huszonnégy óra alatt több gyilkosság, önkivégzés és
betörés történik, mint akkor egész esztendőben.

De volt is akkor tekintélye az ujdonságirónak! Példával bizonyítom.

Mint már említém, Szigligetiéknél laktam. A nyáron együtt fogadtunk ki
egy sip-utczai, újdonatuj házban egy szállást s ott volt nekem egy
szobám, a lépcsőre kijárattal. A mellettünk levő szállás még üres volt;
Szigligetiék nyáron át a budai városmajorban tanyáztak. Így én
egyes-egyedül laktam az új ház egész első emeletén, a mi nekem nagyon
tetszett: háborítlanul lehetett dolgoznom. – Őszszel aztán Szigligetiék
bejöttek; a mellettünk levő szállásba is beköltözött az új lakó.

Mindjárt az első éjszaka elszörnyedve tudtam meg, hogy kivel kerültem
egy födél alá. Az egy virágoskert tulajdonosnéja volt, összekötve
táncziskolával. Minő délutánok! Minő éjszakák!

Ezt én nem állhattam ki sokáig; felszólítottam Szigligetit, hogy lépjen
fel erélyesen a hatóságnál.

Szigligeti maga is osztotta felháborodásomat s azonnal sietett a
városkapitányhoz panaszt tenni.

– Uram! Az én szomszédságomban egy virágoskert tulajdonosa telepedett
le.

– Azt hiszem, a virágnak is kell valahol nyilni.

– De azok egész éjjel tánczolnak.

– Azzal pedig senkinek sem vétenek.

– De táncz után pihennek is.

– Az meg természetes dolog.

– De igen nagy lármával pihennek!

A városkapitány félvállról vette a dolgot, hogy ő ezen nem segíthet,
bajos dolog beavatkozni, nem tartozik az ő hatásköréhez, et caetera.

Hanem a mint végül azt mondá Szigligeti:

– Az én lakóm, a «Jelenkor» újdondásza egész éjeken át nem tud miattuk
aludni, – akkor egyszerre ugrott a székéről a városkapitány; futtatá a
biztosait s másnapra át lett a virágoskert költöztetve, más meleg ágyba.

Ilyen hatalmasság volt akkoriban egy újdondász.

Ez volt a tábornak az artilleriája. S ilyenek voltunk hárman, a kik
puskáztunk: Petőfi a «Pesti Divatlap»-nál, Pákh Albert a «Pesti
Hirlap»-nál, magam a «Jelenkor»-nál.

De hát mire való volt ez a tábor? Azt is elmondom.

Volt egy ellentábor. Az pedig állt a «pecsovics» lapok munkatársaiból.
Ha nekünk voltak költőink, azoknak voltak kritikusaik. Irályban,
eszmejárásban, ethikában, politikai hitvallásban egyaránt ellentéte volt
a «Gyülde» hada a mi «közvélemény asztalunk»-nak. Mi voltunk a
radikálisok, a democraták, a liberálisok, az újítók: azok voltak a
conservativok, a feudalisok, a maradiak; mi a nép nyelvét használtuk
költészetre, azok a salonok nyelvét gorombáskodásra. Volt egy
szépirodalmi lapjuk: a «Honderü», annak a szerkesztője Petrichevich
Horváth Lázár. Ez volt a fővezére az ellentábornak. Egy geniális
bonvivant, alakra furcsa; törpe és pupos, vállhoz nőtt fejjel, melynek
hátrafelé hegyesült a tarkója; satyr kifejezésü arczczal, térdig érő
karokkal, és a mellett a tökéletes gentleman hódító applombjával.

Volt egy látszólagos előnye fölöttünk: az, hogy a félvilágot beutazta, s
a magas köröknek és a külföldnek kiváló celebritásairól, mint jó
pajtásokról beszélhetett. Otthon volt a mágnási casinóban, a turfot
ismerte, a főúri családokban létrejövendő házasságokat előre jelezni
tudta, s a divatról igen szakavatott ismertetéseket közölt. Aztán
elegáns szállást tartott; matinéeket adott s azokon az aristocratia
«arany fiatalságát» érintkezésbe hozta a müvészi körök ünnepeltjeivel.
És a mellett maga körül gyüjté az írók közül azokat az érvényre jutni
nem tudó féltehetségeket, a kik kínnal faragják verseiket
reminiscentiákból tengődnek, idegen fényből kölcsönzik a sugaracskáikat,
bukott drámák irói, kritikusokká eczetesedve; irigyei mindennek, a mi
eredeti. Ezekhez még egy importált «didaskalia» író, egy «ffy»
ragasztékkal megmagyarosított nevü indigena.

Az volt aztán a hadjárat! Mintha sejtette volna mindenki, hogy ez az
előharcz az ó és az új világ között, melynek csak az egyik fél
megsemmisülésével lehet bevégződni.

Döntő csapás volt az ellenfélre Szigligeti vigjátéka, melynek főalakja
egy pasquill-író, a kit Egressy Gábor maszkban, beszédmodorban,
taglejtésben tökéletes Horváth Lazinak mutatott be. A darabnak roppant
hatása volt: a közönség tombolt, s maga Horváth Lazi, a proscenium
páholyban, a két hosszu karját kinyujtva tapsolt legjobban a jól talált
képmásának. (Másnap betiltották a darabot.)

Végre oly elkeseredetté vált az írói harcz, hogy Horváth Lazi kifogyott
a műszavakból s a «Pesti Divatlap»-ot szerkesztőjével, íróival együtt e
classicus czímmel tisztelé meg, Adelung szerint: «ein Lumpengesindel von
Gemeinheiten!»

Ezért aztán Vahot Imrének, mint szerkesztőnek, fegyveres elégtételt
kellett kérni a «Honderű» szerkesztőjétől. Pisztolyra verekedtek, s mind
a ketten igen bátran viselték magukat. Vahot lőtt először és nem talált,
ekkor Horváth Lazi azt mondá: «te engem puposnak csufolsz: most én
ellőhetném a lábadat, s aztán én csufolhatnálak, hogy «te sánta!» S
ezzel kilőtte a levegőbe a pisztolyát.

Kevésbbé simán folyott le az Irinyi József és Vida közötti párbaj, mely
a szabadelvű és a conservativ lapok polemiáit befejezte. Itt Irinyinek a
golyója átfurta Vidának a karját.

Hanem ezekkel a párbajokkal aztán vége volt az egész hadjáratnak. A hogy
a magán életben el kell hallgatni annak a sérelmes ügynek, mely
párbajjal el lett intézve, úgy a hirlapokban is félre kell tenni az
odiosus themát. A szerkesztők kezet fogtak, kibékültek.

Ennek aztán az lett a következése, hogy Petőfi maga körül gyűjté a
«Közvélemény asztalának» matadorait s egy nyilatkozatot iratott velük
alá, melyben kötelezik magukat mindannyian, hogy egyetlen egy akkor
létező magyar lapba sem fognak egy betüt sem irni, hanem alapítanak egy
saját organumot s abba dolgoznak. Tizen irtuk alá a pronunciamentot.
Innen maradt fenn a «tizek társaságának» a neve.

Ez a strike veszedelmesen hatott a belletristikus lapokra. A tíz
legszorgalmasabb fiatal munkatárs abstinentiája leapasztá a közönséget.
A vén irókkal nem lehetett őket pótolni; mert ezek csak igérnek, de nem
adnak s aztán nagyon magasra tartják a szolgálatukat.

Ellenben mi tizek is tétlenségre voltunk kárhoztatva: mert a helytartó
tanács nem adott «concessiót» új lapra. Ha annyi lap lenne, ki győzné
censorral? Protectiónk nem volt.

Végre Frankenburg volt az a bölcs, a ki megtalálta az «et capram et
caules» helyes megoldását. Azt mondta: «nektek lap kell, nekem munkatárs
kell; hát itt van az én lapom, lépjetek bele.»

Az ajánlat el lett fogadva: a tizek (Obernyik kivételével, a ki Vahothoz
ment) átvették az «Életképek»-et, s a kiadó, Heckenast Gusztáv engem
bizott meg a szerkesztőséggel. Frankenburgot felvitték Bécsbe, a magyar
udvari kanczelláriához.

Épen huszonegy esztendős voltam, midőn önálló szerkesztővé lettem.

Ma is gyönyörrel veszem kezembe azt a három nagy kötetet, melyek a
szerkesztésem alatti «Életképek» czímet viselik.

Minő kincstár.

Itt vannak Petőfi legszebb költeményei, itt az új irodalmi csillag (nem!
nap!) Arany János művei, Tompa Mihály, Gyulai Pál, Szász Károly, Lévay,
Pálffy Albert, Lisznyay, Mentovich, Vasvári, Papp Gábor, Helfy Ignácz,
Lauka, Degré, Vajda János, Tóth Endre, Tóth Kálmán, Dobsa, Roboz, Ludasy
Mór, Bozzai, Samarjay, Kolmár, Bulyovszky Gyula, Szendrei Julia, Pákh
Albert, Sarolta, csupa ifju tűz, túlömlő lelkesülés, igaz érzés,
költészet, rajongás! Aztán magam is ott voltam. És mindannyiunk jelszava
egy volt: «Fel a magasba!» «Excelsior!» Mellettünk a régi gárdának a
java; Vörösmarty, Jósika, Frankenburg, Garai, Egressy Gábor, Bernát
Gáspár, Antunovics, Adorján Boldizsár.

És még akkor mind az fényes remény volt, a mi most már csak borongó
emlékezet. Maga a szabadság ritka drága gyémánt, akkor! ma már úttöltő
kavics, a min rajta járunk.

… Tehát nem voltam már Zérus! Voltam már valaki. És azon fölül még
«valami» is voltam. Ez időközben letettem az ügyvédi vizsgát és voltam
«okleveles köz- és váltóügyvéd.»

A diplomám nem volt ugyan «præclárumos» csak «laudábilés». A szóbeli
rigorosumot fényesen kiálltam; hanem a «scripturistikánál» (de szép
szittya-latin szó!) a magyar stylusom nem találtatott kielégítőnek.

És az ügyvédi diplomát kihirdettetni a megye gyülésén, elég ünnepélyes
ok volt a szülővárosom meglátogatására.

Most azután felemelt fővel léphetek a szép tündérleány ragyogó két
tengerszeme elé!



VI. FEJEZET.

FURCSA PÁRBAJ. – A VÉGZETES «J» BETŰ. – VAGYOK MÉG GYURICZA PÉTER IS.

Egy epizódot kell még elmondanom, mely compositióm staffage-át
kiegészíti.

Vahot Imre, hogy a tizek elpártolását ellensúlyozza, a még fiatal
nemzedéknél ujonczozott s fel is fedezett egy fiatal humoristát, a kit
oda fogadott a lapjához segédszerkesztőnek. Később kitünő iró lett
belőle; hanem eleinte egészen vad genie volt. Nem értett más nyelvet,
mint magyart és diákot. Külömben igen jó fiu volt. Ő is odajárt közénk a
közvélemény asztalához s még egy pár vendéget is hozott magával. Az
egyik volt egy ferdevállú kritikus, a ki a szinpadot nyelvtani
tekintetekből birálta, a másik pedig volt Bagotay Muki. Ez nem volt iró,
csak balek. Minthogy velünk együtt ivott, annálfogva közénk tartozónak
tekintette magát.

Egy délután a humorista és Muki összeakaszkodtak. Muki jónak látta
valami hódításával dicsekedni, a humorista erre valami élczet mondott;
ebből csetepaté lett; azt mondják, tettlegességig ment a dolog. Én nem
voltam ott, csak másoktól hallottam. Kétségtelenül párbaj lesz a vége.

Este későn, mikor már feküdni készültem, beállít hozzám a ferdevállu
czimbora. Arcza még baljóslatubb volt, mint egyébkor.

– Titkot közlök önnel. De elvárom lovagiasságától, hogy nem adja tovább.

– Szavamat rá.

– Barátunk holnap verekedni fog Bagotay Mukival. Én vagyok a segéde.

– Rendén van.

– Ön lesz szives fegyvert kölcsönözni?

– Barátom! Nekem van «egy» pisztolyom: de az duplacsövű.

– Épen az kell.

– Hogy a tatárba? Először az egyik fog vele lőni s ha ez nem talált,
átadja a másiknak s ez lő vele vissza?

– Igen is.

A görbe kritikus olyan komoly arczczal mondta ezt, hogy nekem el kellett
hinnem. Ime egy egészen új módja a párbajvívásnak, és nem is rossz
ötlet.

Másnap korán reggel, még föl sem keltem, már rám nyitott a secundans.
Hozta vissza a végzetes pisztolyt.

– Megtörtént, mondá gyászos méltósággal.

– Mi lett a kimenetele?

– Szegény barátunk meglövetett.

– Veszélyesen?

– Karjába hatolt a golyó. De már ki van véve.

Ez a hír egész részvétemet felkölté.

Sietve felöltöztem s vágtattam a Pilvaxba. A közvélemény asztalánál már
ott találtam a jó barátokat, kik mindnyájan osztozának velem a
szánakodásban. A kritikus elbeszélte a szomorú részleteket.

Hát egyszer rohan be a kávéházba Degré és Lauka, nagy indulattal.

– «Kohlmarkt» az egész párbaj! Nincs neki semmi baja. Nem sebesült meg!
Fekszik az ágyban, a karja bekötve, az inge véres, jéggel borogatják!
Csupa komédia!

A secundans komolyan állítá, hogy védencze megsebesült.

– Meg akarunk győződni felőle!

– Csak nem kivánják önök a nyitott sebről a köteléket letépni?

Ezt én is határozottan elleneztem s pártját fogtam az irótársnak.
Találtam más expedienst.

– Ki volt az orvos, a ki a sebet bekötötte?

A kritikus megmondta a doktor nevét.

– Gyerünk az orvoshoz!

Doktor K...y igen derék, becsületes jellemű férfiu volt, a ki a közönség
tiszteletét méltán kiérdemelte.

Rajta rontottunk brachiummal.

– Feleljen ön, van-e seb a humoristának a karján?

– Van, felelé az orvos.

– Igaz-e, hogy ön vette ki belőle a golyót?

– Igaz!

– Orvosi hitelére mondja ön ezt?

– Orvosi hitelemre!

Ebben aztán meg kellett nyugodniok a barátaimnak. Tovább inquirálni már
nem szabad.

Én azonban még hátramaradtam az orvosnál, mikor a két bajtársam
eltávozott, s azt mondám neki:

– Kedves doktorom. Arra a kérdésre felelt ön, hogy ki vette ki a
bajtársunk sebéből a golyót; de már most arra feleljen ön nekem, hogy ki
tette bele?

– Ejnye, ejnye, ejnye! zsémbelt a doktor. De rossz ember az ilyen ember,
a kinek olyan sok fantáziája van.

Hát az volt az eset, hogy a mi humoristánk, meg Bagotay Muki amerikai
párbajt vívtak; a ki a fekete golyót huzta, annak kellett no, nem
meghalni, hanem doctor K...y-val a karján sebet csináltatni. A doktor
tett a lánczétával egy, két centiméter hosszúságú s négy milliméter
mélységű hasítást a biceps fölött az epidermisen, abba beleillesztett
egy golyót, meg kivette, aztán bekötötte a sebet s a sértett becsület
tökéletesen helyre volt állítva. Egy szóval sem vitatom, hogy ez nem a
legkorrektebb eljárás, a mit csak képzelni lehet.

Én tehát haza mentem a szülővárosomba, kihirdetni az ügyvédi diplomámat.
Tulajdonképpen, hogy rég nem látott ábrándomat újra felkeressem.

Talán emlékezik még arra a jelenetre, a mi a reineclaude fák árnyékában
történt?

Családunk körében igen jól fogadtak; ebédre az anyámnál jött össze a
rokonság, vacsorára a sógoromnál, Vály Ferencznél. Ide hivatalos volt a
két kálvinista lelkész is s azok közül az egyik felköszöntött, mint «egy
gyámnak a fiát és két gyámnak az atyját.» (Példálózás az atyám
hivatalára s az új szindarabomra.) Ez volt az első toast, mely arczomat
megpirítá.

Másnap volt a megyegyülés, melynek végén, nyilt teremajtók mellett,
ünnepélyesen ki lett hirdetve a diplomám. Ezen a napon az édes anyám
nekem adta az atyám ezüstös kardját és az általa viselt pecsétnyomós
gyűrűt, a karniolba vésett ősi czímerrel. Akármilyen demokrata vagyok
is, mégis be kell vallanom, hogy van benne valami lélekaczélozó eszme,
hogy ezzel a karddal nálamnál jobb elődöm hazát, nemzetet, igazságot,
alkotmányt védett valaha s ez a pecsétnyomó örök időkre szóló jogokat
szentesített. Hajdani bevett szokás szerint az apai kard és pecsétnyomó
gyűrű a legkisebb fiut illette örökségben; a bátyámnak még életében
adott az apám kardot és gyűrűt, a mikor a diplomáját hazahozta.

Azután még hivatalos látogatásokat kellett tennem a megyei és városi
előljáróságnál; a volt principálisomat is meglátogattam; ott is volt egy
szép kis leány, a kinek az arczképét megörökítettem; de az még akkor
nevelőbe járt. Annak nem volt regénye; ifjan halt meg: üdvöt talált.

Csak délután jutottam el Erzsikéékhez.

Mi mulja fel a világ minden örömei között azt az első szívdobogást, a
mit az ifju ember érez, mikor hosszú távollét után ismét közeledik ahhoz
az ábrándképhez, a kiről azt hiszi, hogy az is épen úgy ábrándozott ő
róla azóta mindig, hogy elváltak egymástól.

Igaz, hogy az elválás nagyon rögtönözve volt, talán némi tövishegy is
törhetett benn miatta; de hiszen bevallott czélja volt az
eltávozásomnak: hírt, nevet, világi állást vívni ki magamnak. S ime
másfél év telt le s mind ez megvan, szerkesztő vagyok. Jogom van
pluralisban beszélni, mint a királynak, sőt több jogom van; mert a
király csak a parasztokat adóztathatja meg, de én a nemes embereket is.
S ez is «Dei gratia.»

Azt hittem, hogy az egész világ az enyém s a hova belépek, a diadal jár
előttem, utánam.

A legutolsó divat szerint voltam öltözve, «Martinek és Korsinek»
világhírű szabászczég remekelt rajtam s a lábamon fénymázos czipő volt;
a sétapálczám halcsontból, arany fogantyuval. Jaquemár keztyük hozzá. A
hajamat most már nem magam sütöttem fel megtüzesített czirkalomszárral,
mint patvarista koromban: fodrász szedte csigákba; s most már nyalka,
kipödrött bajuszom is volt és körszakállam.

Mindezekkel szükséges eldicsekednem a drámai climax végett.

A jól ismert társalgó teremben a nagyságos mamát találtam, meg a
nagynénét; a társalgó kisasszony haza utazott a rokonaihoz.

Az üdvözlő kézcsók után az volt a kérdésem: «hát Erzsike kisasszony?»

– Ő odabenn van a szobájában.

– Szabad bemennem hozzá?

– Oh tessék.

Ugyanazon emlékezetes kis szoba volt ez, a melyben az ő arczképét
festettem.

A leányka egyedül volt, az asztalkája mellett ült és a himző ráma fölé
volt hajolva. Nagyon el kellett merülve lennie a munkában, mert külömben
meglátta volna az ablakon át, hogy ide jövök.

Valami gyöngyhimzés volt előtte; úgy látszik, hogy tárczaborítéknak
készült. A mint észrevette beléptemet, hirtelen rádobta a zsebkendőjét,
de az én szemeim azért egy pillantás alatt észrevették, hogy a gyöngyös
lapon egy nagy «J» betü van formálva. Mi lehetne az más, mint az én
nevem kezdőbetüje? Megerősített ebben az is, hogy ugyanazon asztalkán
állt az én festményem is, díszes támlányra téve. Tehát van, a mi folyton
fentartja az emlékemet előtte.

Nyájasan üdvözölt, de én a mosolygásán keresztül észrevettem valami
ellenséges indulatot. Benne van az a szemekben s gyakorlott kardvívók
még azt is ki tudják az ellenfél szeméből nézni, hogy az hova vág most?

Ő kérdezősködött mindenféléről, én feleltem nagy pontossággal; de ezek a
kérdések és feleletek mind csak finták voltak; a kardhegyek kerülgették
egymást.

Egyszerre aztán csak odaütött a fejemre ezzel a kérdéssel:

– Hát a szeretetreméltó kis csemete mit csinál?

Az első meglepetésre azt sem tudtam, miről van szó.

– Miféle csemete?

– Hát az a kedves kis színpadi tündér, a kiért ön annyira fellelkesült.

Itt van ni! Már itt is a szememre lobbantják! Hát nem elég volt nekem
egyszer meglakolnom a szép Lilláért? Hiába szabadkoztam, hogy én soha
életemben másutt, mint a szinpadon nem láttam e fiatal művésznőt, ott
mindenesetre, nagyon tisztelem, de semmi gyöngéd érzelemmel nem
viseltetem se ő hozzá, se semmi más, nőnemen levő halandóhoz egész
Budapesten.

– Hagyjuk ezt el! mondta Erzsike gunyolódva. Mindenről jól értesülve
vagyunk! Hát a házigazdájának a három szép leánya?

– Kérem, a legidősebb kilencz esztendős.

– Meg a vidám szomszédnői!

– No, ez már szörnyűség! (Itt még csak el sem mondhattam az igazat.) De
hisz épen én voltam az…

– A ki miatt a városkapitánynak be kellett avatkozni… oh, mi mindent jól
tudunk. Megsugja nekem az én kisujjam…

Én egészen fel voltam háborodva. Vajjon ki áztathatott el így engem?

Ő pedig csak úgy szórta szemeiből a szikrákat felém.

Nem sokáig kellett kétségben maradnom. Valami új látogató jött, már a
külső teremben felismertem a hangját; ez ő, Bagotay Muki.

Világos hogy ő az Erzsikének az a bizonyos «kisujja», a ki mindent
besug.

Törte be magát a szobába. Infamisan szép volt megint. Az én
hajbodrozatom egészen elsilányult az övé mellett. Az öltözete is sokkal
fessebb volt, mint az enyém. S milyen biztos fellépése volt. Én még
kezet sem mertem szorítani Erzsikével s ő már le is térdepelt előtte, a
kalapját, szivével együtt a lábaihoz téve.

– No, menjen, ne bolondozzék! utasítá rendre Erzsike, rám mutatva.

– Servus, pajtás! mondá erre a Muki, észrevéve jelenlétemet. Hol is
találkoztunk utoljára?

– Makaó szigetén.

Erzsike nagyot nevetett. Ő azt is tudta, hogy a Pillvax-kávéháznak van
egy kis mellékszobája, a hol Makaót játszanak s annak Muki állandó
látogatója.

– Eh, hisz te nem jársz oda! mondá Muki s ezzel kicsinylő lenézését
akarta kifejezni. Ő nem foglalkozott velem tovább, hanem Erzsikéhez
fordult, azt a himzésre vetett zsebkendőt akarva eltávolítani, a mit
Erzsike teljes erélyével megakadályozott.

– Hisz úgyis az enyim lesz az, erősködék Muki.

– Majd várjon sorára, megkapja a nevenapján.

A nevenapján! Ekkor villámlott az agyamba. Hisz Mukinak a becsületes
neve «János». Az ő kezdőbetűje ez, nem az enyém.

Rettenetes drámai fordulat! Hogy most egyszerre Muki lett az okos ember,
és én lettem az ostoba!

Nagyon furcsa figurát kellett személyesítenem e perczben. Mintaképe
voltam a bamba meglepetésnek.

Muki azután magyarázatul megfogá Erzsikének a kezét és az ajkaihoz
emelte, forma szerint tudatva velem:

– Erzsike az én jegyesem.

Hja, hát ezért kell énnekem azokat a sardanapáli vádakat a fejemre
halmoztatnom! A szinpadi csemete, a virágoskert, meg a házikisasszonyok,
ez mind csak aranyhid a visszavonulásra.

Ekkor aztán én is megtaláltam az okosabbik eszemet s azt mondtam, hogy
gratulálok hozzá.

Már most aztán csak azért is ott maradtam. Lássák, hogy egészen közönyös
rám nézve ez a dolog.

– Hiszen bizonyosan tudhatod, – mondá Muki – hogy a legutóbbi
párbajomnak mi volt az oka?

– Annak a te hires párbajodnak?

– Gondolom, hogy elég hires. Nekem igen jó pajtásom volt szegény fiu, a
kit meglőttem. De ha édes testvérem lett volna is, a miért az én
menyasszonyomról tiszteletlenűl nyilatkozott, mégis meglőttem volna.

Erzsike hiu tetszelgéssel mondá:

– Menjen! Maga vérengző gyilkos!

És ezt én előttem mondja el, a ki jól tudom az egész párbaj historiáját!
Milyen nevetségessé tehetném most, ha elmondanám, hogyan történt. –
Azért sem teszem: ti ketten megérdemlitek egymást.

Csupán annyit mondtam rá:

– El kell ismernem Muki pajtás, hogy fantázia dolgában erősebb vagy
nálamnál.

– Talán egyébben is erősebb vagyok. – Szólt Muki a karját kinyujtva
felém.

– Azt megpróbálhatjuk egyszer, a vivóiskolában.

– Eh mit? A vivás kohlmarkt! Birokra mutatja meg, a ki legény, hogy mit
tud? Az a divatos gymnastica tiszta komédia. Azt kell megtenni, a mit én
teszek, mikor kimegyek a pusztámra. Van ott nekem egy számadó gulyásom,
a Gyuricza Péter. Azzal szoktam én birkózni. Pedig az kemény legény. A
ki száz ökröt tart rendben. Mégis három mérkőzésben kétszer én terítem
Gyuricza Pétert a gyepre s csak egyszer a Gyuricza Péter engem.

– Az bizony elég szép mulatság.

– Hát biz azt nem a tollforgatással, meg a pemzlikenéssel tanulják.

Rá kellett hagynom: a mi igaz, az igaz. Nem csak az az igaz, hogy én
Sámson nem vagyok, de még az is igaz, hogy száz ökör ellenében az én
szegény pegazusom nagyon sovány vontató marha.

Bagotay Muki pedig nem érte be a diadalával; egészen a lába alá akart
gázolni. Mintha csak most akadna meg a szeme azon az általam festett
arczképen, abba kötött bele.

– Addig is, a míg az eredetijét birhatom, ezt az arczképet elviszem
magammal.

Erzsike tiltakozott ellene.

– Nem, nem, azt nem adom oda.

De már akkor a Muki felkapta az asztalról az arczképet s feltartá azt
magasra, úgy, hogy Erzsike nem érte el a kezével. Kért, könyörgött,
mérgeskedett, de a Muki csak nevetett és azt allegálta, hogy ő az
arczképet viszi.

Már ekkor rajtam is erőt vett a rossz indulat.

– Uram, – mondám, vállára téve a kezemet, – tegye le azt a képet; azt én
nem az ön számára festettem.

Milyen gunyosan nézett rám félvállról.

– Te? Te akarsz én velem kikötni? Te poéta?

S azzal nekem veté magát, azzal a jámbor szándékkal, hogy Erzsike
szobájából kitoljon a terembe. Mikor aztán látta, hogy ellenállok,
nyalábra kapott mind a két karjával. Én is átöleltem. Aztán elkezdtünk
dulakodni. Biz ez nem elegans hölgy boudoirjába illő productio, de
megtörtént. A Muki dühös volt, hogy a derekamat nem hagyom olyan
könnyedén betörni. Erzsike sikongatott s felmenekült az ablakzsámolyra.
Egyszer aztán én neki veselkedtem s úgy teremtettem le a Mukit a
kanapéra, hogy mindjárt letört a kanapé karja.

– Vagyok én is Gyuricza Péter!

Ezt a győzelmemet nem adnám oda a világ minden dicsőségeért.

A nagyságos mama és a nagynéne rémülten szaladtak át a nagy birkózási
zajra s nagy volt a megbotránkozásuk, mikor azt látták, hogy én ott
térdelek a Mukinak a mellén.

– Eressz fel pajtás! – mondá a vetélytársam.

Hát hiszen én sem akartam egyebet, mint az arczképet elvenni a jogtalan
követelőtől.

A szegény arczkép azonban pórul járt: a küzdelem alatt leesett a földre,
a lábaink alá s valamelyikünknek a sarka ott hagyta rajta az
önlenyomatát.

Erzsike sirva fakadt, mikor meglátta az arczképen esett havariát; a
nagyságos mama pedig a letört pamlag felett lamentált.

Erzsikét aztán megvigasztaltam, hogy majd kiigazítom a képen esett
hibát; van festékem hozzá.

– De azért nem kell neki ülni. – Sietett közbeszólni a mama. (Megijedt,
hogy megint elkezdek a házhoz járni s még elrontom a jó házasságot.)

– Nincs is már meg az a ruhám, – mondá Erzsike.

Az a bizonyos szép ruhája! Bár soha se is lett volna meg.

Én aztán biztosítám őket, hogy ki tudom a képet javítani otthon,
magamtól is. – S azzal eltettem azt a zsebembe. – Nem jön az ide többet
vissza.

A mama és a nagynéne ostentative foglalkoztak Mukival, sajnálkozó
részvétüket kifejezve, a mitől az egészen megvadult.

Én kihátráltam, minden bucsuzási kisérlet nélkül.

Az Erzsike azonban utánam futott s az ajtóban utolérve, megfogá a
kezemet, meleg hangon sugva:

– De ugy-e, ki fog engemet jól igazítani?

– A képet igen.

*

Egy óra mulva a gőzösön ültem s néztem az elmaradó füstöt, mely
szülővárosomat eltakarta. Úgy volt, mintha temetésről térnék vissza.



VII. FEJEZET.

VILÁGFÁJDALMAS ÁLLAPOTOK. «MARADJ, VAGY FUSS!»

Mikor Pestre hazaérkeztem, két levelet találtam az iróasztalomon; az
egyiket Várady Tóni irta, meghivott az újszülött fiának a
keresztelőjére; a másikban Petőfi tudatta velem a végbement házasságát
Szendrőy Juliával; most a koltói Teleky-kastélyban töltik a boldog
napokat.

Mind a két barátom velem egyenlő sorsu szegény legény volt. És a
hölgyeik, kik őket élettársként követték, előkelő, gazdag családok
leányai, kényelemhez, pompához szokva, udvarlóktól körülhizelegve,
anyáik szemefénye. – Családjaik ellenezték a házasságukat. – És a
szerető hölgyek a szülői kitagadás sulyát hurczolva magukkal, követték
mégis a kedvesüket.

Tehát nem ábránd, de meglevő arany az igazi szerelem! Csak engem
neveznek bolond alchimistának, ha ezt az aranyat keresem.

Petőfi azzal bizott meg a levelében, hogy fogadjak valahol egy alkalmas
szállást, a hol ők és én együtt lakhassunk.

Én csakhamar találtam a dohány-utczában egy csinos első emeleti szállást
három szobával és a hozzá tartozókkal, a mi alkalmasnak látszott; az
egyik első szoba Petőfiéknek, a másik nekem, a közbeeső közös ebédlőnek
hagyva; külön bejárás mindkettőnk számára.

Őszre beköltözött az ifju pár; ők tartottak egy cselédet, nekem volt egy
öreg szolgám. Egyszerű butorzatunk volt mindkettőnknek. Petőfiné úgy
jött el hazulról, kelengye nélkül; még csak egy divatos kalapja sem
volt; maga horgacsolt magának fejkötőt, azt viselte. A haja rövidre volt
vágva, úgy nézett ki, mint egy kis fiu.

Semmijük sem volt és mégis milyen boldogok voltak! Juliának az volt az
egyedüli mulatsága, hogy Petőfitől tanult angolul s aztán ebéd fölött (a
mit a «Sas»-ból hozattunk) beszéltünk angolul, egymás rovására mulatva.

És énnekem ezt az ő boldogságukat mindennap kellett látnom.

Ez olyan, mintha valaki a poklot még meg is paprikázza.

Ezen korszak alatt jelentek meg az «Életképek»-ben bizonyos
«Aggteleki»-től «Viszhang szavai» czím alatt több rendbeli költemények,
állítólag egy művésznőhöz irva. Ma már bevallhatom, hogy azoknak a
költeményeknek a szerzője én voltam. Hanem azért (daczára annak, hogy a
versek nem rosszak) ünnepélyesen tiltakozom az ellen, hogy valaha valaki
ezeket az én munkáim sorába beiktassa; mert én még ma, negyven év után,
sem vagyok olyan vén, mint a milyen életunt, decrepitus, halálra vágyó
ficzkó volt az a bizonyos Aggteleki.

De ugyanez a keserű, világgyülölő hangulat vonul végig minden egyéb
akkor irt munkámon; az összetört kedély kifakadásai, rémlátások beteg
képzelet álmaiból, önmegvetés, holdkóros világnézetek jellemzik
valamennyi akkori elbeszélésemet. S ezek akkor tetszettek. Akadtak
utánzóim. Még Petőfit is félrevezettem az igaz utról. Maga bevallá, hogy
a «Hóhér kötele» czímü regényét az én «Nyomorék naplója» czímü
elbeszélésem hatása alatt irta; a mi azután a szörnyetegségek
netovábbja.

Ki tudja hová építettem volna fel ezt a Bábeltornyot, ha egy egészséges
földindulás le nem dönti.

Petőfi egyszer rajtakapott, mikor azt a bizonyos arczképet
kijavítgattam. Észrevette a szemeimen, hogy könyeztek.

Én titkolni akartam azt; resteltem nagyon.

– Így van ez jól, fiu – mondá ekkor, – szükség van a világban most olyan
emberekre, a kik nem boldogok.

Emlékezetes egy mondás!

Akkoriban irta ezeket: «Véres napokkal álmodom». – «Dalaim». Ez égverő
végstrófával: «De mit tür a szolgaságnak népe? Mért nem kél fel, hogy
lánczát letépje? Arra vár, hogy Isten kegyelméből, azt a rozsda rágja le
kezéről?»

Aztán átvitt a maga szobájába. Annak a falain voltak díszes rámákban
felakasztva a franczia forradalom főfő vezetőinek remek kőrajzu
arczképei. Ez volt az egyedüli fényüzése, Danton, Robespierre,
Desmoulins Camille, Saint Juste, madame Roland. Ott azután feleségestől
együtt kiosztották a szerepeket; nekem volt szánva Saint Juste, Juliának
madame Roland. És azután beszéltünk a «véres napokról». Nem soká lesz az
már álom, ébren látjuk. S ott leszünk az elsők között.

Más ép eszü ember, az ilyen beszédekre, az ablakon át szökött volna ki
ebből a házból; én hozzá voltam bűvölve. Nekem éppen hozzá illett a
lelkiállapotomhoz: meggyujtani magamon a Dejanira-köntöst s aztán
kiszaladni a nép közé, hogy az is gyuladjon tőlem lángra.

«Férfi sorsa a nő!»

Ha akkor az a hölgy, a mikor utoljára a kezében volt a kezem, azt
mondja: «maradj itt!» bizony ott maradok. Bizony beérem a magam kis
boldogságával s nem futok a hír holdvilága után. Manapság valószinüleg
királyi táblai ülnök volnék s magam is nagyokat nevetnék rajta, mikor
barátságos lakomázás végén a kollegáim szörnyeteg mondatokat idéznek a
legelső regényemből, a melynek egy-egy defectus példánya még valamely
antiquarius kaczatjai közül curiosumképpen előkerül.

Így lett volna, ha az a hölgy azt mondja, hogy «maradj».

Ha pedig azt mondja az a hölgy, hogy «fuss!» hát akkor futottam volna én
is a futó csillagok utján, a merre a többiek.

Hisz azok közül, a kik márczius tizenötödikén velem együtt ott álltak a
népsokaság előtt a városház erkélyén, hirdetve, hogy «itt a népszabadság
napja!» az én szép, fiatalarczu, lángszivű munkatársaim közül hárman
tüntek el, az akkor kimondott szóért: «szabadság», úgy, hogy a sirjukra
sem találni, Petőfi, – Vasváry, – Bozzai.

És bizonyára nekem is elég lett volna akár az a négy lat ólom, akár az a
kozáklándzsa, akár az a granátszilánk, mely azt a hármat megölte…

Ha a hölgy azt mondja: «fuss!»

Sorsom feladta a talányt: «vagy élni elfeledtetve, vagy ifju halálomról
megemlegettetni».

«Maradj!» vagy «fuss!»

Ekkor azt mondta egy hang:

«Menj! De együtt megyünk!»

De ez nem a tengerszemü hölgy hangja volt.

*

Egy reggel Petőfi kaczagva ront be a szobámba:

– Hahaha! Akarsz nevetni? Fogadd ezt a «Honderüt».

S kezembe adja az ellenséges lap legujabb számát.

A szemem egyszerre megakadt rajta, a mi olyan nevetni való volt. –
Szülővárosomból pompás leirása annak az esküvőnek, mely Bagotay Nepumok
János úr és a világhírü szép hölgy között végbement. (A nevét nem
olvastam el.) A boldog pár mézesheteit Párisban fogja élvezni.

Hahaha!



VIII. FEJEZET.

GYURICZA PÉTER FELESÉGE.

A márcziusi napok után elköltöztem Petőfitől más szállásra. Annyira
felvittem a dolgomat, hogy magam tarthattam már saját butoraimmal
ellátott két szobás garçonlakást. – Ez tulajdonképpen csak az én
beköltözésemmel lett garçonlakás; mert előttem egy öregecske hölgy
lakott benne, a ki cselédszerzéssel foglalkozott. Ismerte mindenki a
«mámit». Ott lakott a hatvani-utczában, a nemzeti casino palotája és a
most épült vas-ház közötti két emeletes házban: udvarra.

Én nagyon meg voltam elégedve a lakásommal, mely az én életföladatomnak
egészen megfelelt; csak az az egy hátránya volt, hogy az a sok
odaszokott szakácsné, szobalány, pesztonka egyre rám nyitogatta az
ajtót, azt gondolva, hogy én fogok nekik helyet szerezni. Sokszor
kivertek a munkából. – Azután még gyanuba is keverhette az embert az a
sok vászoncseléd, a ki az ajtómra járt. – Az átelleni szállás
korridorjáról éppen oda lehetett látni az én ajtómra. S azon a szálláson
Laborfalvy Róza lakott. Resteltem volna, ha valami rosszat gondolna
felőlem.

Nem voltam már világfájdalmas, sőt privátfájdalmas sem.

Ismét belejöttem az arczképfestésbe. Egy karcsu, magas hölgy, fehér
atlasz ruhában, nagy fekete szemekkel, vállig omló szénfekete angolos
hajfürtökkel volt készülőben a támlányomon; az utolsó ecsetvonásokat
tettem rajta, az eredetinek nem kellett modellt állni. (Ez a kép ma is
megvan nálam.)

Egyszer csak kopogtatnak az ajtómon. «Szabad!» Kinyitják, belép rajta
egy kaczkiás paraszt menyecske.

Ihol van ni! Már megint egy dajka, a ki helyet keres.

– Nincs semmi! Nem lakik itt a czupringerné! – mondám én mérgesen, az
arczképemmel levén elfoglalva; s aztán, hogy az alkalmatlankodó még sem
vonult vissza, elég nyersen rivalltam rá: «no hát csak Isten hirével
odább, hugám».

Erre a paraszt menyecske elnevette magát.

Mintha én ezt a nevető hangot már hallottam volna valaha.

Oda fordultam, ránéztem; és mentül tovább néztem, annál jobban
elámultam.

Delipiros viganó volt rajta, sárgazöld virágokkal, a fölött sötét kék
damisz kétszél kötény, fekete selyem pruszlik, puffatag ujjakkal. Azon
fölül a derekán átkötött pálmavirágos cziczkendő, a fején tarajos
főkötő, kikeményített czérnacsipkékkel fodrozva; a karjára öltve hozott
egy füles, födeles kosarat.

Az arcza barnapiros volt a napsütéstől s valami dévaj ördögöcske
incselkedett a nevető vonásaiban. – Nem akartam hinni a két szememnek.

– Hát nem ismer rám? – szólalt meg nevetésre hajló hangon. – Én vagyok,
az Erzsike!

Láttam ám, hogy az, de el nem tudtam gondolni, hogy mi oka lehet rá,
ebben a maskarában járni végig fényes nappal Budapest utczáin és éppen
nálam látogatást tenni.

– Bagotayné asszonyság? – hebegém zavarodottan.

– Oh, nem vagyok már Bagotay Mukiné, hanem Gyuricza Péterné.

– Mi a világ csodája? Gyuriczáné? A gulyásné?

Bámulatom olyan őszinte volt, hogy Erzsike nevetve csapta össze a
kezeit.

– Hát maga ezt nem tudja? Hát nem irták meg hazulról?

– Rég nem kaptam onnan levelet.

– De hisz ez olyan hét vármegyére szóló botrány, a milyen nem volt a
városunkban a «franczia-futás» óta. Ön pedig lapszerkesztő!

– Az én lapom nem foglalkozik családi ügyekkel.

Erzsike arcza úgy égett: a két tenyerét végig simogatta rajta; azt hitte
tán, hogy letörülheti róla a pirulás áruló szinét.

– Úgy kimelegedtem ezen a meredek lépcsőn.

A lépcsőre fogta rá az arcza lángolását.

Erről eszembe jutott, hogy talán le is kellene ültetni nálam a
látogatót. Megkináltam a pamlaggal.

– Oh nem! Oda nem! Az uri asszonynak való! Jó lesz nekem itt, – mondá s
azzal leült a ládámra; a karján hozott kosarat letette maga mellé. «El
vagyok ám fáradva igazán; Váczig gabonás hajóval utaztam, onnan Pestig
gyalog».

– Hiszen gőzhajó jár.

– De az «uram» nem adhat ám gőzhajóra valót. Csak úgy szegény ember
sorjában. Nézze, itt van az egész útravalóm.

Azzal feltakarta a füles kosár födelét, megmutatta, hogy mi van benne:
egy darab fekete kenyér és valami zsíros papirosba takarva; valószinüleg
sajt és fokhagymás kolbász.

– Ennek még visszatérőben is el kell tartani.

Bennem ez a cynismus visszás érzést keltett.

– De már most mégis szeretném megtudni, hogy farsangi bohózat-e az, a
mit itt most kegyed játszik, vagy mi?

– Oh, nem! Dehogy! Bizony ne gondolja, hogy a maga kedvéért öltöztem
maskarának. Én most valóságos parasztasszony vagyok. Az is akarok
maradni. Ez igen komoly ügy rám nézve s a miért ide jöttem önhöz: – nem
hogy kiirjon valahogy az ujságba, hanem, hogy tanácsot adjon.

– Én adjak «kegyednek» tanácsot?

– Hát kitől kérjek mástól? Az egész világ elitél, eltaszít. Pedig
senkinek sem vétettem, még gondolatban sem. Egyedül ön az, a kit
megbántottam – keservesen. Tehát önnél kell keresnem védelmet.

Ilyen ám az asszonyok logicája!

Odaálltam eléje, az asztalom széléhez támaszkodva. Speculatio volt
tőlem, hogy ne láthasson arra az arczképre, a mit festek.

– Hát, hogy az elején kezdjem, folytatá a hölgy hosszú szempilláit
lesütve, odáig tudja ön, hogy én férjhez mentem; megültük a fényes
lakodalmat. Az egész város, a fél vármegye ott volt. Gondolom, le is
irták az ujságban. Hogyne? Mikor a város leggazdagabb, híres, szép
leánya esküszik meg a gavallérok ideáljával? Az egyik visz százezer
forintnyi hozományt magával, a másik ősi kastélyba viszi a menyasszonyát
négy tüzes paripán. Nem a pap áldása a malaszt, hanem az az általános
irigykedés. A férfiak a menyasszonyt irigylik a vőlegénytől, a leányok a
vőlegényt s kénytelenek mind azt mondani magukban: «egymáshoz illő pár!»
Ah, csak ez az egy gyönyörüség maradt meg belőle a szivemben, mikor a
templomból kilépve szétnéztem a sokaságon s azt gondoltam: «ugy-e,
irigykedtek rám?»

Erzsike folytatá: «A templomból egyenesen hajtottunk a férjem
kastélyába; megszámláltam, harminczkét hintó kisért bennünket odáig.
Következett a fényes lakzi. Én aznap négyszer öltöztem át. Ötödször
aztán himzett pongyolába, mikor a nyoszolyóasszonyok a menyasszonyi
szobámba kisértek. Remekül volt az berendezve, bécsi tapeczéros fáradt
vele. Egész éjjel nem tudtam aludni. A bőgő, meg a klarinét hangja
fölhangzott hozzám a lakomateremből, meg a férfisereg danája,
rikongatása. Reggelig nem láttam a férjemet. Akkor kezdett oszlani a
társaság. Egyes danolók rikács hangja vegyült össze még a czigányok
bőszült zenéjével. Akkor került elő a férjem. Csupa szánalom volt
ránézni. Engem kedves «nénikéjének» nevezett s saját maga után
tudakozódott tőlem. Azután öltözetestől levetette magát a pamlagra s
olyan bolondokat beszélt, hogy utoljára is kaczagnom kellett rajta. No,
de azt mondtam magamban, ez már így szokás, mikor valaki búcsút vesz a
legénységétől. Azután csak erőt vett rajtam az álom. S álmodtam őrült
dolgokat. Ön is ott volt mindig. Eh, mit emlegetem ezt?»

Azzal megigazítá a főkötőjére kötött kendőt s tovább beszélt:

«– Dél volt, mikor felébredtem. Álmomban sokat kellett sirnom, mert
vánkosom nedves volt, a hol az arczom feküdt. Az én ideálom már akkor
nem hevert a pamlagon, hanem a szőnyegen, szétnyulva, mint egy béka.
Nagy munkámba került, a míg életre birtam ránczigálni. Még nagyobb
tudomány volt, megértetni vele, hogy micsoda világrészben vagyunk s minő
összeköttetés áll fenn közöttünk. Akkor aztán minden áron azt követelte
tőlem, hogy bujjak be vele együtt a kanapé alá s hogy erre nem álltam
rá, elkezdett keservesen sirni s a pisztolyát követelte tőlem, hogy ő
lövi magát főbe. Én aztán odahoztam a mosdótálat, megmosdattam az arczát
s egy párszor bele is buktattam a hideg vízbe. Az én hősöm ordított,
mint a mosdatott gyermek, de aztán szerencsésen magához tért s fel
engedte magát szedni a földről. Egy korsó vizet kiivott s attól
kinyiltak a szemei. De azok is oly kicsinyek voltak ma, mint a puczoké s
először vettem észre, hogy egy kissé keresztbe állanak.

És e beszéd közben el-elnevette magát az Erzsike.

«– De hogyan nézett ki! A haja boglyas, a bajusza csurgóra álló, az
öltönyei összedúlva, piszkolva. Újra kellett egészen öltöztetnem. Egy
kicsit zsémbeltem is vele: «Szép állapot, mondhatom.» A mire ő azzal
felelt, hogy de hát a czimborák! a Nusi, az a Lenczi, meg a Blikus!
hogyan lettek elkészítve! Elhullottak, ő maradt a győztes! S a közben
akkorát ásított, hogy kérnem kellett, hogy ne nyeljen el. Utoljára
leültettem egy székre, hogy a haját rendbehozzam. E közben meg folyvást
jajgatott és káromkodott, hogy ő neki minden hajaszála úgy fáj, mintha
ördögök húzogatnák vasfogóval.

Megint közbenevetett a hölgy.

«– Ez önnek mind új dolog, ugy-e? Ilyet nem látott soha? Hát azért lesz
az ember az első dandy menyasszonya, hogy tapasztaljon rendkívüli
dolgokat. Külömben talán nem is rendkívüli. Következett a lakoma
folytatása, a korhely-levesen kezdve. Már itt főkötővel a fejemen
elnököltem. Vendégeink mind mámorosak voltak még. Különös megjegyzéseket
kellett hallanom. Ilyenkor az a virtus, hogy ki tud az új menyecskének
valami olyan bókot mondani, a mitől az jobban elpiruljon? Valamennyinek
olyan borizű hangja volt már. A násznép női tagjai reggel mind
eltávoztak már, sorban búcsút véve tőlem. Kiki megsiratott; ez is
szokás. Magam maradtam asszony a társaságban. Örültem, mikor
megszökhettem közülök. Gondolom, hogy azok is epedve várták az
eltünésemet; folytathatták a félbeszakadt mulatságot. Én megint nem
tudtam aludni. Megfájdult a fejem. Megismertem először életemben a
migrainet, azt a rettenetes átkát az asszonyi idegeknek, a miről addig
azt hittem, hogy csak kényeskedés, képzelődés. Olyan jól esett volna, ha
valaki a homlokomra tette volna a hüsítő kezét. Talán egy vigasztaló szó
enyhítette volna a bajomat! Hasztalan vártam rá. Izentem is neki. Felém
sem jött. Egyszer aztán, mikor a nagy fájdalomtól elnyomott az álom,
valami pokoli lárma riasztott fel. Azt gondoltam, valamennyi ördög
szabadult el. Nem az, csak a férjem érkezett meg, de magával hozta az
egész részeg czimboraságot. Egész légióját láttam magam előtt a röhögő,
gúnykaczagó, kéjkiváncsi torzpofáknak s azok között az én ábrándomat,
dőre satyr-vigyorgással az arczán. Elszörnyedve ugrottam ki az ágyamból,
takarómat magam körül burkolva s kifutottam a szobaleányom szobájába,
bereteszelve mögöttem az ajtót. Ott dörömbözött sokáig. Én azzal
fenyegetődztem, hogy ha erőszakkal betör, én kiugrom az ablakon. Erre
aztán nagynehezen elvonszolták onnan a czimborái, a kikben
helylyel-közzel volt még egy kis emberi érzés. Akkor aztán következett
egy kis neheztelő duzzogás mindkét részről. Én sem mentem ki egy
huszonnégy óráig a szobámból, ő sem jött felém. Hogy nem követett el
öngyilkosságot, arról elég tudomást szerezhettem abból a neszből, a mi a
fejem fölötti szobából lehangzott hozzám. A harmadik napot már hasznos
foglalkozással töltötte a násznép. Kártyáztak. Hirdette a működésüket az
ököllel ütögetett asztal. Mintha kovácslegények nyújtanák a vasat
pőrölylyel az üllőn. Csak reggel felé került elé az én «uram», mikor már
én föl voltam öltözve. Ezúttal józan volt; sőt annál is több:
rosszkedvű. Mint a bűnös lelkiismeret, úgy van a kártyaveszteség a férfi
arczvonásaiban visszatükrözve. El is mondta őszintén. Iszonyu szurokban
volt; társai pedig «czudar druckerek». Ráhagyták tizenegy tarokkal a
kézben a talont. Tíz tarokkal, quint majorral, touslestroisval, két
blanc királylyal megbukta a sólot, négy skart volt ellene. Aztán meg
ötödik vételre csináltak ellene harminczhármat, contra, recontrával.
Nekem szörnyűködnöm kellett a sorsnak ilyetén ádáz csapásai fölött. Ez
volt az én menyegzőm!»

Erzsike a két tenyerébe temette az arczát. Talán nevetett? Talán sirt?
Nem tudtam kivenni.

Egyszer aztán csak azt kérdezte tőlem:

– Szokott ön is kártyázni?

– Szoktam, de rézpénzben.

– Az mindegy! Önnek mégsem kellene arra vesztegetni az időt.

– Hiszen csak azt az időt fordítom rá, a mivel nem tudok mit kezdeni,
mikor belefáradtam a munkába s a gondolataimat el akarom pihentetni.
Erre jó a kártya.

– Akkor kár, hogy a leányoknak is nem tanítják a nevelőben a kártya
tudományát, mint a hogy tanítják nekik térképről a városok ismeretét,
meg az állattani albumból az exotikus virágok és állatok sajátságait;
akkor legalább képes volna megérteni a férjhez ment új menyecske, hogy
miért szükséges neki a hozományából annyit, meg annyit áldozatul hozni
olyan mythologiai istenségeknek, minő a «skiz», meg a «pagát»?

– Ez is napirendre került? kérdezém.

– Természetesen. Az én «uram» nemcsak a repcze, meg a gyapju árát hagyta
«elúszni», de még «lovagias tartozásban» is maradt, a mit egy huszonnégy
óra alatt ki kell fizetni minden gentlemannek. Hát nem halogathatta az
őszinte leleplezést. Aztán meg Párisba is készültünk nászutazásra s azt
sem járják meg pénz nélkül. – Ezek igen prózai jelenetek voltak, nem
fárasztom önt a megismertetésükkel. – Ez különben nem is fájt: én a
pénzzel nem törődtem soha. Keserű utóízt hagyott csupán az, hogy a
hitvesi gyöngédséget nekem kellett pénzzel megfizetnem. Valahányszor egy
hizelgő szót, egy édelgő ölelést kaptam, mindig azt számítgattam,
vajjon, mi lesz ennek az ára? S mondhatom, hogy a számításom sohasem
csalt; legfeljebb az összeg nagyságára nézve: az túlment a várakozásomon
rendesen.

Én nem szóltam közbe, csak álltam és néztem rá, a két kezemmel az
asztalra támaszkodva. Ez feszélyezte a nőt.

– Miért nem gyújt ön szivarra? Miattam lehet.

– Emlékezhetnék rá kegyed, hogy mindig gúnyolódott velem, a miért nem
szivarozom.

– Igaz, hogy ez a férfinak jól áll; a szivar, a pipa olyan bizalmassá
teszi az arczot. Mikor valaki így néz az emberre, fejébe dugott pipa
nélkül, olyan, mintha biró volna, a ki itéletet mond, vagy pap, a ki
gyóntat. Higyje el ön, hogy az egyik ok, a miért önhöz hűtlen lettem,
az, hogy nem szivarozott. No, de meg is kaptam aztán a jutalmamat érte.

– A Muki egész nap fujta a havannaht.

– Az még csak a havannaht, de a Gyuricza kapadohányt szí és bagót is
rág.

Muszáj volt nagyot kaczagnom. Mivel nem nyerik meg az asszonyok kegyét!
Nem! Bagót nem rágok, ha mindjárt maga Melpomene istennő köti is hozzá a
kegyosztását!

– Nem untatom önt a párisi mulatságainkkal. Ott úgy láttam, hogy a
rendes szokáshoz tartozik, hogy a férj és nő külön keresik az
élvezeteket. Az én férjem nem tett mást, mint a mit a többi nős férfiak
tesznek. A hajnalban hazatérő férjtől megkérdezni, hogy hol járt? nem is
jó ízlés már. Egyébiránt elmondta azt Muki maga is s egész őszinteséggel
megismertette velem a nyilvános mulatóhelyek és a petits souperk
gyönyöreit; egyszer el is vitt ilyen mulatságba magával. Többször nem
kivánkoztam oda. Belenyugodtam, hogy ennek így kell lenni.
Megismerkedtem rangomhoz illő nőkkel, a kiktől megtudtam, hogy minden
méregnek van antidotuma. Ha vannak Párisban «Kaméliás hölgyek», vannak
«Kaméliás urak» is; csakhogy én ezt a fajtáját az emberi középlénynek
rendkívül undorítónak találtam.

– Örültem, mikor a saison végeztével visszakerültünk megint a falura; s
a sok zajos mulatság, kaczérkodás, hivalkodás és unatkozás után ismét
egyedül lehettem s az árokpartról tele szedhettem a szalmakalapomat
nefelejtscsel, mint hajdan a szigeten; emlékezik ön rá, mikor önt
meglátogattam a gunyhójában? Oda is eljöttek a sárga rigók. Tudja, azok
a sárga rigók, a kik önnel szoktak beszélni. Önnek azt mondták: «bohó
fiu, bohó fiu!» nekem pedig azt kiabálták, hogy: «mi hát a jó!» – Az én
férjem, a jószágára visszakerülve, egészen átalakult; mintha kicserélték
volna. A nyalka dandyből tüzes mezei gazda lett. Korán kelt, egész nap
lóháton volt; egyik pusztájáról a másikra látogatott; a kalapja mellett
árpakalászokat hozott haza. Odahaza előttem csak a birkanyiratásról
beszélt, meg a szarvasmarhák nyavalyáiról. Volt neki ménese, gulyája s
erre az utóbbira különös büszke látszott lenni. Néha engem is
körülhordott könnyű neutischánkán az egész birtokában. Szép uradalom
volt! Egy nap be nem lehetett járni az egészet. A gulyáját is
megmutatta. Azt mondta, hogy ehhez fogható nincs az egész országban.
Törzsgulya! Nem értettem hozzá. Azt láttam, hogy nagyon nagy szarvaik
vannak az ökröknek. Hanem a gulyásnak az alakja igazán meglepett.
Valóságos ősember; a milyennek képzeljük azokat az ősmagyarokat, a kik
Ázsiából idevándoroltak. Barnapiros arcza ragyog az egészségtől, sűrű
fekete haja két vállát veri, hájtól fényes tekercsekben s aztán az a
napbanéző tekintet, délczeg magatartás, tulipántos szűr a félvállára
vetve, fehér gyolcs ruháját lobogtatja a szél s mikor felemeli a karját,
hogy a süvegét leemelje, végig csúszik rajta a lobogós ingújj: olyan kar
az, mint a bronzból öntött athléta szobroké. Megszólítám: «Péter! hát
igaz az, hogy kenddel szokott birkózni az én uram?» A megszólított
Hercules lesüté a szemét restelkedve s azt felelé: «Igaz.» – «De, hogy
még földhöz is tudja kendet ütni az uram a birkózásban?» – Erre a
kérdésre a Gyuricza Péter egyik válláról a másikra vetve a szürét s a
bajuszát kétfelé törülve, azt mondá: «Hát mikor földhöz tud ütni a
nagyságos úr, olyankor mindig öt forintot kapok.» – Ez hát a titka az
acrobatai diadaloknak. Azután a gulyás major tanyájára hajtattunk, mely
jó messze esik a karámtól, a hol a tulkok delelnek. Ott ízletes ozsonna
várt ránk, melyet a gulyás felesége készített számunkra. Tűzről pattant,
kaczkiás menyecske, hamis tolvajszemű, sugár szemöldökű; csupa élet és
frisseség. Igazi pusztai virágszál. Azon vettem észre, hogy sokat
nézegetek a tükörbe, összehasonlítást téve a magam arcza és az övé
között. Ozsonna után körüljártuk a majorságot, a gulyásné kalauzolt
mindenféle ólba. Nekem egy tövis ment a lábamba a czipőmön keresztül. A
gulyásné leguggolt és kivette a tövist. «Nem érzi már a tövist?» –
kérdezé tőlem, felpillantva tüzes parázs két szemével. – «A lábamban nem
érzem.»

Erzsike itt pihenőt tartott, a homlokát simogatva a két tenyerével,
mintha rendezni akarná az emlékeit.

– Valami tövist vittem magammal. Kezdett nekem gyanús lenni az uramnak a
nagy gazdálkodási buzgalma. Ez a serénység nincs az ő természetében. Egy
reggel ismét lóra kapott s magával szólítva az agarait, azt mondá, ne
várjam haza az ebédre, csak este jön vissza. Engem valami ösztön nem
hagyott nyugodnom. Kimentem a kertbe, onnan végig az árokparton a
tarlóra s aztán neki indultam gyalog a pusztának, keresztül a
répaföldeken és a kukoriczákon. Senki sem látott meg. A faluban delet
harangoztak már, mikor kijutottam a majorházhoz. A tarlón megláttam a
két agarat, a mint magukban hajtottak egy nyulat. Ejh, de felcsapni való
vadász az, a ki az agarait a maguk kényére engedi nyulászni!
Füttyentettem nekik, arra visszatértek; rám ismertek, körülugráltak. –
«Hol van a gazdátok?» – A kutya megérti, a mit hozzá szólnak. Az én két
agaram elkezdett csaholva előreszaladni, a fejét hátra-hátra vetve,
mintha integetne, hogy menjek utánuk, majd ők helybe vezetnek. Egyenesen
a tanyára vezettek. Bizonyosan azt hitték, hogy igen okos dolgot
cselekesznek. A mikor a konyhaajtón betoppantam, a kis szolgáló «Jézus
Máriát!» kiáltott s kiejté kezéből a fatálat, a miben valami tésztát
kevert nagy főzőkanállal. S a mint én a szobaajtó felé mentem, elállta
az utamat: «Ne tessék most bemenni!» – Én adtam neki egy pofont jobbról
is, balról is, azzal belöktem a kamrába s rázártam az ajtót. Azután
benyitottam a szobába. No, ott nem volt senki. Hanem a benyiló ajtaja be
volt zárva, a mi a parasztháznál mindig tárva szokott állni. Az asztalon
megláttam az uramnak a kalapját, meg a karikás ostorát. Nem csaptam
lármát. A gulyásnénak a gunyája oda volt rakva a lóczára. Én a magam
ruháit levetettem s felvettem az övéit rendre. A hogy most látja ön
rajtam.

Felállt és körülfordult előttem, hogy jobban meglássam.

– Azután kimentem a konyhába, felvettem a fatálat a földről, a mit a
szolgáló kiejtett a kezéből ijedtében. Szalonnás gombócz készült benne.
Én hozzáfogtam a gombóczok kiszakajtásához. Szépen kigömbölygettem
belőle tizenkettőt, kifőztem, jó hagymás levet habartam rá, aztán
beletöltöttem a mázos fazékba, meg is kóstoltam a levét, hogy nincs-e
nagyon elsózva? Akkor aztán bekötöttem a fazekat a szakajtókendőbe s
elindultam vele a karám felé. Még valami jutott eszembe. Azt az asztalon
heverő lovagkorbácsot is bedugtam a kendőm alá s magammal vittem.

A karám meglehetős messze van a tanyától; bizony jó későre kerültem ki a
nagy legelőre. A gulyás türelmetlenül várt már, felkapaszkodva a «látó»
fára; s mikor megpillantá a tarka ruhát, a delipiros kendőt, elkezdett
kiabálni: «Gyere csak, gyere! ilyen-olyan adta! Majd lesz dolga veled a
keresetlen fának! Most kell hoznod az én ebédemet? Mikor elharangozták
már a delet a faluban! Már megint a nagyságos uraddal enyelegtél, tudom!
De csak egyszer rajtakapjalak: tudom, hogy kicserzem a bőrödet a
karikással!» Mikor aztán odaértem eléje, a kendőt feltolva a fejemről,
akkor csak tátva maradt a szája: «Nini! a nagyságos asszony!» – «Az ám,
Péter, én főztem meg, én is hoztam ki az ebédet; a feleséged nem jöhet,
ott tanúl francziául az én uramtól. El is hoztam magammal az uramnak a
karikását; ott találtam a te asztalodon. Már most megverhetsz vele, a
kit akarsz: akár engem, akár a feleségedet.»

Itten elhallgatott.

Engedte, hogy találjam ki magamtól a többit.

Én elszomorodva rebegém:

– Szegény asszony!

Arra ő felkaczagott.

– De ne sajnálkozzék ön én rajtam. Én tökéletes boldog vagyok. Nem engem
vert meg a Gyuricza a korbácscsal. Most én vagyok az «asszony» a
gulyástanyán!

S ezt egész büszkeséggel mondá.

Aztán elkezdett valódi rajongással beszélni az új ideáljáról. A
milyennek Isten teremté az embert. Csupa erő és igazság. Semmi nevelés,
hazugság, gyöngeség.

Mikor éjszakára hazatér a «gazda», odajön a tűzhelyhez rágyujtani a
pipára. Aztán fenékig üríti az «irós» kancsót. Bor csak vasárnaponként
járja. Aztán azt kérdi, hogy: «van-e jó czibereleves, galambom?» Van
bizony, még pedig füstölt szalonnával, meg daragombóczczal. Ha készen
van, kitálalják, neki ülnek. Egy közös nagy tálból esznek czinkanállal.
Nem kell ott kinálás. Vizet maga hoz az asszony a kútról. Felét maga
üríti ki a gazda, aztán odaadja az asszonynak: igyál te is! – Ha nem
becsülné az asszonyt, azt kivánná, hogy elébb igyék az a kancsóból,
nehogy megrontsa az urát.

S aztán nem sokat vesződnek a csillagvizsgálással s a világ ezer bajával
sem törődnek. Nyitott ajtóknál alusznak, a négy komondor elég jól
megőrzi a házat.

Reggel három órakor már felkel az Erzsike. Kimegy az istállóba, a
teheneket megfejni, mire pitymallik, már készen kell lenni. A kis
fejős-szék most az ő trónusa. A habzó friss tejet aztán köcsögökbe önti,
a szolgálóval együtt leviszi a pinczébe. Mire a csordás tülköl, már ki
kell hajtani a teheneket; azok másutt legelnek, mint a törzsgulya.
Azalatt a gazda elkölti a maga reggelijét: paprikás szalonnát zöld
hagymával, jó papramorgóval, úgy indul ki az akolból kieresztett gulya
után. Csak azért pattogat olyan nagyokat az ostorával, mert tudja, hogy
ott áll a «valaki» a kis ajtóban, a ki utána néz. Akkor azután hozzá
kell fogni az aludttej lefölözéséhez, a tejfelt megköpülni, a vajat
megköveszteni. Ha ez megvan, hozzálátni a kenyérdagasztáshoz, a
szolgálóval befűttetni a kemenczét; azalatt kiszakasztani a tésztát, a
parazsat kihuzni a szénvonóval, a kemencze fenekét kiparáholni a nedves
peméttel; azután a sütőlapáttal bevetni a kenyeret; (előbb azonban
kisütni a lángost, mert azt a «lelkem» nagyon szereti); végre
körültapasztani a «tévőt» agyaggal, úgy halmozni eléje a kihuzott
parazsat s pontban eltalálni, mikor kell a kemencze száját ujra
kibontani s a kenyereket kiszedni. Ez idő alatt a tűzhelyen el lehetett
készíteni a füstölt szalonnával megteremtettézett «fordított kását», azt
azon fazekastól kivinni szaporán a karámhoz, hogy mire a déli harangszó
hallik, már ott legyen az étel a leterített bundán. Ebéd után aztán a
nagy vadkörtefa árnyékában egyet szunnyadni a gyepen, a kötényét az
arczára terítve; – majdan hazatérve, elővenni a tilolt kendert s
hozzáfogni a gerebenyezéshez, hogy mire a gazda megjön, asszony, cseléd,
mind a guzsaly mellett üljön, együtt dalolva az idei nótát: «Lyányok
fonják a lenszöszt. Beszélgetnek egymás közt. Jaj anyám, a fonás! Nehéz
a várakozás». A míg aztán a malaczok hazajönnek, nagy röfögve estefelé s
követelik a moslékot. Csupa gyönyörüség az ilyen élet!

Én kétkedve vonogattam a vállamat.

– Meg fogja ezt kegyed unni.

– Megunni? Hát nem emlékszik ön rá, mikor ott a kis deszkagunyhóban azt
mondtam önnek, hogy ez az élet az én eszményképem? Nádasgunyhó és
szalmaágy. Ön akkor nekem hirről, dicsőségről beszélt… Tulokbőgés,
kolomphang, ostordurrogás az én örömem. Már akkor is az volt. S hogy
időközben megtanultam ismerni a nagy világot, az nem változtatott meg.
Undorral teltem el minden iránt, a mi palotákban van. Azok a félférfiak,
azok az ünnepnapi férjek, azok a nappal becsületes emberek, azok a
czeremoniázó bűnösök, azok az etiquettetartó, erkölcsbiráló mintaképek,
a kik mindennap végig vétkezik a tizparancsolatot, a kik versenyeznek a
balettfiguránsnőkkel (csakhogy ezek titokban szemérmetesebbek). Hát én
mind valamennyivel torkig laktam. Tetszik nekem az egész ember: egész
bűn. Inkább az olyan férfi, a ki nem mossa ki a száját, ha fokhagymát
evett, mint a ki az orgiából tér haza s azt hazudja, hogy conferentián
volt. Megutáltam a parfümöket s vágyom a bűz után. Nincs se Felix
Rachelnek, se Viardot Garcia asszonynak oly pompás salonja, mely
tultegyen egy tehénistállón; s a hires «Hamilton-ágy», a melyben száz
arany egy éjszakai alvás, nyomoruság ahhoz a friss szénából vetett
ágyhoz, a melyen én alszom. Higyje el ön, hogy én tökéletes boldog
vagyok.

– Elhiszek én már mindent, csak egy körülményt nem tudok megérteni.
Hogyan lehet az, hogy kegyednek ezt a boldog idylljét nem háborítja meg
semmi? Hát az az ember, a kit ez a kegyed boldogsága olyan átkozott
közelről érdekel, nincs már a világon? Bagotay Muki létezik még valahol?

– Úgy gondolom, hogy létezik.

– No és ha létezik, nem folyik-e már többé vér az ereiben, hanem savó?
Belenyugszik-e, hogy a száz ökrének a szarvait ezentul mind ő viselje? A
hatalmas, gazdag földesur, megyei tisztviselő és azon fölül az ön
paraszt ideáljának a gazdája. Ezer villám! Ha én vagyok a helyében!

Erzsike gunyos mosolylyal tette össze a kezeit a térdei fölött.

– Nos? Ha ön volna a Mukicza helyében, hát mit tenne?

– Hát bizony nem hivom párbajra a Gyuricza Pétert, hanem arra az egy
napra felfüggesztem a democratia elveit a szegre s összeszedem a
hajduimat, béreseimet, rajta hajtok a gulyáson s úgy eldöngettetem, a
hogy csak illik s kidobatom az egész hivatalból; más gulyást fogadok, az
asszonyomat pedig odakötöm a lovam nyeregkápájához s úgy hurczolom haza
a kastélyomba! Ha én vagyok a Bagotay Muki feleségének a férje!

Csakugyan tűzbe jöttem. Csak azután vettem észre magamat, hogy hát «Mi
nekem Hecuba?» Miért bántom én a Gyuricza Pétert?

Erzsike pedig szive szerint nevetett.

– Hahaha! Csakugyan azt tette volna velem? A ló mellé köt s korbácscsal
ver hazáig? Akkor hát sajnálom, hogy mégis nem önt választottam. Milyen
derék dolog volna, ha eldicsekedhetném vele, hogy viselem a testemen az
«ön» ütéseinek nyomát. Ugyan mondja ön: ütött ön már meg valaha valakit,
a ki önt vissza nem üthette?

El kellett hallgatnom.

– Hagyja ön ezt! Ön nem tudna olyan jó Bagotay Muki lenni, mint a milyen
Bagotay Muki volna ő maga, ha lehetne. Hiszen megpróbálta ő azt, a minek
a reczeptjét ön most kiadta. Másnap mindjárt odaküldte az ispánját,
azzal a szóbeli üzenettel a Gyuricza Péterhez, hogy rögtön takarodjék ki
a jószágából, engem pedig az ispán vigyen haza brevi manu. Az ispán
addig henczegett, erőszakoskodott, a míg én jól pofon nem felejtettem;
erre aztán a Gyuricza Péter is vérszemet kapott, nyakon kapta az ispánt
s úgy kidobta a házból, mint egy tacskó-kutyát.

Másnap aztán már erősebb rendszabályokhoz folyamodott a sértett
férjibecsület. Most már hat vármegyei pandur jelent meg a tanyán
kardostól, puskástól. Mi a Péterrel együtt künn voltunk a karámnál. Oda
jöttek utánunk. Azonban a Péter sem volt rest, hirtelen összekurjantotta
a bojtárjait, négyen voltak, furkósbotra kaptak, a négy komondor is az ő
pártjukon volt; ne is álmodja az a hat pandur, hogy elbánjon velük. A
pandurkáplár fenyegetőzött, hogy ha ellenállnak, lövetni fog. Én aztán
odaugrottam a Péter elé s azt mondtam neki: «no, hát ide lövess!»
Utoljára a nagy lármára, kutyaugatásra maga a rideg marha is megvadult;
egyszer csak kirugtat a seregből a nagy vén bika s neki rohan a gazdáját
szorongató panduroknak. Azok aztán futottak hatan hétfelé; az volt a
boldogabb, a kinek a csákója ott nem maradt.

– Hisz ez már valóságos hősköltemény.

– Az ám! De még nincs vége. E második roham visszaverése után a Muki
egész komoly hadjáratot szervezett. Egy este, a kémül kiküldött szolgáló
rémülve jött a tanyára, hogy a nagyságos úr kiadta a rendeletet, hogy
másnap valamennyi jobbágya jöjjön fel a kastélyudvarra, dorongokkal,
cséplőkkel, vasvillákkal felfegyverkezve; a hajduinak, vadászainak
puskákat osztott ki éles töltésekkel; holnap jön a nagy hadd el hadd. Jó
lenne elszöknünk idején. Csak azért sem szöktünk!

– Hát aztán mi lett a vége?

– Nagyon furcsa vége lett ennek. Mikor már legnagyobb volt a veszedelem,
akkor küldött a jó sors egy szabadítót, egy jó barátot, a hogy szokás a
jó drámákban, a ki hatalmas kézzel közbenyult és elfordította a
fejünkről azt a csapást.

– S ki volt az a jó barát?

– Hát ugyan ki lett volna más, mint ennek a szép szőke szakállnak a
viselője? S ezzel gonosz mosolygással czirógatá meg az államat.

– Én? Hisz sohasem voltam én önöknek tájékán sem.

– Hja, a költőknek is hosszú kezeik vannak. Hát épen akkor, a midőn a
Muki a parasztjait fegyverbe öltöztette, kiáltotta ön ki itt Pesten a
szabadságot. Repült a hir szerteszét az országban; kiütött a forradalom.
Pozsonyban már azt beszélték, hogy Petőfi és ön ott állanak a Rákoson,
negyvenezer parasztnak az élén s kezdik az új Dózsa-háborut. A Mukicza
jobbágyai is feltódultak a kastély udvarára, de nem azért ám, hogy vele
brachiumra menjenek, hanem, hogy követeljék a szabadságukat: «Nem
robotolunk többet, nem adunk dézsmát, nincs füstpénz!» Kiütött a
szabadság. Erre a Mukicza úgy megijedt, hogy a kastély hátulsó ajtaján
szökött meg a komornyikjának a ruhájában s az országból is kifutott.
Azóta hirét sem hallani. Hát így fordította el az ön hatalmas keze a
nagy veszedelmet a mi árva fejünkről. Ittunk is aztán nagyot az
egészségére.

Erre a sikerre csakugyan nem számítottam.

– No hát, mondám, Bagotay Nepomuk János urral elkészültünk volna
ideig-óráig: (mert hisz egyszer az is észreveszi majd, hogy
Magyarországon nincs Dózsa-háboru s visszatér ujult erővel), de mit szól
mindezekhez a nagyságos mama?

– Rátértem volna én erre, ha ön nem kérdezi is. Hiszen épen ez hozott
ide önhöz. Egy szép este, mikor a kukoriczaföldről hazatértem, a
kötényem teleszedve paszulylyal, ott találok a tanyánk ajtajára
kiszegezve valami hivatalos irást. A jurátus, a ki hozta, nagy örömére,
senkit sem talált otthon s az ajtóra szegezte az idézést. Abból tudtam
meg, hogy a Muki válópört indít ellenem, házasságtörés alapján. Ki van
tüzve a terminus, a mikor bevett szokás szerint, meg kell jelennünk, itt
meg itt, a papnál: a kibékítés megkisérlése végett. Hat hét mulva még
egyszer megkisérli a pap a szépséges kiegyeztetést, akkor aztán, ha nem
sikerül, kimondja, hogy «Vigyen benneteket az ördög!» S megyünk a
biróhoz.

(Most már kezdtem sejteni, hogy minek köszönhetem ezt a látogatást.
Szerettem volna bevágni az útját azzal a szóval, hogy: «Nem vagyok ám én
prókátor, azért, hogy diplomám van hozzá.» De hát csak hagytam
beszélni.)

– Én rögtön levettem az ajtóról a hivatalos irást s a kis szolgálótól
beküldtem a városba, az anyámhoz. Magyarázat végett azonban levelet is
irtam hozzá, a mi nem ment minden akadály nélkül, mivel hogy a Gyuricza
Péter tanyája sehogy sincs ellátva irodával. Előbb tintát kellett
csinálnom czigány-meggyből, aztán tollat faragnom bicsakkal. Papiros
helyett szép sima kukoriczafoszlányokat használtam.

– Mint az egyptomiak a papyrust.

– Hát ha a Faraók leányainak jó volt a papyrus, miért ne lett volna
nekem jó a kukoriczahártya? Megirtam a mamának mindent, a mi történt.
Eljárásomat teljesen igazoltam. Ha egy csepp méltányossága van, el kell
ismernie, hogy olyan igazam van, mint a nap. A Muki elvette a
Gyuriczának a feleségét, én a «talio» törvényénél fogva «szemet
szemért», elvettem a Gyuriczát. Ő megindította a válópert ellenem, a
Gyuricza megindítja a válópert a felesége ellen. Egyenlő jogalapon
állnak mind a ketten. Én azután, a mint a kettős elválás végbemegy,
azonnal megesküszöm törvényesen, az én választottammal s leszek, a mint
már eddig is vagyok, Gyuricza Péterné. Még önre is hivatkoztam a
levelemben.

– Én rám?

– Igen. Felhoztam, hogy nincsen többé külömbség parasztok és nemes
emberek között; lám, ön is elhagyta «Márczius 15-ike» óta a nevéből a
kiváltságos ypsilont s most simpla «i»-vel irja a nevét. Már pedig ön
«dicső hazafi». És így a Gyuricza Péteren sincs mit szégyenleni. A kit
én azonban nem hagyok meg gulyásnak, hanem, a mint a mama megküldi az
örökségemet (a mit a Muki még el nem költött), azonnal veszek a
Gyuriczának egy pusztát s ott leszünk önálló birkások.

Most már kezdett ez a dolog mulattatni.

Elképzelhettem azt a hogarthi csoportozatot, mikor az a hölgy-trio a
kukoriczaháncsra irott levelet végig syllabázta.

– No, és mi volt erre a válasz?

– Azt ön olyan könnyen kitalálhatja, mintha előtte volna. Azt felelte a
mama, hogy megtagad minden rokoni összeköttetést velem; nem kapok tőle
egy krajczárt sem s többet be ne merjek lépni a házába, a ki ilyen
szégyenbe döntöttem az egész családot.

– Volt erről tudomása a Péternek?

– Meg kellett neki mondanom, mert a mama a levél vivőjét, az én
szolgálómat is agyonijesztgette: hogy ha még egyszer be mer jönni a
városba, elfogatja, kikötteti a pellengérhez (pedig nincs is) és
megkorbácsoltatja; úgy hogy a pila nem volt többé semmi igérettel és
pofonveréssel rávehető, hogy még egyszer bemenjen a városba. Ezt a
Péternek is megmondta. Inkább itt hagyja veszni a bérét. Pedig hát
minden hetivásár napján be kellett vinni a városba a turót, meg a vajat.
Ez képezi a Péternek a jövedelmi kútforrását. Mit tegyek most? Azt
teszem, hogy beviszem magam a városba a turót, meg a vajat.

– Kegyed? Hogyan?

– Hát bizony nem üveges hintóban. A város mindössze két órajárás a
tanyához, toronyirányában. A parasztasszonyok ugy szokták, hogy
megraknak egy vékát az eladó áruczikkeikkel, azt felteszik a fejükre.
Van olyan posztószélből csinált koszorú, a mit alá tesznek, hogy nem
nyomja a fejet s megkönnyíti az egyensulyozást.

– S kegyed is úgy tett?

– No hát persze! Értem sem nagyobb kár, mint más szegény ember
leányáért. S tulajdonképen az a hetivásárra járás a parasztasszonyoknak
olyan jó mulatság, mint mikor az úrhölgyek a promenad-concertbe mennek.
Csak egy kis baj volt vele. Az, hogy az idén a belvizek mind kiáradtak s
valamennyi kaszáló, legelő, a mi a tanyánk és a város közt elterült,
mind egy sík tengerré változott át s nekünk azon kellett keresztül
gázolnunk.

– Hogyan? A vízáradáson keresztül?

– Hiszen nem igen ért a víz térden felül, csak néhol, az erek mentén,
kellett egész magasan felakaszkodni: az ember azalatt a csizmáit
felakasztotta a véka fülére. Úgy járják ott az utat az asszonyok mind.

– S kegyed is neki vágott ennek az útnak?

– Oh, de hányszor! Lehetett volna ugyan a töltésre is kimenni, de akkor
be kellett volna térni a faluba, négy órai kerülővel s a töltésen térdig
érő sár van; a laposon pedig igen kellemetes a járás, a puha pázsit nem
szúrja az embernek a talpát s pióczák sincsenek.

– Nem látta önt meg valaki?

– A ki akart. Hát mit bántam? Nekem jól esett a vízben a sétálás. Mintha
csak a trouvillei fürdőben mulattam volna. Ott még annyi öltözet sem
volt rajtam. A városhoz érve, aztán rendbe hoztam a ruháimat, felhuztam
a csizmámat s mentem vajat és turót árulni egyenesen az anyám háza elé.
Az igen jó állás. Szegletház, két utczára, egy piaczra szolgál.

– S nem ismerte önt fel valaki?

– Dehogy nem! Minden ember rám ismert. Még a helypénzszedő biztos is. El
is engedte a helypénzt, mivel hogy «városbeli» vagyok. A hajdani
gavallérjaim odajöttek, mind megvették a vajamat; utoljára csipetenkint
árultam a turót: még úgy is kelete volt. Soha a Gyuricza Péter annyi
pénzt nem látott vajból meg turóból, mint a mennyit én ez alkalommal
hazavittem neki.

– Hát a nagyságos mama?

– Az, szegény nem tehetett egyebet, mint hogy valamennyi ablakán
lezáratta a salugádereket, fényes nappal. Én aztán a vaj árából
bevásároltam az otthon szükséges kősót és dohányt, beleraktam a vékába s
azt megint a fejemre téve, visszatértem az árvizen keresztül azon az
úton, a melyen jöttem.

– S ezt többször is megtette kegyed?

– A hányszor hetivásár volt. Néha esős idő is volt: olyankor a
parasztasszony a felső ruháját a fejére szokta borítani; ez az esernyő.
Azt is csak meg kellett szoknom. Volt egy pár pajkos városi ismerősöm, a
ki megtette egyszer azt a tréfát, hogy ladikot hozatott a Dunáról az
árvízre s mikor én megindultam a gázoló útra, utánam evezett. Az sem
nekem volt baj, hanem nekik. Utoljára még pórul is jártak vele, mert a
többi parasztmenyecskék, a kik velem együtt jöttek, rájuk förmedtek,
mint a siserahad. Kicsavarták a kezükből az evezőt s úgy hagyták ott
őket a víz közepén, össze-vissza locsolva.

– De már csak kiszáradt az a víz azóta? kérdezém én haragosan.

– Ejh, de mérgesen kiált rám! Ki hát! Most már szárazlábbal járjuk, csak
az ereknél kell még levetni a czipőt. De, édes istenkém, mennyit
eltrécselek én itt s még sem jutok az elevenjére. Mert hát azért jöttem
én most kegyelmedhez, édes, kedves fiskális úr, hogy minekutána a
békéltetésre sem én nem jelentem meg a papnál, sem a régebbik uram,
annálfogva most már biró elé kéne menni; aztán meg az anyámasszonyt is
meg kellene admoneálni, hogy azt a kis jussocskámat adná ki, hát nem
vállalná-e el az ügyemet? megszolgálnám szépen.

Megmondám neki, hogy nem gyakorlom az ügyvédséget. Válóperekről még csak
fogalmam sincs. Ezt nem tanítják az iskolában.

Ekkor aztán komoly hangon beszélt. Elmondta, hogy nem is várta tőlem,
hogy én vállaljam el az ügyét, hanem azért keresett fel, mivel úgy
értesült, hogy az én jurátuskorombeli princzipálisaim igen tekintélyes
ügyvédek, azokra szeretné bízni a kettős perét. De attól tartott, hogy
ebben az öltözetben el sem fogadják, hitelt sem adnak a beszédének,
azért arra a szivességre kér, hogy irjak mellette egy ajánló-levelet a
«Molnár és Verhovszky» ügyvédi czégnek, barátságból, – vagy akármi
árért.

– No, ezt megtehetem – ingyen.

A levélirás végett le kellett ülnöm az iróasztalomhoz.

– Szabad belekukucskálnom a levélbe, hogy mit ir felőlem?

– Tessék.

Nem is vehettem tőle rossz néven ezt a kiváncsiságot.

– Majd én segítek, – mondá aztán naiv enyelgéssel s odaállt a hátam
mögé.

Hanem mondhatom, hogy ugyan furcsa módja volt az irnisegítésnek. Egészen
odadőlt fölém, úgy hogy az ajkának a forró leheletét éreztem az arczomon
s a szivének a dobogását a vállamon.

El is rontottam az első levélpapirost, a tavalyi dátumot jegyezve
feljül. Azután meg nem jutott eszembe a cliensemnek a neve s egészen más
szavak jöttek ki a tollamból, mint a mikre gondoltam; majd meg a
legegyszerűbb szórakást is eltévesztettem s írtam olyan stylusban, mint
egy conjugista diák. Végre ki nem tudtam keveredni egy megkezdett,
hosszu frázisnak a hinárjából. – Mikor az ember két szív dobogására
kénytelen hallgatni!

Ugyanazon az íróasztalon volt az említett arczkép is. Nem volt rá időm,
hogy azt eltegyem a fiókomba. De hát minek is rejtettem volna el?
Tartozom én «ő előtte» titkolódzni?

Az íróasztalommal szemben volt a falitükör.

Egyszer, a mint egy engedetlen szót keresve, felemeltem az irásból a
fejemet, meglátom a hátam mögött álló nőt benne.

Ah, minő arcz volt az!

Nem a levelembe nézett, hanem arra az arczképre. A szemei lefelé
forgatva, feljül kilátszó fehéreikkel; a nagy sűrű pillák, mint a sas
szárnyai csapkodtak gyorsan alá. Az ajkai szét voltak huzva s
összeszorított két fogsor villogott elő közülök. A szemöldökei
vonaglottak, mint a kigyók. Fujt arra a képre, mint egy macska.

Ezt én a tükörből láttam. S annak a tükörnek az a sajátsága volt, hogy
zöldet mutatott. Ettől a bűvszínezéstől úgy tünt fel a hátam mögött álló
szép asszony, mint az ezeregyéji iblisz, a ki a szeretői vérét kiszívja
s a holtakat tánczolni viszi.

Bevégeztem a volt princzipálisaimhoz írt levelet.

Aztán felszárítottam itatóspapirral. A porzót gyülöltem mindig; úgy
voltam vele, mint Széchenyi István, a ki, ha porzós levelet kapott,
elébb odaadta az inasának, hogy vigye ki és kefélje le.

Mielőtt azonban összehajtottam volna a levelet, hátrafordultam s
odanyujtottam azt neki.

– Tessék elolvasni.

Már akkor a fenyegető rémkép nem volt sehol. Az iblisz átváltozott
kaczkiás menyecskévé.

– Hát hogy tudja ön, hogy nem olvastam még ezt a levelet? – kérdezé
csodálkozva.

– Megsugta azt nekem a kis ujjam.

Erre aztán elnevette magát s eltolta magától a levelet.

– Bizony nem olvasom én el. Tudom, hogy ön a legjobbat irta rólam.

Én aztán összehajtottam a levelet, lepecsételtem, ráirtam a czímet:
«Molnár József és Verchovszky Sándor ügyvéd uraknak» s odaadtam a
kezébe.

Csak ott állt meg az iróasztalom előtt, a kezébe adott levelet
köröskörül forgatva a kezében, mind a négy szegletnél fogva s folyvást
azt az arczképet nézte; az arcza egészen komoly lett. Mélán lesütött
szemeiben valami áruló fény tanuskodott az eltitkolt könycseppről.

Aztán nagyot sóhajtott.

– Eh! ostobaság! – Azzal bedugta a levelemet a nagykendője alá s
őszinte, meleg hangon rebegé: – igen szépen köszönöm.

Majd ismét fél tréfával, fél komolyan, azt mondá:

– De, ugy-e bár, nem fogja ön kiírni az ujságba azt az én történetemet?

Biztosítám felőle, hogy az nekem nem szokásom.

– Se regénybe, se novellába nem irja le az én bolond históriámat. Csak
addig ne, a míg én élek.

– Soha! Legyen felőle nyugodt.

– Nem! Ne mondja, hogy soha. Csak addig ne, míg életben vagyok. De, ha
meghalok, akárhol veszszek is el; meg fogja ön kapni a levelemet, a mit
halálom óráján irok önhöz, hogy most már elbeszélhet ön mindent, a mit
felőlem tud.

– Édes barátném. A halál sokkal inkább fel van irva az én homlokomra,
mint az önére.

Összeborzadt! Kétszer is! Azután karjára ölté az úti elemózsiás kosarat
és búcsut vett.

Én ki akartam kisérni az előszobaajtóig, de visszatartóztatott.

– Maradjon csak! Még megláthatná valaki, hogy egy parasztmenyecskét
kisérget.

Mikor magamra maradtam s végig gondoltam ezen a jeleneten, úgy tetszett,
mintha a fülembe csendülne a sárgarigó csufolódó szava:

«Bolond fiu!»

Ime, másodszor is elszalasztok egy istenek által különös grácziaképen
osztogatott alkalmat a paradicsom meglopására.

Hiszen nem vagyok én szent! Nem is akarok azzá lenni. Igazi husból és
vérből alkotott Ádám-fia vagyok. Nem is kötelez semmiféle fogadalom az
ascétai életre.

És aztán «vagyok én is Gyuricza Péter!»

Csak még egyszer visszajönne az a szép asszony képébe öltözött kisértet,
majd megtudná, hogy nem én vagyok a bibliai József.

Egész nap nem hagyták el a képzeletemet ezek a forró hallucinátiok.

Az iróasztalom fiókjában ott volt az arczképe, melyet egykor vitézi
tornában foglaltam el a vőlegényétől s melyet ő maga adott át, hogy
igazítsam ki.

El-elmentem az iróasztalomig, hogy azt a képet elővegyem, még egyszer a
szemébe nézzek. Hanem az a másik arczkép ott feküdt az asztalomon s nem
engedte.

Legjobb elmenni hazulról. Az egész napot a városban kóborolva töltöttem.
Talán összetalálkozom vele valahol az utczán.

Késő este vetett haza.

Egyedül voltam. Az inasom csak reggel járt be hozzám.

Alig gyujtottam meg a lámpásomat, a midőn kopogtatást hallok az ajtómon.
Az előszoba ajtaját bizonyosan nyitva feledtem, idáig jöhetett a
látogató.

Ki tör rám ilyen késő órában? Szabad!

A vér mind fejembe szaladt, a mint az ajtó kinyilt.

Ő jött vissza.

Tehát ismét itt van.

De nem jött beljebb, csak az ajtó kilincsét fogta, mintha félne tőlem.

– Nem szép tőlem – rebegé reszketős hangon, hogy ily késő időben jövök
ide. Háromszor voltam itt, de soha sem találtam önt. Pedig el kell
mondanom önnek azt, a mit hallottam. Ne haragudjék érte.

Kértem, hogy jőjjön beljebb s megfogtam a kezét. A szívem lázasan
dobogott.

– Igen jól fogadtak az ügyvéd urak, mindkettő otthon volt. Elfogadták az
ügyemet, megbiztattak, hogy a pernek kedvezően kell a részemre eldőlni s
ők fogják a perköltségeket előlegezni. Igen derék gentleman emberek.
Azután szó volt önről. Kérdezték, hogy mennyiben vagyunk ismerősök? Én
elmondtam annyit, a mennyit lehetett s végeztem azzal, hogy önben
ismerem egyetlen önzés nélküli jó barátomat. – És akkor az egyik ügyvéd,
az a magas termetü, száraz alak, azt mondá: (de teljes jósággal) «No, ha
kedves kegyed előtt az a mi fiatal barátunk, akkor, kérem, mondja ön meg
neki, hogy az az út, a melyen ő most olyan rohanva halad, egyenesen az
akasztófához vezet.» Erre a másik, a szőke, piros arczu azt tevé hozzá:
«vagy pedig az öngyilkossághoz.» Ezt kellett önnek megmondanom.

E szavak után hátra lépett az ajtóból.

Más emberre jeges zuhanyként hatottak volna az ilyen szavak, engem
tűzlángba borított ez az izenet. Volt egy ideálom, a mit jobban imádtam,
mint a kedvesemet, ifjúkori ideálom: a szabadság elve. Ha a szeretőmet
bántja valaki, azért vért ontok, de az elveimet még a szeretőm se
bántsa, mert azért a saját véremet is kiontom.

– Legyen úgy! kiálték indulatosan. Ahhoz önnek semmi köze! S azzal
becsaptam előtte az ajtót. Minden izem reszketett a haragtól.

Az akasztófával ijesztgetnek engem, vagy a Cátók öngyilkos tőrével! Nem
ijedek meg!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szegény princzipálisaim! Fél év mulva ők is rohantak ugyanazon az én
utamon, melynek a végén ezek a rémek leskelődnek. Nekem csak a hajam
maradt e rémek kezében, de nekik a fejük. Mind a kettőjökön betelt a
proféczia.

– E naptól kezdve már haragudtam a tengerszemü hölgyre.



IX. FEJEZET.

AZ A NŐ, AKI EGYÜTT JÖN VELEM.

Most vissza kell térnem arra a napra, mely a magyar nemzet életében
olyan nevezetes forduló pontot képez: «márczius 15-ére (1848.)»

Nem jött ez előkészítetlenül: a népfelszabadítás, a szabad sajtó és
szabad föld, a közteherviselés, a jogegyenlőség fenséges eszméi mellett
évtized óta harczoltak már messze kimagasló nagy szellemek; az idő meg
volt érve, a per el volt döntve, az itélet ott élt minden jó hazafi
szívében; a nagy áldozatok, a mikbe ez átalakulás kerülni fog, nem
követelve, de kinálva voltak; vitatkoztak fölöttük az országgyülésen,
párt párt ellen, a meggyőződés hevével s a hatalom eszközeivel.

S volt egy szomoru példa is előttünk, mely, miként a tengerek fata
morganája a hajósoknak a felfelé fordított gálya rémképét, akként
mutatta nekünk a fejünk fölött lebegő végzetet. Az elmult év eseményei
Galicziában.

A galicziai lengyel nemesség a «maga szabadságát» követelte s szavának
fegyverrel adott nyomatékot. Nem volt szükség hadtesteket mozgósítani az
új confoederatio ellen: elvégezte a munkát maga a parasztság. A
galicziai parasztok leverték a lengyel nemességet. A magyar lapoknak
megtiltotta a czenzura a lázadás részleteit közölni, hanem az
országgyülésen nem lehetett megakadályozni, hogy Komárommegye követe, a
lánglelkü ifjú Pázmándy Dénes, a lengyelek mellett hatalmas szót emeljen
s a vérlázító rémjeleneteket tudassa a magyar nemzettel. Sok szomoru lap
van a lengyel nemzet történetében, de ennél szomorúbb egy sincs. S az a
kéz, mely e lapot teleírta, könnyen átszaladhat a szomszéd lapra is s az
már a magyar nemzet története. Itt is félmillió nemessel áll szemben 15
millió jobbágy, a ki tűr, szolgál, fizet, fegyvert visel és hallgat.

Ekkor kitört a párisi forradalom. A franczia nemzet összetörte a trónt.
(A trónmennyezetből egy foszlányt elhozott magával egyik fiatal
írótársunk, Dobsa Lajos: Petőfinek ajándékul; ő maga is ott volt a
februári barrikádokon.) A magyar országgyülésen heves beszédeket
tartottak. Azonban Pozsony hideg talaj volt akkor. Segíteni kellett
Pestről. Ne mondjunk még Budapestet, Buda nem volt a mienk.

Volt egy társulati helye a szabadelvü intelligenciának, a «pesti kör»,
ott lett fogalmazva a «tizenkét pesti pont». Nem akarok idegen tollakkal
kérkedni. Nem én fogalmaztam azokat, nem is Petőfi; hanem Irinyi József.
Ezeket szándékozott a szabadelvü párt monstrekérvényben felküldeni a
pozsonyi országgyülésre, tiz ezernyi aláirással ellátva.

E közben kitört a bécsi forradalom. Bécs utczái viszhangzottak a
«szabadság» jelszavától és festve voltak az érte elesett hősöknek
vérétől.

– Hát az a bécsi német, a kit mi annyit szidalmazunk, ime vérit tudja
ontani a szabadságért; és mi dicsekedő magyarok ülünk a kályhasutban! –
kiáltá elkeseredve Petőfi.

Nem kérvényezünk többet az országgyüléshez: ez süket! Kiáltsunk a
nemzethez: az meghallja.

Ekkor írta meg a «Talpra magyar»-t.

Korán reggel, még lámpavilágnál jöttünk össze négyen az én szobámban:
Petőfi, Vasváry Pál, Bulyovszky Gyula és én.

Társaim engem bíztak meg, hogy fogalmazzam a pesti pontokat népszerű,
mindenki által egyszerre megérthető rövid modorban. A míg én azzal
elkészültem, a fölött vitáztak, hogy hát azután mi lesz? A leghevesebb
volt közöttük Vasváry Pál. Hatalmas, ifjú athlétai alak. A kezében volt
egy tőrpálcza, agancsfogantyuval, azzal hadonázott, a míg egyszer a
meglódult tőr kiguvadt a hüvelyéből s egyet malmozva a levegőben,
keresztül repült a fejem fölött, a hegyével a falba fúródva.

– Szerencsés omen! kiálta Petőfi.

A kiáltvány készen volt; siettünk ki az utczára. Az «asszony»-nak nem
szóltunk semmit. Mindegyikünknél volt fegyver: én azt a híres
párbajelintéző duplámat dugtam a zsebembe.

A többit úgy is untig tudja már mindenki. Hogy kezdődött, hogy nőtt meg
az emberlavina? Milyen szónoklatot tartottunk a piaczon?

De nem elég a beszéd: tenni is kell valamit.

Legelső tett legyen a szabad sajtó gyakorlatba vétele.

A tizenkét pesti pontot és a kiáltványt a nemzethez, meg a «Talpra
magyar»-t kinyomatjuk censor engedelme nélkül.

A Landerer és Heckenast nyomda lett megtisztelve az erőszakolt
dicsőséggel.

A nyomdásznak, természetesen, hatósági engedély nélkül valamit
kinyomtatni nem volt szabad. Magunk gyűrköztünk neki és dolgoztunk a
kézi sajtón. A betűszedőt, aki az első szabad szót kiszedte,
«Potemkin»-nek hítták.

A míg Irinyi és több fiatal író a sajtónál dolgozott, az alatt az én
feladatom volt a hatvani-utczát egész hosszában megtöltő közönséget
szónoklattal tartani. Nem tudom én hol vettem? Jött magától.

Az én kedves hű kortársam, Szontágh Pál, még most is idézget egy-egy
égdöngető phrazist, a mit akkor hallott tőlem s még nem felejtett el.

–… nem! hazámfiai, nem az az igazi hős, a ki meg tud halni a hazáért;
hanem a ki ölni tud a hazáért: ez az igazi hős!

Ilyeneket mondogattam én akkor!

E közben elkezdett esni az eső, ez a legreactionariusabb ellensége
minden forradalomnak. – Az én népemet az sem széleszté el. – Azonban az
egész utcza megtelt egyszerre kifeszített esernyőkkel.

– Ejh, urak! menydörögtem én onnan az utczai szegletköről. Ha már az
esőcseppek ellen is ernyőt huztok fel, hát ha nem sokára golyók fognak
hullani, az ellen mit feszítetek ki?

Csak akkor vettem észre, hogy nem csupán urak vannak körülöttem, hanem
hölgyek is. Egy pár közülök egészen oda furakodott a közelembe.

Az egyikben felismertem «Gertrud királynét».

Fején tollas kalap volt, nagy pálmavirágos persa shawlba volt burkolva.
Kalap és öltöny ázott.

Már találkoztam vele egy párszor Szigligetiéknél.

Felszólítottam a hölgyeket, hogy menjenek haza, itt mind összeáznak s
még egyéb véletlen is történhetik velük.

– Értünk se nagyobb kár, mint önökért, volt rá a válasz.

Meg akarták várni, míg a nyomtatványok elkészülnek.

Nemsokára előtámadt Irinyi a nyomdaablakban. Hogy az ajtón lehessen
kijönni, arról szó sem volt. Kezében tartá a szabad sajtó legelső
nyomtatványait.

Azt a jelenetet, – ah, azt nem tudom leírni, mikor a legelső szabad
lapok kézről-kézre lettek adva. «Szabadság! Szabadság!» Te első
napsugára egy új, jobb századnak. Te kezdő betűje az Evangéliumnak!
Láthatóvá téve egy papirlapon. A szabad sajtónak: a paradicsomi mindent
tudás fájának legelső gyümölcse. Minő tombolás támadt, mikor ezt a
tiltott gyümölcsöt kapkodták! Milyen Galilei-rugás volt ez ennek a
földtekének!

Hejh, te sajtószabadság! Te hétfejü sárkány! De sokszor megharaptál
azóta! De én mégis áldom azt az órát, a melyben a tojásból kikelni
láttalak – és segítettem is benne.

A kezdő betü tehát le volt írva. – De még csak a kezdő betü.

Fiatal írók, diákok, ügyvédek, heves fejü népek csoportosultak a
láthatatlan zászló körül: hol van még az egész nemzet? Hogyan hódítja
azt meg az «ige»?

A sürü tömegen keresztül egy fiatal vármegyei tisztviselő furakodott a
nyomda ajtajáig: onnan szólt hozzám. A megye hatalmas alispánja, Nyáry
Pál izeni, hogy menjek oda hozzá a megye házára.

– Dehogy megyünk! – kiáltám én onnan a magas szegletkőről. Innen engem
csak ágyúval lehet lelőni. Ha beszélni akar velünk az alispán, jőjjön ő
ide. Most mi vagyunk a «hegy»!

És Mohamed csakugyan eljött a hegyhez. Vele együtt egy csomó meglett
komoly férfiu: a szabadelvü tábor régi coryphæusai.

Volt közöttünk egy kis törpe embervakarcs: az én segédszerkesztőm az
«Életképek»-nél, a derék kis Sükey. (De a ki azért az ő asthmája mellett
is végigharczolta az egész hadjáratot, puskával a kezében.) A nyomorék
termetéhez még rendkivül dadogott is.

Mikor meglátta a komoly hazafiakat a tömegen keresztül felénk jönni,
odakapaszkodott mellém s nyelvének minden erőszaktételével hangoztatá
ezt a nevezetes jelkiáltást:

– Ne-ne-nem ke-ke-kell hallgatni most az oko-ko-kos emberekre!

De hát az okos emberek nem azért jöttek, hogy bennünket
visszatérítsenek; sőt inkább azért jött oda Nyáry, hogy a mit eddig
tettünk, azt helyeselje s aztán velünk együtt jöjjön a városházára, hogy
ott a városi tanácscsal is elfogadtassuk a szabadelvü programm
pontozatait.

Az is szép jelenet volt. A városház terme zsufolásig tömve; a ki
beszélni volt hivatva: a zöld asztalra állt fel s aztán ott is maradt,
úgy, hogy utoljára az egész magisztratus, a vármegye, meg az én társaim
mind az asztal tetején álltunk. A láng terjedt! A polgármester, a derék
Rottenbiller a város erkélyéről hirdeté ki az ezerfejü sokaságnak, hogy
Pest városa magáévá teszi a tizenkét pontot. Ezzel aztán a lavina
magával ragadta a polgárságot is. De még azzal nem volt vége. Délután
özönlött az utczára a munkások tömege s valahonnan zászlót is
kerítettek, a három szent szó felirattal: «Szabadság, egyenlőség,
testvériség!» S a zászló oly csodalény, mely mindig előre akar menni.

De volt is hová! Pest már visszhangzik e három nagy szótól. De Buda még
nem hallja azokat. Odamegyünk, a fülébe kiáltjuk. Ott van a
dicasteriumok ódon fészke; a katonai parancsnokság székhelye. Ott az
állambörtön. Abban a börtönben ül egy félvak ember, egy író, a ki a
népszabadság mellett irott munkáiért lett elítélve. A sajtószabadság
születése napján ennek a fogolynak ki kell szabadulni. Megyünk fel
Táncsicsért Budára.

Erre a hirre a budai tüzérparancsnok vágtatva jött le a pesti
városházára s azzal fenyegetőzött, hogy ha Budára felviszik a sokaságot,
közénk fog kartácsoltatni. Próbálja meg!

Mi fölvezettük a néptömeget Budára. Még úgy rá nem feküdt egyik város a
másikra, mint akkor. Délután valóban egész Pest Budán volt. A katonai
kormány okosan viselte magát s a helytartóság versenyzett vele a
bölcsességben. Az excellentiás urak tudomásul vették a pesti
proklamatiot s kiadták a jó öreg Táncsics Mihályt. Azt aztán diadallal
hoztuk haza nyitott hintóban Pestre, a hol volt egy kis házikója, abban
lakott a családja. A megszabadított úgy meg volt rettenve, hogy inkább
halott volt, mint élő. Ő maga nem értett ebből a nagy
világfelfordulásból semmit.

A nagy napot fényesen kellett bevégezni, a várost estére kivilágították
s a szinházban ingyen előadást tartottak; «Bánk-bán» lett rögtön
kitűzve.

De az egyszer extasisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur
bán jámbor oppositioját végig hallgatni. Neki a «Talpra magyar» kellett!

Mit lehetett tenni, II-ik Endre fényes udvarának, Bánk-bánostól, a
királynéstól félre kellett állni s komparseriát képezni Egressy Gábor
körül, ki egyszerű atillában, karddal az oldalán, a szinpad közepére
lépett s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét.

Ez jó volt, de mind kevés volt.

Ekkor az egész játszó személyzet elénekelte a «Szózatot». A parterre
közönség, a karzatok beleénekeltek a kardalba.

Ennek is vége lett.

Mit adjunk még?

A zenekar rázendítette a Rákóczy-rohanót.

Ez gyujtott, de nem oltott.

Pedig most már arra lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas
volt a diadalmámortól.

Ekkor egy hang elkiáltá a karzatról:

– Éljen Táncsics!

S arra az egész néptömeg rázendíté egyszerre:

– Lássuk Táncsicsot!

Iszonyú lárma lett belőle. Táncsics nem volt kéznél, valahol kinn lakott
a Ferenczvárosban. De ha közel lett volna is, kegyetlenség lesz vala egy
megtört, roskatag, beteg embert a szinpadra hurczolni, hogy ott, mint
valami hires muzsikus, hajtogassa magát a nép előtt.

De hát lehet feleselni a Leviathánnal?

– No fiaim, mondá Nyáry, kivel együtt voltam a páholyában, fel tudtátok
költeni a nagy szörnyeteget, de hogy tudjátok elaltatni?

Ifju barátaim megkisérlék a közönséghez szólni, egymás után, Petőfi az
akadémia páholyából, Irinyi a kasinopáholy erkélyére lépve. Szavuk
elhangzott a népordításban.

A szinpadon lebocsátották a függönyt; erre a lárma még jobban
fokozódott; a karzatok dörömböltek: pokoli riadal volt.

Ekkor nekem egy ötletem támadt. Nyáry páholyából át lehetett menni a
szinpadra. Felrontottam a szinfalak közé.

Szép figura lehettem, mondhatom. Térdig sáros az egész napi czafolástól;
lábaimon csunya nagy kalucsnik; a czilinder kalapom agyonázott: azt a
hónom alá nyomtam sapapának (chapeau bas).

Körülnéztem, megláttam Egressyt; mondám neki, hogy húzassa fel a
függönyt: a szinpadról akarom haranguirozni a közönséget.

Ekkor elém jött Gertrud királyné. Valódi fejedelemasszonyi kegygyel
mosolygott rám üdvözölve s kezét nyujtá. Az ő arczán nem volt ijedelem.

Egy háromszinü kokárda volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette
onnan és a mellemre tűzte.

Erre felhúzták a függönyt.

A mint a néptömeg meglátta az én ázott, sáros alakomat: elkezdett
ujjongani s a lárma lassankint elhalljukozta magát.

Mikor aztán szóhoz juthattam, ilyenforma szónoklati remeket
hangoztattam:

– Polgártársaim, Táncsics barátunk nincs itt. Otthon van a családja
körében. Engedjétek a szegény vak embernek a viszontlátás örömeit
élvezni.

Csak ekkor vettem észre, hogy de furcsát találtam mondani: «vak ember»
és «viszontlátás». Ha a közönség elkezd nevetni, holt ember vagyok!

Az a három szinű szalagcsillag kisegített.

– Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai
dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harczosa:
ez külömböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldos hadától. E három
szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség.
Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian; kikben magyar vér és szabad szellem
lángol!

Ez aztán fordított a dolgon.

A háromszinű kokárda helyreállítá a rendet. A ki háromszinű kokárdát
akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tiz percz mulva a
szinház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a
háromszínű kokárda: a nemzeti kasinó urainak paletotján kezdve, a
napszámos daróczáig, s a ki köpenyegben járt, az a kalapjára tűzte.

Én a győzelem mámorával siettem e jelenet után Laborfalvi Rózához kezet
szorítani.

… Ez volt a mi kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezt az egész episodot azért kellett elmondanom, hogy igazoljam, hogyan
került azon arczkép az én asztalomra, mely a tengerszemű hölgy mosolygó
arczát a kisértő iblisz tekintetével tudta kicserélni. Azóta négy hónap
mult el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S a milyen volt az eljegyzés, olyan volt a nászút.

Az én lakodalmamnál ágyudörgés, kardcsattogás volt a muzsikaszó.

Minő menyegzői éj!

Mikor a boldog vőlegény azt kérdi a menyasszonyától: «Szeretsz-e úgy,
mint én téged?» akkor egyszerre megperdül a dob az utczán, verik a
riadót: «Fegyverre polgárok!» Az olasz sorezred fellázadt a magyar
kormány ellen. Csók nélkül, ölelés nélkül ragadni a puskát, rohanni a
gyülekező helyre; onnan egyenesen a tűzbe a fütyülő golyók közé, a
Károly-kaszárnyát ostromolni. Hajnal előtt le volt fegyverezve a lázadó
ezred, akkor aztán hazatérhetett a vőlegény, lőportól kormos arczczal s
újra kérdezheté a menyasszonyától: «Szeretsz-e úgy, mint én téged?»

A választ szív érzi csak, száj nem mondja.

Azok voltak a mézes hetek! Vesztett csaták szégyenének mérgével a
szívben, kétségbeesve maga az isteni igazság fölött; a kik akkor tudtak
szeretni, azok nagyon szerettek.

S aztán neki a kietlen világnak! Szibériai csikorgó télben, ágyutűztől
villogó éjszakán, a hátráló honvédsereggel együtt végig vágtatva az
alföldi hósivatagon: vendégszeretetlen tanyákon éjszakázni, a hol
reggelre ránk fagyott a bezárt ajtó s a dobpörgésre, trombitaszóra
fölkelni, tovább haladni. A kik itt is tudtak szeretni, azok nagyon
szerettek.

Az asszony mindenütt velem jött.

Elhagyta kényelmes otthonát, vagyonát veszendőben, fényes pályáját,
magát az isteni Olympot, velem türt éhséget, hideget, nyomort.

És soha egy panaszszavát nem hallottam. Ha csüggedtem, ő bátorított. Ha
minden reményem elfogyott, nála még volt, megosztotta velem.

Szűk egy kis szobában szorultunk össze a magyar kormány új székhelyén,
Debreczenben. A Gyuricza Péter tanyája ezeregyéjszakai palota volt ehhez
képest. S az én királyném úgy dolgozott, mint egy rabnő, mint egy
szibériai számüzöttnek a felesége. Nem tréfából, nem truczból dolgozott;
nem játszotta a paraszt cselédet, komolyan tette azt.

A harczi koczka fordult; mi haladtunk előre, egyik csatatérről a másikra
lépve. Budavára ostrománál is ott volt mellettem. Még azokban a rettentő
napokban sem hagyott el soha, a mikor éjente az ég szakadt a fejünkre.

A fényes diadalnapok után újra kezdődött a balsors. Az északi óriás ránk
zúdítá egész haderejét. Ismét futni kellett, elhagyni boldog tanyánkat;
s aztán folytattuk a nászutat új kietlen vidéken, a hol duló népcsordák
elpusztítottak minden falut; tanyánk volt a négy kormos fal, pihenőnk a
félig elégett szalmaboglya; gyülölve az idegentől, rettegve az
ismerőstől, rémülete annak a háznépnek, a melyhez betértünk.

A zürzavaros hadjárat aztán elszakasztott bennünket egymástól. Én arra
kértem őt, hogy maradjon el tőlem; nem nézhettem tovább a szenvedését;
nem volt szabad elfogadnom ennyi áldozatot. Én hadd menjek egyedül
balsorsom elé.

A világosi katasztrófa után az én életem is be volt végezve.

A nagy óriás, a megálmodott dicső Magyarország széthullott atomjaira: a
nagy emberek mind porszemekké lettek.

Én is egyike voltam ezeknek a név nélküli, súlynélküli, czélnélküli
porszemeknek.

Itt volt a minden végnek a vége!

A tengerszemű hölgynek a jóslata egész teljességében előttem állt.

Vagy a bitófa, vagy az öngyilkosság. Huszonnégy éves voltam. És halott!

Hajdani főnököm, a catói jellemű, derék Molnár József, a nemzeti
vészbiróság elnöke, már megadta a példát. Ott feküdt előttem a világosi
fenyéren: önkezétől megölve; nem tudta túlélni azt a látványt, mikor az
utolsó huszár is ketté törte a kardját.

Ekkor megragadta a kezemet egy forró kéz. Az övé volt. Az asszonyé, a ki
szeret. Mikor minden el volt veszve, az ő szerelme nem veszett el.
Utánam hozta. Magával vitt. Megszabadított. Mikor egész Magyarország meg
volt már hódítva, még volt egy foltja a hazának, a hová a hatalom el nem
jutott soha. Ő kitalálta azt a zugot és keresztül minden ellenséges
táboron, elvitt magával oda.

Ez volt «az a nő, a ki együtt jön velem.»



X. FEJEZET.

A HOL A VILÁGNAK NINCSEN SZÁJA.

Egész hadművelet kellett ahhoz, Világosvártól eljutni odáig, a hol a
világnak nincsen szája.

Ezt a helyet még Pesten kiszemelte a feleségem a számomra, mikor a
katasztrófa közeledtével elindult hazulról egy parasztszekéren, hogy
engem, ott a hol, az országban felkeressen; egy ideig Kőrösy Sándornak a
feleségével utazott, az vezette nyomomra. Szeged ostrománál kicsiny
híja, hogy a levegőbe nem repültünk valamennyien, a lőporraktár
felrobbanásakor.

Volt egy kis falu a borsodi Bükk mélyén, Tardona, a melynek még a neve
sem volt feljegyezve Karacs Ferencz térképén. Itt épített magának egy
kis házat a nemzeti szinház kitünő komikusa és szinpadi festője, Telepi,
azzal a szándékkal, hogy a zivataros időkben a családját ott rejti el.
El is küldte oda, a mint a muszkák bejöttek, a feleségét és a fiát,
Károlyt, a ki akkor fiatal festőtanítvány volt. Telepi adta a
feleségemnek azt a bölcs tanácsot, hogy ha egyszer «kiesik a világnak a
feneke», engemet is vigyen oda, ott senki sem talál rám. Tardona nem
vett részt a forradalomban. Itt történt az, hogy mikor a lelkész a
kathedrából kihirdette a kormány proklamatióját, hogy: «Jön a muszka!
Minden ember fogjon fegyvert, törjük össze az ellenséget» kurátor uram
felkiáltott rá az első padból: «Nem való a, tiszteletes uram!»

Valóságos kis odyssea volt az odáig eljutás. Egy kis ekhós
parasztszekéren utazik egy asszony, görög dinnyéket visz a vásárra, az
inas, meg a kocsis elől ülnek. Az inas vagyok én, a kocsis Rákóczy
János, tegnapelőtt még Kossuth titkára.

A görög dinnyék ára volt darabonkint egy ezüst tizes, a mi fejünk annyit
sem ért.

A milyen hosszú az út Világostól Békés-Gyuláig: olyan hosszan mentünk
szembe az előrenyomuló orosz csapatokkal. Jött kozák, dzsidás, gyalogos,
tüzérség, szekerészek. Senki se kérdezte: hogy ez a dinnye, hogy ez a
fej?

Csupán a szép két urifajta ló a kocsink előtt gyaníttatá, hogy nem
paraszt utazók vagyunk. Rákóczy világos kék mándlis kocsisnak volt
öltözve.

Mikor aztán a nádasok világába értünk, ott egy lovas betyár vett
bennünket védelmébe s keresztül vezetett, soha szekértől nem járt
ösvényeken, folyvást tengelyig, szügyig gázolva a vízben, a míg
kijutottunk a végtelen pusztára. Nem fogadott el egyebet egy «Isten
megáldjon»-nál.

A mi kedves barátunk, Rákóczy János, mint régi gazda, kitünő kocsis
volt, a míg a lovat hajtani kellett; hanem azt a részét a kocsis
tudománynak, a mi a leszerszámozás után következik, épen nem tanulta.
Így történt aztán, hogy a mint egy helységbe eljutottunk kánikulai
rekkenő hőségben a szikes pusztán keresztül, első dolga volt a kifogott
lovakat rögtön megitatni a kutnál s úgy kötni be az istállóba, a minek
az lett a következése, hogy a rudas tüdőgyuladást kapott s egy óra alatt
kimult. A nyerges csodára megmaradt. Ekkor aztán a kidült ló helyébe a
lógóst fogtuk be, a melyet útközben vettünk száz forinton. Ez meg másfél
marokkal kisebb volt a megmaradt társánál. Ezzel a készséggel aztán
senki sem nézett bennünket többé «uraságnak».

Még aztán Miskolczon is keresztül kellett hatolnunk a muszka táboron.
Itt lakott a nőmnek az atyja, a derék tudós Laborfalvi Benke tanár. Ő
igazított bennünket a Tardonába vezető útra. Öt óráig hatoltunk a sűrű
erdőségek között előre; se egy emberi lak, se egy dülő út nem látszott
sehol, a kanyargó völgyet egy patak szelte át, melynek hol a jobb, hol a
balpartján vonult végig az út, természetesen híd nélkül, a gyalogjárók
kényelmére nagy kövek voltak lépésnyi távolban az elterülő mederbe
rakva.

Ott egy mélyen elrejtett, gyönyörű völgyben fekszik az a kis helység, a
hol a világnak nincsen szája.

Mi a feleségemmel a Telepi házához szálltunk, szivesen látva a derék
asszonyságtól; Rákóczyt, meg az ekvipázst más házhoz kellett
elszállásolni. Telepiné bátyja, az én kedves emlékű jó barátom, a derék
Csányi Béni egy házzal odább lakott, annak volt lóistállója is. Később
én is ő hozzá költöztem át.

Igazi mintaképe volt a «kurta nemes úrnak», a milyennek kellene lenni
most is. Tanult, intelligens ember; diákul, németül beszélő, jogot is
végzett és a mellett maga jár ki szántani a földjére a szolgalegényével.
Saját kenyerét eszi, saját borát iszsza; szivesen látja a vendéget, s
annak a kedvéért birkát, süldőt vágat; a felesége maga süt-főz, fonásban
elől jár, a gyerekek ruháit varrja; három fiu van: a mi pénz kerül a
házhoz, az a fiuk iskoláztatására való. Néha játszik is a szomszéd nemes
urasággal tartlit – krétára. Kölcsön soha nem kér, nem adós senkinek. A
dolgozószobája asztalos és kerékgyártó műhely; ha törik valami a
szekéren, megfaragja maga; ez a legjobb mulatság. Van könyvtára is s
abban olyanforma olvasmányok, mint Scott Walter történelmi műve a
franczia hadjáratokról. Ujságot nem járat; ha valami vers megtetszik
neki, azt megtanulja könyv nélkül s élőszóval propagálja. Senkivel nem
perlekedik s a hol két ember összevész egymással, azokat kibékíti. Hanem
aztán, mikor arról van szó, hogy: «veszélyben a haza! áldozzunk a
közügyért!» akkor leszedi a bekecséről az ezüst gombokat s beküldi a
haza oltárára.

Hogy én ezek alatt a nehéz idők alatt meg nem őrültem, azt nagyobbrészt
ennek a derék embernek köszönhetem.

Idáig hát eljutottunk.

Meg vagyok mentve. Nem vagyok halott, élek.

De hogyan élek? Épen úgy, mint az újszülött gyermek: önmagával
jótehetetlen.

Rákóczy másnap odább ment, fel a Kárpátok felé. Ott beállt egy
nagybirtoku grófhoz (álnév alatt) parádés kocsisnak. Meg is voltak vele
elégedve, józan, értelmes kocsis volt. Hanem egyszer az történt vele,
hogy a mint a grófot és annak sógorát kocsikáztatta, azok útközben
elkezdtek beszélgetni XIV. Lajos korszakáról s e közben egyiknek sem
jutott eszébe az akkori nevezetes pénzügyminiszternek a neve. A kocsis
nem állhatta meg, hogy vissza ne forduljon s meg ne mondja: «Colbert». A
grófok rögtön kiszálltak a kocsiból s gyalog mentek haza. A tudós
kocsisnak pedig azonnal fel lett mondva a szolgálat. Ilyen emberrel nem
jó egy fedél alatt hálni.

Mi pedig megnyugodtunk abban a tervben, hogy a nőm haza menjen Pestre s
kiváló állását a nemzeti szinháznál újra elfoglalja, a míg én az apai
örökségemet megkapom; akkor aztán megveszünk itt a Bükk mélyében egy kis
birtokot a Csányi Bénié mellett s szántunk, vetünk a napok végéig.

Mit is tehetnénk egyebet? nincs már se haza, se nemzet, se szabadság.
Nincs szárnya a szellemnek többé. A sárhoz tapadtunk.

Épen az esküvőnknek az évfordulóján, a mi egyúttal a nőmnek a nevenapja
is, váltunk el egymástól. Épen egy esztendeig tartott a nagy nászutazás,
a minőt nem kivánok senkinek: de a melyet, hogy végig éltem, nem adnám a
világ minden gyönyöreért.

Akkor aztán ott maradtam egy rengeteg közepett; eltakarva, elfeledve.

Az utolsó hírt Budapestről a derék Csányi Bénitől hallottam, a ki saját
maga vitte fel a feleségemet, maga hajtva a négy lovat a kocsiülésből a
fővárosig. Ott gonosz idő jár. Haynau még a nemzeti szinházat is
lefoglalta a német szinészek számára. (A német szinház, a mostani vigadó
és Haas-palota helyén az előbbi évben leégett.) Azonban az igazgató, a
hajdani konzervativ celebritás, Simoncsics János, megprotestálta a
teljhatalmú zsarnok intézkedését s mikor az maga elé idézte s alkudni
kezdett a keménynyakú táblabiróval, hogy tehát hány napot enged át a
német muzsának a nemzeti szinpadon való működésre, a jó Simoncsics így
felelt meg neki, a maga jó budai németségével: «Wen i reden musz, so sag
i: amol; wenn i reden darf, so sag i: kamol.» S maradt a «kamol»-nál.

Nekem azt izente a feleségem, hogy postán levelet ne irjak, mert tele a
város kémekkel; ha ő ir nekem: azt Miskolczra fogja küldeni, az
atyjához, «Benke Judith»-nak czímezve.

Tehát még azt is meg kellett érnem, hogy leánynyá lettem.

Most is előveszem még gyakran azokat a szerelmes leveleket, a mik hozzám
voltak irva s ezen kezdődtek: «Kedves Juczim!» Még most is világítanak
ezek abba a végtelen sötétségbe, a melyet az életemből kitörölt időnek
nevezek.

Augusztustól kezdve október közepéig nem tudtam semmit abból, a mi
odakinn a világban történik.

Olyan rejtek volt ez, a hová látogató nem járt s a bennelakók sem jártak
sehova. Majd, ha tél lesz, szánút lesz, akkor megnyilik a közlekedés
Tardona és Miskolcz között; akkor lehet beszállítani a városba fát.
Abból volt elég. Csányinak a negyven hold szántóföldjéhez volt négyszáz
hold őserdeje.

Mindennap össze-vissza bolyongtam én ezeket az emberhangtalan erdőket.
Sohasem találkoztam szembejövő emberrel. Akármilyen tetőre hágtam fel,
onnan nem láttam mást, mint a völgybe szorult Tardona füstölgő
kéményeit. Rátaláltam a völgyet átszelő pataknak a forrására. Úgy hívták
azt, hogy «hársas-forrás». Csupa hársfák veszik körül. Ráértem a
gyermekjátékra, hogy bodzafából malmot faragtam-tákoltam össze a kis
patak fölé; azzal mulattam magamat.

Egy napon a feleségemtől kaptam egy skatulya aquarelle festéket. Ez
egészen megvigasztalt. Találtam egész napra tennivalót. Tele festettem
tájképekkel egy egész albumot. Aztán meg azt a pusztai utazást a felemás
lóval, az ekhós szekéren. Magamat is lefestettem egy akkora körömnyi
papirra, a mi egy medaillonban elfér; azt elküldtem a feleségemnek
Csányi Béni felesége aztán szépen kért, hogy az ő öregét is fessem le
olyan kicsibe, mint egy tót lencse, neki is van medaillonja. Ez volt az
egyedüli maradandó munkám ebben a rettenetes esztendőben.



XI. FEJEZET.

BÁLVÁNYOSI BÁLINT ÉS RENGETEGI TIHAMÉR.

A mint október elején hullani kezdett a bükkmakk az erdőben, váratlan
vendégek érkeztek hozzánk Tardonára. Két földes úr a Bükkből: együtt
gazdálkodó testvérek, a kiknek az egész birtokuk csupa erdőség, s a
gazdálkodásuk nagy számu disznó csorda. Szép két köpczös uri ember volt,
szironynyal szépen kivarrott birkabőr bekecsekben; piros bagaria
csizmákban.

Azért jöttek, hogy az idei bükkmakkot kiárendálják a tardonai erdőkben.
A disznónak az idén nincsen ára, a magyar pénzt elégették, németet meg
nem hoztak, kénytelenek a sertéstenyésztők a kondáikat kiteleltetni.
Ezek voltak a derék disznók, abból a régi szalontai fajtából, a melynek
hosszú lábai vannak, mint az őznek, veres szőre, hegyes fülei; fél
vadállat: megverekszik a farkassal. Igaz, hogy nehezen fejlődik, két év
alatt lesz olyan nagy, mint a mangalicza, de ezt a hibáját bőven
helyreüti az a jó tulajdonsága, hogy nem kell neki se ól, se hidas,
télen nyáron kinn tanyáz az erdőben s maga keresi az élelmét, a gazdának
nem kerül többe a kész állat, mint fejenként két forintba, meg egy pint
pálinkába, a mi a kondás konvencziója. A két testvérnek ezerével volt az
ilyen disznaja.

S ezer disznó bizony gondot ád.

Derék, víg czimborák voltak! Bezzeg nem ismerték ezek a melancholiát.
Akkor kezdett az új bor kiforrni. Megitták (velem együtt) azon
forrásában. Jól esett az a paprikás sertés pörköltre.

Egy új nótát is hoztak magukkal, engem is megtanítottak rá.

  «Ajtó mögött a sajtár!
  Beleesett a zsandár.
    Dárum-madárum!» stb., stb.

Ebből a nótából tudtam meg, hogy van egy olyan lény is a világon, a mit
zsandárnak hivnak; – de hogy ez iránt nem valami nagy barátsággal
viseltetnek a magyarok.

A vendég urak csak vacsora végével kezdtek el rám példálózni, hogy «nem
is tudjuk, kinek tiszteljük».

A házigazdám erőszakot tett a becsületes ábrázatján s bemutatott az
álnevemen, a hogy a faluban ismertek:

– «Benke Albert úr».

– Csak nem a Laborfalvy Benke Róza művésznő öcscse? A Bebus?

– De biz az! a Bebus.

(Lehetetlen már az. Szegény Bebus! Ő is a hadjárat alatt halt el valahol
az utban.)

– Hisz azt én jól ismerem. Most már emlékezem a fizimiskájára!
Szakasztott a Bebus. Hát a nővére, igaz hogy férjhez ment?

– Úgy hallottam én is.

– Valami Jókai Mórhoz. Ismeri?

– Soha sem beszéltem vele.

Igaz volt az.

– Hát maga meg theatrista volt, úgy tudom.

– Az ám. Az voltam.

– Láttam is egyszer Miskolczon. Mit is játszott csak?

– A notredamei toronyőrben Claude Frollót.

– Azt, azt! Csakugyan. De hogy el tudta változtatni a pofáját! Hát most
nem készül valami társasághoz?

– Nem tudom, van-e még valahol?

– Hogyne volna? Miskolczon is készül egy trupp. A jövő télen itt akarnak
játszani az új szinházban, aztán meg Kassán. A Bálványossi verbuválja a
tagokat. Csak ismeri ön Bálványossi Bálint directort?

Majd kiszalasztottam a számon, hogy a szülő városomban ő volt az, a ki
«Erzsikét» betanította a szerepére, a mit velem együtt kellett volna
eljátszania a második műkedvelői előadáson. Azt mondtam, hogy hiréből
ismerem.

– No ez pedig magát jól ismeri. Kérdezősködött is felőle. Ha megtudja,
hogy itt dégál, bizonyosan ide jön érte.

(No még csak az kellene nekem.)

– Nem tudom, hogy lesz képes most társaságot összehozni?

– Oh már primadonnája van. A felesége. Mennykő egy kaczkiás menyecske!
No az, tudom, hogy elforgatja a fiatalságnak a fejét. De még most
bujdosóban vannak.

– Bujdosóban?

– Hát – köztünk maradjon – a Bálványossinak van valami a saroglyában.

– Mi van neki a saroglyában?

– Hát nagy szerepet vitt a forradalomban.

– Soha sem hallottam a hirét.

– Hát azért, hogy maga barátom nem hallotta, lehetett az hires ember.
Maga, ugy-e a forradalom alatt is csak komédiás volt?

Ráhagytam, hogy az valék.

Ekkor a másik testvér vette át a szót. Az volt a tanultabb.

– Értsük meg a dolgot, amice. A Bálványossi Bálint szinházdirector a
forradalom alatt Rengetegi Tihamér néven szerepelt.

– Ahá! Így már emlékezem a nevére.

– Átkozottul sok borsot tört a németek orra alá.

A másik testvér megerősíté a mondást.

– Ha megkaphatják, bizony elfuj a talpa alatt a szél.

– De hát furfangos egy ficzkó ez a komédiás director – magyarázá nevetve
az ifjabb testvér. – A forradalom alatt a kormány szolgálatába állt,
őrnagyságig vitte; csodadolgokat vitt keresztül. De a mellett volt olyan
előrelátó, hogy az egész kinézését alaposan megváltoztatta. A forradalom
alatt azt a szép szőke haját befesté feketére; nagy bajuszt,
kecskeszakállt eresztett; szakasztott úgy nézett ki, mint Don Cæsar de
Bazan. Most aztán, hogy ferdére ment a dolog, hirtelen leborotválta a
szakállát is a haját is s már most csak arra vár, hogy ujra kinőjjön az
eredeti szőke haja; akkor ismét előjön, mint Bálványossi Bálint s ki
meri azt mondani, hogy ő valaha Rengetegi Tihamér volt?

El kellett ismernem, hogy ez genialis gondolat volt, feketére festett
hajjal szolgálni a forradalmat.

– No ha ez megtudja, hogy maga itt kóborol, szent, hogy ide jön
angazsirozni.

Ennek be kellett az utját vágni.

– Sajnálom, de nem sokáig maradok már itten. Magam is megyek fel Pestre.

– S mit keres Pesten, öcsécském?

– Hát majd valami állás után látok.

Erre a szóra mind a két sertés Croesus savanyu képet vágott. A ki a mai
világban – Pesten – «állást» keres, az gyanus ember. Azzal nem jó együtt
kvaterkázni.

E szótól fogva aztán nagyon ordináré módon distraháltak velem.

Én pedig csak jártam azontul is, tájképeket festeni a Bükk
rengetegeiben. Az akkor festett képeimet még most is tartogatom. Milyen
gyönyörű motivumok; ha azokat tanult művész keze ragadná meg! A mély
őserdő közepén borongó paulinus kolostor romja. Szürke gránitból,
góthstylben épült tömör falak, pilléreik homlokzatán szárnyas
angyalfejek, csucsos boltiveik virágokban végződnek, s a kővirágokat
kiegészíti a kövi rózsa, mely a párkányokon dúsan tenyészik. A kék
szinekkel árnyékolt romtömeg mögött a sűrű, sötét bükk erdő; előtte egy
forrás, mely csodamódon, egy kirohadt nagy hársfa tövéből buzog föl. A
rom tetejéből egy terebély vastag mogyorófa hajlik alá, melynek
lombozata már rőtpiros az őszi dértől, míg az ablakokból a vadrózsa
sötétzöld füzérei csüggnek alá, keverve sommal, kecskerágóval, piros
rózsaszin, pecsétvörös bogyókkal tarkázva. A rom fenekét barnazöld
páfrán borítja körül. S a nagy hallgató képnek egyetlen élő alakja, a
hajdani templom-ajtó sötétjéből félénken kitekintő bakőz, úgy tünik elő,
mint a hun-magyar pogányregék tündéri vezércsillaga. – Hejh, Álmos vezér
fehér szarvasgimje, hova vezettél minket! Hagytál volna inkább Ázsiában:
ott nem kellene németül tanulni.

Azután a másik kép. A hatalmas Szentlélek-kő. Egy toronymagas
sziklaszál, mely a fennsík széléből kiemelkedik. Mellette két óriási
bükkfa, mely a sziklacsompó derekáig felér, az egyiknek a leveleit
rőtbarnára, a másikét aranysárgára változtatta a nagy decorativ művész:
az ősz. Fenn a toronyszikla tetején három fa zöldül. Hogy kerültek azok
oda?

Oda föl is lehet kapaszkodni, nyaktörő kuszással s onnan megint új képet
festeni. A szédítő magas szikláról mély völgybe nyilik kilátás. A két
oldalhegy vágányát szemben hullámzatos hajlásu más hegyek zárják el. A
leáldozó nap végig süt a hegyek oldalán s a míg az egész képet átlátszó
lilaszin ködbe borítja, addig a hegyoldalak erdős széleit élesen
aranyozott vonalakban emeli ki. Alant a völgy, mint egy keskeny
sötétzöld szalag fut végig s a hol elvész az esteli ködben, ott egy kis
gunyhó látszik, melynek konyhatüze, mint egy véres csillag világít elő a
mélységből. – Vajjon ki lakhatik ottan?

De a legnagyszerübb tájkép-motivum volt, (melybe szerencsésen bele is
buktam) maga az «Örvény-kőről» kinálkozó panoráma. Az örvénykő a
Bükk-hegység legmagasabb pontja. Tardonáról nézve havasként kimagasló
sziklagerincz, de a melynek tetejébe nagy kerülővel fel lehet jutni. Ez
volt rendesen a kóborlásaim végczélja. Fél nap oda, félnap vissza,
délben tüzet rakni targalyból a szikla lonkáján, pirított kenyérrel,
szalonnával fejedelmi lakomát csapni, s aztán kiülve a szédületes szikla
párkányára, megküzdeni a lehetetlen (nekem lehetetlen) festői
feladattal. Lábam alatt, az előtérben a bükkfák koronáiból alkotott
sötétség s a hol ez végződik, egy mosolygó zug, közepén a kis Tardona
füstölgő kéményü, elszórt házikóival, körülvéve sárguló szőlőkertek
koczkáktól, zöld vetések csikjaitól tarkáló dombokkal, melyek fölött a
Bükköt folytató kormos-zöld hegyek emelkednek elő; e hegysor fölé tódul
azután a gömöri hegyek csoportja; ezeknek az árnyéklata már lilaszinekbe
játszik, de rajtuk is uralg a trencséni, turóczi hegység lánczolata; ez
már felhő-kék, s ezek fölé emelkedik, mint egy fata morgana, a szepesi
Kárpátok fejedelmi sora; olyan kék, mint maga az ég, csak a havas
csucsok gyémánt fénye képezi az elválasztó vonalat. Ez persze nem az én
tudományomhoz mért feladvány. Azért mégis csak megbirkóztam vele, nem
tehetek róla, ha én estem alul.

Egy hatalmas tölgyhusáng a kezemben, melynek bunkója ólommal volt tele
öntve, a hosszú csizmaszárba dugva az éles konyhakés; ezzel azt hiszem,
hogy eléggé meg vagyok védelmezve holmi csikasz farkas támadása ellen. –
A puskát minden ember eldugva tartá most. Hire járt, hogy a kinél egyet
megtalálnak, az halál fia lesz.

Október közepe is eljött.

Ekkor ismét vendég érkezett Tardonára.

Ezuttal nagyon szivesen látott vendég: a vidám kedélyü Telepi. Azért
jött, hogy a Tardonán időző Károlykát hazavigye: hadd menjen külföldre
tanulni.

Ő volt a nemzeti szinház kedvencz komikusa: a Huglik és Prospectusok
személyesítője; gömbölyü arcz, gömbölyü alak és a mellett csupa
elevenség, villogó szemeivel, hegyes szemöldökeivel és kicsiny, hegyes
bajuszával; mintha négy szemöldöke, vagy négy bajusza lett volna, ő volt
a megtestesült magyar humor.

Ő hozta meg nekem az első hírt a külvilágból.

A rettenetes októberi napok eseményeit. Az elhihetetlen,
visszaidézhetetlen rémtetteit egy őrült embernek, a kinek nem elég
büntetés az, hogy kétszer lett elevenen eltemetve!

Ha én e Hiób hireket nem a tréfálkozó, a nevetve szitkozódó derék
komikus szájából hallottam volna meg! De ő annyira tudta azokat keverni
anekdotákkal, jóleső biztatásokkal, hogy elvette a gyilkoló késnek az
élét. S aztán tele volt optimismussal. Most jön még csak fel a mi
napunk! Jön az angol, jön a franczia a segítségünkre: a török
készülődik, az amerikai öklét mutogatja. – S ha mindezekre a fejemet
csóváltam, akkor azzal vigasztalt, hogy jön az amnestia.

Hanem aztán mikor egyedül maradtunk, nem hallotta meg más: akkor
elmondott mindent igazán, szépítetlenül.

Egyenesen a feleségem kértére és annak a megbizásával jött ide.

Az asszony maga jött volna; de most még gyöngélkedik, nagy beteg volt.
Már jobban van. Amint felépül, sietni fog Tardonára hozzám. Még e hóban
biztosan várhatom.

Van egy terve az asszonyomnak, a mely által engemet biztosan
megszabadíthatni remél: úgy, hogy nem üldözhetnek többé. De azt még
nekem nem mondhatja meg. Csak arra kér, de igen nagyon kér, hogy addig,
a míg ő ide visszajön, addig sehol ne mutogassam magamat, senkivel ne
érintkezzem, a kilétemet el ne áruljam; még csak egy levelet se irjak;
mert a kézirásomat felismerik s azzal minden el lesz rontva. Tehát
szentül fogadjam meg, hogy nem járok sehova s a tardonai becsületes,
jámbor embereken kívül senkivel sem beszélek.

Erre szavamat adtam.

Egyuttal jó meleg téli kabátot, nagy prémes süveget és duplatalpu
bagaria csizmát is küldött a számomra az asszonyom. Közelg a tél. S
nekem azt még majd itt kell töltenem az erdők között. Egy kis ezüst
pénzt is hozott a nőmtől Telepi: bankóért itt nem lehet semmit kapni.
Azután meg kávét. Az itt nem kapható. Pedig én azt szeretem reggelire. –
Beszéd közben kiszalajtá a száján Telepi, hogy bizony az asszony eladta
a smaragdos ékszerét, kis szállásba huzódott s nagyon szigoruan él.

De azért nincsen semmi baj!

Él még a magyarok Istene!

Sohasem fogom elfelejteni azt a tréfásan nevető ábrázatot, mikor a nagy
biztatás közben egyszer csak végig csordult a köny azon a gömbölyü piros
orczán!

Héjh – «dárum madárum!»

Mondjuk rá, hogy álom volt; de jó, hogy fölébredtünk belőle!

Én aztán az eddig festett képeimet átadtam Telepinek, hogy vigye haza a
feleségemnek.



XII. FEJEZET.

TALÁLKOZÁS A «POGÁNYOLTÁR»-ON.

Telepinek visszatérte után erőt vett a kedélyemen a búskomorság.

A nőm beteg volt; és én azt meg sem tudtam álmodni! Hátha meghalt volna?
A nélkül, hogy egy utolsó szót válthatott volna velem!

Hogy ő engem meg akar szabadítani. De mi módon? Azt nem szabad előre
tudnom. Senkinek sem szabad tudni.

Miért titkolják előlem?

Ah, az a sárgaszemű szörny gonosz kalauza a képzeletnek!

Egy hirhedett művésznőnek könnyen akadnak pártfogói!

Talán hatalmas urak, a kik életet és halált osztogatnak?

Örök sötétség, ne vedd el az eszem világát!

Ha én nekem ilyen áron kellene vissza kerülnöm a világba! Ez a
kedélyállapot türhetetlenné kezdett válni.

Némelykor erőt vett rajtam a vágy: kitörni innen az erdőből, bezörgetni
a legközelebbi hadparancsnoknak az ajtaján s megmondani a nevemet: «én
vagyok az a hirhedett lázadó: elhoztam a fejemet, fizetek!»

Az adott szavam visszatartott. Becsületszó volt.

Ah, a becsületszót, még ha a feleségének adta is az ember, akkor is meg
kell tartani!

Megigértem, hogy nem megyek ki sehová.

«Sehová?» De hiszen az erdő is «sehon.» És az Örvénykő teteje, az a
legsehonnább része a világnak, oda nem járnak emberek. Oda csak szabad
lesz elmennem.

Az első nem jól sikerült képét a nagy panorámának a nőmnek küldtem:
megkisérlem másodszor is.

Egy derült őszi reggel ismét vettem a kezembe az ólmos botomat; a jó
kedves háziasszonyomnak azt mondtam, hogy ma ne várjon haza ebédre;
felballagok rajzolni a «Pogányoltár»-ra.

Az urak «Pogányoltár»-nak, a parasztok Örvénykőnek hívják azt a csúcsot.

– De sokáig ne maradjon; mondá Csányiné. Hátha azalatt megérkezik a
kedveskéje?

Az én kedveském? Gondol is az arra, hogy engem itt felkeressen! Csak
biztatnak vele, mint a beteg gyereket azzal, hogy ha meggyógyul, majd
kap hintalovat.

Épen hetedik hete volt az nap, hogy eltávozott mellőlem.

Milyen véghetetlen idő!

Elindultam a hársas patak mentén s onnan fel az erdős hegyoldalnak, az
annyiszor bejárt, jól ismert ösvényen. A mogyoró hullott, már a somot
megcsipte a dér; tele szedtem vele a táskámat: ma dús lakomám lesz.
Találtam egy nagy korallgombát is; az parázsban megsütve valami pompás
inyencz falat!

Tíz óra lehetett, mikor feljutottam a «Pogányoltár»-ra.

Mikor a sziklapárkányra kiléptem, az igaz, hogy csodaszép látvány tárult
elém; csakhogy ez igazán nem lefesteni való. Tenger alatt az egész
ország! Az őszi köd, mint egy hófelhő takarta a vidéket egész a látó
határig, a melyből hóbérczek, hókupolák emelkedtek elő; másutt
megfagyott hullámokhoz hasonlított a ködburok. Itt-amott emelkedett ki
belőle nagy sötéten egy gömbölyű sziget: a legmagasabb hegyeknek ormai.
Hű képe a valónak. Nincs, semmi sincs már!

Biztosra vehettem, hogy délfelé majd lehull a köd s dérrel festi meg ez
erdőt, mezőt; de addig én nem rajzolhatok.

Addig is leheveredtem oda a sziklapárkányra s bámultam ezt a
mozdulatlan, nagy fehér szemfödelet, mely országot takart be. Eszembe
sem jutott most az éhség; szalonnás, kenyeres tarisznyám felakasztottam
egy krumpuczfenyő fára s ha belefáradtam a ködtenger bámulásába,
elnézegettem a vándor hangyákat, a mik a maguk rendes útját követve,
keresztül mászkáltak rajtam; nem törődve vele, hogy egy óriás odafeküdt
az útjukba hegyláncznak.

Itt fenn a magasban még a rigófütty sem zavarta a csendet.

A nap melegen sütött alá, egy szellő sem lendült; a fejem ott pihent a
nagy, zöld, mohos kövön. Úgy tetszett, mintha aludnám.

Egyszer aztán, mintha álmodnám, egy dal hangzott fel valahonnan, nem
messziről:

  «Nézd, ott a hegytetőn
    Egy bátor férfi néz felénk,
  Fegyverén tartja jobb kezét,
    Őrzi eszközét…»

Férfihang volt. Olyan ismerősnek tetszett.

Az első érzésem öröm volt. Valami ismerőst találni e nagy
elhagyatottságban. Csak ezután gondoltam arra, hogy ez fogadásom ellen
van. Nekem nem szabad olyan emberrel találkozni, a ki szintén ismer
engem.

De már késő volt kitérnem előle. Nem is volt merre. Az örvénykő
magaslatára csak egy ösvény vezet: akár Tardonáról, akár Malyinkáról jön
valaki ide s az én dalnokom azon jött fölfelé.

A dal folytatása közelebbről hangzott.

  «Nézd ott a kalpagján
    Egy vérszín toll lobogva leng
  Sötét palást függ a nyakán,
    Vad szeme ránk mereng.»

Most még egy női hang is hallatszott.

Valaki inté a dalnokot, hogy hegyre mászva ne énekeljen.

Tehát ketten is vannak.

A mint aztán egyre feljebb hágott az énekes, kiemelkedett a
sziklapárkány mögül az alakja is.

  «Reszkess! Féljed a vakmerőt!
  Inkább nevezd te igy őt
    Diavolo, Diavolo, Diavolo!»

De nem reszketett úgy senki, mint maga Fra Diavolo, mikor egy emberi
alakot meglátott a földön elnyulva maga előtt, a mint ő maga a sziklára
egészen fölhágott.

Én bizony nem igen lehettem valami biztató látvány, a mint báránybőr
süvegem a fejembe nyomva, a nagy furkósbottal a kezemben, térdre
emelkedém előtte.

Én hamarább ráismertem, mint ő én rám.

– Servus Bálványossi! Hát te hol jársz itten, a hol a madár sem jár?

Ekkor aztán nála is örömre változott az ijedelem.

– Ah, ah! az én poéta barátom. Minő isteni találkozás itt az égben! S
azzal odasietett hozzám. Összeölelkeztünk.

Ezalatt a kisérő utitársnő is felküzdte magát a sziklalépcsőkön a
párkányra.

Most azután rajtam volt a sor, hogy szemem szám tátva maradjon.

Az a női alak Erzsike volt: a tengerszemű szépség.

Hát «ez» hogy jön ide?

Hogy jönnek ezek ketten «együtt» ide?

Hogy jönnek ezek «ide» mind a ketten?

Pedig ez nem volt álomkép. A szép hölgy is rám ismert egyszerre. A
hegymászástól kipirult arcz nem lehetett pirosabbá az én láttomra, a
keble sem piheghetett jobban. Hanem az arczán volt valami visszás
kifejezés: a mit az ijedtség mosolyának lehet venni.

Bálint pajtás vette észre a kérdező bámulatot az arczomon s igazi
histrio-humorral fordult a kisérő hölgye felé, bemutatva őt nekem e
szavakkal:

– Az öreganyám.

Erre a élczre a hölgy elnevette magát.

És bennem volt annyi önmérséklet, hogy erre a bemutatásra ne viszonozzak
ezzel a szóval:

– Akkor jer keblemre, fiacskám! én vagyok a te öregapád!

Beértem ezzel a mondással:

– Sajátságos, hogy itt kell találkoznunk.

Az én barátomnak az arcza azonban egyszerre elkomorodott, mintha csak
instrukczióba lett volna neki zárjel közé irva a szerepében (egyszerre
komoly arczot ölt.)

– Azonban édes barátom, mindenekelőtt szavadat kérem, lovagias szavadat,
hogy senkinek a teremtett világon el nem fogod árulni, hogy engemet itt
láttál! Tudod, én még most Rengetegi Tihamér vagyok, a míg a régi, szőke
hajam ki nem nől. (Ez a mostani csak paróka.) S erre az én fejemre magas
díj van kitűzve. Egy szó; és elvesztem. Parolát rá, hogy nem szólsz
senkinek felőlem.

– Ez a fogadás kölcsönbe megy, feleltem rá. Én épen olyan komolyan
követelem tőled, hogy te se szólj senkinek én felőlem, mert én is
bujdoklóban vagyok itten.

Erre a szóra az én duplaminőségű emberem elkezdett kaczagni. A
legszabályszerűbb szinpadi kaczagás volt az, a kezét a hasára téve, a
hátát meggörbítve, a félsarkán megfordulva, prüszköléssel vegyített
hangon.

– Pruhühü, hahohó! uhuhu, krikiki! Te is bujdokolsz a német elől. No ez
derék!

Én elförmedve kérdezém, hogy mi van ezen olyan igen nevetni való.

– Hogy te bujdokolsz? A császáriak elől bujdokolsz? És te? Hát nem
tudod, hogy a haditörvényszék előtt valamennyi képviselő azzal védelmezi
magát, hogy a te «Esti Lap»-odnak volt a munkatársa? Hiszen mindenki
tudja, hogy te voltál Debreczenben a «békepárt»-nak az organuma. Hiszen
mindenki tudja, hogy te voltál a császáriaknak a szövetségese.

Ez meg már épen dühbe hozott.

– Láttad te valaha az «Esti Lap»-omat?

– Látni nem láttam, de mi közöttünk katonák között általános volt a
közvélemény, hogy te vagy az, a ki a császáriakkal együtt trafikálsz.

Erre közbekiáltott Erzsike, nagyot rántva a barátom gallérján.

– Az ostoba beszéd! Azt csak az ilyen szájhősök hiresztelték, mint maga!
Ő bizony nem volt áruló! Csak mind olyan jó hazafiak lettek volna, a kik
hetvenkedtek.

– Jó, jó! Hiszen én sem hittem belőle semmit. Oh dehogy. Sietett a
véleményét megmásítani az én barátom, megjuhászodva a «nagyanyjának» a
rendreutasításától.

– Hogy nem voltam az, a minek rágalmaztak, annak bizonysága az, hogy
most itt vagyok veled együtt a «Pogányoltár»-on, s újból kérlek, hogy
senkinek ne szólj arról, hogy velem találkoztál.

Erre megint Erzsike vette fel a szót.

– No e felől aztán én állok jót. Majd én ott leszek a tisztelt úr
mellett, s ha a szája eltalál járni, majd ott lesz az én tenyerem, a mi
betapaszsza.

Bálint úr nevetett.

– Ilyen asszony ám ez. Valósággal olyan hirtelen keze van. Nincs egy
nap, hogy a tenyerének a súlyát meg ne ismertesse velem.

Én erre nagyon kritikus képet csináltam. A barátom olvashatta belőle,
hogy kiváncsi vagyok rá: miféle jussa van az ő pofájának Erzsike rózsás
tenyerei által naponkint felképeltetni.

– A táborban keltünk össze, a tábori lelkész áldása mellett. Dobpörgés
és ágyuk dörgése mellett.

No ez elég jogczím.

Erzsikének a szemei felém voltak emelve, mintha ehhez a rövid
történethez még nagyon sokat tudnának beszélni.

Bálint barátom jónak látta elragadtatásba hangolni magát.

– Barátom! Micsoda asszony ez! Egy heroina! Egy Jeanne d’Arc. A csodák,
a hőstettek lánczolata az, mely bennünket egymáshoz kötött. Nem
hitvestárs, több annál: fegyvertárs volt ő nekem! Majd elbeszélem én te
neked azt mind egyszer.

– Csak megérjük…

– Mit? Megérjük? Hát te kicsinyhitű vagy? Ám én szembeszállok a sötét
rémekkel. Én indítom meg a lavinát, mely a világot ki fogja vetni a
sarkaiból!

Ráhagytam, hogy csak indítsa meg s magam ahhoz fogtam, hogy az erdőből
száraz targalyat hordjak össze egy rakásra.

Bálint az alatt deklamált a fellegeknek.

– Minő látvány! Egy tenger az egész ország! Mi egyedül állunk, mint a
teremtésben segédkező demiurgusok a semmiség fölött. A mi a buta népnek
a fejét nyomja, arra mi lábunkkal taposunk.

– Van már szintársulatod? kérdezém én tőle, leszállítva őt a szuffiták
közül.

– Szintársulat? Igaz, hogy abban járok. Brutusnak a bohóczot kell
játszani, míg napja eljő. De majd, ha üt a megtorlás órája, mint egy
ember, úgy fogunk felállni, eltiport szabadságunkat visszavívni.

– Az én furkósbotommal úgy-e?

– Óh, ne gondold azt, szólt Bálint barátom büszke lenézéssel. Nincs
titkom előtted. Egy amerikai szabadsághős talált fel most egy fegyvert,
mely a polgár kezében a soldateska fölött ellenállhatlan előnyt fog
nyujtani. Angol neve van: «revolver.» Nálam már van egy belőle.
Oceánon-túli összeköttetéseimnél fogva sikerült megszereznem. Nézzed.

Azzal elővett az oldaltáskájából egy forgó pisztolyt, a minőt még én
akkor csakugyan nem láttam. A «Colt»-féle revolver volt az; öt lövésre
készítve. Ezt még előlről kellett tölteni s e végett a töltény hengerét
kikapcsolni, külön minden lyukába a lőporszaruból port tölteni, a golyó
végén szeg volt, arra egy parafa fojtást kellett megerősíteni, azután a
golyót töltő vesszővel és kalapácscsal a csőbe beverni, majd a
töltényhengert a helyére visszakapcsolni, a piramidlikre lőkupakokat
fölrakni, az ellenség ez alatt pauzálhatott és nézhette, hogy mi lesz
ebből?

Bálint barátom szörnyen bízott a csodafegyverében.

– Láthatod, hogy én minden eshetőségre készen vagyok. Hitemre! Drágán
adom el az életemet. Neked megmegmondhatom, te nem fogsz elárulni. Itt a
«Pogányoltár» alatt van egy barlang, a melynek létezéséről csak a
beavatottak tudnak. Azt választottam én ki magamnak rejtekhelyűl. Mikor
megindul a hajsza ellenem, egész dandár zsandár rukkol ki, hogy
elfogjon, én beveszem magam ebbe a barlangba, ott van eltéve számomra
élelmiszer és pálinka egész hétre való: tombolhatnak aztán körülöttem!

Minden kifordított kedvem daczára nevetnem kellett ezen a bölcs
elővigyázaton.

Bálint barátom pedig annál tüzesebben magyarázta.

– Barátom! Ahhoz a barlanghoz csak egy keskeny meredek út vezet. Medvék
taposhatták, a mikor még itt a Bükkben tanyáztak. Ha engem ottan ostrom
alá próbálnának venni, egy tábor ellen megvédeném magamat ezzel a
revolverrel!

Én ez alatt szépen kicsiholtam s hozzáfogtam, hogy a tüzes taplóval
lángra szítsam a száraz harasztot.

Bálint barátom ijedten kapta meg a kezemet.

– Mit akarsz, barátom?

– Tüzet rakok, barátom!

– Minek az, barátom?

– Szalonnát pirítok nála, barátom.

– Meglátják odalenn, hogy itt mi tüzelünk.

– Ugyan, hogy látnák meg, mikor olyan sűrű a köd oda alant?

Igazat adott s engedte, hogy meggyujtsam a targalyrakást, a mi azután
egyszerre vigan kezdett el ropogni.

Bálint barátom ez alatt kiállt az Örvénykő párkányára, strázsálni a
ködöt s időnkint értesített a terep változatairól: már szakadozni kezd,
már felszáll; mindjárt meglátszanak a házak.

Én az alatt a tűznél pirítottam a kenyérszeletet s utána a fanyársra
tüzött szalonna darabot, a lecsepegő zsírt nagy szakértelemmel juttatva
a kenyérre.

Erzsike is kedvet kapott tőlem.

– Adja ide maga is a táskából a kenyeret, szalonnát, mondá Bálintnak.

– De hátha szükségem talál rá lenni «majd»?

– Nekem már «most» van rá szükségem.

S azzal odament hozzá s elkezdett a táskájában kotorászni.

– Ugyan, hogy lehet ön ilyen prózai teremtés! feddé Bálint a hölgyet.
Ily ünnepélyes pillanatban! Ily dicső látvány előtt! Nézze ezt a
felséges tüneményt! Az egész ködfelleg egyszerre felemelkedik, mint a
szinpadi kurtina. Az óriási theátrum büvösen tünik ki a függő
fellegkárpit alól. A napsütötte hegyoldalak, a fehérlő házak oda alant.
Most új hegyláncz emelkedik elő. Rőt erdők! Mintha színaranyból
volnának…

– Adja ide a szalonnát!

– A szívemet, a véremet, te érted! De a szalonnát ne kérd most! Nézd,
még mindig a föld emelkedik elénk; csupa hegy, hegy, hegy! Még semmi
égbolt. S ez a méla isteni csend körül! Csak a távoli hámorból hangzik
át a pőrölygépek kimért zuhogása, mintha a föld szívének dobogását
hallanók. Hát a te szíved nem dobog-e jobban e felséges helyen?

– Dobog, dobog! Nagyon sebesen dobog. De majd azután nézzük azt a pompás
tüneményt.

– De mikor egy ilyen pillanat fölér egy világgal!

A természeti tünemény valóban rendkívül szép volt; a mint az egész
ködfelleg gyorsan fölemelkedett a hegyekről s a mely arányban eltakarta
az eddig derült kék eget felettünk, annyiban tárta fel az egyre
kibontakozó hegyhátánhegy panorámát a lábunk alatt; a nap sugárküllői
széles fénysávokban löveltek alá a felhőszakadékból. Ha Bálint barátom
hamis páthosa nem zavarta volna, ez csakugyan magasztos jelenet lett
volna.

– Nem! Nem! Ezt nem lehet állva nézni! Itt térdre kell borulnunk. Itt
istenek járnak!

Bálint barátom térdre bocsátkozék s hogy Erzsike nem akarta a példáját
követni, átfonta a karjaival, úgy szorítá magához.

Az pedig szabadulni akart ez ízetlen ömledezések elől.

– Maga épen úgy tesz, mint az egyszeri professor, a ki olajlámpát
tartott a hold felé, hogy a vendégei jobban lássák.

– «Elsbeth!» sóhajta fel keservesen a seladon, (az «Erzsikét» persze nem
lehet sóhajtva ejteni). Emlékezzél vissza azon ünnepélyes pillanatra, a
midőn így szóltunk egymáshoz: «milyen jó volna e perczben meghalnunk
együtt!» Nem a mi közös barátunk (itt rám nézett) irta-e e gyémánt
mondatot: «Egy jó halál többet ér egy rosz életnél.» Jer, szentesítsük e
mondatot! Egymást átkarolva, szív sziven dobogva! Egy szédület, egy
szökés innen e kőszálról s aztán egy kéjes repülés, melynek vége a
csillagok között van.

– Menjen! Ne bomoljon! Nekem semmi kedvem sincs az égbe felugrani.

– De én magammal viszlek oda, mint egy walkür! Te, barátom, megörökíted
a végkatastrophánkat egy hős balladában!

S azzal karjára emelte a hölgyet s a meredély párkányára lépett vele.

– Imádkoztál-e ma, Desdemona?

Erzsike restellkedő tekintetet indított felém. Én úgy tettem, mintha
észre sem venném. Mi közöm én nekem a ti gyöngéd scénátokhoz? Én
szalonnát pirítok.

– Hiszed-e, hogy képes vagyok veled együtt meghalni e pillanatban?
rivalgott Bálványossi Bálint vadul, a szemére lecsuszott parókával.

Ekkor a hölgy hozzám szólt könyörgő hangon:

– Ugyan, édes Móricz…

«Édes Móricz?» No hát mégis csak segítek rajtad. Ahogy már egyszer
tettem. A költők kezei hosszúk.

– Bálint barátom, mondám, fel sem kelve guggoló helyzetemből, onnan a
parázsrakás mellől. Látod azt a két puskás embert ott a hegyi úton
felfelé jönni?

– Ké–két–pu–hus–ka–hás? – monda a hős, – a dörgő bassbaritonból
egyszerre vékony fistula hangba térve át. Hol vannak?

S azzal egyszerre elment a kedve minden meghalástól.

Rögtön letette az öléből az áldozatát.

Én mutattam neki a szalonnatartó nyársammal, hogy ott jönnek, ni!

Ő is meglátta őket.

– Bar–rátom! Az–zok zsan–zsandárok.

– Meglehet, hogy zsan–zsandárok, mert ketten vannak.

– Oltsd el gyorsan azt a tüzet!

– Ha tehetném, se tenném meg. S ha megtenném, sem érne semmit. Ezóta
megláthatták.

– Mondtam, hogy ne csinálj itt tüzet!

Erre aztán Erzsike támadt ő rá:

– De a maga komédiázása hozta őket a nyakunkra. Mit declamált itt a hegy
tetején? Azok azt hiszik most, hogy itt embert ölnek.

– Egyenesen erre felé tartanak! suttogá, hüledezve Bálint barátom. – Ha
megkapnak, veszve vagyok.

Én biztatni kezdtem:

– Hát hiszen mi is ketten vagyunk. Az én ólmosommal, meg a te
revolvereddel majd csak megvédjük magunkat.

– Bar–rátom! Nekik puskájuk van, a mi négyszáz lépésre hord, a revolver
pedig nem hord csak harminczra s akkor sem talál a czélba. Ezt mi nem
reszkirozhatjuk meg. Egészen más, ha én a sötét barlangban vagyok, ők
meg kinn a világoson, én látom őket, de ők nem látnak engem.

– Hát el akarsz bujni a barlangba?

– Oh, nem az életemért, hanem a hazámért, melynek sorsát a keblemen
viselem. A csizmám talpa tele van titkos megbizásokkal Angliából és
Törökországból. Nekem nem szabad könnyelműen koczkára tennem mindent.

– No hát csak bujtasd el magadat.

Most aztán Erzsike szólt közbe:

– De hát aztán én velem mi lesz? Én nem mászhatok le négykézláb a maga
medvebarlangjába.

– Azt nem is engedném meg. Hisz itt van a mi közös barátunk. Ő itt fog
maradni. Ugy-e, te nem futsz el innen? Hiszen tégedet nem ismernek ők. A
te arczképed még nem jelent meg sehol. De az enyém már közkézen forog.
Minden utczaszegleten ott lobog a személyleirásom. Ha ide jönnek, mondd
azt, hogy te voltál az, a ki azt a scenát csináltad. Mondd, hogy ő a te
feleséged.

– Azt nem mondom.

– Hát tégy akármit, nem bánom. Én te rád bizom.

– Jól van, jól van! zsémbelt az Erzsike, de hát aztán? Ha maga ott marad
az oduban, a mi jó barátunk is haza megy, én mit csináljak itt magamban
egyedül a kőszikla tetején? Én magamban soha haza nem találok az erdőn
keresztül.

Az én barátom olyan olcsó nagylelküséggel mondá ekkor e nemeskeblü
kinálatot:

– Kedves barátom! vidd haza őt magaddal.

Ez volna a furcsa drámai fordulat.

– Nem! Nemeskeblü barátom. Az nem úgy lesz. Te csak tedd el magadat az
utókor számára. Majd mi ketten hát itt maradunk. Két eset közül az
egyiknek kell bekövetkeznie. Ha az a két puskás férfi itt talál engem, a
mint az albumban tájképet rajzolok, vagy elhiszi, hogy jámbor pictor
vagyok: azt már tudják, hogy Telepy Károly itt jár és rajzolgat,
elhiszik, hogy én vagyok az, Erzsike meg a – hugom; – vagy pedig nem
hiszik el s akkor bekisérnek mind a kettőnket Miskolczra. Az utóbbi
esetben nem kell magadat a visszatéréssel fárasztanod. Ha azonban néhány
óra mulva a barlangból előjösz, s azt látod, hogy én még mindig a
sziklapárkányon ülök s a rajzomat folytatom, akkor tudhatod, hogy a
fegyveres invasió tovább vonult s akkor aztán visszajöhetsz Elsbeth
nagysámhoz. Akkor aztán – áldásom reátok! – Megyünk, a honnan jöttünk –
keletnek nyugatnak.

Ebben megnyugodott.

– De aztán el ne áruljatok! dörmögé, rémkedő tekintetet vetve reánk. Még
ha kínpadra vonnának, se mondjátok meg, hogy hol vagyok.

Hitemre fogadtam, hogy még a spanyolcsizmával sem veszi ki belőlem a
titkot semmi hatalom.

Erre aztán ő szépen, négykézláb, elmászott a sziklatetőn a lépcsős
ösvényig s eltünt a bokrok között.

– Ejnye! Csak már a szalonnát s kenyeret ne vitte volna el magával,
évelődött a hátramaradt hölgy.

– Majd megosztom én kegyeddel az enyémet: kettőnknek is elég lesz.

S azzal fogtam a görbe bicsakomat, a kenyérszeletet kétfelé vágtam, a
szalonnát falatokra aprítottam; sót, paprikát hintettem rá.

Aztán meg még valamit. Egy gerezd fokhagymával kellően bedörzsölgettem a
piritott kenyér oldalát. – Ez is napkeleti «virágnyelv!»

Egyébiránt – mit tesz az? Ő neki az a férfi az ideálja, a ki a
fokhagymaevés után nem mossa ki a száját.

Tehát egyedül voltunk – a pogányoltár tetején hamvadozó parázshalom
mellett, egymás mellé letelepedve s osztoztunk egy darab kenyéren és
szalonnán: – az én hajdani ideálommal.

Nem is olyan nagyon «hajdani». Hiszen még alig mult három éve, hogy a
sárgarigók beledanoltak a mi kihallgatatlan beszélgetésünkbe.

Erősen zavarta az idylli hangulatot az a concrét körülmény, hogy az én
eszményképemben e három év alatt már a harmadik remeke a teremtésnek
találta fel az álmában kivett oldalbordáját. Először egy divat-lyon,
azután egy pusztai Antinous; most meg egy szinpadi Othello.

De még ennél is csillapítóbban hatott a kedélyhangulatra az a
kellemetlen feszültség, a mit két fegyveres alaknak a felénk közeledése
okozott, a kik az erdei útnak a vigályos részén, majd itt, majd amott
bukkantak elő, folyvást közelebb a pogányoltárhoz. Azok kétségtelenül
ide tartanak.

– Jó lesz nekem addig rajzolni valamit az albumba, a míg ideérnek. Hadd
lássák, hogy mi dolgom van itt?

Azzal kiültem a meredély párkányára, az albumot a térdemre téve s
elkezdtem a vázlatot nagyjából körülvonalazni.

A hölgy odaült szorosan mellém s elnézte, hogyan nézegetek, hol a
hegyekre, hol a papirosra – csak az ő szép szemeibe nem.

Még egy szót sem váltottunk egymással – egyenesen.

Egyszer aztán mégis csak megrestelltem a hallgatást s a nélkül, hogy a
rajzolásomból fölnéznék, így szóltam hozzá:

– Én biz azt gondoltam, hogy kegyetek már azóta Gyuricza Péterestül az
egész világot telecsinálták sajttal és túróval.

Ekkor aztán megkapta mind a két kezével a rajzoló kezemet, úgy, hogy
abba kellett hagynom a munkát s szomorú hangon mondá:

– Ön engem végtelenül megvet most, ugy-e? De, ha én elmondom önnek, hogy
micsoda rettenetes csapásokon mentem én azóta keresztül, hogy
legutoljára láttuk egymást, hát akkor irgalommal lesz hozzám.

Azt mondtam neki, hogy csak beszéljen, én hallgatom, most nagyon ráérek.

– Mikor legutoljára találkoztam önnel – emlékszik rá? mikor úgy becsapta
az orrom előtt az ajtót; – pedig hát, Istenem, én csak jót akartam. Nem
gondoltam, hogy úgy megharagítom vele: – hát akkor mindjárt utána
láttam, hogy visszatérjek haza, a Gyuricza Péter karámjához. Ejh, de
megbántam, hogy olyan rosszul kezdtem önnél a beszédet. Hiszen más okom
is volt odamenni. Mikor a fiskálisaim elvállalták a peremet, az a szőke
igen practikus ember volt, megkinált egy kis pénzzel, a mit majd
visszafizethetek neki, ha a peremet megnyertem. Én azonban a büszkét
játszottam s visszautasítottam a kinált pénzt. Pedig hát voltaképen már
akkor nem volt több három huszasomnál, a mit a vaj árából félre tudtam
dugni. Ez pedig a gőzhajóra nem elég. Öntől nem restelltem volna kérni.
Csak egypár forint kellett volna. De miután kidobott a szobájából,
elmaradt a kérés.

– Nagyon sajnálom, hogy ezt nem találtam ki.

– Én még jobban sajnáltam. Kénytelen voltam aztán ebben a szorult
helyzetben egy Bécsbe menő tyukász szekerére felkérezkedni, a két
huszasért felvett a csirkés kosarai közé; útközben még maradt egynéhány
garasom a megszálló korcsmákban megfizetni a zsuppnak az árát, a min
háltam. Harmadnapra szerencsésen elértünk Új-Szőnyre. Odáig elfogyott az
utolsó darab kenyér és sajt a kosaramból. A csapszék előtt egy sánta,
béna koldus szólított meg az Isten nevében; csak egy két krajczárosom
volt még. Egy krajczárt visszakértem belőle a koldustól; mert tudtam,
hogy a hídon vámot kell fizetnem. Lássa ön, ez az ön hibája. A pesti XII
pont közé már a hídvám eltörlését is felvehette volna.

Ejh, de mérges voltam! A fél rajzomat ki kellett gumilasztikumoznom.
Erzsike meg nevetett – a maga nyomoruságán is, meg az enyimen is.

Azután folytatá:

– Már most innen gyalog hazáig. A Dunasoron végig mehettem a nélkül,
hogy a városba be kellett volna térnem s onnan aztán ki a külső
sánczkapun. Egy ismerőssel sem találkoztam. Ellenben nagy csoport
nemzetőröket láttam, kék attila dolmányosan, nagy sietve vonulni a vár
felé, dobszó mellett. Nagy dologban lehettek, hogy meg sem látták a szép
asszonyt. – Azután csak haladtam szép csendesen az ismerős úton.
Magamban elgondoltam, mint a mesebeli tojásáruló asszony, hogy mit fogok
én majd kezdeni, ha a vagyonomat a kezemhez kapom. Elviszem magammal a
Gyuriczát jó messze, Erdélybe, ott veszek neki egy birtokot, a hol sok
marhát lehet tenyészteni, magam megtanulok szőni, mint azok a
pakulárasszonyok, az uram a saját szövöttesemet fogja viselni, a
szobámat felczifrázom himzett törülközőkkel, körülaggatom mázas
korsókkal, a tálason sorban lesznek a czintányérok. Lesz egy szilvásunk,
annak a termését én kifőzöm pálinkának: méheket tartok és méhsert
csinálok, mézes kalácsot sütök, azt a Péter nagyon szereti, ha vásárkor
hozzá juthat. – Ez alatt észre sem vettem, hogy már egész közel jutottam
a gulyás tanyához. – Dél felé járt az idő, a kémény füstölt. –
Bizonyosan a kis szolgáló főzi az ebédet, az én utasításom szerint. Hogy
meg lesz majd lepetve a Péter, ha én viszem ki utána a fazekat a
karámhoz! – A mint a konyhába beléptem – ott senkit sem találtam a
tűzhelynél. – Egyenesen benyitottam a szobába. – Hát mit látok? – Az én
Gyuricza Péterem ott ül az asztal mellett – a feleségével s szép
kedveskén ebédelnek egy tálból.

(– Ahán! – dörmögtem én közbe. Költői igazságszolgáltatás, ezt magam sem
gondolhattam volna ki jobban.)

– Én egyszerre kéket-zöldet láttam magam körül. A torkom összeszorult,
egy szót nem voltam képes kiejteni. De annál jobban fel volt vágva a
nyelve a kis menyecskének. A mint engem meglátott, felpattant a
helyéből, félrecsapva a fejkötőjét a fején, a két csipőjére tette a két
kezét s nekem támadt:

«Ejha! drága nagyságos asszony! Hát hushagyó kedd van ma talán, hogy
maskarában járunk? Tán elvesztett itt valamit, azért jött? Bizonyosan a
zsali ruháját? Szép nagyságos asszony, mondhatom! Nincs magának elég
derék ura odahaza? A szegény paraszt gulyást kell elbolondítani? – Hát
ha már nem elégszik meg a maga hites férjével, a kivel a fejét
beköttette, nem tud magának válogatni a magához való gavallérok közül?
Az én tarka vánkosomra kivánkozik ez a kofputztzos fejecskéje?
Szégyenlje magát».

Én meg voltam dermedve. Ez a szembeszálló furia arcz elvette minden
erőmet. Kétségbeestemben a Péterre néztem.

Az mind ezalatt ott ült, az asztalra tehenkedve s nyelte a turós
dödöllét.

«– Hát igazság ez, Péter? rebegtem hozzá könyörögve. Hát kend engedi ezt
velem tenni?»

Erre ő az asztalra ütött az öklével egy nagyot s rákiáltott az
asszonyra:

«Asszony! Te hallgass! Ne járjon a nyelved! Ülj le az asztalhoz és
zabálj! Majd én beszélek!»

A menyecske szót fogadott nagy dérdurral; de a míg az ura beszélt is,
folyvást közbe ejtegetett ilyen szókat: «Még az én ruhám is felszedte!
Nem loptam én azt! – A szép cziczruhámat! – Hogy összeczafatolta! Mintha
a kispiaczi korcsmákban hentergett volna benne!»

A Péter pedig beszélt bölcsen:

«Nagyságos asszonyom! Engedelmet kérek. Én tudom, mi a tisztesség.
Katona is voltam. Becsületet tudok. A mi nem összevaló, az nem
összevaló. Lovat, meg ökröt nem fognak össze. – A parasztnak
parasztasszony való, az úrnak asszonyság való. – Ugy-e hogy soha, egy
kis ujjal sem bántottam a nagyságos asszonyt? Pedig, de sokszor
elrontotta a vajat! Kukoricza, mind kapálatlan maradt. A disznók nem
esznek, mert elvásott a foguk; mert nyers kukoriczát kaptak. Már ez még
sem lehetség. Hát majd mikor a tehenek ellenek, ki lesz ottan? – Hát
aztán a kemenczét ki tapasztja ki? Az ujjas mándlimat kirágták az
egerek, most is foltozatlan. Aztán már hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy
«te Jutka!» – Ez már úgy tudja a kötelességét, mint a parancsolat. – Ha
ráverek meg sem nyikkan! – Pedig hát azt megkivánja a derekam, különben
a csömör áll a hátamba. – Azt is ki tudja kenni.»

(Én eldobtam a kezemből albumot, plajbászt s hanyatt vetettem magamat,
úgy kaczagtam. Lehetetlen volt ezen nem nevetni. Erzsike maga is azt
tette.)

– Hát hiszen most már én is kaczagok ezen nagyot, de abban a helyzetben,
mintha korbácscsal vertek volna rám, úgy esett ez a beszéd. Végre én is
dühbe jöttem, rárivalltam Péterre.

«Kendet bizonyosan Bagotay Muki vesztegette meg, hogy fogadja vissza a
feleségét, kit ő miatta elcsapott?»

«Oh, kérem alássan, azt ne tessék mondani, hogy megvesztegetett. Én
igazlelkü ember vagyok. Nekem Bagotay úr ő nagysága ajándékozott tíz
darab tinót; de meg nem vesztegetett.»

A szivem elfacsarodott erre a szóra.

– Tíz tinót! Én ezért a parasztért feláldozom az egész lételemet, azt a
világot, a melyben eddig éltem, ismerőseim becsülését, uri kényelmemet.
És komolyan fölteszem magamban, hogy az ő kedvéért parasztnővé leszek;
dolgozom, nélkülözök, nyomorgok s ha egyszer megkapom a vagyonomat, azt
mind neki adom, urrá teszem, az ő saját izlése szerint! – s azalatt ez a
csivasz bitang elcserél engem tiz tinóért.

(Én siettem felvilágosítani Erzsikét, hogy ez valóban a törvény által
megszabott díja a házasságtörésnek, melylyel az ki van egyenlítve.
Verbőczy mondja: «raptor solvat decem juvencos». (A nőrabló fizessen tíz
tinót.)

Erzsike tovább mesélt:

Még aztán a Péter patriarchalis tanácsokkal kezdett szolgálni.

«Nagyságos asszony. Egyet mondok. Térjen vissza a nagyságos úrhoz.
Bizony Isten, semmi sem fog történni. – No, mondd meg, te Jutka, igaz
lelkedre, ütöttelek-e meg csak a kis ujjammal is, mikor visszajöttél? A
nagyságos úr is azt fogadta. Ő is behunyja az egyik szemét. Úgy
veszszük, mintha birkóztunk volna s egyszer az egyikünk csapta volna
földhöz a másikat, másszor a másik. Egyik pofon fölmegy, a másik
pofonra, a hogy gavalléros!»

(– Ne nevettessen már; mert nem tudok rajzolni, könyörögtem Erzsikének.)

– Hát mi a gutát talál ezen nevetni valót? Én még most is sirhatnám
mérgemben.

– Hát hisz épen az a nevetni való.

Ekkor aztán az asszony is elkezdett szépen beszélni hozzám, a mi még
boszantóbb volt.

«Béézon, édes szép nagyságos asszony, becsülje meg azt a szép nagyságos
urat. Jaj de fáin egy uraság. Ha nekem a Péterem nem volna!» (De ilyen
adta, ezt sokszor elfelejtetted! kiálta közbe a Péter.)

Száz szónak is az lett a vége, hogy vegyem fel az itt hagyott ruháimat s
vessem le a Jutka köntöseit, a miket most jogtalanul kuszpitolok.

Ez ellen még csak kifogást sem lehetett tennem; a mi a másé, az a másé;
elkezdtem a kendőt, a pruszlikot lerakni magamról, ott előttük.

Ekkor aztán a másik asszony elszégyenlette magát helyettem; «gyerünk
ezzel a benyilóba», átvitt a kis szobába; ott előszedte az almáriomból
az otthagyott uri ruháimat s aztán segített átöltözködnöm. Ez alatt
olyan barátságos, olyan szelid lett, úgy beletalálta magát a paraszt
nyájasságba, a cselédhizelgésbe: «jaj, milyen szép karcsú termet! de kár
volna ezt a parasztnak ölelgetni! Micsoda szép fehér vállak! De kár
volna ezeket a batyuczepeléssel megrontani! Hogy meg vannak a szép
lábacskái pöczczedve a sok gyalogolástól! Alig megy fel rá a régi
topánka. Minek volt már ez a nagy szeleskedés! Édes Istenkém! Ha minden
uri asszony mindjárt azt cselekedné, hogy a mint az urát rajta kapja
valami menyecskés dolgon, egybe összecsapja magát a legelső paraszttal.
Nem kell ám ezt olyan nagyra venni. A férfi csak férfi, kivált, ha
gavallér. Grófnékat is láttam én már, a kiknek az ura kikapó volt. – Hát
mit kivánhat tőlük az ember? – Hiszen a csokoládés kók már csak a
legjobb étel a világon, de ha mindennap csokoládés kókot adna az ember
az urának, még azt is megunná. Csak térjen haza szépen, lelkem,
nagyságos asszonykám, a drága jó úrához; majd meglátja, milyen szivesen
fogja látni!

Azt mondtam rá, hogy én ő hozzá vissza többé nem mehetek. Sirtam
szégyenemben. Elértette a menyecske, hogy miért sirok.

– Jaj, lelkem, nagyságos asszonyom, eltagadjuk ám valamennyien ezt a kis
vakácziót. Összebeszéltünk már. Azt hazudjuk, hogy a nagyságos asszony
csak jól rá akart ijeszteni a nagyságos urra, az egész idő alatt el volt
bujva a tiszttartóéknál.

– Hát a virágárulás a piaczon? Meg a séta a vízen keresztül?

– Arra is azt mondjuk, hogy mind az csak trucczból történt. Már hogy is
merné ilyen csivasz paraszt, mint az én emberem, egy ilyen drága kincsre
vetni a szemeit? Bolondnak mondják az ilyen dolgot: az, a ki elhiszi.
Megreperáljuk ezt gyönyörüségesen.

– Válóperünk is foly már.

– No, a felül meg már épen ne fájjon a feje a nagyságos asszonynak.
Visszavonta már az instantiáját a nagyságos úr. Bizony Isten. De higyje
el nekem, hogy visszavonta. Azt mondta a nagyságos úr, hogy igen nagy
zavarban van. Hogy a dézsmát, meg az úrbért elvesztette: alig kap pénzt.
Az urak ott Pesten meghozták a morgatoriumot, vagy mi a frányát? hogy a
régi adósságot nem kell megfizetni; de már most meg uj adósságot nem
lehet csinálni. Ha elválik a nagyságos asszonytól, a százezer forintot
vissza kell fizetni, s akkor ő dob alá kerül. A’ bizony.

Most kezdett már előttem világosodni. Ez a fecsegő asszony kiszalajtotta
a száján a titkot, hogy miért kellett az én idyllemnek bevégződni. Hisz
ez a tiszta kétszerkettő! Visszavesznek engem, mint a diákot a vakáczió
után az iskolába. Azért sem megyek vissza!

Mikor fel voltam öltöztetve a régi ruháimba, a gulyásné felnyitotta a
benyiló ajtaját s kibocsátott a nagy szobába.

A gulyás már akkor egész parádéba tette magát: felvette az ünneplő
mándliját, felhúzta az új csizmáit; úgy állt előttem, a kalapját a két
kezében tartva. Alázatos volt, mint egy cseléd. Megcsókolta a kezemet, s
én csak most vettem észre, hogy milyen nagyon szúr a borostás álla.
Mikor megszólalt, olyan hangon beszélt, mint a hogy az égett emberek
szoktak sápitozni, mikor megállnak a konyhaajtóban koledálni:

– Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom; engedelmet kérek, ha
valamivel megbántottam volna, nem akaratommal történt. Bocsássa meg
kegyesen a hibámat, soha sem cselekszem többet. Hogy most az egyszer úgy
megestem…

Nem tudtam, hogy mérgelődjem-e, vagy nevessek?

Ő érzékenyedett el, s a lobogós inge ujjával törülgette a szemeit. Ő
adta a bűnbánó Magdolnát.

Az ajtó mögé volt támasztva egy hosszú fűzfapálcza, azt ő kezébe vette.
Csak néztem, hogy mi lesz azzal a bottal, tán nekem akarja adni a
zarándokoláshoz?

– Engedje meg, drága jó nagyságos asszony, hogy én kisérhessem haza a
kastélyig. Valami baja ne történjék. Rossz emberek vannak. A kutyák
megugatják, a bika is megkergetheti.

– De én nem akarok a kastélyba menni, mondám neki.

Erre tátva maradt a szája: «Ah! Hát hová?»

– Az az én gondom. Alá is út, fel is út. Megyek, a merre a szél fúj.

Ekkor összeszedte a bölcseségét. Olyan kenetteljes hangon
prédikácziózott, mint egy ó-testamentomi patriarcha:

– Neé tegye azt, drága jó nagyságos asszony! Neé szomorítsa meg azt a mi
kedves, jó nagyságos urunkat. Nincs annál jobb ember a világon. Engedje
meg, hogy haza kisérhessem. Csak messziről, husz lépésről.

Én türelmetlenül toporzékoltam, kiabáltam, hogy menjen az ajtóból,
ereszszen utamra.

Ekkor a Péter kirukkolt a színével:

– Nagyságos asszonyom. Már ennek meg kell lenni. Én nekem a jó nagyságos
úr, mikor azt a tiz tinót adta, hogy a feleségemet visszafogadjam a
házhoz, azt mondta, hogy: «no, Gyuricza Péter! ha még az én asszonyomat
is hazahozod a kastélyba, nem sajnálok tőled még tiz rugott borjut».

(Erdők, sziklák visszhangzottak a kaczagásomtól; nem birtam
visszatartani.)

De már erre bennem is felforrt a méreg! Tudja? Ha engem dühbe hoznak,
akkor én oroszlán vagyok. Kikaptam a pálczát a Gyuricza Péter kezéből:
«Nesze, bitang, pimasz! Nesze, a tiz rugott borju!» Nem tudom, tiz
volt-e? Nem számláltam. S a nagy mahomed ember hátat fordítva, szaladt
előlem a szobában az asztal körül, mint a rajtschulban s ordított, mint
a viziló, míg a bot össze nem törött a hátán. A felesége meg dehogy
interveniált volna; felállt a padkára, onnan nézte nagy gyönyörködéssel,
hogy egyszer valahára akad valaki, a ki az ő tirannusát jól
elnáspángolja.

Csak úgy el ne lettem volna fáradva az úttól!

Akkor kezdtem el magamhoz téregetni, mikor már künn voltam a mezőn s a
szél kifujta a fejemből a hőséget. Ez az idyll hát szépen be lett
fejezve; de mi kezdődik el most?

Hogy a Bagotay Mukihoz vissza nem megyek, az az egy bizonyos.

De hát hová?

Előttem volt a szép Duna. A töltött út mindenütt mellette visz el.
Oda-oda támaszkodtam egy vén fűzfához s elnéztem a nagy élő vizet.
Egy-egy hal nagyot czuppantott benne, a mint felugrott a levegőbe. A
viztől nem félnék, hanem a halaktól félek. Nem tudtam magamat elölni.
Azt szerettem volna, ha igaz lett volna, mivel gyermekkorunkban
ijesztgettek bennünket, ha a vízbe kihajolva néztünk a partról:
«Vigyázz! Hátad mögött leskelődik egy ördög, az beletaszít.» De hát nem
taszított bele. Nem tud már az ördög semmit. Nem állja ki a
concurrentiát az ember fiaival. De hát aztán valósággal érdemes két
ilyen emberért, mint a Bagotay Muki, meg a Gyuricza Péter öngyilkossá
lenni? Kinevettetni a halálban!

Azt gondoltam, hogy hazamegyek az anyámhoz.

Ő csak nem dobhat ki a házából. Nem bánom, büntessen meg, megalázom,
megtöröm magamat, elviselem a haragját. Ő mégis anyám, egyetlen gyermeke
vagyok, kell, hogy szeressen egy kicsit. Másnál úgy sem kereshetek se
irgalmat, se szerelmet. Mikor magam is gyülölöm magamat!

Ezzel a gondolattal indultam a város felé.

Rekkenő meleg volt, erős déli szél fújt, olyan száraz, forró, mintha
fűtött kemenczéből jönne, a homokfelhő egészen eltakarta a vidéket s
mikor egy forgószél előkapott, a fűzfához kellett menekülnöm, hogy le ne
sodorjon a töltésről. Nem tudom, minő szakasza volt a napnak? Nekem,
tudom, hogy délelőtt volt; még az nap nem ettem. A Gyuriczáék
elfelejtettek megkinálni a «nyögvenyelővel», pedig elfogadtam volna. A
szomjuság ellen egy párszor lementem a Dunához s ittam a tenyeremből. Az
útfélen találtam egy virágot, a mit úgy hínak, hogy papsajt.
Megkóstoltam, de nagyon rosz volt. Sietnem kellett, akármilyen fáradt
voltam is, hogy mentül hamarább elérjem a várost. Jó lett volna már egy
darab kenyér is, a milyent pénteken a koldusoknak osztogatnak otthon.

A mint így sietek a város felé, egyszer csak valami sötétség keletkezik
előttem az égen s a mint feltekintek, rémülve látom, hogy a városban tűz
támadt, annak a fekete füstje gomolyog fel a porfelleges égbe.

A forró számum a város felé vitte a fekete füstöt. Szent Isten! Az egész
város porrá fog égni!

Én elkezdtem most már futni. Elfeledtem, hogy fáradt vagyok, éhes
vagyok; a rémület új erőt adott. És mentől közelebb értem a városhoz, a
füst annál magasabbra gomolygott. Most már nem volt fekete, hanem veres;
milliom sziporka kavargott fölfelé s egész háztető darabok repültek
lángolva közötte; a hol egy cserépfedeles ház gyuladt ki, ott, mint a
tűzijáték röppentyüi, pattogtak a tüzes cserepek szerteszélylyel. Egy
egész utcza állt már lángban, a mint a városba megérkeztem. Ordítozó
embercsoportok, vágtató szekerek, jajgató asszonynép, elgázolt gyermekek
s közöttük bömbölő tehenek, ökrök, a mik vadultan igyekeztek a tűzfény
láttára a sötét istállókba visszamenekülni; mind össze-vissza rohant,
ész nélkül, előre, hátra. Én egy mellékutczába betértem, hogy el ne
gázoljanak; azon keresztül, gondoltam, hogy eljutok a mi házunkig.
Mindenütt jajgató emberekkel találkoztam, a kik házaikból a féltett
holmiaikat igyekeztek az utczára kihordani. Oltásra senki sem gondolt. A
zsarátnok úgy hullott, mint a zápor. A mint az anyám házához elértem,
már akkor az is egészen lángokban állt. Az volt a legmagasabb ház az
utczában. Egy csoport honvéd igyekezett a tüzet oltani; mások behatoltak
a házba s az ablakokon keresztül hajigálták ki a butorokat. Egy
aranyrámás képet láttam kirepülni: az a szegény jó apám arczképe volt.
Oh, de szeretett az engem; ha ő meg nem halt volna, nem volnék én az, a
mi vagyok! Csupa idegen arczok votak. Hiába kérdeztem tőlük, hogy hol az
anyám? Meg sem hallották! Egyszer aztán odajött egy pléhgalléros, valami
őrnagy s rájuk rivallt a tűzoltó honvédekre: «Mit oltogatjátok itt a
tüzet? Érdemes rá! Itt tanyázott az az ezredes, a ki fölgyujtatta a
várost! Menjetek a kórházat oltalmazni! Hadd égjen ez az átkozott
fészek!» Nem tudtam, hogy eszemen vagyok-e, vagy megőrültem? Miért
átkozzák a mi házunkat? A honvédek egy ezredesnek a nevét kiabálták, a
ki sokszor járt a mi estélyeinkre. Még, ha felismernek, engem is a tűzbe
dobnak. Egyik nehéz szekér a másik után hajtott keresztül a szegény apám
arczképén, Még azt sem tudtam megmenteni. Zsibbadt kábulatomból egy
iszonyu orditás rázott fel; ezernyi-ezer ember sikoltása: «Jézus Mária,
a szent András ég!» Már az egyik tornya annak a gyönyörü nagy
székesegyháznak kigyuladt, a másikban még kongtak a félrevert harangok.
A néptömeg magával sodort, minden ember a templomot sietett megmenteni.
Már késő volt! A második torony is kigyuladt, a harangok elnémultak, a
templom tetőzete is égett. A szép templomi zászlókat, a miket az urnapi
processiókon a czéhek férfiai szoktak nagy pompával körülhordani, félig
elégve hordták ki a hulló üszkök közül. Olyan iszonyu volt a hőség, hogy
nem lehetett a piaczon megmaradni. «Oda az egész város!» kiabálták az
emberek; fussunk a szigetre. S azzal tódult az emberáradat a szűk
utczákon keresztül a Dunapart felé. Én arra gondoltam, hogy nekünk ott
van egy nyárilakunk (boldog emlék!) tán az anyámat is megtalálom ottan,
lehet, hogy ő is odamenekült s mentem én is az emberárral. Mire a
szigeti dobogóhídhoz értünk, már nem lehetett a megtorlott tömegtől
előre hatolni. «Miért jönnek vissza?» «Azért, mert a dobogóhíd is ég!»
Rettenetes látvány volt! Az egész Dunasor lángban állt már s a szigetre
vezető hídon harapódzott odább a tűz; a Duna füstölgött a beléhullott
gerendáktól; gabonás hajók, malmok, lángolva úsztak alá s csapódtak a
jégtörőkbe. A vámszedő háznál egy csoport nemzetőr tartotta vissza a
népet, hogy az égő hídra ne rohanjon. Azok beszélték el, hogy mi
történt. Még a tűznél is nagyobb veszedelem. Egy császári ezred akart
szép csendben bevonulni a várba. Már Tatán voltak. A polgárok megtudták
s kiszedték előlük a hajóhidat. Most azok boszúból, hogy a hadicsel nem
sikerült, felgyujtották a várost. Milyen átkozódás volt az! Folyvást azt
az egy nevet hallottam emlegettetni. Azét a főtisztét, a ki az anyámat
nőül akarta venni, ha a forradalom közbe nem jön.

(Én nem tudtam folytatni a rajzolást; a köd nem a tájékon feküdt már,
hanem az én szememen.)

Az asszony folytatá a rémlátással teljes történetet:

Ekkor a vár fokáról három ágyulövés dördült el. Lehet hogy csak jeladás
volt, a mit tűzvész idején szoktak tenni a csapatok consignálására.
Hanem ez ágyulövésekre az egész néptömeg eddigi rémülete még nagyobb
rémületté idomult át: «Az ellenség ostromolja a várost!» Erre az az
egész sokaság, mely eddig a Dunapartot ellepte, egyszerre visszatódult
az égő városba, keresztül a lángoló utczákon, az égő gerendákon. «A
Vágdunára, a Vágdunára!» kiabálta mindenki. Arrafelé még van szabadulás.
Azt csodálom, hogy össze nem gázoltak. Rémültömben egy hajóslegénynek a
karjába kapaszkodtam s a becsületes ember, a kit soha életemben nem
láttam, tűrte, hogy belécsimpajkózom, még biztatott, hogy csak jól
fogjam meg, el ne maradjak tőle s aztán úgy vonszolt magával az egymás
hátán tóduló sokaságon keresztül.

(Az elbeszélőnek pihenőt kellett tartani; úgy elfojtotta a keblét e
rémjelenet előadása: az arczán a veriték gyöngyözött. Idő vártatva birta
csak folytatni):

Soha ezt a napot én el nem felejtem. Egyik rémület a másikat irtotta ki
a szívből. A félrevert harangok kongása máskor idegreszkettető hang: és
volt olyan óra, a mikor vigasztaló szózatnak tetszett az égből; még egy
toronyban kongtak a harangok, a kálvinisták tornyában. A többi
templomtorony mind égett már, ez az egy még megvolt. A szél ellenkező
irányban fujt, a tűz azon városrész felé nem terjedt. Mindenki a
kálvinista torony irányában tartott. A vár közelébe eső utczákat a
nemzetőri hadcsapatok elzárták a futó népség elől; az egyetlen utcza, a
melyen a Vág felé menekülni lehetett, a Szombati-utcza volt. Fele annak
is lángban állt; de a hol a Nagy Mihály-utcza elválasztja, attól kezdve
épen maradt. Az önök háza volt a legszélső épület, melyen túl nem
terjedt a tűz. De az átelleni szegletház, a vendégfogadó földig égett.
Oh, ez a kedves ismerős ház! Azokkal a hűs folyosókkal, azokkal a veres
márványoszlopokkal, a miknek a keresztvasán annyiszor producálta ön
előttem az acrobatai gyakorlatait! Az a gondolatom támadt, hogy e nagy
szorongatásomban odamenekülök. Valamikor szívesen láttak ottan! A
kedvemért még új befőttes üveget is bontottak fel. Igaz, hogy sokat
vétettem ennek a háznak! Szememre is hányta az az öreg asszony.
Kinevettem az ő fiát! Ezzel a kaczagással kikergettem a világba! De hát
a nagy szerencsétlenség idején a haragot elfelejtik. Oda menekülök az ön
anyjához. Ezt gondoltam, a mint a házukat megláttam. Hát ezt a jelenetet
megint nem fogom soha sem elfelejteni. Ott állt a jó öreg asszonyság a
házajtóban, abban a barna ruhában, abban a fodros főkötőben, a miben ön
lefestette az arczképét s a futó emberek közül, a kinek az arczát
megismerte, azt megállította s azt kérdezte tőle: «nem látták-e az én
fiamat?» s hogy ezt mondták, hogy: «nem láttuk!» a kezeit tördelte,
keservesen zokogva: «Oh, szent atyám, én istenem! miért nincs itt az én
fiam?»

(Jajh! Mi esett a szemembe?)

Az asszony folytatá:

Mikor az ön anyjának ezt a szavát hallottam, megint új rémület fogott
el. Nem jutott eszembe, hogy önnek még egy bátyja is van, a ki városi
közgyám s annak most a városházán kell helyt állni s a míg a tető ég a
feje fölött, az árvák vagyonát megoltalmazni. Nem mertem az utczának
azon oldalán végigmenni; áttértem a másik oldalára. Hátha engemet is
megragad s én tőlem is azt kérdezi: «hová tetted a fiamat? Ha ezek a te
átkozott színváltozó szemeid nem volnának, most itt volna ő mellettem,
nem volnék magamra hagyva!» Nem mertem a színe elé kerülni, inkább a
saját anyámnak a haragos arczát viselem el, mint az ön anyjának a
könybelábbadt tekintetét. Eltakartam az arczomat s úgy futottam el
mellette.

Nem birta tovább mondani. Odafektette az arczát az ölembe, úgy zokogott.
Ez igaz volt…

(Hajh, hajh! A mit egy nevetés szele elfúj, azt egy könyözön sem hozza
vissza többé!)



XIII. FEJEZET.

HOGY VOLT TOVÁBB?

Mikor újra felemelte az arczát, olyanok voltak a szemei, mint egy
álomjáróé, a ki a holdvilágba bámul. Csaknem feketéknek látszottak, úgy
ki voltak tágulva a pupillái. Halkan beszélt:

Még most is, mintha előttem volna az egész kép. A város legnagyobb része
lángban állt. Estének kellett lenni: a kálvinista toronyban az óraütés
belevegyült a félrevert harangkongásba. Az óra ütött nyolczat, a
félrevert harang ötöt, az emberek számlálták, épen tizenhárom. Nap nem
sütött már, de az egész égboltozat világított, a sürű füstfellegek
tűzverőfénye csinálta a pokolbeli nappalt s ebben a rettentő
világításban, mint valami rémbálvány, emelkedett ki a kálvinista templom
tornya, szörnyeteg nagy réztetejével s annak a csúcsán a nagy
aranygombbal és csillaggal. Csillag és gomb úgy ragyogott, mint egy
túlvilági tünemény. A tűz ropogását túlordította a tizezernyi rémült
ember kiáltozása, az állatok üvöltése. A város megyercs-utczai részéből,
a hol a szekeresgazdák laknak, mind összetódultak a kocsik, lovak,
tehenek, gazdáikkal együtt a Rozália-térre s a «czigánymezőre». Mozdulni
nem tudtak egymástól. Ekkor a jajgató, szitkozódó, átkozódó sokaság közé
odaomlott az az embertömeg, mely a Dunapartról törte magát az égő
városon keresztül, azzal a rémorditással, hogy: «betört a városba az
ellenség!» A rémhír akkorát nőtt, mire idáig jutott, hogy már látták az
ellenséges katonákat a városba berohanni. «Ölnek, pusztítanak! Fussunk!
Fussunk!» Némelyek még azt kiabálták hozzá, hogy: «most már a várból
fogják bombáztatni az ellenségtől elfoglalt várost!» Egyszerre tele lett
minden utcza, mely a Vág hídjához vezet, menekülő szekerekkel. A kik
elébb akartak odajutni, azok a «kis piacz» szűk utczáján igyekeztek
előre. Én rémületemben egy ilyen vágtató szekérnek a saraglyájába
kapaszkodtam, úgy futottam lélekszakadva a szekér után. A könnyü
topánkák mind ki voltak már szakadva a lábamon s tele lettek kavicscsal.
Nem értem rá, hogy megálljak és kirázzam belőlük. Abba a szekérbe igen
jó lovak voltak fogva s a kocsis nem kimélte az ostort. A kocsiülésben
két asszony ült paraszt szürben. Én csodálkoztam rajta, hogy
burkolhatják be magukat azokba a szürökbe s a fejüket a nagy kendőbe,
mikor olyan pokoli hőség süt köröskörül, földről, égről, mindenünnen.

Az a kocsi szerencsésen eljutott a vágdunai hídhoz, mielőtt a többi
menekülő szekerek eltorlaszolták volna az utat. Ott a révnél meg kellett
állnia, mert a vámszedők a hídpénzt követelték. Az, hogy ég a város, ő
reájuk nem tartozott! azért a hídvámot meg kell fizetni. Az egyik
asszony odaadott egy száz forintos osztrák bankjegyet. Abból meg a vámos
nem tudott visszaadni. Furcsa parasztnők ezek, a kiknél nincs aprópénz,
csak száz forintos bankó. A míg ezek itt alkudoztak, nekem eszembe
jutott, hogy hiszen az uri ruhám van rajtam most s annak a zsebében
mindig szokott lenni egy ezüst tizes, hogy ha koldussal találkozom,
odaadhassam neki. Odaszóltam a pórnőknek: «Én nálam van egy tizes,
odaadom a vámszedőnek, csak arra kérem, hogy vegyenek fel a kocsijukra,
van hely a kocsis mellett. Nem bánom, vigyenek akárhová». Erre az egyik
asszony hirtelen odakiáltott a kocsisnak: «Ne engedje felülni ezt a
leányt, nem veszszük fel!» Aztán meg a vámszedőnek mondá, hogy tartsa
meg hát azt a százast, ha nem tud visszaadni belőle, csak a kocsijukat
ereszsze tovább. Én elszörnyedtem ezen az embertelenségen. Micsoda
szivtelen asszony lehet ez, a ki ilyen veszedelem idején egy menekülő
nőt fel nem vesz a kocsijára? Parasztasszony létére inkább százas bankót
veszteget kárba? Felgerjedésemben megkaptam a parasztasszony fején a
bebugyoláló nagykendőt s lerántottam az arczáról. – Majd jéggé fagytam!
– A saját anyámat ismertem meg. – «Anyám, édes anyám! Hát nem ismer rám?
Én vagyok a kegyed lánya, az Erzsike!» Erre az anyám a szűr gallérját
vonva arcza elé, parasztossá elváltoztatott hangon mondá: «Menjen innen,
hagyjon békét! Nem ismerem a kisasszonyt. Én nem vagyok magának az
anyja. Ereszsze el a kendőmet!»

Azt hittem, hogy megőrülök. Nem ismer rám az anyám! Nem akar a kocsijára
felvenni. Mint a villám, úgy lobbant át a lelkemen az a gondolat, hogy
hisz ő az, a kit a nép így átkoz. Bizonyosan igaztalanul átkozzák, de az
ilyenkor nem segítség. A kire a népdüh kimondja: «ez az!» az el van
itélve. Nekem nem szabad itt az anyámat elárulnom. Hirtelen odadobtam az
ezüstpénzt a vámszedőnek, hadd bocsássák útjára a szekeret. Gondoltam,
hogy ha egyszer a hídon túl leszünk, akkor nem kell többé az anyámnak az
üldözéstől félni; felvesz majd magához a szekérbe. Azzal a hátulsó
lőcsbe fogózva, futottam tovább a szekér mellett, a míg a fortificatio
sánczain túljutottunk, ki az országútra. Ott aztán ismét elkezdtem
lelkendezve könyörögni, a hogy fulladozó hangom engedte: «Anyám, édes,
jó anyám! Vegyen fel a kocsira. Odavagyok. Nem tudok tovább menni». Nem
ügyelt rám. Szidott, kergetett: «Takarodj! Pusztulj! Marsch innen!» S
hogy még sem akartam elmaradni, utoljára megfogta a lőcsbe kapaszkodó
kezemet s erővel lefeszegette az ujjaimat a lőcsről s aztán nagyot
taszított rajtam, hogy én végig estem az útfélen. A szekér tovább
robogott.

Idáig tartott az erőm. Nem birtam a lábaimon állni többé, úgy
reszkettek. Testben-lélekben összetörve e rettenetes nap
kínszenvedéseitől, térden vánszorogtam az árok széléig. A halálfélelem
ösztöne mondta, hogy az út közepéről eltakarodjam, a hol
agyongázolnának. Ott azután fekve maradtam, nekidőlve egy útszéli
jegenyének s aztán néztem az előttem végigvonuló rémlátványt
érzéketlenül. A menekülő szekerek hármasával, négyesével vágtattak végig
az országúton, összeakadtak a tengelyeikkel; volt iszonyú káromkodás;
egy-egy szekeret belefordítottak az árokba, az asszonyok, a kik rajta
ültek, sikoltoztak, jajgattak kétségbeesve; némelyik szekeres arra a
vakmerő gondolatra jött, hogy keresztül törjön az árkon, le az
országútról a szabad mezőre; a többi követte a példáját; olyan közel
gördültek el mellettem, hogy szinte elgázoltak s én nekem már annyi
akaraterőm sem volt, hogy a lábamat elhuzzam a gördülő kerekek elől.

Ekkor trombitaszó vegyült a zürzavaros lárma közé. Egy csapat huszár
igyekezett utat szabadítani a menekülő szekérsorok között a szénás
szekereknek, melyeket, mint később meg lett nekem magyarázva, a
várkormányzóság átszállíttatott az égő városból a Vágon túl fekvő Izsa
helységbe. A vezénylő tiszt szitkozódott, káromkodott s kardlapozta a
kocsisokat, a kik a katonai vonat útját elállták: «Átkozott pugrisok! A
helyett, hogy a tüzet oltanátok, világgá szaladtok! Mi az ördög lelt
benneteket? Nincs az ellenség a hátatokon! Menjetek az öregapátok
lelkébe vissza!»

Nekem ez a hang olyan ismerős volt. Csak hogy ezt az arczot még nem
láttam. Pörge bajusz, franczia szakáll, huszáros egyenruha, a fején
tollas kalap. Soha sem láttam.

Úgy tünt fel előttem, mint a mesebeli sárkányölő vitéz.

Mind ekkorig senki sem akarta észrevenni azok közül, a kik mellettem
elrobogtak, hogy az árokparton egy nyomorúlt teremtés fekszik. Akárki
leánya, de magával jóltehetetlen. Senki sem ügyelt rám.

Ez a tiszt észrevett. A legnagyobb küzködés közepett megfigyelte, hogy a
lovának a lábai előtt egy nő fekszik. Hirtelen visszarántotta a
paripáját s a nevemen szólított:

– Elsbeth nagysám! Hogy jön ide? Az Istenért! Mi történt vele?

Erről a megszólításról ráismertem. Ezt a nevet csak egy ember szokta
használni, mikor amaz emlékezetes színpadi próbákon a szerepemre
betanított.

– Bálványossy úr! Director úr! – rebegtem én, örvendezve.

– Nem! Nem! Rengetegi kapitány a nevem! Hát a mama hová lett? Elfutott?
Jól tette. – Üljön fel nagysám, ide az én szekeremre; majd én biztos
helyre szállítom.

– Nem birok fölkelni.

Ekkor hirtelen leszállt a lováról, a kantárját az ordináncz kezébe adta
s odajött hozzám; fölemelt a karjaira, úgy vitt a szekeréig s ott
elhelyezett a jó illatos szénába.

Olyan érzés volt az, mintha a paradicsomba vinnének.

Aztán rám dobta a köpönyegét. Idekinn hideg volt már és szél fújt.

Még egyébre is kiterjedt a gondja:

– Ott van az elemózsiás tarisznyám, Elsbeth nagysám. Ma bizonyosan nem
vacsorált; szedje ki belőle a mit talál. Valami ital is lesz a
kulacsban. Az jól fog nagysámnak esni. Aztán ne féljen semmit. Ott áll
még a fügétmutató szűz a vár ormán.

Azzal ismét felszökött a lovára s folytatta hatalmasan a kommandirozást,
hogy a szénás szekereit keresztül törtesse a szekértáboron. – Azt
hittem, hogy egy arkangyalt látok.

Nem is kináltattam magam többet. A mint megkaphattam az élelmiszeres
tarisznyát, a mi elébb kezembe akadt, sonka, pogácsa, czipó, azt tömtem
magamba. Úgy faltam, mint egy menageriából kiszabadult vadállat. Azt
hiszem, hogy ha a mennybéli üdvösségemet kérték volna tőlem, azt is
odaadtam volna azért a puha szénában fekvésért, meg ezekért a mohón
lenyelt falatokért.

Mikor aztán jóllaktam, a hogy még soha sem, akkor lecsavartam a csutora
tetejét s a számhoz vittem; nem ízleltem elébb, mi van benne, csak
húztam, húztam, a hogy a lélekzetem birta, a míg a szomjam kivánta; azt
hiszem, hogy pálinka volt. Mikor nem tudtam már tovább inni, szétnéztem;
az egész világ olyan tréfás színt vett föl előttem. Az égő város egy
nagy illuminatió; a közepében a kalvinista torony; nem egy torony, hanem
három; a bolondos egyre tánczol, jobbra-balra lógatja a fejét s
valamennyi ember és ló, kocsi, szénás szekér, azok mind ugrálnak,
tánczolnak, a lakodalmas nép rikongat hozzá. Azzal elvesztettem az
eszméletemet.

Mikor másnap, husz órai alvás után, fölébredtem, egy parasztház
szobájában találtam magamat. Két férfi tanakodott fölöttem: a tábori
orvos és «ő». – «Hogy érzi magát, Elsbeth nagysám? Ez itt az én kis
szobácskám».

Ettől fogva vagyok én «Elsbeth nagysám».

Ezzel Erzsike odalépett a meredély párkányára, két kezét összetette a
keblén s arczát hátra fordította felém.

– Elmondtam mindent, már most itéljen ön el. Nem szükség, hogy
megtaszítson, csak a kezével intsen felém. Én elvégzem.

Én ijedten kaptam meg a kezét s elrántottam a szédítő sziklapárkányról.

– Ne kisértsen Istent! Legyen eszén. S erővel oda vontam a parázs mellé.

– De hát «élet» ez?

– Csendesüljön le. Azok a fegyveresek már itt jönnek felénk!

Nem voltak csendőrök. Két jámbor erdész volt, a diósgyőri kamarai
uradalomból. Egy szürke szakállu öregebb ember, meg egy fiatalabb segéd.

Semmi ellenséges szándék nem vezette őket ide. Láthatták is, hogy igen
ártatlan mulatságot mívelünk itt, a tűz mellett falatozunk. A sziklán
hagyott albumomban a megkezdett tájkép.

Szép barátságosan üdvözöltek bennünket, a mit én viszonoztam. Kérdeztem
az öregebbtől, hogy nem követtem-e el valami tulajdonsértést az által,
hogy a más fájából tüzet raktam? Ha igen, megtérítem a kárt; – a mire az
öreg azt mondta, hogy nincs semmi panasz ellenem; a targaly a szegény
emberé, a ki összeszedi, idézte erről a classicus német balladát, a
melyben a roszszivü erdész a szegény parasztot megfosztja a
rőzse-kötegétől. Tehát olvasott embernek kellett neki lenni.

Azután azt is elmondta, hogy miért jöttek ide:

– Észrevettük onnan alulról a füstről, hogy az Örvénykövön látogatók
vannak. Kötelességünknek tartottuk feljönni. Az erdőben farkasok járnak.
Arra akartuk önöket figyelmeztetni.

– Köszönöm a nagy barátságot. A farkasok, úgy tudom, hogy nem támadják
meg az embert.

– De most nagyon impertinenskednek, mintha tudnák, hogy a kormány
beszedte mind a puskákat. Csak éppen nálunk hagyott meg egy párt. Nappal
ugyan elkerülik az embert, de sötétben, vagy hófuvásban nagyon
orczátlanok.

– Mi sem szándékozunk itt maradni estig, csak én akarom befejezni a
vázlatomat, a miért ide felfáradtam.

– De figyelmeztetem az urat, hogy a hóesés hamarább be fog következni,
mint az éjszaka. Én ismerem az időjárást; mikor ilyen nagy köd fekszik a
tájon reggel s az hirtelen felszáll s egyszerre homályos idő lesz, akkor
még az nap havazást várhatunk. Ez nekem régi tapasztalásom.

– Sietni fogunk haza.

– Tardonán tetszik lakni, vagy Mályinkán?

– Én Tardonán lakom.

– Isten áldja meg az urat. Én ott ismerek minden embert.

Azt sem kérdezte, kinek hínak? Kezet szorítottunk s azzal mind a ketten
odább mentek.

– Hát érdemes volt ezért a barlangba bújni? mondá Erzsike, mikor az
erdészek eltávoztak.

– Van olyan ember sok, a ki a nagy veszélylyel szembe mer szállni s a
kis veszély elől elbujik.

– S ön azt gondolja, hogy ez az én barátom valami vasevő? – Sokáig én is
azt gondoltam. Nem volt példátlan dolog, hogy abban a rendkivüli
korszakban az emberek egyszerre átalakultak. A kiről azt hittük, hogy
valami anyámasszony katonája, valóságos hős lett. Lettek ügyvédekből
ezredesek; a háború sok jellemre nemesítő hatással van. Én igazán azt
hittem, hogy Rengetegi a nevével együtt az egész alakját elcserélte.
Mikor másokat buzdítani kellett, olyan ékesszóló senki sem volt, mint ő.
Én valóban büszke lehettem rá, hogy mi egymáshoz tartozunk. A mint az
osztrák hadak körülzárták a várost s a legelső bombát beröpítették a
városház-térre, az egész közélet egyszerre fenekestől felfordult. Nem
volt már etiquette. Nagyúri családok elhagyták a házaikat, a kiké még le
nem égett s a czigánymezőn állítottak fel sátorokat, azokban laktak.
Odáig nem hordtak el a monostori ágyúk bombái. A bódéban megszünik az
erkölcs szabályzata. Egy katonatiszt nagy tekintély volt akkor s annak a
karjába kapaszkodva, menni végig az utczán, dicsőség volt. Hogy férje-e
a karján vezetett nőnek, az nem volt kérdés; derék ember, vitéz ember!
Ez volt a fődolog. S ha ismerőssel találkoztam, úgy mutattam be, mint
jövendőbelimet. Azt mindenki tudta, hogy a válóperem meg van kezdve
Bagotay Mukival. De hol van most törvényszék? prókátor? biró? Az mind
kardot visel s az ágyúknál szolgál. Ha kérdezték, hol lakom? hát a
várban! A várban lakás irigylett állapot! Ott bombamentesek a szobák.
Azt hiszem, hogy többen irigyelték a sorsomat, mint szánakoztak rajta.
Én is beletaláltam magamat a katonaéletbe. Adtunk concerteket s azokon
én hegedültem, Rengetegi pedig declamált. Mikor az ellenség legjobban
szórta a bombákat a várra, mi felvittük a zenekart a bástya tetejére s
ott jártuk, nagy muzsikaszó mellett, a csárdást. Hadd bosszankodjék a
német! Nekem hirem volt már, mint rakétás tánczosnőnek.

(Én bizony nem igen épültem ettől a beszédtől.)

Erzsike vette észre, hogy nem igen tetszenek az ő tábori viselt dolgai.

– Hát, édes barátom, azt ne higyje ám ön valamikép, hogy az én életem
ezen epizód alatt csupa dinom-dánomból állt; volt abban egy kis
intermezzo is. – Azt tudhatja ön, hogy a télen a komáromi dolgok nagyon
rosszul álltak. A katonai kormányzó gyönge kapaczitás volt ahhoz a
feladathoz, a mi egy ilyen hatalmas vár védelmezésével együtt jár; a
várőrség henyélt és zugolódott. Árulásról suttogtak! Sőt a tüzérség
főparancsnokát meg is fosztották az állásától. A magyar kormányt kellett
volna értesíteni Debreczenben a veszélyes helyzetről és más
várkormányzót kérni, a ki tapasztalt vezér. De hogyan lehessen
Komáromból Debreczenbe izenetet küldeni? Ki vállalkozik arra a vakmerő
feladatra, hogy a Komáromból küldött tudósítást, valamennyi ellenséges
hadseregen keresztül, elvigye s az arra adott választ megint
visszahozza? Egy hírnököt már elküldtek, de az nem tudott visszajönni.
Ez fejben járó tréfa.

Egy este azzal a szóval jön be hozzám a casamátában levő szobába
Rengetegi, hogy:

– Elsbeth! Itt az óra, a melyben búcsut kell vennünk egymástól.

Én azt gondoltam, hogy be van csípve.

– Csak nem vesztett ön el engemet talán a kártyán?

– Kegyedet nem; de a fejemet. Elvállaltam a debreczeni küldetést. Nagy
fába vágtam a fejszét; vagy hatot, vagy vakot! Ezer forintot adtak a
markomba, hogy a szökésem útját teljes sikerrel készíthessem elő.

– S ön azt az este mind elkártyázta.

– Hát már ezt kegyed hogy találta ki?

– Studiumom van nekem ebben. Ismerem már ezeket a hippocratesi
ábrázatokat. Már most mit fog ön csinálni?

– Megmentem a becsületemet. Elmegyek az útra pénz nélkül.

– Hallja ön! Azt hiszem, hogy ön innen, ebből a bombázott várból
szivesen kimegy – hanem, hogy ide vissza is jöjjön, abban nincsen hitem.
Mást mondok én önnek. Adja ide nekem azt a hivatalos értesítést, a mit
el kell vinni, majd én eljuttatom azt a kormány kezébe.

– Hogyan? kérdezé Rengetegi roppantul megörülve.

– Azt még önnek sem mondom meg. Én már régen főzöm ezt a tervet. Önnek
ebben csak passiv szerepet kell játszani. Ön elrejti magát Izsa faluban,
melyet az ellenség nem tart megszállva, mert a vár-ütegek alatt fekszik;
s ott meghuzza magát addig, a míg én visszajövök a Debreczenből küldött
válaszszal.

(Én most már bámulni kezdtem ezt a nőt.)

– És Rengetegi barátom elfogadta ezt az ajánlatot?

– De nagyon kapott rajta. Beszélt nekem lélekemelő példákat a
világtörténelemből, hős asszonyokról, a kik együtt harczoltak a
férjeikkel, Rozgonyi Cziczelléről. Felfogadta, hogy ha szerencsésen
bevégzem ezt a küldetést, azontúl «Zenobia királynénak» fog nevezni.

– Még az nap este elkészültem a tervemmel. Rengeteginek a haját,
bajuszát, szakállát befestettem feketére, hogy olyan könnyen
felismerhető ne legyen.

(– Ez hát a kegyed ötlete volt?)

– Azután eldugtam őt egy hetényi parasztházban, azzal az utasítással,
hogy addig házi börtönt adjon magának, a míg én nem kopogtatok az
ajtaján. Akkor hozzáfogtam a saját alakom átidomításához. Nekem egy
czigánybanda primásának kellett lennem. Hejh, akkor festette volna ön le
az arczképemet! Akkor voltam ám szép. Az arczom befestve dióhéj levével,
olyan fekete lett, hogy olvasva is elmehettem a czigányok között, a
hajam annyira lenyírva, hogy csak vállamig ért, az öltözetem uraságtól
levetett ajándék kabát, rám nem szabott gunya, soha ki nem mosott ing; a
legszurtosabb «malaczbanda» primásává lettem.

(Nem állhattam meg, hogy a kezét meg ne szorítsam. Milyen áldozatokat
tud hozni egy asszony – a hazáért – meg a szeretőjeért!)

– Ez még mind tréfa! Akkor összeszedtem magamnak egy bandát. Ha egyedül
jár a czigány, elfogják, mint kémet; de ha quartettben jár, akkor vígan
mehet. Szereztem magam mellé egy bőgőst, egy klarinétost, meg egy
kontrázó hegedüst. Könnyü volt őket rábeszélni, hogy otthagyják a
bombázott várost, a hol az úri emberek mind kiszorították őket a
czigányviskóikból. A hús, kenyér megdrágult s nem volt semmi kereset. Ki
muzsikáltatott e szőrnyü farsangon?

Én tehát negyedmagammal neki indultam annak a hosszú, bizonytalan útnak
gyalog. Szánkón csak akkor jár a czigány, ha valami uraság viteti s
olyan uraság nem volt a vidéken. Útközben, ha találtunk egy csereklyével
rakott szekeret, mely a nádasból fütőszert szállított, arra
felkérezkedtünk: de ott meg majd elfagyott a lábunk. Megint csak
leszálltunk.

A legelső faluban, Ó-Gyallán már ott találtuk az osztrák cernirozó sereg
egy csapatját, a vasas németeket. A czirkáló patrol bekisért bennünket a
parancsoló őrnagyhoz. Az kegyetlen uraság volt. Majd megevett, úgy ránk
förmedt, hogy mertünk kijönni a városból? Mi persze egy szót sem
értettünk németül; s mind a négyen, czigány szokás szerint, egyszerre
elkezdtünk szabadkozni, hogy nem lehet ott maradnunk a városban, a
honvédek minket állítanak ki a bombák elé s úgy muzsikáltatnak velünk a
sáncz tetején; minden ágyú mi felénk lő; ezt a czigány ki nem állja!
«Was sagen die Spiczbuben?» kérdezé az auditorától az őrnagy. Az tudott
magyarul s tolmácsolta neki. «Nix da, gazemberek. Kémek vagytok! Meg
kell őket vizitáltatni. Le kell vetkőztetni.» Ugyancsak megszeppentem!
Nem a velem hozott sürgöny miatt. Az olyan helyen van, hogy rá nem
találnak, de fölfedezik, hogy nő vagyok s csak a képem meg a két kezem
czigányfajta, a többi európai. Akkor el vagyok veszve. Hirtelen
odaszóltam a czigányoknak valamit. Arra egyszerre mind előkaptuk
hangszereinket s rázendítettük con fuoco a Gott erhalte szép hymnusát.
Erre a hatalmas úrnak kiengedt a fagyos ábrázatja. «No jól van,
semmirekellők, minthogy tudjátok a tisztességet, hát nem veretek rátok,
de itt nem maradtok a faluban, hanem rögtön mentek odább. Itt nem
muzsikáltok senkinek. A ki tánczolni akar, csak nekem szóljon, majd
megtánczoltatom én! Ott a deres.» A klárinétos tréfás ficzkó volt s azt
nem birta eltitkolni: «Áldja meg a devla ezt a nagy urat, de nagy
bankóval fizet;» – «Was sagt der Kerl?» kérdezé a major. – «Gott soll
segnen den grossen Herrn, der zahlt mit grossen Banknoten.» Erre még a
nagy úr is elnevette magát. «Hanem azért takarodjatok innen rögtön
Érsekújvárig meg sem álltok, ott aztán muzsikálhattok.» Mi kezét-lábát
csókoltuk, hogy csak az éjszakát engedje itt töltenünk, félig meg
vagyunk fagyva, egy falat sincs a gyomrunkban, egy hét óta «jeget
eszünk, vizet iszunk». Nem ismert irgalmat. Bekötteté a szemeinket,
szánkóra rakatott s úgy kisértetett ki a faluból lovas őrjárattal. Hisz
épen az volt az én kivánságom, hogy minél hamarább keresztül juthassak
az ércz ővön, melylyel az ostromolt vár körül volt zárolva. Ha egyszer
kijutottunk a világba, ott azután nem kell félteni a czigányt, hogy
eltévedjen. Keresztül hegedüli az magát egész Európán, ha ráveti a
fejét. Így vegyegtünk végig a Duna mentén, egyik várostól a másikig s
keresztűl élveztük a vándor-czigányélet minden regényességét, a mi télen
különösen szapora szokott lenni.

(– De hát nem találkozott kegyed Görgey magyar táborával, hogy annak az
oltalma alatt utazhatott volna tovább? szóltam én közbe).

– De nagyon is találkoztam. Hanem az volt utasításomba adva, hogy a
küldött sürgönyt egyedül a magyar kormány fejének adjam át, másnak
senkinek, még egy hadvezérnek se. Azt megtehettem volna, hogy a magyar
derék sereggel vonulok tovább, ott szivesen látták a czigányzenészt. A
jó kedvét a honvéd soha sem hagyta el, csakhogy az a fősereg fölfelé
vonult a görbe Tótországba s az én feladatom az volt, hogy minél elébb
Debreczenbe jussak. Nem volt ott más választás, mint egyenesen keresztül
csuszni az ellenséges táborokon, a míg a Tisza partjáig eljutunk, ott
azután megint barátságos világ van.

(– Hová rejtette el kegyed a küldött sürgönyt?)

– Az a hegedümnek a fenekére volt belülről felragasztva. A czigánynak a
hegedüjét csak nem szedik széjjel, a mivel a mindennapi kenyerét keresi.
A mi pénzt az egyik városban kerestünk, az elég volt arra, hogy szánkót
fogadjunk, a mi elvigyen a másik városig. Minden város szélén laknak
czigányok, azoknál otthont találtunk, azok nem kérdezték, honnan jövünk?
Ha pedig valahol vallatóra fogtak, hazudtunk mi akkorákat, hogy csak
ember kellett hozzá, a ki elhigyje. Ön emlékezni fog arra a rettenetes
téli útra a mult télen?

(– Nagyon emlékezem. Magam is ott jártam akkor feleségestől együtt.)

– Milyen derék lett volna, ha véletlenül összetalálkozunk. Én játszottam
volna az önök ablaka alatt notturnot. Hahaha! A legkeservesebb állapotom
volt, a míg Kecskeméttől eljutottam a Tiszáig. A városban feküdt
Jellacsics, az egész táborával, széltében elfoglalva az alföldi sikság
városait, Nagy-Kőröst, Szabadszállást. Itt kellett magunkat keresztül
dolgoznunk. Részem volt abban a nagy szerencsében, hogy játszhattam
esténként ő nagyméltósága, a vitéz banus előtt. Igen meg volt velem
elégedve. Kitünően tudtam a bandámmal együtt exequálni azt a szép
indulót: «Szláva, szláva, mu mu mu: Jelacsicsu nas omu!» a délczeg
«kolo» tánczhoz is tudtam nótát húzni s különösen kivívtam a
megelégedését a melodiateljes «Schneider Fáni» polkával. Mondhatom, hogy
egészen el voltam kényeztetve. Volt pénz, bor elég s ha nagy volt a
lelkesedés, daczára a fekete pofámnak s a belőlem kisugárzó fokhagyma
bűznek, a tiszt urak mind összecsókolgattak.

Erzsike nem mondhatta ki ezt a szót, hogy rögtön a két arczára ne
borítsa a tenyereit. Én aztán kimentettem:

(– Ezek a csókok nem számítanak, akkor ön férfi volt.)

– Hát itt egészen olyan dolgunk volt, a milyennek csak képzelheti
magában a czigány a paradicsomot, de az volt a nagy baj, hogy nem
tudtunk ebből a paradicsomból kiszabadulni. A lovagias bán ránk
parancsolt, hogy el ne próbáljunk szökni, mert akkor haditörvényszék elé
állít és főbe lövet. Éjszakára, mikor a kötelességünket elvégeztük,
bezártak bennünket egy kis mellékházba s annak az ajtaja elé egy
szerezsánt állítottak puskával.

Egy éjjel megszöktünk a kéményen, meg a szomszéd háztetőn keresztül.
Azaz, hogy csak mi hárman tudtunk kimenekülni; én meg a klarinétos és a
kontrás. A bőgő nem fért ki a kéménylyukon. S a brugós czigány azt
mondta, hogy inkább guzsnak hagyja magát csavarni, mint hogy a
szerszámát ott hagyja veszni. Őt hát ott hagytuk bajra. Bandára különben
sem volt már szükségem, a Tisza négy óra járásnyira volt már.

– A tisztektől hallottam, hogy a Tisza melletti füzes erdőben, a Szikra
csárda körül, magyar felkelő guerillák tanyáznak. Csak egyszer azok közt
lehessek!

Jó szerencsénk volt, hogy a horvát bán táborában nagyon laza volt az
előörsi szolgálat. A város végén volt egy földbevájt putri, a minőben a
földbérlők szoktak nyáron át lakni, az előörsre küldött granicsárok mind
benn ültek a putriban, a puskáik mind oda voltak támogatva az ajtónak.
Az egyik czigány azt mondta: «Lopjuk el a puskáikat!» A másik azt
mondta: «De az öregapám se furulyázott puskával soha.» Én meg biztattam
őket, hogy csak inaljunk odább. Közel voltak a homokbuczkák. Egy
sivatag, nagy szaggatott terület, a hol egyik domb a másik után
következik, némelyiket félig kivájta a szél, a völgyeik gyéren benőve
csenevész nyirfákkal. Kisérteties vidék! A kopár homokoldal fehér, a rá
hullott hó még fehérebb s minden faderék fehér, a lecsüggő ágak
zuzmarától aláhúzva.[2] Ezen homokbuczkák között bugdácsoltunk mi
alá-fel; letérve a rendes országútról, hogy ha üldözni találnak
bennünket, meglapulhassunk előlük. A síkon végig seprő szél rögtön
betakarta a lábaink nyomát hóval.

– Jaj csak farkasokra ne bukkanjunk! mondá fogvaczogva a kontrás.

– Hogy járnának azok itt, mikor annyi katona van, biztatám én a morét.

– De szeretnek azok a «lóger» körül járni: mert ott mindig van «deg».

A hol a buczkák elvégződnek, kezdődik egy messzeterülő lapály, a
távolban valami romféle rémlett. Vékony köd fedte az egész tájat,
melyben minden tárgy nagyobbnak látszott a rendesnél; a tele hold
sápadtan világított, széles nagy udvart kerítve a ködös égen.

(Az a híres alpári sikság, magyarázám én Erzsikének, a hol az ősmagyarok
a honfoglalás döntő ütközetét vívták Zalán ellen; az a rom pedig a
szentlőrinczi pusztatemplom fala.)

– Hát rám nézve is emlékezetes ez a puszta. A mint nagy igyekezve
bandukoltunk előre, kurta köpönyegeinket a szél ellen fordítva, egyszer
csak azt mondja a legelsőnek lépdelő kontrás:

– Verje meg a devla azt a sok varjut! Mért nem alszik ez most mind a
kálvinista templom tetején?

Én azt kérdeztem tőle, hogy mért kellene a varjunak épen a kálvinista
templom tetején alunni?

– Hát a kálvinista varju a kálvinista templom tetején, a pápista varju a
pápista templom tetején, a hogy dukál.

Én nem értettem ezt a felekezeti külömböztetést a varjak között; a
czigány megmagyarázta:

– Hát az egyik varju hamuszinű, a másik fekete; az egyik nem eszik hust,
csak magot. Ez a pápista varju. A másik hússal él; megeszi a földi
férget, meg az elesett lovat: ez a kálvinista; mert nem bőjtöl.

Aztán figyelmessé tett, hogy amott az előttünk levő nagy halom fölött
egy sereg varju hol felzúdul, nagy károgással a magasba, hol megint
leszáll ugyanarra a helyre, a melyről felrepült. Ott valami «deg» lesz.

A mint a domb tetejére felértünk, nagy ijedelmünkre láttuk, hogy a
czigány balsejtelme helyes volt:

Alant az országút mellett, az árok parton hever valami nagy fekete
tömeg, egy elesett lónak a hullája. Annak a maradványai fölött
vitatkozott egy sereg holló és varju, öt ordas farkassal.

Valami ötszáz lépésnyire lehettünk a rettenetes fenevadaktól.

Azok is egyszerre megláttak bennünket s arra rögtön ott hagyták a hullát
s csunya, éles hangu csahintásokkal ösztökélve egymást, elkezdtek felénk
száguldani.

– Jájh! végünk van! jajveszékelt a kontrás. Megesznek bennünket a
farkasok!

A klarinétost még ebben a halálveszedelemben sem hagyta el a
czigány-humor:

– No akkor ugyan furcsa formában érjük meg a feltámadást.

Én azt mondtam nekik, hogy ne jajgassanak, hanem siessünk egy nagy
fűzfára felkapaszkodni, oda nem jöhetnek utánunk a toportyánok.

Az egy vén lebotolt fűzfa volt, a minek az ágát minden évben le szokták
vagdalni, úgy, hogy a koronája csak egy nagy buczkó, körülnőve új
hajtásokkal.

Engem, a ki fára mászni nem tanultam, előre feltoltak a czigányok, ők
aztán hirtelen utánam kapaszkodtak.

Mikor a fa tetejében voltunk, akkor vettük észre, hogy annak a közepén
egy nagy nyilás van, a fa belseje egész odvas, úgy, hogy egy ember elfér
benne.

– Teérted, primás, legnagyobb kár, te bujj le az oduba, mondá a kontrás.
Én megfogadtam a szót s a fa koronájának a nyilásán át leereszkedtem a
mély oduba. A hosszú gyapot nyakravalómat azonban elébb hozzákötöttem
egy ágcsaphoz, hogy annálfogva megint fel tudjam húzni magamat; mert a
fűzfa oduja egész a gyökeréig ért. Egy régi, vastag ág helyén azonban az
oldala is ki volt odvasodva a fának úgy, hogy azon egy jó ökölnyi nyilás
támadt, melyen keresztül, mint egy padlás ablakból ki lehetett látni.

Az öt farkas nemsokára megérkezett.

Nem jöttek egészen közel; előbb kémszemlét tartottak. Ha egy-egy közel
sunnyogott, a klarinétos rá irányozta a fuvószerszámát, hogy a farkas
azt higyje, hogy az puska. Akkor a dúvad egyszerre háttal fordult s
elkezdte a két hátulsó lábával a havat sebesen előre szórni. Azt
mondják, így szokott tenni, mikor azt látja, hogy a megtámadott ember
védelmezi magát; teleszórja a szemét hóval. Mikor aztán kitanulták a
farkasok, hogy nincs nálunk lőfegyver, akkor elébb egy csunya nagyot
vonítottak s azzal megkezdték a fűzfa ellen az ostromot. Roppant
szökéseket tettek a magasba, hogy a fűzfa koronáját elérjék, de az mégis
magas volt nekik.

Ekkor a czigányoknak az jutott eszükbe, hogy ők gyakran hallottak a
farkasok zenekedvelő hajlamairól s elkezdtek nekik a klarinéttal, meg a
hegedűvel muzsikálni.

Az igaz, hogy a csunya férgek erre abbahagyták az ostromot, körül ülték
a fűzfát s a zeneszó mellé elkezdtek kardalban vonítani, a hold felé
emelgetett sunda pofákkal, azokkal a nagy seprűforma, lompos farkaikkal
csapkodva az oldalaikat.

Egy kis ideig még mulattatott is ez a jelenet.

Hanem egyszer csak eszembe ötlött a dupla veszedelem.

– Héj, czigányok! Ácsi! Ácsi! Hagyjátok abba! Az ördög van veletek? A
muzsikálással ránk hozzátok a szerezsanok pikétjét s azok megnyúznak
bennünket elevenen.

Erre aztán abbahagyták a muzsikálást.

Ez, úgy látszik, még nagyobb dühbe hozta a farkasokat.

Most már új stratagémához fogtak.

Kieszelték, hogy a fűzfa egy kissé félre van hajolva s akkor aztán
messziről neki iramodva, igyekeztek a csapinós oldalon a fára
felkapaszkodni. Ez a manöver sikerült volna is nekik. Ekkor láttam csak,
hogy minő erőteljes állat a farkas, mennyivel ügyesebb mindenféle
kutyánál. Futva, feljutott a fűzfa koronájáig, csakhogy ott várta ám a
bátor kontrás s úgy rugta orron a patkós csizmasarokkal, hogy a támadó
vad ordítva bukfenczezett vissza.

Ez valami tizszer, tizenkétszer ismétlődött így!

S az volt a nevezetes, hogy valahányszor egy támadó farkas a czigány
rugásától lekalimpált a földre, a többiek mind rárohantak s megtépázták,
mintha megbüntetnék azért, hogy kudarczot vallott.

Egyszer aztán abbahagyták s odaültek egy csoportba, épen az én ablakom
elé. A nyelveik kilógtak a nyitott torkaikból; a kifujt állati gőz
párája felém szállt a hidegben. Tanakodni látszottak. A legnagyobb
közöttük lehetett a vezér. Ha egy fiatalabb elvakkantotta magát, azt
nyakon kapta: «te ne ugass!»

Végre, úgy látszott, hogy kifőzték a hadifortélyt. Egyszerre
fölkerekedtek valamennyien s elkezdtek tovább oldalogni, csak a hátra
forgatott fejeikkel sandítva a fűzfa felé.

Az én czigányaim azt hitték már, hogy megmenekültünk.

– Nem esztek czigánypecsenyét! kiabált rájuk csufolódva a klarinétos, a
biztosnak hitt erősségéből.

Ekkor egyszerre visszafordultak a farkasok s akár csak egy lóverseny
rohamának a végén, egyik a másikat fél farkasfejjel előzte meg.

Az első felrohant a fára s a mint a kontrás azt fejbe rugta, akkor a
másik az elsőnek a hátán keresztül szökött fel s megkapta az embernek a
lábát.

Egy kétségbeesett ordítást hallottam:

– Ne hagyj, pajtás!

A félig alárántott embert a másik zenész ki akarta szabadítani a
fenevadak torkából s arra ő is elveszté az egyensúlyt s lezuhant a
másikkal együtt a fáról.

A mi ezután történt, azt hadd ne mondjam el! Elég volt azt egyszer végig
élni: a két szerencsétlen áldozatnak a halálküzdelmét ez undok
fenevadakkal. Úgy is annyiszor álmodom vele. Azt hiszem, hogy ha a hét
főbűnben leledzeném, azt is megbünhödtem volna ebben a rettenetes
órában. Az arczomat beledugtam az odvas fa pudváiba, hogy ne lássak és
ne halljak. Egy örökkévalóságnak tetsző időig tartott a bestiális
ordítozás, a mit az átkozott lakomán osztozó farkasok ott a közelben
elkövettek.

Én mozdulni sem mertem, hogy észre ne vegyék, hogy még én is ott vagyok.
Én Istenem! Milyen rettegéseket kellett kiállanom!

Egyszer aztán megint elkezdett valami mormogás, szuszogás támadni a
közelemben. A vén ordas körüljárta az odvas fát, szimatolva. Megérezte,
hogy még abban is van egy martalék.

Elkezdte a fatövében felkaparni a földet. Bizonyosan lyukat akart ásni a
fa alá, a melyen keresztül hozzám férhessen. Jó szerencsémre, az nem
homokföld volt, hanem kemény tőzeges láp, jó mélyen megfagyva. Ez nem
sikerült neki.

Akkor észre vette azt az ökölnyi lyukat a fa oldalán. Onnan valamikor
egy nagy oldalágat fürészeltek le s annak a helyén a fakéreg kirohadt. A
farkas elkezdte ezt a nyilást tágítani, tépte az agyarával, a forgács
hasadozott, a körmeivel kaparta a pudvát. Már annyira kitágította a
faodut, hogy a fejét bedughatta rajta. Láttam a zöld fényben égő
szemeit; éreztem a bűzös lehelletét; hallottam az agyarainak a
csattogását. Ekkor a kétségbeesés vakmerővé tett. Hirtelen kirántottam a
csizmám szára mellé tett görbe kést, a másik kezemmel megragadtam a
farkasnak a fülét, egy kanyarítással levágtam azt.

Erre az ordas bőszült ordítással rántotta vissza a fejét a nyilásból, s
mint a megvert kutya, kezdett el vonítani és tovaszaladt. A többiek mind
utána. Én a kezemben maradt vadász tropheummal, a farkas füllel,
odarogytam az odvas fa derekához, le nem rogyhattam, mert az odu szük
volt.

(Engemet majd a hideg lelt ki e rémjelenet elbeszélése alatt. Erzsike
maga is egészen kimerült bele.)

– Jaj! Egészen belefáradtam. Még most is reszketek, ha visszagondolok
rá. Életemben ön a második, a kinek ezt elbeszéltem. De ön is olyan
halavány lett egyszerre.

Gondolom, hogy nagyon elsápadhattam. Az villámlott át agyamon, hogy hát
most épen útban van a feleségem az emberlaktalan völgyön keresztül s az
erdészek azt jelenték, hogy itt farkasok járnak.

Erzsike nagyot lélekzett, újra felemelte a lecsüggesztett fejét s aztán
folytatá a történetét:

– A farkasoktól hát megszabadultam. De nemsokára megtudám, hogy ennek
nem az a fölötti szégyen volt az oka, hogy én a vezérüket megfosztám az
egyik fülétől. Nem! A farkasok nem ilyen szégyenlősek. A buczkák mögül
egy lovas csapat közeledett. Hatan lovon ültek, egy pedig szamáron.

Az egyik rémületet felváltotta a másik.

Az odu nyilásán keresztül felismertem a lovasok egyenruháit a
holdvilágnál. Jellachichhuszárok voltak. S hogy semmi kétségem ne
legyen, hogy mi járatban vannak, a mint közelebb értek, megláttam a
szamáron ülőnek az arczát. Az az én hátrahagyott brugósom volt.

Könnyű volt kitalálnom, hogy mi történt? Az ott maradt czigány, hogy a
saját bőrét megmentse, vagy talán a deresen, kivallotta, hogy ez a banda
Komáromból jött ki, s hogy ők egész Debreczenig vannak általam
felbérelve. Ebből aztán rájöhettek, hogy én csak álczigány vagyok, a ki
az ostromolt várból viszek sürgönyt a magyar kormánynak.

A czigányt most azért hozta magával a lovascsapat, hogy a nyomomra
vezessen. Ha rám találnak, végem van.

A holdfénytől világított hómezőn jól ki lehetett venniök az irtózatos
dulakodás szinhelyét. A hosszú vérvonalak, a széttépett öltönyök
rongyai, egy csizmás láb a hóban. Hah! Ne lássam magam előtt újra!
Odarobogtak nagy sebesen.

A brugósnak le kellett szállni a szamárról.

Ordított, jajgatott a jámbor torka-szakadtából, czigány nyelven siratva
a társait s átkozva a toportyánférgeket.

Egy őrmester volt a czirkáló csapat vezetője. Az horvátul kiabált a
czigányra s a czigánynak az a virtusa, hogy a mi nyelvet nem tud, még
azon is megérti, hogy mit kérdeznek tőle. Ő felelt rá magyarul:

«Oh, jaj, oh, jaj! Megették az átkozott farkasok a mi drága primásunkat!
Itt van a csizmája! Csak a csizmáját hagyták meg. Jól ismerem! A mult
héten vette Czegléden! Hat forintot adott érte. Ujdonatuj csizma! Ez az
ő lábán volt».

Világos volt, hogy a brugós esze ott jár, hogy én valahol el vagyok
bujva s a legnagyobb rémség közepett is van annyi czigányság benne, hogy
az üldözőimet bolonddá tegye. Az elején elárult, mert muszáj volt, de a
végén megszabadít, mert teheti. Ő tudta legjobban, hogy az új csizmát én
vettem a kontrásnak. Nekem bagaria-csizmám volt.

«Nyebojsza!» – kiabált rá az őrmester s mutogatta neki az ujjain:
«Jeden, dwa!» (Ez csak kettő.) «Jak sza tri?» (Hol a harmadik?)

A czigány váltig esküdött, hogy ez a «harmadik!»

«De hát hol az első?»

«Hát hisz ez az első».

Sehogy sem akart a fejébe menni az az algebrai igazság, hogy ha kettőt a
háromból kivesznek, marad még egy.

Az őrmester parancsot adott egy huszárnak, hogy szálljon le a lóról s
kardjával oda mutatott a fűzfára, a miből azt vettem ki, hogy meg akarja
vizsgáltatni a fát, nem odvas-e belől, nem rejtőzik-e benne valaki?

Most azt hittem, hogy itt az ideje azt a görbe kést a saját nyakam ellen
fordítani.

Ekkor egyszerre puskaropogás támad a közel fűzesből s egy csapat lovas
guerilla vágtat elő nagy «rajta magyar!» kiáltozással. Erre a
Jellachich-huszárok sem vették tréfára a dolgot; hirtelen
visszafordították a lovaikat s elvágtattak a város irányában. A brugós
is felvetette magát a füles hátára s a két csapat közül harmadik
irányban, szépen elbaktatott. Nem kivánt résztvenni a háboruban.

A guerillák, a kik nagyobb számmal voltak, még egynéhány lövést utána
küldtek az ellenségüknek, olyan távolból, hogy a golyó nem érte a
futókat s aztán beérték a győzedelmükkel.

Én ekkor hallva, hogy magyarul kiáltoznak, hirtelen felkapaszkodtam az
oduból a fa tetejébe s elkezdtem, a hogy a rekedt hangommal birtam, jelt
adni az ottlétemről.

A vitéz hadfiak rögtön oda jöttek a fűzfához s lesegítettek veszedelmes
helyemből.

A vezetőjük egy gyönyörű daliás alak, igazi magyar arczu ifju, mindjárt
kérdőre fogott, hogy kerültem ide; mi járatban vagyok?

Én, látva, hogy magyar harczosok közé kerültem, őszintén elmondtam, hogy
Komáromból jövök, küldve vagyok Debreczenbe, a magyar kormányhoz, sürgős
izenettel.

A guerilla-hadnagy gyanakodó ember volt:

«Ohó, babám; azt könnyü mondani; de nehéz elhinni! Majd egy czigányra
bizzák az ilyen nagy dolgot!»

Mondtam neki, hogy nem vagyok én czigány, csak olyanná van festve az
arczom. Komáromban lakom, odavaló vagyok.

«No hát ha odavaló vagy, mondd el, hogy ismered-e ottan Jókai Mórt – s
mit tudsz felőle?»

Nekem igen kellemes volt erre megfelelnem:

– Igenis jól ismerem, azt is tudom felőle, hogy Kecskeméten járt a
főiskolába, ottan végezte a jogot – sőt ottan tanult egy festő jó
barátjától olajban festeni.

– Servus, pajtás! szólt erre a hadnagy, a tenyerembe csapva; az a festő
jó barátja éppen én vagyok.

– Lássa ön, még itt is ön segített rajtam.

(– Jancsinak hivják azt az én volt iskolatársamat? kérdezém én.)

– Igen. Úgy hivják. Vele volt egy másik fiatal ember, valóságos
leányarcz, azt meg Józsinak szólították; az különösen nagyon
kérdezősködött ön felől. Mikor önök Kecskeméten műkedvelői előadásokat
tartottak, ő játszotta azokban a leány szerepeket.

(– Igen. Úgy van.)

– Lássa ön, ilyeneket nem tudhatnék, ha ott nem jártam volna. Ezeket
mind elbeszélték nekem a guerillák, a kik magukkal vittek; az egyik rám
adta a bundáját, a másik felültetett a lovára, úgy vittek a «Szikra»
csárdáig, ott puncsot itattak velem, gulyáshússal jól tartottak s aztán
bundából ágyat csináltak a számomra, hogy aludjam ki magamat. A
Jellachich-huszároktól nincs mit tartanom, azok reggel előtt vissza nem
térnek, akkor aztán jönnek regementestől a guerillákat elfogni; de mi
akkor már túl leszünk a Tiszán. A szánkók készen állnak befogva, az első
jeladásra vágtatunk vissza a jégen Czibakházára, ott van a Damjanich
előcsapatja.

De én még sokáig nem tudtam elaludni; folyvást ott kavargott a szemem
előtt az az irtóztató halálküzdelem a két szerencsétlen ember és a
fenevadak között, az az ordítás, az a jajgatás keresztül hangzott a
vidám guerillák danáján is: «Ég a gunyhó ropog a nád! Szorítsd hozzád
ezt a barnát!» Álmomban ez a nóta keveredett össze a farkasordítással,
majd a farkasok énekelték, hogy «Ég a gunyhó!» majd meg a szerezsánok
üvöltöttek az ágon ülő czigányokra. – Reggel tájon két puskalövés
ébresztett fel. – Örültem, hogy megmenekültem a kisérteteimtől! – A
guerilla hadnagy sürgetett, hogy gyorsan üljek a szánkóra, Kecskemét
felől lovas csapatok közelítenek.

Tíz percz alatt átvágtattunk a Tisza jegén. A tulsó parton már a honvéd
előőrsök tanyáztak. A guerillák dolga volt az ellenséget fellármázni, a
szénás szekereit elfogdosni s aztán hírt hozni a csapatok mozdulatairól.

Engem egyenesen Damjanich elé vittek.

Én már akkor nem voltam kénytelen a magammal hozott sürgönyt rejtekben
tartani, szétbontottam a hegedümet, kivettem belőle a leragasztott
iratokat s azoknak a bemutatásával igazoltam magamat.

A hatalmas, daliás alak biztatón mosolygó tekintetét soha sem fogom
elfelejteni. Majd elfelejtettem a láttára, hogy férfi vagyok, kedvem
lett volna előtte térdre esni és kezet csókolni. Úgy el voltam fogódva,
hogy nem tudtam előtte beszélni.

A tábornok egy pohárkába szilvoriumot töltött:

«Igyál, fiacskám, ettől majd kienged a torkod».

A torkom be volt rekedve, olyan mély hangom volt, mint egy férfinak.
Mondtam neki, hogy Komáromból jövök, Mészáros Lázárhoz vagyok küldve.

«Dejsz, az öreg «kóficzot»[3] hiába keresed Debreczenben, fiacskám, az
ott már nem parancsol. Hát ti, komáromiak, még azt sem tudjátok, hogy ki
fiai vagytok? Most más rendelkezik a háborus ügyekben. Majd én adok
neked ajánló levelet».

Aztán irt nekem egy pár sort egy tábornokhoz, kinek olyan német neve
van, a mi a magyarban annyit tenne, hogy «bácsi».

(Közbeszóltam: – Az a német nevü tábornok volt a lelke a mi
hadszervezésünknek.)

Akkor aztán kaptam a tábornok rendeletéből tisztességes honvédtiszti
egyenruhát; (az arczom barnaságát még egyelőre megtartottam) s azon
kivül nyilt parancsot, hogy engem állomásról-állomásra, stafétai
gyorsasággal szállítsanak Debreczenig.

Másnap estére eljutottam Debreczenbe. A mint a szánkóból leszálltam,
egyenesen a tábornokhoz siettem.

Az egy szelid nyájas képü úr volt, rövidre nyirt bajuszszal, szakállal.
Még csak tábornoki egyenruhát sem viselt, senki sem nézte volna ki
belőle a rangját. Az ajánló-levelemet átolvasva, azt kérdezte tőlem,
élesen a szemem közé nézve:

– Ön Rengetegi Tihamér, százados?

Én, ha csak saját érdekemet kellett volna tekintenem, egész őszintén
megmondhattam volna, hogy sem azt a nevet, sem a katonai egyenruhát nem
illetékesen viselem, de nem volt szabad elárulnom a hetényi viskóban
kussadó hivemet:

– Én vagyok az, tábornok úr!

– Ki nevezte önt ki századossá?

– A hadügyminiszter.

– Vitéz tetteiért?

– Bécs ostroma alatt kétszer vittem sürgönyöket az ostromló táboron
keresztül a magyar kormánytól Bem tábornokhoz.

(– Az sem igaz – vetém én közbe – én tudom jól, hogy ki által küldte
azokat a magyar kormány.)

(– Nekem így dicsekedett vele el a barátom – mondá Erzsike és aztán
folytatá az elbeszélését.)

– Jól van. Mondá a tábornok. Adja ön által a sürgönyt.

A tudósítás titkos irással volt szerkesztve.

– Ezt nekem előbb majd dechiffrálnom kell. – Az éjjel honvédelmi
bizottsági ülést tartunk. Holnap korán reggel jelentkezzék ön nálam.
Most menjen a «Fehér lóba». Senkivel beszédbe ne elegyedjék. Maradjon a
szobájában.

Egy óra mulva azonban már utánam küldött és magához hivatott.

Ezuttal bevitt a belső szobájába. Ő megengedte magának azt a luxust,
hogy kétszobás szállást tartson Debreczenben. Más két miniszternek,
Nyáry Pálnak és Patay Józsefnek csak kettőjüknek volt együtt két
szobájuk.

Most már nyájas volt hozzám a tábornok, leültetett az asztalához és
theát töltött. Szivarral is megkinált s én, bár nem kellett,
rágyujtottam. Csipte nagyon a nyelvemet; de mutatnom kellett, hogy férfi
vagyok.

Ekkor aztán elbeszéltette velem, hogyan jöttem ki a várból, hogy
hatoltam át az ellenséges táboron? Előadásom nagyon meghatotta. Mikor
elbocsátott, megszorította a kezemet s biztosított felőle, hogy merészen
keresztülvitt jó szolgálatom meg lesz jutalmazva. Újból másnap reggelre
parancsolt magához.

Én teljes parádéban jelentem meg a szállásán.

Præferentissime eléje bocsátottak.

Ismét leültetett a belső szobájában s a külsőnek az ajtaját tolózárral
bereteszelte.

Az asztalán volt kiterjesztve egy katonai térkép, mely
Felső-Magyarországot és Galicziát foglalta magabán.

– Ön igen nevezetes adatokat hozott magával Komáromból – kezdé halk
hangon. – A keletet nézve, meglepő gyorsasággal hatolt el idáig. Most
önnek a választ is vissza kell vinni, mely a hadvezérség utasításait
foglalja magában s egyuttal a ma éjjel kinevezett új várparancsnok
megbizatását. Vissza tud ön hatolni a várba azzal a sürgönynyel?

– Megkisérlem.

– Okvetlen vissza kell önnek oda menni! Minő terve van hozzá?

– Ugyanazon az úton, módon és abban az álmezben nem mehetek vissza, a
melyben kifelé jöttem. Két társamat széttépték a farkasok, a harmadikat
elfogták a szerezsánok, az mindent kivallhatott, engem már ebben az
alakban felismernek, ha újra szemük elé kerülök. Aztán meg semmi
elfogadható ok sincsen, a miért czigányok a vidékről be kivánjanak menni
egy bombázott városba. Ezt a sürgönyt csak egy nő viheti be Komáromba, a
ki valamely kifogástalan ürügy alatt kénytelen oda bemenni, még pedig
osztrák kisérő menlevél mellett.

A tábornok csodálkozva csapta össze a kezeit.

– S van önnek ilyen asszonya, a ki erre vállalkozik?

– Biztos vagyok felőle.

– Hol van? Kinek hivják?

– Azt magamnak tartom, tábornok úr. A várba bejuthatás a nélkül is meg
van már nehezítve az által, hogy Guyon Richárd várparancsnokká
kineveztetése közzé lett téve.

A tábornok felugrott a székéről dühében.

– Hát ki tette közzé?

– Itt van a hivatalos lapban. – Mondám én, kihuzva a zsebemből a
«Közlöny» azon reggeli számát.

A tábornok a kurta bajuszát még kurtábbra rágta.

– No már azt látom, hogy a titoktartást nem mi magyarok találtuk fel.
Már most ezt az ellenség megtudja; de a komáromiak nem tudják meg.

– Nekem igen jó tervem van, hogy a hadvezérség utasítását kezükhöz
juttassam.

– Postagalamb, vagy léghajó által?

– Tervemhez egy külföldi utlevélre van szükségem.

– Azt meg fogja ön kapni. Angol utlevelet, ellátva a követség
láttamozásával. Kinek a nevére?

– Az asszonyságéra.

– Akkor mégis meg kell mondani önnek, hogy kinek hivják az asszonyságot.

Megmondtam neki az igazi nevemet: a Bagotay Mukiné törvényes előnévvel.

– És ön? Hogy jut be a várba?

– Meglehet, mint annak a hölgynek a kocsisa. Meglehet, hogy sehogy sem:
csak a sürgöny bejusson.

– S hogy fogja önnek a hölgye ezt a sürgönyt elrejteni? Azt előre is
megmondhatom önnek, hogy ha az ön hölgye magának Windischgrätz
herczegnek a védlevelével fog is az ostromló seregen keresztül a városba
bejutni: az osztrákok ugyan igen udvariasan fognak vele bánni, hanem
azért azt fogják neki mondani, hogy most kegyeskedjék nagysám besétálni
ide a mellékszobába; ott talál egy teljes kész női öltözéket, azt
sziveskedjék felvenni, ha valamivel bővebb a viseltnél, az nem baj. A
magával hozott öltözet itt marad: egész a czipőkig, és a harisnyákig,
majd mikor vissza tetszik jönni, megint átcserélheti. Mert azt már
tudják, hogy chemiai tintával az ingre is lehet irni s a reagenssel az
irást előtüntetni, aztán meg lehetnek a czipő saroknak titkos nyitjai, a
mikben egy szalmapapirra irott levélke elfér. Sőt még a feltüző fésüjét
is ott fogják tartani a hajából, mert arra is lehet microscopicus
betükkel valami izenet felirva.

– Ezt mind megtehetik. Azért az a hölgy még is be fogja vinni a várba
azt az izenetet.

– Ennek a titkát még is szeretném tudni.

– Igen egyszerű az. Az egész sürgönyt elejétől végig meg fogja tanulni,
könyv nélkül.

A tábornok elnevette magát.

– Ohohó! Kedves barátom! Ne gondolja ám azt, hogy mi itten egy jól
magyarul irott sürgönyt bízunk a futárunkra, hogy ha azt útközben el
találják fogni, az ellenfél az egész jövendő haditervünket megtudja
belőle. Sőt szándékosan árulóvá is lehet. Olyan idők járnak, a mikor az
emberek találnak mentséget az átnyergelésre. Ez a sürgöny magával viszi
mind azt a titkot, hogy hol van az erőnk, hol van a gyöngeségünk; hol
akarunk támadólag föllépni, s hol nem vagyunk kellően megvédve. Egy
ilyen sürgöny elárulása megér az ellenségnek egy pár százezer forintot.

– Biztosítom a tábornokot, hogy sem én, sem az a hölgy nem fogjuk
elárulni.

– Azt nem is tehetik önök, mert az egész titkos irással van szerkesztve.
Tessék a kezébe venni. Ért belőle egy szót? – Hát meg lehet ezt
valakinek könyv nélkül tanulni?

A kezembe adott irásban összezagyvált betük voltak szavakká
csoportosítva; irásjegyek, a miknek foglalatját alig lehet nyelveknek
kimondani. Én azért mégis azt mondtam a tábornoknak, hogy az a hölgy meg
fogja azt könyv nélkül tanulni.

– Az lehetetlen.

– Semmi sem lehetetlen. Egyszer, mikor még szinészek voltunk…

– Tehát önök szinészek voltak? – Az a hölgy is?

– Igen. Egész társaságunk átkelt Eszékre. S ott eljátszottunk horvát
nyelven egy egész szindarabot, a nélkül, hogy a tartalmából egy szót is
értettünk volna. Az ember olyan, mint a szajkó. Ha százszor elolvas
valamit, a fejében marad értelem nélkül is.

– No hát hadd lássam, olvasson el ön csak két sort ebből a sürgönyből
százszor egymásután, félóra elég rá, a fejében marad-e?

Vállalkoztam rá. Nem telt bele negyed óra, hogy azt mondtam, készen
vagyok. Visszaadtam a tábornoknak a sürgönyt, kértem papirt és irónt. És
aztán lassan, gondolkozva leirtam betüt betű után, a mit az a két első
sor tartalmazott.

– Önnek csoda feje van! mondá a tábornok elbámulva. – S annak a hölgynek
is ilyen képtelen nagy emlékező tehetsége van, mint önnek?

– Épen ilyen.

– Akkor én lehetőnek tartom a fortélyát.

(Én nem állhattam meg, hogy félbe ne szakítsam: «és kegyed csakugyan
vállalkozott arra, hogy egy titkos jegyekből összerótt egész sürgönyt
betanuljon könyv nélkül?»)

Erzsike félig szánakozva, félig mosolyogva nézett a szemembe.

– Nem, édes barátom! Önt nem akarom megcsalni, mint más embert.
Szemfényvesztés volt ez az egész. A várkormányzósághoz érkezett
cryptogrammokat Rengetegire szokták bizni, hogy hüvelyezze le a titkos
kulcs szerint. Ő közölte velem e kulcsot. Egy szót kell csak tudni,
melynek az egymás után következő betüi az alfabet jegyeit más meg más
sorban állítják elő. Egy kis számolásba kerül az egész; de semmi
fejtörés nem kell hozzá. Én előbb a titkos irást a kulcs segélyével
lehüvelyeztem, s aztán megint visszaadtam az ákombákomot.

(– Tudja kegyed, hogy ha arra rájön a tábornok, hát akkor kegyedet főbe
löveti?)

– Sejtettem én azt. De nem gyanakodott. Igen jó ember volt. Azt mondta,
hogy ilyen módon tehát biztosan kézhez jut a sürgöny.

Akkor azután a hadi térképen kijelölte számomra az utat, a melyen
keresztül Galicziába kijuthatok, s a melyen valószinű, hogy ellenséges
csapatokkal nem találkozom. Az útlevelet Bagotay Jánosné számára
sajátkezüleg töltötte ki. Az utitárs személyleirását kértem, hogy hagyja
kitöltetlen.

Mikor ezzel készen volt: átadott egy tárczát, osztrák bankjegyekkel és
legujabb Reichsschatzseinokkal; azonkivül száz louisdort és egy csomó
huszaspénzt.

Azzal megszorította a kezemet s azt mondá:

– Ennek a sürgönynek utolsó sora tartalmazza Rengetegi századosnak
őrnagygyá előléptetését.

(Mind a ketten egyszerre elnevettük magunkat! «Hát innen kölcsönözték a
pisztolyokat?» Mondja Hugli borbély, Szigligeti «Két pisztoly»-ában.
Akkoriban ez repülőmondat volt!)

Erzsike ezentul egész vigan folytatá.

– Visszafelé már egész úri módon folyt az utazásom. Mindenütt váltott
relais-vel. Két nap mulva Bécsben voltam. Még Komáromban értesültem,
hogy az anyám odamenekült s benső barátságot tart fenn azzal a bizonyos
főrangu tiszttel a császári hadseregben. Az meg ott szolgált a
hadügyminiszteriumnál. Könnyü volt rátalálnom. A viszontlátás
jelenetének leirását elengedem önnek. A mama szeret komédiázni; de rossz
szinésznő, nem tudta a szerepét. Szeretett volna sirni is, meg elájulni,
mikor berontottam hozzá, de nem vitte tovább a fulladozásnál. Én annál
jobban tudtam a magam szerepét. Magam mentettem őt ki azért a
qualificálhatlan magaviseleteért a legutolsó találkozásunk alkalmával.
Magam voltam a hibás. Eszemnek kellett volna lenni, hogy a mama
szekerébe ne kapaszkodjam, mikor őt halálra keresi a felbőszült
néptömeg. Aztán egyenesen áttértem az idejövetelem indokára. A magyar
kormánybiztos Komáromban kiadta a rendeletet, hogy minden bárhol
található osztrák bankjegyet a piacz közepén el kell égetni. A mamának
is van negyvenezer forintja bankjegyekben, melyeket az árvapénztár az én
hozományomból tartott vissza. A pénz úgy gyült össze, hogy ki volt adva
adósoknak kamatra. Azok, a mint a kormánybiztos rendeletét megértették,
rögtön siettek a német bankóikat felvinni; de nem a várba, hanem a
városi pénztárba, hogy legalább a kötelezvényüket visszakapják. És így a
mi pénzünket fogják elégetni. Ezért szaladtam ide lóhalálába. Ha a mama
most nekem azonnal meghatalmazást ad, én azzal rögtön visszatérek s
miután nagy befolyásom van a várbeli parancsnokságra, kieszközlöm, hogy
a mi pénzünket ne égessék el, hanem szolgáltassák ki nekem. Én aztán
majd a mamával eligazítom a magunk dolgát. Neki is voltak ott rekedt
tőke pénzei. Azokat én mind kiveszem.

Ez az előterjesztés megtette a hatását. A pénzkérdés az örökmozdony.

Én a mamának azt levélben is megírtam, a mikor még a közlekedés könnyebb
volt, (a Csallóköz felé sokáig nyitva volt az út) hanem a mama, ideges
emberek módjára, azt tette a levelemmel, hogy az írásomat megismerve a
czímen, fel sem bontotta azt; de elzárta a chautouillejába. Azt
gondolta, valami bünbánó esedezés van benne. Most azután, hogy a
levelemre figyelmeztettem, előkereste azt, s majd elájult ijedtében,
mikor a levelemet felbontotta, meglátta abban az odamellékelt hivatalos
hirdetményét a kormánybiztosnak, s abból megtudta, hogy már csak három
napi haladék van az osztrák bankjegyek elégetésére kitüzött határidőből.

Nosza hirtelen futni a főtiszt jó baráthoz, onnan a mindenféle katonai
főparancsnokságokhoz, a számomra Geleitscheint kieszközölni, azután
törvényes meghatalmazást iratni, mely mellett a pénzeket reclamálhatom,
s akkor aztán: «egy perczig se késsél, édes leányom!» fiakkerbe ülni és
vágtatni Komárom felé.

A visszamenetelnél sokkal kevesebb akadályra találtam, mint a
kijövetelnél. Ugyanaz a vértes őrnagy, a ki mint czigányprimást, majd
megveretett, csupa udvariasság volt irántam. Ajánló leveleimet
elolvasva, a melyekben utazásom czélja is meg volt említve, semmi
kétsége sem lehetett, hogy tisztán magánügyben járok, a mely nagyon
sürgetős. Még csak meg sem motoztatott. Esze ágában sem volt, hogy
öltönyeimet kicseréltesse velem. Akármit bevihettem volna magammal a
várba.

A mint az ostromzár-vonalon belül jutottam, letértem az országútról
Hetény felé, hogy az én szobafoglyomat kiszabadítsam.

A viszontlátás első örömei után elbeszéltem neki azt az egész
történetet, a melyet most önnek előadtam. Annyit mondhatok, hogy sokkal
háladatosabb publicumom volt, mint ön. A sensatiós jeleneteknél földhöz
verte magát, mint «Hinkó, a hóhérlegény» czímszerepében. S összekulcsolt
kezekkel könyörgött a farkasoknak, hogy ne egyenek meg. Esküdött, hogy
hogy ha megkaphatja Jelacsics bánt, halálra tánczoltaja, a mért velem
kegyetlenül muzsikáltatott magának. Mikor aztán a betanult sürgönyt a
titkos irás kulcsa szerint lediktáltam neki, a melynek a végsorai az ő
őrnagyi kineveztetését tartalmazták, a hála túlömlő kitörésével kiálta
fel: «Királyném! Zenobiám!» Én megtettem őtet őrnagynak, ő megtett engem
királynénak, nem lehetett egymásra panaszunk.

– Már most aztán siessünk a várba, mert én nekem is sietős ügyem van
ott, megmenteni a vagyonunkat. A házunk már elégett, ha még a pénzünket
is elégetik, koldussá leszünk. Ez őtet is sietteté.

– Csak még valamit ki kell gondolnom az expeditio kiegészítéséhez,
valami hőstetthez hasonlót.

Ki is gondolta odáig, a míg a várba bejutottunk.

A kiküldött futár visszaérkezése, a magyar főhadparancsnokságtól
meghozott sürgöny, általános sensatiót keltett a várban, s elterjedt a
városra is.

A várkormányzó azonnal közzé tette, hogy Rengetegi Tihamér kapitány, a
hadügyminiszterium által, rendkivüli szolgálataiért, őrnagygyá lett
kinevezve.

Következett a visszatért hős tiszteletére rendezett díszlakoma. Az egész
tisztikar jelen volt, hölgyek is részt vettek benne. Magam is ott
voltam. Még ilyen remekül játszani nem láttam Bálványossyt (pardon!
Rengetegit) mint ezen az estén. Ő volt a czigányprimás, a ki
negyedmagával keresztül muzsikálta magát valamennyi ellenséges táboron.
De mennyi mulatságos tréfa történt vele. Azt hiszem, az egész
adomagyüjteményt felhasználta, a mit a czigányokról írtak valaha. Hát
mikor arra a rémjelenetre került a sor, a farkasokkal. Az volt a
drasticus előadás. A valóság nem volt rettenetesebb, mint a hogy ő
előadta. Hajmeresztő részletezés, borzadalmas fantázia! Az asszonyok
ájuldoztak, a férfiak szörnyűködtek: csak én nekem volt nevethetném.
Mikor aztán megérkeztek a guerillák, hej de vitéz lett egyszerre az én
Rengetegim! Ő is lóra kapott s üldözőbe vette a vasasokat. Neki vasasok
voltak! Jellachich-huszárral derogált neki verekedni. Dehogy engedte
volna el magának azt az adomát a karikásostoros guerilla, meg a vasas
közötti párharczról: «Ich parire rechts; er haut mich links!» Végkép
dicsőséges volt azonban a visszajövetelének a leirása a Mátyusföldi
ostromzároló seregen keresztül. Sötét éjben, hófuvatagos éjszakán,
lóháton keresztül vágtatva az osztrák előőrsök között: átugratva a
sorompókat, a sáncz-árkokat, a golyók fütyöltek a füle mellett
jobbról-balról; a lovát kilőtték alóla; de ő minden esélyre készen,
hirtelen felkötötte a korcsolyáit s villámsebesen átkorcsolyázott a
Zsitván, a Csilizen, meg még egy pár meg nem nevezett folyóvizen. Igy
érkezett vissza a várba. Mindenki el volt tőle ragadtatva. A hölgyek
összecsókolták s muskátli levelekből rögtönöztek babérkoszorút a
halántékára.

A látszat kedvéért én is csak odamentem hozzá, hogy meggratuláljam ennyi
kiállott szenvedésekért és hőstettekért. Hej de akkor egyszerre milyen
feszes lett az én barátom. Hidegen meghajtotta magát előttem, lefelé
vonva a szája szegleteit s fölfelé a szemöldökeit.

– Madame! Önnel még majd egy kis eszmecserénk lesz! Hát ön hol járt
azalatt, a míg én az életemet mindennap százszor koczkára tettem a
hazáért! Meg tudja ön mondani, hol töltötte a napjait azalatt?

Én csak elámultam! A szó a torkomon akadt. A vér az arczomba szökött.
Éreztem, hogy most minden ember én reám néz. Azon idő alatt
természetesen, hogy nem látott senki Komáromban.

– Ha az kiderülne, a mit a világ suttog, hogy ön az alatt Bécsben járt!
De nem! Ezt nem hihetem el.

A nagylelküsége még jobban megalázott, mint a vádja.

Én félvállról feleltem neki.

– Mi köze önnek hozzá, hogy én hol járok-kelek? S azért is úgy tettem,
mint a ki nem szégyenli magát. Elkezdtem beszélgetni más fiatal
tisztekkel.

Aztán nemsokára elhagytam a lakomatermet.

A mint a vár-pavillon hosszú folyosóján végig haladtam, Rengetegi utánam
futott és utolért.

– Az ördögök vannak önnel? mondám én; hogy a társaság előtt engem vádol
és gyanusít; mintha áruló, vagy nem tudom még, mi volnék.

– Csitt, Zenobiám, királyném. Értsük meg egymást. Nekem a féltékenyt, a
haragost kell játszanom, épen a kegyed érdekében. Menjünk a szobánkba,
ott majd mindent elmondok.

Mikor aztán magunkra maradtunk, bezárt ajtónál, akkor szépen
felvilágosított.

– Kegyednek a pénzéről van szó.

– Ahá!

– Nekem a sok magasztalás, elismerés, ovátió s más afféle csemege között
az igazi harapnivaló forgott az eszemben. Négyszem között azt mondám a
kormánybiztosnak, hogy ha már valami megjutalmazásra gondolnak, hát
tegyék meg a kedvemért, hogy annak a hölgynek, a ki szívemhez oly közel
áll, a városi pénztárban talált vagyonát ne adják át a lángoknak; hanem
engedjék neki magához venni. A szigoru jellemü hazafi azonban
kérlelhetetlen volt, mint egy Brutus: «Soha! A mit lefoglaltunk, azt
elhamvasztjuk, ha a saját apámnak a vagyona volna is. Kivételt senki
kedvéért nem tehetünk. Mit mondanak azok a szegény emberek, a kiknek a
tiz-husz forintocskáját autodafé lángjainak átadjuk, ha a gazdagok
negyven-ötvenezer forintját meg repülni hagynók. Égni fognak!» Ezt
haragos arczczal mondta. Azután csendesebb hangon hozzá tevé:
«Egyébiránt, az elégetés végrehajtásával önt bizom meg».

Kezdtem már érteni a dolgot.

– E szerint minekünk okvetlenül brouilliroznunk kell egymással. Haragba
kell jönnünk. Pár nap mulva megtörténik az autodafé. A piacz közepén
lesz a máglya. Én egyenkint hajigálom a bankjegy csomagokat a pattogó
hasábok közé. A legtestesebbnek a fölemelésekor magasztos arczczal
elkiáltom önnek a nevét. Ez is vegyüljön a lángok közé. Kegyed legyen
ott a kenyérsütőnék csarnoka alatt, és átkozódjék. Tudja azt az
átkozódási jelenetet Deborahból? Az autodafé után egy élénk elválási
scena. Egymásnak az emlékeit a lábaihoz dobáljuk. Én önnek azt a himzett
vánkost, melyet névnapomra készített. Abban lesznek a kegyed és a mamája
megmentett pénzei. Aztán el innen gyorsan! Vissza Bécsbe.

– Hát a csomag, a mi el fog égni?

– Azt csak bizza rám. A Komáromi Ujság példányai épen olyan jó tüzet
adnak.

Minden az instructio szerint történt.

És megmentettem a vagyonunkat s ismerjük el, hogy ez okosság volt mind
tőlem, mind a barátomtól. Senkinek sem vétettünk vele. Csak azt hoztam
el, a mi az enyim.

Mi azután, formaszerint, mások hallatára, összepöröltünk. Rengetegi
barátom kitünően játszotta Othellót, én azonban nem játszottam
Desdemonát, hanem Gonerilt; a legbecsmérlőbb kifejezésekkel illetve az
eltaszított imádót. «Minek önnek egy zászlóalj? Elég önnek egy «trupp»
is». Erre halkan közbe is szólt: «Hallja, most mindjárt azt mondom, a
mit a molnár mondott a vargának, hogy: «Szálljak csak le a keresztről!»
Miután az ismerőseinknek nem sikerült bennünket kibékíteni,
ünnepélytelenül elváltunk s én visszamentem Bécsbe.

Utközben ismét betértem az osztrák őrnagyhoz. Megmutattam neki a
magammal hozott pénzt; természetesen nem kötve az orrára, hogy mi módon
jutottam hozzá. Olyan barátságos volt, hogy még levelet is küldött
általam, a bécsi jó ismerősünknek, a mama ezredesének. Beszélgetés
közben előhozta, hogy Komárom új várparancsnokot kapott, Guyon
Richárdot. Ő már értesítve volt erről. Én biztosítám felőle, hogy a
komáromiak még nem tudják. «No csak arra vagyok kiváncsi, hogyan fog az
új várparancsnok, a fejünkön keresztül, a várba repülni? Ha erre jön,
szívesen látom egy kis «úrvacsorájára». Németül még szebben hangzik:
«Das letzte Abendmahl».

(– Pedig azért Guyon még is keresztül törte magát a várig s az
úrvacsorája az őrnagynak maradt.)

– Képzelheti ön a kedves fogadtatást, melyben részesültem, midőn a
mamához újra visszakerülék Bécsbe, s a pénzét átadtam. Karjai közé zárt,
csókjaival elhalmozott, könnyeivel elárasztott, egyetlen gyermekének
nevezett. Én a saját apai örökségemül rám maradt negyvenezer forintomat
betettem a bécsi takarékpénztárba. A hozományom többi része Bagotay
Mukinál volt még: kivéve azt, a mit együttlétünk alatt elköltöttünk. Ez
is megkerült; de hogyan?

A mint tavaszszal a hadi koczka megfordult, Komárom föl lett szabadítva
az ostrom alól, én is siettem vissza otthonunkba. A mamának azt mondtam,
hogy sürgős feladatom újra fölépíttetni a leégett házunkat, csak a tető
égett le; a boltozatok megmaradtak. Ő helyeselte elhatározásomat s
büszke volt rá, hogy ilyen okos és vállalkozó szellemü leánya van.

Én csakugyan hozzákezdtem a házunk újra felépítéséhez, felhasználva a
várfelszabadítás s a második ostromzárolás közötti boldog időt. Én bécsi
tartózkodásom alatt, folyvást a katonai körökkel érintkezve, már láttam
előre, a mi be fog következni. Minek tépjem fel ezt a sebet? Minden
illuzióm oda volt. Az én hősömet is megtanultam közelről ismerni,
mondhatom, a kuliszszák mögül. A «Világ ura» ott könyörög a szabójának,
hogy csak a jutalomjátékáig várjon a kontójával, s akkor egyszerre
fellép a diadalszekérre, melyet elfogott királyok vonnak ki a szinpadra,
s declamál a meghódított Konstantinápoly népének! Hanem egy dologban
teljes bámulatomat vívta ki Rengetegi őrnagy: a strategiai tudományában.

(Áh!)

– Bizony «áh!» Én olvastam első Napoleon, olvastam XII. Károly
hadjáratairól; de annyi hadászati furfangot mind valamennyien nem
fejtettek ki, mint a mennyit kitalált az én hősöm azon feladatnak
sikeres keresztülvitelében, hogy az ember, mint főtiszt, szüntelen részt
vegyen a legválságosabb ütközetekben, a nélkül, hogy valaha a saját
személyét valami kilőtt golyónak az útjába engedné tévedni. Mindig
talált valami «kiküldetést»; a mivel elskizzirozhatta magát. S ha én
egyszer-egyszer szemére lobbantottam ez önszeretetét, azt mondta: «Nekem
kötelességem van a művészet iránt; ha féllábamat ellövik: nem játszhatok
többet». Hanem azért aztán, ha vége volt egy ütközetnek, ki volt a
nagyobb hős, mint ő? Mások csak aratták az ellenséget, de ő csépelte!
Valami rettenetes az, mikor egy nő azt tapasztalja, hogy az eszményképe
folyvást hazudik. Olyan forró, lángoló meggyőződéssel hazudik, hogy nem
mer benne senki kételkedni. Vajjon az is mind ilyen «igaz»-e, a mire én
előttem esküdni szokott.

Én az alatt folytattam az építkezést, minden építőszer méreg-drága volt;
de pénz is volt sok. Hogy honnan támadt a sok pénz? azt is elmondom. Az
orosz seregek már benn voltak az országban. A spekuláns fajta már vette
észre, hogy a nemzet ügye hanyatlóban van. A magyar hadseregek mindenütt
visszavonultak. Ekkor Klapka egy diadalmas ütközetben felszabadítá
Komáromot az ostromló sereg alól, kicsi híja, hogy el nem fogta az
egészet. Erre az az egész vidék egyszerre feléledt, új győzelmek sorát
látta bekövetkezni. Most azután mindenünnen, az egész országból tódult
oda a megriadt vállalkozók, szállítók fajzata, a kinek a táskája tömve
volt magyar bankóval s vásárolt mindent, a mi csak megvehető; olyan
árakon, a minőt csak kértek az eladók. Hát az én Bagotay Mukim is
felhasználta ezt a szerencsés korszakot financziáinak rendezésére.
Eladta a gulyáit négyszeres árért. A kapott árt, magyar bankóban aztán
beküldé a Komárom városi letéti pénztárba, mint az én visszafizetett
hozományomat. A város is igyekezett a kapott bankókat azon melegében az
én kezembe juttatni; de még magam is siettem azokat az építő mesterekre
rásózni, s valószinű, hogy azoknak sem ragadt a pénz a tenyerükhöz. Nem
jut önnek eszébe a társasjáték, a mivel gyermekkorunkban mulattuk
magunkat, hogy egy szalmaszálat meggyujtottunk s aztán körben ülve
kézről-kézre adtuk; a kinek utoljára úgy a körmére égett a szalma, hogy
el kellett dobnia, az volt a vesztes. Ilyen szalmaszál volt az én
hozományom, a mit a férjem visszaadott. Az anyai ház teteje a
szalmacsutak, a mi megmaradt belőle. Csak az az összeg, a mit a bécsi
takarékpénztárnál letettem, van még a világon. Aztán meg a Rengetegi
Tihamér. De az sem maradt meg, mert visszaváltozott Bálványosivá. Most
itt vagyunk, összeköt bennünket egy közös komédiajátszás. Reggeltől
estig minden szó hazugság, a mit másoknak mondunk, meg a mit egymásnak
mondunk. Még az sem igaz, hogy Rengetegit valami üldözés fenyegetné,
mert a komáromi capitulatiónál ő is megkapta a menlevelet, mely életét
és szabadságát biztosítja. Nem az az ő baja. De el akarja tagadni az
egész vendégszereplését a forradalom alatt, hogy mint Bálványosi
szinházdirektor megnyerhesse a szükséges concessiót. Engem folyvást arra
ösztönöz, hogy menjek fel Miskolczra a kormánybiztoshoz s tegyek
lépéseket az ügyében.

(– Értem.)

– Dehogy érti ön. Ez nem az a chablonszerű közbenjárás, a minőt
románokban és drámákban látunk, hogy egy szép asszony elmegy könyörögni
a hatalmas zsarnokhoz s bájainak az árán vásárolja meg az üldözött férj,
szerető, hős életét és szabadságát. Oh nem! Az én hősöm nem plagiátor.
Neki eredeti eszméi vannak. Ő azt kivánná tőlem, hogy menjek oda a
hatalmas úrhoz és mondjam el neki, hogy az egész debreczeni expeditió,
melyből már egész hősköltemény támadt, nem az ő «bűne», hanem az enyém.
Én voltam az a czigányprimás, a ki Jellachich bán előtt muzsikált s
rajta keresztül megszökött; én vittem el a sürgönyt a magyar kormánynak.
Egyszóval: áldozzam fel magamat érte.

(– Pfuj! Pfuj! És ön mégis szereti ezt az embert!)

– Hát mit csináljak? Senkim sincs, rajta kivül a világon. Aztán külömben
olyan mulatságos, bohó fiu. Egész nap hol veszekedünk egymással, hol
vigadunk s ez a változatosság teszi kellemetessé az életet.

Hanem azért mégis leborult a földre és arczát a zöld mohába dugta el.
Olyan jó kedve volt!

– Ne adjak jelt a barátomnak, hogy kijöhet már az odujából?

– Jó helyen van: ne háborgassuk.

– Azt csodálom, hogy kegyed még rá nem jött arra az igen közel álló
gondolatra, hogy ennek az egész bujkálási színjátéknak egyszerre véget
vessen. Kegyednek van külföldi útlevele. Abba beírhatná a jó barátját az
utitárs rovat alatt, mint komornyikját, vagy mondjuk «major domus»-t;
szépen kivihetné magával Nápolyba, vagy Párisba. A bécsi
takarékpénztárba letett tőkepénzének a kamataiból ott gond nélkül
megélhetnének.

– Tudom.

– Hát miért nem teszi meg?

– Mert nem akarom.

S e szónál olyan csodálatosan tekinte rám azokkal a kimagyarázhatatlan
titkú szemeivel, a mikben össze van keverve ég a pokollal. Csillagfény a
mélységben.



XIV. FEJEZET.

A DAEMON-CSÁB.

Ott hagytam el, hogy a hölgy valami bűbájos tekintettel nézett a
szemembe.

Aztán egyet vont a vállán, leheveredett a tüzrakás mellé s elkezdve a
hamut szétfujni, megpróbálta lángra kelteni az alvó parazsat.

– Nekem nem jó tanácsot adni; mert én annak mindig az ellenkezőjét
teszem meg. Beszéljünk inkább önről. Hát önnek mi a sorsa most?

– A mi a féregé, mikor báb alakban van.

– Ugy-e, hogy nem ok nélkül mentem el önhöz azon az estén, a mikor majd
kivert a szobájából: pedig én csak azért mondtam azt, mert meg voltam
rémülve, hogy önre mi vár ezen az uton, vagy a bitófa, vagy az
öngyilkosság.

Itt elfulladt a szava, az álla, ajka görcsösen rángatózott, a szemei
megteltek könynyel.

A könnyező hölgy veszedelmes!

Én nem siettem letörülni a könyeit.

Hideg cynismussal feleltem rá.

– Hát, édes barátném, minden pályának megvan a maga maleficiuma: a
tengerészre a vizbefulladás, a katonára a meglövetés vár, az orvos
ragálynak eshetik áldozatul; a tükörcsináló csontszuban szenved; a
bányászt megöli a bányalég; a ki politikában dolgozik, azon megesik,
hogy felakasztják, leguillotinozzák.

– Nem! Nem! Ezt nem fogják tenni! – kiáltá hevesen, megragadva a kezemet
mind a két kezével.

– Hiszen magam is azon vagyok, hogy ne tegyék. Azért rejtem el magamat
ide, a világ háta mögé.

– De meddig tarthat ez így? Mi jövendőt lát ön maga előtt?

– Egyelőre úgy vagyok, mint a lábbadozó beteg, a ki eleinte nem mer
nagyobb sétát tenni, mint a ház kapujáig. Arra gondolok, hogy talán itt,
ebben a völgyben kezdhetek egy kis gazdaságot s elfelejtem a dicsőségről
való álmaimat. Szántok, vetek.

– Szép! És a neje?

– Ő is ide fog jönni hozzám.

– S azt kegyed komolyan hiszi? Hogy a neje ide fog költözni önhöz, egy
olyan agyaggal padlózott, nádfedelü házba, a milyenben mostan lakik?

– Palota ez, ahhoz képest, a minőben a debreczeni korszak alatt laktunk.
A mikor a feleségem maga főzött, mert cselédünk sem volt: annál jobban
szerettük egymást. A kis házban közelebb vannak a szivek egymáshoz, mint
a nagy palotában.

– Ez lehetett akkor. Én is próbáltam hasonlót. De az egészen más. Mikor
az embernek olyan fényes reményei vannak, akkor nem fáj a nélkülözés;
azt hiszszük, majd vége lesz. De megkezdeni a nyomort, azzal a tudattal,
hogy ez így tart majd holtig – ilyen lemondás nincs. Kivált asszonynál!
Higyje el nekem. Én ismerem a magam nemét. Az ön asszonya, a ki a
müvészi dicsőség tetőpontján áll most, nem hagyhatja el azt a fényes
életpályát. Nem! Még ha angyal volna ön, akkor sem.

Nem tudtam az álláspontomat védelmezni ellene. A rideg való az ő részén
volt, az enyimen csak a hit, a képzelet.

– Én bizom a nőm igéretében, hogy engem e sulyos helyzetemből meg fog
szabadítani.

– Nem tudom elképzelni, hogyan? Azt nem teheti, a mit én tehetnék
Bálványossiért, hogy előálljon, önmagát bevádolni: «Nem «ő» volt az, a
ki márczius 15-én a szabadságot proclamálta! Nem ő irta azokat a
lélekfelköltő czikkeket a nemzethez; nem ő szerkesztette azokat a
hirlapokat; nem ő járt a hadsereggel a csatákban; nem ő buzdította a
honvédeket Buda ostrománál, hanem én». Az ön bünét nem veheti magára az
asszony.

Nevetnem kellett rajta.

– Azt nem is adnám oda!

– No de hát, tegyük fel, hogy valami utonmódon sikerülne egy nagy
müvésznőnek, egy hires szépségnek kieszközölni a bujdokló férje számára
az amnestiát: (e közben a szemei szögletéből gyilkoló méregnyilakat
lövöldözött felém) hát aztán mi lesz önből akkor, ha a felesége
közbenjártára, mint megkegyelmezett rebellis Pestre visszakerülhet? Az
az ég, az a föld, a mit imádott, elveszett. Nincs többé költészet. Nincs
se hirlap, se kiadó, se közönség. Mit fog ön kezdeni? Beáll ujból egy
prókátor műhelyébe napszámos akta-másolónak, idézőlevelek kihordójának,
itéletek expediálójának? vagy fordít vigjátékokat (protectio utján)
ötven forintért a nemzeti színháznak; vagy fest arczképeket jó módú
hentesnékről öt forint honoráriumért? vagy éppen nem tesz semmit, hanem
él a felesége mellett, mint a «müvésznő férje» s elnézi, hogy vesződik
egy asszony az egész háztartás terhével; végzi a legfárasztóbb munkát;
játék után agyonkínozva, felizgatva, fájó idegekkel hazajön; félbetegen
is siet a színpadra, hogy a játékdiját el ne veszítse, s a mikor egy kis
pihenő ideje volna, akkor szalad vendégszerepelni egyik kis városból a
másikba, hogy egy kis pénzt szerezhessen össze, a mivel a zsidónéit
kielégíti, akiktől a jelmezeihez a kelmét vásárolta; s mind ezt a férj
elnézi tétlenül, legfeljebb annyit segíthet, hogy a felesége jelmezeire
felrajzolja a virágokat, a miket az maga kivarr.

– Nem fog örökké így tartani, majd jönnek más idők.

– Más idők? azokra gondol ön? Ez az, a mitől én legjobban rettegek. Én
önt jól ismerem. Ön nem az az ember, a ki megtud nyugodni abban, hogy a
mi elmult, az nincs többé; ön nem fogja soha elfelejteni azt, hogy mi
volt valaha, még kevésbbé azt, hogy mi akart lenni egykor. A «dicsőség
gloriája!» Az nem olyan könnyen elfelejthető, mint egy elkobzott gyémánt
ékszer. Ön ismét bele fog menni abba a balvégzetbe, a miből egyszer
kiszabadult.

Ez az asszony keresztül lát a lelkemen; olyan ügyetlen arczom van, mely
soha sem tudott titkot tartani: olvasni hagy a vonásaimban, mint a
nyitott könyvben. Ha megijedek, hiába mondom, hogy bátor vagyok; ha
haragba jövök, hasztalan tettetek nyugalmat; nem hiszik el. Még alkudni
sem tudok; kiszámítják az arczomból, hogy mit adok, mit veszek? Ez a nő
meglátja még azt is, hogy hol bolyong titokban az én lelkem, messze a
távolban; egy dicsőségesen feltámadt magyar hazában. S az a szántóvető
életről való beszéd csak olyan, mint egy hagymázbeteg viziójának
összefüggéstelen motyogása.

– Hát legyen úgy, a hogy kegyed mondja. Ugy van. Olyan erős a hitem,
mint Péteré, ki a tengerre mert lépni, hogy mesteréhez eljusson. Ha
megcsal is a hitem és elmerülök. Morzsákra törhette a sors, a miről
álmodtam: ébren hozzáfogok a morzsákat összerakni. A mit Isten a
lelkemnek adott – jó kedvében, vagy rossz kedvében – azért vagy élek,
vagy meghalok! Ha élek, tornyot építek hazám dicsőségéből, ha elbukom, a
sirom oltárrá lesz. Hiába reszket ez a gyáva hustömeg minden izében. Nem
vagyok se hős, se óriás; megijeszt a lövés hangja, elsápadok a halál
előtt, könyre fakaszt a fájdalom, – de az utamról le nem lépek. Ha a
nevem alatt nem írhatok, írok a gazdám kutyájának a neve alatt: leszek
«Sajó»:[4] ugatni fogunk, ha nem beszélhetünk, de el nem hallgatunk.

A hölgy ijedten kapta meg mind a két karomat.

– Az Istenért, vigyázzon. Ha hátralép, lebukik a szikláról.

– De nem lépek hátra!

– Hallgasson rám csendesen. Ne jőjjön indulatba. Üljön le ide mellém. Ne
féljen tőlem olyan nagyon. Nem vagyok én csábitó dæmon. Semmi szavam
nincs az ön szavai ellen. Tegye azt, a mit a lelke parancsol. Hisz én
sem akarok egyebet. Hiszi-e ön, hogy nekem jó szivem van?

– Azt hiszem, hogy nagyon is jó.

– Lehet, hogy mindaz vétek volt, a mire szívem rávitt; őrült voltam, vak
voltam, szenvedély vitt rá; de a mit ön felől éreztem, azzal a
mennyországba is elmehetnék. Mikor egyedül vagyok, mindig önnel vagyok s
ha gondolkozom, önről gondolkozom. Én is azt kivánom, hogy ön fusson
tovább, fölfelé, azon a meredeken, a melyen megindult; de hát lehet-e az
itt? ólomsulylyal a lábán, lakattal a száján, kényszerzubbonynyal a
testén?

– Azért viselem, mert nehéz.

– De mennyivel fényesebb volna e küzdelem sikere, ha azt ön a külföldön
folytatná. A szabad Francziaországban. Gondoljon rá, hogy ha ön most
Párisban megjelenne, a franczia irodalom koriphæusai tárt karokkal
fogadnák. Ön jól tud francziául; stylusa, irásmodora, költészete
szakasztott mása a franczia költőkének: önt a franczia közönség a saját
költői sorába emelné s ott azután írhatna Magyarország dicsőségéről,
szenvedéseiről, hősi küzdelmeiről, népe rokonszenves tulajdonairól
szabadon, egész szíve szerint s azt olvasnák milliók és milliók: a kerek
világ, nem egy maroknyi közönség, mint idehaza. Ott gazdag úr lenne, itt
pedig napszámos. Énekelhet ön idehaza, akár egy Tyrtæus: a külföld nem
hallja meg, de ha odakinn, egy nagy nemzet, egy világváros közepett
emeli föl a szavát, az olyan lehet, mint Józsue kürthangja Jericho
előtt.

Ah, milyen csábító volt ez a panoráma: a dæmon elragadóbb képet nem
tárhatott a megkisértett Jézus elé, mint ez a nő én elém. Franczia íróvá
lenni! A nemzetek legdicsőbbikének a vállára emelkedhetni! A mi itthon
csak ostorpattogás a kezemből, az ott villámdörgés volna!

– De hát az lehetetlen. Hogy gondolhatnék én arra, hogy innen Tardonáról
átvergődjem Francziaország határáig? Keresztül a saját hazámon,
Ausztrián, Németországon, útlevél nélkül, pénz nélkül, félázsiai
öltözetben? Ez annyi volna, mint egyenesen levetni magamat a
hegytetőről, abban a hitben, hogy repülni tudok.

– Hát én erre igen jó tervet tudok önnek mondani. Nekem van angol
útlevelem. Elmondtam önnek, hogyan jutottam hozzá? Önön kivül nem is tud
róla senki, hogy ez útlevél nálam van; csak a hivatalos közegek, a kik
útközben láttamozták. Ebben az útlevélben az útitárs rovata kitöltetlen.
Ön az elébb azt mondá, miért nem irom belé Bálványossy nevét és
személyleírását? Hát most felelek rá. Őt senki sem üldözi; most jó
helyen van, majd ha elfogy az élelmiszere, előjön és szépen megél. – Én
mindig arra gondoltam, hogy ezt a rovatot az ön nevével töltöm ki. Nem
kell egyebet feláldoznia, csak ezt a kis bajuszát és szakállát, s aztán
nem beszélni útközben más nyelven, mint francziául és németül. –
Titkáromnak nevezném. Én magam angol lady vagyok. Nem kellene Bécs felé
menni. Boroszló felé nyitva az út. Pénzem van, mindkettőnk számára elég.
Azt a száz aranyat, melyet Debreczenben kaptam, még most is tartogatom.
Ez Párisig uri módon elég. A bécsi takarékpénztárban letett tőkepénzemet
ott is hagyhatom, utánam is küldethetem s annak a jövedelme, szerény
igények mellett, elég arra, hogy kezdetben ön megélhessen Párisban, a
nélkül, hogy az emigratió-cassához folyamodnék. Ha egyszer aztán
elfoglalja ön a helyét a kül-irodalomban, akkor nincs szüksége önnek
senki támogatására többé. Ön vissza fogja nekem téríteni, a mit tőlem
kölcsön kapott. Csak kölcsön, semmit ajándékban. Még kevésbbé cserében.
Még csak egy meleg kézszorítást sem. Én önre nézve nem vagyok egyéb,
mint egy proselyta, a ki a prófétájának az útját egyengeti.

Csábító volt maga a kép is, még inkább, aki azt elém tüntette.

Szabadnak lenni! Megmondhatni a nevemet büszkén, mindenkinek, aki
szemben jön rám! Nem rettegni idegenek lábának dobogását az ajtóm előtt!
Nemes, nagy szellemek társaságában küzdhetni a soha le nem győzhető
eszmékért!

Hogy világítottak előttem a szemei, mikor ezeket elmondta! Mint álnapok
a «halo» fényívében! S az arcza olyan őszinte volt, mint egy gyermeké.
Esküdni lehetett volna rá, hogy ez egy ártatlan szűz, a kinek először
nyilik meg a szíve igaz érzelmek előtt. A kezei össze voltak kulcsolva,
mintha könyörögne.

Ha csak egy hajszálnyit megingok, le kell szédülnöm ebbe az örvénybe.

Ah! Mennyire más ember lett volna belőlem! Ha én akkor ő vele elfutok,
most én volnék a realista irók czéhmestere: mert eroticus láng, satyr
véna és luxuriosus[5] fantazia bennem is volt annyi, mint azokban; de
nem használtam – azért, mert magyar közönségnek irtam. Ma milliók
olvasnák a munkáimat s átkoznának az apák és anyák, a kiknek a
gyermekeit megrontám lészen. Én meg nevetnék rajtuk, a potrohomat ütve,
a mit, mint idealista író nem birtam megszerezni.

S hová csapongott volna még velem ez a gyeplőt vesztett szenvedély egy
ilyen csábító calypsoi alakkal összeforrva, a kinek minden mozdulata
gyönyör, minden szava csáb, a ki maga a megtestesült paradicsomi kéj! És
én huszonnégy esztendős voltam akkor!

Egy józan gondolat maradt a fejemben.

– Én itt maradok a hazámban, mondám röviden.

– Mi oka van rá?

– Nem hagyom el azokat, a kik az én szavamra keltek fel, – ha a földön
fekszenek, fekszem közöttük én is. Kiveszem a részemet a szenvedésből, a
mit magam idéztem fel.

– Hisz nem kell önnek örökre künn maradni. Hát nem élteti önt a remény,
hogy egyszer diadallal fognak visszatérni azok, a kik kimenekültek.
Akkor ön is a megszabadítók élén fog visszatérni.

Még ezt a fegyvert is ellenem fordítá!

Oh, be gyönge pánczél volt, a mi védett. Csupán egy szó.

– Szavamat adtam, hogy nem megyek el innen, mondám csendesen.

– Kinek?

– Annak, a ki szavát adta nekem, hogy fel fog itt keresni.

– A nejének?

– Igen!

– S hát aztán, ha fölkeresi?

– Akkor szabadulást fog a számomra hozni.

– Hogyan? Mi módon?

– Azt nem tudom.

– Nem tudja, és mégis hiszi?

– Egész szívemből hiszem.

– És arra nem gondol ön, hogy ennek a megszabadulásnak ára is lehet?

– Ezt a gondolatot leseprem magamról, a hányszor feltámad.

– Ön hisz asszonyi hűségben, asszonyi erényben?

– Hiszek!

– Akkor ön nagyon boldog ember.

Én e beszéd alatt folytattam a rajzolásomat, ő figyelmeztetett egyes
tárgyakra, a miket itt-ott kifeledtem.

Majd egészen közönyös beszédet kezdett az időjárásról.

– Nézze csak! A vén erdésznek aligha be nem teljesül a jóslata. Az ég
egészen beborul. Még itt lep bennünket a havazás.

– Talán elő lehetne már idézni a barátunkat a rejtekéből?

– Oh, az nagyon könnyen megy. Csak egy jelkiáltást kell neki adni. Ezt ő
választotta magának «Ivanhoe» regényből, a hős kürtjének a szavát «wasa
hóa!» Erre a szóra rögtön előkerül.

– Valóban alig tudok már rajzolni, oly sötét lesz a vidék.

– Ön tehát csakugyan vissza akar menni abba a kis faluba, oda alant?

– Igen.

– Oda talán hír se jár a világból?

– Az tetszik benne legjobban nekem.

– Ön talán azóta sem hallott semmit a künn történtekből, a mióta ide
került?

– Semmi örvendetest.

– Rettenetes világ! Hát mivel élnek ott az asszonyok ha még nem is
pletykáznak?

– A gyermekeik ruháit varrják.

– Ön talán még azt sem hallotta, hogy Petőfiné férjhez ment?

Ah! Ez orgyilkos döfés volt! Kiszámítva megczélzott mérgezett nyil;
éppen oda lőve, a hol a pánczél nyilást ád.

– Mit beszél kegyed? kiálték én fel egész indulattal.

– Hát egy tényt, a mit mindenki tud.

– Petőfi neje? Hát Petőfi?

– Az elesett a segesvári csatában.

– Ki látta őt elesni?

– Egy honvédtiszt, a ki bizonyítványt is adott róla. S ez elég volt az
özvegynek, hogy rögtön oltárhoz lépjen egy másik fiatal iróval, a ki nem
olyan délczeg dalia ugyan, mint az ön barátja volt, de köztiszteletben
levő, jó társadalmi állásu férfi, a ki nejének nyugodalmas sorsot tud
biztosítani.

Oh, hogy járta keresztül-kasul a szívemet ennek az asszonynak minden
szava!

Hiszen most már, évek után, én is azt mondom, hogy jól tette szegény
Julia, hogy egy derék jó emberre bizta a sorsát. Gyermeke volt, a ki
iránt kötelességei voltak. De akkor, óh, ennél lesujtóbb hir nem
csaphatott volna le a fejemre. Martyrjaink kínhalála nem volt oly
rettenetes hír nekem, mint az, hogy a vértanukat – elfelejtik.

Hogy még Petőfit is elfelejtheti az asszony!

Az az asszony, a kit a költő lánglelke sugáraival vett körül!

Hogy az a költő magát halhatatlanná tudta tenni az egész világ előtt,
csak az előtt nem, a kit imádott.

Hiszen igaza volt a nőnek, legyen üdve a túlvilágon. Ott biztosan Petőfi
is megbocsátott neki; az idvezültek igazságosak; hanem énnekem a poklot
nyitotta meg ez a hírmondás.

Ha az én ledőlt bálványom fölött ilyen hamar összenőhetett a fű, hát én
mi vagyok akkor? Fába szorult béka, a kinek hivatása száz esztendeig
élni a fakéreg alatt!

– Nem hiszem! Nem hiszem el! Nem hiszem azt!

Kaczagott rajtam. «Vergődhetel már!»

A fejem tetejétől a sarkamig megteltem keserűséggel.

Hát ha ez megtörténhetett; mért ne jöhetne az a másik utána, hogy egy
másik elbukott költő elfeledi a fogadását, a mit az asszonyának tett s
megfogja a régi ideáljának a kezét és elfut vele a világba. Visszatorlás
ez!

A két szeme lángolt, mikor így nevetve nézett rám.

Mintha tudná, hogy megsebesített s kihívna, hogy álljak rajta boszút.

Összetörte a bálványomat! Az asszonyszívbe vetett hitet.

Egyik asszony olyan, mint a másik!

… Nem! Nem! Nem! Az enyém nem olyan.

Odaálltam a meredély szélére, a két tenyeremből szótülköt csináltam s
hangosan kiáltám a völgybe:

«Wasa-hóa!»

Az erdei viszhang visszakiáltá a szót.

És nem sokára lehetett hallani oda alant a büszke refrainet.

  «Mindent, kit útban lát,
  Kegyetlenül halálra bánt;
  De hogy ha lát egy szép leányt
  Ahhoz igen galánt.»
    Reszkess! Kerüld a hizelkedőket!
    Inkább nevezd te őket
      Diavolo, diavolo, diavolo!»

A mint a dal közeledett, én is összepakoltam a táskámat s fogtam a
botomat, búcsúzni készen.

– A miről most beszéltünk, azt felejtsük el.

Ezt mondtam én.

– Hát beszéltünk mi valamiről? Én nem tudom! felelt rá a tengerszemü
hölgy. Két befagyott tengerszem világított felém.

«Agyiő.»

«Agyiő.»

Meg voltam felőle győződve, hogy soha sem látjuk többet egymást.

Nem vártam be, míg a barátom megint kikapaszkodik a völgyből. Majd
feltalálják egymást. A hó elkezdett már szállingózni. Megindultam
hazafelé.

Útközben elővett a hóesés; csaknem eltévedtem az erdőben.

Korán beesteledett. Mire a hegyről leértem, egészen sötét volt.

Még sötétebb volt az, a mit az agyamban hordtam. Az a fekete gondolat,
hogy nincs a világon szeretet, nincs emlékezet többé! A hol elestünk:
ott hagynak.

Az egyikünk meghal és nem gyászolják meg, a másikunk élve marad s
gyászolja maga magát.

Milyen szép sorsa van egy kidőlt fának! Azt befutja a repkény.

Ha engem most itt széttépnének a vadállatok, azt sem tudná meg soha
senki, hol vesztem el?

Végre rábukkantam a hársas forrásra.

Ez már jó kalauz. A patak ott folyik el a Csányiék háza mellett, ennek a
partján sötétben is hazatalálok.

Vádolt a lelkem, hogy annyi időt eltöltöttem ott a «Pogányoltáron»,
azzal a «más» hölgyével!

A hó egészen betakarta már a mezőt, melyet a hármas patak kigyózó
futásban szelt keresztül. A fákon még rajta volt az őszi lomb, koronáik
görnyedeztek a hóburok alatt.

Olyan szomorú volt az egész tájék; olyan szomorú az én lelkem.

Mint valami reménycsillag villant elő egyszerre annak a kis háznak az
ablakfénye, a melyben én tanyázom. A falu végén állt, legszélső ház
volt.

Ki voltam fáradva testben, lélekben, midőn e kis lakházhoz megérkeztem.

Nem volt annak se udvara, se kerítése. Szabadon állt künn az út mellett,
szekerek, ekék ott álltak a félszer alatt. Nincs itt tolvaj.

A ház ajtaja maga sincs bezárva, egy kis folyosóra nyilik. A folyosóról
aztán jobbra van a konyha és a kamra, balra a lakószoba, azontúl a
benyiló, az én hálószobám s egyúttal a padlós díszszoba. A többiek csak
földesek.

A konyhaajtó is nyitva volt, a nyitott tűzhelyen nagy tűzrakás lobogott.
Az én háziasszonyom, a szolgálójával együtt, nagy sütés-főzésben volt.

Mikor szerencsés jó estét kivántam neki, olyan tréfás mosolygással
zsémbelt rám.

– Ejnye! ejnye! Hát oly soká kellett haza kerülni? No csak menjen be a
szobába. Mindjárt készen lesz a vacsora.

Én beléptem a szobába.

A befütött kályha mellett ott ült a feleségem.

A kitörő öröm minden egyebb gondolatot kitörült a szívemből.

Nem tudtam mit mondani. Nem akartam elhinni, hogy itt van, míg ölembe
nem vettem, át nem szorítottam a két karommal.

Hát még is van, van, van. Hűség, szeretet, emlékezet.

Ő aztán elmondta nekem, igen röviden, milyen beteg volt, előbb akart
jönni, de nem lehetett, most is szökve jött ki Pestről, álnév alatt
szerzett útlevéllel. Sok baj érte az uton. A hófuvás miatt eltévedt a
Bükkben a hosszú uton idáig. Alig tudott bevergődni. Rettegett a
farkasoktól, a miknek az ordítása az erdőből kihallatszott.

Én az alatt azt a lelki torturát éreztem végig, mikor az ember egyszerre
arra is hallgat, a ki beszél, meg arra is, a mit azelőtt hallott: látja
az egyik alakot is, aztán meg a másikat is.

A jó házigazdám, a derék Csányi Béni, az asztal mellett ülve, csak úgy
dörmögte a szakállába: «ez ám az asszony; ez aztán a feleség!»

No de, most már semmi baj, csakhogy ismét együtt vagyunk!

De meddig vagyunk együtt?

A nőmnek holnapután már vissza kellett térni. A szinházigazgatóság csak
lopva engedett neki négy napi szabadságidőt. Ötödnap már játszani kell.

Majd vége lesz a rabságnak!

Nőm elővette a keblébe elrejtett papirdarabkát; kicsiny kis szürke
czédula volt; de kincs abban az időben. Ez volt az én megszabadulásomnak
a záloga. Egy komáromi menlevél.

Olyan egyszerű módszere a megszabadításnak, mint a Columbus tojása.

Mikor Komárom vára kapitulált, az ottani várőrség tisztjei menlevelet
kaptak, mely életüket és szabadságukat biztosítja s a besoroztatástól is
fölmenti. Egy ilyen menlevelet szerzett meg számomra a feleségem. Igen
egyszerű módon. Szigligetinek volt egy testvére a komáromi várőrségben,
Szatmári Vincze (ez volt a családnevük); az iratott be engem a
kapitulált tisztek sorába, mint honvédhadnagyot s elhozta a nevemre
szóló menedéklevelet a feleségemnek.

Ezért kellett nekem rejtekben maradnom.

Tehát az olajág két levelét már meghozta az én «galambom»: «élet» és
«szabadság». De hát a harmadik?

Még az várat magára. Még nem szabad innen kimozdulnom. Várnom kell, míg
másodszor is visszajön értem. Mert a felől már biztosítva vagyok, hogy
el nem itélnek; de azt megtehetik velem, hogy internálnak a születési
helyemre, Komáromba s az új kínszenvedés volna rám nézve.

Akkor aztán azt kérdezte tőlem:

– Hát te gondoltál-e én rám azalatt?

Ha én erre azt nem felelhettem volna: «mindig csak terád!» s ha ezt
mondva, őszintén, igazán nem nézhettem volna a szemébe, hát akkor
megérdemeltem volna, hogy összetépje azt a menedéklevelet s a rongyait
az arczom közé vágja!



XV. FEJEZET.

CSUDADOLGOK, A MIKET NEM MUTOGATNAK PÉNZÉRT.

Négy év mult el azóta, hogy a Bükk erdőségével megbarátkoztam.

Két esztendeig voltam «Sajó»; azután megint lehetett a saját becsületes
nevem alatt gyakorolnom a betűvetés mesterségét.

Nem jártunk sehová, feleségemmel együtt: minket sem látogatott senki.
Dolgunk volt mind a kettőnknek. Nőm művésznő volt, én meg iró. S azt
senki se higyje, hogy ennek a két világnak az ege tele van hegedűvel.
Nehéz munka az, mikor elvégeztük, örültünk, ha pihenhettünk.

Én vesztemre, még lapkiadással és szerkesztéssel is foglalkoztam.
Névlegesen ugyan a nemzeti szinház igazgatója volt a «Délibáb»
szépirodalmi és művészeti hetilapnak a felelős szerkesztője és kiadója;
mert az én nevem nem volt «rendőrképes»: hanem valósággal én irtam, én
szerkesztettem a lapot, én corrigáltam, én csomagoltam, én csirizeltem,
én küldtem szét az előfizetőknek a példányokat, s én buktam bele a
kiadásba.

Segítségemre volt csupán egy jámbor felvidéki kiejtésű magyar fiu, a jó
Iglódi Kálmán: a «mesés világban» a veres sapkás honvédzászlóaljnál
százados, a ki a tarczali ütközetben három golyót kapott: egyet az
arczába, másikat a karjába, harmadikat a lábszárába. Ennek köszönheti,
hogy mint «reálinvalid» el lett bocsátva. Így állt be hozzám és lett
nálam expeditor, kihordó, titkár és ajtónálló. Derék, becsületes fiu
volt.

Egy délután a «Kálmán diák» (Ez volt a familiaris elnevezése) azzal a
szóval nyit be a dolgozó szobámba, hogy «kérek alázatosan egy kürazir
van itt.»

– Miféle kürazir?

– Főhadnagy.

– Vajjon mit véthettem neki?

Az ötvenes években egy katonatiszt látogatása egyértelmű volt a
kihivatással. Akkoriban voltak azok a nevezetes politikai párbajok,
melyekben Tisza Kálmán, Szapáry Gyula és Beniczky Ferencz megverekedett
a delegált katonatisztekkel.

– Hadd lássam.

– Aztán csak tessék nekem kiáltani, biztatott a Kálmán diák,
jelentőségteljes mozdulatot téve a papirosvágó késsel.

A látogató bejött hozzám.

Nálamnál fél fejjel magasabb alak volt, erős, széles vállú férfi,
csontos arczát kemény kifejezésüvé tette a hatalmas sasorr és a széles,
kétfelé osztott áll; azonban ellentmondott e rideg kifejezésnek az
őszinte, világoskék szempár, a kicsiny száj s hozzá még a hirtelen szőke
haj, melynél csak a szemöldökök, a bajusz és pofaszakáll voltak még
világosabbak.

A belépő, a míg az ajtótól az iróasztalomig ért, háromszor csinálta meg
azt a kurta mazurkalépést, a mi férfiak között a beköszöntő üdvözlést
jelképezi. A szép sisakját, a két aranyoroszlánnal és a fekete
tolltaréjjal a csípőjéhez szorítva, hozta a kezében s mikor előttem
megállt, összeütötte a sarkantyuit s bemutatta magát, magyarul.

– Én Kvatopil Venczel vagyok, dragonyos főhadnagy.

Az a sajátsága volt, hogy minden szavát egy magyarázó kézmozdulattal
kisérte, úgy hogy a némajeleiből is megérthette volna valaki, a ki
egészen süket, hogy mit mond. A mentegető kézmozdulatból azt, hogy ő
Klatopil Venczel, a gallérján levő két csillagra mutatásból, hogy
főhadnagy, s a sisakja megemelintéséből, hogy dragonyos, míg ugyanakkor
a jobb kezével a mellén hiányzó vért nem létezését jelezve, érthetővé
tette, hogy nem kürazir.

– Nagyon örvendek. Miben lehetek szolgálatjára?

– Nekem van hosszú beszédem uraságoddal; ha megenged.

Erre én széket akartam neki hozni, de azt a világért meg nem engedte, ő
hozott magának egyet, s aztán még egyszer engedelmet kért, hogy
háborgat, s leült velem szemben.

Én felszólítám, hogy csak beszéljen velem németül, én képes vagyok azon
a nyelven társalogni.

– Nem! Nem! Én akarom magyarul beszélni. (Azt a mozdulatot csinálta
hozzá, mint mikor a makacs gyereknek a fejét megfogják s belebuktatják a
mosdótálba.)

– «Akarok», igazítám én helyre jó indulattal.

– Nem! Nem! «Akarok» határozatlan mód, «akarom» határozott mód. S én
határozottan akarom magyarul beszélni. – El kellett ismernem, hogy a
logika erősebb a grammatikánál.

– Én születtem Leutomischlben. (Itt bánatosan keble felé hajtá le az
arczát.)

Én egy megfelelő mimikával válaszoltam, hogy ez nem jön beszámítás alá.

– Apám volt (itt a két kezével czélzó mozdulatot tett.)

Én már vettem észre, hogy miért csinál annyi kézjelzést. Ez szokásuk
azoknak, a kik autodidaxis útján sajátítnak el valami idegen nyelvet s
nem találják hirtelen a keresett szót. Siettem segélyére lenni.

– «Főerdősz».

– Igen is főerdősz volt. Voltunk neki fiuk. (Mind a két kezével
mutatta.)

– «Tizenegyen».

– Igen is: tizenegyen. Én magam voltam (Földfelé sülyesztett
tenyérmozdulat.)

– A legkisebb.

– Igen is: legkisebb.

– Apám adta nekem. (Itt egy nagyon érthető mozdulat következett.)

– «Igen szigorú nevelést?»

– Ahán! De hát az mind. (Kárba veszést mutató legyintések.) Akarta, hogy
legyek (összetett tenyerek mozdulata.)

– «Pap?»

– Az ám. Nekem nem kellett. (Egy fittyet vetés, s azután egy
gyik-elosonási mozdulat a tenyérrel.)

– «Méltóztatott válét mondani a semináriumnak.»

Ezen mind a ketten nevettünk. A következő mondás egy tenyércsapással és
a széken való lovaglási mozdulattal illustrálva, érthetővé tette, hogy
az én látogatóm felcsapott lovas katonának.

– Huszonnégy esztendővel már hadnagy voltam. Krakóban feküdtem két
esztendeig. Szolgáltam magyar háboruban elejétől végig. Most vagyok
harmincznégy esztendős. Még is csak főhadnagy vagyok. Ez csodálatos; nem
igaz?

Rá kellett hagynom, hogy ez bizony megdöbbentő eset.

– Más kameradjaim, nem «camerad», az franczia szó.

– «A többi bajtársai önnek».

– Többi bajtársaim mind kapitányok, őrnagyok; kaptak dekorácziót. Nekem
semmi! Nézze! Semmi. Pedig van bátor szivem. Jó lovas vagyok. Soha nem
büntettek. Szolgálatot értem. Mit gondol, mi ez?

Csakugyan kiváncsi voltam e balvégzetnek az okát megtudni.

– Hát én egész háboru alatt voltam bezárva, svadronyommal Temesvárba.
Semmi alkalom vitézségre. Lovas katona sánczok között! Míg bajtársaim
csatában, (mutatta mozdulattal.)

– «Vitézül verekedtek».

– Igen, vitézül verekedtek, addig mink lovasok, ostromolt várban. (Itt a
hüvelykujját a zápfogai közé szorította, pöfékelést jelezve.)

– «Pipázhattak».

– Igen is, pipáztunk.

Itt ismét kölcsönös derültségnek engedénk helyet mind a ketten. Én újra
felszólítottam a látogatómat, hogy beszéljünk németül, így könnyebben
fog menni; de ő azt felelte, hogy «muszáj!» No, ha már ezt a magyar szót
is ismeri, akkor csakugyan meg kell lenni.

– Igen. Nekem muszáj magyarul beszélni. Legmagasabb parancsolat.

– Legmagasabb?

Ekkor megfogta a kabátom leffentyűjét a két ujjával.

– Ahán! Kit tud ön legnagyobb zsarnoknak a világon?

– Siracusai Dyonisost.

– Ahahá! Ifju vér! Ez az!

S a mutató ujjával a baloldali negyedik és ötödik oldalbordája közé
bökött.

– A szív?

– Az ám. A szív. Legnagyobb zsarnok. Parancsolja nekem, hogy magyarul
tanuljak.

– Tehát szerelmesek vagyunk?

Egy mozdulat a tenyér élével végig az áll alatt, volt a válasz.

– Nyakig?

– Nem. Fülig.

– Egy szép magyar hölgybe?

A csiptetőre fogott három ujj az összecsücsörített ajkhoz emelve,
magyarázá, hogy «nagyon szép!»

Azután a szétterjesztett tenyér az arczon végig húzva s az áll alatt
összecsukva, erősíté, hogy:

– Fiatal és bájos.

A két tenyér a derékra szorítva:

– Karcsu, mint a liliomszál.

A szemről kipattanó két ujj:

– És minő szemek!

Végre egy általános keresztbevetése s gyorsan szétcsapása a karoknak.

– Egy szóval: elragadó szépség. – Gratulálok hozzá!

– Lehet.

– Az érzelem természetesen viszonoztatik.

– Ohó! (Most már a kardmarkolathoz kapott.)

– Kérem, nem tettem kérdőjelt a mondatomhoz.

– Természetes.

Aztán elhallgatott, a kemény kravátliját igazgatta. Úgy láttam, hogy
kivánja a tovább kérdezősködést.

– Kisasszony?

– Oh nem.

– Tehát özvegy nő?

– Ah nem.

– Csak nem asszonyság?

– Nana! Hogy gondolja ezt?

– Hát ugyan micsoda akkor?

– Asszonyság, a kinek férje van, de nincs.

– Ahá! Elvált nő?

– Igen. Szétvált. (Mutatta két kézzel, hogy szét vannak választva.)

– Akkor ez egészen törvényes viszony.

Erre az én dragonyos hadnagyom felállt a székéről, egész tisztelgési
positurába tette magát előttem. Én is felálltam.

– Asszonyság kivánja, hogy ön legyen neki –

Itt nem jutott eszébe a szó. A jobbkeze három első ujját a feje fölé
emelte, mint a ki esküszik. Megértettem.

– Esketési tanuja?

– Nem azt mondta. Más szót mondott.

– Násznagya?

– Az, az! Násznagy! Hogy elfelejtettem. Pedig «hadnagy» szóról eszembe
juthatna.

– Ismerősöm nekem az ön választottja?

– Természetes. Ha csak az első nevét megmondom, már emlékezni fog. Az
«Erzsike».

– Ah! Az Erzsike?

– Ah. Milyen vörös lett! Maga is volt bele szerelmes! Tudom. Megmondta
nekem. No hát lesz neki násznagya!

– Készséggel.

– Igazán?

– Igen szivesen.

Akkor aztán kezet fogott velem mind a két kezével; megrázta a kezemet s
egész kicsinyekké csinálta a szemeit az elragadtatástól. Azt hiszem meg
is csókolt volna, de neki is nagy orra volt, nekem is, nem fértünk
egymáshoz.

– Hát megengedi, hogy behivjam a menyasszonyomat?

– Honnan?

– Odakinn vár.

– Csak nem a lépcsőházban?

– De igen. A lépcsőházban. Nem akart addig bejönni, míg nem bizonyos,
hogy ön násznagya lesz. Szégyenli magát.

Én rögtön kisiettem, hogy ajtót nyissak a tétovázó látogató előtt.

Csakugyan az Erzsike volt.

Tél volt az idő, mindenféle prémes öltözet volt rajta, kucsma a fején:
igazi muszka nőnek tetszett.

Valósággal látszott az arczán valami negédeskedő szégyenlősség.

Nem tudtam elképzelni.

Hiszen láttam én már az ő arczát hasonló körülmények között. Bagotay
Muki, Gyuricza Peti, Rengetegi Tihi után Klatopil Venczel valóságos
«fölfelé esés».

A vőlegény az alatt a szobában maradt, a míg a hölgyet bevezettem.

Ott azután elébb engedelmet kért tőle, hogy kezet csókolhasson neki,
azután bocsánatot kért én tőlem, hogy azt tette. S többé rá nem volt
birható, hogy helyet foglaljon, hanem állhatatosan megállta a helyét,
annak a karszéknek a támlányára könyökölve, a melyben a hölgy ült.

– Meg tudta ön érteni, a mit az én vitézem magyarázott? Kérdezé aztán
Erzsike, a mint az első feszélyt levetkőzte. Képzelje, nekem lovagi
szavát adta, hogy soha magyar emberrel más nyelven nem fog beszélni,
mint magyarul. Elébb a privatdienerét kínozta agyon vele.

– Ez igen dicséretes szándék. Ezt kellett rá felelnem.

– Hanem már most hadd mondjam én el, hogy miért kellett nekem épen önt
kéretni fel arra az áldozatra, hogy násznagyom legyen.

Biztosítám felőle, hogy ez nekem nem áldozat, sőt élvezet.

– A legutolsó találkozásunk után talán nem is várhatta ön azt, hogy még
valamikor összejövünk az életben.

Én meghökkenve kaptam föl a fejemet.

– Oh, «e» felől beszélhetünk akármit. (Erzsike a vőlegényére czélzott.)
Ez egy áldott jó fiu. Olyan, hogy kenyérre lehetne kenni. El lehet ez
előtt mindent mondani. Ön odáig tudja a történetemet, hogy én a
forradalom után Bálványosyval bujdokoltam egy ideig. Nem szeretném, ha
valami könnyelmű félrecsapásnak tulajdonítaná ön, hogy azt az embert
elhagytam. Képzelje ön, csakugyan arra az alacsonyságra vetemedett, a
mit úgy tudom, említettem önnek, hogy a császári biztos előtt elmondá az
egész sürgönyvitel történetét, kitisztázva magát a hőstett vádja alól s
engemet denunciálva vele. Előttem azzal mentette magát, hogy neki
szüksége volt magát purificálni a directorsági concessio elnyerése
végett, nekem, mint asszonynak, nem fogják ezt a «kis tréfát» imputálni.
Pedig hát dehogy nem imputálták! Sőt nagyon is elővettek, beidéztek,
letartóztattak. Csak ennek a becsületes, jó fiunak köszönhetem, hogy
valami nagy baj nem ért. Ez fogta pártomat. Nála nélkül igazán olyan
árát adhattam volna meg a hősködésemnek, hogy megkeserülném. Ugy-e bár,
Vencza?

A főhadnagy mutatá a tenyérmozdulatával, hogy hagyjuk már ezt az emléket
tovább futni.

– Innen kezdődik az ismeretségünk – folytatá a hölgy. – Ez talán kiment
ön előtt is, hogy én egy idegent, egy katonatisztet választottam
jövendőbelimnek. Nagyon erős okom volt elidegenedni az én hajdani hős
ideálomtól.

A szép hölgy, úgy látszott, hogy nem volt megelégedve a hatással, a mit
szemei rám gyakoroltak: legalább azt kell hinnem, hogy a következő
commentárok nem annyira a vőlegényének az örömére, mint az én
felvilágosításomra lettek közrebocsátva.

– De higyje el, egész komolyan mondom, hogy Kvatopilt nem csak hálából
tüntetem ki, a miért engem igen nagy galibákból kiszabadított, és a mi
több, annak a Bramarbas-Bálványosynak minden további
alkalmatlankodásaitól megmentett; de azért is, mert ő igazi becsülésre
méltó jellem: tetőtől talpig igazságszeretet, a ki hazudni még tréfából
sem szokott. Bátor és erőslelkü, és a mellett gyöngéd és érzékeny. Ura a
kimondott szavának: azért a szavát könnyen oda nem adja. Valóságos
eszményképe a férfinak.

Nekem egy plajbász volt a kezemben, előttem egy üres papirlap. Az irón
ezt találta irni a papirra:

«Nro 4.»

A hölgy elértette az abrakadabrát, s megcsóválta rá a fejét. Egy kicsit
mosolygott is.

– No ez nem olyan, mint a többiek, – erősködék, – egészen ellentéte
annak, a mit a «hódítók» alatt szoktak érteni. – Hihetetlennek fog
látszani, ha elmondom, hogy három évig járt hozzám. Csaknem mindennapi
látogatóm volt, a nélkül, hogy egy merész lépést, egy indítványozó szót
megengedett volna magának. Mindennap ujból fel kellett szólítanom, hogy
foglaljon helyet, tegye le a sisakot a kezéből, támaszsza a kardját a
szögletbe, s Schiller verseinek az olvasásán túl soha sem ment a
társalgásunk.

El kell ismernem, hogy ez csakugyan rendkivüli eset.

– Én már gúnyolódtam is vele, – folytatá a csevegést a szép asszony. –
Tudja, én nem vagyok ahhoz szokva, hogy mikor nekem udvarol valaki, a
Memnon szobrot utánozza s ekkor bevallotta Kvatopil egész őszintén, hogy
ő «fél én tőlem». – «Ha én olyan gyáva volnék a katonai pályán, a minő
vagyok kegyeddel szemközt, megérdemelném, hogy ő felsége rögtön
elcsapjon a tiszti karából».

A főhadnagy fejbólintással helyeslé emlékezetes szavainak idézését.

– Utoljára is nekem kellett az ő kezét megkérnem – folytatá Erzsike. –
Ugy-e barátom?

A vőlegény rámondta, hogy valóban úgy volt.

– Még akkor is szerénykedett. Alacsony rangjával mentegette magát. –
Meggondolási határidőt kért. No nem igaz?

– Ez igaz.

– Nekem kellett a scrupulusait egyenként elenyésztetnem, míg végre
határozott nyilatkozatra birhattam, hogy no hát elvesz. Soha sem láttam
én ilyen katonatisztet.

Erzsike vehette észre az arczomon, hogy hát mit törődöm én mindezekkel?
Én se nem kérdeztem, se nem bánom, akárhogy van az ő dolga.

– Hát, lássa ön – folytatá esedezésig menő hangon, – én mindezeket nem
azért mondtam ám el önnek, hogy mulatságot szerezzek vele, hanem azért,
mert egy nagy kérésem van önhöz.

– Azt már közölte velem a főhadnagy úr.

– Nem a násznagyság végett. Ez nem «nagy» kérelem. Ezt megteszi ön a
szolgálója kedvéért is. Nagyobbat kérek annál. Azt akarom öntől kérni,
hogy legyen nekem gondnokom: törvényes gyámatyám.

– Én? Kegyednek gyámatyja?

– Ne tegyen olyan nagy hangsúlyt arra a szóra, hogy «atya». Igaz, hogy
ön csak négy évvel idősebb, mint én.

– Nem a magam minőségéről beszélek, hanem a kegyedéről. Férjes nőnek
mire való a gyám?

– Hát, teszem föl, ha a férjes nő könnyelmüen kezeli a vagyonát.

– Azt hiszi kegyed, hogy én valami nagy pénzügyi tekintély vagyok?

– Csak egyet hiszek: azt, hogy ön nekem őszinte jó barátom. Egyetlen jó
barátom a kerek földön; a ki azért, a mi szivességet tesz velem, nem
kér, nem vár semmit. – Ez már ki van próbálva. – Azt hallotta ön, – s ha
nem is hallotta volna, kitalálhatná magától is, – hogy engem a rokonaim
eltaszítottak maguktól. – Eltagadják, hogy ismernek. Az anyám férjhez
ment s áttette a lakását Prágába. – A kire csak rábizom magamat, mind
azon van, hogy valamit elnyerjen tőlem: pénzt vagy annál is drágábbat. A
ki csak hozzám szegődik, az mind vagy szédelgő, vagy csábító, vagy
kerítő. Magam pedig egy ostoba, könnyen hivő teremtés vagyok, a kinek
soha sem fog benőni a fejelágya. Nekem kell egy olyan parancsolóra szert
tennem, a ki a tönkrejutástól megőrizzen és a kinek a jó akaratában
megnyugodjam. Hiszen kaphatnék én önnél tapasztaltabb gyámot is, csak a
városi hivatalhoz kellene folyamodnom; de én senkinek a zsarnokságát nem
tudnám eltürni: – az önét eltüröm. – Ne hagyjon elpusztulni! Az Istenre
kérem.

Meg kellett őt szánnom. Azon vettem észre, hogy a kezemet el hagytam
fogatni.

Pedig ez bizony kényes helyzet, egy szép asszony gondnokának lenni. S
még milyen szép asszonynak!

– Hát nem bánom. Vegyük egész komolyan a dolgot. Ha főhadnagy úr is
beleegyezik?

Kvatopil Venczel kinyilatkoztatá, hogy ő neki e tekintetben nincs saját
akarata.

– Térjünk a dolog érdemére. Meg van kegyednek még azon vagyona, a mi a
bécsi takarékpénztárban lett elhelyezve?

– Megvan. S mihelyt ön hivatalos gondnokom lesz, kiveheti onnan és
áthelyezheti a pesti hazai takarékpénztárba.

– Itt könnyebben lesz a kamatutalványozás évnegyedenkint. Kegyednek
ebből a tiszteknél megkivánt biztosítékot is le kell tenni.

– Igen. Hatezer forintot.

(Abban a korban csak annyi volt a főhadnagyi ara biztosítéka.)

– Ezt különben az atyai házra is be lehetne tábláztatni.

– A hogy ön jónak látja.

– Azért gondoltam így, mert azt sejtem, hogy kegyed a házuk jövedelméből
aligha lát valamit, s szeretném, ha a készpénzből minél többet
megmenthetne.

– Megmenthetnék? – kérdezé Erzsike nagy szemeket nyitva erre a szóra.

Én körülvakargattam a hajamat. (Még akkor sok volt.) Gyámapai
kötelességem volt őszintén elmondani a nézeteimet. Végre megtaláltam a
formát hozzá.

– Hát, tudja, édes Erzsi nagysám; – igen tisztelt főhadnagy úr, – én már
sok mindenféle csodát láttam életemben. Láttam fél lábu ballettánczost,
a ki a legnehezebb pirouetteket megcsinálta; láttam kéz nélküli festőt,
a ki a lábaival remekül mázolt arczképeket; – láttam vak szinészt, a ki
végig játszotta Hamletet! – hanem olyan lovassági főhadnagyot, a kinek
adóssága ne lett volna, – még nem láttam soha.

Erre mind a ketten nagyszerű hahotában törtek ki!

– Nem! Nem! – kiáltott a vőlegény. – Bizonyára engem sem fognak pénzért
mutogatni.

Én azután kértem, hogy ha már ennyire vagyunk a sincerisatióban, hát
sziveskedjék még is széket huzni ide az asztalhoz és tegye le a kezéből
azt a szép sisakot az arany fekete tolltarajjal és beszéljönk számokban:
kinek mennyivel tartozik?

Csinos kis összeg támadt belőle.

A vőlegény bizton leolvashatta ábrázatomból, hogy ezt az árt sokallom
egy főhadnagyért; ennyiért Erzsike egy őrnagyot is találhatott volna.
Sietett megértetni a dolgot.

– Nem én magam csináltam ám ezt a rengeteg nagy adósságot, hanem volt
egy jó pajtásom, főhadnagy, gazdag, előkelő fiu. Az vett rá, hogy irjam
rá nevemet a váltóira, mint jótálló. Még minorennis volt. Én csak irtam,
irtam, mit tudtam, hogy mi az? Egyszer aztán mikor szájáig ért a víz, az
ifju barátom főbe lőtte magát. Az apja megtagadta a fizetést, a
hitelezőket én örököltem utána. Azóta folyvást fizetek, de az adósság
nem hogy fogyna, de egyre növekedik s egyre szorosabbra tekerődik a
derekam körül a rettenetes boa conscriptor.

– Boa conscriptor ugy-e? (összeiró óriás kigyó.)

Ezen aztán mind a hárman nevettünk. Pedig tulajdonképpen nem volt biz
ezen semmi nevetni való.

– Summa summarum: Erzsi nagysámnak marad a vőlegénye adósságainak
tisztázása s a cautio letevése után még huszonötezer forintja.

– Tudom. Éppen azért kérem önt, hogy legyen szigorú gondnokom, mert ha
az én kezemben marad a pénz, akkor ennek öt esztendő alatt vége lesz.

– Csodálom, hogy eddig is eltartott.

– Ez a csoda onnan ered, hogy a mama letiltotta a bécsi intézetnél
letett összegemet s a zár csak akkor szünik meg, ha egy derék, rangbeli
úrhoz férjhez megyek.

– Ugyan takarékosan kell kegyednek gazdálkodni, hogy ennek az összegnek
a kamataiból ki tudjon jönni.

– Kvatopilnak is van fizetése; aztán ő, mint lovassági tiszt, szállást
«in natura» kap.

– S kegyed meg fog férni azon az in natura tiszti szálláson.

– Ön tudja jól, hogy én az ilyesmihez… (Láttam, hogy azt akarja most
mondani, hogy «hozzá vagyok szokva» s furcsa képet csináltam hozzá. El
is értette a pantomimikámat, hogy a császári és királyi vőlegény előtt
nem igen lesz alkalmatos az «anno Rengetegi» élményeket emlegetni s
művésznői ügyességgel átcsapott a megkezdett markotányosnői henczegésből
a gyöngéd turbékolásba), hogy az igaz szerelem áldozatra képes.

S megigéző mosolylyal nyujtá kezét a vőlegénynek. A mit az gyöngéd
elragadtatással emelt ajkaihoz. Mint egy gerlepár.

– Nemde Vencza?

– Igen, Eliza!

Nekem bizony semmi gyönyörüségem sem volt ebben az ő Romeó és Julia
előadásukban. Kedvem volt az előadásukat kifütyölni.

– Még egy kérdést, kedves gyermekeim, mielőtt az atyai áldásomat rátok
adnám:

– Tisztelt főhadnagy úr, a hogy a curriculum vitæjéből megértettem: önt
kezdetben papnak szánták s így ön valószinüleg katholikus.

– Római katholikus.

– Az alatt az időköz alatt, a melyet ön a seminariumban töltött, nem
hallott volna olyasmit, hogy egy kálvinista asszonyt, a kit a polgári
törvényszék a férjétől elválasztott, katholikus férfinak nőül venni nem
szabad; mert az ő dogmája szerint a házasság sacramentum, a mit a világi
biró föl nem oldhat.

A vőlegény nagyot bámult erre a szóra.

– Erre bizony egyikünk sem gondolt.

Erzsike egyszerre baziliszk tekintetet vetett felém. Huh, hogy
villámlott a tengerszemekben!

– Hát ezen hogyan lehetne segíteni? – kérdé tőlem a vőlegény, egész
gyermeteg gyámoltalansággal.

– Hát csak úgy, hogyha ön is kálvinistává lesz.

– «Kálvi…?» – De már a szónak a végét… «nista» az ajtón kívül mondta ki.
Kapta a sisakját, senkitől búcsut sem vett, úgy elszaladt. A Kálmán diák
azt mondta, hogy még így svalizsért futni nem látott soha.

Az Erzsikét ott hagyta én rám.

Borzasztó dühös volt a menyecske.

– Ez magától tiszta maliczia volt! Így elkergetni a vőlegényemet!
Menjen! Hogyan csuffá tett most!

Én mentettem magamat, a hogy tudtam.

– Ezt elébb-utóbb meg kellett neki tudni. A pap megtagadta volna az
egyházi kihirdetést önöktől.

– Csak bizta volna ön ezt rám. Ha egyszer én az adósságait kifizettem
volna, akkor már lovagias kötelessége lett volna azt az áldozatot
meghozni értem: akkor már nem léphetett volna vissza.

Meg kellett magamat adnom: ez bizony nagy ügyetlenség volt tőlem. Kértem
is nagyon bocsánatot. Soha sem cselekszem többet. A legközelebbi
vőlegénynél nem bánom, ha mohamedánus lesz is.

– Magával nem lehet okosan beszélni. – No de se baj. – Visszahozom én
még ide Kvatopil Venczelt.

Azzal nagy durczásan ott hagyott.

Bántam is én. Nagy dolgom volt. Az ujon érkezett előfizetők
keresztkötéseire kellett irnom a czimeket. Ez nem annyira ideális, mint
inkább realistikus foglalatosság: hozzá számítva, hogy még a
czímszalagok összecsirizelése is az én feladatom volt. A correctura ív
is várt rám, rengeteg sok sajtóhibával. – Hát bizony «szegény az
eklézsia: maga harangoz a pap». – Üres óráimban pedig – pihenésképen – a
«Magyar nábob» regényemet irtam: a minek a főalakjához a feleségem
elbeszélése után kaptam az eszmét.

Azután elmult egy pár hét. Egy délután, a mikor épen azon gondolkoztam,
hogy megcsináljam-e magam az olaj lámpásomat, vagy megvárjam, a míg a
Kálmán diák hazakerül a póstáról, vagy a szobaleány a szinházból, a hová
a feleségem után elvitte a jelmezes kosarat: egyszerre erős csengetés
támad odakinn. Magamnak kellett kimennem, az ajtót kinyitni.

Nagy meglepetésemre, Erzsikét láttam magam előtt. Hozta karonfogva a
főhadnagyát.

Kvatopil Venczel csupa szabadkozó nyájasság volt.

– Megint itt vagyok uram. Elfogtak, lánczravertek. Kénytelen voltam
kapitulálni.

Gondoltam. Mikor már a kiéheztetett várőrség a lóhusra szorul.

– Erős ostrom volt… Ilyen batteriák! – Nézze ön! – Ezek a szemek! –
Congrévrakéta semmi ehhez képest! – A csillagsáncz be van véve!

– Nagy tűz lehetett! Már az igaz.

– És már most ujra kell önt kérnem, hogy legyen nekem tanum.

– Azaz, hogy a menyasszonyának.

– Nem! Elébb nekem. – Elébb velem kell eljönnie a paphoz, bejelenteni,
hogy kitérek a katholikus hitből.

– Tehát csakugyan?

– Meggyőződtem.

– Tessék helyet foglalni.

– Teljesen meggyőződtem. Erzsike nagysám úgy tud kapaczitálni, hogy
nincs olyan missionárius. Valóságos hittérítő.

(Gondolom én azt, hogyan tud az Erzsike convertálni.)

– És ha mindjárt el kellene is kárhoznom, ha elveszteném is az örök
üdvösséget, még azt is kész volnék feláldozni, ezekért a drága szép
szemekért. Inkább a purgatoriumban égjek!

– No no, főhadnagy úr! Ne mondjunk ilyen nagyokat.

– De szavamra mondom. Kész volnék érte mohamedánná lenni!

Dejsz azt elhiszem.

– Tehát fog ön tanum lenni a papnál?

– Bocsánat. Ez komoly dolog. Én a magam vallását épen oly magasra
becsülöm, mint más felekezetekét. Proselytacsináló azonban nem vagyok.
Őszinte meggyőződésből akar ön kálvinistává lenni?

Erre a szóra elszörnyedten ugrott fel a helyéből.

– Kálvinistává? Dehogy akarok! Isten őrizz!

– Hát micsoda?

– Lutheránus akarok lenni.

– Hisz az mindegy.

– Ördögöt mindegy! Nálunk Leutomischlben azt tartják, hogy a kálvinisták
Krisztustagadók.

– Azt a menyasszonya megmondhatta volna önnek, hogy nem igaz.

Erre aztán Erzsike veté magát közbe. Olyan szépen könyörgött, hogy még
ezt a kis szivességet ne tagadjam meg tőle. Kvatopil csak így volt
rávehető a convertitaságra. Hogy a lutheránusoknak is kereszt van a
templomukon; azok ostyában veszik fel a Krisztus testét. Hogy itt nem
koczkáztat az ember annyit a mennybeli jussából; a főhadparancsnokságnál
sem veszik olyan rossz néven, mintha a «kurucz» kálvinisták közé lépne
stb.

Az lett a vége, hogy nekem, a kálvinista presbiternek kellett a
lutheránus egyház számára egy áttérő lelket bevezetnem.

Mégis csak jó fiu lehettem én hajdanában, a míg a szívem így el nem
kérgesedett.

Végre minden akadály le lett győzve. Én beváltam gyámatyának, Kvatopil
Venczel vőlegénynek; Erzsike megkapta az excellentiás mamától (most már
tábornokné volt) a felmentvényt a sequestrált tőkepénze fölötti szabad
rendelkezésre; a biztosíték le lett téve, a boa conscriptorok
jóllakatva, fixumfertig mehettünk az esküvőre.

A násznép állt a menyasszonyon és a vőlegényen kivül még a két
násznagyból; – a vőlegényé volt a zászlóaljparancsnok őrnagy – és ennek
a feleségéből.

Itt valószinüleg mindenki azt fogja tőlem kérdezni, hogy hát a másik
násznagynak a felesége miért nem volt ott?

Kényes kérdés! Sőt mondhatnám csiklandós!

Igen röviden végezhetnék vele azzal a válaszszal, hogy a feleségem éppen
akkor Szabadkán volt vendégszereplésen; meg volt ő is híva, de nem
jöhetett.

Tudom, hogy ez a válasz tökéletlen.

Mindenekelőtt egy axiomát kell felállítanom.

– Tisztességes férjnek nem szabad okot adni a feleségének a
féltékenységre; de ok nélkül féltékenynyé tenni a feleségét, megint nem
szabad.

Annyi szent igaz, hogy én az Erzsike nevét az asszonyom előtt soha ki
nem mondtam. («Papucshős!») Volt-e róla tudomása? azt nem tudom. Sokkal
büszkébb volt, mint hogy valaha mutatta volna.

Az Erzsikének arczképe is volt s az ott volt az én iróasztalom
fiókjában. Még akkor is ott volt, a mikor már megnősültem. S én nem
mondhattam azt, hogy az öreg anyámnak a képe, ha történetesen kézbe
kerül. Hanem az történt, hogy mikor az orosz seregek betörtek az
országba, én is, előre látva az egyenlőtlen harcz végét, fogtam a
puskámat, felkötöttem a kardomat, nyakamba öltöttem a tarisznyámat,
búcsút vettem a feleségemtől s mentem a Görgey táborát fölkeresni –
gyalog. Útközben találkoztam Nyáry Pállal. «Hová ilyen fölpuskázva,
Móricz öcsém?» – Én tragicus pathossal feleltem rá: «Megyek meghalni a
hazáért.» – «Hát a tarisznyában mi van?» – «Egy sonka.» – «No hát,
mielőtt meghalnánk a hazáért, előbb együk meg a sonkát.» – Azzal fölvett
a szekerére. Rajta kivül még Patay József is a szekéren volt. (Két tagja
a debreczeni magyar kormánytanácsnak.) Én még is szerettem volna tudni,
hogy hová megyünk, a mire Nyáry azt felelte: «Hát, édes öcsém, a hogy a
népdal mondja: «Szalad a kutya Szeged felé. Lóg a farka Buda felé.» A
legfenyegetőbb halálvész között sem hagyta el a keserű ironiája. Így
mentem Nyáryval együtt Szegedre. Egy hét mulva a feleségem is utánam
jött. A szállásunkat rábizta a jó öreg Kovácsnéra. A derék komikai
művésznőnek nem kellett félnie a kozákoktól. A mint aztán az oroszok
megszállták Budapestet s a szigorú rendelet kiadatott, hogy minden
fegyvert, monturt és magyar bankót beszolgáltassanak, mert a kinél egy
tiltott tárgyat, vagy egy forradalmi kiáltványt megtalálnak, hadi
törvényszék elé állíttatik s főbe lövetik, akkor a jámbor megbizott
művésznő fogta az iróasztalom fiókjában talált összes czók-mókot, azok
között voltak Petőfinek a levelezései, Klapka levele, az egész
forradalom alatt irt naplóm, számtalan érdekes adataival s azokat mind
bedobta a kemenczébe s befütött velük. Ebben a nagy autodaféban hamvadt
el az Erzsikének az arczképe is. Azt hiszem, hogy sejtettek valamit, de
nem szóltak soha.

És e szerint én csak magamban voltam ott az Erzsikének az esküvőjén.

Az összejövetel az ő szállásán történt meg. Itt volt alkalmam
megismerkedni a násznagytársammal, a dragonyos őrnagygyal. Igen derék,
affábilis ember volt. Valóságos másolata egy igazi magyar viczispánnak.
Csupa kordiális kedélyesség, joviális tréfa; az ember észre sem vette
rajta, hogy katona. Plane, hogy osztrák katona. Úgy szidta a
«Bach-huszárokat», mint a jégeső. Ellenben a magyarokat dicsérte. Ő nem
volt Temesvárban bezárva, mint a főhadnagy; előbb Olaszországban
harczolt, azután került ide. A beszédét fűszerezte magyar mondásokkal:
körmönfont kifejezésekkel. – A feleségének is bemutatott. Az is tréfásan
történt: «az én házi sárkányom.» Pedig nem volt valami sárkányfajta.
Kapitális derék asszonyság volt, élte javában. Igen csinos ábrázatú.
Csak az az egy, hogy a beszédében nem ismerte a pontot, meg a pauzát.
Előttem az még előny, mert én mindig úgy szerettem a hölgyeket
mulattatni, hogy azok beszéljenek, én meg hallgassak. A míg a
menyasszony előjött az öltözőből, az alatt engem megismertetett az
ezredben szolgáló valamennyi nős tisztnek a családi viszonyaival. Mikor
aztán a menyasszony teljes menyegzői díszben megjelent, kisérve a
vőlegényétől, a ki az egyik kezében a sisakját, a másikban egy óriási
kamélia csokrot tartott: akkor egész ünnepélyességgel ment végbe a kérő-
és kiadónásznagyok közötti formaszerű jegyzékváltás.

Az őrnagy azonban csak az én irányomban volt kedélyes táblabirói alak: a
főhadnagygyal szemben folyvást előljáró maradt. Úgy kommandirozott neki,
mintha most is lovon ülne s «terepfutónak» volna kiküldve. Az feszesen
engedelmeskedett.

Rám egészen azt a benyomást tette a vőlegény, mint mikor a svadrony élén
ott ül a nyeregben a tiszt: kezdődik az apró fegyvertűz, a puskagolyók
elfüttyentenek a füle mellett, a granát prüszkölve vág le előtte a
földbe: s neki még csak a fejét sem szabad félrekapni; míg egyszer aztán
felhangzik a szabadító vezényszó: «Előre! marsch! marsch! Kardki-kard! –
Rajta, rajta! – Üsd, vágd!» – Mit is mondok? Dehogy «üsd, vágd!» –
«Szorítsd hozzád: nem anyád!»

Végre a kommandószóra eljutottunk az oltárig.

Ez is megtörtént. Férjhez adtam az Erzsikét.

Ő igen bátran viselte magát. Persze, már volt benne gyakorlata.

Hanem a vőlegénynek minden mozdulatát úgy kellett vezényelni. Ő meg
ehhez volt szokva. Alig birta a keztyűt lehúzni a kezéről. S erővel
jobbfelől akarta a menyasszonyát állítani; holott a pap azt kivánta,
hogy balról bocsássa. S mikor vége volt a szertartásnak, olyanforma
arczkifejezéssel fordult a násznagyához, mint a minő a halálraitélt
delinquensé, a ki már csak a legmagasabb kegyelemben bizik.

– Minket balkézre eskettek meg.

– Ne félj fiam, biztatá őt a násznagya. Így szokták azt. Balfelől áll a
menyasszony: de azért a jobb kezeitek voltak egymásba téve.

– Lehetetlen!

A jó Kvatopil már azt sem tudta, hogy melyik a jobb, melyik a balkeze?

Hazatérett már aztán egy kocsin ültek – a boldog menyasszony és a
vőlegénye.

Erzsike szállásán ott várta a násznépet a pompás lakoma. Fel volt
terítve.

Mikor aztán a boldog férj felhozta a kedves életepárját közénk, akkor
egyszerre levetette magát a pamlagra s arczát a két tenyerébe takarva,
elkezdett keservesen sírni.

Hát ilyen csodát még nem mutogattak, sem ingyen, sem pénzért.

Hogy a vőlegény fakadjon sírva az esküvő után s legény-voltának
elvesztése fölött keserű könyhullatásokban adózzék.

A két hölgy aztán két oldalt fogva, elkezdte kérlelni, vigasztalni, de ő
csak nem birta érzelmei kitörését visszafojtani. Az őrnagy is szépen
biztatgatta: «Ejh, édes barátom. Nem kell azt olyan tragice venni. Lám
én is átestem rajta. Lássa milyen jól meg vagyok most a házi
sárkányommal.» Ez sem volt balzsam a nagy fájdalmára. Utoljára aztán
haragba jött az őrnagy: «Ezer török koponya! Főhadnagy úr! Fog ön nekünk
itten produktiót tartani a magasabb érzékenységből! Bomba és gránát.
Ölelje meg mindjárt szépen a feleségét!»

Az Erzsike mindig csak rám nézett, mintha könyörögne. Megszántam
szegényt.

– Főhadnagy úr! mondék. Tanult ön angolul?

Az új házas meg volt lepetve.

– Igen.

– Ollendorf nyelvtanából?

– Hát igen.

– Emlékezik a 2-ik gyakorlatra: «Miért sír a kapitány?» «Azért, mert az
angolnak nincsen kenyere.» No hát adjunk az angolnak kenyeret.

Erre mind valamennyien elnevették magukat. A barátom is.

S ezzel aztán vége lett a scenának. Asztalhoz ültünk, s a megkezdődött
vidám poharazás között sokat tréfáltunk a fölött, hogy mily bolondos
furcsa ötlet volt, Ollendorftól azt kérdezni, hogy «miért sír a
kapitány?» s azzal válaszolni rá, hogy «az angolnak nincs kenyere.»

Maga ez a paradox kedélyállapot azonban megfejthetlen talány maradt
előttem.

Csak több év mulva akadtam rá az igazi nyitjára.

Egészen más oka volt annak a sírásra, mint a mire a grammatikus gondolt.



XVI. FEJEZET.

KATONADOLOG.

Az idyll nem soká tartott, csakhamar felváltotta az epos.

A háboru kiütött, de nem a fiatal házastársak, hanem az európai
hatalmasságok között. Az én gyámoltjaimat ez csak annyiban érdekelte,
hogy Kvatopilt is mozgósították; a dragonyos ezredével együtt vitték a
keleti határszélre. Természetesen Erzsike is vele ment.

Hirtelen történt az eltávozásuk. Együtt jöttek el hozzám búcsúvételre.
Kvatopilnak az arcza ragyogott az örömtől s ez viszfényét találta az
asszonyság derült mosolyában. Háború lesz! A katonának most virágzik a
buzája!

Az évnegyedenkint megküldendő pénz végett mulhatlan volt velem tudatni a
tartózkodásuk helyét.

– Czímünk egyelőre: «An Ihre hochwohlgeboren Frau Oberlieutenantin
Elisabeth von Kvatopil». Egyelőre! Később valószínűleg haladunk alább és
feljebb.

– «Alább» a határ felé, és «feljebb» a ranglépcsőn? mondám én, kitalálva
a feladott rebust.

Az én gyámfiam (öt évvel idősebb, mint én) igen meg volt elégedve a
helyes megfejtésemmel.

A legjobb kedvben távoztak el tőlem.

Én azután minden hónapban kaptam a gyámleányomtól levelet. De nincs az a
lóugrással kombinált sakkfeladvány, a mely az ő járáskelésükkel kiállja
a versenyt. Ma délnek, egy hónap mulva nyugotnak, aztán fel északnak,
előre, hátra, megint visszafelé, olyan ismeretlen falucskákban, hogy
nagyító üveggel kellett keresnem a helyet a térképen, utoljára átugrott
a hadiszállás Moldvába, Oláhországba: körülugrálta Jassyt, Bukarestet,
végig ugrált a Pruth mellett, utoljára megállapodott Czernoviczban, míg
onnan is tovább nem kelt Przemislbe; a honnan aztán szerencsésen
visszakerült, Stryn, Munkácson, Tokajon, Miskolczon, Kecskeméten,
Kalocsán keresztül megint Budapestre.

Erzsike mindenütt vele járt hűségesen a férjével. Téli, nyári
viszontagságokat, a mikben az ilyen fegyveres kéjutazás ugyan
bővelkedik, együtt szenvedett át vele. Levelei, a melyeket ez alatt
hozzám küldözött, maguk egy igen érdekes fejezetet képeznének a
katonatiszti életből. Opportunitási okok tartóztatnak vissza azoknak
közzétételétől: még elriasztanám vele a fiatalságot (értem a nőnemen
lévőt) az Erzsike példájával.

Sokszor elgondolkoztam rajta, hogy ez az asszony mennyire megjósolta
mindezeket magáról, mikor a komáromi sziget kis fakunyhójában egymás
mellett ültünk: szalmáskunyhó, tehénistálló, ostromolt vár, casamata
boltja, komédiás konyhasátora, táborozó katona bivouacja, mindenütt
boldogít a szerelem; az édes illuzió tündér-palotát tud azokból
elővarázsolni. S a tábort járó tiszt nem lehet valami kellemes férj.
Zaklatva, boszantva, előljáróitól chikanálva, időjárástól paskolva,
ellenséggel farkasszemet nézve, és soha rá nem eresztve; örök
czivódásban a barátságtalan lakossággal, rosszúl látott vendég, a kinek
a nyakán nehéz kölöncz a magával hordott feleség. És az mégis
szerelemmel követi őt mindenfelé s türi a nehéz indulatait.

És ő ezt mind előre megjósolta magának! Mi következik még?

Hanem az előléptetési lajtorján nem történt semmi haladás. A legutolsó
levél czíme is így szólt: «főhadnagyné asszonyság».

Mikor a nagy világháborúnak vége volt, mely annyi keserű kiábrándulást
hagyott hátra, egy délután megint bekopogtat hozzám Kvatopil Venczel
főhadnagy.

Nem volt már akkor Kálmán diákom. A «Délibáb» megbukott. A helyett a
«Vasársapi Ujság»-ot szerkesztettem: a lapon megnevezett szerkesztő Pákh
Albert helyett, a ki Græfenbergben feküdt betegen. Új nevem volt: «Kakas
Márton». Hejh de népszerű voltam akkor! Voltak Kakas Márton pipák,
tajtékból, cserépből, kakasfejű emberalakkal: a nemzet igazán szájában
hordott, s ha nem is tömjénnel, de annál is becsesebb dohánynyal
füstölte meg a bálványképemet. O tempi passati!

– Ah, te vagy az, kamerad! (A lakodalom alkalmával bruderschaftot
ittunk.)

– Hát rám lehet ismerni még?

Az igaz, hogy a fizimiskája erősen megváltozott. A hadjárat alatt meg
lett engedve a tiszteknek, hogy szabályzaton kívüli szakálleresztéseket
produkáljanak. Venczelnek à la Haynau szakálla volt; a mi úgy
eszközöltetik, hogy a bajuszhoz egy darab a kiborotvált szakállból
hozzásodortatik, mintha a kettő egy volna, a mi az arcznak
formidabilissá tételéhez nem kevéssel járul.

De még nevezetesebb korrektura volt az arczán, hogy az orra egészen
veres volt. Valóságos egy darab rubin.

Azon is kezdte, hogy a mutatóujját az orra hegyére tette.

– Látod-e ezt? Ez az egész acquisitióm a török-orosz háboruból. Ez a
veres orr. A mult télen a galicziai határon táborozva tettem rá szert
egy kriminális muszka-szélben, künn a mezőn egész éjjel. A porrátört
havat, mint megannyi varrótűt vágta az arczunkba a szél. S még csak
háttal se lehetett fordulni. Reggelre ilyen lett az orrom. Azon a héten
húsz emberem megfagyott a nyeregben, fele a katonáimnak a lazaretumba
került, tüdőgyuladásban, scorbutban, éhségtyphusban. A századomból nem
hoztam többet haza negyven legénynél. És ezt a veres orrot, mint
trophæumot.

Nekem egyaránt bajos volt, akár gratulálnom hozzá, akár sajnálkoznom
rajta.

– És bár legalább verekedtünk volna valahol! De végigjárni egy
másfélesztendős háborut, a nélkül, hogy a kardomnak egyéb dolga lett
volna, mint a szénarequirálásnál a henczegő parasztnak a hátára húzkodni
a lapjával. Néha olyan közel álltunk az ellenséghez az előörsön, hogy
igy nézhettünk egymásnak a szájába, s nem volt szabad egymásra
rohannunk. Egyszer a törökkel álltunk szemközt, másszor a muszkával.
Nekem mindegy lett volna, akármelyikre eresztenek, csak eresztettek
volna. Nem! Mikor már azt hittem, hogy no most kezdődik a patália,
megint csak «hüvelybe a kardot!» s megint odább masirozni. Inkább
megtettem volna, hogy lóháton ostromlok sánczokat. Hát az az átkozott
sok puliszka, meg a kukoricza málé! Csakhogy az is volt! De mikor az sem
volt. Lóhús! félig megsülve! Köszönöm szépen!

– No de hála Istennek, vége van már. Vigasztalám én.

– Vége bizony. De hát mit nyertem én vele?

Itt a gallérjára mutatott. Ott bizony még most is csak két csillag
ragyogott.

– Semmi avancement. Ott vagyok, a hol voltam. Pedig az őrnagyom
quietált: kénytelen volt vele, úgy tele lett minden tagja rheumával.
Helyébe avancirozott az első kapitány, annak a helyébe a másodkapitány.
Ez a hely most üres. Én vagyok a legidősebb főhadnagy. De semmi szó
rólam. Főbe lőni való állapot.

Én komolyan intettem, hogy erre ne gondoljon. Vannak egyéb kötelességei
is. A kinek olyan kedves felesége van.

– Már az igaz, pajtáskám, hogy az egy angyal! Mit állt ki ez a nő e
keserves idők alatt, arra én vissza sem merek gondolni. Mindenütt velem
volt, nála nélkül talán elpusztultam volna. Pajtáskám, te azt nem is
tudod, micsoda üdvösség az, mikor az ember a kegyetlen hózivatarban
végezte a rondeot, s a kvártélyára visszavergődött, ott találni egy
tündért, a ki egy pohár forró punchcsal várja.

– Tudom, próbáltam.

– A punch soha el nem maradt. Ha aranyért volt kapható a rhum, még is
megszerezte akárhonnan. Maga szánkára ült s napijáróra elment a városba,
hogy bevásárolja. Gyémántszivű asszony! És aztán még most is szeret.
Daczára ennek a vörös orrnak is szeret. Azt mondja, hogy az nekem igen
jól áll. Még az sem bántja, hogy most is csak főhadnagynénak hivják. Ha
ő nem volna, rég golyót röpítettem volna az agyamba.

Én aztán igyekeztem őt megvigasztalni, hogy egy aktiv szolgálatban levő
főhadnagy többet ér a világ piaczán, mint egy generális extra statum.

Azzal végezte, hogy meginvitált magához estélyre, egy pohár punchra;
mihelyt a szállása elfogadásra képessé lesz téve.

Nem mentem el.

Többször hítt, levélben is, a felesége nevében is, soha sem mentem
hozzájuk punchra. Ha aztán összetalálkoztunk, találtam valami mentséget.

Egyszer azt mondtam, hogy a fejem fájt; másszor meg sürgős dolgom akadt;
menmeg, hogy váratlan vendégeim jöttek faluról stb.

Venczel barátom pedig mindannyiszor azzal a keserves felsóhajtással
végezé:

– Főbe lövöm magamat! Még mindig semmi avancement.

Egyszer aztán én is meguntam a sok hazudozást, s megmondtam a barátomnak
az igazat.

Azaz hogy, álljunk meg csak! Ugyanis háromféle «igaz» van a világon.

Az egyik «igaz» az, a mi a barátomnak tetszik, de nekem nem tetszik.

A másik «igaz» az, a mi nekem tetszik, de a barátomnak nem tetszik.

A harmadik «igaz» pedig az, a mi a barátomnak sem tetszik, meg nekem sem
tetszik, s a min aztán összeveszünk.

Hogy mindjárt a harmadikat illustráljam, hát ez az lett volna, hogy
«édes kamerádom, az én házamnál alkotmányos rendszer áll fenn, a
feleségem uralkodik, én pedig vagyok a «felelős.» S hogy én minden héten
eljárjak a te szép asszonyodhoz estélyre, erre a törvényjavaslatra nem
kapom meg ő felségétől a szentesítést.»

No hát ezt nem mondtam el neki.

A második lett volna az, hogy «édes főhadnagy, én egész más sphærában
élek, mint ti. Én végtelenül tisztelem a te társaságodat, de én a te
kollegáiddal nem tudok miről diskurálni.»

Ezt sem mondtam el neki.

Hanem elmondtam azt a harmadik igazat, hogy «kedves Kvatopil! Ha te meg
akarod tudni az okát, hogy miért nem haladsz előre a tiszti rangfokon,
hát tudd meg. Azért, hogy velem barátkozol. Én ingrata persona vagyok a
hatalmasok előtt. Épen tegnap tartott a lakásomon házmotozást a
rendőrség; minden irott papirost, a mit találtak, összepakoltak,
elvitték; még a rámákból is kiszedték a képeket. S aztán Prottman fél
napig vallatott, hogy mit tudok Kossuth proklamátiójáról, meg a dolláros
bankjegyekről? Ha te én hozzám járogatsz, irdogálsz, plane, ha még én is
szüntelen ott mulatok a te katonatiszt barátaid közt, szentül azt
hiszik, hogy te is benne vagy a conspiratióban. Jó szerencse, hogy a
meghivó leveleidet azonnal el szoktam égetni, külömben most azokat is
osztályozná Prottman.

Ez meghökkenté a barátomat.

– Hiszen én csak egy pohár punchra hivtalak.

– Punch ide, punch oda. A policzáj ezt «puts»-nak olvassa. Aztán te
neked magadnak is jobb lenne, ha felhagynál a punch-ivással, mert attól
lesz vörös az orrod.

(No hát ez volt az az «igaz», a mi mind a kettőnknek tetszett.)

– Gondolod? Igazad van! Magam is úgy érzem, mikor egy pohár punchot
lenyeltem, mintha az orrom elkezdene egyszerre dimensiókban nyerni s
világosságot sugárzana ki maga körül. Mától fogva nem iszom több
punchot. Szavamat adom. Hányadik van ma? Január 23? Jegyezd fel a
naplódba. «Január 23-án Kvatopil Venczel főhadnagy lekötötte nálam a
lovagias szavát, hogy soha több punchot nem fog inni.»

Nem hagyott békét, a míg ezt be nem irtam a jegyzékkönyvembe.

– Még többet: «és semmiféle pálinkát, snapszot: sem bort, sem sört, egy
szóval semmi spirituosumot.»

Ezt mind protokollumba kellett vennem.

– És már most esztendő és egy nap mulva majd lásd meg az eredményt.
Semmit többé, mint tiszta vizet.

Esztendeig csakugyan nem láttam aztán Kvatopilt. Ez alatt az Erzsikéről
sem hallottam semmit.

Egyszer azonban megint csak beront hozzám a főhadnagyom. Még mindig csak
két csillag viselője.

– De már ez csakugyan főbelőni való állapot. Már megint prætereáltak! –
Már ezt nem türhettem tovább. Felmentem az ezredeshez: «Uram, excellenz!
Én már tizenkét éve szolgálok. Kötelességem hiven teljesítem. Soha
megdorgálva nem voltam. Értem a szabályzatot. A lovagló iskolát vezetem.
És mégis mellőzve vagyok. Kivánom tudni, hogy mi kifogás van ellenem?»

– No, ez férfias fellépés volt, kamerád.

– És tudod, mi választ nyertem? – Csakugyan te neked volt igazad.

– A velem fentartott gyanús ismeretség?

– Oh dehogy! Ki az ördög törődik a ti policzájotok fecsegéseivel? Nem
te! Hanem ez a vörös orr! Ez itt ni! Ez áll az utamban.

S megczibálta mérgesen az útjában álló akadályt, mintha csak valami
makacs remonda került volna a kezébe.

– Nem értem.

– Mindjárt megérted. – Az ezredes egész nyiltsággal felelt meg az
interpellátiómra. «Kedves Kvatopil! Ön csakugyan a legjobb
conduit-listával van ellátva, csupán csak az az egy hibája, a mi
sulyosan vet a latba: hogy erősen neki adta magát az italnak.» – «Mit?
én? az italnak? hisz több esztendejénél, hogy nem iszom mást, mint
vizet.» – «Lehetetlen!» – kiált fel az ezredes; – «hát az a veres orr?»
– «Ezt én a táborozás alatt szereztem magamnak.» – Az ezredes a fejét
rázta hitetlenül. – «No hát én be fogom excellentiádnak bizonyítani,
hogy igazat mondok, van irásbeli bizonyítványom róla.» – «No arra
kiváncsi vagyok.» – Ezzel egyenesen ide rohantam hozzád. Kedves barátom,
instállak, kényszerítelek a mennybéli üdvösségedre, ha engem szeretsz,
ha szeretted valaha Erzsikét, ha egy emberéletet meg akarsz menteni, add
ide nekem azt a bizonyos jegyzőkönyvedet, a mibe ezelőtt egy évvel
beirtad azt az én lovagias szavamra tett fogadásomat, hadd mutatom meg
az ezredesnek.

Én erősen huzódoztam ettől az indítványtól.

– Kedves kamerádom. Nekem ebben a jegyzőkönyvben mindenféle kényes
adataim vannak feljegyezve, a mik éppenséggel nem arra valók, hogy
azokat rajtam kivül más olvasgassa.

Azonban addig biztatott, hogy ő ezt a könyvecskét a kezéből élve ki nem
hagyja venni, csupán csak azt a lapot mutatja meg az előljárónak, a mi
az ő szent fogadalmára vonatkozik, míg utoljára is kénytelen voltam azt
neki rendelkezésre bocsátani. Igérte, hogy egy óra mulva visszahozza.

Meg is tartotta a paroláját. Egy óra alatt visszakerült, átadta a
könyvecskémet, megölelt, kebléhez szorított.

– Barátom! Boldoggá tettél. Czélnál vagyok. Ő excellentiája, a mint
elolvasta a jegyzőkönyvedbe irott fogadást, akkorát kaczagott, hogy
megszámlálhattam, hogy négy foga van plombálva aranynyal. – Szent Isten!
– ő aranynyal eszi az aranyat, én pedig csonttal rágom a csontot! –
Aztán, hogy magához tért a nevetésből, a vállamra ütött s azt mondá:
«Főhadnagy úr! Önnel csakugyan nagy méltatlanság történt; ön nem
iszákos, tévedés volt a dologban. Ennek reparáltatni kell! Most már
szavamat adom önnek, hogy a legközelebbi avancementnál megkapja ön a
harmadik csillagot.

Az én barátomat már ez az igéret is a hetedik égbe emelte. A remény
visszaadta neki az életkedvet.

Hát ez a katonaélet speciálitása.

Ebből az örömből mi fakó civilisták nem kapunk. – Kivált holmi jámbor
poéta! Annak csak egy csillaga van. Az is a feje fölött magasan. Ha
elérheti, megfoghatja, az övé; – ha maga el nem éri: mástól meg nem
kapja.



XVII. FEJEZET.

NE VIGY MINKET A KISÉRTETBE.

A legszebb üstökös csillag, a melyet én láttam, volt az 1858-iki. Két
hétig volt látható az égen. Október 1-től 15-ig s ez alatt folyton a
legderültebb idő volt, még csak egy felhő sem volt az égen. E közben az
üstökös folyvást közeledett a földhöz, egyre nagyobbodva, alakja
tökéletesen hasonlított egy török kardhoz, utoljára fényes nappal is
látható volt már.

Nagy okom van erre az üstökösre ilyen jól visszaemlékezni.

Ezen év szeptemberében mellvérzést kaptam. Fiatal korban vésztjósló
jelenség.

Házi orvosunk, az áldott emlékü Kovács Sebestyén Endre, azt mondta, hogy
«nem kell neked semmi orvosság, hanem eredj utazni, s asszonyhoz ne
közelíts.»

Megfogadtam az utasítást s ősz kezdetén vállalkoztam egy merész útra,
lóháton bejárni Erdély nyugati havasait. Régi jó barátom Török Gábor, (a
szabadságharcz alatt kormánybiztos) és a két fia voltak a kalauzaim, a
kik már máskor is bejárták ezt a gyönyörü vidéket. Tizennégy napig
mindennap öt-hat óra hosszat nyeregben, néhol úttalan erdőkön keresztül,
meredek sziklaösvényeken fel és le, patakokat, hegyi folyamokat
átusztatva, ugyanazon vastagtalpu bagariákban a tiszteletünkre rendezett
bálban tánczolva, a melyekben a lovon ültünk, útközben a deres gyepen
szalonnát falatozva, s törkölypálinkát kortyogatva hozzá, ezt nevezem
radicalis curának – mellvérzés ellen.

Nekem használt.

Végig jártam úti kiséretemmel, mely utóbb tíz főre felszaporodott, a
Bihar hegységét, rátaláltam a sziklasirra, mely alatt a hős halált
szenvedett jó barát, Vasváry Pál nyugszik, voltam a magyar
Californiában, Abrudbánya, Verespatak aranytermő bányavidékén;
lefestettem a csodaszép bazalthegyet, a Detonátát, a melyhez hasonló
érdekes földtani alakzat alig lehet; voltam a Csetátye Máréban, a római
uralom e megdöbbentő emlékében: egy óriási hegy, mely aranyat termett;
azt kivájta egészen egy leigázott nemzet rab-keze. Mikor még alább
túrták az aknákat, a kivájt hegy teteje beszakadt, maga alá temetett
rabot és rabtartót. Most ott tátong, mint egy körhegy a holdból.

Ezen kedves emlékü utazás alatt kisért folyvást az égen ama bámulatos
szép üstökös.

Az út eredménye az volt, hogy én egészséges tüdővel tértem haza. Az
üstököstől pedig azt az eszmét kaptam, hogy egy humoristicus hetilapot
kezdjek meg, s azt «Üstökös»-nek czimezzem. Ez nekem huszonöt esztendei
munkát adott.

Akkoriban nagy befolyása volt annak. Előleges és utólagos censura
mellett egy igaz szót, egy biztató szót csak versben, csak anecdota
alakban lehetett elmondani. – Néha egy sajtóhiba is megtette. Például:
erre a kérdésre: «mit csináljon most a magyar ember?» – ez a válasz:
«várjon és türjön», hanem a «türjön» sajtóhibából két «r»-rel szedődött,
s ebből az olvasó azt vette ki, hogy «Türr jön!» – S ezt kiegészíté az
országszerte énekelt népdal: «Hoz Türr Pista puskát!»

Még más jelentése is volt az üstökösnek. A néphit háborút jósolt belőle.

Akkoriban ez volt az általános imádság: a háború.

S a következő év csakugyan meghozta azt.

III. Napoleon historicus újévi köszöntője előre jelzé az év nehéz
sorsát.

Egy napon ismét meglátogatott az én főhadnagyom; még mindig gyámatyja
voltam. Az arcza ragyogott az örömtől.

– Barátom, Isten hozzád!

Furcsán kezdi!

– Talán már a zsebedben az előléptetés?

– Az még nincs; hanem az indulási parancs. Megy az egész ezredünk
Lombardiába, s onnan tovább. Háborunk lesz az olaszszal. De kérlek, el
ne mondd senkinek; mert ez államtitok.

– Tudom én ezt régen.

– Honnan tudod?

– Hát magától a rendőrfőnöktől. Egy napon valamennyi budapesti
lapszerkesztőt felhivatott magához, s kemény parancsot adott ki, hogy a
bekövetkezendő hadjárat előkészületeiről egy betüt se merjünk irni. És
igy a leghitelesebb kútforrásból értesültünk a hadjárat megindulásáról.

– No azt okosabban csinálhatta volna.

– E szerint jövendőben hová czímezzem az utánatok küldendő
pénzesleveleket?

– Oh, kedves barátom, sehová sem. Erzsike itthon marad; az asszonyát
senki sem viheti magával, még az ezredes sem. Nekem pedig, attól a
naptól fogva, a mikor hadilábra állunk, dupla fizetés jár. Hát csak add
át az Erzsikének magának a pénzét.

– Majd elküldöm neki.

– Én azt mondtam, hogy «add át.» Vidd el neki magad személyesen.

– Nagyon megtisztel ez a bizalmad.

– Ez több, mint bizalom. Én kivánom, hogy a míg én oda leszek, járj oda
hozzá, légy nála mindennapos vendég, találd otthon magadat!

– Mennykőt is! Hát csakugyan olyan nyámnyila ficzkónak tartasz engem, a
kire egy szép asszonyt – à outrance – rá lehet bizni?

– Au contraire! Az ellenkezőről vagyok bizonyos. Az ilyen dologban
tudom, hogy nincs érvénye a becsületességnek. A mit az ember a jó
barátaitól kivánhat, az egyedül a discretio. Jól vagyok értesülve
mindenről. Az asszony nekem mindent meggyónt. A kis fa-kunyhót a
komáromi szigeten, aztán meg a látogatást az udvar-szobában, – a
találkozást a pogány-oltáron… Hehehe! Jól ismerünk minden körülményt!

(Ez már hallatlan! Hogy egy szép asszony maga blaguirozzon!)

– De, édes kamerádom, becsületemre…

– Itt nincs becsületről szó. Te szerelmes voltál bele s a ki egyszer az
Erzsikét szerette, az azt többé el nem felejtheti. Jupiter főfőisten is
volt, a legszebb asszony férje is volt, még sem tartotta meg a tíz
parancsolatot. Jobb, ha tiszta bort töltünk a pohárba.

– De én ismétlem, hogy semmiféle bort sem töltök a poharadba.

– Lirum-lárum! Ismerjük ezt már! Az Erzsike minden emberből bolondot
csinál, gúnyt üz az imádóiból: egyedül te rólad szól mindig
elragadtatással. Mikor a te neved kerül elő, akkor nagyot sóhajt s azt
mondja: «és én az övé lehettem volna!»

– No hát ez legjobban bizonyítja, hogy minden vonatkozás egészen plátói
természetü volt közöttünk.

– Nagyon jól adod! Hiszen épen az tetszik nekem te nálad legjobban, hogy
ilyen komoly arczczal tudod a magad álláspontját fentartani. Más ember a
te helyzetedben dicsekednék a nagy szerencséjével; te pedig nemesen
eltagadod. Nem kompromittálsz senkit. Ez az előnyöd valamennyi jó
barátom fölött. Inkább te rád bizom őt, mint bárki másra.

– De hát bízd őt saját magára. Tartsd fenn a hitvesi hűség érzetét nála.
Irj neki mindennap levelet a táborból.

– Jaj, barátom, a levél nem teszi meg. Nem is lehet ottan irkafirkálni,
ábrándozni. Erzsike nem is afféle sentimentalis asszony. Te tudod, hogy
milyen sok temperamentuma van…

– Én bizony nem tudom.

– De én tudom bizonyosan, hogy a mint a jobb lábamat átvetem a lovon,
már hűtlenné fog lenni hozzám. Ez neki a természettől adatott, mint
nekem a hadakozás, neked meg a versirás. Ha én egy nap lovon nem
ülhetek, beteg vagyok, ha te egy nap regényt nem irhatsz, beteg vagy; ha
egy szép asszonynak egy nap nem udvarolnak, migrainet kap. – No kezet
rá, hogy meglátogatod az én Erzsikémet, a mig én távol leszek. És
vigasztalni fogod.

Valósággal könyek jöttek szemeibe.

No ez is olyan helyzet, a milyennel még soha olvasó nem találkozott
regényben. S azt még csak el fogja hinni nagy nehezen a tisztelt olvasó,
hogy egy háborúba induló férj erőnek erejével rá akarja birni a jó
barátját, hogy távolléte alatt vigasztalja a csoda szép feleségét; de
hogy a jó barát kézzel-lábbal tiltakozzék e rengeteg nagy szerencse
ellen, már ennek az elhitelére nem tudom, hogy hol találok jóakaratu
publikumot.

– Barátom! – szólt végre, könyeit letörülve Kvatopil, s a közben az
egyik kezemet erősen fogva tartá a kezével. – Tudod, most mink mind
lemegyünk Olaszországba, derék lovasok, dragonyosok, uhlánusok; a
huszárok már ott vannak. Ide jönnek helyettünk a garnizonba az
«önkéntesek». Ezek a harkályok a piros peluche gallérral. Ezek fognak
itt graszszálni a mi távollétünk alatt. Ha én rajtam megesik az a
gyalázat, hogy egy ilyen piros prémes cichoriahuszár foglalja el a
helyemet, én képes vagyok előbb főbe lőni magamat, azután a feleségemet.
Ugy-e nem engeded ezt megtörténni. Hogy engemet holmi
töltöttkáposztafaló, kötényostromló jézusmáriahuszárhadnagy családi
szentélyemben meggyalázzon. – Ha egy ilyen kakadu meglátja az
előszobában a fogason lógni ezt a te astrakánprémes bundádat, ezekkel a
nagy chalcedon gombokkal, úgy megijed tőle, hogy elszalad.

Nagy nevetés lett mind ennek a vége.

Szépen elbucsuztunk egymástól. Kvatopil a legszebb reményekkel távozott
el a dicső pályára, mely neki hírt és előmenetelt kinált.

Ország-világ feszült figyelemmel leste a csatatéren történtekről jövő
hireket.

Ez a bucsujelenet ápril végén történt közöttünk.

Egy májusi napon hoztak a hivatalos lapok rövid tudósítást a montebelloi
csatáról. Nem volt az ütközet, csupán erőszakolt kémszemlészet osztrák
részről, egy tizenkétezer emberből összeállított, minden fegyvernemü
hadtesttel. Mind az osztrákok, mind a francziák elég vitézül verekedtek.
Egyéb részletekkel a hivatalos communiqué nem szolgált.

Én azonban egy sebes futár barátságából, a kit a csatatérről a budai
hadparancsnoksághoz küldtek, kaptam egy magánlevelet is a csatatérről. –
Kvatopil irta.

«Kedves barátom!

Sietve irok a csata után. Egész ezredünk tűzben volt, a franczia
chasseuröket megszalasztottuk; Montebelloig üldöztük. Én könnyü sebet
kaptam a homlokomon; mely azonban nem gátol a tovább harczolásban.
Fővezér azonnal kinevezett kapitánynyá; harczvonal előtt megdicsérve
vitézségemért. Tudasd ez örömhírt kedves feleségemmel. Neki nem irhatok.
Ezer csókot mindkettőtöknek

Kvatopil Venczel; százados.»

De még utóirat is volt.

P. S. Ezt a levelemet senkinek ne mutogasd, s a kezedből ki ne add: a
mint elolvastad, azonnal semmisítsd meg; mert ha megtalálják, engemet a
legnagyobb bajba hozasz; miután nekünk innen a táborból absolute semmi
levelet nem szabad irnunk. Azért is czímeztem ezt tehozzád és nem a
feleségem nevére; mert a te discretiódról bizonyos vagyok. Ő dicsekedve
mutogatná a levelemet. Égesd el azonnal.

K. V.

No már most ez a levél egyenesen kötelességemé teszi, hogy az Erzsikét
meglátogassam. Ezt a hírt csupán élő szóval lehet neki megmondani.

Azt is tehetném ugyan, hogy a Kvatopil levelét megsemmisítsem, s aztán
magam tudassam a nejével levélben a tények érdemleges tartalmát, de
akkor meg az én levelemet fogja fűnek-fának elmutogatni, s a baj
meglesz.

Ha fényes nappal megyek hozzá, minden ember meglát. Nekem nem lehet
incognito járnom, mert úgy ismernek, mint a rossz pénzt. Még hozzá épen
most kaptuk fel a magyar nemzeti viseletet. Egy hét óta a hányan
hordjuk, mindannyiunknak a nevét utánunk kiabálják az utczán. Nagy inség
az, mikor az embernek mindenütt «éljent» kiabálnak a fülébe, akárhová
akarna is elsomfordálni.[6]

Ha pedig olyankor megyek Erzsikéhez, mikor a gázlámpákat meggyujtják
«és» sötét lesz, akkor annál rosszabb.

S az ismét az elhihetetlen képtelenségek közé tartozik, hogy az Erzsike
lakásával átellenes háznak valamelyik ablakából egyik vagy másik
szomszédnő állhatatos kitartással ne lesse, hogy ki megy be a kapun? S
ha egy meglátott, holnap már tudja az egész színház!

Jó lelkiismeretü férj (ilyenek is vannak) hasonló esetben nyugodt
orczával lép a felesége elé s bejelenti nyiltan és őszintén, hogy «édes
angyalom, egy kellemetlen látogatást kell tennem, ennél meg ennél a
delnőnél, nem örömest teszem. Szeretném, ha te is elkisérnél». – Erre az
asszony természetesen nagylelkü lesz, azt mondja: «csak eredj oda,
fiacskám magad, tudod jól, hogy én nem vagyok féltékeny.»

Azonban a feleségem épen vendégszerepelni volt Szegeden, csak egy hét
mulva vártam haza.

Ez még sulyosító körülmény az esetleges látogatásnál.

A mint így tanácskozom magam magammal, beállít hozzám egy kaczkiás leány
cseléd, a piaczrajáró födeles kosarából egy levelkét vesz elő s gyanúsan
körültekintgetve, kezembe adja.

A levélke illatos volt a zellertől, a mi közé el volt dugva.

Már a czimen megismertem az irást. Erzsike küldi.

Felbontottam, elolvastam. A cseléd ott állt.

Egyszer aztán megsokalta a várást s megszólalt:

– Választ kérek.

– Vagy úgy? Maga is itt van?

Még egyszer elolvastam a levelet.

«Kedves gyámom!

«Igen komoly közlendőm volna önnel. Kérem, látogasson meg. Minthogy
tisztelt neje most úgy is vendégszereplésen van, nem jöhetne-e el ma
hozzám ebédre? Csak magunk leszünk. Erzsike».

Az indokolás a legfurcsább! «Minthogy tisztelt neje most úgy is
vendégszereplésen van». – No ezt tudhatja a «Fővárosi Lapok»-ból. De a
conclusio! «tehát eljöhetne hozzám ebédre». – Aztán «csak magunk
leszünk!» – Ha még ez sem kisértés?

Elkezdtem alá s fel járkálni.

A cseléd csak nézte, hogy vajjon megszámláltam-e már, hogy hány lépés az
ablaktól az ajtóig? Végre megsürgetett.

– Kérem. Nekem ebédet kell főznöm odahaza.

– Ahá! Tisztelem a nagyságos asszonyt, elmegyek hozzá délelőtt.

– De nekem tudnom kell, hogy eltetszik-e jönni ebédre? Mert a szerint
főzök.

– Igazság! Tehát elmegyek ebédre.

Az Erzsikééknél is az lehetett a szokás, hogy hat napon át zsugorgat az
asszony, a hetediken, a jour fixen, aztán parádézik a vendégek előtt.

No már most egészen benne vagyok a veszedelemben.

Ezt a meghivást nem lehetett visszautasítani.

«Komoly ügy!» – De nagyon is komoly.

Egy ifjukori eszménykép: most még szebb, mint valaha. A kinek férje van.
Derék jó ember. Nemcsak, hogy nem féltékeny, sőt egyenesen megbiz vele,
hogy busongó életpárját vigasztaljam. És én nem tartozom az anachoreták
szerzetéhez, a kik hangyákkal rakják tele a csuhájukat, hogy a gonosz
vágyakat elöljék a testökben vele.

Elismerem, hogy én is csak olyan rossz ember vagyok, mint más. Én sem
vagyok jobb a Deákné vásznánál. Engem ne vigyenek kisértetbe, mert én
ott maradok.

Erősen kicsiptem magamat. Felvettem az új kávészinű attilámat, az antik
gombokkal; himzett nyakravalót kötöttem; felhuztam az ezüst sarkantyús
kordován csizmámat; az új pörge kalapom mellé darutollat tűztem,
rézsodronynyal kivert nyelű ezüst fokos egészíté ki a toilettemet.

Ez volt azon év merész divatja, egy év mulva általános viselet az egész
országban.

S még azután a fodrászhoz is elmentem, s dús szőke hajamat mesterséges
csigákká bodoríttattam. – Csupa sulyosító körülmények!



XVIII. FEJEZET.

HIDEG ZUHANY!

Ugyancsak elővett a szívdobogás, mikor a végzetes expeditióra indultam.

A míg a lakásomtól Erzsike szállásáig elmentem: a hány érdemekben gazdag
veterán szinésznő van a nemzeti szinháznál, azt mind szemközt hozta rám
a sors; az mind megállított, az mind megkérdezte, hogy hová megyek? az
mind észrevette, hogy de ki vagyok csipve; az mind megfenyegetett, hogy
«no no, szalmaözvegy!»

De az ördög is volt velem, hogy fel kellett friziroztatni a hajamat.

A mint az Erzsike lakásának a kapuján be akarok surranni, ott meg a Sági
Tóni ütközik belém. No még ez kellett! Közös jó ismerős a vármegyénkből.
A világ harangja.

– Servus pajtás! De régen láttalak. Épen most jövök az Erzsikétől.
Szörnyű kifordított kedvében van a menyecske. Majd kidobott az ajtón.
Bizonyosan valakire vár. Talán épen te rád vár?

Végem van! Holnap minden ujságban benne lesz, hogy itt jártam. Mert
«quod licet bovi: non licet Jovi».

Ha visszafordulok, még rosszabb.

Siettem fel a lépcsőkön. Erzsike a harmadik emeleten lakott. Nem volt
«in natura» szállás. Az udvar felől, a folyosón kellett az ő ajtajáig
végig menni. Útközben lakott egy masamód, egy fiókzálogház-tulajdonos,
egy cselédszerző, annak mind az ablakban volt a feje.

Mikor a czímzett ajtóhoz értem, épen akkor rángatta ott a
csengetyűfogantyút egy olyan fentebb leirt piros peluche-hajtókás
tisztecske, a minők ellenében Kvatopil Venczel szerint nekem kellett
szolgálnom madárijesztőül.

A negyedrészben felnyitott ajtón egy mérges szakácsnépofa jelent meg,
röviden elutasítva a látogatót.

– Nincs itthon a nagyságos asszony!

Csaknem letapostuk egymásnak a sarkantyuját, a mint a szűk folyosón
karamboláztunk.

S egy percz mulva ugyanaz a szakácsné-ábrázat, teljes nyájasságra
gömbölyülve szólt én hozzám.

– Tessék csak besétálni, kérem alássan!

S egészen feltárta az ajtót.

Azt a képet kellett volna látni, a mit a piros prémes csinált. Nem volt
elég, hogy a szemével, szájával rám bámult: még a czvikkerét is feltette
az orrára.

Ezzel nekem holnap duellumom lesz.

Én azonban elfoglaltam a positiót.

Erzsikének a lakásába a konyhán keresztül kellett menni, az volt
egyuttal az előszoba is, a hol a felöltőt fel lehetett akasztani. A
szakácsné volt az egyetlen cseléd, szobaleány, mindenes.

– Csak tessék besétálni a salonba, unszolt a cseléd.

– De jelentsen be elébb. Itt a névjegyem.

– Nem vehetem el, kérem, mert csupa tészta mind a két kezem. (Valami
vajas süteményhez való tésztát dagasztott.) Tessék hát ide a fogam közé
dugni azt a vizitkártyát.

Azután úgy apportirozta be a névjegyemet a foga között. Egy percz mulva
kijött.

– Be lehet már menni.

Én beléptem abba a szobába, a melyet a cseléd salonnak nevezett.

Senki sem volt még ott. Körülnéztem.

Nem találtam azt az uri pompát, a mi a szép hölgyet hajdan az anyai
házban körülvette, de azért minden csinos volt és tiszta. Némely
hölgynek megvan az az adománya, hogy a szegényes tárgyakból is tud
harmonikus pompát csinálni. Sajátkezű himzések, zenetámlány
hangjegyekkel és hegedűvel, nyiló virágok, egy kalitka, exotikus
verebekkel, oláh katrinczák, székely cseréptálak, korsók, egy pár
diszkötésű könyv, kiegészítik az egyszerüségben keresett elegans
hangulatot.

A salonból nyilt egy szőnyeg-ajtó a másik szobába, az valószinüleg a
hálószoba.

Az ajtó néhány percz mulva megnyilt s előlebbent a szép asszony.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kiléptekor a fejét oldalt fordítá s a
szemöldeit összehuzta, mintha valakinek, a ki oda benn maradt, csöndes
maradást intene. Az a pillanatnyi ajtónyilás azt is megengedte látnom,
hogy az intő tekintet irányában van a lefüggönyözött mennyezetes
nyoszolya.

A mint azonban az ajtót betéve maga mögött, felém fordult, egyszerre
nyájas lett az arcza a szép hölgynek. Oda sietett elém s kezét nyujtá.

– Nagyon szép öntől, hogy kérésemre eljött. Nem neheztel érte, hogy ide
fárasztottam?

Most még kedvesebb volt ez a nő, mint valaha.

A legegyszerűbb házi toilette-ben, a fején semmi dísz, csak a fényes
selyemhaj, egy varkocsban összefonva s tőben átkötve szalaggal.

Olyan volt, mint ezelőtt tíz évvel, mint egy tizenhat éves kis leány.

S az egész lénye mind a gyermekkorára emlékeztetett. Az az őszinte,
ravaszság nélküli tekintet; azok a lelkében olvasni engedő nyilt szemek;
az az ártatlan száj!

Helyet mutatott, hogy hova üljek le. Elvette a kalapomat, ezüst
fokosomat s letette az asztalra.

– Hisz ön nálunk marad ma ebéden. Megmondtam a szakácsnénak, hogy ma az
ön kedvencz ételét készítse.

– S tudná kegyed, hogy mi az?

– Hogyne? Babot disznófüllel. Ezt már csak minden tisztelője tudja
országszerte.

Erre aztán nagyon kevély lettem. Nemzetem mégis csak elismer! Másnak
babért, nekem babot.

– De már akkor itt maradok.

– Kvatopil idejében nem főzhettem soha babot, mert ő azt állítja, hogy
attól ostoba lesz az ember.

– Ellenkezőleg. Pythagoras bizonyítja, hogy a bab ugyanazon
alkatrészeket tartalmazza, a miket az emberi agyvelő.

S miután a babnak a becsületét ekként helyreállítottuk, rátértem a
tulajdonképeni czéljára az idejövetelemnek.

– Én kegyedet hivatlanul is meglátogattam volna mai nap.

– Volt valami oka rá, hogy eszébe jussak?

– Olaszországból kaptam egy levelet, melynek tartalma kegyedet nagyon
érdekli.

Ennél a szónál olyan hidegen nézett rám, mint egy alabástrom szobor.

– Engem érdekel?

– Úgy hiszem. E hó 20-án ütközet volt a Mincio mellett, a melyben a
kegyed férje is kitüntette magát.

– Úgy? mondá a hölgy gépiesen.

– («Úgy?» Furcsa! – No de tovább.)

– Sőt a küzdelem hevében meg is sebesült.

(No már ennél a szónál szentül számítottam arra a drámai hatásra, hogy a
gyöngéd feleség rémülten fog felugrani, elsápad, ájulásra kezd s a
kezeit tördeli; míg végre zokogva tör ki ajkain az imádott férj neve: oh
Venczelem! oh, Kvatopilom!)

Az bizony még a fejét sem vetette hátra.

– Igen? szólt egész hidegvérrel.

Mintha az csak olyan mindennapi dolog volna, hogy egy szeretett férj a
csatában sebet kap.

Meg voltam botránkozva. Ilyen háládatlan közönséggel még nem találkoztam
soha.

Már most hogyan folytassam tovább? – Én arra számítottam, hogy majd
mikor már jól kisirta, kikiabálta magát a kétségbeesett hitves, akkor
előállok neki a vigasztalással.

– Ámde megsebesülése annyira nem életveszélyes, hogy a hadjáratot tovább
folytathatja vele.

– Elhiszem. Veté oda félvállról az asszony.

No, de ez már alligátori érzéketlenség! Hát rhinoceros idegeink vannak?
Ilyen fogadtatásra nem voltam készen. «Elhiszem!» Ez az egész?

No hát ha gyöngéd érzelmeink ennyire be vannak capsulázva, talán majd az
örökké érzékenynek maradó indulat megmoczczanik a drastikus hatásra. A
hiuság nem zsibbad el soha!

Előjöttem az öreg ágyuval.

– A főhadparancsnok Kvatopil Venczelt, a csatatéren tanusított hős
magaviseleteért, ott a harczvonal előtt kinevezte kapitánynyá.

S a szép asszony még arra a szóra sem ugrott a nyakamba.

De még hangot sem adott rá, hanem a szája két szegletét lefelé húzta.

Hát ez már micsoda?

Mikor egy főhadnagynénak azt mondják, hogy mától fogva «kapitányné» a
czíme, hogy a ki csak találkozni fog vele az utczán, mindenki gratulálva
fogja mondani: «Frau Rittmeisterin!» titkolt irigységgel a még
főhadnagynői rangfokon elmaradt pályatársnők; hogy azonnal új
látogató-jegyeket nyomathat változott rangczímmel: ha még ez sem idézi
elő azt a hatást, hogy a cseresznyeajkak egyszerre szét vonuljanak, a
csillogó fogsort gyönyörre nyitva meg s a hajnalderűs arcz közepébe
szerelemgödröcskéket ásva? A helyett az a csunya, lefelé görbített,
összeszorított száj! S aztán még tokát csinál hozzá! Nincs rútabb, mint
mikor egy szép asszony tokát csinál. A kettős áll vénít!

Egész zavarba hozott. Már most én ezt mivel mulattassam? Az időjárásról
beszéljek?

– Szabad kegyednek gratulálnom? mondék a keze után nyulva.

De nemcsak hogy nem szorította meg a kezemet, a hogy illett volna, sőt
izetlenkedve vonta azt vissza, s félrefordította a fejét.

Egyszerre világosság támadt a fejemben! Mértéknélküli önhittségem
gyujtotta meg azt. Mit magasztalod te most itt a távol levő férjet,
mikor te magad közel vagy? Hát azért hittak téged ma ide ebédre, hogy
Kvatopil Venczel hős tetteiről énekelj?

Közelebb húztam a széket a pamlaghoz, a melyen Erzsike ült, s a kezemmel
a felfrizirozott hajamat borzoltam végig.

Erzsike észrevette ezt a mozdulatot, s hirtelen felém fordította az
arczát. Valami hamis mosolygás villant át egyszerre az arczán: olyan
mosolygás, a melyből egy pillanat közén egy egész fejezetet olvas le az
ember. Ez ám a stenographia.

– Ah uram, hát ezzel a gondolattal jöttünk ide? Felsütöttük a hajunkat?
Felcziczomáztuk magunkat ellenállhatatlannak?

Ezer csúfolodó, halfarkú vizitündér ficzkándozott ezekben a
tengerszemekben.

Ez a mosolygás megölt.

Észrevettem a visszás helyzetet. Én itt (szokásom ellenére)
felcziczomázva jelenek meg, akár csak egy «petit maitre»: ő pedig, az
asszony, legegyszerűbb házi öltözetben, perkál ruhában fogad el, minden
pipere nélkül, s mosolyogva lövi ki ellenem a nagy költő mondását:
«hiuság, a te neved – férfi!»

De hát miért hivott akkor ide?

Miért kergette el az egyik látogatóját? miért tagadta el a másik előtt
honlétét? ha nem az én kedvemért?

Ohó! Tertium «is» datur! Talán egy harmadikért, a ki már előbb jött?
Mikor kijött a boudoirjából, valakinek inteni látszott a szemöldökeivel.

Hirtelen rendbeszedtem magamat. Azt hiszem, hogy nagyon elpirultam a
megszégyenüléstől, (a mi jól meg volt érdemelve).

Azt láttam, hogy a don Juan szerepében nem aratok sikert, a Tartuffe
szerepére kezdtem vállalkozni. Játszszuk hát az erkölcsi birót.

– Talán nem jó időben jöttem kegyedhez most?

– Sőt én kértem, hogy épen most látogasson meg.

– Egy komoly ügyben?

– Rám nézve nagyon komoly.

– De hisz az is igen komoly ügy, a miről én beszéltem kegyednek.

– Úgy látszik.

– De kegyed olyan különös arczczal fogadta.

– Elég komolyan hallgattam.

– De annak örvendetes része is volt.

A szép hölgy boszusan csettentett a nyelvével.

– Hát nem érdekli kegyedet Klatopilnak a hőstette, megsebesülése,
kitüntetése, rangfelemelése?

– Nem! vágta keresztül a szavamat határozottan. Huh, hogy lángoltak a
szemei, akár egy kigyuladt naphta-tó.

– Nem? Ismételtem én elbámulva. Kegyedet nem érdekli már a férjének sem
jó, sem balsorsa? Nem érez miatta sem hideget, sem meleget?

– Nem!

Megint «nem!»

– Hiszen a legnagyobb szeretetben váltak el, mikor neki el kellett a
csatatérre mennie.

– Igaz.

– S annak még alig múlt egy hónapja.

– Csak huszonnyolcz nap. Számláltam a napokat.

– S azalatt beállt a tél?

– Be.

Ekkor aztán elkezdett pajkosan nevetni. Felugrott a helyéről, s az öt
ujjával ő is felborzolta a bodros hajamat.

– Hagyjuk ezt ebéd utánra. Majd akkor elmondok mindent. Most ne rontsuk
el a jó ebédet vele. Ön most egészen el van szörnyedve fölöttem, s azt
hiszi, hogy én önt most valami kelepczébe csaptam. Majd meglátja, hogy
bohóság az egész, az az én komoly ügyem. Hagyjuk ezt a fekete kávé után.

Megint életre keltem. Szeszélyes az asszony! Az illik neki.

– Én azon voltam, hogy önnek jó ebédet adjak. Tartozom a revancheal,
olyan régen volt, hogy együtt ebédeltünk. Legutoljára ön vendégelt meg
engem. Tudja? ott a pogányoltáron! Soha sem ettem jobb izüen. Milyen
pompás pirított kenyér volt! Fáin sült szalonnával. Ma is a számban a jó
paprikás ize. Ma én akarok önnek olyan vendégséget adni, a mire
visszaemlékezzék sokáig.

(No ez már megint kellemesen biztató nyilatkozat! Valóságos macskafajta,
hizelkedik, törleszkedik, azonban folyvást tartani kell tőle, hogy
egyszer csak megkarmol.)

– No jöjjön, segítsen felteríteni. A szakácsné nem ér most rá.

Nekem aztán segítenem kellett neki az asztalterítésnél. Ugyanaz a salon
volt az ebédlő is. A pamlag előtti asztalról elébb el kellett hordani a
könyveket, porczellán vázákat, chinai csecsebecséket, azután felteríteni
az abroszszal.

Kiváncsi voltam rá, hogy hány teríték lesz?

Csak kettő volt. Két tányér, két evőeszköz, két pohár.

Hát az a harmadik, ott a hálószobában? Vagy nem jól értelmeztem volna az
arczkifejezést?

Már azt kezdtem hinni, hogy az egész csupán idiosyncrasia volt.

Egyszer azonban egy félretolt szék zöreje hangzott át a boudoirból.

Látszott a hölgy összerezzenésén, hogy az kellemetlen volt ránézve.
Összeharapta az ajkait boszusan.

– Van valaki kegyednek a szobájában? kérdezém én szigorú, biráló hangon.

– Van! felelé ő daczosan.

Kezdtem a neheztelést affektálni: «asszonyom!»

– Akarja ön megtudni, hogy ki van odabenn? kiáltá ő ingerülten.

– Nem vagyok rá kiváncsi, mondám én, s nézegettem a kalapom és a
sétapálczám után.

– De én akarom, hogy tudja meg! kiálta ő, utamat állva indulatosan s
megragadva a kezemet, oda vonszolt a hálószobája ajtajáig; azt hirtelen
felszakítá és kitárta. A szobában egy szőke fiatal hölgy állt előttem,
nagy bámuló kék szemeit rám meresztve.

Erzsike bemutatta a hölgyet:

«– Kvatopil Venczelné asszonyság Krakkóból.»

Azután félrehuzta az ágy függönyét. Ott pedig egy gyermekleányka feküdt,
valami tizenegy éves.

– Ez pedig Kvatopil Venczelnek a leánya. Beteg. Hagyjuk őket magukra.

Én úgy éreztem magamat, mintha valami magikus hatalom egy percz
lefolyása alatt körülkeringette volna velem hosszában a földtekét, a
jégsaroktól az egyenlítőig és megint vissza.

Azt sem tudtam, hogyan kerültem megint vissza a másik szobába.

Még folyvást előttem állt annak az ijedten rám bámuló asszonynak és
leánykának az arcza.

A hátam mögött sírást hallottam.

Erzsike sírt. A pamlagra borult le arczczal, így zokogott.

– Mennyire szerettem én ezt az embert! milyen igaznak, milyen
tökéletesnek tartottam. Azt hittem, ez az eszményképe a férfinak. Még
most sem tudom őt vádolni. Nem ő volt a hibás, egyedül én. Az ő vétke
egyedül az én bűnöm. Eh! Bolondság. Beszéljünk a helyzetről komolyan. Ön
már most megérti, úgy-e bár, hogy miért kértem, hogy látogasson meg?
Tanácsára van szükségem.

Én oda ültem mellé.

Erzsike letörlé a könyeit s aztán egész higgadtan beszélt:

– Engem az egész világ balul itél meg. Azt hiszik, könnyelmű vagyok.
Pedig ha én nekem valami fáj, az azután hosszan elfáj. Azóta, hogy «ő»
eltávozott, én se társaságba nem megyek, se látogatásokat el nem
fogadok. Ha a régi ismerősök közül látogat meg valaki, azt mondom, nagy
takarítás van a háznál, nem lehet nálam leülni. A cselédemnek meg van
hagyva, hogy ha látogató jön, egy ember kivételével, mondja mindenkinek,
hogy nem vagyok látható. Hogy ki az az egy kivételével? azt ön, ha
akarja, kitalálhatja, ha nem találja ki, az sem baj. Mikor «ő neki» oly
hirtelen útra kellett mennie, egészen érzékeny kedélyállapotban volt.
Meg akart esküdtetni, hogy nem leszek hozzá hűtelen, a míg ő távol lesz.
Idehozta a feszületet elém. Látta, hogy kinevetem vele. Akkor aztán azon
rimánkodott, hogy ha már megcsalom, legalább ne tegyem azt holmi
jött-ment barázdabillegetővel, sőt egyenesen kijelölt a számomra egy
kiváló férfiut, a kire nem lenne féltékeny. Erre én azt mondtam neki
komolyan, hogy a mint én ismerem azt az embert, az képes arra, hogy
szerelemből megöljön valakit, de hogy meglopjon valakit, arra nem.

(Nagyon veres lehetett az arczom ennél a szónál.)

– Ekkor aztán «ő» mystikus hangulatba csapott át; tudta, hogy ez hat rám
legjobban. Azt mondta: «ha te engem más férfiért megcsalsz, én abban az
órában meghalok. Ott állok naponta-éjente, a hol a halált osztogatják. A
mely perczben egy csók elcsattanik a te ajkadról egy más férfi ajkán,
abban a pillanatban roppanik nagyot az engemet kereső golyó az én
szívemben». Irtózatos mondás! Ez a szó aludnom nem hagyott, álmomból
felriasztott. Ha idejött hozzám egyik-másik barátném látogatóba,
belejöttünk a csevegésbe, tréfáltunk, nevetgéltünk, egyszerre csak végig
futott az egész testemen valami hideg borzongás. Mikor én nevetek, ő
talán akkor a lovak lábai alá taposva küzd a kínhalállal. Minden jóizűen
esett falat a torkomon akadt, ha arra gondoltam, ő most talán éhezik,
szomjazik, s mikor a szél rázta az ablakot, arra gondoltam, hogy ő most
kinn a viharban áll védtelenül, fázik. És én nem takarhatom be.

Egész álomjáróvá tett a fenyegetése. Utóbb már a barátnéim elől is
eltagadtam magamat. Egész kedélybeteg lettem. Azt hittem, hogy nekem nem
szabad jókedvünek lennem. Egy nap tízszer is bementem ahhoz a
feszülethez, a mire ő meg akart esketni, s letérdeltem elé imádkozni,
fogadásokat tettem, hogy védje meg, hozza épen vissza. Pedig kálvinista
nő vagyok. De a feszület az övé volt. S ahhoz ő hű maradt azért, ha
kitért is. Legszebb úton voltam a pietistaság felé. Kezdtem igen szépnek
találni az erkölcsös életet. Nagyon szerettem volna, ha ön hébe-hóba
meglátogatott volna; de csak azért, hogy megmutassam, hogy én is olyan
erényes vagyok, mint ön. Én magasztaltam volna ön előtt az ön nejét, ön
pedig az én férjemet. Ez lett volna az én ambitióm.

Félbeszakította az ömlengést a szakácsnő.

– Bevihetem már a madámnak a becsináltat?

– Ha készen van, vigye be.

Aztán felém fordult, felvilágosítva a körülményekről.

– Ezeknek a számára külön kell főzetnem, mert ezek a mi magyaros
ételeinktől halálos betegek lennének. Azért nem teríttettem az asztalhoz
harmadiknak. A mi önnek kedvencz étele, a németnek halál.

A szakácsné behozta a csirkebecsináltat.

Erzsike belekóstolt egy kanálkával, hogy nincs-e nagyon megsózva? nem
tett-e bele a szakácsné petrezselymet? Mert az orvos, a ki idejár a
leánykát gyógyítani, homeopata; tiltva van minden füszer az ételben.
Aztán maga fölszeletelte a kis leány számára a zsemlyét; vizet töltött
neki egy pohárkába s azt a két tenyere közé fogva meglangyította egy
kissé. Sőt egy égő parazsat is hozatott be, s ezt a pohár vízbe
fojtotta, a hogy szokták gondos anyák a beteg gyermek számára a vizet
megójtani. A leány anyjának pedig felnyittatott egy korsó pilseni sört,
azt küldte be neki.

S csak azután, hogy azok megebédeltek, hozatta fel a mi ebédünket.

Addig nem is folytatta a félbeszakadt beszélgetést: a cseléd szüntelen
keresztül járt a szobán, az előtt nem szólhatott. Azután is, hogy az
ebédhez hozzáültünk (mondhatom, hogy keserves ebéd volt!) valahányszor a
szakácsné bejött az étellel, vagy tányért váltani, mindannyiszor
félbeszakította a beszéd fonalát, s háziasszonyi nyájasságra fordította
a dolgot, mintha a kinálkozás magyaros szokását gyakorolná.

– Egy reggel, mikor épen fésülködtem, bejön a cseléd jelenteni, hogy egy
kopottas asszony van odakinn egy serdülő leánykával, a kik a főhadnagy
után tudakozódnak. Én kimentem hozzájuk a konyhába. Egy szőke, kékszemű
nőt láttam magam előtt, a ki körülbelül velem egykorú lehet; annak a
karjába kapaszkodott egy hirtelen felnőtt, tíz-tizenegy évesnek látszó
leányka. Az asszonynak a kezében volt egy útitáska, meg egy nagy vászon
esernyő. Ruházata polgárias, minden divatszerű krinolin nélkül; fején
egyszerű nemez kalap; épen ilyen öltözete volt a leánynak is. Mind a
kettőnek simára fésülve a haja a homlokáról hátrafelé.

A nő németül kivánt jó reggelt.

Én azt kérdeztem tőle, hogy kit keres?

A nő azt felelte: «a férjemet keresem, Kvatopil Venczel urat».

– A főhadnagyot?

– Mikor engem elvett, csak alhadnagy volt.

Én hirtelen megfogtam a kezét s bevezettem mind a kettőt a konyhából a
szobába. A cseléd szerencsére nem ért németül.

Egész a hálószobámba vittem őket. Megkináltam őket, hogy üljenek le.

– Bizony jól esik, mondá a nő. Mert nagy utat tettünk. Krakkóból jöttünk
ide.

– Csak nem gyalog tán?

– De egészen gyalog. Vasútra nem telt.

Rágondolni is szörnyeteg egy eszme! Krakkótól idáig, egy növendék
leánykával együtt gyalog tenni meg az utat! Tud-e a képzelet ilyent
teremteni?

– Ön Kvatopil Venczel hadnagynak a neje? kérdezém én az asszonytól.

– Az vagyok. Ez pedig itt az ő leánya, Marianna.

S állításának igazolásául előkereste az utitáskájából az esketési
levelet, melyben a krakkói székesegyház anyakönyvének kivonata van,
rubrikázva szépen: vőlegény Klatopil Venczel, hadnagy a ** cheveaux
legers-eknél; menyasszony Dunkircher Anna. Tanuk: Babolszky ezredes,
Kolmarszky szatócs. Eskető pap: Lubanszky Szaniszló, plébános. Nap és év
1846 február 16.

Aztán előmutatta a leányának a keresztlevelét: Marianna. Szülelett 1846
junius 29-én. Törvényes szülött. Atya: Kvatopil Venczel, hadnagy; anyja:
Dunkircher Anna. Keresztelő lelkész: Lubanszky Szaniszló. Keresztapák a
fentebbi násznagyok.

Még egy házassági szerződés is volt az okiratai között. Be volt ez
bizonyítva jól.

Erzsike egyszerre csak nagyot kaczagott.

A szakácsné jött be, hozta a leveses tálat.

– Hahaha! Tudja ön már Ollendorf szerint, hogy «miért sír a kapitány?»

– «Mert az angolnak nincs kenyere.»

– Nézze Zsuzsi, elfelejtett a gyámatyámnak kenyeret adni. A gyürkéjéből
messen neki, azt szereti.

A cseléd mentette magát, hogy hiszen a leveshez még nem kell kenyér.

Pompás leves volt, tejfeles tojásos rizsleves, csirkeaprólékkal. Erzsike
merített a tányéromra.

– Köszönöm, elég lesz.

Mikor aztán a cseléd kiment, folytattuk.

(Nincs is kellemesebb tête–à–tête a világon, mint a melyet a benyitogató
cseléd tíz perczenkint félbeszakit.)

– Most tudjuk már, mondám én, hogy mi oka volt annak a rendkívüli
tüneménynek, hogy egy boldog vőlegény az esküvője után keservesen
zokogni kezd. Szegény fiunak eszébe jutott az elhagyott régi felesége és
a gyermeke.

– Az ám. Hanem azért el ne hagyjuk hűlni a levest. Tetszik önnek
parmesan is hozzá?

– Köszönöm. A nélkül jobb szeretem.

– Kvatopil Venczel parmesannal szerette.

Aztán hozzáláttunk a levesevéshez.

– Kvatopil Venczel meg is duplázta mindig a rizslevest.

– Köszönöm. Én soha sem veszek egy ételből kétszer.

– Tudom. És a legjobb falatot mindig a tányérján szokta ön hagyni.

– Hát ezt honnan tudja?

– Még leánykoromban figyeltem meg; mikor nálunk volt ön néha ebéden. Azt
tartják, hogy ez babona: a tányéron felejtett falat azt jelenti, hogy
valami távollevő kedvesünk éhezik.

– Nem babona bíz az; hanem egészségi szabály, akkor hagyni abba az
evést, ivást, mikor legjobban esik.

(Valóságos diætetikai értekezést folytattunk, mint a kiknek semmi egyéb
kivánságuk nincs, mint késő vénséget élni és köszvénytől mentnek
maradni.)

A levesben, mint említém, csirkeaprólék volt. Erzsike tányérjára került
az a része a csirkének, a melyikben a «sarkantyu»-csont van.

Köztudomásu, hogy bizalmas társaságokban, fiatal hajadon leányok között
az a szokás, hogy mikor ilyen sarkantyu-csontra akad valamelyik, az a
barátnéját felhivja csonttörésre. Az egyik az egyik végét fogja meg a
sarkantyu-csontnak, a másik a másikat s addig húzzák kétfelé, míg ketté
törik. A melyiknek a sarkantyus rész jutott, az fog hamarább férjhez
menni. Ez az ábrándos babona.

Erzsike nevetve mondá:

– Mikor az első ebédet megettük, ilyen sarkantyucsont akadt a kezembe.
Én odanyujtottam azt az Annának: «szakítsuk el: melyikünké marad a
Kvatopil?»

– Ah, önök egyszerre olyan jó barátnék lettek?

– Hát hogy ne? Mikor kettőnknek van egy férjünk! Én természetesen itt
marasztottam őket magamnál. Nem is tudom, hová lettek volna, ha én be
nem fogadom. Már akkor egy krajczárnak sem voltak urai. Az egész úton
csak kávét ettek. Több felöltő ruhájuk nem volt, mint a mit a testükön
viseltek s fehérneműt nem váltottak az egész úton. Nekem az első
feladatom az volt, hogy kiöltöztessem őket. Az asszonynak jó volt az én
ruhám, a leány számára a kerepesi útról hozattam neki valót. Ezt
mindjárt ágyba is kellett fektetni, mert a feje fájt és erős láza volt.
Orvost hivattam, az adott neki valami orvosságot, a mitől elaludt. Azóta
ő alszik az anyjával együtt az én ágyamban, én magam meg a pamlagon. Nem
kell önnek ez a csirke mája?

– Köszönöm. Folytassa inkább.

– Mikor a szegény asszony látta, hogy jól fogadom, elérzékenyült, a
nyakamba borult, aztán sírtunk egymás barátságáért mind a ketten, mint a
záporeső. Tudtuk, hogy egyikünk a másiknak a halála. De melyik lesz?
Aztán csak nagy hamar elmondtuk egymásnak a magunk történetét a közös
férjjel, hogy kerültünk össze vele. De furcsa szinpadi jelenetet lehetne
ebből csinálni.

Én kérdem: No te Anna, mondd csak, hogyan kerültél te ezzel a
Kvatopillal össze? s hogy maradtál el tőle tizenhárom esztendeig?

Anna felel: Furcsa históriája van ennek. Tudod Erzsi a krakkói
köztársaságnak a történetét?

Én: Soha hirét sem hallottam én szegénynek.

Anna: Hát, tudod, ez egy nagy lengyel város, a hol hajdanában a lengyel
királyokat koronázták s ha meghaltak, eltemették. Én oda való vagyok. Az
apám hires keztyüs volt Krakkóban, a kinek a portékáit messzeföldre
elhordták. A mi városunk volt az utolsó szabad lengyel köztársaság,
mikor utoljára felosztották Lengyelországot. Huszonkét négyszög mérföld
területe volt.

– Kevesebb, mint Debreczennek, vetém én közbe.

Erzsike folytatá Anna beszédét.

– Mikor én tíz esztendős leány voltam, megint támadt valami lengyel
forradalom; azt ismét leverték, osztrákok, poroszok, muszkák egyesült
erővel s akkor a krakkói köztársaság feletti ügyelést rábizták
Ausztriára. A régi lengyel szokások, tanácskozások megmaradtak; hanem a
várban állandó helyőrségül maradtak az osztrák katonák. Mikor én
tizenhat esztendős lettem, meghalt az anyám s akkor aztán nekem kellett
a keztyüs boltban helyet állanom. Itt ismerkedtem meg Kvatopillal.
Fiatal hadnagy volt: rendesen nálunk vásárolta a keztyüit. Bár maradt
volna a keztyüknél! Ki veheti rossz néven egy tizenhat esztendős
leánynak, hogy ha hisz? Én is hittem. És ő neki igazán jó szive volt.
Mikor látta, hogy nekem nincs más választásom, mint a szégyen és a halál
között, akkor oda jött az atyámhoz és megkérte a kezemet. Természetesen
hozzáadtak. A lengyeleknél soha sem volt az szokásban, hogy ha egy leány
katonatiszthez akar nőül menni, annak még elébb a katonai hatóságtól
kelljen engedelmet kérni, keserves nagy összeget biztosítékul letenni; a
pap összeadott bennünket minden kérdezősködés nélkül. Alig voltunk egy
hétig férj és feleség, mikor újra kitört a forradalom. A lengyel
fölkelésnek Krakkó volt a központja. Eleinte nagy sikerrel harczoltak a
lengyel fölkelők. Én nekem látnom kellett, hogy kergetik az utczán végig
a lengyel kaszások az én férjemnek a lovascsapatját, a kinek annyi ideje
sem maradt, hogy tőlem búcsút vegyen.

– Én azt kérdeztem tőle: «te is lengyel vagy?»

Anna azt felelte: «hogy ne volnék? azért, hogy német nevem van?» Nehéz
napok következtek erre. Nekem leányom született. És én nekem mindennap
kétszer kellett a templomba mennem. Egyszer azért imádkozni, hogy a
hazám diadalmaskodjék, másszor meg azért, hogy a férjem visszatérjen.
Őrült kivánság! Hisz arra maga az istenség is tehetetlen, hogy két
egymással ellenkező imádságot beteljesítsen. Férjem visszatért Krakkóba,
hanem a lengyel ügy elbukott. A szabadságharczosok szétfutottak, a
megszálló seregek visszatértek. Szomorú viszontlátás volt az! Krakkó e
bukás után megszünt köztársaság lenni s be lett kebelezve, mint egyszerű
székváros az osztrák örökös tartományok kötelékébe. Az apám sírt, én
pedig örültem, hogy visszakaptam a férjemet. De nem sokára megbünhödtem
a tilalmas örömért. A férjem tudatta velem, hogy nagy baj van. Eddigelé
az osztrák tisztek Krakkóban nem sokat kérdezték a tábornokaiktól, hogy
szabad-e házasodniok?

(Én közbeszóltam: «ez a magyar-horvát határőrvidéken is így volt
szokásban; a granicsár tiszt házasodhatott kautio és engedély nélkül».)

Anna. De most, hogy Krakkó Ausztriához lett csatolva, az egész katonai
törvény ki lett terjesztve mi ránk is s most már a hadnagy feleségének
hét ezer forintot kell lefizetni biztositékul.

Erre pedig az én apám képtelen volt. Rajtam kivül még hat leánya volt s
akkora összeget nem vonhatott el az üzletéből, a mekkora a biztosítékhoz
kellett.

Az a veszedelem fenyegetett bennünket, hogy ha a férjem felsőbbsége
megtudja a házasságunkat, Kvatopilt azonnal megfosztják a tiszti
rangjától.

Az apám azt tanácsolta, hogy Kvatopil tegye le önként a kardbojtját és
lásson valami polgári állás után. De arra gondolni sem lehetett. Ki
adott volna Krakkóban alkalmazást egy osztrák katonatisztnek, a ki a
lengyelek ellen fegyverrel harczolt?

Kvatopil azon időben lett főhadnagygyá előléptetve. Ez azt a örömteljes
reményt lobbantá fel sziveinkben, hogy nagy gyorsan fog a rangfokozaton
előrehaladni s ha egyszer azután őrnagy lesz, akkor nem kell a házassági
biztosítékot letenni többé; akkor nyilvánossá tehetjük, hogy férj és
feleség vagyunk. Addig ne tudja más, csak a rokonok és az ismerősök.

Ebben megnyugodtunk. Kvatopilt nagyhamar áthelyezték az ezredével
Magyarországba.

A mint aztán Magyarországon kitört a forradalom, én többé Kvatopilról
semmit sem tudtam meg. Hol jár, hová lett, él-e, vagy meghalt? Semmi
hírt sem vettem róla. Háboru idején titokban tartják azt, hogy merre jár
ez, meg amaz az ezred. Egyszer olvastuk egy hadi bulletinből, hogy az a
dragonyos ezred, a melynél a férjem szolgált, résztvett valahol a
Bánságban egy ütközetben. Szegény apám ekkor rászánta magát, hogy
leutazik személyesen a Bánságba, megkérdezni az ezredestől, hogy él-e
még a férjem? Mikor odaért, épen akkor temették nagy pompával az
ezredest. Typhusban halt meg. Ez volt a násznagyunk. Ő neki volt egyedül
tudomása a katonaságnál a mi házasságunk felől. Ez jól megőrizte a
titkot, mert a násznagykodás a szabályellenes egybekelésnél neki is az
állásába kerülhetett volna. Az alezredes pedig csak annyit tudott
Kvatopilról, hogy azt a századával detachirozták valami küldetésben, a
honnan nem tért vissza. Valószinű, hogy a magyar fölkelő seregek
lekaszabolták, a csapatjával együtt.

Én bizvást felvehettem a gyászruhát, el is viselhettem azt; a háboru
bevégeztéig semmi hírt nem hallottam a férjemről.

– Eddig szólt Anna, most én vettem át a szót.

– Hogy semmi hírt nem hallottál róla, annak az oka az volt, hogy az
egész hadjárat alatt körül volt zárva az ostromolt Temesvárban a
századával együtt, s onnan hirmondó sem jöhetett ki egy esztendeig.

– De hát azután, hogy Temesvár fel lett szabadítva, mért nem tudosított?
Legalább annyit irhatott volna, hogy él?

– Ennek az okát könnyű kitalálni. Ő rá nézve az egész hadjárat meddő
maradt dicsőség dolgában. Mint lovas tiszt, az ostromolt várban
érdemeket nem szerezhetett. A hadjárat után is maradt főhadnagynak, a
többi hadnagytársai mind előhaladtak a rangfokon. – Neki csak az
elkeseredés maradt. A hátratett katonatiszt rosszabb a halottnál, annak
a száján nem jöhet ki az a szó, hogy «hála istennek, élve maradtam!»

– De hát azután? Későbbi években. Három-négy esztendőn keresztül miért
nem irt, bár csak egy sort hozzám, hogy még él és gondol reám – és
gyermekére, a kit úgy szeretett!

– Annak megint én tudom a legjobb okát. Egy könnyelmű bajtárs miatt
adósságokba keveredett, lelketlen uzsorások kezébe jutott, a kik
folyvást mélyebben huzták bele a hinárba. Az ilyen zaklatott állapotban
levő katonatisztnek bizony nem nagy kedve lehet még egy asszonyt és egy
gyermeket is szorosabban fűzni magához. Most már nemcsak a biztosíték
hiánya választotta el tőled, hanem az a csuf mocsár, a minek adósság a
neve. Ezt nem tudta átgázolni. Ha rád gondolt és a gyermekére: az csak a
kétségbeesését növelte. Ha levelet irt volna hozzád, annak csak ez
lehetett volna a tartalma: «mire ezeket a soraimat olvasod, már
megszüntem élni».

Anna kiváncsi volt rá, hogy vajjon mennyire vihette Kvatopil adósság
dolgában?

Én aztán megmondtam neki a csinos kis összeget.

Hüh! Milyen hosszú képe lett egyszerre a barátnémnak!

Azt kérdezé hüledezve, hogy most is megvan még ez a szörnyű nagy
adósság?

Olyan bohókás volt ez a helyzet, hogy minden keserüségem mellett is el
kellett magamat rajta nevetnem. Kinéztem az arczából a jámbor
teremtésnek, hogy ha én ennek most azt felelem, hogy «bizony édes
barátném, az adósság az egyedüli tárgy a földön, a mit az idők foga meg
nem emészt: Kvatopil váltói még most is élnek», (igaz is, hogy
megvannak; de az én fiókomban,) hát akkor ez a szerencsétlen asszony
képes azonnal kézen fogni a leányát s visszagyalogolni Krakkóba. Hanem
hát megszántam szegényt. Elmondtam neki a tiszta, puszta igazságot. –
Négy esztendeig nem tudósítá őt a férje életbenlétéről, a hitelezői
miatt; azontul pedig én miattam. Én megismerkedtem vele; nem tudtam,
hogy nős; megszerettem, felajánlottam neki a kezemet. El kell ismernem,
hogy ő vonakodott azt elfogadni. Mindenféle kifogásokat tett, csak azt
az egyet nem, hogy már van felesége. Ez természetesen a legsikeresebb
lett volna. De már akkor annyira szájáig ért a víz, hogy nem maradt
egyéb választása, mint vagy főbe lőni magát, vagy kettős házasságot
elkövetni. – Úgy látszik, hogy ezt az utóbbit tartotta kellemesebbnek.

Még Anna maga is elismeré, hogy okosabb eszme volt Kvatopiltól ezt az
utóbbit választani.

Nagyon áldott jó teremtés ez az asszony!

Én aztán teljesen megnyugtattam az iránt, hogy az esküvőnk előtt minden
adósságát kifizettem a jó Kvatopilnak. Meg is mutattam neki a
chatouilleomban eltett váltókat, felvilágosítva felőle, hogy azok már el
is évültek s én nem fogom azokat Kvatopil ellen beperelni, a változott
viszonyok után sem. – A mire a jó lélek hálakönyek között borult a
lábaimhoz s a térdeimet csókolva, biztosított felőle, hogy holta napjáig
áldani fogja az emlékezetemet. S e megnyugtató biztosítás után egészen
helyreállt a gyöngéd vonzalma az ő szeretett Kvatopiljához.

Én megtetéztem a szivességeimet még annak a jelenetnek a leirásával is,
a midőn Kvatopil, mint vőlegény, az esküvőnk után keservesen sirva
fakadt; bizonyosan az elhagyott neje és leánya miatt fakadtak e sűrű
könyjei.

Ez által meg egészen elérzékenyítettem a szegény Annát.

– Lássa ön, milyen jó szive van Kvatopilnak!

Akkor aztán egymásra liczitáltunk, hogy melyikünk tud több jeles vonást
felfedezni a Kvatopil jellemében.

Végezetre elővettük a mi közös Kvatopilunknak a fényképezett arczképét
és azt kölcsönösen kézről-kézre adva, forró csókjainkkal vetekedve
elhalmoztuk; míg végre megállapodtunk abban, hogy egyikünké se legyen az
arczkép; hanem adjuk azt a kis Mariannának.

(«– No hát jó volt-e a bab czuspájz disznófarkkal?» – kérdezé tőlem az e
közben tányért váltani bejött szakácsné.)

(«Költői szavamra mondom, hogy még soha így el nem laktam disznófarkas
babbal!»)

Azután következett valami baraczklekváros tésztanemű. Én azt is
szeretem.

Erzsike folytatá:

– Hát eddig volt az idyll.

– Mi volt az? A disznófül?

– Most következik a próza. Én ezután a kellemetlen felfedezés után
elmentem az ügyvédemhez s elmondtam neki a dolgomat; kérve, hogy mit
tanácsol a helyzetemben? – Elébb kérdeztem meg az ügyvédet, a ki száraz,
prózai ember, nincs előtte más, mint a törvény; – csak azután akartam ön
elé terjeszteni az ügyet, hogy legyen közöttünk biró.

– Kik között?

– Köztem és az ügyvédem között; mert kettőnknek homlokegyenest ellenkező
nézete van a jelen ügyben követendő eljárás tekintetében.

– Kegyednek is van valami nézete?

– Hogy ne volna: de elébb hallgassa meg a törvények magyarázójáét. Elébb
azonban koczintsunk egyet azoknak az egészségére, a kik bennünket
szeretnek.

S koczintottunk – nem mondtuk meg, kiért.

– Hallgassa ön meg, hogy mi véleményt adott az ügyvédem. «Ez bizony nagy
baj, de csupán Dunkircher Annára nézve az. Ha rendes békességes időkben
élnénk, akkor lehetne az a kimenetele az ügynek, hogy a katonai hatóság
Kvatopil Venczel főhadnagyot, a miért hatósági engedély nélkül
házasodott, tiszti rangjáról való lemondásra kényszerítse. Ez esetben a
Dunkircher Annával kötött házassága érvényben marad. Ellenben Kvatopil
úr, a később elkövetett bigamia vétségeért, az osztrák büntetőtörvények
értelmében, két esztendei börtönre nyer kellemetes kilátást. A jelen
viszonyok azonban, a midőn a lombardiai hadseregnek minden vitéz,
betanult tisztjére nagy szüksége van, okvetlenül azt a választ fogja
kapni a krakkói feleség, hogy az egész házassága törvénytelenül lett
kötve, annálfogva «null und nichtig». A plébánost, a ki összeeskette
őket, elküldik egy esztendőre valami kolostorba, fegyelmi büntetésből,
Kvatopil Venczel pedig marad főhadnagynak, sőt ha vitézül viselkedik,
kapitánynyá is lesz. Kegyed pedig akként lesz főhadnagyné és kapitányné;
mert az előbbi házasság érvénytelensége a kegyedét teljes jogerőre fogja
emelni».

– Ezek voltak a ügyvéd szavai. Ugy-e jól megtartottam? Ismeri ön a
katonai törvényeket?

– Őszintén megvallom, hogy azon számos tudományok között, a melyeket nem
ismerek, ezek kiváló tért foglalnak el.

– No hát én erre azt feleltem, hogy: «Jól van! A törvények, a
körülmények, a helyzetek azt indokolják, sőt okadatolják, hogy
Dunkircher Anna legyen megfosztva hitvesi jogától; de hátha az emberi
szív törvénye talál érvényre jutni?» – Elég jó curialis stylusban
fejeztem ki magamat?

Egy kicsit nevettem rajta.

– Az ügyvéd még jobban nevetett. «Hogyan? mondá. Kegyed azt képzeli,
hogy Kvatopil Venczelnek majd megesik a szive az elhagyott első
feleségén? a kinek szándékosan nem irt levelet, a míg irhatott volna,
nehogy az valami bizonyítékkal birjon az iránt, hogy Kvatopil Venczel őt
csakugyan megesküdt feleségének és nem egy elcsábított leánynak
tartotta, a kivel kötött házasságának érvénytelenségéről jól meg volt
győződve? Hiszi azt kegyed, hogy Kvatopil Venczel most, tizenhárom év
mulva annyira elérzékenyül, hogy a csatatéren, a harcz közepén
elbocsáttatását fogja kérni; elfelejti a zászlójának, az uralkodójának
adott esküjét; csak azért, hogy Dunkircher Anna számára megmenthesse a
hitvesi főkötőt? Hiszi azt kegyed, hogy Kvatopil Venczel otthagyja a
legjobb reményekkel biztató carrièrejét? becsukatja magát két esztendőre
a fegyenczházba, hogy onnan mint megbélyegzett koldus jöjjön elő; csak
azért, hogy koldusnéval tovább élhessen, törvényes összeköttetésben? És
végül hiszi azt kegyed, hogy Kvatopil Venczelnek úgy megzavarodhatik
mind az öt érzéke, hogy ő egy ilyen szép, fiatal feleséget, mint kegyed,
egy nemes gazdag hölgyet, a ki őt kényelemben tartja, el fog taszítani
magától, odadobni a világ csufságának; azért, hogy visszakapjon egy
elhervadt élettársat, a kinek az arcza megránczosodott: egy jámbor
keztyüsnek a leányát; a kire nézve még csak nem is előny, hogy a jóhirű
«Dunkircher» név helyett a «Kvatopil»-t ragaszthatja ki a czégtáblájára?
– Nem! Asszonyom. Ilyen jószivü emberben én nem hiszek. Inkább elhiszem,
hogy halfarku tengeri szűzek vannak a világon.

– Nem szakítottam félbe az ügyvédet. Engedtem, hogy teljesen
expectorálja magát. Mikor aztán egy kis pauzát tartott, akkor azt
mondtam neki: hiszen nem a Kvatopil szivéről beszéltem én, hanem a
magaméról.

– A magáéról? – kérdé elcsodálkozva; – hát az hogy keveredik ebbe a
dologba?

– Nekem az az eszmém van a kinos ügy elintézésére, hogy én azt a
biztosíték-összeget, melyet egybekelésünk alkalmával letettem, átruházom
a Dunkircher Annára, akkor aztán az ő részéről teljesítve lesz a
föltétel, mely mellett a katonatiszt házassága megengedtetik: ő hadd
legyen boldog az esküdt férjével. Én magam pedig majd el tudok valamerre
tünni az emberek közül. Nagy a világ!

– Az ügyvéd erre megharagudott, azt mondta: – Ha kegyed ezt megteszi:
akkor rászolgál, hogy egyenesen elvigyék Döblingbe!

– Nekem pedig ez komoly, elhatározott szándékom. Ezzel végzé Erzsike.

Én nem állhattam meg, hogy a kezére ne tegyem a kezemet.

Mennyi igaz, nemes érzés alszik ebben a szivben! Ha lett volna ember, a
ki azokat fölébreszsze! Milyen derék asszony lett volna ebből a nőből,
ha egy olyan férjre talált volna, a ki a legközönségesebb értelemben
vett «jó ember», a milyen tíz férfi közül kilencz! – Miért kellett neki
mindig, de mindig, azt a tizediket kihuzni a maga számára a sors
urnájából?

Kitalálta, hogy mire gondolok e néma pillanat alatt. Azok a nagy, mély
tüzű szemek lassankint megteltek könynyel. A gyémánttűz semmi a köny
sugártüzéhez képest! Milyen szép volt e perczben.

Az ajkai valami rebegéshez kezdtek. Alig tudta kimondani.

– «Annak a másiknak gyermeke van».

S erre a szóra elkezdett görcsösen zokogni, egyik kezével az arczát
eltakarva, másikkal az én kezemet szorítva erőszakosan.

Kicsi hija, hogy én is együtt nem sirtam vele, úgy megesett rajta a
szivem.

Aztán, hogy kisirta magát kedvére, nagyot sóhajtott, felszárítá a
könyeit.

– Most már tudja ön, hogy miért kérettem, hogy jöjjön ide? Legyen bíró
ebben az ügyben. Melyiknek van igaza: az észnek, vagy a szivnek? Azt
kell-e tennem, a mit az ügyvéd tanácsolt, vagy azt, a mit én magam
gondoltam ki?

Nehéz feladat!

– Lássuk: nem volna-e valami középut? – mondám én. Hátha rátalálnánk. –
Én azt tanácsolom, hogy ne tegye kegyed sem azt, a mit az ügyvéde
tanácsolt; sem azt, a mit maga kigondolt. Hanem várjon egy kis ideig. –
Nagy háboru indul meg: több, mint fél millió harczos áll egymással
szemben. Annak egy ötöd része nem fog a háboru végén az övéihez
hazatérni. Ezen országdöntő harczban vagy elesik az önök Kvatopilja,
vagy élve marad. Ha elesik, akkor meggyászolják mind a ketten. Az
özvegyi fátyolon nem vesznek az asszonyok össze. – Ha pedig megéri
Kvatopil a háború végét, akkor ő, a vitéz, ambitióval teljes katona
okvetlenül előbbre lép a rangfokozaton, a csatatér gyorsan növel! Lesz
belőle őrnagy. Mint őrnagynak nem kell többé a házassági biztosítékot
letennie.[7]

Akkor azután magához veheti a Dunkircher Annáját. Kegyednek pedig nem
kell odaajándékoznia a biztosítási összeget, a mire magának is nagy
szüksége lehet.

– Köszönöm – szólt a hölgy. – Ez igazán olyan egyszerü, mint a Columbus
tojása. Tehát várni fogunk, én is, Anna is, a mig a háboru véget ér, s
addig ezt a családot itt tartom magamnál.

– Még egyre figyelmeztetem. A várakozás ideje alatt kegyednek jó lesz
valahová, valami kis városba félrevonulnia; a hol nincsenek ismerősei.
Itt a fővárosban tarthatatlan hamis helyzetbe fog kegyed jutni. Az első
feleség történetét nagy hamar megtudja a világ. – S a «szalmaözvegy»
czím még elég jó czím; de a «szalmaasszony» már nem az. Kegyed költözzék
mindenestől, holnap mindjárt falura s vigye magával a vendégeit is.

– Azt fogom tenni.

Alig készültünk el, midőn kopogtatott az orvos.

Az orvos elől nem tagadhatja el magát, a hinek a házánál beteg van.

Az orvos is jó ismerősöm volt. Nagy, kiterjedt praxissal birt.
Homoeopatha volt. Bizonyos, hogy ez ma, meg holnap valahány patiensét
meglátogatja, a nux vomica mellé mindannyinak beadja azt a legujabb
hírt, hogy engem itt talált a szép asszonynál – poharazás közben: «thé
complet!»

Megvártam, míg a kis betegtől visszajő.

Megnyugtatott, hogy semmi baja sincs már, elhagyhatja az ágyat.

Erzsike kérdezé, hogy lehet-e a lánykát falura kivinni?

– Sőt nagyon jót fog neki tenni.

Azután engemet fogott elő az én barátom, a doktor.

– Hát te hogy vagy?

– Köszönöm, nagyon jól.

– No no! A szemedből látom, hogy nagy felhevüléseid, vértolulásaid
vannak.

– Voltak, de már kigyógyultam belőlük.

– Remélem, homoeopathiai úton.

– Tökéletesen homeopathice.

Az orvossal együtt én is eltávoztam.

Mikor kiléptem a kapun, megint belebotlottam Sági Tóniba.

– Corpo di Bacco! Te azóta mindig a szép menyecskénél ülsz?

– S te azóta mindig a kapuja előtt sétálsz?

Az átelleni ház ablaka tele volt kiváncsi asszonyfejekkel.

Én aztán bérkocsiba vágtam magamat. Kihajtattam az indóházhoz, estére
ott voltam Szegeden.

Ott is maradtam három napig, együtt jöttünk haza a nőmmel, a
vendégjátékok bevégeztével.

S e három nap alatt minden nap érkezett két-három anonym levél
Budapestről a feleségemhez, ilyen forma tartalommal: «Szegény barátném!
Férjed egész napokat, éjeket ott tölt a régi ideáljánál, a
főhadnagynénál. Mindnyájan osztjuk bánatodat. Az egész város tudja.»

Milyen nagyokat nevettünk e leveleken! Hej! ha keresztül nem jártam
volna az eszükön a «drága barátnéknak»!

… Ilyen furfangos ficzkó voltam én, a mikor még a sasok ki nem tépték a
hajamat.



XIX. FEJEZET.

MEDVÉSI ÉZSAIÁS.

Csakugyan beteljesült az általam megjósolt esetek egyike Kvatopil
Venczellel.

Igen sajnálom; de bizony nem segíthetek a dolgon. Igen szivesen hoznám
őt vissza, mint őrnagyot, ha rajtam függne; de hát a sors könyvében az
volt megirva, hogy a derék férfiu a csatatéren végezze be hősi
pályafutását.

Az az egy vigasztalás, hogy legalább diadalmas csatában esett el. A míg
Mac-Mahon Solferinonál Schlick deréktömegét keresztül törte, azalatt
Benedek a jobb szárnynyal győzelmesen nyomult előre, San-Martinoig
szorítva Viktor Emanuel piemonti seregét. Itt érte a halálos golyó
Kvatopil kapitány szivét.

Pedig bizony mondhatom, hogy abban a pillanatban a szép asszony csókja
nem csattant el másnak az ajkán, mint az ő elhagyott leánykájáén.

A két feleség aztán megosztozhatott békében az özvegyi fátyolon.

A bigamia nyilvánossá lett; de már a megholt férjet nem lehetett törvény
elé idézni miatta. A nagy napok eseményei csakhamar elfeledtették ezt az
apró botrányt. Nevezhette magát háborítatlanul Erzsike is, meg Anna is
özvegy Kvatopilnénak, azzal a kis külömbséggel, hogy az egyik
kapitányné, a másik hadnagyné volt ugyanazon a jogon.

Az ügyvéd közbenjárásával és az én gyámi helyeslésemmel aztán Erzsike a
biztosítékát is visszakapta. Biz abba idő telt; mert elébb ki kellett
deríteni a «dolus»-t; azután lemondani az esetleges özvegyi nyugdíjról.
Erzsike az alatt folyvást abban a kis mezővárosban lakott, melyet
tartózkodási helyéül választott. A mint a biztosítékát kezéhez kapta,
abból ezer forintot Annának ajándékozott s azzal ez hazatért Krakkóba az
atyjához: a megmaradt összegen pedig vett magának Erzsike abban a
városkában egy csinos lakóházat, szép kerttel együtt. Én egészen meg
voltam ezentúl nyugtatva sorsa felől.

Volt tehát már saját háza, tisztességes czíme: «özvegy kapitányné»;
biztosan kijáró jövedelme: ezzel abban a kis városban a legjobb szerepet
játszhatta. Egyúttal ezen helyzetében a gonosz világ minden csábjai
ellen is tökéletesen megóva; mert abban a városban minden ember erényes,
az asszonyok szigorú kormányzatot tartanak ott. Ott eltántorodni,
megbotlani, bűnbe esni nem lehet; mert nem szabad.

De lélektani alapon is egészen meg lehettem nyugodva az Erzsike
jövendője felől. A ki már annyi keserves tanulságot szerzett magának a
saját kárán, lehetetlen, hogy a tapasztalatokból a következményeket le
ne vonja; s ha még egyszer választani fog, hát bizonyosan nem fogja
magát a külső előnyök által megvesztegettetni, hanem a belső értékét
becsüli meg annak, a kivel a sorsát végleg és tartósan összekötni
szándékozik. Ezt a szép és okos phrasist levélben is megirtam neki: igaz
gyámatyai gondoskodással. Csak arra az egyre figyelmeztettem, hogy
valami «mostanában» kinevezett hivatalnokkal, vagy adóvégrehajtóval,
vagy más efféle kutyafejű tatárral össze ne adja magát; mert az aztán
férjnek is csak olyan provisorius lesz. Erre szavát is adta, hogy nem
cselekszi.

Én aztán közel négy esztendeig nem is hallottam az Erzsikéről semmit.
Azon nők sorába került, a kik nem beszéltetnek magukról. A legjobb
kategoria. Évnegyedenként megküldtem neki a pénze kamatjait, azt ő
megköszönte s azzal végeztünk.

De nekem is volt elég okom, nem gondolni a veszedelmes, szép
tengerszemekre.

Rossz csillagok jártak!

Nem volt egy esztendő, a melyben valami nagy csapás ne érte volna a
fejemet, a mi alatt össze kellett rogynom. Majd egy drága halottam volt,
a kit eltemettem; majd magam álltam ki nehéz betegséget, mely szinte a
halál révéig vitt; alig épültem fel, akkor megint a nőm lett veszélyes
beteg. Jó barátaimnak látszó emberek könnyelműsége egész a vagyoni
tönkrejutásig vitt. Éjjel-nappal ott kellett dolgoznom az iróasztalom
mellett, hogy kiküzdjem magamat a mocsárból a partra; majd meg a kiadóm
szökött el Amerikába; inséges esztendő jött, könyvet, lapot senki sem
vett; majd meg párbajt kellett vívnom, nem a magam bűne miatt; hát még a
hazám nehéz sorsa! Az elkobzott szabadság visszavívásának minden terhe,
titka nálam volt letéve: én voltam az organuma a «comité»-nak; kínozva,
üldözve, insultálva egy gunyolódó hatalom által. Olyan volt az, mint egy
szörnyű álom! Összefüggéstelen, egyre váltakozó rémséges visiók; de
örökös lidércznyomás. Mire fölébredtem belőle, azt láttam, hogy kopasz
vagyok.

Egy szép tavaszon aztán azt a változatot találta ki a számomra a
rémálmok tündérkirálynéja, hogy tömlöczbe csukatott.

Sorsát senki sem kerülheti el.

Politikai lapot alapítottam, magam voltam a kiadó és a felelős
szerkesztő. Munkatársaim a szabadelvű párt matadorai. Nagy közönség
sorakozott hozzánk. Volt dolgom elég, regényt is kellett irnom a lapba,
meg vezérczikket is. Egyszer egy kitünően átdolgozott munkálat lett
hozzám beküldve, mely alá a magyar főnemesi családok egyik legfényesebb
neve volt irva. Én azt minden aggodalom nélkűl kiadtam. Loyalis,
hazafias, alkotmányos elveken alapuló értekezés volt, egész
tárgyilagosan kimutatva benne a jog és a szükség, mely Magyarország
alkotmányos kormányzatát követeli.

Ezért a czikkért aztán a czikkiró grófot is, meg engemet is katonai
törvényszék elé állíttatott a kormányzó. Előre megizente, hogy három
hónapra becsukat mind a kettőnket.

A katonai törvényszék állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy
kapitányból, egy fő- és egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy
káplárból, egy frájterből, meg egy közlegényből, a négy utóbbiak csehek
valának.

Én aztán tartottam az aræopag előtt egy hatalmas védbeszédet, németül.
Persze, hogy azt mondták rá, hogy «abczug!» Elitélt a katonai
törvényszék, a gróf munkatársammal együtt egy esztendőre nehéz vasban,
kenyéren, vizen, bőjttel nehezítve, nemességvesztésre és ezer forint
birság lefizetésére.

Mikor az ítéletet felolvasták, azt mondám az auditor majornak:

– Hát ez mi a csoda? Hisz a kormányzó csak három hónapra kivánt
bennünket elitéltetni.

Arra az auditor major mosolyogva mondá:

– Igen, három hónapot az incriminált czikkért, kilenczet pedig a
nagyszabású védelmi beszédért.

Az ítéletünk nem szólt ám sajtóvétségről. Oh dehogy:
közcsendháborításért lettünk elitélve. Én és a grófom ablakokat vertünk
be s gázlámpákat törtünk össze a kerepesi-úton.

Mint «közcsendháborítók» lettünk bedugva a hüvösre.

Olyanforma ítélet volt ez, mint a müncheni városi tanácsé, mikor egy
piktor került eléje, a ki azzal volt vádolva, hogy egy női modelljének
pajkosságból bajuszt festett. Ezért rá lett olvasva «20 márka birság, §:
nyilvános mulatóhelyek bemocskolása miatt.»

Azonban valahogy azt ne várja ám tőlem a tisztelt olvasó, hogy én most
ebből az alkalomból valami martyrtöviskoszorut akarok fonni a homlokom
körül s leirom majd a velenczei ólomfödelű börtönök kínszenvedéseit! Van
eszemben!

Csupa tréfa és mulatság volt az egész börtön-életem. A térparancsnok
ezredes, a kinél laktam, feljárt hozzám mindennap anekdotázni s
elhordott magával sétálni a zöldbe. Felvitettem a fogházba az
iróasztalomat, könyveimet, faragó eszközeimet, ott készitettem el a
feleségemnek a mellszobrát. Az ezredes is szenvedélyes faragó művész
volt; versenyben esztergályoztunk. Szó sem volt semmiféle lánczról és
bilincsről s a kenyér és víz mellé azt hozathattam a vendéglőből, a mi
csak jó és drága. Délutánonkint a tisztelt barátaim a «pesti körből»
feljártak hozzám tarokkozni; úgy, hogy mikor egyszer egy rebellis
czimborám (Beniczky) meglátogatott a szállásomon s széttekintett,
lenézéssel fejezte ki indignatióját: «nem ér az ilyen börtön semmit;
hisz nincs ebben semmi poezis.»

Egyszer pláne elvittem a fogolytársamat, meg a porkolábomat magammal a
svábhegyi nyaralónkba: ott a feleségem pompás vacsorát készített a
számunkra; csapra ütöttük az új boromat s úgy elmulattunk késő estig,
hogy mire visszakerültünk, alig akartak bennünket beereszteni a
börtönbe. Szerencsénk, hogy a profósz velünk volt s azt, kétfelől
támogatva, magunkkal tudtuk hozni.

Hát még aztán a látogatások!

Egész életem folyásán összevéve nem kaptam annyi látogatást, mint az
alatt az egy hónap alatt, a míg a fogságom esztendeje tartott. (A
következő hónapban felváltott a börtönben a kormány officiosus lapjának
a szerkesztője. Azt is elítélte a haditörvényszék,
közcsendháborításért.)

Feljöttek hozzánk a börtönünkbe távol vidéken lakó jó barátaink, főurak,
úrhölgyek, grófnők és művésznők; néha egész cerclet tartottunk. Az is
megesett, hogy egy betegeskedő mágnásnő, a ki nem jöhetett fel hozzánk a
második emeleten levő börtönünkbe, lehivatott bennünket a kocsijához,
ott fogadtuk el a vizitet az utczán, szegény rabok!

Nekem pedig sok volt már ez a jóból.

Ha egyik tisztelőm a másiknak adja a kilincset a kezébe, akkor én nem
tudok dolgozni. Utoljára könyörgésre fogtam a dolgot, hogy zárják rám az
ajtót egy pár órára; hisz azért börtön; irják fel az ajtóra, hogy mikor
vannak az elfogadási órák.

Egy becsületes cseh fiu volt a szolgálatomra rendelve, ordináncznak. Ezt
is Venczelnek hitták.

Igen jól kijöttünk egymással s meg tudtuk egymást érteni.

Megmagyaráztam neki, hogy bizonyos órákban, a mikor dolognál ülök,
senkit se bocsásson be hozzám; kivéve, hogyha valami szép hölgy jön
látogatóba.

Hony soit, qui mal y pense!

Tulajdonképen nem is lehet alkalmasabb helyet képzelni légyottokra, mint
az ilyen börtönt. Csodálom, hogy ezt a «viveur»-ök fel nem kapták.

Aztán meg az ebéd utáni szundikálásra milyen kiváló alkalmatos hely az
ilyen lokalitás. Ajánlhatom mindenkinek, a ki álmatlanságban szenved:
csukassa be magát. Különös jótéteménye a gondviselésnek, hogy a rabok
igen jól tudnak aludni.

Egy délutáni édesded szendergésemből azzal ver föl a Venczel, hogy itt
van egy szép asszonyság, a ki látni akar.

– Igazán szép?

– Ojoj!

– Ojoj?

– Ojojojojoj!

Csakugyan «ojoj» volt: az Erzsike.

Egészen gyászba volt öltözve, fekete selyemfátyol a kalapján.

Láttam a szemeiből, hogy az én sorsomat akarja gyászolni.

Bevágtam az útját egy komplimenttel: «ej de jó szinben van, szép
gyámleányom! Látszik, hogy meghasznált a falusi levegő!»

Abba hagyta a megkezdett siralmas szepegést.

– No hiszen magának sem ártott meg a börtönlevegő, úgy látom.

– Hát hogy kerül most ide?

– Bizony nagy nehezen. Alig akartak beereszteni. Azt mondták, hogy az
árestánsnak ma szobafogsága van. Már arra gondoltam, hogy pofon ütöm a
silbakot, akkor aztán büntetésből majd ide zárnak ön mellé.

– Ez igazán nehéz bilincs volna!

Elnevette magát.

– Értem a czélzást! Egy kicsit nagyon is megerősödtem termetben. Mit
csináljon az ember kis városban egyebet?

Ez csak lelki megelégedésre mutat.

Megkináltam a saját karszékemmel. Azt is czélzásnak vette.

– Ennek jó erős lábai vannak, ugy-e? szólt, mikor elhelyezkedett benne.

Csakugyan nagyon pronunciált gömbölyüséget vettek fel az idomai, a mi
azonban nem ártott meg a szépségének. Az egész lénye olyan
étvágygerjesztő volt.

Én bizony örültem neki, hogy látom.

– Ne tessék rossz néven venni! A szegény rabnak jól esik, ha börtöne
sötét éjszakáját egy mosolygó női arcz átderengeti! Oly édesen hangzik a
lánczcsörgés közepett egy vigasztalón csengő gyöngéd asszonyi hang!

– Szeretem, hogy itt is megtartotta ön a jó kedélyét, mert én igen
komoly dolog miatt jöttem.

– Hogyan? Hát nem a szomorú rabságomat enyhítő részvét hozta volna
kegyedet ide?

– Az is! Első sorban igen. Mindennap olvasom a «Fővárosi Lapok»-ban,
hogy önt kik és hányan látogatták? úri hölgyek, szép művésznők;
gondoltam, ha azoknak illik, nekem épen kötelességem. Azonban egyéb
körülmény is vezetett ide.

S e szónál fürkészve nézett körül.

– Nem hallik át a szó azon az ajtón?

– Ne tartson tőle, az a szoba üres. Fogolytársam külön appartement-nal
van ellátva.

– Én azért jöttem önhöz, hogy bejelentsek valamit. Én folyamodtam a
gyámi hivatalhoz, hogy önt mentse fel a gyámi teendők alól.

– A mire elég jó oka kegyednek az, hogy magam is gyámság alá lettem
helyezve egy esztendeig.

– De nem az volt nálam az ok. Hanem, hogy olyan helyzetbe jutottam,
melyben szükségem van a tőkepénzem feletti szabad rendelkezésre.

– Kitaláljam az okát? Megint valami szerencsétlenség történt!
Elvesztettük a szivünket ismét?

Erzsike eltakarta a piruló arczát a selyemfátyollal.

– Ejh, hogy ön mindent is kitalál rögtön. De jó volna vallató birónak!

– No hát ez nagyon természetes. Kegyed még olyan fiatal!

– Már jól túl vagyok a harminczon.

– Csak négy évvel. Jól tudom; ott voltam a keresztelőjén. Tehát ismét
feltalálta kegyed az ideálját!

– Ez úttal szentül hiszem, hogy feltaláltam.

– Csak nem valami provisorista?

– Kérem, ne sértsen meg!

– Éltem a gyanuperrel. Ahhoz nem adtam volna a gyámi beleegyezésemet.
Azt kellett gondolnom, hogy kegyed ezért akar a gondnokságom alól
felszabadulni.

– Épen nem! Ezentúl is kérni fogom jó tanácsát. Úgy fogadom azt, mintha
atyám mondaná. Szidjon meg, ha valami hóborton kap. Engedelmes
gyámleánya leszek ezentúl, ha ön el nem kerget magától. Nekem csak arra
az összegre van szükségem. Higyje el, hogy nem követek el vele semmi
könnyelműséget. Az összeg biztosítva marad. De kell, hogy
rendelkezhessem vele a jövendőbelim iránti tekintetből.

– Kegyednek a vőlegénye talán valami jószágbérlő, a kinek az az összeg
hasznos beruházásokra szükséges?

– Nem bérlő.

– Hát talán épen kereskedő? Az is tiszteletre méltó életpálya. Jó kézben
a forgalmi tőke szép hasznot hajthat.

– Nem is kereskedő.

– Hát talán gyáros? Fürészmalom-, gőzmalom-tulajdonos?

– Egyik sem.

– Hát ugyan micsoda?

– Az én vőlegényem egy derék, kitünő néptanító, a neve Medvési Ézsaiás.

– Medvési Ézsaiás! De hát mi a csodának van szüksége az iskolamesternek
a huszonötezer forintokra?

– Elmondom én azt önnek mindjárt. De egy kissé messze kell kezdenem. Van
önnek ideje, hogy végig hallgassa a történetünket?

– Kérem. «Ma» egész nap itthon maradok.

– Nem fog bennünket senki háborítani?

– Nagyon okos fiu az ordinánczom; tudja a regulát.

– De nem fogják rám zárni a börtönajtót?

Más rendes ember erre azt felelte volna: hogy «az sem lesz baj!» én
azonban kihúztam az iróasztalom fiókját s megmutattam a szép hölgynek,
hogy van saját kulcsom a börtönajtóhoz. Ezen aztán nevetett. Úgy
látszik, hogy meg volt nyugtatva.

– Hát azon kell kezdenem, hogyan ismerkedtem meg.

– Az Ézsivel?

– Kérem: ki kell mondani egészen a nevét, mert megharagszik. Nagyon
sokat tart rá, hogy mindenkinek az egész neve és a rangját megillető
czíme megadassék s azt ő maga is megtartja; engem állandóul «vitéz
kapitányné» asszonyságnak tisztel. Hiába «nagyságolnak» a jelenlétében,
ő kereken kimondja, hogy a «nagyságos» czím egyedül az erdélyi
fejedelmeket illeti meg. «Suum cuique!» Ez a mondása. Oh én igen sokat
tanultam már latinul, a mióta vele ismeretségben állok.

– Tehát latin leczkéket vett kegyed tőle: ezen kezdődött.

– Ugyan ne ironiázzon! Azért sem úgy kezdődött! Azt tudja ön bizonyosan,
hogy kis városunkban igen népes kálvinista ekklézsia van.

– Azt félig-meddig tudom.

– Én pedig igen buzgó templomba járó vagyok.

– Azt már csak negyedrészben tudom.

– De bizony mi nálunk dicséretes szokás minden vasárnap a templomba
eljárni, ájtatoskodni.

– És az új kalapunkat bemutatni.

– Oh engem csak az áhitat visz oda. Olyan szépek azok a szent Dávid
zsoltárai.

– Hát még a szent Dávidnéi!

– Ne üzzön ön gunyt az én kegyességemből! Ézsaiás nemcsak rektor, hanem
kántor és orgonista is. Gyönyörű basszus hangja van. Mikor nekiereszti,
hogy «Oh mely boldog az oly ember éltében!» csak úgy reng bele a pódium.
Ez a csodaszép hang volt az, mely engemet legelébb is megkapott.

– Magát az énekest természetesen eltakarja az orgona.

– De nemcsak a templomban volt alkalmam őt hallani, hanem a temetéseken
is.

– Már temetésekre is méltóztatik eljárni?

– Még, kérem, nem megszokásból. Hanem hogy a legtöbb újszülötthöz engem
szoktak elhívni keresztanyának. Nálunk pedig a gyermekeknek két harmada
csak azért születik, hogy nemsokára meghaljon. Olyankor aztán a
keresztgyermekem temetésére el kell mennem.

– Azok felett pedig Ézsaiás szokott énekelni és búcsúztatót mondani?

– De még milyen szép búcsúztatókat. Csupa versekben.

– Tehát Ézsaiás még költő is.

– De igazán szép verseket tud csinálni. Például ez: «Kedves Julis néném,
ki laksz Apostagon; – Áldjon meg az Isten téged jó vastagon». Mi lelte
önt?

– Semmi sem, csak rám jött a köhögés.

– Igen: a költői irigykedés! «Figulus figulum odit», szokta mondani
Ézsaiás.

– Bizonyosan Erzsébet napjára is irt valami szép onomastichont.

– Azért sem irt! Nem olyan ember az. Mert az nem szokott soha senkinek
hizelkedni, inkább mindenkinek a szemébe mondja az igazat.

– Ez a kálvinista rektoroknak általános ismertető jellemvonása.

– No de tartsunk rendet. – A temetéseknél hagytam el. Nekem feltünt ez a
sűrű halandóság a kisdedek között, s megindítottam egy üdvös mozgalmat a
városbeli asszonyságok között egy bölcsőde felállítása végett. Az eszme
buzgó pártolásra talált. Nagy hirtelen akadt szállás; fehérnemüfélét
nagy számban összeadtak a hölgyek; tejet és egyéb szükséges tápszereket
aláirás útján beszereztünk, pénzt pedig a rendes úton határoztuk el
beszerezni.

– Azaz jótékony hangverseny útján.

– Látszik, hogy ön praktikus ember. El lett határozva a jótékony
hangverseny, s annak rendezésére egy komité lett megválasztva, hét tagú
bizottság. A bizottság üléseit az én házamnál tartotta; nekem volt
legalkalmasabb helyiségem hozzá és egyuttal zongorám is. A bizottság
minden tagjának volt valami feladat kiosztva: egyiknek szavalat,
másiknak éneksolo, harmadiknak tréfás felolvasás, negyediknek
zongora-tanulmány, ötödiknek magyar magántáncz; nekem kellett
hegedülnöm, Ézsaiásnak pedig Nabuccóból énekelni a főpap áriáját. «A ki
az Urban megbizik». – A többit azután már tudja ön.

– Hogyne tudnám: az első bizottsági ülésen megapprehendált az egyik
résztvevő comitétag, a másodikon a második, az ötödiknél már csak önök
ketten tartották meg a főpróbát, Ézsaiással.

– Szórul-szóra. Csak azzal a külömbséggel, hogy nem tartottuk meg a
főpróbát. Ezen a napon hat tag közül négy küldött kimentő levelet. Mind
valamennyi beteg lett. Valóságos epidemia. Csak a tánczos nem talált a
maga számára mentséget. Az tánczmester lévén a városban, nem hazudhatta
azt, hogy a lába kimarjult.

Az Ézsaiás háromszor is elment a házam előtt, a hosszú száruból
pöfékelve; mindannyiszor benézett az ablakon: látta, hogy még senki
sincs odabenn, s tovább ment.

Végre besasirozott a tánczmester. Láttam a vigyorgó arczáról, hogy ez is
valami gyászhírt hoz. Így csak az mosolyog, a ki talált már valami
ürügyet, a minél fogva megretirálhasson.

– Nagysám! Vigasztalhatatlan vagyok! (Tudtam!) Nem lehet föllépnem a
concertben. A czigányaink felmennek Budapestre. «Mi dolguk ottan?» –
«Hát az egész ország minden czigánybandái összegyűlnek zeneversenyre;
Patikárusék, Bunkóék, Rácz Paliék, Berkesék, Salamonék, Dankóék, a mi
Csicsánk is ott akar lenni. Czigány nélkül pedig én nem tánczolhatok. –
Ki húzza el nekem a lábam alá a «bihari kesergőt?» – «Majd elhúzom én!»
– «Ah, haha! Az nem jó lenne; egy szál tánczos egy szál hegedű mellett:
hisz az valóságos medvetánczoltató komédia lenne».

Erre betoppan az Ézsaiás. Meglátva az ablakon át, hogy már nem vagyok
egyedül, bátorságot vett maga is bejönni. Addig nem mert.

(Én közbeszóltam: aligha nem ismerem én ezt a kegyed Ézsaiását. Ezzel
történt az meg legatus korában, hogy az egész ebéd alatt a pap leánya
mellett ülve, egy szót sem mert hozzá szólni, hanem délután felment a
toronyba s annak az ablakából kezdett el kurizálni a szép
kisasszonynak.)

– Valószinű, hogy ő volt az. Én aztán ott marasztottam őket ozsonnára,
hogy legalább a kávé meg a kuglóf ne veszszen kárba. Ahhoz hozzá is
ültek s hozzáláttak az ozsonnához. Falatozás közben meghánytuk-vetettük
a módszereket, melyek segélyével meg lehet még tartani a zátonyra jutott
jótékony hangversenyt. – Egyszer aztán a tánczmester az órára nézett.
«Jézus Mária! Már hat óra! Nekem a főbiróné gyermekeinek a tánczpróbáján
kell lennem». Azzal ugrott, kezet csókolt s elpirouettirozott.

Ekkor aztán Ézsaiás is felállt az asztaltól, leverte a kuglófmorzsákat a
kabátjáról s azt mondta, hogy «áldás, békesség». – Ez az ő búcsúzási
formulája. Azt, hogy «alászolgája», vagy hogy «ajánlom magamat!» soha az
ő szájából nem hallotta még a főkurátor sem, de még a superintendens
sem, mert Ézsaiás nem alázatos és nem szolga s nem is ajánlja magát
senkinek, hazugságot pedig még szójárásból sem mond.

Én aztán az «áldás, békesség» szóra azt mondtam, hogy hát ön is el akar
menni? Önnek csak nincs iskolája este hat órakor?

– Az nincs. De hát minek maradjak itt, ha nem lesz énekpróba?

– Hát én nálam épen csak énekelni lehet az embernek?

– Embere válogatja. Felelt rá Ézsaiás.

– Hogyan értsem ezt? kérdezém nagyot bámulva.

– Hogyan értse? mondá ő, a pipaszárával ütögetve a csizmaszárát. Hogyan
értse? Hát nagyon jól értheti. Ha egy fiskális, egy doktor, egy földesúr
idejön a ténsasszonyhoz s itten mulat, akár muzsikaszó mellett, akár a
nélkül, hát azt a kutya sem ugatja meg érte, de ha a rektort látják ide
bejönni délután öt órakor s aztán azt látják, hogy itt maradt utolsónak,
mikor a többi vendég mind elment, hát abból olyan lárma lesz Izraelben,
hogy engem megköveznek érte.

– Olyan rossz hirben állok én?

– Én nem mondtam, hogy a ténsasszony rossz hirben áll. Annyi bizonyos,
hogy a verses könyvébe több név van beirva, mint a Trattner Károlyi
kalendáriumába. De ez egy szép asszonynak nem árt. Megmondta már
Krisztus: «bocsássatok meg neki, ha sokat vétkezett, mert sokat
szeretett». De én nekem nem bocsát meg az eklézsia. Ha én jövök hirbe,
engem kihordanak a határra, azután mehetek peregrinálni.

– Tehát a kálvinistáknál is van cœlibatus?

– Az nincs, hanem van kánon. A mit kálvinista papnál, rektornál «kánoni
hibának» neveznek, az csupa veszedelem. Lehet valaki «aranyszáju szent
János», de ha kánoni hibában találják, ott reked «Bergengócziában».

– S ön soha sem esett kánoni hibába? kérdezém én tőle.

– Soha! Viszonzá ő határozottan. S egészen vörös lett az arcza. Olyan
büszke volt arra, hogy ő erényes.

(S ez valami új dolog ugy-e? szóltam én közbe, a mi még nem volt a
világon. Egy férfi, a ki erényes s azt nem szégyenli bevallani!)

– «Unicum!» Én pedig erre a szóra megfogtam a kezét és
visszatartóztattam. A szemeiből láttam, hogy először érzi asszonykéz
szorítását. Ön őszinte volt, én is az leszek. Ön nem közelíthet más
nőhöz, mint a kit az oltár elől hozott haza. Hát vegyen el engem
feleségül.

Még csak meg sem volt lepetve ettől a szótól. Az arcza mozdulatlan
maradt, mint a bálvány.

– Azt könnyű megtenni, csakhogy «respice finem!» «Ember teszi a
fogadást, agg eb, ki megállja». És én nem vagyok olyan ember, mint más.
Én nehéz természetű ember vagyok. Velem nem lehet úgy tenni, mint a
nagyuri férjekkel, a kik az ujjaik között nézik el a feleségeik
kikapásait. Ha én a ténsasszonyt feleségül veszem, akkor vége van a
bálozásnak, a csélcsapságnak, a kurizálásnak, a kacsingatásnak. Én nálam
nem bőjtöl az asszony, de nem is torkoskodik! – Én nem ismerem a tréfát.
– Látja a ténsasszony itt a kezemben ezt a törökmeggyfa pipaszárat? – Ha
az én feleségem lesz s én magát valami csalfaságon kapom, hát én
összetöröm ám ezt a törökmeggyfa pipaszárat magának a hátán.

(Nevetnem kellett. «És kegyed szép gyámleányom elvette a rektort, a
törökmeggyfa pipaszárral együtt!»)

– Vettem volna, de nem adta ám meg magát. Azt mondtam neki, hogy
alávetem magam a legszigorúbb erkölcs-szabályoknak, s ha megszegem a
hűséget, nem bánom, verjen meg.

(«Ezt már a paraszt asszonyoktól tanulta kegyed. A paraszt menyecske
addig nincs is teljesen megelégedve a párja szeretetével, a míg az
egyszer jól el nem döngette. Ez is valami új neme az élvezetnek kegyedre
nézve, tudom!)

– Még ez sem hódította meg; semmiképen nem volt rávehető, hogy mellém
üljön a pamlagra, sőt egyre czurukkoltatta a székét, a melyre
letelepedett, a mint azt látta, hogy ostromlom. Végre kirukkolt az öreg
ágyúval.

– Lássa, édes ténsasszony, én ismerem ám magának azt a tréfás szokását,
hogy nem szeret sokáig egy fészekben ülni. – Úgy tesz a kedveseivel,
hogy «adom s veszem». Ma itt, holnap amott. Ha megtörténik az, hogy én
kegyedet valami rakonczátlanságért férji jogomnál fogva érzékenyen
megfenyítem, akkor kegyed majd megszökik tőlem, itt hagy a faképnél. Én
nekem aztán megvan a csúfságom. Nem olyan ám egy kálvinista rektornak a
sorsa, mint más halandó emberé. Ha engem a feleségem elhágy: én a
csúfságtól az ekklézsiámban meg nem maradhatok. Nekem is futnom kell
innen. Ki vagyok taszítva az egész emberi társaságból. Pedig én nagyon
meg vagyok elégedve a mostani conditiómmal. – Van hatszáz forint
készpénz fizetésem. Azonkivül a datiám, a lukma, meg stóla felmegy másik
hatszáz forintra. Megélek tisztességesen. Én ezt mind nem tehetem föl
egy kártyára.

Erre én egy nagyot mondtam:

– Hát hallgasson ön rám; nekem van akkora tőkepénzem, a mely önnek a
mostani fizetésével egyenértékű kamatot hoz: huszonötezer forint. Én ezt
az egész összeget lekötöm önnek móringba, s kész vagyok azt elveszteni,
arra az esetre, ha önt valaha hűtlenül elhagynám.

(S még erre a szóra sem capitulált az Ézsaiás? kérdeztem én Erzsikétől.)

– Három napi meggondolási határidőt kért. Én rögtön idesiettem önhöz,
hogy a gondnokság megszüntetését bejelentsem.

– Tehát még két napja van Ézsaiásnak a meggondolásra. Remélem, hogy
megszállja a szentlélek s nem áll kötélnek.

– Hát ön nem helyesli az elhatározásomat?

– Én is szeretem az igazmondást, egy kissé a jósláshoz is értek. Nem
bánom, ha kegyed a jövendőbeli férjének leköti bánatpénzül az összes
tőkepénzét, még a házát is.

– Olyan ember az, a ki azt megéri!

– Elhiszem. Kegyed ebben szaktudós! De arra az egyre kérem még is, hogy
a háza melletti kertet tartsa meg a saját rendelkezésére.

– Minek?

– Azért, hogy tele ültethesse török meggyfával, mert a hogy én ismerem a
kálvinista rektor természethistóriáját, úgy tudom, hogy a mit az egyszer
megigér, az azt meg is tartja; – a hogy pedig a «tengerszemű hölgyek»
természetrajzát ismerem, azt hiszem, hogy kegyed arra nagyon sokszor rá
fog szolgálni!

Erre a szép asszony felugrott a székemből, mérgesen.

– Maga goromba szörnyeteg! Nem költő, hanem garabonczás! Jól tették,
hogy becsukták! Most beszéltünk egymással utoljára az életben!

S azzal ott hagyott: elszaladt.

Én pedig nagyot sohajtottam.

– Ne adj Isten, hogy még egyszer visszatérjen!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor kiszabadultam, egy ujság hymenhirei között olvasám, hogy csakugyan
végbement a házasság. A takarékpénztárból tudósítottak levélben, hogy az
eddigelé gyámleányom nevére szóló összeg annak a férje nevére lett
átirva.

… No! Valahára megkapta hát Erzsike is a férjek non plus ultráját. Mert
valójában az a férfi, a ki harminczkét éves koráig kánoni hibában nem
találtatott, a superlativusa a kincseknek, egy olyan asszonyra nézve, a
ki annak az értékét meg tudja becsülni.



XX. FEJEZET.

GYÓNÁS.

Hát bizony végesvégül csak meg kell gyónnom, hogy volt énnekem egy
szeretőm, a ki miatt hűtelen voltam nemcsak a feleségemhez, de még a
muzsámhoz is, a ki körülhálózott a pókfonalaival s a szívem vérét
kiszívta; a ki lefoglalta magának a legjobb gondolataimat; a kinek utána
szaladgáltam az ország egyik szélétől a másikig s igavonó rabszolgája
voltam. Gyakran a fél vagyonomat elvesztegettem rá, s vakon rohantam a
bajba érte. Tűrtem miatta szidalmat, átkozódást, gyalázatot.
Koczkáztattam érette az életemet, szabadságomat.

Néha, mikor megsokaltam a zsarnokságát, megpróbáltam elszökni tőle, de
megint csak visszacsábított, nem eresztett szabadon.

S még ha valami szép menyecske lett volna; de egy csúf festett képű vén
banya, kaczér, hűtelen, csapodár, rossz nyelvű, rágalmazó, hazug; a
kinek az egész világ udvarol, s a ki minden udvarlóját bolonddá teszi; a
hány kedvest számlál, annyiféle divatot hord.

Verje meg a ragya! Úgy hívják, hogy «Politika».

Volt egy esztendő, a mikor különösen az őrülésig bele voltam bolondulva.
Mindent megtettem a kedvéért, a mit csak kivánt. Összeveszített egy igen
jó barátommal, a ki jobb kezem volt a hirlapomnál. Egy másik jó
barátommal pisztolypárbajt vivatott velem, a ki soha sem vétett nekem, s
én sem vétettem neki soha, mindig becsültük egymást. «Politika» így
kivánta s nekünk lövöldöznünk kellett egymásra. Aztán neki ingerelt egy
harmadik jó barátomnak, a ki igen derék ember volt és magyar miniszter,
hogy buktassam meg a választásnál. És én azt a derék embert
megbuktattam, a kit tiszteltem, szerettem, becsültem. Így kivánta
«Politika». Micsoda parádéja volt, mikor a diadalszekéren vihetett
magával! Elhitette velem, hogy most én vagyok a leghirhedettebb ember az
országban! – Meg is fizettette a kegyeit! Micsoda «petit souper»-k!
ötszáz emberre! Milyen corso! Kétszáz hintóval. Hát még a toilettjei!
Egyébbe sem akart öltözni, mint ujon alapított hirlapokba, s
bebutoroztatta magának velem a «Népkör»-t. – Cora Pearl nem ruinálta úgy
az imádóit, mint az a vén courtisane engem.

Hanem hát akkor egészen bele voltam bolondulva.

A nagy diadalom után csak úgy záporlott hozzám a sok üdvözlő távirat,
levél. Megbuktattam egy minisztert! Nagy triumfus az! A ki csak valaha
ismerősöm volt valahonnan, mind meglátogatott e fényes siker után. Régi
iskolatársaim ráemlékeztek, hogy valaha együtt birkóztunk a kollégium
udvarán. Az autogrammjaim iránt feltámadt az élénk kereslet. – És én
mind erre büszke voltam.

Úgy, hogy meg sem lepett, mikor egy délután egy ilyen feliratú
látogatójegyet hoztak be hozzám: «Medvési Ézsaiásné».

Nagyon természetes, hogy ő is meglátogat. Dicsőségem napsugárai
felolvaszták a neheztelés jegét! Már ekkor hat esztendeje mult, hogy nem
láttam.

Képzelem, hogy elhízott azóta! Jól tartva, semmi gondtól nem üldözve,
semmi szenvedélytől nem háborgatva, csak az a sorsa lehet a szép
ideálnak: meghízni.

Annál jobban megdöbbentett aztán, mikor megláttam őt. Egészen le volt
soványkodva. A régi divatú öltözet, a mi teltebb idomokhoz volt szabva,
csak úgy lógott rajta. A hajdan oly piros, derült arcz hosszukás lett és
szintelen, a csalfa szerelem-gödröcskék helyén komor redők, melyek az
áll alatt összefutnak. Csak a szeméről lehetett ráismerni: azok a régiek
voltak.

Mikor engem meglátott, erőltette a mosolygást, de látszott, hogy az nagy
munkájába kerül.

Én soha sem tartom jónak valakitől, a kinek az arcza nagyon
megváltozott, azt kérdeni, hogy «talán beteg volt?» de ő maga hozta elő.

– Nagyon megváltoztam úgy-e? Csoda, ha rám ismer. – Nagyon beteg voltam.
Most is orvoshoz jöttem be. Negyednapos lázam volt, a mit a mi
városunkbeli orvosok nem birnak elmulasztani.

– De külömben meg van kegyed elégedve?

– Nem vagyok. Azt hiszem, hogy a testi bajom is azért olyan makacs, mert
a lelkemmel nem vagyok rendben.

Megkérdeztem, hogy mi baja van?

– Épen azért jöttem önhöz, hogy elmondjam. Ön volt az mindig, a ki nekem
jó tanácsokat adott s én voltam az, a ki azokat soha sem fogadtam meg.
Lehet, hogy most sem fogadom meg, de legalább megkönnyebbül a lelkem
vele, hogy elmondtam. – Nekem van egy titkos vágyam, a mi régóta
megtölti az egész lelkemet: azzal alszom el, azzal kelek.

– Mi vágy lehet az?

– Ha az arczomra tekint ön, elgondolhatja, hogy az nem valami bűnös
indulat.

– És mégis titkolni való?

– Az. Én azzal a gondolattal járok-kelek, hogy katholikussá legyek.

Engem úgy meglepett ez a szó, hogy bámulatomban nem tudtam rá mit
mondani.

– Ez elhatározott szándékom. Lelkemnek csak az adhat megnyugvást itt a
földön, s üdvözülést az égben, ha áttérhetek a katholikus hitre.

– S hogyan támadt kegyedben ez az elhatározás? hisz a városban, a hol
lakik, nincs is katholikus templom.

– De van a közelében egy zárda; egy szép csöndes kies helyen. Én oda el
szoktam járni, mikor nem veszik észre. Eleinte csak a véletlen, a
kiváncsiság vitt be a templomba, mikor a szent hangokat meghallottam az
ajtón keresztül; most már az áhitat vonz oda. Ah mennyivel magasztosabb
hely ez, mint a mi rideg imaházunk. Bárhova tekintek, megdicsőült alakok
csoportjait látom, a kik áldanak, hivogatnak. És azok a magasztos
hangok, a mik az égből tetszenek jönni, majd angyalok kardalában
egyesülnek, ismeretlen, óhajtott világba ragadják a lelkemet; aztán az a
méla csend, a mit csak az ünnepélyes csengetyűszó szakít félbe, s aztán
magának a papnak az alakja, a ki mint egy földöntúli lény, az oltár
előtt beszél olyan nyelven, a mit az emberek nem, csak az Isten ért meg.
Mikor kijövök ebből a templomból, azt hiszem, hogy én is az Istennel
beszéltem.

Én elgondolkoztam, hogy mi lehet ez?

A nő megsürgetett.

– Mit tanácsol ön? Mit tegyek? A lelkem kényszerít rá.

– Kedves barátném! Azt tudja ön, hogy én protestans vagyok. Mint ilyen,
szabadelvü és jóindulatú minden más vallás iránt. Én senkit sem biztatok
hitének megváltoztatására; és senkit le nem beszélek róla. A katholikus
vallást igazán tisztelem. Ritusát magasztosnak, fenköltnek találom.
Szertartásaiban sok fenséges, sok eszményi van. Ha katholikusnak
születtem, neveltettem volna, igen buzgó hive volnék az egyháznak. – De
a kegyed helyzetében, hogy lehessen a kitérési szándékát helyeselnem?
Nem gondol kegyed arra, hogy a férje belső tisztviselője a kálvinista
hitközségnek?

– Hisz épen ez idegenít el a vallásomtól. Hogy ott vagyok a tűzhely
mellett, a hol az úr vacsoráját főzik. Milyen prózai közöny az, a mivel
ezek a mi «belső embereink» szent hivatásukat teljesítik. Az ima,
éneklés, predikáczió robotszerű munka náluk. A kik maguk nincsenek
ihletve, hogy osztanának másnak malasztot? Ezek csak gúnyolni, csak
csúfra emlegetni tudják a mások vallását; a magukét pedig megvetik.

– De gondolja meg kegyed, hogy egy protestáns néptanító hivatalát
veszti, ha annak a felesége hitéből kitér.

– Ő a testi nyugalmát veszíti el; de én a lelki nyugalmat.

– Édes Erzsike! Én meg tudom érteni, hogy egy nő, a kinek az idegei
túlérzékenyültek, a puritán egyszerűséget nem találja vigasztalónak. Ha
kegyed az igaz áhitatban keres menekülést: szerezze meg Albach
imakönyvét; az katholikus imakönyv. Abban meg fogja találni mindazt, a
mi fenséges, magasztos, Istenhez vezető a katholikus hittanban
foglaltatik. Imádkozzék abból, mikor egyedül van: mikor senki sem látja.

– Ez engem ki nem elégít. A vallás nem csupán imádkozásból és éneklésből
áll.

– Hát talán a külső szertartások pompája hat kegyednek a kedélyére?

– Ez legkevésbbé. Van a katholikus vallásnak egy intézménye, mely
annyira magasztos, annyira vigasztaló, hogy ez magában elég volna arra,
hogy mindenütt elterjedjen a kerek földön, a hol csak szenvedő emberek
vannak: a kiknek egyéb is tud fájni, nem csak az ütés és harapás. Ez a
gyónás. – Nagy hiba volt Kalvinus Jánostól, hogy ezt meg nem tartotta a
hivei számára. Nem ismerte a sziveket; különösen az asszonysziveket. –
Nincs annál nagyobb szenvedés, mint mikor éjjel-nappal hordunk a
lelkünkben egy rossz gondolatot, a mely üldöz, kisért, – s azt nem
mondhatjuk el senkinek. A katholikus asszony talál kétségbeesésében
vigasztaló szót, elbukásában felemelő kezet; annak van menekülése az
önvádak elől; az, ha vétett, kérhet bűnbocsánatot s a lelke
megkönnyebbül vele. De ki old fel engem? Kinek mondjam én el azt, a mi
belül kínoz?

Szemei mereven néztek, mint a hagymázos álomlátóé, a ki egész rémvilágot
lát maga előtt, melyet mások nem látnak, mig ugyanakkor óva emelé fel a
mutatóujját, száraz, felcserepesedett ajkai elé, mintha vissza akarná
tartani a hallgató fájdalom szavát.

Nagyon megszántam. Nem kellett mondania: az arczvonásai elbeszélték,
mennyit kellett szenvednie életének utolsó fordulata óta.

– Édes barátnőm! Ön engem régóta ismer. Tudja, hogy mindig jóakarója
voltam. Ha önnek van olyan nehéz gondolatja, a mit meg kell gyónni:
mondja el nekem. A protestansoknál minden ember pap. Ez a mi
alaptételünk. Gyónjon meg nekem.

Olyan csodálatosan mosolygott, – miként egy beteg szokott mosolyogni, a
kit az orvosa azzal biztat, hogy meg fog gyógyulni; ő pedig gondolja
magában: «várj csak! majd megtréfállak én téged. Meghalok!»

– Ön igazán elfogadná az én gyónásomat?

– S fogadom önnek, hogy épen úgy megtartom a gyónástitok szentségét,
mint egy felszentelt pap.

– Legalább addig, a mig én életben vagyok. Azután nem bánom mondja el;
hirdesse ki. Felhatalmazom önt rá, hogy ha meghaltam, irjon rólam
regényt; ilyen regényt, mint az enyim, nem irt még ön soha. De addig el
ne mondja senkinek, a mit ma tőlem hallani fog! Senkinek! még a
feleségének sem! Megigéri ön? Férfiui szavát adja rá?

– Barátném! Ez az én keblem egy kriptája az eltemetett titkoknak. Az ön
titka nagyon csendesen meglesz a többi között.

– Azt elhiszem, hogy a gyónás titkát épen úgy meg fogja ön őrizni, akár
egy pap; de hát feloldani tud-e ön aztán?

– Ahogy ember feloldhat embert.

– No hát hallgassa meg.

Azzal odahajolt a fülemhez, forró lehellete égeté az arczomat a míg
suttogott.

– Meggyónom önnek, hogy én «meg akarom ölni az uramat!»

Megrettenve tekinték a szemébe. Sárkánytűz lövelt elő azokból. Ez a
gondolat «élt»!

– A mit mondtam, azt meg is teszem, – mondá, s vékonyra szorította össze
az ajkait, mig a szemeit felnyitá kerekre, fenyegető villogással.

– Az Istenért! Minő gondolat ez?

Ekkor aztán kárörvendő gúnymosolylyal tekinte rám.

– No úgy-e? Nem pap ön! Nem tud bűnbocsánatot adni?

– Bizonyára a pap se tenné azt. A pap csak a megbánt vétekért adhat
vezeklést, de nem a szándékolt bűnre indulgentiát. A pap is csak azt
mondaná önnek, a mit én: hogy szálljon Istenhez és tisztítsa meg a
lelkét ettől a sötét gondolattól. Hogy tudott ez önnek a lelkében
megfogamzani? abban az áldott jó lélekben, a mely mindig csak szeretett,
soha sem gyűlölt.

– Úgy-e bár? Ilyennek ismert engem? Bolondja voltam a szeretetnek. –
Önnek van egy elbeszélése, a mit én még leány koromban olvastam, abban
elbeszéli egy háborodott sziv, hányféle módja van az élet kioltásának: a
többek között az is áll ott, hogy ha a nádmézet sokáig állni hagyják,
mig az megrothad, akkor az halálos méreggé változik át. Hát a mi «azt» a
mézet illeti, a mivel egy szegény, könnyen hivő asszonynak a szive tele
van, arra nézve az ön háborultjának az állítása igaz; hanem a valódi
nádmézre nézve nem igaz. Azt próbáltam, nem igaz.

– Egyik sem igaz. Ne higyje el. Nincs az a tengere a keserüségnek a
hitvesi életben, a mit egy cseppje a szeretetnek újra meg ne édesítsen.

– Oh, azt az ön képzelete utól nem birja érni, a mit én szenvedek. Gúny,
megaláztatás a mindennapi eledelem. Gyanú kisér minden lépésemen. Ha
szólok, a szavamat magyarázzák félre, ha hallgatok, a némaságomért
dorgálnak, ha sirok, a könnyeimért fognak vallatóra.

– Sejt valamit talán kegyednek a férje a vallásváltoztatási
eszmejárásáról?

– Annyit megtudott, hogy én a kolostorhoz többször ellátogattam; hogy
egy szerzetessel többször beszéltem. Istenre esküszöm, hogy a vallásról,
az áhitat dolgairól beszéltem vele! Semmi másról. És ő minő csúfsággal
vádol e miatt! Azóta délben, este azzal mérgezi meg minden betevő
falatomat, hogy a mi csufondáros nótát csak tud a barátokról, meg
azokról a menyecskékről, a kiknek a csuha és a faczipő az ideáljuk, azt
mind eldanolja előttem. Mikor hazajön, már künn a folyosón hallom a
nótáját: «Hej az én rózsám a barát! Tartja a létániát!»

– De hát ezt ne vegye kegyed olyan tragice. Biz ezeket a gúnydalokat
éneklik időtlen idők óta: ezek nem a kegyed boszantására lettek
kigondolva a férje által. Nevessen érte a szeme közé, s azzal el lesz
hallgattatva.

– Jól van! Hát az, a mit az én kicsufolásomra tesz, az legyen neki
megbocsátva; de a mióta sejti a lelki állapotomat, mindent elkövet, hogy
az áhitatomat megzavarja. Ha délben, este, mikor a zárda harangszava
áthangzik hozzánk, én önkéntelen összeteszem a kezemet, ő felkaczag rá:
«hahá! te harangszóra imádkozol?» – A kálvinisták nem harangoznak déli
imára, sem az angelust nem csengetik meg. – És az nekem olyan nagyon
fáj! Jobban, mintha sárba dobnák a kenyeremet, hogy úgy egyem meg. Ez a
folytonos gúnyolódás úgy tapad hozzám, mint a deget: megfullaszt,
émelyegtet. Olyan érzést támaszt, mintha egy enyvtengerben kellene
úsznom. Minek beszéli előttem azokat a maszatos adomákat a szent
alakokról? – A minap, egy szombaton, egész délelőtt esett az eső, én
nekem ki kellett volna mennem a városba. Ő vette észre a
nyugtalankodásomat s nevetve mondá: «Ne búsulj, asszonyi állatom!
Délutánra kitisztul; mert a szűz Mária akkor szárítja a Jézuskának a
vasárnapra felvevő ingecskéjét!» – Szerencséje, hogy kiment a szobából,
mert közel voltam hozzá, hogy a kést a szivébe döfjem!

Én csitítottam a felindúlt hölgyet; hogy az bizony ámbátor nem valami
áhitatos tréfa, de hát nem az Ezsaiás találmánya; ez a szombat délutáni
napkisütés, a maga indokolásával, általános szójárás a magyar népnél s
komolyan véve nincs benne valami kegyeletsértő; mert hisz azt a
mindnyájunk által tisztelt, szent alakot úgy mutatja be, mint gondos
anyát, népies felfogásban.

– Nem szeretem, ha nevét a szájára veszi. Egy régi cselédemet csak azért
küldtem el, mert «Marcsa» volt a neve s az uram mindig úgy kiáltotta be,
hogy «Mária!» Olyankor mintha mindig tőrt szúrt volna a szivembe.

Láttam, hogy ez a nő csakugyan szenved. Ennek valami heroicus
gyógykezelés kell.

– Édes barátném. Én nem tudom a kegyed férjét kárhoztatni. Ő rá nézve
lét és nem lét kérdése ez a kegyed vallásos rajongása, a mit erősen
előmozdíthatott a hosszas, ideggyöngítő betegség s a mediczinák, a miket
a provinciális doctorok kegyeddel összeitattak. Ha kegyed a szentekbe
kapaszkodik, a szegény Ézsaiásnak kiesik a földteke a lábai alól.
Kegyetek egymáshoz vannak kötve. Kegyed az által, hogy más templomban
keresi a mennyországot, otthon a saját házában a poklot installálja.
Hisz a férje, ha azt a szándékát megtudja, dühös őrült lesz s kegyedet
széttépi! – Menjen kegyed fürdőkre és igyekezzék az idegeit
megerősíteni.

– Hm, hm. Ön nem ismeri az én bajomat. Azt gondolja, az csak olyan
asszonyi baj, a minek fele affektálás. Nézze meg ezt a reczeptet. A
leghiresebb fővárosi orvos irta a számomra. Hozzá mentem, megvizsgált;
azt mondta, hogy azok a falusi orvosok nem helyesen gyógykezeltek.
Teletömtek chininnel. Pedig a bajomnak nem az a gyógyszere, hanem ez itt
ni. Olvassa el.

Én a reczipén e szót olvastam: «arsen».

– Az orvos azt az utasítást adta, hogy első nap vegyek be hat cseppet
belőle, aztán minden nap egy cseppel többet, fel húszig, aztán megint
lefelé cseppenkint kevesebbet, hatig. A lázam nem fog visszatérni többé.
De szigorúan a rendelethez tartsam magamat: mert ez igen komoly szer.
Úgy-e az?

– Az.

– Már el is készíttettem, itt a józsefvárosi gyógyszertárban.

Azzal elővonta az üvegcsét a zsebéből és megmutatta.

– Ez nekem való. – És most azután sorba járom ezzel a reczepttel a
fővárosnak mind a tíz patikáját s mindenütt megcsináltatom azt a szert.
Tízszeresen csak elég lesz!

Én elszörnyedve ragadtam meg a kezét.

– Mit akarsz tenni, szerencsétlen! orgyilkos akarsz lenni? A férjednek a
testét mérgezed meg, nekem pedig a lelkemet? Én valahányszor rád
gondoltam, a régi tiszta szerelemben megdicsőülve láttalak magam előtt,
s most az utálatot, a förtelmet akarod ennek a helyébe állítani? Add ide
azt a recipét!

A nő elrémülve, rám meredt szemekkel, minden izében reszketve rogyott
térdeire, s mikor azt mondtam neki: «eddig az imádságaimba foglaltalak,
azt akarod, hogy ezután megátkozzalak?» akkor elkezdett mosolyogni.

– Ön először tegez életemben… Megengedi, hogy viszonozzam? Nem! Nem
tehetem. Nem jön ki a számon ez a szó. Ne emeljen fel. Hadd térdeljek
még itt. Csak sírni tudnék, de nincs már könnyem. Itt van ez a reczept.
Tegye el. Őrült vagyok. Nem tudom, mit beszélek. Igaza van. Ha nekem fáj
az élet, akkor nekem kell meghalnom.

– Az is bűn, a mit most mondasz! A lelket, az istenszikrát, nem azért
adta nekünk az ég, hogy azt visszadobáljuk neki. Tanulj megnemesülni a
szenvedésekben. Mindenkinek megvan a maga keresztje, a mit Isten rámért,
viseli mindenki; egyedül a saját fiának a vállára tett az Isten oly
nehéz keresztet, hogy összerogyott alatta. Ha hinni akarsz a szentekben,
kövesd a példájukat! Légy martyr, ha Isten úgy akarta: – ez az igazi
pápista vallás.

A térdein csúszott utánam, úgy köszönte meg a dorgálásomat.

– Oh mi jó volt, a mit ön mondott! Már tudok sírni ismét. Nem fáj úgy a
szivem. Ön nem irtja ki az emlékezetemet a lelkéből; ön engem védelmez.
Ön megtisztít engem a sártól, a salaktól, a miben fetrengek. Ön azt
mondta, hogy imáiban megemlékezik rólam. Oh ne felejtsen ki ezután sem.
Én is megtanulok imádkozni. Megveszem Albach imakönyvét. S aztán majd
azt képzelem, hogy valahol mégis csak találkozunk, a hol senki sem
tudja, csak a jóságos Isten!

Én aztán nagy nehezen elhagyattam vele a zokogást. Aztán elláttam
mindenféle jó, házisütésű tanácscsal, hogy a jó asszonynak hogyan kell
alkalmazkodnia a férjéhez, nem kell annak a hibáit biráló szemmel
itélgetnie. Igyekezzék kedvében járni inkább. Hozza el egyszer hozzám,
hadd ismerkedem meg vele. Talán, ha én hatok rá: ő is fog engedni a
rigolyáiból. Lehet, hogy bizhatok rá valami szellemi munkát, a mi
lelkének nemes elfoglalást ad, felkölthetek benne tán valami ambitiót, a
mi cynismusából kihüvelyezi. Hiszen becsületes, jó ember az, a kinek
csak irányadóra van szüksége, hogy előre haladjon.

A sok jó utasítást mind csendesen, fejbológatva fogadta az én
tengerszemű hölgyem. Annyi hálát tudtak kifejezni a szemei. Úgy
tetszett, mintha az arcza is visszanyerte volna az én szavaim hatása
alatt az elvesztett pirosságát.

Ah nem! Hiuság! Nem az én szavaim tették azt. – Valami más.

Felállt, felegyenesedett, rendbeszedte magát.

– Jól van. Megfogadom. Türök, engedelmes leszek. Leteszek minden rossz
gondolatról. Megmutatom, hogy tudok jó feleség lenni. Ön meg lehet
felőlem nyugodva. – Hanem egyet mondok önnek. Az az ember engem azzal
fenyeget, hogy megver. Ha ezt meg találja tenni, akkor Isten legyen
irgalmas neki is, nekem is!

Most már tudtam, hogy miért pirúlt úgy ki az arcza.

– Ha engem az uram csak egy ütéssel is meggyaláz, esküszöm a boszuálló
Jehovára, hogy én felkapom a vadászfegyverét és agyonlövöm!

Azzal kifutott a szobámból.

Úgy jött nekem, mintha utána kellene kiáltanom: «ne menj többet haza,
szerencsétlen asszony!»

Későn volt. Már kinn volt a kapun.

Eltünt előlem, mint az álomlátás.



XXI. FEJEZET.

MÁRIA-NOSTRA.

Hejh, de tenger idő mult el azóta, hogy ez történt. Idestova húsz
esztendeje lesz! Elszédülök, ha visszatekintek rá.

De sok rossz esztendő; de sok nemszeretem-nap.

De sokan elköltöztek mellőlem, a kiknek öröm volt az élet, a kikre
mosolygott a jövendő. És én itt maradtam.

Alig találkozom már egy-egy magamhoz hasonló ősz alakkal a régi fényes
időkből, a mikre jól esik még visszaemlékezni s elmondani: «nem így volt
az régen!»

… Néhány évvel ezelőtt sorra látogattam a hazai nagy államfogházakat.
Voltam Szamosujvárott és Illaván, a hol a bűn aristocratiája van
összegyüjtve. Mindazok az alakok, a kik tíz éven felül terjedő fogságra
vannak elitélve, a halálbüntetésből kegyelem útján élő-halottakká téve.
Érdekes tanulmány az emberi élet éjszakájából.

Meglátogattam Mária-Nostrát is. Ott a női elitéltek vannak.

A felügyelést apáczák végzik.

Látogatást csak miniszteri engedély mellett szabad tenni e fegyházban.

Ott példás rend uralkodik: a fegyencznőkkel igen jól bánnak.

Végig vezettek a nappali termeken, a hol a fegyenczek munkával vannak
elfoglalva.

Egy hosszú teremben csupa fehér ruhát varrnak. A finomabb munkát
végzőknek külön asztalkájuk van.

Egy ilyen asztalka előtt megálltam: egy nő varrt valami gyermekruhát.

Az a szabály, hogy mikor a látogató (a ki csak magas engedély mellett
jöhet ide) megállt egy fegyencznek az asztalánál, ez tartozik rögtön
felállni a helyéről s akár kérdezve, akár kérdezetlenül elmondani, mi
vétségért s mennyi időre lett elitélve.

Ő is felkelt, mikor előtte megálltam.

Olyan fehér volt már a haja, mint az őszi ökörnyál, de a szemei most is
a régi színváltozó tűzben égtek; még most is lángoló tengerszemek!

Komoran, egyhangúan elmondá, a mivel tartozott:

– «Megöltem a férjemet. El vagyok itélve élethosszig tartó fogságra».

Élethosszig! – S az élet olyan hosszú!

– Nem tehetnék önnek az érdekében valamit?

– Köszönöm. – Jó nekem itt. – Nincs mit keresnem a világban.

Azzal visszaült a helyére s folytatta munkáját.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szegény kis Erzsike.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tavaly kaptam a haláláról értesítő levelet.

Az volt a kivánsága, hogy ezt velem tudassák; senki mással.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szegény kis Erzsike! Most már én is feloldhatlak vétkednek terhe alól, a
hogy a szent atyák mondják:

– – Ego te absolvo, ab omni vinculo, excommunicatione, suspensione, et
interdictione, quantum possum, et tu indiges – ego te absolvo! Amen.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A Nagy Ignácz és Petőfi közötti haragnak az volt az oka,
hogy Petőfi egy verset írt, melyben az a mondat variáltatik:

  «Komor, mogorva férfiu volt Orbán,
  Ámbár vidám hajnal derült az orrán.»

S ezt Nagy Ignácz magára vette.]

[Footnote 2: Mai nap ez a hajdani sivó homok puszta át van alakítva
gyönyörű szőlőteleppé, a melyen a magyar kormány az amerikai féregmentes
szőlővesszőket termeszteti.

J. M.]

[Footnote 3: A magyar hadügyminiszter egy replicájában azt mondta az
ellenzéknek, hogy az ő indítványukból nem lesz más, mint kóficz, innen
maradt rajta e név.

J. M.]

[Footnote 4: A «Forradalmi és csataképek» a «Bujdosó naplója» czímű
munkáim «Sajó» név alatt jelentek meg.

J. M.]

[Footnote 5: A «luxuriosus» szót általában hibásan használják «luxuosus»
helyett. Luxus – fényüzés; luxuries – kéjvágy.]

[Footnote 6: Majd lesz annak bőjtje is öcsém!

Idősb J. M. 1889.]

[Footnote 7: A régi időkről szól ez. J. M.]



TARTALOM.

  I.  A tengerszem. – Monsieur Galifard. – Az első tűszurás  1
  II.  Az én első kitüntetésem. – Az első sérelem. A Damenwalzer. – A félelmes fenevad. – A megigazított csokor. – A második tűszurás  6
  III.  Az én mesterségem és az én kunyhóm  18
  IV.  Petőfi nálunk. Tervek a jövőre. – Menyasszonyrablás. – Komédiázás. – Az én Mencsikoffom. Divatszabadság. – Titokteljes temetés  29
  V.  Olympi harcz  40
  VI.  Egy furcsa párbaj. – A végzetes J betü. – Vagyok még Gyuricza Péter is  48
  VII.  Világfájdalmas állapotok. – «Maradj, vagy fuss»  58
  VIII.  Gyuricza Péter felesége  62
  IX.  Az a nő, a ki együtt jön velem  88
  X.  A hol a világnak nincsen szája  98
  XI.  Bálványosi Bálint és Rengetegi Tihamér  104
  XII.  Találkozás a «Pogányoltár»-on  111
  XIII.  Hogy volt tovább?  138
  XIV.  A dæmon-csáb  178
  XV.  Csudadolgok, a miket nem mutogatnak pénzért  191
  XVI.  Katonadolog  212
  XVII.  Ne vigy minket a kisértetbe  220
  XVIII.  Hideg zuhany!  229
  XIX.  Medvési Ezsaiás  255
  XX.  Gyónás  271
  XXI.  Mária-Nostra  282

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

21 |keze hátretéve |keze hátratéve

29 |Ő művesznő is |Ő művésznő is

47 |nektek lap |«nektek lap

73 |akár a feleségedet. |akár a feleségedet.»

114 |Reszkess! |«Reszkess!

118 |kellet tölteni |kellett tölteni

128 |nem vesztegetett. |nem vesztegetett.»

135 |hordták kí |hordták ki

137 |őn lefestette |ön lefestette

138 |III. FEJEZET. |XIII. FEJEZET.

159 |«Jeden, dwa! |«Jeden, dwa!»

172 |felvállról feleltem |félvállról feleltem

183 |arra, kogy |arra, hogy

184 |szembeu jön |szemben jön

199 |hagy hagyjuk |hogy hagyjuk

222 |Türr jön!» |«Türr jön!»

222 |énekelt «népdal |énekelt népdal

244 |Kevesebb, miut |Kevesebb, mint

274 |sekit sem |senkit sem]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A tengerszemü hölgy" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.