Title: A czigánybáró; Minden poklokon keresztül
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A czigánybáró; Minden poklokon keresztül" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXIV. KÖTET

A CZIGÁNYBÁRÓ * MINDEN POKLOKON KERESZTÜL

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

A CZIGÁNYBÁRÓ

REGÉNY

MINDEN POKLOKON KERESZTÜL

TÖRTÉNETI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898



A CZIGÁNYBÁRÓ

REGÉNY



I.  HÁROMSZÁZ HORDÓ EZÜST.

Volt a mult század elején egy gazdag földesúr a temesi bánságban.

A magyar nyelvben csak akkor használjuk az «egy» szót, a mikor az számot
fejez ki. Csak «egy» és nem több.

Itt épen az az eset fordult elő. Csak ez az egy gazdag földbirtokos volt
az egész nagy kerületben, és nem több. Botsinkay Gáspárnak hítták.

Mert abban az időben a mostani «magyar Kanahán» csak az ínségnek és a
nyomorúságnak volt hazája.

Kilenczszáz falu állt üresen a bánság területén. (Az összeirás az olyan
falut, a melyikben «két» ház lakva van, már a lakottak közé sorozza.)
Azoknak egy része le is volt égetve s porig rombolva; de olyan is sok
volt, a hol még álltak a falak, zöld nyirokkal bevonva, s meg voltak a
tetők, vihartól felborzolva; csak a széltől csapkodott ajtók,
ablaktáblák, a viharban nyikorgó kútgémek hirdették, hogy senki sincsen
odahaza. A lakosság el lett hajtva, vagy elfutott, talán még
visszajönnek; – ha ők nem, a fiaik, vagy az unokáik.

Azután jött egy-egy árvíz, a mi százával söpörte el még azokat a
helységeket is, a mikben lakott valaki.

A törökök elrontottak minden vízgátat, töltést, a mi a folyamokat
korlátozta, egy mocsárrá változtatták az egész tartományt. A Temes
folyam akkoriban egy tavat képezett, olyant, mint a Fertő, abból folyott
ki. Ennek a tónak a neve volt «Lacus Betzkerek». Őszszel és tavaszszal
ez a mocsárvilág átalakult «egy» tengerré, a min hajókkal jártak. Néhány
év előtt a torontáli Majdán falu határában, a hol most dohányt és szőlőt
termesztenek, ölnyi mélységben a föld alatt egész elsülyedt hajót
találtak: gabonamaradványok voltak benne. Nagy tölgyfahajó volt a
derekasak közül. Régi proczessusokban egész vidékek, a hol most csak
szántóföldek vannak, perlekednek elvett hajóikért a defterdárokkal.

Uttalan, laktalan mocsárbirodalom volt itt; farkasok, tekenős békák
országa, a mit nyaratszaka elült a dögleletes köd, embernek, állatnak
halált hozó; patécsok, hagymázok leskelődtek ottan a keresztül utazóra,
s felére apaszták a kerített várak őrségeit; hetekig nem láttak itten
kék eget derült napok mellett; s mikor a szúnyogok raja felkavarodott,
az olyan volt, mintha falvak égnének s azoknak a füstje gomolyogna; ha
pedig egyszer a kolumbácsi légy raja neki indult, az elől futott, bújt
szárnyék alá ember és barom, mert az a bivalyt is megöli. A kigyók s más
egyéb csúszómászók serege meg olyan tömegre szaporodott, hogy otthon a
telepesnek az ágyát emelgették éjjel a feje alatt, s a tűzhelyen levő
fazékába bebújtak, kinn a mezőn meg úgy álltak ki a fejeik a fűből,
mintha ligetszámra nőtt volna ki valami eleven rekettye.

Nem volt itt szántott föld. Ha lett volna is ember, a ki neki ereszsze
az ekét a pázsítnak, nagy hitének kellett volna lenni, hogy abba elvesse
a búzát, a mikor nem tudhatta, hogy ő aratja-e le, vagy a milliom földi
féreg? vagy a vándor hörcsög? vagy a sáska vagy a török?

Másutt meg, a hol elpusztították az erdőket, a szabadon járó szél
felszakgatta a homok hegylánczokat s egész afrikai sivataggá változtatta
a környéket, a hol nem termett más, mint éles mosó sás, meg páfrán.

Szigetvilág, mocsár, sivatag: halászok, vadűzők, nomádok, martalóczók
menedéke volt az egész nagy terület.

Hogyan lehetett hát itt «egy» gazdag ember?

Ennek a dolognak igen furcsa nyitja van.

A Botsinkay családnak az őse kezdte már el ezt a politikát, hogy a
legelső törökfoglalás alkalmával se el nem futott a világba, se fegyvert
nem fogott a hitetlenek ellen; hanem igyekezett a temesvári basának a
kegyeit megnyerni. S azontul aztán fiúról-fiúra szállt ez a bölcseség s
valamennyien igen jól érezték magukat mellette.

Botsinka, a család ősfészke, ott feküdt Temesvár közelében; mindjárt a
Béga mocsárai szélében. Azt a birtokos úr a temesvári basa engedelmével
szépen körülsánczoltatta: a hadifoglyokat adták oda neki kölcsön erre a
munkára; a hatalmas töltések ingyen épültek fel, s ezzel a nagy birtok
ármentessé lett téve. Ott azután lehetett szántani, vetni; gulyákat,
nyájakat szaporítani. Azokat is jó olcsón lehetett beszerezni a
törököktől, a kik ingyen jutottak hozzá. Igaz ugyan, hogy ezzel a
körülsánczolással aztán a megakasztott Béga annál jobban elárasztotta a
körülfekvő felső vidéket; hanem ez megint beleillett a török hadvezérek
tervébe; a kik tudták, hogy semmi sem olyan jó védelem egy nagy várnak,
mint a mocsár.

A hadifoglyok javát aztán Botsinkayék ott meg is telepítették a saját
falujokban; adtak nekik jobbágytelket s azok szívesen maradtak ott: mert
áldott föld volt, s a földesúr jól bánt velük.

Még templomot is építtetett saját költségén az új telepítvényen, magas,
karcsú, fényes bádog tetejű toronynyal; és hogy ennek a templomnak a
sorsa örök időkre biztosítva legyen: tízezer tallért tett le
alapítványul a bácsi káptalannál, hogy annak a kamataiból fizessék a
plébánost, s még azonkívül az egész halászatot is az egyháznak
adományozta. Ezt már csak el nem viszi se az árvíz, se a török, se a
devalvatio.

És a mellett iszonyú kincseket halmozott össze. A mit a törökök fél
Magyarországon az úri kastélyokból összeraboltak, arany, ezüst
remekműveit az ötvösmesterségnek, az mind odavándorolt Botsinkára. Az
élelmes földesúr cserében ellátta élelemmel, gabonával, vágómarhával a
temesvári törökséget, s a basák is meggazdagodtak mellette. Az
élelmezési raktár ott volt a szomszédban s ők pedig úgy számították azt
be a stambuli khaznadárnak, mintha minden befaló harapást Ruméliából
hozatnának ide.

Mindig csak egy fiú maradt a jószágban, úgy hogy azt nem kellett soha
osztály alá bocsátani. Ez is szükséges a meggazdagodáshoz.

Botsinkay Gáspárnak épen már csak a harmadik feleségétől született nagy
későre egy fiacskája. Ez a felesége georgiai nő volt; Mehemed pasától
kapta ajándékba; katholikus hitű volt: megesküdtek. Rá egy esztendőre
született egy kis fiúk. Fekete kis czigány forma purdé volt; – hanem
hiszen az apa is elég barna volt, az anya meg épen igen sötét szinű. Ezt
megkeresztelték Jónásnak.

Ugyan emlékezetes születésnapja volt az úrfinak: Aug. 5-e 1617-ben; a
nagyváradi ütközet napja.

Régi barátságból Mehemed pasát is meghívta Gáspár úr erre a családi
ünnepélyre; ámbátor annak sem a keresztelésnél, sem a borivásnál semmi
keresete nem volt.

De azért mégis megjelent a hatalmas török parancsnok a Botsinkayak
pompás kastélyában, a hol a lakoma alkalmával számára egy kis külön
szobában terítettek, nehogy «egy» asztalnál legyen kénytelen ülni a
keresztyén pappal, meg a többi disznóhúsevő, bornyakaló tisztátalan
gyaur vendégsereggel. Ellenben Gáspár úr maga ott lakomázott az úri
vendégektől a külön szobában s osztozott vele a rizskásás ürühúsban, a
csirkehússal töltött jurgitában és a rózsavizes főtt mustban; a mik
töröknek valók.

Mikor aztán az evés végeztével a pasa megmosta a kezét, a fekete kávét
felhozatta magának s az igazi «boktsatütün» dohányra rágyujtott, azt
mondá Gáspár úrnak:

– No fiam, a mi uraságunknak az ideje ezzel a jövő Szent-Mihály nappal
letelt.

– Hogyan telt volna le?

– Hát csak úgy, hogy futhatunk innen minden pereputtyostól.

– Miért?

– Azért, mert kergetnek.

– Kicsoda?

– Eugén herczeg.

– Hisz azt a nagyvezér tartja körülfogva Pétervárad alatt.

– Ali szeraszkier nem tart már semmi mást fogva, mint az eltört kardja
markolatát a föld alatt. Eugén herczeg szétverte az egész hatalmas
ármádiánkat; odaveszett minden ágyunk, zászlónk, még a vezéri
«mundzukos» lófarkak is. Most pedig Eugén herczeg az egész táborával
sietve nyomul fölfelé, Temesvár ellen; egy hét alatt itt lesz. A
mocsarak ki vannak száradva, tizenkilencz hét óta aszály van. Senki sem
áll neki ellent.

– De Temesvár igen.

– Nem sokáig. Egy nimetullahita dervis megjövendölte, hogy ostrommal fog
bevétetni. Allah segít, ha segít!

– Ez nagy baj.

– Nekem kicsiny; mert már öreg ember vagyok; de neked nagy, mert még
fiatal vagy: most kereszteltettél fiat.

– Hát mi bajom lenne nekem? Hisz én nem vétettem a császárnak semmit.

– Dehogy nem vétettél, édes fiam! Emlékezzél csak vissza Rákóczyra!
Hányszor adtál szállást követeinek, a kik a portára jártak! S ha te nem
vétettél, vétett az apád, a nagyapád. S van egy igen nagy bűnöd: az,
hogy gazdag vagy. Kincseid vannak felhalmozva. De még milyen kincsek!
Nézd ezen az ezüst tálon a Pálffyak czímere van kiverve. Ennek az arany
serlegnek a talpára a Balassák czímere van bevésve. A többinek is mind
van ismerőse. – Tudod mikor ott nálunk ozman országban egy-egy pasa
nagyon meggazdagszik, hát akkor hogyan segítenek rajta. A hét tornyú
Jedikuláhnak a vízhatlan pinczéiben tartogatnak egy csomó halálraitélt
rabot. Ezek közül felhoznak hármat: szabadságot igérnek nekik, ha
rávallanak a kipéczézett pasára, hogy az összeesküvő a szultán ellen.
Három tanu elég, hogy valaki meg legyen érve a selyemzsinórra. A halott
kincseit pedig örökli a «Khazniár». Nem hiszem, hogy Bécsben is ne volna
ilyen Jedikulah! A gazdag ember halálra itélt ember, édes fiam. Azért
légy a felől bizonyos, hogy a mint Eugén herczeg kikerget engem
Temesvárból (beletemettetni magamat nem hagyom) akkor te is velem
szaladsz, vagy pedig a fejed szalad el te tőled.

– Hát akkor veled fogok szaladni.

– Ezt már jól mondtad. – Hanem hát tudod azt, hogy a futó ember nem
vihet magával nagy terhet. A mi kincsét másra bízta, az olyan jó, mintha
a szent eklézsiának hagyta volna. Lóháton, magunk mellett alig
szabadíthatunk egyebet, mint zacskóba vert arany pénzt: ez pedig
micsoda? tizenötezer darab = egy mázsa. Én pedig csak most kaptam
Várnából háromszáz hordó kivert ezüst pénzt, egy millió dénár kerek
számban: a mit a hadseregemnek kellene zsoldba kifizetnem. De hát azt a
bolondot nem teszem; mert ha az ellenség elfoglalja Temesvárt, a pénzt,
akár nálam találja, akár a katonáimnál, mindenképen elharácsolja.

– Rejtsük el nálam.

– A számból vetted ki a szót. De hova? és miképen? Ez a kérdés. Hogy
mikor aztán egyszer visszakerülhetünk (a mi bizonyos), megint
rátaláljunk; de más rá ne bukkanhasson.

E felett aztán a két nagy úr eltanakodott hosszasan, míg valamiben végre
megállapodtak.

A paszitát tartó vendégsereg vígan áldomásozott a nagy étteremben; a két
nagy úr azalatt lesétált a szép kastélykertbe s ott folytatta a
tanakodást.

A templom tornyában épen esti hét órát harangoztak.

A templom tornyának az árnyéka oda vetődött az urasági kert kavicsos
útjára. A tetején volt egy kereszt, annak a hegyében meg egy csillagos
gömb.

Gáspár úr a botja hegyes végével ezt a gömbölyű árnyékot körülkerítette
a porondon, azután ő is, meg a pasa is kivették széles öveik mellől a
zománczos óráikat s összenézték: zsebóra, napóra, toronyóra mind
egyformán VII-et mutatott.

«Augusztus 19; 1717. – Jól megjegyezd, hogy szökő esztendő!»

Akkor aztán megcsókolták egymásnak a szakállát, kezet szorítottak és
elváltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap reggel, mikor Gáspár úr kinézett az ablakán, azt látta, hogy
tenger van előtte. Az éjjel Mehemed pasa Temesvár alatt nagy kővel
terhelt gabonáshajókat sülyesztetett el s azokkal úgy elrekesztette a
Béga medrét, hogy az most köröskörül elöntötte a vidéket. Házak, tanyák
úsznak: a jegenyefáknak csak a sudaraik látszanak ki a vízből. Az
özönben olyan a töltésekkel körülvett botsinkai birtok, mint valami
sziget az oczeánon.

Ugyanaz nap délutánján egy nagy, terhes tölgyfahajó közeledett Temesvár
felől a botsinkai rév felé, tizenhat evezőssel, meg egy kormányossal.
Mindannyian feketebőrű nubiaiak voltak.

Azok ottan a parthoz közel horgonyt vetettek, s azután éjjel-nappal
jártak a dereglyéikkel a hajótól a parthoz, meg onnan vissza, s a ki
messziről leste őket (közelbe nem eresztett Botsinkai Gáspár senkit),
azt láthatta, hogy jövet is, menet is meg van terhelve a dereglye.
Valamit hoznak és valamit visznek. A mit kihoztak, az mind ezüst volt, a
mit visszavittek, az a holt föld. Valami föld alatti folyosót áshattak,
a hová Mehemed pasa rengeteg kincseit eldugták.

Négy nap és négy éjjel dolgoztak.

Akkor Botsinkay Gáspár a kastélyban levő kincseket, az arany, ezüst
edényeket, kelyheket, klenodiumokat mind összeszedette s akárki
láthatta, hogy azokat is mind a dereglyére rakják. Azokat azonban nem
vitték a hajóra, a hogy a profánus emberek hitték; hanem szintén oda
rejték el a föld alatti pinczeboltba, a mit alattomban ástak, de a minek
semmi jele nem maradt, a mint a munka be volt végezve; mert a tárna
czölöpzetét, a mi a föld alatti bejárathoz vezetett, lőporral
felvetették s arra az alagút kezdetét menten betöltötte a Béga-áradat
vastag kavicstorlattal, a pinczebolt maga pedig ki tudja hol van?

A hajó azután, a mint a munka be volt végezve, visszatért, most már
vízmentében lefelé ereszkedve. Közel a temesvári sánczokhoz – tévedésből
– (bizonyosan aludtak a négerek valamennyien a hajóban) a komparadzsik
egy öreg ágyúval a fenekébe találtak lőni: az ott rögtön elsülyedt; egy
fekete lélek sem menekült meg róla. És ezzel szépen el lett takarva
Mehemed pasa kincseinek titka: csak a két barátságos úr maga tudott még
felőle valamit.

Jó volt sietni. Mert Eugén herczeg hamarább itt termett heted napnál a
győzelmes ármádiával, s a mint Temesvárt megszállotta, rögtön észrevevé,
hogy mi okozza itt – nagy aszály idején – ezt az özönvizet! Buvárai víz
alatti petárdákkal felvettették az eltorlaszoló hajókat a Béga medrében
s azzal az árvíz lefolyott; Botsinka is szárazon maradt ismét.

De azért Gáspár úrnak még nem kellett tovább futni, mert hatalmas,
nagyszámú török tábor jött át Oláhországból Temesvár felszabadítására s
az épen ott az ő birtokában ütött tanyát; ott volt mit enni. Csendereli
Amhát pasa, a vezér maga ott pihent meg a botsinkai kastélyban. Gáspár
úr váltig is biztatá, hogy üssön már a császáriakra; de az éles eszű
pasa azt felelte rá:

– Édes fiam, ha rájuk ütök, akkor vagy én verem meg őket, vagy ők vernek
meg engem.

A közben éjjel-nappal ide hallatszott az öreg ágyúk bömbölése, a mikkel
Savoyai Eugén Temesvár bástyáit törette. Amhát pasa csak arra vár, hogy
a Dunántúlról megérkezzék Ali Kurd a maga seregével s akkor három tűz
közé fogják a római császári sereget. – Csakhogy Ali Kurd pasával az az
emberi dolog történt, hogy Pálffy János nádor, a péterváradi nagy diadal
oroszlánja, útját állta s úgy elverte, hogy az esze nélkül szaladt
vissza a Dunán túlra.

A jó Mehemed pasa védte ugyan magát Temesvár falai között emberül! a
rohamnál maga is szembe szállt vén ember létére a még vénebb Eugénnal, s
a császári vezér sebet kapott a tusában; hanem azért győzött: a
külvárost rohammal vette be. – Ekkor aztán a belvárosba szorult Mehemed
pasa feladta a várat. – A győztes vezér a hős ellenfélnek a legnemesebb
nagylelküséggel nyitott utat, szabad elköltözést engedve neki egész
seregével s minden podgyászával: még ezer szekeret is rendelt alája, a
mik a Dunáig elszállítsák, s ötszáz jó magyar huszárt adott melléje
kiséretül, a kik megvédelmezzék azt a harmincz szekeret, a mik Mehemed
pasa pénzes hordóit szállítják, a ráczok megtámadása ellen.

Az alibunári mocsár mellett aztán egy éjjel maguk a pasa szarácsijai vak
lármát támasztottak, hogy itt a «ráczok!» s míg a kisérő lovasság azokat
keresni száguldozott, az alatt ők maguk felverték a hordókat,
tarisznyára rakták a sok pénzt s az éjszaka sötétjében elszeleltek a
világba. Akkor káromkodhattak aztán, mikor napvilágnál meglátták, hogy a
felprédált pénz csupa merő lengyel garas, rézasper és libertás volt. Az
ezüstöt jó helyre tette el Mehemed pasa. Tudta ő azt előre, hogy az is
így járt volna, ha magával viszi. Ismerte a maga népét.

– No fiam! monda Amhát pasa Gáspár úrnak Temesvár elestének hirére, most
már mi elkezdhetjük a futást; de hogy hol végezhetjük el? azt csak Allah
tudja!

Azzal Botsinkay Gáspár szekérre rakta a feleségét, meg a kis gyermekét;
maga annyi arany pénzt zacskóba tömött, a mennyit egy ló lovasán kívül
elbir, s Amhát seregével együtt kiment Oláhországba. Vele futott minden
cselédje; a kastély ott maradt üresen: a lábas jószágot is elhajtották.

S még csak a szeme sem lett nedves, mikor ezt a maga alkotta
paradicsomot elhagyá: – azzal biztatta magát, hogy majd nagy hamar
vissza fog ő megint kerülni. – Hatalmas úr a szultán! Boldogok, a kik az
ő palástjának árnyékába menekülnek!



AZ ELBOSZORKÁNYOZOTT ÖRÖKSÉG.

De bizony Botsinkay Gáspár soha sem látta meg többet a szép bánsági
fekete földet; oda került maga is a nikodémiai veres homokba a vezére
mellé, a nagydicsőségű Rákóczy Ferencz mellé. – Viszontagságos élete
volt, a török földre menekülése után. A nagy pártfogóját, Mehemed pasát
az Atmeidán piaczon lefejezték, a miért Temesvárt feladta. Elébb azonban
kivallatták vele, hogy a kincseinek a hollétéről a magyar menekült főúr
Botsinkay Gáspár tud legtöbbet. Ettől fogva Botsinkay Gáspárt hol
tömlöczbe csukták, hol meg lovas hadcsapat élére állíták; mindenképen
megbecsülték; szem elől el nem bocsáták: csakhogy vezesse rá a törököket
az elrejtett kincsekre. (Egy millió tallér még a fényes kapu előtt is
számot vet.) Egyszer-egyszer közel is volt már hozzá, hogy a vezetésére
bizott török haddal és a magyar menekültekkel betörjön a Bánságba s
magának Botsinkát, a szultánnak a Bánságot, Rákóczynak Magyarországot
visszaszerezni segítsen; hanem aztán csak vizzé vált minden terv: a
törököket megverték, a magyar vezérek elhaltak; utoljára Rákóczynak a
fiai is meghaltak, az egész magyar szabadságharcz ad acta lett téve:
Botsinkay Gáspár is odafeküdt a többi magyarok mellé az iz-nikmidi
homokba.

A felesége meg a fia ez alatt élhették a világot, a hogy nekik tetszett.
Soha attól az órától fogva, a mint Orsovánál egymástól elválasztották
őket, nem kerültek egymás közelébe. Botsinkay Gáspárt elvitték
Stambulba: a felesége meg a porontyával elmaradt Viddinben. A magával
hozott pénzt Gáspár úr természetesen nem osztá meg az asszonynyal;
kellett az neki a pasák megvesztegetésére; a magára hagyott nő aztán egy
ideig éldegélt az eladott kösöntyüiből, fülönfüggőiből; mikor minden
fonál szakadt, akkor eljárt a kávéházakba énekelni, koboz mellett; az is
csinos kereset volt. Később pártul fogta egy arab utczai művész, a ki
szemfényvesztő és birkozó mutatványokkal mulattatá a közönséget; ennek a
társaságában bejárta Bulgáriát, Ruméliát. A kis fiú nőni kezdett: azt a
jongleur pártul fogta, a maga mesterségére kitanította, békát, majmot
játszani, a tenyerein sétálni, s a lába ujjával a fülét megvakarni,
tüzes parazsakat és éles késeket elnyelni, s más efféle hasznos
dolgokra. A jongleur aztán egyszer nyakát törte: a czég feloszlott.
Gáspár úrnak a felesége (vagy talán már özvegye? nem tudni!) ekkor maga
vándorló kávémérést nyitott; a kis Jónás urfi igen ügyes volt a bég
uraknak a pipáik meggyujtásában s mindenféle szolgálattételekben. Megint
csak megéltek tisztességesen.

A jó asszony a mellett éjszakánként, mikor magára maradt a kis fiával,
nem hagyta azt addig elaludni, míg újra meg újra elő nem vétette vele
azt az elrongyolt ábéczét, a miből a keresztyén betüket olvasni
megtanulhatá; még irásra is oktatta. Egynéhány imádságra is rászoktatá.
Aztán mikor néha nagyot dudolt a szél, a deszkabódé hasadékain
keresztül, a minek kávéház volt a neve, akkor elmondá az anya a fiának,
hogy ki volt az ő apja? Milyen hatalmas úr volt távol Magyarországon:
mennyi gazdagsága volt.

Leirta előtte a palotát, a miben laktak, olyan híven, hogy szinte maga
előtt láthatta azt a fiúcska, a czímeres kapu görnyedő kőherkuleseivel,
a szökőkút vízokádó delfinjeivel, a furcsa kis meztelen gyermekalakok a
kerítés oszlopain; s minden ajtóra kifaragott czímerek (egy medve, mely
bárányt visz az ölében.) – Azután elmondta neki azt is nagy suttogva,
hogy micsoda drága kincsekkel volt tele ez a kastély! milyen bokályok,
serlegek, tálak voltak kirakva közbámulatra, vert ezüstből, aranyból;
hát még a sok kincses vasláda a kinyithatatlan lakatokkal! Hogy ezeket
egy napon az apja mind elrejtette valahová; de még a feleségének sem
mondta meg, hová? ott vannak azok még most is. Csak imádkozzék Jónáska
szépen az Istenhez: még valaha rátalál ezekre a kincsekre.

Hanem hát addig is élni kellett; még pedig a semmiből, a mi igen szép
dominium, kivált Törökországban. A hogy Jónás urfi növekedett, az anyja
úgy vénült: a georgiai fajta nő harminczöt éves korában már egész vén
asszony. Már akkor csak kártyavetésre, jövendőmondásra volt alkalmas.
Utoljára meg is háborodott (nem volt csoda), tollszárakból tűzködött a
fejére koronát s magyar palatinusnénak nevezte magát: az a név rajta is
száradt. Akkor Sztambulban ténferegtek. Jónás tolmácsul szolgált az
idegeneknek: azzal keresett egynéhány piasztert. Azt is hazahordta az
őrült anyjának. – Egyszer aztán annak is vége lett: az anya meghalt;
Jónás örökölte utána az elhasznált, körülkopott jövendőmondó kártyákat –
és talán az azokkal együtt járó mindenféle bolondságot.

… De bizony még mást is örökölt!

Ekkor halt meg az apja Rodostóban. Maradt még ezer darab aranya a
hazulról hozott pénzéből. Ezt rábízta egy török effendire, kivel jó
barátságban élt, hogy kerestesse föl valahol az ő elzüllötten élő
feleségét, vagy a fiát s adassa kezébe.

S csoda történt Törökországban!

Az örökségül hagyott ezer aranyból annyi kézen-közön keresztül mégis
eljutott Botsinkay Jónásig száz arany!

Hiszen ez is kincs volt annak.

De még ez sem elég. Ha egyszer a szerencse neki indul, az aztán nem tart
pihenést. Épen úgy, mint a szerencsétlenség.

Magyarország kibékítése be volt fejezve: a Bánátot minden időkre
visszafoglalta a – császár. Ott most német kormányzó volt. Derék,
jóravaló ember. Franczia a neve, német a nyelve, pápista a hite; de
azért egészen derék ember. Annak köszönheti a Bánság, hogy újra
Kanahánná kezdett visszaváltozni; s igazán méltán adja a nevére a
Bánságnak minden sziklája és rónája ezt a visszhangot «Merci».

Az elzüllött száműzötteknek közkegyelmet hirdettek; az elkobzott
birtokokat az örököseiknek visszaadták; a puszta falvak népeit
visszatelepítették. – Botsinkay Jónás egy szép napon arra virradt, hogy
ő a temesi Bánságban egy tizenhatezer holdas birtoknak, meg egy
kastélynak az ura, a mibe csak bele kell neki ülni.

Csak azt sajnálta már most, hogy az anyját nem viheti magával. Látná meg
még egyszer azt a sokszor emlegetett ősi kastélyt, a miről annyiszor
kivetette a kártyán, hogy valaha vigad ő még abban. – Legalább az
örökségül maradt jövendőmondó kártyát elvitte magával. – Abból merítette
a bölcsességét az egész uton, a mi meglehetős hosszú volt Sztambultól
Orsováig vitorlás hajón.

Ott azután a hazai partra lépve, vett magának lovat s lóháton utazott
fel Temesmegyébe azon a szép csinált országúton, a mit már a német
kormányzó készíttetett.

Temesvárott mindjárt bejelenté magát a kormányzónál. Ott aláirta a
reversalist, hogy a császárnak híve fog lenni, semmiféle «ligá»-ba,
összeesküvésbe nem keveredik, a parancsolatoknak se nem opponál, se nem
resistál, és a lustratiókon lóháton megjelen.

Azzal melléje rendeltek egy katonai komissariust, meg egy indzsellért,
hogy a statutiót végezzék el vele: helyezzék vissza a birtokába s
mutassák meg neki, hogy meddig az övé? Tanukat majd kapnak a saját
falujában: Botsinka a lakott községek kategoriájába van feljegyezve
százhúsz portával.

Az urak kocsin mentek, a míg mehettek; a hol nagy vízre akadtak, ott
dereglyét fogadtak, abba a hátas lovaikat is felvették s aztán eveztek
torony irányában.

Az a fényesen ragyogó torony amoda, Botsinka!

Ez nagyon tetszett Jónásnak. Derék torony.

Hanem az épen nem tetszett neki, hogy folyvást vízen járnak. Néhol a
csáklya vége eléri a feneket, néhol nem, a vizi tök meg a sulyom épen
javában virágzik.

– Hát hol kezdődik már tulajdonképen az én birtokom?

– Biz uram folyvást azon járunk; felelt neki az indzsellér. S aztán
megmutogatta neki, hogy a hol ott a nagy messzeségben a hosszú sor
száraz jegenye látszik: az a birtokának a határa észak felől; délfelől
pedig az a még hosszabb zöld vonal: az a nádas, az is mind az övé. – A
jegenyefák ki vannak száradva, mert folyvást vízben állnak derékig.

– De hát az én birtokom mind a tenger fenekén van?

– De lesz itt majd száraz föld is.

Csakhogy az meg úgy be van lepve bozóttal, hogy alig lehet keresztül
törtetni rajta; tüskés borz, tekenős béka ugrált fel a csörtető lovak
előtt minden lépten-nyomon, egy-egy partos helyen meg a vizi kutyák
építettek egész troglodith várost, utczasor lyukakkal: az mind onnan
nézte az ablakból a földesur bevonulását. A hol pedig valaha szántottak,
ez meg olyan göröngyös volt, mintha ördögszántás volna kőszikla talajon:
majd kitört benne a ló lába.

De hát miből él ennek a falunak a népe, ha se nem szánt, se nem vet?

Majd meglátja azt Jónás urfi!

A mint bevergődtek nagy istenkisértéssel a faluba, ott minden háznak az
ajtaját, ablakát befalazva találták; hiába kiabáltak, még pisztolylyal
is lövöldöztek; nemhogy emberhang, de kutyaugatás sem fogadta őket.

Ezzel a birtokkal, meg a faluval az történt, hogy a földesura
számkivetése alatt a felső szomszédja lerontotta a botsinkai felső
töltéseket, a mik a Béga áradását ő rá szorították fel, az alsó
szomszédja pedig meghagyta szépen az őt védő első sánczot s így az egész
Béga árja ott rekedt évről-évre a hajdani paradicsomban. A falu népe
azután, a kinek senki sem volt a pártfogója, beleunt az örökös árvízbe s
ott hagyván a házait, odább települt a szigetekre s ott élt –
halászatból.

Ez pedig nagy baj volt Jónásnak, mert két helybeli tanúra a törvény
értelmében okvetlenül szükség van a birtokátadásnál.

De hiszen itt van a parochia. Ez megmaradt épen s a hogy az ablakon
kitett virágcserepek bizonyítják, abban laknak.

Botsinkay Jónás odament és bezörgetett az ajtón. Senki sem jött azt
kinyitni, csak két mérges kuvasz csaholása felelt a zörgetésre. Vajjon
hol lehetnek? Élni kell itt valakinek, mert a konyha-ablakon át
meglátni, hogy a tűzhelyen ég a tűz, s a fazékból kilátszó disznóláb
mutatja, hogy ottan sonka fő.

Szerencsére a harang megszólalt a toronyban, a szép nagy tizenhat mázsás
harang, a mit az öreg földesúr öntetett. Bizonyosan ott van a pap meg a
többi népség.

Az úrfi odament a templomhoz: az ajtót nyitva találta; belépett, a
czinteremben lehúzta csizmáit, de a kalapját fentartotta a fején, úgy
ment be az egyházba: így tanulta ő azt Nikodémiában.

Az egész templomban nem volt több ember, mint egy jámbor hajadon, meg
egy piros ruhás kis fiú. – Hanem a torony lépcsőin épen ekkor szállt le
egy köpczös, piros orczájú férfiú.

– Héj harangozó, hol van a pap?

– Én vagyok a pap.

– Hát a harangozó?

– Az is én vagyok. Maga harangoz a pap! Hát te kinek a bolondja vagy?

– A magamé, meg a tied. Én vagyok a földesúr, Botsinkay Jónás.

– Aha! Most jösz Törökországból úgy-e? azt gondolod, török mecsetben
vagy, hogy mezitláb jösz be s a tökfedő a fejeden?

– Hát nem úgy kell?

– Oh, te pogány. Hát nem ismered a religiót?

– Micsodát? Soha se ettem belőle.

– Fordítsd meg most mindjárt a dolgot: azzal a süveggel, meg azzal a
saruval.

– Micsoda? A sarut tegyem a fejemre?

Magyarázat helyett úgy csapta pofon a pap, hogy lerepült a süveg a
fejéről: ezt már megértette.

– Majd adok én te neked a szent dolgokkal mókázni.

Jónás úrfi kezet csókolt a pofoncsapásért: azt megtanulta
Törökországban.

– Hát már most mért jössz?

– Azt jövök alázatosan kérni, hogy jelennél meg az urak előtt, a kik át
akarják a birtokot nekem adni, a mi az apámé volt s te is bizonyítanád,
hogy én vagyok én.

– Hát az mindjárt meglesz, csak elébb megtartom a misét.

– Ugyan kinek tartanád? Hiszen senki sincs a templomban.

– Az nem a te gondod. – Külömben is ráérek, a míg te a másik tanut
felhajhászod a faluban.

– Hát az a tisztességes hajadon nem lehetne a másik tanú?

– Nem. Mert a testvérhugom s a törvény nem enged két testvért egy
dologban tanuskodni.

– Majd megkérdem az uraktól.

– Sohse kérdezd! mert azonfelül meg süketnéma is.

– Ha akkor hol vegyek én másik tanut?

– Eredj a falu végére, ott van a Czafrinka czigányasszonynak a háza; azt
megtalálod: jó lesz a neked tanunak.

Ez nem jól kezdődik, gondolá magában az úrfi; egy pap meg egy vén
asszony, mint első találkozók, visszament az urakhoz s elmondta nekik
tapasztalatait; kérte, hogy küldjenek egy hajdut a czigányasszonyért.

Azoknak pedig mindegy volt; csak lerázhassák a nyakukról az exmissiót. A
míg a két tanú megérkezik, ahhoz láttak, hogy kinyitassák a kastélyt a
statuálandó új földesúr előtt. – Nem kellett ahhoz kulcs, hanem
harapófogó, mert valamennyi ajtóról hiányzott a zár; a helyett be voltak
erősen szegezve.

Nem volt pedig mit őrizni rajta. Az egymás után következő nagy kongó
termekben nem volt semmi ellopni való. Egy darab butor sem volt itt
sehol; a kandallókban megmaradt fadarabok tanusíták, hogy azokat
felfütötte valaki. Egy darabig a császári katonák laktanyája volt itt,
azután a mindenünnen üldözött kóbor szegénylegények menedéke lett:
azután meglakták a kincskeresők, a «vargyialis»-ok, a kik a régi
okiratok nyomán kutatnak elhagyott várakban elrejtett kincseket, ezek
minden pallót felszakgattak; a szép márványkő táblákat halomra hányták,
a falak freskófestményeibe belekóstolgattak a kalapácscsal: minden
kályhát összetörtek, minden rejteket fölfeszegettek; most aztán át van
engedve az egész kastély a patkányoknak. Szép dolog lesz ebben lakni.

Ez alatt megérkezett az egyik tanú: a czigányasszony.

Tarkabarka lompos haczukába öltözött némber volt. Fekete ránczos pofájú,
fehér fogú, boglyas hajú, minők a czigányasszonyok, ha megvénülnek.

Jónás úrfi nagyon szerette a czigányasszonyokat: köztük nőtt fel;
azoktól tanulta, a mit tudott; a saját édes anyja is nagyon hasonlított
már hozzájuk, vége felé.

Czafrinka kacskaringós czigány-áldással köszönté fel az ifjú urat, s
megsimogatva barátságosan az orczáját, azt mondá: «egészen olyan, mint
az édes apja volt legénykorában».

– Hát ismerted te az én apámat?

– Én ismertem csak igazán.

S elmondta, ideje lévén rá, a míg a másik tanu megérkezik, hogy milyen
derék legény volt a Jónás úrfi apja? Nagy, magas homloka, sűrű
gesztenyeszin haja elől két ágra befonva, hatalmas bajusza, sötétkék
szemei; mikor elkiáltotta magát, olyan hangja volt, hogy mértföldnyire
meghallották, s milyen ereje volt! elfogta az eleven szarvast a két
hátulsó lábánál fogva.

– Igaz! igaz! mondá Jónás úrfi, ragyogóra váló arczczal. Az anyám is
(szegény!) ezeket beszélte róla!

Ő bizony nem emlékezett az apjára másként, csak a mások elbeszélése
után.

Ezalatt aztán csak vége lett a misének is: a plébános megjöhetett a
kastélyba. Ugyan vártak rá a hivatalban járó urak.

«Ecclesia præcedit!» mondá a tisztelendő úr. – Elébb be kellett zárni a
templomajtót. Mert a sekrestyés gyerek nem éri el a kulcslyukat.

No hát hozzá lehetett fogni a statutióhoz. Hol a diploma? Utczu lelke!
Azt elhurczolta már egy patkány a rajta megérzett pecsét ostyájáért. –
Szerencsére még nem ehette meg, csak a kétfejű sasnak az egyik szárnyát.
Fel lehetett olvasni.

«Nos Maria Theresia, divina favente clementia Rex Hungariæ,
Hyerosolimae» etc. etc.

Jónás levett kalpaggal hallgatta (tartva a pofonütéstől). Azt gondolta,
ez is valami szent czeremónia.

Azután odaédesgették a kerítésre felkapaszkodott kis sekrestyés fiút.
Azt lehúzták a gyepre s tizenkettőt csaptak reá vesszővel, hogy
ráemlékezzék a statutióra vén ember korában. Ezzel authentizálva volt az
újra beiktatás.

De most aztán az volt a nagy kérdés, hogy a fődologgal, a mi az ilyen
statutiót megkoronázza, hogy lesz, mi lesz? – Ki traktál?

Az látni való volt, hogy az úrfi ezt a legjobb akarat mellett sem teheti
meg.

Nem marad más jóltevő, mint a pap.

Annak pedig egyszerre ötszegletüvé vált a képe erre a szóra. Az egyik úr
azt mondta neki: «Sacerdos debet esse homo hospitalis». (A papnak
vendégszerető embernek kell lenni.)

– Hiszen az volnék én, csak lenne miből. De szegény az ekklézsia: egyéb
beneficiumom nincs, mint a mit a fundatióból kapok. Se szoba, se párbér.
Még halott sincs már. Mikor húsevő nap volna, akkor is bőjtölök. Ma is
csak igen vékony collatióval szolgálhatok. Epiphanias van.

– De szent atyám; monda az úrfi, én az imént, mikor benéztem az ablakon,
egy nagy sonkát láttam párologni a tűzhelyen a fazékban.

– Az ördög incselkedése volt az fiam. Varázslat, káprázat! Máskor vess
magadra keresztet, mikor nagy bőjt kántorszerdáján sonka képében jön
eléd a kisértet: meglátod, egyszerre békaczombbá változik.

Igaza is volt a reverendissimének. Az ebéd legmegfoghatóbb része nem
volt egyéb mint spenótban uszkáló békaczomb meg száraz hal; hozzá gonosz
nyúlós bor, a mit ollóval kellett elvágni, mikor az ember a poharat a
szájától letette. Igazi vendégszalasztó!

A jobb koszthoz szokott uraságok igyekeztek mentül hamarább elmenekülni
abból a szomorú tartományból, a hol még a pap is koplal; hanem az úrfi
mindenféle inséghez hozzá volt szokva: hát csak ott maradt. De nem is
igen volt neki hová menni.

Mikor egyedül maradt a pappal, azt a szót ejté ki:

– Már most csak azt szeretném tudni, hogy hol hálok én az éjjel!

– Hát imitt-amott, vagy a kastélyodban vagy másutt édes fiam, de én
nálam semmi esetre sem; mert azt látod, hogy én nekem nincs több egy
ágyamnál; az pedig magamnak kell. Lakható szobám nincs több kettőnél, az
egyik az enyém, a másik a hugomé: nincs miben válogatni.

Jónás úrfi bátorkodott annyit megjegyezni, hogy «bizony pedig az én apám
fundálta ezt az egész parochiát».

– Azt gondolod, hogy ingyen tette? A te apád olyan vétektarisznya volt,
hogy nem győzök elég misét szolgáltatni a lelkéért, hogy a pokol kinjait
enyhítsem ránézve.

– Még ezeken az ezüst kanalakon is az ő czímere van.

– Ezeket meg akkor adta, mikor téged kereszteltelek. Ha az a kis
keresztvíz rajtad nem volna, egészen pogány volnál.

– No hát selim alejkum, páterkám, megyek a vén czigány asszonyhoz, az
majd talán ád szállást.

– Azt bizony jól teszed. Volt már neked annál rosszabb tanyád is.
Servus!

– Csak elébb pipára gyújtok: hol a dohány?

– Odabenn áll az ágyas házamban, a döbözben.

Jónás kihúzta a pipáját öve mellől, a hova az szárastól be volt dugva.
Biz az régen lehetett már kéményseprő által gondozva. Jó társasághoz
szokott ember ezen úgy szokott segíteni, hogy felhajtja az ágyterítőt s
az ágynak a zsupszalmájából hihúz egy szálat, olyat, a melyiken még a
kalász is rajta van s azt keresztül húzza a megrekedt pipaszáron. Jónás
úrfi is ezt a szokást követte s azután megtöltve a pipáját a
cserépdöbözből s kicsiholva az ürömtaplóból: egy-két szippantás után
kezet csókolt a tiszteletesnek, a konyhában egyet csipett a süketnéma
kisasszonynak a kövér karján, a mi azt rögtön beszélővé tette, s azzal
odább ment pipázva.

Csak mikor már odakinn volt, vette észre a papnak a húga, hogy két ezüst
kanál hiányzik.

Azt senki sem sikkaszthatta el más, mint Jónás úrfi. Az odakinn
Törökországban szemfényvesztő bandával tekergett együtt, bizonyosan ő
félkézkalmárkodta el. Kitelik tőle – az éhenkórásztól! – De hátha csak
tréfából tette. Nem kell lármát csapni a dologból. Hisz az ő czímere van
rajta.



A CZIGÁNYASSZONY HÁZA.

Könnyű volt arra rátalálni; az utolsó ház a falu végén, az egyetlen ház,
a melyiknek a kéménye füstöl: az a Czafrinka háza.

De mi keresete van egy czigányasszonynak egy olyan falu végén, a melyet
ott hagyott az egész lakosság?

Hja, a Czafrinka nevezetes egy személy volt. Főkapitányi rangot viselt.
Tudniillik boszorkányok főkapitánya volt. A boszorkánypörökben mind őt
emlegetik a kínpadra vont alsóbbrendű maleficák, mint nagymesterüket.
Hogy őt magát mégis soha semmi baj nem érte: el nem fogták, vizbe nem
fojtották, ismét csak annak a bizonysága, hogy «nem hagyja el az ördög a
magáét!»

Régi düledező ház volt az ott: a fala zöld a nyiroktól, a teteje a
mohától, kerítése nincsen, hanem a helyett van körülötte embermagas
csalán; az alacsony ajtón lefelé kell bele lépni, mikor az ember be akar
rajta bukni.

A tűzhelyen nagy láng lobogott, a fölött forgatott a czigányasszony egy
rostát: abba egy marok törökbuzát dobott, s az elkezdett pattogni, míg
az egész rosta megtelt vele. – Épen akkor toppant be hozzá az úrfi.

– Vártalak ám vacsorára! kiáltá Czafrinka vigyorgó pofával az érkező
vendégre.

– Hát hogy tudtad, hogy idejövök, éhes leszek?

– Megmondta azt nekem a kártya.

Hanem a vacsorára szomorú kilátás lehetett. A tűz meg lett volna rakva
iglicze tövisből; – hanem mellette nem volt semmi fazék, csak egy nagy
fekete macska ült ott, dorombolva.

– De hát mi lesz itten vacsorára?

– Majd meglátod mindjárt. Héj Szaffi, kelj fel mindjárt, ne szundikálj!

Erre a szóra a nagy fekete macska felkelt s nagy kurrogva, hizelkedve
oda ment a Czafrinkához, hozzá törülve a hátát.

– Eredj a devlába; kiált rá a Czafrinka, ráhúzva a tenyerével, mire a
nagy fekete macska leugrott a tűzhelyről s befutott a kályhalyukba, s
onnan aztán, a mint a Czafrinka azt kiáltá: «no még sem vagy itt?»
előbujt, borzas czigányleány képében.

Jónás úrfi meg sem ütődött ezen; az anyjától gyakran hallotta, hogy a
boszorkányok el tudják változtatni a leánykáikat macskává, és ismét
vissza leánynyá.

A leány arcza kormos volt, a szeme álmos volt, a haja buglyos volt, a
ruhája rongyos volt. Morgott, nyafogott, mint a nyűgös gyermek, a kit
álmából felzavarnak s az ökleivel dörzsölte a szemeit.

– Bemégy mindjárt a szobába! Felöltözöl, megterítesz; világot gyújtasz!
Megérkezett a királyfi. Nem látod?

A leány beczammogott a szobába, duzzogva, morogva, s az arczát félénken
takargatva a jövevény előtt.

Czafrinka tovább forgatta a rostát, s egymásra öntötte ki belőle egy
vékába a pattogatott kukoriczát. Jónás úrfi ott állt és nézte, gondolva
magában: «ez ugyan sovány vacsora lesz a böjtös ebédhez!»

Mikor megtelt a véka tetézve, azt mondá a czigányasszony: «No kis
pirincz, készen vagyunk. Tessék elébbre kerülni».

Azzal kinyitá Jónás úrfi előtt a szobaajtót.

A czigányasszony szobájában gyönge világosság volt; de azt nem gerjeszté
semmiféle szövétnek; hanem a gerendáról csüggött alá egy emberkoponya,
annak a szájából és szemeiből jött elő a világosság.

Nem kevésbé félelmetes volt az egész szobának a felszerelése köröskörül.
A szögletet elfoglaló banyakemencze tetején egy kitömött bagoly
gubbasztott, amott a hordó tetején egy gődény csontváza, a falon az
ércztükör, a mibe, a ki belenéz, az ördögöt látja meg a háta mögött; egy
kötélre vetve csügg alá a pirossárga csíkos palást, a mi a ráülőt egy
percz alatt tíz mértföldre elviszi, a szögletben a gonoszhírű «kurugja»,
a mi ha akarom ló, ha akarom sárkány; keresztül téve rajta a fakard, a
mivel az ördögök ellen hadakoznak az ördögnék; egy hordó, a melyiknek
nincs feneke: rajta a csigákkal kirakott kantár, ahhoz támasztva egy
tizküllőjü kerék; a polczon dob, nádsíp, vaskondér, czifra tégelyekkel;
azokban mind varázskenőcsök állnak: mindenféle száraz füvek, egész pamat
számra, a mik alul egy teknősbéka pislog elő; aztán egy fekete selyem
zászló nyelével egy kivájt tökbe dugva; ismeretlen állatok bőrei,
szétfeszítve; óriási csontok; a hogy ezt mind előbb látta már Jónás úrfi
(nem ugyan ébren, de álmában, mikor az anyja tele beszélte neki vele a
fülét). Az sem lepte meg, hogy a szoba közepén szép nagy selyem
terítővel betakart asztal állt, és azon czintányérok, kancsók és
poharak, a mik úgy ragyogtak, mintha ezüstből volnának. Mind nem ért rá
ő ezekre vesztegetni az álmélkodását; mert ha még annyi szeme lett volna
is, mint a torontál póknak, mind rajta veszett volna azon a tündér
alakon, a mivé az iménti buglyos, kormos kis szörnyeteg átváltozott. Ezt
is értik a boszorkányok.

A tündéringgel deli lánykává alakítani át a rücskös purdéjukat. –
Micsoda termet volt! De még milyen szemek! Olyan a villámlásuk, mint
mikor a futó csillag szétpattan az égen. Mikor a szája mosolygásra
hasad, villogó fogaival, olyan az, mintha a rózsás mennyország nyilna
meg, s ezen a nyiláson nézne ki két sor nevető ördög: a fehér fajtából.

A míg a szobában volt a leány, addig nem is látott mást az úrfi, csak
őtet. Csak azután nézegetett széjjel, mikor őt kiküldte az anyja.

– No Szaffi! ugorj! hord fel a vacsorát!

Hord fel! ugyan miket?

De alig akart annak vége szakadni. Volt ott sült malacz, pogácsa, lépes
méz dióval, ostyepka, marczafánk, – s hozzá pompás ménesi bor, a milyent
csak a fejedelmek isznak, egész csobolyóval.

Boszorkányság mindez! Nem megy ez másként mint ördög hirével! Aggódék
magában Jónás úrfi; de Szaffi olyan szépen kinálta, hogy nem állhatott
ellent, próbát tett a borral, felemelte a poharát, s ráköszönté ezzel a
szóval: «áldja meg az Isten, a ki adta!»

(Jól tudá, hogy az Isten nevének említésére a boszorkányok egyszerre
varasbékává, az ételek fürészporrá válnak, s aztán nagy megnyugtatására
szolgált, hogy minden úgy maradt, a hogy volt. Talán mégsem azok hát?)

– De pompás lakomát csaptál, jó Czafrinka, mondá, mikor végre megtörlé a
száját a damask kendővel.

– Vártalak, pirinczecském. Tudtam, hogy ma megjösz. Aztán a
czigányasszony megkap mindent a mit kiván. Ne félj tőle; csak nyulj
hozzá! se nem loptam, se nem varázsoltam; helyembe hordják ezt. A
bolondok, a kik egy kis észt kérnek tőlem kölcsön. A királynak a
jobbágyai az okosak; az enyéim a bolondok. Több népem van, mint a
királynak. Több hatalmam van, mint a püspöknek.

– Jövendőt is tudsz mondani?

– Az a tudományom.

– No hát vesd ki az én jövendőmet. Nesze; neked adom az anyámnak a
kártyáit: az nagyon is értett hozzá.

– Tudom én azt, édes pirinczecském. Jól ismerem az anyádat. Ő volt
közöttünk a «barjaktár».[1] De nagyon nagy örömöt hoztál hozzám, mikor
az ő kártyáit elhoztad. Mert azok a hétszer igaz kártyák. – Takarítsd el
az asztalt Szaffi! – A legelső szerencsét te neked hadd vessem ki az
anyád kártyáival.

Czafrinka minden kártyalapot egyenkint megcsókolt, a mikor kirakta; s
mikor végig nézett rajtuk, összecsapta a kezeit.

– No neked ugyan csoda szerencse áll, pirinczecském! – Nem sokára meg
fogsz házasodni. A mit a feleséged a menyekző éjszakáján álmodni fog,
azt mondasd el magadnak: mert az az álom beteljesül, s akkor te olyan
gazdag ember fogsz lenni, a milyen az apád volt; még annál kétszerte
gazdagabb. Hires, nevezetes nagy úr lesz belőled.

No már ennél jobb szerencsét nem is kivánhatott magának Jónás úrfi. Hisz
az anyja is mindig mondta neki a kártyából, hogy gazdag fog ő még lenni,
csak haza kerüljön; de ilyen jól még sem tudta kirakni; – «a mit a kis
feleség első éjjel álmodni fog!» – De hát hol van az a kis feleség?

– No de már most ideje lesz a lepihenésnek; mondá Czafrinka. Késő az idő
már. A kastélyodba ne menj mára. Ott nem találsz egyebet patkánynál, még
csak szalma sincsen, a mire lefeküdjél. Maradj itten nálam, én jó ágyat
vetek: itten alszol a leányom mellett.

Jónás úrfinak valami lőtt a szivébe erre a szóra. Talán nem is egészen
ijedtség; – de mégis olyenforma. Azt gondolta: «ej ha! ez a
czigányasszony most mindjárt hozzám is akarja adni forrójában a leányát
feleségül!» Mert ahhoz még nagyon ártatlan lélek volt, hogy valami másra
gondolhatott volna.

A varázslónő pedig úgy olvasott az arczáról, mintha rúna könyv volna.
Elnevette magát.

– No csak sirva ne fakadj ijedtedben, pirinczecském, nem úgy lesz az, a
hogy te gondolod; a Szaffi alszik a banyakemenczében belől, te pedig
alszol a banyakemencze felett kivül: egymás mellett; de közbül a
kályhafal. Mert látod ez az egész ház olyan nedves, nyirkos: hogy az
egyetlen száraz hely benne a boglyakemencze, a mit befűtünk mindennap.
Te alszol fent, Szaffi alant: csak a fejedet a sut felé fordítsd, mert
ha két ember egymás mellett, fal közöttük, ellenkező feje alját csinál,
egyik sem tud egész éjjel aludni.

Ezzel az eléje térdeplő leányát megimádkoztatta; elmondatta vele a
miatyánkot, még pedig nem visszafelé: a végmondást sem hagyatta ki
belőle; «szabadíts meg a gonosztól», a miből Jónás úrfi azt a
megnyugtató tudatot szerezhette, hogy ez a leány még nem boszorkány. Sőt
maga az anya kötötte fel neki a nyakára a pászma veres selymet; a mi a
leányokat a rossz igézettől megőrzi.

Azalatt a fekete macska is bejött, láthatta Jónás, hogy ez és a Szaffi
csak egy név, de két különböző állat.

Azután ő is felfeküdt a kemencze padjára, a hol jó langyos meleg volt:
jobb, mint akármi tollas nyoszolyában s ott el is aludt csendesen.
Álmában úgy tetszett neki, mintha az a leány, a ki ott mellette fekszik,
közbe egy arasznyi fal, – valami bűbájos nótákat énekelne; a minek csupa
édesség a verse is, a nótája is. Mikor fölébredt, a verset elfelejtette,
hanem a nóta ott csengett akkor is a fülébe.



AZ ELADÓ LEÁNY.

Másnap korán hajnalban felkereste a lovát Jónás úrfi: ott legelt az
valahol a kastélykertben; nem látott az soha, se abrakot, se istállót;
őrizőre sem volt szüksége: nem messze tőle hevert egy agyonrúgott
farkas. Jónás úr megveregette a bozontos nyakát, szájába kapcsolta a
zablát, s megszorította a hevederét: aztán felült a hátára; a merre
száraz földet látott, elindult. Ut nem volt sehol.

Nekiindúlt feleséget keresni. Igy volt az a régi jó időkben. A leányokat
nem hordták össze bálba, hogy ott válogassanak belőlük a házasulandók;
hanem ezek vették nyakukba az országot, sorra járták a kastélyokat, nem
titkolták, hogy leánynézőben járnak; a hol megtörülték a széket
köténynyel, mielőtt leüléssel kinálták, ott sejthették, hogy szivesen
láttatnak; a hol kását főznek ebédre ott tudták, hogy ez a «kitoló kása»
s odább mentek. A felnőtt leánynak mindenütt «eladó leány volt a neve.»

  «Micsoda falú ez, beh fakó!
  Nincsen benne vendégfogadó;
  De van benne szép lány eladó!»

Jónás meglátott egy tornyot a távolban, arra felé tartott. Közbe esett
egy nádas, bátran neki vágott, belegázolt; – mikor már jó messze benn
volt, egyszerre csak puskaropogást hall. «Ki mer itt lövöldözni az én
uradalmamban?» Odarugtat. Hát egy egész nagy vadásztársaságot talál a
nádasban, mely tíz csónakban egész kedvvel lövöldözgeti a kacsákat. A
vezércsónakban egy czifra egyenruhás katonatiszt ül, a ki németül
kommandéroz. Jónás úrfi nem sokat tétovázott, hanem beleugrott a mély
vizbe a lovával, s odausztatott a vezércsónakhoz.

– Kassamadiner! Kicsoda az úr?

– Én báró Feuerstein generális vagyok; szolgálatjára, felelt a tiszt úr;
hát nekem kihez van szerencsém?

– Én pedig Hamzabassaviczi Botsinkay Jónás vagyok. Ki engedte meg az
uraknak, hogy itt az én «tilos»-omban vadászszanak?

«Hahhahha!» Az egész vadásztársaság kaczagott.

– Hát bizony nem tudtuk, hogy ez a mocsár «tilos» s igen szép kacsászat
esik benne. Felelt a tiszt úr.

– Ez pedig «tilalom», mert az én nemesi birtokomon van. Ide azzal a
puskával!

– Hogyan van?

– Úgy, hogy megzálogolom az urat. Ha nem adja szépen, mindjárt
felfordítom ezt a ladikot.

Nem volt tréfa; de mégis jó tréfa volt. A tiszt úr inkább nevetett, mint
boszankodott, a mikor a csónakja orrát emelgető lovagnak átnyújtá a szép
duplapuskáját.

(Az anyjától hallott hasonló esetet Jónás úrfi az apjáról, a mikor az a
szomszéd uraságot a tilos vadászatért minden kiséretestül elfogatta: azt
hitte, neki is úgy kell tenni.)

– De csak nem fog el bennünket csoportostul? kérdé a tábornok-vadász.

– Hajh! volna csak száz vendégágy kastélyomban, s száz hordó bor a
pinczémben mint az apámnak volt: két hétig nem ereszteném ki az urakat.

– Hisz ez derék egy ficzkó! mondta a tábornok a kisérőinek. Hát nemes
lovag úr, Botsinkay de Hamzabassavicza: legyünk jó szomszédok; én is itt
lakom; és most tisztelje meg az úr az én kastélyomat azzal, hogy legyen
vendégem.

– Azt megtehetem.

– No hát legyünk pertu! A puskám neked hagyom emlékül.

A vadásztársaság az ejtett prédával együtt kicsónakázott a mocsár
szélére, ott szekerekre rakodtak s négy lóval tovább szeleltek a gyepen;
Jónás úrfi lóháton vágtatott együtt velük. Azután következett egy határ
homokpuszta, ott csak lépést lehetett menni. E csendes baktatás alatt
ráért a két szomszéd az ismerkedésre. Jónás úrfi úgy ismerte meg
Feuerstein bárót, mint egy délczeg, daliás gavallért, ki még nem volt
negyven éves, s vitézsége által vitte ilyen magas rangra. Szép férfias
alakja mellett csupa szikrázó élcz volt a beszéde, a mi kétszeresen
kedvessé tette. Beszélt magyarul, törökül, ráczul; a mi közűl az egyik
Jónás urfinak valószinüleg az anyanyelve. A tábornok ellenben úgy
ismerte meg Jónás úrfit, mint a világ legegyűgyűbb teremtését, egy igazi
parlagi guvatot; a kinek még csak álma sincs a világi életről, a kivel
nagyon sok tréfát lehet majd csinálni.

Jónás úrfi mindjárt első ismeretségre kitálalta az egész szándékát, hogy
ő most feleséget keresni indúlt; mert ő neki egy czigányasszony
megjövendölte, hogy a mit a felesége álmodni fog a mennyekzői éjen, ez
neki nagy szerencsét hoz: erre pedig sürgetős szükség van. «Ugyan
kérlek, nincs te neked eladó leányod?»

Báró Feuerstein nagyot nevetett rá.

– Nincs, pajtásom. Mert csak tavaly házasodtam.

– Ühüm! Gondolá magában Jónás úrfi. Hát fiatal menyecske van a háznál?

Nem kérdezősködött felőle. Tudta, hogy a török nagyurak nem szeretik, ha
valaki a feleségeikről beszél. Magában elképzelte, hogy milyen szépnek
kell lenni annak a Kadinának, a kit egy ilyen bimbasi kiválasztott ezer
közül?

– Nálam nincs eladó leány! édes czimborám: de a szomszédban, a sugoviczi
kastélyban ott van egy neked való kisasszony: igazi gyöngyömadta szép
Diána!

– Szép-e?

– Mint egy tündér. Sugár, kevély termet, mint egy tevepárducz!

– Ah! És a szemei is olyan szépek mint a tevepárduczé?

– De százszorta szebbek. Fekete szemöldökei csaknem összeérnek!

– Hajh! De szeretném ha egészen összeérnének!

– Ajka olyan piros majd megcsattan!

– Meg is csattan az hát!

– Aztán az apja éktelenül gazdag: egyetlen leány.

– Micsoda az apja?

– Hát biz az öreg Loncsár nem valami előkelő nemes; – az előtt
disznókereskedő volt, most azonban már földesúr.

Jónás úrfi nagyon fintorgatta az orrát erre a felfedezésre. Mert azt az
ember könnyen elfeledi, hogy sajátmaga pojácza, kávésinas volt; hanem
azt, hogy az ősei hetediziglen fölfelé mind nemes urak voltak, azt soha
sem felejti el.

– No, majd meglássuk.

A vadásztársaság megérkezett a báró kastélyába, s arra valamennyien
tisztelkedni mentek a bárónéhoz. Jónás úrfi is lesimította a haját a két
megnyálazott tenyerével erre az alkalomra.

De majd sóbálványnyá vált ámulatában, a mikor a bárónét meglátta, a kit
csak tavaly vett házas társul az ő daliás szomszédja. Nem ilyennek
képzelte ő azt.

A delnő, a milyen kicsiny volt, olyan kövér volt. A két kezét a világért
össze nem tudta volna tenni elől; a feje is ép oly gömbölyű volt, minden
elképzelhető nyak nélkül; az orra és a szemei alig látszottak ki az
orczájából. Mikor ment, úgy tetszett, mintha gurulna.

– Hüh, barátom! mondá Jónás úrfi a házi gazdának. Iszonyú gazdag lehet
ez a te feleséged, ugy-e?

Ezen aztán, a kik hallották, mind nagyot nevettek. A rossz élcz eljutott
a házi asszony fülébe is; az is jót nevetett rajta; kivált miután a
férje megismertette vele az új szomszédot s azt is elmondá róla, hogy
házasodni jár, a szomszédban leányt keres.

A báróné aztán odaülteté maga mellé Jónás úrfit az ebéd alatt. Nagyon
szellemes hölgy volt. Olyanok voltak a szavai, mint a hegyes nyilak.
Beszélt a környezetéhez németül és francziául: csipős észrevételeket
téve a furcsa ficzkóra. Azt nem is sejtette, hogy ő mind ezt érti;
hiszen tolmács volt Sztambulban. Ő hozzá csak ráczul beszélt.

Egyszer aztán azt mondá a báróné Jónás úrfinak.

– Vigyázzon kegyelmed magára, mikor házasodni indúl. Ha gazdagot keres,
inkább egy ilyen guggonűlő chinai bálványt vegyen el, a milyen én
vagyok; hogysem egy délczeg karcsú tündért; mert a chinai bálványt nem
lopják el kelmedtől; de a bűbájos Diána bizony felrakja kelmednek a
homlokára azt a koronát, a mivel Acteont elvarázsolta.

Tudta is azt Jónás úrfi, hogy mi az az Acteon? Nem is értette ő, hogy
min kaczagnak most olyan nagyon? Nem is akart ő semmi gorombaságot
mondani erre: csak a philosophiáját fordítá kifelé.

– Deiszen, báróné asszonyom, volt az én nevelőapámnak, a ki yongleur
volt, egy látványbódéja: abban volt nekünk egy kövér asszonyunk, a ki
négyszerte kövérebb volt még excellentiádnál is. Alláhra mondom: még azt
is elszöktették tőlünk egy éjszaka.

Mai világban az ilyen gorombaságért az embert kikergetnék, de a régi
módi mellett ez megjárta tréfának: még sokkal inkább «felvágta az égót»
az olyan ember, a ki nem engedte magát lecsepülni, hanem visszatromfolt.

A magára maradó férfitársaság aztán együtt maradt tovább mulatni, egy
darabig leginkább Jónás úrfi rovására; de később aztán, mikor
kártyázásra kerűlt a dolog, a mulatság árát mások fizették meg. Azt nem
mondta meg nekik Jónás úrfi, hogy a legszükségesebb tudományt a világon
milyen tökéletesen megtanította a nevelőapja: a kártyázás tudományát,
ebben tökéletes volt. Az urak azt mondták rá, hogy «a bolondé a
szerencse.» De semmi illetlen paklizáson rajta nem kaphatták.

Ez a mulatság egy kicsinyt segített Jónás úrfi megcsappant tarsolyán.

Arra is kiterjedt Jónás úrfi bölcsessége, hogy mikor az ember ma egy
helyen agyon nyerte magát a játékban, onnan jó hajnalban, a kapufélfától
véve bucsut, iramodjék odább.

Ő bizony nem várt vele, a míg az uraságok tíz-tizenegy óra felé
felébredve kezdenek kiabálni szappany és melegvíz után, hogy a képes
felüket megborotválják; hanem a mint első pirkadásra elkezdték a sárga
rigók a kertben kiabálni a «mit hoztál fiú?»-t, azonnal csizmát rántott,
lement az istállóba, felnyergelte a lovát, senkinek borravalót sem
adott; odább állt nesz nélkül.

A falu végén a disznópásztortól megkérdezte, merre van Sugovicz? Az
megmagyarázta neki, hogy a merre a legtöbb disznótúrás van: – nem
téveszthetni azt el. A szag után odatalálhat. – Nincs olyan illat a
világon, mint a jó friss sertésállás zamatja.

Délre már ott volt Jónás Sugoviczon, Loncsár uram kastélya udvarán.

Az is egy olyan régi urától elhagyatott nagy épülethalmaz volt; a mit az
új gazda, – a ki nem tudta egyszerre beletalálni magát a nagy uraságba,
– csak félig tett lakályossá: a kastély egyik oldalán hirdették a
megvakult, porral belepett ablakok, hogy azokban senki sem lakik; a
többiek ellenben annál inkább ragyogtak tarka szines üvegekkel.

Loncsár uram a legnagyobbik teremben ült, többi czimboráival együtt, a
mikor újon érkezett vendégét hozzá bevezették.

Ők akkor jártak a vacsora vége felé.

(Nem felejtettem ám el, hogy odafenn az volt mondva, hogy Jónás úrfi
délre érkezett meg, azért mégis jól van mondva; ez a vacsora volt:
tegnap kezdték, ma végzik. Majd azután az ebédhez ülnek, s annak éjfélre
lesz vége.)

A vendégek is mind rácz uraságok voltak. Tagjai annak a harminczezer
rácz családnak, a kiket Csernovics Arzén patriarka hozott be magával
Szerbiából Magyarországra, a legutolsó török hadjárat alatt.

Azért nem volt ám senki ittas. Mert nem az a részeg ember, a ki sok bort
iszik; hanem az, a ki nem győzi.

– No fiam! – kiálta Loncsár uram az új vendég elé, a kit hat
vadász-kutya kisért nagy csaholva végig a tornáczon: – hát én hozzám
jösz látogatóba, vagy a lányomhoz?

– Biz a leányodhoz én.

– Hát akkor kotródj, vakaródj, ebanyádba, a czifra szobába. Csak aztán
meg ne bánd.

Elég őszinte volt Loncsár uram, a mikor mindjárt előre megmondta a
leánykérőnek, hogy vigyázzon magára, a mikor az ő leányához akar
közelíteni.

Mert furcsa teremtés volt Arzena kisasszony. (Már a neve is
ellentmondás, mert «arzen» görögül «férfi»; s a mellett gyökszava az
arsenicumnak.)

Először is körül volt véve mindenféle állatokkal, a mik a látogatóknak
alkalmatlanságára voltak. Volt egy nagy kutyája, amelyik azt a tréfát
csinálta, hogy odatette a két lábát az embernek a vállára s úgy nézett a
szeme közé kilógó nyelvével lihegve. A míg ezt igyekezett a nyakáról
elhárítani, azalatt odasompolygott hozzá egy vadmacskának született nagy
kandur, s az a tíz körmével elkezdte méregetni a lába szárain, hogy
milyen magas lesz a jövő télen a hó? s hogy hátulról is ostromolva
legyen, odarepült a vállára egy tarka ördög, valami emberi nyelven
beszélő görbe orrú madár s akkorákat sikoltott a fülébe, hogy majd a
füle dobja hasadt, s ha ez sem volt elég, megrángatta a hunczutkáit.

S jaj volt annak a legénynek, a ki csak fel is szisszent; a tündéri szép
Arzena annál jobban kaczagott rajta.

S jól illett neki a kaczagás: minden porczikája arra volt teremtve, hogy
nevessen; kigyózó szemöldökei, kárbunkulus szemei, göndör haja, gyöngén
pelyhező felvetett ajka, gödrös arcza, álla; egész teste nevetett vele.
Tudja ő ezt jól maga is; azért is volt mindig azon, hogy bolondot
csináljon az emberből.

Hanem Jónás úrfi már az állatoknál megmutatta, hogy mi lakik benne.
Menazséria körűl nőtt fel; farkast, hiénát, még kigyót is tanított
tánczolni. Az első szavára úgy megjuhászodott kutya, macska, papagáj,
hogy az egyik a lábához feküdt, a másik az ölébe, a harmadik a vállára s
szundikálni kezdtek. Azoknak ott fel nem szabad kelni, a míg ő meg nem
engedi.

Arzena törökösen ült a kereveten, a lábait maga alá szedve, a mikből
csak egy igazgyöngyökkel és rubintokkal gazdagon hímzett papucs volt
látható; fején párta volt, arany pénzekkel kirakva; a keblét hét sor
arany pénzfüzér takarta.

Igen szivesen fogadta a látogatóját, a mint az megnevezte magát, s
odaülteté magával szemben egy hímzett bőrpárnára, s aztán parancsot
adott a legyező cselédjei egyikének, hogy hozzák rögtön a csemegét.
Ráczoknál az a legelső, a mivel a vendéget fogadják. – Hanem Arzéna
kisasszonynak nagyon furcsa izlése volt csemegék dolgában. A mit egy
nagy fedeles ezüsttálban felhoztak, az nem volt más, mint eleven
cserebogár. A mint fölemelte a tál födelét, mingyárt kivett belőle egy
ilyen népdalba való bogarat, leszakítá a fejét, s egész delicziával
kezdte ropogtatni a fogai között: «ez nekem a legkedvesebb csemegém,
tessék Botsinkay uram!»

A megkinált vendégnek ilyenkor rendesen a hideglelés állt a hátába s
elzöldült az undortól: de Jónás úrfi egész készséggel markolt bele a
tálba, s csak úgy tömte az eleven bonbonokat befelé.

Arzéna nagyot bámult rá.

– Hát kegyelmed is szereti a cserebogarat?

– Pompás valami ez! De még ha a sáskát megkóstolná a kisasszony! Az még
a valami!

S aztán beszélt neki annyi mindenféle bogarakról, lárvákról és fertelmes
kukaczokról, a miket az ázsiai és afrikai czivilizált népek inyenczségül
lakmároznak, hogy elvégre maga a kisasszony kérte, hogy ne mondja már
tovább: elég lesz ebből ennyi. Inkább igyanak rá egyet.

Az italt pedig, hogy más országban jégbehütve hozzák fel, úgy ő nála kis
ezüst katlanban felforralva hozták, hogy csak úgy buzgott; alant az
edényben izzó parázs volt: úgy merített belőle Arzéna kanállal s tölté a
vendége serlegébe: «tessék, igyék kegyelmed!» – De még azonkívül is úgy
meg volt az az ital fehér borssal erősítve, hogy gyönge szívü ember, a
mint egy kortyot leszalasztott belőle a torkán, majd a lelkét prüszkölte
ki tőle.

Jónás úrfi nagy gyönyörüséggel szürcsölgette biz azt.

– Fölséges egy ital!

De hogy még jobban érezzék a zamatját, kivett a katlanból egy égő
parazsat, és azt is lenyelte utána.

Arzéna kisasszony kezdte észrevenni, hogy mesterére akadt. Az egész
lakoma mind ilyen veszedelmes fogásokból állott: piros paprikákat
hoztak, keserű mandulával töltve s lánggal égő krámpámpulit, a mibe
mazsolát, fügét dobáltak s abból halászták ki: úgy ették meg égve. A
végén az mondta Jónás úrfi, mikor az izlandi zuzmóval kevert fekete
kávét megitatták vele, hogy most még csak egy kis arzenikum volna az
asztalon, hogy a kisasszony nevének tiszteletére azt is a kávéjába
hinthetné.

Ezután a «lakoma» után pedig kártyát hozatott elő Arzéna kisasszony, s
felhivta Jónás úrfit egy kis gyenge halberczvelvire.

Hogyne állt volna rá? Aranyban játszottak. Jónás úrfi engedte Arzéna
kisasszonyt nyerni. Ő volt a bankadó. Gondolta, ezzel kedvét lehet lelni
a kisasszonynak. Aztán megint a kisasszony adott bankot. Jónás bég észre
vette, hogy a kisasszony ért a csaláshoz. Hát ezt is megengedi az ember,
azért, hogy kedvét keresse. Hanem aztán, mikor a kisasszonynak folyvást
sikerül a csalás, kezdi kinevetni az áldozatát, s még gúnyolódik vele.

– No megállj! mondá magában János úrfi: ha csak az kell, hogy ki tud
jobban paklizni?

Egypár forduló után Jónás úrfi elnyerte a bankot.

Akkor aztán Arzéna kisasszony tűzbe jött: erőltetni akarta a szerencsét,
lassankint minden pénzét elvesztette. Még jobban nekihevült; lekapcsolta
nyakából a hét sor aranypénzt; azt tette fel. Az is odaveszett. Hiába
folyamodott minden csalási furfanghoz: Jónás még nagyobb mester volt
ebben. Utóbb feltette a kártyára a pártáját: az is a Jánosé lett. Egész
halmaz arany állt már előtte. – Ekkor Arzéna kisasszony egész
nekiveresedett arczczal kiáltá: «áll az egész bank!» s azzal lerántva
lábáról az egyik hímzett papucsát, oda veté az asztalra.

– Tartom! mondá Jónás úrfi, s aztán egész mosolyogva nézegetett Arzéna
arczára, a míg a kártyát osztá: úgy, hogy ebből a tekintetből
megérthette Arzéna a szándékát; ezt a játékot meg hagyta neki nyerni. A
kisasszony visszakapta az egész veszteségét! Jónás bég odatolta eléje az
egész aranyhalmazt; a kis papucsot azonban elébb megcsókolta; a miért
Arzéna kisasszony a papucs talpával a körmére koppantott: «hogy merte
kegyelmed megcsókolni, a mi nem a magáé.»

Hanem aztán mégis oly kegyes volt, hogy odaültette maga mellé ugyanarra
a kerevetre, s nargilékot hozatott, s aztán úgy pipáztak együtt,
egymással szemközt fordulva ketten, a kerevet vánkosaira vetve hátra a
fejüket s vetekedtek benne, hogy melyik tud szebb karikát fujni a
füstből?

Arzéna kisasszony a közben folyvást tartotta mesékkel Jónás úrfit;
rémséges, kisértetjárta, rablógyilkosságtól borzasztó meséket, a mik
mind nagyon alkalmasak arra, hogy valakinek az éjszakai álmát elrontsák.

Jónás úrfi pedig erősen hitt a kisértetekben és a boszorkányokban.

Aztán mentül jobban bealkonyodott, annál ijesztőbb regéket suttogott
Arzéna vendégének, s mikor már jó sötét volt a szobában, akkor
bizalmasan közlé vele, hogy ez a kastély, a miben ők laknak, szintén
ilyen kisértetektől lakott elátkozott hely. A hajdani várkisasszony, a
ki menyekzője napján halt meg, kisért a szobákban, s valahányszor valami
kérő jön a házhoz, annak éjfélben megjelen, mindenféle pokolbeli ijesztő
zaj mellett, odamegy az ágyához, rálehell a fejére, s a hol az a
lehellet érte, reggelre tiszta fehérré őszül egy tincs haja a fiatal
embernek. Ezért nem is mennek a vendég urak éjjel a szobáikba aludni;
hanem együtt mulatnak az ivószobában, s csak a harmadik kakaskukoritás
után feküsznek le. Már tudniillik az olyan urak, a kik lánynézőbe jönnek
ide.

– Én pedig leánynézőbe jöttem, mondá Jónás úrfi. Az ivók közé azonban
nem megyek; mert inni nem tanultam: abban nincsen tudományom. Tehát majd
csak ott aluszom, a hol a szép kisértet jár.

– Kegyelmed talán nem hiszi, hogy a sirava valósággal itt jár a
kastélyban?

– De nagyon hiszem. Csakhogy én tudom, hogyan kell vele beszélni?

– Hát hogyan kell? Mondja meg igen szépen kérem.

– Hát megfordítva!

– Megfordítva? Hogyan megfordítva?

– Nem tudom jobban megmagyarázni. Megfordítva!

Éjfélre válván az idő, Jónás bég elment lepihenni abban a nagy puszta
szobában, a hol ágyat vetettek a számára.

A kardja, puskája (a mit Feuerstein bárótól vett el) oda volt téve az
ágya mellé.

Mikor az éjfélt ütötte az óra: egyszerre nagy zsivaj riasztja fel,
mindenféle állati hangok, bömbölés, visitás, ördögök röheje.

Nosza felkapja a puskát: akkor veszi észre, hogy az a cső végig tele van
öntve szurokkal; rángatja a kardját, az meg nem jön ki a hüvelyéből, meg
van babonázva.

Azután jön az, hogy láthatatlan kerekek gördülnek végig a szobájában,
láncz-csörömpölés hangzik körülötte, s mintha patkós macskák
nyargalnának végig csapatostól.

Mikor ez is elmulik, kisértetes nyögés támad a tornáczban, feltárul az
ajtó és sirbolti világosság dereng át a sötéten. Jónás úrfi egy hosszú
fehér ruhába öltözött hölgyalakot lát lassú csoszogással közeledni, a
kinek a fejét köröskörül leomló menyasszonyi fátyol takarja. A nyakából
vékony ezüstláncz csügg alá, egy nagy világító kő, a mi a sötétben
magától sugárzik: az derengeti ezt a sírbolti világot.

Jónás úrfi tudta azt nagyon jól, hogy ha a meglátogatott férfi olyan
erős szivű, hogy nem retten meg a kisértő alaktól, aztán bátran odamegy
hozzá, és felveti a fátyolt a fejéről, hát egy csont koponyát lát meg
alatta, s akkor aztán a réműlettől igazán ónossá válik. Ennyi ismerete
volt neki a túlvilági dolgokról. – Ellenben boldogult édes anyjától
megtanulta azt, hogy ha kisértet jön ellene, azzal hogyan kell beszélni?
Szemközt kell menni rá; csakhogy megfordítva: nem a talpaival, hanem a
tenyereivel a földön s a fejével lefelé. – Nem minden ember tudja azt
megcsinálni: de Jónás úrfinak ez volt a kenyere nagy időn keresztül.

Nosza hirtelen a két tenyerére vetette magát, s a talpaival az ég felé,
elkezdett a tenyerein lépegetni a kisértő lélek felé.

A kisértő lélek erre a fogadtatásra nem volt elkészülve.

A mint a halandó embernek a két sarkát látta maga előtt a levegőben
billegni, egészen megkonfundálódott; nem jött előbbre.

Jónás úrfi viszont lefelé levén fordítva a feje, megpillantá a szemeivel
a kisértő lélek fehér uszálya alól kikandikáló papucsokat: azok voltak a
szép igazgyöngygyel és rubinttal kivarrottak.

– Ohó! Ezt a papucsot én már láttam.

Azzal az egyik papucsot megkapta a markával, lerántá a kisértet lábáról
s hirtelen hátrafelé vetve bukfenczet a levegőben, a talpaira állítá
magát.

A kisértő lélek pedig nagyot sikoltva, megfordult, s a félpapucscsal a
lábán, elszaladt, a szobákon minden ajtót becsapkodva maga után.

Jónás úrfi köszönte a megboldogult édes anyjának, hogy lám milyen jó
tudományt hagyott rá!

Másnap korán reggel felkelt és lement sétálni a kastély kertjébe. – Már
ott találta Arzena kisasszonyt. – Virágokat szedegetett s bokrétákat
kötözött.

– Kinek a számára lesz az a bokréta?

– A kegyelmed számára.

De egészen át volt változtatva a kisasszony. Szelid volt, mint a tej, és
szemérmetes, mint a tiszta viz. Alig birt ráismerni Jónás úrfi.

– Az éjjel meglátogatott ám a kastély kisértete.

– Tudom.

– Ott is hagyta nálam az egyik papucsát.

– Jól tette.

– Most én oda akarok menni Loncsár uramhoz, s ajánlatot szándékozom neki
tenni, hogy én megszabadítom a kastélyát attól a félelmetes kisértettől.

– Tegye azt kegyelmed.

– De csak úgy tehetem, ha a szép Arzena kisasszony is támogatni fogja
kivánságomat.

– Bizonyos lehet felőle.

– No hát, mihelyt kialussza magát Loncsár apó, megyek hozzá s előadom a
könyörgésemet.

Addig is azonban felhivta magához Arzéna kisasszony Jónás úrfit
reggelizésre.

Ezuttal azonban egész okos megennivaló dolgok kerültek az asztalra, a
hogy más rendes háznál szokták; válogatott izes körömfaladékok; s
italnak friss tej, meggyviz és almabor.

– Hát ma nem eszünk cserebogarat? kérdezé Jónás úrfi.

– Csak tréfa volt az: arra való, hogy kitudjam a szivének az erejét.
Bocsásson meg érte!

Arzéna kisasszony egyszerre csupa hajadoni alázatosság lett. Még az
alkalmatlan házi fenevadak sem voltak körülötte, azok helyett egynehány
galamb repkedett, turbékolt a szobában, a mikről Jónás úrfi első látásra
felismerte, hogy azok postagalambok. Fehér a testük, fekete a fejük.
Egy-egy leszállt Arzéna vállára s a leány azzal enyelgett.

És azután beszélt igen okos dolgokról Jónás úrfival. Elmondá neki
hosszasan, hogy mi az oka annak, hogy az ő birtoka most víz alatt
fekszik. Azt is elmondta neki, hogy ezen a bajon hogyan segíthetne, az
elrontott vizigátak helyreállításával. Tanácsolta neki, hogy e végett is
egyezkedjék ki az ő apjával, mint felső szomszéddal, a ki a vizeket
ráereszti; mert szükséges, hogy a birtokát ismét jó rendbe hozza. –
Jónás úrfi ebből a beszédből meggyőződhetett a felől, hogy Arzéna
kisasszony egész komolyan óhajt az ő felesége lenni, s hogy kapitalis
asszony fog válni belőle!

Alig várhatta, hogy eljöjjön az a reggeli óra, a melyben Loncsár urammal
beszélhet: a mi ha váratott is magára, de egyszer csak mégis, no ha
délfelé is, de megvirradt.

Csakhogy Loncsár uram addig szóba nem áll senki fiával, a míg
felébredvén pipára nem gyújtott. Azt meg azután nem kivánhatja tőle
senki, hogy a pipáját kihagyja aludni. Addig meg nem szólal, a míg azt
ki nem szítta. Akkor meg azt feleli a «leánykérésre»:

– No fiacskám, erre imákozzunk elébb egyet!

«Imádkozás» annyit jelent Loncsár úrnál, hogy egy szűk nyaku üveg
pálinkát kiüríteni.

Jónás úrfi hiába szabadkozik, hogy ő már imádkozott ma, aztán meg az ő
vallása szerint nem is szokás így imádkozni: nincsen kegyelem! inni
kell.

Ha meg aztán az ember az első poharat kiitta: akkor a a másodikat ki
kell inni a barátságért, testvériségért; arra aztán következik a
csókolódzás; Jónás úrfi hiába protestál, hogy ő nem szereti a
férficsókot: neki nem az apja kell, hanem a leánya! No hát igyál a szép
leányért! Ha nem iszsza ki, a gallérjába töltik, vagy megkeresztelik
vele. Akkor meg aztán lehetetlen rá nem kezdeni a danolást:
«Valahányszor az oláh, mondja «szinetátye!» Ennek a nótának pedig
hetvenkét verse van. – Nem lehet az öreggel egy okos szót beszélni erről
a kérdésről, hogy «adja-e a lányát?»

– Maradj itt a vajas hétig, mondja Arzéna a nyugtalankodó udvarlónak.
(Már anynyira vannak, hogy tegezik egymást). Akkor az öregnek egész
héten bőjtöt kell tartani.

Tehát megvárta ott a vajas hetet, s különösen a három olajos napot. –
Hiszen nem lehetett ez alatt semmi panasza a várakozás ellen; az egész
nap turbékolással telt le; választottja csupa jóság volt iránta: minden
kézszorítását visszaadta, sohajtozni is segített neki: csakhogy épen
megcsókolni nem engedte még magát; mind csak azzal biztatta, hogy
«holnap!»

Végre a várva-várt keserves bőjti napok is elérkeztek: a mikor Loncsár
urnak minden vendége haza takarodott; otthon pedig nem ettek egyebet,
mint olajos babot, meg kemény tojást. Ekkor egészen kijózanúlt a kegyes
atya.

Csakhogy az ilyen napon meg nagyon rossz kedve volt. Senkinek a pofája
sem tetszett neki. Nagy fanyalogva végig hallgatta Jónás úrfi leánykérő
beszédét, nagyokat nyelve közben, mintha száraz hal volna; s mikor
mindent jól megértett: azt is, hogy a kisasszony is beleegyezett már a
hozzámenetelbe, akkor azt mondá neki, összevissza fintorgatott
ábrázattal:

– Hát üsse part! Kutya bánja! Egyik hunczut olyan mint a másik. Azt
szeretem, hogy olyan jó czinczár pofád van. Hát vedd el a leányt, köss
követ a nyakadba, ugorj a Bégába; bánom is én! Majd visszaadnád még, ha
a tied lesz. Hanem én csak egy föltétel alatt adom hozzád a leányomat.
Ha én nekem báróvá fogsz lenni.

– Báróvá? Hebegé Jónás úrfi. Ugyan hogy legyek én báróvá?

– Hát az a te dolgod. Csak úgy osztogatják most a grófságot, báróságot.
Fogj magadnak egyet ott, a hol más. Ha tudott egy Beleznay gróffá lenni,
egy Grassalkovics herczeggé lenni, miért ne lehetne egy Botsinkayból
báró? Próbáld meg! De én a leányomat máshoz nem adom, mint báróhoz.
Vedelj meg!

– Megvedleném biz én szivesen, csak tudnám, hogy kell elhullatni a
hollótollakat, s aztán a pávatollakat szedni fel a helyébe.

– Óh te piszliczár! ha még azt sem tudod! Hát van-e pénzed?

– Pénzem? – Hökkent vissza Jónás úrfi. – Erre a kérdésre nem is igen
volt elkészülve.

– Sok pénzed? – Hát csak nem vagy ágról szakadt, vagy mi? – Ha egy
Loncsárnak a leányát akarod elvenni, csak nem vagy talán kápsáló diák?
Mi volt az apád?

– Hogy az én apám mi volt? pattant fel erre Jónás úrfi, s egyszerre
fölébredt benne a nemesi büszkeség. Úr volt! Nemes úr volt! Még a
hetvenhetedik öreg apja is az volt.

– No hát akkor kincseket is hagyott rád?

– Hogyne hagyott volna? Ezüst tálból aranykanállal evett nálunk minden
vendég! S ebéd után magával vihette az evőeszközét minden ember: olyan
szokás volt.

– De azért maradt is?

– Micsoda? egy pincze, tele aranynyal, egy másik tele ezüsttel, egy
harmadik karbunkulussal, meg gránát gyöngyökkel! Hordók! Hordók
befenekelve, tele pénzzel; nem is számlálják, hanem mázsával mérik! Hogy
nekem van-e?

Ez alatt a nagy henczegés alatt észre sem vette Jónás úrfi, hogy
lassankint felgyülekeztek az újra érkezett vendég urak s a czifra
gyékényen a fal mellett letelepedének s pipára gyújtának, úgy mulatták
magukat az ő hallatlan nagy sulyokhajigálásán.

Egyszer azonban egyike a vendéguraknak egy kis ostoba pofáju
parasztgyereket tuszkol előre s uszogatja a hetvenkedő leánykérő úrra,
míg az csakugyan vérszemet kap s odamer hozzá sunnyogni, s mikor az
legjobban számlálgatja, hány arany bokálylyal, hány vert ezüst vederrel
bővelkedik az ő kincses háza, megrántja hátulról az öve kantárját s azt
mondja: «hallja kee!»

Jónás hátratekint, s meglátva az alkalmatlankodó kicsi tökmagzacskót, el
nem tudja gondolni magában hirtelen, hogy hol látta ő ezt már valahol az
életben? de bizonyos, hogy látta.

Hát te neked mi kell?

A gyermek nagyot nyel s felszíja az orrát, s aztán belehuzza magát a
szűrkankójába az orra hegyéig, mintha ottan nagyobb biztosságban érezné
magát; s onnan kezd előbeszélni.

– Hallja maga, izé! azt izeni keednek a botsinkai plébánus, hogy hát má
azt a két kanalat mikor adja vissza?

– Hát te micsoda bolond vagy? förmed reá Jónás, haragba hozva.

A rácz vendég urak előretaszigálták a sekrestyés fiút s biztaták, hogy
ne féljen semmit. Nem is hagyta az magát.

– Dejszen ne tegye keed magát, mintha sohse látott volna! Három faluban
kerestem már keedet sorba, hogy hová lett a két ezüst kanálval? Csakhogy
rátaláltam. Adja keed vissza szépen!

Jónás úrfi méltóságán alulinak tartá egy ilyen ripőkkel disputába
elegyedni s elbocsátó kézmozdulattal kisérve, ilyen választ adott neki:

– Csak eredj fiam vissza a tisztelendő úrhoz, és mondd meg neki, hogy én
semmiféle kanalát sem hozám el, a mivel ebédeltünk: ott vannak azok,
csak keresse, és rájuk fog találni.

A ministrans gyereknek azonban volt nagy bátorsága.

– Dejszen, azt mondta a plébánus úr, hogy keed lopta el aztat!

Erre a szóra aztán feldült a türelem köcsöge Jónás úrfi kebelében:
kikapá a légycsapót Loncsár úr kezéből, a mivel az az alkalmatlankodó
legyeket justifikálá vala, s megrohanta vele a ministrans fiut, a ki is
a püfölés elől ordítva szalada ki a szobából végig a folyosón, és ki a
kapuig, a meddig Jónás úrfi folyvást verte a hátát, neki pedig viszont
valamennyi agár és kopó kapkodott az inához, utána rugaszkodva.

Egészen elromlott vele a leánykérése.

Csak az a fácit maradt meg belőle, hogy ha leányt akar kapni, elébb
kerítsen magának egy báróságot.

Ezzel a válaszszal nagy szomorúan kullogott vissza Jónás úrfi a szive
választottjához, s elmondta neki, hogy az öreg beleegyezett ugyan a
házasságukba; de milyen «görög kalendárium»-ot gondolt ki hozzá
határidőnek: a nagy heczczet a ministrans gyerekkel el is hallgatta.

– Gondoljunk ki valamit, mondá Arzena. Nincs valami ismerősöd, a ki az
udvarnál bemutathatna?

– Ismerősöm? kutatá Jónás; s elgondolkozott, ki volna az? A botsinkai
pap? az nem válik be. A Czafrinka czigányasszony? Ez se lesz alkalmas.
Megvan! Itt van Feuerstein. Ezzel már jó barátok vagyunk. – Megkisértem!

Azzal nem mondott többet, hanem szépen búcsút vett Arzénától, lovat
nyergeltetett s neki indult a világnak, azzal a homályos szándékkal és
határozatlan képzelődéssel, hogy valjon hogyan lehetne, akár lesből,
akár cserkészetből egy báróságot lőni?

A lova fejét arra fordította megint Feuersteinék faluja felé. Délre el
is ért a határig: ott látott egy szép lóherevetést; nem állhatta meg,
hogy a lovát meg ne kapassa benne egy kicsit. Maga leült addig a
garádra.

Hát egyszer lát a levegőben egy galambot repülni, a mit egy nagy kánya
üldöz. Rá ismert, hogy az postagalamb.

Volt neki valami titkos tudománya, hogy ha az ember valami sziszegő
fütyülést hallat, hát arra a légben repülő kezes galamb egyszerre
bukfenczet vet s oda száll le a csalogató ölébe. Sok galambot elcsízelt
ő ezzel a mesterséggel gyerek korában.

Most is sikerült. A hivogatott galamb egyszerre oda szállt le a légből
az ölébe: a kánya elkóriczált másfelé.

S csakugyan jól sejté. A feketefejű fehér galambnak a szárnya alá egy
levélke volt kötve. A levél Feuerstein bárónak volt czimezve.

Soha se hallott arról Jónás úrfi semmit, hogy más levelét elolvasni nem
illik; kivált mikor le sincs pecsételve. Ő bizony felnyitotta.

De egyelőre nem sok hasznát vette ennek az elkövetett bűnténynek; mert
az a levél németül vala irva; ezt az egy nyelvet pedig Jónás urfi nem
érté. Hanem azért gondolt ki valamit, mert nagyon kinozta a kiváncsiság;
elővette a tarsolyából az iró szerszámjait s az imádságos könyvének a
hátuljára betü szerint lemásolá az egész levélke tartalmát. Majd talál ő
ki valami módot, a mi által ennek az értelmét kisüsse; azzal a levelet
megint oda köté a galamb szárnya alá, megcsókolgatta a kis postának a
ragyogó szemeit, azzal felhajította a levegőbe, az szárnycsattogtatva
repült tovább.



A BÁRÓSÁG HÉTFÉLE PRÓBÁI.

Ezután csak folytatta az útját Jónás úrfi Clarissendorf felé. (Abban az
időben ez volt a neve annak a bánáti falunak, a ráczok Hajduczisának
hítták, a magyarok Ludasnak, a törökök Majdánnak.) Uj néppel volt az
most megtelepítve; mecklenburgiakat hoztak bele, a kiknek a császári
kormányzó kész házakat építtetett, bebutorozva, konyhaedényekkel
ellátva, kamaráik élelemmel, istálóik házi állatokkal megtöltve (még
macskát is kaptak); a szántóföldeiket bevetteté, nekik csak aratni
kellett. Ilyen «német csángónak» ugyan jó volt lenni.

A Feuersteinék lovagkastélyában már előkészülve várták a mulatságos
vendéget; trombitatussal fogadták, mikor megérkezett s a báróné és a
báró egész a lépcsőtornáczig lejöttek eléje, olyan nagyon megtisztelték.

Ezúttal is díszes nagy társaság volt együtt a kastélyban: pompás
öltözetű és fényes egyenruhájú urak és urhölgyek, kik között Jónás úrfi
az által tünt ki leginkább, hogy ő volt a legkopottabb. Biz ő neki eddig
soha sem volt még két öltöző ruhája egyszerre, hogy az egyiket levesse,
a másikat felvegye; inget is csak egyet tartott, azt maga mindennap
kimosta este, s reggel felvette tisztán. Ezt úgy tanulta az anyjánál
otthon. Azért nem volt csoda, ha azokon a helyeken, a hol még azt is
megbirálják, hogy kinek milyen szélesre van kötve a czipője csokra, s
hogy a mellénye kihajtásán szabályszerű aranycsipke van-e, avagy csak
alsóbbrendű zsinórzat? a módis uraságok csufondároskodásra tartották ezt
a fakó uraságot. Az ilyet az az istenesebb, a ki jobban megtréfálhatja.

A méltóságos asszony e mellett abban a gúnyos kitüntetésben részesíté,
hogy az ő karján jelent meg a teremben, s midőn helyet foglalt a
diványon, megengedé Jónás úrfinak, hogy odatámaszkodjék közvetlenül az ő
háta mögé. Úgy bánt vele, mintha különös kiválasztott kegyencze volna.

A fényes társaság között volt egy bécsi kókler; holmi ezermesterféle, a
milyent akkor minden úri háznál tartottak. Ezt úgy hítták, hogy meister
Pumpernickel.

A kókler ezuttal keletindiai mágusnak volt felöltözve, hegyes süveggel,
hosszú palásttal, a mire a zodiacus jegyei voltak kihimezve. Horoscopot
csinált, jövendőt mondott belőle. Az akkori charlatánok módjára keverte
a beszédében a németet, francziát, olaszt, ráczot, még a magyart is.
Jónás urfi mindent értett belőle, csak a németet nem. Meister
Pumpernickel legelőször is az új vendéget kivánta varázstudományával
kitüntetni: miután a hölgyeknek már sorba jövendőt mondott a
tenyereikből, kinek-kinek a saját tetszése szerint.

– Ah, signore Botsinkai, lo prego, geruhen sie a félkeztyűjét lehuzni a
kezéről.

Keztyűje azonban Jónás urfinak soha sem volt: hanem az igaz, hogy a keze
olyan barna volt, hogy azt irhabőrnek is el lehetett nézni. De ez a
gonoszkodás egy cseppet sem hozta zavarba. Teljes kevélységgel mondá,
oda nyujtva a barna tenyerét a kóklernek: «magyar nemes nem szokta a
kezét keztyűbe eldugni; mert az mindig tiszta!»

A báróné tapsolt a mondásnak: a többiek meg nevettek.

Meister Pumpernickel végig huzgált az ujja hegyével az eléje nyujtott
tenyér vonásain s aztán az orra hegyére téve a mutatóújját, úgy jósolt
belőle.

– Magának, chèr enfant, áll egy igen jó partie, una fata, a ki magát
éperdument lyubija. Tantummodo van egy schweres obstacle, a zsupane de
padre nem csinálik lakodalom, dumque ficsor nem csinálik magát báró.

Jónás urfi elámult. Ez már csak mégis varázslat! Hogy tudhatja ezt az ő
titkát ez a boszorkánymester, a mit ő még senkinek sem mondott el, csak
Arzénának? S hogy előzhette ez meg az ő idejövetelét?

Könnyenhivő és nyiltszivű kedély volt. Azt hitte, hogy mindazt a
gratulátiót, a mi erre a jóslatra következik az úri társaság részéről,
egészen komolyan kell venni. Ezek neki mind jóakarói. Csak egy kis
faggatás kellett hozzá a báró részéről, hogy elmesélje rögtön az egész
szerelmi történetét a vadonszép ráczleánnyal; egész odáig, hogy most már
nem áll a boldogságának semmi az útjában, csak az a nehéz föltétel, a
mit az apa kötött a beleegyezéshez: hogy legyen elébb báróvá. Ő bizony
nem tudja ennek a módját. De hát azért jött épen ide, hogy azok által, a
kik már ezt tudják, útbaigazíttassa magát.

– Nagyon jó helyre jött kegyelmed, monda a bárónő, intve a
körüllevőknek, hogy komolyan viseljék magukat, s belenevetéssel el ne
rontsák a jó tréfát. Mi vagyunk a legjobb barátai, a kik bizonyára
mindenben előmozdítandjuk a dolgát, hogy a báróságot megnyerhesse. Mert
a ki ezen rang elnyerése után vágyik: annak hétféle próbát kell letenni
majd az udvar előtt.

– Leteszem én, ha még annyi lesz is. Mik azok a próbák?

– Először is az erényesség, másodszor a vallásosság, harmadszor a hűség,
negyedszer a nemesség, ötödször az illendőség, hatodszor a vitézség,
hetedszer a bölcsesség próbáit.

– Ej, de drága ez a báróság! S ezzel mind kell egy bárónak birni?

– Ezt mind megkivánják az udvarnál. Legelső az erényesség; ez a főfő
tulajdon. Az ellenkezőjeért a legnagyobb büntetést osztják.

– Meg is érdemli. De hogyan próbálja be valaki azt, hogy van
erényessége? Azt, hogy nincs, be lehet bizonyítani, de azt, hogy van:
hogyan, miképen lehet?

– A legegyszerűbben. A próbatevő lovag minden társaságban azon hölgyet
mulattatja, azzal tánczol, annak udvarol, a ki legkevésbbé szép a
társaságban s így az erényét meg nem rontja; fogjon hozzá kegyelmed.

A bárónénak az a gyászos szokása volt, hogy az egész udvartartásához
mind afféle hölgyeket válogatott össze, a kik vagy olyan régen lehettek
szépek, hogy senki sem emlékszik már rá, vagy sohasem. Ezzel hitte a
férje erényét jégbehűthetni; annálfogva nagyon gonosz feladat volt tőle
Jónás úrfi számára, hogy keresse ki hát, hogy erényessége próbakövéül
melyiknek vállalkozik udvarló lovagául a jelenlevő hölgyek közül? Hanem
ugyan megjárta vele; mert Jónás urfi azt cselekedte, hogy felvette a
báróné legyezőjét s elkezdte őt a legudvariasabban legyezni vele; a min
a többiek magukban titkon nevettek, a bárónő pedig majd megpukkadt
mérgében. Ez őt találja az erénye legjobb próbakövének!

– Halljuk hát a másodikat!

– Hát azt már hallotta kegyelmed; mondtam már; a vallásosság, szólt
mérgesen a bárónő, kikapva Jónás kezéből a legyezőjét.

– Jól van, jól van. Emlékezem reá. Abban nincs is nálam semmi
fogyatkozás; tudom én a hiszekegyet, miatyánkot, üdvözletet, mint a
karikacsapás.

– De azt diákul kell kegyelmednek megtanulni mind; mert a királyi
asztalnál, ha ebédre lesz hivatva, nem imádkozhatik a maga tatárnyelvén.

– Megtanulom; csak legyen, a ki elmondja előttem.

– Megtanítja rá kegyelmedet a professor Pumpernickel.

Pumpernickkelnél pedig már készen voltak a travestált latin szövegei
mindenféle bohókás tartalmu imádságoknak, a mikből majd nagy nevetés fog
támadni, ha azokat Jónás úrfi idegen társaság előtt közrebocsátja.

– A harmadik próba lesz a hűség. Hogyan tud a lovag megtartani valami
fogadalmat! Például azt, hogy az egész lakoma alatt mindenből eszik, a
mivel kinálják; de poharát érintetlen hagyja; nem iszik hozzá.

– Ennek is helyt állok valahogy.

– No most a negyedik próba: a nemesség.

– Az megvan.

– De a leszármazásnak van próbája. Mi van kegyelmednek a czímerében?

– Egy buzogányos férfi, a ki egy medvét kopjával keresztül üt.

– Azt meg kell tenni kegyelmednek, hogy ősapjától való leszármazását
bebizonyítsa.

– No még ezt is elvállalom; csak kedvemrevaló hajító kelevézt kapjak
hozzá; medve csak lesz itt az erdőn?

– Azután jön az illendőség próbája. A lovagnak meg kell tanulni az
udvarnál szokásos üdvözléseket, az etikettet, a komplimenteket, a
menuettet, és a kontratánczot, meg a Hofceremoniellet.

De már erre nagyon vakarta a tarkóját Jónás urfi: «ez nagyon savanyú
alma!»

– Mind megtanítja kegyelmedet erre professor Pumpernickel, csak bizza
reá magát. Úgyszintén a vitézség próbáira is, a karddal és fleurettel
való vívásra.

– Dejsz azt jobban tudom én professor uramnál!

– No, majd megválik a próbatételnél; nem olyan könnyen megy az, mint
kegyelmed gondolja. Térjünk a legutolsóra. A tudomány és bölcsesség
szintén el nem maradható tulajdonságok egy bárónál. Tudniillik beszélhet
akármiféle ostobaságokat, de kell, hogy azokat németül és francziául
beszélje.

Arra számított a báróné s az egész úri társaság bizton, hogy ettől a két
utolsótól retten majd meg igazában Jónás lovag, s oldódni fog a
bocskorszíja menten.

De nagyon kellemetesen csalatkozának. Jónás urfinak most kezdtek el csak
igazán szikrázni a szemei.

– Németül is meg kell tanulni? kapá fel a szót. Ezt már szeretem. Semmit
sem óhajtok olyan nagyon, mint németűl tudni. Ezért meg is fizetek
professor Pumpernickel uramnak; mindennapra kap tőlem egy aranyat. Hogy
mondják németül, hogy «csókolom a kezét az asszonynak».

– Küsse die Hand, Madame.

– Kiszti hand, madame!

A báróné elkapta a kezét, s ráütött a legyezővel.

– Hát maga csakugyan engem talált a legrutabbnak a társaságban? (Ezt nem
birta elnyögni.)

– A legerényesebbnek, asszonyom.

Ezzel helyre volt ütve a nagy affront.

Minden ember tapasztalhatá, hogy Jónás urfi teljesen ártatlan gyermeteg
természet, a kivel minden tréfát el lehet követni, semmiért sem orrol
meg; s a hogy visszavág rá, az úgy jön tőle, mint a ki nem is sejti azt,
hogy most odavágott. Ez sok mulatságot fog szerezni a társaságnak.

Össze voltak már beszélve, hogy végig játszatják vele az egész komédiát.
Professor Pumpernickelre rá volt bizva, hogy vegye a keze alá az
áldozatot, s ki ne ereszsze a keze közül. De nem kellett azt most már
félteni, hogy elszökik: ő maga csimpajkozott inkább Meister
Pumpernickelbe, úgy, hogy el nem maradt a sarkából sehol. – A vacsoránál
is melléje ült s kezdődvén az első próba: a dús lakomát végig enni, a
nélkül, hogy innia is szabad volna, ő töltögette a meister poharát
folyvást, és maga tűrte a pokolbeli szomjat, a mivel a hűséget be
kellett próbálnia: s a közben folyvást kérdezősködött a meistertől, hogy
hívják németül a bort, a vizet, a poharat, a sült pulykát, asszonyt,
urat, ránczos pofát, vadmacskát? s más efféle heterogen dolgokat.

Még éjjel sem hagyott békét a meisternek, a ki egy szobában hált vele:
folyvást kérdezte tőle, hogy mondanák ezt németül? Ő természetesen nem
tudott aludni a kinzó szomjuságtól.

Másnap délig az volt feladva Jónás urfinak, hogy tanuljon francziául.
Meister Pumpernickel kezébe adott egy franczia grammatikát, kiszabva
belőle a számára olyan határhalom penzumot, hogy ezt még Mezzofanti se
tudta volna megtanulni. A fényes uraságoknak aztán nagy mulatságuk telt
benne, elnézni az ablakredőnyök mögül, hogy jár-kel Jónás urfi az angol
kert útjain alá s fel, s büfflálja fenhangon a grammatikát, mint valami
iskolás gyerek, a ki fél, hogy botot kap, és ebédet nem kap, ha a
feladatot az iskolába beharangozásig jól be nem magolta. Nem is került
onnan vissza hamarább, csak a déli harangszóra; a mikor a villás
reggelire felgyülekezének a magas uraságok.

– Nos, hát tudja-e már kegyelmed a feladott penzumaimat? kérdé
professori aszaltszilva komolysággal meister Pumpernickel a tanítványát.

– Mit? A kend penzumait? Az egész rongyos könyvet megtanultam. Mi az egy
magyarnak? Elteheti! – S azzal udvariasan oda fordulva a bárónőhöz, a
legtisztább kiejtéssel mondá: «agréez moi, ma déesse, que je vous
embrase le main», és kezet csókolt.

Az egész társaság elbámult. Ez egy nap alatt megtanult francziául nem
csak beszélni, de még a kifejezéseket is megválogatni! Hisz azt csak a
nagy versátus emberek tudják, hogy a franczia gavallér az úrhölgyét «ma
déesse»-nek szólítja, s a csókolás csak a parasztok közt «baiser», az
urak közt «embraser». – Hisz ez tátos!

Azt nem tudta senki, hogy a nevelő-apja franczia volt, s ő maga tolmács
Brussában.

Most már aztán nem lehetett vele mókázni a háta mögött, mert megértette,
a mit francziául beszéltek; németül conversálni pedig úri társaságban
nem volt szokás: ez csak a szerelem nyelve, négy szem közötti
társalgásra való.

Már most világos, hogy ezt a szerelmesek nyelvét is épen olyan gyorsan
meg fogja tanulni.

Délutánra azonban még egy próbatét várt Jónás urfira, a nemesi
leszármazás bebizonyítása, azzal a medvével.

Hiszen medve mindig volt a főúri házaknál! azokat ott tarták a
vadaskertben rácscsal körülvett udvarban, kettő, három is volt; s
azoknak neveik voltak: Gyuri, Laczi Guszti. Egyet közülök feláldoz a vár
ura a társaság mulatsága végett. Botsinkay Jónás fogja bebizonyítani
rajta igaz nemesi leszármazását, hajító kelevézzel a kezében, lenn a
várudvaron az egész uri társaság szeme láttára.

– Hozzák elő a Gusztit! parancsolja Feuerstein báró a peczéreknek.

– Az a legmérgesebb medve! dörmögi meister Pumpernickel Jónás fülébe.

– Nem bánom én, ha olyan mérges is, mint egy oroszlán: csak egyszer a
kelevéz a kezemben legyen.

– Jó lenne még is két kelevézt vinni magával, hogy ha az egyikkel
elhibázza a fenevadat, kéznél legyen a másik.

– Nem hibázom én el; dehogy hibázom hiszen…

Majd kivakkantotta, hogy hiszen a piaczon az volt a főfő mesterfogása,
mikor a dzsiriddel eltalálta a tánczoló kigyó fejét.

A férfiak komolyan biztatták, az asszonyságok pedig borzadoztak érte; a
háta mögött pedig gúnyos torzképeket fintorgattak; mert hisz azt
mindenki tudta, hogy a «Guszti», a kinek az elővezetését a báró
elrendelte, nem valami vérmedve, sőt épen nem is medve, hanem holmi
szilaj szamárcsikó, a melynek nagy medvebőrt húztak a testére: azt
vezetik elő a peczérek, a nyakára kötött örvnél fogva, hosszú két
lánczon. A fenevadnak álczázott szamárvemhe csunyául ficzánkol, bántja a
fejére huzott medve-lárva, s a mint eleresztik az udvaron, fut egyenesen
neki Jónás úrfinak, a két csörömpölő lánczczal, s a nagy toppants
lábakkal.

– Jaj, most mindjárt széttépi! Szaladjon kegyelmed! sikolt a bárónő a
tornácz erkélyéről alá. De Jónás úrfi sem rest: úgy röpíti az oldalába a
vad szörnyetegnek azt az éles gerelyt, hogy a hegye a tulsó oldalán jön
ki; s az árva szamárnak meg van az a dicsősége, hogy mint medve hal meg.

Hatalmas taps hangzik alá az erkélyről: bravo! bravo! kiáltozzák urak és
asszonyságok. Jónás úrfi pedig ott áll a küzdtéren, büszke tekintettel s
az elősiető heroldoknak ilyen kemény parancsot oszt nagy
prosopopoeiával:

– Vigyétek a vadat! A bőrét hagyom a báró úrnak, a húsát a professor
úrnak.

Bizony ártatlan szív nagylelküségéből származott ez a kegyosztás: de
azért a rengeteg hahota, a mi erre odafenn az erkélyen támadt,
bizonyítá, hogy Jónás úrfi megint valahová talált, a hová nem nézett;
mert abban az időben a «Bärenhäuter» és az «Eselsfresser» volt a két
leggonoszabb csúfnév, a mivel a német urak egymást boszantották; s ez
most rajta maradt a bárón, meg a professoron.

A kegyelmes urak kezdtek gyanúpert támasztani, hogy talán még sem olyan
ostoba ez a Jónás úrfi, mint a milyennek árulja magát.

A következő napokban uj tréfát csináltak vele: az etikett és táncz
próbáit, a miknek mysteriumaiba professor Pumpernickel vezeté be az
úrfit. Ez igen nehezen ment neki, sehogy sem tudott beleokulni.

Meglehet, hogy készakarva tette magát olyan ügyetlennek, jó fiú volt;
látta, hogy milyen jót mulatnak az ő barátai a félszegségein, hadd
nevessenek hát; de az is meg lehet, hogy nem volt jó fiú; hanem csak
azért húzta az időt hosszabbra, hogy az alatt tanuljon annyit a
németből, a mennyire szükség volt: egy-egy szót, igekötést, szóhajtást;
aztán egy-egy mondatnak az összeállítását: a mi nem megy olyan könnyen.
De meg kell neki tudni, hogy mit hozott az a postagalamb abban a
levélben?

Minden próba sikerült már, csak még a vitézségé volt hátra. Erre nem
igen akart ráállni Jónás úrfi. Hogy ő tréfából kiálljon professor
Pumpernickellel a terem közepére, keztyűs kézzel, vivó sisakkal a fején
s aztán életlen kardokkal püfölgessék egymást. Ebben nincs semmi
vitézség. Nincs semmi halálveszedelem, csupa komédia. Nem szereti a
komédiát!

– Soh’ sincs arra semmi szükség. Elég, ha én neki veselkedem, s
elkiáltom magam: «rajta magyar!» Az én dolgom az, hogy odavágjak, az
ellenségé az, hogy parirozzon.

Utoljára még sem tudott ellenállni a sok biztatásnak; a bárónő komolyan
mondta neki, hogy ezt a próbát is le kell majd tennie az udvar előtt, a
királyné szeme láttára, addig nem ütik báróvá; inkább elhitte s ráhagyta
magát vétetni, hogy kiálljon a professorral szembe a vivó-terembe három
«sétára», a hogy szokás.

Meister Pumpernickel pedig diplomás vivómester volt, a ki ritkította
párját ebben a tudományban.

Annálfogva Jónás úrfi mind a két összemérkőzésnél gyalázatosan kudarczot
vallott; a professor elkiáltá, hogy hol fogja őt megvágni: «Most a
fejedet! Most a válladat! Most a czombodat!» Mindig megkapta. S mikor
meg ő vágott a karddal, nagyokat, egész erővel, azokat mind szépen
felfogta a mester, még csak a plastronját sem érte a kardja.

A körülállók nevették és gúnyolták.

Jónás úrfi nem vette tréfára a dolgot; mikor a harmadik összemérkőzésre
került a sor, hirtelen elkapta a balkezével a professor előretolt
kardját, s akkor aztán elkezdte azt püfölni kedvére, a hol érte,
elől-hátul agyba-főbe: «most a fejedet, most a hátadat!» utoljára
betörte neki a fejét a kardmarkolattal. Úgy vitték el meister
Pumpernickelt vérbefagyva a küzdtérről.

– Ejh, Jónás úrfi, feddé a goromba viadort Feuerstein báró. Az ellenfél
kardját elkapni banditafogás; ezt nem engedik meg a lovagiasság
szabályai.

– Hát azt megengedik a lovagiasság szabályai, hogy valakit egy
vivómesterrel állítsanak ki hadakozni?

Az urak megütődve néztek egymás szeme közé. Ez a félczigány aligha
többet nem tud, mint a mennyit kellene neki tudni.

Meister Pumpernickelt ezzel szépen lerázta a nyakáról. Most már nem volt
az a gallérjához varrva, hogy minden lépten-nyomon oktassa az
etikett-szabályokra; egyszer valahára a maga ura lehetett.

Ennek pedig akkor vette legtöbb hasznát, mikor az esteli tivornya után,
holtrészegnek tettetve magát (a vizes bortól) felvitték a szobájába s
ezuttal nem találta ott hálótársul a jól helyben hagyott kóklert.

Az inasok, a kik felhozták, rázárták a szobát, hogy el ne szökhessen.

Ő azonban csak azt várta, hogy a hajnal pirkadni kezdjen, a midőn az
egész kastély elcsendesül, úr és cseléd mind álomnak adja a fejét, –
akkor előhúzta tarsolyából az imádságos könyvet. (Elébb imádkozott
belőle: sejtette, hogy utána majd nem tud.) Azután elkezdte a könyv
táblájára lemásolt levél szavait, azzal a tudománynyal, a mit a német
grammatikából meg a kérdezősködésből szerzett, magyarra lefordítani,
mondatokká alakítani.

Sikerült a penzum.

A levél ekként szólt fordításban:

«Kedves majmom! Most akadt elém valahára egy egészen nekünk való bolond,
a ki feleségül akar venni. A Botsinkay örökös, a kit eddig czigányok
neveltek. Soha jobb szamár még nem volt felnyergelve. De az apám azt a
föltételt szabta eléje, hogy ha el akar venni, legyen elébb báróvá. A
bolondom elkapta a maszlagot s fut vele te hozzád. Kérlek segítsd bele a
hálóba. Neked sok összeköttetésed van az udvarnál. Ha ő czélt ér, mi is
czélt érünk. Ha férjnél leszek, boldogságunknak semmi sem áll útjában
többé. – Csókollak ezerszer. – A te vadrózsád.»

Jónás úrfi bölcsebb lett ettől a néhány sortól, mintha Paracelsus kövét
találta volna meg.

Nem gondolkozott most már egyébről, mint arról, a miről a hal
gondolkozik, mikor észreveszi, hogy hálóba került.

Nem volt türelme arra várni, hogy a kivülről bezárt ajtait kinyissák,
nem marad ő itt addig.

A hálószobája a második emeleten volt. Hanem egy iharfának az ága közel
ért az ablakához. Legfeljebb másfélöl lehetett a távolság. Mi az neki?
Hányszor produkálta ő ezt a salto mortalét – egy osporáért! – Előre
ledobálta a földre a kardját, tarsolyát, csizmáit s aztán a szoba
hátuljából neki szaladva, egy ugrással fentermett az ablak párkányán, a
másikkal kinn a levegőben; akkurátusan elkapta az iharfa ágát s onnan
áthajította magát annak az alsó ágára, s mint a vadmacska, úgy kúszott
le a derekán; nem marjult ki semmi porczikája.

Odalenn aztán felöltözött, felkötötte a kardját, felkereste az istállót.
Ott is aludt valamennyi lovász részegen! Valamennyi úri paripát mind
elvihette volna; de ő csak a magáét kereste: azt felkantározta,
felnyergelte, s úgy elment a kastélyból, hogy senki sem tudta meg, merre
szökött el?

Mikor aztán kiért a szabadba, neki vágott annak a sötétzöld határnak, a
miből a botsinkai fényes toronytető ragyogva emelkedik ki, hirdetve,
hogy nagy falu van ottan!

Szép világ. A hol még a templom tornya is hazudik!

Azt érezte magában, hogy ha most onnan a nádasból vagy egy báróság talál
kijönni eléje, vagy egy szép menyasszony, hát azt ő – megeszi.



A KÉT EZÜST KANÁL HISTÓRIÁJA.

Botsinkay Jónásnak, a mint a faluba érkezett, ott kellett elmenni a
Czafrinka háza előtt: az volt legszélrül.

Valami emberforma tömeg ott kuporgott a küszöbön. Biz az lehetett volna
vadállat is; mert éppen úgy volt összegörnyedve, mint a vadmacska, mikor
alszik: a feje a két térdére fektetve, s a két karja az arcza körül
fonva, úgy hogy csak az egyik szem villogott elő a tömegből: a többit
takarta a borzas haj.

A bizony Szaffi volt.

Jónás úrfi leszállt a lováról s odament.

– Hej Szaffi, itthon van az anyád?

A göngyöleg meg sem mozdult.

Ekkor Jónás úrfi gyöngéden megrugta; mire a guggoló alak egyszerre
felriadt, mintha csak most térne eszéhez, s aztán széttekintett s egy
kicsit mosolygott is: aztán megint csak összeroskadt, a haja visszahullt
az arczába.

– Itthon van anyád?

– Nincsen.

– Mikor jön meg?

– Soha sem.

– Hát hova ment?

– A pokolba.

– Hogyan ment oda?

– Megégették.

– Kicsoda?

– Az urak.

– De hát miért?

– Azért, mert boszorkány volt.

– Hisz az igaz. De hát ki adhatta fel? Hisz itt nincs biró.

– A pap. A mint te elmentél innen, másnap rajtunk rontott s azt
követelte, hogy azt a két ezüst kanalat, a mit te elloptál az ő
asztaláról, adjuk elő; mert bizonyosan nálunk dugtad el. Mi nem tudtunk
felőle semmit. Akkor aztán utánad küldte a sekrestyés fiút, hogy
keressen fel, a hol talál, követelje tőled vissza az ezüst kanalakat, te
a fiút jól megverted, kikergetted. Akkor a plébános haragjában felment
Temesvárra, panaszt tett a törvénynél; pandurokat hozott ki: a Czafrinka
czigányasszonyt vasra verték, elvitték; akkor aztán megvallott mindent,
boszorkány volt, kapitány volt: ördögökkel szövetkezett; hanem a két
ezüst kanálról még sem vallott semmit. Akkor aztán máglyára,
borsószalmára tették, megégették.

– Te! Szaffi! Álmodban beszélsz most? vagy bolondság van rajtad?

Erre a szóra felemelkedett a leány a földről, s két kezét szétterjesztve
az ég felé, s nagy sötét szemeit látásra meresztve, egy olyan sikoltó
hangot hallatott, melytől minden érző ideg összerezzent; a leánynak
minden tagja vonaglott, reszketett, keble fuldoklott a megszakadásig; s
akkor egyszerre arczczal a földre vágta magát s elkezdett orditozva
zokogni: «óh anyám, édes jó anyám! egyetlen szerelmes drágaságom!»

Jónás megszánta, s fölemelte a karjaiba.

A leány arcza nedves volt a könytől. Jónás megtörülte azt a patyolat
kendőjével.

– No ne sirj, ne jajgass!

– Mikor senkim sincs már ezen a világon! Mért nem égettek meg engem is
vele, hogy együtt mehettem volna, nem bánom én, oda a pokolba! Hiszen
úgy kértem az urakat, hogy égessenek meg engem is vele; mert én is
boszorkány vagyok; de nekem nem hitték el. Azt mondták, hazajöjjek; el
ne kóboroljak, mert ha felpróbálom ásni a vesztőhely alul a
boszorkány-anyám hamvait, a hová azt egy vasládában elásták, hát
lenyirják a hajamat s a piaczon kiseprűznek. Óh drága jó anyám: csak
veled lehetnék a pokolban, nem bánnám! Csak tudnám, hogy merre van az
útja?

Jónás úrfi megczirógatta a leány fejét.

– Dehogy mégy te a pokolba.

– De oda akarok menni, a hol az anyám van!

– Nem mégy oda! Hallgass rám. Ne kinlódj. Úgy is az én hibám volt, hogy
az anyádat elpusztították. Hát én elveszlek feleségül, Szaffi.

A leány összerázkódott e szóra. Megijedt. Rémülten tekinte Jónás
arczába, s hogy az gyöngéden magához vonta őt: valami nemes fájdalom
látszott az arczvonásain; eltolta az ifjút magától, s suttogva rebegé:

– Miért csúfol ki engem, szegény árva leányt?

– Isten úgy tartson, a hogy egyenesen szólok. El akarlak venni.
Feleségem leszel. Utálom az úri frajokat! Téged választalak, borzas
czigányleányt, neked adom a kezemet, ezt az üres kezet; de a tied lesz
az akkor is, mikor gyémánttal lesz tele. Te vagy az én párom: te illesz
én hozzám. Az Isten is egymásnak teremtett bennünket: csúfságra
született két futó bolondot, föld terhét, nép szennyét! Szeressük
egymást Szaffi!

A leány most újra rákezdé a sirást; de az őrületes kaczajjal vegyült
már; végtül-végig csókolta az ifjat, kezdte a lábánál, végzé a két
kezén; tépte és harapta.

– No hát ne bolondulj! Ne törd ki az ujjam! Ne tépd a hajamat. Gyere
velem mindjárt, megyünk a pap elé, adjon bennünket össze. No eredj, húzz
csizmát. Ha nincs, itt az enyém, húzd fel ezt, én majd mezítláb megyek
melletted; te meg a lovamon ülsz, a hogy a czigányleányt szokták
esküvőre vinni.

Hajh, milyen kaczagás hangzott végig azon az üres utczán! A czigány-báró
viszi a czigány-princzeszt az esküvőre!

A pap ugyan nagyot bámult, mikor ez a furcsa pár megjelent előtte.

– Hát te mit akarsz itt megint? förmedt rá Jónásra.

– Feleségül akarom venni ezt a tisztes hajadont itt. Azért jöttem, hogy
adj bennünket össze.

– No iszen megtalálta hát zsák a foltját, eczetes korsó a dugóját.

– Ahhoz neked semmi közöd. Megfizetek az esketésért. «Hogy adod? mesd
el!»

– Óh te pogány hájfej! Majd az csak úgy megy: hogy adod? mesd el! Hol a
keresztelő leveletek? Hát a dispensatio? hát a dimissorialis?

– Mind megfizetek érte.

– De mielőtt megfizetnél, elébb arra felelj, hová vitted a két ezüst
kanalamat?

– Miféle két ezüst kanaladat?

– Mifélét? A miket eldugtál, mikor itten megvendégeltelek.

– Ki mondja azt?

– A hugom. Ő látta.

– A hugod? Hisz az néma.

– Csoda történt vele. Megszólalt. A törvényszék előtt is bizonyította.

– Hát már biró elejbe is vitted a panaszodat? Nem sajnáltad a te hajdani
patronusod fiának a nevét beszennyezni?

– A patronus fia ne lopjon ezüst kanalat. A hugom látta, mikor az
asztalról elvetted, a kabátod újjába csúsztattad.

– Azt jól látta a hugod, hogy elvettem a két kanalat az asztalról; de én
nem vittem ki a házból a kanalaidat. Itt vannak. Miért nem kerestétek?

– Mindenütt kerestük; sehol sem találtuk.

– Mindenütt kerestétek? No hát gyere velem, majd én megmutatom neked,
hová vannak rejtve?

Azzal bevezette a papot a benyíló szobába; felhajtotta az ágy terítőjét:
ott volt a két ezüst kanál.

– Látod, te képmutató! Ezelőtt két héttel, mikor nálad voltam, én nekem
azt mondtad: «nem adhatok szállást, nincs több egy ágyamnál», s ime
tanubizonysága ez a két kanál, a mit mindenütt kerestettél; miattuk egy
szegény ártatlan lelket halálra kinoztattál, pokolra küldettél, hogy két
hét óta nem aludtál ebben az ágyadban! Csak ezt akartam megtudni. Már
most én azonnal felmegyek Temesvárra a biró elé, s elmondom neki, hogy
hol voltak a kanalaid. Azután elmegyek Pécsre a püspökhöz, annak is
elmondom. Én ennek az ekklézsiának patronusa vagyok; kérek ide magamnak
más papot: olyant, a ki a szegény embert nem kergeti ki a házból.

A pap kegyetlenül meg volt akadva. Ebbe a kelepczébe bizony bele esett.

– No fiam, csak ne hebehurgyáskodj. Ez a dolog el van temetve. Pax
vobiscum! Tudod, hogy pappal összeveszni nem jó. «Megemlegeted a napot,
melyen bántottad a papot!»

– No hát ne veszszünk össze. Én nem megyek sehová panaszra se biróhoz,
se püspökhöz, – ha te engem itt rögtön összeesküdtetsz az én mátkámmal,
annak a szegény asszonynak az árva leányával, a kit te máglyára
küldöttél.

– No hát legyetek egymásé!

A kelepczébe szorult pap, csak hogy meneküljön ettől a félnederestől,
összeeskette őt azzal a másik bolonddal egész hozzá való czeremóniával:
hanem a házasságkötést nem irta be a matrikulába. Úgy sem lesz annak
érvényessége; mert nem volt se keresztlevél, se dispensatió, se
dimissorialis, se két násznagy a szertartásnál. Hanem azért Jónás úrfi
és Szaffi mégis csak férj és feleség lettek.



A MENYASSZONY ELSŐ ÁLMA.

Az egész hozományát elvihette a karján egy batyuba kötve Szaffi. Az
anyja czókmókját mind elvitték a pandurok, mint a boszorkányság
bűntanujeleit; nem is adták vissza: az a hóhérnak marad. Csak egy kis
vas-ládikó maradt meg, abban volt Szaffi tündér-öltözete, meg holmi
ócska török iratok és mindenféle varázslabdacsok, ez a tűzhelybe volt
befalazva, azért nem találtak rá; aztán meg a nagy fekete macska is
megmaradt: az nem hagyta magát a tekintetes törvényszéktől elfogatni.

De a vőlegény is épen olyan jól volt kiházasítva. Az egész kastélya üres
volt, kivéve azt, hogy tele volt patkánynyal.

– Hol alszunk mi itt? aggóskodék Jónás, mikor a kongó nagy termekben
végig vezette a feleségét.

– Tudok én itt egy csendes kis szobát, mondá Szaffi; mikor kis leány
voltam, sokszor bujkáltam itt, madártojásokat keresni.

Azzal, mint a ki legjobban járatos itten elvezette az urát egy alacsony
ajtóhoz, a minek a nyitját már ismerte.

– Látod? Ebben a kis szobácskában születtél te, oda van felirva az ajtó
márvány küszöbére: «Jónás fiam született 1717-ben Augusztus 17-én.»

– Ez hát szegény anyám ágyasháza volt. Vajjon min aluszunk mi itten?

– Ne búsulj rajta. Mind kitelik az a háztól. Te csak a lovadat lásd el.
Mire visszajösz, vetett ágy lesz itt, meg terített asztal.

Jónás hozzá volt szokva ahhoz a gondolathoz, hogy Szaffi bizonyosan
örökölte az anyjától annak azt a tudományát, a melylyel a szolgálattevő
dzsineket rá tudja venni, hogy hozzák el a számára hamarosan a török
szultán terített asztaláról a kész ebédet.

A patkányok ellenben olyan szép számmal jelentkeztek körülöttük, hogy
csak úgy cziczáztak szerte-szélylyel. A fekete macska közéjük sem mert
ugrani, hanem felült a Szaffi vállára, s onnan tüszszögött ellenük.

– Ne félj semmit: majd ezeket is elküldöm én innen.

Jónás bizonyosra vette, hogy Szaffi ezt a bűbájos mesterséget is érti. A
mint hogy tapasztalá is, a mint a lovát bekötötte valamelyik tárt kapuju
istállóba, hogy a patkányok egyszerre csak elkezdtek általános sirást,
czinczogást támasztani, s arra bújtak minden lyukból elő, kúsztak alá a
falakon, s egész táborjárással futottak világgá, ugráltak bele a kerten
átfolyó patakba, az meg vitte le őket magával, egy sem tudott a tulsó
partra eljutni. Ezeket már elbabonázta Szaffi.

Mire visszatért, tiszta volt a kastély. Aztán az ágy is meg volt vetve,
meg a lakoma is fel volt hordva. Az ágy ugyan nem volt egyéb lesarlózott
fűnél, leterítve Jónás lovag köpenyével; a lakoma pedig egy halom
illatos szamócza volt, most szedve a kertből, s kitálalva
szőlőlevelekre. Hanem a mi megszaporította a lakomát, az volt a
menyasszonynak kaczagó két ajka, a mikben csakugyan egyesítve volt a
világ minden drágasága, a mi csak füszerekből és liktáriumokból készült,
s ezt is odaszámítva mégis csak külömb mennyekzői vacsorája volt
Jónásnak a török szultán minden vendégségeinél. Az a menyekzői ágy is
drágább volt még a hires Hamiltonnyoszolyánál is, a miben egy éjszakai
bűbájos álomért kétszáz aranyat kellett fizetni. (Ha akadt olyan bolond,
a ki megkivánta.)

Csak a hajnali napsugár keltette föl őket.

Akkor is Szaffi ébredt fel elébb, ő költögette fel szelid hizelgéssel
Jónást, a miért az nem is haragudott.

– Emlékezel-e még rá, mit jövendölt neked a kártyából szegény anyám?

– Hogyne emlékezném? A mit a feleségem a mennyekző éjszakáján álmodni
fog, az beteljesül s attól én kétszerte gazdagabb leszek, mint az apám.
No hát mit álmodtál?

– Elmondom, hallgass rá. Egy nagy hosszú ősz szakállú férfi jött elém,
aranyvirágos selyem török kaftányban, egy nagy arany botra támaszkodva,
s azt mondta: «Leányom! én vagyok Mehemed, temesvári basa. Tudd meg azt,
hogy ezen a helyen vannak elásva az én kincseim, azokkal együtt a te
vőlegényed apjának, Botsinkay Gáspárnak a tömérdek drágaságai. Jegyezd
meg jól, hogy tudjad a helyet, a hová azok el vannak rejtve. A hová a
botsinkai templom tornyának a gombja veti az árnyékát délben tizenkét
órakor, hét napot számítva az urad születésének napja után, ott ássatok
le két singnyi mélységre; a kincseket megtaláljátok. Én, Mehemed basa az
enyéimet te rád hagyom örökségbe: az urad vegye el az apja örökét.

Héj, de nagyot ugrott erre a jó hirre Jónás úr fektéből.

– Ez mind egy szóig szent és igaz! Az anyám csiziójában még csak most
van az «érvágások» hónapja, a te születésed pedig a «hólyaghúzók»
hónapjára esik: az idáig még negyvenkilencz nap.

– No hát az is majd letelik, negyvenkilencz napig csak elél az ember
földi gyümölcscsel meg csókolózással. Kinek lesz panasza?

– Nekem nem.

– Nekem sem.

S azért sem volt boldogabb ember náluknál. Valahányszor megéheztek,
csókolóztak.

Hanem harmadnap azt mondá Jónás: «Tudod mit? Nem várok én még negyvenhat
napig: hanem kifogok az időn.»

– Hogyan fogsz ki?

– Hát ez a toronygomb árnyéka, a mi ide a kastélyom udvarára vetődik,
minden nap odább megy. Én tehát minden délben tizenkét órakor egy
czöveket verek a toronygömb árnyékának a közepébe. Ha ezt így folytatom
hét napig, akkor aztán majd kitalálom én abból, hogy merre halad ez a
toronygömb árnyéka? s hol fog megállapodni majd negyven nap mulva?

– Ejnye, bizony igazán találtad! Mondá reá Szaffi.

S rögtön hozzá kezdtek.

Nem tanultak ám ők se geometriát, se astronomiát: mégis kifundálták,
ketten összevetve az eszük erejét, hogy a megjövendölt napon hol fog a
gömb árnyéka delelni?

Csak az éjszakára vártak, hogy hozzá fogjanak.

A palota kertjében mindenfelé látszottak a nyomai a kincskeresők
turkálásainak: a mély gödrökben ott hevertek a rozsdás csákányok és
ásók, a miket a csalódott áskálók boszúsan ott hagytak, csak nyél
kellett beléjük meg egy földhordó kosár iszalagból.

Estétől reggelig ásta a gödröt Jónás úrfi; Szaffi meg hordta ki a földet
a fején a kosárral.

Még nem is pitymallott, hogy megzörrent a csákány alatt valami. Itt van
a kincs! Egy nagy vaskondér volt, rézfedővel letakarva. Azt nagy hamar
kiemelték. Nehéz volt, kettőjüknek is dolgot adott beczepelni a
kastélyba.

Ott kiöntötték a tartalmát a földre. Csupa huszasok, meg denárok voltak.
Lehetett egy pár ezer rénes forint.

– De hisz ez csak ezüst pénz. Nincs közte egy arany sem, mondá Jónás.

– Talán csak azért fehér, mert a holdvilág süt rá; a napvilágnál sárga
lesz.

De biz az a napvilágnál is csak ezüst maradt.

Ez bizony még nem nagy gazdagság.

– No kedvesem; ez hát a te örökséged, a mit Mehemed basa rád hagyott.
Monda Jónás.

– De én ezt mind te neked adom.

– De én pedig nem fogadom el tőled: mert a hol ez volt, ott kell lenni
az én örökségemnek is, a mit az én apám hagyott én rám. Én ások tovább.
Ezt csak tartsd meg te magadnak.

S egészen helyes úton járt Jónás bég. Az a kondér ezüst csak azért volt
oda elásva, hogy ha a kincskeresők véletlenül, vagy a «varázsnyil»
(Wünschelruthe) segélyével, vagy a nagypénteki lángfellobbanás által
valahogy eltalálnák az igazi rejteket, a mint erre az üsttel tetézett
kondérra akadnak, azzal beérjék és aztán tovább álljanak. Csak Jónás
úrfi tudhatta azt, hogy ott még többnek is kell lenni.

Még két éjjel ásott tovább. Már kötélen kellett felhúzni Szaffinak a
kiásott földet, olyan mélyen lement.

Egyszer aztán csak beszakadt a föld a lába alatt s Jónás úrfi leesett a
mélységbe. Az omló föld nyakig eltemette.

De Szaffi nagy hirtelen leereszkedett utána a kötélen, s kiszabadította
a rögök alul. Épkézláb maradt. Nem tört el semmi porczikája.

Egy nagy üreg volt az, a mibe Jónás beleesett.

A nagy sötétségen vajmi hamar segített Jónás úrfi. Minden magyar ott
hordta a tarsolyában az akkori villanyvilágítási készüléket, a mi állt
egy tűzkőből meg egy aczélból. Azt, ha folyvást szikráztatta épen olyan
jól látott mellette, mintha Edison lámpája volna.

A hányat szikrázott a tűzszerszám, annyi tündérország meséje tünt fel a
föld alatti sötétségben.

Az egész kincshalmaz itt volt. Alig lehetett lépni közötte. Egy arany
kargyertyatartóban még benne volt a viaszgyertyacsutak. Azt tüzes
taplóval addig fujta Jónás, mig lángra lobbant. Most azután már volt
elég világosság, a minél végig nézze kincsei tárházát. «Csak álom ne
volna ez!» Mondogatá magában. Mert annak is sok volt. A menyasszony
álmának folytatása volt ez! A legnagyobb drágaságokat mind Szaffi
kötényébe rakta. Legalább, hogy ha ő felébred is az álomból, Szaffinál
megmarad az a kincs.

Másnap lóra ült Botsinkay Jónás s vízen-berken keresztül átgázolt
Temesvárra. A nyerge mögé volt kötve egy kétrekeszű iszák, tele
tallérokkal. Egyenesen a kormányzóhoz ment.

Az már hallotta hirét Feuerstein tábornok tréfái után a furcsa új
birtokosnak: a kinek van egy nagy kastélya, de nincs neki mit enni,
annálfogva feleséget keres, hogy megélhessen.

– No hát Botsinkay uram, hogy találta a gazdaságát odahaza, kérdezé
komázva.

– A legjobb rendben, kegyelmes uram, felelt Jónás. Épen abban járok,
hogy kegyes gyámolítását kikérjem. Legelőször is adjon nekem
kegyelmességed egy regement katonát, a kik a töltéseimet, vizárkaimat
újra megcsinálják: dupla lénungot fizetek nekik. Azután a mennyi
asztalos, lakatos, kárpitos, pallér csak van Temesváron: annak én mind
munkát adok esztendeig. Azután kérem kihirdetni az egész bánságban, hogy
ha vannak szegény emberek, kiknek lakóház kell, szántóföld kell,
jőjjenek Botsinkára; mindennel ellátom őket: adok nekik vetőmagot,
igavonó marhát, ingyen ajándékba. Azután mihelyt az út Botsinkára
annyira elkészül, hogy járható lesz: kérek harmincz társzekeret, azokat
én mind megrakom ezüsttel a mennyi rájuk fér: vigyék fel az én fölséges
királyasszonyomnak, az most nagy háborút visel, elkel nála a pénz.

A kormányzó majd hanyatt vágta magát nevettében; de nemcsak maga, hanem
valamennyi tisztek, a kik nála voltak, mind nagy hahotával kisérték
Jónás úrfi szavait, s mentől többet mondott, annál édesdedebben
kaczagtak fölötte.

– De ez igazán olyan jó tréfa kelmedtől, mondá Merci tábornagy a vállára
csapva Botsinkay Jónásnak; ez párja annak a nótának, hogy «Hallod-e
spanyol király! Most mindjárt elémbe állj! Az országod megveszem. A
pénzt érte leteszem, Madridnak az utczáit gyémánttal kirakatom!» Hahaha!

Botsinkay Jónás pedig nem szólt semmit, hanem megfordult a sarkán,
kiment, levette a lova hátáról az iszákot, visszajött vele; ott
kioldozta az iszák száját s kiöntötte a tartalmát az asztalra: csupa jó
oroszlán tallérok voltak azok, a minőkkel a törökök fizettek hajdanában.

– Hát itt van ez a csekélység kóstolónak. Tessék ezt a legénység között
kiosztatni foglalóképen, igyák meg az én egészségemre. Ilyen pénz van az
én kastélyomban háromszáz hordóval. Száz hordó a királyé belőle. Vivat
Mária Theresia, Rex Hungarorum.

– Vivát, vivát! kiabálták most aztán egyhangulag az előbbi nevetők, s
Jónás úrfit csaknem a tenyereikre vették s ettől a naptól fogva nem volt
okosabb ember a bánáti földes urak között Botsinkay Jónásnál.

Mint a tündérpálcza ütésére, úgy megváltozott egyszerre Botsinka és
tájékának képe. Ezer meg ezer ember állt neki a gátkészítésnek,
vízlecsapolásnak; a mocsárvíz lefutott a földekről: a hol tavaszszal a
békák kuruttyoltak, őszszel már a béres legény fütyörészett, az ekét
kisérve; az elzüllött lakosság visszatért a házaiba; a kastélyba
helyreköltözött a régi pompa; az aklok megteltek paripákkal, a hodályok
merinó juhokkal, béresházak szolgahaddal, pitvar, tornácz czifra, léhütő
cselédséggel. Jöttek már vendégek is ötlovas hintókon a gazdag
urasághoz, a kinek annyi volt a kincse, hogy még a királynak is
ajándékozott belőle! Kétszáz dragonyos kisérte azt a szekérsort, a min a
botsinkai kastély udvaráról szállították Bécs városába azokat a penészes
hordókat, a mikben élire volt verve a pénz.

Hanem a sok pompás terem és palota közül egy szobácskát úgy hagyott
Botsinkay Jónás, a hogy a lakodalma éjszakáján volt: fűből vetve az ágy;
egy köpenyeg a terítő rajta. Ez a szoba volt Szaffié.

Nem jött ő ki soha a vendégek közé: akárhogyan hitta is az ura. Tudta
jól, hogy arczpirulást okozna neki a jelenlétével; kicsufolnák érte,
hogy ilyen czigányleányt tudott feleségül venni. Nem is kérdezősködött
felőle senki. Olyan volt, mintha nem is lett volna.

Hanem Jónás, mihelyt az úri vendégeitől szabadulhatott, csak odamenekült
mindig abba az egyszerű kis szobába, s ott tudott csak édesen aludni,
azon az illatos szénaalmon: király nem oly büszke a koronájára, mint ő a
maga szerelmesére. Ha magukra maradhattak, akkor voltak csak igazán
boldogok. Olyankor, ha eltávozott minden vendég, maga mellé ültette
Jónás Szaffit a két kerekű egy lovas kocsijába, s úgy járták be
kettecskén az egész nagy dominiumot, a hol újra fel kezdett éledni a
hajdani paradicsomtájék.

– Lásd, én ezt mind te neked adom, mondogatá Jónás Szaffinak.

– Ne adj te nekem semmit, csak magadat: suttogá vissza az asszony.

… «Asszony?» Én bizony nem tudom, hogy az egyházi kánonok szerint
asszony-e már, vagy csak leány?



A SZAFFI KINCSEI.

A sok dicsőséget még tetézte a Bécsből leérkezett császári kegy. A
bánsági főparancsnok egy napon felhivatá Temesvárra Jónás uraságot (nem
«urfit» többé) s az összegyült tisztikar előtt tudatá vele, hogy
dicsőségesen uralkodó királyasszonyunk a trón és a haza körül szerzett
érdemeiért a dicsteljes Szent István-rend lovagkeresztjével kegyeskedett
őt felruházni. Ott Jónás megkapta az érdemrendet, a hozzá tartozó
lovagöltözetet és a piros bőrbe kötött statutumokat. Az utóbbiakból
megmagyarázá neki az auditor, hogy mint a Szent István-rend lovagjának
az a kiváltságos szabadalma van, hogy mikor a királyi asztalhoz lakomára
hivatalos, az étekfogók minden más rend lovagjai előtt tartoznak őt
megkinálni a pecsenyés tállal: és ha a bárói czímért folyamodik, az neki
menten megadatik.

Mikor hazament Botsinkára, felölté a kapott rendjelmezt, a piros selymes
tunikát a hermelin-prémes, földig érő zöld bársony palásttal, a mit elől
arany láncz csatol össze; hozzá feltette a hermelin kalapot, a rengő
kócsagtollal: úgy mutatta be magát Szaffinak.

Hej mekkorát nevetett rajta a jó asszony, mikor ilyen díszben meglátta
az urát, alig tudott helyretérni a kaczagásból.

– Ejnye, bizony olyan vagy, mint nagypénteken a passiojátékban a
Kajafás.

– Hát nem tetszem igy neked?

– Sokkal jobban tetszel nekem abban a kerek köpönyegedben, a mibe
egyszer betakartál, – tudod, mikor az a nagy eső esett.

A nagy esőre már nem emlékezett Jónás, hanem a kerek köpönyegre, a mivel
a Szaffit betakarta, igen.

Le is vetette a czifra jelmezt s eltette az almáriomba és nem gondolt rá
többet.

De biz a báróságra sem ám. – Itt lett volna már, csak egy rövid kis
folyamodásba kerül, s adva adják. – Volt eszébe! – Máson járt a gondja.

Torkig volt lakva a magas nagy urakkal. Nem kivánt velök többet egy
tálból cseresznyét enni. – Szaffitól hallott sokat beszéltetni a
czigányokról; az érdekelte jobban.

Hát ugyan miről is beszélhetett volna neki a jó Szaffi: ő nem ismert
mást, csak a czigány nemzetet.

Abban az időben volt «czigány nemzet» is. Ugy hitták. Egy egész nemzet
volt. Hogy milyen nagy lehetett, azt ki lehet venni abból, hogy évenkint
2000 forint «Toleráncztaxát» fizetett a királynak. – Mikor a nagy
Savojai Jenő herczeg a temesvári capitulátió feltételeit aláirta, a
midőn a «kuruczok»-ról csak ily megvetőleg nyilatkozék: «la canaglia pou
andare, dove vuole» (a söpredék mehet, a merre akar), addig a «czigány
nemzet»-nek megengedi, hogy idebenn maradhat az országban. Később
szabadalmat kapnak a bányamívelésre és a kohászatra. És ez természetes.
A czigány nem hadakozó nép. Ha szeretné a háborút, nem bujdosott volna
el a hazájából világtalan világgá. Lehet neki parancsolni: – fölvesz
minden tréfát, gorombaságot. A mi olyan munka, hogy senkinek sem
tetszik, az mind a czigányra vár. Aztán tud alkalmazkodni. A kinek a
határában lakik, annak a vallását tartja, voltaképen pedig mind
valamennyinek hátat fordít, s hisz a maga boszorkányaiban s
megkeresztelt gyermekeit a pattogó tűz fölött avatja föl régi pogány
szertartásai szerint. Bátran beszél a világ folyásáról, tudja jól, hogy
az ő nyelvét nem érti semmi idegen, s közötte nincs kém, sem áruló.

Ezt a nemzetet szerette különösen Botsinkai Jónás. Nemcsak Szaffi miatt:
ámbár ez is egy ok volt rá; kóbor életében szokott még hozzájuk. – Most
azután összeszedett a Temesvárról szétzüllött czigányhadból egy falúra
való népet s azokból egy új telepet alakított valahol a hegyszakadékok
között, a hol rengeteg erdei voltak. Ott azok vasbányát nyitottak,
kohókat építettek, s folytatták a maguk mesterségét, a mitől kormos lesz
az embernek a keze és a pofája. – Egy egész falu csupa czigányokból;
fekete házakkal, fekete benne asszony, férfi, gyerek, még az utczán
végig folyó patak is fekete. A mély völgyből éjjel-nappal hangzik fel a
nehéz pőrölyök csattogása, az ásók, kaszák, ekevasak pengése az üllő és
kalapács között. Ez volt Jónásnak a legkedvesebb látogató-helye.
Napokon, éjeken keresztül elnézte a fekete legények munkáját a kohók
kemenczéje körül, s valahányszor érczet ömlesztettek, el nem maradt
onnan.

Ezt a vasverő falut hívták Czigándiának.

Ez a tréfás faj is úgy ragaszkodott hozzá: mintha közülök való volna. Jó
földesuruk volt, s védelmezte őket az «urak» ellen. A ki valami csinyt
követett el: nem hivatta fel a compánia uriszékre, tömlöczbe sem
csukatta; hanem előhozatta a vajdával, s az atyafiaival jó sort veretett
rá: azzal megelégedett. Holmi malaczlopásért szót sem tett; mintha észre
se venné.

Volt ennek a czigányfalunak egy öreg vajdája. Olyan fehér volt már a
haja és szakálla, mint a gyapju, a képe pedig meg olyan fekete mint a
kordován. Ez ismerte a Czafrinka czigánynőt, a Szaffi anyját. Sokat
beszélt felőle Jónásnak. Azt volt a hatalmas asszony! Ott volt az öreg
vajda is, mikor kínvallatták Szögedében. Ő neki kellett a kínzó
eszközöket tüzesíteni; mert legjobban értett hozzá. Mindent magára
vallott a Czafrinka, a mit csak az urak kérdeztek tőle, Hogy ő volt a
boszorkányok kapitánya; hogy a sátánnak eladta magát, vérével aláirt
szerződésben, hogy az ördögtől lett megkeresztelve s akkor Ololorum
nevet kapott, hogy repülni tud seprűn és felkantározott hordón, azon
szokott járni Világosvárra, a boszorkánykomákkal lakomázni, meg a
szegedi Öthalomnál, hogy át tudott változni kerékké s úgy gurult végig
az utczán; hogy eladta a törököknek az esőt, szárazságot csinált s ha
kinyitott egy zsákot, abból forgószelet tudott ereszteni a vidékre;
marhát, embert megrontott varázslatokkal, máskor meg holt embereket
föltámasztott, új lelket fújt beléjük; tükörből jövendőt mondott; még az
áldozatostyát is megbabonázta; ezt mind magára vallotta, a mikor
kinozták, hanem egyet hiába kérdeztek tőle: azt, hogy mint csinált a
botsinkai plébánusnak a kanalaival? Miért hozta el azokat neki az úrfi a
pap asztaláról? Erre nem felelt semmit, akárhogy sütögették.

Jónásnak ilyenkor mindig valami hideg borzongott végig a hátán. Mikor ő
csak tréfát akart azzal csinálni! S aztán egy ártatlan lélek hogy lett
halálra, pokolra küldve az ő tréfája miatt.

Ezt a férgét a lelkének soha sem is birta elaltatni. Valahányszor
Szaffit ölébe vette, mindig ez az agyonkínzott asszony jutott az eszébe,
a ki neki megjövendölte, hogy a felesége mennyekzői éjszakáján meg fogja
álmodni az ő elrejtett kincseinek titkát. És minden úgy történt. Az lett
a jutalma érte a jövendőmondónak, hogy máglyán megégették.

Most aztán felrakná már az elpusztított asszony leányára a legdrágább
kincseit, ruházná gyémánttal, rubinttal; de annak semmi ékszerben sem
telik kedve. Nem örül az semmi csillogó drágakőnek, finom arany
kösöntyűknek; mindig jó kedve van, csak olyankor szomorkodik el, mikor
Jónás valami drágasággal kinálgatja, mikor gyöngyfüzért fon a nyaka
körül.

– Nem kellenek én nekem ezek a kincsek, suttogja Szaffi szomorúan. Az én
kincsem nincs még a föld alul kiásva.

– Mi az a te kincsed?

– Azt én meg nem mondom. Találd ki magadtól.

– Anyádtól maradt rád?

– Bár maradt volna!

Jónás aztán megint elbarangolt czigány telepére, bámulni éjente a
kohóból ömlő izzó érczzuhatagokat; s az alatt újra meg újra elmeséltette
magának a Czafrinka kínszenvedéseit: hogy talán majd akkor megtudja,
hogy mi kincset hagyott a bűvésznő maga után. De a vajda nem tudott
semmi kincsről. A mi mindenféle babonás czókmókja volt a boszorkánynak,
azt mind vele együtt megégették a máglyán, abból semmi sem maradt meg.

Egyszer aztán tovább kérdezősködött a vajdától: hát azután mi lett,
mikor megégették a Czafrinkát?

«Akkor összeszedték a megmaradt hamvait, belerakták egy vasládába, s azt
elásták az akasztófa tövébe.»

Most már tudta Jónás, hogy hol van a Szaffi kincse!

– Tudod te, hogy hová lett elásva?

– Hogyne tudnám. Én tettem a gödör fenekére.

– Ne szólj senkinek semmit róla. Én azt a ládát azokkal a hamvakkal el
akarom onnan hozni.

– De ki vezet oda?

– Bizony te!

– De én nagyon félek.

– Mitől?

– Az ördögtől meg a hóhértól.

– Magam végzem azt el; te csak odavezetsz.

– Ha meglátnak, megfognak!

– Éjjel megyünk oda, mikor zivatar van!

– Én nem bánom uram. De ha az ördög ott kap kettőnket, téged visz el:
rólam azt hiszi, hogy fajtája vagyok.

– Hát akkor mit félsz tőle?

Csak a Medárdus napját várta meg Jónás: nagy zivatarral végződött.
Bizonyosra lehet menni. Negyven nap mindig lesz zivatar. Az nappal is
igen szép tünemény: éjjel még szebb. Mikor úgy mennydörög, úgy veri a
jéggel vegyes zápor a falakat, minden jó lélek iparkodik födél alatt
maradni. Akkor ugyan akár az egész szegedi akasztófát ellophatják az
Öthalom tetejéről.

Jónás kiszemelt magának a vajdán kivül még öt derék czigánylegényt a
javából, s egy éjjel hetedmagával útra kelt Czigándiából Szegednek.

Minő út volt az! Keresztül azon a mocsáron, a mi a régi térségeken így
van megnevezve: «Morast, über den nicht durchzukommen ist.» (Mocsár,
melyen nem lehet áthatolni.) – A czigány meg a czigánynak a lova
keresztül gázolt rajta. A hol a mocsár elvégződött, ott kezdődött a
bozót, s azután a rengeteg erdő, a mit nem lakott más, csak rőtvad,
vaddisznó és farkas: csak az átkanyargó lomha folyók partjain akadt
egy-egy halásztelep sűrű tövissel körül sövényelve a dúvadak ellen. A ki
lefekszik a buja fűbe aludni, mire fölébred, a ruhája mind tele van
kigyóval. Hatodnapra érkeztek meg a Tisza partjára, a honnan Szeged
sánczait, meg az Öthalom tetejéről égremeredő vesztőhely hat oszlopát
messzire meglátni.

Ott meglapultak nádkévékből rakott kunyhók alatt, s nappal kialudták
magukat, felváltva az őrtállókat, a kiknek embertől nem, de a
csordafarkasoktól kell őriznie a legelésző lovaikat.

Estefelé csakugyan megjött a mindennapos zivatar. Előre jelenté a jöttét
az ezernyi halászmadár, hojsza kócsag sivalkodása a nádas fölött; meg a
bögölyök millióinak boszantó rajai. Az ég behúzódott.

– Siessünk át a tulsó partra, míg nyakunkba nem szakad az ég! mondá az
öreg vajda, s azzal mind a heten, mint megannyi lovon ülő ördög, neki
vágtattak a Tiszának s átúsztattak rajta.

Mire kikaptattak, sötét éjszaka lett.

Jónás egy szálas jegenyefa-csoportig vezette a lovas kisérőit; ott a
legényeket hátra hagyva, maga egyedül, az öreg vajdával neki vágtatott
az Öthalomnak.

A feketekék zivataros égtől élesen elvált a halmot koronázó hatágú fehér
épület. Szép kis korona! A vesztőhely.

Oda kellett tartaniok.

A zivatar szele hajtotta maga előtt a fenyéren az ördögszekeret. Szeged
városában harangoztak minden toronyban, hogy a zivatart elfordítsák; de
úgy látszik, hogy másutt még jobban harangoztak; mert az mégis csak erre
jött.

Csülökig ért a futóhomok a lónak s a szél is szembefútt.

Az a folytonos hempergő dörgés, az a folytonos szikrázó villámpislogás a
felhők között csalhatatlan előhirnöke volt a jégesőnek.

– Siessünk vajda, hogy menedékbe jussunk.

– Szép kis menedék mondhatom! Az akasztófa alá.

Más szárnyék bizony nem volt, se távol, se közel.

Eljutottak a történelmi Öthalomhoz, a mit egymást eltemető nemzedékek
hordtak ottan össze az alföldi síkság közepett. Ebből készültek mai
időkben a föltámadt Szeged körtöltései, felemelt utczái. A földvágó kapa
ott költögeté fel egymás után Etele hunjait, a marahán rézkardos
vitézeket, egész a legalul fekvő kőfejszés kelta harczosokig; hegyes
fejű, lapos fejű, gömbölyű tekekoponyájú, elmult nemzeteket. Legfelül a
vesztőhely. Valamennyi dicsőséges hősnek a csontja felett a haramiák és
boszorkányok megátkozott maradványai.

A roppant tömör négyszög-épületnek hat, magasra emelkedő oszlopa volt,
vastag vasrudakkal egymáshoz kapcsolva, minden oszlopból egy támasztékon
vaskampó meredt még elő. Néha napján a szél minden kampók, de még a
vasrudakon is sorban csak úgy kalimpáztatta a légben tánczoló alakokat.
Most épen csak egy libegett ott magában.

Jónás és a vajda a vesztőhely kapuján bevezették a lovaikat, s ott
összebékózták, hogy el ne fussanak.

– Keressük meg azt a helyet. Mondá Jónás a vajdának.

Az öreg czigánynak a foga vaczogott féltében: «amáró dáde!» mormogá
magában a czigány miatyánkot; de sehogy sem tudott az első mondásnál
tovább eljutni: mert egyre közbecsapott a mennykő.

– Siessünk! a míg a jó idő tart!

– Jó az ördögöknek!

– Látod-e már azt a jegyet?

– Hogy ne látnám? ott van a negyedik oszlop lábára mázolva szénnel egy
tiz küllős kerék: az a boszorkányok jele. Attól két lépés befelé: a hol
a lábad alatt döng a föld; ott van a Czafrinka a vasládában.

Épen annak az oszlopnak a tetején himbálózott az a magányos emberalak a
kinyuló fogason.

– Megtaláltam. Fogd az egyik csákányt. Segíts ásni.

– Jaj uram, félek, hogy elvisz a devla!

– Ha visz, velem elvisz: hát aztán ki veri fel a patkót a lovamra a
másvilágon, ha te nem jösz velem?

Jónás maga vágta bele a csákányt elébb a földbe, a hol az döngött a lába
alatt s mikor a vajda látta, hogy nem csap fel a láng a földből,
vérszemet kapott s neki állt segíteni.

De annál jobban csapkodott le a láng az égből. A szörnyű égzengés egy
perczig nem tartott szünetet, s közbe zúgott a jégeső kerepelése végig
az avaron: igazi ítéletidő volt. A sirbontókat védte a magas fal, a
jégcsapás rézsút jött, nem érte a fejeiket.

– Ásd a répát, ásd! ásd! Erre is tekints, arra is tekints! dörmögé
magában a vajda, áltatgatva magát azzal a tréfás mondással, a mivel a
gyermeket mulattatja az apja, az üstökét rángatva az alatt gyöngéden:
«ásd a répát ásd, ásd!»

Nagyot kondult a csákány a vasláda tetején.

– Itt van. Rátaláltam. Segíts fölemelni, szólt Jónás.

– Jaj, de nehéz; a lidércz ül rajta. Nem tudsz uram valami diák mondást?

– Dehogy nem: «Ásáte, Kapáte». No ugy-e hogy megmozdult? Ez-e az a láda?

– Csak látnám; de sötét van, s én nem vagyok bagoly.

– No majd mindjárt világos lesz: mereszd ide a szemed.

Lett is világosság, több a szükségesnél. A hétágú istennyíla épen oda
csapott le recsegve, süstörögve a vesztőhelyre! mintha az egész faltömeg
tűzlángba borult volna, kévemódra szétsugárzó szikráival egyszerre több
helyen lecsapva s aztán körülfutott az oszlopokat összekötő vasrudakon,
veres izzóvá téve valamennyit, végre szertelövellt a kiálló
vaskampókból. Az egész épület a nagy halommal együtt ugy rengett,
reszketett a rászakadó ég csapása alatt.

– No ez-e az a láda? sürgeté Jónás a vajdát.

De ez ijedtében úgy megnémult, hogy egy szónak nem volt ura.

Az a feje felett lógó harmadik ember pedig alkalmasint gondolt valamint
odafent; vagy talán a villám égette el a kötelét, egyszerre csak a
rázkodó oszlop tetejéről leugrott a vajda nyakába.

– Jaháj! ordított az öreg dádé; engem már visznek.

– Nye bojsza! Biztatá Jónás úrfi. Nem bánt az már senkit. Nem látod,
hogy a keresztfiad, a kit tegnapelőtt akasztottak fel lólopásért. Gyere,
temessük el ebbe az üres verembe.

A vajda meggyőződött róla, hogy csakugyan nem az ördög az, a ki a
nyakára vetette magát.

Akkor aztán rendén elhantolták azt a pihenni vágyó embert abba a csendes
ágyba, a miből a Czafrinkát kivették.

A kiemelt vasládát Jónás felkötötte a lova hátára a nyereg mögé.

A vajda nagyot fohászkodott a bevégzett munka után.

– Soha életemben sem kivánkozom többet az akasztófához!

A zivatar elvonúlt dörögve. Ott hagyott maga után egy télmezőt. A messze
síkság fehérlett a jégtől, a miben csülökig gázoltak a lovak.

Ha most a karámokban, a cserények mögül kidugta a fejét a pásztorember,
a csikós, a gulyás s meglátta azt a két fekete alakot végig ügetni
lóháton a jégtől fehér mezőn, az ugyan szentül megesküdhetett rá, hogy
az ördögök jártak ott, ellopni az akasztófáról a maguk keresztfiát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ugyanazon erdőn, bozóton, mocsáron keresztül, a melyen idáig jött,
vissza is törtetett Jónás egész Botsinkáig, anélkül, hogy útközben
emberi teremtéssel találkozott volna, a czigányok ki nem beszélik azt.

Szaffi már kétségbe volt esve, el nem tudta képzelni, hova lett az ura.

Jónás összeázottan, sárosan, tépetten, arcza, keze tele töviskarmolástól
lépett be hozzája.

– Tudod-e, hol jártam? ott voltam, a hol a te felásatlan kincseid vannak
rejtve. Felvertem: elhoztam.

Azzal elővette a felleghajtója alól azt a vasládát, s letette az
asztalra.

Szaffi vad sikoltással veté magát a ládára s két gyönge karjával
kebléhez szorítva, nyögé fuldokolva: «óh anyám! Te drága, kedves anyám!»
s azt a rozsdás vasat nem sajnálta csókjaival tetézni.

– Ez volt-e a kincsed, a mi után sóhajtoztál? kérdé tőle Jónás.

Szaffi szavak helyett csak a szemeivel tudott válaszolni, de azokban
annyi hála, imádat, szerelem volt; annyi boldogság, üdv, megdicsőülés
sugárzott ki belőlük, hogy három versíró nem tudná azt mind elmondani.

– Most hát boldog vagy már? kérdé tőle Jónás, az ölébe vonva.

– Az vagyok. Az lettem. Csak még egy kicsiny kis óhajtásom van hátra, ha
azt is betöltenéd? ugy-e hogy megteszed? ugy-e hogy nem tagadod meg?

S olyan hizelkedve czirogatta össze Jónásnak az arczát, hogy az egész
engedelmessé lágyulva mondá neki:

– Ugyan mit kérhetnél te én tőlem, a mit én te tőled meg tudnék tagadni?

– Hát csak azt az egyet, hogy engedd meg nekem, hadd tegyem én el azt az
én feltalált kincsemet olyan helyre, a hol az ilyen kincsek állnak.
Neked van egy nagy pompás családi sirboltod, a hol fényes nevű ősapád,
anyád nyugosznak, faragott márványkövek alatt. Engedd meg, hogy hadd
rejthessem el én is oda, a kit úgy szerettem, a szegény czigányasszonyt:
a máglyán megégetett, elátkozott boszorkányt, de a ki nekem édes szülőm
volt. Nem tudja azt meg senki, úgy elrejtem ottan. Nem csufolnak ki
érte; nem pironkodol miatta. Csak én magam fogom tudni nyugvó helyét.
Szentelt viz sem éri, csak az én könnyeim, elrejtett koporsóját. –
Engedj ennek az én alázatos könyörgésemnek.

Jónás pedig mogorva ránczokba szedte a homlokát s azt mondá Szaffinak:

– Nem én! Bizony nem engedem ezt meg! Hogy nekem lopva odarejtsed az én
fényes őseim közé az elitélt boszorkányt. Az érdemeikkel dicsekvő,
aranyos nevekkel kérkedő márvány síremlékek közé egy névtelen puszta
követ be nem hagyok állítani, a minek a háta mögé szégyen, gyalázat van
rejtve. – Hanem azt kivánom, hogy ezek a hamvak, a miket te kincseidnek
neveztél, meg legyenek tisztítva az igazságtalan itélet szennyétől;
arról a névről, a mihez te azt a szót kötöd: «édes anyám», a szenny le
legyen mosva. Igen, azt kivánom, hogy fényes gyászkiséret mellett,
fáklyákkal, czímerekkel, halotti zsolozsmák éneklése alatt szállítsák e
hamvakat a megszentelt sírba, s fehér márvány-kő álljon a fölött, arany
betűkkel, a mik azt hirdessék, hogy a legjobb anya nyugszik ott a fényes
ősök sorában. Ezt fogom megtenni.

Szaffi azt hitte, hogy most repülnek az égbe mind a ketten.

– De hogy tudod te ezt megtenni? kérdezé remegve a kéjtől, a gyönyörtől.

– Az az én dolgom lesz. Rögtön hozzá kezdek. Lehet, hogy egy évig nem
látsz; de híremet majd hallod; s mikor újra meglátsz, az történik meg, a
mit mondtam. – Addig ápold kis gyermekeinket.



FIAT VOLUNTAS TUA.

(Legyen meg a te akaratod.)

Soha jobbkor nem érkezhetett volna az a Botsinkay által küldött pénz a
császárvárosba. Mária Terézia minden oldalról ellenségtől körülvéve,
hadsereg nélkül, pénz nélkül állt annyi hatalmasokkal szemben. Burkus,
bajor, franczia, spanyol, olasz, muszka mind összeröffent ellene.

A magyar karok és rendek ugyan nagy lelkesülten kiálták, hogy «vitam et
sangvinem!» de hozzátették, hogy «sed avenam non…»[2] A lelkesedést tett
követte, hadseregek támadtak elő a földből, s ime ugyanakkor a
hadviseléshez való pénz is támad elő a földből.

Ez új fordulatot adott a veszve hitt ügynek; a vereségre diadalok
következtek, a magyar csapatok Potsdamig száguldoztak, a királyné trónja
meg lett mentve. Jutalmak osztogattattak.

Tudta ám azt jól Botsinkay Jónás, hogy őt a háta mögött minden ember
«czigány-báró»-nak nevezi.

Volt valami jussa hozzá.

Olyan barna volt a képe, mint azoknak a szép czigánylegényeknek, a
kiknek az arczszinét mi sápadt európaiak úgy irigyelhetjük; azonfelül is
mindig szeretett a czigányok közt lakni. (Hát még ha azt megtudnák, hogy
czigányleány a felesége.)

«Czigány!»

Senki sem szereti, ha úgy híják. Senkinek sem tetszik ehhez a
nemzetiséghez tartozni. A szegény czigányt lenézi még a paraszt is. A
mely munka olyan utálatos, hogy senkinek sem kell, azt a czigányra
bizzák; más munkához még közel sem eresztik, azt mondják: «nem szereti
czigány a szántást». Kergetik egyik falu végiről a másikra, mert azt
hiszik, hogy lop, csal, s boszorkányokkal czimboráz. Ha ütik, nem szabad
neki jajgatni, mert ha jajgat, akkor kinevetik.

Hát még «czigány-báró»-nak neveztetni!

A czigány utolsó a parasztok között, a báró pedig utolsó az urak között.
(Minthogy «a bárónál kezdődik az ember», annálfogva felülről lefelé ő
nála is végződik.)

Minthogy pedig Jónás ezt a titulust le nem koptathatta magáról, azt
gondolta ki, hogy ő azt fényesre fogja kicsiszolni. Kivívja a becsületét
a czigány névnek – csak azért is.

Azt tette, hogy az új telepből összeszedett százötven czigánylegényt a
javából, a kik legjobban meg tudták ülni a lovat szőrén: azoknak
csináltatott zöld dolmányt, veres nadrágot, fehér csákót; felfegyverezte
őket huszárok módjára. Aztán maga állt a svadrony élére, úgy vezette fel
őket a nemesi táborba.

Ezzel is megjárta, mert a mint bemutatta a csapatját a büszke
generálisnak, az ezzel a szóval pipázta le:

– Itt most nincs foltozni való vasfazék.

Azzal hátra küldték őket a bagázsiás szekerek mögé, s komiszárust
rendeltek melléjük, a ki a tiz körmükre vigyázzon.

Jónás abban az egyben csakugyan czigány természetű volt, hogy a
gorombaságért nem szokott soha felpattanni: eltette, mint a vaczkort,
csepü közé, a míg megpuhul. Más úrfi az ilyenért bizony kihítta volna
egy szál kardra a generálist.

Ő várt a maga sorára. Majd eljön az!

Csak egyszer nagy ütközet legyen!

Az is megjött.

Nem azért kivánta pedig ezt olyan nagyon Botsinkay Jónás, mintha feltett
szándéka lett volna a csata napján kivont karddal az öklében
csodadolgokat hajtani végre a maga fekete serege élén. A czigány csak
olyankor verekszik, ha nagyon megszorítják s nincs más menekülés, akkor
aztán megmutatja, hogy mit tud?

Pedig milyen szép lett volna ez a következő mondás az ütközet után:

«Eddig feketék voltunk a naptól, most fehérek lettünk a burkus vértől!»

Ez bizony mondatlan maradt, – Botsinkay czigány dandárja össze sem mérte
a kardját az ellenséggel. Hanem azért tett annál sokkal nagyobb
szolgálatot a hadseregnek. A burkusok tönkrezúzták az ütközetben a
császári seregnek hatvannégy ágyúját. Botsinkay czigányjai aztán neki
gyűrkőztek, s másnapra valamennyi összetört ágyúszekereket és talpat
ismét összekovácsolták; az invalidus ágyukat megint ki lehetett állítani
a csatatérre.

– Hát van-e már foltozni való vasfazék? kérdezé e hasznos műtét után
Botsinkay a gúnyolódó generálistól. Ez volt az ő boszúállása.

A generális aztán nagyon megdicsérte ezért a jó szolgálatért, s a
csapatjának hivatalos czímet adott: «tábori kovács dandár»-nak nevezte.
Jónást pedig megtette «főstrázsamesternek» ennél a csapatnál.

Hű szolgálataiért hivatalosan is czigánybáró lett a neve.

Nem csinálhatott olyan jó dolgot, nem érhette olyan kitüntetés, hogy ezt
a gúnynevet még az is mind jobban bele ne tetovirozza a bőrébe.

S nem haragudott érte!

Eszébe jutott Szaffi odahaza, – meg az a két kormos purdé!

Látnátok csak azt a két pár nagy fekete szemet, a milyen nincs senkinek
a világon, csak a czigány gyerekeknek!

Csakhogy ezeket nem volt szabad mutogatni.

Botsinkay Jónás egy szép napon meghivást kapott Bécsbe. Rögtön
felutazott; egész úri pompával, négylovas hintóban, czifra kisérettel.
Már akkor a helyreállított uradalma is olyan nagy jövedelmet hajtott,
hogy nem kellett szégyenkednie semmi mágnások előtt.

A királynő nagy kitüntetéssel fogadta őt Bécsben, s ennélfogva az
udvarnál egyszerre kedves emberré lett; kiváltképen mivelhogy mindenki
azt hitte róla, hogy ő még nőtlen legény. És ő nem merte megvallani
senkinek, hogy feleséget hagyott otthon, a czigány Szaffit.

A királynő csakhamar bárói czímmel ruházta őt fel és ezredesi ranggal,
annál a huszárcsapatnál, a melyet Jónás saját költségén szerelt fel, s a
melynek az élén aztán egy kis hadi csete-patéban is résztvett s ott elég
vitézül viselte magát.

Hanem, valljuk meg az igazat hogy nem érezte ő magát jól sem az udvari
fény közepett, sem a dicsőség mezején. Mással volt tele a szíve.

Megjött már a báróság is, a mikor épen nem is cserkészett rá, de mikor
már a vállán hordta, akkor tapasztalá, hogy de még csak egy
csizmasarokkal se lett magasabb tőle, mint azelőtt volt. Minden
dicsőségnél többet ér az a kis csendes szoba ott a botsinkai kastélyban,
a hol a Szaffi varrja a kis fiúknak a tarka ingecskéket. (Már akkor
valának ketten.) Csakhogy ezt nem merte ám senkinek elmondani.

Az első békekötés örömére nagy ünnepélyt rendeztek az udvarnál,
hivatalosak voltak arra a legújabb nemesi méltóságra emelt magyar
családok is. A bájos királyasszony udvarához vonta a nemzet előkelőit, a
mi csak szépségben, vitézségben és gazdagságban sok közül kiválik. – Az
ilyen udvari bálokból Jónásnak sem lehetett kimaradni. Hisz a mi a
tánczot illeti, akármifélét csak egyszer kellett neki látni, hogy azt
eltanulja, nem csak ilyen tánczokat tanult ő, hanem hegyével fölfelé
állított kardok között, égő gyertyával a feje tetején. Biz a legújabb
franczia kontratáncz sem került neki nagy fejtörésbe.

De azért mégis megtörtént vele az a szégyen, hogy az udvari bálban, a
hol neki is részt kellett venni a colonneban úgy elbámészkodott, hogy
minden figurát elrontott; s a tánczosnéját olyan méregbe hozta, hogy az
utoljára a legyezőjével a vállára csapott s megdorgálta, hogy mit
ügyetlenkedik.

Pedig hát teljes oka volt Jónásnak az elmélázásra; mert az átellenes
párnak a szebbik fele meglepően hasonlított az ő egykori imádottjához,
Arzéna kisasszonyhoz. Csakhogy ez a módi viselet, meg az arczfesték, a
puderezett hajépítmény, a szépség-flastromok némi idegenséget
kölcsönöztek a megjelenésének. Aztán nem is nevetett, mikor ő rá nézett,
hideg, feszes maradt. De azért mégis ő volt az valósággal, ezekbe a
szemekbe de sokat nézett Jónás úrfi, mikor még csak úrfi volt! Ezek a
párduczszemek!

S aztán folyvást egy gondolat háborgatta: az a bolond ötlet, hogy mi
lenne belőle, ha ő most csak egyszerre a tenyerére vetné magát s a
sarkantyús csizmáival az ég felé sasirozna szemközt az eléje kontrázó
szép kisértetnek. Majd az ördög vitte el a nagy kivánságtól, hogy ezt
megcselekedje. Egészen bele is izzadt ebbe a kontratánczba.

A mint annak vége volt: valaki hátulról a vállára üt, s «báró úrnak»
szólítja.

Jónás báró az ő régi kedves barátját, Feuerstein bárót látja maga előtt.

– Ah! hát te «is» itt vagy! mondja neki.

– Barátom, én itt itthon vagyok, subsummál gyöngén Feuerstein; én a
királynőnél udvari kamarás vagyok.

Nem is úgy értette Jónás, hanem: hogy «te is itt vagy, a hol Arzéna
kisasszony»!

– Hát a báróné is itt van?

– Nem. Az otthon maradt. De ne beszélj te az én bárónémról; hanem a
magadéról.

– A magaméról? (Jónás megszeppent, no most mindjárt kipattan a Szaffival
kötött titka.)

– Igen. Ő felsége maga rendezte úgy, hogy a kontratánczban te szemközt
kerülj a szép Arzénával s gyönyörködött a bekövetkezett sikerben, a mit
a te furcsa zavarodba jöveteled elárult. Ő felsége már értesülve van
felőle, hogy te megkérted Arzéna kisasszony kezét; az ő kegyessége
elhárított minden akadályt, a mi közöttetek állt: Loncsár uramat magyar
nemessé tette, tégedet báróvá.

Hej, de hosszúra nőtt Jónás úrfinak a bárói ábrázatja erre az örvendetes
tudósításra.

Nem szólt semmit, csak a kedves barátjának a kezét szorongatta.

– De ne törd össze a kezemet csupa háládatosságból. Hiszen igaz, hogy én
voltam a legmelegebb szószóló melletted a királynőnél.

Tudta ezt Jónás bég nagyon jól. Annak a galamb vitte levélnek minden
szavára jól emlékezett.

(«Köszönöm a grácziát! mondogatá magában. Bárói koronát már kaptam, hét
ággal, ha Arzénát elveszem, még két szarvat kapok hozzá: grófi korona
lesz belőle; nem, ilyen könnyen nem akarok gróffá lenni!)

Hogy húzza ki most a lábát ebből a kelepczéből?

Hiszen hogy Arzéna kezét megkérte, az igaz. Arról a levélről pedig, a
mit a galambbal együtt elfogott, nem beszélhet; mert azért
kikorbácsolják. Legjobb volna felfedezni, hogy már van felesége; de a
természetes esze azt súgta neki, hogy ezzel még ne álljon elő.

Kivel közölje itt a szorongattatást? Teljes életében mindig azt látta,
tapasztalta, hogy a magas uraságokban nem jó bízni. Szerencséje, hogy jó
adag bolondság volt a fejében. A királynénak pedig volt egy kedvencz
udvari bolondja. (Valamikor magyar kálvinista diák volt.) Botsinkay ezt
a másik bolondot választotta ki kebelbarátjának, annak tárta fel minden
titkát az otthon hagyott feleségről.

– Jaj komám, ez nagy baj neked, mondá a királynő bolondja. Tudod, hogy
itt az udvarnál sokat adnak a jó erkölcsre. A te házasságod vad
házasság; mert az egyházi kánonok ellen köttetett, tanúk nélkül,
kihirdetés nélkül. Az ilyent a mi királynőnk szigorúan bünteti. Van
Bécsben egy rettenetes törvényszék, a minek «szűzességi tribunál» a
neve. Ez tartozik evidentiában tartani minden alattvalónak az
erkölcseit, de különösen a nemesekét és főtisztekét, s jaj annak, a kit
ez hibában talál. Ebben az egy vétségben a királyné nem kegyelmez meg
senkinek. – A mely asszonyféle a férjének nem törvényes felesége, az
elveszett erre a világra nézve. Van Bécsben egy nagy javító börtön, a
hová az ilyen állapotban talált asszonyokat bezáratják, s nem hiszem,
hogy olyan tele volna ez a börtön, hogy a te Szaffid is el ne férne még
benne. Téged pedig, ha ez kitudódik, száműznek az udvartól, megfosztanak
rangodtól, czímedtől, még a birtokod is utána mehet. Nagy bolondság ez,
hallod-e! Hanem hát a bolondságot csak bolondsággal lehet helyrehozni.
Holnap nagy ebéd lesz az udvarnál, a melyre te is hivatalos vagy. Ebéd
után tartsd magad a királyné közelében, s aztán a többit majd bizd rám.
Te csak tedd magadat mentül ostobábbnak.

– No az nekem nem nagy megerőtetésbe fog kerülni.

Másnap az udvari ebéd végeztével, az áhitatos királynő rendelete szerint
az egész vendégseregnek asztalbontás után el kellett mondani fenhangon a
miatyánkot latinul.

Az udvari bolond ott állt Jónás háta mögött. Egyszer csak elkaczagja
magát az imádság között.

Az ima végeztével a királynő haraggal kérdé a bohócztól:

– Mit nevetett kend az ima közben?

– De már hogy ne nevettem volna, felséges asszonyom, mikor ez a
czigánybáró a helyett, hogy «fiat voluntas tua» azt imádkozza, hogy
«fiet voluptas sua» (meglesz az ő gyönyörűsége).

Jónás elég ostoba képet csinált hozzá, hogy most már mindenki nevessen
rajta. Csak a királynő nem. Ő nem szerette, hogy a szent dolgok felett
tréfálózzanak.

– De hát tanulja meg a helyes mondatot! Fiat voluntas tua!

– Megtanulja biz ez, a jámbor; ha fölirod neki kegyesen erre a
papirosra.

A bohócz egy összehajtott papirt tett a királynő elé az asztalra, készen
tartva az iralt is hozzá.

Miért ne tette volna meg neki azt a királynő; oda irta neki szép férfias
gömbölyű betűkkel: «fiat voluntas tua».

– De már a nevedet is rajzold alá, hadd idvezüljön tőle az a vad pogány.

A királynő jó kedvében volt: jó hírek jöttek Angliából; ezt is megtette
a bolondja kértére.

– No most erre két heti időhaladékot kérek! mondá a bohócz; az alatt, a
fejemet teszem egy fületlen gomb ellen, hogy betanítom annak a vad
bárónak ezt a hosszú mondást.

Az egész udvar nevetett szegény czigánybáró rovására.

Mikor pedig különvehették egymást, akkor a bohócz kitárta azt az
összehajtott papirost s megmagyarázta Jónásnak, hogy mi van annak a
belsejébe írva. Az ő folyamodása volt az a királynőhöz, a miben először
is az van kérve, hogy a királynő őtet és Szaffit a tudatlanságból eredt
vétség terhe alól kegyesen oldja fel; másodszor, hogy engedje meg neki a
törvényes egybekelést gyermekei anyjával, Szaffival, a kinek egyéb neve
nem ismertetik, és harmadszor, hogy a püspökség tegye deficientiába a
botsinkai papot, s rendeljen helyébe más plébánost.

Ezt az instantiát szentesíté a királynő a hátlapra írt nevével és a
«fiat voluntas tuá»-val.

– Már most ezzel vágtass haza Botsinkára s addig vissza ne jöjj, míg
feleségeddel együtt nem hivat a királynő.

Jónás báró nyargalt haza lóhalálában s vitte a királynő jóváhagyó
levelét püspökhöz, kormányzóhoz. Semmi kifogás nem lehetett ellene.

Hanem mikor Szaffinak is elmondá a dolgot, őszintén bevallva az egész
csalfaságot, akkor a nő a lábaihoz borult s zokogva könyörgött: «Ne tedd
ezt jó uram! Nem szabad a koronás királynővel neked tréfát űznöd. Nagy
baj támad ebből. Hagyj engem világgá menni a két porontyommal, mintsem
én miattam veszélyt vonj magadra. Vedd el a szép úrnőt, a kit a királynő
neked szánt jegyesül, ne gondolj én reám. Nagy a világ, elférek én
benne; ha esem, nem esem nagyot; de ha te elesel, az ország veszít vele.
Ez az egész vidék mind árvaságra jut.

De Jónás felemelte Szaffit a földről keblére: «és ha akkorát esném is,
hogy a fejemmel a Tátrát ütném meg, s a sarkammal a Vellebit hegyet: még
sem hagynálak tőlem elszakíttatni soha téged. Inkább vegyék el minden
rangomat, kincsemet, birtokomat; kergessenek világgá: készebb vagyok
veled együtt futni, czigány-sátor alatt lakni; kötélen tánczolással,
bukfenczezéssel keresni a kenyeremet, a hogy nevelő apám kereste. Ha
egyéb nem maradt rám a koldusoktól, az az egy rám maradt, hogy egymást
el nem hagyják!»

Erre a szóra aztán Szaffi büszkén felemelte a fejét; arcza egészen
átváltozott: olyan lett, mint egy fejedelemasszony.

– Akkor tehát vezess az oltárhoz. Megtudod, hogy nem érdemetlenre
vesztegettél ennyi hű szerelmet!

Botsinkai Jónás most már minden törvényes szertartást megtartott, a hogy
parancsolva van. A pécsi püspököt kérte fel az esketésre.

Mikor a püspök azt kérdezte a menyasszonytól, hogy mi a neve? mi a
vallása? Szaffi szelid, csendes hangon felelt meg rá.

– Igen is, van nevem. Apám volt Szaffi Kuli khán, a tatár Ghiraiak
nemzetségéből, Mehemed, temesvári basa leányának férje. Anyám keresztyén
volt. (Isten nyugtassa meg!) a szent keresztségben Zsófia nevet kaptam!
itt vannak az irások, a mik mind ezt bizonyítják. Sok esztendő előtt,
mikor az atyám halálán volt, elmondá anyámnak ezt a titkot, hogy hová
vannak elrejtve Mehemed basa kincsei, s elküldött bennünket
Magyarországra, hogy legyünk ott, azon a helyen, és várjunk rá, míg
egyszer a Botsinkay család ivadéka visszakerül a bujdosásból s birtokát
elfoglalja: akkor közöljük vele azt a titkot. Nem voltunk boszorkányok,
nem voltunk bűvésznők; egy titkot őriztünk. A mi azután történt: Isten
akarta, hogy így történjék.

E megoldás után, természetesen, a királynő haragja is lecsillapodott,
Szaffi mint fejedelmi vér jelenhetett meg az udvarnál, s szépségével ott
is diadalt nyert.

A Botsinkay család a Bánátnak nevezett magyar Kanahánban mind a mai
napig virul és hatalmas, s tagjai grófi koronát hordanak, a minek az
ágait bizony nem a feleségeik révén, hanem a maguk érdemeivel szerezték.



MINDEN POKLOKON KERESZTÜL

TÖRTÉNETI REGÉNY



ELSŐ RÉSZ.


I.

Előre bocsátom, hogy ez nem valami költött mese; mert ha az volna,
vakmerőnek kellene neveznünk azt a képzeletet, a mely ilyenre
vetemedett; hanem valóságos igaz történet, melynek krónikai vázlata
kéziratban megtalálható, zsombori evangelikus lelkész Rozsondai László
úrnál, Orbán Balázs tudós történetirónk bizonysága szerint; – az akkori
korszak rajzolásához való adatok is a valóságból vannak véve, a
leghitelesebb kútfők nyomán; – és így minden kételkedés nélkül
olvashatja azt mindenki s ha némely eseményt rendkívülinek fog benne
találni, magyarázza meg neki azt a rendkívüli idők szelleme.

Az erdélyi «királyföld» határán egy gúlaalaku hegy tetején áll Zsombor
vára; a minek a hovatartozása felett örök időktől fogva sok vita volt. A
szászok azt vitatták, hogy ő hozzájuk tartozik, mint Kőhalomszék
határvára, a székelyek szintén magukénak állították; a vár maga is hol
ide, hol amoda költözött, a szerint a mint a vár birtokosa az erdélyi
vajdával jó barátságban, vagy ellenségeskedésben élt, de egyszer
megtörtént vele az a csoda, hogy még a szászszéknek a fővárát is elhozta
magával a székely földre: Kőhalom várát, a mit ők «Reps»-nek neveznek, a
rómaiak pedig hajdan «Romadivum-nak» hittak. Hogy ez mint történhetett
meg, az ebben a mi történetünkben érthetővé lesz téve.

Zsombor várát a tizenharmadik század második tizedében Lebée László
székely gróf birta. A székelyeknél ugyan csak «primor»-oknak hitták az
előkelő várurakat; hanem Lebée László aként jutott a grófságához, hogy ő
is egyike volt annak a száz székely testőrnek, a kik Visegrádon a király
mellett voltak, s Gertrud királyné idejében jó dali tánczos volt: akkor
kapta ezt a czímet, több más korabeli leventékkel együtt. Gertrud
királyné siralmas esete után aztán hazajött Lebée László is Erdélybe,
itt megházasodott, elvette Homoród-Szent-Mártonról a gazdag Tompa Márton
leányát, a kivel sok világi kincset kapott; de minden kincsnél és
vagyonnál drágábbat e megbecsülhetetlen jó nőnek szivében, a kinek
történetéhez hasonlót nem egyhamar hall az ember. A nőt Máriának hitták:
árva leány volt, apja anyja korán elhalt, az öcscsét is, Annát odavette
magához a férje a várába, a hol mindenben bősége volt.

Már több mint két esztendeje volt férjnél Mária, és az ég még mindig nem
áldotta meg gyermekkel, a mi nagyon búsította. Megkisértett mindent, a
mihez az ilyen gyász esetén tisztességes nők folyamodni szoktak; (mert
valóban épen olyan gyász az, mikor valaki, a kit nagyon szeretnének, nem
születik, mint mikor valaki, a kit nagyon szeretnek, meghal.) Szent
fogadásokat tett, elment bucsura gyalog a csodatevő Boldogasszony
képhez, arany klenodiumokat tett le az oltárra, sőt saját kezével
himzett egy oltárszőnyeget a szűz anya képével, de az mind nem használt;
már a javasasszonyokhoz is folyamodott, s ámbár annyira nem hagyta
rábeszéltetni magát, hogy bájitallal, kenőcsökkel tegyen kisérletet, a
miket tilt a jó erkölcs; de az ártatlanabb babonákat nem hagyta
megkisértetlen, a mik arra vannak kigondolva, hogy a nő mi módon nyerje
meg a maga urának igaz szeretetét. Hogy ennek annyiféle babonája van, az
mind csak azt bizonyítja, hogy mi sokat kellett a szegény nőknek
szenvedniök világteremtése óta ebben a nagy dologban!

A szegény úrasszony e közben azzal áltatta a szivét, hogy ha valami
várbeli asszonyának volt kis gyermeke, azt vette magához, hogy legyen a
kit gyügyögtessen, a kinek a gagyogását hallja, s a kit utána hordjanak,
hogy azt hihesse valaki, az övé.

Egyszer aztán egy vajákos asszony azt mondta neki, hogy «végy magadnak
tükröt» – mivelhogy abban az időben a székely asszonyok nem használtak
tükröt, azt tartva, hogy nem jó abban nézegetni az asszonyembernek a
saját orczáját: mert a míg szép, addig csak hivalkodóvá teszi a tükörbe
tekintés, ha pedig egyszer elkezdi a szépségét veszteni, akkor meg csak
bánatot okoz neki. Azért jobb azt nem hozni a házba. Mária most aztán
kérte az urát, hogy hozasson neki egy tükröt, a mit az szivesen meg is
tett. A tükör aztán azt mondta neki: «szép vagy! szép vagy! de még sem
olyan szép, mint az öcséd, a szép Anna.» – De még ebből nem értett
semmit.

Végre elmondta a lelki fájdalmát a gyontató atyának, hogy talán valami
bűneért látogatja ekép az Isten.

A gyóntató atya bölcs férfiú volt s azt a tanácsot adta Máriának, hogy
«add férjhez öcsédet, Annát.»

És Mária még ebből sem értette meg a titkot, a minek a sejtelméhez
hiányzott a lelkéből minden fogalom.

De azért szentirásnak vette a gyóntató atya tanácsát s rajta volt, hogy
az öcscsét, Annát minél elébb konty alá kerítse. Ne mondja aztán a
tükör, hogy «van náladnál szebb is a háznál.»

Nem is kelle pedig messze menni az alkalmas vőlegény keresésével. Ott
volt a szomszéd Kőhalom ura, gróf Henning Brüniszkáld lovag, a ki
gyakran átjárt Zsombor várba, s sólymot, agarat hordott ajándékba Anna
leányasszonynak, jó indulata jeléül. Az nem is titkolta, hogy Annát
szeretné elvenni: csak neki adnák. S a szász gróf szép deli levente
volt, sürű, világosszőke hajjal, nagy, őszinte, szép kék szemekkel,
piros, derült arczával, s bajvivó termetével. Vitézi tornában is tört
már lándzsát Anna tiszteletére s az ő szalagját viselte a kalapja
mellett. És a mellett olyan jó fiú volt, mint egy falat kenyér: mindenre
készen állt, a mit csak kivántak tőle; ha azt mondták neki, hogy
ugrasson be lóháton a jégzajos folyóba, megtette s ha azt mondták neki,
hogy üljön le a porba a kis gyerekekkel pitykövet játszani, hát azt is
megtette. Pedig sok ilyen próbát ki kellett neki állani az ő jó
barátjától, Lebée Lászlótól, a kivel együtt gárdistáskodtak Visegrádon,
az udvarnál. Mikor megkérte tőle Anna kezét, azt mondta neki Lebée
László: «elébb tanulj meg magyarul, ha egy év alatt megtanulsz: neked
adom.» Az udvarnál nem tanulhatta azt meg Brüniszkáld, hanem lement a
faluba s ott megtanult magyarul két hónap alatt. Akkor megint azt mondta
neki Lebée László: «hja, édes játom, te idegen vagy, s székely leányt
idegenhez nem adunk; mert a mi törvényünk az, hogy az idegennel nősült
székely nő minden vagyonát elveszti. Ha az Annát el akarod venni, elébb
légy székelylyé.»

Brüniszkáld még erre is ráállt. Pedig az nem ment országbontás nélkül.
Neki elébb ki kellett jelentenie, hogy a maga várával, Kőhalommal átlép
a székely Udvarhelyszék területébe. E miatt az egész szászság majd
megölte; a szebeni szász gróf égre-földre protestált az átszökés ellen:
fenyegette, hogy ostromot visz rá; de Brüniszkáld azzal mind nem
törődött: olyan jó fiú volt, minden boszuságot eltürt, még is beállt
székelynek, s behagyta a szőke haját fonni három üstökbe, gyöngyös
szalagok közé, a hogy akkor a székelyek viselték.

Ennél erősebb próbára csakugyan nem lehetett már állítani a derék szász
ifjút, annálfogva nem maradt hátra más Lebée Lászlónak, minthogy kitüzze
a menyegző napját, a mikor aztán csakugyan oda kell adni az Annát a
derék Brüniszkáldnak.

És ennek a napnak úgy örült előre – nem a menyasszony, – hanem a nénje
Mária. Valami szent sugallat azt mondá neki, hogy ettől a naptól kezdve
majd ő tökéletes boldog nő fog lenni aztán.

De nagy teketoriával jár ám az ilyen székely lakodalom; annyiféle ürügye
van a huzás-halasztásnak, hogy nagy csoda, ha a szerető szivek meg nem
unják a várakozást.

Nyolcz nappal elébb megtartják a «Siratót». Azon az egybekelendők minden
férfi és nő gyermekkori pajtásának össze kell gyűlni s a társaságukból
kiváló párt vigan elsiratni. Ezután jön az eljegyzés.

Azután jön a hivatalos leánykérés: egész segédszemélyzettel,
násznagyokkal, vőfényekkel, nagy nyoszolyókkal, kis nyoszolyókkal. A
leányos ház ura nem akar semmit tudni az egész eljegyzésről: soha hírét
sem hallotta a kérő leventének; utoljára bottal kergeti ki valamennyit.
Akkor maga jön vissza a násznépével a vőlegény s erőszakkal töri be az
ajtót s követeli a menyaszonyát, különben kárt tesz a házban! Arra aztán
előhoznak neki egy sánta, pupos vén banyát; itt van hát a mátkája, vigye
el: sorba hordják a világ minden rútját eléje, hogy válogasson belőlük,
míg végre nagy nehezen előteremtik az igazi szerelmesét. De akkor meg
agyon faggatják bolondnál bolondabb kérdésekkel; a mikre magától kell
neki kitalálni a feleletet, addig nem kapja meg a leány kezét. Ha annak
vége van, következik a moringolás: a kelengye adása, vevése: kegyetlen
szerződéseknek csomóra kötése. Még aztán egy csuprot le kell lőni
nyillal egy magas szálfa hegyéről, addig nem lehet menni az esküvőre;
aztán következik egy hosszú lakoma, a minek vége várhatatlan
ételfogásaihoz a vőfények verseket mondanak. Asztalbontás után meg a
végtelen táncz: a miben a menyasszonynak sorban kell egyet lejteni a
násznép valamennyi férfiával, öregéval, ifjával. A vőlegény maga is
szeretne már hozzá jutni, hogy egyet tánczolhasson vele; de mindig
elkapja más az orra elől, s addig ki nem adja, míg váltságot nem fizet
érte. – Végre egyszer aztán széttaszítja két öklével Brüniszkáld az
utját álló sokaságot s megragadja kezénél fogva a szép menyasszonyát, át
is öleli a derekát s azt kiáltja: «no most már mégis csak az enyém
vagy!» S aztán int a czifra selyemkendővel a hegedüsnek és
trombitásoknak, hogy most már az ő nótáját huzzák: a vőlegény tánczát.

Rázendítik szépen. Brüniszkáld délczegen lejti a dali tánczot, bájos
szép aráját kezénél vezetve. «Bizony szép egy pár ez!» mondogatja
fenszóval minden ember. De összeillenek! – Mária szemében is ragyognak
könnyek. Az öcscse boldogságán örül, de talán a magáén is.

Ekkor, midőn legjavában lejtik a vőlegénytánczot, kivül a tornáczról
belebődül a vidám zenébe valami bus kürthang; az ajtó felnyilik s belép
rajta, feltett tollas süveggel a fején, mellén az ország czimerével, egy
pánczélos alak, a kinek az orczája rémületet gerjeszt marczona
tekintetével; de még szörnyűbb az arczánál az, a mit a kezében magasra
emel: egy vértől csepegő pallos.

A zene elnémul, a vigság megszünik; a palloshordó alak megáll a
tánczterem közepén s sok kiabálástól félig berekedt hangon így rivall:

– A király nevében! Vitézlő székelyek, primórok és lófők! Én, az ország
pristáldja, felhivlak titeket, hogy azonnal lóra, fegyverre kapjatok,
hadseregbe gyüljetek, a «vitéz sereg» azonnal táborba szálljon, a
«gyönge sereg» hirmondásra készen álljon, a «tehetetlen sereg» a várakba
felvonuljon. A véres karddal hivlak a király nevében ősi szokás szerint,
én az ország pristáldja. Teljesüljön a törvény!»

Azzal megfordult a sarkán a czímeres alak, s a mily merev
ünnepélyességgel jött, olyannal távozott a teremből.

Tudnunk kell mindenek előtt, hogy a székelyeknek kemény törvényük volt
arra, hogy mikor a király körülhordatja a véres kardot, akkor minden
felnőtt férfiúnak lóra fegyverre kell kapni és menni az ellenség elé s
egy egész hónapra való eleséget vinni magával. Nagy csoda, hogy egy
betörő ellenség tovább tartson, mint holdujságtól holdfogytáig, ha
folyvást kopogtatja a fejét a székely a buzogánynyal. Ez tehát igen jó
törvény volt. – Egyéb adót úgy sem fizetett a székely. Csak olyankor, ha
a királynak fia született, billogoztatott el minden kapu birtokosa egy
ökröt a királyfi számára. Bárcsak több ökröt billogoztak volna el!

A jó Brüniszkáld tehát ráhagyta magát beszéltetni, hogy a menyegzője
kettőbe szakadtával, egyedül, menyasszony nélkül baktasson haza a várába
s összegyüjtve a zászlója alá valamennyi harczosait, levonuljon a
székelyek táborába, a kik mind Aranyos széken az Aranyos víz rónáin
gyültek össze táborokba: mintha onnan várnának valami ellenséget.

Otthon maradt atyafiai, a szászok, ki is csufolták jól: «Látod! úgy kell
neked! Minek csaptál fel székelynek? Most nem kellene táborba szállnod.»

Mikor aztán már nagyon sokan gyülekeztek össze a táborban, egyszer csak
jön nagy énekszóval onnan a Királyhágó felől egy bucsujáró sereg
feléjük. Csupa zarándok volt az, hosszú keresztvégű botokkal a kezében,
a palástján, meg a kalapja mellett csigahéjakkal, a mellükön pedig
kereszttel. Előttük lovagolt egy veres barát, szamárháton, szentképes
zászlóval a kezében. Volt abban a zarándok seregben mindenféle
nemzetbeli szerzet: még olyanok is, a kiknek soha hirét sem hallották a
két magyar hazában azok, mind deák zsolozsmákat énekeltek.

Mikor odaérkeztek a tábor közé, a vezérlő szerzetes leszállt a lováról s
azt kérdezte, hogy kik ennek a seregnek a vezérei. Épen Brüniszkáld
lovagtól kérdezte: annak volt a legfényesebb vértezete.

– Hát ki volna más, mint én, meg a süvem, vitéz Lebée László itten.

A szerzetes erre megölelte, megcsókolta Brüniszkáldot, a mi annak sehogy
sem volt kedves, mert olyan szaga volt, mint mikor a penész, meg a
hagyma összeházasodik. Hanem hát ez csak azt bizonyítja, hogy a jámbor
zarándok vezér többet lakott földalatti odukban, mint a fényes
palotákban, s élelmét nem a nagyurak fényes asztaláról, hanem a mezőkről
szedegette.

A barát aztán azt mondta Brüniszkáldnak, hogy térdeljen le, hadd áldja
meg.

– Biz én nem térdelek! Ha megakarsz áldani, ágaskodj fel.

Hanem a süve, a Lebée László, az letérdelt a barát előtt, azt meg is
áldta az; azután a dolmányára rátüzött neki egy keresztet veres
posztóból. Brüniszkáldnak is akart, de az azt kérdezte elébb, hogy mire
való az?

A barát valami olyan nyelvet beszélt, a mi magyarból, németből és
olaszból volt keverve: így aztán megértette Brüniszkáld, hogy ha ő azt a
szent jelvényt a köpenyére feltüzeti, akkor ő neki minden eddig
elkövetett és még ezután elkövetendő bünei teljesen meg lesznek
bocsátva.

– Hát tudod, monda Brüniszkáld, én még eddig nagyon kevés bünt követtem
el; hanem ezután szándékozom nagyon sokat elkövetni; de hát te ki vagy?
miféle szerzet? hogy ha az adósságomat valaha szememre vetik, azt
mondhassam, hogy te elengedted?

– Az én nevem Zenobius. Vagyok pedig a ti vezetőtök a túlvilágon a
szentek paradicsomába, ezen a világon pedig a szent földre.

– Hát oda ugyan nekem nem kell semmi vezetés, mondá Brüniszkáld; mert
most is rajta állok. Ez nekem a szent föld, a hazám.

Ez a mondás nagyon tetszett a székely hadnagyoknak, kik a két vezér
körül gyülekeztek; de annál kevesbbé Zenobiusnak.

– No azt pedig el kell hagynod; és elindulnod minden hadaiddal együtt az
igazi szent földre, Palaestinába.

– Van eszemben odafáradni! Otthon hagytam egy félig feleségül vett
menyasszonyt, a kivel még jól meg sem ismerkedtem.

– Már pedig otthon kell hagynod a legkedvesebbedet. is. Endre király
Spalatóban vár reátok, a hol veletek együtt hajóra fog szállni.

– Hát Endre királyt mi lelte, hogy Palaestináig meg sem akar állni.

– Szent fogadása készti. Megfogadta boldogult atyjának a halálos ágyán,
hogy elmegy a hitetlenek ellen harczolni.

– Hej de régen volt az! Azóta vissza is jöhetett volna! Csak most ér rá,
hogy a fogadását beváltsa! Könnyű neki! Mikor Halicsban járt hadat
viselni, az alatt a magyarok megölték a feleségét; Isten nyugtassa meg;
kegyetlen egy asszony volt. Most újra megházasodott, elvett egy vén
hárpiát onnan Thüringiából: már most azt hiszi, hogy ha elmegy, attól is
megszabadítják a magyarok. De én nekem csinos takaros kis feleségem van,
a kit nem hagyhatok itthon nádorispánra. – Ha fogadta Endre király az
apjának, hogy elmegy szerecsent ölni; hát csak menjen, én nem
tartóztatom, – én nem fogadtam az apámnak semmit; én itthon maradok.

– Istentelen pogány beszéd! kiálta fel elszörnyedve Zenobius.

– No Brüniszkáld! szólt közbe Lebée László; ne rugódozzál az ösztön
ellen: a mi parancsolat, az megáll. Mikor a véres kardot körül hordatja
a király, akkor minden székelynek lóra kell ülni és táborba szállni.

– Megtettem; ideszálltam. Ismerem a törvényt. Mint székely tartozom az
országom határát védelmezni köröskörül mindenféle ellenség ellen. Meg is
teszem. Hozza ide Endre király az ellenséget; közé vágok: nem ugrok
előle a Marosba; de én ellenséget keresni nem megyek a világ végére; a
ki én nekem semmit sem vétett.

– Istentelen! Hát a kik a Krisztus sirját tapostatják lovaikkal!

– Az én Krisztusom a mennyországban van régen, az nincsen a sirban.

– A kik ellen négy pápa hirdetett keresztes háborut.

– Én azt tanultam, hogy a Krisztus visszadugta Szent Péternek a kardját
a hüvelyébe s azt mondta, hogy ő miatta ne verekedjenek. Én Szent
Péterrel tartok.

– Irtóztató pogány beszéd. Hiszen az ilyenért meg kellene az embert
égetni a székelyeknek.

– Azt mondom, hogy ne hozzatok dühbe! mert ha megharagszom, székelyebb
leszek valamennyiteknél s kitüzöm az őshit zászlaját a váramra s behozom
a lóáldozatot és leszek inkább pogány, de még sem megyek.

De nagyon tetszett ez a beszéd a székely hadnagyoknak, azt mondták,
egészen igaza van Brüniszkáldnak, nincs a székelyeknek semmi keresetük
Mezopotámiában, csak menjen vissza Zenobius atya, a honnan jött s mondja
meg a küldőinek, hogy a székelyek itt állnak, táborban, s ha ellenséget
kapnak, megverik; de ha Ázsiába akarják őket kivinni, arra azt felelik,
hogy «ma nem!»

Lebée László elővette minden ékesen szólását, helyesebben mondva, minden
szitkozódási tehetségét, hogy a székely harczosokat jobb erkölcsökre
birja. De hasztalan volt minden erőltetése, a székely inkább hagyta
magát a Hopczihér ördöggel fölétetni, mintsem hogy háztűzhelyétől
megváljon és olyan messze földre elmenjen, a mely kelet felé fekszik, és
mégis napnyugot felé kell elindulni és menni, menni holdujságtól
holdfogytáig, a mig az ember egy olyan tengerre talál, a melyiken hajók
vannak, a mik aztán megint tovább szállítják. S a víznek nincsen
gerendája.

De hogy mi ütött egyszerre Lebée László lovaghoz, hogy ilyen nagy buzgó
keresztyén lett belőle? holott mind ez ideig idehaza úgy ismerték, mint
félpogányt, a visegrádi várban pedig a papok nem győztek rá panaszkodni
világi magaviselete miatt? ő maga azt állítá, hogy Zoérárd vértanu
sirkövének az érintése idézte elő nála ezt a nagy változást, a mit
azonban mink korán se higyjünk el. Hiszen majd «a holt tyúk is
kikaparja!»

Annyi bizonyos, hogy a szentföldre való kirándulás még a boszniai
hadjáratnál is kedvetlenebb vállalat volt. Ez már az ötödik keresztes
háboru akart lenni. Négy szent hadjárat lefolyt, a nélkül, hogy abban
Tuhutum és Árpád nemzedéke részt vett volna. Más nemzetek százezernyi
számmal vérzettek el a siriai pusztákon, a bethlehemi, jeruzsálemi
sziklasivatagok völgyeiben. Francziának, angolnak, németnek mind elég
volt már a dicsőségből, csak a magyarnak nem volt még benne része. Ez
pedig nehezen volt megmozdítható. Szent László megmondta, hogy ő nem
tartja magát érdemesnek egy ilyen vállalat vezetésére, Könyves Kálmán
okos ember volt, Vak Béla nem látott, az utána következő királyok
mindegyike, mikor valami nyavalya utólérte, fogadást tett, hogy elmegy a
szent földre, ha azután belehalt a mirigybe, akkor a fogadás a fiára
maradt, az megint elhuzta-halasztotta, pénze természetesen egyiknek sem
volt az ilyen költséges utazáshoz, míg végre második Endre királynak
körmére égett a tapló! Most vagy soha! parancsolák neki Rómából, rá
kellett adnia a fejét, de úgy is ment az, mint a mikor a kutyát bottal
kergetik a nyúl után.

A székelyek, a kik még akkor csak alig keveredtek ki az ős napimádó
vallásból, s csak a régi hunnus irásjegyeiket használták, nem is igen
könnyen voltak fellovalhatók a szaraczénok elleni hadjáratra, de még
sokkal megátalkodottabbak voltak ezeknél a szászok, a kik csak nem rég
kerültek ide ebbe a boldog országba, s a privilegiumaikat semmiképen sem
akarták elhagyni, olyan helyre törekedvén, a hol azok nincsenek
kihirdetve.

Brüniszkáld gróf még a mellett magas míveltségű előkelő lovag vala a
maga nemzetében, a ki a többi kortársak közül egy fejjel kiemelkedett,
nevelését az anyjának köszönheté, ki thüringiai grófné volt, s
ennélfogva, bár irni nem tudott is, de olvasni igen jól tudott, s meg
tudta mondani első látásra, hogy melyik könyv van minuskel, és melyik
majuskel irással szerkesztve?

És ebben a tekintetben előtte állt páter Zenobiusnak, a ki a latin
alfabetből csak három betűt ismert, de azokról sem tudta, hogy melyik az
első, melyik a harmadik. Annálfogva igen könnyű munkája volt vele, a
mikor a tudomány fegyverét fordítá ellene.

– Hallod-e te, páter Zenobius. Te bizonyosan ismerni fogod páter
Chartuicius legendáját a szent Gellért püspök vértanúról: a mit én
Visegrádon, a királyi könyvtárban olvastam. Hát az a szent férfiú, mikor
még olyan rücskös barát volt, mint te, szintén el akart menni
Palestinába a hitetleneket megtéríteni. De az apátura, a bölcs Rasina
(hallottad hirét?) nem eresztette oda. Azt mondta neki: «ugyan minek
mennél te Jeruzsálembe, hogy ott a zsidóknak, meg a szaraczénoknak
hirdesd az igét, a kik még az apostoloknak a szavát sem vették be? Ha
pedig a tengeren hajótörés talál érni, minden tudományoddal együtt a
tengerbe veszesz, mert nem vagy te Jónás próféta, hogy a czethal
gyomrában három napig maradhass. Azt mondom én neked, hogy ha te a
hitetlenek lelkeit az ördögök körmei közül akarod megszabadítani, ne
lódulj el olyan messzire: gyere ide a magyarokhoz, térítsd meg azokat az
istentelen pogányságból, ne búsulj semmit, azok is olyan jól agyon
tudnak téged verni, mint a zsidók és a szaraczénok.» Ezt mondta szent
Gellértnek Rasina apátúr. Én sem mondhatok neked okosabbat: ha
pogányokat akarsz megtéríteni, ne menj messze, még a magyarokig se menj,
itt vannak az én szász atyámfiai, eredj közéjük, térítsd meg őket, mert
én ezeknél istentelenebb pogányokat sehol ezen a világon nem
tapasztaltam!

Páter Zenobius szót fogadott az aranyszáju ifjúnak s elment az egész
zarándok csapatjával együtt a szászföldre: majd meglássuk, hogy lesz-e
benne köszönet?

Brüniszkáld gróf pedig hozatott bort a várából a táborba, s áldomást
ivott a székely hadnagyokkal, a kik között igen nagy leve az ő
becsülete: a miért ilyen szépen elbánék vala a baráttal.


II.

Nem sokára azután, hogy Zenobius és az ő zarándok csapatja a Maros
mentében bevonult a szászföldre, történt az az Isten csudája a földön,
hogy a legbékeszeretőbb népfaj között egyszerre csak kiütött a zenebona.

Még pedig ezt nem valami felnőtt okos emberek kezdték, a kiktől az ilyen
bolondság leginkább kitelik, hanem az idétlen eszű gyermekek.

Előtámadt a hátszegvidéki erdőkből egy pásztorgyerek, kinek se atyját se
anyját nem ismerte senki, s az azt állította, hogy ő az Isten fia.
Elkezdett a vásártéreken prédikálni, hogy ő neki a Jézus megjelent
álmában s megbizta, hogy vezesse az utolsó keresztes tábort a szent
földre: a pogányoktól megfertőztetett sirjának visszavívására. A mi
addig annyi pánczélos lovagnak, faltörő gépekkel, nem sikerült, a
hitetlenek várait bevenni: végre sikerülni fog azoknak, a kikről azt
mondta az idvezítő: «ilyeneké a mennyeknek országa!» Gyermekek fogják a
szent földet visszahódítani! Fegyver nélkül, vértezet nélkül, csupán egy
ágakból kötözött kereszttel a kezükben vívják ki a diadalt, mely a
pogányokat megszégyeníti. Az ő gyermeki éneklésektől omlanak össze a
megdönthetlen erősségek falai!

Olyan volt az, mint a ragály, mely a gyermekeket választja ki
áldozatául. A felnőttek járhatnak, kelhetnek miatta, meg nem lepi őket,
csak a gyermekekre éhezik. Egy holdváltozás alatt az egész szászföldön
el volt harapózva az a szent őrjöngés, a hét esztendőstől a tizenháromig
terjedő életkor nemzedéke faluszerte, városokban egyszerre mind
fölkerekedett, megszökött a szülői háztól s futott ki az erdőre,
Hinczót, a pásztorból támadt prófétácskát fölkeresni. Táborrá, sereggé
szaporodott fel a számuk, neki zúdultak énekelve, imádkozva, végig az
egész királyföldön, s mindenütt magukkal sodorták a kis apró
gyermektársakat. Mindegy volt: fiú, vagy leány? ment velük az egész
nemzedék: pogányokat összetörni, szent országokat elfoglalni, erdő, mező
visszhangzott a harczi rivallásuktól. A vezérük Hinczó ismert egy
csillagot az égen, bizonyosan a szent földre vezet, annak a nyomán
akarta elvinni az egész seregét.

Hogy ez a gyermekháború nem volt Zenobiusnak tudta nélkül, arra bizton
tűzbe tehetjük a kezünket. Ő osztotta ki a kereszteket, a miket a
gyermekek a ruháikra akasztva viseltek, s hordta őket egyik völgyből a
másikba, mig a számuk ezerekre nőtt fel, s valamennyit megáldotta és
bűnbocsánatot osztott nekik s fogadást tétetett velük, hogy a szent
sirért életüket föláldozzák.

Aztán pedig az egész tábornak a tarsolyában összevissza nem volt egy
dénár úti költség sem, a mivel Palestináig menjenek. Apjaik, anyjaik
odamentek a gyermekeikért, hogy visszavigyék őket, de nem birtak velük:
úgy meglepte azokat a szent őrjöngés tüze. «Hová akartok menni annyi
tengeren keresztül?»

Hinczó, a kis próféta megnyugtatta a kételkedőket. «Ne féljetek! Ebben
az esztendőben két nap fog lenni az égen, az egyik nappal, a másik éjjel
fog sütni. S azok olyan forróságot támasztanak majd, hogy minden tenger
kiszárad előttünk, mi valamennyien száraz lábbal kelünk át a tengerek
fenekén.»

Ezt már csak el kellett hinni, mert Zenobius is bizonyította.

A szászföldön nem maradt egy gyermek az apai háznál. Fiúk, leányok mind
tódultak seregestül Hinczó proféta, meg Zenobius után, s a míg az
erdélyi részeken huzódtak keresztül, addig volt is nekik mit enni, mert
a kegyes nép csak nem engedhette, hogy annyi ártatlan poronty rakásra
hulljon az éhségtől, mint a fürjek a pusztában.

Az volt a legkülönösebb, hogy a szomszédban lakó székely fiúkra nem
ragadt el ez a kórság, mind csak a szász csemetéket ragadta magával: a
mint hogy a német fajta a leghajlandóbb a rajongásra; talán az is
előmozdította a nagy zenebonát, hogy a szászok földje már határos a
patarénokéval: az pedig ravasz egy czinczár fajta! Kis-Ázsiából ide
keveredett kupecz-nemzet. Csunya lélekvásárló, emberbőrrel kereskedő
szerzet. Még akkor hazánkban is dívott a rabszolgavásár, sok bűnnek az
volt a megtorlása, hogy az elkövetője piaczon rabszolgául eladassék, a
szomszéd Ráczországban pedig el sem lehettek a nélkül. Ezt a vásárt a
patarénusok közvetítették. (Csunya kereset volt.) Hát ez a sok
lélek-kalmár, a mint ezt a gyerekribilliót megórrontotta: egyszerre
odakeveredett a kis keresztvitézek táborába, biztatták őket sok hazug
beszéddel: ámították a paradicsomi vidékek szépségével, a mik rájuk
várnak, osztogattak nekik czifra csecsebecséket, a nagyobbacska
leányoknak még öltözetet is, igértek nekik czifra palotákat, aranyalmás
kerteket, repülő lovakat. S van-e olyan bolond, a mit el nem hisz a nép,
a mikor még gyermek, s a gyermek, a mikor még nép? A czudar kufárok
pedig abban sántikáltak, hogy rakhassák csak egyszer hajóra ezt az
ártatlan vitézlő hadat, majd elviszik ők azt, nem sajnálják az
útiköltséget, Marokkóba, meg Tunisba. S ott eladják őket a
hitetleneknek.

De hogy a velük együtt csatangoló jámbor zarándokok és szerzetes barátok
az ilyen gonosz szándékot hogyan mozdíthatták elő? ez a kérdés csakugyan
nagyon megpróbálja a keresztyén embernek az istenfélő hitét. Hát biz az
akkori pápa azt mondta erre a gyermekhadjáratra, hogy ez igen szomorú
jelenség, de nem tehet felőle: az az Isten büntetése a keresztyéneken,
hogy a gyermekek ébrednek fel, mivel hogy az apák alusznak.

Tudta Zenobius, hogy mit kaszál.

Már csaknem hogy letelt az egész hónap, a mióta a véres kard
körülhordoztára a székelység táborba szállott a keresztes mezőn, az egy
hónapi eleség ugyan fogytán is volt s ha napjára újat nem küld a király:
másnap már ugyan hült helyét találja itt a tábornak. Ekkor megérkezik
Zenobius a gyermeksereggel. Voltak azok már valami hatezeren. Némelyik
fiú még maga meg sem tudta kötni a bocskor szíját, s a kis leányoknak
azóta senki sem fonta be a haját, a mióta az anyjuktól elszöktek. A
Maros partján vonultak végig nagy keserves énekléssel, ott aztán, hogy a
jó fedett dobogó hidon átjöhessenek Maros-Portusnál, a mit a szászok
építettek nagy tudománynyal meg kellett állapodniok, mert ott
Brüniszkáld őrizte az átjárást.

A szász lovag már az innenső partról megismerte Zenobius atyát, a
szamaráról meg a veres csuklyájáról s tréfásan enyelegve kiálta át
hozzá: «ejnye te barát, de sok siheder porontyot összeszedtél! Talán biz
bérmálni viszed őket?

– Viszem őket a szent sírt visszavívni! kiáltá vissza Zenobius. Bocsásd
a szent tábort a Hidon keresztül!

Brüniszkáld felkaczagott nagy hahotával.

– Átbocsátom biz én, csak dalolják el elébb a hidjáró nótát:
«Ereszszetek jó révészek!» «Nem, nem, nem eresztünk! Mert a minap itt
jártatok, hidunk lábát eltörtétek, Meg sem csináltátok!» «Arany
kulcscsal koczogtatjuk, Mégis megcsináljuk!» «Hidnak is van váma!» «De
micsoda váma?» «Egy kemencze kalács, s egy szép leány!» «Bújj! bújj
bokrostul, bokron innen által!» «Vagyok bátor jó vitéz, megyek hidon
által!» No hát lássuk azokat a bátor vitézeket!

– Majd mingyárt meglátod őket! kiálta vissza Zenobius s azzal a
gyermektábor közül kivált egy ötven-hatvan főre menő csapat, az
körülvett három vezérnek látszó alakot, s azokkal együtt átkelt a hidon.

Az egyik vezéri alak pásztorfiú öltözetet viselt, kifelé fordított szőrü
ködmönt, a másik kettő közül az egyik fiúnak látszott, a másik
leánykának, valamikor himzett, de az út viszontagságaitól most már
lerongyollott öltözet volt rajtuk, s azon fölül durva darócz kámzsa,
mely az orczáikat is eltakarta. A lábujjaik kinéztek már az elszakadt
csizmából.

Az első volt Hinczó, a próféta. Rá lehetett ismerni arról, hogy tele
volt koldusdióval a haja meg a ködmöne.

Alacsony termetü kis hordódugasz emberke volt; hanem azért mégis úgy
nézett el égfelé forgatott szemeivel az óriás Brüniszkáld feje fölött,
mintha az állna ő alatta.

– Na öcsém, kiálta rá Brüniszkáld; hát te kinek a juhászbojtárja vagy?

A büszke mezitlábos legényke kenetteljes hangon felelt meg a lovagnak
rögtönözve.

– Én a Názáretbeli nagy királynak a juhait őrzöm, a kinek a száma
hatezerhatszázhatvanhat.

– No ez bizony szép kis nyáj! Hát aztán hova vinnéd őket legeltetni, ha
lehetne?

– Viszem őket a szent földre, visszafoglalni a Kanahánt a pogányoktól és
a zsidóktól.

– Hát aztán tudod-e, hogy merre van az a Kanahán?

– Az, a ki a «három királyokat» a csillag által elvezette Bethlehembe:
minket is elvezet az által.

– Hát aztán mit esztek odáig?

– Az, a ki a zsidókat mannával kielégítette a pusztában, minket még
inkább meg fog segíteni.

– Hát aztán a tengereken hogy mentek keresztül, a miket útban találtok?

– Az, a ki a zsidók előtt kétfelé választotta a veres tengert, mint egy
kőfalat, hogy száraz lábbal átmehessenek rajta, mi értünk még sokkal
inkább meg fogja tenni ezt a csudát.

Brüniszkáld kezdte átlátni, hogy ez az apró próféta olyan erősen áll a
lábán, hogy nem lehet a helyéből kiforgatni.

Hát aztán, ha a hitetleneknek a seregére rábukkantok valahogy, mivel
fogtok megverekedni? hiszen fegyveretek sincs.

– Az, a kinek a nevével Szent Dávid, a ki pedig csak zsidó volt,
legyőzte az óriás Góliáthot egy parittyával: minket is győzelemre fog
vezetni! Az, a ki Józsué kürtszavára ledönté a falakat, a mi énekünkre
még inkább meg fogja azt tenni. S ismét énekelni fogják a szüzek, miként
hajdan: «megverte Saul az ezerét; Dávid pedig a tízezerét!» «Megverte
Bouillon az ezerét, Hinczó pedig a tízezerét!»

De már erre Brüniszkáldot elhagyta a keresztyén türelme.

– Óh te békából keletkezett füzfapróféta! a ki irgalma van az apádnak!
Elszaladj innen előlem mindgyárt, mert kapom a kopjámnak a boldogabb
végét s úgy kiverem vele a hátadból az egész prófétaságodat, hogy még
mikor akasztani visznek is, a szádban lesz az ize!

S olyant is emelt kopjáján, hogy fel lehetett róla tenni, hogy a mit
igért, azt meg is teszi.

Hanem ekkor a másik két vezető, a fiú és leány egyszerre rákiáltott:
megállj! s egy szóra mind a kettő megkapta gyönge kezével Brüniszkáld
hatalmas varégeri karját: miközben a csuklya hátraesett a fejükről s
arczukat kimutatta.

A fiú lehetett tizenkét éves, a leány tizenhárom; gyönge, fehér bőrü két
úri gyermekek valának.

De Brüniszkáldnak a kezéből csak egyszerre kiesett a felemelt kopja,
mintha zsibbasztó géppel ütöttek volna rá az astronomus
varázsműhelyében; még a térdei is megrogytak alatta… A két kis
testvérére ismert a növendék gyermekekben.

– Vilibáld! Lenóra! hebegé ijedve, s nem akart hinni a szemeinek,
odarántotta őket magához s szétrántotta a kámzsáikat, hogy jobban
megláthassa őket. Ugyanaz a himzett wammsz volt a fiucskán, ugyanaz a
virágos rokolya a leánykán, a mit még az anyjuk készített a számukra,
csakhogy már ágtól, bozóttól megtépve, sárral bepiszkolva.

Aztán mind a két gyermek épen olyan ég felé forgatott szemekkel állt
eléje, az ajkaik beszédközben épen úgy tajtékzottak a szent
lelkesedéstől, mint a vezérüké.

– Hát ti hogy kerültök ezek közé?

– A názáretbeli király hív bennünket magához, felelt rá a fiucska, nem a
bátyjának a szemei közé, hanem a felhőkbe nézve.

– Eredj! Te mindig vad, szilaj ficzkó voltál. Sokszor megvertelek, mikor
az anyádat megkeserítetted. De te! Te Lenóra! Te szelid kis gili
madárkám! Hát mivel bántottalak én meg téged, hogy engemet el akarsz
hagyni? Hát nem az ölemben vittelek-e a patakon keresztül, mikor az
erdőn jártál velem? Nem leszedtem-e a tövist a rózsáról elébb, mikor
neked szakasztottam? Micsoda véresek a lábaid az uti göröngytől! Te! Az
édes anyánk szívbeli bubája! Hát te hová indultál?

A lányka szívére tette a két kezét s felsóhajtott.

Aztán bátran megfelelt a bátyja kérdésére.

– A leány elhagyja az ő atyját és anyját s követi az ő jegyesét.

– De hát ki az a te jegyesed? Te hetednapos bárány!

A leány felmutatott az égre:

– Oda fenn! A názáretbeli király.

Brüniszkáld elkezdett e szóra sirni! de úgy sirni, a hogy az oroszlán
tud, meg a fiavesztett medve. Leesett térdére s úgy kapta nyalábra a két
haszontalan kis nyáladék gyermeket, s felordított az égre, pogány bolond
beszéddel.

– Óh te Uram Jézus Krisztus! Hát miért választod te ki magadnak ezt a
két nyomorult gyermeket, hogy megölesd? Hiszen te tudod jól: Isten vagy,
tudnod kell, hogy ennek a gyenge csemetének szaraczén vasa sem kell; a
szél is megöli, meg a forró nap a pusztán. Mi dicsőséged neked az ilyen
tehetetlen árvák halálából? Mért szállta meg őket a te szent lelked?
Hiszen ha megtetszettek a te irgalmas lelkednek, ha azt akarod, hogy
hozzád jussanak, vedd el rögtön! Vannak a te Atyádnak halálangyalai
számosak, olyan a gyermekélet, mint a viráglevél: egy déli szél ráfuvall
és lehull. Inkább, ha kivánod, rögtön neked adom őket! Fogadd el! Vidd
fel magadhoz: de pogány rablánczára, török satrafák prédájára az én két
kölykem nem adom.

Azzal felkapta mind a két gyermeket rettentő karjaira s úgy szorítá őket
egymáshoz, hogy meg sem moczczanhattak, azzal neki rohant velük a
Marosnak, hogy most mingyárt belehajítja őket.

Meg is tette volna, ha utját nem állják. A zarándokokon ugyan keresztül
rontott könnyen: egyiket jobbra, másikat balra rugta fel, hanem a parton
utólérte a süve, Lebée László, s annak a markából nem olyan könnyen
szabadíthatta ki a gallérját.

– Légy hát Istennel! kiálta rá László. Csak nem akarod a két véredet a
Marosba fojtani?

– De oda én! Inkább, hogysem a világba hagyjam elzülleni.

– De ezt a bolondot nem teszed. Nem kell mingyárt a vastag végin fogni a
dolgot. Hátha másképen is megy.

– Hogyan menne?

– Hátha ez a kan-barát[3] megteszi azt, hogy a hogy elhozta őket, úgy
vissza is viszi.

Brüniszkáld azt mondta, hogy: jól van, igazad lehet Lebée László; hát
tegyünk úgy, a hogy te jobbnak látod.

De csak a szája mondta ezt, a szíve azzal volt, hogy de bizony sokkal
jobb lesz ezt a két gyermeket most mindjárt beledobni a vízbe, s utána a
többit, a zarándokokkal együtt! Mért hogy nem tette meg?

Hát aztán csak letette az öcscsét is, meg a hugát is az öléből, de azért
nem ereszté el a kezeiket a kezéből; visszament velük és Lebée Lászlóval
a zarándokok generálisához.

– Ugyan te barát, nem sajnálod ezt a sok nyomorult ártatlan gyermeket a
mészárszékre hurczolni? Te országos hentes!

– Szebb szavakkal illesd! sugá neki Lebée László, mert különben nem áll
kötélnek.

– Én nem hurczolom őket – mondá Zenobius. Ők visznek engem. Őket pedig
viszi az Urnak a lelke.

– Betlehemi gyermekgyilkolás! Pogányabb vagy Heródes királynál! Add
vissza őket az anyjaiknak, a kiktől elragadtad.

– Én küldeném őket vissza bizonyára, mert sajnálja őket az én lelkem, de
ők már szent fogadást tettek, hogy a hitetlenek ellen harczolni fognak,
s a szent fogadás alól nem mentheti fel őket senki más, mint a
szentséges pápa.

– Kitalálod te annak a módját a pápa nélkül is, csak törd rajta a
fejedet.

– Valóban kitalálom. Mivelhogy az Urnak lelke az apák álnokságának
megbüntetéseül szállotta meg a gyermekeket, annálfogva, mihelyt az apák
és bátyák konoksága megszünik, azonnal elmulik a gyermekekről is ez a
mennybeli szellet.

– Ez annyit tesz jó magyarul, hogy ha mink, gyeprevaló legények magunk
elmegyünk Mezopotámiába, akkor a kis öcséinket, meg a hugainkat békén
visszaviszed a házi tüzhelyeinkhez.

– Valóban rajtatok áll, hogy a keresztet elvegyétek az ő vállaikról!

– No hát én elveszem a magam keresztjét, mondá Brüniszkáld, leszakítva a
kis huga válláról a vörös keresztet s a saját palástjára tüzve.

– Hozsánna! hozsánna! kiálta föl erre Zenobius. Áldott legyen az Ur, a
ki ezt a csodát mivelte!

Utána zengedezték ez üdvkiáltást a többi zarándokok is.

De nem úgy a gyermekhad.

A mint Hinczó, a vezér észrevette, hogy micsoda alku folyik itten az ő
bőrükre, azaz, hogy annak a megmentésére, felugrott egy hidkarfára s
onnan kezdett el a társainak prédikálni.

– Testvéreim az Urban. Mi szent fogadást tettünk, hogy a hitetlenek
ellen harczolni fogunk. Ettől minket senki fel nem oldoz. A ki hisz, az
követ engem. Az Ur, a ki Mózest átvitte a veres tengeren, minket is
átvisz száraz lábbal a Maroson.

S azzal a híd karfájáról beleugrott a Marosba. Társai mind utána.

Brüniszkáld csak alig birta elkapni a két kis testvérét, hogy azok is
Hinczó után ne rohanjanak a vízbe.

A gyermekcsoportnak fele odaveszett a hullámok közé; hanem a többi
kiuszott szerencsésen a tulsó partra, s ott azután a gyermektáborba
megérkezve, tele lármázták a kis világot azzal a csodával, hogy ők
száraz lábbal jöttek át a széles folyóvizen; a mitől ott még nagyobbra
nőtt a szent lelkesedés dühe. Zászlóikat lobogtatták, ezernyi botokat
emeltek az ég felé; s a parton alá s fel proczesszióztak, így tüntetve
fogadásuk mellett.

– Hallod-e barát; ezek nem fogadnak szót te neked, nem akarnak
visszatérni: fut, mint a birka a kolompos után.

– Csak te a magad vitézeiről felelj, szólt Zenobius, én az enyéimet majd
megtérítem. A mikor ti indultok előre, ők indulni fognak hátrafelé. Ezt
fogadom a szent dárdára, melylyel a megváltót átszegezték; s melyet te
neked kell feltalálnod a szent földön, hős Brüniszkáld lovag.

Azzal megfogta a két gyermek kezét, s hitét kötötte hozzá, hogy
visszaviszi őket az anyjuk házához.

– No hát láss hozzá! Mi meg menjünk a magunk táborába.

Azzal Brüniszkáld összetrombitáltatá a maga vitézeit, s a dombtetőről, a
hol a vezér sátora állt, lelkesítő beszédet tartott hozzájuk. Beszélt
előttük a király iránti hűségről, a kit elhagyni a leghívebb szászoknak
nem illik, azután még többet a Megváltó szenvedéseiről, a miket
megboszúlni minden keresztyénnek igaz kötelessége; végre a pápa
bullájáról, mely másvilági üdvösséget s ezen a világon teljes
bűnbocsánatot adományoz, s hogy kicsorduljon a pohár, elmondta nekik
minden czikornyázás nélkül, hogy ha ők nem mennek, a kemény férfiak,
Endre király táborába, Spalatóba, hajóra rakodni, akkor ez a
zarándokvezér elviszi magával az összes szászföld valamennyi gyermekeit,
leányait a keresztes hadjáratba, hogy azok közül soha egy sem tér vissza
többet az apai házhoz. Ez az ok győzött. A szász vitézek, nem igen nagy
kedvvel ugyan, de annál nagyobb elkeseredéssel neki szánták magukat,
hogy követik hát a vitéz hadnagyukat, Brüniszkáldot a szent földre, ha
mind oda vesznek is. Inkább ők, mint a gyermekek.

Soha se hitte volna Brüniszkáld, hogy ilyen nagy ékesenszólás lakjék
benne. Bánta is eleget; de hát kénytelen volt vele.

Lebée László azonban a maga részéről nem tett semmit, csak engedte a
süvét buzogni tetszése szerint, azt várta, hogy mit határoznak a
szászok?

Mikor aztán Brüniszkáld sátora elé kitűzték a veres keresztes fehér
lobogót, s a szász vitézek készülőre trombitáltak, akkor ő is
odalovagolt a felállított hadrend elé s így szólt a székelyekhez.

– Ne te né! Látjátok már ezt? Hogy a szász vitézek már abrakolnak az
ellenség elé. – Csak nem engedjük a vitéz székely nemzeten azt a
szégyent esni, hogy a mikor a szászok ellenségre mennek, mink
elmaradjunk tőlük? Induljunk utánuk!

– De nem is utánuk, hanem előttük! kiabálták a székely vitézek. Ha a
szászok már abrakolnak az ellenség elé, mink már nyergeltünk is!

És így történt meg, hogy a székely és szász vitézlő seregek kimozdulának
a maguk jó hazájukból, a minek sokkal több szüksége vala az ő karjaiknak
hősi erejére, mint a syriai homoksivatagoknak, hogy neki menjenek egy
olyan hadjáratnak, a melyhez a királyi vezéren elkezdve, az utolsó
zászlótartóig senkinek sem volt semmi kedve.

És így történt meg, hogy Brüniszkáld lovag megvált az ő hites
feleségétől, a nélkül, hogy egyszer kedve szerint megcsókolhatta volna.

Sirt is miatta, erős férfi létére.

– No ne sirj, süvem, vigasztalá őt Lebée László, a hová most megyünk,
ott vannak ám még csak szép asszonyok!

– Mit ér, ha egyik sem enyim!

Nem ilyen könnyű munkája volt Zenobiusnak a gyermektábor
visszafordításával.

Azokat már a velük együtt kóriczáló patarénok gonosz lélekkufárjai úgy
felbujtogatták, hogy semmi okos beszéd nem fogott rajtuk többé. Ezek az
átkozottak nem vették azt jó cserének, hogy a gyermekek helyett a
férfiak mennek a keresztes hadba, mert ők mind arra néztek, hogy ezt a
sok apró csemetét, kit a byzanczi hebdomon piaczon, kit meg az afrikai
partok városaiban jó áron rabszolgákul eladogatnak, a szemrevaló
leánykákat különösen pártfogásuk alá vették – azoknak czifra ruhákat,
klárisokat ajándékoztak, sok pénzük bánta már, azt nem lehetett
veszendőbe hagyni. Ők szították a szent tüzet legjobban a gyermekek
közt, hogy ne engedjék magukat visszatéríteni a hitetlenek elleni
hadjáratból. «Nem viszi kend ezeket vissza békességgel Zenobius apó!»

– No ha nem viszem vissza békességgel, visszaviszem háborgással.

Zenobius összegyűjté az egész gyermektábort a Maros partjára, a
leglármásabbakat a maga közelébe; s akkor elővett a tarsolyából egy nagy
függő pecsétes levelet. Azt mondta, hogy ez a pápának a bullája;
mindenki boruljon térdre, a ki azt hallgatja.

Szót fogadtak neki, az egész tábor köröskörül letérdelt. A kik azonban
nem követték a példát, azok voltak a patarénok. Nekik a pápa nem volt
pápájuk, mert ők áriánusok, sőt manichæusok voltak. Ők csak állva
hallgatták a teherhordó szamaraik mellől a szép szókat.

Azok pedig ő rájuk nézve nem voltak szép szók; mert nem egyéb mondatott
azokban, mint hogy igen üdvös dolog a hitetlenek ellen harczra kelni és
őket mindenütt e föld szinéről elpusztítani; de minek előtte megtámadnók
azokat az ő országukban: elébb tisztítsuk meg tőlük a saját országunkat.
Ime itt közöttünk élnek, dobzódnak, duskálkodnak, vérünket szívják,
erkölcseinket megrontják, csalnak, lopnak, ragadoznak, hamis pénzt
vernek, és boszorkánymesterséget űznek, leányokat elcsábítanak fiuknak
vérét veszik, azzal Bafomet bálványainak áldoznak – a gonosz
patarénusok! Rajta, ifju keresztyének: üssétek, vágjátok, tűzbe vízbe
dobáljátok; átkozott kincseiket feloszszátok, a hol őket találjátok.

Ez a rendelet pedig fölöttébb megtetszett a fiatal keresztes tábornak.
Ott mindjárt el is kezdték azt foganatosítani a köztük őgyelgő
patarénokon; a kik későn vették észre a nyakukra szorult hurkot. Sok lud
disznót győz.

A kit ott agyon nem vertek, azt a vízbe dobták, az árukat prédára
vetették, s akkor aztán beleizlelve az olcsó háboruba, neki fordultak a
hátuk mögött hagyott városoknak, tűzzel és parittyával; azokban minden
ott letelepült patarént elvertek, agyonvertek, kivertek, házaikat,
sátoraikat szétbontották, felégették: dúlva, rombolva szétoszlottak az
ország minden részébe, összekeveredve mindenféle tolvaj csőcselékkel s
hurczolva szét a rémületet az egész királyföldön; majd felfordították az
egész országot.

Zenobius tehát hiven beváltotta a szavát, hogy a gyermektábort
visszafordítja a saját országába; de ugyan nem volt köszönet benne.

Csodálatos módon változnak az idők!

Ugyanabban a magyar nemzetben, mely száz év előtt az országán keresztül
vonuló keresztes hadakat olyan szépen fogadta, hogy a míg csak ki nem
tisztultak az országból, mindig ütötte a hátukat, most egyszerre
feltámadt a nagy lelkesedés, magának is lóra ülni a szent sír védelme
végett. Még lóra hagyján; de hajóra, tengerre, a minek nincsen
gerendája. Hiszen tudni való, hogy a magyar elődök mindig hires utazók
voltak. Előjöttek Scythiából, avagy pedig Scandinaviából: – nem lehet
tudni bizonyosan, mert sehol még egy fizetetlen árjegyzéket sem hagytak
maguk után, a mivel a veszekedő historicusok egymás fejére olvashatnák,
hogy őseink a kalevain, vagy a turkomán korcsmárosoknak maradtak-e
adósok a széna árával? Látszik, hogy mindenütt készpénzzel fizettek. Ide
megérkezve Attila örökségébe: itt sem volt pihenésük; le-leutazgattak
Olaszországba, aztán megint fel Spanyolországig, keresztül a megnézésre
érdemes Németországon, s benézegettek Konstantinápoly rézkapuján; de
mindig lóháton utaztak. Most először adták rá a fejüket, hogy a vizen
uszó gerendákra lépjenek. A legrosszabb időben. Amonnan mély Ázsiából
fenyegető nagy néptenger hömpölygött Európa határai felé: Dzsingiszkán
fiainak százezernyi mongol hordái, a kikkel szembeszállni ugyan kellett
minden ember a gátra; idebenn pedig hegygyel-éllel összehányva az egész
ország: a nép kizsarolva a főuraitól, a szaraczén adószedőktől; a
nemesség elkeseredve; az udvarnál Zsodoma és Gomora; a királyné
elcsábíttatja az öcscsével a nádor feleségét, erre a primás a királyné
ellen olyan tanácsot ád, a mit kétfélekép lehet olvasni, a nádor férji
boszúból megöli a királynét; s a visszatérő király azt mondja rá: «no
fiaim, ez többet meg ne történjék!»

S ekkor jutott eszébe Endre királynak, hogy ő elmegy Palestinába, a
Jordán vizében megfürödni. Látszik ebből is, hogy milyen régi szokás az,
hogy mikor a családapának nagyon sok a házi gondja, boszantják,
zaklatják, exequálják, olyankor úgy tesz, hogy elutazik fürdőkre, jó
messze.

De hát menni kellett. Minden európai nép megöntözte már a vérével
Palæstina mezőit, csak két nemzet nem járt még ott: a magyar, meg a
porosz. – Az utóbbi azért nem, mert még akkor pogány volt. Ravasz
burkus! Ezt is úgy tudta kispekulálni, hogy az egész keresztes hadjárat
alatt, a mig mások tengerszámra öntötték a vért s bányaszámra az aranyat
és ezüstöt Syria homokjába, azalatt ő ott sütötte a makkot a Perkúnász,
meg a Pikollosz istenek számára, s csak a foglyai vérét áldozta meg a
Potrinposz istennek; de nem a magáét. Mikor még legbutább volt is az
európai népek között, már akkor is legokosabb volt közöttük.

Tehát a magyar maradt legutoljára.

De a mint ez felkerekedett, akkor aztán egyszerre a többi nemzetek is
összeszedték magukat s gyültek a fegyvereseikkel a dalmát tengerpartra,
a hol a velenczések Lloyd társasága várt rájuk a hajóival, hogy
átszállítsa őket Ázsiába: természetesen illendő viteldij mellett.

Ellenben megérte a magyarok királya azt a nagy dicsőséget, hogy ott
mindjárt Spalatóban, a hajdani római császár, Diocletian fényes
fővárosában az összes keresztyén nemzetek minden keresztes hadai őtet
kiáltották ki az új hadjárat fővezérének; s e nagy tisztesség folytán a
magyar király, mint fővezér mellé sorakoztak alvezérek gyanánt
Bajorország és Ausztria nagy fejedelmei, s valamennyi kisebb német
fejedelmek, herczegek, a mi már maga megérdemlette ezt az utat.

Spalatóban a Diocletian császári palotájából átalakított fölséges
szentegyházban fogadta az első áldás a magyar királyt, a kinek hadait az
«arany kapun» bocsáták be a városba, és az «ércz kapun» bocsáták ki a
tengerre, a hol kedvező szél fogadta a vitorláikat, úgy hogy minden
nagyobb baj nélkül megérkezének Cyprus szigetére, a hol már várta őket a
jeruzsálemi királynak és patriarkának a küldöttsége s a templomos
vitézek, a szent János lovagok és a németrend főfő generálisai.

De még Cyprus szigete népét is magukkal ragadták királyostul együtt; úgy
hogy mikoron nagy diadallal megérkezének Ptolomais városába, oly nagy
hadsereget szállítottak partra, hogy ahhoz hasonlót Szaladin ideje óta
nem látott a szent föld, a hogy ezt az egykorú arabs történetiró
Ibn-Alatir följegyzé, hozzátévén, hogy ezt a roppant hadsereget három
frank király vezette. (Az egyik volt a magyar, a másik az osztrák, a
harmadik a cyprusi; hanem hát az arabs nyelvnek, mely az oroszlán
számára hetvenöt névvel bővelkedik, valamennyi keresztyén nemzet számára
csak egyetlen egy elnevezése van: «a frank»).

Volt azután Ptolomais városában valamennyi szentegyházban általános Te
Deum laudamus, hogy a magyar király megérkezett legyőzhetetlen
hadsereggel, megszámlálhatatlan lovassággal, és remekbe készült
vítornyokkal, hajítógépekkel és más efféle várostromló szerszámokkal.

Előttük volt hát a szent föld, csodákkal nevezetes vidékeivel, a mikre
gondolni a távol lakó híveknek oly lélekemelő óhajtozás!

Csak két dolgot nem találtak maguk előtt: – először kenyeret, a mit
megegyenek; és másodszor ellenséget, a kit megverjenek.

Ez évben inség volt Syria leggazdagabb vidékein, kiasztak a vetések,
magának az ottlakó népnek sem volt mit enni.

Pénzért sem lehetett kapni eleséget. A nyájak is mind fel voltak hajtva
a hegyek közé a porrá aszott mezőkről, az ott maradtaknak csak a csontja
volt, meg a bőre.

– Hát ez az a tejjel-mézzel folyó Kanahán? zúgolódának a magyarok. (Az
európai katona nincs szokva a koplaláshoz, mint az ázsiai, s ez nagy
bizonyíték nem-ázsiai eredetünk felől, mert a magyar katona legkevésbbé
szereti a koplalást.)

Hiszen tudtak volna ők magukon segíteni; tele volt a vidék gazdag
kolostorokkal, s ha az egész világ éhen hal is: ezekben soha sincs
inség; hanem az a nagy veszedelmük volt a magyaroknak, hogy magukkal
hozták a bajorokat. A hogy Richard de Saint-Germain bizonyítja, a
bajorok voltak azok, a kik legjobban kitüntették magukat a kolostorok
kirablásában, úgy, hogy az utánok jövő magyaroknak már nem maradt mit
elvenni. Mikor egy kolostorajtóhoz érve, azt hallották a guárdiántól,
hogy «itt már a bajorok jártak»: akkor csak bátran visszafordulhattak és
odább mehettek.

Utoljára a ptolomaisi patriárka arra fakadt, hogy «adtál uram keresztes
hadat; de nincs köszönet benne!»

S annál nagyobb baj volt, hogy ellenség nem akarta magát mutatni sehol.

A zúgolódásban a legkifogyhatatlanabb volt a jó Brüniszkáld lovag.

– Mért nem hagytatok engem otthon? Az egész úton majd a lelkemet adtam
ki a tengeri nehéz nyavalyában. Semmi étel nem maradt meg a gyomromban.
Most meg már a mikor megmaradna, nincsen a mi bele menjen. Héj te
csodatevő Zenóbius! most mutatnád meg, hogy mit tudsz? Itt van a Mózes
próféta pusztája! Itt van az éhező Izrael. Keresnéd meg a pusztában
azokat a fürjeket, a mikkel Mózes táplálta a maga népét; vagy nem bánnám
én, ha manna lenne is; mert én már csak úgy zörgök a pánczélomban, mint
a mogyoró a hajában, a nagy elsoványodástól.

S valóban ez volt a véleménye a többi szász vitézeknek is. S talán ez
volt az utolsó eset, hogy a magyarok a szászokkal tökéletesen egy
véleményen voltak.

Azt mondá erre Zenobius, hogy «no hát jól van, elmegyek a pusztába, és
bizonyára találok a számotokra valamit, a mi csodálatos lesz».

El is ment, oda volt három napig a Cison folyam vízesései között, akkor
visszatért – egy dárdával a kezében.

– Ime itt van: rátaláltam.

– Ugyan mi az a mit találtál? monda Brüniszkáld.

– Megtaláltam a szent dárdát, a mivel a keresztfára feszített Idvezítő
oldalát megöklelte a római lictor.

– De hát honnan tudod, hogy ez épen az a dárda?

– Hát először is rá van vésve Longinusnak a neve a dárda nyelére;
másodszor a vasa egész odáig, a meddig az Ur szent testébe behatolt,
most is meg van aranyozódva az isteni vértől; és harmadszor: bármely kés
hozzá ér a dárda vasához, rögtön hozzá tapad és rajta marad függve.

Hát ilyet még Brüniszkáld soha sem látott. A bizony igaz volt!

Mindjárt vitték nagy processióval Endre királyhoz a feltalált ereklyét,
annak ajándékozta Zenobius. A magyar király már ekkor sok mindenféle
drágaságot összeszedett, a többek között (Tamás érsek feljegyzései
szerint) Szent Péternek a koponyáját, Tamás apostol jobb kezét, s egyet
a hét rézkancsó közül, a mikben Jézus a kánai menyegző alkalmával a
vizet borrá változtatta. De a szent lándzsa mindezeknél nevezetesebb
ereklye volt.

A király ezt a lándzsát, különös kitüntetésképen, a vitéz székely
vezérre, Lebée Lászlóra bizta, hogy ő vigye azt elől majd a csatában, a
hitetlenek ellen.

Ismerjük azonban a szászoknak az örökös versengését a székelyekkel. Hát
már ez nekik csavarta az orrukat, hogy mért bizta a király épen Lebée
Lászlóra a szent dárdát, mért nem inkább Brüniszkáldra.

Elkezdték alattomban a szász grófot ösztökélni.

– Hallod-e, süvem, László, azt mondá Brüniszkáld a székely vezérnek, én
beszéltem itten több zarándokokkal, a kik már régóta letelepedtek a
szent földön.

– Kedves egészségedre kivánom.

– Hát azok nem olyan ostobák ám, mint mi ketten.

– Talán bizony olyan ostobák, mint mi tízezeren?

– Azok tudják mindazt, a mi már eddigelé a keresztes hadjáratok alatt
történt.

– Akkor bizony sokat tudnak.

– Hát azt is tudják, hogy ezt a szent lándzsát már régen megtalálták más
keresztes vitézek, a kik Bouillon Gottfrieddal itt jártak, meg is tette
ez a maga csodáit az antiochiai ütközetben, a mikor Kerboga szultán
marhasokaságú szerecsen táborát tönkre verték. Már akkor kezükben volt a
szent lándzsa.

– Hát bizonyosan megint elvesztették.

– De nem vesztették el; mert ugyanazzal a szent lándzsával indultak a
harczba a burgundok, aztán meg az olaszok, majd meg a németek,
Cappadociában, meg Korazánban!

– Ejnye! Ha szabad volt németnek, francziának, olasznak megtalálni a
szent lándzsát, hát nekünk magyaroknak ne legyen szabad tán? Azért is ez
az igazi szent lándzsa! A többi lehetett hamis.

– De bizony az volt az igazi, a mit Barthelemi szent Péter megtalált,
mert az annak a valódiságát csodatétel által is bebizonyította.

– Ha csak csoda kell! Itt a tenyerem, fogadjunk, hogy a mi Zenobius
atyánk minden csodát megtesz, a mit a franczia szent el tudott követni!
Majd bizony: egy magyar szent egy franczia szent elől hátul fog maradni!

– No hát tegye meg azt, a mit Barthelemi megtett: a tűzpróbát a két
máglya között.

– Négy máglya között, ha úgy kivánod!

– De az egész hadsereg szeme láttára.

– Megcselekszi!

Azzal mind a ketten felmenének a patvarkodó felek a királyhoz követelni,
hogy a szent lándzsa hitelességének megpecsételése végett parancsolja el
a két máglya közötti tűzpróbát Zenobiussal; a mit a király, neki nem
kerülvén semmibe, azonnal el is rendelt.

Kinn a szabad síkon állították fel a két nagy farakást, egymástól csak
épen akkora távolban, hogy egy ember átmehetett a szoros közlén.

Jelen voltak a csodatevő istenitéleten a magyar királyon és az ő zászlós
urain kívül sok más potentátok, Európa minden országaiból, a kik egymás
nyelvét meg sem értették s mind azok a sátoraik alól nézték ezt a
szívemelő látványt.

Lehet bizony, hogy Brüniszkáldot még mindig bántotta a belső féreg, hogy
Zenobius által így elhagyta magát ragadtatni a szerető felesége öléből,
a jó káposztás hús mellől ide ebbe az éhhalál országába, a dögvész
birodalmába s azért szerezte a számára ezt a dicsőséget, a mi elől
Zenobiusnak épen nem lehetett kitérni. Brüniszkáld mindenütt a sarkában
volt egész az utolsó pillanatig: nehogy a jámbor lélek még Illés próféta
szekerét is megtalálja valahogy s elillanjon rajta a messzeségbe.
Elkisérte őt egész a két máglyáig, a mi az aljától a tetejéig
meggyujtva, egész lángban égett. Ezen két tűz közötti szoroson kelle
átsétálni a jó Zenobiusnak ép testtel és csuhával, kezében a szent
dárdát emelve magasra; s még csak a szakállának sem volt szabad
megperzselődni, hogy a csodatétel tökéletes legyen.

Brüniszkáld csak nem hitte, hogy a tüzes folyosó tulsó oldalán Zenobius
élő testben jőjjön el.

És mégis úgy történt. A próféta a szent dárdával épkézláb jött ki a két
tűzrakás közül.

«Miráculum! miráculum!» rivallá az egész fegyverhordó népség, a mint ezt
a csodát meglátta; a főurak és potentátok, a kik ennek szemmellátó tanui
voltak, követelték a patriarchától, hogy Zenobius atyát rögtön
«szentnek» nyilvánítsa; a mi menten meg is történt. Az új szentet a
harczi nép vállaira kapván, úgy hordozá körül a táborban: Ime ez már egy
valóságos eleven szent! Igazi csodatevő, a kiben nem lehet kételkedni;
mert saját szemeivel látta őt mindenki! Ennek az ereklyéi használnak
minden bizonynyal! Csak kapni lehetne belőle! De hogyne lehetne, mikor
itt van? Eleinte csak az olvasóját rántották ki az övéből, azon
osztoztak meg szemenkint, majd az oldalára kötött kordájára került a
sor, azt is szétvagdalták: boldogok a kiknek jutott belőle! Aztán
elkezdték a bocskorait leszedni a lábairól, majd a csuhájának estek;
egyik is hasított belőle egy darabot, a másik is; míg utoljára úgy
leszedtek róla minden rajtalevőt emlékezetnek okáért, hogy nem maradt
rajta semmi sem. – Ellenben még egy tizedrésze a tábornak sem kapott
belőle ereklyét, s az egész nép odatolakodott hozzá, hogy valamit
nyerhessen tőle. Hátha a szakállán megosztozni lenne a legkegyesebb
tisztelet? Nosza neki estek: azt is szálankint kitépték, de még így sem
jutott belőle mindenkinek. Pedig ha ez a barbár nép egyszer bele kerül a
buzgóságba, ez aztán meg nem tér belőle. Egyik tisztelőjének az jutott
eszébe, hogy egy fül nem a világ: s már akkor a kezében volt. A példa
meg gyújtott: – a mint egy kikezdte, a többi folytatta az új szent
szétdarabolását; széttépték izekre, minden csontocskáját szörnyen
megbecsülték; a fejét megtartották a király számára; – nagyobb
megdicsőülés halandó embert soha nem érhetett, mint Zenobius atyát a hű
magyar, szász és bajor keresztyének között.

Ime tehát ismét megtaláltatott a szent dárda, a melylyel a keresztes
vitézek annyiszor visszaadták a pogányoknak a kegyetlen öklelést, a mit
Pilátus katonája idvezitőnk testén elkövetett, s ezuttal magyar kézbe
került a dárda. – Már most azután semmi sem hiányzott a diadalmas
hadjárathoz egyéb, mint az eleség és ellenség.

Az is megérkezett. De nem azon az úton, a melyen hajdan Mózes élelmezte
a népét, égből hulló manna képében: (ez rosszabb; de az olcsóbb
methodus) hanem velenczei kereskedő hajók alakjában, a mik bőséggel
szállítának mindent, a mi szájat és torkot gyönyörködtet (ez a jobb; de
a drágább módszer). Oh a velenczések nagyon bölcs emberek voltak: az
egész keresztes hadjáratból ők nyerték meg a legtöbb krisztust, (azt
tudniillik, a mit mi nálunk «pénz»-nek hínak) s ha mások harczoltak az
«igazi keresztnek» a fájáért, ők harczoltak az igazi keresztes
tallérokért.

Tehát a velenczei hajóraj megérkezte után lett enni inni a keresztes
táborban, a mennyi csak kell s a mint ennek hire futamodott, rögtön itt
termett az ellenség is.

De nem az az ellenség, a ki jön lóháton, puskával, tegezzel; hanem az a
sokkal rosszabb, a ki jár mankóval, rongyokban: a koldusok rettentő
tábora.

Ezek voltak az igazi Sisera hadai, a kik a keresztes vitézek táborát
minden oldalról ostromolták, pogányabbak a pogánynál. Azt irják róluk,
hogy mikor egyszer a keresztes hadak egy várost ostrommal bevettek, a
hol a védő sereg már minden élelmi szert elfogyasztott: a berohanó
koldusok sokasága egyebet nem találván, megette magát a lemészárolt
ellenséget! – Igen bölcs gondolat volt a keresztes hadak fejedelmeitől,
hogy ezeknek is adtak egy vezért, a kinek «koldusok királya» volt a
neve. Ennek a hivatala volt a koldusországot administrálni, a koldus
nemzetet jó rendben tartani; büntetéseket kiosztani; a ki nem odavaló,
azt elcsapni. Mert akadtak olyan hitehagyott koldusok is, a kik
elszegődtek a nemes urakhoz, lovat tisztítani s ezért bért kaptak, sőt
még a sánczásásban is részt vettek, fizetésért; az ilyenek nem érdemlik
a koldus nevet, mert az igazi koldus nem dolgozik: hanem csak énekel és
sántít.

Tehát ilyen akadt százezer Ptolomais város alatt, a mint neszét vették,
hogy ott nagy a dinomdánom az uraságok közt. Volt ott minden nemzetbeli
koldus, férfi, leány, gyermek és banya. Itt vannak ezek már Husleves
Gottfried[4] óta. A koldus nem fogy el soha.

Az volt aztán a nagy tudomány a fővezérek részéről, megnyerni tyúkkal,
kalácscsal a kolduskirályt, hogy ne az ő táborára hozza a maga
ármádiáját, hanem vigye a szomszéd vezérére: annak énekeljenek.

Azonban még ez sem volt az ellenségek legrosszabbika.

Hanem egyszer csak megtelt a város, s onnan valamennyi tábor minden
oldalról összesereglő asszonyi szépségekkel. Egész gályateher számra
vitorláztak oda távol szigetekről azok a vállalkozó tündérek, a kiket az
elébbeni keresztes vitézek a hitetlenek földén összeszedtek, de
visszatértükben magukkal haza Európába nem vihettek; mert az ottani
kegyetlen törvények szerint a házasságon kívüli szeretőket máglyára
vetették. Most azután ujra nekik állt a világ! Ázsiában minden szabad.
Egy az Isten és négy az asszony! Ez a Mahomed vallása. De külömben az
ott lakó görög szépségeket sem kellett nagyon oktatni az eleusi
mysteriumokra; emlékeztek ők azokra még Aphrodite asszonyság idejéből. –
Lett ott tivornyázás, de olyan, hogy Sardanapál látta mássát.

És még akkor a rózsának nem volt tövise: a mit csak két századdal később
adott ajándékba az újvilág az ónak.

Hogy Lebée László nem tagadta meg magától a világi örömöket, a miket a
kedvező alkalom kinált, azt legjobban tudta a jó Brüniszkáld, a kinek a
süve minden diadalával el szokott dicsekedni, a miket meghódított
szépségek szivein nyert; ez pedig csak szörnyűködni tudott rajta.

– Bizony istentelen ember vagy te, édes süvem László.

– Hát hiszen Oroszlánszivű Richárd király is csak így tett. Ha annak
szabad volt.

– Mikor te neked olyan szép, derék, hűséges feleséged van otthon.

– Hiszen épen az, hogy «otthon» van.

– Hátha az is úgy tenne teveled, a hogy te ő vele, hogy mindennap
megcsalna?

– De nem teszi ám. Mert az asszonynak hűségesnek kell lenni.

– Hát a férfinak nem?

– Azt látod. Bizony te is bölcsebben cselekednél, ha a helyett, hogy itt
duzzogsz a sátorodban s korbácsolod a hátadat, eljönnél velem az eleven
virágok kertjébe s szakítanál magadnak belőle.

– De már azt nem teszem. Mert én az én szerelmes galambomat, az én
árvánhagyott kis feleségemet el nem felejthetem. Mikor idegen
asszonyszemélyt látok, mindig csak az jut eszembe, hol búsul most nagy
magányosságban az én drága Anikóm? hogy tölti napjait? Hogy ő is gondol
rám, onnan tudom, mert minden éjjel megjelen álmomban. – S aztán, mikor
ébren akarom őt látni, előveszem azt az imádságos könyvet, a mit ő tőle
kaptam ajándékba, mikor még jegyesek voltunk; ebben van egy szent kép
gyönyörű festéssel; mikor ennek az arczát nézem, mindig azt hiszem, hogy
az övét látom.

– Bizony nagy bolond vagy te jó Brüniszkáld!

… Egyszer aztán beleunt ebbe is Lebée László.

Ez a sok olcsó virág a szerelem kertjében, a mit szakítani sem kell,
odahull magától, elveszté ingerét: elfásult irántuk; nem találta
kedvtelését a nagy lármás dáridókban, behúzta magát a sátorába.

Brüniszkáld azt hitte róla, hogy megtért.

Dehogy tért meg, csak még rosszabb útra tévedt.

A burgundi segédcsapatokkal együtt érkezett meg egy gálya, mely csupa
hölgyeket hozott Ptolomaisba. Hanem ezek mind szent zarándoknők voltak,
a kik nem a világi gyönyörűségeket keresni jöttek a szent földre, hanem
az örök idvességet.

Ezeknek a vezetője volt Clarinda, az ifju de Blois Balduin özvegye, ki a
hitetlenek elleni harczban elesett férjének sírját jött felkeresni.

Clarinda bámulatra méltó szépség volt. De a milyen szép, olyan hideg.
Mintha csak egy márványszobornak az arczára vesztegetné valaki a
kacsingatását.

Ezt nem lehetett semmi úton megközelíteni. Kincsek ajándékozásával nem
lehetett őt megejteni: mert maga is gazdag volt, bőkezü az
alamizsna-osztásban, és semmi világi pompát, ékszert, kösöntyűt a testén
nem viselt. A szive gyönge oldaláról sem lehetett őt megtámadni, mert az
elveszett férj emléke őrizte azt, mint fölnyithatlan zár. Jégből van
annak a nőnek a szive, a ki igazán gyászol.

Ebbe a nőbe lett szerelmes őrült módra Lebée László.

Pedig hát tiszta bolondság volt tőle ilyen szerelemnek magát általadni;
mert ha Clarinda szivét valahogy meg tudná is olvasztani, de azt a
lánczot, a mivel a feleségéhez van kötve, nincs az a tűz, a mi
elolvaszsza.

– Bizony neked is jobb volna, édes süvem László, ha a hátadat
korbácsolnád, mint hogy a holdvilág után epekedel! Monda neki
Brüniszkáld, a kinek a szive baját megvallotta, épen olyan őszintén,
mint a hogy elbeszélte neki a tilosban szerzett örömeit.

Egy nap aztán egész felhevülten jött ki a városból Lebée László. Egész
feje tűzben látszott lenni, s nem birt maradni a helyén. Végre csak
megvallá Brüniszkáldnak, hogy mit talált ma, nagy gyóntatására.

– Hallottad-e hirét valaha a tarentának?

– Azt se tudom én, hogy étel-e, vagy tengeri szörnyeteg.

– Én sem tudom. Más sem tudja. Parányi kis állatocska. Némelyek azt
mondják, hogy valami féreg, mások azt, hogy kigyó. Ez az állat az
Ascalon völgyében lakik. Mikor a legelső keresztes hadsereg e völgyön
átvonult, akkor ismerték meg, akkor is csak a csodálatos hatásu
csípéséről. Nappal nem jön elő, csak éjjel támadja meg az alvó embert. S
a kit megmart, az rögtön, ha férfi, abba az asszonyba, ha asszony, abba
a férfiba halálosan szerelmes lesz, a kit legelébb meglát, s ha vágyát
ki nem elégítheti, a tarenta csípésébe belehal.[5]

– Őrizkedni fogok, hogy az Ascalon völgyében ne aludjam. Te pedig eredj
el a perjelhez és gyónd meg neki, hogy hányszor csípett meg – a tarenta
féreg.

– Egyszer se biz engem. Hanem én akarok vele megcsipetni mást.

– Hogyan? Hiszen csak nem egy békaugrás ide az Ascalon völgye. Sohse
kerülsz te oda.

– De ide kerülhet a tarenta! Látod, milyen élelmes emberek ezek a
görögök. Még a kőből is olajat tudnak facsarni. Egy ilyen házaló
olajkárostól, a ki mindenféle ereklyékkel, csodatevő szerekkel
kereskedik, vettem ma ezt a bűbájos kösöntyűt, ebben az aczéltokban.
Megnézheted.

– Hisz ez nádból van.

– Az ám, olyan nádból, a minőből az arabok mézet készítenek. A
zarándoknak úgy árulják, mint «passiokösöntyűket». Azt állítják, hogy
ugyanabból a nádból készültek, a mit a Pilátus katonái
csufondároskodásból a Jézus kezébe adtak királyi pálcza helyett.

– Hát az nem lehetetlen.

– Hanem ennek a karpereczczé összetekert nádacskának valami titkos
fortélya van. Ebbe van elrejtve egy tarenta féreg úgy, hogy ki nem jöhet
belőle; hanem az egyik végén, a csomójánál van egy kis luk fúrva, a
melyiken a fulánkját kieresztheti. Ezt pedig annak, a ki megveszi, be is
próbálják. Mihelyt meleg parázs fölé tartják a kösöntyűt, a tarenta
rögtön kibocsátja vékony, piros fulánkját a szűk lyukon. Ugyan így tesz,
mikor éjjel, valakinek a karjára csavarva, az emberi test melegét
megérzi.

– De hát minek neked ez a veszedelmes bolondság?

– Nem nekem; de másnak való ez. Annak a szép asszonynak, a kinek olyan
hideg a szive, mint a milyen tüzesek a szemei.

– Clarinda herczegasszonyra gondolsz?

– Ördögöd van, hogy kitaláltad. Nemsokára lesz egy kis búcsujárás a
hitetlenek országában, oda ő is velünk fog jönni, a férje sírját
keresni. Ott azután, künn a pusztában, egyedül a szolgálattevő lovag
védelmére támaszkodhatva, az ilyen passio-kösöntyű olyan álmokat adhatna
neki, a mik elcseréltetnék vele a halottat az élővel.

– De hisz az istentelenség, a mire te gondolsz.

– Csak emberi dolog.

– Megrontani egy ártatlan asszonyt! ördögi vahorászással! Te! Hogy
gondolhatsz erre? Vétkezel az Isten ellen; vétkezel az idegen nő
tisztasága ellen; – és vétkezel a te jó, hűséges hitvestársad ellen! –
Ilyen hármas bűnre én nem hiszlek téged képesnek.

– Hát a mi az Istent illeti, annak a bocsánatát már előre megnyertem; a
midőn a keresztet a vállamra tűzték: akkor a jövendő bűneim is el lettek
engedve; – a mi az idegen nőt illeti, annak a bocsánatát majd az én
dolgom lesz kiérdemelni, a míg csak a szent földön járunk; – a mi pedig
a feleségemet illeti, – hát annak a bocsánatáról meg egészen bizonyos
vagyok, ha egyszer hazajutottam.

– Gondolj rá, hogy olyan földön jársz, a mi tele van megásott vermekkel;
– gondolj rá: hogy olyan ég alatt jársz, a hol az Urnak minden ártó
angyalai szabadon repkednek, s egyik beletaszít valamelyik verembe, s
benne maradsz, vagy élve, vagy halva; soha sem látod meg a te jó
Máriádat, a kit így kicsufoltál.

– Ejnye bizony szebben tudsz prédikálni a szentté vált Zenobiusnál.

– Azért is a nevem: a félelem és megrovás nélkül való vitéz.

– No hát ezt szeretem benned én is legjobban. Hogy ilyen szent hírben
állsz. – Te segíthetsz rajtam. – Látom, már én felőlem nem jár olyan jó
szellő. – Rólam azt tudják, hogy a bátorságom az asszonyokat nem
kevésbbé fenyegeti, mint a férfiakat. Kitapogattam, hogy az én
szolgálatomat, mint védő lovagét, az isteni Clarinda nem hajlandó
elfogadni; annyi lépést hátrál előlem, a hányat én közelítek felé; s a
kezemből még a vizkereszti szentelt viz sem kell neki. Hanem annyival
inkább tisztel és becsül téged. Példabeszéddé vált hitvesi hűséged az ő
füléig is elhatott. Téged elfogadna védő lovagjának a nagy búcsujárás
alatt.

– Hát hiszen én becsülettel meg is védelmezném.

– Hiszen ez kellene nekem épen. Te, a jámbor Brüniszkáld lovag, lennél a
kisérője a mennyei herczegasszonynak; míg egyszer valahogy a sivatag
czédruserdejében egy este megajándékoznád őt ezzel a passiokösöntyűvel,
a mit ő tetőled egész gyanutalanul elfogadna, – azon az éjszakán pedig
az őrtállás hivatalát én nekem átengednéd. A többire azután ne lenne
gondod.

– S te azt hiszed, hogy én erre a te furfangodra ráállok.

– Sőt követelem tőled, hogy reá is állj. Ezzel te nekem tartozol.

– Micsoda törvénynél fogva?

– Hát a «Minne-törvénynél» fogva. Emlékezhetel rá, hogy mikor Visegrádon
voltunk az udvarnál, mind a ketten felavattuk magunkat a Minne-lovagok
kőrébe, s a miket a Minne-törvényszék határozott, azoknak magunkat
mindenben alá vetettük.

– Akkor volt az!

– No hát akkor volt az. De te jól emlékezhetel rá, hogy a
Minne-törvényszék itélete szerint, a midőn egy lovag egy úrhölgybe
szerelmes, a másik lovag, a ki annak bajtársa, őt minden törekvésében
gyámolítani köteles.

– Fiatalság, bolondság; – akkor tetszett nekem ez a mulatság.

– De arra az itéletére is emlékezhetel a Minne-törvényszéknek, hogy
szerelem és hűség férfi és nő között csak addig bír valami értelemmel, a
míg férj és feleség nem lesznek. A mint a házasság közbejön: a szerelem
és hűség helyét eskü és kötelesség váltja fel, a mik egymást
megsemmisítik. Az eskünél megszünik a szerelem, s a kötelességnél
megszünik az eskü.

– Ez bolondul volt határozva.

– Te neked tetszett az akkor, valamint nekem is.

– Igen, mert még akkor nem voltunk feleséges emberek. De most már te is
az vagy, én is az vagyok. A Minne-törvény másnak élet, nekünk halál. Én
a megtámadott férjek pártján vagyok s a csábítókat visszaverem.

– De hisz ekkor szarvat emelsz az egész lovagkör ellen.

– No hát akkor szarvat emelek.

– De biz én azt letöröm.

– Le ám, ha fel nem öklellek elébb.

– Brüniszkáld! ne felejtsd el, hogy ki vagyok?

– Süvem vagy; de én is az vagyok neked. Kerüljünk csak egyszer haza,
majd akkor aztán az asszonyaink mondják meg, hogy ki vagyok én, és ki
vagy te?

Ez már kegyetlen odavágás volt Lebée Lászlónak Brüniszkáld részéről.

– Hát csak nem akarsz a szép Clarinda herczegasszony védő lovagjává
lenni a kedvemért? kérdé még egyszer Brüniszkáldtól Lebée László.

– De igen is akarok védő lovagja lenni Clarinda herczegasszonynak,
azért, hogy megóvjam őt tetőled.

– Vigyázz magadra, Brüniszkáld! Te még nem tudod, hogy ki vagyok én, ha
megharagítanak?

– Dehogy nem tudom! Hisz együtt voltunk veled a király testőrei. Nem
utána bolondultál-e ott is minden szép asszonynak? Nem a mentekötődnél
fogva czibáltalak-e ott is hátra, hogy valami bolondságot el ne kövess?
Hiszen Bánk bán feleségébe is szerelmes voltál. Neked is kinálta a
szaraczén varázsló azt a csodaszert, a mivel egy asszonyt, (italába
lopva) szerelmessé lehet tenni. Én beszéltelek le róla, hogy ne nyulj
hozzá. Bizony vesztőhelyen végezted volna a dolgodat. Hagyj fel ezzel a
kivánsággal. Ha nagy a szeretet a szivedben: ne add azt asszonynak,
hanem add a Jézus Krisztusnak, a kiért idejöttünk; s ha nagy a haragod,
ne fordítsd én ellenem, a ki annak hasonló haragot nem tudok ellene
vetni; hanem fordítsuk együtt mindaketten a magunk gyilkos indulatait a
hitetlenek ellen. Jer velem, menjünk oda együtt a királyhoz, hogy
bocsásson bennünket a magunk dandáraival együtt előre, az ellenséget
fölkeresni, ott azután majd lássák meg, hogy melyikünk a vitézebb?

A vitézség dolgában nem is volt Lebée Lászlónál semmi hiányosság; egyéb
nemes indulatok is csoportostul voltak a lelkében, csak egy dologban
volt gyarló a természete: a szerelemben. Mindig olyan nőbe volt
szerelmes, a kibe legkevésbbé volt neki szabad. S mentül
áthághatatlanabbak voltak az akadályok, mentül lehetetlenebbnek látszott
a diadalma, annál jobban küzködött utána. És a mellett csélcsap,
állhatatlan, csapodár volt; még a bűnéhez sem hű. Az egyik bűneért
elfelejtette a másikat. – Kész volt a nemzetét kimozdítani helyéből,
azért, hogy Brüniszkáldot a lakodalma napján elszakítsa attól a
menyasszonyától, a kiért ő is őrjöngött; elhozta magával még
Palaestinába is: itt azután az otthon hagyott bálványát is elfelejté, a
mint egy másik nőre talált, a kiről azt tudta, hogy nem szabad
hozzányulni.

Színből tehát azt mondá Brüniszkáldnak, hogy megbánta gonosz szándékát s
nem bánja, ha mindketten fölmennek Endre király elé, fölkérni őt, hogy
bocsássa őket a harczosaikkal ellenséget keresni.

Azt gondolta magában, hogy majd elhagyja ő valahol a jó Brüniszkáldot.

Ezalatt azonban megérkezék a jeruzsálemi király és a pátriárka
Ptolomaisba. Elhozták magukkal az igazi keresztfának azt a megmaradt
darabját, a mi a Tiberias melletti ütközetből a hitetlenek kezéből
megmentetett.

Erre ismét nagy lett a lelkesedés a keresztesek táborában, s már most
elhatározták, hogy csakugyan elmennek seregestül a hitetlen ellenséget
felkeresni. Pedig olyan jó volt már akkor Ptolomaisban lakni. Mindennap
új dáridó!

Hanem hát nem azért jöttünk ide, hogy itt tivornyázzunk, hanem hogy a
hitetlenek táborát összetörjük.

A jeruzsálemi pátriárka úgy fellelkesíté a minden nemzetbeli vitézeket,
hogy elhatározták magukat a Cison zuhatagain átkelni. Maga indult előre
a pátriárka a szent kereszt darabjaival s kisérői csupa királyok és
herczegek voltak, a kik mezítláb és hajadonfővel járultak a szent
jelvény után.

A magyar lovasság adta meg a példát, hogyan kell lóháton átúsztatni a
rohanó folyóvizen; a többiek aztán követték őket. A tehetős zarándok
nép, a szent szüzek tutajokon vitették át magukat; a sok koldushad és
egyéb mihaszna nép ide át rekedt.

Az egész nagy rengeteg tábor szent zsolozsmákat énekelve (kiki a saját
nyelvén), nyomult előre a Jezráel völgyében a Hermon és Gelboa hegyek
szakadékai között.

Néha napján ez a völgy egy földi paradicsom volt, átszelve
vízvezetőkkel, beterítve gyümölcsös kertekkel; de a mióta a keresztes
háború folyik, átalakult lakatlan sivataggá; a két hegy közét betemette
a sivó homok, a mitől az úgy fehérlik, mintha hóval volna beterítve. A
hajdani házaknak csak a kupolái látszanak ki a fövény buczkákból; a
kertek helyén a homoklakó tövisek vertek gyökeret, az agave, meg
kaktusz, a mi terem ugyan gyümölcsöket; de a ki megkóstolja, akkorára
dagad tőle az orra, mint az uborka. A hegyek kopárok már; az erdőket
letarolták róluk; meztelen vörös sziklák vakítják naphosszant az utazó
szemét, a vízvezetékek le vannak rombolva, maguk a hegyi patakok, a mik
azokat táplálták, elvesztek, kiszáradtak. A hajdan nagy fáradsággal
épített kutak be vannak temetve, napijáró földre nem találni egy ital
friss vizet. Járt útnak, vagy élő embernek, a ki megmondja, merre van
még emberlakta világ, még csak nyoma sincsen.

De még is, az első éjszakára akadt útbaigazítója a keresztes hadnak.
Mikor épen lemenőben volt a nap az izzóveres porphyrsziklák mögé,
rátaláltak arra a térre, a minek «csontmező» a neve.

Ez az első állomás.

Még a legelső, Remete Péter vezetése idejéből való emlékezetes hely ez
itten. Messze, a mennyire szem ellát, kutyatejjel és szamártövissel
benőtt mező terítve van emberek és lovak csontjaival: néhol egész
csontváz együtt, másutt messze a törzstől elgurult koponya, összetört
dárdák, csontba szakadt nyíl-hegyek; csak a csont és a vas maradt meg, a
mi elemészthető volt, az már elmult; a mit érdemes volt felszedni, azt
elvitték. A tizezernyi csontváz közül egynek a nevét sem tudja már
senki. Még a farkasok és a keselyük sem emlékeznek már róluk.

Ez jó volt első éjjeli tanyának.

Clarinda herczegasszonynak ezen az éjszakán nem volt szüksége őriző
lovagra. A sátora körül volt rakva halálfejekkel; azok jó vigyázók.

Másnap, a mint megvirradt, a hajnali énekszóra ismét útrakelt a tábor,
még mélyebben hatolva a hegyszakadékok sivatag országába.

Delelőre feltalálta a második útmutató állomást, a «Keresztek halmát.»

Ez már újabb emlék. A német császár hadjáratából maradt fenn. A
legvitézebb hadsereg maradéka, éhtől, szomjtól elkínozva, idáig
vergődött a szikla-tévútban; itt utólérte a sivatag réme, a szamum: se
ló, se lovag nem bírta tovább. Csata nélkül, dicstelenül meg kellett
halni. A német lovagok, hogy hulláikat meg ne csúfolja az idegen,
kiválasztottak egy meredek falaktól emelt fensíkot; oda telepedtek le,
ott fogadták az elkerülhetlen halált. – Lefeküdtek a földre hanyatt,
fejük alá tették a pajzsaikat, kardjukat a mellükön keresztül; két
karjukat elnyújták a földön, hogy mindegyik egy élő keresztet ábrázolt.
Most is úgy feküsznek ott. A sisak, a pánczél ott van csontvázaikon.
Elvonuló utasnak se kedve, se ideje oda felmászni, hogy fegyverzetüket
elrabolja. Ott hevernek, a szent idő tanújelei, a hősök, saját maguknak
koporsói és sírkeresztei.

Itt tartott delelőt az újon jött keresztes tábor.

Víz itt sem volt található. Ha lett volna, most ezek a lovagok nem
feküdnének oda fenn a sziklán.

A gyönge asszonynép, a zarándoknők, az apáczák már alig bírtak a sivatag
homokban előbbre hatolni.

Az a meggyőződés kapott lábra ezúttal a keresztes hadban, hogy a teve
nem az Isten teremtménye: az a sátán alkotása; az egész rút alakja
bizonyítja, hogy ez a pokol hírével született szörnyeteg; de még inkább
az a szövetség, a mi közte és a hitetlenek között fennáll: azok szoknak
a tevén nyargalni. Ennélfogva a keresztesek nem hordtak magukkal
tevéket, a miknek olyan nagy hasznát venni a sivatagban. Az inni valójuk
már másnap estére elfogyott.

Clarinda herczegasszony ugyan hozatott maga után öszvéreken bőséges
tömlőket forrásvízzel, a mennyi neki és kiséretének tíz napra elég volt;
hanem a mint azt a sok szomjtól eltikkadt zarándoknőt meglátta
úton-útfélen kidűlve, félholtan, megesett rajtuk a szive, nem állhatta
meg, hogy meg ne itassa valamennyit; úgy hogy másodnapra már magának sem
volt mit innia.

Azt hitték, hogy csak nem tart ez a sziklasivatag örökké.

Az pedig folyvást nem adott más változatot, mint térdig süppedő sivó
homoktengert, szemvakító verőfénynyel és réteges sziklafalakat, a mikről
sütött az izzó napmeleg.

Éjjel aztán vigasztalásul olyan hideg volt, hogy majd megfagyott a
sátoron kívül rekedt ember; harmat pedig nem hullt.

Néhol egy-egy rekedt völgydöbörben egyszerre csak buja, zöld növényzet
lepte meg a keresztülvonulókat: az egész lapály fedve volt széles,
sipkanagyságú levelekkel, tekergő indákkal, miknek szárairól buja fényes
kobakok csüggtek alá. Valami dinnye, vagy uborka, vagy «dudaim», vagy
kolokánt, a hogy az írás nevezi, nedvvel tele gyümölcs. A tapasztalt
vezér zarándokok nagy kiabálással szaladgálták be csapatjaikat, hogy
senki ez ártó gyümölcsökhöz hozzá ne nyuljon; mert a rövid enyhülésért
halált vesz bennök magának. Meg is fogadták, nem is. A ki aztán az édes
zamatú kobakokat megszedte, s szomját oltotta a nedveikkel, nagyhamar
elmaradt az útfélen halálos görcsökben; magára vethetett! minek
torkoskodott? – De ezért senki se tanult a példáján. Az új
völgyszakadékban jött másféle gyümölcs: halál-alma, zsidó cseresnye,
bolond-czitrony; azzal laktak jól, attól hullottak rakásra.

A ki már tántorogni kezdett, a ki térdre esett, a ki a tenyerével
kereste a földet, azt mondták rá: «No ez már a kvártélyán van!»

Annyi bizonyos volt, hogy ez az igazi út, a melyen a mostaniak előtt
annyi keresztjáró hadsereg elment már. Ki a szent földre, ki a
paradicsomba.

Minden lépten-nyomon felrugott koponyák egész kupaczokban, kerekeikkel
fölfelé fordított szekerek, félig eltemetve a homoktól, üres
pánczéldarabok, hirdették, hogy ez az út vezet a szent sirhoz.

Két meredek sziklafal között, a mik csaknem összeérnek s hosszú
tekervényes folyosót képeznek, megtalálták a keresztjárók az utolsó
stácziót. Egy nagy kerek döbört.

Köröskörül a szikla oly magas, hogy nyillövés a párkányát el nem éri.
Ellenben onnan a magasból sziklákkal agyon lehet verni idelenn a
legvitézebb sereget.

Ott van az útban a tanúság. Élő tanú, pedig halott. Egy rengeteg nagy
domb. Csupa merő holttetemekből egymásra hányva. Ez a legújabb
tetemhalom. Valami száz évvel későbbi a legelsőnél. Richárd király
idejéből való. A hullák még nem váltak egészen csontvázakká; nincsenek
is fegyvereiktől úgy megfosztva. Felülről alá hengerített sziklák úgy
összezúztak embert és pánczélt, úgy egymásba tapostak állatcsontot,
öltözetet, vértet, hogy nem volt érdemes a törmeléket szétválogatni. Úgy
maradt minden egy halomba gázolva. Csak itt-ott nyúlik ki belőle egy
vaskeztyűs kéz, egy lovag kelevéz, zászlórongy a végén. A
czimerdarabokból találgathatják az utóbbjövők, kiről hámlott az le?
Kinek a szíve porladozik ott a nagy halomban? a minek fele kő, fele
csont. Hanem legfelül, valamennyi holttest fölé, oda van fektetve egy
roppant nagy érczfeszület, a minek a kereszte kovácsolt vas, maga a
Krisztus-alak rajta pedig veresréz, a mi az időtől egészen zölddé vált
már. A hitetlenek egy óriás kigyót fontak körüle csufságból, a kigyó
fejét az idvezitőével szorítva egy máshoz.

Itt igazán meg kellett állni, ez a memento mori! Ha Koradin csapatjai
ott leskelődnek a magasban, Endre király vitézeitől csak az a halom lesz
magasabb. Elvesznek csata nélkül, mint példaadóik.

Abba a sziklaszorosba bemenni nem volt ajánlatos, mielőtt a környéket
fel nem kutatták.

Két önkénytes csapatot indítottak meg, egyet keletnek, másikat
nyugotnak, hogy kémszemlét tegyenek oldalvást a hitetlenek birodalmában;
a nyugoti csapatot Lebée László, a keletit Brüniszkáld vezette. Amannak
a meredek sziklagerinczre kellett felkapaszkodnia, emennek egy mély
szakadékba alábocsátkoznia.

A míg azoknak egyike vissza nem tér, az egész keresztes hadnak ott
kellett tanyázni a Jezrael völgyében. Már akkor harmadik napja volt,
hogy nem kaptak vizet.

De Clarinda herczegnőre nézve a rákövetkező nap szenvedéseinek
elviselése meg volt könnyítve az által, hogy az épen kántorszerda volt.
Szent fogadása szerint ő ezt a napot akként szentelte meg rendesen, hogy
sem étel sem ital nem érte az ajkait. Ezen a napon tehát fogadásból
bőjtölt. És az mindegy lett volna rá nézve, ha valahány kő hever a
pusztában, az mind pástétommá változnék is; s a mi vizet a délibáb a
láthatáron hullámoztat, valósággal idejönne is, friss itallal
kinálkozva: ő ahoz hozzá nem nyúlna. Tehát ezen a napon a szent fogadás
segítette neki a kétségbeejtő epedést, szomjuságot elviselni. Még
másokat is tudott buzdítani a türelemre és kitartásra.

A keresztesek tábora egész nap zsolozsmákat énekelt, a mi szintén
eloszlatja a test gyarló kivánságait.

Este felé aztán a tábor szélén felállított előőrök riadó jelt adtak. A
napnyugoti hegy gerinczéről csapatok közeledését lehet látni.

Nem sokára ki lehetett venni az alkonyfénynél, hogy azok ott a magyarok
fehér zászlói. Lebée László kerül vissza.

A fekete alakok sorozatában kivehetők voltak a hegygerinczen végig ügető
idomtalan dromedárok. A magyar vezér zsákmányt ejtett!

Akkor bizonyosan emberlakta vidékre talált.

S ha arra talált, akkor frissitő italt is hoz magával a tábor számára.

Csak erre a puszta reményre is rögtön újra éledt az egész táborban a
bizalom és jó kedv. Nem lesz már semmi baj!

És méltán keletkezett ez a hit és öröm; mert a mint Lebée László
csapatja alá szállt a hegymagasról, az előre kergetett tevék, a lovakat
megelőzve, vágtattak a táborba, oldalaikra terhelt tömlőikkel, a mik
forrás-vizzel voltak megtelve; a hol azonban a hadnagyok elfogdosták
őket: nehogy egy csapat feldorbézolja az egész szállítmányt, s a
többinek ne jusson belőle. Majd mind azt igazság szerint fogják
dandáronkint felosztani.

De még azon kívül mennyi mindent hozott Lebée László! Kincsekkel, drága
szövetekkel megrakott öszvércsapatot. S aztán egy egész sereg hitetlent,
hátra kötött kezekkel, hadi foglyúl ejtve. S cserében azoknak a
paripáira ültetve, ugyanannyi kiszabadított keresztyén foglyot. Ezeket
már messziről meg lehetett ismerni hosszú hajfürteikről, mig a
hitetlenek koponyája simára volt borotválva.

Minő diadalkiáltás fogadta a visszatérőket! Clarinda herczegasszony maga
is eléjük ment hölgykiséretével a győzteseket üdvözölni.

Lebée László úgy tünt fel most a hölgy előtt, mint a szent csodák
szabadító lovagja, a kit hívek bámulata vesz körül, a ki előtt
leborulnak a szorongattatásaikból megszabadított szentek, s imádják,
mint egy arkangyalt.

A herczegasszony maga is eléje ment a diadallal visszatérő hősnek,
hölgyeivel együtt: minden hölgy pálmaágat vitt a kezében.

Lebée László Clarinda számára különös átalagokban a legzamatosabb
cyprusi bort hozta. Bort, mikor a vizet is nektárként fogadták volna! És
a drága gyümölcsöknek és csemegéknek egész halmazát. Gáza város, a mit
ott túl a hegyeken egy rohammal elfoglalt, már a tejjel-mézzel folyó
Kanahán földjén van.

Lakodalom napja volt ma az egész tábornak.

De Clarinda herczegasszonynak kétszeresen az volt.

– Vesd le az özvegyi fátyolt, nemes herczegasszony, mondá Lebée László.
Én visszahoztam szaraczén rabságból elvesztett férjedet.

Clarinda nagyot bámult. A fegyvertársak, kik a tiberiási ütközetből
megmenekülve hazatértek, mind azt mondák neki, hogy De Blois lovag
elesett. Látták őt a csatamezőn lováról lehullva, a homokban elvérzeni.

Lebée László megmagyarázá a rejtélyt.

– A nemes lovag valóban ott maradt a csatatéren nehéz sebektől
elborítva; de hű trubadúrja testével védte meg a hitetlenek első dühe
ellen, azután pedig könyörgő dalaival enyhité meg a szaraczénok szivét,
tudatta velük, hogy ez nemes lovag, kiért nagy váltságot fizet a
családja, ha életben hagyják. Igy vitték el Gázába, hol lassan felépült
nehéz sebeiből.

A trubadúr valóban előkerült; abban Clarinda herczegnő felismeré férje
hajdani hegedűs dalnokát, a ki mindent elmondott előtte apróra, hogy
történt De Blois lovag csodás megszabadulása.

Clarinda sietni akart megszabadított szerelmes ura elé; de Lebée László
visszatartá egy szóra.

– Türtőztesd indulatodat, nemes herczegasszony: mert nincs öröm üröm
nélkül. Férjed, a nemes De Blois lovag ugyan él és meg van szabadítva;
de arczától el fogsz iszonyodni. Az átkozott szaraczénok egyszer, midőn
a fogoly lovag, nem várhatva, míg váltsága megérkezik, szökéssel akarta
megszabadítani magát, utána eredtek, visszahozták, s akkor az arczát úgy
elcsufitották, hogy Isten képmására nem ismerni benne. Azért légy készen
e szivfájdalomra, mikor őt viszont látni fogod.

Clarinda herczegnő nem bánta azt, akármilyen lesz is De Blois lovag
arcza, csak ő maga élve karjai közt legyen.

De még is erősen visszaborzadt tőle, a mikor meglátta. Hordszéken
hozták, mert lovon nem birt ülni; elég czifra ruha volt már rajta, a mit
a prédából kiválasztottak a számára, de még a széles vas nyakörvtől nem
tudták megszabadítani a nyakát: az arcza pedig, gonosz megcsonkításokkal
egészen ki volt vetkőztetve a formájából, s e miatt a hangja is úgy
elváltozott, hogy soha Clarinda herczegasszony rá nem ismert volna benne
az urára, ha a hűséges trubadúr nem bizonyitotta volna, hogy ő az.

Mi lett abból s szép nemes ábrázatból! Hová lett a délczeg alak? Csak a
romjai maradtak meg. Nincs rajta mit megcsókolni. Clarinda kezét nyújtja
neki, szemeit fájdalmasan behunyva, s akkor veszi észre, hogy az a kezét
sem tudja jól megszorítani: a hüvelyk ujjai le vannak vágva, hogy kardot
ne foghasson többé. Oh mily átkozottak ezek a hitetlenek!

Clarinda herczegasszonynak egy perczre az a gondolat villan a lelkébe,
hogy hátha nem is De Blois lovag ez a gyászvitéz? Most már inkább
szerette volna, ha a sírjára talált volna, mint a roncsára. Hanem a mint
sátorába vitte a megszabadított vitézt s maga mellé ülteté, az annyi
édes emléket tudott neki elmondani boldogságuk hajdani korszakából, a
miket nem tudhatott más; úgy kérdezősködött név szerint az otthon maradt
rokonokról; még a paripáknak: de még a kutyáknak a nevét is tudta, s a
nagy hársfákat a kastély körül, és a dalokat, a miket Clarinda
hárfahanggal kisért néha napján! Háló szobájuknak egyes butorait: az ősi
képeket, még azt is, hogy melyik szekrény hol áll? s hogy a remekművű
álló óra, a mit minden öt évben egyszer kell felhúzni, ezen évben épen
karácsony ünnepén fog lejárni. Ez nem lehet más, mint De Blois lovag.

Azután beszélt a saját szenvedéseiről: miket élt keresztül, hogy
fosztották meg a pogányok még attól a kis amulettől is, a mit
Clarindától kapott, kis elefántcsont Szentgyörgy alak volt az; ő azt
olyankor, mikor levetkőztették mindenéből, a szájába dugta el; de
egyszer a nagy kinzásra kiesett az a nyelve alól, s akkor összetaposták.
Oh milyen gonoszok ezek a hitetlenek!

Clarinda herczegasszony meggyőződött róla, hogy ez az ő valóságos hites
férje.

Pedig hát nem úgy volt.

És nem a hitetlenek a leggonoszabbak.

Mert igaz ugyan, hogy ők bántak ilyen kegyetlenül ezzel a lovaggal:
csakhogy ez sohasem volt De Blois herczeg; hanem annak valami vazallja;
s hogy olyan jól tudott mégis egy és más titkos körülményeket, annak az
a nyítja, hogy a herczeg ezeket, a keresztes hadjárat alatti
visszasóhajtozásai közben el-elmondogatta a kedvencz trubadúrjának, hogy
az szedje versbe s csináljon rá nótát; a trubadúr megint elmondott
mindent apróra a megcsonkítottnak, hogy ámítsa el csalfán a
herczegasszonyt. Mind a kettőt pedig megvásárolta Lebée László, először
az által, hogy kiszabadította őket nehéz fogságukból, másodszor pedig
gazdag ajándékokkal és fényes igéretekkel, hogy játszanak ilyen
alakoskodást a herczegnő előtt.

Azok talán nem is tudták, hogy mi gonosz szándéka van ebben a lovagnak.

Vagy talán ha tudták, csak tréfára vették. Asszonyt megejteni nem valami
vétek, azt mondja a világ. Ebben a tekintetben a keresztes hadak nem
ismerték a tizparancsolatot; bizonyítják azok a szigorú törvények, a
miket a keresztes hadvezérek az asszonyokat elcsábító lovagok ellen
hoztak: máglya és karóba húzás volt azoknak a büntetése. De sohasem
hajtották végre ezeket a kegyetlen törvényeket, mert külömben magukon a
törvényhozó fejedelmeken kellett volna elkezdeni a példaadást.

Talán nagyokat is nevettek maguk azok, a kik ebben a tréfában tudósok
voltak, ha annak a végére gondoltak. Clarinda herczegasszony most már
feltalálta a férjét: vége van a szent fogadalomnak: most már azzal egy
sátor alatt illő, hogy tanyázzék. A viszontfeltalálás örömére lakomát
kell ülni: van hozzá drága étel, ital; ha drága nem volna is, jó volna,
két napi nehéz nélkülözés után. A jó cyprusitól megjön a mély álom. Az
arany hólyagos kulacsba tán van is egy kis álomital keverve, s az csak a
herczegnőnek szolgál. Akkor aztán Lebée László vitéz odakerül a lesből,
felváltja a hamis férjet: s míg a képzeltviszontlátás örömeiben ő
osztozik, az alatt az ál De Blois lovag odakünn őrzi a paripáját. A
csillagok vakok s a pusztaság süket!

Akkori időkben csak nevettek ezen! Hát ugyan mi panasza lehet annak, a
kivel ez megtörténik?

Hanem egy akadálya még is volt e furfangos csel sikerülésének. Az, hogy
Clarinda herczegasszonynak fogadása volt ezen a napon bőjtölni. Napestig
nehéz volt e fogadalmat megállni, mert nem volt se étel se ital, s akkor
legnehezebb a bőjtölés, a mikor kénytelen vele az ember; de most már
terítve volt a tevebőr szőnyeg sülttel, süteménynyel, kotyogó
kulacsokkal, kinálkozott inycsiklandó falat, szomjeloltó korty, most már
nem volt «kín» a bőjtölés, hanem «virtus». S ezt könnyebb megállni!

Clarinda herczegnő, a hogy fogadása tartá, most már, midőn előtte állt a
gazdag lakoma, nem nyúlt sem ételhez sem italhoz: csak az ál De Blois
költött el mindent magában, utoljára a herczegnőnek szánt italt is,
attól aztán maga aludt el. Lebée László vitéz pedig leshette odakinn a
mezőn a várva-várt jeladást. A keresztes táborban meg voltak vigasztalva
egy napra. De nem többre. A mit Lebée László öszvér háton az elfoglalt
Gázából elhozhatott, azt mind hevenyében nagy mohón felfalták,
lenyelték: holnapra megint nem maradt semmi, oda Gázába visszamenni
pedig nem vala tanácsos; mert azt nyomban elfoglalta Coradin szultán, a
ki ott állt nagy sereggel a hegyeken túl.

E szerint ellenség már lett volna.

Csakhogy ez nem az az ellenség volt, kit a keresztes hadak kerestek. Ez
a kairói szultán serege volt. A kereszteseknek pedig semmi dolguk sem
volt Kairóban, hanem Jeruzsálemben; azért ők a másik szultán, a
damaskusi Malek Adel seregeivel óhajtottak találkozni, a kinek inkább
keze ügyében esett Jeruzsálem.

A mint Lebée László, nagy epekedve, lesi a csillagos éjszakában a
jeladást Clarinda herczegnő sátora felől, a hegytetőkön felállított
előörsök elkezdenek riadót fuvatni; erre fölébrednek minden alvók,
talpra áll az egész tábor. Valami sereg közeledik a keleti
hegyszakadékok közül, s még nem tudni, hogy ellenség-e, vagy pedig a
kémszemlére kiküldött Henning Brüniszkáld serege?

Ezzel a fellármázással aztán egészen el lett rontva Lebée Lászlónak az
egész vágyakodása a szerelmi kaland után, neki is a maga csapatjához
kellett sietnie. Átkozta a csillagokat, hogy nem tudták azokat a
közeledőket másfelé vezetni.

Pedig az nagy kár lett volna, ha azok eltévednek: mivelhogy épen
Brüniszkáld csapatjai voltak, a kik visszatérőben valának. A
pásztorkürtök nótáiról messziről meg lehetett őket ismerni.

Még nagy éjszaka volt, a midőn előtünedeztek. Fáklyáik bevilágíták a
sziklák oldalait, a miknek mély völgyeiből előkanyarogtak; s az volt a
bámulni való, hogy háromszorta nagyobb sereggel jöttek elő, mint a
milyennel eltávoztak.

Kiderült annak az oka azonnal, mihelyest Brüniszkáld lovag az egybegyült
vezérek elé vágtatott. Ez volt az első szava:

«Én a Jordán partjáról jövök!»

De ez az egy mondás egész mesemondással fölért.

A szent Jordán folyó csak egy félnapi járóra kelet felé! Az óhajtott
drága folyam, melyben Krisztus megkeresztelkedék! Melyben egyszer
megfürödhetni minden keresztyénnek annyival nagyobb a vágya, mint hogy a
hozzájutásig epesztő sivatagokon kell keresztül hatolni. Itt van közel a
szent folyam, a melynek partjain a korább jött keresztyének erős
kerített várakban, kolostorokban letelepültek, s gyakran magukra
hagyatva, védték kis telepeiket a szaraczénok özöne ellen. Ezekre talált
rá Brüniszkáld. A végső veszedelem óráiban jelent meg szabadításukra,
elverve falaik alól az ostromló pogány hadat. Ezeknek a fegyveresei
szaporították meg a seregét, azután meg az a sok keresztyén fogoly, a
kit a szaraczénok rabságából kiszabadított, mikor a gonosz ellenséget a
Jordánon keresztül üzte. A túlsó parton áll Malek Adel a sziriai
sereggel.

Tehát fel van találva minden, a mit a keresztes vitézek kerestek! A
Jordán, az út Jéruzsálembe és az utat elálló ellenség!

Ez volt a nagy hozsánna! A mi ennek a hirmondásnak a viszhangjául riadt
fel. Tizszerte nagyobb, mint a mit Lebée László diadalhire költött. Ő
csak bort hozott a tábornak: de Brüniszkáld vizet és vért, a mit jobban
szomjúhoztak.

Lebée László vitézi arcza sárgult az irigység miatt.

De még majd több oka is lesz neki az elsápadásra.

A mint egyszerre megvirradt, (ezen a vidéken az éjszakára rögtön
következik a nappal, hajnal alig van közben) a Brüniszkáld üdvözletére
siető szent hősök sorában megjelent Clarinda herczegnő is. Az
álomitaltól elnyomott urát nem birva felkölteni, ott hagyta a sátorában,
s maga sietett az örömhírt hozó lovag elé, hogy azt üdvözölje.

De Brüniszkáld lovag is eléje sietett, a mint őt hölgyeivel együtt
közeledni látta.

– Herczegnő, légy készen nagy örömre és nagy szomoruságra. Én
feltaláltam férjedet, De Blois lovagot.

Clarinda elbámult. Ez is feltalálta az ő férjét? Pedig neki nem volt
több, csak egy. Egy már ott alszik a sátorban.

Hiszen ez a másik is alszik: hanem a koporsóban. Amaz részeg; de ez
halott.

Ez a valódi De Blois lovag, a kinek a holttestét a templomos vitézek az
ütközetből magukkal vitték, s azután bebalzsamozva üvegfedelü koporsóba
tették, hogy egyszer majd haza küldjék Európába, ősei sirboltjába. Ime
itt hozza nyolcz férfi a vállán a koporsót; oda helyezik azt Clarinda
herczegasszony lábaihoz. Az üvegfödélen át jól láthatni az elhunyt dalia
arczát.

Ez aztán nem hazud. Minden vonása azt mondja: «én vagyok a te szerelmes
jó urad!» Még az a beforradt régi sebhely is rávall a homlokán; de
kivált az a hatalmas sas-orr, a mi a De Blois nemzetséget annyira
kitünővé tette más családok felett!

Rajta volt a halotton az egész fegyverzete is: bár horpadozott és
dárdáktól átlyukgatott: de mégis ismerős, s a himzett derékkötő, a mit
Clarinda maga varrt ki a számára.

Valóban nagy öröm és nagy fájdalom volt az, a mely a koporsóra leboruló
özvegy könnyeiben kitört; ki oly régen keresett szerelmesét eként
föltalálta. Ez minden egyéb érzést elnémított szívében.

Csak azután, hogy a zárt koporsófödelet csókjaival elhalmozta, s az
üvegfalon át kibeszélte magát néma kedvesével, elmondta neki a szív
minden gyöngéd hizelkedéseit csak azután kezdett még valami más indulat
is feltámadni szivében; először a hála azon nemes lovag iránt, a ki ezt
a kincset számára felfedezte, idehozta: ennek bizonyára nagy köszönettel
tartozik: méltó, hogy azt a vaskeztyüt a kezén csókjaival illesse. De az
erre következő indulat meg aztán a bőszült harag volt, a miatt, hogy ő
vele az a másik, az az elcsufitott arczu ily nemtelen játékot üzött. Még
odatette a csúf fejét a herczegnő ölébe, s azt kivánta, hogy az hüsselje
őt a legyezőjével. Ez példás büntetést kiván.

El is érte a gonosztettet a jutalma!

Maga Lebée László vette kezébe a megtorlást, mint itélő biró: s a csaló
trubadúrt az ál De Blois lovaggal együtt, kegyetlenül megkorbácsoltatá.
Az eléktelenített lovag még akkor is aludt a mákonyos bortól, s álmában
kiabált, a míg a farmatringgal simogatták: «húj be rosszul van vetve a
fejem alja! Soh’ sem fekszem többet herczegi nyoszolyába!» A trubadúrnak
azonban betömték a száját, nehogy kitalálja kiabálni, hogy hiszen maga
Lebée László vezér bérelte őket, hogy ezt az alakosdit játszszák! Végre
lófarkra lettek kötve mind a ketten s ily módon halálra szánkáztatva, a
hogy megérdemlék.

Lebée László azonban, a mint négyszem közé kaphatta a kedves süvét
Brüniszkáldot, azt mondá neki, fogcsikorgatva:

– Héj, de szerettem volna, ha bele fulladsz vala a szent Jordán vizébe,
a mikor rátaláltál, hogy sem mint elhozád az igazi De Blois lovag
holttestét, üvegkoporsóban. Porba ejtetted velem a pecsenyémet!

Brüniszkáld érté a süve haragját. De csak fejet csóvált rá:

– Bizony, édes Laczkóm, nagyon itt az ideje, hogy a szent Jordán vízében
lemosd azt a sok rossz indulatot, a mi a testedhez ragadt.

Tökéletes lett az örömük a keresztes hadaknak, a midőn másnap
Brüniszkáld vezetése alatt, rövid mellékúton, kijutottak a
sziklatömkelegből s maguk előtt látták a szent Jordán folyamát s annak
édeni vidékét.

Csendes méltósággal kanyarog alá az áldástadó folyam a jerikói sikon
végig, kigyózó kanyarulatokban félszigeteket képezve, a mik pálmafákkal,
balzsamillatú bokrokkal vannak fedve; a ligetek sötétjéből paloták
tornyai fehérlenek elő. Az a zöld erdő ott, a kupolás palotákkal, a
veres bástyafalakkal, az a jerikói vár: még most a pompa és gyönyörüség
tanyája. Az a magasra kiemelkedő oszlop körönd: Herodes palotája. Az a
nagy víztükör, melynek közepén az egész hatalmas folyam látható
folyással keresztül huzódik, melynek sziklapartjai lépcsőzetes
szakaszokra vannak szabályozva, s minden lonkája a magaslatnak, egész
föl a bérczek tetejéig pálmákkal, fügékkel, olajfákkal, borsfageszttel
beültetve; száz falu és város elhintve körülötte, a mik között egész
raja a vitorlás hajóknak sikamlik a hullámtükrön végig: ez a Genezáret
tava. Az Idvezítő csodatételeinek tanúja. Itt halásztak az apostolok;
itt járt Jézus a háborgó vizek fölött; amott a hegy, melyen négyezer
embert megvendégelt, csoda módon szaporodó testi és lelki eledellel. Az
a csendes öböl ott a sziklák között, a minek a tükre sötétkéknek
látszik, az emlékezetes hely, a hol Keresztelő János Jézust, a vizbe
mártva, felavatta. Minden szikla beszél, hirdet, emlékeztet;
visszhangoztatja még a nagy Megváltó szavait, a tövisfa még izzadja a
vért napsütötte levelei hegyén, mely az ő vére hullásáért maradt rajta;
az örök felhőtlen égből még hangzik alá az ezernyi énekes madár
zengésében az angyalok tulvilági éneke: az egész földi táj a
mennyországról álmodik.

A legdurvább kedély is megérzi e tájék isteni hatását, a marczona
vitézek ajka zsolozsmákra nyilik meg: úgy közelednek a Jordán felé, hogy
kardjaik markolatát, mint a keresztet, fölfelé emelve tartják imára
kulcsolt kezeik között. Siet az egész tábor lemosni teste és lelke
szennyeit a Jordán vizében. Egészen új embernek érzi mindenki magát.
Kialszanak a földi érzések; meggyulladnak az égi lángok. Senki sem
zugolódik már, hogy oly messze földről eljött; senki sem emlegeti, hogy
mennyit szenvedett: egy napja a csodák vidékének kifizeti évek
viszontagságait. A sziv is mássá lesz. Férfi és nő nem gondolnak
egymásra: mindegyik csak a láthatatlanokkal van eltelve.

Ma már hire sincs ennek. A táj sivatag, a Genezáret tó partjain rabló
beduinok laknak, olajfa, pálma elpusztult, s Jerikó helyén, az
agyagsivatagban bujkál egy kis falu, az arab neve «Eriha».

Még Lebée László is egészen más embernek érezte magát, a mint a Jordán
vizéből kiszállt. Gyónt és vezeklést tartott. Bocsánatot kért
mindazoktól, a kiket megbántott. A süvének, Brüniszkáldnak megköszönte,
hogy őt ifju bölcsességével oly halálos büntől megörizte. S hogy
bebizonyítsa, mennyire igaz a bünbánása, az ő szeme láttára dobta a
tüzbe azt a pokolbeli találmányt, a czukornádkarpereczet a
tarentaféreggel. És aztán térden állva imádkozott a mennybeli
hatalomhoz, hogy soha őtet többé ilyen kisértetbe ne vigye.

Mert hiszen a szive valóságában igaz jó ember volt Lebée László, s a kit
szeretett, azt soha sem szünt meg szeretni; s talán ha a visegrádi
udvarhoz fel nem került volna: sok bolondság nem termett volna meg a
lelkében. Az ottani ledér élet nagyon rossz iskola volt rá nézve.
Megszokta, hogy a nők milyen könnyen veszik a hitvesi hűséget s még az
olyan szent férfiak is, a kiknek a homlokát a chrysma mentesíti, csak
arra gondolnak, hogy melyik nőnek a szivét nyerhessék el, holott Gergely
pápa óta egyikhez sincs semmi igaz jussuk.

Ez volt az átok az egész életén, meg a heves véralkat, az erős
képzelődés. Azért az egyik órában tudott szent lenni, a másikban
gonosztevő. Ha a feleségére gondolt, azt megsiratta, s aztán megint a
legelső szép asszonynak utána szaladt.

Ezúttal azonban szerencséjére olyan jó leczkét kapott, a mi sok ideig
megmaradt nála. Clarinda herczegasszony példát mutatott neki, a minőt
még nem látott ez ideig, hogy mi az a valódi hitvesi hűség? Feltalált
kedves halottjának koporsóját mindenütt magával hordozta: sátorában
fekhelye mellé helyezteté, s egész idejét azzal tölté, hogy annak a
lelke üdvéért imádkozott.

Lebée László felfogadta Brüniszkáldnak, hogy most már csupán vitézi
kötelességének fog élni, s azt a kegyet kérte a királytól, hogy
engedtessék meg neki, a maga székely hadaival és Brüniszkáld szász
harczosaival egyesülten bekalandozni az egész Jordán vidékét; hogy hirt
hozzon felőle, hol állanak Malek Kamel szultán hadai, a kikkel a
keresztyén tábor döntő ütközetet keres.

Ez a kalandokkal teljes kémszemlészet elvezette a két rokon vitézt egész
a «holt tengerig» – mindenütt rátaláltak Malek Kamel utóhadaira, s
azokat vitézül megtámadták, meg is verték. A neveiket sem birták a
fejükben tartani azoknak a városoknak, a miket futtában elfoglaltak egy
bátor rohammal, s ezrekre ment a száma az általuk kiszabadított
keresztyén raboknak. A szaraczénok sehol sem álltak nekik komolyan
ellent.

A trónjáról leköszönt öreg Malek Adel szultán azt a tanácsot adta mind a
két fiának, a kik között roppant birodalmát felosztotta, Malek Kamelnek
adva Damaskust, Koradinnak Egyptomot: hogy sehol se fogadjanak el az új
keresztes hadsereggel döntő ütközetet, hagyják azt előre-hátra tekeregni
az országban, elolvad az a sereg magátul, mint a hegyeken levő hó;
sokféle nemzetből áll, egymás között majd összevész; megunja a hazájától
távollételt és haza kivánkozik. A két ifjú szultán nyugatról keletről
csak kisérte a keresztes tábort; de helyt nem állt derék csatára sehol.

Lebée László és Brüniszkáld azzal a hirrel tért vissza portyázó
kalandjárásából, hogy a szaraczénsereg sehol sem áll meg még csak az ő
kis előcsapatjukkal szemben sem. A hol megjelennek, szedi a sátorfát s
mélyebben huzódik a sivatag pusztába.

Minden egykorú történetíró egyértelmü feljegyzéseiben azt találjuk, hogy
a mi hatalmas egyesült keresztes táborunknak, melyet Endre királyunk
vezetett, a szent földön nem akadt egyéb dolga, mint búcsút járni egyik
szent emléktől a másikhoz és ereklyéket gyüjtögetni. Ellenség sehol sem
állt útjokban többé: a szaraczénok visszavonultak a pusztába.

A mi két ifjú hősünk egymást soha sem hagyta el e búcsújáró kalandozások
alatt. Együtt látogatták meg a Genezáret-parti városokat, a mik még
ekkor, ha nem is régi fényükben, de nagy kiterjedésükben fennálltak. – A
pompás Tiberias város classicus palotáiban most már csak zsidók laknak,
a kik ott őrzik a nagy bölcs Ben Akiba vértanú sziklasirját, s babyloni
szerrel ünneplik a Purimot. Antipas palotájának nincs már meg az «arany
kupolája»; de a falain még ruhákat szárítanak. Ez az a város, a melybe
Jézus soha be nem lépett. Átok volt rajta, temető fölött épült. Most már
a zsidó «szentek» gyülhelye. Még láthatták Magdalát, a bűnbánó Mária
Magdolna lakhelyét, s a barlangból, a hová a megtért szent elvonult,
elhozhatott Lebée László magának egy kavicsot azokból, miket a szépsége
bűneit megsirató könyjeivel öntözött, hogy azt keblébe téve viselje,
mint emlékeztető ereklyét. De a közelben látszó Scythopolisban már csak
Sámson rókáinak az utódait találták otthon, azt porig égette Saladin a
keresztes háború alatt, s a hajdan hires pálmaerdőt, a mibe Cleopatra
szerelmi titkát rejté, gyökerestül kiirtotta. Csak az oleandererdők
szaporodtak el újra, s azok borítják lángoló virágözönnel a romokat.

Még megtalálhatták Názáretben a Jézus szülőinek házát, a «Santa casat»,
a mi most Lorettoban van (a hová azt az angyalok szállították, az
istenanya rendeléséből, miután elébb ideiglenesen a Fiume fölötti
Tersato várában pihentek le vele, a hol a párja ma is megvan és
ünnepeltetik) s elkölthették a lakomájukat azon a kőasztalon, a melyen a
megváltó feltámadása után a tanítványaival együtt vacsorált. Csendes,
nyugodalmas kis városka volt az akkor is, mint mindig az előtt és mai
időkig, négyféle nép, négyféle vallásfelekezet békességes munkát folytat
együtt, Istentől megáldott földön, csupa kert és virány az egész völgy,
melyben fekszik.

– Én akár itt is maradnék örök időkig; azt mondá Lebée László; úgy
megszerette Názáretet.

– Én is örömest el laknám itten, csak a feleségem is idehozhatnám.

A názáretbeli nők ugyan nagyon szépek; hanem nagyon erényesek. Valami
égi ihlet varázshatása tartja betakarva ezt az egész tájat; mintha a
belépő egyszerre visszanyerné ős ártatlanságát.

Nem ők voltak az elsők, nem is utolsók, a kik azt mondák: «jó mi nekünk
itten laknunk! Építsünk itt három házat».

A mit az apostol mondott, be is teljesült már régen. A szent Thábor
hegyén, hol a tanítványok földöntúli fénytől ragyogva látták a mestert a
másik két mesterrel békében tanácskozni, s ámulatukban három hajlékot
akartak építeni: Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, ott volt már a három
hajlék. De nem volt benne köszönet.

A felséges Thábor hegyet mindenféle nemzetek krónikásai leirták,
elkezdve a héber apostoloktól; rómaiak, görögök, arabok, francziák,
angolok, németek, most legutoljára egy magyar is: Rezső magyar királyfi.
Mindenik mást talált rajta. Ugyanaz csak az elragadó gyönyör mely a
sziveket megszállja, mikor a Thábor hegy magasáról a Kanahán felséges
vidékén végig tekint a szem, a hol minden sziklából, folyóból, tóból,
minden bokorból, erdőből, sivatagból Isten beszél. – De még a növény is
más rajta háromszázadonkint. A zsidók Istenlakta magányt találnak
Izachar áldozatkövei körül, a miket cedrusok és olajfák illatos árnyéka
takar be. Égből jövő hangokat hall ezen a helyen Ábrahám, Mózes, Dávid
király, János evangelista. A rómaiak dicsekedve emlegetik Herodes
Antipas nyaraló palotáját, corynthi oszlopaival, körülszegélyezve
balzsamjegenyékkel, a gránátalmák kertjeiben ezerféle virág. Borstermő
bokrok, fahajszagu cinnamonum ölelgeti körül a mesterséges szökőkutak
medenczéit, az Amphytrite szoborral. A Thábor hegyén az Olympi istenek
laknak, s a dyonisiák ünnepén messze hangzik a dythiramb a nyitott
csarnokból.

Három század mulva Jupiter és társai helyén a megváltó temploma
emelkedik, mellette a két kolostor, Mózes és Illés neveit viselők. Nagy
Constantin anyja, szent Ilona, az igazi kereszt feltalálója, építteté
azokat oda. Cziprusok és tömjéntermő életfák vetik ünnepélyes sötét
árnyékaikat az egyszerű falakra, a Krisztus tövisfája foglalja el a
hegyoldal meneteleit, az útakat fel a hegytetőig statiók szakgatják meg;
a halálra menő út festett szoborképleteivel. Minden ascetai áhítatra hív
fel. A barátok vesperáira viszhangot adnak a búcsújárók zsolozsmái.
Szent Chrisostom még ilyennek látta a Thábort.

Azután jönnek a szaraczénok. Saladin alatt már Omár prófétának a
mecsetje áll a Thábor hegy ormán, s a Mózes és Illés házaiból
megerősített fegyverházak támadnak, erős bástyákkal körülfogva, a miknek
ormozatáig felnőnek a pálmák, az arabok kedvencz fái, fügefapagony,
kávéfageszt telepedik le a napsütötte déli hajlásokon; narancs és
czitromfa erdőszámra virul a hegy alján, miket csak a cactus-sövény véd.
A mecset magas minaréjából éneklő üvöltés hangzik alá: «Jobb az imádság
az aluvásnál! Egy az Isten és az Allah!» Alant a hegy lábánál pedig, a
rejtett sziklaüregekben, ott tartják a török «eretnekek» – a
«tüzkioltók» fertelmes orgiáikat, a mikben az oltáron álló istenséget
egy meztelen nőalak képezi.

Ez volt a Thábor-hegy abban az időben, mikor II. Endre magyar király ott
járt a keresztes hadainkkal.

A legutolsó leírója a Thábor hegynek, Rezső magyar királyfi már az egész
hegyet cserfaerdővel benőtten találja, bozótokon keresztül törtet fel a
nagy, dómalakú hegytető kúpjáig. A hegy legfelső lonkája közepén
bemélyedni látszik, mint egy tűzhányó tölcsére, rajta szétszórva
mindenféle romok; keresztyén, római, török faragványokkal; széthányt
bástyafalak, beomlott boltozatok, tört kapuivek; egyetlen kapubolt állt
magában, körüle kőhalmaz, a «Bab-el Hana». Körül semmi fa, semmi bokor,
csak a gyalog-tövis, a sancta spina. Egy rozzant gunyhó támaszkodik az
ezredévek dicsőségének emlékéhez, abban lakik egy remete, a ki
megmutatja a látogatóknak, hol keressék a romhalmaz között a cisternát,
Herodes Antipas pompás szökőkútját?

Hanem a mi történetünk hősei hat századdal elébb jártak ott, akkor még a
szaraczénok tanyáztak a Thábor hegyén.

A keresztes had ura volt már egész Galiléának, nagy hadakozás nélkül;
csak ez az egy sziklafészek boszantá még a muezzin kiáltásával a
búcsújárókat.

A keresztyén fejedelmek elhatározták, hogy ott sem tűrik meg a pogányt.
Ha másutt nem akar csatának állni, innen nem futhat el, itt fogják a
fejét betörni.

Ki lett adva minden hadcsapatnak a rendelet, hogy gyülekezzék fel
Galiléába, a Thábor hegy megostromlására. Ott volt együtt három király,
a magyar, a cyprusi, a jeruzsálemi: az osztrák fejedelem, a flamand, a
német vitézek, a templáriusok, nagymestereikkel.

A szaraczénok serege odafenn a Thábor hegyén nem volt külömb helyzetben
e hatalmas táborral szemközt, mint a méhraj, a kinek az oduját a medve
ostromolja.

De hát nem történik-e meg, hogy a méh elveri a medvét az odujától?

A Thábor hegye, mint egy nagy kupola gömbölyödik fel a galiléai sikság
közepett, ősidőktől fogva hirhedett erősség minden nemzetbeli hadakozók
történetében. Itt verték tönkre Sisera hadait a zsidók; itt védték
magukat a zsidó nemzet szabadságának utolsó hősei, Róma légiói ellen;
ide menekült az utolsó négyszáz vitéze Judeának; kik a midőn látták,
hogy nem győzhetnek, kiválasztottak maguk közül tíz erős férfiút, a ki a
többieket leölje; a megmaradt tíz közül megint egyet, a ki társait
leszúrja; az az utolsó aztán saját fegyverétől átdöfve esett el. Itt e
hegy körül gázolta el Saladin szultán a keresztes hadak legerősebbikét,
itt ragadta el a koronát a jeruzsálemi király fejéről; itt ölette le a
hadi foglyok tízezereit, maga kezdve azt a templomosok nagymesterén.
Minden darab köve ennek a hegynek, ennek a rónának, ittas már a
legnemesebb hősök vérétől.

Maga a hegyoldal, rétegekre szakadozott szikláival, olyan mint egy
természetalkotta vár: lépcsőről-lépcsőre kell fáradságosan
felkapaszkodni rá. A kanyarodó út, mely csigatekervényben vezet fel a
Thábor fensikjára, minden fordulónál tömör bástyatornyokkal van
elrekesztve, azokat az ostromlóknak egyenkint kell megvívni,
helepolisokkal, falaikat törni érczfejű kosokkal; s védeni magukat az
olthatatlan görög tűz ellen, mely a kő és a favár közötti küzdelmet oly
egyenlőtlenné teszi. Hónapokig tartó munka várt a keresztes hadakra.
Vívótornyokat ugyan hoztak feles számmal Európából; mert azt már tudták,
hogy a korább itt járt keresztes hadak úgy kiirtottak minden erdőt a
palestinai hegyekről, hogy azokon több vívótoronynak való szálfát nem
találni; hanem a míg azokat a tengerparttól idáig hengergetik nagy
fáradsággal, elefántok erejével, abba rémséges idő beletelik.

– Mit? monda Brüniszkáld a haditanácsban, mikor már a többi hadvezérek
agyontörték a fejüket a tervkészítésben. Hát mit tekeregjünk mink, mint
a nyomtató ló lassan a hegy körül; hát nem mehetünk-e fel egyenesen, a
merre a homlokunk fordítjuk: fel a meredeknek?

A tapasztalt hadvezetők mind ellene zúdultak, hogy ez lehetetlen: a
hegyoldal meredek; a szaraczénok onnan fölülről aláhengerített kövekkel,
szeges gerendákkal úgy leseperhetik a felmászó sereget, miként a
hangyabolyt.

– No hát én megmutatom, hogy nem lehetetlen; én fogadom a szent szűzre,
hogy magam elől megyek, s felhágok a Thábor hegy ormára, ott a hol
legmeredekebb.

– De nem mégy elől magad! kiálta fel Lebée László; azt nem teszi meg a
szász, hogy elől menjen, a hol székely is van a földön; mert én meg
fogadom a Szent Józsefre és a tizenkét apostolokra, hogy én is ott
leszek, és egy lábnyommal sem hátrább, mint te! – De hamarabb előtted
mint utánad.

– No hát hogy azon ne ortályoskodjunk, melyikünk jár előtte, melyikünk
utána a másiknak, ajánlok egy bajtársi fogadást. Összekötjük az öveinket
egy közös lánczczal s aztán úgy megyünk az ostromra. Egyikünk sem elébb,
sem utóbb.

– Ráállok! monda Lebée László, s kezet adott a süvének.

A két ifjú hős példája egyszerre magára ragadta a többi vitézeket,
minden kétségeskedés megszünt, vége volt a fejlógatásnak, büszkén
emelgették égfelé az arczaikat; s megfúvatták a kürtöseikkel a
harsonákat, kihirdetve, hogy hajnalban megkezdik az ostromot.

A szaraczénok odafenn a hegy ormán láthattak, hallhattak mindent, hogyan
sorakozik a keresztyének hada csapatonkint, hogy tartanak misét az
egyháznagyok, megszentelik a zászlókat, részesítik a vitézeket a gyónás,
a bűnfeloldás szentségében, s felállítják egy halomra az igazi
keresztfát, azon a halmon prédikált egykor keresztelő János a híveknek;
most a jeruzsálemi pátriárka onnan osztja az általános áldást a csatába
indulóknak.

S aztán megharsannak a trombiták köröskörül a galiléai rónán, s mint
megannyi eleven érczbástya, indul meg minden oldalról a pánczélos
lovagok tömege a Thábor hegy felé, Jézus Krisztus nevét riadozva. Az
ellenséges bástyák ormain lobognak a félholdas zászlók s lassú
kattogással hajlítják hátra vaskarjaikat a kőhajító gépek, a mint a
keresztyén csapatok közelednek; a dárdavető pattantyúk hegyes nyilvégei
a lőréseken előkandikálnak; a bástyák ormait képező nagy négyszögű kövek
vas emeltyükkel vannak billenőre mozdítva, hogy az ostromlókra
lezúdítsák, mikor a lábtókon jönnek.

Ámde mindez a hadifurfang kárbaveszett, az által, hogy az ostromló
keresztes hadak nem azt az útat választották, a mi nehéz; hanem azt, a
mi lehetetlen, egyenesen a meredek hegyoldal szikláin kapaszkodtak fel,
az egymás fölé meredező rétegen hágva fel, a hol soha ember nem járt.

Ott lehetett látni Lebée Lászlót és Henning Brüniszkáldot; az öveikhez
kapcsolt aczéllánczczal egymáshoz csatolva, a mint egyesült önkénytes
vitézeik élén jó maguk törtettek előre; példájukkal mutatva, hogy nincs
lehetetlenség. A nehéz vértezet, paizs nem gátolta őket; ha valamelyik
hátrább maradt a kúszásban, a másik, a ki már fenn volt s egyik lábát
megvethette, segített neki a lánczczal. A hegy ormán álló szaraczénok
rengeteg sziklákat hengerítettek alá az ostromlókra, a két hős vezér
biztatta társait: «ha Isten velünk, ki ellenünk». A legördülő kő
elrepült a fejük felett ártatlan zúgással. «Jézus elvette a halál
hatalmát!»

Az első bástyafal el lett foglalva, s ott kezdődött azután az öldöklő
harcz, a keresztyének és a szaraczénok között.

Brüniszkáld nem hozta magával az öblös paizsát, a mi a hegymászásban
akadályára lett volna, hanem csak egy kis félkarra való szívalakú
vértet, hogy a két kézre való lángpallosával nagyobbat sújthasson; de
Lebée László teknőforma paizsát elhozta a hátára vetve, s a csata
hevében aztán a maga paizsával védte a fegyvertársát is a nyilak raja
ellen; mikor meg aztán birokra kerültek a szaraczénokkal, a két
összelánczolt lovag egymásnak vetve a hátát, egymagában küzdött egész
csapat ellen, míg lovagjaik utánuk érkeztek: Brüniszkáld a nehéz karddal
rendet vágott a pogányban, mintha csak kaszálna. Lebée László szeges
buzogánya pedig mint a mennykő-csapás tört, zúzott, vasat, embercsontot,
mi eléje került. A szaraczénok legjobb vitézei ott hullottak el a két
hős nehéz csapásai alatt, s a rémület megbénítá karjaikat. Isten csodája
volt ez!

A nap még nem szállt le, midőn a két hős csapatjával együtt felküzdötte
magát a Thábor hegy fensikjára.

Ők voltak az elsők, kiknek vas lépése e szent helyet elfoglalta.

E csodamódon sikerült diadalra a szaraczénok védő serege minden oldalon
fel lett zavarva, s a keresztes hadak szívébe új bátorság lelke szállt
alá.

A mint a Thábor hegy ormán Lebée László megfújta a kürtjét, s mellette
álló fegyvertársa magasra emelé kardját, annak markolata volt a szent
kereszt jele: egetverő «hozsánna» kiáltás riadt fel az egész keresztyén
táborból. A szaraczén had pedig rémülten hagyta ott köröndbástyáit, a
mik a tekervényútat fedezték s rohant maga is a hegytetőnek, igyekezve
hamarább elérni az odafenn levő fellegvárat, mint a magyar és szász
kereszteshad, mely már a falak előtt állt.

– Nézd, monda Brüniszkáld a süvének. A hitetlenek hogy tódulnak be a
várkapun. Ha mi most oda rohanunk, együtt mehetünk be velük a várba, s
egy kézcsapással mienk ez az erősség, a mit majd hónapokig sem tudunk
ostrommal bevenni.

Lebée László azt felelte neki:

– Gondold meg, egy pillanatig. Csapatunk el van fáradva, tikkasztó
melegben, pánczélostól, harczolva feljönni a Thábor hegy sziklameredekén
embernek való dolog volt! De ember az ember! A szomj megöli a
vitézséget. Itt pedig nincsen víz.

– Nincsen víz, de van vér! A ki szomjas, igyék abból. Ha elfoglaljuk a
várat, ott azután lesz mind a kettő elég.

Lebée Lászlót most egyszerre megszállta a kegyesség szellete:

– Gondold meg, hogy mit tész! Jusson eszedbe a kis feleséged otthon.

– Én nekem most nem jut eszembe más, mint a boldogságos szűz anya a hét
tőrrel a szívében.

A míg ők így feleselnek, oldalvást a hegy lejtőjén megharsannak a
tárogató kürtök.

Ez a tárogató kürt oly sajátságos fegyverneme volt a magyar harczi
népnek, a mi azt minden egyébtől megkülömbözteté.

Mivelhogy minden szittyafajnál az volt a hadakozási taktika, hogy a
támadást rendesen ők kezdték; ha erős ellenállásra találtak, akkor
egyszerre megfordúltak, megfutamodást szinleltek, mikor aztán az
ellenség utánuk rohant, s e közben erős hadállását elhagyta, sorait az
üldözés közben megbontotta, akkor egyszerre megfordúltak rá s a zavarba
jött üldözőt közre fogták, eldöngették. Hogy az ilyen fordulatokat egy
egész nagy tábor egyszerre, egy akarattal végrehajthassa, szükségük volt
olyan kürtökre, a miknek a hangja minden más nemzet fúvó szerszámától
külömbözik. A tárogatónak a fuvójába valami tollat, vagy nádat tettek, s
annál fogva olyan éles, sikoltó hangokat tudtak azzal adni, hogy azokat
mértföldnyi távolban is meg lehetett külömböztetni, s ezeknek a
hangoknak a dallamában volt a parancsoló izenet: «előre! vissza!
megállj!»

Az ostromló sereg előcsapatját képezte a bal szárnyon a székelyek és
szászok egyesült serege Lebée és Henning vezérek alatt, a zöm a magyar
királylyal együtt a tekervényútat ostromolta. Az által, hogy a merész
előhad felhatolt a Thábor hegy magaslatára, a szaraczénok kénytelenek
voltak futvást odahagyni az alsó vártornyokat, a király seregének csak a
kapukat kellett bedönteni, hogy a magyar sereg zöme keresztül törhessen
a csinált útra, a hol ott álltak még az útfélen a keresztyének által
épített stácziók lefejezett szobraikkal. Itt már lóháton is lehetett a
hegynek fel rohanni. – Endre király, a szent lándzsával kezében, maga
vágtatott előre, egész alakját lánczszemekből csinált pánczél fedte; a
lova is ilyen ércztakaróval volt bevonva végig. Mellette nyargalt a
püspök, a kereszttel a kezében, és az ország zászlóvivője, a fehér
zászlóval, a min a szűz Mária képe volt kihimezve; mögötte nyomakodtak
előre a magyar daliák, sastollas kucsmáikról, párduczbőr kaczagányaikról
megismerhetők.

A király mindenütt gázolta az előtte futó szaraczénokat, a kik útat
adtak a gyors magyar lovasságnak, szerteszét oszolva a vigályos erdőben,
úgy hogy a király egyszerre ért fel a hegylapályra a futó ellenséggel.

A mint Lebée László diadalt hirdető kürtszavát meghallá a király, jelt
adatott a székelyeknek, szászoknak a tárogatóval, hogy álljanak meg.

A királyé az elsőbbség.

Azt a dicsőséget, hogy a szent Thábor hegy erősségének toronyormára a
kereszt jelét újra kitűzze, Endre nem engedhette át másnak.

Brüniszkáldnak türtőztetni kellett vitézi haragját.

A király zászlója már előtünt a cserfák pagonyából s látni lehetett őt
magát, a magasra emelt aranyhegyű dárdával kezében s fején a koronás
sisakkal, hogy hömpölygeti maga előtt a szaraczénok futó hadát, kik mind
a várerőd hidjára tódulnak; úgy hogy azt a rajta levő hadicsapatok miatt
fel nem lehet húzni, keresztyének, mohamedánok össze vannak már
keveredve; Istent, Allaht, Krisztust, Mahomedet egyszerre kiáltják a
küzdők, s ordítják a halál fájdalmait a világ minden nyelvén. Iszonyú
találkozója ez Noé unokáinak. Sem, Cham és Jáfet minden ivadéka itt van;
turáni, aramæi, indogerman, ural-altáji, finn-ugor családok, a kiket
csak a Bábel tornya kirajzott, összekerültek megint a Thábor tornya
előtt, megértetni egymással azt a közös nyelvet, a minek vas van a
végén.

Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak tétlen kellett ezt nézni, míg a
tárogató folyvást azt parancsolja: «állj!»

A magyar király már a vártorony hidjáig hatolt. Testőrei kétfelől
nyitottak előtte útat kardcsapásaikkal. Azok között volt egy balogsüti
vitéz: Iváncs lovag, a ki balkezében forgatta a kardot s jobbján viselte
a paizst.

A torony hidjánál megszorult szaraczénok minden elkeseredett hősi
erőfeszítésük mellett sem tudták volna a király csapatját
feltartóztatni; hanem a torony lőréseiben voltak felállítva a
szaraczénoknak azok a veszedelmes pattantyúi, a mikkel még a pánczélos
vitézeket is le tudták ölni. Az ilyen pattantyúnak volt egy erős aczél
lemeze, a mit kerekes géppel hátra hajtottak; elől pedig volt egy
keskeny vályú, s abba elhelyezve egy nyilalakú kopja; a mint az
aczéllemez elszabadulva visszacsapódott a kopja kiálló nyeléhez, azt oly
sebességgel röpíté előre, hogy keresztül tört az a legerősebb pánczélon
és vérten.

Egy ilyen tollas kopja fúródott a király lovának a szügyébe.

A paripa összerogyott, s a királyt a kengyelbe akadt lábánál fogva maga
alá szorítá.

Ekkor aztán a szaraczénok is, a diadal dühétől fellángolva rohantak
ellenfeleikre; a király körül öldöklő tusakodás támadt.

Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak nem kellett most már se tárogató jel,
se összebeszélés, egyszerre mind a ketten, a hogy össze valának
lánczolva, rohantak a király segítségére; nyomukban a székely és szász
vitézek.

A királynak ugyan nagy szüksége volt erre a szabadító segítségre; mert a
saját hiveiben nagyon meghült a vér, a mint őt egyszerre, a szent
lándzsával együtt elbukni látták, azt hitték, hogy elesett.

Jó szerencse, hogy balkézfogó hive, Iváncs lovag, ott volt a közelében,
a mint egy szaraczén vezér, Ben Muszafir, odarohant a királyhoz, ki
balkezére esvén, a paizsával sem védhette magát, s már a király fejének
mérte a szablyáját; a vitéz testőr, suta kézzel úgy vágott a
szaraczénhoz, hogy annak a feje a lábához esett; s azután kiszabadítván
a királyt a lova alól, a saját lovára ülteté fel.

Hogy ez valóban így történt, azt az Iváncs vitéztől eredő Ivánkák
armálisaiban meg lehet találni. Ezért kapták a királytól az ősi birtokot
Felső-Magyarországon, a melyen az átfolyó patakot ma is «Jordán»-nak
hívják, a völgyet, melyet átszel, a «Hebron völgyének», a temetőt
«Golgothának», s a hegyoldalt «czédrusok hegyének»: a palæstinai viselt
dolgok örök emlékére.

Hanem hogy ebből a veszedelemből a király ép testtel kimenekülhetett,
abban a székelyeknek és szászoknak is nagy részük volt, mert az ő döntő
rohanásuk szabadítá ki a testőrcsapatot az ellenség sürűjéből. A királyt
a testőrei és a főurak erővel vonszolták el e veszedelmes helyről, míg
az előre törő Lebée és Henning lovagok ketten kétfelől a csapóhíd elejét
elfoglalák.

A milyen hosszan ereszté a közös láncz, annyira távoztak egymástól, s az
a láncz érczsorompót képzett, a mit az ellenség tömege sem birt által
törni. A ki kettőjüknek közbe esett, az mind meglátta a Mahomed
paradicsomát: – ha van ilyen a másvilágon.

Lebée László ordítva hívta a vitézeit:

– Előre dárdások! utánam kopjások! Ne féljetek szászok! Nem sirat
anyátok!

Nem is kellett azoknak buzdítás. Feledve volt fáradság, szomj,
eltikkadás, bőszült rohammal törtek utat dárdáikkal egész a várkapuig;
már a kezükben volt a felvonóhíd láncza, akkor egy átkozott pogány
czélbaveszi Brüniszkáld lovagot a felvont tegzével s mikor az épen új
csapásra emeli föl a karját, a nyilát oda lövi a lovag hóna alá, a hol a
pánczél vaslemezei egymástól szétnyilnak.

Lebée László érzé, hogy a lánczát hátrafelé rántja a süve.

– De megtántorodtál! mondja neki. Ért valami?

Brüniszkáld szótlanul mutatott a testéből kimeredő nyíl tollára.

– Meg vagy sebesítve?

– Ne törődjél velem most, süvem, hörgé Brüniszkáld, kapcsold ki a
lánczot az övedből. Te törj előre. Be a várba! Diadalra. Engem hagyj itt
az én férgeimnek. Nekem meg kell halnom.

– De nem hagylak bizony, kiálta Lebée László. De nem megyek tovább, míg
innen el nem viszlek, ha mindjárt a mennyország kapuja volna is ez itt
előttem! Rajta magyar! Ne hagyd magad! Rajta székely, rajta szász!

S megkezdődött a legádázabb csata paizs paizs ellen vetve. A székelyek
buzogányai úgy dolgoztak a szaraczén paizsokon, sisakokon, mintha Vulkán
kalapálna valamennyi cyclops legényével remekmunkán. Ki is szabadíták a
két ifju vezérüket az ellenség tóduló tömegéből; pedig oly sürűn voltak
körülvéve, hogy az embersokaság, mint a rájuk szakadó fal szorítá őket
össze. Tárnát nyitottak ebben a falban, úgy hozták ki a két hős ifjut,
csakhogy az egyik halálra volt sebesülve. A kardját még markába szorítva
tartá, de felemelni már nem birta a mellébe lőtt nyil miatt. Lebée
László sem harczolhatott, mert a jobb karjával a süvét tartá átölelve, a
baljával pedig a tekenő paizsát tartá föléje, hogy a fene onager, meg a
balista lövegeitől megvédje. Mikor már a sebesültet a szász vitézek
kopjáikra fektették, még akkor is egymáshoz voltak lánczolva a hős
bajtársak.

Hanem ez a baleset végzetes lett az egész keresztyén seregre nézve.

Egyszerre vak lárma támadt, hogy a magyar király elesett. A lárma odább
terjedt, egyik csapatról a másikra, s mire a hegy tulsó oldalára
eljutott, ott már azt hirdette, hogy a cyprusi király is elesett.

Erre az egész keresztes tábort vadállati ijedtség lepte meg. Mint mikor
egy falka oroszlán közé odalőnek: szétszalad ordítva; pedig izekre
téphetné azt a lesipuskást, a ki királyát megölte. Ha az oroszlán
megriad, az nagyobbat szalad, mint az őz.

A keresztesek minden oldalon megfordultak s futni kezdtek erre a
rémhírre. Nem kergette őket senki; kő sem repült már utánuk, maguk űzték
magukat. Az elfoglalt hegylapályt, a mit oly csodavitézséggel másztak
meg, nyakrafőre odahagyták, s rohantak az erdőnek zilált csapatokban,
mire az est leszállt, az egész keresztes tábor oda lenn volt a hegy
lábánál, a veszteségeiről emlékezetes galiléai sikon, s onnan nézte,
hogyan tüzik ki a Thábor-hegy messze felmagasló tornyán (egykor Illés
próféta asylumán) az elesett keresztes lovagok levágott fejeit hosszú
dárdahegyekre. Ide lenn nem hangzott semmi ének, semmi zsolozsma; még
trombitaszó sem, hanem odafenn üvöltött a muezzim estimája: «egy az
Isten, és az Allah!» s azok a sisakos koponyák, ott a széltől ingatott
karcsú dárdák hegyén rábólintottak, hogy «úgy van!»

A legcsúfosabb kudarcz volt ez, a mi csak az európai fegyvereket érte
ázsiai barbárokkal összecsapva. Húszszorta kisebb ellenség verte őket
bénává. Pusztán a vaskesztyűikkel, a pecsétnyomó gyűrűikkel verhették
volna agyon azt a maroknyi szaraczén hadat, mikor az már a térdeik alá
volt gázolva.

Mindenki a másikat okolta a vallott kudarczért: a bajorok a magyarokat
korholták, hogy hebehurgya módon rohantak előre; ezek meg amazokat
szidták, hogy nem siettek jókor a támogatásukra, a templomos vitézek
kicsiny híja, hogy össze nem verekedtek a domonkosokkal; a jeruzsálemi
patriárkának kellett közbevetni magát, hogy odalenn a síkon egymás
között ne kezdjék újra a csatát, a cyprusiak, királyostól együtt vissza
sem jöttek a táborba, hanem egyenesen elvonultak Ptolomaisba.

A rengeteg nagy keresztes tábor ott állt, ott feküdt tehetetlenül,
megverve harcz nélkül.

Jól jövendölte ezt a vén Malek Adel, mikor a fiait visszatartotta a
derék ütközettől: «hagyjátok őket magukra, elmulnak ők magukban is, mint
elmulik a Libanon hegyei közt mennydörgő zivatar magától».

… A hős Brüniszkáld ott feküdt haldokolva a sátorban. Nem volt számára
ír a földön, mely őt életben tartsa. Az utolsó kenetet is elvégezte vele
a püspök.

Lebée László ott ült a fekhelye mellett a földön, sebesült bajtársa
kezét kezei közt tartva. A lázas érverése ennek a kéznek beszélt hozzá.

Vádolta a lélek, hogy ő volt okozója ennek a fiatal élet kioltásának.

Mert ő mesterkedte azt ki, hogy a fiatal vőlegény elszakadjon még nem is
ismert hites arájától. Kiszámított furfanggal kényszerítette őt belé
ebbe a végzetes kalandba. Mert hadjáratnak igaz lélekkel nem nevezhette
azt.

Valami belső biró odabenn azt mondá neki: «hisz nem az hozott téged erre
a véráztatta földre, mintha a te megváltó Jézusod sírját jöttél volna
oly buzgón keresni; de jöttél bizony sírt keresni ennek a derék ifjunak
a számára, hogy a nejét özvegygyé tedd. Megtaláltad, a mit kerestél.
Ássák már a homokban a sírt Henning Brüniszkáld számára. Te vetettél
neki oda ágyat, nem a pogány török. Ezért nem is adott Isten ti nektek
diadalt, azért alázta meg kevély fegyveretek, mert nem igaz buzgóság
volt, a mi idehozott. Nem félsz itt maradni? A honnan ráláthatsz arra a
holt tengerre, a mibe az Úr elsülyeszté Sodomát, Gomorát, emberek bűne
miatt.

A haldokló bajtárs beszélt hozzá.

– Velem is «elvégeztetett», mondhatom Jézussal. Holnap ilyenkor már csak
a földi férgek beszélgetnek velem ott lenn a sötétben.

– Bizony meglátod akkor már a mennyországot.

– De nem látom meg a szép Erdélyt! – Valamennyi angyal odafenn az égben
nem feledteti el velem azt az egyet, a kit itten hagytam. – Szegény kis
madárkám, árvácskám, özvegykém! de hamar megválunk. Még egyek sem
voltunk.

– Vele is egyesülsz odafenn az égben, vigasztalá Lebée László.

– A pap is azt mondta, sóhajtá Brüniszkáld. – Ha van a halálon túl
örökkévalóság, úgy rám nézve két örökkévalóság lesz: az egyik a
várakozás, a míg Annám feljő! Aranyos madárkám, báránykám, tuba
virágszálom! De messze estem tőled. Még zokogásodat sem fogom hallani
alvó poromban.

– Bizony mondom neked, hogy elviszlek hozzá, üvegkoporsóba zárva. Fogadá
Lebée László.

– Ne tégy fogadást bizony szóval, mert nem tartod azt meg. Hozzám voltál
lánczolva s nem tudod, hogy az a láncz nincs-e most is rajtad? Nekem azt
mondja egy érzés, hogy te is itt maradsz velem, és te sem látod meg a
szép Erdélyt soha. Megmondta ezt nekem a jegygyürűm. Le akartam húzni az
újjamról, nem jött le, ellenállt. – Mind azt mondta: «ne adj át engem
süvednek, ne Lebée Lászlónak. Inkább vigy magaddal a föld alá. Ne bizd
te ő reá, hogy vigyen engem vissza a te egyetlen drágádhoz, az
izeneteddel: ne is izenj semmit Lebée Lászlótól a te jó Annádnak!» Így
beszélt a gyürűm, a szivemmel hallgattam. Mert furcsa dolog ez. – Mikor
az ember a halálához közelg, akkor tudja meg csak, hogy a szivével látni
és hallani lehet akár a szemével és a fülével. – Hát csak ne vállalj te
semmi izenetet magadra én tőlem, hogy azt az én szerelmesemnek elvigyed,
mert hozzám köt ez a láncz! És te nem mehetsz messzire attól a
göröngytől, a mi engem eltakar. Ellenben ráemlékezzél még majd, mikor te
neked is éneklik majd, hogy «gemitus mortis, dolores inferni,
circumdederunt me!» hogy a kivel összelánczoltad magad ezen a földön,
együtt maradsz vele a másvilágon is. S ez legyen a te vigasztalásod,
Lebée László. – Ez legyen a te utolsó órádnak vigasztalása.

Lebée László meg volt rettenve. A haldoklók jóslatait hallgatni nem
üdvös. Fel akart kelni helyéből, de a haldokló erőszakos kézzel tartá őt
vissza, s látnoki látásra felnyitott szemeit feléje sugároztatva, hörgé
kitörő végszóval:

– Mert a milyen igaz, hogy a halálramenők sziveikkel látnak és hallanak,
olyan bizonyos az, hogy ennek az én halálomnak te voltál az okozója,
Lebée László, mert bűnös szerelmet éreztél és érzesz az én Annám iránt.
Ezért hoztál engem, a te lánczodhoz kötözve ide a szent földre. – A
poklokat látnád meg bizonynyal e szörnyű bűnödért. – De én az én
lánczomnál fogva kiragadlak onnan, s megbocsátok neked, Istennél
könyörögve érted. Óh Jézusom, mutasd meg az utat, a merre elmenjek.

E szóval visszaesett fekhelyére, szemei megtörtek, de a szive annál
jobban látott s már megtalálta azt a magas utat, a melyen fénylő nyomok
vezetnek föl – föl – föl – az emberi észtől felfoghatatlan
végtelenségbe…



MÁSODIK RÉSZ.

A jó II. Endre királynak elég volt már a dicsőségből. Megfürdött a
Jordán vizében, majd bele is veszett, ha Bárány Balázs ki nem rántja a
hajánál fogva, odafullad; – megostromolta a Thábor hegyét, levágott négy
szaraczént, az ötödik aztán kicsiny hija, hogy őtet nem vágta le, ha
Iváncs lovag ki nem vágja, szétaprítják. Elég volt a dicsőségből ennyi.
Azonkívül olyan dolga is volt, a mi már nem dicsőség. Elfogyott a pénze.
Izent haza a kincstartónak, hogy küldjön utána, de az meg azt izente
vissza, hogy olyan likas a kincses láda, hogy kilencz macska sem tudna
benne elfogni egy egeret. Ott abban a zsidó országban pedig kölcsön nem
lehetett kapni. (Bizonyosan érezte már a jebuzeus, hogy a magyar
országgyűlésen kegyetlen uzsoratörvényt fognak hozni.) – Mind ennek az
lett a vége, hogy II. Endre király azt mondta, hogy ő haza megy.

A többi vezérek, az egyházfejedelmek neki estek, hogy ez árulás!
hitetlenség! A jeruzsálemi pátriárka anathemát vágott a fejéhez, a pápa
kiakolbólitással fenyegette, nem törődött vele: «mindenütt jó; de
legjobb otthon». Nem is látta Jeruzsálemet.

Ekkor az egyházfejedelmek a velenczéseket biztatták fel, hogy ne
szállítsák a magyar hadakat haza a hajóikon. Ezek azonban sokkal
lelkiismeretesebb – kalmárok voltak, hogy sem az ilyen kivánságot
teljesítették volna, ellenben olyan nagy árt szabtak a hazaszállításért,
hogy a király, mikor szétnézett maga körül, se égen, se padláson felét
sem találta a kivánt összegnek. Fejenkint minden vitézért húsz aranyat
követeltek Spalatóig. A királynak pedig volt még huszonötezer vitéze. Ez
annyi, mint ötszázezer arany: – az összes magyarországi arany-ezüst
bányák egy esztendei jövedelme. – Tehette volna ugyan azt, a mit más
okos fejedelmek tevének, hogy a hitetlenek ellen csatázva, kétharmadát
agyonveresse vitézeinek; azzal nagyon leszállt volna a szállítási
költség. Hanem hát nem tette. – «Tudjátok mit, fiaim! monda a magyar
uraknak, csunya betegség az a tengeri nyavalya; jövet is nagyon
megkinzott bennünket; aztán meg az embernek az élete sem biztos, a hajó
kilyukadhat, a nagy tengeri csoda, a Krák, elnyel bennünket, azt mondom
én, hogy menjünk mi haza, more patrio, lóháton, Erdély ide nem a világ!»

De nagyon megtetszett ez az indítvány, különösen a székelyeknek, meg a
szászoknak; így nekik megtakarítódik az út Spalatótól a Királyhágóig; a
kertajtón keresztül mehetnek haza Erdélybe. Előhozták a nagy mappát, a
mi az akkori időkben annyival tökéletesebb volt a mostaniaknál, hogy nem
volt rajta a földnek gömb alakja, hanem köpönyeggallér alakja, fenn a
gallérja körül volt Európa és Scythia; lenn a felleghajtójában Lybia,
Arábia és India. Közbe esnek egynehány tartományok. Azokat pedig már a
magyarok jól ismerték a zsoltárból: Pontust, Cappadociát, Syriát és
Mizsiát. Azokat már Szent Dávid is kirándulásra érdemes tartományoknak
hirdeté, hegedűszó mellett. De különösen Mezopotamiát vétek lett volna
elkerülni, a mi annyival ajánlatosabb ország, mivelhogy egészen zöldre
van festve, tehát ott kétségtelenül igen jó legelőnek kell lenni. Közbe
esnek egynehány hegylánczok és folyamok; de mi az egy magyarnak?
Valószinű, hogy idegen népek is laknak azokban a tartományokban, a kik
készek a verekedésre; de ez még épen egygyel több kecsegtetés az
odamenetelre.

Ők bizony neki vágtak egész táborostól, s haza jöttek Palæstinából
száraz földön, ki lóháton, ki meg az apostolok lován.

Már hiszen veszekedjenek a fölött a tudósok akár mennyit, hogy a
magyarok Ázsiából jöttek-e ki, vagy sem? annyi szent igaz, hogy a
tábornyi magyar nép, a ki Endre király vezetése alatt járt, egészen
Ázsiából jött ki. Hogy milyen állapotban? az már megint más kérdés. És
hogy hányan értek belőle haza? arra meg nincs is felelet.

A hosszú, kínszenvedésekkel teljes útban, a hol folyvást fegyverrel
kellett magukat keresztűl vágni, a melyik csapat hátul maradt, vagy
szárnyrul esett, az fel volt áldozva, a pogány eretnek nép levágta,
elfogta, a derék had, mint a rák a lábát, magától elhagyta. Felbomlott
minden tábori rend a seregben, kiki magának kereste az utat előre,
igyekezve megelőzni a másikat, nehogy az egye el előle a sovány
martalékot; a hány csapat, annyi utat választott, nem volt más
vezetőjük, mint a csillagok, meg a turul madarak, mint Attila és Álmos
idejében. Jó szerencséjére (de nem az országéra) az útban felszedte a
király a Syriában letelepült «német lovagokat». Azok is megeléglették
már az itt mulatást. Endre király úgy fölbiztatta őket, hogy milyen szép
helyet tud a számukra Erdélyben, a szászok mellett, hogy kedvet kaptak
hozzá, fölkerekedtek, így legalább a király is tett egy jó testőrseregre
szert, a ki a saját maga zugolódó magyarjai ellen megvédelmezte.

Így aztán feliben, harmadában elvergődtek téltül derék nyárig
Konstantinápolyba. Ott már keresztyén világ volt, nem kellett a pogányok
hadai ellen tusakodni. Nem is tartotta őket össze többé semmi; hanem a
mint a Bosporuson túl voltak, rohant szél ellenében minden ember, a
merre utat látott maga előtt, torony irányában, északnak; vezér nélkül,
trombitaszó nélkül. A király maga is egy hónappal későbben került haza,
mint a seregének az eleje.

Az volt aztán a bevonulás!

Zilált csapatonkint, mint a czigányhordák, hosszúra nyult sorban,
kettesével, hármasával bandukoltak a szentföldjáró vitézek, ruhájuk
csupa rongy, sisak, pánczél rozsdás, kemény ütésektől össze-vissza
horpadt; kinek a félkarja felkötve, kinek a félszeme beragasztva; maguk
mind lovastól vándorló csontvázak; lehorgasztott fővel, elvadult
orczával, a mit belepett az összecsapzott szakáll. Tán maga sem ismert
volna senki magára.

Aztán minden fáradságos útnál az utolsó mérföld a leghosszabb. A
keresztes vitézek, mikor a havasalföldi hegyekre felmásztak, esküvel
állíták, hogy ez minden eddig megmászott hegynél magasabb. És még milyen
esküvel! Ha egyebet nem, hát a káromkodás czifráját elhozták a
patarénusok országaiból magukkal. Annak a gyakorlati alkalmazására pedig
ugyan nagy alkalmuk volt, mikor a haza szent földére leszálltak, mert az
első vendégfogadóik a szászok voltak, a kik példabeszéd szerint sem
valami nagyon szeretik a csavargókat ingyen ellátni, de hát még ezeket,
a kik folytonos nyomorúságban, küzdelemben elvadultak, s ahhoz voltak
szokva, hogy minden falat kenyeret erőszakkal kell elfoglalni s ütleggel
megfizetni, kiknek mindennapi imádsága az volt, hogy «hát ma hol
raboljunk?» s a kik valamennyi pogányra, hitetlenre nem voltak olyan
dühösek, mint az itthon maradt hazafiakra, miért, hogy azok bőven
duskálkodnak az alatt, míg őket idegen földön az egyptomi csapások –
megtoldva egynéhánynyal – kergetik országról-országra.

Visszaérkezésük nagyobb ijedelem volt Erdélyben a kunok pusztító
betöréseinél. A milyen kinzó volt a remény minden háznál, hogy az
eltávozott kedves vajjon visszajön-e? ép olyan aggasztó volt a félelem,
hogy a várt helyett valami éhes siserahad lepi meg a családot. A
kerített városok kapuit bezárták.

A Zsombori-vár tornyából messze ellátni a Homoród völgyébe. A torony
ablakában reggeltől estig ül egy asszony. Nem mindig ugyanaz, ketten
vannak, egymást felváltják az őrködésben. – Lebéené az egyik, Henningné
a másik.

Jó két esztendő eltelt már azóta, hogy férjeik magukra hagyták őket,
azóta hírt sem hallottak felőlük. Darú, gólya, kétszer is megjárta azóta
váltogatott két hazáját, s az immortella koszorúk, a miket az asszonyok
kötöztek visszatérendő hőseik számára, mind ott száradtak a falon. A
tavaszszal megérkező fecske annyit csevegett a tornácz vasrácsozatáról
hozzájuk! Csak megértették volna. – Talán jobb volt, hogy nem értették a
fecske nyelvét.

A harmadik tavasz is beköszöntött. Jöttek, szállingóztak már a
vándormadarak; – de ezúttal nem a darvak, gólyák, hanem a koldus
zarándokok. – Ezek megelőzték mindenütt a fegyverviselő keresztes
táborokat. Gyalog jártak, annálfogva gyorsabban haladhattak, mint a
lovasok. Előre siettek, mert a koldulónak sokkal jobb a hadsereg előtt
járni, mint a háta mögött. A ki előre siet, alamizsnát kap, a ki hátul
marad, ütleget. – Hetekkel előbb, mint a fegyveresek előhada,
szétrajzott a Bárczaságon, az Erdővidéken a zarándokok csürhéje. Az úri
várkastélyoknak mindennap akadt belőlük látogatója, ott, a jó bor és
meleg kandalló mellett aztán tartották mesével a hiszékeny úri népet,
cselédséget. Zsombor várában is mindennapos volt az ilyen vendég. A vár
urát, Lebée Lászlót természetesen, hogy mindenik ismerte. Nem rég látta,
jó egészségben találta. S ha már azt látta, hát akkor lehetetlen, hogy
az elválhatatlan fegyvertársát is ne látta volna, Henning Brüniszkáldot.
Hanem hogy nagyon elváltozhatott mind a kettőnek az arcza ott a messze
földön. Mindenik zarándok másformának irta le egyiket is, másikat is, a
szép szőkehajú Brüniszkáld szöghajú lett, s övig ért a szakálla. A
syriai nagy forróság okozza ám ezt! – És aztán mennyit tudtak mesélni a
két vitéz által kivivott nagy diadalokról! Csakhogy mindegyik más város
falain látta őket, zászlókitüzéssel foglalatoskodni, ki Tyrusba, ki meg
Jeruzsálembe tette át a mesét. Hanem a pusztában kiállott szenvedéseiket
mind valamennyien egész valóság szerint adták elő. Oh mennyit állt ki a
szomjúság miatt a két derék lovag. Ittak rá aztán nagyokat ők
vigasztalásul.

A szegény asszonyok pedig majd elepedtek a nagy várakozásban, s míg az
egyik a toronyablakban vigyázott, hogy nem közelít-e még a Homoród
partján valami lovas erre felé, az alatt a másik leosont a kertbe, s az
«élek-e – halok-e?» virág szirmaitól kérdezett jövendőt; Henningné mind
abban vallatta a tépett virágot: «él-e még – nem él-e», míg Lebéené csak
azt kérdezgeté tőle: «Szeret-e? nagyon-e? – keveset? – sehogy sem?»

Egy este, mikor már alkonyatra járt az idő, s a tavaszi ködben a távol
alakjai árnyékká mosódtak, Henningnén volt a sor a toronyablakban
őrködésre. – Ime a távol kanyargó úton egy lovagot lát közeledni három
paripával. – A középsőn maga ült a vitéz, a másik kettőt vezetéken kötve
huzta két felől maga mellett.

Se előtte, se mögötte senki más, csak maga jön.

Rögtön sietett a hírrel a nénjéhez: «lovag jön Homoród felől!» – Még nem
tudták, hogy örömhír-e ez, vagy gyászhír? örvendjenek-e vagy búsuljanak?

Mind a ketten kimentek a várbástya lonkájára, onnan néztek alá a
közeledő lovagra, a mint az nagy csendesen léptetve ballagott fel a
hegyoldalba felvezető kigyó-úton, olyan lassusággal, mintha nem is élő
ember, csak kisértő árnyék volna. A ködös alkonyat miatt nem lehetett
kivenni mást, mint az egy lovagnak és a három lónak a körvonalait.

Minek jár három lovon valaki?

A vár felvonó hídja elé érve, a lovag a kürtjébe fútt, az ismeretes
kürtjeladás volt ez, a miről a várlakók egymásra ismertek, a csapóhíd
leereszkedék, a lovag bekoczogott a három lóval az udvarra, s ott a
tornácz előtt megállt, lehorgasztott fővel, mintha aludnék s azt várná,
hogy fölébreszszék.

A két úrnő lejött eléje a tornáczig s egy ideig bámulva vizsgálták mind
a ketten e különös szerzetet.

A lovag sisakja összevissza volt horpadva, a tollbokréta leperzselt
csonka szárai szétberzedtek róla, csuhája rongyokban csüggött a
válláról, vedlett háti bőrrel, a hátára vetett paizsáról hámlott az
aczéllemez, pánczélja a rozsdától vereslett, egyéb öltözetét a sártól és
portól nem lehetett megitélni, az egyik keze be volt kötve véres
kendővel; a haja lelógott az arczába ziláltan, eltakarva a fél pofáját.

A két hölgy egyszerre kapott egymás kezéhez; talán mind a ketten azt
gondolták egy pillanatban:

– Valjon melyikünknek a kedvese ez!

Egyiteké sem! drága jó asszonyok; – mert ez itt Lebée László hűséges
csatlósa: a jó öreg Bálint.

Ő maga a legsoványabbik lovon ül, a minek a háta ki van marjulva, a
horpaszai majd átszakadnak, a forgóira tarisznyát lehetne akasztani, úgy
kiállnak.

A két vezeték ló már úri paripa. Az a szürke ott Henning Brüniszkáld
kanczája, a melyik egész búsan alá hajtja a fejét a földig; az a fekete
pedig Lebée László ménje; de ez már megismeri az itthont: a mint széjjel
tekint az udvaron, az erkélyes tornáczokon, felemeli a fejét s elkezd
vigan nyeríteni, s aztán odafordítva a fejét az asszonya felé, csendes
röhögésben küldi hozzá öröme üdvözletét.

Lebéené is ráismer a paripára.

– Ez az én uram «Ráró» paripája!

Akkor aztán az öcscse is felsóhajt.

– Akkor az ott meg Brüniszkáld «Tündér»-je.

– Hát ez a lovag kicsoda?

Azt úgy kell két csatlósnak leemelni a nyergéből; mert fogytán van egész
ereje.

Mikor leteszik a földre, csak úgy odaomlik a két hölgy lábához, a
sisakját ledobva a fejéről; s nem tud más hangot adni, csak zokogni.

Asszonya rémülten ismer rá.

– Te jöttél meg Bálint.

Az alig tud felelni a nagy zokogástól.

– Én jöttem meg magam: két üres nyergű paripával.

– Hát hol van az urad? Hol van férjem? kiált Lebéené, megragadva a
gyászvitéz egyik karját indulatosan.

Még hevesebb indulattal rohan oda hozzá Henningné s az egész embert
felkapva a földről karjánál fogva, sikoltoz hozzá kitörő
kétségbeeséssel:

– Hol az én férjem? Az én Brüniszkáldom?

Majd hogy szét nem tépik: melyik kérdésére feleljen hamarább?

A vén szolga összeszedi magát s elébb Henningnének felel.

– A te urad elesett, vitézül harczolva a Thábor hegyén, s el van temetve
a szent földön, Názáret mellett. A te urad pedig…

– Az is elesett? sikolta közbe az asszony.

– Rosszabbúl járt, mintha elesett volna. Az rabságába jutott Koradin
szultánnak s el van temetve elevenen a holt tenger körül valahol.

Erre a szóra Anna elkezdett keservesen zokogni; a haját szétzilálta s
ökleivel a fejét csapdosta, hangosan kiáltozva: «Oh Brüniszkáld!
szerelmes Brüniszkáldom! Hová lettél? Hová azok a te szép kék szemeid?
az a te gyönyörű arany hajad? az a te pálma termeted! Jaj, jaj, jaj
nekem! Oh gyászos özvegység! De korán megismerlek. Nincs többé
Brüniszkáldom!» S még jobban rákezdte a zokogást. Aztán meg odarohant
holt férje paripájához, annak a nyakát ölelte át, annak a fejét halmozta
el nyájaskodásával, s majd meg keserves szemrehányásokkal. «Mért hagytad
ott az uradat? Mért nem hoztad őt haza magaddal! Hogy nem tudtad
megszabadítani?» A paripa csak nagyokat rázkódott; mintha ő borzadozna
legjobban azoktól, a mik történtek.

A szép Anna a földön hurczolta meg szép bársony ruháját. Nem kár érte:
most már majd sokáig gyászruha lesz a viseletje.

Hanem Mária nem sírt. Csak úgy bámult maga elé, kezeit egymásba téve,
mintha a világ végét keresnék a szemei; s ajka egy jajszóra nem fakadt;
daczára az öcscse buzdító példájának.

– Milyen különös, hogy én most nem tudok sírni, monda az öreg
csatlósnak.

– Nem ám, felelt az, mert a te könnyeid befelé folynak. Ez itt vígan
sírhat már; mert neki halottja van; de te azon gondolkozol, hogyan
szabadítsd meg a fogoly férjedet?

Mária megragadta hevesen a vén szolga kérges kezét, s ugyan
megszorongatá forró két kezével: szó nem tudott volna jobb választ adni
ennél.

– S ha gondolod, akkor tudom, meg is teszed, folytatá a csatlós. Pedig
bizony mondom neked, hogy minden poklokon keresztül kell törnöd, hogy őt
megszabadítsd. Mert hét pokol van a török vallás szerint. (Hogy lakja
meg mindannyit az a sok hitetlen!) De ők magukat csak a másvilágra
biztatják azokkal; itt ezen a földön pedig valamennyi pokol az olyan jó
angyal számára van nyitva, a ki az elfogott férjét indul kiszabadítani.

– Keresztül török valamennyin!

– Tudom én azt. Nem is azért hoztam haza öreg csontjaimat, hogy itthon
nagyot nyúljak ki velük; hanem hogy még egyszer megtegyem azt az
elátkozott utat, a mit már megtettem: téged vezetgélve.

– Jól van. Most eredj: kösd be a paripákat az aklaikba, vess nekik jó
almot, adj nekik abrakot; hadd jőjjenek erőhöz. Magad is egyél, igyál,
alugyál egyet. Majd hogyha fölébredsz, csak gyere föl hozzám, a belső
szobámba; én ébren leszek mindig: ha éjjel, ha nappal. Aztán majd
beszélj el nekem mindent, mindent, mindent.

Az öreg nem soká váratott magára: jó alvó is volt, rossz alvó is volt.
Jól tudott aludni a nyeregben ülve, éjjeli hosszas bandukolás alatt
sivatag pusztákban; rosszul tudott aludni a vetett ágyon. A míg nagy
volt a lárma, a jajveszékelés az egész kastélyban, asszonynép, szolgahad
sírt, jajgatott, csörtetett: abban ő tudott aludni; mikor elcsendesült
minden: arra ő fölébredt. Aztán felczihelődött s felment az úrnőjéhez.

Mária egyedül várta: az öcscsét elküldé aludni. Az már agyonsírta magát:
kell neki a pihenés. De ő még csak a munkája előtt áll! Héj ha ezt is
egy permeteg könyzáporral úgy el lehetne verni!

– Ülj le édes öreg szolgám, ide a kandalló elé. Itt a kancsó, ha
kiszárad a torkod, láss hozzá.

– Oh édes asszonyom, azon az uton, a melyen én jártam, nem kancsóból
isznak ott bort; hanem ökörnyomból posványvizet. Ne szoktass te engem
máshoz, mert vissza kell nekem azon az uton mennem.

– Legelébb is, mondd meg, hol fogták el a férjemet és kicsoda?

– Elfogták őt még a szent földön, Tyrus és Szidon között; a mikor a
király seregei elkezdték a hazatérő utat. Az én uram Lebée László bizony
jobbadán a maga hibájából esett a fogságba. Ő a maga csapatjával a nagy
köves pusztaság felőli szárnyán volt a hadseregnek; melynek mindennap
küzködni kellett a szaraczénokkal. Soha még éjjel sem szállhattunk le a
nyeregből; mert nem tudhattuk, hogy honnan támad hirtelen egy forgószél?
S mikor a forgószél odaér, akkor egyszerre átvátozik pogány hadsereggé:
a fekete ördögök üvöltve rontanak ránk.

Egy forró, rekkenő napon, a mikor a szél csak úgy hordta a homokot a
szemünkbe, mintha valami égő kazal pernyéje volna, este felé egy
mocsárhoz értünk: nagy messze terülő nádas volt előttünk. Itt azt
hittük, hogy meg lehet pihennünk. A mocsáron keresztül csak nem támadnak
meg. Nem is volt semmi nesz. Csak a tapsifüles rókák nyivása s az
aranyfarkasok röhögése hallatszott az egész berekben. Itten tábort
üténk. De azért ki volt adva a parancsolat, hogy mindenki fegyverben
öltözve maradjon s a lovát le ne nyergelje, míg legelteti. Meg is
tartotta mindenki a parancsolatot; csak maga a vezér uram nem; meg az ő
hadnagyai. Azok, a mint a szép holdvilág feljött, nagy maga biztukban,
neki vetköződének, s a hol egy szép tisztást találtak a nádasban,
leszálltak bele fürödni. Ekkor egyszerre megzendült a berek, a miből
eddig csak farkasüvöltözés, kácsahápogás hangzott; s minden bozótból
csak úgy rajzott elő a szaraczén sereg. Ott volt az már lesben, mielőtt
mi megérkeztünk volna, s csak arra várt, hogy az éjszaka leszálljon. A
mi táborunkban egyszerre riadót fuvattak; de mire a hadi népség lóra
kapott, már akkorra a szaraczénok körülfogták Lebée László uramat és a
hadnagyait. Azoknál pedig nem volt semmi fegyver, s nem hogy pánczél, de
semmi gúnya rajtuk; ellent sem állhattak. Mire mi összeszedkőztünk, már
a czudar martalóczok megkötözve vitték őket befelé a bozótba, oda pedig
éjjel holdvilágba, ismeretlen nádrengeteg közé nem volt kedve menni a mi
hadainknak. Én szegény nyavalyás, elkeseredésemben, nehányad magammal
sokáig ütöttem a nyomukat; egyszer annyira is utólértem őket, hogy egy
fekete bőrüvel összeakaszkodhattam. Nagyot sujték feléje a buzogányommal
s a térde kalácsát találtam, úgy hogy lefordult a lóról; azt ott
elnyomtuk s foglyul kihoztuk a mocsárból; a többi úgy eltünt előlünk,
mintha a föld nyelte volna el. Ettől az elfogott hitetlentől aztán
megtudók, hogy a kik ránk ütöttek, azok a damaskusi szultán, Koradin
csapatjai voltak. És így bizonyára Lebée László uramat is ott kell
keresni Damaszkusban, Koradin szultánnál, s ez a sok rossz között még a
kisebbik rossz. Mert még Koradintól van reménység kiválthatni a te
uradat; de ha az öreg szultán, a Malek-Adel kezébe került volna: onnan
azt még te se vehetnéd ki.

– Miért, Bálint szolgám?

– Azért, mert Koradin szultán fiatal, azt mondják nemes szívű. Ha ő
meglátja a te könyörgő arczodat, a te angyalokat az égből lecsalogató
szemeidet, lehetetlen, hogy meg ne induljon a szíve rajta.

– Hát Malek-Adel szultán kegyetlenebb szívű volna?

– Nem hogy a szíve volna keményebb: hanem Malek-Adel szultán nem látja
meg a te esedező orczádat; mert ő világtalan vak.

– Világtalan az öreg szultán?

– A bizony. Hályog szállt a szemeire, azért is osztotta fel az országát
a fiai között. Ezt mind az elfogott szaraczéntól tudtam meg.

– Akkor majd ez ellen is ád nekem az Isten valami erőt! sóhajta fel
jövendőbelátó lélekkel Mária.

Bálint gazda (így hítták, mivelhogy legöregebb szolga volt a háznál)
folytatá a beszédét.

– Kétféle úton jöhetsz el a szent földre, asszonyom. Az egyiken
odamentünk, a másikon visszajöttünk: mind a kettőt jól ismerem. Az egyik
rossz, a másik rosszabb. Kerülő mind a kettő. Akárcsak a világ végét
keresné az ember. Ennek a most betöltnek még jobban a szájamban van az
íze. Pihenőről pihenőre elmondhatnám mi történt velünk. Ha ugyan
pihenőnek lehet nevezni azt, a mikor az ember fáradságtól összeroskad, s
lakomát csap a kidült lovából. Most mindazok a népek, a kiken keresztül
jöttünk, fel vannak bőszülve minden keresztyén ellen: a városaik,
falvaik, a miket a velünk járt gyülevész fölégetett, ott feketűlnek
romba dűlve szerteszéjjel, a kizavart nép, mint a fészkéből kifüstölt
darázsraj, úgy bolyong a pusztán. A hol pedig a keresztyének laknak,
azok még jobban gyűlölnek bennünket, római katholikusokat, mint magok a
pogányok. Arianusok azok, meg patarénok. Nincs ott vendégszeretet, nincs
nyitott kapu, a ki a vándorlót szívesen hivogassa, de még a gyermekek is
meghajigálják, mikor a házaik előtt elmegy az idegen, s aranyért sem
adnak még csak egy ital vizet sem. De hova is rejtenők az aranyat, a
kincset, a mit magunkkal viszünk. Minden lesben rablóbandák kezébe
esünk, a kik kifosztanak, s jó, ha az életünknek megkegyelmeznek. Ha
pedig valamely nagyobb számú karavánhoz csatlakozunk, s aztán
vidékről-vidékre megváltjuk magunkat, szokás szerint, a kóbor törzsök
fejedelmeitől, hogy oltalmazzanak, ne engedjenek megtámadni: akkor meg
még nagyobb veszedelem vár reánk. Azok a minden országból összecsődülő
zarándokok magukkal hozzák azokat a csapásokat, a miket a világ büneiért
szabadított ránk az Úr. Nyavalyákat, a miknek a számára nincs orvosság:
csak a hideg föld. Egyik nép a másiknak adja azokat. Hurczolják
magukkal, mint a hátukon nyargaló ördögöt. A kerített városokba sehol
sem bocsátják be a karavánokat, hanem kívül a mezőn kerítenek el
számukra karókkal egy cserényt, mint a bitang marháknak, s kell nekik
vesztegelni, egymásra utalva. Egy ilyen karaván hozta ki Egyptomból azt
a csapást, a mit hajdanában Mózes elfelejtett a Faraónak kiadni: a
rettenetes szemgyulladást. Arról az elterjedt a keresztes hadakra és a
szaraczénokra egyaránt. Ebben vakult meg a vén Malek-Adel szultán is.
Olyan kín az, a melyet a benne szenvedők nem birnak emberi szavakban
elmondani: pokolbeli nyögés, vadállati üvöltés éjjelük, nappaluk: az
álom rettenetesebb náluk, mint az ébrenlétel. Keresik a sötétséget, a
buvóhelyet, hová világosság be nem hat, mert az áldott napvilág, a mit
mink úgy óhajtunk, rájuk nézve gyötrelem, s a hajnal hasadása rettegtető
kínszenvedés. És ezt a ragályt hurczoltuk mi magunkkal végig Kis-Ázsia
tartományain mindenütt, ott hagyva annak a kiszéjét magunk után, mint az
átkot. Vannak azok között népek, a kik a napot, a tüzet imádják: ezeknek
most átkozniok kell a maguk isteneit. Hát még minket! Ezeket kell nekünk
végig járnunk. A nyelvüket sem ismerjük. Vannak közöttük olyanok, a
kiknek a vallásuk parancsolja, hogy az idegeneket bálványisteneiknek
megáldozzák. Más helyen meg az elfogott vándorokat mély verembe vetik, a
mik tele vannak kulláncsokkal, úgy kinozzák halálra. Egy másik népnek
megint az a divatja, hogy minden embernek, asszonynak az orczája,
homloka tele van írva czifra kacskaringókkal, napokkal, holdakkal, a
miket apró tűszúrásokkal böködnek oda, s azt bedörzsölik kék, meg veres
porral, hogy letörölhetlen maradjon. Ezek a közéjük vetődő idegenekkel
is mind hasonlóul bánnak; senkit meg nem szívelnek maguk közt, a kinek a
képe ilyen fertelmesül fel nincsen czifrázva. De még gonoszabbak ezeknél
a török satrafák, mert ezek meg, a mi szép asszony a kezük közé kerül,
azt elragadják s a háremükbe zárják, a honnan még a hirmondás se jöhet
ki többé. Ha pedig az éjszaka oltalmát választjuk, ha rejtett utakon
kerüljük meg a veszedelmet, akkor rábukkanunk az istentagadók
barlangjaira: a kik ott az ördögnek áldoznak, éjszakai fajtalankodással.
Minden ember ellenség, minden ember ördög, a kit csak előtalálunk. Jó
nincs.

Mária nyugodtan hallgatta a vén szolga beszédét.

Az öreg Bálint okos, értelmes ember volt, a mit mondott, azt el lehetett
hinni.

– De még maga az ember nem a legnagyobb ellenség ebben a szörnyűséges
útban, folytatá Bálint. A legirgalmatlanabb ellenség maga a puszta. A
szélesen elterülő nagy sivatagok, a miken pitymallattól napleáldozásig
keresztül kell vándorolni. A napsugár éget, a kőszikla süt, a szél forró
homokot fuj szembe. Sehol egy folyam, sehol egy kút, egy forrás: egy
élőfa, sehol! Éjjel pedig hideg van, az ember tagja dermedt; sovány
teveganéjból rakott tűz mellett hallgatjuk a sivó oroszlán orditását, az
aranyfarkasok vonítását, a hiénák röhögését köröskörül, a mik éjjeli
tanyánkat körül száguldozzák, lovaink, tevéink nyerítenek, bőgnek
félelmükben. Magunk is csak félszemmel birunk elaludni; mert ki mélyen
elszunnyad, a nyakára száll a repkedő tündelevény s kiszívja a vérét.

Megpihent az elbeszélő szolga. Nézte, nem kékül, zöldül-e az arcza az
urasszonyának ennyi ijesztő szóra?

– És, látod asszonyom, mégis inkább ezen az uton kell neked, az én
tanácsomra a szent földre vándorolnod, mint azon a másik úton, a melyen
elmentünk: a tengereken át. Megismertem mind a kettőt: a pusztát is, a
tengert is. Csoda mind a kettő! De a tenger rettenetesebb. Óh az a
sivatag, ha kegyetlen anyánk is, de még is csak édes anyánk: a tenger
mindig mostohánk. A vihar a pusztán rémület; de a tengeren kétségbeesés.
A pusztában ha szenved is az embernek a teste, de a lelke
megvigasztalja; a tengeren a nagyobbik kínszenvedés az, hogy az ember
szívében a pokolbeli kárhozatok minden félelmeit érzi, mikor az Úr
haragja felháborítja a vizeket. S aztán a szomjúságtól epedőnek a hogy a
sivatag homokja nem ád egy ital vizet enyhíteni: úgy nem ád a tenger
végtelen pusztája, pedig csupádon csupa víz az egész. Nem beszélek neked
a tenger szörnyetegeiről: a nagy czethalakról, mik a csónakot
felfordítják, a kalapács fejű halakról, a mik egy embert el tudnak
nyelni, a vizi egyszarvúról, a ki a legvastagabb gálya falát átlikasztja
a döfésével, a kiket magam láttam; még kevésbbé akarlak ijesztgetni
azokkal, a miket mások meséltek: a halfarkú viziemberekről, a kik a
hajósokat énekeikkel a vizbe csalogatják, a nyolcz karú hydráról, a ki
az egész gályát átfonja egy karjával s lehúzza a víz fenekére; sem a
mágneshegyről, a mi a hajókat magához ragadja; vagy a nagy szörnyeteg
krákról, a melynek a háta zöldellő sziget, de ha a hajósok rászállnak
örvendve, hogy ime megpihennek most, együtt leszáll a tenger fenekére s
ott megeszi őket. Ezek mind lehetnek; de megvéd ellenük az Isten.
Imádsággal, a szentek segítségül hivásával le lehet őket győzni. Nem
ezekért nem tanácsolom én te neked a tengeren át utazást a szent földre.
Hanem egyébért.

Két esztendő, a mit én a keresztes hadak közt töltöttem, annyi
tudományra megtanított engem, mintha hét pecséttel lezárt könyvből
olvastam volna: úgy hogy prédikálni tudnék belőle. Hanem ezért a
prédikácziómért engem aligha máglyára nem vetnének. «Te neked» (tudod?
te neked!) sokkal kevesebb veszedelem az ellenség tizenhárom országán
keresztül vergődnöd, szidalmazva, éhezve, megkínozva: mint a
keresztyének táborán, muzsikaszóval és üdvözölve. Nem az igazi Sodoma
sülyedt el Zsidóországban! Az ott van most is Tolomás városában: a hol a
mi seregeink laknak. A pogány ellenségen keresztül még eljuthatsz
épségben a te foglyul esett uradhoz, de a keresztes táboron keresztül
nem. Oda, ha te belépsz, minden oldalról egyszerre körül lész fogva, nem
az ellenségektől, a kik fenyegetnek, hanem deli lovagoktól, a kik
hizelkednek s egymásra ajánlgatják hű szolgálataikat. De akármelyikét
fogadod el, a felől bizonyos lehetsz, hogy nem fog arra az útra vezetni,
a melyen a fogoly uradat megtalálod, hogy kiváltsad, hanem tégedet
magadat ejt olyan fogságba, a honnan ki nem vált senki. Nagyobb
veszedelem ez a ragálynál, a hiénánál, a pogányok haragjánál. Meg nem
véd ellene se apáczaköntös, se özvegyi fátyol, se a gyászoló tekintet,
se a könyező szem. Szép vagy, nagyon szép! az oroszlán azt mondja:
megeszlek! Rettegj az oroszlántól, a kinek szép lovag a neve! Százan meg
ezren vesztek ott el, a kik odajöttek mint szentek, az üdvöt keresték s
beleestek a kárhozatba.

A vén szolgának nagyon élénken volt az emlékében Clarinda herczegnő
története.

– Gondold meg hát, hogy melyik utat válaszd? Az egyik rossz, a másik
rosszabb. A rossz út – sokat szenvedve – odavezet talán a fogoly
férjedhez; a rosszabb, – sokat gyönyörködve – bizonyosan elvezet tőle
örökre.

– Már választottam, monda Mária, – «Minden poklokon keresztül!»

– Áment mondok reája, monda Bálint. És pedig még mikor minden poklokon
keresztül eljutottál a magad czéljához, akkor vár reád még egy pokol: a
legkínosabb, a legkárhozatosabb. De már azt az én szám ne mondja el
neked. Ha egyszer azt is megtudod: a te nagy lelked még azt is legyőzi.
Előre nem rémítelek vele…

A maga eszétől pedig azt Mária ki nem találta. Mint a hogy ki nem
találhatja ember, hogy mi lakik a holdban? mi van túl az utolsó
csillagon?

Az ő lelke előtt a férjének alakja úgy állt, mint egy legendabeli szent
lovag képe: kívül aczél, belül arany, a feje körül gloria. A ki a szent
földön nem keres mást, mint az ereklyéket, s nem is találhat mást, mint
szenteket, szűz alakokat, remetéket és hitetlen ellenségeket. Amazokkal
imádkozik; ezekkel harczol. Héj ha azt a sok éjszakai dáridót mind
megtudta volna; a mikben a lovag urak éneklik bizony a Szent Dávidné
zsoltárait, s tánczolnak ugyan a hét bolond szüzekkel, nem a Jehova,
hanem a Baál oltárai körül: hát az lett volna ránézve az igazi pokol!

Bálint gazdának pedig mindezekben nagy volt a tudománya, mert a szolgája
előtt senkinek sem lehet titka. Sokszor kellett neki a gazdáját
hazavinni a ptolomaisi tivornyákból Istennek nem tetsző állapotban.
Arról a Clarinda herczegasszonynyal való kalandjáról is jobban volt
értesülve a szükségesnél. Ő vele vásároltatta a bűbájos
tarenta-karpereczet is Lebée László; ő rá bizta az ál De Blois lovag és
a minstrel elpusztítását, mikor felsült a terve. De még annál többet is
tudott Bálint gazda. A mint Brüniszkáld lovagot eltemették, Lebée lovag
egyebet sem danolt a timbora mellett, mikor a bortól felhevülve a
sátorában heverészett, mint azt, hogy «van nekem egy szép kis ángyom
otthon!» – s gyakran hallhatta a szolga, a ki ott feküdt a sátor
mellett, a mint éjjeli álmában felsóhajtott a lovag szerelmesen: «édes
Annám, drága Annám! szeretsz-e még kedves Annám?» – Soha sem szólt az
Máriáról. A mi pedig legjobban elárulta, az egy arczkép volt. Egy szent
hölgynek a képe Brüniszkáld imakönyvéből, a mit Bálint gazda gyakran
látott Brüniszkáld lovag kezében, mikor urának izenetet vitt hozzá a
sátorába, s az csak a kezével intett neki, hogy várjon, míg az
«amen»-hez ér. Egyszer azt is mondta neki Brüniszkáld lovag: «nézzed
öreg; ugy-e bár, mennyire hasonlít ez a festett kép az én jó Annámhoz?»
No hát ezt a képet ott találta, arany tokba foglalva Bálint az ura
köntösei között, a miket az levetett magáról, mikor azt a keserves
fürdőt vette, a hol elfogták a szaraczénok. El is hozta magával Bálint
az arany medályt a képpel, de itthon azzal a kegyes hazugsággal élt,
hogy ezt a Brüniszkáld nyakából vette le, s az ő özvegyének hozta haza.

Mária mind ennek gyanúperével sem élt: mert hogyha megálmodja mind ezt,
akkor talán nagyobb tusakodásába kerül elhatároznia magát erre a
rettenetes utra: – de azért akkor is megteszi azt.

– Isten adott nekem egy világosságot mostan, monda Bálintnak. Az olyan
épen, mint a balsam írja a vérző sebnek. Te azt mondád: egy átkozott
csomát hoztatok el magatokkal a szentföldről, a hová azt megint az
egyptomiak vitték be: a szemgyuladást. Pedig mi drágább az embernek a
két szeme világánál? Más nyavalyától igazi halottá lesz az ember: ettől
eleven halottá. A szeme nem látja az Isten szép világát; de látja a
pokol kinzó parázstüzét. Kis leány koromban, emlékezem reá, nekem is
volt ez a bajom: akkoriban igen el volt az a mi vidékünkön származva. A
nép közt az a hit volt elterjedve, hogy ezt egy Daborka nevű vén vajákos
asszony támasztja, a kinek elég a szemébe nézni, hogy rögtön megkapja az
ember a szemgyuladást. Azt beszélték, hogy a vén asszony azért járja
végig a helységeket ezzel a csomával, hogy mikor az már jól el van
terjedve, akkor megint kerül-fordul, visszatérőben valami vajákos
szerrel megbabonázza a fájó szemü betegeket, úgy hogy azok rögtön ép
szeműekké lesznek, s így gyűjti magának a sok pénzt rakásra boszorkányi
módon. A vén asszonyt utoljára megfogták, megkötözték, odahozták az apám
udvarába, a ki ottan királybíró volt. A bilokhus kimondta rá, hogy
megkell a boszorkányt égetni borsószalmán. Én hallottam udvarunkon a
vénasszony sikongását, látni nem láttam, mert a szemeim be voltak kötve,
elkezdtem sírni: az pedig még rosszabb a szemgyuladásnál. De az anyám
nem tudta velem elhagyatni a sírást, csak úgy, ha megigérte, hogy azt a
szegény öreg asszonyt nem égetik meg. Az anyám akkor volt teherben
második leányával. A mi törvényeink szerint pedig, ha egy viselős
asszony egy halálra itélt rabnak kegyelmet kér, a kivánságát teljesíteni
kell. Hogy én ne sírjak, az anyám könyörgött, az apám megkegyelmezett, a
Daborkát feloldozták a máglyáról. Akkor aztán a vén vajákos asszony
odajött az anyámhoz, s megcsókolta a kezét, lábát. «Ne nekem köszönd,
hogy épen maradtál; hanem kis leányomnak, a ki agyonsírta magát miattad;
pedig szemei fájnak.» «No hát ne fájjanak», mondja a vén asszony.
Elmondom neked a titkomat, a mi meggyógyítja. Én többet nem teszem; mert
megbüntetnek érte. De te megteheted. Van a Firtos hegye oldalában, a
Küsmöd patakon túl, ott a hol nagy zápor eső után az asszonyok a rézport
kosárral szedik, három elhagyott régi bánya. A középsőnek a fenekén van
egy kis tó; annak a tónak a vize olyan sötétkék, mint a csillagos ég
éjjel. Ennek a vizéből meríts egy kupával, az egy kupa vízhez tégy annyi
nádmézet, a mennyi csak felolvad benne, akkor a mennyi a három újjad
hegyére ragad belőle, azt keverd egy éjjel tiszta forrásvízbe, minden
veszedelem elmúlik a szemről, ha azzal megmosod. Még mást is meggyónok.
Ha valakinek a szeme már félig megvakult, hogy hályog van rajta, még az
is meggyógyulhat. De már ahhoz az írhez, a mi ezt elmulasztja, csak nagy
veszedelemmel lehet hozzá jutni. Mert az a torjai kénköves barlangban
található. Annak is csak a mély kopoltyuiban. Azokban gyül össze valami
nedvesség: a sziklák izzadságából, kilobogó halálos levegő csapadékából.
Azt kanállal kimerítheti valaki, a kinek van erős szive, sietve
beszaladni a barlangba, orrát és száját bekötve eczetes kendővel, s
addig ott maradni, a míg a lélekzetvételt vissza tudja tartani és aztán
kirohanni: mert egy lehellet odabenn a bizonyos halál. Hát a kinek kedve
van tizszer, húszszor befutni a pokol pitvarába, rips-raps összeszedni,
a mi imitt-amott csillámlik, kanállal, megint kiszaladni; a kinek van
kedve hármas-futóskát játszani az ördöggel: hát az olyan kincset hozhat
magával, a mi többet ér a karbunkulusnál; mert a szemefénye drágább még
a hatalmas potentátoknak is minden «macskaszem[6] fényénél».

Sokszor hallottam ezt az anyámtól. Ő a jó lélek, azonnal követte a vén
vajákosnő tanácsát: maga elment a Firtos alatti elhagyott bányákhoz,
hozott az ott talált kék vizből; elkészíté a szert: az én betegségem el
is mult attól ugyanaz nap; később az anyám azután maga meggyógyitá a
környék szemfájóit, őt nem nevezték azért varázslónak; de inkább egész
proczesszióval jártak oda hozzá: úgy hogy rövid időn az egész csoma,
mintha eltörülték volna, úgy eltünt.

A csodaírre soha sem lett többé szükség. De még kevésbbé került arra a
sor, hogy a torjai kénbarlang csodakincsét elhozza valaki a pokol
pitvarából. Szegény jó anyámnak az ő szelid, félelmetes lelke nem is
vitte volna őt arra rá, hogy ő hármasfutóskát játszszon az ördöggel
azért a nagy kincsért, a mi drágább a karbunkulusnál; mert azt adja
vissza, a mi a hatalmas potentátoknak is féltettebb drágasága koronáik
gyémántjainál: a szemük világát. – No hát én nekem lesz bátorságom
hármasfutóskát játszani az ördöggel s felvenni a kincset. Akkor aztán
megindulunk együtt, kedves szolgám, azokhoz a népekhez, a kik átkozzák a
tündöklő napvilágot kinjukban; a míg eljutunk ahhoz a fejedelemhez, a ki
Isten és ember ellen gyűlölettel van elmérgedve, s végezzük azt, a mit a
Daborka boszorkány félbe hagyott s vagy megégetnek érte, vagy
visszaadják az én uramat érte.

Az öreg Bálint csak térdre esett e szóknál Mária előtt:

– Óh asszony, nagy a te hited.

És Mária, a mit megmondott, azt meg is tette. Felkereste azokat a
rémséges helyeket, a miket a varázslónő előtte leirt, de a miket nemcsak
az élő ember, de még az élő állat is messze elkerül: leszállt azoknak a
félelemteljes üregeibe; megtöltött a kékszinű folyadékból egy egész
tömlőt, a kénbarlang csapadékaiból egy hólyagos kulacsot, olvasztott
gyémántnak lehetett volna nevezni ezt a kincset, s rászánta magát, hogy
neki indúl annak az útnak, a mit jótetteivel fog maga előtt megnyitni. A
kigyógyult nyomorultak lesznek a védői, a kisérői. Nem veszett oda ebben
az istenkisértéssel terhes munkában.

És jó volt, hogy sietett vele. Mert a rákövetkező időkben jött az a
rettenetes földrengés, a mihez hasonlót a krónikák nem jegyeztek fel;
mert az egyszerre három világrészt rázott meg. A föld úgy hullámzott,
mint a hogy a repülő madár lebegteti a szárnyát, a tenger kidobálta a
gályákat a szárazföldre s a czápákat és hydrákat, s a mélységek emberevő
szörnyeit oda hányta a piaczok közepére, a paloták romjai közé; s mig a
veres-tenger feneke egyszerre ezer lábbal felemelkedett, másfelől
Hollandiában mind lesülyedtek a hatalmas vizgátak, egész városok üntek
el a tenger alá s százezernyi néplakta tartományból lett egy nagy tó.

Ez a földrengés azokat az üregeket is betemette, a mikben nem rég Mária
járt a csodatevő szereket keresni. A kénbarlang is összeomlott felében,
a Gyilkos barlang egészen.

Hanem egy jó következése volt az istenkéz e rettenetes fenyítésének. A
közös rémület hatása alatt keresztyének és szaraczénok elfeledték a
háboruskodást. A haragvó földisten egyformán sujtolá mind a két félt.
Ledőltek a büszke kerített városok víhatlan falai; minden bástya, torony
ott feküdt a földön. Rombadült Baálbek, Hamah, Barin. Damaskusban egész
paloták sülyedtek alá a földbe, s a Thábor hegyén nem kellett már
ostromolni Illés próféta várát, leszórta a hegy magáról! De a
keresztyének városai is rommá lettek, Tyrusban nem maradt egy ép ház,
Ptolomais, Tripolis ismerhetlen kőhalmazzá vált, s a vitatott szent
városból, Jeruzsálemből, keresztyének és Mahomedhivők összekeveredve
futottak ki a Libanon hegyére, ki az egyedül biztos menedék: a földbe
gyökerezett élőfák alá s ott borultak arczczal a földre, imádva azt az
ismeretlen lényt, a ki fölötte áll valamennyi isteneknek, a névvel
megnevezett, oltárokkal megtisztelt, népekben válogató isteneknek: a ki
az isteneknek az ura!

Úgy jött ez a világfélemlitő csoda, mint egy intés a népek kibékülésére
s az is volt annak a legelső hatása.

A szultánok és a keresztyén fejedelmek kölcsönösen megegyeztek, hogy
egymást ez inség közepett fegyverrel ne háborgassák.

Török szultán, keresztyén császár, egymásnak ajándékokat küldözött:
saját lándzsáját, fegyverzetét az egyik, szép énekes, tánczos
bayadéreket, felczifrázott elefántokat a másik, s a helyett, hogy a
csatatéren vivták volna vitézi tornáikat, azzal mérkőztek össze, hogy
egyik a másiknak geometriai problemákat adott fel a megoldásra; annyira
ment a kibékülésük, hogy a török szultán önként odaengedte ajándékba a
keresztyén császárnak a szent Jeruzsálemet, csak azt kérve, hogy a
mohamedánok is hadd imádják ott a maguk prófétáját.

Máriára nézve az a kedvező helyzet támadt ebből, hogy az útja kezdeténél
nem kellett egymással irtó háborút viselő népek között bolyongnia. A
népek szivéből a félelem kitörülte a haragot.

Bátran nekiindulhatott a havasalföldnek, egyedül az öreg Bálint
kiséretében, a ki nem rég tette meg ezt az utat, és így legjobb kalauz
lehetett.

A mint a Dunán átkeltek Thráciába, ott azt mondák nekik, hogy várják be
azt a karavánt, mely hajókon jön alá Belgrádból. Ennek a zarándok
seregnek a neve volt «a mezitlábos szentek».

Ez egy férfiakból és asszonyokból vegyest csoportosult sereg volt;
melynek minden tagját fogadása köté, egész a szent földig mezitláb
zarándokolni, csupán egy talp alá kötött fakéreggel. Voltak köztük
fiatal, deli termetű, szép arczú hölgyek is; de mind mezitláb s a
lovagok, a kik lóháton ültek, azok is mezitláb lovagoltak. Volt ugyan
fegyverzetük is, sisakjuk, vasczipőik; de azokat a nyeregkápára akasztva
viselték, s csak a verekedés alkalmával használták. Mindnyájan egyforma
durva szőrcsuhát viseltek.

Ez volt az a «mezitlábos szentek» csapatja, melynek tagjai mind
egyenkint a pápa kezébe tették le azt a fogadalmat, hogy mezitláb, a
férfiak hajadonfőtt, a nők lefátyolozott fővel vándorolnak a szent
földig; még pedig Bodontól elkezdve mindenütt a szárazföldön gyalog.
(Mert hiszen úgy könnyű a mezitláb zarándokolást megtartani, hogy az
ember Velenczében hajóra üljön s aztán Ptolomaisban kitetesse magát a
szent földre.)

Ezen a fogadalmon kívül még az is a vezekléshez tartozott, hogy
naponkint háromszor, reggel, délben, este, egy álló óra hosszáig
imádkoztak, az olvasó és litánia szerint; szerdán és pénteken bőjtöt
tartottak, vasárnap pedig pihentek és prédikácziót hallgattak, misét
mondattak, s a hátukat korbácscsal véresre verték. Az utazás közben
pedig énekeltek. Egy zarándok, a ki elől ment a kereszttel, előénekelte
a verset; a többiek rázendíték. Igy haladtak nagy csendesen előre.

Mária úgy érzé, hogy a mezitlábos szentek között ő maga a profana.
Valamennyi között csak neki van tisztességes öltözete és kisérő
szolgája, a ki a lovára gondot visel s a málháit czepeli. Szégyenlette
is magát előttük, s minthogy sehogy sem illett a társaságukba, csak
távolból követte őket, s az ő éjjeli tanyájuktól távol ütött sátort.

A mezitlábos szent csoportnak egy athletai termetű lovag volt a vezére,
kinek bikamódra kiülő szemei, lüktető orrczimpái, vastag, kifordult
ajkai, különösen asszonyokra nézve félelmetes tekintetet adnának, ha nem
gyűrné le e vad indulatokkal fenyegető vonásokat a még erősebb vezeklés
jelvénye. A lovagnak a homlokára egy kereszt van felmetszve az eleven
bőrbe. S hogy a seb be ne hegedhessen, ő azt mindennap kutyatej maró
nedvével újra kiedzi.

Ez az örökké vérző kereszt a homlokán azután még félelmesebbé teszi a
rátekintést. A szava olyan, mint a nyeritő paripáé; mikor éneknek
ereszti, túlharsog vele az egész sokaságon. A mit mond, az parancsolat.

Ez a lovag pártfogása alá vette Máriát, a ki ő benne csakugyan valami
rettenetes szentet látott.

A lovag azonban nem tudott más nyelven, csak olaszul. Mária viszont csak
magyarul. És így beszélhetett hozzá akármit a lovag, nem értette meg.

Hanem Bálint szolga még arra is intette, hogy azt se igen hallgassa az
asszony; mert – ő már látta valahol ezt a lovagot. Volt ez már egykor a
szent földön. Bizonyosan többet is tud felőle, mint azt, hogy kereszt
van a homlokán.

Egy másik nevezetes alakja ennek a csapatnak a vezérlő diaconus volt, a
ki szamárvemhén ülve, vitte elől a keresztet. Sötét, hosszukás arczú
férfi; erős ránczotvonó szemöldökkel, hosszú szénfekete szakállal,
villogó sasszemekkel. Széles válla, ideges karjai szokatlan izomerőt
árulnak el. Megtette azt a példát, hogy mikor a zarándokok, a kik
mezítláb bandukoltak, hangosan panaszkodának a kavicsos, tövises út
miatt, akkor páter Horus leszállt a szamaráról, felvette azt a vállára s
úgy vitte azt keresztül azon a tüske bozóton, a melyiknek a szamár
átallt nekivágni.

Azonban korántsem a testi erejében volt legfőbb virtusa páter Horusnak;
hanem az ajkai szózatában. Egy vasárnap négy nyelven is prédikált. A
szentek karavánja a hány, annyiféle nemzetből verődött össze, s ő
mindegyiknek a nyelvén tudott szónokolni, még pedig világosan,
értelmesen. Mikor bolgárok közé jutott, akkor beszélt bolgárul; ha
görögök, ráczok, örmények lakóhelyein vonultak át, hirdette az igét
azoknak nyelvén, s mikor megtudta, hogy egypár magyarországi is
csatlakozott a seregéhez, azoknak a kedvéért magyarul prédikált. S de
szépen prédikált! A Jézus Krisztusról. Az ő nagy szenvedéseiről. A ki ő
hozzá akar feljutni, az ne ijedjen vissza a nagy fájdalmaktól. Ezek
adják a föld fiának a szárnyakat, a mikkel az égbe repülhet.

Mária bizony azt hitte, hogy valamint Róbert lovag a keresztes homlokú,
a legistenfélőbb halandó a földön, úgy a diaconus az egyháznagyok, a
keresztyén apostolok méltó tükre.

Pedig hát nem úgy volt.

Ez az egész zarándoksereg, a ki itt most mezítláb lépi végig a keserves
utat az égető nap alatt: egytől-egyig a hét főbűnben lélekző vétkesek
válogatott csoportja. Ezek a gonosztevők között az excellentiák és
eminencziák, a kik úgy kerültek a világ minden részéből egy csoportba,
hogy a pápa, mikor már azt látta, hogy Európában senki sem akar a szent
földre menni hadakozni, mindenki békét kiáltoz, akkor kétségbeesésében
ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy a legátkozottabb bűnösnek is teljes
bűnbocsánatot oszt, ha az a szent földre kész elzarándokolni s a
hitetleneket fegyverrel megrohanni. A kiáltó szó nem hangzott el a
pusztában. Előjöttek rejtekeikből, odúikból a legnagyobb gonosztevők, a
társadalom számüzöttei, a vérpadok candidatusai, a börtönök szökevényei;
– kiszálltak selyem párnáik közül az előkelő bűnösök, a kiknek eltitkolt
vétkeik kinzó álmaikat kisértetekkel népesíték meg; a hatalmasok, a
kiket a törvény keze el nem ér, leszálltak megtámadhatlan polczaikról, s
odavezette őket a nyakukra kötött kötéllel a «belső biró», az a
kérlelhetlen hóhér, a lelkiismeret a szentszék zsámolyához s ott
fogadták a pápa kezéből a rájuk mért nehéz vezeklést, mely megszabadítsa
őket a tőrvény nehéz kezétől s a még nehezebb lélekmardosástól. –
Gyalog, mezitláb, a szentföldre, harczolni: férfinak, asszonynak
egyaránt!

Ez volt az első dandár, mely a nagy csapás után újra megindult a népek
közt helyreállott békét szétszaggatni, a harcz fáklyáit az olajfák
erdejébe vetni.

Dante poklának valamennyi hőse megy élő testben keresni az utat, mely a
kárhozatból kifelé vezet.

Azok az egyforma fehér csuhás zarándokok ott elől, derékkötő kordáikkal
egymáshoz bogozva, nem mások, mint Konrád würtzburgi püspök gyilkosai,
kik a szent férfi vérével az oltárt fertőztették össze.

Az a délczeg asszonyalak, a kinek aranyveres haja kikandikál a fátyol
redői közül, egy hirhedett szépség, a ki hat férfit sorvaszta lassu
halálra az aqua toffanával.

Mind mind valamennyien névtelen bűnök teherhordozói, olyan vétkeké,
miket megtudni is irtózat, hát még viselni a tettnek emlékét!

És valamennyi között, még szörnyetegnek is vezér, előkelő: a hatalmas
Róbert lovag.

Ez azt tette, hogy mikor fogságba jutott feleségével és leányával együtt
Egyptomban, nagy éhinség ütvén ki az egész országban, ő felfalta először
a feleségét, aztán meg a leányát… Ennek a szörnytettnek a vezekléseül
mérte rá a pápa azt a végtől végig vérző keresztet a homlokán.[7]

Az a diakonus pedig, a ki pater Horus név alatt ennek a seregnek
előénekel, prédikál, s annak a fülbegyónását a világ minden nyelvén
végig hallgatja, a ki oly magasztosan tud lelkesíteni a Jézus
példájával: se nem pap, se nem keresztyén, hanem egy valóságos «Dái
Áldoát» – a «Hegyek urának» a dái áldoátja.

De hát ki ez a «Hegyek ura», vagy «Hegyek vénje», a hogy a nyugoti népek
fordítják a «Sheik Aldzsebál» czimet, jelentvén a «Sheik» urat is,
öreget is? Ki az az ember, a kinek a puszta neve említésére is
elsápadnak a koronás fők s reszketve szállnak le trónjuk lépcsőiről, s
félve tekintgetnek királyi székük kárpitjai mögé s reszkető hangon
kérdik e név kimondójától: «mit kivánsz? mit adjak?» Ki ez a rettenetes
úr, a kinek a keze elér hetedhét országon keresztül, s benyúl a kerített
várakba, kincseket osztogat tele marokkal, s halálcsapásokat villámgyors
kézzel; a ki elől meg nem védi a kalifát a mameluksereg, az imámot a
moschée szentélye, a bölcset a tudomány, a hőst a vitézség, a ki ura az
uraknak, birája a biráknak, próféta a próféták fölött, maga egy vallás,
a mely mindent tagad!

Ki ez a titokteljes lény? A kiről csak a rémtettei hirdetik, hogy «van!»
de a kit nem lát soha senki!

Ezt elmondani egy kissé hosszú lesz.

Ez idő szerint, a midőn a «Hegyek urának» a neve rettegésben tartá az
uralkodókat, és minden embert, a kit hőstette, vagy bölcsesége a
néptömeg közül kiemelt, még azt sem tudták bizonyosan, hogy hol van
valósággal az a tartomány, a hol a hegyek vénje uralkodik, kinek hivják
azt a népet, a mely neki vakon és hiven engedelmeskedik, hol van az a
vár, melyben székét tartja? ott: a nagy hegyeken túl! Ennyit tudott
minden ember. A híveit mindenütt meg lehetett találni, őt magát sehol.
Róla mindenki beszélt, vele senki. Szultánokat gyilkoltak le testőreik
közepett, főpapokat a mecsetek közepén, hős lovagokat kerített
városaikban, a legnagyobb vakmerőséggel: a gyilkosokat elfogták,
kínpadra vonták, de semmi tüzes vas és forró olaj azokból soha egy szót
ki nem birt csikarni; meghaltak kaczagva a pokolkínok közepett. Évekig
elólálkodtak a kipéczézett áldozat körül, kit a Hegyek ura halálnak
avatott: mindenféle alakban, mint bölcs tanácsadók, mint hű szolgák,
mint csodavitézségű testőrök, mint tudós orvosok, míg az alkalom kapóra
jött, hogy az itéletet végrehajtsák rajta. Annyit meg tudtak tőlük, hogy
ez a Hegyek urának az itélete volt: többet semmit. Voltak adószedőik, a
kik sorbajárták a szultánokat, (Malek Adelnek tizenkét fia volt, s az
mind szultán volt apjuk nagy birodalmának egyes darabjaiban) megkérték
az évi harácsot, a mit a Hegyek ura kivetett rájuk. A szultánok fizettek
készséggel: nagy pénzt fizettek. Ez volt az ő életbiztosításuk. A ki nem
fizetett, az a sirja fölött járt egy szál kötélen. A Hegyek urának sok
pénz kellett. Ő is mesésen fizetett. Ismerték az ő pénzét Byzanczban is,
az európai udvaroknál, még a szent városban, Rómában is voltak bérenczei
s nem egy bibornokkal történt meg az, hogy a szentelt ostyában kapta meg
a rögtön ölő mérget, a mit a Hegyek ura küldött neki.

Csak egy század mulva, mikor már a Hegyek ura a minden hatalmak fölött
álló hatalomnak lett elismerve és rettegve: adott annak a hollétéről,
kilétéről felvilágosításokat a tudós Mirkhand, perzsa történetiró, a
miknek a nyomán azután két franczia lovaghős ráadta a fejét, hogy a
Hegyek ura országát és fészkét fölkeresse s e rejtélyes lénynek szemébe
nézzen. Az egyik volt Guillaume de Tyr, a másik Jacques de Vitry.

A Hegyek urának a birodalma Rudbard perzsa tartományban volt,
hozzájárulhatlan hegycsoportok között, a miket még félelmesebbé tett
húsz sziklavár, azok között legnagyobb Masziát vára. S e vár-tömkeleg
közepette voltak azok a völgyek, a mikben a földmivelő nép lakott,
szántóvető, baromtenyésztő, kertészkedő békés jobbágyság, a ki csendes
völgyeit el nem hagyta soha. A kis tartomány közepén pedig, magas
sziklatömbre szédületesen felemelkedő várpalota uralkodott. Ez volt
Alamut vára. Ebben lakott a Hegyek ura. Maga a saját népe sem látta az
arczát. Egész harminczhét évi uralkodása alatt csak kétszer jelent meg a
vára lonkáján Hassán.

Ez volt a neve az első «Hegyek urának»; ki az izmaelitákat maga körül
gyüjté.

Az izmaeliták egy vallásos sectát képeztek, melynek tana az volt, hogy
lehet vallás pap nélkül is: nem kell se templom, se mosché, se imám, se
dervis; minden ember forduljon maga az Istenhez. A mohamedán philosophok
sectája volt ez; s annak a prófétája Hassán. Hogy ezeket egyik ország
szélitül a másikig üldözték: az igen természetes. Tagadhatja valaki az
Istent, de nem tagadhatja a papot: azért kikap.

Egy emberlaktalan sziklasivatag volt a Rudbardi hegyek közt, körül kopár
bérczek; azok közt meg mocsarak, miktől dögleletes ragályok és pusztitó,
öldöklő sáska, szúnyog, büzterjesztő repülő csimazsereg árasztotta el a
körülfekvő tartományt. Ezt az elátkozott helyet birta örökségül Alinak
egy unokája Méhdi. A philosophok prófétája Hassán azt az ajánlatot tette
a pusztaság urának, hogy adjon neki el örök áron háromezer dinárért e
hegyek közt egy akkora darabot, a mekkorát egy ökörbőr körülkerít. Méhdi
rá állt az alkura, s akkor Hassán ismétlé azt a tréfát, a mit Carthágó
alapítója talált ki, hogy a nyers ökörbőrt olyan vékony szironyokra
hasogattatá el, hogy azoknak az összetoldásával körülkeríthetett egy
egész hegyet, arra felépítette Alamut várát.

Azután csatornákat vágatott a sziklák közt, lecsapolta a völgyekről a
mocsárvizeket, a hegyi patakokat medreik közé, tavak medenczéibe
szorítá; az őstermékenységű földet művelés alá vette, Egyptomból
elhozott buzával, termő magokkal bevetteté, az egész laktalan pusztának
más alakot adott. Paradicsomkert lett abból, melyben hatvanezernyi
szorgalmas nép talált otthont.

S többet aztán nem kérdezték az izmaeliták, hogy adja Mehdi a szikláit,
hanem elfoglalták szép szerével s tíz új várat építettek a hegyeken
szerteszét, a mik e kis hegyi vármegyét elkeríték s elzárták a világtól.
Úgy hogy egyszer Melik sah azt vette észre, hogy nem ő uralkodik
Perzsiában, hanem a «Hegyek ura». A sah el akart bánni a hivatlan
uralkodótárssal s összegyüjté ellene hadait; hanem amint a serege élén
meg akart indulni: egyszerre csak lefordult a nyergéből halottan. A
Hegyek ura el tudja találni az ellensége szivét fegyver nélkül is.

Ekkor aztán a hirtelen kimult sah fiai összevesztek a trón felett, s a
mig azok czivakodtak, ez alatt Hassán még tíz új várat épített
hegyországa megvédelmezésére.

Utoljára Szindzsár szultán került fel a trónra, s ennek is az volt az
első gondja, hogy a «Hegyek vénjét» a sziklaországából kipusztítsa.

Egy éjjel Szindzsár sah palotája ágyasházában felébredve, rémképet lát a
feje felett. Villogó hegyes tőr függ a levegőben. Asszonyi hajszálra
volt az felakasztva az ágy mennyezetére.

A sah rémülten ugrott fel az ágyáról s a bőrvánkosa alatt egy levelet
talált e sorokkal:

«Üdvözöllek ifju sah! Ha nem szeretnélek igazán, ha nem kivánnám a
békességet, – ez a gyilok, a mi a fejed fölött függ, a szivedet
szegezhetné át. Válaszsz a béke és háború között. Köszöntet a Hegyek
ura!»

Szindzsár sah szándékait egyszerre megfordítá ez a rémlátás. Nemcsak
békét hagyott a Hegyek urának; de még a körülfekvő kuméi tartomány
jövedelmét is megfelezte vele.

Ettől fogva azután a hegyek vénje elkezdte a maga rettenetes munkáját
kifelé.

Senkit nem gyülölt úgy, mint a törököket, a szunnita mohamedánokat.

Mert nem a hivők és hitetlenek közötti harcz az igazi vallásháború;
hanem a mit két egy valláson, de külömböző módon imádkozó harczol
egymással: az az igazi.

Az izmaelita secta olyan sokaságra nőtt már fel, hogy az egész világra
szétterjedt. Tudjuk jól, hogy itt Magyarországon is hogy befészkelték
magukat. Ők voltak a királyok pénzcsinálói, az adószedők.

A míg csak a keresztes háború tartott századokon keresztül, a Hegyek
vénjének a kezei vezették a törökök ellen a keresztyéneket. Ha a
keresztyének és szaraczénok ki akartak egymással békülni, a Hegyek
vénjének a hivei rögtön ott voltak őket összeveszíteni: a békeszerető
szultánok, vezérek meghaltak rejtélyes, rögtöni halállal. Nem volt
szabad békének lenni közöttük. Mikor már Európa kifáradt, az assasinok
főfő bölcsei, a «dai áldoátok»-ok, a húsz nyelven beszélők, elmentek
Rómáig, keresztyén diaconusoknak adták ki magukat, úgy szították fel a
tüzet, magán a tűzhelyen. S ha legyőzetett minden keresztes had, a
szaraczénok urává lettek a szent helyeknek, akkor a «dái áldoátok»
előkerestek a sivatagban koborló vad népek közül egyet, azt vezették rá
a győztes törökökre. Egyszer a Karizmiák hadát, másszor a mongolok
végtelen hordáit usziták rá a szunnita mohamedanokra s végig tapodtatták
velük Syriát, Egyptomot. Ők maguk egy maroknyi nép voltak, és mégis száz
meg százezernyi fegyveres hadakat zúdítottak egyik világrészből a
másikba. A merre a Hegyek vénje a kezét kinyujtá, azt a világrészt
elönté tűz, láng, vérözön.

Maga a saját népe pedig szántott, vetett, gyümölcsfákat oltott, méheket
tenyésztett csendes, csatazajtól soha nem visszhangzó bérczei között.
Ezeket nem vitte hadakozni. Azokat, a kiket szörnyű itéleteinek
eszközeül használt, «fedái»-knak hitták.

Ezeket ő minden ország népe közül, még mint kis gyermekeket ragadozta
el; kiválasztva a legszebbeket, a legizmosabbakat. Azokat egész felnőtt
legény korukig a bölcs vének nevelték az ő saját felügyelete alatt, a
legszigorúbb, testedző életmód mellett, kemény kövön hálva, nyers
húshoz, fövetlen borsóhoz szoktatva, minden sanyarúsággal ismerőssé
téve; hogy a kinzás kiállását erénynek tartsák. Ezek bort soha nem
kaptak, asszonyt nem láttak, hidegben hidegen, melegben melegen
öltöztek. S a lelkük sem ismert semmi gyöngeséget: nem vonta a szivük
gyöngéd érzelmekkel apához, anyához, szerető leányhoz.

A bölcsek azt mondák a fiúknak, hogy minden gyönyörüség ott kezdődik a
paradicsomban. De oda csak azok jutnak el, a kik itt a földön
szenvednek, sanyarognak, testüket megkinozzák. A ki ágyban hal meg, az a
pokolba jut.

Mikor aztán a fedái úgy kifejlődött testi ügyességben és tudományokban,
hogy lehetett rá valami nehéz feladatot bízni, akkor a vének egy este
valami mámorító szert adtak neki, a mitől elaludt.

A keleti népek ezt «hasis»-nak híják.

Erről nevezték el a Hegyek urának a népét «hasisinok»-nak, hasisevőknek;
a mit aztán a frankok «assasin» névre bérmáltak el, s az ő nyelvük
szerint ez is találó elnevezés volt: «orgyilkosok».

Az álomkábulattól elnyomott fiatal fedáit aztán elvitték ez öntudatlan
állapotában az Alamut vár körülzárt kertjébe. Az volt a Mohamed
paradicsoma, e világon elővarázsolva.

Mikor a fiatal fedái fölébredt mély álmából, tündérkertet látott maga
körül, melynek virághullató, gyümölcskinálgató fái közül soha nem látott
alakok lebegnek eléje: édenlakó húrik, a kik mosolyogva, hizelegve
üdvözlik, csábtánczukat járják, andalítva dalolnak, s tanítanak olyan
tudományra, a mi nincs a bölcseknek könyvében. Terített asztalt hoznak
eléje, a min eddig soha sem izlelt drága étkek párolognak, kínálják, jól
tartják édes gyümölcscsel, s még annál édesebbel is; olvadt lángot
töltögetnek a pohárba, és azzal itatják; a Tubafa nedve annak a neve a
paradicsomban, és itt a földön bor. Mit a próféta tilt. E tilalom oly
erős, hogy a Hegyek vénje egyikét a saját fiainak irgalom nélkül
megölette, mivel boriváson kapta. – De «itt» – a paradicsomban arany
serlegből iszszák azt, és bibor ajkakról, a hogy még részegítőbb; míg az
ifjú fedái a gyönyör halmaza alatt összeroskad és ismét álomba merül.

Másnap reggel aztán megint ott ébred fel csupasz fekhelyén, a
gyékénytelen téglán, s mikor nagyot sóhajtva megtörli szemeit,
visszaemlékezve a bűbájos álomra, azt kérdi a mestertől, talpra ugorva,
hogy hol van hát az a kés, a melylyel utat lehet nyitni abba a
paradicsomba, a mit egyszer látott, élvezett, gyönyörködött benne, és
soha többé el nem tud feledni.

Ettől a naptól fogva a fedái olyan vakon engedelmes szolgája a hegyek
vénjének, hogy ha azt mondja neki: ugorjon le innen a toronyból a
mélységbe, tétovázás nélkül megteszi. A hogy ezt a Hegyek vénje Guillome
de Tyrnek két fedáival megmutatta.

A ki azután a fedáik közül még a testi erőn, ügyességen kívül észszel is
kitünteti magát, a ki sok nyelvet megtanul s azokon szónokolni tud, a ki
ismeretekben oly gazdag tud lenni, minők az egyptomi, a mór, az arab
tudósok, annak egy ranggal magasabb fokozata van: ennek a czíme «dái
áldoát».

Egy dái áldoátot csak rendkívüli feladatok végrehajtására szoktak
kiküldeni.

Ilyen volt az, a kinek a tudós Fakr Eddin persa imámot kellett
elnémítani. Az imám a legveszedelmesebb fegyverrel ostromolta az
izmaelitákat: bölcsességgel, ékesszólással; hatalmukon több csorbát
ejtett ezekkel, mint valamennyi hóhérai a szultánoknak a pallosaikkal. A
Hegyek vénje rábízta az elnémítását a dái áldoátra. Mint tudományszomjas
tanítvány hizelegte be ez magát a tudós imámnál, s szorgalmával,
lángeszével kivívta azt, hogy ő lett a kegyencz tanítványa. Évekig
tanult a dái verseket kötetszámra, csillagvizsgálást és bölcsészetet,
míg egyszer egyedül kaphatta a professorát, éjjel az üstökös csillag
vizsgálása mellett. Ekkor a földre teperte, s ráült a mellére, kirántva
ruhájában elrejtett kését. «Mit akarsz?» nyögé az imám. «Fel akarom
hasítani a gyomrodat az álladig!» – «Mit vétettem neked?» – «Vétettél a
Hegyek ura ellen! Nem jársz e szekéren városról-városra az Izmael fiai
ellen prédikálni. A Hegyek ura azt parancsolta, hogy némává tegyelek.
Rám van bízva minden eszköz. Ha akarod, késsel, ha akarod, méreggel, –
ha akarod arannyal. Itt a másik kezemben az erszény, benne
háromszázhatvan arany; ennyit kapsz minden évben, ha megnémulsz!» És
Fakr-Eddin-Razi sokkal alaposabb ismeretű filozofus volt, minthogy ne
tudta volna, hogy az arany pondus specificuma úgy áll a vaséhoz, mint a
19 a 7-hez, s inkább az erszénnyel hagyta magát elnémíttatni. A dái
áldoát pedig nyomtalanul eltünt. Hanem az imám minden évfordulóban ott
találta reggel az asztalán az erszényt az aranyokkal – a bölcs
hallgatásért.

Mikor Modud, abyssini király ellen volt kiküldve a dái áldoát, a néger
azorpartok közé keveredett, befestve egész testét feketére olyan
szerrel, a mi a bőrről le nem kopik, s úgy férkőzött hozzá a vadászaton
a halálos gyilokkal.

Mikor a Korassáni szultán, Tadzs-el-Muluk ellen volt kimondva az itélet,
azt a dái áldoát, mint a Bagdadi szultán Mohamed testőre szúrta
keresztül, a szultán trónja előtt, mikor kihallgatásra jött.

Akeszankár Borzakit Moszszól fejedelmét az emirjei közepett találta
sziven a dervisnek álczázott assasin.

Mikor Montferrat marquis ellenségeik sorába tévedt (a keresztyéneket
mindig kímélték, ha azok nem bántották őket) a dái áldoát keresztyénné
lesz, papi ruhát ölt; annyira viszi a kegyességet, hogy gyóntatójává
lesz a marquisnak: akkor gyilkolja le.

Saladin szultánt, ki az izmaelitákat üldözi, úgy közelítik meg, mint a
hadseregében harczoló vitézek: csodamódra harczolnak az ellenségeivel
szemben. A szaraczén emirnek öltözött dái áldoát Aleppó ostrománál
elfoglal egy zászlót, vérengző tusa után, s viszi a diadaljelt a szultán
elé, ki lovon ül, pánczélosan. Mikor átnyujtani készül a lobogót, úgy
sujtja vele főbe a szultánt, hogy az lefordul a lováról. Saladin
segélyért kiált, akkor a testőre üti ki a fejéből a sisakját fokosával.
Sátora felé fut, ott meg a lovásza szúrja a tőrét a koponyájába. Mind a
három fedái volt. Azokat darabokra vagdalták; de a szultánnak elég volt
a tanuság, hogy a Hegyek urával többet ki ne kössön.

Úgy keresték az assasinok a kinhalált, mint a legmagasabb gyönyört. Az
izmaelita anyák maguk vitték oda Alamut várába a legkedvesebb
gyermekeiket, s boldog volt, a kinek a fiát a fedáik közé fölvették.
Boldogabb, a kinek a fia a rábizott hős gyilkosság után kinhalálra
jutott.

Mikor Borzakit legyilkolta egy assasin a moschéeben, s megjött a hire
Alamut várába a végrehajtott gyilkosságnak, de együtt érkezett azzal a
hirrel, hogy a rémtett után a derviseket, a kik mind álczázott fedáik
voltak, lassú tűzön kinozták halálra; hát akkor ezeknek az anyjaik végig
járták az utczákat örömtől ujjongva s dicsérő hymnuszokban énekelve
fiaik paradicsomi felmagasztalását. Ekkor egyszerre odatoppan eléjük a
dái áldoát, maga a gyilkos, a ki a szultánt leszúrta, s aki csodamódra
megmenekült, egy pillanat alatt öltönyt és alakot változtatva a
zűrzavarban; a mint a megszabadult fiát meglátta az ujjongó anya,
kétségbeesetten ordíta fel: «hát te élve maradtál!» S fájdalmában
megszakadt a szive.

Ilyen dái áldoát volt páter Horus, a mezitlábos szentek vezérlő
diaconusa.

Hogy miért szedte ő ezt a társaságot össze, annak ez az eredete.

A magyar király elvonulása után egészen elcsillapodott a szent földön a
harczok dühe. A magyarok nem sok vért ontottak: azért a kevésért kár is
volt nekik idefáradni. Hanem a ki a magyar király után jött a szent
földre, a német császár, az meg még jobban elrontotta a háborut. Nem
hogy mészárolta volna, de inkább kibékítette a szaraczénokat. A
szultánok és császár összebarátkoztak, de annyira, hogy Malek Kamel
szultán az ő kedves barátjának, a német császárnak, ingyen adta át a
szent várost, Jeruzsálemet. Ennél nagyobb botrány nem történt a földön
soha! Harcz nélkül, kardcsapás nélkül vonulni be Jeruzsálembe! Feltenni
a fejére a jeruzsálemi királyi koronát, a nélkül, hogy mint az első
elfoglalás alkalmával térdig gázoljon a szaraczénok vérpatakjaiban a
megváltó sirjáig. Vége is lett ezzel a császár becsületének; a fél világ
visszhangzott a visszariadó kiáltástól: «nem kell békében szerzett
Jeruzsálem!»

A másik fele a világnak pedig épen úgy visszhangzott a mohamedánok
szidalmaitól, a kik a szultánokat árulóknak nevezték, a mért harcz
nélkül oda adták a szent várost a messiáskövetőknek.

Pedig azt, hogy béke legyen a felhők alatt, ezt parancsolta a népeket
összerázó föld maga. A várak mind leomlottak: nem volt mit védni és
ostromolni.

De a kiknek a vérontás az üdvük, azoknak kárhozat a béke. A harczmezőt
is be kell vetni elébb: azután jöhet az aratás. Ez a magvető a «Hegyek
ura».

Ha a koronás fők egymás közt kibékülnek, akkor az ő birodalmának a
határai az első ökörbőr kerületéig húzodnak össze.

A szultánok azonnal megtagadták az eddig fizetett harácsot a Hegyek
urától.

Nem féltek tőle többé.

S ennek a békés hangulatnak legfőbb mestere volt az öreg szultán Malek
Adel. Ez tanácsolta a két leghatalmasabb fiának, Koradin és Malek Kamel
szultánoknak, hogy kössenek békét a keresztyénekkel. Egymás között sem
lehetett a fiait összeveszíteni, míg az öreg élt, mert azt rettegték és
szerették.

Az új háborúi korszaknak ez a vén ember áll még útjában. Ez a mohos kő.

Csakhogy ezt a mohos követ nem lehet oly könnyen félrerúgni az útból.

A vén szultán ismeri a maga ellenségeit, s a mióta hályog szállt a
szemeire az egyiptomi ragály miatt, gyanakodó és bizalmatlan.
Félrevonultan él egy sziklavárban a holt tenger mellett. Az a vár egy a
tengerbe benyuló sziklaelőfokon épült, melyhez csak meredek lépcsőkön
lehet feljutni. Az ajtaját egy nubiai oroszlán őrzi, épen úgy, mint a
börtönökhöz vezető folyosó ajtaját, s azok csak az állatszelidítő mester
szavára kussadnak el. Nyitva van ugyan a holt tenger felől a hozzájárás:
csakhogy ezen az elátkozott viztükrön soha sem jár hajó. Ha odajutunk,
majd megtudjuk az okát, miért? Arra, hogy az innenső partról a tulsóra
átevezzen a partlakók valamelyike, semmi igérettel rá nem vehető.
Halászok nincsenek, mert a holt tengerben semmi élő állat nem lakik.

De még ha bejuthatna is Malek Adel sziklapalotájába egy fedái, a
szultánhoz nem férhetne; mert az férfit magához közel nem ereszt. A kik
körülötte szolgálnak, mind nők; még az orvosát sem bocsátja magához,
annak sem hisz, mert férfi szereit be nem veszi; attól tart, hogy mérget
ád neki: egy hindu vajákos asszonynyal kuruzsoltatja a nagy baját.

Női fedáik pedig nincsenek.

Tehát kell őket csinálni.

A mahomedán nőkből nem lehet; mert azoknak a számára nincsen paradicsom.
Az alkorán szerint a nőnek nincsen lelke. Az izmaelita dogma szerint
van: hanem csak egy; mig a férfinak kettő van; egy halandó és egy
halhatatlan. Az izlám asszonyait tehát nem lehet a paradicsommal hős
tettekre felbiztatni.

Keresni kell olyan nőket, a kiknek van keresetük a paradicsomban. Ott
vannak a messiáshivők.

Menjen el a legtudósabb dái áldoát, vegye fel a diaconus reverendát,
járja be a frankok országait, hátha megtalálná azok között a női
fedáikat.

Pater Horus azt hitte, hogy ő feltalálta őket.

Ezek a bűnös szépségek, a kiket a kinzó lélek a gyönyörökről lemondani
kényszerit, a kik a kavicsos pusztába futnak ki mezitláb, kerülik a
selyempárnák kisértő rémeit, a kik félnek a pokoltól, s kapaszkodnak a
csillagsugárba, hogy felvonassanak rajta az égbe: ezek közül talán csak
válik egy, a ki elviszi a halált oda, a hova férfi nem viheti. Egy
gonosztevő, a ki idvezülni akar!

Oh milyen szépen tudott prédikálni pater Horus a szentek paradicsomáról
az ő nyája előtt. Leste az arczaikon a hatást. Kihallgatta gyónásaikban
sziveiknek minden titkát. Válogatott bennük, melyik legyen a dái áldoát
asszonyi alakban?

Eljutottak már egész Sophiáig.

Itt azzal a hirrel lepték meg őket a görögök, hogy a Balkán felől
közelit a kunok tábora.

Az pedig elrémítő hir volt.

A kunokat a legkegyetlenebb népnek irták le előttük. Azok nem
keresztyének és nem mohamedánok: hanem bálványimádók. Van egy
kanbálványuk, meg egy nősténybálványuk. Amannak a fogoly férfiakat
áldozzák meg, emennek a fogoly leányokat. Az ellenség vérét megisszák.
Hitet, esküvést meg nem tartanak. Ez a hir járt előttük.

Mint a bolgárok szövetségesei, azoknak segítettek végig pusztítani
Thráciát, Macedoniát, azután azokkal is összevesztek, meghasonlottak,
több oldalról szorongatva IV. Béla magyar királyhoz folyamodtak, hogy
adjon nekik menedéket az országában: az meghivta őket; most azután
jönnek seregestül Erdély felé; a rémület fut előttük: mint a porfelleg a
mennydörgő zivatar előtt.

A mezitlábos szentek erre a nagy riadásra azt határozták el, hogy
félrevonulnak a hegyek közé, s meghúzzák magukat a barlangokban, a míg a
zivatar átvonul a fejük fölött. Ez volt a legokosabb a mit tehettek.

A lovagok mindegyike fölvett egy hölgyet a háta mögé, e menekülés alatt,
s annak védhősévé avatta föl magát.

Robert lovag, a keresztes homloku önkényt felajánlá védlovagságát
Máriának, a mit ő szépen megköszönt: neki ott volt a védőtársa, a
hűséges Bálint gazda.

Alig érték el az Etropoli Balkánt, a hol a rengeteg erdők elrejték a
menekülőket, már ott voltak a sarkukban a kunok. Őket magukat nem, csak
az előhirnökeiket lehetett látni, az égő hegyeket. Az a kellemetlen
szokásuk volt, hogy a hol erdőt találtak maguk előtt, azt felgyujtották,
végig leégették, hogy az utjokat álló ellenséget kipörköljék belőle.
Egész lángba borult hegyek hirdették közeledésüket.

Ehhez a nagy rémülethez még egy borzasztó csapás érte Máriát.

Az etropoli menedékbarlangban letelepült a zarándok sereg. Régi
menedékhely volt ez itt, több üreg, mint egy sziklába vágott utcza
egymás mellett. Mária is meghúzta magát egy ilyen barlangban; a jó öreg
Bálint odakinn hált éjjel a barlang nyilásánál a kipányvázott paripák
mellett. Reggel, mikor fel akarta őt költeni Mária, az öreg nem mozdult.
Meg volt halva.

Máriát a kétségbeesés környékezte. Mi lesz ő belőle, ha a hű szolga
elköltözött? Ki lesz a kalauza? ki lesz a tolmácsa? annyi ismeretlen
országon, annyi idegen nemzeten keresztül? ki vezeti őt oda, a hol a
fogoly urát megtalálja?

Hanem az ő siránkozását mind elnyomta a zarándokok vészüvöltése: itt a
kunok a hegyek alatt! A kutyáik ugatását hallani már!

Minden ember sietett meggyónni pater Horushoz: a hogy szokás halálos
nagy veszedelem előtt. Egész késő estig eltartott az.

Legutoljára maradt Mária. Tétovázva is közeledett pater Horushoz s jó
ideig nem tudott megszólalni.

– Nos, leányom. Nem gyónsz-e?

– Nem merek.

– Olyan nagy a bűnöd?

– Olyan nagy. Ezek a többiek mind szentek és igazak, egyedül én vagyok
az elkárhozott és álnok. Ezek itt mind a Jézus, Isten fia sirjáért
indultak harczolni; csak engem egyedül hozott más indulat erre az
utamra. Férjem fogságba esett a szaraczénoknál. Ahhoz igyekeztem, őt
akartam kiszabadítani. Kincseket nem vihettem érte váltságdíjul, mert mi
az én gazdagságom a hatalmas szultánok előtt? a pokol hatalmaihoz
fordultam, hogy adják kezembe azokat a bűbájos szereket, a mikkel a
legpusztitóbb vészt, az egyptomi vakságot meg lehet gyógyítani.
Megkaptam, összegyüjtöttem, pokollal harczolva, ördögöt kisértve,
tömlőbe zártam; s most ime midőn már utban vagyok, egyetlen vezetőm,
védőm, tolmácsom, jó öreg Bálint szolgám hirtelen halállal kimult
előttem. S most én azt sem tudom merre, hol a férjem? kit kérjek? hová
folyamodjam? Nem értem az idegenek beszédét; elhagyott tehetetlen
asszony vagyok. Elhagyott az Isten. Eltávozott előlem; és én pörbe
akarok szállni az Istennel. Oh én nagy bűnöm! szörnyű nagy bünöm.

Pater Horus gyöngéden érinté ujjai hegyével Mária homlokát.

– Nem oldalak fel, mert nem bűnöd az, a mit elmondtál: erényed az. Urad
van fogságban a szaraczén szultánnál, a vén Malek-Adelnál? Kinozzák,
gyötrik? s te őt ki akarod szabadítani? Dicsőséged az. Diadalod lesz. Te
vagy ebben az egész seregben az egyedüli szent és igaz. A többiek mind
hétszeres bűnösök és átkozott gonosztevők. A kik reggel meggyónják a
bűneiket, s este ujra elkövetik azokat. Mikor térdepelnek, még mondja a
szájuk az imádságot, s már az eszük azon jár, hogy mi új bűnt kövessenek
el? A vezérük maga, a keresztes homlokú lovag azt követte el, hogy
felfalta a feleségét és leányát: s még azok az asszonyok, a kiket
felfalt, nem voltak a legszerencsétlenebbek, hogy rájuk éhezett. Van az
éhségnek még gonoszabb fajtája. Most te rád éhezett! Ő volt az, a ki
méreggel megölte a te kisérő szolgádat. Azért, hogy az ő védelmére légy
szorulva, hogy veszni hagyva rabbá tett uradat, feleségül menj hozzá!
holott a pápától meg van neki tiltva a nősülés. Ő most gyónta ezt meg
nekem.

Mária reszketve emelkedett föl térdeiről: rémülettől elmeredt szemekkel
bámulva a gyóntatóra.

– De hát ki vagy te? Hogy pap létedre elárulod a meggyónt titkokat,
diakónus?

– Én nem vagyok diakónus; hanem a Hegyek urának dái áldoátja, a ki
elküldetett a Hegyek urától, hogy keressen a keresztyén világban egy
asszonyt, a milyen te vagy; a kiben annyi a szeretet, mint a vakmerőség:
együtt a gyöngédség és az erő; a ki az urát elvesztette és azt ki akarja
szabadítani maga kezeivel; a ki keresi az Istent, azért, hogy pörbe
szálljon vele! Rád találtam: téged kerestelek. Ne félj, minden
viszontagság közül megmenekülsz. Én vezetlek, védlek, tolmácsollak
ismeretlen országokon, idegen népeken keresztül: elviszlek mind egészen
az urad börtönének az ajtajáig. Én a hatalmas Hegyek urának «Hívek hive»
(Dái áldoát), a boszuálló Istennek szolgája.

Odakünn azonban nagy örömzaj támadt, a zarándokok kiküldött kémei jöttek
a kedvező hirrel, hogy a kunok fenyegető tábora hirtelen elvonult kelet
felé, felszedték a sátraikat; elmult a veszedelem!

Erre aztán mindenki egymást ölelte, csókolta, a megszabadulás örömében;
elővették a kulacsokat, s nagyot ittak, énekeltek tánczugrások mellett.

– Te ne osztozzál az ő örömükben, monda az izmaelita. Rövid öröm lesz
az. Ismerem én a kunokat, csak finta tőlük az ilyen hirtelen elvonulás.
Ezek a zarándokok most e fölötti örömükben a nagy barlangban vigasságnak
adják át magukat. Tudom már a szokásukat. Az ijedségre következik a
féktelen kicsapongás. A föld alatti sötétség eltakar mindent. Te maradj
itt ebben a kis barlangban: és várd a vezércsillag feljövetelét. Lovaid
legyenek felnyergelve. Ne ijedj meg semmi rémtől, akármi kisért. Mikor
szükséged lesz rám, itt leszek.

Azzal magára hagyta Máriát és kiment a sötét éjbe, melynek csendességét
föl-fölriasztá a nagy barlang mélyéből kitörő zaja az őrült orgiának:
«Itt nem látja az Isten!»

Mária ez alatt magára maradtan azzal fáradozott, hogy szegény meghalt
szolgáját a barlang egy zugában eltemette. Köveket hordott össze,
azokból rakott föléje sirhalmot, azt befedte sürű zöld mohával, s
keresztet faragott faágakból: azt tüzte a sirhalom fejéhez; és az alatt
végig gondolkozott borzadozva azokon a rémes nyilvánításokon, a mikkel
az izmaelíta a lelkét felháborítá. Fel sem birta azokat fogni. Hisz ez
több a pokolnál!

Pedig, hogy igazat mondott a dái áldoát, azt nem sokára bizonyosan
megtudhatá. Nehéz, tántorgó lépések közeledtek barlangjának száda felé,
s a mint a holdvilág besütött rajta, Robert lovag alakját látta maga
előtt. A lovag részeg volt a bortól.

Két karját ölelésre tárva állta el az útját Máriának, s ez a tekintet
megmondá neki, hogy van rettenetesebb sors is egy nőre nézve, mint
felfalatni ez anthropophág által.

– Ah, te meg is vetetted a mennyegzői ágyat? kiálta a lovag röhögve, s a
mohhal fedett sirhalomra veté magát, odarántva, elkapott kezénél fogva
Máriát is.

Mária rémületében a keblén csüggő keresztet tartá eléje s mert beszédét
nem érté, jegygyürűjére mutatott, hogy ő már férjes asszony.

A lovag máskép érté azt.

– Ne félj semmit, feleségül veszlek! szólt kaczagva. Egész
czeremóniával. Canon szerint. Megesküszünk. Te az enyim, én a tied.
Holtomiglan, holtodiglan. Teremtugysegéljen! Hahaha! Hol az a pap? Gyere
páter! Hozd azt a breviáriumot.

Páter Horus ott is állt már.

Mária ekkor a kétségbeesés erejével szakítá ki magát a lovag kezei közül
s futott ki a barlangból.

Robert lovag utána rohant. Hosszú lábai voltak; hamar utolérte.

Mária nagyot sikoltva ugrott félre előle, s akkor látta elkáprázva, hogy
a nagy testnek, a ki mellette elfut, rohanva le a lejtőnek: nincsen
feje.

A barlang száda előtt pedig ott áll Páter Horus, jobbjában a görbe
kindzsált tartva, baljában magasra emelve üstökénél fogva a keresztes
homlokú fejet: úgy pillogatnak még a kimeredő szemek, úgy kattognak
össze az emberevő fogak.

– Én vagyok a Hegyek urának dái áldoátja!

Mária a vele történt csodáktól egészen elkábultan támaszkodott egy mohos
fa derekához, mint a ki álmában futni akar és nem tud.

A nagy barlangüreg szádán keresztül bachanali zsivaj tört elő, visitás,
röhej, vadállati nyerítés hangjai; zsoltárok paródiája, trágár
szavakkal: a sötét erdők mélyéből pedig vadállati üvöltés egész
csordában. A kunok kutyái ugatnak az éjben, jelentve, hogy az elvonulást
szinlelő tábor megint visszatért.

Ez álomkáprázatból a dái áldoát szava költé fel Máriát. Az izmaelita
kantáron vezetve hozta a két paripát.

– Üljünk fel. Haladjunk.

– Hová megyünk? kérdezé Mária.

– Egyet tarts meg: szólt az izmaelita; soha se kérdezz. Én mindent
megmondok önkényt, kérdezetlenül, a mit meg kell tudnod, a maga idején;
de azt, hogy a jobb lábammal hova lépek? még a bal lábamnak sem mondom
meg előre.

Mária keresztbetette a kezeit a keblén, s Istennek ajánlá lelkét. Aztán
fel hagyta magát a lovára ültetni. A másik lóra a dái áldoát ült fel; s
maga előre baktatott, hogy az ösvényt megtalálja az erdők sötétjében.

Mentül jobban közeledtek az erdő széléhez, annál jobban hallhatták azt
az egyetemes vonítást, a mi az éjszakát felverte. A kunok ezerével
hordják magukkal az ebeket: azok náluk az előörsök. Ők maguk alusznak, a
kutya ébren van.

A kutya a kunoknál szent állat: erre esküsznek. A kutyák osztoznak a
véráldozatoknál a «Keremet» istennel. Ezek a szép fehér, hatalmas, bátor
komondorok, a mik most a magyar alföldön a juhnyájakat őrzik, a kunok
bálvány-ebeinek az utódai.

Nappal mindegyik a gazdája körül van, annak falatját lesi ki a szájából,
éjjel pedig, mikor a harczos legelőre csapja a lovát, a komondor a
paripával együtt kimegy a mezőre, s míg a lovak ménes számra füveznek, a
kutyák csordaszámra száguldoznak, csikasz farkast, ólálkodó idegent
szimatolva, s széjjel tépik, ha megkapják. A mint pedig hajnalhasadáskor
felhangzik a tábor közepéből az áldozatdob puffanása, akkor rohannak
vissza, s mindenik komondor kergeti a maga paripáját a gazdájához
sebten.

A mint Mária a vezetőjével az erdőből kijutott, a messze elterülő sik
rónán ezernyi őrtüzet látott veresleni. Kialvófélben volt már
valamennyi. A tábor szélén legelésztek a paripák. A fenyéren egy hosszú,
fehér tömeg közeledett a két jövevény felé: a komondor csorda. Együttes
mormolásuk olyan volt, mintha távol mennydörögne. A vezetőjük borjúnyi
nagy dög volt, a nyakán szeges örvvel.

– Jaj! széttépnek bennünket! rebegé Mária.

– Te ne szólj, légy nyugodt, monda a dái áldoát, s azzal leszállt a
lováról, s a hosszu zarándokbotjának a két végéről lecsavarta a
keresztet és a vas czúczát, s aztán annak az egyik végét a szájához
illesztve, mikor már közel ért hozzá a vezérkomondor, valami port fujt
neki a szeme közé, mire a dühödt állat egyszerre elkezdett keservesen
ordítani, megfordult, félreszaladt, folyvást vonítva ádázul; a többi
kutya mind utána: ott hagyták a két embert s míg a vezér komondor sírva,
szűkölve verte magát a földhöz, a többi jó pajtások körül ülték, és
olyan keserves tutulást követtek el, mintha a gazdáik halálát éreznék.

Ez megint olyan csoda volt, a miről Mária a szemeinek sem akarta
elhinni, hogy nem álom.

– Látod, monda neki a dái áldoát, minden állatnak a legfájóbb része a
szeme. Még a vad oroszlánt is megjuhászíthatni vele, ha ezt a port a
szeme közé fujják. Attól egyszerre megrémül a vadállat s oda van minden
ereje. Kutya, farkas beszélni tud egymással. Most ez azt beszéli
társainak, hogy «itt jár a Keremet! elkussodjatok!» – Haladhatunk
tovább.

Valamennyi kutyacsorda a tábor körül mind eltanulta egyszerre azt a
fertelmes éneklést, a mit ez a legelső falka rákezdett: «itt jár a
Keremet!»

Mária rettegve látta, hogy vezetője egyenesen a tábortüzek felé veszi az
irányát.

Nem mert már többet kérdezni.

Mikor a legelső tábortűzhöz közel értek, pater Horus ismét leszállt a
lóról, s a széles zarándok-kalapját szétdarabolva, a lovak patkói alá
bugyolát kötözött belőle, hogy a léptek dobogása ne hallassék.

A hold eltünt már a hegyek mögé; csak a csillagok ragyogtak, meg a
hamvadó parázs a földön. A fegyveres alakok ott hevertek a tűz körül,
gubáikkal betakarva. Horkolt valamennyi. A posajtott lótejtől mély
dermenet szegődik az álomhoz. Akármelyiknek el lehetett volna lopni a
fejét.

A két jövevény végig mehetett az egész táborban észrevétlenűl.

Mária nem birta kitalálni, hogy hová viszi őt most rejtélyes vezetője.

A tábor közepén volt egy szekérvár, s azon belül, utczasorban az
előkelők sátrai, egy kerek téren a nagy vezéri sátor, tarka nemezből,
arany zsinórokkal a földhöz czövekelve, annak a nyilása előtt is,
egymáson keresztül fekve, aludtak az őrök.

A vezéri sátorral szemben volt egy széles kövekből felrakott oltár; azon
felállítva egy kecskelábú alak kezében pánsíppal, a fején
kecskeszarvakkal. (Valami satyr szobor lehetett, a mit a legutóbbi
expeditióból elhoztak istennek, a midőn a latinok elfoglalták a
görögöktől a szent Byzanczot s az ott talált művészi bronz szobrokat
megolvaszták s kiverték krajczárnak. A kunok jobban megbecsülték a maguk
osztalékát: a Dione szobrot megtették a Bábolna istenasszonynak, a Satyr
szobrot pedig Keremet istennek. Ilyennek képzelték ők azt épenséggel.)

Ennek az oltára pedig körül volt tűzködve hegyes karókkal, minden
karónak a végén egy emberfő.

Mária reszketve húzta szeme elé a fátyolát, hogy ne lássa ezt a
rémképet.

Az oltár körül aludtak a garabonczok, mögötte nagy máglyának az üszkei
terjesztettek vérvilágot, a mik közt az elégett áldozatok csontjai
izzottak fehér fénynyel.

Tegnap bizonyosan nagy áldomás volt, minden ember holtra itta magát.

A főtáltos sátora előtt állt a hordónyi áldozatdob, rajta a
buzogányforma nagy puffantó.

Csak a vezéri sátor hátuljában levő paripák érezték meg, hogy idegenek
jöttek; azok kezdtek el nyeríteni.

Mária remegett: ha most fölébrednek?

– Szállj le a lovadról! monda neki a dái áldoát.

Mária engedelmeskedett.

– Lépj fel arra az oltárra amott.

Mária azt hitte, hogy a halál csarnokába lép. Megtette.

Akkor a dái áldoát a csuhája alól egy derekára kötött zöld selyem
zászlót oldott le, a melyen egy arany nap és félhold volt hímezve, s azt
a vándorbotja végére tűzve, Máriának nyujtá.

– Emeld magasra!

Akkor fogta a dobütőt, s olyat ütött vele háromszor a bőrre, hogy
megzendültek bele a visszhangos bérczek.

E riasztóra egyszerre rémséges zsivaj támadt az egész táborban: a
sátorokból rohantak ki a felriadt vezérek, bálpapok; maga a főtáltos
majd keresztül esett a saját dobján s szinte visszahőkölt, a mikor azt
látta, hogy a dobütő már másnak a kezében van. Maga az ifjú vezér
lóháton ugratott ki a sátorából pánczél nélkül, karddal a kezében;
szemei szikráztak, az arcza veres volt: «Ki háborgat engem?» ordítá
fejedelmi haraggal.

Az izmaelita pedig odaplántálta magát az oltár elé, s felemelt kezével a
zászlóra mutatva Mária kezében, e szókat mondá:

«A sheik Aldzsebál.»

Erre a névre, mintha kicserélték volna a vezért: a karja, kardostul
aláhanyatlott az oldalára; az arcza elsápadt: észrevevé, hogy nincsen
pánczélja, összeborzadt.

– Mit kivánsz dái áldoát? hebegé halk hangon.

– Szállj le és jőjj elém.

A fejedelem leszállt a lováról engedelmesen.

Pater Horus pedig úgy beszélt vele, mint egy biró a bűnössel.

– Mit parancsolt neked a Hegyek ura?

– Azt, hogy harczoljak az ő ellenségei ellen.

– S kiket ismersz te az ő ellenségeinek?

– A törököket és mongolokat.

– Hát itt keresed te a törököket vagy a mongolokat?

– Hallgass meg: – szólt a fejedelem könyörgő szóval, s félve
tekintgetett jobbra-balra, háta mögé. A mely fejedelmet a dái áldoát
felelősségre von, az a halotti pénzt a szájában hordja! Legközelebb eső
hivei közt vannak a «fedáik», a Hegyek urának orgyilkosai: a dái
áldoátnak egy szemöldök összeránczolása elég, hogy belőle holt embert
csináljon.

– Beszélhetsz.

– Megtudtam a kémeimtől, hogy a mongolok nem Örményország, hanem Etelköz
felé jönnek.

– Ez igaz.

– Ott akarok velük találkozni. De magam, népemmel nem vagyok elég erős,
hogy megkűzdhessek vele; a magyar király szövetségét keresem. Hozzá
vezet az utam.

– Vigyázz, hogy el ne tévedj. Ha a mongolokkal árulsz egy gyékényen:
annyit ér a fejed koronástul, mint ezek közül egyik, a mik itt póznára
vannak tűzve. A Sheik Aldzsebál keze utólér, akárhová mégy e földön, még
ha a Kaf hegyén tul mégy is.

– Fejem a szavamért! monda a vezér.

– Elfogadom. És most tégy tiszteletet az én urnőm, a «Bajraktár» előtt.

Mária először hallá, hogy ő a bajraktár. Nem név az, hanem tisztség.
Zászlóhordó. A próféta szent zászlójának vivője. Az is asszonytól
származik: Áishától.

A fejedelem odajárult az oltárhoz, s fél térdre támaszkodva nyujtá kezét
Máriának, úgy hogy a hölgynek az ő felemelt térdét kelle használni
zsámoly gyanánt. És aztán meghajtott fedetlen fővel vezeté őt saját
sátorába, átengedve azt neki egészen.

A dái áldoát és a fejedelem erre kiüríték a szövetségkelyhet, saját
vércseppjeikkel vegyítve a bort.

Akkor azt mondá az izmaelita a kun vezérnek, hogy ha vannak a népe
között lázárok, a kik az egyptomi szemgyuladásban szenvednek, hivassa
ide; a bajraktár csodatevő hatalmával meg fogja őket gyógyítani.

Voltak nagy számmal.

Mária ezen a napon egészen boldognak érezte magát: reggeltől napestig
szenvedőket gyógyíthatott. A hatalmas szerrel megkente a lázárok gyuladt
szemeit, s aztán bekötötte, meghagyva, hogy másnapig ki ne bontsák.

És a következő nap reggelén már ugyanazok az emberek áldva, magasztalva
jöttek vissza hozzá, hogy a köntösét megcsókolhassák; a kinzó csuma
elmaradt róluk.

A fejedelem maga is el volt ragadtatva e csodatétel által, mely
különösen az ő kedvencz asszonyai szép szemeinek adta vissza az egykori
bűbájos ragyogást.

– Nem bocsátalak még ma innen el, mondá Máriának.

Pater Horus azt mondá:

– Bocsáss bennünket, mert sietős utunk van.

– Nem addig, míg a bajraktár csodáiért hálaáldozatot nem tartottam.

Mária maga is azt mondá, hogy még kész itt maradni. Ir volt a lelkének,
hogyha a szenvedők kinjait enyhítette, s még egyre tódultak a sátorához
a gyógyulást kereső lázárok.

– Megmondtam, hogy ne legyen saját akaratod, az enyimen kívül; monda
neki az izmaelita. Most már igéretet tettél. Ám lássad.

Az a nap gyógyítási csodatételekkel mult el. Mária szívesen hagyta magát
harmadnapra is megmarasztatni, hogy a szer hatásának sikeréről
bizonyossá legyen.

Az a nap pedig volt az áldozat ünnepe, a mit a kun vezér egyenesen az ő
tiszteletére rendezett.

De nagyon megbánta Mária, hogy ott hagyta magát marasztaltatni. Mert az
az ünnepély abból állt, hogy egy csapat foglyot a Keremet bálvány
oltárán lemészároltak, a vérüket egy közös verembe bocsátva s a fejeiket
póznákra tűzködve.

S Mária az emberáldozatnál ráismert egykori utitársaira, a mezítlábos
szentekre. Azokat ott lepték a kunok a barlangjukban mámortól elázva,
egész csoportostul. Átkaik és kínordításaik elől nem volt hová bújni: a
halottak ismerős torz arcza még azután is ott fintorgott reá,
kopjahegyre tűzve. Azt hitte, megőrül ettől a látványtól.

Hát pedig ez az áldozatünnep!

S mikor ennek vége volt, akkor meg következett a Bábolna istenasszony
áldozati szere. Annak meg a fogoly nőket áldozták meg: a szent
zarándoknőket. De már azt a válogatott kínzást, a mit ezekkel
elkövettek, nem nézhette Mária végig. Eszméletét veszté az iszonyat
miatt.

Mikor felocsúdott, a dái áldoátot látta maga előtt.

– Mondtam, hogy ne legyen akaratod az enyimen kívül, a míg veled járok!
Most volt: meglakoltál érte. – A mit láttál, felejtsd el: álom volt. Az
áldozatok kiszenvedtek bűneikért, úgy érdemlették: most a paradicsomban
vannak.

Mária felfogadta, hogy soha többet még fejbólintással se fog se igent,
se nemet mondani.

Negyed napra aztán elbocsátá őket a kun fejedelem, megajándékozva őket
még egy pár gyorsfutó paripával, s kiséretül egy csapat válogatott
lovast rendelt melléjük, a kik előttük nyargalva, az utat tisztán
tartsák, valameddig a tengerpartot el nem érik, a hol új fejedelem
országa kezdődik.

Mária most kezdte távolról sejteni, hogy minő rémséges hatalomnak kell
annak lenni, a minek a keze még a vándorló nemzet uralkodóit is pórázon
tartja; hogy ki lehet az a «Hegyek ura»?

A Bosporusnál elhagyta a kunok kisérő csapatja Máriát és titokteljes
hatalmú vezetőjét. Azontul ketten utaztak magukban, annyi idegen
országon keresztül, a miknek hajdan viruló városait végig pusztították a
világ minden nemzetének hadai, nem hagyva maguk után mást, mint
fölégetett vetéseket, kopár falakat és mindenféle ragályt. Rákövetkezett
a rettentő földrengés, az aztán még a megmaradt falakat is ledönté, a
folyamokat kitéríté rendes medreikből, a pusztából mocsarat csinált, s a
hegylánczokat meghasogatta; itt egy nagy kőhid maradt, a mely alól
eltünt a folyam, amott ketté vágta az utat egy hirtelen támadt tó: a
hegyi ösvények járhatlanok lettek a rájuk szakadt szikláktól.

Ezen a kietlen, vendéggyülölő világon keresztül vezeté Máriát a dái
áldoát. – Artus király kerek asztalánál nem ült olyan nemes lovag, ki
oly feláldozással, annyi tisztelettel és hősiességgel védte volna
választott hölgyét, mint az izmaelita assasin.

Minden új nép városánál új furfangot kellett elővenni, hogy a magányosan
utazó férfit és nőt békében hagyják tovább menni. A dái áldoát mindenütt
előhirnököket fogadott, a kik előrehaladjanak s hireszteljék a csodatevő
asszony közeledését, a ki vakokat gyógyít meg. Ez a nimbus védte őt
barbar támadások ellen. A meggyógyítottak kisérték tovább. Nicæaban,
Phrygiában, Cappadociában valóságos diadalmenet volt az utazása. A
legfőbb emirek jöttek oda hozzá a kezeit csókolni. Ő egyedül nem tudta,
hogy ezekben az országokban éhinség van.

Hanem egyszer aztán elértek abba a tartományba, a mit «kiégett
Phrygiának» neveztek a keresztesek idejében, még régebben Isauria
Tracheának. Itt megszünik minden élet. Ez a sziklák s kavicsok országa.
A nicæai szultán, kinek két leányát gyógyítá meg a szemgyuladásból
Mária, megtudta az útjának a czélját; ajándékozott neki két tevét, meg
egy kutyát, a minek az a virtusa volt, hogy megérzi a pusztában a
rejtett forrásvizet s rávezeti az utazót. A kiégett Phrygia átkozottabb
hely a Saharánál. Ez csupa réteges szikla kavics, kőtörmelék, a mi a
forró napsugártól izzóvá lesz, s mint a kemencze, úgy sugározza a
hőséget a közötte vándorlóra; a rőt porfirsziklák messziről úgy tünnek
fel, mintha tűzben égnének, még az árnyék is veres és az is süt.

Napokig tartott az út Sauria égető sivatagán keresztül. Az utat igen jól
jelölték a fehérlő csontvázak: Balduin és Tankred elhullott hősei, kiket
megölt a puszta! Ezerével, meg ezerével hevernek ott a rémséges
útmutatók. Egy völgy egészen be van terítve csontvázakkal, a mik mellett
apró gyermekek maradványai hevernek: kicsinyek és nagyok egymás mellett.
Némelyik még átölelve tartja csontkarjaival a másiknak a fejét. Ezek
azok a nők, kik hős férjeiket követték a hadjáratba. A lovaik előbb
kidültek, aztán ők maguk roskadtak össze a fáradságtól kis
gyermekeikkel. Az előre siető hadsereg nem ért rá velük bajlódni: itt
felejtette őket; most is ott alusznak. A férfiak rohantak mind a
vízkereső kutyák után, egynek a talpán sár volt: az rávezette őket a
sziklák mélységeiben rejtett patakra. – Mária is rátalált a kutyája
vezetése mellett erre a patakra. – Háromszázan most is ott feküsznek még
annak a sziklapartján; daliák mind, a kik egyenesen belevetették magukat
a hideg vízbe, s gutaütést kaptak. – Száz éve már annak, hogy a víz
locsolja csontjaikat.

– A pokol nem lehet ennél irtózatosabb hely! monda Mária a dái
áldoátnak.

– Lesz még irtózatosabb is, vigasztalá őt a kisérő. Most következnek az
ördög hegyei. Ha azokon keresztül hatolhatsz velem, akkor aztán
elmondhatod, hogy megjártad az ördög legmagasabb országát. Ez már nem a
mélységben van, hanem a magasságban.

Az a hegyláncz, a mit a keresztesek «az ördög hegyei» czímmel
megtiszteltek, az a kietlen sziklatömeg, a mi a Taurusnak Coxon és
Marash közötti szakadványát képezi.

A keresztes hadak krónikásai adták neki azt a nevet.

Mikor a teve a puszták láthatárán meglátja ezt a sziklatömeget, elkezd
bőgni, kisérteties rémüléssel s lefekszik a földre, mintha a szamumot
látná közelíteni. A lélektelen állat megérzi azt, hogy neki azokba a
szakadékokba bemenni: halál. A tevéket nem lehet használni többé. Az
egyetlen patak mentét követve, rábukkannak egy sátorozó nomád telepre:
ott kicserélik a tevéket szamarakkal. Kapnak egy hófehér vemhét meg egy
fekete szamárcsődört. Egyedül a szamár sem megy fel az ördögök hegyére,
csak ha a párját követheti. Az egyikre a Máriát ülteti fel a dái áldoát,
a másikra az élelmező iszákot, vizes csobolyót és a gyógyszeres tömlőt
rakja fel, ő maga elől megy, a vemhét vezetve, a merre az utat meg
mutatják nekik a pásztorok.

Itt ebben az útban vesztek el ezerével a legvitézebb hősök, a kiknek
bátorságuk volt ellenség dárdaerdején keresztül rontani; és a kik
kétségbeestek – a «semmi» elleni harczban. Az ördög hegytömege a semmi
országa. A hallgatás elviselhetlenebb a mennydörgésnél. Az egyformaság
rémvilága megőrjít. Azok az erős férfiak, a kik itt a sziklákat mászva,
elvesztek, elébb megtébolyodtak, elszórták pánczélaikat, fegyvereiket, s
levetették magukat a sziklaörvényekbe, hogy ne nyomja a fejüket ez a
kősemmiség.

Az ember úgy érzi, mintha azt az egész hegyet emelné a vállán, a melyre
felmászik. Vakító, szemégető veres sziklatömeg az mindenfelé. A
megrekedt forró levegőt egy szellő nem enyhíti: reggeltől napestig süti
a lángoló nap a sziklaoldalakat, a hegyszakadékok úgy fújják ki a
forróságot magukból.

Sehol semmi növény! a zuzmónak, a mohának sincs itten hazája.

Semmi élő állat! Egy dongó légy, egy éneklő szúnyog is kedves volna az
utazónak. Itt minden állat idegen. A lángoló égen hasztalan keres a szem
egy kóválygó saskeselyüt, annak sincs itten hazája.

Egész nap hegynek föl, völgynek alá tekereg a veszélyes út; a
sziklatömkeleg nem enged tájékozást; csak a midőn egy magas
hegygerinczre felkapaszkodtak, akkor tudják meg, hogy előre haladtak-e,
és nem visszafelé. – Az ösvényen, mely a hegyoldalakat körültekergi,
nincs szélesebb nyom, mint a hová egy szamár a lábát leteheti. Az
állatok legokosabbika minden veszélyesen ingó kőnél megpróbálja elébb a
lábával, hogy oda léphet-e? nem gördül-e ki alóla?

Mikor aztán a nap lebukik a sziklák mögé, akkor egyszerre hideg lesz;
éles, metsző hideg, mint a havasokon. S ekkor a semmi elkezd beszélni;
az átfült sziklák eleinte csendes zizergést adnak ki; a mi egyre
hangosabb pendülésekbe megy át, a mint a hőfok alább száll; valami óriás
keze játszik reszkető hárfahúrokon, egyre hangosabb kondulások
váltakoznak, hosszabb időközökre elmaradozva; az ember azt hiszi, a
sziklák össze akarnak omlani! Pedig csak egymással beszélgetnek.

És a hideg éjszakát kinn kell tölteni a szabad ég alatt. A ki egy
kinálkozó barlang vendégszeretetéhez folyamodik, ott bizonyosan megkapja
a sziklai lázt, s akkor aztán ott kell elvesznie: beteg ember innen ki
nem szabadulhat.

Pitymallatkor, a midőn ismét hirtelen felbukkanik a hegyhát mögül a
haragos nap s tűzözönét szétlövi a sziklasivatagon, ismét ujra kezdődnek
azok a titokszerű kondulások, sziklazengések szerteszéjjel, egyre
sebesebb, magasabb oktávákba emelkedő zizergéssé alakulva, hogy ez a
hang összenyomja az embernek a halántékait: azt hiszi, hogy megőrül
bele.

És Mária mindezen rémségek közepett csak azon fohászkodott: «oh én
szegény jó uram; mennyit kell te neked szenvedned!» – A saját
szenvedéseit ezzel csillapítá el.

Három nap utaztak már az ördög hegyein keresztül. A nagy földindulás
összerongálta az a nélkül is veszedelmes utakat. Reggeltől estig alig
birtak elvergődni oly távolba, a mi sík rónán egy órajárás volna.

Ez alatt az élelmi szereik is elfogytak, akárhogy takarékoskodtak is
velük. A hamupogácsát, a mit a nomádoktul kaptak, bablisztből készítve,
meg kellett osztani a szamaraikkal, hogy kibirják az utat. A vízből
nappal nem lehetett inni, olyan forró volt.

A harmadik nap estéjén, a mint épen egy meredek szikla örvénypárkányán
haladának végig, a teherhordó vemhe lába alól kigördült egy ingatag
szikla, s az állat minden podgyászával együtt a mélységbe esett; a
szamárcsődört, a melyen Mária ült, szerencsére megragadá orra
czimpájánál fogva a dái áldoát, hogy utána ne ugorjék a nőstényének.

Mária kétségbeesetten sikolta fel.

– Jézus, Máriám! A csodair tömlője is elveszett!

– Azt nem hagyjuk ott, mondá a dái áldoát. A nélkül az egész utunk
hiábavaló volna! Csak ki ne repedt légyen a tömlő esés közben.

– Hogy lehet ebbe a mélységbe leszállni?

– Ne aggódjál rajta, szólt a dái áldoát s azzal turbánjáról letekerte a
huszonegy rőf patyolatot, a mit a próféta hive azért hord a fején, hogy
mikor meghal, abba takargassák. Ezt összecsavarjuk kötélnek: a végét egy
szikla alá szoritjuk s én leereszkedem rajta.

– Nem úgy! szólt Mária. Te nehéz vagy: alattad elszakadhat ez a
lengeség; engem jobban megbír, s ha te tartod idefenn, biztosabb kézben
van, mintha én fogom.

– S volna bátorságod hozzá, asszonyok asszonya?

– Óh én uram! Édes jó uram! Meddig szenvedsz még egyedül?

Csak ezzel a szóval erősíté meg a szivét.

Olyan volt ez neki, mint a Mahomed-hivőnek a «mash Allah!»

A dái áldoát nem szólt többet: összefacsarta kötélnek a patyolatot,
csomókat kötözött reá, s aztán az egyik végét átkötötte Máriának a
derekán. Akkor azután lebocsátá őt a kötélen a szédületes mélységbe.
Mária fenhangon imádkozá: «Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!» szemeit
behunyva: úgy függött egy ember kezében, mint egy pók a fonalán a
sziklaörvény felett. Mikor harmadszor is odajutott, hogy «szabadíts meg
a gonosztól», a lábai szilárd talajt értek. Ott volt a mély szakadékban,
a lezuhant teherhordó állat hullája mellett.

– Nem szakadt-e szét a tömlő? kiálta utána a férfi a magasból.

– Ez megmaradt; hanem a csobolyó az ivóvizzel darabokra törött.

– Csakhogy a csodaszer megvan!

Mária leszedte a hulláról, a mi rá volt rakva, s a saját vállára vette.

– Nem jó lesz úgy! kiáltá le a férfi. A kettős terhet meg nem birja ez a
kötél. Elébb a málhákat csomózd rá.

Mária leoldá a derekáról a kötelet, a málhákat köté vele keresztül,
gondosan beburkolta a gyógyires tömlőt a pokróczba, hogy a sziklaélek
meg ne sértsék, s aztán felhagyta húzni a kötelet.

A mint ez megtörtént, a dái áldoát a málhát a kezébe vette; s egyszerre
csak azt hallja Mária, hogy elkezd futni visszafelé a szamárral együtt,
sebesen, azon az úton, a melyen idáig jöttek. A futó alakokat nem
láthatá, csak a léptek robaját hallá odafenn a sziklák között, a mik
mind távolabb haladtak, utoljára egészen elvesztek.

Mély csendesség volt körülötte. Köröskörül sziklák, meg sziklák, egy
óriási sirbolt!

– Úr Isten! Mi lesz itt velem? Magamra hagyott volna amaz ember itten?
Itt kell-e elvesznem? Az ördög pitvarában?

Reszketett egész teste ettől a gondolattól. Pedig a reszketést el kell
űzni ezen a helyen: az hasonlatos a lázhoz! Nem szabad itt félni! A ki
itt megijed a haláltól, az meghal.

Elaltatá a lelkét a még nagyobb fájdalommal: «hát az én szegény uram nem
sokkal rosszabb helyen van-e, mint én? Nem nagyobbak-e az ő
szorongattatásai, mint az enyéim?

És ezzel elcsendesíté a lelkét, visszavezette Istenhez. Imádkozni
kezdett, s mire végig pergette az újjai alatt az olvasó szemeit, úgy
rémlett, mintha a sziklák tömegében új dobogást hallana. Mind jobban
kivehető lett a hang. Léptek dobaja az. Egyre közelebb jő. Mostan megáll
épen az ő feje fölött.

Bizony ha a felhők közül letekintett volna hozzá egy dicsőült szent, nem
okozott volna a szivének olyan megenyhülést, mint mikor a dái áldoát
sötétbarna arczát látta aláhajolni onnan a sziklapárkányról.

– Megijedtél ugy-e, hogy itt hagytalak áruló módra! kiálta alá a férfi.
– A himszamár visszafordúlt, s elfutott; azt kellett utólérnem; mert a
nyergére van akasztva a legdrágább gyógyszer, a vakság balzsama, a
hólyagos kulacsban.

– Elfogtad-e? kérdezé Mária rémülten. Eszébe jutott, hogy azért a
csodaszerért hányszor koczkáztatta ő testét, lelkét, a míg Isten nevével
felfegyverkezve az ördög csészéjéből kanállal kiszedegette. Ha az most
elveszett volna!

– Utólértem a dögöt, de ugyan megfuttatott! Most itt a kötél, kösd a
derekadra ismét.

Mária körülövezte a kötelet s most már égre emelt arczczal, nyitott
szemmel nézte, hogy száll az ember elevenen fel az égbe.

Feljutott a sziklapárkányra baj nélkül.

Ott térdre borult, Istennek hálát adni.

A dái áldoát végig várta, mig imádkozik.

– Ament mondtál már? Mert akkor én kezdem rá, de az átkozódást. Ez az
Isten lova nem akar tovább menni, mintha lelket látna. Pőre te!

A szamár csődör kivetette mind a négy lábát a sziklának s nem engedte
magát tovább húzni attól a helytől, a honnan a vemhéje alázuhant.

Mert a szamár igen okos állat, mind addig a míg meg nem tudja, hogy ő
szamár. De a mint egyszer ehez az önismerethez eljutott, akkor aztán
nincs nálánál makacsabb, fékezhetetlenebb fenevad a világon.

– Ne átkozd, ne ütlegeld! kérlelé Mária a kisérőjét. Menjünk tovább
gyalog. Nem messze lehet már az utnak a vége. Csak kijutunk ebből a
sziklaországból valaha.

De nem lehetett egyebet tenni. Mert a megbokrosodott szamárra nem
bizhatja az ember az életét. Pater Horus csak azon káromkodott, latinul,
hogy most már a szamárnak a tisztjét is neki kell viselni, mert abba
semmiképen bele nem egyezett, hogy a batyut megoszsza Máriával. Elég
szélesek az ő vállai, hogy azt mind elbirják.

Gyalog folytatták az utat, a mi egyre vadabb, szakadékosabb lett:
látszottak rajta a legújabb földrengés rombolásai. A félredült
kőkolonczok, a tántorgó csompók mindenütt úgy fenyegették őket, mintha
rájuk akarnának szakadni.

És sehol egy élő lény a földön, sehol egy madár, egy felhő az égen. Ez
itt a pokol magas birodalma!

– De mennyivel szörnyűbb hely az a szűk odu, a hol az én szegény uram
szenved! biztatá a lelkét Mária ez őrülésre vivő kietlen utban; van ott
élő állat is elég: kigyók és skorpiók! Milyen szép tiszta itten!

Az igaz, hogy az ördög felesége szépen kiseperve tartja az urának a
pitvarát.

Ezen az egész napon már nem volt nekik se inni, se enni valójuk. Az
eltikkadás erőt vett Márián.

Kisérője többször megállt, kérdezni: «nem pihensz-e meg?»

– Nem, nem! menjünk, a míg világos van! Ki kell már innen jutnunk.

Délutánra egy hosszú sziklavágányba jutottak, melynek a menetelesebb
oldalán volt egy haránt végig vonuló ösvény, a minek a falán már
meglátszott, hogy ott valaha emberek jártak, arról a kopásról, a mit a
hozzá dörgölődzött öszvérek csiszoltak rajta. Az út folyvást lefelé
haladt már.

De a mi még nagyobb vigasztalás volt, a nyugati láthatáron feltünt egy –
felhő.

A Taurus sziklatengerében utazóknak az a láthatáron felemelkedő felhő, a
mi az oceán vándorának a szárazföld előfoka. Ott kezdődik már ismét a
világ: a hol az emberek, élő állatok laknak. Legyen az ellenség, legyen
az dúvad, de mégis e világbeli lény: vigasztaló látás e rettenetes
semmiség országainak rémei után.

– Ott már lakott föld van: szólt a dái áldoát, a felhőre mutatva.

– Bárcsak idejönne! sóhajtá Mária.

Az pedig jött: nem kellett híni. Kergette valaki! Zivatar-felhő volt az,
a mit egy óra alatt az Araráttól a Taurusig és a Libanonig korbácsol a
szélvész.

Előbb elborít eget, földet szürke porfelleggel, a mit három pusztáról
kavart össze: nem látni az utat többé, menekülni kell valami
sziklacsompó mögé, hogy a szél le ne dobja a mélységbe az embert. Most
már nem hallgatnak a sziklák. Ordít, fütyöl, süvölt minden orom, minden
hasadék: odafenn pedig egy folytonos kitartó mormogás hangzik. A felhők
beszélnek egymással.

– Ne meneküljünk oda le a barlangba? szól Mária, elrémülve az
apocalypticus zivatartól.

– Nem jó lenne, mondá Horus. Csak itt kell nekünk maradnunk a magasabb
helyen, ha kellemetlenebb is, de biztosabb.

Egyre sötétebb lesz a világ, csak a czikázó villámok szaggatják azt meg,
de még mindig csak por és kavics esik: az is oly forró, hogy a bőrt
égeti.

Egyszer aztán, mintha végig repedt volna az ég, egy villám tűzoszlop
czikázik le és vissza, s arra megnyilnak az egek csatornái s elkezdik
ontani a jeget. Elébb csak diónyi nagyságuakat, majd gerezdes buzogány
fejeket: utoljára egész conglomerált tömegeket, a miknek paskolásától
zengnek a porphyr sziklák, a nagy bazalthárfa ott fenn a hegygerinczen!

– Jaj! El kell itt vesznünk! sikolt a nő kétségbeesetten.

– Ne félj, maradj veszteg!

– Fussunk le oda a barlangba.

– Mondom, hogy nem jó ott! Itt maradj!

Horus kibontotta a pokróczot s annak az egyik szélét egy nehéz sziklával
lenyomtatva, a másik szélét megfogta két hatalmas kezével és a hátát
neki feszítve a szél tépte pokrócznak, úgy védte Máriát a saját
testével.

Hah! Ez volt a küzdelem egy ember és egy Isten között. A sűrű jégdarabok
ütötték, vágták minden tagját a daczoló embernek, de az ki nem ereszté a
kezéből a széttárt pokróczot: nem hagyta a védenczét megütni a mennyei
parittyázónak.

És néhány pillanat mulva megtudta Mária, hogy miért volt jobb idefenn
maradni a hegyoldal párkányzatán, mint a barlangba leszállni? Az a
roppant tömeg jég a mint a forró sziklákra leomlott, mintha kemencze
párkányára esett volna, egyszerre elolvadt, a sziklák hasadékai, a
völgyvágányok elkezdték okádni mocskos patakjaikat minden oldalról, a
bércztetőkről zuhatagok omlottak alá, s félóra mulva az a mély
sziklavölgy ott a lábaik alatt egy medréből kirohanó tengerré változott
át, mely száguldása közben elefánt nagyságú köveket hajigál a magasba, s
a menedéknek látszó barlangot percz alatt betölti. A fej elszédül, a
szem elkáprázik, mikor ez őrült gyorsasággal vágtató hullámba letekint.

– Mi lesz az uramból, ha én itt elveszek! nyög a szegény asszony,
halálos félelmében.

– Ne félj! Eljutsz hozzá! Dörmögi a férfi, a ki egy szisszenéssel sem
árulja el, ha a fejét találja egy jégdarab.

Aztán elvonul a zivatar.

– Élsz még? kérdi Mária Horustól, ki a nagy küzdelemben odaroskadt már a
lábaihoz, de még térdein emelkedve is őt védte a testével. És az ember
győzött a harczban. Kékre, veresre volt verve az egész teste: kiállta.

Mária bámulva huzta meg magát a lábainál.

– Óh atyám! Mivel fogom ezt neked meghálálhatni?

– Azzal, a mi az utad czélja: szabadítsd ki az uradat.

Mária nem birta azt felfogni, hogy mi öröme legyen abban a dái
áldoátnak, ha ő az urát kiszabadítja? a kit ez nem is ismer.

A zivatar olyan sebesen, a hogy jött, tovarohant, minden felhőt elvitt
magával. Azt, hogy itt járt, csak a tomboló folyam ott a völgyben, s a
jégtől fehérlő sziklahasadékok mutatták.

– Áldjuk az Istent, hogy e veszedelemből kiszabadított! rebegé Mária.

– Egyébért is áldhatjuk: mondá Horus.

– Igen! A szomjunkat elolthatjuk most.

Ott volt a jég körülöttük halomban.

– Még az éhségünket is.

– Az éhségünket? kérdezé bámulva Mária.

– A vihar az Ararát felől jött. Ez azzal a porral együtt, a mit
kavarogva szórt szét, az Ararát sziklán termő «mannát» is elhinti. Ez az
a mennyei eledel, a mivel Mózes a pusztában vándorló népét táplálta.
Ilyenkor, a vihar elvonulása után, a nép neki áll seprővel, kosárral
összegyűjteni az ég küldte kenyeret, a mivel terítve marad a föld. A nép
úgy híja, hogy földi kenyér. Mingyárt meglátod azt, a mint a jég elolvad
itt a sziklazugban.

Nem soká kellett várni, az izzó sziklákon rohamosan olvadt el a
jégtömeg, s akkor a zugokban látható lett a vihar által odasepert
«mennyei manna.» Hasonlít a buzaszemhez: épen olyan lisztes, mint az,
nedves korában nyersen is marokkal ehető: az íze, mint a gesztenyéé.
Ezzel táplálta Mózes a népét a pusztában.

A nomádok legendái szerint egy gonosz tündér, a ki a zivatart hozza,
kőzáporral veri el a vetéseket, de ugyanekkor annak a felesége, a jó
tündér, kenyérrel hinti be nyomában a letarolt földet, hogy a nép éhen
ne veszszen. A tudósok azonban már kitanulták, hogy az a manna nem
mennyei termény, hanem egy zuzmó faj, a «lecanora esculenta», a mi nagy
területekben fedi a kopár sziklasivatagokat, az Altaiban, Anedaliban, a
Damascusi nagy pusztán, a honnan azt az erőszakos vihar feltépi,
elsöpri, a fellegek közé ragadja, s távol emberlakta pusztákon ismét
elszórja; az arabok kenyeret sütnek belőle.

Mária égi csodának fogadta azt, s mikor éhségét elcsillapítá vele, azzal
együtt kétségei is eltüntek. Hite még erősebb lett, hogy az az Isten, a
ki őt idáig elhozta, egész czélja végéig is oltalmazni fogja.

Azon a napon tovább haladniok nem lehetett; minden völgy tele volt
zuhatagokkal: egy kiálló sziklapadmaly alatt töltötték el az éjszakát.

Másnap reggel megint nem mozdulhattak tovább a helyükből. A tegnapi
zivatartól ide ontott víztömegből olyan köd támadt, mely az egész
völgyet betölté előttük, úgy, hogy nem tájékozhatták magukat.

Vesztegelni kellett, míg a ködöt felszíja a nap.

De azalatt ismét gondoskodott róluk az Úr. A zsidók mannája után
következtek Mózes fürjei. Egész serege a szárnyasoknak hullott oda a
lábaik elé, kifáradtan, ugyanazon puszták lakói, a hol a kenyérzuzmó
terem. Talán utána kerekedtek a tápszernek, a mit a vihar elsöpört
előlük? Kézzel lehetett őket összefogni. S ez erőtadó táplálék a
bujdosónak. Horus megtanítá Máriát, hogy hogyan kell tűz nélkül
megporhanyítani a nyers húst? odatette azt két lapos kő közé, s aztán
egy nagyobb kővel addig ütötte a felső lapot, míg az átmelegült: így
több napig eláll az, és ehetővé lesz.

A rohanó vizek már lezúgtak, hanem a köd folyvást tartott. Mária
türelmetlen kezdett lenni. Azt kivánta, hogy az ösvényen haladjanak
előre. Horus teljesíté kivánságát s összegyűjtve a mannából és fürjből,
a mennyit csak elbirt, megindult előre az ösvényt keresni. Az nem sokára
lefelé kezdett csapinósan kanyarodni s a mint alább szálltak, a köd
felszakadt előttük, s fennmaradt a fejük felett felhőnek. Borult ég volt
fölöttük. Ritka tünemény ezen a vidéken, egy évtizedben egyszer. Az
utazást ez nagyon megkönnyíti: a kinzó hőség elmarad, árnyékban kétszer
annyi utat tehet az ember. A míg alant a völgyben jártak, még pihenni
sem maradtak meg sehol. Hanem aztán a mint az út ismét lefelé kigyózott
a tulsó hegyoldalba, újra szemközt jött rájuk a tetőkön barangoló felhő,
s körül burkolta őket sűrű homálylyal. Csak tapogatózva haladhattak
tovább. Utoljára oly sűrűvé lett körülöttük a köd, hogy nem mehettek
előre: meg kellett állniok.

A távolból valami különös méla hang kezdett zengeni, hasonló az orgona
bugásához, a mélység változatai: alant és még alább zúgók.

– Mi ez? kérdé Mária.

– Én már ismerem! mondá Horus. Az erős északi szél közelít, a mi a
viharra szokott következni rendesen. Keressünk valahol biztos menedéket.

Két egymásra dült sziklacsompó kinálkozott vele: palota az ilyenkor!
Abban elhelyezkedék a két vándor, pokróczczal elzárva a menedék
nyílását.

A dái áldoát jól jövendölt; a mint a nap leszállt: beköszöntött az
északi szél, ez a minden szelek czárja! Jaj lett volna nekik, ha ott
kapja őket a sziklagerinczen bandukolva! Ez nem ismer irgalmat, ez előtt
nincsen erős ember. Ez mikor megkapja a kirgiz sivatagon a vad ménest,
elkergeti hetedhétországra. Hej hogy megtanulnak a sziklák beszélni,
mikor rájuk paskol, az egyik búg, a másik fütyül, az odúk huhognak: a
magas kőszálak vontatott hangokon énekelnek: azok a kőalakok, a kik
kiadják magukat örök halottaknak, nagyokat sivítanak, elárulva, hogy ők
is élnek, közbehangzik a morajló dörgés, a sziklakoloncz moraja, mit a
szél lefújt a hegyoromról. Jó volt a vándoroknak elzárni a
pokrócztakaróval menedékük nyílását: a szél körülkerülgeti a sziklákat;
a kereplés, a mit hallanak, a kavicscsoport hangja, a mit a kegyetlen
rém a sziklákra szór, égből jövő nagy hahotát kiáltva le hozzá.

Ez volt a legrettenetesebb éjszakája Máriának.

Csak reggel felé tudott elszunnyadni, a kemény kősziklára nyugtatva
fejét.

Reggel aztán, mikor a dái áldoát félrehúzta a pokróczot az odú elől,
Mária fölébredt a betörő világosságtól.

– Nézz oda alá! monda néki Horus.

Erre a nő csak térdre rogyott, két kezét keblén összetéve, s arczát az
égnek emelve, Istenhez beszélt.

Az a látvány volt a pokol után a paradicsom.

Az éjjeli szél elverte a hegyekről a ködöt, s arról a tetőről, a hol az
utazók álltak, a damascusi rónát lehetett végig látni, száz városával,
édeni ligeteivel!

Még most is a «kelet szemefénye» Damascus. Csupa kertek közepében,
miknek gyümölcsfái kincseket hordanak magukon.

Egész világkereskedés folyik a baraczkjaival, mikhez hasonlót más ország
nem terem. De mi volt ez még akkor! Egy világváros, a mihez Európának
egy metropolisát sem lehet hasonlítani. A hol most a baraczkligetek
gesztje piroslik, akkor pálmaerdők koronás zöldje sötétlett, százféle
gyümölcseivel, fürtökben, kobakokban, óriás diókban, s a hirhedett
damascusi rózsa berkeinek illata félnapi járóra átittasítá a léget, s
mentül közelebb jött az utazó, annál részegebb lett tőle.

Pálmák és olajfák közepett terült el az óriási város, mely vetekedett
Konstantinápolylyal, lakosa több volt mint ma Budapestnek, fényűzése
nagyobb, mint Párisnak, szent helye több, mint Rómának. Itt van az a
torony, melyre az izlamhivők hite szerint a Jézus Krisztus (szerintük is
próféta) az itélet napján le fog szállni az égből, itt a martyrok és
próféták sírjai, remekül épült mauzoleumok alatt: a szultáni paloták, a
mecsetek ólom és réztetői messzire ragyognak a dús aranyozástól a
paloták tömkelege közül, s a pálmák sűrűjéből toronymagasra lövellnek
fel a szökőkutak sugarai. Kéjillat terjeng az egész városon át, a mit a
czédrusfából épült házak, a szumach és szandarach mézgával fényesített
verandák párolognak ki, a futórózsák egész a háztetőkre kúsznak fel,
ezeknek a hulló levele az egyedüli szemét az utczákon, miket az
oszlopsorokon végig vonuló vízvezetékekből folyton öntöznek, hogy por be
ne lepje a fényes házfalakat, a virágos háztetőket. Gazdagság, pompa,
jóllét nevet mindenünnen dicsekedő tüntetéssel: Damascus a boldog
emberek hazája. Itt nincs koldus.

Akkor volt ez, a mikor még a sánta daemon, Timur Lenk el nem pusztítá a
török birodalom harmadik szent városát, őrjöngő fanatizmusból; kiirtatva
a pálmaerdőket köröskörül mindenünnen. A XIII. században még a
hatalmasabb szultánok székhelye volt Damascus.

A mint az «ördög hegyeit», ezt a kősziklapoklot elhagyták a vándorok,
leszállva a ligetes völgybe, az első falu, a mit értek, már otthonul
fogadta őket. Izmaeliták laktak ott. Ezek a mohamedán vallás eretnekei,
a kiknek nem kell se dervis, se uléma, sem Sheik ul Izlám, a kik pap
nélkül dicsérik Allaht és a prófétát, nem csak a szakadár hitük miatt
keresik a Taurus hegy rejtett völgyeit menedékül, hanem azért is, mert
itt nem vigyázhatnak rájuk az ellenségeik. A török, arab, beduin, a
szaraczén, a fellah, a kurd, az örmény, az mind halálos ellenségük. Ők
az assasinok hívei. Láthatatlan főnökük a «Hegyek ura.»

A dái áldoátnak itt nagyobb hatalma volt, mint a szultánnak.
Parancsolatjának szolgál minden ember.

Máriának több hetet kelle töltenie az izmaeliták völgyeiben. Elő kellett
őt készíteni a bevonulásra. Illatos fürdőkkel, balzsamos kenőcsökkel
hozzáértő vajákos asszonyok visszaadták testének, arczának ifjú
üdeségét, a puszták, a sziklasivatagok, az égető napszúrás szépségrontó
befolyása nem volt látható többé, testének minden bája visszatért. S az
idő nem telt hiába. A gyógyítási csodatételekre nem volt itt alkalom, a
hegyvidéken a szembetegség nem otthonos: hanem a helyett tanulni kellett
az arab nyelvet. Már útközben is folyvást tanította őt erre Horus; az
arab nyelv a keleten olyan, mint nyugaton a latin. A miveltség, a
tudomány, a költészet nyelve. A ki ezt érti, beszélhet tudósokkal és
fejedelmekkel Ázsia minden országában. Mária tanulékony volt: még csak
az volt hátra, hogy a helyes kiejtést is elsajátítsa, a hogy Syriában
beszélnek az előkelő urak, s megtanúljon virágos kifejezéseket szőni
mondatai közé, mikben az arab nyelv úgy tündököl, hogy tolmács nélkül
beszélhessen maga minden hatalmas úrral. «Mert e naptól kezdve én senki
és semmi nem vagyok, te vagy minden. Te mondod, hová menjünk; te mondod,
mit cselekedjünk.» Magyarázá Horus. «Én csak a te szolgád vagyok, a ki
dromedárod kantárját fogja: tudatlan paraszt szolga, a ki nem tud más
nyelven, csak székelyül. A mit nem magyarul mondanak, azt nem hallom. A
syriai népnek nem szabad azt megtudni felőlem, hogy én több vagyok, mint
Lebée László egykori hű fegyverhordozója, a jó öreg Bálint.

A dái áldoát olyan öltözetet készíttetett magának, a milyen a megholt
csatlósé volt, még a szakállát is levágta, hogy hozzá hajazzon. Máriának
pedig pompás öltözeteket hozatott India, Kashmir drága szöveteiből:
chinai selyemruhákat, damascusi virágos damasztot, és igazgyöngyöket. A
dái áldoát felfordított üres tenyeréből csak úgy hullott a kincs! olyan
varázshatalom volt a Hegyek urának neve Izmael fiai előtt.

Mielőtt a völgy rejtekéből útnak indultak volna, a dái áldoát előre
küldé a híveit, mindenféle nemzet fiainak átöltözve, hogy hireszteljék
el a csodatevő asszony közeledtét, a ki kezeinek érintésével csodákat
tesz, szemkórosokat meggyógyít.

Aztán egy csodalátó ezeret csinál.

Mire egyik városból a másikba vonulva, Damascus falai alá megérkezett
Mária, már egész dicsőítő sereg járt előtte, utána. Az «égbőljött
asszonynak» nevezték. A ki jót tesz szegényekkel és urakkal, s a mit a
gazdagoktól jutalmul kap, azt rögtön kiosztja a szegények között.

Damascus főkapujánál, mely azt a félóra járásnyi hosszú széles utczát
nyitja meg, melyet az apostolok könyve az «egyenes útnak» nevez,
tízezrei várták a népnek a kiséretével bevonuló csodatevő asszonyt, ki
fehér dromedárján bibor baldachin alatt ülve, pompás keleti öltözetben,
aranyos fátyollal letakarva vonúlt végig a virágokkal hintett utczán, a
szőnyegekkel fellobogózott paloták sorai előtt, a csodatételnek előre
hirdetett színhelyéig, a nagy «hán» piaczig, a hol a nagy szökőkút van,
mely olyan magasra lövelli fel a vízsugárt, mint a legnagyobb élőfa,
úgy, hogy az olyannak tetszik, mint egy átlátszó pálma, melynek koronája
omló vízsugarakra foszlik.

Itt várta már ezernyi szembeteg a csodaasszonyt, ki dromedárja nyergéből
le sem szállva, egy rézmedenczét töltetett meg a szökőkút
kristályvizéből s azt maga elé vitette.

A nép, mely már ekkor a paloták tetejét sűrűn elállta, áhitatos
bámulattal nézte, hogyan varázsolja el csodatevő szerré a tiszta vizet
az égküldötte asszony, pusztán azáltal, hogy a kezét háromszor
belemártja. A keze égszinkék, mikor belemártja a vízbe, s mikor kiveszi
onnan, hófehér. És aztán ezt az így megbűvölt vizet apró üvegcsékben
szétosztja a szembetegek között: attól azok mind bizton meggyógyulnak.

Otthon Európában ezért megégették volna, mint varázslónőt, a törökök
türelmesebbek: náluk szabad csodákat művelni. Nekik nincsenek
baccalaureatus orvosaik, a kik a növények és érczek rokonszenveit
felfedezték, s a szemgyulladást ojtatlan mész vizével gyógyítják,
olajjal, kámforral és szalmiákkal keverve.[8]

Mai nap már minden falusi orvos ismeri jól azt az igen egyszerű
orvosiszert, a mivel Mária csodákat művelt Damascusban, s könnyen
kitalálja, hogy lett az azurszín kéznek belemártásától a tiszta vízből
csodaír: akkor még ez mirákulum számba ment.

Egész búcsújárás támadt Damascusban, ahoz a házhoz, a hol Mária a
sátorát fölüté. Gazdag kereskedők, hatalmas emirek küldték érte aranyos
palankinjaikat, hogy ellátogasson palotáikba kedves családtagok kínzó
baját meggyógyítani, s erszény pénzt erőltettek fel rá háladatosságból.
A szolgának azonban már ki volt adva az utasítás, hogy a gazdagok
palotájától a szegények kórházába vezesse a fényes kiséretet, a
függönyös hordszékkel, a hol Mária a gyógyszert és a pénzt szétosztá.

Mentül több napot időzött Mária Damascusban, annál jobban kezdte
becsülni azt a népet, a kit otthon mindenki pogánynak, hitetlennek
szidalmaz, a kinek elpusztítására vasba öltözik az egész világ. Itthon a
saját birodalmában ez oly békében él minden más vallás hívével, hogy még
össze sem perlekednek. Ez nem szidalmazza Jézust, azt mondja, az is
próféta, s enged a tiszteletére templomokat építeni, külön az örménynek,
a görögnek, a latinnak. Sőt a saját pompás mecsetjének három minaretjei
közül az egyiket, a «menyasszonyok tornyát» a Jézus lábnyomának
ajánlotta fel, midőn az égből le fog szállni ismét a földre.

Mária mindenütt kegyelettől emelt, pompával halmozott emlékeit találta
maga előtt a prófétáknak, a szenteknek, a szent asszonyoknak, a kik
népeiket boldogították, s az uralkodóknál is nagyobb hirű költőknek. És
látta az óriási gazdagságot, mely a világ minden részeiből ideömlik,
mint a tengerbe, és a szorgalom, ész, találmány műveit, a mik innen
szétterjednek az egész világra: a nagyszerű gyárakat, a mikben a
damasztot szövik, a rengeteg kohókat és hámorokat, a mikben az
utánozhatatlan damaszk aczél kardokat készítik; a rózsaolaj, az illatos
vizek és drága balzsamok főző űstjeinek mámorillat-árasztó egész
városnegyedét; gyümölcstermesztő kerteket, miknek aszalóiban
hasonlíthatlan zamatú liktáriumokat, persikátákat sűrítik, és a midőn a
gazdagok élvezeteiről gondoskodnak, a szegényeket is meglátják. Nincs
koldus, nincs kéregető az egész városban. Roppant házak vannak építve az
utazók, a szegények számára; kész szállás mindenkinek, a ki hajlékot
kér; éjszakára fekhely és szerény táplálék, s minden utczának van
kórháza: még a beteg állatokat is ápolják.

S a hol ennyi idegen nép összesereglik, még sincs dulakodás; rendet
tartanak itt: a tolvajt röptiben elfogják, s minden piaczon ott van a
vándorló biró, a ki igazságot tesz a nép közt s nem kér díjat érte.

Nem kell az idegennek attól félni, hogy megbántják, nyitott ajtó, ablak
mellett elalhatik nyugodtan, még lárma sincs éjjel az utczán. Ki
lármázna éjjel? itt nincs részeg ember. A damascusiak termesztik a
legfölségesebb szőlőt, de bort nem csinálnak belőle, aszaltan vagy
mustképen fogyasztják, százféle gyümölcs nedvéből készítenek italt, a mi
csak felfrissít de meg nem mámorosít.

S ez a szüntelen felpárolgó édes illat, a mit nem fertőztet meg a
rondaságok bűze, ébren is álmodozóvá teszi az embert, kivált az idegent,
a ki meg nem szokta: úgy érzi, mintha egy idegen világban járna.

Mária megijedt magától, ő megszerette a hitetlenek fővárosát! Olyas
valamit érzett, a mi a szívet elaltatja. Pedig hiszen nem azért jött ő
ide.

Hanem hogy a rab urát felkeresse.

Azt tudta a megholt szolgájától, hogy a férje Malek Kamel fogságába
esett.

Minden ember, a kivel a városban összejött, akármi nemzetbeli volt is,
csak elragadtatással beszélt a kalifáról; a nép ezt a melléknevet adta
neki: «az igazságos»! Imádták, leborultak előtte, mindenki szerette.

Mária úgy óhajtott volna már a színe elé kerülni. De nem lehetett. Malek
Kamel több nap óta elzárkózott a szerályába, a mi palotacsoportozatával
maga egy város volt. Olyankor szokta ezt tenni, a midőn neki, a
legmagasabb földi birónak kell itéletet hozni. Ily nehéz napokon elzárja
magát az egész élő világtól, s nem tanácskozik mással, csak Istennel.

A szerály minden kapuja be van zárva ilyenkor. A nép áhítattal lesi,
mikor nyilnak meg az aranyozott rézkapuk ismét, kik lesznek azok, a kik
belőle kijönnek, a kikre a kalifa itéletet mondott; életnek, vagy
halálnak fiai lesznek-e?

Az itélet kimondását megelőző napon lovas kikiáltók járják be a várost,
trombitaszó mellett hirdetve, hogy a fekete kút piaczára nyiló kapu
holnap reggel, az első szúra éneklése után ki fog nyittatni, jőjjenek
fel minden népek meghallgatni a kalifa igazságos itéletét.

Senki sem tudta, hogy kire szól majd az itélet; de az köztudomásu volt,
hogy a «fekete kút» piacza csak büntetések végrehajtásának szokott
színhelye lenni. Fekete márvány medencze veszi körül e szökőkutat, innen
az elnevezése; a medencze közepén áll egy roppant fekete márvány
koloncz, annak a közepéből lövell fel a vizsugár. Az itélethirdetés
napján a vizömlés megszakad, s csak akkor lesz látható, hogy a
kolonczról vaskarikák függnek alá.

– Oda neked is el kell menned! mondá a dái áldoát Máriának. Ott
bizonynyal észre fog venni a kalifa, s akkor ő hivat fel maga elé. Vigy
magaddal a gyógyszereidből.

Másnap korán reggel odaviteté magát Mária a palankinjában; a nép, a mint
megismerte, utat nyitott előtte, s hálálkodva fogadta; a piaczon a
legkiválóbb helyet engedték át számára, az Ali mecset külső arkádja
alatt, a honnan a szerály kapujára és az arany rácsozatos erkélyre épen
olyan jól láthatott, mint a fekete kútra, szegény bünösök szomorú
szinpadjára.

Az egész tért sűrű néptömeg tartá elfoglalva; a házak lapos födelei is
rakva voltak bámuló férfiakkal, nők csak a sűrű ablakrácsozatok és a
palankinok kárpitjai mögül kandikáltak elő.

A mint a muezzin a szúrát elénekelte, egyszerre föltárultak a szerály
érczkapujának szárnyai s a fölöttük levő erkély táblái, s míg alant a
rézhidon széles alabárdokat viselő fekete azopardok tódultak elő, az
erkély ballustrádján megjelent a kalifa, udvari kiséretével, emirjeivel
és ulémáival, s helyet foglalt egy számára emelt mennyezetes zsellyén.

Szép, daliás, fejedelmi alak volt Malek Kamel; hosszú fényes fekete
szakállal, napbarnított arczczal, nyugodt tekintettel. Az idegent
meglepte az arcz, a damascusi már ismerte annak bűbáját.

De egyszerre hűtlen lett minden szem a szultán arczához, a mint a
rézhidon át előléptek az elitélt bűnösök. Két templárius vitéz volt, a
rend teljes ornátusában; hanem sisak nélkül, fedetlen fővel. Ez meglepő
látvány volt. Senki sem várta. A templomos rend hadviselő vitéz
ellenfél. Azt leöletheti a kalifa, ha foglyul ejté (a hogy előde
Szalahaddin meg is tette a tiberiasi ütközet után), de hogy birája
legyen a templárius nemes lovagnak a szaraczén szultán, a ki itéletet
mond fölötte, ahoz rendkivüli összetalálkozások kellenek a csillagok
aspectusaiban.

Az egyik templáriusnak a mellére, épen a nagy veres kereszt közepébe egy
kitárt pergamen volt feltűzve, a min latin irás volt látható.

Oda vitték mind a kettőt a fekete kúthoz s karjaiknál fogva
odakapcsolták a vas karikákhoz.

A templomosok haja egész a szömöldökükig ért, ott kereken el volt vágva,
a mi tekintetük mogorvaságát még inkább fokozta.

A nép mély csönddel fogadta e látványt; a tömegben keresztyének is feles
számmal voltak, kik hitsorsosaik petengérre állításában hitüket látták
meggyalázva.

Mária elszorult szívvel várta az itélet kihirdetését. Saját sorsának
előjele volt az. Ha a kalifa a fogoly templomosok iránt kegyetlen tud
lenni, akkor ő sem kereshet nála irgalmas szivet; ha az «igazságos»
melléknevű Malek Kamel arczulüti magát az igazságot, hogyan reméljen
tőle az, a ki az igazságnál többet: kegyelmet keres nála?

A trombiták harsogtak, a serif felhágott a fekete kőre s kibontva a
pergamentekercset, messzehangzó szóval kezdé olvasni az itéletet.

«Az egy igaz Isten, Allah, és az ő prófétája nevében! Én Malek Kamel
kalifa, fia Malek Adelnak, Damascus szultánja, hirdetem minden
igazhivőnek, valamint a Messiás követőinek és a Mózes hiveinek egyaránt:

Miszerint ezelőtt tíz nappal két keresztviselő vitézek, kiknek neveit
elhallgatom, hogy hozzá tartozandóikat szégyen ne érje, követi zászló
oltalma alatt, mint a templomos rend perjelének küldöttei hozzám
érkezének s vezérüktől nekem egy levelet hozának. – Ezen levélben a
templomos lovagok felajánlják nekem, hogy a császárt, a keresztyének
fővezérét, nekem kezemre szolgáltatják, elárulva azt a helyet, a hol
fürödni szokott, hogy őt ottan elrejtett harczosaimmal elfogassam, vagy
megölessem; – a mely ajánlatra én Malek Kamel szultán ezt itélem és
válaszolom:

Ti, két templomos lovagok, árulók vagytok a ti uratok ellen, a ki nekem
ellenségem, de ti nektek vezéretek. Azért én titeket, a perjeltek
levelével a szügyeteken, kalitkába zárva visszaküldelek a ti uratokhoz,
a keresztyének fejedelméhez, ő lássa meg, kik vagytok? és mit tegyen
veletek! – Ezt itéltem én Malek Kamel, szultán.

Dicsőség Allahnak, az egy igaz Istennek, és az ő prófétájának az
örökkévalóságig.»[9]

A mint az itélet fel lett olvasva, a kút négy szögletén álló
trombitások, a világ négy sarka felé fordítva török sipjaikat,
rázendíték a bünösök gyászindulóját; az azopardok megragadták a
pelengéről levett árulókat s egy elefánt hátára csatolt vas kalitkába
bezárták mind a kettőt, fegyveres lovagok nyitottak a néptömeg között
utat.

Mária emelkedni érzé a szivét az egek felé. A ki ez itéletet hozta, több
volt, mint igazságos: az nemes lelkü volt.

A nép zúgott, mint a tenger, s a hány fej, annyi ököl emelkedett a
levegőbe, fenyegetőzve.

– Kire zúg így a nép? kérdezé Mária a szolgának öltözött dái áldoáttól.

– Bizony nem az elitéltekre.

– Hát kire?

– A kalifára.

– Miért? Hisz ez dicső, nemeslelkű itélet volt.

– Azt ebben az egész nagy sokaságban egyedül te magad tudod.

– No hát tudja meg mindenki! Vitess oda a fekete kúthoz!

– Mit akarsz?

– Szólni akarok a népnek.

– Szeretem a bátor asszonyt. Tedd meg. A szultán is meghallja.

Azzal parancsot adott a nagy botos kisérőknek, hogy csináljanak utat a
palankin számára.

«Helyet a kék-kezű asszonynak!»

Ez a kiáltás varázserővel birt. E név alatt ismerte már minden nyomorult
Damascusban Máriát. Engedték őt a fekete kútig vitetni.

A szökőkút már ekkor újra fellövelte vizsugarát, a hogy szokás az itélet
végrehajtása után. Máskor vért mosott le a fekete kőről, mostan
szennyet.

Mária felszökött a palankinból a kútmedencze párkányára, égszinkék jobb
kezét a magasba emelve, s bátor, erős hangon kiáltá a népnek arabul:

«Damascusiak. Egy Istent hivők! – Ti mindnyájan vakságban szenvedtek.
Nem látjátok meg a napot az égen. Van-e fényesebb nap a fejedelemnél, a
ki ellenségét nemes tettekkel győzi le? Malek Kamel szultán kardja elég
hatalmas volt mindig; orgyilkos tőre nem szennyezi be az ő kezét.

Ő megveri az ellenségét, mikor pánczélban van, de nem rohanja meg, mikor
mezitelen. Dicsőségének fénye elvakítja még az ellenségét is, s ti ezt a
fényt nem akarjátok látni. Jőjjetek ide, én meggyógyítom a szemeiteket:
mossátok meg ebben a vizben, a mit kezemmel megszentelek: a mindenható
egy Isten nevében!

S azzal kék színű jobb kezét a szökőkút vizsugarába tartá, a míg az
fehér lett, mint az alabástrom.

Damascus ősidők óta mindig a csodatételek hazája volt, igazi és hamis
csodatételeké. Elkövették azokat próféták, szentek, kalifák és
szemfényvesztők. Hivőkre mindig akadtak.

Egy bátor nőnek merész megjelenése, megragadó beszéde a néphez, ott, a
hol nőt nyilvános téren beszélni nem hallottak soha, a felizgatott tömeg
kedélyét egyszerre megfordítá. «Szálem! szálem!» üdvkiáltás hangzott
feléje minden oldalról, s tódulva jött a nép a fekete kúthoz, a
csodatevő kéz által megszentelt vizben megmeríteni az arczát.

Az üdvkiáltás zsivajában egészen elveszett a szava a kalifa fősheikjének
Fakredinnak, a ki az erkély ballustrádjáról előkiáltá, hogy a szultán
maga elé hivatja amaz ismeretlen asszonyt, ki a fekete kútnál beszélt. –
De a legközelebb állók meghallották mégis, s a parancsszó szájról-szájra
elszármazott egész a fekete kútig. Ott aztán a palankint asszonyostul
együtt felemelte a nép a feje fölé, s úgy úszott a zsellyeszék, mint
csónak a tengeren, ezernyi kéztől tovább hajtva, míg a szerály kapujához
ért. (A dái áldoát elmaradt.) Máriát a kapu alatt várta a szerály
háremőre, az eunuchfőnök s szolgáival, hordszékestül együtt viteté fel a
lépcsőkön, (nő lábának nem szabad a hideg márványt érni). A szultán
elfogadó termének ajtajában ki kellett szállnia s a puha szőnyegekkel
takart, drágakövekkel tarkán kirakott falazatu terembe lépnie.

A keleti satrapa termének minden pompája nem hatá meg Máriát, ámbár
elmondani sem tudná mind azt, a mit látott; de megragadá magának a
szultánnak a tekintete. Valami emberen tuli fenség volt annak az
arczvonásaiban, mintha egy tökéletes férfialakba egy angyal lelke szállt
volna bele. Tekintete merészebb minden férfiakénál, de az olyan
merészség, melynek mindenki kénytelen megadni magát, melynek súlya alatt
a gyönge összeroskad, de térdre estében az a megnyugvás kiséri, hogy
hiszen az, a ki előtt elbukik, bizonyosan fel fogja emelni.

Malek Kamel, a mint Máriát megpillantá, hevesen lépett le trónja
grádicsáról s oda sietett az eléje boruló nőhöz, megragadta annak a
karját s felrántá őt a szőnyegről, e szót lihegve: «te vagy az?» (E
hangban annyi fenyegetés volt! oly keserű szemrehányás!) Mária arcza
azzal a vékony arany szövetű keleti fátyollal volt takarva, mely
közelbül az arczvonásokat sejteni engedi, a nélkül, hogy egészen
elárulná, távolból egészen elrejti. A kalifa heves kézmozdulattal
fellebbenté ezt a fátyolt, úgy hogy a nő ijedtében elsápadt. – Hanem
aztán csüggedten ejté le a karját Malek Kamel s arczán egyszerre valami
méla búskomorság borongott át: «nem, nem te vagy! sóhajta fel; ámbár
nagyon hasonlítasz hozzá».

Azzal inte a kezével, megérté mindenki a kézmozdulatot: egyedül hagyták
a nővel.

– Kérlek, ne remegj! monda a kalifa, szelid, vibráló mély hangon, – ne
hidd, hogy valami tébolyulttal van dolgod; sem azt, hogy erőszakoskodó
kényúr előtt állsz. A szokatlan fogadást magyarázza meg az, hogy alakod
hasonlít azéhoz, kit egyszer nagyon szerettem, s a kinek a nevét nem
szabad előttem kimondani többé. – Azért kérettelek, hogy jönnél ide,
mert van egy kedves gyermekem, a ki szemeire szenved, azt mondják, te
csodatevő szerrel birsz; ha igaz, gyógyítsd meg. Azt adok jutalmul, a
mit kivánsz tőlem.

E biztatásra egyszerre kipirult az arcza Máriának, s hogy ezt a kalifa
is észrevehesse, egészen hátraveté arczáról a fátyolt s biztos diadaltól
ragyogó tekintettel mondá:

– Én bizonynyal meggyógyítom gyermekedet, vezettess oda hozzá.

– Vezetlek magam, monda a szultán, s kaftánja ujjának hajtókáját egész
az ujja hegyéig kezére takarva, úgy nyujtá azt Máriának, hogy tegye rá a
maga kezét.

Egy alacsony, szinaranyból vert ajtón át a szerály hárem-osztályába
vezeté Máriát; fénytől csillogó, illattól elárasztott termekbe, miknek
boltozata lazúrkővel volt kirakva, pilléreik malachitból, élő virág,
virágnak szőtt selyem, s valamennyi között a föld legszebb virága, az
asszony. Egy egész kert, nem! egész erdő bűbájos szépségekből, a föld
minden nemzeteinek leányai együtt, a jaspis fekete négertől az
alabástrom arczu, aranyhaju kelta szépségekig.

A kalifa nem időzött a mulatságok termeiben, a mik tánczra, énekre,
fürdésre voltak berendezve, a miknek falai köröskörül tükrökből álltak,
a miknek szökőkútjai rózsavizet fecskendeztek, a miknek márvány
medenczéibe arany oroszlánok okádták a kristálytiszta vizet, a minek
bezárt pálmaligeteiben tarka madársereg repkedett; – hanem elvezette
Máriát egy kis damasztfüggönyökkel elzárt benyilóba, mely felülről
kapott sötétkék üveglapon keresztül világot. Ottan feküdt prémekkel
kibélelt arany nyoszolyában egy kis fiucska, talán három éves, alig
több, szép, mint egy kis Ámor, piros teli arczú; s épen úgy bekötött
szemű, a hogy azt a kis istenfiút festik.

A hatalmas úr, a győzhetlen kalifa nem bírt megszólalni; csak a
szemeiben megjelenő könny mondta Máriának, hogy az a gyermek ottan.

A szultánnak nem volt több fiúgyermeke annál az egynél.

És azt meglepte az egyptomi csoma. A nagyapja csókjától lepte meg, a ki
szintén abban szenved.

Mikor Mária odahajolt a gyermek fölé, hogy a köteléket levegye a
szeméről, az örömrepesve szólalt meg:

– Hát visszajöttél, anyám?

Ennél a szónál a kalifa a két öklét a homlokára szorítva, szótlanul
rohant ki a benyilóból s nem tért vissza a hárembe, csak este felé.
Akkor ismét felkereste a gyermek fekhelyét. Az már aludt. Mária ott ült
az ágya mellett.

– Meg fog-e gyógyulni? kérdezé az apa.

– Isten segélyével minden bizonynyal. Már nyugodtan alszik. Ez az első
jele a javulásnak. A míg a szemgyuladás kínozza a kórt, addig nem tud öt
perczig szunnyadni a nélkül, hogy felriadjon a szúró fájdalomtól. Most
már egy órája, hogy alszik.

– Megengeded, hogy én is itt lessem, meddig tart a nyugodt álma? kérdé a
kalifa szeliden. Most te vagy az urak urnője! Hogy tudtad őt elaltatni?

– Meséket mondtam neki. Azt kivánta tőlem. A szép mesét a «zengő
almákról», a miket az anyjától hallott. Elmondtam neki, a hogy én
tudtam. «Máskor ezt másként mondtad! de így is szép» jegyzé meg rá.

– Hát most én mondok neked cserébe egy mesét, szólt a kalifa. Ennek a
gyermeknek az anyja volt az én kedvencz kadínám. Még ha másra néztem is,
csak ő rá gondoltam, oly nagyon szerettem. Egyszer egy keresztyén lovag
esett fogságomba, kinek a balsorsban is megtartott büszkesége megnyerte
tetszésem. Feloldoztam lánczaiból, palotámba hoztam, barátommá tettem.
Víg czimbora volt; mulatságos bajtárs, tudott dalolni, mesélni,
tréfálni, velem vitatkozni, a hogy a saját emirjeim egyike sem tud.
Tréfájában nem volt bohócz, merészségében nem volt paraszt,
bölcselkedésében nem volt unalmas. Nagyon megszerettem. Olyan szabadon
járt-kelt palotámban és palotámon kívül, mint a szaraczén sheikek
bármelyike. Nem tartá őt fogva semmi, csak a becsületszó. Rá mertem
volna bízni az álmomat, rá a kardomat, a kedvencz paripámat. Bizonyos
voltam felőle, hogy meg nem csal, meg nem lop, meg nem öl. És ez az
ember mégis megcsalt, meglopott, megölt engem, a legkegyetlenebbül. Egy
éjjel elszöktette a hárememből a kedvencz nőmet. Nem futhattak messze,
beduin lovasaim a pusztában utolérték őket. S azóta ennek a gyermeknek
nincsen anyja.

– Te megöletted őket?

– Nem. Esküvésem tartja, hogy én miattam soha fogolynak és asszonynak
vére ki ne hulljon. Az áruló, hitszegő barátot, a szökevény foglyot
elküldtem az apámhoz, Malek Adel szultánhoz, a kit nem lehet megcsalni,
a hűtlen asszonyt pedig a puszta egyik oázába zárattam, a hol nincs kit
megcsalni. – Már most tudod, hogy miért mondta ez a gyermek, midőn
átölelted: visszajöttél anyám? s miért rohantam én el innen erre a fájó
kérdésre?

A gyermek fölébredt. Mária levette szeméről a köteléket, megkente a
szemeit a gyógyírral s friss borítékot kötött rá. Arra ismét elaludt a
kis szenvedő, s jót álmodhatott, ajkai megnyiltak, elkezdett nevetni.

A szultán odatérdelt az ágy elé s úgy nézett, gyönyörtől ragyogó
arczczal a gyermek ajkaira.

– Látod? Látod? monda a nőnek. Ez a paradicsomnak a nyilása: egy
gyermeknek az ajka, a ki álmában nevet.

Mária nagyot sóhajtott, ő ezt a paradicsom nyilását nem látta soha, neki
nem volt gyermeke.

A kis Nurgehán szemgyulladása a szokottnál makacsabb volt, a teljes
felépülés sokáig tartott. Mária ez idő alatt teljesen megismerkedett a
szultán háremének rejtélyeivel.

Egészen másformának találta azt, mint a minőnek a mondák hiresztelik.

Nincsenek ottan szerencsétlen nők, eltitkolt szenvedések, könnyek árán
megvásárolt gyönyör. Gondtalan, szenvedélytelen élet az ott; táncz,
mulatság, mesemondás, virágok ápolása, beszélő madarakkal, tánczoló
majmokkal enyelgés, bűvészmutatványok, sáskaviadal; uszás, csónakázás,
azután pipere, cziczoma; egész nap nyalánkság, csemegék, sorbeth,
dulcsásza, nádmézfogyasztás; csupa élvezet közt telik el az élet! s a mi
a világban annyi kéjt, fájdalmat teremt, a szenvedély, az ide se egy
sugárt, se egy árnyékot nem vet. A szultán háreme csak abban külömbözik
egy nő-kolostortól, hogy az egyikben szomorú énekeket dalolnak, a
másikban víg nótákat énekelnek. A szultán olyan közöttük, mint a
gyermekek között az apa. Ha valakit remegni lát maga előtt, még a
kezéhez sem nyúl hozzá. Valamennyien mind bálványozva emlegetik. Ha egy
arczot szomorúnak lát a többi között, kikérdezi, hogy mi baja? Ha a
szive fáj, utána jár, ki lehet az, a ki után sóhajtozik, s aztán ad neki
gazdag kelengyét; férjhez adja, mint apa a leányát. Nem lehet itt
boldogtalan senki.

Mária sokszor mondá azt, hogy az emberek úgy élnek itt, mint a
paradicsomban. S aztán nehéz szemrehányásokat tett magának azért a
gondolatért. – Hisz az épen az ördög incselkedése, hogy a poklot
olyannak mutatja, mintha az volna a paradicsom. – Ez az igazi pokol
itten! Nem azok, a mik gyötrelmekkel voltak tetézve, kínok változataiból
felhalmozva, hanem ez, a gyönyörűség háza, ez az igazi kárhozat pitvara.
Nem olyan az igazi ördög, a milyennek festik, kecskeszarvakkal,
lólábakkal; hanem ilyen, mint ez; azzal a szelíd, hódító tekintettel: a
ki nem ragad el hegyes karmokkal, csak elkábít igéző szemekkel, míg a
lélek alá szédül a mélységbe. – Ezt a mélységet rettegd.

Hetednapra egészen meggyógyult a gyermek. Az éjt végig átaludta, a mi a
felépülés jele.

Mária tudatá a kalifával, hogy ma kihozhatja a sötét szobából a
világosságra a kis Nurgehánt s a köteléket végkép leveheti a szemeiről.

Azt a termet, a hol ennek végbe kellett menni, telerakták nagy
virágkádakban növelt pálmákkal, babérfákkal, miknek sűrűjéből a kiváncsi
asszonysereg fejei kandikáltak elő, mint megannyi szeráfocskák a
felhőhasadékok közül.

Malek Kamel szultán nem várhatta, hogy a fiát előhozzák, maga sietett a
kis szobába érte, s a karján hozta ki Mária elé.

Mária lebontotta a gyermek szemeiről a köteléket, s a mint azt
eltávolítá, a gyermek bámulattól karikára nyilt szemein nyoma sem volt
már a kórnak, olyan tiszták voltak azok, miként az ég Damascus fölött.

Az a sok asszonyfő ott a bokrok között örömében nevetett; a kalifa
örömében sírt.

A gyermek pedig első tekintetével látó szemeinek Máriát kereste, s míg
térdeit apja tartá átölelve, ő a kis karjaival a hölgy nyakát ölelte át,
s örömkaczajtól reszkető hangon kiálta:

– Anyácskám! anyácskám! hát mégis visszajöttél! De jó, hogy
visszajöttél! Azért fájt a szemem, hogy nem láthattalak.

S minden mondásnál odacsattantá az ajkát (azt a paradicsom nyílását) a
félreismert nő ajkaihoz.

Mária maga is oly boldognak érezte magát e gyermeköleléstől, ez édes
csókoktól, a miknek zamatját eddig nem ismerte. Egész önfeledten ölelé ő
is keblére a hizelgő kis teremtést, ki őt boldog csalódásban anyjának
nevezte, s pillanatokig ő maga is annak hitte magát. «Ugy-e most már itt
maradsz, nem mégy el?»

Malek Kamel szultán megfogá gyöngéden Mária kezét s így szólt hozzá
érzelemtelt hangon:

– Hallod, mit kérdez e gyermek? Az «én» kérdésem ez. Itt maradsz, nem
mégy el? Légy ő neki anyja, s légy nekem az, a mi az anyja volt. Olyan
boldoggá teendlek, a milyen nő soha e világon nem volt. Megosztom veled
a trónomat, s arczképedet az enyimmel egyesítve veretem pénzeimre, a mit
még kalifa felesége meg nem ért soha. Nem gondolok kivüled asszonyra,
még arra sem, a kit gyűlölök; még a gyűlöletet is elhagyom éretted, a mi
nehezebb. Betegség az, a mi lassan öl, megvénít, halottá teszen. Ha már
a gyermekem meggyógyítád, gyógyíts meg engem is. Másnak király vagyok,
neked rabod leszek. Maradj itt a gyermekem anyjának.

Mária úgy érzé, mint a ki a vizbe tekint s az eget látja benne. A
mélységgé vált magasság leszédít!

Ez, ez itt a legvészesebb pokol! A mi gyönyörrel, hatalommal,
bálványoztatással kinálkozik.

Nem hagyta a lelkét leszédülni.

Odaborult a szultán lábaihoz.

– Óh szultánom, te, kinek mellékneved «igazságos». Légy itélőbiró ez
órában köztem és közötted. Tenger az a jóság, a mivel te engem, minden
érdemem nélkül megkinálsz; tenger, csupa édességből, de a másik
serpenyőjében az igazság mérlegének van egy keserű csepp. Mondd meg, nem
nyomja-e le ez az egyetlen csepp azt az egész tengert. Ez a keserű csepp
egy fogoly férjnek a folyton hulló könnye. E könnyet felszárítani
keresztül utaztam én már száz poklokon, – keresztül megyek még a te
paradicsomodon is. Te nekem jutalmat igértél, bármit kivánjak is, ha
gyermeked meggyógyítom. Nekem férjem van te nálad, rablánczon,
fogságban. Nem kivánok én mást, őt add nekem vissza.

A kalifa magasra emelte arczát s meghatva válaszolt:

– Igazad van. Az a keserű csepp lenyomja az édesség tengerét. A börtön
fenekén szenvedő férj – több, mint a trónján ülő kalifa. – Hogy hivják
férjedet?

– Lebée László lovag.

E névre, mint a nyillal talált oroszlán, ordita fel Malek Kamel, egész
arcza kikelt alakjából, szemei szikráztak őrjöngés tüzétől.

– Átkozott legyen e név! ő volt az áruló, ki engem meggyalázott, ki
gyermekem anyátlanná tette! A kigyó, a ki megmart!

Mária e szóra azt hivé, hogy az ég szakadt a fejére. Sápadtan, mint egy
haldokló, roskadt össze a földön.

Malek Kamel lehajolt hozzá, s fejét kezébe emelte, és a nő szenvedélytől
dúlt arczába nézett.

– És ezt az arczot tudta ő elfelejteni, mormogá keserű haraggal. – Te
száz pokollal daczoltál miatta, hogy őt kiszabadítsd s ő megcsal téged,
a mikor te kínszenvedsz érte.

– Kérlek, uram, rebegé Mária: ne szidalmazd őt előttem.

– Te még most is szereted őt?

– Nem tehetek máskép.

– Ő galádul elárul, megtagad téged.

– Elég ha én hű maradok hozzá.

– A mit mostan szenved, ő maga kereste. Úr volt, jó barát házamnál: ha
hű maradt volna – nem hozzám, de tulajdon nejéhez, most itt ölelhetné, s
az én áldásommal tetézve mehetnétek hazátokba vissza. Istent bántotta
meg, azzal vetette magát a kínok vermébe.

– Elég azt tudnom, hogy ott van. Sietek uram! bocsáss hozzá.

– Nem! Nem bocsátlak még. Ily földöntúli hűség, minő benned lakik, nem
lehet egy nyomorultnak prédája. Az a bolond tűzkőnek használja a
gyémántot, a mit én koronám számára keresek. Ily csodahűség mint a tied,
jobb sorsra érdemes. – Várj egy napot a válaszoddal; várj holnap
reggelig. Az éj, az álom jó tanácsot ad. Gondolj reá, hogy ha te az én
kezemet elfogadod, olyan kezet nyersz meg, a miből áldás hull
százezereire a te hitfeleidnek. Egy szavaddal az eget és földet közelebb
hozod egymáshoz: a keresztet és a félholdat kibékíted. Ha magadra nem,
gondolj másokra. Holnapig gondolkozzál.

A kalifa magára hagyta Máriát. De nem magára, hanem a kis Nurgehánnal
egyedül. Azzal kellett neki együtt töltenie az éjszakát.

S az éjszakának különféle tanácsadói vannak.

Először felyülkerültek a megcsalt női szív keserű vádjai. Óh mi nehéz
volt azok ellen védeni magát annak a tömlöcz fenekéhez lelánczolt rab
embernek! Azután előjött a nagyravágyás, a becsszomj, a dicsvágy, a
bosszuállás: sasszárnyú, lepkeszárnyú, denevérszárnyú rémek. De majd
odacsatlakozott hozzájuk egy angyalszárnyú rém is: a hitbuzgalom. Mennyi
jót tehetne a keresztyénekkel egy társnője a damascusi trón urának! Hát
még aztán mindezek fölött az az eleven kisértő: az a szárnynélkűli
cherub, a ki egész éjjel átölelve tartá, kicsi kezeivel beletévedt a
hajfonataiba s csókdosva suttogá: «anyám, kedves anyám». Künn a hárem
illatos kertjében pedig meg-megzendült egy énekes alménak az ajkán a
csábító dal, melyben Szádi, a halhatatlan költő a földi örömöket
dicsőiti: oh minő széditő szavak: «melegebb a szív, mint a nap! jobb a
szerelem, mint az üdv! egy boldog óra a földön több, mint az
örökkévalóság!»

Óh ennél rettenetesebb éjszakája nem volt Máriának az «ördög hegyei»
közt, mikor az éjszaki vihar paskolta a sziklákat a feje fölött!

Reggelre győzedelmeskedett valamennyi rémen!

Ennyi vádoló, csábító ellenében mi védelme volt a meglánczolt férjnek? –
Az a láncz! – Minden büneinél, minden gonoszságánál nehezebb az a láncz.
– Szenvedése kimenti: könyei tisztára mossák. Nem hagyhatja őt veszni a
hitvestárs!

Reggelre kelve eljött a hárembe Malek Kamel szultán.

Mária már ébren várta őt.

– Menj be a szobádba, mondá a szultánnak. Ott találod fiadat épen,
egészségben szunnyadva. Ha felébred s kérdi hol az anyja? mondjad neki,
hogy csak álom volt az. Nekem pedig add meg jutalmamat, a mit
megigértél. Lebée László lovag szabadon bocsátását.

Malek Adel szultán higgadt nyugalommal felelt Máriának.

– Bizonyos voltam felőle, hogy ez lesz a válaszod. Asszony vagy, a ki
szeret. Az nem lehet máskép. Jutalmul kéred azt tőlem, emlékezzél reá,
hogy büntetésed lesz benne. Isten akarja így, a ki a sziveket vezeti. Én
elkészítém előre számodra a szabadságlevelet, melylyel férjedet
börtönéből előhozhatod. Ő az öreg szultán Malek Adel várában van
Kerákban; a mi a holt tenger Bár-Lút szigetnyelvén fekszik. Oda kell
érte menned. Béke kisérjen odáig. Köszönöm, hogy fiamnak visszaadtad a
látást, bár engemet fosztottál volna meg tőle, hogy soha ne láttalak
volna.

E szókkal átadá a szultán Máriát a Kadun-Kiet-Khudának, az eunuchok
főnökének, a ki őt elvezeté a palankinjáig; a zsellyehordók ismét
kivivék őt a palotából az oroszlánok kapuján át.

A kapu küszöbén ülve találta Mária a dái áldoátot.

Horus azóta, hogy Máriát elszakíták tőle, éjjel-nappal ott lebzselt a
szultánpalota kapuja előtt.

Midőn meglátta Máriát, sietett őt üdvözölni.

Mária mutatta neki a szultán szabadonbocsátó levelét a férje számára.

Horus a melléhez és homlokához szorítá Mária kezét: «Üdv neked! Hosszú
két nap volt, a míg reád vártam. Ha itt győzni tudtál, bizony győzni
fogsz mindenütt. Most féltettelek nagyon! Hogy nem térsz vissza többé.
Látom, hogy te vagy az asszony az asszonyok között!

– Eddig az utunknak hat hetedrészét megtettük már; – mondá Horus; de a
hetedik hosszabb lesz a többi hatnál. Sok szenvedést, veszedelmet
kiálltunk az eddigi utunkban; de azokat legalább ismertem: tudtam, hol
várnak ránk. Most kezdődik az ismeretlen rémségek országa. Mert e szent
földön minden szent: a fák, a hegyek, a csipkebokrok, a sírkövek, a
halottak csontjai: csak az eleven emberek nem azok. Két szembejövő ember
közül egyik sem tudja kiválasztani, melyik az ellenség, melyik a jó
barát? a válaszúton senki sem tudja előre, melyiken vár rá a kelepcze?
Itt most minden ember ellensége minden embernek. A keresztyéneknél a
templomos lovagok hadat viselnek a János lovagokkal, meg a
Domonkosokkal; a német lovagokat már kiverték innen. De valamennyien
ellenségei a német császárnak s azt elvesztenék egy kanál vizben, a
miért békét kötött a szaraczénokkal. A törököt nem gyülölik úgy, mint a
császárt. És épen azért gyülölik a szaraczénok megint a maguk kalifáját:
az imámok kiátkozták, s minden nyomon lázadás, orgyilok támad ellene. A
sok féktelen, uratlan csoport aztán keresztül-kasúl száguldozza be
Syriát, Palestinát, rabolva, gyilkolva kényekedve szerint. Ezek előtt
nem használnak a te csodatételeid többé. Nem törődnek ezek az egyptomi
szemgyuladással. A ki beleesik közülök, azt ott hagyják az útfélen, s
megosztoznak az öltözetén. Még emberevőkkel is fogunk találkozni, kivált
épen a végczélnál, a holt tenger mellett, a kik ott egy hozzájárulhatlan
sziklába vájt faluban laknak.

– Mit fogunk tenni? sóhajtá Mária remegve.

– Azt a mit eddig még nem tettünk; beállunk egy martalócz csapatba
magunk is, s úgy megyünk pusztáról-pusztára zsákmányt keresve.

Mária elszörnyedt ettől a gondolattól. Pedig a dái áldoát valót mondott.
Hadsereggel sem lehetett most Palestinán végig vonulni; karavánnal meg
épen nem; hanem egy csoport vakmerő beduinnal, a kinek az élete nem
drága, meg lehetett az utazást kisérteni a «pávaszem-csillagától» a «Lót
taváig,» a hogy az arabok Damascust és a holt tengert nevezik.

Egy ilyen vakmerő banda hamar össze volt gyüjtve a dái áldoát vezetése
alatt: azok közé vegyült el Mária is, férfinak öltözve, mint a vezér
öcscse.

Megint egy új változat a pokol kinszenvedései között ránézve. Nagyobb
kín az igazlelkünek elkövetni az istentelenséget, mint elszenvedni azt:
s Máriának mindennap részt kellett venni azokban a borzalmakban, a
mikkel czimborasága az útbaeső falvakat felriasztá.

S az ilyen út nagyon hosszú; mert nem egyenes. Zegzug csapongásban,
kanyargó félretérésekkel: majd kergetve, majd kergettetve; néha az
üldözők sokasága elől lakatlan völgyekben, mocsarak szigetein meglapulva
napok sorain át; aztán megint éjjel-nappal vágtatva avar pusztákon
keresztül, ismeretlen vidékeken; a miknek sívatagából csak a csillagok
járása enged tájékozást. – Félévig tartott Damascustól a Jordán
zuhatagaihoz eljutni, a hol az a Holt Tengerbe szakad. A martalócz
beduin csapat le is olvadt egy maroknyira a folytonos harczok alatt.

De ez a maroknyi csoport sem akarta tovább követni a dái áldoátot, a
mint a Holt Tengert megpillantá.

Átkozott hely ez itten! átkozott a viz, a levegő, a föld, a mi a
Bar-Luthoz tartozik.

A tenger, mely Sodomát és Gomorát takarja! Azt a fölséges völgyet,
melyben Strabo tiz népes várost talált, a mik fölött most a nehéz
sóittas tengertükör világit. Nagyságára nézve csak tó volna ez, nem
nagyobb a Balatonnál: de a mélysége tengeré; s ez a mélység egyre
nagyobbodik; mert alatta sóhegyek vannak; ezredévek előtt a tengerrel
egy színvonala volt, most ezerháromszáz lábnyira szállt a tenger szinén
alól, s a feneke is ezerkétszáz lábnyira sülyedt alá. Az eltemetett
városok még mindig szállnak alá a poklokra. – Jordán vize folyton
ömleszti a tengerbe a viztömeget, s az még sem szaporodik; pedig nincs
lefolyása sehol; a rettenetes napsugár annyit elpárol belőle. A
halsereg, mely a folyam vizével együtt a holt tengerbe kerül,
kétségbeesetten igyekszik kiszabadulni az elátkozott elemből, mely élő
állatot nem tür meg magában. A hullám csendesen kisepri őket mind a
partra, eltemetve a sóbuczkák közé; ott hevernek szerteszét a fák
törzsei is, miket a folyam-áradat a tengerbe hordott: halottfák, a sótól
elporhadatlanná, megégethetlenné téve: évezredek néma tanúi. Semmi
növényzet messze területen! A felcserepesült sós iszap recseg a léptek
alatt.

A muzulmán minden reggel, este megcsókolja a földet imamondás után; a
Bar-Lut mellett nem lehet imádkoznia, mert ezt a földet emberajknak
érinteni átok.

Rémmesékkel van megörökítve minden pontja a sziklapartnak, mely a
moabita és judeai fensikok felől elzárja a tengert. Ott áll a negyven
láb magas egyenes sóbálvány, melyről a Mohamedhivők is Lót feleségét
rebesgetik; ott a fekete sárviz, melyben Herodes (a betlehemi
gyermekgyilkoló) hasztalan keresett menekülést halálos férgei ellen, ott
az Engedi völgy sziklái, a miknek barlangjaiban szent Dávid Saul király
üldözése elől rejtőzködött; ott a tengerbe lefutó vastag fal romjai:
hajdan Sodoma bástyája; ott fenn a fehér krétafalba fúrva egész
barlangsorai az istentelen embereknek, kiktől a beduin épen úgy retteg,
mint a paripája azoktól a bőgölyöktől, a mik az odukból előrajzanak; s
aztán egy messze benyúló sziklanyelven emelkedik a régi zsidóvár,
Mazada: a hol a zsidó nemzet szabadságának utolsó védői, a makkabeusok
végső csepp vérük hullásáig védték magukat Róma légiói ellen. Most ez az
öreg szultán Malek-Adel (hős nevén Szeif Eddi) menedéke. – A járt út az
északi sziklapart alatt vezet hozzá. A tulsó part uttalan: azt nem
tapossa soha sem ember, sem állat. Az egymás mellé guggolt hátahoporjás
sóbuczkák, miket viharos napokon a sótenger torlaszt fel, olyanok,
mintha egy sor teve pihenne egymás mellett; ezért az arab neve Katár
Hodidoche.

A tó fölött egy madár sem repül.

A beduinok kereken kimondták, hogy a Mazada várhoz nem fogják elkisérni
a dái áldoátot; pedig volt közöttük két izmaelita fedái is. Azok
legjobban irtóztak ettől az úttól. Ők már egyszer megjárták a «Hegyek
urának» parancsára ezt az utat. Ki voltak küldve, hogy Malek Adelt
megöljék. De nem juthattak hozzá.

– Hiába is mentek oda, mondá az ifjabbik fedái Horusnak, mert ha
eljuthatnátok is a kapuig: onnan vissza kellene térnetek. A szultán
várába férfit csak lánczraveretten bocsátanak be, mint rabot. Egész
testőrsége csupa fegyveres asszony, az udvarát pedig oroszlánok őrzik.
Oda be nem juthattok, ha csak asszonynyá, oroszlánná, vagy fogolylyá nem
változtok.

– No hát majd az egyikünk asszonynyá változik.

– De még akkor is csak azt bocsátják be, a ki a damascusi szultántól
elbocsátó levelet hoz magával.

– Az is a mi gondunk. Mondjad, miért zárkózik el ide ebbe az elátkozott
várba az öreg szultán?

– Annak az okát te, a ki dái áldoát vagy, jobban tudod mint én. Először
azért, mert ő kötötte meg a békét a szaraczénok és a keresztyének
között: ő adatta át a damascusi szultánnal Jeruzsálemet a frankok
császárjának; ő nem akarja, hogy keresztyének és izlámhivők egymás ellen
harczoljanak többé. Ezért halálra keresi őt minden igaz muzulmán. S azt
ő tudja jól. A ki férfi, az mind ellensége. Nem bizhatik, csak az
asszonyokban. Azonfölül még félig meg is vakult. Az egyptomi
szemgyuladás a sötétségbe száműzi; a kulcslyukon beható nagsugár kínzóbb
neki a mérges nyílnál. Ezért gyanakodó mindenkire. Orvost sem bocsát
magához közel: fél a méregitaltól. Csak egy vajákos asszony gyógyítja:
egy indus szemfényvesztőné, a ki most szemfényvisszaidéző akar lenni. Mi
az a csodaszer, a mivel a szultán szemeit kuruzsolja? Hallgasd meg és
nevess! A Mazada szikláiba börtönzárkák vannak vágva. Mikor a nap
nekitűz ennek a meztelen veres sziklafalnak, azok a börtönök olyan
izzóvá lesznek, mint Ahasvér kemenczéi. Azoknak az oldalaihoz pedig
foglyok vannak lánczolva, a kik a pokolbeli kinzó hőségtől kénytelenek
folyvást sirni. A könnyeik nem vesznek kárba: apró üvegecskék vannak
kötve a szemeik alá, a mik a nedvet felfogják. A kuruzslónő aztán minden
nap összegyüjti a foglyok kisirt könnyeit s ezzel a csodaszerrel
gyógyítja a szultán szemfájását.

Mária leveté magát a földre s a haját tépte és zokogott.

– Mi lelte a társadat? kérdé a fedái.

– Az, hogy ő a felesége egy ilyen fogolynak, a kit ide küldtek azért,
hogy naponkint könnyeivel szaporítsa a szultán szemvizét.

A fedái néma mozdulattal mutatta a tőrdöfést.

A dái áldoát rábillentett a fejével: úgy lesz.

Ha az ilyen megkinzott rabembernek a felesége meg nem öli Malek Adelt,
akkor senki sem.

– Én megigértem neki, hogy odáig elviszem, mondá Horus: ott azután az ő
dolga, hogy mit cselekedjék.

– De hogy jutunk el a Mazada várig?

– A tengeren keresztül!

– A holt tengeren keresztül? kiálta fel ijedten a fedái. Uram. Ezt még
nem kisértette meg ember soha, a mióta ez elátkozott viz Uzdom városát
takarja.

– Mi meg fogjuk tenni!

– Kik?

– Te, meg én, és ez az asszony.

– Gondold meg uram, hogy a hét poklon keresztül a mennyországba menni
nem oly nehéz, mint egy napot eltölteni a Bar-Lut vizén.

– Ki bánt ott?

– A «semmi.» Ez az, a mi körülvesz; hozzád tapad, elfogyaszt. Ha alá
tekintesz a vízbe, alattad látod a semmit, ha felnézesz az égre, ott
látod a semmit; ha hallgatózol, hallod a semmit, hogy azt hiszed a fejed
szakad szét bele.

– Lásd: ez az asszony nem fél; nézd, hogy siettet könyörgő tekintetével!
Eredj a társaiddal Ain szultánba, vedd el a legelső halásztól a
csónakját: négy ember számára legyen jó; hárman megyünk, négyen jövünk
vissza.

– Félek uram, hogy kevesebb jön vissza, mint a hány elindul.

– Félhetsz, de engedelmeskedjél!

Az izmaelita fedáik előkerítették a csónakot a jordánparti
halásztanyából, s a tengerbe bocsáták. Hárman ültek bele: Mária, a dái
áldoát, és a fiatal fedái. A többi kisérők elszéledtek erről az átkozott
tájékról. A csónak tova sikamlott a két evezővel.

A holt tenger tükrén úgy úszik a csónak, mint a hattyú; a sóval telt
vizben maga az ember derékig sem merül el: olyan az, mintha kényesőben
úsznék; az evezőcsapások hasonlítanak a karddal megütött paizs
csattanásához, a loccsanó hab úgy kong a csónak bordáin, mint a
kalapácsütés. Sima a vizszín, mint a tükör, egy szellő nem ver rajta
fodrot, s a mint a haladó csónak barázdát húz benne, az a vonal végig
látható marad utána egész naphosszant.

A sürű gőz, a mi a repülő madarat leszédíti, lassankint bevonja a sópára
porzománczával a csónakban ülők alakjait: arcz, öltözet, maga a sötét
hajfürt és szakál lassankint fehér lesz; az emberek látják egymást
kisértetekké válni a fényes nap előtt. – És minő nap előtt! – Az egyik
lángörvény onnan felyülről süt alá az égből, a másik a viz tükréből fel.
S a viz egész fenekéig átlátszó, mint a csillagos éjszaka: sötét
ultramarin kék. Se égen, se vizben egy élő állat alakja. A halál országa
van itt, a firmamentumtól elkezdve egész a viz alatti sóaknák fenekéig.

Mária szemközt ült a két evező férfival. Látta, hogy válik azokon minden
íz fehérré, még az ajkak is és a napbarnított kezek, a mik az evezőt
feszítik. Halottak, a kik a holt tengeren úsznak: víztükrön, mely maga
sem mozdul. Az átfült tenger fölött a délibáb játszott, kettős várakat
mutogatva a légben, az egyik a tornyával lefelé.

Egyszer a fedái behunyta a szemeit s kiejté a kezéből az evezőt.

– Ne alugyál! rivalt rá a dái áldoát, megtaszitva a legényt könyökével;
nagy időköz mulva a krétapart sziklafala visszhangzá a kiáltást: «ne
alugyál!»

S azzal hajtották a csónakot tovább.

A nap egyre forróbban sütött. Nem lehetett előle menekülni; a ki
fölülről takarta előle a szemeit, annak alulról tűzött az arczába. A
hőség iszonytató volt.

– Meg kellene fürödnünk; mondá Horus. Talán felfrissülnénk tőle.

– Azt meg ne kisértsd; inté a fedái. Én már ismerem ezt az átkozott
vizet: nem üdit ez, hanem mar. Olyan lesz utána a testünk, mintha
csalánban henteregtünk volna. Olyan az, mintha a gyehenna tüze
összeházasodott volna a tengerrel!

Izzadva hajtották a csónakot tovább.

A déli láthatáron már kiemelkedett a makkabéus vár ormózata: veres vonal
a zöld víztükör felett; de olyan lassan látszott közelebb jönni.

– Mintha ólomtengerben eveznénk, nyögé a fedái.

– Énekelj valamit. Tanácsolá neki Horus.

– Olyan száraz a torkom, alig tudok hangot adni.

A tömlőben hozott viz egészen meleg volt már; alig enyhitette a szomjat.

– No csak még egy kicsit szorítsuk fiam! mingyárt ott leszünk a várnál.

– Igen! igen. Allah segíts, mondá a legény s aztán csak lefordult az
evezőpadról.

A dái áldoát hasztalan rázta, rugdalta: nem ébredt fel; a holt tenger
hajósainak nagyon mély az álma. A fedái nem volt fölkelthető többé.

– Hagyd őt, mondá Mária; majd én elfoglalom a helyét. S azzal kezébe
kapta a fedái markából kiesett evezőt s maga ült oda az evező-padra,
ütenyre csapkodva a csattogó tengert a másik ébren maradt férfival.

A veres sziklák, a lángoló tornyok egyre közelebb jöttek és mégis úgy
tetszett, mintha folyvást távoznának: a sűrű párázat okozta az
érzékcsalódást, mely a felforralt tengerből emelkedett. Itt már kezd a
holt tenger sekélyesűlni; a mélybe letekintő az eddig sötétkék színt
zöldre látja változni. Azután úgy tetszik, mintha az ég maga is fehér
lenne már, de még a víz felszine is. Szél nem fú, a hab mégis
felfodrosodik, bizsereg, csillámlik, vakitó fehér lesz; a zöld viz
mélyében roppant fehér kőtömegek tünedeznek fel, az elsülyedt Sodoma
tornyai talán: minden fehér színt ölt, a semminek a színét. Jól mondta a
fedái, ez a semmiség rettenetesebb a rémek változatos alakjainál: ez az
elenyészés érzete!

S a csónak oly lassan haladt már előre: Mária lankadni érzi karjait.

Egyszer a háta mögé tekint, a hol a dái áldoát ült a csónak hátuljában a
kormánypadon.

Rémület volt annak az arczát és alakját látni: a márvány fehér arcz a
megőszült hófehér szakállal, mereven felnyilt szemekkel bámult maga elé,
valami rettentő nevetésre felnyitott ajkakkal, valami szörnyű
érczvigyorgással az orczáin.

Az öklei, a karjai még csapkodták rendes rándulásban az evezőlapátot; de
az nem érte már a vizet. A dái áldoát is aludt, álmában evezett.

– Ébredj! ébredj! sikoltott Mária. Nézd; itt vagyunk már a vár előtt.

Hasztalan költögeté; az csak hajtotta az evezőt a levegőben, és
vigyorgott hozzá. Elaludt már.

Csak maga volt egyedül ébren.

– Isten! Isten! Ne hagyj elaludnom! kiálta a boldogtalan nő, s most már
egyedül hajtotta a csónakot a vár felé. Ő nem aludt el; az ő ereje nem
fogyott ki, hisz csak neki volt drágája, kedvese ott annak a lánggal égő
várnak a sziklabörtönében: neki lehetetlen volt ébren nem maradni.

Az ő karjainak végerőfeszitésével sikamlott a csónak a holt városok
felett: a holt tenger szinén, a halál ege alatt két élő halottal! Ah, ez
a vár nagyon jól meg van védve.

A nap alkonyatra szállt már: a láthatárt érő izzó tányér viszfénye, mint
egy tűzbálvány feküdt végig a holt tengeren. Máriának úgy tetszett,
mintha a pokol lángtavában evezne, az evezőcsapás tűzszikrákat szór a
levegőbe. – Ekkor harangszó ütötte meg a füleit. Távolról jövő ringó
kondulásai az estharangnak. Ez nem volt érzékcsalódás. A Mar-Sabai
sziklakolostor harangjának kongása ez: az egyetlen harangé az egész
szent földön, Jeruzsálem és a holt tenger között. Ez a kolostor ott
emelkedik a Kidron kietlen bérczszakadékai között, sziklába vágva,
sziklából építve. Nem védik a benne lakók; nem is támadja meg őket
senki. Nincsen semmijük. Egy pálmafából áll az egész kertjük. Kincseik
halmaza egy mély sziklaörvénybe van temetve. Csupa szentek csontja. Oda
dobálják le az itt elhalt asceták holttetemeit. Jeruzsálemi Endre
idejében a tizezredik hullát dobták le. Még most is folytatják: még most
sem telt meg a mélység. Ez ascetáknak a harangja hirdeté, hogy közel az
Isten.

Bizony közel is volt a szegény küzdő teremtéshez.

Mikor már végkép kifogyott az ereje, segitséget küldött neki az Isten. A
Kidron völgy patakja volt az. Ez ott szakad alá a holt tengerbe a
sziklapartokról, s rohanó vize, mint egy világos sáv látszik meg
messzire a sós hullámegyetemben. Ez árnak a sodra kapta meg a csolnakot,
s ragadta közelebb a Mazada vár sziklái felé. Mária viczkándozó halakat
látott alant a vizben, a mik visszaiparkodtak menekülni a halálos
elemből az éltető folyamba. A lég is hűsebb volt itt.

Valami ösztönszerű ötlete jött. Felnyalábolta az alvó férfiakat, s
egyiket a másik után kidobta a csónakból.

Ez jó ötlet volt. A csónak is könnyebb lett: aztán meg az alvók is
fölébredtek.

– Mash Allah! kiáltá a dái áldoát, mikor a fejével felbukott a vizből;
ez itten édes viz.

– Igen, ez a Kidron patakja: mondá neki a fedái, nagyot nyelve az ajkáig
érő vizből.

És Mária bámulva látta, hogy a kisértetarczok helyett igazi emberi fők
buknak föl a vizből: természetes napbarnitotta szinnel, a dái áldoát
szakálla ismét szénfekete.

Ő maga is lehajolt a csónakból s megmosta az arczát. Egészen
ujjászültnek érezte magát utána.

– Most már csak kormányozd a csónakot, mondá neki a fedái, a folyam árja
elviszi azt magától a vár alá. Ott van egy sziklaöböl; oda szoktak
lejárni a várlakók fürödni: még ott is édes a viz; ott a csónakkal
kiköthetsz. Mi ketten utánad uszunk. Lehet, hogy most is ott
lubiczkolnak a szultán hölgyei: ha minket észrevennének, bizony
megölnének; téged nem bántanak. Menj oda egyedül. Mi valamelyik
barlangjában a sziklának elbújunk, s ott fogunk rád várni, a mikor
visszatérsz: – ha ugyan visszatérsz.

A két férfi aztán a sziklapart felé kezdett úszni, Mária engedé a
csónakot a vizáramlatban a vár felé sodortatni; melyhez a tengertől egy
meredek lépcsősor vezetett föl, a sziklába vágva.

A fedái jól sejté. A mint az áramlat besodorta a csónakot egy kiálló
sziklatömb mögé, mely mintegy kirúgó félbolt hajolt a víz fölé, sötét
árnyékot vetve, épen ott találta a szultán hölgyeit, azok már fürdés
után öltözködtek.

Nem volt előttük szokatlan tünemény, hogy a Kidron patak sodrában
csónakkal jőjjön a vár felé egy asszony. Izenetet csak ezen az úton
lehetett ide hozni és csak nőszemélynek.

Máriának csak annyi ereje volt még, hogy a csónakját az öbölbe
kormányozza, s az asszonyoknak felmutassa a magával hozott levelet és a
gyógyszerekkel töltött hólyagos kulacsokat, de már beszélni nem tudott
hozzá: eszmélete elhagyta.

Hogyan jutott fel a várba? arról nem tudott semmit.

Mikor felocsudott, szövétnek világánál kiváncsi női arczoktól látta
magát körülvéve. Azok között volt egy ránczos képű vén banya, a ki a
többinek parancsolni látszott.

Ez volt az az indusnő, a ki Malek Adel szultán szemeinek gyógyszeréül a
foglyok könyeit találta ki. Kezében tartá a damascusi szultán levelét. Ő
olvasta el azt.

– Te Damascusból jösz? kérdezé Máriától, rideg, száraz hangon, szigorú
tekintettel. Mikor jöttél el onnan?

– Mikor a rózsák nyiltak.

– Most pedig már a szőlők asznak. Két évszak mult közben. Mi volt az
utolsó nagy esemény, a mit Damascusban láttál?

– Két templárius lovag pellengérre itéltetése, kik a frankok császárját
el akarták árulni Malek Kamel szultánnak.

– S te semmit sem tudsz arról, a mik azóta történtek a világban?

– Semmit. Pusztákon bujdokolva, kergetve, üldözve, jöttem idáig.

– Malek Kamel szultán azt írja az atyjának, hogy az ő kedvéért minden
kivánságodat teljesítse.

– Nekem csak egy kivánságom van. Börtönben sinylő férjemet
kiszabadítani.

– Azt is írja a damascusi szultán, hogy te az egyiptomi csumát meg tudod
gyógyítani, a miben Malek Adel szultán szenved.

– Ugy van. Ezereket gyógyítottam meg vele.

– De a szultán szemére hályog is szállt. Azt is megtudod-e orvosolni?
Visszaadhatod-e a szeme világát is neki?

Az ezüst kulacsban Máriának az a szere állt, a mit a torjai barlangban
annyi életveszélylyel szedett össze, s a vajákos asszony állítása
szerint még a vakságot is meggyógyítja, ha az szürke hályogtól ered.

Mária ezt felelte:

– Lehet, hogy még azt is meg tudom gyógyítani, de még senkin sem
kisérlettem meg, s olyannal nem akarok kérkedni, a mit bizonyosan nem
tudok.

– Ennél a szavadnál megállapodjál! Azt megengedem, hogy a szultán kinzó
fájdalmait elenyésztesd, de azt nem, hogy a látását vissza add. Tudd meg
az okát. A mióta te Damascust elhagytad, az egész világ egyet fordult a
sarkában. Akkor még virult az a béke, a mit Malek Adel szultán szerzett
az izlamhivők és a messiáshivők között. A német császár és Coradin, meg
Malek Kamel kalifák mély barátságban éltek; magad is tanuja voltál e
barátságnak. Azóta a német császár haza ment a maga országába, más frank
fejedelem jött helyébe más keresztes hadakkal. Azok újra megindították a
háborút keresztyének és szaraczénok között. Megszállták Egyiptomot.
Mizraim gyöngyét, Damiettet ostromolják. Malek Adel nem tud erről
semmit. Mi, a kik őt itt e várban körülvesszük, hirmondót nem bocsátunk
eléje. Mert ha megtudja azt, hogy a béke szét van szakítva, hogy a
háború újra megindult: az az ő halála lesz. Én ismerem az ő lelkét.
Tudom jól, hogy ezt túl nem éli. – Ha hirnök nem jöhet eléje e rossz
hírrel, jönnek nap-naponta Kairóból, Damietteből a postagalambok, a mik
ablakán zörgetnek. Én azokat elfogdosom, a hozott leveleket elolvasom.
Mindenikben egy Hiób-hír van. És én azt olvasom fel belőlük a
szultánnak, hogy a fia ünnepeket ül, és a keresztyének vezéreivel
ajándékokat vált. Már most tudod, hogy miért nem szabad neked Szeif
Eddin szemevilágát visszaadnod; még ha ilyen csodaerő volna is adva az
újjaidnak. Maradj a fájdalom megszüntetésnél. Ha jót akarsz magaddal,
szavamat megfogadd.

Mária igérte, hogy a parancshoz tartja magát.

Akkor azután elvezette őt az indusnő az öreg kalifához. Egy tömör
oszlopokon nyugvó boltozat alatt hevert a szultán fekhelyén. A magas
boltozat kerek ablakán át derengett alá csak némi világosság, ide benn
mély homály volt. S ebben a félsötétségben hevert a puszta gyékényen a
világ leghatalmasabb uralkodója, keresztyén fejedelmek diadalmas
ellensége és szövetséges jó barátja, a ki ha összeszorította a markát, a
győzelem maradt benne, ha szétnyitotta, az áldás, békesség hullott ki
belőle. Szürke, bő vászonköntös volt rajta, az fedte egész testét, a
fejét sötétkék lepel takarta.

– Itt van a csodatevő nő, a kit fiad küldött hozzád, monda az indusnő,
Máriát odavezetve a kalifához.

– Hagyj vele magamra, suttogá a szultán. Aztán inte a kezével Máriának,
hogy jőjjön oda hozzá.

Mária odatérdepelt eléje.

A szultán kinyujtá bő zubbonyából hatalmas kezét s végig jártatá az
újjai hegyét Máriának az arczvonásain, aztán csendes mormogó hangon
mondá:

– Te vagy az a nő, a kinek fiam kezét és szivét ajánlá, s ki azt
elutasítád, hogy rab férjedhez hű maradhass. Valóban te vagy az. Ez a
halánték, ez a kidomborodás a homlokon a nagy hűség és hitvesi szeretet
tanujelei.

(A szultánnak kedvencz tudománya volt a koponyatan és arczisme.)

Azután a kezét tapogatta végig Máriának, abból is tudott következtetni.

– Valóban ez a kéz úgy van alkotva, hogy gyógyítani tudjon. Te
visszaadtad a szemefényét a fiam fiának; vissza tudnád-e adni az apjának
is?

Mária fölemelte Malek Adel arczáról a kék lepelt. A
legtiszteletreméltóbb patriarchafő tünt ki ez alól, a milyennek
Ábrahámot, Élit képzeljük, vagy a vak Tóbiást: jóság, igazság és erő
minden arczvonásában.

A mint a gyenge külső fény érinté a szultán szemeit, felszisszent.

– Hát fáj a szemednek a világosság, akkor az nincs megvakulva.

– S te vissza tudnád nekem adni a szemem világát?

– Istennél a hatalom.

– Jól mondád, ő nála van. Kérd kölcsön.

Mária a jóságos arcz láttára elfeledé, hogy mit igért az indus nőnek,
hogy a vakság ellen nem gyógyítja a szultánt, hanem csak a szemgyuladás
ellen. Mindent mernie kellett, mert mindene koczkára volt téve. Most
kell kiderülni, hogy az ördög szerzette-e ezt az írt, a mit ő csodaképen
gyűjtött össze a torjai kénbarlangban, vagy az istenség?

Először a szemgyuladást kellett megorvosolni. Arra elég jó volt a
kékszinű nedv is. A szultán az első éjjel visszanyerte rég elvesztett
csendes álmait s felébredésekor áldotta a kezet, mely szemeit így le
tudta zárni. – Hátha még fel is tudná nyitni?

Harmadnap már nem bántották a szuró fájdalmak felébredésekor; ha fény
érte a szemeit, már nem irtózott a világosságtól. Negyednap már epedett
utána. Ötödnap már azt susogta: «Óh mint fáj nekem ez a sötétség!»

Mária elszánta magát a válságos kisérlettételre. A kénbarlang izzadta
nedvbe gyolcsot áztatott s azzal köté be a szultán szemeit. És aztán
folyvást nedvesíté azt a köteléket, éjjelt-nappalt ott töltve a beteg
szultán odújában. Eleinte csípte, égette ez a szemgolyókat, azután pedig
hűsíté. Negyednap óvatosan lebontá a szultán arczáról a boritékot.

«Látok!» kiálta fel Malek Adel szultán. S mint az új életre támadt,
szökött fel fekhelyéből. «Allah akbár! visszanyertem a szemem világát!»

S első dolga volt leborulni arczczal a földre s hálákat adni Istennek, a
ki ezt a csodát meg hagyta történni. Újra megnyilt szemeinek legelső
könnycseppje a mindenhatónak hozott áldozat volt. Azután lassankint,
óvakodva emelkedék föl; mintha félne, hogy újra elveszíti a visszanyert
drága kincset, s tétovázva tekinte szét, egyenkint rámutogatva a körüle
álló alakokra. Hölgyei vették körül.

– Te vagy itt Szüdeli! Te Shekerpára! Te Sems unnahár! Te Aldzsalisz! Te
pedig a csodatevő keresztyén nő! S az ott a falon a kardom! a meztelen
kardom! Névtársam «a Szeif Eddin».[10] Milyen régen láttam! Óh mi drága
jó a világosság! Adjatok több világosságot!

– Ne még! szólt Mária. Légy türelemmel padisah! szemeidnek lassan kell
hozzá szokni az erősebb fényhez. Maradj még néhány napig itten. Az erős
fény neked még tiltva van!

– Óh ne tarts tovább ebben a börtönben. Mert börtön a sötétség.

Máriának szemébe szökött a köny.

– Óh padisah! Hát az én férjem milyen régen szenvedi már ezt a
sötétséget!

– Való! és én miattam szenvedi, rabtársaival együtt. Vége legyen a
kínjainak ez örömórától kezdve. Nincs szüksége az én szemeimnek az ő
könnyeire többé. Adjátok neki oda férjét, vezessétek őt hozzá. A mennyi
aranyat elbirnak ők ketten, annyit adjatok nekik a kincstáramból. Én
parancsolom. Béke veled. Áldásom kisérjen minden utaidon.

Mária megcsókolá a padisah kezét, az pedig saját gyémánt gyürűjét húzta
az asszony újjára.

– Talizmán ez, a hol csak jársz Syrián, Palæstinán, vagy Egyiptomon
keresztül, a kinek e gyürűt megmutatod, leborul előtted, s azt kérdi:
«mit parancsolsz?»

Mária az indusnő felé nyujtá ki a kezét a talizmán gyürűvel.

A vajákos nő keresztbe tette mellén a két karját s azt mondá: «mit
parancsolsz?»

– Vezess az uramhoz!

Az indusnő meghajtá a fejét, s arcza elé húzta a fátyolát: «menjünk».

Máriának drága volt minden pillanat, hogy bálványozott férjét újra
láthassa.

Mikor a szultán homályos szobájából kiléptek, az indusnő megállítá egy
szóra.

– Te nem tartád meg az igéretedet, hogy a szultánt csak a szemfájástól
szabadítod meg, de nem a vakságtól is. Többet tettél, mint kivánva volt,
s azzal rosszat tettél. Megölted a szultánt. Már most lásd, hogy mit
tégy? Ha szavad megtartád, én is minden hűséget érezteték lesz veled.
Magadat, uradat bizony jó oltalommal tova szállítalak, míg biztos helyre
jutsz. Igy keress magadnál tanácsot, a hol eddig kerested. Kezedbe adom
ezt a négy kulcsot. Az egyik uradnak a börtönét nyitja fel, a másik a
békói lakatját, a harmadik a földalatti folyosón levő kincstár ajtaját
nyitja fel, a hol az aranynyal telt erszényekre találsz, a negyedik a
folyosó világos végét elzáró rácsajtót tárja ki, azon keresztül aztán
kijutsz arra a sziklalépcsőre, mely a tenger-öbölhöz levezet, a csónakod
most is ott van. Többet nem mondok, nem is adok, nem is teszek. Te olyan
jót tettél, a mit én nem kértem tőled; – én olyan jót nem teszek veled,
a mit nem kértél tőlem.

Mária nem évődött a rejtélyes mondás jelentésén, hanem sietve rohant a
kezébe adott kulcsokkal a földalatti folyosóra, mely a távol látszó
rácsajtón keresztül kapott gyér világosságot.

Más sziklába vágott folyosókon hideg szokott lenni, ebben fojtó meleg
volt. Itt a déli nap süti a sziklaoldalt. Át van az fűlve, mint a sütők
műhelye.

Csak két, egymással szemközt levő alacsony vasajtó szakítá félbe a
folyosót. Máriának nem volt megmondva, hogy melyik a börtön, melyik a
kincstár? választhatott találomra.

Az első ajtó, a mit kinyitott, a kincstárba vezetett. Egyiptomi örök
lámpa égett a közepén. Annak a fényénél mesés kincshalmaz ragyogott
Mária elé. Ott hagyta, nem ezt kereste.

Visszafordult, a másik ajtót kinyitni. Azon belül sötétség volt, a mibe
alig birt derengést vetni a folyosóról beszüremlő vak világosság.

Az volt a börtön: alacsony, széles, félkerekre vágott büdű, a milyen a
domború szikla kívülről.

Felállva nem lehetett a büdűbe lépni; hanem csak meggörnyedten.

Valami rémséges kisérteties zűrhang fogadta a belépő asszonyt. Mintha
halottak sírnának fel sírbolti fülkéikből: tehetetlen, koporsóba zárt
halottak. – Azok voltak. – Köröskörül szűk fülkék voltak vágva a
sziklába, azokban ültek, kezeiknél fogva vaspántokkal a falhoz kapcsolva
emberi alakok; – férfiak. Azoknak a sirása hangzott. A folytonos hőség,
a mi tagjaikat az áthevült sziklaodúban szikkasztá, kényszeríté őket
arra, hogy sírjanak. A könnyeiket gyógynedvül gyűjtötték: a szemeik alá
üvegcsék voltak kötve; abba hullottak a cseppek. A legdrágább balzsam, a
mit valaha keleti satrapa mosdóvizül használt.

Mária nem látott a sötétben. Sorra járta a fülkéket és e nevet suttogá:
«Lebée László».

Választ csak egy istenkáromló szó, vagy egy dühös fogcsikorgatás adott.
Volt, a ki ordított és a vaspántjait tépte; a másik csak nyögött
lázasan. A magával hozott lakat kulcsát sorba próbálta a vaspántok
zárain; tizen, tizenötön végig ment; egybe sem talált az: egyszer aztán
benn az odú legmélyén akadt egy lakatra, a melyikbe a kulcs bevált.

– Te vagy-e itt Lebée László? suttogá.

Valami őrjöngő kaczagás felelt a szavára vissza.

Mária felnyitá a pántok zárait, s arra egy félmeztelen alak omlott a
lábaihoz, görcsösen belekapaszkodva két kezével az öltönyébe. Mária
kénytelen volt őt kihurczolni magával az élők sírboltjából.

Hogy ismerhetett rá? A hajdani délczeg daliás alakra, ebben a csontvázzá
aszott kisértetben? Minő rémületes kifejezése ez eltorzult vonásokban az
állati elbutulásnak! Minő őrjöngő tekintet e kőmerev és mégis tűztől égő
szemekben! És az a vigyorgó fájdalom az ajkakon. Mindenki elfutott volna
tőle, ha az útfélen találja, mind azok az asszonyok, a kik valaha
hizelgő szavaira mosolygással feleltek: csak Mária ölelte, csókolta, és
beszélt hozzá biztató szavakat: «én édesem, én szerelmes uram!» – Nem is
felelt az rá, talán nem hallotta? talán nem értette? talán elfeledett
beszélni?

Ki innen, ebből a kinok hazájából! – ott volt a szultán kincstára
szemben, tárva nyitva az ajtó; annyi kincs az övé belőle, a mennyit két
ember elbir. De ő csak egy kincset bírt magával vinni: azt a másik
embert. Felvette ölébe, úgy vitte magával végig az egész hosszú
folyosón, odáig, a hol annak a bejáratát egy vas rácsajtó elzárja. Ott
letette a kincsét a földre, s elővette a negyedik kulcsot, hogy a
rácsajtót kinyissa.

Akkor egy új rémület dermeszté meg idegeit. A kulcs zörgésére a zárt
udvarból egy hatalmas hímoroszlán jött elő. Ez volt a börtönök őre.

A megvesztegethetetlen; a lerimánkodhatatlan. Fenyegető mormogással
közeledett a vasrács felé, rettentő orczáját a halálra rémült nő felé
emelve. Minden idege elzsibbadt a nőnek erre a látványra. A fenevadak
szultánja iszonyút csapott a vas-ajtóra s kegyetlen ordításával végig
dörgé a sziklafolyosót.

Erre az ordításra a nyomorult vázalak felriadt, s sírni kezdett, mint
egy gyáva gyermek.

Óh minő rémkép! Azt a daliát, a ki a harczokban elől járt, a halállal
játszva küzdött, igy látni, a földön összekuporodva s a felesége
köntösébe rejtőzködve! E látásra Máriának az idegein valami rettentő
indulat hevült át; mintha a férfi ereiből elfutott bátorság az ő
vércseppjeit szállta volna meg. A düh, az elkeseredés váltá fel szivében
a martyrok szenvedő nyugalmát. Az volt az eszében, hogy visszarohan a
szultánhoz, a kinek az ő szeme világát adta vissza, s a ki jutalmul ily
csalárd utat enged a szabadulásra. «Menj uraddal együtt, ha az oroszlán
elbocsát!» Egy késdöfést ő is megérdemel! Készen volt már asszonyi
alakban a dái áldoát, a kinek Horus szánta őt. A hegyek urának bölcse
előre tudta azt, kiszámította, mint a mérgezők a halálméreg hatását,
hogy a mikor az asszony így fogja megtalálni a keresett férjét, akkor
ilyen düh fogja szivében a vért felforralni, akkor a legelső késsel, a
mit kezébe kaphat, megöli a szultánt.

Bizony meg is tette volna. – Hanem az a földön fetrengő nyomorult alak
nem ereszté. Az átkarolta a térdeit, és nem engedte őt tovább menni. Az
érthetlen szavakat makogott, a mikből egyszer ez a szó vált ki
érthetően: «Isten!»

Ez a szó eszére téríté Máriát. Nehéz szorongattatásában elkezdé énekelni
a zsoltárt: «óh uram, én segedelmemre állj elő! Ellenségimet kergesd
el!»

A fenevad az énekszóra elhallgatott.

Mária tovább zengé a zsoltárt: «mondjad azt az én lelkemnek: tégedet én
megsegítlek!»

Ekkor úgy tetszék neki, mintha a zsoltár végszavait onnankivülről egy
mély zúgó férfihang viszhangként ismételné:

«Tégedet én megsegítlek!»

Az oroszlán erre a hangra rögtön felkapta a fejét s oda fordítá, a
honnan a férfihang jött. A következő perczben aztán nagyot ordítva
szökött fel a magasba, s aztán lecsapta magát a földre, a pofáját a
sziklához dörzsölve s oroszlánhoz nem illő sirással hentergett alá s fel
az udvaron, míg Mária előtt a rácson kívül a dái áldoát alakja jelent
meg.

– Isten küldött tégedet e pillanatban atyám, rebegé Mária.

– Ő is küldött, de magam is jöttem. Nyisd fel gyorsan az ajtót, míg az
oroszlán a szeme közé fútt porommal vesződik.

Mária felnyitá a rácsajtót s a lábainál görnyedő nyomorult alakra
mutatott.

– Nézd! Mi lett belőle? Ez az én drágám!

Horus hirtelen vállára kapta Mária férjét, s aztán sietve kirohant vele
az udvar kapuján, mely a sziklalépcsőzetre nyilt.

Mária, a mint a kapun kívül volt, a hol senki és semmi nem üldözte
többé, térdre esett.

– Most ne imádkozz! dörmögé a dái áldoát, a másik kapun még eléd
kerülhetnek. Siessünk a csónakhoz jutni!

Azzal futottak le a szédítő meredeken.

Mikor a tengeröbölhöz értek, ott Mária legelébb is az elnyomorodott
férjét akarta a Kidron édes vizében megmosdatni.

– Siessünk! siessünk! szorgalmazá őt a dái áldoát, odadobva válláról a
tehetetlen emberalakot a csónak fenekébe. Húzd fel a vitorlát! kiáltá a
csónakban ülő fedáira. Szelünk van. Repüljünk.

S Máriát is siettetve erőteté be a csónakba.

– Itt a szél! Repüljünk.

Nem szél volt az, a mi ott jött, hanem vihar. A Libanon hegyei közül
alárohanó fergeteg, a milyenben Istennel járó lélek tengerre nem bizza
magát.

Mária bámulattal és rettegéssel nézett reá.

– Hiszen te elvégezted, a miért idehoztalak mondá neki Horus.

– Valóban el. A férjemet kiszabadítottam.

– És Malek Adel szultánt megölted.

Mária még jobban elbámult s a fejét rázta értetlenül.

– Szót se róla. Akárhogy ölted meg tied a dicsőség. Első dái áldoát
lettél azok között, a kik asszonynak születtek. Nézz vissza a várra.
Látod a torony ormán azt a sárga zászlót. Ez azt hirdeti, hogy Malek
Adel szultán meghalt. Meghalt abban az órában, a melyben egy szerelmes
asszony az ő agyonkínzott férjét a szultán börtönében megtalálta. A
többit, hogyan történt, csak az Isten tudja. Meg volt jósolva Malek
Adelnak, hogy őt egy galamb fogja megölni. Repülj galamb, repülj!

Malek Adel, a mint elbocsátá Máriát, úgy tett, mint az elkényeztetett
gyermekek szoktak tenni. A mint az orvos eltávozik, jól esik megszegni
rendeleteit. Mária megtiltá neki, hogy a teljes világosságra kimenjen.
Az ilyen hatalmas úr pedig nem hágy magának parancsolni. Átment a
szomszéd terembe, melynek egy ablaka a tengerre nyilt Az az ablak zöld
redőnynyel volt elzárva, melynek sürű rácsozata között a szabadba
lehetett kitekinteni. – Ő már évszakokon keresztül nem látta a világot,
a tengert, az Isten egét. Ki parancsolhatta volna meg neki, hogy akkor
is behunyja a szemeit, a mikor már lát?

Az ég egyik oldala sötét volt, közelgett a vihar. Ezen a sötétkék alapon
egy fehér pontot vett észre a szultán. Az a fehér pont sebesebben tudott
repülni, mint a zivatar.

– Ah, ott jön az én postagalambom.

Koradin szultán minden nap küldött egy galambpostát az atyjához
Kairóból.

A galambhozta levelekben mindennap meg volt irva, mennyire haladtak a
keresztyének Damiette ostromával? hányszor verték vissza a rohamot a
szaraczénok. Hogy jöttek hajókon úszó tornyokkal a bástyatorony
ostromára? Hogy dült meg a bevehetetlen erősség?

Hanem az indusnő mindezek helyett csupa békehireket olvasott fel a vak
szultán előtt. Malek Adel még folyvást azt hitte, hogy az általa
megkötött béke a keresztyének és szaraczénok között most válik arany
kalászszá. Pedig már akkor féléve mult, hogy a halál kaszája aratta a
rendet Egyiptomban. Ő azt nem is sejté.

A postagalamb jött sebesen repülve s megszállt az ismerős ablakon.

Ezúttal Malek Adel maga vette őt a kezébe.

A levél vékony papirushártyára irottan a kormánytollainak egyikére volt
göngyölve.

Malek Adel kibontá a papirust s ezt találta rá irva:

«Nem küldtél segélyt. Damiettet elfoglalták ostrommal a keresztyének.
Vitéz seregem leölve. Fiad Koradin.»


Mikor ezt a levelet elolvasta Malek Adel: egyszerre mind a két kezével
kapott a szivéhez, kíntorzult arczát az ég felé emelte, s azzal végig
bukott a szőnyegen. Nagy szive nem birta meg ezt a csapást: megszakadt
bele.[11]

És így csakugyan egy galamb ölte meg. Csakugyan Máriának a keze ölte
meg, a ki látását visszaadá. Csakugyan rá talált az itéletosztó
gyilokkal a Hegyek vénje az elitélt kalifára még a holt tengerbe rejtett
sziklavárában is!

A zivatar megérkezett: az egész ég elfeketült. S e sötét ég alatt maga a
holt tenger, mint egy világító sivatag, úgy rémledezett fel. Maga az
orkán sem tudja ezt a nehéz olvadt sótömeget úgy hegyekké torlasztani,
mint az élő tengert, ez még a zivatar korbácsa alatt is halott marad,
csupán éles barázdák huzódnak rajta végig, a mik phosphorfényben
világítanak fel a lomha alant járó felhők szegélyeire. A széltől
megkapott vitorlás csónak úgy szökell, nem úszik, egy habgerinczről a
másikra, érczhangú csattogással. Benne fehér alakok ülnek, sápadtan
világító arczczal, dæmonokhoz, elkárhozottakhoz hasonlók.

De jó a viharral utazni a holt tengeren keresztül. Ennek a haragja
sokkal jobb, mint azé a másik fölséges úré, a napé. Üt, ver, paskol,
összezuzással fenyeget, de röpít, nem lankaszt. A mely utat a
sziklavárig egész naphosszant jártak meg evezve, ugyanazt a vakmerők
széltől hajtva megfutották három óra alatt. A csónakot ott dobta ki a
holt tenger a sósbuczkák között, a miket ilyenkor messzire eláraszt a
medréből kitolt tenger.

Itt azután a két férfi evezőlapátokra fekteté a jártányi erővel nem biró
Lebée Lászlót, s úgy vitte őt tova a Jordán zuhatagáig, hol egy halász
gunyhójában mindnyájan menedéket találtak.

Mária gondos ápolása mellett lassankint erőhöz tért ismét Lebée László.
Hetekig tartott, a míg e menedéken ismét visszanyerte az öt érzékének a
használatát.

Mikor újra megtanult beszélni, vége-hossza nem volt a panaszkodásnak:
hogy miket szenvedett. Mária csak hallgatta hűségesen és maga egy szót
sem mondott abból, hogy hány poklon tört addig keresztül, a míg a férjét
feltalálta? Ne busítsa vele!

Az alatt míg Lebée László a halászgunyhóban erőhöz jött, Horus maga is
ott volt a közelében; az ifju fedáit elküldte a Karmel hegyen lakó
Karmelita lovagokhoz azzal az izenettel: hogy egy keresztyén lovag itt
fekszik fogságból kiszabadultan, küldjenek érette fegyveres kiséretet.

Hetek multak bele, a míg a karmeliták küldöttei a fedái kalauzolása
mellett rátaláltak a keresztyén menekültekre. Már akkor Lebée László
annyira volt, hogy képes volt lóra ülni.

Itt azután Mária búcsut vett a dái áldoáttól.

– Én semmit sem tettem: mondá Horus; csupán csak az én uramnak, a
Sheik-Aldzsebalnak, a Hegyek vénjének parancsolatját hajtám végre. Hanem
te: te dicsőséges asszony voltál. És bizonyára mondom néked Lebée
László, ird fel ezt magadnak a szived hártyájára; hogy mind azon szent
nevek között, a kik talik irással vannak a ti almanachotokban sorba
feljegyezve: egy asszony sem érdemelte meg jobban a feje körül a
glóriát, mint a te asszonyod. Becsüld meg. Béke legyen veled.

S azzal saját újjai hegyét megcsókolva, áhitatteljesen érinté azokat
Mária kezéhez. Ez volt a búcsúüdvözlete hozzá.

A Karmelhegyi zárdában kiheverve viszontagságait, mihelyt útra képes
lett, hajóra szállt Lebée László a feleségével. – Még ez a késlekedés is
javára vált; mert ha rögtön útra kel, a hazájukba visszasiető
friesekkel: ő is tengerbe vész azokkal együtt, a kiknek a pápa átka
fejükre zúdítá a zivatart, a mért a harczot a hitetlenek ellen a
damiettei győzelem után abbahagyták. Lebée László velenczei hajóval tért
vissza Spalatoba; semmi baja sem történt az úton. Onnan azután Dalmátián
és a Szerémségen keresztűl szerencsésen hazavergődtek Erdélybe.

A második esztendeje volt már annak, hogy Mária útra kelt az öreg Bálint
szolgájával. Sűrű nagy esztendők! Ha visszagondol rajtuk az ember,
századnak is beválik egy.

Volt nagy öröm odahaza, mikor együtt hazaérkezének! A nép apraja-nagyja
sietett a hazatérteket üdvözölni. Mária nem is ütközött meg rajta, hogy
még az Anna öcscse is egész elragadtatással borul az ő Lászlója nyakába
s nem bánik fukaron a csókjaival. Hiszen jó rokonok! Aztán neki nincsen
már férje: nincs, a kit csókoljon.

Csak még a jó öreg Bálint is itt volna! Hogy megmondhatná neki: «lásd,
keresztül törtem minden poklokon ő érte: vissza is szereztem! Most már
itthon vagyok, a paradicsomban. Hát mit beszéltél, hogy még egy pokol
vár azután reám; de hogy hol és mikor? már azt nem mondtad meg.»

Hát bizony a jó öreg Bálint, ha élne, sem mondaná azt meg.

De volt ott a háznál egy más igazmondó cseléd, a ki egyszer Máriának
mondott igazságot. Az a tükör.

Régi ideje volt már, hogy tükörbe nem látott: most, midőn hosszú idő
multán újra belepillantott, elrettent magától. Szépsége odavolt. Az idők
viszontagságai, a homokpuszták, a sziklasivatagok, a holt tenger, a
porfellegek, az éjszaki viharok, s az a sok lelki szenvedés évtizedek
rontó nyomait hagyták hátra rajta.

«Nem vagyok szép!» mondá a tükörből a képmás.

S ez az egy szó már a kulcs a pokol kapujához.

Hasztalan kényszeríté magát nyájaskodásra a férj neje mellett; minden
mosolygásán keresztül csak úgy sugárzott róla a hidegség.

Valjon kire gondol vissza? Ki van a szivében? Évődék magában Mária. Tán
a szép szultána, a kit Malek Kamel háreméből elszöktetett s a ki miatt a
forró sziklákhoz lett lánczolva?

Egy-egy észrevétlenül elrebbent sóhajtás untalan elárulá, hogy a lelke
valahol másutt jár. – Ha még annak is utána tudna menni! ha még azt is
ki tudná szabadítani bilincseiből. Ha azt is visszahozhatná!

Kérdezte eleget; de nem vallotta meg. Csak azt mondta mindig, hogy a
kiállt sok szenvedés tette ily komorrá.

Utoljára azt a gondolatot sugallta valami Máriának, hogy az öcscsét
Annát kérje fel: «beszélj te Lászlóval; tán neked megmondja: mi nyomja a
szivét.»

Anna megigérte, hogy majd négy szem közé fogja s kiveszi belőle a titkát
szép szerével.

Mária azonban elrejté magát egy fülkében, mikor Anna és László
összejöttek s kihallgatá, hogy mit beszélnek?

– Vallja meg kegyelmed, édes László sűvem, miért oly busongó? Mi bántja
a szivét?

– Megvallom, ha kérded édes ángyom, Anna; az bántja a szivem, hogy te
nem lehetsz az enyim.

Anna megrettent nagyon.

– Jaj ne mondjon ki ily szót kegyelmed! hisz ez Isten ellen való vétek.

– Tudom én azt nagyon! Isten ellen és az ő szentei ellen való vétek, s
valamennyi szentei közt a legimádásra méltóbb, a feleségem ellen. Bizony
imádom is: el tudnék előtte naphosszant térdelni s könyeimmel áztatni
kezeit. De szeretni nem tudom. Soha sem szerettem. Nincs nálánál jobb
asszony a világon. Te vagy az én bűnöm, a kiért elkárhozom. Miattad már
annyit vétettem a földön, hogy nincs elég purgatorium, a mi azt
letisztítsa rólam. Tudd meg, hogy szegény uradat, a jó Brüniszkáldot én
vittem a halálos veszedelmébe: mert azért kellett székelyeknek és
szászoknak a százszor megátkozott Palestinába menni, mivel Lebée László
szerelmes volt az ángyába. A te uradnak a vére az én fejemre szállt, s
akárhol járok-kelek a világon, az itélet kötelét hordom a nyakamon, s a
mikor utánad járok, tüzes parázsokon járok: de még sem tehetek máskép.

– Hallgasson kegyelmed! Az Isten legyen irgalmas kegyelmes mind a
kettőnknek…

Máriának ezt mind hallani kellett.

Ah most már megtudta, mit értett az öreg szolga a legkínteljesebb pokol
alatt: ez az!

Soha sem volt szeretve – és nem lesz szeretve soha.

Tűz, jég, vihar, földindulás, rabláncz, éhség, kínhalál, rémekkel teljes
ég mind, mind gyermektréfa ehhez a nagy fájdalomhoz képest.

Mária egyik kezét a szivére, a másikat az ajkára szorítá, – vagy az
egyik, vagy a másik ki ne törjön fájdalmában.

De már, akár babona, akár nem: azt hiszik sokan, hogy mikor valaki
haldoklik, üveg pattan, butor roppan: – annak a rejteknek a gyertyánfa
táblázata, a hol Mária hallgatózott, egyszerre nagy roppanással végig
hasadt.

A szivbe visszafojtott fájdalom hasítja-e meg azt a deszkát?

A szellemek láthatlan kezének van-e az az ereje, a mi az élő testnek
nincsen?

A csattanás hangjától felriadt a suttogó pár. Anna «Jézus Mária!»
kiáltással taszitá el magától Lebée Lászlót és elfutott abból a
szobából.

Lebée László pedig térdre rogyva csúszott-mászott ahoz a rejtekhez, a
hol Mária hallgatózott.

Azon a kemény deszkán, a boldogságos szűz alakja volt festve, iromba
mázolással, megfeketülve már a régiségtől.

Ez a kép hasadt végtül végig ketté.

Lebée László az égő homlokával s az összekulcsolt kezeivel veté magát
oda e kép lábaihoz.

– Óh irgalmas szent szűz! Ne tégy rajtam itéletet! Könyörge hozzá,
töredező szóval. Nem takarhatom el előled a szivemet; mert te keresztül
látsz rajta. Látod mi ég benne? Poklok gyehennája! Nem tudok tőle
megszabadulni. Bennem ég és én benne égek. Tengereken át hurczoltam
magammal; azok el nem olták. Pusztákon átvittem, el nem maradtak tőlem!
Irgalmazz! Segits meg!

S a ketté hasadt kép azt sugá: «Kelj fel: megsegítlek!» A mint a férj
eltávozott, Mária előjött a rejtekéből. Ő vette át a bűnös könyörgését,
a mit az a szent szűzhöz küldött.

Nem gondolt többé arra, hogy ő a szerető hitvestárs; nem arra, hogy
megcsalt feleség.

Égető vágyai, haragos gerjedelme, elnémultak, elpihentek.

Annak a szentnek a helyében érezte magát, a ki előtt imádkoztak.

Végig gondolt azon az egész során az eseményeknek, a miket két év alatt
végig szenvedett. Olyan volt az, mint egy olvasónak a sorba fűzött
gyöngyszemei. Az elválás keserve, – a távollét félelmei, – a visszatérő
vészhir, – a nehéz elhatározás a veszedelmes útra, – az út rémei,
kőszikla, sivatag, vihar, holttenger alakban, fenevad, vérivó pogány és
hizelgő király élő személyében, – a csábitó paradicsom kisértetálmai: –
mind átvonultak még egyszer a lelke előtt. Miért tette ezt? Miért
szenvedte ezt? Egy emberért, a kit oly nagyon szeretett. És most már
tudja, hogy az nem szereti őt; soha sem szerette. Másért ég: a szebbik
testvérért, a kinek a hitves urát elvitte magával oda, a honnan vissza
nem tért. Miért kell ennek így lenni?

Nem pörölt Istennel.

Nem kérdezte, miért kell «egy» embernek ennyit szenvedni az életben? S
ennyi szenvedésért, ennyi áldozatért, jutalom helyett mért kell ez
elviselhetlen büntetést nyernie? Annak a tudását, hogy nem birja
megvenni ennyi kincs áron sem a férje szerelmét.

Tudta már, hogy az ő koronája a túlvilágon van.

Nem magáért sirt már. Hanem azért, a kit még most is szeret. De a kitől
láttatni nem akar soha többé.

Most már értette e jeges komorságot az arczán. E jéghegyen belül halálos
lángok vannak elfojtva.

Bizonyosan a testvér is szereti őt.

S ebben a tiltott szerelemben el fognak kárhozni itt és a más világon.

Ki áll az utjokban?

Egyedül ő.

Jó volna meghalni! Ha azt könnyen adnák.

De az ő élete nagyon jól meg van védve.

Keresztül hordta azt egész nemzetek sirjain, a hol ezernyi hősök
csontjai fedik a völgyeket. Őt nem ölé meg az a hatalmas szellem, a ki a
vasembereket seregszámra gyilkolta.

S még sokáig élhet; hisz a halál nem keresi azt fel, a ki hivogatja: a
kereső elől fut.

És a milyen hosszú lesz az élet, nap nap után mindig lássa maga előtt
azt a két szenvedő arczot, a kiknek minden pillantása azt mondja neki:

«Ha te nem volnál többé!»

Talán egy rossz órában, a mikor a földalattiak hatalma elmérgesedik az
emberi lelkeken: még képesek lesznek arra, hogy szenvedélyükben a
legátkozottabb bűnre fogjanak kezet: s megölik azt, a ki kettőjük között
áll.

Ne kárhozzanak el! Ne szenvedjenek tovább!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mária ezen a napon eltünt a várkastélyból, hogy senki sem tudta, merre
távozott el?

Keresték erdőn, mezőn, kérdezősködtek fűtől-fától utána; sehol sem
akadtak a nyomába.

Nénjének eltünése Annát rémületbe ejté.

Ő is azonnal elhagyta a várat s Kőhalomra menekült, a férje, Brüniszkáld
várába. Lebée Lászlónak azt izente, hogy ne is kisértgesse eléje
kerülni, a míg Máriára rá nem talált.

Lebée László a saját bűne által lett megverve.

Ugy járt, mint Tantalus: elfutott ajkától a hullám, mikor már benne
uszott.

Minden szenvedésnek van egy enyhítő irja: az égiekhez fohászkodás; – de
kihez imádkozzék ez, a ki azért szenved, hogy bűnös szenvedélyét ki nem
elégítheti? Mely Istent keresse ezzel a bajával? Mit mondjon előtte?

Könnyűvérű volt egész életében. Asszonyok dolgában mindent biztosnak
tartott, a mi gyönyörre vezet. Még Gertrud királyné udvarában így
tanulta azt. A «Minne-biróságok» törvényei azt diktálták urnak és
urnőnek. – Palaestinában még azt a kis hitét is elvesztette, a mi
akarata ellen utána ment, mint az árnyék. – Könnyű az embernek
elfordulni az árnyékától. – A Ptolomaisi orgiákban megtanulta az Istent
gúnyolni, a damaskusi szultánpalotában az Istent megtagadni, a Bar Luti
sziklatömlöczben az Istent megátkozni! Mi van még hátra? Az Istent
megcsalni?

Önmagát csalta meg. Önbűne jött, hogy felfalja, mint a nagyra nevelt
sárkánykölyök, mikor anyányira megnő.

Mikor a szent földre elindult: bűnbocsánatot kapott az eddig elkövetett
s még elkövetendő büneiért is. A szent földön háromszor hallotta ez
indulgentiát kihirdettetni. Kevélylyé lett tőle. Ha van is Isten: az az
ő bűneit kitörülte az örök számadások könyvéből.

Most azután érezte, hogy már a földön is van büntetés, a mit nem
engedhetnek el a főpapok, koronás fejedelmek.

Megalázta magát, hogy felkeresse a jámbor apáturt, a ki az atyái által
alapitott kolostorban lakott, és meggyónjon előtte.

Évek óta nem tette azt. Szükségtelen volt.

Az egyház férfia végig hallgatta a férj töredelmes vallomásait.

– Te benned a legmakacsabb ördög lakik, édes fiam, mondá a gyónás
végeztével. Bűneid a fejeden túl csapnak. – De mindezektől
megszabadulhatsz, ha igaz bűnbánást cselekszel.

– Szánom, bánom.

– Nem elég szóval mondani, tenned is kell. Vesd le e hivalkodó czifra
gúnyát, ölts helyébe daróczcsuhát: hagyd el fényes kastélyodat; vond el
magad a dobzódás asztalaitól: keresd fel a remete barlangot a
Bükkös-Boldogasszony kolostor alatt a mély rengetegben, s ott a hideg
fekhelyeken tölts napokat, éjszakákat imádkozva; testedet sanyargatva.
Ne élj mással, mint a mi gyümölcsöt erdők, mezők adnak, vagy irgalmas hű
lelkek helyedbe hordanak s bizony megszabadulsz a te ördögödtől, a kinek
neve Asmódi, a házastársak ördöge. Ha majd azután azt érzed, hogy végkép
megszabadultál tőle; ha lelked előtt nem tánczolnak többé azok a kisértő
alakok, a mikkel az ördög kápráztatja a halandók szemeit; ha egészen
tisztának, meggyógyultnak érzed magadat, akkor jőjj fel hozzám ismét; –
de elébb ne; mert ha a kisértetnek ellent nem tudsz állni, örökre
visszaesel a kárhozatba: a miről tudod már, hogy ezen a földön
elkezdődik, halálig el nem hagy, azontul is megtart. Most járj békével!

Lebée László felvette magára a vezeklést, a mit az apátur rászabott s
negyven napig sanyargatta magát a remete barlangjában. Eleinte sűrűn
ostromolták a csábító kisértetek, éjjel-nappal incselkedve rajta, hogy
megejthessék; – meg tudta oltalmazni a lelkét. Válogatott kinzásokat
talált ki a testének, hogy a gyönyör álmait elüzze lelkéről, s
bőjtöléssel csigázta el erős életét.

E nagy vezeklésnek mindennapi tanuja volt egy öreg anyóka, a ki
reggelenkint előjött az erdőkből, ajkig, szemig beburkolva rongyos
keszkenőkbe: az hozott a vezeklőnek naponkint egy olyan páros kenyérkét,
milyennel Illés hollóját szokták képekben ábrázolni.

Annak a páros kenyérkének felét mindig elfogyasztá a vezeklő, felét
félre tette.

Az anyóka nem kérdezte tőle, hogy mire gyüjtögeti azt a sok apró
félczipót, csak odább biczegett kétrét görnyedt, botra támaszkodó
biczegő alakjával.

A vezeklő arczczal a kőszikla felé fordult, mikor közeledő lépéseket
hallott. Nem akart embert látni s nem akarta, hogy emberek lássák.

Nem találhatta ki, hogy az a mindennapi látogató – az ő hű felesége,
Mária: a ki eltünése óta ott rejtőzik a Camaldulensis testvérek
zárdájában, a mit Bükkös-Boldogasszonynak neveznek. – A tatárfutás előtt
hires-nevezetes búcsújáró hely volt.

Mikor aztán a negyven nap letelt, Lebée László előjött a
remetebarlangból, a megfelezett kis czipókat a csuhája szárnyába kötötte
s gyalog, mezitláb elvándorolt Gyulafehérvárra az apáturhoz. A főpap ott
találta őt összeroskadva a templom ajtajában. Felemelte, megölelte,
megcsókolá.

– Kifáradtál? kérdé tőle.

– De győztem!

– Nehéz tusád volt.

– Elvégződött.

– Szembe mersz-e szállni immár a kisértettel?

– Jöhet akármi alakban, nem rettegem.

– Hát ezek micsodák, a miket a csuhádba kötve hoztál?

– Apró czipócskák fele része, a miket alamizsnául kaptam. Felét
félretettem.

– Miért tetted félre?

– Hogyha rátalálok a feleségemre, megvendégelhessem őt vele: «ime egyed
az én bűnbánatom alamizsnakenyerét!»

E szóra az apátur szemeit elborítá a könny.

A földön térdelő fejére tette a kezét.

– Ime látom, hogy érdemes lettél az Ur irgalmára. Isten bölcs hatalma
ime kitölté a te fejedre az ő kegyelmét. Ezek a kenyérdarabok az ő
itéletosztó serpenyőjében lenyomják a te bűneidnek mérhetetlen súlyát.
Ime tudd meg: a te hűséges hitvesed, a kinek számára falatjaid felét
félre raktad: ebben az órában már a megdicsőülés mennyei kenyerével
táplálkozik. Isten elszólítá őt abba a nagy vendégségbe, a hol a
«nyomorult Lázár» ül az asztal fején, s angyalok szolgálnak a
lakomázóknak.

Erre a hirre Lebée László, mint a szélütött rogyott le a templom
kövezetére s nehéz zokogása forró könyeivel áztatta a küszöböt, mely a
hivők lépteitől volt kikopva: keserves sirása közben csak az egy «Mária»
nevet emlegetve.

– A köny az a fürdő, a miben a lélek hófehérre mosódik: szólt az apátur.
Meglátom, hogy ilyen hófehér vagy e már?

Azzal előhozatta az apát úr a hordszékét, mely két öszvér hátára volt
kötve, abba ülteté be a fáradt vezeklőt; ő maga lóháton bandukolt
mellette. Egész processió kisérte őket templomi zászlókkal a
Bükkös-Boldogasszony zárdájáig.

Itt a kürtszóra megnyiták a kaput s bebocsáták rajta az apáturt és a
remetecsuhába öltözött lovagot.

Az apátur a kápolnába vezette Lebée Lászlót, mely tele volt festve
angyalok és ördögök képeivel; angyalokéval, a kik diadalmaskodnak, égbe
hivogatnak, és ördögökével, a kik incselkednek, csúfolódnak s még
legázolva is agyarkodnak. A belépő előtt valamennyi festett kép élni
látszott, mozgott, reá nézett. – Csak egyetlen egy alak nem mozdult, nem
nézett: az a halavány, kiterített alak a ravatalon.

Ráismert. Még ugyanaz az öltözet volt rajta, a melyben utóljára látta.
Halottarczán halálcsendes nyugalom borongott, összetett két kezében az
ezüst feszület, kis ujján a férj jegygyűrűje.

Lebée László szédülve térdelt le a ravatal lépcsőjére s elszórta annak a
szőnyegén az apró kenyérkéket, azt várva, hogy talán valami csuda
történik velük, tán rózsákká válnak?

A rácsozott karzat mögül, mint égből jövő szózat, zengett alá az apáczák
éneke.

Lebée László borzadozva tekinte a halott arczra. Nem merte, nem akarta a
holtat azzal megbántani, hogy odaboruljon rá és megcsókolja.

Talán attól félt, hogy a halott vissza találja neki adni a csókot, s
soha nem bocsátja el magától többet?

Csendesen imádkozva hajtá le a fejét a koporsó szélére.

Mária pedig onnan nézte őt a karzat aranyozott rácsozata mögül.

Mert az a ravatalon fekvő alak nem ő volt; hanem egy viaszból alakított
képmás, hiven utánozva az ő arczvonásai benne. A ki ránézett, könnyen
csalódhatott a templomi világítás félhomályában.

Mária gyönyörködött abban, hogy az, a ki őt életében nem tudta szeretni:
halálában ily fájdalommal vallja be szeretetét.

Egyszer boldog volt hát ő is életében: – mikor halva látta magát.

Mért is, hogy nem láthatja ezt ember soha?

De hiszen nem az volt az ő czélja e kegyes csalással, hogy az üdvösség
végtelenjéből egy perczet elraboljon még e testben élve, hogy közelből
lássa azt, a mit másnak csak a szomszéd csillagból szabad meglátni, az
özvegy férj bánatát. Ő nem a maga örömére szerezte ezt az alakos játékot
a halál szertartásával.

Érezte, hogy ő fölöslegessé vált a földön.

Meghalni nem tudott; mert a halál a paradicsom virága, gyökereivel az
égbe nőve: kinek korán nyilik, kinek későn; a ki nem várhat rá: maga
leszakítja, a gyökerét is kitépi vele s leesik az égből.

A római egyház törvényei tiltják, hogy a házasság láncza valaha
elszakadjon: a mig rózsaláncz, addig összetartják a nyiló bimbók; s
mikor vaslánczczá lett, akkor összetartja a rozsda. Szakadni nem szabad
annak.

Ő tehát azt az ámitást gondolta ki.

Halottnak hirdetni, halottúl eltemettetni magát: akkor aztán hadd
örüljenek az élet paradicsomának azok, kiknek sziveik között állt. Eddig
tán átkozták; ha holtnak hiszik, majd áldani fogják.

A czél is szent volt, az eszköz is szent volt.

Valóban megtörtént és nem költött mese ez. A kik részt vettek benne, rég
Isten előtt állnak már; s a mi századaink nekik csak pillanatok: a mi
földünk nekik csak porszem, a mi törvényeink nekik csak pókfonál…

Ámde a nehéz kisértet most következett el Lebée Lászlóra.

Mögötte csendesen megnyilt a kápolnaajtó, s lassú selyem suhogással
bejött rajta egy hölgy-alak. Lebée László csak akkor vette őt észre, a
midőn a homlokát felemelte a koporsó széléről, s ott látta őt maga
mellett állni.

Anna volt az, Henning Brüniszkáld özvegye.

Gyászruhájával, halavány arczával százszor szebb, mint valaha volt;
hosszú haja hullámosan omlik végig a termetén. S ez a termet oly
délczeg, oly gyönyörre hivogató volt.

Lebée László szivében egyszerre kigyulladt a régi láng, s testét-lelkét
egy pillanat alatt magának foglalta.

Ez imádott bálvány megjelenésére mind megelevenültek szerelmes álmainak
csáb kisértetei. Szive fellázadt valamennyi nehéz fogadása ellen s ki
akart törni rávert bilincséből. Feledé, hogy hol van? A templom falain
levő képek tánczolni kezdettek körülötte s szédületes karéjban keringtek
körül, a gyász-zsolozsma hangja tomboló kaczajjá változott; maga az
előtte fekvő halottkép is azt mondá: «Szabad már! Tied már a világ!
Minden örömeivel! Hisz halott vagyok már!»

Lebée László arczán egymással küzdött a daemoni vágynak őrült nevetése s
a szent fogadalom tiltó iszonyata, hogy vonagló arcza arczvonásaira
borzalom volt nézni.

S jaj lett volna neki, ha az a nevető öröm vesz erőt az arczán; ha csak
egy üdvőzlő sóhajtással is, ha csak ennyit is suttog az élő asszonyhoz:
«hozott Isten ide! nőm ravatalához!» vagy hogyha az előre taszító
lángoktól odahagyja magát hozzá röpíttetni, hogy átkarolja, hogy
megcsókolja, mikor már a halott nem tilthatja többé.

Jaj lett volna neki, mert akkor az egyháznagy pásztorbotjával űzte volna
őt ki a templomból: «Fuss innen! és légy elkárhozott, a földön és a más
világon. Ez nem a te halottad. Feleséged él még! Jaj a kétszer
elesettnek!»

Megőrzé őt az elbukástól jó szelleme.

Henning Brüniszkáld özvegye, mint egy márványszobor tekinte le reá, s
gyászfátyolába burkolt kezét félig felemelve, feléje terjeszté.

Ez a tiltó mozdulat térdre roskasztá Lászlót. Szive elcsendesült. Kisérő
rémei visszatapadtak újra a falakhoz. Észrevette hol van? Hogy ez Isten
temploma. Emez meg ravatal. Tisztesség itt lenni. – De egy ördög mégis
ott maradt vele: a tettetés daemona. Az ott ült az arczán: abban a
sovárgó kifejezésben, azokban a lopva felnéző pillantásokban, a mik
elárulják a rosszul rejtett gerjedelmet.

Hiszen itt nem illik. Mostan még nem szabad. De már egy percz múlva, egy
küszöbbel odább: tán a sirboltajtóban, a hol sötét van, nem látja senki:
ott már szabad a csók!

Ezt a tekintetet elérté Anna. Ő látta azt már. Ő futott előle.

Ekkor a kápolna nyitott ajtaján át egy méh vetődött be a szentélybe; –
elébb körül dongta az égő gyertyákat, a gyász-füzéreket: aztán rászállt
a halottkép arczára.

Ő megérezte azt, hogy az viaszkból van.

Anna, könnyein keresztül nem vette azt észre, s a mint odaborult a holt
alak fölé, hogy annak az arczát megcsókolja, a háborgatott méh hirtelen
megszurta a fulánkjával az ajkát.

Anna fájdalmában és rémületében nagyot sikoltva, elájult: apáczák
aléltan vitték őt ki a templomból. Lebée László borzadozva húzta magát a
kőpillér mellé: azt hivé, a boszúálló halott tűzcsókja bünteté meg
szerelmesét; azért, a mit az ő szive gondolt.

Az apátur sietteté az apáczákat, hogy vigyék le a koporsót, a holt
alakkal a nyilt sirboltba.

Lászlónak nem volt már szabad őt oda követni.

A kik e zárda sirboltjában nyugosznak, azoknak nincs már családjuk.

A bezáró sirkőre csak az név van felvésve: «Mária.»

És bizonyára az ő igazi Máriája is el van ott igazán temetve.

Meghalt a világnak, meghalt a férjének: lelkét még élve átadta az égnek.
Nem szenvedett már; nem volt kivánsága, se félelme, se reménye: meg volt
halva.

Azt sem mondták meg néki soha, hogy egymásé lettek Lebée László és Anna?

Ő mindennap imádkozott értük, hogy legyenek boldogok.

Talán azok is lettek? Hitvesül vették egymást. Engedett nekik Isten
időt, hogy az életnek örüljenek.

De Annának, valahányszor Lebée László csókja érinté az ajkát, a halott
csók visszasajgó emléke mindannyiszor a szivéig lövellt; jeget támasztva
ott, a hol lángnak kellene gyulladni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Idáig jegyzé fel a krónikás történet e csodálatos asszonynak a sorsát.
Mesének képtelenség volna ez! ha költemény volna, nevetnénk fölötte; de
azt tudva, hogy ez igaz történet volt: nagyot gondolkozhatunk utána, –
mekkora világ fér el egy asszonyi szivben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nagy idők jöttek nem sokára, a mik sok embert meggyógyítottak örökre.

Várkastély és zárda, a Lebée család neve és czimere: boldogok és
boldogtalanok, mind együtt enyésztek el.

Jött a mongol!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Török szó: zászlótartó, a bűvésznők között kiváló rang. A
hajdani boszorkány-perekben sokat emlegetik.]

[Footnote 2: Életünket és vérünket; – de zabunkat nem.]

[Footnote 3: Nehogy valaki gúnynévnek vegye ezt a czimet: őseinknél a
«kan» annyit jelentett, mint «erős, hatalmas, vezető», kan-barát = vezér
szerzetes.]

[Footnote 4: Talán Bouillon!

Betüszedő.]

[Footnote 5: Lásd: Histoire des croissades par. M. Michaud. Tom. I.]

[Footnote 6: Gyémánt: karbunkulus.]

[Footnote 7: Histoire des Croissades. M. Michaud. Livre XII. pag. 363.
szól Róbert lovag szörnytettéről. A homlokra metszett kereszt történetét
pedig elbeszéli Guibert, Bibliotheque des Croissades. Tom I. 131.
lapján.]

[Footnote 8: Hochberg, Georgica Curiosa. III. Theil, 3-tes Buch.]

[Footnote 9: Ezt a történelmi tényt a keresztyén történetirón, Math
Párison kivül az arab történetirók is följegyezték, Frigyes császár
levelét is hozzátéve, a mivel a szultánnak válaszolt. (Bibliothèque des
Croisades, auteurs orientaux, traduits par M. Reinaud.)]

[Footnote 10: A hit kardja.]

[Footnote 11: Malek Adel, qui s’etait rendu si redoutable aux chrétiens…
avant sa mort, il avait appris la victoire, que les croisés venaint de
remporter devant Damiette; les chrétiens ne manquèrent pas de dire qui’l
avait succombé au despoir et qui’l emportait avec lui au tombeau la
puissance et la gloire de musulmans. Les auteurs musulmans font le même
aveu. – Histoire des croisades M. Michaud. Livre XII.]



TARTALOM.

  A czigánybáró  1
  Minden poklokon keresztül  93

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

70 |kiesufolnák érte |kicsufolnák érte

98 |elébb tanulj |«elébb tanulj

102 |nagyon tetszettt |nagyon tetszett

102 |eszemben odafáradni.! |eszemben odafáradni!

112 |fegyvere- ek sincs |fegyveretek sincs

114 |árvák hálálából |árvák halálából

142 |igazság szerin |igazság szerint

151 |fehérlenek elö |fehérlenek elő

151 |Megváltó szavaít |Megváltó szavait

241 |szultannak válaszolt |szultánnak válaszolt

250 |Ö galádul |Ő galádul]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A czigánybáró; Minden poklokon keresztül" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.