Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: A Noszty fiu esete Tóth Marival (1. kötet)
Author: Mikszáth, Kálmán
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A Noszty fiu esete Tóth Marival (1. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

59. KÖTET

A NOSZTY FIU ESETE TÓTH MARIVAL

Irta

MIKSZÁTH KÁLMÁN

I.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1912

A NOSZTY FIU ESETE TÓTH MARIVAL

REGÉNY

IRTA

MIKSZÁTH KÁLMÁN

ELSŐ KÖTET

KEMÉNYFFI JENŐ RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1912

_Minden jog fenntartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



MIKSZÁTH KÁLMÁN.[1]


I.

Mikszáth Kálmán annak a nemzedéknek szellemét képviseli irodalmunkban, a
mely gyermekkorát az abszolutizmus idejében töltötte ugyan, de már a
kiegyezés utáni világban cseperedett fel s lépett ki az életbe. Mint a
korszak jellemző képviselői csaknem mind, ő is faluról, a kisnemesség
köréből indult el, hogy aztán életét a nagyvárosban élje, a nélkül, hogy
a nagyvárosi életbe bele tudná magát élni. Ez a származás és az ettől
meghatározott nevelkedés adja meg gondolkodásának, izlésének,
érdeklődéseinek körét és anyagát.

A falusi ember nyugodt, passzivitásra hajló temperamentumát nem bírta
soha levetkőzni s munkájában is mindig van valami kényelmesség, a mely
szereti a dolgokat a könnyebb végükön megfogni. Az urbánus társadalmi
élet idegen előtte, nem is érdekli, a parlamenti folyosó és a politikai
klub teljesen kielégíti társaságra való igényeit. Szinház, zene,
képzőművészet alig érdekli. Olvasmánya nem sok, de válogatott: az
angolok közül Carlyle, Macaulay és Dickens – a történetírók és a
humoristák – érdekelték, egy időben úgy látszik az oroszok is, de már a
naturalizmus nagy világáramlatának nem volt rá semmi hatása. Szerette a
kuriózumot, a furcsaságot emberben, dologban egyaránt s bámulatos érzéke
volt minden iránt, a mi jellemző és tősgyökeres. Nagyon kifejlett volt a
családi érzéke; azok közül való volt, a kik odahaza élnek, mindenhova
máshova csak járnak. Szerette a politikát, de nem becsülte túlságos
sokra, inkább az érdekességét látta, mint a komolyságát, hajlandó volt
mulatságos játéknak nézni, mint valami nagyszabású kártya-parthiet.
Ragaszkodott parlamenti tagságához, de politikai ambiczió nélkül;
párthoz, vezető államférfiakhoz való ragaszkodását inkább a személyes
rokonszenv irányította, mint a politikai elveik és módszereik
helyességéről való erős meggyőződés. Szerette a vidám beszélgetést; nem
azt a társalgást, a melyben az egyik elbeszélő inspirálja a másikat, az
egyik megjegyzés pattantja ki a másikat, hanem az adomázást, melynek az
a lényege, hogy egy beszél és a többi hallgatja. A természetből csak a
gyermekkorában megszokott dombos nógrádi tájaknak volt rá mélyebb
hatása. Bár lakott Szegeden, sokat járt az Adria mellé és a stájer
hegyekbe, alig találni irásaiban képet, melyet ezek sugalltak volna
neki. Szkeptikus volt és irónikus, a lelkesedés elragadtatásait nem
ismerte, mindig ura volt önmagának; nem kelt ki magából soha, nem adta
oda magát semminek teljesen. Önmagában befejezett, kerek egyéniség volt,
nem volt egyetlen olyan pontja sem, a melyen beleolvadt volna valami
másba, rajta kívül állóba. Viszont beolvasztott magába mindent, a mi
kívülről érte. Egész lényével benne gyökerezett abban a földben, a
melyből származott, a maga társadalmi osztályának világfelfogásában,
érzésében, előitéleteiben és hagyományaiban. Harmincz évnél hosszabb
ideig élt Budapesten és a nagyvárosi életnek semmi nyoma se maradt sem
egyéniségén, sem munkáin: mintha csak az ablakon át nézte volna a
körülötte folyó városi életet.

Gyermekkorát a falusi kisnemesek és parasztok körében töltötte, serdülő
korában ezekhez járultak a felvidéki kisvárosok nyárspolgárai,
legénykorában a vármegyei urak. Ezek maradtak szeme előtt egész
életében. Később még gyarapodott galériája a parlament alakjaival, kik
között férfikorát töltötte. Ezekről is sokat írt, de többnyire
journalistikai jellegű dolgokat; még nagyszabású szatírája, _Az új
Zrinyiász_ is alapjában véve nem más, mint az ő különleges
journalistikai műfajának, a parlamenti karczolatnak legnagyobb arányú s
irodalmi magaslatra emelt példája. Képzelete a tornáczos kuriák, falusi
parókiák és a zsupfödeles parasztházak körül járt legszívesebben.

Meglátszik munkáin még az is, hogy ezek az ifjúkori benyomások hogy
rakódtak le, rétegenkint, az emlékezetében. Mikor parasztokról ír,
megérezzük, hogy ezeket az alakokat egy gyermek látta, ezeket a
történeteket egy gyermek hallotta, hogy aztán a férfi alkossa újra.
Legtöbb paraszt-történetébe egy alakkal többet képzelünk bele, mint a
mennyiről ír: a kis fiút, a ki ott ténfergett a falusi emberek közt,
hallgatta beszélgetésüket, álmélkodott nevezetes történeteiken,
megbámulta virtusos cselekedeteiket, megdöbbent tragédiáikon, sejtő
szemmel figyelte szerelmeiket. Mindenütt észrevenni a történetekben a
gyermeki perspektiva nyomait.

Sokszor meg is mondja a fiatal korra való visszaemlékezés melancholikus
hangján, hogy emlékeit írja meg, egyszer-másszor szerepelteti is
önmagát, a parasztok között ténfergő gyermeket, történeteiben. De a
többi paraszt-rajzokon is megérezzük, hogy milyen szemmel nézte egykor
azokat az embereket, a kikről szól; osztozott a falu közvéleményében,
ezzel együtt tartotta őket nagyon okos embereknek, vagy bolondoknak,
furcsáknak, nevetségeseknek, félelmeteseknek; érezzük, hogy mulatott
vagy borzongott azokon a történeteken, amelyeket egykor a
cselédszobában, a mezőn, a georginás kertekben, a kis házak előtti
padokon tágranyitott, mindent meglátó gyermekszemmel hallgatott s
melyeket most játszi humorral mond el, megindulását csak néha engedve
keresztülcsillogni.

Innen van, hogy bár a parasztokat is bizonyos távolságból, felülről
nézi, mégis valamivel közelebb van hozzájuk, kisebb távolságban
felettük, mint pl. ha megyei urakról ír. Innen van az is, hogy jóformán
csak azt rajzolja a paraszt-életből, a mit a gyermek is meg tud látni. A
vasárnap délutáni beszélgetések, a téli esték tréfálkozásai, a vidám
mesélgetések, a templomba járás, a falu nevezetes eseményeinek
meghányása-vetése, a kovácsműhely pletykálkodásai – ezekben és
effélékben alakulnak ki a történetek. Ha munkaközben rajzolja a
parasztokat, akkor a munka maga alig szerepel, annál többet a
munkaközben folyó tréfák, dalolások, tereferék. A paraszt szegénységét,
nyomorúságos, egyhangú életét, tudatlanságát – mindazt a sok
nyomorúságot, melyben egész életén át benne él, melyet úgy megszokott,
hogy észre sem veszi, mint a hogy nem veszi észre a levegőt, melyben
lélekzik: ezt nem vette észre a gyermek, a ki a paraszt álláspontjáról
nézi a parasztot s ezért nem szól róla az író sem, a ki a gyermek
benyomásait rajzolja meg.

Minden pontos megfigyelő észreveheti, hogy a szemlélet dolgában mennyire
különböznek Mikszáth palócz-rajzaitól azok, a melyekben a szegedi
parasztokról vette az anyagot. Ezeket már érett szemmel figyelte, s a
felnőtt ember attitudéjében áll velük szemben. Megrajzolásuk teljesen a
pontos, rendkívül éles megfigyelésen alapszik, objektivebbek, markánsabb
körvonalúak, de egyoldalúbbak is: a parasztnak csak egy-egy vonása
domborodik ki belőlük. Nagyon biztos kontur-rajzok, nincs meg bennük a
tónusnak az a gazdag árnyalása, mint a palócz-rajzokban. A szegedi
parasztban valami kuriózumot lát, a palócz nemcsak egyes különösségeivel
érdekli, hanem egész lényével.

Az egy Jókait kivéve senki regényirásunkban a parasztot úgy
megeleveníteni nem tudta, mint ő. De rajzai nem intimek, úgy ábrázolják
a parasztot, a hogy mások szemeláttára viselkedik, sohasem úgy, a hogy
önmagával szemben áll. Parasztjai kívülről vannak megjelenítve, nem
belülről, látvány, nem együttélés alapján. Szeretete a paraszt iránt nem
is intimitáson alapszik, hanem a magasabb társadalmi osztályból való
ember megbecsülésén; a magyar parasztot, kivált a palóczot, jóravaló,
erős, derék, tehetséges emberfajtának tartja s nagyon tud gyönyörködni
benne. A keményfejű, ravasz, érdekeit, igazát megvédő palóczczal szemben
mennyire másnak látja a tótot! A mi abban energikus keménység, az ebben
jámbor szelidség, a mi abban ravaszság, ebben félszeg, ravaszkodó
együgyűség, a mi abban önérzetesség, ebben alázatos meghunyászkodás.
Becsületes, szelid, derék emberkék ezek a tótocskák, de mennyivel
különb, imponálóbb náluknál a magyar! A tót nép fantasztikuma azonban
néhány pompás kisértetlátó történetet adott neki, a melyekben még ma is
érezzük azt a borzongást, melyet egykor hallásukra a szklabonyai kis fiú
érzett.

A paraszt után időrendi sorban a felvidéki kisvárosok nyárspolgárai
következnek. Ezek sokszor feltünnek egy-egy munkájában, ha nem adtak is
neki annyi anyagot, mint a falu népe. Sokszor megtaláljuk itt is a
diákkori szemlélet emlékeit azokban a színekben és vonalakban, a hogy a
kisvárosi kosztadó gazdákat, iparosokat, szatócsokat, bérkocsisokat
rajzolja és bizonyára diákkori epekedések emlékei azok a csinos, karcsú
bokájú, libegő szoknyájú polgárlányok, a kik egy-egy történeten hirtelen
átlebbennek. Selmecz és egyéb felvidéki városok polgárságának képei
ezek, olyan polgárságé, melyben még ma is elevenen élnek a régi bástyák
közé szorított élet hagyományai, kicsinyességeikkel, nagyzoló polgári
gőgjükkel, korlátoltságukkal. Innen van véve a régi szepesi polgárságnak
képe is az író utolsó regényében, _A fekete város_-ban Ezeket a
polgárokat Mikszáth majdnem mindig komikus, furcsa alakoknak rajzolja.
Valamikor a faluról a városi iskolába került diák is bizonyára
furcsáknak, nevetségeseknek találta őket, a minthogy a kisvárosi diáknak
mindig is legnagyobb mulatsága volt a nyárspolgárok rovására nevetni.

Ugyanebből a korból valóknak látszanak a falusi apró gentryre vonatkozó
emlékek. Mikszáth maga is ebből a kicsiny birtokon élő apró gentryből
származott s róla rajzolt képein megérzik, hogy a színeket hozzá
odahaza, a családi beszélgetésekből, környékbeli látogatásokból,
mulatságokból vette, a melyekben a vakáczióra hazajáró diák már részt
szokott venni. Ezeknek a kis uraknak is, mint mindennek, meglátja a
humoros vonásait, de a tisztelet bizonyos nemét hozta magával irántuk
gyermekkorából; szüleinek barátairól van szó, a kiknek, ha maguk közt
észreveszik is fonákságait, furcsaságait, idegenek előtt kimélettel
beszélnek róluk. Sohasem bánik el velük olyan kegyetlenül, mint például
a nyárspolgárokkal s ha rossz embert rajzol közülük, önkéntelenül
tragikus vonások vegyülnek a humoros rajzba. Egy vonás pedig
különösképen bizonyítja, hogy ezek a képek serdülőkori emlékek alapján
készültek: majd mindegyikükben feltűnnek az apró gentry leányai, olyan
színezésben, a hogy egykor a diákgyerek gyuladozó képzelete látta őket.
Ifjú pezsgések emlékei remegnek még ma is ezeknek a lányalakoknak a
vonalaiban.

Mikszáth témáinak anyagában a negyedik legdúsabban termő réteg a
vármegyei nemes urak élete. Ezt már érett szemmel, az élete pályáját
kereső fiatalember szemével nézte s megismerte egész körét, de abban, a
hogy látta, nincsenek meg a nyomai annak a gyermeki naiv szemléletnek,
melyet a többi körökről rajzolt képeiben láttunk. A kiegyezés utáni
gentrynek ő a leghívebb és legpontosabb festője irodalmunkban.

Jókai egész lelkével a 48 előtti és az abszolutizmus korabeli életben
élt és azt a nemességet rajzolja, a mely nimbusza tetőpontján, történeti
szereplése legszebb tényének, az 1848-iki törvényeknek világításában
áll. Ezért vagy idealizálja, vagy a régi táblabiró világ képeivel
humorizál róla. Mikszáth már a kiegyezés utáni nemességet látja, a mely
törvényesen lemondott ugyan előjogairól, de a hatalom megtartására
folytonos erőfeszítéseket tesz, a mely az állami, gazdasági és
társadalmi rend hirtelen átalakulásában megtizedelődött s a vármegyeház
fellegvárába vonulva küzd a régi hatalom maradványaiért.

Mikszáth gentry-képeiben érdekes fejlődést láthatunk. Kezdetben őt is
magával ragadta a pusztulás melancholiája. Bár tisztán látja azokat a
hibákat, melyek miatt a gentry egy részének szükségszerűen el kellett
pusztulni, melancholikusan nézi, hogy csúszik ki a föld a négylovas
magyar urak alól, hogy foszladoznak az egykor büszke, oszlopos kúriák. A
mit akkor, a nyolczvanas évek általános hangulata szerint a gentryről
írt, annak hangulata a pusztulás humorának hangulata, kevés szatirikus
ízzel. Az író rokonszenve alakjai mellett áll. A szatirikus elem, bár
egyelőre még keserűség nélkül, mind erősebb lesz – pl. a
_Gavallérok_-ban – s legkésőbbi korszakból való gentry-képeiben még
sötétebben színez. A _Noszty fiú_ már egyenesen hatalmas persiflage-zsa
a gentrynek. A családi politika, mely egy család zsákmányává, vagy
néhány család vetélkedésének harczterévé teszi a vármegyeházát, a
határtalan léhaság, a melyben feloldódik minden erkölcsi ellenállás, a
pénzvágy, a mely a becstelenséget is magától értetődőnek tartja, a
komoly közdolgoknak léha játékká való sülyesztése, a közhatalomnak
magánczélokra való felhasználása – ezek azok a jellemvonások, melyek a
_Noszty fiú_-ból, mint a vármegyei élet jellemző vonásai tünnek elő. Ez
a regény tükröt tart a vármegye urai elé. Torzító tükör-e? Mikszáth nem
annak szánta. Szatirikus nem lehet el bizonyos torzítás nélkül, Mikszáth
ezen a mértéken nem megy túl; az olvasónak folyton az az érzése, hogy ő
csakugyan ilyennek látta a vármegyei urakat s hogy tipust akart
rajzolni, nem tendentiosus torzképet. S a kép annál élesebb, mert az
okosság, a becsületesség, a komoly jellemszilárdság megszemélyesítőjéül
a meggazdagodott iparost állítja vele szembe.

Semmivel sem jár jobban a gentrynél, sőt még rosszabbul jár a mágnás. Ha
sorra vesszük Mikszáth mágnásalakjait – nem sokan vannak – alig találunk
olyat, a ki ne volna ellenszenvesnek rajzolva. A gentry akármennyire
léha, mindig marad benne valami szeretetreméltó, a mágnás egyéb hibáin
kívül még nyegle, keményszívű és rideg is. Mikszáthban jellemzően
fejeződik ki az az ellenszenv, mely a kisebb falusi gentryben a mágnások
ellen él.

Mikszáth műveiben változatos képekben tükröződik a harmincz-negyven év
előtti magyar vidéki élet egész köre. Gyakran tükröződik a magyar mult
egy-egy képe is; számos elbeszélése s néhány regénye történelmi
korszakba vezeti az olvasót. A történelemről nem volt mély felfogása,
történeti képei alapjában a mai élet képei, elmúlt idők kosztümjeiben. A
mult lelkébe való elmerülést nem találjuk meg nála, a történelemnek
inkább anekdotikus vonásai érdekelték s a mélyreható históriai tanulmány
szükségérzete sem volt meg benne. Az ő terrénuma a megfigyelés és ha
néha meglepő valószerűséggel hozza ki az elmúlt korok
gondolkodásmódjának egy-egy vonását, megismerni rajta, hogy
visszakövetkeztetés révén, a mai életre vonatkozó megfigyeléseiből
kiindulva jött rá. A történelmi anyag költői feldolgozásában Jókai
tanítványa, Jókainál is kevesebb történeti érzékkel.


II.

Alig van író az egész világirodalomban, a kinek elbeszélő hangja oly
közel áll az élő szóhoz, mint Mikszáthé. Mintha csakugyan eleven beszéd
csengene fülünkbe olvasásakor, folyton modulálódva: az elbeszélés
folyamában nyugodtan, kényelmesen ömlik, egy-egy jelenetnél ellágyul,
halk, alig észrevehető, de érzésünket épen ezért erősen ingerlő
remegések járják át, egy másiknál gyorsabb ütembe lendül – szóval él és
a maga kifejező eszközeivel kíséri a történet folyamát. Ez Mikszáth
közvetlensége, minden jellemvonása közt a legjellemzőbb. Nemcsak az
előadásban magában van meg ez a közvetlenség, hanem a mű egész
természetében, a mese alkatában, az ember és természetlátásban is.

Az előadás közvetlenségét a nyelv természetes könnyedségén kívül a hang
eleven, emberi volta adja meg. Mintha minden szó egyenesen az ajkról
lebbent volna a papirosra, még rajta van – hogy úgy mondjuk – a test
melege. Ezzel életet kap a szó, nem marad csupán a képzetek és fogalmak
kifejezője, hanem kifejezi ezeknek a beszélővel s a hallgatóval való
titokzatos kapcsolatait is. A szó mögött ott áll az ember, a ki mondta s
azzal, hogy hallom, bizonyos viszonyba jutok ezzel az emberrel is. Az
élőszóval mindig így vagyunk, az írott szónak csak akkor van meg ez a
hatása, ha nagyon közvetlen. A száraz, élettelen stíl csak fogalmakat
közöl, a közvetlen stíl ezen fölül megpendít lelkünkben bizonyos
húrokat, nem maradhatunk közömbösek az iróval szemben. Mikszáth
hatásának lényeges tényezője, hogy stíljének közvetlenségével személyes
kapcsolatokat teremt önmaga és olvasója között.

A mese is mintha önkénytelenül buggyanna ki lelkéből, mint a földből a
forrás vize. Semmi csináltságot nem érzünk, a minek papiros íze volna,
az apparatus el van az útból takarítva s csak az eredmények vannak
előttünk. A mese megindul és szabadon folyik, hol kiszélesedve, hol
keskenyebb mederben, nagyokat kanyarog, máskor kis tóvá terjed szét,
hogy aztán ismét tovább siessen s képzeletünket viszik magukkal
hullámai, mint a folyóvíz a falevelet. A jelenetek nem egymásra
következnek, hanem egymásba olvadnak, nem látni közöttük hézagokat, nem
válnak el egymástól, mintha egyetlen folyamatos jelenet volna az egész.
A mese önmagáért van, hogy szép legyen, kellemes legyen, érdekes legyen.
Utólag észrevehetjük az író apparatusát, hogy itt is elrejtett egy
gépezetet, a melyen a mese láthatatlan kerekei forognak, onnan is
eltakarított egy sziklát, melyen illuziónk megbomlott volna, szóval,
hogy mégis csak konstrukczió volt, a mit szerves folyamatnak gondoltunk.
Olvasás közben nem hallottuk a gépezet zörgését, nem láttuk a vetítő
lámpa fényét, azt hittük, élet van előttünk. Ha utólag rájövünk, hogy
csak mozgófénykép volt? Nem baj, jól mulattunk.

A meséknek szövevénye a regény primitiv korára emlékeztetően egyszerű.
Egy cselszövény, egy titok, a melynek nyitját keresik, egy ötlet, a mely
fordulatra hoz mindent – rendszerint ez a központja mindegyiknek.
Könnyen átláthatnánk az író szitáján, ha engedne belenézni. De nem
enged, folyton újabb, meg újabb érdekességekre irányozza figyelmünket,
minden jelenet magában érdekel, a míg olvassuk és minden jelenet mintha
csak arra való volna, hogy megvesse az utána következő érdekességeknek
az alapját.

Mikszáth kompozicziójának az adja meg művészi közvetlenségét, hogy nem
látszik kiszámítottnak; mintha kitűzött czél nélkül, magától folyna a
mese. Az epizódok kiszélesednek s csak mikor visszatérnek az eredeti
mederbe, látni, hogy egy sereg szál fonódik belőlük az egészbe s e miatt
szükséges volt, hogy kiszélesedjenek. Az olvasó szinte részese a
történetnek s vele megy jelenetről-jelenetre. A jelen érzése tölti el
egészen. Ez a jelen-érzés maga az élet; a mikor igazán él az ember, a
pillanatban él, a multba vissza és a jövőbe előre csak az elmélkedés
óráiban gondolunk, mikor az élet-érzés le van fokozódva. Ezért oly
elevenek Mikszáth történetei.

Mikszáthban erősen ki volt fejlődve a plasztikus látás ritka adománya.
Egy szempillantás alatt megelevenedik, dimenziókat kap nála minden,
ember, táj, élettelen tárgy. Azonnal meglátunk mindent, meg van
világítva minden annyira, a mennyire kell, a szemünkbe szökken minden
úgy, mint a valóságban. Ez onnan van, hogy Mikszáth legelőször mindig
szemléletünket ragadja meg s azon keresztül jut el képzeletünkhöz, hogy
felgyújtsa benne a valóság illuzióját. Ez a jellemzés közvetlensége.

Ő maga is írás közben mintha szemmel látná a történetet, az alakok
mozgását, olyan erősen, mintha előtte volnának. Mintha valami karzatról
nézne alá a világra, a hol az ő kedvére, mulatságára mozog minden.
Karzatról: mert Mikszáth felülről nézi az embereket, bizonyos
távolságról. Nagyon éles szemével mindig azokat a vonásokat látja, a
melyek pillanatnyilag fontosak, a melyekkel az illető alak résztvesz az
épen most folyó dolgokban. A mint más vonásokra van szükség az esemény
megváltozott körülményei között, eltűnnek az előbbiek s helyükbe
pattannak azok, a melyek épen kellenek. Így játszanak előttünk az alak
jellemvonásai, mindegyik az élet, az akczió pillanatában, a mikor az
illető lényének középpontjában vannak. Innen a plaszticzitás hatása, a
megelevenedés.

Mikszáth nagyon ritkán rajzol embert magában, a mikor csak önmagával áll
szemben. Emberei mindig másokkal való viszonyukban tűnnek elénk. Ez a
mélység rovására esik. Mikszáth ember-ábrázolásában nincs is meg a nagy
psychologus írók mélysége. De annál életszerűbb a hatás, mert úgy
mutatja be az embereit, a hogy az életben is látni szoktuk az embereket.
Az ő emberei sohasem jutnak abba a helyzetbe, hogy kitárják lelkük
legbensőbb tartalmát, heves rázkódások nem vetik bennük felszínre a
lelkük mélyén öntudatlanul szunnyadó erőket. Rendszerint kicsiny,
köznapi embereket rajzol, a kik kicsiny, köznapi harczokat küzdenek,
kicsiny, köznapi dolgokon mennek keresztül. Nekik azonban ezek a dolgok
fontosak, – az életükre tartoznak.

Az az ellentét, mely a kicsiny emberek kicsiny dolgai és a fontosság
között van, melylyel nézik és csinálják őket, adja humora egyik legfőbb
elemét. Nem humoros dolog-e, mikor egy vármegye urai minden eszüket,
minden ravaszságukat, minden erejüket megfeszítik, hogy megkaparintsanak
egy szolgabiró számára egy hozományt? Vagy mikor emberek sorsa azon
fordul meg, megkerül-e egy esernyő-nyél, a melybe egy hóbortos ember
belerejtette a pénzét? Ilyen apróságok, az embereken magukon kívülálló
dolgok döntik el Mikszáth embereinek sorsát, nem pedig az egész lelket
összerázó belső események. Általában ő, mert felülről s messziről nézi
az embereket, nagyon kicsinyeknek látja őket. Olyanformán van velük,
mint Chamisso versében az óriás gyermek a szántóvető emberrel. Fölveszi,
megforgatja, megnézegeti őket, játszik velük, mint valami játékszerrel.
Humorának másik főeleme ebben van: a hogy az embereivel viszonyba lép.
Mulat rajtuk s ezt a mulatságát szuggerálja ránk. Érdeklik, szereti
nézni, a mint tesznek-vesznek, de nem veszi őket nagyon komolyan. Nagy
gyermekek játéka – ez az emberi élet. A hogy a gyermek, ha katonásdit
játszik, csakugyan katonának képzeli magát, úgy játszanak az emberek a
pénzzel, a hiusággal, a szerelemmel, egész életükkel. Mindenük illúzió,
ők maguk komolyan veszik, a ki kívülről nézi – az író – mosolyog rajta.
Az emberi élet illuzórius voltának sejtelme tölti el Mikszáth humorát.

Az illuziónak szomszédja a hazugság s ezért szereti Mikszáth az olyan
embereket, a kiknek az élete egy hazugságon alapul. A gazdatiszt, a ki
tolvajnak hazudja magát, hogy legalább valamit megmentsen a vagyonból a
tönkremenő grófi család gyermekeinek. A gróf, a ki beleszuggerálja
magába a hazugságot, hogy a középkorban él, kastélya megvíhatatlan vár,
szedett-vedett népe hadsereg. A szolgabiró, a ki az önzetlen szerelem
hazugságával akarja megkapni a gazdag lányt. Butler gróf, a kit a Dőryek
e galádul kitervelt kényszerrel hazudnak leányuk férjének. A sárosi
gavallérok, a kik önmaguknak és egymásnak hazudnak a kölcsönkért
jóléttel és a zálogházból egy napra kiváltott pompával. A mikor a
hazugság így az ember életének fontos elemévé válik, akkor elhomályosul
a határvonal igazság és hazugság, valóság és fantazma között, a mi
rendkívül fokozza az élet illuzórius hatását, humoros színben tünteti
fel az egész életet.

Harmadik forrása Mikszáth humorának a rendkívüli ötletesség. Tele van
ötlettel, az elméje olyan, mint a leydeni palaczk, csak hozzá kell érni
és pattognak belőle a szikrák. Össze tudja kapcsolni a legtávolabb eső
dolgokat, mindenből ki tudja választani a szembeötlőt, fel tudja fedezni
a legkülönbözőbb dolgok között a rejtett hasonlóságokat. Az ötlet néha
lényeg nála. Egy-egy embere nem egyéb, mint egy elmés ötlet, egy-egy
története egyetlen ötlet kacsalábán forog. Ezért szereti a furcsa
embereket, a különczöket a bogarasokat. Minden különczség egy ötlet,
emberben megvalósulva. Minden regényében van különcz, néha több is, néha
ez válik a történet főalakjává. Legmélyebb s valamennyi közt egyedül
tragikus színezetű regényét, a _Besztercze ostromá_-t a különczség e
kedvelésének köszönhetjük. Ötletes a komponálása, az ember-rajzolása,
stílje is. Olyan ez a stíl, mint a pezsgő, tele van ötlet-gyöngyökkel, a
melyek kergetik egymást, összeolvadnak, szétválnak, – külön-külön
színjátékok az egészben. Minden hasonlata ötlet és mindent ötlettel
jellemez. Egy-egy mondása sokszor egész anekdota, a minthogy egész
előadásmódja a magyar anekdotázásnak művészi kifejlesztése.


III.

Mikszáth művészete egyenes folytatása a Jókai művészetének. Megérzik
rajta, hogy készen kapta a Jókai gazdag örökségét, nem gyarapította,
csak öntudatosabban használja fel. Jókai a vagyonszerző s rajta még
itt-ott meglátszik a szerzés küzködése, – sokszor a czéllal arányban nem
álló, túlerős eszközöket használ, elragadtatja magát a maga hangjától,
néha egy kis feszesség, papiros-íz érzik a stíljén. Mikszáth már a
vagyonban nőtt fel, úgy használja, mint valami magától értetődő dolgot,
egyensúlyozottabb, fölényesebb, jobban ura eszközeinek. Viszont azonban
jóval kisebbek az arányai, szűkebb körét fogja be a magyar életnek,
nincs meg benne Jókai hatalmas lendülete, fantáziája közelebb száll a
földhöz, több benne a reális elem, de kevesebb a színe. Jókai a magyar
regény nagy álmodója, Mikszáth a nagy megfigyelő.

Egy új elemet mégis hozott az irodalomba. A magyar humorba, mely
Jókainál gyermeteg nevetés, Aranynál mélabús mosolygás, Mikszáthnál
belevegyül az irónia. Minden más írónknál nagyobb tökéletességre
fejlesztette ki a magyar elbeszélő stíl ötletességét, plaszticzitását és
közvetlenségét. Egészen a magyar hagyományból nőtt ki, külföldi hatások
alig mutatkoznak rajta, múzsája sohasem járt túl a Lajthán. Nem kezd új
irodalmi korszakot, hanem befejezője egy régi iskolának, melynek utána
már csak epigonjai lehetnek.



ELSŐ FEJEZET.

(Csodálatos, hogy az emberek rendesen többet költenek, mint kellene.)

Abban az időben nyalka huszárezred feküdt Trencsénben. Jó dolga volt a
szép szőke trencséni _szlecsinkáknak és nyevesztáknak_ (kisasszonyoknak
és menyecskéknek), mert a kolera miatt egy gyalogezredet is ide
helyeztek, az egészséges városba. Annyi tiszt lődörgött itt, hogy még a
szeplős asszonyoknak is hármával jutott udvarló. De valamennyi tiszt
közt a legszebb fiú volt Noszty Ferencz huszárhadnagy; vidám, könnyelmű,
eleven, pompás lovas, jó vívó, jó tánczos és nagy kártyás. Mindebből
aztán az következett, hogy roppant szerencséje volt a szerelemben (sok
nyoma maradt annak) és kevés szerencséje a kártyában, a minek szintén
maradtak nyomai kifizetetlen váltókban és kötelezvényekben, katonatiszti
adósság, fizeti a nagy harang.

Zajos tél volt, vidám farsang, egyik bál a másikat követte a «Nagy
Szamár»-hoz czímzett vendéglő nagytermében. Noszty hadnagy a
polgármester leányába, Velkovics Rozáliába volt szerelmes (gyönyörű,
törékeny jószág volt), annak kijárt az éji zene minden muri után, meg a
sok virágbokréta tél évadján, az mind pénzbe kerül; a ki pedig
szerelmes, az rendesen el van keseredve, tehát iszik, s ha lehet,
pezsgőt iszik és az is pénzbe kerül, a hadnagyi fizetés ellenben
csekély, a mi csak azért szomorú, mert otthonról ugyan vékonyan
csörgedezik a segítség. Az öreg Noszty Pálnak magának is le van foglalva
a fizetése, de azt persze nem szabad itt tudni. Az öregről itt csak az
tudatik, hogy oszlopos tagja a kormánypártnak s hogy az őseinek
valamikor pallosjoga volt. A pallos megvan még, de most kukoriczát
morzsolnak otthon, Nosztaházán a tompa élén. Mindegy, a pengéje ide
fénylik azért.

A mi Velkovics Rozáliát illeti, még az se egészen tiszta munka. Rozika
ugyanis el volt igérve Kozsehuba Tivadarnak, a megboldogult
takarékpénztári igazgató fiának, a kinek virágzó szeszgyára és négy háza
van a piaczon, köztük a jól jövedelmező, «A nagy szamárhoz» nevű
vendéglő. Már épen meglett volna az eljegyzés, mikor a szép hadnagy
felbukkant a láthatáron. Minden össze-vissza kuszálódott. Rozika habozó
lett, messzebb, egyre messzebb tolta az eljegyzési terminust, egyre
hűvösebb lett a nagyfejű, torzonborz Kozsehuba iránt és a vak is látta,
hogy a zsinóros dolmányhoz húz. Ide hajlott nemzetes Velkovicsné
asszonyom is, ragyogó szemekkel mondogatva:

– Várjunk még. Ne siess Velkovics, ne okoskodj. Ha Noszty megkéri a
leányt, legyen inkább a Nosztyé. Noszty nagy család; viczeispán család.
Érsek is volt már a Nosztyakból. Nagy dolog az Velkovics, édes uram,
gondold meg csak. Az apja ott ül az országgyülésen, az egyik nagybátyja,
a bécsi Noszty, exczellencziás úr, egy másik Noszty kanonok. Milyen
dolog lesz az, mikor majd azt mondod a kaszinóban: «Ma a nászom beszélt
a Házban, ugyan okosakat mondogatott oda az ellenzéknek.»

[Illustration: – Nem adom a leányt ennek a hadnagynak.]

Velkovics uram azonban nem ezen a nézeten volt, ki is tört ilyenkor.

– Nem adom a leányt ennek a hadnagynak. Hess varju, ne károgj a fülembe.
Nem adom pedig azért, mert ez a hadnagy csak hadnagy, de ha kapitány
volna se adnám, mert lump. De ha lump nem volna se adnám, mert
katholikus, én pedig lutheránus létemre csak lutheránusnak adnám. De ha
lutheránus volna se adnám, mert nagy úri házból való, a honnan minket,
ha egyszer odaviszik, meg se fog látni, az új családjával egyetemben.
Azt ti ostoba asszonyok fényes parthienak nevezitek, ha a leányotokat
úgy adjátok oda, hogy az aztán szégyenkezik hozzátok jönni. Én ezt
eltemetésnek nevezem. Ennélfogva inkább adom a Nagy Szamárnak
(egymásközt így nevezték a vendéglő tulajdonosát), mint a nagy úrnak. A
mi pedig azt illeti, hogy egy érsek is volt a Nosztyakból, hát az
bizonyosan az égbe jutott s épen ebben van a baj, mert annak sehogyse
tetszenék ez a frigy s ott még közbejárna boszúságában az égieknél, hogy
vonják meg ettől a házasságtól az áldást, melyben egy lutheránus
kapaszkodik fel a híres családi fára. No hát az én Rozáliám nem mókus s
nem fog semmiféle fára felkapaszkodni, míg én élek. Azzal is szeretnéd a
szememet betapasztani Zsófia, hogy kanonok rokona van a hadnagynak, a
kitől örökséget lehet várni. Hát én azt mondom Zsófia, hogy a papok
ideje lejárt és nemsokára olyan szegény ördögök lesznek, mint a mi
papjaink. De ha nem is, én becsületes ember vagyok, nekem az ebül gyűlt
szerzedék nem kell. No, mit rázod a fejedet? Hogy nem ebül gyűlt
szerzedék? Hát mit tudsz te? Te semmit se tudsz. A történelmet kell
lapozni Zsófia barátocskám. Azt mondod, hogy én se lapoztam? No hát nem
lapoztam, nem értem rá, de azért tudom, hogy mit jelent az a «holt kéz»,
a hogy a papi birtokokat nevezik.

– Hát mit jelent no? – vág közbe Velkovicsné.

– Azt jelenti, Zsófia lelkem, hogy a papok annak idején szörnyen
becsapták az országot. Szent István királyunk, igaz, tett nekik
igéreteket, hogy birtokokat kapnak, csak kereszteljék, térítsék a népet,
de semmit se írt alá, a nélkül halt meg. Most aztán a papok
összeröffentek, csináltak egy adománylevelet, óriási darab területeket
osztva fel püspöki uradalmaknak, levágták a szent király jobbkezét s
abba szorítván be a kalamust, aláírták vele nevét az okmány alá. Már
most aztán mi következik ebből? Egy különös jogeset. Irtóztató ravaszság
volt ebben. Senki sem mondhatja, hogy az aláírás nem az István király
kezeírása, hisz az, és mégse az, mert már akkor «holt kéz» volt. Hát
érted-e már, mi forr én bennem? Tessék ebből kiokoskodni! Istentelen egy
dolog ez, a mely nem sokáig maradhat már annyiban.

A csendes vidéki félművelt emberek fejében csodálatosan alakulnak át az
elmúlt események s izgatják őket. Hanem iszen az mindegy, a fődolog,
hogy Velkovics a Kozsehuba pártján állt. Velkovics azonban a hangulatok
embere és mikor a hadnagyot a lován látja, neki is ugrál a szíve
örömében. Mégis csak szebb a ló, mint a szamár. (Ámbár a «Nagy Szamár»
árán akár egy ménest lehetne venni.) Aztán a hadnagy kedves,
megvesztegető modorú fiú, olyan szépen tudja mondani Velkovicsnak, hogy
«kedves Gyuri bácsi» s olyan szeretettel néz rá, hogy attól az ő szíve
is megolvad. «Szó a mi szó – gondolja magában, – ha leány volnék, én is
csak olyan volnék, mint Rozália, de minthogy én férfi vagyok és nem
vagyok szamár, hát mégis inkább adom Rozáliát a Nagy Szamárnak».

Ezért nem volt még tiszta munka sem a Kozsehuba tervbe vett eljegyzése,
sem pedig a Noszty hadnagy felülkerekedése; így is csöppenhet, de amúgy
is. Kozsehuba érezte, hogy roppant veszedelmes ellenfele támadt, forrtak
benne az ádáz gondolatok, a melyeket nem önthetett versszakokba, mint a
poeták, mert nem ivott ama bizonyos kasztáliai forrásból. Kozsehuba csak
sört ivott. Noszty sem volt bizonyos győzelmében, úgy vette a dolgot,
mint egy háborúviselést, melynek kimenetele bizonytalan.

A háborúviseléshez pénz kell. S ő szerencsétlenségére, épen most tört
le. Nagyon sokáig volt már egyugyanazon városban. Az mindig kész méreg
egy katonatisztnek. Az «andere Städtchen, andere Mädchen» közmondás nem
bolondság. Az új leányokat még talán elengednék a hadnagy urak, hanem az
új városokra, melyekben új uzsorásokat és új hitelt találnak,
határozottan szükség van.

Noszty hadnagy minden hitele kimerült, most már azon a fokon járt, hogy
a kameradjaitól kért apró tízforintos kölcsönöket becsületszóra s azokat
is alig birta megadni. Ez rendesen a vég kezdete. Tavasz felé már semmi
eszközökben sem válogatott, eladta a két lovát, értékes tárgyaitól,
emlékeitől is megvált, ezeknek az árából igyekezett még fenntartani
helyzetét, úgy a hogy, Velkovicsék szemében, de mikor ezek nyáron
Rajeczre utaztak hosszabb fürdőzésre, egyszerre végkép bedugult minden
forrása, pedig a döntő ütközetnek Rajeczen kellett megvívatnia. Az apja
megírta, hogy nem adhat most egy garast sem: «Rossz világ jár rám, az
egész hónapban vesztettem a tarokkon.» A módosabb Nosztyak a tavaszi
fagyokról és takarmányhiányról panaszkodtak, még a jó kanonok is, ki
pedig «készpénz bácsi» volt eddig, kisiklott egy ájtatos okoskodással:
«Krisztus urunk néhány halacskával töltött meg számos embert, szomorúan
kell bevallanom csekély szolgájának hiú erőlködését, a ki minden
halacskájával is képtelen volt egy embert betölteni: hiú kisérleteit
immáron abba is hagyja. Ámen.»

Ily kétségbeejtő viszonyok közt az a hadi fortély villant meg a
megszorult hadnagy fejében, hogy a kinek nincsen puskapora, szerezzen az
ellenségeéből.

Hanem ahhoz bizony egy kis pofa kell. Hiszen igaz, azelőtt, mikor még
nem udvarolt Velkovics Rozáliának, egy ízben már kért Kozsehubától száz
forintot és azt pontosan megfizette (épen ez a tény sugallta az eszmét),
de az akkor volt! Most egészen más a helyzet, harczban álltak a leány
miatt és egyébként. Noszty félvállról vette a zsíros czivilt, az pedig
lelke mélyéből gyűlölte benne nemcsak a vetélytársat, hanem a szép
hadnagyot és előkelő nevű úrfit. Nagyot bámult tehát, midőn az egy este
nagy kardcsörtetéssel és sarkantyúpengéssel benyitott az üzleti
irodájába.

– No, találd ki Tivi, miért jöttem én most tehozzád?

– Bizony nem birom elgondolni.

– Egy kis baráti szolgálatot kérek tőled, kedves öregem.

Bámulatosan melegítő, rokonszenves hangja volt.

– Ugyan? – csodálkozott Kozsehuba.

– Nem kerülgetem a kását. Katonás egyszerűséggel fordulok hozzád, nem
volnál-e szíves kétszáz forintot kölcsönözni?

Kozsehuba már eleget hallott a városban a Noszty pénzzavarairól s
gondoskodott róla, hogy Velkovics uram fülébe is eljussanak (mert árts
az ellenségnek, a hogy lehet), de annyira megszorultnak még sem hitte,
hogy épen ő hozzá merjen fordulni, a kit annyiszor megsértett hányaveti
modorával, elmés czélzásaival, épen Rozália jelenlétében. No, ez már
mégis nagy szemtelenség. Akkora nagy, hogy megzavarta Kozsehubát.
Ilyesmire nem volt elkészülve. Hirtelenében nem talált szavakat
megbotránkozására. Azon gondolkozott, hogy a szemébe kaczagjon-e,
kigúnyolja-e, vagy pedig egyszerűen üzleti ridegséggel elutasítsa?

Addig gondolkozott, míg aztán se az egyiket nem tette, se a másikat,
hanem valami mást tervelt ki és így szólt a hadnagyhoz jóakaró hangon:

– Mire kell az a pénz?

– Hogy némely apró dolgaimat rendbehozzam, míg otthonról nagyobb
összeget nem kapok.

(Nem mondta meg, hogy Rajeczre akar menni a pénzzel.)

– No tudod, – felelte Kozsehuba, – kétszáz forintot nem adok.

– Soknak találod?

– Kevésnek. Mire mégysz kétszáz forinttal? Az csak egy kis
æther-injekczió. Vagy levegőt adok, a miben mozoghatsz, vagy nem adok
semmit. Vagy ezer forintot kérj, vagy semmit.

A hadnagy el volt érzékenyülve, majdnem a nyakába ugrott a nagy
lelkesedéstől.

– Te vagy a legjobb czimbora, a legédesebb ficzkó a világon, szeretnélek
össze-vissza csókolni. Tudod-e, hogy boldoggá teszel?

– No csak még ne hirtelenkedj azzal a megcsókolással. Mert igaz, hogy
adok neked ezer forintot kölcsön, de nem akarok benned csalódni.

– A felől biztosítlak, pajtáskám!

– Egyszer már csalódtam benned! – mondta összevont szemöldökkel
Kozsehuba.

– Én bennem?

– Hát igen. Egyszer már adtam neked száz forintot kölcsön. Emlékszel?

– De hisz megadtam.

– Épen azért csalódtam benned, mert azt hittem, hogy nem fogod megadni.
Ha most azt hinném, hogy megadod, másodszor csalódhatnám. A kiben én
egyszer csalódom, én annak többé nem hiszek. Én üzletember vagyok,
barátocskám, vagyis a hogy te szoktad mondani, filiszter. Nekem elveim
vannak.

– Nem értelek, – idegeskedett a hadnagy. – Adsz vagy nem adsz?

– Adok, – mond ez nyugodtan, – ha meg tudod három hó alatt fizetni.

– Hogyne tudnám?

– És ha lesz egy elfogadható jótálló, – tette hozzá Kozsehuba.

Erre bezzeg menten elsavanyodott a hadnagy ábrázata.

– Ez egy rossz tréfa, Tivadar. Hisz ha nekem elfogadható jótállóm volna,
akkor egy intézethez fordulok és nem alkalmatlankodnám a barátaimnak.
Hol szaladjak én itt az idegenben egy elfogadható jótálló után? Ki ír
nekem alá ezer forintot itt ebben a zabpátriában?

Kozsehuba vállvonogatva fonta össze mellén a kezeit.

– Nem mondtam én, hogy szaladj valaki után, én csak azt mondom, hogy
legyen a váltón jótálló. Hogy hol veszed, mikép veszed, mint szellem
lép-e be a kulcslyukon, azzal nem törődöm, én csak azt kivánom, hogy
jótálló legyen a váltón. Érted-e?

Noszty vörös lett erre, mint a láng, haragosan emelte fel fejét
kevélyre.

– Te úgy látszik elfeledkezel, hogy egy Nosztyval beszélsz!

– Én csak egy ajánlatra mondtam egy föltételt, – felelte ártatlanul a
kezeit dörzsölve, mintha mosná.

– Egy elfogadhatlan, sértő föltételt!

– Ha sértőnek találod, visszavonom, ha elfogadhatlannak, ne fogadd el.

– Eszembe sincs.

S ezzel fölcsapta csákóját még a szobában s dühében hátrarúgta
előrecsúszott kardját, úgy rohant ki lihegve, fújva, de a küszöbről még
hátrakiáltott hevesen:

– Kozsehuba, te nem vagy úr!

Másnap a sörházban találkoztak a kuglizónál. Ebéd előtt odahúzódik az
egész városi intelligenczia.

Kopereczky báró is ott van ilyenkor s azonfelül mindenki, a kiben
izomerő van, kilökni a golyót. Nagy zaj és óriási érdeklődés mellett
folyik a kriegsparthie. Ebben nyer kielégítést, a mi hadakozási ösztön a
jámbor tót urakba beleszorult.

A hadnagy kedvetlen volt, szép hosszúkás arczán átvirrasztott vagy
átdorbézolt éj nyomaival, kékes patkókkal a szemei alatt, hihetőleg
bántotta a tegnapi eset, mert rá se nézett Kozsehubára, hanem egyszer
aztán kilenczet talált ütni, a mire nagy hurrah-kiáltás támadt és a
hadnagy is vidámabb lett, mert nincs az a vérbeli kuglizó a világon, a
ki arra a kéjes zörejre, a mit a kilencz báb összeomlása kelt, el ne
felejtené minden baját és a mint ettől a dicsőségtől mámorosan Kozsehuba
mellett kellett átmennie (hisz ilyenkor még a halálos ellenségének is
megbocsát az ember) nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa:

– Nagyon megharagítottál tegnap, Tivadar!

– Pedig nem volt okod, – mentegetődzött Kozsehuba, – mert mit kértem
tőled?

– Ne beszélj kérlek olyan hangosan.

– Úgyszólván semmit, – folytatá halkan. – Hisz az egész dolgot be
lehetett volna pecsételni a te pecséteddel s ráírni a borítékára, hogy
csak azon és azon a napon bontható fel. Ha pedig, a mint mondod, addig
kifizeted, hát akkor igazán tárgytalan az egész mesterség.

– Hiszen persze, persze, de tudod mégis. Léni, egy kriglit hozzon! (Majd
megint Kozsehubához fordult.) Úgy-e szép lökés volt, mi? A mi pedig azt
a tegnapi dolgot illeti, majd meggondolom, hogy mit lehetne benne tenni.

(Most már a boltomban vagy, – gondolta magában Kozsehuba.)

S valóban, estefelé újra megjelent nála a hadnagy, nagyon szelid volt,
semmi negéd, semmi hetykeség a magatartásán.

– Hát mégis eljöttél? – kérdezte Kozsehuba közömbösen.

– Az ördög idehozott. Add ide azt a czédulát, hadd irom alá, – mondá
fojtott hangon. – Kit akarsz?

Kozsehuba tintát, tollat és egy váltó ürlapot tett eléje.

– Hát mondjuk például az alezredest, Stromm Adalbert lovagot, – ajánlta
Kozsehuba.

– Eredj a pokolba vele, tört ki Noszty, – annak olyan szép kalligrafikus
írása van, hogy ha a nyakam vágod el, sem birom megközelíteni.

– Annál jobb, – nevetett Kozsehuba. – Legalább nem kell majd
írásszakértő.

Noszty összerezzent.

– Mit mondtál? – kérdé sötét arczczal, rekedten.

– Semmit. Mit mondtam volna? Hiszen csak üres formalitás az egész.

Hiszen csak egyet perczen a kihegyezett, meghasított lúdtoll, a papiron
megiramodik egy kicsit, hejh, erős munka volt. (No, máskor nem lesz már
olyan erős.)

Föllélekzett, izzadó üstökét megtörülte s lecsapta a tollat, mintha egy
mázsás rudat dobna le.

– Itt van! – hörögte. – Nézd meg, rendben van-e, aztán pecsételjük le!

Kozsehuba csak úgy félszemmel pislogott rá, látta, hogy rendben van; a
Noszty név fölé oda volt írva kúsza, bizonytalan betűkkel: «Adalbert von
Stromm.»

Hát rendben volt. Kozsehuba benyult a Wertheim-szekrényébe és kiolvasta
neki az ezer forintot. Most már hadd szaladjon vele Rajeczre, leányt
hódítani.

Mondani sem kell tán, magától értetődik, hogy volt most hegyen-völgyön
lakodalom, a mi hadnagyunk kihúzta magát, szabadságot kért, elment
Rajeczre és ott olyan szelet csapott a szép Velkovics Rózsika körül,
hogy a világ bámult. Meg kell adni, hogy mutatósan tudott költeni. Nem
járt itt ilyen gavallér még tán a Thurzó-kisasszonyok idejében sem, a
kik itt fürdőztek a hajdankorban. Picziny lábnyomaikat még most is látni
véli a fenyvesekben egy-egy a multakon elmerengő sétáló.

A pénz röpült, de az idő is. Egyszer csak vége lett a nyárnak.
Velkovicsék hazajöttek a skatulyáikkal és ládáikkal, a hadnagy
szabadságideje lejárt, minden elmult, a nyár virágai elnyiltak, a
falevelek sárgulni kezdtek, minden hervadozott, csak a szerelem nyilt
javában a két ifjú szívben. A hadnagy érezte, hogy itt az ideje
huszárosan nekivágni, s megkérte Velkovicstól is a leányt. Az öreg úr
nem mondott nemet (nem mert az asszonyoktól), hanem annyit mondott, hogy
«aludjunk rá egyet, hadd ösmerkedjünk meg jobban.» A halasztás pedig
veszedelmesebb volt most a kosárnál, mert a váltó lejárati ideje
közelgett kérlelhetlenül, megdöbbentő bizonyossággal. A halál semmi, még
ha biztos is, mert az elácsorog, megáll, kanyarodik, megfordul,
visszahuzódik, mint az útközben egerésző macska, Isten tudja, mikor
érkezik meg, enged egy napot vagy egy hetet, talán többet is, de a
határidő rideg szám, az nem engedhet semmit. Október 10-ike – tehát nem
lehet se előbb, se utóbb. Az éjek és a napok egyszerű fehér és fekete
koczkák, mint a híd padlóin, ő rajtuk keresztül lépeget zordonan,
kimérten a kiszemelt áldozat felé a rettenetes október tíz.

Míg messze az idő, száz terv, megannyi száz vigasztaló barát enyhíti,
oszlatja a gondot, törüli a verejtéket az izzadó üstökről, de a mint
zsugorodik a koczkás mező, szétszaladnak a jóbarátok, a vérmes tervek s
marad csak egy, a legutolsó, a legkétségbeejtőbb, megírni haza az
«öreg»-nek.

«Kedves Apám!

Ha még életben akarsz találni, jőjj hamar, nagy vallomást kell tennem,
de azt csak élő szóval lehet. Ha október 10-ikéig jösz, még beszélhetsz
velem. Tizedikén reggel már halva leszek. Bocsássatok meg nekem és
temessetek anyám mellé.»


Hej, erre a szomorú levélre megdobban otthon az apa szive. Mikor indul a
legközelebbi vonat? Hamar a táskámat, a köpönyegemet! Mint a záporeső,
sirdogál a kisasszony. Jaj, meghalok itthon a nagy bizonytalanságban,
vigy magaddal engem is, apuskám! Bizony nem is olyan rossz gondolat. Ki
tudja, mi baja a fiúnak, de legyen bármi szívbeli keserűség, ha valaki
vissza bírja őt rántani a sírból, az a huga keze, hiszen mindég annyira
szerette, olyan nagyon kényeztette. Jól van, készülődj fel, együtt
megyünk leányom!

Noszty Pál és Vilma leánya 9-ikén estefelé Trencsénbe értek és a «Nagy
Szamár»-hoz szálltak be, onnan küldték el a bérszolgát, keresse fel
Noszty hadnagyot.

A hadnagy nemsokára előjött (már az is milyen nagy öröm, hogy életben
van) s töredelmes vallomást tett.

Máskor földig sujtotta volna az öreg Nosztyt az eset, most csak annyit
mondott sötéten:

– Ilyesmi még nem történt a familiánkban, de most már késő, hogy e miatt
neked szemrehányást tegyek. Most már csak annyi időnk van, hogy
mentsünk, a mit lehet. De mikép? Mert pénzt nem hoztam. Annyira
megijesztettél, hogy rögtön jöttem. Hol vegyek itt pénzt? Engem itt
senki se ösmer.

– Hiszen épen az a jó, – jegyezte meg nagy czinizmussal a fiatalabb
Noszty.

Az öreg eltünődött, miféle ismerőse lehetne itt? Hát a kis Kubicza
főispán. Az bizonyosan megembereli, ha itthon van, s ha nincs is pénze,
segít valahogy. Aztán itt lakik most báró Kopereczky Izrael Izsák is,
igaz, hogy önző tót ember, de lehet vele beszélni, van rajta egy kis
kaszinói patina. Csakhogy most már későn van, vacsora ideje, ilyenkor
senkit sem illik meglátogatni, ilyen szándékkal; legjobb lesz reggelre
halasztani a műveletet.

– Eredj most a szemem elől, ne lássalak, mert csak az epém forr fel –
pirongatta meg a hadnagyot – végezd a dolgodat, ha van, vagy aludj, ha
tudsz aludni, de én előlem elpusztulj. Reggel aztán eljöhetsz és ha az
Isten szerencsét ad, hát még egyszer kiváglak, pokol fajzatja, hanem
aztán azt se halljam, hogy apád vagyok.

Ezzel a mennydörgéssel könnyítvén atyai lelkén, a könnyelmü emberek
csodálatos módon helyreigazodó nyugalmával lesétált leányával a «Nagy
Szamár» étkező termébe, mely alul volt, két rekeszre osztva a vörös és
fehér abroszok számára.

A fehér abroszos teremben első volt, a kit megpillantott egy nagyobb
társaságban, báró Kopereczky Izrael. Az asztalfőn ült; szürke kabátban,
nyúlszinű fajdkakas-tollas vadászkalap a fején. Épen javában beszélt
valamit, mikor a Vilma kisasszony szoknyáinak suhogására egyszerre
minden szem az ajtó felé fordult. Gyönyörű jelenség volt, nyulánk, magas
termetével, finom fehér arczával, melyen valami költői köd borongott;
fekete haja volt, de nem fényes, olyan mint a korom, s ahhoz egy
imádandó fitos orrocska, hogy az ember szeretné megenni.

– Ohó! Hohó! Hiszen ez Noszty – kiáltott fel a báró kitörő örömmel s úgy
vágta az asztalhoz a kalapját, hogy szinte zúgott.

– Szervusz Kéti öcsém! Ejnye, de derék dolog, hogy látlak!

Kopereczky felugrott, eleibök sietett és egyben átigazítá magát kaszinói
alaknak, kiegyenesítvén nyakát, félkörben hajlítá meg karjait. «Csak a
zúza hiányzik a hóna alul», jegyzé meg a törzsasztal seniorja, a
járásbiró, a rántott csirke szokásos tálalása jutván eszébe az
arisztokratikus kéztartás formájából.

Kopereczky aztán ott is ragadt a Nosztyak asztalánál. Az öreg úr felette
nyájasan fogadta s a kisasszony olyan pompás társalgó volt, hogy
mindjárt át tudta melegíteni, a kivel beszélgetett, mintha tiz éves
ismerősök volnának. A báró apró szürke szemei csakhamar ragyogni és
világítani kezdtek, mint a macskáé. Hova-tovább jobb kedve támadt, még
pezsgőt is hozatott és vizespoharakat rendelt hozzá. Így előkelő az a
vidéken, hogy a plebs ne tudja, mit isznak az urak.

Egyébként hiába erőltette a nagyvilági bontont, azért igazi typusa
maradt a vidéki gavallérnak, bizonyos zöld allure-ökkel.
Jongleur-mutatványait vette elő, mindjárt első intradára elnyelte a
Vilma kisasszony keztyűit, majd újveretü körmöczi aranyakat szedegetett
elő a hajából és a csipkés gallérja fodraiból, a mire nagyokat kaczagott
az öreg Noszty, de Vilmának határozottan visszatetszett a szellemtelen
tréfa, bár nem mutatta.

Mikor a kunsztokból kifogyott, odaintette a kucsébert, rákényszerítvén
Vilmát, hogy húzzon a zacskójából három számot. Vilma húzott, de a három
szám összeadva túl volt a százon, tehát nem nyert. Most maga húzott
Kopereczky, megint nem nyert. Dühös lett, káromkodni kezdett, majd
megmustrálta a kucsébert, hogy csal, kiszedte a számait, megolvasta,
hogy kilenczven-e, mindez igen közönséges, izetlen magaviselet volt, de
csak el kellett azt nyelni jó képpel, mint egy kapitális bohóságot
szokás, hiszen kis városban kisvárosi emberek laknak és végre is Vilma
kiérezte apja modorából, hogy Kopereczky ez idő szerint becses ember.

[Illustration: – Ejnye Kopereczky, – szisszent fel durczásan Vilma.]

Különben nem volt ostoba s látszólagos együgyüsége mellett ravasz tervet
főzött ki. Az a művelet, hogy az aranyakat a Vilma hajából fogdosta ki s
hogy az elálló hajszálak érintése édesen csiklandozta, veszedelmes
kóstoló volt. Tovább, tovább! – incselkedett vele az a pajkos tündér, a
ki a pezsgőben lakik.

– Tudja mit, Vilma kisasszony, se az én kezem nem szerencsés külön, se a
magáé, van egy babonám, próbáljuk meg, húzzunk egyszerre együtt, én egy
számot, maga a másik kettőt.

Megrázta a zacskót és odanyujtotta Vilma felé. Vilma kisasszony bedugta
a keskeny kis kezét, mire a selyma Kopereczky is belenyúlt a maga nagy
mancsával, de volt annyi esze, hogy a zacskóban nem a begöngyölített
számokat hajszolta, hanem mohón kapott a fehér kezecske után,
megszorongatva azt nagy kéjjel, mámoros pislogással; mintha puha meleg
madárfészekben turkálna, érezte a kéz lüktetését, izzó tűz nyargalt át
erein, a leány arcza pedig piros lett, mint a rózsa. A bolond is
kitalálhatta, hogy a zacskóban mi történik, de hát a mit az emberi szem
nem lát, azt nincs joga az apai vigyázatnak figyelembe venni.

– Ejnye Kopereczky! – szisszent fel durczásan Vilma, és kirántotta kezét
a zacskóból. – Meg van maga bolondulva, vagy mi?

– Úgy látszik, hogy csakugyan bolond vagyok, mert kis számot kellene
húznom s a helyett szándékosan egy nagy numerus után vetettem ki a
kezemet. Haragszik?

– Persze hogy haragszom, – felelte és elfordította a szép, álmatag
arczát.

Erre aztán teljesen elkeseredett Kopereczky. Fejét lehajtotta a
félkönyökére és elkezdett könnyezni.

– No, ne okoskodj _Kéti_, ne légy gyerek! – szólt közbe az öreg Noszty.
– Micsoda dolog az, Vilma? Hiszen csak tréfa az egész. Még csak az
hiányzik, hogy felhívjátok rá a közfigyelmet. Máris idenéznek az idegen
asztaloktól. Hamar, nyujts kezet Kopereczkynek!

Vilma engedelmeskedett, a mi aztán annyira fölvillanyozta a bárót, hogy
egész vidáman fölkiáltott:

– Hopp no! Most már meghalsz kucséber! Játszom az egész kosárra!

Ez mindig esemény a «Nagy Szamár»-nál, korszakalkotó dolog. Minden
évtizedben egyszer történik, hogy egy-egy nábob vagy tékozló örökös
egész kosárra játszik. Síri csend támad szerteszét az asztaloknál.
Beszélgetés, anekdotázás félben marad. A kucséber szivének hangos
dobogását lehet hallani. A szegény olasz életfolyamatja megdöbbentő
válponthoz jutott: vagy koldus lesz a következő perczben, vagy
szerencsefi. Minden figyelem ide fordul. A pinczérek lába legyökerezik.
Még tán az óra is megáll a falon, bereked a tik-tak egy-két perczre.

A báró sokáig kotorász a zacskóban, végre kirántja a három számot és
figyelmesen a kucséber arczára néz.

– Nyertem! – hörgi diadalittasan.

– Honnan gondolja? – kérdi Vilma.

– A kucséber arczáról látom. Biztos.

A kucséber arczán a kétségbeesés gyöngyözik. Ő már ismeri kívülről a
számait, s hirtelen összeadja, de a szörnyű katasztrófát látva, mégse
adja meg magát, megüvegesedett szemeit babonásan emeli a mennyezet felé,
nem mer hinni a bizonyosban s csodáért imádkozik: «Oh, Santa Madonna,
segíts.»

A számok azonban Santa Madonnánál is erősebbek. A 9, 15, meg az 53
Maróthy szerint 77, jóval százon alul; a kosár tehát a Kopereczkyé.

– Engedje meg, Vilma kisasszony, hogy önnek ajánlhassam fel.

Olyan kevélyen, szertartásosan mondta ezt, mint egy középkori lovag, ki
az ellenségtől elvett zászlót a királynéja lábaihoz teszi le.

– Köszönöm uram addig is, míg viszonozhatom.

– Mit, viszonozni akarja? – pattant fel Kopereczky. – Vagyis szintén
kosarat akar nekem adni?

Vilma elmosolyodott.

– No no, hát alkudjunk meg, a kosarat nem maga kapja, – biztatta meg,
miközben kivett a kosárból egy szem mogyorót és egy narancsot, a
mogyorót kettéharapta a hófehér, rizskása-alakú fogaival, a narancsot
félretette, a kosarat pedig visszaadta az olasznak.

– Itt van, szaladjon vele szegény ember és máskor ne kezdjen ki a báró
úr szerencséjével.

Az nem is kérette magát sokáig, úgy elszaladt terhével, mint a füst,
abban a meggyőződésben, hogy a Madonna mégis csak segített rajta, egy
másik Madonnát küldvén le az égből maga helyett.

Most meg már azért neheztelt meg Kopereczky, hogy hát az ő ajándékát így
becsülte meg a kisasszony. Ezt ő nem érdemelte. Ez kegyetlenség. Isten,
a ki az ő szivében olvasni tud, látja, hogy az milyen tiszta és őszinte,
s ezen aztán sírni kezdett, el nem felejtvén, a mennyi nedvet kisirt,
azt megtetézve beszedegetni a poharakból.

Nosztyék látván, hogy a bárón mind jobban erőt vesz a bor, fáradtaknak
jelentették magukat s elbucsúztak, hogy a szobájukba vonulnak.

Kopereczky váltig ellenkezett.

– Ej no, restellem, hogy jobban nem mulattattalak De mért nem írtad meg
előre bátyácskám, barátocskám, hogy jössz. Fogattam volna galóczát a
Vágban, kötöttünk volna nyakára pántlikát, nemzetiszínt, a hogy szoktuk,
ha nevezetes férfiúvendég van. Galócza nélkül nem lehet. Egyszer Deák
Ferencznek is küldtünk, de mikor az «Angol királynő»-nél elébe tették
megsülve, a nemzetiszín pántlikával nyakán, csak nézte, de nem mert
belőle enni. «Várom, – mondta – hogy előbb talán a szózatot is el fogja
énekelni.»

Erősködött, hogy galócza nélkül nem eresztheti el a város kedves
vendégeit, azért csak olyan föltétel alatt engedte őket a szobáikba,
hogy holnap még nála jelentkeznek.

Fölmentek szobájukba, de az alvástól még messze voltak. Csordultig ki
kellett élvezniök a vidéki mulatság minden ízét, Kopereczky valahol
előkerítette a czigánybandát, Kiczka Flórist s éji zenét adott Vilma
kisasszonynak, a mire az boszúsan fordult meg ágyában s csípősen jegyzé
meg:

– Az ember, úgy látszik, nem kezdődik okvetetlenül a bárónál.

– No no, – felelt félálmosan az öreg Noszty. – Csakhogy Izrael barátunk
nemcsak báró, hanem azonfelül senior is lesz, az pedig csinos kis
bolondság.



MÁSODIK FEJEZET.

(A Kopereczky család s főleg néhány szó az előbbi fejezetben szerepelt
báró Kopereczky Izrael Izsákról.)

Kétségenkívül feltünik az olvasónak az Izrael Izsák kettős név s
körülbelül így okoskodik:

Ha már az apja bolond volt, legalább a keresztszülőknek lehetett volna
eszük. Micsoda hobort az, egy magyar bárót ilyen zsidó nevekkel
megnyomorítani?

Pedig bizony nem voltak azok a keresztelő funkczionáriusok bolondok, se
a papája, tudták ők azt, hogy mitől hízik a légy. Az Izrael Izsák
neveknek épen olyan, sőt amolyanabb oka van, mint például a _Tamás_
keresztnévnek a Szirmay-családban, vagy annak a hagyománynak a gróf
Nádasdyaknál, hogy minden házukat mindenkoron náddal födjék, a mit
annyira betartanak, hogy mikor a pesti palotájukat nem engedte a
fővárosi tanács náddal födetni, mégis náddal födték, – csak tettek
fölébe még egy zsindelyfedelet is.

Az Izrael Izsák keresztnévnek az az oka, hogy Kopereczky Károly a mult
század elején Prágába kerülvén, mint huszárfőhadnagy összeállt ott egy
kellemetes zsidó hajadonnal, mely vadházasságból egy fiú született,
Móricz, s neveltetvén a zsidó ritusban és hitben, csak felserdült
korában adoptáltatott Károly által, kinek kemény szivét a közelgő halál
fuvallata melegité meg törvénytelen fia irányában. Ez a Móricz báró
áttérvén a keresztény hitre s megkapván az őt illető magyarországi
birtokrészt, megtelepedett az arany Prágában, kereskedelemmel
foglalkozott (a vér, hiába, kiüti magát) s kivált mint katonai szállító
roppant vagyont szerzett. A magyarországi gőgös Kopereczkyek
mindamellett megvetették őt és sohasem érintkeztek vele, a mi
főbosszúsága volt életének. Gyermektelenül halván el, bolondos
végrendeletet tett, hogy vagyonának kamatait és mindennemű jövedelmét
idők végéiglen a Kopereczky bárói nemzetségnek olyan tagjai élvezzék,
kik a szent keresztségben az Izrael Izsák keresztnevet kapták és
viselik, még pedig, a mennyiben több Izrael Izsák fordulna elő a
családban, mindenkor a senior, a legidősebb Izrael Izsák báróé a vagyon
jövedelme s csak a Kopereczky-család czímere felfordításával (vagyis
magvaszakadtával) száll az egész tőke a katonai kincstárra. Katonák
bőrén szereztetvén, legyen a végén megint a katonáké.

A Kopereczkyeket természetesen hidegen hagyta a végrendelet. Nem
reagáltak. A pénznek még akkor szaga volt. Csak húsz évvel később, a
fösvény Kopereczky Benedek (IX. Benedek a családfán), mikor már a prágai
kamatok nagyon felszaporodtak és a családi birtokok erősen megfogytak,
gondolta rá magát a legutolsónak született fiúgyereknél, kinek az
anyjára erősen gyanakodott (egy az insurrekczióból visszamaradt
nyelvmester volt szóban), hogy Isten neki, kereszteljék meg hát Izráel
Izsáknak a kis porontyot.

Báró Kopereczky Izrael Izsák viselte is a nevet egészen húsz éves
koráig, de akkor belátta, hogy ezzel a névvel nem lehet egy Kopereczky
bárónak megélni Magyarországon; kigúnyolják, hep-hepet muzsikáltatnak
neki, az úri kisasszonyok háta mögött azt mondják neki a «Haragszom
rád»-ban: «Haragszom rád.» (Miért?) «Mert olyan furcsa neved van.» S
összenevetnek lenéző ajkbiggyesztéssel. A megyei restoráczión nem
választják meg semminek: a bemutatásoknál még a családtagok is
szégyenlik magokat s elharapják a keresztnevet; magok közt is «Kéti»-nak
nevezik a szerencsétlent (hogy t. i. két «i» van a neve után: Kopereczky
I. I.) Kéti báró érezte, hogy ettől az átkozott névtől okvetlenül meg
kell válnia, erre pedig épen csak egy mód volt, hogy főbelőjje magát s
ezzel aztán egy füst alatt azt is bebizonyította apja előtt, hogy mégis
_igazi_ Kopereczky volt. Abban a tekintetben legalább, hogy nagy szamár
volt, – a miről országszerte ismeretesek a Kopereczkyek – mutatja ezt a
pozsonyi dietán szárnyra kelt pasquillus is, Kopereczky István követre
vonatkozó:

  Mivel nem vagy Deák, csupán Kopereczky
  A nagy bölcsességtől ergo nem repedsz ki.

Igy mult el vagy húsz év. Sok idő egy család történetében. Azalatt
bejött a váltó, vasút, a vasúttal a nagy fényüzés, pezsgők, havanna
szivarok és most már nem Galilei mondta, hogy «mozog a föld», mert az
ugyan meglehetősen közömbös volt míg csak ő mondta, hanem az volt a baj,
hogy most már Kozsehuba János takarékpénztári igazgató (a Tivadar néhai
apja) kezdte mondogatni tótosan, hogy «mozogja a föld». Lehetett pedig
ezt a mozgást látni a takarékpénztári könyvekből, az árverési
hirdetésekből és egyebek közt az elterjedt Kopereczky bárói család
némely tagjainak mindég szükebbre szoruló háztartásából, szemlátomást
kopottabb fogataiból és egyre savanyúbb ábrázataiból.

Nem csoda, hogy ebben a helyzetben az egyik Kopereczky (IX. Benedek)
nagyot és merészet gondolt; rávetette magát arra az eszmére, hogy ő
megváltoztatja a nevét «Izráel Izsák»-ra, ha lehet, de megpróbálja, ha
nem is lehet. A kamatok annyira felgyülhettek azóta a prágai örökségnél,
hogy ez már maga roppant garmada, de a puszta évi jövedelem is a
harminczezer forintot kerülgeti. Nosza megindult kormányhoz, császárhoz,
kijárni az új keresztnevet, püspök rokona révén magához a római pápához
is eljutott és addig kilincselt, költött és rimánkodott, míg végre
csakugyan megváltoztatták a keresztnevét valamely törvényesnek kieszelt
formák között Izrael Izsákra, de a biróság kimondta, hogy néhai báró
Kopereczky Móricz a király által is helybenhagyott végintézkedése a
_szent keresztségben nyert_ névre érvényes és nem a koronás fők
audiencziáján szerzettre.

Uczczu lelkem teremtette, most aztán leesett a hályog a Kopereczky bárók
szeméről, kezdték már belátni, hogy hohó, hiszen ez a név voltaképen
nagy érték, és a mi fiúgyerek született a legközelebbi időben, az mind
Izrael Izsák nevet nyert, úgy a katholikus, valamint a lutheránus
ágaknál. Persze nem ütheti meg valamennyi az örökséget, de már a név
egymagában is promesse, ajánlólevél bármely a világba lépő
Kopereczkynek, ha nem nyitja is meg a kövér örökséget előtte bizonyosan,
de legalább el se zárja és hitelt fakaszt a könnyelmübb uzsorásoknál. A
hány Kopereczky családfő, annyi Izrael Izsák lett már most; igaz, hogy
az örökségben csak egy ült, a szkipcsavai Kopereczky Mihály fia (épen
abban az időben született, mikor IX. Benedek Rómában járt). Ezt most már
úgy hívták a családban rövidesen, hogy «senior», pedig még csak most
tanul járni, de ha meg talál halni, jön a sequens, az lesz akkor a
senior, pedig most még csak szopik.

Nőttek csendesen, lassan az Izrael Izsákok, s már a kiskorban bizonyos
gyöngédebb ápolásban részesültek a Kopereczky Józsefek, Mihályok,
Benedekek, Györgyök és Jánosok között, sőt a folyton romló világ is
többre nézte, elnevezvén őket «várandós Kopereczkyek»-nek, míg a
keresztény keresztnevű Kopereczkyek a «kimaradt Kopereczkyek» gyüjtőneve
alatt úsztak bizonytalan vizeken a boldogulás felé. Úgy, hogy idők
folytán szivettépő dologgá vált a Kopereczky-szülőkre nézve, hogy csak
az egyik fiúszülöttüket ékesíthették ilyen névvel. Ott voltak ő
méltóságaik is, a hol az angol lordok, a kik könnyeket csorgatnak utóbb
szülött fiaik bölcsőjébe, vagyis még rosszabbul voltak, mert az angol
lordnak a második, sőt harmadik fiából lehet lord, ha elhalnak előtte az
idősebbek, de a Kopereczky Györgyökből, Benedekekből, Mihályokból, hajh,
sohase lehetnek Izrael Izsákok.

Bizony vérlázító, hogy a papok nem engednek több egyforma nevű élő
gyereket egyugyanazon apától és anyától! Pedig egyik-másik Izrael Izsák
meg is halhat időközben, s micsoda szívfájdalom az aztán, hogy a
megmaradottakban egy se Izrael Izsák többé.

Hanem iszen a mit nem lehet, nem lehet, de miért nem lehetne megadni a
módját legalább a szép hangzatra nézve? S egyszer csak kitalálta az
egyik Kopereczky, a kinek már volt Izrael Izsák fia, hogy a következő
fiacskáját megfordítva: Izsák Izraelnek keresztelteti. Ez ellen aztán
nem lehetett a papnak semminemű kifogása, ezt a kánonok nem tiltják.
Hiszen csak az kellett, hajrá, utánna a többi Kopereczkyek, a mi divat,
divat; s lőn csakhamar majdnem annyi Izsák Izrael a családban, a mennyi
Izrael Izsák volt eddig. A bárónők egyebet se csináltak, szülték őket
rakásra.

Évtizedekig folyt ez ártatlanul, nem is látott ebben senki «dolus»-t,
legfeljebb jámbor mulatságot, hanem épen most, történetünk idejében,
hallatlan, micsoda kavarodás történik belőle, – ki hitte volna még
akkor?

Legközelebb IV. Kopereczky Izrael Izsákra, Mihály fiára következett a
seniorság. Most ugyanis egy tüdővészes Kopereczky III. Izrael Izsák (a
lutheránus ágból) a senior, a ki folyton utazgat, a tavaszt keresi és a
sirt találja meg rövid időn. Minthogy az utódlási igény még a senior
életében bejelentendő, a mi egyszerüen a keresztlevél beküldéséből áll,
s ez idő szerint IV. Izrael Izsák, Mihály fia, az előbbi fejezetben
leírt hórihorgas vörös Kopereczky a legidősebb, el is vitte a nyáron
személyesen a keresztlevelet Prágába. De tessék csak elképzelni, mi
történt, már egy másik keresztlevelet talált ott. Az Izsák Izraelek
közül, a kikre a kutya se gondolt, véletlenül előállt I. Izsák Izrael
(XII. Benedek fia), hogy azt mondja, ő négy egész hónappal öregebb a
hórihorgas vörös Kopereczky Izrael Izsáknál, tehát őt fogja illetni
legközelebb a stallum.

A szerteszét élő Kopereczkyek általában, de különösen a legitim érzésüek
megbotránkoztak e váratlan fordulaton (az Izsák Izraelekkel biró
familiák kivételével), s többnyire jól megmosták a törvénytelen követelő
fejét, ha találkoztak vele.

– Megbolondultál? Mit akarsz, szerencsétlen? Miféle nagyzási hóbort ez
tőled? Hiszen nem vagy te Izrael Izsák! Te csak Izsák Izrael vagy
barátocskám!

– Az mindegy.

– Ohó!

– No hát majd megmutatom, hogy mindegy. Két karakterisztikus zsidó
névről van szó, s az örökhagyó intenczióinak egyformán felel meg, akár
az egyik van elől, akár a másik van hátul.

Ennyiben állt az ügy s valóban igen kellemetlen volt I. Kopereczky Izsák
Izrael váratlan föllépése, mert a vörös Kopereczkynek nagyon kellett az
örökség. Csak nagy nehezen birta foltozni a szegénységet. A birtoka alig
jövedelmezett valamit, hivatalt pedig nem vállalhatott, mert semmihez
sem értett. Úgy nőtt fel, mint egy csikó. Nyilvános iskolába nem adták,
az otthoni nevelését pedig a krapeczi kántor-tanítótól, Szlimák
Józseftől nyerte. Mikor már olvasni megtanult (csoda, hogy megtanult) az
apja közbelépett, hogy nem engedi tovább kínozni a gyereket. Hogy mit
csinált, mivel töltötte idejét harminczhárom éves koráig (annyi idős
most), bajos elősorolni. Voltaképen semmit se csinált, vadászott,
lovazott, eljárt a szomszéd birtokosokhoz és a többi Kopereczkyekhez
névnapokra, búcsúkra, lakodalmakra, szerette a parasztlányokat és a
menyecskéket, kártyázott a környékbeli gentryvel, lovakat csereberélt a
trencséni kupeczekkel, néha gyapju eladás idején Pesten is töltött
egy-két hetet, hol a kaszinóban «jó spéczinek» tartották, ki
szeretetreméltó abban, hogy jó képpel türi a gúnyolódást és a brutális
kaszinói malicziákat. Atyja halála után átvette a krapeczi birtokot:
kétezer hold hozzáférhetetlen erdőt és mintegy nyolczszáz hold
szántóföldet, növelte apródonkint a rajta levő terheket, miközben
türelmetlenül várta a prágai stallumot.

Ez a várandóság, bár megzavartatott, mégis nagyban emelte tekintélyét.
Sőt, miután az a hír is keringett, hogy a Prágában elhelyezett tőkéket,
az új senior idejében, ha az egy kicsit utána jár, a magyarokkal
megbékült uralkodó átengedi hozatni magyar pénzintézetekbe, a hol ez idő
szerint magasabb a kamatláb, ez a körülmény adta meg az impulsust, hogy
a takarékpénztár Kozsehuba halála után, nem közönséges előrelátással,
Kopereczky bárót választotta meg elnökének.

A tudatlanok vakmerőségével kapott utána, de a nemezis hamar utólérte,
mert még el sem foglalta elnöki székét s már is híressé lett a pénzügyi
körökben egyetlen mondásával.

Az igazgatósági tagokat, kik a választás hírét testületileg hozták meg,
kitüntető szivességgel fogadta s cercleszerüen intézett hozzájuk
leereszkedő kérdéseket.

– Nos tehát nagyon jól van; szivesen leszek az elnökük. Majd csinálok
rendet. Mindent el fogok követni, hogy az önök dolgát megkönnyítsem.
Sokat dolgoznak?

– Elég sokat. A forgalomtól függ.

– És mi az a sok dolog?

– Reggeltől estig jönnek az emberek.

– Úgy? És mit akarnak? – kérdezé csodálkozva.

– Kölcsönt akarnak felvenni.

– Micsoda? – riadt fel Kopereczky, fenyegetőleg emelve fel ökleit. – No
iszen, majd adok én azoknak kölcsönt!

Az igazgatósági tagok hüledezve néztek össze s rögtön tisztában voltak
az új aquizíczióval. Titokban azonban nem tartották a famózus
kijelentést s csakhamar közkincsévé vált az emberiségnek, mint anekdota,
bejárván az egész országot, kaczajt fakasztott mindenfelé. Sok
becsületet nem szerzett vele a takarékpénztárnak, de szerzett magának
még egy titulust, a «_báró Stupiczky_» nevet.

Mindez inkább tudatlanságból eredt, mintsem hülyeségből, s abból a
szelességből, hogy nem tudta a tudatlanságát véka alatt tartani.
Nagyképűnek kell lenni az embernek, másokat hagyjon beszélni előbb ott,
a hol ő maga nem áll szilárdan. A tudatlanságnak csak egy takarója van –
a nyelv; minek azt minduntalan mozgatni?

Ismerethiányaitól eltekintve azonban, elég magához való esze volt s
veleszületett gavalléros gondolkozásmódja. Csakhamar belejött az
elnökségbe, s a mint apránkint megismerte a dolgok csinját-binját,
csakolyan jó takarékpénztári elnök lett belőle, mint elődei.



HARMADIK FEJEZET.

(Valahogy mindég rendbe jönnek az eligazíthatlan dolgok is.)

A bárónak ez a takarékpénztári állása foglalkoztatta az éjjel Noszty
képviselő úr gondolatait. Alig aludott valamit. A nagy
adósság-csinálóknak csodálatos a szimatjuk. Valami titkos érzés
megsúgja, hogy ettől vagy attól az embertől ki lehetne vasalni ennyit
vagy annyit. Nincs rá semmi különösebb ok, de azért görcsösen
ragaszkodnak ehhez a sejtelemhez.

Reggelre kelve első dolga volt a bárót felkeresni a nagy sárga épületben
a piaczon, melynek homlokzatán egy arany köpü pompázott, de a
takarékpénztári tisztviselők azt ujságolták, hogy a báró még nem jött
be, bizonyosan alszik, az éjjel nagy czéczó volt, ő méltósága olyan
kedvre szottyant, hogy éji zenét adott először itt bent a városban
valami pesti kisasszonynak, a kibe teljesen belebolondult, azután
kivitte az egész czigánybandát a Vághoz és a galóczáknak adott éji
zenét, végezetül pedig azzal az ürügygyel, hogy menjenek galóczát fogni,
belelökte a brácsást meg a czimbalmost a folyamba, hogy azok majdnem
belevesztek, de legalább tüdőgyulladást okvetlenül kapnak, szóval
fölséges egy mulatság volt, minélfogva ma az elnök úr ő méltósága
valamivel később fog bejönni.

Tíz óra is elmúlt és még mindig nem jött Kopereczky, sőt a féltizenegyet
ütötte a toronyban, mégse mutatkozott az utczán. Noszty tűkön ült a
várószobában, de hát még a fiatal hadnagy, a ki künn az utczán fel s alá
járva várta, széna-e vagy szalma: élet-e vagy halál? A kis forgópisztoly
ott volt a zsebében. Szorongó érzések között tapogatta meg s aztán
megint járt-kelt, hol a toronyórára tekintve, hol a takarékpénztár
zöldre festett kapujára.

Végre kijött az öreg.

– No mi van? – kérdé tőle rekedt hangon.

– Nincs szerencsénk, Kopereczky még most sem jött be. Devernázott az
éjjel és talán alszik.

– Mindennek vége, – sóhajtott fel a hadnagy. – Úgy látszik, el kell
vesznem. Tizenkét órakor felbontható és előmutatható a váltó. A hogy én
ismerem Kozsehubát, egy perczig fog várni. Mit tegyünk?

– Talán küldjünk valakit Kopereczky után? Vagy a lakásán keressem fel?
Ahol jön ni!

E pillanatban tűnt fel hórihorgas alakja, a mint nagy peczkesen
lépkedett a templomnál. Mellette egy hatalmas kos poroszkált, nagy görbe
szarvai körbe hajolva befelé nőttek a halántékaiba. Erős állat lehetett,
egyszer állítólag összetülekedett a város bikájával és megkergette,
Kopereczkyt mint egy hű kutya kisérte mindenüvé.

A hadnagy szemeiben remény csillant meg s sietve osont el egy
mellékutczába, míg az öreg Noszty Kopereczky elé lépegetett.

– Épen te hozzád iparkodom.

Kopereczkyn semmi nyoma sem látszott már az éjjeli dorbézolásnak, friss
volt, vidám és csupa illat, még a vén kos is rezeda-parfümmel volt
meglocsolva. Nyájasan nyújtotta mind a két kezét Nosztynak.

– Isten hozott kedves bátyácskám, Isten hozott. De jó, hogy
megszólaltál, mert bizony nem ismertem volna rád, mint az olyan kóróra,
hehehe, a min még tegnap egy rózsabimbó ringott.

– Vilmát a fogadóban hagytam, mert egy komoly dologban jöttem hozzád.

– No hát csak gyere be azzal a komoly dologgal.

Kart karba fűzve léptek be a takarékpénztári épületbe, a folyosón
kinyitotta az elnöki szobáját és előre ereszté Nosztyt, de a kos fürgébb
volt, ő törtetett be elsőnek a szentélybe s egész nyugodtan lefeküdt a
Wertheim-szekrény elé.

– Hát ülj le és gyújts rá, aztán parancsolj velem, ha úgy tetszik.

– Nem egyébért jöttem kedves Kéti öcsém, mint azokért az aranyakért,
melyeket tegnap a leányom hajából kifogdostál.

– Ah! Persze, – nevetett édesdeden a báró. – Erre nem is gondoltam.
Igazán kapitális! Tudod-e, hogy egy jó prókátor talán ki is tudná
perelni részetekre. Az a baj, hogy mindössze csak kettő volt; azzal
csináltam az egész flanczot.

– Az bizony kevés, – veté oda amúgy mellékesen a képviselő, majd egész
komolyra vált arczczal így folytatá: Mert úgy nézz meg engem, hogy én
most egy nagyobb összeget akarok tőled rövid úton, rövid határidőre
szerezni. Tudod, a fiú. Hej, barátom, nagy dolog apának lenni. Valami
görbe dologba keveredett, a becsülete áll koczkán. Kényes természetű
ügy. Hisz értesz engem. A pénz rögtön kell. Egy félóra alatt kell, vagy
még hamarabb. Ide hiv levélben és bevallja. Nem hogy előre megírta
volna. Képzeld a kényszerhelyzetet, a mibe kerültem. És hát kihez
forduljak itt? Itt csak egy úr van, egy perfekt gentleman, a ki ezt a
helyzetet megérti és az te vagy. Mindenesetre hozzád kellett fordulnom…
Igaz-e vagy nem?

Kopereczky szeretett volna most itt nem lenni, de azért mint egy igazi
gentlemanhez illik, nem mutatta, csak a zavart beszédjén látszott az
igyekezet, hogy a voltaképeni beszélgetési tárgytól távolodjék.

– Hiszen igaz, igaz, a mi azt illeti. Bizony czudar nép ez itt. Nincs
ezeknek fogalmuk a becsületről. Jól mondod. Ezeknek a fenyves madár a
madaruk, nem mint nekünk a Turul. És azt megeszik mindenestől. Önző
kutyák. Adnak is ezek valakinek valamit. Megcsalják ezek az Istent is. A
Máriának is mivel szúrják ki a szemét. Odaadták neki a fecskét, hogy az
legyen a Mária madara, s azt aztán megkimélik, nem bántják, kicsinyeit
ki nem szedik és nagyra vannak vele. De hát mért nem adták oda a fürjet
vagy a császármadarat? Azért, mert az nekik jó pecsenyének. A kis
verébfiókokat is megsütik és megeszik, de a fecske semmire se jó, hát
legyen a Máriáé.

Noszty idegesen húzta ki az óráját.

– Hiszen mind szép ez, édes öcsém, hanem az óramutató könyörtelenül
szalad, azért hát kérlek, méltóztass a tárgyra térni.

– Jó, hát beszéljünk róla. Az nem árt. Mennyi volna az az összeg?

– Kétezer forintra van szükségem, még pedig ebben a negyedórában.

Az öreg Noszty mindig úgy egyenlített ki adósságokat, hogy kétakkorákat
csinált. Ez olyan rossz szokása volt, a miből a legkritikusabb
pillanatokban sem engedett.

– Hm, az csinos összeg. Zsigmond király valamikor egy várost
zálogosított el ennyi pénzért.

– Ne beszélj nekem Zsigmond királyról és a madarakról, kérlek.

– Jó, hát nem beszélek. Hanem tisztázzuk előbb az eszméket, – szólt
derülten (jele, hogy mentő gondolat jutott eszébe.) – Mondd meg nekem
mindenekelőtt, hogy kihez jöttél most, kedves bátyám?

– Hogy értsem azt?

– Báró Kopereczkyhez-e, vagy a takarékpénztári elnökhöz?

– Természetesen báró Kopereczkyhez.

Kopereczky olyat kaczagott erre, hogy a falak is rengni látszottak és a
kos is abbahagyta a kérődzést az asztal alatt.

– No, hisz akkor jó helyre jöttél. Kopereczky ugyan nem adhat neked egy
grislit se, mert ő maga is kölcsönökből éldegél.

– Ej, akkor hát a takarékpénztári elnökhöz jöttem, – vágott közbe Noszty
türelmetlenül.

– Úgy? Az elnökhöz? Az már más – és a Kopereczky vöröses tüskés
szemöldökei felszaladtak a homloka tetejére. – Oh, én Istenem, milyen
kellemetlenség ez most! Mint elnök nem adhatok neked pénzt ebben az
órában, mert ahhoz össze kellene hívni előbb az igazgatóságot, a ki
megszavazza, ahhoz pedig legalább huszonnégy óra kell.

– No, akkor aztán vigyen el az ördög, – tört ki a komoly honatya s
rohant kifelé kalap nélkül, sétabot nélkül, azzal a végső emberi
ösztönnel, hogy bár minden czél nélkül, de segítségért induljon
valahová.

– Hohó, megállj csak! – futott utána Kopereczky és megcsipte a folyosón.
– Valami jutott eszembe.

– Mit akarsz?

– Gyere csak vissza; hisz a kalapodat is bent hagytad. Hová mennél így?
Ugyanis az jutott eszembe, hogy van nekünk egy határozatunk, mely
szerint az elnök a saját szakállára is adhat pénzt, ha az illető
kézizálogra veszi azt fel. Hát adjál valami zálogot!

– Ne légy legalább nevetséges, Izrael! Nincs én nálam pajtás egyéb
értéktárgy, csak három vadgesztenye a zsebemben, a mit a gutaütés ellen
hordok.

– Dehogy nincs. Hát ez az aranykeretű üveg fityegő az óralánczodon?

– Ez a Vilma arczképe. Testvérek között sem ér többet tíz forintnál.

– Az mindegy. Nekem ez a medaillon kell. Megelégszem vele.

Noszty kordiálisan belecsapott a báró markába és lekapcsolta a
medaillont.

– Mégis derék gyerek vagy, Kéti. Köszönöm a szivességedet és mihelyt
lehet, kiváltom a zálogomat.

A báró átvette a jou-jout, bezárta a Wertheim-szekrénybe és leült
megírni az utalványt.

– Csak ez az unalmas írás ne lenne, – zsémbelt. – Micsoda bolond
találmány, barátocskám. Az ember lefogdossa az emberi hangokat ezekkel a
légylábakkal. Hát nem nagyszerű? Mit is mondtál csak? Hogy mindjárt
kiváltod, _mihelyt lehet_. Bocsánatot kérek, de mi nem élünk
frázisokból. Nem vagyunk mi se közvélemény, se országgyűlés. Tessék
üzleti nyelven beszélni! Mikor? Évet, hónapot, napot! Mondjuk, kiváltod
egy fél év alatt…

– Helyes.

– De tegyük fel, hogy ki nem váltod s ebben az esetben…

Olyan eset nincs.

– Bocsánatot kérek, az üzleti életben mindég számolni kell ilyen esetre.
Tehát ebben az esetben a kézi zálogra vonatkozó szabályok lépnek életbe,
vagyis…

– Vagyis?

– A zálogtárgy akkor a mienk, – nevetett Kopereczky. – A zálogtárgy
eredetije, hehehe. Mert maga a zálogtárgy csak symbolum, hehehe. Mint
például a mappa egy bizonyos földterületről.

Ezen a tréfán aztán Noszty is jóizűen nevetett s bevárván, míg a
becsengetett hivatalnok áthozza az utalvány ellenében a kétezer
forintot, meleg kézszorítások között elbúcsúzott barátjától, ki
megigérte, hogy feketekávéra felkeresi őket a vendéglőben.

Alig hogy az utczára ért Noszty, megkondult a déli harangszó a
piarista-templom tornyában. Lehorgasztott fejjel, szorongó érzésekkel
járt azóta odakünn a hadnagy s úgy tünt fel neki ez a várhegy tövében
elterülő egész város, mint egy nagy siralomház. Feje zúgott, lábait
lassú reszketegség fogta el, szemei elhomályosultak, összefolyt előtte
minden, házak, furmányos szekerek, jövő-menő vásárosok. Annyira meg volt
semmisülve, hogy az apját se vette észre, a mint feléje lépegetett. Csak
a harang búgott rémletesen: bim-bam, bim-bam. A lélekharang az. Arra
rezzent fel, mikor az öreg vállon érintette.

– Kiszorítottam, – mondá spártai egyszerűséggel.

Föllélegzett, mint a sivó homokban fetrengő hal, ha vizet öntenek rá.

– Hála Istennek! De akkor most már menjünk! Egy perczet se szabad
veszteni.

Ugyde épen most jön rájok szemben a megyeházából Kubicza főispán, a ki
el van ragadtatva, hogy régi barátját és képviselőtársát itt láthatja, a
hol a madár se jár, összeszidja, hogy nem hozzá szállt, de még csak nem
is értesítette (ördögök szánkázzanak a hátadon) s aztán megfordulván és
hozzájuk szegődvén, egy benszülött hidalgó büszkeségével magyarázza el a
Főtéren útközben az egyes nevezetesebb épületeket. Ez volt az Illésházy
grófok palotája. Balra odább lakott állítólag valamikor Szvatopluk
király, hogy azt mondják, ott volt a téli rezidencziája. (Az ám ni, most
is ott vánszorog az udvaron egy fehér gebe, talán épen az a bizonyos.)
Emitt a 13-as szám alatt őrizték 1622-ben a szent koronát. Nézd csak azt
az ócska házat, ott hált meg Podjebrád Katalin, mikor Mátyás király
átvette mint menyasszonyát.

Meg-megállt valamely alkalmas ponton, mutogatni a várromok festői
voltát. No, úgy-e szép? Nem afféle akármilyen dib-dáb város ez. Úgy nézd
meg a czipőidet, hogy a nagyapáid pora van rajtok.

– Apám, elkésünk! – türelmetlenkedett a hadnagy, de Kubiczával nem
lehetett birni.

És már úgyis elkéstek. A déli harangnak csak épen az első kondulását
várta Kozsehuba Tivadar, dehogy várt volna többet egy perczet is. Tudta
már ő, hogy megjött a hadnagy apja tegnap (kis városban hamar elterjed a
hír). S nemcsak attól fél, hogy fizetni fognak, hanem a Noszty
kisasszony jelenléte olyan háztűznézés félét látszott jelenteni. A
Velkovics-házban egész éjjel tisztogattak, sikáltak, rendezgettek erre a
hírre s azóta is egyre füstölög a kéményük, sütnek, főznek, – legalább
azzal a pletykával ijesztette meg délelőtt a gazdasszonya, Klobukné
asszony. Nosza, nem szabad késni. Ki kell a kigyó méregfogát venni, ha
alkalom van rá. Klobukné által ugyanis egy kosár mogyoróval kedveskedett
Rozáliának délelőtt, de az azt üzente nagy gúnyosan, hogy ő nem mókus.
Ez ütött szeget a Kozsehuba fejébe.

Hát tavaly még mókus volt? Hisz tavaly még elfogadta tőle az évenkénti
mogyoróküldeményt. Meg is köszönte levélkében. De most már nem mókus.
Hm, úgy vagyunk? No hát majd megint mókus lesz a kisasszony.

És a míg Nosztyék ácsorgással töltötték az időt a Főtéren, ő magához
vevén az ominózus levélborítékot, sietve igyekezett a kaszárnya felé az
ezredes lakására.

Kemény, katonás, hirtelen haragú ember volt Stromm lovag. Kozsehubának
már előre megborzongott a háta, ha elgondolta, hogy fog az mérgében
ugrani, mikor a nevével aláírt váltót felmutatja. De mindegy, ezen már
át kell esni a jövendő boldogsága érdekében.

Kozsehuba sohase beszélt vele, csak a kaszinóból ösmerte, a hol az
ezredes kalabriást szokott játszani és olyan mérges, harczias hangon
mondta ki a terczeket, kvartokat, mintha hadcsapatokat vezényelne. Hát
még a kontrát? Azt lehetett volna hinni, hogy egy kartács süvít a
levegőben.

Nem minden szepegés nélkül kopogtatott be most ajtaján.

A mogorva «szabad»-ra benyitott a dolgozó-szobájába, hol épen
csibukozott az ezredes. Féltizenkettőkor szokott reggelizni s ilyenkor
szívja a csibukját. Ez volt a legrosszabb időpont. Azt már mindenki
tudta, hogy az ezredest nem szabad csibukozás közben zavarni, mint a
püspököt imádkozás közben.

– Mi tetszik? – kérdé boszúsan.

– Én Kozsehuba vagyok.

– Az nekem mindegy, de mi tetszik?

– Mindenekelőtt ezt a borítékot akarom az ezredes úr jelenlétében
feltörni.

– Hát aztán? – kérdé az ezredes valóságosan nyugtalanul. Nem birta
elgondolni, miről lehet itt szó.

– Ime, a borítékban egy ma lejáró váltó van az ezredes úr girójával, azt
bátorkodom tiszteletteljesen bemutatni.

– Egy váltó? Az én girómmal? Lehetetlen, – mordá elcsodálkozva.

– Méltóztassék megtekinteni.

Az ezredes átvette a váltót. Megnézegette elől, hátul, miközben
kivörösödött, a szemei kigyúltak, halántékán az erek kidagadtak s a
balkezével idegesen dobolt az asztalon.

(No, most mindjárt kezdődik a vihar, – gondolta Kozsehuba.)

De az ezredes kemény arczvonásai a hogy kijöttek a formáikból, épen
olyan gyorsan vissza is igazodtak Egy nagyot fújt előbb, aztán egyet
szippantott a csibukból.

– Ki adta önnek ezt a váltót? – kérdezte nyugodtan.

– Noszty hadnagy úr.

– És hát most azt akarja ön ugy-e, hogy én fizessem ki?

– Igen is jogom van azt kivánni bármelyik aláírótól, s a mennyiben
Noszty úr ma délig nem fizetett, kénytelen voltam a másik aláírónál
mutatni be a váltót.

– Hát igen, – hagyta rá az ezredes udvariasan, – kezes fizess, ez a
regula. Foglaljon helyet uram, míg összekeresem a szükséges pénzt.

– Az ezredes úr ki akarja fizetni? – kérdé ez csodálkozva.

– Természetesen. Hát nem azért jött ön, hogy kifizessem? Hiszen úgy
értettem.

– Igen, igen, de joga van az ezredes úrnak legalább megvizsgálni az
aláírást és esetleg tiltakozni.

– Az ördögbe! – fortyant fel az ezredes. – Hiszen csak nem tagadhatom
meg az aláírásomat?

– Bizonyos ön abban, ezredes úr, hogy ezt a váltót aláirta?

– Persze hogy bizonyos vagyok. Hiszen csak emlékszik az ember, nem
vagyok még demencziában.

– Tessék csak jobban megnézni.

– Ejh, ön úgy tesz, mintha gyanakodnék, hogy nem az én írásom.

– Bizonyosan tudom, hogy nem az ezredes úré! – kiáltott fel élénken
Kozsehuba.

– Ezer ördög! – pattant fel az ezredes. – Hogy meri ön kétségbe vonni, a
mire én egyszer azt mondom, hogy így van? Egy szót se többet. Itt van a
pénze. Egy-kettő, fordulj, indulj! Aláz’ szolgája!

Rossz hangulatban tért haza Kozsehuba. Már a pitvarban meghallotta, hogy
vendégei vannak, a kikkel Klobukné bibelődik odabent. Kardcsörgés,
káromkodások hallatszottak. Könnyű volt kitalálni, hogy Nosztyék
méltatlankodnak, a miért nem találták otthon.

[Illustration: – Te gazember, – sziszegé a hadnagy.]

Egy perczig gondolkozott, ne forduljon-e meg, de mégis csak benyitott
hozzájuk.

– Szervusz bruder, – kiáltja eléje örvendezve a hadnagy, – de jó, hogy
jössz. Már szinte megharagudtunk, hogy nem vártál be. Édes apám Noszty
Pál országgyűlési képviselő. (Kozsehuba meghajtotta magát.) Eljöttünk
barátom, azt a bizonyos dolgot eligazítani.

– Már el van igazítva.

– Ne tréfálj, kérlek, hanem add ide az izét, a borítékot, elhoztuk a
pénzedet, köszönettel.

– Ismétlem, már rendben van. A váltót ezelőtt egy negyedórával
bemutattam az ezredesnek. Onnan jövök most.

– Azt a gazságot csak nem tetted meg? – hebegte a hadnagy elhalványodva.

– Ugyan ne tetesd magad, – tört ki Kozsehuba haragosan, mintha nem
tudnám, hogy össze voltatok beszélve, hogy az ezredes is csak olyan…
olyan lump («mint te») – akarta mondani, de a hadnagy vérbenforgó
szemeit látva, megenyhítette, mint a többi lumpok.

A hadnagy hozzáugrott és felemelte a kezét, hogy arczul üti.

Az öreg Noszty elébe állt, nem engedte.

– Te gazember, – sziszegé a hadnagy és reszketett a dühtől.

– Így beszél egy váltóhamisító egy becsületes emberhez, –
méltatlankodott Kozsehuba.

– Vigyázzon fiatalember, türtőztesse a nyelvét, inté tárgyilagos
magaslatról az idősb Noszty. Ne ingerelje. Nem látja, hogy kard van az
oldalán? A helyett, ha már megcsinálta a bonyodalmat azzal, hogy be nem
várt bennünket, hanem úgy viselkedett, mint egy Sylock, segédkezzék a
kibontakozásban. Hát lássuk csak. Ön bemutatta a váltót az ezredesnek;
mit csinált már most az ezredes?

– Az ezredes kifizette a váltót.

– És mit mondott?

– Azt mondta rá, hogy ő írta alá.

Apa és fiú mély csodálkozással néztek össze.

– Menjünk, – szólt az öreg, – itt többé nincs semmi keresetünk.

– De engem ez az úr megsértett! – dühöngött a hadnagy. – Ez vért kiván.

– Eredj a pokolba, az igazat mondta.

Erővel kituszkolta fiát a szobából, mire az megelégedett vér helyett egy
gőgös, lesujtó tekintettel.

– Eredj már, kérlek, itt úgyis borzasztó a festék-szag.

Az ajtók tényleg újonnan voltak festve és a hadnagy hozzá is súrolódott
az egyikhez, mire dühösen rúgott egyet a pitvarajtón s tisztogatni
kezdte a festékhez ért kardbojtját.

– Nem árt már annak semmi, – sóhajtott az öreg, – be van az már
piszkolva a nélkül is.

Túl a kapun tanácstalanul álltak meg.

– Hát már most mit tegyünk, apám? Hová? Merre?

Az öreg a gondolatait igyekezett rendbeszedni.

– Az ezredes kétségen kívül gavallér ember. Az szép tőle, a mit tett.
Nem akart elejteni, megmentette az életedet. Fizetett ezért ezer
forintot. Nem akarta, hogy a világ megtudja, ki vagy, de ő maga már
tudja. Mit lehet tehát ebből konstatálni? Azt, hogy úriember és
jóakarattal viseltetik irántad. A katonák többnyire jószivű emberek. Kár
azokat bántani. De ez más blattra tartozik. A fő az, hogy a konkrét
esetből szűrjük le a kardinális alaptételeket, a melyek aztán
eligazítanak a teendőinkben. Első dolgunk kipuhatolni, hogy ez a
jóakarat mekkora és mennyire aknázható ki? Ez az egyik. Mert ha nagyon
erős a jóakarata, akkor el lehet talán végkép simítani a dolgot. Azonban
azt is konstatáltam, úgy-e, hogy úriember. Ez a második. Itt megint az
áll elő, hogy nagyon úriember-e, vagy csak afféle úri svádájú jó bácsi?
Mert, ha nagyon úriember, akkor nem engedi elsimítani azt a disznóságot,
a mit elkövettél és nem öl meg ugyan, de megszabadítja tőled a
tisztikart. No, ne szólj közbe. Hiába csikorgatod a fogadat. Mert apád
vagyok, de nem akarok szamár lenni s úgy okoskodom a dolgok fölött, a
mint hideg észszel kell. Ezekhez képest tehát tisztán áll az én
feladatom. Most te eredj a hugodhoz a vendéglőbe, vigasztald meg és
rendeljetek nekem is ebédet, én pedig sietek az ezredeshez, megköszönöm
az eljárását, kifizetem, magamhoz veszem a váltódat és a mit meg lehet
csinálni a javadra, azt megcsinálom. Csak azt mutasd meg, hogy hol
lakik.

Ezzel aztán az öreg Noszty elindult jobbra, a hadnagy balra és csak az
ebédnél találkoztak, a mikor már ott ült az asztalnál Kopereczky is.
Lábainál a kos feküdt s ő annak a gyapjas hátán melegítette a lábait,
mert úgymond, ilyenkor őszszel, mikor még nem fűtenek s könnyen fölfázik
az ember alulról, lábmelegítőnek használja a kost, téli vadászatoknál
pedig megbecsülhetetlen. Ugyan tegye csak fel rá a lábacskáit, Vilma
kisasszony! Az imposztor így akart gyönyörködni ingerlő lábformákban és
bokákban.

Az öreg úr viseletéből semmit se lehetett leolvasni, mintha érczből
volnának arczvonásai. Jóízűen evett, fesztelenül csevegett
Kopereczkyvel, a mit jó jelnek vett a hadnagy, hanem azért mégis
furkálta a bizonytalanság s nem birta sokáig megállni, hogy egy
jelentőségteljes oldalpillantással meg ne kérdezze:

– Mi van az illetővel, apám uram?

– Nagyon úriember, – felelte az apa egész közömbös hangon. (Oh, ezek a
politikusok! Hogy tudnak magukon uralkodni!)

– No, hogy dagadjon meg, – gondolta magában a hadnagy elszomorodva.

Képzelhetni, milyen unalmas volt neki most végig hallgatni a Kopereczky
széptevéseit, parlagi bókjait, vaskos tréfáit és kijelentéseit. Épen
magyarázta, hogy ő sohasem hallgatott a tanítóira, mindent az állatoktól
tanult, a mit tud.

– Talán a kos is valami professzor-féle magánál? – csipkedte Vilma
kisasszony.

– Valóban az. Ő türelemre tanít engem, mint a hogy a méh, mely a
takarékpénztári épületen van, a gyűjtésre és szorgalomra emlékeztet. Én
az állatok tanítványa vagyok és ez egyik legfőbb büszkeségem.

A hadnagy kiváncsian nézegette a kost, jó volna most eltanulni tőle a
türelmet, mert ugyancsak türelmetlenül várta az asztalbontást, míg végre
okos szót válthat az apjával.

– Mit végeztél?

Az öreg úr kivette nadrágzsebéből a kettérepesztett váltót és átadta.

– Ezt elhoztam, – mondá, – a becsületet tehát úgy a hogy, megmentettem,
hanem az angyalbőr elveszett.

– Hogy érted azt?

– Úgy, hogy a váltómanipulácziódról csak két ember tud. Az egyik az
ezredes, a ki sohase fog arról szólni, a másik pedig Kozsehuba, a ki
talán szólni fog róla, de ez csak pletykaszámba esik. Mindamellett ez
legyen az utolsó botlásod ezen a téren, mert ez nagyon csunya és
veszedelmes dolog. A mi pedig a legközelebbi teendőket illeti, eredj fel
a szobámba és írd meg a lemondásodat, az ezredes követeli, hogy le a
mondurral, lépj ki a hadsereg kötelékéből, azután pedig csomagolj,
megyünk haza. S ha nagyon tapintatos akarsz lenni, kezdj köhögni, mert
egészségi okokból jösz; a felvidéki éles levegő megtámadta a tüdődet.

Így folyt és így végződött a Nosztyék felvidéki kirándulása. A legszebb
hadnagyot elvitték Trencsénből, a mi azonban nem hagyott nagyobb űrt a
kis tót városban, mert más hadnagy jött a helyére. Velkovics Rozália
sírt, a hol nem látták, egy csomó hitelező pedig káromkodott, a hol
hallották. Még egy darabig irkáltak utána, hol neki, hol az apjának, de
miután választ nem kaptak, elmaradoztak apránként, mint a darazsak az
elvirágzott fától.

Innen-onnan végkép is elfeledkeztek volna róla, ha Kopereczky nem járna
egy idő óta annyit Budapestre s nem hozna róla némi híreket, hogy
köhécsel, hogy azért hagyta el a katonai pályát, majd meg hogy vért
hány. («A mi vérünk az, a mit hány» – sopánkodtak a hitelezők) Némelykor
Velkovics Rozáliának is hozott valami üzenetet tőle s akkor rendesen
elpirúl vagy elsápad.

Ebből aztán kombinálni lehet, a ki akar. Hanem abból is lehet
kombinálni, hogy valahányszor Kopereczky Budapestre megy, mindig
találkozik Nosztyékkal. Sőt itthon is sokat gondol rájuk, mert a mi
galóczát fognak a Vágban s a mi vadkecskét lőnek a krapeczi erdőben, az
mind Noszty Pál czímére megy a fővárosba.

S hova-tovább mind több-több gyanus jel gyűlik össze. Az ősi
bagolyfészket, a krapeczi kastélyt javítani kezdik tavaszkor, a
bozóttal, farkastejjel, labodával fölvert kertet parkirozzák, utakat
csinálnak, exotikus bokrokat ültetnek. Valami fő a Kopereczky fejében,
meglássátok.

Hát az főtt benne, hogy egy félév mulva azzal állított be Pesten az öreg
Nosztyhoz, a hol különben gyakori vendég volt egy idő óta, hogy a
terminus lejárt, eljött a kétezer forintért és elhozta a zálogot.

Noszty Pál tréfára fogta a dolgot.

– Te is mindig olyat kérsz, a mi nincs. Várj kérlek őszig, míg a
viczinálisomból pénzt tudok összeütni.

Kopereczky megrázta a nagy fejét.

– Én bizony nem várok egy napot se. Előre megmondtam. Vagy fizess
rögtön, vagy pedig viszem a zálog eredetijét.

– Miféle eredetijét?

– Vilma kisasszonyt. No, mit bámulsz úgy rám, mintha meg akarnál enni?
Vagy a pénzt, vagy a leányt, így volt az alku.

Noszty arcza olyanra gömbölyödött ki, mint a császárzsemlye.

– Hát iszen jól van, csak ne kiabálj annyira! Azért kár olyan lármát
csapni, hogy a cselédek azt hiszik, verekszünk. Hiszen a mi Vilmát
illeti, megkapod tőlem ingyen is, sőt tartom szerencsémnek. Mért nem
szóltál már előbb, hogy szereted? Hát így szokás nálatok leányt kérni?

– Ej, te azt nem érted, – s fitymálólag intett a kezével. – Tudom én,
mit csinálok. Mert úgy van az bátyácskám, vagyis rectissime, kedves
apósocskám, hogy az öcsém János, IX. János, megkért a boldogult apámuram
kivánságára feleségül egy Abaffy kisasszonyt Liptóból, nem is szerette
pedig. Az Abaffy leány kosarat adott neki. János öcsém épen olyan
szerény, szégyenlős ember volt, mint én, a kosarát annyira restelte,
hogy beugrott a Vágba és belefult. Ezt meg aztán az apám vette a szivére
és a halálos ágyán megeskettetett engem, hogy sohasem kérem meg a kezét
anyától született teremtésnek. Ezért nem házasodtam ekkoráig. Mindig
vártam, hogy valaki rám köti magát, valami olyan módon, a hogy az a
regényekben előfordul, de az ördögnek se kellettem. Hát értesz most
engem, ha én a zálogot követelem.

Noszty melegen megrázta a kezét és megölelte.

– Látom, Kéti fiam, hogy a formulák embere vagy. Ezt szeretem. Ezzel
Magyarországon még sokra lehet vinni. Jövőd van, Kéti. Olyan főispánt
csinálok belőled, mint a pinty. De igazán szereted a leányomat?

Kopereczky csak a szemeivel hunyorított s bágyadtan leeresztette kezeit,
mint a meglőtt bagoly a szárnyát.

– Hát Vilma szeret-e?

Kopereczky az égre nézett merengve.

– Azt csak az Isten tudja, – sóhajtá.

– Nos akkor eredj, beszélj vele!

Búsan rázta meg fejét.

– Ez az, a mi nem lehet. Hisz az megkérésszámba menne és még kosarat is
kaphatnék. Isten ments attól, hogy én szóljak. Inkább a nyelvemet
vágatnám ki. Én csak passive viselkedhetem. A mit megfogadtam,
megtartom. Nem vagyok én politikus. Én az állatok tanítványa vagyok.

– Pedig úgy beszélsz, mintha a jezsuitáké volnál.

– Neked kell elcsinálnod a dolgot, – követelte Kopereczky, – vagy pedig
fizesd meg a kétezer forintot és akkor itt a medaillonod, én pedig
megyek szerelmi bánatomban egyenesen a Dunának, hadd lássa az apám
szelleme az égből, hogy a kosarat ki lehet ugyan kerülni asszonyi
dolgokban, hanem a vízbefulást nem.

– No hát csak ne menj a Dunának, hanem eredj szépen a vendéglődbe és
jöjj el este; addig én megpróbálom kiegyengetni az utat.

Így mesélik ennek a leánykérésnek a részleteit a Noszty-rokonság sósabb
nyelvű tagjai.

Kopereczky állítólag megjelent este a Nosztyék lakásán. A képviselő
azonban a klubban volt, Feri pedig a szinházban. Vilmát egyedül találta
nagynénjével, özvegy Ilvánczyné született Noszty Erzsébettel, a ki a
háztartást vezette fivérénél.

Nyomasztó hangulat támadt beléptével. Vontatottan indult meg a társalgás
s minduntalan megakadt. A hölgyek hímzéseik fölé hajoltak, Kopereczky
pedig a családi képeket látszott nézegetni. A néma időközökben hangosan
ketyegett a fali óra, mint egy szorongó szív. Hol a nagynéni, hol Vilma
kérdezett valami nagyon közömbös dolgot, a mire szórakozottan felelt
Kopereczky; ügyetlen, elfogult volt, mint egy diák, mintha valami
leszorítaná a nyelvét, miközben szelíden, reményteljesen függeszté
szemeit Vilmára, mint a mesékben a kővé vált lovag, kit a csillaghomlokú
királykisasszony egy varázsszava van hivatva megeleveníteni.

A nagynéni a kos után tudakozódott.

– A kost tetszik kérdezni? Sajnos, nem akarják a vasúton felvenni kutya
gyanánt, azért nem hordhatom magammal. Ilyenkor otthon legel a krapeczi
kertemben.

– Zöld-e már maguknál a természet?

– Oh igen. A krapeczi kertemben már virágoznak a baraczkfák és az
orgona-bokrok.

A krapeczi kert jó thémának igérkezett. Elmondta, hogy újonnan rendezte
az ősi parkot és renoválta a kastélyt. Gondolta magában, utat egyenget
Vilmának, hogy minden szemérem nélkül elejthessen itt egy melegebb vagy
jelentősebb czélzást, ha ugyan tartogat ilyet számára. De Vilma egy
csöppet se látszott érdeklődni a krapeczi kastély munkálatai iránt,
pedig tudhatja már apjától, hogy azok az ő kedvéért folynak.

Kopereczky elkomorodott. Legalább annyit kérdezhetett volna, hogy miért,
kinek újíttatja a kastélyt s ebből olyan szépen, illedelmesen
következhetett volna a többi.

Nagy zavarában most már ő kezdett fölvetni thémákat, idegesen nézegetve
óráját.

– Nem mondta Pali bácsi, hogy mikor jön haza?

– Az a «mesterek»-től függ. Tudja, azoktól a mesterektől, a kik a tarokk
végén még visszatartják az urakat.

Ösmerem ezeket a mestereket.

– Biz azok épen olyan bizonytalanok, mint általában a magyar
mesteremberek.

– Akkor én talán be sem várom Pali bácsit, – nyöszörgött elkeseredve.

– Minek siet, mikor olyan jóizűen beszélgetünk? – jegyzé meg csipősen
Vilma.

Kopereczky felállt és elkezdte lassan felhúzogatni a keztyűit.

– Nem hagyott hátra az öreg úr valami nekem szóló üzenetet?

– Nem.

– Sem nem szólt önnek valamit felőlem?

Vilma ma minden gonoszságát előszedte a szerencsétlen báró
megkinzásában.

– De igen. Megálljon csak. Mi is volt? (Úgy tett, mintha elfelejtette
volna.) Ahá, tudom már. Azt mesélte nekem, hogy ön házasodik. Igaz?

– Nem hitte?

– Persze hogy nem. (Felbiggyesztette ajkait, gúnyosan mosolygott,
miközben három szemvesztő gödröcske támadt szép arczán, egyik balról,
másik jobbról, a harmadik, a legellenállhatatlanabb, az álla közepén.)
Hogyan, ön, az állatok tanítványa? Hiszen ez nagy következetlenség
lenne, az állatok nem választanak hitvestársat, hanem csak úgy élnek, a
hogy jön.

– Vilma! Ejnye Vilma, – intette a nagynénje.

– Az nem áll, kérem, mert a gerliczének párja van, a papagály pedig örök
szövetséget köt a himjével, – disputált Kopereczky. – A házasság
alapgondolata kétségtelenül megtalálható az állatoknál.

– No hála Istennek, csakhogy ráakadt!

– Egyebet nem mondott az uraatyja?

– Dehogy nem. Azt is mondta, hogy engem akar feleségül venni.

Olyan közömbös, fáradt hangon, szinte fitymálva szólt, hogy Kopereczky
hátgerinczén halálos hideg futott végig.

– És mit felelt? – motyogta tompán, szinte elhalón, s még a szemeit is
behúnyta, mint egy halálra itélt, a kit most mindjárt szíven lőnek.

Vilma nagy figyelemmel igyekezett egy finom selyemszálat átbujtatni a tű
fokán.

– Azt mondtam, – szólt lassan, vontatottan, miközben ásított egyet, –
hogy hozzámegyek.

– Vilma, édes Vilma! – kiálta Kopereczky elérzékenyülten feléje rohanva.
– Én vagyok a világ legboldogabb embere.

– No no no, azért csak ne taszítson fel! Ejnye Kopereczky! Ereszszen el!
Maga szemtelen!

– Oh Vilma, Vilma! – lihegett lázasan. – Hát így szokás igent mondani?

Vilma az ölelés elől a nagynénje háta mögé menekült s onnan felelt fel,
mint valami bástya mögül.

– Hát így szokás úri kisasszonyt megkérni?

– Bocsássa meg nekem, hiszen tudja, hogy én az állatok tanítványa
vagyok. – Hiszen Vilma tudta is, de ő meg a Sacré cœur-ök tanítványa
volt, a hol Anselma nővértől azt az aranytanácsot tanulta, hogy a ki
gyalog van, az ne válogasson a hintókban, hanem üljön fel mindjárt az
első kinálkozó járműre.



NEGYEDIK FEJEZET.

(Néha a szerencse Istenasszonya ellen is sequestrumot lehetne kérni.)

Beavatott nyelvek így adják elő ennek a házasságnak az intim részleteit
a burleszk komikum mártásában. De ha így volt is, nem lehet érte senkit
megróni. Ki-ki úgy szerez feleséget vagy férjet, a hogy tud. Legalább
már ez ne történjék egyformán. A többi aztán úgyis chablon. A
mézeshetek, a háborús esztendők, a válás, vagy az összetörődés.

A mi Kopereczky házasságát illeti, azt bizony se a Kopereczkyek nem
irigyelték, sem a Nosztyak. A Nosztyak azt állították, hogy Vilma különb
szerencsét is tehetett volna; a Kopereczkyek pedig azt hajtották egyre,
hogy a senior-jelölt bolondot csinált, olyan leányt hozva a házhoz, a
kinek nincs a rajta levő ruhán kívül egyebe.

Hát a nexus kutya?

Kopereczky maga is restelte, hogy neje nem kapott rendes kelengyét s nem
győzte mentegetni a látogatók előtt ezt a dolgot.

– Magam kértem az apósomat, hogy ne vegyen semmi lim-lomot. Nem fér ide
be már egy bútordarab se. Ezeket az ősi székeket, szekrényeket pedig ki
nem dobálom, még ha színarany bútorokat hoz is Vilma. Nem én,
becsületemre mondom.

Hát ez igaz lehet, de egy bútordarab mégis csak befért még (pedig nem
volt ezüstből), egy bölcső, a mibe a gólya egy év alatt egy kis
Kopereczkyt hozott, a kit természetesen Izrael Izsák névre kereszteltek.

Ugyanaz nap észrevette a halál, hogy a Kopereczkyek létszámán most már
semmit se ront, lenyisszantotta kaszájával a senior Kopereczkyt
Meránban; este jött meg a távirat Krapeczre s most már nemcsak apa lett
Krapecz ura, de egyszersmind gazdag főúr.

A keresztelőre feljött Krapeczre az öreg Noszty is s a díszes ünnepély
után félrevonta a vejét és így szólt hozzá bizalmasan:

– Szoktál te lapokat olvasni?

– Minek volna az nekem? – csodálkozott Kopereczky.

– Ha lapokat olvasnál, akkor tudnád, hogy a bontómegyei főispán
megbukott. Nagy visszaéléseket fedeztek fel az ottani
folyamszabályozásnál s a főispán volt a szabályozás kormánybiztosa.
Buknia kellett. Most aztán tegnapelőtt félre hítt a miniszterelnök, mint
a legöregebb és legbefolyásosabb bontómegyei képviselőt, hogy ajánljak
neki valakit, vagyis hogy gondolkozzam egy pár napig s ha megfelelő
férfiút találok, a kit az úgynevezett Noszty-klikk elfogad a megyében,
azt ő ki fogja neveztetni.

– Mit bánom én azt.

– De nem úgy van az hékás, mert én tégedet akarlak ajánlani.

– Csak nem? – lihegte Kopereczky és csupa ragyogás lett az arcza.

– És miért ne, ha szabad kérdenem?

– Köszönöm, kedves apa – szólt ellágyulva – de meg tudok-e én annak
felelni?

– Elég jól áll rajtad a mente, elég ravasz vagy és most már elég
vagyonod is lesz hozzá.

– Épen az a kérdés. Félek, hogy a prágai örökség dolgában perbe fog ez a
hóbortos Izsák Izrael s a pör évekig elhúzódhat, már pedig az ördögnek
nőjjön a fű, ha a lovak megdöglenek. Szóval nem lesz pénzem, nem
mozdulhatok.

– Ebben az esetben még jobban elkél a főispánság. Ha meglesz a prágai
vagyonod, akkor mint rang és méltóság becses, ha nem lesz meg, akkor
mint kenyér is jó, mert össze van vele kötve a vízszabályozási
kormánybiztosság, vagy kilenczezer forint össze-vissza.

Kopereczky a szájával csettentett.

– Te vagy a legédesebb após a világon!

– Ne itélj kérlek hirtelen, mert ennek az én ajánlatomnak ára van.

– És az?

– Hogy te meg a sógorodat teszed úrrá.

– Már mint Ferit? Hm, az nehéz sor.

– Meg kell lenni.

– Hivatal?

– Dehogy. Nincsenek olyan hivatalok a világon, az irországi
alkirályságot kivéve. Dinasztát akarok csinálni Feriből, nagy urat.

– Akkor hát szoknya?

– Az.

– Kinéztél valakit?

– Megvan s neked és Vilmának kell nyélbe ütni. Hogy miképen lehet, azt
megtudjátok.

– Én rajta leszek – szólt Kopereczky – ámbár lelkiismeretes dolog. Azt a
fiút rosszul nevelted. Az alma messze esett a fájától.

– Rossz közmondás – felelte Noszty kedvetlenül. – Ha az almafa dombon
áll, bizony az almája könnyen elgurulhat a lejtőn messzire, de ha
kiegyenesítik a talaját, hát nem gurul el.

– Van benne valami – hagyta rá Kopereczky – Ki az a kisasszony?

– Egy amerikai leány.

– De csak nem kell Amerikába mennünk?

– Nem, nem. Az Isten végszükségünkben úgy tetszik, egyenesen nekünk
hozta, mint a sült galambot, és letette Bontómegye közepére. Ezt vétek
lenne kisiklani engedni. Add rá a szavadat, hogy ha bontómegyei
főispánná teszlek, hatalmaddal, ravaszságoddal és mindenféle eszközzel
támogatod ezt a tervet. A főispán szörnyű potentát ilyen helyen, sokat
tehet, valamint a főispánné.

Kopereczky oda nyújtotta a nagy csontos kezét. A sors pedig mintha egyéb
dolga se lenne, mint báró Kopereczkyt kiszolgálni, úgy rendezte a
dolgokat, hogy a mint Noszty haza ért a keresztelő után s másnap a Házba
ment, az első ember a miniszterelnök volt, a kibe beleütődött a
folyosón.

– Hohó! Állj meg ember, agyon ne tiporj – tréfálózott a miniszterelnök.
– Egyébiránt közlendőm is van veled. Tegnapelőtt egy küldöttség volt
nálam megyédből, mely Topsichot kivánja főispánnak. Van ellene
kifogásod? De kinálj meg előbb egy czigarettával!

– Igen is van. Elsősorban klerikális és másodszor nagy intrikus, ravasz,
megbizhatatlan ember.

– Van talán már valakid? De adjál előbb egy kis tüzet is.

– Igen is van.

– Olyan-e, a kinek adhaerentája van ott s a kiért egyszersmind jót
állsz, hogy simán megszünteti a Gyik-szabályozásnál beállott zavarokat?

– Olyan – felelte Noszty.

– Hm, az a baj, – vallogatta be lassankint a kegyelmes úr – hogy már
Topsich gróf is volt nálam tegnap és félig-meddig megigértem neki.

– Ejh mit! Ejtsd el!

– De nagyon megharagszik…

– Ne törődj vele. Kevésbbé ártalmas ő neked ellenségnek, mint
intimusnak.

– Bizony meglehet – dünnyögte a miniszterelnök elgondolkozva, majd
fürkészve tekintett egykori iskolatársa szeme közzé, mert Noszty ezen a
réven birt roppant befolyással. A közösen elkövetett diákcsinyek jobban
forrasztanak, mint akár a közösen csinált történelmi események.

– Nos hát, ki az a te jelölted? – folytatá élénken. – Add elő Pál úr, de
hamar, mert engem mindjárt beharangoz az elnök.

– Báró Kopereczky Izrael.

– Ugyan eredj, – pattant fel a miniszterelnök, – azt mondják, nagy
szamár.

– Ne adj a mende-mondákra, – felelte sértődve. – Hisz itt még (valami
nagy embert keresett az elméjében) Bismarckra is azt mondanák, hogy
szamár, ha nálunk pályázna valami állásra.

– No, a mi igaz, az igaz. Hát ki, mi voltaképen ez a báró Kopereczky?
Van vagyona?

– Övé a krapeczi uradalom.

– De az nem Bontómegyében fekszik. Mi nexusa van Bontóban?

– Az én rokonaim, a Nosztyak, Horthok és Ragányosok, Leviczkyek és
Homlódyak.

– Úgy? Neked is rokonod?

– Vőm.

A miniszterelnök kedélyesen a vállára borúlt.

– Ej no, bocsáss meg bruder, de bizony Isten nem tudtam. Szeretnék a
nyelvemre ütni. De ugy-e nem aprehendálsz? Ki lesz nevezve, punktum.
Kinevezem neked ab invisis. No, ugy-e jó lesz. (Kedélyesen a tenyerébe
csapott.) Végeztünk, amen.

Csengetyűszó hallatszott a teremből. Sietve tünt el a folyosón, eldobva
czigarettáját, épen olyan könnyedén, mint egy főispánt.

Csakhogy a czigaretta még füstöl egy darabig eldobva is, de a főispán
mindjárt hamu.

Nosztynak első dolga volt megsürgönyözni a nagy hirt Kopereczkynek, mire
hirtelen elterjedt egész Trencsénben, hol már eddig is szörnyülködtek az
emberek a Kopereczky szerencséjén. De ez az utolsó hir okozta a
legnagyobb szenzácziót. Gyereke ’iszen a többi trencsénmegyei embernek
is születik, az se szokatlan, hogy valakije meghal, a kitől örökség
nyílik, de hogy Trencsénből vegyenek kölcsön okos embert olyan híres
megye fejének, mint Bontó, a hol statusférfiak, miniszterek teremnek,
olyan még nem történt, mióta a világ áll.

– Hát ez az az elmaradt staffirung! Ehol van ni. No, most mondjátok már,
hogy Kopereczkyné csak négy szoknyát hozott a házhoz és három
hálóreklit!

Milyen szertelen a szerencse! Gyereke születik Kopereczkynek, új
költség, de mindjárt lehagyít az Isten egy nagy jövedelmet a prágai
seniorátussal; a nagy vagyonhoz már most nagy hivatal kell, itt van,
kinevezik főispánnak, a főispánsághoz sok ész kell, majd meglássátok,
meglesz. Hogy hol veszi, az Isten tudja, de meglesz valahogy, a mint
meglett valahogy a többi járulék is.

Nem sokára megjött a kinevezés a hivatalos lapban is. Alig hogy átesett
a tömérdek gratuláczión, Budapesten termett és átalakúlt. Máskép lép,
máskép beszél, máskép tartja a fejét. Valami nagy ő most, úgy képzeli,
hogy a föld is érzi, a hol a lábát ráteszi. Olyan kórjelei vannak ennek,
mint a tifusznak, hogy kodifikálni lehet őket.

Átveszi a belügyminiszteriumban a kinevezési okmányt, tiszteleg a
belügyminiszternél, a ki ellátja instrukcziókkal, kivált az ilyen
megyében, mint Bontó, a hol zavarok vannak és pánszláv mozgalmak
készülődnek. Már mindjárt az előszobában kezdi a hatalom bűvös mákonyát
fölszíni.

A titkár csupa mosoly, csupa szívesség, az ügyes-bajos várakozó
képviselők egymásnak suttogják: «Az új bontói főispán» s bosszús szemet
vetnek rá, mert a képviselőket megelőzve mehet be a miniszterhez. Ő
excellencziája «per tu» szólítja: «Ülj le kérlek és gyújts rá, beszéljük
meg együtt a dolgokat.»

Mikor a komoly és titkos részt rendbehozták, akkor egy pár meleg kérdést
intéz hozzá a miniszter:

– Mikor szándékozol lemenni?

– Mikorra parancsolod?

– Minél előbb tartod meg az installácziót, annál jobb. Reménylem,
leviszed a feleségedet is?

– Úgy szándékozom.

– Úgy-e, Noszty-leány?

– Az.

– No az ott aranyat ér… – Hát csak erély barátom, erély és harmadszor is
erély. Mihelyt egy kicsit megmelegszel, értesíts a viszonyokról,
természetesen számjelekkel.

Ezzel aztán udvariasan kikiséri és az ajtónál hozzá teszi:

– De ne felejtsd magaddal vinni a kulcsot. Majd elküldetem a lakásodra.
Hol vagy szállva?

– Az «Angol királynő»-nél, kegyelmes uram.

Az új főispán most már elhajtat egy litografushoz és névjegyeket nyomat:
«Báró Kopereczky I. I., Bontó vármegye főispánja», aztán a távirdára
szalad és egy sürgönyt meneszt a bontómegyei alispánhoz, melyben
főispáni kinevezését tudatja és kéri, hogy minél rövidebb idő alatt a
szükségesek megbeszélése végett keresse fel Budapesten az «Angol
királynő»-ben.

A Koronaherczeg-utczában találkozik a sógorral, Noszty Ferivel. Csinos
ficzkó, vasalt nadrágban, villogó czilinderrel, szegfűvel a gomblyukban.
Persze, nagy örömbe tör ki:

– Ejnye, de jó, hogy találkozunk, épen azon gondolkoztam, kitől kérjek
kölcsön hirtelenében ötven forintot?

Kopereczky most az egyszer nem vág savanyú képet, átadja az ötvenest, de
azt a megjegyzést még se hallgatja el: «Ámbár most nekem is sok kiadásom
lesz.»

– Az ám, főispán lettél. Ebédek, pezsgő, reprezentálás. Kedves poziczió.
Minden virág neked nyílik a megyében, minden fáczánt te eszel meg s
minden asszony a hálódba botlik. Ezt jól csinálta az öregem. Csak aztán
rólam se feledkezz meg, sógor.

– Mit? Volna talán kedved magántitkárnak lenni?

– Pfuj! Nem szeretek én körmölni. Arra keress magadnak valami skribát,
valami ügyes lateinert, a ki majd lapot is szerkeszt. Mert saját
organumodnak kell lenni, a mit te sugalmazol.

– Ne beszélj!

– Az úgy van, kedves sógor. Hozzátartozik a királyosdihoz. Kivált
nemzetiségi megyében. A kormány szubvencziót ad a lapodnak, a lap azután
működik. Te a közgyűléseken teszel nagy kirohanásokat a nemzetiségiek
ellen, ő a czikkekben; ha nincsen ok rá, találtok okot, a czikkeket
aztán a szerkesztő megvörösczeruzázva küldi fel a kormánynak, hogy
lássa, mennyire dolgoztok a magyar állameszme érdekében s addig-addig
dolgoztok, míg egyszer csak azon veszitek észre magatokat, hogy a hol
azelőtt béke volt, most fenekestől felfordult minden. Hát erre én nem
vagyok való, ahhoz egy «buzgó» fiatalember kell. Hanem ha valami jót
akarsz velem, szerezz nekem egy jó parthiet…

– Jó, majd hiradással leszek, ha valami érdemes falat akad. Apád már
beszélt velem ilyesfélét, de olyan formán, mintha már meg is volna. De
addig is kisérj el a szabóhoz, díszmagyart megyek csináltatni. Nini,
elfelejtetted már Velkovics Rozálit?

– Az csak akkor volt jó. Akkor még kevesebb adósságban úsztam. Most már
nagyobb hal kell.

– Vigyázz, sógor, mert a czápáig találod fölvinni, az pedig nincs se a
Tiszában, se a Dunában.

Ilyen vidám beszélgetés közt értek Grünbaum és Weinerhez, s onnan aztán
a Birner-féle kereskedésbe nyitottak be perzsgőt rendelni a beiktatási
lakomára. Ötven üveg franczia és négyszázötven üveg magyar pezsgőre
alkudtak meg.

– Hanem az etiquette legyen egyforma a palaczkokon, – rendelte a
főispán. – Ért engem?

Noszty Feri helyeslőleg intett a fejével, míg Birner úr arczán széles
mosoly terűlt el.

– Oh, hogyne! Nagyon is értem a méltóságos urat. Méltóztassék benne
megnyugodni, mind egyforma Moet Chandon vignettával lesz szállítva.

– Az ördögbe, Birner, – pattant fel Noszty megbotránkozva. – A sógorom
nem úgy érti ezt, hanem megfordítva, hogy t. i. a magyar vignetták
legyenek a franczia pezsgőkön is.

– A hogy parancsolni méltóztatik, – hajtotta meg magát Birner úr.

Kopereczky oldalba döfte a sógorát és tótra fordította a beszédét, mint
mindig kritikus pillanatokban.

– Cso robis? Csi szi sza zblazni? (Mit csinálsz? Megbolondultál?)

Hanem ott künn aztán felvilágosította Feri.

– Te bolondultál meg, sógorkám. Mert látod ez a különbség. Egy tót úr
úgy csal, a hogy te; egy magyar úr úgy csal, a hogy én. Ha a te
intézkedésed sülne ki (pedig minden kisül), örökre lehetetlen volnál
Bontómegyében, de ha az én intézkedésem tudódik ki, hogy a franczia
pezsgőre tettél magyar etiquettet, akkor mint bámulatraméltó gavallért
és hazafit fognak ünnepelni s a mellett így is, úgy is czélodat éred,
hogy csalod őket, s hogy ti inyenczek fent az asztalfőn franczia pezsgőt
fogtok inni, míg az alsóbb rendbeliek a becsületes magyar gyártmányt
kortyogtatják.

Tetszett az okoskodás Kopereczkynek.

– Hm. Mondasz valamit. Igazad lehet. Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Én
nem vagyok hiú ember, se pedig olyan nagy szamár, a ki ne tudná, hogy
szamár. Én tudom és érzem a szamár voltomat s ez a kiváló tulajdonságom
meglásd, ki fog emelni engem a közönséges főispánok közül. Apád nem fog
velem szégyent vallani, ne félj! Hanem egy okos ember okvetlenül kellene
hozzám. Mert ha egy jó titkárom volna, hiszem, jól be tudnám tölteni az
állásomat. Pompásan lehetne felosztani a dolgokat. Én a parancsolást
tudom, a törvényeket, meg a többi egyebet a titkár tudná. Kereshetnél
nekem valahol egy alkalmas ficzkót, mi?

– Utána látok.

– Köszönöm, sógor, nagyon lekötelezel, kivált ha sietsz vele, mert a
miniszter azt akarja, hogy minél gyorsabban foglaljam el a székemet.
Sokat vár tőlem – tette hozzá némi büszkeséggel. – Szóval, nem merem a
beiktatás napját későre kitolni, annál is kevésbbé, mert már mindenem
kész, ami a bontói fölszereléshez kell, csak még egy sastoll kell és egy
irótoll. A sastollat megvehetjük útközben.

– Az irótollról meg én gondoskodom. Három-négy nap múlva nálad lesz.

Noszty elvállalván a feladatot, egy úgynevezett «pokoli ötlete» támadt,
melyről bajos elhatározni, az ördög sugta-e, vagy egy kis ijjas fiú, a
ki valamikor Isten volt, míg az Olympusi hatalmakat nem depossedálták,
de a ki legtovább uralkodik, mert a többiek, az öregek, már eltüntek, de
ő még most is intéz.

– Szegény hugocskám, – dünyögte az elhatározásnál Feri – miért ne tenném
boldoggá?

S ezzel másnap, mikor reggel otthonról elment, benyitott az ugyanazon
utczában levő «Czinkotai itczéhez» czimzett kis kocsmába; oda szokott
járni, ha pénze nem volt és mulatni akart, ott mindig hiteleztek az
elegáns fiatal úrnak.

Jóképű, tisztes öreg asszony volt a kocsmárosné, nyájasan köszöntötte,
mert már régen nem látta.

– Itthon van Kornél? – kérdezte.

Kornél, az öregasszony fia, oskolatársa volt, azonfelül együtt
önkénteskedtek s azonfelül… de ezt már nem kell mindenkinek tudni.

– Nincs, édes urfim, nincs biz az, – felelte a jóképű anyóka. – Az
ügyvédi irodában van?

– Hát kegyed hogy érzi magát, kedves Malinkáné asszonyom.

– Köszönöm a szives kérdését. Mit mondjak neki, ha hazajön?

– Hogy kerestem, fontos beszélni valóm van vele.

– Jó vagy rossz? – kérdé aggódó pillantással az asszony.

– Jó – felelte Noszty.

– Azért kérdeztem, kérem alásan, mert kedélybeteg, félek, nem jó vége
lesz. Szenved, valami titkos bánata van, óvom a rosz fuvallattól is,
nemhogy a rossz hirtől. A lelkem is reszket, ha ránézek.

– Majd talán meggyógyitom – mosolygott rejtelmesen az úrfi. – Mondja meg
neki Malinkáné asszony, hogy eljövök délután, várjon meg otthon.

Feri körülbelül tudta, mi baja van. Évek előtt együtt voltak önkéntesek,
mikor az ezred még itt Pesten feküdt. A «czinkotai itcze» akkor is már
abban a hírben állott, hogy koszt dolgában csak a «Kis pipa»
versenyezhet vele. Szokásban volt akkor, de még most se multa divatját,
hogy a jobb házból való leányok a sacré-cœur-ök után mintegy a nevelés
befejezéseül egy-egy nevezetes konyhájú vendéglőbe adattak, hogy egy pár
hónapig déltájban ott szorgoskodjanak, mint volonteur-ök a konyhán,
annak csodás titkait meglesni, mert a szent házasságban csak eleinte
vonzerő a csók, de a jó asztal, az örökös kapocs a férj és feleség
között. Az elválás is «ágytól» és «asztaltól» szól. Az ágytól még csak
el lehet válni, de a jó asztaltól nagyon keserves.

Vilma kisasszony, minthogy az utczájukban volt, a «Czinkotai itczé»-hez
járt gyakorlatra. Eleinte kedvetlenül, később valóságos szenvedélylyel.
A kocsmárosné önkéntes fia szép, délczeg, magas, szőke fiatal ember,
be-bekukkantott a konyhába, ha éhesen hazajött, egy kis palacsintát
lopni azon melegiben a sütővasról, úgy jó az. Önkéntes Malinka Kornél
azonban csak éhes volt egy-egy gyakorlat után délfelé, de vak nem volt
(sőt inkább igen csinos ábrándos szemei voltak), tehát hamar észrevette
a konyhán sürgő-forgó uri kisasszonyt, Malinkáné sietett bemutatni a
fiát, a ki aztán elbeszélgetett vele egyről-másról, elannyira, hogy
bizonyos idő multán a konyhabeli jók közt Vilma kisasszonyt kezdte
találni a legédesebb falatnak és mondjuk ki egyenesen, a mi igaz igaz, a
backfisch Vilmácska sem maradt iránta hidegen. Itt a pattogó, perelő tűz
mellett, a hol minden nyers anyag megfőtt és megsült, az ő érzéseik is
hamar forrtak. Elannyira, hogy már szűk volt nekik a konyha.
Valahányszor Vilma elment az önkéntes öcscsével sétálni, az ifjú
Malinka, ki már az ablakból leste, hozzájuk csatlakozott s együtt
járkáltak a városban. Feri úrfi, a ki szerette hugát s kit a huga
sokszor segített ki apró pénzzavaraiból, testvéri gyöngédséggel húnyt
szemet a szövődő viszonyra. Sőt később, midőn Vilma már bevégezte a
tanfolyamot a «Czinkotai itczé»-ben, minthogy valaki, a kit Malinkának
hínak, semmiféle ürügy alatt nem juthatott volna be a gőgös Noszty Pál
szalonjába, Ferencz úr közvetítette a szerelmesek levelezését.

Hogy minek irkáltak és mit reméltek, isten tudja (de hisz a szerelem
legjobban táplálkozik a reménytelenségből), hogy találkoztak-e valahol a
Feri tudtán kívül is, nem igen fürkészte, meglehetős felületes és
könnyelmű volt, hogy ne törődjék vele. Az önkéntesi év után
mindkettőjüket kinevezték hadnagynak. Noszty elfoglalta helyét s elment
az ezreddel Trencsénbe, Malinka ellenben nem maradt a katonaságnál,
beállott ügyvédsegédnek, hogy minél előbb letehesse az ügyvédi vizsgát,
s mint híres ügyvéd odaállhasson Noszty elé egy szép reggelen. Hej,
mennyit álmodozott erről a napról a száraz akták között.

Özvegy Ilvánczyné szül. Noszty Erzsébet, a Vilma nagynénje, a ki a
háztartást vitte Noszty Pálnál, szigorú asszony volt, a furfang se
hiányzott benne (hiszen Noszty vér csurgott az ő ereiben is), de ha
valamely regény olvasásába elmerült, akkor a szőnyegét is el lehetett
volna lopni a lába alól. Általában az olvasmányaihoz igazodott; ha a
gyilkosságról, rablásról olvasott, nappalra is kulcscsal zárta be az
ajtókat, ha nem, éjjelre is nyitva hagyta. Ha a regényben valami
csintalan, kikapós asszony volt, átható árgus szemeivel, melyek egy
detektivnek is becsületére váltak volna, még a Vilma titkos gondolataiba
is behatolni igyekezett, a sóhajait, halaványságát, hallgatagságát mint
bűnjeleket kezelte, az elhullatott papirosait titokban összeragasztotta
és elolvasta, ha azonban jó indulatu, hős jellemek fordultak elő
regényében, akkor megbízott benne, sokszor egyedül is elengedte órákon
át flangirozni a városban. Beszélik a dr. Horváth Márton köz- és
váltó-ügyvéd irodájabeli emberek (meglehet azonban, semmi vonatkozása
nincs ezzel), hogy gyakran jött fel hordár, a ki Malinka Kornélt
kereste, egy levélkét csusztatott kezébe, mire annak kigyúlt az arcza s
észrevétlenül otthagyva keresetet, aktát, végzést, kiosont az irodából.
Az imposztor segédek, a kik utána leselkedtek, azt állítják, hogy az
utcza sarkán egy elfátyolozott, karcsú kisasszony várakozott reá
olyankor.

Hogy volt, hogy nem volt, isten tudja, csak az bizonyos, hogy azokban az
időkben, mikor Kopereczky elvette a Noszty-leányt, búskomor lett, nem
ivott, nem evett, nem dolgozott, nem tanult (mert különben már letette
volna azóta az ügyvédi vizsgát), hanem őgyelgett az utczákon, a budai
hegyek közt, mint egy testetlen árnyék. Hogy miért, senkinek se mondta,
senki nem sejtette, az ifju Nosztyt kivéve, a ki még a nász előtti héten
is hordta a leveleket. Aztán akárhányszor rajta kapta húgát, hogy
keservesen sírt ott, a hol nem látták.

Vilmát aztán elvitte férje Krapeczre, annak több mint egy éve és most
micsoda pompás jelenet lesz – mikor egyszer odatoppan Malinka Kornél is.

Alig várta a délutánt, hogy fölkeresse régi önkéntes pajtását.

Az már várt rá akkor; szomorúan nyujtotta feléje a kezét. Feri
hasonlított Vilmához. Ez az arcz fájt neki. Óvakodott rá nézni.

– Parancsolsz velem valamit?

Olyan volt a hangja, mintha a sírból jönne.

– Egy ajánlatom van számodra, kedves öregem. Mennyit keresel te meg az
ügyvédi irodában?

Malinka vállat vont és rábámult a közömbös jéghideg szemeivel.

– Mit bánom én azt? Minek nekem a pénz? Hitványság az!

– Boldog ember vagy. De én még boldogabbá akarlak tenni. A sógorom, a
Vilma férje, bontóvári főispán lett és titkárra van szüksége.
Vállalkozol-e rá?

Azok a jégszemek hogy kezdtek egyszeribe villogni, mint a szentjános
bogarak. Mohón, izgatottan kapta meg a Noszty karját.

– Ő akarja?

– Nem, egészen az én ötletem.

– Tud róla? – suttogta rekedtes hangon.

– Nem is tud róla, de majd megtudja, ha egyszer ott lát.

– Azt hiszed, örülni fog?

– Gondolom, nem fog haragudni.

– Nem okoz-e az neki fájdalmat?

– Fájdalmat? Miért? – csodálkozott Noszty.

– Mert nekem fájdalmas lesz.

– Hát akkor ne vállald el.

– De nem bírok neki ellentállni.

– Ebben az esetben rendben van a dolog. Irok majd egy pár sort s ezzel
keresd fel a sógort az «Angol királynő»-ben.

Noszty fütyörészve távozott, gondolván magában: ezeket én most
összehoztam, a miből szép vígjáték lesz Krapeczen. Sokkal frivolabb
volt, mintsem arra is gondolt volna, hogy ép úgy lehet szomorújáték is.

Malinka jelentkezett másnap s a csinos, jó formájú fiatalember
megtetszett Kopereczkynek, röviden megegyeztek és még az nap délután
iróasztalt tétetett be neki az egyik vendéglői szobájába:

– Ez az ön dominiuma, – mondá, mutatván neki az iróasztalt. – Ön ezentúl
nem Malinka, hanem Kopereczkynek a második énje. Beleképzeli magát az én
bőrömbe és gondolkozik helyettem. Én mindenbe beleavatom önt. Ha ön
valami bolondot csinál, összeszidom, ha pedig én csinálok valami
bolondot, akkor még jobban szidom össze. Elég, ha egyelőre ennyit tud. A
többi majd következik.

– De mégis szeretném teendőim tüzetesebb meghatározását, – szólalt meg
Malinka.

– Ne beszéljen nekem ilyen stilusban. Mert azt én ki nem állhatom, azt
hiszem, hogy valami hivatalos okmányt olvas s attól én mindjárt
elalszom, mint a kakas, ha meglóbálják. Hogy mi a teendője? Hm, azt
nehéz meghatározni. Mindenekelőtt egy szép beiktatási beszédre van
szükségem. Ezt önnek kell megcsinálni. Ez a szekretárius dolga. Csinált
ön már ilyesmit?

– Nem csináltam még, de a chriától kezdve mindent meg tudok csinálni,
csakhogy…

– Csakhogy?

– Jó volna látni mintának egy ilyen beszédet, mi szokott abban lenni.

Sok zöldség, tömérdek ketle-kotla. És ezt nekem szóról-szóra be kell
magolnom. De hát ilyen az ember. Hihetetlen, mi mindenre képes a
hazájáért! Különben itt volt tegnap az alispánom, a kivel e hó 20-ikára
állapítottuk meg a beiktatást. Fogalmazzon majd egy levelet ilyen
értelemben a törvényhatósághoz, a melyben értesítem erről, holnap pedig
rendeljen valamely nyomdában meghivókat a főispáni ebédre. Azokat majd
csak a jövő héten küldjük szét otthonról, Krapeczről, mihelyt megkapjuk
az alispántól a meghivandók névsorát. Ugyancsak megigérte, hogy megküldi
a jegyzőkönyveket a régibb főispáni beiktatásokról, ezekből aztán
megtudjuk, mi minden vár ott engem. Oh jaj, csak már átestem volna
rajta!

Malinka megértvén ezeket, lassan-lassan belemelegedett feladatába s
minthogy úgyis értelmes koponya volt, az alispán által küldött
programmból és a régi beiktatási jegyzőkönyvekből összefogdosta a
beiktató ünnepély képét.

A főispán 19-ikén a délutáni vonattal érkezik Bontóvárra. A megye
határán egy kisebb küldöttség száll fel a vonatra s kiséri a
székvárosig. A székváros indóházában a város polgármestere és a megyei
tisztikar fogadja, az ott elhangzó rövid «Isten hozott!»-ra néhány
szivélyes szóval felel, mire a Dengely hegyén megdördülnek a régi
Thököly-ágyúk, lévén most Thökölynek sokkal több ágyúja, imitt-amott
elszórva várakban, városokban, mint a mennyit valaha öntetett és bírt. A
főispán az előre odaküldött négyesfogatára ül és a megyeházi szállására
hajtat. A voltaképeni beiktatás csak másnap lesz az e czélra összehivott
közgyűlésen, a hol a főispán leteszi az esküt, mely alkalommal a
főjegyző, Vér Tamás fogja üdvözölni, mire aztán a főispán mondja el a
beszédét, stb.

A programm egy kicsit szegényesen festett (kifejezője volt, úgy látszik,
a hangulatnak). Kopereczky is észrevette és váltig morgott. Hogy még be
se tette a lábát a vármegyébe és máris sikkasztanak. Hová tették a
programmból a fehérruhás lányokat? Micsoda szemtelenség! E nélkül legyen
ő főispán? Azonkívül se bandérium, se fáklyás-zene. Ez bizony nem jól
kezdődik.

– Nem csoda, – vigasztalta Malinka a panaszkodót, – még nem ismerik
méltóságodat.

– Hiszen épen az, hogy még nem ismernek. Azért csodálkozom. Mert ha
ismernének, nem csodálkoznám.

Nem volt kedvező prognostikon a «Bontói Napló» se, melynek minden sorát
figyelmesen olvasták. A fekete betűerdőből hideg szél fújt s gonosz
manók vigyorogtak ki. A távozó főispán iránti szeretet és melegség áradt
ki a különböző közleményekből. A lemenő napnak üvöltöttek hozsannát.
Ejnye, de furcsa magyarok!

E hidegségből egyébiránt nem érzett Malinka semmit, sőt inkább melege
volt, izzadt a beszéd készítése közben. Sok penzumot csinált már
életében, de egy se ment olyan nehezen, talán épen azért, mert valami
rendkívülit akart alkotni. Olvasta mintának Cicero, Kölcsey beszédeit,
hogy azokból ihletet merítsen, elment vagy kétszer-háromszor a karzatra
országgyűlési beszédeket hallgatni, ezeknek a hatása alatt írt aztán
egyet-egyet, de mikor Kopereczkynek felolvasta, az nem volt megelégedve.

– Nem jó, amicze, nem jó.

– Hát miért nem jó?

– Mit tudom én? Csak nem jó.

Akkor aztán áttanulmányozta az Antonius beszédét Caesar holtteste fölött
s írt egy hatalmas, lendületes szónoklatot alexandrinusokban, hogy öröm
volt azoknak a pattogását hallani. Mert meg kell adni, pompás tolla volt
Malinkának.

Kopereczky végighallgatta ezt is s fitymálva intett a kezével:

– Ez se jó.

A szegény Malinka most már kezdte az alispán által küldött régi
jegyzőkönyvekben megörökített beiktatási beszédeket fölturkálni s nagy
kínjában kiválasztván egyet, a melyet a mostani alispán tartott még
főjegyző korában, az 1868-ban kinevezett főispán, báró Aráncsy János
beiktatásánál és a melyet a szónok úgy adott elő akkor, mint a vármegye
óhajait, most akként travesztálta, mintha a főispán igéret gyanánt
mondaná el ugyanazokat a szóvirágokat, reformokat, pattogó
szentencziákat, kopott hasonlatokat és részesülőkben össze-vissza
gubózott oratori maszlagokat és czirádákat.

Kopereczkynek a szemei csillogtak a megelégedéstől és örömtől.

– Ez az, pán brat. Ez az igazi, ez a szép, rajta van az a bizonyos
megyei szag, a mi a hajduk dolmányán és a bizottsági tagok bekecsén.
Maga nagy talentum, pán brat.

Az volt nála a legnagyobb fokú megelégedés, ha valami alantast per «pán
brat» (testvér úr) szólított.

Ezt a beszédet vitte haza Krapeczre, hogy betanulja.

A beiktatásig ugyanis még tíz nap volt. Kopereczky ráért még hazamenni;
úgyis dolga volt otthon; lemondani a takarékpénztári elnökségről, átadni
az irományokat, ellátni instructióval a tisztjeit, aztán a kis rajkót is
meg kellett nézni. Hisz az már nőtt azóta! Oh, hogyne! Egy hete, hogy
eljött hazulról. Azóta talán már nevetni is tud!

Különben se lett volna czélja a további ittidőzésnek, mert az apósa, a
ki eddig tanácsokat öntögetett a fejébe, már tegnapelőtt előre elutazott
a megyébe a hangulatot megfordítani (már a mennyire lehet), sőt
egyenesen nem czélirányos lett volna, mert Feri sógor otthon maradt s
minden másodnap megpumpolta, még pedig mindig duplájával az előbbeni
kölcsönnek. Egy szóval _kubusra_ dolgozott. Ezt a methodust pedig
állítólag egy hajdankori perzsa sah se győzte a sakktáblán, pedig csak
búzaszemekről volt szó. Hja, ezt nem lehet tíz napig kitartani. A báró
tehát azt mondta egy reggel Malinkának:

– Készüljön fel, amicze, megyünk haza Krapeczre. Ott a csendességben, a
hol nem zörög ez a sok bolond szekér, könnyebben megtanulom a beszédet.
Aztán szó a mi szó, nagyon szeretnék már egy kis gyereksírást hallani.

[Illustration: – Ha pedig egy kulcsot hoznának a miniszteriumból, arra
úgy vigyázzon, mint a két szemére.]

A portásnak meghagyta, hogy minden érkező levelét rögtön továbbítsa
Krapeczre.

– Ha pedig egy kulcsot hoznának a miniszteriumtól, arra úgy vigyázzon,
mint a két szemére, rögtön csomagolja be és küldje utánam!

Malinka szeretett volna elmélázni a vasúton (volt hozzá szép és bőséges
anyaga), sokat adott volna érte, ha a főispán nyugton hagyja, de az épen
fecsegő kedvében volt s kedvenczéről, a kosról beszélgetvén, hovatovább
mindkettő belemerült az állatvilág dicsőitésébe.

– Micsoda ostoba hivalkodás, barátom, hogy mi emberek magunkat a
legtökéletesebb teremtményeknek képzeljük! Önkényes ráfogás. Meglehet,
hogy a birkák is azt gondolják magukról. Épen olyan joggal tehetik, mint
mi. Az igazság pedig alkalmasint az, hogy az Isten egyenletesen osztotta
el teremtményei közt a tehetségeket. Egyik ebben kiválóbb, a másik
abban. A kutyának több a megfigyelő képessége és a szaglása mindenkinél.
A nyúl hallása csodálatos. A gólya napokkal előbb megérzi a vihart s
köveket hord csőrében a fészkébe, hogy erősítse. Elbujhatnak előle a
meteorologusok. A vándorló madarak jobban ismerik a földrajzt, mint a
tanügyi bácsik. Hát még a postagalambok, amicze! Elviszik őket, mondjuk,
sötét kalitkában vasúton, mondjuk Amsterdamba, ott kieresztik, megrázzák
szárnyaikat, s jönnek egyenesen haza, mondjuk Trencsénbe. Hisz ez olyan
isteni tehetség, hogy a nyomorult ember fölfogni se tudja. És mégis ő
van felfuvalkodva! De ki birná azt elősorolni, mi mindent tud egy-egy
állat? Mi csak olyanokat tudunk valamely állat tudása felől, a mit mi is
a tudás körébe vélünk sorozhatónak. Tudjuk, hogy a macska karmolni,
dorombolni tud és elfogja az egeret, de nem tudjuk, hogy még mi mindent
tudhat ezenkívül? Mert fordítsuk csak meg a helyzetet. Bujjunk be a
macskába, barátom Malinka s a macska álláspontjából vizsgáljuk, hogy mit
tud az ember. Hát tud beszélni, ülni, öltözködni, prüszkölni és böfögni;
de hogy a történelmet is tudja a mathezist, a filozófiát, hogy könyveket
ír és szellemes ötleteket mond, arról a macskának sejtelme se lehet. Sőt
ha tovább megyünk, és én megyek is, azt merem mondani, hogy az állatok
többet kaptak az értékes tulajdonságból, mint mi. Mert van-e csak egy
olyan állat is, a majmot kivéve, a melyik az embertől tanult volna
valaha valamit? Ellenben mi folyton tanulunk az állatoktól, a fecskétől
tanultuk az építkezést és a darázstól, ugyancsak ez utóbbitól a
papiros-csinálást is növényi anyagokból, csak még nem vagyunk
tökéletesek, mert az övé, ha megázik, se szakad el. Hát a pók, amicze? A
pók! Hogy tud az szőni! Mi ahhoz képest egy takács?

– Vagy egy intrikáló főispán, – jegyezte meg Malinka.

– No no, Malinka! Mindjárt a szájára ütök.



ÖTÖDIK FEJEZET.

(A krapeczi uradalom és a nélkülözhetetlen Bubenyik.)

Trencsénben a «Nagy szamár»-nál a báró fogata várta őket; négy szép,
erős pej, olyan kövérek, hogy szinte rengett rajtuk a hús.

– Sohase láttam még ilyen hizott lovakat, – vélte Malinka. – Ezeket
Marienbadba kellene küldeni, nem Bontóvárra!

– Meghiszem azt, – kevélykedett Kopereczky. – De nézze csak, mit esznek!

Malinkának erőnek erejével be kellett nyúlnia az egyik
abrakos-tarisznyába, a honnan egy marék zabot emelt ki.

– Tegye vissza megint és most nézze meg a tenyerét. Mit lát rajta?

– Semmit.

– Úgy-e? – ujjongott a báró. – Hiszen épen az, hogy semmit se lát, hogy
tiszta maradt a keze. Ez annyit tesz, barátja az erénynek, hogy a lovaim
most zabot esznek. Az aztán koszt! Nem evett olyat a Caligula lova se.

Trencsénben egyébiránt épen országos vásár volt, a vidéki urak, a
különféle Kopereczkyek mind bent voltak és ünnepelték «a család
gyöngyét», a ki ennélfogva köztük töltötte az estét és az éjszakát,
természetesen ferbli is volt és az új főispánt derekasan
megkoppasztották.

– Nem maradt egyebem, – panaszkodott reggel Malinkának, üres tárczájára
mutatva, – csak a rokonaim szeretete.

Mogorva hangulatban ült fel a kocsira, de innen már mulatságos volt az
út Malinkának, mert még soha se látta a tótságot, bár maga is tót volt,
de az enyhébb fajtából, az alföldről, Szarvasról való: anyja lutheránus
tanárnak felesége, megözvegyülvén, onnan jött Pestre és megnyitotta a
«Czinkotai itczét», mikor még Kornél csak tizenötéves volt.

Gyönyörű őszi idő volt, az egyik fölséges panorámából a másik nyilt. A
tüdő nem tudott betelni a fenyőillatos levegővel, a szem a látnivalóval.
Festői várromok bámulnak le a sziklacsúcsokról mogorván. Hol vannak a
pánczélos vitézek, kik itt lovagoltak hajdanában, élükön Csák Mátéval,
vagy valamelyik Thurzóval? Elborul az ember kedélye, és a képzelete a
multakba téved. Hejh, hogy mindennek el kell múlni, a mi volt! Hanem
ezek a fák még tán látták őket fiatal fácska korukban! A Vág pedig
nyilván még most is úgy zúg, mint akkor! És a rigók is épen olyan vígan
fütyülnek az erdőkben. Az őzek kiváncsian kandikálnak ki az erdőszéleken
és olyan félénkek, szelidek, mint mikor még azok a daliák vadásztak
rájuk. A völgyekben most is nevetnek a rétek selyemfüveikkel az őszi
napsugár játékában. Habár elnémult is a kürt, mely a vártoronyból
harsogott; ha alszik is a kürtös valahol poralakban, ha utána dőlt is a
torony, azért még sok van úgy a régi világból, a hogy volt. A hegyi
patakok, ezek az ezüst gyíkok vidám locsogással sietnek a Vágba. A Vágon
egy-egy tutaj úszik nagy farakományokkal. «Ni, a tót flotta!» Rajta
kedélyes parasztok pipáznak a «király dohányá»-ból nagy kalapjaik alatt,
melyeket czérnára fűzött kerti csigákból készített pántlika övez.

Malinkát minden érdekelte, ezer meg ezer kérdést intézett a főispánhoz,
vagy két helyütt, a hol burgonyát szedő, mákot tördelő asszonyok,
leányok melankolikus nótákat daloltak, mindenáron le akart szállni a
hintóról, hogy azokat följegyezze, mert Malinka költői lélek volt és
etnografus, a ki gyüjtötte a köznép érzéséből fakadó virágszálakat, de
Kopereczky nem engedte:

– Ugyan ne okoskodjék; megkapja nálam az egészet összegyüjtve. A
skatulyával együtt, – tette hozzá vigyorogva.

Az elbájoló vidék itt-ott sárga agyagos szántóföldeken folytatódott,
melyeket árkok, szakadékok szeltek keresztül-kasul. Az erdővel borított
hegyek kevésbbé meredek aljából keletkezhettek e szántóföldek. A föld
nem akart hozni itt is csak fát, borókabokrokat, árvalányhajat és
páfrányt, de az emberek kényszerítették, turkálták, piszkálták: «Teremj
kutya! Azt, a mit mi vetünk beléd. Muszáj.»

Az út mellett nehány pusztai ház állt, istállók, juhakol, béresházak,
ispánlak.

– Ez már az én pusztám, – mondá Kopereczky. – Ez az egyik. Még egy van
ezentúl, a Kiczka nevű. Majd azt is útba ejtjük.

– Hát ezt hogy nevezik?

– Ez a Szedres.

– Hány hold a Szedres?

– Kétezer; a fele szántóföld, de nem sokat ér a fele se.

– Alkalmasint annál többet ér a másik fele.

– Dehogy. A másik fele semmit se ér, erdő.

– Az erdőnek is nagy most már a becse, kivált ha a kőszén elfogy, pedig
elfogy.

– E miatt ugyan elfogyhat. Ezt az erdőt «Isten útjá»-nak hívják.
Egyrészt azért, mert az őseim velem együtt ebből szoktak ajándékozni fát
leégett községeknek és épülő templomoknak, a miért a mennyországba
reménylünk bejutni, de az nem bizonyos, a lapokba azonban rendszerint
bejutunk a «nagylelkű» jelzővel és egyéb magasztalásokkal. Másrészt
pedig azért hívják úgy, mert az út az erdőben csakugyan gyakran vezet az
Istenhez, a mennyiben olyan veszedelem az erdőből fát hozni, hogy barom
és ember bizonyosan otthagyja a foga fehérét.

– De hisz akkor ez a kegyes ajándékozás inkább istelenség.

– Egy kis családi flancz. Ártatlan dolog ez. A családnak van magához
való esze, ez az egész, sok helyen patrónus, tehát valamit tennie, adnia
kell a világ szája miatt is. Nos, a megajándékozottaknak is legyen
magukhoz való eszük, s várják be türelmesen, míg a kormányozható léghajó
fel lesz találva s alkalmassá téve a faszállításra.

Közel a tanyaházakhoz nehány eke mozgott, girhes apró ökrök vontatták
kedvetlenül. Ott volt a szántásnál Klincsók György kasznár is, szépen
kiszítt tajtékpipából eregetve a füstöket. Kopereczky a hintóhoz
intette.

Gurult az öreg úr, mint az ördögmotolla, nagy lihegve a kövérsége miatt,
a mint pedig odaért, kivette szájából nagy alázatosan a pipáját s
függőlegesen leeresztvén azt maga mellett, a fejéről hirtelen lekapott
sapkáját ráakasztotta a csutorára, nehogy valahogy szórakozottságból
tiszteletlen módon a szájába vegye, míg a méltóságos báró szine előtt
áll.

– No, mi az ujság, Klincsók bátya? – kérdé a főúr nyájasan. – Mi történt
egy hét alatt?

– Semmi se nem, nevezetesebb, – felelte a kasznár a maga tótos
szókötésével.

– Van-e valami pénzzé tehető portéka a gazdaságban? Mert nagyon meg
vagyok szorulva. Ez a főispánság nagy érvágás. Aztán Trencsénben is
megkeféltek az éjjel. Nincs pénzem, Klincsók bácsi!

– Hm, gondolkozok. (A homlokát dörzsölte szőrös kezével, mialatt
becsületes, jó arcza eltorzult.) Talán a birkákat megnyírjunk? De már
van késő, beüti orrát tél. Ők nem szólják semmit, a hogy én ösmerek
őket, már t. i. birkákat, de a hogy a telet ösmerek, be találja
hegedülni nekik. Nem, nem, ködmönkét birkáról lehúzni most nem jó, hanem
fexik padláson enyémen olyan ködmön vagy hetven, kiből birka már kiment,
találtatik ugyancsak egy ökörbőr is, ebből tudom egy kis pénzt csinálni,
mihelyest találtatik zsidó, no az pedig találtatik.

– Miféle ökörbőrről beszél ön?

– Hát a Bimbóról, a tarkáról. Elhagyta minket, – sóhajtott Klincsók, –
épen tegnapelőtt virradóra.

– Mi baja történt?

Klincsók úr égre emelte a szemeit.

– Isten tud. Én azt gondolok, végelgyengülésben múlt ki.

– Bizony nagyon soványok a többi ökrök is, – jegyezte meg Malinka, – meg
lehet a bordáikat olvasni.

Klincsók úr igyekezett menteni a becsületből, a mit lehetett.

– Talán csak az enyim kövérségem mellett látszódja úgy.

– Ennek én vagyok az oka, – szólt a főispán, – mert kevés szénám és
lóherém terem s az a lovaknak, teheneknek kell, hát szecskára,
árpaszalmára vannak szorítva. Én parancsoltam így Klincsóknak és ő ahhoz
tartja magát.

– Elég nem igazságos az, méltóságos uram, – okvetetlenkedett Malinka. –
A szegény ökrök keserves izzadtságából, munkájából hozza terményeit a
föld s csak épen ők nem kapnak belőle, hanem a parádés állatok falják
föl.

– Isten úgy segéljen, igaza van, – kiáltott fel élénken Kopereczky,
mintha csak most jönne rá. – Veszszek meg, ha nincs igaza. Hiszen a
társadalomban is így van. Az emberek nagy és bölcs tömege is így alkotta
meg a maga rendjét. A paraszt dolgozik és koplal, az úr pedig csinos kis
diner-ken megeszi a termények javát és böfög. Malinka, magának igaza
van. Gratulálok, Malinka. Ejnye, ejnye, de szent egy igaz, a mit
mondott.

Egy félóráig hajtogatta, hogy milyen talpraesett megjegyzés, de azért
csak úgy hagyta a dolgot, a hogy eddig, csak a bőrök eladását
parancsolta meg s azzal a kövér lovak tovább indultak.

– Szeretem ezt a Klincsókot. Nagyon derék ember és főleg szófogadó, –
dicsérte Malinkának útközben, – igaz, hogy nagyon rosszul megy a
gazdaság alatta, de szeretem. Átkozottul keveset hajt a Szedres. Ha nem
volna a Kiczka, már régen kivicsorítottam volna a fogamat.

– A Kiczka tehát a jobbik birtok?

– Az is csak olyan, hanem van ott egy gazember kasznárom, egy bizonyos
Fekete György, makacs kálvinista ember, a kit el akarok csapni, mert nem
akar rám hallgatni s akármit rendelek, mindig az ellenkezőjét teszi.
Sejtem már (mert nem vagyok én olyan nagy szamár), hogy épen azért megy
jól a gazdaság. Mindegy, mégis elcsapom, mert szeretem a jövedelmet, de
még jobban szeretem az engedelmességet. Hát nincs igazam, Malinka?

– És mennyi már most a két birtokból az évi jövedelem, ha szabad az
ilyesmiről kérdezősködni?

– Ráfizetek.

– Ráfizet? – kérdezte csodálkozva Malinka. – Minek gazdálkodik akkor
méltóságod?

– Minek? – förmedt fel a báró némileg megbotránkozva az együgyű
kérdésen. – Hát akkor miből éljek?

– Úgy értettem, hogy ha talán bérbeadná méltóságod a birtokot.

– Ugyan hagyjon békét! Kinek adjam? Zsidónak? Az kizsarolja a földet.
Kereszténynek? Az nem zsarolja ki, de a bért sem fizeti meg.

– Bárcsak nekem lett volna ilyen két pusztám! – sóhajtott Malinka.

– Ne kivánjon olyat, barátom! Örüljön, hogy nincs semmije. A
vagyontalanoké az ország, higyje meg nekem. Ne kisértse az Istent
Malinka! Hiszen most minden a többségeken fordul meg. Többségről beszél
a miniszterelnök és a miniszterelnököt támogató képviselő. Mind a kettő
a többségből meríti létét. Többségről beszél a király is, mert a többség
szavazza meg neki a rekrutát, a hadi költséget és a czivillistát. A
többség az úr s abban egy olyan szám Kopacska, mint Esterházy. Egyik se
több egynél. De Kopacskának az az előnye van, hogy semmije sincs s ha
egyszer össze talál beszélni mindazokkal, a kiknek nincs semmijök,
kisül, hogy ők a többség. Félek, hogy észreveszik egy napon és akkor ők
az urak, övék az ország. És maga mégis elég könnyelmű, hogy két pusztát
akarna! Hát meg van maga bolondulva? Malinka, Malinka, ne legyen
háládatlan a gondviselés jótéteményeivel szemben!

Malinka sehogy se tudott tisztába jönni a princzipálisával, pedig
megfigyelő lévén, váltig igyekezett annak veséjébe hatolni. Hol nagyon
okos embernek látszott, hol félbolondnak. Valószínűleg e kettőből volt
összetéve. De ez se volt bizonyos. Mikor már egyes vonásokból
megkonstruálta az emberét, akkor egy új fölbukkanó vonás halomra
döntötte az egész képet.

Ily beszélgetések közt észre se vették, mikor egy völgykatlanban előtünt
a hitvány Krapecz falu, fehér szalmafödeles házikóival s fent a dombon
hatalmas fenyőfák között a Kopereczky ódon kastély, Mária
Terézia-korabeli mansard fedelével, zöld zsalus ablakaival és kiülő
tornyával.

– Itthon vagyunk, barátom. Amott a rezidencziám!

A vakok közt csakugyan király a félszemű; soha még épület nem hatott
annyira Malinkára, mint ez a vén fészek, pedig ugyancsak nem volt rajta
semmi szépség; az egyik oldalhoz egy dísztelen fészert ragasztottak, a
fedelét pedig az új zsindely csufította el, melylyel itt-ott befoldozták
a korhadt részeket. Mégis valami fönséggel látszott uralkodni az
ütött-kopott kunyhók fölött.

Csakhamar behajtott a kocsis az udvarra. Az uraságot senki sem fogadta,
csak a kos szaladt eleibe, hasonlóan a kutyához. Az udvaron egy
tenyeres-talpas szolgáló szép példány pontyot kapart, a mely
inycsiklandozó látvány jól esett Kopereczkynek; étvágyát a hegyi levegő
megnövelte.

– No, Ancsura, hogy van az asszony?

– A méltóságos asszony ma kelt fel először a gyerekágyból.

– Hát a kis báró mit csinál?

Ancsura félregörbitette a száját, mely majdnem a füléig ért, aztán
vállat vont:

– Nézeget a kék szemecskéivel egyet-mást.

– Mit beszélsz? – szólt közbe a báró mohón és vidáman. – És mit nézeget
te, Ancsura?

– Hát például engem is, ha bent vagyok.

– Ugyan eredj, te golyhó! Van is kit nézni! Hogy téged nézeget, hahaha.
Hallja ezt, Malinka? Már a leányokra nézeget a kis kéthetes Kopereczky.

Rohant fel a lépcsőkön az emeletre s meg sem állt, csak az asszony
szobájában, a ki még gyönge volt, a diványon feküdt s Rozália, a
komornája regényt olvasott fel neki. A szoba tulsó szögletében bölcső
ringott s a kis Kopereczky aludt benne.

– Pszt, ne kopogjon olyan nagyon, – riadt fel Vilma. – Alszik a gyerek.
Olvasson Rozália, csak olvasson!

– És te hogy vagy, édesem?

– Köszönöm… és te? Rendbejöttél a főispánsággal?

– Teljesen. Huszadikán lesz a beiktatás.

– Szent Isten, olyan hamar?

– A miniszterelnök kivánta, hogy siessek.

– De hiszen az lehetetlen, – szólt a menyecske elképedve. – A lakást nem
lehet addig berendezni.

– Egy darabig a vendéglőben lakom, ha a megyeházán nem lehet.

– És én?

– Te itt maradsz, míg ott rendet csinálok. Aztán eljövök érted.

– Atyám hogy van?

– Atyád jó ember, Vilma, ő derekasan viseli magát. Most ott van
Bontóváron.

– Hálával tartozol neki, Izrael, nagy hálával. De csak olvasson kérem,
Rozália, mert a kicsike felébred, ha nem hallja, hozzá van szokva a
folytonos zümmögéshez.

– Mit? – pattant fel a báró harsogó kaczajjal. – Így csaljátok a szegény
kis Kopereczkyt? A bölcsődal gügyögő hangjait regényolvasásra acquirálod
el szegénytől?… Igazán Noszty-vér vagy, Vilma!

Ezen aztán Vilma is elmosolyodott és kikergette urát a szobából.

– Eredj, fölébreszted! Úgy tudsz nevetni, mint egy medve!

– Hallottál te valaha medvét nevetni?

– Ne prézsmitálj annyit, eredj már. Majd utánad küldöm a fiadat, ha
fölébred.

És a nagy brontes ember megjuhászodva, lábujjhegyen tipegett el a kis
bölcső mellett szobájába, de nem anélkül, hogy vágygyal, szeretettel
teli pillantást vessen a bölcső belsejébe, hol csipkés vánkosokban,
kipirúlt arczocskákkal aludt a gyermek, szemei le voltak hunyva, ajkai
körül pajkos amorettek játszadoztak.

Szobájában nehány levelet talált, a legfelül együtt Bontóvárról, a
Noszty Pál irásával. Ez érdekelte legjobban.

«Kedves Izrael! – így szólt a levél. – Egy kis baj van Izraelben. A
fogadtatás nem lesz olyan, mint reméltük. Ellenfeleink, kik részint az
exfőispánhoz ragaszkodtak, részint pedig azok, a kik a megyében lakó
gróf Topsich Jánost óhajtották volna főispánnak, mindent elkövetnek,
hogy a közvéleményt ellened hangolják. Elhiresztelték mindenféle
bogaraidat s szellemileg, műveltségileg képtelen embernek hirdetnek a
főispáni méltóság viselésére. Klikkek szervezkednek, intrikák szövetnek
minden vonalon. Hogy mi a czéljuk, nem tudom, nem látom; hiszen
voltaképen nem is tehetnek semmit. Mindamellett szemmel láthatólag
dolgoznak s alkalmasint olyan hideg vagy esetleg csúfságos fogadtatást
készítenek elő, mely aztán lehetetlenné tegyen. Hogy nyomást gyakorolnak
embereinkre, az világos. A fogadtatásodnál szerepet vállalt egyének
egyenkint kezdenek visszahúzódni, egyiknek a lábán tályog támad, a mely
miatt nem húzhat csizmát s nem mehet elédbe a küldöttséggel, a másiknak
epekövei vannak, otthon kell ülnie, lemond a bankett-rendezésről. Egy
harmadik egyszerűen azért lépett ki a funkcziónáriusok közül, hogy azt
mondja, ő nem tud tótul, hát mit keressen a főispán környezetében? Ezt a
malicziózus kutyát, bizonyos Weszelyi Tamást, jó lesz visszaharapni, el
ne felejtsd. Szóval, úgy itélem meg a helyzetet, hogy nekünk is tenni
kell valamit, egy kis ellengőzt kifejteni. Hiszen te tudod, hogy megy az
ilyen, okos ember vagy, (már mi szerintünk), tudod, hogy ehhez pénz
kell. Azért hát haladéktalanúl küldj biztos ember által kétezer bikát.
Szivesen költenék a magaméból, de nekem most nincs. A mi pénzt magammal
hoztam, elvesztettem. Itt még a kártyajárás is helyiérdekű – azaz a
helybeliek nyernek. Csókold meg helyettem Vilmát és a kis unokámat,
stb.»

Kopereczkyt kifárasztotta az olvasás (az öreg Nosztynak hallatlan rossz
írása volt), homlokán csurgott a verejték a betük találgatásától is, de
a kitalált tartalomtól még inkább, mikor lecsapta a levelet s véletlenül
az átellenes tükörbe esett pillantása, meglátván abban elszontyorodott
ábrázatát, ökleivel fenyegette meg a saját énjét: «Hát kellett ez neked,
te mamlasz?»

S ehhez még két vagy három más névtelen levél járult, ugyancsak
Bontóvárról, mindenféle gunyolódással, fenyegetéssel, hogy a megyébe ne
próbálja a lábát betenni, mert így meg amúgy jár. «Szép zabtermelésed
volt az idén, Kopereczky – végzi az egyik névtelen «jóakaró» – maradj te
csak otthon, a jászolnál.»

Elfutotta szemeit a vér. Az ajtóhoz rohant, leszaladt a lépcsőkön az
előcsarnokba. «Bubenyik!» – kiáltá dühösen.

De csak Malinka ült ott az előcsarnokban egy rozzant billiárdon, az
utitáskája mellett várakozva, hogy hát ő vele mi lesz?

– Nini. Maga itt van? Ejnye, el is feledkeztem. Micsoda dolog az? Se
szobát nem adnak, se semmit? Hol lehet az átkozott Bubenyik?

Kiabálásaira előrohant a konyhából a szakácsné a varecskájával, meg a
gránátos termetű Ancsura, a ki az előbb a pontyot tisztította az
udvaron.

– Bubenyik a kertben van, – jelentette Ancsura. – A jégvermet fedeti.

– Micsoda jégvermet? – csodálkozott a báró. Nincsen nekünk jégvermünk.

– Van, kérem alásan. E napokban ásták ki, mialatt a méltóságos úr Pesten
volt.

– De hiszen én nem adtam ki rá rendeletet. (Haragosan csóválta meg a
fejét.) Már ez a Bubenyik is a nyakamra kezd nőni. Már őt is el kell
csapni. Szaladj el érte hamar! Maga pedig, Malinka barátom, jöjjön
velem, elvezetem a szobájába, ámbár úgy látom, nem sokáig fog benne
lakni, mert rossz hireket kaptam a vármegyémből… vagy mit is beszélek?
Az ördögnek a vármegyéje az, nem az enyim. Hohó! Megálljon, ne nyuljon
hozzá, maga itt a vendég, én viszem a táskát és lehúzok azért két hatost
annak a zsivány Bubenyiknek a fizetéséből. Az a látvány, hogy ő ahhoz
milyen pofát vág, megér nekem tiz forintot.

Haragos sötét arcza szinte kiengedett, megenyhült erre a gondolatra,
aztán megindult a táskával a baloldali folyosón s útközben megkérdé
Malinkától.

– Szereti a zenét?

– Magam is muzsikális vagyok.

– Akkor nyissunk be ide, mert innen legjobban élvezheti este az udvari
zenekaromat.

Egy tágas, ódon, bolthajtásos, tiszta, de rozoga padlójú vendégszobába
vezette Malinkát. Az ablakok alatt, melyek a kertre nyujtottak kilátást,
egy félig kiszáradt tó helye terült el papsajttal, beléndekkel benőve,
csak a közepén volt egy kis bokáig érő zöld pocsolya, ellepve
harmatkásával.

Az első, a mi a kertben a szemükbe tűnt, Bubenyik volt, egy hiuz képű
fürge emberke, szürke koczkás nadrágban, mely valamikor egy diplomatáé
lehetett, és egy kopott kékes mándliban, melyet új korában valami timár-
vagy lakatosmester viselt. Ancsura kiáltásaira, hogy megjött az úr,
lihegve futott a kastély felé a pocsolya partjain s hallani lehetett a
békák czupogását, a mint ijedten visszaugráltak a tóba, a merre ment.

Malinka legott megértette ebből, hogy mi légyen a báró udvari zenekara,
hanem sokkal kiváncsibb volt arra, mi történhetett Bontó megyében s mi
az oka, hogy nem sokáig maradhat itt? Aggodalmasan fürkészte a báró
arczvonásait, kérdést is intézett hozzá, de az kitért előle:

– Majd megtudja, de előbb egy kis konferencziát tartunk Bubenyikkal.
Maga is részt vehet benne.

– Ki a Bubenyik?

– Hát még nem mondtam? A komornyikom. Ritka neveletlen ember. Nagyon
fogom nélkülözni, ha el kell csapnom. Pedig körülbelül ott tartunk. De
addig is tegye magát itt kényelembe, mint otthon. Az Ancsura majd behoz
tiszta vizet és a mi egyéb hozzá tartozik a komforthoz.

– Nagyon köszönöm, méltóságos uram, de én nem vagyok finnyás ember, igen
kevéssel megelégszem.

– Tudom, barátom, de a mi jár, jár: a szobaleány behozza a szükséges
macskákat, mingyárt kiadom a rendeletet.

– Milyen macskákat?

– Közönséges macskákat. Mert sok egér van az épületben éjszaka, aztán
czinczognak, rágcsálnak, kaparnak és futkároznak, mint a csikók a szabad
szérűn és nem hagyják az embert aludni. Ennek ellensúlyozására macskákat
nevelek s büszkén mondhatom, kitünő saját tenyészetű macskáim vannak,
prima macskák, szavamra, alig várom, hogy valahol macskakiállítás
legyen, mert ott én fogom elnyerni a nagy díjat. Bubenyik egy nagy
kamrában éhezteti őket a beeresztés előtt: ez teszi őket kiválóan
fogékonyakká feladatuk teljesítésére. Szívós állatok. Ezek nem teszik
velem azt a szemtelenséget, a mit a Bimbó tett a Szedrespusztán, hogy
kilépett a papucsaiból. Ezek föl se veszik az éhséget s minél jobban
éheznek, annál derekasabban dolgoznak. Hja, bizony, sok minden kell egy
jól berendezett falusi úri háztartásban. El kell magát látnia az
embernek. Ha sok vendégem van, akkor néha csak egy-egy macska jut az egy
ablakos szobákra, a két ablakosra kettő jár. Most azonban önnek annyi
macskát adhatok éjszakára, a mennyit épen akar.

– Köszönöm, elég lesz kettő is.

– Úgy fog aludni mellettük, mint a tej. Kivált, ha mint mondta, szereti
a békakuruttyolást. Én részemről ki nem állhatom a békákat. Olyanok,
mint a papok, ha felágaskodnak, csak hátra látnak. Azért legokosabb, ha
nem ágaskodnak, nem mozognak.

Kopogás zaja szakította meg a báró különös okoskodásait, Bubenyik
nyitott be lihegve.

– Itt vagy, hires? – förmedt rá a báró gunyoros, rikácsoló hangon. –
Ilyenkor kell jönni, mi?

Bubenyik vállat vont.

– Mit tudtam én? Nem hallottam a kocsizörgést. Hát itt vagyok most, ha
kellek.

– Úgy ám, de a vendég táskáját nekem kellett behozni.

Bubenyik erre is vállat vont.

– Nem tört el benne a keze – mondá félvállról.

– Nem ám – felelte a báró csendesebben, a mi csodálkozásba ejtette
Malinkát – de a fizetéséből levonok ezért két hatost.

– Majd kihuzom én azt kétszeresen valahol a méltóságos úr bőrén, úgy,
hogy észre se veszi.

– Majd vigyázok a körmödre, imposztor. Hol csavarogtál, hé?

– A jégvermet csinálom a kertben, odalent a hársaknál.

– Hát mondtam én neked, hogy csináld? (Mérgesen toppantott a lábával.)
Hogy mersz engedelmem nélkül?

– Említette, hogy jó volna egy jégverem.

– Igen, de költséget nem engedélyeztem rá.

– Hiszen nem is került az semmibe.

– Ingyen ásták ki a parasztok, úgy-e? – horkant fel Kopereczky és
ujonnan oly dühbe hozta magát, hogy a fogait is csikorgatta.

– Nem mondom, hogy ingyen, mert…

– No látod.

– Mert még ők fizettek, hogy engedjem meg.

– Meg vagy te veszve, Bubenyik, félrebeszélsz.

Bubenyik elujságolta erre, miképen történt a jégverem-ásatás. Ő (már
mint Bubenyik) elhiresztelte az öreg nyugalmazott kulcsárné útján a
falusi parasztok közt a régi regét, mely a kastélyhoz füződik, hogy
ugyanis a török világban Kopereczky Balázs kincseket ásott el valahol a
kastély kertjében vagy udvarán, mikor a törökök elől menekült. A mint
aztán mindenütt ezekről meséltek a kapzsi parasztok a kocsmában, a
kovácsműhelyben és a malomban, két egymásután következő éjszaka egy-egy
kis cserép szilkében spirituszt gyujtott meg a kertnek azon a helyén, a
hová a jégvermet ő méltósága tervezte multkor beszélgetés közben,
gondoskodván róla, hogy azt a csacska cselédségből többen meglássák. És
ime, mi történt? Harmadnap fölkereste egy csomó összeszövetkezett
paraszt, megkérték titokzatosan, engedje meg nekik, miután most nincs az
úr otthon, az ásatást azon a helyen, hol a tűz kigyúlt, mert ott lenni
kell valakinek Bubenyik ellenkezett, «Ott kincs van – mondá – nem vagyok
bolond, hogy megengedjem. A parasztok a józan eszére appelláltak: Akkor
volna maga bolond, Bubenyik, ha nem nekünk engedé megtalálni, mert mi a
felét adjuk magának, de ha a báró úr ásatja ki, legfelebb tíz forintot
vet.» – «Úgy ám, de az a tíz forint legalább biztos, – ellenveté
Bubenyik – a ti osztalékotok pedig nem biztos.» A parasztok összesúgtak
most maguk közt és a tíz forintot összerakva, előre felkinálták, ha
szemet húny az éjjeli ásatással szemben, – így történt aztán, hogy
tegnapelőtt éjjel kiásták a jégvermet, ebben a szorgos munkaidőben,
mikor minden ép-kéz-láb ember szántással-vetéssel van elfoglalva.

Kopereczky a hasát fogta nevettében, minden baját egyszeribe
elfelejtvén, majdnem ujjongott örömében:

– Bubelnyicsek, Bubelnyicsek, oh, de csókolni való gazember vagy!

A bárónak hirtelen komolyra hosszabbodott meg az arcza és így folytatá:

– De ha te ilyen ravasz vagy, Bubenyik, akkor én egy fogas kérdést
intézek hozzád. Az apósomnak kétezer forintot kell küldenem, még pedig
mindjárt holnap, azután nekem is szükségem van egy-két ezer forintra az
installáczióhoz, adj hamar tanácsot, honnan szerezzem meg?

– Vegyen föl a takarékpénztártól.

– Ott már kimerítettem a hitelemet.

– Úgy ám, de fölfrissült azóta.

– Mitől?

– Hát a prágai örökség kutya? – kérdezte Bubenyik, kedveskedőn pislogva.

– Nem kutya, – felelte a báró. – Hanem a kutyák kezén van, Bubenyik.
Prókátorok kezén. Pör alatt.

Bubenyik erre sem jött zavarba.

– Próbáljunk a vogyinai zsidótól kérni, van annak elég.

– No, az nekem is eszembe jutott, csakhogy már két év előtt. Azóta
mindig azt csinálom, de már nem lehet többé.

– Akkor azután nincs más hátra – vélte Bubenyik – össze kell hívni a
_főkötő-őröket_.

Kopereczky fölszisszent ettől a szótól, mint a kit a kigyó csípett meg.

– A főkötő-őröket? – dadogta és szemei kitágultak a rémülettől. – Nem,
nem Bubenyik. Muljék el tőlem ez a keserű pohár. Gyengék az idegeim, nem
birom a nősírást. Isten úgy segéljen, nem birom meg.

– Pedig más mód nem igen van…

Kopereczky dühösen száguldott fel s alá a szobában, egyszer megállt
Malinka előtt s felsóhajtott: «Inkább lopnám azt a pénzt, inkább
lopnám», majd megint végigmérte a szobát vagy négyszer és agyoncsapott a
tenyerével egy pókot a falon, mely játszi kedvvel ereszkedett alá
mennyezeti hálójából egy finom szálon, azután tompa, sötét hangon
egyezett bele mindenbe.

– Hát csak csináld meg, Bubenyik, de úgy, hogy minél kevesebb bajom
legyen. Vigyázz, Bubenyik! Úgy csináld, hogy meg ne öljenek.



HATODIK FEJEZET.

(Egy ravasz komornyik cselvetése.)

Malinka valami különöset sejtett. Élénk képzelőtehetsége csudálatos
módon szinezte ki e titokzatosnak látszó útját a pénzszerzésnek.
Lelkiismerete megmozdúlni készült. Itt most valami rendkívüli történik.
Meglehet bűntény, de bizonyosan valami borzasztó. Csak legalább azt
tudná, mik azok a főkötő-őrök.

Pedig igen egyszerű volt a dolog. A Kopereczky-családra egy ereklye
maradt az Anjou-királyok korából, egy főkötő, vagy a mint abban az
időben nevezték magyarul, _csepesz_, melyet állítólag a Kopereczkyek
egyik ősanyja, született Omode Orsolya azon udvari szertartás alkalmával
viselt, midőn Róbert Károly királyunk kis fiát, Lajost, a szent
keresztvízre tartotta. E komaságnak a fényéből táplálkozott a
Kopereczky-család hiúsága századokon át egész máig, annál is inkább,
mert a kereszt-gyerekből lett a legnagyobb magyar király. Rossz nyelvek
ugyan azt állítják, hogy Kopereczkyné nem a Lajos gyereknek volt a
keresztanyja, hanem csak az Endréé, a ki aztán a Nápolyi Johanna gonosz
körmei közé került. Hanem iszen ez is még valami, csakhogy még rosszabb
nyelvek ezt se hiszik. Hogy azt mondják, mese az egész. És hogy a
Kopereczkyek még abban az időben majmok voltak Borneóban és a fákon
laktak, nemhogy a visegrádi királyi palotában hivalkodhattak volna.

Bizony most már, annyi idő multán nehéz eldönteni, ott volt-e, nem
volt-e ott Orsolya asszony, hanem a főkötő és az adósság, a mibe
állítólag akkor verte magát a Kopereczky-család, szinvalóság. A főkötő
megvan mai napig is, még pedig Krapeczen van, a kastély úgynevezett kék
szobájában, egy három lakattal elzárt nehéz vasládában. Kétségtelen,
hogy a főkötő szövetje most már nem sokat érhet, a fazonja is
meglehetősen kimehetett a divatból azóta, Vilmácska tudom nem tenné a
fejére száz forintért sem, ha tudna is róla, de nem tud, mert a főkötő
létezése családi titok, a «végső forrás», mivelhogy a főkötőn azon a
bizonyos keresztelési napon húsz darab szurokfekete színű keleti gyöngy
pompázott, melyekből kettőt Kopereczky Márton Mátyás király fiatal
nejének, ama bizonyos Podjebrád kisasszonynak ajándékozott, a kit a
király Trencsénben vett át a követektől. Kettőt Kopereczky István adott
oda 1573-ban Turzó Borbálának egy csókért. (De lett abból kettő is.)
Három a mohácsi csatában elesett Kopereczky Gábor kalpagforgóján
pusztult el. Elvitték a törökök s a török kincstárból valami módon az
angolokhoz került (hiszen a mi érték, minden oda kerül végezetül) és ez
idő szerint az angol korona gyöngyei között foglal helyet. Most már csak
tizenhárom gyöngy maradt a főkötőn. Mindenféle nagy szerencsétlenségek
kezdtek a családdal történni. Eszéhez nyúlt erre Kopereczky Kristóf,
hogy ezt a tizenhármas szám okozza s 1715-ben a gyöngyökből négyet
eladott Koháry grófnak, két rongyos falut kapván értök: Csábrág-Varbókot
Hontmegyében és még egy pusztát Trencsénben, a Cserna-Perlát
(Feketegyöngyöt), azonfelül ezerötszáz váltó forintokat. A megmaradt
kilencz gyöngy mint firól-fira származott örökség, a mi Izraelünk
apjának a kezén volt s ő mint fiatal gárdista, Bécsben kettőből
fülbevalót csináltatott a híres énekesnőnek, Fligori Matildnak, a ki
bevallott szeretője volt a császárvárosban. Nagy szoknyahős lehetett
különben. Egy harmadik gyöngyöt később duhaj mulatság alkalmával a
rajeczi fürdőben, mint egykor Cleopatra, borban olvasztott fel s megitta
a szép Motesiczky Klára egészségeért, a kit ez annyira meghatott, hogy
utána szaladt a megmaradt hat gyöngynek, vagyis a felesége lett.

Mikor Izraelünk anyja haldokolt (egy évvel élte csak túl a férjét)
különös végrendeletet csinált, a minőt csak asszonyész fundálhat ki. Egy
három lakatra nyiló vasládát csináltatott s elrendelte, hogy a családi
főkötő gyöngyeihez, melyek nagy értéket képviselnek, csak a végszükség
esetén nyúlhassanak leszármazottjai, mi végből két főkötő-őrt nevezett
ki, az egyiket Mutnyánszky Marczella, bizalmas kulcsárnéja, a másikat
egy elszegényedett rokon, Kopereczky Dávidné, szül. Kopereczky Ágnes
özvegy dzsidás kapitányné személyében, a kik ezen tisztükért egyenkint
kétszáz forintot húznak évenként az örökösöktől, mindaddig, míg a
gyöngyökből tart. Az utolsó gyöngynél megszűnnek a hivatalok. Ha azonban
az ő életük fonala fogynék el előbb, mint a gyöngyök, az esetben
mindenik főkötő-őr jogosult utódot nevezni ki halála esetére, ugyanolyan
jogokkal, kötelességekkel és fizetéssel, mint ők voltak. Erre a halálos
ágyán megeskettette őket, meghagyván, hogy csakis végszükség esetén
engedjék a gyöngyök elpazarlását vagy zálogbaadását, s kiosztá közöttük
a kulcsokat: Izrael fia kapván az egyiket s a két főkötő-őr a másik
kettőt.

Minthogy a vasládát most már csak úgy lehetett kinyitni, ha a három
kulcstulajdonos egy akaraton van, s minthogy történetünk idejében Omode
Orsolya főkötőjén már csak négy gyöngy fityegett, kettőt Izrael zálogba
tett, egyet a kastély renoválásakor, egyet pedig még régebben, a
Bubenyik pénzbeszerzési inditványa sok nehézségbe ütközött. A báró
érezte ezt s fázott tőle. Mert a két öreg főkötő-őr ugyancsak kitünően
volt megválasztva. Ha neszét vették, hogy a bárónak nincs pénze, az
egyik rögtön elutazott Halasra a leányához, mire azt sikerült
hazacsalogatni, a másik, a faluvégi sárga kúriában lakó kapitány özvegye
tünt el a Gráczban lakó nővéréhez.

Ha pedig úgy lepte meg őket Kopereczky, hogy épen otthon voltak, akkor a
nyugalmazott kulcsárné, ki a kertészlakban köhögte át alkonyatos éveit,
ájuldozni, sírni, jajveszékelni kezdett, hogy a báró őt tönkre akarja
tenni, hogy immár a végső gyöngyökhöz is hozzányúl, közeledik ezzel a
percz, a mikor a főkötő-őri fizetése megszűnik, s ő a lésza alatt hal
meg, mint koldus. Könyörög, rimánkodik, térdre veti magát a báró előtt,
hogy ne kivánja tőle ezt az áldozatot, legyen irgalommal iránta, mert mi
lesz ő vele azután, ha az utolsó gyöngy is elvándorol a vasládából? Mire
a báró, mint már néhányszor azelőtt, eleinte dühbe jön: «Hát meddig akar
még maga élni, vén csoroszlya?», de aztán ellágyul, megrendül egész
valójában (mert alapjában jó szive van) és magától eláll a tervtől.

Ám ha el nem állna, ott van a másik custos, a kapitányné. Az bezzeg nem
ájul el, nem sír, nem könyörög, hanem felkerekedik, mint a forgószél, a
kastélyba szalad, sarkára áll, a csipőjére teszi a kezét, toppant a
lábával:

«Hát meg vagy te kergülve, Izrael, hogy szándékosan rohansz a vesztedbe?
Hát illik ez? Elpocsékolni családod utolsó ereklyéit! Nem szégyenled
magadat, te ember! Hogy van szemed a szemembe nézni. Pfuj, Kopereczky!
Bujj a föld alá! Vagy eredj, kapard ki az őseid csontjait a kriptákból,
javíthatatlan tékozló, és áruld el fontszámra! Mit akarsz tőlem? A
kulcsot? Abból ugyan nem eszel! Hát azt hiszed, hogy nadragulyát ettem?
Mire kell? Kártyázásra, devernázásra. Hogy meg akarsz nősülni? Mi közöm
nekem ahhoz? Azért, hogy te élvezz az új feleségeddel, nem szükséges,
hogy én az exisztencziám egy részét odadobjam. Meg azét a nyomorult
kulcsárnéét. Vedd el a feleségedet, a hogy tudod, szépítsd meg a
bagolyfészkedet, a mint bírod, de én nem engedek a fekete gyöngyökhöz
nyúlni. Majd ha azt látom, hogy éhenhalásban vagy, akkor én is megnyitom
a vasládát, addig nem. Anyádnak így tettem az esküt és így tartom meg,
amen. Ha pedig még egy szót szólsz, kikaparom a szemedet. No nézze meg
az ember! Hiába forgatod a nagy szemedet, hiába rázod a bolond fejedet,
hiába csikorgatod a dudvás fogaidat, melyekre lerakódott vagy két font
borkő, a kocsmákban és mindenféle spelunkákban, ez a két font borkő az
egyetlen, a mit életedben szereztél.

Térj hát eszedre, Izrael, gondolj az Istenre és arra, hogy ha
megnősülsz, neked is lesznek gyermekeid s azokra is hagyni kell valamit.
Mit gondolsz, szerencsétlen, ha minden Kopereczky ilyen lett volna, hány
fekete gyöngynek kellett volna lennie a Kopereczky Orsolya főkötőjén,
hogy még a te torkodon leereszkedhessék vagy kettő? Egy szót se többet,
Izrael, egy szót se, mert forgós teremtette, mindjárt más hangból kezdek
beszélni.»

Ettől a _más hangtól_ félt Kopereczky. Hogy milyen is lehet az a «más
hang», mikor már ez sincsen selyemből szőve?

Nem kis feladat volt ennélfogva, a mit Bubenyikre bízott a báró. Mert
bizonyára könnyebb és kevésbbé fájdalmas azoknak a szegény
csiga-állatoknak ott a persa-öbölben kiizzadni e tündéries
csecsebecséket, mint azokat a két sárkány miatt a vasládából kihozni. De
a ravasz Bubenyik nem rettent vissza a nehézségtől.

– Meglesz, méltóságos uram, ha nagyon kell.

Kopereczky kétkedve csóválta a fejét.

– Nem tudom, mibe kezdesz. Itthon vannak most az öreg asszonyok?

– Itthon vannak.

– Vigyázz, hogy meg ne szökjenek. Seprűnyélre ülnek és ellovagolnak a
Gellértre.

– Van nekem az ellen arkanumom. Csak tessék rám hagyni. Hány szem gyöngy
kell?

– Elég lesz egy. Most nagyon drágák. Elviszed Trencsénbe holnap, ott
bezálogosítod Schlesinger Fülöpnél. Átadsz az összegből kétezer forintot
Malinka úrnak, a ki onnan a négyes fogattal tovább megy Bontóvárra és
átadja a pénzt apósomnak. A fogat aztán ott is marad.

– És én hogy jövök vissza?

– Magaddal viszed a hátaslovamat.

Egyszerű volt a Bubenyik terve, mint a Kolumbus tojása. Ebéd előtt, épen
még kifutotta, magával vitte Malinkát egy sétát tenni a faluban (ez,
úgymond, hozzátartozik a taktikához), a mit az, mint szenvedélyes
etnográfus, szivesen megcselekedett. Egész a kovácsműhelyig mentek és
vissza; nagy érdeklődéssel nézegette a parasztházacskák építészeti
módját, a kapuk alakját, faragását és festett tulipánjait, a kendertilók
s egyéb közönséges háziszerszámok szerkezetét (azt mondják, hogy ez a
tudomány ilyen semmiségeken hízik). A jó krapeczi tótocskák, kik ritkán
látnak idegent falujokban, azon ürügy alatt, hogy a kapczáskodó
kutyáikat csitítják, kiállnak a kapuk elé, vagy legalább a pitvarajtóba,
hasonlóan nem kis kiváncsisággal szemlélik a kutyák ingerült ugatásának
okozóját, a Bubenyik társaságában kószáló csinos fiatal urat. Ki lehet,
mit akarhat? Meg-megáll, bekémlel az udvarokba. Az bizony nem jó jel és
aligha nem az adóval van összefüggésben, mely már úgyis elég nagy, de a
hogy a fa nagyobbra nő egy-egy érkező eső után, ez is mindig
nagyobbodik, valahányszor úrféle jelenik meg az egyszerű viskók között.
Néhányan oda is sompolyognak Bubenyikhoz s ha szerét tehetik őt négyszem
közé kapni, megkérdezik súgva, ki légyen az illető s Bubenyik ez egyszer
nincs nagyon begombolkozva, hanem azért mégis bizonyos fontoskodó,
titokzatosságot fitogtató hangon közli:

– Ez bizony egy furcsa mesterségű úr Pestről. Vasfúró mesterember. Ma
hozta magával az úr.

– Vasfúró mesterember? Hát mi az?

– Hm. Ez úgy tudja meglékelni a vasat, mint például kendtek a dinnyét
vagy a tököt. Egyet-kettőt húz a legerősebb vason a kis szerszámával,
krikszkraksz, és megvan a nyílás, úgy hogy egy emberi kéz befér rajta (s
hamiskásan hunyorgatott a szemével). Különös egy mesterség, mondhatom.

– És mitől jó a’? – firtatá egyik-másik, a ki szeret a dolgok velejébe
látni.

Bubenyik vállat vont, szájára tette kezét, jelezte, hogy hallgatni
kénytelen, de azért egy kis léket mégis ütött a dolgok homályába.

– Az uraknak, tudja, sok tarka macskájuk van s nem jó mindig tudni, mit
csinálnak. Hanem hogy mire jó ez a mesterség, azt a magunkféle szegény
ember is kitalálhatja. Teszem azt, szép szerivel kivenni valamit olyan
helyről, a mit kinyitni lehetetlen…

Ezt így bizalmasan elmondta Bubenyik néhány helyütt, a hol megálltak,
majd visszakisérte Malinkát a kastélyba, a hol már épen csak őt várták,
hogy tálalhassanak. A méltóságos asszonynak még csak néhány órára volt
szabad felkelni, déltájban visszafeküdt az ágyba s odarendelte az
ebédjét. Malinka úgyszólván megörült, mikor hallotta, hogy az urnő nem
ebédel velök. Óhajtotta ezt a pillanatot, vágyott utána, álmodott róla s
mikor közel jött, megdöbbent tőle. Csak ketten ültek az asztalnál s
Bubenyik szolgált fel, miközben megbiztatta a méltóságos urat: «Minden
jól megy, minden meg van indítva a gyöngy dolgában»; de az kétkedőn
mereszté rá szemeit.

– Nem hiszek a csodákban, Bubenyik. Félek, nagy zivatart zúdítasz a
fejemre és a végén is nem lesz az egészből semmi. Rossz előérzetem van,
nagyon rossz.

Tényleg hallgatag volt és elmélyedő az ebéd folyamán, alig szólt néhány
szót, hirtelen felhörpinté feketekávéját és megkérdezte Malinkát,
szokott-e ebéd után aludni, mert ő maga mindig alszik egy csöppet, csak
épen annyit, hogy a szemét elbolondítja.

– Én sohase alszom ebéd után. Úrnak való az.

– Hát mit szokott csinálni?

– Ha semmi dolgom nincs, olvasgatok. Van a kastélyban bibliotheka?

– Nincs.

– De könyvek mégis csak vannak? Majd keresek magamnak valami olvasmányt.

– Nincs itt egy fia se, barátom; hiszen mondtam már önnek, hogy én az
állatok tanítványa vagyok.

– Akkor hát kérni fogom azt a tót népdalgyűjteményt, a mit útközben
igért méltóságod.

Kopereczky arcza földerült.

– Aha! Igen. Persze. Tudom már. A skatulyáját is önnek igértem. No csak
menjen a szobájába, mindjárt beküldöm.

Csakugyan bement a szobájába, a jó ebéd után végigdőlt nagy lustán a
zöld ripsz diványon s bodor füstöket fújt a levegőbe. Elgondolkozott,
hogy ugyan megérzi-e Koporeczkyné az ő ittlétét! Ő megérezné az ő
helyében. Vajjon milyen lesz a találkozás? Mit fog mondani? Megijed-e
vagy megörül? Feltette e közben magában, hogy történjék bármi, uralkodni
fog a szivén és az idegein. Két termetes macska már akkor ott
vadászgatott az ágy alatt s mereven szegezte mind a kettő a tekintetét a
padlóhasadékra, a honnan valószínűleg a zsákmányt várták, mely oda
menekült.

Malinka unalmában a vadászoknak gibiczkedett, a jóllakott ember
nagylelkűségével legalább elméletben támogatta a falánk macskák
törekvéseit, annyiban, hogy ő is érdeklődéssel, szinte türelmetlenül
várta az egér megjelenését. De hol is lehet, hogy nem mer előjönni a kis
gyáva! Szegény macskák, mennyit kell settenkedniök egy parányi falatért!
Mégis csak jobb főispáni titkárnak lenni.

De alighogy átadta magát a macskákkal való együttérzésnek, midőn kopogás
hallatszott az ajtón és a «szabad»-ra benyitott egy körülbelül a
negyvenes évek tájékán levő, kerek, piros arczú, tömpe orrú paraszt nő.

– Kit keres? – kérdé Malinka.

– Azt a fiatal urat, a ki Pestről jött, gondolom, maga az.

– Hát maga ki?

– Én a kis báró dajkája vagyok, – szólt nyájasan, s megnyálazván ujjait,
kaczérkodón igazította meg homlokán a haját. Az is sárga volt, mint az
odavaló agyagföld.

– A dajka? – csodálkozott Malinka. – Hát mit akar velem? Nem élek én
embertejjel.

– Nincsen nekem tejem, – tiltakozott, kaczéran illegetve magát, – nem én
vagyok a szoptatós; az is voltam már valamikor (s itt mélyen
felsóhajtott), de most én csak az éneklő dajka vagyok. Én dalolgatok a
kis bárónak éjjelenkint, mikor már a Mártha megszoptatta.

[Illustration: – Leány vagyok még, hála Istennek.]

– No és mit akar velem, jó asszony?

– Leány vagyok még, hála Istennek, – igazítá helyre, – Koleszár Mária
hajadon.

– Pedig azt gondoltam volna, tekintve, hogy a mint mondja, már szoptatós
dajka is volt…

– Ejh, hát mi van abban? (Szemeit, melyek nem voltak épen rútak, egy
kicsit lesütötte.) Hiszen maga se pap – tette hozzá – s én se vagyok
apácza.

– Jó, jó, – türelmetlenkedett Malinka mind nagyobb-nagyobb bámulatba
esve, – de mit akar velem?

– Hiszen én is azt kérdezhetném az ifjú úrtól? – S ránézett hamiskásan,
várakozón.

– Én? Semmit.

– Akkor aztán nem értem, miért küldött ide a méltóságos úr?

Aha! Kezdte már érteni Malinka a Kopereczky dévaj tréfáját. Ez lesz az a
népdalgyűjtemény.

– Igen. Gondolom már. Maga sok nótát tud, ugy-e?

– A mi igaz, igaz. Nagy dallos vagyok. Hisz az a mesterségem. Tudok én
minden nótát, a mi csak van a vidéken. Mert mikor még élt az édes anyám,
Isten nyugasztalja, fonó volt a házunkban huszonkét esztendeig, ott
minden nóta megfordult.

Malinka érezte, hogy nevetséges helyzetbe hozta a princzipálisa,
dühöngött is magában ezért (Hanem iszen visszafizethetem én még azt), de
már most legokosabb nem mutatni és a tréfa elől ügyesen, de mégis harag
nélkül kisiklani.

– Tudja mit, Koleszár Mária, én nagyon szeretem a falusi dallamokat,
épen úgy, mint a madáréneket. De a madár ne a kalitkában énekeljen, az
engem nem gyönyörködtet, messziről szeretem hallani, a lombok közül, úgy
a dal is csak a mezőről szép. Menjen hát ki kérem a kertbe és danoljon,
én majd kinyitom az ablakot és úgy hallgatom.

Koleszár Mária megütközött egy kicsit ezen a furcsa kivánságon, de hát
az urak esze mind bolondsággal van megbélelve, egyet perdült tehát
fiatalosan, mint az orsó.

– A hogy akarja, galambocskám.

Ezzel kiszaladt a szobából s nemsokára fölcsendült a kertben az ablak
alatt a különös tót nóta, halk, altató hangon, mint a mezei légy
döngése:

  Nem ismerek szebb lányt Plevák Ancsuránál,
  Nefelejts szeménél, lenszínű hajánál;
  Nem rózsatőn termett, nem liliomsáson,
  Az égből esett le valami nyiláson.
  Nyilást bedrótozni egy legényt fölhívnak,
  Engem, Králik Gyurit, engem, engem hínak…
  Jaj, meghalok anyám!…

Mindez természetesen szépnek, gömbölyűnek esik ki tótul, míg ellenben
magyarul csak úgy vasvillával összehánytnak látszik és Koleszár Mária
ugyancsak mélabúsan tudta fújni a haldokló Klárik Gyuri kesergését,
onnan aztán átugrott a Janosik betyár nótáira, majd a katonának
besorozott legények hetyke, vagy borongós lelki hangulatát tolmácsolta.
Ezeken szokott a kis bárócska elaludni. Ha nagyon sír, ezek a
legbiztosabbak… okvetlenül lecsendesedik tőlük, jele, hogy katona lesz
belőle. A tót nép felette változatos dalaiban, nemcsak a szerelmet és a
birkalopást énekli meg, nemcsak a falusi drámákat önti balladákba vagy
románczokba, ezer meg ezer apró baját is szines rímekbe fonja.

Egy vidám vers (melyet Malinka azonnal le is írt magának) a
törvényszékekkel évelődik, hogy t. i. a három fórum háromféle itéletet
hoz a számadó bojtár pörében, felmentőt és elmarasztalót, de mind a
hármat «_a király nevében_».

  Ha én király volnék,
  Mindég egyet mondanék,
  Királynak úgy illik, tralalala;
  Össze-vissza én nem beszélnék,
  Királynak nem illik, tralalala.

Míg Malinka úr ekképen mulatozék a tót népköltészeten, azalatt Bubenyik
a maga dolgát végezte. Arra számított, hogy azóta a két főkötő-őr, kiket
nem szokott semmiféle hír sokáig elkerülni, meghallotta a vasfúrómester
megérkezését és éles elmével kitalálta, hogy a kék szoba vasládájából a
gyöngyöket akarja kiszedni Kopereczky, azért hozta el a fúrómestert. Azt
is kombinálta Bubenyik, hogy a melyik asszony előbb hallja meg a riasztó
hírt, az rögtön kapja nyakába a kendőjét, napernyőjét és szalad a
másikhoz, hogy a közös veszélyben egy czikóriás kávécska mellett
megállapítsák a csatatervüket. Azért hát ürügyet keresett, hogy a
tanácskozókat meglephesse. Ellátogatott a kertészlakba a kulcsárnéhoz,
elkérni tőle a Sybilla-könyvét (az csak neki volt meg az egész vidéken).
Útközben egy álmot gondolt ki, a mit a Sybilla megfejtsen, leadván róla
a lutriba betendő számokat. De ezekre a hazugságokra nem volt szüksége,
mert a kulcsárné már nem volt otthon. Hm, gondolta Bubenyik, a két
pecsérke már együtt ül, nekem se szabad késni. Ezzel neki kerekedett és
a Muskutyiék pajtája mellett elhaladva, a Prosz-féle
téglaégető-kemenczéknél leereszkedett a Veszelyin János mélységben fekvő
gyümölcsös kertjébe, a honnan már csak egy-két lépés volt a Kopereczky
kapitányné kicsiny kúriája. Kopereczkynének valami különös füve volt
kertjében, annak a gyökereiből, melyek olyan kemények voltak, mint a
szegek, szokás volt a beteg állatok fülébe szúrni egy-egy darabkát, a
mitől aztán megdagadt a fülük (mivelhogy a rossz vér állítólag mind
odagyűlt) és vagy elpusztultak, vagy megéltek, de a fű roppant hírben
állott az egész vidéken és az asszonyság úgy őrizte, mint egy kincset.
Idegen falubeliek két garasért kaptak egy-egy gombostűnyi gyökeret, a
lutheránusok öt garasért, Krapeczen ellenben mind a két
vallásfelekezetnek ingyen járt ki a «mindenható» gyökér, a hogy
nevezték.

Bubenyik tehát azzal a szándékkal kopogtatott be a tekintetes
asszonyhoz, hogy egy kis gyökeret kér, mert az egyik urasági sertés már
két nap óta nem eszik.

A két asszonyság csakugyan együtt ült az asztalnál a vizitszobában,
kávés ibrik és párolgó csészék mellett, mind a kettő rossz hangulatban
volt, a kulcsárné arczát szembetünő sápadtság vonta be, a kapitányné
ajkai pedig idegesen rángatóztak, a mi mindég előfordult, ha valami
belső nyugtalanság kinozta. Az urasági komornyik belépése láthatólag
meglepte őket. Különösen a harczias kapitánynén látszott a zavar.
Halántéka kivörösödött, szemei vésztjóslón meredtek Bubenyikra, majd a
szobaszögletbe tévedt a tekintete, a hol a czirokseprő szokott állni.

De ezt a feltörekvő ellenséges indulatot hirtelen legyűrte a kiváncsiság
(asszonynál ez az erősebb érzés). Vajjon mit akarhat itt Bubenyik? Erőt
vett magán s még szinte nyájasan fogadta köszönését.

– Isten hozta. Hagyja el csak. (Bubenyik t. i. keze után nyúlt, hogy
megcsókolja.) Mi jót hozott nekünk?

Mialatt Bubenyik előadta a beteg sertés dolgát és a mindenható
gyökerekből kért, a kapitányné kedvet kapott tovább tapogatózni a
kulcsárné által hozott hír tárgyában. Ez volt most rájuk nézve a
legizzóbb kérdés. A kulcsárné kisírt szemei, melyek olyan vörösek
voltak, mint egy öreg nyúlé, eléggé mutatták, hogy a faluban szállingó
pletykát a vasfúró pesti emberről, az ő fantáziájuk és kombináló
tehetségük veszedelmes irányban egészítette ki. A mi a falusi parasztok
előtt csak egy érthetetlen furcsaság volt, az a két főkötő-őr szemében
nagyon is reális alakot látszott ölteni. Mindamellett nincsen kizárva,
hogy az egész csak üres pletyka. Talán egy órást hozott magával
Kopereczky, a ki a kastély óráit megjavítja, vagy egy zongorahangolót,
vagy isten tudja kit. Bubenyik azonban bizonyosan tud valamit felőle s
ezt most igazi mulatság lesz kiszedni fortélylyal és keresztkérdésekkel
s meglehet, letörpül üres ostobasággá az egész vészhír, vagy pedig
megerősödik a gyanujuk s képessé teszi őket, hogy valamihez kezdjenek.

– Hát a gyökerekből? Adok, már hogyne adnék, – mosolygott a kapitányné,
– Bubenyiknek még az utolsót is. De üljön le, míg előkeresem és
beszéljen nekünk valamit.

– Nem igen érek rá, csókolom a kezeit, mert megjött ma az úr és
rosszkedvű, mint a pulykakakas. Ha csak egy perczig nem vagyok ott, már
dühöng, ha meg ott vagyok, rajtam tölti a haragját mindenért. Ma, a
miért a kos, mely mindég ott settenkedik körüle, valahogy a lábára
hágott, épen a tyúkszemére, engem pofozott fel, de úgy, hogy még most is
szikrázik a balszemem.

– Bizony nem szépen bánnak magával kedves Bubenyikom, – sajnálkozott a
kapitányné, – másutt a helyét is megfujnák az ilyen embernek, – tette
hozzá, a vén Marczellához intézve szavait.

Bubenyiknek nem volt erre válasza, csak egy mély, fájdalmas sóhaj
röppent el a melléből, de ez is csak kivetett csalétek volt. Rászállt a
kapitányné, mint a légy a beczukrozott légypapirosra. A mint a
mindenható gyökereket kereste az almáriomban, egyszersmind megtalált ott
egy félig telt borospalaczkot és egy tányér töpörtős pogácsát, a mit az
asztalra tett, megtöltvén a borból egy pohárkát.

– No, ugyan kóstolja meg, mit szól hozzá?

Bubenyik a szájába vett belőle néhány csöppet, folytatta, csámcsogtatta
a nyelvén.

– Döfi, – szólt, a fejét is ingatván hozzá, miközben behunyta apró
szemeit és felhajtotta a poharat egészen. – Héha! – kiáltott fel,
jeléül, hogy nagyszerű bor.

– A váczi kanonok rokonom küldte, – dicsekedett a kapitányné és megint
töltött. – No, még egygyel!

– Nem magamféle szegény embernek való, – ellenkezett Bubenyik a fejét
rázva, és különös logikával egy lélekzetre kiürítette megint a poharát.

– Úgy hát megjött az úr? – ereszkedett be a sötét mélységekbe nagy
óvatosan a kapitányné. Egyedül jött?

– Nem biz az. Valami kupczihért hozott magával.

– Miféle fajtájút. Talán kártyapajtást?

Bubenyik a fejét rázta.

– Nem úr az illető, inkább valami mesterember, úgy tudom, úgy vettem ki,
a mint titokban értekeznek, mert előttem is titkolóznak, de nekem is van
eszem, és végre is… szó ide, szó oda, nem azért mondom, hogy egy vagy
más, de (zavartan nézett szét az ajtó felé, aztán a két feszülten
figyelő hölgyön jártatta végig bambának átalakult tekintetét), de izé…
mit is akartam csak mondani… no hát nem kóser ember.

A kapitányné megint töltött a poharába.

– Igyék még, Bubenyik, no még egy kicsikét.

Bubenyik megtörülgette a homlokát és kigombolt a mellényén két gombot.

– Nem, nem, már elég lesz.

– Ejh, ezt a gyüszünyit, a mi még a palaczkban van, nem érdemes már
eltenni.

Bubenyiket meggyőzte ez az érvelés.

– Hallom, – kezdé a nyugalmazott kulcsárné az ő éneklő, kenetes hangján,
– hogy most sok pénze van az új _fispánnak_. (Fispán halcsontot jelent
tótul; a két hölgy így csúfolta új állása óta egymás közt Kopereczkyt.)

– Ki mondja azt? – röhögött Bubenyik. Volt, nincs. A kocsis beszélte,
hogy a kártyában derekasan megkefélték Trencsénben a mult éjjel; azt
mondja, egy fityingje se maradt.

A két hölgy sötéten nézett össze, mintha mondanák: «Jól kombináltunk.»

– Pedig most sok apró pénzre lesz szüksége az installácziónál, – vélte a
kapitányné. – Kiváncsi vagyok, hol veszi?

Bubenyik vállat vont.

– Nem kell félteni az ördögöt, hogy hol talál rossz lelket.

– Hát azt gondolja, valami görbe úton szerez pénzt?

Bubenyik szabadkozott, ő nem gondol semmit, oh, a világért sem, ő csak
azt tudja, hogy teremt pénzt… mert hát no – és hamiskásan hunyorított a
szemeivel, majd igyekezett a beszédet átfordítani más egyébre; hogy
volt-e a méltóságos asszonykának sok almája a kertben? «A mienk férges
volt az idén, – hadarta, – körte pedig épenséggel nem termett!»

– Az ördög vigye a maguk körtéjét, – szólta el magát lázas
türelmetlenséggel a kapitányné, – arról beszéljen nekünk inkább:
kicsoda, micsoda az az ember, a kit magával hozott és mit akar itt?

– Semmit se hallottam, – felelte Bubenyik tartózkodva, – csak azt, hogy
reggel visszautazik. Én is elkisérem Trencsénig. De én majd csak a
Szedres pusztán csatlakozom hozzá. Még ma este valami levéllel küld uram
az ispánhoz és meg van hagyva, hogy ott maradjak éjjelre. Nem értem,
miért kivánja az úr mindenáron, hogy ott háljak, mikor nélkülem
úgyszólván se levetkőzni, se felöltözködni nem tud.

– Hát én értem, – mondá páthosszal a kapitányné és arcza szederjes szint
váltott. – Magát el akarják távolítani! Mert bűntény készül a
kastélyban, érti-e? És nem akarnak tanut hozzá.

– Bűntény! – dadogta Bubenyik, és a szemei megüvegesedve meredtek a
kapitánynéra.

– Bubenyik! – kiáltott fel vibráló hangon a kapitányné. – Rettenetes
dolog készül. Az éjjel a kastélyban fel fogják törni a vasládát és
kiveszik belőle a fekete gyöngyöket. Az a pesti ember töri fel, azért
hozta, és magát azért küldik el a pusztára.

Bubenyik a fejére ütött, mintha csak most eszmélne.

– Hogy a gyöngyöket… hogy kiveszik, feltörik a vasládát? – dadogta, mint
a felrázott holdkóros.

– Mi lesz velem? – tördelte a kezeit Mutnyánszky Marczella.

A kapitányné mintegy kimerülve a szörnyű esemény előtárása által, egy
nagy karosszékbe rogyott s arczát kezeibe temetve sopánkodott:

– Meglop minket. Kiveszi a szájunkból azt az utolsó kenyérkét. Hát van
Isten, Marczella? Oh, szegény Orsolya néni, szegény Orsolya néni, volt
miért gyűjtened e csodaszép gyöngyöket! Tudom, hogy megfordulsz a
sírodban!

– De honnan tudja ezeket a méltóságos asszonyka! – hüledezett még egyre
Bubenyik.

– Honnan? Honnan? Tudom, mert tudom. Mondjuk, hogy magától Orsolya
nénitől tudom.

– Ki az az Orsolya néni?

– Az ősanyánk, Bubenyik, a ki Róbert Károly idejében élt, a ki a
gyöngyöket gyűjtötte.

– Hát hány éves a méltóságos asszonyka? – csodálkozott Bubenyik.

– Ejnye, maga szemtelen! – esett ki a sodrából a kapitányné. – Asztalt
tánczoltattunk és az asztalban megjelent az ő szelleme, az árulta el
nekünk, hogy mi fog történni. Igaz-e, Marczelka?

A vén szűz rábólintott a hirtelen előrántott hazugságra, Bubenyik pedig
ájtatosan vetett magára kereszteket.

– Most értek hát én mindent, – eszmélkedett a komornyik. – Most lesznek
előttem világosak némely elejtett szavak, melyeknek az értelmét
félremagyaráztam… (Röstelkedve csóválta a fejét.) No már nagy birka
vagyok. Ej, ej!

– E szerint mégis hallott valamit?

– Tetszik tudni, afféle félmondatokat, mikor megleptem őket beszélgetés
közben a pesti emberrel s mikor hirtelen elhallgattak.

– Például? – kiáltá mind a két nő egyszerre.

– Hát például egy perczre azt hittem, hogy fogorvos az idegen, mert az
uram így szólt: «Csak egy kell, csak egy is elég volna», mire az idegen
közbevágott: «Eh, bolondság, ha már itt vagyok, vegyük ki mind a
négyet.» Az uram erre azt kérdezte: «Nem jó volna betenni helyükbe
hamisakat?» Mire ő megint azt felelte: «Minek? Olcsóbb a semmi.» Mondja
már most a méltóságos asszonyka, nem azt kellett-e hinnem, hogy a báró
úrnak négy rossz foga van, de csak egyet akar kihuzatni, a fogmester
pedig arra kapaczitálja, hogy ki kell húzni mind a négyet és ne tetessen
helyükbe hamisakat, mert olcsóbb a semmi?

Az asszonyok majdnem sírva fakadtak e leleplezésre. Oh, hiszen ez
teljesen világos! Nekiestek szellemi ollóikkal, mint egy eleikbe
teritett szövetdarabnak, fölszabták, ízekre szedték, megkrétázták,
kigömböstűzték, azután megint összeférczelték, minélfogva a következőleg
nézett ki: Kopereczkynek csak egy gyöngyre van szüksége ez idő szerint,
de a vasfúró ember ki akarja venni mind a négyet. Kopereczky bele is
megy ebbe, de fölveti a kérdést, nem kellene-e hamis gyöngyökkel pótolni
a törvénytelenűl kicsenteket? Mert Kopereczky gyáva és fél, hogy a
főkötő-őrök megszimatolják a dolgot, meg fogják akarni nézni a
gyöngyöket és nem találván ott, bajt csinálnak, a vasfúró mester ennek
ellenében figyelmezteti, hogy legjobb, ha már semmi sem lesz a ládában,
mert a hamis gyöngyök után még azon túl is fizetnie kellene a
főkötő-őröket, holott a semmi teljesen megszünteti a kulcsárné és a
kapitányné évi díjazását, a semmi tehát olcsóbb. Igaza van az
imposztornak, hogy a mennydörgős istennyila üssön bele, még naplemente
előtt!

Bubenyik azonban már nem várta be ezt a fejtegetést, neki sürgős dolga
van, már ezért is kikap otthon; ajánlotta magát s hazament, – a nélkül,
hogy a mindenható gyökerekből vitt volna. A két asszony annyira elmerűlt
a szőnyegen levő kérdésbe, hogy voltaképen észre se vette a Bubenyik
távozását, még kevésbbé azt, hogy a gyökereket elfelejtette.

A kapitányné lihegett a haragtól s rikácsoló hangon tört ki:

– No Marczella, hát már most mit csináljunk ezekkel a tolvajokkal? Ne
pityeregj nekem itt, hanem beszélj!

– Mit gondol a báróné?

– Azt gondolom, hogy odamegyek és összetöröm a gazembert, így ni.

S ezzel megfogta az ibriket az asztalról s a padlóhoz vágta, hogy ezer
darabra tört össze.

A kulcsárné ellenkező nézeten volt.

– Jézus Mária! Ne jöjjön olyan nagy indulatba, lelkem báróné, mert árt a
drága egészségének és csak kárát valljuk, ha az első haragunkat
követjük, tessék elhinni. Itt van mindjárt az ibrik és következik a
többi kár… Mert ha odamegy a báróné a kastélyba és akármilyen patáliát
csinál is, meglehet, megfélemlíti a fispánt, a míg ki nem teszszük a
lábunkat, de mihelyt kiteszszük, csak megint beáll az a kérdés, hogy
honnan vesz pénzt az installáczióhoz s bizony kiszedi a gyöngyöket, ha
egyszer hozzá készült.

– Mit? Hogy kiszedi? Azt szeretném én látni. Nem félek én a magam
igazában senki fiától, ha olyan szakálla van is, hogy a térdéig ér.
Leülök a vasládára és ha én egyszer megkötöm magamat, el nem mozdulok
onnan, ott ülök, ott alszom rajta éjjel-nappal, míg csak el nem
takarodik innen a czinkosa, a pesti betörő. Hát mit csinálhatnak velem?

– Hm. Nem ér az semmit. Egyszer csak mégis megúnja a báróné, mert az
embernek gyomra is van és a láda nem ad enni, mégis csak nem ülhet rajta
örökké és mihelyt otthagyja, mindjárt szabad lesz a vásár. Én a magam
részéről legokosabbnak tartanám, ha hagynók a bárót, tegyen, a mit akar.
Viseljük magunkat úgy, mintha semmit se tudnánk, mert akkor ő is úgy fog
viselkedni, mintha semmi se történt volna és fizeti az évjáradékainkat.

– No persze! Hallgassunk úgy-e, mint a siket disznók a rozsban? Nem.
Soha!

– De nézze a báróné, a hamis gyöngyök nekünk tulajdonképen csak annyit
érnek, mint az igaziak.

– Nekem nem, – fortyant fel kevélyen a kapitányné, – mert engem nem csak
a pénz köt a gyöngyökhöz, hanem a családi kegyelet. Én magam is
Kopereczky vagyok, még pedig kétszer Kopereczky, a férjem után is. Nekem
a szivem is fáj. Aztán meg hiszen hallotta, hogy talán nem is fogják
helyettesíteni a gyöngyöket semmivel.

– Mindegy, csak soha ne nézzünk bele a ládába. Sőt ez lesz a nyugodalom,
mert soha többé nem fog minket zaklatni. Még kevésbbé fogja beszüntetni
az évjáradékot, mert akkor be kellene vallania, hogy feltörette a ládát,
– a mi egyenesen kriminális ügy.

– Úgy ám, de az emberek halandók, hátha elviszi az ördög, – ellenveté a
kapitányné, – és bár csak vinné már, akkor a hagyatéki leltárnál kisül a
láda üres volta s magától szünik meg a mi járadékunk. Nem ért maga
ezekhez a dolgokhoz. Képzelje csak el a mi helyzetünket galambocskám
Marczelka, hogy fogja az magát kivenni az Isten előtt, ha mi, a kik
eddig mindenképen átkoztuk Kopereczky Izraelt, most egyszerre imádkozni
kezdünk az életeért. Nem, nem, én nem kompromittálom magamat.

A kulcsárné kedvetlenűl csapta le kötését kosarába, épen felelni akart,
midőn kopogtatás hallatszott az ajtón és újra belépett Bubenyik, nagy
vigyorgással, hogy itt felejtette a gyökeret.

– Az a bor megbolondított egy kicsit. De talán rosszkor is jöttem…

– Nem épen, de… dehogy, – hebegte a kapitányné, oly zavartan, hogy csak
megerősítette azt, a mit tagadott.

– Hiszen tudom én… és már megyek is… Természetes az, kérem alásan, hogy
ilyenkor, veszedelem idején, a kiket illet, megbeszéljék a dolgaikat.
Bocsánatot kérek, hogy visszaszaladtam és zavarom. Mert tudom én, hogy
zavarom. Hiszen van nekem szivem (és itt egészen elérzékenyült Bubenyik)
és ha tudnék segíteni, a lelkemet is kitenném. És hát, hopp, (a
feltalálók hirtelen örömével petyegette meg ujjait) tudnék is valamit,
ha a méltóságos asszonykának négyszemközt mondhatnám meg.

A kapitányné kikisérte Bubenyikot a pitvarba, hol az óvatosan
körülnézett, mintegy megijedve egy lugzókádnak a folytonos csöpögésétől,
mintha azt hajtaná valaki: «poty, poty» (a mi annyit jelent tótul:
gyere, gyere). Meggyőződvén, hogy nem emberi hang, egész közel hajolt a
kapitányné sárga arczához, úgy hogy az finom orrával kiérezte a szájából
kiáradó pálinkaszagot, a mi roppant csodálkozásba ejtette, mert hiszen
Bubenyik bort ivott (ha csak azóta nem volt a kocsmában), de mindez csak
sokkal később jutott eszébe, mert most kizárólag az foglalkoztatta, a
mit Bubenyik megsugott.

– Én ismerem otthon a helyzetet s adok egy jó tanácsot a méltóságos
asszonynak, de soha senkinek se tessék megmondani a kútforrást.

– Hogy gondol olyat, kedves Bubenyik, az Isten szerelméért?

– Tessék oda menni az uramhoz és felajánlani önként egy gyöngynek a
kiadását, biztosítom, hogy megelégszik vele és rögtön elküldi a pesti
embert.

– Azt gondolja? – dünnyögte a kapitányné, hálás szempislogással.

– Jót állok a fejemmel. Mert a báró gyáva elkövetni a merényletet, csak
a kényszer viszi rá. Hisz azért izgatott egész nap, mert fél. A három
gyöngy e szerint megmarad, s ha a prágai örökséget átveszi, a mi kis idő
kérdése, annyi pénze lesz, mint a polyva; idők végéig nem szorúl rá a
megmaradt három gyöngyre. Különben nem szóltam semmit, nem tudok semmit.
Csókolom a kezeit, méltóságos asszonyka!

Kopereczky majdnem az egész délutánt a parkban töltötte, hol kőművesek
dolgoztak. A Kopereczky-Noszty kettős czímert, melynek kőkoczkáit és
ábráit trencséni mesterek faragták, kellett a kastély homlokzatára
fölilleszteni két ágaskodó oroszlán közé. Gyönyörű lesz az, ha elkészül!

Nagy érdeklődéssel nézegette az előkészületeket, midőn jelentették neki,
hogy a kapitányné és a kulcsárné várják a nagy teremben.

Szive nagyot dobbant. Szepegve rossz sejtelmek közt ment be, gondolván,
hogy Bubenyik már megbolygatta a két hölgyet és most itt szörnyű
jelenetek lesznek; de mennyire elbámult, midőn nyugodt arczokkal találta
magát szemben. A kulcsárné pláne kezet akart csókolni, a kapitányné
pedig ekképen kezdé:

– Kedves Izrael öcsém! Tudjuk, hogy neked most sok költséged lesz új
állásodban, melyben reméljük, fényt fogsz deríteni családodra. Azt
gondoltuk, hogy dicsőült jó anyád szellemében cselekszünk, ha magunk
jövünk ide megkérdezni, hogy nem kivánsz-e nyúlni a gyöngyökhöz?

Kopereczky azt hitte, hogy vagy ő bolondúlt meg, vagy a kapitányné, vagy
pedig valami bohókás álom űzi vele a játékait.

Kopereczky annyira elérzékenyült e szavakra, hogy odarohant a trabális
öreg hölgyhöz, megölelte, magához szorongatta.

– Ah, moja zlata nyanyika! (Oh aranyos nénikém) Milyen édes, jó szived
van. És pacsi magának is, Marczelka asszony!

– Jaj, ereszsz el Izrael; jaj, minden csontomat összetöröd. Eredj már,
ne okoskodj. Lenmag-kötés van a gyomromon, mind összerontod. Mit
nyulkálsz a testemhez! Bizony Isten, még kellemetlenebb a szereteted,
mint a haragod. No nézd csak. Beszéljünk egyébiránt a gyöngyökről. Ugy-e
négy van még?

– A legszebb, legnagyobb négy, ma chère tante, az egyik pláne száz
karátos, királynak való.

– Hát van-e szükséged vagy nincs? Mert mindjárt elhoztuk a kulcsokat is…

– Ej, ugyan mit képzelnek rólam, hogy én két ilyen szeretetreméltó
dámának kosarat adjak? Egy Kopereczky sohase lehet annyira udvariatlan.

– Igazán szép tőled, – mondá gúnyos mosolylyal a kapitányné. – Menjünk,
essünk át rajta!

Ezzel szó nélkül megindultak kifelé, mert a kék szoba a kastély végéhez
ragasztott dependenceban volt, melyet még a megboldogult Kopereczky
Boldizsár építtetett, olyan erős falakkal, mint egy bástya; mert egy
czigányasszony azt vetette ki neki kártyán, hogy bent fog égni a házban;
nem volt tehát a dependenceon semmi éghető anyag, még ablakfa se, a
világosságot felülről kapta a helyiség. Bent is csupa kőből, márványból,
vasból voltak a bútorok. Hanem azért mégis bentégett, abban pusztulván
el, hogy a mértéktelen ivás miatt meggyulladt benne a pálinka.

[Illustration: – Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében.]

Végig kellett menni az udvaron, hol a pumpás kútnál borzag-lekvárt
főztek a béresasszonyok. Bubenyik, a ki ott legyeskedett, – mert szép
volt az egyik, ej de szép volt, – épen a zsarátnokot paráholta el, mikor
az ura szólította.

– Bubenyik, a kulcsokat!

– Milyen kulcsokat? – kérdé az együgyű, jámbor arczczal.

– A kék szobától. Hozd utánunk!

Bubenyik ugrott és csakhamar ott is volt a kulcsokkal. Megcsikordult a
zár a nehéz vasajtóban, mely csak igen ritkán volt kinyitva. Kék
szobának biz ezt csak azért nevezték, mert a kék ég egyenesen felülről
mosolygott be ide, de a lapos, rovátkos üvegfedelet idővel úgy ellepte a
piszok és mindenféle giz-gaz, hogy most alig lehetett látni, a levegő is
fülledt volt, mint egy kriptában. A kulcsárné mindjárt elkezdett köhögni
odabent. Bubenyik vissza akart vonulni.

– Csak maradj itt, mert föl kell emelnünk a vasláda fedelét, magam nem
birom.

A félhomályban alig lehetett kivenni a kolosszust, a ládát, mely olyan
nagy volt, mint egy szúszék, tömör, kovácsolt vasból, roppant
vaskarikákkal a falhoz erősítve.

A kapitányné leakasztott a nyakáról egy kulcsot és a láda mellé térdelt.

– Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében, – mondá és megfordította a jobb
szélen levő zárban a kulcsot.

Ugyanezt cselekedte a nyugalmazott kulcsárné is. A középső zárat maga
Kopereczky nyitotta fel nagy csikorgással. Akkor aztán neki rugaszkodtak
ketten Bubenyikkal és nagynehezen felemelték a fedelét, melyet a
Kopereczky-czímer, sárkányok és griffmadarak ékesítettek.

Bent a ládában elsárgúlt írások tetején volt egy bársony tok, a
kapitányné nagy óvatosan kinyitotta, kivette belőle a történelmi
nevezetességű főkötőt és kegyeletteljesen ajkaival érinté annak
aranycsipke fityegőjét, mialatt a kulcsárné még mindig ott térdelt és
hangtalanúl imádkozott.

– Hány gyöngyöt akarsz? – kérdé csendes, ünnepi hangon, Kopereczkyhez
fordulva.

– Elég volna csak egy is, – felelte Kopereczky, szintén bizonyos
meghatottsággal, – de mivel oly szivesek voltak hozzám, egyiküket sem
akarom megsérteni, legyen hát kettő, hogy úgy vésődjék a szívembe,
mintha mindenikük adott volna egyet.

Az asszonyok összenéztek, nem szóltak semmit, mire egy kis etuiből ollót
vett ki a kapitányné és lenyírta a két legkisebb fekete gyöngyöt.

– Itt van, légy boldog velök! (Pukkadj meg, gondolta titkon.) Ime, a
másik, az utolsó kettőt ezennel visszateszem. Jusson eszedbe,
Kopereczky, a jóslat, – szólt aztán ünnepélyesen, – hogy mikor az utolsó
gyöngy elfogy, elfogynak a Kopereczkyek is. Ne nyúlj a gyöngyökhöz
többé. Fiad van.

– Ej, – felelte Kopereczky, félvállról, – hisz ez a kettő is csak egy
kicsit vándorolni megy, világot próbálni, de visszatér, mert csak
zálogba adom, hogy kiválthassam.

– Beszéd ez csak, Izrael öcsém, bohó beszéd; századok óta egy gyöngy se
tért vissza.

Így jutott Kopereczky könnyű szerrel két fekete gyöngyhöz, a mi
szertelen jó kedvre hangolta, kivált mikor az asszonyok már mind
eltávoztak.

– Te, Bubenyik! – mondá, visszatérvén a kaputól, a meddig a kapitánynét
elkisérte. – Azon gondolkozom, hogy el ne csapjalak-e? Félni kezdek az
eszedtől, Bubenyik. Hiszen te veszedelmes ember vagy. Mit adtál te be
ezeknek a sárkányoknak? Mivel nyergelted meg őket? Sohase láttam még én
ilyent.

Bubenyik hamiskásan hunyorgatott s nyeglén vonogatta vállait.

– Ej, istenem, hát van egy kis modorom, ez az egész.



HETEDIK FEJEZET.

(Különféle előkészületek és intézkedések.)

A báróné vacsorára sem jelent meg.

– A feleségem korán fekszik le, – említé a főispán a kávénál. – Még
nagyon gyönge. Sajnálom, hogy nem láthatja. Pedig szép asszony.

A titkár szomorúan mosolygott.

– Talán nem hiszi? – förmedt rá Kopereczky.

– Oh, miért ne?

– És kedves asszony. Az tudna ám magával beszélgetni, ha most itt volna;
költészetről, írókról, szinészekről, efféle könnyű bagázsiáról, de hát
nagyon el van gyengülve. Mit gondol, nem tréfa dolog lehet egy
Kopereczkyt megszülni.

Malinka kínpadra volt feszítve e beszélgetés alatt s örült, mikor végre
nagy ásítások között szobájába küldte a főispán.

– Én a tyúkokkal fekszem, – mondotta, – mert én az állatok tanítványa
vagyok, de reggel sokáig szeretek aludni, ez megint családi vonás. Ha
reggel már nem találkoznánk, abban maradunk, hogy 14-én Barátházára
elémbe jön, s az addig szerzett tapasztalatokról és a megállapított
legközelebbi teendőkről jelentést tesz. Azalatt én a beszédet tanulom.
Van is arra valami szer vagy micsoda. Épen azon gondolkozom egész nap.
Mintha hallottam volna, hogy valaki valamikor kavicsot tett a nyelve
alá.

– Az Demosthenes volt, de az azért tette, hogy a dadogástól elszokjék.

– No mindegy, kigondoltam én egy másik methodust, lefordíttatom az egész
beszédet tótra a kántorral, azt betanulja Koleszár Mária és éjjel-nappal
dünnyögi a kis Izrael bölcsője fölött, addig-addig, hogy szóról-szóra
megragad az eszembe, mert én meg ott fogok csibukozni a fiú mellett,
mikor azután tudni fogom, visszafordítom az elmémben magyarra, ez már
bliktri, s úgy elszavalom Bontóváron, mint a folyóvíz, hogy «Tisztelt
Köztörvényhatósági bizottság! A mai politikai viszonyok között, a hazánk
ege fölött tornyosuló felhőknek közepette…» Gondolom, így kezdődik? Hát
csak ne féltsen engem, amicze. Jó éjszakát.

Rossz éjszakája volt. Az örömből, melylyel új állását fogadta, gyorsan
kiábrándult. Csak elméletben volt ez szép, mikor az ő ábrándos lelkéből
vette a szineket ehhez a krapeczi úthoz és mind ahhoz, a mi a
titkársággal jár. Ő azt hitte, egy tiltott paradicsomba lép, pedig egy
kálváriára lopta be magát, hol minden arra figyelmezteti, hogy Vilma már
a másé. Hogy ez már nem is az, a ki volt. Nem a kis eleven bakfisch, a
kivel a távoli parkokban adtak egymásnak találkozót, hanem egy
gyermekágyas asszony, egy ismeretlen valami.

Minek volt ezt meglátni, ilyen közelről? Közben úgy rémlett neki, mintha
távoli gyermeksírás hangjai vegyülnének a hallgatag éjszakába.
Mérhetetlen düh fogta el, szeretné megfojtani azt a porontyot. Tízszer
is megfordította a párnáját, hogy el tudjon aludni. Pedig nem a vánkos
volt meleg, hanem az ő feje volt forró. És micsoda bolondos fej volt az!
Jártak, keltek benne a gondolatok tüzesen, nyugtalanúl, piszkálták,
gyötörték, bőszítették. Lebbenő árnyak hasadoztak ki a falakból, s
nesztelen léptekkel jöttek feléje, mintha fenyegetnék, hogy mit keres
ebben az ősi kastélyban. «Fuss innen, – szólott egy hang, – te betörő!
Mit akarsz itt? Mi a végczélod?» A rombolás.

Védte és vádolta magát. Hol a levegőben kóválygott dagadó szárnyakkal,
hol a posványban hempergett. Föltette magának a kérdést, hogy mit akar,
mit vár ettől a lépésétől, aztán megfelelt rá: mit bánom én, mi lesz?
Engedtem annak a titkos erőnek, mely ide hajtott, mert nem tehettem
máskép. Hiszen a régi lovagok is szolgáknak szegődtek a várúrhoz, ki
imádottjukat elkaparta s valahogy úgy fordult (a mesékben legalább),
hogy a végén övék lett az asszony. Nincs ebben kárhozatos, a mit ő tett.
Legfeljebb neki rossz, mert úgyszólván annyi, mint egy fájó seb örökös
piszkálása. De kinek mi köze hozzá, hogy ő neki jól esik ez a tobzódás a
fájdalomban? Hajnal felé aztán annyira elgyötörte az agyát, hogy
megszakadt a fonál… a mit talán úgy is lehetne mondani, hogy a gyötrődés
folytatása bele ömlött egy kényszeredett álomba. De korántsem volt üdítő
és nem tartott sokáig. Roppant fejfájással ébredt fel kora reggel s
kisietett a friss levegőre.

Ott künn akkor kelt a nap, szelid pompával a kopasz, rőt Brána hegy
mögül. Bizony megöregedett az is. Nem égő tűzgolyó már, hanem csak
tündöklő aranykarika. Különben könnyű már az ő sora ezután. Gyerekség.
Csak inkább megszokásból megy mendegél az ég kék boltozatján. Tudja,
hogy semmit sem kell többé érlelnie. A növények halála már csak napok
kérdése. Azokról lement a gondja. Pedig milyen nehéz munka volt őket
létrehozni! Mindegy, a törvény törvény, menniök kell. Hát csak annyi
tüzet hoz magával az útra, a mennyi arra elég, hogy föligya a
harmatcsöppeket az őszi rózsákról és a füvekről és csak annyi fényt
bocsát ki magából, a mennyiben az az egy pár lepe megfürödhet, a mely
még megmaradt.

Még csendes volt a ház, mikor Malinka végigjárta az udvart és az
elhanyagolt parkot; a kőműveseken kívül, kik csigán huzogatták fel a
czímer egyes darabjait, nem mutatkozott élő lélek. Azaz hogy a kert
veteményes részében egy óriási piros virágféle egyszerre emelkedni
kezdett. Kinyújtózkodott s lett belőle Koleszár Mária. Hupipiros
kendőjével a fején csak addig látszott messziről valami exotikus
virágpéldánynak, míg leguggolva az indák közt, a dinnyéket kopogtatta,
szagolgatta, hogy melyiket vigye be a reggelihez.

Végre kiválasztott egyet s dudorászva mendegélvén, a kacskaringós úton
szembejött a titkárral.

– Felkelt már a méltóságos úr? – kérdezte ez.

Koleszár Mária felnézett az emeleti ablakokra s miután bizonyos redőnyök
még le voltak eresztve, tagadólag rázta a fejét.

– Még alszik, de a méltóságos báróné már felkelt.

– Miről tudja?

– Mert látom az ablakon.

– A bárónét? – kérdé mohón. – Hol?

– Ott ülni – felelte Koleszár Mária, egy nyitott ablakra mutatva az
emeleten, a hol egy angora macska üldögélt, kék pántlikával a nyakában.

– Hisz az macska.

– Az mindegy. A hol a macska van, ott van a báróné is. Mikor a báróné
reggel fölveszi a pongyoláját és átmegy a nappali szobájába, vele megy a
macska is.

– Tehát az a báróné nappali szobája?

– Igen az, a hol a csiga jár.

– Még nem láttam a bárónét – jegyezte meg Malinka látszólag közömbösen.
– Nem szokott a férjével étkezni?

– Dehogy nem, most azonban nem bírja a lépcsőjárást.

– Szép asszony?

– Szép, de nem csoda. Gondolja meg, mindennap kétszer kávét inni. Hiszen
én semmi se vagyok, de ha én is kávét ittam volna kis leányka koromtól,
mi volnék most. Bizony ha úgy szépen kiöltözne…

– Hát nem öltözködik szépen?

– No tudja, úgy értem, ha a sok selyem retyerutya, lipitke helyett
harmonikás szoknyát kötne fel, a mellé slingelt kötényt, rámás csizmát,
gyolcs ingvállat és pillangós főkötőt, ej haj, de gyönyörű volna. Hanem
így (fitymálón görbítette el duzzadt piros ajkát) ő is csak uri asszony.

Malinkában fölkeverte ez a beszélgetés a zsarátnokot az éjjel
ráülepedett hamu alól, ellenállhatlan vágy gyult ki benne, meglátni
Vilmát s nyomban különös ötlete támadt.

Egyenest a kőművesek felé tartott.

– Várjanak csak egy kicsit – kiálta eléjök messziről. Húzzanak fel engem
is az állványra!

A pallér, a ki lent rendelkezett, csodálkozva nézett rá.

– Szép kilátás lehet onnan felülről – mondta Malinka és egy szivarral
kinálta meg a pallért.

A pallér elfogadta a szivart, megnyálazta a külső burkolatát (hogy
tovább tartson), rágyujtott és így szólt vállat vonva:

– Ha épen tetszik az úrnak, hát tessék belépni.

Malinka beszállt a vaskosárba, a csiga nyávogott, csikorgott és a kosár
lassanként megindult a magasba, a kötelet húzó munkások valami tót dal
ütemeire egy-egyet rántottak a kötélen s ilyenkor mindég megingott a
kosár, jobbra-balra lóbálódzva azt a benyomást tette Malinkára, mint a
tenger hullámain hányódó hajó, már-már szédülni érezte a fejét, mikor
egyszerre a szíve elkezdett sebesen verni, mint egy megbomlott kalapács,
mert elérte az emeletet. Még egy rántás oda lent és a kosár a nyitott
ablakhoz ért, a macska megriadva ugrott le a párkányról a szobába, s a
Malinka szeme éhesen, mohón siklott végig az előtáruló szobán. És milyen
balszerencse!… a báróné ott volt ugyan, de háttal az ablaknak, épen
átellenben egy tükörbe nézve, fésülte a koromfekete, hosszú haját mely
mint egy komor palást takarta el édes termetét, úgy hogy se az arczot,
se az alakját nem láthatta és a könyörtelen kosár huzódott-huzódott és
már az ablak fölött lebegett, himbálódzott, mikor sikolyt hallott és
tompa zuhanást majdnem egyszerre.

Mi volt ez? tünődött Malinka, de csak később tudta meg; mikor
leereszkedett visszafelé, már zárva találta az ablakot; (rossz jel, –
gondolta boldogtalan szívszorongással) egyet fordult még azután a
parkban, mígnem rábukkant Bubenyik.

– Tessék jönni reggelizni, mert azután megyünk.

A reggelinél elujságolta Bubenyik, hogy nagy ribillió volt odafönn, a
bárónét elájulva találta komornája a szoba padlózatán, az urat is
nyomban fellármázták, alig birták föléleszteni eczettel, vízzel, hogy
azt mondják, valami látománya volt.

– Szent isten! De már magához jött?

– Hogyne? Különben nem beszélhette volna el, hogy látománya volt.

– Miféle látománya? – kérdezte Malinka és egész testében reszketett.

– Hogy azt mondja, valami kedves rokona, vagy ismerőse, nem tudom én ki,
megjelentette magát, a hogy azt szokták az olyanok, a kik valahol a
távolban meghalnak s elköltözött lelkük még egyszer felveszi élőkori
alakját, hogy ezt kedvesének mintegy tudtára adja. Én nem hiszem, de az
asszonyok hisznek az effélékben. És hát végre a báróné is bizony csak
asszony.

Malinka kezéből kiesett a kávés kanál; hirtelen eltalálta a valóságot s
szíve körül jótékony meleg áradt:

– Menjen fel kérem, Bubenyik, hivassa ki a méltóságos urat és mondja meg
neki, hogy az a látomány én voltam; fölhuzattam magam a báróné ablaka
irányában az állványra, a vidéket akartam megnézni a magaslatról; az
ablak ki volt nyitva, láttam is a bárónét a tükör előtt, mely nyilván
neki is megmutatta alakomat, s a mint följebb huztak, hallottam a
sikoltást, de nem birtam elgondolni, mi lehet.

– Hehehe, – nevetett Bubenyik jóizűen és a kezeit dörzsölte.

Majd lóhalálában szaladt föl a magyarázattal…

Malinka tűkön ült s megbánta már, hogy a csigán felhuzatta magát. De ha
már elkövette, minek volt most elhirtelenkedve bevallani? Elgondolta a
következményeket. A báró, a ki eddig alkalmasint nem tett róla említést,
most meg fogja mondani az asszonynak: «Hiszen ez csak a titkárom volt, a
ki felhuzatta magát az állványra.»

Szepegve képzelte el a kifejlődő jelenetet: A báróné megkérdi: «Hogyan
hivják a titkárodat?» «Malinka Kornélnak» – fogja a báró mondani. «Ki
ajánlotta?» – «A bátyád, Feri». «Megmondta neked, hogy ki az?» kiált
majd föl a báróné fölháborodva. «Nem szólt nekem egy szót se, csak
ajánlotta.» – «Oh, a gyalázatos lélekkufár! Tudd meg tehát, hogy ez az
én fiatalkori udvarlóm, egy kicsit flirteltem vele, mert az utamba esett
és verseket írt hozzám, az nekem akkor nagyon tetszett, hiszen olyan kis
buta voltam, most pedig az én hitvány bátyám révén férkőzött hozzánk a
szemtelen, azzal a czélzattal, hogy feldúlja családi boldogságunkat…
Kergesd el rögtön a nyomorultat…»

Valami ilyenforma jelenet folyhat most fenn. Izgatottan járt fel s alá a
szobában, hozzá se nyúlt a reggelihez.

Hosszú, végtelenül hosszú időnek tetszett neki, pedig alig mult egy
negyedóra, midőn belépett Kopereczky.

Halotti sápadtság borította el Malinka arczát, nem mert rá nézni.

– No maga ugyan szép gyerek – támadt rá a főispán derülten. – Nem
tudtam, hogy olyan kitünő kisértet.

Malinka föllélekzett, tudta már, hogy a főveszedelem elmult.

– Igen sajnálom – dadogta, – de gondolhattam volna-e ilyesmire?

– Tudja, ilyenkor idegesek és képzelődők az asszonyok. S ön
veszedelmesen hasonlít úgy tetszik valami rokonához vagy ismerőséhez.
Gondolja el már most, hogy mikor ő a legnagyobb egyedüllétben tudja
magát fent az emeleten, akkor egyszerre csak megjelenik előtte az
illetőnek a képe a tükörben. Én nem vagyok babonás, de azért még az én
fogam is vaczogni kezdene.

– De reménylem, felvilágosította a méltóságos asszonyt.

– Föl most már. De tegnap kellett volna. Se önről nem szóltam neki, se a
kőművesekről, az utóbbiakról azért nem, mert meg akartam lepni a
czímerrel. Nem tudta tehát, hogy idegen ember van a háznál, se hogy a
csiga dolgozik odakünn.

– Említette a nevemet is méltóságod?

– Természetesen a nevét is. Sőt még le is írtam nagyjában a kinézését.
Kiváncsi, ugy-e hogy mit mondtam?

– Sokkal inkább vagyok kiváncsi, hogy a méltóságos báróné mit mondott?

– Hát semmit – felelte Kopereczky. – Mi az ördögöt mondhatott volna?

És ez volt az a semmi, a mi sokkal többet ért a valaminél. Malinka
megértette ebből, hogy nincsen száműzve, hogy az asszony számot tart rá.
Elpirult örömében s boldogan indult egy félóra mulva Bubenyikkal
Trencsénbe. A zsidó szerencséjükre otthon volt s szó nélkül megadta a
tízezer forint kölcsönt a gyöngyökre, bár kifogásolta őket a szemtelen,
hogy nem elég feketék és nem elég nagyok, pedig voltak olyanok, mint a
kisebb fajta szőlőszem a vágújhelyi prépost fekete szőlőtőkéin; a «Nagy
Szamár»-nál megebédeltek, a hol Bubenyik kiadta Malinkának a Noszty Pál
részére járó összeget, aztán egyik jobbra, másik balra ment, a négyes
vigan röpült Bontóvár felé, Bubenyik pedig visszakoczogott lóháton
Krapeczre.

Szép őszi napok jártak ebben az időben, a természet fölvette azt az
édes-bús fiziognomiáját, a melylyel legjobban meg tud varázsolni; a
szederjesi ispán, Klincsók úr személyesen járt jelenteni, hogy az «Isten
útja» erdőben vadkecskék (mouflonok) mutatkoznak, egy egész csapat.
Kopereczky búsan ingatta a nagy fejét.

– Hagyjon engem. Ne szóljon hozzám. Én elveszett ember vagyok. Nekem
most beszédet kell tanulni.

A milyen öröm volt neki a főispáni méltóság tudata eleinte, most olyan
idegessé tette a terminus közelgése. Mert mégis furcsa az, hogy mikor az
ember zsebében hétezer forint készpénz van, akkor az neki álljon, mint
valami diák, beszédet betanulni, a helyett, hogy bemenne Trencsénbe egy
kis parázs ferblire. Ez valami természetellenes.

De hát már benne van, meg kell lenni. Még hozzá szerencsétlenség is
érte. Egy a faluban csatangoló veszett kutya megharapta a kost, a mi
teljesen kihozta sodrából a bárót. Már azon tanácskozott a feleségével,
hogy nem volna-e jó elhalasztani az installácziót?

– De milyen czímen?

– Közbejött családi események miatt.

– Ugyan eredj, még nagyobb bolondnak tartanának.

Volt futkározás a szegény «Jóska» miatt (így hivták a kost). Bubenyik
kihozta Trencsénből a megyei fizikust, a ki dühbe jött, hogy őt állathoz
hivják, persze segiteni nem tudott, de azt mégis meghagyta, hogy a kost
agyon kell ütni és elásni, a mit meghallottak a prileszi czigányok és
eljöttek a báróhoz rimánkodni, adja oda nekik a kost ezer szögért, a
bőrét majd visszaadják.

– Nem, a kost nem adom oda, – ellenkezett a báró.

– De há úgy is elásátjá á méltóságos úr, kezsit-lábát csókolom.

– De nem ásatom el, nem hiszek a doktornak.

– Bizstosán megves, kérem álásán. Bibást legyek, há meg nem ves.

– Akkor legalább látok veszett kost is, – mondá a báró szomorúan.

– Hát nem lenne sebb kenyergem, há vesett csigányokat látná á méltóságos
úr?

Végre is akkép egyezett meg a czigányokkal, hogy a Jóskát átadja nekik
megfigyelés végett, hét nap mulva jelentést tartoznak tenni, van-e
valami baja; ugyanazt teszik hét hét mulva, majd végül hét hónap mulva,
ha akkor se mutatkozik Jóskán semmi veszedelmes jel, húsz forintért
visszaveszi, ha ellenben csakugyan megveszne a hetes állomások
valamelyikén, akkor Klincsók uramnál jelentsék Szederjesen, a ki megnézi
a kost, konstatálja a veszettséget s megengedi, hogy isten hirével
megehessék. A báró ezért nem követel semmit, az ezer szöget se, csak
arra tart igényt, hogy ha aztán ettől a hústól a rajkók vagy az öreg
czigányok közül megveszne valamelyik, azt ő lőhesse le, mert lőtt már
medvét, szarvast, vadkecskét, zergét, csak még czigányt nem.

Ezt a fenforgó szomorú körülmények közt ilyen bölcsen eligazítván,
szinte újból kedvet kapott a főispánsághoz (hisz az is csak ilyenekből
áll) és a legközelebbi csütörtökön, bár még egy napig várhatott volna
(csakhogy akkor péntek lenne), érzékenyen elbucsúzván Vilmától, kis
fiától, megindult Bontóvárra Bubenyikkal, a ki új vadászruhát kapott,
ezüst tölgyfalevelekkel a galléron. Illetőleg előbb csak Pestre mentek,
a hol még sok csip-csup elintézni való akadt. Ott kellett átvenni a
magyar díszruhát, összevásárolni egyet-mást, beszélni egy-két emberrel a
kaszinóban, betekinteni a szabadelvű körbe s bemutatkozni még egy-két
miniszternek, stb.

Az «Angol királynő»-be érve, az első dolga volt Kopereczkynek a kulcs
után tudakozódni.

– Nem küldtek ide semmi kulcsot – jelentette a kapus. A mi levél vagy
csomag jött, mind elküldtem Krapeczre, a hogy parancsolni méltóztatott.

– No, az szép komédia; már most mi az ördögöt csináljak?

– Miféle kulcsról van szó? – kérdé Bubenyik.

– Nem tudom én. A belügyminiszter azt mondta, hogy ide küldi és a nélkül
ne induljak el.

– Legokosabb, ha reggel fölmegy méltóságod hozzá és megkérdezi.

– Egyebet nem tehetek.

Másnap aztán föl is ment Kopereczky a várba, de csak az államtitkárral
beszélhetett, hogy még nem kapta meg a kulcsot, a miről a miniszter
beszélt. Az államtitkár csengetett, elküldte a titkárját, ő tudja hova,
valamelyik tanácsoshoz, tudakozódni mi, van a kulcscsal, azalatt
szivélyesen elbeszélgetett Kopereczkyvel (jóizű, kordiális ember volt az
államtitkár), érintvén, a megyében milyen zavaros állapotok vannak,
figyelmeztette, hogy nem fog rózsákon aludni, hanem azért ne hagyja el
magát.

– Óvatos leszek.

– Az nem jó. Hova gondolsz? A főispán semmi egyéb, mint a miniszter
bőrének az a része, a miből szijjat is lehet hasítani. Óvatos csak a
belügyminiszter lehet, barátocskám s épen abból áll az óvatossága, hogy
főispánja van. Ha a főispán valami okosat csinál, az a belügyminiszter
érdeme, ha a belügyminiszter valami ostobaságot csinál, az a főispán
hibája. Legokosabb hát, ha a főispán semmit se csinál, ha békén
csibukozik s hagyja történni a dolgokat. Magyarország kezd a jelentések
országa lenni. A főispan minden rendkívüli dolgot jelent. A melyik
főispán legkevesebbet jelent, az a legjobb főispán, a mely megyéből a
legkevesebb ügydarab érkezik fel, az a legjobban kormányzott megye.
Ezeket jegyezd meg magadnak. És a másikat is, a mit mondtam… Voltál-e
valamikor szolgabiró?

– Nem voltam.

– No én voltam, még akkor nem volt eltörülve a viginti quinque solidos,
s láttam, hogy a delinquens ilyenkor úgy játssza azt ki, hogy a nadrágja
fölé még egy másik jó vastag nadrágot húz, nos hát el ne felejtsd, hogy
te vagy a belügyminiszternek az a bizonyos vastag felső nadrágja.

Kopereczky szinte szédült e beszélgetés ereje alatt, jó szerencse, hogy
visszatért a titkár jelenteni:

– A kulcs már a mult héten elküldetett a bontómegyei főispán úrnak az
«Angol királynő»-be.

Ejnye, ez már fatális eset. Kopereczky visszakocsizott a szállodájába és
követelte a kulcsot a portástól. Az mennyre-földre esküdözött, hogy
vakuljon meg, ha csak látta is a kulcsot, fölhányt a páholyában minden
zeg-zugot, mind hiába, Kopereczky a haját tépte düheben, hogy mit fog
most csinálni. Kikereste táskájából a miniszteriumtól kapott leveleket,
melyeket a portás utána küldött s melyeket otthon csak felületesen
olvasott el, s ime megtalálta az egyikben, hogy mellékelve küldik a
kulcsot. A levél még most is ott volt azon módon a borítékban, de a
kulcs hiányzott. Tünődtek rajta Bubenyikkal, mitől lehet az a kulcs,
hogy a miniszter olyan fontosnak tartja? Talán a megyeházától? De hiszen
a megyeháza nincs becsukva. És ha be volna is csukva valami, a mi
szükséges, hiszen nem lehet az olyan ok, hogy ne merjen a miatt
elindulni, mert talán csak van Bontóváron lakatos, vagy mi a szösz?

Mindezeknél fogva, miután minden egyebet elvégeztek, másnap korán reggel
elhajtattak az indóházba és a félhét órai vonattal megindultak Bontóvár
felé.

Barátházáig semmi nevezetes se történt, itt azonban a programmhoz híven
Malinka beszállásának kellett elkövetkeznie.

Az állomáson sok kabátos utas volt, kik csörtetve rohanták meg a
vasutat. Malinkát alig birta a szem kiválasztani, míg végre előbukkant
kis táskájával.

– Ide, ide! – kiáltá eléje kappan hangján Bubenyik.

Megkapván az irányt, csakhamar felugrott a coupéba.

– No, csakhogy már látok valakit, – szólt a főispán örvendezve. – Alig
ismertem meg ebben a ruhában! Olyan benne, mint egy vérbeli mágnás.

Új fekete Ferencz József-kabátot viselt és szépen vasalt szürke
nadrágot.

– Csináltatnom kellett egy öltözetet, – mentegetőzött Malinka. – Nagyon
szegényesen festettem. Egy titkár végre is tartozik ezzel a
főispánjának.

– Okosan tette, – hagyta rá a báró. – Deák Ferencz maga is azt mondta
egy kopott ruhájú főispánnak, hogy szereti, ha a főispán fényt fejt ki,
de az ne a térde kalácsán mutatkozzék.

Mialatt Malinka a táskáját elhelyezte a fonatos polczra, háttal fordult
a főispánnak, ki csodálkozva pillantotta meg, hogy a titkár új
kabátjának egyik hátulsó gombjára egy ezüst női óra van kiakasztva arany
lánczon.

– Azonban, – tette hozzá rögtön, – a túlságos fényűzéstől mégis jó
tartózkodni, mert azt már Esterházy herczeg se teszi, amicze, a mit
maga, hogy az óráját kívülről akasztja ki a kabátján. Ámbátor a
westministeri herczegről mesélik a kaszinóban, hogy egy millió font
sterlinges bankóját az istállóban tartja berámázva, csakhogy az istállót
mégis csukják, míg ellenben a maga óráját bármely szegény ember
észrevétlenül leakaszthatja. Hiszen ebben kétségkívül van valami
grandezza, de én mégis túlságosnak tartom a fenforgó viszonyok közt.

Bubenyik kedélyesen vigyorgott, míg a szegény Malinka zavartan bámult a
főispánra, s csak épen ösztönszerűleg kapott hátra a gombokhoz. Hát
csakugyan egy óra volt ott összegubanczolódva, a mit akarata ellen akkor
ránthatott ki gombjával valakinek a zsebéből a zsufolt váróteremben,
mikor a táskájáért lehajolt s azt a földről felemelte.

Ezen aztán nagyokat nevettek. Malinka behívta a kalauzt, átadta neki az
órát, hogy keresse meg a gazdáját valahol a vonaton.

– No, maga szerencsés kópé, Malinka. Üljön le most és mesélje el, hogy
és mint állnak a dolgok?

– Hát csak úgy lassan, – felelte a titkár a vállát vonogatva. – Sok baj
van.

– Mondjon például egyet.

A záptojások ára például nagyobb tegnap óta a piaczon, mint a jó
tojásoké.

– Tudja-e, hogy ez igen kellemetlen! – szólt a főispán fejcsóválva.

Malinka csak a fejével bólintott.

– Magam is úgy gondolom.

– És az apósom mit mond ezekhez?

– Ő mindent elkövetett, a mit lehet. De azért mégis igen hűvös lesz a
fogadtatás.

– A záptojások miatt gondolja?

– Abból is sejthetni, hanem még inkább, hogy a diadalkaput, a mit a
város szélén voltaképen ő nagysága, a méltóságod apósa csináltatott a mi
pénzünkön, az éjjel összetörték.

– Szép história!

– Az ellenpárt konventikulumot tartott tegnap a Veszelyi Tamás házánál s
elhatározta, hogy minden áron meg fogja akadályozni a főispáni
ténykedését, ha kell, botrányokkal is.

– És ugyan mi kifogásuk van ellenem?

– Mindent megmondjak?

– Csak rázza ki bátran az egész zsákot.

– Azt mondják, hogy méltóságod értelmi tehetség dolgában nem egészen áll
azon a magaslaton, mely egy ilyen megye kormányzásához kivánatos volna.

– Azaz hogy ostoba, tudatlan fráter vagyok; menjünk tovább.

– Hogy inkább a Jóska kost neveztette volna ki Noszty úr főispánnak,
mintsem méltóságodat.

– Ah, szegény Jóska, – sóhajtott fel a főispán, – ő már átesett az
ilyesmin, őt már egy pár nap előtt megharapta egy veszett kutya. Nekem
pedig ön egy egész falkát helyez kilátásba.

– Valóban úgy van. A csőcselék föl van izgatva s kivált a bevonulásnak
könnyen lehetnek komoly és kellemetlen részletei, a mi azonban magát a
beiktatást illeti a közgyülési teremben, ott már nem igen lehet félni,
ha lesz is egy kis lárma, egy csomó gúnyos vagy épen goromba
közbeszólás.

– Az nem tör csontot, – jegyezte meg Kopereczky elgondolkozva, – hanem a
rántottát nem szeretem.

– A közgyűlési teremben, – folytatá Malinka, – már jelentékeny számmal
lesznek embereink: a Noszty-rokonság, a közömbösek, óvatosak, félénkek,
várakozó álláspontúak, stréberek és azok a paraszt bizottsági tagok, a
kiknek Noszty úr napidíjakat fizet, hogy éljenezzenek. A közgyűlésnek
legfeljebb a másik fele lesz rakonczátlan. Meglepetések azonban itt
sincsenek kizárva, mert ezek az emberek átkozottul leleményesek. A
hangulat határozottan ellenünk van, a hangulat pedig nagy hatalom. A
legjobb embereinket összetöri. Így jártunk az üdvözlő szónokkal, Vér
Tamás főjegyző úrral is, tegnap váratlanul polypot kapott a gégéjébe,
most operálni kell.

– Még ez is? Ki tartja most a beszédet?

– Noszty úr az alispán urat, Poltári Györgyöt kérte fel ma reggel, csak
úgy vállalta el, hogy királyi tanácsosságot igért neki. Ad vocem beszéd!
Tudja a beszédét?

– A beszédet tudom, hanem a rántottát nem szeretem.

– Azt mi is gondoltuk s Noszty úr megbizott engem, hogy négyszemközt
valamit előadjak, de csak négyszemközt, mert…

Malinka nyugtalanul tekintett a bóbiskoló Bubenyikra.

Kopereczky gondolkozott egy perczig: a coupé azokban az időkben készült,
mikor a kocsi-folyosó még nem volt kitalálva, Bubenyikot tehát nem lehet
kiküldeni.

– Bubenyik! – kiáltott rá, – beszélsz te németül?

Bubenyik felriadt és a fejével bólintott:

– A katonaságnál megtanultam.

– Marha vagy, – förmedt rá ingerülten. – Semmire se használhatlak. Hogy
lehet németül tudni!

Eközben azonban eszébe jutott, hogy egy csomó gyapot van a táskájában, a
mire jód tinkturát szokott csepegtetni fogfájás ellen. Ezt hát most elő
kellett keresni és a saját méltóságos kezeivel dugdosta be a Bubenyik
füleibe, de még ez se volt elég, ráadásul kinyittatta vele az ablakot
is, hogy azon nyújtsa ki a nyakát, a mennyire csak lehet, nem törődve a
figyelmeztető táblácskával, hogy: «Ne tessék kihajolni».

– Csak te hajolj ki, Bubenyik, ha valami bajod történik, nagyon szépen
foglak eltemettetni.

Most aztán beszélhetett Malinka:

– Hát az a terv, méltóságos uram, – suttogta, – hogy a bevonulást
elkerüljük, de olyan ravasz módon, mely mellett semmi gáncs nem érheti
személyét. Bontóváron innen van Rekettyés kőzség, a hol Tóth Mihálynál
vidám vadász-társaság van.

– Ki az a Tóth Mihály?

– Valami nagyon gazdag ember, én nem ismerem. Közönségesen
«Amerikánus»-nak hívják és állítólag gyönyörű leánya van, nagy parthie.

– Ahá! Hallottam már erről valamit.

– Hát ennél a Tóth Mihálynál vannak a vadászok s ezek közt kettő,
Homlódy János és Noszty Károly, a méltóságod apósának közeli rokonai be
vannak avatva a tervbe, de csak épen ők ketten. Mind a kettő igen derék
ember, a kik…

Ne kezdje nekem Ádám és Évától amicze, – vágott közbe türelmetlenül.

– A terv az, hogy mikor a vonat az alsó-rekettyei indóházba ér, akkor a
vadászlakból a bizalmasok véletlenül épen ott lesznek s Homlódy úr, (a
kit a kaszinóból ismer a báró úr) kiáltani fogja a nevét, mire kitekint
az ablakon s udvariasságból leszáll, hogy kezet foghasson s néhány szót
váltson velök. Szóból szó lesz (ők is fűzni fogják mesterségesen), a
vonat e közben megindul s méltóságod lemarad. Én kétségbeesve fogok
kiabálni, de hasztalan, ön káromkodni fog, aztán megadja magát sorsának,
az estét a Tóthék házánál tölti, vacsora után kocsira ül és megkerülve a
várost, a nyugati oldaláról hajtat be a megyeházába, a hol mi megvetett
ágygyal várni fogjuk. Oly egyszerű az egész, mint a Kolumbus tojása.

– Hm, – szólt Kopereczky hálásan pislogva. – Egy kicsit restellem, hátha
gyávának fognak tartani?

– Az lehetetlen. Hisz egész evidens, hogy vis major volt.

– És maguk aztán mit csinálnak? Maga kapja a rántottákat mi?

– A mi szerepünk könnyű. Gyimókán beszáll az összetoborzott küldöttség,
ebben benne lesz Noszty képviselő úr is, a ki nekünk elhiszi a fatális
elmaradás történetét, szidni fogja a vasutakat, fenyegetőzni fog, hogy
meginterpellálja ezért a minisztert, ráfogja az ellenpártra, hogy aljas
csinyt követtek el, megvesztegették a kalauzt, a vonatvezetőt,
vizsgálatot fog követelni. Szóval úgy nyélbe üti ő a dolgot, hogy még mi
csinálunk tőkét belőle.

Kopereczkyt kezdte erősen mulattatni a szituáczió.

– És az utczákon, meg az indóházban várakozó tömegekkel mi lesz? –
kérdezte vigyorogva.

– Azok bizony szépen felsülnek, nem lesz kit inzultálni.

– Ha csak az üres hintómat nem.

– Azt se; mert az ugyan ott vár az indóház előtt, de mihelyt odaérünk,
nyomban elküldjük méltóságodért a rekettyési indóházhoz, a hol lemaradt,
de azzal ne tessék törődni, mintha ott se volna, az csak egy finta, egy
kis szemfényvesztés, azon a kocsin nem jó volna bejönni. Majd iszen
tudja a többit Homlódy úr.

– Körülbelül én is tudom, – felelte Kopereczky fölélénkülve és egy
nagyot ütött a Bubenyik hátára. – No pupák, behúzhatod már a tökfejedet.



NYOLCZADIK FEJEZET.

(Mikor a tens vármegye ballábbal lép ki.)

Igaz volt, nagy elégedetlenség forrt a megyében a kinevezés ellen. Az
urak, a kik a kormánynyal éreztek, azért boszankodtak, mert nem közülök
nevezték ki az új főispánt. Emberemlékezet óta nem volt itt idegen
főispán. Még a provizóriumban is itthon akadt az ahhoz való imposztor.
Csak most kellett megszégyeníteni a megyét. Azt is egy tót báróval.
Mintha csak a Caligula lovát küldenék a nyakukra. Sőt még rosszabb. Mert
a Caligula lova legalább a Caliguláé volt, de Kopereczky nem is a
miniszter lova, hanem csak az öreg Noszty Palié. Kopereczky együgyű
mondásai, a tudatlanságáról, eszelősségéről szóló anekdoták, mint valami
inycsiklandozó kaviár keringtek a társaságokban, nevelve az ellentállási
étvágyat a négy lovon járók között. A két lovas urak és az iparosok az
ellenzékhez tartoztak; ezeknek azért nem kellett Kopereczky, mert a
kormány küldte, mert a mameluk Nosztynak a veje és mert Izraelnek
hívják, gyanút gerjesztő, hogy valamelyes köze van a zsidó felekezethez.
A tisztviselők és a mindenféle szállítók, kik a Gyik-szabályozási
panamába bele voltak keverve, azért toporzékoltak ellene, mert
nyilvánvalónak látszott, hogy a kormány vele akarja fölpiszkáltatni a
nagy szemétboglyát. A protestánsoknak azért nem kellett, mert
katholikus, a katholikusoknak azért, mert a klerikális gróf Topsichot
ütötte el hitük szerint a főispáni széktől. Szóval ezer és egy oka volt
a kedélyek hullámzásának. Úgy, hogy olyannak látszott a vármegye, mint
egy háborgó tenger. Nyüzsgött-mozgott, lázadozott minden ember, csak a
Noszty rokonság állt szilárdul, mint egy phalanx, az új főispán mellett.
De talán csak a felületen tarajosodnak ezek a habok ily nagy
háborgással. Egy kis magyar hangulat az egész. A vizek mélye esetleg
nyugodt. Alul a tenger semmit se tud arról, hogy nehéz gályák járnak
rajta, vagy hogy fürge csónakosok evezőlapátja barázdákat vág a hátán.

A népszerűséget a népszerűtlenségtől nálunk csupán egy finom hártya
választja el egymástól. Minden egyes magyar hazafi két emberből áll. Az
egyik, a ki otthon pipázik az ambituson; ez igen okos úr, érzületére
nézve konzervativ, haragszik a zsidóra, de azért nem tud el lenni
nélküle, okos, higgadt egyébként, sóhajtozik a régi idők után s csendes
filozófiával, vagy keleti apathiával nézi az új időket, – a másik, a ki
magára veszi a közgyűlési atilláját és a fórumon kiabál, vagy a zöld
asztalnál könyököl, ez liberális és sangvinikus, jogállamot és
egyenlőséget ordít, mindenképen heves férfiú, se lát, se hall, rohan az
ösztöne, vagy a kiadott jelszavak szerint s még a búza sikértartalmát is
politikai okokra vezeti vissza. Hát ez a két ember az emberben könnyen
összetéveszti magát s a két ellenfél csodálatos gyorsan békül ki; csak
egy kis külső inczidens kell hozzá s az egyik beadja a derekát a másik
előtt, vagy pedig úgy belefárad az egymással való tusakodása, hogy a
mikor tettre kerülne a dolog, egyik sincs ott.

A közéletben szereplő vezéralakokat is ilyen kettős felfogással taksálja
a magyar ember. A pecsovics Széchen Antalról azt mondja például: «Hej,
okos egy ember, de sokat pisszegtem neki», míg ellenben megesik, hogy
mikor egy-egy népszerű emberét megéljenezi, hozzáteszi kritikaképen:
«Nagy svihák biz’ ő, de jól szaval.»

Meg kell azonban adni, hogy a Kopereczky elleni agitáczió ügyesen volt
csinálva: Liszy ügyvéd, az egész mozgalom vezetője, kitett magáért (lesz
még abból követ is, ha így folytatja), legfőképen azzal gyújtotta fel
nagyarányúvá a heczczet, mert tömérdek bizottságot alakított. Az
ellenálló bizottság annyi mellékrajt eresztett ki! a tüntető-bizottság,
a romboló-bizottság, a macskazene-bizottság, a hírszolgálati-bizottság,
a záptojástgyűjtő-bizottság, a kapaczitáló-bizottság és más mindenféle
nevű és czélú albizottságok kiküldésével, hogy az összes kabátos emberek
díszes szerepekhez juthattak, részint, mint elnökök, alelnökök. igazgató
választmányi tagok, főtitkárok s jegyzők. Nagyon okos dolog volt, mert
szerep kell a magyarnak. A szerep tetszik neki. S nem ő viszi a
szerepet, hanem a szerep viszi őt. Sőt, hogy még több legyen a szerep,
egy szerepkiosztó-bizottság is alakult, mely az elhelyezkedésről is
gondoskodott azon a vonalon, a melyen a főispán bevonul. Minden
húsz-harmincz lépésnyire, minden utczaszögletre jusson egy krakéler, a
ki birizgálja, animálja a közönybe könnyen sülyedő tömegeket. E
krakélereknek viszont a pasquilcsináló bizottság osztott ki részint
csufondáros, részint gyújtó jelszavakat. A csúzli-bizottság (elnöke
Krátki Elemér ügyvédbojtár) betanította a város mesterinasait
parittyából lőni s e végből mintegy háromszáz parittyát osztott ki,
kiknek hivatása a főispán huszárját és lovait eltrafálni, de a főispánba
is szabad belehibázni. Ezeket csoportokban kellett elhelyezni a vonalon.

Ugyancsak illetékes kezekbe osztattak ki a záptojások s minden a legjobb
mederben folyt, hogy országos skandalum legyen a fogadtatás, – a többi
azután magától jön, – az ellenállási-bizottság nemcsak az ellenzék nagy
rétegeit állította talpra, hanem a kapaczitáló albizottság a Nosztyék
nyájából is kihúzott egyes juhocskákat, így például Vér Tamást, a ki az
utolsó órában lépett vissza az üdvözlő beszéd megtartásától, kár, hogy
mindég akad komisz ember, Poltáry alispán vállalkozott szónoknak s ezzel
minden odium a nyakába szakadt. (No megállj, kutyafülű, hiszen lesz még
alispánválasztás!)

Nagy sokaság gyűlt be a vidékről is s noha a főispán csak uzsonna táján
volt megérkezendő, a nép mindjárt ebéd után elözönlötte a
Csipke-utczától a megyeházig terjedő útvonalat. Az ablakokból szép női
fejek hajoltak ki. «Lesz itt ma virághullás, – jegyezte meg Demeczky
József, a megyei ellenzék feje, – de cserepestől.» A «Klenpa és Komp»
vaskereskedése előtt a veniczei kurtanemesek sorakoztak, a legverekedőbb
fajzat a vármegyében, gyújtó harczi dalukat fujva:

  Bujdosik a disznó kilencz malaczával,
  Utána megy Draskóczy, nagy bunkós botjával.

Nincs az a vörös posztó, a mitől a bika annyira megdühödik, mint a
veniczei nemes ettől a mámorító, régi kortes-nótától.

Az utczákat uraló néptömeg közt csak kevesen vonúltak ki négy óra felé
az indóházba, a főkapitány, Csiz Károly, a szürkéjén lovagolt s itt-ott
rákiáltott a hullámzó csoportokra:

– Rendet tartsanak atyafiak, rendet, mert a ki a rendet megbontja,
hátraköttetem a sarkát.

A mi annyit jelentett, hogy ő is a Topsich grófok kreaturája és nem
bánja, ha egy kis zenebonát csinálnak.

A Noszty-atyafiság szállingózott kifelé, ki négyes fogaton, ki a hogy
bírta. Majd a főispán üres hintaja következett, czifra tarsolyos
hajduval a bakon. A négy kövér paripa kevélyen hányta-vetette a fejét.
(Ki csak ki, de majd hogy lesz a bejövetel?) Azután a polgármestert
lehetett látni, a mint mélyen behúzta ősz fejét a krispinjébe.
(Szégyenli magát a jámbor.)

De fölösleges részletezni a kivonulást, miután már előre tudjuk, hogy a
bevonulásból nem lesz semmi. A Szent Erzsébet-templom tornyára kiküldött
éjjeli őr jelezni fogja ugyan, mikor a vasút bekanyarodik a bontóvári
völgybe, a mozsarak el fognak pukkanni a Dengely-hegyen a megérkezéskor,
élénk riadalom, lázas nyüzsgés támad a várakozó tömegekben, mígnem,
mikor már legjobban meg lesz feszítve az érdeklődés lehangoló morajjal
fog megérkezni és tovább-tovább hatolni a hír:

– Az új főispán nem érkezett meg; lemaradt a vasútról.

A csalódott tömegek káromkodnak, bosszankodnak, össze-vissza kuszálódnak
rendetlen gomolyaggá, találgatni fogják, miként történhetett ez, árulás
volt-e, vagy csak véletlen, a róka volt-e ügyes, hogy kiszabadult a
veszedelemből, vagy a vezetők rendezték a dolgot ügyetlenül?

– Az Isten is a nagyurakkal tart, – dühösködik Tari Gábor, a politikus
varga.

Híre megy, hogy Noszty képviselő meg akarta kardlapozni mérgében a
kalauzt és a vonatvezetőt, – tehát mégis csak «véletlen eset» volt.

A különböző albizottságok elnökei, alelnökei és titkárok észvesztve
szaladgáltak, hogy a népeket visszatartsák, mert a főispán minden
bizonynyal megérkezik, csak azt nem tudni, mikor. Őrszemeket fognak
állítani a város végére lóháton, a kik híradással legyenek. A titkárja
elküldte a hintót érte Rekettyésre, de meglehet, nem várja be, hanem
különvonatot rendel. Okvetlenűl itt lesz estére, nem kell szétszéledni.
Itt a Kálvária mellett fog bejönni valamelyik utczán, majd ügyelni
fognak rá. Másünnen be nem jöhet a városba, mert röpülni nem tud,
ámbátor a kétfejű sas nemzette.

De a népszeszély is olyan, mint a puskapor, csak egyszer lehet vele
lőni. Az atyafiak a vállukat vonogatták. Bánják is ők már. Az ördög áll
itt glédában bizonytalanra. A záptojásokat csak nem őrzik a zsebükben
itéletnapig. Uczu, bele kell hajítani valakibe, s olyan valaki mindég
akad a nagy sokadalomban. Ha más nem, hát a városi rendőr. Meg is
dobálják nagy röhejjel és vihánczolással. Az inas gyerekek is hasznát
akarják venni a csuzlinak s útközben különféle czélpontokat találnak, de
legnagyobb élvezet az ablakok csörömpölése. A veniczei nemesek torka
kiszáradt, be kellett térniök a «Két gránátos»-hoz és ott egymással
verekesznek össze. Jó szüretje lesz itt a doktoroknak holnap a
látleletekért.

Áldomással járván minden alkotmányos mozzanat, az egész város vigadott
az este. A kudarcz ép úgy szomjúságot okoz, mint a diadalérzet. Nemcsak
a kocsmák és vendéglők teltek meg zsúfolásig beszálló vidékiekkel és
mulatozó benszülöttekkel, a magánházaknál is nagy összejövetelek estek.
A közgyűlésre összesereglett urak ugyancsak válogathattak a
meghívásokban. Az ellenzékiek számára Liszy fiskálisnál volt nagy estély
és a gróf Topsich tiszttartójánál bál, hol a vezetők rossz hangulatban
hányták-vetették meg a mai különös fordulatot és a holnapi közgyűlés
esélyeit. De a fiatalság csak olyan vígan rúgta a port, mintha a
főispánt tényleg agyonverték volna a bevonuláskor és most a ravatalon
feküdnék égő viaszgyertyák között.

A Kopereczky-párt a Rágányos-kastélyban tartotta a főhadiszállást, ott
volt a «boszorkánykonyha», – a hogy a városban nevezték. Nagy sárga ház
ez, a lutheránus templommal átellenben, pompás angol kerttel, mely tíz
holdra terjed. Bontóvárnak voltaképen a Rágányosok az ős földesurai,
valaha minden az övék volt itt s most is ők a legelőkelőbb emberek.
Rágányos Tivadar követségi tanácsos volt a franczia követségnél és
állítólag sohasem akart megnősülni, minden vagyona a Noszty-gyerekekre,
Vilmára és Ferire volt esendő (mert az anyja Noszty Pál testvére), mikor
egyszer, ezelőtt sok évvel, a magyar egylet estélyén Párisban
összefeleselt egy polgárral, különben honfitárssal, egy pár paprikás
szót mondtak egymásnak, mire Rágányos rögtön kihivatta segédjeivel egy
szomszéd szobában, de a polgár nem fogadta el a párbajt, okul hozván
fel, hogy a mérkőzés nem volna egyenlő, mert neki fiatal felesége van, a
kivel most éli a mézesheteket itt Párisban; ilyenkor – úgymond – nehéz
meghalni, míg ellenben a tanácsos úr, Európa úgyis csendes lévén, semmi
különös vagy érdekesebb dolgot nem hagy itt. Mikor ezt a segédek
elreferálták, felbosszankodott Rágányos, azt mondta a barátainak:
«Legyetek szivesek és várjatok itt egy perczig» – s azzal hátra lépett a
falhoz támasztott székekhez, a hol a kisasszonyok ültek a mamáikkal s
kiszemelvén közülük egyet (alkalmasint a ki legjobban tetszett neki),
bizonyos Viliers grófkisasszonyt, nyomban ott megkérte és megkapta a
kezét (megjegyzendő, hogy gyönyörű férfi volt) s most már azt üzente a
segédekkel, hogy a mérkőzés egyenlő lesz, mert neki is menyasszonya van.
Így történt meg másnap a párbaj s akkor kapta azt a szép vágást a bal
arczán, mely úgy néz ki ott, mint egy piros paszománt.

Kétségkívül Rágányoséknál volt a legelőkelőbb társaság. A Nosztyak,
Horthok, Rágányosok, Homlódyak képezték a megye krémjét, emberemlékezet
óta ők uralkodnak a megyében. S a társadalmi életben is az a törvény, az
a divat, a mit ők kezdeményeznek. Ha egy Horth-kisasszony pelyhes
szoknyát venne fel, egy hónap mulva mindenki pelyhes szoknyában járna
Bontóváron.

Ezek a családok erősen zárt kört képeznek s idegen ritkán jut be ide. Az
asszonyaik majdnem kivétel nélkül szépek és distingváltak, a férfiak
pedig rendszerint cs. kir. kamarások. Ez alól csak Noszty Pál képezett
kivételt, a kit kezdettől fogva politikusnak szántak, minélfogva nem
folyamodta meg az arany kulcsot, mert a politikában nem használ; a nép
szívéhez nem kulcs, vagy ha kulcs, hát nem nyílik meg vele, csak
elzáródik.

Ma különben vegyes társaság mulatott a Rágányos-kastélyban, melynek
kapuja hermetice van elzárva máskor, olyan hermetice, hogy oda a
franczia forradalom szele még mostanáig sem fújt be, de a korteskedés
kivételes etiquette-bontó valami, a kék vér háttérbe szorul egy napra és
a kék foltok érvényesülnek, melyeket a párttorzsalkodásban az ellenfél
oszt. Ma azok hivatalosak, a kik legjobban tették ki magukat Nosztyék
mellett. Többek közt ott van Poltáry alispán is a nejével. Igenis a
nejével. Mert ez nagy szenzácziót fog okozni az egész vármegyében.
Hogyan? Hát az egykori kassziros kisasszony, Wild Fanny ott fog ma
tánczolni a hajporozott ősanyák, grófnők, udvari dámák és történelmi
nevű asszonyok képei alatt? A hol ők tánczoltak egykor. S a kevély,
nyolczvan éves aggastyán, Rágányos Imre talán épen őt fogja vezetni
karonfogva a családi asztalhoz. Őt, a ki a likőrös üvegek közt trónolt s
a kit végigudvarolt négy évig minden Kassán megfordult lajdinánt. Ő
fogja vezetni, a ki egyébkor szinte kipukkad a gőgtől; ő, a kinek az a
mondása maradt meg a negyvenes évek végéről: «Milyen különös ember ez a
Kossuth. Mindenhez hozzászól, pedig talán nincs ezer holdja sem.»

Poltáry ügyvédbojtár korában habarodott bele a szőke Hébe bájaiba s nőül
vette. Azt mondják, igen csinos volt, de erre nézve nincs ma már semmi
bizonyíték, csak a hadnagyok emlékezete. Ámbátor a növése még most is
szép és tekintélyes.

Akkoriban azt mondták, hogy Poltáry ezzel tönkre tette karrierjét, de
vannak, a kik azt állítják, hogy épen ennek a házasságnak köszönheti, a
mivé lett, mert Findzsát (Findzsának gúnyolták a kisvárosi Mephistók az
egykori kávéházi Hébét) nem fogadván a bontómegyei jobb társaságok,
kénytelen volt otthon ülni s férjemuram is mellette (ki pedig szerette
volna a léha társaságokat, a kártyát, meg a bort). Mit tegyen unalmában,
képezi magát. Így lett könyveken hízott elme, s mint ilyen, tiszti
ügyész, majd aranytollú főjegyző és végre alispán. A Findzsa asszony
nagyravágyása volt a sarkantyú. Most pedig, a hogy beszélik, két legyet
ütött egy csapásra. Tudniillik a királyi tanácsosság az egyik légy, a
másik pedig ez a meghivó Rágányosékhoz. S mondhatni, hogy a két légy
közül ez az utobbi a kövérebb. Mert most már megnyílik Poltáryné előtt
minden ajtó. Ezzel a meghivóval el van fogadva dámának.

Hjah, ilyen a politika, hogy az Isten verje meg. A tiszta múltat
befencseli (Poltáry ezentúl semmi embernek fog tartatni), a piszkos
múltból kiveszi a pecséteket, akár a benzin, – Poltáryné ezentúl fehér
liliom lesz. S mindez azért, hogy beleugratta urát egy beszédbe, olyan
nehéz pillanatban, a mikor senkisem vállalkozott rá. Istenem, Istenem,
de nagy bolondságokból van ez a világ összerakva!

Egy beszéd nem nagy munka olyan okos embernek, mint Poltáry, de mégis el
kell rá készülni, mert sokan fogják birálgatni. Ellenséges szemek a kis
hibákat is nagyoknak látják. Az asszony érezte, hogy most ki kell vágni
a rezet s már jóval éjfél előtt elkezdte szólítgatni a kártya-asztalhoz
telepedett urát:

– Gyuri lelkem, nem akar maga még hazamenni?

Ezt a «maga» szót a mai napra vette fel a bonton kedvéért, mert ez volt
a szokás az előkelő familiákban.

Gyuri lelkem szívesen felejtette volna magát ott, nem nagyon hajlott a
jó szóra, a partnerek se igen akarták még ereszteni.

– Hagyj még egy kicsit. Fannykám. Egy-két tourt.

– Kegyelem az öreg bűnösnek, – esengtek érte a játszótársak.

– Az alispánné azonban türelmetlen volt, kis vártatva megint a
kártyaszobákba sompolygott.

– Gondolja meg, – mondá félhalkan, – hogy még beszédet kell írnia az
éjjel.

Ah, a beszéd! Persze, a beszéd. Ez már más. A haza minden előtt. Most
már nem ellenezték a partnerek, sőt mikor Nosztyra került az osztás
sora, már nem is adott Poltárynak kártyát.

– Te pedig eredj a kötelességed után.

Így aztán még éjfél se volt, mikor a Poltáry-pár elhagyta a kastélyt.
Útközben elmenve a megyeháza mellett, kiváncsi volt Poltáry, hogy
megérkezett e már a főispán.

A vártán álló hajdu azt felelte, hogy ő nem tudja, mert csak most nem
régen váltották fel.

– Hát a másik őr hol van? Kit váltottál fel?

– Pimpósi Jánost, ott fekszik a várnagy előszobájában.

– Eredj, költsd fel azonnal.

– Ugyan minek háborgatod szegényt! bosszankodott az alispánné, ki talán
fázott is egy kicsit lenge, kivágott báli ruhájában.

– Ej, az ember végre is tudni akarja, hogy mi történik a thémájával.
Hátha agyonütötték?

– A mit persze nem bánnál, mert lusta vagy beszédet írni.

– Bizony, megvallom neked, jobban szeretnék visszamenni. Épen most
kezdett egy kis jobb kártyám járni.

Kis vártatva előkerült az előbbi várta, nagy álmosan.

– Megjött a méltóságos úr? – kérdezte az alispán.

– Dehogy jött, – felelte az a bizonyos Pimpósi János.

– Nem láttad a főispán úr titkárját?

– Dehogy nem. Az itt ácsorgott a kapuban, az új vadászszal, a ki ma
jött, aztán úgy tíz óra tájban valami parasztszekér állt meg a megyeház
előtt, egy szürke köpenyeges zsidó szállt le róla s felment velök az
emeletre.

– Milyen volt?

– Magas és vöröses szakállú.

– Nem jött aztán le?

– Nem.

– No hát, akkor az volt a főispán, te oktondi.

Az utczákon még mindig őgyelegtek járókelők, kocsmákból hazatérő
csoportok, kik duhaj nótákat énekeltek, összeverődött mesterlegények,
kik Liszyt éltették. Puttonyba Kopereczkyvel! hallatszott egy-egy borízű
kiáltás a mellék-utczákból.

Különösen a megyeházán túl még sok nép látszott nyüzsögni. Ezek
hihetőleg a főispáni kocsi érkezését várják.

Az alispánné megreszketett.

– Gyuri, én félek. Meg fognak minket támadni.

– Hát aztán? Nem vagyok-e itt? – felelte Poltáry, a ki bátor ember volt.

– De látod, sötét van, a lámpák már kialudtak, valaki megtámadhat orvul,
különösen most, mikor haragusznak rád.

– Hát jól van, jöjjön velünk Pimpósi, ha félsz. Vedd a kardodat, Pimpósi
és gyere utánunk, parancsolá az alispán.

Megindultak hárman, minthogy sár volt és csak a házak és palánkok
mellett kinálkozott egy kis kitaposott gyalogút, egyenkint lépegettek az
alispán lakása felé a Fürmender-utczába. Elől az alispán ment, hogy ha
valami ellenség szembe jön, őt érje elsőbb, hátul a hajdu, hogy a
hátulról jövő ellenséggel ő bánjon el. Findzsa asszony ment a középen,
mindenkép biztonságban volt, mint a gyapotba takart alma. Hanem azért
váltig biztatta Pimpósit:

– Rántsa ki a kardját Pimpósi, meztelenül vigye, magasra emelve, hadd
villogjon a sötétben. Aztán, ha valaki hozzánk nyúl, csak aprítsa össze,
kedves Pimpósi.

Nem történt semmi. Minden baj nélkül tértek be a néptelen
Fürmender-utczába, csak épen a Kapanovszkyék deszkapalánkja mellett,
egész közel az alispán lakásához, jött nagy dülöngéssel valami garázda
ember, rekedten kiabálva:

– Félre az útból, minden jótét lélek, mert baj lesz.

– Ejnye, akasztófára való! – bosszankodott az alispán.

– Kitérjen az úr, mert én a császár embere vagyok.

S ezzel közel kerülvén az alispánhoz, lökött rajta egyet, úgy hogy a
feje odakoppant a deszkákhoz.

Az alispánné sikoltott. Pimpósi odaugrott a kivont karddal, de akkor már
össze voltak gabalyodva, egymást átnyalábolva küzdöttek, nagy káromlások
között.

– Hol a nyaka, hol a nyaka? – kiabálta Pimpósi, a karddal hadonászva –
Hadd válaszszam el a fejétől.

– Hozzá ne nyúlj, – inté le az alispán. – Én magam akarok vele végezni.

– Pedig jó volna, ha hazavinnők a fejét, – morogta Pimpósi
elégedetlenül, – legalább megismernénk otthon, hogy ki volt.

De a parancs parancs. A hajdu némán nézte a birkózást. Rettentő dolog
az, hogy a vármegye első emberére egy közönséges halandó ráteszi a kezét
és az ég nem horpad össze. Az alispán erős ember volt, fölemelte,
megforgatta a levegőben, de nem birta a földhöz vágni, majd az idegen
kapta meg az alispán nyakravalóját, fojtogatni kezdte és a térdeivel
odaszorította a kerítéshez. Az alispánné a legyezőjével verte a támadó
fejét, miközben egyre jajveszékelt, sírt, meg káromkodott, vegyesen,
mint egy bakancsos. Míg végre az alispánnak sikerült egy mesterfogással
legyűrni a legényt a sárba. Rátérdelt a mellére és gyűrüs kezével
ütötte, míg az hörögni kezdett, mint a haldokló vadállat.

– Eredj már most panaszra a császárodhoz, ha az ő embere vagy, – mondta
végre kielégített bosszúérzettel. – Hogy hínak?

– Nagy Pálnak.

– Rekruta vagy?

– Igen, rekruta vagyok. Tegnap soroztak be.

– No, most már elég volt, – szólt kiengesztelt, szelid hangon – Ezer
szerencséd, édes fiam, hogy te voltál a gyengébbik. Mert, ha te a
császár embere vagy, én meg a vármegye főembere vagyok, és ha te lettél
volna az erősebb, elhiheted, hogy a börtönben rothadtál volna meg. Így
azonban itt van öt forint, végy rajta pántlikát a szeretődnek.

A privát ügyeiket ilyen sommás úton végezték azelőtt a viczeispánok.

Erre aztán egész jókedvvel ért haza az alispán, még dicsekedett is
útközben:

– Legalább kiverte az álmot a szememből ez a kis jelenet. Most már
igazán jó beszédet csinálok, legfeljebb egy kis feketekávét fogok kérni.

Hanem iszen volt otthon egyéb is, a mi kiverte szeméből az álmot, a
lakás összes ablakai be voltak törve, a bútorok, tükrök megrongálva a
behullott kövektől. A megszeppent cselédek hajmeresztő részleteket
beszéltek, melyek a csataképek borzalmasságával hatottak idegeikre. Egy
óra kellett hozzá, míg a lakást valahogy rendbehozták, az ablakokat a
«Pesti Napló» régi számaival beragasztgatták. Tessék már most ebben a
hangulatban beszédet komponálni!

És ha csak ez lett volna, hanem a mint az alispánné vetkeződni kezdett,
a mint kioldá vállfüzőjét s levette fejéről a chignont, egyszerre
rémülve veszi észre, hogy a drága gyémántos tűje, mely bele volt szúrva
s mely a Poltáry czímert ábrázolta, a gyémántokból kirakott medvét, csak
a szeme volt két kis rubint, nincs a helyén. Izgatottan kereste
mindenütt, de híre-hamva sincs.

Sápadtan rohant be ura szobájába, ki már az íróasztalnál ült s tétován
merengett a két legkönnyebb sor fölött, melyet leírt:

Méltóságos báró úr,

Szeretve tisztelt főispánunk!


Minekutána…

Csodálatos, – gondolá, – mióta nem vagyok «aranytollú jegyző», azóta
nincs meg az a stylusom. Mintha a hivatallal együtt az is megváltozott
volna.

– Jézus Mária, – rázta fel az ihletre várakozó férfiút a neje hangja, –
elvesztettem a gyémánt-tűmet.

No, ennek fele se tréfa. A gyémánttű ötszáz pengő forintba került, épen
egy királyi tanácsosné fejére való, s most elveszett.

– Lehetetlen! – dadogta Poltáry. – Keresd jobban.

– Kereshetem már, – szólt halotthalványan az asszony. – Nincs, nincs
(majd zokogásra fakadt), bizonyosan ott vesztettem el, a hol te
verekedtél. Nyilván ott esett ki, mert kétségbeesésemben mindenhez
kapkodtam. Te vagy az oka. Oh, jaj nekem. Milyen nehezen jutottam hozzá
és most vége van. Megölöm magamat Poltáry, megölöm magamat.

– És hol volt? Hol viselted?

– Hát nincs szemed, nem láttad, hogy a hajamban volt? Hiszen az egész
társaság azt bámulta.

– Meg kellett volna érezned, a mikor kiesett.

– Hogyan érezhettem volna, mikor a chignonban volt, az álhajamban.

– Nem értem azt az undok szokást, – dörmögte Poltáry, – hogyan viselheti
egy úriasszony egy másik asszonynak a haját a fején.

A Findzsa halvány arczát a vér futotta el erre s felrakta a kezeit a
csipőire.

– Hát te meg hogy viselheted egy másik borjúnak a bőrét a lábadon?

– No, no, ne tüzelj azért, – kérlelte Poltáry. – Hát mit akarsz? Hát mit
csináljak?

– Eredj, végy magadhoz lámpásos embert és keressétek meg az úton,
különösen a dulakodás helyén.

– Hátha Rágányoséknál esett ki? Ne menjek el oda is, ha az úton nem
találom?

– Nem, nem, oda elküldöm a szobalányt, ott ragadnál. Ösmerlek, milyen
madár vagy, a beszédnek pedig meg kell lenni.

– Köszönöm szépen. Épen kedvező rá a hangulat. A helyett, hogy
similéket, parabolákat keresnék, most a te ékszereidet kell keresnem.
Mondhatom, nagy mulatság.

De azért szót fogadott s órák hosszáig kereste az utczán a cselédekkel
hasztalanul, míg végre hazajött, leült az íróasztalhoz, de az asztal
fölé hajolva, tollrágás közben csakhamar elnyomta a buzgóság és csak
akkor ébredt fel, mikor reggel a hajdu jött jelenteni, hogy föl van
tálalva a reggeli és hogy azóta az ékszer is megkerült; itthon volt
leesve a kis asztalka alatt.



KILENCZEDIK FEJEZET.

(Kifürkészhetlenek a hatás csodálatos titkai és rugói.)

Ugyanekkor már népesedett a megyeház környéke. A bizottsági tagok
apránkint gyülekezni kezdtek. Kocsi kocsit ért a megyeházhoz vezető
utczákon, négylovas fogatok gamásnis, fajdkakastollas kalapú
gentry-alakokkal, ekhós szekerek ezüstgombos, mándlis, kettős tokájú,
piros arczú öreg parasztokkal, a kik gőgösen terpeszkednek el a hátulsó
kocsiülésen s nagy ívben köpködnek a fekete fogaik közé szorított
szivartól, mert ők is olygarchák a maguk kis falujában. A megyeház
előtti tért három lovasrendőr tartja tisztán, hogy a közlekedés
lebonyolítható legyen. Lovaik patkója élesen csattog a kövezeten, a mint
egy-egy iramodással hátrább szorítják a kofasátrak felé a szájtátó,
kiváncsi tömeget. Köröskörül a boltok be vannak zárva, a mi azt jelenti,
hogy az óvatos kereskedők nem tartanak lehetetlennek egy kis kravallt.

A kiváncsiaknak egyelőre kevés érdekes anyag jut. Noha az igények
felette szerények s még a főispán vadászának (a mi Bubenyik barátunknak)
megjelenése is élénk hullámzást kelt. A vadász reggelit visz egy tálczán
az átellenes «Ezüst Rák» kávéházból a megyeházba, a miből konstatálni
lehet, hogy a főispán csakugyan megérkezett az éjjel és most reggelit
vitet. (No, hogy fúljon meg tőle.) Egy-egy érdekes fogat vagy uraság
érkezik. Ime, a Topsich gróf négy feketéje, de jó volna az árukat
zsebrevágni. Majd egy egyszerű, fehérre festett kasú kocsi áll meg,
gyönyörű két lipiczaival, javakorú házaspár kászmálódik le a hátsó
ülésről; magatartásukról, öltözetükről azt lehetne itélni, hogy valami
nótárius s életpárja, de a szép, nyulánk termetű leány, ki az előülésről
ugrott le, finom, csupa csipke ruhájában, orgonavirágos, flórenczi
kalapjában, grófkisasszonynak is beillik. A körülálló bámészkodók között
méla moraj hömpölyög végig:

– Tóth Mari.

– Ejha! – hangzik egy-egy bámulatkiáltás s csettent a nyelvével sok
inyencz férfi.

– A karzatra hozták mutogatni, – nyelvelnek az asszonyi csoportok.

– De iszen nem kell azt mutogatni, kiásnák azt a kérők, még ha be volna
is falazva.

A tömeg tiszteletteljesen nyit utat Tóthnénak, ki elől megy leányával a
megyeház kapuja felé, míg Tóth Mihály úr még hátramarad a kocsisának
adni utasítást, miközben a kofasátrak közül egy virgoncz anyóka, a ki
ismeri Tóth urat (de ki ne ismerné?) vidáman kinálja, inkább csak
tréfából, a portékáját.

– Tessék záptojást venni, tekintetes uram. Leszállított ár! Darabja
három krajczár!

– Hát a jó tojás hogy, Macskásné asszonyom? – kérdi Tóth Mihály,
hátrafordulva az asszony felé.

– Az csak két krajczár.

– Ej, ej, – fenyegeti meg tréfásan Tóth uram, – hogy lehet a jó tojásnál
drágább a rossz tojás?

– Hja, az onnan van, – feleli nevetve, – mert a jó tojásból csak csirke
születik, a záptojásból ellenben kétfejű sas.

– Hát jól van, – mondá a nábob, – megveszem a záptojásait, Macskásné.
Ugorj le Palkó, szedd össze mind és rakd a saraglyába, a többi
kofaasszonyét is szedd össze az utolsó darabig.

– Aztán mit csináljak velök? – kérdezte kiváncsian a kocsis.

Tóth uram a fülébe súgta:

– Eredj velök a «Kék golyóhoz» az állás alá s aztán paskold oda
valamennyit az állásoszlopokhoz.

– Megértettem, kérem alásan.

Egy tízforintost adott át Palkónak, a tojások árát kifizetni, aztán
eltünt a megyeház kapujában, elhelyezte családját a karzaton s ő maga
lement a tanácsterembe, a hol már jócskán voltak az egybegyültek.
Némelyek a karzat szépei fölött tartottak szemlét, a mi nem rossz
mulatság, mások szeme a falakon lógó ötvennégy főispán arczképein
kalandozott, miközben türelmetlenül várták az ötvenötödiket. Sokan
csoportokba verődve élénken vitatkoztak.

– Puskaporszagot szimatolok a levegőben – jósolta Kiplényi István.

– Lesz valami? – tudakolá a benfentesektől az ugrifüles Viléczy Ödön.

Palojtay, a vezérférfiú begombolkozott s csak egy-egy «no, no» vagy
«hja, hja» jelezte, hogy ő nagyobb és beavatottabb koponya a többinél.

Tóth Mihályt többen körülfogták. Ő már látta az új főispánt. Híre ment,
hogy lemaradván a vasútról, a vadászokkal az ő házába tért be tegnap
este. S onnan rándult be éjjel a városba. Négyen is kérdezték egyszerre:

– No milyen ember?

Tóth Mihály vállat vont.

– Nekem tetszik.

– Igaz, hogy hasonlít Don Quichotte-hoz?

– Én soha sem láttam Don Quichotte-ot – felelte kitérőleg Tóth Mihály.

– Inkább hasonlít Pitthez – jegyzi meg a vármegye elméncze, Klementy
szerkesztő.

– Hogy-hogy?

– Annyiban, – magyarázza Klementy – mert se ő, se Pitt nem tudott
magyarul.

– Kopereczky egész hibátlanul beszél magyarul – bizonyította Tóth
Mihály.

E közben egyre új és új bizottsági tagok szállingóztak s velök különböző
hírek, majd az utczáról, majd az aulából – a belső termekből.

– A főispán már öltözködik. Nagy udvar van bent körülötte, tömérdek
cognacot megittak. Most vitte fel a hajdú a negyedik palaczkot a
kávéházból.

– Ott vannak a tányérnyalók, mint XIV. Lajos körül, mikor öltözködött.
Csakhogy Kopereczkynek nem a canterbury érsek nyújtja a nadrágot, hanem
Csóva Jancsi.

– Nagy különbség. Hanem ezt a Csóva Jancsit mégis el kellene csapni,
utálatos egy fráter – vélték nehányan, keresve szemeikkel az árvaszéki
elnököt, Pehely Miklóst, a ki a «végzett földesúr» Csóvát irnok gyanánt
foglalkoztatta az árvaszéknél.

– Az pedig kivihetetlen – szólt közbe a mindet coulissa-titok tudója,
Klementy szerkesztő. – Csóva Jancsinak van a legszilárdabb pozicziója az
árvaszéknél, pedig egész nap a körmeit piszkálja. De mindegy, ő
megrendíthetlen. Mindenki összeomolhat, csak ő nem. Neki olyan amulettje
van, a melylyel föltétlen ura a helyzetnek.

– Vajjon?

– Egy reczeptje van a gyomorgörcsök ellen valami bécsi doktortól s csak
ez az egy szer segít az elnöknek, a kinél gyakoriak a kólika-rohamok.
Ilyenkor aztán Csóva után szalasztja a hajdut, a ki megcsináltatja a
reczeptet, de a kezéből ki nem engedi, nehogy leirassa az elnök. Hiszen
már régen kitette volna Pehely bácsi a szűrét, mert néha ugyancsak
felbőszíti a léhaságaival, de bármennyire csikorgatja is a fogait, a
végső határozat az: «Nem tehetem, nem csaphatom el, az átkozott
reczeptje miatt.» S az imposztor Csóva a markába nevet, mert jól tudja,
hogy nélkülözhetlen a közigazgatásnál.

Apró hirecskék szivárogtak be, a melyek többé-kevésbé érdekesek: hogy
Poltáryt megtámadta tegnap este egy rekruta (bárcsak agyonütötte volna),
hogy Poltáryné elvesztette a gyémánt tűjét a Rágányos kastélyban és a
szájöblítő vizet hogy fölhajtotta a vacsora után. Efféle sületlenségek
mulattatták a tekintetes és nemzetes urakat. Míg ellenben politikai
esemény színezetével hatott, hogy Tóth Mihály megvette odakünn az összes
záptojásokat és elvitette valahová a kocsiján.

E miatt rögtön megindult a kritika.

– Hát már Tóth Mihály is stréberkedik? Az egyetlen demokratánk! No,
szépen vagyunk. Talán nemességet akar?

A házasuló fiúkkal biró apák védelmezték Tóth Mihályt. Végre is azt
teheti a pénzével, a mit akar.

Még azért nem hazaáruló. A kofákat akarta fölsegíteni. Szóval egy kis
szeszély az egész. Ha az embernek sok pénze van, miért ne lehetne sok
szeszélye is?

Ez alatt nagy a sürgés, forgás, készülődés a főispán szobáiban. Ott van
Noszty Pál és még vagy öt Noszty (a reggeli vonattal Feri is megjött a
sógora installácziójára), a két Rágányos (a hölgyek a karzaton
láthatók), a Horthok, Leviczkyek, Homlódyak. A főispán a belső szobában
öltözködik, galoppinok jönnek-mennek, hírt hoznak a közgyűlési terem
hangulatáról, míg a főispán a legnagyobb feladatnak egyelőre a csizma
felhuzását tartja (szaladj le Bubenyik, keress valahol egy kis
Federweisst). Tényleg ez az első nehézség a megyei kormányzatnál, a
többi is mind elkövetkezik, de a többi már nem oly nagy. Szemet szúr
azonban, hogy még az alispán nincs itt, pedig a nélkül nincs akasztás. Ő
az üdvözlő szónok. Mondják, hogy egész éjszaka a felesége ékszereit
kereste és most alszik. Felmerül az aggodalom, hátha nincs is beszédje.
Ejh, nem kell Poltáryt félteni! Nincs az a kávédaráló gépezet, melyet ő
felül ne mulna, ha egyszer kinyitja frázisainak zsilipjét. Ettől nincs
mit tartani, hanem ha netalán elalussza az időt. No, az bizony meglehet,
mert a ki alszik, az nem gondolkozik, csak álmodik, a ki pedig álmodik,
az megálmodhatja magának a királyi tanácsosságot mindennemű fáradtság
nélkül, sőt akár az aranygyapjat is, ha már benne van. Azért tehát jó
lesz utána szalasztani egy hajdut, hogy siessen, mert addig nem vonulhat
be kiséretével a főispán a terembe, míg ő ott nincs.

Ide is hírül hozzák, hogy Tóth Mihály megvette az összes záptojásokat,
hogy kivonja őket, mint nemtelen fegyvert, a forgalomból.

– Ez a Tóth Mihály derék ember!

– És gyönyörű leánya van, – mondja élénken Homlódy.

– Izes falat, – vigyorog Horth Miska – és micsoda keze van!

Az öreg Noszty odaintette fiát egy ablakmélyedésbe.

– Feri! – szólt halkan – Ez az, a kiről otthon szóltam már neked. Ez még
egy olyan deszka, a melyen mindnyájan kiúszhatunk a partra. A leánynak
több mint egy milliója lesz. Gyepre fiú!

– Hm, majd megnézem, – mondá az exhadnagy. – Tudod mit, hivasd meg
Rágányosékhoz egy legközelebbi estélyre.

– Az nem lehet, – szólt az öreg Noszty elgondolkozva – mert Tóth Mihály
az a bizonyos párisi úr, a kivel Rágányosnak illo tempore párbaja volt.
Hiszen tudod a históriát. A grófnőt fájdalmasan emlékeztetné, hogy az
ura pillanatnyi szükségben vette el.

– Úgy? És honnan csöppent ide a megyébe?

– Megvette harmadéve a rekettyési birtokot, ötezer hold primæ classis.
Azonfelül gyárai vannak, de bogarai is, mert az üzemet valami
szeszélyből egyszerre csak beszüntette és van végre nagy csomó
állampapirja. Egy hétig nyírják a couponokat – a helyi rege szerint.

– Ebben az egy alakban szeretem a szabómesterséget. De hát miként
szerezte ezt a nagy vagyont?

– Hja, ennek érdekes története van, de most nem érek rá elbeszélni. S
különben sem gondolnám, hogy valami nagyon finnyás volnál a pénzek
eredetére, noha ebben az esetben akkor is nyugodt lehetnél.

– Oh, édes papa, – szólt mórikáló szemforgatással. – Köszönöm a jó
véleményedet felőlem. A történetet akkor is elég ideje lesz meghallgatni
engedelmes fiacskádnak, ha majd hozzá lát az alapozási munkálatokhoz.
Kivel mutattassam be magamat?

– Kérd meg Homlódy bátyádat!

E pillanatban sürgönyt hoztak a főispánnak. Noszty beszólt hozzá a
küszöbről; még most se volt felöltözve.

– Sürgönyt kaptál.

– Bontsd fel kérlek és írd alá helyettem.

Noszty felbontotta, a belügyminisztertől jött és számjelekkel volt
érthetetlenné téve.

Megint kinyitotta a belső ajtót.

– Nem tudom elolvasni. Hol van kérlek a kulcs?

– Miféle kulcs? – kérdé Kopereczky bosszúsan.

– A mit a belügyminisztertől kaptál.

– Elveszett.

– Hát már most mit csináljak?

– Hivass lakatost! – mordult rá türelmetlenül, mert sehogysem sikerült
máslit kötni a nyakkendőjén.

Azok, a kik hallották, elmosolyodtak, Noszty pedig ajkaiba harapott. No,
ez már mégis sulyos tudatlanság. Azzal beljebb ment, betette maga után
az ajtót és összeszidta Kopereczkyt.

– Ha már olyan nagy szamár vagy Izrael, legalább ne beszélj hangosan.
Lakatossal akarod a távirat titkos jegyeit kihámozni? Szégyenlem magamat
miattad.

– Minek hoztál ide, te hóhér? – védekezett Kopereczky.

– Mit tudtam én, mit tudsz?

– Hát nem mondtam mindig, hogy az állatok tanítványa vagyok? És az úgy
is van, mert bizony isten egy oroszlán bátorsága kell hozzá, hogy neki
mentem ennek a főispánságnak.

– No, csak vedd hát fel a mentét és menjünk. A táviratot hagyjuk
délutánra.

Kopereczky felkötötte a kardot, fölvette a mentét. Kezébe fogta a
kócsagos kalpagot, megnézte magát a tükörben s elbámult, hogy az milyen
daliás vitézt mutat vissza.

Azzal benyitott hiveihez.

– Készen vagyok, uraim.

Épen akkor jött be Pimpósi hajdu is jelenteni, hogy a tekintetes alispán
úr már megérkezett vitézi öltözetben és bement egyenesen a
tanácsterembe, a honnan valóságos tengermorajlás hallatszik ki.

– Akkor hát menjünk Isten nevében, – mondá a főispán s bátor léptekkel
megindult egy sor szobán keresztül; a legutolsónak az ajtaja a
közgyűlési terembe nyilt.

Malinka hozzá sompolyodott útközben.

– Csak semmit se féljen méltóságod, gondolja el, hogy csupa
káposztafejeknek beszél, bátorítsa az a tudat, hogy én a háta mögött
leszek és súgni fogok, ha netán valahol megakadna.

Mikor a főispán belépett a terembe, az utána tóduló kiséret éljenzésben
tört ki, mire hatalmas füttyök hangzottak fel és szünni nem akaró lárma
támadt.

– Ne te ne, sárga rigók! – rivallt a fütyülőkre megvető gúnynyal Homlódy
István.

Farkasszemet néztek egymással, mint két összeütközni készülő csapat, bár
az egyik része csak maroknyi. Le vele! Meghalt! – Ne szemtelenkedjenek!
– Minek jött ide? – Kopereczky sicz ki! – s több efféle kivehető hangok
vagy bődületek emelkedtek ki az artikulátlan zsivajból, mely az
érthetetlenségbe veszett el, mint a kigyósziszegés. Senki se értette,
mit beszél a másik, pedig mind a három- vagy négyszáz száj működésben
volt.

A főispán e szörnyű lármában lépegetett fel az emelvényre, leoldá
biborba vont kardját s végigfektette a pulpituson; az ő szája is
mozgott, de hogy mit mondott, nem lehetett kivenni. Talán az esküt
hadarja el, – találgatták némelyek. Ha a tengeren orkán dúl, akkor mozog
úgy tarajos hullámaival, mint most az a tömérdek fej, mely egyetlen
fürge, vonagló és rángatózó testté látszik összefolyni.

Az «abzug» még akkor nem volt kitalálva, a helyett egymást becsmérlő
kiáltások röpködtek innen oda és onnan vissza, és e szógalacsinok
némelyike ugyancsak mérgezett nyállal volt gyúrva.

A megtestesült chaosz képét nyujtotta a terem, olyasvalamit, mintha
elképzeljük, hogy a babiloni torony építésénél összevesztek volna a
munkások. No, itt ma nem kell semmilyen beszéd, – gondolta Poltáry – itt
nem lehet gyülést tartani. És talán nem is lehetett volna, ha valamiért
föl nem fortyan a Herkules-termetű Leviczky János, volt dzsidásezredes,
ki is rácsapott tenyerével az egyik zöld posztóval borított asztalra, de
úgy, hogy az nagy recsegéssel nyomban ketté hasadt s haragos, bömbölő
hangja minden zsivajt túlharsogott.

– Csend legyen hé! Én mondom. A kinek valami baja van, annak velem van
baja. Álljon elő!

A mire olyan csönd támadt, minő a temetőkön szokott lenni, mert a vitéz
ezredes, a kit közönségesen «beretvált tigris»-nek neveztek a megyében,
arról volt nevezetes, hogy már hét embert ölt meg, mindnyáját Ő Felsége
a saját királyunk alattvalóiból – párbajban. (Hogy mennyit ölt meg az
ellenségből a sadovai csatában, arról nincs hír.) Szinte különös volt, –
mintha valami nagy kutya egy harapással elnyelte volna az egész lármát
és csak egy kis csontszilánk maradt volna belőle; a hirtelen támadt
csendből kiütődött egy hangosra változott öndörmögés, – egyébiránt a
Liszy ügyvéd hangja.

– Ohó, ohó!

Az ezredes rettentő szemöldjei megmozdultak s szúrós jupiteri szemei
sötéten, vészjóslón meredtek a vézna, szikár demagóg vezérre.

– Tetszik valami? – mennydörgé zordonan, míg nagy, kifent bajusza
félrefordult, mintha az egyik szárnyát aláhajítaná, hogy rászúrja az
ellentmondót, mint egy kis bogarat szokás a gombostűre.

– Semmi, csak köhögtem, – felelte önkénytelen szepegéssel az ellenzéki
vezér, fejét a vállapoczkái közé húzva.

[Illustration: Szeretve tisztelt főispánunk!]

– Úgy? Akkor szopogasson barátocskám egy kis medveczukrot.

Kitört a nevetés. Minden arcz nekiderült. Ez a kicsinylő megjegyzés
megölte a népapostolt, az arczokra csalt mosoly olyan hatással volt az
alkotmányos haragra, mint a napfény a márcziusi hóra nézve. Ha a magyar
ember elneveti magát, mosolyán, ezen az égi szárnyon elröppen minden
epéje.

E pillanatban csattant fel a Poltáry György, híres, ezüstcsengésü
hangja:

Méltóságos báró úr!

Szeretve tisztelt főispánunk!


A zajcsináló ellenzék azt a látványt nyujtotta, a mit a pulyka, mikor a
fejét levágják, még mindig megy, szalad a teste egy-két másodperczig.
Daczára a Liszy elnémításának, mégis zúgás fogadta a népszerűtlenné vált
szónokot, a nap bűnbakját, de ez hamar elcsendesett s az alispán
háborítatlanul folytathatta üdvözlő beszédét:

«A mai politikai viszonyok mellett, a hazánk ege fölött tornyosuló
felhőknek közepette, midőn ő cs. kir. apostoli felsége méltóságod nemes
személyét bízta meg e vármegye vezetésével, megnyugtató érzés száll
sziveinkre, mert érezzük a jóakaratot, mely lényéből kisugárzik és
ismerjük mély bölcseségét. (Egy reszelős hang: Ne hazudj Gyurka!),
melylyel mindenha meg fogja találni a Scillák és Charibdisek között
kivezető utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az igazság az a
hármas csillag, mely méltóságodat irányitja.

– Halljuk! Halljuk! – potyogott innen-onnan a kiváncsiságnak némi kis
morzsája.

– Istenem, hogy birta ilyen szépen kigondolni, – csóválta a kemény
vágású fejét egy kurtanemes s a mellette álló ismeretlen ifjúhoz,
Malinkához intézte koronkénti észrevételeit: «Van esze, mi? Csak ne
használná rosszra, mi?»

Malinka nem felelt, nem is hallotta, forgott vele a terem, rettentő
zúgás keletkezett a mindenségben, a szónok szavai mint éles szögek
hulltak, süvítettek s élükkel a halántékába vágódtak, arczát halotti
sápadtság borítá el, míg homlokáról hideg verejtéket sajtolt ki a
rémület. Eleinte álomnak hitte, de minden pillanatban rettenetesebb
valósággá nőtt, hogy az alispán az ő, vagyis a Kopereczky beszédét
mennydörgi érczes hangon.

Azaz a maga beszédje volt az, jogos elmeszüleménye, csakhogy olyan
puskapor, a melylyel már lőtt egyszer, 1868-ban a báró Aráncsy
beiktatásánál; akkor mint főjegyző üdvözölte vele Aráncsyt. Régen volt
az, a kutya se emlékezett már arra, de ő maga el tudta szóról-szóra
fujni most is; a főispán, a kit megtisztelt vele, a vizsnyói kriptában
pihen s az akkor éljenző bizottsági tagok is nagyobbrészt ugyancsak
csendesek immár valahol a temetőkben.

Ezeket mind mérlegelte Poltáry, midőn beszéd nélkül ébredt fel reggel.
Quid tunc? Restelte az esetet, de mit tegyen? Ex tempore, mondhatna
valami zöldséget, de akkor hova lenne a szónoki nymbusa? Ejh, gondolta
magában, vágjunk neki! Elmondom régi beszédemet, vagy nem veszik észre
és az nagyon jó, vagy észre veszik és akkor azzal lehet elütni, hogy
értéktelen krispinre jó a viseltes zsinór is.

Így ugrott bele s meg nem zavartatva a hűvös hangulat által, folytatá
fenhéjázó testtartásával és diadalmas gesztusaival.

– Különleges a mi helyzetünk, méltóságos főispán úr. Nem rózsákkal
párnázott pihenőszékhez méltóztatott ide érkezni, hanem mozgalmas
csatatérre, nagy munkához. Ádáz küzdelmet folytatunk itt mi maroknyi
magyarság, körülvéve nemzetiségekkel. Az önvérünkön kivívott jogokat
önként, testvériesesen osztjuk meg a nemzetiségi lakósokkal, de vajjon
testvérek vagyunk-e azért? Oh nem. Úgy állunk szemben velük, mint a
szarvasok a vadászokkal. Önként elhullatott agancsainkra azt mondják,
hogy azok értéktelenek, nekik tropheák kellenek, agancsok, de a
homlokcsontunkkal együtt. (Nyugtalan mozgás.) Nekik csak így volna
kedves. Vagyis a jogaink, de a bőrünkkel együtt.

A jelenlevő nemzetiségek, bár a passzivitás miatt kevesen jöttek be,
zajos «nem áll, nem úgy van» kiáltásokkal zavarták meg itt a szónokot, s
Malinka fokozódó kétségbeeséssel megállapíthatta, hogy szóról-szóra az ő
beszédjük pereg le a Poltáry tömött, szürkés bajusza alól. Istenem,
Istenem, mi lesz ebből? Szeretett volna a föld alá sülyedni. Vagy még
jobb volna kirohanni és futni, futni az indóházig, aztán elmenekülni
innen örökre… Hisz azt a szégyent, azt a gyalázatot, a mi majd most
következik, elviselni lehetetlen. De hasztalan, úgy be volt szorítva a
főispán háta mögött képződött gyűrűben, hogy a kimenetelhez legalább is
a Kinizsi ökleivel kellett volna rendelkeznie. Ott maradt tehát, megadta
magát sorsának s tompa elfásultsággal várta, hogy lesz, a mi lesz, többé
már nem is figyelt a beszédre, pedig most következtek a megye
kivánalmai, a nemzetiségek erős kezü megfékezése, a pandurság
szaporítása a garázdálkodó rablók ellen, egy gimnázium Bontóvárra, a hol
megmagyarosodnak az idegen ajkú sarjak, a rakonczátlan Gyík
szabályozásának befejezése és így tovább. – Hiszen tudta már ő ezeket
könyv nélkül s megüvegesedett szemei bambán, mereven tapadtak a
féloldalt álló Kopereczkyre, ki minden felindulás nélkül, nyugalommal
hallgatta a szónokot. Malinka kínos, szorongó érzéseit a bámulat
váltotta fel. Micsoda idegei lehetnek ennek az embernek! Talán aczélból
vannak, hogy oly nyugodt tud maradni egy ilyen katasztrófánál, mert még
elképzelni is szörnyüség és hajmeresztő valakinek lelki vívódását
hasonló helyzetben. Vagy talán épen azért olyan nyugodt, mert annyira
ideges, hogy nem is hallja, nem is érti a Poltáry beszédét, egyszerű
hangzavar az előtte, mint a hogy az ütközetben a katona nem érzi a saját
vére hullását. Pedig most igazán az ő vére hull a Poltáry mondataiban,
de úgy kell lenni, hogy nem hallja, nem tud felőle. Oh jaj, Demosthenes
óta nem történt ilyen eset. Csak az Isten hajítana most le hozzá egy
mennykövet is, a melyik vagy az összes megyei bizottságot agyonüsse,
vagy csak Kopereczky bárót, mert az is megoldás lenne, vagy csak őt,
Malinkát magát, mert aztán nem törődne a többivel.

Hanem bizony nem történt semmi csoda, csak Noszty Feri keserítette el
még jobban holmi sületlen kérdésekkel, valahogy melléje tolatván a tömeg
által.

– Milyen lesz a sógor beszéde?

Ha egy darab húst tüzes harapófogóval szakítanak ki belőle, az se
lehetett volna kínosabb, mint erre felelni.

– Az isten tudja! – szólt szemeit égnek fordítva.

– Te csináltad?

– Félig-meddig, – hörögte halkan.

– Lásd, azt úgy kellett volna össze-eszkábálni, hogy előlegesen
bekéritek az alispánnak ezt a szónoklatát, úgy hogy a sógor beszéde
mintegy válaszokat tartalmazott volna az itt felhozottakra s ezzel rajta
lett volna a rögtönzés zománcza. Meg kell adni, hogy gyönyörüen beszél
ez a Poltáry, vagy hogy hívják.

– Hm, csakugyan, – hebegte Malinka és kíntól vonaglott lelke.

– Apropos, – fecsegett Feri tovább – mi van a nővéremmel?

Most lehetett még csak nagy konfuzióban a Malinka arcza, hogy
elvörösödjék-e vagy elsápadjon.

– Boldogok voltatok, mi? – vigyorgott Feri rejtélyesen.

– Nem is beszéltem vele.

– És én azt úgy-e elhigyjem? Ösmerlek kis maszk!

– Bizony isten.

– Beszélhetsz nekem, a mennyit akarsz. Hiszen Vilma is írt és összeszid,
hogy frivol lélek vagyok, hogy mit gondolok én felőle? Hát azt gondolom,
de nem írtam meg neki, hogy mindenekelőtt hálátlan. De most jut eszembe…

Hirtelen a karzatra pillantott, honnan átható rózsa- és rezedaillat
verte át magát a fülledt levegőn az érzékenyebb orrokhoz. Sok üde arcz
mosolygott le onnan a különböző virágos és strucztollas kalapok alól.

– Te már egy hete vagy itt Kornél, nem tudnád véletlenül megmondani,
melyik a hölgyek közül Tóth kisasszony?

Malinka csak a fejét rázta, hogy nem tudja, nem is nézett arra felé, sőt
ösztönszerüleg behunyta a szemeit, mert ime elérkezett a rettenet
ruhájába öltözött pillanat s jobb akkor sötétben lenni: Poltáry
befejezte beszédét, szórványos éljenzés hangzott fel (a Noszty-klikk
éljenei), egyébként hideg maradt a hallgatóság, bár a suba alatt
bevallották, hogy _hamari_ beszédnek (mert csak tegnap vállalta a
szónoki tisztet) nem volt épen utolsó.

De az e fölötti megjegyzések és véleménynyilvánítások csak legfeljebb
két másodperczig tarthattak, míg a főispán hátra taszította a
panyókáját, megköszörülte a torkát és megszólalt.

– Tekintetes köztörvényhatósági bizottság!

– Ejnye beh különös pohánkakása izű hang – mosolyosodott el Klementy
szerkesztő úr, ki a középső zöld asztalnál egy ív papirosra szorgalmasan
jegyezett.

Kopereczky hangján tényleg rajta volt a felvidéki zamat, de nem
nélkülözte a hajlékonyságot és a csengést. Első szavainál megszünt a
beszélgetés s az a bizonyos zümmögés, mely a figyelmet lassan-lassan
megőrli, mély csendesség támadt, de mint Horth mondotta később, volt
valami és mint bizonytalan e csöndben; nem a tisztelet szülte, hanem a
kiváncsiság. Nem az okos embert várták, nem is az új főispánt, hanem a
féleszünek hirdetett tót urat.

– Halljuk, halljuk!

– A mai politikai viszonyok mellett, – kezdte folyékonyan, minden
elfogultság nélkül – a hazánk ege fölött tornyosuló felhőknek közepette,
midőn ő császári királyi apostoli felsége az én személyemet bizta meg e
nemes vármegye vezetésével…

– Bizony tehetett volna okosabbat is – vágott közbe az oszlopok mögül
egy pufók alak.

Némi derültség kelt a közbeszólás nyomában. Nyugtalan fészkelődés,
hullámzás támadt, mint a vetés fölött, ha egy széláram megmozdítja,
némelyek megbotránkoztak: «Minek a királyt bántani?» Mások helyeselték:
«Ej, nem árt Ő Felségének, ha csuklik egy kicsit.» Szóval megindult a
mindent elposványító trécselés. Kopereczky egy kis szünetett tartott, de
a figyelem nem akart helyreállani, ő volt hát kénytelen fölemelni
hangját a továbbiakhoz:

– Megnyugtató érzés száll szívemre, mert érzem a jóakarot, mely az itt
egybegyültek lényéből kisugárzik és ismerem a mély bölcseséget, melylyel
a megye vezető férfiai mindenha megtalálják a Scillák és Charibdisek
közt is a kivezető utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az
igazság, e három csillag irányítja őket.

– Nini, – ugrik fel Klementy szerkesztő úr meglepetve, mintha valami
váratlan ismerőssel találkoznék. – Hiszen ez az alispán beszéde! Gubó
legyek, ha ez nem az alispánt paródiázza! Pszt! Csend legyen. Halljuk!
Halljuk urak! Oho, hisz ez rettenetes módon érdekes!

Mint a futó tűz terjedt fülből-fülbe, hogy a főispán Poltáryt gúnyolja,
megtanulván az ő beszédét egy hallásra, geniális módon, szóról-szóra
visszamondja. No, minket ugyan bolonddá tettek. Hiszen ez egy nagy
talentum. Halljuk csak, halljuk!

Egyszeribe olyan csöndesség lett, hogy az öreg Melfeller mérnöknek híres
Pateck-féle zsebóráját hallani lehetett, milyen szépen ketyeg a
mellényzsebében. Kopereczky erre lejebb eresztette a hangját és így
folytatá:

– Különleges az önök helyzete, tisztelt köztörvényhatósági bizottság!
Nem rózsákkal párnázott pihenő székhez érkeztem én ide, hanem mozgalmas
csatatérre, nagy munkához. Körülvéve a nemzetiségektől, ádáz küzdelmet
folytatnak itt önök, maroknyi magyarság. Az önvérükön kivívott jogokat
önként, testvériesen osztják meg a nemzetiségi lakosokkal, de vajjon
testvérek-e azért? Oh nem. Úgy állnak szemben egymással, mint a
szarvasok a vadászokkal…

E hasonlatra mindenki ráismert s látták, hogy csakugyan a Poltáry
beszédét ismétli. («Bevette és most kihányja», – a hogy Viléczy Ödön
mondta.) Nosza, kitört erre a tetszészaj minden vonalon. Hohó! Micsoda
kapitális ember! Egy lángész! Csodálatos emlékező tehetség. Ki is volt
az, a ki egyszer az egész naptárt könyv nélkül megtanulta? Valami
peregrinus. No, ez még azon is túltesz.

Minden szem Poltáry felé fordult; kékült, zöldült, a szakállát
harapdálta. Nem tudta elképzelni, mi akar ez lenni. Zöldes fényű
bikaszemei kidagadtak a csodálkozástól. Eleinte dühösen döfködte rezes
kardjával a padlót, míg azt hitte, hogy a főispán valamely szellemi
incselkedést folytat vele, lassan-lassan azonban rájött a valóságra,
hogy a régi beiktató ülések jegyzőkönyveit ő küldte meg neki, s azokból
épen ezt a beszédet tanulta be. Fatális egy véletlen! Most már minden
napfényre kerül. Dicsőség, hírnév, szónoki nymbus, Isten veled!

Ellenben a bizottsági uraknak elég volt a gyűlölt alispán kínos
feszengését látni, hogy egy pillanat alatt kiengesztelődjenek a főispán
személyével, sőt hogy megszeressék.

– Önként elhullatott agancsaikra azt mondják, hogy azok értéktelenek, –
szónokolt odább a főispán, egészen kipirulva, – nekik tropheák kellenek,
agancsok, de a homlokcsontunkkal együtt. Nekik csak egy volna kedves.
Vagyis a jogaink, de a bőrünkkel együtt.

Tomboló éljen-orkán zúgott fel minden oldalon, még a nemzetiségiek is
tapsoltak, mert ők azt hitték, hogy ez most már csak mint satyra
értelmezendő. – Ragadós lévén a tetszés, a hölgyek a karzatról a
zsebkendőiket lobogtatták, Findzsa asszony azonban, a ki az első sorban
ült, hangosan panaszkodott:

– Micsoda disznó nép ez; mikor az uram mondta ezeket, a fülük dobját se
hajtották, most pedig a lelküket ordítják ki.

A tömegek kiszámíthatlanok, mert szeszélyesek. A Malinka balul kiütött
plágiuma megfordította a hangulatot és a különös körülmények között (a
sors csodálatos kártyakeverő) keletkezett rokonszenv fölkapta szárnyaira
Kopereczkyt és nem ejtette el többé. Egy elképzelt jó tulajdonság
(ezúttal a rendkívüli emlékezőtehetség látszata) többet ér néha, mint
száz meglevő erény. Az éljenzés, tetszészaj most már annyira
hozzászegődött a beszédhez, mint a gazdátlan kutya, hogy bottal se
lehetett volna elverni. Hova tovább nagyobb volt a lelkesedés, a mi
természetes, mert mindég nagyobb lett a rekord is, a mit a főispán
elért, még mindig szóról-szóra adván vissza a Poltáry frázisait,
similéit és idézeteit, csak midőn madame Staëlt idézte, hangzott közbe
zavarón a Horth úr chablonos kérdése, mely mintegy önkénytelenül
csúszott ki száján:

– Milyen volt a keze?

Minden új éljen, mint valami bűvös ecsetvonás élénkített és változtatott
némileg a Malinka fancsali ábrázatán, elannyira, hogy a vége felé
kigömbölyödött, ragyogott, már szinte hinni kezdte, hogy halluczinált a
Poltáry beszéde alatt, pajkos dzsinek bohókás játékot űztek vele; az
öreg Noszty nem minden fenhéjázás nélkül súgta oda Rágányosnak: «Nézd
csak nézd, micsoda fránya ficzkó ez az Izrael!» Sőt még Poltáry György
is, pedig ez az egész lelkesedés, jól észlelte, nem egyéb volt, mint egy
kis antipoltarismus, csakhamar megnyugodott, gondolván magában: A
főispán most nagy dicsőséget aratott azzal a véletlenséggel, hogy épen
az én egykori beszédemet magolta be s én azt nem gyanítva, közvetlen
előtte elmondtam, mind azt hiszik ezek a maflák, hogy rögtönzött
paródiát hallanak s bámulják őt, ünneplik, mert ezzel egyuttal engem
vélnek inzultálni. Hát bizony elég kellemetlen, hanem segíteni nem lehet
rajta. Mert ha én most leleplezném, hogy a főispán nem engem parodizál,
hanem szegény feje nem tanult be más beszédet, s akarva, nem akarva, ezt
kell elfujnia, akkor ugyan a főispán agyon volna ütve, de magamat is
bemártanám, hogy kétszer mondok el egy beszédet. Legjobb tehát, ha
elhallgatok s igyekszem kihúzni ebből a vak esetlegből a lehető
legnagyobb polgári hasznot. A főispán nagyon jól tudja, hogy más
beszédet nem tud, ennélfogva kutatni fogja, miként került össze a két
beszéd s a megőrzendő titok ezerszerte jobban kapcsolja majd hozzám,
mint bármely más szolgálat, a mit tehetnék. Nagyobb szerencse ennél nem
is érhetett volna. A főispán még a helyemet is megfujja, a hova leülök,
szóval a kezemben lesz, az én madaram ő már. Csak újjongjatok
éljenezzetek ostobák, én a markomba nevetek azalatt.

Így formálódott ki apránkint általános megelégedéssé minden széthúzó
érzés. Némelyek fitymálták, vagy kevésbe vették a főispánnak e
mnemo-technikai erőműveletét, hogy mi van abban, visszakiabálni valamit,
«hiszen a tükör is azt teszi, azért mégse bámulják meg, mint masinát»,
de a szájasabbak és műveltebbek letorkolták ezeket.

– Eh, – mondotta Petrovay Tamás nagytekintélyű aggastyán, a ki a
pozsonyi diétákon képviselte hajdan a megyét, – mit ért a paraszt az
uborkasalátához?

Ez a gúnyos megjegyzés megtette hatását. Senki se merte többé
kétségbevonni a főispán lángelméjét s midőn beszédét bevégezte,
valóságos gloriola látszott lebegni a feje körül. Hozzárohantak, ősi
szokás szerint vállaikra emelték s úgy hordozták körül a teremben. Majd
kivitték a balkonra is, hogy az odakünn összegyűlt köznépnek
megmutassák.

Mámorban úszott minden. Az arczok ki voltak pirulva a lelkesedéstől. A
tegnapi tüntetés rendezői voltak a leghangosabbak az ovácziókban Mihelyt
a főispán visszakerült a nép tenyeréről a biztosabb talajra, az
anyaföldre, hizelgéseikkel vették körül, még maga Liszy ügyvéd is
odakiáltott:

– Meghajtom zászlómat méltóságod lángesze előtt.

S ezzel meghajtotta a derekát. Úgy látszik, azt nevezte ő zászlónak.

Ezalatt Noszty Feri is ráakadt Homlódyra, a ki megmutatta neki, melyik a
karzati hölgyek közül Tóth Mari.

– Ott balról az az orgonavirágos kalapú, szép kis pofa, nem igaz?

Feri föltette monokliját és megnézte műértő szemmel.

– Formás jószág, de mintha szeplős volna.

– A termete veri a liliomot.

– Úgy látszik, bátyám is a részletek embere, mint Horth Pista.

– Nem egészen, csak épen mondom, hogy a termete az, meg a rithmikus
járása, a miért én dicsérem. Látnád csak járni.

– Kár, hogy a szemei aprók egy kicsit.

– Látnád csak őket rád szegezve, mikor nevetnek. Szép tiszta szemek,
mint a kristálypatak vize, a lélek fenekére nézhetsz be rajtok
keresztül.

– De már nem fiatal, a hogy nézem.

– Olyan huszonegy éves forma, de még ártatlan, mint a ma született
bárány és olyan egészséges, mint a makk.

– Elég baj az, – sopánkodott Feri.

– Hogy-hogy?

– Az egészséges fa nehezebben gyúl meg, bátyám uram, a szúette
könnyebben ég.

– Tüze válogatja, öcsém. Nem bízol magadban?

– Mutasson be neki, bátyám uram.

– Szivesen. Menjünk hát fel hozzájuk.

– Az anyja az, a ki mellette ül? – kérdezte Feri útközben.

– Igen, az anyja.

– Nagyon közönséges kinézésű. Miféle leány?

– Fogalmam sincs felőle, azt az egyet bizonyosan tudom, hogy nincs a
Habsburgokkal rokonságban. A mellett azonban jóravaló asszony lehet,
mert Tóth uram nagyon mngbecsüli. De siessünk fiú, mert mindjárt vége az
ülésnek.

Nem könnyű volt pedig kikeczmeregni a nagy tömegből az oszlopos
folyosóra, a honnan meredek, ódon garádicsok vezettek a karzatra.
Útközben négyen-öten is elfogták Homlódyt valamely ügyben. Mert a régi
megyegyülések részben börze jellegével is birtak; itt találkoztak a
megye urai különböző vidékekről koronkint s vettek, eladtak,
csereberéltek. Homlódy híres lovakat nevelt, tőle válogattak fogatokat a
házasulandó uracsok, a községek ugyancsak nála tudakozódtak, van-e eladó
csődöre, viszont ő maga is itt szerezte be, a mi neki kellett, teheneket
Kajtáry Kelementől, merinói juhokat Balázs Gáspártól,
gyümölcsfa-oltványokat a szenvedélyes pomológus Kapor Andrástól.

Feri tehát útközben is csak rövidebb, sűrűn félbeszakított időközökre
élvezhette a Homlódy imformáczióit.

– Mondja csak, János bátyám, mért nem ment eddig férjhez? Azt az egyet
nem értem.

– Nem tudom.

– Dehogy nem tudja. Olyan vén sas, mint maga, mindent tud.

Erre aztán elmosolyodott Homlódy.

– No hát tudom. Azért nem ment férjhez, mert Mari azokhoz a lányokhoz
tartozik, a kik magukat rútaknak hiszik.

– Vannak is a világon ilyen leányok! – hitetlenkedett Feri.

– Talán nincsenek, de ez az egy ilyen. Nem természeti törvény ez nem
állítom, bizonyára nincs ez bent az asszonyi állatban, mint a teremtő
által beoltott jellemvonás, hanem egy betegség kifolyása, a melybe
többnyire a gazdag parthiek esnek. Ez a betegség abból áll, mindenkire
gyanakszik, a ki hozzája közelít, hogy a pénzére vetette ki hálóját,
minélfogva hűvös, visszahúzódó és bizalmatlan. A gyanakvás folyton
nagyobbra harapódzik, míg rögeszmévé válik s elnyomja benne a természeti
törvényt, a hiúságot. A végén már szinte megcsontosodott meggyőződése,
hogy őt önmagáért senki sem szereti s derüre-borura osztogatja a
kosarakat. Ez Tóth Mari belülről tekintve. Mert tudd meg, bruder, hogy
az a millió forintocska, a mi a leányra néz, furcsa kis lidércz. Nemcsak
azokat zavarja meg, a kik meg akarják kaparintani, hanem azt is, a kinek
a mátkaládájában van.

Épen a karzat ajtajánál állottak, Feri visszarántotta Homlódyt.

– Azt hiszem, ne menjünk fel, – mondá váratlanul.

– Hogyan? Nem akarod, hogy bemutassalak?

– Azt látom, hogy a feladat sokkal kényesebb, hogysem elhamarkodva
lehetne megoldani. Gondolkozóba ejt, a mit az imént mondott János
bátyám, hogy a millió gonosz lidércz megzavarja a fejeket. Ez bizony
igaz lehet és hogy én ebbe a hibába ne essem, egyelőre csak annyit
mondok, a mennyit a lusta miniszterek szoktak, hogy előbb még
tanulmányozni fogom a kérdést. Ismerni akarom teljesen a
terepviszonyokat és haditervet próbálok csinálni.

– A mint akarod, – hagyta rá Homlódy vállat vonva, akkor hát menjünk
vissza a politikához. Mit szólsz a sógorhoz?

– Nem mindennapi ember.

E pillanatban széttárták a huszárok a tanácsterem szárnyas ajtait s
kifelé tódultak a bizottsági tagok «Éljen a főispán!» kiáltásokkal.
Tehát vége a beiktató gyűlésnek.

– Puff neki! – kiált fel Homlódy. – Okosan tetted, hogy föl nem mentél a
karzatra.

De a kihez a szavait intézte, nem volt mellette. Megfordult, hogy hova
lett; hát az bizony visszament a karzat kijáratához, ott leste a
letipegő hölgyeket, kik fölfogván a lépcsőknél szoknyáikat, csinos,
formás lábakban és bokákban élvezetes szemlét nyújthatnak a kujonnak.

Homlódy a gyűléstermen át a főispán belső szobáiba igyekezett, a hová
most bevonult meggyarapodott udvarával, alázatos hizelgőivel,
hozzáragadt mamelukjaival Hanem iszen nem csoda. A meggyújtott lámpánál
már mindjárt a gyufa serczenésénél ott vannak az éber muslinczák. Csóva
Feri, a ki most diadalmasan vitte a főispán után az ott felejtett
zergebőr keztyűjét, rájuk is teritette egy két megjegyzéssel a vizes
lepedőt:

– Persze, most már gyülekeznek a jó legyecskék a mézre, de mikor még azt
hitték egy óra előtt, hogy mérgezett víz, másutt röpködtek.

Az öreg Noszty megszólította Homlódyt.

– Nem láttad Ferit?

– Tóth Marit lesi, – súgta a fülébe Homlódy.

– Szeretem, – szólt sugárzó megelégedéssel, – hogy im végre már hozzálát
a fiú valamihez.

Kopereczky ott bent a gratulácziókat fogadja. Boldog, a ki kezet
szoríthat vele s bókot mondhat hozzá. Nagy dolog volt, remek dolog volt,
ilyet még nem pipáltak Bontómegyében.

Maga az öreg Noszty is el van ragadtatva.

– Most már te vagy a helyzet ura, mert a bontói ember olyan, mint a
legszilajabb csikó, rúg, kapál, harap, ficzánkol, de ha a hátára tudsz
pattanni, megtorpan és engedelmesen poroszkál alattad.

– De hol vetted azt a pompás ötletet, – lelkendezett Rágányos, –
visszamondani a Poltáry beszédét? Mert ez tett úrrá.

– Hol vettem? – mentegetőzött a maga szokott bonommiájával Kopereczky. –
Könnyű volt elővenni, mikor csak ez az egy beszédem volt. Ezt is a
Malinka csinálta, – a hogy szokás. Titkár esze tapossa simára a főispán
útját, hiszen tudjátok.

Jóizűn kaczagtak a körülállók. Természetesen nem hitték el. Már hogy is
csinálhatta volna Malinka, mikor az csak abban a pillanatban
születhetett. A főispán megjegyzése egy kis maró czélzás akar lenni az
elődre, a ki tényleg titkárjával csináltatta a beszédeit. De milyen
finom alakba önti gúnyolódását… Micsoda nagyeszű ember ez!

Míg a főispán úgyszólván cerclet tartott, mint egy kis király és
zsebrerakta a dicsérő szóvirágokat, nyers őszinteséggel megjegyezvén:
«Bizony higyjétek el, sohase hittem volna, hogy ilyen könnyű mesterség a
főispánság», azalatt Noszty Pált a megfejtetlen kormánysürgöny
bosszantotta s Malinkával együtt felturkálták a főispán bőröndjeiben az
összes hivatalos iratokat, míg végre előkerült a kulcs. Vitte is nagy
lobogtatva Kopereczkynek.

– Itt a kulcs, megvan a kulcs!

– Ez az? – nézegette meg kiváncsian Kopereczky. – Micsoda ostobaság,
uraim, ez a mi hivatalos nyelvezetünk. Hát hogy lehet ezt józan észszel
kulcsnak nevezni? Hiszen a horgonyt is vasmacskának nevezi a nép és
okosan, mert megfogja a tárgyakat, mint a macska az egeret, csakhogy itt
nem lehet félreértés, mert a voltaképeni macska nincs vasból, hanem mit
szólnának hozzá a taljánok, ha egyszerűen macskának neveznék a horgonyt,
vagy horgonynak a macskát? Viszont nem volna semmi kifogásom, ha
levél-kulcsnak keresztelné el a miniszter a számfejtő ákom-bákomjait, de
így igazán hülyeség.

Mindnyájan helyeslőleg bólintgattak.

– Biz Isten, igaz. Ő méltósága jól megmondja. Ime, egy főispán, a ki nem
fél a kormánytól. Ennek aztán van gerincze fölfelé is, nemcsak lefelé.

Mily csodálatos a siker! Egy óra előtt még ő rajta nevettek gúnyosan,
hogy nem tudja, mi a kulcs, egy óra előtt még ő volt ezért a szamár,
most már színbölcseség, kijelentésszerű alapigazság minden, a mit mond
és az adott esetben most már a miniszter a szamár.

Hát az jobban is megbírja, mert erősebb is és messzebb is van innen.

Az órák künn a tornyokon a tizenkettőt kezdték verni, mire megkondultak
a harangok a négy különböző felekezetű templomokban.

– Hát itt van ni, – kiáltott fel vidáman Kopereczky, – milyen jó lenne
most ebédhez ülni. De hallom, nem lett belőle semmi, nem akartatok a
vendégeim lenni. Vagyis tegnap még úgy festett a dolog, hogy az ebéd nem
látszott megtarthatónak, tehát kihagyták a programmból, én most hát
Rágányoséknál ebédelek a rokonsággal. Ahhoz azonban meg át kell öltöznöm
németnek. Ti csak maradjatok itt és igyátok a papramorgókat, mindjárt
végezek.

Kitört a méltatlankodás, hogy micsoda szemtelenség volt azoktól, a kik
ezt cselekedték.

– Nem aprehendálom én azt. – felelte Kopereczky, – ti is jobban esztek
otthon, én is jobban eszem a rokonnál s ezzel vége. A pezsgő pedig
megmaradt, majd megiszszuk, ha az asszonyt hazahozom, egy pár hét mulva.

Hát ez is tetszett mindenkinek, hogy ha majd az asszonyt «haza» hozza.
Milyen kordiális és egyszerű.

Ezzel eltünt a harmadik belső szobájába és átadta magát a Bubenyik
kezeibe, a ki már várt rá a keményre vasalt elejű inggel, meg a
frakköltözettel, mert a családbeli hölgyek, úgy volt mondva, kivágott
ruhában jelennek meg, a mi nélkülözhetetlenné teszi a frakkot. A
hiánynak ellenlábasa a másik hiány. Csak az a különbség, hogy az egyik
nemnél a hiány a derekat takaró öltönydarabon a legfelül van, a másik
nemnél legalul. Igazán bolond ötlet azzal fejezni ki pompát, hogy
valamit elvágnak egy szabályszerű, megszokott ruhadarabból.

– No, bracsok slatki, (no, édes testvérke) nyúzd le hamar rólam ezt a
bőrt. Látod, öreg varangy, milyen jó vagy te most nekem, legalább tótul
beszélhetek veled. Nem adom száz forintért, hogy a nyelvem «mezítláb»
járhat egy kicsit. Kell az ilyen üdítő változatosság, hidd el. A láb is
akkor érzi magát jól, mikor a szorítós csizma helyett papucsba jut. Hát
ott voltál-e a közgyűlési teremben?

– Ott voltam a karzaton.

– Mit szólsz az esethez?

– Bizony nem hittem volna, méltóságos uram.

– Hát úgy-e értünk egy kicsit a csizióhoz? (Büszkén düllesztette ki
mellét s ravaszul mosolygott) Te Bubenyik! A mi tótjainkat nehéz lett
volna így lefőzni. Mi a nézeted?

– Az, hogy nyújtsa ide most a másik lábát is, és az, hogy sok ember
egybevéve sokkal ostobább, mint csupán egyetlen ember, ha nagyon ostoba
is.

– Hm. Ebben aligha nincs valami igazad. Halottad végig a beszédemet?

– Hallottam már én azt otthon is, mikor a méltóságos úr tanulta.

– Bent vannak már a kis arany gombok az ingben?

– Betettem őket.

– Hej, te Bubenyik, ha az a két vén sárkány ideadta volna véletlenül a
két megmaradt gyöngyöt is, ez lenne ám most nagy effektus a melledzőben!

– Az ám.

– Pedig talán ide is adták volna erre az egy alkalomra, ha kértük volna.

– Nem hiszem, de minek is adták volna ide?

– A tekintélyt emelni.

Bubenyik egykedvűen intett a kezével.

– Abban is csak olyan főispán volna a méltóságos úr, mint az
aranygombokkal, mert azt gondolom én paraszt észszel, nem a gombok
teszik a főispánt, hanem azt, hogy maga gombolja-e azokat, vagy mások?

– Mit akarsz ezzel mondani, Bubenyik? Velem akarsz kikötni?

– Nem akarok én semmi egyebet, csak a mellényt akarom feladni, de egy
kicsit mintha megsoványodtunk volna; várjon, majd meghúzom a csattal
hátul.

– Úgy? Mit is mondtál előbb. Igen, hogy már otthon is hallottad a
beszédemet.

– Hiszen nem volt az a méltóságos báró úr beszéde otthon, – vigyorgott
Bubenyik.

– Hogy-hogy? – pattant fel a báró szigorúan. – Micsoda hülye megjegyzés
ez, Bubenyik?

– Ejnye. Hiszen váltig szidta Malinka urat, mikor tanulgatta, hogy minek
csinálta olyan hosszúra.

– Oh, te jerikói ökör te. Hát nem az enyém ez a frakk, habár szidom érte
esetleg a szabót, hogy hosszúra csinálta?

– A frakk? No, a frakk. Az igaz, a frakk. (Ez az argumentum csakugyan
megzavarta egy kicsit Bubenyiket.)

– Látod, hogy nem értesz a dologhoz, csak a világba beszélsz. De úgy-e
szépen volt elmondva, mert erre már felelhetsz, az ilyet te is megérted
és ez a fő.

– Kétségkívül szépen volt elmondva, tetszett mindenkinek, az asszonyok
dicsérték a karzaton, hanem valami nem megy a fejembe.

– Mi az ördög lehet az, vén alamuszi?

– Az, hogy miképen fiadzhatta ez a beszéd a saját apját?

– Mijét, te bolond?

– Hát a saját apját, vagyis azt a másik beszédet, melyet a viczeispán úr
mondott el előbb s mely úgy hasonlított ehhez, mint az egyik tojás a
másikhoz.

Kopereczky a fehér nyakkendőjét kötözgette figyelmesen a tükör előtt.

– Hiszen voltál te vándorszinész is valamikor, Bubenyik, no ne pirulj
el, hiába titkoltad, régen tudom, csak nem akartalak megszégyeníteni, de
most bizalmasan beszélünk. Mondom, voltál te szinész is, minélfogva
könnyen kitalálhatod a dolog okát. Vékony volt a garderobe, mi? Csak egy
bársony-köntöstök volt, mi? S Moór Károly is abban pipeskedett és Bánk
bán is. Nincs abban semmi. A közönségnek bizonynyal így is tetszett.

– Igen, – jegyezte meg Bubenyik, – de Moór Károly és Bánk bán sohasem
jelentek meg egyszerre a lámpák előtt, mert akkor nem tudom, hogy lettek
volna. S mindezekhez még neveli a csodálatosságot a sorrend, mert ha
méltóságod mondja el előbb a beszédet, akkor még lehetséges volna a
megoldás elgondolása, de így igazán megfoghatatlan, mikép tudta az
alispán úr elmondani?

– Mit? Ki nem találtad volna? Olyan stomfax vagy? Hát a Malinka adta oda
neki. Hiszen világos.

– És ezt a méltóságos báró úr helyesli?

– Hogy helyeslem-e? El vagyok ragadtatva. Hisz ennek köszönhetjük a
sikert. Micsoda taktikai húzás. Fenomenális ötlet, Napoleonhoz illő, nem
Malinkához. Hanem én azért mégis jobb szeretem, hogy Malinkának jutott
eszébe és nem Napoleonnak. Ha most király lennék, aranygyapjút adnék a
ficzkónak.

– Majd nyírunk neki a Jóskáról, ha hazakerül a czigányoktól.

– Vigyázz magadra, mert ha azt a fiatalembert én előttem bántod, biz’
Isten menten hallani fogod a krapetzi harangok zúgását.

A mely igéret a családi szótár képletes kifejezései szerint két
csattanós pofonra szólt, de nem mindég következett be, míg ellenben néha
bekövetkezett minden igéret nélkül is. Nincsen a természetben
egyformaság.

Most bizony inkább csókolkozni szeretett volna Kopereczky. Hiszen minden
úgy ment, a hogy azt a magyar agy elképzeli: «a kinek az Isten hivatalt
ád, ád az ahhoz észt is.» Ime már megvolt a nagy ész is, daczára, hogy a
mai nap eseményei még nem voltak kimerítve.

Visszament vendégei közé, – nem fogytak, szaporodtak Noszty Ferivel, ki
a «Kék golyó» kapujáig kisérte messziről Tóth Marit (csakugyan elbűvölő
a termete) ott elvesztve őt falánk szemei elől, gomolygó tervekkel jött
vissza a társasághoz, a hol apja könyörtelenül befogta a számjeles
sürgöny kifejtéséhez: «Ide, ide, számok ellensége!» Mire Kopereczky
visszatért, most már olyan alakban, mint egy kivénült báli alak,
mindjárt észrevette a rajta függő szemeken, hogy azóta valami fontos
történt és már mindenki tudja, csak még ő nem. Csodálkozást, irigységet,
hódolatot, a pillanathoz kölcsönvett mosolyokat vett észre a
jelenlevőkön, részint idegeneken, részint rokonokon, ámbátor még a
rokonok is inkább idegenek voltak. Csak a két Noszty, az apa és fiú
arczában volt valami rejtelmes, valami mélyebben fekvő, melyet az úri
közöny nem jól takart.

– Apa, – szólt Feri, – közölje talán Izraellel a sürgöny tartalmát,
hátha sürgönyözni akarna annak következtében valahova.

– Milyen sürgönyt? – kérdé élénken Kopereczky.

– A belügyminiszterét, a mit kifejtettünk, – szólt az öreg egy jó
Mikulás jámbor hangján. – Az ebédhez szántam, de nem bánom, ha most
tudod is meg.

S ezzel keresgélni kezdett a zsebében, mintha csak aranyos diókért nyúlt
volna be.

Kopereczky mohón kapta ki kezéből, föltette csiptetőjét és olvasni
kezdte. Mindenki tudta már, mi van benne. Eldicsekedték a Nosztyak.
Negyvenezer forint évi jövedelem csöppent le a menyekből. Minden szem
reá nézett, hogyan fog viselkedni. Negyvenezer forint nem csekélység. Az
már pénz. Kurjanthat az ember, tánczra is perdülhet, megölelgetheti az
egész tisztelgő frequencziát. Negyvenezer forint évenkint! – Az ördögbe
is, ezen akár meg lehet venni apródonkint az egész tótországot. Denique,
a kinek az Isten észt adott, ad az ahhoz dominiumot is.

S im olvasta Kopereczky a következőket: hogy a külügyminiszter útján
arról értesül a belügyminiszter, miszerint jelenleg Nápolyban időző
Kopereczky Izsák Izrael báró lovaglás közben leesett a lóról, olyan
szerencsétlenül, hogy rögtön meghalt. Minthogy úgy tudom, – fejezi be a
belügyminiszter barátságos fordulattal, – hogy az illető főúr, bár
ellened utóbb a prágai örökség ügyében állítólag pört indított, közeli
rokonod volt, megelőzve a hivatalos utat, magánúton is sietve
értesítlek. A beiktatás lefolyásáról értesítést várok.

Bármennyire rátapadt is minden szem, mindent inkább láthattak arczán,
szemeiben, mint az örömnek valamely felcsillanását. Hja, mégis van a kék
vérben valami. Ez a rongyos tót bárócska nem ujjong a negyvenezer
forintnyi jövedelemnek. Szinte hihetetlen. Sőt, nézd, nézd, homloka
hogyan borúl el s valami ónszinű réteg vonódik szemeire, arczvonalai
elnyúlnak s érezhető, hogy róluk a jókedv és megelégedés érzése
elröppent.

Noszty Pál a hasát simogatta kezeivel. Annyira tetszik neki a veje
magaviselete. S gondolatai ilyen irányban kergetőztek:

– De iszen a mi Izraelünk derék spéczi, jövője van. Tudja az arczát
fékezni s hozzá idomítani a helyzetekhez. Olyan államférfi lesz ebből,
mint a patyolat. Ki hitte volna azt? Hm, nagy rejtett erők laknak ebben
a kutya szláv fajban!

Kopereczky még egyszer elolvasta lassan a sürgönyt, miközben tudva, vagy
nem tudva, idegesen morzsolta és tépte szét a piros szegfüt görcsösen
összecsukódó markában, aztán egészen lehangolva, zsebre gyűrte a távirat
szövegét és így szólt Malinkához, ki a falon levő megyei térképet
tanulmányozta.

– Malinka! Most én ebédelni megyek, tegyen fel egy sürgönyt a
belügyminiszter úrnak, hogy a beiktató közgyűlés a szokott módon és
rendben folyt le, semmi czikornya és punktum.

Ezzel aztán megindúlt lefelé a lépcsőkön a kiséretével, a hol rendre
megnyilatkoztak a különböző csoportokban a vélemények, persze halkan, in
camera char itatis.

– Ez aztán nobilis ember. Az az érzés, hogy egy rokont vesztett,
mennyire felülkerekedett benne ama nyárspolgári kapzsiság fölött, hogy
negyvenezer forint jövedelemhez jutott. Ilyen esetben más ember nem hogy
el nem szomorodik, de el se birja titkolni az örömét. Bizony Isten olyan
puha szíve lehet, hogy kenyérre lehetne kenni.

Noszty Pálnak, a ki hallotta ezt a véleményt, nem egészen kvadrált, hogy
vejéről puhaságot hireszteljenek; tartsák inkább keménynek, féljék
inkább, mint szeressék, mert a félelem a tekintély szoptató dajkája, a
szeretet csak pesztonka mellette.

– Nem hiszem, – vágott közbe, – magunk közt legyen mondva, hogy Izrael a
rokonát sajnálja és hogy annak a halála szomorította el, mert hiszen
ellenségek voltak és most is pörben álltak; a hogy én ismerem a vőmet és
a kevély lelkét, az bántotta őt a sürgönyolvasáskor, hogy Kopereczky
létére a lóról esett le a megboldogult, mert ezt szégyennek érzi a
Kopereczky néven.

Ez a jellemvonás még magasztosabbnak látszott a bontói karok és rendek
előtt, csóválták is a fejeiket: «Teringette faszekere.»

Pedig hát nem volt igaz se az, se ez, Kopereczky a valóságban azért
vágott olyan savanyú képeket, mert elgondolta, hogy ennek az eseménynek
az ötletéből mekkora eret vágnak majd rajta az após, meg a kis sógor…
Hiszen már a levélolvasás alatt is úgy feszengett ott előtte Feri úr,
mintha ő lenne az a szilaj csikó, a kinek a hátáról a szegény Kopereczky
Izsák Izrael leesett.



TIZEDIK FEJEZET.

(A hova maga nem mehet az ördög, asszonynyal helyettesíti magát.)

Ebéd után a pipatoriumba vonultak az urak, csak Feri maradt az
asszonyokkal és a szép kezek tisztelője, Horth.

Az öreg Noszty jól érezte, hogy semmi se becsesebb, mint ha az ember a
maga terveinek a pántlikáját azokba a szépen kéklő füstkarikákba húzza,
melyek az ebédutáni első szippantásokból származnak. Félre hívta tehát
Kopereczkyt és Homlódyt egy messzebb eső pamlagra s előhozakodott azzal
a tervvel, hogy már most Feriért kellene valamit csinálni.

– Te már úr vagy, Izrael, de ez a fiú sehogy sincs. Mert úgy vegyétek a
rokonság, az összfamilia erejét, mint egy századokkal daczoló épületet,
melynek vannak falai, bástyái, tornyai, de vannak repedései és gyenge
helyei, a honnan az eső becsurog a fedél alá. Ezt az épületet folyton
erősíteni kell, a hol gyengének mutatkozik, betömni, megszilárdítani,
vaspánttal ellátni. Ez idő szerint Feri egy ilyen törékeny gerenda, vele
kell valamit csinálni.

– Neveztesd ki, – jegyzé meg Kopereczky, kidülledt szemekkel,
nekivörösödve, mert sehogyse akarta kiereszteni szájából a csibuk
szopókáját, most lévén az illatos purzicsán a meggyulladás első
stádiumában.

– Kineveztessem? És ugyan minek?

– Hát én megkináltam magam mellett a titkári állással, mielőtt még
Malinkát ő küldte volna hozzám.

– Ostobaság! – szisszent fel Noszty Pál és fölemelte fejét magasra,
kevély daczczal. – Ha egy szolgabiróságról volna szó, semmit se szólnék…
De titkárság! Mit gondolsz te? Egy Noszty titkár legyen nálad? Tudod-e
azt, hogy Nosz vezér Tass vezérnek a fia volt és a pusztaszeri
vércsurgatásnál úgy is csöppenhetett volna, hogy most Feri nevezett
volna ki téged főispánná s nem te őt titkárrá? Vagyis, hogy én. Azaz,
hogy – esett ki hirtelen a textusból, – ne haragíts, mennydörgős adta,
és lásd be, hogy mielőtt Ferit valami állásba tennők, előbb a
föltételeket kell hozzá megszerezni.

– Milyen föltételeket?

Noszty az előbbi fölgerjedés után ismét visszaesett anekdotázó kedvébe.

– Megmutatja erre az utat barátocskám a mi fölséges uralkodóházunk:
«Bella gerant alii et tu felix Austriabe nube!» (Hadat viseljenek mások,
te boldog Ausztria, házasodjál.) Egy szóval, Ferinek meg kell
házasodnia.

Kopereczky nagy szemeket meresztett Homlódyra, hogy az mit szól ehhez.

– Ki is van már szemelve a leány, – veté oda könnyedén Homlódy.

– Én úgy tudom, hogy a közönséges életben az a logikai sorrend, – vélte
a főispán, – először keres az ember állást, azután asszonyt, az állás
szerint.

– No persze. Eltaláltad – szakítá meg Noszty gunyosan. Az csak nálatok,
kis tót uraknál van meg, hogy előbb valami kenyérbe, többnyire állami
kenyérbe ültök és ha az megvan, asszonyt hoztok rá, gyermekeitek
lesznek, a kik ismét állami jászolhoz jutnak s ez így megy folyton,
folyvást, míg csak a czímerpajzst lefelé nem fordítják; nálunk, magyar
uraknál megfordul a dolog, nekünk az asszony hozza a pénzt és a hivatal
elviszi; nálatok a hivatal a bevétel, az asszony a kiadás.

– S még te gúnyolódol e fölött! – fakadt ki Kopereczky keserűen.

– No, no, nem rosszból mondom, bocsáss meg, édes fiam – s gyöngéden
elérzékenyülve megölelte. – Hiszen igaz bizony, szegény Vilmám még
becsületes kelengyét sem kapott, elég szomorú.

– Én sem szemrehányáskép mondom, édes apám.

– No hát akkor ne csipkelődjünk egymással, hanem értsük meg egymást.
Ferinek a felesége kell, hogy vagyont hozzon. Nincs abban semmi
szégyenletes. A kard és a karikagyűrű hozták a dominiumokat azelőtt. A
kard már a kutyáé. Az ember legfeljebb penzionált generális lehet vele
hatvan éves korában. A kardot, mint vagyonszerzőt, kicsavarták kezünkből
az idők, de a karikagyűrű még megmaradt. Feri, nem azért mondom, hogy a
fiam, olyan csinos gyerek, pingálni se lehet különbet, s most ide
vetődik, épen mintha az Isten számára dobta volna le, Tóth kisasszony.

– Ah! A hol az este voltunk?

– Igen. Mit szólsz hozzá?

– Nekem tetszik, – felelte a főispán, – kétségkívül kedves kis bolha,
de…

– De?

– De Feri olyan borotva, a kit már többször végig húztak holmi
foghagymagerezdeken.

– És aztán? Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, hogy az ilyen borotva csilloghat, villoghat, még éles lehet a
lányoknál, hanem a szülőket igen nehéz már vele megborotválni. A
Velkovics Rozália esetét bizonyosan hamar megtudják s alkalmasint akad
több is.

– Igen szigorú vagy szegény Ferivel szemben.

– Nem, én csak az igazságokat teregetem ki a te terveid szines pillangói
elé.

– Okvetlenül meg kell próbálni s a ti segítségtek a fődolog. Feri kért
fel az ebédnél, hogy szóljak veletek erről.

– Én már ajánlkoztam délelőtt, be akartam mutatni, – felelte Homlódy. –
Én kivihetőnek tartom, ha a lánykát meg birja nyerni. De az különcz.

– Én pedig megvallom, – jegyzé meg Kopereczky félig tréfásan, félig
komolyan, – irigylem tőle azt a lánykát és…

– És még mit?

– És azt se titkolom el, hogy rokonszenvezem az öreg Tóth Mihálylyal.

– Ő szépen is viselte magát irántunk, – jegyzé meg Homlódy.

– De hisz ez csak ok, hogy őt rokonságunkhoz csatoljuk, – érvelt Noszty.

– Hát igen, ha a dolog magától megy. De ha például tőlem kérne tanácsot
az öreg, én nem ajánlanám neki, hogy Ferinek adja leányát… Feri nagyon
léha fráter.

Noszty neheztelő arczot vágott erre, letette a csibukját, felkelt és így
szólt:

– Köszönöm neked, édes fiam, bizony megint okosabb lettem valamivel.

S ezzel a terembeli másik csoport felé indult.

Kopereczkyben megmozdult a szív. Ejnye, ez már mégis czudarság tőlem, ez
a szegény öreg ember kiszorít engem főispánnak, eget-földet megmozdít,
hogy dűlőre vigye ügyemet s mikor most hozzám fordul egy semmiséggel,
hát én a helyett, hogy biztatnám, kegyetlen kézzel tépegetem az atyai
érzéseit.

– No-no, ne menjen, apa! Ugyan apa! Legyen hát esze. Szereti a ficzkót?
Hiszen én is szeretem. Jőjjön no vissza és mondja meg, mit tehetek ebben
az ügyben és megteszem, de ne haragudjék meg minden dib-dáb szóért.
Minek tanácskozik akkor, ha azt akarja, hogy mindenre fejet bólintsak?
Ne csevegj hát velem, öreg, hanem parancsolj!

Erre aztán mosolyogva fordult vissza Noszty s most már mint egy
diadalmas diktátor bánt el a megpuhított embereivel.

– Tőled csak annyit kivánok, Izrael, hogy egy kis aprópénzzel segítsed a
sógorodat. Ilyen kényes kalandhoz nem foghat üres kézzel. Egy csinos
fogat, inas, egy és más, olyan életszükség a leányfej-bolondításhoz,
mint a madár-fogáshoz a lépes vessző. Notabene jegyezz fel mindent, Feri
vissza fogja fizetni becsületesen. Ha pedig ő nem tenné, itt vagyok én.
A pénzed olyan biztos helyen van fiam, mintha a szűz Mária kötényében
lenne.

Kopereczky némán és sötéten bólintott a fejével, mintha elismerné, hogy
az csakugyan biztos hely.

– Isten neki. Megigérem – tette hozzá vontatottan. – A mi telik.

– Adja Prága, ne félj. Tőled pedig azt várom, sógor, – szólt Homlódyhoz
fordulva, – hogy mint Mentor állsz mögötte. A familiából csak te ismered
Tóthékat, sokat segíthetsz a fiúnak, kivált a külső sceneriákban. Ha
teszem azt valamit meg akar mondatni a szülőknek vagy a leánynak, ha
megakad a kerék és emelni kell rajta s több efféle, ej, hiszen tudod a
becsületes gügyü mesterségét.

De már Homlódy tiltakozott ez ellen. Ő nem ért az ilyenhez.

– Hagyjatok nekem békét. Ökör vagyok én ahhoz. A hova én belegázolok,
ott nem nő több fű. Én csak az egyenes, kitaposott utakat ismerem.
Azokhoz értek. Bemutatom a fiút, megdicsérem, ha valaki megsérti,
kiállok érte, kérőnek is vállalkozom, ha úgy megy a dolog, hogy szembe
rózsám nézegessük meg egymást, keverjük a szép szót, a csintalan
mosolygást, járjuk el a mártogatóst, meg a kopogóst, adjuk a haragot az
epedés fátyolán keresztül s találjuk fel a színleges közönyt a kaczérság
tálczáján. Mind szép ez a sok incselkedés, a mindenféle cselvetés egymás
közt, a falakon belül, és a végén kijön belőle valami bizonyos, vagy egy
főkötő, vagy egy kosár. No hát ezt értem. De mikor ma azt mondja nekem a
Feri öcsém, hogy a világért sem mutassam még be, mert ehhez előbb tervet
kell kigondolnia, mielőtt ismerné a leányt, még a falakon kívül, ez már
nem az én eszemhez való. Hisz tudod, hogy megbuktam a tiszti vizsgán.
Azért kérlek hagyjatok engemet ki és adjuk át az egész dolgot a
feleségemnek, mert az meg az ilyen dolgokat szereti, mesterségesen
felállított csapdákkal, iszalagokkal, kacskaringós útvesztőkkel. Hagyjuk
Málira. A mihez az hozzá nyúl, abból férj és feleség lesz. Arra még az
angol bank is ad kölcsönt.

– Az bizony igaz lehet, – örvendezett Noszty, hagyjuk Málikára.

– Eredj, beszélj vele magad, nagy örömet okozol neki, becsületemre
mondom és nekem is, mert legalább abbahagyja azt a kútgémcsikorgatást.

Ugyanis a zongora hangjai hatoltak be a szomszéd szalonból s Homlódy
felismerte a maga «kedvenczét», egy részletet a «Lohengrin»-ből.

Noszty a gyors cselekvés embere volt, legott átment a szalonba és
megkérte a sógorasszonyt, hogy ha majd bevégzi, adjon egy negyedórai
audiencziát – fontos ügyben.

Mire az menten összecsapta a kottákat s otthagyta a zongorát.

– Rendelkezésére állok, sógor.

Homlódyné született Labikán Amália ugyanis nővére volt a Noszty Pál
megboldogult nejének, Feri anyjának, Labikán Milevának. Fürge, negyven
és ötven közti asszony, erősen mongol vonásokkal, ferdén vágott apró
fekete szemei szinte sütöttek girbe-gurba kis arcza közepén, mint két
tüzes parázs. (Milyenek lehettek ezek húsz éves korukban!) Egyéb iránt
inkább rút, mintsem csinos; lapos tatár orra van, lapos melle, mint a
deszka s a mellett roppant keskeny homloka, inkább csak egy vékony csík,
mely a homlokot jelzi. Az egész világ csodálkozik, hol tartja azt a sok
észt. Mert nagyeszűnek tartják a «kutyafejű herczegnőt» a megyében.
Előkelőségben pedig felülmúl mindeneket, bár csak egyszerű nemes
családból való. De úgy mondják, hogy idetelepedett öt tatár községnek
Felső-, Alsó-Tatárdinak, Mahornyának, Drenknek, Voglánynak az ő ősei
voltak a XIII. században a vezérei, a minek a Labikán (Labi-chán) néven
kívül bizonyítéka egy a család birtokában maradt gyűrű, melynek pecsétje
két egymásba gabajodott sárkányt ábrázol. Olyan ez az öt tatár eredetű
község népe előtt, mint akár Magyarországon a szent korona, vagy
Angliában a «nagy pecsét», – hogy a király személye úgyszólván jobban
benne van, mintsem a hogy benne van az ő saját bőrében. Úgy, hogy ez a
pecsét, mely idők jártával férfi kézből a Homlódyné ékszer-kazettejébe
jutott (az utolsó Labikánt, Nosztyné és Homlódyné fivérét, évek előtt
tépte szét a medve egy vadászaton), még most is souverainhez méltó
klenódium és ha a képviselőválasztáskor rányomja egy parancsra az utolsó
lányivadék a chán-családból, hogy például Noszty Pálra kell szavazni, az
öt falu tatárság ott van, mint egy ember, akár étlen-szomjan a
Noszty-zászlók alatt – mert úgy rendeli a chánok pecsétje.

Máskülönben minden rútsága mellett csupa chic volt a kutyafejű
herczegnő, csupa kellem, csupa ruganyosság, minden szavánál minden
arczizma mozgott s mosolyánál szinte megvilágosodott, mint a napfénynyel
elöntött tájak. Még az apró fülei is beszélni látszottak.

Végig hallgatván Pál urat, kicsiny fekete szemei ugráltak az élvezettől.

– A vadászt ismerem, de a vadat nem, – mondá szaporán, aztán szétnézvén
a teremben, odaintette Ferit, a ki valami albumokban lapozgatott.

– Végeztünk. Jó helyre fordult. A dolog meglesz. Most hagyjon beszélni a
fiúval. Gyere, gyere te pernahajder. Hát csakugyan igaz, a mit apád
beszélt?

– Attól függ, mit beszélt.

– Hogy szeretnél megházasodni.

– Atyám tehát közbejárt Máli néninél?

– Atyád ismeri az illetékességi helyeket?

– Megnevezte az illetőt?

– Természetesen. Csak a legnagyobb bizalom vezet czélhoz. És a
legnagyobb óvatosság. Mert jegyezd meg magadnak, hogy úgynevezett
tapasztalatlan lányok nincsenek, csak a meddig nem szerelmesek. A róka
is tud valamit, de a szerelmes leány többet tud.

– Hiszen az a baj, hogy nem szerelmes. Még nem is ismer.

– Ez csak előny, mert így még semmi sincs elrontva. Úgy hallom, te is
csak ma láttad először. Tetszik?

Feri úr vállat vont.

– Hát úgy-úgy.

– És mi lesz a jutalmam, ha révbe segítlek? kérdezte incselkedőn.

– Egy mázsa bonbon.

– Top. A mi madarunk lesz ő, ne félj, – ha csak nincs már másnak a
lépén. Mert egyelőre semmit sem tudok. Magát a kisasszonyt sem ismerem.
Mindössze csak egy-két év óta laknak itt s nem a mi fajtánkbeliek.
Hallottam egyet-mást Tóthék felől, de nem érdekelt az anyag. Hát várj
egy kicsit, egy-két napot, míg a titkos detektivjeim meghozzák a
koczkákat, a melyekből kirakom az utadat. Mert tudd meg, hogy vannak
olyan koboldjaim, a kik kulcslyukon, ablakhasadékon mindenüvé
szétszállnak, a hova én küldöm és meghoznak mindent, a mit én akarok. No
ne bámulj úgy rám, nem vagyok én varázsló boszorkány, hanem ismerem az
életet s ez az egész. Tudod mit, gyere el vasárnap hozzánk Voglányba,
megcsináljuk az alaptervet, de ügyelj magadra, hogy addig ne találkozz
valahogy a leánynyal. Ebédre gyere.

Csókolom a kezecskéit…

Voglány mintegy három-négy kilométernyire fekszik Bontóvártól, egy
szelid gesztenyeerdő aljában. Labikán birtok, melyet Labikán László
halála után felerészben Noszty Pál örökölt, felerészben Homlódyné.
Homlódy megvette a Noszty-részt, kiparczellázta a földek és rétek
kétharmadát a parasztok közt, a mivel meglehetősen talpraállította magát
s azonfelül megmaradt neki tisztán egy pár száz hold és a csinos kis
váracs, bástyákkal, tornyokkal, egész középkorias pompájában. Még
felvonóhídja is volt s a kapu fölötti bástyáról két muskétás ágyú bámult
le kevélyen a tágas fensíkra, melyet az ezüst Gyík szelt ketté. Az
innenső részen a tatár falvak lapultak meg, a kéklő dom alatt, Mezernye
nevű városkával, melynek bádogtornyai mesze csillogtak napfényes időben.
Mezernyét tatár fővárosnak nevezték maguk közt a tatár községek,
melyeknek tatár lakói IV. Béla visszatérése után meghódoltak a királynak
és itt maradtak. Tényleg, Mezernye egészen a tatárokból élt, a boltokban
a nekik való különleges kelméket árulták, a csizmadiák, szabók az ő
izlésük szerint varrták portékáikat, a szűrszabók nem tulipánokat
himeztek a szűreikre, hanem pelikán madarakat. Szóval a tatár divat és
kedvtelések szerint igazodott a tatár emporium, Mezernye, hol még a
házaknak is olyan különös formájuk volt, mint a kalmuk vagy cserkesz
kunyhóknak. Túl a Gyíkon kék fátyolszövet úszkált a levegőben. Ott már a
vasút megy s elbujik a hegyek közé. Az a veres torony balra a szétszórt
házakkal köröskörül Alsó-Rekettyés, a Tóth Mihály birtoka, mögötte az
erdőség tele van szarvassal, vaddisznóval, a megyebeli vadászok erről az
erdőről álmodoztak.

Mindezeket a kocsis mellett ülő hajdu magyarázta el, midőn a következő
vasárnap a főispán négy lova röpíté Noszty Ferit Voglány felé az
országúton, mely hála Mac Ádámnak és a hajdani viczeispánok szeretőinek,
kik mind ezen a vidéken laktak, olyan sima volt és olyan kemény, mint
egy billiárd-asztal. A főispán krapetzi kocsisa nem tudta az utat, Feri
úr se, mert gyerekkora óta a fővárosban nevekedett, azért hozták
magukkal az öreg hajdut, ki egyet-mást megmagyarázott, ha kérdezték.

Különben szűkszavú volt és különös szempontokból fogta fel az
anyatermészetet. Egyszer-másszor élénken kiáltott fel:

– De jó volna itt szalonnát sütni

Rendesen valami liget vagy lombos vadkörtefa volt ilyen helyen. Aztán
még szebb helyek következtek, előbukkant a kis Kapornok, egy kis
giliszta folyócska, mely a Gyíkba siet; hímes pázsit terül el a Kapornok
partján, füzesek, csalitok, az öreg nekilelkesedett, majdnem
fölszisszent:

– Ejnye, ezt az Isten is szalonnasütésre teremtette.

Úgy látszik, előtte az egész világ összes viszonylataiban csak úgy
jelentkezett, mint szalonnasütésre alkalmas vagy nem alkalmas hely.

Homlódyné szivélyesen fogadta unokaöcscsét, ki hódolatteljesen nyújtott
át neki egy kökörcsint, az ősz utolsó virágát, melyet az úton
szakíttatott a hajdúval, egy pompás, szalonnasütésre alkalmas fenyves
alján.

– Ne mondja, hogy üres kézzel jöttem.

– Jó tettért jót várj, – mosolygott Homlódyné. – Kész a terv. Hanem
előbb ebédeljünk meg.

Nem volt más vendég a háznál, csak négyen ültek az asztalnál és a két
Homlódy-fiú, mind a kettő tíz éves, mert ikrek, mind a kettő vásott
kölyök, a kik minduntalan összeverekedtek az asztalnál. Odakünn is
örökké azt tették a parasztgyerekekkel. Szülőik nem tartottak mellettük
nevelőt, hanem egy állandó sebészt, Skultényi urat, a ki az asztal végén
ült köztük és állandóan kezelte őket. Rendszerint húsz-huszonkét tapasz
és kötés volt egyik-egyik úrfin. Igazi tatár vér, – szokta mondani
Homlódyné, – nézze meg fejüket, olyanok, mint a mopszoké vagy a
Bismarcké, valóságos kutyafejek. Micsoda katonák lesznek ezekből, ha
ugyan meg nem ölik magukat nagykorúságuk elérkeztével, a fölötti
versengésben, hogy melyikük az öregebb, melyiket illeti a chánok
pecsétje. A szülőknek sok gondot szerzett az erre való gondolat, míg
végre rendesen abban nyugodtak meg: «Ejh, hát legrosszabb esetben
koczkát vetnek rá».

Ebéd után Homlódy visszavonúlt szundikálni, Laczi, Gyuri kimentek a
sebészszel a falubeli kutyákat inzultálni parittyáikból, Máli néni pedig
karját nyújtotta Ferinek és bevonúltak a dohányzóba, a hol Máli néni
maga is rágyújtott egy csibukra.

– No hát utána jártam a dolgodnak, Fintyi-Fantyi, hanem nyomkodd meg
csak egy kicsit a taplómat. És most már figyelj ide, megcsinálom neked a
diagnózist, azután megadom a reczeptet.

– Csupa fül vagyok, kedves Máli néni.

– Minden oldalról tájékoztattam magamat és körülbelül mindent tudok, a
mire az ostromhoz az első sakkhúzásoknál szükségünk van. Tóth Mihály
maga egy becsületes, egyenes, egészséges észjárású plebejus, rettenettes
hideg józanságával egy olyan bástya, hogy ezen a réven nincs mit
keresnünk. Erős fal, a min könnyen beletörik az ember feje. Hanem az
asszony egy pozsonyi kékfestő leánya, valami Kohlbrunn Krisztina, hiú,
rangvágyó, kapaszkodni szerető asszony. A mellett nagy liba s
majomszeretettel csügg az egyetlen leányán. Van benne a parvenu gőgjéből
is egy csipetnyi. Egészen a mi terveinkhez való asszony. A szilárd
bástya mellett egy papendekli fal. Ezt ott és akkor lehet behorpasztani,
a hol és a mikor jól esik az embernek. De nem is kell behorpasztani.
Magától nyílik, mindenféle kulcsra. No, most menjünk át «ő rá». Te Feri!
Te elpirultál!…

– Nem, nem. Csak a czigarettám füstjét nyeltem el.

– No, no. Hát a mi a leányt illeti, az egy kellemetes teremtés, szerény
és természetes. Nagy műveltséget kapott, de mégse kékharisnya. A ruháit
Párisból, Worthtól hozatják a szülei, mégse játssza az úgynevezett
parasz-komteszt. Hanem úgy látszik szentimentális egy kicsit. Sok német
regényt szítt föl magába. Mindenáron azt akarja, hogy őt magáért
rajongják körül az udvarlók. Hiszen nem mondom, hogy ez lehetetlenség
volna, mert elég csinos kis fruska. Én még ugyan nem láttam, de
szavahihető emberek mondják. Hát jól van, adjon valamit magára, de ne
kivánjon lehetetlenséget az emberektől. A nagy vagyon fogalma ez egyszer
kétségtelenül elválaszthatatlan a személyétől, azon nem lehet segíteni.
Ha az embernek például szép szeme és egyszersmind szép homloka van, nem
követelheti imádójától: «te csak a homlokomért szeress», mert az talán
maga sincs tisztában, miért szereti. A szép arcz nagy segítség az
alaknak, mint a hogy a szép alak is segítségére rohan az arcznak és
mindkettőnek nagy segítsége a Worth-ruha, vagyis a mi ezzel összefügg, a
pénzes láda. Ezek a kölcsönös egymásra való hatások
kitanulmányozhatlanok. Az, a ki el van bűvölve, maga sem tudja, honnan
szedte fel a benyomásokat, melyekből valóságos dicssugarakat fon
imádottja feje körül. Egy herczegnői korona a szeplőket is megszépíti,
de egy hajkorona is. A szegénység eltünik, mint a kámfor, két égő szem
tekintetében. Szóval csodák vannak itt. De mit magyarázom én azt neked,
a ki már úgy is mindenféle zsírral meg vagy kenve.

– Higyje meg, sokat tanulok, Máli néni.

– Nos hát Tóth Marinak van egy habókja, a miről már az uram is beszélt
neked. Minden udvarlójára gyanakszik, hogy a pénzéért dongja körül.
Innen a sok kosár osztogatása. Mondják, hogy már több kérőnek adta ki az
utat. Kétségtelen, hogy erre nem hiányzik az ok, mert a hány «végzett»
gavallér van a körülfekvő megyékben, az mind szerencsét próbál
Tóthéknál. A gazdag leánynak hire van mindenfelé. Jönnek a nyalka
uracsok, mint a darazsak a mézre. Tudod, az «utolsó mozdulat». Mikor az
emberek a mozduló földet akarják megállitani. Még Sárosmegyéből is
próbálkoznak. Mindig tele van a porta. Sajtáryné komaasszonyom beszéli,
hogy ott reggeltől estig sütnek-főznek, habot vernek, mákot törnek, az
egyik kocsi be, a másik ki. Tóthné asszonyom oda van a nagy
boldogságtól, az úr egy kicsikét sokalja és néha bosszankodik, de a
kisasszony maga teljesen megcsömörlött a bókoló lovagoktól s olyan hideg
irántok, mint a jégcsap. Sőt most már, a mi nem csoda, beteges mániája,
hogy csakis a hozományára vadásznak. Ez volna tehát az ügy állása
magánál a leánynál.

– Biz’ az nem valami biztató, – mondá Feri úr savanyú hangulatba esve.

– Azért csak ne ereszd le az orrodat, mert a dolog nehéz lesz ugyan, de
épen azért szép eset s engem főleg az izgat. Mert lásd, a galambot
például könnyű megfogni, egy-két búzaszemet vet neki az ember és leszáll
rá. Meglőni azonban nehéz, mert sajátságos a röpülése. Nos, az urak
mégse fogdossák, hanem lövik. A nehezebb az élvezetesebb.

– Hiszen van benne valami.

– Bizony jó szerencséd, hogy multkor a gyűlés alkalmával nem mutattad be
magadat. Már vége volna. A te közeledésed még gyanusabb, mint a többi
gavalléroké.

– Miért, kedves tantika?

– Mert – de ne haragudj meg, – a te becses egyéniséged valóságos messze
kiabáló transparent: «Gazdag parthie kerestetik». Lampionokkal van
kivilágítva rajtad. Mindezeknél fogva nagy körültekintéssel hajszálnyi
finomságú stratégiával kell megostromolni a kisasszonyt.

– Azt magam is belátom, de…

– Azt kell vele elhitetni, hogy önzetlenül beleszerettél, egy kis
romantika vegyítendő… mint a hogy élesztő kell a kenyérbe.

– Hiszen persze, de…

– Ne szólj, kérlek, közbe, mert kizavarsz a textusból. Hallgass és
figyelj, hogy mit kell tenned. Mindenekelőtt meg kell tudnod, milyen
lapokat járatnak Tóthék.

– Az a legkönnyebb, meg lehet kérdezni az alsórekettyési póstán.

– A világért se. Semmi nyomot nem szabad hagyni, mely később, mikor a
kombinálás ideje következik be, halomra dönthetne mindent. A legnagyobb
óvatossággal és raffinériával kell megtudni a lapokat, pedig az
ugyancsak csekélység. Mikor a lapokat tudod, akkor egy olyan semleges
helyen kell valahol meglátnod a kisasszonyt, a hol se téged nem
ismernek, se őt s valami olyan jellemzőt kell rajta megfigyelned, a mi
mintegy fogantyú legyen a további eljáráshoz.

– Nem értem.

– Majd mindjárt kidomborodik. Mondjuk, hogy a vasúton találkoznál vele s
ő egy piros kötésű magyar regényt olvasna s történetesen kék pettyes
ruhát viselne. Te mint ismeretlen, nehány epedő, félénk pillantást
vetnél rá, ez hozzátartozik a taktikához, Budapestre érve, egy hirdetést
tennél be a lapokba, a melyek hozzájuk járnak, de egy pár olyanba is, a
mely nem jár hozzájuk.

– Egy hirdetést? – csodálkozott az exhadnagy. – Csak tán nem?

S ezzel mintegy lehúzatva a levegőből, a hol csodálatos szárnyakat vélt
kapni, ösztönszerűleg nyúlt a zsebéhez, kihúzta kis kézitükrét s
megnézegette magát benne, mintha mondaná: «Eh, lárifári! Itt az én
erőm.»

– Úgy van, hirdetést, úgynevezett apróhirdetést, – folytatta Homlódyné,
– a minőkkel tele vannak most a lapok utolsó oldalai. Ámornak pocsolyái.
Ebben a hirdetésben, már t. i. ha így történnék a találkozás, körülbelül
ennek kellene lennie: «_Egy szőke fiatal hölgy_, ki ekkor és ekkor, ezen
és ezen a vonalon utazott, kék pettyes szövetruhát viselt, vöröskötésű
regényt olvasott, olyannyira kitörülhetetlen benyomást tett kedves
egyéniségével és szépségével az ott őgyelgő fiatalemberre, hogy legyen
bár férjes asszony vagy hajadon, boldoggá tenné őt, ha bővebbi
ismeretség ápolása czéljából (kizárva minden rossz gondolatot),
«Megsebzett szív» jelige alatt poste restante Budapestre levelet írna s
abban saját lakhelyét s jeligéjét közölve, a válaszolást is megengedné.»
Egyszóval valami ilyesfélét foglalna magában a hirdetés.

– Ugyan, ugyan, mit gondol kedves néni! – vágott közbe Feri úr
megrőkönyödve. – Hisz ez szerelmes diákoknak és patikárius-legényeknek
való stikli. Engedje meg, de ilyenek után már csak a marólúgivás
következhetik.

Homlódyné fölénynyel nevetett, megkapván a Feri fejét, jól megrázta,
miközben kinyomkodott a homlokán egy ott talált wimmerlit (bőratkát).

– No hallod, nem hittem volna, hogy te olyan mamlasz vagy. Van is neked
fogalmad a pszichologiáról? Úgy látom, az asszonynak csak a külső bőrét
ismered, de hogy mi lakik alatta, arról fogalmad sincs. Szégyeneld
magad, fiacskám. Hiszen épen az a nagyszerű ebben a hirdetési
methodusban, hogy olyan diákos, olyan primitiv. Ilyenhez csak nem
nyúlhat egy úgynevezett rangbeli gentry, egy a neve, czímere
csillogásával dolgozó stréber, a ki a milliomos Tóth Máriát akarja
megkaparítani. A Tóth Máriákra nem így vadásznak. Ez csak a pipereárus
vagy a varrólányoknak jó. De épen azért rendíti meg Tóth Marit, mert
Tóth Mari így fog okoskodni, olvasván a hirdetést: Ez nem a ficsúr
scalpvadászok közül való, ők másféle tomahawkokkal dolgoznak. Ez nem
ismert engem, nem tudta, ki vagyok, mim van, csak meglátott és
megtetszettem neki. Ime, végre valaki, a ki szemet vetett rám, a ki
magamért kivánt meg. Valami tapasztalatlan jogászfiú, vagy talán egy
utazó ügynök, boltoslegény, de mindegy, a tény az, hogy megtetszettem
neki. Bizseregni fog a kis lány vére, majd meglátod, s csendes,
holdvilágos estéken pislákoló csillagok fénye mellett, mikor megszabadul
a körülötte lebzselő fecsegőktől, sokszor jut majd eszébe, hogy van
valahol valaki, a ki ő rá gondol. Vajjon hol jár, kicsoda, mit csinál
most? Az ábrándozás egy kis ablakot nyit neki a nagy végtelenségben, a
honnan rálát…

– Aztán mi hasznom lesz nekem ebből, ha szabad megkérdeznem?

– Egyelőre alkalmasint semmi. Mert azt magam sem hiszem, hogy a poste
restante-levelezésbe beleugorjon. Ámbátor nincsen kizárva. Mert egészen
fehér liliomok csak a kertekben nőnek, a szoknyában járó liliomokról
sohase tudhatni bizonyosat. De legyen így vagy úgy, egy bizonyos, hogy e
különös leány szivében nyomot hagy ez az esemény, lesz ezentúl egy
ismeretlen valakije, a kit homályos sejtelmekből mindenféle kellemes
tulajdonokkal ruház fel és valahányszor este a czipőjét leveti, a
gyertyáját eloltja, egy elröppenő sóhaj indul hozzá, míg egyszer aztán,
miután az elvetett mag eléggé kicsirázott a szívben, megnőtt és már azon
a ponton van, hogy a kalászait is hányhatja, megjelenik a színen ő maga,
az illető Seladon.

Noszty Feri élénken vetette fel a lehorgasztott fejét.

– Hogy-hogy? – kérdé mohón.

Homlódyné diadalmas mosolygással ringatta magát a hintaszéken.

– Most értünk már a harmadik felvonáshoz. A báránybőrbe bújt oroszlán
leveti végre a báránybőrt. A patikárius segéd szentimentális szerepéből
visszavedlik Noszty Ferencz úr azzá, a mi volt. Azaz, hogy még mindig
következik egy szerep, még pedig most jön a legnehezebb, egy pillanatig
diplomatává kell lennie, hogy ravaszságának eredményeit leszedhesse. És
most vigyázz már!…

– Csak folytassa, folytassa, kedves tante.

– Aha! Ugy-e kezd érdekelni?

– Akár csak a Seherezade meséi a kalifát.

– Mit? Te gúnyolódol? Hajolj csak ide, kutyaházi, hadd adjak közbe egy
pofont. Igy ni. Hát igazán nem érted, hogy mi mindent csinálhatsz kellő
ügyességgel ebből a mesterségesen előállított romantikából?

– Sőt nem is sejtem.

– No hát mondjuk, hogy ezek a lappaliák, melyek a tervemben
foglaltatnak, már mind megtörténtek, egy darabig hagyjuk forrni, érni,
például a farsangig. Farsangkor aztán eljösz Voglányba hozzám egy bálba
vagy Bontóvárra a sógorodhoz, mert akkoráig Vilma is beköltözködik s
bizonyosan ad egy-két főispáni bált vagy estélyt. A bálban ott lesz
véletlenül Tóth Mari is, a kinek be fognak mutatni. Te akkor egy kicsit
zavarba jösz, hebegsz valamit, a mivel elárulod, vagy legalább
érthetetlenné teszed magadat. Kimagyarázás válik szükségessé. Vagy mit
tudom én, mit csinálsz? Mert az ilyenben a pillanatnyi szituáczió a
legjobb tanácsadó. Esetleg úgy vezeted a beszélgetés fonalait, mintha
nem annak a személynek tartanád semmit nem gyanító Maridat, a kibe a
laphirdetések szerint beleszerettél, mintha csak csodálatoskép
hasonlítana hozzá. Vallatni kezded, messziről indulva, hogy nem
utazott-e az ősszel ezen vagy azon a vidéken, nincs-e egy vörös kötésű
regénye, egy kék pettyes ruhája, stb. Mikor bevallja, hogy van, akkor
már elárultad magad, elpirulsz és elhallgatsz, mint egy tetten kapott
diák. Ő meglehet, nem pirul el, nem árulja el magát, mert a mi fajtánk
jobban tud tettetni, de azért biztos lehetsz, hogy már tisztában van
mindennel, hogy már tudja, ki vagy.

– Bravó, tantika! – kiáltott fel az exhadnagy lelkesülten, csillogó
szemekkel. – Hiszen maga lángész. Hiszen ez remek dolog!

– Látod. Mondtam én neked. A terv úgyszólván csalhatatlan, ha valami
bolond véletlen ki nem lyukasztja, s akkor összehuppan, mint a hólyag.
De azzal, a mit mondtam, ki is van már merítve a taktikai része. A
többinek magától kell történnie. Noszty Ferencz udvarolni fog ezentúl a
maga módja szerint, mint a többiek. És habár szegényebb is azoknál és
talán falánkabb a hozományra, mind hiába, csacsoghatja az egész világ,
figyelmeztetheti minden jó embere, hogy ilyen vagy amolyan lump, és csak
a pénzét akarja, nem fogja nekik elhinni, mert lesz egy döntő szavú
pártfogója ott belül, az ő gyanakodó, bizalmatlan kis szívében, a ki
védelmezze: «Nem igaz, nem igaz, tudom én, hogy nem igaz, tudom én, hogy
szeret, egyedül magamért.»

– Fölségesen van kigondolva!

– Ez a házasság annyi, mintha már meglenne, mert ha nem felelnek is meg
egyéni tulajdonságaid annak a mintának, a mit képzeletében kifest, az
nem fogja nagyon zavarni. Az elképzelt tulajdonságok csak ködös képek,
melyeket ki lehet cserélni, a ráma ellenben az ő saját hiúsága, melyet
te kielégítettél, a rámát tehát megtartja, el nem dobja, de a képeket
lassankint kicserélgeti, a képzelt tulajdonságaidat a valódi
tulajdonságaiddal s ez olyan csodálatosan megy végbe, hogy észre sem
veszi, csak mikor egy órában meghökkenve látja, hogy már te vagy az
ideál és nem az elképzelt hős. Akkor leszesz te derék gyerek, Fintyi,
Fantyi, mert még a hibáid is megszépülnek, mind, mind erények lesznek.

– Bocsánatot kérek, Máli néni, de egyet nem értek, – vágott közbe Feri,
– hogyan mondhatja Tóth kisasszonyt hiúnak, mikor épen abból indultunk
ki, hogy mennyire szerény, magát rútnak tartja s azt hiszi, pusztán
hozományára pályáznak udvarlói?

– Mert nem vagy lélek-analyzáló, kis szamaram. Hiszen épen az a nagy
hiúság, hogy tükrének se hisz, udvarlóinak se hisz, hanem még valami
erősebb tanúbizonyságra vágyik. Benneteket, férfiakat könnyű
megtéveszteni, ha asszonyféléről van szó. Pedig megtanulhatnátok,
például egy lakásnál zsinórt láttok, mely akár a plafondon szalad végig,
vagy alul a falakhoz tapadva húzódik el, így elhajlik, úgy elhajlik,
néhol a falba visz, teljesen mindegy, ha kék, ha zöld, ha vörös, az
azért mind a csöngetyűből indul ki és a csöngetyűhöz vezet vissza.
Mondjuk, hogy Tóth kisasszony egy napon megszeret téged, bizonynyal
nevezhetjük azt irántad való gyöngéd érzésnek, de ennek a szálai az
adott esetben az ő személyi hiúságába vannak bekapcsolva, onnan indulnak
ki és oda vezetnek vissza. De ez neked túlmagas, azért hát ne sokat
okoskodj, hanem a mit én most itt tölcsérrel a fejedbe öntöttem, vidd
keresztül okosan és meglásd, lagzi lesz belőle a végén. Az értekezlet be
van fejezve, uram.

Feri felkelt, hálásan kezet csókolt Máli néninek.

– Köszönöm alásan a jó tanácsot, elfogadom minden pontjában és
teljesítem, mint egy katona, a kit háborúba vezényelnek. De
természetesen itt nem elég a saját igyekezetem a Gondviselés segítsége
nélkül. Mindenekelőtt alkalomra volna szükség, hogy valami messze levő
semleges helyen láthassam meg a kisasszonyt. Bontóvár vagy nem a környék
alkalmas színhely. Hisz itt mindenki meg tudná nekem mondani, ki a
«bájos ismeretlen», a ki rám oly mély benyomást tett. Minek kellene itt
a laphirdetésekhez fordulni? Nem, nem, ez túlságosan együgyű «griff»
lenne. Ilyenkor őszszel pedig bizonyosan nem utaznak Tóthék sehova.

– Hátha. Úgy tudom, nagy szőlőjük van túl a Dunán, a Somlyó-hegyen.
Ilyen időtájban odajárnak szüretre s minthogy berendezett házikójuk van
a szőlőben, néha ott maradnak másfél hétig is.

– Ez egy eszme.

– Elmégysz?

– Eszeveszetten.

A kutyafejű herczegnő megfenyegette az ujjaival.

– De el ne hirtelenkedj semmit. Ez a planum most már annyira a szívemhez
nőtt, mint a nagy iróknak a chef d’oeuvre-jök. El ne rontsd, azt mondom,
mert különben velem gyűlik meg a bajod.

– Hát mi lesz, ha elrontom?

– Megharaplak! – szólt a «tatár herczegnő» tréfásan, kivicsorítva a
fogait.

Mind megvoltak és olyan szép sárgák voltak a dohányzástól, mint a
borostyánkő.



TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Az olvasó visszavitetik a régi időkbe, mikor még a méz is édesebb
volt.)

Harminczöt évvel történetünk kezdete előtt élt Pesten egy Nagy István
nevű tajtpipametsző. Akkor ez volt az első mesterség. Az egész ország
pipázott, reggeltől estig. Dohány volt quantum satis; az úrnak termett,
a többi lopta. A tekintetes nemesség mintegy életczéljának tartotta
minél több tajtékpipát és szipkát minél szebben kiszívni, úgy hogy azok
úgynevezett bajuszt ne kapjanak. A kinek az sikerült, az rendesen
bizonyos önérzettel tekintett multjára, mint a ki nem hiába élt e
sárgolyóbison. Egy-egy szépen, egyenletesen kiszítt szipkáról úgy
beszéltek országszerte, mint a Kohinorról szokás, hogy itt és itt
Radvánszky bárónak Radványban, vagy Recsky Andrásnak Szabolcsban egy
olyan mahagóni színűre kiszítt pipája van, hogy nincs azon annyi makula
se, mint a Szent Rozália palástján, hogy olyan erős lett, kétszer ment
át rajta egy szénásszekér kereke s még csak egy karczolást se ejtett
rajta. A pipa-faragás művészet volt akkor. Sőt egyéb művészet ebben az
országban nem is volt. Nagy uram egy-egy sikerült pipájáról legalább
annyit beszéltek az emberek, ha nem többet, mint mostanában egy
színdarabról, milyen a makkja, milyen a nyaka, a kupakja. Ha valami
újabb formájú bevégzett művet tett ki a kirakatba (az Úri-utczában),
egész népcsődület támadt előtte. S az összegyűlt bámészkodók szívesen
elujságoltak némi intim részleteket a nevezetes pipakészítő-műhely belső
életéből. Hogy t. i. valami Tóth Mihály nevű legénye van Nagy uramnak,
az csinálja a legszebb példányokat. Csodálatos keze van hozzá.

[Illustration: – Bravó, tantika!]

És igaz is volt. Ez a mi mostani alsórekettyési Tóth Mihályunk a Nagy
István műhelyében dolgozott, harmincz pengő forintokért havonkint, a mi
akkor szép pénz volt, mert kilenczven huszas lakott benne; egy húszasból
pedig meg lehetett élni naponként, úgy hogy még a koldusnak is adhatott
volna az ember egy rézgarast, ha lett volna koldus.

Hanem iszen talált annak helyet Tóth Miska. Bolondja volt a könyveknek,
s a mi jó megjelent a könyvpiaczon, azt menten megszerezte. A helyett,
hogy elment volna devernálni a «Két kék bakokhoz», vagy a «Két
pisztoly»-ba, vitte a könyv-zsákmányát a Frühjahrsfeld-utczai tiszta kis
szobájába s beszítta, mint a szomjas növény a harmatot. Bolond volna
bort inni, mikor nektárt szürcsölhet a pénzéért. Igaz, nem sok könyv
termett, attól nem megy az ember tönkre s a mi termett volna is, az író
agyától még nagyon messze esett a könyvesbolt. Petőfi Sándor például nem
birta kinyomatni az összegyűjtött verseit, nem volt rá pénz. A főurak, a
kiké volt az ország, nem törődtek az ilyesmivel. Kártyáztak, ittak-ettek
és böfögtek. Egy szabómester, Tóth Gáspár uram, ki a nadrágjaikat
varrta, gondolta el magában, hogy az ő kötelessége illő köntösben
megjelentetni a legbecsesebbet, a mi akkoriban a magyar földön termett
és leszúrt néhány száz forintot a költemények kinyomatására. Örök
szégyen az akkori nagy urakra, kik pedig lapáttal szórták a pénzt,
mindenütt, a hol nem kellett. Az egyszerű, szürke bekecsek és dókák
alatt meg szivek dobogtak. Kasznárok, prókátorok, mesteremberek nevei
vannak megörökítve az akkori könyvek végső lapjain, a hol szokás volt
ösztönzésül kinyomatni az előfizetők lajstromát. Azok a jámbor,
becsületes, szegény emberek tartották meg az országot, a kiké nem volt.

A nemzeti lélek bujdosott, vándorolt. Hol itt tanyázott, hol ott, mint
egy peregrinus. Néha sehol se volt. Talán el is veszett már! Majd ismét
fölbukkant. Ej, hát megvan még? S milyen furcsa helyeken gyúlt ki, a hol
senki sem kereste volna. A császár katonáinál, a testőröknél Bécsben.
Aztán vándorolt, egyre vándorolt és nem talált állandó helyet egy
osztálynál sem, a hová szállt. Abban az időben, a melyről irunk, a
középosztály legalján húzódott meg. No, fog az még följebb is menni! De
biz az lejebbre vette az útját. Volt az iparosnál, láttuk a parasztnál
azóta. Hiszen nincs kizárva, lehetett valamikor a nagy uraknál is,
csakhogy azt még nem láttuk – vagy hogy még csak ezután jut oda, de már
szeretnénk látni.

Tóth Miskának a könyveken kívül egyébiránt volt még egy mágnese: a
Nemzeti Játékszín. Dehogy is maradt volna el valamelyik előadásról,
kivált ha történeti darabot adtak. Míg egy szomorú napon ennek is vége
szakadt – egy jó barátja kedvéért. Velkovics Gyurinak hivták a barátját,
ugyanabból a városból való volt, a honnan ő: Nagy-Szécsényből. A szüleik
szomszédok voltak és komák. A Velkovics uram szűcsműhelye egy házban
volt a Tóth Máthé pékboltjával. Úgyszólván egy családot képeztek s ép
annyira szerették egymást az öregek, mint a fiaik, kikből mind a ketten
diplomás embereket akartak faragni.

Tóth uram prókátornak szánta Miskáját, de az anyja ellene szólt:

– Soha. Nem adom a fiamat olyan mesterségre, a hol annyit kell hazudni.

Tóthné papot akart belőle, de ezt meg az apja kifogásolta:

– Eredj te golyhó, hiszen a papnak még többet kell hazudni. A mi
annyival rosszabb a prókátorénál, mert ezt nem illik el nem hinni.

Egymás iránti gyöngédségből mindenik elejtette időközben a maga kedvencz
tervét, s mikor arra került sor, hogy a két egyforma korú fiúcskát
Losonczra viszik a nagy iskolákba, abban állapodtak meg kölcsönösen,
hogy Velkovics koma döntse el, mi legyen a gyerekből.

A koma nem vonta meg a jó tanácsot:

– A mi fiunk doktor lesz, hát legyen a Miska is doktor.

Ezt pedig azzal indokolta, hogy ők (Velkovicsék) már nagyon öregek, nem
pörlekednek senkivel, fiskálisra nincs szükségük, a helyett sokat
betegeskednek, tehát doktorra van szükségük. De egy doktor mégis csak
egy doktor, míg ellenben ha a Miska is doktor volna és valaki
megbetegednék a két család közül, még konziliumot is lehetne tartani.
Már pedig milyen szép és úrias dolog, mikor híre terjed a városkában,
hogy Velkovics uram vagy Tóth uram fölött konziliumot tartottak ma a
doktorok.

De biz ezzel se fegyverezte le a péket:

– Micsoda? – kiáltá és a félszemével a feleségére bandzsított, – hisz a
doktornak kell a legtöbbet hazudni. És ez még a papénál is rosszabb,
mert soha se lehet rájönni.

Ebben az anyóka is osztozván, végre sok hánytorgatás, keresgélés után
kikotorászták a mérnöki pályát, az egyedülit, a miben nem lehet hazudni.

Őszszel aztán a jövendőbeli inzsellér és doktor egy becsületes német
származású pipametszőhöz, Stromm Adalberthez kerültek kosztba Losonczon.
Stromm mesternek magának is volt egy tanuló fia, ifjabb Adalbert, a
kivel a fiúk összepajtáskodtak. Őszinte, szinte megható barátság
fejlődött ki köztük.

Kedves, könnyed, gondtalan évek következtek egész a rhetorikáig;
gomboztak, labdáztak, pigéztek és egy kicsit tanultak is; eminens
azonban csak Miska volt közülök, kiről a professzor urak azt tartották,
hogy nagy koponya és sokra viszi az életben, ha valahogy útközben el nem
veri a ragya. Éles esze volt, daczos nyaka, józan itélete.

És csakugyan ő tört le legelőbb. Egy kis kolera szaladt végig az
országon s apja, anyja meghalt váratlanul, nem hagyván maguk után
egyebet, csak jó emléket az ismerősöknél. Abból azonban nem lehet
kosztot fizetni Stromm apónál; ezzel tisztában volt Miska s a temetésről
visszamenve Losonczra, azzal az elhatározással állított be a műhelybe,
hol az öreg Stromm dolgozgatott, hogy az új helyzet szerint helyezkedik
el a világban.

– Stromm úr, – mondta, noha eddigelé bácsinak szokta nevezni, – szüleim
meghaltak és nem maradt utánok semmi vagyon.

– Hallottam, édes fiam, – sajnálkozott a derék mester.

– Ebből aztán az következik, Stromm úr, hogy nem birom tovább fizetni az
ellátást.

– Ej, ne törődj te ilyenekkel! A hol két paniperda jóllakik, ott a
harmadik nebuló se pusztul éhen.

– Nem kell nekem kegyelemkenyér, Stromm úr, – vágott közbe a fiú
keményen, – köszönöm alásan a jó szivét, de nem kell.

– Ejnye, forgós adta! – csodálkozott a jó ember, és a szemöldei
felszaladtak a homlokára, – hát mi a mennydörgős fityfene kell?

– Eddig én fizettem önnek, most már azt akarom, hogy ön fizessen nekem.

– Hogy-hogy, barátja az erénynek? (Stromm úr nagy előszeretettel tanulta
el az ilyen diák-kiszólásokat.)

– Hát úgy értem a dolgot, hogy én évekig nézegettem itt a műhelyben,
miképen faragják önök a pipákat és metszik, otthon aztán a vakáczióban
én is próbáltam a faragást és azt hiszem, hogy hasznomat veheti.

– Ugyan ne izélj, te bolond!

De a fiú addig erősködött, addig követelt, engedjen hát neki a
szerszámaival itt a műhelyben egy pipát csinálni s olyan határozott,
imponáló volt a föllépése, hogy az öreg Stromm nem volt képes megtagadni
a kivánságát.

– Jó no, bánja a szösz, ronts hát el egy darab tajtékot, ha már annyira
rátérdepeltél a lelkemre.

Nevetett, hagyta, oda se nézett többé, méltóságán alul tartotta volna
felülni, úgy vette, mint egy gyerekes szeszélyt s kiment inkább a kertbe
a palántáit öntözni. Miska pedig egész délután dolgozott szorgalmasan, s
mikor a mester este akaratlanul oda pillantott s meglátta egy
makrapipának a kibontakozó nemes idomait, a finom vonalakat, a karcsú
nyakat és a ráfaragott vizsla félig elkészült figyelő fejét, ijedten
csapta össze a kezeit és megrázta a diákot.

– Vesd le a csizmádat, hé, hadd nézem meg hamar, nincs-e lúdlábad, nem
vagy-e maga az ördög? Mutasd csak ide azt a pipát?

Megnézegette, megforgatta, csóválta hozzá a fejét, dörzsölte a szemeit,
nem álmodik-e, elimádkozott hamarjában egy hiszekegyet, keresztet vetett
magára, aztán így szólt:

– No hát, fiam, te nagy talentum vagy. Vétek lett volna neked a könyvek
közt megpenészedni. Itt maradsz a műhelyben s úgy lesz, a hogy te
mondtad, most már én fizetek neked, de egyszersmind megmutogatok még
egyet-mást.

Miska tehát fölvette a zöld kötényt, kimaradt az iskolából és ott
dolgozgatott az öreg Stromm oldalán két-három évig. Mindjárt az első
pipáját a híres Bornemissza csendbiztos vette meg a kirakatból, a mi nem
csekély dicsőség volt. Mert a nagy csendbiztos, kinek halála után még
sok évtized múlva is _bornemiszáknak_ nevezték abban az egész
országrészben a pandurokat, egyszersmind nagy pipaértő hirében állt s
elég volt egy mestert kiemelni a homályból maga az a tény, hogy az ő
szájában látták az alkotását.

Miska hova-tovább olyan pipákat készített, hogy addig szállt-szállt a
hírük, míg a Nagy István uram fülébe is eljutott s elcsalta a legényt
magához Pestre.

Nemsokára odakerültek a pajtások. Az ifjú Strommot, a kit időközben
katonaiskolába adtak volt, oda nevezték ki hadnagynak, Velkovics Gyuri
pedig orvosnövendék lett s ismét együtt lakott Tóth Miskával a
Frühjahrsfeld-utczai szobácskában. Csodálatos, hogy sem a nyalka
huszárhadnagy, sem az Alma Mater «gólyája» nem resteltek a
mesterlegénynyel barátkozni, ebben az időpontban lévén az ifjúság a
legzöldebb; sőt bizonyos fokig tekintély volt Miska, a ki imponált nekik
és a kire hallgattak. Megszokták fölényét még az iskolai padokban.

Megy az idő, forog a világ, kopik az ember. Egy nap, mikor Gyuri
másodéves medikus volt, letette a kanalat meg a varrótűt örökre
Velkovics Dávid uram is (Velkovicsné már korábban elhalt), s minthogy
egy kis leányka is maradt (Fruzina), Gyuri taníttatására nem jutott
pénz.

Gyuri végszorultságában egy Bécsben lakó rokonához, anyja testvéréhez,
dr. Protokhoz fordult egy szép, érzelmes levéllel, anyagi támogatásért,
mert a szülői házban gyakran hallott meséket a vagyonos orvosról, kinek
tele van a szobája megrendelőkkel és a ki hallani se akar nővéréről, a
szegény szűcsnéről, gőgje, vagy talán fösvénysége miatt. Dr. Protok nem
is válaszolt a levélre, a mi roppant kétségbeejtette Gyurit, de Tóth
Miska megvigasztalta:

– Ne félj, kenyeres. Ha minden gát szakad, itt vagyok én. Megosztom
veled a keresményemet. Mindenképen el kell végezned az egyetemet.

S azontúl búcsút mondott az irodalmi műveknek, a szellemi szórakozásnak.
Ő fizette a kosztot és a tandíjat Gyuriért, ő látta el apró kiadásait
panasz nélkül, felhánytorgatás nélkül, gyöngéden, mintha csak a
legtermészetesebb kötelességét teljesítené.

Így tartott egész két évig ez az apai szerep, nem kis erőfeszítéssel.
Noha titkolta, sokszor nélkülözött, csakhogy a «student» ne szenvedjen
hiányt semmiben. Mégis a student únta meg a helyzetet hamarabb.

Egy este, mikor fáradtan hazajött, nem találta otthon Gyurit, se a
ládáját, csak egy levelét az asztalon.

«Kedves Miskám! Egy bolond mágnás paralyzis progressivába esett, a mi
csinos kis szerencse rám nézve. Az egyetemen egy orvosnövendéket
kerestek hozzátartozói, a ki állandóan mellette legyen, mint ápoló s
kisérgesse Meránba, Monakóba és nem tudom én milyen fürdőkbe. A
sallarium meglehetős, teljes ellátás a legfinomabb vendéglőkben, vele
együtt s havonkint jelentékeny összeg készpénz. Annyira megúntam már az
okos embereket az egyetemen, hogy ennek a bolond embernek a társasága
különös ingerrel bir rám nézve. Varietas delectat. Én hát elfogadom ezt
a majdnem kanonoki stallumot, mert nagyon bántott az is, hogy a te
nyakadon élősködöm. Nem szóltam neked erről semmit, mert nem volt erőm
tőled élőszóval elszakadni. Nem is szakadok én el soha, csak egy kicsit
elmegyek s némi pénzt szedek össze, a melylyel aztán elvégzem az utolsó
évet. Köszönöm neked az irántam való jókat, igérem továbbá, hogy sokszor
foglak értesíteni hollétemről, helyzetemről és mihelyt lehet,
visszatérek hozzád, stb.»

Miska megsemmisült, mintha valami nagy csapás zúzta volna össze. Egész
éjjel idegesen járt föl s alá, kezeit tördelve: «Mért tette azt, mért
tette?» Szinte nevetséges volt a bánatával, úgy érezte, hogy ezentúl már
nincsen életczélja.

Gyuri szavának állt, szorgalmasan irogatott grófjáról (valami Plechnitz
őrgrófról) és életfolyásáról, hol innen, hol onnan, Európa különböző
klimatikus helyeiről, sóhajtozván leveleiben, hogy már szeretne egy kis
töltöttkáposztát enni (ez a fényes hôtelek kosztja ellen irányult), vagy
hogy már nagyon vágyik egy kis békakuruttyolást hallani… Ezt részint a
hangversenyek iránti csömör fokozta, mert a beteg gróffal minden
hangversenyre el kellett mennie, a zene csillapítólag hatván idegeire,
de mutatkozott ebben honvágy is, mert a József-városrészben még akkor
sok volt a békákkal benépesített pocsolya s esténkint ugyancsak hangos
volt az a vidék, a hol Miska lakott.

Úgy vagy egy évig még csak volt némi humor a leveleiben. Néha valami
pajkos kalandról is megemlékezett. Vidor életkedv bugyborékolt némely
megjegyzéséből. Hova-tovább azonban rövidebbek és kedvetlenebbek lettek
a levelei. Látszott, hogy únja már a dolgot. Egyszer ki is fakadt: «Úgy
látszik, – írja, – kettőnk közül én vagyok a nagyobb bolond, mert ő
bolond észszel bolond és nem tudja, hogy bolond, míg én józan észszel
lánczoltam magamat egy bolondhoz és jól tudom, hogy az őrültség.»

Majd egészen kimaradtak a levelei, hetek, hónapok elmúltak, egy sort sem
írt. Miskát elfogta a nyugtalanság. Hol van? Mi történhetett vele? Nem
tudta, hova írjon neki, hiszen örökké vándorolnak, futnak, a tavaszt
keresik.

Már épen arra gondolt, hogy a gróf Plechnitz-családhoz fordul
útbaigazításért, mikor levelet kapott Gyuritól, melyben Bécsből
értesíti, hogy elcsapta magától grófját és a jövő héten a keddi hajóval
Pestre érkezik állandó ottmaradásra. «Állíttasd régi ágyamat szobádba»,
írja a «Post scriptum»-ban.

Megörült Tóth Miska és sietett a kaszárnyába Stromm hadnagyot
fölkeresni, vele is tudatni a nagy eseményt: «Képzeld csak, képzeld
csak, megérkezik kedden a fiú.»

Lázas türelmetlenséggel várták a keddet, kedden pedig a hajót. Ugyancsak
szidták, hogy lassan czammog. Már este volt, mikor kikötött s Velkovics
Gyuri ott állott velök szemtől-szembe. Bezzeg volt öröm, összetorlódott
a sok nyájas szó. De megemberesedtél! No, csakhogy itt vagy! Úgy
vártunk, mint egy püspököt. Hohó fiú, hiszen te tokát is eresztettél. De
milyen csinosan van öltözve!… Nosza, karonfogták és nagy diadallal
vitték az «Arany sas»-ba, mert csak meg kell inni a viszontlátás
áldomását. A borjúbőrös ládát, meg a köpenyeget hadd vigye haza a
hordár.

Valami kis nyegleség mutatkozott Gyurin. Nemcsak hideg volt egy kicsit a
barátai iránt, de sehogy sem akart ráismerni a városra. Miféle statua ez
itt? Hát a Nagy Kristóf, hiszen tudod. Ejh, az ördög emlékezne minden
rongy faragványra! Hát az a templomféle ott micsoda? Hm. Az a belvárosi
plébániatemplom. Különös, fumigáló hangon beszélt, rosszul leplezett
fölénynyel. Barátai titkon összenéztek: ej-ej, mi lett ebből a jó
fiúból; az arczán is volt valami arrogáns, ellenszenves vonás. Ugyancsak
mindent kifogásolt az «Arany sas»-ban is, olyan lehetetlen nevű ételeket
követelt, hogy a másik asztalnál ülő Józsa Gyuri odaszólt a pinczérhez,
mintegy czélzásul a tökéletlen fiatal ember kivánságaira:

– Hozzon nekem egy czápát, Károly, de egészben és rántva, öntött
salátával.

Restelték Tóth Mihályék az esetet, de csak mégis megbocsátottak
lelkükben Gyurinak. Hja, ilyen a világlátott ember! Valóságos nagyzási
hóbort volt tőlük, hogy ilyen nagy uraknak való vendéglőbe hozták, a
fogadtatás nagyobb pompája miatt s ime, a helyett, hogy el volna
ragadtatva, mindent fitymál, az asztalkendőtől kezdve az utolsó
mártásig, mint egy elkényeztetett spanyol grand.

A borocskától mégis átmelegedett lassankint s elmesélte utazásainak
tarka-barka élményeit, egész addig, míg a gróf baja Ischlben mintegy hat
héttel ezelőtt dühöngő örültségbe csapott át, úgy hogy nekirohant
Gyurinak, meg akarta fojtani, akkor aztán fölszedte sátorfáját és
egyszerűen elszökött tőle, meg se állván Bécsig, a hol egy hónapig
tartózkodott.

– Mit csináltál ott annyi ideig? – kérdé Adalbert.

– Egy kis dolgom akadt, – felelte rejtélyesen.

– Aha! Valami szoknya, – mosolygott Tóth Miska.

– Hé garçon, pinczér, – parancsolá Gyuri. – Nincsenek franczia boraik?

– De igen is, vannak.

– Ide egy kis rajnait, úgy-e fiúk?

– Úgy látszik, nagyon megpelyhesedtél a gróf mellett, vélte a hadnagy.

– Hagyjatok békét, – vigyorgott Velkovics, az asztalra csapva a
tenyerével, – Bécsben már a gyűrűmet adtam el, hogy a hajóköltséget
fizethessem.

– Ez már nagy hiba! – szólt a hadnagy elszontyolodva. – Mit fogsz hát
csinálni? Mi a szándékod?

Gyuri közömbösen vont vállat.

– Mit tudom én? Miska majd kigondol valamit.

A hadnagy léhának találta a választ és nem állhatta megjegyzés nélkül:

– Meg kell gondolnod, pajtás, hogy Miska keze munkájával, keservesen
szerzi a pénzt.

– Ej, – vágott közbe Miska, megrestelve, hogy ilyen kényes irányban
indul a szó, sietett elejét venni. – A míg nekem van, van neki is. Ez a
regula nálam. Csak az a baj persze, hogy nem sok van. De mindegy, nem
halt még meg a pénzek anyja!

Koczczintottak, ittak rá, de a hadnagy csak tovább nyomorgatta a fölvett
thémát:

– Reménylem, teljes erővel nekidőlsz a félbenhagyott studiumoknak.

– Majd még gondolkozom erről. Egyelőre pihenek egy kicsit.

– Persze, nagyon elfáradtál, – gúnyolódott Stromm hadnagy.

E naptól fogva újra a régi élet kezdődött, Miska gondoskodott szobatársa
minden szükségletéről, az ő nagy türelmével és gyöngéd előzékenységével.
Csakhogy ez most már terhesebb feladat volt, mint annakelőtte. Gyuri
azelőtt szerény volt, most követelő lett (Stromm hadnagy szerint:
szemtelen). Nem akart többé eljárni a kis vendéglőkbe: «nem veszi be –
úgymond – gyomrom a közönséges kosztot.» Minden nap előállott egy-egy
bohókás kivánsággal, most új kalapot kivánt, majd valami különös
peniczilus tetszett meg neki a kirakatban.

Stromm hadnagy, a ki eleinte sokszor volt velük, kijelentette, hogy ő
már ezeket nem nézheti tovább.

– Gyuri szívtelen ficzkó. Teljesen jóllaktam vele.

Miska védelmébe vette.

– Igazságtalan vagy iránta. Egy kicsit elrontotta ugyan a könnyű élet, a
gróffal való utazgatás, de majd meglátod, apródonkint rátalál a régi jó
lelkére, hogy im, megszabadult a bolondtól.

– Hiszen ha megszabadult volna, de még nagyobb bolondra talált benned.

A hadnagy kimaradt, kettecskén éldegéltek ezután néhány napig, mialatt
gyorsan laposodott a Miska erszénye. Egy nap arra biztatta fel Gyuri
Maecenását, kérjen másnap délutánra szabadságot gazdájától mert ő akarja
igénybe venni az idejét, de majd csak holnap mondja meg, mire.

Miska ebben se szegte kedvét, másnap azzal jött a Lícziniushoz, a hol
ebédelni szoktak, hogy egész délutánja szabad.

– Nagyon helyes, e szerint ez az én délutánom lesz.

– Mit akarsz velem?

– Attól függ, – mondá Gyuri fürkésző tekintettel, – mennyi pénzed van?

– Bizony nem sok. Ha most az ebédet kifizetem, marad még két forintom.

– Összesen? – kiáltá Gyuri szinte szemrehányón, csaknem megbotránkozva.

– Sajnos, de úgy állok, – dadogta Miska elpirulva, de a mikor látta,
hogy a Gyuri homloka elborul, fojtott hangon tette hozzá: Mire kellene?

– Szerettem volna egyszer mulatni. Tudod együtt, kettecskén. Valami
ellenállhatatlan vágy ösztökél már napok óta, hogy egy kis «kirohanást»
csináljunk.

– Ezért kérettél velem szabadságot?

– Megvallom, ezért.

– No és mit neveznél te kirohanásnak?

– Hogy először is egy fiakkert fogadnánk és kihajtanánk úri módon a
Zugligetbe, például a «Szép juhászné»-hoz.

– Hisz azt még talán meg lehetne tenni két forinttal, de miből
vacsorálunk ezután? Nem, nem, ilyen őrültséget mégse tehetünk.

– Hát nem tudnál valahol pénzt szerezni? – kérdezé Gyuri lágy, rábeszélő
hangon. – Gondolkozz rajta, kis öregem.

– Most? Igazán nem tudnék; de holnap előleget kérek Nagy uramtól.

– Nincsenek valami ékszereid?

– Sem aranyom nékem, sem ezüstöm, – idézett Miska egy Szécsényben
ismeretes követválasztási zsoltárból.

– Hát az az óra mit vétett a zsebedben?

A mesterlegény kemény, szigorú pillantást vetett barátjára, de biz az
kiállta minden szemöldökrezgés nélkül. Nem látszott egy csöpp fogalmának
sem lenni arról, hogy ő most komiszkodik. Egy nagy gyerek, gondolta
Miska, szeszélyes, de ártatlan.

– Aztán mit akarnál hékás azzal az órával?

– Tedd zálogba.

– Az nem lehet, – pattant fel idegesen. Atyám vette ajándékba, mikor
Losonczra vitt, hiszen emlékszel, az egyetlen emlék tőle. Nem sokat ér,
klepszidra, de én nem válhatok meg tőle.

– Ejh, hiszen mindennap megválsz tőle, mikor este az asztalra kiteszed s
nélküle alszol.

– De legalább beleketyeg az álmaimba.

– Hiszen kiválthatnád holnap.

– Nem, nem, ne kivánd tőlem!

– Tedd meg, Mihálykám, ha szeretsz.

Addig-addig czirógatta, kéregette, hogy nem bír neki ellentállni,
bevitték az órát egy zálogházba és egy kocsit fogadtak, mely a
Zugligetbe röpítette őket. A «Szép juhászné»-nál Gyurit csodálatos
szomjúság fogta el.

– Mihálykám, fiacskám, tudod-e mit indítványozok. Csináljunk magunknak
egy jó órát. Igyunk meg egy palaczk franczia pezsgőt.

– Félek, a vesztedet érzed, fiú, – intette Tóth Miska. – Mi lesz veled,
ha ilyen szokásaid vannak? Sírni volna kedvem, nem pezsgőzni.

– Tedd meg csak ez egyszer. Sohasem kivánom többet.

– Becsületedre mondod?

– Arra. Csak a bizonyítékot akarom, hogy igazán jó szívvel vagy irántam.

– Hogyan kételkedhetnél ebben?

– Akkor hát hozasd meg a pezsgőt.

– Hiszen szivesen hozatom, nem a pénzt sajnálom, csak a saját
gyengeségemet szégyenlem, hogy olyanban engedek, a mivel nem teszek
veled jót és a mi mindenképen helytelen.

Denique, meghozatták a pezsgőt, nagyot durrant a dugó, Gyuri hurrah-t
kiáltott hozzá, aztán összeütötték a habzó kelyheket s idogálás közben,
a mint a rózsaszínű köd ereszkedett lassan az agyukra, a fölséges
panoráma helyett, a mit Pest nyujthatott, Szécsény ugrott ki, a kis
sárga házikó, a hol éltek, a hímes rétek, mezők, a hol imitt-amott
egy-egy madárfészket tudtak, szállt, szállt képzeletük s fölturkálta a
sok apró csínyt és minden egyebet. Milyen szép volt még akkor ez a
világ!

Aztán ennek is vége volt, megitták az utolsó kortyot is.

– Minden órádnak leszakítsd virágát, – elméskedett Gyuri, – de sajnos,
nekünk minden óránk az a te órád volt s annak a virágát már
leszakítottuk, menjünk hát haza.

Vidáman, virágos kedvvel hajtattak vissza a városba, gangosan hátradőlve
a puha kocsiülésen, mint a becsípett úrfiak és «arszlánok» szoktak.

A Váczi-utczában egy helyütt, épen a híres Klemitzer ékszerész ragyogó
boltja előtt, megdöfte Gyuri botjával a kocsist.

– Hó, álljunk meg! Szállj le hű pajtásom, kamarásom. Még egy bolondságom
van hátra. Hadd rázom ki azt is s aztán lássunk a komoly élethez. Gyere
csak be utánam!

Gyuri e közben a Klemitzer-bolt felé lépkedett s megfogta a kilincset.

– Gyuri, ne okoskodj, hová mégysz oda?

– Gyere csak utánam!

– Nem vagyok bolond. Mi dolgod van neked ott?

– No csak gyere be, majd meglátod.

– Valami éretlen ostobaságot fogsz elkövetni.

– Szavamat adom rá, hogy semmi éretlenséget nem szándékozom elkövetni,
gyere no, kérlek. Nem szabad engem elhagynod.

Utána ment, a pezsgő az ő bátorságát is megnövelte, de azért a háttérben
maradt s nem minden szepegés nélkül várta, hogy mit akar Gyuri.

– Van-e valami szép, értékes aranyórája, Klemitzer úr?

Klemitzer kis vöröshajú emberke, meghajtotta magát és néhány csinos
aranyórát mutatott.

– Nincs valami különösebb darab, kövekkel kirakva?

– Van egy, – mondá Klemitzer, – melyet Nádasdy grófnak készítettem, de
közben meghalt és az örökösei nem akarták átvenni.

– Mutassa!

Gyönyörű órát vett ki egy bársonytokból, melyet rubintok és gyémántok
diszítettek.

– Megjárja, – mondá Gyuri. – Hogy az?

– Ugyan ne bolondozz, Gyurka, gyere ki, – szólt közbe hátulról a jó
barát, a kit nyúlszemeivel szeretett volna Klemitzer úr ledöfni.

– Hatszáz forint, – felelte Klemitzer.

– Megtartom, – mondá Gyurka. – Most már csak egy aranylánczot keressen
hozzá!

Tóth Miska jónak látta erre egész az ajtóig hátrálni.

– Gyurka, Gyurka! – intette onnan még egyszer.

A lánczot azalatt kikereste Klemitzer, az épen száz forint volt.

– Tehát hétszáz forint összesen, – veté oda Gyurka könnyedén s ezzel
megfogván az órát lánczostól, Miska felé nyújtotta:

– Gyere hát közelebb, kedves öregem, fogat fogért, órát óráért, fogadd
el tőlem kérlek, ajándékba.

Miska bizony a világért se ment volna közelebb, hogy az órát fogja, a
helyett inkább görcsösen fogta a kilincset, mert érezte, hogy most
mindjárt jön a «stikli» csattanója.

Jött is, de nem a hogy ő képzelte, mert Miska kihúzott az oldalzsebéből
egy vastag papir paksamétát, a melyet szétterítvén, kivillant egy nagy
csomag ezres bankó, ezekből elnyálazott egyet, megfricskázta, aztán
letette Klemitzer elé.

– Tessék belőle visszaadni!

De mire szétnézett volna a boltban, akkorra már Tóth Miska rémült
arczczal ugrott ki s futott, futott lihegve, remegő szívvel, végig az
utczákon, mint egy kergetett vad és meg sem állt, csak otthon, a
Frühjahrsfeld-utczai kis szobában, melyet magára zárt belülről s végig
dobván magát a kanavász divánon, keserves sírásra fakadt: «Jaj nekem,
százszor jaj, kígyót neveltem a tejemen.»

Még le sem csillapodott a lelki háborgása, mikor Gyurka is megérkezett;
hallani lehetett belülről, a mint megáll ott künn a robogó bérkocsi,
majd kip-kop, ismerős ütemű léptek közelednek a kis szobához, megzörren
a kilincs, de nem enged az ajtó.

– Miska, eressz be!

Semmi hang belülről.

– Ne tettesd magad, tudom, hogy bent vagy, látom, belülről van a kulcs a
zárba téve, ne csinálj rossz tréfákat.

Mire hatalmasan kezdte az ajtót rázni, hogy az recsegett, ropogott a
pántoknál.

– No hát bent vagyok, ha épen tudni akarod, – hangzott ki most tompán,
szinte rekedten a Miska szava, – de szándékosan nem bocsátlak be, mert
én becsületes ember vagyok.

– Hát mondtam én, hogy nem vagy becsületes? – kedélyeskedett Gyuri.

– Ládádat, köpenyegedet kitettem az ajtó elé, eredj Isten hírével, a
merre a két szemed lát.

– Micsoda? Csak talán nem akarsz elkergetni magadtól, mint egy
megveszett kutyát?

– De igen is, mint egy elveszett embert. Megsiratlak, de nem akarlak
látni ezentúl, nem kivánok veled egy levegőt szívni többé. Ha bűnbe
estél, én nem dobom rád az első követ, nem küldöm utánad a rendőrt, de
közösségben sem akarok lenni veled. Menj, menj innen! Az Isten szent
nevére kérlek. A mi útjaink elváltak örökre.

A künn levő fiatalember felkaczagott erre vidoran, édesdeden, az
ártatlanság, gondatlanság ezüstös tiszta hangján. Miskának úgy tetszett
ez, mintha egy csengetyű szólana, melyen nincs repedés, sőt karczolás
se.

– Ej, ugyan ne okoskodj, legyen eszed, eressz be hamar! – sürgeté
Velkovics még mindig nevetve.

– Nem, nem.

– Mindent megmagyarázok, kedves öregem, csak eressz be.

– Köszönöm, de nem vagyok hiszékeny. Annyi pénzt, a mennyit én nálad
láttam, nem lehet tisztességes úton szerezni. Ezt az egyet tudom. A
többire nem vagyok kiváncsi. Az Aladin csodalámpájának szellemei
behatolhatnak mindenüvé, de az én fejembe nem. Távozz kérlek, ha már a
gonosz útra tévelyedtél. Elégedj meg azzal, hogy már eddigi itt
tartózkodásod is beszennyezett, magam előtt ugyan nem, de a mások
szemében mindenesetre.

– Hiszen értelek, – felelt Gyuri, – tudom méltányolni eljárásodat, rossz
tréfát csináltam, hát most iszom a levét, punktum, de ha egyszer mondom,
hogy olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány.

– Nem hiszem.

– De legalább hallgass meg.

– Nem hallgatlak meg.

– A gyilkost se itélik el kihallgatás nélkül.

– Én téged elitéllek, – kiáltá Miska ünnepélyesen. – Távozz közelemből,
sátán!

– Ha már nem bocsátasz be, – esengett Gyuri, – legalább azt az utolsó
kérésemet teljesítsd, hogy nyisd ki az ablakot, hogy adjak be neked egy
irást.

– Minek nekem a te irásod?

– Elolvasod, aztán ha nem tetszik, visszaadod…

– Undorodom az érintésétől.

– És ha akkor mégis elküldesz, hát elmegyek szó nélkül, örökre, ellenben
pedig…

– Mit akarsz az «ellenben»-nel?

– Ellenben leülök a küszöbödre s Isten engem úgy segéljen, nem megyek el
onnan élve, míg ki nem jösz és végig nem hallgatsz.

– Jó. Végezzünk. Eredj ki az utczai ablakhoz, én addig kinyitom, tedd be
az irásodat, mert én nem akarlak látni, elolvasom, visszateszem s onnan
aztán elveheted.

Így is lett. Gyuri kiment az utczára, s kikeresvén a zsebében lévő
iráscsomagból egy ívet, felágaskodott egy kicsit s becsúsztatta a zöldre
festett zsalu bordái közt. Tóth Miska meghallotta a papirsustorgást, de
ő feléje se ment hamarosan, csak később nyúlt utána, hogy figyelmesen
átbetűzze a németül írt okmányt.

Sápadt arcza megszinesedett, apránkint, szive hangosan dobogott az
örömtől, aztán egyszerre lecsapta az asztalra a papirost és kiszaladt
kabát, mellény nélkül, hajadonfővel, a hogy otthon volt, az utczára,
Gyurihoz, a nyakába ugrott, átnyalábolta, megropogtatta a derekát,
összecsókolta két oldalról, aztán így a karjai közt vitte be a szobába,
mint a kis gyereket szokás, hiába tiltakozott az ellene:

– Jaj, meg ne fojts! Huh, minden csontomat összetöröd. Eressz el,
kérlek. Én csak fiakkerezni akartam, de arra nem gondoltam, hogy ilyen
alkalmatosságon vonuljak be.

De Miska csak vitte, mint egy pelyhet s közbe nem győzte a bocsánatkérő
szavakat keresgetni:

– Ne haragudj, – rebegte elérzékenyülten, – hogy megsértettelek.

– Meg biz a macskát. Adok is én a te sértéseidre valamit.

– Hát már most ülj le és beszéld el a dolgokat.

– Most már egy kukkot se mondok addig, míg a pipámat meg nem töltöd.

– Én pedig meg nem töltöm, azt elhiheted, ha örökre megnémulsz se. Mert
a szegény pajtásnak megtettem eddig, de a nábobot én ki nem szolgálom.

– Jól van no, megtömöm magam, bár olyankor sohase szelel olyan jól.

Rágyujtottak s letelepedvén egymással szemben a pipamodelekkel megrakott
asztalnál, Velkovics Gyuri a következőkben beszélte el szerencséjét:

– Junius első napjaiban szöktem meg Ischlből a grófomtól s egyenest
Bécsbe mentem, hogy onnan Pestre hajókázzam. Volt pedig összesen húsz
forintom, beszálltam a «Vidám Pelikán»-hoz, azzal a tervvel, hogy az
éjszakát Bécsben töltöm és reggel megyek tovább. Estefelé az utczákon
őgyelegve, unalmamban egy czirkuszba váltottam jegyet, hol valami miss
Lenora Walton produkálta magát, ingerlő, arasznyi szoknyácskában. Hogy
szép volt-e? Gondolom. És hogy tudott lovagolni! Olyat még nem látott
kend, bácsi. Egész Bécs bomlott érte, mert egész Bécs ott volt, vagy
legalább nagyon sokan és mindenesetre többen egygyel, mint a mennyi az
én tervembe beleillett. Azt a valakit sokallom ugyanis, a ki ellopta a
zsebemből a tárczámat, úgy, hogy a czirkuszból kijövet néhány
rézkrajczárral a zsebemben találtam magamat egy ismeretlen nagy
városban. Elhült bennem a vér. Mit csináljak most? Neked akartam írni,
de mi lesz velem addig, míg tőled segélyt kaphatok? Máris éhes voltam,
de hogy vacsoráljak, a pénzem nem volt elég. Kétségbeesve töltöttem el
az éjt a «Pelikán»-ban, mindenféle terveket szőve éhen-szomjan, a
holnapi napra nézve, végre is nem volt más választásom, mint fölkeresni
nagybátyámat, dr. Protokot, a ki ugyan rideg agglegény és fösvény,
szívtelen ember, hiszen eleget hallhattad a nevét otthon, Szécsényben,
mikor a szüleim szidták, de ilyen esetben talán mégsem hagy az utczán
elpusztulni. Lázadozott bár bennem a büszkeség és a gyermekéveimben
fölszítt gyűlölet érzése fejembe kergette a vért, de mégis erre
határoztam magamat. Végre is könnyű volt választani a kigázolási módok
közül, mikor csak ez az egy kinálkozott. Ej, mi bajom eshetik, ha
megkisérlem? Legfeljebb kidobat a szolgáival és akkor se leszek már
rosszabb helyzetben, mint most. Igen ám, de hol találjam én meg dr.
Protokot, ebben a rettenetes városban? Reggelre kelve, az utczákon
kérdezgettem hordároktól és egyéb járókelőktől, persze senki sem tudta,
kicsoda dr. Protok, pedig hogy beszélte a mamám, milyen híres doktor,
hogy egész Bécs róla beszél. Végre egy öreg úr azt tanácsolta, nézzem
meg valamely kávéházban az orvosok lakjegyzékében, ott meg fogom
találni. S tényleg kikerestem. Dr. Protok Vincze, lakik Kemettergasse
Nr. 23. Félelem és remény közt hányattatva siettem a jelzett házhoz, egy
kétemeletes komor, ódon és barátságtalan épülethez. Minden kopott,
rozzant, földszint néhány bolt s egy kocsma a balszögletben, a «Százéves
hollóhoz», a kapualja sötét, a lépcsők hepe-hupások, mégis igaza volt a
szegény mamának, hogy sokan járhatnak Protokhoz, ugyancsak kitaposták
lépcsőköveit a pácziensek. A csengetyű-zsinór után indulva,
mindenekelőtt a házmesteri lakáshoz indultam tájékozódni, hogy hol lakik
az öreg. A zsinór egy kis piszkos czellához vezetett az udvar mélyén,
hol egy asztalkánál pápaszemes öreg asszony ült és nagy figyelmesen
kártyákat rakott ki. «No, mi az?» förmedt fel bosszúsan, fel se nézve, a
mint beléptem. «Hol lakik dr. Protok?» kérdém. Fölemelte balkezét, a
melyben nem volt kártya és némán a mennyezet felé mutatott száraz,
csontos ujjaival, hogy ott lakik. «Vagyis az első emeleten?» kérdém
ismét, bővebb magyarázatot várva, mire kedvetlenül rázta meg a fejét és
most már lefelé mutatott a kezeivel, hogy ott lakik dr. Protok. «Hogyan?
A pinczében? – mondom én hitetlenül. – Maga tréfál velem anyóka. Fent
is, lent is nem lakhatik a doktor úr.» Erre a megjegyzésemre
elvörösödött az anyóka, látszott összehúzódó arczizmain, hogy köhögési
roham környékezi, hirtelen kieresztett a szájából egy diót, melyet a
kártyakirakás alatt különös babonából a nyelve alatt tartott (a hogy
később megtudtam), s miután előbb kiköhögte magát, ekképpen szólott,
vasvilla szemeit rám szegezve: «Hohó uracskám. A mit mondtam, mondtam.
Heller anyó sohase beszél zöldeket. Dr. Protok lakhatik fent is, lent
is, a szerint, a hogy én mutattam, a mint vagy az égbe ment, vagy a
pokolba, mert Protok dr. meghalt.» «Oh Istenem, és mikor halt meg?»
«Bizony már egy fél esztendeje.» «Ez aztán borzasztó!» mondám
önkénytelenül, helyzetemre gondolva. «Mit, borzasztó? – fortyant fel az
anyóka. – Magoknak betegeknek mindegy. Az egyik doktor olyan, mint a
másik doktor. Egyik se tud semmit. De mit szóljak én? Engem itt hagyott
könnyelműen, a nélkül, hogy gondoskodott volna rólam, a ház idegen kézbe
kerül, s akkor Heller anyónak fel is út, le is út, a végrendeletben meg
se említett, komisz kutya volt, ez az igazság.» «Úgy? A ház tehát az övé
volt? – kérdém, – és ki örökölte utána?» «Ejh, valami vagabundus, a kit
a hatóság azóta sem bír megtalálni, – felelte Heller anyó, – valami
Velkovics György nevű lump diák.»

– Képzelem, mennyire megörültél – szólt közbe Tóth Miska, a ki elfojtott
lélekzettel hallgatta eddig a történetet.

– Gondolhatod. Ez a szó szárnyakat adott, legott rohantam egy ügyvédhez,
kivel megkerestük a hatóságnál a végrendeletet, melyet az imént
nyujtottam be neked az ablakon s ki, miután személyazonosságomról is
meggyőződött, ellátott bőven előleggel s egy hónap alatt lebonyolítá az
egész örökséget. A házat eladtam kétszázezer forintért.

– De hát, hogy volt lelked mindezeket eltitkolni előttem?

Velkovics Gyuri hamiskásan mosolygott.

– Mert próbára akartalak tenni, hogy olyan igazi önfeláldozó barát
vagy-e, a milyennek képzeltelek? Azért voltam olyan szemtelen és
követelő irányodban.

– No és hogy vált be a próba?

– Túlhaladta várakozásomat.

– Hát már most mihez kezdesz azzal a sok pénzzel?

– Mindenekelőtt gondoskodom a saját kényelmemről és ez egyelőre abból
áll, hogy szeretném, ha megint te töltögetnéd a pipámat, mint azelőtt,
minthogy pedig te azt mondod, hogy a gazdag embert nem szolgálod, hát
azért is meg amazért is, hogy a mi a tied volt, azt mindig megosztottad
velem, most én is megosztom veled, a mim van.

[Illustration: – Száz darab ezres, ez a fele, ez a tied.]

Ezzel benyúlt a zsebébe, kihúzta az egész szemkápráztató pénzcsomagot s
az egyik köteget oda helyezte Miska elé.

– Száz darab ezres, ez a fele, ez a tied.

Miska incselkedő tréfának vette a dolgot s közömbös arczczal tolta
vissza a bankjegycsomagot.

– No, csak tedd el és ne hozz kisértetbe, mert még el találom venni.

– Hiszen komolyan a tied.

Miska a barátja szemébe nézett s kiolvasván annak igaz szándékát,
felette elérzékenyült.

– Köszönöm pajtás, szép tőled, de nem fogadhatom el, nem nekem hagyta
azt a te nagybátyád. Az órát, a melyet felajánlottál a boltban,
elfogadom emlékül, de hogy a vagyonod felétől megfoszszalak, ahhoz nekem
nincs lelkem. Az ilyen ajánlatokkal csak megsértesz.

– Már megint okoskodol? – bosszankodott Velkovics. – Elrontod az
embernek minden örömét a savanyú életnézeteiddel. Hát illik az tőled?
Tedd el hamar azt a pénzt, ha mondom, mert még bajba kerülsz. Benyit a
házmester, meglátja, rendőrért szalad s bevisznek. Te azt fogod mondani,
hogy az én pénzem és csak rád akartam disputálni, én eltagadom, de
különben sem akadsz olyan együgyű biróra, a ki elhiszi neked. Azért hát
tedd el… no, szépen kérlek…

Összetette kezeit s meglágyította a hangját, mint mikor valami
makranczos gyereket kell rávenni valamire.

– Nincs rá eset, – mondá Tóth Miska eltökélten. – Az ilyen regényekbe
való nagylelkűségi rohamoknak rendszerint csak az eleje kellemetes.

– Nem értesz engem, ez az egész. Ne hidd, hogy csak bolondjába szórom ki
a pénzemet, mint egy őrült, s ezért aztán vonakodol azt fölszedni. Úgy
tekints engem, mint egy furfangosan számító üzletembert. (Hiába
vigyorogsz, mert az így van.) Az okos tőkepénzes soha se teszi mindenét
egy lapra, gyakran látni, hogy a fele vagyonát földvásárlásba fekteti, a
másik felén papirosokat vesz, én a fele tőkémet átadom neked, úgy fogván
fel a dolgot, mintha két részből állnék, ha az egyik felerészemen
rosszul megy a tőkeszaporítás, a másik részen jól mehet. Az ember nem
juthat olyan könnyen tönkre. Ne hidd, azért adom oda az örökségem felét,
mert elszédített a sok pénz és nem tudok vele mit csinálni. Oh, én egy
cseppet se sokallom, sőt azért adom oda felét, mert keveslem. A szerzés
ördöge egyszerre szegődött hozzám a szerencsémmel s most szüntelen
szurkál a sarkantyújával. Úgy bizony, kedves Miskám, nem a pénzemet
osztom én meg veled, hanem voltaképen az eszemet és a szerencsémet
egészítem ki a tieddel. Mert úgy értem a jövőt, hogy a száz-százezer
forint tőkével mindenikünk valamely komoly munkához lát önállóan,
tetszése, vezérlőcsillaga szerint és a százezer forint esetleg új
százezer forintokat fog szülni. Lehet, hogy mind a ketten boldogulunk,
akkor a százezer forintomat visszafizeted s ezzel vége –, lehet, hogy
tönkre megyek s ebben az esetben hozzád fordulok: «most már te segíts ki
engem»; megeshetik, a te puskaporod fogy el előbb s akkor egy szép napon
bekopogtatsz hozzám és te hozod el az üres tarisznyát megtöltés végett.

– Hiszen mind szép ez így elméletben, de a harmadik eshetőséggel nem
számoltál.

– S melyik az?

– Ha mind a két tarisznya üres talál majd lenni.

Velkovics vidáman vont vállat.

– Eb gondol ilyenre. És hát végre is ott leszünk, a hol voltunk.
Megmaradnak a szép emlékeink.

– Neked talán megmaradnak, de az én lelkemen még azonfelül megmarad egy
mázsás kő is, hogy én kisérleteztem el a fele vagyonodat. S ez a kő
nagyon nyomna engem. Láthatod tehát, miért nem mehetek be ajánlatodba,
mely rám ilyen hátránynyal végződhetnék, egyenlőtlen helyzetet teremtve.

– Lári-fári. Micsoda nevetséges okoskodás! Vagy veszed a pénzt
egy-kettőre, vagy itt a szemed láttára elégetem, oly igazán, a mint
Velkovics Györgynek hivnak. Add idébb csak kérlek azt a kéngyertyát!

(Kéngyertyának a gyufát hivták akkoriban, mely épen abban az évben volt
új találmány.)

Oly határozott mozdulattal nyúlt a kéngyertya után György, hogy a milyen
szenvedélyes természetű, szeles és hirtelen akaratú volt, a fenyegetés
beváltásától komolyan tartani lehetett. Az okos, higgadt Miska nem
találta ezek után czélszerűnek az ellenkezést. Sőt a mint tovább
gondolkozott, szerencsésnek kellett itélnie a Gyuri szándékát, épen
Gyuri érdekében.

Elvitázhatlanul volt Gyuriban némi uralkodási hajlam, aztán egy kicsit
keleti, ábrándozó természet. Nád, a ki a szél ingása szerint hajlik.
Azonfelül szép fiú, kaczér asszonyok kezébe kerülhet. Isten tudja,
mennyit fog rontani jellemén az örökség is. Hátha gyorsan nyakára hág?
Ebben az esetben milyen jó lesz, ha megmarad az a rész, a mit Tóth
Miskánál hagyott?

Ekképen szőtte gondolatait Miska. Hiszen ő átveheti, de nem fogja
tekinteni magáénak, úgy veszi, mintha valami letét volna, vagy ha hozzá
nyúl is, csak biztos szaporítás czéljából teszi. De ezt nem szükség most
kijelenteni. Csak higyje Gyuri, hogy véglegesen neki adta. Hiszen épen
ez a forma a szerencsés. Igy könnyebben lesz önmérséklő a költekezésben,
gondolván, hogy a nála maradt fele rész voltaképen az egész vagyona.

Sőt hova-tovább hömpölygette elméjében, mindjobban kialakult és módosult
a dolog. Milyen bolond voltam, – gondolta – nem akartam elfogadni Gyuri
ajánlatát, pedig ha Gyurinak nem jut eszébe, magamnak kellett volna
kiravaszkodni, hogy ketten gazdálkodjunk önállóan a pénzzel, a mi később
kifejlesztheti a versengést, hogy ki bir többet produkálni s ilyen
valami rugó okvetlenül szükséges a Gyuri könnyed alapjellemének
megedzéséhez. Miska tehát elvetette első gondolatát, hogy letétnek vegye
a kapott összeget, ellenkezőleg, hozzá nyúl, jövedelmező üzletbe
fekteti, tekintvén azt kölcsönnek, melyet valamikor busás kamatokkal
kell visszatéríteni.

Átvette a pénzt és most már elkezdődött a tervezgetés. A szerencséből se
jó a nagy adag. Se aludni, se enni nem tudtak a sok szines tervtől, a
sok álmodozástól, sehogy sem birták elhatározni, mihez kezdjenek.
Egyelőre abban állapodtak meg, hogy egy kis világot próbálnak, megnézik
előbb az európai nagy városokat, hogy az oda való emberek mit csinálnak.

Az első állomás Bécs volt, hol a «Stadt Frankfurt»-ba szálltak.
Velkovics már teljesen otthon volt Bécsben s nagy kedvteléssel
vezetgette tanulékony és ámuló barátját az ős császárvárosban.

A «Stadt Frankfurt»-ban egy pozsonyi öreg úrral ismerkedtek meg,
bizonyos Kohlbrunn Frigyessel, a ki egy hires orvostanárral kezeltette
lábbaját s e végből hosszasabban tartózkodott Bécsben. Az öreg úr unta
magát esténkint az étteremben egyedül s engedelmet kért, hogy átülhessen
beszélgetni a fiatal honfitársakhoz és áthozhassa söröcskéjét. Nyájas,
kedves modorú úr volt, de minden ravaszság nélkül való. Apránkint
megismerkedtek s némi bizalmas viszonyba jutottak, különösen Miskával
rokonszenvezett, a ki gyakran maradt otthon vendéglői szobájában,
olvasgatván napközben is, míg Gyuri apró kalandok után futkározott a
városban. Ilyenkor szobáikban is felkeresték egymást egy kis csevegésre,
az öreg úr elbeszélte, hogy ő kékfestő Pozsonyban és az üzlete
meglehetősen megy, csinos vagyona van, úgy hogy minden gyereke ötvenezer
forintot fog kapni; ilyenkor kidüllesztette a mellét és bizonyos
önteltséggel szippantott burnótjából. Ilyen beszélgetések alatt Miska is
kigombolkozott s bevallotta, hogy valami üzlethez szeretne kezdeni, csak
azt nem tudja, mihez, épen abban fő a feje.

– Hogyan? Üzlethez? – csodálkozott az öreg úr. – Hát nem tanuló úrfiak
az uramöcsémék?

– A barátom orvostanhallgató, de én csak mesterlegény vagyok, vagyis
voltam.

– Ah! – szólt az öreg úr meglepetve, gőgös tekintettel mérve végig a
szelid Tóth Miskát, – és milyen mesterséget tanult?

– Pipametsző voltam.

– Pfuj! – kiáltá megvetőleg. – Hiszen az nem is mesterség. Mióta a
szivornyát (a szivart hívták így némelyek) feltalálták, a pipák halála
már csak rövid idők kérdése.

Azóta szembetűnően hidegebb lett s bizonyos fenhéjázó modorban
érintkezett az ifjakkal, de Tóth Miska a maga szerénységével és egyszerű
jóságával észre sem vette s egy nap bizalmasan tanácsot kért Kohlbrunn
úrtól, mint tapasztalt üzletembertől, hogy pénzét, melylyel majdan
valamit kezdeni akar, hol és milyen formában helyezhetné el teljes
biztonságban olyan helyre, melyhez távoli városokból is könnyű és
egyszerű volna a hozzáférés, mert idegessé teszi a zsebében hordania.

Kohlbrunn úr egy régi bankházat ajánlott a Kärntner-strassen, de arra a
kérésre, hogy Kohlbrunn úr talán oly jó lenne és őt, a járatlant oda
kisérné, kereken kijelentette:

– Ej, barátom, maga túlságos sokat akar. Csak menjen el egyedül, senki
sem fogja önt meglopni. Azok ott becsületes emberek. Aztán én a fájós
lábammal csak kocsin mehetnék s ez az ön tőkécskéjének bizonyára nem
volna előnyére. Mennyi pénzt akar ön letenni? – vetette oda mellékesen.

– Mintegy kilenczvenkilenczezer forintot.

– Hogy? Mit mondott? Kilencz ezeret?

– Kilenczvenkilencz ezeret.

– Készpénzt?

– Igen.

– Nem mesél ön?

– Itt van az oldalzsebemben.

– Teringette! Hiszen ez rengeteg pénz! Megyek édes fiam, hogyne mennék!
Ennyi pénz megérdemli a gondot és a körültekintést.

Elkisérte Miskát, de kapott is a lábába olyan nyilallást utána, hogy a
hires orvostanár állítólag ráparancsolt, egy perczig se maradjon gondos
ápoló nélkül, a mit Kohlbrunn úr olyan jól megfogadott, hogy stafétát
küldött Pozsonyba s mindjárt két ápolónőt is hozatott, a két hajadon
leányát, Zsuzsannát és Krisztinát.

Mi természetesebb, mint hogy most már a leányok is megismerkedtek fiatal
embereinkkel. Egy kicsit libák voltak, de elég csinosak.
Tizenkilencz-húszéves korban minden leány szép és kivánatos.
Krisztinának nagy kék szemei voltak és pompás sárga haja. A szemeit
gyakran rajtafelejtette Miskán, mikor a vendéglői asztalnál szemben
ültek; egyszer reggel Tóth Miska elhaladván szobájuk mellett, a mint
épen a szobaleány belépett, megpillantotta a nyiló ajtón át Krisztinát
fésülködőben, a sárga agyagszínű haja a sarkáig ért s ezt nem birta
többé elfelejteni. Ugyancsak lehettek valamely vonzó tulajdonságok
Zsuzsa kisasszonyban is, mert Velkovics Gyuri egy nap kijelentette, hogy
Bécs a legunalmasabb város a világon s épen nincs benne semmi megnézni
való. Mi mindent gyüjtöttek össze például a Wittelsbachok Münchenben, de
ezek a Habsburgok, úgy látszik, hiába éltek a világon. Nincs ezeknek
semmijök, – csak a népeik szeretete. Ezen aztán mindnyájan mosolyogtak.
De mindegy, indokolásnak ez is elég volt, hogy Gyuri otthon maradhasson
délutánonkint, legyeskedni a Kohlbrunn-leányokkal. Kortársak beszélik
egyébiránt, hogy Zsuzsának fiatal korában olyan termete volt, mint egy
szarvasé s olyan piros kis szája, hogy szinte tüzet látszott lehelni.

Kellett a dologban valaminek lenni, mert hiszen a fiúk se voltak épen
vakok és akármint szidták is Bécset, mégse birták elhagyni, noha Páris
volt kitűzve a következő tartózkodási helynek. Kétszer-háromszor is
elhalasztották útjukat, különböző ürügyek alatt. Szembetünő módon folyt
a flirt, az öreg Kohlbrunn nagy szabadságot engedett a fruskáknak, néha
szabad volt nekik a Práterbe is kirándulni a két fiatal emberrel. Így
tartott ez hetekig és bár már a szálloda személyzete is mindent
kitalált, mégsem akart semmi nevezetesebb lépés történni, mintha csak
csigák volnának Ámor szekerébe befogva, maga Kohlbrunn úr már azon
gondolkozott, hogy hazaküldi a két leányzót és másik kettőt hozat fel
(még három volt odahaza), mikor végre megnyilatkozott Velkovics Gyuri
egy unalmas, esős délután, a mint épen az étterembeli asztalnál ültek,
egy elköltött ebéd után a feketekávénál, megkérte a Zsuzsika kezét.

A kékfestő nyájasan bólingatott szürke fejével, de mielőtt válaszolt
volna, egy gonosz tréfát engedett meg magának. Villámhirtelen
lekuporodván az asztal alá, mintha valamije leesett volna, észrevette,
hogy az abrosz alatt a Krisztinka keze a Miskáéban pihen, minélfogva
ekképen felelt Velkovicsnak:

– Örömmel fogadom s szerencsémnek tartom az uramöcsém tisztes szándékát,
de egy kis kifogásom van a személy ellen.

[Illustration: – Ohó! a Krisztinát nem engedem.]

Velkovics Gyuriban elhült a vér.

– Nem az uramöcsém személye, de a Zsuzsikáé ellen. – Egy fogadásom van,
– folytatá a kedélyes kékfestő, – hogy Krisztina előtt egyetlen
leányomat sem adom férjhez. Azért ha úgy tetszik, várja meg, míg
Krisztina férjhez megy, vagy pedig vegye feleségül Krisztinát.

Erre aztán csupa láng lett Tóth Miska is, Krisztina is, s az előbbi
fojtott, rekedt hangon hörögte:

– Ohó. A Krisztinát nem engedem.

– Mindjárt gondoltam, – nevetett a furfangos kékfestő, – mert már napok
óta látom, hogy kettőtöknek csak két látható keze van az asztalnál.

Igy lett egyszerre két eljegyzés és azután két menyegző, melyet illő
vidámsággal ültek meg Pozsonyban néhány nap mulva.

Kohlbrunn úr szavatartó ember volt, legott kifizette vejeinek a
hozományt s Miska szinte csodálkozva gombolta azt be, hogy ime, a Gyuri
százezer forintja milyen könnyen szült neki ötvenezeret, – mert hiszen
Krisztinát hozomány nélkül is el lehetne venni.

A párisi utat nem ejtették azért el, csakhogy most már nászút lett
belőle.

Másfél mézes hónapot töltöttek együtt Párisban, tervezgetve a két férj,
hogy mihez fogjanak, s mulatozva a két asszonyka. Velkovics olyasfélét
emlegetett, hogy hazaérve mindenek előtt hozzálát a nemesség
megszerzéséhez, a mi könnyen kivihető, csak egy pár befolyásos ágenst
kell jól megkenni Bécsben. Hogy azt mondja, sokat beszélt ezekről és a
megszerzés módjáról, az apósa és Zsuzsanna is szeretné.

– Szóval én nemességet keresek, – hajtotta egyre Gyuri. – Magyarországon
szükséges. És te mit szándékozol.

– Én meg olyan országot keresek, a hol a nemesség nem szükséges, –
felelte Miska, Amerikára gondolva, a hova gyermekkora óta vágyott,
utazási könyvek által fölpiszkált fantáziával.

Noha három hónapra volt határozva a párisi tartózkodás, a második
hónapban a kis Velkovicsnét már elfogta a honvágy s váltig nyafogott:
Menjünk már haza! Micsoda unalmas város ez, a hol még németül sem
tudnak! Nem, nem, én már nem maradok itt tovább.

Velkovics tehát érzékenyen elbucsúzott Miskától, Velkovicsné pedig
Krisztinától és hazamentek Pozsonyba, a hol Velkovics csakugyan
megszerezte a nemességet, lobodi előnévvel, a personális Szerencsy
István révén, kinél a Kohlbrunn nővére, Ludmilla, szakácsné volt, egy
kis jószágot vásárolt közben Trencsénben, de minthogy nem értett a
gazdálkodáshoz, csakhamar ellovazta a maga százezer forintját, a mikor
aztán közbelépett Kohlbrunn papa s rákényszeríté, hogy a felesége
megmaradt hozományával valami üzlethez fogjon. Kézzel-lábbal tiltakozott
ez ellen az ujdonsült nemes, így nem illik, úgy nem illik a czímert
megfertőzni, de kényszerhelyzetbe jutott s minthogy semmihez sem értett
a világon, csak a prémekkel való bánáshoz, a mit apjánál, a szécsényi
szűcsnél látott, egy prémárú üzletet nyitott Pozsonyban, mely azonban
nem nagyon virágzott, a gazdag dietai követek többnyire Bécsben
vásárolván szeretőiknek a muffokat és a czobolyprémes felöltőket, de
mindenesetre legillőbb foglalkozás volt Velkovicshoz, mert tigrisek,
medvék, kék rókák és más nemesebb állatok bőre egyáltalában nem
vethetett árnyékot a kutyabőrre.

Tóth Miskáék még Párisban maradtak egy darabig, aztán pedig
átvitorláztak az új világba, miután előbb Londonnak is szenteltek egy
pár hetet.

– Azokban az országokban álljunk meg, – szokta mondani Miska, – a hol
már királyt nyakaztak. A hol még nem nyakaztak, ott nem érdemes
megállni.

Végre hát abba az országba jutott, a hol még sohasem volt király. Ez az
igazi. Itt már nemcsak megállni érdemes, de letelepedni is.

Eleinte csak mint utasember nézett szét s tanulmányozta a new-yorki
életet. Az ember minden új országban macskakölyök egy ideig, csak
hetednapra nyilnak ki a szemei. De ez a hetednap eltarthat hét
esztendeig vagy holtig is. Nagy dolog látni, tudni.

Egy-két havi ott tartózkodás után elhatározta, hogy hasznát veszi
művészetének, tajtékpipákat fog metszeni s e végből műhelyt rendezett be
s mikor már több pipát készített, egy kis boltot nyitott, remekeit a
kirakatba helyezve el, gondolta, tódulni fognak hozzá az emberek s
csengő dollárokkal fizetik ügyességét, de számítása egy csöppet se vált
be. Extra Hungariam non est pipa, non est ita. A yankeek és a matrózok,
Amerika legerősebb dohányosai, a fa- és cseréppipákhoz voltak szokva, s
épen úgy nem birtak érzékkel a pipák stylje, formái és ornamentikája
iránt, mint a hogy senki sem törődik vele, hogy a kocsikenőcs milyen
alakú dobozban legyen, mahagoni fából készíttessék-e, esetleg
faragványokkal, vagy pusztán négy vékony deszkából üssék-e össze? A
pipánál az a fő, hogy jól szeleljen s anyaga a dohánynedveknek minél
jobban ellenálljon. A kiszívás nemes mestersége ismeretlen az amerikai
férfi-ambicziók közt. Az, hogy valami tárgy, a mely fehér, sárgának, sőt
feketének változzék át, teljesen impraktikus törekvés és csak abban az
esetben érdemli meg a figyelmet, ha az illető tárgy lopott és a
szinváltozás által felismerhetlenné lesz.

Szóval az üzlet nem mutatkozott jövedelmezőnek, Miska hát csakhamar
abbahagyta s egyebet próbált. Csodálkozott ugyanis, hogy az amerikai
pékek csupán kenyeret, kalácsot és zsemlyét sütnek, az úgynevezett
«szarvast» (alias sóskiflit), melyet édes atyja sóval és keménymaggal
behintve a tetejét, oly pompásan tudott készíteni, nem ismerik.
Összejárta mind a pékboltokat, tudakozódott a nevezetes sütemény után,
melyre négyszeresen jobban ízlik a sör és a bor s miután többnyire hírét
se hallották a benszülött pékmesterek és ebédelőtti sörfogyasztók,
merész elhatározással, óriási reklámot csapva a lapokban és az utczai
plakátokon, egy hatalmas sütődét állított fel s a város különböző
pontjain egyszerre három üzletet nyitott, a hol az általa készített
sóskifliket és pereczeket árulják.

Nagy szerencséje volt, épen jó időben, teljes szélcsendben, a new-yorki
uborkaidény alatt lett piaczra dobva az élelmi czikk. Egész New-York
megmozdult erre a hírre. A korcsmárosok, serfőzők majd megőrültek
örömükben s egy varázsütésre teltek meg városszerte a süteményes
kosarak, melyeket a vendégek elé raktak a mr. Tóth csodálatos
félholdjaival. Micsoda fönséges találmány! A fogyasztás megélénkül.
Mindenki az új találmányról beszélt. Az ördögbe is, ez nem tréfa!
Megérdemli mr. Tóth, hogy az emberiség legnagyobb jótevői közt
említtessék. Némelyek egyenesen Kolumbus mellé helyezték, kivált a
korhelyek. Kolumbus több földet adott a világnak, mr. Tóth több szomjat.
A kiváncsiság nőttön-nőtt. A sósperecz és a keménymagos szarvas még a
szalonokba is utat talált, s mr. Tóth erszényébe csodálatos
szaporasággal dőlt a pénz.

Üzleteit egyre bővítvén, kifli-király lett belőle s már a harmadik
esztendőben megküldte Velkovicsnak Pozsonyba a százezer forintot, írván:
«A kamat majd következik»

Újabb három év mulva, miután Velkovics a forradalomban tönkrement, újabb
százezer forintot küldött neki azzal a biztatással: «Kamatok kamatja
következik.»

Velkovics e második küldeménynyel visszavásárolta egyszer már elúszott
trencséni birtokát, valamint csinos házat szerzett Trencsénben, a hol
apránként népszerű lett, úgy hogy polgármesternek is megválasztották az
egykori orvosnövendéket és szűcsöt, mivelhogy Trencsén város lakossága
csupa iparosokból és lateinerekből állt, amazoknak jól esett, hogy szűcs
volt, ezeknek, hogy egykor az orvosi egyetemen járt s mert valamennyien
telivér polgárok voltak, nem adták egy vak lóért, hogy a polgármesterük
nemes ember.

Mindezekről azonban csak levelekből értesült a new-yorki pék, ki
valóságos nábob lett azóta és csak mintegy húsz év mulva került haza a
halálos beteg Kohlbrunn apó kivánságára, ki még utoljára látni kivánta
Krisztina leányát és ismeretlen unokáját, Tóth Marit.

Mire megérkeztek, akkorra már az öreg kékfestő csendesen pihent a szép
pozsonyi temetőben, csak a frissen hányt rögöket láthatták. Tóth Mihály
legott vissza akart fordulni, mert úgymond, az üzlet (mely óriási
arányokat öltött azóta) nem nélkülözheti hosszan a főnököt. Velkovics (a
kivel most rendbehozta a kamatok kamatjait is) nem engedte elmenni,
várja be, ha már itt van, a végrendelet felbontását. A végrendeletből
aztán kisült, hogy az öreg úr, ki ingatlanait igazságosan felosztotta
gyermekei közt, Tóthéknak egy értékes szőlőt hagyott a Somlyó-hegyen.

Tóth Miska megint el akart menni, de Velkovicsék megint nem engedték.

– Ha már itt vagy, sógor, nézd meg legalább a szőlődet.

Tóthék tehát és Velkovicsék, a hol szinte növekedett egy kis fruska, a
virgoncz Rozália, kirándultak egy napon a somlyói szőlőbe. Minthogy épen
ősz volt, bár még jóval a szüret előtt, teljes pompájában mosolygott a
csinos ingatlan új gazdájára.

Négy vagy öt magyar hold lehetett a szőlő, a Pápa felé eső oldalon,
kényelmes villával a közepén. Pénzben kifejezve nem nagy örökség, ha
Tóth Mihályról van szó: mi egy úrnak egy hagyma? És mégis valami
csodálatos érzéstől kezdett dagadozni, mikor végigjárta reggelenkint a
barázdákat s a venyigék buja leveleiről olyan ismerősen, üdén nézegettek
rá a csillogó harmatcsöppek, mintha láthatatlan testű tündérek szemei
volnának. A hamvas, aranyló szőlőfürtök ránevettek. A reggeliző rigók
neki fütyültek. A fölásott föld lélekzeni, pihegni látszott s olyan
aromákkal tölté meg a levegőt, mely mámorossá tette. Ah, micsoda szaga
volt ennek a földnek! Egyszer csak azt találta mondani Tóth Miska, a ki
eddig mindig sürgette a hamari visszautazást:

– Ejh, ha már egyszer itt vagyunk, itt is maradunk a szüretre.
Megkóstolom mustban a boromat és legalább mulatunk egyet.

A venyigék pedig azt felelték erre Tóth Mihálynak: Mi se virágoztunk,
csak gyümölcsöt hoztunk, te is csak dolgoztál, sohase mulattál: jól
teszed, ha mulatsz.

Mélyen elgondolkozott a kifli-király. Csakugyan furcsa az, hogy a
venyigének van a legjelentéktelenebb virága minden gyümölcsöt hozó és a
legértékesebb gyümölcse minden virágzó növény között.

De a szüret még csak néhány nap mulva lehetne, addig elég ideje maradt
Tóth Mihálynak, hogy a szőlője minden zeg-zugát bejárja s úgyszólván
minden tőkéjét megismerje, ez dinka, ez hönigli, az góhér, muskotály,
kadarka. Különös. Lassan-lassan ezek mind élőlényekké válnak és az ember
tudja, hogy az egyik hönigli beteg, hogy amott a szögletben egy dinkának
az életnedveit elvonja egy vadócz, azt ki kell onnan vágni.

A gazda jár, jár a barázdákon, méregeti a szőlőhatárokat, elmegy a
grániczra, összehasonlítja a szomszédéval, ide egy lugast tervez, amott
az aljat ki kellene ültetni őszibaraczkkal. A ház elé remek volna néhány
vadgesztenye… a domb tetejére egy filagória. Mindez akaratlanul megy
végbe az emberben s egyszer csak egészen a szivéhez nőttnek mutatkozik.
Azon veszi észre magát, hogy szerelmes a szőlőjébe s hogy a huszonhárom
kiflis-bolt New-Yorkban, a hol ezernyi ezer dollár forog meg naponkint,
egészen másodrendű kérdés. Tóth Mihály egyszer csak elkezdett kedvetlen
és komor lenni, váltig sopánkodva Velkovics előtt:

– Ej-ej sógor, mi lesz ebből a szőlőből gazdátlanul? De vétek ennek
tönkre menni! Kire bízzam, kire?

– Add el, – javasolta Velkovics.

Azokkal a méltatlankodó szemekkel nézett rá, melyeket már látott egyszer
a «Liczinius»-nál, mikor azt indítványozta, hogy tegye zálogba az
óráját.

És hát mit toldjuk-foldjuk, az lett a vége, hogy szüret után, mikor
megjött az elutazás napja, Tóth Mihály így szólt a feleségéhez:

– Krisztina lelkem, sokat gondolkoztam azon, a mit most mondok neked,
hogy milyen formában közöljem. De forma ide, forma oda, vedd egyszerűen
tudomásul szívem, hogy én többé nem tudok Amerikában élni. Nem tudom, mi
történt velem, nem is akarok most azzal foglalkozni, de én nem vagyok
többé a «kifli-király!»

– Tehát mi szándékod, édes Tóth? – kérdé Krisztina.

– Az a szándékom, Krisztina, hogy én most visszamegyek New-Yorkba, ti
pedig maradjatok itt Pozsonyban. Feloszlatom az üzletet, rendbehozom a
dolgokat és rövid idő mulva visszatérek, hogy sohase menjek el innen
többé.

Krisztina a nyakába borúlt erre a szóra, de Velkovics is meg volt
illetődve s örömkönny csillant meg szemeiben, mikor meghallotta a
határozatot.

– Ember vagy Miska, – kiáltott fel és vadul rázta a barátja kezét, –
meglásd, hogy ha itt nem dől is úgy a pénz a markodba, mint ott,
százszor nagyobb boldogság az élet…

– Hát igen, – folytatá Tóth Mihály elgondolkozva, – magam is így
gondolom, így reménylem, Gyuri, s azonfelül – tette hozzá kis idő mulva,
– legalább magam kezelhetem a szőlőmet is.

Velkovics mosolygott; elgondolta, milyen furcsa Isten teremtése a magyar
ember, kit egy örökölt szőlő a világ végéről is képes hazahúzni. No az
igaz, hogy a Somlyó-hegyen van.

Így került haza az «Amerikánus», s itt, a mint láttuk, megvette a
bontó-megyebeli alsórekettyési birtokot.



TIZENKETTEDIK FEJEZET.

(Bizonyos vadász különös tapasztalatokat tesz.)

Ha Tokaj a bortermő hegyek királya, Somlyó se kutya, nagy oligarcha
Somlyó is. Aranyszínű nedve Grand Vin, s behűtve a világ bármelyik
pecsenyeborával fölveszi a versenyt. Hanem az a baja a kereskedelemben,
hogy nem egyforma; egyszer gyengébb, egyszer erősebb, egyszer aromásabb,
néha csak savanykás, máskor savanyú. Sok függ attól, mikor szüretelik.
Eltalálják-e az időt, a mikor már érett és a mikor még nem túlérett.

Az idő előtti szüretelés rendesen megrontja a bor minőségét, az idő
utáni a mennyiségét, mert a darazsak és seregélyek is osztoznak a
szőlőtulajdonosokkal. Azért tehát mindenféle furfangos módokat
kieszelnek, hogy a szüret idejét eltalálják s ezáltal a darazsak és
seregélyek ingyenélő hadának gátat vessenek a szőlő megdézsmálásában. A
szőlőérés idején innen-onnan szedve, néhány fürtöt tesznek két tégla
közé, a téglára aztán rááll egy jól megtermett pápai czivis (mert
többnyire a pápai czivisek tulajdonai a hires szőlők) s ha
szétfrecscsenvén a nedv, hirtelen lehuppan alatta a felső tégla, akkor
megtartható a szüret, de ha csak lassan, alig észrevétlenűl nyomódik az
alsóhoz, akkor még várnia kell.

A Kohlbrunn-féle szőlőben, vagyis most már a Tóth Mihály úréban egészen
más az eljárás. A praktikus amerikánus mindenütt behoz egy kis újítást.
Tóth Mihály uram ugyanis tanulmányozta a rókák természetét s rájött,
hogy a róka a savanyú szőlőt megugatja. Ha tehát a szőlőkben tartózkodó
róka nem ugat többé, ez annyit jelent, hogy immár a szőlő nem éretlen és
meg van vele elégedve. Mindezeknél fogva minden teremtett lények közül a
róka a legilletékesebb faktor arra, hogy a szüret idejét meghatározza. A
gyakorlati élet azt követelvén, hogy a gazda mindenütt a szakismeretet
honorálja, Tóth úr meghagyja a vinczellérnek, Bugri Mártonnak, kinek
csinos kunyhója volt a szőlő alján, hogy mikor a róka abbahagyja őszszel
az ugatást, annak rendje és módja szerint azonnal üzenjen Rekettyésre.

A csősz nem egészen osztotta ezt a tervet.

– Hiszen mind szép ez, téns uram, a róka csakugyan ugatja a savanyú,
éretlen szőlőt és ha hallom, hát tudom, hogy legalább a polyhosokon és a
hársfalevelű fajokon még alszik a bor, de ha nem hallom a róka ugatását,
ez nem jelenti okvetetlenül a szőlő megérését, hanem jelentheti azt is,
hogy nincs a szőlőhegyen róka.

Ez aztán olyan igazság volt, hogy az amerikánus se térhetett ki előle,
pedig ugyancsak makacs volt abban, a mit fejébe vett.

– Hát tudja mit, tartson kend egy házirókát a szőlőben és a mikor kell,
ő vele állapíttassa meg a szüret idejét.

Bugri apó szerzett is egy kis rókát, a kiből valóságos értelmes
háziállatot nevelt, mely nem szokott el tőle, egész nap vigan barangolt
a szőlőben, csak enni járt haza és éjszakára vonult be a kunyhó melletti
kis házába.

Abban az esztendőben, a mikor a bontómegyei új főispán installácziója
volt, daczára a Bugri apó ama mondásának, hogy sem a nagy hideget, sem a
nagy meleget nem eszi meg előlünk a német, mégis elsikkadt valahol a
nagy meleg, hűvös és esős nyár volt, a szőlőtőkék nagy termést hoztak,
de a szem apró maradt és későn ért meg, a kis róka pedig rekedtre ugatta
magát a Tóth Mihály szőlőjében. Egyszer aztán októberben mégis
megérkezett az üzenet Rekettyésre, hogy «nem ugat már a róka Somlyón».

Nosza fölkerekedett erre az egész familia, Tóth uram, Tóthné asszonyom,
Mari kisasszony meg a komornája, Kovács Klári, továbbá a szakácsné, az
amerikai miss, a ki a háztartást vitte, mióta a Mari kisasszony nevelése
befejeződött, számos ládákkal és élelmiszerekkel megrakodva megérkezének
a somlyó-hegyi villába. Ezek voltak Tóth Mihálynak a legboldogabb
napjai. Ide aztán rendszerint összehívta a rokonokat, eljöttek
Velkovicsék Trencsénből, Stromm ezredes, a ki jelenleg szinte
Trencsénben feküdt, azonfelül a pozsonyi sógorasszonyok és férjeik, úgy
hogy néha három nagy üstben kellett a birkapörköltet főzni.

Noha már azok a víg szüretek régen elmultak, melyekről a Kisfaludy
versei emlékeznek s melyekhez az ő regénye is szövődik a szép Szegedy
Rózával, a világ kevésbbé szomjas már és sokkal boldogtalanabb, mint
akkor, mikor még Badacsonyban, Somlyón azok a nagy «czéczók» estek, s
aztán egy kis bogár is beleavatkozott a Noé apánk palántájába,
mindamellett még zajos a Somlyó szüretkor, világítanak esténkint a
pásztortüzek, mint apró csillagok, a kis fehér borházak ablakaiból
gyertyafény csillog, néha elpukkan egy-egy pisztoly valahol, majd
kurjantás hangzik a néma csendben, s innen-onnan messziről elmosódott
zenehangokat hoz a venyigék és baraczkfák közt elsuhanó szellő.

Noha lassan mozdul a kálvinista ember, az a ténykörülmény, hogy nehány
éven át a Kohlbrunn-féle szőlőn termett a legjobb és a legkeresettebb
bor, arra a meggyőződésre vitte a szőlőtulajdonosokat, hogy mégis Tóth
uram találja el leginkább a szüretelési időt, a minek a házirókája az
oka, nem csoda tehát, hogy a róka, melynek «Hanzi» a neve, valóságos
intézménynyé nőtte ki magát; az óriási viták, melyek annakelőtte
lezajlottak a szőlőtulajdonosok kisasszonynapi és azutáni tanácskozásain
a szüretelés terminusának meghatározására nézve, a hatalmas beszédek a
darazsak, seregélyek és a csatangoló kutyák pusztításairól, mind a
lomtárba került ócskaságok, mert a Tóthék rókája, a Hanzi dönti már most
el a terminust, a mi Pápa városában dobszóval hirdettetik ki s
futótűzként terjed el.

– A Hanzi nem ugat többé.

Erre a varázsszóra nagy kongás-bongás támad az egész városban, üres
hordók guríttatnak ki a félszerekből, a melyeket megforráznak.
Társzekerek húzódnak végig a Somlyó felé vezető úton, újonnan vasalt
kádakkal megrakva. Oláhczigányok jelennek meg az utczákon üstökkel és
mindenféle bográcsokkal, bognárok lázas tevékenységgel rakják össze a
szétesett dongákat, kovácsok forrasztják a szétpattant abroncsokat. A
«Sas» vendéglő és a többi kisebb megszálló helyek vendégszobái megtelnek
idegen pofájú alakokkal, ezek a szállingózó borkereskedők, kik a mustot
veszik meg a hegyen, hogy mikor aztán megérik, palaczkokba szűrve, az
egész világba elterjeszszék a nemes folyadékot, mely mint a parázs tűz
fut végig az emberi ereken, melegíti a vért s kergeti a gondot.

Leginkább csak az urak mulatsága ez. Szőleje csak a jobbmódú polgároknak
van. De az idén a vagyontalan osztály is megmozdult. Az iparos ifjúság
megvette a lábán a Findura Máthé szűrszabómester egyholdas szőlőjének a
reménybeli termését és kivetette köztük annak árát (valami két forint
esik egy fejre) és most szüretet fog tartani nagy parádéval, vidám
tánczczal egybekötve, melyre a város minden tisztességes hajadon
leányzója, a ki valamelyképen az iparososztályhoz húz és tartozik, illő
tisztelettel hivatalos. Hideg ételek, sütemények a hölgyek által
hozatnak. A bográcsos húst nemzetes Tajtiné és Komoráné asszonyok fogják
főzni. A zenét Rupi Jóska bandája szolgáltatja. Szóval gyönyörű dolog
lesz.

A hogy a Hanzi róka elhallgatott, legott kivonúltak a rendezők s vékony
nemzetiszín pántlikákkal kezdték diszíteni a szőlőtőkéket, mintha bizony
lehetne őket szebbekké tenni, mint a milyenek, szines papirból csinált
lánczgirlandok és lámpák csüggtek alá a diófákról. A borház előtti
gyepet kisintelték sima tánczterületnek. Csak már most valahogy
bolondjába eső ne szakadjon erre a sok csecsebecsére. Bent a városban is
megindult a lázas nyüzsgés-mozgás. A leányok ingvállakat, szoknyákat
varrtak, a majszternék tepertős pogácsákat, fokhagymás borjúczombokat és
kövér ludakat sütöttek nagy tepsikben, lévén valamennyi igen jó
borkorcsolya. Ekként indul meg egy egész nehezen mozduló város egyetlen
róka után, ha az jól és helyesen tölti be a maga hivatását.

De még messzebbre is elértek a Hanzi elhallgatásának következményei. A
«Griff»-be az esteli vonattal egy csinos fiatal vadász érkezett, szürke
zöld hajtókás zekében, zöld mellényben, szürke kamásnis lábszárakkal, a
fején fajdkakastollas kalap volt, a vállán puska és sárga bőrtarisznya.
Lehetett nagy úr, de lehetett egyszerű urasági vadász, a ki talán a
kastélyba akar elszerződni. Az ördög ismeri ki magát ebben a szélhámos
világban.

A fiatalember szobát kért, megvacsorázott, vacsora közben beszélgetést
kezdett a korcsmárossal.

– Messze van innen a Somlyó?

– Közel van.

– Mikor kezdődnek a szüretek?

– Néhol már holnap, de általánosan csak holnapután.

– Kaphatok reggel kocsit, mely oda visz?

– Kocsit mindig lehet kapni.

– Van ott valami vendéglő?

– Nincs. De nem is szükséges, hogy legyen. Mindenütt főznek ott holnap,
hát bizonyosan ott is, a hova uraságod megyen.

– Nem gondolnám, – mondá a vadász mosolyogva, mert én ott senkit sem
ismerek és senkinek se vagyok vendége. Csupán bizonyos szőlő iránt
érdeklődöm.

A vendéglős barátságosan pislantott rá, aztán végigsimítá tenyerével
fején a gyér haját, megcsörgette zsebében az aprópénzt és így szólt:

– Az ilyen csinos fiatalember, uram, mint ön, nem vesz ott éhen holnap,
ez az én véleményem, de még szomjan se, ez szinte az én véleményem, és
ha önnek az volna a véleménye holnap, hogy fölkeresne engem az iparosok
szüretén, a Findura-féle szőlőben, hát azt mondanám, hogy Isten hozta és
a többi.

– Köszönöm szépen, kedves vendéglős úr, bizony nem lehetetlen, hogy
odahajt a szükség. Ön e szerint künn a hegyen lesz?

A korcsmáros nyeglén vonogatta a vállát.

– Mi tagadás benne, ott leszek, kiviszem a leányaimat, az iparos ifjak
vidám, nagy ünnepélyt rendeznek. Kivették bérbe a Findura szőlőjét.
Tetszik talán ismerni Findurát?

– Nem ismerem.

– Hát kivették és szüretet tartanak. Olyan az (és most a vadász felé
kacsintott), mint mikor a bolhák köhögni próbálnak. Mi a menykőbe köhög
a bolha, mikor nincs tüdeje? De hát azért ők mégis szüretet tartanak és
az én leányaimat is meghivták. Tetszett már látni a leányaimat?

– Bizony még nem láttam.

Szétnézett és egy testes nőszemélyre mutatott, a ki nekivörösödve a
konyhai tűztől, egy messze illatozó fokhagymás rostélyossal futott végig
az éttermen egy sarokasztalhoz, a hol a szokásos törzsvendégek ültek, a
szerkesztő, a polgármester, egy-két fiskális és a postafőnök.

– Ez a kisebbik, a Tinka, – folytatá, – a másik, a ki most nyilván a
konyhában van, még ennél is csinosabb.

A mi bizony nem is mutatkozott fölöslegesnek, mert Tinka szeplős volt,
mint egy pulykatojás, és idomtalan, nagycsontú, mint egy tehén.

– Nem tehetem meg, hogy el ne menjünk, mert az egyik fiam székálló
legény és benne van a rendezőségben. Ámbátor egy vendéglős mégis csak
több, mint egy iparos s ha az ember maga nem becsüli meg a saját
rangját, hogyan becsüljék meg mások? De én túlteszem magamat, mert úgy
gondolom, hogy a vendéglős olyan, mint a sántával való ferbliben a
tizes… tetszik ismerni a sántával való ferblit?

– Mindenesetre.

– Természetesen, – darált tovább a csacska vendéglős, – hiszen látom,
magyar anya szülte. Nos, a sántával való ferbliben a tizes a felsők közt
felső, az alsók közt alsó, vagyis a vendéglős az iparosok közt iparos,
az urak közt úr… ez az én véleményem.

– Ismeri ön a hegyet? – kérdezte a vadász.

– Mint a tulajdon tenyeremet. Szolgálhatok talán valamivel?

– Ismeri Tóth Mihályt?

– Tóth Mihályt nem ismerem, de a szőlőjét tudom, hol van. A régi
Kohlbrunn-féle szőlő. Sokat szaladgáltam benne.

– Nem tudja, itt van-e már Tóth úr?

– Itt kell neki lenni, ez az én véleményem, mert ma nálam járt a
vinczellérje és egy csomó öreg hordót vett, ki is fizette. Holnap reggel
elszállítom. Ön talán ismerőse Tóth úrnak? Azt mondják, nagyon gazdag és
derék ember.

– Nem vagyok ismerőse, hanem arról a vidékről való vagyok, azért
érdekel.

– Nemde urasági vadász?

– Igen, urasági vadász vagyok.

– Mindjárt az volt a véleményem. És miféle uraságé?

– A báró Kopereczkyé.

– Sohase hallottam ezt a nevet, – dörmögte a korcsmáros. – Hm, már a
mágnások is sokan vannak. Az ördög gondolná, hogy annyi sokan vannak,
elszaporodtak, mint az egerek, hanem azért többnyire jól élnek, ez az én
véleményem.

– Brózik! – kiáltá most egy harsány hang a törzsasztal mellől, mire a
testes vendéglős, felismervén a polgármester úr hangját, megfordult a
saját tengelye körül, mint egy pörgetyű s elhagyván fiatal vendégét,
rohant a nevét kiáltó hang felé.

A fiatalember pedig fizetett ezek után és felment a szobájába. Reggel
korán felkelt és szemügyre vette az udvart.

Egy katonatiszttel találkozott a garádicson, a ki rábámult és
felkiáltott:

– Kriszti Gott, Noszty, te vagy az, vagy a lelked?

A vadász összerezzent.

– Pszt, – figyelmeztette halkan. – Ne kiabálj kamerad. Inkognitóban
vagyok, Fitos Jánosnak vagyok a vendégkönyvbe beírva.

A tiszt nevetve csapott a vállára:

– Ej lurkó, lurkó! Még mindig a régi rossz csont. No hát nem
találkoztunk. Szervusz kamerad.

S ezzel fölment a lépcsőn, Noszty pedig lejött s érdeklődni kezdett az
elszállítandó hordók iránt.

Az volt a terve, hogy miután a hordókat a Tóthék szőlőjébe viszik,
felkuporodik jó maga is a szekérre s így jut el odáig, a nélkül, hogy
útközben fűtől-fától kérdezősködni kelljen a szőlő után s esetleg áruló
nyomokat hagyjon hátra.

Az udvaron csakugyan ott állt már a társzekér, hordókkal megrakva.
Bizonyosan ez az! A rúd végibe járom volt illesztve, ennélfogva ökrök
lesznek befogva. Hm, annál jobb. Hisz akkor fel se kell ülnie a
szekérre, elég lesz, ha a nyomában ballag, puskával a vállán, s a hova
majd befordul a szekér, az lesz a Tóth Mihály szőlője. Semmi se lehet
megfelelőbb ennél!

Mindenekelőtt megreggelizett bent az étteremben (a korcsmáros, mondták a
pinczérek, már hajnalban kiment a leányaival), némi hideg sültet
szerzett a tarisznyába. Az élelmezési ügy minden hadi műveletnek egyik
legfontosabb része.

Vidáman fütyürészve indult meg aztán a szekér után, mely előtt négy
sovány ökör szedegette kedvetlenül a lábait. Míg a síma út tartott a
völgyben, a rétek és a suhogó kukoriczások között, addig szinte úgy
látszott, mintha magától menne a szekér s az ökröcskék csak azért
lépegetnének, nehogy hátbalökje őket a jármű, hanem a hegyen aztán
kisűlt, ki viszi a terhet, az ökrök testén kidudorodó megfeszült
inakból.

A Somlyó csaknem egy tökéletes, szabályos kúp, mintha egy óriás a
kalapjából borította volna ki a földjét, a mintegy ezer holdnyi kúpot,
mely voltaképen három kúpból áll. (Alakja a pápai tiarára emlékeztet.)

Tűzhányó volt valamikor; a legfelsőbb kúp tetején tisztán kivehető a
kráter üstalakú öble és szerteszét hever a sok lávakő még most is,
később aztán, úgy látszik, meggondolta magát, vagyis észretért a Somlyó,
hogy mennyivel okosabb lesz másképen adni ki a tüzet, mint forró
kőzetekben, forma dat esse rei és most már a legalsó kúpon díszlő
venyigék gyümölcsén át jön ki a tüze. A pokolnak is vannak szerencsés
ötletei.

Ment, mendegélt a vadász a kacskaringós úton mindig följebb-följebb,
mindenütt a szekér nyomában, nézegetve a második, középső hegykúpon a
szép bazalt sziklákat, vagy a dús terméssel rakott szőlőkön legeltetve
szemeit. Egyik-másikról, különösen a hol csinos volt a borház vagy
villa, azt kivánta, hogy bárcsak az lenne a Tóthéké (már szinte úgy
vette, hogy akkor az ő tulajdona lesz), midőn az egyik bazalt szikláról
egy sólyompár röpült fel ideg-izgató szárnysuhogással.

Hirtelen felemelte puskáját, rálőtt, de a két madár sértetlenül szállt
tova.

– Jó szerencse, vadász úr, hogy nem talált, – szólalt meg a béres, ki
érdeklődve állt meg a lövés hallatára, – nagy baj lett volna, ha meglövi
a szent madarat.

– Miért? – tudakolta a vadász.

– Mert ezek eszik meg a seregélyeket és a mindenféle szőlőpusztító
madarakat és talán agyon is vernék az olyan embert a népek, a ki egy
sólymot elpusztítana.

– És sok van?

– Lehet vagy húsz pár a sziklák között. Az egész Dunántúl nincs
egyebütt. Ezek is úgy maradtak itt, azt mesélgette az édes apám, a ki
csősz volt a somlyói hegyen, hogy a régi nagy urak, a kik itten a várban
laktak, ezeknek a madaraknak az ükapáival vadásztak volna, vagyis hogy a
kisasszonyaik, de az még talán akkor volt, mikor még a puskát nem
találta ki a német. Elég az hozzá, hogy a nagy urak elpusztultak, de
valahogy itt maradt egy pár sólyom madaruk, s azóta itt élnek a sziklák
között maradékaikban és a tulajdon szakállukra vadásznak. Ni, most is a
vár felé tartanak.

Csakugyan nyugatra röpültek, a hol az Enyingi Török Bálint egykori vára
meredezik… Ott kóvályognak, keringőznek, mintha várnák, hol nyilik meg
az ablak s kinyújtja fehér kezét a várúrnő, hogy oda szálljanak.

A vadász kissé hátramaradt s a szekér nemsokára befordult a
kecskerágóval szegezett hepe-hupás útról egy gondozott szőlőbe, a
sárgára meszelt présház elé, hol néhány ölnyi terület gyepnek volt
meghagyva. Itt kezdték lehányni a hordókat. Valami kabátos alak
megjelent és beszélgetett egy kis ideig a lerakodó emberekkel. Távolabb
a magaslaton állt a villa, csinos, földszintes épület verandával,
vörösre festett zsindely-fedéllel, két kéménynyel; az egyik javában
füstölt.

Noszty alkalmas leshely után nézett. Olyan pontot keresett, a honnan
szemügyben tarthatja a házat és tájékát. Hiszen egyéb se kell, csak hogy
Tóth Marit meglássa, habár csak egy perczre, míg valami jellemzőt,
szembetünőt jegyezhet meg róla, melyből aztán ő magára ismerjen a
Homlódyné reczeptje szerint.

A Tóthék szőlőjét egy keskeny út választotta el a Hipélyi-féle szőlőtől,
a dülő-út somlyó-vásárhelyi kanyarulatánál öreg kápolna állt egy dombon,
birsalmafáktól környezve. A kápolnában Orbán szobra. Könnyű
lebernyegben, meztelen mellel van ábrázolva, egyik kezével homlokát
törülgetve (nyilvánvaló czélzás, hogy meleg tavaszi napot kivánnak tőle,
őt izzadó homlokkal képzelvén). A mit ő maga is érez, mert merev és
gőgös a magatartása, mintha mondaná: «Én vagyok az a szent, a kitől a
kálvinisták is félnek.»

Ezt a helyet választotta Noszty, ez volt a legalkalmasabb pont, itt
gyanutlanul heveredhetik le a gyepre, legfeljebb fáradt vadásznak
gondolják, vagy valami hitbuzgó ifjoncznak, a kit a fagyos szent vonz
ide, senkinek se lesz föltünő. Pajkos lepkék iregnek-forognak,
kergetőznek a napfényben, mézes szőlőtől részeg darazsak döngnek s
sárgarigók fütyülnek a fákon, de senki se gyaníthat rosszat, csak a
birsalmák lombjai susogják: «Jazon van itt, az arany-gyapjut ellopni.»

Feri egész kényelmesen látta innét a vörös ház életét. Csakhamar
meggyőződött, hogy Tóthék már itt vannak. Egy-egy női alak jelent meg a
verandán, majd ismét eltünt. Később aztán ebédhez terítettek a nagy
kőrisfa alatt. Három hölgy ült az asztalnál és egy férfi, de
természetesen nem lehetett tisztán kivenni egyiket sem. Ennek tehát nem
volt semmi gyakorlati haszna. Közelről kell látnia Máriát, a nélkül,
hogy magát feltünővé tegye. Hogy mikép fog ez megtörténni, el nem birta
gondolni egyelőre, de hát iszen arra való a gondviselés. Az ügy most már
a szőnyegen van. Valami csak lesz. Valaki csak közbeavatkozik. Vagy az
Isten, vagy az ördög.

Az Isten jó a jókhoz, segíti a hiveit, a kik valamit akarnak, segíti, de
többnyire csak egy kicsinyt, a fele fáradságot nekik engedve át, segíti
állandóan: az ördög jó czimbora, ő is segíti az emberét, igaz, hogy csak
egy darabig, de a meddig segíti, nagyon segíti.

Úgy látszik, ez az ügydarab neki lett beosztva.

Mert alig hogy megéhezett Feri és falatozni kezdett a tarisznyája
tartalmából, hasmánt feküdve a gyepen, egy óriás pipacsvirágot látott
úszni a Tóth-féle szőlő baraczkfái között… a mi természetesen nem
lehetett pipacsvirág, hanem piros napernyő. Felkönyökölt s kitünt, hogy
két fiatal nő lépeget a barázdán az út felé. Szive nagyot dobbant.
Felismerte Tóth Marit. Felugrott s a kápolna mögé húzódott, félfejjel
kihajolva nézte őket.

Igen, Tóth Mari volt. De micsoda finom, törékeny termet, milyen
rithmikus mozdulatok. Igaza van Homlódynak, ennek a lépése valóságos
muzsika. S aztán az a szépen ivezett homloka! Hát még a fitos orra s
azok a mindenféle görbületek a kis pikáns arczocskáján! Feri el volt
bájolva, szinte felszisszent a szépsége láttán. Tényleg egyik érdekes
példánya volt Tóth Mari azoknak a teljesen szabálytalan szépségeknek,
kik nem mindenkinek tetszettek, de ha egyszer tetszenek, nem lehet
belőlük könnyen kijózanodni, mert a szabályos szépségek többé-kevésbé
másolatok egymásról s könnyű az egyik helyett másikat találni, egy kis
különbségen túlteszi magát a szem, de a szabálytalan szépségek unikumok,
jaj annak örökre, a kibe mélyen belevésődik egy ilyen arcz…

Tóth Mari barna falú foulard-selyem ruhát viselt, finom vonalú fehér
patkókkal mintázva, s széles szalmakalapot, margaretha virágokkal, mely
hátrataszítva, úgyszólván a hátára lapult, látni hagyva gyönyörű tömött
haját, mely koszorúba volt fonva a feje körül. Ezt jól az eszébe véste
Feri.

Ez az, a mire szüksége van. Könnyű selyemruha, fehér patkókkal,
szalmakalap margaretha virágokkal. No meg a dogg, a ki előtte ment,
kiöltött nyelvvel, nagy lihegve. A dogg is megemlítendő a hirdetésben.
Ejnye, de jó volna, ha a nevén szólítaná, – akkor a dogg neve is bent
lehetne a lapokban, minden félreértés elkerülésére.

Csak kivánnia kellett. Hiszen azért volt közel az ördög.

– Bligi! – szólt most Tóth Mari kedves, csengő hangon, s megütötte
napernyőjével a kutyát. – Eredj vissza, Bligi. A hova mi most megyünk,
ott nincsen rád szükségünk. Hallod-e, Bligi?

Tehát Bliginek hivják a kutyát. Feri kivette a czeruzáját s felírta a
nevét. De a Bligi csak nem akart tágítani az úrnője mellől, daczára,
hogy a másik nő is mindenféle mozdulatokkal biztatta a visszamenetelre.

A másik nő, talán jó lesz azt is érinteni a leirásban (ha ugyan Máli
néni szükségesnek találja), szinte fiatal leány volt, ép oly vézna,
filigrán, mint Tóth Mari, de jóval kisebb termetű, s egyébként is
ég-föld különbség a két teremtés közt. Széles pogácsaarcza volt, mint a
bagolyé, hegyes orral, öltözetét egy cseresnyeszin szoknya képezte
csipkés köténynyel, s ugyancsak csipkés ingváll, rózsaszín szalagokkal
diszítve, kalapot nem viselt, hanem egy sárgarózsa volt beszúrva
szurokfekete hajfonata közé.

[Illustration: Egyre közeledtek a kápolna felé.]

Nyilvánvaló, hogy ez a Mari kisasszony szobalánya.

Egyre közeledtek a kápolna felé. Talán épen oda tartanak? Feri
szepegett. No iszen, csak az kellene, hogy észrevegyék leselkedését.
Legott összeomlana minden. Pedig most már benne volt a
vadász-hevületben. A vadászéban, a ki eleinte csak azért indul a vad
nyomain, mert pecsenyére van szüksége, mert éhes, de a mikor meglátja a
vadat, egyszerre lázba esik s megmámorosodik a szenvedélytől.

A leányok meg-megálltak útközben, mintha tanácskoznának. A mozdulatukról
azt lehetett kivenni, hogy a szobaleány erősen ellenkezik valamiben,
mert a kisasszony a lábával látszott toppantani s egész alakja
parancsolást fejezett ki, mire a szobaleány balra fordult és egy
keresztbe futó barázdán leszaladt a szőlő aljára, a vinczellér
gunyhójába, melynek ajtaján eltünt.

A kisasszony ezalatt a középső barázdán várakozott, hátracsuszott
kalapját lecsatolta és kezében lóbázta, mialatt a napsugarak hatalmukba
vették élénk kis arczát és glóriával öntötték körül.

A szobaleány kijött a kunyhóból s titokzatosan intett a kezével, mintha
mondaná: «Jöhet.»

Tóth Mari óvatosan nézett körül előbb s azzal ő is félretért az útból és
a kunyhó felé libegett. Nemsokára eltüntek mind a ketten, magokra zárva
az ajtót.

Mindez különös és rejtélyes volt. Miért mentek oda? Mit csinálnak ott?
Hátha várnak valakit? A dolog veszélyesen hasonlít valami légyotthoz.
Hátha itt Pápán, vagy a szőlőkben lappang valami titkos udvarló, s azért
potyog az a sok kosár Rekettyésen?

Még nem is volt szerelmes s máris féltékeny. «Hát nem vagyok én bolond?»
– morogta, fölfedezvén magában e nevetséges érzelmet. De nem tehetett
ellene, noha egyelőre minden dolgát elvégezte és már mehetett volna,
mégis ott maradt a kápolna mögött, valamiféle lelki kényszer nyomása
alatt, bevárni a történendőket. Egy czigarettát sodort, miközben a pók
nézésébe merült, mely a maga hálóját a Szent Orbán lámpása mellé fonta,
hogy mikor meggyujtják, az odaverődő muszlinczákat és bogarakat
kénye-kedve szerint elfogdoshassa. A XIX. század pókja sokkal
értelmesebb állat, mint a minő például egy őskori pók lehetett. A modern
technika vívmányai nem hagyják hidegen. Ha az emberek kifundálnak
valamit a magok érdekében, azt ő is igyekszik kiaknázni s ime kombinál
és olyan helyre építi rablóvárát, a melyhez közel van az éléstár.

Valami lusta nagy bogarat úgy sikerült befonnia, hogy az most kínosan
vergődik a hálóban. Ezt nézi érdeklődve Noszty. A pók fel s alá
szaladgál a selyemnél is finomabb síneken, nagy sürgés-forgásban van,
mint a halász, a ki czápát fogott. A Goliáth-rovar egy-egy kétségbeesett
mozdulatot tesz csápjaival a kibonyolódásra, s ilyenkor szakadnak a
fonalak, de a leselkedő pók egy iramodással hirtelen ott terem s
csodálatos takácsművészetével szinte észrevétlenül, egy szempillantás
alatt igazit valamit s újra be van bagyulálva a hálózatba.

Feri ráfújja a czigarettafüstöt a kis semmiházi pókra s azzal mulatja
magát, hogy az most már a gömörgő füstöt is a saját hálójának nézi s
minduntalan bele akar szaladni a semmibe. Egy öreg kecskebak, a ki a
kápolna körüli gyepen legelész, bámész szemeket látszik vetni a pókkal
incselkedő vadászra s elégedetlenül rázza fejét, azért-e, mert egy
vadméh mászott a fülébe és ott döng, vagy mert az a gondolat motoszkál a
fejében (hiszen a kecskében van filozófiai hajlam), hogy a kis
semmiházi, a pók, meg a nagy semmiházi, a vadász, voltaképen egy
mesterségben dolgoznak most.

S mint a hogy a póknak egyik szeme mindig rajta van a zsákmányán, Feri
úrfié sem téveszti a kunyhó ajtaját. Jól látja, hogy ime kilép a
szobaleány és az úrnője járását, mozdulatait mimelve (ejnye, akasztófára
való fruska), könnyedén, mint egy zerge, átugorja a garádot és megindul
az úton lefelé, silphid, ringó lépésekkel.

Majd kilép a kunyhóból Mari kisasszony is, egy darabig azzal vesződik,
hogy a doggot betuszkolja, rázárja az ajtót, megindul a szobaleánya után
s alkalmasint látván, hogy az őt utánozza, hasonlóképen ő is annak
félszeg mozdulatait, esetlen fejtartását veszi fel oly hiven, hogy egy
vérbeli szinésznő se jobban. Feri urat kaczagásra ingerli ez a kis
tréfa. Mennyi ügyesség, mennyi pajkos humor van ebben a leányban!
Sóvárgó tekintete szinte elnyelte. Milyen nagyon illik neki a tetetett
ügyetlenség! Szeretett volna utána kiáltani: «Bravó, Mari kisasszony!»

De vajjon hova mennek? – töprengett magában, s messziről követte őket,
nagy megnyugvással, hogy a vinczellérkunyhó mégsem volt találkahely.

Így mendegéltek dévánkodva a szobaleány a kisasszony, a kisasszony pedig
a szobaleány testtartása szerint mórikálva magát, a mi felette
mulatságos látvány volt Nosztynak. A Klempa szőlőjénél egy pocsolya
képződött a tegnapi esőzéstől, ennek a vizénél megálltak és a mint a
tükörben szokás, sokáig nézegették magukat, telhetetlen kaczérsággal. A
szobaleány körül is tánczolta a pocsolyát, mint egy gonosz villi,
mindenféle illegetéssel és hátraszegzett fejjel, hogy lásson valamit a
víz fenekén.

Aztán megint felkerekedtek, megint mentek egy darabon s ő is utánok, míg
végre a Martay-féle pléhfedeles borháznál egy gyalogútra csaptak át,
mely kecskerágó bokrok között, rézsut vezetett valamerre.

Ez volt a válópont. Feri úr ideérve, búcsút vett lelkében
«jövendőbelijétől», ki már jó messze haladt társnőjével. Még egy végső
pillantást vetett utánuk, mielőtt nekiiramodnék a városnak. Alakjukat
félig eltakarták a bokrok, csak a vállaik látszottak és a fejek, a
margarethás kalap, meg a sárga rózsa a szobaleány hajában. Hanem nini…

Feri úr különös felfedezést tett. – Annyira élénk volt a megdöbbenése,
hogy hangosan kiáltott fel:

– Hopp! Álljunk meg csak!

A szobaleány most majdnem egy fejjel volt nagyobb, mint a kisasszony,
holott pedig azelőtt a kisasszony volt nagyobb, mint a szobaleány. Hopp,
álljunk meg csak, hogy lehet ez?

Egész bizonyosan emlékezett rá, hogy így volt, mikor a házból kijönni
látta őket, pedig mikor ezt a megfigyelést tette, akkor egész közel
voltak hozzá. Úgy van, úgy, egymás mellett állottak a saját szőlőjükben,
a középbarázdán, tanácskozva, s Mari nagyobb volt, holott kalapja a
hátára csúszott, most a fején pipeskedik s mégis kisebb a szobaleánynál.
Megfoghatatlan dolog!

Ejh, bolondság! Hiszen egyszerű oka lehet. Mari esetleg valami
mélyedésben megy, a szobaleány meg magaslaton.

Csakhogy Ferinek úgy tetszett, hogy míg a síma dülőúton mentek is,
magasabb volt a szobaleány. Persze most már nem lehetett megállapítani,
de majdnem esküt merne rá tenni. Boszankodott, hogy elébb nem vette
észre, de ez nem csoda, mert akkor egész alakjuk s egymást mimelő
taglejtéseik vették igénybe figyelmét, míg most a gyalogúton, a hol a
bokrok miatt jóformán csak a fejeik láthatók, fel kellett tünnie a
különbségnek.

De vajjon valóban utánozták-e egymást? – Noszty fejében váltig erősbedő
gyanú támadt. Hol volt az eszem eddig? Mért hittem inkább azt, hogy két
nagy utánzó tehetség került az utamba, mint az egyszerűbbet, a
mindennapit és közelfekvőt, hogy azért osontak be a vinczellér
kunyhójába, mert toilettet cseréltek?

Hova-tovább mind érdekesebb perspektiva nyilt meg előtte. Hát így
vagyunk? A napnál világosabb, ruhát cseréltek a kunyhóban. S mi
következik ebből? Az, hogy a kisasszony kalandra megy, még pedig a
szobaleány képiben. Szent Isten, milyenek ezek a mai leányok!

De hát mit ér az ilyen sopánkodás? Az embernek végre is meg kell
házasodnia, kivált ha az ostáblán csak ez az egy mozdulata van. Ha a mai
leányok romlottak, hát romlottak, az ember nem választhatja se a múlt,
se a jövő generáczióbelieket, még kevésbbé veheti el élettársul a kegyes
életű püspököket, csak mégis a mai leányok közül kell kihúzni egyet.
Lehetőleg olyat, a kinek a talpához minél több föld van hozzáragadva.

Csak egy másodperczig kedvetleníté el a fölfedezés. Jobban átgondolva a
helyzetet, még örült neki. Iszen hát miről van szó? Egy titoknak jött
nyomára, a minek esetleg hasznát veheti. Határozottan voltak vigasztaló
oldalai a helyzetnek. A kisasszony a szobaleány álarcza alatt folytat
szerelmeteskedést bizonyosan valami alantas emberrel, tehát nem
veszedelmes vetélytárssal. Nos, ez a kis árnyék föl sem ér majd a leendő
dámához, mint a hogy a királynak se számítanak azok a csinyjei, melyeket
holmi Mátyás diákok és kóbor lovagok neve alatt inkognito elkövet. Hanem
már most az a fő, ha már ilyen világító szálat csúsztatott kezébe a sors
vagy az ördög, hogy egész végére járjon.

Ezzel letért ő is a gyalogútra. «Lássunk világosabban», – mormogta, s
megbiztatván egy kicsit a lábait, csakhamar utolérte a leányokat, vagyis
csak a nyomukban maradt egy puskalövésnyire.

És csakugyan némi világosság nyilt, a mint a kanyargó gyalogút végre
kilátást nyitott a szőlőhegy tulsó oldalára. Lent a hegy tövénél nagy
népsokaság hullámzott egy szőlőben, a fákon nemzetiszín zászlók lengtek,
a czik-czakkos mezei utakon a város felől egyre sereglettek a
tarkábbnál-tarkább alakok. Mint valami máktábla, úgy virítottak a
különféle szinű női parazolok. Egy-egy hűs széláram, mely a fák leveleit
megmozgatta néha, valami olyasféle elmosódó hangot hozott, mely erősebb
korában czigányhegedűből születhetett.

Egy taplósipkás, mándlis polgár kicsi horháza előtt két nyársra tűzött
foglyot sütött, élénken lobogó tűznél, melyet egy inasgyerek
élesztgetett rőzsével, száraz venyigével. A mint később kitudódott,
Répási János volt, a híres virágos szavú pápai «mérnök», – vagyis szabó,
a ki azért nevezte magát mérnöknek, mert jómódú lévén, se nem szabott,
se nem varrt, az a legények dolga, ő csak mértéket vett a megrendelő
alanyokról. Máskülönben sem törődött valami nagyon sokat, hogy valamely
fogalom megjelölésére a helyes szót használja, sőt épen arról volt
nevezetes, hogy szabadon mert gázolni a magyar nyelv virágos kertjében,
mint egy beszabadult bivaly.

Feri úr köszönt neki s tiszteletteljesen szólítá meg:

– Ugyan kérem szeretettel bácsi, miféle sokadalom az ott?

A taplósipkás ember körülnézett s noha csak egy helyen mutatkozott
sokadalom a láthatáron, mégis megkérdé alaposan:

– Melyiket érti elméje rejtett kuczkóiban?

– Ott ni! A hova az a két leány tart.

Répási uram megpiszkálta előbb a tüzet.

– Hja, ott ma a vidámság szellentyűit prüszögtetik.

– Bált tartanak, – kottyant közbe az inasgyerek.

Mire hirtelen nagy csattanás következett, a mit Répási uram tenyere
idézett elő a szabóinas pufók képén.

– Hogy mersz beleszólni, te láb, mikor a fej beszél? De nem is láb, te
kisújj! (Majd ismét nyájasan fordult Noszty felé.) Irtani kell az
ifjúság fattyúhajtásainak ösztönzetét, uram, mert a fejünkre nőnének a
kedélyzetei. Ámbátor igazat mondott ő, mivelhogy valóban a táncz
tajtékzó serlegeibe merülnek az iparoskeblű ifjúság mindkét nembeli
ágazatai.

– Igen, hallottam erről valamit, hogy szőlőt béreltek volna ki a fiatal
iparosok és szüretet tartanak. Szabad vajjon oda elmenni idegennek is?

Répási uram meggondolkozott egy darabig, majd a következő rejtélyes
választ adta:

– Ha hogy kézizzadtságbeli piszok terebesedik a körme alatt.

Látván, hogy nem érti meg a vadász, kedélyesen hozzá tette:

– Én se cselekedvén egyébképen, mivelhogy vágyaim zománczai engem is
odahajtanak, feleségem és leányom ottlétének ténybeli árnyalatai miatt,
elmeneteli akaratom csupán e két fogolynak lévén foglya; ők ugyanis
nékiek elviendők. Ha a vadász úr türelmének szivárványai medrükből ki
nem csapnak, míg e megdicsőült szárnyasok elvesztik jellembeli
nyerseségüket, én magam, Répási János, vezérlem a vigasság ama völgyébe,
mert ámbátor magam is szőlőtulajdonos vagyok, itt la, jussom vagyon
vendéget vinni és én szeretem a fiatalságot… mert utóvégre a fiatalság
sokat ér, már azért is, mert a fiatalságon sokkal jobban áll a ruha.

Feri köszönettel fogadta el a meghivást s késznek ajánlkozott, hogy
megvárja a foglyok elkészülését; leült ő is a tűzhöz. A ruhamérnök
végigmérte tekintetével és így szólt, inkább önmagához:

– Hm. A fehérnépek nem aprehendálnak meg.

Mialatt a foglyok vidáman serczegtek és szemmelláthatólag zsugorodtak,
addig a ruhamérnök szája egyre járt s fejtegetései folyamán az az előbbi
homályos mondása a köröm alatti piszokról, nyert valamennyit értelmezés
tekintetében. Elmondta ugyanis, hogy a szőlőtelepnek mai szürete
tanulságos példa a boldogulásra, mely az egyesülésben keresendő. Hogy
azt mondja, minden ember körme alatt van egy kis feketeség, külön-külön
piszoknak neveztetik, de ha az egész emberiség összerakná, a mi a körme
alatt van, például a Karszt-hegységre, – hát egy pár hold fekete
termőföld lenne belőle.

Megpirulván a szalonnával kellőképen megcsöpögtetett foglyok, miután egy
régi ujságpapirba csavartattak, Répási uram felhúzta ünneplő dókáját,
mely a borház ajtajának kilincsén lógott s taplósapkáját felcserélte
fekete új kalapjával.

– A készenléti indulás párázataiba jutottunk, – mondá, – de talán ne
menjünk gyalog.

Odaszólt az inasnak:

– Vezesd ki a ponyt, ördögfattya!

Mire az inas bement a pinczébe, mely a borházból nyúlt be a föld alá és
kis vártatva egy liliputi, körülbelül fertályakós hordócskát hajtott
maga előtt. Ez volt a «pony».

– Immár hömpölygesd lépteink előtt az úr nevében, amen, – rendelé a
bolondos szabó, szótfogadott az inas s kellő ügyességgel gurigázta
előttük a kis hordót a lejtős gyalogúton, hadd legyen fullajtár,
hirdetve az egybegyült sokadalomnak, hogy kiváló személyiség érkezik,
hozván magával ivó vendéget, de italt is.



TIZENHARMADIK FEJEZET.

(Melyben leíratik, milyen finoman mulat a kisvárosi polgárság, ha úgy
esik a sora.)

Feri előtt most már tisztán mutatkozott a tényállás, Mindent kitalált.
Nagy segítségére volt a kép, melyet Máli néni festett meg Tóth Mari
jelleméről. Mégse bolondság a psychologia. Biztos kulcs némely zárhoz.

Ime, hogy világosodik meg a láthatár! Az mondatott, a leányt a
kishitűség emészti, hogy a vagyonáért kapkodnak utána, senkinek se hisz,
a tükrének se. Hiába mondja anyja: «hiszen gyönyörű vagy, kis
virágszálam». Ejh, ugyan melyik anya nem tartja szépnek a rút magzatját?
Hiába állítja ugyanezt környezete: ámitás, vígasztalás, gyöngédség,
hízelgés. A tükör is ezt mondja. A tükör nem hazug. De hazug a szem,
mely a tükörbe tekint. Hiszen talán a varangyos béka is szépnek látná
magát?

E gondolatok közt vergődik lelke, itt a szüreti magányban is, a hol
érdekes esemény készülődik. Ez a szüreti mulatság a Findura szőlőjében.
Bizonyosan hallott róla beszélni, nevezetes eset itt a hegyen. Ott
lesznek a környék összes szobaleányai és a mesteremberleányok, szóval
közönséges társaság. Az ördög súg neki egy gondolatot. Az ördög jó
czimborája a tépelődőknek. Az ördög hozzá oson és körülbelül ilyeneket
mondhat: Tudod mit, te Mari, ez volna ám a jó alkalom, hogy a
marczangoló kételyeidet eloszlasd, könnyen eldőlhetne most a dolog.
Mutatok én neked egy föllebbezési fórumot, a melyik itélni fog a te
szemed, az anyád szeme, a környezeted bókjai, a tükröd incselkedései és
a te skrupulusaid fölött. Könnyű és közelfekvő dolog, valóságos Kolumbus
tojása, a mellett úri tréfa és egy csöppet sem veszedelmes, mert téged
ott senki sem ismer. Vedd fel a szobaleányod gúnyáját és eredj arra a
mesterbálra, állj be a tánczosnők sorába, ott éppen csak annyid van, a
mennyit a természet adott, ott csak azt itélhetik meg, azért aztán
meglátod, mit érsz, petrezselymet árulsz-e, vagy lépesmézet? Méresd meg
végre, mit nyomnál a mázsán pénzed nélkül…

Biz ez így volt egészen s Tóth Mari e perczben valóban ott állt
meghúzódva a tánczosnők nagy csapatjában, remegve, lázban, hányattatva a
visszatetszés szorongó érzései és a helyzet ujdonságának ingere között,
míg a szobaleánya, Klára hátramaradva úgy tett, mintha arra sétálván,
pillanatnyira megállt volna az istenadta nép ártatlan mulatozásait
nézni. Az igazat megvallva, jobb szeretett volna most a saját ruháiban
lenni a kisasszony helyén, de hát a drágalátos angyal kedvéért meghozta
az áldozatot. Csak már vinnék is a tánczba szegénykét! De még eddig nem
akadt senki. Istenem, de nagy marhák az emberek.

Kevély testtartással riszálta magát, csipkés napernyőjét kaczéran
feszíté a nap felé. Némi kárpótlás a tánczért. Mert hiába, szép dolog,
ha az ember előkelőnek érzi magát. Hátha még a lorgnettet is elhozták
volna! Szinte úgy rémlett neki már így is, mintha más vér pezsegne
ereiben. Élvezte a mesterasszonyok reá tapadó irigy tekintetét.
Szerencse, hogy ő nem látott be a koponyájokba, mert bizony oda az a
megfigyelés nyomódott be, hogy ime egy szakácsné, a kinek az úrnője
nyilván nincsen otthon, minélfogva beleszabadult a garderobe-jába.

– Uczu ni, uczu ni! Ki jön itt, ki jön itt? Répási bácsi jön itt. Vivát,
vivát!

Vidám kurjongatások fogadják mindenfelől. A kis hordót gurítja elől Pali
inas, utána lépked egy senátor komolyságával ő maga, az oldalánál pedig
egy puskás ember.

Némelyek a hordót veszik pártfogásba, hogy csapra üssék, mások az
öreghez sietnek. Köztük Katka is, a Répási szikraszemű szép leánya, a
kinek átadja a sült foglyokat. Sokan a délczeg fiatal vadászt méregetik
kiváncsian, míg egyszer csak annak is akad ismerőse.

– Hopp, hopp! Itt vagyok! – kiált feléje Brozik, a vendéglős; hozzá
rohan és viszi egyenesen a leányaihoz. – Karolinka, Tinka, hol vagytok?
Tánczost hoztam, az ebugatta. No, az derék, hogy mégis eljött.

Répásiné asszonyom (a legnagyobb nyelvű asszony Pápán) megorrolja Brozik
uramnak ezt az eljárását s odaszól az urának:

– Miféle szerzetet csípett fel kigyelmed megint?

Mire felelte Répási János kenetteljesen:

– Asszony, azt én teneked meg nem mondhatom.

– És ugyan mért? – pattant fel a kardos asszonyság haragosan.

– Mert nem tudom.

– Hát mért nem kérdezte meg tőle, mikor idehozta?

– Mert tudd meg, oktalan teremtés, hogy Répási János nem lévén a
szószaporítás embere, nem elegyedik a haszontalan részletek szemelgető
morzsolgatásaiba.

Ezzel aztán leült Répási egy hosszú asztalhoz, mely tele volt rakva
félig üres palaczkokkal, poharakkal, kancsókkal, valamint üres tálakkal,
melyeken állati csontok fehérlettek, szóval a déli lakoma romjait
mutatta az asztal, melynél mindössze néhány öreg mester kvaterkázott,
Répásiné asszonyom ellenben nem pihent meg ezzel, sőt csak most ereszté
meg nyelvét kedvére, az öreg asszonyok felé fordulva:

– Nem bánom én, akárki legyen, ha mindjárt valamelyik álruhába öltözött
Esterházy is, de a mi szemtelenség, az mégis szemtelenség. Hogy jut
ahhoz Brozik uram, hogy viszi a maga leányaihoz, mint valami megtalált
pecsérke-gombát? Ha már az urammal jön ide, no ugy-e, azt hozta volna
magával az illedelem, hogy nekem, vagy az én Katámnak mutassák be, de
nem, ide karikázik a csámpás lábaival és viszi a gyönyörű
kisasszonyainak: «Karolinka, Tinka, egy tánczost hoztam nektek». Hogy ki
nem ég a szeme! Hiszen nem azért mondom, mintha egy és más, az én
Katámnak kellene. Minden uijára három van. Nem hogy tánczos, valóságos
kérő. De nem adom ki a házból, hadd élje még egy kicsinyt világát, ugyis
csak addig a mienk, mig velünk van. Ember legyen, a ki kiemeli a
fészekből, azt mondom. Válogathatok, ráérek. Egyetlen leány, mindene
van. Szép ember jön, engem ugyan el nem kápráztat, hiszen Kata is szép,
nemes ember jön, no hát Kata is nemes, Répási de eadem, ügyes ember jön,
ügyes a leányom is, gazdag ember jelentkezik, ejh, hiszen elég vagyona
van a Katának, nem szükség magát eladnia, okos ember kéri, Kata is okos,
hanem igen is, ha valami becsületes, erényes ficzkó akad, hát nem bánom,
vigye Isten hirével…

Ezalatt Noszty felakasztotta puskáját egy diófára, s egy pár szót
váltott a Brozik-leányokkal, kik édeskésen vigyorogtak a szemeibe.

– Tánczoltak-e sokat?

– Csurom víz az ingem, – selypíté Karolinka.

– De szeretném látni, – tréfálkozott Noszty.

– No nézze meg az ember, mindjárt illetlenségen kezdi.

– Láttam önt az este, – panaszkodott a másik leány, – de maga rám se
nézett.

– Nagyon el voltam álmosodva.

– Meg van a puska töltve? – kérdezte a vendéglős, a fegyver finom
damaszt csövét vizsgálgatva.

– Az egyik csöve.

– Jó volna kilőni, – vélte Brozik úr, – az ilyesmi élénkíti a
mulatságot, ez az én véleményem.

– Hát lőjje ki!

Brózik úr leakasztotta és sokáig nézegetvén azt, czélzott vele erre
felé, arra felé, ijesztgette a közellevőket, azután megkérdezte a
vadásztól:

– Mit kell meghúzni, hogy elsüljön?

Noszty megmutatta neki, mire elsült a fegyver s nagy sikoltozás,
ijedelem támadt, kivált az idősebb asszonyok közt, kik szintén több
asztalt ültek körül. Csakhogy itt nem bor volt a czilinderüvegekben,
hanem kávé, melyet otthonról hoztak s víz gyanánt hörpentgettek. A
kannák czitromos vízzel voltak megtöltve, azokból merítettek a
gavallérok a tánczosnőiknek s apró bögrékben szaladoztak vele. A
mulatság folyt, de már lankadtan. Majd estefelé élénkül fel újra. Most
délután lusták az emberek. Nagyobb része emészt a fák alatt, némelyek el
is aludtak a gyepen és mélyen hortyognak, a mi furcsán olvad bele a
muzsikaszóba, mintha a brúgónak lenne még egy mellékhangja. Alig
tíz-húsz pár ropja még folytonosan a csárdást. Egyik-másik legény kidől,
de viszont sorba állnak a pihentek, s hop-hop, húzzad Rupi, hajrá Rupi,
ha elszakad az a húr, megfizeti ez az úr… Délelőtt még sok mindenféle
inger volt. Egy-egy szerelmes párocska, ha megúnta a tánczot, szüretelni
ment, s a venyigék között bujkálva, míg a szőlőszemeket csipegették
egyenkint a lelógó fürtökről, sok egyéb édességhez is alkalom nyilt. De
most már le van tarolva a szőlő, nincs azon még egres se; Kóta Béni, a
hetyke székálló-legény, ki a tánczosnője, Macskás Terka kivánságára,
hogy egy kis szőlőt ehetnék, felkutatta tőkéről-tőkére az egész kibérelt
területet, utoljára se talált egyebet, csak egy sündisznót a barázdán, a
mit csintalan jó kedvvel odahajított a tánczoló párok közé. Bezzeg lett
riadalom, sikoltozás, rémület. A jámbor sündisznó véletlenül épen a
kaczkiás Szüts Mihályné finom habvállára pottyant és megszurkálta. (Úgy
kell neki, minek hagyja nyitva a testét.) Összeesett, elájúlt, úgy
kellett fellocsolni. Volt nagy gabalyodás, vidámság, nevetés, a kedélyes
tréfából kisarjadzó.

Aranyat ér az efajta fűszer ilyenkor, midőn már a fáradtság jelentkezik,
kivált a férfinépnél. Keresztbe áll a legények szeme, mert sokat ittak,
csunyák mint az ördögök, hajuk belóg a homlokukba, a bajuszuk lekonyul.
Egyébkor sem csinosak, kevés bennök a daliás elem, szépek csak az úrfiak
és a parasztlegények, kiket a legédesebb, legegészségesebb anya szoptat,
a föld; a gyalu, fürész, bicska, olló, varrótű mostoha szüle, ki
keservesen táplál, kajlákra hajlítja lábaikat, görbére a hátukat s
valami elkényszeredett, kelletlen árnyalatot lop be az arczvonásaikba.
Hanem a leányféle, az szépen megterem a műhelyek környékén is, mint a
hogy a muskátli virít a cserépben, vagy a kocsikenőcsös skatulyában is,
de az akácz nem.

A leányok itt is takarosak, tessék csak körülnézni, egyik szebb, mint a
másik, és ők nincsenek is még kifáradva, csak a frizuráik és a
toilletjeik mentek tönkre. A szoknya kiszakadt ránczaiból, a fodrok
megtépve, czafatokban lógnak le, de hisz épen ez a szép, mert ez jelzi a
kapós leányt, – a fehér ingváll piszkos a sok izzadt tenyértől, némelyik
leányon ki is van égetve, mert a gavallér, ki nem fér a bőrébe s égő
szivarral tánczolja a mártogatóst, tánczosnője vállára hajlítván a
fejét, hogy a női nyak illatától megmámorosodjék, akaratlanúl, de
sokszor selymaságból is odanyomja a szivar tüzes végét; fölszisszen a
fájdalomra s beáll a gyors beavatkozás szüksége, az oltás, – a mi nem
kis gyönyörűség a tenyérnek, mert hát biz az becsúszik ilyenkor tilos
helyekre is, ráfogván, hogy a tűz odább harapózott, – szóval alaposan
kell eloltani. El is alszik aztán a terjedő tűzszikra az ingvállon vagy
a kaczabájon, csak kormos szélű lyuk marad utána, de kigyúl a helyett az
arczokon és a szemekben.

Hát bizony nem uralkodik valami nagy gyöngédség vagy finom modor. De hát
kinek mi köze hozzá, mikor a leányok meg vannak vele elégedve és így is
boldogok? Anyáik, nagyanyáik mind így mentek férjhez, – nem lehet hát az
rossz szokás. A tánczos legény nem megy a leányok csoportjához, mint az
uraknál, hogy meghajtsa magát a kiszemelt előtt, hanem csak a
félszemével kacsint, vagy a meggörbített ujjával int öt-hat lépésről. Ha
aztán a jelre több leány rezdül meg és habozás támad, fenhéjázó móddal
jelöli meg az igazit…

– Te gyere ide, te kis kancsal…

Vagy a hol előkelőbb a levegő (a minő például itt, a Findura
szőlőjében), ott per «maga» vagy «kegyed» megy ilyenkor a megjelölés.
«Maga kis dundi» (a mi iparos nyelven kövéret jelent), vagy «maga, maga,
nagy szöszke».

Régóta állt már a «piaczon» Tóth Mari is, mert piacz az a szó szoros
értelmében, a hol csak a «portéka» van kirakva. Az eladók. Ezek fölött
tartanak szemlét a legények s sokszor fumigative int egyik-másik a
kezével, hogy egy se tetszik neki. A menyecskének semmi helye a piaczon.
A ki menyecskével akar tánczolni, azt valahol másünnen kell előkeríteni,
s ez, mint a birka az úsztatóba, csak nagy húzódozva engedi magát
elczipeltetni a táncz helyére, még ha úgy kopogna is a szeme egy-két
forduló után. Úgy kivánja azt az illedelem, hát így csinálják.

Mari szerényen vonúlt meg valahol a harmadik sorban, meg se látszott kis
finom arcza a sok mindenféle gurgulya-fej közt. Egy-egy leányt kihúztak
az integetések, vagy a kacsintások mellőle is jobbról-balról, de neki
nem akadt szerencséje. A mi nem csoda, mert igaz ugyan, hogy a szép arcz
nagy segítség az ilyenben, meg a szép termet (ámbár azt nem látni a
harmadik sorban), de vannak hathatósabb emeltyűk is, ilyen a nexus a
mesterfamiliák és az ismeretség a legények közt; a hol leány van a
háznál, ott rendesen vannak legényalkalmazottak a műhelyben, a kiknek
úgyszólván kötelességük megforgatni a gazda leányait.

Mari kisasszony különben már megbánta merész kiváncsiságát, szeretne túl
lenni a kalandon, megúnta a dangubálást,[2] talán restelte is a
szobaleánya előtt, édes örömest ott hagyta volna a «kirakatbeli» helyet,
de az nem volt könnyű, mert a háta mögötti sorok úgyszólván elzárták
útját. Épen mikor a visszavonulás módozatán töprengett a hamupipőke,
egyszerre csak a sor előtt terem a vadász s félreérthetetlenül feléje
int kezével.

Tóth Mari észre sem veszi; a balszomszédnéja, egy tömzsi vén leány löki
oldalba:

– Magát hívja az az úr, nem látja?

Egész teste megremeg, minden vér arczába szökken s elhomályosúl előtte a
természet, míg valami jóleső melegség fut erein. Hát mégis?

Az előző sorok megnyilnak előtte (mert rend van elől) s mintegy
öntudatlanúl tántorog ki az ifjúhoz, a kire még csak most vet egy
bátortalan tekintetet. Úgy rémlik neki, mintha ismerné valahonnan,
mintha már látta volna valamikor a vadászt, a ki gyöngéden fogja meg a
kezét (pedig nagy bolondság, mert még elárulja, hogy nem mesterlegény).
De Mari nem vesz ilyet észre, nem lát, nem tud már semmit, átveszi
fölötte az uralmat a zeneütem; meglendíti picziny lábát s azok
szárnyakká válnak azon nyomban; száll, száll, ismeretlen világokon át.
Pedig ez még csak a lassú, a lépegetés költészete. Kellemmel teljes,
előkelő mozgás, de már ki-ki csillan belőle a szilajság gyulladozó
szikrája. Tánczos a párját elereszti, persze csak azért, hogy aztán
elfogja, negédesen illegeti, hajlongatja magát előtte, Mari egy kicsit
járatlan a csárdás zamatos fortélyaiban (hiszen Amerikában nem
tanúlhatta ki), nem tud elosonni kaczérkodó incselkedéssel s elvegyülni
idegen párok közé s mikor már-már megfogná legyeskedő kedvében a
tánczosa, kisiklani karmai közül a pillangó illanásával, csalafinta
kanyarodással, pedig csak úgy szép a _fogdosó_, ha nehézséggel jár.
Ezúttal ugyan nem virtus; ott fogja el, úgy fogja el, a hogy akarja,
mint a pihegő madárkát. A Rupi rárántja a frisset. No, most kell
megnézni. Most jön a kopogós. Ejh, de tudja. Majd átkapja a Mari derekát
két kézzel, föl-fölemelgeti, le-leeresztgeti filigrán tánczosnéját,
mintha piskótát mártogatna édes tejben. Harmatozik immár a homloka s
lóbálózik hajában a sárga rózsa… jaj, már le is esett.

[Illustration: Majd átkapja Mari derekát két kézzel, föl-fölemelgeti,
le-leeresztgeti filigrán tánczosnéját.]

Lehajlik érte Noszty hirtelen, de csak azt a kezét fejti le a leány
derekáról, a melyikkel fölveszi.

A leány is leveszi a vadász válláról az övét s a rózsa után nyúl.

– Nekem adhatná, – mondja a vadász.

– Minek az magának? – feleli az vissza. (Most hallják először egymás
hangját.)

– Hát csak. Eltenném magamnak.

– Úgy sincs már meg a szára, – ellenkezik a leány csendesen.

– Hiszen épen azért, nem veheti már hasznát.

– No ugyan maga meg nagy hasznát veszi, – évődik Tóth Mari.

– Ideadja?

Mari vállat vont, mire Noszty Feri az inge hasadékán át a keblébe
csúsztatta a rózsát, de előbb megcsókolta.

Kigyúlt erre a leány, mint a láng, röstelkezni látszott, úgy érezte,
hogy egy kicsit tovább ment egy ismeretlen, alantas állású ifjúval, de
ez csak pillanatig tartott, hiszen nem is ő van itt voltaképen, hanem a
szobaleánya, Kovács Klári, és a mi a rózsát illeti…

– Hiszen nem az enyém, – fejezte be a gondolatát hangosan.

– Hogy nem a magáé? – csodálkozott Feri ravaszúl, hiszen erről a fejről
esett le, vagy talán ez a fej se a magáé?

Mari az ajkaiba harapott és nagy zavarba jött, hogy most majdnem
elárulta magát a fenhangon való gondolkozással, lesütötte a fejét és
mosolyogva mondá:

– A fej ugyan az enyém, de úgy érzem, mintha nem az enyém lenne, mert
egy kissé elszédült a tánczban.

Feri erre rögtön abbahagyta a tánczot és az álldogáló tánczosnék sorához
vezette.

– Pihenjen meg egy kicsit, de még talán jobb volna, ha leülne valahol,
talán ott az asztalnál, ha helyet szorítanának. Nincs ott valami
ismerőse?

– Nincs, nincs, – felelte kedvetlenűl, mert egy csöppet sem volt még
elfáradva és csak zavarában, kifogásnak rántotta elő a fejszédülést;
szeretett volna még tánczolni.

– Hogyan, senkit se ismer? Tehát nem pápai a kisasszony?

– Sem pápai nem vagyok, – mondá halkan, – sem kisasszony.

Noszty ijedten látszott fölszisszenni:

– Oh Istenem! Hát már férjnél van?

– Nem úgy értem, – felelte szégyenlősen, miközben a kendőjével legyezte
magát.

– Hanem?

– Úgy, hogy én csak szegény szobaleány vagyok, egyszerű cseléd.

Ez a fölfedezés láthatólag elkedvetleníté Nosztyt; hozzá tartozott ez a
szerepéhez, melybe apránkint kezdett bele jönni. Úgy tett, mintha
egyszerre nagyon elhidegült volna, elbocsátotta a Mari kezét.

– Nem gondoltam volna, – mormogta csendesen.

A leány kiváncsisága föl volt már ezzel piszkálva

– Hát mit gondolt?

– Tudom is én? Mit gondol a seregély, ha valahol egy szép szőlőfürtöt
lát? Csak nem hiszi talán, hogy ez akkor azt mérlegeli, a gróf tőkéjén
nőtt-e az, vagy egy közönséges zsellérén?

– Hanem megeszi, ugy-e? – felelte rá Mari hirtelen. – No, köszönöm. Maga
engem meg akart enni.

– Miért ne? Hiszen megenni való.

– Ugyan menjen! Talán mézeskalácsos, hogy olyan pazarúl bánik a mézes
szavakkal?

Noszty kitért a felelet elől, vagy nem hallotta a megjegyzést, mert
megfordúlt és körültekintett a tarka-barka mulatozók csoportjain.

– Sehol se látok valami üres ülőhelyet, – mentegette magát bosszúsan, –
s nekem sincs itten ismerősöm.

– Alkalmasint maga se idevaló.

– Én csak átutazó vagyok, de megálljon, látok valamit…

Noszty észrevette a ponyt, a Répási uram hordóját, ott állt kipányvázva
a gyepen, az ördög se törődött már vele, – hát bizonyosan üres.

Otthagyta tehát Marit és fölkereste a szabót, hogy engedje át a ponyt
egy a fáradtságtól kimerült leánynak ülőhelyül.

– Hm, – dünnyögte Répási, – a hordó is kimerült, a leány is kimerült,
hát összeillenek.

– Elvihetem?

Répási uram felhajtott egy pohár bort s nagy lendülettel felelte:

– Egy kősziklát láték idejövet, mely kettérepedt, hogy helyet engedjen
egy vadrózsának, mely nem tudott a kő alól kinőni; Répási János se
bugyborékolhat kegyetlenebbül, midőn egy rózsabimbó számára az
elhelyezés mivoltja helyeztetik tárgyalás alapjául, és mikor Répási
Jánosnak meg sem kell repednie e miatt.

Feri hát odagurította a hordót a leányok csoportjához és megkinálta
Marit a leüléssel.

– Tessék, édes lelkem, üljön le. – Ez a lelkem megszólítás is most már
stylszerű volt a vallomás óta. (De ’iszen érti magát a gyerek.)

Az ülőke elhozatala olyan nagyszerűen gavalléros tettnek tűnt itt fel,
mint mikor herczeg Montrose bíborköpönyegét teríté le a sárba, hogy egy
hölgy száraz lábbal léphessen ki a kocsiból a csónakjához. Az általános
figyelem Noszty és Mari felé fordult. A bámulat megaranyozta Nosztyt.
Ejnye, de csinos fiú! De ugyan hova tette a szemét? Az irigység nyilazni
kezdte Marit. Ki lehet? Honnan jött? Ki ismeri?

– Furcsa puska, – ereszté ki fulánkját Répásiné. – Úgy áll rajta a ruha,
mintha vasvillával hányta volna rá valamelyik béresünk.

(Ezzel azt is jelezte az ifjuság előtt, hogy béreseik vannak odahaza és
pedig többen.)

– Ugy mórikálja magát, mint valami úri kisasszony, – vélte Komádi
Józsefné asszonyom, a csinos fűszeresné, a benczésekkel átellenben.

– Pedig csak szobacziczus, – világosította fel Erzsi, a hajadon huga, –
mert éppen mellettük tánczoltam, mikor azt mondta a vadászának, hogy ő
csak cseléd.

– Ejnye, a szemtelen! – pattant fel Csömör Andrásné, kinek már
meglehetősen félre állt a kontya, mert tisztelője a boritalnak. – Hogy
mer ide tolakodni, rangbeli perszonák közé? Nem hordóra kellene ültetni
az ilyet, hanem kalodába.

– No, no, nem cseléd az, – csillapította Kevély Istvánné a
megbotránkozókat. – Nem látják kegyelmetek, hogy milyen harmatos fehér
keze van; nekem is ilyen volt, mikor még kisasszony voltam (a kántor
leánya volt S.-Vásárhelyről), aztán milyen gyémántos arany karperecz
csillámlik a kézcsuklóján.

– Persze. Tudjuk, – gúnyolódott Somlói Veronika, a vén leány, a ki
ugyancsak ki volt festve és jól tudta, hogy mit ér a látszat. –
Bizonyosan a kegyelmed ura csinálta.

(Kevély István uram ugyanis rézműves volt.)

Úgy Noszty, mint Mari, semmit sem sejtettek e fenekedésekről. Noszty
leültetvén a kisasszonyt, elvegyült a tömegek közé. Érezte, hogy a
Voglányban kifőzött terv jobban sikerült, mint remélte és most már
fejlődésképes, de nem szabad rohamosabban érlelni. Egy kis időt hagyott
Marinak, míg lelke fölszívja a beadott mérgeket.

Már szinte megijedt, hogy többet adott be belőlük, mint kellene. Csak
egy kávéskanállal egyszerre, – így diktálja az okosság. – Azért hagyta
ott egyedül.

Marinak úgy tetszett az elmult negyedóra, mint egy szép, kedves álom,
melyből még kár volt fölébredni. Okolta magát, a miért elriasztotta a
tánczosát azzal a vallomásával, hogy szobaleány. «Mindegy, – sugdosta a
hiúsága, – tetszettél neki, az bizonyos, nyilván beléd szeretne, ha
volna rá alkalom, s ha nem lennél cseléd, hanem valami mesterleány.»

Hisz az is vagyok, – felelgette önmagának, – pékmester leánya vagyok,
csakhogy a kifli-királyé, királykisasszony…

Bolondság, bolondság, fűzte odább a gondolatait, miközben
visszaigazgatta azokat az engedetlen hajszálakat, melyek kirázódtak
tánczközben a fonatokból és az égő arcza körül repkedtek, a mint magára
hajtotta a szelet csipkekendőjével. – Kétségtelenül hibáztam és ha a
mamáék megtudják, nagy patália lesz belőle… Jaj Istenem, csak meg ne
tudnák! És ha már elkövettem a hóbortot, legalább mulattam volna, de
elrontottam a mulatságomat a vallomással. Ez volt tőlem a második
ostobaság. Azt értem el vele, hogy most itt hagyott a gavallérom a
faképnél. Ejh, mindegy. Hiszen a voltaképeni czél mégis el van érve. Egy
legénynek megakadt rajtam a szeme, hát mégis szép vagyok valakinek…

S egy kedves, szelid mosoly osont el ajkain.

Aztán nem is az utolsó legény szeme akadt meg rajta, hanem a
legcsinosabbé valamennyi között. Két dióbarna szem, finom, vékony bajusz
fölött. Megint elkezdte fejét törni, hogy honnan oly ismerős neki a
fiatal ember. S e végből ismét és ismét fölkereste a tekintete. Oh,
csakis e végből. Hopp, megvan, eszébe villant. A Vörösmarty «Szép
Ilonkájá»-nak illusztráczióiban szakasztott ilyen a vadász, a kiből
aztán Mátyás király hámlik ki.

Noha kitalálta, mégis önkéntelenül is figyelemmel kísérte a vadászt.
Röstelkedve érte magát ezen a hóbortos érdeklődésen, fülig pirult, de (s
ez a gyanús), azon nyomban megtalálta a mentséget, a mivel a belső kis
biró száját bedugta. Ejh, ugyan mi van abban? Hiszen ki érdekelje az
idegen tömegből, ha épen az az egy ember nem, a kinek megtetszett? E
sokaságból kétségkívül leginkább ő áll hozzá legközelebb… azaz csak
állt. Ámbár ki tudja? Hiszen miért ne jöhetne még vissza?

Tehát már várta. Várta a nélkül, hogy tudná, hogy várja. Feri hidegen,
közömbösen őgyelgett, majd itt, majd ott tünt fel, beszélt egy kicsit
Brozikkal, majd Répásival, ezzel az utóbbival koczczintott is, miközben
odajött a Répási leány, a szikraszemű, megösmerkedett vele s egy darabig
beszélgettek, nevetgéltek. De micsoda kedvetlenítő nyugtalanság lepte
meg Tóth Marit ezalatt, szeretett volna már haza menni, de nem volt
ereje fölkelni a hordócskáról.

Próbálta elterelni gondolatait a vadászról, de nem egészen sikerült,
majdnem akaratlanul is rátévedt a tekintete s kisérte mindenüvé, látta,
a mint elválik a Répási leánytól (no, hála Istennek), megkönnyebbszik,
érezte; most egyenesen a leányok sora elé állt a vadász szemlét tartani,
hogy tánczosnőt válaszszon közülök, sokáig nézett ide, oda,
bizonytalanul, habozva, aztán mintha nem talált volna senkit,
eleresztette a jobb kezét, melylyel inteni szokás és elment a sor előtt,
kezeit hátra téve. Így ment el Mari mellett is, lassan, gondolatokba
mélyedbe, a nélkül, hogy észrevette volna, csak mikor már áthaladt,
fordult meg, s mintha csak történetesen esnék, hátra szólt:

– No, kipihente már magát?

A Mari szíve elkezdett hevesebben dobogni, de ezt magának sem merte
bevallani.

– Körülbelül, – felelte.

– Nem tánczolnánk még egy kicsit? – kérdé nevetve.

– Nem bánom, – mondá a leány fojtott hangon és felemelkedett
ülőhelyéről.

A hordóra rögtön leült Süvegjártó Ágnes. Noszty elkezdett tánczolni, de
alig perdített egyet-kettőt Tóth Marin, mikor a selyma Guba Pali
fölhajította duhaj kedvvel a Kolotnoki Jóska selyempántlikás kalapját a
diófára, s az ott maradt lógva fent a galyak között, Kolotnoki
fölmászott a kalapjáért s ha már egyszer ott volt a magasban, az a
gavalléros gondolata támadt, hogy miután a banda épen a fa árnyékában
állva muzsikált, leereszt a Rupi hegedűjébe egy ezüst forintost. A
forintos azonban a primás orrára esett, úgy, hogy abból legott megeredt
a vér. Látván a saját vérét folyni a kabátján (ámbár a czigány szereti a
pirosat), ezúttal rémülten ejté el hegedűjét, valóságos halálordítást
hallatva, mely csak fokozódott azáltal, hogy a szerencsétlen hegedű épen
egy kőre esett és megrepedt, a mely körülmény folytán stradiváriussá
lépett elő. Nagy galamuta támadt ebből; Rupi jajveszékelésbe tört ki a
drága hegedűje miatt, a banda többi tagjai, látván vezérük
katasztrófáját, keresztbe tették vonóikat, a brácsás vízért szaladt,
lemosni a Rupi arczát.

– No mi az? – riadtak fel a tánczosok. – Hát miért nem muzsikáltok,
hékás?

Rupi még mindig kiabált, átkozódott czigány nyelven, mire a többiek is
nekibátorodának:

– Nem urák ezsek, – mondá a flótás és kezdte a flótáját a
szarvasbőr-tokjába csúsztatni.

– Reselt figét ezseknek, nem muzsikát, – vélte a czimbalmos, – szúrják
le elíbb a hegedí árát!

Nosza odaugráltak a rendezők a sztrájkolókhoz, észretéríteni igyekezvén
az elkeseredett Rupit, hogy így, amúgy, hiszen Kolotnoki jót akart,
pénzt hagyított le, ki tehet arról, hogy rossz helyre esett, hiszen a
pénznek nincsen esze (pedig dehogy nincs). Rupi váltig csökönyös maradt,
míg végre tömérdek huzavona, fenyegetés, gorombáskodás, könyörgés után
sikerült őt megnyugtatni tíz forintnyi kárpótlás ünnepélyes igéretével,
a mi nem is volt túlzott összeg, ha meggondoljuk, hogy az utolsó
stradivariusok egyikének összetörését volt hivatva fedezni.

Míg az alkudozások tartottak, a sokáig húzódó szünet bő alkalmat
nyújtott a csevegésre, azokról a bizonyos csacsiságokról, melyek
semmikép se alkalmasak a följegyzésre.

– Még nem is kérdeztem, hogy hívják? – kezdé Noszty.

– Találja ki!

– Juliskának?

– Nem.

– Hát hogy?

– Klárának.

– Klára szép név, de hát a vezetékneve?

– Minek azt tudni? – vélte Tóth Mari. – Ne legyen olyan kiváncsi.

– Arra gondoltam, hogy ha talán egyszer kedvem jönne levelet írni.

– Nekem? – szólt a leány ijedten. – Oh, hiszen az lehetetlen.

– És ugyan miért volna lehetetlen? A posta elviszi akárhova.

Mari habozott egy perczig a felelettel, miközben fülig pirult.

– Az asszonyom sohase engedne meg ilyen levelezést.

– Különös asszonyság lehet, – jegyezte meg Noszty vidáman, – csak nem
valami apácza-fejedelemasszony?

– Nem, nem, de mégis…

– Egyszerűen ne mutassa neki a levelet.

Mari nem felelt, de Noszty örömét találta őt ebben a kérdésben
megkínozni, sarokba szorítani.

– No ne okoskodjék hát, Klárika, mondja meg a czímét kérem, – rimánkodó,
lágy hangon ismételgette, – mondja meg, ne keserítsen meg, hiszen olyan
szomorú még gondolatnak is, hogy sohase lássam többet… de persze maga
nem bánja…

– Hát mit tehessek? – rebegte bizonytalanul, nagy zavarral.

– Mondja meg a czímét és a többit bízza rám, – suttogta a vadász
mámorosan.

Tóth Mari megrázta a szép fejét tagadólag, s álmatag tekintetét
lesütötte.

– Nem mondhatom meg, épen azért, hogy ne írhasson… nem akarom.

– De hiszen nem mutatná meg az asszonyának.

– Meg kellene mutatnom, – felelte akadozva, mert tudja meg az igazat,
mert, de ne nevessen ki kérem, nem tudok olvasni.

– Oh, szegény kicsikém! Szegény kicsikém!

Jó szerencse, e pillanatban megszólalt a zene, mozgásba jöttek megint a
lábak és megpihenhettek a nyelvek. Mari szabadabban lélegzett, Noszty
azonban a boldogtalan szerelmest adta, daczosan szegte le fejét s
elfordította tánczosnéjától. És mintha keserű érzései annyira
kicsordultak volna, hogy a lábába is jutott, vad szilajsággal járta a
tánczot. Ahol ni, Brozik uram is beugrott s épen Répásiné asszonyommal
(mintha elefánt tánczolna a tehénnel), mindkettőjükről csorgott a
verejték, a Brozik nagy tokája ide-oda rengett, míg a Répásiné pufók
arcza szinte már a kékbe játszott a fölhevüléstől.

– Talán már elég is lesz, – lihegte. – Öregek vagyunk már, szomszéd.

– Többet ér egy negyedórai napfény télen, mint egy egész napfényes hét
nyáron. Ez az én véleményem, szomszédasszony lelkem.

Széles jókedvben, ott rezegtetve magát és méltó terhét közvetlen Noszty
mellett, miközben barátságosan ütött rá a vállára:

– Sohase halunk meg, vadász uram.

Noszty dühösen fordult meg, hogy megfenyítse, a ki vele komázni mer, de
meglátván Brozikot s eszébe jutván, hogy hol van, egy mély sóhajjal
felelte:

– Bárcsak már meghaltunk volna!

– Hát mi a baj, haj, haj, hop?

– Nem akar a rózsám szeretni, nyögte ki keserű panaszát a vadász, mire
úgy látszik, megesett a tánczosnéja szíve, önkéntelenül hozzásimult,
szinte hozzátapadt.

Delejes áram futott erein keresztül s szenvedélyesen magához szorította,
– pedig ez már nem is tartozott a szerephez.

– Nem tud olvasni? – suttogta lázasan. – Hát a szemekből sem tud?

– Nem próbáltam, – lihegte a leány ábrándosan. – Jaj, agyonszorít!

Legott elbocsátotta a derekát, aztán már csak előtte czifrázta, szép,
formás mozdulatokkal, daliásan, mind a két kezét a csipőjére téve.
Addig-addig iregtek forogtak, míg egyszer csak odaértek a czigány elé.

Feri egy bankót csúsztatott titokban a primás tenyerébe s parancsoló
mozdulattal kiálta rá:

– Ácsi more! Ez jön most.

S dalolni kezdte, tánczosnéjára szegezve izzó tekintetét (nem volt már
ebben semmi mesterkélt többé)

  Nézz rózsám a szemembe,
  Mit olvasol belőle?

Mari eleinte puszta szónak vette, s inkább lesütötte a szemeit, semhogy
bele mert volna velök nézni a vadászéba, fáklya a fáklyától gyúlik, jaj,
dehogy nézne oda, hanem a legény nem engedte, s addig ismételte a dal
első sorát, mindig csak azt húzta a czigány is, hogy feltünő jelenetté
kezdett fajulni, – akkor már mégis csak czélszerűbb, ha bele néz.

Rávetette buzavirágszín szemeit, csak egy villantásra találkozott a négy
szem, csak annyi ideig, a mennyiig a nyíl egy falevelet áthasít (de
talán az is sok volt), aztán lehunyta, mintha megperzselődtek volna,
rájok huzódott pihentetőül a selyemrojtos szemhéj.

  Mit olvasol belőle?
  Ugy-e azt mondja,
  Ugy-e azt mondja…

Dalolta Noszty tovább, miközben megfogta a Mari kezét:

– No hát mondja már, hogy mit mond, mit olvasott ki?

– Azt, hogy maga bolondot űz belőlem, – felelte a leány tündöklő
mosolylyal, a mely elárulta, hogy maga se hiszi, a mit mondott.

A párkák keze azonban sohasem pihen egészen, váltig új szálak fonódnak
le a guzsalyaikról. Kolotnoki Józsi nagyon zokon vette a flótás
mondását, hogy ők nem urak s hangulatot kezdett csinálni a rendezők közt
a mellett, hogy ezt meg kell torolni, a flótás szemtelenkedett velök,
ezt nem viheti el szárazon, meg kell a flótást verni, hogy lepedőben
vigyék haza, ezt kívánja az iparos ifjúság becsülete. Ebbe bele is
nyugodtak a többi rendezők, mert a becsület egyugyanazon koszttal
táplálkozik, eltérő vélemények csak arra nézve voltak, hogy most
lasnakolják-e el a flótást, vagy csak a szüreti mulatság legvégén? Sőt
volt egy harmadik indítvány is, a fiatal Broziké, melyben szintén
benfoglaltatott az elagyabugyálás, de úgymond, előbb be kellene
bizonyítani, hogy urak vagyunk, ez pedig akként volna keresztülvihető
czélszerűn és olcsón, ha valahogy egy négyest lehetne összehozni, mert a
négyes okvetlenül imponálna a bandának s nagyra nevelné a mulatság
tekintélyét a külvilágban is, ha híre menne a városban, hogy négyest is
tánczoltak a szüreten.

Úgy ám, négyest, de ki tud négyest tánczolni? Nagy dolog az! Arra
sincsen módja a szegény mesterlegénynek, hogy a fejét megrakná
műveltséggel, nem hogy különböző ismeretek jussanak még a lábaiba is.
Hiszen gyönyörű volna egy négyes, nagy eset volna, szó sincs róla.
Findura bácsi holtig kevélyen emlegetné, hogy valamikor négyest
tánczoltak ebben a szőlőben, de azért mégse tanácsos buga fővel neki
ugrani, mert hátha valami világraszóló felsülésbe vagy nevetségbe lyukad
ki a dolog, hanem egy kis előleges tapogatódzás nem árthat, hogy ki tud,
ki nem tud, s hány pár állana ki a döntő perczben?

A fiatal Brozik bizatott meg ezzel, mire sorba vette a fiatalságot, s
így jutott el Nosztyhoz is, megszólítván őt illő módon:

– Szokott kegyed négyest tánczolni?

– Csak nem akar engem tánczosnénak? – kérdé nevetve.

– Szeretnék egy négyest rendezni, ha elég vállalkozó akad.

Noszty a tánczosnéjához fordult.

– Akarna velem egy négyest tánczolni?

– Miért ne? – felelte Mari odaadón.

Úgy látszik, több helyütt is szerencsével járt a kis beesett szemű
Brozik, mire hirtelen nagy nyüzsgés-mozgás támadt, mint a futótűz
terjedt el a hír, hogy négyes készül, a mi csodálatosan fölajzotta az
idegeket és emelte az önérzeteket. Mindenki nagyobbnak, előkelőbbnek
érezte magát egy fokkal, kivévén azok a leányok, a kik nem tudtak
négyest tánczolni s marczangoló lelkiismeretfurdalással mélyedtek el
multjukban előforduló olyan mozzanatokba, melyek lehetővé tették volna a
finom táncz elsajátítását.

A rendezők lázasan futkároztak ide-oda a nagy esemény küszöbén. Ezer és
egy kérdés merült most fel (nem olyan könnyű ez, a hogy látszik).
Megtanácskozandó, mikép történjék a megszólítás: Urak, hölgyek, vagy
pedig: Férfiak és nők? Természetesen urak, hölgyek. De az egyes figurák
egymásutánjával és elnevezésével sem volt egészen tisztában Brozik úr,
hiába tanulta a mészárosságot Bécsben. Ezeket bizony magával Rupival
kellett megbeszélni, e végből fölfüggesztették a tánczot s ujólag
kisöpörték és kiegyengették a tánczhelyet.

Noszty ezalatt elbocsátván tánczosnéját, hogy a négyeshez majd
visszatér, fölkereste idősb Brozik uramat, hogy valami ennivalót
kerítsen tőle, mert a gyomor is megköveteli a magáét, – kivált olyan
sovány ebéd és annyi testmozgás után. Hanem íszen egyéb se kellett, csak
jeleznie, hogy éhes.

Ha eddig senki se törte magát őt észrevenni, vele megismerkedni, míg
semmire se volt szüksége, most bezzeg tizen is rohantak az élelemmel
rakott kosaraikhoz, fölséges hideg pecsenyék; malaczok, ludak, foglyok,
nyulak, torták, fánkok és nyalánkságok kerültek ki a sustorgó zsiros
papirosok közül.

– Ide, ide, öcsém uram. Ebből tessék kedves öcsém! Ne vesse meg a
mienket. Tiszteljen meg minket is.

Ha nem álltak is egészen jó lábon a finom előkelő tónussal, de a magyar
vendégszeretet a maga teljességében duzzadozott. Tartaléknak eldugott
pókhálós palaczkok kerestettek elő ugyancsak a kosarakból, vagy a
krispinek és köpenyegek zsebeiből, zöldesbe játszó, aranyszin
nedveikkel, melyek a városi pinczékből öreg korukban származtak vissza a
hegyre, melytől eredtek. Egymásra liczitáltak a jó emberek. Ebből igyék,
ez a jó! Mi az a poharában? Ugyan, öntse ki azt a lőrét! Eh, ne
hallgasson azokra, kóstolja meg az úr az enyimet!

Így kinálgatták fölváltva, azt se tudta már, mit egyék, mit igyék, a sok
szívességtől, a veszprémi püspök se duskál annyi jóban, le is telepedett
az asztalhoz nagy kényelmesen, de még jól se lakott, már a czigány a
négyes akkordjait kezdte jelezni, a párok immár sorakoztak kétfelől és a
rendezők harsányan kiáltoztak.

– Urak, hölgyek! Kezdődik a négyes! Ide, ide a sorba! Ej no, gyüljenek
már, kutya mérges teremtette.

Noszty is felugrott, sietett megkeresni a tánczosnéját. Körülnézett a
leányok hullámzó során, de seholsem látta Tóth Marit, hanem a helyett
megpillantotta Bligit, a doggot, a mint ott somfordált a leánypiacz
túlsó szélén. Aha, a Bligi kiszabadult és idejött. No, a hol a Bligi
van, ott kell lenni közel az úrnőjének is.

Abba az irányba indult egyenest és most már meg is pillantotta Tóth
Marit, felismerte az aranyszínű hajkoronáról, ámbár háttal állt, egy
csenevész baraczkfa levelei által részben elfedve, egy másik leánynyal
beszélgetett, a ki széles karimájú, lilapántlikás szalmakalapot viselt,
mely csak az állát engedte láttatni messziről. Úgy látszik, élénken
folyt közöttük a beszéd. Vajjon kivel barátkozott meg?

Most egyszerre fölvetette fejét az idegen nő s Noszty lábai
megdermedtek, arczát halaványság lepte el. Az, a kivel Tóth Mari
beszélgetett, Velkovics Rozália volt, az ő egykori menyasszonya
Trencsénből.

Velkovics Rozália! Álom-e vagy valóság? Talán csak halluczináczió,
kisértet, mely a saját lelkiismeretéből kél ki? Hiszen mit keresne itt
Velkovics Rozália? És hogyan eredhetne beszélgetésbe épen Tóth Marival?
Annyi véletlen nem fér egy kosárba!… És mégis ő az, testestől-lelkestől,
minden mozdulata rávall, ő szokta hol leszegni, hol fölhajítani fejét,
mint a kényes paripa, a kezét is úgy lóbázza, nem minden kellem nélkül,
sőt a lencse is ott van a balszeme alatt. Jaj, csak valahogy meg ne
látta volna, mert akkor minden elveszett.

Egy másodpercz alatt kellett átgondolnia és mérlegelnie mindent. Szent
Isten, milyen szerencse és szerencsétlenség egyszerre!

Világos volt, hogy futnia kell innen, nehogy meglássa, ha meg nem látta
eddig. De mit szól ehhez Mari, ki tán már várja e pillanatban tánczosát?
A tánczos nem lesz elő, az már bizonyos. Nagy szégyen, hogy megszökött,
de legalább még sem romlik el minden, mert egyetmást meg lehet később
magyarázni, de ha kisül, hogy ki ő, hitvány parthie-vadászattá durvul a
mai bájos kaland.

Pedig ez a játék már nem megy babba, nemcsak a Mari hozományáról van már
szó (hiszen még elég pénzes leány akad az országban), hanem az ő
szivéről is, mely nyugtalanul dobog és hánykolódik.

Önkénytelenül megfordult s mindenekelőtt belevetette magát a hullámzó
embertömegbe, hogy észrevétlenül a puskájáig jusson s minél előbb
elhagyja ezt a veszedelmes helyet, de a mint az asztalokhoz lopta magát,
hol a puskája és tarisznyája volt felakasztva, a Répási uram háta
mögötti szilvafán, felette koczkáztatott vállalatnak látszott a tárgyak
leakasztása, mert a körülülők alkalmasint észreveszik, Brozik és Répási
tartóztatni fogják, a rendezők, a kik most hajkurászszák össze héja
szemekkel a négyes-tánczolókat, előreláthatólag közbelépnek, hogy ne
menjen; ebből jelenet keletkezik, vagy legalább szóbeszéd és ráterelheti
a Rozália figyelmét… Jó lesz vigyázni! Inkább a puska veszszen, mint a
remény.

Noszty tehát arra határozta magát, hogy ott hagyja vadászkészségét, s
mögéje kerülvén nagy ügyesen a ponyvákból készített szüreti sátornak,
észrevétlenül leereszkedett a hegy legalján elhúzódó árokba, melyet a
hegyről leszakadó vizek vájtak ki ott századok óta. Az árokban egy csöpp
víz se volt, s minthogy kétrét meghajolva mendegélt benne egy darabig,
teljesen láthatatlanná lett.

Csak messze, túl a láttávolon lépett ki onnan, hogy a völgy pázsitján
kanyargó gyalogúton a város felé tartson. Előlről a pápai templom kettős
tornya integetett feléje komoran, hátulról a négyes egyre bágyadozó
zenéje csiklandozta. Épen a chaine anglaise figuránál tartottak most.
Milyen jó volna ott lenni, a Mari puha kezét fogva, édes vallomásokat,
apró szikrákat csalni ki belőle. Ki tudja, mi minden történhetnék még?

A nádason innen, a tocsogóknál, vadludak csapatja rebbent fel, a
kukoriczásokból nyulak ugráltak ki szemtelen vakmerőséggel. Mert ilyen
az élet. Mikor puskája van az embernek, kerüli a vad, mikor meg nincs
puskája, ott ténfereg a lába alatt.

Igaz, nem valami nagyon érdekelte most a vad, jobban izgatta az a
rejtély: hogy toppant ide Velkovics Rozália? A pokol lökte-e ki magából,
vagy az ég küldte, hogy egyetlen húzással elrontsa mindazt, a mit az
ördög épített?

De hátha mégsem volt Velkovics Rozália? – Hátha csak hasonlított hozzá
és most őt csak egy képzeletbeli phantom, egy üres árnyék kergeti a
paradicsomból?



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Mikszáth Kálmánnak, a vállalat szerkesztőjének elhunyta
folytán ezt a bevezetést Schöpflin Aladár írta.]

[Footnote 2: Dangubálásnak nevezik, mikor a hajó sokáig vár a
kikötőben.]



TARTALOM.

  I.  Csodálatos, hogy az emberek rendesen többet költenek, mint kellene  1
  II.  A Kopereczky-család s főleg néhány szó az előbbi fejezetben szerepelt báró Kopereczky Izrael Izsákról  21
  III.  Valahogy mindég rendbe jönnek az eligazíthatlan dolgok is  30
  IV.  Néha a szerencse Istenasszonya ellen is sequestrumot lehetne kérni  53
  V.  A krapeczi uradalom és a nélkülözhetetlen Bubenyik  76
  VI.  Egy ravasz komornyik cselvetése  95
  VII.  Különféle előkészületek és intézkedések  124
  VIII.  Mikor a tens vármegye ballábbal lép ki  145
  IX.  Kifürkészhetetlenek a hatás csodálatos titkai és rugói  162
  X.  A hova maga nem mehet az ördög, asszonynyal helyettesíti magát  199
  XI.  Az olvasó visszavitetik a régi – időkbe, mikor még a méz is édesebb volt  222
  XII.  Bizonyos vadász különös tapasztalatokat tesz  265
  XIII.  Leiratik, milyen finoman mulat a kisvárosi polgárság, ha úgy esik a sora  289



KÉPJEGYZÉK.

  1. Nem adom a lányt ennek a hadnagynak  3
  2. Ejnye, Kopereczky, – szisszent fel durczásan Vilma  17
  3. Te gazember, – sziszegé a hadnagy  41
  4. Ha pedig egy kulcsot hoznának a miniszteriumból, arra úgy vigyázzon, mint a két szemére  74
  5. Leány vagyok még, hála Istennek  105
  6. Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében  121
  7. Szeretve tisztelt főispánunk!  173
  8. Bravó, tantika!  222
  9. Száz darab ezres, ez a fele, ez a tied  248
  10. Ohó! A Krisztinát nem engedem!  256
  11. Egyre közeledtek a kápolna felé  280
  12. Majd átkapja Mari derekát két kézzel, föl-fölemelgeti, le-leeresztgeti filigrán tánczosnéját  298


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

VI |kelt ki magaból |kelt ki magából

XII |etőfeszítéseket tesz |erőfeszítéseket tesz

20 |kedves vendégeii |kedves vendégeit

28 |nyolczszáz holg |nyolczszáz hold

31 |a k, künn |a ki künn

54 |mert én tegedet |mert én tégedet

56 |míndenféle eszközzel |mindenféle eszközzel

59 |kinevezik főíspánnak |kinevezik főispánnak

97 |«Bubenyik! |«Bubenyik!»

97 |mi Irzaelünk |mi Izraelünk

125 |»Tisztelt |«Tisztelt

129 |urgrott le |ugrott le

131 |A bátyád, Feri» |«A bátyád, Feri»

135 |kedvett kapott |kedvet kapott

138 |titkár vegre is |titkár végre is

142 |mennyira csak lehet |mennyire csak lehet

166 |egyenlen demokratánk |egyetlen demokratánk

177 |hehegte Malinka |hebegte Malinka

183 |főíspán visszakerült |főispán visszakerült

190 |asszonyt bazahozom |asszonyt hazahozom

210 |Enyje, ezt |Ejnye, ezt

212 |mit magyarázon én |mit magyarázom én

217 |felvonáshoz- A |felvonáshoz. A

280 |titkozatosan intett |titokzatosan intett

308 |kérdésben mogkínozni |kérdésben megkínozni

308 |Jó szerenese |Jó szerencse

314 |helyett megpil-pillantotta |helyett megpillantotta

315 |romlik e minden |romlik el minden

319 |tantika! 218 |tantika! 222]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A Noszty fiu esete Tóth Marival (1. kötet)" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home