Title: A láthatatlan ember - Regény
Author: Gárdonyi, Géza
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A láthatatlan ember - Regény" ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

52. KÖTET

A LÁTHATATLAN EMBER

Irta

GÁRDONYI GÉZA

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1912

[Illustration]

A LÁTHATATLAN EMBER

REGÉNY

IRTA

GÁRDONYI GÉZA

MÜHLBECK KÁROLY RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1912

_Singer és Wolfner tulajdona._

Franklin-Társulat nyomdája.



GÁRDONYI GÉZA.[1]

A kilenczvenes évek elején a tehetséges írók egész kis csapata lépett
egyszerre a magyar irodalomba. A hány egyéniség, annyi szín, de
valamennyiben bizonyos egyező vonásokat találunk. Novellisták, a kik
eddig alig látott technikai készségre juttatják a rövid tárcza-novellát,
de szélesebb kört átfogó, teljesebb világképet adó nagyobb témákon
megtörik erejük, a stíljük inkább fordulatosság, hajlékonyság és
elmésség irányában jelent az előbbi generáczióval szemben haladást, mint
egyéni zamat és tősgyökeresség dolgában s a journalistikai jelleg, mely
már a hetvenes-nyolczvanas évek termelésén is érezhető volt, náluk még
erősebb kifejeződésre jut. Többnyire vidékről a fővárosba fölszármazott
emberek, a magyar életnek abban az időpontban tetőpontjára jutott
tendentiáját, a vidékről a főváros felé özönlést tükrözik alakjaikban,
felfogásukban, izlésükben egyaránt, szemben az előbbi generáczióval,
melynek egész gondolkodásmódja még a faluban és a falusi életmódú kis
városban gyökeredzik, de szemben a velük egy időben fellépett fiatal
írók másik csoportjával is, mely már teljesen hozzáalakulva a nagyváros
életéhez, annak szellemét fejezi ki.

Ennek az írói csapatnak egyik legkiválóbb tagja Gárdonyi Géza. Ő is a
faluról és a kisvárosról jött az irodalomba s kortársai közül talán épen
ő őrizte meg legerősebben a vidéki származás bélyegét. Abból a
társadalmi osztályból jött, a mely falun középen áll, mintegy
közvetítőképen, a nép és az uralkodó földbirtokos osztály között: a
falusi intelligentiából, a mely javarészt papokból, jegyzőkből,
gazdatisztekből és tanítókból áll. Ez az osztály egyaránt érintkezésben
van a néppel és az uralkodó földbirtokossággal, nagyrészben függő a
helyzete mindkettővel szemben, nem csatlakozhatik szorosan egyikhez sem
s szűkkörű társadalmi életét a maga fölfelé és lefelé egyaránt
elkerített körében éli. Ez a középen álló helyzet bőséges alkalmat nyujt
a megfigyelésre fölfelé és lefelé egyaránt s Gárdonyi fogékony, fiatal
szelleme élt is ezzel az alkalommal: emlékek, képek és alakok nagy
sokaságát hozta magával. Mégis, helyzete úgy látszik közelebb juttatta a
néphez és a kis urakhoz, emlékezete inkább ezeknek jellemzetes
alakjaival és vonásaival telt meg. Az úgynevezett vármegyei gentry csak
ritkán s akkor is inkább epizódszerűen jelenik meg műveiben. Vidékről
hozott emlékei annál épebbek maradhattak, mert a tanítóságból a vidéki
ujságíráskodáson át jutott az irodalomba s Budapestre és soha nem is
bírt itt meggyökerezni. Csak épen addig maradt Budapest lakója, a míg az
irodalomban való positióját végleg kiküzdötte, aztán menekült vissza a
vidékre. Most már évek óta Egerben éli magányos, eszmélkedő
művész-életét.

Az az út, melyen Gárdonyi az irodalomba jutott, megmagyarázza, hogy
miért rajzolja csaknem mindig a vidéki miliőt, miért foglal el olyan
nagy tért munkáiban a nép és miért játszanak bele a multból vett képeibe
is olyan erősen a mai magyar nép életéből vett analogiák. A maga
kortársai között ő a népéletnek legkiválóbb ismerője és leghívebb
rajzolója, tovább fejlesztője annak a magyar paraszt-típusnak, melyet
Jókai és nyomában Mikszáth alakítottak meg a magyar regényben és
novellában. Továbbfejlesztője annyiban, a mennyiben ő már nem csupán és
nem is főképen különösségeiben és anekdotikus vonásaiban látja a
parasztot, hanem közelebb jut lelki életének bensőbb rendüléseihez is.
Az ő népéleti képei is inkább szemléletből, mint átélésből származnak,
de mintha az ő szemlélete közelebbről való volna és mintha az anekdotázó
kedv hiányzanék az ő elbeszéléséből. Míg elődei szemléletében a
földbirtokos úri osztály perspektivája tükröződik, az ő szemléletét
mindig a falusi tanító közelebbről való perspektivája határozza meg.
Egész másforma nála a paraszti élet humora is. Jókainál és Mikszáthnál a
paraszt-humor a paraszt egy-egy tipikus vonásának, különösségének
anekdotikus ábrázolása, Gárdonyi, ha humoros hatást keres, karikaturát
rajzol a parasztról. Leghíresebb s a maga idejében rendkívüli tetszést
aratott ilyen karikaturája a _Göre Gábor biró úr_, a melyben egyesíti
mindazokat a karikaturaszerű vonásokat, melyeket más humoros
parasztalakjaiban és jeleneteiben külön-külön találhatunk meg, de épen
ezért ez a karikatúra a kelleténél rikítóbb. Az olvasók tetszése mind
újabb és újabb folytatásokat követelt s főrészben nyilván a publikum
ízlésének kielégítésére való törekvésnek tulajdonítható, hogy a későbbi
Göre-könyvekben már szinte bántó kifigurázássá lesz a karikatúra.

Nem is ez az alak adja meg Gárdonyi néprajzoló művészetének mértékét,
hanem azok az apró, egyszerű, de egyszerűségükben is finom és
hangulatban gazdag novellisztikus képek, melyeket a falu népéről
rajzolt. Gárdonyi nem népies író, felfogásának, szemléletének és
beszédének módja nem a népben gyökerezik s nincs a néppel szorosan
összeforrva. Ő csak mint szemlélő áll a néppel szemben, a kit érdekel,
izgat, gyakran mulattat az egyszerű emberek érzése, beszéde, mozgása,
eszejárása, a ki érdeklődve ismeri fel egyszerű lelkükben az egyetemes
emberi szenvedélyek és érzések hullámzását, jól megfigyeli azokat a
helyzeteket, melyekbe a nép fia a maga különleges életmódja és
gondolkodása révén jut a magához hasonlókkal s a fölötte állókkal
szemben, de a maga gondolatával kívül áll azon a körön, a melyet rajzol.
A népi egyszerű élet bő alkalmat ad neki, hogy lényének egyik jellemző
vonását, az idillre való hajlamot érvényesíthesse, de az ő
paraszt-idillje már nem egészen az a rousseaui világfelfogásból fakadó
idealizálás, a mely régebbi irodalmunk paraszt-rajzát jellemzi. Nála az
idill nem a nép életéről való felfogásból, hanem a saját érzéséből
fakad, az író lirája nyilvánul benne, sokkal erősebben, sőt
közvetlenebbül, mint csekély számú lírai versében, melyek alapjában véve
inkább kedves, naiv hangú helyzetdalok, mint költőjük belső
hullámzásainak közvetlen nyilvánulásai.

A fiatal parasztlegény és parasztlány hirtelen ébredő, hevesen
fellobbanó szerelme népéleti rajzainak a leggyakrabbi tárgya, a mint
hogy majd minden munkájában a fiatal szerelmet rajzolja legszívesebben
és legtöbb melegséggel. Már munkássága első korszakában, a melyben a
népéleti rajz volt nála a túlnyomó, nyilvánul ez a kedvtelése s megmarad
nála jellemzőül mindvégig. Az ilyen képeiben nyilvánul legtisztábban és
leghatásosabban egész művészetének alapvonása: a gyöngédség. Fiatal
szerelmeseit elhalmozza ennek a gyöngédségének minden jelével s a velük
érző meghatottság könnyei fátyolozzák be bensőséggel teli hangját. A
szerelem mint ellenállhatatlan elemi erő, igazi természeti ösztön
jelenik meg nála, a maga egész fátumszerű rejtelmességével. A
szerelmesek, mint az alvajárók, szinte tudattalan sóvárgásban
járnak-kelnek, átengedik magukat teljesen a bűbájos varázslat
hatalmának. Mintha valami rajtuk kívül álló titokzatos igézet juttatta
volna őket trance-szerű állapotba, lélekben elválnak a való élettől,
magnetikus álom-életet élnek s a szerelem ellenállhatatlan ereje
teljesen megbénítja ellenálló képességüket. Heves, forró érzékiség
ragadja őket epesztő sóvárgásban, egy kézfogás, egy elkapott lehellet,
egy ingerlő mozdulat, a legcsekélyebb inger is elég arra, hogy érzéki
vágyban lángoljon fel egész lényük, de ez az érzékiség az ártatlan
szivek érzékisége, tiszta és tudatlan, minden salak nélkül való.
Gárdonyi legszemérmetesebb íróink egyike. Nála is tavasz ébredése a
szerelem, a vér ösztöne hajtja a szerelmeseket, de szűzies lényüknek
csak lángja van, füstje nélkül. Azt kell hinni, valami belső élmény
határozta meg a szerelemről való ilyen felfogását; másféle szerelem
ritkán csak tünik fel történeteiben s akkor sincs rajzában az a meleg
szuggesztivitás.

Pedig – a mint hogy általában okoskodó, filozofáló természet, a nélkül,
hogy a filozófiáig fel tudott volna emelkedni – sokat okoskodik a
szerelemről. Ilyen okoskodásai vezették az érzéki kielégülés nélküli
szerelem problemájáig, melylyel két regénye is foglalkozik: _A hatalmas
harmadik_ és az _Ábel és Eszter_. Itt is, különösen az utóbbiban, az
ébredő szerelem rajzában jut művészete tetőpontjára s ez néhány
feledhetetlen hatású jelenetet sugall neki a nélkül, hogy a problémával
magával boldogulni tudna. Az ő pszichologiája inkább gyöngéd, finom
árnyalatok tükrözésére van berendezve, mint elmélyedésre s inkább
fogékony megérzésből táplálkozik, mint élesen elemző belátásból. Az
idillt, a melynek nyugodt bájú felszine alatt belső tragédiák vérzenek,
megragadóan teli hangulattal tudja megéreztetni, de a hol a hangulat nem
elegendő, a hol beható lelki elemzés vagy elmélyedés kellene a valóság
hatásának felkeltésére, ott már nem tud teljesen kielégítő egészet
nyujtani. Elbeszélő művészete, egyes vonások frissesége majd mindig
megfogja ilyenkor is az olvasót, de a szuggesztió nem olyan
ellenállhatatlan erűje.

Az említett két regény már fejlődése második korából való, a mikor
becsvágya nagyobb feladatok megoldására sarkalja tárgy és forma dolgában
egyaránt. Míg első korában a rövid tárcza-novella volt a kedvelt
formája, ebben a korában már leginkább regényekkel próbálkozik s a
novella is hosszabbra, részletezőbbre szélesedik ki kezében. Kisérletező
hajlama – egyik igen jellemző tulajdonsága – itt is nyilvánul.
Regényeiben is mindig kisérletezik a formával és kisérletezik
tárgyaival. Megpróbálja a maga naivitásra hajló elbeszélő hangját
nagyobb témákhoz alkalmazni. Hol a pszichologiával kisérletezik, mint
említett regényeiben, hol a történelem újszerű rekonstruálásával. A
történelem állandóan és erősen izgatja; három történeti regénye. _Az
egri csillagok_, _A láthatatlan ember_ és _Az isten rabjai_ ennek a
históriai érdeklődésnek termékei. Az elsőben még erősen érzik Jókai és
Mikszáth hatása, a történelmi szinezet inkább a külsőségekhez tapad s a
történelemről való sajátos felfogása csak csiráiban van meg. A
másodikban és harmadikban már készebben alakul ki felfogása a multról s
mélyebb históriai problémákat tűz maga elé: _A láthatatlan ember_-ben a
kulturában született és nevelkedett embernek hozzáidomulását a kulturát
nem ismerő, félvad harczos nép életéhez a szerelem hatalma alatt, _Az
isten rabjai_-ban a középkori embernek harczát a test természetes
ösztönei ellen, a vallás miszteriumában való elmerülésért. Mind a két
regény annyiban jelent új felfogást a históriai regényben, hogy
előterükben a történelmi események irányításától távol eső, kicsiny
emberek állanak s ezeknek élete, érzésvilága adja a tulajdonképeni
tárgyat, a történelmi alakok és események csak a hátteret szinezik ki.
Milyen lehetett a világ sorsában semmit sem számító egyszerű embernek
élete az elmult korban? Hogy s milyen körülmények közt folytak le örömei
és szenvedései? Hogy nyilvánult az örök egy emberi szív a multnak a
maitól teljesen különböző életviszonyai között? Milyen szemmel, hogyan
látta a mult egyszerű embere a szeme előtt lefolyó eseményeket, melyeket
mi a multba visszanéző elménkkel történeti fontosságuaknak tudunk? Ezek
s efféle kérdések vetődnek fel Gárdonyi gondolatában a multból vett
tárgyakkal szemben. A felelet nem mindig kielégítő ezekre a kérdésekre,
néha túlságos tudákos íz érik rajta s néha naivitásokat vagy nyers
adatokat kapunk történelmi szellem helyett. Magát a történelmet ritkán
tudja Gárdonyi megeleveníteni, egyes vonásait azonban, inkább megérzés,
mint megismerés révén, meglepő elevenséggel tudja érzékeltetni. Az
idilli vonás megvan itt is: ez vezeti a margitszigeti apáczák rajzához
az egyik regényben, Emőkéhez a másikban. És megvan az ártatlanul sóvárgó
fiatal szerelem is mindkét regényben, sok hasonló vonást árulva el: a
paraszt kertészfiú czéltalan szerelme a királyleányapácza iránt és a
bizanczi Zéta esztelen epekedése a hún Emőke után.

A kisebb méretű alakok s az egyéni élettörténeteknek előtérben állása
csak fokozza Gárdonyi regényeinek novellaszerű benyomását. Az a
generáczió, melyből ő való, csaknem teljesen elvesztette a monumentális
epikai stíl iránti érzéket; a novellaírók nemzedéke volt, a mely a
regényből részletesebben kifejtett novellát csinált. Nincs is e
generáczió írói között egy sem, a ki teljes sikerrel próbálkozott volna
a nagy konczepcziójú, szélesebb körű világképet adó regény terén; a mi
kisérletet ebben az irányban tettek, valamennyi novellába csökkent. Ez
természetesen nem jelent érték-csökkenést, csak a regény műformájának
egy időleges átalakulását. Ezt látjuk pl. Gárdonyi _A láthatatlan
ember_-ében is, a melyben épen ott, a hol a regénynek nagy históriai
horizontba kellene kiszélesedni, az erre való törekvés megbontja a
kompozicziót. A katalunumi csata előzményeinek és lefolyásának leírása,
hogy úgy mondjuk, kidagad a cselekvényből, csak igen lazán fűződik bele,
szinte felfüggeszti a regény tulajdonképeni eseményeinek menetét.
Viszont rendkívüli finom művészettel van ebben a regényben megéreztetve
az az emberi mértékeket felülhaladó, igézetszerű hatás, melyet Attila
nagy egyénisége mindenkire tett, a ki közelébe került s a mely kiterjed,
mint valami rejtelmes centripetális erő, egész népére, sőt még a
testileg-lelkileg teljesen idegen bizancziakra is. Ez az igézet viszi
Emőkét is a tragikus végre jutó szerelemre. Az egész regény levegőjét
betölti egyetlen személynek ez a háttérből kisugárzó ellenállhatatlan
szuggesztiója s ezáltal az író minden költői dísznél, a dekoráló
művészet minden fogásánál erősebben tudja éreztetni Attilla alakjának
óriási méreteit. Ez a vonás teszi Gárdonyinak ezt a regényét a maga kora
regényírásának egyik legjelentékenyebb termékévé.

A regény mellett Gárdonyi pályája második részében több kötetre való
hosszabb novellát is írt. Ezt a műfajt újabb irodalmunk meglehetősen
elhanyagolja, a mi nyilván gazdasági okokra vezethető vissza legelső
sorban. A mai irodalmi termelés még igen erősen függ a hirlapok
szükségleteitől s a hirlapnak a rövid, egyszerre leközölhető
tárcza-novella az alkalmas műfaj. Ez a journalistikai követelmény
bontólag hat még a regény kompozicziójára is, divatba hozza az olyan
félig regény, félig novella-sorozat műveket, melyeket jóformán csak a
szereplő személyek azonossága tart össze. A tulajdonképeni novellát
csaknem teljesen megfojtja, holott ez a franczia s még inkább az angol
irodalomban, a hol a szépirodalom elsősorban a revuek és a könyvpiacz
számára dolgozik, a legkedveltebb műformák egyike, a mint hogy igen
alkalmas forma is a regény nagy arányaiba bele nem illő, a rövid tárcza
kereteit pedig szétfeszítő kisebb témák megírására. Gárdonyinak sok
ilyen kisebb témája van s a mint mind jobban erőt vesz rajta a
szélesebb, kényelmesebb elbeszélésre való hajlam, mind részletesebben
dolgozza ki alakjait és történeteit. Már pályája első korszakában is
szerette a sorozatos elbeszéléseket s ezt a hajlamát megtartja
mindvégig; 1910-ben már két kötetre terjedő keretes elbeszélést adott
ki. (_A hosszúhajú veszedelem_.) Novelláit nem annyira a kompoziczió
művészete vagy a lélekfestés mélysége teszi becsesekké – bár nem egy
közülök ebből a két szempontból is kiváló – mint inkább az elbeszélő
kedv frissesége, egyes alakok finom és gyöngéd megrajzolása s az
előadásnak, a nyelvnek gyakran művészi magaslatokra jutó szépsége.
Könyveiben szerencsésebb és kelletlenebb napok termékei váltakoznak, de
nincs egy könyve sem, melynek legalább egy-két darabja ne tartoznék a
mai magyar elbeszélés legjavához.

Gárdonyi majd minden elbeszélő művének van egy láthatatlan szereplője, a
kinek rendszerint csak a hangja hallatszik, személye nem elegyül bele a
történet folyamába. Ez a mintegy kívülről behallatszó hang egy
elmélkedő, komoly, elmélázó, alakjaiban és történeteiben kedvét találó,
némi különczködésre, sőt egy kis tudákosságra és affektáczióra is hajló,
inkább fogékony, mint mély, de bensőséggel teli egyéniséget sejtet. Az
író maga ez, a mint történetének elmondása révén észrevéteti magát az
olvasóval. Gárdonyi nem hajlik meg az impassibilitás Flaubert-féle
követelménye előtt, gyakran és könnyen beleegyedik történeteibe a maga
reflexiójával, véleményeivel, sympathiáival. Néha ez csak a hangján
érezhető, néha közvetlenül nyilvánul. Gyakran érjük rajta, a mint
önmagát belerejti valamelyik alakjába s az alakon keresztül az író maga
szól hozzánk, néha meg is bontva a jellemrajz egységét. Egyes alakjai
egyenesen a költött és az író saját egyéniségéből vett vonások
szövevényei s a megfigyelőnek érdekes feladat, az alakot szétbontani
kétféle eredetű szálaira. Rendszerint azok az alakok ezek, a kiknek
szemén keresztül látjuk meg az egész történetet, akár az események
elmondói, akár pedig csak a cselekvény előterében álló alakok. Ezzel
függ össze Gárdonyi hajlama az első személyben elmondott történetekre
is. Ez a vonása, ha néha zavarja is az olvasót, gyakran a hatásnak
lényeges eleme: sajátos egyéni szinezetet ad az elbeszélés hangjának.
Gárdonyi hangja nem iskolázottságával kapja meg az olvasót, hanem
bensőségével, hajlékonyságával és melegségével s ha néha modorosságra
hajlik is, sokszor, jó órákban az élőszó természetességével hat. S ez a
hang határozza meg elbeszélő stílusát is: egyszerű, természetes, a friss
naivitás nyomait magukon viselő rövid mondatait, beszéde kifejező,
finomságokra? és drámai hatásokra egyaránt képes fordulatosságát s azt a
művészetét, melylyel nemcsak a mondanivalót, hanem a mondanivalónak
szinét és hangulatát is át tudja vinni az olvasó tudatába. Gárdonyi
kortársai között alig van egy is, a kinek elbeszélő prózája egyéni
szinezet, a kifejezés biztonsága és belső ritmus dolgában az övéhez
fogható volna.

Beszédének elevensége legerősebb ható ereje szinpadi műveinek is.
Valamennyi leginkább dialogusának hangulatkeltő erejével hatott: falusi
vigjátéka, _A bor_ ép úgy, mint az _Annuska_ kissé túlédes idillje és az
inkább bohózatos hatású _Falusi verebek_. E darabok a dialoguson kívül
talán épen eszközeiknek minden raffinériától távoleső egyszerűségével
fogták meg a szinházi közönséget. Szűkös lelkivilágú, kicsiny emberek
kerülnek a néző elé a maguk szűk határok közt lefolyó életével s az író
csak arra törekszik, hogy ezeket az embereket és sorsukat a párbeszéd és
a jellemzés elevenségével tegye rokonszenvessé, széles perspektivák és
mélyebb lelki motiváczió nélkül. A kompoziczió is inkább novellisztikus,
mint drámai jellegű, a történet benne a fontos, nem a karaktereknek és a
helyzeteknek egymással való szembekerülése. Mind a három szindarab
inkább szinpadi idill, mint igazi dráma. Az _A bor_ azonban egy
szempontból nagyobb fontosságra emelkedik: sikeres kisérlet a magyar
népéletnek szinpadi ábrázolására, reálisabb alapon és inkább irodalmi
eszközökkel, mint a rövid virágzás után teljesen vértelenné és
konvenczionálisan hamissá fajult régi népszínmű. Tagadhatatlan szépségei
mellett a népéletnek szinpadjainkon oly rég nélkülözött képei szerezték
meg e szindarab ritka nagy sikerét. _A bor_ az utolsó pár esztendő
legtartósabb szinpadi sikereinek egyike s körülbelül a legnagyobb külső
siker, melyet Gárdonyi egész pályáján elért.

A maga nemzedéke összes elbeszélő írói közül Gárdonyi az, a ki
legteljesebben és legzavartalanabbul a magyar műveltségből sarjadt ki.
Minden más vele egykorú írónknál meg lehet állapítani egy vagy több
külföldi író vagy irodalmi áramlat hatását. Gárdonyinál, a mi irodalmi
hatást megfigyelhetünk, a magyar hagyományból, leginkább Jókaitól és
Mikszáthtól kapta, a külföldi írók hatástalanul peregtek le róla.
Általában egész műveltsége nem áll fölötte a magyar művelt emberek
átlagos szinvonalának. Innen van aránylag szűk horizontja, gyakori
naivitása és hézagossága, de viszont ez az alapja népszerűségének is.
Nem áll szellemileg sokkal fölötte olvasóinak, elbeszélő, megfigyelő és
ábrázoló képessége csak kiemeli őt az olvasók tömegéből, de nem emeli
föléjük; mondanivalói teljesen az olvasó képzetköréből valók,
szempontjai összeesnek az olvasó szempontjaival. Ezzel lett a magyar
művelt középosztály kedvelt írója: olvasóinak nagyszámú tábora úgy
hallgatja szavát, mint egy magához hasonló, csak költői tehetségével
kiváló tagjáét, a ki nem akarja rendes gondolatkörét felülhaladó
eszmékkel és formákkal terhelni, csak azokat a képeket és szineket
vetíti művészi formában elébe, melyekhez hozzászokott s melyek lelkéből
lelkedzettek. A mai magyar közép-intelligenczia közizlése leghívebben
Gárdonyiban tükröződik.

Ez adja meg leginkább jelentőségét mai irodalmunkban. Hatása a
közönségre teljesen eszthetikai, közéleti érzéke vajmi kevés, egész
munkásságának alig van politikai vagy társadalmi háttere. Egyéneket
rajzol, tipikus vonások nélkül, történetei megmaradnak a magánélet körén
belül, nem szélesednek ki társadalmi perspektivákba s a mai magyar élet
egyetlen általános problemája sem tükröződik bennük. Igen gazdag és
változatos sorát alkotta meg a népéleti s a kis intelligencziából való
alakoknak, de nagyon nehéz volna műveiből valami határozottan
körvonalozott álláspontját megállapítani ez osztályok társadalmi vagy
politikai helyzetének. Munkáinak nincs semmi publiczisztikai szinezete.
A mit ezzel veszít perspektiva dolgában, nagyobbára megnyeri artisztikum
dolgában. Egyike azoknak a vonásoknak, melyek leginkább megkülönböztetik
elődeinek és kortársainak legnagyobb részétől, hogy az irodalmi hatás
eszközei közül pusztán csak a művészit használja fel.

Gárdonyi egész szelleme az intimitást hangsúlyozza. Művészete lényegében
impresszionista művészet: friss, meleg benyomásokból szövődik, inkább
szinekkel és hangulatokkal jellemez, mint nagyszabású körvonalakkal. A
kis témák művészete ez, a nagy témák összezsugorodnak a kezében. Hatása
ott a legtisztább és legnagyobb, a hol megmarad a maga határai közt.

Csaknem negyedszázadra terjedő pályáján szines és változatos sokaságát
alkotta meg a magyar élet képeinek, sok finom és gyöngéd hangulattal
tette gazdagabbá lelki világunkat, a magyar mult néhány vonását
valószerű fényben világította meg szemünk előtt, mélázó, vonzó
egyéniségével meg tudta nyerni az olvasók túlnyomó tömegének
rokonszenvét s a magyar elbeszélő prózát szín, kifejező képesség és
hajlékonyság irányában tovább fejlesztette. Kortársai közül mint
mindenfelől s mindenkitől elhatárolt, önálló egyéniség válik ki. Az
utolsó negyedszázad legnagyobb hatású magyar íróinak egyike és
körülbelül a legtisztábban művész összes elbeszélő kortársai között.



ELŐSZÓ,  A MELY UTÓSZÓNAK IS OLVASHATÓ

Kérdezzétek Konstantinápolyban: ki ismeri Zétát?

Mindenki azt mondja:

– Én is.

És némelyek hozzáteszik:

– A császár könyvtárosa ő, és Priszkosz barátja; bölcs és becsületes
ember; a szíve arany.

Én vagyok az a Zéta, s azt mondom, hogy engem nem ismer senki. Igaz,
hogy a császár könyvtárosa vagyok, és hogy Priszkosz szeret engem, de
bölcs ember nem vagyok; a becsületem se folt nélkül való; és hát
emberszeretetről szólhat-e az olyan, a ki ölt?

Én öltem. Loptam is, csaltam is. Mindezt megírtam ebben a könyvemben
őszintén. A bölcsességemet is megitélhetik ebből, vagyis a
bolondságomat, a melynél nagyobbat ember még nem követett el.

Aztán mondják meg ők is, hogy ismertek-e engem? Dehogy ismertek! Az
emberek nem ismerik egymást. Dsidsia sem ismer engem, pedig feleségem és
őrző angyalom, s nyitva van előtte fiókom és szívem egyaránt. De azért
nem ismer. Az embernek csak az arczát lehet ismerni, s az arcza nem ő. Ő
az arcza mögött van. Láthatatlan.

Egy leány tanított erre engem.



I.

Tizenkét esztendős voltam, mikor az apám eladott rabszolgának. Kénytelen
volt vele: Trákiában élt, a kelet-római birodalomban, és adóért
zaklatták. Abban az időben kezdték a hunok adóját kihasogatni az emberek
bőréből. A világ a hunok nevével volt tele. A szegény trák embernek
elhajtották a marháját, hogy a hunoknak legyen mit megenniök. Anyám is
meghalt. Hat gyermek maradt, meg egy tehén. Apámnak nem volt más
tennivalója, csak az, hogy vagy engem adjon el, vagy a tehenet.

Hát engem adott el.

Elhajóztunk Konstantinápolyba. Apám bemeszelte a lábamat, és fölállított
a piaczon a pallóra, a hol a többi rabszolga is állott.

Volt ott ilyen magamkorú fiú száz is.

Engem először egy ruhakereskedő kérdezett meg, utána egy zöldselyem
kendős öreg asszony. Apám tíz aranyat kért értem. Megnevették.

Azután egy büszke tógás úr jött. Két rabszolga nyitott neki utat a nép
közt. Attól az apám csak két aranyat kért. Az úr megadta.

Akkor apám sirvafakadt és megcsókolt, és azt mondta:

– Emlékezzél meg rólam, ha kedvez a szerencse. Mert azért adtalak olcsón
ennek az úrnak, hogy a szerencsének mindig útjában légy.

Soha nem láttam többé az én jó édesapámat.

Az úr, a ki megvett, nagyméltóságú barna ember volt. A fejét úgy
forgatta, mint a sziklán ülő sas. Lábát úgy rakta, mintha mindig
diadalmenete volna.

Maksziminosz volt a neve.

A hogy hazaérkeztünk, engem csakhamar megfürösztöttek és szép fehér
ingbe öltöztettek. A derekamat fekete szíjjal övezték át. Azután
Maksziminosz úr galléron fogott és bevitt a kertbe.

Három gyermek játszott ott egy platánfa alatt.

– No itt van a ti rabszolgátok, – mondotta Maksziminosz. Teofil a neve.
– Mulassatok vele, a hogyan akartok.

A gyermekek körülbelül egykorúsak voltak velem. Alig egy évnyi különbség
volt közöttük. Hasonlítottak az apjukhoz, csakhogy az olyan volt, mint a
bivaly, a gyermekei meg mint a tücskök.

Hát egyszerre nagy ujjongással kerepeltek körül, s az első órában én is
fölvidultam, hiszen csak játszópajtásnak kellek! Azonban csakhamar
tisztázódott a helyzetem. A gyermekek engem olyanféle ajándéknak
tekintettek, mint mikor kutyát, macskát vagy bárányt kapnak.

Kiállítottak czélba és czitrommal dobáltak. Nekem ez a játék mulatságos
volt, míg el nem találtak, azután már csak nekik volt mulatságos.
Később, hogy elbődültem és a gyepre feküdtem, csollánnal verték a lábam
meztelenjét. Megbőszültem: rárohantam a legnagyobb fiúra, és úgy
fellöktem, hogy a feje a fának koppant.

A fiúk megrémültek, s a nevelőjüket hívták. Én magam is megijedtem, de
gondoltam: hívjanak bárkit, megmondom, hogy bántak velem a gonoszok.

A nevelő csakhamar ott-termett. A mint megértette mi történt, bámulva
nézett reám.

– Uram, – sírtam neki – ezek a fiúk bántottak engem.

– Nem vagy-e rabszolga? – ordította a szemem közé.

Irtózatosan összevert. A házból a többi rabszolga is odafutott. Az
egyiknek korbács volt a kezében. Az megint megvert, de úgy, hogy a vér
minden csapásán kiserkedt a bőrömből.

Aznaptól fogva örökös nyeggetés volt a sorsom. Ha talán elfojtom a
szenvedéseim kitörését, megúnják, de én akkor tizenkét esztendős voltam,
s abban a korban az ember őszinte. Nem birtam mást mutatni, csak a fogam
haragos fehérét. Az ellenkezésem mulattatta őket. A rabszolga haragszik,
hadd haragudjék még jobban! Ha megpukkad is mérgében, nem tehet ellenünk
semmit!

Igy ingerkedik a gyermek a lánczra kötött kutyával is.

Azt nem mondhatom, hogy az apjok és anyjok előtt mertek volna bántani,
csak mikor magunk voltunk, vagy ha csak a többi rabszolga látta.
Mennyire kivetkőzik a rabszolga az emberségéből, ott láttam. Egyik se
merte őket megszólni, sőt inkább velök nevettek. Kedves mulatságuk volt,
hogy bekenték sárral az arczomat, vagy kötelet kötöttek a nyakamba, s
hóhérosdit játszottak. A nagyobbik fölment a fára és engem fölfelé
húzott. A kisebbik fogta a kezemet hátul. A kétségbeesésem és az
ordításom volt a mulatságuk.

Vagy azt mondták: játszunk vak koldust. Bekötötték a szememet és a
szökőkúthoz vittek. Háttal állítottak a medenczének s átlöktek a vízbe.

Vagy kutyát kötöttek a hátamra s ütötték. Az eb kínjában a nyakamat és
fülemet harapdálta.

Vagy összekötötték a két lábamat s kényszerítettek, hogy ugrálva járjak.
Mikor a rózsabokrokhoz érkeztünk, belöktek a tövises bokrok közé.

Vagy mikor tengerparti sétán kisértem őket, bedobták a botjukat a
tengerbe s azt parancsolták, hogy hozzam ki. Nekem az nem volt nehéz:
jól tudtam úszni. Hanem mikor megfordultam, hogy kifelé úszszak,
kavicscsal dobáltak.

Otthon az ételembe beleköptek vagy szemetet szórtak belé. Az ágyamba
sündisznóbőrt rejtettek, a lepedőm alá. A hajamat leöntötték
ragasztóval.

És nekem mindezt tűrnöm kellett, mert rabszolga voltam.

Sokszor kértem őket sírva:

– Úrfiak, játszunk szépen, ne kínozzatok engem. Én sok játékot tudok.

Tudtam is, játszottunk is, de aztán ha megunták, megint csak az én
jajgatásom volt a legérdekesebb játék.

Körülbelül egy hete voltam már ott, mikor egy délben sietve megettem az
ebédemet s elbujtam. A kertben bujtam el. Azt gondoltam, nem jövök elő,
míg csak a tanítójok nem hívja őket. Bebujtam egy sűrű tamariszkuszbokor
alá és ott elaludtam.

Nem tudom, meddig lapultam ott: rettenetes kínra ébredtem föl. Az egyik
lábam égett. Forgácsot tettek a lábam ujja közé, s meggyujtották. A
három fiú nevetett, szinte sikitoztak a nagy nevetésben.

Kiugrottam a bokor alól s nekik rohantam. Egyiket jobbra, másikat balra
löktem. A harmadikat pofon vágtam, megtépáztam. A három kölyök háromfelé
esett; magam is a fűre hemperedtem és sírva nyálazgattam a lábamat.

Az ordításra előfutottak a házbeliek. Az úr a ház erkélyén beszélgetett
egy vendégével és lekiáltott a kertbe, hogy _mi az?_

Válaszul az egyik rabszolga megragadott és fölvonszolt dühösen az
erkélyre.

– Ez a kölyök, – mondotta – ismét összeverte az úrfiakat!

Láttam, mint sárgul el a gőgös nagyúr; láttam, hogy a vendég iránt való
tekintetből mint nyeli vissza magába a mérget, s miként int a fejével,
hogy vigyenek el. Ebben az intésben benne volt az is, hogy
megkorbácsoljanak.

– Uram! – kiáltottam a térdemre esve – tűzzel égették a lábamat!

De a rabszolga elragadott.

Akkor annyira megvertek, hogy utána mozdulni se tudtam. Csak a könnyeim
folytak szünetlenül.

Talán négy nap is beletellett, míg ki birtam újból vánszorogni.

Gondoltam: délelőtt van; az úrfiak tanulnak és ilyenkor nincs a kertben
senki. Hát lementem és lefeküdtem a gyepre, a napra. Mert a beteg állat
szereti a napfényt.

Ahogy ott nyugszom, látom, hogy a kertben az az idegen kövér ember
sétál, a ki az úrral akkor az erkélyen beszélgetett.

Csak egyedül sétált és gondolkozva. A ruhája tejfelszínű ünnepi tóga,
nem olyan széles szegésű, mint a szenátoroké, de azért arra valló.

Gondoltam: most már nem kelek föl. Ez nem házbeli, ez nem bánt engem.

A kövéres úr megállt és megszólított:

– Beteg vagy kisfiú?

Erre a jóságos hangra megeredt a könnyem.

– Óh uram, – feleltem bizalmasan, mintha csak apámnak szólanék – igen
megvertek. És különösen a kupám fáj és a hátam is nagyon fáj.

S leeresztettem a hátamról az ingemet. Csupa seb volt az egész testem és
kék-zöld az ütésektől.

S ahogy ő szótlanul nézett, gyermeki bőbeszédűséggel panaszkodtam:

– Úgy bánnak velem, mint a kutyával, de még rosszabbul. Tüzet raktak a
lábamra, aztán azon nevettek. Senki se büntette meg őket. Azután mikor
ott feküdtem összeverten az udvaron, ők is rám estek, rugdostak, vertek:
Nesze! nesze! Kell pofon? Nesze! Óh uram, meghalok én itt ebben a
házban, érzem, hogy meghalok.

Amint így eljajgatom a panaszomat, egyszer csak ott terem Maksziminosz
úr és üdvözli a vendégét.

Az kezet nyújt és így szól:

– Nem adnád el nekem ezt a kis rabszolgát?

– Ingyen odaadom! Szives örömest! – felelte Makziminosz. Az én házamnál
már úgyis türhetetlen.

– Ingyen nem fogadom el, – válaszolta a vendég – hanem itt egy arany,
hogy színe legyen a vételnek.

– Ahogy akarod, – felelte Maksziminosz udvariasan.

Darabig a kertben járkáltak és beszélgettek. Azután a kövér úr
kézen-fogott, és elvitt magával három-négy utczán át egy kétemeletes kis
házba, a melynek az alsó fele kő, a felső fele fa, amint ebben a
városban szokás építkezni.

Ez az én megmentőm, Priszkosz rétor volt.

Magányosan élt a ház alsó felében a könyvei és írásai között, csupán egy
ősz görög asszony volt a gondozója. Az az asszony fölvitt engem a
második emeletre. Ott ágyba fektetett és olajjal kent be fejemtől
sarkamig.

Mikor teljesen fölépültem, Priszkosz két öltözet ruhát csináltatott
nekem. Az egyik ünnepi, gyapjuból szőtt fehér ruha volt, zöld selyemmel
szegett. A másik hétköznapi ruha, közönséges vászonból való.

Délelőtt az asszonynak segítettem a bevásárlásban, azután iskolába
mentem. Délután a szebbik ruhát vettem magamra és a császári palotába
mentem a gazdámmal. Többnyire papirostekercseket vittem utána a hónom
alatt. De milyen büszkén vittem!

A gazdám jó volt hozzám. Néha megsimogatott és megveregette az arczomat.
Néha tréfából Zétának nevezett, aztán hogy ezt az asszony is
meghallotta, ő is Zétának hítt. Utoljára rajtam maradt a Zéta név.

Később, hogy az asszony elöregedett, az én dolgom is megszaporodott.
Nekem kellett a gazdám ruháit tisztítanom, a saruit festenem, vásárolni,
mécsest tölteni, söpörni, szóval az apró házi munkát végezni. De én
minden dolgot szívesen, buzgón teljesítettem.

A gazdám évről-évre jobban szeretett. A tanítóm figyelmeztette egyszer,
hogy valami különösen erős a memóriám. Az uram megpróbált: elolvasott
előttem hat sort Homeroszból. Elmondtam neki hiba nélkül. Magam se
tudom, hogyan van, de a szavak úgy beleragadnak az elmémbe, hogy a mit
figyelemmel hallok vagy olvasok, azt többé el nem felejtem. Már a
harmadik esztendőmben másolásokra fogott.

Az nagy hasznomra vált. A császári könyvtárban csupa okos ember másolt.
Azok tanácscsal segítettek nekem, s a beszélgetéseikből sokat tanultam.

Tőlök tudtam meg azt is, hogy a rabszolgának a nyolczadik évi rabsága
után rendesen szabadság jár, de van olyan rabszolga is, a melyik örökre
le van kötve az urához. Én nem tudtam, melyik rendbe tartozom, s nem
kivántam a gazdámtól elszakadni.

A lefolyt nyolcz év alatt igen összeszoktunk. A gazdám akkor már nemcsak
a szolgálataimért szeretett, hanem azért is, mert filozófiai és
történelmi témákról beszélhetett velem. Ismertem Plátót, Arisztoteleszt,
Herodotoszt, Plutarchost, Szvetonioszt, a filozófusokat,
grammatikusokat, kicsibe nagyjába minden tudományt ismertem. A gazdám
mindig tőlem kérdezte írás közben a helyneveket, a dátumokat, az
évszámokat. A császári levéltárban is én lettem lassankint az eleven
kalendárium, a földrajzi szótár és a névlajstrom.

Egy napon feltünt nekem, hogy reggel a gazdám nem szól hozzám. Én
szoktam őt beretválni s én szolgáltam be a reggelijét is. Aközben mindig
elmondta, mit álmodott s bár egyikünk se hitt az álmok jelentésében,
mind a ketten találgattuk, hogy mit jelent?

Hát mondom: egy kora tavaszi napon nem szól hozzám semmit. Már a reggeli
tejet is betettem az asztalára, és szokás szerint megkérdeztem:

– Hogy aludtál uram? Mit álmodtál az éjtszaka?

De erre se felelt. Néha rámpillantott és szomorú volt a tekintete.

Mi lelhette? – tünődtem magamban.

Végre megszólalt:

– Mennyi a pénzünk Zéta?

– Mint tegnap, uram: hetvenöt szolidus és háromszázhárom szeszterczius.

– És a vörös bőrzacskóban?

– Kilenczvenhat szolidus, vagyis egy fontnyi aranynál valamivel több.

Az a bőrzacskó külön fülkében állt, s egy fából faragott Jézus-fej volt
az elfödője.

Arról a zacskóról azt mondta egyszer a gazdám, hogy tartozik egy
embernek, azé. A nevét nem mondta és én nem is kérdeztem. A pénzt
különben mindig én tartottam számon. A kulcs is nálam volt.

– Add ide a vörös bőrzacskót – mondotta tompa hangon. – Tégy még hozzá
négy aranyat, hogy legyen száz.

Oda tettem neki a pénzt az asztalra.

Nyugtalanul sétált föl és alá a szobában. Én az ajtó mellett álltam és
szintén nyugtalanul néztem reá.

Egyszer aztán megáll és azt mondja:

– Zéta fiam, tudod-e, mi nap van ma?

– Szombat, feleltem – április 3-ika. E napon alapította Antiókia városát
Szeleukusz Nikátor; e napon kezdődött Nagy Heródes fiainak az
uralkodása; és e napon halt meg némelyek szerint, a mi urunk Jézus.

– Ez igaz, – mondotta Priszkosz, újból föl és alá járva a szobában.

Aztán megint megállt és szólott:

– Ott van a naplóim között a 440-ik év. Törd föl a pecsétet és nyiss rá
április 3-ra. Olvasd el.

Kivettem a kis iratcsomót. Fölbontottam és olvastam:

«Reggel a császár hivatott magához. Hosszan tanácskoztunk a margusi
békekötésen. A hunok királyára ez nem kötés, csak nekünk kötés. Jaj
ennek az országnak, ha az a barbár felénk fordítja a lova fejét. Délután
Maksziminoszhoz mentem. Ott egy kis rabszolgát találtam. Embertelenül
bántak vele. Megesett rajta a szívem. Magamhoz váltottam. A neve
Teofil.»

Elolvastam hangosan és zavarodottan néztem a gazdámra.

– Ma nyolcz éve ennek, – szólt Priszkosz megindulástól rezgő hangon. –
Szabad vagy.

Én se szólni, se mozdulni nem birtam.

Prikosz fölvette a bőrzacskót:

– Ime, – mondotta – ezt neked raktam félre. Mától fogva süveget
viselhetsz, házasodhatol, magad ura lehetsz, vagy beállhatsz katonának;
szóval mától fogva csak annak emelsz süveget, a kinek akarsz.

Nekem egyszerre könybe borult a szemem.

– Oh, jó uram! – rebegtem térdre borulva. – Ne küldj el engem! Ne adj
nekem pénzt! Hogyan gondolod azt, hogy nélküled éljek!

– Kelj föl, – felelte az öreg elérzékenyülten. – Jól van no…

Valami szépet akart mondani, azt láttam a szeméről meg az ajka
mozgásáról, de utoljára is nem tudott mást mondani, csak mosolygott
meghatottan és pislogva:

– Hát ilyen bolond ember vagy te?

Én könnyezve feleltem:

– Neked köszönhetem, hogy kiemeltél az állati sorból; neked köszönhetem,
hogy világossága van az én értelmemnek. Nem korbácscsal neveltél, hanem
jó szívvel. Szép ruhába járattál, asztalodhoz ültettél. S nem te
tanítottál-e arra, hogy az ember csak a a szívével érdemelheti meg az
ember nevet?

– Jó – mondotta bólogatva.

[Illustration: Én is ott voltam a palotában, mikor a hun követek a
levelet átadták.]

És egyszercsak hangot változtatva, szinte együgyű arczczal kérdezte:

– Hát eljössz-e velem a barbárokhoz?

– Atillához? – kérdeztem megdöbbenve.

– Oda ám, – felelte szinte búsan Priszkosz. – Egy pár nap mulva oda kell
mennünk.

Leült és maga elé nézett.

– Atillához? – kérdem újból.

Mert ez az ujság fejbeütésként hatott reám. Az uramat máskor is küldözte
a császár, a hova okos ember kellett, de hogyan küldheti a vadak közé?

S ezen a viharon át, a mely agyamat megrohanta, tisztázódni kezdett
előttem a helyzet. A minap hun követek jöttek a császárunkhoz,
Teodoziuszhoz, nagysüvegű, aranylánczoktól zörgő barna emberek. Voltak
valami öten. Az uramat minden órában hivatták az udvarhoz, vagy hozzánk
szaladgáltak. Hol Krizafiosz jött, a kappanember, hol Maksziminosz, a
császár tanácsosa, hol Vigilász, a császár tolmácsa. A házunk
hasonlított néha a csendes őrültek házához, de a császári palota
méginkább. A nagyméltóságú urak mindenütt suttogtak, s a szemükben hol
aggodalom borongott, hol pedig ravaszság csillogott.

A hun urak levelet hoztak a császárnak Atillától. A levélben Atilla
azokat a szökevényeket követelte, a kik a római birodalomban
lappanganak, továbbá azt követelte, hogy az Iszter (Duna) mellékén ne
szántsanak, vessenek a császár népei, mert az a föld az övé és ahogyan
fegyverrel szerezte, fegyverrel meg is tartja. Végül az volt a
kivánsága, hogy a vásár ne az Iszter partján legyen Illiriában, hanem
ötnapi járással beljebb Naiszoszban (Nisszában, Szerbia) a két birodalom
határán.

Én is ott voltam a palotában, mikor a hun követek a levelet átadták. Az
uram mögött álltam és láttam az udvart sápadt szorongásban, míg Vigilász
tolmács a levelet mondatról-mondatra fordította.

A császár megkönnyebbülten lélekzett, mikor Vigilász a levél végére ért,
a hol Atilla jó egészséget kivánt a császárnak.

Némi rosszakarattal gonosz humort lehetett volna ebben gyanítani, de
törődtek is ők a szófejtéssel! A fő az, hogy Atilla nem vért kiván,
hanem csak aranyat.

– Van-e még valami izenete ő felségének? – kérdezte a császár szinte
alázatosan a mord hun követektől.

– Van, – felelte Edekon, egy vállas, nyalkabajuszú ember. – Azt izeni,
hogy máskor ha követeket küldesz hozzá, ne holmi egyingű fráterek
legyenek azok, hanem országod főfő jelesei közül valók: szenátorok vagy
legalább is konzulok.

S a hogy a hun szólott, mintha csak ő volna a császár, Theodoziusz meg
az Atilla kengyeltisztítója.

A császár mindenre nyájasan bólintott, azután átadta a követeket
Krizafiosznak, hogy addig, míg a válasz elkészül, kenje őket mézzel.

A válasz napokig készült, s az én jó uramnak nem egy hajaszála őszült
meg belé. Láttam, hogy miket ír, mert hiszen én tisztáztam neki. Ha a
betűk mozogni tudnának, válaszunk betűi térden csúsznának Atilla szeme
elé. Gyalázat a neved alázat! A művelt Európa hajlong a barbár Ázsia
előtt!

A császár alázatosan könyörgött Atillának, hogy ne engedje a népét
becsapkodni a római birodalomba, meg hogy egy végleges békekötés végett
küldje el a fővezérét.

Mindez egy pillanat alatt átrohant az emlékezetemen, s kérdem az uramat:

– És kivel mégy uram, ha szabad tudnom: kit küld a császár? Krizafioszt,
úgy-e?

– Nem, – felelte az uram – egy jobbképű embert: Maksziminoszt.

Tehát az első gazdámat.

– Követlek uram, a hova mégy, – feleltem alázatosan. Aztán talán nem is
olyan fekete a hun, mint a milyennek festik!

– Gondold meg!

– Meggondoltam.

– Azok az emberek vért isznak, embervért! A csatában fölhasítják az
elesett ember mellét, és a fogukkal harapják ki belőle a még dobogó
szivet!

Éreztem, hogy elsápadok. A vértől mindig irtóztam, ha csak emlegették
is, s abban az időben a ki rosszul aludt, hunokkal álmodott. Azonban az
uramat annyira szerettem, hogy leküzdöttem a félelmemet és így feleltem
neki:

– Én a te árnyékod vagyok, jó uram: követlek az egész világon át.

– No jó, – felelte az öreg – hát akkor csak szedd össze fiam, a miket
gondolsz, hogy elvigyünk. A virágaimat add ki az asszonynak. A szobát
bezárjuk. Aztán nézd: itt van tíz arany. Ezen végy mindenféle fűszert, a
mit az egyiptomi kalmárok árulnak, meg egynehány krokodilusbőrt, meg
piros szattyánt, rézgyűrűket, fülbevalókat, szóval mindent, a miről
gondolod, hogy a vadak közt hasznunkra válik. Dehát igazán eljösz velem?

– Oh uram, – feleltem most már a szívemnek minden melegével – el nem
hagylak én téged sohasem!



II.

Már erősen kitavaszodott, mikor az Iszter vizében megitathattuk a
lovainkat.

Összesen tíz sátorral voltunk. Az egyik volt Maksziminoszé. Ő volt az én
első gazdám, ő a császárnak a tulajdonképeni követe. A másik sátor a
gazdámé meg az enyém. A harmadik Vigilász tolmácsé, egy hunyorgó-szemű
sovány emberé, a ki már máskor is járt Atillánál. A többi sátor a
szolgáké s egy meg Rusztikiosz kereskedőé, a ki egy rokona kiváltása
végett utazott mivelünk.

Az útunkon előttünk járt egy nyíllövésnyire az a katonaság, a melyik az
Atilla tizenhét szökevényét vitte, s azokkal mentek a hun követek is.

Útközben aztán mindnyájan erősen érdeklődtünk a hun nyelv iránt.
Vigilász meg Rusztikiosz tanította is az urakat, de én szegény Senki Pál
nem kérdezhettem tőlük semmit; csak éppen a mit fülhegygyel elkapogattam
a szavukból, az volt az enyém.

Vigilásznak jó tanítási formája volt. Az uraknak hun kérdéseket adott, s
nekik a kérdés ismétlésével kellett felelniök. Azután szavakat kérdezett
tőlök:

– Mi ez? – kérdezte a köpönyegére mutatva.

– Ez van keppenyekk, – felelte Maksziminosz.

– Ez van kepenyökk, – felelte a gazdám.

– Se nem _keppenyekk_, se nem _kepenyökk_, – szólt Vigilász – hanem
_köpönyeg_.

Az ilyeneken nevettek is.

– Vigye el a mókus ezt a barbár nyelvet, – mondották – nem lehet ezt
megtanulni!

De nekem volt rá kedvem.

Engedelmet kértem az uramtól, hogy a mikor lovon vagyunk, hadd járjak
elől a szökevények kiséretében: valamelyik hunnal ismeretséget kötök,
még tán hasznunkra is válik.

Priszkosz maga kisért el a századoshoz és megkérte őt, hogy hadd járjak
a szökevényekkel: tanulni óhajtok tőlök hunul.

Csakhamar kinéztem közülök egy kerekképű kis hunlegényt. Darabig
szótlanul lovagoltam mellette, azután latinul kérdeztem:

– Éhes vagy-e?

A hun rámfordította apró fekete szemeit. Láttam, hogy nem ért. Hát csak
odaadtam neki azt a darab fehér kenyeret, a mit erre a czélra levágtam.
És kérdeztem tőle hun szóval:

– Mi ez?

A hun elmosolyodott:

– Nem vagy-e görög? – mondotta rossz görögséggel. Mért szólsz hozzám hun
nyelven, holott nem tudsz hunul?

– Tanulni akarni, – feleltem nevetve.

De jó volt, hogy görögül is értett: könnyebben megegyezhettünk: étellel,
itallal segítem az úton, ő meg hunul tanít engem.

Mingyárt az első napon fölírtam valami száz nevet, azután a színeket,
meg néhány köszöntést, szólásformát: Jónapot kivánok! – Jó egészséget! –
Isten áldja meg! – Bocsánatot kérek! – Merre van az út? – Nem harapós-e
a kutya!? – s más efféléket.

Már aznap este hunul köszöntem Rusztikiosznak:

– Jó estét kivánom. Nem elkéstem-e tól vacsora?

Rusztikiosz nevette.

– Nézzék már, – mondotta az uraknak – ez a fiú reggel óta megtanult
hunul beszélni.

Engem mulattatott a tanulás. A hunomtól már másnap megtudtam, hogy Deél
a neve és hogy egy Csáth nevű főúrnak volt a szolgája. Az a Csáth pedig
testvéröcscse Atilla fővezérének.

Kérdeztem a legényt:

– Hát aztán mi rosszat tettél te, hogy olyan nagy zsíros fazék mellől
kellett elugornod?

A legény búsan felelte:

– Nem tettem semmi különöset, csak az volt a baj, hogy van annak egy
leánya.

Elmosolyodtam:

– És te beleszerettél?

– Nem tehetek róla.

– És a leány is szeretett?

– Nem is beszéltem vele.

Hogy erről az ügyéről volt szó, nem szívesen nyilatkozott, de ebéd után
egy üveg bort juttattam neki s azzal megoldottam a szíve lakatját
teljesen.

– Hát, – mondtam neki – ha nem is beszélhettél vele, mi rosszat
cselekedhettél?

– Irattam egy szerelmes vesszőt, aztán becsempésztem hozzá.

– No nagy bolondság volt. De mi az a szerelmes vessző?

– Nálunk csak a királynál írnak papirosra; a nép vesszőre ír, arra se
tentával, hanem késhegygyel. Hát én is vágtam egy rózsavesszőt és
elvittem Bogár táltoshoz. Azt mondtam neki: rója rá szépen egy leánynak,
hogy az szereti őt, a ki rá se nézhet. Hát a táltos fel is rótta szépen:
_Szereti az fű az csillagot, de az csillag messze fennragyog; Jaj a
csillagos ég de magos! Szegény fődi fűszál harmatos_. Szépen összeszedte
a szavakat. A leány nevét nem mondtam meg, de azt is elfelejtettem
megmondani, hogy az én nevemet ne rója rá a vesszőre. Ebből csapott ki
aztán a veszedelem.

– Az anyja kezébe került.

– Az apjáéba. Az volt a szerencsém, hogy ott ólálkodtam a palota mellett
és meghallottam, mikor az úr a nevemet ordította. Ha történetesen este
nincsen, hát már azóta a varjak begyében volnék.

– És a leány szép?

Deél a levegőbe legyintett és nagyot emelt a szemöldökén, mintha azt
mondaná, hogy szóval kifejezni azt a szépséget nem lehet.

– Dehát ha olyan nagy úr az apja, nem adták volna neked?

– Bizony nem azt.

– Csodálom, hogy te ilyen okos ember létedre, ilyen őrültséget
cselekedtél.

Mert a szeméből ész ragyogott a fiúnak.

Hallgatott.

– Hogy hívják a leányt? – kérdeztem néhány percz multán.

– Emőke, – felelte búsan.

– Hallod, – mondom neki elgondolkozva – én is csak olyan szolga vagyok,
mint te voltál, de ha az én gazdámnak leánya volna, akármilyen szép
leánya, én az eszemet el nem veszteném.

Nem felelt. Láttam, hogy fájdalmas neki ez a beszéd, hát másra
fordítottam.

Hogy a határra érkeztünk, a hun vezetők csatlakoztak elénk s rengeteg
sok erdőn vezettek át bennünket.

A harmadik héten sík földre jutottunk s azontúl mindig síkon jártunk.
Már akkor érdekelt az út: lépten-nyomon újat láttam s a hunokkal való
beszéd öröm volt nekem.

Végre eljutottunk Atilla első telepéhez. Azt gondoltam, hogy valami nagy
barbár várost és sok vadembert fogok látni, de csalódtam: béke idején
szanaszéjjel él a nép s Atilla körül csak az urak rajzanak.

A hun nép pedig nem lakik házakban, hanem sátorokban.

Sok falun mentünk át s mindenütt ott láttuk a házak udvarán a sátort. A
házakat persze nem ők építették. Ott találták, mikor bevándoroltak. Deél
magyarázta, hogy a házba csak csikorgó tél idején mennek be. Olyaskor az
egész család a tűz körül heverész és csak az asszonyok és leányok
dolgoznak.

– Ezt nem értem, – mondottam Deélnek. – A ház télen-nyáron jobb, mint a
sátor. Télen melegebb, nyáron hűvösebb. Az ember belerakhatja a
holmiját; a kincseit is jobban elrejtheti.

– A ház egyhelyhez köti az embert – felelte Deél. – Mikor házban kell
hálnom, úgy érzem, mintha sírboltban volnék. A sátor jobb. A sátor
megyen az emberrel. Az ember ott él, a hol akar.

Atilla maga is sátorban lakott. Már messziről láttuk a pompás
aranygombos sátort, a mint a többi barna és szürke sátor közül
kitornyollott. Tetején fehér zászlót lengetett a szellő.

A sátorok között mindenféle füst emelkedett az égnek s pecsenye-illat
szállongott a levegőben.

Az idő délfelé járt.

– A hunok, úgylátom nem koplalnak. Igaz, hogy lóhússal éltek? –
kérdeztem a hunomat.

– Mikor hogy, – felelte Deél vállat vonva. – A lóhús jó étel, jobb a
marhahúsnál. De én már alig eszek többé.

Ezt búsan mondotta s aggodalmas arczczal nézett a sátorok felé.

– Hallod-e ifjú ember, – szólott egy percz mulva. – Te az egész úton jó
voltál hozzám: ennem és innom adtál; még egy szívességet kérek tőled.

– Mindent szivesen és örömest.

– Ha meglátsz engem valahol karóba húzottan, arra kérlek, jer oda éjjel
és ha még élek, gyakints egy tőrt a mellembe.

Nem beszélhettem vele többet, mert elvitték őket Atilla sátorai felé.

Egy füves domb volt a telep mellett, mink azon állapodtunk meg s
egyideig némán néztük a síkot, a melyen körülbelül tízezer sátor
tarkállott.

A sátorok közül apró lovakon sok gyermek nyargalt hozzánk. Szótlanul
bámultak és nevettek bennünket. Többnyire fehér vászonruha volt rajtuk
és sem a lábukon nem volt sarú, sem a fejükön süveg. A hátukon tegez
volt, a vállukon vagy a kezükben íjj. A hun gyermekek, mint később
láttam, naphosszat verebekre és fecskékre nyilaznak. Míg meg nem szoktam
az arczukat, azt mondtam, hogy rútak. Az orra valamennyinek be volt
lapítva s az arczuk mintha kutya harapta volna meg s annak a forradása
látszanék.

Annál szebbek a leány-gyermekek. Azoknak az orra nem lapos; az arczuk
meg olyan tiszta, mint a rózsa. Mindenféle tarka ruha van rajtok.
Többnyire bábuval játszanak s mezitláb járnak ők is, de lovon csak a
fiúk.

Vigilász magyarázta, hogy a hun fiúk szándékosan vannak eltorzítva: hogy
mikor felnőnek, a csatában a sisak arcztakarója jobban feszüljön az
arczukon. Később, nagy idő elmultával ékességnek tartják. Nem is
kapkodja a hun a csatában a fejét, mint más nemzetbeli.

Mink a dombon akartunk sátort vonni, azonban egy hun lovas vágtatott
hozzánk s ránk hurrogott, hogy magasabbra akarjuk-e állítani a
sátorunkat, mint maga a király? Akkor eszelkedtünk, hogy csakugyan
illetlenség lett volna…

Azután megmutatták, hogy hol állíthatjuk föl a sátrainkat.

Míg mink a sátorveréssel foglalkoztunk, az uramhoz három párduczbőrös
hun érkezett. Kettőt közülök már ismertünk: Edekon volt az egyik, a
másik Oresztes. A harmadik nevét később tudtuk meg, hogy Csáth.

Azzal a kérdéssel jöttek, hogy mi ügyben járnak a mi uraink?

Ez a kérdés megzavarta Vigilászt és Maksziminoszt. Hiszen tudhatja
Atilla! Az én uram válaszolt:

– A császár – úgymond – Atillához küldött bennünket, mi tehát csakis
őneki felelhetünk.

– Azt gondoljátok-e, – dörögte Csáth – hogy mink a magunk fitogatására
jöttünk hozzátok? Minket a király küldött ezzel a kérdéssel.

Nagy, kevély szarvas-bajszú ember volt az a Csáth. Négysoros aranyláncz
függött a nyakában. A lánczon aranykarikák és pénzek lógtak. Gyémántos
görbe kardja maga megért egy kis országot. No szegény Deél, ha ennek a
leányába szerettél bele, akkor jóéjszakát mondhatsz az életednek!

– Magatok is tudhatjátok, – felelte az én uram – hogy mi a szokás. Avagy
mikor a ti követeitek a mi császárunknál járnak, megmondanák-e másnak
Atilla izenetét? Csak magának a császárnak.

A hunok összefordultak és nehány szót váltottak, azután nagy csörgéssel
visszaügettek Atillához.

Azt gondoltuk, hogy Atilla buta barbárfejjel küldte a kérdezőket, s hogy
az uraink válasza után a homlokára csap és azt mondja: bizistók jól
beszélnek! Azonban nem így történt. A hun urak közül Csáth és Oresztes
ismét visszatért és Csáth így szólt:

– Ha egyéb mondani valótok nincsen, mint a mit mondottatok, azt izeni a
király: fel is út, le is út.

Azzal otthagytak bennünket.

Maksziminosz úr szinte elkékült haragjában; az én uram is elképedve
nézett a lovasok után. Vigilász szinte ugrált dühében:

– Igy menjünk-e haza? Igy vigyük-e haza a semmit? Atilla ismer engem. Ha
én vele szemben lehettem volna, rá tudtam volna venni, hogy hagyja
békében az országunkat.

A sátorokat már fölraktuk a szekerekre, s indultunk volna, mikor új
követ jön hozzánk s így szól:

– A király nem engedi, hogy éjjel induljatok.

Hát újra leraktuk a sátorokat. Atilla egy ökröt és egy szekér halat
küldött. Az volt a vacsoránk. Azután álomnak ereszkedtünk.

Az én uram egész éjjel hánykolódott. Egyszer meg is kérdeztem, mi baja?

– Aludj, – felelte – engem a szégyen háborgat, hogy egy barbár így bánik
velünk!

– Uram, – mondottam az ágyamon fölülve – te okos ember vagy, nem
gondolod-e, hogy Atilla _valami ok miatt_ nem fogad bennünket?

– Beszélj világosan!

– Emlékszel-e, hogy az úton egyszer ebédre hívtátok az öt hun követet,
aztán ebéd alatt, hogy Theodoziuszról meg Atilláról folyt a beszéd,
Vigilásznak elcsúszott a nyelve.

– Részeg volt.

– Azt mondta, hogy _nem való istent emberrel együtt emlegetni_.

– Mondom, hogy részeg volt! A hun urak másnap megbocsátottak neki.

– Lehet, hogy megbocsátottak, de ebből nem következik, hogy Atillának el
nem mondták: hogyan gondolkoznak felőle a Theodoziusz követei.

Az én uram nem szól többet. Én elalszom. Reggel látom, hogy
Maksziminoszszal a sátor előtt tanakodik. Azután szólítja Rusztikioszt.

Rusztikiosz, amint említettem, velünk utazott, noha a követséghez nem
tartozott. Jól tudott hunul. Atillának egyik iródeákjához jött, a kit
valamikor Aéciusz ajándékozott a hun királynak.

A gazdám lóra ült. A lovat én vezettem kantárszáron. Rusztikiosz csak
úgy gyalogosan lépkedett mellettünk.

Csáthnak a sátorához mentünk.

Én künn maradtam a lóval; ők ketten beléptek.

Mi dolga volt az én uramnak Csáth-tal? azt csak később tudtam meg.
Ajándékot igért neki, ha Atilla elé juttatja a követeket.

Míg ők bent időztek a Csáth sátorában, én kívülről bámultam a sátort.
Kettős sátor volt; mind a kettő vastag puha csergéből. A bejáratot fehér
lófarkak és ökölnyi aranyozott gömbök diszítették. A bejárat fölött
jelvény volt: egy vörös posztóból varrt kézben két valóságos kard, mind
a kettő feketére festett s azok fölött a nap aranyozott képe. Később
láttam, hogy minden sátornak van valami ilyen jelvénye. Vagy a bejárat
fölött lóg, vagy oda van tűzve. Zászló csak a király sátorán lengett.

A hátulsó sátor nyilván a nőké volt. Látszott az a bejáraton csüggő
gyöngyfüzérekről s az ablakokon fehérlő fátyolkárpitokról.

A női sátor előtt ökrös szekér állott. Szőnyegeket és ládákat raktak
rája.

Én persze kiváncsian néztem a sátort: hátha kijön belőle az a leány, a
ki miatt szegény Deélnek el kell pusztulnia.

Kiváncsi voltam arra a leányra, a kinek a szépségét csak kézlegyintéssel
lehet kifejezni, s a ki miatt meghal egy ifjú legény.

A szekér mellett egy negyvenéves forma kövér nő állott. Valami finom
prémből készült hamuszínű mente volt rajta, éppen olyan, mint a férfiaké
és a mente alatt diószínű szoknya.

Az rendelkezett a szolgákkal: mit hova rakjanak.

Kis idő multán kijött egy fehérarczú tizenöt-tizenhatéves leány is. A
mentéje éppen olyan volt mint az anyjáé, csak éppen a szoknyája volt
fehér.

Ez-e az vajjon?

Ha ez az, nekem bizony nem tetszik. Nem mondhatnám, hogy rút, hiszen
csupa finomság; de láttam már sokkalta szebb leányokat.

Nincs benne vér: nincs a mi melegítené az embert. Láttam én
Konstantinápolyban olyan leányokat, hogy a szépségük megcsapott, mint a
tűz melege.

A leány egy kis rezes-sarkú tulipános ládát tétetett föl. Pénz volt-e
abban, vagy ékszer? nem tudom, de bizonyosan az ő holmija volt, mert
gyékénybe takartatta.

A nap rásütött az arczára, s ő egy szürke strucztoll-legyezőt tartott az
arcza elé.

Akkor kezdett tetszeni nekem. Minden szép leányon van valami, a mi
megmarad az ember emlékezetében. Neki a szeme meg a szája volt az.
Mintha az egész leány csupán azért jött volna elő a teremtés műhelyéből,
hogy azt a két álmodozó fekete szemet és azt a piros formás szájat
legyen kinek adni. Most is ha rágondolok, a szeme és a szája van
előttem.

– Anyám, – mondotta – én nem szeretek szekéren menni. Inkább mennék
lóháton.

Olyan édes volt a hangja, mint a távoli furulyaszó.

– Ebben a ruhában? – kérdezte az anyja. Emőke mit gondolsz: milyen lesz
a szoknyád?

Megrezzentem. Ez az!

– Veszek rám másikat, – felelte a leány. Hát megengeded?

S ekkor rám is vetett egy pillantást.

Csak átfutó pillantás volt, mint mikor a tükörre vetett napfény
végigsiklik a vizen, de én mégis megrezdültem tőle.

Az a leány a halál szellemét ábrázolta nekem. Mink emberi csontváz
alakjában kaszával és homokórával festjük a halált. A hunföldön
feketeszemű és piros-szájú leány. A ki beleszeret, meg kell halnia.

Ismét az anyjához fordult, aztán be akart menni a sátorba. A
sátorajtónál valamit akart még mondani. Habozva megállott. Ekközben
ismét rám tévedt a tekintete, s talán hogy idegen voltam, megállott
rajtam.

Hogy erősen visszanéztem, a tekintetünk találkozott.

Nem tudom, vizsgálják-e valamikor a tudósok az emberi szem titkait?

Mikor két nézés találkozik, két lélek érintkezik.

Az érintkezés néha hideg, szinte fagyasztó, néha meleg, ölelő. A lélek a
szemen át ütni is tud. Csókolni is.

A testnek mindehhez semmi köze.

Mit mondjak: hogyan hatott rám Emőke nézése?

Elzsibbadtam, édesen elzsibbadtam.



III.

A férfisátorból kilépett Csáth s körülpillantott a sátor előtt álló
szolgáin. Én mély meghajlással köszöntem neki.

Csáth persze rám se nézett. A lováért kiáltott; felfordult reá, s
elügetett Atilla sátora felé.

Csodálkoztam, hogy a gazdám bent marad, s aggódó, szorongó szívvel
kérdeztem magamban: hátha elfogják?! De még tíz percz se telt el, dobogó
lábú lován visszatért Csáth; leugrott a lóról, s újra betért a sátorba.

A következő perczben Priszkosz kibujt a sátor alól és Rusztikiosz is
utána. Mind a kettőnek ragyogott az arcza az örömtől.

– Siessünk, – mondotta a gazdám a lovára fordulva.

És annyira vágtatott, hogy nekünk Rusztikioszszal a hun gyermekek nagy
derültségére futnunk kellett a ló mellett.

– Atilla fogad! – kiáltotta a gazdám már messziről Maksziminosznak.

A szekerek már indulóban voltak, de ez a szó egyszerre mindent
megváltoztatott.

Uczczu valamennyien kapkodják az ünnepi tógát; mosakodnak, fésülködnek
és kenik magukat jóillatú kenőcsökkel. A százados is törülgeti a
kardját, a, sisakját, feni a bajuszát fekete viaszszal, a haját meg
igazgatja gonddal a feje kopaszára.

Azután összeállnak és tanakodnak, hogyan szólítsák meg Atillát?

– _Felséges király, minden királyok legméltóságosabbja._

Ezt ajánlotta az én uram.

De Vigilász ellene volt.

– Elég «_felséges fejedelem!_» – mondotta. Mert Atilla nincs
megkoronázva, tehát nem király, csak fejedelem.

– Mindegy, szólt az uram, – inkább czimezzük tíz grádussal feljebb,
mintsem hogy egygyel lejebb.

Én aztán nem hallottam, hogyan fől tovább a fejük, arra a bájos
halálpillangóra gondoltam. Micsoda karcsú, lengejárású alak, micsoda
mély tekintetű szem, s noha csak tizenhatéves, máris van benne valami
méltóságos. Oh te szegény bolond Deél, az ilyen hölgyeket nem
lovászoknak nevelik!

Mikor fölocsudtam ezekből a különös gondolatokból, Csáthot látom a
sátorok közül elővágtatni.

– Jertek, – mondja a követeknek – a király vár benneteket.

És a szemében benne volt a büszke folytatás:

– Ezt nekem köszönhetitek, egyedül énnekem.

A követek lóra kapnak. A szolgák közül csupán nekem szabad velök mennem.
A derekamon levő szíjjon én hordom az uram kalamárisát, s hónom alatt a
papirost.

Szorongó mellel közeledtem a fejedelmi sátorhoz. Tehát meglátom a nagy
emberevőt!

A sátor előtt csillogó fegyveres őrség állt, s a bejáratnál nehány
koronás ember is.

Miféle királyok voltak azok? csak később tudtam meg. De igazi királyok
voltak. Atilla úgy bánt velök máskor, mint a barátaival szokott, csak
mikor követeket fogadott, akkor kellett odaállaniok díszül az Atilla
ajtaja elé.

Mikor a sátorba beléptünk, már előre készítettem rá a szememet, hogy
templomi fényesség közé jutok: Atilla valami aranyos barbár istennek
lesz öltözve, s diónyi gyémántokból rakott trónuson fogad bennünket.

E helyett találtam egy dísztelen kis termet, a melyet valami
bagaria-bőrszag hatott által. Annak a közepén festetlen karosszékben ült
egy középtermetű, feketeszakállú ember, barna posztódolmányban, fekete
kardra támaszkodva. Mélytekintetű apró szemeit mindjárt a belépésünkkor
ránkszegezte.

Az első pillanatban nem gondoltam, hogy Atilla az. De az volt. Körülötte
ott álltak a vezérei: Edekon, Oresztesz, Csáth és még valami hárman.

A mi követeink mélyen meghajoltak előtte, és úgy maradtak, tehát
kétségtelenül ő az.

– Beszéljetek, – mondotta Csáth.

Erre Maksziminosz fölegyenesedett, s kivette a kebeléből a császár
pecsétes levelét.

– Felséges király, országoknak ura, dicső fejedelem, – mondotta remegő
hangon.

Sohase hittem, hogy ez a büszke, nagyhasú Maksziminosz, a ki mindig
olyan peczkesen állt, mintha a gerincze vasból volna, így átváltozzék
kocsonyává!

– A mi császár urunk, – folytatta – tiszteletét küldi és jó egészséget
kiván.

Vigilász tolmácsolta:

–… és jó egészséget kiván.

Atilla maga elé pillantva felelte:

– Ugyanazt kivánom neki, a mit ő kiván énnekem.

Csak később, hónapok mulva értettem meg, hogy Atilla szavai mögött
micsoda gondolat vetett árnyékot, a mikor ezt mondotta.

Átvette a levelet Maksziminosztól, s a szeme Vigilászra villant.

– Szemtelen kutya! – kiáltott rá hun nyelven – hogy mersz a szemem elé
jönni! Avagy nem te tolmácsoltad-e azt az akaratomat, hogy addig
énhozzám követ ne mászszon, a meddig a szökevényeket mind ki nem
adjátok!

Vigilász majdnem a földre ült ijedtében. A teremféle nagy sátornak még
az oszlopai is reszkettek.

Atilla választ várt, de Vigilász csak sunyított, mint a megrugott kutya.

Ebben a nehéz csendben aztán Edekon szólt reá:

– Hát nincs semmi mondani valótok a mentségtekre? Feleljetek hát!

– Felséges király, – hebegte ekkor Vigilász – a császár minden
szökevényt idekisértetett.

– Hazug gazok! – dördült Atilla újból Vigilászra. – Karóba huzatnálak
valamennyiteket, ha nem nézném, hogy követek vagytok!

És egy hosszúnyakú fiatal hunhoz fordult:

– Csege! Olvasd föl a szökevények nevét.

Az irnok egy nyaláb papirostekercset oldott ki, és az egyikről a
félelmes csendben valami száz nevet olvasott.

– Ezeket követelem, – mondotta Atilla a kardját megcsörrentve. – Mert
nem tűröm, hogy esetleg ellenem a magam szolgái fegyvert fogjanak.

Ezzel fölkelt és nagypeczkesen a sátornak a másik osztályába lépkedett.

A kihallgatásnak vége volt. Valamennyien elképedve támolyogtunk ki a
sátorból.

– Ezt nem értem – motyogta Vigilász hideglelősen. – A hányszor Atillánál
jártam, mindig nyájasan fogadott. Én ilyen harapósnak még nem láttam őt.

– De az irgalmát, – hörögte a százados sápadtan – ez mégsem járja. Én
katona vagyok: engem így lehurítani nem szabad.

– Hídd ki párviadalra, – felelte dühös gúnynyal Maksziminosz.

– Már bizonyos, – szólt a gazdám is dideregve – besúgták neki a barbárok
a Vigilász megjegyzését.

Edekon a sátorunkba kisért bennünket, és ott Vigilászszal félrehúzódva,
beszélgetett.

Mit beszélt vele Edekon? Vigilász azt mondta, hogy Edekon csupán a
szökevényekre magyarázza Attila haragját.

De látszott az arczán, hogy hazudik. A szeme csillogott mint a rókáé.
Néha gyorsan tett-vett mindent; néha maga elé bámult és elsápadt.

De ezt a színváltozást, ezt az idegeskedést csak én láttam meg rajta.

Egy óra multával, éppen mikor ebédeltünk, két követ sétált hozzánk
Atillától. Az egyik egy bokros bajszú öreg úr. Eszlász nevű. Szolga is
kisérte egy vezetéklóval és egy málhás lóval. A király parancsát hozta,
hogy Vigilász tüstént induljon vissza Konstantinápolyba és szedje össze
a szökevényeket, mi pedig maradjunk, míg a hunok fővezére a kazaroktól
vissza nem érkezik, mert a mi ajándékot a fővezérnek hoztunk, vissza nem
vihetjük, se másnak át nem adhatjuk. Addig is szigorúan megtiltja, hogy
római rabokat nem szabad kiváltanunk, hun rabszolgákat nem szabad
vásárolnunk, egyáltalán nem szabad vennünk semmit, csak eleséget.

Vigilász hát abbahagyta az evést és Eszlászszal együtt útnak indult.
Ravasz, sovány arcza szinte sápadt volt a zavartól. Sokat beszélt és
olyan kapkodással ült a lóra, mintha arról volna szó, hogy negyedóra
alatt meg kell fordulnia Konstantinápolyból.

Másnap fölkerekedett a hun tábor, s megindultunk mink is a táborral
észak felé.

Atilla a székhelyére indult, s útközben, a mint mondották, feleségül fog
venni egy Écska nevű hun leányt.

A falunál, a hol a hun leány lakott, csakugyan megállapodott a sereg, de
mink nem láthattuk a menyegzőt, mert Atilla azt parancsolta, hogy
haladjunk tovább.

Három hun volt a vezetőnk.

Az egyikkel én mingyárt az első nap beszédbe eredtem. Azt kérdeztem: nem
tudja-e, mi történt Deéllel, a Csáth úr csatlósával?

– Tudom, – felelte.

– Hát mi?

Vállat vont.

– Még aznap, mikor megérkezett, szárítóra tették.

– Micsoda szárítóra?

A hun nevetett:

– Ejnye no, de nehézfejű vagy, hát akasztófára.



IV.

Egy este valami tó mellé érkeztünk. Nem volt nagy tó, inkább egy forrás
medenczéjének lehetne mondani. Hogy ott szép nyírfák is voltak,
Maksziminosz azt a helyet jelölte ki éjjeli szállásunknak.

Alig verjük le a sátorfákat, nagy szél kerekedik, s utána megdördül az
ég. A szél minden sátorunkat beleforgatja a tóba, a villám meg lecsap
közöttünk. S villám villámra sisteregve hull azon a helyen.

Annyira megzavarodtunk, hogy a hányan voltunk, annyifelé futottunk az
éjszaka sötétségében.

Nem tudom, ki milyennek képzeli a pokol útját. Én aznaptól kezdve nem
tudom másképpen képzelni, mint hogy az embert sötétségben csapkodó
villámok getik beléje.

Mikor észre tértem, egy faluféle községet látok magam körül. Három kutya
rohant reám, és én segítségért kiáltoztam.

Ugyanakkor hallom, hogy a többi szolgát is húzkodják az ebek, s azok is
kiabálnak.

Egy házból égő nádcsóvát tartottak ki, s hun nyelven kérdezték:

– Kik vagytok? Mit kiabáltok?

– Jó emberek, – feleltem – adjatok egy kis helyet. A zivatar pocsékká
vert bennünket itt a tóparton, és a menykő kicsibe mult, hogy belénk nem
vágott.

Már akkor több házból és sátorból is kiléptek olyan szurokba mártott
nádcsóvával, és kiváncsian néztek bennünket.

Mert az a falu féle egy kis huntelep volt. A házak között sátorok
álltak, s a házakba csak a zivatar elől húzódtak be az emberek. Ki
tudja, miféle nép lakott azelőtt abban a faluban!

Hát szétosztottak bennünket jólelkűen.

Mink az urammal egy sokgyermekű huncsaládnál kaptunk szállást. A
gyermekek a szobában aludtak; nekünk a pitarban tüzet rakott a gazda, s
mink annál szárítkoztunk.

Az uram alig állt a lábán. Nem elég, hogy bőrig ázott, hanem még a
térdét is elütötte.

A hun olyan rettentő, mérges pofájú ember volt, hogy az oroszlán is
rémülten hátrálna meg tőle, de én már akkor kezdtem tapasztalni, hogy a
rettenetes ábrázatok mögött bárányok laknak. Békében legalább bárányok.

Hát szives is volt hozzánk. Kenyérrel és szalonnával kinált meg
bennünket, mink azonban nem voltunk éhesek. Az uram csak feküdni kívánt,
én meg a ruhámat szárítottam. A hun segített benne. Rakta folyton a
nádat a tűzre, s közben kérdezgetett, hogy kik vagyunk s mi járatban
forgunk azon a vidéken?

Tőle tudtam meg, hogy Buda király egyik özvegyének a falujában vagyunk.
Buda király Atillának a bátyja volt, s nemrégiben halt meg. Mikor még
élt, ő volt a fehér hunok ura, a fekete hunoké meg Atilla. Halála után a
fehér hunok is Atillához csatlakoztak.

– Hát mi a különbség a kettő között? – kérdeztem az embert.

– Csak annyi, – felelte – hogy a fehér hunok fehér birkának a bőrét
viselik, a fekete hunok meg a feketéét. Nyáron nem sok a különbség a két
nép között, de télen a guba meg a süveg viselése folytán szembeötlő.

Az én hunom is fehér hun volt. A neve: Zsadán.

Az özvegy királyné még azon éjjel megtudta, hogy miféle vendégeket
hajtott a zivatar a falujába. Nem telt belé egy óra, már ott voltak a
szolgái. Lepedőket hoztak, meg száraz medvebőröket, s egy csobolyó bort,
meg egy tál hideg pecsenyét.

Bezzeg az én uramnak jólesett a száraz meleg ruha. Nagyot húzott a
borból, s betakaródzott a medvebőrbe.

Én is hasonlóképpen cselekedtem.

Másnap, mikor megvirradt, vissza kimentünk a tópartra. A sátraink ott
úszkáltak a vízben, a lovaink szanaszéjjel: A hunok már akkor fogdosták
a lovakat, s húzgálták kifelé a sátorokat.

Mindnyájan csodálkoztunk, hogy nem veszett el egy gombunk se.

– No, – azt mondja a gazdám – világéletemben sok földet bejártam, de
ilyen emberséges népre még nem akadtam. Bontsd elő az ünnepi tógámat:
Budáné asszonynak kezet kell csókolnunk.

És hát az urak el is mentek. Vittek a királynénak három ezüst kelyhet,
három karmazsin-bőrt, egy kis kosár indiai borsot, fahajat, sáfrányt és
pálmadiót.

Mink addig a sátorokat rendeztük.

A tó mellett erdő volt, s az erdőből dőlt a gyöngyvirág illata. Szedtem
egy marokkal az uramnak.

Hanem hogy sokáig odajártak, mink is elmentünk tátogni. Az ilyen idegen
népen sok a néznivaló.

A faluban egyetlen csinos épület a Budáné háza. De az is fából van, és
szétszedhető. Talán négy szoba van benne.

Az épületet sok sátor környezi. Azok között van egy terebélyes. A
tetején aranygomb csillog. A nyílását csikóbőr takarja. A csikóbőr
fölött vörös posztókézben két fekete kard, s a kardok fölött a nap
aranyképe.

[Illustration: Az agg úr ott ült a bőrön és két kis gyermekkel
játszott.]

Összerezzentem: micsoda sátor ez? hiszen ez a Csáth-család jelvénye!

De mi állt énbelém, hogy így összerezzenek? Mi közöm nekem avval a
leánynyal! Ha annyira van is hozzám, hogy a ruhája hozzám ér, akkor is
messzebb van tőlem, mint az egeken járó holdvilág.

Elfordítottam a sátortól a szememet, és a lóháton beszélgető hunokat
néztem. Mért ülnek ezek örökkön lóháton? Az egyiknek sárga és szőrös
csizmája volt. Látszott rajta, hogy szarvasbőrből készült, talán azért
hagyta rajta a szőrt is.

Egyszer csak arra eszüdök, hogy megint a sátort bámulom. Egy fehér
szakálú agg hun ült a sátor előtt a gyepen, jobban mondva: bölénybőrön.
Az öreg úrnak annyira horpadt volt az orra, hogy csak szívességből
lehetett orrnak nevezni az orrát. Azt hiszem, valamikor csatában
buzogánynyal ütöttek reá. A fél keze is hiányzott. Ilyen csonka-bonka
öregeket később sűrűn láttam.

Hát az agg úr ott ült a bőrön, s két kis gyermekkel játszott.

Az egyik gyermek hat éves, a másik tán három.

Az idősebbiknek kis tekenősbéka pajzsa volt, s fakard az oldalán. A
kisebbik csak egy ingben hempergett az öreg mellett.

Egyszercsak hangot hallok a sátorablakból:

– Sugár! Sugárkám!

Rajtam olyanforma érzés vonult át, mint mikor tavaszszal a langyos
szellő besuhan az ember ingeujján, s perczekig tartó kedves borzongást
okoz.

A kisebbik gyermek fölnevetett az ablakra, s én újra láttam Emőkét.

Fehér ruha volt rajta; piros csizma a lábán, a haja egy ágba fonottan
hullott hátra, s leért a derekáig.

Tejet hozott ki egy ezüst-szilkében. Utána egy tizenhárom éves forma
mezitlábas rableány valami süteményt, a mely sárga volt, mint a czitrom.

A gyermekek ittak a tejből és kedvetlenül ették a süteményt.

Mellettem egy Nigró nevű rabszolga állt; Maksziminosznak az egyik
szolgája.

Meglökött.

– Nézd, – susogta – micsoda takaros leány!

Rosszul esett a megjegyzése. Nem tudom miért.

Emőke letelepedett a bölénybőrre és az ölébe vonta a kis porontyot.
Körültörülte a száját egy kendővel, aztán nagyokat csókolt a gyermek
pufók orczájára.

– Gyere, – mondottam Nigrónak. – Gyerünk már haza.

– Nézzük még ezt a leányt, – szólt ő vigyorogva.

– Gyere, – feleltem ingerülten.

– Nono! Csak ne szorítsd úgy a karomat. Mért haragszol?

Magam se tudtam. Rútnak láttam a Nigró arczát. Szerettem volna pofon
vágni.

Aztán mikor már eltávoztunk, visszanéztem, hogy látszik-e még a sátoruk?

Nem látszott már a gombja se.



V.

Déltájban az urak hazatértek. Utánok öt hun is jött. Az egyik borjut
hozott, a másik liszteszsákot, a harmadik két nyulat.

Az urak vidámak voltak.

– Zéta, – mondja az uram, mikor a virággal eléje mentem – téged
fölmentelek az ebédkészítéstől. Eredj és szedj még gyöngyvirágot, sokat.
Elviszed délután a királynénak.

Hát én alig egy óra alatt szedtem egy nagy kosár gyöngyvirágot. Szedtem
közéje ibolyát is és néhány szép páfrányt és fűszálat, s magam
mulattából már a kosárban úgy rendeztem, hogy a kosár olyanná vált, mint
egy malomkerék nagyságú menyasszonyi csokor.

– Ejnye de szép! – mondotta az uram. – Ezt így, ezenmód kell elvinned.
Csak még egynéhány marok füvet szedj, hogy a kosár szélén lelógjon és
semmise lássék a kosárból.

Mikor elkészülök, teszem a kosarat a fejemre.

– Vigye el tán Nigró, – mondja Maksziminosz.

Éreztem, hogy elsápadok.

– Uram, – rebegtem alázatosan – én szedtem a virágot, hadd vigyem el én.

Nem tudom, hogy mért nem ütöttek meg azért a szemtelenségért, hogy olyan
nagyúr parancsának a megmásítását kérem. Az uraknak jókedvök volt, hát
nem törődtek velem. Mindössze a szolgatársaim bámultak, s különösen
Nigró.

Aztán mikor már mentem, magam is bosszankodtam magamon. De már késő
volt. Megfogadtam, hogy a Csáthék sátorára rá se nézek.

A sátor valami ötven lépésnyire volt a királyné házától, és keskeny kis
patkósan hajló gyalogút vitt hozzá. A gyalogút a tegnapi esőtől
felázott, és vékony habaréksár borította.

Hát azt csak kiálltam, hogy elmentem a sátor mellett felpillantás
nélkül, de mikor már az út közepén voltam, arra gondoltam, hogy mért ne
nézném meg mégegyszer azt a leányt? Úgyse látom többé soha ez életben,
és hát a holdat is nézheti mindenki, ha el nem is érheti.

Leemeltem a kosarat a fejemről, mintha azért állanék meg, hogy
elfáradtam, és a hónom alá vettem.

Azután megfordulok a sátor felé.

Hát látom, hogy az a tizenhároméves kis rableány homokos szárazföldet
hint az útra, s hogy a hintése csak a harmada útat javította meg,
visszatér.

És ekkor lép ki a sátorból Emőke.

Ugyanaz a ruha van rajta, a mi az előbb, csak egy hosszú fehér fátyol
van még a haján.

Összefogja a fehér szoknya alját, és óvatosan lépkedve megindul.

Megindul felém! Énfelém!

Ha behúnyom a szememet, ma is látom, a mint a kis piros csizmák,
tip-top, jönnek az úton.

És az a fehér, üde, bársonyos arcz, az a leánynyá változott nárczisz,
közeledik felém, közeledik…

Lép, lépeget.

Mikor a beporozott útnak a sárosához ér, megáll. Megáll, mint az erdőn
sétáló őz, s fölemeli a fejét.

Láttam, miért állott meg: a cselédet várta, hogy az utat tovább porozza
előtte.

Bolond és vakmerő ötletem támadt: belemarkoltam a kosaramba, és szórtam
eléje a virágot. Rá se néztem, mintha nem is neki csinálnám, csak mentem
előtte, és a kosarat rázva hintettem a virágot az út sarára. A virág
elég volt a királyné lépcsőjéig. Ott megálltam. Hallottam, hogy
közeledik. Láttam, hogy a virágon lépeget. Akkor az arczára néztem.

Ő is felnézett, mikor hozzám ért. A szeme…

A nap így lövell át az erdő lombjain. Lelkének egy sugarát éreztem a
lelkembe nyilalni. S én visszanéztem őt boldog-szomorún.

De ez csak egy pillantásig tartott. Aztán föllépkedett a lépcsőkön.

Én a gyönyörűségtől kábultan néztem utána, s csak mikor már eltünt,
akkor gondoltam arra, hogy valamelyik hun leszúrhat ezért a tettemért.

De nem bántott senki. Az őrök egykedvűen néztek reám. Talán azt
gondolták, parancsot teljesítettem.

Úgy indultam vissza, mint a ki részeg.

A falu végén utólért az a cselédleány, a ki a port hintette, s így
szólt:

– Értesz-e hunul?

– Értek, – feleltem mint az álomból ébredő.

– A kisasszony azt mondta, hogy jer vissza, kapsz valamit a
szolgálatodért.

És nevetett. Csunya kis sovány leány volt, és az arcza piszkos is. Miért
nevet ilyen szemtelenül ez a kölyök!

– Mondd meg a kisasszonynak, – feleltem méltóságosan – hogy én szolga
nem vagyok; úr se vagyok az igaz, de szolga se vagyok. És az én nevem
Zéta.

Azzal nagy büszkén elléptem.



VI.

Mikorra visszaérkeztem, az urak már az ebédnél feküdtek, s a
borjupecsenye illata betöltötte a levegőt. Gazdám a tekintetével
kérdezett.

Annyira ismertük egymás gondolatát, hogy néha nem is kellett beszélnünk.
A tekintete ezt kérdezte:

– Mit szólt a királyné? Szivesen fogadta-e a virágot?

Az én nyelvemen soha nem született még hazugság. Priszkosz belém
nevelte, hogy a hazugság utálatosabb minden más mocsoknál, s én magam is
megvetettem minden embert, a kit hazugnak ismertem.

– A királyné, – feleltem elnézve a feje fölött – nem beszélt ugyan
velem, de köszönetét küldi.

Vártam, hogy a föld megrázkódik erre a hazugságomra, vagy hogy a nyelvem
kiszakad gyökerestül, de egyik se történt. Az urak vidáman beszélgettek
tovább, s én leültem zavartan és piszkos lélekkel ebédelni.

Azon az éjjelen rosszul aludtam. A gazdám is nyugtalan, mióta Hunniában
járunk. Én csak azóta, mióta azt a leányt láttam. Azt gondoltam, mélyen
alszik, mikor egyszer csak rám szól:

– Miért sírsz? Mi bajod?

– Oh uram, – feleltem felfohászkodva – én igen szerencsétlen vagyok.

– Ki bántott? – kérdezte részvéttel.

S hogy erre nem feleltem, ismét szólt:

– Bizonynyal mondom, hogy akárki bántott is, megkeserüli!

– Nem bántott engem senki, csak éppen elgondolkoztam a sorsomon.

– A sorsodon? – döbbent rám a gazdám – hát olyan siratni való a te
sorsod?

– Ne érts félre uram! A te jóságod éltető napfényem nekem, és én meg sem
érdemlem, hogy jó vagy irántam, de ha elgondolom, hogy már
gyermekkoromban szolgaságra kerültem, és hogy hiába szabadítottál fel,
csak szegény ördög az én nevem…

Abbahagytam. Éreztem, hogy a gazdám csodálkozik a szavaimon, és hogy én
bolondokat beszélek.

S valóban némi hallgatás után, az uram megszólalt:

– Én azt hittem, ismerlek téged Zéta. Hiszen úgy láttam a növekedésedet,
mint azét a czédrusét, a melyet aznap ültettem, a mikor téged magamhoz
váltottalak. De ebben az órában nem ösmerek rád Zéta. Nem tudom, micsoda
gondolatok kavarognak a lelkedben.

Ő aztán elaludt. Én meg azon gondolkoztam: miket hazudjak holnap? Azt
fogom mondani, hogy rosszat álmodtam: bika üldözött és tiport álmomban.

Ekközben néztem a csillagokat, és néztem Emőkét.

Mert ha behunyom a szememet, mindig látom őt. Látom, amint fehér
szoknyában, piros csizmában aprón lépked a gyalogúton, és hozzám
érkezve, reám emeli méltóságos, nyugodt fekete szemeit.



VII.

Hajnalban indultunk.

Útközben láttam, hogy Csáthék szekerei is előálltak, és hogy bontják a
sátort. Tehát ezek is jönnek. Talán ugyanazon az úton jönnek, mint a
melyiken mink!

Az első perczben ujjongtam, aztán megint okosságra igazítottam az
eszemet:

Hát megőrültem-e én, hogy egy olyan leányhoz vonzódom, a ki mögött
kivont pallossal áll a hóhér!

Az úton el-elmaradoztam. Minden útkanyarulatnál megállottam és
visszanéztem, hogy jönnek-e Csáthék?

Hiába való volt minden magam okosítása, valahányszor azt határoztam,
hogy az uram mellett maradok, s nem törődök többé a leánynyal, kis idő
mulva láthatatlan kalapácsütéseit éreztem a mellemen. Csak még egyszer!
Csak még egyszer szívhassam föl a szememmel, mint a nap a harmatot, hogy
még a sírom éjszakájában is az ő alakja lehessen az álmom!

Újra elmaradtam az uramtól és visszafelé lovagoltam. Megyek
vissza-vissza, a meddig csak nem találkozom vele. De látnom kell őt, ha
el is veszítem a gazdám nyomait, látnom kell, ha a Deél sorsára jutok
is, látnom kell mégegyszer!

Három óra hosszat lovagoltam már, mikor megpillantottam az úton
poroszkáló hun szolgákat és velök az ökrös-szekereket.

A szolgák egyrésze elől lovagolt. Fegyverbe voltak öltözködve. A nap
ragyogott a lándzsáikon.

Azután egy bársonyos szőnyeggel bevont szekér következett. Azt négy ló
vonta. Benne ült Csáthné és az agg hun. Szemben velök a kis sovány
rableány s a két gyermek. Mellettök lovagolt Emőke.

A szekér után valami húsz rabszolga gyalogolt.

Én csak lépésben mentem feléjök és mikor hozzájok értem, leszálltam az
út mellett a lovamról.

– Mi az hé? – kiáltott az egyik hun – tán elvesztettél valamit?

Mert hogy a római követségből vagyok, megismerték a ruhámról.

– El, – feleltem – egy sátor-kapcsot vesztettünk el. Nem láttátok-e?

S hogy a Csáthék fogata is odaért, mélyen meghajoltam.

Mikor odább mentek, fölemeltem a fejemet, s a leányra néztem. Férfiasan
ült a lovon, de a szoknyája olyan hosszú volt, hogy elől-hátul a lovat
is takarta. A fején könnyű turbánalakú patyolat. Az arczán fátyol.

Mikor fölnéztem, elfordította rólam a tekintetét, s csöndesen lovagolt
tovább.

Hét ökrös szekér következett utánok és hátul négy teve. A szekerek a
sátort vitték. A tevék nagy göngyölegben a szőnyegeket.

Azután huszonöt lovas következett. Mindegyik vállán óriás ijjak, s
mindegyik kezében könnyű lándzsa. A lándzsa alsó végével olykor a lóra
pöczintettek.

Megismertem köztük a szarvasbőr-csizmás hunt is.

Darabig még visszafelé mentem, aztán utánok haladtam, s néztem az út
göröngyös földjén a nyomokat. Melyik az Emőke lova nyoma?

Valami egy óra mulva újra a Tisza vizéhez értünk. Az út ott kövér fű
között halad. A Tisza óriás kigyóként kanyarog a mezőségen, s néhol
magasra nőtt fűzfák állanak a partján.

Boldog voltam, hogy messziről mindig láthattam Emőkét. Úgy ment közöttük
a fehér turbános szép lovas, mint valami liliom.

Egyszer aztán látom, hogy kivág az útból és a mezőn játszatja a lovát.
Nagyokat futtat vele, s ide-oda keresgél. Hol előre siet, hol hátra
marad. Egyszer levágtat a vízhez is, és megitatja a lovát.

A szívem olyanná vált, mint a fölrepülő madár. Megéreztem, hogy a leány
nekem-játszik.

S megálltam a fűzes szélén.

Hát csakugyan: egyszercsak látom, hogy jön. Egyenesen felém poroszkál.

Én egynehány lépést haladtam még a lóval, azután leszálltam, hogy
köszönjek neki.

S amint így állok égő szemmel, s talán halvány orczával, hozzám érkezik,
és megállítja a lovát.

Meghajlok.

– Rabszolga, – mondja a fátyolát fölvetve. – A te neved Zéta?

– Az, kisasszony, – feleltem az arczomat fölemelve.

S hogy a lova ne nyugtalankodjék, megfogtam a zablaszíjat.

S így álltam előtte.

Nézett rám. A tekintete kielégülő kiváncsiságot fejezett ki. Méltóságos
volt s oly bájos, hogy a lélek remegett bennem, mint a marokba fogott
veréb.

Ismét megszólalt:

– Te hintettél-e nekem tegnap virágot?

– Az út sáros volt, – mentegetőztem, míg a lelkem repesett az örömtől.

– És te nem fogadtad el a jutalmat…

– Nem szolgáltam reá, – feleltem szamóczaszín ajkaira nézve. – És én nem
is vagyok rabszolga. És én az uramat szeretetből szolgálom, mert ő apám
helyett apám volt.

– De én nem fogadhatok el tőled semmit. Én neked adósod nem lehetek.
Állj meg anyámnál a lovaddal; elmondom neki, mit tettél, s fogadj el
tőle valamit.

– Bocsáss meg kisasszony, – feleltem. – Én a te szavadat mindenben
parancsként követem. Halálig is, ha kívánod. De ezt nem lehet. Hanem ha
nem akarsz adósom maradni… engedd, hogy a köntösöd szegélyét ajkamhoz
érinthessem.

Nem felelt. Tán azon tünődött, hogy mit feleljen?

Én meg odahajoltam a lábához, és megcsókoltam a köntösét.

S hogy ekközben lecsüggő kis fehér kezére tévedt a tekintetem, így
rebegtem:

– Óh ha a kezed megcsókolhatnám, ezt a szép fehér kezet!

– Szemtelen! – kiáltotta villámló tekintettel. – Óh te szemtelen kutya!

S a lovagló vesszővel erősen rácsapott az arczomra.

Megsemmisülve tántorodtam vissza. Arczomon az ütés helye tűzként
égetett, s éreztem, hogy vér csordul le a nyakamon.

A leány elvágtatott, én meg leültem az út szélére, és néztem magam elé
könnyező szemmel, bután, gondolat nélkül. Hát nem jobb-e az életnél a
halál!

Félóráig ültem-e így vagy egy óráig, nem tudom. Gondolataimban
összekavargott az egész mindenség. Hát mi rosszat cselekedtem én? Olyan
nagy bűn-e az, ha az ember megcsókolja a virágot? A leány is virág,
csakhogy emberi virág. Egy kicsit megszédültem a szépségétől, s meg
óhajtottam csókolni a kezét. Hát bűn-e ez? Ő ment volna jobbra, én
balra: talán nem találkoztunk volna többé az életben; el is felejtettük
volna egymást.

A fejemet lódobogásra emeltem föl. Azt hittem az én lovam nyargalászik.
De nem az volt. Az én lovam nyugodtan legelészett a mezőn. A leány tért
vissza.

[Illustration: Hát itt a kezem, megcsókolhatod.]

Megállt előttem. Én nem néztem föl.

A harag átczikázott rajtam, mint a villám a komor fellegen. Éreztem,
hogy ember vagyok. Ha ő Jupiter leánya volna is, én meg csak egy állat,
nem volt oka arra, hogy megüssön.

– Zéta, – szólott lágyan a leány. – Megbántam, a mit tettem. Te jó fiú
vagy, s nem tehetsz arról, hogy az eszed kevés. Itt ez a fátyol. Kösd be
az arczodat.

Leszakított a fátyolából egy darabot és nyujtotta.

Nem feleltem. Rá se néztem.

Egy perczig tartotta a fátyolt, azután eldobta. Hallottam, hogy a lovát
megcsapja és odább megy.

Csak menjen. Micsoda jogon vet meg ennyire engem! Semmi közöm az ő
rangjához. Nekem a hun király nem uram, és nekem a hun mágnások nem
mágnásaim. S ha ő azt mondja is, hogy megbánta, a mit tett, a seb az
arczomon marad: gyűlölöm őt és megvetem.

A lódobogás megint közeledett. Fölnéztem. Ő tért vissza.

Talán még egyszer meg akar ütni? Ezt nem tűröm el. Fölálltam.

A leány oda jött és fölvetette a fátyolát.

– Visszajöttem, – mondotta – mert haragszol rám. Hát itt a kezem,
megcsókolhatod.

– Köszönöm, – feleltem. – Már nem óhajtom megcsókolni.

A leány arczából elsápadt minden eleven szín. Sötéten nézett rám, én meg
büszkén néztem vissza.

Azután megcsapta a lovát és elporoszkált.



VIII.

A következő nap delén a Csáthék karavánja utólérte a miénket. Bizonyosan
korábban indultak, mint mink, s mink útközben egy lovunk kidőlése miatt
vesztegeltünk is néhány órán át.

Az urak odasorakoztatták a lovukat az út mellé, s üdvözölték Csáthékat.
Én ezúttal nem a szolgák közé álltam, hanem a gazdám mellé.

Emőke úgy lovagolt, mint tegnap. A ruhájában mindössze annyi volt a
változás, hogy a fején levő patyolatot a süvege köré tekerte, és a
süvegbe három fehér kócsagtollat tűzött.

Mért nem vagyok én festő, hogy azt a lovon ülő hattyúnyakú keleti leányt
lefesthetném. A ló alacsony, ideges pejparipa; a leány égszínkék lenge
köpenyegben van s a köpenyegén a termetének minden vonala áthullámzik. A
fején a fehér gyolcs-turbán. Lábát aranyozott széles kengyelben
nyugtatja.

Sokszor próbáltam őt lerajzolni, hol táblán, hol porban, de ügyetlen az
én kezem: a ló, a mely a rajzomból keletkezett, többnyire vagy kutya
lett, vagy őz, vagy más állat. Emőke meg mindig férfivá változott. Pedig
úgy látom őt, olyan elevenen, akárcsak magamat, mikor a víz tükrébe
nézek.

Elmentek mellettünk. Az üdvözlést viszonozták. Emőke is könnyedén
megbólintotta a fejét a követek felé, s a fátyolon át láttam, hogy amint
az urakon végignéz, reám is vet egy pillantást.

Már akkor nem gyűlöltem. Bántam, hogy meg nem csókoltam a kezét.
Álmomban ismétlődött a találkozásunk, s én megcsókoltam a kezét, s egy
eddig soha nem érzett gyönyörűség ömlött szét az ereimben.

Azt mondtam neki:

– Megcsókoltam a kezedet. Éreztem benne a lelkedet. Megcsókoltam a
lelkedet is.

És a csók édessége az ajkamon volt naphosszat. Mikor megláttam őt, a
gyönyörűség borzongása járt át. Milyen különös az emberi arcz! Az ő
arcza is változatlan, az enyém is. Mikor rám pillantott, bizonyára azt
gondolta, hogy az én arczom most is égő gyűlöletet takar.

Aztán nem értük őket többé utól.

A hetedik napon egy csoport fehér-tógás embert láttunk. Már messziről
megláttuk, hogy a szél tógákat lobogtat: rómaiak.

S csakugyan a nyugot-római birodalom követeivel találkoztunk a
pusztában. Idegenek voltak, de azon a végtelenül sik idegen földön mégis
úgy üdvözöltük őket, mintha egy anya gyermekei volnánk.

Az urak összeölelkeztek. A szolgák kezet szorítottak. És latinra fordult
a beszéd.

Az idegen követek feje Romulusz, igen nagyorrú és nagyméltóságú barna
úr, mellette Románusz főtiszt és Promótusz, Pannonia kormányzója.

Az ő járatuk épp oly keserves volt, mint a miénk. Atilla egynehány
aranyedényt követelt a római császártól. Valentiniánusz adott volna is
neki, amennyit akar, de Atillának csak az kellett, a mit Szirmium
elfoglalásakor sikkasztottak el tőle. A sikkasztó az ő iródeákja volt.
Az hogyan, hogyan nem: átvette titkon a szirmiumi püspöktől az
aranyedényeket és elzálogosította egy Szilvánusz nevű római uzsorásnak.

Mikor Atilla megtudta a sikkasztást, az iródeákot azonnal karóba
huzatta, Valentiniánuszra meg ráizent, hogy: vagy Szilvánuszt vagy az
aranyedényeket!

Hát erre hoztak választ a rómaiak. Valentiniánusz azt feleli, hogy
Szilvánusz jóhiszeműleg adott pénzt az edényekre; az edények meg
templomi edények, hát inkább pénzen váltja meg, – ha lehet.

A két követség így egyesülve, vidám beszélgetésben érkezett Atilla
városához.

Városnak mondom, mert nem tudom más nevét. Nem hasonlít az a világ
semmiféle városához, mert templomok, márványpaloták, kőépületek,
kövezett utak és terek nincsenek benne. A sátorok sokaságából mindössze
két épület-csoport sárgállik elő. Az mind a kettő dombon van és fából
épült. Tornyok is emelkednek rajtok, de csak olyan karcsúak és olyan
szellősek, hogy a galambokon és kányákon kívül más nem lakhatja.

[Illustration: Az a királyunk lakóhelye.]

A vezetőnk tisztelettel mutatott a két palotára.

– Az a királyunk lakóhelye. A másik vele szemben, a fővezéré.

A paloták körül a sátorok rengeteg sokasága tarkállik. Tízezer?
százezer? millió? – nem lehet megolvasni. A sátorok között házak is
vannak, de csak afféle nádtetős sárházak és ember nem lakik bennök.
Nyáron legalább nem.

A város szélén egynehány száz szén-piszkos kovácsot láttunk. Patkót és
nyílhegyet vernek azok szünet nélkül. A műhelyek köre szuroktól illatos.
A mezőségen tömérdek ló, tehén és birka legel. Kutya ott is annyi van,
hogy az ember lépten-nyomon beléjök botlik.

A fővezér, a kit meg kellett várnunk, már megérkezett. A palotája
tetején lengő vörös zászló hirdette ezt, de az elénk lovagló hunok is
mondották.

Hol álljunk meg?

Vezetőink be akartak vinni bennünket a városba. Az urak azonban azt
határozták, hogy a városon kívül maradjunk, míg csak helyet nem jelöl
valamelyik főember a városban.

Megállítottuk hát a szekereket, s csak árnyékvetőre vontunk fel egy
sátoroldalt.

Az első tennivaló az, hogy a fővezérrel beszéljünk: mikor hajlandó a
követséget elfogadni?

Lóra ültünk hát hárman: az uram, Rusztikiosz, meg én s mentünk a vezető
után.

Akkor láttam csak: miért tetszik az Atilla városa végtelennek? Hát
azért, mert a sátorok nem szorosan állnak egymás mellett, hanem
mindegyik körül térség van. A térségen az asszonyok sütnek, főznek; a
gyermekek játszanak; egy tehén, egy-két ló legelész. A sátor hátulján
tűzrevaló farakás. Elől szárítják a ruhát; elől van az edénytartó czölöp
is. A sátor csak alvóhely és esőben menedék. Nappal mind ott tanyázik a
sátor előtt. A gyermekek ott játszanak; a nők ott dolgoznak; az öregek s
betegek szintén a sátor előtt vadbőrökön, vagy a puszta földön ülnek. A
férfiak lóháton ülnek örökké. Ritkán dolgoznak, csak beszélgetnek,
politizálnak, csereberélnek, s néha vadászni mennek.

Aztán az is érdekes, hogy a sátorok állásából meglátni: mekkora a
család? Néha két-három sátor áll szorosan egymás mellett. Azok a
nagysátorból származott újházasok sátorai. Közös a szív, közös a konyha
is.

Minél beljebb haladunk a királyi palota felé, annál díszesebbek és
nagyobbak a sátorok. A piramis-alakú füstös emberi kasokat
négy-öt-hatszögű széles alkotmányok váltják föl. Azok már vadbőrökkel
vannak betakarva, vagy vastag csergéből készültek, s a tetejükön vagy az
ajtó fölött szimbólumot vagy írásjeleket lehet látni.

A szimbólum többnyire csak egy kép: gólya, lófej, csillag, rózsa,
kereszt, kör, vagy más efféle. Néhol nem is úgy van ráhímezve a családi
jelvény, hanem csak oda van akasztva: pl. egy nyíl, vagy egy kosfej,
vagy egy patkó. Arról aztán meg lehet tudni, hogy ott laknak: Nyilasék,
amott meg Kosék, s emitt Patkóék. Csak a hol póznán lóg a jelvény, ott
nem családi jel, hanem mesterségmutató. A varga sarut akaszt ki, a
sátormíves keresztbe tett rudat, az ács szekerczét, a szaggittárius
vörösre festett íjjat, a szűcs kis fasubát, a kovács kardot és lópatkót.

A további sátorok körül már rabszolgákat lehet látni, s a pompa
szemetkápráztató.

Nem csoda; ezek az emberek megrabolták az egész világot!

A lovasok között sok bekötött fejű és fölkötött karú embert látok.

Az egyik odakiált a vezetőmnek:

– Jónapot Szarvas.

– Aggyisten, – feleli Szarvas – csakhogy látlak!

Kezet fognak s néhány szót váltanak.

– Ezek, – mondja a vezetőnk, mikor tovább lovagolunk, – most érkeztek
haza a kazár háborúból.

– Hát te, – kérdem, – mért nem mentél velök a háborúba?

– Akartam, – feleli a hun, – de csak a hitványát szedték össze. A
javának itthon kellett maradnia, hogy ha az urunk a rómaiakra támad,
legyen ember itthon elég.

Erre majdnem kilelt bennünket a hideg.

– Hát van ilyen szándéka Atillának?

– Nem mondta. Dehát nincs-e a sarkunk alatt az egész világ? Még csak a
római birodalom van hátra.

– És azt gondoljátok, hogy megbirtok vele? Nem olyan kicsiny ám az, mint
a kazár nemzetség!

– Ha kicsi, ha nagy, – felelte a hun vállatvonva, – a meddig az Isten
kardja nálunk van, ember kardja minket meg nem győzhet.

– Micsoda «Isten kardja?»

– Nem hallottátok? Az Isten ledobott egy kardot az égből. Egy csordá fiú
találta meg. Ahányszor nagy háború indul, Atilla csak az oldalára köti.

– De mi bizonyítja azt, hogy az csakugyan az Isten kardja?

– Mi bizonyítja, hogy nem az?

– De hátha nem az?

– A kard olyan szép, a minőt ember nem tud csinálni. Kék lángok lobogtak
körülötte szüntelen a földben, míg csak a fiú meg nem találta. No meg a
papok mind megismerik, hogy az égből jött. Az öreg Káma is.

– Ki az az öreg Káma?

– A mi főpapunk. Az ám a szent ember! Az elevenen fog az égbe szállni!

A beszélgetést dudaszó és tárogatók üvöltése nyomta el. A sátorok között
sokfelé szólt a zene. Egy domborúmellű hun legény lovagolt velünk
szemben. A kezében kulacsot tartott, s veszettül dalolt. Olykor
megállította a lovát egy-egy hun előtt, a kit megkinált a kulacsából,
aztán tovább lovagolt és nagyokat kurjantott.

– Ennek hát jókedve van, – mondom a hununknak.

– Bizonyosan rabszolgát adott el, – felelte egykedvűen.

Föltünt nekem, hogy kétkerekű kocsikon sok falomb érkezik mindenfelől, s
hogy a széles főútra érkeztünk, láttam, hogy a sátorok ormát és ajtaját
mindenfelé lombokkal díszítik, az utat meg erősen locsolják. Egy óriás
barbár akkora élőfát vitt a vállán, hogy két ökör is nyögve húzta volna.
A fákat leásták az út mellé.

– Szittya uram, – szólok a vezetőnknek, – micsoda ünnep készül?

– Atilla jön meg déltájban, – felelte.

És a bajuszán egyet húzva, folytatta:

– Én nem vagyok szittya. Azok a szittyák amott, a kik a széles hátú
lovon beszélgetnek. Láthassátok, hogy azoknak se szakálluk, se bajuszok
nincsen.

Később tanultam meg, hogy nem nevezik magukat mindnyájan hunoknak, hanem
nemzetségek szerint vagy családok szerint. Hanem azért egy nép az.

Akkor láttam csak közelebbről a két fapalotát. Mind a kettő remeke az
ács-művészetnek és a faragóművészetnek. Az Atilláé valamivel díszesebb
és csak messziről egy. Közelről sok ház egybealkotva. A középső a
királyé, a mellette levők a feleségeié, a szolgáké, a fogoly királyoké.
Vannak távolabb hosszú dísztelen házak is. Azok az istállók. Külön van a
király istállója, külön a feleségeié és külön a szolgáké.

Valami harmincz ház az összesen, s húsz közüle palotaszerű.

Aztán a faházak között van egy magányosan álló nagy kőépület. Az uram
ugyan elbámult rajta, mert hetekig járó földön nem láttunk követ akkorát
se, mint az öklöm.

A későbbi napokban tudtuk meg, hogy az a kőház fürdő, s hogy azt egy
Szirmiumba való rabszolga építette. A követ messziről hordták oda
szekereken.

A fővezéri és a királyi palota között nagy térség kereklett. Azon nem
volt egyéb, csak egy vén hársfa, s alatta egy nagy négyszögletű szürke
kő, de akkora, hogy egydarabban akkora nagy követ még nem láttam. Később
tudtam meg, hogy oltár az.

A tér másik sarkán gémes kút volt. Onnan keletre nézve, széles utcza
nyillott. Le lehetett rajta látni a Tiszáig.

A fővezért éppen az udvarán találtuk, mikor odaérkeztünk. Lóháton ült és
valami ötven előkelő hun ifjúnak magyarázott valamit.

Az ifjak pompás-díszesen voltak öltözve. A ruhájok csupa lengő-lobogó
fehér selyem. Csak a derekukon volt piros vagy kék vagy sárga mellény,
de az is elől csupa aranygomb. A lovuk fején ide-oda lengő szines
fátyoldíszek.

Látszott, hogy ők is az ünnepre öltözködtek. Körben álltak a fővezér
körül, s mikor az elvégezte a mondanivalóját, sebes vágtatással rohantak
ki az udvarból.

A fővezér köpczös, pirosképű ember. Szürke kiadásban Csáth. Hiszen
bátyja is. Csakhogy az arcza barátságosabb.

Amint meglátott bennünket, azonnal hozzánk lovagolt. Intett, hogy ne
szálljunk le a lóról. Mert mink tiszteletünk jeléül le akartunk
szállani.

– Már értesültem rólatok, – mondotta kezet nyujtva a gazdámnak. –
Szálljatok hozzám és legyetek ma ebédre vendégeim. Nekem most tenger a
dolgom. A király délre itt lesz és még nem beszéltem vele.

Minden szavát megértettem. Akár én tolmácsolhattam volna Rusztikiosz
helyett.

De az én szemem a belső udvaron ragadt meg. Az egyik széles faház előtt
láttam Csáthékat, amint lerakodnak a barmokról és szekerekről.

Emőkét is láttam. Éppen akkor szállt le a lóról. Egy rabszolga
négykézláb állt a ló mellett. Arra lépett. Aztán megigazította hátul a
haját és belebegett a faházba.

Néztem, hogy valamelyik ablaknál vagy az erkélyen mutatkozik-e?

De nem láttam.



IX.

A város izgalomban volt, mint a rajzó méhkas. Az utakat locsolták és
falevéllel, fűvel hintették be. A sátorok előtt férfiak és nők
öltözködtek. A fehér lovak sörényét, farkát befestették börzsönynyel
vagy sárga festékkel. A sátorok külső részét virágos szőnyegekkel
aggatták tele.

Siettünk, hogy Maksziminoszszal idejekorán visszakerülhessünk a fővezér
palotájába, a mi meg is történt. A fővezér egy szolgája az emeletre
vezetett bennünket és szobát jelölt ki, a melynek ablakából leláthattunk
a néptől nyüzsgő főútra és a királyi palotáig elnyúló térségre.

A nyüzsgés egyre sűrűbbé vált. Délfelé a lovasok eltisztultak a főútról,
s a helyüket fehér ruhába öltözött nők foglalták el.

A nap már az ég közepén delelt, mikor a királyi palota tornyából erős
kürthang rikoltott alá. Néhány percz mulva három vágtató-lovas porzott
fel keletről a főutczán és megállott a fővezér előtt.

[Illustration: A királyi palotából is elővonult egy különös menet.]

A fővezér szót váltott velök, aztán aranynyal hímzett könnyű mentét
akasztott a nyakába. Valami harmincz fiatal előkelő hun csoportosult
köréje. Köztük öt ifjúnak a süvegén arany karika ragyogott. A
legfiatalabbik tizennégy-tizenöt éves lehetett. Az az egy égszinkék
selyemruhába volt öltözve.

Hát azok valamennyien a király fiai voltak.

A vezér megindult velök Atilla elé.

Negyedóra mulva már hallottuk a nép örömzúgását a távolból. Hasonlított
az kezdetben a tenger morajlásához, de aztán, hogy nőttön-nőtt, nem
tudom semmihez se hasonlítani.

Akkor a királyi palotából is elővonult egy különös menet. Fehér
selyemben pompázó asszonyok, fehér lovakon. A lovak kicsinyek voltak s
minden lovat apród vezetett.

A női lovasok egy féldióalakú nagy aranyozott réda köré csoportosultak.
A rédában királyi hölgy ült: halavány és sovány asszony. Mellette egy
tíz éves hosszúhajú fiúcska.

Az volt a főkirályné: Rika asszony. A gyermek meg: Csaba királyfi.

A rédát négy ló vonta. A réda hátulján egy vigyorgó fekete női rabszolga
állt és pávatollból készült ernyőt tartott a királyné fölé.

Amint megjelentek, a nép mosolyogva kiáltozta:

– Éljen Csaba! Éljen!

S a kis Csaba mosolyogva intett mindenfelé a süvegével.

Később hallottam, hogy miért tüntetik ki annyira azt az egy királyfit.
Hát azért, mert annak a születésekor a papok azt jósolták, hogy a hun
nép Atilla halála után széthull, mint szélben a polyva, de az a királyfi
mégis megmenti a nemzetet a megsemmisüléstől.

A királyné mellett lovagló tündérek között megismerem Emőkét. Mennybe
ragadva érzem a szívemet! A lelkem ott lebeg mellette, míg csak meg nem
gyorsul a réda. Csakhamar eltünik az egész álomkép csoport.

De ime előföllegzik a királyi násznép úti pora. Napsütésben gomolygó
aranyköd. Legelőször is kilovagol belőle egy kungorgós bajszú, zászlós
vitéz. A zászló nagy, fehér. Rajta aranynyal hímzett sas röpköd. Hun
nyelven: turul.

Következik egy gyalog zenekar: vérszin ruhában. Hangszerük fából való
tárogató és dob, meg különféle csontból való sípok és két nagy
rézcsincsa.

A muzsikusok körülbelül százan vannak. Az egyik dobosuk szerecsen. A
többi zenész se lapos orrú hun. Lehet különben, hogy hunok, csakhogy a
muzsikus hunokat talán gyermekkoruktól kezdve nevelik a zenére, s azért
nem lapítják be az orrukat.

A hun zene különös a római fülnek, de jól lehet rá lépni. Annyiszor
hallottam az ünnepi utczai melódiájukat, hogy nem nehéz lekótáznom. Hát
ez az:

Léptetve

A zenészek nyomán aranytól és ezüsttől ragyogó lovasok jelennek meg.
Valamennyinek a süvegénél hatalmas zöld ág. Mintha egy erdő jönne.

A nép mind a főútra tolong. Az első sorban a hun leányok és hun
asszonyok állnak. A sok leány csupa fehér fátyol. A fiatal asszonyok
fején aranypillangós női süveg.

Atilla nagy fehér lovon jő. Mellette lovagol jobbról a kis Csaba
királyfi, balról a fővezér. Mögöttük a királyfiak. Utánok vonul be az
asszonyhad. Rika királyné aranyozott rédájában az új menyecske. Az
arczát nem látni, oly sűrűn befátyolozta. Csak a fején levő zöld koszorú
jelzi, hogy ő a legújabb. A rózsalevélből csinált koszorún mogyorónyi
gyémántok villognak.

A rédát a királynék és udvari hölgyek rajozzák körül. Most már a
menyasszonyt kivéve senkinek az arczán sincs fátyol. Emőkét újra
megismerem köztük. Világos-szürke lovon ül. A lovat egy apród vezeti. A
fátyolát ő is hátravetette, s beletűzte a végét aranyos övébe.

A fátyol nagy divat nálok és énnekem is tetszik. A nők minden ünnepi
alkalommal fehérbe öltöznek; az előkelő nők hétköznap is.

Mikor Atilla odaért a nők sorához, a sok asszony, a sok leány valami hun
dalba kezd. Ennyi nőt egyszerre énekelni sohasem hallottam. Ha nem
láttam volna őket, azt hittem volna, hogy meghasadt a menny, s az
angyalok millióinak kara hangzik le a földre.

A fővezér háza előtt lombokból összeválogatott széles ernyő alatt álltak
a hun vezérek asszonyai, a mágnás asszonyok.

Mink az ablakokban ácsorogtunk, s mink is persze az ünnepi ruhánkban.

Amint Atilla közeledett, a mágnásasszonyok eléje indultak s az út
közepén csoportosultak össze.

A fővezér felesége tálat tartott a kezében, s egy másik asszony
serleget.

Mikor Atilla hozzájok érkezett, a süvegéhez emelte a kezét és üdvözletet
intett nekik.

De akkor is szimpla szürke ruhába volt öltözve, csak a süvege volt
tornyosabb, mint a többié, s rajta valami különös nagy gyémántos forgó
villogott. No, meg a paripájának a szerszáma volt csupa arany.

A tálat és serleget ezüst asztalkára tették és két apród fölnyujtotta
Atillának.

A király kivett egy falat ételt. Én bizony nem láttam jól, hogy kenyér
volt-e vagy hús? Valami jelentősége volt annak az egy falat ételnek és
egy korty italnak. Talán az évszak ujdonságát adták, talán azt mondták
vele, hogy a hazatérőnek az itthon való étel és ital a legkedvesebb.

Minden arcz örömtől mosolygott. Az éneklő leánycsoport ekközben
fölgyülekezett Atilla és a királynék csoportja köré. Emőke is
mosolygott. Nem nézett reám, nem is láthatott volna a ház előtt levő
hársfától, de hogy ő mosolygott, nekem is vidámság szállta meg a
szivemet: én is mosolyogtam.

Abban a pillanatban szerettem Atillát, a hun népet, az ünnepet, a napot,
a földet. Szerettem volna megcsókolni mindenkit, még a lovakat is!

Aztán Atilla tovább haladt s utána húzódott a hosszú nászsereg. Minden
lovon színes fátyolok, minden süvegen virág.

Csáthék visszavonultak a palotába és az erkélyről nézték tovább a
néphullámzást. Mink még ott maradtunk. Néztük, hogyan kisérik be Atillát
a nők és testőrök a zászlókkal díszített palotába, s hogyan ujjong és
éljenez a nép, s azután hogyan marad ott a palota körül a nagy
embersokaság. A nők ott zengték tovább az éneküket. Hasonlított az a
jelenet ahhoz, mikor a méhek rajzás után a kason belől és a kason kívül
mozdulatlanul állanak és csak a szárnyukat rezgetik. Ember és állat oly
egy az érzésben!

Később, hogy a népsokaság összekeveredett, egy sovány vén szerecsen
keltett nagy vidámságot. Tarkára festett öszvéren nyargalászott ide-oda
a nép között, miközben széles fakarddal hadonászott és különféle nyelven
rikoltozott.

– Ez a király udvari bolondja, – mondották. – Cerkó a neve.

Már jól elmult dél, mikor a fővezér hozzánk küldötte Csáthot, hogy az
uraink üljenek az asztalhoz. Őmaga nem fog részt venni az ebéden, mert
jelentést kell mondania Atillának a hadjáratról és a fia balesetéről,
hanem ott lesz a felesége meg a családja.

– És ott leszek én is, – mondotta Csáth.

E szerint Emőke is ott lesz az asztalnál.

A szivem elszorult. Az uramra néztem, hogy nem rendel-e maga mögé? Néha
lakomákon mögötte kellett állanom és ő római szokás szerint a hajamba
törülte a kezét.

Irgalom Istene, ha most is odarendel az uram és Emőke előtt így megaláz!

Az uram segített ki a zavaromból, mikor így szólt:

– Egy óra mulva hozz föl egy tál datolyát a legszebbik ezüsttálban. Hozd
be az ajtón, s állj meg vele ott, a hol Maksziminosz úr ül. Ő fogja
elvenni tőled.

Tehát nem vár az én asztali szolgálatomra!

A datolyát hamar összerendeztem. Szépen levelekre raktam, s középre
néhány kis virágot illesztettem. Aztán neki álltam a hajamat rendezni.
Bekentem az uram finom nárduszával és középen kétfelé választottam, mint
a szabademberek szokták. Inkább kiállom, hogy megszidjon az uram a
kenőcséért, mintsemhogy beletörűlje a hajamba az ujjait.

Mikor a homokóra az egy felé pergett, fölfogtam a kis tálat és mentem az
emeletre.

Az ebédlő ajtaja nyitva volt. Pecsenyeszag áramlott ki rajta. Ültek ott
valami huszan. Az asztalfőn a fővezér neje, egy ékszertől csillogó idős
asszony. Mellette jobbról Maksziminosz, balról az én uram, aztán nők és
férfiak vegyesen.

Egy minutumig álltam az ajtó mellett: vártam, hogy az uram meglásson.
Ekközben Emőkére is pillantottam. Ült egy szeplős leány mellett, a ki
valamit fecsegett neki. Emőke gyöngyházas késsel vágott egy
pulykaczombot. Vidámak voltak mindnyájan. Csak Emőke volt komoly. Ne
tudom miért.



X.

Az uram föl szokta jegyezni mindennap, hogy miket látott, miket hallott.
Könyv lesz abból. Be fogják tenni a császári könyvtárba.

Persze a jegyzeteket többnyire én irom. Diribdarab papirosokra jegyzek
fel mindent, a mi velünk történik.

Az uram néha diktál, néha nem. Otthon majd összeolvassuk az egészet és
én letisztázom szép fehér pergamenre.

Ezen a napon annyi volt a följegyezni való, hogy én meg se vártam, míg
az uram hazatér, belefogtam az írásba.

Hát az uram csakugyan későn érkezett haza. Kellemesen lepte meg, hogy a
sátor előtt az íródeszka mellett talált.

– Derék fiú vagy, – mondotta. – Mennyire haladtál?

És kivett a zsebéből egy mákos süteményt.

Még gyerekkoromban kényeztetett el azzal, hogy a lakomákról süteményt
hozott haza. S én mindig örültem a süteménynek. Most életemben először
röstelkedtem:

Hiszen nem vagyok én gyermek!

– Addig haladtam, – feleltem a süteményért kezet csókolva, – hogy Atilla
bemegy a kitárt kapun a palotájába és a küszöbön át az ölében viszi az
asszonyát.

– Olvasd el, a mit eddig írtál.

Hát én elolvastam.

Mikor a hun királyné környezetét írom le, azt a részt így végzem:

– Olyan volt az, mint egy nagy fehér galambraj. A hun nők angyalok. És
van köztük egy, a ki olyan szép, hogy a föld is gyönyörűségtől remeg, a
hol ő jár.

– Micsoda őrült szamárság ez? – szólt a gazdám a fejét fölkapva.

– Nem tudom, – feleltem zavarodottan.

– Ki kell törülni! No lám!

Aztán látva, hogy nekem még a fülem is vörös, rámnéz különös nézéssel.

– Vigyázz fiam, – mondja nyugodtabb hangon, egy percznyi csöndesség
után. – Abban a korban vagy, a melyikben az emberi test a virágzása
korát éli. Ilyenkor az embert sok lepke játsza körül: vigyázz a lábadra,
nehogy elveszítsd a fejedet.

Aztán Maksziminoszszal beszélgetett tovább.

Nem tudom, mit beszélgettek, nem is voltam rá kiváncsi. Nekem
ellassudott a lélekzetem. Mellemen feküdt a gazdám szava: «Ebben a
korban… a testi virágzás… vigyázz a lábadra!» Igaz a szava. Én az Emőke
lelkét nem ismerem, csak egy női test az, a mely kifordított az
okosságomból. Oh, de ha ez a nő a legvonzóbb, legcsodásabb teremtés a
világon! Ha ezt a nőt én szeretném belehelni, mint a virágillatot!



XI.

Másnap korán keltünk, hogy a fővezérnek átadhassuk az ajándékot. Mig az
uram öltözködött, nekem kellett kikeresnem a ládák közül az edényeket.

Aranyból készült remekek voltak azok: öt serleg, két tál és öt tányér. A
serlegeken ki volt domborítva Nagy Sándor vadászata. Ha az öt serleget
egyszerre forgatták, a vadászat megelevenedett: aranyemberek vadászata
aranyerdőben, aranyvadakra!

A tálakat is művészi rajzok ékesítették: egyiken Ádám és Éva volt;
másikon a vízözön. A tányérok közepére már nem emlékezem.

Valamennyit egy díszes czédrusfa-ládába raktam, különféle selyemkelme
közé, s a kulcsot átadtam a gazdámnak.

Mikor a nap fölkelt, már ott ácsorogtunk az urammal, Rusztikioszszal és
három szolgával a fővezér kapuja előtt. De a kapu még zárva volt. Este
bizonyára sokáig fennvoltak. A zene csak éjfél után hallgatott el. Emőke
bizonyosan tánczolt. Vajjon kivel tánczolt?

Csáthék házának ablakát sűrű fehér kárpit takarja. A nap odasüt. De jobb
is, ha nem jön elő az a leány!

Amint ott várakozunk, egy lobogós ingujjú, czifra fegyverzetű
javakorabeli hun lépked felénk. A nyakában és mellén aranylánczok, mint
minden gazdag hunnak. A fején magas fekete posztósüveg. Mellette
darutoll. Bajusza mint a villás ökör szarva. Haja a füle körül
borotvált. Az is hun szokás. Az oldalán türkiszszel kirakott görbe kard.
Az is a gazdag hunok fegyvere.

És szól a hun a gazdámnak üdvözlést bólintva, görögül:

– Khaire! (Üdvözöllek.)

– Khaire! – feleli a gazdám ámulva. – Ki vagy te, a ki hazám nyelvén
üdvözölsz engem? Hogyan kerülsz te ide? S mért váltál hunná?

Mert sokféle nép volt abban a városban, csak görög ritkásan. Ha volt is
köztük itt-ott, borzas hajáról és rongyos ruhájáról egyszerre meg
lehetett ismerni, hogy rabszolga.

De ez hun úr volt; csörgött rajta az arany.

Megállt és elmosolyodott:

– Mért kérdezed mindezt?

– Azért – feleli a gazdám, – mert te görögül köszöntesz engem. Holott ha
hun ember volnál, hun nyelven köszöntenél.

– Hát én hun vagyok, – feleli az ember a bajuszát megtapintva. De az is
igaz, hogy görögül születtem. A nevem most Szabad-Görög, mivelhogy
Görögnek neveztek rabszolga-koromban.

És könnyedén sóhajtott:

– Bizony atyámfia, görbe az útja némelyik életnek, és az ember nem
tudja, hova jut öregségére?

Aztán elmondta, hogy kereskedő volt Isztriában, és hogy gazdagságban
élt. De a hunok oda is betörtek és a vagyonát elrabolták, őt magát
lánczra verték. Ő aztán a fővezér házához került, mert a gazdag
embereket a főurak maguknak tartják meg. Sokféle okból. Az egyik az,
hogy gazdag embernek bizonyára gazdag a rokonsága is: nagy váltságdíjat
fizetnek. Ha aztán a rokonság nem jelentkezik, az urból vált szolga
tartása akkor se vész kárba: sokkal finomabb, figyelmesebb szolga, mint
a paraszti. A háznak úri tekintete, kelleme, pompája művelt
rabszolgákkal gyarapodik.

– Hogyisne, – kiáltott föl Priszkosz, – a műveltség van idehurczolva és
lánczrakötve. A czivilizáczió szolgája itten a barbárságnak!

– Engem bizony, – folytatta a görög hun, – nem váltott ki a rokonságom,
hanem kiváltott maga a jó Isten. A gazdám megengedte, hogy vele menjek a
kazár háborúba. Ott vitézül küzdöttem, és nagy zsákmányt nyertem. Azzal
a zsákmánynyal váltottam ki magamat. Azután hun nőt vettem feleségül.
Gyermekeim is vannak. A fővezérrel egy-asztalnál élek. Azelőtt úgy
szólítgatott, hogy «Te marha!» – most meg azt mondja: «Pajtás!»
Jóbarátom. Nem egyszer gondolom, hogy hála legyen az Istennek, hogy
Isztriában olyan szerencsétlenül jártam!

– Nem értem, – mondotta Priszkosz a fejét rázva. – Ha már egyszer szabad
ember lettél, szabad lett volna hazatérned is.

– Bátran.

– Miért maradtál akkor a barbárok között?

– Barbárok? Csak ti mondjátok őket barbároknak. Jobb nép ez
valamennyinél. Mert a mikor háború nincsen, itt mindenki zavartalanul él
a házában, vagyonában. Azt cselekszem, a mit akarok. Adót nem fizetek.
Hozzám nem tolakodik be semmiféle állami hivatalnok, törvényszolga,
végrehajtó és kliens. De ha háború van is, nálunk nem vetik úgy oda az
emberek életét, mint a rómaiaknál. A ti birodalma tokban mindig folyik a
vér. Ha nem hadak ellen küzdötök, a rablókkal bajoskodtok; s ha rablók
se bolygatnak, bolygatnak az állam gazságai. A római birodalomban a
hatalmasnak és a gazdagnak minden szabad. Az igazságot pénzért
szolgáltatják, s a végtelenig nyúló perekben az ügyvéd meg a biró
kizsarolja a feleket.

Priszkosz védte a rómaiakat, a mire aztán a hun bólogatott:

– Hát jó: legyen a te szavad szerint, de azért az mégis igaz, hogy a hol
a fejedelem nem ember, ott a nép sorsa szomorú.

Kedves beszédű és nyájas tekintetű ember volt. Mikor elvált tőlünk,
velem is kezet fogott.

A kaput ekközben egy szolga kinyitotta, s azt mondta, hogy a fővezér
éppen kijönni készül. Hát nem is mentünk föl, csak az udvaron vártuk
meg.

Kisvártatva elővezették a lovát, s ő kilépett a házból. Akkor láttuk,
hogy alacsony termetű és görbelábú ember. A hunok többnyire kis emberek
és lőcslábúak. Csak lovon fenségesek. Gyalog úgy járnak, mint a
vizimadarak.

Valamennyien meghajoltunk. Priszkosz előre lépett és elmondta, hogy a
kelet-római követ itt van; üdvözletét küldi, s ebben a czédrusfa ládában
a császár ajándékát. Egyúttal helynek és időnek a meghatározását kéri,
hogy hol lehetne beszélgetniök?

– Hol? Hát ha olyan nagyon fontos a beszéd, akár mindgyárt is, őnála, –
felelte a fővezér. Csak eredjetek előre, magam is mindgyárt odaléptetek.

No, gondoltam, ezek nem czerimóniáznak úgy, mint a mi előkelőink.

A fővezér meg se nézte az ajándékokat, csak fölküldte a feleségének, mi
pedig elsiettünk, hogy Maksziminosznak ideje legyen az ünnepi tógát
fölrántania.

Debizony nem ránthatta föl az a tógát: nyomunkban ott termett a fővezér
is, és barátságos jóreggelt kiáltott.

Maksziminosz valami üdvözlőbeszédet akart elmondani, de a fővezér rögtön
lenyomta a székre és csak ülve engedte szólani. De úgy se soká. Mikor
látta, hogy az ő dicséretének fon koszorút, közbevágott:

– Sohse fáraszd magadat jó ember. Én úgy is tudom, hogy ki vagyok, mit
érek.

Aztán minthacsak családtag volna, elbeszélgette, hogy micsoda nagy
győzelmet aratott Keleten, s hogy az örömbe egy kis szomorúság is
vegyült: Aladár királyfi leesett egy ütközetben a lováról és eltörte a
karját.

Maksziminosz végre megtalálta a kellő hangot. Egyszerű és bizalmas
szavakkal mondta el, hogy a császár szeretne örökös békét kötni, de így
apró követségek ide-oda küldözgetésével nem lehetséges. Az lenne jó, ha
a fővezér úr maga jönne el. A czédrusfa-ládába zárt kincsek csak
mutatványok abból, a mi Konstantinápolyban vár a fővezér úrra.

A hun méltóság gondolkodásba mélyedt, azután a fejét rázta.

– Nem lehet az, uraim.

– De uram, – fujta tovább a tüzet Maksziminosz – a te szavad nem üres
fecsegés, mint a követeké. Ha te eljönnél hozzánk, örök szövetséget
lehetne pecsételnie a két birodalomnak. Ez aztán nemcsak a két nemzetnek
válnék javára, hanem a te kedves családodnak is. A császár holtodiglan
barátod maradna, s az aranyalmafáról hullna az unokáidnak is.

– Nem lehet, – ismételte a fővezér. – Mert ha én oda mennék is, csak az
Atilla szájával beszélnék. Ha pedig a magam szájával is mondanék
valamit, elfeledném azt, hogy Atilla uram énnekem, és hogy a hun nép
együtt él a másvilágon is.

Fölemelte a fejét és nyugodt szemmel nézett végig rajtunk:

– Elhigyjétek nekem, hogy inkább vagyok szolga Atilla árnyékában, mint
akármilyen gazdag úr a római kegy verőfényében. Egyébiránt többet
használhatok én nektek, ha itthon vagyok. Még az is történhetik, hogy ha
a király haragja ellenetek fordul, én másfelé vezetem.

Aztán mintha megunta volna a politikát, elmosolyodott:

– Itt akartok-e sátorozni? Ez a hely messze van a királyi palotától, és
ha eső esik, az út se jó.

– Éppen kérni akartunk, – felelte Maksziminosz, – hogy hol állíthatjuk
fel a sátorunkat?

– Sehol, – felelé a fővezér. – Nálam fogtok lakni. Szolgáitok elférnek
az udvaromon; timagatok, az ebédlő mellett van három tágas szoba,
megfértek benne.

De a mi uraink nem fogadták el ezt a szivességet, hanem a palota mellett
levő téren kértek helyet a sátoroknak.

A fővezér szivesen beleegyezett, s azzal vége szakadt a beszélgetésnek.

Mikor kilépett a sátorból, egy csapat fiatal nő lovagolt el sebes
trappban előttünk. Legények is voltak velök. A vállán valamennyinek íjj;
az oldalukon ezüstös tegez. Azt gondoltam, vadászni mennek, később
láttam, hogy a városon kívül egy csepü-ember van, s ők azon tanulnak
czélbalőni.

Kik voltak, nem tudom. A legények között megismertem Aladár királyfit.

Azután egy kisebb csoport vágtatott utánok még sebesebb rohanásban. A
ruha lengett rajtok, s a nők le voltak fátyolozva. Az egyik nőben
megismertem Emőkét. A fővezért a keze intésével üdvözölte.

És akkor valamit leejtett.

A lovasok tovább száguldottak. Ő megállt. Én odafutottam, a hol a por
fölcsapódott. A korbács feküdt ott, talán ugyanaz a korbács, a melylyel
engem arczul ütött.

De én akkor nem gondoltam arra. Boldog voltam, hogy neki szolgálhatok:
fölkaptam a korbácsot, és hozzávittem.

– Köszönöm, Zéta! – mondta melegen.

A fátyolát levette és újra megtűzte. A szeme ragyogott. Bámulva nézett
reám. Az arcza piros volt, az ajka mosolygó.

Aztán rácsapott a lovára és tovább repült.

Nem tudom: a fővezér mikor és hogyan ment el tőlünk. Nekem egésznap
égett az arczom, és egésznap az ő hangja zenélt a fülemben: Köszönöm
Zéta!

És azon gondolkoztam, hogy miért igazította meg a fátyolát? Hátha azért,
hogy az arczát akarta nekem megmutatni? Vagy hogy a kezét lássam, a jobb
kezét, a melyen nem volt keztyű, s a legformásabb női kéz volt a
világon!



XII.

Az urak nem szálltak Csáthékhoz. A magunk sátorában laktunk, de a
Csáthék palotája közelében.

Az a palota, amint említettem, szemben volt az Atilla palotájával.
Csupán egy patkónyomokkal fölhányt térség széleslett a két palota
között.

Reggel, amint felöltöztünk, az uram így szólt hozzám:

– Keresd elő, Zéta, a hattyúnyakú aranykancsót és az alája való tányért,
továbbá a három nagy göngyöleg selymet és a majombőrt. Aztán öltözzél
föl. Hints a tógámra rózsavízet. A királynéhoz megyünk.

Nekem csak eldobbant a szívem. Ha Rika királynéhoz megyünk… Ha ő is ott
lesz… szól hozzám…

De hogy is mennénk máshová! Rika királyné a fő az asszonyok között. Az ő
fia Csaba. Ő a feleség. A többi csak lukszus: eleven ékszerek.

A két úr darabig tanakodott, hogy mind a ketten fölmenjenek-e a
királynéhoz, vagy csak Priszkosz? Végre abban állapodtak meg, hogy csak
Priszkosz menjen föl, s kérdezze meg, hogy a római követ elmehet-e a
keze megcsókolására?

Hát megindultunk Priszkoszszal és Rusztikioszszal. Az arany ajándékot
fehér kendőbe burkoltan én vittem a vállamon, a többi ajándékot egy
gyermek-rabszolga, faragott czédrusládában. Az én terhem nehéz volt. A
vállamon árkot nyomott. De nem vittem volna-e el tizszer olyan nehezet
is örömest, ha az én álmom kepét nappal is megláthatom!

Mentünk.

Az udvarban a főpalota előtt akkor is nyüzsgött a sok aczélban,
aranyban, ezüstben ragyogó fegyveres ember, de egy csoportban sok
kedvetlen és durva öltözetű embert és asszonyt is láttunk. Azok afféle
köznép voltak, a minő legtöbb van Hunniában. Nyáron vászonruhában
járnak, télen állatbőrben, s olyankor dohos bőrszagot árasztanak maguk
körül.

Azok egy tarka oszlop előtt álltak. Az oszlop oldalán magasan egy rézből
vert repülő sas volt látható; egyik kezében pallos, a másikban font. Az
oszlop alján egy üres karos-szék.

Kérdéseinkre eligazítottak bennünket egy szépen faragott kis egyemeletes
palota felé, a melynek külön kerítése volt. A kapuban négy tigrisbőrös
őr állott mozdulatlanul. Beljebb a lépcsőn egy ősz, kövér rabszolga
aludt a két térdére hajoltan. Az aztán bejelentett bennünket, s néhány
percz mulva be is vezetett.

Amint beléptünk a terembe, különös illat csapta meg az orromat. Azt
hiszem, ménta és szegfű keverék. De lehet, hogy más volt. A királyné a
terem közepén ült egy alacsony kereveten. Egyszerre megismertem. Nem oly
díszes öltözetben volt, mint előtte való nap, sőt azt lehet mondani,
semmi királynői nem volt a ruházatában. Díszítetlen, puha, vajszínű
selyemruha. A lábán ugyanolyan saru. Szürke haja csigaalakban volt a
fejére tekerve, s aranytűvel megtűzve. Szép nő lehetett valamikor. Talán
most is szép, mikor egészséges. De valami baja van: az arcza hervadt, s
a szeme szomorú.

A teremben nem volt más butor, csak a kerevet, meg oldalt egy asztalka.
A falak sötét meggyszinű szövettel voltak bevonva. A padozatot vastag
gyapjuszőnyeg borította. A szőnyeg alatt még valami puhaság lehetett:
azt hiszem, egy másik vastag pokrócz, talán kókuszrostból való. A
királyné körül valami hat nő ült a szőnyegen. Mind a hatan hímeztek. A
nők között ült Emőke is.

Hogy az én gazdám miket beszélt, azt azon a napon nem tudtam fölírni.

Az én szemem Emőkén állott. Ő is egyszerű fehér ruhába volt öltözködve,
s a lábán sáfrányszínű saru sárgállott, de a haja le volt eresztve
angyalosan, s az arcza piros volt, mint a vadrózsa virága.

Az ölében kétaraszos rámát tartott és színes selyemfonalakat meg
aranyszálakat huzkodott bele. Valamennyien egyforma figurákat csináltak:
vérszínű kettős tulipánt. A tulipán szélét aranynyal varrták ki.

Hogy mink beléptünk, a szemök ránk fordult. Valamennyien az ajándékot
nézték. Különösen a heliantusz-czifrázatokat, a melyek a kancsót
diszitették.

Az egyik leány mindjárt vásznat vett elő és vörös krétával rajzolni
próbálta.

Emőke odahajolt. Én is kiváncsian lestem a rajzot. Nem a rajz érdekelt,
hanem hogy Emőke mit néz?

Hát a közepét csak meg tudta rajzolni, de már a szirmokat egyenkint
rajzolta. Az egyik félkör elnagyobbodott.

[Illustration: Csakhamar előtünt a napraforgó alakú virág.]

A leányok nevettek. A királyné is odanézett és elmosolyodva szólott:

– Szép lenne pedig: a közepét gesztenyeszínre, a leveleit
kénszín-sárgára. De ki rajzolja le?

Láng futott át rajtam.

– Ha megengedi felséged, – hebegtem.

Priszkosz megdöbbenve nézett reám erre az illetlen megszólalásra. De a
nők nem botránkoztak meg. A következő perczben már a kezemben volt egy
üres hímző-vászon és a vörös kréta. Letérdeltem a szőnyegre és reszkető
kézzel pontoztam ki két kört.

De a kézreszketésem csakhamar elmult. Az a gondolat, hogy Emőke néz és
hogy én neki a tudásomból mutathatok valamit, – csodásan-ügyessé tett.

Csakhamar előtünt a napraforgó alakú virág és a nők tapsoltak.

– Mily ügyes vagy fiú! – szólott a királyné.

És Priszkosznak is tolmácsoltatta:

– Irigylem tőled ezt a rabszolgát!

A vér újra elfutotta az arczomat. Az uramra néztem. Vártam tőle, hogy
megigazítja a királynét a tévedésben. Büszke lettem volna, ha azt
mondja, hogy: Ez nem rabszolga asszonyom, ez szabad ember.

Az uram azonban így felelt:

– Öröm volna nekem, ha felségednek ajándékozhatnám, de ő kicsi korától
fogva mellettem nőtt föl, s engem el nem hagy holtomig. Ha azonban
kívánja felséged, hogy rajzoljon, méltóztassék rendelkezni vele.

– Hát mást is tudsz? – kérdezte a királyné hozzám fordulva.

– Ezerfélét, – feleltem az örömtől szédülve.

Láttam, hogy Emőke csodálkozva néz rám, s életemben először éreztem,
hogy nem cserélnék sok gazdag emberrel.

– Hát jó, – szólt a királyné, – egy órára megfosztom az uradat a
szolgálatodtól.

Priszkosz meghajolt és távozott. Én ott-maradtam térdeimen a nők között.

Sohase rajzoltam asszonyi munkákat, csak betűt a császári könyvtárban,
meg otthon is.

Mikor a mi íróink könyvet másolnak, az első betű mindig kép. Többnyire
virág. Az író megrajzolja először ónnal, azután kifesti festékkel a
képzelődése szerint.

Micsoda semmiségek a hun rajzok azokhoz képest, a miket én tudok!

– Megengedi felség, hogy egy hajnalkát rajzoljak?

– Rajzolj mindent, a mit tudsz.

Hát én rajzoltam egy körbehajló hajnalkát. Volt rajta négy virág. Kettő
teljesen nyilt tölcsér, kettő most-csavarodó bimbó. A szívalakú levelek
az ág vége felé kisebbedtek.

– Gyönyörű! – mondották mindnyájan.

– Ilyen szépet is lehet rajzolni!

És körülcsicseregtek dicséretekkel.

De a dicséretek között én csak az Emőke szavát hallottam: Szép.

Ez az egy szó úgy muzsikált aznap a lelkemben, mint a méh a virág
fölött.

– Felség, – mondottam alázatosan, – ezt a virágot lilaszínű
selyemczérnával kellene kivarrni. A leveleket zölddel.

– A levelek helyett is virágot írj, – szólt a királyné.

Csodálkoztam a kivánságán. Később láttam, hogy a hunok a diszítményekben
csak a virágot szeretik, és legföljebb két levelet eresztenek a virág
mellé; néha csak egyet; néha egyet se. Hun ízlés.

Átigazítottam a rajzot. Olyan virágokat is rajzoltam, a melyek vagy
oldalt, vagy háttal vannak a nézőnek. A legalsó virágot hervadtnak
rajzoltam.

Ismét elvették és a királyné köré ülve és térdelve csodálták mindnyájan.
Csak Emőke állott. Egy leánynak a vállára támaszkodott, s előre hajolva
nézte a rajzomat.

Akkor, hogy senkise figyelt reám, őt néztem. Faltam a szememmel. Könnyű
fehér ruhában volt. A nyakán nefelejcsszín kis selyemkendő. Arczának
őszi-baraczkos bársonyát az a kendő bűvössé tette. A füle piros volt,
mint a rózsa; az orrocskája fehér és egyenes, mint a márványból faragott
istenasszonyoké. És csak akkor láttam, hogy egy pirinkó kis lencse van
az orra baloldalán. De mennyire illett neki!

A kis lencse!

Ézsau egy tál lencséért odaadta a vagyonát. Én azért az egy szem
lencséért odavetettem az életemet a halálnak.

Emőke rámnézett. Egy perczig mintha vizsgált volna. Azután megszólalt:

– Mért írtál hervadt virágot? A hervadt virág szomorú.

Rám sütött a lelke a szeméből és én alíg birtam válaszolni:

– Van olyan virág, kisasszony, a melyik hervadtnak látszik, de harmat
száll reá és reggel napfény, s akkor a virág ujra él.

Gondolkozón nézett reám, aztán elmosolyodott:

– Hát rajzold át élőnek.

A királynénak egy kosár cseresnyét hoztak be. Markolt belőle és
odakinálta a leányoknak is.

Én akkor végeztem el a rajzot.

– Most már elég lesz fiam, – mondotta a királyné. – Holnap gyere el
megint, ilyentájban. Kérd meg a gazdádat, hogy bocsásson el.

Azzal belemarkolt a kosárba.

– Tartsd a tenyeredet.

Mindenkor örömmel fogadtam volna el a cseresnyét, de abban a perczben
úgy éreztem, mintha megalázna.

Mégis el kellett fogadnom.

Szinte örültem, hogy elbocsát. Szégyeltem volna enni Emőke előtt.

Ahogy kilépek, látom, hogy a királyi udvarban ott van még a sok
különféle népség, de olyan nagy csendességben, hogy magam is figyelve
nézek arra, a merre a többi.

Hát látom, hogy Atilla ott ül a réz-sasos oszlop alatt, s oda
csoportosul mindenki.

A gazdám is ott ágaskodik a csoport mögött. Mellette egyfelől
Rusztikiosz, másfelől Szabad-Görög. Előttük a római követek.

Priszkoszhoz megyek és kérdem halkan:

– Mi történik?

– Ezek panaszosok, – feleli Rusztikiosz. – A király itélkezik.

Volt abban a képben valami ó-kori. Ahogy a nép feje ott ül egy paraszti
székben. Fenséges nyugalmu barna ember. Előtte két öreg és két ifjú.
Azok a panaszosok. Egyik a süvegével gesztikulálva beszél. A földön
valami ötven vén ember ül vagy guggol, hátrább meg a kiváncsiak állanak.
De mind hajadonfővel, csupán a király fején van… felgyűrt karimájú
sastollas posztó-süveg.

– Mert az itt a szokás, – magyarázta Szabad-Görög, – hogy a nép
családokra van tagolva, s ha valami baj van, akkor a család feje itél:
az apa vagy az öregapa. Ha pedig két család különbözik össze, akkor a
szomszéd családokból választanak az öregek mellé biróságot. Ha azok se
tudnak itélni, vagy ha az itélet nem tetszik, a király elé viszik. Béke
idején minden délelőtt biráskodik. Neki nem kell tanácsos. Meghallgatja
szótlanul az összes feleket, s mikor az utolsó szó is elhangzott,
kimondja az itéletet. Most is nagy pör van. Az egyik fiatal hun valami
leányrabot hozott a kazár földről; itthon meg elcserélte egy lóért, meg
tíz aranyért. Hanem a leányrab másnap reggel meghalt; a hun meg most
visszaköveteli a lovát, hogy azt mondja, a rableány beteg volt.

Odahallatszott hozzánk az öreg családfő beszéde:

– Uram király, a leány olyan színű volt, mint a tészta. Mingyárt mondtam
a fiamnak, hogy mondok: Hallod-e, hogy semmi jót se nézek ki ebből a
rableányból: bolond voltál, hogy odaadtad érte azt a jó paripát. Így
szidtam-kárpáltam, uram, még azt is mondtam neki, hogy: – követem
alásan, – mi a fészkes fenének veszel te pénzen leányt, mikor ingyen is
kapsz.

– Elég, – mondotta a király.

Erre elcsöndesültek.

És ismét megszólalt:

– Sólyom. Mikor a lovadat, pénzedet odakináltad a leányért, láttad-e,
hogy beteg színű?

A hosszúnyakú legény habozva felelt:

– Látni láttam vóna, de azt bezony nem láttam, hogy halálos nyavalya
lakozik benne.

– Hát ki látta azt? Szóljon az, a ki látta, hogy a leányban halálos
nyavalya lakozik.

A sokaság hallgatott.

– Senkise látta. Bajos is azt látni. Tehát Apró vitéz megtartja a lovat,
mert az őt illeti, de visszaadja a tíz aranyat, mert a leány beteg volt
és illő, hogy Sólyomnak a kárából valami megtérüljön.

A felek szótlanul elmentek. A földön ülők közül fölkeltek valami hatan.
A legöregebb előállt. Köhécselt. Egyet törült a bajuszán:

– Én uram szűcs vagyok, az apám is az volt, az öregapám is, és ez az
ember vadmacskabőrt vett tőlem, de azt mondja, nem vadmacska, hanem csak
festett nyúl.

Az már más ügy volt. Otthagytuk a törvénykezést. Az udvar kapujában
láttuk Apró vitézt meg Sólyom vitézt. Apró vitéz Sólyom vitéznek ott
olvasta a a markába az aranyakat.



XIII.

Másnap az uram ebéden volt Atillánál. Én ismét a királynéhoz mentem.

A kapuban a Csáthék kis dadájával találkoztam. Elém állt és mintha régi
ismerősök volnánk, azt mondja nekem:

– Ugyan kérlek: nem vagy-e avzon? (Olasz.)

– Nem, – feleltem csodálkozva.

– Azért, – mondotta sóhajtva, – mert én avzon vagyok. Az anyám avzon nő
volt, és az én nevem Dsidsia.

Csunya név, gondoltam.

A kisleány folytatta.

– És az én anyám rabja volt Csáthéknak és itt szült engem. De tavaly
meghalt.

– Mi közöm nekem ebben, – mordultam reá.

Elpirult. Sovány barna kezét az arczához nyomta, és zavartan pislogott.

– Hát akarsz valamit?

– Nem, – felelte szomorún, a fejét lehajtva.

Tovább siettem, szinte rohantam a királynéhoz.

Csak azok a nők voltak ott, a kik előttvaló nap s kivülök még három.

Csak Emőke hiányzott.

Kedvetlenül rajzoltam, s mindig azon járt az eszem, hogy hol lehet
Emőke?

A nők ujra bámulták a rajzaimat, de nekem az nem sok örömet okozott. A
nők között nem volt egy sem olyan szép, mint Emőke. Az egyik, egy
negyvenesztendős forma gömbölyű asszony igen szeretett nevetni. Minden
kis szón jóízűen nevetett, de az ajkait olyankor összecsucsorította.
Egyszer aztán egy nagy nevetésében láttam, hogy elől egy foga hiányzik.

Később tudtam meg, hogy a fővezérnek az idősebbik felesége.

Délfelé bevezették a kis Csabát. Takaros barna fiú. A haja vállig omló.
Bizonyosan fürdőből jött, mert a haja vizes.

[Illustration: A királyi palotához is elnéztem.]

Világos sárga selyemruha volt rajta. A nadrágja alját a sarú aranyfonatú
zsinórjával térdig fölhálózták.

A kis királyfit minden nő megcsókolta. Ő csak az anyját csókolta meg,
azután mellém állt és kiváncsian nézte a szegfűt, a melyet rajzoltam.
Majd az arczomra bámult.

– Ki vagy te? – kérdezte kedves gyermeki hangon.

– Görög vagyok, – feleltem elmosolyodva. – Messze földről való, a hol a
mesék országa kezdődik.

Erre még jobban elbámult.

– Láttál tündért?

– Láttam.

– Hát vasorrú bábát?

– Azt is.

– Hát hétfejű sárkányt?

– Azt is.

– Elevent?

– Elevent, de csak egyfejűt.

A nők mosolyogtak a gyermek kérdésein. Az anyja elkapta:

– Eredj lovagolni, mielőtt ebédelnél. Aztán az ebédnél nem szabad az
idegenekhez menni, a szakállukat simogatni, az aranylánczukat megfogni.
Atyád mellé ülsz és illedelmesen viseled magadat.

A kis Csaba még egy pillantást vetett reám, azután elvitték.

Végre magam is elszabadultam. Naphosszat a Csáthék házát kerülgettem
aztán, de a hun leány seholse mutatkozott.

A királyi palotához is elnéztem. Ott sok különféle öltözetű harczos
álldogált. Volt olyan is, a kinek bölényfej-bőr volt a süvege. A két
szarva is rajta a bölénynek. A ki látta, szinte tartott tőle, hogy
megökleli. Szarmata harczos volt az. Még akkor a szarmatákat nem
ösmertem.

A palota egyik lépcsőjén két lantos ült. Halkan pöngették a lantjukat, s
időnkint az ajtónálló felé pillantottak.

Látszott rajtok, hogy ünnepies elfogódással várnak arra a pillanatra, a
mikor intenek nekik, hogy beléphetnek.

Az idő már jól behajlott a délutánba, mikor az urak kijöttek az ebédről.

– Ez feledhetetlen! Csudálatos! Álomnak is érdekes! – mondották piros
arczczal.

Priszkosz mingyárt neki ültetett az írásnak, hogy azon melegében
lediktálja az ebéd lefolyását, de Maksziminosz szüntelen megzavarta őt a
kiáltásaival.

– Micsoda király ez! – mondotta egyszer. – Ha a császár meghallja, hogy
Atilla fatányérból eszik és fapohárból iszik!

– Ez is csak kevélység, – rikácsolta a százados, a ki alig állt a lábán.
– De mindegy: nekem a katonában tetszik a kevélység.

– Micsoda kevélységről beszélsz te! – kérdezte Maksziminosz. – Nem
kevély ember az olyan, a ki a népe közé ül, hogy egy hitvány lóperben
itéljen.

– De megveti az aranyat. Itt a kevélység!

– Ez nem kevélység. Ez bölcsesség.

– Irtózatos ész van ebben a barbárban! – mondotta a gazdám is. – Én a
nagyeszű embert mindig a nevetéséről itélem meg. A műveletlen ember
röhög, ordítva nevet. A finom ember csak mosolyog. De micsoda
kategóriába sorozzam ezt, a ki még azon a bolond Cerkón se nevetett.

S erre mind a hárman kaczagtak.

A százados elment a sátorába, hogy aludjon.

– No én nem tudom, melyik kategóriába fogsz engem sorozni, – szólt
Maksziminosz, – de én majd megfulladtam nevettemben. A könny patakzott a
szememből.

– Mindenki az oldalát fogta, – felelte a gazdám. – Egyedül ő volt komoly
az egész társaságban. Mármost azt szeretném tudni, hogy nem volt-e
nevetséges neki az a bolond, vagy hogy nem akart nevetni.

És elgondolkodva nézett maga elé.

Maksziminosz nem értette a gazdámat. Ő a testi embert látta Atillában
is. Priszkosz azonban a lelki embert látta. Akkor jegyeztem meg, hogy
micsoda nagy a különbség a gazdám meg a másik között.



XIV.

Másnap esett az eső. A hunok megfordították a sátorbőröket: szőrrel
kifelé. A ruhájok is úgy fordult: a vásznas, gyolcsos nép szőrösbundás,
mikor az eső esik. Mintha a medvék országában volnék.

De azért a királyi palota körül csakannyi nép nyüzsgött, mint az előtte
való napon.

Sátorunktól el lehetett látni a Csáthék házához. Láttam, mikor Emőke bő
hattyútoll-köpönyegbe burkolózva kisétált és egy alacsony szürke lóra
ült. A lovat egy ősz férfi-rabszolga vezette át a királyné palotájához.

Ezt a napot tehát ott tölti.

Nekem is egyszerre sürgőssé vált a rajzolás. Hamar átöltöztem és
kikenekedtem; azután én is lóra ültem, hogy a sarum be ne sározódjék.
Ügyesen ugrottam a falépcsőre. A lovat Nigró szolgatársam vitte vissza.

A királyné megint csak harmadmagával volt. A szobát kellemes félhomály
ülte be, mert a két nyugoti ablaknak a fatábláit betették, s a szoba
csak annyi világosságot kapott, a mennyi a többi ablak hólyagjain át
beszármazhatott.[2]

A királyné közönséges mázatlan cserépfazekat tartott az ölében. A
kerevet tele volt arany ékszerekkel, lánczokkal, gyöngyökkel,
kösöntyűkkel, gombokkal. Hogy miért tartotta mindazt a királyné
fazékban? és miért nem valami ezüstkupában, vagy díszes ládában? nem
tudom. Lehet, hogy babonából, lehet, hogy úgy szokták.

Az ékszereket törölgették, fényesítették akkor mind a hárman.

Nekem különösen megtetszett egy széles öv, a mely arany eperleveleket
ábrázolt, s a levelek között rubin formában a gyümölcsöt.

– Láttál-e valaha ennyi kincset? – kérdezte a királyné, mikor a művészi
övre rábámultam.

– A mi ötvöseinknél láttam efféléket, – feleltem, – de nem ilyen
szépeket.

– Nekem még szebbek is vannak, – szólt a királyné.

Épp liliomokat akartam rajzolni, de hogy az eperláncz megtetszett, annak
a figuráit másoltam.

A nők beszélgetéséből megértettem, hogy a királyné az ékszerekből az új
asszonynak választ. A menyegző után való holdujuláskor az új asszony
sorra látogatja a régieket. Akkor fogja a királyné megajándékozni.

Rika királyné csöndes és szomorgó természetű asszony volt. A hogy ott
ült, akkor is, a feje meghajlott, mint a hervadó virágé. Ritkán szólott
és ha vidám volt is, szelid mosolygás volt minden nevetése. Én a mikor
lehetett, fölnéztem a rajzomról. Emőkét néztem, s ha Emőke mögöttem
járt, akkor a királynét.

A királyné egyszer oldalt ült felém, s akkor azt jegyeztem meg, hogy az
orra kissé hosszú. A csorbafogú nőnek tömpe volt az orra. Az Emőkéé is
hosszúkás, de végtelen finom. Akkor gondoltam azt, hogy a hosszúorrú
emberek hajlandóbbak a búskomolyságra, mint a rövidorrúak. A kisorrúak
többnyire vidámak. De a kapcsolatot a lélek karaktere és az orr minősége
kőzött ma se bírom megfejteni.

És csakugyan Emőke is inkább komoly természetű volt, mint vidám.

A királyné gyönyörködve nézett egy gyémántokkal becsillagzott
elefántcsont-karpereczet, s egyszer csak azt kérdezte tőlem:

– Milyen ékszert viselnek a görög nők?

– Mindenfélét, – feleltem óvatosan, – de csak keveset, mert az ország
már nem gazdag.

– Nyaklánczot viselnek?

– Nem igen, felséges asszonyom. Nálunk azt tartják, hogy az arany
nyakláncz idegen országbeli férfiaknak való. A nők legfeljebb
gyöngyfüzért viselnek a nyakukban, azt is csak ünnepen.

– És a görög leányok, – kérdezte Emőke, – szépek-e a görög leányok?
Olyan-e a ruhájok, mint a miénk?

– A görög leányok mind feketék, – feleltem, – és nem olyan szépek, mint
a hun leányok. A ruhájok is formátlan most, de valamikor oly szépen
öltözködtek, hogy annál szebben már nem lehet.

– Hogyan? – kérdezte egyszerre mind a három nő.

– Alól selyem-ing, vagy bisszusz-ing, meg egy szál fehér szoknya, térdig
érő, vagy addig se. Fölül egy nagy, nagy könnyű finom gyapjúlepel, a
melyet a jobb-vállon kapocs tartott össze. Nyáron a szoknya elmaradt: az
inget kötötték át derékon; nem is derékon, hanem valamivel feljebb, hogy
a termet hosszúnak lássék. A lepel könnyebb volt, mint télen.

A nők nevettek.

Magam is mosolyogtam, mert láttam, hogy nem értenek.

– Felséges asszonyom, – mondottam. – Az a nagy kendő, az volt ám az
igazi szép ruha. Mert azt százféleképpen lehetett viselni. A karcsú, női
termethez könnyű redőzetben símult és látni engedte a női test formáit.
Az ing nyáron csak éppen hogy rá volt akasztva a vállra; a karok
szabadon voltak, s karperecz volt az ékességük. A lábakon finom kis
szandálok. Ünnepeken a szandálokat rózsaszínű szalagokkal kötötték meg.

– És télen is meztelen a karjuk, meg a lábuk?

– Télen nem. Télen csak a kezük, meg az arczuk van ki a ruhából. Akkor
nem is szépek. Hanem nyáron abban a leples ruhában a rút nők is szépek,
ha a termetükben hiba nincsen.

A királyné szólt az ajtónálló nőnek:

– Ugyan hozz be egy fehér ágyterítőt. Hadd lássam én azt a görög
viseletet.

Behoztak egy könnyű gyapjúlepedőt. Nekem azt magamra kellett vennem. Meg
kellett mutatnom, hogyan viselték nyáron, hogyan szélben, esőben, jó
időben, színházban, asztalnál; hogyan csomózták össze a kendővégeket
nyáron a vállon, télen a nyakgödör alatt és derékon.

Közben föl és alá kellett járnom előttük, s ők meg nevettek és
tapsoltak.

Azután le kellett rajzolnom a hajviseletet, s hogy az nem igen sikerült,
az Emőke haján kellett megmutatnom, hogyan tornyozzák föl a görög nők a
hajukat, egyetlen hullámot hagyva a homlok körül.

A kezem remegett, mikor az Emőke selymes haját megfogtam. Alig birtam
összerendezni.

Akkor Emőke bement a másik szobába, hogy az ott függő nagy aczéltükörben
megnézze magát.

De sokáig időzött ott. A királyné be is szólt neki:

– Emőke, a tükör rozsdát fog, ha ilyen sokáig szabadon hagyod!

Egyszer aztán kijött, s mi elámulva néztünk reá. Nem volt rajta más,
csak egy térdigérő ing és egy fehér szoknya. A vállán meg egy
tejfölszínű gyapjú ágyterítő, a melynek redői körüljátszották karcsú
derekát.

Én megszoktam Konstantinápolyban, hogy meztelen karokat és lábakat
lássak, de Emőkét látva szédültem. Pedig a karja és lába még nem volt
telt és gömbölyű, hanem fejletlen vékonyságok. De éppen a vékonysága
emelte őt azon nők fölé, a kiknek a szépségéből az isteni állat lehel
felénk.

Az ő teste inkább virági volt. Gyönge. Az ember azt gondolta volna, hogy
víz van az ereiben, s hogy ki szokott állani a napfénybe. Testéből,
szépségéből mindig fény áradt reám.

Föl és alá járt a szobában, azután megállt előttem:

– Ilyenek-e ott a leányok?

– Ilyeneknek kellene lenniök, – feleltem álomittasan, – de ilyen sugár
termetet csak márványnőkön látunk.

– Mi hiányzik még rólam?

– Két gyöngy-fülbevaló, kisasszony, s egy pálmalevél legyező.

Emőke a királynéhoz fordult:

– Szép vagyok, nagyasszony?

– Szép vagy, gyermekem, – felelte a királyné mosolyogva. – Legyen olyan
szép az életed is, mint magad vagy.

Emőke kezet csókolt a nagyasszonynak, aztán ismét a maga ruháiba
öltözött. Leült és az én egyik rajzomat vette varrásba.

– Dalolj, Emőke, – mondotta a királyné, – ma jó napom van, hadd legyen
teljes.

Emőke az ölébe eresztette a varrást és halk, finom zengésű, meleg hangon
dalolt:

  Kizöldült a mező. Megindult az erdő.
  Elmosta az utat a tavaszi eső.
  Elmosta a nyomát az én kedvesemnek:
  ifjú legények közt a legkedvesebbnek.

Halkan énekelt, s mosolygó ajakkal, de a tekintete bús volt, s maga elé
mélázó, mintha az elénekelt történet dalolás közben öltene formát.

Aztán félkönyökkel a kerevetre támaszkodva, folytatta:

  De nehezen várom tavasz elmulását!
  Tavasz elmulását, búza aratását.
  Napraforgó virág teljes kinyillását;
  legény-vitézeknek visszafordulását.

Valami szokatlanul bús dal volt ez nekem, s a szavak összetartozását
kezdetben nem értettem. De a hun dalok mind ilyen búsak, s a szövegeik
olyanok, mint a szétomlott gyöngysor, a melyet hiányosan fűztek össze:

Emőke folytatta:

  Elhervadt a mező. Hullong a falevél.
  Messze idegenből a had is visszatér.
  Csak egy legényt várok. Csak egy legény nem jön.
  Elmaradt, ott maradt az idegen földön.

  Tarna vitéz hol vagy: fődben-e vagy égben?
  Akár ég akár főd, gyere rózsám értem!
  Vigy el éngem akár az égi hazába,
  akár pedig fektess síri nyoszolyádba.

  Holdvilágos éjjel ki kopog, mi kopog?
  Gyere ki galambom: itt vagyok, itt vagyok!
  Fehér a paripám, csendes a járása,
  mint az őszi szellő esti susogása.

  Felöltözik a lány ünnepi fehérbe.
  Rozmaring-koszorút illeszt a fejére.
  Igy találják reggel holtan az útfélen:
  piros csizmában és ünnepi fehérben.

A dal végét már könnyezve mondta. A királyné szeme is könybelábadt.
Magam is elérzékenyültem. Már értettem története.

– Szegény Rózsa, – mondotta a királyné, – de hát nem találhatott volna-e
más legényt magának?

– Vannak olyan leányok – felelte Emőke, – akik olyanok, mint az egyszer
nyíló virág. De sohase láttam én olyan mosolygó halottat.

Aztán rám fordult a beszéd.

– Kik voltak a szüleid? – kérdezte a királyné, – és ki tanította a
kezedet ilyen ügyességre?

– Felséges asszonyom, – feleltem mintha álomból ocsudnék, – az én
szüleim szegény tengerparti emberek voltak. Az apám egy nagybajszú és
nagyszemű barna ember. Az anyám egy kis sovány jóasszony. – Isten legyen
jutalmazója az égi világban. Rajzolni pedig engem nem tanitott senki,
hanem csak éppen láttam, hogyan kell és addig próbálgattam, mígnem
megtanultam.

S magamban csodálkoztam ismét, hogy ilyen rózsákon sétáló királyi
asszony, velem, szegény poros köntösű szolgával szóba ereszkedik.

– És hogyan kerültél Priszkosz úrhoz? – kérdezte tovább. – Hol szerzik
ezek az emberek az ilyen ügyes rabszolgákat?

– Én már nem vagyok rabszolga, felséges asszonyom. Én az uramat önként
szolgálom.

– Önként?

– Szeretetből, – feleltem.

– Dehát ott hagytad-e érte apádat, anyádat? – kérdezte a királyné.

– Nem, felséges asszonyom. Nekem tizenkét éves koromban meg kellett
váltanom az apámat a nyomorúságtól. Nálunk nagy az adó. Az adót kiadják
bérbe. Az adószedő nemcsak annyi pénzt szed, amennyit az állam
pénztárába beleönt, hanem annyit, amennyit a maga zsebébe is beletömhet.
Az én apámnak egy kis földje és egy tarka kis tehene volt. A házban már
nem találtak az adószedők semmi elvihetőt, hát el akarták vinni a
tehenet. Az apám szegény, hét kiskorú gyermek van körülötte. A
legöregebb én vagyok. Tehetett-e mást, mint azt, hogy engem eladjon?

– Az apád adott el? – kérdezte elszörnyedve a királyné.

Összecsapta a kezét, és rámmeredt a tekintete.

– Ez nálunk nem szokatlan, – feleltem nyugodtan. – A birodalom évtizedek
óta fizeti az adót a hunoknak. A császár nem vet, csak arat. A nép
kénytelen odaadni az aratását, mindenét, gyermekeit is. Én akkor nem
tudtam fölfogni: mi az, mikor az ember rabszolgává válik, csak az fájt,
mikor a testvéremtől kellett elbúcsuznom, meg az édesanyámtól.

És erre a szemem könybelábadt. De azért folytattam:

– Az édesanyám betegen feküdt, s apám nem közölte vele, hogy mi a
szándéka. Csak mikor indulóban voltunk, akkor vezetett be hozzá, hogy
megcsókoljam. Az anyám ránézett az apámra és megértette az arczából,
hogy mi a szándéka. Sírva kiáltott: Nem eresztem el! Várd meg, míg
meggyógyulok, s adj el engem! – És ahogy átölelve tartott, arczomat az
arczához szorítva, azonmód meghalt. De még holtan is úgy szorított, hogy
alig lehetett a kezét rólam lefejteni.

A nők részvéttel néztek reám. Egy percznyi csönd támadt, mert nem tudtam
erről az elválásról soha megindulás nélkül szólani.

Aztán a királyné kérdezte:

– És apád mégis eladott?

– Eltemettük az anyámat, azután hajóra ültünk. Másnap már ott állottam
bemeszelt lábbal a rabszolga-piaczon.

A királyné arcza eltorzult. Amint ott ült a térdeit felhuzva s
átkapcsolva, hirtelen elrugta magától az ékszeres fazekat.

– Vigyétek el! – mondotta a szolgáinak. – Átkozott római rablók! –
folytatta a fejét rázva. – Mikor törjük már ki a kezükből a kormányt!
Mikor jön az uj rend a világra! Meddig késik még Atilla, hogy a nyakukra
tapodjon!

Én csak eldermedtem az ijedtségtől.

A királyné fölkelt és bement az ágyas szobájába. A két nő aggódva
kisérte.

– Beteg vagy asszonyom? – kérdezte Emőke részvéttel.

Aztán a szoba ajtaja bezárult. Az ajtónálló két nőcselédet szólított be.
Azok összeszedték az ékszereket és elvitték.

Én csak álltam ottan, mint a kővé változott juhász. Nem értettem az
ügyet.

De vajjon elmenjek-e, vagy megvárjam, míg kijönnek?

Nem mehetek el, míg a királyné el nem bocsát, vagy míg valaki azt nem
mondja, hogy a királynénak nincs ma már szüksége reám.

Talán valami bolondot is mondtam, s azért majd megszidnak.

Az egyik ablak nyitva volt. Odaálltam és lenéztem.

Az eső még esett. A sulyos cseppek csipp-csupp: hólyagokat vertek a
tócsákban. Atilla palotája előtt nagy sereg embert áztatott az eső. A
süvegök karimája le volt fordítva. Sisakban is láttam egynéhány embert,
és fekete pikkelyes pánczélban. Később tudtam meg, hogy azok jászok és
hogy a pánczéljuk nem vasból van, hanem ökör szarvából.

A mi sátorunk előtt Nigró egy barna köpönyegből facsarta a vizet. A
lovakról láttam, hogy a római követek vannak nálunk látogatóban.

Az ajtó megnyílt. Emőke jelent meg. Hozzám fordult, s halkan szólott:

– A királynét nagyon fölizgatta a beszéded.

Nem is vigyáztam, amit mond, csak őt néztem. Kedves volt, amint hozzám
hajolt. Nemcsak az ajka beszélt, hanem az egész arcza. És gyönyörű
szemei rám nyiltak, mint a mennyország.

– Sokat szenvedtél, – folytatta. – Szegény Zéta! De nyugodj meg: Atilla
összetöri a zsarnokokat, és akkor a görög nép is olyan boldog lesz, mint
a hun.

– Óh kisasszony, – feleltem szintén halkan, – minden szenvedésemet
elfelejtem, ha azt látom, hogy éppen te részvéttel nézel reám.

– A minap nem ezt mondtad. Gyülöltél.

– Holtomig bánom azt a jelenetet.

– Én is bánom, hogy megbántottalak. Mert te jó fiú vagy, és a lelked
gyöngéd. De most már menj. Ma már nem rajzolunk többet.

– Kisasszony, – mondottam szinte suttogva, – megadja-e nekem valaha az
ég, hogy az a percz ismétlődjék, amikor a kezedet nyujtottad.

Gondolkozva nézett a szemembe. Aztán elmosolyodott.

– Ha más kivánságod nincsen, hát ezt megadja az ég.

És a kezét nyujtotta.

Megfogtam mind a két kezemmel, mint ahogy a madárkát szokás simogatni, s
féltérdre ereszkedve, gyöngéden megcsókoltam.

– Eredj! – mondotta a kezét szeliden elvonva. Neked nincs tökéletes
eszed.

És visszalebbent a szobába.



XV.

A királyné másnap nem fogadott. Pedig én már föl voltam öltözve, s
vártam Emőkét. A nap kisütött, és a sarat tésztává szárította.
Csáthékhoz egy tizenhét éves forma, barna fiatal ember ment lóháton. A
nyakában remekmívű aranyláncz. A süvegében sastoll. Utána két szolga
lovagolt. Megismertem, hogy Aladár királyfi.

Bement Csáthékhoz, és kis idő mulva Emőkével és a szeplős leánynyal tért
vissza. Én a sátor előtt álltam, és mélyen meghajoltam. Nem tudom,
fogadta-e a köszönésemet. A kis szürke ló csülökig járt a sárban, s én
nem láttam mást, csak egy pillanatra az ő vékonyka, piros saruját, amint
az aranyozott kengyelben nyugodott.

A királyfi mellette lovagolt, és valami vidám beszélgetés folyhatott
köztük, mert mind a hárman nevettek.

Egy perczre megálltak Rika királyné palotája előtt, és valamit kérdeztek
az őrtől. Az levette a süvegét, és háromszor is meghajolt. Azután tovább
mentek, és eltüntek az Atilla házai között.

Az én mellembe sohse szúrtak még kést, de akkor úgy éreztem, mintha kés
állana a mellemben.

Délután látogatóba mentünk a római követekhez. Az urak az urakkal, a
szolgák a szolgákkal beszélgettek. Én nem beszéltem senkivel: az urak
közé nem állhattam; a szolgáknál följebb tartottam magamat. Csak ültem a
sátor egyik oszlopán, és néztem a semmit. A gazdám egyszer megszólított,
hogy mi a bajom?

– Semmi, – feleltem csudálkozva.

– Azért, – mondotta, – mert sápadt vagy.

A következő napon, délelőtt, Rika királyné tiszttartója, Ádám úr járt
nálunk. Kvád származású öreg úr volt az. Meghívta az urakat ebédre. Az
ebéd nem a királyné palotájában volt, hanem az Ádám úr házában. Nem
tudom miért.

Az urak kissé betüzelten tértek haza. Sok előkelő hun ebédelt velök, s
azok hol a királynéra, hol egymásra köszöntötték a serleget. Olyankor
mindig inniok kellett. Atilla ebédjén is úgy volt. A két úrnak tetszett
ez a különös hun szokás, de kissé meg is ártott.

Priszkosz belefogott a napló diktálásába, de csak annyit tudott mondani,
hogy a hun királyné aranyos asszony, Pulcheria császárné tanulhatna
tőle.

Öt percz mulva kitörültette velem a császárnéra vonatkozó megjegyzést,
aztán azt mondta, hogy írjak az ebédről, amit akarok.

Ezen a parancson csodálkoztam.

Az uraink már napok óta sürgették a választ a fővezérnél. Mindenki
szeretett volna már hazaindulni, csak én nem.

A következő napon a fővezér egy Berki nevű úrral látogatott el hozzánk.
Az a Berki volt már a császárunknál két ízben is. Berkinél levél volt:
Atilla válasza. Az uraink kiváncsian nézték a levél pecsétjét.

A pecséten különös jegyek voltak. Az egyik jegy hasonlított a
varjulábhoz. Mink azt gondoltuk, hogy bűvös jegyek; később tudtam meg,
hogy a hun ábécében az _l_ betűnek van varjuláb alakja. A pecsétre az
_Atilla_ név volt nyomva.

Tehát holnap reggel korán, hajnalban indulunk.

Segítenem kellett az elrakodásnál. A gazdámnak könyörögtem, hogy
eresszen föl egy negyedórára a királynéhoz, amire ő azt mondta:

– Nem lenne illő, hogy odamenj. Azt gondolná, hogy ajándékot vársz.

Erre én nem is gondoltam.

Délután körülbelül harmincz gyönyörű paripát vezettek hozzánk, meg
mindenféle fegyvert hoztak. Atilla ajándékozta meg az urainkat, és a hun
mágnások, akik az urainkkal megismerkedtek.

De az uraink csak három paripát fogadtak el: Maksziminosz egy pej lovat,
amelyet Berki adott, a gazdám meg Csáthtól és Atillától egy-egy
kék-deres lovat. A többit visszaküldték.

Míg mink a sátrakat bontottuk, az uraink bucsulátogatásban jártak a
királynénál. Ádám úrnál, a fővezérnél, Csáthéknál, Edekonnál,
Oresztesznél és Szabad-Görögnél.

A királyné nem fogadta őket, a feje fájt.

Estefelé két szolga jelent meg nálunk két lóval. Az egyik egy kis selyem
erszényt hozott nekem.

Azt a szolgát ismertem már. A kapuban szokott állni, s három ezüst
csillag volt a süvegére varrva.

– Ezt a királyné neked küldi, – mondotta. – Két öreg pénz van benne és
hat apró. Azt izeni, hogy az egyik a tied, a másikat küldd el apádnak, a
hat apró hat testvéredé.

Én csak elámultam. Priszkoszra néztem, hogy elfogadhatom-e az ajándékot?
Intett a szemével, hogy tartsam meg. Arra így feleltem a szolgának:

– Mondd meg ő felségének, hogy holtomig tisztelem az ő nevét, és hogy
semmise okozna nekem olyan örömet, mint az, ha a térdemet mégegyszer
meghajthatnám előtte.

Az urak nem fogadták el a királynétól a lovakat. Azt izenték, hogy nem
méltók reá, s hogy elég nekik a hálás emlékezet, amit a szivükben
magukkal visznek.

Én aztán behuzódtam a sátorba és kinyitottam az erszényt. Két nagy
egyiptomi aranypénz volt benne, és hat kis római: Julius Cæsar idejéből
való.

Az urak bámulva nézték: mit kaptam. A két öreg aranypénz akkora volt,
mint egy gyermektenyér.

– Hallod-e, – mondotta a gazdám nevetve, – most már te fogadj meg engem
szolgádnak, mert te gazdagabb vagy, mint én.

A nyolcz arany persze uj gondolatok közé ragadott. Eltökéltem, hogy
mihelyt hazaérünk, megtudakolom az apám állapotát, s ha még mindig ott
szegénykedik, beállítok hozzá két tehénnel, sok ruhával és mindenféle
ajándékkal. A megmaradt pénzen földet és házat veszek neki, s olyan
ünnepet csapunk, hogy örökké emlegetik a faluban.

Ekközben ki-kinéztem, hogy megláthatnám-e a hun leányt? Ha rágondoltam,
nem örültem a gazdagságomnak se. Szerettem volna griff-madárrá változni,
hogy lecsapjak reá és elragadjam a felhők közé, elvigyem a hazámba.

De micsoda földönmászó nyomorult féreg az ember!

A nap nyugvóban volt. Az urak a sátor elé ültek, hogy elköltsék a
hidegsültből és sajtból való vacsorát. Nekem akkor már nehézzé vált a
fejem.

Hogyan juthatnék be Csáthékhoz?… Ha végig mennék az udvaron, talán
meglátnám őt… Csak még egyszer szeretném látni! A fejem zúgott. Egyszer
életemben nagyon szomjas voltam. Kínszenvedés az. Most a lelkemben
éreztem olyan kínos szomjúságot.

A kapu még nem volt bezárva. A lovasok ki és bejártak. A fővezér
palotája mellett tizenöten is beszélgettek egy csoportban. Mit tudnak
ezek a hunok annyit beszélni, meg nem foghatom!

Csáthék háza körül is mozgott néhány ember. Az ajtónálló rabszolga, egy
vastag dereku dárdás éppen ásított és nyújtózkodott. Egy másik rabszolga
a gyomot kapálta el a kapu körül.

Nem birom tovább! Fölkeltem és beosontam a kerítés kapuján. Hátha a ház
tulsó oldalán vannak? Az est csöndes. Talán ott vacsoráznak később,
gyertya mellett, a ház tulsó oldalán. Ha egy pillantást vethetnék reá,
alakját beszívnám a szememmel, hogy soha el ne felejtsem egy vonását se.

Megkerültem a házat. Hátul is ajtó volt, és a ház oszlopai ott is
festettek voltak, mint előlfelől. A küszöbön egy lándzsás, szőrös hun
ült. Hogy arra mentem, rám nézett.

– Itthon van-e Csáth úr? – kérdeztem félénken.

– Nincs, – felelte félvállról.

– De a házbeliek itthon vannak?

– Itthon.

– Csáthné asszony is itthon van?

– Ő is.

– A kisasszony is? Emőke kisasszony is?

– Ő is.

– Mert elvesztettem egy ezüst gombot. Mikor itt jártunk, akkor
vesztettem el. És az én uram megszid engem.

Erre nem felelt.

Én úgy tettem, mintha keresnék. Körüljártam a házat. Egy földszinti
ablakból a kis sovány rableány, Dsidsia hajolt ki és szólott:

– Nini, Zéta bácsi.

– Te vagy, Dsidsia? – kérdeztem megkönnyebbülten.

Örültem most, hogy beszélhetek vele.

– Elvesztettem valamit, – mondottam. – Csak egy gombot.

– Gombot? Reggel megkeresem. Beviszem a sátorba. Most a kis Sugárt kell
altatnom.

Akkor láttam, hogy a kis fiú az ölében van.

– Reggel már nem leszek itt, – mondottam. – Elutazunk.

– El-e?

És nagy, nyilt szemeit bámulva meresztette reám.

Aztán a nevét kiáltották bent.

– Jaj! – mondotta, – hívnak.

Letette a gyermeket. Az már aludt. És kifutott a szobából.

Darabig ott hallgatództam, aztán megint visszatértem a hunhoz. Azon az
oldalon kertecske is volt s az épület emeletén szépen faragott veranda.
De nem láttam ott senkit. Hátul a konyhán egy cseléd dalolt és az
edények zörögtek.

Nem mertem fölnézni az emeletre, csak a gyepes földet néztem, mintha
valamit keresnék.

A nap már félig lenn volt a távoli nyárfák mögött, és utolsó sugarait
oda vetette. A kertben virágok vöröslöttek, s egy zöld aranybogár búgva
keringélt el fölöttem.

Amint ott állok lecsüggedt fővel, elém egy rózsa hull.

Megrezzenek és fölpillantok. Csak egy ellebbenő kéz az, amit látok az
emeleti ablakban.

Fölvettem a rózsát, és várakoztam. A rózsa friss volt, és a szára meleg.

Nem mutatkozott senkise.

*

A kaput már csukták. Egy rabszolga kürtöt fujt meg. A lovasok kifelé
nógatták a lovukat.

Besötétedett.

Atilla palotájából nyolcz fáklya indult ki. A nyolcz fáklyát nyolcz
gyalog-szolga vitte. Közöttük fehér lovon Atilla léptetett.

A fáklyások Rika királyné palotája előtt állottak meg.

Atilla leszállt a lováról, és bement.

A fáklyákat eloltották. Csak egy fáklya maradt égve. Annak a világánál
tértek haza a szolgák.



XVI.

Kora hajnalban indultunk. A nap még nem kelt föl, csak a pirossága
terjedt. A sátorvárost a csordások és kondások kürtje riogta be.
Kihuztuk a földből az utolsó sátorfákat is, és a szekerekre raktuk. Az
urak lóra ültek. Én is.

Még egy utolsó pillantást vetettem a faház felé. Az ablakokat sötétvörös
kárpitok borították. Egy se lebbent félre.

De a rózsa itt volt a szivemen. Beszivtam az illatát, és azt gondoltam:
Ez beszél helyette!

Egy gondolat háborgatott egész éjjel: ő adta-e csakugyan? Száz
gondolatom bólintva felelt reá, az az egy gondolatom azt mondta: nem.
Hátha véletlenül esett le? Hátha egy cseléd játszott velem? De hátha
mégis ő!

Csak legalább távolból is látnám, hogy a süvegemmel búcsút inthetnék. De
a sátorok már eltakarják a faházakat. Bőgő tehenek, és röfögő disznók
futnak az útra mindenünnen. Ostor pattog, és kürt rivog. A nap már
föllükken az éghatáron, és nappallá változtatja a világot.

És nekem mennem kell. Minden lépés meszszebb visz, meszszebb.



XVII.

Jó volna, ha az ember fejébe is lehetne zsilipet tenni. Hogy le lehetne
ereszteni egypár hétre; ne forognának némely kerekek.

Az én kerekeim lám azok forogtak, hogy Szabad-Görög is rabszolga volt, s
nyomorultabb rabszolga nálamnál. Nekem van nyolcz aranyom és még
ezenkivül száz. Szabad-Görögnek nem volt egy denárja se, de elment a
csatába és harczolt. Fölszabadították; gazdagságra kapott és hun nőt
szerzett feleségül.

Itt lett volna jó megállítani a malmot!

Nem tudtam sem enni, sem aludni, mióta hazaútra keltünk. De hogyan
forduljak vissza? Hogyan váljak meg a gazdámtól? Megmondhatom-e neki,
hogy egy olyan leányhoz térek vissza, aki bizonyára Atilla egyik fiának
van nevelve?

Arra gondoltam, hogy otthagyom a száz aranyamat s visszaszököm.

Arra gondoltam, hogy elveszek száz aranyat a gazdám pénzéből. Ezt a
gondolatot szinte rémülettel vetettem vissza.

Aztán arra gondoltam, hogy leheveredek az útfélre és elmaradok a
társaságtól; aztán visszamegyek Rika királynéhoz. Szolgálatot kérek
tőle. Hiszen tudja, hogy szabad ember vagyok.

De hátha már elfelejtette azt a beszélgetést? Az ilyen nagyúri
hölgyeknek más gondjuk is van. Hátha el se fogad! Hiszen az utolsó
napokban nem fogadott! Hátha azt gondolja, hogy szökevény vagyok, s
visszakisértet a gazdámhoz!

Éjjelenkint, ha ébren voltam, néztem a holdvilágot, és könnyeztem. Ha
aludtam, álmomban a csaták viharában forogtam, embereket öltem;
föltéptem a mellöket, és ittam a véröket: vagy engem öltek, s ők itták
az én véremet. Nekem egyáltalán borzasztó gondolat volt a csata, ahol
ezrek ölnek ezreket. Ha a tulajdon orromvére folyt, azt is irtózással
néztem. De az a gyönyörködtető kép, hogy olyan úr lehetek, mint
Szabad-Görög, minden más érzést elnyomott.

Már jól elhagytuk az Iszter-folyót, amelynek neve más nyelvekben Duna,
midőn az előre menő katonáink szembejövő csapatot jeleztek.

Vigilász volt az, aki Eszlászszal s valami harmincz szökevénynyel
utazott visszafelé Atillához. Az ebéd ideje még messzé volt, hát csak
rövid beszélgetésre állottunk meg. Az uraink elmondták, hogy Atilla mit
válaszol a császárnak, azzal elváltunk: ő ment északnak, mi mentünk
délnek.

Délben elő kellett vennem az írószereket Útközben három karóba húzott
embert láttunk, – én csak messziről, – Priszkosz azt iratta fel velem,
meg más apróságokat. Azután hogy a nap igen melegen sütött, az urak
lefeküdtek aludni.

Erdőben voltunk, és csak sátorvonás nélkül egy tölgyfa hűvösén
ebédeltünk. Én egy szomszédos fa árnyékán ültem. Előttem papiros és
kalamáris. Az uramra néztem. Hanyattfekve aludt. Három rabszolga
legyezte őket csendesen.

Egy gondolat ébredt bennem, a mely szinte elkábított a terhével.

Tiszta papirost vettem ki a tékából és ezt írtam reá:

Tisztelettel Csáth úrnak.

Uram, te a lefolyt napok alatt oly szives voltál hozzám, hogy az úton
szüntelen azon gondolkoztam: miképpen viszonozhatnám a jóságodat? Te
adtál nekem egy gyönyörű paripát, én adok neked egy rabszolgát, a kinek
még félesztendeje van leszolgálni való.

Ez a rabszolga kincset ér: a memóriája olyan, mint a viasz. Száz
különféle számot mondhatsz el előtte, utánad mondja. Száz idegen nevet
mondhatsz el előtte, megtartja a fejében. Tud görögül, latinul és hunul.
Jártas a históriában, filozófiában, geografiában, grammatikában és
kaligrafiában. A neve Theofil, de én Zétának neveztem, s erre a névre
szokott. Fogadd őt tőlem ajándékul.

Tisztelőd

_Priszkosz rhetor_.


Az uram pecsétje ott volt a kis tábori iróasztalban. Bepecsételtem a
levelet és a keblembe rejtettem.

Ismét az urakra néztem. Aludtak jóizűen. A szolgák is bólogattak.

Irtam egy másik levelet is ekképpen:

Priszkosz rhetornak, uramnak és atyámnak.

Bármennyire szeretlek is uram, elválok tőled. Nem mondhatom meg az okát,
csak arra kérlek, ne vádolj engem hálátlansággal, mert én könnyes
szemmel gondolok reád örökké.

Száz szoliduszt voltál kegyes nekem ajándékozni. Én ezt egy hiján
kivettem a tarsolyodból, s kérlek, hogy ezért ne haragudjál. Az az egy,
a ló ára, a melyre szükségem van.

Isten veled! Élj boldogul!

Holtig rád emlékező szolgád _Zéta_.


Ezt belezártam az iróasztal fiókjába, s a kulcsot meg a gazdám ünnepi
tógájába tettem. Majd megtalálja otthon.

Azután rémültre torzítottam az arczomat: a szolgákhoz mentem, s azt
mondtam nekik, hogy a pénzem elveszett; bizonyosan akkor esett le, a
mikor itattunk; csak azt nem tudom, reggel-e vagy délben?

Láttam az arczukon, hogy örülnek a bajomon. Irigyeim voltak és
rosszakaróim.

– Mondjátok meg az uramnak, – szóltam a lovamra ülve, – hogy ha estére
nem térek vissza, ne aggódjék. Meghálok valahol, és holnap vagy
holnapután utólérem a társaságot.

S elügettem.

Amint túl voltam az út elhajlásán, sebes vágtatással mentem tovább.

Vigilászékat két óra mulva utólértem. Elmondtam nekik, hogy a gazdám
valami fontos ügyben visszaküld és kéreti, hogy engem tekintsen az úton
a maga szolgájának, noha én már rabszolga nem vagyok.

Vigilász a fiával utazott, a kit világlátni vett maga mellé. Mafla és
tudatlan fiú, hebegő is, de igen komoly.

Vigilászt meglepte az odaérkezésem. Jódarabig faggatott, hogy mi dolga
van az én uramnak Csáthtal? Azután, mikor látta, hogy én nem tudom,
tünődve tért vissza a tiszthez, a ki a szökevényeket kisérte, s a kivel
az úton folyton beszélgetett.

Én hátra nézegettem, hogy nem üldöznek-e? Az arczom égett. Szívem
remegett, mint a nyárfalevél. Oh hogyisne: loptam, csaltam, gazságot
követtem el! Soha nem hittem volna magamról, hogy ennyire elaljasodok!



XVIII.

Egy augusztusi estén elértük a Dunát, Atilla országának a határát.

A nap már lehajlóban volt, s Vigilász azt kérdezte Eszlásztól, hogy nem
lenne-e jobb az innenső parton vonni sátort?

Mert a tulsó parton határsértőket és szökevényeket szoktak kivégezni, s
a holttesteket ott hagyják a fákon intőjelül. Hát ez nem estére való
látványosság.

Eszlász azt gondolta, hogy Vigilász a határőrző hunok
kelletlenkedéseitől akarja magát kimélni.

– Dehogyis, – felelte. – A határőrök lapulnak, ha engem látnak. Gyerünk
csak át. Ezzel is beljebb vagyunk.

A kürtjéhez nyult és hunosan megfujta.

De negyedóra is beletelt, míg megindult a komp a tulsó parton. Két
födetlen fejü hun hajtotta át, gyorsan kapkodva a kötélhez.

– Ördög bujjék a bocskorotokba! – káromkodott Eszlász, – hol a pokolba
tátogattok!

– Akasztanak, – felelte az egyik hun. – Azt néztük.

– Mi nézni való van azon, – dörmögött Eszlász. – Nektek itt a helyetek!

– Római szokás szerint akasztottak: keresztre, – mentegetődzött a hun. –
Ilyet nem mindennap látni. Aztán nem is egyet, hanem kettőt.

Megpöködte a markát és megint szólt:

– A rómaiak bezzeg értik. Nem hiába tanult nép az, de tudják is a
módját! Igaz-e Kovács!

– De igaz ám, – feleli a másik, – az hát mögemlögeti a másvilágon is, a
kit így kűdenek oda.

Mink némán állottunk a lovaink mellett. A víz aranyosan vibrált a
távolban. Az Iszter talán legnagyobb folyama a világnak. Engem mindig
csodálkozás fog el, mikor azt a rengeteg édesvizet meglátom. De akkor
valami nehéz érzéssel néztem.

A partra léptünk. Ott már tiz-tizenöt hun várt bennünket. Valamennyien
ingben és gatyában voltak. A révész-gazda előlépett, és kérdezte
Eszlászt, hogy mit parancsol?

– Süssetek két birkát, – felelte Eszlász. – De hamarosan! Ha marad
belőle, a raboknak is juthat.

Eszlász mindig evett s mindig ivott és sokat pörölt, de máskülönben
csupa jóság volt az az ember.

A szolgák egy kerek kopár térségen állították föl a sátorokat. Ott már
készen voltak a lyukak és ki volt taposva a föld. Két kereskedőféle is
sátorozott ott. Azok visszatérőben voltak Konstantinápolyba.

Ahogy megfordultam keletnek, csak összerettentem. Egy kis kopár dombon
ott állt a két keresztfa s rajta fehérlett két meztelen ember.

Figyelmeztettem Vigilászt. Ő is összeborzadt.

– Eredj a sátorba! – kiáltott a fiára. – Oda ne nézz!

– Mit vétettek ezek? – kérdezte Eszlász az egyik huntól.

– Hát a gazemberek megölték a gazdájukat és megszöktek. Ide jönnek ma
egy hete, hogy vigyük őket által. A révész-gazda látja a pofájukon, hogy
rabszolgák. Azt mondja: hol a szabadságlevél? A két római megijed.
Hebegnek, hogy elvesztették. Persze nekünk se kellett több, megfogtuk
őket. Kivallattuk, hogy hová valók? Egy lovaslegény tegnap este hozta
meg a hírit, hogy megölték az urukat, asszonyukat, két kis gyermeket is,
s hogy föl kell őket itt a parton magasztalni. Hát a hóhér reggel az
öregebbiket akasztotta föl, délután meg a fiatalabbikat.

Az egyik fölfeszített már mozdulatlan volt, de a másik szüntelen a fejét
emelgette és jajgatott.

Odamentünk Vigilászszal és kérdeztük, hogy nincs-e valami izenete az
otthonvalóinak?

De nem olyan állapotban volt az, hogy felelhetett volna. A verejték
csurgott a homlokáról, a könny folyt a szeméből és a nyál a szájából,
mint a veszett kutyának. Olykor hörgött, de oly irtózatos orrhangon,
hogy rémes álmaimban mindig azt hallom. Egyszer meg fölemelte a fejét és
így hörgött:

– Vizet, vizet!

A keresztfát valami húsz lovas hun állta körül. Előttük nők meg
gyermekek bámészkodtak. Egy asszony ott ültében szoptatta a csecsemőjét.
De a műveletlen ember érzéketlen. Olyan, mint a gyermek, a melyik
madárral játszik. Nem érti azt, hogy a madár szenved. Látványosság és
mulatság neki az. Ezek az emberek is itt ülnek. Érdekes nekik, hogyan
hal meg az ember. Egyebet nem éreznek.

– Nincs-e bennetek emberi szív! – kiáltott rájok Vigilász.

– Uram, – felelte az egyik hun, – itt a fazék. Az imént hoztam neki.

– Hát hozz neki mégegyszer.

A kereszten szenvedő rabszolga annyi idős lehetett, mint én. A másik már
meghalt. Az arczát nem lehetett látni, mert lefelé hajlott, s előre
hullt hosszú ősz haja eltakarta.

Csak a szerencsétlen ifjú élt még. Azt alig fél órája szegezhették fel,
mert a kezéből még csepegett a vér, és a lába alatt is tócsába gyűlt.

De ő nem a sebeket jajgatta, hanem hogy a háta fáj.

Aztán ismét vizet kért.

– Jaj a hátam! – hörögte időnkint.

A keresztfához még oda volt támasztva a hóhér létrája. A hun már
visszatért. Fölment a létrán és odatartotta a fazekat a szenvedő
szájához.

A hunok komoly érdeklődéssel nézték, hogy hogyan iszik.

A mint a víztől megenyhült, meglátott bennünket, s megismert a
ruhánkról, hogy római alattvalók vagyunk.

– Könyörüljetek! – nyöszörögte. – Szúrjatok át!

Én nem bírtam tovább hallgatni, visszamentem a sátorokhoz, s egész este
úgy éreztem, mintha jeges víz folyna az ereimben. Kis idő multán
Vigilász is visszatért. Kérdezte Eszlászt, hogy nem lehetne-e átszúrni
azt a szerencsétlent?

– Nem, – felelte Eszlász. – Gyilkos volt és szökevény. Kettős halállal
kell az ilyennek meghalnia.

Mindnyájan fürödni mentünk, mert a nap forró volt és az út pora égető.

Mikor visszatértünk, már leáldozott a nap, s a messzeterjedő parti
füzesből elhomályzott az éjszaka.

A révészek ott bámészkodtak már a tűz körül.

– Ember, – mondottam félrehúzódva egy hegyes süvegű hun legénynek. Igen
sajnálom azt a keresztre feszített rabot. Nem szúrnád-e szíven jó
pénzért?

– Lehet, – felelte hunyorítva. – Mit adsz?

– Egy aranyat.

A hun megpöngette egy kövön az aranyat s eltünt. Egyideig még hallottuk
az éji csöndben a jajgatást. Azután egyszerre elcsöndesedett. Csak a
legelő lovak halk fű-ropogtatását lehetett hallani az éjszakában.



XIX.

Én a szabadban háltam a katonák között.

Az ég felhős volt. A hold se világított, hát korán lefeküdtünk.

De nem birtam aludni. Még ma nem vagyok rabszolga; még ma valami okon
visszatérhetek. De mi lesz velem, ha elhagyjuk ezt a partot, s akkor
okosodok rá, hogy őrültség, a mit cselekszem. Akkor már nem lesz itt
Vigilász, sem Eszlász; nincs a ki tanuskodjék, hogy nem vagyok szökevény
rabszolga. Hátha majd beállok Csáthhoz és onnan jövök el? Hogyan jövök
át a határon? Hiszen Atilla határőrei eleven láncz gyanánt állják körül
az egész birodalmat és talán engem is ilyen halál ér, mint azt a két
szökevényt.

Az apokalipszisz rémei lengedeztek körül, s homlokomat kiverte a
verejték.

De ha a leányra gondoltam, rózsaszínűvé vált az éjszaka, s rémek helyett
galambokat láttam. Nincs példa nélkül a történelemben, hogy előkelő nők
rabszolgáknak a rabjaivá váltak. Emberi törvényt az emberi szívre
rátenni nem lehet. A szívnek külön törvényei vannak. Az ész megvédi a
rabszolgát; a szív megcsókolja.

A rózsa kis papirosba takartan a mellemen rejtőzködött. Már hervadt
volt, de az illata nem veszett el.

– A te lelked ez az illat Emőke. Te adtad nekem ebben a rózsában a
lelkedet!



XX.

Ugyanazon az úton haladtunk Atilla városába, a melyiken már egyszer
jártam, csakhogy akkor Maksziminosznak szüntelen kellett élelmet vennie,
Eszlász meg egy rézpénzt sem engedett költenünk. Később tudtam meg, hogy
ez szándékosan történt.

Mikor a Tiszának ahhoz a kanyarulatához érkeztünk, a hol Emőkével az a
szóváltásom volt, bejártam a helyet, hogy a fátyoldarabot megtaláljam.
De nem találtam meg. Vagy a szél fujta el, vagy valamelyik pásztor vitte
el. A fű zöld volt akkor a mezőn és virágokkal kevert; azóta a nyári
hőségben minden elaszott. És akkor még lábán állt a termés mindenfelé.
Most sárga tarlók között mentünk heteken át. Néhol még arattak is.
Mindenütt a rabszolgák arattak. A hun nem dolgozik.

Jövet is kerestem a fátyolt, de már akkor sem találtam. Szerettem volna
a rózsát belétakarni.

Perczekig álltam azon a helyen, a hol egykor az a találkozásunk volt.
Emőkére gondoltam.

Egy vén buczkós fűzfa álldogált ott magában. Nem lenne-e jó, gondoltam,
ha elásnám a tövibe az aranyaimat? Ki tudja mi történik velem? Én ezt a
helyet mindig megtalálom. Ki keresgélne a földben?

Körülnéztem. A társaság már előrehaladt. Az úton nem jött utánunk senki.

Hozzákötöttem a lovamat a fűzfához és a tőrömmel jó két arasznyi mély
lyukat ástam.

A száz szolidusból kettő hiányzott. Hozzátettem a kettőt a királyné
pénzéből. A bőrzacskóval együtt belenyomtam a lyukba. Egy nagy röget
tapostam rá, s a nyomomat porral szórtam be.

Ez volt életemnek első szerencsés gondolata. Az a pénz segített vissza
idők multán Konstantinápolyba, a hol ezeket a sorokat írom, s azzal a
pénzzel építettem meg a tenger partján az én boldog kis fészkemet.



XXI.

Dél volt, mikor elértük Atilla városát. A nap égetőn sütött. A kutyák a
nyelvüket lógatva ültek az árnyékon is.

A város szélén Eszlász megállított bennünket, s lovast küldött előre,
hogy az érkezésünket Atillának megjelentse.

Én ott el akartam válni a társaságtól, de Eszlász rámbődült:

– Egy tapodtat se!

Már akkor vörös volt a képe. A szemei szinte kidagadtak a haragtól.

Különös, hogy ez a jó barátságos ember egyszerre így megváltozott!
Mindnyájan elhülve néztünk reá. Az ember azt gondolná: veszett kutya
harapott belé.

Körülbelül egy óra mulva egy csapat lovas hun robogott hozzánk. A
süvegükön ragyogó ezüst csillag. Tehát a király testőrei.

Köszöntek Eszlásznak, és látszott az arczukon, hogy a parancsára várnak.

– Szálljatok le tízen, brummogta Eszlász rideg hangon.

Azután hogy leszálltak, még ridegebben ránk mutatott:

– Kötözzétek meg mind a hármat!

Bennem megfagyott a vér. Vigilász is elsápadt.

– Tiltakozom az ilyen bánásmód ellen – kiáltotta hátralépve. – Én a
császár követe vagyok! Követet bántani nem szabad!

– Kötözzétek meg! – ismételte Eszlász.

A katonák megkötöztek bennünket: Vigilászt, a fiát, meg engem.

A rabkisérő tiszt, rátámadt Eszlászra:

– Hogy mertek így bánni a mi követünkkel! Ő a császár személyét viseli
itt. Nem voltál-e te is követ, nem viselted-e Atilla személyét két izben
is nálunk?

Eszlász az egész úton együtt ivott és barátkozott azzal a katonával. A
kérdésére csak félvállról pökte oda:

– Felelek azért, a mit cselekszem.

– Uram! – kiáltottam én is méltatlankodva. Nem tudod-e, hogy én Vigilász
úrhoz nem tartozom?

Mert akkor már sejtettem, hogy az a rókaképű Vigilász rossz fát tett a
tűzre.

De nekem Eszlász nem is felelt.

– Motozzátok meg őket, – mondotta, mikor már a kezünk hátra volt kötve.

Vigilászt motozták meg először. Az inge alatt egy bőrövben találtak
hetven aranyat, a fiánál ugyanannyit; tőlem a királyné erszényét meg a
Csáthnak szóló levelet vették el.

Azután a Vigilász ládáit bontották föl. A szekér közepén egy közönséges
fenyőfa ládában vaspántos kis ládát találtak, csak akkorát, mint egy
csecsemő koporsója, de az a láda olyan nehéz volt, hogy két embernek
kellett kiemelnie.

A többi ládában élelem volt: rizs, búza, szárított hal, aszalt gyümölcs;
két ládában ruhaféle.

Eszlász a vasládára mutatott.

– Ennek a kulcsa hol van?

– A nyakamban, – felelte Vigilász.

És újból fenyegetődzött:

– Meglásd, hogy megkeserülöd ezt! A római birodalom szereti a békét, de
ez nem jelenti azt, hogy gyengébb a hunoknál.

A római tiszt hátatfordítva állt Eszlásznak. Megfordult és megvetően
szólott:

– Itt várok estig, míg az emberek és barmok pihennek. Azután visszatérek
és megjelentem a császárnak, hogy ha a barbárokkal barátkozunk, a
kezünkben bot legyen.

Ez sértő szó volt, és én azt vártam, hogy Eszlász megrohanja. Az a
vékonylábú tiszt annyi lett volna annak a testes hunnak, mint elefántnak
a majom. De nemhogy eltaposta volna, sőt inkább barátságosan felelt
neki:

– Én meg arra szólítalak, – ígymond, – hogy jer velem! Tiszt vagy és
becsületes ember. A kardodat nem veszem el. De kényszerítelek, hogy
velünk jőjj és győződjél meg arról, hogy nem mi vagyunk a barbárok,
hanem ti.

Azzal intett a testőröknek, hogy induljanak.

A tiszt darabig habozva állt, azután hogy Eszlász lóra ült, s neki is
intett, hogy hasonlóképen cselekedjék, hát csak fölfordult ő is a
lovára, s megindult Eszlász mellett.

Szótlanul haladtunk át a város utczáján. Utánunk egy szekéren hozták a
vaspántos ládát, s a tőlünk elkobzott két fontnyi aranyat. Eszlász se
beszélt. A tisztünk is csak magában tajtékzott.

A sátorok árnyékából előszaladtak a nők és a gyermekek és bámulták a
különös bevonulást.



XXII.

Tizenegy óra tájban (a hun óra szerint délután három órakor) elérkeztünk
Atilla palotájához.

Útközben pillantást vetettem Csáthék ablakaira, meg a Rika királyné
palotájára, de nagy megkönnyebbülésemre nem láttam senkit az ismerős
hölgyek közül.

Egyenesen a palotába mentünk. Bevezettek bennünket egy nagy terembe, a
melynek az egyik oldala keletfelől nyilt oldalú volt; csupán hat karcsú
oszlop tartotta.

A teremben csak egy trónforma, barna szék állt. A falakon semmi dísz,
csak sötétvörös keleti szőnyegek.

Mikor beléptünk, Atilla az oszlopok alatt állt. Olyanféle fehér ruha
volt rajta, mint a közhunokon, de bő és finom gyolcsból való. Az ing
fölött azonban könnyű dolmányt viselt, a fején meg fölgyűrt karimájú
fekete posztó süveget. Körülötte: Edekon, Csáth, a fővezér, Berki,
Orgovány, bikafejű Mácsa, Kászon, Upor, Vacsar, szóval a főurak, és egy
alacsony, hosszú szakállú és hegyesfülű öreg úr, Ardarik király, a kit
akkor láttam először. Meg még valami öt testőr, köztük egy álmos, fiatal
írnok.

[Illustration: Minek ez a sok arany? Miért hoztad?]

Eszlász előlépett. Levette a süvegét és meghajolt.

– Uram, – mondotta, – itt van Vigilász. Megmotoztuk őt. Ezeket az
aranyakat találtuk nála.

A szolgák már akkor letették a ládát, s föl is nyitották. Az arany
egyetlen nagy bőrzsákba volt kötve; hogy azt is megnyitották, zizegve
ömlött ki a ládából.

Eszlász folytatta:

– A ládában van száz font arany, vagyis körülbelül nyolczszáz szolidus.
Ezenkívül nála volt ez az öv. Szintén arany van benne. Körülbelül egy
font. A fiánál ugyanennyi.

Aztán rám mutatott:

– Ezt a rabszolgát is ide hozattam. Priszkosznak a rabszolgája. Az úton
csatlakozott hozzánk. Ennél is volt hat arany, de ezenkivül egy
lepecsételt levél is. Gondoltam: ezt a levelet is idehozom.

Azzal letette a levelet az aranyhalomra.

Atilla keresztbe fonta a karjait és Vigilászra nézett.

– Minek ez a sok arany? Miért hoztad? – kérdezte nyugodt, hideg hangon.

– Uram, – hebegte Vigilász, – sok cseléd és sok barom kell az ilyen
útra. Hol lovat kell venni, hol ökröt. Azonkívül az élelem… Néhány
rabszolgát is óhajtottam kiváltani…

Elakadt. Az arcza sápadt volt. Homlokát verejték verte ki.

Atilla arcza megváltozott. Olyan haragosan nézett reá, hogy alig mertem
lélekzeni.

– Igazat beszélj! – dördült rá a király.

S újra nyugalmat erőltetve magára, folytatta:

– Az úton nem volt költséged élelemre. Barmaid ha mind elhullottak volna
is, ennek a pénznek a századrésze is elég, hogy újra megvedd. Arra pedig
bizonyára emlékezel, hogy megtiltottam a rabszolgák kiváltását.

A kardjára csapott, s ingerülten szólott:

– Megmondod-e, hogy minek hoztad ezt a száz font aranyat?

– Uram, – felelte síró hangon Vigilász, – nem mondhatok egyebet.

– Nem? Majd meglássuk.

A testőrökre pillantott.

– Ha tüstént nem vallasz, a fiad itt hal meg a szemed előtt.

Öt testőr kivonta a kardját. Az ércznek az a hideg csesszenése, az a
csend, a további parancsra való várakozás, lélekzetelállító valami volt.
A vér, azt hiszem, megfagyott bennem, mint a patak vize télen. Éreztem,
hogy itt valami sötét titok van. Benne vagyok ártatlanul valami
gazságban.

– Apám! – sikoltotta a fiú. – Könyörülj rajtam! Megölnek!

– Uram, – nyöszörgött Vigilász a térdére esve. – Mindent megvallok… Csak
a fiamat ne bántsd!

– Hát beszélj. De amint az első hazug szót kimondod, a kardok a fiad
mellébe mélyednek.

Székért intett. Odavitték. Beleült. És a szék karjára könyökölve várta a
vallomást.

– Uram, – kezdette Vigilász vaczogva, – ez az arany bűndíj. A te
felséges életed díja.

S arcza olyan volt, mint az akasztófa alatt álló ember arcza.

– Elejéről kezdd.

– Mikor Edekon úr nálunk járt Oreszteszszel, a császár Krizafiosz úrra
bízta őket, hogy úri helyet és jó ellátást kapjanak. Krizafiosz, a
testőrök kapitánya, hatalmas úr és kedves embere a császárnak. Ő
mindjárt házigazdaképen bánt a követekkel. Elvitte őket a városba;
megmutogatta nekik a tengert, a régi Bizáncz falait, az aranykaput, a
temetőt; a hippodromot, a Zsófia-templomot, nagy Konstantinosz
porfiroszlopát, a lámpaházat, szóval mindent. A tolmács én voltam.

Atilla Edekonra pillantott. A tekintetével kérdezte, hogy Vigilász
igazat beszél-e?

Edekon bólintott.

Vigiliász folytatta:

– Edekon úr különösen a palotákon és a művészi kincseken bámuldozott.
«Ezek aztán gyönyörű házak! – mondotta. – Nem hiába egyhelyen lakó nép
vagytok, de ki is fejlődött nálatok a házépítés művészete!» Krizafiosz
erre így felelt: – «Mindenkinek olyan a háza, a milyent az esze
megérdemel. A szerencsét az ember maga csinálja.» – «Nem értelek.» –
felelte Edekon úr. – «Én akárhogyan akarnám is, ilyen palotám sohasem
lehetne.» – «De lehet,» – bizonyozott Krizafiosz, – «ha te nagyon
akarnád, hun barátom, neked is lehetne ilyen palotád; márványlépcsős,
aranytetős, mellette egy gyönyörű kerted, kert alatt a tenger.»

S a míg így beszélt Vigilász, olyan volt, mint egy beszélő halott. Én
csak vártam, hogy micsoda rettenetesség gombolyodik ki ebből a
beszédből.

– «Ne tréfálj velem,» – felelte Edekon úr. – «Azt csak gondolhatod, hogy
egy ilyen palota álomképnek is értékes. De már hogy juthatnék én
ilyenhez?» – Krizafiosz mosolygott, aztán azt mondta nekem, hogy
maradjak hátra Edekon úrral és mondjam neki, hogy ha komolyan áhítozik
egy szép márványpalotára, délben jőjjön el ebédre Krizafioszhoz, de
egyedül, teljesen egyedül. Hát délben Edekon úr meg is jelent. Én
kisértem föl a társalgó-szobába. Edekon úr ott még inkább elámult. Sorra
tapogatta a kárpitokat, a székek és a kerevetek szövetét, megbámulta a
képeket, a kígyóalakú asztallábat, szóval mindent. Akkor, hogy le is ült
végre, Krizafiosz azt mondja neki: – «Miféle hivatalban vagy te
Atillánál?» – «Nálunk nincsenek hivatalok,» – felelte Edekon úr. – «Én
csupán belső embere vagyok az én uramnak, s én is a testőrségnek
parancsolok, mint te itten.» – «Szabad bejáratod van az uradhoz?» –
«Szabad.» – «Éjjel is, a mikor alszik?» – «Éjjel is,» – felelte Edekon
úr.

Edekon mosolygott. S hogy akkor Atilla ránézett, megszólalt:

– Milyen jól emlékszik a róka!

Atilla hátradőlt a karosszéken. Kardját a lába közé vette. Vigilász
folytatta:

– Krizafiosz másra fordította akkor a beszédet. Ebédeljünk, úgymond,
előbb. Hát ebédeltünk, de csak hárman. Ebéd után azt mondja Krizafiosz
Edekon úrnak: Hát én hitemet és becsületemet kötöm, hogy bármelyik
palotát megkapod, ha akarod s még kincsed is lesz annyi, a mennyiről
most nem is álmodhatsz, de mielőtt szólnék, add kezedet és esküdj meg,
hogy a miket mondani fogok, ha el nem fogadod, titokban tartod, soha ez
életben senkivel nem közlöd, mert nagy baj lenne belőle. Edekon úr kezet
adott, s mind a hárman megesküdtünk, hogy a szó titok marad. De uram,
király, én nem tehettem másképen. Én szolga vagyok. Negyven szolidus az
egész esztendei fizetésem és nekem tolmácsolnom kell, a mit mondanak. Én
csak eszköz vagyok, nem is ember. Én nem tettem a magam lelkéből semmit.

És tovább beszélt. A titok szinte darabonkint szakadt belőle. Atilla
nyugodt volt. Én ólomsúlyt éreztem a mellemen.

Hát Vigilász folytatta:

– Az eskü után így szólt Krizafiosz: ha te bejáratos vagy _éjjel is_
Atillához, nem találnál-e módot arra, hogy _Atilla hamarabb lássa az
őseit, mint a hogy a természet rendje szerint láthatná?_ – «Szóval, hogy
megöljem,» felelte nyugodtan Edekon úr.

Atilla megmozdult. A főurak szinte meghördültek a haragtól.

– Folytasd! – parancsolta Atilla.

Vigilász nehéz lélekzettel, a félelemtől verejtékezve beszélt tovább:

– «Nem mondtam azt,» – szólott rá Krizafiosz, – «én csak azt mondtam,
hogy az Atilla óráját meg lehet talán változtatni». – «Beszéljünk
nyiltan,» – szólt Edekon úr, – «ti görögök egyik szóval a másikat
kerülgetitek. Az ajánlat világos: az én dolgom az, hogy megöljem
Atillát, a ti dolgotok meg az, hogy adjátok a palotát s a hozzávaló
kincseket. De mit mond erre a császár?» – «A császárral beszéltem» –
felelte most már egyenesen Krizafiosz. – «Az én számmal az ő szava
szól.»

Atilla a padlóhoz ütötte a kardját.

– Gazemberek! – üvöltötte Urkon, egy nagyszemű, sovány, barna főúr. S a
kardját már félig kirántotta. Azonban Atilla egy pillantással
lefegyverezte őt.

Egy percznyi csönd támadt. Künn egy ló nyerített. Vigiliász sápadt
arczczal folytatta:

– Edekon úr elgondolkozott, aztán így szólt: «Ez nem csekély föladat.
Mennyi pénzt várhatok érte?» – «A mint mondottam», – felelte Krizafiosz,
– «választhatsz egy palotát, bármelyiket a császárén kívül, akár, ha
tetszik: ezt, a melyikben most vagyunk, így, a hogyan van: szőnyegek,
butorok, minden berendezés. Ezenkívül, a mit adóképen fizetünk
Atillának, egy évi adónak megfelelő arany, vagyis hatezer font. Ez csak
elég kincs?» – «Elégnek elég,» – mondotta Edekon úr, – «de nekem már a
gyilkosság előtt is kell pénz: a testőröket meg kell vesztegetnem». –
«Erről beszélni se kell,» – felelte Krizafiosz. – «Ez külön számítódik.
Mennyit adjunk erre a czélra?» – «Ötven font elég», – mondotta Edekon
úr.

Én azt hittem, elájulok. Mi történik velünk, ha Vigilász elvégzi az
elbeszélést? Hiszen ez a rettenetes ember boszújában minden rómait
keresztre feszíttet, a kit csak megfoghat. Első sorban bizonyos, hogy a
táborban található rómaiakat szedeti össze.

Ránéztem Atillára. Ült mozdulatlanul, sötét, hallgató arczczal. Micsoda
vihar tombolhat máris ennek az embernek a lelkében!

És Vigilásznak beszélnie kell. A szerencsétlen minden szavával egy-egy
pallost emel a fejünk fölé. Csak perczek kérdése az életünk.

– Krizafiosz fölkelt, – folytatta kriptai hangon Vigilász. – Azonnal át
akarta adni az ötven font aranyat. Azonban Edekon úr visszatartóztatta:
«Ne siessünk ezzel, – mondotta, – mert a követtársaim megszagolhatnák,
hogy sok az arany nálam, aztán megérkezésünkkor Atilla apróra el szokta
kérdezni, hogy szívesen fogadtak-e bennünket és hogy kitől mennyi
ajándékot kaptunk? Ennyi arany, ha ajándéknak mondom, gyanut keltene.»

– Így volt, – bólintott reá Edekon.

Daliás, simára borotvált állú hun volt az az Edekon. Az arcza becsületes
és apró szemei észtől csillogók. A király benfentesei közé tartozott. Ha
országot és koronát kínáltak volna neki Atilla egy hajaszáláért, akkor
is elmondta volna Atillának.

A nagy emberek belső szolgái különös lelkek. Úgy élnek vele mellette,
mint a fűszál a fa tövén. A fa az életük. Számukra más élet nincsen.
Érzik, hogy ha a fa ledől, ők is elpusztulnak.

Vigilász folytatta:

– «Hanem», – mondotta Edekon úr, – «elmegyek én haza üres kézzel, s
jőjjön velem ez a tolmács (mármint én). Én aztán ettől megizenem, hogy
az ötven font aranyat mikor és hogyan küldjék.» Krizafiosz csodálkozott
az Edekon úr okosságán. – «Bölcs a te beszéded», – mondotta. – «Úgy lesz
jó, a hogyan gondolod. Én most fölmegyek a császárhoz és közlöm vele,
hogy benned emberünkre találtunk. Estére meghívlak vacsorára a
követtársaiddal együtt. S elmondom, hogy a császár mit szól a
vállalkozásodra?»

– Így volt, – bólintott reá Edekon a bajuszát sodorgatva.

– Engem, uram király, – folytatta Vigilász, – meg se kérdeztek, hogy mi
a véleményem. Én csak eb vagyok, uram: hol ide löknek, hol amoda. Nem
mondhatom, hogy _nem_, mert parancsolnak velem és csak negyven szolidusz
az évi fizetésem.

– Folytasd, – szólt komoran Atilla.

Hát Vigilász tovább beszélt:

– Krizafiosz fölment a császárhoz. Ott volt délutánhosszat. A császár
odahivatta Marcialosz urat is, a ki neki főtanácsosa. Mit beszéltek, mit
nem, én a tanácskozáson nem voltam. Csak este, mikor a hun követ urak
Krizafiosznál vacsoráztak, akkorra rendeltek ismét oda tolmácsnak. A
hogy kiültünk vacsora után a kertbe, a követ urak a tengert, és a tenger
túlsó partján ragyogó Krizopoliszt nézegették; az asztalnál csak hárman
maradtunk. Akkor Krizafiosz Edekon úrhoz fordult és szólott imigyen: «A
császár mindenképen örül a vállalkozásodnak és megadja a jutalmat, a
hogy én mondtam, sőt azonfölül nagy udvari méltóságot is kapsz,
nagyobbat, mint Atillánál van. De a császár nem találja eléggé jelentős
embernek Vigilászt arra, hogy téged elkisérjen, hanem Maksziminoszt
fogja veled küldeni. Az előkelő ember; jó megjelenésű alak; az arcza is
megnyerő. Az lesz a követ s Vigilász csupán tolmács. De Maksziminosz
nincs beavatva a titokba; nem is szabad tudnia semmit. Így volt-e uram?
– kérdezte síró hangon Vigilász Edekont.

– Így, – felelte Edekon hideg mosolygással.

Vigilász megkönnyebbülten lélekzett:

– Hála az egeknek, hogy te is bizonyítod az ártatlanságomat. Hát
eljöttünk: Maksziminosz és Priszkosz meg én. Mikor először beszéltünk
veled, uram, Edekon úr megjelent a sátorunknál. Félrehítt és azt mondta:
«A véletlen is a kezünkre játszik: te mégy vissza Konstantinápolyba a
hátramaradt szökevényekért. Mikor megjössz velök, gyanutlanul elhozhatod
a pénzt, a mi a testőrök megvesztegetésére való.» Nekem el kellett
mennem a szökevényekért, a kikből most harminczat hoztam, mert ezt te
parancsoltad, uram király; meg kellett hoznom a pénzt, mert ezt ők
parancsolták. De ötven font helyett száz fontot hoztam, mert azt
mondták, hogy jobb, ha bőven ereszti a pénzt Edekon úr: ne akadjon meg
emmiatt.

Végzett. Nekem egyszerre megvilágosodott Vigilásznak sunyi, titkolódzó
magaviselete; Atilla haragja, a mikor őt Maksziminosz mellett
megpillantotta. Már akkor Atilla tudta a gazságot. Most értettem csak,
hogy miért követelte annyira a szökevényeket, holmi ringy-rongy szemét
népet, a mely idegen földre bujdosik s hun köztük alig akad. Azért
követelte, hogy Vigilásznak maga nyisson okot a visszatérésre, s utána
az egyedül való eljövetelre.

Akkor nyílt fel a szemem arra is, hogy miért tiltotta meg a pénzköltést?
Hiszen az ő országának javára válik, ha pénzt visznek be és a hunok közt
költik el. Ez is csak kelepcze volt, hogy a száz fontnyi arany czélját
elhazudni ne lehessen.

És ez az ostoba ember maga mellé vette a fiát is arra a nagy
látványosságra, hogy hogyan temetnek királyt Hunniában?

Lám, _buta barbárnak_ nevezik a hunt. Ime, a finom eszű, czivilizált
urakat a buta barbár az ellene szőtt hálóban fogta meg.

De most én következtem.

Ég és föld elsötétült előttem, a mikor Atilla a levélre nézett és
szólott:

– Lássuk: micsoda írás az?

Ha engem is előfog ez a rettenetes ember! Ennek a tekintetében
oroszlánkörmök vannak. Ha ránéz az emberre, megragadja a nézésével és
nincs menekülés.

– A levél – szólt Vigilász, – Priszkosztól való és Csáth úrnak szól.

– Ez a szolga – szólt Eszlász a levelet fölemelve – az úton csatlakozott
hozzánk.

És átnyújtotta a levelet Atillának.

Atilla nem vette át Intett Csáthnak.

– Jó lenne tán ezt is elolvasni – mondotta Csáth. – Nem tudom, mi
levelezni valója van velem Priszkosznak?

– Hát olvassuk, – mondotta Attila az irnokára pillantva.

Az írnok egy sovány, szeplős képű ember volt. A hunok közt csak Ruszti
volt a neve, rövidítése Rusztikiosznak. Később azzal az emberrel sok
dolgom esett.

Hát Ruszti fölbontotta a levelet s egyenesen hun nyelven olvasta.

Atilláék hallgattak figyelmesen.

Én reszkettem.

– Különös, – mondotta nevetve Csáth, mikor Ruszti a levélnek a végére
jutott.

Végignézett. Aztán Atillához fordult:

– Szükséges uram neked ez a rabszolga? Az van a levélben, hogy tudós.

Atilla nem felelt. A karosszékben féloldalt dőlve, sötéten nézett
Vigilászra.

Vigilász elsápadt a tekintet súlya alatt. Érezte, hogy élete vagy halála
fordul meg abban a perczben az Atilla fejében.

Oly kínos volt az a percz, hogy Vigilász végre fölkiáltott, mint a
vízből fölbukó fuldokló.

– Uram, ha halálomat kívánod, csak ezt az ártatlan fiút ne bántsd! Mert
egyetlen gyermekem ő, és kedvesebb nekem, mint a magam élete.

Ezt mondva, a könnyei végigcsordultak az arczán. A padlóra borult és
zokogott.

– Micsoda alávaló emberek ezek, – szólalt meg a fővezér. Minden római
szolgámat elkergetem!

– Fölkonczoljuk őket! – üvöltötte Urkon.

– Sőt ellenkezőleg, – mondotta Atilla. – Maradjanak örökös szolgák.
Illő, hogy a hitvány faj szolgája legyen a nemesebbnek.

Atillának minden szava törvény volt. A hunok nem fogják elszabadítani
többé a rabszolgáikat. Az én sorsomra ezzel fekete pecsét került.

Atilla fölkelt és a környezetéhez fordult:

– Ez a pénz – mondotta, – az én vérem díja. Még ma szét kell osztani a
csatában elesettek özvegyeinek. Te, Eszlász, visszamégy
Konstantinápolyba. Veled megy Oresztesz is, és ez a fiú.

A Vigilász fiára mutatott.

Aztán Eszlászhoz beszélve, folytatta:

– Ezt a bőrtarisznyát, a melyikben a száz font arany van, a nyakadba
akasztod és úgy állsz a császár elé. Azt fogod kérdezni: Ismeritek-e
ezt? Aztán mikor ők megdöbbennek, ezeket a szavakat csapod a szeme közé
az én nevemben: Theodoziusz nemes apától származott, Atilla is; Atilla
megőrzötte az ő nemességét, de Theodoziusz elvesztette a maga
nemességét, a mikor Atillának adófizetőjévé és azzal rabszolgájává vált.
De nem becsületes az a rabszolga, a melyik az ő urának életét orgyilkos
szándékkal kerülgeti!

Fölkelt. Az urak követni készültek.

– És ez a fiú? – kérdezte Eszlász, a Vigilász fiára mutatva.

– Ez a fiú ötven font arany váltságdíjat hoz az apjáért. Addig az apja
bilincsekben és börtönben legyen.

– A császártól nem hozunk semmit?

– De igen, – felelte sötéten Atilla, annak a gaz Krizafiosznak a fejét
kell elhoznod.



XXIII.

Atilla kiment. Kezünket a testőrök feloldozták. Vigilász összeborult a
fiával. Sírtak. Én nem tudtam, merre mozduljak. Csáth utána ment
Atillának a palota belseje felé. Oda nem követhettem.

Eszlász még ott állt. Ládára vagy zsákra várt, a melybe az aranyat
átteszik.

– Uram, – szólottam neki, – az én aranyaimat nem kapom-e vissza?

– Aranyaidat? – mordult vissza. – Nem vagy-e rabszolga?

Megértettem: a rabszolgának pénze nincs, ha van is. A mi az övé, az az
uráé. Ha pénz, ha gyermek, ha állat, mindegy.

– Épen azért kérem, – feleltem élesen, – mert rabja vagyok Csáth úrnak:
kötelességem vigyázni, hogy a mi őt illeti, itt a többi aranynyal össze
ne hányják.

Haragos pillantást vetett rám, aztán intett, hogy fölvehetem az
erszényemet.

Azzal ki is mentem a palotából. Gondoltam: megvárom Csáthot a kapuban.

De olyan voltam én, mint a félig agyonvert!

A tér egyik részén, a fővezér háza előtt kutat pillantottam meg. Először
is odamentem hát és megmosdottam a vályuból. A por belepte a hajamat,
arczomat, nyakamat. Ittam is. A víz jól esett, noha langyos volt a nap
melegétől és zöld moha uszkált benne.

Körülbelül egy óráig vártam a kapuban, míg végre kiérkezett Csáth.
Lóháton volt, mert a hunok még tán a padlásra is lóháton járnak.

Mikor a kapuhoz közeledett, előléptem és meghajoltam.

– Jer utánam, – szólt barátságosan.

Aztán, mikor leszállt a lováról, gondolkozva nézett rajtam végig.

– Hogy is hívnak?

– Csak Zétának uram, – feleltem szomorún.

– Élnek a szülőid?

– Apám talán él még.

– Mi az apád?

– Szegény paraszt ember.

A fejét rázta.

– Mi a fenét csináljak én teveled? – mormogta.

Egy öreg rab állt a ház előtt a többi között. A kezében szíjjra fűzött
kulcsok.

– Csokona! – szólt Csáth hozzáfordulva. – Egy rabot küldtek nekem
ajándékba. Ki nem váltják, de nem is lehet ezután. Mit csináljunk vele?

– Mit tudsz? – bübögött az öreg.

– Az uramnak megírták, – feleltem nyugtalanul. – Históriát, geografiát,
filozófiát, grammatikát, retorikát…

– Lovat vakarni tudsz-e?

– Uram, – szóltam mintegy megütötten Csáthoz fordulva, – vajjon nem
lehetnék-e nevelője a te két szép gyermekednek? Mert láttam, hogy két
kedves fiacskád vagyon, és hogy nincs mellettök nevelő rab soha.

Csáth a földre nézett.

– Hát majd meglássuk, – mondotta.

Aztán az öreghez fordult:

– Adjatok neki enni. Aztán hadd pihenjen, mert messze útról jön.

Valóban fáradt voltam, s bizonyára sápadt is.

Az öreg főrab szótlanul vezetett hátra a konyhába. Ott ennem adtak
valami sajtot meg kenyeret. A sajtra gyanakodva néztem: lósajt,
gondoltam; nem eszek belőle. Aztán a szakácsnéra néztem: bajuszos
mogorva asszony. Nem mertem neki szólni. A kenyérből ettem egy falatot,
aztán vizet ittam, sokat.

A cselédek kiváncsian vizsgáltak. Egy füstös képű leány rézedényt
sikált. Egyszer fölemelte a fejét és szólott:

– Értesz-e hunul?

– Értek, feleltem.

– Honnan jösz?

– Konstantinoszból.

– Ki fognak-e váltani?

– Nem.

Erre mind csodálkozva nézett reám. Hallgattak. A sarokban az egyik nő
avzón nyelven szólt halkan a társának:

– Csinos fiu. Kár érte, hogy a nyaka kissé hosszú.

Az öreg Csokona visszatért, és az istállóba vezetett. Nagy faépület volt
az, s láthatóképpen sok ló és marha szokott benne telelni. De abban az
órában mindössze két ló volt benne.

Az istálló egyik oldalán sok szalmadikó. A sarkon meg valami tíz is
egymás felett. A falon sok rongyos téli ruha is függött.

Elborzadtam, hogy azt az utálatos helyet megláttam. Ez lesz az én
tanyám? Én otthon, Konstantinápolyban lepedős ágyon aludtam, a gazdám
tiszta kis tornáczán; az ablakban sokféle virág, a falon Nagy
Konstantinosz és Nagy Theodoziosz arczképe. A levegő ott tiszta,
tengerillatos.

– Nem vagyok álmos, – mondottam az öregnek. – Engedd meg, hogy kint
maradjak. Ha adsz egy pokróczot, leheverek rá odakint.

Adott egy durva lópokróczot. Leterítettem azt a szénaboglya tövén, az
árnyékban. És ráheveredtem.

Mi lesz belőlem, ha Csáth nem fogad a gyermekei mellé, ha a csikósok
közé lök?

Estefelé hozzám tassogott az öreg. Látta, hogy nem alszom.

Nagy karaj barna kenyér volt a kezében, meg sajt.

– No, – mondotta jólelküen, – kipihented-e már a fáradtságodat?

– Majd éjjel, – feleltem. – De nem hálhatnék-e én itt az éjjel is? Mert
sohase bántam lóval, és nem tudnék aludni az istállóban.

– Hát lehet, – dörmögte jóságosan.

Leült mellém. Fából faragott sótartót vett ki a zsebéből, és falatozásba
fogott.

– Hova való vagy te? – kérdezte.

Elmondtam neki mindent.

Azután én kérdeztem:

– Milyen világ van itt Csáthéknál, bátyám? Azt hiszem, megbocsátható,
hogy érdeklődöm a házi dolgok iránt.

– Hát, – mondotta, – kinek hogy. Rabnak a kenyere mindenütt keserű.

– Mégis: hogy bánnak itt a rabokkal?

– Kivel hogy. Érdöme szörint.

– Az úr-e jobb, vagy az asszony?

– Hát az úr bizony kemény kezű, az asszony meg számon szedi a
verébtojást is. De azér meg lehet élni velök.

– Hát a kisasszony?

– A kisasszony?

Vállat vont.

– A kisasszonynyal semmi dógunk. Hol idemögy, hol odamögy, az csak
gyermök.

– De enni csak adnak a raboknak?

– Hát… adnak. Mög is hízik, a ki akar. De nem sok bürge fordul ki a
bőribül mi miattunk.

– Lóhust is kell enni?

– Nem nagyon erőltetik vele az embört. Azt tartják, hogy hús csak úrnak
való mög kutyának; rabnak a pecsönyéjét mónár csinálja.

– De az a sajt ló-sajt úgy-e?

– Nem bíz e, csak tehéntejből való. A ló-sajtot magok az urak eszik meg.

Valami húsz disznó robogott be a kapun az ólak felé.

A cselédek füles dézsában vitték nekik a moslékot.

Az öreg fölkelt. Eltette a bicskáját, sótartóját. Odaballagott.



XXIV.

Reggel az a veszett lárma ébresztett föl, a mit csak a barbárok
városában hallhat az ember. Tülkölés, ostordurrogás, disznóröfögés,
tehénbőgés, emberi hujjogás.

Az emberek is a nappal kelnek. Megmozdul a város. Lovasok robognak elő.
Itatnak a kútnál. Asszonyok futnak borzasan a disznó után. Cselédek
nyujtózkodnak a paloták előtt. A harmatos fákon veréb csiripel. A fecske
apró köröket csapva kezdi a légyvadászatot.

A szénában alkalmas jó vaczkom volt. Más szolgák is aludtak ottan, de
nem háborgatott csak egynehány szúnyog.

Letisztogattam magamról a szénaszálakat. A sarumat, a mennyire lehetett,
leveregettem a portól. Elkedvetlenedve láttam, hogy oldalt meghasadt. A
rabszolgák mind mezitláb járnak. Ilyen szép sarut, mint az enyém, erre
nem is látni. Ha lepusztul a lábamról, vajjon mezitláb kell-e járnom
Emőke előtt?

Megmosdottam. A hajamat is elrendeztem, a hogyan lehetett. Aztán a
kapuba álltam. Gondoltam: ha a gazda fölkel, hivatni fog.

Hát csakugyan: egy óra mulva szólítanak a szolgák, hogy menjek be.

A család az emeleti verandán ült. Tejet ettek. A gazda ült az asztalfőn.
Emőke a két gyermek mellett. Ott volt Dsidsia is.

Mindezt egy pillantással láttam, mikor beléptem. Meghajoltam. Az ajtó
mellett maradtam, és lesütöttem a szememet, mint rabnak illik az ura
előtt.

– Mi van a kezedben? – kérdezte Csáth.

– A pénzem, – feleltem előre lépve.

És odanyujtottam neki.

– Aranyak, – mondotta elbámulva. – Hát ilyen gazdag vagy te!?

– Priszkosz megengedte, hogy ezt a szót is ösmerjem: _enyém_. Itt tudom,
más a szokás.

– Apám, – szólt Emőke hevesen. – Ezt a pénzt Rika nagyasszony adta ennek
a görögnek.

– Bánom is én, – felelte Csáth. – Rabnak nem jó, ha pénze van.

– A mi a rabé, az a gazdájáé, – szólt az anya is.

Láttam Emőke arczán, hogy bántja az apja kapzsisága.

Visszavonultam az ajtó mellé.

– Gondolkoztam azon, a mit mondtál, – kezdte a gazda. – Hát a rómaiaknál
szoktak tanítót tartani a gyerekek mellett?

Illedelem szerint igennel vagy nemmel kellett volna felelnem, de mit
illedelmeskedjék én az ilyen barbárral szemben, a ki lóhust eszik és
elzsebeli a szegény rab erszénykéjét!

– Az ember csak neveléssel válik emberré, – feleltem a tekintetemet
fölemelve. – A két kis gyermek eszesnek látszik.

– Dehát mi az isten fekete csudájára akarod tanítani őket?

– Először is betükre uram. A betü a kulcsa a szellemi kincstárnak.

– Hm. Tán írni akarod tanítani?

– Írni és olvasni, ha parancsolod, uram.

– Bolond vagy te legény! Hát nem látod, hogy én gazdag ember vagyok.
Annyi íródeákot fogadok, a mennyit akarok. Hát minek tudjak én írni,
vagy a fiam?

Hogy ezt boszusan és meggyőződéssel mondta, nem mertem ellenkezni.

– Hát akkor a matematikára.

– Mi az isten fekete csudája az?

– A számolás tudománya, uram.

– Hát az mirevaló? Én sohse olvastam meg a barmaimat, mégis meglátom, ha
egy lovam vagy egy tehenem hiányzik. Az aprójószág hol több, hol
kevesebb. Mit számolgassuk? Arra való a kulcsár: tartsa észben az! Hát
még mit akarsz tanítani?

– Geografiát, históriát, filozófiát… rebegtem aggodalmasan.

– Ne beszélj énvelem görögül. Hunul beszélj.

– A geografia a földnek ismerete uram. Az embernek tudnia kell az
országokat, hegyeket, vizeket; hol milyen nép lakik; milyenek a városok;
merre vannak bányák, püspökségek, hegyi átjárók, várak; hol milyen ipar
divik stb.

– Hát az jó tudomány, – mondotta elgondolkozva, – hanem ez se való
gyereknek. Ez csak a királynak való. A király odaviszi a népét, a hova ő
akarja. A fő az, hogy a nép füves helyen legyen. Hát még mi van?

– A história, vagyis történelem. Az arról szól, hogy a kik előttünk
éltek, miféle emberek voltak; kik voltak a királyok és vezérek? Miféle
küzdelmeik voltak? Hogyan fejlődött századról századra az emberiség?

Csáth a fejét rázta.

– Ez a regösök dolga, – mondotta – meg a hegedősöké. A fiaim nem
szorultak arra, hogy ezt tanulják. Ha éppen effélék hallgatására van
kedvök, hivatnak regöst, hegedőst, elmondatják. Hát még mi van?

Már elfűtött a meleg.

– A filozófia, vagyis a bölcsesség tudománya, – mondottam búsan. – A hét
görög bölcs élete és tanitásai. Különösen Arisztotelesz, Epiktetosz,
Plátó és Szokratesz.

– Vigye el őket a görög ördög, – felelte Csáth, a kezével legyintve. –
Én nem tanultam könyves bölcsességet, mégis okos ember vagyok. A fiaim
se lesznek alábbvalók.

Nem mertem többet szólani. Szinte elbágyadtam a kétségbeeséstől, hogy a
ház belsejében nem adnak foglalkozást.

A házat a tej illata töltötte be. Emőke rám se nézett. Szomorú voltam.

– Hát, – mondotta Csáth, – majd meglátjuk, mire használhatlak. Egyelőre
az lesz a dolgod, hogy velem jársz.

Megkönnyebbülten lélekzettem. Hát mégse löknek a lovak mellé! Egy
pillanat alatt átértettem, hogy Csáth mégis csak különbnek tart a
többinél.

– Elmehetsz, – mondotta.

Meghajoltam és kimentem.

Az egyik szolgáló, egy vén horgasorru leány, a ki fölszolgált, utólért a
folyosón. Meglökött és azt mondta:

– Neveletlen!

– Miért? – kérdeztem elbámulva.

– Bejösz: nem köszönsz. Kimégy: nem köszönsz. Csudálom, hogy az úr pofon
nem törült.

Azzal otthagyott.



XXV.

Negyedóra mulva kilépett Csáth. Már akkor ott áll a lova fölnyergelten.

– Még egy lovat, – mondotta a lovásznak. – A Füst itthon van-e?

– Nincs uram, – felelte az, – kivitték a legelőre.

– Hát akkor az öreg Balkánt.

– Nyergesen?

– Nem.

Elővezették a másik lovat. Csáth intett, hogy üljek föl. Azzal
megindult. Én utána.

Végigmentünk a hosszú utczán. Mindenfelől köszöntek neki. Ő csak a kezét
emelgette a süvegéhez.

Egyszer aztán hátrakiált:

– Zéta!

Melléje siettem.

– Jártál te az uraddal a császári palotába?

– Sokszor, uram.

– Beszélj valamit róla, hogy miféle emberek azok?

– Úgy tudom, uram: voltál ott követségben. Ezelőtt három évvel voltál
ott, mikor hatezer font aranyat vettetek a császáron.

– Jól tudod. De lásd, a követeknek a szebbik arczukat mutatják. Úgy
öltik magukra a becsületességet, mint az ünnepi ruhát. Én a hétköznapi
pofájokról szeretnék valamit hallani.

Elmondtam neki, hogy Theodoziusz gyönge, gyámoltalan ember: helyette a
nénje kormányoz, a nénje meg egynéhány tanácsosra hallgat. Már láttam,
hogy társalkodóképpen járat maga mellett.

A beszélgetés szünetében aztán így szóltam:

– Engedd meg, uram, hogy valamit mondjak, a mi nem a beszédünkhöz
tartozik. Mikor kijöttem tőled, uram, a cseléded figyelmeztetett, hogy
nem köszönök. Hát én ezért bocsánatot kérek tőled, uram. Nem tudtam a
szokást. Nálunk a rabszolga nem szólhat, csak ha az ura kérdezi.

– Nem baj, – felelte röviden.

Kiérkeztünk a méneshez. Ott egy alacsony deres paripát választatott ki.
Az volt a Füst. Azon kellett járnom. Mert Csáth nem tartotta illőnek,
hogy a szolgája olyan magasan üljön, mint ő.



XXVI.

Visszatéret Csáth megállt a kapuban és ideadta a süvegét.

– Vidd be, – mondotta – és kérd el a feleségemtől a _palotait_.

Hát én benyargaltam és fölmentem az emeletre.

A folyosón Emőke jött velem szemben. Látogatóra volt öltözködve: fehér
ruha; piros saru; fátyol a haján; a kezében lovaglóvessző.

A mint meglátott, szinte megrohant, és szinte haragos szemmel nézett
reám:

– Hogy kerültél ide? Mért jöttél vissza?

Ruhájából az a finom illat áramlott reám, a melyet Rika királyné
palotájából ismertem.

A kezemben levő süvegre pillantott. Megragadta a karomat és betolt egy
félig nyitott ajtón a szobába.

Az ruhás szoba volt. A falakon köröskörül ruha lógott. A szoba közepén
asztal és szék. Három rend pánczél is állott egy rudon.

– Mért jöttél vissza? – ismételte türelmetlenül.

S olyan közel hajolt hozzám, hogy az orra csaknem érintette az orromat:
mintha a szememből várná a feleletet.

– Akartam, – szóltam elszántan, míg a szivem malomként döbögött.

– Akartad? te magad akartad?

– Én magam.

– Dehát miért? Te szabad voltál. Apám azt mondja, hogy Priszkosz
ajándékozott hozzánk. Most rab vagy.

– Én magam tettem magamat rabbá. Tudd meg, hogy elszöktem Priszkosztól.
Levelet írtam az ő nevében. Mindezt csak azért, hogy visszajöhessek.

A leány nézett rám merően.

– Nem értelek. Miért cselekedted ezt?

– Csupán azért, – feleltem a keblembe nyúlva, – hogy megtudjam: te
adtad-e nekem ezt a rózsát?

Bámulva, a szemöldökét összevonva nézett a rózsára.

Aztán fölemelte a szemét:

– Nem.

Azzal még egyszer az arczomra pillantott. Hideg volt a pillantása,
szinte fenyegető. Kiment a szobából.

Én is kitámolyogtam. Utána néztem, a míg csak láttam. Az egész világ
összezavarodott a fejemben.



XXVII.

A következő napokon még erősebb sajtó alá került az érzékenységem.

A cselédek barátságtalanok voltak irántam, a míg egyszerű görög
fogolyként jelentem meg köztük. Megszokták, hogy foglyok változnak az
udvaron, s mindössze annyi érdekelte őket, hogy előkelő származású
vagyok-e és hogy várok-e váltságot?

Amint megtudták, hogy az apám mezitláb jár és hogy soha senkinek eszébe
nem jut az én kiváltásom, megszünt az érdeklődés. Ilyen megjegyzéseket
hallottam:

– A kezed ugyan uras. No majd itt megvastagodik a tenyered.

A másik:

– A haját is szagosítja. Kopi, gondoskodjál reggel
mandulatej-mosdóvízről.

Az említett Kopi vízhordó mindenes volt.

A harmadik:

– Nem szoktál-e selyem ágyon feküdni? Mert itt azt meg kell szoknod.

És röhögtek.

– Embertársaim, – feleltem nyugodtan, – mindenkor örülök, ha jókedvet
okozok nektek. De ne rosszakarattal tréfáljatok velem. Szomorú vagyok.
Elhagyottnak érzem magamat. Szolga vagyok, de szolgája leszek
mindegyiteknek, a ki kiméletet tanusít irántam.

Egy perczre elhalgattak. Azután a vízhordó szólalt meg először (egy
nyomorék, sánta hun), a kinek mindig tréfára állt a bajusza.

– Olyan urasan beszélsz, mint valami gyiák. Te talán a rovást is érted?

– Tud ez mindent, – szólt közbe a horgasorrú cseléd, – a hogy az úrnak
elmondta, hogy mit tud, csuda volt, de köszönni mégse tudott.

Erre megint kaczagtak.

De a durva tréfálkozás csak akkor vált gyülöletté, mikor azt látták,
hogy engem Csáth magával hordoz. Napokig nem szólt hozzám egyik se. Ha
köszöntem, nem feleltek. Ha feléjök mentem, elfordultak.

Egyszer, mikor bemegyek közéjök ebédelni, Rába asszony, a szakácsné,
csodálkozva szólott:

– Minek jösz te ide? Azt hallottam, hogy ma az úrral ebédelsz!

– A ki beáll kutyának, – szólott Uzura, az ajtónálló, – ott a helye a
gazda asztala körül.

– Érti ez a hizelgést, – fűzte tovább Karacs, egy soványképű fekete
kazár, – úgy hajlong az úr előtt, mint valami római szenátor.

Hallgattam. Nem állok szóba velök, – gondoltam. A műveletlen emberek
olyanok, mint az ebek: nem tűrik az idegent, a míg meg nem szokják.

De a szakácsnéval mégis barátságban kellett élnem: ő mérte ki a tányérba
az ételemet. Hát akármilyen morczos volt is irántam, mindig szóltam
hozzá egy-két jó szót. A mit adott, megköszöntem.

Akkor aztán reá is repültek a nyilak:

– Csak a javát neki, Rába néni! – kiáltotta Uzura, – mert nagyon szépen
köszön. Holnap már kezet is csókol.

– Elveszi Rábát feleségül! – rikkantott Kopi.

Erre nagy kaczagás támadt. Rába asszony idős hölgy volt már; bajuszos,
férfihangú és legalább is kétmázsás. A Kopi szavát napokig röhögték.

Persze, Rába asszony még dühösebben nézett reám, s bizony nem volt
érdemes megköszönnöm, a mit adott.

De azért megköszöntem.

– Beszélhettek, a mit akartok, – mondottam, – én nem az ételt köszönöm
meg, hanem a fáradságát. Az ételt a gazda adja, Rába asszony pedig
foglalkozik velem akaratlanul is. Én ezt megköszönöm neki, ha elfogadja,
ha nem.

Lehet, hogy urak is olvassák e bús soraimat, s talán csodálkoznak azon,
hogy nem hagytam ott őket, vagy hogy másképen nem segítettem magamon. De
haj, nem volt az soha a nyomoruság lánczán, a ki nem tudja, hogy enni
nemcsak _szokás_, hanem _kénytelenség_ is. Az ember megeszi éhségében a
fakérget is, és megiszsza a pocsolyavizet is. S hogy a bibliai tékozló
fiu egy vályuból evett a disznókkal, azon én nem csodálkozom.

[Illustration: Gyere kis tollas ördög, ne félj.]

Mindössze annyit tettem meg, hogy nem a konyhai asztalnál ettem, hanem
kiültem a küszöbre a sánta Kopi mellé, a ki utolsó szolga volt a háznál,
s a kire nem tudtam haragudni. Látszott rajta, hogy a tréfálkozás nem
eszköze neki a boszantásra, hanem csak mulatsága.

A konyha előtt baromfiak tanyáztak. Azok között föltünt nekem egy sovány
és sánta fekete tyúk. Még csirke-korában elsántult szegény, hát nem
ölték meg, de tán különben se került volna soha nyársra, mert fekete
volt. A fekete csirkét oda szokták adni a táltosoknak. Az persze, hogy
sánta volt, oda se kellett.

Hát mondom: ahogy ott eddegéltem a küszöbön, föltünt nekem az a szegény
kis tollas állat. Rút volt és szomorú. A szeme szinte állandóan
rémületre volt kikerekedve. A taraja halavány. Azért költötte föl a
figyelmemet, mert azt láttam, hogy minden tyúk vágja. Ha kivetnek
valamit a konyhából s őt is odahajtja az éhség a többi közé; hol az
egyik, hol a másik csíp rajta. Néha szinte sikolt szegény a fájdalomtól.

Bizonyosan azért gyülölték a társai is, hogy fekete.

És ő csak megvolt egyedül, szomorú magányosan. A többi tyúk elment az
istállók köré: vidáman, társaságban kapirgáltak. Az az egy ott maradt
magányosan, a konyha közelében! Csak akkor rebbent meg, ha ember
közelített feléje. Olyankor ijedten sántikált tovább. Félt mindenkitől.

Milyen furcsa, gondoltam: az állatok között is van gyülölt és üldözött,
egyedül élő, némán szenvedő, mint az emberek között.

Dobtam neki a kenyeremből.

Eleinte meg-megrebbent minden dobásomtól. A szemén látszott, hogy azt
hiszi, kővel dobálom. Nehány nap mulva azonban elmult az ijedsége.
Megösmerte, hogy nincs tőlem mit tartania.

Aztán egyre közelebb merészkedett. Már látszott a szemén némi bizalom.
Már tudta, hogy tőlem csak jót várhat.

S míg többi cselédtársam odabent beszélgetve evett, én azzal a tyúkkal
társalogtam.

– Gyere kis tollas ördög, ne félj. Nesze! Hopp: kapd föl!

Nem telt belé két hét, a tyúk a kezemből evett. Annyira ismert, hogy
mikor kiültem a küszöbre, egyenesen hozzám biczegett. Mellém állt. A
szavaimra káriczálással felelt. Okosan és félelem nélkül nézett reám.
Még később az ölembe is beleült és engedte, hogy simogassam, pedig a
madárféle nem igen szereti a simogatást.

Az a tyúk aztán annyira szeretett engem, hogy reggelenkint mindig ott
találtam magam mellett. Ült az ágyam alatt és várta az ébredésemet.



XXVIII.

Elmult a nyár. A sátorok városa megváltozott. Minden sátor mellett
szénaboglya, szalmakazal. A kazlak közé ágakból, gerendákból istállót
raktak. Oldalt veszőfonás és magas földhányás. A tető szalma.

A sátorokra is több bőr került. A sátornyílást mindenütt lóbőr vagy
tehénbőr lógta be. Nappal félreakasztották; éjjelre kellett.

Az emberek is átváltoztak. A lobogós ing és gatya bozontos bőr-ruha alá
került. Farkasbőr, medvebőr, kutyabőr, borjúbőr, de mind szőrösen. A
könnyű posztó-süveg helyét is tornyos prémsüveg váltotta föl. A közrendi
embereké bárányprémből való, a jómódúaké rókaprém, hódprém. Atilla
süvege oroszlánsörényből készült. A fővezér és más előkelők medvekucsmát
tettek föl. A gazdám is medvekucsmát viselt.

Csupán a rabszolgák jártak tovább is hajadonfővel.

Én még mindig csatlósa voltam Csáthnak. Az istállóban való alvást
megszoktam. Nehezen törődtem belé, s könnyeztem is néha miatta, de mikor
az idő hidegre fordult, az állatok melege enyhítette az állapotomat.

Emőkét mindennap láttam. Rám se nézett. Csak néha, mikor tanuk nélkül
találkoztunk, szólt egy-két szót hozzám.

Egyszer azt kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve a sorsommal?

– Kisasszony, – feleltem sóhajtva, – én vagyok a föld legszerencsésebb
boldogtalanja.

Az következett volna, hogy megkérdezze, miért mondom magamat
szerencsésnek, és miért boldogtalannak, de ő e helyett így szólt:

– Megbántad úgy-e, hogy eljöttél? Őrültség volt ezt cselekedned!

– Ha téged látlak, – feleltem, – elfeledem minden szenvedésemet.

– Tudod-e, – mondotta, – hogy az életeddel játszol _semmiért_?

– Neked semmi, – feleltem, – nekem mindenem.

Erre haraggal elfordult.

Egyszer a kert felől való ablakon könyökölt. Szürke őszi est volt. A
hold akkor kelt.

Én arra mentem és köszöntem neki.

– Jó estét kiván neked a _te rabszolgád_.

Rám nézett. Az arcza nyugodt volt. Megálltam egy perczre, hogy talán
mond valamit, de nem mondott semmit. S nekem tovább kellett mennem, mert
a szolgák megláthatták volna, hogy a kisasszonynyal beszélgetek.

Egyszer meg ott ültem búsan az ajtó előtt. Annyira elmélyedtem a
gondolataimban, hogy nem is ügyeltem arra, kik járnak mellettem.

Csak akkor pillantottam föl, mikor már ott állt, s a ruhája illata
megérintett. Vadmacskából készült prémköntös volt rajta. A fején
ugyanolyan süveg.

A lovát várta.

Fölkeltem és meghajoltam.

Akkor halkan szólott:

– Egészséges vagy-e?

– Köszönöm, – feleltem, – halottnak érzem magamat.

Többet nem beszéltünk.

Pedig én, a mikor csak lehetett, mindig kerestem a fonalat, a mely
bevihetne a házba. A gyermekeknek szüntelen kedveskedtem: hol játékot
csináltam nekik, hol virágot vagy gyümölcsöt vittem, és azok szerettek
is. Csakhogy a többi rab épp úgy kedveskedett nekik, s a nők jobban
értik a csirkenyelvet, a melyen a gyermekekkel beszélni kell;
nőrabszolga pedig volt ott tíz is.

Csáthtal lehetett beszélnem, hiszen azért is tartott maga mellett, hogy
gyönyörködjék bennem, mint valami köszörült kőben. Az ő rabja vagyok,
tehát a műveltségem is az övé.

Hordott magával, mint a hogy a lánczait, gyűrűit hordta. Érezte, hogy
érték vagyok, csak azt nem tudta, hogyan lehet beváltania.

Én hát kedves kutyája lettem. A rabszolgák is kezdtek becsülni. Ha
valami kérni valójok volt, rám bízták, s én ügyesen bele tudtam szőni a
beszédembe a kivánságaikat. De a magam ügyeiben ostoba voltam és
szerencsétlen. Hiába példálóztam neki, hogy az ebédlőjében nem izlésesen
vannak elrakva a szőnyegek, hogy a kincseit, fegyvereit velem
tisztíttassa. Megkérdezte, hogyan gondolom, aztán betaníttatta velem
másvalamelyik cselédjét.

Látszott rajta, hogy igen alkalmas csatlósnak tekint s hogy minden
tudomány érdekli. Bárhova ment, kisérnem kellett őt hajadonfővel,
nyergetlen lovon és beszélnem kellett neki akármiről.

Elképzelhetetlenül tudatlan ember volt. Néha, mikor azt gondoltam, hogy
ért, olyan kérdést vetett, hogy alig bírtam a kaczagásomat elnyeldesni.

A tudatlansága arra vitt, hogy magam kalapáljak olykor tudományos
tételeket, soha meg nem történt történelmet, nemlétező országok és népek
leírását.

Ő mind elhitte. A kutyafejű emberek, a fejetlen emberek, az egylábúak
neki mind hihetők voltak.

De ez tartotta bennem az életet, a lelki fensőségnek ez a folytonos
érzése. Máskülönben megölt volna a szomorúság.

Különösen búsított, hogy a ruhám szakadozik.

Nem annyira a hidegtől féltem, mint inkább Emőke látásától.

A rabszolgák mind hajadonfővel és rongyos, piszkos ruhában jártak. A
ruhát olykor csak egy szíjj tartotta össze a derekukon. Csak néha
mosdottak és fésülködtek, mikor az úr napokig távol volt. A hajuk,
szakálluk bozontosan állt. Szánalmasak voltak.

És időnkint kimostam magam a ruháimat, s megvarrtam, ha elszakadt.
Rendesen mosdottam és fésülködtem. De még mindig a római ruha volt
rajtam, és a sarum annyira szétszakadt, hogy pirulva néztem a lábamra.

Már szégyeltem magamat Emőke előtt. Ha jönni láttam, elbújtam előle,
vagy hátat fordítottam. Reszkettem egy pillantásáért, s mégis kerültem,
hogy ne lásson.

Mikor az első hó leesett, dideregve ültem a gazdám mellett. A kezem kék
volt, s az orrom vörös.

– Ördög vigyen el, – mondotta, – mit vaczogsz, mit dideregsz? Mért nem
kérsz ruhát Csokonától? Hiszen meggebedsz ebben a hidegben!

– Oh uram! – feleltem búsan. – Az öreg Csokona olyan ronda ruhákat
osztott széjjel, hogy attól tartottam, ha felveszem magamra, megutálsz
engem. Én veled járok, mint az árnyék, s félek attól, hogy az emberek
megszólnak téged az én ruhám miatt.

– Ki mer énrólam rosszat gondolni! Senki se járatja a rabját selyemben!

Mégis, mikor hazaérkeztünk, Csáth fölhítt és maga szórta szét a ruháit,
hogy nekem válaszszon belőlük.

Már régen vágytam arra, hogy hun ruhám legyen. Én hun akartam lenni. Ha
hun vagyok, egy lépéssel közelebb vagyok Emőkéhez. De máskülönben is
tetszett már nekem a hun viselet: a hófehér ing, gatya, sastollas süveg,
a lóhátonjárás. Csak az őszi viselet nem tetszett még. Az emberek
olyanok, mintha valami rokonságban volnának az állatokkal: lovon ülő
medvék.

Csáth sok fújás és káromkodás között kiválasztott egy rókabőr nadrágot,
farkasbőr köntöst és borjubőr csizmát.

Az asszony pörölt vele:

– Megbolondultál-e, – mondotta, – hogy jó ruhát adsz ennek a rabnak?

– Hallgass! – mordult rá Csáth olyan hangon, a minőt úri körökben nem
igen hallottam.

Az asszony boszúsan kifordult.

A ruha csakugyan díszes volt. A köntöst oroszlánkörmös aranylánczok
fogták össze. Persze azokat Csáth lemetélte, s nekem apró szíjjakat
adott. De azért szép köntös volt. Mindössze egy kis molyrágás látszott a
hóna alatt. A nadrágnak se volt más hibája, csak egy kis kopás hátul, de
azt a köntös eltakarta.

– Uram, – mondottam farizeus képpel, – nem érdemlem én ezt, talán
hitványabb ruha is akad itten.

– Ennél hitványabb nem akad, – morgotta. – Süveget is adnék, de akkor
úrnak néznek, hát azt nem adok. Hanem ha fázik a fejed, kösd be
kendővel, mint a többi.

Őszinte voltam, a mikor hálálkodtam a ruháért. Ha meglát Emőke! – ez
volt a legnagyobb örömöm.

Bezzeg leestem hamar az egemből! Mikor a ruhát fölpróbáltam, akkor
láttam, hogy Csáth sokkal szélesebb és magasabb testű, mint én. Bő volt
minden. Úgy álltam a köntösben, mint a két lábra emelkedő medve. Szíjjal
kötöttem aztán át a derekamat.

A nőcselédek kaczagtak, mikor az öltözőből kimásztam. Maga Csáth is
annyira nevetett, hogy könnyezett belé. Előkiáltotta a házbelieket is.
És most már az asszony is nevetett. De csak Emőke ne nevetett volna!

Szégyeltem magamat. Szerettem volna leszórni a ruhát s elbujdosni a
világba. De a határszéli keresztre még emlékeztem.

– Uram, – mondottam egyszer, – annyi szűcs van a táborban, nem lehetne-e
ezt a ruhát átigazíttatni?

– Hova gondolsz, – felelte boszúsan. – Azt hiszed-e, hogy én minden
esztendőben adok neked egy rend ruhát? Még nőhetsz, vastagodhatsz, aztán
ez az egész életedre való!

Ebből megértettem azt is, hogy milyen kilátásaim nyílnak a jövendőmre.

Mikor a téli hidegek beálltak, akkor láttam, hogy miért viselnek a hunok
szőrös ruhát. Hát bizony nem egyébért, hanem hogy szőrrel befelé
fordíthassák.

Az emberek ha rakhatnak is tüzet a sátorban, nem ülhetnek mellette.
Mindig kint vannak zord időben is, mert csak társaságban érzik jól
magukat és csak lóháton. Hát akkora sátor nincs, hogy tíz-húsz ember
benne ülhetne. Nekik így jó. A ruha melegíti őket. Csikorgós időben
keztyűt is húznak. A süveget levonják a fülükre. Nincs olyan hideg tél,
a mely a prémes ruhát által bírná járni.

De télen a nők is más ruhában járnak. Az uri nők fejéről a fátyol
eltünt. Prémes süveget viselnek ők is. Csizmájok puha nyúlbőr, vagy
macskabőr, térden fölül érő. Köntösük olyan, mint a férfiaké, csakhogy
hosszabb és finomabb.

Az én hajam megnőtt, vállig ért már. Száraz hidegben nem is igen fáztam,
de mikor a hó esett, részint elolvadt a fejemen, részint jéggé fagyott a
hajamon.

Hanem a befordított prémes ruha pompásan melegített.

Atillához majdnem minden héten érkezett valami követség. Néha királyok
is jöttek látogatóba. Persze nem olyan királyok, mint a római császárok,
hanem barbár királyok, a kik sátorban laknak s félmázsa aranyat
czipelnek magukon. Műveletlenek, de méltóságosak. A puhaságot nem
ismerik, de nem is keresik. Atillát önként vallják feljebbvalójuknak.

Hát olyankor, mikor királyi látogató érkezett, a palotában nagy zengő
lakoma volt, s reggel felé az uramat többnyire másodmagammal vezettem
haza. A hunok veszettül ittak Atilla palotájában. Azt mondják: néha
Atilla maga is jókedvű volt.

Lakodalom is esett mindennap. A nép muzsika mellett tánczolt és kumiszt
ivott, a gazdagja azonban borral részegeskedett. Egyszer nálunk is azt
beszélték a szolgák, hogy Emőke férjhez megy, s hogy Aladár királyfi
veszi el, de nem lett belőle semmi. A királyfi egy szegény hunnak a
leányát vette feleségül. Láttam a leányt. Nem volt olyan szép, mint
Emőke.

Azokban a napokban sokat szenvedtem lélekben.



XXIX.

Akkor már ha ebédre ment a gazdám Atillához, nem ácsorogtam a palota
előtt. Tudtam, hogy csak napnyugta után kell érte menni; ha pedig a
fővezérhez megy, akkor csak éjfél felé. Hát olyankor betelepedtem a
konyhába.

Széles nagy rakott tűzhely volt ott, mindössze kétarasz magas. Nagy
hasábfákkal tüzeltek, s délután jó volt ott ülni a meleg kövön, s
bámulni a tüzet.

A téli hosszú estéken néha tízen is ültünk a tűz körül. De csak a
csikósok, gulyások, a hun nemzetbeli szolgák, meg én és Csokona, az öreg
főrab. Néztük a tüzet. A hunoknak kedves mulatsága az. Nyári estéken is
tüzet raknak a mezőn és nézik.

Egyszer magam ültem ott. A nők részint mostak, részint a padláson
terigettek. Az idő napalkonyat felé járt s künn dara esett.

A konyhába benyitott Dsidsia és rámvillantotta fekete mosolygó szemeit.

– Zéta bácsi, – mondotta. – Örülök, hogy itt talállak.

Azzal leült mellém, s kezét a parázsnál melengetve, locsogott:

– Olyan ritkán találkozhatunk, – pedig én úgy szeretnék veled beszélni.
Mert az én anyám is római alattvaló volt, és gondolnád-e azt, hogy én
már tizennégy éves vagyok?

Nem gondoltam, de nem is törődtem vele.

A leány nem látszott tizenhárom évesnek se. Semmi leányi nem volt rajta:
olyan volt, mint egy szoknyában járó sovány fiu, szárazképű és többnyire
szomorú. De ha engem látott, mindig mosolygott és köszönt. Ezt én nem
szerettem.

Miért mosolyog? és miért köszöntget? ha ő nem volna a világon, talán rám
bíznák a gyermekeket!

– Mert onnan számítjuk, – folytatta – hogy a kisasszony akkor született,
a mikor Atillát fejedelemmé választották. Én meg utána két évre.

A korsóhoz ment és ivott, azután úgy ült, hogy szembefordult velem. Az
Emőke viselt ruhája volt rajta, de a lábaszára meztelen volt, s vörös a
hidegtől.

– A gyermekek alszanak, – mondotta. – A kisasszony a palotában van.
Tánczolnak ma.

Aztán nem tudom még miket beszélt. A szeme szüntelen rajtam bolygott.
Egyszer megint visszaült, és hozzám hajolt, mintha a vállamra akarná
hajtani a fejét.

– Eredj innen – mondottam boszúsan.

Akkor szomorúan fölkelt.

Sohajtott.

És kiment a konyhából.



XXX.

Egy deczemberi délelőttön görög köntösű lovasok állítanak be az
udvarunkba. Az egyikben megismertem a Vigilász fiát, a másikban Nómusz
patriciust, a ki a császárhoz szokott járni.

Csáth még az éjjeli álmát horkolta. Én a kapu eresze alatt guggoltam.
Néztem a hóesést.

Ahogy a görögöket megláttam, egyszerre elfűtött a meleg: halálra
szégyellem magamat, ha Priszkosz csak rámtekint is!

Három szolga volt is velök, meg egy tolmács.

– Itthon van-e a gazda? – kérdezte tőlem a tolmács.

– Itthon, – feleltem hunul.

S magamban csodálkoztam, hogy nem ismernek reám.

Egy cseléd bejelentette őket, s ők fölmentek. Ajándékot vittek egy kis
ládában, s körülbelül negyedóráig időztek Csáthnál.

Én csak főttem a kapu alatt.

Végre megszólítottam az egyik szolgát görögül.

– Vagytok-e sokan?

– Vagyunk jócskán, – felelte meglepődve.

– Micsoda urak jöttek?

– Csak két patricius: Anatoliusz úr és Nómusz úr, meg egy írnok, meg a
tolmács.

– Maksziminosz úr nem jött el?

– Nem.

– Hát Priszkosz úr?

– Ő se.

Megkönnyebbülten lélekzettem. Egyszerre kinyújtottam a nyakamat, s
vallató hangon folytattam:

– Hát a Krizafiosz úr feje?

– Az rajta van a nyakán.

– Akkor baj lesz.

– Hoztunk sok aranyat. Három láda arany van velünk. Talán csak fölér egy
embernek a fejével?

Azután ők kérdezősködtek, hogy ki vagyok én? Pedig gyakran láthattak
Konstantinápolyban. Én valamennyit ismertem látásból.

A ruhám változtatott-e el, vagy hogy a bajuszom és szakállam az utóbbi
hónapokban erősen kimohodzott, nem tudom.

Azt feleltem nekik, hogy hosszú lenne, elbeszélni a történetemet, hanem
majd lesz rá alkalom.

Alighogy eltávoznak, hivat a gazdám, hogy menjek át a királyi palotába
Konstantinosz írnokért.

Látom, hogy levél van az asztalán, s még a pecsét sincs föltörve.

– Uram, – mondom rosszat sejtve, – ha kívánod, hogy elolvassam a
levelet…

– Nem, – feleli hidegen. – Ezt Priszkosz küldi. Hátha rólad is van benne
szó.

Az írnok csakhamar megjelent…

– Maradj te is, – mondotta a gazdám. – Hátha olyasmi van a levélben, a
mire a te magyarázatod szükséges.

Fogta fölszakította a levelet, s átadta Konstantinosznak.

Az a Konstantinosz római eredetű ember volt; sovány, csontos legény, de
eszes ember és hideg, mint a tekenős béka. Még Aéciusz ajándékozta volt
Atillának.

Hát az írnok olvasta:

Tisztelt Uram.

Kivánok neked minden jót.

Továbbá azért írok neked, mert az én kedves szolgám, Zéta, elhagyott
engem, és hozzátok utazott. Mind e napig vissza nem tért.

Én azt a fiút gyermekkorától fogva neveltem, s tanítottam. Az volt vele
a czélom, hogy a császári palotában szerzek neki állást, a mit meg is
érdemel, mert elméje kitünő, s becsületessége páratlan.

De annak a szerencsétlen fiúnak valami megzavarta az eszét. Elszökött
tőlem, s most valahol Atilla országában kóborol.

Kérlek, kerestesd őt meg, és küldd vissza e követekkel. Ha pedig valaki
elfogta volna, s rabságban sinlődne, izend meg: kinél van, s hogy
mennyiért válthatom ki? Ha nem nagy az összeg, mindent megteszek érte, a
mit csak tehetek.

A követek egy aranyozott ezüstből való vázát visznek neked. Az én
csekély ajándékom ez. Fogadd szívesen.

Tisztelő szolgád _Priszkosz rétor_.


Csáth bámulva nézett rám. A felesége a vázát forgatta az ablaknál. Emőke
végighallgatta a levelet, és átfordult a másik szobába.

– Nem értem, – mondotta Csáth összevonva bozontos szemöldökeit. – Nem
Priszkosz maga ajándékozott-e téged nekem? Hiszen levelet is irt! Hé
anyjuk, keresd csak elő azt a levelet. Olyan kicsi vékony. Ott van a
gerenda alatt az öregházban.

– Uram, – mondottam összeszedve minden lelki erőmet, – vallomással
tartozom neked. Azt a levelet nem Priszkosz írta, hanem én.

Csáth rám meredt:

– Te?

– Én.

– Hát az a levél hamis volt?

– Hamis.

Elfelejtettem, hogy barbárral beszélek, s nem művelt emberrel. A
barbárnak nemcsak a ruhája barbár, hanem a lelke is. Időnkint kitör
belőle az állat. Az ember földönélő isteni lélek. De állatokkal van
összegyúrva. A művelt ember isteni mivolta mindig tisztán fénylik, a
műveletlen ember isteni mivolta csak olykor ragyog elő, mikor szenved,
vagy szeret.

Csáthban is egyszerre megbődült az állat. Nem várt magyarázatot. Ő csak
azt látta, hogy én meg mertem csalni. Fölkapta a széket és nekem rohant.

– Gazember! – ordította olyan hangon, hogy a faház reszketett belé.

És irtózatos csapást mért reám.

Én csak a karomat tartottam védelmül a fejem fölé. De a rettenetes
csapástól a karom leroppant, leletytyent, – eltörött. A szék is
eltörött. Csáth kezében csak a székláb maradt. Azzal is úgy sujtott
főbe, hogy eszméletlenül terültem el a szőnyegen.



XXXI.

Mikor eszméletre tértem, a szakácsné kamarájában láttam magamat.

Egynéhány nő állt mellettem. Az egyik az ágylábra borulva, hangosan
sírt.

Megismertem, hogy Dsidsia.

A többi nő arcza is könnyes volt. Azt gondolták, hogy meghaltam.

De amint megmozdultam, egyszerre ők is megmozdultak.

– Él, – rikoltotta Rába asszony, a szakácsné, – hozzatok vizet!

Vizet hoztak. Rába asszony lehúzta rólam a köntöst, és az ölébe fogta a
fejemet. Mostak.

Hogy mekkora a sebem, s mi történt velem, nem tudtam, csak a dézsába
csurgó vizen láttam, hogy bíborszínű.

Később egy táltos lépett be. Bial nevű göthös ember. Fakérget, földet és
háncsot hozott. A karomat beleillesztette a fakéregbe. A földdel
körültapasztotta, azután az egészet körülkötötte háncscsal.

Dsidsia ott sirdogált.

– Ugyan ne picsogj itt, – mondotta neki a táltos. – Nem hótt ez, hogy
siratni kölljön.

Lenyirta a hajamat, és bekötötte a fejemet is valami agyaggal.

Aztán, mikor kiment, meghallottam a deszkafalon át, hogyan vigasztalja a
cselédeket. Így vigasztalta:

– Ezt hát jól meglapította az úr. Nem sokáig eszi ez se a kenyeret!

Orrhangon beszélt, s valami fitymálást éreztem mindig a hangjában.
Később ismertem meg azt az embert, hogy becsületes, jólélek.

A seb okozta-e, vagy az a sötétség, a mely a lelkemre borult, érzéketlen
voltam, mint a kő.

Rába asszony másutt keresett tanyát. A szobácskát átengedte nekem. És a
cselédek fölváltva ápoltak.

A cselédek… itt meg kell állanom. Azok a cselédek mind rabok voltak,
csak a csikós, gulyás, kanásznép között akadt egy-egy nyomorodott kezű,
vagy más hibával járó hun ember. Meg a két ajtónálló volt hun, az egyik
a vastag derekú Uzura, a másik az óriás termetű, de gyermekhangú Ladán.

Én azokkal nem igen beszéltem, azután se, mikor már összeszoktak velem.
Nekem az ember a betűismeretnél kezdődött. A ki nem olvasta Plátót vagy
legalább is Vergiliuszt, az én előttem állat volt.

Hát biz azok hirét se hallották Plátónak, s még kevésbé Vergiliusznak.
Emberarczú állatok voltak. Gondolataik csak a napi dolgaikon forogtak,
meg egymás személye körül. Semmi eszmei soha a beszédükben! Megvetettem
őket. A gazdámat is.

Csak az egy Emőke volt, a kivel nem birtam leszámolni.

Sokszor mondottam magamban:

– Ez is csak olyan állat, mint a többi, csak hogy a természet szép
alakba öntötte.

De hát láttam már én szép alakot sokszor; sőt ha a márványba faragott
nőt tartjuk próbaképnek, akkor még szebbet is láttam.

Nem volt szabályos az arcza. Azon arczok közül való volt, a melyekre
rápillant az ember, de nem áll meg rajta a tekintete. Hanem ha a szavát
hallja az ember, az a kellemes, jóságos, zenés hang, az már megfogja. Az
arcz megelevenül. A tekintet nem birja többé elhagyni.

Akkor látja az ember, hogy voltaképen szép arcz az. Bűvölően szép!
Minden vonása hallgató zene. S ő maga csupa rejtelem!

Így voltam Emőkével az első ismeretségemben. Később mindinkább lekötött.
Úgy tetszék nekem, mintha nem is földi teremtés volna, hanem valami
magasabb rendű. Aztán ha nem is jártas a tudományokban, lám a galamb egy
betűt se tud, mégis kedves. Az ember, ha galambot fog, meg nem állja,
hogy meg ne csókolja.

De azért a többit lenéztem.

Akkor láttam, mennyire nem voltam igaz!

A nők kivétel nélkül érdeklődtek irántam. Mintha testvérük volnék. Egy
pillantásom elég volt, hogy tudják, mikor kivánok vizet, mikor ételt,
mikor csendességet.

Azt is gondoltam, hogy talán mégis úrnak éreznek ezek engem, s
önkénytelenül is hódolnak az én műveltségemnek.

Nem. Szenvedő voltam. Csak a szenvedőt látták bennem.

Nem tudtam, mekkora zúzódás van a fejemen, de nagy lehetett, mert
fölemelni nem birtam. Sebláz rontott reám. A fejemet mérhetetlen hegynek
éreztem. S mintha akkora tüzes folyó hömpölygött volna benne, mint a
Duna!

Meddig feküdtem a láz viharában, nem tudom. Egyszer csak magamhoz
tértem, s fölnyitottam bágyadtan a szememet. A szobában nem volt más,
csak Kopi: akkor tett be vizet. A hogy megfordult, s látta, hogy nyitva
a szemem, megszólított:

[Illustration: Jobban vagy? – kérdezte jólelküen.]

– No, hálistennek!

– Kopi, – rebegtem, – a Tollas Ördög él-e?

– Él hát.

– Adtok neki enni?

– Adunk hát.

– Ugyan hozd be.

Ma is különös nekem, hogy az a tyúk jutott először eszembe. Örültem,
mikor megláttam, s mintha testvérem volna, úgy szólítottam meg:

– Ördög! Ördög!

A tyúk rettenetesen meg volt ijedve, mikor hozták, de a szavamra azonnal
lecsillapult. Mellém ült, s nézett, s boldogan kariczált. Látszott
rajta, hogy megismer. Beszélgettünk, mint mikor egészséges voltam.
Elkérdeztem:

– Kapsz-e enni, inni öreg? Nem vágnak-e a tyúkok? Odajársz-e hálni még
az ágyam alá?

Ő mindenre felelt a maga tyúknyelvén.

De én még mindig nem voltam egészséges. Aludtam csaknem szünetlenül.

Egyszer, mikor magamhoz tértem, valami kellemes hűvösséget éreztem a
homlokomon. Ahogy fölnyitom a szememet, látom, hogy Emőke ül mellettem,
s az ő keze az a hűvös.

Mellette Dsidsia áll. Halkan beszél valamit. A hólyagablak napfénytől
sárga. A szoba világos.

Amint észrevette, hogy a szemem nyitva van, a kezét elvonta és
fölemelkedett.

– Ne menj el, – rebegtem, – maradj még szép álom!

Habozva nézett reám, aztán Dsidsiához fordult:

– Eredj, – mondotta, – hozdd tele a tálat friss vízzel.

És újra leült.

– Jobban vagy? – kérdezte jólelkűen. – Féltünk, hogy meghalsz.

– Ha téged látlak, nem vagyok beteg. Úgy érzem, mintha május volna
körülöttem. És mikor a te szavadat hallom, mintha angyal-éneket
hallanék.

Elgondolkozva nézett reám, aztán mintha másra akarná fordítani a
beszélgetést, azt mondja:

– Apám is sajnált. Tudod, hogy hirtelen ember. Mért mondtad meg, hogy te
hamisítottad a levelet? Néha bölcsebb vagy a táltosoknál, néha meg olyan
gyerek vagy, hogy nem biznék rád egy tejes bögrét.

– Hazudni nem tanultam.

– Ez a baj. A hazugság önvédelem. Kell. A férfi fegyvert visel az
oldalán, a nő és a rabszolga hazugságot. Az a mi pajzsunk.

Hallgatódzott, aztán folytatta:

– Bort fogok küldeni. Idd, hogy meggyógyulj. Azután: igérd meg nekem,
hogy hazamégy. Apám elbocsát váltságdíj nélkül. Már meg is izente
Priszkosznak.

– Én nem megyek haza. Én nem bánom, akármennyit kell is szenvednem, nem
tudok élni annélkül, hogy téged ne lássalak.

– Dehát te őrült! – szólt halk szemrehányó hangon, – nem tudod azt, hogy
ennek a te szenvedésednek czélja nincsen!

– De tudom.

– Ha egy óvatlan pillantásodat elfogják, a következő órában rettenetes
halállal ölet meg az apám.

– Azt is tudom.

– És én nem jogosítottalak téged arra, hogy bármi bizakodással is…

– Nem jogosítottál, de meg sem tilthatod. Rab vagyok; keresztre
feszíthettek, a mikor akartok, de azt meg nem tilthatja nekem semmi
hatalom, hogy azt ne álmodjam, a mit álmodom.

Egy perczig szótlanul nézett reám, s úgy tetszett nekem, mintha könyben
úszna a szeme.

Azután megmozdult:

– És ha kérlek, hogy menj el, ha _én_ kérlek.

– Mért kérnél arra? Én neked terhedre nem leszek. Ha láthatlak, öröm az
nekem. Ha a ruhád a szegen függ, én titkon megsimítom. Az nekem
gyönyörűség. Tudom, hogy nem lehetsz enyém soha. De csak azt mondd meg,
azt az egyet, te adtad-e a rózsát?

Az arcza szenvedő kifejezést öltött. A fejét rázta.

– Mért tagadod? Ez téged semmire se kötelez. Engem boldogít.

– Nem én adtam, – szólt halkan, hidegen.

Dsidsia belépett. Vizes kendőt borított a homlokomra.

Mikorra a kendőt föltette, Emőke már nem volt a szobában.



XXXII.

Legtöbbet Dsidsia volt nálam. Ült az ágyam mellett, és leste, mit
kivánok. Beszélt, csicsergett, akár hallgattam, akár nem. Mikor aztán
mennie kellett, megsimogatta a kezemet, és úgy ment el.

Szinte örült, hogy beteg vagyok.

Egy napon azt mondtam neki:

– Nem tudom, mi a bajom, de borzasztó szomjas vagyok. Tégy a vizembe egy
marok havat.

– Havat? – kérdezte elbámulva. – Hol szerezzek én havat?

– Hát nincs odaki?

– Odaki? Nem tudod-e, hogy tavasz van?

Annyi idő telt el, hogy feküdtem!

De alig is vártam, hogy kimehessek.

A világ zöld volt már. Az udvaron kislibák legeltek. Az égboltozat kék
volt. A levegőben fecskék kerengtek csoportosan. A boglya mellett néhány
pitypang sárgállott a fű között.

Oda vezettettem magamat. A tollas ördög mellém ült, és együtt
sütkéreztünk a napfényben.

Csudálatos tüze az égnek a nap. Fűti a világot és világosít. Fényében
erő van. Az élteti az erdőt, a mezőt, az embert.

És akkor ahogy rám sütött, úgy éreztem, mintha hó volnék én is, és ő
fölszívna; és én egyre kisebb és kisebb vagyok, és édes megsemmisüléssel
oszlok bele az örök álmodásba.

Az én táltosom utoljára látogatott meg azon a napon. Levette a kérget a
karomról, és elégedetten simogatta hosszú, deres, sárga szakállát.

– No, – mondotta – tudnak-e ilyet a körösztény papok?

– Jó Bial, – feleltem hálásan – engedd meg, hogy beteg kezemnek első
mozdulata egy kézszorítás legyen. Tudom, hogy én rab vagyok, te meg úr
vagy, s hogy nem illő ez a kivánságom, de emberek vagyunk.

– Jó, jó, – mondotta a kezét nyujtva. – Te okos ember vagy. Ha
fölszabadulsz, gyere el hozzám: olyan táltost nevelek belőled, hogy még
esőt is tudsz idézni.

– Ha fölszabadulok, – feleltem – az első arany, a mely kezembe jut, a
tiéd lesz.

– Én meg, – mondotta – neked adom feleségül a lányomat.

Lemosta a kezemről a földet. A fejemet is megnézte még egyszer, aztán
megsimította az arczomat.

– Csak feküdj a napon! – szólt utolsó tanácsul. – A nap kiszívja a
betegséget. Máskor is, ha beteg vagy, csak hivass engem. A kire én
ráimádkozok, az mind meggyógyul, ha az Isten is akarja. Mert az én apám
hires orvos volt. Atilla most is annak a poharából iszik. De nem is fog
rajta semmi ártalom.

Később aztán járkálni is próbáltam. Persze csak bóczorogtam az udvaron.
Csáthné két rend nyári ruhát adott: gyolcsból valót. Az nagy öröm volt
nekem. Hegyesre pödörtem immáron jól megnőtt bajuszomat és a palota elé
ültem.

Csáth egyszer meglát, szól, hogy menjek föl a szobájába.

– No, – gondoltam – kár volt még mutatkozni. Ha megint megharagszik,
aligha ragaszt engem össze többé Bial táltos uram!

Hát Csáth zordul is fogadott.

– Folytassuk, – mondotta – a beszélgetést. Hát miért tettél engem
bolonddá?

Az asszony meg az apja ott ült a szobában. Emőke is átlebbent a másik
szobából, és az ajtófélfának támaszkodott.

És nézett rám aggodalmasan.

– Uram, – feleltem – lágyuljon meg a haragod irántam: nem vagyok talán
annyira kormos, mint a milyennek látszom. Én, hogy a gazdámmal itt
voltam, megszerettem a hun életet. Egy napon Szabad-Göröggel
találkoztunk, a ki aranylánczoktól terhelten ékes hun ruhában jött
elénk. Elmondta, hogy ő rab volt, de csatába ment a kazarokhoz az
urával, s most a volt rab egy asztalnál eszik azzal, a kinek szolgált.

– Ez igaz, – felelte Csáth jóindulattal. – Hát ezt akartad utána
csinálni?

– Ezt.

Emőke arcza kiderült. Tekintete meleg sugárral állt az arczomon. Óh, de
szerettem volna tudni: mi volt akkor a gondolata?

Csáth pislogott:

– De hiszen Priszkosz fölszabadított téged, és előkelő állásra nevelt!

– Nem biztam az udvarban. Ott nők kormányoznak. Itt férfiak. Láttalak
téged uram, és kinéztem az arczodból, hogy te jó ember vagy, uram.
Gondoltam: beállok hozzád rabnak, s mihelyt háború lesz, melletted
harczolok.

Csáth föl és alá járt a szobában.

– Ez derék, – szólott előttem megállva. – Ezt kellett volna rögtön
mondanod, nem pedig alakoskodni! Most már nem adlak vissza Priszkosznak.
Bizony nem engedem, hogy téntát nyalj többé! De ezt egyenesen is
megmondhattad volna.

– Féltem uram, hogy visszafordítasz.

– Hát jól van. Rab maradsz, mert rabbá vetetted magadat, s nem volna
értelme annak, hogy előbb szabadulj, mintsem hogy megérdemled. De mivel
derék ember vagy, legelőször is visszakapod a pénzedet. Asszony, – szólt
a feleségének – add vissza ennek a fiúnak az erszényét.

– Kérlek uram, – feleltem – légy olyan kegyes, tartsd magadnál. Én venni
nem akarok semmit, nincs is szükségem semmire, csak a ti kegyelmes
jóindulatotokra. Legfeljebb egy arany kellene belőle, hogy
megajándékozzam Bial táltost.

– Retek neki, nem arany! – rikkantotta az asszony. – Majd bizony! Kapott
egy bornyut, a miért gyógyított. Elég az neki.

Az az asszony mostoha anyja volt Emőkének. Azt hiszem, Csáth jobban félt
tőle, mint Atillától.

Aznaptól kezdve kijártam minden délelőtt a 14–15 éves gyermekek közé
nyilazni, lándsát dobni és lovagolni.

Persze csak azt gyakoroltam, a mit az egészséges karommal lehetett.
Voltak ott tanítók, a kik mindent megmutattak az ijjhur-sodrásról a
lovon való megfordulásig. De különösen a kürtjeleket kellett jól
ismerni. Minden mozdulatra, minden harczi cselekedetre volt kürtjel. Azt
a hunok gyermekkoruktól hallották, hát könnyű volt ismerniök, de énnekem
mindaz új volt. Föl kellett jegyeznem, s otthon is tanultam.

Legnehezebb volt azonban a lovaglás. Én jól tudtam lovagolni:
Konstantinápoly szemetes utczáin többnyire lovon jártunk, de azok a vad
rohamok, a miket a hunoknál kellett csinálnom, mindig nyaktöréssel
fenyegettek.

A roham mindig sűrű csapatban indult, s tova-tovább kiszélesedett a raj,
mint a legyező. Az ellenség többnyire egy nyirfa liget volt, a melyet
arra a czélra ültettek oda. A ligetnél ki kellett lőni a nyilakat, s a
kürtszóra hirtelen megfordulni és visszavágtatni.

A csataviselt emberek magyarázták aztán, hogy a rohamot és visszafutást
az igazi harczban néha háromszor is meg kell cselekedni. Az ellenség
olyankor utána merészkedik a hunoknak. Akkor hirtelen meg kell fordulni
és új nyilat kell lőni, azután szembe rugaszkodni a nyilaktól megzavart
ellenségnek, és mikor már elértük őket, lándsát dobni rájok. A többi
aztán kard, csákány, fokos, árkány és buzogány dolga.



XXXIII.

Egy esős napon, a mikor nem gyakoroltunk, meglátogattam Bial táltost.

A táltosok ott sátoroztak Atilla palotái mögött. Rudakra tűzött
lókoponyák jelezték minden sátor előtt, hogy ott pap lakik. S
valamennyinek a bejárata előtt egy kicsiny négyszögletes kőoltár állott,
a melyen tüzecske füstölgött.

Legdiszesebb sátora volt az öreg vak Kámának, a ki még Balambér idejében
kezdte a paposkodást s bölcs ember volt. Fontos ügyekben ott lehetett
látni mindig a főurak között. Ritkás ősz szakálla melle közepéig ért, s
vékony hosszú bajusza balfelől araszosan kinyult, jobbfelől meg
többnyire lelógott. Annak a papnak az a híre volt, hogy belelát a
jövendőbe, de nem szabad mindent megmondania, mert ahány igét elárul a
jövőből, annyi napot veszít abból a száz esztendőből, a mely neki életül
ki van mérve ezen a világon.

A sátort csupa fehér lóbőr takarta, ámbátor valamennyi táltosnak olyan
sátora volt, csakhogy az övé terebélyes, árnyék-ernyőkkel felszerelt.

Sok gyermek nyüzsögte körül. Azok mind az ő unokái voltak. Vidám
lármájukat a vak ember napestig hallgatta.

A papi sátorok körben álltak egy nagy kerek tér körül. Minden papnak
megvoltak a maga hívei, mert minden papnak megvolt a maga külön ereje.

Az öreg _Káma_ volt a főpap és főlátó, viharcsillapító, seregáldó.
Kezének rátevésével életre tudta kelteni a fölakasztottakat. A vihar
megszünt, ha bűvös botját fölkavarintotta az ég felé.

Az öreg _Iddár_ volt az áldozó. Nagyfejű, vállas, hetven éves ember. A
hangja dörgő, a tekintete olyan erejű, hogy a levegőben megállította az
ellenség nyilait, úgy, hogy a nyilak ártalom nélkül estek le a földre.

A fiatal _Zobogány_ volt a főimádkozó és énekes. Hangja erős, mint a
kürtszó, s éneke velőkig ható, bűvölő erejű. Azt beszélték róla, hogy
van egy imádsága, a melylyel eltompítja az ellenség fegyvereit, s ólommá
változtatja az aczélt is.

_Bogár_ táltos (kövér, víg, szőke ember) volt a tűz papja és a népnek
iródeákja. Ha levél kellett ide vagy oda, ő rótta föl a buta hun
betűket. Persze jól megfizették. Arról nem hallottam semmi csudásat.
Mindössze azt mondták, hogy a tüzes követ a markába veszi. Azt én is
megteszem, s minden keleti bűvész megteszi.

_Györhe_ táltos igézéseket, szemveréseket gyógyított. A közrendű hunok
temetésén ő volt a sirató, lakadalmakon a szerencsekérő. Áldozásoknál ő
metszette ki az állat nyelvét, s tartotta kanálban, míg a főpap átvette.

_Bucsa_ táltos gyógyította a szembajokat. Áldozásoknál ő vágta le az
állat fejét, s tűzte póznára, hogy a rossz szellemek elijedjenek.

_Bial_ táltos a csonttörések összeragasztásában volt mester.
Áldozásoknál ő fogta föl az állat vérét, s öntötte az oltár alatt lévő
üregbe a Gonosznak.

_Sármánd_, a nehéznyavalyát gyógyította sikeresen. Szent tánczos volt,
fegyverbűvölő, ellenségátkozó. Ha a csecsemőre vizet csöppentett, teste
sérthetetlenné vált a harczokban.

_Damonogh_ a szüléseknél imádkozott, különösen az idegenbemenő
embereknek áldotta meg a nyilait. A szeretőknek tanácsot adott. A
forgószelet kézlengetéssel elűzte. Az átkokat vissza tudta ordítani az
átkozódókra.

_Vitos_ táltos, ájtatos, pupos, vén ember, a lovak és más háziállatok
betegségére olvasott rá, s adott orvosságot. Volt neki szere, amelylyel
ha bekenték a ló száját, a harcban leharapta az ellenséget a lováról és
eltiporta.

Szóval mind tudott valamit, a miből megélt. Legtöbbet mégis, azt
gondolom, az amuletek eladásából szereztek. Nem volt hun, akinek valami
ne lógott volna a nyakában, persze a köntös alatt. Még a ma született
kis gyermeknek is, mihelyt megfürösztötték, piros fonalat kötöttek a
kezecskéjére, hogy a rossz szellem ne árthasson neki.

Én persze csak nevettem azt a vallást. A keresztény vallásban is több a
külsőség, mint a mennyire értelmes embernek szüksége van, hát még a
pogány vallásban! Ámbár a külsőségben voltaképpen egy a pogány vallás a
kereszténynyel: csakúgy oltárnál áldoznak, csakolyan hosszú ruhában
járnak a papok, csakúgy mondják, hogy: könyörögjünk! imádkozzunk! az
imádság csakúgy magunkra mondott jókivánságok halmaza, mint a
pogányságban, – s a papok itt is, ott is kövérek.

Bial táltos otthon volt. Sátorának szélesre bocsátott ernyője alatt ült
Zobogány főpappal. Előttük asztalka, s azon tök-kulacs, meg két ezüst
pohár.

Megálltam szerényen tőlök öt lépésnyire, s vártam, hogy megszólítsanak.

– Te vagy-e, Zéta! – kiáltott rám vigan a táltos.

– Én vagyok uram, – feleltem. – Eljöttem hozzád, hogy mégegyszer
megköszönjem szives fáradozásodat.

– No ez szép. Dehát ne állj ott az esőben. Kerülj beljebb! Hé, gyerekek,
– kiáltott be a sátorba, – hozzatok ki párnát.

Szabadkoztam, hogy nem vagyok rá méltó, de le kellett ülnöm.

Zobogány, noha nagy úr volt, tiz-tizenöt rab ura, nem csekély
bámulatomra szivesen nézett reám.

– Hallottam már rólad, – mondotta. – Téged Priszkosz küldött ide és
tudós ember vagy. Persze körösztény vagy, mint a görögök mindnyájan.

– Meg vagyok keresztelve, – feleltem – de nem tartozom semmiféle vallási
osztályba se.

– Hogyan lehet az?

– Könnyen. Ahogy két fűszál nincs egyforma, két embernek a vallása se
lehet egyforma. Én a keresztény vallásból csak azt fogadom el, a mit
Jézus mondott, meg az ő tanítványai.

– Az nagy és szent ember volt, – mondotta Zobogány sóhajtva. – Hallottam
felőle és nem aludtam miatta egynehányszor. De lehetetlen az embernek
úgy élnie, ahogy ő kivánta.

Zobogány sovány és lógó bajuszú ember volt. Körülbelül harminczöt éves,
álmodozó, lassú mozgású. Fia volt különben az öreg Kámának.

– E szerint – mondottam, – már itt is jártak hittérítők?

– Mindig van itt egy-kettő, – felelte Zobogány. – De nem sokra jutnak.
Mihelyt a hun azt hallja, hogy az ember ne harczoljon, hátat fordít
nekik.

Bial nevetett:

– Egyetlen egy hunt se térítettek meg soha. Csak a szegény idegen
rabszolgák, azok keresztelkednek meg.

– És – kérdeztem alázatosan, – tisztelt pap uraim, szabad volna-e
tudnom, hogy nektek mi a véleményetek a harczról?

Egy hun asszony lépett elénk. Nyolcz éves fiúgyermeket hozott a hátán.
Bial táltost kereste. A gyermek lábára rálépett a ló.

A sátorból padot hoztak ki, s ráfektették a fiút. Nem jajgatott.
Tapasztalásból tudtam, hogy a csonttörés nem fáj az első napon.

Míg Bial táltos azzal foglalkozott, Zobogány beszélgetett velem.

– Hogy mink minek ítéljük a harczot? Szükséges az, öcsém. Nem mondom,
hogy jó, de nem lehetünk meg nélküle. Ha a keresztény vallást
elfogadjuk, bele kell szórnunk a Tiszába minden fegyverünket. A ki
minket megüt jobbról, tartani kell a balfelünket. A ki nekünk árt, annak
használnunk kell. Ez ma még képtelenség. Ha Atilla ma eloltaná a hun
isten oltári tüzét, s keresztet tüzne a helyére, s megesküdne, hogy a
biblia szerint él, holnap eltörülnék a hun népet a föld szinéről. És ki
szúrná az első kardot Atilla szivébe? A római pápa!

És ezt olyan hidegen mondotta, mintha csak zabról beszéltünk volna.

– De gondoljuk el, – feleltem – hogy az egész világ elfogadja a
keresztény vallást és nem harczol többé.

– Lehetetlen!

– Nem tartom lehetetlennek, – bocsáss meg uram, nem azért mondom ezt,
hogy feleseljek veled, hanem csak, hogy az igazságot megtaláljuk.

– Szeretem, ha beszélsz. Csak bátran. Én meg nem haragszom, akármit
mondasz is.

– Csak azt óhajtom mondani, hogy ha egyes emberek meglehetnek verekedés
nélkül, meglehetnek nemzetek is. Mert a nemzet is egyes emberek
sokasága.

– De az emberiség a gyermekkorát éli. Olyan gyermeket még nem láttál, a
ki nem verekedik.

Erre nem tudtam felelni.

A táltos elmosolyodott.

– Az ember nem más, mint állati testben fejlődő istenke. Így mondom
_istenke_, mert nem találok rá más szót. Az ember lelke ép úgy csirából
fejlődik, mint a növény, de egy test nem elég arra, hogy megérjen benne,
sok testben kell élnünk.

– Nem értem uram, bocsáss meg.

– Mielőtt ember voltál volna, voltál fű, voltál virág, voltál fa, voltál
légy, voltál cserebogár, farkas, ló, oroszlán, szóval minden.

– De ez nem bizonyos.

– Nem, de lehető… Nem is lehet másképen. Nem érzed-e magadban hol az
egyik állatot, hol a másikat?

– Nem én, uram.

– Nem ismersz-e embereket, akik prédalesők, hálófonók, mint a pók?

– Ismerek.

– Nem ismersz-e olyanokat, a kik gyüjtenek, mint a hörcsök, a kik
vérengzők, mint az oroszlán, vagy gyávák, mint a nyúl, vagy szolgálatra
alkalmasak, mint a ló, vagy alattomosak, mint a kigyó? Ez nem egyéb,
mint megtartott tulajdonság az előbbi állapotból.

– De mire volna ez jó uram, a léleknek ez a vándorlása?

– Arra, hogy a lélek sok erőt és sok jó tulajdonságot szedjen össze. Egy
emberélet erre nem elég.

– És aztán ha emberek is voltunk?

– Bizonyosan megint tökéletesebb állapotba jutunk. Semmi esetre se
olyanba, mint a keresztények hiszik, hogy beülünk egy szép, fényes,
tiszta helyre és az angyalok muzsikáját hallgatjuk, énekelünk,
imádkozunk, szent semmittevésben töltjük az örökkévalóságot. Az ember
lelki természe nem olyan. Mozog, alkot folyton a Teremtő is. Ez az élet.
Az embernek a halála után is mozognia, alkotnia, küzdenie kell, csakhogy
más helyen, más ütközők között. Értelmünk egyre finomabb lesz, szívünk
jobb, cselekedeteink, törekvéseink nemesebbek lesznek.

– De én nem emlékszem arra, hogy mi voltam, micsoda tapasztalatokat
gyüjtöttem például tücsökkoromban.

– Azt nem is akarja a Teremtő. Elég, ha a lelkedben megvan a szerzemény.
Nem látsz-e például olyan embereket, a kik már gyermekkorukban hajlandók
valamire? Például a zenére, költésre, faragásra. Az a gyermek nem tudja,
hogy honnan termett benne az az ügyesség, az a hajlandóság? Hát bizony
csak onnan, hogy néhányszor már ember is volt és ugyanazt gyakorolta
már.

– Hallottalak uram elégszer papolni, de nem így.

A táltos vállat vont:

– Azt hiszed, hogy mindezt értené a nép? Hiszen te sem érted, pedig te
tanult ember vagy. Majd évezredek mulva. A népnek ma még bűvölés kell és
jelek, a miket a testi szem láthat. A lelki szem, az még nincs bennetek
fölnyilva.

Félbe kellett hagynunk a beszélgetést, mert Bial táltos föltette a bűvös
süveget, s áhitatosan pislogva, ráimádkozott egy könyvből a gyermekre,
hogy a gyógyulás sikeres legyen.



XXXIV.

Egy nyári napon hire szállt, hogy Theodoziusz meghalt, s hogy a
kormányzást a nénje, Pulcheria vette át.

Atilla nem várta meg a Pulcheria követeit: poczakos Eszlásznak megint
lóra kellett ülnie, hogy lelovagoljon a Márvány-tenger mellé.
Kiválogatták ezuttal a legmorczosabb képű embereket: Hardót, Keszit,
bikafejű Mácsát, de még a csatlós szolgák közül is azokat vitték el, a
kiknek a pofája legrendetlenebb.

Atilla izenete csak ennyi volt:

_Ha ez a követség nem hozza el a Krizafiosz fejét, magam megyek érte._

Kirzafiosz is furcsákat álmodhatott abban az időben.

Hogy addig mindig aranyat küldtek a Krizafiosz feje helyett, a város
tele volt azzal a hírrel, hogy indulunk Konstantinoszba.

Az emberek nagy csoportokban beszélgettek. A főurak déltől éjfélig ott
lebzseltek Atilla körül. Konstantinápoly óriási térképe ki volt terítve
a palota nagytermében egy asztalra, s rajta kirajzolva minden palota; a
tenger vize zöldre, s hajókkal betarkázva; a királyi palotán arany
koronakép.

Edekon, Csáth, Berki Oresztesz – ezek magyarázták, hogy melyik épület
micsoda.

Én csak két esztendő mulva láttam azt a térképet, de bámultam a
tökéletességén.

Az ifjúság hadi gyakorlatai reggeltől estig tartottak.

Csáth fölmentett minden dologtól, hogy én is gyakoroljam magamat.

Mi célja volt velem Csáthnak, hogy ezt megengedte? – ma se tudom. Lehet,
hogy abban a kérges emberben mégis jólélek lakott, s hízelgett neki az
én bizalmam. Atilla körül tíz előkelő ember is volt olyan, a ki
idegenből származott, s a szolgaságból emelkedett föl, lehet, hogy Csáth
is le akart kötelezni magának egy úri embert. Talán arra gondolt, hogy
ha én urrá válok, neki vagy a családjának a jövendőben nagy hasznára
lehetek.

Mindennap későn este tértem haza. Emőke már akkor a hálóházban volt, én
magam meg nagy fáradtan csak éppen megettem a vacsorámat, s aludtam,
mint az ólom.

Emőkét nem láttam hetekig.

Végre visszatért a küldöttség. Kürtök szóltak és az előreszáguldó
lovasok kiáltották diadalmasan: – Hozzák az orgyilkos fejét!

Hozták is. A város végén már kivették a mézből. És a sápadt kövér ember
fejét dárdára tűzve vitték végig a városon.



XXXV.

Csáth egész éven át mindennap Atillánál ebédelt. Én ezt eleinte
dőzsölésnek véltem. Gondoltam, az ilyen barbár nép az evést ivást tartja
az élet fő gyönyörüségének.

Ebben is tévedtem.

Azok az ebédek csak ünnepi alkalmakkor voltak zajosak, vagy ha Atilla
idegeneket vendégelt meg. Máskor az ebéd mindig tanácskozás volt.

A király személye így családias körbe egyesítette a hun előkelőket.
Mindegyik elmondhatta a véleményét, s a feltünőket megvitatták. Az
öregek szava mindig sokat nyomott, s végül Atilla hozzáadta a maga
okosságát. A szerint határoztak.

Ebéd után hol korábban, hol későbben szétoszlottak, ki-ki a maga
dolgára. Atilla is vagy a feleségeit látogatta vagy a fiatalság hadi
gyakorlatát nézte meg, vagypedig követeket fogadott, a kik minden
világtájról sűrűn jártak hozzá.

Egy októberi esős napon estefelé a kovácsunk műhelye előtt ültem. Az
udvar egyik sarkában dolgozott az az ember. Többnyire lovat patkolt s
nyilakat kovácsolt.

Akkor éppen azzal foglalkozott, hogy a nyilak szárát bélyeggel sütötte
be. A bélyeg ugyanaz volt, ami a családi jelvény: egy kézben két kard s
a nap. Én is azokkal a nyilakkal lőttem. Gyakorlatok után a hun fiuk
összeszedték az ellőtt nyilakat és a bélyegek szerint visszaosztották a
tulajdonosaiknak.

Az én nyilaim fenyőfából készültek. A gazdám nyilai tengeri nádból. Most
már a nagyobbik fiú is kapott nyilakat. Azok közönséges nádból
készültek.

Hát ahogy ott nézem, milyen ügyesen tollazza a kovács a nyilakat, jön
Kaza udvari szolga lelkendezve, hogy menjek föl üstöllést a palotába,
Atilla elé.

Én csak eldöbbenek. Váltom a ruhámat hamarosan. Loholok át a palotába.

Szentül azt hittem, hogy Priszkosz érkezett meg és hogy megint megtörik
valami csontomat.

De nem az volt. Amint bevezetnek, látom, hogy ott ül valami ötven ember
a borszagú terem közepén Atilla körül az asztalnál. A király mellett
jobbról Barcza, a király nagybátyja, balról Aladár. Ott van a fővezér,
Csáth, Edekon, Dorog, Mácsa, Kászon, Vacsar, Upor, Bálán, Madarász,
Damó, Zsögöd, Csomortán, az öreg Barakony (a Csáth apósa), Salló,
Kontsagh, Hargita, Urkon, – szóval mind a főurak. Az asztal fehér
abroszszal van beterítve. A terem oszlopain fáklyanagyságú
viaszgyertyákat gyujtogatnak a szolgák. Kamocsa, egy kerekfejü s
vastagnyakú hun beszél állva, Atilla felé fordultan. Az arczok nevetők,
vörösek. Nagy a jókedv.

Kaza bevezet az ajtón. Várakoznunk kell, míg Kamocsa beszél. Az uram is
int, hogy várjak, de Kamocsa épen végzi a beszédét. A kupáját fölemelve
mondja:

– És most üdvözöllek, király uram. Nem tehetek másképen, mint hogy
vőlegényi mivoltodban üdvözöljelek. S nem lehet az, hogy egyuttal arra
is ne köszöntsem a poharamat, akit menyasszonyodként köszönteni most már
kénytelen vagyok.

Harsogó nevetés követte ezeket a szavakat. Az öregek is döczögve
nevettek. A vén Barakony az asztalra csapott és kiáltotta:

– Így van!

Atilla szintén mosolygott.

Először láttam mosolyogni s különös volt nekem. A zöld alma mikor
pirosra változik, a komoly ember mikor mosolyog, mintha nem egy és
ugyanaz volna. De csak a szeme mosolygott, az a rettenetes két fekete
szeme, amelytől még a hegyek is reszkettek.

Perczekig tartott, míg elsimultak a derültség hullámai. Akkor a gazdám
intett, hogy menjek hozzá.

Fölkelt és Atilla elé vezetett.

– Ime, uram, – mondotta – ez az a rabszolga, a kit említettem. Ez nem
hazudik, ha fejbevered is.

A társaság elcsöndesült. Minden szem rámfordult.

Nem tudtam, mi a szokás: meghajoltam, aztán meg letérdeltem. Gondoltam:
rabszolgának talán így illik.

– Kelj föl, – szólított meg Atilla. – Most már hun vagy, hát se ne
térdelj, se ne hajladozzál.

Fölkeltem.

– Ösmered-e, – kérdezte – Honoria herczegleányt, harmadik Valentinián
császárnak a hugát?

A teremben olyan csönd volt, hogy a fáklyaserczegést meg lehetett
hallani.

– Egyszer láttam őt, – feleltem habozva – mikor még Konstantinápolyba
volt bezárva.

– Él még?

– Azt hiszem uram, él még. Mikor én eljöttem élt. Ravennába vitték. Ott
is fogva tartják.

– És miért tartják fogva?

– Azért, mert neked, király uram, ezelőtt tizenhat esztendővel
jegygyűrüt küldött.

Atilla szemében megelégedés látszik. Körülpillant az urakon. Halk moraj
és mozgolódás. Aztán ismét csend.

[Illustration: Csak én állok komolyan az egész társaságban.]

– És miféle isten teremtése az? – kérdezte tovább Atilla.

– Azt mondják: bolond.

Erre szavaimra kitört a nevetés. Kitört, mint a vezuvi kráter. Csáthra
pillantottam, hogy miért nevetnek? Csáth a kezével intett, hogy jól van.
De ő is nevetett. Aladár királyfinak minden foga fehérlett a nevetésben.

Atilla aztán tovább kérdezett:

– És úgy ábrázatra milyen az a herczegnő?

Nagy csend. Összeszorított ajkak. Csak a szemek nevetnek rám.

– Csak arra emlékszem, hogy hosszú orra van, mint Nagy Theodoziusz
minden ivadékának és hogy az arcza hervadt.

A nevetés kidurran. Nagyhajú Dorog szinte fetreng belé a széken. Atilla
nagybátyja, Barcza arczán öreg könnyet látok lecsordulni, testének nagy
hája szinte reng a nevetéstől.

Atilla is hátrahajlik a széken és hunyorgón mosolyog.

Csak én állok komolyan az egész társaságban, mint a bolond. A zürzavaros
hangokból a fülem kihalászni próbálja a nevetés okát, de hasztalan:
ötven ember beszél és nevet egyszerre.

Végre Atilla fölemeli az ujját, s minden elcsöndesül.

– Fiú, – szólt ismét hozzám – mondd meg nekem, hogyan gondolkoznak
rólam, mit beszélnek rólam a római birodalomban.

A kérdése nyájas, de én lelkemben mégis remegek belé. Nem tudom mihez
mérni a szavamat, nincs vezérgondolatom. A nagy vidámságban egyedül én
állok tájékozatlanul. Azonban Atillát nem szabad várakoztatni, –
feleltem:

– Hát uram, az udvarnál azt tartják rólad, hogy különös fajta oroszlán
vagy, a kit aranynyal kell etetni, különben széttéped a világot.

– Nem az udvart kérdezem. Az csak kis társaság, az ismer engem. Hanem
azt mondd meg, hogy úgy általában abban a nagy birodalomban mit
beszélnek rólam?

– Semmi jót, uram.

A gazdámra pillantottam. Láttam, hogy a szeme gyönyörűségtől ragyogva
áll rajtam. Int a fejével, hogy csak beszéljek bátran. Én hát vakmerő
nyíltsággal folytatom:

– Az a vélemény rólad, felséges király uram, hogy boszorkánytól
született szörnyűség vagy mint minden hun. Ezenkívül azt beszélik, hogy
a fejed kopasz, az orrod olyan, mint a disznóé, a füled lelóg, mint a
kutyáé és beszélni nem tudsz, csak morogni.

A kaczagásnak olyan vihara tört ki a teremben, hogy magam is alig birtam
a komolyságomat megtartani.

Az emberek vonaglottak. Eszlász elkékült arczczal ordított, Berki
fuldokolva röhögött. A fővezér szeméből patakzott a könny. A gazdám
üvöltve verte az asztalt. De még a király mögött álló szolgák is
kunczogtak. Tomor pohárnok befogta a száját, s ide-oda tekergett Aladár
mögött, hogy nem mert hangosan nevetni. De a többi, az szabadon
eresztette a kaczagását. Én olyan nevetést, olyan hahotázást, röhögést,
nyerítést életemben nem láttam. Volt olyan főúr, a ki lefordult a
székről s a földön kinlódva rángatta a nevetés görcse. Még az agg
Barakony is kipirosodott arczczal döczögött és rázta a kezefejét a
levegőben.

Én csak Atillára néztem. Az ő arczán ismét az a finom mosolygás játszott
át, a mi előbb. A mily sötét és félelmes volt az az arcz örökké nyugodt
komolyságában, ép oly kellemes volt, mikor a vidámságnak sugara vonult
át rajta.

Azon aggódtam, hogy talán a bolond Cerkó szerepébe estem, s ezt rab
létemre se tartottam volna szerencsémnek, azonban Atilla intett, hogy
elmehetek.

A gazdám azon a napon csak estefelé tért haza.

Megvártam őt az ajtóban, hogy talán szól valamit, s magamban
röstelkedtem, hogy én ezeknek a barbároknak voltam ma nevetsége. De csak
tudnám, hogy miért? Holnap reggel át is megyek Kazához, hogy
világosítson meg, különben örökké fog az a nevetés bosszantani.

Csáth ragyogó arczczal ült a lován. A szája még akkor is nevetőre
állott.

Leugrott a lováról és hozzám fordult:

– No fiú, – mondotta a vállamra csapva, – kitettél magadért. Ma este
jutalmul velem vacsorázol. Rab vagy, de velem vacsorázol!

Ez olyan kegyesség volt, a minőben a Csáth házánál rab még nem
részesült.

Vacsora alatt aztán elmondta a feleségének, hogy én milyen bátran
viselkedtem Atilla előtt.

– Napok óta főzzük a fejünket, – úgymond – hogy hogyan kössünk bele a
római birodalomba? Már indultunk volna, ha ki nem adják a Krizafiosz
fejét, de kiadták a gyávák! Atillát ette a méreg, hogy nincs okunk
fegyvert csatolni. Végre eszébe jut, hogy ezelőtt tizenöt esztendővel
valami bolondos herczeglány jegygyűrüt küldött neki. Keresteti a gyűrüt:
megvan még. Hivatja Rusztit. Kiolvassák a régi irásokból, hogy Honoria a
neve a herczeglánynak. Hát már most az keresztény, Atilla meg pogány, s
ezenfelül Atilláról az a hír, hogy nyers húst eszik, röfög és ördögi
ábrázatú. Atilla követeket küld holnap Rómába a menyasszonyáért.

Egyszerre megvilágosodott nekem minden. De szinte vaczogott a fogam a
barbárok rettenetes ravaszságától.

– Ezen mulattunk ma példátlan szélesen, – folytatta Csáth. – Az a róka
Edekon nagy komoly képpel fölveti a kérdést, hogy uram király, mi lesz,
ha a menyasszonyt kiadják?

Aztán elbeszélte, hogy én miket mondottam Atillának és hogy milyen
nyugodtan és bátran állottam előtte.

Én az asztal végén csendesen, megvontan, a szememet lesütve ültem. Alig
ettem nehány falatot.

Mindössze kétszer pillantottam föl, s akkor lopva Emőkén is átsímult a
tekintetem.

Mikor Csáth engem dicsért, éreztem, hogy Emőke mosolyog, s tekintete az
arczomon pihen.



XXXVI.

Harmadnapra öttagu követség indult Valentinianusz római császárhoz
Ravennába. A követség vezére Edekon volt. Vele ment a kopasz Madarász,
Kamocsa, Mácsa, Betegh és Upor.

A követek levelet vittek, amelynek tartalmát Csáth egy kilovaglásunk
alkalmával elmondta.

Hát ezt írta Atilla:

Üdvözletemet küldöm neked, Valentiniánusz császár.

Megbotránkozással értesültem arról, hogy jegyesemet, Honoria hugodat
zárva tartod.

Avagy nem tudod e, hogy ő ezelőtt tizenöt évvel gyürüt küldött nekem, és
így ő kétségbevonhatatlanul jegyesem? Nem türhetem, hogy őt tömlöczben
tartsátok, sőt követelem, hogy őt hozzám bocsássátok, s apai örökségét
kiadjátok.

Az ő öröksége pedig a Constantinus hátrahagyott vagyonának fele, és a
római birodalom fele.

Azt követelem!

_Atilla_.


Míg ez a levél Ravenna felé ügetett, két különös követség érkezett
Atillához.

Az egyik követség hét barna óriás. A fülükben gyűrű. A süvegükön
strucztoll. Testhez álló bőrruhában valamennyi, de a karjuk meztelen.
Szép feketeszemü emberek.

Vandalok voltak. Afrikából jöttek. Genzerik király küldötte őket egy
szekérre való gyönyörű aranyművekkel.

A másik küldöttség tíz szőke ember; kékszeműek, sárga szattyánbőr
öltözetűek; vörösbársony a süvegük; fegyverük ezüsttel kevert aczél, a
mellükön aranycsatok. Nekárparti frankok voltak. A hun nők csapatosan
lovagoltak ki a sátorukhoz, hogy az arczuk szinét bámulják, s hosszan
leomló sárga hajukról beszélhessenek.

A frankokat egy elűzött trónörökös vezette, egy fiatal, csinos legényke,
aki mingyárt összebarátkozott Aladárral, s azontúl mindig együtt jártak.

Mind a két küldöttség azért jött, hogy Atilla fegyverét kérje
segítségül.

A vandalok valamikor a Kárpát erdeiben fészkeltek, de idővel
megsokasodtak, s végigözönlöttek egész Európán, Iberia csúcsán átkeltek,
elfoglalták Karthágót, s most Afrika partja a hazájok.

A vandal király azt ajánlja Atillának, hogy a jövő tavaszon kétfelől
támadják meg egyszerre a római birodalmat. Ő délfelől csap be, Atilla
észak felől rontson rájuk: s a találkozás helye Róma.

– Minek várjam a tavaszt? – felelte vállat vonva Atilla. – Az én
lovaimnak kaszál ezen a nyáron az egész római birodalom.

Csak éppen a választ várta még, a római választ. Az is megérkezett. Sok
kincs: gyöngy, arany, bársony és selyemszövetek voltak mellékelve a
válaszhoz. A római császári udvarból azt felelték, hogy Honoria már
férjhez ment.

Erre Atilla kitüzte a vörös zászlót. Lovasokat küldött a világ minden
tája felé, hogy a hadat táborba szólítsák.

És akkor az élet megváltozott.

Az ember akármerre ment, mindenütt fegyvert javítottak, kardot
köszörültek, buzogányt öntöttek, íjjhúrt fontak, harczi dolmányt
pikkelyeztek, sisakot béleltek, nyerget bőröztek, tábori sátort
kalapáltak.

Az asszonyok még a nyáron tömérdek marhahúst, lóhúst és birkahúst
füstöltek, keményre gyúrt tésztát szárítottak. A húst porrá törték. A
tésztát zacskókba kötötték. Később tapasztaltam, hogy micsoda erősítő
hamar-ebédet lehet abból főzni.

A férfinép a sátorok között is lándzsát hányt. Magas földhányásokat
vertek, bekötözték szalmával vagy gyepet döngöltek reá, és husz-harmincz
lépésnyiről dobálták bele a lándzsát.

A fiatalság a mezőn nagy rajokban gyakorolt. A raj néha akkora
félholdakba alakult, hogy a két végét nem lehetett látni.

A jeleket kürtök fujták. Egy hosszú, éles rikoltás hátrálást jelentett,
két hosszú rikoltás megfordulást a vágtató lovon, s a nyílnak ellövését.

Azt nem bírtam megtanulni. A hunok azonban a sok gyakorlat folytán
annyira vitték, hogy az elnyúltan vágtató lovon megfordultak és hasra
feküdtek, s így visszafelé messze ellőtték a nyílaikat.

Tisztek nem voltak, mint a római hadseregben, hanem csak vezérek és
zoltánok, akik a vezérek parancsát gyors lovakon hordták széjjel.

A csapatok családok és nemzetségek szerint alakultak. Azok maguk
választottak maguknak vezetőt és zászlótartót. A zászló csak egy hosszú
lándzsa volt, amelyen szines süveg, nádcsomó, kard, lófark, bivalyfej,
hold vagy más efféle jelvény volt.

Őszszel már megérkeztek az északi _alánok_. Irtóztató hosszú
lándzsájukkal úgy jöttek, mint egy nádrengeteg. Királyuk egy zömök,
villogó szemű öreg ember. Aztán jöttek napokig tartó vonulással a
farkasbőrbe öltözött _neurok_, akikről azt beszélték, hogy valóságos
farkasokká tudnak átváltozni; jött a vad _bellonotok_ nagy hadserege,
azok szakálla mellig ért: parittyával lőttek íjj helyett.

Nyomukban, mikor az első hó leesett, jöttek rengeteg sok lóval a
kifestett képű _gelonok_. Azok kaszával voltak fegyverkezve, s a hátukon
emberbőrből készült kaczagányt viseltek. A pofájuk piros és sárga
festékkel úgy agyon volt karikázva, hogy az ember nem értette, hogyan
ismerik föl egymást?

Jöttek dübörgő szekereken a _baszternek_ Ázsiából, sok asszonynyal, akik
szintén föl voltak fegyverkezve. Tornyos rézsisak volt a fejükön;
balkarjukon nádból font paizs; kardjuk bronzból való, széles és nehéz.
Nyílaik mérgezettek.

Jöttek két napig tartó átvonulással a _kazarok_, akiket az előbbi évben
hóditott meg a hun. Azok másfélszer olyan hosszú íjjakat hordtak, mint
ők maguk; szép barna nép, de alacsony homlokú. A nyílaikat nem tollazzák
föl. Nyergükön fából készült szöges buzogány lóg.

Jöttek széles szügyű lovakon a sasszemű _rúgok_, köztük sok vereshajú
ember. Azok a subáikat is vérszínvörösre festik. Kétélű szekercével
harczolnak. Husz-harmincz lépésre is czélt találnak vele. A czél az
ellenség lova feje. Ha a ló lerogyott, az embert hosszú lándzsájokkal
szúrják agyon.

Jöttek a _scirek_, fehérarczú, szikár, nagycsontú nép. Azoknak is széles
szekercze függött a nyergükön. Íjjaik kettős hajlásúak. Asszonyt nem
hoztak magukkal.

Jöttek csak gyalog a _turczilingek_, kerek pajzsú, rövidkardú népség. A
levegőt tőlük két napig vöröshagymabűz hatotta át. Azoknak a kardja
fényesre sikált vörösréz. Azt mondták róluk, hogy csak akkor elegyednek
a csatába, mikor már a hun lovasság az ellenséggel összekeveredve
viaskodik.

Jöttek a _herulok_, a világ leggyorsabb lovasai, akik nem irgalmaznak
senkinek, de maguk se könyörögnek kegyelmet soha. Azok zászlója csupa
halálfő.

[Illustration: Szakadatlan menetben özönlött a sok had.]

Jött nyugat felől a _kvádok_ egy töredéke: nagytermetű, vastag
szemöldökű nyilazók. Azoknak oly erős az íjjuk, hogy a nyílat a deszkán
is átröpíti. Tüszőt viselnek. Piszkos, kegyetlen, barna nép.

Jöttek velök a nagyorrú és kékszemű _svábok_. A vállukon rézlemez, s
azon a szöges csata-csép, amelylyel a lovat is leütik. Azok csak valami
ezren jöttek. A derékhad, amint mondották, csak tavaszszal indul meg.

Azután jöttek különböző apró-cseprő népcsoportok, eltünt vagy szétszórt
népfajok maradványai. Így jött többek között egy vandal népcsoport is.
Isten tudja, mikor szakadtak el a nemzetüktől, amelyet azóta Afrikába
sodortak a viharok.

Jöttön-jöttek, érkezten-érkeztek, egyik jobbról, másik balról.
Átvonultak a városon, át az eddig érkezett táborokon. Letáboroztak a
legutóbb érkezettek mellé.

Napokon és heteken át, szakadatlan menetben özönlött a sok had reggeltől
estig, hol kürtszóval, hol sípok zenéjévél, hol tompa csörgéssel,
zörgéssel, lódobogással, dobropongással. A vezérek befordultak néhány
percre Atillához, bejelentették az érkezésüket, átvették a rendelkezést,
s mentek a haddal tovább.

Karácsonkor jöttek az _osztrogótok_. Azok már gyalognép voltak.
Csizmájuk térden fölül érő; sisak helyett állati fejbőrt viselnek,
sörényesen, szarvasan. Kardjuk hosszú és egyenes. Három fejedelmük,
három egytestvér: Elemér, Todomér és Idamér. Rettentő nagy nép az.
Valamikor övék volt fél Európa: a Volgától a keleti tengerig legeltek a
gót nyájak. Aztán Balambér meghódította őket. Akkor a nép fele
elszökött, Galliába ment. Azokat nevezték vizigótoknak. A nép másik fele
maradt a hunok alattvalója. Azokat nevezték osztrogótoknak.

Átvonulásuk négy napig tartott.

Nyomukban jöttek végtelennek tetsző sorokban a _gepidák_, a kiknek
királya, Ardarik, majdnem mindenkor Atillánál lakott.

Azok is gyalognép voltak. Ragyogtak a réztől és aranytól.

Jöttek a _szarmaták_. Szoknyás férfiak. Zömöktermetü, rövidnyakú nép.
Lándzsájuk állati szarvakból készült. Fegyveres nők is jöttek velök,
párduczizomzatú, macskaszemű hölgyek. Azok pajzsa darvak háti bőréből
készült, sisakjuk pedig fából. A szarmaták úgy iszszák a lóvért, mint
mink a bort.

Jöttek a szarmaták rokonai, a _rokszolánok_. Lovas, nyílas nép az is.
Nyergükön madzagon vagy szíjjon egy-egy koponya lóg. Abból isznak.
Elhozták a családjukat is, mert otthonuk ott van, a hol a sátorfát
leütik. Mosolygó asszonyaik kiváncsian néztek ki a bőrökkel fedett öblös
szekerekből. A gyermekeik ott lovagoltak a szekerek mellett.

Egy hétig tartott ismét azoknak az elvonulása.

Azután a legközelebb lakó _jász_ nép seregelt be. Az már nem is külön
nép, mert rég beolvadt a hunokba, csak a ruhájában különbözik:
csontlemezekből faragott pikkely-ruhát visel a harczban. A lovukat is
tetőtől-talpig olyannal födik. A pikkelyt durva vászonra varrják, s
olyanok, mintha emberré vált halak volnának.

Barna és holdas szemöldökű, hosszúnyakú nép az. Mind magasra nyúlt
ember. Nyilazásban első a világ minden népe között.

Végül beözönlött az egész hun nép, a _fekete hunok_ és _fehér hunok_. Az
utóbbiakat hunugoroknak, hungaroknak is nevezik, felerészben meg magukat
magyariaknak mondják, mert a Magyar nevű család van köztük legjobban
elszaporodva. Akkor láttam csak, hogy a fehér hunok nem csupám a
ruhájokért viselik a fehér nevet, hanem azért is, mert az arczuk
fehérebb, mint a fekete hunoké; a hajuk gesztenyeszínű, néha szinte
szőke. A fekete hunok haja mind koromszín sötét. Csáthnak bizonyára
hunugor volt az első felesége, mert Emőkének is a haja gesztenyeszínű.

Azok a hunugorok mind két karddal fegyverzetten érkeztek. A
jobboldalukon egyélű kard, a baloldalukon kétélű. A magyarok közt
némelyeknek lándzsa helyett fokos volt a kezében, a mely hasznosabb
harczi szerszám a lándzsánál. Sok nyergen meg árkányt lehetett látni,
szőrből font zsineget, amely arra való, hogy az ellenség nyakába
repüljön, s az embert a nyeregből lerántsák.

A magyarok poggyászos szekereit az ugorok követték. Halászatból élő
gyalognép az. Nem annyira nyilt harczra való, mint inkább arra, hogy a
tábort védje, ha netán az ellenség a szekerekig nyomulna, meg hogy
útközben halászszon.

Sok gyomor a nagy had!

A hunok gyülekezése aztán eltartott januárius végeig. Hol egy
fekete-gubás csapat, hol egy fehér-gubás csapat, de az mind hun és hun.
Mintha a föld torka okádta volna folyton őket. A számuk talán azért is
tetszett olyan véghetetlennek, mert minden hun hozott vezetéklovat is
magával. A csapatvezetőknek és a zoltánoknak három lovuk is volt. A
vezérek, fejedelmek öt-tiz vezetéklóval robogtak a táborba.

Januárius végén a fővezér lóra ült és bejárta az érkezett hadakat.
Megnézte, melyik népből mennyi jött, s följegyeztette a számukat.

A számlálás napokig eltartott. Itt tízezer, ott húszezer, a jász maga
ötvenezer, a gepida nyolczvanezer, a gót hatvanezer. Egy hétig
számlálgattuk őket. Mikor már fölül voltunk a félmillión, abbahagytuk.
Ma se tudom, mennyi nép gyült össze, de ha ahhoz, a mit megolvastunk,
hozzászámítjuk a százezernyi asszonyt, a táborok végén sátorozó
kalmárokat, lócsiszárokat, koldusokat s a gyülevész szemétnépséget, az
egymilliónál több lovat, és vagy kétszázezer szekeret, fogalmunk lehet
arról, hogy micsoda népnyüzsgés volt az a Tisza körül!

És az a rengeteg népsokaság még csak azt se tudta, hogy hova megyen?

*

Talán február első napja volt, mikor a nap melegétől megcsordultak az
ereszeken lógó jégcsapok. Atilla délután kilovagolt a palotájából, s a
vezérek és főurak kiséretében bejárta a rengeteg hadat.

Sátora már akkor ki volt rakva szekerekre a palota előtt. Huszonkét nagy
szekér vitte csupán azt az egy sátort. Egy kisebb sátorát, a mely az
útközben való rövid pihenőkre és egy éji alvásra szolgált, egy
aranyozott, nagykerekű szekérre rakták.

Este ismét fagyott. Az ég felhőtlen volt. A mint a nap leereszkedett az
éghatáron, keleten rengeteg üstökös emelkedett föl. Kezdetben olyan
volt, mint egy búzakéve, azután elvékonyodott, s olyanná vált, mint a
hunok kardja.

A nép kitolongott a sátorokból, s álmélkodva nézte az égi jelet.



XXXVII.

Másnap reggel Atilla kürtöse, Kászon, kiállt a palota elé, a dombra.
Fölemelte a nagy elefántcsont kürtöt, s messzebúgó hangon fujta az
indulót.

A mi sátorunk is ki volt már készítve napok óta az udvarra. Nagy
bőrsátor volt az, gyapjúszőnyegekkel kibélelt alkotmány. Az oldalain
előrevonható bőrleplek sárgállottak. Azok alatt a szolgák fognak hálni:
én, Karacs, Nagyfülü-Szabolcs, Ladó és Baczon.

A sátorban van függőágy, összehajtható asztal, ugyanolyan szerkezetű
székek. A ládákban van két öltözet pánczélos ruha, öt rend különféle
harczi bőrköntös, az egyik viziló bőréből készült, s virágalatkokra
lyukgatott; volt valami száz mindenféle fegyver, edények, serlegek, s
ötezer nyíl csupáncsak az úr számára.

A kürtszóra befogták a lovakat. A gazdám felöltözött. Behítt a palotába.
Két kardot lándzsát és íjjat adott, s egy disznóbőrből készült
harcziköntöst, a mely belől finom drótszövettel volt bélelve.

Feleségét, leányát, apósát megölelte, gyermekeit százszor összecsókolta.

Én is odamentem: kezet csókoltam az asszonynak, s az öreg Barakonynak.

A szemem könnybelábadt, mikor Emőkéhez fordultam. Szótlanul nyujtotta a
kezét. Lehajoltam és megcsókoltam. S éreztem, hogy megszorítja a
kezemet.

Csáth nehezen búcsúzott.

– Valami rossz sejtelem kínoz, – mondotta. Aztán a küszöbön mégegyszer
visszafordult: bement a harmadik szobába a gyermekeihez.

Én ott álltam a szoba közepén Emőke előtt. Magunkra maradtunk.

– Ha visszatérek, – mondottam halk, remegő hangon, – s olyan állapotba
jutok, mint Szabad-Görög, remélhetem-e, hogy szívesen beszélsz velem?

Hallgatva nézett egy perczig reám, azután így felelt:

– Ha visszatérsz is, igérni nem igérhetek semmit, Zéta. Jó fiú vagy, de
e pillanatban oly messze állsz tőlem, hogy nem tudom elképzelni, hogyan
lesz az… De ha nem térsz vissza… ha nem térsz vissza…

– Meghalok érted s nincs tovább.

– Arra az esetre, hát… Megcsokolhatod az arczomat.

Talán nem lett volna szabad másképp érintenem, mint hogy én is az
arczához hajoljak, de nekem megmozdult a karom is: gyöngéden átöleltem
őt; arcza egy perczig mellemen pihent. Hallani véltem szíve dobogását.
Öleltem, öleltem magamhoz. Ajkam odatapadt gyönge, bársonyos
virág-arczához, míg ő lehúnyt szemmel, némán állotta a csókomat.

És nem tudtam neki egyebet mondani, csak ezt az egy szót:

– Nárczisz… nárczisz!

Mert olyan is volt ő, mint a nárczisz-virág: csupa finomság, csupa
fehérség, csupa üdeség.

A szomszédszobában újra hallatszottak a Csáth izmos lépései.
Szétváltunk. Emőke a haját igazítva nézett reám. Az arcza kissé pirosabb
volt, mint szokott lenni, de a szeme olyan volt, mint a befagyott
tengerszem.

Hát nem láthatatlan az ember!?

Mikor lementünk, a pirosra festett sátoros-szekér már kint volt az
udvarból.

A cselédek ott álltak sorban a ház ajtajától a kapuig.

– Isten hozza vissza! – kiáltozták Csáthnak.

Kezet csókoltak, vagy akinek a kézből nem jutott, a köntösét vagy a
kardját csókolta meg.

– Isten hozza vissza!

A kapuban Dsidsia zokogott. Ő is kezet csókolt az úrnak. Aztán nekem meg
hirtelen a nyakamba ugrott, és megcsókolt a kis szemtelen; összevissza
vizezte a képemet ostoba könnyeivel.

No iszen máskor majd nyakon is vágtam volna; de csak elnyeltem a
boszúságomat.

Siettem az úr után.

A nap már két kopjányira állt az égen.

A városon kivül magas füstoszlop kanyargott a felhők közé. A táltosok
szent éneket üvöltve áldozták a fehér lovat.

Az öreg vak Káma a kezében véres kardot tartva állott a máglya előtt,
majd Atilla felé terjesztette áldón a kezét, míg világtalan szemei az ég
felé voltak irányozva.

Ezernyi ezer kard csattant elő, s a fegyveres százezrek a kardot az
égnek villantva kiáltották:

– Isten! Isten! Isten!

És megindultunk napnyugat felé.



XXXVIII.

A hadsereg fele átköltözött a Dunán. Elszélesedtek, mint az árvíz. És
így kétfelé váltan haladtunk északnak, azután meg nyugatnak. A Duna déli
partján Atilla vitte a had felét, az északi parton Csáth fővezér.

Az én uram Atilla kiséretében utazott. A fővezérrel nem találkoztunk
előbb, csak mikor már kitavaszodott, – a Duna forrásánál, a
Fekete-erdőben.

Egy napon Atilla két irnoka között lovagoltam. Ména-Ságh volt az egyik,
Csenge a másik.

Azok az irnokok szolga létemre is szivesen beszélgettek velem, s én meg
az út unalmait szivesen enyhítettem a velök való társalgással. Ména-Ságh
körülbelül negyvenöt éves, szakállas ember, gyuladásos szemű és kopasz,
a fehér hunok közül való. A másik olyan korú ember, mint én, szintén
fehér hun származású, erős, tagos fiatal ember.

Azt kérdeztem Ména-Sághtól:

– Nem mondanád-e meg uram, hogy miért nem megy Atilla egyenesen Rómának?

– Azért, – felelte pislogva, – mert okos ember.

És elmosolyodott, hogy megütközve néztem reá.

– Nono, – mondotta, – hiszen nem akartalak sérteni a szavammal; te ezt
nem értheted, mert világügyekkel nem foglalkozol.

– De megérteném, ha elmondanád.

– És én meg elmondanám, ha tudnám.

– Hát akkor miért mondod, hogy azért megyünk nyugatnak, mert Atilla okos
ember?

Sok mindent tudott, az a Ména-Ságh, de titkolódzó természetű volt:
akármit kérdezett az ember, mindig szaporán pislogott és érezhetőképpen
megválasztotta a szavait.

Hát akkor is pislogott egy perczig, aztán a szemöldökét mozgatva
felelte:

– Atilla még eddig soha ostobaságot nem követett el, tehát ha olyat tesz
is, amit nem értünk, bizonyos, hogy nem cselekszik másképp, csak okosan.
Csatát soha nem veszít, jövedelmet soha nem ejt ki a markából s a népet
össze tudja tartani.

– Nem is ember ez, hanem egy halandó isten itt közöttünk, – szólt
lelkesen Csege.

Erre én vállat vontam:

– Mindnyájan halandó istenek vagyunk.

– Te tán nem tartod nagynak Atillát? – kérdezte Csege megbotránkozva.

– Nagynak tartom, – feleltem, – de élő embert mesei hőssé nem teszek.

– Az pedig az, – vette föl ismét a szót Ména-Ságh. – Hát elmondom, amint
gondolom a szándékát.

Darabig csak pislogott, aztán folytatta:

– Ő most nyugatnak indul, mert a római birodalomnak ott van a határa.
Európát csupa apró nép lakja. Többnyire vándornépek. Azok ennek a
roppant hadnak mind meghódolnak. Amelyik nem hódol, megsemmisül.

– Ne is mondd tovább, uram, már értelek.

– Nohát: megyünk, mint a lavina. S mikor már annyira megnövekedtünk,
hogy jobban nem lehet, keletnek fordulunk s eltemetjük a nagy római
birodalmat.

– Haj, az lesz a nagy temetés! – tette hozzá Csege.

– A czivilizáczió temetése, – jegyeztem meg hüledezve, szinte dideregve.

– Megújulása, – szólt Ména-Ságh. – Nézd a mezőn azokat a kerek sötétzöld
foltokat. Pásztortüzek helyei azok. A tűz elhamvadása után kopárság, az
új tavaszban új élet.

Elgondolkozva ballagott, nem is beszélt többet. Helyette Csege szólalt
meg:

– Csak az az Aéciusz ne volna a világon. Attól tartok.

– Atilla ellen az sem állhat meg, – feleltem zúgó fejjel.

– Deiszen az fene legény! Az ifjú korában tusz volt a hunoknál. Együtt
mulatta át az ifjuságát Atillával, kitanulta a hunok hadakozása módját,
hiszen egyszer maga is vezérelte őket egy hadjáratban s győzelmet nyert.

Csáth, aki pár perczre elmaradt, újra hozzánk érkezett s kérdezte, mit
beszélgetünk?

Csege röviden elmondta.

– Jól pedzed, – felelte Csáth. – Atillának csakugyan az a czélja, hogy a
germánokat, kvádokat, svábokat, frankokat, burgundokat, meg tudom is én
kiket a sereghez csatolja s tőképpen, hogy a vizigótokat megnyerje vagy
megtörje. Az nagy nép és erős. Az alánok nemzete is nagy. A frankok se
kutyák. Ha azok hárman csatlakoznak a római hadsereggel, Aéciusz
farkasszemet nézhet velünk.

– Velünk-e?! – kiáltottam csodálkozva, – ezzel a néppé vált tengerrel!?
Én azt gondolnám, uram, hogyha azok az emberek mind szembe jönnének, a
kik csak élnek a világon s utánok meg azok jönnének, a kik már régen
meghaltak, de erre az alkalomra föltámadnának, ezt a hadat akkor se
lehetne meggyőzniök.

Csáth nevetett.

– Ezt elmondom Atillának, – szólt, a lovát megcsapkodva.

És csakugyan elnyargalt.

Ruszti főirnok csatlakozott hozzánk:

– Mit nevetett Csáth? – kérdezte kiváncsian.

Csege elmondta a beszélgetésünket.

Ruszti komolyan hallgatta s az a fanyar mosolygás játszotta át az
arczát, amely a vizes vérű emberek sajátsága.

– Uram – mondottam a mosolygásától fölbátorodva, – ha olyan veszedelmes
ember az az Aéciusz, nem lehetett volna-e hadüzenet helyett azt írni a
rómaiaknak, hogy nem ellenök megyünk, hanem más népek ellen. Akkor
Aéciusz otthon maradt volna.

– A gondolatod ügyes, – felelte Ruszti, – csakhogy ugyanez a gondolat
már megszületett az Atilla fejében is.

– Baj, ha nem idejekorán.

– De idejekorán. Mielőtt indultunk volna, megírtuk Rómának, hogy nem az
ő birodalmuk ellen megyünk, hanem a vizigótok ellen. A levelet én írtam,
hát tudom. A vizigótok Atilla alattvalói volnának igazság szerint, de
nem akartak adót fizetni: megszöktek, Galliába húzódtak. Azokat megyünk
megbüntetni.

– Dehát akkor miért áll elő Aéciusz?

Ruszti nevetett:

– Miért? Azért, mert azoknak is van eszük. Ha Atilla egyet köhint, akkor
is a fejükre rántják a pajzsot, mert azt hiszik, hogy tüzet fog rájuk
köpni. A félénk ember, édes barátom, kigyónak nézi a mákosrétest is.

– És ha megverjük őket, mi következik?

– Róma.

– És Róma után?

– Konstantinápoly

– Aztán az egész világ!

– Nem. Országot alapítunk. A kardunk csak arra való lesz, hogy az
adófizető népek lássák.

– Atilla fog-e békén megmaradni? Rászokhatik-e az oroszlán a fűevésre?

– Atilla nem vérengző. Csalódol, ha azt véled. Nem emlékszel-e rá, hogy
alig egy éve a követek a dunamelléki kereskedelem végett jártak
Teodoziusznál.

– Csak nem akar tán Atilla a Tisza mellett maradni?

– Sőt éppen. Nem ül az be egyik császár palotájába se. Ámbátor az se
lehetetlen, hogy szekérre rakatja a császári márványpalotákat s
elhozatja a Tisza mellé.

Azzal Hargitához csatlakozott, egy ötvenéves hun főúrhoz, aki mindig
haragosan nézett mindenkire, de nem haragudott soha senkire, csak a
szeme állása volt olyan.

Mink ketten maradtunk Csegével. Darabig némán mentünk egymás mellett.
Csege egyszer nagyot sóhajtott.

– Kihez szállt ez a sóhajtás? – kérdeztem tréfásan.

– Megmondom, – felelte bizalmasan, – mert te ismered. Egy szép fehér
lány az. Miatta megyek én a hadba s legalább tíz ember-fejet viszek a
számlálóhoz.

Olyan rossz érzés nyargalt át rajtam, hogy alig bírtam a számat
megnyitni:

– Ki az a leány?

– Ösmered igen jól. Hej! sokszor néztem irigységgel reád, mikor ott
láttalak ülni a palota előtt.

– Dsidsia?

– Nem. Hiszen az gyerek még. Meg aztán olyan kismacskáért nem gondolod
tán, hogy a halál piaczára viszem a bőrömet!

– Emőke?

Máig is bámulom magamat: micsoda egykedvű hangon s nyugodt arczczal
mondtam ki ezt a nevet, pedig a világot éreztem rombadőlésre inogni
alattam, fölöttem.

– Hát az az, – szólt melegen.

Nem mertem ránézni. Éreztem, hogy elsápadok. Az a pillanat elég volt
arra, hogy meggyűlöljem azt az embert. Kezem a tőrömre esett. Szerettem
volna a torkába szúrni.

És ahelyett mit tettem?

Mosolyogva fordultam hozzá, ahogy mellettem lovagolt, tréfásan rácsaptam
a hátára a pálczával.

– Ej, ej gonosz kópé, hát olyan nagy kisasszonyokra veted te a szemed!
Talán már meg is igérted neki?

– No nem egészen, – felelte fontoskodó arczczal, – tudod, a magunkfajta
ember nem igen ugrálhat az olyan kisasszonyok körül. Hanem arra való a
háború, hogy megmutassa az erejét, akinek van. A hunoknál nem az apák
érdemét becsülik, hanem kinek-kinek a magáét. Te is harczolsz?

– Én is.

– Hát csak arra vigyázz hogy mikor csapatos összeütközésben vágsz
embert, a szomszédodnak kiáltsd meg, látta-e? amikor szétszóródik a had
s az ember kiválasztja a maga ellenfelét, azonnal vágd le a fejét és
akaszd a nyergedre. A táborban vannak fejszámlálók, neked azonban elég,
ha Csáth elé rakod a fejeket.

Mindezt tudtam már, de szivesen hallgattam. Időt kellett nyernem, hogy
háborgó indulataimat a nyugalom színe alá szoríthassam.

– És a lány is beleegyezett? – kérdeztem, a lovam nyakát veregetve, oly
színtelen hangon, mintha azt kérdeztem volna, hogy mennyi tarhonya van
az írnokok szekerén.

– A lány? hát hogyne!

Éreztem a hangján, hogy hazudik, de az embert falhoz szegezi az ilyen
dologban a hazugság is.

Nyugodt hangon kérdeztem tovább:

– Dehát hol találkoztatok? Ez érdekes! Nem is gondoltam rólad, hogy
ilyen pajkos ember vagy!

– Hol itt, hol ott, – felelte kitérően.

– És hogy kezdődött?

– Voltaképpen sehogy. Más fiataloknál holmi vallomások járnak elől, mink
már szerettük egymást, mielőtt beszéltünk volna. Mert a leánynép roppant
okos az ilyesmiben: csak rádnéz és kilátja a szemedből a szived minden
titkát.

– És hol beszéltetek először?

– Écska királynénál. Egy római üvegkereskedő jött hozzánk s tolmács
kellett. Atilla engem küldött át, hogy segítsek a nőknek a vásárlásban.

– Tehát ott találkoztatok.

– Ottan. Alkonyat után volt az idő s én Aladár úrfival kísértem haza
Emőkét. Aladárnak csuklása támadt, kénytelen volt visszamenni. Akkor
aztán a félhomályos paloták között Emőkével megbeszéltük a titkunkat.

– De hát ilyen könnyen lehet az?

– Hogyne. Ő szólított meg. Azt mondta: Végre beszélhetek veled Csege. Én
már régen szeretlek téged. Menj el a legközelebbi harczba és tüntesd ki
magadat. A zsákmányt tudod hogyan osztják szét: ki hány embert vágott,
annyi részt kap. Te a palotában hamar urrá lehetsz. Én téged
választottalak.

Köhögtem, hogy az arczomba futó vér föl ne tünjék neki.

– És Aladár úrfi? – kérdeztem köhögve, – hiszen az udvarolt neki?

– Nem tehetek róla, – felelte hetykén, – ha én jobban tetszem.

– És azóta többször is találkoztatok?

– Sokszor, de mindig csak hazamenet.

Dombra érkeztünk, ahonnan mély ellátás nyilt a völgyi városokra. Minden
város füstölt.

Csege bámulva nézte. Én mögötte álltam sötéten, keserün.

Tudtam, hogy hazudik, mert hiszen Emőke soha nem járt egyedül, s a nap
nyugta mindig otthon találta őt, de ha csak századrésze is igaz annak,
amit mondott, ha csak annyi is igaz, hogy Emőke egyszer melegen nézett
rá, akkor…

Arra gondoltam, hogy: Én ezt az embert megölöm!



XXXIX.

Atillát én az úton mindig magam előtt láttam száz-kétszáz lépésnyire.

Két legény fia volt vele: _Aladár_ és _Ellák_, aztán a Nekárparti
frankok elűzött királyfia; _Eudoksziusz_ orvos, a ki az őszszel menekült
hozzánk a római udvarból; _Elemér_ gót fejedelem, _Ardarik_ király, az
alán király, a kazár király, Edekon, Csáth, Oresztesz, Berki, Upor,
Vacsar, Bálán s más főurak aztán Iddár főpap és Zobogány. Mögötte járt
egy selyemernyős, bíborral kárpitozott szekér; abban ült két felesége. A
szekeret mindenféle cselédség rajzotta körül s azok közt lődörgött néha
Cerkó is, az udvari bolond.

Következett az urak cselédsége. Azok között voltam én is. Az uram
kivülem csak két lovászt, egy csatlóst és egy mindenes inast hozott.
Főzni mink nem főztünk. Atillával körülbelül negyven ember evett.
Olyankor minden úr mögött álldogált egy szolga. Én Csáth mögött álltam
és szolgáltam neki. Ő aztán hátra nyujtogatott nekem a maga ételéből
egy-egy czombot, egy-egy halat, sajtot, gyümölcsöt. Nem panaszkodom reá.

A sereg, mint az ömlő árvíz, úgy haladt nyugatnak. A városokat
fölgyujtották és megrabolták. Az arany és ezüst kincseket a testőrség
szedte gondjaiba.

Egy napon valami leégett városon özönlöttünk át. Mindenfelé holttestek
hevertek. Férfiak, asszonyok, csecsemők. Itt-ott még füstölgött a tűz.
Égett szagok bűze nehezítette a levegőt. A templom előtt oszlophoz
kötözött halottat láttam; ruha nem volt rajta; feje a lába előtt hevert
s ott fehérlett mellette a püspöki süveg is.

Elmerengve álltam meg a templom lépcsőzetén. A fehér márvány-kőlapokon
széles lábnyomok piroslottak. Talán éppen annak a lábnyomai, a ki a
püspököt megölte.

Dermedtségemből női sikoltás zavart föl. A templom mellett Ardarik
királynak az egyik csatlósát láttam, amint egy fiatal nőt vonszolt. A
hajafonatánál fogta és húzta a gyepen.

A templom egyik oszlopa mellett állottam. Körülpillantottam, hogy néz-e
rám valaki? Százával, ezrével tolongott az emberi farkas az utczákon s a
házakban. Mindenki czipelt valamit, mindenki zsákmányolt.

A gepida izzadt-vörös arczczal vonszolta a sikoltozó nőt, aki a földön
hurczolódva, hol a kövekbe, hol a halottakba kapaszkodott.

Fölvontam az íjjamat és ráczéloztam: ellőttem. Nyilam a gepida oldalában
állott meg. A nő mellé hanyatlott, a ki bámulva nézett reá. Mikor
meglátta, hogy a gepida oldalából nyíl áll ki, körülnézett s arczczal a
halottak közé borult.

Ez volt az első gyilkosságom.

A következő órában elhagytuk a várost. Akkor már a dél elmult. Atilla
sátora már elkészítve várt bennünket. Az étel is készen volt.

Én az irtózástól betegen állottam az uram mögött. Az ebéd szokatlan
csöndben kezdődött, mert Atilla kedvetlen volt.

Vaddisznót ettünk tormával. Atilla akkor is fatányéron, az urak
ezüst-tányéron. Ittak reá vörösbort ezüst-kehelyből; Atilla kókuszdióból
készült fapohárból.

Végre Atilla megszólalt:

– Nem szeretem, hogy ölik a nőket és a gyermekeket. Ám öljék meg, a ki
fegyvert fog ellenünk, de a gyermekeket, nőket és aggokat minek bántják?

– Mit tehetünk ellenök, – dörmögött Bálán, egy jólelkű barna hun úr, a
ki különben mindig leghamarabb berugott. – A hun nem iszik embervért,
csak a többi, különösen azok az átkozott rokszolánok!

Atilla nem szólt többet.

Három hírmondó érkezett. Az egyik arról szólott, hogy Galliában
megrázkódott a föld, épületek omlottak össze s a lakosságot leirhatatlan
félelem gyötri.

A másik jelentést egy tulipánszínpirosra festett arczu gelon hozta. A
vezetőjük meghalt. Kért másikat. Atilla Hargitát jelölte ki a gelonok
vezéreül. Láttam a főúr képén, hogy nem fog takarékoskodni a gelonok
vérével.

A harmadik jelentéssel egy lovas frank harczos állott elő. Értesítette a
szőke királyfit, hogy a bátyját elűzték és hogy a koronát egy küldöttség
hozza ünnepiesen.

Már akkor a második fogásnál tartottunk. Nyársonsült túzok volt az. Hogy
én nem voltam éhes, elvittem a czombot hátra Csegének.

De mért éppen Csegének?

Azt akartam hogy ha csatára kerül a sor, a közelemben találjam.



XL.

Az első nagy állomás, a hol egy hétig pihentünk, Auguszta városa volt.

Atilla nagy sátorát ott állították föl először. Csak elbámultam azon az
aranytól ragyogó pompás alkotmányon. Csupa aranyoszlop és csupa
aranylemez. Nem is annyira sátor, mint inkább kárpitokkal falazott
emeletes, tornyos fapalota.

Az emeleten lakott a két asszony és a két asszony női cselédsége.
Ugyanott volt Atilla hálószobája és öltözője. Földszint a tágas ebédlő,
a mely egyúttal tanácskozó termül is szolgált.

Szép időben csak egy fal takarta azt az alsó termet. Onnan aztán keskeny
falépcső kanyarodott föl az emeletre. A tetőn székek és kerevetek
voltak, de oda Atillán kívül nem mehetett föl senkise.

Akkor már Atilla is aranytól és gyémánttól ragyogó ruhában járt kelt
közöttünk.

Meg nem foghattam, mi történt? Azután mondták, hogy a hadjáratokon
mindig felölti a pompát, különösen mikor népek hódolatát várja, hogy a
visszatérő követek csodákat beszélhessenek.

Már akkor velünk jöttek a markomannok, a kvádok és svábok ezrei is. Azok
a tulsó parton a fővezér seregehez csatlakoztak.

Ott a Rajna előtt hozták el zászlóikat a türingi törzsek, a rajnántúli
burgundok és a nekárparti frankok, a kiktől az elűzött királyfi
Atillához futott. Elhozták neki a koronát s jelentették, hogy a bátyja
meghalt. Gondolom: agyonverték.

Míg ezek a csatlakozások történtek, az ős herczini erdő
fejszecsapásoktól rengett.

A Rajnán át kellett szállania a seregnek, de hol annyi híd és komp a
világon, hogy ezt a tengernyi hadat átvigye?

– Le kell vágni az erdőt! – parancsolta Atilla.

Nem telt bele félóra, mennydörgéshez hasonló zaj keletkezett s ez a
mennydörgés tartott napestig, tartott éjhosszat. Az erdőt vágták.

Az erdő egy nap alatt leomlott.

A mennyi szekerczéskatona volt a hadban, az mind hidat és dereglyét
faragott.

A következő napon már átmentek a lovas előőrsök, a kémek és a vezetők
százai.

Ha a nap szemével lehetne nézni ezt a népözönlést, olyan látvány volna
ez, a minő nem ismétlődik többé a föld életében.

Milliónyi hangya nyüzsög a hegyeken és völgyeken s összesűrűdik a Rajna
előtt. Napokig, hetekig szünetlenül látni, mint szállnak a csillogó
emberi hangyák apró csoportokban keskeny sárga fűzfalevelekre s mennek
át a vizen.

Ott ismét elszélednek északnak, délnek s mint mikor a hajtóvadászaton
nagy karéjt alakítanak a hajtók, úgy terjeszkednek azok is ki
száz-kétszáz mérföldnyi szélességben.

S előttük vonul egy másik nagy népsokaság.

Micsoda sokaság ez, a melyet Atilla hada nyom egyre nyugat felé?

A római helyőrségek, a melyek egyenkint hagyják el a városokat s mennek
egyesülni Aéciusz hadával; aztán a száli frankok, parti frankok,
mindazok a népek, amelyek ittak a római műveltség poharából.

Csak a sátoros népfajok csatlakoznak Atillához. A kőházakban lakók
elvonulnak s mennek-mennek, míg a római hadsereget meg nem találják.

De hol az a római hadsereg?

Mégis van egy burgundi népfaj, őrült vakmerőségében nevetséget keltő és
tisztelni való egyaránt.

Királyuk Gondikár megveti a sarkát és a mellére csapva kiáltja:

– Mi nekem Atilla! Mik nekem a földi istenek! Az én hátamat nem fogja
látni Atilla maga előtt!

Valami nyolczvanezer embere van. Mind hős és mind kész a halálra.

Egy óra mulva vértől párolog a föld s a hunlovak patája vérsártól
piroslik. A másik órában már utazik a nyolczvanezer lélek a felhőkön át.

Egy szikla mellett sebekkel borított félmeztelen szürke ember fekszik,
se kard, se sisak mellette. A feje be van horpadva. Ősz szakálla véres.
Mutatják, hogy az ott Gondikár király.



XLI.

Tovább utazunk. Atillánál folyton jönnek-mennek a kémek, posták és
követek.

– A római hadak délnek húzódnak, mondják a hírhordók márcziusban.

– Theodorik, a vizigótok királya, nem csatlakozik a római sereghez, –
mondják áprilisban.

Aztán megint:

– Áéciusz már az Alpesek alatt jön. Rómából hoz százezer fegyverest.

– Az alánok királya, Szangibán, a rómaiakhoz csatlakozott.

– Theodorik azt izente Áéciusznak, hogy ha a rómaiak magukra idézték a
vihart, ám lássák, hogyan hárítják el. Áéciuszt kétség gyötri.

Végeláthatatlan mezőre érkezünk, a melyen mindenfelé csontok fehérlenek:
lócsontok, emberi koponyák. A mezőn át káka és sás között egy kis patak
kigyózik el. A kékes távolban egy városka falai fehérlenek.

Az a város Katalaunum s ez meg itt a katalauni mező.

Atilla pihenőt parancsol a seregnek s bejárja a vezérekkel a síkot. Órák
hosszáig nyargalnak ide-oda. Meg-megállnak. Mikor visszatérnek. Atilla
kijelöl egy dombot a maga sátorának. A táborverők tudják a többit,
tudják, hova kell mérni a főurak sátorát, a testőrség sátorát s hogy
melyik nép, merre telepedjen.

Nagy kört mérnek ki s annak a vonalába állítják a szekereket.

Napokig és hetekig tart, míg a szanaszét szállingozó népek oda
gyülekeznek.

A városka üres, mint az apró városok mind, a merre vonulunk. Csak
egynehány eb csahol az elhagyott utczákon. Atilla azt a várost teszi a
szekérkör sarkának. A vasas szekereket két körbe vontatják. Az a
főtábor. Oda térünk vissza, ha a római hadsereg megérkezik.

Napokig tartó tanácskozás folyt az elhelyezkedés közben, hogy Párizs
városát támadjuk-e meg előbb, vagy Orleánt? Ekközben követek eredtek
Szangibán alán királyhoz, hogy Atillához szólítsák. Meg is igérte, hogy
Orleánnál csatlakozik hozzánk, de a gyáva ember rettegett Atillától s
később Aéciuszhoz csatlakozott.

Hát megindultunk Orleánnak.

Már akkor tudtuk, hogy Aéciusz Galliában van és hogy útközben sok nép
sereglett hozzá. Ott kaptuk hírül, hogy a büszke római vezér személyesen
ment el könyörögni a vizigótokhoz.

– Ez öt heti idő, – mondotta Atilla.

S fölállította Orleán körül a faltörő kosokat, a kővető katapultákat és
a vasas gerendákat lövő balisztákat.

A vár olyan erős, a minőt nem láttam soha. A benne levőket falak védik.
A hányszor katonák mutatkoznak a falakon, a hunok nyilai felhőként
szállanak föl. A halál essője az. Lehetetlen benne embernek megállni.

És ekközben fölállítják a gémeskút alakú gépparittyákat. Mázsás kövek
repülnek át a falakon s dörögve hullanak az épületekre.

A gerendákra csigázott faltörő kosok is megkezdik a működésüket.
Száz-kétszáz ember vonja visszafelé köteleken a vasakkal fejelt, nehéz
fatörzseket. Kürtrikkantásra egyszerre eresztik el s a hosszú, vastag
fatörzsök akkorát duhhan a falon, hogy a föld is reng belé.

A harczi zaj csak este csillapodik le. Az éjjeli csöndben kihallatszik a
város mélyéből a zsoltárének:

_Ut quid Domine recessisti longe, despicis in opportunitatibus in
tribulatione!_

Különös, hogy a férfihangok nem hallatszanak olyan messze, mint a női
hangok. Ezernyi ezer nő énekel, lelket égfelé ragadó borzalmas fenséggel
a csillagos éjszakában:

_Kelj föl uram Isten: emeld föl kezedet!_

_Tereád van hagyva a szegény! Te légy az árvák segítője!_

_Tégy ítéletet az árvának és a nyomorodottnak, hogy ne kegyetlenkedjék
többé a földből való ember!_

Az ostrom reggel folyik tovább: dörög a kő, duhog a fal, tüzes
kócz-csomók repülnek a nyilakon a várba egyszerre ezer felől. A várból
meg parittyák köve sivít közénk s rézzel hegyezett nyilak brummognak.
Egy-egy koppanás: valakinek a bőrpajzsa nyílat fogott.

És a magasban a füstölgő város felett százezer holló kavarog.

Jött közben a hír, hogy a bretonok egyesültek Aéciusz táborával;

a burgund menekültek a száli frankokkal egyesülten Meroveusz vezérlete
alatt harczolnak a rómaiak mellett;

velök jönnek a lét-teutonok, a lét batávok: a manszi svábok, a renni
frankok, poatyiéi szarmaták és tájfalok.

Végre jött a hír:

– A vizigótok királyát Aécziusz megnyerte segítségül.

Atilla azon a napon komor arczczal lépett ki a sátorából.

Beizent a várba, hogy ha nem adják meg, életben nem marad a csecsemő se!

A várbelieknek a püspökük volt mindenük: polgármester, generális és
egyházfő egyszemélyben.

Háromtagú küldöttség vonult ki másnap délben a kapun, ajándékokkal és
levéllel.

– Mi van ebben a levélben? – kérdezte dühösen Atilla.

– Alázatos föltételek! – rebegte a követ.

– Semmi föltétel! – csapja vissza Atilla. S a levelet a követ lába elé
dobja. – Nem levelezni jöttem én ide, hanem hódítani. Ha meg nem
nyitjátok a város kapuit, bedöntöm, – s akkor egymással akasztatlak föl
benneteket!

Már akkor tudtuk, hogy a római hadak rengeteg sokasága vonul felénk.
Atilla kémei mérföldről-mérföldre jelezték a közeledésüket. Csak az
orleániak nem tudták.

– Uram! – könyörgött térden a három követ – csak három napot engedj, míg
az emberek útra készülnek. Elhagyjuk akkor a várost, vagy ha a néped
közé fogadsz, átadjuk a kincseinket.

– Holnap reggelig várok, – felelte Atilla.

Junius 14-ike volt másnap.

A vár kapui megnyillottak s a püspök küldöttei bársony vánkoson hozták
Atilla elé a város kulcsait.

Atilla háromezer üres szekeret eresztett a városba. Az utczákat
csakhamar fölosztották a hunok, s megkezdődött a rablás.

Mink Atilla környezetében egy dombról néztük, mint vonulnak be a
szekeres hun csapatok.

A háztetők megteltek emberekkel. A lakosság oda vonult föl hogy ne
lássa, mint fosztják ki a várost. Persze a hunok oda is föltörtek,
különösen a hol a lakás szépségében aranykincseket szimatoltak. És kést
tartottak a frankok nyakának.

De ime déltájban futó gépidák érkeznek véresen. Jelentik, hogy a római
had szétverte az őrséget. Atilla visszavonulót fuvat a városban s
alánokat küld fedezetül a kapuk elé.

Még azok jóformán oda se érkeztek, ime porfelleg támad nyugat felől s
előcsillognak a porból a római légiók sasai.

Atilla visszavonulót kürtöltet. Bent azonban harcz támad: a várbeliek
megmozdulnak a háztetőkön és örömtől és dühtől ordítva szórják az utczán
hemzsegő hunokra a követ s tetőfákat. A foglyok letördelik a
bilincseiket s a hunokra rontanak.

Kint a város körül is őrült kavarodás támad. Az alán seregek kardot
vonva küzdenek minden rend nélkül a római haddal. A Loár vizében emberek
és lovak lubiczkolnak s ekközben egyre a hátrálót rikoltja minden kürt.

Atilla nem akar harczolni. A sereg még szanaszét van s a hadnak fele már
tegnap megkezdte a vonulást vissza a katalauni síkság felé.

S mit érne Aéciusznak is, ha fáradt seregével döntő csatába ereszkedne?
Sokkal gyakorlottabb hadvezér ő, hogysem ezt megkoczkáztatná.

A csata csupáncsak a vár körül viharzik, míg a hunok a zsákmányt
eltakarítják, azután átengedik a várat a rómaiaknak s éjjel nyugodtan
elvonulunk.



XLII.

A vonulás a katalauni mező felé napokig tartott. Utközben persze a had
minden kerítetlen várost kifosztott és minden vetést legázolt.

Csupán egy városnak volt bezárva a kapuja: Troának. Ott a had eleje
megállt és a sokaság tóba folyt össze: Atilla parancsát várták, hogy
tovább menjenek-e, vagy hogy neki állítsák a kapunak a faltörő kost?

Közben a kapu tetején megjelent a város püspöke: aranyvirágokkal
diszített fehér selyemkazula volt rajta; a fején püspöki süveg, a
kezében pásztorbot.

A papjai lekiáltottak, hogy ha valaki ért latin nyelven, szóljon.

Akadt olyan ember. Hiszen a mi táborunkban volt a világ minden népéből
ember, volt még kinai is, mongol is, szerecsen is, hát itáliai hogyne
találkozott volna.

A püspök azt izente Atillának, hogy beszélni óhajt vele.

Már ismertük az ilyen jeleneteket: a püspök kijön templomi díszben:
vezeti a papságot, meg a város előkelő polgárait s könyörög Atillának,
mint valami Istennek. Atilla mindenkor azt feleli, hogy a várost nem
bántja, ha kellő biztosítékot kap az örökös meghódolásról. Mi az a kellő
biztosíték? A város három előkelő polgárának családostól való
átköltözése Atilla székhelyére. A püspök visszatér. A kapukat bezárják.
A lakosság darabig csak keresi az oroszlánbarlangba menő három előkelő
családot. Persze egy család se akad, a ki Atillára merné bízni az
egészségét. Kitűzik a vörös zászlót s védik a várost a meddig lehet. Nem
sokáig lehet. A hunok betörnek; mindenki a templomba vonul. A gazdag
családok oda viszik minden arany és ezüst kincseiket, énekelve várják az
égi segítséget. Az ég pedig nem felel. (Mi a földi élet az ember
életében? Az ember azt gondolja: _minden_. Pedig bizonyára csak egy kis
tanulmányút, rövid munkábaállás az örökkévalóság országából.)

Troánál azonban nem így történt.

Atilla odalovagolt a kapuhoz s a püspök kivonult eléje az egész
klérussal: valami harmincz pappal. Mikor a zsoltáréneklést abbahagyták,
az öreg csak állva maradt. Fölemelte a fejét. Egy perczig némán bámult
Atillára, azután, mint valami rémségre így kiáltott latinul:

– Ki vagy te, a ki trónokat döntesz föl, országokat pusztítasz el és
népeket igázol le? Honnan van ez a hatalmad? Ki bizta rád, hogy a
világot fölforgassad?

Atilla tudott latinul. A mellére csapott:

– Ego sum Atilla, flagellum Dei. (Atilla vagyok, az Isten ostora).

– No ha így van, – felelte az öreg püspök, – ha téged az Isten küldött,
akkor nem tehetek ellened semmit. Jer és végezd rajtunk is a munkádat.

Azzal megfogta az Atilla lova kantárszárát és vezette be a nyitott
kapun.

Látszott Atillán, hogy meghatja az öreg úr fenséges naivsága. Egy szót
mondott Kamocsának, azzal belovagolt a kapun a kiséretével.

Kamocsa a kapu mellett maradt. Néhány zoltánt állított maga mellé, a kik
az Atilla után özönlő hadnak folyton kiáltozták:

– A király rendelte, hogy itt nem szabad semmitse bántani!

Mikor a város közepére értünk, Atilla lovat adatott az öreg püspöknek és
azt mondta neki:

– Te szent ember vagy; szerencse van azokkal, a kikkel te élsz: velem
kell töltened néhány napot. A várost megkímélem, de rendeld meg a
papoknak, hogy a mi gabona és liszt van a városban, rakassák szekerekre
és adják át a hunoknak.

Azzal haladtunk tovább. A had szótlanul ömlött át a városon. Nem
hallatszott egyéb, csak a lovak kopogása, fegyverek zörgése. A benlakó
népből csak itt-ott látszott egy öreg férfi. A házak némák voltak. A
lakosság bizonyosan elbujt mindenfelé a pinczékbe, padlásokra.

Mikor kiértünk a város keleti kapuján, látjuk, hogy a városi nép
egyrésze lovon, szekeren, gyalog menekül az északi erdőség felé. Az
asszonyok és gyermekek mindenütt így menekültek előttünk. Erdőkbe,
nádasokba huzódtak. Főképp a leánynépet rejtették el, azok futottak
leggyorsabb lábon, a kiknek a saját életükön kívül nem volt más
vagyonuk.

[Illustration: Nesze ez a pénz, neveld fel rajta gyermekeidet.]

Ahogy átmegyünk egy hídon, hát ott bukdácsol a mezőn egy elmaradt
rongyos asszony is. A két kezén két gyermek. A hátán lepedőben egy
csecsemő. Mellette fut még öt mezitlábas kis leány és két serdülő szép
szőke leány. De hol az asszony bukik föl, hol valamelyik gyermek esik el
és sirnak valamennyien.

Az asszony visszapillant. Látja, hogy nincs menekvése. Megáll a
patakparton. Sápadt arczán kétségbeesés. Megragadja a leányait s néz
szinte őrült szemmel a seregre.

A szegény asszony vergődése mindnyájunkat meghatott.

Atilla megállítja a lovát és szól Urkonnak, hogy az asszonyt vezessék
eléje.

Urkonnal odamegy a püspök is és biztatja, hogy ne féljen.

Az asszony félholtan térdel Atilla elé és nem tud szólni, csak reszkető
két kezével, omló könnyeivel könyörög.

– Mind a te gyermeked ez? – kérdezi Atilla.

– Mind, uram! – sírja az asszony. – Özvegy vagyok s ha én meghalok, tíz
árvát hagyok magam után.

A püspök tolmácsolta a beszédüket.

Atilla a kincstartójához, Uporhoz fordult. Erszényt vett tőle át, a
melyben háromszáz arany lehetett.

– Térj vissza békén a városba, – mondotta Atilla. – És nesze ez a pénz,
neveld föl rajta a gyermekeidet.

Azzal odarendelte az asszony mellé Botár testőrt, hogy kisérje vissza a
városba.[3]

Nekem már Orleán alatt föltünt, hogy az emberek közt sok a beteg.
Sápadtan, kékfoltos szemekkel jártak némelyek. Leültek és vért hánytak.
Aztán egyszer csak halott jobbra, halott balra. Az emberek hulltak, mint
a legyek.

Én eleinte a forróságnak tulajdonítottam a szokatlan emberhullást, de
haltak borus napon is. Akkor mondotta Eudoksziusz orvos, hogy a pestis
öli az embereket.

Mikorra visszafordultunk, már az út melléke tele volt halottal. Itt egy
neur, amott egy herul, egy sváb, egy markomán, összevissza minden
nemzetből: egyik hason, másik hanyatt. A ki egyszer eldőlt, azt föl nem
emelték többé. Ha értékes fegyvere volt, azt elvették tőle; bocskorát,
ha jó volt, lehúzták, köntöséből kifordították, azzal otthagyták.

Atilla olyan komorrá vált, hogy félelem volt ránézni.

Egy napon, ahogy Csege mellett lovagolok, előttünk esett össze egy
bőrdolmányos turcziling.

Az ember tarajos rézsisakot viselt. Bizonyára Orleánban ragadta le
valamelyik római tiszt fejéről, vagy hogy fejestől vette el. De mindegy:
a sisak föltünt nekünk már előbb is.

Hogy az az ember eldőlt, a sisak legurult a fejéről.

Csege leugrott a lóról és fölkapta; a maga fejére tette.

Irigyeltem érte. A sisak taraján gránátkövek ragyogtak s föltolható
arczrostélya volt. Megért tíz aranyat.

Másnap Csege fejfájásról panaszkodott. Harmadnap eleredt az orra vére.

– Végem, – mondotta sápadtan.

Ötödnapra daganatok támadtak a hóna alatt, meg torkán. Este már készen
volt a halálra. Vizet kért tőlem.

A táborban már mindenki aludt. Elmentem vizért, s innia adtam.

– Köszönöm, – szólt pihegve. – Otthon van egy kis értékem: néhány rend
ruhám és egy könyvem. Legyen a tied.

Azzal a kezét nyujtotta.

Megigazítottam a fáklyát, hogy az arczába lássak s hozzáhajoltam.

– Csege, – mondottam reszketve: – Nem izensz-e Emőkének semmit?

Még e gyászos pillanatban is Emőke volt az eszemben. A másvilágra menő
embert a halál kapujában akartam vallatni.

Rám nézett és bágyadtan felelte:

– Nem.

– Dehát miért nem izensz?

– Minek?

– Csege, – mondottam a vállát megragadva, – ne menj hazugsággal a
másvilágra, mondd meg nekem, hogy a mit Emőkéről beszéltél, hazugság
volt. Te nem beszéltél vele soha! Nekem az nem kerülte volna el a
figyelmemet. Mondd meg igaz lelkedre, hogy hazudtál.

És a szemébe néztem.

Nem felelt.

A szeme már akkor üvegesedett. Homlokát verejték lepte el. Ujjai
görcsösen horgolódtak a fűbe. Egyre nehezebben lélekzett… Még egyszer
rám emelte a szemét: tekintete kérdő és csodálkozó volt, de nem szólt
többé semmit, csak úgy maradt, reám fagyó halotti nézésben.



XLIII.

Atilla sátora nyugatnak állott, hát a többi is arra fordította a
sátorát. De lám Aéciusz nem oda vezette a hadát, a hova vártuk, hanem
keletnek. A Vezle-patak, a mely eddig mögöttünk folyt, most a két had
közé került.

Ez érthetetlennek látszott.

Atilla hátrahagyta az Ob folyónál Ardarikot, hogy a gyülekező hadakat
fedezze s hogy a római had fölvonulása elibénk történjék: legyen szemben
a reggeli nappal az ellenség.

A magyarázat aztán az első római lovasok megjelenésével egyidőben
érkezett: Aéciusz megrohanta a gepidákat s áttörte a vonalat kelet felé.
Tizenötezer ember maradt a csatatéren.

A harczot küzdött gepidákat beküldötte Atilla Katalaunum falai közé.

Akkor, hogy arra kellett fordulnunk, amerre addig háttal állottunk,
föltünt nekem egy halom a mezőn, jó futamatnyira tőlünk. Az a halom
közénk fog kerülni. De mikorra én erre gondoltam, már a mi seregünknek
négy csapatja repült oda. Atilla parancsa volt. Ugyanakkor a római
hadból is kivált egy sebesen száguldó lovas csapat s láthatóképpen
nagyobb, mint a miénk. Nagy ropogással csaptak össze. A mieinket
visszanyomták.

– Rossz jel, – mormogta mellettem Bial táltos.

– Miért volna rossz jel, – feleltem kedvetlenül. – Ha mink előbb megyünk
és nagyobb lovassággal, a miénk a domb.

– Éppen ez a rossz jel, – morogta a táltos, – hogy nem mentünk előbb és
nem nagyobb lovassággal.

A táltosok átváltoztak, mióta velünk járnak. A pestistől való félelem
volt-e az oka, vagy hogy mindig imádkoztak, nem tudom, de mind
elkomorodott. Fekete ruhájokban olyanok voltak, mintha gyászolnának.

– Attól tartok, – szóltam boszusan, – hogy ti, babonás papok,
elkedvetlenítitek a harczosokat. Bocsáss meg, hogy így beszélek veled,
de ez nem okosság.

– Mi a babona? – felelte vállat vonva. – Te keresztény vagy: neked
babona a mi hitünk. Mi hun vallásúak vagyunk: nekünk babona a ti
hitetek.

– Az Isten egy, – folytattam a beszédet. – Hun Isten nincsen, latin
Isten sincsen, görög Isten sincsen. Az Isten, Isten. Közös ura minden
népnek. És az Isten nem ül lóra és nem harczol dombokért se velünk, se
ellenünk.

– Tudatlan rab, – szólt a pap megvetőn. – Én veled nem disputálok.

– Mert félsz.

– Tőled?

– A szavaimtól, az igazságtól.

Egy perczig feketén nézett reám.

A gazdám szekerén állottunk, a mely egyúttal sátoralapul szolgált.
Halkan felelt:

– És ha én megbizonyítom neked, hogy az Isten hun…

– Azt ugyan meg nem bizonyítod.

– Nem bizonyítom-e azzal, ha megmondom előre, a mi történik?

– Az csak koholás.

– De ha megbizonyodik.

– A fejemet neked ajándékozom.

– Köszönöm. Nem szoktam ilyen értéktelen ajándékokat elfogadni.

– Nekem nem értéktelen.

– Add kezedet, hogy nem mondod ki, a mit közlök.

– Itt van. De ha nem teljesedik?

– Raboddá tehetsz. Megkeresztelhetsz. Eladhatsz. Mindent tehetsz velem.

– Hallgatlak.

– Hát tudd meg, hogy a jelek ma mit mutattak: Atilla elveszti a csatát.

Ezt olyan meggyőződéssel mondta, hogy a hideg végigfutott rajtam.

– Nem lehet, – feleltem. – A népet igaz, hogy dögvész tizedeli, de még
mindig óriás sokaság arra, hogy bármily hadsereget megtörjön. Atilla
sohase vesztett még csatát. Az Isten kardját nem ti adtátok-e neki?

Leült a szekér kerekére és mozdulatlan elmélyedéssel nézett maga elé.



XLIV.

Az urak naphosszat az Atilla sátora tetején állottak s nézték a római
sereg letáborozását.

Én csak a mi sátorunkról néztem. A síkon messze el lehetett látni. S
hallgattam az öreg katonák megfigyeléseit.

– Ni, – mondotta az egyik, – középre az alánokat teszi a római.

S valóban látszott a seregek elhelyezkedésén, hogy azt a mozgó nádast
középre illeszti Aéciusz. A Szangibán hada az. Talán gyanakszik arra az
ingadozó emberre, azért hagyja középen? Vagy talán a hosszú dárdáknak a
középtest védelmében lesz szerepe, ki tudja?

– Ni, – mondotta a másik, – a burgundok is ott vannak, a frankok is.

– De mi a macskát akar a római balról?

Mert a csillogó római sisakok valóban balról helyezkedtek el. Eléjök
odahúzták a nyíllövő gépeket, meg a kő-vetőket.

– Be akarja keríteni Atillát, – felelt egy óriás testőr röhögve.

Aztán hogy rám pillantott s látta a fejemen a Csege sisakját, rám
kiáltott:

– Nini? Talán te is harczolsz?

– Nem is főzök.

– Az urad oldalán?

– Nem is temelletted.

– Vótál mán hadban?

– Most vagyok először.

– Ha nekem adod azt a sisakot, megtanítalak valamire.

– Mire?

– Hogyan lehet élve kikerülni a csatából?

– Ha a sisakomat neked adom, akkor nem kerülök ki élve. Hát csak tartsd
meg magadnak a tanácsodat, én is megtartom magamnak a sisakomat.

Nevettek.

– Nagy róka ez a görög, – mondotta az egyik – nem lehet ezt egykönnyen
rászedni.

A hunok különben az úton mindig csak harczi fogásokról beszélgettek.
Egyik azt mondta, hogy az ember a lovában bizzék, a másik azt mondta,
hogy csakis a lovától féljen.

Némelyiknek bizonyos erejű amuletje volt, másiknak olyan kardja, a mely
már száz ellenséget levágott. Az egyik embervérrel dörzsölte be a lova
orrát, a másik meg abban a kiáltásban bízott, hogy: _Hopp uram Istenem,
ördög az ellenség!_

Az ilyen tanácsok bármily ostobák is, mindig érdekesek háborús időben.

Én csak azt tudtam, hogy fölszabadulok vagy meghalok.

A halál gondolata néha borzongatott, de a szerencsém gondolata meg
gyönyörűséggel töltött el. Így bukkant föl gondolataimban hol egy
vigyorgó koponya, hol egy rózsás leányfej.

Délután kialakult a római hadsereg. Látni lehetett, hogy a patakon túl a
bőrpajzsos vizigótok foglalnak állást.

A mi táborunk is egyszerre megcsördül.

– Hirjit! hirjit! (ide! ide!) – hallom a gót tisztek kiáltását.

S megindulnak a gótok. Hosszú vonalban kigyódznak elő a sátorok közül. A
tisztek egymásután tünnek elő: a fekete arczú _Akrán_, a kékszemű
hóbortos _Ejszárn_, a sovány _Filleinsz_, az örökké mosolygó, sodrott
bajszú _Fiszkia_, aztán jöttek a többiek is: _Gilta, Nikilsz, Milit,
Nuta, Reiksz, Szavil_ s a fiatal _Szkura_, a kinek mindig tánczra
viszket a bokája.

Akkor már, hogy a római sereg kialakult, Atilla a vizigótokkal szembe a
maga osztrogótjait állította. Pokoli gondolat: testvért testvér ellen
fordítani, de meg kell ösmerni, hogy hadvezéri ötletnek jó. A vizigótok
gyülölték az osztrogótokat, hogy miért nem tartottak velök a szökésben.
Az osztrogótok szintén gyülölték a vizigótokat: azt mondták, hogy
meghódolni, azután megszökni, gazság! Ellenség ellenséggel megbékülhet a
hadban, de testvér a testvérrel, ha egyszer a Káin fegyverét ragadta
fel, nem békül meg soha.

Középen a hunok maradtak: fekete és fehér hunok együtt. Ardarikot a
gepidákkal jobbra állíttatta Atilla. Oda kerültek a kazárok, a jászok,
herulok, kvádok, rugok és szarmaták is. A rómaiaknak lesz alkalmuk
válogatni a népfajokban.

Azután mink is kivontattuk a dárdalövő gépeket, a faparittyákat,
kőhányókat és a mérföldre lövő gépíjjakat. A parittyás népfajok a
szekerek tetejét foglalták el. A tömött zsákok, hordók és bugyrok
tetején vigan dolgozhattak. A szekerek előtt a lándzsás alánok és kaszás
gelonok ültek. Azok majd csak akkor elegyednek az aratásba, ha az
ellenség rájuk tör.

Azt gondoltam, hogy még azon a napon megkezdjük a harczot, de nem: csak
helyezkedések folytak.

Beállt az est. Holdvilágtalan éjszaka. Mintha az eget fekete posztóval
vonták volna be. Az őrtüzek kigyulladtak mind a két sereg előtt. Az
előre küldött éjjeli őrök olyan közel voltak egymáshoz, hogy átlőhették
volna egymásra a nyilaikat.

Az utolsó parancs azon az estén az volt, hogy a siposok és kürtösök
hallgassanak, s mindenki lehetőleg jól aludjék.

Ebből érteni lehetett, hogy holnap csata lesz.



XLV.

Csak Atilla sátorában égtek a fáklyák.

Az asztalon azok a csirkék illatoztak, a melyeket Troa városa küldött ki
Atillának. Az urak szótlanul ettek. Ott volt köztük Lúpusz püspök is.
Még akkor is a püspöki süveg volt a fején és az aranyos kazula a testén;
a nagy ezüst pásztorbot a kezében, azaz hogy a széke mellett. Nem igen
evett, csak a szakállát simogatta, s olykor aggódva nézett Atillára,
olykor fölrántotta a szájaszélét és sziszegett. Mert köszvény bántotta a
jóembert. Aztán ott ácsorogtak a sátor előtt a különféle nemzetek
királyai és vezérei is. Parancsot vártak. Atilla még a vacsora alatt is
rendelkezett, hogy melyik hogyan állítsa a seregét; mikor induljanak a
lovasok, mikor mozduljanak a gyalogok.

– A római sereg sűrű, – hallottam egyszer a szavát – és meg nem futó,
hát az a fő, hogy szét kell a csapatokat nyomni.

Közben kémek érkeztek, s előőrségi jelentések. Odaát semmise készül.

Ez gondolható volt a sötétség miatt is. A hold ujulásban. A csillagok
világítását is eltakarja a felhő.

A vacsora végén sajtot tálaltak és borban főtt gyümölcsöt.

Akkor Lúpusz püspök fölemelkedett és a serlegét maga elé véve, szólott
ekképen:

– Hatalmas király! királyok királya! szót emel hozzád a szolgáknak
szolgája. A hír véres betűkkel írja a te nevedet. Az égen üstökös
jelenti megindulásodat. A föld megrendül, ahova árnyékod esik és elsápad
a bátraknak arcza, ha reájok nézel. De mondjon bár világ farkasának,
vérivó ördögnek az egész mindenség, ha én előbb jutok az Isten színe
elé, – a mi bizonyos – elmondom neki, hogy városomon át vezetted el
világtipró hatalmas népedet, s városom lakói boldog álomban szenderegnek
a mai éjszakán.

Jóságos öreg szemeiben őszinte hála csillogott, mikor ezt mondotta.

Az urak nem értették őt, legföljebb a Nekárfrankok ifjú királya, meg
Oresztesz, meg én, de a hangja ünnepi volt és beszéde magasztos, mint a
zsoltárének.

Atilla hátradőlt a székében. Szemein árnyék volt. Nem láthattam, hogy
tetszik-e neki a püspök beszéde. Mert csak a szeme árult el olykor
valamit annak az embernek a lelkéből, arcza az mozdulatlan volt, mint a
kőszobroké.

Az öreg folytatta:

– A világ ez idő szerint hullámzó népek tengere. Az erdő keletről jön, s
a hullámok nyugat felé zajlanak. Isten akarja ezt. Te is az Isten
eszköze vagy.

Atilla intett Oresztesznek:

– Tolmácsold a vendégeimnek, a mit az öreg mond.

A püspök folytatta:

– Az óvilág népe eljött ellened, s talán már holnap kihúzod a
fegyveredet, hogy összemérd az övékkel. Sok vér fog folyni, de a
történelem tanulsága szerint az emberiség könyben és vérben tisztul
mindig. Minden nagy viharban sok a pusztulás: fák törnek derékon,
sziklák szakadnak a hegyről, s a házak tetejét leragadja a szélvész, de
ha a vihar elzúgott, éltető erővel teljes a levegő; a ledőlt fa gyökere
háromszorosan hajt, s az emberiség tevékenységre buzdulva folytatja
munkásságát. Atilla nagy király! te vagy a vihar az emberiség életében!
Híred zúgó szélvész, kardod villám, néped dübörgő fergeteg. Isten
akarja, hogy így legyen, s te magad se tehetsz sorsod ellen semmit. De
mert jó ember vagy, tisztellek téged. S ha rettegve nézem is óriás
dúlásodat, nem felejtem el, hogy a népek mostani özönlésében minden faj
megállani iparkodik, s te se tehetsz máskép, mint hogy kardot veszel a
kezedbe, s küzdesz a magad és néped életéért. Az Isten éltessen.

És odament Atillához. Atilla a kezét nyujtotta neki. Az öreg kezet akart
csókolni. Atilla magához ölelte őt.

Azután, hogy mindnyájan ittak Atilla egészségére, a király kissé hunos
latin nyelven így szólt:

– Hiszem, hogy az emberi élet nem ezen a földön kezdődik és nem ezen a
földön végződik. Bolygunk és küzdünk itt, s nem tudjuk, miért. De van a
ki tudja. Engem a hunok Istene küldött. Kardot adott a kezembe, hogy
végig csapjak a világon. Ki állhat meg énvelem szemben?

A hunok lelkes éljenre csattantak. Atilla szeme is csillogott. Ivott a
püspök egészségére, s fölkelt annak jeléül, hogy a vacsorának vége van.



XLVI.

A vendégek egy része eloszlott. Hargita, Betegh, Urkon, Kamocsa,
Madarász, Bálán, Vacsar és Upor is. A többi még ott maradt. A szolgák
elhordták és összehajtogatták a tábori asztalokat. A székeket a
sátorterem falához rakták.

Már vacsora alatt láttam úgy félszemmel, hogy valami különös jövés-menés
van a sátor előtt. De annyira lekötötte a figyelmemet az asztalnál folyó
beszélgetés, hogy kifelé nem is néztem. Csak azután kezdtem figyelni a
különös duhogásra, mozgolódásra a sátor előtt. Látom, hogy egy lombos
leveles nyirfát ásnak le, s annak a tövéhez bunkózzák be a földet. A
nyírfától tíz lépésnyire máglyát raktak a _jámborok_. A táltosok mind
ott vannak a máglya előtt. Györhe egy fehér ürüt meg egy fekete kost
tart kötélen. Bucsa egy hétszegletű követ hoz a fején, Sármánd meg egy
kerek fekete követ. Másik két táltos kezében két rézüst csillanik meg.

Tehát áldozás lesz. Az urak arra várnak.

A máglya csakugyan föllángol, s megvilágítja a körülötte mozgó papokat;
Kámát és Iddárt fehérben, Zobogányt, Bogárt és Györhét vörösben, a
többit feketében; a _torosztók_ és a _jámborok_ csak közönséges
hadiruhájokban vannak, csupán a fejükre tették föl a hosszú, hegyes
áldozati süveget.

A nyírfa alá három félmeztelen papi igricz kutyorodik. Kettőnél hosszú
dob van; a harmadik egy tölcséres aljú, hosszú sípot tart a kezében.
Tárogatónak nevezik azt a hunok.

Az urak Atilla körül alacsony székre ülnek. Kint a máglya mögött nézők
sokasága áll sűrűn.

A dobosok böfögtetésbe fogják a dobjukat. A tárogatós valami keserves és
borzalmas melódiát fuj. Zobogány kardot szúr a fehér ürü mellébe, s a
vért az oltár alá ásott gödörbe ereszti. Vitos táltos ép így cselekszik
az ölében rugódozó fekete kossal. A két állat bégése és hörgése
belevegyül a zenébe. A papok serényen dolgoznak. Bogár és Györhe
fölgyűri a köntöse ujját és széles görbe késsel sebesen megnyúzza a két
állatot. Damonogh szekerczét érint a tűzhöz és leválasztja a fekete kos
két szarvát: átadja Vitosnak, a ki a süvege szélébe illeszti a füle
fölé.

A zene elhallgat. Az öreg Iddár föllép a nyirfába vert fogakon s a
lombok között megállva, szétterjeszti a kezét és reszkető hangon énekli:

– Csöndesen legyetek!

Erre mindenki leveszi a süvegét. Atilla is.

Zobogány kimetszi a fehér ürü nyelvét; nagy ezüst kanálba teszi és
fölemeli a tűz előtt.

Iddár a fán kelet felé fordul s hangosan imádkozik:

– Teremtő nagy Isten urunk! Napnak, holdnak vezetője! Csillagok fölött
lakó örökéletű király! Fordítsd felénk orczádat! Hajlítsd felénk
szívedet! Tűzben, lángban néked áldozunk!

Zobogány beleveti a nyelvet a tűzbe. A papok kórusban kiáltják:

– Segíts bennünket! Teremtő! Isten urunk! Légy velünk!

Iddár leszáll a fáról. Átveszi a kanálban a fehér ürü szivét és a
magasba tartja. Imádkozik:

– Föllegek fölött lakó, villámoknak parancsoló, eget dörgető, földet
rengető hatalmas öreg Atya! Mint ez a szív ég a tűzben, a mi szivünk
nemkülönben ég irántad szeretetben. Légy velünk!

– Légy velünk! – zúgják rá a táltosok és velök a nép.

Iddár beleveti a szivet is a tűzbe.

A szent zene ismét megszólal.

Iddár újra fölhág a fára. A lombok közé rejtőzik.

– Csöndesen legyetek! – énekli lenn Zobogány.

A zene elhallgat.

A főtáltos néhány perczig csöndben és mozdulatlanul ül a fán. Azután
fölemeli a fejét és kiált:

– Menyben lakó hun szellemek! Éjszakában lengő árnyak! Kössétek föl
kardotokat! Vonjátok föl ijjatokat! Üzzétek el az idegen szellemeket,
földbe, vízbe, örökös sötétbe!

A vízből a tűzre locscsantanak. A tűz sistereg, gőzoszlop gomolyog föl a
magasba. Iddár leszáll. Zobogány kardot nyujt át neki. Iddár a karddal
elcsap hétszer a lángokban jobbról balfelé, s közben érthetetlen igéket
mormog.

Most Vitos áll elő. A két dob tompán pereg. Vaskanálba veszi a fekete
kos nyelvét és szivét. Szól síri hangon:

– Ártó lelkek ura, hatalmas Gonosz! Ördöngők ura, rettenetes Gonosz!
Búnak, bajnak kavarója, fekete Gonosz! Ne árts nekünk!

– Ne árts nekünk! ismétlik mindnyájan.

Ezzel beleveti a nyelvet a vérrel telt gödörbe.

A tűz már nem lángol, csak a parázs ég.

Iddár beleveti a parázsba a két követ, s mindegyikre lapoczkacsontot
illeszt. Kezét a csontok fölé tartva áll a továbbiak alatt
mozdulatlanul.

[Illustration: Káma a tűz felé fordulva magasra tartja a kardokat.]

Vak Káma, a ki eddig szótlanul ült a nyírfa tövében, föláll. Két véres
kard van a kezében. A tűzre aszott füvet dobnak. Vörös láng rebben föl.
Káma a tűz felé fordul, magasra tartja a kardokat, keresztbe illeszti.

A zene elhallgat.

– Hajoljatok meg! – énekli Iddár.

Mindenki meghajol.

Káma rezgő, öreges hangon énekel:

– Isten urunk, hívunk a magasból. A te akaratod vezérelte ide a hun
népet. A te kardod van Atilla kezében. A te erődet öntsd belénk a
magasból. Könyörgünk: segítsd meg Balambér fiát, a hunok fejét, a te
választottadat, Atillát!

– Segítsd Atillát! – mormogja a nép a táltosokkal.

A tűz fénye vörösen csillog a főtáltos süvegén. Mindenféle apróság
fityeg azon: aranypénzek, ezüstből vert apró állatfejek, mindenféle fog
és gyémánttal kirakott csillagok. De a többi táltos süvege is tele van
olyan csillogó aprósággal.

Folytatja:

– Isten urunk, ki messze napkeletről elhoztál bennünket a Tisza rónáira,
Tisza rónáiról a nyugati népek országába, erősítsd meg a mi kardunkat,
hogy aczélja aczélt vágjon, sujtása legyen, mint a felhők villámáé.

– Erősítsd meg a mi kardunkat! – mormogja a nép.

Iddár elveszi a kardokat Kámától, s két nyilat nyom a kezébe.

A tűz újra föllobog.

Káma énekel:

– Isten urunk, engedd, hogy nyilaink úgy szálljanak, mint a fecskemadár
és oly sűrűn szálljanak, mint a záporeső; ellenséges bűvölés czél előtt
le ne ejtse, czél fölött el ne sodorja, czélban el ne kapja, hanem
valamennyi az ellenség testében álljon meg, s halált vigyen belé. Áld
meg nyilainkat!

A tűzön száraz lóhere lobog föl.

Káma kantárt vesz a kezébe. Azt tartja a tűz fölé s énekel:

– Isten urunk, adj erőt a mi lovaink inának. Siketítsd meg fülüket,
homályosítsd el szemüket, hogy rohanásuk legyen, mint a dübörgő
fergeteg, vasba öltözött hadakat ledöntő, ellenséget vérében tapodó.
Szárnyazd föl a mi lovainkat, aczélozd meg inaikat, tedd őket
sebhetetlenné. Adj erőt a mi lovainknak!

Az utolsó mondatot ismételték mindnyájan.

A tűzre most bort öntenek. Egy perczre sötétség lep el mindent. Azután
az újra föllobogó és sistergő tűz magas gőzoszlopot vörösít meg.

Káma a kardot a tűz fényében meg-megforgatva kiáltja:

– Hunok árnyékai, jertek elől Balambér apánk! Megyer vitéz! Tárkány
főpap! Decse! Verbőcz! Bodor! Csalán! Buda! Rof! Szudár! Zaáp! Madocsa!
Makó! Balogh! Géva! Tarcsa! Kalocsa! Magócs! Vitézek vitézei, mi
szeretteink! Tűzből, vízből, levegőből, földből, gyertek elő! Gyertek,
mint az alvó lehelete! Gyertek, mint a hegyi fákról foszladozó felhő!
Gyertek, mint az éjben lengő árnyék! Gyertek elő, segítsetek minket!

– Segítsetek minket! – mormolja a nép.

Iddár főtáltos beleszúrja a két kardot a nyírfába. Odaszúrja föléjök a
nyílat. A kantárt ágra akasztja. A nyíl fölé égő viaszgyertyát ragaszt.

A főpapok most Atilla sátortermébe vonulnak. Az igriczek a sarokba
ülnek. A terem közepe üres. Atilla a hátsó falnál trónforma karosszékben
ül, mellette jobbról alacsony tábori széken a fővezér, balról Ardarik
király, lábánál szőnyegen Ellák és Aladár, aztán sorban a fal mellett a
különféle fejedelmek és a hun főurak.

A sátorterem oszlopán néhány vastag viaszfáklya ég. A tábor köröskörül
az alvás és a lovak legelésének halk és mély morajában, a mely
hasonlatos a tenger egyhangú morajlásához. Csak a tábori kutyák ugatnak
a messzeségben, s a máglya tüze ropog itt előttünk.

A két dob bufogásnak indul: tenyérrel, újjal veri a két dobos. A sipos
is ajkához illeszti a tárogatót és egy véget soha nem érő melódiát fúj:

_Da capo ad infin_

A zeneszóra a terem közepén Zobogány táltos fejét az égnek fordítva,
karjait széttárva, megindul a kör tisztáján és fokozódó gyorsasággal
halad, csakhamar fut és ugrálva, szökdelve futja a kört, mintha a
sátorból akarna menekülni. A dob ütemei lázas dobogással kisérik ezt az
őrült körbefutást, Zobogány haja fürtökben röpül utána és látni, mint
veszti el perczről-perczre az érzékeit. A futás akkor meglassul és a tér
közepén rendetlen kerengéssé válik. A pap szeme-bogara annyira fölfelé
fordul, hogy a szeme fehére villog reánk. Az arcza vörös, mint a meggy,
azután elsárgul, elsápad. Végre teljesen elszédülve, tajtékzó szájjal
lerogyik.

A táltosok erre körültérdelik. A zene elhallgat. Az ember görcsökben
rángatózva rebeg valami szavakat, a melyeket én nem hallok.

Atilla a karosszékben ül. A szemöldökét összevonva figyel az emberre.

Káma pap aztán elmondja az eredményt hangosan:

– _A mező vérvirágot terem. Karvalyok és sasok egy-porban fürődnek._

Erre nem szól senki. Némelyek vállat vonnak, mások maguk elé néznek.
Atilla is a szeme sötétjéből néz maga elé.

Az embert fölfogják ketten s elviszik. Gondolom valami mérges növény
nedvét itta a szertartás előtt, mert olyan volt, mint az őrült.

A zene újra megszólal. Talpig gyászfátyolba öltözött alán pap lép a
szőnyeg közepére s fehér posztón különféle színes vesszőket rázogat.
Körülötte egy fehérre festett, teljesen meztelen alak zegzugos
ugrásokkal, kerékhányással hívta a szellemeket, míg a pap az isten nevét
kiáltozva iparkodik a vesszők összeállásából a jóslatot kifejteni:

Az alán pap jóslata szebben hangzik:

– _Látom az ellenséget hétfejű sárkánynak. A legdühösebb feje lefordul,
porbahull. A római vér hun kardot pirosít._

Atilla feje megmozdul. A hun főurak halk suttogással mondják egymásnak:

– Aécziusz elesik.

Jöttek aztán a gót papok s tenyerüket a fölbontott állatok belsejébe
merítve, szemüket égnek forgatva jósoltak kedvezőn és kedvezőtlenül,
mialatt a jelenlevők lélekzetüket visszatartva figyeltek.

Végül a hun táltosok beczipelték vasfogókkal a két izzó követ s letették
egy halom parázsra a terem közepén.

Áhitatos csönd következett.

Iddár aranyozott végű ezüst csipővassal fölvette a megfeketült csontot a
kerek kőről s a fáklya felé tartotta. Aggodalmas arczczal vizsgálta a
repedezéseket.

Arcza hol elborult, hol kiderült. Átadta Zobogánynak a csontot. Az is
figyelmesen nézte.

– Semmi érthető, – szólt meg végre, a vak főpaphoz fordulva. – Csak egy
nagy repedés.

– Elég érthető, – felelte a főpap.

S Atillához fordulva szólott:

– Az ellenség vezére elesik.

Mindenki megmozdult. Csak Atilla maradt nyugodtan.

– Lássuk a másikat, – mondotta.

A másik kövön még füstölgött a csont. A zene újra megszólalt. A táltosok
a testüket a sarkukon ingatva búgták halkan a lélekidéző igéket.

Végre Iddár pap azt a csontot is fölemelte. Csend támadt. Iddár pap
szótagonkint olvasta:

– A hun… lel… kek… ve… le… tek… har… czol… nak.

Az urak fölugráltak. Mindenki a csonthoz sietett, s Atilla legelől.

A fekete lapoczka repedései, amint nekem később Bial lerajzolta, hun
betűkkel mutatták az olvasott mondatot.

Minden arcz földerült. Csak az öreg püspök ült a helyén nyugodtan és
álmosan.

Atilla hozzáfordult:

– Hát te nem jósolsz-e nekem? Nincs-e hatalmad, hogy a keresztény
lelkeket megkérdezd?

A püspök fölkelt és alázatosan felelte:

– Nincsen uram. A mi vallásunk csupa imádkozás és a teremtő tisztelete.

– Mégis: mit gondolsz?

– Azt uram, hogy bármi történik is, mindenképpen az Isten akarata
teljesül.

– Akkor jól van, – szólt Atilla, a kardjára csapva. – Ha az Isten
akarta, hogy kardot kössek, azt is akarja, hogy vágjon!

Kezének intésével üdvözölte az urakat és fölment az emeletre.



XLVII.

Meggyujtottam egy fáklyát s elindultam az uram előtt. A sátrak körül
mindenfelé alvó katonák hevertek. A szabad mezőről hangzott a bogarak
cirpelése.

Gazdám a fővezérrel jött utánam. Darabig nem szóltak semmit, csak mikor
a sátorunkhoz értek, s a fővezér fölült a lovára, akkor kérdezte Csáth:

– Hát nem mink kezdjük?

– Már alig, – felelte a fővezér. – A jelek nem szólnak határozottan.
Atilla bizonyosan végignézi reggel mégegyszer az állást.

Elbámultam a fővezér szaván. Később gondoltam meg, hogy Atilla
szándékosan megmagyarázhatta az idegen fejedelmek előtt biztosaknak a
jeleket.

– S ha ők kezdik? – kérdezte Csáth.

– Nem hiszem, – felelte a bátyja. – Vigyázz a pataknál, nehogy a lovad
belésüppedjen.

Azzal a két testvér kezet fogott.

Csáth gondolkozva lépett be a sátorba. Megállt, mintha tünődne valamin,
azután akkorát ásított, hogy az állacsontja megroppant.

Betüztem a fáklyát az oszlopon levő tartóba, és segíteni akartam neki a
vetkezésben.

– Ma nem vetkezünk, – felelte Csáth. – Aludj te is ruhástól. A kardodat
se tedd le.

Belenyúlt a ládába s két kis bőrtömlőt vett ki onnan.

– Vidd ki, – mondotta, – és akaszd hátul a nyeregre. Takard be vizes
ruhával. Egyiket a Villámra tedd, a másikat a vezetéklóra. Megállj, –
szólt ismét a ládába hajolva, – neked is adok egyet. Harc közben az
ember rettentőn szomjazik.

Kihúzta belőle a dugót és megkóstolta.

– Veszekedett teremtette, – szólott dühösen, – ez a bor megecetesedett.
Kóstold csak, ugy-e ecetes?

– Nem csoda, feleltem. – Tudod uram, hogy pincét nem hoztunk magunkkal.

– Hát a királyé mért nem romlott meg?

– Mert hordókban van.

Ledőlt a kapcsokon függő ágyba, s legottan elaludt.

A lovak ott álltak fölnyergelten a sátor mellett. Velük virrasztott
Karacs lovász is. A nyergen akkor már ott lógott a rézzel borított
somfabuzogány, s a puzdra, amely tömve volt félöles nádnyíllal.

– Vess a lovak elé, – mondottam, – mert reggelnek előtte aligha lesz
dolgunk.

Karacs ásított.

– Nem látod, mondotta, – hogy rajtuk a zabos turba.

Azzal ő is ledőlt a sátor oldalába.

Én is lefeküdtem a sátor ajtaja elé, a bőr ereszet alá. Ágyam az
oszlopokra volt csatolva. Alattam Ladó aludt, meg két fiatal rab, akiket
még az Alpesek között osztottak Csáthnak. A két rabnak a lába meg volt
lánczolva.



XLVIII.

Sokáig nem tudtam elaludni. Arra gondoltam, hogy lesz-e még ezen a
földön éjszakám? vagy hogy ma látom utóljára a gönczölszekerét? Milyen
más volna az életem, ha Emőkével nem találkozom: most aludnám otthon
Konstantinápolyban a tengerillatos csendes nyári éjszakában, s nem
susogna a fülembe az éji szellő nehéz és gyászos gondolatokat.

Éjfélkor aztán mégis elnyomott az álom.

A nap nyáron korán kel. A szemembe sütött, mikor fölébredtem. A sereg
élénk sürgésben-forgásban. Az emberek itatni vitték a lovakat.

Fölléptem a sátor fogas oszlopára, s az ellenséget néztem. Hát ott is
nyüzsögnek. A patakból rengeteg sok ló issza a vizet. Hogyan ki nem
isszák!

Semmi jel az indulásra.

A gazdám is fölkászolódik. Mosdik a tenyeréből. Bajuszát, szakállát
törli a markába. Aztán fölrántja a bőrköntöst, és siet Atillához.

A hunok már mind lovon ülnek. Atilla sátora felé forgatják a fejöket. A
távolabbi mezőkről is át-át kiabálnak, hogy mi lesz már? A fiatalságnak
viszket a marka. Az idősebbek is jónak vélték volna ezt a száraz napos
időt a harczra. Jobb reggel, míg meleg nincsen, s mindig jobb ma, mint
holnap.

Magam is izgatott voltam. Míg a gazdám Atillánál időzött, hol a tőrömet,
hol a kardomat nézegettem, csiszolgattam. Egy kazár kereskedő
befurakodott a hunok közé és oroszlánzsirt árult. Vettek belőle sokan,
és tréfáltak vele, hogy nyerített-e az oroszlán vagy röfögött? A kazár
esküdözött, hogy tulajdon késével szedte ki a zsírt az oroszlánból
Afrikában.

Végre Atilla leizent, hogy az emberek készüljenek ebédhez. Egyenek,
igyanak jól: délután harczolunk.

Hát kigyulladtak a tábori konyha-tüzek, s a sátorok utczáin marhákat,
borjukat, bárányokat, juhokat vezettek mindenfelé. A tüzek fölött
hatalmas nyársakon forgott kis idő mulva az az erő, a mely délután
csatázni fog.



XLIX.

A dél még nem mult el két órával, mikor Kászon kürtös megjelent a
királyi sátor ormán, s belefujt a nagy elefánt-tülökbe:

A tábori kürtösök mindenfelé ismételték ezt a ké hangot háromszor. A
távolságban aztán elveszett a hang, mert a tábor egyszerre fegyverek
csörgésétől morajlott. Mindenki lóra ült. Mindenki igazgatta magán a
sisakot, pánczélt, paizst, puzdrát, kardot, kelevézt, lován a nyerget,
íjján a húrt. A szarmaták és rokszolánok föltették a szarvazott
fejbőröket, a gelonok emberi koponyákat tűztek a dárdájukra. A
markomanok ökörszarvakat csatoltak föl, hogy megjelenésük rémítő legyen.

A sereg előtt harmincz ponton gyulladt ki egyszerre az áldozati tűz. Az
idegen népek papsága is áldozott. A hun papok lovat áldoztak, a
szarmaták és gelonok embert.

Az őrök visszahúzódtak a mezőről. A sátorok utczáin mindenfelé a
száguldó zoltánokat lehetett látni. A zászlótartók fölemelték
zászlóikat. A síposok a belső szekerekre álltak. A gépíjjakba és
gépparittyákba lovakat fogtak be. Feszült izgalom volt mindenfelé.
Szóbeszéd többé sehol.

Én még ott álltam Atilla sátora előtt a lovászok között, a kik Atilla és
a főurak lovait tartották. A lovam szügyén bőrkötény; nyergén a
buzogányom. Magamon a szürke harczi köntös, a mely fölé még egy
kaczagányt akasztottam, hogy az urakhoz jobban hasonlítsak. Fejemen a
réz-sisak, jobbomon a kard, balomon a puzdra, s benne valami száz szál
félöles könnyű nyíl. Hátamon is puzdra. Kezemben az ijjam.

A kürtszó másodszor szólott a sátor ormáról:

A szekérlánczokat kikapcsolták. A lovas nép özönlött a közökön ki a
mezőre.

Fürge paripákon strucztollas zoltánok nyargalásztak a sokaság előtt.
Nemzetségek és családok szerint állították föl a lovasokat. A legelső
sorba azokat sorakoztatták, a kiknek a lova legjobban volt vértezve.
Azok mind kipróbált hősök. A zsákmány javából kettős rész illeti őket a
csata után.

A csapatok közepén hosszú lándzsán a családi jelvényt tartja a
legfiatalabbik, néhol alig tizenöt éves fiú.

A jobb karja valamennyinek meztelen. Némelyiknek a bal is, de ezüstkigyó
vagy rézkigyó van a karra tekerve, hogy védje az izmokat. Csak a mell
van erősen födve, meg a fej. De érczsisakot keveset látni: többnyire
bőrsüveget viselnek most is.

A fehér hunok a feketékkel összekeveredve apró csapatokban tarkálnak a
belső sorok között. Leghátul állnak a gyalogosok.

Atilla kilép a sátorából. A fején aranyos sisak A hátán oroszlánbőr
kaczagány. Előtte fölemeli Vacsar a nagy fehér-selyem zászlót, a melyen
aranynyal himzett karvaly ragyog.

Atillát a főtisztek és testőrök rajozzák körül. Azok is mind csillogó
vértezetben vannak, s valamennyinek két kard csörög az oldalán.

Atilla zászlójának megjelenésekor viharzó éljenzés dörög el a
végeláthatatlan táboron.

A király előreszökteti hófehér lovát. Most, hogy a kardját kivonja,
látni, hogy mind a két karja meztelen. De micsoda izmos, barna karok
azok!

Domború mellét kifeszítve lovagol el a sorok előtt, s a mezőre kiindulva
megfordul, hogy végignézzen a hadon, a minőt Xerxes óta nem látott a
világ.

A sereg éljenzése olyan, mint a mennydörgés.

Az oltárnál most szúrják le az áldozatokat.

Atilla egy perczre megáll annál az oltárnál, a melyiknél a vak Káma
áldoz.

A szertartás rövid. A pap kiáltva hívja az Istent. Karját terjegeti a
had minden osztálya felé. Aztán nyírfaseprőt márt a vérbe és beszenteli
vele a sereget. Ugyanezt cselekszik a szarmaták és gelonok az
embervérrel.

A papok aztán csendesen folytatják az áldozást az oltároknál mindaddig,
míg csak a csata tart.

Atilla sebes vágtatással száguld végig a seregek vonala előtt. Néhol
megáll és szót vált a vezérrel. Néhol lelkesítő szavakat kiált a
seregnek:

– Mutassuk meg, hogy hunok vagyunk! – kiáltja a mi seregünk előtt.

Micsoda erő van ebben a hangban, micsoda erő a szeme villanásában, a
magatartásában! Micsoda öröm látni egy embert, a ki nem fél! Oroszláni
lelkéből mintha mindenki kapna most egy részt. Lelkesen ordítjuk vissza:

– Megmutatjuk!

Mellettünk Berki serege áll.

Attila odakiált:

– Az isten velünk harczol! Csatát még soha nem vesztettünk!

– Most se vesztünk! – dördül vissza a sereg.

S így megyen tovább.

Később már nem halljuk, miket mond, csak a zúgást halljuk, s a lándzsák
fölemelését látjuk.

De a harczvonal olyan hosszú, hogy a két szárny kiterjeszkedése elvész a
sikság messzeségében. Atilla arrafelé már csak a kardját villantja föl.

De elég szónoklat ez is: «Nézzétek, itt az Isten kardja!»

A távoli moraj, fegyverek megvillanása jelzi, hogy megértették Atilla
mozdulatát, s az ő lelke áttüzel mindenki lelkén, mint a fölkelő nap a
tenger hullámain.

Ezalatt látni a mező tulsó oldalán át az ellenséges had fölsorakozását
is.

Ők odaát aligha akartak ma harczolni, s pláne délután, a mikor a nap
néhány óra mulva szembesüt nekik. De mit tegyenek: hallják a
kürtjeleket, látják a támadáshoz való felállást, el kell a csatát
fogadniok.

– No ez veszett harcz lesz! – jegyzi meg mellettem egy vén hun, a kinek
a pofája olyan barázdás a harczoktól, mint a sárgadinnye.

– Miért? – kapok a szón, hogy elűzzem a hátamban bizsergő félelmet.

– Azért, – feleli a hun, – mert ha most kezdjük, éjjel folytatjuk. Nincs
czudarabb az éjjeli harcznál.

– Antul jobb, – szól reá nagyfülü Szabolcs, – legalább nem lesz
melegünk.

– Hát nézzük az ellenséges had előrajzását.

Olyan messze vannak tőlünk, hogy az emberek arczát nem lehet kivenni,
csak az előrajzó csoportokat látjuk.

De így is tudjuk, hogy az ezüstösen csillogó nép a patakon túl a római,
a sárgapaizsos népség a frank; a fehérrel tarkázott a burgundi; a mozgó
nádas az alán; a buzavetésként hullámzó nagy sokaság a vizigót, s a
seregek előtt föl-alá lovagló, ragyogó csoportozat: Aéciusz, Teodorik
király és a fia, Szangibán király, Meroveusz frank király, Gondibó
burgund király és a vezérek.

Ők is épp úgy elrendezik a maguk hadát, mint Atilla. Egy-egy
lovas-csoport ömlő folyóvíz gyanánt vált helyet. Aztán a vezércsoport
szétoszlik. A távol messzeségben lehet látni most már, hogy a római had
mind a balszárnyon van, szemben a mi gepidáinkkal, s festett arczú,
állatbőrös különféle vad népeinkkel.

A vizigótok a másik szárnyon a mi osztrogótjainkkal fognak küzdeni. A
frankok, armorikok, burgundiak, alánok és más kevert népek a hunokkal
állnak szemben a középen.

Atilla vezérei már a helyükre oszlottak.

Atilla a kengyelben fölállva vizsgálja a távolban villogó római lovasok
mozdulatait.

Minden szem rajta van.

Most a gót király felé int a kardjával. A gót had megmozdul. Lassú
ügetéssel megy egy darabig, miközben a lovasok szét ereszkednek, mint a
kinyitott legyező, azután sebes vágtatással haladnak tovább a domb felé,
amelyet Thorismund tart elfoglalva. Kiáltások hangzanak egyre sűrűbben,
végre viharosan. A repülő fegyverek csillognak a napban.

A por eltakarja a lovasokat derékig. Mintha szálló felhő volna.

Ugyanezen pillanatban megindul a római had is a balszárnyon, és mint az
áradó Tisza, csillogón ömlik ami jobb szárnyunk felé. Oly messze vannak
tőlünk, hogy csak tompa dübörgésük hallatszik, mint a távoli mennydörgés
morgása.

Most a középen is megdördülnek a dobok, rikoltanak a kürtök, és
megszólal a síposok zenéje.

A halálborzongás fut át rajtam. Izmaim, mint a fölvont íjj, várják a
feszültség fölszabadulását.

Atilla fölemelkedik a lován, s visszapillant a sereg zömére. Indulót
villant a levegőbe a kardjával.

Háromszázezer torok üvölti a huj! huj! kiáltást. A paripák robogva
indulnak a római sereg derekának. A föld reng. A levegő hangok vihara.
Mindenki előrehajolt testtel száguld a fővezér után.

Egymás nyomában mozdulnak ki a csapatok, s a mint a sakktábla koczkái,
egy-egy nagy üres tér marad mögöttük. Az üres teret csakhamar kitölti
Berki, Orgovány, Dorog és Mácsa serege.

A mezőn kiszélesedett csoportokban vágtatnak tovább. Utánok, amint
futamatnyi tér marad, megindul Upor, Bálán, Madarász és Kamocsa serege;
azok után Urkon, Betegh, Aladár és Zsögöd.

Mink következünk.

Mint az elpattanásig feszített íjj, úgy álltunk eddig, várva a
tér-szakadást. Mikor már oly messzire voltak az előttünk elmentek, hogy
megindulhattunk, Csáth is rikolt egyet, s megindulunk olyan
ordítozással, hogy majdnem megsiketülök.

Nekem Csáth nyomában kell haladnom. Csáth mellett balról Ladó vágtat egy
nagy öblös paizszsal. Neki a harczban folyton az urára kell vigyáznia. A
nagy paizszsal minden balról jövő dárdát és ütést neki kell fölfognia.
Utánna én megyek meg Karacs, aki fölnyergelt lovat vezet a magáé
mellett, hogy ha netán az úrét ellőnék, azonnal pihent lóra ülhessen.

Engem zsibbasztó félelem fogott el az első perczekben. Nem éreztem, hogy
ember vagyok, csak arra gondoltam, hogy meg kell halnom. De a pokoli
hujjogás, a körülöttem vágtató lovasok üvöltése csakhamar állati
bőszültséggé változtatta át a félelmemet.

[Illustration: Huj! huj! Előre!]

Körülöttem az erő tengere; szemben velem a halál fuvó szele: csoda-e, ha
az ember tigrissé bolondul?

A lovasok elszéledve rohantak tovább, mint ahogy az öntöző kannából jövő
viz szokott elszéledni. Csakhamar tágasság támadt körülöttem, úgy hogy
előragadhattam az íjjamat.

Lovam kantárát a nyeregfára csapva, rántottam föl az íjjam húrját, s
vártam, hogy az elől száguldók nyila fölrepüljön.

A mező gyepe fölszakadozott a lovak patkójától. Por szállt föl a
földről, s fellegként burkolt be bennünket.

Huj! Huj! Előre!

Egyszercsak elsötétedik előttem a levegő: látom, hogy a nyilak felhője
az, a mi nyilaink felhője. Én is megszorítom térdemmel a nyeregfát, s
hátra hajolva föllövöm a nyilamat a magasba.

Micsoda süvöltés, suhogás! Rémült lovak hortyogása. Bősz emberek
hujjogása!

De amonnan is száll már a nyilak felhője. Pajzsomat fölkapom. Egy nyil
belecsattan a nyeregfába, a másik egy percz mulva a pajzsomon zörren el.

Ezalatt vágtattunk tovább. Itt-ott a rohanásban látom már a pajzsok alá
sürrült ellenséget. A lovak patkója dörgő ropogással tiporja le őket.
Csattog, zuhog a buzogány. Ordít mindenki. Lovam lába már holtesteken
tipródik. Lándzsát elő! Hiszen ezek az alánok! Tipord lovam lába! Tipord
a fetrengő férget!

Ime velem szemben is kihuzakodik egy életben maradt! Nem: leütötte
Csáth. Van helyette másik: egy borzas szakállú, pánczélos alán Lándzsája
eltörött. Fabuzogányt sújt, nem tudom kire. Ütök jobbra-balra én is,
ahol fejet látok. Czombomra kapok egy buzogánysujtást. Oda se neki.
Csáth visszarántja a lovát, s az arczához kap. Mellettünk üvöltve
száguldanak előbbre, akik mögöttünk voltak.

Nézem Csáthot, hogy mi a baja, hát akkor pöki három fogát. Irtózatosan
káromkodik. Kitörli a könnyet a szeméből, s odaordít Ladónak:

– Fokost!

Azzal fokost ragad. Az alán oly sürűn áll, mint az aratatlan búza. Csak
a lovat döfik. Kapálódzó lovak és földön fetrengő emberek meleg halmaza
bástyázza el őket. Kanyarodnunk kell, hogy ujra hozzájuk férhessünk. De
ime frank lovasságot találunk szemben magunkkal.

A két lovassereg összerobban. Pajzsok duhogása, sisakok csattogása,
rikoltozás, kiáltozás. Elém jut egy vérbeborult idegen lovas.
Buzogányomat a mellére sujtom. Lefordul. Lova nekitorlódott az enyémnek.
Azt is főbeütöm. A portól nem látok már. De hallom a visszahivó
kürtölést. Megrémülök. Lovam zabláját visszarántom. A sürűség nagy.
Megfordulni nem lehet. Az idegen lovasság nyom bennünket visszafelé.

De mögöttem tágul a tér. Lovam ágaskodva fordul meg és elnyilamodik a
többi után.

Negyedóráig is vágtatunk, mígnem egy mellettünk visszarohanó csapat
ragadja át tőlünk a harczot, s mi föllélegezve állunk uj hadirendbe.

A sereg véres. Csáth kürtje rendbeigazodást fuj. Egy perczig pihenünk. A
frank lovasok rohama olyan erős volt, hogy ezer lépésnyire tolt
bennünket, mígnem Orgován hada segítségünkre érkezett, s oldalba fogta a
frankokat.

A mi seregünk megállt mint az erdő. Zászlótartónk nem mozdul, mert Csáth
egyre köpköd és káromkodik.

Ezalatt Orgoványék harczolva vonulnak észak felé. Az ember nem érti,
hogy a két egymást verő vonal miért halad éppen északnak. Vélhető, hogy
a kezdetben való nyomás indította arra a lovakat. Köztünk és a harczoló
sokaság között akkora tér támad, mint a Duna szélessége.

Ahogy ott pihegünk, nem tudom hány ezren, s nézzük magunkat, hogy
nincs-e rajtunk szúrás vagy vágás? látom, hogy Atilla száguld elénk, s
nyomában vagy húszezernyi sereg, amely még nem elegyedett a csatába.

Kardját magasra emelve rázza felénk, mintha azt mondaná:

– Hunok, mért vesztegeltek? Van-e, aki nem küzd ereje fogytáig, mikor én
harczolok elől!

Azzal elrohan előttünk a kardját villogtatva, elrohan a testőreivel,
akik úgy környezik, mint a kiszálló méhraj az anyát. Vacsar kezében
Atilla zászlója repül mint egy fehér szellem a száguldó sereg fölött.
Seregünket új erő szállja meg: nincs a ki ne bízzék a szerencsében,
mikor Atilla vezet.

Ujra megindulunk.

– Csak a közepének! – kiáltja előttem egy strucctollas zoltán. – A
király parancsolta! Szét kell szakítani derékon az ellenséges hadat.

Ki az ördög tudja ebben a forgatagban, hol van a közép!

Arra kell lennie, amerre Atilla vezet.

Öt percznyi vágtatás után mi váltjuk föl az ellenséggel küzdő elbágyadt
csapatot.

Csáth a testőrök között vágtat. Látom a porban a kardok villogását, por
fölött a fehér zászló lengedezését. Atilla körül sűrű sokasága küzd a
harczosoknak. Olykor látom sárgán csillogó sisakját, kardja villogását.
Az ellenfél csapásait a mellette lovagló testőrök pajzsa fogja föl. De a
testőrök is fogynak körülötte. Az ellenség csupa lovas alán már. Öles
hosszú dárdáik madarakként röpködnek közöttünk.

Az első, a ki nekem jut, egy széles szakállú, véresszemű burgund.
Csáthnak a buzogánya elzuzta a pajzsát, s Csáth elrohant mellette a
másik elevenre. A mint lehanyatlik megsujtott balkeze, lándzsám ropogva
merül a mellébe. Pillanatnyi irtózás fog el. Lándzsámat visszarántani
elfelejtem. A burgund ledől a lováról.

Nincs időm kiáltani a szomszédomnak, hogy látta-e az ölést? Lovam tova
ragad Lándzsám nincsen. A kardomhoz kapok.

A lovam már dög-lovakat ugrik át, s halottakra tapos. A _huj-huj!_
kiáltásokat _futnak!_ kiáltás váltja föl.

De ime a lovak egymásba torlódnak. Az alán lándzsások nem bírták a hunok
iszonyú rohamát fönntartani, de az erős frank százezernyi tömött
lovassága ellenáll. A kard nem fog azokon, csak a lándzsa, a tőr, a
buzogány.

És összegomolyodik a hun és a frank lovasság. Nem látni mást, csak a
dühös gomolygást, fegyverek villogását, lovak forgolódását. Káromkodás,
dühös ordítások vihara, buzogányduhogás, kardok, lándzsák csattogása.
Egy-egy ló lerogyik, az ember is vele, fölöttük más lovasok csapnak
össze, s néhány percz mulva ott, a hol az egy ló elesett, lovak és
emberek vonagló, mozgó véres halma támad.

Egy perczben én is ilyen pokoli bonyodalomba kerülök. Gazdámat régen
elvesztettem a szemem elől. Közrendű fehér hunok forgatják körülöttem
hosszunyelű harczi csákányukat. Az egyiket előttem csapja mellbe
elsujtott szekerczéjével egy véres szakállu frank. A hun hátrafelé esik
le a lováról. A hogy a csákánya elbillen előttem, elkapom. A következő
pillanatban úgy roppantom vele fejbe a frankot, hogy a koponyája
recsegve szakad be, s az ember leomlik.

– Csak a közepének! – hallom a zoltánok ordítását.

S a hogy egy nagyszájú zoltán így ordítva elrohan előttem, mintha
nemcsak a szája ordítana, hanem az egész teste. Emberré változott
ordítás! Csak rémes lázálomban lehet ilyet látni.

Egy hun csoport oldalt nyomul most a frank seregnek, s eltolja őket
előlünk. Akkora szabad tér szakad közénk alig egy percz alatt, hogy
megállhatok levegőzni.

A hunok csoportjából hátramarad egynéhány véres alak, s lova orrát a
táborunk felé rántva üget el a harczból. Az egyiknek, látom, csak lóg a
karja, mint a kitömött bábé.

Föltaszítom a sisakom rostélyát, s előrántom a kendőmet, hogy letörüljem
az arczomon csurgó verejtéket. A mint a kendőt leveszem az arczomról,
látom, hogy csupa vér. Huj, az apátok keservit! – ordítom új dühre
gyuladva. Azzal, hogy a tér egy felém nyomakodó, küzdő csoporttal telik
meg, nekisarkantyuzom a paripámat, és a fokosommal egyszerre három
frankot támadok meg.

A dühtől elvakultan csapkodok közéjök. Jóformán nem is nézem, hogy hova
ütök, de hogy a mellettem levő hunok is segítenek, egy percz alatt kettő
a lovak közé zuhan, a harmadikat elragadja a szabad térbe a paripája s
leveti. Lába a kengyelbe szorultan, maga véresen hurczolódik tova a
holtakkal borított mezőn.

– Mestervágás, Zéta! – kiáltja egy hang mögöttem.

Megfordulok. _Badaló_ az, egy városvégi hun, a ki lándzsavetésre tanítja
otthon az ifjakat. De mintha új lelket teremtett volna belém a
dicséretével!

A következő perczben az armorik tömeg zúdul reánk és ver bennünket olyan
erővel, hogy a lovak hortyogva hátrálnak.

Egyik hun a másik után omlik le a lóról. A többi, a ki hozzájok nem fért
még, rikoltva rázza kardját és fokosát. A kürtös hátrálót fuj. A lovak
megfordulnak, s visszafelé röpülnek egy futamnyira.

Az armorikok és frankok nagy rajban hurrognak utánunk. De a mi futásunk
már nem olyan nyomott, mint az előbb. Cselfutás csupán.

Már a száguldás közben hátrakaptunk az íjjért, s felvontuk. Az új
kürtjelre megfordulunk, s rájok zúdítjuk a nyilainkat.

Az elől rohanók lefordulnak. Lovuk közül is sok lerogyik. Az utánok
esetteket immár a csákányunk fogadja.

De rengeteg sokan vannak. Az elhulltak nyomán új meg új élő robban
velünk szembe. Az élő paripa átugrálja a holtat. A mezőt újból az élő
emberek sokasága lepi el. Egy vállas frank, a ki fazékszerű fekete
sisakot hoz a fején, az előttem neki huzakodó Badalót úgy vágja nyakban
széles pallosával, hogy Badaló feje forogva röpül a lovasok közé.

Érzem, hogy a frank sereg az én életemért is eljött. Badaló gyilkosa
csak azt várja, hogy a paripa elvigye a fejetlen vitézt, aztán én
következek. De mily kiszámíthatatlan a csaták szerencséje, lovam elé egy
hun lovas roppan oldalról, s engem hátra szorít, aztán másik, harmadik
lovas. Oldalról rohanó új csapat ez, a mely még nem is ereszkedett eddig
a harczba. Látni a vértelen öltözetükről, meg hogy valamennyinek ott van
még a fején a süveg. Én egyre hátrább és hátrább szorulok a
Badaló-haddal s kilihegem kissé a fáradságomat.

Szeretnék visszatérni a táborba, hogy megnézzem, mitől ömlik folyton a
vér az arczomról? de mögöttem is dúl a harczi zivatar: porba burkolt
lovasok gomolyognak végeláthatatlan sokaságban a visszafelé nyilható
úton. Mindössze arra van időm, hogy leugorjak egy hosszúnyelű
rézfokosért, a melyet a földön látok heverni.

A következő perczben déli irányban robogunk, s utánunk egy verejtéktől
szennyes hun csoport száguld, elől a zoltán piros gyolcsból való zászlós
lándzsájával.

Hátulról támadjuk meg a körülbelül ötszáz főnyi burgund csoportot, a
mely a főtesttől szerencsétlenségére elszakadt. Ezt most mindenfelől
szorítják, verik, ölik a hunok. Ők is küzdenek kétségbeesetten. Én
mögéjök jutok, tehát háttal vannak felém. Mennyit verek le közülök, nem
tudom, de a karom elfárad belé. Mindössze egy vágna vissza, de hogy a
lovam fölkapja a fejét, azt találja el pallosának halálos sújtása. A
lovam rogyik. Én egy burgund lóra szököm, de látom, hogy az is sebesült.
A gazdátlanul maradt ló azonban annyi itten, s úgy össze van szorulva,
hogy akár futni lehet a hátukon. Egy hun ló is van köztük. Arra vetem
magam s küzdök a többivel új erőre kapva.

Meddig tartott ez az ember-irtás, nem tudom: talán negyedóráig, talán
egy óráig. Csak azt láttam, hogy a burgundok folyton fogynak, mígnem az
utolsó is lehull, s a hunok összeszorult gyűrűje a halommá nőtt
holttestekre fut föl.

A kürtök akkor fordulót rikoltanak.

Minden lovas megfordul.

Uj csoportok képződnek, s most már, hogy sok a fekvő ló, folyton ugrálva
haladunk arrafelé, amerre a csapatfők és a zoltánok vezetnek.

Atilla fehér zászlója lobog a távolban, talán az ellenséges tábor
közepén. Arra kell rohannunk.

De nekem már fogyton az erőm. Vérzek is. A jobb oldalomon nincs egy
tenyérnyi tiszta hely. A kantár is oly véres, hogy csuszik a kezemben.
Szeretnék visszamenni a táborba, vagy legalább pihenni egy negyedórát.
Nem lehet.

Azt látom, hogy az ellenség szekereihez értünk, s hogy észak felől dühös
vijjogással nagy seregben futnak elénk a festett pofájú gelonok.

A következő pillanatban elborítják a szekereket és bontogatnak,
hasogatnak mindent.

A levegőt liszt felhőzi be, s a liszt-felhőben a szekerek védelmére
szálló gyalog frankokkal küzdenek.

Mi csak elrohanunk mellettök, s ismét egy gabajodásba jutunk.

Ma már nem birok irtózás nélkül gondolni arra a rengeteg
embergyilkolásra, a vérre, mely sárossá tette a földet, s a
holttestekre, a melyek úgy hevertek mindenfelé, mint búzaföldön a kévék.
De akkor mondom; nem voltam ember. A lélek mintha átadta volna a helyét
bennem egy vadállatnak: – öltem és öltem hihetetlen erővel és
gyűlölettel minden ellenfelet. A magam élete se volt előttem becses: a
halál mezején, az emberirtó halál láttára a magam halálára nem
gondoltam. Pedig itt, hogy egy erős hadtesttel állottunk szemben, csapás
csapásra hullt reám is, mígnem egy bárd úgy fejen talált, hogy
elsötétült előttem a világ, s leszédültem a lóról a halottak közé.



L.

Ha lesz a maradékaim között, a kit vagy a kénytelenség, vagy az enyimhez
hasonló elmebeli bomlás csatába visz, tudja meg, hogy a halál nem
fájdalmas. A test csaknem minden érzékenységét elveszti: sem ütés, sem
vágás, sem szúrás nem okoz kínos fájdalmat, csak kábulást vagy
eszméletlenséget.

A félelem és a halál gondolatának nyomása csak addig tart, míg azt nem
mondják: rajta! Akkor az ember elveszti a lelkét, s állattá bódul.
Egyetlen akarata: ölni. Még az önvédelem mozdulatai is csak gépiesek,
olyanok, mint mikor az ember a szemének suhanó tárgy előtt behunyja a
szemét.

Ha kissé nagyobb az ütés, a mely fejen ért, hát meghalok, de a fájdalmam
ugyanaz, majdcsaknem semmi. Ez hihetetlennek látszik, de kérdezzetek meg
bárkit, a ki olyan ütést állt ki, hogy eszméletét vesztette belé, – mind
azt fogja mondani: nem fájt.

Mikor eszméletre tértem, már este volt. Csak a felhők elmuló pirossága
világított még kissé a magasban.

A mezőn még épp úgy viharzott a harcz, mint mikor én abbahagytam. A
küzdő csapatok zaja menydörgéshez volt hasonló, noha a föld rengése azt
éreztette, hogy nincsenek távol. Csak az én fülem volt elzsibbadva.

Két döglött ló között feküdtem. Hanyatt. A két ló háttal volt egymásnak
fordulva. Fölöttem holttestek hevertek. De a fejem a lovak feje között
szabadon volt s így megmenekültem a fulladástól.

A fejemet erőmtől telhetőleg fölemelve, hallgattam a küzdők tombolását,
ezernyi ezrek zürzavaros dühös ordítását, az aczélok csattogását, a
dübörgést, férfisikoltást. A pokolban nem lehet nagyobb lárma.

Azon tünődtem, hogy mért szállt le Atilla a küzdők közé? Ő a sátora
ormán szokott állani és a hogy onnan nézi a csapatok küzdelmét,
le-leszól a sátor alatt lóháton várakozó zoltánoknak, hogy melyik
csapathoz micsoda parancsot vigyenek. A mérföldekre nyúló küzdő hadnak ő
az agya: ő igazgatja a tagokat: melyik törjön előre, melyik vonuljon
vissza, melyik menjen a másik segítségére. Miért elegyedett ma a
csatába? Bizonyára élet-halálküzdelme ez a kelet erejének nyugot
erejével.

De a csata még mindig folyik. Már besötétedett, s az alakok fekete
árnyékokként száguldanak, hol egyenkint, hol ezrenkint.

A seregek egymást hívják. Kürtök riognak hol itt, hol ott. S ha a hun
kürt az ellenséges kürtjel közelében hangzik, rá egy perczre a
sötétségben is összeroppan a két ellenséges csapat, s föl-fölújul
közelemben a viaskodás.

De akkor már rettegtem attól, hogy agyontaposnak. A fejemet
visszaeresztettem a vértől nedves fűbe és azon gondolkoztam, hogy
micsoda sebeim lehetnek? s hogy kimenekülhetek-e a helyemből?

A harczi zaj ekközben mindinkább csendesült. Már csak a távolban
hangzott, mint nyári estéken a meg-megújuló távoli mennydörgés.

Aztán minden elcsendesült. Csak a csatatér sebesültjei nyögtek, lovak
hörögtek körülöttem. A távolban tompa fegyvercsörgés hangzott, s néhány
tábori ebnek az ugatása. De mindez csöndesség volt ahhoz a pokoli
lármához képest, a melyben órákig forogtam.

A sötétség sokféle. Van átlátszó sötétség, mint a fátyol, s van olyan
sötétség, a melyben nem lát az ember egy lépésnyire.

Körülöttem vak sötétség terült el. A harczmezőt mintha gyászlepellel
födte volna be az ég.

A csatatéren egyre erősebb hangon hallatszott a sebesülteknek
kiáltozása. Segítséget hívtak.

Itt egy frank, ott egy hun, amott egy alán hörgött, nyögött, rikoltott,
s utoljára a nagy csatatér kínos kiáltások zűrzavara lett.

Nagy erőfeszítéssel fölemelkedtem. Az egyik holttestet eltoltam a lóról.
Ki akartam mászni. Akkor nyilaló fájdalmat éreztem a jobb térdemben.

Odanyulok, hogy talán nyíl van benne? Érzem, hogy a térdem véres, és
hogy nagy nedves sebbe tapintok.

Erre majdnem mégegyszer elájultam.

Talán az tartotta vissza az eszméletemet, hogy mozgó tüzet láttam a
harczmezőn. Ide-oda bolygó apró vörös tüzek voltak. Hol szanaszéjjel
jártak, hol összecsoportosultak.

Fáklyás emberek jártak a mezőn.

Az élet reménye visszaszállt belém. Minden erőmet összeszedve
kiáltottam:

– Ide! ide! Emberek!

Aztán hirtelen megijedtem. Arra gondoltam, hogy talán nem hunok. Ha
ellenséges emberek és hozzám jönnek, lándzsát döfnek belém.

De mellettem is, az egyik ló túlsó oldalán hangzott egy bágyadt kiáltás:

– Ide! ide!

A fáklyások még messze voltak.

– Ki vagy? – kiáltottam át a hunnak.

– Öcsöd, – felelt egy hang fájdalmasan.

Nem ismertem a nevét.

– Hát te? – kérdezte kis idő mulva oly szomorú hangon, a minőt még soha
nem hallottam.

– Zéta a nevem, – mondottam. – De vajjon hazavisznek-e bennünket?

– Nem tudom, – felelte a hun. – Azt hiszem, valami főember esett el. Azt
keresik.

– Talán Atilla?

– Az nem.

– De én azt gondolom.

– Azt nem fogja a fegyver.

Erre a butaságra csaknem káromkodtam.

Égető szomjúság kínozott. Tapogattam a nyergeken, hogy van-e rajtok
kulacs, hólyag vagy tömlő?

Csak fegyver volt rajtok. A nyereg formájáról éreztem, hogy frank ló
mind a kettő.

A fáklyások ekközben közelebb értek. A sisakjuk csillogásáról láttam,
hogy rómaiak és vizigótok.

Tehát nem hunok: s én itt maradok a holtak között, elvérzek, vagy
szomjan veszek el!

Ez a gondolat elbágyasztott.

De mért is fekszek én itt vérben, idegen halottak között, magam is talán
reggelre halott? Mi hozott engem ide?

Szenvedni nagy eszmékért, nagy érzésekért, vallásért, emberiségért,
tudományért, – ez valami. De szenvedni kurtaszoknyás leányokért, a kik
még ráadásul megvetnek bennünket, ez olyan bolondság, a minő nem fordult
még elő az emberiség történetében.

Minek tanultam én filozófiát, logikát s a mindenféle -iát, -riát és
-fiát, ha ilyen szamár vagyok!

És mégis, ha arra a leányra gondolok, itt a véremben fekve is, eltünik
előlem história, filozófia, vérmező és kétségbeesés, csak az ő
virágarczát látom, az ő bűvös szemeit. «Szenvedj, talán a tied leszek.
Talán. S ha meghalsz? Olyan nagy valami az? Hiszen énértem haltál meg!»

Gondolataimból a fáklyacsillogás zavart ki. Ujra fölültem, s a nyeregben
megfogódzkodva néztem, hogyan közelednek.

Már nem jártak szanaszéjjel. Egy csoportban, hosszú, egyenes vonalba
keskenyedve jöttek.

[Illustration: Felénk jöttek s dárdákból összeillesztett ágyon hoztak
egy halottat.]

Felénk jöttek, s dárdákból összeillesztett ágyon hoztak egy halottat.

A halott után hajadonfővel egy fiatal ember haladt. Olykor eltakarta a
szemét. Sírt.

Mellettünk mentek el. Több síró embert is láttam. Többnyire vizigótok
voltak. A dárda-ágyon aranytól csillogó öltözetű, ősz ember feküdt.
Szakálla nagy volt, és fehér. Sisakját mellette vitte egy ember. A sisak
koronás volt.



LI.

Ki győzött? Ki vesztett? Ez a kérdés hányódott bennem, a mennyire az
öldöklő szomjúságban gondolkozhattam.

– Öcsöd? – kiáltottam a hunnak, – ki nyerte meg a csatát?

– Még nincs vége, – felelte még bágyadtabb hangon, mint az előbb
szólott.

– Honnan tudod?

– A tábor csöndes, mind a kettő.

– Tehát alszanak.

– Nem. Vigyáznak, vagy talán bekerítik egymást.

– Eszerint holnap is csata lesz.

– Eltart ez egy hétig is.

Elborzadtam.

– Hát minket nem visznek haza?

– Lehet, hogy reggel értünk jönnek.

– Hát nem bizonyos?

– Nem. Csak ott szedik a sebeseket, a hol nem küzdenek.

– Neked mi bajod?

– A hasamat átszúrták.

– Nagy a seb?

– A dárda a hátamon jött ki.

Nem beszéltem vele többet. Ez az ember már halott. Csak a szája mozog
még.

Kis idő mulva nyöszörögve szólott:

– Vizet adj.

A közelben és a távolban mindenfelé hallottam a nyöszörgést, olykor egy
elkeseredett vagy síró kiáltást. De tűz már nem bolygott a mezőn. Csak a
fegyverek csörgése hallatszott szüntelen a távolban. A harczosok tehát
ébren vannak.

Közelemben latin nyöszörgést hallottam:

– Aquam! Aquam!

Arra gondoltam, hogy ha valaki kihúzhatna engem innen, lótól-lóig
másznék, míg csak italt nem tapogatnék ki valahol. Szárító szomjúság
égett bennem. Ehhez hasonló kínt nem éreztem soha.

– Aquam! – hangzott ismét most a lábam irányában, de ugyanazon a hangon,
amin előbb.

Észrevettem, hogy a szomjas római harczos jár, vagy legalább is mászik.

– Amice! – kiáltottam reá.

– Aquam! – felelte vissza, – da mihi bibere! (Adj innom!)

– Tudsz járni?

– Tudok valamelyest, csak nem látok semmit. Mind a két szememre vak
vagyok.

– A látó se lát, olyan a sötétség.

– De az én szememet kilőtték nyíllal. Mind a kettőt egyszerre. Adj
vizet, ha van istened!

Ezt mondva, hozzám mászott.

– Hát én adok, ha ki tudsz innen húzni. A lábamon seb van, és két ló
közé szorultam. Azt se tudom, megvan-e a lábam alsó része, vagy hogy
halott fekszik rajta.

– És van vized?

– Nincs, de keresek.

– Hol keresnél? A patak messze van, s már estefelé annyira megáradt a
vértől, hogy a ló szügyig gázolt benne.

– A lovam ezen a tájon esett el. Azon van borom.

Míg így beszélgettünk, a római hozzám ért és végigtapogatott.

– Te hun vagy! – szólt megdöbbenve.

Bizonyára a vállamon levő kaczagányról ismert hunnak.

– Mit tesz az? – feleltem. – Te is sebesült vagy, én is. És mind a
ketten szomjazunk.

Megfogta a két karomat, és húzni próbált, de nem nagy erővel.

– Gyenge vagyok, – mondta lihegve. – Mikor leestem, a lovak megtiportak.
A czombom, a derekam, mindenem töröttnek érzem. A vér csurog a
szememből, és én itt meghalok.

És sírva folytatta:

– Oh kedves Juliuszom, kedves egyetlen fiam! De minek is házasodik meg a
katona!

– Ha túlról mennél, talán ki tudnád szabadítani a ballábamat. Vagy a
nyeregben akadt meg, vagy halott van rajta: nem bírom mozdítani.

Átvánszorgott a másik oldalra.

– Ez a te lábad?

– Nem.

– Ez?

– Az sem.

– Akkor nem tudom melyik.

– Csak jer a hangom iránt.

Kis idő mulva éreztem, hogy a lábam fölszabadul. Minden erőmet
összeszedve kapaszkodtam az egyik ló nyergébe, s nagynehezen föl birtam
annyira emelkedni, hogy a ló tomporára hasalhattam. De ugyanakkor olyan
kín nyilalt a térdembe, a minőt soha nem éreztem.

– Jer hát! – mondotta a római.

Nem feleltem neki, csak egy nehéz nyögés szakadt ki belőlem.

– No, – unszolt újra az ember. – Mozogsz-e már? Megtettem, a mit
kivántál.

– Nem birok! – nyögtem végre. – Nem birok mozdulni se. A térdemen
iszonyú seb lehet.

És visszahanyatlottam.

– Mondd meg legalább, merre keressem a lovadat?

– Nem tudom. Csak tapogass meg minden lovat. Hátul a nyereg-kápára van
akasztva.

Néhány percz mulva utána szóltam:

– Ha megtalálod, hozz nekem is.

Hogy a fájdalom megszünt, újból a térdemre tapogattam. Akkor éreztem,
hogy a mit én nagy sebnek tapogatok, az nem egyéb, mint aludt vér. Ujjam
a térdemnél valami keménységbe ütközött, a mire ismét végignyilalt
rajtam a kín.

Perczek teltek belé, míg ezt a fájdalmat is elszivogattam. Azután újra
lenyultam a térdemhez és akkor már igen óvatosan. Igy sikerült
kitapogatnom, hogy a térdem csontjában egy eltörött lándzsahegy áll.

Ha kiránthatnám… talán nem érezném azt a gyötrelmes kínt. Valami
lándzsát csak találok, és annak a segítségével reggelig elsántikálok a
táborba. Ha virradatkor az ütközetet folytatják, legalább nem tipornak
agyon.

Nem mertem mingyárt megcselekedni. Bágyadt voltam, s láz nehezített. Nem
tudom hogyan, de a tyúkom jutott egy perczre az eszembe, a sánta fekete
tyúk, a melyik otthon hozzám szelidült. A láz képeiben, a melyek elém
lebegtek, őt láttam hozzám sántikálni, úgy mint otthon.

– Pipikém, – rebegtem – te kis rongyos ördög. No várj, adok vizet.

S föl akartam kelni, de újra belegyökemlett a kin a térdembe. Arra
föleszméltem. Hogy a fájdalom szünetelt, s a könnyeimet is letöröltem, a
lábamat mereven tartva, följebb huzódtam az élettelen lóra.

Akkor láttam az éji sötétségben, hogy két nyíllövésnyire tőlem,
beláthatatlanul hosszú vonalban igen sok fáklya ég, s mozog föl s alá. A
fáklyák fényénél sasok csillognak. Tehát a római tábor közelében vagyok.

Mit akarnak a rómaiak? Talán fáklyavilágnál akarnak harczot kezdeni.

Megfordítottam a fejemet a hun tábor felé. Ott csak az őrtüzek égtek,
apró, vörös csillagokként, a mennyire a holttest-halmokon át odaláttam.

Mennyi idő lehet? Talán éjfél van. Az égen sűrű fekete felhők vonulnak
észak felé, csak olykor-olykor szakad egy-egy tiszta kis rés, a melyen
át látni lehet egynéhány csillagot.

– Öcsöd!

Nem felel.

Helyette egy percz mulva halk nyöszörgéssel hallom ezt a szót:

– Anyám! Anyám!

Valami fiatal hun harczos hívja haldoklásában az édesanyját.

*

A római táborból folyton az az egyhangú csörömpölés hallatszik, a mely a
mozgó tábor szokott moraja. Mit akarnak? Talán ráindulnak a hunra, s
ebben a pokoli sötétségben küzdenek tovább. De nem: ez lehetetlen.
Hiszen fáklyafénynél harczolni nem lehet, a sötétségben egymást ölnék.

Óvatosan körülmarkoltam a lándzsahegyet; összeszorítottam szememet,
fogamat, s kirántottam.



LII.

Oh áldott napfény áldott hajnala! Csakhogy újra mossa hűsítő harmatod
eltikkadt arczomat!

Álomból ébredek-e? vagy ájulásból? nem tudom. De a szemem szinte iszsza
az ég gyönyörű pirosságát! A fejem oly nehéz, hogy alig birom fölemelni.
Talán a sisaktól? Csakugyan a fejemen van még. De a kezem is, mintha
ólomból volna. Össze kell szednem minden erőmet, hogy le tudjam venni a
sisakot.

Most a fejem is fáj.

Nézem a sisakot. Be van horpadva, szakadva. Nyulok a fejemre. A hajam
össze van tapadva a vértől. A sisak beszakadásán látom, hogy pallossal
csaptak reám, még pedig hátulról. Nem merem megtapogatni a fejemet.

Körülnézek.

Két ló között ülök, s körülöttem frankok, hunok és burgundok hevernek
mozdulatlanul. Kettő arczczal van fölfelé. Az egyik bozontos szakállú
burgund. A másik egy fiatal frank, a kinek kicsüng az egyik szeme.
Túlfelől négy fegyveres holttest fekszik egymáson, s egy ötödik mint
valami diványon ül rajtok, s mintha mellére hajló fejjel aludnék. Hun
az, és dárda van átütve rajta.

Rákiáltok:

– Öcsöd!

Nem felel. Nem is mozdul.

A csatatér holttesttel van tele. Emberek, paripák, fegyverek rendetlen
összevisszaságban. Egy meztelen kar is fekszik itt magányosan. Vállban
csapta le valaki. Az ujján aranygyűrű. És véres az egész kar.

Most csönd van. Nem nyöszörög, nem jajgat senki. A levegő hűvös, noha
érzem, hogy sebláz forrózza a fejemet.

Végignézek magamon. Megfeketült vér végig a ruhám. A köntösöm, nadrágom
megszakadozott. Ki van a meztelen mellem, és az is véres.

Megpróbálok fölhuzakodni. A bal lábam jó, de a jobb láb… erős fájdalom
késztet vigyázatra. Látom, hogy a térdem megdagadt.

A bal lábam és kezem segítségével mégis föl tudok húzódni. Egy frank
harczos fekszik fej nélkül, hanyatt a ló mellett, s görcsösen szorítja
most is a dárdáját.

A dárda hegye felém áll. Csak a kezemet kell kinyújtanom. De még így is
csavarnom kell egyet rajta, hogy kivegyem a kezéből.

A dárda segítségével föl tudok ülni a ló tomporára.

Látom a mezőt nagy messzeségben. Nincs egy négyszögölnyi tiszta tér
rajta. Össze-vissza fekvő ló és ember. Egy frank halott négykézláb áll.
Érthetetlen.

Amint a reggeli párának az utolsó fátyola is elszáll, ellátok a hun
táborig.

A szekerek várfalformán körítik, s előttök lovas őrök állnak mindenfelé.

Nézem a római tábort, azaz hogy nézném, de nem látom semerre.

A fejem nehéz. A nyelvem száraz, mint a tapló.

Ha valaki egy pohár vizet adna, odaadnám érte a hátralevő életemet.

Igy mulik el egy negyedóra.

Ekkor a hun tábor felől kürtölést és kiáltásokat hallok.

Arra fordítom a fejemet.

Látom, hogy a lovas őrök errefelé jönnek. A lovak nagy szökemlésekkel
közelítenek felém.

Intek nekik, hogy hozzám! De azok csak a messzeséget vizsgálják.

Az egyik mellettem vágtat el. Rám se néz. Összevissza nyargalnak, mintha
megvesztek volna!

Időnkint hallom a kiáltásukat:

– Megszöktek!

Egyrésze tovább halad kelet felé, másrésze visszanyargal.

A tábor fölzendül, mint a méhkas. Hallom a síposok vidám zenéjét, s a
folyton erősödő zürzavaros lármát.

Most már tudom, minek örülnek: a rómaiak megszöktek az éjjel.

Várom, hogy kidől a táborból a sokaság és fölszedi a halottakat,
sebesülteket. De nem jönnek. Atilla bizonyosan cselt gyanít s
együtttartja a tábort; csupán néhány száz lovas repül szét a világ
minden tája felé, hogy fölfedezze a netalán lappangó ellenséget.

Félóra mulva mégis látom, hogy előözönlenek a szekerek közül a papok, a
jámborok, meg a halászugorok.

A csatamezőn itt-ott kezek és süvegek emelkednek föl, s kiáltozás
kezdődik:

– Ide! Ide!

Egy fűzfavesszőből font paizs hever a közelemben. Beleszúrom a dárdát és
fölemelem.

– Ide! Ide!

De mikor jutnak el hozzám!

Végre lovasok is szállingóznak elő, s bejárják a csatateret. Nem vesznek
föl senkit, csak amint látom, a holtakat nézik.

Egy óra eltelik belé, míg hozzám jut egy. Kiáltok neki:

– Bátyám!

– Mingyárt jönnek érted is, – feleli jólelkűen.

– Mért nem jön ki az egész tábor, – szóltam panaszosan – hiszen sokan
vagyunk sebesültek?

– Atilla nem ereszti – feleli a lovas. – Még meglehet, hogy a római a
hátunkba kerül.

S tovább haladt.

Egy másik sebesült kiáltott:

– Ki volt az a király, a kit az éjjel temettek?

– Theodorik, – felelte a lovas.

S a halottakat átugrálva ment tovább. Aztán sokáig nem közelített felénk
senki.

Pedig a táborból folyton özönlöttek még kifelé és szedték a halottakon
levő kincseket s fegyvereket. A főrend bent a táborban vigadott:
kihallatszott hozzánk a síposok zenéje.

A kezem már százszor elfáradt az integetésben, s az örökkévalóság órája
is lejárt, mikorra hozzám is elérkezett végre a segítő kéz.

Adtak innom, s targonczára tettek. A patakhoz vittek, a hová a többi
sebesültet is hordták.

A patak még akkor is vörösbor színű volt. A partján tömérdek halott
hevert.

A papok, szarmata asszonyok és az ugorok mostak, kötöztek bennünket, míg
a többi a harcztéren bolyongott és összeszedte az értékeket.

Hallottam, hogy csupán lónyeregből szedtek vagy száz szekérre valót. De
felét se vitték el: máglyákat raktak belőle a mezőn, hogy elégessék
rajta azokat a halottakat, a kik vagy előkelő urak voltak, vagy
csapatvezetők, vagy zoltánok. Némelyik máglya csupa törött
lándzsanyelekből, fapajzsokból és kocsirészekből rakódott.

Azokat a hunokat is máglyára hordták, a kiknek az élők között maradt
atyjafia.

Nekem csak a fejemen meg a lábamon volt seb. Azt mondanám: szörnyűség
volt a lábamra ránézni, de vétkezném a panaszommal, mert hiszen olyan
sebesülteket láttam, hogy behunytam a szememet.

Azok a jó pogány papok! Áldja meg az Isten különösen Szodorót közöttük,
az kötötte be a lábamat egy bellonot halottról szakított vászonnal.

De ezer meg ezer sebesült vár az ápolásra; arra már nem kaptam embert,
hogy a gazdámhoz vigyenek.

Hiába kiáltottam, hol Bialra, hol Bucsára, hol az ugoroknak, hol az
asszonyoknak.

Ott hagytak bennünket a parton. Tettek a fejünk alá vánkosul nyerget,
lófejet, süveget, s azt mondták, várjuk meg, míg ránk is kerül sor.

Az egészségesek persze vagy mulattak, vagy zsákmányoltak. Mink meg ott
feküdtünk az égető napon, a legyek ellen harczolva s rettegve, hogy
egyszer csak fölkerekedik a tábor, s elhagynak bennünket, – a hollóknak.

Az öreg Lúpusz püspök is ott szorgalmatoskodott a sebesültek között.
Rákiáltottam latinul:

– Uram, egy szóra!

Ő aztán hozzám is jött, s igérte, hogy estére, mikor visszatér a
táborba, értesíti Csáthot. De nem tért vissza. Ott hált a sebesültek
között.

Másnap Atilla belovagolta a csatateret. Eljött hozzánk is, és itt-ott
vigasztaló szót mondott. De a gazdám nem volt a kiséretében. Meghalt-e?
vagy részegen feküdt? nem tudtam.

Már akkor forróság volt rajtam. Egyszer fölültem és vért hánytam.

Arra a mellettem fekvő sebesült, egy Esztár nevű zoltán rám kiáltott:

– Tyhű az apád sarkantyúját, csoma van tebenned!

Akkor már magam is tudtam. A torkom, hónaljam meg volt dagadva. A
csatából megmenekültem. A pestisbe bele estem.



LIII.

Másnap délután összeszedték a sebesülteket, s elhordták a táborba.

Láttam, hogy engem elhagynak, s éreztem, hogy a csoma növekvő erővel
gyullad belém. A halál a lábamnál fogva húzott már, s én még mindig
kapaszkodtam az élet gondolatába.

– Emberek! – könyörögtem a mellettem elmenőknek – vigyetek engem is.

Nem is feleltek.

Azután egyenkint szólongattam őket:

– Tardos, könyörülj rajtam! Sukoró, ne hagyj itt vesznem! Czobor,
mozduljon meg a szived!

Czobor meg is állt, s a vállát vonogatta:

– Mit használ neked, ha beviszlek is. Csoma van benned az ebattát!

– Legalább emberek között halok meg, és nem hollók között.

Rázta a fejét; pökött, és tovább ment.

Én magam maradtam. Egy lófej volt a párnám, holttestek a társaságom;
szálldosó hollók az eléneklőim.

A mezőn kigyulladtak a nyergekből és fapajzsokból rakott máglyák, s
megzendült a táltosok gyászéneke. Tompa dobpergés és búgó kürtök szava
kísérte az éneket, s a hunok hite szerint a lángokból fölszálltak a
lelkek, s magukkal vitték szolgáiknak azokat, a kiket a csatában
levágtak.

Hány máglya volt ott? és hány embert égettek el? nem tudom. Bizonyára
csak kevesen részesültek ebben a megbecsülésben. Valamennyi holt hunt
elégetni, – erdő kellett volna.

Aztán az égetés is elmult. Nem maradt más hang, csak a távoli tábor
morajlása, s a kerengő hollók károgása.

És én feküdtem sebben és lázban tovább.

Időnkint elkábultam, időnkint egy-egy perczre visszatért az eszméletem.

Mikor leszállt az est, s előtündököltek az égen a nyári csillagok, a
halál érzete végtelen gyászszal borult reám.

Már az elhagyottság se bántott, már abba is belenyugodtam, hogy az
életem kialszik.

Csak éjjel ne halnék meg, csak még egyszer látnám a reggelt, a piros
hajnalt, a fölkelő napot! Ez volt minden vágyam. És hogy még egyszer
ihatnék, ebben a földi életben.

Már régen éreztem, hogy valami különös nyomás érdekli olykor a
derekamat. Éjjel a csatatéren is kellemetlenkedett, de akkor annyira
elfoglalt a lábam sebe, hogy nem gondoltam vele. Most gépiesen
odanyulok, azt vélve, hogy valami nagy ütésből támadt daganat van a
derekam táján. Hát lám, mire tapintok: a tömlőre! a boros tömlőre, a mit
a gazdám adott a csata előtt!

Akkor a nagy zavarban a nyereg helyett az övemre akasztottam, mert arra
gondoltam, hogy a ló kidőlhet alattam, s akkor elvész a borom is. Most
eszelkedek rá. Semmi se látszott bizonyosabbnak, mint az, hogy nem érem
meg a reggelt, s mégis átlobbant rajtam az öröm érzete.

Fogammal téptem ki a dugót s ittam. Ittam mohón, végtelen ivással; és
ittam és ittam…

A savanyú, méregerős bor, vagy inkább eczet, áldott csillapító ital volt
most nekem. Éreztem, hogy átjárja minden eremet, inamat. Az ember a
szájával iszik, de én akkor egész testemmel ittam. Minden porczikám,
testemnek minden molekulája itta, szívta a bort. Csontomba, velőmbe
belement, beleszívódott, eloszlott bennem, mint spongyában a víz.

Aztán elaludtam.

Meddig tartott az alvásom? nem tudom. Lehet hogy egy napig, lehet, hogy
kettőig. Az arczomat záporeső verte. Dörgött és villámlott. Villámlott
és dörgött.

Én hanyatt feküdtem, s a kezemmel védtem az arczomat.

Ekközben láttam, hogy a világosság nappali, éreztem, hogy az eső átveri
a köntösömet.

Félóra mulva elállt a zápor s a nap kisütött. A lábamat víz mosta
csendesen. Ijedten vettem észre, hogy a patak megáradt, s annak a vize
terjedez.

A víz pedig nőttön-nőtt. De sárga iszapos víz helyett biborszinű piszkos
víz hömpölygött a mederben. A csatatérről folyó víz volt az. A hogy
fölültem, láttam, mint bukdácsolnak a hullámokban a halottak, mint
lejtenek a süvegek és fapajzsok, nyergek, fasisakok, nyílak, dárdák,
szénacsomók.

A víz egyre nőtt. Már a derekem alá is befolyt s emelgetett.

No a szerencsétlenség sokféle módot küld, hogy meghaljak.

A halottak egyre úsznak előttem. Egyik hanyatt, másik háttal az égnek, a
harmadik oldalt. Némelyiknek csak a köntöse látszik ki. De mennek
tízével, húszával, utaznak a habos veres vízben. S bukdácsolnak,
integetnek, mintha azt mondanák: Oh de jó vízben utazni a másvilágra!
jer velünk, Zéta!

Olykor egyik megáll és forog. Az ujonnan érkezők hozzáütődnek és vele
forognak. Aztán egy nagy társaság jön egyszerre, eltolja a forgókat s új
halottak kerengenek. De a milyen gyorsan összeállt a társaság, ép olyan
gyorsan szét is oszlik. Egyik a másik után oldalog el. Utoljára csak egy
marad, egy félig levágott nyakú római, kinek feje a vállára van
billenve. Az magában kereng néhány perczig, aztán az is tovább úszik.

Már a mellemet is ellepte a víz. Változatosságképen egy nagy rossz híd
lebeg felém. A híd rövid s a karfája kérges fából való. Arra gondoltam,
hogy az a híd elvihetne engem a táborba.

A mint hozzám ért, belekapaszkodtam görcsösen.

Testem pehelyként lebegett a hűs hullámokban, s mentem a híddal, a
halottakkal, mentem hosszan, folytonosan, ringatózva, magam se tudom,
hova.

Mikor arra a helyre értünk, a hol a tábort gondoltam, láttam, hogy a
térség üres. Sehol egy sátor, sehol egy szekér. Csak a szanaszét
feketélő tűzhelyek mutatták, hogy ott volt Attila tábora.

A parton egy farkas ivott a vízből. Sokat ehetett, mert jóízűt ivott.

Mentem a vízzel tovább.

*

Végre estefelé embereket láttam a parton. Férfiak, asszonyok, gyermekek
álltak a víz szélén. Csáklyákkal és gajmós botokkal huzogálták ki a
halottakat s úszó fasisakokat, dárdákat, fegyvereket, fatalpú sarukat.

Engem is kihúztak, s bámulva álltak körül.

– Könyörüljetek, – mondottam – vigyetek házba, adjatok ennem!

De azok nem értettek. Katalaunok voltak: se nem frank, se nem burgundi,
se nem gót. Eddig csak holt tanuit látták a csatának, most, hogy egy élő
került eléjük a csatából, ugyancsak megbámultak.

Végre egy papot pillantottam meg közöttük.

Annak szólottam latinul:

– Reverendissime domine! én Lúpusz püspöknek a rabja vagyok.

Aztán nem tudom, mi történt velem.



LIV.

Bolond ember az, a ki kétségbeesik. Ime én reám hány alakban tört a
halál. Hol az üstökömet ragadta meg, hol a lábamat, hol a mellemet, – s
mégis élek.

De azt máig se tudom, hogyan kerültem ki élve a pestisből. Néha azt
gondolom: a fiatal vér ereje mentett meg. Néha azt gondolom, hogy az a
kegyetlen savanyú, de erős vörös bor járta át orvosságként a testemet.
Néha meg azt gondolom, hogy a sebláz leforrázta bennem a pestis mérgét,
és így maradtam élve. Tünődjenek rajta az orvosok.

Lúpusz püspök bizonyára csodálkozott, mikor hozzá vittek. De szent ember
volt: nem dobatott ki a házából.

Tiszta fehér ágyban ébredtem föl. Fejemen, lábamon puha kötés. A szoba
levegője tömjénnel illatos. A falon szentek képei. Az ágygyal szemben
öblös kandalló, előtte bőrökkel takart alacsony karosszékek.

– Pater sanctissime, – mondottam neki, mikor először szólni tudtam –
van-e az emberiség nyelvében olyan szó, a melylyel meg lehet köszönnöm a
jóvoltodat?

– Hozzám vetődtél, tehát bizonyára az Isten küldött, – felelte az öreg.
– A többivel ne törődjél.

De látszott az arczán, hogy bámul az én latinságomon.

– Azt gondoltam, hun vagy! – szólt mosolyogva. – No, de ne
beszélgessünk. Túlestél a lázon, áldassék érte az Úr neve.

Az a sült csirke, a mit hosszú koplalás után először enni kaptam, az úgy
olvadt belém, mint a vaj. Soha életemben olyan gyönyörűséggel nem ettem.
A könnyem csorgott az evésnek üdvösségétől. A pecsenye illata nem is az
orromba ment, hanem a lelkembe s a hús, az már a számban erőmmé
változott!

Aztán bort ittam rá egy pohárral, s éreztem, hogy elértem életemnek azt
az óráját, a melynél boldogabb órám soha nem leszen.

Az öreg püspöknek valami húsz papja volt. Együtt laktak az öreggel. A
templomi ájtatosság végeztével levetették a ruhájukat: egyik főzött, a
másik söpört vagy a kertben dolgozott, a harmadik a tehenet legeltette,
vagy fát vágott. Szóval nem olyan méltóságoskodó püspökség volt az, mint
a milyenek nálunk vannak.

Hogy im fölépültem, az öreg nem győzött betelni az én tudományom
csodálatával. Mert ő bizony a papjaival együtt nem sok könyvet nyűtt el.
A világi írók közül mindössze Ovidiusz naptárát olvasta. A papjai meg
csak épen hogy olvasni tudtak. Az öreg tanította rá őket s ő szentelte
is föl papoknak.

Mikor az erőm visszatért, úgy ültem közöttük, mint Krisztus tizenkét
éves korában a papok és írástudók között. Kérdeztem őket s ők is
kérdeztek engem. Sohse tanultam egyházi tudományt, mégis többet tudtam,
mint ők. Az öreg maga volt csak tudós teológus, vele nem is mertem
vitatkozni. De neki nagy gyönyörűsége telt énbennem.

– Fiam, – mondotta – téged csakugyan az Isten küldött hozzám. Csak a
katalauni nyelvet tanuld meg, meg a misézés módját, fölszentellek és te
leszel az én utódom.

A papok kissé görbe szemmel néztek reám, de én szüntelen ismételtem,
hogy nem kivánok más lenni, csak alázatos kutya, s hogy az életem
teljesen azé, a ki kivett a halál karjaiból.

Aztán hogy fölkelhettem és az apró házi munkákban buzgólkodtam, a
káplánok is megnyugodtak. Óh én tudok alázatos lenni: a rabszolgaság
megtanítja az embert az alázatosságra. A papok hát lassankint
megszerettek. Azt se bánták már, hogy az öreg a saját szobájában hálat,
velem ministráltat, én járok vele a halottakhoz és én ülök mellette a
menyegzőkön s más ünnepeken.

– Az én fiam ez, – mondotta a népnek a püspök. – Az Isten adta nekem.
Meglássátok, hogy ebből szent ember lesz.

Hát a szent emberségből annyi meg is volt bennem, hogy nem bántottam
soha senkit, s ha valaki kedvetlenül nézett reám, annyi figyelmet
tanusítottam iránta, hogy meg kellett szeretnie. De ez csak olyan munka
volt nekem, mint az állatszelidítőnek a munkája. Lelkemben (röstelkedve
vallom meg) megvetettem azokat az embereket, a kiknek gondolata csak a
házi élet körül forog. Csupán az öreg püspököt szerettem igaz fiúi
szeretettel.

Az igazán szent ember volt.

Némelyik ember öltözik bársonyba, selyembe, s rangja, méltósága az
emberek fölött hordozza s mégis mikor vele beszélünk, látjuk, hogy ő
kegyelme csak emberi testben élő állat. Más ember meg öltözik kopott
plundrába, jár szakadozott ingben és félretaposott saruban, aztán ha az
ember megismeri, látja, hogy állati testben élő angyal.

Minden azon fordul, kiben mennyire fejlett a lélek.

Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas, sötét
értelmű marad: másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jóérzésű;
áldás azoknak, a kik vele, mellette élik át a földi életet.

Az én püspököm is ilyen kopott öreg angyal volt szegény. Egy hosszú,
marhaszőrből készült fekete csuhában járt. Nyáron hajadon fővel és
mezítláb, télen süvegben és csizmában.

A szobájában nem volt egyéb ékesség, csak Jézus, Mária és Szent Pál
képe. (Azok is rossz képek: Jézus meredt szemű, Mária kancsal és Szent
Pál csámpás; de a szent embernek jó az ilyen is: képzelete kijavítja a
hibákat s a hite élő alakká varázsolja a kijavított ábrázolatot.) Az
ágya festetlen nyoszolya volt, a székek gyökérből készültek. Ágynemüje
is csak úgy volt, hogy az asszonyok hordtak neki.

Az épületben volt sok szoba, de ő csak egyben lakott. A szomszéd
szobában két idős pap élt öt árva kis fiúval együtt. Valami öt szoba
üresen állt s a városon átvándorló koldusok háltak benne.

Az öreg a koldusoknak adta a templomi jövedelmeit is. Rongyos ruhájukat
ujjal cserélte föl és ellátta őket pénzzel, jó tanácscsal,
vigasztalással.

Mikor a tél beállt, az öreg összegyűjtötte a városi gyermekeket és
mindnyájan tanítottunk. A legkisebbeket az öreg tanította. Én a
legidősebbek közül tanítottam azokat, a kik papságra készültek. A latin
nyelvet tanítottam s a biblia volt a tankönyvem.

In principio creavit Deus coelum et terram. (Kezdetben teremtette Isten
az eget és a földet.) Ez volt az első leczke. Ajánlom a latin nyelv
tanítóinak, hogy ebből a bibliai fejezetből induljanak meg a tanításban.
Könnyű mondatok és szép tartalmúak.

Esténkint, mikor már az árvák lefeküdtek, összegyültünk az öreg
szobájába, a nagy kandalló elé s ott beszélgettünk.

Néha vendége is érkezett az öregnek: vagy a városból vagy vidékről.
Olyankor sütöttünk-főztünk erősen. Volt úgy, hogy a papok el voltak
foglalva s az öreg tisztogatta a répát, vagy vágta a fát, vagy forgatta
a nyársat. Vacsora után én a szentek legendáiból olvastam föl; Gád pap
szép bariton hangon zsoltárt énekelt, végül az öreg püspök történeteket
mondott az ő angolországi éleményeiről, vagy pedig a többi mondott
anekdotákat a papi életből.

És én abban a boldog jómódomban szerencsétlennek éreztem magamat.

Mert tél volt, mikorra fölkelhettem az ágyból s az erőm lassan tért
vissza. A térdem begyógyult, de nem akart hajolni. Még ha elbocsátottak
volna is, lehet-e lovagolni rossz lábbal? S még ha lehetne is lovagolni,
hogyan merészkedjék át az ember azon a sok farkas-csordán, a mely azon a
télen a vidéket elárasztotta.

[Illustration: Mintha a világ minden farkasa odagyült volna,] annyi volt
a farkas.

Mintha a világ minden farkasa odagyült volna, annyi volt a farkas. A
levegő ragadozói is hihetetlen mennyiségben kóvályogtak a magasban.
Sasok, kányák, hollók. Az ember egyebet se hallott, csak károgást.

Hallottam beszélni, hogy kezdetben a püspök el akart temetni minden
halottat.

A város jámborai ki is mentek valami ötszázan ásóval, kapával, azután
másnap visszatértek.

Az egyik százhatvanötezer halottat olvasott meg, a másik még többet s a
levegő oly irtózatosan romlott volt, hogy nem lehetett benne megmaradni.

Áldott legyen az Isten, a ki a farkast, hiénát, hollót és szelet
teremtette!

De hogyan induljak én ilyen világban útnak!

Szomorú voltam szüntelen s örültem, ha olyan munkám akadt, a mely
feledtette velem a hun képeket. Néha azonban olyan erővel rohant meg a
hazatérés vágya, hogy kész lettem volna hajadon fővel gyalog neki
indulni a világnak.

A püspök sokszor faggatott, hogy mért búsulok? Mi bajom van nála? Ha nem
tetszik a szegényes asztal, szivesen főzet többet; ha ruha kell,
szóljak; ha külön szoba kell, berendeztet egyet.

Akkor aztán elmondtam neki az Emőkével való történetemet.

Szótlanul hallgatta végig, aztán a fejét ingatva felelt:

– Különös, hogy ilyen tanult, okos ember, mint te vagy, ennyire rabja
tud lenni egy tanulatlan, oktalan leánynak. Hiszen én is voltam fiatal
ember és cselekedtem bolondságokat leányokért: másztam falat, átúsztam
folyót, álldogáltam hideg éjszakán olyan ablakok alatt, a melyek mögött
a leány vidáman hortyogott, de már az életemet nem tettem volna
tányérra, hogy odanyújtsam a leányoknak névnapi ajándékul.

Elhiszem, gondoltam, de azok között a leányok között egy se volt Emőke.

– Át kell ezen esni, mint a fogzáson, – folytatta. – Az a leány a télen
már úgyis férjhez megy s mikorra hazajutsz innen, talán már szoptat is.

Erre keserves sírásra fakadtam. Lefeküdtem a földre s átkoztam azt az
órát, a melyben a halál kieresztett a markából.

Az öreg megijedt. Szentelt vízzel mosta a halántékomat. A fejemet az
ölébe vette és vigasztalt, mint valami anya.

– Szegény fiú, – mondotta – mily nagy a te bánatod és mily nagy a te
éretlenséged! Lásd, én feleséges ember voltam és hat évig boldog
házasságban éltem. Végtelen volt a mi szeretetünk. Hanem hogy mindig
imádkoztunk, azt mondottuk: tetszőbb lenne a jó Istennek, ha én pap
lennék, ő meg apácza. És így is történt. Elváltunk egymástól: én püspök
vagyok: ő apácza. De azért szeretettel gondolunk egymásra mindennapon.

Ez a história annyira bizarrnak tetszett nekem, hogy keserüségemben is
elmosolyodtam.



LV.

Tavaszszal, amint elment a hó, a pestis újra megjelent a városban.
Eleinte öt-tiz halott naponkint, később húsz-harmincz.

A püspök husvét napján fölszentelt engem papnak, hogy legyen, a ki
segítsen gyóntatni, temetni.

Én belenyugodtam, hogy pap leszek. Emőke a régi édessége, tündérképe
maradt a lelkemnek, de mit használ, ha visszatérek is, – gondoltam – én
a csatában vitézül harczoltam, de fejet nem vittem a táborba a rovók
elé. Hát ha lesz is tanum rá, hogy gyáván nem viseltem magamat, Csáth
legföljebb fölszabadít a rabságból, de se vagyont nem kapok, se
méltóságot olyat, hogy Emőkét megkérhetném. Ott hányt-vetett ember
vagyok, itt a kezemet csókolják, úrnak neveznek, csöndes, nyugalmas az
életem s remélhetem, hogy hamar püspök leszek, mert hiszen ezen a
vidéken nálamnál képzettebb ember nem akad.

Hanem a pestis! Át kell rajta jutni.

Mikor már húsznál többen haltak naponkint, nem adtuk föl többé az utolsó
kenetet, nem győztük. A paptársaink részint meghaltak, részint a hegyek
közé vonult lakossághoz mentek. Mert valami ezren ott maradtak a hegyek
között, a hova Atilla elől menekültek s nem mertek hazatérni. Utoljára
csak hárman maradtunk. A püspök már szakácsot és cselédeket tartott,
hogy a házzal ne legyen dolgunk, de még úgy se győztük.

Májusban már ötven-hatvan-hetven halottunk volt. naponkint. A csatatér
halottai megmérgezték a levegőt s a haldoklók lehelete megmérgezte a
fönnjárókat. Volt olyan ház, hogy az egész család kipusztult belőle.
Volt olyan utcza, hogy nem maradt benne két lakó.

De juniusban mégis csökkent valamit a halál ereje: szépen szállottunk
visszafelé.

Már csak ketten voltunk az öreg pappal, a jó zsoltárost is elvitte a
csoma. A halottakat a templom elé hordták. Ott adtuk föl a generális
bűnfeloldozást s onnan temettünk minden második órában.

Egy juliusi napon gazdag polgár halt meg. A püspök örömmel ujságolta,
hogy a polgár reám hagyta minden vagyonát.

– Áldassék az Úr neve, – mondotta az öreg – mennyi jót teszel te ebből!

Másnap megnéztük a hagyatékot: egy szép emeletes ház, három paripa,
tömérdek kép, szép fegyverek, bútorok és hétszáztiz arany.

A pénzt átadtam a püspöknek, hogy tegye el a szegények ládájába; a házat
és benne levő holmit meg átadtam a város birójának, hogy veresse dobra,
ha majd a pestis megszünik.

Hanem mikor a három paripát megnéztük, nekem csak megdobbant a szivem.
Sok ideig nem tudtam szóhoz jutni.

Aznap este, mikor a püspök elaludt, kimentem a házból. Mentem egyenesen
a város birójához és megzörgettem az ablakát:

– Kelj föl uram, és hozd az én házamnak a kulcsát.

Kijött félig öltözetlenül, ijedten:

– Mi történt?

– Még az éjjel Párisba kell mennem. Az öreg papokat kért és nem adtak.
Néhány noviciust hozok. Holnap délutánra itt leszek.

Bementem a szobába és magamhoz vettem a fegyverek közül egy kardot,
lándzsát és egy íjjat. A nyakamba tarsolyt akasztottam. A ruhámat
kicseréltem egy bársonyból való meggyszínű ruhával, a sarumat térdig
szíjjazható ünnepi saruval. A sarun aranysarkantyú volt. Rajta hagytam.
Sarkantyú nélkül nem lehet lovagolni.

A biró nem csodálkozott az öltözetemen: a vidék tele volt farkassal.

Kiválasztottam a legjobb paripát és czo föl sárga! köd előttem, köd
utánam!



LVI.

Sárguló ősz volt, mikor sok hányódás után elérkeztem a Balatonhoz, s
estére a Duna partjára, a hol a kürtömmel jelet fujtam.

Néhány percz mulva jött a dereglye. Egy öreges ember állt benne.

A Duna közepén egy akkora kis zátony feketélt, mint egy bivaly háta.
Abba ütközött a dereglye. Az öreg kilépett és az íjját fölvonta és
kiáltott:

– Ki vagy és mit akarsz?

– Hun vagyok, mint te és haza utazok.

– Miért jöttél haza?

– Mert kedvem tartotta, – feleltem boszúsan.

– De az apád ragyogóját: nem addig van a! Nem tudod-e, hogy beléd
ereszthetem a nyilamat?!

– Már mér eresztenéd belém?

– Mert hitvány szökevény vagy!

– Megálljunk, – mondottam – úgy látom nem értjük egymást. Én a
katalaunok földjéről jövök, a tavalyi csatából.

Erre az álla leesett.

– Hát nem a római hadjáratból jösz?

– Nem. Ott van a had mostan?

– Ott.

Erre meg nekem esett le az állam.

A hun újra beleállt a dereglyébe s hozzám evezett. Vizsgálódva nézte a
ruhámat aztán az arczomat.

– Átviszlek, – mondotta – de magad lásd a végét.

– Mért?

– Mert hazudol.

Nem feleseltem vele. Tovább mentem volna, de a lovam fáradt volt. Meg
kellett hálnom a révészeknél.

A vacsoránál összebarátkoztunk, mert sok olyant beszéltem a csatáról, a
mit nem tudtak. Mikor aztán megnyertem őket, én kérdezősködtem:

– Mikor indult el Atilla Itáliába?

– Alig hogy hazaért. Csak éppen pihent egypár hetet, meg a lovakat
erősítette. A mint a tél mérge elmult, azonnal megindult.

– Hát Csáth élve jutott-e haza?

– Élve, – felelték.

Aztán a városi emberekről kérdezősködtem, de nem tudtak semmit. A
révészek és határőrök többnyire ugorok. Van köztük rokkant hun is
itt-ott. Örökké a vizen élnek s halászat, vadászat a foglalkozásuk.
Minden száz lépésre van egy nádkunyhó. Az egész Hunország így van
őrökkel körülkerítve.

Másnap jókor reggel útnak indultam, s estére már elém tündököltek Atilla
fapalotájának a tornyai.

Micsoda zavaros érzések hánykolódtak bennem, le nem írhatom. Szívem
égbeszállón repdesett, de az aggodalom is elém sötétlett szüntelen.
Meglátom hát Emőkét, meglátom az én álmaim virágát, meglátom talán még
ma. De jaj nekem, ha más karjára borultan találom! Ne add Istenem, hogy
megérjem azt a napot, a melyen nagyságos asszonynak kell őt szólítanom!

Végiglovagoltam a város nagy utczáján. Micsoda csöndes, néptelen város
ez mostan! Csak asszonyok és gyermekek lézengenek benne.

A királyi palota előtt mégis látok lóháton ülő fegyveres embereket. A
királyi asszonyok őrsége az: béna harczosok, öreg közhunok, betegen honn
maradt testőrök, meg Atilla cselédségének a kétharmada.

Szorongó szívvel lovagolok be a kapun. A cselédek, rabok bámulva néznek
reám, de olyan hidegen, mintha idegen volnék.

– Jó estét, Uzura! – kiáltom az ajtónállónak.

Uzura elejti a dárdát.

– Egeknek ura! – ordítja. – Te vagy, Zéta?

– Persze, hogy én vagyok!

Az ember beüvölt a házba:

– Zéta jött meg!

S úgy megölel, mintha fia volnék.

A cselédek, rabok is kirobognak. Mikorra leszállok a lóról, már egy
leány a nyakamat öleli és sírva csókolgat.

Nézem, hogy ki az? Hát Dsidsia. Alig ismerek rá, úgy megnőtt.

De a többi is szivesen ölel meg; a kezemet szorongatják. Egyszerre hatan
is kérdezik, hogy hogy vagyok, nem haltam-e meg?

Aztán tolnak és ragadnak föl az öreg úrhoz, Barakonyhoz.

A két gyerek is örömmel siet hozzám s én engedelmet kérek, hogy
megcsókolhassam az arczukat.

Csak egyet nem látok, a kit legjobban szeretnék látni. Szívemet annyira
veri a rossz sejtelem, hogy csak hebegve tudok az asszonyomnak és az
öreg úrnak felelgetni.

Végre nagy szorongással megkérdezem:

– Egészségesek mindnyájan?

– Mindnyájan, Zéta.

– A ki-kisasszony is?

– Az is, Zéta.

– És nem be-beteg a ki-kisasszony?

– Nem, Zéta. Vadászni ment ki Rika nagyasszonynyal. Holnap bizonyosan
elhivat a nagyasszony, mert megsiratott téged. Az uram azzal jött haza,
hogy csoma ragadt rád, meghaltál.

Fél teher leesett rólam. Ha Emőke asszony volna már, Csáthné bizonyára
nem azzal felelt volna, hogy a kisasszony vadászni van, hanem azzal,
hogy nem kisasszony az már hékás, stb.

– Hát a nemzetes úrnak nem esett baja a harczban? – kérdeztem
szórakozottan. – Én azt gondoltam: ő halt meg.

– Dehogy halt. Nem szokott az meghalni, – felelte az asszony nevetve.

– És sokáig odamarad-e? Nem gondolod-e, asszonyom, hogy jó lenne, ha
talán utána mennék?

– Mész a pokolba, – felelte az asszony. – Hiszen ősz van. Mikorra
odaérnél, jönnek haza.

– És az én vitézségemről szólt-e az uram valamit?

– Nem, Zéta. Azt mondja, hogy mindjárt a harcz elején elvesztél a szeme
elől.

Ez elszomorított. Nem volt kedvem tovább beszélgetni. Egy napi pihenőt
kértem, azután parancsoljanak, a mit akarnak.

A konyhában azon az estén nagy ünnep volt. A rabok és a cselédek mind
begyültek, hogy a szavamat hallgassák.

Rába asszony palacsintát sütött és bort rakott az asztalra. A saját
karosszékébe ültetett és _kedves fiamnak_ nevezett. Dsidsiát mellém
ültették, a mitől nekem ugyan viszketett az orrom s a boszúságomat még
fokozta az, hogy a leány ünnepi ruhába öltözötten ült be s őszi
rózsákból való csokrot tett elém egy bögrében.

Hát én aztán elmondtam nekik mindenféle hányodásomat, a csatát, a
megmenekülésemet. Megmutattam nekik a térdem sebét, a fejem sebét, s ők
bámultak nagy áhitattal.

– No, – azt mondja Gyöngyi cseléd – nem hiába imádkozott érted Dsidsia.

– Miért imádkozott? – feleltem vállat vonva. – Mije vagyok Dsidsiának és
mim ő énnekem?

És ekkor a leányhoz fordultam:

– Egyáltalában nem értelek, Dsidsia. Hiszen jó, jó, hogy érdeklődöl a
sorsom iránt, de az mégis illetlen cselekedet volt tőled, hogy mikor
megjöttem, úgy ugrottál a nyakamba, mintha tudja az Isten, micsoda módon
megilletne ez. Az ilyesmit kerüld jövőben, mert félreértésekre
szolgáltatna okot. És te most már nagy leány vagy, vigyáznod kell a jó
hírnevedre is.

Dsidsia hátradőlt a széken. Az arcza elszíntelenedett.

Én azonban mintha meg se láttam volna. Az asztalra csaptam:

– A tyúkom, a kis fekete ördög, megvan-e még?

A cselédek nevettek s Uzurára néztek.

Uzora elvörösödött.

– No, mi az?

– Hát – mondja végtére Rába asszony – Uzura föláldozta a te emlékedre.
Mikor hallotta, hogy meghaltál, agyoncsapta s elégettük, hogy a
másvilágon is tyúkod legyen.



LVII.

Másnap délelőtt csakugyan hivatott a királyné.

Én már akkorra készen is álltam a megjelenésre. A szolgák versenyeztek
abban, hogy a katalauni ruhámat minél fényesebbé tegyék. A szíjjakat
sárga festékkel kenték be, a bársonyt kikefélték, a rézgombokat
ragyogóra dörzsölték; a hol szakadás volt, megvarrták, szóval mikorra én
fölébredtem a régi szobámban, már akkor hozták a ruhát.

Az asszonyom is kitett magáért: szép széles bársony gallért adott,
szinte vállig érőt. Mikor azt is föltettem, általános vélemény volt a
házban, hogy bujdosó királyfinak nevezhetem magamat bármely idegen
előtt.

Én a szép ruhát mindig szerettem. Ez az egy női vonás kiirthatatlan
maradt bennem. Ha magamnak kellett is mosnom, de volt mindig fehér
ruhám, s illatszert is mindig tudtam szerezni. De soha olyan gangosan
nem raktam a lábamat, mint akkor, a mikor hosszú távollét után újra
megjelenhettem Emőke előtt.

Kicsit mégis aggódtam: az arczom valamennyire megváltozott: szakálam
nőtt, fekete és bolyhos. A rabok és cselédek azt mondták ugyan, hogy
szakálasan szebb vagyok, de mit mond Emőke? A bajuszomat hunosan
hegyesre pödörtem. A hegyes bajusz hősiesre szépíti az arczot. Talán
mégis tetszeni fogok.

Hát bementem a királynéhoz. Széles karimájú süveg a kezemben, kard az
oldalamon, aranysarkantyú a sarumon, cseresnyeszínű nadrág, megyszínű
dolmány, széles kihajtott kékszínű bársonygallér; a vállamon
ezüstlánczon lógó arasznyi elefántcsont-kürt. Valóban nem cseréltem
volna ruhát sok kóczos királyfival.

Mikor a szolga elrántotta az ajtó kárpitját, én büszkén léptem be, mint
valami elátkozott herczeg. Pillantásom végigfutott a nőkön. Voltak
valami húszan. Emőke is köztük pirosvirágú fehér ruhában, a haja hátul
egy ágba fonottan, mint régen. Csak egy pillantást vethettem reá, de
azzal is láttam, hogy semmitse változott. Egy kenderszőke nőre próbáltak
fehér-kék új ruhát. Mikor én beléptem, szinte megrándultak a
meglepődéstől: bizonyára azt gondolták, hogy valami ismeretlen úr lépett
be hozzájok.

De én már akkor mélyen meghajoltam, s féltérdemre ereszkedve vártam a
királyné megszólítását.

– Teremtő Isten! – szólt a királyné a kezét összecsapva, – te vagy-e,
Zéta? Hogy megijesztesz bennünket!

– Bocsánatot kérek, felséges asszonyom, nincs más ruhám csak ez, a
melyben jöttem. Alázatomat és szolgálatra való készségemet méltózzál
látni ebben a ruhámban is.

– Jer közelebb! Leányok, hagyjátok abba a munkát! Nézzétek, micsoda
nyalka legény lett ez a fiú! Zéta, beszélj nekem sokat! Mindent! Az a
hír jött, hogy meghaltál. Én is megsirattalak.

– Köszönöm, felség, – feleltem meghatottan. Ha ezt tudtam volna azokban
a nehéz óráimban, megvigasztalódva éreztem volna magamat.

A királyné leült a kerevetre, s félkönyékre támaszkodva, mosolyogva
nézett reám.

A többi nő köréje telepedett a szőnyegre. A kenderszőke idegen leány a
lábához ült, s hidegen vizsgált végig. Emőke hímzett párnát tett maga
alá, s háttal a királyné kerevetének támaszkodott. És talán ő is
mosolygott. Nem tudom bizonyosan, mert nem mertem reá nézni. De éreztem,
hogy mindenkinek kedves vagyok és ez jólesett nekem.

Nem szoktam elfogódni; ritka ember az, a kinek a tekintete megzavar, de
akkor, hogy újra láthattam Emőkét, s éreztem, hogy a szeme rajtam pihen,
a szivem reszketett, jobb szerettem volna hallgatni.

Ott álltam előttük, s nem tudtam, hol kezdjem.

– Felséges asszonyom, – mondottam zavartan, – nem tudhatom, mi érdekel
és mennyi a sok történetből, a melynek szemtanúja voltam…

– Minden érdekel, minden. Hozzatok neki széket, vagy ülj le a szőnyegre.
Hiszen ebben a ruhában olyan feszes vagy, mintha újévi köszöntőt akarnál
mondani. Dobd a sarokba azt a süveget és ne ünnepieskedjél.

Én hát leültem közéjük a szőnyegre. A süvegemet letettem. Hogy
mindnyájan barátságosan és mosolyogva néztek reám, csillapult a zavarom.
Láttam, hogy gyermekek között vagyok, – mert a nők, mikor vidámak,
mindig gyermekek, tíz éves gyermekek, – csak az Emőke tekintete nyomott
édesen.

– Felséges asszonyom, mondottam, – ha rám bízod teljesen az elbeszélést,
attól tartok, hogy hosszadalmas leszek és végtelenül unalmas, mert a te
körödben, felséges asszonyom, úgy érzem magamat, mintha a mennyországban
volnék. Hát hol kezdjem?

– Itt a város végén, mikor lóra ültetek, azután elmondod az utazást, a
csatát és minden hányódásodat.

Egy pajkos szemű hun nő hozzátette:

– És azt a részt mondod el legbővebben, a mit el akarsz hallgatni.

Erre mindnyájan nevettek, csak a kenderszőke leány nem nevetett.

Később tudtam meg, hogy a tréfás nő Écska királyné, a kenderszőke leány
meg nem tud még jól hunul: germán nő. A neve Ildikó.

– Hát ott kezdem, a hol parancsolod, felséges asszonyom. Hajnal volt,
mikor fölültünk a város szélén, s a főpap megáldott bennünket.
Mindnyájan búsak voltunk, mert egyikünk se tudta, hogy vissza fog-e
térni ebbe a városba, vagy pedig a lelkek országába utazik. A király is
bús volt. Azt hiszem, könnyet láttam a szemében csillogni.

– Csalódtál, – szólt Rika asszony. – A király mindig búsnak látszik és
ha sírna is, könny nélkül sírna.

– Lehet, – feleltem meghajolva, – lehet, hogy én könnyeztem, s azért
láttam mindenkit könnyezőnek.

Tekintetem átfutott Emőke arczán. Nézett reám pillantás nélkül való
gondolkodó nézéssel. Ennek a leánynak is olyan az arcza, mint Atilláé:
el nem árulja, mi van belől.

– Nem történt velünk semmi különös az úton. Mentünk a Duna völgyében,
míg csak ki nem tavaszodott. A seregek előttünk jártak, s földúlták a
római városokat. Dúltak először Pannóniában, aztán mindenütt a Duna
mentén. Az első említésre méltó valami, a mi sok beszédet keltett, egy
posványon való átkelésünkkor történt. Ahogy mentünk a nád között,
egyszercsak kisuhan a nádasból egy rongyos, sovány vénasszony. A szeme,
mint az őrülteké, ki van karikásodva. Sovány karjain smaragd szín zöld
vizes foszlányok lógnak. Mikorra megkaphatnánk, ott terem a király
előtt. Megragadja a lova kantárát és germán nyelven így üvölt: – _Vissza
Atilla! Vissza!_ – Elrántják a király elől és ellökdösik. Ő belemerül a
mocsáros vízbe és eltünik a nád között.

A hallgatóságom elsápad. Látom, hogy Emőke is.

– Azután más ilyen baljóslatú jelek következnek, – folytatom. – Egy
helyen meg remete ember lép ki a sziklák közül és ezt kiáltja: _Tudom,
ki vagy. A világ pörölye vagy te! Föld megrendül, a hová lépsz és a
csillagok lehullanak, a hol a kürtödet megfuvod, de tudd meg, hogy a
hogyan Isten kibocsátott erre a világra, ép úgy vissza is fog szólítani
téged!_ – Azzal eltünt.

– Mily ostobák a jósok mindenütt, – mondotta Rika királyné. – Ég és
föld, minden, szerencsétlenséget jósolt Atillának és hát mi lett a vége?

– Én nem tudom, felséges asszonyom. Én ott maradtam a csatatéren.

– Az lett a vége, hogy ősz utolján hazajött egészségesen, gazdagon. Egy
csomó királyfit és királyleányt is hozott tuszul, hogy a napnyugoton
lakó nemzetek hívei maradjanak. Nézd ezt a csodás szép leányt (Ildikóra
mutatott). Ezt is napnyugotról hozta. Királyleány és kedves.

Ezt mondva, magához ölelte Ildikót és megcsókolta.

Én aztán elmondtam nekik a csatát. Mikor azt a jelenetet festettem,
amint Atilla meztelen karral a küzdők élére áll, a lélekzetüket
visszafojtva hallgattak, s minden nő szeme ragyogott. De én csak Emőkét
bámultam, a kinek az arczát addig változatlannak ismertem. Kipirultan,
égő szemmel nézett reám. Látszott rajta, hogy az elbeszélésem magával
ragadja a lelkét.

Gondoltam, ez a pillanat alkalmas arra, hogy a magam hőstetteiről is
beszéljek, de a kárpit megnyilt és a szolga jelentette, hogy Atillától
küldött érkezett.

A nőket, mintha villámütés érte volna, fölugráltak.

– Gyászban? – kérdezte Rika asszony.

– Nem, asszonyom, jó hirekkel jött.

– Ereszd be. S tüstént menjetek a tiszttartómért.

A követ, Igar hun vitéz portól lepetten lépett a szobába s térden állva
nyújtotta át Atilla levelét.

– Mi hírt hoztál? – kérdezte a királyné. Rómában vagytok-e már?

– Nem, felséges asszonyom, – felelt Igar. Róma maga jött elénk.

– Nem értelek.

– A római pápa, a keresztény világ legnagyobb ura ünnepi ruhában jött
elénk, s a király lábához borulva könyörgött, hogy kimélje meg a várost.

– És?

– Jövünk visszafelé.

Rika asszony toppantott:

– Miért kimélte meg? Be kellett volna ülnie a római birodalom trónusába.

A szeme szikrázott. A termete megnyúlt. Ah, hogy megváltozott az az
asszony! Igazán királyné volt. Akkor értettem meg, hogy Atilla nála
aczélozza a lelkét.

De ez csak egy pillanat volt: villámlobbanásnál felfedezett ismeretlen
vidék. Azután a nő a földre nézett, s megváltozott hangon kérdezte:

– Nem állt ellen senki?

– Nem, asszonyom. Ki merne nekünk ellenállani?

– Aéciusz?

– Aéciusz az őszszel azt híresztelte, hogy a katalauni mezőn ő lett a
győző. A győző azonban sehol sem látható, ellenben a legyőzött a világ
legnagyobb városát igázza le és alázza adófizetővé.

– Hát semmi csata nem volt?

– Nem asszonyom. A mint Akvileját letörtük, az egész Itália a lábunkhoz
esett. Ezer szekérnél több kincset hozunk haza. Megmérhetetlen sok
selyem, bársony, edények, képek, arany, ezüst jön és fiatal raboknak
szép nagy serege.

– A csoma nem dühöng?

– De nagyon. Azt hiszem, a király azért is nem ment Rómába, mert az
emberek hullanak.

– De neki nem volt baja?

– Nem, hálistennek.

– Mondd csak, – kérdezte Écska királyné, – milyen ember az a pápa?
fiatal? szép?

– Vén, sovány ember, felelte a követ, – ránczos orrú és ijedt arczú.

A tiszttartó megérkezett. A királyné bevonult vele és Écskával egy belső
szobába, hogy fölolvastassa a levelet.

Azalatt mink a nagyteremben csöndesen voltunk. A nők susogtak. Nekem nem
volt kivel beszélgetnem. Mikor senkise nézett rám, Emőkén pihent a
szemem; mikor rám nézett valaki, Igarra fordítottam a tekintetemet.

Emőke szólott Igarnak:

– Apám egészséges?

– Egészséges, kisasszonyom.

– Nekünk is hoztál izenetet?

– Csak szóban.

– Átadhatod nekem.

– Csak annyit mondott, hogy egészséges és hogy az úrfiaknak éretlen
gyümölcsöt ne adjanak.

Emőke egy fejbólintással megköszönte a tudósítást, aztán a kerevetre ült
s Ildikó nyakát átölelte; arczát az arczához szorítva mondotta:

– Ugy-e szép ez a leány, Zéta? Láttál e ennél szebb leányt?

– Láttam, kisasszony.

– Ugyan hol?

– A Tisza partján, kisasszony, lóháton, vadgalambszínű ruhában,
fátyolosan.

Megcsókolta Ildikót és egykedvű arczczal fordult a leányokhoz.



LVIII.

Rába asszony nekem megint átadta a szobáját. Abban a vastag teremtésben
gyöngéd szív lakozott. Nem tudom, mivel nyertem meg őt. Talán avval,
hogy egyszer a cselédeknek kozmás kását adott, s azok reá támadtak,
majdnem megverték, én azonban megvédelmeztem:

– Mindegy az, ha kozmás is, mondottam. Rába asszony nem akarattal
kozmásította el. Azután lássátok, ha a disznóknak vetjük, Raba asszonyt
megszidják.

A cselédek elhallgattak. Rába asszony meg azóta fiamnak nevezett.

Még fáradt voltam az úttól. Megkértem az öreg mindenest, hogy ne osszon
rám dolgot még azon a napon. Hát ebéd után befeküdtem a szobámba.

Jó kis hüvös szoba volt az. A falát egy hervadt koszorú ékesítette.
Emőkéé volt az a koszorú, valami nászünnepen. Mikor kidobták, én
fölvettem és a nyoszolyámmal szemben fölakasztottam a falra.

Az volt az egyetlen dísze a szobának. A fal többi részén a
szakácsasszony kivasalt szoknyái lógtak, s keményítő-illattal lakták a
szobát.

Még jóformán el se aludtam, hallom, hogy a fakilincs halkan megkattan.
Az ajtó megnyílik és Dsidsia néz be félénken.

– Alszol?

– Nem. Mit akarsz, Dsidsia?

Halvány volt kissé és komoly.

Belépett és megállt előttem, mint az iskolásleány a tanítója előtt.

Milyen nagy ez a leány! hogy megnőtt! – gondoltam. Mikor elmentem, még
gyermek volt, most tisztes hajadon; nyulánk és kebles. Az arcza is
megtelt. A cselédek pajkosan kisasszonynak nevezték. Az Emőke viselt
ruháit hordta, s én talán azért is gyűlöltem őt.

– Beszélni szeretnék veled, – mondotta aggodalmasan.

S állt az ajtó mellett, ujját az arczára téve, – mintha attól tartana,
hogy kikergetem.

Egy foszlott szalmaszék volt a szobában. Arra intettem:

– Ülj le.

Leült. A szoba nem volt nagy: akaratlanul is úgy ült, hogy épen az ágy
elé ült.

– Beszélj, – mondottam unatkozva.

– Csak azt akarom kérdezni, – szólt rebegő hangon, – hogy mit vétettem
én neked? Miért gyülölsz te engem?

– Én?

– Nem megszégyenítettél-e tegnap húsz ember előtt? Oh, azt hittem: kiég
a két szemem!

– Magad szégyenítetted meg magadat, jó leány. Furcsádon furcsa, hogy
kérdőre vonsz engem, mint valami bíró. De ám legyen. Nincs ember a
földön, a kinek én a szeme közé ne mernék nézni.

– Nem kérdőre vonás ez, Zéta, csak alázatos kérdés. Tudni szeretném,
mivel bántottalak meg, hogy magamat igazoljam és hogy máskor azt a hibát
el ne kövessem.

A leánynak ez az okos felelete meglepett.

– Örülök, – mondottam, – hogy ilyen értelmes vagy. Így legalább könnyen
tisztázhatjuk az ügyünket. Szép volt és jólesett nekem, hogy olyan
szívesen fogadtál, mikor hazatértem, de túlság volt benne. Ha örül is az
ember, mérsékelnie kell magát. Mit szólnál arra, ha Atilla megjön és én
örömömben a nyakába rohannék és megcsókolnám.

– Te nem vagy Atilla. És én mindig… testvéremnek… éreztelek.

– Köszönöm. De látod, az emberek nem tudják, mit érzel, s
félremagyarázhatnak. Erre se neked nincs szükséged, se nekem.

A kezét az arczára tette. Láttam, hogy sír.

– Nem akartam neked fájdalmat okozni, Dsidsia. Mit is beszélsz testvéri
érzelmekről. Te is rab vagy. Én is rab vagyok. A sorsunk szomorú.
Beszélj inkább arról: hogyan éltetek a másfél esztendő alatt, a míg én
odavoltam. Mit szólt a gazdám, mikor megjött?

Dsidsia letörölte a könnyeit.

– Azt mondta, hogy akkor látott utoljára, mikor a harc megkezdődött.

– És a vitézségemről nem beszélt?

– Nem. Csak azt mondta, hogy a sebesültek között láttak utóljára, de te
nem sebes voltál, hanem csomás.

– És a gazdám halottnak hitt?

– Annak.

– És sajnált? Mit mondott rólam?

– Azt mondta, hogy kár érte: sok szép mesét tudott és igen ügyes fiú
volt; az új pajzsomat vele akartam kiczifráztatni.

– Hát az asszony, hogyan sajnált?

– Az meg azt mondta, hogy bolondság az ilyen rabot elvinni a háztól.
Senkise tud ilyen szépen meghajolni, köszönni, beszélni. Az ilyen rab
ékessége a háznak, mint a selyemkárpit. Igen megszidta az urát, hogy
téged elvesztett.

– És a kisasszony mit szólt? – kérdeztem ásítva.

(Oh, hogy tud az ember ásítani, mikor akar!)

– Semmit.

– Hát ő nem sajnált?

– De sajnált. Igaz, egyszer azt mondta, hogy aszongya: talán jobb neki
így.

Perczekig tartó csend következett. Elfelejtettem, hogy Dsidsia ott van.
Szavai forgószélként kerengtek a lelkemben.

– Nem kérdezel-e többet, szólalt meg végre. – Engem nem kérdezel-e?

És szinte hallottam a szíve dobogását.

– Nem, – feleltem a szememet lehunyva. – Eredj dolgodra.



LIX.

Estefelé Emőke hazatért. Egy zsemlyeszínű lovon járt akkor. Alacsony kis
kedves ló volt az. Ott legelészett mindig a ház körül, s akárki szólt
neki, hozzáment. Olyan volt, mint a kutya.

Tudtam, hogy el fogja mondani az anyjának: miket beszéltem a királynénál
és hogy fölhivatnak vacsora után. De vajjon azért hivat-e föl, hogy ő
maga is szólhasson velem?

Az ajtó előtt két sűrű lombú tamariszk-fa piroslott. (Nem tudom, honnan
kerülhetett oda: talán éppen az én hazámból hozta Csáth a feleségének.)
Az alatt szoktam ülni, mikor a gazdámat vártam. Akkor este is odaültem,
hogy ha hivatnak, kéznél legyek.

Várakozásomban nem is csalódtam. Még jóformán vacsora végén se voltak,
kiszólt Dsidsia az emeleti ablakon:

– Zéta! Nem láttátok Zétát? Mondjátok neki, hogy jőjjön föl.

Az asztalnál ültek. A két gyermek mellett ott ült egy kisasszonyforma
leány is, a kit én még nem ismertem. Az öregapó képe már olyan volt,
mint a piros posztó a bortól.

– Zéta, – mondottá az asszony, – te el se beszélted nekünk, a mit a
királynénál beszéltél.

– Oh asszonyom, – feleltem mentegetődzve, – hiszen ha csak a csatát
magát beszélném el, az is eltartana egy hétig. És ha csak az én uram
cselekedeteit beszélném, az is betöltené a mai estét.

– Hát láttad az én uramat a harczban?

– De láttam ám asszonyom. A vihar volt ő emberi alakban.

S míg Csáthnak a tetteit beszéltem, szomorúan gondoltam arra, hogy lám a
királynénál leültettek engem, itt meg állva kell beszélnem.

A féllábamra még sántítottam s nehezemre esett a huzamos állás.

Egész este Csáthról beszéltem, mert gondoltam, hogy Csáthéknál Csáth az
érdekes. Az asszony valóban áttüzesedve hallgatott. A két kis gyermeknek
is nyitva maradt a szája. Csak az öreg Barakony pislogott a kancsó
mellett, s emelgette bokros ősz szemöldökét.

– No, – azt mondja egyszer, – én negyvenöt csatában voltam, de a
negyvenöt csatáról nem beszéltem ennyit összesen, mint ez a kölyök erről
az egyről.

Meghiszem, azt gondoltam. A műveletlen embert épen az jellemzi, hogy
lát, hall, mozog a világban, de semmi se jegyződik bele a fejébe; vagy
ha belejegyződik is, el nem rendeződik, mert nincs értelme, a mely
rendbe aggatná a tapasztalatait.

Az öreg ivott egyet és folytatta:

– Már mindenki hős. Ha egy ellenséget levág, százat beszél róla. Bezzeg
azelőtt nem így vót. A régi világba harczolt az ember és hallgatott. De
ma már… Ha apáink föltámadnának, nem ismernének reánk.

A gyermekek szeme már ragadt az álmosságtól. Az öreg is laposokat
pillantott. Csak az asszony nem akart betelni a beszédemmel, meg Emőke.

– Várj kissé a szóval, mondotta az asszony. – A gyermekeket lefektetjük.

Azzal bevitték a gyermekeket. A harmadik szobából kihangzott, hogy az
egyik gyermek, a Dédes, minden áron vissza akar térni s harczolnak vele.

Az öreg aludt.

Magunk voltunk Emőkével.

Csend volt, csak a három ezüst-mécses serczegett olykoron.

Emőke magafeledten nézett reám.

Végre megszólaltam:

– Kisasszonyom…

S hogy erre nem felelt, halkan folytattam:

– Nincs-e valami mondani valód?

– Ha anyám bejön, beszélj Atilláról. Szép lehetett, mikor megjelent a
sereg előtt aranyos sisakban… Oh, de szép lehetett az az ember! szép,
mint egy földön járó isten!

És maga elé merült a tekintete.

Csáthné visszatért. Beszéltem Atilláról. Olyan apróra elmondtam azt a
jelenetet, mintha festőnek beszélném.

Emőke fölkönyökölt az asztalra és szinte nyelt a tekintetével. Arczát a
mécsfény rózsaszínűre festette. A keze gömbölyű volt, mint a
márványnimfák karjai.

Dsidsia az árnyékban állott, a kárpit mellett. S ahogy engem nézett, a
szeme égett, mint két szentjánosbogár.



LX.

Három hét multán megérkezett Atilla.

Fogadására ünnepi színt öltött a város. A hegyekből száz meg száz szekér
fenyőgalyat hoztak, s fölékesítették a sátorokat és hidakat.

A királyasszonyok a város széléig mentek eléje.

Már délben megjelent a had eleje: a jászok és gótok, büszkén lengetve
nyilaktól átlyukgatott lobogóikat. Azután jött a tömérdek rab, egy
végtelenül bús menet, többnyire fiatal ember, s fiatal nő, asszony és
leány vegyesen. Mind barna ember, mind rongyos és szomorú. Kisérték őket
hunok és gepidák.

Estefelé kürtök rivallása jelezte, hogy közeledik Atilla is. A síposok
zenéjét már messziről lehetett hallani. A város népe lóháton ment eléje.
A férfiak a süvegüket lengették. A nők a fátyolukat. S örömkiáltozás
vegyült a zenébe.

A király kézintéssel üdvözölte az asszonyokat. Csupán a gyermekeit
csókolta meg.

A város szélétől kezdve vége volt a rendnek. Minden hun harczos a
felesége nyakába esett és a gyerekeit csókolgatta. Sátorról-sátorra
lehetett látni, mint szedik le a fáradt lovasról a pajzsot, a
köpönyeget, mint vizsgálják az udvarra állított rabot, a ki egyedül áll
a bánatával az általános örömben.

Az én gazdám házinépe is eléje ment az úrnak. A két gyermek mellé én is
ki voltam rendelve.

Bezzeg elbámult Csáth, mikor meglátott. Alig akart hinni a szemének.

– Hogy mersz elejbém jönni! – kiáltotta aztán tréfás haraggal, – hiszen
te meg vagy halva!

– Oh, jó uram, – feleltem udvariasan, – éppen az bizonyítja az én hozzád
való hűségemet, hogy holtan is visszajövök a szolgálatodra.

A várost azon az estén zajos jövés-menés, csengés-bongás, muzsikaszó
töltötte be. Az utczákon mindenütt fáklya égett s a nép a sátorok előtt
nagy tűznél sütött-főzött, vigadott. A hegedősök hol itt, hol ott
egyenként vagy páronkint dalolták a dicsőség dalait; az igricek
sípoltak, a kvád zenészek dudáltak. Sarkantyú pengett és daltól zengett
a város. Minden hun hozott haza, ha többet nem: egy hordó isztriai bort.
Azt itták a nóta mellé.

Éjfél felé Atilla is előjött a palotából s fáklyások között, víg zeneszó
mellett, végiglovagolt a városon. Meg megállt egy-egy sátornál, a hol
nagy volt a világosság és a hol sokan mulattak; ivott a feléje nyújtott
kupából; kezet szorított az öregekkel s a nép viharos éljenzése között
lovagolt tovább.

Másnap megérkezett a derék had a zsákmányszállító szekerekkel.

Csáth délben hivatott.

Itt az óra, gondoltam dobogó szívvel, Csáth fölment a rabság alól.

Hát ő szólott is róla.

– Fiam, – mondotta, – tudom, hogy harczoltál a katalauni síkon, s egy
pár nap mulva meg is vizsgáljuk az érdemeidet, de mostan nincs idő.
Atillának kellesz, mert sok a dolog. Én odaajándékoztalak. Hát csak fogd
a holmidat és jelentkezzél Rusztinál vagy Ména-Sághnál a királyi
palotában.

Mintha villám sujtott volna belém, úgy hatott rám Csáthnak a szava. Mit
ér nekem, hogy fölment a szolgaságtól, ha áttesznek a király íródiákjai
közé.

– Uram, – feleltem bágyadtan, – legyen az akaratod szerint, de engedd
kijelentenem, hogy nehéz nekem megválnom a te házadtól.

– Én is sajnállak, – mondotta vállat rántva, – de hiába: a diákok közül
meghalt csomában három és a zsákmány szétosztásánál sok a dolog. Én
elvégre kapok helyetted másik rabot.

Oly nagy volt a kétségbeesésem, hogy csak álltam ott, mintha gyökeret
vert volna a lábam. Könybe lábadó szemem Emőkére fordult, mintha tőle
várnék segítséget.

Emőke pedig a gyertya lángjába nézett, egykedvű, merengő nézéssel.



LXI.

A zsákmányos szekerek ott álltak százával, hosszú sorban a főutczán, a
téren s a király udvarán. Az írószoba előtt nagy halmokba volt hányva az
a zsákmány, a mit lovon, öszvéren és tevén göngyölegekben hoztak el.
Többnyire szőnyegek voltak s különféle kelmék.

Azokat kellett egyenkint fölbontani s fölírni.

Hetekig tartó munka s unalmas. Hogy mégis nem váltam öngyilkossá, azt a
várakozás tette: miképpen szabadítanak föl a rabságtól? Aztán,
gondoltam, vasárnaponkint át is mehetek látogatóba Csáthékhoz, persze
csak a cselédek és a rabok közé, és így, ha nem is leszek már a házhoz
tartozó, láthatom néha az én bálványképemet.

De szomorú voltam én végtelenül.

A szekerek fölbontásánál valami húsz becsüs is volt. Azok mondták meg
mindenről, hogy mi mennyit ér. A széles tornáczon tíz csoportban
dolgoztunk. A rabok bontogatták a zsákmányt, a becsüsök egy pillantással
megbecsülték. Nekünk csak föl kellett írnunk s meg kellett számoznunk a
tárgyat s utána tenni az értéket.

Minthogy a római pénzek forogtak leginkább Atilla országában, mindent
szolidusban írtunk. A szolidus a legkisebb arany. A hunok így mondták:
_zsoldos_.

Mikor már minden föl lesz írva, szétosztjuk a zsákmányt a seregben. Kire
hány szolidus esik, tartozik elfogadni. A vezérek, zoltánok és
csapatvezetők tíz-tíz részt kapnak. Ugyanannyit kapnak azok özvegyei, a
kik a hadjáratból nem tértek vissza. A közrendi harczosok annyi részt
szoktak kapni, a hány fejet vágtak, most azonban, hogy csata nem volt,
csak egy részt kaptak. A kik az ostromokban kitüntették magukat, még ott
megkapták pénzben a jutalmukat.

A rabokat is csakúgy fölírtuk és megszámoztuk, mint az értéktárgyakat.
Az előkelő rabokat persze még a helyszinén maguk mellé szedték a hun
előkelők.

Soha életemben nem nevettem annyit, mint abban a szomorú munkámban és
szomorú állapotomban, A becsüsök mindent rosszul becsültek meg. Így
például egy ládából értékes kamea-gyűjtemény fordult ki.
Csigahéj-faragványok voltak és oly művészi munkák, hogy némelyiken
esztendeig is dolgozhatott a művész, s talán bele is vakult.

Nézik a becsüsök, aztán Turzó főbecsüs diktálta:

– Bindönféle fületlen gombok, valabi rúzsaszínű kőbül valók, köntösre
alkalbasak. Tizenkint egy zsódos.

Volt valami négyszáz.

Utána mindjárt szinházi álarczokat vettek elő.

Turzó becsüs fölemel egyet, és diktálja:

– Háborúba való ördögpofa, az ellenség rébítésére alkalbatos, értéke tíz
zsódos.

Énbelőlem kitör a nevetés. Az írnoktársaim szintén megértik, mit
nevetek, mert hiszen felében római és görög eredetű emberek, – ők is
lecsapják a tollat és kaczagnak.

A vén Turzó dühösen pislog ránk. Egyszercsak kirántja a kardját és így
rikolt:

– Azt a fehérpofájú tengöri férög teröbtésit az apátoknak, engöb
nevettök-é ki, kutyák?

Ha a többi becsüs le nem fogja, bizony közénk vág az öreg.

És ebben a dulakodásban belép Atilla a tornáczra.

– Mi az? – kérdezi a szemét végigfuttatva a társaságon.

– Urab, – mondja Turzó mérgesvörösen, – ezek a hitvány rabok… De föl
köllene kötni egyet példaképpen.

Atilla kérdőn néz reánk.

Az írnokok reszketve hallgatnak.

Végre én szólok:

– Felséges uram, értékes kameák vannak itt, a melyek megérnek egy kis
országot, és Turzó főbecsüs úr néminemű fületlen gomboknak értékeli;
iratja tízével egy szolidusra.

Azzal, hogy már magam is bosszus voltam, belemarkolok a kameákba, s
tartom a király elé.

– Győződjél meg magad, felséges uram. Ime, csak találomra markoltam
belé, s itt van egy Vénusz-kép, a mint Vénusz kiemelkedik a tenger
habjaiból. Micsoda remek finomságú faragvány ez! Még a hullámok habja is
ki van faragva. S a gyönyörű testen csak éppen hogy az erek nem
látszanak! Hiszen ez királyi koronába való ékesség!

Atilla a kezébe veszi a kameát és nézi figyelmesen, azután így szólt:

– Ezeket a kameákat vigyétek az én kincstáramba. Te… hogy is hívnak?

– Zéta, uram.

– Te, Zéta, segíts a becsüs uraknak az ilyen értékek megítélésében. A mi
kiváló, azt én magamhoz váltom. Te öreg Turzó meg, hogyha valaki
kinevet, kardoddal tanítsd meg, hogy az ősz fejet tisztelje a fiatal.

– A holló ögye bög, – dörmögte az öreg, – iszen közéjök is vágtab volna,
haneb lefogták a karobat.

Az öreget aztán kibékítettem:

– Lásd, Turzó uram, – mondottam, – nincs olyan ember a világon, a ki
mindent érthetne. Te soha efféléket nem láttál, hát akármilyen okos
ember vagy is, nem értékelheted kellőképpen.

– Persze, hogy úgy van, – felelt az öreg, – de azért neb türöb, hogy
bárki is nevessön!

Egy esős napon nem dolgoztunk. Délután átmentem Csáthékhoz. Olyankor a
rabok és cselédek ott is tétlenkedtek. A fölpuhult földben nem láttam az
Emőke lova lábanyomát.

Otthon is volt. Az ablakból meglátott, hogy odamegyek. Fölhivatott.

Atilla helyettem egy asszonyt ajándékozott Csáthnak. Az asszony előkelő
milanói patriczius felesége. Menekülés közben fogták el. Várhattak érte
jó váltságdíjat.

Azért szólítottak föl, hogy írjak levelet a patricziusné családjának.

Szivesen.

A házban nem volt írószer: át kellett futtatni egy szolgát a királyi
íróházba. Azalatt én ott ültem az ajtó mellett Csáthéknál és azon
tünődtem: beszélhetek-e négyszemközt Emőkével?

A gazda nem volt otthon, Csáthné is látogatóban járt valahol a nagyobb
fiával. Csak hárman voltunk a szobában s olykor Dsidsia.

Megszólítottam a rabnőt: kérdeztem, hogy mit írjak?

– Száz font aranyat kérnek értem, – felelte a nő sírva. – De honnan
fizethet ennyit az én uram, hiszen földúlták mindenünket! A palotánkban
nem hagytak egy párnát se!

Kissé hervadt, füstös arczú hölgy volt az a rab. Örökké könnyezett, s
épp ezért nem lehetett tudni, hogy szép volt-e valamikor? Dsidsia tudott
vele beszélni, s tolmácsolta a házban az asszony szavát. Nem volt neki
rossz sorsa, mert csak ruhát varrattak vele, de azért mégis folyton
pityergett.

– Asszonyom, – mondottam neki, – hálálkodj az Istennek, hogy ilyen házba
kerültél. Másutt talán tehenek mellé zártak volna, vagy kis gyermeket
kellene dajkálnod. Mert tudd meg, hogy minél több váltságot várnak a
rabért, annál nehezebb munkára sanyarítják.

– Akkor vízbe vetném magamat, – felelte az asszony.

És gyalázta, átkozta a hunokat.

Hallgattam türelmesen.

– Asszonyom, – szóltam aztán, – nincs igazad. Mert a te kincseid épp
olyan szerzemények, mint ezekéi, csakhogy korábbiak. Mikor még a hunok
nem voltak a történelem szinpadán, a rómaiak és görögök éppen így
cselekedtek. Nem kirabolta-e Nagy Sándor Perzsiát, Egyptomot? Nem
kirabolta-e Juliusz Cézár egész Európát? Most a hunoknak áll a világ,
aztán megint fordul az idő kereke, s a hunok kezéből más nép ragadja el
a kincseket.

– De csak engem ne bántottak volna, – sírta az asszony.

Ebből megértettem, hogy asszonynépre kár rávesztegetni a história
tanulságait.

Megírtam a levelet, a hogyan diktálta, és szép betűket írtam, mert Emőke
ott ült velem szemben és nézte az írásomat.

Ekközben csend volt, csak a tollam perczegett.

S e csendben megszólal Emőke halkan, álmatagon:

– Hogy vagy odaát?

– Kérdezheted-e? – feleltem hálás tekintettel.

Aztán sóhajtva mondtam ismét:

– Az én sorsom olyan, mint a felhős őszi nap. Csak addig élek én,
kisasszonyom, a meddig te leány vagy.

– Azt hiszem, sokáig élsz.

Ránéztem. Az arcza mélázó volt. Isten tudja, mire gondolt?

Néhány percz mulva ismét kérdezett:

– Látod Atillát gyakran?

– Látom. Tegnap beszélt is velem.

– Beszélt? Mit beszéltetek?

S az arcza megélénkült. Szeme várakozással tapadt a szememre. Oh, de
bűbájos szeme volt annak a leánynak: csupa titok és csupa zene.

Elmondtam neki, hogy mi történt a tornáczon.

Aztán azt mondtam a végén:

– Mióta nem láttam Atillát, őszülni kezd az az ember. A szakállában
fehér szálak vannak. Meglásd kisasszonyom: három év mulva öreg ember
lesz.

– Soha! – felelte bűbájos mosolylyal. – Ha olyan fehér lesz is, mint a
galamb. Atilla mindig fiatal marad. Olyan ő, mint a fűben járó görög
istenek; olyan, mint Áresz, a ki leszállt a felhőkből és pánczélt öltve,
küzdött a hadakban. Nem látod-e a szemében azt az erőt, a melyhez
hasonló más ember szemében nincsen! Ha haragszik, mindenkit félelem fog
el. Ha mosolyog, földerül az egész világ.

Nem szóltam rá semmit, csak írtam tovább. Hozzá voltam szokva, hogy
Atillát istenítik. Ma király, holnap por, – gondoltam. Ha nem akad egy
ilyen magamfajta rab, a ki véletlenül följegyzi a nevét, elfújja a szél
minden dicsőségével együtt, s ezer év mulva itt a Tisza síkságán azt se
tudják majd megmondani, hol az a gödör, a melybe világrengető hatalmával
együtt eltemették.

Attól fogva majdnem minden héten átmentem Csáthékhoz. A patricziusné
egyik levelet a másik után eresztette a hazájába. Írt minden rokonának.
Egyszer írt a pápának is. Volt úgy, hogy kifelejtett valamit a levélből,
s másnap este ismét át kellett mennem, vagy ha nem mehettem, akkor a
következő estén.

A leveleket a jövő-menő követek hordták. Majdnem minden héten jött-ment
a követség. Részint az elfogott előkelők váltságát hozták, részint a
császártól, részint a pápától hoztak levelet, adót, ajándékokat.

Atilla éles szeme csakhamar fölismerte bennem a használható embert.
Ahányszor követ jött, engem is hivatott. Ott álltam Ruszti mellett és
Konstantinosz mellett. Tolmácsoltam, véleményt mondottam. Néhány hét
mulva azt látom, hogy nemcsak a rabszolgák közt vagyok az első, hanem a
szabad írnokok között is.

Az boldog időszak volt az életemben. Mindenki azt jósolta, hogy egy
napon Atilla felszabadít és vagyont ad. Gazdag és hatalmas leszek, mint
Oresztesz, a ki szintén rongyos rabszolga volt, olyan, mint én, s hogy
kevélykedik a hun mágnások között!

Csáthékhoz rendesen este hivattak, mikor Atilla a vacsoránál ült s a
hunjaival és királyaival dőzsölt. Olyankor mindig el kellett mondanom
Emőkének, hogy Atilla mit csinál. Ha szépet mondtam Atilláról, látszott
az arczán a megelégedés. Olyankor a kezét nyújtotta és azt mondta:

– Megcsókolhatod.

A patricziusné látva, hogy én milyen kitüntetésnek tartom a kéznyújtást,
egyszer nagylelkűen szintén kezet nyújtott. Azon aztán könnyezésig
nevettünk.

Azonban négyszemközt nem beszélhettem Emőkével. Mindig ott volt a
szobában az anyja is, vagy Dsidsia, vagy más nőcseléd. Meg kellett
elégednem azzal, hogy látom őt és hallhatom szavának édes zenéjét.

Elmenetelemkor többnyire Dsidsia kisért le a lépcsőn. Levilágított és
bezárta az ajtót.

Mindig zúgó szívvel váltam el Emőkétől. Mert mikor jóéjszakát mondtam,
sorra kezet csókoltam nekik, – már a patricziusnénak is, – s olyankor
magammal vittem Emőke finom kis kezének a melegét.

Hát annyira meg voltam kábulva, hogy már a lépcsőn nem is szóltam
Dsidsiának, csak a mikor ő jóéjszakát mondott, akkor ocsudtam föl.

Egyszer aztán megszólított:

– Zéta, te mindenkivel kezet szorítasz, mikor elmégy, csak nekem
fordítasz hátat.

És ezt oly búsan mondta, hogy elmosolyodtam:

– Bocsáss meg: nem szándékosság, csak szórakozottság.

És akkor kezet nyújtottam neki.



LXII.

Havonkint egyszer, holdtöltekor, olyan vacsora volt Atillánál, a melyre
a férfiak elvitték a feleségüket, leányaikat is. A kinek több felesége
volt egynél, azt vitte el, a ki több fiat szült neki.

Azon a télen engem is beszólítottak az első ilyen vacsorához. Atillának
sok előkelő rabja volt. Azok mellé kellettem tolmácsnak.

Valami hatszázan voltak jelen azon a vacsorán. A király feleségeit is
ott láttam először. Volt neki valami tíz. A király jobb oldalán Rika
asszony ült, baloldalán hű öreg barátja, Ardarik király. Rang szerint
következtek a többiek. A nők úgy voltak beosztva, hogy a férjükkel
szemben üljenek. A leányok meg a legényemberekkel ültek keverten.

A királyasszonyok mellett a vendégkirályok ültek, meg azok a
rabherczegek, a kiket Atilla eleven biztosítékul tartott az udvarában.

A nők abban a fehér hunviseletben voltak, a melyben Atilla nászakor
láttam őket. Fátyolos fehér selyemruha; a fátyol alatt a fejen, a nyakon
és a mellen aranyvarrat és aranypaszománt csillog; piros saru a lábukon.

A férfiak ruhája különféle színű kamuka és bársony. A csizmájuk szintén
piros.

A termet ezer viaszgyertya világította meg. A teríték arany és ezüst.
Csupán Atilla előtt van fatányér és fapohár.

Mert ő megvet minden pompát. A ruhája is dísztelen sötétkék bársony
ruha. Gyűrűt se visel.

A lakoma csendben kezdődött, csak akkor melegedett föl a társaság, mikor
Atilla az első tál étel után kezébe vette a fapoharat és így szólt:

– Köszöntöm az én családomat. Az én családom az hun nemzet. Isten
szeressen bennünket!

Akkor mindenki fölállt és ivott egy kortyot a király egészségére.

[Illustration: Valami hatszázan voltak jelen a vacsorán.]

A zene szólt az egész vacsora alatt, de minduntalan félbeszakadt, mert
hol az egyik hun állott föl, hol a másik és mondott rövid köszöntőt.
Hallottam Oresztesztől, hogy azelőtt Rof király idejében hosszú
köszöntőket mondottak a hunok, de Atilla azzal szoktatta le őket, hogy
közbevágott:

– Elég! Tudjuk, mit akarsz mondani!

Azóta mindenki igyekszik rövidre fogni a mondókáját.

A harmadik tál étel után elhallgatott a zene, s a termet halk és vidám
társalgás töltötte be.

Az én szemem folyton Emőkén bolygott. Ott ült ő két idegen királyfi
között és az átellenes szomszédjaival beszélgetett.

Azután az asztalt fölszedték, s azalatt a terem túlsó felén a fiatal
párok kettesével-hármasával sétáltak, míg a zene valami andalító dalt
játszott.

Végre Atilla intett a zenészeknek.

Mindig ő kezdte meg a tánczot. Az már nem rang szerint történt, hanem a
mint eszébe jutott.

Azon az estén Emőkének nyújtotta a kezét.

A vendégek az általános keveredésben szintén úgy cselekedtek, hogy a kik
legközelebb álltak egymáshoz, azok indultak tánczra.

A hun táncz nem olyan, mint más nemzeteké. Csöndes és méltóságos
lejtésekkel kezdődik. A tánczosok eleinte csak egymás kezét fogták,
később szembeállnak egymással és egymás szemébe nézve ringatóznak.

Láttam Emőkén, hogy boldog. Tekintete szinte mámorosan merült a király
szemébe. Komoly volt. A király is. Soha életemben nem láttam embereket
olyan komolyan tánczolni. És ha Emőke soha el nem szédítette volna a
lelkemet, a mint ott lebegett akkor az Atilla karjain, álomvilági alakká
vált, a kinek testi súlya nincsen, földönléte, mint a délibáb.

A tánczosok táncz közben párt cseréltek. Mindenki a hozzá
legközelebbivel. Emőke Todomér gót vezérnek jutott, Atilla pedig Ildikót
kapta el, azt a szőke germán királyleányt, a kit Rika asszonynál láttam.

Én egy oszlophoz támaszkodva néztem őket. A táncz szép volt. Látszott az
embereken, hogy nemcsak a testük tánczol, hanem a lelkük is. A zene
ritmusa ekközben megélénkült: sarkantyúpengés verte ki a fordulókat. A
tánczosok el-elbocsátották a nőket s ide-oda hajlongtak, meg elkapták
őket s a viharzó vígra vált zenében forgószélként járták.

Az arczok kipirultak. Szoknyák suhogtak, csizmák topogtak. Rengett a
palota.

Aztán megint lassúra vált a zene, s fokonkint lassúdott olyanná, mint a
hogyan kezdődött.

Atilla előttem járta a tánczot. A hogy föl-alá léptek andalgón, láttam,
hogy Ildikó nagy, kék szemei vidáman néznek Atillára s Atilla szeme is
visszamosolyog reá.



LXIII.

Másnap híre futott a palotában, hogy Attilla követeket indított az éjjel
a Rajna partjára, Ildikó apjához: megkérte a kezét Ildikónak, s a leány
azt felelte, hogy ha az apja beleegyezik, ő nem mond nemet.

Azon éjjel csakugyan elutazott Csáth, Dorog és Orgovány. Senki se tudta,
hogy hova.

Én nem sokat törődtem velök: leveleket kellett írnom a sváb, kvád, rug,
scir, turcziling, herul és más fejedelmeknek, akik az Adria partján
teleltek a népükkel, hogy mihelyt enged a tél keménysége, azonnal
induljanak az Alsó-Dunához és várják meg Atillát, mert a tavaszon
Konstantinápoly ellen indulunk.

Az új császár ugyanis, Marcziánus, egy keménynyakú, vén katona, még a
katalauni hadjárat előtt megtagadta az adót. Azt izente Atillának:

– Aranyat csak a barátaimnak adok, számodra csupán vasam van.

A mire Atilla hasonló rövidséggel válaszolt:

– Vasra én aczéllal felelek. Nézz magadnak másutt lakást; palotádra
nekem van szükségem.

De hogy már akkor a rudunk nyugot felé állott, Marcziánusz békén maradt
tőlünk. Azonban ütött az ő órája is. Atilla a tanácsban kijelentette,
hogy mához egy évre ott ebédelünk Marcziánusz palotájában, s vele
hordatja maga elé a tálakat.

Hát mondom, azon a napon sokat dolgoztam.

Este ismét a patriczius asszony izent át és én szívesen mentem.

Csáth csakugyan elutazott. Emőke bágyadt volt. Csáthné is fáradt volt az
éjjeli mulatság után, s korán lefeküdt.

Emőke azonban velünk maradt.

A leveleket lassan és sokáig írtam, hogy perczekhez jussak, a mikor
Emőkével beszélhetek.

Meg akartam neki mondani, hogy nincs olyan nap, a melyen egy-két aranyat
ne keresnék, s hogy a társaim minden jóval biztatnak. Konstantinápolyba
pláne én leszek a vezető Atilla mellett harczolok, s bizonyos, hogy a
harcz végén én is aranylánczokat viselek a nyakamban; félrecsapott
süveggel járok és rabszolga hordja utánam a boros csutorát.

Jókedvem volt s tréfáltam, hogy Emőkét földerítsem. A halaványságát arra
tudtam, hogy nem aludta ki magát. Dicsértem a tánczát, a ruháját s
közben megírtam a levelet a patriczius asszony férjének.

No, mulatságos levél volt. Le kellett festenem, hogy mennyit szenved és
hogy ha a váltságdíjat hamar meg nem küldik, elsorvad bánatában.

– Asszonyom, – mondottam a fejemet fölemelve, mióta itt vagy, meghiztál.
Mit szólnak erre, ha hazaérkezel?

– Én nem tudom hogyan van, – felelte a könnyeit törülgetve, – de magam
is tapasztalom, hogy kövéredek.

Végre a levél elkészült. Pecsétet csöppentettem rá, s a patriczius
asszony lenyomtatta a gyűrűjével. Dsidsia fogta a kézilámpást és
lekísérte őt a szobájába. Egy perczre magunkra maradtunk.

Emőke a kezemre tette a kezét és szólt beteges búsongással:

– Zéta, mi szomorúbb a halálnál?

Hogy erre megdöbbenve néztem reá, a fejét csendesen ingatva felelte:

– Az élet.

Én csak elhültem.

A szeme könyben úszott. Mit akart mondani? nem tudom. Az ilyen
nyilatkozatokra nem lehet válaszolni. Az ember vár valamit. Én is
vártam.

Ekközben Dsidsia visszatért. Emőke fölkelt, s bement a másik szobába
annélkül, hogy elbúcsuzott volna.

A lépcsőn megszólítottam Dsidsiát:

– Mi baja a kisasszonyodnak: igen szomorú.

– Az, a mi nekem, – felelte Dsidsia.

– Hát neked mi bajod?

– Ki törődik az én bajommal?

Erre megbosszankodtam rá.

– Vigyen el az ördög, – mondottam, – hát nem lehetsz te énhozzám
bizalmas?

Gondolkozva nézett rám és csak a szemöldökét emelgette, vállát
vonogatta.

Megzavarodottan mentem a szállásomra, s egész éjjel az Emőke szava
búgott a fejemben: «Mi szomorúbb a halálnál? Az élet.»

Másnap a patricziusnét kiváltották. Az ura maga jött el érte.
Megkeresett engem az íróházban és megkérdezte, hogy nem nagy-e
váltságom?

– Nem tudom, uram, – feleltem – nem kérdeztem.

– Hát – azt mondja, ha nem nagy, kiváltalak és magam mellé veszlek, urrá
teszlek. Mindenkinek föltüntek a leveleid. Olyan megható képet festettél
a feleségemről, hogy a rokonok mind sírva várják.

– Köszönöm, feleltem kevély alázatossággal, – inkább vagyok én itt rab,
mint nálatok uram, római pápa.

Megütközve nézett rám. S még a lépcsőn is csóválta a fejét. Bizonyosan
azt gondolta, hogy bolond vagyok.



LXIV.

A tavasz abban az évben korán érkezett.

Már február végén kéklett a hun leányok hajában az ibolya és zöld volt a
mező. A szövetséges hadaktól napról-napra jött az értesítés, hogy
megindultak s hogy az Alduna mellett várják Atillát.

Talán még nagyobb népsokaság jelentkezett, mint a nyugoti hadjáratra.
Atilla csillaga magasan állt. A katalauni csata után senkise kételkedett
többé, hogy az övé az egész világ.

Hallottuk, hogy Marcziánusz is meg van rémülve. Bizonyosra vártuk, hogy
tálczán hozza Atilla elé a koronáját. Mit is tehetne mást? Van-e olyan
király ezen a földön, a kinek a nyakára Atilla rá nem tapod?

Az íróházban már arról is beszélgettünk, hogy Atilla Konstantinápolyba
teszi át a székét. Márványpalota illik a világ urának, s tengerparti
kőváros a hatalmas hun népnek.

Már csak az volt hátra, hogy meglegyen a nászünnep. Atilla talán már
másnap indul s magával viszi az új asszonyt is.

Hát egy tavaszi napon az is megvolt.

A pap délben áldotta meg őket. A főtéren rengeteg máglya égett. Fehér
lovat áldoztak és zsákszámra öntötték a tűzre a tömjént. A város
virággal volt tele. A téreken ökröket sütöttek. Mindenfelé szólt a zene,
pengett a sarkantyú és daloltak a lantosok.

Atilla palotájába ezer vendég volt hivatalos. A főterem arra az
alkalomra új díszt öltött. Terjedelmes szőnyegek takarták a falakat és
az oszlopokat. A terem szögleteiben márványból faragott szobrok
fehérlettek. Azokat mind a római városokból hozták. Oldalt nagy arany és
ezüst kandeláberek. Az asztalon ezer teríték, csupa ezüst és arany, hogy
az ember szeme káprázott belé. A terem közepén lánczon egy faragott
hordó függött, a római pápa ajándéka. A legrégibb _lacrimae Christi_
volt annak a tartalma.

Míg bent a lakoma tartott, künn a hadigyakorlótéren versenyfuttatást
rendeztek a hunok. Más helyen kötéltánczosok, avszon komédiások, alán
késhányók, görög csepűrágók mulattatták a népet. A palota előtt való
téren Czerkó egy seprűn lovagolva utánozta a főurakat: nagyhasú
Eszlászt, a mint poczakját feszítve töttyög a paripán; Csáthot, a mint a
bajuszát huzogatva kevélykedik; bikafejű Mácsát, a mint a fejét lógatva
részegen lovagol; Urkont, a mint nagy macskaszemeit meregetve kiáltja:
Előre! Vissza!

A nép sokat nevetett s maguk a kigúnyoltak is nevettek. Az öröm
zengett-bongott mindenütt Atilla városában.

Aztán mikor előhomályzott az est, a fáklyák százezre gyulladt ki a
földön. A nép odagyűlt Atilla palotája elé s látni kivánta a királyt.

A király meg is jelent a palota erkélyén a fehérbe öltözött koszorúsfejű
új asszonynyal együtt. A nép egetrázó örömkiáltással fogadta őket. A
férfiak a süvegüket rázták, a nők a kendőjüket lebegtették. A boldogság
mámora piroslott minden arczon.

Én, a ki nyugodt szemmel tudok nézni minden izgalmat, azon este nem
tudtam föléje emelkedni a sokaság érzésének. Magam is tartottam egy
szurokfáklyát és üvöltöttem a hunokkal:

– Éljen Atilla! Éljen!

Már nem a barbár vezért láttam benne, hanem az én szerencsém tartóját,
az én éltető napomat, az én örökös királyomat.

A nép aztán, hogy Atilla visszavonult, apró csapatokra oszladozva
mulatott tovább. Én Csáthék elé mentem, a hol itáliai énekesek és kvád
tánczosok gyönyörködtették a népet.

A mint ott állok, látom a csoportban a Csáth cselédségét, s köztük
Dsidsiát. Az első sorban állt Gyöngyi mellett és a fáklyák fénye
megvilágította az alakját.

Meglepett a leánynak a szépsége.

Mi volt az a leány, mikor először láttam: füstös, éretlen gyerkőcze.
Most az arcza fehér és gyöngéden piros. Fekete két szeme, mint két
fekete pillangó. A haja dús. Keze, lába formás. Csak beleütődött a
szemem és megállott rajta.

Uzura megpillantott. Intett, hogy csatlakozzak hozzájok. Hát odamentem.

A kvád tánczos hat vékony fáklyát vett a kezébe és azzal tánczolt.
Fiatal ember volt, s ügyes lábú. Hol leguggolt, hol fölugrott, hol
ide-oda forgott, Abban fejtette ki minden ügyességét, hogy a fáklyák
szüntelen kigyózzanak a teste körül. Végre a láng belekapott hosszú,
zsíros fürteibe, s azzal a táncznak a hunok nagy derültségére vége
szakadt.

– Gyerünk másfelé! – kiáltotta Uzura.

S karonkapta Rába asszonyt. Ragadta magával.

– Gyerünk! – mondották mindnyájan lelkesen.

Ladó is karonfogta Gyöngyit.

Nekem Dsidsia maradt. Karonfogtam és elindultunk a mulató városban.

Ők szegények ritkán szabadulhattak hazulról. Akkor, hogy a ház teljesen
rájok volt bízva, szívesen elhagyták.

S mentünk sétálva. Olykor megállottunk egy-egy mulató csoportnál.
Néztük, mint pörgetik a teltképű hun menyecskéket a fiatalok. Vagy dalt
hallgattunk az itáliai hadjáratról. Egyik dal ma is az eszemben van.
Arról szólt, hogy az itáliai síkságon Atilla dombot akart emeltetni. A
zoltánok széthordták a parancsot, hogy mindenki egy süveg földet vigyen.
Aznap estére hegy keletkezett ottan.

Aztán megint tovább sétáltunk.

Egyszer azt érzem, hogy Dsidsia karja remeg.

– Fázol talán? – kérdeztem gyöngéden.

Mert tavasz elején állott az idő s az éj hűvös volt.

– Nem, – felelte.

S boldogan nézett reám.

– Mily szép vagy Dsidsia! – mondottam rábámulva. Tudod-e, hogy az imént
csodálkozva néztelek.

Elpirosodott.

– Mi haszna vagyok szép, – rebegte. – Nem ér az nekem semmit.

– Dehogynem, – feleltem leereszkedőn – a szépség mindig érték. A szép
arczon szívesen pihen mindenkinek a szeme. Ez ugyan igazságtalanság az
embertől, mert a lélek a fő és nem a test. Néha a legrútabb,
legocsmányabb testben van a legszebb lélek. Dehát gyarló emberek
vagyunk. A szemünk szereti a szépet.

És ahogy a karja a karomban pihent, láttam, hogy a keze is formás.

Hallgattunk.

Ha Emőke nem volna a világon, – gondoltam – ez a lány épen jó lenne
énnekem.

De ez csak átszálló gondolat volt. Mikorra hazaérkeztünk, hidegen
búcsuztam el tőlük. A következő nap reménysugarai kavarogtak a
lelkemben, s azok villogták be minden gondolatomat.

*

Másnap reggel kissé későn keltem, de az irnoktársaim se siettek.
Négyünknek volt egy szobánk a Konstantinosz szobája mellett. Az
valamivel különb lakóhely volt, mint a Rába asszony szobája. A
keményítőszag helyett gubacsszag uralkodott benne, de a falakat templomi
képek borították: mindenféle olajfestmények, a mik összegyűrődtek az
úton, s nem kellettek senkinek.

Én azonban sokáig nem tudtam elaludni. – A reménység száz alakban
játszotta elém a találós kérdéseit, hogy mit várhatok Atillától?

Lehet, hogy nem kapok tőle csak egy díszes kardot és süveget, de az is
lehet, hogy szép sátort és nagy vagyont: sok lovat, tehenet, szolgát
kapok tőle és arra szólít, hogy mielőtt indulnánk, házasodjak meg. Aztán
a hadjárat után én is tíz embert számítok, mikor a zsákmányt fölosztják.

Hát ez forgatott az ágyban, s reggel, mikor fölébredtem, a boldogság és
kétség vegyes borzongása futott rajtam végig: olyan zavart fejjel
öltözködtem, mint a ki a házassága napjára virrad. A sarumra az
aranysarkantyút csatoltam. A hajamat illatos vízzel locsoltam meg és
fürtökbe rendeztem.

Az ég kissé felhős volt. A városban még szólt a zene. A palota széles
tornáczán már egybegyűltek a főurak és halkan beszélgettek. Ott állt a
fővezér kék bársonysüvegben, a kardját a hátán átfűzve. Ott állt a
gazdám: araszos bajuszát sodorgatva. Ott állt Szabad-Görög: kis
tökkulacsból kínálta az öreg Barczának a borharmatot. Ott állt
Oresztesz, néhány főtiszt, Ardarik király, Berki, Orgovány, Dorog,
Mácsa, Kászon, Upor: valami ötven főember, apró csoportokban. Várták a
házi kürt szavát, hogy beléphessenek a terembe.

S az udvaron tehenek bőgtek és birkák bégtek. Az ajándékállatok voltak
azok: hét fehér tehén, valamennyi aranyozott szarvú; hét fehér ló,
valamennyi aranyozott körmű; hét bárány; hét fehér kecske, azok szarva
is aranyozott; hét fehér tyúk, hét fehér pulyka s hét fehér galamb.

A folyosóajtó már nyitva volt s ott állt négy testőr. Beljebb a folyosó
homályában Edekon kapitányt láttam fehérleni. Bizonyára egész éjjel ott
őrködött s tisztségéhez illőn első akart lenni, a ki jóreggelt kíván
Atillának.

Szabad-Görög megszólított:

– No, fiú, mennyiért adod el a mai napot?

– Hát ha azt megkaphatnám vele, a mit a király nem adhat, de a mihez a
király adománya nélkül nem juthatok, akkor nem adnám oda a római
birodalomért. Ha pedig azt nem kaphatom meg, a mit remélek, akkor a
szabadságomat, a király minden ajándékát s ráadásul a fejemet is odaadom
az ördögnek ingyen.

Szabad-Görög nevetett.

– Szeretem a találós kérdéseket, – mondotta – de rejtelmesebb vagy az
egyiptomi kőnél.

A csoporthoz Kászon főkürtös lépegetett szokatlan díszben, álmos vörös
szemmel. Kérdezte, hogy a király fölébredt-e már? Aztán kezet fogott
néhány úrral s ivott a Kamocsa csutorájából.

– Miért hoztad el a kürtödet? – kérdezte Vacsar. – Csak nem gondolod
tán, hogy máma indulunk.

– Atillától kitelik, – felelte. – Az idő korán kinyílt.

A beszélgetésünket dübörgés szakítja meg. A folyosón Edekon rohan
felénk. A sisak nincs a fején. Kikelt arczczal kiáltja a testőröknek:

– A fővezér! Fussatok a fővezérhez! A főpaphoz! Az orvosokhoz!

Mi csak eldermedünk.

A fővezér ott állt a csoportban, de Edekon annyira meg van zavarodva,
hogy nem látja.

– Mi baj? – kérdik az urak megrettenve.

Edekon a falhoz dől, mint a részeg. A szeméből könnyek omlanak.

– Jaj, jaj nekünk! – hörgi, mint a kit megszúrtak.

A fővezér vállon ragadja:

– Itt vagyok: mi történt!

– Meghalt! – szakadt ki a szó az emberből.

Mintha villámütés ért volna mindenkit. A gondolkodás megállt az
emberekben.

– Megölték? – szakadt ki a kérdés a fővezérből.

– Nem tudok semmit, – rebegte Edekon. – Az asszony sikoltott és én
berohantam. A király ott fekszik hanyatt. Kiáltok neki. Rázom. Nem
felel.

Azzal az ember a falnak dőlve zokog.

Megindultunk szótlanul, szinte tolongva be az ajtón, végig a homályos
folyosón, föl az emeleti lépcsőn, a hol Atilla hálószobája van. De ez
olyan gépiesen, némán történt, mintha mindenki egy rettenetes álom
nyomásában érezné magát.

Ajtó nincs a szobán, csak egy kék, nehéz selyemkárpit.

Az urak sápadtan tolonganak be. Engem is sodornak magukkal. A kettős
szárnyú ajtó kitárul. A szoba homályos sarkában ott áll zilált hajjal,
fátyolba burkoltan, reszketve és sirva Ildikó. A nagy diófa-ágyon pedig
ott fekszik Atilla hanyatt, félig betakartan, mozdulatlanul.

– Uram! – kiáltja reszkető hangon Mácsa.

– Uram! – kiáltja a fővezér is, megrázva Atilla vállát. – Uram,
királyom! – kiáltja zokogva.

S lerogyik az ágy mellett levő kerevetre.

– Meghalt! Meghalt! – zokogják mindnyájan.

– Megölték! Megmérgezték! – ordítja az öreg Barcza.

S megragadja Ildikót:

– Megölted! Te ölted meg!

A nő sikoltva esik térdre, s a tenyerébe rejti az arczát. A szavakat nem
érti, de e vad hangra rémület szállja meg.

Az arcza olyan, mint az őrülté.

Barcza is rázza a királyt:

– Atilla! – kiáltja kétségbeesett hangon – Atilla.

A király keze a takarón van. Megragadja azt is, de elbocsátja megint,
aztán lerogyik a térdére és fuldokolva sír.

S minden arcz könnytől nedves már. A fővezér a falhoz borulva zokog:

– Óh, jó uram! Én jó királyom!

– Végünk! – zokogják erre valamennyien.

Ki térdre esett, ki az ágyra borult, de mind jajgatott, mind sírt.

– Jaj már neked, szegény hun nemzet! – kiáltotta az öreg Barcza.

Magam is fulladozva mentem ki a szobából. A folyosón sápadt és jajgató
emberek tolongtak befelé, kifelé.

Én a toronylépcsőhöz szorultam. Fölmentem, hogy levegőhöz jussak.

A palota körül csend volt még. A távolban valami tíz helyen szólt a
zene. A napfény a felhőkből kisütött és megvilágította a város felét, a
sátorok aranyos csúcsait, a paloták réztetőit.

A palotából látom, lovasok vágtatnak szerteszét. A zene elhalkul a
távolban. Valami fojtó csend ül perczekig a város fölé. Aztán látom,
hogy sokadozva özönlik mindenfelől az ember. Férfiak lóháton, asszonyok,
gyermekek a lovak mellett futva. Távoli menydörgés morajához hasonlít a
közelgő nép hangja. A tér megtelik emberekkel, asszonyokkal,
gyermekekkel. Ur és szolga, nő és férfi vegyesen özönlik be a palota
minden ajtaján s a levegőt zúgás és tompa morajlás remegteti.

Úgy érzem, mintha összeszakadt volna föld és ég. A nyomás azt a vágyat
kelti bennem, hogy lóra üljek és kimenjek a mezőre: ne lássak, ne
halljak semmit!

A mint leérek, látom, hogy a folyosót elállták a testőrök. E pillanatban
rohan végig Rika királyasszony sikoltozva, a haját tépve Atilla szobája
felé.

– Megölték! Megölték! – sikoltja.

Nyomon követi őt Aladár királyfi, a süvegét a kezében tartva, sápadtan,
mint a fal.

Aztán a többi asszony jön és a többi gyermek.

– Ereszsz ki, – mondom Balassa testőrnek – nem birom hallgatni ezt a
borzasztó sírást.

– Ki ölte volna meg? – feleli a testőr könnyes szemmel. – Nem volt itt
kivülünk senki.

Aztán a papok jöttek és az orvosok. Mindenki azt beszélte, hogy megölték
Atillát s hogy megint a görög udvar a bűnös. A népet düh és kétségbeesés
szállotta meg. Az orvosok negyedóra mulva kijöttek s azt mondták, hogy
seb nincs a királyon, hanem ugyanúgy halt meg, mint Buda.

Kikiáltó ismétli ezt a palota előtt, s a népnek bús morajlása rá a
felelet.

A tornáczon a főurak sírnak. Csáth előrántja a tőrét és a ruháját
hasogatja vele. Az arczába is belevág, aztán a földre veti magát.

Kászon megmozdul, hogy fölemeli, de akkor hozzák a gyászposztóval
bekötött végű dárdát, az Atilla aranyos dárdáját, hogy kitűzzék a palota
ormára. Kászon elfordul; lekapja a nagy elefántcsont kürtöt a nyakából
és csapja az oszlophoz olyan erővel, hogy ezer darabra törik széjjel.



LXX.

Délután már ott feküdt Atilla a főtéren, magas ravatalon, ezüst
csillagokkal ékített fekete selyemsátor alatt. A sátor oldalait
fölkapcsolták, hogy a nép láthassa.

A főpapot a ravatal mögött fekete lovat áldoztak, s világtalan Káma
megkérdezte az elköltözött hun szellemeket, hogy miképen temessék el
Atillát?

– Tegyétek őt hármas koporsóba, – ez volt a felelet. Az első koporsó
legyen arany, mint a napfény, mert ő a hunok napja volt. A második
koporsó legyen ezüst, mint a milyen az üstökös csillag szárnya, mert ő a
világnak üstökös csillaga volt. A harmadik koporsó legyen aczélozott
vas, mert ő erős volt, mint az aczélozott vas.

[Illustration: Délután már ott feküdt Atilla a főtéren, ravatalon.]

Míg a koporsók készültek, a hun főurak egész éjjel azon tanácskoztak,
hogy hova temessék el Atillát? Mert vándornemzet a hun s lehet, hogy
valamelyik király fölkerekedik s más országba viszi a népét, mint ahogy
a méhek is elrajzanak. Vagy lehet, hogy a sok szövetséges nép közül
tolvajhad kivánja meg az aranyat. Vagy az is lehet, hogy századok mulva
megint egy erős népfaj áll elő s akkor az aranykoporsót kifordítják a
földből.

Az öreg Káma válaszolt az égi sugallat szerint:

– A Tisza tele van apró szigettel. Egyik helyen a keskenyebbik mederről
el kell téríteni a vizet. Ott ásni meg a sírt mélyen s kiszélesíteni a
medret, hogy az legyen a nagyobbik. Azután ha el van temetve a király,
vissza kell bocsátani a vizet. Idő multán gyöngül az emlékezet; az iszap
belepi a koporsót: senkise fogja tudni, hol van Atilla eltemetve.

Százezer ásó és kapa fogott aznap reggel munkába. Földdel tömött
zsákokat hányva rekesztették el a Tisza-ágat a Marostól délfelé két
nyillövésnyire, a hol gyűrűt folyik a Tisza egy kis sziget körül. Estére
már megvolt ásva a sír, olyan mélyen, hogy azt ember ott többé meg nem
találhatja.

Beszórták az alját virággal, falombbal.

Harmadnapon készen volt a hármas koporsó, Atillát még egyszer
fölemelték, hogy mindenki lássa utoljára. Aztán a nép jajgatása között
tették az aranykoporsóba. Melléje fektették kardját, íjját, aranyos
lándzsáját. A fejébe tették tündöklő sisakját, a melyet a csatákban
viselt.

Énvelem a temetés előtt való éjjelen különös valami történt. Amint ott
állok a virrasztók között s hallgatom a táltosok imádságait, valaki
megérinti a vállamat. Hátranézek: Dsidsia.

– Mit akarsz?

– Jer az udvarunkba.

Azt gondoltam, Emőke izent valamit. Mentem szomorún és érzéstelenül,
mint valami gépember.

Mikor odaérkezünk az udvarba, félrevon a fal mellé a sötétségbe és susog
esdeklőn:

– Arra kérlek: ne menj el a temetésre.

– Miért?

– Csak. Kérlek, esedezek, ezt az egyet tedd meg!

– De miért? Okát szeretném tudni.

– Az éjjel borzasztó álmom volt. Azt álmodtam, hogy Atilla lóháton ment
a felhők között, s egy csapat véres ember követte őt: véres lovak és
véres emberek. Te is köztük voltál.

– Ugyan, eredj a pokolba! – mondtam boszankodva.

Letérdelt és átölelte a lábamat:

– Ne menj el Zéta! Ne menj el! Ezt az egygyet kérem csak tőled.
Valamikor azt gondoltam, kérhetek többet is. Nyájas voltál hozzám és
egyszer én egy rózsát dobtam neked. Fölvetted a rózsát és megcsókoltad.
Azt gondoltam: az Isten neked teremtett engem.

A vér a fejembe futott:

– Te adtad azt a rózsát?

– Én! Haragszol érte? Rosszat tettem vele? Nem akartam. Bocsáss meg.
Utadban többé nem leszek. De ne menj el a temetésre.

Az első gondolatom az volt, hogy megütöm, fölrugom, vagy nem tudom, mit
csinálok vele, de míg a meglepődés elnehezített, lefogta a kezemet egy
csillapító gondolat is. Ostoba leány, mit tudja ez, hogy nekem fájdalmat
okozott.

– Nyugodj meg, – feleltem. – Én is álmodtam valamit. Az én álmom jobb,
mint a tied és okosabb.

S otthagytam.

Délben írott vesszőt hozott egy testőr, hogy a kiknek a neve azon van,
ne hagyják el a szobájukat a temetésig. Valami negyven név volt a
vesszőn, közte az enyim is, meg a három velem lakó rabé.

Egy órával később Ména-Ságh lépett be a szobánkba. Két táltos-szolga
jött utána. Az egyik ruhafélét hozott, a másik fáklyákat.

– Fiúk, – mondotta – a temetésre majd vegyétek föl ezt a gyász-zsákot. A
lovak mellett mentek sorjában. Zéta, te vezeted őket. Mikor a koporsót
levisszük a szekérről a Tisza fenekére, az én kürtöm szavára mindnyájan
köréje borultok, a kik ebbe a ruhába vagytok öltözve. S úgy maradtok,
míg csak a gyászének el nem végződik.

– Amint parancsolod, uram, – feleltem a ruhát és fáklyát átvéve.

Azzal ő tovább megy.

Nézzük a ruhát, hát nem egyéb, csak vékony fekete posztóból varrott
zsák, térdig érő s bő. Csupán a két karnak és a két szemnek van rajta
lyuk.

Alig megy el Ména-Ságh, egy gyászruhába öltözött nőalak jelenik meg az
ajtóban.

Fölveti a fekete fátyolt: Emőke.

Ránéz a szolgatársaimra és parancsoló hangon szól:

– Menjetek ki!

A rabok kimennek a folyosóra.

Én elképedek. Mintha egy gyászbaöltözött márványszobor állana előttem.
Az arczán hideg nyugalom, a nézése valami dermesztő.

– Zéta, – mondja tompa, rekedt hangon. Látom, már megkaptad a
gyászruhát.

– Éppen most.

– Kérésem van. Tudom, hogy mindent megteszel, amit kérek. Amikor útnak
indítanak, öltözz föl, de maradj vissza néhány perczig. Várd meg, míg a
társaid kimennek. Ismét idejövök.

Azzal elment.

Végigment a folyosón Rika királyné palotája felé. Én elkisértem őt a
kijáratig, de csak utána mentem, – szólani nem mertem hozzá.

Már akkor a paloták népe mind feketébe öltözötten jött-ment. A lovak
közül is kiválogatták a feketéket, a többi a ménesen maradt.

Gondolkodva tértem vissza. Nem értettem, amiket mondott Emőke. Arra
gondoltam, míg beszélt, hogy milyen kisértetiesen fehér az arcza, a
mozdulatai is milyen gépiesek. A szeme mindenkinek vörös. Az övé nem.
Kék árnyék környezte a szemét. Ezért volt a tekintete olyan megdöbbentő.

Délután négy óra tájban fölhangzott a gyászkürt búgása. A palotának a
fala is reszketett belé. Magunkra öltöttük a különös gyászruhát és
megindultunk.

Mikor a kijárathoz érkeztünk, azt mondtam a társaimnak:

– Csak menjetek, visszafordulok az övemért.

Talán öt perczig várakoztam: megnyilt az ajtó és besurrant Emőke.

– Te vagy? – kérdezte tartózkodón.

– Én vagyok. Mit parancsolsz?

– Vesd le azt a gyászruhát, és add reám gyorsan.

Azzal leszakította a fátyolt a fejéről, s a földre dobta. Kivonta a tűt
a hajából. A haja leomlott.

– Kisasszonyom, – rebegtem félve.

Mert megdöbbentett a magaviselete.

– Csitt, egy szót se!

– Aggódom érted!

Már akkor levetettem a zsákruhát s a karomon tartottam, de elijesztett a
szemének merev tekintete.

– Szeretsz engem? – kérdezte a karomat megragadva.

– Óh istenem, hogy kérdezheted ezt.

Lihegve, szakadozott mondatokban beszélt:

– Hát akkor add rám a ruhádat… Nem: várj előbb… Csókolj meg…
Megérdemled. Tudom, mit szenvedtél… Tudom, én tudom, mi az a halálos
szerelem!

És vértelen ajkait nyujtotta. Hideg volt a szája, mintha halottat
csókoltam volna meg.

– Ne kérdezz semmit, – folytatta, – ne szólj semmit.

Hát én nem is szóltam semmit, de könnybeborult szemmel adtam rá a ruhát.

Még egy mozdulata volt. Megpillantotta, hogy a karján fekete csipkék
vannak. Azokat is leszakította és eldobta.

S kiment, mint az árnyék.

Én ott maradtam, mint a félig holt. A mit tettem, meg kellett tennem. Ő
kért rá. Ha azt kivánta volna, hogy öljem meg magamat, megtettem volna
habozás nélkül. De miért kívánt a fáklyások közé állani? Nem értettem.

Künn megzendült a gyászének, s belévegyült a nép kitörő sírása. Aztán
egy-egy fölkiáltása a papnak az Istenhez.

És én még mindig a szobában ültem. A fejemben hollócsapatként kerengett
a fekete gondolatok serege.

Mi czélja volt ennek a rejtelmes leánynak a ruhámmal? A nők sokszor
fontoskodók és csekélységekből nagy valamit csinálnak. Bizonyosan
megsértette valaki Emőkét: talán az anyja, valán valamelyik királyné?
Talán nem adtak neki rangjához illő helyet a szertartásnál, s benne a
nemzeti érzés föllázadt, s azt cselekszi, hogy így mutatja ki a gyászát
a király iránt.

Az, hogy engem föl is akaszthatnak a parancs megszegéseért, csak átfutó
gondolatom volt. Emőke kivánta a mit tettem: nem tagadtam volna meg
semmi okból a kérését.

Összeszedtem a fátyol foszlányait, s a ládámba rejtettem. Odatettem a
tűt is. Majd holnap visszaadom.

Mikor kimentem a palotából, a koporsó mellett Györhe táltos állt. Vérrel
behintett gyolcs lepedő volt rajta; a feje meztelenre borotvált s
véresre hasogatott. A többi pap is úgy volt öltözve. Az öreg vak Káma
is, a ki a koporsó fejénél állott, s folyton az égre nézett. A
végeláthatatlan sokaság fojtott csendben hallgatta Györhe táltos
mélyhangú énekét, a mint Atilla nevében a nép felé fordulva bucsuzott.

– _Nem volt e világnak még olyan királya, a kit úgy szerettek volna mint
engemet, s én mégis elhagyom az én hű népemet!_

A visszafojtott sírás halk morajlása következett. A szemekből patakzott
a könny.

A táltos folytatta:

  Ki mindig a halál birodalmát jártam,
  Szembe őt magammal soha nem találtam:
  Orvul vont rám íjat, amikor aludtam,
  S fejemet szép mátkám szívére hajtottam.

  Az Isten áldjon meg, Rika feleségem,
  Hadak ölén álmom, itthon kedvességem,
  Két aranyalmámnak gyümölcstermő fája,
  Királyi palotám szomorú virága.

Szivettépő sikoltással emelkedett föl a királyi hölgy és odavetette
magát a koporsóra. És hangos sírással borult oda a két gyászbaöltözött
királyfi is: Csaba és Aladár.

A táltos folytatta:

  Utoljára szólok kis Csaba virágom,
  Te legkedvesebbem ezen a világon.
  Nem nézel mosolygó szemmel többé reám;
  Nem mondhatod többé ezt az egy szót: apám.
  De ahányszor baj ér, nézz föl az egekre:
  Villám lobog ottan, – a te atyád lelke.

A nép együtt sírt a királyi családdal. A táltos egyenkint bucsuztatta el
Atillát a többi fiaitól is. Aladárt a hun nép fényének és büszkeségének
nevezte, Irnákot a hadak csillagának, Ellákot kedves oroszlánjának,
Dengezicset a hunok ragyogó eszének mondotta. Azután a vezérek kerültek
sorra, s a főméltóságok, a szövetséges királyok, végül maga a nép, a
melynek az összetartást ajánlotta. S a bucsuzó így végződött:

  Isten veled szép föld: Tisza, Maros tája,
  Legvitézebb népem örökös hazája.
  Testem már földanyánk kebelébe megyen,
  Lelkem csillagok közt száguld ez éjjelen!

Aztán az öreg Iddár állt a koporsó mellé és messze harsogó éneklő hangon
sírta:

– Óh jaj nekünk! A mi napunk leesett az égről! Déli magasságban ragyogó
szép napunk leesett!

– Leesett a mi napunk! – zúgta a nép sírva.

Iddár a fejét himbálva folytatta:

– Miért hagytál el bennünket, Atilla? Van-e olyan hely ezen a világon, a
hol jobban szeretnek, mint mink szereténk? Oh nincs olyan hely a
teremtett világban sehol! Miért hagytál el bennünket, Atilla?

A nép zokogva ismételte a táltos végszavait. A férfiak e viharzó
sírásban tőrrel hasogatták az arczukat, hogy véres könnyel sirathassák
őt, a kit siratni a köznapi sirás nem elég.

Iddár folytatta:

– Ha föltünni láttuk királyi arczodat, örömtől repesett a mi szívünk.
Minden kard megmozdult a hüvelyében; láng lövelt az erekbe. Az anyák
fölemelték a csecsemőiket, és azt mondták: Nézd, itt megy Atilla!

És a folytonos zokogás között folytatta:

– Atilla! Atilla! te voltál a mi örömünk, te vagy most a mi fájdalmunk!
A te neved volt a mi büszkeségünk, most a te neved a mi gyászunk,
siralmunk!

Elcsuklott, s küzdött egy perczig a sírással, mígnem folytathatta:

– Voltak királyok ezen a világon híresek, nevesek, hatalmasak, de olyan
király egy se volt, mint te, Atilla!

– Olyan király nem volt, mint Atilla! – ismételte az ezernyi-ezer ember
kiáltva.

– És lesznek királyok, de olyan király nem lesz többé, mint te voltál!

– Nem lesz olyan több! – ismételte a nép.

– A te neved úgy ragyogott elő, mint a fölkelő nap az éjszakából. Miért
térsz vissza Atilla a fekete éjbe? A lehunyó nap magával viszi sugarait:
te elviszed magaddal a hunok dicsőségét!

– Vége a hun népnek! – ordította a fővezér.

A nép viharzó sírással ismételte a fővezér szavát, és a táltos csak
perczek mulva folytathatta:

– Hogy bírod elhagyni a hadat, a melynél erősebb nem volt e földi
világon! Hogy bírod elhagyni aranysátorodat, pompás palotádat! Hogy
bírod elhagyni gyönyörű gyermekeidet! Oh, hogy kiesett a kezedből az
Isten kardja! Oh, hogy árván hagytad ezt a nemzetet!

Nem lehetett tovább beszélnie. Az embereket olyan őrjöngés fogta el,
hogy a vér patakzott az arczukból. A karjukat és mellüket is hasogatták
már. A fővezér beleszúrta a tőrét a balkarjába. A nők elájultak. Az öreg
Ardarik király is elszédült és elesett a koporsó mellett.

A táltosok föltették a koporsót a gyászszekérre, s a tizenkét fekete ló
megindult a Tisza felé.

Elől vezették Villámot, Atilla legkedvesebb lovát, fölnyergelten, fekete
fátyollal sarkig borítottan. A ló után tizennégy koronás király. Aztán
következtek a papok, részint fehérben, részint feketében, valami százan.
Ugyanannyi énekes fiú haladt a papok előtt, s a papokkal fölváltva
énekelték a pogány zsoltárt. Előttök lépegettek az összes zenészek egy
bandává alakultan. S valami velőkbe ható bús melódiát sípoltak, a minőt
a hunok földjén kívül nem hallottam.

A koporsó után ment gyalog a család: a királynék, s Atilla fiai; a
fővezér, a főurak, a főtisztek, a hun mágnások mind hajadonfővel,
megtépett ruhában.

A koporsó mellett kétoldalt a testőrök. Azoknak a fején volt sisak, de
gyászfátyollal volt bevonva. Ruhájuk összehasogatottan fityegett le
róluk, s az arczukat nem lehetett megismerni a vértől.

Időnkint a dobok döbörögtek, hol itt, hol ott, s egy-egy kiáltás
hangzott:

– Atilla! jó királyom!

Olyankor végigzúgott a népen a kiáltás, a mint a sok ajak ismételte.

Irtózat volt látni azt a tengernyi népet. A férfiak mind véres arczczal,
véres köntösben. A hunok egybekeverten özönlöttek a jászokkal, a kik az
ismert pikkelyes pánczélban jöttek el. Gepidák, szarmaták, ugorok,
szóval háromnapi járásnyiról minden nép odasereglett. Sokan már lóháton
kisérték végeláthatatlan nagy sokaságban a koporsót. A zászlókat mind
elhozták, mint mikor háborúba mennek. De szomorú volt most a zászlóknak
lengése.

Tekintetem a posztózsákba öltözött csapatot kereste. Megtaláltam a
testőrök mellett. Gondoltam: odafurakodok, s megkeresem Emőkét. Mellette
fogok menni, nehogy valami baj érje. De hiába néztem, kerestem. Még oly
közel voltak, hogy fölismerhettem volna az arczokat, de abban a fekete
zsákban mindenki fölismerhetetlenné vált: Emőke elveszett közöttük.

De ha közéjük megyek, – gondoltam – megismerem őt: senkinek nincs olyan
finom fehér keze, mint őneki. Száz kéz között is megismerném egy
pillantással.

Vissza kellett mennem: fáklyáért, mert az est egy óra mulva leszáll, s
mindenki fáklyát viszen. Azért is temetik este, hogy a sír helye
megtalálhatatlan maradjon.

Hát visszamentem fáklyáért. A palota néptelen volt. Az udvaron láttam
előtte való nap a tömérdek fáklyát; oda volt hányva nagy rakásokba, – de
mind elvitték.

Ekközben a temetési menet előre haladt, s én már csak a nép közé
jutottam. Hiába furakodtam előbbre és előbbre: a főurak mögött már
annyira megsűrüsödött a nép, hogy lehetetlen volt áthatolni.

Ekközben leszállt a nap, s bibor-aranynyal borította be a felhőket.

Már akkor túl voltunk a városon. A Tisza sárga vize hullámzott előttünk.

[Illustration: A temetési menet előre haladt.]

Én elfáradtam a tolakodásban, s hogy egy vén nyárfa mellett mentünk el,
megálltam.

Gondoltam, megvárom míg a nép sűrűje elhalad, azután meg arra gondoltam,
hogy nem megyek tovább: minek töressem, tiprassam magamat. Ha már
elkéstem attól, hogy a testőrök közelében menjek, úgyse láthatom, hogyan
teszik Atillát a sírba.

Fölálltam a fa egyik kiálló ágára, s onnan néztem a menet
továbbvonulását. Azután meg fölmásztam a fára. Senkise ügyelt rám. A
fáról láttam a szigetet, s a Tisza egyik medrét üresen. A másikból
kiöntött az összeszorult víz a mezőre.

Ekközben lemerült a nap, s a fáklyák világa jobban látszott. Mindenki
vitt fáklyát, részint tiszteletből, részint hogy hazafelé lássák az
utat.

Hogy az esti sötétség beállott, a fáklyák fénye előtündökölt. Mennyi
fáklya volt? Talán félmillió, talán egy millió! Az égen nem látszott se
hold, se csillag, de a földön volt csillag sok. Mintha egy földi táborba
szállott volna az égnek minden csillaga, hogy elkisérje Atillát.

A menet elfogyott alólam s összefolyt a Tisza partján. A távolból
hallottam a gyászéneket, a tompa dobpergést. Aztán kis időre csend
következett: talán a táltosok imádkoztak.

Leszálltam a fáról és nehány elmaradt emberrel utánok mentem.

Mikor odaértem, már a kürtök szóltak. Valamennyi kürt mind azt a jelet
búgta, amivel a táborban alvásra szólították a sereget.

_Aludj Atilla! Jóéjszakát!_

Azután egyszerre zúgás hangzott, mint mikor záporeső jön a távolból. A
zsák-torlaszt bontották meg: ráeresztették a vizet a sírra.

A fáklyák fölrepültek s nagy ívet írva aludtak el: az emberek beledobták
a sírba.

A menet megindult némán visszafelé.

Én még vártam. Gondoltam, hadd menjenek el mellettem: megvárom Emőkét.
De kénytelen voltam visszatérni a fához, s ott várakozni, mert a sok ló
és sok ember minduntalan belém ütközött.

A hangjáról ismertem meg Balassa testőrt.

Ő is megállt a fa alatt és beszélgetett nehány társával.

– A lovat – mondja – nem kellett volna úgy hagyni.

– Nem is hagyták, – felelt egy másik hang.

– De úgy hagyták. Követ kellett volna rá tenni.

A beszélgetésükből megértettem, hogy Atilla lovát leszúrták a sírnál, s
a koporsó mellé fektették.

Ezt rendjén valónak itéltem. Minden hunt így temetnek el. A lovát alája,
a vitézt föléje. A lónak is van lelke. Éjfélkor mind a két lélek
fölébred. A hun fölül a lovára és fölmegy a csillagok közé.

De most már kellene jönni a szolgák hadának. Nézem, erőltetem a
szememet: nem látok egyet se. Már a királynék és királyfiak is jönnek
vissza: a nők lóháton ülnek, s vezeti a lovukat egy-egy csatlós.

Aztán a főurakat is megismerem.

És ekkor hallok erősebb hangokat, mint a milyen eddig környezett:
veszekednek, disputálnak:

– A kard Aladárt illeti!

– Nem igaz: Csabát jelölte ki még életében!

– Csaba gyerök még! A hun népet gyerökre bízni nem lehet!

– Ott a fővezér!

S a szóváltás egyre ingerültebb. Százan és ezren ugyanezt beszélik.

Órákig megy már a sokaság, de hol vannak a gyászi zsákba öltözött
szolgák? Bizonyosan hátra maradtak, leghátra, mert ők rakták a falombot,
virágot, koszorúkat a koporsóra.

Várok. Már le is szálltam a fáról. A hold most búvik ki a felhők közül,
de csak vékony sarló, alig sugároz világosságot. Egy-egy kard, egy-egy
íjjcsúcs elcsillan mellettem. Némelyik arczot megismerem. Asszonyok is
jönnek. Az egyiknek a gyermeke sír:

– Kenyeret!

Aztán egyszer csak vége ritkul a népnek.

Már eléje megyek minden alaknak, a melyik gyalog jön, s körülbelül
egygyez Emőke alakjával. Hasztalan. Bizonyosan levetették a zsákot,
rádobták a sírra a koszorúk és fáklyák közé, s Emőke a királynékhoz
csatlakozott.



LXXI.

Talán éjfél is volt, mikorra a szállásomra jutottam. Az emberek még nem
feküdtek le. Egy-egy fáklya köré gyülve, nagy lovas csoportokban
beszélgettek mindenfelé. Az arczok komorak.

Egy helyen hegedősöket láttam, a mint lóháton állva dalolták Atilla
vitézségét. Sokszor elmondott és hallott énekek voltak azok, de azon az
éjen más érzéssel hallgatta a nép.

Más helyen jósokat hallgattak, a kik tűz mellett mondottak jövendőt.

A paloták környékén is mind lóháton ült a nép s dühösen vitatkoztak,
hogy kit illet Atilla trónusa? A paloták máskor ki voltak világítva.
Lámpás égett minden bejáratnál, minden közön és téren s a testőrök
fényes ruhája csillogott mindenfelé. Most a paloták sötétek.

Miért sötétek a paloták? Máskor, ha főúr halt meg, nagy tor következett
a temetés után. Azok, a kik szerették a halottat, ott ültek a gyászoló
családdal egy asztal körül és csöndes vacsoránál beszélgették az elhunyt
érdemeit. Az asztalfőn egy szék üres volt és egy tányér elfoglalatlan.
Az elhunyt lelke ült ott: az övé volt az a teríték.

Most Atilla tiszteletére még nagyobb tornak kellett volna lenni. Miért
maradt el? Talán nem tudták: ki adja a tort? A nemzet adja? Atillának
nem volt se helytartója, se kormánya. Ő maga volt minden, A család adja?
A család zavargástól tartott talán.

De nem is gondolt talán senki a torra. A csapás oly iszonyú volt, hogy
mindenki elkábult belé. Atilla trónja tátongó üresség. Ki elég nagy
arra, hogy Atilla kardját fölvegye? Ez a kérdés foglalta el mindenki
lelkét, nem a tor.

Én nagyon el voltam fáradva: bementem a palota mögé a szállásomra. A
szobát üresen találtam. Máskor meglepett volna ez, most minden föl volt
fordulva. Azt gondoltam, hogy a társaim is kint vannak a beszélő
csoportokban.

Hát csak lefeküdtem. Aludtam talán egy órát vagy kettőt. Az éj nem volt
csendes. A folyosón emberek jöttek és mentek, dobogtak, beszéltek.
Kívülről behangzott egy-egy kiáltás, vagy a lantos-ének.

Láttam, hogy nem lehet aludnom. Ujra felöltöztem és kimentem.

A téren az öreg Almád lantos énekelt. A kútkáván állva kiáltotta a
verseit. Nagy sokaság hallgatta búsan.

A mint kilépek a palotából, Mácsába ütközöm.

Rám mereszti a szemét, mint a kisértetlátó s ahogy így rám mered, én is
rábámulok, hogy mit akar?

– Hát te itt vagy? – böffen rám végre.

– Itt, – feleltem, a kérdésen csodálkozva.

Valamit hebegett még, de más főurak érkeztek oda s magukkal vonták.

– Csaba a király! – hangzott egy csoport ordítása a távolból.

Én a lovamra ültem s a nép közé mentem.

Hallgattam, a mint Álmod énekelt:

  Tetemeit tettük hármas koporsóba.
  Igy vittük föld alá, föld alá, víz alá,
  Ijjak hurja pendül; nyilvesszők suhognak:
  Hű szolgáid ottan körüléd borulnak.

E mondatra megáll bennem a szívverés is. Irgalom Istene, mi történt?

A lantos folytatja:

  Tisza árja indul lassú zuhogással.
  Elborítja a sírt csillogó hullámmal.
  Elalszik a fáklya, csillagok lehullnak,
  Kedves hű szolgáid körüled borulnak.
  Fekete sötétség hun nemzetre támad,
  Feketébb sötétség szívünkben a bánat.

– Mit beszél ez a szolgákról? – hörgöm karon ragadva Szabolcsot, a ki
mellettem áll.

Az is meghökkenve néz rám és csak egy percz mulva felel:

– Nem voltál ott?

– Nem.

– Hát nem tudod, hogy megölték minden kedves szolgáját?

– A kik a gyászi zsákban voltak?

– Azokat hát.

Én csak eltántorodtam, mint a fejbeütött. Nem tudom, mikor szálltam le a
lovamról, ki mit beszélt hozzám, ki ment el mellettem, ki szólított meg,
vagy ki lökött meg. Volt úgy, hogy leültem és Emőkét jajgattam, aztán
megint tovább bódorogtam. A hajnal derengő fényében ott találtam magamat
a Tisza partján, a hová Atillát eltemették. Ültem és néztem gondolat
nélkül, a megőrülés butaságával a sárgán hullámzó vízre.

A mint ott ülök, egy kéz érinti meg a vállamat és szól egy szelid, bús
női hang:

– Zéta!

Fölemeltem a szememet: Dsidsia állt mellettem sápadtan és szomorún.

– Mit akarsz? – kérdeztem elfásultan.

– Menekülj, – mondotta. – A városban irtózatos a vérengzés.

Akkor eszmélkedek csak, hogy a távolból régóta hallatszó morajlás olyan
harczi zaj, a minőt a katalauni mezőn hallottam.

Dsidsia folytatta:

– A nép két pártra szakadt! Egymást öli a hun a paloták körül! Menekülj
ebből a pokolból!

S a hogy ezt mondta, rám nézett könnyes szemmel s aggodalmasan.

Te áldott lélek, te női testben járó égi angyal! mindig mellettem
lengett a te szárnyad s mégis csak abban a pillanatban nyílt föl reád a
szemem. Nem te voltál-e mindenkor az engem szerető, a hű, a miattam
szenvedő, a nekem-rendelt. És én mégsem láttalak. Az én szemem azon
függött folyton, a ki ott fekszik titkolt bálványa mellett, a Tisza
fenekén. Most látom csak őt, a mikor már nem látom.

Fölkeltem és megfogtam a leány kezét:

– Dsidsia.

– Parancsolj Zéta.

– Velem jösz-e?

– Ha megengeded, – felelte Dsidsia alázatosan.

Csak egy pillantást vetettem vissza. A város égett. A királyi palota
tornya sárgán izzott a biborszin lángtengerben. Mintha nyugot felől is
hajnalodna.

És elindultunk.

VÉGE.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Mikszáth Kálmánnak, a vállalat szerkesztőjének elhunyta
folytán ezt a bevezetést Schöpflin Aladár írta.]

[Footnote 2: Abban az időben még nem volt üvegablak. Hólyag vagy
olajozott vászon foglalta el az üveg helyét. Arra még tábla is volt
hajtható, hogy az eső kárt ne tegyen az ablakban. Nyáron hólyag helyett
fehér szitaszövetet feszítettek az ablakra.]

[Footnote 3: Acta Sanctorumban s Atilla minden régi életrajzában. Csak a
magyar iskolai könyvekben nincs meg ez az Atillát jellemző történet.]



KÉPJEGYZÉK.

  1. Gárdonyi Géza arczképe  II
  2. Én is ott voltam a palotában, mikor a hun követek a levelet átadták  11
  3. Az agg úr ott ült a kövön és két kis gyermekkel játszott  32
  4. Hát itt a kezem, megcsókolhatod  42
  5. Az a királyunk lakóhelye  45
  6. A királyi palotából is elővonult egy különös menet  51
  7. Csakhamar előtünt egy napraforgó alakú virág  66
  8. A királyi palotához is elnéztem  72
  9. Minek ez a sok arany? Miért hoztad?  102
  10. Gyere kis tollas ördög, ne félj  124
  11. Jobban vagy? – kérdezte jólelkűen  139
  12. Csak én állok komolyan az egész társaságban  157
  13. Szakadatlan menetben özönlött a sok had  165
  14. Nesze ez a pénz, neveld fel rajta gyermekeidet  190
  15. Káma a tűz felé fordulva magasan tartja a kardokat  203
  16. Huj! Huj! Előre!  217
  17. Felénk jöttek s dárdákból összeillesztett ágyon hoztak egy halottat  228
  18. Mintha a világ minden farkasa odajött volna, annyi volt a farkas  245
  19. Valami hatszázan voltak jelen a vacsorán  274
  20. Délután már ott feküdt Atilla a főtéren, a ravatalon  288
  21. A temetési menet előre haladt  297


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

V |elhunyta fotytán |elhunyta folytán

X |ösztönei ellén |ösztönei ellen

19 |szebbek a leany-gyermekek |szebbek a leány-gyermekek

21 |Beszélj világosan |Beszélj világosan!

22 |Lattam én |Láttam én

35 |Osszefogja a fehér |Összefogja a fehér

40 |szamóczaszín aira nézve |szamóczaszín ajkaira nézve

67 |hajnalkát rajzotjak |hajnalkát rajzoljak

83 |En is bánom |Én is bánom

90 |Rika királynéhoz |Rika királynéhoz

99 |En ott el |Én ott el

106 |választhatsz |«választhatsz

107 |gyanut keltene. |gyanut keltene.»

116 |és lesütöt-em |és lesütöttem

124 |Meg csirke-korában |Még csirke-korában

131 |fagyott s hajamon |fagyott a hajamon

133 |Es kiment |És kiment

157 |intett, hagy |intett, hogy

158 |szeme gyönyörúségtől |szeme gyönyörűségtől

169 |ötez ernyíl |ötezer nyíl

169 |térsz visssa |térsz vissza

174 |magyünk megbüntetni |megyünk megbüntetni

174 |ha azt veled |ha azt véled

188 |vezeti a papsagot |vezeti a papságot

210 |s a sáto-torok |s a sátorok

216 |Neki a haczrban |Neki a harczban

225 |métföldekre nyúló |mérföldekre nyúló

237 |En magam |Én magam

247 |részin tmeghaltak |részint meghaltak

255 |Emöke tekintette nyomott édeseen |Emőke tekintete nyomott édesen

267 |aza zsákmány |az a zsákmány

267 |bontogatták a zsákmanyt |bontogatták a zsákmányt

271 |Szeme várako-zással |Szeme várakozással

271 |voltannak a elnyá nak |volt annak a leánynak

282 |Rábaa sszony |Rába asszony

283 |öreg Barezának |öreg Barczának

288 |temeté selőtt |temetés előtt

291 |mindenkinekvörös |mindenkinek vörös

297 |menet me indult |menet megindult]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A láthatatlan ember - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.