Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: A janicsárok végnapjai; A fehér rózsa
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A janicsárok végnapjai; A fehér rózsa" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

VII. KÖTET

A JANICSÁROK VÉGNAPJAI

*

A FEHÉR RÓZSA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894



A JANICSÁROK VÉGNAPJAI

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894



A SELEUCIAI ÜREGEK.

Sivár, kietlen, barátságtalan vidék áll előttünk: a seleuciai üregek
völgye.

Igazán remetének való hely, mert az élő világra semmi sem emlékeztet
benne, olyan az egész, mint egy nagy bedőlt sír, melynek zöldje a
fenekére hullott.

Minden a mi a búskomolyságot neveli, a legsötétebb vallásos rögeszmék, a
fekete babona rémképei, a világkerülő embergyűlölet átka látszanak nehéz
öröklő ködként e tájon feküdni, melyen Isten balkeze működött,
megszaggatva az óriás sziklákat, terméketlenséggel verve meg a földet, s
lakhatlanná téve azt minden élő lény számára.

Ritkán jön e tájra ember; minek is jönne, mit keresne itt? Semmi sem
terem e helyen, a mi ember számára kedves. Még a vad sem ver itt magának
állandó tanyát, csak forró nyaranta téved oda néha a rekkenő meleg elől
futva egy-egy pusztai oroszlán, elfogott zsákmányát hozva oda elkölteni,
s odább megy, ha jóllakott, tulajdon ordítása visszhangjával feleselve.

Különcz utasok keresik fel néha a borzalmas vidéket, mely oly nyomasztó
behatást szokott mindenikre gyakorolni, miszerint alig várják, hogy
végignézve a historiai emlékeket, ismét kijuthassanak onnan.

Mi van ott látni való? Egy romladozott fal, ki tudja ki által és miért
építve, s ki által elrontva? Egy magas kőoszlop, a jámbor Symeon
Stylites oszlopa, melyet ő saját kezeivel hordott éveken át össze, s
melyen naphosszant szokott ülni kiterjesztett karokkal, mint egy
kereszt, s napjában ezerszer és ötszázszor hajtotta meg magát, fejét
lábaihoz értetve. A völgy északi s déli oldalát egy roppant sziklatömeg
rekeszti el, oly meredek, mint egy bástya, s csak a tetején,
három-négyszáz ölnyi magasban látszik valami zöld.

És e meredek sziklafal hosszában sorban egymás mellett apróbb-nagyobb
üregek szádái sötétlenek, mintha valami özönvíz-előtti óriás faj
ajtókat, ablakokat vágott volna rajta sorban két-három emeletre, hogy
palotát csináljon magának belőle.

Az üregek oldalfalai oly szakadékosak, talapja oly egyenlőtlen, hogy
alig lehetne emberi kéz műveinek tartani azokat, ha nyilásaik hegyes
öblözete s a rendes sorok, melyek szerint egymás mellett következnek,
nem bizonyítanák, hogy itt véges erők próbálgaták csudáikat.

Három ez üregek közül diadalívek magasságával bir, egy pedig, mely a
szikla aljába van vágva, oly kietlenül magas, mint egy roppant
templomboltozat, s erről azt állítják, hogy keresztül megy a hegy alatt
egészen le a tengerig, s a kinek bátorsága volna megtenni az utat, ott
sok rejtélyes feliratra találhatna, melyek a falakra vannak róva. Ki
birta ez ismeretlen rúnák nyelvét egykor? tán a chaldæok, vagy a
Mithras-tisztelők; minő rejtett titkok, minő emberemlék előtti események
vannak azokban megirva? ki tudna arra felelni.

Hihetőleg temetőnek használták e völgyet régen elmúlt népek, kiket
sírboltjaik túléltek s most annál borzasztóbb a táj, mert a szikla
tátongó nyilásai száz nyitott torokkal látszanak beszélni, hogy ide egy
elveszett nép van eltemetve.

Különösen ama legalsó üregnek azon szokatlan sajátsága van, hogy néha
elkezd üvöltő hangokat adni magától; a tetőkön legeltető pásztorok
borzadva hallják, mint zúg a sziklatorok, eleinte mintha darázsrajok
forrnának benne, később egyre nő a zúgás, mintha a szélvész ördögei
tévedtek volna el az üregben s ordítva üvöltenének, hogy nem találnak ki
belőle. Utána rendesen elkövetkezik a Szamum szele, mely hihetőleg egy
túlsó nyiláson a barlangba hatolva, elébb hallatta itt e völgyben
hangját.

De nemcsak ilyenkor, más esetekben is megszólal a barlang. Történt, hogy
vakmerő pásztorfiuk bementek a barlangszádába tüzet rakni s esztelen
kiabálással hivogatták a barlanglakó dzsint, míg az üreg egyszerre
viszhangot adott; de nem azon szót adta vissza, a mit hozzá kiáltottak,
hanem csendes halk szózattal felelt a pajkos gyermekeknek, hogy
távozzanak el és ne gúnyolják azt, a mit Isten teremtett.

Másszor házasságtörő asszony tévedt oda, bűnös örömeinek takaróul véve a
méla sötétséget, s mint rettentek össze a vétkes szeretők, midőn az édes
suttogásokat egy hang zavarta meg, mely nincs távol és nincs közel, mely
nem szellemé és nem emberé, de jeget támaszt hideg sóhajával a forró
vérben: «Allah mindenütt jelen van!»

Egykor rablók tévedtek oda, kik útitársukat akarták e helyen
meggyilkolni, a midőn oly ordítás keletkezett a barlangban, mint mikor
az ég megzendül s a gyilkosok világosan hallák az irtózatos szózatot:
«Allah látott benneteket, a Morhut lángjai égnek számotokra!» Azok
nyavalyás őrülettel futottak ki az üregből.

Mindenki a közel lakók közül tudta és hitte a barlangi dzsint, a ki
senkit sem bánt a jók közül, de megüldözi a gonoszokat.

De nemcsak az ijedelmes szivek ismerik a barlangi látatlan hangot,
eljönnek ide a szenvedők, megesett szivűek is és a láthatlan dzsin
sziveikben olvas, mondani sem kell előtte panaszaikat, ő tanácsokat ád
és azok többnyire használatosak. Lehet, hogy e tanácsokat akárki más is
adhatta volna, de tán ha közönséges embertől jönnek azok, nem tartják
meg oly buzgalommal a kérdezők s nem használnak maguknak általa.

Eljönnek hozzá gyakran jóslatért is és ilyenkor az ismeretlen lény úgy
ki tudja azokat ismerni, a kik valódi aggodalommal jönnek hozzá, azok
közül, kiket csak kiváncsiság hozott ide, vagy a kik próbára akarják
tenni. Ezeknek semmit sem válaszol, míg amazoknak gyakran oly találó
jóslatokat mond, miknek mély értelmű képbeszéde igéről igére teljesedik.

A babonás köznép jó cselekedetnek tartja ez ismeretlen lénynek áldozni.
A körüllakók iparkodnak vele jó barátságban lenni, haszontalan
beszédekkel nem háborgatják, minden apróságért nem futnak hozzá, sőt
volt eset rá, hogy a seleuciai kádi talpára veretett egypár pajkos
suhancznak, kik köveket hajigáltak a barlangba.

Az üreg nyilásától befelé haladva, mintegy negyven lépésnyire, a hol már
a külvilág alig dereng, van egy nagy kő: valami durva oltárhoz hasonlít,
annak közepében egy kis mélyedés, ezt szokták rizszsel vagy tengerivel
megtölteni a jámbor lakosok, s másnap midőn visszatérnek, látják, hogy a
dzsin elhordta azt onnan s fizetésül egy-egy ezüst pénzt hagyott a
kőmélyedésben, azokból a régi ezüstpénzekből, miket még Törökország
ragyogó korszakában verettek, s melyek három annyit értek, mint az ez
idő szerintiek. Tehát a dzsin készpénzzel fizet és semmit sem fogad el
ingyen.

Azoknak, a kik vele beszélni akarnak, mélyebben kell a barlangba
hatolni, egész odáig, a hol semmi világosság nem látszik, mert ő csak
ott található, a hol teljes sötétség van. A ki mécscsel vagy
szövétnekkel jön, az nem találja őt sehol, az nem kap feleletet. És a
midőn látogatója ott áll a sötétben, a dzsin oly jól látja őt, mintha a
napvilág sütne rá, s egy arczmozdulat észrevétlen nem marad előtte.
Annál jobban hiszik, hogy a ki így lát a föld sötétjében, az a szivek és
jövendők sötétségeiben is tud látni.

Több mint ötven éve már, tehát egy emberemlékezet határa, hogy e csodát
ismeri a nép a seleuciai üregben; azóta főurak, basák, vezérek, bölcsek,
papok, ulemák látogatták a dzsin lakását és az mindent tudni látszott, a
mi a föld felett történik. Soknak megjósolá halálát és a kiket nem
szeretett, azoknak megmondá azt is, hogy vétkeikért megérdemlik a rájok
következő sorsot.

* * *

Az ezernyolczszáztizennyolczadik esztendőben épen a szamum elviharzása
után történt, hogy egy kalózhajó vitorlázott be a szuadéai révbe, hol
még a hajdani Seleucia nagyszerű kikötőjének romjai látszanak.

A kalózhajó franczia lobogót viselt, hanem legénysége csupa albánokból
állott. A kikötő még fedve volt az elzajlott vihar által partra vert
hajók roncsaival, miket most nagy fáradsággal iparkodtak kitatarozni;
mindenki bámulva tekinte a teljes épségben megérkező hajóra, melynek
csak egy vitorlája sem hiányzott, pedig kalózhajók modoraként sokkal
nagyobbak voltak árboczai és vitorlái öblösebbek, mint a minőket hasonló
tonnatartalmú rendes hajókra szokás alkalmazni.

A mely órában horgonyt vetett a hajó, a legnagyobb dereglyét tengerre
bocsáták, s abba huszonnégy jól fegyverzett timarióta szállt be. A
ficzkók mindegyike ott viselte érdemrendjeit a pofáján, a csaták nyomai
megszaporíták zord arczkifejezésüket oda nem tartozó vonásokkal.

Azután egy ősz ember szállt a dereglyébe, ki után paripáját is
lebocsáták az emelő daru (hajógép) segélyével. Ez volt a parancsnok.

Középtermetű, de izmos agg férfi, túl lehet már a hetvenen és közel a
nyolczvan évhez, de lelke és teste most is oly erős, mint midőn még az a
szakáll, mely most mint a hattyú szárnya borul le keblére, fekete volt,
mint a holló szárnya.

Vállai rendkívüli erőre mutatnak, s arczának merész tartása, szemeinek
villogása, s a bátor, nyugodt tekintet tanusítják, hogy ez erő nincs
gyáva lélekre vesztegetve.

Az evezőcsapások a partra szállítják a dereglyét, de kikötni semmi
erőnek sem sikerült; a tenger dagálya oly nagy, hogy a parton megtört
hullám tajtékozva hajítja mindig vissza a dereglyét.

Az ősz férfi egy intésére hárman ugranak bele a hullámba a hajóslegények
közül, a dereglye kötelét vontatva, mind a hármat elrántja az, mintha
gyermekek fognának szilaj bikát.

Most az ősz ember egyszerre lovára pattan, kengyelét oldalába vágja, s
kiugrat a tajtékot túró hullám közé, háromszor borítja el lovastól a
visszatoluló hab. A harmadiknál már partot ért. A népség csodákról
beszél; ő pedig senkitől sem kérdezősködve, mint a ki legjobban ismeri
az utat, egyesegyedül elindul a révparton s elhagyva azt a hosszú
tornyos bástyasort, mely a hegyen végigfutva, körülkeríti a várost, s
mint egy óriási antik nyakláncz függ a hegy vállain, – útját e
hegyszakadékok felé véve s azok közt nemsokára senkitől nem kisérve
eltünt.

Alig haladt félórányira az olaj- és fügefákkal beültetett hegyoldalok
között, melyek a forró szél után még most is tikkadtan lankaszták le
lombjaikat, midőn reá akadt azon helyre, melyet keresett.

Egy otrombán összeábdált viskó volt az, melyet kőből, fából és sárból
oly idomtalanul alkotott valami beszélő állat, hogy azt egy fecske is
szégyenlette volna magáénak elismerni, nem is említve a hódakat,
melyeknek gunyhói ehez képest valódi épitészi remekek.

De kegyes volt iránta a természet, s befuttatá kúszó indákkal a viskót,
ezek aztán, hol az építész fölösleges rést hagyott, azt szépen befedték.

Itt leszállt lováról a jövevény, azt megköté egy fához, s miután az
ajtónak nem volt kilincse, elolvasá azt az ákombákot, a mi kívül reá
volt irva; szokás szerint valami szent mondás, a mi a török szerzetesek
kapuira szokott irva lenni.

«Átkozott az, a ki az éneklő madarat háborítja.»

A jövevény hallgatózott; hiszen te nem énekelsz, gondolá magában, s
olvasá tovább, a mi következik:

«A ki zörget az imádkozónak ajtaján, hiába fog zörgetni a paradicsomnak
kapuján.»

Az idegen nem is sokat zörgetett rajta, hanem berugta egyszerűen.

Ott benn térdelt az Erdbuhár szerzetbeli barát egy leterített gyékényen,
övig nekivetkőzve, előtte egy nagy famedencze állt tele tiszta vízzel.

Épen az Abdesztán mosódást végzé.

Észre sem látszott venni a lakába berontott jövevényt, hanem végzé nagy
buzgósággal a kegyes szertartást. Először is megmosta kezeit,
harminczháromszor mondva el e kegyes igéket: «Áldott az Isten, ki a
víznek tisztító erőt adott s hitünket felvilágosította», azután jobb
markával háromszor vizet vett szájába és imádkozék: «Oh uram, oh Allah,
izleltesd meg velem azt a vizet, melyet adtál Mohammed profétának a
paradicsomban, s a mely illatozóbb a balzsamnál, fehérebb a tejnél és
édesebb a méznél, s mely a szomjazó epedését örökre megenyhíti.» –
Ezután a markán keresztül ismét az orra lyukain szítta fel a vizet, s
ekkép buzgólkodék: «Uram, szagoltasd meg velem a paradicsomnak illatját,
mely kedvesebb, mint az ambra és a pézsma és ne engedd, hogy valaha a
pokolnak átkozott bűzét megérezzem.» Ekkor két marokra fogta a vizet s
orczáját jól megmosva vele, azalatt ily szavakat beszélt: «Tisztítsd meg
uram az én orczámat, a mikép minden profétának s minden hű szolgádnak
orczáját meg fogod az itéletnek nagy napján tisztítani.» Még ez sem volt
elég, akkor meg a jobb markába vett vizet s azt a könyökén
végigcsorgatva, fohászkodék: «Uram, add az utolsó itélet napján az én
cselekedeteimnek könyvét a jobb kezembe, mely az elválasztottak keze, és
vigy be a paradicsomba.» Azzal bedugta fejét a medencze vízbe s szája
kimaradván belőle, módjában volt azalatt ilyen beszédet tartani: «Uram,
végy környül engemet, midőn előtted megjelenek, irgalmaddal, s ne nyomd
az én fejembe a bűnöknek tüzes koszorúját, hanem az erénynek arany
koronáját.» Most füleit vette sorba az érdemes férfiu, áhitattal
mondván: «Engedd uram, hogy az én füleim mindenkor örömest hallgassák
azokat, melyek az Alkoránban vannak irva.» Végezve ezt, meglocsolá
nyakacsigáját és torkát, igen czélszerűen mondván ez alkalommal: «Uram,
szabadíts meg engemet azon kötelektől, melyek az elkárhozottak nyakaira
fognak vettetni», mely kegyes óvástétel után leült a földre s jobb lábát
áhitatosan megmosván, kiálta: «Oh uram, ne engedd, hogy az én lábaim
megcsuszamodjanak az Alsirát hidján, mely a pokol felett a mennyországba
viszen», a bal lábát is megöblíté és fohászkodék: «Vedd el uram az én
adósságaimat s hallgasd meg az én könyörgéseimet.»

Mindezen mondásokat pedig épen nem lassú hangon, magában dörmögve mondá
el a jámbor dervis, hanem érthető, kiáltó szóval, mint illik igazhivő
müzülmánhoz, a ki nem tartja szégyenletes dolognak az emberek előtt
Istenhez imádkozni.

Annakutána fogá a medenczét és kivivén azt kunyhója elé, az ott tenyésző
vadvirágokra kiöntözé, megáldván őket egyenkint és egyetemesen; akkor
ismét tele meríté a forrásból friss vízzel, s visszavivén a kunyhóba és
a gyékényt tulsó lapjára fordítván, letevé rá a vízzel tölt medenczét,
melyre a jövevény szintén leveté papucsát, felső kaftányát, letekeré
turbánja kaukját s kiemelé fejéből a vörös fezt, s ő is hasonlóul
megmosódott.

Azután megcsókolá a dervis kezét, s midőn az kihuzá övéből a hosszú,
földig érő olvasót, s elkezdé annak kilenczven szemén egyenkint
elszámlálni Allah kilenczven tulajdonságát, az idegen is utána mondá
azokat áhitatosan, s mindezek végeztével együtt éneklé vele két izben a
La illah, il Allah, Mahomed raszul Allah! versét, melynek éneklésében
oly gyakorlott volt, mint akármely muezzim.

Mindezek a legnagyobb áhitattal megtörténvén, a jövevény fölkelt
helyéről, arczáról elmult az alázatosság kifejezése, s ismét helyet
foglalt azon az elébbi büszke, parancsoló tekintet; míg a dervis most
alázattal borult le előtte a földre és rebegé:

– Mit parancsolsz velem, kegyelmes úr, szolgáddal?

Az idegen hagyá őt ott feküdni, s csendesen felköté kardját.

– Te vagy amaz Erdbuhár dervis, kihez engem egy nimetullahita szerzetes
utasított, a ki lakik Janinában?[1]

– Szolgálatodra, uram.

Ekkor jobbjával handzsárját, baljával egy erszényt vont elő övéből az
idegen.

– Látod ez erszényt és e kardot? Ez erszényben van ezer czekhino, ezen
kard lapján legalább ugyanannyi megölt ember vére. Én nem kérdem tőled:
ismersz-e engem? tudod-e nevemet? Lehet, hogy ismersz, mert hiszen ti
mindent tudtok, hanem akkor azt is tudod, hogy engemet még el nem árult
senki, a kin én meg nem bosszultam volna magamat. Azért ha jutalom kell,
hallgass, ha büntetés kell, beszélj.

A dervis kezét szájára téve mutatá, hogy hallgatni fog.

– Most tehát kelj fel, fogd meg lovam zabláját és vezess el engem azon
üreghez, melyben a jóslat-mondó dzsin lakik. Te ismerős vagy vele?

– Ismerem uram, de hozzá nem járok, mert rám haragszik; a derviseket nem
szíveli, mert ki akarják tanulni; ha én megyek, köveket ejt rám a
boltozatból, vagy mély hasadékokba vezet. Azért ha kivánod, odáig
elvezetlek, de be nem megyek veled, ha a mennyi pénz van ez erszényben,
annyi fejem volna is vállamon, melyeket levágj.

– Arra nincs is szükségem. Te künn maradsz és tartod a lovamat.

Azzal büszkén lovára veté magát a herculesi aggastyán, s a dervis
megfogva a mén zabláját, elkezdé őt a hegyi úton vezetni a szakadékos
sziklatorlatok közé.

A hold fenn volt már az égen, mire az üregek sziklájához értek.

Hátulról kerülve, még zordonabb volt a táj. Elül a vad természetomladék,
hátul a sötét czedruserdők, melyeknek sűrű lombja nappal is éjszakai
árnyékot vet és oldalt a végtelen magasságú sziklatömeg, mely
holdvilágnál még magasabbnak látszik és az üregek mintha éjszaka még
feketébbek s a sziklák, omladékok még kopárabbak volnának; pedig nappal
is oly elhagyatott e táj, mint éjjel.

A dzsin üregéhez érve, leszállt lováról az agg férfi s meghagyva a
dervisnek, hogy ott álljon és várja, míg vissza fog jőni, elszántan
belépett az üregbe.

A vak sötétség miatt csak apró léptekben lehetett haladnia, óvatosan, de
félelem nélkül haladt; lábával elébb megpróbálta az alapot, melyre
lépett, s egyik kezét szeme előtt, a másikat pedig handzsárja markolatán
tartá. Elszánt gonosz léleknek kellene lenni, mely őt meg merje támadni.

Néha egy-egy denevér suhant el fülei mellett, gúnyos vihogással; másszor
hideg, megmozduló testekre lépett; mit figyelt ő azokra? a méla
hallgatás, mely körülvevé, rettentőbb volt a poklok szavánál és e
hallgatástól sem rettegett, ketté merte azt szakítani, erős szóval
kiáltva a földalatti csendbe:

– Jövel elém jó vagy gonosz szellem, kit Allah elbocsátott, hogy beszélj
élő emberekkel; jövel és szólj nekem!

– Melletted vagyok, susogá e szókra egy hang, mély és tompa, mintha az
üres levegő szólana.

Az idegen utána kapott, mintha merész kézzel meg akarná a lelket
ragadni; nem talált semmit.

Hang volt az, alak nélkül.

– Beszélj nekem, szólt reszketéstelen hangon az agg. Ismered-e sorsomat?

– Ismerlek, szólt a láthatlan hang. Te egy szegény ember vagy, ki
elvesztegetted a mid volt, és a mid van, az nem a tied.

– Tudatlan lélek vagy, dörmögé a jövevény, menj vissza sírodba és
aludjál, nem kérdezek tőled többet; – jelen sorsomat sem ismered, hogy
ismernéd a jövőt? Menj odudba vissza és nyugodjál békével.

– Én ismerlek téged, folytatá a hang, és igazat mondtam. Nemde nem
Tepelenti Alinak hívnak-e téged?

A jövevény bámulva felelt:

– Valóban az a nevem.

– Nem földönfutó voltál-e tegnap? s nem por és hamu léssz-e holnap?

– Valóban igaz, de e tegnap negyven év előtt volt, s e holnap mikor
lesz?

– Tudod, hogy itt nincs reggel, sem estve, felelt a hang, nekem tegnap
az, midőn legutolszor láttam a napot és holnap, midőn újra fogom látni.
Tepelenti Ali, Janina uralkodója, te szegényebb vagy a legutolsó
müzülmánnál, ki szőrkötéllel övezi derekát, mert elvesztettél mindent, a
mi rád nézve becses. Testvéredet, ki védelmedre kelt, megölted; anyádat,
ki szeretett, megfojtottad; hazádnak, mely táplált, jobb kezét
szakítottad ki; dicsőségedet, mely ékesített, átokká változtattad
magadon, s a szerelemből gyűlöletet csináltál magadnak.

– Úgy van. Ezt cselekvém. Nem bántam meg semmit. A nyúl elrágja a
virágot, a keselyű elkapja a nyulat, a vadász ellövi a keselyűt, a
vadászt levágja az oroszlán és az oroszlánt megeszi a féreg. Földdé
válik minden. Allah hatalmas, ő rendelte így. Mi vagyok én? nagyobb
féreg, mint a többi. Ki pöröl Istennel? Mi sors vár reám a jövőben?

– Még tegnap ifjabb voltál nem született fiadnál, holnap vénebb leendsz
megholt őseidnél.

– Világosabban szólj, mert szavaid értelmét oly kevéssé látom, mint
magadat.

– A ki vétett fegyverrel, meghal fegyver által, így szól Allah. A ki
vétett szerelemben, meghal szerelem által. Két kezed van, jobb és
balkezed; egyik aranynyal, másik ezüsttel tele; két kardod; háromszáz nő
van háremedben, de csak egy van a kit imádsz; tizenkét fiad van, de csak
három, a kit szeretsz. Ime halljad, jól vigyázz életedre, mert a mi
legközelebb van hozzád, abban van halálod, tulajdon vagyonod, tulajdon
két kezed fog egykor megölni.

– Mashallah! A halál elkerülhetetlen; csak egyet mondj meg: fogok-e én
egykor Stambulban a serail kapuján diadalmasan bevonulni?

– Fogsz. Ott állandsz ezüst állványon az ujjongó nép előtt.

– És mikor?

– Leend idő, a mikor egyszerre két helyen leszesz, Janinában és
Sztambulban egyszerre; a napok meg fogják ezt magyarázni.

– Még egyre felelj, miért említéd azon nőt, a kit legjobban szeretek?

– Ő fog legelőször elárulni.

– Átkozott! orditá Ali, kirántva kardját s dühösen vágott a hang felé; a
kard nagyot süvöltött az üres levegőben s percz mulva éktelen
messzeségből kiáltá vissza a hang:

– Már megtörtént az.

– Ah, álom ez. Álom ez! sóhajta Ali.

– Nem álom, felelt a rejtélyes hang. Ébren vagy.

– Ha nem álom, adj jelt nekem, melyről megtudhassam, midőn innen
kimegyek, hogy nem álmodtam.

– Tedd elébb hüvelyébe kardodat.

– Visszatevém, szólt Ali, de nem mondott igazat, mert csak övébe dugta
azt.

– Rejtsd hüvelyébe, szólt a hang.

Ali borzadva tapasztalá, hogy e lény a sötétben minden mozdulatát látja.

– Most nyujtsd ki tenyeredet, szólt a hang egészen közel.

Ali kinyujtá tenyerét. Azon pillanatban egy erős férfias kéz
aczélszorítását érzé azon; oly erős, oly sújtoló szorítást, hogy a vér
serkedezett ujjai hegyéből.

Azután elereszté őt az ismeretlen lény, suttogva mondván:

– Arczodnak egy vonása nem mozdult kezem nyomása alatt; így csak
Tepelenti birta azt kiállani.

– És így csak egy férfi birta kezemet megszorítani, monda Ali. És annak
neve Behram volt, Halil Patronának fia, ki negyven év előtt bajnok
társam vala s azóta elveszett. Ki vagy te?

– Aleikum unallah! (Isten veled) monda válasz helyett amaz.

– Ki vagy te? kérdé egy lépést téve előre Tepelenti.

– Aleikum unallah! hangzék felé a búcsúszó végtelen távolból.

A hatalmas basa elmerengve fordult vissza, s midőn a holdfényre kiért,
világosan látá kezén meg a vércseppeket, miket amaz erős kézszorítás
körmei alól kisajtolt.



EMINAH.

Tündérek, tünemények története!…

Más napsugár, más virágnyilás, más szívdobogás, mint a melyet mi
ismerünk.

Ha széttekintünk a tájon, classicus fönségben látjuk emelkedni az
istenek földét: Hellasz hegyeit, a sugáros arczú hősök diadalhonát. Ott
a hegy, melyről Zeüsz szórta villámait és a berek, melyben Aphrodite
gyönge lábát megkarczolá a rózsatövis, s tán a babérfából, melynek
kedves elváltozott nympháját Apollo kergeté, egész erdő vált már. Most
is ragyognak még a havas Őta és Ossza napsütötte ormai, ha a nyugvó nap
reájok tűzi fényét, most is van még villáma a bércznek, csakhogy azokat
nem Zeüsz szórja többé, hanem Ali Tepelenti, a ki pasa Albániában és úr
fél Törökországon, s a rózsa, melyet Vénus vére festett meg pirosra, az
ő számára nyilik és a babér, mely Apolló szerelméből támadt, az ő
számára zöldül.

A csendes bérczeken nem lát többé a költő fényes istenalakot. Hosszú
puskáját vállára vetve ballag itt-amott egy palikár, ki gunyhóját
rejtekbe építé, hol Ali Tepelenti rá ne találjon. A magas
oszlopcsarnokoknak jó most a földön heverni, Themistokles és Leonidás
utódi gunyhókat raknak oda, a hol senkinek se essenek útjába.

A magas Lithanizza hegytetőről leláthatni a tündéri városba, mely
Albánia fölött uralg. Janina az, a historiai névvé vált Janina.

Mellette az acheruzi tó, melynek zöld tükrében az egész város látja
magát, mintha kettős volna, olyan mély, a milyen magas; a minaretek
arany félholdjai a tóban is, az égen is ragyognak, a fehér tetőtlen
házak, egymás fölé emelkedve, egy tömeggé látszanak olvadva lenni
egymással és a körülfutó vörös bástyafallal, melyről nyolcz kapun van
kijárás.

De mit nekünk a város minareteivel, bazárjaival, kiöszkjeivel! túl a
városon, hol az erdős bérczekről alászakadó Cocytus a tóval, melybe
ömlik, egy félszigetet képez, itt a földszoroson áll Ali basa
megerősített vára, nagy tömör bástyákkal, nehéz, vaspántos felvonó
hidakkal, a sánczok árkaiban hegyes égerfaczölöpök s fölöttük két öles
víz A bástyák tetejéről száz ágyú torka ásít le a városra, ezek az
érczkutyák, miknek ugatása négy mérföldre hallik, s a falakon untalan
számos fegyveres népség őrködik és a kapu előtt a szemközt meredő
sánczok ablakaiból egymásra bámulnak az ágyúk; jaj annak a népnek, a
mely előttök erővel keresztül akarna menni. A nagy, lánczczal elzárt
kaput hármas nehéz vasrácsok védik, s hosszú ereszek alól kerekes
lövegek villognak elő, melyek mögött bombapyramidok vannak rakva.

Az udvar egy nagy félholdat képez, melyen nem látható egyéb, mint
harczkészület, rombolási eszköz, a félkör alakú kaszárnyákban albán
hadőrség tanyáz, míg a félkörrel átellenben egy hosszú pavillon szeli
ketté a várat, mely a félkör egyik végétől a másikig ér, s három kapu
van rajta, melyeken át a belső várba jutni.

E hosszú épületen nincsenek a várudvar felől ablakok, csupán két sor
szűk lőrés látható rajta. Ablakai mind túlnan a kert felé nyílnak s ott
laknak Ali basa három fiának odaliszkjai. A háromkapus épületet a három
fiu lakja: Omár, Almuhán és Zaid. Ez épület hátulja azon kertre nyílik,
melyben a fiak háremhölgyei szoktak mulatozni.

Itt ismét egy hosszú bástya zárja el a kertet, vízzel telt sánczárokkal,
melynek érczhídján keresztül Ali legbelső várába jutni.

Mi van itt? azt senki sem tudhatta; az érczkapu ezüstös arabeszkjeivel
örökké zárva látszik és senki azon be nem megy és ki nem jön, mint Ali
és az ő néma eunuchjai és azok a foglyok, kiknek csak a fejeiket szokták
kiadogatni; a bástya sokkal magasabb, mint hogy a külvár háztetőiről
keresztül lehessen rajta látni; hanem ha valaki a magas Lithanizza
ormáról tekint le rá, az egy tüneményes kastélyt fog ott belül látni,
színes márványfalakkal, miket ezüst rácsozat fed, kékre festett
érczkúptetőkkel, miknek hegyes végén arany félholdak vannak, egy
toronynak, mely legszélesebb, vörös bádog teteje van, ez az egy tető
látszik ki az egész belső várból annak, a ki alulról nézi; a színes
kiöszkök mindenütt virágágyakkal vannak körülvéve, s a magasból tekintő
jól láthatja azt is, hogy a bástya hosszában szőlőlugasok vannak, s a
szökőkutak medenczéiben olykor nyári alkonyórákban bűbájos alakok
fürdenek s megőrülhet, a míg őket nézi, vagy még hamarább megeshetik
rajta, hogy Ali basa czirkálói megkapják s levetik a hegytetőrül.

E csodás rejtekhelyen volt Ali paradicsoma. Ide gyűjté a kerek világ
legszebb virágait, miket föld termett vagy anya szült, mert hiszen a
hölgy is virág, letépni, gyönyörködni való, mint a többi. De annyi szép
virág között legszebb volt mégis Eminah, Tepelenti kedvencz hölgye,
tizenhatéves leánya a delvinoi basának, kit úgy adtak Alihoz, miként
szokás török hatalmasok leányait, már születése napján eljegyezve valami
hatalmas főúrral; mire a menyasszony hajadon lesz, akkorra a vőlegény
megőszült.

Halavány, kékszemű virág, mintha nem napsugár, hanem holdsugár nevelte
volna; termete, alakja oly gyöngéd, mint a mesebeli tündéreké, a kik
szárny nélkül repülnek. Hangja csengőbb, édesebb, mint a többi hölgyeké
és a mit azok nem tudnak, tud ő úgy szólani, hogy szavát a ki nem érti
is, érezze; szőke hajával úgy szeret Ali játszani, kibontani azt hosszú
fonadékaiból s lágy selyemerdejét arczára teríteni és azt hinni, hogy a
paradicsom árnyékában alszik.

A gyermek szereti férjét. Ali szép öreg. Szakálla oly sima és oly tiszta
fehér, mint a hattyú pelyhe, arcza rózsái még most is elevenek, ajkai ha
mosolyognak, nincs az a tigris, mely szebb fogakat mutathasson az
övéinél. És a mellett bátor, hős; szerelme nem a vének élhetetlen vágya,
hanem egy ifju hatalmas szenvedélye.

És Eminah nem tudja azt, hogy ifjak is vannak a világon, ő apján és
férjén kívül nem látott soha férfit, s azt hiszi, hogy a többi férfinak
is mind olyan szép fehér szakálla s olyan ezüst szempillái vannak, mint
ezeknek. Gyermekkorától fogva háremben, nők és eunuchok közt növekedve,
mindazon ábrándos eszmékről, miket ifju női szivek ideál-képekről
szoktak alkotni, még csak távol sejtelme sincs, férjét a legtökéletesebb
alaknak tartja, kiért valaha asszony-szív dobogott, s mint túlvilági
lényhez ragaszkodik hozzá.

Eminah szemeiben Ali egyike azon jótékony tündéreknek, kik az arab regék
tüneményes mondáiban tengerfenékről, föld gyomrából emelkednek elé;
százszor magasabbak a közönséges embereknél, tízszer idősebbek és
ezerszer hatalmasabbak, kik talizmángyűrűt szoktak adni földi
kegyeltjeiknek, s ha egyet fordul a gyűrű, megjelennek előtte,
teljesítik szeszélyeit, kivánatait, fölveszik nagy izmos tenyereikre,
hagyják lovagolni mutatóujjukon, bujósdit játszani bő palástjok
rejtekében, őrködnek fölötte, ha alszik, elhalmozzák kincsekkel,
ajándokkal és oly szelidek, oly igazságosak annyi hatalom mellett; csak
egy lépésükbe kerülne, hogy a várakat tornyostul, bástyástul a földre
gázolják és ők oly óvatosan járnak, hogy az útban levő hangyát is meg ne
tapodják; – hiszen egyszer Ali övig ment be a tóba, melybe két
szerelmesen enyelgő pillangó csapódott, hogy azokat kiszabadítsa. Oh Ali
oly érző szívvel bir, hogy megsiratja a madarat, mely a kalitban
véletlen megdermed, s valahányszor egy virágot leszakaszt száráról,
mindig ajkához érinti azt, hogy bocsánatot kérjen tőle. S midőn
elbeszélte neki, hogy Kilsszura ostrománál mint égtek meg a szegény
galambok, a könyek csillogtak a szemében.

Eminah nem tudja, hogy mi az az ostrom? ő csak a szegény galambokat
sajnálja. Mint kóvályogtak az égő város fölött, fehér csoportokban a
fekete füst közt s hullottak bele a tűzbe.

A dolog pedig így volt. Ali ostromolta Kilsszurát, de nem birta azt
bevenni, a védők bátorsága s a hely előnyei nem engedék őt közel is
jutni hozzá. Ekkor oda izent a lakókhoz, hogy békét köt velök és elvonul
városuk alól, béke jeléül azonban küldjenek neki fehér galambokat. A
szorongatott lakosok megkedvelék az ajánlatot, s összefogdosva
városukban valamennyi fehér galamb volt, kiküldék azokat Tepelentinek.
Ez mindjárt be is vonatta ostromágyúit, mikkel nem sok kárt tehetett,
éjjel azonban, mikor már mindenki aludt, hosszú sodronyoknál fogva tüzes
kanóczokat köttetett a galambok lábaira s szabadon bocsátá őket. Azok
természetes ösztönüknél fogva mind a régi gazdáik házaihoz repültek
vissza, az ismerős tetőkre, s egy pillanat alatt lángban állott az egész
város, a galambok maguk hordták az égő üszköt tetőről tetőre, a lakosok
közül a ki ott nem égett, azt levágták és a galambok is elvesztek.

Nagyon sokat könyezett Ali, midőn Eminahnak a kilsszurai galambok
regéjét elmondá. Ali érzékeny szivű.

A mit a szív megóhajt, a mit a szem megkivánhat, mindene volt a szép
nőnek; szobáiban álló tükrök, velenczei kristályművek, padlatán Perzsia
szőnyegei, e szőtt virágágyak, ablakaiban nyíló virág, éneklő madár,
minden lépésit száz szolganő kiséri; napja reggeltől estig vigalom,
mulatozás, s mindennap új örömet, új meglepetést hoz.

Harmincz terem nyílik egymásból, a mely mind az övé. Egyik pompásabb,
mint a másik: mire a szem az egyik fényével jóllakott, már a másikat
elfelejté s ha végigment valamennyin, akár megint újra kezdje.

De egy nem tetszett mégis Emináhnak: ha végig ment mind a harmincz
termen, ott még nem volt a szobáknak vége, hanem ott egy gömbölyű
rézajtó következett és az mindig zárva volt előtte, oda soha sem volt
neki szabad bemenni. Ez ajtó vezetett azon magas toronyba, melynek vörös
bádog fedele van, a mi oly messze ellátszik.

A kiváncsi nő nagyon szerette volna tudni, mi van az ajtón belül, melyen
ő neki soha sem szabad belépni, hová Ali mindig egyesegyedül jár, s
mikor belép, gondosan magára zárja ismét az ajtót s a kulcsot keblén
zsinórra akasztva viseli.

Nehányszor meg is kérdezé már Alitól, hogy mi lakik a toronyban, hogy ő
neki ezt nem szabad látni, s mit mivel ő odabenn egész éjszakákon
keresztűl egyesegyedül? – Ilyenkor Ali azt szokta felelni, hogy
szellemekkel jön ottan össze, kik őt megtanítják a bölcsek kövét
keresni, örökké ifjunak maradni, jövendőt látni, aranyat csinálni s más
egyéb csodadolgokat, miket könnyű volt egy nővel elhitetni, a ki még azt
sem tudja, hogy a férfiak nem viselnek mind ősz fehér szakállt.

Olyankor azután, mikor magára maradt Eminah, százféle tüneményes képeket
álmodott mindenféle kék és zöld tündérekről, kik tűzben, vízben,
felhőben megjelennek Ali előtt, hogy őt megtanítsák aranyat csinálni.
Úgy féltette tőlük Alit: ha egyszer össze találnák tépni.

És Ali bebizonyítá mindig Eminah előtt, hogy mondása nem üres rege, mert
mikor másnap azután visszatért, egész kosarakkal hozták utána a néma
eunuchok a készített aranyat és drágaköveket. Ali tehát csakugyan tudott
aranyat csinálni, még pedig a mi aranyat ő készített, az egyszerre vert
pénz és filigrános ékszer-alakban állt elő; és Eminah azt igen jeles
dolognak találta, hogy ha már egyszer ama különös szellemek a semmiből
aranyat képesek alkotni, egy füst alatt karpereczeket és nyaklánczokat
is készíthetnek abból s nem kerül nekik több fáradságukba.

Bárki is kiváncsi volna, ily titkokat érezve magához közel, azokat
kiismerhetni, hát még egy fiatal elkényeztetett hölgy, ki gyakran a nagy
öröm miatt nem alhatik, melyet azon ajándékok látása gerjeszt szívében,
mikkel Ali el szokta őt halmozni? Milyen nagyon szeretné ő e jótékony
szellemeket látni, a kik neki annyi örömet szereznek!

Többször könyörge már Alinak, hogy vigye őt is magával, midőn a vörös
toronyba megy, de a basa mindig úgy elijesztgeté, hogy azon szellemek
milyen kegyetlenek az idegenhez és az asszonyokat rögtön széttépik,
miszerint Eminahnak mindig le kelle tenni kivánatáról.

De a mit egy asszony föltesz magában, hogy meg kell lenni, ültethetsz
arra hétfejű sárkányt, mégis megmozdítja, s ha a félelem hatalma nagy,
sokkal nagyobb a tudnivágyásé.

Egy este egész a rézajtóig kisérte Alit Eminah, s midőn az belépett
rajta, észrevétlenűl egy kövecset ejtett az ajtó és küszöb közé.

Ilyenformán nem csukódván be egészen az ajtó, a zár nyelve mind a két
kulcsfordulásra visszapattant, s míg Ali azt hitte, hogy bezárta maga
után az ajtót, valóban nyitva maradt az.

Eminah csak azt várta, hogy férje léptei elhangozzanak, azután csendesen
felnyitá az ajtót, elébb csak annyira, hogy beláthasson rajta, azután,
hogy fejét bedughassa s miután nem látott semmit, a mi visszaijesztené,
belépett és minden lépésnél óvatosan tekintgete széllyel, ha nem jelen-e
meg előtte véletlenül valamelyike a haragos szellemeknek?

Elébb egy hosszú folyosón ment végig, ott egy csigalépcső következett,
mely oly sötét volt, hogy csak tapogatózva haladhatott rajta. Valami
veszedelmes kiváncsiság nem engedte e sötétségtől visszarettenni,
fölment a lépcsőn s nemsokára egy nagy gömbölyű teremben találta magát,
melyben egy homályosan égő függőlámpa terjeszte világot.

E terem falai körül márványpadok, vízcsebrek, tölcsérek s csodálatos
alakú mindenféle műszerek, vasból, bőrből és fából voltak helyezve,
miknek a félhomályban mind oly megfoghatatlan különös alakja volt.

Ezek bizonyára azon eszközök, mikkel Ali aranyat szokott csinálni,
gondolá magában Eminah, s épen egy alkalmas fülkét találva a lépcsők
kezdeténél, oda behúzta magát, úgy, hogy ő láthatott mindent, de őt nem
láthatta senki.

Nehány percz múlva nyíltak az átellenben levő ajtók, s belépett Ali és
tizenkét néma eunuch fáklyákkal. A terem egyszerre kivilágosult, az
eunuchok letűzték fáklyáikat nagy vasfogókba, egy közülök tüzet szított,
s abba különféle műszereket rakott, üstben forralt valami nedvet. Ali ez
alatt egy tábori székre ült le és csendes hangon parancsolgatott.

Most mindjárt meglátjuk, hogy csinálja Ali az aranyát?

Most Alinak egy intésére két eunuch kiment egy csapóajtón s nehány percz
múlva lánczcsörgés hallatszott, újra felnyiltak a csapóajtók s belépett
rajtuk két öreg, sajátságos alak, hosszú ősz hajakkal, borotvált
szakállal és különös öltözetekben, a minőket Eminah soha sem látott.

«Ah, bizonyára ezek lesznek azon szellemek, a kik Alinak az aranyat
csinálják, gondolá magában; hanem ugyan meg vannak lánczolva. Legalább
nem lehet tőlük félni.

S mint valami félelmes nézőjátékot, bámulá rejtekéből a következő
eseményeket.

A két agg idegent Alihoz vezették, ki mosolyogva, kezeit dörzsölve állt
eléjük és sokáig nem szólt hozzájuk, csak mosolygott. Végre az
idősebbnek nyájasan megveregeté orczáját.

– Nápolyi kalmár, tehát igazán nem tudod, hová vannak aranyaid elrejtve?
szólt hozzá szeliden.

– Uram, szólt ez kétségbeesett alázattal, mindenemet átadám, a mim volt.
Bizony koldus vagyok.

– Nápolyi kalmár, hogy mondhatsz ilyet? Emlékezzél csak rá. Hiszen te
hindu árukkal rakottan mentél Toulonba, ott mindent eladtál;
visszajövet, hogy találkozánk, nekem ezer aranyat akartál átadni, el is
vettem. De hol a többi? Hiszen kereskedő-könyveidből tizenkétezer arany
derül ki.

– Hamisak azon könyvek, uram, szólt siránk hangon a kalmár, egyedül
hitelem fentartása végett irtam azokat teli valótlan lajstromokkal.

– Kalmár, kalmár, te önmagadat rágalmazod. Te el akarod velem hitetni,
hogy nem vagy becsületes ember. Azt én nem engedem, kalmár.
Megbocsátasz, ha emlékezeted egy kissé fölelevenítem.

Azzal inte az eunuchoknak s azok levetkeztetve a kalmárt, a kínpadra
vonták és kínozták két álló óra hosszant.

Irtózat volna elmondani, miket tettek vele. Oh a kiváncsi asszony eléggé
bűnhödött tudnivágyáért. Látnia kellett ez irtózatot, mely megzsibbasztá
tagjait, hogy a láz kitörte; eltakarta arczát, de a kínzott ordítása
keresztülhatott lelkén és érzékeny idegeit nagyobb kínokra tanítá, mint
a minőket ő maga érzett.

Lassanként azonban valami csodálatos fásultság állta el szivét; tagjai
megszüntek remegni, szemeit kinyitá s mozdulatlan nézte végig az egész
kínzási műtétet.

Alinak ez kitanult tudománya lehetett. Ő maga rendezé, miket kell
fokozatosan alkalmazni; a hüvelykszorítókat, a spanyolcsizmát, a forró
olajat, a víztölcsért, végre az utolsó kínszert vették elő. A kalmárt
nyers bivalybőrbe tekerték s oda fektették az égő tűz mellé.

A mint a tűz által kezdett összezsugorodni a nyers bőr s lassankint
szorítá össze a kínzott tagjait, a gyötrelem tetőpontján kivallá az
ember, hogy kincsei hajója alatt egy lánczra kötött vasládában vannak
rejtve.

Ekkor megszabadíták a kínzó bőrtől; összetörve, tajtékzó ajakkal, vérző
testtel, kificzamodott tagokkal omlott le a hideg márványra.

– Látod, édesem, szólt hozzá Ali nyájasan, ettől a fáradságtól
megkimélhettél volna engemet is, magadat is.

Azzal inte az eunuchoknak, hogy vigyék félre a kalmárt.

Igy készít Ali aranyat.

Valóban igen egyszerű neme az alchymiának.

Most a másik férfira került a sor. Ez egy büszke, magas homlokú férfi
volt, ki végignézte társa kínzását, a nélkül, hogy egy vonás megmozdult
volna arczán.

– Hát te még sem fogod nevedet megmondani, derék bajnok? kérdé ez
utóbbitól Ali.

– Megmondom a tiedet, ördög, Beliál! Sejtán!

– Köszönöm. Nagyon megtisztelsz. De a magad nevét szeretném hallani. Te
bizonyosan valami gazdag velenczei nobili vagy, kiről nagyon szeretnének
valamit tudni rokonai s nem volnának háládatlanok, ha valaki visszaadna
nekik. Én nagyon sokat tartok rád.

– No hát tudd meg: én gazdag nobili vagyok, otthon palotám és kincseim
vannak, de te azokból egy páraht sem fogsz látni, mert mérget vettem be;
látod e kék foltokat kezemen? majd mindjárt arczomon is fogod látni. Öt
percz múlva halva vagyok.

És úgy történt. A büszke férfi meghalt. Ali tombolt dühében s a
prófétákat káromolta.

És Eminah rejtekhelyéből szüntelen Ali arczát nézte. Mit gondolhatott
magában?

A holtat is félrevitték; most újra inte Ali szolgáinak s azok két
átelleni ajtón egy csodaszép leányt s egy deli ifjat vezettek elő.

A mint az ifju és a leány meglátták egymást, a köny kigördült
szemeikből. Szeretők voltak. Úgy illettek egymáshoz.

Eminah bámulva látta, hogy másforma férfiak is vannak, nemcsak olyanok,
a kik ősz szakállt viselnek. A fogoly ifju szép, szabályos arczán,
hosszú omlatag fekete hajfürtein oly gyönyörködve legelteté szemeit.
Soha sem látott ő ilyeneket.

Ali odalépett kettőjök közé és mosolygott mind a kettőre és mind a
ketten mondák neki: «Átok reád!»

És ez volt az egyetlen szó, melylyel minden kérdésére válaszoltak.

Monda az ifjunak: «Mondj le menyasszonyodról és élni fogsz!»

Az ifju felelt: «Átok reád!»

Monda a leánynak: «Szeress engem, légy az enyim és vőlegényed élve
marad.»

A leányt felelt: «Átok reád!»

És Eminah önkénytelen susogá utánuk mindannyiszor: átok reád. Maga sem
tudta, mit beszél?

Ekkor letérdepelteté Ali az ifjat, a szolgák lehuzák felső köntösét.
Egyik eunuch felfogá hosszú szép fekete haját s magasra emelé a
levegőben, a másik háta mögé állt nagy, éles pallossal.

– Kedvesed e nyomban meghal, kiálta Ali haraggal a leányra, ha őt meg
nem szabadítod. Vagy engemet ölelsz, vagy az ő fejetlen testét.

Eminah utálattal fordult el Ali arczától, melyet e pillanatban rút
vágyak éktelenítettek el.

És az ifju pár egyszerre felelt neki: «Átok reád!» Megesküvének, hogy
egyebet nem fognak válaszolni.

Azon pillanatban megvillant az ifju feje fölött a pallos. A szép fej
felszökött a légbe, azután végiggördült a földön, le a csigalépcsőn s
épen azon fülke előtt állt meg, a hol Eminah volt rejtve, épen az ő
lábainál.

A fejetlen test azon perczben végső erőfeszítéssel ketté szakítá
lánczait s elbukva a földön, oda nyujtá kezét manyasszonya felé s ez
megragadá a kezet és érzé annak búcsúszorítását, míg a messze elgördült
fej ott Eminah lábainál mozgó ajakkal látszott valamit susogni. Eminah
lehajolt hozzá, odatartá füleit ajkához és rebegé:

– Hallom, hallom, a mit mondasz. – És valóban azt hivé, hogy hall
valamit. Talán saját szíve beszélt?

Azzal begöngyölgeté a fejet shawljába s hirtelen visszaszökött a
toronyból szobájába, elrejtve a szép főt szófája alá.

Azután beparancsolá maga elé odaliszkjait, hogy tánczoljanak és
énekeljenek.

Már közel volt a hajnal s még mindig tartott a vigalom.

Ekkor érkezék vissza a vörös toronyból Ali.

Arcza mosolygó volt és szelíd; utána két eunuch hozott nagy háti
kosárban aranyt és ékszereket. Mindent oda töltetett Eminah lábai elé.

A hölgy örült, kaczagott a kincsek látásán s Ali nyakába borulva,
csókokkal köszöné azokat neki s maga mellé vonta a szófára.

– Im a szellemek e kincseket küldik neked, mondá Ali. De különös dolog
történt ma velem, egy ékszer elgurult a földön, s bármennyire kerestük
is, nem találtuk meg azt többé.

Eminah kaczagva, kötekedve felelt:

– Bizonyosan a dzsinek visszalopták.

Ha mondhatta volna neki:

– Rajta ülsz Ali basa.

Ali basa ölébe vevé az asszonyt, gyönyörködött szép ártatlan szemeiben,
gyermeteg mosolygásában, azt hivé, e szemeken át lelke mélyéig láthat.
Ha oda láthatott volna!

A mint ott enyelgett vele, ime belép az odaliszkok szobájába a
Kadun-Kiet-Khuda, a háremőr s egy lefátyolozott hölgyalakot hoz magával.

– Kegyelmes asszonyom, szól Eminahhoz, ime e görög leányzó, hallva
jóságod nagy hírét, önkényt eljöve hozzád, hogy orczád fényében élhessen
s mosolygásodtól üdüljön.

És leleplezé a leányt.

Eminah ugyanazon leányra ismert abban, kinek vőlegényét Ali basa
lefejezteté s kötekedve szólt a háremőrhöz:

– Nézzed Kadun-Kiet-Khuda, hisz e leány reszket, ha nem fognád,
összerogyna.

– A nagy elfogódás teszi ezt, kegyelmes asszonyom.

– De milyen halovány.

– Szépséged árnyéka az rajta.

– Látod! könyezik is.

– Örömkönyek azok.

Eminah marék aranyat ajándékozott a háremőrnek a jó feleletekért, s
megengedé a szemérmes leányzónak, hogy orczája előtt megálljon.

Azzal hozatott csemegéket, aranybélű gyümölcsöket, granátvillogású bort,
mákonyos nargylát és ölébe vevé Ali ősz fejét, s kezébe ragadva a
mandolint, dalolt neki arab szerelmi dalokat, meleg, forró,
rózsaillatos, harmatnedűs énekeket; a basa arczára vonta a hölgy hosszú
selyemszőke haját, mintha a paradicsom árnyékát takarná magára s
énektől, mámortól és mákonytól elaludt.

A mint a basa kezeiből kihullott a nargyla borostyán szívója, Eminah
kiküldé szobáiból a hölgyeket, csupán a most érkezett görög leányt
marasztá hátra, odaültetve őt maga elé a zsámolyra s kezébe adva egy
nagy selyem legyezőt, hogy azzal az alvó basát legyezze.

– Mi a neved? kérdé a leánytól.

A leány tagadólag inte fejével, nem akarta megmondani.

– Miért nem akarod megmondani?

– Mert még odahaza egy testvérem van.

Eminah megérté a feleletet.

– Jőjj közelebb; a mult éjjel egy álmot láttam. Mintha egy nagy
toronyban lettem volna, melynek belsejét tizenkét fáklya világítá meg;
bárhova tekinték, borzadály lepett meg, szokatlan, ijesztő tárgyak
látszottak szemeim előtt s ámbár tizenkét fáklya égett, mégis sötétség
volt köröskörül s úgy tetszék néha, mintha ez a sötétség nem volna köd,
vagy vastag pára, hanem egy fekete emberekből összecsoportosult tömeg,
kik olykor szempilláikat emelgetik. Azután mintha Ali basát láttam volna
ott vörös bársony széken ülni, a melynek arany tigrislábai voltak és a
mint lábait törökösen maga alá szedé, úgy tetszék, mintha a tigrislábak
az ő saját lábai volnának. Sok ijesztő alak vonult azután el előttem,
végre egy ifju és egy leány maradtak csak a teremben, a kik minden
kérdésre azt felelték: átok reád! Ali basa monda a leánynak: szeress
engem; az felelte rá: átok reád! és azonnal az ifju szép feje legördült
és futott végig a hideg márványpadlón és egészen odajött lábaimhoz, egy
vércsepp papucsomra fecscsent belőle és csodálatos, a vércsepp most is
ott van, midőn fölébredék. Nézd meg, valóban vércsepp-e ez, vagy csak
képzelet?

És azzal kinyujtá szép kis lábát Eminah, melyet addig öltönye redői
letakartak, s megmutatá a görög leánynak.

A leány sírva omolt lábaihoz és összecsókolá azt.

Nem, nem az úrnő lábát, hanem vőlegénye vérét, a mely reá fecscsent.

– Látod, énnekem e szattyánon keresztül égeti testemet a vér, hát még a
kinek lelkére hullott az!

Azzal elvoná haját a basa arczáról s undorral tekinte rá.

Az pedig aludt csendesen, mint a hogy az igazak alusznak.

Hetvennyolcz esztendőt élt boldogan, örömben, diadalban, angyalok
szerelme közt és annyi átok, annyi vér, a mi agg fejére szállt, nem volt
képes egy redőt húzni homlokára, nem egy vonást eltorzítni arczán, meg
nem rövidíté egy napját életének, meg nem rontá egyetlen egy álmát,
pedig most is áldozata levágott fejével egy ágyon alszik, a vánkos
felett az ő feje, alatta a megölté.

Eminah oda hajolt reá, feltakará az alvó keblét, mely nyugodtan
lélekzett.

– Amaz asztalon áll egy zománczos kés, monda a leánynak. Hozd ide.

A leány felszökött a késért s visszatért vele; úgy tartá azt görcsösen
összeszorított markában, mintha egy intésre várna, hogy azt szívébe
verje neki.

– Nem úgy, nem, szólt Eminah. Nem éltét, csak a zsinórt vágjuk
keresztül. S azzal kivevé a kulcsot, mely Ali nyakában függött, levágá
azt a késsel a zsinegről. E kulcs a vörös-toronyba vezet; midőn a
holttesteket egy csapóajtón lehányták, vízlocscsanást hallottam utánok.
Tehát a kínzások terméből az acheruzi tóba lehet jutni. Kötelek vannak
ott, miken leereszkedhetünk, úszni jól tudunk mindketten, hisz te
hydriota[2] leány vagy. A Lithanizza alá érve, az erdők között tovább
menekülhetünk. Akárhová, nekem mindegy; farkasok, hiúzok közé, ott is
jobb lesz nekem, mint Ali basa közelében. Akarod tenni a mit mondtam?

A leány keble magasan dobogott, önkénytelen borult Eminah vállára és
megcsókolta őt.

– Szabadság! rebegé örömteljesen; a szabadság jutott legelőször eszébe
és az öröm.

Senki sem fog bennünket észrevehetni, monda Eminah, ékszereit lerakva,
miket utált, mióta megtudta, honnan kerültek. A Beiram-ünnep utolsó
éjszakája van, mindenki siet magát kárpótolni az elmult bőjtért, alszik
vagy vigad minden ember, a várőrség nagy része a beyek termeiben mulat,
maguk Ali basa fiai mindhárman Muhtár beynél mulatnak. Elszökhetünk és
aztán széles a világ.

A görög leány megszorítá a delnő kezét.

– Együtt megyünk. Testvérem lakik a Corynth hegyei közt. Derék bajnok
férfi; ő hozzá fogunk menekülni.

– Te menj oda. Én Sztambulba bujdosom rokonaimhoz vissza. Most eredj az
odaliszkok szobájába és kérj tőlük szövétneket. Már jól kifőztem
magamban a tervet. Ha mind lefeküdtek a háremben, csendesen térj vissza
a szövétnekkel. A Kadun-Kiet-Khuda csak félszemmel alszik, vigyázz reá,
ha kérdi hová mégy? mutasd neki a basa kendőjét, s azt fogja hinni, ő
vár reád.

A görög leány arcza mélyen elpirult e szóra, még hazudni is iszonyú volt
rá nézve e gondolat.

Eminah inte neki, hogy távozzék s midőn egyedül maradt, elővoná a vánkos
alól az elrejtett főt s kis kerek asztalára maga elé helyezve azt,
sokáig elnézte annak csukott szemeit s nyitva maradt ajkát; a hosszú
fekete hajfürtök kétfelől az asztalra voltak omolva.

A delnő megsimogatá gyöngéd kezeivel a hollósötét fürtöket, végigvoná
ujjait a nemes vonásokon s nem borzadt vissza azoknak jéghidegségétől.

Ott ült a holt fővel szemközt órahosszat, mellette a környék rémura,
Tepelenti Ali szunnyadt mély, felkölthetlen álmot; a két rém között a
gyermeteg nő, ki lelke öntudatában maga sem sejté, mit cselekszik, a
midőn Alit elhagyja és e leányt megszabadítja.

Egy óra múlva visszatért a leány. Csendesen jött, senki sem vette észre,
maga Eminah is csak akkor látta meg, midőn a leány a levágott fő elé
érve, egyszerre felsikoltott.

Csak egy perczig, csak egy villámütésig tartott a sikoj, a hölgy elfojtá
azt egyszerre; a ki fölébredt rá a palotában, azt hivé, álmodott s aludt
tovább.

Azután némán, szótlanul borult a menyasszony vőlegénye fejére és könyei
hullottak a nélkül, hogy ajka szót adna.

Eminah megragadá a leány kezét és sietteté.

Az letörlé könyeit s fogá a levágott főt és odahelyezé az alvó basa elé,
hogy arczaik szemközt állottak s egy fürtöt levágva annak homlokáról,
megcsókolá a hideg szemeket forrón, keservesen és azzal felragadva a
szövétneket, Eminahval együtt elsietett a hosszú teremsorokon.

Néhány percz múlva a kínzások termében voltak. Üres volt az, a vérfoltok
feltörölve, semmi sem emlékeztetett az elmult éj borzalmaira.

Fölnyiták a csapóajtót, melyen a hullákat szokták aláhányni. A mély,
sötét üreg fenekén úgy zajgott, úgy tajtékzott a tó. Künn bizonyosan
zivataros idő van. Minő dolog lesz e szűk vízalatti folyosón keresztül
menekülni! talán a belehányt fejetlen hullák némelyike még most is ott
uszkál a hab között; látják-e a napvilágot még valaha, kik egyszer ide
lemerültek? Már mindegy. Inkább a mély üregben elveszni, mint Ali basa
ölelésében elkárhozni. Hogy irtózott tőle mind a két hölgy; az egyik
mert gyűlölte, – a másik mert szerette.

– Ne féljünk, mondák egymásnak s egy hosszú kötélre, mit kínzásokra
szoktak használni, rákötve a szövétneket, lebocsáták azt a mély kútba s
midőn a víz eloltá a világot, akkor megköték a kötél túlsó végét az ajtó
sarkaihoz s egyenkint lebocsátkozának rajta.

Vagy megélnek, vagy meghalnak, – Ali basa két talizmánt veszt el egy
napon, miket jobban kellett volna őriznie, mint a szeme fényét; egyik az
áldás, a másik az átok szelleme, kiket ő fogva tartott és kik
elszabadultak tőle.

Azon perczben, hogy a két hölgy elmerült az acherúzi tóban, megszünt a
nyugodt álom Ali basa szemein és elkezde rémeket látni.

Szokatlan érzés volt az ő előtte. Ő, kit álmában is kikerült a kisértet,
ki a félelemmel még nem is álmodott, kit az álmok angyala sem látott
gyávának soha, most egy idegen érzést tanult megismerni, mely gonoszabb
minden betegség, minden gyötrelem érzelminél. Félt.

Azt álmodá, mintha amaz ifju suliota feje, a melyet ő leüttetett s mely
elgördült és eltünt, nem lehetett többé megtalálni, most ott állana vele
szemközt egy asztalon s kőszemeivel reá meredve, beszélne hozzá, nevén
szólongatva az alvót.

– Ali basa! Ali basa!

Az alvó teste reszketett idegen borzadály miatt.

– Ali basa! hallá harmadszor is szólni a főt.

Nyögve, kínlódva, egyet vetett magán, ez által fejét a párnáról
lecsusztatta, hogy vére mind agyába tolult, s látott azután és hallott
még iszonyúbbakat.

– Egy, kettő, szól a levágott fő. És Ali megérté, hogy ez az ő hátralevő
éveinek száma. Ime a te fejednek sincsen már sem keze, sem lába;
folytatá a fő és Ali kénytelen volt látni azt, a mit ő mondott. Két
levágott fő áll egymással szemben, az enyim és tied. Mit tudsz felelni
nekem? Mit tudsz szemembe nézni? Két fejetlen alak áll az Isten széke
előtt, az enyim és tied. Miről ismer reád az úr? Ő kérdi, melyitek volt
Ali? Fehér ruhája van a lelkeknek mind. És te eltagadod nevedet,
jobbodat szívedre téve. Te vagy Ali! mert a fehéren ott maradt az öt új
véres nyoma.

Ali álmában kínlódva takargatá kezével kaftánját szívére.

A fej nem tünt el előle és ajkai nem zárultak le annak. Tovább beszélt.

– Halld Tepelenti: «Mene, mene, tekel, ufarsin!» A kéz, mely letörli a
hatalmasok cselekedeteit, végigvonatik a te tetteiden és léssz: nem egy
hős, kit a világ bámul, hanem egy rabló, a kit megátkoz. Azok fogják
áldani halálodat, a kiket szerettél és ellenségeid fognak megsiratni. És
Isten rendelé azt, hogy pusztulása légy önnön nemzetednek.

Ali nyögve, hebegve vergődött fekhelyén és nem birt fölébredni; egy
világ bűneinek terhe feküdt keblén. A földet érzé hánykódni maga alatt
és az eget omladozni fejére nagy fekete felhőivel és rettegett a
haláltól. A fő beszélt tovább.

– Két madár hagyja el ez órában sziklapalotádat; egy fehér galamb és egy
fekete holló. A fehér galamb a béke, mely tornyaidról elköltözik, a
fekete holló a boszú, mely bukásod dögszagára visszatér. A fehér galamb
a te hölgyed, a fekete holló az enyim és jaj neked mind a kettőtől!

Ali a kétségbeesés dühével ordíta fel ez álomszóra s az erőszakos
kiáltás megtöré álma bilincseit, felszökött fekvő helyéből és a mint
felnyitá szemeit – ime, a levágott fő ott állt előtte az asztalon.

A basa borzadva tekinte szét; még nem tért annyira magához, hogy
tudhassa, mi ebből az álom, mi az ébrenlét? Még hallani vélte az
enyészetes szót, mely e nyitott ajakról szólt hozzá s keze önkénytelen
kebléhez nyúl, mintha az öt ujj véres nyomát akarná ott eltakarni.

Az elvágott zsinór akadt kezeibe, melyről hiányzott a kulcs. Ez
egyszerre visszaadta eszméletét. Kardját ragadva rohant a rézajtó felé s
tapasztalá, hogy azt a menekvőknek gondjuk volt belülről bezárni s benne
törték a kulcsot, hogy csak erőszakkal lehessen felnyitni.

Visszafordult, végigment az alvók termein. Néhányan az odaliszkok közül
fölébredtek heves léptei zajára s meglátva háborodott arczát, ijedten
bújtak takaróik alá; az ajtók előtt a néma eunuchok álltak őrt dárdáikra
támaszkodva, mintha érczszobrok volnának.

Lefutott a kertbe. Végig az ismeretes sétányokon s a mint a kapu elé
ért, megdöbbenve vevé észre, hogy a felvonó híd, mely palotáját fiai
lakától elválasztja, le van bocsátva és senki sem áll mellette őrt.

A topidzsik, a feketék, a Beirám-ünnep éjszakáján, megtudva, hogy Ali
háremébe vonult, átszöktek Muhtár bey palotájába, ki nagy lakomát adott
Vely bey és Szolimán tiszteletére, mindhárman összehozák háremeiket s
alant a szolgák, fenn az urak vígan voltak; a zene és szilaj örömök
hangjai kihallatszottak a házból és minden kapuja nyitva volt a várnak,
őrök és szolgák itt-ott holtrészegen hevertek az út közepén, elgyalázva
a tilos nedvtől; miattok az alatt akár egy egész ellenséges hadsereg
költözhetett a várba.

A hideg lég és a düh visszaadák lassankint Ali lelkének aczélát.
Észrevétlenül lépett be Muhtár bey palotájába.



TÖRÖK PARADICSOM.

Ali basa maga építteté az egész janinai várkastélyt s oly bölcs volt,
hogy az építőket, a mint a kastély elkészült, minden hír nélkül eltevé
láb alól s így egyedül maga ismeré palotája titkait. Titkos kijárások,
hallgatózó rejtekek voltak minden épületben, s az egyes sáncztömbök, mik
külsőleg oly elkülönözötteknek látszottak, földalatt járó utakkal úgy
össze voltak kapcsolva, hogy a legészrevétlenebbül keresztül-kasul
lehetett rajtok járni. E sajátságokat később nagyon keserűen tapasztalák
Ali basa ellenei.

A három bey palotáját egészen köröskörül lehetett járni egy rejtett
folyosón mind földszint, mind az emeleten, s e folyosóról még csak
sejtelme sem volt egynek is a benlakók közül; az öles vastagságú falban
volt az, a két ablaksor között s belőle majd mindenik szobába nyiltak
nesztelen ajtók, néhol az ablakok közül, másutt tükrök háta mögött, vagy
a fölemelt padlat alól, mik kulcs nélkül, rejtett rugók után fordultak
el nesztelen sarkaikban s oly pontosan zárultak, hogy nyílás sehol sem
maradt utánuk.

Ali basa ott áll a vigalom termében, a nélkül, hogy valaki észrevette
volna. Egy nagy corynthi szobor mellett áll, a Mekka fekvését mutató
fekete tábla helyén lépett ki. Nem kell tartani tőle, hogy valaki
odanézzen. Azt a helyet, melyhez imádkozva kell fordulni, kerüli most
mindenik szem s félne találkozni azon arany betűkkel, mik a Kaába
tábláján ragyognak.

Most a vigadás órája van. Most nem kell a mennyei paradicsom, mert itt
van a földi; most nem kérdezik sem Mahommedtől, sem Izrafil angyaltól,
hogy minő bor folyik a Tubafa gyökereiből, lángolóbb lelkesítőbb az,
mely a serlegekben villog; a hurik is eltakarhatják fehér kebleiket,
piros arczaikat, micsodák ők azon földi angyalokhoz képest, kik e világi
ékességgel ittasítják a halandó szíveket! Aztán Mahommed rossz próféta,
nem értett ő a paradicsom elrendezéséhez; nézze meg azt, a mit Muhtár
bey rendezett, valóban tanulhat tőle.

Mahommed csak azt gondolta ki, hogy hetvenhét huri ölelése fogja örökké
boldogítni az idvezült mozlemint; elfeledte a legjobbat: néha-néha, úgy
ezer esztendőben egyszer, nem volna-e idvességes, ha a mozlemin
szomszédok megcserélnék hurijaik gyülekezetét s új zamatú csókok által,
eddig nem ismert bájak élvezete között kezdődnék újra a megdicsőülés.
Így már érne valamit Mahommed paradicsoma; az ember szinte alig várná,
hogy lejárjon az a kis millenium, s ha azután ezer, meg százezer, meg
milliószor ezer esztendő múlva – mert kitelik az mind az
örökkévalóságból – ismét visszajutna az ember az eredeti hetvenhét
leánykához, milyen kedves volna a viszontlátás!

Ezt feledte ki a próféta a maga paradicsomából és Muhtár bey volt az a
boldog, kinek ezt a gondolatot megsúgta a Malach Tavaif tündér a kis
Beirám ünnep alatti bőjtben, midőn aludt, s ki azt rögtön tervbe is vevé
testvéreivel.

Mindhárman egy házban laktak, mindháromnak volt külön háreme és az mind
számra, mind szépségre bizonyára meghaladta azt, melylyel a túlvilágon
kecsegteti őket Monkár és Nakir angyal.

A Beirám ünnep után tehát jó bort adván testvéreinek Muhtár bey, azt
mondá nekik:

– Cseréljük el háremeinket.

Szolimán bey rögtön kezet adott, Vely bey elébb nevetett rajta, azután
azt mondta, hogy ő nem egyezik bele.

A másik két testvér erősen kikaczagá ez együgyűsége miatt; nevetséget
csináltak belőle, s azután átvették egymás hölgyeit s más nap és a
későbbi napokon azzal bosszanták Velyt, hogy elkezdék magasztalni előtte
az elcserélt odaliszkokat, mindenik elmondá, hogy mi új bájt fedezett
fel ez és amaz bayadéren? mily szokatlan villogása a kék szemnek, a ki
Muhtár bey kegyencze volt, s kiért cserébe epedő zsidó leányt adott
Szolimán neki, ki ha egyszer átöleléd, hozzád tapad, átolvad, mintha két
láng olvadna egymásba.

Vely mind mosolygott e dolgokra, de azért csak a fejét csóválta, végre
kivallá, hogy háremét ő azért nem cserélheti el, mert van közte egy
albán hölgy, a kit ő nem vett sem rabolt, hanem önkényt jött el vele, s
annak ő megigérte régen, hogy soha el nem hagyja és nem is adná azt sem
mindkettőjök háremeért, sem egy egész országért, tele asszonyokkal.

A két testvér megnyugtatá Velyt, hogyha oly igen szereti azt az egyet,
vegye ki a többi közül és tartsa magának és azután ne különczködjék.

Így aztán Vely bey is ráállt az atyafiságos osztályra s kivéve
Xelianthét, a többit átengedé.

A nagy Beirám utolsó éjszakáját tűzte ki Muhtár bey a nagy paradicsomi
vigalomra, meghivá öcscseit magához és magát Mahommedet, a prófétát,
hogy tanuljon tőlök idvezülni s rendezze a szerint a mennyországot. E
végett neki is divánt tétetett hármojuk közé, poharat, tányért adatott
elé s meghagyá az odaliszkoknak, hogy poharába szorgalmasan
töltögessenek, s mellé ülvén, iparkodjanak őt mulattatni.

A török főuraknál ily kigúnyolása a vallás eszméinek nem rendkívüli
dolog; azon időkben az istentagadás egész a nyilt botrányokig ment;
csupán a köznép fanatizmusa és hitbeli kegyessége teszi ezt még egyszer
oly kirívóvá.

Ali bég fiai tehát meghívták a prófétát magukhoz vendégül, s rajta
voltak, hogy ha megjelen, meg ne unja magát közöttük.

Az odaliszkok sorban énekeltek, tánczoltak, s a testvérek itélgették,
hogy melyik a legszebb, melyik a legédesebb közülök?

Mind a tánczban, mind az énekben legkitünőbb volt Rebekka, Muhtár bey
szép zsidó hölgye és Lizza a kék szemű bayadér, a ki Szolimán kegyencze
volt. Nem lehete elhatározni, hogy melyiket illeti a diadal? Utoljára
együtt tánczoltak.

– Nézd, szólt Muhtár, gyönyörtől ragyogó szemekkel, láttál-e ennél szebb
termetet? mint a bánfa virágos ága, úgy hajlik jobbra-balra, mily
negédes, midőn fejét hátraveti s szemével epedve rád tekint, nem vagy-e
oda a gyönyör miatt? Föld szeretnék lenni, hogy lábai rajtam járjanak,
vagy levegő, hogy köröskörül ölelhetném minden ízét.

– Valóban gyönyörű, helyeslé Szolimán, ha e másik nem tánczolna
mellette, ő volna az első csillag az égen. Ah de egy mozdulata ennek
több, mint amannak egész élete. Az csak nő, de ez tündér. Az megöl, de
ez halottból elevenné tesz.

– Igazságtalan vagy Szolimán, monda Muhtár, te csak szemed után itélsz;
ha ajkaidtól kérdenél tanácsot, igazabbat mondanának. Izleld csókjaikat,
s akkor mondd, hogy melyik édesebb?

Ezzel inte a két odaliszknak. Rebekka a szép zsidó hölgy szerelmes
bágyadással veté magát Szolimán keblére, míg Lizza tündérkönnyűséggel
ült térdére s az ittas bey édes mámorral ízlelé majd az egyik, majd a
másik csókját.

– Rebekka ajka forróbb, de édesebben csókol Lizza. Az kínoz, emez
boldogít. Rebekka csókja mákony, mely édes kábulásba hoz, de Lizza
csókja édes bor, mely felvidít.

– Legyen Lizza csókja édes bor, kiálta közbe Muhtár, de Rebekka csókja
mennyei muskavit, melyet csak az idvezültek ízlelnek és a ki ízleli, az
idvezül!

S azzal Muhtár bey ragadá ölébe a két odaliszkot, hogy itéletet hozzon
ajkaik édessége felől. Irigylésre méltó perpatvar! A pörlekedő felek
egyike sem tudta, hogy melyiknek itélje az elsőséget? Végre Vely beyt
hívták fel birónak, ki már akkor aludt, melettök ülvén a divánon s
elnyomva a bor áldásaitól, Xelianthe ölébe hajtá fejét. A két testvér
felkölté őt, hogy tegyen közöttük biróságot a csókok édessége felől.

Sok bajba került megértetni az álom és mámor kábította beyjel a kérdést,
melyet midőn megértett, azt felelte rá:

– Legédesebbek Xelianthe csókjai.

S azzal ismét átölelte a kedvencz nőt és fejét keblére nyugtatva aludt
tovább.

– Eh! kiálta fel ekkor Muhtár, mit kérdünk tőle itéletet, midőn itt ül
közöttünk maga a próféta? tegyen igazságot ő közöttünk!

És e szavakkal az üres helyre mutatott, mely negyediknek volt hagyva,
mely helyen arany és ezüst tálakon halmozva volt az étel s átlátszó
kristályserleg megtöltve borral.

– Jó Mahommed! szólt Muhtár az üres helyhez beszélve, te életedben sok
szép asszonyt szerettél, a paradicsomban is elég módod van benne, ám
jelentsd ki nekünk ime: kettőnk hölgye közül melyik a szebb, melyik az
édesebb? Láttad őket tánczolni, hallottad énekelni, most ízleld
csókjaikat.

Azzal inte a két hölgynek s azok az üres divánra ülve kétfelől, úgy
tevének, mintha egy közbenülő alakot ölelnének át karjaikkal s a
legforróbb, a legzamatosabb csókokat szórták a levegőbe.

– Nos, hozz itéletetet Mahommed, szólt ittas merészséggel Muhtár és
felragadta a kristályserleget az üres hely elől s feltartva a levegőbe,
felhevült arczczal kiálta:

– Ime idd ki ezen serleg bort annak az egészségére, melyiknek a diadalt
adod.

Ali basa borzadva, iszonyattal eltelve hallá e szentségtelen vakmerő
szavakat rejtekéből s kivonva övéből pisztolyát, nagy csendesen felhúzá
annak sárkányát.

– Igyál Mahommed! kiálta Muhtár magasra tartva a serleget. Igyál a
diadalmas hölgy egészségére. Melyik legyen az: Rebekka-e vagy Lizza?

Azon pillanatban egy dördülés hangzott a teremben s a feltartott
kristálybillikom milliom darabra törve hullott szét Muhtár bey kezéből.

Ijedten ugrott fel mindenki helyéből; mire széttekintének, senki sem
volt a teremben, csak a három testvér és a hölgyek. Csupán azon a
helyen, honnan a lövés jött, látszott még a gomolygó kékes füst, mely
nehézkesen kezdett omladozni. Körül senki, a ki fegyvert viselne és azon
az oldalon sem ajtó, sem ablak, melyen valaki be és kijárhasson.

Künn a minarékből hangzott a muezzimek hajnali imája:

«La illah, il Allah; Mahommed razul Allah!» (Egy az Isten, az Allah,
Mahommed Allah küldöttje.)

* * *

Ali basa nem üldözé a szökevényeket. Az nap egész reggelig imádkozék. Be
volt zárkózva legbelső szobájában, hogy ne lássa senki, mit cselekszik?
Azt tevé, a mit hetven év óta soha, – sírt. Egy óráig meg volt törve
hajthatatlan lelke. Tehát azon nő, a kit jobban szeretett, mint életét,
az adja a legelső jelt a közelgető balsorsnak, hogy itt az idő a
küzdelemre. Hadd menjen. Legyen az ő fátyola a legelső zászló, mely
hadseregeket hoz Janina ellen. Tepelenti nem akadályozza őt meg
futásában. Egy óráig gondolt reá és ezen óra siralom órája volt, azután
gondolt a vészre, mely jóslatok felhőjében közelgett reá s szíve
megkeményült bele. Ali basa nem azon férfi, a ki lekönyörgi magáról a
veszélyt, hanem az, a ki szembe megy rá s azt kérdi tőle: hol késel oly
sokáig? Előhivatá a nimetullahita dervist, kit várában tartott rég idők
óta, s jóslatokat szokott tőle kérdeni.

Tepelenti tanácsot nem fogadott el soha senkitől, de meghallgatá az
őrültek, a jósok szavait, csillagokból, indu varázslatokból szeretett
tanulni s azoknak mondásai befolyással voltak tetteire.

A dervis roskatag vén ember volt, ki tudja hány éves lehetett? az életet
régóta csak a bűvészet tartja benne. – Minden este rézlapokra fektetik
száraz, elaszott tetemeit, s bedörzsölik érző inait balzsamokkal, így él
meg egy napról a másikra.

Két néma ennuch vezeté Tepelenti elé, s lábait alája rakva, előtte
leülteték.

– Szikhám, szólt Ali a dervishez. Rossz napok közeledtét érzem. Kardom
egy éjszaka megrozsdásodott hüvelyében, paizsom, mely vert aranyból van,
végtülvégig repedt, egy levágott fő, mely elgurult előlem, úgy hogy nem
találtam meg, elém jött az éjjel s halálomról beszélt, s álmomban
fiaimat láttam a prófétával vendégeskedni. Nem kérdem, mit jelentenek
ezek? Mert tudom. Miként télen ellepi a varjúsereg az ó mecsetek tetőit,
úgy fognak reám szállani esküdt ellenségeim. Vén vagyok már nekik s
hallatlan dolog, hogy hetvennyolcz évet érhessen egy ember az ozmanlik
között, a ki gazdag és hatalmas. Jőjjenek. De tudni akarom, hogy ki lesz
az első, a ki megtámadand. Ennek a nevét mondd meg nekem.

A dervis erre egy fatáblát hozatott elé, a milyenen ételt szoktak
felhordani, rá egy üres üveg poharat helyezett, s azon egy vékony
bambusznádat fektetett keresztül. Akkor felirta a fatáblára a török
alphabet huszonkilencz betüjegyét, s azzal háromszor leborulva
szétterjesztett karokkal a földre, ujjai hegyét az üveg körül a
fatáblára tevé, s szemeit merően a pohár közepére szegzé.

Mintegy negyedóra múlva elkezdett a pohár zengeni, mint mikor valaki a
megnedvesített ujját húzza végig a szélein, a zengés mindig erősebb,
hangosabb lett, utóbb a pohár megmozdult a fatáblán, s a keresztbe tett
pálczikával együtt elkezdett forogni, végre oly sebesen forgott, hogy a
pálczát nem lehetett megkülönböztetni rajta.

Ekkor egyszerre elvevé ujjait a tábláról a dervis, s a pohár rögtön
megállt. A pálcza hegye épen a Ghain betün állt meg.[3]

– Jegyezd meg magadnak e betűt, szólt a dervis, Ghain G betü.

S aztán újra kezdé a tüneményt, s a forgó pohár egyenkint e nevet betüzé
ki:

«Gaskho bey.»

Az utolsó betünél megállapodott és többé nem fordult el.

– Nem ismerek ily nevű embert, szólt Ali elcsodálkozva azon, hogy ő,
kinek annyi hirhedett nevű ellene van, épen attól tanuljon rettegni, a
kinek nevét sem hallá.

– Hol lakik e férfi? kérdé tovább a dervist.

Az újra kezdé a varázslat műtételét, s most a tánczoló pohár e szót
betüzé ki:

«Stambul.»

Elég volt.

Ali inte az eunuchoknak, hogy a dervist visszavezethetik.

Ekkor negyven albán katonát hivatott be a várőrségből, s fejenkint
mindeniknek ajándékozott húsz aranyat.

– Ez előpénz. Nekem egy ember halála kell, a kinek csak nevét és lakását
tudom. Neve Gaskho bey, lakik Stambulban. Ezen ember feje annyi aranyat
ér előttem, a mennyit nyom. A melyitek elhozza, megmérheti azt. Ha csak
halála hírét hozzátok, az első, ki azt tudtomra adja, kétszáz aranyat
kap; ezeret, a ki őt megölte.

Az albánok rövid ideig tanakodtak egymás között, azután megigérték, hogy
ha csak valósággal élő ember az a névszerinti bey, halála bizonyos.

Dél tájon maga elé hivatá fiait Ali. Nem szólt nekik semmit
aggodalmairól, a múlt éjszaka tüneményeiről és látásairól, hanem oda
ülteté őket maga körül, kezét egyenkint megcsókolván fiai; balról ülteté
Muhtár beyt, jobbról Velyt, szemközt Szolimánt.

Legelőször Szolimánhoz beszélt.

– Legifjabb vagy és legmerészebb, holnap a tengerre kell szállnod, hogy
három hajóval Siciliába indulj, ott megrakva hajóidat kénkővel, rögtön
visszajösz és egy napot sem mulasztasz.

Szolimán kedvetlenül viszonzá:

– Oh atyám. A tengereken most a passatszelek uralkodnak, ki merne most
hajóval a hullámokra szállni? A tenger minden szörnyei a felszínen
úsznak, várva, hogy kit nyeljenek el? s a hajósrém most jár
keresztül-kasul a vizeken, ködhajójával, ködembereivel.

Ali basa nem szólt hozzá tovább, hanem fordult Muhtár beyhez.

– Te legravaszabb vagy, még ma elindulsz a szuliota kapitánikhoz s
felszólítod őket, hogy hadaikkal gyülekezzenek fel Janinára, mind
sietve. Biztatást, igéretet, szép szót ne kimélj.

Muhtár bey bosszúsan fordítá el arczát s a múlt éji mámortól nehéz fejét
lógatva, durczásan felelt:

– A hegyek közt most olvad a hó. Minden patak folyóvá van dagadva,
madárnál egyéb nem járja most a száraz földet, nem hogy fegyveres hadak
mozduljanak ide, vagy amoda; várj egy hétig, míg az áradás elmúlik;
hiszen nincs ellenség a hátadon, az egész birodalomban még csak egy
patkány sincs, mely várad falait fúrja, minek neked most fegyveres nép
és lőszerek?

Ali most a jobbról ülő Velynek szólt:

– Te átmégy Mizrimbe és vásárolsz számomra kétezer lovat. Ezret olyat,
mely harczosoknak való, ezeret pedig ágyúk elé.

– Oh atyám, szólt Vely, ki legvénebb és legokosabb volt fiai közt. Nem
akarom azt a kifogást tenni szavaid ellen, hogy Mizrimben most van a
szamum kezdete, melynek égető, fojtó lehellete elől futni kénytelen
minden élő állat, én értem ugyan nem kár, de lovaid ott veszhetnek,
drága lovaid. Ezt tehát nem mondhatom. Hanem azt kérdezem tőled, miért
gyűjtesz te hadseregeket, lovakat és lőszert minden ok és előre látott
veszély nélkül? E hadikészület nem fogja-e a padisaht ellened haragra
gerjeszteni s majd épen az által, hogy védelemre készülsz, hívod fel
magad ellen a harczot?

Ali basa felkaczagott, a mi neki ritkán volt szokása.

– Valóban rajtam a sor, hogy előttetek bebizonyítsam, miszerint nincs
igazatok. Ebédeljetek nálam és legyetek vigan. Ebéd után meg fogjátok
látni, hogy a tenger nem viharos, a vizek nem áradtak ki és a szamum nem
fojtó. Nekem van talizmánom, mely benneteket erről meggyőz.

Azzal ott vigadott együtt fiaival késő délutánig, ebéd után folyvást
suttogott néma eunuchjaival; akkor elvezette fiait magával a
vöröstoronyba, melynek ajtaját akkorra kinyittatá.

Itt egy teremben állapodott meg velök, melynek egyetlen nagy félkerek
ablakán át az acheruzi tóra lehete látni. Az ablak vas rostélylyal volt
fedve. Itt leült velök a nargylát szívni és kávézni.

A fiak jobb szerettek volna fölmenni a tetőre s ott a szabad kilátáson
végezni e délutáni mulatságot, de Ali tréfásan jegyzé meg, hogy a
szabadban most hideg és meleg szél fuj. Valaki megizzadhat a szamumtól,
s meghülhetne a passat-széltől.

A mint ott szürcsölék csészéik nedvét, ime evező-lubiczkolás hangzik a
torony alatt, s a fiak három nagy dereglyét látnak a tó felszinén
evezni, melyen háremhölgyeik ültek, a dereglyéket az ismerős eunuchok
hajták.

A három bey arcza földerült a mint hölgyeiket látták ott a vizen evezni,
s Muhtár bey pajkosan súgá Szolimán fülébe:

– Vajjon az öreget nem kellene-e szinte a társaságba venni?

Ali meghallá a súgást s elmosolyodott rajta.

– Valóban szép hölgyeitek vannak, monda fehér szakállát végigsimítva.
Nem csudálom, hogy úgy szerettek ide haza lenni s hideget, meleget
találtok a szélben, a mi pedig nem egyéb, mint Allah lehellete és a mi
Istentől jő, az nem lehet rossz. Hanem hölgyeitek szépek. Én a mult
éjjel egy álmot láttam. Előttem a próféta jelent meg és azt mondá,
miszerint ti felszólítátok őt, hogy mondja meg, melyik hölgyeitek közül
a legszebb, a legédesebb?

A fiak bámulva és megrettenve néztek össze.

– A próféta azt válaszolta, folytatá Ali mosolyogva, hogy hozzá nem
illik, miszerint ő jőjjön a ti hölgyeitekhez, hanem menjenek azok ő
hozzá. Tehát én elküldöm őket a paradicsomba.

– Mit teszesz? kiáltának mind a hárman megrémülve.

Ali egy ezüst síppal éles füttyentést tett s e jelre mind a három
dereglyéből kiránták az eunuchok a rejtett csapokat, mik azoknak
fenekébe voltak fúrva s magok kiugrálva a vízbe, ott hagyták a
dereglyéket a tó közepén.

A hölgyek rémülten sikoltának fel, a mint a víz minden oldalról a
dereglyékbe kezde tódulni. Egy rémítő halálordítás tölté be a léget.

Muhtár dühösen rohant az ajtónak, s azt zárva találván, tehetetlen
erővel készült kifeszíteni; míg Szolimán az ablak vasrostélyzatát ragadá
meg két kezével s azt hivé, hogy az egész tömör épületet képes lesz
megrázni karjaival. A kékszemű albán leány és az epedő zsidóhölgy,
mindkettő halálfélelemmel nézett fel a zárt ablakra, szép tagjaikat már
a hullám kezdte nyalni.

Csak Vely bey állt mozdulatlanul. Hisz ő semmit sem vétett, hisz az ő
szép görög hölgye nem bosszantá a prófétát az orgiák szerelmi
versenyében; egyedül őt szerette, egyedül ő általa volt szeretve és az
is ott vész el a többi között.

A dereglyék mindig jobban elmerülnek a kiáltás mindig kétségbeesettebben
hangzik; a három fiu látja hölgyei halálát s nem rohanhat őket
megszabadítani, csak egyet sem menthetnek meg; most egy végső
jajkiáltás! a dereglyék elmerültek, néhány perczig tarka fátyolokkal,
turbánokkal s fehér karokkal és omlatag fürtű fejekkel van ellepve a
víz, azután csak a turbánok uszkálnak egyedül a vizen.

Szolimán kétségbeesetten zokogva rogyott le az ablaknál, míg Muhtár
egyre dühödten rugdalta az ajtót, mintha saját lármájával akarná
elnyomni a haldoklók segélykiáltását. Csak Vely bey nézett némán,
keserűen az utálatos habokra, melyek egy percz alatt három menyországot
nyeltek el.

Távol, nagyon távol látszik az emelkedő hullámok tetején, mintha valami
fekete úsznék. Ki tudja mi az? Talán egy e hölgyek közül. Egy perczben
eltünik a hullám-völgyeletben, másikban ismét fölvetődik; vajjon melyik
lehet az? Mindig messzebb messzebb távozik. Vajjon megmenekülend-e? A
görög hölgyek jól tudnak úszni.

Ekkor fölkelt helyéből Ali basa s mosolyogva mondá fiainak:

– Bizonyára úgy hiszem, hogy többé nem lesz rátok nézve sem a
tengervihar, sem az áradó víz, sem a szamum szele oly ijesztő, mint volt
órák előtt. Induljatok minél hamarább. Mire visszajöttök, új háremet
fogtok itthon találni, mely elfeledteti a régit.

Azzal elhagyá őket.

Szolimán és Muhtár rögtön útnak indultak. Jaj annak, a kin ők most a
megbántó helyett bosszújokat fogják tölteni!

Csak Vely bey maradt még ott az ablaknál és nézte a vizet, a míg
elsötétült az est és gondolkozott Ali basáról. Testvérei átkokat szórtak
apjukra, ő egy szót sem mondott. Azok ki fognak békülni hamar; – ő
soha.[4]



GASKHO BEY.

A villám a futó embert sújtja.

A balsors egy mérges eb, mely az után szalad, a ki előle fut.

Ali basa albán darabantjai Stambulba érve, tudakozódni kezdének Gaskho
bey felől.

Egy jámbor férfiu volt az, hivatalára nézve a szeraili idzoglánok
felügyelője, különben igen kegyes és békességes müzülmán; kedélyére
nézve valami a phlegmaticus és melancholicus között, úgy, hogy a
tenyerére tett sympathetikus lemez alig emelte fel a két végső részét,
míg Tepelenti Ali tenyerén egyszerre összekunkorodott az s előre hátra
szaladgált. – Hasonló babonás tréfákban gyakran gyönyörködtek azon
időkben a müzülmánok.

Alakjára nézve Gaskho bey tökéletes mintaképe lehetett a farnezi
Herculesnek, vállai csaknem aránytalanok voltak többi termetéhez;
félkezével a szélmalom vitorláját meg birta állítani, a szultán
trónörököse születésnapján egy hatfontos ágyút vállára vett, s ott
sütteté el és kemény piasztereket harapdált ketté, mikor jókedve volt.

Hogy e rettentő erejét valaha emberek vesztére használta volna, azt ez
ideig nem állíthatjuk, sőt a legtürelmesebb embernek ismeré mindenki; az
udvari idzoglánok, kiket vívni tanított, viadal közben, csupa
kötekedésből, mintha csak tévedésből történnék, olyanokat huztak rá a
tompa kardokkal, hogy szintúgy zengett, és azért Gaskho bey mindig
megdorgálta őket szépen, de nem a kapott ütlegért, hanem az ügyetlen
vágásért. Soha ő háborúban sem járt, s nagy emberi dolgot véltek
elkövetni, a kik őt oda nem ereszték, miután előre nem látható
veszedelem lehetett volna az, a mit ő mívele, ha komoly harczra kerül a
sor.

Odahaza a legjámborabb családapa volt. Gyakran találták őt négykézláb, a
mint kis négyéves fia, Szidali, a hátán lovagolt, s apjával mindenféle
kegyetlenségeket elkövetett. Nem is csinált egész nap egyebet, mint a
szerailban az idzoglánokat tanítgatta dzsirídhajigálásra s odahaza a
fiának csinált papirosmadarakat, sárkányt eregetett és vak-vak-varjút
játszott vele. – A mi ideje e két foglalkozásból fenmaradt, azt pedig
arra fordítá, hogy a Gökk-sü (édes vizek) melletti nyári palotája
ablakán kikönyökölve nézegetett a világba, hosszúszárú pipáját a földig
eresztve, s ha azután, végezve e foglalkozást, valaki azt kérdezte volna
tőle, hogy mit látott? bizonyára azt felelte volna rá, hogy semmit sem.

Pedig estenden a Gökk-sü ligeteiben a legélénkebb zajgás van; a nyaraló
basák, bégek háremei kijönnek a platánok alá s hintáznak és tánczolnak
és énekelnek, a vándor perzsa karómászók ott mutogatják
szemfényvesztéseiket s a nagyságos janicsárok ide járnak ki egymással
verekedni, minden pénteken délután egész rivalis odák csoportoznak ide,
mint kölcsönös egyezési csatatérre, s gyakran két három halottat hagynak
a mulatási mezőn.

Gaskho bey mindezekről kevés tudomást látszik magának venni; csibukja
lenn van a földön, minden szippanásnál nagy kékszürke füstgomoly tódul
ki annak crateréből, e füstgomoly annyiféle alakot vált míg az ablakig
felér s Gaskho bey oly elmélyedve tudja nézni ezeket a változó
füstalakokat, mintha könyvet akarna irni a pipafüst philosophiájáról, s
e közben arra sem ügyel, hogy háza alatt már harmadszor megy keresztül
két albán fegyveres, magas, felül szélesedő süvegeikkel s fekete gyapjas
gubákban, kik mindannyiszor nagyon látszanak rá nézni, néha közel lépnek
hozzá, s ha szemközt jövőt vesznek észre, mintha megijedtek volna,
szedik magukat és odább állnak.

Csak néha árul el ravasz figyelmet Gaskho bey arcza, mintha valakire
ügyelne, a ki háta mögött van. A kis Szidali az, ki azzal mulatja magát,
hogy a mint Gaskho bey az ablakon kikönyökölve az ottománon térdel,
apjának felé fordított meztelen talpaira tompa nyilakkal lövöldöz. Az
eltévedt nyíl gyakran a bég fején koppanik meg, s Gaskho ilyenkor
ravaszul mosolyog fiacskája bosszúságán.

Be is alkonyodott már, a népség tisztulni kezd a platánok alól. A két
albán darabont ismét jő Gaskho bey felé, ki most épen oly füstfelleget
fútt ki csibukjából, hogy sem eget, sem földet nem lát tőle.

De a két albán bérencz jól látja őt, s két felől az ablakhoz állva,
kihúzzák pisztolyaikat s egyik jobbról, másik balról czélba veszik mind
a ketten három lépésnyi távolból Gaskho bey halántékait.

De a kis Szidali hamarább lőtt s most az egyszer a nyíl úgy találta el
apja talpát, hogy az ijedtében s a csiklandás miatt egyszerre hátra
kapta fejét s azon pillanatban két lövés dördült el s egyik golyó
jobbra, másik balra furódott az ablak szemöldökfájába.

Gaskho mozdulata oly véletlenül történt, hogy a két albán bérgyilkos,
kik azt hitték, hogy golyóik a bey agyában fognak egymással találkozni,
midőn azt sértetlenül látták, az ijedtségtől mereven álltak ott, mintha
a földhöz volnának szegezve. Mire pedig eszökbe jutott volna a futás,
akkor Gaskho bey kívül volt az ablakon, egy szökéssel előttük termett,
megragadá egyszerre mind a kettőt rettentő ökleivel, s mintha csak
kitömött alakokkal játszanék, mind a kettőt térdei alá gyűrte, s a
nélkül, hogy egy szót vesztegetne rájuk, saját szíjjaikkal összekötözé
őket, úgy hogy mire Szidali sikoltozására cselédsége összefutott, mind a
két bérgyilkos félholtan hevert a földön, mert a hol Gaskho bey
megfogdosta őket, ott mindenféle csontnak kelle törni.

Innen egyenesen a Kapu-Kiajához vitték őket. Maga Gaskho bey is elment.
Sokáig nem birt magához térni, csak azt kiáltozta az egész úton:
«hallatlan, hallatlan!»

– Hallatlan eset ez uram, szólt a Kapu-Kiajához érve. Hogy egy
békességes müzülmánt, midőn pipázik és gyermekével mulatozik, orozva
főbe akarjanak lőni. Hallatlan ez! Hiszen ha valaki meg akar ölni, hát
legalább mondja meg elébb, hogy megmosdhassam, imádkozhassam és
gyermekemet eltávolíthassam. De épen a midőn csibukomat szívám; ez
hallatlan eset.

Úgy látszik, leginkább rosszul esett neki az, hogy csibukozás közben
akarták megölni.

A Kapu-Kiaja azonban még e mellett azt a sérelmes pontot is találta ez
esetben, hogy vajjon mi joga van minden bolond embernek a másikat
megölni akár imádkozás előtt, akár imádkozás után? s e végett kérdőre
voná a bérenczeket, hogy ki fogadta őket fel Gaskho bey meggyilkolására.

Azok az első bambusz-ütésekre rávallottak Tepelentire, elmondva tisztán
annak megbizását.

A Kapu-Kiaja előtt hitetlennek látszott e vallomás; miért haragudnék
Tepelenti Gaskho beyre, ki saját maga kivallá, hogy Alit nem ismeri
máskülönben, mint híréből, s őt, mint vitéz embert mindig nagyra
becsülte és soha szóval sem sérté meg.

A két bérencz azonban vallomása hitelére még azt is kivallá, hogy
kívülök még harmincznyolcz fegyverese van itten Alinak, kik mind
ugyanazon megbizással jöttek Sztambulba.

Rögtön csauszokat küldének ki az egész városba, elfogatni a leirt
albánokat. Öt vagy hat elbujhatott, vagy megszökött közülök, a többit
összefogták.

Mindannyinak vallomása teljesen összhangzó volt. Minden körülményt, az
igért összeget, a mondott szavakat oly egyformán adták elő, hogy semmi
kétség sem maradhatott, miszerint Tepelenti volt az, a ki őket kiküldte
Gaskho bey meggyilkolására.

Az eset nagy zajt csinált minden körben. Alit épen olyan jól ismerék,
mint Gaskho beyt, a janinai hős hatalmáról és kincseiről, ez erejéről és
szelidségéről volt hirhedett, amazt irigység, gyűlölet, ezt szánalom,
részvét ismerteté.

A khodzsagiánok, a palota-urak, Ali nagyságának régóta irigyei, a
divántanács elé hozták az ügyet s nagy viták folytak a felett, vajjon
minő eljárást kell a hatalmas gyilkosbérlő ellen követni? s a
kupolyterem vezéreinek véleménye sokáig meg volt oszolva, ha vajjon
menten megragadják-e Alit szakállánál fogva, vagy pedig rávegyék Gaskho
beyt, hogy elégelje meg, ha azoknak az arnót gyilkosoknak fejei az
igazságtétel sátora elé fognak gördíttetni, Alinak pedig majd tudtára
adják kéz alatt, hogy ha van még esze, ne vesztegesse sem az aranyat,
sem a lőport ily csendes ártatlan emberekre, mint Gaskho bey, a ki neki
sohasem vétett és ezután sem fog véteni.

Ezt akarták az okosabbak és ez okosabbak közt volt maga a szultán is.

– Ali nekem éles kardom, monda Mahmud, ha kardom valakit véletlenül és
akaratom ellen megsértett, ketté törjem-e azt azért?

Azonban a basa ellenei titokban felbőszíték Gaskho beyt, hogy egyenesen
Alin követeljen elégtételt.

A jámbor óriás már hetek óta saját nevét hallva emlegetni, megvadult,
mint az űzött bika, elhitte, hogy ő nevezetes ember, hogy ő van egyedül
hivatva Epirus zsarnokának szarvait letörni, s annyira el volt merülve
híressége álmaiban, hogy midőn leczkét kelle adni a szerailbeli ifjaknak
a vívásból, szórakozottságból úgy elverte őket, mintha mind Ali basa
katonái volnának.

A békeszerető vezérek igértek neki házat, kertet, szép lovakat,
rabnőket; mind nem kellett ez neki, ő Tepelenti fejét követelte, s égre
kiáltozott, hogy oly soká húzzák-halasztják a dolgot.

Mahmud szultán pedig bölcs férfi volt. Nem kellett neki a
csillagjósokat, a máguszokat, a seleuciai üregeket megkérdezni a jövendő
felől, hogy lássa, ismerje azon zivatarokat, miknek előveressége
izenetül állt az égen.

– Nem ismeritek Alit és nem ismertek engem, monda azoknak, kik itéletet
sürgettek nála Ali ellen. Ha én azt mondom: Alinak veszni kell, el fog
veszni ő, ha e paloták reám szakadnak is és az ország fele meghal is
miatta; ha pedig Ali azt mondja: «nem!» bizonyára nem fog ő meghajolni
és inkább felfordítja az egész országot, hogy nem marad egy kő a
másikon, mintsem megadja magát. Azért nem tudjátok, hogy mit kivántok, a
kik engemet és Alit harczban akartok látni egymással.

Az izgatók ezzel nem elégedtek be, hanem kiosztának néhány erszény pénzt
a janicsárok között s rá uszíták őket a Kapu-Kiaja palotájára, hogy
követeljék Tepelenti fejét.

A Kiaja jókor észrevevé a zajt s ideje maradt a szerailba menekülhetni,
melyet hirtelen eltorlaszoltak a janicsár urak elől, megmutogatván nekik
az ágyúk torkait, melyek a kapuk fölé voltak szegezve.

Ilyenkor a janicsárok nem találván czélszerűnek az ágyúk torkának menni,
akként tölték bosszújokat, hogy felgyujták a várost s leégettek egy
egész városnegyedet és kifosztogatván az égő házakat, ezt teljes
elégtételnek találták.

Másnap azonban, midőn a szultán, elcsendesülvén a megszokott zendülés,
kiséretével együtt kilovagolt a leégett városnegyedet megszemlélendő, a
szerailtéren álló szökőkút előtt egy lefátyolozott női alak veté magát
lova lábai elé s a kalifák kalifája lovának zabláját megragadta merész
kézzel.

A szultán visszarántá lovát, hogy rá ne gázoljon a nőre s gondolván,
hogy az tán egyike a tegnap leégetteknek, parancsolá a vele volt
teszkeredzsinek, hogy adjon kezébe egy erszény pénzt és bocsássa őt a
próféta nevében.

– Nem pénzt, uram, hanem vért! vért! kiálta a nő s hangja csengéséről
lehete gyanítani, hogy a nő még fiatal.

A szultán csodálkozva kérdezé az asszony nevét.

– Én Eminah vagyok, a nelvinoi basa leánya, Tepelenti Ali felesége.

– És ki az, a kinek vérét kivánod? kérdé a szultán, megütődve azon, hogy
e hatalmas férfi kegyencz nejét lova lábai előtt a porban heverni látja.

– Az ő fejére kérek halált, szólt szilárd hangon a nő, Ali Tepelenti
fejére, kinek gyehennavárából föld alatt folyó vizeken keresztül szöktem
el, hogy őt előtted bevádoljam, és ha te nem itélsz fölötte, megyek
Istenhez és bevádolom őt ott.

A szultán elszörnyedt.

Rettentő eset az, hogy egy asszony elvádolja saját férjét, a ki őt
kedvezéseivel halmozta el és nagy gonosztevőnek kell lenni annak, kit az
Isten legszelidebb madarai, a galambok megtámadnak.

Inte a vele volt Kizlár agának, hogy vegye felügyelése alá a nőt s vigye
a szerailba a Kadun-Kietchudához. Maga pedig azonnal visszatért palotája
kapujából, s a divántanácsot egybehivatá.

A szultán elborzadt, a nő vádjait hallva, ki miután a görög leánynyal
szerencsésen kiszökött Ali basa várából, nehány nap alatt a szulióták
által Ali minden kegyetlenségeit megtudá s egyuttal azt is tudtul adá,
miszerint Delvinóban most halt meg egy gazdag örmény asszony, kinek
Gaskho bey ifjukori ábrándja volt, s az minden vagyonát, mely Albaniában
van, a beynek hagyományozta. Erről még maga sem tudott semmit.

Mi természetesebb, mint hogy mindenki rögtön megtaláltnak hivé a
kulcsot, mely felnyitja a gyilkolási merénylet rejtélyét. Ali meg akarta
öletni Gaskho beyt, hogy albániai birtokát elfoglalhassa.



FÉRFI A VESZÉLYEK KÖZÖTT.

Janina basája harmincz napig egymás után nem hallott egyebet rossz
hireknél, s mialatt kétszer megtelt a hold, kétszer fogyott el az ő
hatalma.

Az első Hiob-hirnök volt a Sztambulból megmenekült arnót lovas, kit
Edrenéig üldöztek a szultán tatárjai s ki hirül hozá, hogy a Gaskho bey
elleni merénylet nem sikerült, s az elfogott bérgyilkosok kivallák
megbizójuk nevét.

– Ime saját kardommal vágtam meg magamat, kiálta fel Ali, a seleuciai
jóshang igazat mondott. Valóban igazat mondott.

És még több is beteljesült abból.

Nehány nap mulva hallá hírét, hogy Eminah a szultán elé veté magát s
itéletet kért férje fejére.

– Valóban előre tudtam ezt, sóhajta Tepelenti, a jós megmonda mindent.
Hanem azért mégis a szerail kapujában fogok állani ezüst állványon.

Másnap rá jött a hír, hogy Gaskho bey neveztetett ki janinai basává.

Úgy cselekesznek, mintha meghaltam volna, susogá az ősz, oly keserű
érzettel, mintha még egy ifjú élet küszöbén állana. Eltemetnek, mielőtt
meghaltam volna, megosztoznak örökségemen, mielőtt rájok hagytam volna.
Pedig a szerail kapujában fogok egykor állani ezüst állványon.

És azonnal kiküldé csauszait Tepelenti a tartományában levő városokra,
az előljárókhoz, felszólítva mindazokat, hogy a kinek fia van, fiát, a
kinek testvére van, testvérét küldje fel haladéktalanul.

Azután parancsot adott ki, hogy minden nélkülözhető igás barmot
hajtsanak fel a hegyek közé, a tengerekről minden bárkát gyűjtsenek a
durazzói kikötőbe. A janinai várkonyt ágyúk és bombák rémletes soraival
rakatta meg s akkor megizené a hadkerületeknek, hogy seregeiket küldjék
Janina alá.

Legalább nem jött neki váratlanul, a mi reá következék.

Legalább ideje volt elébb kitűzni a veres zászlót, mint a rémizenetet
vevé Sztambulból, hogy a nagyúr által kimondatott fejére a halál.

Ah, Tepelenti Ali nem olyan könnyen adja oda azt az ősz szakállát! A
vadászok jól látszanak tudni, hogy minő oroszlánra indulnak ki? Egy
nagyúri fermán a száműzött Pehliván Baba basát nevezte ki Lepantó
urának, Szoliman basa lett Trikala kormányzója, s a hozzá tartozó hét
hegyszoros őre, Durazzó helytartójává Mohammed bey tüzetett ki, kinek
atyját Tepelenti ölette meg. Tehát előkeresték legerősebb, legkeserűbb
ellenségeit. Ah ez nagyszerű vadászat fog lenni.

Ali összehivatá fiait, kik közül Vely volt Lepantó ura, Szolimán
Trikaláé és Muktár Durazzó basája; megmutatá nekik a térképen, hol
fekszenek tartományaik, s ha azokat elvesztették, mi marad számukra
fenn. Azzal mindháromnak saját maga köté oldalára kardjaikat s rájok
bízta, hogy harczoljanak úgy, mint férfiak.

A két ifjabb tűzzel esküvék, hogy diadallal fogják viselni fegyvereiket;
csak Vely bey hallgatott szomorúan.

– Te nem vagy-e az én fiam? kérdé tőle a vén hadastyán.

– Allah akarta, hogy az legyek, felelt Vely, harczolni fogok én is. Nem
te érted, nem is magamért nem is az életért, nem is azért, a mi a
halálon túl van, hanem azért, mert Lepantóban kisded gyermekem van és a
várat ellenség ostromolja. Ez a kis gyermek mindaz, a mi engem még ezen
a világon érdekel; harczolok úgy, mint a hogy egy apa harczol fiáért.
Kimentem őt, ha lehet. Dicsőségeddel, romlásoddal nem törődöm. Ha azt a
hírt találod hallani, hogy elleneid Lepantót bevették és fiamat
megölték, akkor azon kardodra, melyet reám bíztál, ne számíts többé.

E szókkal elfordult apjától Vely s halk léptekkel eltávozott.

A mint ily csendesen látta őt maga előtt haladni Tepelenti, azon kezde
gondolkozni, hogy ne vonja-e ki övében levő pisztolyát s ne lőjje-e le,
mielőtt elhagyná Janinát? Hiszen előre tudott már mindent. Saját neje,
saját fiai, saját fegyvere! hanem azért mégis a szerail előtt fog ő
állani ezüst állványon.

Több, mint húszezer főre menő hadserege állt fegyverben, albánok és
szulióta görögök.

Vitéz hadsereg, midőn harczolni kell. De vajjon kiért fog harczolni? ő
érte-e, vagy a szultánért?

El fogják-e feledni neki azok a bajnokok, kik őt ostromolva látják,
megölt testvéreiket, elrabolt aráikat, leégett falvaikat? Nem tudja-e
minden ember, hogy Tepelenti Ali kincseket gyűjtött teljes életében, jó
tetteket soha. És most ezen kincsek lesznek veszedelmére.

Az idők meghozták a választ. – Még messze voltak ellenségei, midőn
Bracori hegyei közt, hol Alinak egy unokaöcscse, Zaid, fegyvereseket
gyűjtött, egy leány vezetése alatt fölkeltek a szulióták s leölték Ali
embereit az utolsóig. Az utolsót azért hagyták meg, hogy legyen a ki
elvigye Alinak Zaid levágott fejét, tudtul adva neki, hogy ezt azon
leány küldi, a kinek mátkáját szemeláttára levágatta és küldeni fog még
többet is.

Ez jeladás volt Ali görög hadainak. Ott Janina alatt, szemei láttára,
hagyta el Zunga kapitány az albán tábort s midőn Trikalában megjelent a
nagyúr serege, s Gaskho bey hírnöke a két tábor közé lovagolt, nyakába
akasztva viselvén a fermánt s fegyverre szólítá a jobbágyokat a basa
ellen, az egész tábor átment Gaskho beyhez. Egyedül, kiséret nélkül
futott el Szolimán, Ali legkisebbik fia, a nélkül, hogy apjától nyert
kardját megpróbálhatta volna s útjában elfogatott.

De még hátra volt a másik kettő. Muhtár bey hatalmas hajóhaddal állt a
durazzói kikötőben s Vely bey haragszik bár atyjára, de vitéz bajnok, s
neki fia van Lepantóban és azt meg kell szabadítania.

Nem csak fia, még más is van ott. Ama kegyetlen gyilkolás napján, melyen
Ali basa fiai háremhölgyeit a tóba fojtatta, egy megmenekült a sok közül
és az Xelianthe volt. A hölgy is szerette Velyt, s tudtára adta, hogy
él. Vely bey elszállítá őt Lepantóba s ott tartá kis fiával együtt, hogy
apjától távol legyen.

Sietve közelgett a bey Lepantóhoz, éjszaka érkezett a város alá s már
messziről láthatá, hogy vára, melyben kedvesei vannak rejtve, lángok
között áll.

Ha későn talált jönni!

A bőszült tigris vad dühével veté magát az ostromló Pehlivánra s az
éjféli harczban elverte őt Lepantó falai alól; az albánok dühödten
küzdöttek vezérük mellett. Mit használt? Megmenték a várat, de lángok
között álla az már; Vely bey ordítva rohant be a kapun, alig ismerve rá
a helyre, a melyet nem rég hagyott el.

Kereste azt a pavillont, melybe gyermekét és nejét rejté. Az fából volt
egészen, réz tetővel; valami olvadt sötétvörös ércztömeg csillogott az
üszöghalom közepett. Vely ordítva rohant oda s katonáival félrevonatva
az égett gerendákat és üszköket, egymás mellett két feketére égett
csontvázat talált; a korallkarpereczekről, miket a tűz nem birt
megemészteni, megismeré, hogy azok neje és fia voltak.[5]

Egy szót sem szólt többet senkihez. Kardját hüvelyébe dugá s még azon
éjjel fegyvertelenül átlovagolt a megvert Pehliván Baba basa táborába s
átadá magát elleneinek.

Serege felbomolva futott vissza ezután Janinába, hírül vivén apjának,
hogy Vely bey, győzelem után, önkényt adta meg magát a szultánnak.

Mindenki elpártolt tőle, városai megnyiták kapuikat az ellenség előtt,
legjobb barátai elárulák, két fia elpártolt már, még hátra van a
harmadik. Muhtár bey legderekabb közöttük, ő legmerészebb és legjobban
szerette apját.

Két nap mulva jön a hír, hogy Muhtár bey az egész haddal megadta magát
Durazzó előtt a Kapudán basának.

– Megmondta a jós előre, felelt rá Tepelenti nyugodtan. Így végeztetett
az égben; de azért utoljára mégis ott fogok a szerail kapujában állani
ezüst állványon.



AZ OROSZLÁN A RÓKABŐRBEN.

Csapás csapásra jő ellened, öreg hadvezér! Hadseregeid átpártolnak az
ellenhez, barátaid elhagynak egyenkint, gyermekeid elárulnak, váraidat
feladják kardcsapás nélkül, szövetségeseid ellened fordítják a fegyvert
s a jó vontcsövekből, miket magad hozattál franczia gyárakból, Janina
falairól lövöldözik le a a szulióták albán őreidet.

Ah a szulióták! Mint tudnak ők harczolni. Ha most is melletted emelnék a
kardot, hogy hullana soronkint az ellen! Éppen úgy hullanak most a te
hadaid. Két testvér vezeti őket, egy leány és egy férfi, a férfi neve
Kleon, a leány neve Artemis. Valahányszor e nevet meghallod, mintha
mindig kést ütnének szivedbe, mert e leány volt az, kit szerelmednek
feláldozni vágytál, mert ez volt az, kivel nőd megszökött és mert e
nevet sohasem hallod a nélkül, hogy legvitézebb hadaid vesztét ne
hallanád.

Mint az öldöklő Azraël angyal jár ő hadriadal közepett, fehér zászlóját
hordva a golyók záporában s egy sem találja őt. Szemed láttára üti fel
bástyáidon a győztes lobogót s neked még csak arra sincs erőd, hogy
óhajtani tudnád elestét, sőt a hol őt látod jönni elől, megtiltod az
ágyuzást és nem engedsz feléje lőni.

Közeleg a vész Janina ellen minden oldalról, ki kell üríteni a serleget
Tepelenti, egész a seprejéig, egész az utolsó keserű cseppig, és végre?…
Végre mégis a szerail előtt fogsz állni ezüst állványon…

Egy éjszaka megütik a dobot Janina hét kapuja előtt s a Lithanizza
magasából kilőtt bomba épen a város piaczán pattan széjjel.

Fel, fel, albánok! a kiben még harczi vér van, a hét kapunak ágyúkat
feszített az ellen. Ali tomboló paripáján ül, kezében jó csatakardja,
mely sok vészbe beleszólt már. Akárhányszor állt már úgy Ali, hogy nem
volt egyebe annál az egy kardnál, s azzal visszaszerze mindent.

Egy percz alatt rendben áll védő serege; megnézi az ellen csatarendjét s
mosolyra vonul el arcza. Gaskho bey, a jámbor vezér, mészárszékre hozta
seregeit, egy óra alatt semmivé teszi őt Ali, hogy hírmondó sem megy
vissza belőle. Csataterve méltó az agg vezérhez. Akárki lássa, azt fogja
mondani: nincs menekülése az ellenfélnek! Csak ti jertek. És mégis,
mégis, el kell neki veszni. Az első lövésre, mielőtt kardját kihúzta
volna, hadserege megadja magát az ellenfélnek, hacsak egyszer kilőtték
volna fegyvereiket, övé a diadal; de nem, a sereg meghódolt s a jól
elrejtett tűztelepek ágyúit saját maga ellen fordítják vissza.

Mindennek vége! Csak hétszáz albán lovas maradt meg Alival, a többi
áttért, vagy el hagyta fogni magát.

Az ősz oroszlán megcsóválja kardját feje fölött s széttekintve maroknyi
csoportján, érczszóval kiált hozzájuk:

– Lássátok meghalni Alit!

S azzal kinyargal Janina piaczára, a hétszáz lovas kiséri híven.

Az ellen valamennyi kapun tódul a városba már, de a piacz elzárja az
egyik városrészt a másiktól, s a diadalittas csapatok ott gonosz
aratókra találnak, kik körülrakták magokat spanyol sorompókkal s végig
kartácsolnak a hosszú szűk utczákon az utolsó tizenkét ágyúval, melyet
Ali basa némái kezelnek; hű jelképei a halálnak.

Ali basa megveté lábát Janina közepén. Csak hétszáz embere van és
tizenkét kerekes lövege; ellenfelének húszezer embere és kétszáz ágyúja
és Gaskho bey mégis minden tudományával sem képes Alit elhajtani Janina
piaczáról s midőn a város egyik felét már birja, a másik felét nem tudja
elfoglalni. Ha ökölre kerülnének, egy kezével lesujtaná a vén
hadastyánt, de nem tud hozzáférni: ahhoz ész kell, nem erő.

Ekkor az ostromló meggyujtatá körüle a várost, de Ali nem mozdult meg
helyéből, s a szél Gaskho bey ellen vitte a lángot, ki már saját magát
kezdé kiszorítva látni, midőn a két szulióta testvér, Kleon és Artemis,
csapatjaik élére álltak s nekiindulának vakmerőn a vérpiacznak.

Tepelenti megismeré a leányt fehér zászlójáról, a mint a széles
középutczán tömött csapatjával, ő maga legelül, közeledett felé. Négy
ágyú volt nekik szegezve, töltve lánczos golyókkal és tört üveggel.

Ali elborult arczczal néze eléjök, azzal hüvelyébe taszítá kardját, s
inte a tüzéreknek, hogy csatolják fel ágyúikat, fogják a lovakat eléjük
s meneküljenek a várba. Egyet sem lövetett rájok.

A mint Ali hátat fordított, vérszemet kapott egyszerre az ostromló had;
minden utczán rohantak futó csapatja után s midőn Ali a hídra ért, a
szipahik és timarioták mint két raj egymással összekeveredve épen a
hídfőhöz jutottak s diadalordítással tolultak utána. A hídon elkezdődött
a harcz; ember ember ellen küzdött, csak a rövidebb fegyverek, buzogány,
handzsár dolgozhattak a tömegben, mely kétfelől forgott alá a túltömött
hídról, mint a hangyák egy vékony nádszálról. Hatszáznak az albánok
közül sikerült a várba menekülhetni; akkor Ali parancsára lecsapódtak az
érczkapuk, száz kívül maradt a hídon, ezeknek el kelle veszni, a
túlnyomó tömeg elborítá őket. Tíz-húsz timariota között harczolt egy-egy
albán. A híd rengett a harcz alatt s hajladozott a sűrű tömegek
súlyától. Ekkor a sánczok két oldalán egyszerre megdördültek az ágyúk,
mik a hídnak voltak szegezve. A harczolóktól ellepett híd czölöpjei
keresztül-kasul törve dűltek ki, s a híd albán s török harczosokkal
együtt leszakadt a mély árokba.

Alant hegyes karók voltak a mély víz alá rejtve, s a parton maradt
ostromlók elborzadva vevék észre, hogy a vízbe omlott tömeg közül senki
sem jön fel a víz szinére, hanem a víz kezd lassankint veresebb,
veresebb lenni, végre egészen vérpiros, a mint a holtak vére megfesté.

S átellenben a bezárt kapu állt előttök.

Ah, Tepelentit nem oly könnyű megfogni, mint ti gondoljátok.

Mindenütt győztetek, egész az utolsó pontig. Ez már az utolsó és még sem
győztetek semmit, mert az utolsót nem birjátok.

A vár megközelíthetlen; sánczai a tó közepébe vannak építve, s azokból a
sötét négyszegletű lyukakból hatvanfontos ágyúk seprik végig a víz
szinét, hajóval meg nem közelítitek azt. A száraz felől száz ágyú védi a
bástyákat; ki birna áthatolni a hármas árkon?

Alit meg nem fogjátok ott. Hadkészlete, elesége végtelen időkre elég, s
hogy megmutassa, mennyire el van szánva, az ostrom első hetében
kőmüveseket állított a vár egyetlen kapujához, s befalaztatá azt magára.
Már most nincs többé a váron ajtó. Még csak megszökni sem lehet belőle.

Tehát ott fog ő maradni, befalazva, mint egy sírboltban, elevenen
eltemetve. Onnan csak az égbe, vagy a pokolba van még útja; a száraz
felőli kijárást a szulióták őrzik, még ha repülni tudna is, nem
menekülhetne tőlük.

A hadjárat be van fejezve, a győztes Gaskho bey beigtatja magát, mint
Janina basája. Egész Epirus meghódol és megtagadja a bukott vezért,
Stambulban hála-könyörgéseket tartanak az Ejub-mecsetben és a
Zófia-templomban a kivívott győzelemért, melyet ágyúk dörgése közt
hirdetnek ki a csauszok a köztéreken s Európa minden hírlapja bámulva
hirdeti, hogy a hatalmas, rettegett kalandor, a hetvenkilencz évig
mindig győztes hadvezér, a magasra nőtt pártfőnök, ki már kétségbe kezdé
hozni, hogy ki az úr Törökországban: a szultán-e, vagy ő? ki Napoleonnak
szövetségese volt, kinek nehány hó előtt még Anglia harminczezer tallér
értékű arany étasztalt küldött ajándékba, kinek kincshalmaza több, mint
valamennyi keleti podestáé, egyszerre semmivé lett, letöretett, várába
bezáratott. Most már csak az van hátra, hogy meghaljon.

Ez is bekövetkezik nemsokára. Egy éjszaka két merész albán lovag hosszú
köteleken alábocsátkozik a sánczokról s egy fenyődarabon kiúsznak az
acheruzi tó felől s még azon éjjel fölkeresik Gaskho beyt.

Tepelenti Ali meghalt. Ezt az örömhírt mondják legelőször a beynek.
Meghalt bánatában, meghalt szégyenében. Talán mérget is vett. Holnap a
három órai ramazát után fogják a várban eltemetni. Halála előtt
összehivatá alvezéreit s megesküdteté őket, hogy a várat az utolsó
lehelletig, az utolsó emberig védeni fogják. Kincsei a vörös toronyba
vannak lerakva; több mint harmincz millió piaszter. Azokat rájuk hagyta
mind. De mit ér azoknak e tömérdek kincs, ha nem mehetnek ki vele abból
a fészekből? Meg nem adhatják magukat, mert Ali minden török szentekre
megesküdtette őket, hogy védni fogják halála után is a várat, de a
legénység más értelemben van; az örömest menekülne a várból, ha
bűnbocsánatról biztosítanák.

Gaskho beynek csak ki kellett nyujtania kezét, hogy Janina várát, a
bevehetetlent, kétszáz ágyúval s roppant kincseivel martalékul vegye.

Korán reggel ott lebegett a szürke, holdtalan zászló Janina veres
tornyán, a halál jele, s a víz felőli lövegek harminczhármat lőttek, a
viszhangzó hegyeknek hirdetve, hogy Tepelenti Ali meghalt. A váron belül
hallatszott a posztóval bevont dobok tompa robogása, s ki lehete venni
az imámok halotti énekét.

Gaskho bey és táborkara a Lithanizza tetejéről nézte a basa temetését.
Egy figyelő torony (observatorium) állt a tetőn, melynek erkélyéről az
udvarra lehete látni, s a pompás telescopiumok, miket a szultán Bécsből
kapott, hatalmas szolgálatokat tettek a nézőknek, azokon keresztül
mindent a legjobban ki lehete venni, a mi a várudvaron történik, kivált
egy távcső oly közel hozta a tárgyakat, hogy az imámok kezében kitárva
állott Alkoránból a kezdő versek talikbetüit el lehete olvasni.

Közepett egyszerű ravatalon ott feküdt Ali basa. Valóban ő maga volt az.
Akárki nézze bár, ő maga fekszik ott, meghalva, hidegen, mozdulatlanul;
vezérei könnyezve állnak körüle s szolgái, a kik elmennek mellette,
lehajolnak kezeit megcsókolni.

Künn a városban megtudták a szulióták Ali halálát s üdvözletül egy
bombát lőttek be a várba. Azonban a bomba kanócza rövid volt s az még a
levegőben szétpattant.

Az observatoriumból jól láthatták, mint rebbent meg az udvaron álló
tömeg a fejeik felett szétpattanó bomba dörgésétől, s mint pillantának
fel valamennyien azon kis gömbölyű fehér felhőre, csak a középen fekvő
halott maradt hidegen, nyugodtan. Őt nem rendíti meg többé a szétszakadó
bomba dördülete.

Az imámok felveszik őt vállaikra, s a gyászének zengése mellett, a dobok
halk robogása közt elviszik őt nyitott sírjáig. Bizonyára a sír meg van
ásva.

A mozlem halottat nem teszik koporsóba, hanem sírját deszkázzák ki
félig, hogy a halál angyalainak helyök legyen őt fölültetni, midőn
eljönnek tetteiről számot kérni.

Bizonyára Ali Tepelentit letevék a sírba.

A várőrség hármat lőtt fegyvereiből, az imámok énekeltek három verset,
azután előjöttek a kapások s ráhányták a földet a halottra, egy nagy
márványkő lap állt ott, azzal lenyomtatták a sírt, két turbános sírkövet
állítva fejétől, lábától.

Bizonyára eltemették Alit.

Midőn az imámok, a vezérek eltávoztak a befedett sírtól, Gaskho bey a
Lithanizza tetején magához hivatá az observatorium őreit és ezt
parancsolá nekik:

– A hova most e látcső szegezve van, reggeltől estig ott álljon egy
ember, kit negyedóránkint felváltson más és soha ama sírkövet szeme elől
el ne bocsássa. Éjszaka, midőn lemegy a hold, minden öt perczben egy
világító röppentyűt kell kilőni, hogy a vigyázók láthassák a sírkövet és
soha szem elől el ne bocsássák azt és őt minden órában tudósítsák.

Hogyan? Gaskho bey attól fél, hogy az öreg hetvenkilencz éves Ali még
föltámadhat sírjából s leemeli halottkezével magáról azt a nehéz
márványlapot? Vannak emberek, a kikről nem lehet elhinni, hogy
meghaltak, és ha el vannak temetve, még akkor is félnek tőlük.

Késő estig minden órában jött a tudósítás Gaskho beyhez, hogy a sír
változatlanul maradt és egész éjjel nem nyult ahhoz senki.

Bizonyára meghalt Tepelenti; tökéletesen meghalt.

Másnap korán reggel különös dolgot meséltek Gaskho beynek.

A topidzsik kaszárnyájában, hol a kerekes ágyúk állottak, egy dobos
legény a mint maga mellé letette a dobot, s két verőjét a szélére
helyezé, egyszerre azt kezdi észrevenni, hogy a két dobütő-pálcza
magától elkezd mozogni a kifeszített bőrön, mintha valami láthatatlan
kéz riadót akarna verni; a legénység csodát kiabál s azt hiszi, hogy
dzsin van a dobban.

Gaskho bey nem hitte a dolgot, míg maga oda nem ment a kaszárnyába s ime
saját szemeivel láthatá, hogy a két dobverő eléggé kivehető mozgással
vibrálva ütögeti a dobot, előre hátra rezegve rajta s aprózott pörgés
hangját hallatva.

– Csodálatos dolog ez, monda a bey s rögtön hivatá az imámokat, hogy
űzzék ki a dzsint azon dobból.

Azok rögtön munkához fogtak; hoztak füstölőt és szent könyveket,
befüstölék a dobot orrtekerő illatokkal s olvastak rá ördög-űző szavakat
rikácsoló hangon. Bizonyára ha ördög van abban a dobban és annak orra és
füle van, meg kell neki szökni ez illattól és lármától. A míg kézben
volt a dob, addig nem mozdult a verő, de a mint letették a földre, újra
kezdte ama rejtelmes robogást.

Az imámok ordítottak rettenetesen.

Az observatorium főnöke szinte jelen volt e tüneményen. Ő mint renegát
franczia, tudományos képzettséggel birt s a helyett a dzsinekről nem
volt fogalma.

Midőn látá, hogy az imámok épen nem boldogulnak szellemeikkel,
félreszólítá Gaskho beyt s fülébe súgá:

– Én nem tudom, mik azok a ti dzsineitek? és hogy mire való az a nagy
lárma és förtelmes bűzölés, hanem azt tudom, hogy ez a dobverés mit
jelent ama láthatlan kezektől.

– Nos?

– Ez azt jelenti, hogy menjünk innen, mert alattunk tűzaknát ásnak, a
miatt reszket a föld s azért vibrálnak a dobverők.

Gaskho bey elmosolyodott. Neki épen olyan kevés fogalma volt a
tűzaknákról, mint a renegátnak a török boszorkányokról.

– Milyen babonás vagy te, derék musír! monda, vállára veregetve a
lenézett francziának.

Ez nem is sokáig időzött ott, hanem iparkodott mentül hamarább
visszajutni a Lithanizza tetejére.

Mintegy másfél órai lárma után végre sikerült az imámoknak elkergetni a
dzsint, a dob elcsendesült, a kedélyek megnyugodtak, a katonáknak
utasításul adatott, hogy egy kardot tegyenek keresztbe az ajtó elé,
akkor a szellem nem mer többet visszajönni s azzal megnyugodott mindenki
a végzetekben.

* * *

Átellenben Janina várkapujával, az összelőtt híd fejénél állt egy erős
kőépület, sánczokkal és karózattal körülvéve, mely most a szulióták
kezébe jutott. Ez épületet választá a két görög testvér lakhelyéül. Ők
kivánták, hogy legközelebb legyenek Alihoz, ők nem engedik őt sem lélek,
sem madár képében megmenekülni, nagy ostromágyúik a befalazott kapunak
vannak szegezve; vagy megadja magát, vagy temetőjét leli a várban.

És ime temetőjét lelte az náluk nélkül is. Hiába köszörülték ellene
fegyvereiket, a halál kardja gyorsabb volt, hamarább levágta. Nem
ejthették el a csatában, nem verhették szivébe a bosszúállás késeit, nem
vihették ősz fejét a vérpadra; csendesen kellett neki kimulni, ágyában
fekve, háborítatlanul, mint a hogy az igaz emberek szoktak meghalni.

Kleon és Artemis kedvetlenül ülnek a váracs termében egy pisla mécs
lobogásánál. A leány elfeledé pikkelypánczélát leölteni s összefont
karokkal jár a teremben fel s alá. Semmi női vonás nincsen arczán, oly
hideg az, mint egy szobor képe.

– Tehát meghalt, tehát meghalt.

E mondatot ismétli egyre magában, s elmerengeni látszik fölötte.

– Meghalt Ali és nem az én kezem által.

Kleon feltünőleg hasonlít testvéréhez, s ifju arcza még alig különbözik
a leányétól, de szemeiben egészen másnemű láng lobog. Sokkal félelmesebb
amannak arcza, sötét gondolatokkal teljes, az övé nyilt és szabad, tele
rajongó reménynyel.

– Győzelmem díját veszítém el, ha Ali meghalt, szól az ifju felsóhajtva.
A vén róka megszökött vasam elől a pokolba. Oh, oda is utána mennék ha
lehetne, hogy megragadjam ősz szakállát, melyet testvéreim vérében
fürösztött.

– Ime itt van ősz szakállam! szólt e pillanatban egy hang a terem
mélyéből s a két testvér előtt ott állt Tepelenti Ali.

Elborzadva vetének magukra keresztet az ifju testvérek s a borzalom a
földhöz szegzé lábaikat és tagjaik megmerevedtek, a mint a felhítt
kisértet ugyanazon szürke ruhában, melyben két nappal elébb eltemették,
ott állt szemeik előtt.

– Ime itt van Tepelenti Ali.

Azzal tenyerébe csattantott a rém s a terem minden szögletéből
rejtekajtók pattantak fel s állig fegyverzett albánok ugráltak be a
terembe s mielőtt a két testvér fegyvereihez nyúlhatott volna,
megragadták őket s egymáshoz kötözték.

Az pedig valóban Tepelenti Ali volt, a ki előttük állt.

Eltevék őt a föld alá, bizonyára őt tevék el, de a föld alatt ismerős
utai voltak Alinak; az egész temetési látványt ő maga rendezé el és
sírja fenekéről a földalatti utakon át kijött, és midőn legnagyobb volt
az öröm és megnyugvás a megszálló seregben, akkor ütött rajta.

Egy szilárdul épült alagút vezetett ki a sánczárkok vize alatt a várból
s annak kijárásai a hidfő váracsába nyiltak. A benne levőket úgy lepte
ott Ali, hogy egy lövést nem tehettek ellene: álmaikban, lefegyverezve
nyomattak el a szulióták.

Fel, fel Gaskho bey, fel Mohamed aga; lóra kapitányok! fogd kardodat
Pehliván basa! itt a veszedelem. Rossz éjszaka ez az alvásra.

Ki akar aludni?

Egyszerre rettentő csattanás rázza meg a földet, mintha sarkaiból
fordult volna ki a világ s a napvilágnál fényesebb láng között, mely a
csillagokig látszik felcsapni, egész kerekes ágyúk látszanak repülni. A
topidzsik kaszárnyája légbe vettetett. A minarék lehullanak a rémítő
rázkódástól; köröskörül halomba omlott minden ház; egy percz alatt a
félváros rommá van döntve s a másik perczben égő gerendák s
szétszakgatott véres tetemek zápora hull vissza a romokra a vérrel és
üszökkel fertőzött égből.

Ali basa így adja tudtokra elleneinek, hogy feltámadott! Föld alá ment s
most a föld alól kezdi a harczot.

Kinek van kedve őt meglátni?

Gaskho bey, az óriás tetem félig öltözetlenül, a hogy ágyából kiugrott,
rohan végig az utczán, s annyira megzavarodott, hogy saját maga után
kérdezősködik. A felriadt katonák rémülettől megőrülve futkosnak
összevissza, zavargó kiáltozással, ki fegyverét, ki lovát nem találja.
És hangzik fejeik fölött a rémkiáltás: Ali! Ali! rettentőbb a
mennydörgésnél, mely tüzet szór rájok az égből. Ott jön az eltemetett
basa fehér lovon, fehér szakállal, ki akar szemébe nézni? A bomlott
tömeg százával hull az albánok kardcsapásai alatt, a vér patakban foly
Janina utczáin, s Ali basa, a holt, az eltemetett vezér, halálfélelmet
önt a küzdők szivébe. Nincs, a ki ellene tudjon állni.

Csak Pehliván, az erős küzdő, képes még meggátolni, hogy a roppant
ostromló had a maroknyi arnót néptől szét ne veressék. Kívül a városon
összegyűjti a futókat, s míg Ali fegyveresei benn a városban
mészárolnak, ő hirtelen minden kapun pihent, rendezett csapatokkal
nyomul elő, s megállítja a vén vezér győzelmét.

Hiszen elég is volt.

Háromezeren feküsznek halva az ostromlók közül, s az ágyúk elrontva,
légbevetve mind, a szulióta csapat vezéreivel együtt elfogva; ilyen
munkát végzett Ali feltámadása éjszakáján. Ideje, hogy visszavonuljon.

Pehliván elfoglalta újra a várost, s hadait felállítá a piaczon és nem
üldözé tovább Alit.

Gaskho bey haraggal támadt reá:

– Miért nem üldözöd őt váráig?

– Alit üldözni nem jó, felelt a tapasztalt vezér. Hagyd őt futni, ha
futni akar.

Gaskho bey erre nagy haraggal ragadá ki a kardot Pehliván kezéből, mert
saját kardját elhagyta valahol, s maga mellé vevén a szipahik dandárját,
üzni kezdé a távozó ellenfelet.

Ali egész nyugalommal halad vára felé, mintha nem is törődnék az utána
rohanókkal, pedig azok számra hatannyian vannak, mint az övéi.

Midőn oly közel ér hozzá Gaskho bey, hogy szavát meghallhatja, vissza
kiált rá Tepelenti:

– Rossz helyen jársz, derék bey. Ez a föld az enyim és a mi alatta van,
az is az enyim és te azt nem tudod?

E szóból természetesen semmit sem értett Gaskho bey mindaddig, míg Ali
intésére egy röppentyüt lövének fel a magasba, mely jeladásra a
várbeliek egyszerre meggyujták mind azon tűzaknákat, melyek a város
utczái hosszában voltak ásva. Még a boldog időkben készítteté azokat
Tepelenti, vízvezetőket furatván s egyuttal oly magasra építtetve
azoknak boltozatait, hogy lőporral is meglehessen tölteni.

Saját csapatait mind a hídfőhöz vonta össze, s midőn egyszerre, a milyen
hosszú volt az utcza, végigrepedt s a kárhozatos lobbanás égbe hajigálta
az üldöző csoportokat, ő gyönyörködve nézte a váracs magasából a
romlást, s utolsó volt, ki az alagút rejtajtaján eltávozott. A
jajkiáltás még sokáig áthallatszott a várba. Az ostromló seregnek egy
harmada elveszett ez éjszakán. A többi elhagyta a pokolra épített
várost, s kívül a mezőkön s a magas Lithanizzán foglalt helyet.

A feljövő nap iszonyú látványt mutatott. Janina városa nem volt többé; a
szép magas házak, a kúpos mecsetek, a karcsú fehér minarék, a roppant
kaszárnyák!… mindezek helyett csak egy halomra dűlt alaktalan tömeg
látszott, itt-ott feketén a lobbanás lángjától, összetört gerendák,
széttépett tetemek, miket feketére perzselten elhajigált az iszonyú
pukkanás, hevertek a romok között s a bástya oldalából egy csatorna
nyílásán szomorúan csorgott alá a tóba valami sötétvörös patak, a mint
az a romok közül innen-onnan kiszivárgott.

* * *

– Szegény gyermekek, milyen csendesen alszanak.

Így szólt Ali.

A vöröstorony rejtekében feküdt egymás mellett a két szulióta testvér,
Artemis és Kleon. Aludtak egymást átölelve és nem ébredtek fel Ali
tekintetétől.

– Ne költsétek fel őket, szólt Ali a némákhoz fordulva, hadd alugyanak
még.

S azzal nézte őket tovább mosolyogva – mint alusznak oly csendesen.

Pedig azt sem tudják: lesz-e még ez álomból fölébredés?

Ali nem költé fel a szendergőket. Háromszor küldött megnézetni, ha nem
ébredtek-e még föl? egyszer sem engedte őket háborítni. Végre az ifju
kezén megcsördült a láncz s fölébredtek rá mind a ketten.

– Acrocorynth utczáin jártam, szólt az ifju, nagy ábrándos szemein
végighúzva kezeit s láttam a Parthenont újra felépülve.

– Thermophylæknél álltam én, szólt a leány, s ezerenkint hullott előttem
az ellen.

– És most a vérpadra fogunk lépni, sóhajtja Kleon, hallva, mint nyitják
börtönük vasajtaját.

– Légy erős, szólt a leány, megszorítva testvére kezét, mely az övéhez
volt lánczolva.

Az eunuch némák körülfogták őket s odavezeték Ali basa elé.

Még mindig halotti köntösében ült a divánon a basa; minden bútora
hamuszinű lepellel volt behúzva és semmi arany, semmi csillogó fény nem
volt a teremben.

A két testvér odaállt elé, egymás kezét szorítva.

– Kedves gyermekeim, szólt a basa érzékeny reszkető hangon, ne nézzetek
egymás szemébe, nézzetek én reám.

Azok a szokatlan hangú és értelmű szavakra mindketten reá tekintének s
csak most vevék észre, hogy az agg vezér búsan, csüggedten néz reájok, s
szemei telve vannak könynyel.

Ali inte a némáknak s azok levevék a testvérek kezeiről a lánczokat.

– Ime szabadok vagytok és mehettek hazátokba vissza, monda Ali.

Az ifju mintegy villanyos ütésre rezzent fel e szavakra, s arczát az
öröm melege futotta át.

– Miért örülsz? szólt szigorú tekintetet vetve reá Artemisz; nem látod,
hogy e szörnyeteg gúnyolódik? Csak örömét akarja az által növelni, hogy
bennünk reményt gerjeszszen s kínosabbá tegye a halált. Mit alakoskodol
vén ördög? Öless meg bennünket gyorsan vagy kínosan, az mindegy, de ne
gúnyolj.

Tepelenti áhitattal emelé szemeit az égre.

– Lelkem nyitott könyv legyen. Ti szabadok vagytok. Szabad szulióták: mi
ismerjük egymást. Sokat vétettem ellenetek, de ti boszút álltatok
rajtam. Én elégettem falvaitokat, ti váraimat pusztítottátok el érte. Én
sarczot vetettem földeitekre s ti tartományaimat vettétek el tőlem.
Neked vőlegényedet ölettem meg, téged elraboltalak szülőid házától: te
legkedvesebb unokám fejét vágattad le s legkedvesebb nőmet raboltad el.
Most egyenlők vagyunk és egyikünk sem tartozik a másiknak semmivel.
Menjetek békeséggel innen.

Annyi őszinteség, annyi töredelmes, bűnbánó fájdalom volt e szavaiban
Alinak, hogy a haragvó szűz csodálkozó részvéttel kezde rá tekinteni.

– Te bámulsz arczom változásán, szólt Ali, észrevéve szavai hatását
Artemisz vonásain. Te nem ilyennek láttál engem egykor. Azon Ali nincs
többé, meghalt, eltemették, egy bűnbánó térdepel előtted, ki multjának
bűneitől borzad s köntösöd szegélyzetét csókolva kéri bocsánatodat.

És valóban Ali térdre roskadt Artemisz előtt, hogy ruhája szélét
megcsókolhassa s zokogva hullatá könyeit a leány lábaira, hogy az
önfeledten hajolt le hozzá és fölemelé.

Mégis csak nő volt és megszánta azt, a ki sír előtte.

– Halljátok, a mit mondok, szólt a basa, nehogy azt higyjétek, hogy Ali
megtébolyodott. Én az éjjel egy tüneményt láttam; egy szép, magasztos
ragyogó hölgy szállott le hozzám a fényes ég megnyilt közepéből,
körülrepkedve szárnyas gyermekarczok sokaságaitól; a hölgy oly nyájas,
oly szelid tekintettel néze le reám, arczáról isteni világ sugárzott, s
a föld minden virágai őfelé fordíták kelyheiket, mintha ő volna a nap.
És a mennyei hölgy karján egy gyermek ült, de olyan gyermek, kinek
tekintetétől az ősz férfi is összeroskad; a gyermek feje körül
csillagokból füzött koszorú, s arczának mosolygása maga volt az
idvesség. És a midőn reszkető kezeimet fölemelém hozzájok, a mennyei nő
és gyermek kinyujták kezeiket felém és hangzott a hölgy ajkáról édes,
kimondhatlan édes hangon e szózat: «Tepelenti Ali, én hívlak tégedet!»
És én reszketve omoltam előtte térdeimre.

A két testvér önkénytelenül roskadt Ali mellé térdeire, áhitattal
rebegve:

– Üdvöz légy boldogságos szűz!

Ali basa folytatá a látmányt.

– Arczra borulva fogadám a fényes tünemény szavait, midőn ismét szólalt
hozzám, oly fájdalmas hangon, mely a szivet járta bennem keresztül: «Ali
Tepelenti, tekints fel reám». S midőn fölemelém arczomat, ime hét éles
kardot láték a mennyei hölgy szive felé fordulva, s a rémülettől
zsibbadni érzém karomat. «Ali Tepelenti! – szólt harmadszor is a hölgy –
e kardokat te ütéd az én sebeimbe, és az én vérem a te fejedre hull
alá». – Én nyögve válaszolék: «Hogy-hogy cselekedtem én azt, midőn nem
ismerlek téged?» És ő felelt: A ki üldözi az enyimeket, engemet üldöz és
a ki megrabolja az én templomomat, engemet rabol meg; nem te rontád-e le
a telepeni, durazzói és tripolizzai egyházakat? – «Esküszöm, hogy újra
fölépítendem azokat», felelék én, kezemet szent fogadásra emelve. S ime
e szóra egy kard kihullott a hölgy szivéből. – «Nem raboltad-e el a
szulióták gyermekeit – kérdé újra a mennyei jelenés – hogy belőlük
mozlimeket nevelj?» – «Esküszöm, hogy keresztyénekké teszem őket újra.»
– E szóra kiesett szivéből a második kard. – «Nem te ragadozod-e el a
hajadonokat, hogy őket háremedbe vidd?» – «Esküszöm, hogy szülőiknek
átadom őket.» – És lehullt a harmadik kard. – «Nem te gyűjtél-e roppant
kincseket az árvák és özvegyek örökségeiből?» – Én mindinkább földre
sújtva felelék: – «Legyenek e kincsek a te szolgálatodra.» És így
számlálta el főbűneimet egyenkint, s így esküvém én azoknak
helyrehozását kemény, törhetlen esküvéssel, s mindannyiszor lábaimhoz
hullott egy kard. Végre csak az utolsó volt még vérző szivében, midőn
azt kérdezé tőlem: «Nem halálra kerested-e ama két szulióta testvért,
kik oltárom leghívebb védelmezői, nem fogva tartod-e őket börtönödben, s
nincs-e szivedben haláluk elhatározva?» Én ijedten tevém kezemet
szivemre, mert valóban e gondolat benne volt, s tusakodva rebegém: «Oh
menyei tünemény, legerősebb ellenségem e két ifju testvér, esküdt
elleneim, kik halálomra törnek; ha te parancsolod, kezeikbe teszem ősz
fejemet s legyek én az ő hatalmukban, ne ők az enyimben.» – És e szóra
kihullott szivéből az utolsó kard is és ő felelt: «Tepelenti Ali, vedd e
kardokat kezedbe és cselekedjél úgy a mint mondád.» – Ezzel felszálla
ismét az égbe, a felhők bezáródtak utána és én egyedül maradtam a hét
karddal kezemben, melyekre hét fogadás volt irva. – Ezen tüneményt
láttam én a mult éjszakán és most gondolkozzatok szavaimról.

A testvérek lelkük mélyéig meg voltak rendülve a mondottaktól. A mozlem
férfi oly áhitattal, oly rajongó lelkesüléssel beszélt e tüneményről,
hogy annak valóságáról kétkedni nem lehete; arczának megilletődése,
szemeinek könyei, reszkető hangja bizonyíták, hogy érezi, a mit beszél.

A testvérek meg voltak hatva az ősz férfi visióitól, ki kézen fogva
őket, elvezeté magával kincstárába, megmutogatá nekik a felhalmozott
aranyat, ezüstöt, a vert pénzt, mely kádakra volt rakva és a rudakban
álló öntött érczet.

– Parancsoljatok kincseimmel s azok szolgálataitokra álljanak.

És azzal kiválogatott gyémántjai közül több százezret érő darabokat s
azokat Kleon és Artemisz kezébe adta e szavakkal:

– Ezeket a hetæria hadi pénztárának küldöm.

Hogyan? Mit akart Ali, hogy e titkos szövetséget említé, melynek
tűzaknái épen úgy el voltak ásva egész Törökország alatt, mint az övéi
Janina alatt? Tán e tűzaknákat is fel akarta vettetni?

Bizonyára Ali kezei Stambulig és Bukarestig érnek!

Majd elvezeté a testvéreket fegyvertárába; ezrével voltak a legjobb
angol és franczia fegyvergyárművek hosszú ládákban lerakva ott.

– Lássátok, egy egész országot fel lehet fegyverzeni Janinából.

A két testvér felsóhajtott, mindeniknek egy gondolatja támadt.

– Tepelenti, szólt a leány.

– Parancsolj vélem.

– Te minekünk sokat ártottál, mi is ártottunk neked sokat; tegyünk úgy,
mintha most látnók először egymást.

– Én megbocsátottam tinéktek.

– Én elfeledem, hogy e helyen vőlegényemet megöletted s te felejtsd el,
hogy megöltük fiadat. Jusson eszedbe pedig az, hogy nemcsak mi vagyunk
foglyok e várban, hanem te magad is az vagy, körülzárva ellenségeid
hadseregei által.

– Egyedül én vagyok itt fogoly, szólt Ali lemondással. Allahra esküvém s
a szent hölgynek fogadtam, hogy szabadon bocsátlak benneteket és
társaitokat mind. Mi történik azután velem tovább? azzal nem törődöm.
Ali megért a halálra. De ti rátok küzdelmes napok várnak még, s ha
egyszer jövend idő, midőn feleiteknek kincsre és fegyverre lesz
szüksége, jusson eszetekbe, hogy az Janinában mindkettő van elég.

Artemisz kénytelen volt Ali szavainak valóságáról meggyőződni. – A basa
saját kezeivel választott ki két szép damask kardot fegyverei közül s
azokat a testvérek oldalaira köté. Mint tért azoknak lelkébe a meleg
önbizalom, fegyvert érezve oldalaikon!

Azután levezeté őket fogoly társaikhoz, kiket a várudvarra
kibocsáttatott; tudtokra adá, hogy szabadon fognak bocsáttatni, s akkor
hozatott bort és piláfot az ujjongató fogolytömegnek s együtt hagyá őket
saját arnautáival enni és inni, kik a bor kibékítő hatalmánál fogva nem
sokára összeölelkeztek s örök barátságot esküdtek egymásnak.

Ekkor előhozatá Ali a legválogatottabb czélbalövő szuronyos fegyvereket
s kiosztá a fogoly szulióták között; nem félt tőle, hogy egy pillanatban
ellene fogják azokat fordítani. Azután megcsókolá a két testvér homlokát
s megáldva őket, elbocsátá békével ama titkos alagúton, mely a városba
vezet…

Künn ez alatt Gaskho bey táborában különös hírek kezdtek szárnyalni. Egy
pár elfogott albán harczos, kit a házak kutatása közben leptek meg,
midőn Ali visszavonult, megdöbbentő fölfedezéseket kezde hallatni
vallatói előtt.

Hogy a bey táborában levő szulióták mind egyetértenek a janinai basával,
egykori urokkal.

Valóban azt mindenki tapasztalá, hogy Ali basa soha nem lövetett a
szuliótákra, hanem inkább elhagyta a csatatért.

A foglyok még többet is vallottak.

Hogy Kleon és Artemisz titkos összeköttetést tartottak Alival az
alagúton keresztül, s önkényt fogatták el magukat.

Úgy kell lenni. Bizonyíták azok, a kik a legelső rohamot túlélték. Ali a
hídfő tornyából támadt elő, a nélkül, hogy az ott levő szulióták egy
lövéssel is jelt adtak volna.

Azt is állíták az elfogottak, hogy a következő éjszakán újabb támadást
fog intézni Ali az ostromló sereg ellen, s akkor a bey táborában levő
keresztyének mind mellé fognak állani.

E mondák mind ijesztőbb változásokkal kezdtek elterjedni az egész
hadseregben, itt-ott kisebb verekedések történtek keresztyének és
mozlimek között; az ozmanlik fenyegetni kezdék a rajah harczosokat, s
azok féltükben mindenütt összetartó csoportokba vonultak.

Gaskho bey és Pehliván basa hirtelen hadi tanácsot hivattak össze e
nyugtalanító jelenségre, s ott elhatározták, hogy a görögöket le fogják
fegyverezni.

E végett egy tömegbe állíták őket a tábor közepén, körülfogva ozman
hadsoroktól s akkor nekik szegezve az ágyúkat, kihirdeték előttük, hogy
le fognak fegyvereztetni, s ha ellenállanak, összelövetnek.

A szulióták rémülten hallák e hirdetményt. Látták a vérszomjú tömegeket
magok körül és arra gondoltak, hogy mennyiszer megtörtént már, miszerint
a fegyvert valaki letette a kezéből, hogy életét megmentse, holott épen
e fegyverrel menthette volna azt meg, s e tétovázásukban kiválasztának
maguk közül tizenkét ifjat, kik menjenek el a vezérhez és kérjék tőle
számon e félemlítő eljárása okát.

Gaskho bey különben is dühös volt már. Az ifjak merész beszéde még
jobban felbőszítette; mind a tizenkettőt kivitette a tábor közepére, oda
a felállított hadsorok elé, s megparancsolá, hogy fejezzék le őket,
kihirdetvén, hogy mindenki úgy jár, a ki egy szóval mer ellenkezni a
kimondott parancscsal.

A tizenkét ifjut ott levetkőztették társaik szemeláttára, s a szokott
fejlevágó óriást oda állíták hátuk mögé, hogy térdre buktatván őket,
egyenkint ütögesse le fejeiket.

De még egyét sem ütötte le, midőn Janina felől nagy lárma támad. A
szabadon bocsátott Kleon és Artemisz csapatja jött onnan, kik még a
janinai toronyból látták a veszélyt, mely hitfeleiket fenyegeti, s épen
akkor értek oda, midőn Gaskho bey parancsának kiviteléhez készültek a
csauszok.

A szulióták itt és amott megpillanták egymást. Egy óriási ordítás tölté
be a léget. Fájdalom volt az és düh s a kétségbeesésben kitörő ijedtség.
Azok elülről, ezek hátulról rá rohantak a mozlim csapatokra. Egy
pillanat alatt egy zűrzavaros tömeggé volt bomolva Gaskho bey egész
tábora, hol albánok és szipahik, szulióták, sáymsok és timarioták
veszekedtek minden terv, minden harczi czél nélkül, ellenséget és jó
barátot nem ismerve. Hasztalan tűzék ki a zászlókat az alemdárok,
hasztalan ordították magukat rekedtre a spahilár agák és a sorbadzsik,
és maga az óriási Gaskho bey is. A hadsereg oly tökéletesen fel volt
bomolva, a hogy semmi ellenség nem lett volna azt képes semmivé tenni.
Délfelé a szulióták Kleon és Artemisz alatt elfoglalták a Lithanizzát,
Gaskho bey pedig kétségbeesetten futott el egész Durazzóig. Mikor
odaért, nem volt vele az egész hadseregéből több tizenkét csausznál. Az
egész ostromló had elszéledt a merre utat látott, kereketlen ágyúkat s
feldűlt szekereket hagyva mindenütt maga után.

Ali basa pedig szép csendesen mosolyogva nézte a janinai vöröstoronyból,
hogy veri az ellenség magamagát, hogy bomlanak szét az ostromló hadak
ezernyi tömegei, a nélkül, hogy ő egy ágyúlövést vesztegetne rájok.

Mondánk, hogy sokszor volt Ali már úgy, hogy nem volt egyebe annál az
egy kardnál és azzal az egy karddal visszaszerze mindent.



AZ ALBÁN CSALÁD.

Most hagyjuk egy kissé pihenni a hírt, hunyjuk be szemeinket azon
harczok elől, mik itt következnek; hagyjuk elhangzani füleink mellett
egy Ulysses, egy Ypsilanti, egy Kolokotroni neveit, kik mind a szultán
trónját ingaták meg s kiket a janinai basa mind édes testvéreinek
nevezett.

Vonuljunk mi e véres harczok alatt Dodona ligeteibe, hol egykori szent
jóslatok téveteg hangjai még mindig megzendülnek a csendes ábrándozó
előtt. Keressük fel ott ama csöndes kis völgyszakadékot, hová sem a jó,
sem a rossz hír el nem szárnyal soha, melynek lakosai nem tudnak
egyébről, mint a mi fenyőfáikon innen történik; hozzájok még az adószedő
spahi is csak egy tizedben egyszer vetődik kivetett harácsért.

Halil Patrona feleségének háza nem áll már többé a csergő patak mellett,
még a sírt sem tudja senki, melyben a szép, a tündéri Gül-Bejáze lakott:
Gül-Bejáze – fehér rózsa, nem nyílik az egész völgyben; ezt a nevet nem
is ismeri ott senki, csak a legvénebb anyóka, mikor a fonóban körülülik
a leányok, tud mesélni regéket, miket anyjától vagy nagyanyjától hallott
ő is, egy tébolyodott asszonyról, a ki itt e völgyben lakott, s minden
este asztalt terített, minden éjjel ágyat vetett egy láthatatlan
szellemnek, kit rajta kívül senki sem látott s kit ő férjének nevezett.

Ez őrült nőnek volt egy fia, a kit Behramnak neveztek, derék, vitéz,
bátor ifju; sokszor megkergette társaival az epirusi rablókat, a kik a
völgybe lecsaptak s teheneiket elhajtották.

Mellette lakott akkor az özvegy Khamkó asszony, kinek férjét agyonverték
Tepelenben, és ki fiával, a kis Alival ölében, menekült a hegyek közé.

Azelőtt jó, szelid asszony volt Khamkó, de a mint az őrült nővel kezde
társalogni, ő is oly háborodott lett, mint az; gyűlölni kezdé az egész
világot s számtalanszor monda olyan őrült dolgokat, hogy szeretné
meggyújtani négy részein az országot, hogy a lángok négy felől csapnának
össze rajta s benne égne minden ember, a jók a gonoszokkal együtt. –
Allah ne hallgason meg ily szavakat.

Behram igen szelid férfi vala, már akkor több, mint huszonhat éves, a
kis Ali még alig több tizenhatnál; de már ekkor is vad, szilaj fiu volt
s napokig elcsavargott hegyeken, völgyeken át s midőn haza jött,
rendesen hozott anyjának valami pénzt vagy drágaságot haza. És senki sem
tudta, honnan veszi azt, csak Behram, kinek a fiu mindent megvallott,
mert nagyon szerette.

Ali az epirota kalandorok társaságába keveredett s velök együtt eljárt a
falukat sarczoltatni, gazdag kalmárokat meglesni az úton s osztozott a
könnyen szerzett ragadmányban azokkal.

Valahányszor pedig pénz nélkül jött haza Ali, Khamkó anya mindig
pörpatvarral támadt reá, s nem hagyta nyugodni, míg új, szerencsésebb
rablókalandba nem kezdett.

Behram szomorúan látta ifju bajtársát e veszélyes úton, s valahányszor
egyedül maradhattak, mindig tele beszélte lelkét igaz, józan
gondolatokkal, miknek hatása meg is látszott Alin, mert apródonkint el
kezde maradozni a rabló járatokból, s hogy anyjának mégis pénzt
mutathasson, juhait, kecskéit adogatta el, később eladta hosszú,
ezüstveretes puskáját. Utoljára nem maradt egyebe a kardjánál. Khamkó
asszony szidta Alit kegyetlenül, s ha enni kért, elkergette; a fiu
eltébolygott az erdőkben, a cserjéken, ott élt sokáig erdei
gyümölcscsel; végre nagyon megéhezett, s elbúsultában egy örmény
csapláros magányosan álló háza elé vetődék, ki épen kinn állt az
ajtójában. Ali úgy lépett eleibe, mint egy éhségtől veszendő szilaj
farkas, s kardját kezében tartá. Az örmény ősz, tisztes férfiu volt, s a
mint meglátta Alit, azt kérdé tőle: «Mit akarsz fiam?» Ali elszégyenlé
magát az ősz tisztes tekintete előtt, s lesüté szemeit s azt mondá: «El
akarom neked adni e kardot». Pedig azon szándékkal volt egy percz előtt,
hogy megölje őt vele. Az örmény elvevé tőle a kardot, s adott neki érte
tíz zecchinot, azonfelül meg is vendégelé. Ali kard nélkül tért haza
anyjához.

Khamkó asszony fegyvertelenül látva fiát, elszörnyedve kiálta fel:

– Hova tetted kardodat?

– Eladtam azt, felelt Ali elszántan.

Az anya felsikoltott e szóra dühében s vevén egy botot, elveré azzal
Alit, a míg csak bele nem fáradt. A nagy, izmos fiu engedte magát ütni
és nem sírt s nem szólt és nem védte magát.

– És most láss guzsalyhoz! kiálta rá Khamkó asszony; fonj szöszt és
tanuld az orsót pörgetni, ne edd itthon a kenyeret hiába. Az olyan
férfi, a ki kardját el tudja adni, nem való egyébre, mint hogy rokka
mellett üljön.

És Ali leült fonni.

Két napig állotta ki a gyalázatot, mit anyja elkövetett rajta, harmadnap
visszament az örményhez, a kinek eladta kardját, azt orozva saját
kardjával meggyilkolta, házát kirablá s felgyújtotta, s azontúl lett
belőle olyan híres rabló, hogy rettegte az egész környék.

Khamkó asszony még azután sokáig élt, s mindaddig rontotta Ali lelkét s
addig tanítá őt gyilkolni megilletődés nélkül, a míg a fiu egyszer őt
magát is meggyilkolta s épen annyit törődött anyja vérével, mint a
többiekével, kiknek vérébe anyja parancsára mártogatta kezeit.

Ezen fiuból lett Janina basája, Tepelenti Ali.

Mennyi árulás, esküszegés, rablás, orgyilkolás után jutott ő e polczra!
Hányszor nem volt már egyebe annál az egy kardnál és ravasz eszénél. De
mégis sokszor eszébe jutott hatalma legfényesebb korszakában ama két
csendes gunyhó, hol ő és Behram laktak, kinek hírét sem hallá azóta, s
elgondolkozék rajta, mi lett volna ő belőle, ha Behram szavaira hallgat,
ha csendes, nyugodt életet fog élni? Bizonyosan nem ily hatalmas ember,
mint most; de nem-e boldogabb?

Egyszer, midőn már igen nagy úr volt, fel is keresé a kis völgyi falut,
melyben együtt rejtőztek. Híre sem volt már akkor Behramnak;
elbújdosott, ki tudja hova? talán meg is halt azóta.



MAHMUD TOLLA.

Midőn II. Mahmud alatt a mekkai zarándok-karavánt a lesben álló
vechabiták kirabolták, a szultán megrendelé a mekkai és medinai
biráknak, hogy küldjenek rögtön a vechabiták tanyáira, s készpénzen
váltsák ki az elfogott derviseket tőlük.

A vechabiták kiadák a foglyokat a küldött váltságdíjért, de annyira
ragaszkodtak az alku értelméhez, miszerint csak a foglyokat kelle
kiadniok, hogy még a rajtok lévő ruházatot is megtarták maguknak, s nem
hagytak elvinni egyebet a csupasz testnél.

Így kelle őket Mahmudnak még ruhával is ellátni.

Volt a megszabadítottak közt egy dervis a nimetullahita szerzetből, ki e
történet után fölmene a szultánhoz s monda neki:

– Szegény uram, te. Legszomorúbb úr minden kalifák között; legnagyobb
szenvedések fia minden szultánok között, a kik előtted uralkodtak és
utánad uralkodni fognak; köszönöm te néked, hogy engemet
megszabadítottál az eretnekek kezei közül,[6] azért ime ajándékba hozom
néked azt, a mit midőn ruhátlanul hagytak, még is el tudtam hozni
közülök.

S azzal egy fekete írónádat adott át a szultánnak, s midőn Mahmud
kérdezé, mi módon tudta azt elrejteni a rablók szemei elől? elmésen
megmagyarázá, miszerint sűrű fekete szakálla közé dugta azt, és ott
senki se vette észre.

Mahmud elfogadá a dervis ajándékát s oda tevé azt, hol többi ereklyéi
állottak és azután sokáig nem gondolt reá és egészen el is feledkezett
róla.

Egyszer azonban, midőn egyik kedvencz hölgye kiváncsiságból rávevé, hogy
mutogassa meg neki a palotában levő ereklyéket, a mint a dervis által
ajándékozott tollhoz értek, hirtelen felsikolta a hölgy s azt mondá,
hogy azt a tollat mozogni látta.

A szultán erre oda tekinte, s minthogy ő nem látott semmit, tréfás
szavakkal illeté kedvencz hölgyét s tovább mutogatá neki sorra a
századok óta lerakott ereklyéket, miket tizenhárom szultán gyűjtött a
khaznéba,[7] s azután megengedé hölgyének, hogy válaszszon azon ereklyék
közül egyet magának, a melyik legjobban tetszik neki.

Voltak ottan becses darabok, mik egy-egy ország jövedelmével fölértek,
drágakövekkel kirakott, ritkaságuk által becses emlékek, de azok közül a
kegyencznő egyet sem választa magának, hanem a szultán nagy bámulatára
azt az egyszerű fekete irónádat kérte magának.

Mahmud csodálkozva engedett odaliszkja kivánatának, s minthogy az attól
el nem állt, odaadá neki az irónádat, mely egyszerű bambuszkóróból
készült s nem volt rajta épen semmi nevezetes.

Az odaliszk elvivé magával szobájába a tollat és azután reggeltől estig
várta, hogy fog-e mozdulni újra?

De a toll egész nap, egész éjjel nyugodtan feküdt a hová letették, s az
odaliszk már bánni kezdé, hogy kiváncsisága tárgya helyett nem inkább
valamely becsesebb ajándékot kért magának, a midőn egy estve meglátogatá
őt a szultán virágos kamrájában s a míg egymással édesdeden
beszélgetnének, egyszer a szobában, hol rajtuk kívül senki sem volt
jelen, neszt hallanak, mintha valaki nagy sietve irna s a toll
perczegése hallatszanék a kiterített pergamenen.

Odatekintének mind a ketten s ime a bámulattól elállott szavuk: az
irónád félegyenesre volt fölemelkedve, a hogy szokás azt a kézben
tartani s irni látszott magában az alatta levő pergamenen.

A hölgy reszketett a borzalomtól, míg a szultán, ki nem volt félelmek és
babonák embere, azt hivé, hogy tán egy pók köté fonalát a toll túlsó
szárához s annálfogva emelkedik és mozog az a légben, s hogy erről
meggyőzze kegyencznőjét, ő maga odament és a toll fölé nyúlt, hogy a
képzelt pókhálót elszakítsa. De nem volt ez sehol s a toll csak írt
magában egyre.

A szultán maga is csodálkozni kezdett e tüneményen. A mit a toll oly
szorgalmasan látszott irni, az rejtett irás maradt, mert hegye nem volt
tintába mártva. A szultán ekkor próbát akart tenni vele, s az ottlevő
alkörmösbe, melylyel török hölgyek ajkaikat szokták festeni, belemártá a
toll hegyét, s azután letevé azt a sima tiszta lapra, mire az ismét
fölemelkedék s világosan, tisztán érthető betűkben leirá e szókat:

– «Mahmud! Mahmud!»

A szultán reszketni érzé szívét, midőn nevét olvasá maga előtt s
borzalommal kérdezé: – Mit kívánsz tőlem?

Az újra e két szót irta le: «Mahmud, Mahmud!» és azzal lefeküdt.

– Az én nevem az, monda a szultán; hát te láthatlan szellem, ki vagy?

A toll újra fölegyenesedék és e nevet irta Mahmud alá:

«Halil Patrona».

Mahmud megrettent e névtől: egy ősei által megöletettnek neve volt az, s
ha egy szellemnek jelenléte már magában is irtóztató, mennyivel inkább
egy meggyilkolt szelleméé.

– Mit akarsz e helyen? kérdé a szultán elborzadva.

A toll felelt:

– Inteni téged.

– Veszély fenyeget talán engem? kérdé a szultán.

A toll azt irta rá:

– Közel van.

– Honnan jön e veszély?

– Most hosszú sort irt a toll és e sorban ez volt irva:

– Keletről nagy, nyugatról nagyobb, délről még nagyobb, északról
legnagyobb és itthon mindeniknél nagyobb.

– Hol lesznek harczai az igazhivőknek? kérdezé a szultán.

– Az egész országban! volt a válasz.

– Minő városok mellett?

– Minden város mellett és minden városban.

– Meddig tart e harcz?

– Kilencz esztendeig.

Akkor számláltak ezernyolczszázhuszat és körül Törökország minden
határán még semmi veszély sem volt.

Még egyet kérde a szultán.

– Mondd meg énnekem, győzni fogok-e én e harczokban?

A toll irá:

– Te nem.

– Kik lesznek elleneim?

Itt a toll megállt, mintha valamin gondolkoznék, azután e szót irá le:

– Máskor.

A szultán nem érté a választ s újra föltevé a kérdést, most ezt irá a
toll:

– Másutt kérdezz.

– Hol?

– Egyedül.

Tehát nem akart e kérdésre a szultán kegyencznője jelenlétében
válaszolni. Nem bízott benne.

A szultán alig hiheté, hogy nem álmodik, még kegyencznője is odalépett s
Mahmud vállára hajolva rebegé:

– Kérlek téged, erős szellem, fogsz-e nekem is felelni? A toll
válaszolá: «Fogok.»

A nő kérdezé:

– Mondd meg énnekem: fog-e engemet Mahmud halálomig szeretni?

A szultán megütődve monda:

– A prófétára! hogy tudsz ily kérdést intézni hozzá?

Pedig mit kérdezhetne egy szerető asszony sürgetőbbet?

A toll csendesen remegve irt:

– Fog szeretni halálodig.

– S mikor halok meg?

Erre a toll nem felelt semmit.

Hiába kérdezé a kegyencznő: hány év, hány hó, hány nap múlva? A szellem
nem mondott rá semmit.

– S mi által halok meg? kérdé a nő.

A szultán megrémült az esztelen kérdésen, s el akará onnan távolítani a
nőt, de egy percz alatt kiirta a toll a választ:

– Meggyilkoltatol.

A nő sápadt lett, mint a viaszkép s remegve kérdezé:

– Ki gyilkol meg?

Mindketten félelmesen, visszafojtott lélekzettel várták, mit felelend a
toll? és az jól figyelmezve, nehogy hiányos betüt fessen, irá a
pergamenre:

– Mahmud.

A kegyencznő ájultan rogyott a szultán karjaiba, ki őt ölébe véve, a
kerevetre tevé és sokáig tartott, míg magához birta téríteni,
vigasztalva őt bölcs beszédekkel.

Gonosz, ingerkedő szellem lakik e nádban; ki csak azért űzi előttünk
varázslatait, hogy szíveinket rettegésbe hozza. Hiszen azt mondá, hogy
holtig szeretni foglak, hogy ölnélek tehát meg én? Hazug szellem lakik e
tollban.

Pedig maga is reszketett a szultán.

Azon éjjel nem jött álom az ő szemeikre, s reggel erővel elvevé
kegyenczétől az irónádat Mahmud, s azt mondá neki, hogy a tűzbe fogja
vettetni.

De nem vetteté a tűzbe.

Sőt gyakran elővevé azt a szultán, s miután nehányszor hamis jóslatokon
kapta a szellemet, kezdé az egészet egy magikus bohóságnak tekinteni,
mely a végre rendeltetett a jó sorstól, hogy az embereket különössége
által mulattassa, és gyakran szerze általa mulatságot egész háremének,
összegyűjtvén az odaliszkokat s kényszerítvén a bűvös tollat irni
feleleteket mindenféle apró kérdésekre: «Hány éves a vén
Kadun-Khiet-Khuda? – Hány zecchino van a Kizlár aga erszényében? – Hány
órakor ébredt fel a szultán? – Mikor érkeznek meg a szultána tulipánjai?
– Hány fejet löktek ma a tengerbe? – Él-e még Szádi, a költő? – stb.
stb., vagy kényszeríték Hugo Victor keleti verseit nekik lefordítani
törökre, arabra, perzsára. – A toll mindent végzett türelmesen. Az
odaliszkok igen kedves játékszernek tarták s a kedvencz szultána el is
felejté már a gonosz jóslatot, mit számára leirt.

Egyszer történt, hogy a nagyhírű kalózvezér, Microconchalys, ki az
Archipelagust rablóhajóival régóta nyugtalanítá, s a szultán valamennyi
flottáival tudott daczolni, Candia előtt a sík tengeren egy britt
hadihajóval találkozott, s azt elég esztelenül három gályájával
megtámadta, s egy óra alatt mind a három hajója fenékbe lövetett, s
ismeretes zászlóin kívül semmi sem maradt a víz színén, melyeket is a
győztes angol kapitány, Murrisson magával diadaljelül elvive Stambulba,
s ott azokat felküldé a divánba.

A szultán öröme határtalan volt a boszantó kalózvezér halála felett,
öröme megtetszék a háremben is, mert éjszakára fényes lámpaünnepélyt
rendezett, s másnapra a diván elé hivatá Murrisson kapitányt, hogy őt
kegyeivel és ajándékaival elhalmozza.

Éjszaka tehát nagy vigasság volt az odaliszkok közt. A szultán maga is
ittas volt az örömtől, a bortól és a szerelemtől, s a szultána öröme
elbizottságában mulatságul vevé a bűbájos irónádat s kényszeríté azt
bohó feleletekre: hogy számlálja meg, hány szála van Mahmud szakállának?
hány lova az istállókban, hány katonája a tengeren? s végre kaczagva
kérdezé tőle, mondja meg neki: hány óráig fog ő még élni?

Ah, hiszen egy egész örömteljes élet állt még előtte. A szultán mégis
fejét csóválta: ilyen kérdésekkel nem kellene Istent kísérteni soha.

A toll nem akart irni.

Ekkor bosszúsan kiálta rá a kegyencznő: Felelj! vagy kényszerítelek
megszámlálni a Feketetenger cseppjeit, a mi innen Szukumkaléig van.
Felelj, hány óráig élek én?

A toll erre ingadozva fölemelkedék és a papiron jártában olyan hangot
adva, mintha sírna, nyögne, félreismerhetetlen jegygyel irá le ezen
számot «8». És körülkeríté azt, hogy tudtul adja, miszerint nem
következik több.

Kaczagtak mindnyájan, ez a szellem szereti a tréfát s most boszút akar
állani a szultánán a kínzó kérdésekért.

Ekkor volt éjfél után három óra. Annyit ütöttek az órák minden teremben.
Azután ismét tánczolni kezdtek az odaliszkok, s eunuch-bohóczok
fabábokat játszódtattak egy függönyös játékszínen, mely a háremlakókat
nagyon mulattatá. De a kegyencznő fejéből nem ment ki az a nyolczas szám
s a mint a szobákban levő órák ismét sorban négyet ütöttek, elővéteté a
tollat s arczán hitlen gúnyt tetetve, de szivében borzalommal kérdezé
tőle: No most, mondd meg újra, ha még el nem feledted, hány óráig élek
én még?

A toll leirta a számot «7».

Itt már borzongani kezdének a körülállók. Mahmud szellemtréfának tartá
az egészet s biztatá őket, hogy nevessenek rajta. S ismét mulattak
tovább.

Egy óra mulva sorba ütötték az órák az ötöt. Most egyedül lopta félre
magát a kegyencznő, s asztalára helyezve az irónádat, az előbbi kérdést
ismétlé előtte:

A toll e számot irta «6».

Tehát minden órában egygyel kevesebbet. A szultán észrevette
kegyencznője szomorúságát s hogy elverje gondolatait, kényszeríté őt
alvószobájába menni, ott a szultána két órai édes álmot aludt a szultán
keblén, akkor a szultán fölkelt, átment öltöző szobáiba, mert ma
divántanácsot kelle tartani.

A kegyencznő felébredvén, legelőször is az órákra nézett s látta, hogy
már hét óra. Sietett rögtön fölkeresni a tollat; s remegve kért tőle
választ.

Most a toll már csak «4»-et irt.

A szultán maga elé hivatta Murrissont.

Az angol tengerész már akkor is tudta, hogy a vizek kívüle urat nem
ismernek, s hosszú kalandozásai kelet és dél országaiban annyira
hozzászoktaták őt a barbár tartományok fejedelmeihez, hogy őket
voltaképen kiváncsisága tárgyaiként tekinté, kiknek balga szertartásait
végignézte, a hol hozzá férhetett, s ha máskép nem lehete, együtt
csinálta azokat velök, csakhogy naplójába irhasson rólok.

A divánba hivatás semmivel sem volt Murrissonra nézve érdektelenebb,
mint ha elefántvadászatra hivták volna, vagy a sakker-kvakkerek titkos
gyülekezetébe, vagy Mongolfier úr veszedelmes léghajójába. Fölvéve
karmazsinpiros öltönyét, tollas háromszegletű kalapját, s lekisértetve
magát a tiszteletére küldött idzoglánok által, a pompás mennyezetes
hatevezős kájikig hagyá magát vitetni.

A szökőkutak kapuján bevezeték, s néhány perczig várni engedve az
oroszlánfők termében, megengedék neki, hogy kebléből elővont tárczájába
futólagosan lerajzolja a körüle fekvő tárgyakat.

Ez alatt elvették kis rövid kardját, minthogy a szultán elé fegyverrel
menni nem szabad, s adtak rá egy bő nyusztprémes kaftánt. Észre se vette
a jegyezgetés közben, csak azután csodálkozott el magán, hogy talpig
zöldbe van öltözve, s a tolmács baljára állva bevezeté a hét vezérek
termébe, hol a szultán vezéreivel félkörben ült.

Murrisson szép illedelmesen üdvözlé a padisaht, a hogy tán György
királyt üdvözölte volna, avagy X. Károlyt.

– Hajolj le egész a földig – egész a földig, uram, suttogá fülébe a
tolmács.

– God dam. Azt nem teszem. – Ez egyenruhában nem szokás a földre
feküdni.

– Azért adtuk föléje a kaftánt, súgá féltréfásan a tolmács. Ez itt
szokás.

– Rossz szokás, mormolá Murrisson, s nehány perczig gondolkozva azon
ötletre jött, hogy kalapját elejté, s mintha az után nyúlna, hajolt meg
a földig, de kárpótlásul azután úgy kiegyenesedék, hogy ha a palota rá
szakadt volna, sem hajtotta volna meg a fejét.

A szultán pár rövid szót monda a tengerésznek, melyből a tolmács egy
czifra üdvmondatot tudott lefordítani, bebizonyítandó, hogy ő a szultán
kimondhatatlan érzelmeinek is magyarázója. – Elmondá a tengerésznek,
hogy ő egy rettenetes viziló, tengeri elefánt, ki dicső agyaraival ama
szemtelen krokodilusokat agyondöfte, hatalmas patáival elgázolta és
ormányával agyonpaskolta; azért megérdemli, hogy a felséges úr
köntösének szárnyai befedjék. Azért kérjen jutalmul a mit kíván, legyen
bár az országának fele stb.

Ha valaki ilyenkor csakugyan az ország felét kérné, bizonyosan azt a
felét kapná, mely a föld alatt van. Murrisson megköszönte az ajánlatot,
s azt kérte, hogy mutassa meg neki a szultán kedvencz hölgyét.

A tolmács ezt hallván, elsáppadt – még sáppadtabb lőn a szultán,
arczának izmain meglátszottak a rángások, melyek a rögtöni visszás
érzelmekre támadnak, azután sűrű nagy szemöldeit mélyen lehúzva, halálos
sérelemmel tekinte a tengerészre, széles melle hörgött nehéz sóhajától.

Az angol csak azt restelte, hogy nem viszonozhatja a szemöldök-játékot,
az övéi világos szőkék, s kissé nagyon magasra voltak rakva.

A tolmács azonban nagyon sokat tudott beszélni e hallgatásból.

– Oh dicső gyaur, nemzeted rózsafája, a tengereken futó vizi pók, ne
kérj ily esztelenséget a nagyúrtól – nézzed haragos szemeit, s kérj más
akármit, kérd legritkább kincsét, rabnőit mind – csak kegyencznője
arczát ne kivánd látni. Te nem tudod mi az.

Murrisson vállat vonva monda: Nekem nem kell kincs, sem rabnő, csak a
kegyencznőt kivánom látni.

Mahmud reszketett, de nem szólt. Nagy sötét szemeibe két könycsepp
tódult, s azután csendesen gördült végig szép férfias arczán.

A vezérek erre felugráltak, s zavart kiáltásaikból kivehető volt,
miszerint nem mást kivánnak a szultántól, mint hogy legott fojtassa meg
a vakmerő hitetlent.

A tolmács kétségbeesve veté magát a tengerész lábaihoz.

– Oh minden czethalak fejedelme te! Hitetlen eb! Látod mint fekszem
lábaidnál én, igazhivő, a te lábaidnál, borivó gyaur, mért fogsz engemet
szavamnál, melyet a szultán adott általam neked? Nem szégyenled magad,
lábadat a fejedelmek urának nyakára tenni? Kivánj mást akármit!

Hasztalan. A tengerész arczán egy szöglet sem változott. Ujra
hidegvérrel ismétlé: «A kegyencznőt kivánom látni.»

A vezérek dühödt ordítással rohantak reá, s Murrisson elégnek tartá a
fenyegető roham előtt szétvetni mellén a ráadott kaftánt, előtüntetni
félvilágtól rettegett egyenruháját, s a reá aggatott érdemjeleket,
alexandriai és trafalgari diadalok dicső emlékeit.

A szultán lelépett a trónjáról, kezével inte a vezéreknek, néhány szót
súgott a Kizlar aga fülébe, mire az eltávozott.

E súgott szó végigment a vezérek sorain, mire valamennyien meghajták
magukat, s a terem három ajtaján háromfelé távoztak, helyettök két
fekete lépett be vörös fezzel, fehér ruhában, kezeikben széles görbe
pallos.

Csak a szultán maradt ott és a tengerész.

Az órák a szeralj termeiben három negyedet tizenegyre ütöttek. A
kegyencznőnek a dervis tolla azon kérdésre, hány óráig él még? ezt irta
«¼».

Azon perczben lépett be a Kizlar aga. A kegyencznő reszketve ment eléje,
mint az eltévedt bárányka a szemközt jövő farkas elé.

A Kizlár aga mélyen meghajtá magát s a háta mögött álló
szeralj-felügyelőnőt előre inté.

– Végezte-e a namazát előtti mosódást a szultána?

– Igen, uram.

– Övezz dereka körül három sor gyöngyöt, s turbánjába tűzz
paradicsom-madarat gyémántos forgóval. Add reá aranyszövetű kaftánját.

A kegyencznő némán engedett magával mindent történni.

A felügyelőnő arczára vonván a lengeteg apró arany csillagokkal hintett
fátyolt, elvezeté őt azon ajtóig, mely a porczellán-terembe nyilt. Ott
elbocsátá őt a Kizlar aga, mutatva, hogy merre menjen.

Mindenütt kettős őrszemek álltak az ajtóknál, a legutolsó, melyen
beléptek, csak szőnyeggel volt fedve. Ez volt a kupolyterem ajtaja, hol
a szultán a tengerészt elfogadta.

A kegyencznő nem láthatta a tengerészt a trón magas emelvényes szárnyai
miatt, csak a szultánt látta ott ülni a divánon. Odasietett hozzá, s a
mint eléje lépett, egyszerre megpillantá az idegent, ki hideg kiváncsi
szemeit ráfüggeszté. Összeborzadt, s félsikojjal ejté ki e szót: –
Gyaur! és fátyolát sűrűbbre vonva, a szultánhoz akart menekülni.

Mahmud ekkor megfogá egy kezével a hölgy remegő kezét s a másikkal
levevé az idegen előtt legkedvesebb hölgye arczáról a fátyolt.

A hölgy felsikoltott, mintha kigyócsípés érte volna arczát. Majd a
szultán térdeihez omlott s irgalomért esdekelve tekinte a nagyúr
arczára. A minden kalifák kalifájának szemében emberi fájdalom nedve
ragyogott. Szegény szultána! Ki ne szánta volna őt?

Murrisson udvarias bókkal hajtá meg magát, s tolmács nem létében a jól
ismert török üdvözlettel köszönté őt: «Szalám aláküm.» A hölgy szokatlan
bájai csak annyi hatást gyakoroltak a tengerészre, mint honának bármely
szép delnője, valamely udvari bemutatáskor.

A hölgy kínosan vonaglott a szultán lábainál, ki megelégedvén
kínlódását, betakarta őt fátyolával, s inte a Kizlar agának. Az fölemelé
a hölgyet s elvezeté a trón függönyei mögé. Ugyanekkor a két eunuch őr
is eltünt a trón mellől.

A szultán hallgatott és eltakarta szemeit.

Néhány percznyi mély csend után a tengerésznek úgy tetszék, mintha
hosszú-hosszú sóhajt hallana a függönyök mögül. A szultán minden tagja
összerándult. És azután elkezdtek a szeralj órái ütni és ütötték a
tizenegy órát.

Ekkor felállt a szultán helyéből, s felsóhajtva mondá: Allah határozta
így; azzal leszállt a divánról s tiszta olasz nyelven kérdé
Murrissontól: Láttad őt? szép volt?

Murrisson meglepetve az által, hogy a szultánt, ki különben csak tolmács
által szokott szót váltani, olaszul hallja beszélni, bámulatában nem
talált egyhirtelen szavakat a kérdésre.

– Most jer, lásd még egyszer; szólt a nagyúr, s azzal odainté a
függönyökhöz.

Murrisson visszadöbbent. Egy pár percz előtt rózsapiros hölgy ott feküdt
halványan, élettelen elterülve, ajkai, szemei bezárva, keble
mozdulatlan. Szép gömbölyű fehér nyakán köröskörül vékony vörös vonal
látszott. A selyemzsinór helye!

– Ah ez kegyetlenség! kiálta fel, magáról megfeledkezve a tengerész.

A szultán hidegen viszonzá:

– A mely nő arczát keresztyén férfi tekintete éri, annak meg kell
halnia. Azzal inte a tengerésznek, hogy el van bocsátva.

Murrisson sietett ki a teremből, rögtön fölszedeté horgonyait s éjjel
kivitorlázott az aranyszarvból, mindenütt üldöztetve a szép szultána
emlékétől, kit szemeinek egy tekintetével megölt.

* * *

– Lásd, lásd, mondá a szultán ölébe véve a meggyilkolt hideg tetemét,
valót mondott a dzsin: Mahmud szeretett halálodig és Mahmud ölt meg.

E szavakat elmondá kétszer-háromszor is a halottnak, azzal letevé a trón
lépcsőjére, megszaggatá öltönyeit keblén s könyes szemekkel tekintve föl
az égre, sóhajta: Már most következzék a többi!

És azután elkövetkezék a többi. – Jött keletről, jött nyugotról,
északról és délről a veszély; nagy, országforgató vihar, mely az erős
ozman tölgyet gyökerében megfacsarta, lombjait letördelte.

Janinai Ali basa volt az első, ki meggyujtá az országot nyugatról, s
vérbe, lángba borítá Moreától Smyrnáig. – Északról Ypsilanti keresztes
lobogói hoztak új ellenséget Mahmudra, s a «szent sereg» kiáltása a Duna
partjairól Athene falain és Olymp szikláin visszhangzott. Stambulban a
féktelen janicsárhad készíte minden vereség hírére vérfürdőket a
stambuli görögök közt. És midőn tetőpontját érte minden veszély,
keletről a perzsa sah ütött be az omladozó birodalomba, s elfoglalta a
kincses Bagdadot.

És Mahmudnak még volt kedve élni. Élni és uralkodni. Kisebb lélek
elvetette volna királyi pálczáját, s elvonult volna a csendes Arabia
boldog pálmafái közé, tudva, hogy végtelen harcz vár mindenünnen reá,
tudva, hogy győzni nem fog, tudva, hogy a mi legközelebb áll hozzá,
legfélelmesebb ellensége. Egy aláásott lőporos verem volt a trón, mely
körül őrült emberek szaladgáltak égő csóvákkal.

És Mahmudnak volt még kedve rajta ülni.

Gyakran kilopódzott éjszakánkint háreméből. Egyedül, senkitől sem
kisérve, az ó szeralj tetejéről órákig elnézte a csillagok futását,
elhallgatta az éjszakai verekedést, halálsikoltásokat Stambul utczáin,
látta, mint támad egyszerre két-három helyen tűz, Perában és Galatában –
a janicsár urak töltik ott kedvöket. És érezte azt a kegyetlen, hideg
metsző szelet, mely elkezde északról fújni, hogy a szerály termeiben
fázódva ölték magokra takaróikat a gyönge keblű odaliszkok. Soha sem
érezte még ember Stambulban e hideg szelet. Honnan jön az és mit jelent?

Mahmud tudta, honnan jön az és mit jelent, s volt kedve szemébe nézni a
jövőnek, melyből egyetlen sugár sem hozott számára reményt.



A CSERKESZ ÉS CSALÁDJA.

Kasi Mollaht még az időben nem nevezték mursidnak (vallásfőnök).
Egyszerű seik volt ő Himriben, déli Cserkeszföld egy kis helységében,
hol még ekkor a moszkónak csak távolról hallák hírét.

Az egész természet egy megerősített várat képez Himri körül. Rengeteg
bérczek kettős tömör fala huzódik el mellette két felől, kopáran,
végtelenül emelkedve, mentül távolabb, annál magasabbra.

Ez örök árnyékos völgykebelből emelkedik ki egy harmadik sziklatömeg,
mely két felől meredek, lépcsőzetes falat képez, s azután hosszan
kinyúlva a többi bérczek közül, végre egy szakadékos ponk homorultán
végződik, melyet két rohanó hegyi folyam összetalálkozása védelmez, mély
örvényt ásva alatta a kivájt sziklák között. E bérczvonal gerinczén több
ezer hold buja mező vonul végig, hosszan, keskenyen.

A kinyúló sorok tetején egy több száz lábnyi magas szikla-talajzat
látszik, oly szabályos, mintha óriási koczkákat raktak volna egymás
tetejébe s e sziklatalajzatra a legcsodálatosabb természetjátékkal
látszanak bástyák, tornyok, végfalak építve, úgy hogy messziről úgy
tünik fel mint egy erős vár, s valóban önkénytelen támad első tekintetre
azon gondolat, hogy ha e tetőkre négy ágyút felállítanának, nehány száz
ember hadseregek ellen megvédhetné magát; a ponk hátulján pedig, hova a
vízeséstől közelíteni nem lehet, nyugodtan ellegelészhetne évekig a
védsereget tápláló juh és tehéncsorda.

Bohó gondolatok! Kinek jutna eszébe Himrit megtámadni? ezt a kis
cserkesz falut, alig ötszáz lakosával, kiknek nincs egyebök, mint
teheneik, kecskéik és szép leányaik. Ki jönne Himri alá ágyúkkal és
hadsereggel a legjámborabb emberek ellen, kik életökben egyebet sem
tesznek, mint sajtot és szironyos kecskebőrt készítenek, s vitézségüket
csupán a nyájaikat pusztító medvék ellenében gyakorolják, s hosszú,
messzelövő puskáikkal csak a kőszáli kecskét irtják.

Nem is építették ők házaikat a természet csodája vár tetejébe, hanem
szépen a sziklák alá, rendesen összerótt faderekakból, gömbölyű
hársfáktól körülvéve, galambdúczos tetőkkel, virágos kertekkel
köröskörül, s nemhogy ágyúkkal kergetnék a jövevényt, sőt elfogják őt az
úton, falujokba vezetik, megvendégelik, marasztalják, s ha a jövevény
szép fiatal férfi, titokban meg is könyezik távozását a legszebb szemek,
mik valaha mosolyogtak és könyeztek.

Ki álmodta volna azok közül, kiket Himriben a bűbájos és szép cserkesz
leánykák dalolása ringatott édes álomba, hogy lesz idő, midőn e
bérczfalak itt köröskörül ezer és ezer idegen vérétől fognak végig
piroslani, kik ide jövének meghalni és megtalálták, a mit kerestek?

Az érdemes seik háza semmiben sem különbözik a többi lakosokétól.
Egészen fából van összeróva az is, három szoba egymás hosszában, elül
két öreg diófa.

Kasi Mollah künn ül a szobrokon nyugvó eresz alatt, melyet két oldalról
befutottak a nagy kardos bab indái, s tizenkét vékony kecskeszíjat
felakasztván egy horgas szegre, nagy szorgalommal és komolysággal fon
azokból korbácsot.

Mellette a földre terítve van egy medvebőr. Azon ül maga alá szedett
lábakkal egy sajátságos külsejű idegen, kinek ha arczán s viseletén meg
nem látszanék is, az ajtó előtt összekötött öszvérekről megtudhatnók,
hogy nem e helységhez tartozik.

Ez egy görög kereskedő Smyrnából, minden évben meglátogatja Circassiát,
kecskebőröket vásárolva, mint ő mondja. Smyrnában három palotája van;
alig hihető, hogy ezeket kecskebőrökön szerezte volna. Elég az hozzá, az
öszvérek most is meg vannak rakva egész köteg szironyos és prémes
bőrökkel s a kalmár áldomást iszik a cserkesz által lótejből készített
keserves italból, mely áll előtte, s melynek kellemetlen szagát jó
latakia dohánya füstjével iparkodik elverni.

A cserkesz ráadásul készíti számára azt a hosszú öszvérhajtó ostort,
tizenkétféle színű bőrből, szép körmönfont kigyóbőr formára, a végébe
pedig szép fehér lószőrt fon s midőn készen van, mutatványul nagyokat
pattant vele, hogy a kalmár alig győzi a szemeit őrizni előle.

– Szép ostor, jó ostor, mond végre, csakhogy hagyja már abba gazdája a
pattogtatást.

– Hogy jó ostor-e? azt még majd ezután fogom megpróbálni, szól a
cserkesz, a nélkül, hogy tojásdad barna arczán az egykedvűség valami
vonást változtatna. S azzal nyelet kezd készíteni az ostornak, kivervén
azt kacskaringós vékony réz-sodronyokkal s ólom csillagokkal szépen.

– Hogyan próbálod meg, hogy jó-e az ostor? kérdi tőle a kalmár.

– Majd ha a gyermekek haza jönnek.

– A te gyermekeid?

– Igen azok. A más gyermekeire mi gondom?

– Tán csak nem akarod rajtok megpróbálni az ostort?

– Hát kin máson? A gyermeket ostorozni kell, hogy jó legyen, hogy
rendhez szokjék, hogy hiábavalóságokon ne járjon az esze; azért is jó
az, hogy hozzá szokik a kisebb fájdalom által a nagyobbhoz, s mikor
aztán felnőtt ember korában csapás éri, el tudja azt viselni. Engemet is
mindig vert az apám, maig is áldom érte, hogy vert, mert jó ember lett
belőlem; a gyermek mind tele van rossz indulattal s jót tesz vele, a ki
azt korbácscsal kihajtja belőle.

A görög hosszú olajszínű arczán valami különös mosolygás vonult e
szavakra végig; látszott, hogy csak magának mosolyog, azután fölveté
csalfa szénfekete szemeit a seikre s kétkedőleg kérdezé tőle:

– De ok nélkül csak nem vered meg gyermekeidet?

– Oh, van arra ok mindig. A gyermek mindig tesz valami hibát, csak utána
kell járni, s a ki ezt elmulasztja, úgy cselekszik, mint a ki sajnálja a
gyomot kitépni kertjéből.

– Kasi Mollah, szólt a görög, orrlyukain hosszú két füstfelleget fúva
elő. Én azt mondom neked, hogy teneked nem valók gyermekek, mert nem
értesz a nevelésükhöz és az egész cserkeszföldön senki sem ért a
gyermekneveléshez.

– Mért vannak legszebb leányaink s legvitézebb fiaink a földön?

– De mennyivel szebbek volnának e leányok s vitézebbek e fiak, ha ott
neveltetnének, hol a fehérkeblű Briseis és Achilles podasz-óküsz
(gyorslábú) hős utódai élnek. Oh Hellász!…

A görög exaltatióba kezdett jönni e klasszikus neveket kiejtvén s
bújában olyan füstöt fújt csibukjából, hogy elég lett volna betakarni az
egész olympot.

– Azt mondom én neked Kasi Mollah, folytatá azután, hogy a gyermekek
Isten ajándékai s a ki a gyermeket veri, mintha Isten ellen emelné
ostorát, mert az ő kezei fedezik a kisdedek testét. Te csak bűnt követsz
el a gyermekekkel. Add őket énnekem.

– Te keresztyén vagy, én pedig muzulmán, hogy nevelnéd te az én
gyermekeimet?

– Ne érts félre, kérlek. Én nem tartanám őket magamnál, sőt gondom lenne
számukra oly helyeket találni, hol őket magas kitüntetésben
részesítenék, előkelő basáknál, sőt lehet, hogy magánál a padisahnál is,
vagy legalább az ő vezéreinél, kik a cserkeszeknek mindnyájan nagy
tisztelői.

– Köszönöm Midás, köszönöm; nem adom őket senkinek.

– Kérlek, kérlek, ne nevezz engem Midásnak, ez fatális név, a mi nekem
nem kell. Megtanulhattad volna már tíz esztendő óta, a mióta bőrödet
vásárlom, hogy az én nevem: Leonidász Argyrocantharidesz, én közvetlen
utódja vagyok azon hős Leonidásznak, ki a Thermopylæknél elesett
háromszáz spártai vitézzel, s egyik nagyapám Issusnál esett el nagy
Sándor oldala mellett, kiről egy perzsa satrapa halálos csapását fogta
fel; ha nem hiszed, nézd meg ezt a régi pénzt, meg ezt a másikat, meg az
egész marékkal, meg a mi ez erszényben van, melyek mind Macedó Fülöp
alatt verettek, részint pedig Kantakuzenus Mihály és Constantinus
Porphyrogenneta alatt, a kik mind hatalmas császárok voltak
Konstantinápolyban, melyet most Stambulnak neveznek és építették a szent
Zsófia-templomot, a hol most a dervisek imádkoznak, s aztán nézd meg
azokat a képeket, a mik azon pénzekre vannak verve, ha nem
hasonlítanak-e hozzám egy hajszálig? – Így van. – Már most csak ne is
add vissza e pénzeket, hanem add ide inkább azt a két gyermeket nekem.

A cserkesz, ki azon szín alatt vette át az erszényt, hogy a pénzen levő
képeket hasonlítgassa a kalmár arczához, ez ajánlatra újra torkonköté a
zsacskót s visszatette azt a kalmár ölébe.

– Köszönöm, szólt szárazon, én kecskebőrt árulok, de nem emberbőrt.

A kalmár arczán a meglepetés vonaglásai látszottak e pillanatban. Valódi
mesterségét nem minden ember találta ki ilyen hamar, vagy a ki
kitalálta, nem szokott ilyen kiméletlen lenni érte. Alább délszakon a
georgiaiak sokkal szelídebb emberek, azokkal még alkudni is lehet
leányaikra, sőt foglalót is vesznek fel nagyon kicsiny gyermekeikre.
Tíz-húsz arany denárért meg lehet tőlük kapni két-három éves korában a
gyermeket, a kiért azután tíz év mulva ugyanannyi ezer piasztert adnak a
méltóságos basák. Innen építi Leonidász azokat a palotákat Smyrnában.

– Oktalan beszédeket mondasz, érdemes csorbadzsim, szól kissé magához
térve a kalmár. Bebizonyítom, miért? Először: mert hiszen nem adod el a
gyermekedet; másodszor: mert miért ne adnád el? Hátha egy medvebőrt
viselő cserkesz eljön a leányodért s kéri, hogy add neki, nem eladod-e
annak? csakhogy az legfeljebb tizenkét tehenet, meg annyi szamarat ad
érte. Én pedig ezer piaszterért kérem derék hatalmas bégek, vagy talán
maga a szultán számára s te ezeket mind kicsinyled?

A seik arczán bosszús ingerültség kezde mutatkozni. Azt jól tudá, hogy a
kalmár most neki sophismát mondott, de egyszerű eszével nem birta
felfogni az álokoskodást. Pedig világos, hogy abban nagy különbség van,
ha medvebőrös cserkesz veszi-e meg az eladó leányt tizenkét tehénen,
vagy a rumeliai helytartó bég ezer aranyon? De mégis a medvebőrös részén
van az előny.

A görög azonban figyelmes szemmel látszott tanulmányozni a cserkesz
arczvonalmait, szavainak hatását leste azokon, mint a kisérlettevő
orvos, ki gyógyszereit próbálgatja in anima vili.

– Pedig tudom, hogy el fogod őket adni, Kasi Mollah, folytatá újra
megtöltve csibukját, bizonyosan más kalmárnak igérted már. No, no, te
hamis ember. Derbendi meg bagdadi kalmárok bizonyosan többet igértek
értök; azok tehetik, mert ők kereskedést űznek vele. A csalárd örmények!
Megveszik a gyermekeket potom árért s eladják már nyolcz-kilencz éves
korukban a basáknak, hogy húsz évnél többet egy sem ér meg, addig ki
mellkórban, ki ideglázban elvész. Ezt én nem cselekszem. Én becsületes
ember vagyok, ki csak a szeretet munkáit végzi és mindenek fölött
igazságos. Elég legyen azt mondanom, hogy ott születtem, a hol Aristides
lakott. Számtalan ősöm volt az aræopagusban és egy anyai nagybátyám
archon volt. Azért ne képzeld, hogy én minden bolond ember kedveért
megteszem azt, a mit te érted. Én csak választott jó barátaimmal teszek
szívességet, előttem szentek a barátság kötelékei. Castor és Pollux,
Theseus és Pyrithous elég magasztos példákat szolgáltatnak elém a
barátság hatalmas ereje felől. A hol csak én megfordultam, engemet
mindenütt áldottak, csak hogy a lábaimat nem csókolták. Egy georgiai
földmíves leánya, kit apja rám bízott, most az egyiptomi helytartó
feleségének első szolgálója. Nagy dicsőség az, hallod! Egy szegény
kecskepásztor fia, kit a piszokból vettem ki, most a szaloniki basa első
pipatöltője. Magas hivatal az, hallod. A mi volt Jupiternek Ganymedes
ama klasszikus időszakban… hajh! A köny kiesik szememből e szóra. Oh
Hellasz!

A cserkesz engedte jó barátját sírni s elégnek találta annyit felelni
rá, hogy sötét lombos szemöldeit a lehető legmélyebben lehúzta szemeire,
azután vett egy kalapácsot s a készített ostor nyelét körülkopogtatta
nagy haraggal, beleverve sodronyt és rézpitykéket.

– Kasi Mollah, eddig csak tréfáltam, de már most komolyan beszélek,
kezdé Leonidász Argyrocantharides egy hanggal magasabban a szót, hogy a
kalapácsolástól is lehessen hallani. Gyermekeid sorsáról komolyan
kellene gondolkoznod. Én jó barátod vagyok, régi ismerősöd, én javadat
akarom. Úgy szeretem gyermekeidet, mintha tulajdon gyermekeim volnának,
a köny kiesik szememből, mikor elválok tőlök. Mi lesz belőlök, ha
felnőnek? Jól van, no. Tudom, hogy a míg te élsz, jó dolguk van, de hát
azután? Te meghalhatsz ma, vagy holnap, ki tudja? Az Isten keze
mindnyájunkkal szabad. Mondok egyet, nem tréfa, nem az ujjamból szoptam.
Én bizonyosan tudom, hogy Topál basának tudtára esett már, miszerint te
neked két szép gyermeked van, valami gaz erzerumi kereskedők árulták el
előtte, kik itt valamit vásároltak nálad s ő már felpénzt is adott rá
nekik, hogy gyermekeidet számára elhozzák. Pedig az egy piszkos, durva,
bélpoklos ember, a kinek félelmes dolog még a lába nyomába is lépni;
fertelmes, rút ember és kegyetlen. Ezt én bizonyosan tudom. És ama
kalmárok elfogadták az alkut és nyakukra fogadták, hogy esztendő alatt
elviszik neki gyermekeidet. Mit mondasz? Azt mondod, hogy le fogod őket
hajigálni innen a mélységbe? Nem olyan bolondok ám azok, mint én vagyok.
Nem úgy tesznek azok, hogy ide jőjenek hozzád barátságos ajánlattal,
mint én, hanem rálesnek gyermekeidre, mikor azok az erdőre járnak s
mikor senki észre sem veszi, felkapják a ló hátára s elvágtatnak velök;
azt sem tudod meg, melyik ég sarka alatt keresd? Vagy pedig, mikor az
úton mégy velök magad, cselt vetnek, magadat főbe lőnek szépen s
gyermekeidet elhurczolják. No hát. Jó mulatság lesz-e az? Csak ne
fordulj el tőlem.

A cserkesz nem tudott felelni, nála a szó drága dolog volt, hanem
magában gondolt sokat. A míg a kalmár beszélt előtte, ő gondolataival
tovább ment. Ő már látta gyermekeit az utált márvány csarnokokban, ott
látta őket állani szégyenletes czifra öltözetekben szolgálva a mosolygó
kényurat, ki gyenge arczaikat kezeivel érinti, s a vér arczába tódult,
mintha látná gyermekeit e mosoly előtt pirulva remegni. – Ah, e
gondolatnál elkezde a kezében levő ostorral oly hangosan pattogni, hogy
a görög felfordult ijedtében a medvebőrön s füleit markába takarta.

– Ne harangozz azzal az ostorral édes fiam, mind szétkergeted az
öszvéreimet! hiszen jó már az ostorod, elhiszem, csak ne próbáld meg
többet. Köszönöm, csavard össze, majd elteszem. Ejh! Jó, hogy ki nem
ütötted vagy egyik szememet. Ennek ugyan erősen örülök. De szóljunk hát
okosan. Hiszed-e, hogy én becsületes ember vagyok, vagy sem?

A cserkesz a fejét sem biczentette rá.

– Jól van; természetesen hiszed, ezt hinned kell. Pausanias óta nem volt
áruló nemzetem közt; az volt az utolsó igaztalan görög és azt is
befalazták a templomba. Én tiszta lelkű ember vagyok, azt te jól
tudhatod. De még más is vagyok, a mit te nem is gyanítasz. Ohó! e
kopott, prémehagyott kaftánban lakik valaki, a kit te nem is sejtesz.
Ohó, én tudom csak, hogy mi vagyok én? Urakkal, sok ország uraival
vagyok én ismeretségben, a kiknek hírét sem hallottad. Ebben a
tenyeremben tartom Hellászt, ebben a másikban Ozmaniát, az egész világot
megrendítem, ha megmozdulok. Miért cselekszem én mindezt? Oh, a ti szent
árnyaitokért Miltiadesz, Themistoklesz, Lysippus és Demoszthenesz! A ti
árnyaitokért oh Solon, oh Lykurg, oh Pythagorász! és jövend idő, melyben
én azt be fogom bizonyítani mind. A te emléked, Athéne, lelkesít
engemet, hogy kincseket halmozzak jövendő idők számára; te szent
szabadság istennője suttogod fülembe, hogy befolyást szerezzek ügyednek
a magasok, úgy mint az alacsonyak között! – Itt lelkesülten ugrott fel a
kalmár s tenyerét a cserkesz felé nyujtá: Kasi Mollah! Ti ugyanazon
járom alatt nyögtök, mely alatt mi; fogjunk kezet hódítóink ellen,
olvaszszuk meg lassankint vezéreink szívét a legerősebb tűz, a cserkesz
és hellen hajadonok szemeinek tüze által és fogjuk meg őket a virágos
hálóban.

Kasi Mollah nem csapott a lelkesült kalmár tenyerébe, hanem oda sem
fordulva hozzá, hidegen viszonza:

– Nem sajnálom tőled azt az italt, melyet eléd tettem, jó kalmár, de úgy
látom, hogy kezd a fejedbe menni, különben nem beszélnél oly badar
dolgokat, hogy te a szabadság ösztönéből akarsz eladni szabad embereket
ellenségeidnek. Nem is jól mondtad, hogy mi járom alatt nyögünk, mert az
nem igaz; a cserkeszt nem hódította meg senki, de ha úgy volna is, nem
szorulnánk leányaink szemeire, hogy azok harczoljanak helyettünk. A
gyermekekről pedig többet ne beszélj, mert azokat nem adom. A ki meg
akarja venni, elutasítom, a ki el akarja csábítani, elverem, s a ki el
akarja rabolni, azt megölöm. Ezt mondd meg azoknak az erzerumi
kalmároknak is. És többet nekem ilyet elő ne hozz.

E szókra nagyon meghosszabbodott a kalmár arcza. Bújában oly erővel
kezdte színi a csibukot, hogy a képe kétfelől behorpadt s a szemöldökei
fölmentek a homloka közepére. A fejét rázogatta néha mozsárnagyságú
piros fezével s mind összeégette a körmeit pipája tüzét nyomogatván s
csak olykor-olykor biczentett egyet fejével, ráhagyva bölcsen.

– Jól van, Kasi Mollah. – Derék ember vagy. – Majd meglátjuk.

A nap hanyatlóba jött már s a hegyek közül hazatérő juhnyájak
kolomphangja kezdett a sík mezőn hangzani, mely Himri előtt a
sziklatetőn terült.

Ötven darab hófehér fejős tehén ballagott csendesen Kasi Mollah háza
felé, egyenkint lépve be a sövénykapun; az utolsó nyomában jöttek a seik
gyermekei, kik a nyájat őrzeni voltak az erdőn.

Mintegy tizenkét éves lehetett a fiu, egy évvel fiatalabbnak látszott a
leány, annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy arczaikat élben meg nem
lehetett volna különböztetni. Hasonló hosszú fekete haj mind a kettőnél,
mely csodálatos karikákban göndörült le vállaikra, gyöngéd arczszínezet,
gyermeteg hamvassággal, oly bársonyszerű finom, mintha soha napon nem
járnának, pedig még csak föveget sem viselnek. A fiu arczán annyi leányi
gyöngédség s a leányén annyi erő és kifejezés látszik, hogy öltözeteiket
elcserélve, el lehetne őket téveszteni s ha a leányt a cserkesz szűzek
annyira ismeretes vállfűzője nem szorítaná, mely virágkarcsúságú derekát
hajladozni engedi s gyermeteg keblének minden hajlását kitünteti,
bátyjától egyébben alig lenne különböző. Kivált, midőn így
összeölelkezve jönnek. A lányka hófehér karját bátyja nyaka körül fűzve
s nedvesen ragyogó érczfekete szemeivel mintegy bátorságot szíva annak
arczáról, a fiu átölelve huga nyulánk termetét s gyöngéd hizelgéssel
veregetve annak vállait, míg szemei szeliden nyugosznak meg annak kedves
arczán.

– Felséges két gyermek! kiálta föl elragadtatva Leonidász
Argyrocantharides. Milyen kár volna nekik itt elveszni e világ zugában!

De mi a patvar az, a mit a fiu balkezével hurczol, míg jobbjával
testvérét öleli? Mi az, szép gyermekek? Ne hozzátok ide. Miféle ocsmány
állat ez?

A fiu diadalmas mosolylyal áll meg a kalmár előtt, míg testvére apjához
fut s annak térdeire kapaszkodik és nyakát szemérmesen öleli át,
félénken bújva el az idegen elől.

– Nem ismered a medvebocsot? szól a fiu erős, tiszta hangon s
megszólalva, észrevehető kezd lenni ajkai fölött a könnyű sötét
pelyhezet árnyéka, mely a férfit mutatja, s fölemeli félkézzel a maga
után hurczolt vadat két hátulsó lábánál fogva. Másféléves medvekölyök
az, melynek feje számtalan helyen van bezúzva, mi arra mutat, hogy erős
tusakodásba került leverése.

– Hol vetted e rút állatot? Ki adta azt neked? kiált Leonidász, eléje
tartva kezét, mintha attól tartana, hogy e csunya állat még holtan is
megkaphatja sovány lábszárait.

– Hol vettem? ki adta? szól büszkén a fiu s azzal int testvérének,
mintha maga szégyenlene hőstettével dicsekedni. Mondd el Milieva.

Az öreg cserkesz mogorván tekinte mind a két gyermekre.

Egyik sem vette észre, hogy apja haragszik.

– Az erdőben voltunk, kezdé a lányka csengő ezüst hangon. Thomár sípot
faragott és én koszorút fontam fejére, a miért olyan szépen sípolt,
midőn egyszerre egy kecskegödölye futott anyjával együtt hozzánk s a kis
gödölye oda bujt hozzám, úgy reszketett szegény, az anyja pedig csak
bégetett s körülfutkosott, csakhogy meg nem szólalt. Thomár erre
széttekinte s nem messze tőlünk két medvekölyköt látott futni, a mint az
egyik egy szép kis fehér gidát hátára vetve iramlott tova; ez bizonyosan
annak a kecskének a fia volt, mely csakhogy meg nem szólított bennünket.
«Thomár», szóltam én, «ha én férfigyermek volnék, utána mennék azon
medvebocsnak s elvenném tőle a szegény kis gidát.» «S azt gondolod, nem
teszem meg?» mondá Thomár s azzal felragadta botját s utána a két
medvebocsnak. Az egyik észrevette őt s hirtelen felfutott egy fára, de a
másik nem akarta engedni a prédát, hanem szembefordult Thomárral. Hah,
láttátok volna azt, hogy csattogott a vad fején Thomár botja, a vér
ellepte annak homlokát s egyszerre elereszté a fehér gödölyét s az
sírva, mekegve futott el anyja után.

A gyermek kis kezeibe tapsolt örömmel, az apa gyöngéden simogatá fejét.

– De ám ekkor a medvebocs fogvicsorítva rohant Thomárnak s fogaival és
körmeivel megkapta Thomár kezében a botot. «Thomár! ne hagyd magad!»
kiálték én neki. De iszen nem is félt ő a fenevadtól, kirántá kését öve
mellől s a nekirohanó vad fejébe vágta nagy erővel.

– Ohó, kiálta közbe Thomár, ne feledd ki, hogy magad is oda rohantál s
míg én késemet elővehettem, megragadtad két kézzel a medvebocs füleit s
elrántottad azt rólam.

Az apa mindinkább elsötétülő arczczal tekinte gyermekére, a kalmár pedig
egyre csóválta fejét s kezével szörnyűködve kapkodott a légbe.

– Oh botor… oh vakmerő gyermekek!

– Ez nem volt ám még elég a medvének, folytatá Milieva, beszédes
szájacskáját komoly hangokhoz illesztve. Akkor kiragadá magát
mindkettőnk kezéből s nagy ordítással egy földalatti oduba bujt el
előlünk. Thomár kését is elvitte magával a fejébe szúrva. Pedig azt a
kést Hasszán bégtől kapta és azt nem volt szabad elveszteni. Mit tett
hát Thomár? utána bujt a medvének, be a szűk oduba s odabenn torkon
ragadva, megfojtá és kihurczolta.

A két férfinak a hideg izzadság csorgott végig homlokaikon.

– Akkor aztán megfogta a medvebocs lábát s minthogy nehéz volt, úgy
hurczoltuk el azt ketten; ugyan kellett is sietnünk, mert a vén medve
utánunk jött a vérnyomon s egész a csordáig kergetett, ott lövöldözték
le a pásztorok, de a fiát mi hoztuk el.

A kalmár elszörnyedve kiálta fel:

– Oh, meggondolatlan gyermekek ti, ti ostobák, hátha összekarmolta volna
arczaitokat a fenevad, örökre elcsúfultatok volna… Megérdemlenétek
valóban, hogy apátok azzal az új korbácscsal jól elverjen benneteket.

A mi meg is történt.

Kasi Mollah elszörnyedve kapá kezébe az ujdonat öszvérhajtó korbácsot;
képzelhetni az ijedségszülte dühöt, mely az apa szívét e hajborzasztó
elbeszélésre elállta. Bebujni a medve barlangjába! Mind a kettőt
széttéphette volna a vén fenevad, ha ott kapja. Az ütlegek ezuttal
méltán kiérdemlettek voltak. Thomár nem is sírt, nem könyörgött,
bármennyire meg is volt lepetve általuk, csak összeszorítá ajkait s
egyenesen állva, könytelen szemekkel tűrte a kemény szíjkorbács
csapásait hátán és vállain, egy sziszszenés, egy feljajdulás nélkül.

De Milieva sikoltva veté magát atyja keblére s könyei megeredtek
bőségesen szép, ragyogó két szeméből; kezeivel átölelte a cserkesz
fenyítő jobbját és oly édesen könyörgött.

– Ne bántsd Thomárt, ne bántsd atyám. Hiszen nem ő az oka annak. Én
bíztattam, én vettem rá, én mondtam neki, hogy menjen utánuk, Thomár
csak azért ment, mert én kértem.

Kasi Mollah eltaszítá a gyermeket magától, mire az Thomár nyakába borult
s testével befedve testvérét, lángoló arczczal kiálta:

– Én vétettem, engem verj meg, de Thomárt ne bántsd.

A fiu le akarta őt feszíteni kebléről s fogait összeszorítva a fájdalom
miatt, mondá:

– Nem igaz, engem nem bíztatott Milieva. Milieva messziről nézte,
Milieva ott sem volt. Meg ne üsd Milievát.

A leány pedig erőszakosan átölelte karjaival bátyja nyakát s nem
lehetett őt onnan elválasztani.

Kasi Mollah tehát kénytelen volt a leány ellen is fölemelni az atyai
intő eszközt. De a fiu most megragadta a korbácsot s szikrázó szemekkel
mondá:

– Meg ne üsd őt, mert nem vétett. Engem verj a meddig tudsz, de Milievát
meg ne üsd, mert úgy elmegyek a házadtól, hogy sohasem látsz többet.

– Eh, rongy kölyök! kiálta a cserkesz, felbőszítve fia ellenállásától s
kirántva erővel kezéből a visszatartóztatott korbácsot, rávágott azzal a
leány vállára.

Milieva megszünt sírni, csak ajkait szorítá össze, mint azt bátyjától
tanulta s szemeit lehunyá, de Thomár érezé, mint vonaglik a kíntól a
leány gyönge teste keblén.

A cserkesz maga is megsajnálta szegényt, de nem akarta azt mutatni,
hanem meglátszott, hogy haragja határán túlhajtott, abból, miszerint a
korbácsot összehajtogatá nyele körül.

Thomár oda hajolt a leányka vállára, s a hol a fájdalmas ütést kapta ő
miatta, megcsókolá gyöngéden és azután megcsókolá a leányka arczát és az
a csók búcsúcsók volt.

Nem szólt senkihez a háznál, csak vevé pásztorbotját és furulyáját és
elkiment az apai lakból, még csak vissza sem tekintett.

– Atyám, szólt zokogva a leány, Thomár elmegy örökre innen.

A vén cserkesz nem felelt semmit. A fiu nem nézett ő reá vissza és ő nem
a fiu után, pedig mindkettőnek majd megszakadt a szíve egymásért.

Majd visszajön, gondolá magában. Visszahozza az éhség, meg a bánat.

De a fiu nem jött késő éjszakáig sem. A nap régen lenyugodott már,
zivataros, villámhullató fergeteg támadt, a szél zúgott a távol erdők
fái között, a farkasok ordítottak a bércz alatt.

– Atyám, hadd híjam vissza én Thomárt, esdett a leányka, szomorúan nézve
ki az ablakon a fekete éjszakába.

– Jőjjön vissza ő maga, szólt a cserkesz s nem bocsátá ki leányát.

– Hallod, hogy szakad a zápor, a vadak hogy üvöltenek? Thomár egyedül
van odakinn a fergetegben; oly sötét van.

– Jó éjszaka ez olyan fiunak, a ki elhagyta atyját, felelt a seik,
gondolva magában, hogy valamely szomszéd bizonyosan felfogta a fiut, s
menhelyet adott neki.

Éjfél tájra lecsillapult a zivatar, csendes holdvilágos idő lett; a
távol ligetek közül halk furulyaszó hangjai tévedeztak a faluig. Nem
aludt sem az apa, sem a leány.

– Hallod apám, szólt Milieva, Thomár furulyál az erdőn, hadd híjjam be.

– Nem furulyaszó az, hanem a csalogány, felelt a cserkesz kemény
szívvel. Aludjál.

Pedig ő sem birt aludni.

Reggel felé elhallgatott mind a vihar, mind a dal; a vén cserkesz úgy
tett, mintha aludnék; Milieva föl-fölemelé fejét ágyából, apját nézve,
ha alszik-e? s midőn látta, hogy az behunyta szemeit, lopva magára szedé
ruháit, s lábujjhegyen kiment a házból. Az apa nem mondá neki, hogy ne
menjen. Már akkor megbocsátott a fiunak, hiszen nem is haragudott rá
soha. Csak az apai érzelem fölgerjedése készteté őt megfenyíteni oly
vakmerőségért, melylyel éltét koczkáztatá.

Rövid idő mulva hallá az öszvérek csengetyűiről, hogy a görög, ki a
padláson hált, készülni kezd az útra, s maga is fölkelt és kimene hozzá.

A kalmár nagyon sietni látszott, tiltúl felhányta málháit az öszvérekre,
egy-egy darabot ott is felejtett, s egymagában hosszú beszédet
folytatott, melyet hirtelen félbeszakíta, a mint a cserkeszt meglátta.

– Épen búcsúzni akartam tőled, csorbadzsim, minek keltél fel oly korán?
aludjál még; ugyan szép nap lett a nagy zivatar után. Salem alek. Béke
veled. Köszöntöm rokonaidat, kedves gyermekeidet. Nem, többet nem fogok
gyermekeidről beszélni, a mint te kivánod, megigértem, hogy nem szólok,
s a mit én megigérek… Tehát alkunkból nem lett semmi; derék ember vagy,
Kasi Mollah… Jó apa vagy, ritka jó apa, bár minden ember ilyen volna,
mint te. Hanem azt jobban sajnálom, hogy szent szövetségünk létre nem
jöhetett. A hellen és cserkesz mindkettő egy közös zsarnok alatt nyög.
És azután ne gondold, hogy magunk vagyunk. Itt az észak felőli szomszéd
mindenkor kész bennünket megszabadítani. Többet nem mondok. Okos ember
ennyiből is eleget ért. No de ti nem vágyódtok a dicsőség után; tinektek
nem voltak dicső őseitek, nálatok nincs egy Marathon, egy Platæa emléke…
Isten áldjon meg Kasi Mollah, sok zergét lőjj, mire visszajövök, s
olcsóbban ad a bőrét. Fogadd e csókot magad számára, ezt a másikat
fiadnak, emezt pedig leányodnak. Tehát nem adod el őket. No az Isten
áldjon meg, Kasi Mollah.

A seik úgy érezte keblét, mintha egy nagy kő szakadt volna le róla,
mikor végtére eltávozott a vendég, ki azután még a távolból is
kiáltozott rá vissza mindenfélét Leonidászról és a többiekről, de azt
már a cserkesz nem hallotta. Bement házába vissza, nehogy úgy lássék,
mintha várná gyermekeit.

Leonidász Argyrocantharidesz pedig nagy vígan fütyörészve haladt
öszvéreivel az erdőben, s ott azután mikor már egyedül volt, elkezdé
fenhangon dalolni a hetairia szabadságdalát, s ez által oly lelkesedésbe
jött, hogy még a botjával is hadonászott, csak az volt a
szerencsétlensége, hogy senki sem állt előtte, a kit megüthessen.

Nagy igaztalanság volna azonban a derék kalmárról olyasmit föltenni,
hogy ő becses tüdejét minden ok nélkül fáraszsza; e hangos dalolás
közben szüntelen jobbra-balra tekintgetett. Tudta ő, hogy mit
cselekszik.

Ah, valóban jól számított. A nagy egetverő dalt meg kelle hallani
mindenkinek, a ki valahol az erdőn rejtőzék. Alig halada nehány száz
lépésnyire, midőn valami ismerős, könyörgő hang üté meg füleit a sűrű
szálfák közül.

– Kérem, igen kérem…

Először úgy tett, mintha nem tudná, hogy ki az, s tenyerét arcza elé
tartva, megerőltette szemeit.

– Ninini, te vagy az, kis leányka; te kis Milieva te, ejnye de jó hogy
talállak, gyere csak ide közelebb.

A leány nem volt egyedül, megtalálta már testvérét, s előre ránczigálta,
tuszkolta a fiut, ki duzzogva, lesütött szemekkel jött a fák közül elé,
mintha szégyenlené magát a görög előtt, ki tanúja volt megveretésének.

Már ekkor Milieva rávette, hogy térjen haza és kérjen apjától
bocsánatot. A fiu beleegyezett. Nem magáért, testvére kedveért.

– Ejnye bizony jó, hogy talállak benneteket, gyere ide csak kis leány,
no ne félj tőlem semmit, valamit súgok a füledbe, hogy bátyád meg ne
hallja.

Azzal oda hajolt a leánykához az öszvér hátáról, s fülébe súgott, de
olyan hangosan, hogy azt a fiu is meghallhassa:

– Édes gyermekem, most haza ne vidd a bátyádat, apád dühös reátok, a
miért mindketten elszöktetek, azért jöttem el hamarább, s azért danoltam
oly fenhangon, mert gondoltam, hogy meghalljátok s idejöttök, a mikor
aztán megmondhatom, hogy jó lesz Thomárnak elrejtenie magát, mert apád
épen akkor vette vállára puskáját, s szörnyen esküdött, hogy kutyákkal
hajtatja fel a szökevény fiut, s a hol megkapja, ott lövi le.

– No hát lőjjön le, szólt a fiu daczosan, ki hallá az egész suttogást.

A jószívű kalmár dorgálva csóválgatá fejét.

– Ne heveskedjél, édes fiam, mert az ártalmas. Sokkal jobb lesz egy
kissé elbujdosnod innen erről a vidékről; Milieva pedig menjen vissza, s
engesztelje ki azalatt apját. Igaz ugyan, hogy az ő számára sóvízben
áztat Kasi Mollah kötélvéget, melylyel meg akarja verni.

– Mit? kiálta fel Thomár és szemei szikráztak, őt ismét megverni,
kötéllel!

Többet nem tudott mondani, a két gyermek egymás keblére borult és sírt
keservesen.

– Szegény gyermekek, oh szánalomra méltó árvák! szólt részvétteljesen
Leonidász, megsimogatva szép fejeiket. Látszik, hogy nincs nekik anyjok.
Biz a véremmel váltanálak meg benneteket, de hiába beszéltem annak a vad
dühös embernek; utoljára még azt is mondá, hogy anyátok hűtelen volt,
azért dühösködik ellenetek.

– Jó, tehát nem fog bennünket többet látni; szólt a fiu. A hegytetőkről
sokszor láttam, hogy még messze lehet innen menni. Megyek olyan messze,
a mennyire menni lehet.

– De mit fogtok enni, fiam? kérdé a jámbor kereskedő.

A fiu megakadni látszott e gondolaton, egy perczig elpirult arcza, de
azután ismét visszanyeré bátorságát.

– Te a minap panaszkodtál, hogy öszvérhajtsárod megszökött, s most
magadnak kell minden munkádat végezned; fogadj fel engem hajtsárnak, én
végzem minden munkádat s nem kivánok egyebet, mint hogy Milievát is
engedd velem jönni s ne bízz kezére nehéz munkát; én dolgozom ő helyette
is.

A kalmár egészen elérzékenyült e szókra.

– Oh gyermekek. Minő szavakat kell hallanom? Te gyöngye vagy minden
fiunak, kár, hogy nem Számószban születtél, a hősök szigetén. Ne
öszvérhajtsár légy nálam, hanem tulajdon fiam és testvéred tulajdon
leányom és ti üljetek az öszvéreken, a szomszéd faluban majd fogadok én
hajtsárt eleget; megosztom veletek falatomat és otthon palotám
belsejében lakjatok, mintha tulajdon gyermekeim lennétek.

És azzal összeölelgeté őket. A gyermekek meg voltak lepetve ennyi nem
várt jóság által, s nem kétkedtek azt elfogadni, csupán Milieva szólt
később remegve:

– De aztán vissza fogsz bennünket hozni atyánkhoz?

– Minden bizonynyal. Ő nekem igen jó barátom. Majd hazulról megirom
neki, hogy nálam vagytok és annak ő igen fog örülni. Pompás városokba
fogunk innen menni, tengerek mellé, hol egész háromemeletes épületek
úsznak a víz szinén; ott nekem nagy palotáim vannak, egynek-egynek a
pitvarában elférne apátok háza mindenestül és gazdag kertjeim tele azon
édes gyümölcsökkel, miket olykor számotokra hoztam iszákomban; Thomár
kap délczeg paripát; szeretsz-e lovon ülni, fiú? no ne félj; repül az
veled, mint a szél, szőre fehér, mint a hattyú, vagy jobb szereted a
feketét? olyan is van nekem; hogy fogsz rajta ülni! a kard csak úgy
csattog oldalodon; hátha még kihúzod azt a kardot? fényes damaszkusi
aczél, a mit derekad körül fonhatsz, úgy hajlik. Mernék fogadni, hogy
ötszáz török ifju közül te hozod el a gyöngykoszorút a
dzsiridhajításban. Mint fog illeni e gyöngy majd Milieva fejére, milyen
szépen fog lebegni termetén a selyem köntös, arany virággal áttörve,
oldalán a pálmaleveles shawl, mikor tánczol! Hajh, gyermekek!…

– Mikor fogsz bennünket atyánkhoz visszahozni? kérdezé a leány
szomorúan.

– Majd egyszer. Majd ha Thomár híres, hírneves férfi lesz; majd ha a
félvilág fogja őt emlegetni, mint vitéz béget, s híre elhatol Himri
gunyhóihoz is, akkor fog veled Thomár jönni az apához. Délczeg paripán
fog ő ülni, mely aranyos csojtárt hány-vet homlokán, vagy kiséret jő
háta mögött, erős vitézek dárdával, paizszsal, azok fognak kisérni egy
aranyos függő hintót, melyet két öszvér visz a hátán és a hintóban
fényes, deli hölgyalak ül; az emberek kiállnak mind a kapukba és kérdeni
fogják: vajjon ki lehet e vitéz úr és ez úri asszonyság? A vén Kasi
Mollah pedig ott fog ülni az ajtóban s meglátva e fényes urakat,
meghajtja előttük magát és elmondja a szálemet; te akkor leugrasz
lovadról, Milievát kiemeled a hintóból, s odajárultok eléje. Ő nem fog
rátok ismerni; Milieva sokkal pirosabb, termete delibb, neked bizonyosan
lesz már szakál és bajusz arczodon, s kétségtelenül egy vágás helye
valami diadalmas csatából. Kasi Mollah be fog benneteket vezetni házába
nagy tisztelettel, leültet, ti pedig hozattok ételt és italt
szekereitekről s kényszerítitek, hogy veletek egyék és igyék, akkor
azután szóba hozzátok, hogy nincsenek-e gyermekei? mire a köny ki fog
esni szemeiből…

– Oh! sohajta a leány, elérzékenyülve.

– Nem, nem! még nem szabad magatokat megismertetni vele; a nagy öröm
egyszerre megártana neki, megüthetné a guta. Te Milievácska csak
hallgass, Thomár hadd beszéljen. Thomár el fogja mondani, hogy ő tud
hírt Kasi Mollah elveszett gyermekeiről; lassankint bele hozza az
öreget, végre aztán nyakába borultok, s elmondjátok neki: én vagyok a te
fiad Thomár, a te leányod Milieva! Úgy-e milyen szép lesz az?

A két gyermek feje egészen elbódult e beszédektől. Egész a szomszéd
faluig vígan követték a kalmárt. Ott kissé megállapodott Leonidász
Argyrocantharidesz, egy kunyhóban letelepedtek falatozni; a kalmár egy
kobakot vett elő, melyben édes erős bor volt, a két gyermek ivott
belőle. A bor elvette, a mi szomorúság volt is még szívökben, azután
ismét útra keltek, az öszvéreket hátra hagyták, kész fölnyergelt paripák
vártak reájok a kunyhó előtt, azokra felültek és a míg az öszvéreket
egyik úton hagyták tovaügetni, fogadott hajtsárok által terelve, maguk
addig más útra tértek. Hogy örült a két gyermek a paripáknak!

A bey ezalatt csak várta gyermekeit vissza, s hogy délig meg nem jöttek,
tudakozódni kezde utánuk. Szomszédjai, kik az erdőn jártak, tudatták
vele, hogy látták őket a görög kalmárral menni, annak öszvérein ülve.

Kasi Mollah ordítani kezde e szóra, mint a vadállat.

– Ellopta gyermekeimet! hörgé kétségbeesve és azzal futott lováért,
fegyvereiért, azt sem várta, míg társai lóra kaphatnak, csak úgy
egyenkint száguldtak nyomába s egy sem birta utolérni.

Hanyatthomlok vágtatva elért a szomszéd faluig, de ott az öszvérek
nyomán hamis útra tévedt s mikor azokat utolérte, akkor látta, hogy a
kalmár gyermekeivel másfelé távozott.

Ismét a kétségbeesés dühével visszanyargalt. Estig le sem szállt
társaival a lóról, este megitatták egy patakban lovaikat, azzal ismét
tovább rohantak, az egész holdvilágos éjszakán át üldözék a görögöt, s a
mint hajnaltájon háta mögé tekinte Argyrocantharidesz, nagy porfelleget
láta az úton, mely sebesen közeledett feléje: fénylő dárdák hegyei
villogtak ki belőle.

– No gyermekek, most itt halunk meg mindnyájan, mert itt jön apátok, s
megöl mind a hármunkat. Hanem üssétek a lovat.

Azok rémülten veték magukat lovaik nyakára s azzal elkezdődött a
kétségbeesett hajsza.

A cserkeszek megpillantva a kalmárt, vad ordítással veték magukat utána.
Ennek jobb lovai voltak, de amazokéi jobban megszokták a hegyi utakat s
gazdáik jobb lovasok.

A köztük levő távolság szemlátomást fogyni kezdett; a kalmár korbácscsal
üté a lovakat, miken a gyermekek ültek. Azok hátra sem mertek tekinteni.

Atyjok kiáltozott rájok, hogy fordítsák el a ló zabláját, Thomár nevét
kiáltá, mondva neki, hogy a kalmárt taszítsa le a nyergéből. A fiu hallá
apja szavát, saját nevét, de azt hivé, hogy atyja őt fenyegeti s annál
kétségbeesettebben szorítá a ló oldalát.

Egy meredek hegyi folyam vágta keresztül az utat előttük; ha a görögnek
sikerül azon jókor átmehetni, hogy még csak két percznyi ideje maradjon
a keskeny híd gerendáit az árokba alá forgatni, akkor mentve van, mert a
két meredek part közti tér sokkal szélesebb, semhogy lóval át lehessen
ugratni, sekélyesebb helyet pedig egy óra járásnyira nem találni.

Már szinte elérték a hidat, az üldöző cserkeszek alig voltak tőlük három
puskalövésnyire, legelől valamennyi közt Kasi Mollah. Neki utól kell
őket érni, mielőtt a görög a hidat letaszíthatná.

E pillanatban egyet botlott a paripa, melyen Milieva ült, s az egyszerre
elbukott és térdben ketté törte a lábát.

– Hah! kiálta föl szilaj örömmel a bey. Egyik gyermekemet már
visszanyertem!

De mint döbbent meg, midőn azt látta, miként Milieva, a helyett, hogy
eléje futna, vagy elmaradna az útfélen, ijedten kiált testvéréhez,
kezeit felé emelve, s Thomár nem hogy menekülni kivánna, hanem aláhajol
a lóról s testvérét derékon ölelve, gyors karral maga elé emeli a
nyeregbe, azzal egy vad tekintetet vet hátrafelé s nyargal tovább.

Kasi Mollah egyszerre visszarántotta futó lovát s megállt az úton,
hagyta őket futni. Egy lépést sem üldözte tovább. Mire társai odaértek,
a görög már túl volt a hídon s azt is láthaták, mint száll le Thomár
segíteni a kalmárnak a híd letaszításában.

Kasi Mollah szemeiben két könycsepp égett. Valóban égtek a fájdalomtól.

És mégis, mégis… midőn ismét nyeregben ült a két gyermek, Milieva
összetett kezeit nyujtá atyja felé, mintha igen-igen forrón könyörögne.

Ki érti ezt?

A jámbor görög nemsokára szerencsésen eljutott Smyrnába a gyermekekkel s
megtaníttatván őket énekelni, lovagolni és szép ruhákban járni, nehány
év mulva eladá őket a nagyúri szerálj számára tizezer aranyon.

A mit ő csak amúgy vaktában a gyermekek hitegetésére beszélt az úton, az
később mind valóban beteljesült.

A midőn Mahmud oly csodálatos módon elveszté legkedvesebb háremhölgyét,
akkor hozták a szeráljba Milievát. A leány volt ekkor mintegy tizennégy
esztendős. A cserkesz leányok ilyenkor már egészen ki vannak fejlődve, s
szépségük virágában állnak. Milieva a hárembe lépése napjától kezdve
Mahmud kegyenczhölgye lőn.

Thomár az izoglánok közé sorozatott. Ezek a szerálj külső udvarában
nevelt ifjak, kikből a szultán testőrsége alakul.

Ez évben állítá föl Mahmud az eskendzsik hadosztályát, a legifjabbakat
kiválogatva a janicsárok közül, s rendes hadsereget idomítva belőlök.
Thomár nemsokára egy szakasz vezényletét érdemelte ki magának és azután
ment feljebb, mindig feljebb, míg oly magasra jutott, mint azt a kalmár
hitegetve jósolá, s midőn elhozták az idők a napot, melyen Kasi
Mollahnak újra meg kelle őt látni, már akkor ő Dervent Aga volt, a
szultán főfőhivatalnokainak egyike, s az igazhivők tisztelettel említék
az ő nevét. És Himri faluban is sokszor hangzott már e név, eleget hallá
azt Kasi Mollah a «bég» mellékczímezettel, s Thomár is hallott eleget
Himri faluról és Kasi Mollah nevéről, mert apját már akkor nevezték
«mursid»-nak és a mursid nevezet siralmas emlékekkel birt Moszkauban és
Pétervárott.



A BOSZUÁLLÓ.

Vajjon mit mível a vén Tepelenti Ali körülvett fészkében, Janina
várában? Megnyugodott-e már azon végzetben, hogy el kell vesznie, vagy
küzdeni akar a megszámlált napokért, a mik életéből hátra vannak?
Tetszik-e neki ez a vérből csinált tenger, melyben a zivatar hányja, s
melyből nem lát partot?

Még nem adta meg magát a sorsnak; hazája harczot izent ellene, a szultán
aláirta halálitéletét, családja elhagyta és ellene fordult; de Ali nem
engedé ketté törni kardját, hetvennyolcz esztendeig volt ellenségeinek
ostora, hazája védelmezője, a szultán jobb keze, rokonai patriarchája; a
hetvenkilenczedikben azt mondák neki a szultán és a rokonok: «halj meg,
mert eleget éltél!» és ő felgyujtá hazáját, megingatá trónján a szultánt
és kiirtá rokonait.

A görögök, kiknek egykor zsarnoka volt, most az ő szövetségesei lettek.
Tepelenti tartá őket fegyverrel, pénzzel és ha kellett jó tanácscsal,
rossz tanácscsal.

Három hadsereget tett már semmivé, mik ellene kiküldve voltak.

Ellensége Gaskho bey eredménytelenül veszté el seregét a zendülők elleni
csatákban, még csak a várakat tartá birtokában Janina körül, Artát,
Prevesát, Lepantót, Tripolizzát és La Gulliát. A hellenek mindennap
ostromolták valamennyit. Egy napon elhiresztelé Ali, hogy Tripolizzában
ötszáz előkelő görög van, kiket a törökök kezesül vivének magukkal. E
hírre kétszerte nagyobb dühvel támadták meg az ostromlók a várat. Pedig
azon ötszáz görögöt maga Ali gyűjté össze, mikor még Tripolizza
birtokában volt, s jól el voltak azok téve már mind; mikor kénytelen
volt a várat elhagyni, egy ó kútba hányatta a görögöket s kövekkel jól
lenyomtatá, s pázsittal befedeté a helyet. Ő maga cselekedte azt.

A düh túlnyomó harcza alatt kifáradva, harmadnapra megadák magukat a
törökök Kleonnak, ki az ostromot vezette; csupán szabad elmenetelt
kértek, az meg is lőn nekik igérve.

A mint azonban a vár átadatott a görögöknek, első kérdésük az volt: hol
vannak testvéreink, hol vannak a kezesek? A törökök bámultak, nem tudtak
a kérdésre felelni, ők kezesül nem tartottak senkit.

Ekkor egy szulióta harczos fölfedezé az ó kutat, melynek körzete be volt
rakva pázsittal, s minő látvány tünt szemökbe, midőn azt felbonták!

A bosszú vérszomjas dühével rohantak ekkor a lefegyverzett várőrségre s
felkonczolták azt az utolsó emberig, nem hagytak egy élő asszonyt, egy
gyermeket abban a várban, mind a bástyákról hányták le őket fejetlenül.

Ali basa pedig nevetett Janina várában.

Ő maga több törököt elfogyasztott, mint az egész görög harcz.

Midőn Lepantót elfoglalta Ypsilanti Demeter, a várőrség szabad
elbocsátására adta fel a fellegvárat; Demeter maga irta alá a
szerződést.

S midőn kijöttek a várból a törökök, Ali basa szuliótái rájok rohantak s
levágták őket mind.

Ypsilanti haraggal veti magát közbe, mutatva a szerződést, melyben a
törökök éltét biztosítá.

Kleon fölnevetett rá. Alitól tanulta e rút, gúnyos nevetést.

– Hiszen te nem is bántod őket, mi öljük meg, kik nem irtuk alá a
szerződést.

Ypsilanti undorral fordult el a mészárlástól, s rögtön hajóra ültetve
seregeit, visszahajózott Chioszba.

Ah, a görögök már ekkor sokat tanultak Alitól.

Jaj volt azon müzülmánnak, ki élve kezökbe került, ki nem tudott
vitézebb és ravaszabb lenni mint ők. Az előrehaladó Omer Vrione az egész
úton a merre járt, az útfélen felállított karók között haladt el, miken
borzasztóan kivégzett törökök csontjai fehérlettek, néhol változatosság
kedvéért egy-egy keresztfával felváltva, melyen kínhalállal kimult
zsidók tetemei rémlettek, kezeiknél fogva faékekkel fölszegezve, s félig
megnyúzva és félig megsütve.

Ah valóban, a marathoni hősök utódai nagyon messze elértek ős apáiktól,
s igen jól mondá az ismeretes török hadvezér, hogy rossz katona az, ki
ráér a csatában megölt ellenség fejét levágni.

Omer Vrione Pulónál találkozott Odysszeüsz hadaival. Egykor ő volt Ali
basa legjobb hadvezéreinek egyike; Ali nevelte őt pásztorfiuból
hadvezérré, Ali tanítá őt meg fegyvert viselni, s most ez is ellene
fordult.

A szultán szép hadsereget bízott rá, melylyel Gaskho beyt segítve, Alit
várába zárni segítsen: nyolczezer ázsiai gyalogvitéz, kétezer szipahi,
nyolcz ágyúval. A szipahi vezére volt Zaid, Kasztoria bégje, Ali
legkedvesebb unokája, kit húsz év előtt annyit ringatott térdein s maga
elé ültetve a nyeregbe kis gyermekkorában, úgy tanítá lovagolni.

Zaid maga kérte a kegyet, hogy nagyapja ellen vezethesse a lovashadat.
Otthon megigéré anyjának, hogy szakállánál fogva hozandja el a vén bűnös
fejét.

Tulajdon unokája!

Pulóig jött Omer Vrione, ott a hegyekről aláereszkedve, megpillantá
Odysszeüsz seregeit, a mint a fehér zászlók sorba voltak tűzve a
halmokon, s pihenni sem engedve hadait, rögtön megfuvatá a harczi
kürtöket s teljes erejével megtámadá a görögöket.

Egy órai harcz után, melyben férfi férfi ellen küzdött, ki voltak vetve
a görögök sánczaikból s elkezdtek lassan a völgybe aláhúzódni.

A timarioták hátramaradtak s Zaid elkezdé a hátrálókat üldözni
szipahijai élén. Odysszeüsz lépésenkint vonult vissza mindaddig, míg
Puló alá ért s ott megállt utczai harczra. Már ekkor lobogója nem fehér
volt, hanem veres; annyi jó vitéz vére fecskendezett föl rá, ki
védelmében elesett.

Most egyszerre megzendül a Pindus felőli hegyek között a viharos
marseillaise danája, melyre a görög harczi dalok voltak alkalmazva, és
sebesen, mint a záportól áradt hegyi folyam, rohannak alá a szulióták a
törökökre, élükön Kleon és Artemisz.

Omer Vrione két tűz közé volt szorítva; késő volt visszavonulni, késő
megváltoztatni a csatarendet, az ágyúk nem használtak semmit, a lovasság
nem mozdulhatott s a gyalog ezredek csapatonkint vágattak el egymástól a
nélkül, hogy egyik a másiknak segítségére mehetne.

A vezér látta, hogy nem mentheti meg seregét, legalább nem akarta, hogy
maga megmeneküljön; odaveté magát, hol legdühödtebben folyt a harcz.

Vad, kérlelhetlen viadal folyt az összekeveredett ellenek közt, a
porfellegben, a vérpatakban egyszerre egy magas, sötét arczú ifjuval
találkozik össze Omer Vrione. Megismeré: Kleon volt az. Már egyszer
álltak szemközt, ezelőtt három esztendővel, midőn Ali küldé Omer Vrionét
a szuliótákat megfenyíteni, akkor Kleon futott ő előtte. Akkor ő kiálta
a futó után: «Állj meg, hadd vigyem el fejedet Tepelentinek».

S most Kleonnak eszébe jutott a szó és most ő mondá a basának szemébe:
«Állj meg, hadd vigyem el fejedet Tepelentinek!»

És Omer Vrione ott elesett a viadalban s a szulióta vágta le az ő fejét.

Milyen satyrairó a sors.

Omer Vrione elestével el volt döntve a harcz sorsa: a török hadból
menekült, ki merre látott, cserben hagyván minden ágyút, minden zászlót,
minden vezért. A lovasságnak nem volt merre kivághatni magát, egy része
elhullt, megadta magát.

Zaid a végveszély perczében letépte turbánjáról a kócsagot és elhajítá,
kaftánját elcserélé hirtelen a szolgájával, hogy rá ne ismerjenek, s
odaállt a közvitézek sorába. Jobb lett volna otthon maradnod gyermek,
mint a vén oroszlán, mint az öreg apa vadászatára jönnöd.

A szulióták körülfogták Zaid csapatját.

– Le a lovakról! hangzott Kleon éles szava.

A szipahik csúfosan leszálltak lovaikról.

– Melyik a ti vezértek, Zaid? kérdé Kleon előlépve. Kardja hegyéről
csepegett alá a vér.

– Én vagyok az, mondá a szolga, ki Zaiddal öltönyt cserélt, s oda állt
Kleon elé.

– Hajolj meg előttem, rab! kiáltá Kleon lábával dobbantva.

A szolga meghajtá fejét a győztes előtt és azután nem is emelte azt fel
többé, mert Kleon leüté fejét véres kardjával s azután felszúrva azt
kardja hegyére, fölemelé magasra, vérittas társainak kiáltva:

– Ime itt a másik vezér, Zaid, ki minket meghódítni jött. Halleluja!

A győztes sereg után kiáltá:

– Alleluja, alleluja!

És azután feltűzték a két vezér fejét a két kopja hegyére s úgy vitték
végig Puló utczáin, a háztetőkre csoportosult nők és gyermekek előtt,
kiáltozva:

– Győztünk! győztünk! Ezek az ellenség vezéreinek fejei, az egyik Omer
Vrione, a másik Zaid bég. Kyrie eleison!

Kinek volt sápadtabb az arcza, mint Zaidnak, midőn nevét hallá kiáltani
s látta, mint csúfolják meg azt a levágott fejet?

A szulióták visszatértek Janina alá foglyaikkal és győzelmi jeleikkel.
Tepelenti meghallva, hogy Zaidot levágták, lemene hozzájok a táborba és
kérte, hogy adják ki neki a levágott főt.

Kleon sátora elé volt az leszúrva. Nem akarta e diadaljelt átengedni,
még egy ideig ragyogni akart vele seregei előtt.

Ali készen volt a jó tanácscsal.

– Vágasd le egy másik fogoly fejét s tüzesd azt helyébe, senki se fogja
azt észrevenni.

Kleon helyeslé a tanácsot s tüstént kiküldé darabontjait, hogy hozzák be
Alinak a kitűzött főt.

Ali megcsóválta fejét, a mint meglátta azt, s ujját feddőleg emelve
Kleonra, mondá:

– Fiatal vagy te még arra, hogy Tepelentit megcsald, fiam. Tanácsomat
káromra akarod használni s nekem adsz Zaidé helyett más fejet.

Kleon felpattant helyéről.

– E fő nem volna Zaidé?

– Bizonyára nem az övé. Elhiheted, hogy én jól ismerem az ifjút, én
neveltem gyermekkorától, térdeimen tanítám lovagolni s a kardot én adtam
először kezébe.

– Hisz énnekem maga mondá az, szólt Kleon a főre mutatva, hogy ő Zaid, s
vezéri köntöse volt.

– Rabszolga ez, szólt Tepelenti közelebbről megtekintve a főt; láthatod:
fülei ki vannak hasítva, hogy függőt ne viselhessen bennök, a mi csak
uraknak szabad.

– Úgy Zaid megszabadult.

– Úgy Zaid itt lesz a foglyok között, monda Tepelenti, én meg fogom őt
ismerni ezer közül. Legkedvesebb unokám volt. Képe most is szívembe van
vésve.

Azzal kimentek a foglyok közé. Alig tekinte végig rajtok Tepelenti,
odamutatott ujjával.

– Amott van ő. Nem látod mennyivel halványabb arcza, mint a többié?

Kleon bőszülten rántá ki handzsárját s a megmutatott alakra akart
rohanni. Ali megragadá kezét.

– Mit akarsz? Csak nem akarod meggyilkolni unokámat saját szemeim előtt?

– Te csak fejét kérted. Az legyen tiéd.

– De most életét kérem, Kleon; legkedvesebb unokám Zaid, én neveltem, én
szeretem, jobban mint tulajdon édes anyja, jobban mint valamennyi
gyermekemet. Látod, én megosztom veled minden zsákmányomat, s tőled csak
azt kérem, a mi az enyim, a mi az én testemből való test.

A szerencsétlen ifju e szavakat hallva, oda rohant Ali lábaihoz s
térdeit átölelte és kezeit összecsókolá, sírva és könyörögve, hogy
szabadítsa meg őt, jó, engedelmes fia lesz ezután.

– Látod, mennyire szeret engem ő is, szólt Ali könybe lábadó szemekkel
tekintve Zaidra s hosszú ősz szakálával betakará a hozzá menekültet. –
Ugy-e Zaid, jó most az ősz szakál árnyéka alatt rejtőznöd, melynél fogva
Ali fejét anyádnak akartad elvinni?

Kleon megvető gúnynyal tekinte Ali basára. Ali tehát gyönge ember;
Alinak fáj a szíve, ha rokonait megölik. Ez kegyetlen elégtétel volt a
görögnek. Kínozni akará a basát.

– Ha nem akarod Zaidot halva látni, eredj innen, élve nem kapod meg őt.

– Mit? kiáltá föl Tepelenti, s fölegyenesedve, kirántá kardját. Azért,
hogy szakálam hosszú, azt hiszed-e, hogy rá gázolhatsz? Én véremmel
fogom megvédeni véremet s elveszek inkább magam, de őt megölni nem
hagyom. Lássuk, őrült fiu, van-e kedved levágni saját jobb kezedet?

Kleon meg volt lepetve; nem tudta mit tegyen? Hatalmában állt volna Alit
megöletni, de az nagyobb diadal lett volna Stambulban minden eddigi
harcznál.

E pillanatban hírnök érkezék Odysszeüsztől, ki azon parancsot hozta
Kleon számára, miszerint a pulói csatában elfogott török tiszteket
küldje el Prevesába, hogy azokkal a Moldvában elfogott szent sereg
ifjait kiválthassák.

Kleont sértette az egyenes parancs. Ő épen olyan jó vezérnek tartotta
magát, mint Odysszeüsz, vagy Ypsilanti, s nem tartozott tőlük
rendeleteket elfogadni.

Szemeit a hírnökről Tepelentihez fordítva, válaszolt amannak:

– Mondd meg Odysszeüsznek, hogy én és katonáim az ellenség tisztjeit még
a csatában le szoktuk ölni, csupán egy maradt meg közülök álruhába
öltözve, az pedig Tepelenti unokája, ki őt megismerve, visszaköveteli
tőlem s egy órával ezelőtt meg is alkuvánk egymással százezer
piaszterben. Nemde így van Tepelenti?

– Valóban úgy van, szólt Ali. A százezer piaszter egy úra múlva kezedben
van.

Zaid örömsikoltással csókolá össze nagyapja köntösének szegélyét, Kleon
kezet adott az alkura; egy óra múlva megérkezett kis hordókba téve a
pénz, fonttal kimérték a vezér előtt; Ali pedig balfelől karjára fűzve
unokáját, saját kaftánját adá reá, úgy vezette fel Janina várába.

Kleon büszkén tekinte utána. A vén ember mégis gyönge ember; hogy
könyörgött, hogy könyezett, hogy fizetett azért a fiuért, ki
legkedvesebb unokája volt.

Egy óra mulva dobpörgés hallatszott Janina bástyáin, s a mint a görögök
odanéztek, a vesztő karót látták felállítva. Négy fekete hóhér hozta
Zaidot hátrakötött kezekkel, ugyanazon kaftán volt rajta, melyet Ali
adott reá. Maga Ali pedig fekete lovon ült, úgy jött egész a vesztő
karóig. Egyet intett, a hóhérok felkapták Zaidot a légbe, s egy percz
múlva Tepelenti legkedvesebb unokája, kit annyiszor ringatott térdein, a
legkínosabb halállal volt kivégezve.

Ali hidegvérrel nézte halálát; midőn megtörtént, erős, reszketéstelen
hangon kiáltá alá a bástyáról:

– Így vesszenek el Tepelenti rokonai mind, kik ellene kardot vontak;
nincsen számukra irgalom!

Kleon a vért fagyni érzé szívében. Ah, sokat kell még neki tanulni a
haldoklók jajkiáltásaiból, a míg Alit utoléri, azt az embert, a ki sír,
könyörög és fizet, hogy legkedvesebb unokáját megmentse csupán azért,
hogy ő ölethesse meg azt kínos halállal![8]

Csak két fia élt még Alinak oly nagy családjából: Szolimán és Muhtár. Ők
voltak a legelsők, kik apjukat elárulták, az ő árulásuk ejtett rajta
legégetőbb sebet. Egy évig viselé e sebet szívében Ali. Ez idő alatt nem
volt szabad előtte fiai nevét említeni senkinek; mindent, mindent mi
rájuk emlékezteté, elpusztított a várból; ha valaki megunta életét, csak
Muhtár nevét kellett Ali előtt kimondani s megérte halálát.

A két elpártolt fiu pedig ez alatt nagy inségben élt Drinápolyban, mert
a szultán megfizeté ugyan az árulókat, de szövetkezni nem szokott velök.
Az első összeg, mit apjuk vérdíjában kaptak, nagy hamar elkölt víg
lakomákra, lovakra, szép rabnőkre, ékszerekre; mikor az elfogyott, nem
következett utána másik. A szultán kincstára különb és fontosabb
személyek által lőn igénybe véve. Tepelenti erős ellenállása, a
számtalan veszteség, mit fegyverei a szultán seregén ejtettek,
feledségbe temeték fiai jó szolgálatát, kik az által, hogy apjukat
elárulák, épen semmit sem használtak a szultánnak; meg is bánták
elégszer ez elhamarkodott lépést, midőn a hír Ali győzelmeiről hozzájuk
is eljutott s midőn a szükség napjai elkezdtek rájuk nehezülni, midőn
elfogyott a pénz és a bor, midőn egyenkint eladogatták lovaikat,
ékszereiket, utoljára a szép rabnőket is, nem várhatva másunnan segélyt,
mint a csodatevő tündérektől, mint az ezeregyéjszakai herczegek.

És lám, a keleti vidám tájakon a tündérek és csodák még most is itthon
vannak.

Mikor már épen az utolsó szolgáló árát költötték a bégek, akkor jött
rájuk a kincs, özönnel, halommal, a hogy csak a régi mesékben hallani,
mikről tudja az ember, hogy soha sem történtek meg.

Egy napon tudniillik, midőn Ali basa Janina bástyáin sétálna alá és fel,
az udvarban levő kert ágyai között egy kertészt pillanta meg, ki épen
tulipánokat ültetett.

Tepelenti az utolsó szolgát is jól ismeré várában, nemcsak névszerint,
de még azt is tudta: kiben mi lakik?

Ezen kertészszolga neve volt Dirhám, még pedig azért nevezték így el,
mivel sok év előtt mint beteg gyermeket vásárolta őt meg Muhtár bég egy
rabszolgakereskedőtől egy dirhámon s nem restelt vele vesződni,
kigyógyíttatta, felnevelte, minden jóval ellátta; Dirhám e szerint
valahányszor nevét hallá említtetni, mindig eszébe juthatott, hogy
milyen keveset ért ő akkor, midőn Muhtár bég magához váltotta, s a hány
dirhámmal többet ér most, azt mind neki köszönheti.

Ali basa elnézte sokáig a bástyáról, hogy ülteti az ember a tulipánokat;
némelyiket gondosan benyomogatja, porhanyó földdel behinti, csíráiknak
helyet csinál, s megöntözi permeteg vízzel, másokat pedig csak ledugdos
a földbe, betakarja nagy könnyedén, s nem nézi, hogy sokat önt-e rá,
vagy keveset?

Ali megjegyzé magának azon hagymákat, miket Dirhám nagyobb gonddal
ültetett el, azután leszállt hozzá s beszédet kezdett vele.

– Mi neveik vannak e tulipánoknak?

Dirhám elszámlálta neki azokat: King Georges, Trafalgar, Gruithuysen
admirál, Belle alliance stb. stb.

Azonközben egyet-kettőt mindig átugrott, miknek neveit nem mondá meg és
épen azok voltak a legnagyobb gonddal takargatottak.

– Hát ezeknek neveit nem tudod? kérdé Ali.

– Elvesztém jegyzékeiket uram s a sok név között elfeledtem.

– Látod, és én tudom e virágok neveit; ez itt Szolimán, amaz ott Muhtár
bég.

Dirhám arczra veté magát a basa előtt. Ali jól sejtett; Dirhám most is
emlékezett a két fiura, mint a hogy emlékezik a jó eb gazdájára, s
visszagondol reá.

A nyomorult ember nem várt egyebet, mint hogy Ali rögtön ki fogja tépni
azon hagymákat a földből, s az ő fejét ülteti helyökbe.

E helyett Ali kegyesen fölemelé őt a földről, s nyájas, érzékeny hangon
szólt hozzá:

– Kelj fel Dirhám. Nem illik szép érzéseket szégyenleni; te fiaimra
gondolsz, hát én hogy ne gondolnék reájok. Megtiltottam az egész várban,
hogy bárki róluk merjen beszélni; mit ér, ha nem hallom neveiket, de
látom arczaikat magam előtt? Azt mondja a világ, hogy ők elárultak
engem, de én nem hiszem azt, nem hihetem. Mit mondasz Dirhám: lehet-e
az, hogy egy apát eláruljanak tulajdon gyermekei?

Dirhám bátorságot vett magának felelni:

– Üttesd le bár fejemet uram, de én azt mondom, hogy ők nem voltak
árulók, hanem magok árultattak el; mert ha lehető volna is, hogy apát
eladjanak saját fiai, Tepelenti gyermekei nem adhatták el Tepelentit.

Ali basa egy erszény aranyat adott Dirhámnak e szóért, meghagyá neki,
hogy este jelenjen meg palotájában és azon tulipánokat, mik Szolimán és
Muhtár neveit viselik, cserepekbe téve vigye fel hozzá.

Dirhám alig várhatta az estét; Ali csarnokában megjelenve, rögtön eléje
vezetteték; akkor a basa kiküldött mindenkit a szobájából, hogy csak
ketten maradjanak, s elkezde vele bizalmasan beszélgetni.

– Hallom, hogy fiaim nagy szegénységben élnek Edrenében. A szegénység
hagyján, de nagy gyalázatban. Senki sem törődik velök. A nyomorult
szipahik, kik egykor fogvaczogva ejtették ki neveiket, most nevetnek, ha
velök szemközt találkoznak az utczán s midőn gyalog mennek az élelmi
piaczra kenyeret vásárlani, az asszonyok fenhangon mondják: hát ezek
azon hősök, kiktől Stambul remegett? Bizonyára ez szégyen és Ali basa
pirul miatta. Tudom, ha még egyszer azt a jó kardot kezükbe vehetnék,
melyet én kötöttem oldalukra, nem adnák azt át olyan könnyen Ali basa
elleneinek. Mit gondolsz Dirhám?

Dirhám csak egy igen hallható sóhajtással tudott felelni annak
igazolásául, hogy Ali szavait helybenhagyja.

– Halld Dirhám, én ismerlek régen – egy titkom van, melyet rád merek
bízni.

– Mintha a föld alá temetnéd, uram.

– A durazzói kikötőben áll horgonyon egy angol hajó, Murrisson kapitány
alatt. Azon hajón van énnekem letéve öt millió piaszterem aranyban; nem
kevesebb mint öt millió piaszter. Nagy összeg. Akármely perczben
akarnám, kilopózhatnám Janina várából, felülhetnék e hajóra,
elvitorlázhatnék Angliába, vagy Spanyolországba s élhetnék úri módon,
bántatlanul, magam tetszésére. – De minek? Kevés nap van még számomra
hátra, miért iparkodnám azokat megmenteni? Itt kell nekem elvesznem, itt
meghalnom, a hol nagygyá lettem s nem szabad hátralépnem a közelgő
pallos elől. E pénzzel más szándékom van nekem, mely régóta ki van főzve
nálam, csak az embert kerestem, ki alkalmas legyen annak kivitelére.

– Ki legyen az, uram?

– Te magad fogsz az lenni. Ne tétovázz. A sors kicsinyekből csinál
nagyokat. Te ki fogsz menni Janinából s keresztül mégy Gaskho bey
seregein; elérsz Durazzóba, ott megmutatod Murrissonnak e gyűrűt, melyet
látva, azonnal tenni fog mindent, a mit te mondasz neki, mert erről
tudja meg, hogy az én parancsaim azok. A horgonyt fölveszitek s kedvező
széllel elindultok Stambulba. Nem vitorláztok be az Aranyszarvba, mert
bajosabb lenne ismét visszajönni, hanem horgonyt vettek Anadoli hissar
mellett; akkor te partra szállsz, s magadhoz véve százezer piasztert,
azt polyvás-zsákokba rakod, felül a polyvát és öszvérekre rakva elviszed
azt Edrenéig, ott fölkeresed fiaimat és ruháik szegélyét alázatosan
megcsókolod, tudtokra adván, hogy én küldtelek. Elmondod azután nekik a
Janina alatt viselt harczokat, mindent, a mit láttál és hallottál; ha
látni fogod orczáikon, hogy beszédedet hidegen fogadják s nem
lelkesülnek föl reá, akkor kiméred nekik a százezer piasztert,
megmondod, hogy vegyenek maguknak boltot, állítsanak rőfös kereskedést,
vagy kinek mihez hajlandósága van, s iparkodjanak szépen gazdálkodni és
gyarapodjanak, mint illik tisztes férfiakhoz, élvén hosszú esztendőkig;
– ha azonban lángra gyúlni látod arczaikat és szemeikben a hősi dicsvágy
szikráit tündökölni, ha szavaidat nyitott ajakkal, föndobogó szívvel
hallgatandják és kezeidet forrón szorongatják és gyakran kapkodnak
kardjaik markolatához, ha újra és újra elmondatják veled, a mit már
egyszer hallottak, akkor mondd meg nekik, hogy a dicsőség útja és
Tepelenti karjai még mindig tárva vannak előttük, hogy azon százezer
piaszter csak arra való, hogy lovakat és fegyvereket vásároljanak maguk
számára, ötvenszer annyi vár reájuk még az angol hajón és ötszázszor
annyi Janina vörös tornyában. Amaz öt millió piaszteren vegyenek hajókat
és azokat fegyverezzék föl titokban. Ez nem lesz nehéz, miután a török
flottáról minden görög legénység megszökött. Ingyen is ajánlkozni
fognak; ha készen vannak hajóikkal, értesítsék általad Bubliniát, a
görög hős amazont, ki harmincz hajóval czirkál Candia körül, hogy vonja
félre a török hajóhad figyelmét s akkor evezzenek ki a Beikoszból.
Kedvező idővel tíz nap alatt Durazzo alatt lehetnek. Ugyanakkor egyfelől
én, másfelől Kleon, harmadikról Odysszeüsz megtámadjuk Gaskho bey
seregeit s ha fiaim a tenger felől segítenek, azon napnak alkonyatán
egymás karjai között fogunk megpihenni…

Dirhám sírt, mint a gyermek.

A basa folytatá utasításait.

– Mindenek felett óvatos légy. Mindent a legnagyobb titokban végezzetek;
fiaim a pénzt ne szórják jobbra-balra, hogy észre ne vegyék
gazdagságukat, az gyanút és irigységet költene; legjobb lesz, ha az
összeget a hajón hagyják s csak annyit hoznak el rendesen, a mennyi épen
szükséges. Midőn Bubliniának izenetet viszesz, irass pergamenre
akármiféle közönbös dolgot: például, hogy gyapjút szállítasz Krétába s
czímeztesd azt Argyrocantharydesznek, ki a szultánnak és valamennyi
basának jó barátja s a mellett a görögöknek is szállítmányosa. Az üres
sorok közé azonban irja fel Muhtár az izenetet Bublinia számára való
betükkel s midőn átadod azt, ketté vágott czitrommal nedvesítesd meg a
gáliczolvadékkal irt sorokat. Azonban megállj, még jobbat mondok.
Pokolkövet olvaszsz fel vízben, azzal irják fel az izenetet kemény
tojások héjára, miket azután újra megfőzvén, az irott betűk mind a
feltörött tojás belső fehér hártyáján lesznek olvashatók. A tojás
leggyanútlanabb szállítmány. Így cselekedjél.

Dirhám mindent figyelmesen gondolataiba jegyzett, elámulva rajta, hogy
Ali basa figyelme így kiterjed minden csekélységre.

– Még egyet, szólt Ali és hangja megtompult az érzelemtől. Én jól tudom,
hogy veszélyes játék, melyre fiaimat felhívom és nem látható annak vége.
E végett fogd e gyűrűt, ennek kövébe alulról talizmán van vésve. Add át
ezt Muhtárnak; mindig ujján viselje s ha valami nagy, igen nagy veszély
találná környékezni, – mitől Allah őrizze meg, – akkor nyissa fel a
gyűrű kövét s olvassa el, a mi abba alulról van vésve; de csak akkor, ha
nagy veszélyben forog, midőn életeért remeg, midőn már nem cserélne vele
fejet a legutolsó rabszolga, mert egyszer elolvasva, elveszti a talizmán
erejét. Most távozzál és gondolj azokra, a miket mondtam.

Dirhám megcsókolá a basa köntösét s fogadá, hogy híven teljesíteni fog
mindent. Ali kikisérte őt maga a kertig. Visszajövet azon a helyen
kellett keresztül mennie, hová a kivégzett Zaid volt eltemetve; midőn
megdobbant az üres föld Ali lábai alatt, megállt egy perczre és magában
mormogá:

– Hm. Csak magad vagy?

… Két hét múlva Adrinápolyban találkozott Dirhám Ali fiaival. Murrisson
hajója elszállítá őt odáig s Dirhámnak számtalanszor volt alkalma
meggyőződni felőle, hogy az Ali által letett pénz híven meg van őrizve a
hajófenékben.

Ott elmondott mindent, miket Tepelenti reá bízott s úgy tetszék a
szegény szolgának könyező szemein keresztül, mintha a bégek
föllelkesülnének azon harczok hallatára, miket ősz apjuk viselt s e
meggyőződésben elmondá nekik azt is, hogy Ali öt millió piasztert
küldött számukra, hogy azon hajókat vásároljanak s fegyvereseket
gyűjtve, hogyan és miképen csatlakozzanak hozzá?

A bégek megörültek az öt milliónak, mindketten összeölelték Dirhámot, ki
váltig iparkodott minden érdemet Tepelentire hárítani, ki a pénzt
nagylelkűleg küldé.

– Biz az öreg küldhetett volna többet is, mondá Szolimán, úgyis minek az
neki Janinában? elébb utóbb ellenségei prédájára jut.

– Megbocsáss uram, szólt Dirhám, nem jut az prédára, ha ti is egyesültök
vele.

– Úgy! szólt Szolimán és azon perczben a két testvér egymás szemébe
nézett, mintha egyszerre egy gondolatjok támadt volna.

Midőn a küldött gyűrűt átadá Dirhám Muhtárnak, gyanúsan kérdezé az:

– Nincsen a gyűrű megmérgezve?

– Hová gondolsz uram? egész útamban ujjamon viseltem azt; sőt inkább
talizmán van benne.

Erre mindakét testvér felkaczagott. Alit sokszor kinevették ők babonás
hitéért. Azonban a gyűrűt megtartá Muhtár, mert pompás smaragd volt
közepében.

Hanem a tojások titka teljesen megnyeré a testvérek tetszését. Ez
valóban jeles ötlet volt Alitól, ilyen formán még a basák háremeibe is
lehet küldeni titkos izeneteket – ki gyanakodnék egy tojásra? Ezt
legközelebb megpróbáljuk. A szeraszkier odaliszkjainak fogunk beküldeni
szerelmi nyilatkozatokat tojásba irva.

Dirhám fejet csóvált s komolyan kérte a bégeket, hogy mindenekelőtt
tegyék magukat összeköttetésbe Bubliniával, a chioszi amazonnal, ki
olykor elég vakmerő a Dardanellákig nyomulni hajóival, mert ha ezzel nem
sietnek, kincseiknek semmi hasznát nem veendik. Edrenében veszedelmes
mutatniok, hogy pénzhez jutottak, az angol hajóskapitány pedig egyéb
szivességet nem hajlandó tenni, mint hogy pénzöket őrzi, de ha valami
bajuk lesz miatta, az meg nem fogja védni, sem őket a török vizekről el
nem szállítja.

E bölcs beszéd hatott a bégekre; mintha folyvást egy nyomon haladnának
gondolataik, rögtön rábizák Dirhámra, hogy vegyen számukra tehát tojást,
pokolkövet és irószereket s más egyéb haszontalanságot, a mi kell. Pénzt
is elfelejtettek neki adni, majd vásárol szegény a magáéból.

Alig huzta ki Dirhám a lábát, a két testvér egymásra tekinte és
mosolygott.

– Nekem egy jó gondolatom van, kezdé Szolimán.

– Nekem is, mondá a másik.

– Eszemben sincs, hogy Alihoz visszatérjek.

– Nekem sincs. Nagyon jól emlékezem még Zaid történetére.

– Én azt gondoltam, hogy vásárolni fogunk egy hajót, melyre pénzünket
átrakjuk.

– És azt ellátjuk görög legénységgel.

– Azután elküldjük Dirhámot a tojásokba irt izenetekkel Bubliniához,
irjunk bele mentül nagyobb dolgokat; hogy mi itt kész hajóhaddal állunk,
s ha ő támad elülről, mi hátul rohanunk a Kapudán basára. Az a nő őrült,
elő fog jönni az Archipelagusból s belevesz a török hajóhadba. A Kapudán
basa majd ellene gyűjti hadait s míg a figyelem feléje fordul, mi addig
elvitorlázunk szépen s meg sem állunk Cadixig.

– Helyesen, ott a jó bor és szép asszonyok hazája.

– Ali basa azután várhat bennünket, akár Izrafil angyal trombitaszaváig.

– És Bublinia szintén, – a szultán nem különben. – Hadd üssék egymást.

– Mashallah! Szép az élet!

Így történt tehát, hogy Ali basa fiai, mint a tündérmesék herczegei,
egyszerre csodálatos módon gazdagsághoz jutottak s elég bölcseségük volt
e gazdagságot a legvidámabb módon fordítni haszonra. Vérre és fegyverre
volt az nekik adva, ők borra és szerelemre fogják költeni; s nem
legszebb-e így az élet?

A mint Dirhám visszatért, rögtön megfőzeték a tojásokat keményre, s
irtak rá mindenféle nagyszerű izeneteket, kinek mi eszébe jutott;
igérték, hogy szárazon, vizen fognak a görögök segítségére sietni, hogy
tűzhajóikkal a flották közepébe vágtatnak s levegőbe röpítik az
admirálhajót, hogy a janicsárokat fellázasztják a szultán ellen, a
görögöket a janicsárok ellen, a mikben egy betű sem volt igaz. Csak a jó
Dirhám hitte azokat és remegett teste-lelke a félelemtől, ha elgondolta,
mily nagy dolgokat szándékoznak az ő urai megindítani.

Maga azután kibérelt egy dereglyét, azt megrakta gyapjúval s egy kosárba
eltéve a titokteljes tojásokat, megindult az Archipelagus felé.

A jó fiuk kaczagtak magukban, kaczagtak a jámbor Dirhámon, a vitéz
Bublinián, a bölcs Kapudán basán és a mulatságos jó szerencsén, mely
őket csoportosan éri; de senkin sem annyira, mint a vén Tepelentin, ki
most azt hiszi, hogy fiai az ő számára hajóhadat gyűjtenek.

De vajjon azt hiszi-e?

A mely napon Dirhám elindult Edrenéből, ugyanakkor egy nimetullahita
szerzetes furakodott be a szerályba, követelve, hogy a szultán elé
bocsássák.

Ugyanazon vén jós volt ez, ki Tepelentinél mutogatta varázslásait.

Mahmud elé érve, megállt előtte merészen, s még csak fejét sem hajtá meg
előtte jobban, mint a mennyire már azt az idők terhe meggörbeszté.

– Allah küld engem te hozzád, mondá a dervis nehéz, mély hangon, mely
minden érczét elveszté már; nagy veszély közelg ellened, a vihar, mely
fejedre készül, még most egy tojás héjába van szorítva s egy tenyereddel
elnyomhatod azt, de ha megengeded tojásából kikelni, egész országod sem
lesz elég azt befogadni; azért azt izeni tenéked Allah: e napon és ennek
éjszakáján és holnap és a jövő éjjel állíttass meg minden hajót, mely az
arany szarv szorosán keresztül evez és motoztasd meg azokat, és valahol
egy tojásra akadnak őreid, azt foglalják el és hozzák eléd, mert köztük
van azon sárkánynak tojása, mely ha kikel, téged és országodat el fog
nyelni.

Ezt mondva, megfordult a dervis, s nem köszönve a padisaht, sem
papucsait le nem húzva előtte, eltávozott, nem is kért semmi jutalmat.

A szultánt meghatotta e merészség s rögtön parancsot adott a két
őrtoronynál, hogy a keresztül menő hajókat megvizsgálva, minden tojást
elfoglaljanak rajtok és eléje vigyék, hajósaikat letartóztatva.

A sors úgy akarta, hogy Dirhám hajója legyen legelső, mely a kutatók
kezébe került.

A mint a szerencsétlen szolga meglátta, hogy az őrök a tojásokat
elfoglalják, kiugrott a tengerbe, s bár jól tudott úszni, belefojtá
magát a vízbe, nehogy urai ellen tanúskodni kényszerítsék.

A tojásokat a szultán elé vive, a mint azokat feltörék, elszörnyedve
olvasák a belső hártyára átirott sorokat. Árulás és lázadás! Az ország
egyik határától a másikig elterjedt összeesküvés, bonyolódott
cselszövény, melynek egyik fonala Janinában, másik a szigetekben,
harmadik magában a birodalom fővárosában van. Ez rettentő megtorlást
kiván.

A bégek még azon éjjel elfogattak, örömeik közepéből, reményeik
paradicsomából hurczoltattak a börtönbe.

Ki árulhatta el a tojások titkait?

Ki más, mint maga Tepelenti?

Esztelenek! azt hitték, hogy Tepelenti fölött kaczagni lehet.

Szolimán elájult, a mint tudtára adták, hogy a tojások titka fel van
fedezve. Muhtár is érzé, hogy itt van azon percz, melyről Ali megmondta,
hogy az utolsó rabszolga nem cserélné el fejét az övével, s most e
veszedelmes perczben eszébe jutott a talizmán-gyűrű, melyet külde neki.
Hirtelen felnyitá annak smaragdját; azt hivé, legalább gyorsan ölő méreg
lesz abban, mely által meg fog menekedni a gyalázatos haláltól. Nem volt
abban méreg, hanem e szavak voltak belevésve:

«Ali kezei hosszúk!»

Muhtár megsemmisülve ejté el a gyűrűt; Ali kezét, ezt az engesztelhetlen
kezet, mely a világ túlsó részén is rátalál, mely a sírból is kinyúl
utána, érzé fejére nehezülni.

Meg kell halnia és testvérének is.

A Reis Effendi elé vitték őket, ott mindketten merőben tagadtak mindent,
a mi a tojásokra volt irva; de nem tagadhattak egyet: az öt millió
piasztert az angol hajón és az volt legnagyobb bűnök és ez veszté el
őket.

A szultán követelte Murrissontól a bégek pénzét. Murrisson maga jelent
meg a Reis Effendi előtt védeni a letéteményt, melyet csak annak köteles
kiadni, ki törvényes tulajdonosa.

– Az ozman birodalomban csak egy törvényes birtokosa van minden
vagyonnak, mondá a Reis Effendi, és az a szultán. Mindenkinek vagyona, a
ki meghal, a nagyúrra száll és azzal senki nem rendelkezhetik.

Murrisson helyesnek találá azon ellenvetést tenni, hogy hiszen a bégek
nem halottak, s élők után a szultán sem öröködik.

A Reis Effendi felelet helyett kiküldé őreit egy aláirt pergamennel s
nehány pillanat mulva ott álltak a bégek levágott fejei Murrisson előtt
ezüst tálakon.

– Ha csak az volt a hiba, hogy még nem haltak meg, mondá a belügyér, íme
azon segítve van.

Murrisson kiadott aranyat, ezüstöt, a mi nála volt, gyorsan és elhagyta
még azon órában Konstantinápolyt, hol minden szavára egy emberéletnek
kelle kialudni.

A bégek fejei pedig három nap és három éjjel voltak a szerály kapujába
kitéve, közszemléletül a népnek; a lovas kikiáltók óranegyedenként
hirdeték:

«Ime ezek a lázadó Ali Tepelenti fiainak fejei, kik Stambult el akarták
pusztítani!»

A nép átokordítása szállt reájok mindannyiszor.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Napok mulva elérkezett a hír Janinába is, hogy Szoliman és Muhtár
bégeket Stambulban lefejezték.

Ali basa háromszor borult arczczal a földre, hálákat adván Allahnak e
kegyelemért. S körül a falakon trombitaszó mellett hirdetteté ki, hogy
fiait, az áruló bégeket Sztambulban lefejezték, – ez jutalma az
árulóknak!

És azután három nap, három éjjel, – a mennyi ideig a bégek fejei a
szeralyban ki voltak téve, – lakoma, zene és táncz folyt Janina
városában, s minden reggel százegyet lőttek a bástyákról, a hogy szokták
nagy diadalhirek után.

S midőn estendén Ali kiment kertjébe sétálni s járt alá s fel a virágok
között, megdobbant néha lába alatt a föld. Zaid sírja volt ottan, az
döbörgött; ott megállt a vén dalia, ki egyedül maradt meg kiirtott
családjából, s lábával a földdel egyenlővé tett sírra dobogtatva,
suttogá magában:

– Nem vagy egyedül többé… nem vagy.



«BEGTAS KERTJÉNEK VIRÁGAI.»

A tizenötödik század vége felé, hogy az ozman félhold állandó helyet
vert magának Európa csillagzatai közt, élt a török birodalomban egy
jámbor dervis, a kit neveztek Hadzsi Begtasnak.

A hogy a megalapult birodalom túlömlő hadseregei eláraszták a körülfekvő
keresztyén tartományokat, Hadzsi Begtas mindenütt járt, a diadalmas
hadseregekkel, időközben pedig koldulgatott az országban és alkalmas
összeg pénzt kiharácsolt a török nagyoktól, vagy a zsákmányosztályt
pazarló katonáktól.

Mire való volt a jámbor dervisnek e sok pénzt összegyűjteni s fárasztani
magát a Feketetengertől az Adriai tengerig, holott elülhetne naphosszant
a Kaába ajtajában, mely a próféta sírjára nyomtatott kőnek neve, s ott
hosszú olvasójáról számlálhatná Allah kilencz tulajdonságait, a mi nem
igen fáradságos munka, s kapna érte zarándokoktól ételt, italt és gazdag
alamizsnát?

Hadzsi Begtas nagy munkát vállalt magára. A török hadseregekkel együtt
járva, midőn azok valamely keresztyén helységet megleptek, midőn a
lakosságot levágták s a foglyokat szőrkötelekre fűzték, a dervis
odavegyült a vérengző hadak közé s ha meglátta, hogy valamely vad baskir
vagy kurd csatár az elhajtott anyja után síró gyermeket a falhoz vágni
készül, megfogá kezét, elvevé tőle a gyermeket, palástjával betakarta,
megcsókolgatá és elvivé magával; és így ment elébb tovább, úgy hogy néha
egész csoport gyermeket vitt el magával, kik mind hosszú lebernyeg
palástja alá voltak bujtatva, a hol nem bánthatta őket senki, sőt
gyakran még pólyázott csecsemőt is hozott ölében; azzal ugyan szerették
volna tudni, hogy mire megy?

Később kihirdette, hogy valaki egy fogoly gyermeket visz neki, fejenkint
mindenikért egy ezüst dinárt ád; az ugyan kevés pénz, de mikor a
gyermekfélének épen nincsen ára; a vásáron az embernek is csak a nagyja
kelendő. Számtalan gyermeket hordtak össze a jámbor dervisnek.

Ő azokat mind elhordta magával Drinápoly mellett fekvő mecsetjébe; a
népek nevették és azzal gúnyolták, hogy tán kertet csinál belőlük.

Hadzsi Begtas elfogadá a gúnyt és nevezé a gyermekeket Begtas kertje
virágainak és ezt a nevet a késő századok is fentarták.

A fiatal csemetéket, kik közül a legidősebbek hat-hét évesek lehettek,
Hadzsi éveken át nevelte fáradatlanul, megtanítá őket az Alkoránra,
megismerteté velök ama menyei gyönyöröket, miket a próféta az igaz
hitben elhunytaknak igér, s a mellett hozzá szoktatá őket a földi
sanyaruságokhoz.

Legtöbben e gyermekek közül nem ismertek sem apát, sem anyát, a ki
ismerte is, elfeledte mire felnőtt; semmi családi szeretet nem köté őket
a világhoz, de annál több egymáshoz, ők csak társaikat tanulták
szeretni, s valamennyi egy apát ismert, az öreg Begtast; az ő szava
szent volt előttük.

A mellett erős munka, folytonos fegyvergyakorlat, úszás, birkózás között
teltek le napjaik, a tizenkét éves ifju már képes volt közülök
megküzdeni más felnőtt férfiakkal és serdült korában egy-egy Sámson volt
mindenik.

Ez időben sok veszteséget szenvedtek az ozmanlik a keresztyének
fegyverei által. Főerejük jobbára lovasságból állott, mert a töméntelen
gyalog gyülevészből tíz sem tett egyet az európai rendes, pánczélos,
tömegbe zárt gyalog hadsorok előtt s várak ostromainál csak arra volt
jó, hogy a sánczárkokat hulláival betemesse az utána jövő vitézebbek
előtt.

Ekkor, mintegy varázsszóra, egy kisded gyalogcsapat jelent meg a
harczmezőn, öltözetük egészen különböző a többiekétől; fejükön magas,
előregörbülő kuka, lengő fekete kakastollakkal, dolmánjuk himzéstelen
kék szövet; salavárijaik csak térdig értek, azon alul az egész lábszár
fedetlen; minden fegyverzetük egyedül egy széles görbe kard, ellentétben
a többi török hadakkal, kik annyiféle fegyvert hordtak magukon, mintha
tíz kézzel kellene hadakozniok.

Senkisem ismerte a fiukat; mind ifjak voltak még, nem keveredtek a többi
csapatok közé, nem veték magukat alá a főhadvezérnek s nem kértek
zsoldot senkitől.

Hanem a legelső ütközetben megmutatták, hogy kicsodák. Egy várat kelle
megostromolni, melyet széles folyam vize védett elől. Az idegen ifjak
fogaik köze szorítva széles kardjaikat, átúsztak a vizen, tűzben lángban
felhatoltak a bástyákra, s a legelső lófarkas félholdat ők tűzték ki a
toronyba.

Ezek voltak Begtas kertjének virágai.

Az első csatában meg volt alapítva a vén dervis által nevelt ifju csapat
híre, s míg a második hadjárat elé került, akkorra már Hadzsi Begtas
számtalan kolostor főnöke volt, melyeknek alárendelt papjait Begtas
szerzeteseknek nevezték, s ezek alakítottak, egyenesen a szultán
parancsára, elfogott keresztyén gyermekekből egy új gyalog hadsereget,
mely vitézsége hírével majdan a fél világot betölté.

Ezek voltak a jeni cserik (új katonák), mely név később «janicsárokká»
alakult. De még századok mulva is, ha büszkeséggel akart szólani a
janicsár bajnok, magát «Begtas kertje virágának» nevezte.

Sok dicső név virágzott fel századok lefolyta alatt e kertben, a
szultánok hatalma az ő vállaikon nyugodott, s ha ők lerázták a szultánt
vállaikról, le kellett annak esni onnan; a milyen erős szolgái, olyan
erős zsarnokai voltak az uralkodónak; vitézségük gyakran aratott
győzelmet, de nyakasságuk számtalanszor eltépte a már kész diadalt;
hatalmuk nőttével elbizottságuk is nőtt, nem a szultánok, nem a vezérek
parancsoltak többé nekik, hanem ők a szultánok és vezéreknek s ha a
fellázadt odzsák kitüzték az Atmeidánon az üstöket, zendülésük jeleit,
remegve kérdezék a szerályban, mivel kivánják azokat megtöltetni, s
könnyebben lélekzett az egész diván, ha az volt a felelet, hogy
aranynyal és nem az volt, hogy vérrel: a vezérek vérével. S midőn a nagy
Bajrám után kioszták a piláfot, megrakva a veszélyes üstöket a
végzetviselő riskásás juhhússal, remegve nézett szét a szultán, mint
fogják azt elkölteni a méltóságos janicsárok? ha mohón elkapkodták, az
örömjel volt, de ha csak finyásan nyultak hozzá, ekkor futott a szultán
szerályába és bezárkózott háremhölgyei közé, mert bizonyos volt, hogy a
janicsár urak neheztelnek, s jó volt, ha e neheztelésüket csak az által
érezteték, hogy aznap egy-egy városnegyedet hamuvá égettek.

Két szultán akará e veszélyes kétélű fegyvert ketté törni, mely a hány
sebet ütött kívül, annyit vágott az ország belsején; de a janicsárok
bűvszerű hatalma annyira bele volt már a nép lelkébe szőve, oltva, hogy
mindkét uralkodó elveszett a merész kísérletben. Ozmán szultánt a
szerályból hurczolták elő, s hátrafelé fordított arczczal sánta szamárra
ülteték, úgy hordozák végig a városon s végre bezárták a fatális
héttoronyba, melyben a török uralkodók és rokonaik szoktak elfeledve,
elevenen eltemetve meghalni. Második Mahmud atyja, Szelim pedig a
lázadók kardcsapásai alatt húnyt el, és az a kard még éles volt és azok
a kezek még erősek, melyek őt megölték, a midőn fia a trónon ült, mely
egy szultán alatt sem ingadozott annyira, mint ő alatta.

A hatalmas janicsárhadtest csak bűneiben, csak nagyszerű hibáiban élt
még ekkor, a régi dicsőség nem lett többé új; egy század óta folyvást
csorbát szenvedtek fegyvereik az európai rendszeres hadtudomány túlnyomó
összecsapásai alatt.

Begtas kertjének virágait nagyon megviselék az idők; a dicsőség hímes
szirmai lehullottak már róluk, csak a tövisek maradtak még meg, ezek sem
voltak pedig többé a vitéz csipkebokor tövisei, melyek a kert határait
ellenség betörésétől védik, hanem a csalán tüskéi, melyek a gyomláló
kertész kezeit összecsipkedik.

Semmi vagyon, semmi élet nem volt tőlük többé biztos; a szultán maga
legveszélyesebb helyen volt, midőn trónján ült, s a vezérek, az ország
legfőbb hivatalnokai mindennap remeghettek életükért, a janicsárok
zajgása egy örökké visszatérő betegség volt az ország minden ereiben,
mely mérges kelevényekkel tetézte az egykor hatalmas birodalmat.

A diván tanácskozásai az ő ordításaik alatt történtek, s a félelem más
tanácsot adott a kupolyteremben ülő palotauraknak, mint a meggyőződés.

A janicsárok fenyegetései kényszeríték Mahmudot, Ali basát fegyverrel
támadni meg, s íme midőn Ali lángba borítá az országot, akkor felszólítá
a szultán a janicsárokat, hogy siessenek az ellenséget leküzdeni és ők
azt felelték, hogy nem tartoznak másként harczolni, mint ha a szultán
maga vezeti őket.

E helyett Stambul falai közt kezdtek háborút; valahányszor egy vesztett
csata híre érkezett a fővárosba, a janicsárok mindannyiszor a védtelen
görögöket rohanták meg, s ezerenkint gyilkolák le.

Távol Ázsiából, az ország legvadabb vidékeiről előjöttek a Begtas papok
s halált, pusztulást hirdettek a mecsetekben a görögök fejére, s maguk
ragadták kezükbe a fáklyát, úgy rohantak az őrjöngő janicsárok élén
Bujukdere és Péra és Galata ellen, mely városnegyedeket a görögök
lakták, s mindennap döngeték buzogányaikkal a szerály kapuit, új meg új
halálitéleteket követelve a hét toronyba zárt fogoly görögök ellen. A
szultán hivatalnokai remegve irták alá a követelt itéleteket, s
százankint hullott az áldozat s midőn az orosz követ, Sztroganoff,
tiltakozott a mészárlások ellen, az ő palotájára rohantak a janicsárok s
ajtaján, ablakain belövöldöztek; – ez lett később csirája azon hosszú
háborúnak, mely megrendíté a birodalmat, de melynek a janicsárok
kezdetét sem érheték meg…

… Mahmud a császári palota tetejéről nézte a pusztulást, Stambulnak és
birodalmának pusztulását és nem látott segélyt sehonnan, nem látott
semmit, mint őseinek szomorú példáját s birodalma elenyésztét, s midőn
első szülötte, a nyolcz éves Abdul Medzsid fejét simogatá, elgondolá
magában: ez már nem fog trónon ülni, ez már nem lesz uralkodó, miként
ősei voltak; nem fog parancsolni a fél világnak, mint Omár minden
utódai, hanem bujdosni fog a világban, idegen népek szolgája, miként
bujdosott a világban Dzsem, a kit századok előtt elűztek!

Milyen szomorú a szultán élete!

Mit ér, ha a föld paradicsomai nyitva vannak előtte, ha maga az élet be
van zárva? mit ér neki Istennek lenni, ha nem lehet ember? A szultán
soha sem ismeri testvéreit; korán, még gyermekéveikben, elzárják az
utóbb szülötteket a héttoronyba, az elsőszülött velök nem találkozhatik,
hanemha a trón lépcsőjén, midőn a lázadó janicsárok kihoznak egyet a
börtönből, hogy őt zárják be helyette, s amazt emeljék a trónra. A
szultánnak nem lehet neje, csak kedvencznői vannak, százan, ezeren, a
mennyit akar, s köztük csak az a különbség, a mit némely nő szépsége,
vagy a vakeset, mely gyermekkel áldja meg, hoz számukra és egyik sem
tartatik jobbnak, mint a másik, s egynek sem hivatása, hogy férjét
szeresse, elég ha gyönyörrel szolgál neki. Ha aggodalma, ha bánata van a
padisáhnak, senki sincs körüle, a kivel azt közölje, úgy járhat végig
háremében, mintha egy üvegkertben járna, melynek virágai mind oly
szépek, mind oly mosolygók, de miknek hiába mondja el bánatát,
aggodalmait, mert nem értik, mert nem törődnek vele; s tán ha azt
mondaná nekik, hogy a világ négy részéből hatalmas ellenségek jőnek
Stambul ellen, még itt-ott egy-egy vágyó sóhajt is hallana; ki feledni
nem tudott, egy-egy rablott szűz lehet ott, titkos örömmel gondol arra a
boldog órára, midőn megzördül a kéz a háremajtón, mely annak zárjait
feltöri, s visszaadja a szép napvilágos szabadságot.

Szolgaalázat, nem egyéb, mely a nagy úr előtt térdel; félelem, nem
szeretet, mely őt fogadja. Kihez forduljon hát, midőn az ő szivét is
körülfogja azon szorongó indulat, mely a hatalmasokkal tudatja, hogy ők
is csak emberek: a félelem?

Egyetlen öröme volt Mahmudnak nyolcz éves fia; ezt nagyanyja nevelte, a
még akkor alig negyven éves szultána Valideh, egy Francziaországban
nevelt európai míveltségű hölgy, kihez az ifju herczeg nagyon
ragaszkodék s tőle nyeré mindazon vágyakat és nemes ösztönöket, miknek
befolyása alatt harmincz évvel később új élet támadt Törökországban.

A szultána Valideh úgy akarta unokáját nevelni, hogy az egykor méltán
foglalhasson helyet Európa többi uralkodói közt, korszerű ismeretek,
nemesebb elvek magvait ülteté szivébe, s gyakran elhallgatá a szultán
kis fia bölcs beszédeit, a mint őt térdein ringatá, s míg arcza
mosolygott reá, szíve aggódva dobogott, nehogy valaki odakünn megtudja
azt!

Az ó-török párt minden szavára figyelt a szultánnak, s jobban kellett
félnie egy Begtas szerzetes mutatóujjától, mint a legjobb görög hős
fegyveres kezétől; ha valaki meg találta volna tudni az ulemák közül,
hogy az ifju trónörökös más könyvek tudományaira hallgat, mint az
alkoránéira, melyben minden világi bölcseség benfoglaltatik, képesek
lettek volna a janicsárokat a szerály ellen lázítani, s megölni az
uralkodót és gyermekét.

Még nagyon friss emlékezetben volt Szidi Achmet emléke, ki a főulemák
egyike, a Sófia mecset imámja volt, s midőn a közelebbi években Katalin
czárné seregei és diplomatái csatát csatára nyertek az ozmanoktól mind a
harczmezőn, mind a szerződések terén, e szerencsétlen imám azt tanácsolá
a divánban, hogy a keresztyének fortélyainak kiismerése végett
tanulmányozni kellene a török diplomatáknak a bibliát; akként
okoskodván, hogy valamint a mozlemin bölcsek mind a hadviselésre, mind a
státusbölcsészetre az Alkoránból szedik tudományaikat, hasonlóul a
keresztyének a bibliából tanulják azt, s ennek ismeretével a
keresztyének minden tudománya elsajátítható;[9] de e tanácsért keserűen
meglakolt a jóakaratú ulema, mert száműzetett Chioszba, s ott csekély
vétség miatt rangjából letétetve, minthogy ulemát fegyverrel kivégezni
nem szabad, az ottani basa által nagy kőmozsárba tétetett, s úgy
zúzatott össze, félelmes intésül mindenkinek, a kinek eszébe jutna bár
csak egy követ is megmozdítani a régi ozmán alkotmányból.



A MEGÁLDOTT LEÁNY.

Midőn Smyrnából elindult a derék Argyrocantharidesz Leonidász, egyikén
legszebb hajóinak, valami kis baj érte az úton.

Hajóját, mely festett bőröket szállított volna Stambulba, fele úton
zivatar fogta elő, mely elverte a seleuciai partokig, ott sötét éjszaka
közepén rávetette egy zátonyra, melyről reggelig nem birtak
megszabadulni, s a mint szürkületkor világosulni kezde a táj, akkor tünt
fel a kereskedő előtt a kellemetlen állapot, melybe hajója jönni talált,
daczára szent Procopiusnak és szent Demeternek, a kik igen szépen voltak
kétfelől a hajó mellényére festve. Az egész jármű féloldalra volt már
dőlve, s azt az oldalt, mely a hullám felé volt fordulva, minden
perczben összetöréssel fenyegette a tajtékzó vízroham, olykor-olykor
keresztülcsapva a födélzeten, melyről minden árbocz és vitorla szépen le
volt már tördelve; a hajó pántjai kezdtek szétmenni eresztékeikből,
recsegve, ropogva minden újabb hullámtaszításnál; s ha szomorú volt a
hajó sorsa a zátonyon, még szomorúbbá kellett lennie, ha onnan
leszabadul, mert előtte a seleuciai partok szirtei állanak, miknek
meredek falát oly dühvel korbácsolja a fellázadt tenger, hogy a megtörő
hullám néha húsz öl magasra felcsap oldalukon. Ide szép volna valami
hajóval jutni.

A jámbor kereskedő nagyon sajnálta sorsát, sajnálta azt a szép hajót,
mely a világ minden szineivel szép tarkára ki volt festve, sajnálta azt
a sok szép kecskebőrt, melyből egyetlen köteget sem engedett volna
kivetni a tengerbe könnyebbülés végett; inkább sülyedjen el valamennyi;
sajnálta magát is, ilyen szépen kezdődő év elején a tengerbe levén
kénytelen fulladni; de a mit hajójánál, bőreinél és saját életénél
jobban sajnált, az a két cserkeszgyermek volt, a drága szép fiu és
leány, Thomár és Milieva, a kik megértek ez idő szerint kiki tízezer
aranyat, azért pedig Leonidász saját bőrét is odaadná.

A két gyermeket épen nagy reményekkel szállítá Stambulba; festett bőr
csak mellékes dolog volt, s íme czélja végénél érte utol Kasi Mollah
átka.

Két dereglyét legénységgel megrakva elindíta a part felé, hogy kötelet
vontassanak odáig; mindkét dereglyét szeme láttára zúzta össze a
habtorlat a meredek sziklafalon, s a kalmárnak nem maradt hátra egyéb,
mint elveszni ott a zátonyon.

Egyik hullám a másik után sűlyeszté mélyebbre a roncsot; a kik még rajta
voltak, kezeiket tördelve imádkoztak, vagy káromkodtak, kinek mint
véralkata hozta magával.

Cselekedte mind a kettőt Leonidász: imádkozott és káromkodott és pedig
vegyesen, s úgy látszott, hogy egyik sem válik hasznára.

A két gyermek pedig egymást átölelve ült az árbocz tört oszlopa mellett
s gyönyörködni látszék a felséges zivatarban.

Semmi félelem sem látszott arczaikon; ez a bömbölő szél, ezek a tajtékot
túró hullámok nekik kedves mulatságot látszottak nyujtani, a fehér és
fekete vészmadarak, ráülve a tornyosuló habra, ott uszkáltak a veszendő
hajó körül, vígan csapkodva szárnyaikkal a vizet. Ejh be jó dolguk van a
sirályoknak!

A két gyermek régóta összebeszélt már, hogy a mint a hajó elmerül, ők a
vízbe fogják magukat vetni és kiúsznak a partra. Hisz az nekik
gyönyörűség lesz.

A kalmár kétségbeesve rohant oda hozzájuk és átölelve őket két karjával,
felkiálta keservvel az égre:

– Tízezer arany! irgalmas menyország!

A gyermekek azt hivék, hogy a kalmár félelmében megtébolyodott s
vigasztalták őt jó szavakkal:

– Ne búsulj jó nevelő apánk, nem veszünk mi itten, s téged sem hagyunk
el! mihelyt a hajó elmerül, kiúszunk innen a partig; tudunk mindketten
jól hullámokat hasítani erős karral, te pedig fogózzál öveinkbe, s
velünk együtt megmenekülsz.

A kalmár összecsókolá a két kedves gyermeket, megölelgetve őket
gyöngéden; egy óra mulva a szép hajó utolsó deszkája is elvált a
többitől, a szétbomlott gerendákon erre arra kapaszkodva
hányódott-vetődött a hajótörést szenvedett nép, nagyobb részét eltemette
a hab, vagy oda verte a kemény sziklákhoz, vagy behajtotta a sík
tengerbe; csak hárman menekültek meg: a két gyermek és a kalmár.

Leonidász öveikbe kapaszkodva engedé magát vontatni a vizek között;
legelső volt Thomár, ki a tajtékzó hab által magasra kiemelve,
megpillantá azt a sziklát, melyen egy utána jövő habtorlat össze fogta
volna zúzni, s azzal ellesve a helyes pillanatot, hirtelen megragadá a
szikla tövében hosszan lelógó fagyökereket, s mindhármukat erőszakosan
felhúzta oda. A hab keresztülhömpölygött rajtuk, egy perczig mély víz
alá temetve őket, a következő pillanatban visszaomlott a hullám s ők a
sziklaparton voltak.

A kalmár nem volt sem élő, sem halott, úgy kellett őt a gyermekeknek a
földön tova hurczolni, nehogy az újra visszatérő hab ismét a tengerbe
sodorja őket; csak akkor pihentek meg, midőn egy sziklahasadékhoz érve,
ott végre biztosítva látták életüket; itt is minden perczben elborítá
ugyan őket a víz, mely torony-magasságban fecskendezett fel az ellenálló
sziklaparton, de súlyával mégsem érte őket.

Késő estig ott kellett összeszorulva maradniok, sem előre, sem hátra nem
volt menekvés, s csak úgy irigykedve nézkedtek fel a hojszákra, melyek
este felé hosszú sorban ültek le a sziklák párkányain, hová nekik nem
lehetett menni.

Alkonyatra azonban elcsöndesült a vész, a tenger lelohadt, elsimult s az
a hely, hová a hajótöröttek menekülének, három ölnyire emelkedék ki a
tenger szine felett.

Ekkor tekinthetének csak széjjel; a part gerendákkal és elzúzott
hullákkal volt fedve, a szép hajóból és gazdag terhéből csak a
halottakat és a romokat okádta ki a tenger.

De a kalmár nem volt kétségbeesve. Letérdelteté maga mellé a két
gyermeket, maga kettőjük között térdepelt és imádkoztatá őket
háladatosan az éghez a csodás megszabadulásért, s aztán kebléhez ölelve,
könyekkel szemeiben rebegé:

– Mit bánom én, hogy hajóm elveszett és kelméim elmerültek, csakhogy ti
megmaradtatok nekem, én drága szülötteim, ez nekem elég vigasztalás.

Igazat is mondott a derék kalmár, mert csak eljuthasson Stambulba, azért
a két gyermekért kap annyit, a mennyin hajót és árúkat vásárolhat,
kétszer többet, mint a mennyit a tengerben hagyott.

De az volt most a nehezebb kérdés: hogyan elmenni innen e helyről
valamerre, a hol emberek laknak? E vészes partokat messze kerüli minden
hajós, nincs is mit keresnie e helyen, még csak halászok sem hajtják
ennyire bárkáikat, s a menekvőkre vizbefulás helyett közeleg az éhhalál.

E szomorú helyzetben egyszerre úgy tetszett a menekülteknek, mintha nem
messze emberhangokat hallanának, még pedig élénk szóváltást, férfias
mély beszédet.

A két gyermek megörült, gondolván: jó emberek vannak itt közel, de a
kalmár megrettent, azt gondolva: hátha rablók?

Thomár azt mondá testvérének, hogy csak maradjon ott Leonidászszal, majd
ő azalatt utána megy a beszélő hangnak és megtudja, kik laknak ott.

A bátor fiu egyik szikláról a másikra kapaszkodva, megkerülé a kőszálat,
mely mögé el voltak rejtve, s a mint annak túlsó oldalára jutott, egy
tág barlang ürege sötétlett előtte, afonyabokrokkal félig eltakarva.
Hihetőleg onnan jött a beszéd, de sem közelebb, sem távolabb nem látott
emberi lényt, sem emberek nyomait a földön; a barlang elejét buja zöld
moha lepte, melyben a lépés nem hagy nyomot.

Thomár bekiáltott a barlangba, s hogy onnan szó nem jött vissza, bátran
bement, lassan előbbre haladt; bement egész annyira, mennyire a
külvilágosság behatott, s miután ott sem felelt hangos kiáltozásaira
senki, ismét visszatért s ugyanazon az úton, melyen jött, megkerülte a
sziklát, elmondva a kalmárnak, hogy embereket ugyan nem talált, hanem
egy barlangra akadt, mely legalább éji szállásnak elég jó lesz.

A hallott beszédet csalódásnak tartották.

Azzal egyenkint átsegíték egymást a sziklán s a barlangba jutottak.

Milieva alig tekinte szét abban, midőn örvendve kiálta fel:

– Nézzed Thomár, itt két láda van a bokrok között.

Valóban két deszkamálha volt ott és Thomár csodálkozott, hogy azokat ő
még nem látta.

Bizonyosan a tenger veté azokat oda, valami korábbi összetört hajóból.

Az egyik láda nagyon hasonlított azokhoz, minőkben a hajósok a
kétszersültet tartják, a másiknak pedig külső alakja elárulá a pecsétes
borokat tartó edényt.

Ha még használhatók volnának!

Egyszerre hozzáfogtak fölnyitásukhoz s mily nagy volt bámulatuk, midőn a
fölnyitott ládában nemcsak hogy penészes nem volt a kétszersült, hanem
egészen száraz és ép, mintha csak most hozták volna azt oda; a másik
ládában szintén egy üveg sem volt összetörve, vagy kipattanva, mind
szépen polyva közé takarva álltak ott.

A menekülteknek nem volt sok okuk azon töprenkedni, hogy ki és miért
hagyta ott ezen dolgokat? Nehéz volna valakiről föltenni, ki három napig
hányatott a tengeren s azalatt nem evett és nem ivott, miszerint az egy
véletlenül megtalált kenyeresláda és boros üvegek előtt elébb megolvassa
az Alkoránt, hogy mit parancsol az hasonló esetekről? s vajjon nem
tiltja-e tisztességes müzülmánnak, hogy azokból egyék és igyék?

A gyermekek elfeledék nyomban a kiállott veszélyt, s az első pohár bor
után fáradságtól elnyomva eldűltek a puha ágyon, a mit a természet
mohából vetett számukra; Leonidász még fenmaradt, czélszerűnek találván
sorra kóstolni az ingyen borokat, minek következtében vége felé olyan
jól kiválasztotta, hogy hová feküdjék, miszerint a feje volt lefelé, a
lábai pedig magasan. Így aludtak szépen mind a hárman.

Ekkor újra hallatszottak az emberhangok a barlang távolában, s nemsokára
előtünt a sötét űrből hat ősz, halvány arczú férfi. A melyik legelül
jött, volt a legvénebb, fehér szakála övén alul ért, s szája nem
látszott bajuszától és szemei a fehér szemöldöktől.

Azon omarita szerzetesek voltak ezek, kiket fogadásuk a legirtózatosabb
nélkülözésre kötelezett, a napvilág megtagadására. Örök sötétségbe
vonulva egy hosszú éjszakává tevék az életet, Allah dicsőségére, és soha
a nappal nem látta őket a föld felett.

Már jól elhaladt az éj, midőn a hat omarita kijött az alvókhoz, s míg
öten hallgatva álltak körül, a hatodik, azzal a hosszú rezgő ősz
szakállal, lehajolt a gyermekekhez és megnézve arczaikat figyelmesen az
éjjeli sötétnél, melyet csak alig enyhített néhány fellegbujkáló csillag
világa, halkan suttogá társainak:

– Ők azok.

Azzal hüvelykujját hegyével lefelé fordítva, Thomár fejelágyára tartá;
mind a hatan hallgatóztak figyelmesen. Az alvó fiu keble nyugtalanul
kezde lihegni, kezeit ökölre szorítá, arcza hevült, ajkai dagadtak; az
ősz férfi ekkor homlokára látszott lehelni, mintha valamit sugdosna, s
erre megszólalt álmában a fiu, érthető erős hangon mondva:

– Karddal! Ágyúval! Fegyverrel!

A férfiak fejeiket csóválták, mutatva, hogy helybenhagyják a mondást.

Erre a másik gyermekhez hajlott a vén, s öt ujját nehányszor végighúzá
annak arczán; a leányka keble szemlátomást emelkedék, a mint az ősz
arczára hajolt és rálehelt, felkiálta hevesen, parancsolóan:

– Térdre előttem!

Az omariták ezzel összesúgtak, s ketten vállaikra emelve egyet-egyet az
alvók közül, bevitték őket a barlang mélyébe.

E barlang torkolata volt amaz emlékezetes alagút, melynek túlsó kijárása
a seleuciai völgyben végződik, fél mérföldnyire a tengertől, egy
terméketlen, kietlen puszta völgyben.

Az omariták szövétnek nélkül jártak-keltek a sötét üregben, mint a vak,
ki nem téved el az utczák tekervényein, bár azokat nem látja. A három
alvó bűvös italt ivott, mely nem engedé, hogy fölébredjenek; a férfiak
egész a túlsó nyilásig vivék őket vállaikon, s ott letevék ismét a
mohára, azon helyen, a hová a napvilág be szokott járni.

Késő reggel volt már, midőn legelébb a két gyermek fölébredt. Egyszerre
nyiták fel szemeiket, s első dolguk volt egymást megölelni, megcsókolni.

Felránczigálták azután a kalmárt is, s kitörülve szemeiből az álmot,
elkezdék neki gyermekszokás szerint elmondani, mit álmodtak.

– Ah, mi szépet álmodtam, szólt Thomár, s még most is szikráztak bele
szemei, – a szultán mellett állottam, ki vállaimra támaszkodék. Előttünk
és körülöttünk lázongó sokaság ordított, a szultán halvány volt és bús.
Oda fordult hozzám, felsóhajtva: mivel engeszteljük meg e felháborodott
tengert? Én sokáig nem birtam szólani, mintha valami nyomta volna
mellemet, nehéz, mint a hegy; míg egyszerre kiszabadult ajkaimon a szó,
és kiálték: «karddal, ágyúval, fegyverrel!» És azután a padisah saját
kardját köté oldalomra, s én berohantam az ordító tömegek közé és
vágtam, vágtam őket, mígnem elfogytak és utoljára egy learatott mező
volt előttem, melyen nem volt egyéb, mint holttestek.

– Bolond álom biz az, minek ettél az este olyan sokat? szólt reá
Leonidász. Erre Milieva mondá el álmát.

– A bor zavart meg engem is. Előttem is lázadó tömegek jelentek meg, és
nekem úgy tetszett, mintha akkor nem leány lettem volna, hanem fiu.
Minden oldalról ellenem rohantak dühöngve, és nem féltem tőlük! midőn
közel értek hozzám, büszkén kiálték reájok: «Térdre előttem! Én vagyok a
szultán fia!» És elcsendesedtek mind.

A kalmár kaczagott a megfulladásig ez álom felett. Ki álmodhatna ily
bohóságokat más, mint gyermek?

– Pedig azt állítják hazámban, szólt Thomár komoly arczczal, hogy a hol
valaki először hál, azon a helyen látott álmai beteljesülnek.

– No azt szépen megköszönném, mondá a kalmár, engemet álmomban
Szalonikiben felakasztottak, még pedig lábamnál fogva, a fejemmel
lefelé.

Ezzel kiküldé a kalmár a fiut a barlangból:

– Nézd meg gyermekem: elcsendesült-e már a tenger, s nem közelít-e
valahonnan hajó?

Thomár szót fogadott, kiment a barlangból, s bámulva kiáltá el magát:

– Nézd, nevelő apám! nem hogy hajó volna itten, de még a tenger is
eltünt, csak a feneke maradt itt.

Valóban, az előtte terülő vidék elég kopár volt arra, hogy
tenger-fenéknek nézhesse.

Leonidász tréfának vette a fiu szavait és nem mulatott rajtok.

– Máskorra tartsd elmésségedet fiam és törüld ki szemeidet s nézz
jobban.

Erre Milieva is kiszaladt Thomár után s odaérve, összecsapta kezeit,
gyermeteg csodálkozással kiáltva:

– A tenger elfutott előlünk!

Már ekkor a kalmár is fölkelt helyéből, kilépett a barlangból, s alig
akart hinni szemeinek, midőn a sivatag kősziklás vidéket látta maga
előtt, melyet még csak a harmatcsepp sem látott, nem hogy a tenger!

– Csodák számára tartott meg bennünket az Isten! sóhajta fel a
kereskedő. Látni való volt, hogy egészen más helyen vannak, mint a hol
lefeküdtek.

– Bizonyosan a Kaf hegyi tündérek hoztak ide bennünket, monda Milieva.

– Úgy van, tündérek voltak, állítá Leonidász, körültapogatva tüszőjét és
érezve, hogy gyémántjai benne vannak. Ha nem tündérek lettek volna, a
gyémántokat bizonyosan megkeresték volna ottan.

Most csak az volt még a megtudandó: van-e és merre van kijárás a
sivatagból? A legnagyobb aggodalom elenyészett, a tengerparton veszhetés
félelme, a száraz földön könnyebben találni menekülést.

Rövid keresés után egyszerre lábnyomokat találtak a homokban, e nyomok
egész a völgytorkolatig elvezeték őket. A nagy cochenilla kaktusok
erdőként lepték el a sziklákat, s az aszu gyöpön egy-egy szelid kecske
látszott legelészni.

Nemsokára a pásztorra is ráakadtak.

Leonidász inkább megijedt, mint megörült az izmos, marczona alak
láttára, ki a mint észrevevé őket, szemközt jött reájok, s durva hangon
megszólítá őket.

– Ti vagytok azon hajótörésből menekvők, a kik az éjjel itt a dzsin
barlangjában aludtatok?

– Dzsin? mondá magában Leonidász. Gonosz lélek lehetett az.

A gyermekek bátran merték a kérdést igenleni, s kérték a pásztort, hogy
igazítsa őket útba, valami lakott táj felé.

– Csak menjetek itt a völgyszorosban egyenesen, nem tévedhettek el. Jobb
kézről fogtok találni egy kunyhót, abban lakik egy Erdbuhár szerzetes, a
ki tovább fog vezetni. Szalem alek.

S azzal a kalmár nagy bámulatára ott hagyá őket a pásztor. Leonidász nem
várt tőle egyebet, mint hogy ki fogja őket rabolni.

Dél felé eljutottak az Erdbuhár szerzeteshez.

– Vártalak benneteket, szólt a dervis, a mint megérkeztek hozzá. Nemde
hajótörést szenvedtetek, s az éjjel a dzsinnél háltatok?

Egyik csoda a másikat érte velük.

A dervis ételt és italt hozott számukra, és megmosta lábaikat, s midőn
mind azt elfogadták, felajánlá magát, hogy elvezeti őket egész Seleucia
kapujáig.

A kalmár sokat szeretett volna megtudni csodás menekülésük felől, de a
szerzetes minden kérdésére az Alkoránból felelt, s abból nem értett meg
semmit.

A mint Seleuciát megpillanták, a kalmár megköszöné a dervis szolgálatát.

– Nem fárasztlak tovább, derék müzülmán, nem tudom megjutalmazni
fáradságodat, jutalmazza meg Allah; én koldus vagyok. Látod, így
maradtam, mint az egy ujjam. A tengerbe veszett mindenem.

Tele volt ugyan tüszője drágakövekkel, de nagy bolondságnak tartotta
volna szerencsétlenségéből valami hasznot nem húzni, s szép mondásokkal
nem fizetni meg a dervist.

Az még a köszönetet sem fogadta el.

– Tartoztam vele. Nem neked, hanem másoknak.

Azzal ott hagyta őket, egy-egy olvasót ajándékozva mindenik gyermeknek.

Míg a város kapujához értek, a két gyermek elül ment s egymással halkan
suttogott, mikor aztán a népes utczákra jutottak, megfogák Leonidász
kezeit s Thomár mondá:

– Mindened oda veszett a tengerben, ki segít meg e nagy idegen városban,
hol bennünket senki sem ismer? Engedd meg, hogy mi majd a piaczon és a
nagy urak házai előtt énekeljünk, azok majd adnak számodra pénzt, a
mennyivel odább mehetünk innét.

A kalmár mélyen elérzékenyült e gyermeteg ajánlatra, s engedé a
gyermekeket énekelni a piaczon s a basa pitvarában, ekként gyűjtve annyi
pénzt, mennyivel egy várossal tovább juthattak. A gyémántokat nem
kellett elővennie, a jó gyermekek táplálták nevelő apjokat.

Így jutottak vissza Smyrnába ismét. Ha saját gyermekei lettek volna, sem
várhatott volna Argyrocantharidesz nagyobb szívbeli jóságot tőlük. Maguk
koplaltak, csakhogy őt jól tarthassák, fáztak, csakhogy őt
betakargathassák és nem aludtak, hogy ő háborítlanul aludjék és
megalázták magukat, hogy énekeljenek a piaczokon, nehogy ő legyen
kénytelen koldulni az utczaszegleteken.

Jó gyermekek, kedves gyermekek!

Mihelyt új hajója érkezett a kalmárnak, rögtön elvivé őket Stambulba;
ezuttal nem érte semmi baj az úton.

Ott elvivé őket a Kizlár Agához, ki megvizsgálva termeteiket, s
meggyőződve ügyességük felől, megvevé őket a kalmár által szabott áron,
a fiut a szultán mulattató apródjának, a leányt a szerályi hárem
számára.

Hanem annyit meg kell mondanunk a derék kalmár becsületére, hogy mikor
eladta őket, zokogott keservesen. A derék becsületes ember!…



TÁNCZVIGALOM A SZERÁLYBAN.

A Valideh szultána születésnapja volt.

Mahmud anyja, a szultána, franczia nő volt, kinek szülői Martinique
szigetén éltek, ifju korában felküldék őt Párisba, ott a kegyes nénék
zárdájában nevelték tizenhat éves koráig, akkor visszahívta őt a család
a szép déli szigetre Afrika tulsó oldalán. Útközben a hajót zivatar
roncsolta össze s egy más gálya szabadítá meg az utasokat, azt pedig a
sík tengeren berber kalóz fogta el, s a szép franczia leánykát eladták a
szultánnak.

A többit aztán tudjátok.

  Elle eut beau dire: Je me meurs!
  De nonne elle devient zultane…

_Hugo Victor._

  Mondhatta ő: Meghalok!
  Apáczából lett zultána…

Azok a szegény virágok, kiket a világ minden részeiből vásárra hordtak
össze a nagyúri hárem számára s a kik nem tudnak egyebet mint szeretni,
elhalaványultak az európai műveltségű hölgy ragyogó szépsége és szelleme
előtt, ő lett Szelim kedvencz neje, ő szülte neki Mahmudot és fia jobban
szerette anyját, mint valamennyi hölgyeit.

A Valideh születésnapjára nagy meglepetés várta őt. A szultán titokban
intézett el mindent.

Európai tánczvigalmat rendezett a szerályban.[10]

Bécsből szabókat hozatott, azokkal legújabb divatú köntösöket
készíttetett odaliszkjainak, eunuchjaival betaníttatá a legújabb
farsangról ismeretes keringők zenéit, egy menuettet és két franczia
négyest; ugyanazon tánczokat a hölgyek is elsajátíták; a hárembe jártas
férfiak, a Kizlár aga, az anaktár bey, az ifju trónörökös Abdul Medzsid,
és maga a szultán is barna színű európai öltönyöket kaptak, úgy, hogy
midőn a zultána belépett az ünnepélyesen világított porczellán-terembe,
a bámulattól leigézve állt meg. Egy párisi udvari ünnepélyen képzelé
magát, minőket még mint gyermek a Louvreben látott; a száz meg száz
fiatal odaliszk hullámzó tömegben járt alá s fel, büszkélkedve a
legutóbbi évek tarka divatjában, hosszú keztyűiben és selyem
harisnyáiban; a turbánok helyett tollas kalapok és bokréták diszíték a
felbodorított pompás hajfürtöket; fedetlen vállal és kebellel, lengeteg
habkönnyű öltözetekben, pillangós festett legyezőkkel, szabadon
kaczagva, fecsegve mulatott ez új világban a háremek népe, s az egészet
csak az tevé különbözővé a mi tánczvigalmainktól, hogy a mulatság
sötétebb része, a férfialakok hiányzottak belőle.

Ez árnyéklatot csak négyen képviselték: a szultán, a trónörökös, a
Kizlár aga és a bey. Egy ezek közül még nem férfi, a másik kettő pedig
már nem az. Mind a négyen magyaros feszes dolmányokba vannak öltözve,
hosszú fekete pantalókkal, fejeiken vörös fez; a szultán vaskos
termetével olyan jó magyar alispáni alakot mutat, senki sem nézné őt
egyébnek állig begombolt dolmányával; az ifju herczeg deli termetét
különösen emeli a feszes öltözet, haja kétfelé van bodorítva divatosan,
szétnyilt dolmánya alatt látszik a gavalléros fehér mellény; a Kizlár
aga ellenben igen mulatságosan viseli magát a szokatlan öltözetben:
mindig az övébe akarja dugni kezeit s akkor veszi észre, hogy nincs az
oldalán; kabátja szárnyait pedig egyre húzogatja lefelé, mintha
restelné, hogy nem érnek a földig.

A Valideh szultána kellemesen van meglepve. Gyermekéveit képzeli vissza
e látványra, s háládatosan öleli keblére fiát e gyöngéd figyelemért, s
az hódolattal csókolja meg az anyai kezet.

Szerelmét sok nőnek osztá a szultán, de tisztelete egyedül anyjáé
maradt.

Az odaliszkok örvendve, hizelgve fogják körül a jó szultánát. Sohasem
volt ő egyikhez is szigorú, sőt védője, pártfogója volt mindegyiknek, s
a kiket ő szeretett, azok biztosak lehettek Mahmud kegyének
tartósságáról.

Mindenik iparkodik a Validehnak megtetszeni új öltözetében. De egy sem
tudja azt annyi kellemmel viselni, mint ez az új virágszál, kit csak
nemrég hoztak a szerályba, s már is első lett az elsők között: a szép
cserkesz leány. Ez a lengő lépés, ez a galambszerű hajlítása a nyaknak,
ez a csáb a vállak, a kebel ingerlő lejtésével, alig engedik elhinni,
hogy ez alak nem Páris salonjaiból raboltatott, a hol jól tudják, mint
kell a divat előnyeit felhasználni. Hajfürtei à la Valiere vannak
bodorítva, féloldalt eső választékkal, mi egy kissé férfias kinézést ad
neki, a mi műértők tudtával még annyival ingerlőbb.

Mégis igaza volt a görög kalmárnak, a föld semmi foltja sem méltó e
helyen kívül arra, hogy Milieva rajta járjon.

A Valideh megcsókolja az odaliszk homlokát s maga vezeti őt a szultán
elé, ki most nem engedi neki, hogy kezét megcsókolja; – micsoda
gondolat? európai ruhában kezet csókolni urának?

E helyett az ifju koronaörökösnek engedtetik meg, hogy Milievát karjára
öltve körülvezesse a teremben. Milyen szép két gyermek együtt. Abdul
Medzsid még alig tizenkét éves, a leány talán tizennégy; ha öltönyeik
meg nem különböztetnék, senki sem tudná megmondani, melyik a fiu, melyik
a leány?

Majd a rejtett zenekar megpendíti hangszereit; a Validehre új meglepetés
vár. A régen hallott zeneműveket hallja ismét eljátszani, s bámulata
tetőpontját éri, midőn a szultán felhívja, hogy tánczoljon vele egy –
menuettet.

Minő bohó gondolat. Tánczoljon az anyaszultána, fiával a szultánnal?
valamennyi nevető odaliszk előtt, a ki még sohasem látott ilyet. Hol van
még egy pár? Igen. A herczeg és Milieva lesz az. Átellenben a felséges
párral foglalnak ők helyet s a lassú andalgó zenénél nagy méltósággal
lejtik együtt a courtoisie melancholikus tánczát; akként hajlongva és
bókolva egymás előtt, mint a legjobb hajporos lovagok és
szépség-flastromos istennők az Oeil de Boeuf korából.

Sohasem láttak még ily jelenetet a szerályban.

A szultána maga is elbámult azon hódító ügyességen, melyet Milieva e
tánczban kifejtett, tökéletes udvarhölgy volt ő, azon fejedelmi
mosolygással, melyről Estrelles Gabriéle oly hirhedett volt. A jó Mahmud
annyira is Milieván felejté szemeit, hogy a táncz vége felé egészen
elfeledkezék a maga lépéseiről s minden szabályon kívül magához ölelé
Milievát s kétszer-háromszor megcsókolá orczáját, pedig csak meg kellett
volna hajtania magát és kezet csókolni, – nem is neki, hanem a
Validehnek, a ki tánczpárja volt.

A menuette végeztével keringőt játszottak az eunuch zenészek, ebbe
azután valamennyi odaliszk belevegyült, párosával egymásba kapaszkodva s
úgy lejtve a szép háromlépéses tánczot, mert a két lépéses fordulót csak
a később haladó kor találta fel. A zenénél hangosabb a vidám zaj, mely a
tánczolók közt támadt; itt-ott egy pár elbotlott a hosszú tapadó
ruhákban, mikhez szokva nem volt s az utána jövő nymfák halomra
hullottak körülök, másik megunta már a tánczot, vagy belefáradt, de
erősebb s tüzesebb társnéja által hurczoltatott tovább; a vén Kizlár Aga
és a bey középett álltak, ügyelve, hogy valami botrány ne történjék. A
dévaj odaliszk-sereg egyszerre őket is körülfogta, belekapaszkodtak
ketten-hárman s vitték őket magukkal tánczolni, keringeni; belesodorták
a vágtató rohamba, hogy a két jó úr lélekzetét veszté bele.

A szultán és a Valideh, a herczeggel és Milievával a terem emeltebb
részén ülve nézték és kaczagták e vidám jelenetet, mentül jobban szóltak
a sípok, mentül jobban ütötték a dobot, annál sebesebben ragadták az
odaliszkok a két prédára esett urat, – a réztányérok csengtek!

Hah! Hallga! Mit hallasz, jó szultán? Mi zaj vegyül onnan kívülről e
vidám zivatarba?

Mintha ott is dobolnának s szólnának a trombiták, s vigadnának az
emberek.

Ejh semmi az, csak képzelődés. Hozzátok a poharakat! ne azokat a
sorbethes csészéket, ma a Valideh születésnapja van; ma európai emberek
leszünk, hozzatok bort és poharakat.

A szultán különösen kedvelte a tokajit és a champagnei pezsgőt, e két
hatalmasság követei voltak rá legnagyobb hatással.[11]

Meg kellett ízlelniök a bort az odaliszkoknak is s azután még vígabban
ment a táncz, eszeveszettebb lett a víg dal és zene.

Mi ez ismét?

A szultán figyelmez. Mi zaj van a szerályon kívül? Mi világít be a
tetőről a gömbölyű ablakokon?

E dobbanások nem a kettős dob döngései, e kiáltás nem a vigadók lármája,
e csöngés nem a réztányérok verése, hanem kardcsattogás és ágyúmoraj és
ostromi zaj, s ama világ nem a tűzijáték fénye, hanem az égő üszköké.

Fel Mahmud az ottománról, el azzal a pohárral, ki azzal a karddal, nem
vigalom éjszakája ez, hanem a halálé! Kapuid előtt a lázadás!

A szerályt ostromolják!

Tizenkétezer janicsár a sztambuli csőcselékkel egyesülve rohanta meg a
kapukat, épen midőn a zene legvigabban hangzott a kivilágított
termekben.

– Halljátok ezt? kiáltá Kara Makán, a janicsárok leghirhedtebb szónoka,
ki saját kezével akasztá fel a stambuli metropolitát palotája küszöbére.
Halljátok e zenét? Itt vigadnak, midőn köröskörül sír az ország.
Tudjátok-e, mi a legújabb hír ez éjjel? Gaskho beyt elfogták a szulióták
és semmivé tették janinai seregünket; a Kapudán hajóhadát egy asszony
gyújtotta fel s Kermandzsahánt haddal lepte meg a sah. Végenyészet
közelg reánk és az árulás a szerályban lakik. Íme halljátok! ők
tánczolnak, énekelnek s borban fürösztik nyelveiket, az ő káromlásuk
hozza reánk Allah csapásait; mi jajgatunk, mi vérezünk és ők vigadnak s
kaczagnak rajtunk. Ne sírjanak-e ők is, ne vérezzenek-e úgy el, miként
testvéreink, kiket mészárszékre küldtek?

A bőszült tömeg névtelen ordítása felelt a lázító kérdésére.

– Ha az egész országot bejárjátok, nem találtok gonoszabb foltot e
helynél.

– Tüzet a szerályra! ordítá erre egy, utána a többi.

– És ha valamennyi ellenségtől megmenekültetek, akkor vagytok a
leggonoszabb ellenség körmei között.

Halál a vezérekre! halál a palotaurakra! dörgé a nép, s egy hang
felkiálta Kara Makán mellett:

– Halál a szultánra!

Kara Makán oda fordult hozzá és megfeddé.

– A szultánt ne bántsd. A szultán élete szent. Ő és gyermeke az utolsók,
kik Omár fejedelmi véréből életben vannak s bár nem méltó ő, hogy azon
trónon üljön, melyet a hős Mahomed utódai számára emelt, de ő az utolsó,
azért a szultán feje szent. De halál a Reis Effendi fejére, halál a
Kizlár agára és a Kapudánra. Ők okai pusztulásunknak. A gyaurok
fejedelmei fizetik őket, hogy hazájokat elpusztítsák. Ezeket tőből
kitépd és ha találsz gyermeket családjából, megöld azt is, még a
csecsszopót is, hogy az se maradjon, a ki megemlegesse!

A nép bőszülten ordíta a szerály kapui előtt, melyek be voltak zárva és
lánczokkal elkötve. A janicsárok megfútták a lázadási tülköt, a dobok
recsegtek és a szultán odabenn szép lányka ölében nyugtatá fejét.

Hogy elhallgatott a zene, hogy elhalt a csók, a nevetés az ajkakon,
midőn egyszerre egy ágyúlövés rázta meg a szerályt.

Egy vakmerő izoglán a vizikaput megrohanó népre lőtt a kiszegzett
ágyúval.

A szultán megrettenve hagyta el háremét s sietett a középkapu fölé, hogy
a néphez beszéljen.

Míg a folyosókon végighaladt, szolgái, hivatalnokai lábaihoz borultak és
térdeit átfogva könyörögtek, hogy ne mutassa most magát a népnek.

Mahmud nem értette őket. A pillanat zavarában nem jutott eszébe, hogy a
frank öltözet van rajta, melyet a nép most átkoz és gyűlöl.

Midőn kilépett az erkélyre, a fáklyák és üszkök világánál megpillanták
őt a janicsárok.

Egyszerre ujjal mutatott rá minden ember. Egyszerre támadt a gúnyos, a
dühös ordítás:

– Nézzétek, ez itt a szultán! Látjátok a kalifák kalifáját! a mozleminek
padisahja a gyaurok öltözetében! Ez itt Mahmud, ellenségeinek
szövetségese!

A szultán visszadöbbent a viharzó népdüh elől s mintegy önkénytelen
fordult hátra, sáppadtan rebegve:

– Mivel csillapítjuk le e zivatart?

Szolgái remegő ajkakkal álltak körüle, félrehúzódva mellőle, nemcsak
tiszteletből, de félelemből is.

E pillanatban egy merész fiatal izoglán lépett a szultán elé, s bátor,
remegéstelen hangon válaszolt kérdésére:

– Karddal, ágyúval, fegyverrel!

Ez Thomár.

A szultán végignézte a fiut, meglepetve annak merészsége által s azzal
sietve ment öltöző szobájába, báli öltönyét fölcserélve uralkodói
öltözetével s úgy jött vissza belső termeiből és leszállt az udvarra.

Az ágyúk a kapuknak voltak szegezve, a topidzsik nyugtalanul álltak
mellettök égő kanóczokkal, parancsszóra várva.

A mint a szultán az udvarra lépett, egyszerre nehány száz izoglán fogta
körül, elszántan őt az utolsó csepp vérig védeni. Mahmud újra megismeré
közöttük Thomárt. Úgy látszott, hogy ő a többiek lelkesítője.

A szultán inte nekik, hogy tegyék hüvelybe kardjaikat. A topidzsiknak
megparancsolá, hogy oltsák ki a kanóczokat.

Azután meghagyá, hogy nyissák meg a nép előtt a szerály ajtaját.

Mindenkit eltávolíta magától. Egyedül állt a kapu alatt, szultáni
öltözetében, méltóságos tekintettel.

A mint a kapu kétfelé nyilt s a néptömeg fáklyákkal és villogó
fegyverekkel kezében berohant az udvarra, egy perczre megdöbbenve állt
meg a szultán alakja előtt. Nem úgy, mint az idegen öltözetben
kigúnyolá. A fejedelmi fenség megbénítá a dühöt, de csak egy perczig
tartott az. A következő pillanatban már kinyúlt egy kéz a lázadók
tömegéből, mely a szultán vállán megragadá a kaftányt.

Mahmud elsáppadt e vakmerőségre és elsáppadása veszélyt hozott reá;
egyszerre minden oldalról megragadták.

A szultán e pillanatban visszafordult s megpillantva Thomárt, hátra
kiálta:

– Védd a háremet! s azzal jobb kezét kiszabadítva, kirántotta kardját,
megcsóválta feje fölött s míg ellenei azt várták, hova fog lecsapni? ő
Thomárnak hajítá a kardot s mégegyszer kiáltá: «védd fiamat!»

A fiatal izoglán felkapta a szultán kardját s míg a janicsárok
tömkelegében az elragadott szultán eltünt, ő társaival a második udvarba
vonult vissza s annak kapuit eltorlaszolva, dühös védelemmel fogadta a
zendülőket. Azt a kardot, a szultán kardját meg kellett ma érdemelni.

Lassankint kétezer izoglán és háromezer bosztandzsi gyülekezett a hős
ifju mellé. A janicsárok halommal feküdtek már a kapuk előtt, miket úgy
keresztül-kasul lövöldöztek, mint rostákat. Minden rohamot visszavertek
a szerályi ifjak.

Miért nem maradt közöttük a szultán? Megvédték volna az egész világ
ellen. Most ki tudja hová lett? Talán meg is ölték azóta.

A janicsárok csakhamar átlátták, hogy rájuk nézve semmi sem volt
czélszerűtlenebb, mint fáklyákat hozni az ostromhoz, így őket jól
láthatták a belső szerályból s minden lövés czélba talált.

– Oltsátok ki a fáklyákat! hangzék Kara Makán szava, ki roppant öblös
paizst tartva maga előtt, már a harmadik golyót érzé a tizenkét
bivalybőrön keresztül testéhez ütődni.

A fáklyák egymás után kioltattak s azzal elsötétült a tágas udvar, csak
a fegyverek villámlása vetett olykor fényt a küzdő tömegekre.

Éjfél után két óra lehetett, midőn egyszerre szünet állt be, mindkét fél
elfáradt, elcsendesült; a janicsárok összesúgtak, végre a mély
csendességből Kara Makán dörgő hangja szólalt fel:

– Halljátok ti mindnyájan, kik a szerályon belül vagytok; ti is jó
harczosok vagytok, mi is azok vagyunk s bolondság az igazhivőknek
egymást kölcsönösen fogyasztani. Mi nem azért fogtunk fegyvert, hogy
benneteket megöljünk, sem hogy a szerályt kiraboljuk, a padisaht sem
akarjuk megölni, sem a trónörököst; de ki akarjuk őket ragadni az árulók
kezéből, kik őket körülvették s meg akarjuk szabadítani az országot a
hűtlen vezérektől és tanácsadóktól. Azért adjátok ki nekünk a herczeget,
a szultán fiát; bizonyára semmi bántása nem lesz, – és mi azonnal
elhagyjuk a szerály udvarát és nem bántunk senkit annak kapuin belül; ha
pedig kérésünket nem teljesítitek, akkor Allah legyen irgalmas
mindazoknak, a kik az ostromlott falakon belül vannak!

Kizlár aga megvivé a hárembe e hírt s feszült hallgatással várták
ostromlók és ostromlottak a Valideh izenetét, mert az övé volt a
határozás, mind a négy Asszeki szultána fölött.

Egy óranegyed mulva visszatért a Kizlár aga s jelenté az ostromlóknak,
miszerint – a herczeget ki fogják nekik adni.

A janicsárok diadalordítással fogadták ez izenetet, míg az izoglánok
felzúgtak e szóra. A Kizlár aga vállat vont. Így határozák a háremben.

– Nem hiába asszonyok voltatok mind, mondá boszúsan Thomár a Kizlár
agának s maga a kapuhoz állt, hogy legalább még egyszer megcsókolhassa a
herczeg kezét s tán megsúgja neki, hogy ne menjen.

A janicsárok újra meggyújtották a fáklyákat s a kapuhoz tolongtak, benn
sötétség uralkodott.

Nemsokára léptek hallatszottak a sötét folyosón s két fáklyavivő
kiséretében a lépcsőkön alászállt a herczeg. Ugyanazon öltöny volt
rajta, melyben a Bajrám ünnepe alatt a Sofia mecsetig végig lovagolt.
Hogy ujjongott akkor a nép előtte. Rózsaszínű selyem bugyogó volt rajta,
karcsú bokáin sárga topánkákkal, deli termetére zöld kaftán símult nagy
arany virágokkal, a sárga selyem mellény szép gömbölyű nyakáig ért és a
zsinórok és gombok tarka pillangókat ábrázoltak, színes drágakövekből
kirakva.

A mint a kapu alá ért, inte a fáklyavivőknek, hogy álljanak meg, a
Kizlár agát visszaküldé s maga egyedül járulva a kapu elé, parancsolá,
hogy nyissák fel a szárnyakat.

Míg ez megtörtént, Thomár oda simult hozzá s megragadva a herczeg kezét,
megcsókolá azt, fülébe súgva halkan:

– Ne menj ki. Mi megvédünk, ha itt maradsz.

A herczeg megszorítá Thomár kezét s azt súgá vissza:

– Kell, hogy menjek. Te védd a szerályt tovább is.

Azzal magához ölelé az ifjut s megcsókolá őt hevesen kétszer.

Thomár megdöbbent, mit jelentettek e forró, érzékeny csókok? A sötétség
nem engedé neki, hogy a herczeg arczvonásait kivehesse s midőn még
egyszer vissza akará őt tartóztatni, az hirtelen kiragadta magát
kezeiből s kilépett a sötét bolthajtás alól a janicsárok közé.

Thomár eltakarta szemeit kezeivel, mert nem akarta e pillanatban a
herczeg sorsát látni. Lehet, hogy a vérszomjú janicsárok az első düh
pillanatában rögtön le is gyilkolják őt.

A herczeg kilépett a zendülők közé.

A féktelen öröm vér- és diadalittas kiáltásával rohantak azon perczben
feléje a janicsárok; csak egy kéznek kell megkezdeni és a többi elvégzi
a legvéresebb munkát.

De a herczeg bátran, büszkén állt meg előttük s meglepő vakmerőséggel
kiálta rájuk:

– Térdre előttem, lázadók!

Thomár ijedten pillanta e szóra a herczegre. A fáklyák teljes fényt
vetének annak gyönyörű arczára. Nem Abdul Medzsid volt az, hanem –
Milieva.

A háremben őt öltöztették fel a Bajrám ünnepi köntösbe; ő lépett ki a
herczeg helyett, bátrabban, mintha annak született volna. Ki vehetné
észre a cserét? Az odaliszknak szíve is van eljátszani a férfiszerepet s
nemcsak férfiöltöny az, mely őt átalakította, hanem férfilélek is!

A janicsárok meg voltak lepetve e merész föllépés által.

A gyönyörű fönséges alak ellenállhatlan hódító tekintetével nézett végig
a tömegen, büszkén, méltóságosan, mint egy valódi fejedelem.

És akkor halál lebegett annak feje fölött, a ki azt merte mondani: én
vagyok a fejedelem!

Thomár önfeledve ragadta kardját és ki akart rohanni testvére védelmére.
Társai visszaránták. Mit akarsz? Boldogtalan. Bízd őt sorsára.

Kara Makán vad daczczal lépett az álherczeg elé, kezében kivont kardja.

– Térdre előttem! kiálta rá az odaliszk s kezével parancsolóan mutatva
rá, merészen szemébe nézett a vad harczosnak.

A marczona alak megrendülve állt meg előtte. Szilaj vadállatként állta
egy ideig bűvös tekintetét. Vérben forgó szemei lassankint elborultak,
keze aláhanyatlott villogó fegyverével, térde megtörött alatta s az ifju
gyermek lábaihoz hajolva, engedelmesen mondá el előtte a «saalamot»,
megcsókolva annak kezét s letéve lábai elé véres kardját.

Milieva a meghajolt zendülő fejére nyugtatva jobbját, büszkén,
felségesen tekinte szét az elnémult lázadókon s azután fölvevé a kardot
s visszaadá azt Kara Makánnak.

– Járulj előttem és nyiss utat!

Mint varázsszóra nyilt meg előtte a tömeg kétfelé, Kara Makán vállára
vetette kardját s úgy ment az ifju alak előtt; a népsereg önkénytelen
hódolattal nyitott előtte mindenütt utat, a szerálytól egész a
héttoronyig, kétfelől mentek mellette a fáklyavivők, közöttük oly
büszkén lépdelt ő, mintha diadalútra menne. Senki sem vette észre a
cserét. A fiatal arcz hasonlatossága, a Bajrám ünnepi ismeretes öltöny,
a férfias magaviselet nevelék a csalódást s azon gyülevész között, mely
őt hatalmába keríté, senki sem volt azon tekintélyesebb férfiak közül,
kik a herczeget közelebbről látták s a csalást fölfedezhették volna.

Ugyanazon héttornyú börtönbe, a szultánok és családjaik emlékezetes
helyére hurczolták a szultánt is. Azon nyolczszögű teremben, melynek
gömbölyű ablakai a tenger felé néznek, nem egy halálsóhaj hangzott már
el Omár utódainak ajkáról, kiket egy hatalmasabb párt, vagy egy
diadalmas testvér rövidebb vagy hosszabb halálra itélt.

Reggel volt már, a lázadás moraja ott künn elcsendesült, a szerályt nem
ostromolták többé.

Reggel belépett Kara Makán a szultánhoz.

A földön ült a padisah, a meztelen földön. A fejedelmi öltözet volt
rajta, turbánjában a kalifák gyémánt forgója és ő a földön ült s nem
nézett fel a földről.

– Felséges úr! szólítá őt meg Kara Makán.

A padisah, mintha nem hallotta volna a szót, egykedvűen nézett maga elé
s arczán semmi vonás meg nem mozdult.

– Uram, megjelentem előtted, hogy szóljak veled a mozlem nép nevében.

Beszélhetett, mintha egy márványszobornak beszélt volna.

– Minden zivatar Allahtól jő, uram, és ok nélkül nem történik semmi, a
mit Allah cselekszik; mikor a villámok széthullanak Adramelech angyal
kezéből, nem a légben megsűrűdött átok hítta-e azokat alá? és midőn az
élő föld megindul a rajta levő városok alatt, nem az igaztalanul
kiontott vér rendítette-e ezt meg? Azért a mozlem nép támadását is Allah
szerzé és Allah tudja annak okait. Megőrzöm nyelvemet attól, hogy ez
okokat előtted elmondjam. Ismered te azokat úgy is; én nem gyalázom meg
a próféta fölkentjét szavaimmal. De kérlek tégedet én uram, igérd meg
Allahra nekem és a népnek, hogy cselekedni fogod azt, a mi az ozman
nemzet uralkodójához illő; igérd meg nekünk panaszaink orvoslását és mi
visszaültetünk trónodba.

Mahmud fölveté e szóra szemeit a beszélőre, sokáig nézett arczára
sötéten, balul, mint a napsötétség. Azután felállt helyéből, elfordult
tőle s tompa, megvetéssel terhes hangon felelt neki:

– A szultán nem felesel szolgáival.

Kara Makán arcza vonaglott e szóra. Alig birta visszafojtani dühét s
tört mondatokban szóla:

– Uram! Az oroszlán is királya a pusztáknak; – de ha kalitkában van, –
hallgat őrizőjére. – Ismerheted e kezet, mert eleget harczolt éretted s
szaporítá győzelmeid, – és tudhatod, hogy a mit e kéz megfog, az vassal
van megfogva.

A szultán sokáig gondolkozott. Azután egyszerre valamire látszott
eszmélni, mert arcza elveszté szigorát s csendes, engedékeny tekintettel
fordult a janicsárvezérhez.

– Tehát mit kivánsz?

Ama megszelidült tekintetben volt a gondolat szülemlése, hogy a
janicsárhadnak el kell törültetni a föld szinéről. – «Mit kivánsz?»
kérdé szeliden a padisah.

Kara Makán tekintélyes arczot öltött, mint a ki át van hatva azon
tudattól, hogy ő most országok sorsát intézi el.

– Halljad kivánatainkat. Mi józan müzülmánok vagyunk. Nem kérünk
lehetetlent. Ha meggyőzhetsz a felől, hogy kérésünk helytelen, elállunk
tőle; ha meg nem győzhetsz, teljesítsd azt.

Mahmud ajkai keserű gúnyra vonultak el e bölcs beszéd felett.

– Nem vitázok veletek. Ti parancsoljatok velem. A kalifák kalifája
engedelmeskedik szolgáinak. Hozass pergament és irónádat és mondd tollam
alá, a mit kivánsz! a szultán lesz a te iródeákod, nagyságos zendülő.

Kara Makánnak nem volt elég esze e szavak iróniáját elérteni, sőt
hizelegve érzé magát ez alázatos szavak által.

Büszke biztonsággal nyult keblébe s onnan egy nagy csomó kész megirott
levelet vont elő.

– Felszabadítalak e munka alól, felséges úr, monda Mahmudnak, eléje téve
az iratokat. Ime már készen vannak. Csak alá kell irnod.

– Megengeded, hogy elolvassam? kérdé keserű mosolylyal Mahmud, vagy
kivánod a nép nevében, hogy olvasatlanul irjam alá?

– A hogy tenéked tetszik.

Mahmud feltárta az iratokat egymásután s az elolvasottakat maga mellé
rakta.

– Ah. Ez új szerászkier kineveztetése. Nem is olvasom tovább.
Helybenhagyatik. A nevét sem kivánom tudni. Helyes az, mihelyt ti
kivánjátok.

– Khursidot kivánjuk, magyarázá Kara Makán, látva, hogy a szultán el sem
olvassa az iratot.

– Ez a másik jutalmat kér a janicsárok számára. Igen természetes;
megadatik. Ingyen csak nem ostromolták a szerályt. A mennyit kivántok,
fizesse a fő khaznadár. E harmadik Janina elfoglalását követeli.
Megengedem. Hihetőleg az egész janicsársereg meginduland Ali basa ellen.

– Mihelyt te élére állsz, szólt Kara Makán megzavaratlanul, a janicsárok
csak a szultán vezérlete alatt tartoznak harczolni.

– És e többi mind hasonló bölcs kivánat, szólt a szultán, alig tekintve
egybe-egybe.

Végre az utolsót vevé kezébe, de a mint azt felnyitotta, arcza
elsötétült, s egyszerre talpra ugrott; szemeinek egykedvű apathiája düh
és haragra vált, öklével a kinyitott irásba ütve, kitörő indulattal
kiálta:

– Mi ez? Ti elég merészek vagytok ez iratot elém nyujtani, hogy azt
aláirjam?

Kara Makán sokkal inkább készen volt a szultán haragjára, semhogy meg
lett volna lepetve általa. Pórgőggel viszonzá:

– Akarjuk azt és követeljük.

– Tudod-e mi van ez iratban kérve?

– Az, hogy szabadítsd meg országodat az idegenektől. Az, hogy az orosz
követet Sztroganoffot ültesd hajóra és küldd haza; az angol és frank
hajóknak tiltsd meg a Bejkószba jövetelt, a Valideh szultánát küldd
messze Damascusba, a nagyvezért, a Kizlár agát, a berberbasit és a
Kapudánt pedig ölesd meg és holttesteiket add a népnek.

A nagyúr megvetéssel hajítá a földre az iratot s lábával rátapodott.

– Gyalázatos martalóczok. Nem vér, hanem pénz kell tinektek, ugy-e bár?
nem az országot megmenteni, hanem az országot kirabolni kértek ti
engedelmet. S azt várjátok, hogy a padisah szentesítse azt! Nem ti
emeltétek-e magatok hatalomra a vezéreket? Nem ti vagytok-e okai, hogy
ők e hatalmat nem gyakorolhatják? Ha győznek rajtunk a gyaurok
fegyverei, nem ti voltatok-e az elsők, kik mindig megfutottatok a
csatából, s ha elsűlyed az ország, nem ti vagytok-e az utolsók, a kik
segélyére jöttök? Nem utódai, árnyékai vagytok a dicső janicsárseregnek,
mely nevét véres betűkkel irta fel az idegen népek emlékébe, ti pedig
szégyent, gyalázatot irtatok oda. Öljetek meg. Nem első szultán leszek,
kit a janicsárok meggyilkoltak, de Allahra mondom, utolsó; mert utánam
vagy nem ül senki Omár trónján, vagy ha ül valaki, az titeket kiirt!

A janicsárfőnököt csak elemébe hozta magas foglyának ez ellenállása. E
dühvel szemben sokkal otthonabb érezte magát, mint az előbbi nyomasztó
gúny nyugalmával. Ezt tudta viszonozni.

Fölemelé az összegázolt levelet, melyre a vezérek halálitélete volt
irva, s letörölve róla a port, ismét odatartá a szultán elé.

– Vagy aláirod a levelet, vagy leszállsz az Omár családja ősei trónjáról
s keresünk a próféta utódai közül mást, a ki helyöket elfoglalja.

– Alacsony rabszolga! Felfuvalkodottságodban nem tudod mit beszélsz. A
halál Allahtól jő és azt senki ki nem kerülheti; de ki volna hatalmas
elvenni a királyi pálczát Omár utódaitól, s ki volna elég esztelen azt
akarni?

– Láss engemet.

– Látlak. A nap nem lesz mocskos az által, hogy a fertőbe süt, tehát
nézlek; de azt nem nézem ki belőled, hogy a míg «hatalmas» Szoliman
unokái élnek, a surgodzsál a te fejedet ékesítse.

– Egy intésem csak – és ők nem fognak élni! kiálta a vakmerő zendülő,
gőgösen emelve fel a szultán előtt fejét. Tudd meg, hogy fiad, Abdul
Medzsid, kezeink között van.

A szultán összerezzent; egész arczán látható volt a megdöbbenés, mely e
szavakra felriasztá.

– Fiam? Abdul Medzsid? Az nem lehet.

– Ugy van az. A szultána Valideh adta őt ki kértünkre.

– Oh ez őrült gondolat! kiálta fel a szultán s hevesen kezdett járni alá
s fel a teremben. Abdul Medzsid még igen gyönge gyermek korában hasonló
lázadás alkalmával nyavalyatörőssé lett; ha most kiadták őt a
lázadóknak, az annyit tesz, mint őt menthetlenül megölni; ha meg nem
gyilkolják is, a rettentő idegkór megöli, elveszti, mint elveszté Mahmud
szultánnak már huszonkét gyermekét, kik mindnyájan nyavalyatörésben
haltak el. Gyönge, idegzetes alkotásuk ifjukorában összeroskadt a
folytonos rémület befolyása alatt, melynek a minden kalifák kalifájának
gyermekei örökké ki voltak téve; mi fog történni Abdul Medzsiddel, ha a
marczona nép kezei közé került?

– Oh ti pokolbeli emberek vagytok. Gonoszabbak mint a gyaurok, mint a
görögök, mint a moszkók; ti lábaitokat teszitek uralkodótok fejére.

A szultán kétségbeesése elbizottá tevé a janicsárt.

– Vagy aláirod ez itéletet, vagy fiad fog meghalni kezeinkben!

– Gyávák, nyomorultak, hörgé a szultán. A kik védték is gyávák voltak.
Hát nem volt anyja, a ki megvédte volna? Ki kelle őt adni!

– Nem történt semmi veszedelme, szólt Kara Makán, és jó helyen van;
rajtad áll, hogy karjaid között legyen.

Azzal oda nyujtá neki a meggázolt iratot.

A padisah lesújtva a visszás érzelmek rohamától, megalázva saját
szivének érzései által, ingadozó léptekkel a falhoz tántorodott, s a
mint a kezével megtámaszkodott a sima márványhoz, egyszerre
végigcsúszott azon és összeroskadt, égő homlokát a hideg kőre nyugtatva.

Beszélhetett tőle azután a janicsár akármit. A szultán nem hallgatott
rá, nem felelt rá.

A hatalomra jutott durva harczos végre bőszült haraggal kiálta kívül
leskelődő társainak:

– Hozzátok elő a herczeget!

A szultán hallá, mint szaporodnak a léptek teremében, kardok
csörömpölése vegyült a zúgó hangok közé. Ő nem nézett oda.

– Ime, szólt Kara Makán, odalépve hozzá. Itt áll fiad, a kivont kard föl
van emelve feje fölött. Vagy nevedet látod ez irás alatt, vagy az ő
fejét látod lábad előtt.

Mahmud reszketett, de nem felelt, sem arczát oda nem fordítá.

– Irj, vagy meghal fiad! kiálták egyszerre többen a janicsárok közül.

Ekkor egy csengő, ismerős hang szólalt meg a vad ordítók közepett:

– Atyám! Ne hallgass reájok. Hadd öljenek meg engem, ha van bátorságuk,
de te ne alkudjál szolgáiddal!

Mahmud meglepetve pillanta fel ez ismerős hangra s egy deli alakot
látott maga előtt a herczeg öltözetében és büszke fejedelmi arczczal; de
ez nem fiának arcza és mégis ismerős, mégis kedves. Ah, ez Milieva!

Az odaliszk észrevette, hogy Mahmud vonásai ellágyulnak, hogy szeliden
tekint reá, s mintha félne, hogy a szultán gyönge talál lenni miatta,
kigyulladt arczczal fordult hirtelen a janicsárok felé.

– Ti vérengző samsund-kutyák! kik leugatjátok a napot az égről,
végezzétek véres munkátokat. Elő ti bátor vitézek, kiknek csak hátaikkal
ismerős az ellenség, ketten-hárman rohanjatok reám, ha egynek nincs elég
bátorsága hozzá, hogy szivébe verje vasát Omár utolsó ivadékának. Az én
halálom nem fogja kényszeríteni a szultánt, hogy veletek alkudjék;
öljetek meg, míg hatalmatok van fölöttem, mert ha énnekem lesz rajtatok
hatalmam, én nem fogok előttetek sírni, miként láttátok sírni Mahmudot
és Szelimet, hanem én elpusztítlak benneteket, hogy még az is átkozott
lesz, a ki hasonló öltözetet visel, minőt ti viseltetek és a ki
neveiteket kimondja, halálát hívja az!

Az ingerelt zendülők villogó kardjai emelkedtek a merész gyermek feje
körül e fenyegető szókra; egy pillanat, és ő halva fekszik.

De Mahmud felállt, félrehárítá őket a vélt herczeg mellől, s elvéve Kara
Makán kezéből az irónádat és iratot, nevét aláírta annak.

Milieva megragadá a szultán kezét, hogy meggátolja őt az irásban; de
Mahmud szeliden megcsókolá homlokát s gyöngéd szóval suttogá:

– Inkább az egész világ veszszen el, hogysem te…

Azzal odaveté a janicsárok közé az aláirt halálitéletet.

Az engedmények kivívása után lecsillapultak a zendülők, a szultán
közbocsánatot hirdetett ki a vétkesek számára, előcsahosaikat hivatalra
emelte, és a khaznéból pénzt szóratott közéjük.

Ezzel ki voltak békülve; a szultánt és a vélt herczeget visszavitték a
szerályba. Roppant néptömeg kisérte őket odáig, az egész tért az Ibrahim
szökőkut mellett ellepték a janicsárok jelvényes turbánjai, kik a
megnyert diadal után most «sokáig éljen»-t kiáltának a megalázott
padisahnak.

Mahmud végignézett az ujjongó tömegen, egyik ember a másik mellett, oly
szorosan, hogy nem lehetett látni egyebet fejeknél.

És a szultán arra gondolt, hogy mily szép lesz, ha majd az a sok ezernyi
fő mind legördül onnan helyéről!…



KURSID BASA.

Gaskho bey, a tehetetlen óriás, egy éjszakai rohamban a szulióták foglya
lett, seregeit széthajtották Janina alól, s Ali basa korlátlan úr lett
Epirusban ismét.

Ekkor, mint az égből esett villám, váratlanul, véletlenül jött egy férfi
Thessaloniából, kinek nevét nemsokára a félvilág viszhangoztatá és e név
volt «Kursid basa».

Szikár, alacsony termetű férfi, arczvonásai nagyon elütnek az ozman faj
közönséges jellegétől, vékony arczél, világos szőke szakál és bajusz,
kék szemek hajlékony szemöldökkel egészen idegennemű jellemet
kölcsönöznek arczának, mely félreismerhetlen nyomait viseli magán az
átható észnek s hideg bátorságnak.

Tizezer harczos követte az új vezért Janina alá s az első csatában
harminczezerre növekedett azok száma. Kleon és Ypsilanti seregei
megverettek, s Gaskho bey szétszórt csapatai összegyűltek a győzelmes
vezér körül.

Ez időben, míg Ali basa Janinát védte, az alatt a görög fölkelők Arta
várát ostromolták, melyet Szalikh basa védett kisded csapatjával.

Kursid előde, Gaskho bey, azt a hibát követte el, hogy egyszerre Janinát
is ostromolá s Artát is fel akarta szabadítni; így mind a két helyen
megverték. Az új vezér más tervvel jött elő. Tudta ő jól, hogy egy fej
sem olyan magas az egész görög lázadásban, mint Ali Tepelentié, s ott
hagyva Szalikh basát, minden erejével Janina felé fordult.

Férfi támadt ellened, Ali basa! Olyan vitéz, mint te, olyan ravasz mint
te; ha te róka vagy, ő meg kőszáli sas, mely a rókára lecsap, s ha te
tigris vagy, ő meg az óriás kigyó, mely körülölel és agyonszorít.

Ali sürgeté Kleont és Artemiszt, hogy siessenek segélyére. Küldöttei nem
jöttek vissza a várba. A görög vezérek nem feleltek izenetére. Más
talált volna vigasztaló magyarázatot kimaradásuk felől, de Ali jól
tudott sejteni. A görögök azt mondák maguk közt: «hagyjuk az öreg
fenevadat vermében reszketni, hadd zárják körül, hadd szorítsák meg. Ő
kénytelen életre halálra védeni azt az ősz fehér szakálát. Majd ha Arta
vára el lesz foglalva, majd ha már a végső lehelletet nyögi a gyűlölt
szövetséges, – mert gyűlölték őt, mint jó barátjukat is, – akkor érte
megyünk; kiszabadítjuk és engedjük tovább élni.»

Tepelenti jól tudta, hogy ekként beszéltek felőle. Jól tudta, hogy
gyűlölik és hogy örömest elhagyják veszni; eddig sem volt a görögöknek
egyéb okuk Alival szövetkezni, mint hogy várában roppant kincs, fegyver
és hadkészlet volt lerakva, s az ő ősz feje volt az egész lázadás
forduló pontja.

Tehát e kincsektől, az erős vártól és az ősz fejtől legyenek megfosztva!

Egy napon az Arta előtt táborzó szulióták azon rémhírt vevék, hogy
Kursid basa elfoglalta Lithanizzát és La Guliát, a janinai vár két
mellékerősségét s Ali most várába van visszavetve.

Ez megdöbbenté őket; ha Janina elvész, az egész görög fölkelés elveszti
költségeinek kútforrását. A kincsek, miket Ali pazar kézzel szórt a
görögök közé, egyszerre a szultán kezébe jutnak, s akkor annak egy
csapással sikerül Epirust letörni.

Hirtelen Bozzari Márk vezérlete alatt megindult egy görög sereg Arta
alól, Janinát felszabadítani. Ali megtudta azt előre. Bozzari kémei
keresztül szöktek Kursid táborán Janinába, jelentve Alinak, hogy vezérök
rögtön jő az «Öt kút» felé, s Ali számára sereget hoz.

– Nincs arra szükségem, felelt a basa hideg mosolygással. Én három
hónapig képes vagyok magamat Janinában bármilyen erő ellen megvédeni.
Nagyobb szükség van arra, hogy Artát elfoglaljátok. Azért menjetek
vissza és köszöntsétek Bozzari Márkot; ne jőjjön Janina alá, menjen
Szalikh basa ellen. Janinában elég Tepelenti maga.

Bozzari megérté a vén oroszlán izenetét: nem akarta ez, hogy Janinába
görög sereg vonuljon, inkább maga kivánta védni az utolsó bástyákat.
Pedig már nem volt több embere négyszázharmincz albán vitéznél. Az
ágyúkhoz ennyi is elég. És ha azoknak egy tizede marad csak, a vörös
torony védelmére az is elég; s ha a végső rettentő munkára kerül a sor,
oda elég lesz Ali egyedül is.

Ide hordatta Ali minden kincseit, minden fegyvereit, ruháit, a félvilág
fejedelmeivel folytatott levelezéseit és ifju hölgyeit. Alant a torony
pinczéjében ezer hordó lőpor volt felhalmozva; a hordók egyikéből hosszú
kanócz nyúlt fel Tepelenti szobájáig, s két fáklya ott égett mindig
mellette.

A kinek Ali feje kell, tessék érte jönni.

Bozzari visszatért Arta alá s nemsokára bevette azt rohammal a görög
sereg; az egész várban egy töltésre való lőport nem találtak, a török
had csak akkor győzetett le, midőn már utolsó töltényét is kilőtte.

Ali megérté, hogy ismét egy ellenségét látta elhanyatlani: Szalikh
basát; még eddig mindazok, kik ellene harczoltak, dühödt gyűlölői
valának, személyes ellenségei, irigyei, s keserű gyűlöleténél fogva erős
sejtelme volt Tepelentinek, hogy azokat mind maga alá kell gázolnia; de
ez a Kursid oly közönyös ember, sem haragjáról, sem ármányairól nem
tudni semmit. Ez nem volt soha Ali ellensége, ezt nem volt semmi oka
gyűlölni. Mint nyugtalanította e gondolat!

Ali sokszor próbálta azt, hogy midőn valamely ellenségét igen nagyon
gyűlölte, s ostrom vagy csata alatt megpillantá őt ágyúlövésnyi
távolban, ha akkor ő irányozta neki az ágyút, a kilőtt golyót gyűlölete
bűbájos hatalma látszott vezérleni és megtalálta az czélzott emberét
ezer lépésnyi távolból is; de Kursid sokszor sétált ott a várfalakhoz
közel, az őrök egyik ágyút a másik után sütögették ki rá; még csak közel
sem jártak hozzá a golyók.

– Hagyjátok el, mondá Ali, ezt az embert mi nem fogjuk megölhetni.

Mintha egyszerre megbénult volna, elhagyta régi tettereje.

Felszólítá Kursid basát, hogy eszközöljön számára kegyelmet a szultánnál
és ő kincseivel s hadaival újra a nagyúr pártjához fog állani és a
görögök ellen fordul.

Kursid azt kívánta, hogy adja neki föltételeit irásban, s midőn
Tepelenti megtevé ezt, akkor Kursid elküldé ez iratot – nem Stambulba a
szultánhoz, hanem Artába a szuliótákhoz, hogy lássák, milyen könnyen
elárulná őket Ali.

A görögök utálattal fordultak el Alitól. Ez újabb árulás elcsüggeszté
őket diadalaik tetőpontján; látták, hogy Kursid basában hatalmas
ellenfelük támadt, ki elég nagylelkű az árulókat nem használni, hanem
megvetéssel kiszolgáltatni.

E szellemi fensőbbség biztosítá Kursid harczait. A török vezér elég éles
eszű volt nem Alinak, hanem a szuliótáknak nyújtani kibékülő kezet.

Tepelenti hiába várta Janina tornyából a felszabadítására siető
segédseregeket; a szulióták megtértek falvaikba s Artemisz titkos
örömmel gondolt arra, hogy ugyanazon veres toronyban, melyben Ali az ő
vőlegényét lefejezteté, most maga ül kétségbeeséstől környezve, s botor
reménynyel várja, hogy a vérig keserített némber segítse őt ki onnan.

Az epirusi lázadás le volt csillapítva Kursid által, s csak egy pont
égett még veszedelmes tűzzel az egész tartományban: a büszke Janina.



CARETTO.

Csak annyi helye volt már Alinak, a mennyin fejét lehajthatá, húszszor
annyi volt az ellen, ki őt éjjel-nappal ostromolta, s a vármű a
Lithanizza hegyén és a Gulia szigetén Kursid hatalmában volt már. A vén
vezér még sem adta meg magát.

A várába hányt bombák összeronták palotáit, a pompás márványtermek mind
halomba voltak már döntve, szétszaggatva hevertek a kioszkok, s
eltemetve, feldúlva a pompás kertek.

De Ali basa nyolczvan ágyúból okádta vissza az ostromlókra boszúját, s
nem egyszer megtörtént, hogy a közelebb hozott ágyútelepek alatt rejtett
tűzaknákat lobbanta fel, légbe röpítve ágyúkat és ágyúzókat.

Egy olasz hadi mérnök vezette a vár védelmét, kit legboldogabb napjaiban
roppant kincsek igéretével csalogatott magához Ali s azután soha sem
bocsátá el többé.

Carettonak hítták az olaszt. Az ő tudománya tevé oly erőssé Janinát; a
török vezérek ügyetlen lövészeinek vitézsége porba hullott az olasz
strategia ereje előtt. A legutóbbi napokban sokat kérezkedett Caretto,
hogy bocsássa el egy fillér nélkül; de az lehetetlen volt többé. Ha
Caretto Janina kapuján kívül van, akkor Janinának sorsa az ő kezében
van, mert ő ismer minden bástyát, minden tűzaknát, minden rejtekutat a
vár alatt.

Carettonak menyasszonya is volt otthon Palermoban, kit mint gazdag
család leányát csak úgy akartak hozzá nőül adni, ha ő is gazdagságot
szerez; azért fogadta el az ifjú az epirusi zsarnok ajánlatát. Most hírt
kapott Siciliából, hogy kedvesének szülői meghaltak, s az tárt karokkal
vár reá, jőjjön szegényen, jőjjön koldusmódra bár, övé leend. És ő nem
mehet, mert Ali basa fogva tartja; neki kell rendezni az ágyúkat, neki
ott járni az ellenség süvöltő golyói közt s várni a végenyészetet, míg
otthon ő reá vár a szerelmes menyasszony.

Egy napon, a mint Caretto az ágyúkat irányozá, egy, a Lithanizzából
belőtt granát feje fölött pattanva szét, balszemét kiütötte. Caretto
szomorúan gondolt reá, hogy fogja-e őt kedvese szerethetni ily
elcsúfitott arczczal? Azontúl mindig fekete kötelékkel, sebhelyes
arczczal lehete őt látni s az ostromlók úgy nevezték őt, hogy «a
félszemű gyaur».

Február egyik derült reggelén ismét dühös ágyúzást intézett Kursid basa
a vár ellen. Ekkor érkeztek meg a Cassandra ellen használt
ostromlövegek, s három órai ágyúzás után meglátszott az új tűztelep
romboló hatása, az éjszaki bástyatorony halomba volt lőve. Ali basa
dühödten nyargalt föl s alá a bástyákon, buzdítva, fenyítve a
pattantyúsokat, kezében kivont kardja, a ki elhagyja helyét, az ő
kezétől esik el. Caretto hidegvérrel állt egy sánczkosár mellett, onnan
intézve a leghatályosabb tűztelep, a harminczhat fontos sugárágyúk
lövéseit. Minden órában harminczat lőtt minden ágyúja e lövegnek.

Egyszerre elhallgatott az ágyútelep.

Ali basa felindulva rohant oda, rá kiáltva Carettóra:

– Miért nem folytatjátok a tüzelést?

– Mert nem lehet, felelt az olasz hidegen, összefonva karjait.

– Miért nem lehet? ordítá a basa, egész testében reszketve a dühtől,
melyet az olasz hidegvérűsége még magasabbra fokozott.

– Mivel az ágyúk a gyors tüzeléstől keresztül vannak tüzesedve.

– Tehát öntsétek le vízzel, kiálta Ali, s már ekkor leugrott lováról.

Caretto meg nem állhatá, hogy ez esztelen parancsra fel ne kaczagjon,
mire Tepelenti egyszerre odaugrott hozzá, s úgy üté arczul, hogy kalapja
messze kirepült a bástyáról.

Ott üté meg Carettót, a hol nehány hét előtt Kursid granátja megtépte
arczát.

Az olasz helyreigazítá a szeméről félrecsúszott köteléket, s hideg
tréfával mondá:

– Ugyan jól tevéd uram, hogy azon az oldalon ütél arczul, a hol már
kilőtték a szememet, mert meglehet, hogy ha túlfelől ütsz meg, a másikat
is kiütöd s akkor mivel irányoznám az ágyúkat?

Ali azonban úgy tett, mintha nem figyelne rá többet, parancsot adott,
hogy öntsék le az ágyúkat hideg vízzel, s azután újra töltötte s ő maga
sütötte el az elsőt.

Az ágyú azon perczben ketté repedt s az egyik mellette álló tüzérnek
elszakítá a lábát.

– Mit sem tesz, kiálta Ali, töltsétek meg a másikat. Midőn a másik is
szertepattant, akkor földhöz csapá a kanóczot s lovára vetve magát,
elnyargalt onnan; úgy reszketett minden íze, mintha a hideg láz törné.

Az olasz pedig hidegvérrel parancsot adott, hogy hozzanak mind a két
elrontott ágyú helyett újakat a fegyvertárból, s azokat az ostromlók
golyózápora közepett felállíttatá.

Midőn készen állt a löveg, akkor az ellenség behúzta ostromágyúit, s
másnapig egy lövés sem történt Janina ellen.

Tepelenti jól érzé, hogy Carettót halálosan megsértette, s jobban
megtanulta ismerni az embereket s az emberek közt az olaszt, mintsem
elhihesse, hogy Caretto azon tréfás mondatnál nem gondolt egyebet ama
meggyalázó és hálátlan ütés után.

Valóban hálátlan tett volt az. Azt a sebhelyet, melyet ő érte kapott,
megütni! Megütni egy európai katonatiszt arczát! Ali jól tudá, hogy ez
soha meg nem fog engesztelődni.

Még azon éjjel magához hivatott két tüzért s megparancsolá nekik, hogy
szüntelen Caretto nyomában legyenek, őt soha szem elől el ne bocsássák s
ha szökni akarna, lőjjék azonnal keresztül.

Caretto másnap szokatlan jókedvű volt. Korán reggel fölment a bástyákra,
melyeket akkor friss hó lepett el. A tél utolsó mérgét látszott kiadni,
a hó nagy pelyhekben ömlött alá oly sűrűen, hogy húsz lépésnyire nem
lehetett látni.

– Ez igazán ostromnak való idő, mondá fenhangon Caretto, a körüle álló
törökökhez fordulva, ilyen vad időben meg nem látjuk az ellenséget, míg
bástyáink előtt nem áll. Mernék fogadni, hogy lappangva közelítnek
Kursid csapatai e sűrű hóesésben; kedvem volna egy lövést intézni
vaktában a bástyákról, hogy felriadjanak.

Többen helyesnek találák aggodalmait. Ott volt maga Ali basa is; nem
szólt, de ellent sem mondott.

Caretto felhuzatott egy ágyút a Lithanizza felőli bástyafokra, hosszú
köteleket kötöttek az ágyú elé, azokkal vontatta azt fel egy csapat
albáni.

– Csak hadd maradjanak a kötelek rajta, szólt Caretto, mert meglehet,
hogy ismét másfelé kell vontatni.

Azonban jó helyen volt ott. Caretto kiszámítá térképéről astrolabiumával
a lövést, utána irányzá az ágyút s parancsot adott, hogy töltsék meg.

A két tüzér, kiket Ali basa őrizetére rendelt, szemeit le nem véve az
olaszról, állt háta mögött, kezeik pisztolyaik agyán. Caretto nem
tartozott azt észrevenni, hogy ezek ő rá vigyáznak, gondolhatta azt is,
hogy az ő szolgálatára rendeltettek.

Az ágyút jobbra-balra kellett irányozni, Caretto maga czélozott, de az
ügyetlen albánok vagy innen, vagy túlnan taszíták a nehéz lafetát; végre
a mögötte álló két őrnek kiálta:

– Ugyan segítsetek az ostobáknak!

Azok gépileg lehajoltak a lafetát emelni; «elég!» kiálta az olasz, s
azzal tenyerét a gyujtólyukra tette.

– Most lőjj! kiálta a tűzmesternek, elkapva onnan kezét. A kanócz
lecsapott, a lövés eldördült, s azon pillanatban megkapta Caretto az
ágyú karikáiba hurkolt kötelet, s alávetette magát a bástyáról,
végigcsúszva a kötelen.

Az őrök a rettenet és düh gyorsaságával rohantak a mellvéd szélére:
Caretto a kötél végére jutott már, s két kézzel fogózkodott rajta.
Alatta még harmincz lábnyi mélység tátongott. A kötél nem volt elég
hosszú, s ő ott csüngött két halál között.

– Jőjj vissza! kiáltának utána az őrök, pisztolyaikat fejének szegezve,
vagy keresztüllövünk.

Caretto vadul tekinte fel, a kötelék leesett véres szeméről, s oly
halálos dühvel nézett reájok, mint a megsebzett fenevad.

Azzal hirtelen egyet taszított lábával a falon s mint a visszapattanó
golyó, ívet képezve leugrott a mélységbe. Az albánok utána lőttek; egy
sem találta. Alant, a bástya fenekén nehány perczig mozdulatlanul feküdt
a vakmerő olasz, majd hirtelen felszökött, s elkezde az árok tulsó
oldalán kimászni. Csak fél kezét használhatá, mert egyik karja az
ugrásban kimarjult. Feszített erővel küzdé fel magát; üldözői több
lövést intéztek feléje, egy sem ártott neki, a sűrű hóeséstől nem
lehetett jól czélozni. Végre fenn volt már a parton, még egyszer
visszafordult, öklével megfenyegetve a pusztuló várat, s azután eltünt a
sűrű hófuvatban; vaktában lövöldöztek még utána sokáig.

Ali basa szinte lerogyott lováról, midőn hírül hozák neki, hogy Caretto
megszökött.

– Most már vége mindennek! kiálta fel, s kétségbeestében kivont kardját
két darabra törte, s elzárkózott a vörös toronyba. A várudvaron sohasem
látták őt többet.

Ali jól sejté, bizton tudá, hogy Caretto megmenekülésével hatalmának
utolsó maradványa is elveszett; erősítvényei megszüntek bevehetlenek
lenni, mihelyt azoknak titkait valaki fölfedezé.

Caretto mindazt ismeri s a «félszemű gyaurt» nagy diadallal fogadták
Kursid táborában. Ali basa másnap rögtön tapasztalá, hogy azon kéz, mely
őt addig védte, most ellene fordult; egy Caretto által felállított üteg
nyolcz óra alatt harmincz öles rést rombolt Janina erőművein; a többi
ostromágyúkat mind oly helyekre állították, hová Tepelenti tűzaknái nem
nyultak, s ha újakat ásatott, azokat ellenaknákkal vetették föl, és
végre meglelék a hidfőket összekötő rejtek útait, bár azokat hirtelen
betemetteté, s egy dühödt viadalban berohantak azon a várba. Az albánok
kétségbeesetten harczoltak, de az ellenség tovább győzte a vérpazarlást,
keresztültört a rejtekúton, ugyanakkor hágcsókkal támadták meg a sziget
felőli oldalt, s a hol a ledűlt sáncz betemette az árkot, elfoglalták a
lövött rést, s a vár udvarán folytatott harczban elhullottak egyenkint
Tepelenti bajnokai; ő maga hetvenedmagával menekült a vörös toronyba.

Tehát csak a vörös torony volt számára hátra.



EMINAH.

Hat lépésnyi térbe volt bezárva a legyőzött oroszlán! egy szűk torony
volt minden birtoka, melynek mind a négy ablakán ellenség nézett be
hozzá.

Ott ül ama nyolczszegletű szobában, melyben annyi emlékezetes órája
folyt le. Tán midőn tenyerébe hajtja nehéz fejét, azon órák emléke mind
végigfut lelke előtt, mint búskomor árnyék.

Körüle kincsei halmaza fénylik. A garmadába töltött arany és ezüst, a
nehéz vert arany butorok, a templomok ékszerei, csillogó drágakövek,
szanaszét a padlón, elszórva hevernek. Mintha kavics és homok volna
mindaz.

Annyi rokon, annyi harczos közül senki, senki sincs jelen, elhullottak
azok ellene, vagy mellette viselt csatákban. A hetven harczos közül, kik
vele a toronyba menekültek, hatvannégyen kiszöktek ismét. Kursid
bocsánatot igért a megtérőknek és csak hatan maradtak Ali mellett.

Minek maradt ez a hat is? Ali nem mondta nekik, hogy ne hagyják el.

Az előszobában állnak őrt e hívei s már régóta suttognak egymást közt
valamit.

Végre belépnek Alihoz.

Tepelenti végignéz arczaikon. Zavart tekintetükből, tétova szemeikből ki
tudja olvasni, mit akarnak. Nem várja, hogy beszéljenek. Int nekik.

– Menjetek. Hagyjatok el. Utolsók vagytok. Menjetek, merre a többi ment.
Meneküljetek. Az élet szép. Éljetek sokáig és boldogul. Egy se maradjon
itt. Tepelenti meg tud halni egyedül.

A harczosok sóhajtva fordultak vissza, nem merték szemeiket ősz vezérük
arczához fölemelni, nesztelen, szótlanul, lábújjhegyen eltávozott
közülök öt. A hatodik még ott maradt és sokáig keresve a szót,
megszólítá Alit.

– Oh uram, végy erőt büszke sziveden! ne engedd nagy nevedet elveszni. A
szultán kegyelmes, hajtsd meg előtte fejedet és ő kegyelmet ád neked.

A csatár elmondá ajánlatát; Ali csendesen kihúzott egy pisztolyt övéből
s a mint utolsó szavát elmondta, úgy lőtte főbe a harczost, hogy az
egyet fordult álló helyében s hanyatt vágva magát, keresztülesett a
küszöbön.

Ez volt jutalma, a miért Alinak azt ajánlotta, hogy kegyelmet kérjen.

Már most egyedül volt Ali; ajtók, kapuk nyitva tárva, ki- s bejárhat
rajtok a kinek tetszik. Miért nem jön tehát mégis senki, a ki az egyedül
maradt vezért elfogja? miért félnek úgy a legyőzött ellenség küszöbétől?

De ime újra lépések hangja döng a lépcsőkön; a tárt ajtón, mit az utolsó
csatár holtteste őriz, kit Ali maga ölt meg, egy idegen férfi lép be, az
ekskendzsik szokatlan újszerű öltözetében; ez Kursid basa szilihdárja.

Tepelenti engedi őt maga elé jőni öt lépésnyire, akkor int neki, hogy
ott álljon meg.

– Szólj, mit akarsz?

– Tepelenti Ali, mond a szilihdár, add meg magadat. Senkid sincsen többé
és semmid e földön. Az én uram, a szeraszkier Kursid basa, azért küldött
engemet tehozzád, hogy vegyem át kardodat s vezesselek táborába.

Tepelenti hideg vérrel húzott elő kaftánja belsejéből egy pompás arany
órát, gyémántokkal kirakott zománczos tokkal.

– Ime, szólt csendesen, halkan, most húsz percz van tíz óra után, fogjad
ez órát, s tartsd meg ezt emlékül tőlem. Kursid basát köszöntöm, mutasd
meg neki, hogy húsz percz volt tíz óra után, a midőn velem beszéltél, és
add tudtára, hogy ha húsz percz lesz tizenegy óra után, és én e torony
ablakán kitekintve csak egyetlen egy ellenséges harczost is megpillantok
a vár udvarán belől, úgy legyen nekem Allah irgalmas, hogy ezt az egész
várat, minden benne levőkkel együtt a levegőbe vettetem. Ezt izenem
Kursid basának, a kit üdvözlök általad.

A szilihdár eltávozott s egy negyed tizenkettőre egy lélek sem volt
többé a janinai vár udvarán. Egyedül, magában ült a várban Tepelenti
Ali, Epirus zsarnoka, még bukásában is hatalmas, kinek senkije sincs
többé, csupán saját törhetetlen szíve.

Az éj leszállt Janina várára, de nem az álom Ali szemeire.

Ezen vörös torony volt az, melyben bűneinek óráit eltölté, ezen teremben
sóhajták el áldozatai a kínzott élet végső lehelletét; és köröskörül a
ragyogó kincsek mintha tűzszemekkel néznének Alira, rablás, árulás,
hitszegés bűndíja az mind; ha szólni tudnának!

Elcsendesült minden, sötét az éj az ember szeme előtt, csak Ali lát
benne árnyakat mozogni, véres arczú, halvány arczú rémképeket, kik a
sírból föltámadnak, hogy üldözőjüket meglátogassák és tudtára adják
halála óráját.

Ali nem borzad tőlök. Látta őket már máskor is. Aludt szemközt ezzel a
levágott fővel, a mely hozzá beszélt; hallotta a seleuciai dzsin
alaktalan szavait, még most is emlékezett azokra. Nyugodtan nézett végig
élte folyamán, miből annyi borzalmas emlék mereszté rá hideg kőszemeit.
Nem bánt meg semmit, Allah rendelte így. A nyúl megrágja a fát, a
keselyű elragadja a nyulat, a vadász lelövi a keselyűt, a vadászt
levágja az oroszlán és az oroszlánt megeszi a féreg. Micsoda Ali?
Nagyobb féreg, mint a többi. Ő megemészte sokat, most őt emészti meg a
hatalmasb ellen, majd annak is megjön a maga férge.

Minden beteljesült, a mit fejére jósoltak: tulajdon fiai, tulajdon neje,
tulajdon fegyvere harczolt ellene. Csak a nő ne tette volna, a többit
elviselné.

«Egy, kettő!» monda a levágott fő és a két esztendő végperczeit járja
immár; «a kéz, mely letörli a hatalmasok cselekedeteit, végig vonatik
tetteiden és lészsz: nem egy hős, kit a világ bámul, hanem rabló, a kit
megátkoz. Azok fogják áldani halálodat, a kiket szerettél és ellenségeid
fognak megsiratni, és Isten rendelé azt, hogy pusztulása légy önnön
nemzetednek.»

Úgy van, úgy lett; a koczka balra fordult és többé semmi sincs hátra.

Csak a nő ne árulta volna el.

Máskor is látta már Ali az éjfél rémeit, látta őket felkelni a sírból
véresen, halványan, de volt szívének egy édes menedéke, a bájos ifjú
hölgy, kinek gyermekarczán, angyalszemein elveszté erejét a gonosz
igézet; mikor az ő hosszú sűrű hajfürteit ősz fejére takarta Tepelenti,
mintha a paradicsom árnyéka alatt pihenne, ott nem üldözheték őt a
szívszorongató emlékek. Miért kellett őt elveszítnie?

Legelőször a legkedvesebbet; nem hogy azt hagyta volna meg neki
legutoljára a sors.

Még most is jó reá gondolnia. Ez arcz, ez emlék halvány világa deríti
fel még egyedül elsötétült lelkét, mely oly kietlen, mint kívül az
éjszaka.

De im, mintha világosulna az éj; valami téveteg fény vetődik a falakra,
s a tárt teremek ajtain át váratlan derű tör keresztül.

A basa meglepetve tekint oda. Ki látogatja őt ez utolsó órákban? Ki jön
elűzni a sötétség rémeit szobájából, szívéből?

Egy halvány nő-alak az, arczán mosolygással, szemében könyekkel.

Odáig jön egészen, a hol Tepelenti ül a földön; fáklyáját letűzi egy
vaskarikába a fal mellett s odalép a basa elé.

Ali mélán tekint reá; azt hiszi, hogy ez is csak álomkép, csak egyike
azon tüneményeknek, miket lázas lelke teremt, hasonló azokhoz, kik
mellette járnak fej nélkül, véresen.

Eminah az, legkedvesebb hölgye, kinek szavára indult meg a hatalmas
kényurat ledöntő zivatar.

Tepelenti nem hisz szemének, nem hisz szívének, midőn őt maga előtt
látja; a hölgy megfogja az ősz férfi kezét s nevén szólítja őt; a basa
még most is azt hiszi, hogy e kéz melege, e hang édessége mind csupa
álom.

– Miért jöttél hozzám? kérdi tőle susogva, vagy tán nem is kérdi, hanem
csak úgy álmodja, hogy kérdezé.

A kedves, gyermeteg hölgy pedig oda ül le mellé a földre, mint máskor,
ősz fejét ölébe vonja, hosszú szőke haja sátorával betakarja arczát,
mint régen, régen, a boldog mult időkben.

Milyen szép volna még élni.

– Oh Tepelenti Ali, bocsásd el a halál kezét kezeidből s szorítsd az
enyimet, lásd mily meleg. Oh Tepelenti Ali, kelj e lőporos hordók
halmazáról, hajtsd inkább fejedet az én keblemre, halld mint dobog. Oh
Tepelenti Ali, kérj kegyelmet a szultántól, lásd milyen szép az élet.

Ali csak e szóra kezd magához térni; ellenségei fölkeresték azt az
egyetlen nőt, a kit még szeretett, s azt küldék be hozzá, hogy hizelegje
le lelkének haragját, hogy szerelmével lágyítsa meg szívét. Oh milyen
jól láttak szívébe.

– Kursid basa megesküdött előttem, hogy számodra megszerzi a szultán
kegyelmét, biztatá Eminah; pecsétes levélbe írta, hogy soha bakó keze
által meg nem fogsz halni, hogy erőszakos halálod nem leend, ha csak
vitézi párbajban, vagy harczban nem. Ime nézd ez irást.

Ha e perczben Ali szívére hallgatott volna, kezét nyujtandotta a
kegyelemlevél után, de mint czímer felett a korona, állt szíve felett a
büszkeség s hidegen elutasította azt.

– Alit megalázhatta Allah, de magát nem alázza meg Ali.

– Tehát nem akarsz velem élni együtt? kérdé Eminah, könyörgő szép
szemeit férjére emelve.

Ali némán inte fejével tagadást.

– Úgy együtt fogok én meghalni veled, monda a hölgy elhatározott hangon.

A basa bámulva tekinte rá.

– Megesküvém, szólt Eminah, hogy vagy veled térek vissza, vagy veled
halok meg itt. Hallod a csattanásokat? a torony vaskapúit csapták be
kívülről, minden kijárás ránk van zárva e perczben, s többé, ha akarnék
sem mehetnék el innen. Ez ajtók csak Tepelenti szavára nyilnak meg még
egyszer. Vagy együtt jösz velem innen, vagy együtt maradsz itt velem;
válaszsz, nekem mindegy.

Ali keblére ölelé a hölgyet, mint gyönge virágszál tapadt az keblére,
ajkát annak halvány homlokára nyomta és selyem kaftánjával betakargatá
gyöngéden, alig hallhatóan susogva:

– Úgy van, úgy van. Együtt fogunk itt meghalni.

Másnap korán reggel trombitahang riasztá fel Janina urát, az utolsó
torony urát Janinában. Kursid basa hirnöke megállt a gömbölyű ablak
alatt és fenhangon elkiáltá a vezér izenetét Ali basához, melyben az
felszólítja Tepelentit, hogy adja fel magát önkényt a neje által
megküldött biztosításra.

Tepelenti megjelent az ablaknál, Eminah ott csüggött keblén.

– Menj vissza uradhoz, monda a követnek, és tudósítsd róla, hogy Ali és
neje együtt akarnak meghalni; a mint fegyveres had lép e vár udvarára,
rögtön üszköt vetek a toronyba.

A hirnök félóra mulva ismét visszatért, s oda hivá Alit az ablakhoz.

– Ezt izeni neked Kursid basa: ha megadod magadat, jó, ha meg nem adod,
az is jó; fél óráig még gondolkozhatol életed és halálod felől. Akkor
azután ám vess üszköt magad alá és vettesd fel tornyodat a levegőbe.
Teveled Kursid basa nem sokat törődik; kincseid pedig nem fognak a
levegőben maradni, s ha visszahullanak a földre, könnyű lesz azokat
összeszedni. Ha azonban félórán túl késedelmeskedel határozatoddal,
akkor majd Kursid basa segíteni fog rajtad, s ha te magad nem gyújtod
fel tornyodat, majd felgyújtatja ő. Azért, a mint neked tetszik, tűzz ki
fehér zászlót vagy vereset, a te dolgod. Fél óra mulva Janina vára nem
lát téged.

Ali komoran hallgatá a végizenetet, s válasz nélkül engedé eltávozni a
hirnököt.

Eminah reszketve feküdt le egy kerevetre a szögletben. Ali nagy
léptekkel járt alá s fel széles teremében. De léptei mind jobban
ingadoztak. Csak ez asszony ne volna itt. Csak őt ne látná maga előtt,
nem kellene neki félóráig gondolkozni azon, hogy mit cselekedjék? Igy
azonban percz percz után múlik, s Tepelenti még sem bírja elhatározni
magát. Kétszer kezébe vette már az égő fáklyát, csak egy hajlítás a
lőporos hordó felé és minden megtörtént, de mindkétszer meglátta a
reszkető nőt maga előtt, ki oly félve és mégis oly szótlanul nézett reá,
s kiesett kezéből a haláladó kanócz; nem, nem képes bevégezni irtóztató
munkáját. Már az óra üt, már elmult az idő, Ali elszorulni érzi szivét.
Vajjon teljesíti-e Kursid rettentő fenyegetését?

E pillanatban egy dördülés hangzott a vár előtt, s fél másodpercz mulva
heves csattanással tört keresztül a torony ércztetején s tömör
boltozatán a kilőtt izzó érczgolyó.

A márványpadlatra zuhanva, ott megugrott, s keresztülszökve a lőporos
hordókon, magas félkörben vágott le még egyszer a márványra, s ismét
felpattanva második szökéssel az átelleni falba csapta magát, mély
lyukat fúrva rajta, melyből izzó fényével világított elő, sziporkázva a
falban kapott salétromos nedvtől.

Ali meggyőződött, hogy ellensége végrehajtani képes igéretét.

A megrémült asszony a félelemtől őrülten rohant lábaihoz, s fehér
fátyolát letépve fejéről, nyujtá a basa kezébe.

Tepelenti elragadá tőle a fátyolt hirtelen, s feltűzve azt egy kopja
hegyére, kidugta a kerek ablakon.

Künn az ostromlók diadalkiáltása hangzott egyszerre. Eminah Ali kezeit
csókolva borult lábaihoz. Tepelenti többet ajándékozott neki, mint
mennyit ember ajándékozhat. Feláldozta érte büszkeségét, hogy ne úgy
végezze be életét, mint a hogy idáig folytatá.

– Most menj, szólt felsóhajtva a nőhez, és mondd meg ellenségeimnek,
hogy jöhetnek értem, övék vagyok.[12]



AZ EZÜST ÁLLVÁNY A SZERÁLY ELŐTT.

Kursid basa követei nagy tisztelettel fogadák az ősz bajnokot vára
kapujában, hova eléjük leszállt, minden tisztelgést megadának neki, a mi
rangját illeté. Kardját meghagyták nála és többi fegyvereit mind;
egyszersmind újra megerősíték szóval, a mit irásban adott Kursid
Eminahnak, hogy Ali fejére soha bakó nem teendi kezét és erőszakos
halállal nem fog meghalni, hacsak párbajban, vagy vitézi harczban nem, a
mi igaz müzülmánra nézve gyönyör.

Jövendő lakhelyéül egykori kedvelt kioszkja La Gulia szigetén lőn
kijelölve. Oda vitték kedvencz paripáit, szolgáit, madarait, s minden
kényelméről gondoskodtak bőven.

Ali engedett magával történni mindent. Sem a hizelgő, sem a fenyegető
arczok nem tettek rá hatást; csak nejére tekintett le néha, ki kezére
kapaszkodva, nem maradt el tőle soha. Ilyenkor ellágyulás, szelidebb
érzelmek látszottak meg arczán. Azután ismét elnézett maga elé, el a
távolba, a végtelenbe, talán még most is arra gondolt:

«Mikor fogok állani a szerály előtt ezüst állványon?»

– – Ezt a végzetet jóslá neki a seleuciai dzsin és a többi jóslat már
mind beteljesült, csak ez az egy volt még hátra.

A mit a muzulmán megigér, az erősebb az esküvésnél; ki ne emlékeznék a
mór főnök történetére? kinek házába az üldözött keresztyén lovag
menekült, s tőle oltalmat esdett, a mór megigérte azt; később az üldözők
tudósíták, hogy a keresztyén lovag saját fiát ölte meg és a mór még sem
adta ki a menekültet, hanem megszökteté őt üldözői elől, mert megfogadta
azt.

«Nagy úr a tenger, mond az Alkorán, nagy úr a vihar és a döghalál, de
legnagyobb úr az adott szó, mely ellen nem találsz védelmet.»

A muzulmán szava megtart, ámde jól vigyázz rá, mert szójátéka megöl; ha
esküdött a napra, kerüld a holdat, s ha azt igérte, hogy szeretni fog
mint testvérét, tudd meg elébb, nem ölte-e azt meg?

Midőn Szolimán fiává fogadta Ibrahimot, megesküdött előtte, hogy a míg ő
él, Ibrahimnak bántása nem leend. Később, hogy Ibrahim kiesett a
kegyből, a bölcs ulémák találtak egy mondást az Alkoránban, mely szerint
«a ki aluszik, nem él» és megölették Ibrahimot, midőn Szolimán aludt.

Kursid basa szavát és irását adta, hogy Tepelenti nem fog bakó által
elesni, irását a nőnek, szavát az egész sereg előtt, és Ali basa egész
tisztelettel szállíttatott a szigeti kioszkjába, meghagyattak fegyverei,
az a drágaköves kard, melylyel annyi csatát vívott, melylyel annyiszor
újra kezdte harczát, sőt bajnokai közül ötvenet kiválasztottak, a
leghívebbeket, a legvitézebbeket, hegy tiszteletőrségül szolgáljanak
mellette.

Stambulba pedig egy futár érkezett nagy sietve Janinából, ki tudósítást
hozott Kursid basától a szultánnak, hogy Janina Tepelenti kincseivel
kézre került és a vén basa fejét egy utána jövő tatár fogja elhozni
három nap múlva.

Pedig azon perczben még Tepelenti feje jól állt a maga helyén, ki merte
volna azt mondani, hogy az a fej már el van igérve, oldalán jó kardja,
körüle jó fegyveresei, fején a szeraszkier biztosító esküvése.

Eminah egy perczig sem hagyja el őt soha; mindig vele van, mellette ül,
ölében, vagy lábainál, s kezében hordja a szeraszkier védlevelét, hogy
bárki jőjjön Ali ellen ártalmas szándékkal, szeme elé tarthassa azt,
mint egy bűvös paizst, s feltartsa fejéről a hóhér bárdját.

Nincs mit óvakodnia. Hóhér nem közelít Tepelenti felé. Sokan látogatják,
de azok mind tisztes vitéz urak, musirok, effendik, a sereg előkelői,
kik tisztelettel jőnek hozzá s szép illedelmesen szürcsölik ki
sorbethjöket és szíják illatos csibukjaikat, csak néha szólnak egy-két
szót, s mikor jönnek és mikor elválnak, köszönnek neki muzulmánhoz illő
módon.

Mindenfelé szabadon járhat-kelhet az egész sziget körületén s nem
találkozik sehol mással, mint saját bajnokaival.

Olykor nagy gondolatjai jőnek: tán ez ötven emberrel még újra lehetne
kezdeni? s azután eszméje a szerály előtti ezüst állványon nyugszik meg,
hol a nép örömriadása között kell egykor állania, s még nem sötét előtte
egészen az éjszaka, még lát reménysugárt itt és amott.

Csak Eminah tud remegni. Isten azért teremté az asszonyt, hogy a férfi
helyett is tudjon félni, s megengedé neki, hogy sejthesse előre a
veszélyt.

Honnan jöhet az? minő alakban? Az orgyilkos tőrében talán? A nő keble
közötte áll és Ali szíve között, az orgyilok nem férhet hozzá.
Méregkehelyben? Eminah maga ízlel meg minden étket, minden poharat,
mielőtt az Ali kezébe jutna; a méreg hatalma őt érné elébb.

Pedig mégis közel van a veszély.

Egy napon tudtul adák Alinak, hogy nevezetes látogatója lesz. Mehemed
basa, az alszeraszkier, Morea kormányzója fogja nála tenni tiszteletét.

Ez nagy megtiszteltetés a bukott vezérre. Ali érezni kezdi, hogy őt még
ellenei is tisztelik. És ki tudja: hátha az ellenek között is lehetnek
jó barátok, hátha még Alit nem tartják oly vénnek, hogy hátralevő
napjait használni ne tudnák?

E napra fényesen felékesíték a kioszkot, Tepelenti legdrágább kaftánját
ölté fel magára, sorba állítá bajnokait mulató laka előtt s maga lóháton
ment az alszeraszkier elé, midőn az száz lovas sipahi kiséretében
megérkezett.

Mehemed basa magas, erőteljes férfi volt, híres hős csatában és
magánviadalban, gyakran szokta próbált ügyességét mutogatni, midőn két
ellenséges sereg szemközt vesztegelt, kilovagolva a középre s felhíva
vitézi párbajra az ellen legjobb harczosát és hogy azt rendesen
legyőzte, bizonysága az, miszerint most is él.

A két hős kezet szorított, midőn találkozának, s ismét visszatérve a
kioszkhoz, Ali felvezeté az alszeraszkiert belső szobájába; a kisérők
mind kívül maradtak.

Ott gazdagon terített asztal várt reájok, mely körül fiatal odaliszkok
szolgáltak fel, Eminah nőcselédjei, ki maga Ali lábainál ült balfelől s
mint szoká, megkóstolt elébb minden ételt és italt, mielőtt azt Alinak
adta volna.

Nyájas beszélgetés közt tölt el az ebéd. Vége felé befőtt pisztácziákat
hoztak s kinálták velök Mehemed basát.

– Köszönöm, szólt ez; nagyon szeretem ugyan, de csipős, fűszeres izök
mindjárt bűnös vágyakat gerjeszt bennem, a borital után való kivánságot,
melyet a próféta tilt, s mint jó muzulmán inkább nem keresem a
bűnhödésre való alkalmat, mint hogy kénytelen legyek bűnömön bánkódni.

Ali felkaczagott.

– Egyél bátran, derék alszeraszkier s nyugtasd meg lelked aggodalmait; a
mit én adok innod, az bor és mégsem bor; szőlőnek a nedve, de nincsen
kiforrva, hanem azon állapotjában eltéve, a hogy ezt a frankok értik
késziteni. Ezt nem tiltja a próféta.[13] Nekem van még egy ládával
palaczkokban eltéve, melyet még hajdan Bunaberdi (Bounaparte) küldött,
ezt ma felbontjuk a te tiszteletedre. Hisz a pezsgő nem bor, csak a
szőlő nedve, melyet lefojtottak, mielőtt borrá válhatott volna.
Ártatlan, mint a tej.

Mehemed nevetve csóválta fejét, miből látni lehete, hogy tetszik neki a
bíztatás; mire Ali inte az odaliszkoknak, hogy hozzák fel pinczéjéből a
palaczkokat.

Eminah remegve hajolt oda hozzá és súgva könyörge:

– Oh ne hozass ma bort asztalodra, veszedelmes lesz az rád nézve.

Ali mosolyogva simogatá meg a nő fejét, azt gondolva, hogy ez csupa
vallásos érzetből akarja lebeszélni a boritalról, s azzal ölébe vette és
megvigasztalá:

– Nemde, egyetlen virágszálam te, Mózes is próféta volt, mint Mahomed?

– Igenis. Sátora épen Mahomedé mellett van építve a hivők
paradicsomában.

– És pedig Mózes azt mondja: adj bort a megszomorodottnak! Bizzuk hát
ezt a két prófétára odafenn: vétettünk-e az által, a mi ajkainkon
bement?

Pedig Eminah nem azért rettegett a bortól…

Előhozták a palaczkokat, felpattantak a kiszabadult dugók; Mehemed basa
eleinte vonakodott, de azután, hogy poharába töltötték a pezsgőt, nehogy
a duzzadó hab kifusson a pohárból, megszánta azt és sietett kiinni, és
nevetett utána, azt állítva, hogy ez mégis olyanforma izű mint a bor, de
sokkal kellemesebb.

Ali egyre töltötte az alszeraszkier poharát, mig Eminah remegve
vizsgálta annak arczvonalmait, melyek az ivás alatt lassankint elkezdtek
komorodni.

Némely emberre ez a hatása van a bornak.

Egyszerre lecsapta poharát az asztalra az alszeraszkier s egészen dúlt
arczczal kiálta fel:

– Nem iszom! Nem iszom! Te gyalázatos ember vagy, Ali. Velem bort
itattál és azt hazudtad, hogy ez nem bor, pedig bor volt, utálatos égető
ital, mely fejemet elszédíté.

– Kérlek Mehemed… szólt Ali nyugtatólag, mint a hogy ittas embert szokás
kérlelni. Ne légy oly haragos.

– Ne szólj hozzám, kutya! ordítá az, öklével az asztalra ütve. Tudhattam
volna, midőn hozzád leereszkedtem, hogy kivel van dolgom, te csalárd
áruló róka, te istentelen renegát!

Ali villogó szemekkel ugrott fel helyéről s kardja markolatához kapott e
szavakra; de Eminah megragadta karját, ijedten susogva:

– Ki ne húzd kardodat, Ali; ne mutass itt fegyvert. Nem látod-e, hogy ez
az ember csak azért jött ide, hogy veled czivakodást kezdjen?

Ali egyszerre magához tért e szavakra. Most már jól látta a kelepczét,
mely számára készíttetett s nyugodtan visszaült ismét helyére, lábait
keresztbe szedve maga alatt s csendesen kezébe véve csibukját, füstölni
kezdett nyugodt arczczal.

Mehemed azonban tovább is játszá ittas szerepét.

– Előre tudhattam volna, midőn asztalodhoz leültem, hogy kárhozathoz
ülök, te vérengző eb, ki felnyaltad rokonaid vérét, de azt még sem
mertem föltenni rólad, hogy elég vakmerő légy engem ez utálatos itallal
megitatni, melynek bűne szálljon a te átkozott fejedre vissza mind.

Ezt mondva, felkapta Mehemed a félig tölt poharat s a mi bor még benne
volt, azt egyenesen Ali szeme közé önté, hogy a hosszú fehér szakállon
végig csorgott az.

Ali hidegvérrel inte a szolgálattevő odaliszkoknak, azok medenczét és
friss vizet hoztak elő, abban megmosta orczáját, szakállát és egyszóval
sem felelt az alszeraszkiernak.

Mehemed megvető arczczal állt meg előtte.

– Nyomorult féreg! ki ily bántalmat magadon hagysz száradni; sohasem
voltál te bátor, hőstetteid orgyilkolások voltak, a kit megöltél,
megölted mint bakó; csúszni tudtál csak, de harczolni soha, s a mi vér
rád ragadt, az megkötözött rabszolgák vére. Utálat reád! Még a győzelem
is utálatos, mely ily nyomorult csuszómászó állat fölött kivívatott.
Sajnálnám kardomat, ha valaha a tiedhez ért volna. Ám mondják mások azt,
hogy Alit legyőzték, én azt fogom mondani: én Ali Tepelentit arczul
vágtam.

– Allah egy Istenre! azt nem fogod mondani! ordítá Tepelenti felszökve
helyéből, és sebesen kirántá kardját, hogy az villámló kört képezett a
légben.

Mehemed egy lépést tett hátrafelé s elégült mosolylyal vonta ki damaszk
fegyverét.

– Ali! ne harczolj, Ali eredj innen! kiálta Eminah, erőszakosan
kapaszkodva Ali fegyveres karjába; Tepelenti eltaszítá őt magától s
kardját megvillantva feje fölött, az alszeraszkierre rohant.

Mehemed feltartá kardjával a csapást, s a másik pillanatban Ali vállából
vastag vérsugár szökött felfelé.

Eminah kétségbeesetten veté magát a vívók közé, Alit vérezni látva s egy
karjával átkarolva annak térdeit, más kezével felmutatá az alszeraszkier
elé Kursid basa kegyelemiratát.

– Nézd, ebben esküvék a vezér, hogy Tepelenti nem fog megöletni.

– Nem bakó által, felelt Mehemed, de bajnoki kard elől nem biztosítá őt
senki. Jőjj te gyáva! Bújj elő nőd szoknyája mellől.

Eminah Ali felé terjeszté karjait, az ősz férfi elhárítá őt maga elől s
másodszor rohant Mehemed basára. Mire odaért, szíve keresztül volt
szúrva.

Egy sóhajtás nélkül rogyott össze ellenfele lábainál.

A megrémült odaliszkok sikoltozva futottak szét a csarnokokba; künn
egyszerre véres viaskodás támadt Ali és Mehemed harczosai között. Ezek
többen voltak, nem sokára le volt verve Tepelenti őrsége, s Mehemed
elégült arczczal lovagolt vissza a táborba; nyeregkápájába volt akasztva
a selyemerszény, a mely Ali fejét rejté.

Kursid basa kezeit mosá, midőn a főt eléje tették.

Én nem okoztam halálodat. Bakó ellen biztosíthatálak, de hősök kardja
ellen nem. Miért ingerléd az oroszlánt?

A mely napra meg volt izenve, az napra megérkezett a tatár Stambulba,
Ali fejével.

Jól ki voltak számítva az ő életének órái, a csillagvizsgáló nem
számítja ki jobban, mikor lép egy csillagzat a másik elé, mint Kursid
ellensége halálát.

A szultán örömünnepet rendelt azon napra.

A Tsiragán palota, a szerály, a kikötők mind ki voltak világítva, s Ali
fejét ünnepélyes menettel hordozák körül a város főutczáin, és azután
kitevék a szerály közép kapuja elé közlátványul egy széles ezüst
tálczára.

Ott álla hát végre ezüst állványon a szerály előtt.

És beteljesült rajta a mondás, hogy «lesz idő, melyben egyszerre két
helyen fogsz lenni: Stambulban és Janinában!» Úgy történt. Ali holtteste
Janinában volt már eltemetve és feje ugyanazon időben ott állt
Stambulban a szerály előtt.

Amott egyetlen gyászoló nő sírt a fejetlen hulla fölött, itt százezer
kiváncsi tolakodék ujongva a testetlen fő körül.

Azon kapunál, hol Tepelenti feje volt kitéve, oly nagy volt három napig
a tolongás, hogy több ember nyomatott agyon a bámulni kivánóktól, kik
mind eljöttek megnézni azt az őszszakállú arczot, melynek haragos
tekintete előtt hosszú ideig reszketett az egész birodalom.

Végre harmadnap estéjén, midőn meggyérült a véres látványnyal jóllakott
sokaság, egy vén sárga arczú szerzetes közelge a szerály kapuja felé,
kinek behúnyva tartott szemein meglátszott, hogy vak. Ruházata egyszerű
szőrpalástból állott, mely dereka körül egy gyapot-kötéllel volt
átszorítva, onnan görgött alá hosszú olvasója; magas mozsár alakú
süveget viselt, mely az omariták különös jegye.

A körülállók tisztelő félelemmel nyitottak előtte utat, a mint lehúnyt
szemekkel, előrenyujtott kezekkel tapogatózva előre haladt, s a nélkül,
hogy valaki vezetné, egyenesen oda lépett Tepelenti fejéhez.

Ott megállt és jobb kezét a levágott főre tette. Senki sem akadályozta
ebben.

És ime ekkor úgy tetszék a körülállóknak, mintha a levágott fő lassan
felnyitná szemeit s a hideg, kőmerev, fénytelen csillagokkal az érkezőre
tekintene.

Csak egy perczig tartott az. Az omarita levette kezét a fejről, a szemek
ismét lecsukódtak; talán nem is volt az egyéb, mint káprázat.

Akkor megszólalt a dervis; mély, nehéz hangja elülte a körülállók
szíveit, a kik azt hallák:

– Menjetek Mahmudhoz és mondjátok meg neki, hogy én megveszem tőle a
fejet, Ali basa fejét és három fiáét, Szolimán, Vely és Muhtár bégekét,
és adok neki díjul egy országot.

– Mely országot adhatsz te? kérdé a fejet őrző csauszok vezére.

– Azt, mely előtte legszebb, mely szívének legkedvesebb és melyhez
legkevesebb reménye van: tulajdon országát.

A merész szavakat megvivék a szultánnak, s a nagyúr maga elé viteté az
omarita dervist és bezárkózva vele egyedül, késő éjszakáig ott tartá
magánál. Midőn a muezzim az ötödik namazátot énekli (éjfélkor), akkor
bocsátá el Mahmud a dervist; mit beszéltek azalatt? mindenki előtt titok
maradt. A szerzetes kilépve a szultán öltöző szobájából, egy szenet vőn
ki a füstölőből s a fehér alabástrom falra e mondást irta fel vele:

«Inkább légy fej kéz nélkül, mint kéz fej nélkül».

Senki sem érté pedig e mondást, egyedül ő és a szultán.

Mahmud megparancsolá, hogy adjanak kilencz erszény pénzt a dervisnek és
adják át neki Tepelenti és fiainak levágott fejeit.

A dervis a négy fejjel és a kilencz erszénynyel elhagyta a szerályt, a
kilencz erszény pénzen megvett egy nagy üres földet a szelimbriai kapu
előtt, azt beültetteté cyprusfákkal, s minden cyprusfa tövéhez állított
egy fehér turbános sírkövet, százat meg százat egymás mellé, felirat
nélkül. Úgy mondá, hogy majd eljönnek nem sokára azoknak tulajdonosai! A
temető közepére pedig egy széles sírt hányatott fel, abba temeté el Ali
három fiának fejeit, középre az apáét. Négy turbános sírkő volt lábtól
és fejtől felállítva; a középsőre, a legnagyobbra ez volt irva:

«Itt nyugszik a hős Tepelenti Ali, Janina basája, várva maga után a
többi hősöket, kik úgy megérdemlék a halált, miként ő.»

A nép zúgott e temető, e felirat miatt; de a mi a temetőn belől van
irva, ki merné azt onnan letörülni?

A végzetteljes irás ott maradt négy évig és a negyedik év megfejté annak
értelmét.

Vala pedig e dervis a seleuciai dzsin…



A KETTÉ TÖRT KARDOK.

… Allah kérim…

… Allah akbár…

Nagy az Isten és hatalmas!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mit ér az imádság, ha nincs a ki azt meghallgassa többé?

Mit ér a fényes kard, ha nincs a ki csapást osztogasson vele?

Mit ér a kinyitott könyv, ha nincs a ki annak sorait megértse?

Félhold nemzetei! itt az idő, midőn nem segít többé sem a dervisek
éneke, sem a görbe kard és a handzsár, sem az Alkorán! nyugotról,
éjszakról idegen népek jőnek, sorba állított fegyveres férfiak, mint egy
érczfal, kiket egyetlen rövid vezéri szó megindít, megállít, kiterjeszt,
tömegbe húz, kiknek szuronyai előtt szétbomlik a vitéz janicsár rend,
mint a szélnek szórt polyva, s tűzokádó érczcsöveik előtt rendre hullnak
Begtás kertjének virágai, mint a kaszált fű; azok a bölcs emberek, kik
oly egyszerű fekete ruhákban járnak, sokat tudnak, a mit ti nem tudtok,
kifognak együgyű kormányférfiaitokon, megvernek a csatában, megvernek a
békekötésben.

Hiába kiáltjátok a próféta nevét, hiába zörgettek a paradicsom ajtaján.
Zárva van az. Mahomed alszik és a többi próféták mind nem törődnek a
földi dolgokkal többé; tele van már a paradicsom, ott is kancsal szemmel
nézik az újabban jövőket, kik diadalhír nélkül érkeznek meg a Tubafa
árnyékai alá; nem mosolyognak többé az örökké ifju húrik az Alsiráth
hidján túl a csatában elestek felé; a csatáknak nincsen dicsősége.

Újjá kell születni, vagy meg kell halni immár!

Ime, az ország messzebblátói tudják mit cselekesznek, fiaikat elküldik
messze földekre, a gyaurok tartományaiba, hogy tanuljanak ott világi
bölcseséget, s nagy változás készül az egész országban.

A vén dervisek, az ó-török barátok ki vannak zárva a szerályból, csak
úgy ólálkodva tekintgetnek be az őrizett kapukon s mutogatják egymásnak:
«nézd, az idegenek munkáját művelik odabenn; az igazhitű harczosokat
szóra tanítják lépni, fegyvert forgatni». Elhányatták a dzsiridet, e
mindig győztes fegyvert, s dárdát szúrattak a puska végébe, mint a
hitetlenek szokták, kik nem mernek kardtávolságra közelítni
ellenségeikhez. Vége, vége az ozmán hitnek!

Legféltékenyebben tekinték ez újításokat a Begtás papok; minden
pillanatban lehete őket rongyos, szurtos palástjaikban ácsorogva látni a
szerály kapui előtt, mereven bámulva a ki- és bemenőkre s ha egy imám
haladt el előttük, vagy egyike a megjegyzett khodzsagiánoknak, kik az
újításokat kezdték, nagyot köptek utána és fenhangon kiálták:

– Halál a tiltott szó kimondójára.

E tiltott szó volt a «nisandcsi» név.

Mahmud atyját e név miatt, mely új rendes katonaságot jelentett,
gyilkolta meg a stambuli nép, s utóda kényszerítve volt megparancsolni,
hogy a ki e nevet kimondja, megölessék.

A nagyvezért a gyülevész gyakran egész palotájáig kisérte, az utczán
végig szidalmazva, s ablakán kiáltozák be:

– Emlékezzél Bajraktár kimenetelére!

Bajraktár tizennégy év előtt volt a szultán nagyvezére, ki újra akarta
szervezni a török hadsereget s e miatt lázadás tört ki Stambulban, mely
tartott addig, míg Bajraktár pártfeleit le nem ölték, őt magát pedig
nejeivel, gyermekeivel együtt felgyújtott palotájában veszték el.

Életével játszott az utolsó katonától fel a szultán felkent fejéig
mindenki, a ki részt vett a szerály átkos rejtélyes tanácskozmányaiban.

Régen rebesgeték már, hogy valami nagyszerű terv van kitörőben, s a
Begtás papok városról-városra jártak a török birodalomban, fanatizálva
kedvencz gyermekeiket, a janicsárokat, s észrevétlenül Stambulba gyűjtve
őket. Ezen időkben több volt húszezer janicsárnál a főváros falai közt,
nem számítva a vízhordók testületét, mely rendesen közös munkát szokott
velük végezni lázadások idején. Mikor a janicsár urak gyujtogattak, a
vízhordók kötelessége volt oltani, azután raboltak együtt; innen a régi
ismeretség.

A diván udvarára az imámokon kívül csupán az omarita vak szerzetesek
bocsáttattak, kiknek főnöke Behram, gyakran órákig eltanácskozott a
szultánnal, midőn az egyedül maradt.

Május 23-ika volt 1826-ban, midőn a fő mufti hivására az ulemák mind
felgyülekeztek a szerályba, s ott egyhangúlag elhatározák, hogy az
Alkorán szavai szerint «az ellenséget saját fegyvereivel leküzdeni
szabad».

Hatod napra ismét összegyűltek s ekkor a seik-ul-izlám előterjeszté a
fetvát, melyben kihirdettetett, hogy a birodalom védelmére állandó
hadsereg fog felállíttatni.

Hogy azonban az elátkozott Nisán Dzsedid nevet senki se mondja ki, három
nevet adtak a felállítandó hadtesteknek:

Az első volt Ekskendzsi, «rohanók», ezek voltak a fiatal ujonczok.

Második a Taalimlüaszke, «gyakorlott férfiak», a szerály katonaságából
válogatva.

A harmadik név volt ez: «Khankiár bigerdi», ez illeté a janicsárokból
válogatandó hadat. Ez a név annyit tesz, mint «a császár akarja!» Jelent
pedig a Khankiár szó törökül egyuttal «vérontót» is.

Midőn a fetvát alá kellett irni, nagyon kevesen voltak jelen a
janicsárok vezetői közül, de a jelenlevők közt ott volt a janicsár aga,
s neve ott állt a seik-ul-izlam, a nagyvezér és Nedzsib Effendi neveik
mellett.

Másnap korán reggel bámulva olvasá a stambuli nép a minden
utczaszegletre kiragasztott fetvát.

A végzetteljes szó ki volt mondva, mely előidézze a véres kisértetet,
kinek annyi koronázott fő esett áldozatul.

Az első nap a félelmes várakozás óráiból állott.

A vihart várta mindenki és készült reá.

A szultán Beksistas nyári kéjlakában mulatott; úgy mondák, hogy mulat.

A kínos szorongás véres verítékeinek mulatsága volt az.

Palotája egyik szárnyában háremhölgyei, másikban a főpapok és
tanácsadók; Mahmud egyik szobából a másikba járt és nem találta nyugtát
sehol.

Százszor leült bölcseivel egy sorban és olvastatá magának Ezaad Effendi,
kedvencz történetirója által az ozman nemzet történeteit, de borzalom
volt rá nézve azokat hallani. Vérrel van irva az egész világhistoria!
Ugyanazok az eszmék ugyanazokat a gyümölcsöket termették mindenha. Hány
nagyvezér, hány padisah vére csorgott kétfelől alá a trónról, mely nem
ingadozott úgy soha, mint ő alatta. Majd ha visszament háremébe, s
jöttek eléje tánczczal, zenével a bájos odaliszkok, mindenik közt
leggyönyörűbb a szép Milieva, kinek egy örömórájában országa rózsatermő
tartományát, Damaskust ajándékozá s elgondolta, hogy tán holnap, tán még
ez éjjel, e szép mosolygó fejek mind le lesznek onnan vágva s omló
hajfürteiknél fogva egy halomra hányva, s a gyönge kedves tetemek a
Bosporus hideg hullámai közt fognak úszni, veszendő étkül a tenger
szörnyeinek!

Ki tudja hány percz, ki tudja hány óra van még hátra?

Óránkint, perczenkint jött a tudósítás Stambulból: hogy a janicsárok
fenyegető tömegekben kezdenek csoportosulni s már elkezdték a
gyujtogatást, mindennap négy-öt helyen üt ki tűz a városban, de az
állandó esőzések gátolják, hogy nagyobbszerű veszély támadjon belőlök.
Így szokott Stambulban a lázadás mindig kezdődni.

A Begtas papok bőszült beszéddel fanatizálták a népet a mecsetek előtt,
a köztéreken, ingerelve a gyülevészt, mely a vad janicsárhaddal tartott,
a szultán hivatalnokai, az újításokat pártoló ulemák, softák és omarita
dervisek ellen.

Julius 14-ike volt, a midőn az Etmeidánon híre futamodék, hogy egy orta
janicsárság, gyanútól vezetve, körülfogta azon új temetőt, melyet amaz
omarita szerzetes elkeríttetett, s az ott talált derviseket leölte,
köztük azoknak főnökét, Behrámot. Találtak nála egy csomó irást, mely
világosan elárulá az egyetértést közte és a szerály főurai között. De
találtak övébe tekerve egy érczlemezt is, a mire arab betűkkel ez volt
irva:

– Én vagyok Behrám, fia Halil Patronának, az erősnek és Gül Bejazének, a
látnoknak. Apám éltében nagy munkát kezdett meg, melyet holta után
folytatott. Be lesz pedig e munka fejezve és tökéletességre megy, a
midőn én meghalok és reám többé szükség nincsen. Áldassék az, a ki tudja
az életnek és halálnak óráit.

A kik ismerték Halil Patrona életét és végét, jól tudhaták, mi volt az a
nagy mű, a mit Behrám értett, a ki atyja halála után száz és kilencz
esztendeig élt még, hogy megérje és megérlelje azon eszmék teljesültét,
mikbe annak kardja beletörött.

A nép szétszaggattá a dervist s diadallal osztozott meg véres rongyain,
s azzal mint a vért szagolt fenevad, rohant a főurak kastélyaira.

Kit támadjanak meg legelébb? Ez volt a kérdés.

Ekkor egy Begtas pap leszakított az utcza szegletéről egy fetvát, mely
az új rendszert hirdeté, s felmutatá azt a nép előtt:

– Ime itt áll a hitszegők nevei közt legelől a Kapuszi aga neve. A
janicsárok fővezére maga áruló, saját fiai ellen. Halál fejére.

– Halál fejére! ordítá a tömeg s fáklyákat ragadva, rohantak a
janicsár-aga palotája felé.

A Kapuszi aga meghallá a zajt s hirtelen egy szolgája köntösét magára
véve, a nép közé elegyült s észrevétlenül eljutott a porta kastélyáig,
hol a nagyvezér lakott.

A nagyvezér épen vacsorájánál ült, midőn a Kapuszi aga berohant hozzá, s
megértve a veszélyt, hirtelen eltorlaszoltatá kapuit s a palota kertjén
át családjával és cselédeivel a Bosporuson átmenekült a túlparton levő
Jali kioszkba. Az ostromló tömeg csak az üres falakat találta, azokat
lerontá földig.

De a Kapuszi aga palotájában hagyta nejeit, gyermekeit; azokat elfogták
a zendülők s legyilkolák irgalmatlanul. Az esthomályban láthatá a vizen
keresztül a megmenekült aga, mint lobognak az ég felé palotájának
lángjai, s tán hallani vélte azoknak halálsikoltásait, a kiket legjobban
szeretett.

Nehány percz mulva odaérkezék hozzájok Nedzsib Effendi, az egyiptomi
alkirály képviselője, ki szintén menekülve jött el palotájából s hírül
hozá, hogy a lázadók egész Stambult elfoglalák s a menekülő főurak
családjain tölték irtózatos bosszújokat.

Palotája tetején állt a szultán és onnan nézte a távolból átvöröslő
fényt, mely rémesen világítá be az éjszakát, tűzoszlopokat vetve a sötét
Bosporusra.

Riadó menekvők azon rémhírt terjeszték, hogy a szerály ég, s a távolból
valóban úgy látszott, mintha az égés lobogványa annak kúpfödeles tornyai
közül jőne.

Mahmud egész éjszaka imádkozott; két óra éjfél után egy lovas érkezett
vágtatva Stambul felől, kinek paripája, a mint a Begsistas cziprusai alá
ért, összerogyott. Maga a lovag azonnal a szultánnal kivánt beszélni.
Eléje bocsáták.

Mahmud arczán egy pillanatnyi derű sugára látszott, midőn a lovagot
megismeré. Thomár volt az, ez időben az ekskendzsik Ferikje, a
legbátrabb dalia mind a három ozman földön.

Midőn Mahmud elhagyá a szerályt, kiválasztott tizenhat ifju lovagot
kisérői közül, s azokat hátrahagyá palotájában, azon utasítással: hogyha
zendülés talál kiütni Stambulban, a mi előre látható volt, vágják
keresztül magokat ellenségeiken és siessenek őt tudósítani.

Thomár egyedül érkezék meg, a többi tizenötöt leverték a lázadók; ő utat
tört magának s eljutott a Begsistasig.

– A sárkány fölemelte mind a tizenkét fejét uram, mondá a szultán előtt,
itt az ideje, hogy vagy levágd mind, vagy megegyen országostul.

A szultán, ki nagyon szereté az ifjut, saját kendőjével törlé le
arczáról az izzadságot s megparancsolá neki, hogy várjon reá oda alant,
az étkező teremben.

S azzal imádkozott tovább.

Ötödfél órakor, midőn a nap teljes pompájában kelt föl Ázsia kék hegyei
közül, leszállt palotája tetejéről a szultán s megparancsolá szolgáinak
és fegyvereseinek, hogy álljanak ki a palota elé. Nem volt vele több
harczos ezer ekskendzsinél, s még egyszer annyi számú lovász, szilihdár
és bosztandzsinál. Ő maga hölgyeit ment meglátni.

Mindazok bámulva tekintének rá, a kik arczát ez órában látták. A
különben oly szelid, oly békés kifejezés helyét büszke harag és halállal
daczoló bátorság váltotta fel.

Megölelé anyját és a szultána aszszekit, azután fiát, a trónörököst. Egy
könyet sem láttak szemeiben ez ölelés alatt. Mindnyájan új erőt
látszottak szívni lelkesült szemeiből, nem volt szükség reá, hogy őt
biztassa más.

Midőn gyermekét egy kezével, nejét másikkal átölelve tartá, így szólt
hozzájok:

– Én most elmegyek. Utam Stambulba visz; hogy vezet-e vissza? azt nem
tudom. De arra esküszöm, hogy ha visszatérek, mint országom valódi ura
jövök meg. Mit teendtek ti, ha én el találok veszni?

Milieva arcza kigyult e kérdésnél, odavezette Mahmudot a terem
hátuljába. A szultán egy nagy halom kerevetpárnát és vánkosokat látott
ott felrakva.

– Ha Mahmud elveszett, szólt a cserkesz hölgy lelkesülten, azok, a kik
szerették, megtalálják utána az utat; ám lássák elleneid: nekünk csak
hamvainkat fogják itt találni.

Mahmud megcsókolá a nő homlokát; méltó volt az, hogy trónja zsámolyán
üljön.

Azzal leszállt udvarába, a boltozatoknál paripáját vezették elé; a
szultán Thomárnak inte, hogy tartsa kengyelét, míg felhág. Aztán letört
egy ágat turbánja mellett lengő kócsagából s azt az előtte térdelő ifju
fezjéhez szúrta.

– Te vezesd az ekskendzsiket. És most, a kinek kardja van, mutassa meg,
hogy viselék azt őseink?

E szavaknál kirántá pallosát a padisah s lovasai élére nyargalva, maga a
vezéri helyre állt. Pillanat mulva útban volt a kisded csapat Stambul
felé; elől az ekskendzsik két tömegben villogó szuronyokkal, középett a
szultán kiséretével, leghátul a lovászok és kertészek.

Mindannyi el volt szánva: meghalni becsülettel, dicsően.

Azonban a fővárosba érve, várakozáson kívül kevés ellenállás fogadta a
merész csapatot.

A mult éjjel küzdelmei kifáraszták a zendülőket, a gyujtogatás
bevégeztével hozzá fogtak a rabláshoz, s reggel felé nagy része szét
volt oszolva a kávéházakban és egyéb mulató helyeken.

Mahmud egy támadó csapattal sem találkozott egész a szerályig, az utczák
ugyan tömve voltak zajongó csőcselékkel, de az minden ellenállás nélkül
utat nyitott az ekskendzsik tömött rendei előtt; még csak egy bántó
szóval sem illeté a szultánt senki is, inkább a bámulat hangjai voltak
itt-ott hallhatók. Az emberek el voltak álmélkodva, midőn a padisaht egy
maroknyi fegyveressel megjelenni látták a tomboló vihar közepett, s
engedték őt egész békével a szerály kapuin bevonulni.

A minden kapukon keresztül törő ordítás, mely nehány pillanat mulva
onnan belülről hangzott, hirdetheté a künnlevőknek, mily lelket öntött a
szultán megjelenése a szerályba szorult harczosokba.

Kara Makán megdöbbenve vonta el a lázadók tömegeit a nagyúri palota
elől, s a janicsárokat az Etmeidánon csoportítá össze, hol a
felfordított üstök mellett ki voltak tűzve a zászlók; az
utczaszegleteken a vad Begtás papok lázíták rekedt ordításaikkal a
nyugtalan tömegeket s a minarék tetejéről folytonosan szóltak a lázadási
tülkök, csak olykor hallgatva el, midőn a nap öt részében az imámok
Allah dicsőitésére hivák fel az ozmán népet. A namazát hangjai előtt még
a bőszült népvihar is elcsendesült, s csak a végső hangok után kezdte
újra.

Stambul fenékkel volt felfordulva, a szemét a felszinen úszott. A
hamálok (a teherhordók testületei), a vízhordók, a csónakosok mind a
janicsárok mellé álltak s roppant számra növeszték a fellázadt tömeget.
Minden mecset, minden kaszárnya hatalmukban volt már, maguk a
Dardanellák tornyai is megnyiták a janicsárokkal szövetséges jamakok
előtt kapuikat, a szultán be volt zárva palotájába.

A janicsárok arról gondolkoztak, hogy ostrommal vegyék be a magas porta
épületét, e végett elküldék kikiáltóikat a dzsebedzsik (táborkovácsok)
testületéhez, mely nehéz ágyúival a Sófia mecset táján táborzott, hogy
őket az ostrom megkezdésére felszólítsák.

A janicsárok küldöttje rövid dühös szónoklattal hitta meg a
dzsebedzsiket a véres mulatságra. Azok sokáig tétovázva hallgattak;
egyszerre azonban a tömegek közül egy lövés történt s a szónok halva
rogyott össze. Erre a többi dzsebedzsik rárohantak a janicsár
küldöttekre, leverték őket, s midőn valamennyinek a fejeit egy helyre
hányták, egyhangúlag kiáltának fel: «éljen a szultán!» s azzal
fölkerekedtek, fölvonultak mindenestül a szerály elé, ott ütötték fel
ágyúikat a lázadók ellenében.

Dél felé harsogó zene mellett érkezett meg a Kapudán, Ibrahim, kinek
mellékneve «a pokolbeli», négy ezer hajós katona és negyven ágyúval;
nehány óranegyed mulva a Jali kioszk felől lehete látni Mehemed
nagyvezér előnyomuló hadait, ki az éj oltalma alatt összegyűjté az
ázsiai seregeket, melyek mindig ellenségei voltak a janicsároknak. A
janicsár-aga elhozá a Tophánában fekvő komparadzsikat. Az érkező tömegek
vérszomjas üdvkiáltásokkal fogadák egymást. A vezérek arczán látszott,
hogy ezuttal nem fognak egy lépést is engedni, hogy ma vagy a
janicsároknak, vagy az ozman birodalomnak végórája ütött.

Ekkor megnyiltak a szerály kapui s a főhivatalnokok és az ulémák
kiséretében előlépett a szultán.

Az ulémák, az imámok és a hadvezérek félkörben álltak a kapu körül; a
szultán a legmagasabb lépcsőn maradt.

Teljes padisah díszöltözetében állt ott, egyik kezében a próféta
zászlóját, másikban egy kivont kardot tartva.

– Mit érdemlenek a lázadók? kérdé erős átható hangon a
sheik-ul-izlamtól, kik Allah és a vallás feje, a padisah ellen
feltámadtak?

A főmufti áhitattal felelt:

– Azt mondja az Alkorán: ha az igaztalanok testvéreiket megtámadják, öld
meg őket.

– Úgy esküdjetek a próféta zászlójára, hogy kiirtjátok azokat, kik
fegyvert emeltek ellenem.

A vezérek megcsókolák a szent lobogót és esküt tevének, hogy megvédik
azt utolsó csepp vérükig.

– És most zárjátok be a kapukat! monda a szultán, s egyszerre parancs
indíttatott Stambul minden kapuihoz, hogy az ott levő őrségek állják el
a kijárásokat. Innen a két harczos fél közül egyik élve ki nem fog
menni.

– Hosszú élet a szultánnak, halál a janicsárokra! hangzék ötvenezer
ajakról a szerály előtt.

A szultán maga akarta vezetni a sereget a lázadók ellen, de vezérei
lábaihoz borultak s a próféta nevére kérték, hogy ne tegye ki életét.
Legalább kardját adta át a nagyvezérnek, hogyha ő nem, fegyvere
fürödhessék a lázadók vérében.

A kapuk be voltak zárva. E tény borzalommal tölté el a lázadók szivét.
Sejték, hogy ezen nap után nem következik másik nap, hogy az engedésnek,
a kibékülésnek nincs keze többé, csak a kardforgatásnak, az öldöklésnek.

Mind az Etmeidán körül gyülekeztek, ledönték az utczákon az épületeket s
torlaszokat raktak belőlök. Rossz jel a lázadásra, ha az már védelemre
szorul.

Dübörgő dobszó mellett közeledének lassankint a nagyvezér seregei: a
janicsárok torlaszai előtt megjelent a Dülbendár aga, kezében tartva a
Szandzsák-sérifet, s felszólítá a zendülőket, hogy oszoljanak szét és
térjenek meg a szent zászló alá.

A zendülők átka elnyomta szavait.

Kara Makán szava túldörgé az átkot és szidalmat, mit a fanatizált tömeg
az ozman vallás megrontói ellen szórt.

– Töröljétek el az új rendszabályt, adjátok ki az istentelenek fejeit,
kik a Hatti-Sérifet aláirták, a Kapuszi agát, a nagyvezért, a főmuftit
és Nedzsib Effendit! Ezt kivánják a janicsárok ortái és a velök egyesült
becsületes jamákok, kajikdzsik és hamálok, kik megmaradtak Istenhez hű
mozlimeknek.

Háromszor intézte a Dülbendár aga a felhivást hozzájok, mindháromszor
ugyane feleletet kapta. A vezérek fejeit kivánták.

Mahmud előde, Szelim, hasonló kivánságra kiadá vezérei fejeit; Mahmud
ketté töré fejök fölött a kardot s a porba vetve kiáltá:

– A mint e kard kettétöretett és senki azt többé össze nem forrasztja,
aként töressenek ők ketté és senki föl ne támaszsza őket.

A következő pillanatban mennydörögtek a pokolbeli Ibrahim ágyúi az
Etmeidánon; a rongy faházak sorait keresztültörték a bombák, s az
utczákon tört résen át előrohant Husszein basa, mellette Thomár bég az
ekskendzsik élén.

Az új harczosok gyűlölt alakjára veszett dühvel rohant a janicsár had,
de az első pillanat meggyőzé őket arról, hogy a szurony hatalmasabb
fegyver, mint a handzsár. Thomár bég maga rohant legelől, szuronyával
útat törve magának, s mint az éles ék befúrva magát a zendülők tömegei
közé.

Ez oldalon nem volt szabadulás. Most a kétségbeesés dühével veték
magokat a lázadók Ibrahim ágyútelepeire, háromszor nekitódulva a halált
okádó tűztelepeknek, s mindháromszor holtakkal tömve meg az utczákat,
kiket az irtó kartácsok halomra arattak.

Vége, vége volt mindennek, – Begtas kertjének virágai minden oldalon
megverve, meggyalázva az új katonák által, futva menekültek a nagy
négyszögű kaszárnyába, mely az Etmeidán hátterét elfoglalá.

Kara Makán nem érte meg a gyalázat óráját; egy ágyúgolyó úgy elhordta
fejét, hogy csak övéről ismertek hullájára.

A kaszárnya falain belől még utolsó kétségbeesett harczhoz készültek a
janicsárok. Késő volt már: a pokolbeli Ibrahim tüzes golyókkal kezdé
lövetni a kaszárnyát s egy óra alatt lángokban állt az egész roppant
épület; a ki a kapukon belől volt, ott is maradt; ott kelle nekik
elveszniök együtt. A lángok ropogása között hangzott a halálordítás,
mindig erősebben a láng, mindig gyöngébben a halál szava. A vezérek
körülálltak, egynémely szemében rejtett köny is csilloghatott. Mégis
vitéz hadsereg volt!

Volt!

Ez a szó beszél sorsáról.

Ezen a napon húszezer janicsár hullott el a padisah parancsára. A kiket
el nem ért a golyó és a kard, megölte a zsineg és a bárd, hulláik
átadattak a Bosporusnak, s a távol tenger hullámai sokáig hánytak ki
fejetlen testeket a messze vidékek partjaira. Ezek Begtas virágai
voltak.

A janicsár név kitöröltetett az ozman história lapjairól.

Ruházatjuk, jelvényeik viselése halálbüntetés alatt lőn megtiltva.

Kaszárnyáikat alapjaikból felforgatták, zászlóikat összetörték,
üstjeiket széthasogatták, emlékükre átkot mondtak.

A Begtas papok rendje örökre megszüntettetett, klastromaik lerontattak,
birtokuk az országra szállt.

Így lett vége a századok óta fennállt katonai rendnek, melyet a bölcs
Csendereli alapított, s mely annyi dicsőséget szerzett az ozman
fegyvereknek.

Most már neveiket sem szabad kimondani többé.

De a véres műtét után újult erővel támadt fel az ozman nemzet, s új
életének dicsteljes napjait azon kéznek köszönheti, mely a nemzet két
legnagyobb ellenségét, Tepelentit és a janicsárokat letörte.

* * *

Vajjon mit szólt Halil Patrona, midőn az Alsiráth hidjai előtt
húszezeren jelentek meg egyszerre azok utódai közül, kik őt hasonló
merényért száztíz év előtt meggyilkolák?



A FEHÉR RÓZSA



I. A ZSIBÁRUS.

Régidők, száz meg száz év óta foly a harcz a Siíták és Szunniták között.

Persia, India, Teheran a Siíták földe, Törökország, Arabia, Egyiptom és
a berber ország a Szunna híveié.

Sok vér, sok pénz, sok átok és sok árulás pazaroltatott már el, és még
sem derült ki, hogy a Siítáknak van-e igazuk, vagy a Szunnitáknak? Az a
kérdés, hogy a próféta halála után következett helytartók közül melyik
volt az igazi szent: Ali, Abu-Bekr, Omár és Ozmán? A Siíták azt
állítják, hogy csak Ali volt az, a Szunniták pedig azt hiszik, hogy mind
a négyen azok voltak. És bizonyára nagy bohók a Siíták, hogy inkább
engedik magukat ezrével leapríttatni, mint hogy megengednék, hogy Isten
neki! legyen hát ezzel a három névvel is több a szent naptárban.

A fő mufti már három Fetvát sújtott Mahmud sah ellen, s ugyanannyi
hadsereg rohant a vitéz Szunnita fajokból az eretnek Siíták
tartományaira; a derék, vitéz nagyvezér Damad-Ibrahim már elfoglalta
tőlük Taurist, Erivánt, Kermandzsahánt, Hamadánt, s Stambulban alig
beszélnek egyébről, mint az ő győzelmeiről, a miket már arról is meg
lehet tudni, hogy a győzelmi híreknél a janicsár őrsereg sokkal
élénkebben érezteti harczias erényét mind a békés lakosokkal, mind a még
békésebb szultánnal, a ki egyébiránt nem sokat törődik sem velök, sem a
Szunnával, sem Damad-Ibrahim győzelmeivel, nagyon meglevén elégedve
szüntelen viruló tulipánjaival és szerályi hölgyeivel, kik még szebbek
és szebben virítnak a tulipánoknál.

Az esthajnal utolsó sugárait bocsátja Stambul minaréire. A héthalmok
városa nagyszerű megható képül tünik fel az alkonyfényben, alant a
sugáros égtől lángoló Bosporus, melyben a Szerály s a Pera és Galata
külvárosok házsorai és a tarkára festett tündérpaloták tükrözik magukat,
melyek hosszú, tekervényes, keskeny utczákat képezve, vonulnak fel egyik
halomról a másikra és mindegyik halom oly zöld, mintha csak a természet
osztályt követelt volna a lakosoktól; nem olyan, mint a nyugoti városok,
kikövezve, kiseperve, csupa kő és kémény minden; itt minden csupa zöld,
a bástyák beültetve szőlővel, olajfával, a gazdagok házai előtt
gránátalmák, cziprusok; a szegényebbek, kiknek kert nem jutott, házaik
tetejére vitték fel a virágokat, vagy legalább az udvarba ültettek egy
szőlőtőt, mely azután befutotta az egész házat, s közbe csak
kétszáznyolczvan mecset ragyogó kúpjai emelkednek ki tündökölve az
örökzöld közül, majd minden utcza végén ott van a temető, benőve mind
buja fűvel és sűrű cziprussal; csak a turbános sírkövek mutatják, hogy
ott szomorú nyugalom helye van, s a mi a kép hatását növeli, az egészen
uralgó Aja Sofia mecset roppant kupolája, mely valamennyi palotán
keresztül tekint le a Bosporus aranytükrébe. Az aranytükör nemsokára
ércztükörré válik, a nap eltünik s a sötétkék égtől érczragyogványt
kölcsönöz a nyugvó tengeröböl; a kiöskök, a bezesztán elsötétülnek, a
Rumili hiszár és Anatoli hiszár tömör tornyai rajzolódnak még a
csillagos égen, s az idegen kereskedők khánjain s a közminareteken
itt-ott meggyújtott lámpákat kivéve, tökéletesen elsötétül az egész
roppant város.

A muezzim a naplemente utáni naámát énekli a mecsetek karcsú tornyaiból,
mindenki siet haza jutni, mielőtt tökéletesen beáll az éj; a hajcsárok
csengős öszvéreiket két oldalt rakott tömlőkkel kergetik a szűk
utczákon; a vízhordók, terhészek riogatják a szembejövőket, széltiben
elfoglalva az utczát a vállaikra tett póznával; a kutyák egész
csordástól jönnek elő a temetőkről s marakodnak a piaczon hagyott
hulladékok felett. Minden igazhivő iparkodik minél hamarább biztos zár
és födél alatt lenni, s nagy istenkisértésnek tartaná a muezzim reggeli
énekeig bármily ürügy alatt elhagyni háza küszöbét. Kivált annak, ki ez
időben az Etmeidán piaczon keresztül merne menni, nagy vakmerőséggel
vagy nagy tudatlansággal kellene birnia, miután e piaczra három kapu
nyilik a jenitseryk kaszárnyájából, a kik pedig ha jókedvükben vannak,
nem igen szokták válogatni a tréfákat, mikkel a kezeik közé akadt
idegent mulattassák. E helytől tehát minden igazhívő müzülmán megőrzi az
ő lábait, kötelessége levén ismerni a Koránnak azt a versét, miszerint
«bolond az, a ki keresi azt a veszedelmet, mely nélkül ellehet».

Már a takarodót is elverték a fatáblán fabotokkal, midőn az Etmeidánra
vezető utczák egyikén két férfi találkozik.

Az egyik oláh gunyába öltözött idegen, hosszú sarukkal, széles tüszővel
oldalán, mintegy negyven évesnek látszik, s a mennyiben arczvonásait és
termetét a félhomályban kivehetni, erős, jól termett férfi, meglehetősen
elhízott arczczal, melyben e perczben nem csekély nyomai látszanak a
félelemnek és azon kényelmetlen tétovázásnak, mely valakit egy idegen
nagy városban meg szokott lepni, melyet legelőször lát.

A másik tisztességes müzülmán, mintegy harmincz év körül, sűrű
szénfekete szakállal s szenvedélyes izgatag arczvonalokkal, miknek
jellemét igen jól tükrözi vissza a két villogó fekete szem. Turbánja oly
mélyen van lehúzva homlokára, hogy szemöldeit egészen lenyomja, a mi még
daczosabbá teszi tekintetét.

Az idegen az Etmeidán felé látszik tartani, ez pedig arról jő. Amaz
engedi őt maga mellett elmenni, magát a falhoz vonva, s csak akkor meri
megszólítani, midőn látja, hogy nincs iránta semmi rossz szándékkal.

– Kérnélek, ha meg nem haragudnál emberséges müzülmán, nem mondanád meg
nekem, merre van az Etmeidán-piacz?

A megszólított egyszerre megállt, s kemény tekintetét a kérdezőre
szegezve, haragos hangon felelt:

– Csak eredj előre, mindjárt ott fogsz lenni.

E szóra megrogytak a kérdező inai.

– Jaj nekem, érdemes müzülmán, kérlek ne haragudjál, nem azért kérdeztem
én az Etmeidánt, mintha oda akarnék menni, hanem hogy oda ne tévedjek.
Idegen vagyok ezen városban, s féltemben épen oda közelítek, a hova nem
akarok. Kérlek, ne hagyj itt magamban, minden ház be van már zárva, a
khánokba sem eresztenek sehol, vezess el magadhoz, nem leszek terhedre,
elhálok az udvarodon, vagy a pitvarodon, csakhogy az utczán ne maradjak
az éjszaka, mert félek nagyon.

A megszólított török egy gyékényből font tarisznyát vitt az egyik
kezében, azt most felnyitotta s egy pillantást vetett bele, mintha
magában tanakodnék rajta, hogy vajjon az estebédre bevásárolt hal és
hagyma elégséges lesz-e két ember számára, azután egyet bólintott
fejével.

– Tehát jer és kövess.

Az idegen kezet akart neki csókolni, s nem győzte hálálkodással.

– Elébb fogadd el, azután köszönd meg, mert addig nem tudod, hogy mit
köszönsz. Nálam igen szűk vendégségre találsz, mert én szegény ember
vagyok.

– Oh én is igen szegény vagyok, nagyon szegény; sietett felelni a
jövevény, a görög fajnak ravasz alázatosságával. Az én nevem Janaki,
mészáros vagyok Jassyban. A legényemet minden marháival együtt elfogták
a kavaszok: azért jöttem Stambulba; koldus vagyok, ha vissza nem adják.

– No, Allah segítsen. Siessünk, mert már sötét van.

Azzal maga elül menve, elkezdé vezetni a vendégét azon kiismerhetlen
tekervényes zeg-zugos sikátorokon keresztül, melyek a Hebdomon palotához
vezetnek, hol a görög császárok hajdani fényhelyén most a népség
legszegényebb, legrondább osztálya lakik, az utczák oly keskenyek, hogy
két átelleni háztetőnél a felfutó tök és szőlő indái összekapaszkodnak s
természetes mennyezetet alkotnak, ezek többnyire csak gyalog emberek
által járhatók.

Egyszer, midőn épen egy hosszú, vékony sikátorba jutottak, szemközt jövő
rikácsoló dal zaja üté meg füleiket; valami részeg ember lehetett, de
akárki volt, rettenetes tüdejének kellett lenni, mert úgy tudott
ordítani, mint egy bölénybika, s mintha még nem volna megelégedve az
ordításával, az útjába eső házak ajtait sorba döngette ökleivel.

– Jaj, érdemes müzülmán, az talán valami jókedvű janicsár lehet? rebegé
megijedt hangon a jövevény.

– Bizonyosan az. Békességszerető ember nem ordíthat így.

– Nem jó volna, ha visszafordulnánk?

– Más úton kettőre találhatunk. Tanuld meg azt, hogy utadból soha vissza
ne fordulj, mert másfelől nagyobb szerencsétlenségbe lépsz.

E közben mindig közelebb értek az ordítóhoz, s nem sokára látható lőn
annak alakja is.

A termet nem vált szégyenére a hangnak. Roppant, hat láb magas herkulesi
férfi volt az, vállig felgyűrt ingujjakkal, dolmányának zavart állapotja
s a félrecsúszott turbán gyaníttaták, hogy aligha kelleténél többet nem
vett be abból a nedvből, melyet a próféta megtiltott.

– Gel! Gel! Ne míktár dír! Gel! (Jer, hányan vagytok?) danolt tele
torokból a janicsár, az utcza egyik oldalától a másikhoz tántorogva s
kivont handzsárjával hadonázva maga körül.

– Jaj nekem! derék müzülmán, szabódott szepegve az oláh mészáros, nem
lennél olyan jó, hogy vennéd el a botomat, mert még meglátja nálam s azt
hiszi, hogy verekedni akarok vele.

A török átvevé a mészáros botját, ki félni látszott attól.

– Hm, pedig ugyan jó botod van, a feje szegekkel kiverve s ólommal
beöntve; kár, hogy nem tudsz vele bánni.

– Örülök, ha békességben lehetek.

– No hát csak gyere a hátam mögött egész bátorsággal és rá se nézz,
mikor elmegyünk mellette.

Az oláh úgy akart tenni, de a janicsár már messziről szemet vetett reá,
s a mint ez vezetője ködmenébe fogózva el akart mellette surranni,
egyszerre útját állta s iszonyú markával megragadá gallérját és odarántá
magához.

– Khair evetlesszin domusz! (ne siess disznó) gyere ide csak egy szóra,
most vettem egy yatagánt, hozd ide a nyakadat, hadd próbáljam meg rajta,
éles-e?

Az ember rögtön félholt lett az ijedelemtől s egész készséggel kezdé a
nyakravalóját leoldozni, csak azon hebegve, hogy hát az ő négy
gyermekére azután ki fog majd gondot viselni.

A vezető daczosan veté magát közbe.

– Pusztulj! részeg filkó, hogy merészled vendégemre tenni kezedet? nem
tudod, hogy átkozott az, a ki az igazhivő vendégét megsérti?

– Ninini! szólt kaczagva és csúfolódva a janicsár, elment az eszed
jámbor balukdzsi (halász), hogy a próféta kertjének virágaival, Begtas
fiaival kiköss? Elmenj utadra, míg egy darabban mehetsz, mert ha sokáig
itt maradsz, majd megtanítalak, hogy kell elhallgatni?

– Ereszd el vendégemet békével, s azután menj utadra te is.

– Mi bajod emberséges müzülmán, bánt téged valaki? Mashallah! mi bajod
te néked abból, ha én egy kutyának fejét levágom? foghatsz helyette
tízet mást az utczán.

A török látva, hogy egy ittas emberrel nehéz szavakkal boldogulni,
közelebb lépett hozzá s megfogta azt a kezét, a melyben a yatagán volt.

– Mit akarsz te? kérdé a janicsár, egészen elszörnyedve e vakmerőségen.

– Gel! Eredj utadra.

– Tudod-e, hogy kinek a kezét fogtad meg? Az én nevem Halil!

– Az enyim is Halil.

– Halil Peliván az enyim. (A birkozó.)

– Az enyim meg Halil Patrona.

A janicsár egészen fel volt bőszülve az ellenzés miatt.

– Te féreg, te pokróczon ülő szatócs, te madzagkereskedő! ha el nem
bocsátasz rögtön, elvagdalom kezedet, lábadat, orrodat és füledet, úgy
akasztalak fel.

– Én pedig, ha el nem bocsátod a vendégemet, úgy ütlek főbe ezzel a
bottal, hogy itt fekszel le.

– Engemet? Te? Bottal? Engemet, Halil Pelivánt valaki bottal meg mer
ütni? Ide üss te kutya, te tisztátalan állat, te müzülmánok söpredéke,
ide üss, ha mondom!

S mutogatta daczos képpel felhányt fejét, hogy oda üssön, ha van
bátorsága.

Halil Patronának pedig volt bátorsága, s a kezében levő ólmos bottal
olyat sújtott a janicsár fejére, hogy annak arczát elborította a vér.

Peliván elordítá magát ez ütésre, s megrázva véres homlokát, mint a
rosszul talált medve rohant Patronára, s miután még egy pár ütést
karjaira és vállára kiállott, miközben még a handzsárt is kiejté
kezéből, megragadá ellenfelét rettentő karjaival, s feldobta a levegőbe,
s azután magához szorítá, olyan öleléssel, mint a boa constrictor. De
ekkor tünt ki, hogy Patrona sem az utolsó férfi küzdés dolgában, mindkét
kezével megragadta az óriás torkát, s oly erővel szorítá azt össze, hogy
az kis idő mulva tántorogni kezdett, végre hanyatt bukott, a mikor aztán
Patrona mellére térdelt, s annyit kitépett a szakállából, a mennyi elég
volt neki is, annak is emlékül. Peliván bor és vereségtől elgyalázva ott
aludt el az utczán. Patrona pedig holtra rémült vendégével sietett lakát
elérni.

Néhány szűk folyosószerű menedéken áthatolva és azután még mindenféle
kerteken és búvóhelyeken keresztül-kasul járva, végre saját házához ért
Halil Patrona.

Ha utczaajtóról beszélnénk, nagy járatlanságunkat árulnók el e helyen,
miután ott, a hol Patrona lakott, még csak eszmében sem létezett
semmiféle utcza; hanem mintegy másfél ezer faház úgy volt egymás
hegyére-hátára építve, hogy kiki a szomszédja folyosóján, udvarán és
tornáczán keresztül juthatott csak saját házába, s miután egész házsorok
népei rendesen a legtitkosabb, ravaszabb egyetértésben szoktak élni,
minden ház úgy volt rendezve, hogy abból rögtön a szomszéd házába
lehetett átlépni, néhol a háztetők is egyenlőek, másutt a pinczék is
egymásba nyilnak, hogy ha valakit hirtelen üldözőbe vesznek, egy percz
alatt a háztetőkön, a szobákon, a pinczéken keresztül úgy eltünhessen,
hogy senki észre ne vegye.

Halil Patrona háza is fából volt, mint a többi; egyetlen szobából állt
az egész, de abban elfértek sokan, volt benne tűzhely is, s ha épen
válogatós volt a vendég, igen szép fekvése eshetett a ház tetején, mely
szinte be volt nőve szőlőlugossal. A bútorzat benne nem volt valami épen
nagyon pazar; egy gyékény a szoba közepén, egy szőnyeggel leterített pad
a szögletben, néhány fatányér és fatál, egy korsóval valami fapolczon s
egy pár igen egyszerű főzőedény a tűzhelyen, ebből állott minden. A
szoba tetejéről csüggött alá egy cserép-mécses, azt Patrona ősi tűzkővel
és taplóval meggyújtotta, egy gömbölyű teknőben vizet hozott vendége
számára mosdani, a hosszú korsóban pedig italnak valót a kútról s azután
elővevé a gyékényszatyort, s kirakva annak tartalmát a gyékényre, oda
ülteté magával szembe a jámbor Janakit, hogy vendégeskedjék.

Nem volt ugyan egyebe, mint egy pár apró hala és néhány szép rózsapiros
hagymája, de azokat úgy el tudta dicsérni, hogy azokat a halakat hol és
hogyan fogják? mi módon sütik? miféle porczogókat lehet találni bennök,
a mik a legkedvesebbek? s hogy abban a hagymában mennyiféle íz van? több
van benne, mint az ananászban, s aztán az a jó friss tiszta víz! az
egész Alkorán tele van a tiszta víz magasztalásával és ezeket Patrona
mind könyv nélkül tudta, s annyi érdekes mesét tudott mondani a
pusztában eltévedt utazókról, kik epedve sovárogtak egy csepp vízért, s
Allah könyörült rajtok és elvezette őket az oáz forrásaihoz, – hogy
vendége nem képzelt egyebet, mint hogy a legpompásabb lakomában részesül
és jól esett neki étel és ital és megelégedve kelt fel a gyékényről.

Achmed szultán – szegény – alig kelt fel ily elégedetten sorbethtel és
czukros gyümölcsökkel rakott szofrája mellől, mely körül kétszáz
odaliszk tánczolt és énekelt!

– Már most eredj aludni; monda Patrona vendégének; tudom, hogy az álom a
legnagyobb öröm, melylyel Allah megajándékozta az embereket, mert az
ébrenlét más embereké, csak az álom a miénk; ha jót álmodtál, örülsz,
hogy jó volt; ha rosszat álmodtál, örülsz, hogy csak álom volt. Szép
langyos az éjszaka, a háztetőn alhatol; ha a kötélhágcsót felhúzod magad
után, nem félhetsz, hogy valaki háborítand.

Janaki megköszönt mindent s felmászott a tetőre. Ott már el volt számára
készítve a szőnyeg és bőrvánkos, melyen aludjék. Nyilván egyetlen
szőnyeg és vánkos, mely a házban találtatott, s a vendég észrevevé, hogy
ezek ugyanazok, miket odalenn a szobában látott, s lekiáltott Halilhoz:

– Emberséges tsorbadzsim! (házi gazdám) te felhoztad nekem szőnyegedet
és vánkosodat. Hát te magad min alszol?

– Ne törődjél velem, muszafir (vendég), előveszem a másik szőnyegemet és
másik vánkosomat, s alszom azon.

Janaki letekintett a padlás hasadékain a szobába s látta, hogy miután
Halil erősen megmosdott s kétszer oly erősen imádkozott, vevé a gömbölyű
teknőt, azt megfordítá, lefeküdt a gyékényre, a teknőt feje alá tevé s
kezeit összedugva keblén, csendesen elaludt a prófétában.

Másnap reggel, midőn Janaki fölébredt s leszállt Halilhoz, egy pénzt
adott át neki, melyet neveznek ott arany dinárnak.

– Ime fogjad e pénzt, derék tsorbadzsi és ha megengeded, hogy még ma is
hajlékodban maradjak, készíts mindkettőnk számára ebédet.

Halil sietett a pénzzel a piaczra, bevásárolt mindenféle ennivalót és
lelkiismeretes dolognak tartotta volna csak egy réz aspert is megtartani
az e végre adott pénzből, hanem készíte vendége számára piláfot (török
eledel, rizs, juh-hussal főve), hozott neki a sütőktől és czukorral bánó
mesteremberektől mézes lepényt, dulcsászt, pisztácziákat, édes
paprikákat dióval megtöltve és mézben kifőve, s más egyéb kellemetes
dolgokat, miknek látására és ízleltére Janaki ordítani kezdett, hogy
ennél Achmed szultán sem eszik különbet. Halil csak arra kérte, hogy ne
igen emlegesse a szultánt és ne kiabáljon olyan nagyon.

Azon éjjel ismét fölfekteté vendégét a tetőre, s minthogy a mult éjjel
az nagyon sokat forgolódott a fekhelyén, gyanítá, hogy nincs ilyen
keményen fekvéshez szokva, s lopva alája dugta a szőnyegnek levetett
kaftánját.

Másnap reggel ismét adott Janaki egy arany dinárt Halilnak.

– Hozz nekem iróeszközöket, mert levelet akarok irni valakinek, és ma
azután Isten hírével elhagyom a házadat és tovább megyek.

Halil elment, bevásárolt, visszatért. Beszámola az adott pénzzel: ennyi
volt a kalem (irótoll), ennyi a mürekob (tinta), ennyi a mühür (pecsét)
ára. A többit visszaadta Janakinak.

Ez fölment a tetőre ismét, ott irt, a levelet lepecsételte, letette a
szőnyegre és azután vevé ismét a botját és megkérte nagy háládatos
köszönés mellett Patronát, hogy vezesse ki őt a perai útra, a honnan
aztán majd eligazodik.

Halil megtevé szívesen a vendég kérelmét, s kikisérte őt egész a járható
utczáig. A mint Janaki megpillantá a Bosporust, látva, hogy már onnan
majd eligazodik, hirtelen felkiálta:

– Nézzed, nézzed. Most jut eszembe! A levelet, melyet irtam, ott feledém
nálad a tetőn, a szőnyegre téve és mellette egy erszény pénzt, melyet a
levéllel együtt el kellett volna küldenem. De már nem érek rá
visszatérni, kérlek szaladj haza, s vegyed a levelet és pénzt, s vidd el
annak, a kinek czímezve van. Azután áldjon meg az Isten.

Halil rögtön visszafordult nagy sietséggel.

– De aztán átadd ám annak, a kinek szól, a pénzt! monda a görög.

– Olyan bizonyos lehetsz felőle, mintha magad adtad volna neki.

– És igérd meg nekem, hogy kényszeríteni fogod azt a kinek a levél
czímezve van, hogy a pénzt elfogadja.

– Ki nem jövök addig a házából, a míg kezeirását nem adja, hogy átvette,
a midőn ismét ezen jársz, megtalálandod nálam.

– Isten veled, jámbor müzülmán.

– Szalám alek.

Halil futott egyenesen haza; felhágott a tetőre, ott találta a szőnyegen
mind a levelet, mind a pénzt, nagyon megörült rajta, hogy az alatt el
nem lopták, s mindkettőt gyékénytáskájába téve, a nélkül, hogy sokat
nézegetné, futott vele a bazárra, a hol egy ismerőse volt pénzváltó, a
ki egész Stambulban minden embert ismert, hogy majd attól megtudja, hol
lakhatik azon ember, a kihez a levél irva van, melyet az idegen bízott
rá?

E végett odanyujtá a pénzváltónak a levelet, hogy adjon neki utasítást,
a nélkül, hogy maga sokat nézegetne rajta.

A pénzváltó megnézé a levél czímét s csodálkozva monda:

– Halil Patrona! farsangjuk van-e most a gyauroknak hogy magadból
bolondot csinálj? Hiszen tudsz te olvasni?

– Tudok ám, de nem hiszem, hogy ismerném azt az embert, a kinek ez a
levél szól.

– Még tegnap ilyenkor legalább ismerhetted, mert az magad vagy.

Halil csodálkozva vevé át a levelet, melyet eddig meg sem nézett, s
valóban saját nevét olvasá rajta.

– Akkor az bolond, a ki nekem ezt a levelet adta, hiszen egy erszényt is
kellene átadnom.

– Ime arra is a te neved van irva.

– De mikor nekem semmi közöm sem a levélhez, sem az erszényhez.
Bizonyára őrült volt az az ember, a ki ezeket rám bízta.

– Legjobb lesz, ha feltöröd a levelet és olvasod, ekkor megtudod, hogy
mi közöd van hozzá?

Valóban ez a legegyszerűbb mód megtudni az embernek, hogy mi köze egy
levélhez, ha feltöri és elolvassa.

A levélben pedig ez volt irva:

«Jámbor Halil Patrona. Nem vagyok én szegény ember, mint neked mondám,
sőt inkább Isten kegyelméből elég gazdag. Nem is azért járok én alá s
fel a világban, mintha marháimat vették volna el, de elrabolták egyetlen
egy leányomat, a ki kedvesebb volt nekem minden kincseimnél s most
azután járok nyomrul nyomra, hogy őt feltaláljam s ha lehet,
kiválthassam. Te jót tettél velem. Birkóztál érettem a részeg óriással,
megosztád tanyádat, saját ágyadba fektettél, magad háltál a földön, még
kaftánodat is alám tetted; fogadd el kérlek háládatosságom fejében ezt a
kis erszényt, melyben vagyon öt ezer piaszter, hogy majd ha egyszer
ismét visszakerülök hozzád, jobb állapotban találhassalak; az Isten
segítsen meg mindenekben, háladatos szolgád Janaki.»

– Mondám, hogy ő a bolond, nem én! kiáltá fel a levelet elolvasva Halil,
csak nem fog nekem valaki három vereshagymáért ötezer piasztert adni?

Lármájára többen gyülekeztek oda, Patrona és a pénzváltó ismerősei, s
sokáig tanakodtak egymás közt, hogy melyik hát a bolond: Janaki-e, a ki
ötezer piasztert ád három hagymáért, vagy Patrona, a ki nem akarja azt
elvenni?

Csakugyan Patrona maradt a nagyobb bolond, mert most meg elindult
fölkeresni azt az embert, a ki neki e pénzt adta; hiszen keresheti azt
már! Hamarább megtalálhatna valakit, a ki ugyanannyi pénzét ellopta.

A nagy csavargásban egyszer ugyanazon helyre talált jutni, a hol
harmadnapja Halil Pelivánnal birkózott. Megismeré a helyet. Egy tócsa
vér, a mi az óriás fejéből kifolyt, most is ott látszott az utcza
közepén, s a mellette levő ház falára volt irva mindkettőjük neve;
hihetőleg mikor felocsúdott a janicsár, saját vérébe mártott ujjával
irta fel azt a falra emlékezetnek okáért, Halil Patrona nevét alól,
Halil Pelivánét felül.

– Ez így nem jól van, mondá magában Halil, te voltál alul, nem én, s
kapván egy veres tégladarabot, felül irta vele a nevét.

Késő estig lótott futott, nem találta Janakit sehol, s úgy tele zavarta
a fejét mindenféle gondolattal, hogy mikor este felé az Etmeidánon halat
vásárolt, egy cseppet sem csodálkozott volna rajta, ha azt hallja, hogy
minden pontyot ezer piaszterért adnak.

Átlátta, hogy csakugyan meg kell tartania a pénzt. És a miatt egész
éjjel nem tudott aludni.

Másnap ismét kiballagva a bazárra, újra azon ház előtt ment el, a hova
tegnap a nevét fölirta. Ime Peliván neve megint az övé tetejébe volt
irva.

– Már ezen segíteni kell, monda Halil s odahíva egy teherhordót, annak a
hátára felállt, s legeslegfelül az eresz alá irta a maga nevét, a hova
azután Peliváné nem férhetett; s már ebből is látszik, hogy Halil
Patronában van valami titkos ösztön, hogy ő nem szeret alul állani, nem
szeret magánál magasabb embereket ismerni, s a mint végigmegy az
épülőfélben levő Tsiragán palota előtt és találkozik a padisáhval s a
mint III. Achmed szultán, Damad Ibrahim a nagyvezér és a Kiaja Bég és a
Kapudán basa és a fő imám Ispirizade kiséretében elvonul előtte s ő
alázattal hajtja meg fejét a porba előttük, mintha valami azt súgná
szivébe: «lesz idő, a midőn ti valamennyien így fogjátok fejeiteket a
porba hajtani előttem, mint én most, Halil Patrona, a zsibárus,
előttetek országok, világok urai!»

Szerencséje azonban Halil Patronának, hogy arczát föl nem emeli, a míg a
napok urának kisérete előtte elvonul, mert meglehet, hogy Halil Peliván,
ki a szultán előtt megy kivont pallossal, ráismerhetne s nem igen sokat
kérdezősködnék senki is utána, hogy ennek vagy amannak a zsibárusnak
miért hasították ketté a fejét?



II. GÜL-BEJÁZE. (FEHÉR RÓZSA.)

Halil Patrona zsibárus boltja ott állt a bazáron. Nem igen jövedelmes
kereskedés volt; dohányt, csibukot és pipaszárakat árult. Áfiont
(mákony) nem igen tartott, pedig ez akkor kezdett legkeresettebb czikk
lenni Törökországban. Meg is látszott rajta. De Patrona felfogadá, hogy
ő e lélekbódító szert nem fogja boltjában megszívelni soha, s a mit
Patrona megfogadott, azt ő meg is szokta tartani. Sokszor összeült
szomszédjaival e felett beszélgetni, s elmondta nekik, hogy az áfiont
mind a sejtán (sátán) küldé az igazhivőkre és az nem egyéb, mint a
dzsínek (rossz szellemek) által elhullatott rútság, mit a müzülmánok nem
átallanak szájukban forgatni, lenyelni, felszíni és ettől következik a
romlás mind rájuk, mind maradékaikra, és az egész mozlemin népre! A
szomszédok helybenhagyták beszédeit, de azért ők csak árulták az áfiont,
mert abból volt a legnagyobb haszon; s hát aztán azért, ha valaki
elvágta a torkát késsel, soha se áruljanak többet kést a boltban?
Látszék, hogy Patrona nem született kereskedőnek. Azonban a mi kevés
haszna származott, az neki untig elég is volt és soha sem jutott eszébe,
hogy valamire szüksége volna, a mi nincs.

Nagyon meg volt tehát akadva, midőn most egyszerre ötezer piasztert
kapott, hogy mit tudjon azzal csinálni? A mit ő óhajtott, azok mind igen
távol eső dolgok voltak. Szeretett volna hajóhadakat vezényelni a
tengeren, hadseregeket a táborban, városokat építeni, basákat tenni le
és fel, uralkodni, parancsolni; hanem arra mind kevés ötezer piaszter;
ez olyan sok volt és olyan kevés ránézve, hogy nem tudott vele mit
kezdeni?

Boltja épen azon részére nyilt a bazárnak, hol egy rostélylyal
különválasztott helyen a legalacsonyabb fajú kimustrált rabszolgákat
szokták elárverezni. Naponkint látott Halil tíz-húsz ilyen emberi
áruczikket boltja előtt eladatni. Ez nem volt előtte valami különös
dolog.

Nem azok az érzékeny jelenetek voltak ezek, miket a költők olyan szépen
le tudnak irni, midőn a gazdag derbendi kalmár elhozza a szépség
tündéreit a kéjnek, a gyönyörnek játékszeréül, a szép cserkesz és
georgiai szűzeket, kiknek arczuk elpirul a férfitekintet előtt, s szemük
könybe lábbad, midőn hozzájuk szólnak; ide csak az unott, hánytvetett
portékát, a kelletlen jeszíreket (rabszolga) szokták küldeni, csak a
kérges szájú szerecsen rabnők, az elvénült mérges dajkák, az emberi
barmok szoktak jutni, kiknek mindegy, akármely gazdánál szolgáljanak,
kik egykedvűen hallják a kikiáltó szavát, a ki éveikről,
tulajdonságaikról beszél, s engedik a vásárosok által fogaikat
megnézetni, karjaikat, lábaikat próbálgatni, s az egész dologgal
legkevesebbet törődnek.

A legközelebbi Pazárgün napján (vasárnap), hogy Janaki Haliltól
eltávozott, ismét künn ült a szatócs boltja előtt a bazárban, midőn a
kikiáltó megjelent a vásárban, egy lefátyolozott rabnőt vezetve kézen
fogva, s végig kiabált az utczán:

– Emberséges müzülmánok! Ime egy odaliszk a felséges szultán háreméből,
ki a nagyúr parancsára nyilvánosan eladatik. Neve az odaliszknak
Gül-Bejáze, fehér rózsa, éveinek száma tizenhét, fogai mind megvannak,
lehellete egészséges, bőre tiszta, haja sűrű, tud tánczolni és énekelni,
s mindenféle női munkákat. A ki többet ád érte, annak eladatik, s ára a
dervisek között fog kiosztatni; kétezer piasztert már igértek érte,
jőjjetek ide és nézzétek meg, ki ád többet érte!?

– Allah őrizzen meg bennünket ily gondolattól, hogy mi e leányt
megvásároljuk, mondának az okos kalmárok, az annyi volna, mint
készpénzen venni meg a nagyúr haragját, s bölcsen visszahúzódtak
boltjaikba; nagyon jól tudták ők, mit tesz az: egy elutasított
odaliszkot a szultán háreméből valakinek házába fogadni? Jobb volna
annak, a ki ilyesmit merészel, mind a négy ártó angyal nevét szobája
falaira irni, vagy a talizmánra gázolni papucsával, mint fölvenni egy
virágot, melyet a szultán elhajított, hogy azt megszagolja.

A kikiáltó egyedül maradt a bazár közepén a rabnővel, a kereskedők még
boltjaikat is bezárták. Köszönik alássan, még ajándékba sem kell az
ilyen szerencse.

Csak egy ember maradt boltja előtt, csak egynek volt bátorsága
megtekinteni a kikiáltott rabnőt és ez volt Halil Patrona.

Talán megszánta azt a rabnőt. Látszott, mint reszket szegény a sarkig
érő fátyol alatt, melyből bár nem látszott ki egyéb, mint szemei, de e
szemekben meglátszott a köny.

– Jer, hozd be őt boltomba, szólt Halil a kikiáltóhoz, ne leplezd le az
utcza közepén.

– Nem lehet, szólt a kikiáltó, fejemre van parancsolva, hogy a bazár
közepén, a hol a többi közönséges rabszolgákat szokták eladni, vegyem le
arczáról a fátyolt, s kiáltsam ki az árát mindenki láttára és hallatára.

– Nem tudod mit vétett ezen odaliszk, a miért ilyen csúfosan eladatik?

– Halil Patrona, szólt a kikiáltó, sokkal jobb lesz mind az én
nyelvemre, mind a te füleidre nézve, ha az ilyen kérdésekre nem felelek.
Én teszem, a mit nekem parancsoltak, leleplezem az odaliszkot, elmondom
mit tud? mire alkalmas? nem ócsárlom és nem magasztalom, senkit sem
biztatok, hogy vegye meg és senkit, hogy ne vegye meg. Allah
mindnyájunkkal szabad s az történik velünk, a mi régóta elvégeztetett.

E szavakkal leemelé az odaliszk fejéről a fátyolt.

– A prófétára! ez szép delnő! Milyen szemek! Az ember azt hiszi, hogy
beszélnek, s ha sokáig néz beléjök, többet tanul, mintha az Alkoránból
olvasna; milyen ajkak! Szeretnék kívül maradni a paradicsomon, hogy ez
ajkakat láthassam mindig. És minő halovány arcz! Jól nevezték őt
Gül-Bejázenak. A fehér rózsához hasonlók arczai. Látod, harmat is van
rajta, mint a rózsán szokott lenni. A szemek harmatja. Milyenek lehetnek
e szemek, midőn mosolyognak? minő ez arcz, midőn elpirul, minő ez ajk,
midőn beszél, midőn sóhajt, midőn édes vágytól remeg!

Halil Patrona egészen el volt ragadtatva.

– Ne vidd őt tovább, szólt a kikiáltónak és ne mutasd meg senkinek, úgy
sem meri őt megvenni senki. Én olyan árt adok érte, a minőt más sem
adna, ötezer piasztert.

– Legyen úgy, szólt a kikiáltó, lefátyolozva újra a delnőt, ám te
lássad, hozd a pénzt és vigyed a leányt.

Halil bement az erszényért, átadta a kikiáltónak, egy pénz sem hiányzott
belőle; az kezébe tevé az odaliszk kezét és ott hagyta azt nála.

Halil Patrona rögtön bezárta boltját, fogá az odaliszkot kézen fogva s
elvezeté őt magával szegényes, magányos lakáig.

A leány nem szólt az egész úton.

Haza érkezve, Halil leülteté a leányt tűzhelye mellé, s nyájas, szelid
hangon monda neki:

– Ime ez itt az én házam; a mit látsz benne, az az enyém és tiéd; igaz
ugyan, hogy mindaz kevés, de nem tartozol vele senkinek; ékszert,
füstölőt nálam nem találsz, de járhatsz szabadon és senki nem néz
utánad. Ime itt két piaszter, ebből készíts ebédet mindkettőnknek.

A jámbor müzülmán azzal visszatért a bazárra, s egyedül hagyá a hölgyet
házánál, s csak este tért vissza ismét.

Gül-Bejáze ez alatt vacsorát készíte számára, a mi két piaszterből
kitelt. Halil tányérát oda tevé a gyékényre, maga leült a küszöbre.

– Nem ott, itt mellettem ülj, mondá Halil, s megfogá az odaliszk remegő
kezét, s oda ülteté őt maga mellé a vánkosra, s rakott eléje a piláfból
és kinálta megható szóval, hogy egyék. Az odaliszk szót fogadott. Még
egy szót sem szólt ekkorig, csak mikor elvégezte az evést, oda fordula
Halilhoz és alig hallható hangon rebegé:

– Hatod napja, hogy nem ettem.

Halil csodálkozva kiálta fel.

– Hatod napja! Irtózatos! s ki volt, a ki ennyire kínzott?

– Magam akartam úgy, meg akartam halni.

Halil fejét csóválta.

– Ilyen ifju és már meg akar halni. És most nem akarsz meghalni többé?

– Szemeiddel látod.

Halil nagyon megszereté a leányt; sohasem volt neki senkije, a kit
szerethetett volna, s a mint ott ült vele szemközt a leány, nagy, sötét
szempillái árnyékot vetve fehér arczára, azon méla hallgatag ajakkal,
azt hivé tündért lát maga előtt, kinek varázsa által új emberré érzi
magát alakulni.

Halil nem emlékezett rá, hogy valaha örült volna, hogy szive dobogását
észrevette volna; és most, midőn a szép hölgyet látta maga mellett ülni,
úgy dobogott az, úgy örült.

Ah bizonyára jól énekli a költő: «két világ van, egyik a nap alatt,
másik a hölgy szivében».

Sokáig elnézte szép rabnőjét gyönyörködve, arczát, bűbájos szemeit, huri
termetét; az mind mind olyan szép volt.

S ha gondolt rá, hogy e szépség mind az övé, hogy ő ura, birtokosa e
lénynek, ki parancsára keblére omlik, s éjhaja sátorával eltakarja és
bársony karjaival átöleli, hogy ez ajkak nemcsak pirosak, de édesek is,
s hogy e kebel nemcsak hófehér, de forrón is dobog, óh akkor eszét kezdé
veszteni a gyönyör, a vágy miatt!

És mégsem tudta, hogyan szólítsa őt meg? Soha sem volt még rabnője, nem
tudta mit mondjon neki? Az ő nyelve nem volt édes hizelgéshez szokva,
nem tudá mit kell mondani a nőknek, hogy szeressenek?

– Gül-Bejáze… rebegé halkan.

– Parancsolj uram.

– Az én nevem Halil. Nevezz engem úgy.

– Parancsolj Halil.

– Ne mondd, hogy parancsoljak. Ülj mellém. Még közelebb hozzám.

A leány oda ült mellé. Egészen hozzá közel.

És most még kevésbbé tudta Halil, hogy mit mondjon neki?

A leány szomorú, egykedvű volt, de nem sírt, mint a rabnők szoktak.
Halil úgy szerette volna, ha beszélne a leány, mondaná el élte
történetét, szomorúságának okát, akkor talán könnyebben szólhatna ő is;
vigasztalná, s a vigasztalás után megjönne a szerelem.

– Mondjad nekem Gül-Bejáze, miért történt az veled, hogy a szultán a
bazárban eladatni parancsolt?

A leány föltekinte Halilra azokkal a nagy fekete szemeivel; mikor hosszú
szempilláit fölemelte, mintha az éjszaka nyílna meg két fekete nap
előtt, s azután sokáig nézett rá merően, szomorúan.

– Azt majd te is meg fogod tudni Halil, felelt neki suttogva.

És Halil mindinkább hevülni érzé szivét ily közel a legforróbb, a
legégetőbb lánghoz; szemei kápráztak ennyi szépség láttára, megradá a
leány kezét és ajkaihoz szorítá azt. Oly hideg volt e kéz. Annál több
ok, hogy azt ajkain, keblén melengesse fel, de a kéz csak hideg maradt,
hideg, mint egy halott keze.

Vajjon a kebel, az ajk is oly hideg-e?

Halil szenvedélyittasan ölelé át a leányt és a mint keblére voná és
magához szorítá, hosszan, édesen, a leány halkan rebegé magában:

– Szűz Mária…

És a leány hosszú fekete haja leomlott arczára, s a mint Halil
félresimítá azt a szép arczból, hogy meglássa, ha pirosabb lett-e az az
öleléstől? íme az még fehérebb volt. Eltünt belőle minden élet, a szemek
le voltak csukva, az ajkak zárva és elkékülve. Holt, holt, halott!…

Halil nem akarta hinni. Azt vélte, a leány csak tetteti magát. Szép
keblére tevé kezét. Nem dobogott az. A leány nem érzett semmit. Tehetett
vele Halil, a mit akart. Egy holttest feküdt a keblén.

A forró szenvedély lángja után egyszerre jéghideg borzadály hatotta át
Halil szivét, reszketve tevé le a leányt, s ijedten rebegé:

– Ébredj fel, nem bántalak, nem bántalak.

A könnyü kaftán le volt csúszva kebléről, azt ismét betakarta s
félelmesen nézte a szép hullaarczot.

A leány egy percz múlva nehéz sóhajjal nyitá meg ajkát, azután nagy
sötét szemei nyíltak meg ismét, ajkai újra visszanyerék az előbbi pírt,
szemei a bűbájos ragyogást, arcza a fehér rózsa gyöngéd elevenségét,
szép keble ismét szállt, emelkedett.

Fölkelt a szőnyegről, melyre letevé Halil, s a szerte heverő edények
eltakarításához fogott, s csak néhány percz múlva susogá Halilhoz, ki
bámulatából nem birt magához térni:

– Már most tudod, miért adatott el engem a padisah a bazárban? A mint
engem férfi ölelése érint, azon perczben holt vagyok és holt maradok, a
míg ismét el nem bocsát és ajkai megfagynak rajtam és szíve visszaborzad
tőlem. Az én nevem nem Gül-Bejáze, hanem Gül-Ölü (holt rózsa).



III. ACHMET SZULTÁN.

A nap a szerály ablakain keresztül sütött már, a két ulema, ki a
szultánnal együtt szokott imádkozni, épen most távozott el, s a Kapu
Agaszi és az Anaktár Oglán (főajtónálló és kulcstartó) sietnek nyitni az
ajtókat, melyeken keresztül a padisah öltözködő teremébe szokott lépni,
a hol már készen várnak reá az udvar legnevezetesebb személyei: a
Khasz-Oda Basi (főöltöztető), a Csohodár, ki a szultán felső köntösét
adja fel, a Dülbendár, a ki a shawlt köti a derekára, a Berber-Basi, a
ki fejét megborotválja, az Ibrikdáraga, a ki megmossa a kezeit, a
Peskiridzsi Basi, a ki megtörülgeti, a Serbedzsi Basi, a ki italát
tartja készen és a Tirnakdzsi Basi, a ki körmeit elmetéli. Mindezek a
legnagyobb hódolat- és tisztelettel hajolnak a földig, midőn a padisah
orczáját megpillantják, ki a számtalan faragott ajtókon keresztül öltöző
szobájába lép.

Egyszerű hatszögletű terem az, magas, arany rácsos ablakokkal, minden
szépsége abból áll, hogy falai ki vannak rakva amethysttal, miknek
jáczintszínéből élénken ragyognak elő a topázból és almandinból rakott
arabeszkek. A padisah nagy kedvelője a drágaköveknek; öltözetének minden
darabja gyémánt, rubin és gyöngyöktől ragyog, s ujjai nem látszanak a
szikrázó gyűrűktől. Ő e pompában örömét leli. És arcza illik ennyi fény
közé. Szelid, nyájas, tündökletes arcz, mintha egy atya lépne gyermekei
közé. Nagy mélázó szemei enyhén nyugosznak meg mindenki arczán, szép
sima homlokán semmi ráncz nincs, látszik, hogy nem szokta azt redőkbe
vonni, hogy nem haragszik soha; hosszú, tömött, fekete szakállában egy
ősz szál sincs, látszik, hogy nem szokott búsulni, hogy igen boldog.

Valóban az. Huszonhét éve ül már a trónon. Meglehet, hogy e huszonhét év
alatt történtek birodalmában olyan változások, a miken nem volt oka
örülni, de Allah azon különös áldásban részesíté őt, hogy az ily szomorú
dolgokkal nem törődött, hanem, mint minden bölcs, örült annak, a mi
örvendetes; szerette a szép virágot és a szép asszonyt; volt is neki
mindkettőből elég. Kertje pompásabb volt, mint «ragyogó» Szolimán alatt,
s hogy szerálya nem volt örömtelen, bizonyítja az, miszerint ez ideig
harminczegy gyermeknek lett boldog édes atyja.

Ma különösen jó álmainak kellett lenni, vagy a szultána Asszeki
(kedvencznő), a felülmúlhatlan szépségű Aldsalisz regéi lehettek nagyon
mulattatók, vagy tán egy új teljes tulipán nyílt ki az éjjel, mert
mindenkinek odanyújtja kezét csókolásra, s midőn a berberbasi elkészíti
alája a vánkost, megveregeti annak csattanó piros orczáját, melyet az
érdemes basi még zárai borbélylegény korában szerzett, s azóta olyan
szépen megnövelt, hogy gyönyörűen odaillik vele berberbasinak.

– Allah gondoskodjék rólad, hogy szádnak sohase legyen panasza kezed
ellen, derék berberbasi. Mi új dolog történt tegnap óta a városban?

Úgy látszik, hogy a berberbasik Stambulban is nevezetesek arról, hogy
szeretik a napok eseményeit figyelemmel kisérni, s azokat másokkal
közleni, azon unalom enyhítésére, melyet a borotválkozás rendesen
előidéz.

– Ha érdemesítesz arra, leghatalmasabb és legkegyelmesebb úr, hogy a mit
leghaszontalanabb szolgád érdemetlen száján kibocsát, azt menyei
szózatokra méltó füleidbe bevedd, elmondom azt, a mi legújabban történt
Sztambulban.

A szultán gyűrűivel játszék, miket egyik ujjáról a másikra vont.

– Megparancsolád legnagyobb kegyelmű padisah, szólt a berberbasi,
letekergetve a gyöngyös kaukot (turbántekercs) a nagyúr fejéről,
miszerint tudakozzam ki, mi történt tovább Gül-Bejázéval, miután
háremedből elvitetett? Reggeltől estig és estétől reggelig kutattam
házról házra, tudakozódtam, hallgatóztam, füleltem, álöltözetben a
kereskedők közé vegyültem, beszédet kezdtem, szaglálóztam, míg végre
kitudtam a dolgot. A leányt sokáig nem merte megvenni senki, mert
illendő, hogy a mit a világ leghatalmasabb ura elhajít, azt senki fel ne
merje venni, és a hová ő pipája hamvát kiveri, azt a helyet mindenki
kikerülje és rá ne merjen arra gázolni. Ime azonban mégis akadt egy
vakmerő férfi a bazáron, kit megvesztegetett a leány szépségének látása,
s megvette azt a kikiáltó kezéből ötezer piaszteren. Ez volt minden
pénze, ezt is csodálatos módon kapta egy idegen mészárostól, kit házába
fogadott.

– Mi neve e férfinak?

– Halil Patrona.

– Mi történt tovább?

– Az ember haza vitte a leányt, kinek szépsége bizonyára mindenkit el
fogna ragadni, a ki még nem tudná, hogy mik történtek vele a szerályban
és a Kiaja bég s Damad Ibrahim fővezér kioszkjában és a fehér herczeg
háremében. Valóban gyönyörüség látni e leányzót és könnyen eszét
vesztheti miatta, a ki még nem tudja róla, hogy a szép virágszál csak
nézni és nem letörni való, hogy azon szép és a paradicsom hurijait
megszégyenítő alak egyszerre holt és merevvé válik, a mint férfi keze
érinti őt és e halálhidegségből sem a padisah napként melegítő arcza,
sem a nagyvezér haragja, sem a szultána Asszeki korbácsütései, sem a
fehér herczeg könyörgése nem birta őt fölébreszteni.

– És utána jártál, hogy mi történt ezen leánynyal tovább?

– Áldott legyen minden szó, mely ajkaidról engemet illet, oh hatalmas
padisah! Igenis, utána jártam. A jámbor szatócs hazavitte a leányt
magához; örült neki, hogy mindenét oda adhatta érte. Maga mellé ülteté.
Vacsorált vele együtt, akkor át akarta ölelni, keblére vonta és ime a
leány holtan rogyott karjai közé, mint szokta mindig, valahányszor férfi
ér hozzá, valamely bűbájos varázsoló szót ejtve ki ajkain, melytől
őrizzen meg minden igazhivőt a próféta; azon szent asszony neve ez,
kinek képét a gyaurok zászlóikon viselik s nevét kiáltják, midőn az
igazhivőkkel harczolni szállnak.

– Haragos volt-e a vevő?

– Nem, sőt inkább megnyugodott benne. Ez idő óta békében hagyja a
leányt. Úgy tekinti, mint egy tündért, mint az őrülteket szokás, a kiket
nem bánt senki. Szabadon jár-kel házában. Halil nem engedi semmi durva
munkát végezni, inkább maga tesz helyette mindent, úgy, hogy azok
között, a kik őt ismerik, már példabeszéddé kezde válni a neve, hogy
Halil rabszolgálót vett magának s maga lett annak rabszolgája.

– Ez valóban nevezetes eset, monda a padisah, tudd meg tovább is, mi
kifejlése lesz e dolognak? A Teszkeredsi Basi (titkár) jegyezzen fel
mindent, a mit elmondasz, örök emlékezetre.

A Berber Basi e beszéd alatt ügyesen végzé a padisah fejével hivatalos
működését, s azután jött az Ibrikdár Aga, megmosá annak kezét, a
Peskiridzsi basi megtörülgeté azokat, a Tirnakdsi Basi elvagdalá
körmeit, a Dülbendár felköté fejére a gyöngyös kaukot, s derekára a
hosszú keleti shawlt, a Csohodár ráadá a turquoisoktól nehéz binist
(felső gunya), a Szilibdár felköté bogláros kardját, s azután a szokott
főhajtások mellett mindnyájan eltávozának előle, csak a Khasz-Oda Basi
és a Kapu Agaszi maradtak mellette.

A Khasz-Oda Basi jelenté, hogy a szerály előcsarnokaiban térdhajtva
várakozik a szultán legalázatosabb két szolgája: Abdullah a főmufti és
Damad Ibrahim a nagyvezér, kik fontos országos ügyben kivánnának szót
terjeszteni a nagyúr elé.

A szultán még nem adott feleletet, midőn a háremhez vezető ajtókon
keresztül belép hozzá a Kizlár Aga (eunuch főnök) tisztességes fekete,
hasított ajku nemes úr, kinek azon szomorú kiváltsága van, hogy a
szultán háremében szabadon járhat ki s be és abban neki semmi öröme
nincsen.

– Mit kivánsz hű szolgám, Kizlár Aga? szólt eléje menve Achmed s
fölemelve őt a földről, hová előtte leborult.

– Legkegyelmesebb padisah. A virág nem tud ellenni nap nélkül, a virágok
legszebb, legillatosabb szála, a szultána Asszeki óhajtja látni
orczádat.

E szókra még szelidebb, még mosolygóbb lett Achmed arcza; inte a
Khasz-Oda Basinak és a Kapu Agaszinak, hogy vonuljanak ki a másik
terembe, a Kizlár Agát pedig visszaküldé, hogy vezesse elé a szultána
Asszekit.

Gyönyörü damascusi hölgy volt Aldsalisz. A természet minden szépséget
pazaron ruházott reá; bőre fehérebb, mint az elefántcsont és simább,
mint a bársony. Hajfürtei mellett csak árny volt a legsötétebb éjszaka,
s telt, mosolygó orczájának színe megszégyeníté a hajnalt s a feslő
rózsát, s ha e szemekkel Achmedre pillantott, mikben egész gyönyörvilága
égett a paradicsomi örömöknek, a padisah édes villámoktól sujtva érzé
szívét, s ha e bűvösbájos ajkak megszólaltak, ki volna az, a ki ellent
tudjon neki mondani? Achmed bizonyára nem. Oh nem. «Kérjed országom
felét.» Ez a legkisebbike azon hizelgéseknek, mikkel őt el szokta
halmozni. Ha ő ölelheti, ha égő szemeibe nézhet, ha őt mosolyogni látja,
elfeledi Stambult és a hadsereget és a háborút és az idegen követeket, s
ez nagy áldás a prófétától.

A kedvencz szultána azon csábító mosolylyal járult Achmed elé, mely
örökké ellenállhatatlan volt reá nézve, s nem engedé a szultán ajkain
megjelenni a tagadó választ.

Minő sürgető kérése lehetett, hiszen csak hajnalban vált el tőle a
padisah, minő álmot láthatott azóta, melynek megvalósulását óhajtja?

A szultán kezénél fogva vezeti őt bibor ottománjáig s megengedi, hogy
lábaihoz leüljön; a szultána összefonja kezeit a padisah térdein s
fölvetve arczára szemeit, szól:

– Leányodtól, a kis Eminától jövök, ő külde hozzád, hogy csókoljam meg
helyette lábaidat. Valahányszor tégedet látlak, felséges chán, mintha az
ő arczát látnám, s valahányszor őt szemlélem, mintha a te arczod állana
előttem. Úgy hasonlít hozzád, mint a ragyogó csillag hasonlít a tündöklő
naphoz. Három évet tölte be már, most lép a negyedik esztendejébe, s még
nincs férjhez adva. Ma reggel, hogy arczodat elfordítád tőlem, álmot
láttam, mely a következő volt: leányaid hárman, Aisah, Hadissza és Emina
ültek a nyilpiaczon, pompás csillogó sátorok alatt; három sátor volt
egymás mellett, egyik fehér, másik violaszin, harmadik naphtazöld;
ezekben ültek a herczegasszonyok ezüstszövetű kapanidzsákba öltözve, a
gömbölyü selmikkel fejükön, s a hét szerencsés karika által fölékesítve,
melyek egy nőnek boldogságot hoznak és a melyek az istifan (diadem), a
nyakkötő, a fülönfüggő, a gyürű, az öv, a karperecz és a kösöntyü.[14]
Mellettük ismét számtalan sátor, háromféle kék, háromféle zöld, miket az
Emirek, Defterdárok, Reis Effendik, Muderriszek és Seikek nagy serege
foglalt el. És a szekér fölött három magas pálmafa volt felállítva,
melyeket elefántok húztak nagy kerekeken és három kert, melyben minden
virág czukorból vala készítve, és ekkor elkezdék a fővezérek az
ünnepélyt, a kézcsók után a főmufti végrehajtá az egybekelést, melyen a
vőlegényt a Kiaja, a menyasszonyt pedig a Kizlar Aga képviselte és azok
mind megajándékoztattak. Ekkor jöttek a vőfélyek a nászajándékokkal,
száz teve virággal és gyümölcscsel megrakva, egy elefánt aranynyal,
drága kövekkel és tündöklő fátyolokkal; két eunuch smaragddal kirakott
tükröket hozott, pompásan fölnyergelt lovakat a miri achorok (lovászok).
Ezek után jöttek a nagy vezér kisérői és dsiridhajításban
gyönyörködteték a bámuló szemeket, jöttek ismét a tömlőhordók, s egy
sátorban faembereket és egy eleven centaurt játszattak, és az egyptomi
kard- és abroncstánczosok, az indu szemfényvesztők és kigyótánczoltatók,
a kik után következett a főmufti, s orczádnak színe előtt a Koránból egy
versezetet olvasott föl és azt megmagyarázta szépen. Ezután jöttek az
arsenalból való emberek, kik egy egész vitorlás gályát huztak nagy
hengereken és utánok a topidzsik (tüzérek), kik szintén hengereken egy
várat szállítottak elé, ágyukkal megrakva és azokból lövöldöztek. Ismét
erre az egyptomai opiumevők táncza következett, a mely igen csodálatos,
a mely után ismét majmok és medvék játszottak furcsa dolgokat;
mindezekre következett a czéhek elvonulása és a janicsárok
megvendégelése, legvégtére a pálmák ünnepe, a midőn azok a szerály
kapujáig vitettek a czukorkertekkel együtt és a lámpaünnepély, melyben
tízezer színes lámpa ragyogott húszezer nyiló tulipán között, úgy, hogy
azt lehetne hinni, hogy a lámpák virágoznak és a tulipánok világítanak;
a rumili hisszár és az anatoli hisszár ágyui mennydörögtek közben, s a
Bosporus egy lángtengerré látszott válni a fénylő hajóktól s a szikrázó
tűzjátékoktól. Ime ilyen álma volt legalázatosabb rabszolgálódnak
Dzsemachir 12. (jun. 15.) hajnalán, a mely szerencsés nap az ozmanlik
előtt.

Hasonló álmokat igen unalmas dolog volna végig hallgatni, de Achmed
gyönyörűségét lelé azokban; őt az ünnepélyek boldogíták és semmivel sem
lehete annyira megnyerni kegyét, mint valami új, feltünő ragyogó
pompával, a minőt még elődei nem ismertek. Aldsalisz az által lett
kegyenczévé, hogy a tulipánok és lámpák ünnepélyét feltalálta, melyet
minden évben megültek, s a «pálmák ünnepélye» ismét új eszme volt és a
«czukorkerteké» szintén. Achmed elragadtatással ölelé keblére a kedvencz
szultánát s megesküvék neki, hogy álmát teljesíteni fogja, s úgy bocsátá
őt vissza a hárembe.

A Kizlár Aga bebocsátá a künn várakozó két főurat. Elül lépett be a
főmufti, utána Damad Ibrahim a fővezér, mindkettő hófehér rengő ősz
szakállal, komoly, tiszteletgerjesztő arczok.

Ott lehajoltak a szultán előtt, megcsókolák köntöse szegélyét s
leborulva maradtak előtte, míg föl nem emelé őket.

– Mi hoz benneteket a szerályba, derék országnagyok?

Mint illett, a főpap kezdé a beszédet.

– Legkegyelmesebb és leghatalmasabb úr. Légy kegyelemmel irántunk, a
midőn életed örömeit szavunkkal háborítjuk; mert ámbár áldás az álom, de
jobb az ébrenlét az álomnál, s a ki rejtegeti maga előtt a veszélyt,
annyit tesz, mintha önmagától lopna. Tudva lesz előtted, legdicsőbb
padisah, miszerint néhány év előtt tetszett Allahnak megengedni, hogy a
lázadó Esref Persia törvényes fejedelmét Tamasip sahot elűzze
fővárosából. – A fejedelem bujdosóvá lett, a fejedelem anyja rongyokba
öltözött közszolgáló gyanánt tengette életét Ispahánban. Az ozmán
fegyverek nem engedheték a bitorlónak, hogy rablott trónján nyugodtan
ülhessen, s diadalmas hadseregeid, miket Ibrahim vezér s az «erényes»
Küprili utóda Nuumán Küprilizáde vezérlett, elfoglalák Persiától
Kermandzsahánt, s birodalmadhoz csatolák. Ime azonban a prófétának
tetszik csodák történését engedni. Egyszerre előtámad az elveszettnek
hitt Tamasip sah egy maroknyi hadsereggel s három csatában Damaghan,
Derechár és Ispahan mellett tönkre veri Esref chánt, őt magát futtában a
lovak taposták el. Most a visszatért fejedelem visszaköveteli az ozman
birodalomtól az elfoglalt tartományokat, s fővezére Szafikuli chán nagy
hadsereggel közeleg Küprilizade ellen. Az ozmán fegyverek napját
sötétség fenyegeti, Leghatalmasabb úr! Ne engedd dicsőségeden e csorbát
esni; mi a fővezérrel már összegyüjtöttük a hadsereget, mely készen áll
a Bosporus partján minden perczben hajóra szállani; pénz és eleség
ezerötszáz teve hátán előre küldetett a határok felé Nuumán számára.
Csak egy szavadra van szükség s fegyveres kézzé válik az ország, melynek
csapása egy másik országot ejt el; csak egy intése kell szemeidnek, s a
földből támadnak elő a harczosok, mintha a négyszáz év alatt elhullott
ozman hősök mind egyszerre kikelnének sírjaikból, hogy a próféta
zászlóját megvédjék; de a zászlót neked kell kezedbe ragadnod,
legdicsőbb padisah, mert fegyvereinknek csak jelenléted adhatja meg a
diadalt; azért kelj, övezd föl derekadat Mohammed kardjával és szállj le
a seregek közé, melyek óhajtva várják arczod láthatását, mint óhajtja a
nap feljöttét, kinek hosszú az éjszaka és aludni nem bir.

Achmed szeliden tekinte le a beszélőre, mintha az alatt, míg ez beszélt,
egészen másról gondolkoznék s egy szót sem hallana azokból, a mik hozzá
mondattak.

– Hű szolgáim, szólt nyájasan mosolyogva. E mai nap szerencse napja rám
nézve. A szultána Asszeki álmot látott e hajnalon, mely méltó, hogy
valósíttassék; Istambul utczáin fényes ünnepély volt, ki volt világítva
az egész város, lámpák és tulipánok ragyogtak a puszpángfák kertjeiben
és az «édes vizek» körüli kiöskök udvarain, s mozgó pálmafák és
czukorból készült kertek vitettek körül a piaczokon, az utczákon
kerekenjáró gályák és várak sétáltak végig. Ez álom oly szép, hogy
valósulásra vár.

A főmufti meghajtá magát mellén keresztbetett kézzel.

– Allah akbár! Allah kérim! Az Isten hatalmas. Legyen úgy, a hogy
parancsolod. Keljen fel a nap ezután nyugaton, ha úgy kivánod.

Azzal a főpap visszavonult és elhallgatott.

De előlépett az agg fővezér Damad Ibrahim, s kaftánja szélével
megtörülve könyes szemeit, szomorúan állt meg a padisah előtt és szólt.

– Óh uram! Allah külön napot rendelt az örömre, különt a szomorkodásra,
s nem jó azokat egymással összetéveszteni. Semmi ok sincsen jelenleg az
örömre, de a bánatra annál több. Az ország minden részeiből gyászhírek
érkeznek, mint fekete hollók, midőn zivatar közelg: tűzvész, ragály,
földrengés, vízáradás, vihar rémíti a népet. Csak e héten égett le
Stambul legszebb része, a Chodzsa-basa mellett, alig nehány hete az Ejul
külváros az egész part mentében, midőn a város másik része
kivilágíttatott Murad herczeg születésére. Kallipolisban a villám a
lőpormalomba sujtott s hatszáz munkás repült a légbe. A Kiagadchane
patak egy éjjel úgy megáradt, hogy az egész édes vizek völgyét
elöntötte, s a fölállított ágyukat elragadta, s ime nézzed: legújabban
Santorin sziget mellett egy új sziget emelkedett ki a tengerből, három
hónapig folyvást nőttön nőtt és a mig megnőtt, Sztambul alatt reszketett
a föld. Oh uram, ez nem jó jelenség nekünk, s ha van füled szolgáid
tanácsát meghallani, bőjtöt rendelj és hamvazó napot az örömünnep
helyett, mert Stambulra gonosz napok közelgenek. Ellenség szava
hallatszik határainkon köröskörül, a Ton (Duna) partjáról, mint a Pruth
vize mellett és Eriván hegyei közül, mint a szigetek felől, s ha tíz
keze volna minden muzulmánnak, mind a tízre jutna egy kard, hogy azzal
védelmezze országodat. Ám neheztelj ősz szakállamra és büntess meg
vakmerőségemért; én lángok között látom Istambult, valahányszor
ünnepélyre van az kivilágítva s ijedtséggel kiáltok hozzád és a
prófétához: segítsetek!

Achmed szultán folyvást kegyesen mosolygott. Hangja édes volt, mint a
folyóméz, midőn felelt.

– Nemde tenéked, derék Ibrahim, van egy fiad, a kit Omárnak hínak, a ki
meghaladta már a negyedik évet? Nekem is van egy leányom, a ki már három
éves, Emine. Él az én lelkem! hogy addig fel nem kötöm a próféta kardját
és a veszély zászlaját kezembe nem fogom, a míg őket össze nem
házasítám. Régen egymásnak voltak ők szánva, s érdemeid szaporodása
sietteti egybekelésüket. A szultána Asszekinak esküvel fogadtam azt fel,
s visszafelé esküdni nem lehet, mint a hogy tesznek a hitetlen
tűzimádók, kik ha fogadást vagy esküt tőnek, visszafelé elmondják azt, s
azt hiszik, hogy az által fel vannak oldva alóla. Igazhivőhöz ez nem
illik. Én megigértem ez ünnepélyt s akarom, hogy ez pompás legyen.

Ibrahim felsóhajtott s búsan köszöné meg a nagyúri kegy ez újabb
tanubizonyságát. Ráért volna ez ugyan későbbre is maradhatni: hisz a
vőlegény csak négy, a menyasszony csak három éves.

– Allah kérim! Az isten ne engedje megrövidülni árnyékodat, hatalmas
padisah! szólt Damad Ibrahim s azzal megcsókolva a nagyúr kezét,
eltávozának mind a ketten.

A szerály kapujában borusan monda a főmufti a nagyvezérnek:

– Jó lett volna nekünk kettőnknek nem őszülni meg.

Achmed pedig a bosztandzsik (kertészek) kiséretében sietett a
puszpángfák kertjébe tulipánjai közé.



IV. A RABNŐ RABJA.

A jámbor Halil Patrona egész példabeszéddé kezde már válni, a bazáron
nem is nevezték máskép, mint a rabnő rabjának; a mi egyébiránt épen nem
ártott neki, mert annál többen mentek be hozzá csibukot és dohányt
vásárolni, minthogy mindenki szerette volna ismerni azt a müzülmánt, a
ki egy valóságos pénzen megvett rabnőt még csak kezével sem érint, hanem
végez helyette minden házi dolgot, mintha az vette volna meg őtet.

Patrona szomszédságában lakott Muszli, egy veterán janicsár, ki
időtöltésből a papucsfoldozás művészetét gyakorolta.

Ez gyakran látta Halilt holdvilágos éjszakákon a háztetőre fellopózni, a
hol Gül-Bejáze aludt, s ott két lépésnyire leülve tőle, elmélázni,
órákig, éjfélekig, a késő hajnalig; homlokát tenyerébe fektetve nézte,
bámulta azt a gyönyörű termetet, azt a szép halovány arczot és gyakran
közelebb csúszott hozzá, oly közel, hogy ajkai annak arczától alig
voltak egy gondolatnyi távolra; akkor ismét visszakapta fejét és ha
olykor föl talált ébredni a rabnő, inte neki, hogy csak aludjék tovább,
nem háborítja senki.

Halil mindezzel a beszéddel nem törődött, arcza ugyan még valamivel
halaványabb volt, mint azelőtt, de ha valaki szemtől szembe mert volna
vele tréfálni, tapasztalandá, hogy karjai most sem gyöngébbek, mint
valaha.

Egy napon szintén ott ült boltja ajtajában, keveset ügyelve az előtte
járókelőkre, s oly irányt adva messze kibámuló szemeinek, hogy
valamennyi feje fölött ellásson, a midőn valaki, a ki egész csendesen
lépett oda hozzá, nagy nyájasan megszólítja:

– Kedves tsorbadzsim!

Patrona oda tekintett s Janakit látta maga előtt, egykori rejtélyes
vendégét.

– Ah te vagy az, muszafirom. Ugyan kerestelek két álló nap azután, hogy
eltávoztál, vissza akartam adni ötezer piaszteredet, melyet nagy
bolondság volt tőled nekem ajándékoznod. No de jól van, már most nem
kereslek, mert azt a pénzt mind elköltöttem.

– Örülök ezt hallani tőled, Halil, remélem, hogy sorsodon javítottál
vele. Elfogadsz-e ismét egy napra vendégednek?

– Kész örömmel. Csakhogy kettőt kell megigérned: először, hogy semmiféle
ravaszságot el nem követsz a végett, hogy nekem valamit megfizess, a mit
ingyen adok; másodszor hogy nem kivánsz nálam maradni éjszakára, hanem
átvándorolsz tanyázni az én derék szomszédomhoz Musszlihoz, a ki szintén
magányos ember és papucsokat foldoz, s ilyenformán igen tisztességes
férfi.

– És miért nem hálhatok te nálad?

– Mert tudnod kell, hogy most már ketten vagyunk a háznál, én és egy
rabnő.

– Hát nem tesz az semmit Halil. Én elhálok a tetőn, te pedig leviszed
rabnődet magadhoz.

– Az nem lehet, Janaki, az nem lehet.

– Miért nem lehet?

– Mert inkább elhálnék abban a veremben, melybe a tigris beleesett,
inkább aludnám a behemóth fészkében, vagy egy csónakban, melyet kajmánok
őrzenek, inkább töltenék egy éjszakát egy pinczében, mely tele van
skorpióval és skolopendrummal, avagy a szurémi toronyban, melyet a
dzsínek látogatnak, mintsem töltenék egy éjszakát ezen rabnővel egy
szobában.

– Bámulatra gerjesztesz, Halil. Tán csak nem te vagy az a nevezetes
müzülmán, kiről már Perában is beszélnek, hogy rabnőt vett és azt
szolgálja.

– Te mondád. De jobb lesz, ha nem beszélsz róla többet. Mind ennek a te
ötezer piasztered az oka, egészen meg vagyok rontva azóta; az eszem
visszafelé jár, s ha jönnek hozzám vásárosok, kérdéseikre olyan
feleletet szoktam adni, hogy nevetnek rajtam. – Beszéljünk inkább te
rólad. Megtaláltad-e már leányodat?

Most Janakin volt a sor felsóhajtani.

– Kerestem mindenütt, nem találtam sehol.

– Hogyan vesztetted el?

– Egy szombat napon több társnéival a márványtengerre ment egy vitorlás
ladikban, mulatozni. A zene és énekhangok oda csaltak egy török kalózt,
s az a békességes ország közepében elrablá mind a lányokat s oly
titokban el tudta adni, hogy nyomára nem juthatok sehol. Már azt kell
hinnem, hogy a szultán szerályába vitetett.

– No onnan ugyan pedig sohasem kapod ki.

Janaki nagyot sóhajtott s fejét búsan megcsóválva kérdezé:

– Gondolod, hogy sohasem juthatok hozzá, ha ott van?

– Ha ne ha egyszer a janicsárok, vagy a debedzsik, vagy a bosztandzsik
egyet gondolnak s a szultánt leteszik.

– Ki merne ilyesmire még csak gondolni is, Halil?

– Bizony én mernék, ha az én leányom ott volna a háremben, az én
akaratom és az ő akarata ellen. Hanem az nem neked való dolog Janaki. Te
nem ontottál más vért soha, mint tulok- és ökörvért, hanem annyit
mondhatok, hogy ha én olyan gazdag ember volnék, mint te, még a
szerályból is ki tudnám hozni leányomat. A gazdagság nagyobb erő, mint a
vitézség.

– Kérlek ne beszélj oly fenhangon. Szomszédjaid valamelyike meg találja
hallani, s leüt, hogy pénzemet elvegye. Pedig sok pénzt hordok magammal
s mindig félek, hogy elrabolják tőlem. A bazár előtt vár egy szolgám
öszvérrel. Annak a hátán van két tömlő aszalt pálmaszilva. Neked
megmondom, hogy azon tömlők félig aranynyal vannak töltve, s csak azon
fölül van a pálmaszilva. Szeretném azokat nálad letenni. Rabnőd nem nyúl
hozzá, ugyebár?

– Bátran ott hagyhatod; ha meghagyod neki, hogy ne nézzen rájok, be
fogja hunyni szemeit, mikor azon megy.

Ezalatt bezárta boltját Patrona s elvitte vendégét magához; útközben
beszólt szomszédjához, az emberséges janicsárhoz, a ki papucsokat
foldoz. Musszli szivesen ajánlkozott Halil vendégének éjszakai
szállásadásra. Patrona azonfelül meghívta őt magához egy kevés jóízü
piláfra s nehány serleg tiltott nedv elköltésére, melyre az érdemes
janicsár még szívesebben ajánlkozott.

Azzal beléptek Halil házába.

Gül-Bejáze épen a tűzhely mellett állt és Halil vacsoráját főzte, a mint
ez vendégével együtt bejött az ajtón s hallva a lépéseket, visszafordítá
arczát.

Ezen pillanatban elordítá magát a görög jövevény s hosszú süvegét
magasra hajítva, odarohant a rabnőhöz és térdre borulva előtte, kezeit,
karjait, azután halovány orczáját össze-vissza csókolá és a leány
odaomlott vállára és átölelte a férfi nyakát és sírt mind a kettő és
egyik rebegte e szót: «leányom!» a másik: «atyám!»

Halil csak bámult és nézett reájuk.

Janaki pedig folyvást térden állva, ég felé emelé kezeit és hálákat
adott Istennek, hogy lábait ide vezérlé.

– Allah akbar! áldott legyen az úr, szólt Patrona is, oda lépve
hozzájuk. Ime, a kit oly régen kerestél, nálam kellett őt feltalálnod.
Magasztald Istenedet, mert illetetlenül nyered őt vissza tőlem.

– Nem jól mondád Halil, szólt az apa örömtől ragyogó arczczal; nem fogod
őt nekem visszaadni, sőt inkább itt marad nálad örökre. Mert ha
háromszor, három irányban körüljárom is ezt a földet, nem találnék
számára olyan férjet, mint te vagy; azért mondjad, mi árát szabod neki?
hogy őt kiválthassam és mint szabad nőt adjam át neked.

Halil nem sokat gondolkozott a váltságdíjon, hamar készen volt vele. Egy
tekintetet vetett Gül-Bejáze mosolygó ajkaira és egy csókot kért
azokról.

Janaki megfogá leánya kezét és az ő kezébe tevé azt.

Halil már kezében tartá a forró síma kezecskét, érzé annak biztató
szorítását, látta a leányt mosolyogni, látta ajkait csókra nyujtani és
még mindig nem hitt szemeinek, még mindig attól remegett, hogy a midőn
ajkaival érinteni fogja, a leány ismét el fog halni, halovány lesz és
hideg, csak a midőn végre ajka ajkihoz forrott és keble keblén dobogott
és érzé a visszaadott csókot és a szív meleg dobogását, akkor hivé csak
el boldogságát és azután hosszan-hosszan tartá őt kebléhez és ajkát
ajkaihoz szorítva és boldogabb volt, mint a kik a paradicsomban vannak.

És azután leültették maguk közé a leányt, egyfelől az apa, másfelől a
férj, kezükbe vették kezeit és hizelgének neki és ölelték. A leány
csókot és ölelést kapott, akár jobbra, akár balra hajolt és arcza nem
volt halovány többé, hanem égő piros, mint az átváltozott rózsa, melyre
Aphrodite vére hullott. Igérte atyjának és férjének, hogy sokat, igen
sokat fog nekik beszélni oly dolgokról, minőkről sejtelmük nem volt
soha.

Az ablakon keresztül, a vékony rácsozaton át nézte e jelenetet az
emberséges Berber-Basi.

Még javában élvezék örömeik mámorát, a midőn bedugja fejét az ajtón a
sokszor emlegetett szomszéd, az emberséges Musszli s meglátva ezt a
jelenetet, vissza akará húzni ábrázatját, de észrevette őt Halil s nagy
vígan rákiálta:

– Gyere be, gyere! jámbor szomszédom, ne tarts semmitől, látod, vígan
vagyunk.

A jámbor szomszéd szépen tartózkodva belépett, dugdosva kezeit a
kaftánja keblébe, mert szurkosok valának azok igen nagy mértékben, ámbár
szüntelen mosta, de nem akart lemenni róluk a szurok; a turbánja
tekercsébe pedig most is oda volt szúrva az ár s nagyon szépen vette ott
ki magát, mint valami kócsagtoll; természetesen neki is, mint minden
csizmadiának, a legrongyosabb papucs volt a lábán.

Midőn meglátta Gül-Bejázét Halil ölében s magát Halilt örömtől sugárzó
arczczal, összecsapá a kezeit és elkezdett csodálkozni, mindjárt
gondolva, hogy nagy változásoknak kellett itt ma történni.

Halil pedig kényszeríté, hogy üljön közéjök és Gül-Bejázét megcsókolta
és monda:

– Látod, kedves szomszéd, ez most az én feleségem; és ezentul szeretni
fog engem és én nem leszek az én rabszolgálóm rabja. Ezen tisztes férfiu
pedig az én nőm atyja. Azért üdvözöld őket s azután egyél és igyál
velünk.

Musszli oda lépett Janakihoz és megcsókolá annak vállát; azután
Gül-Bejázéhoz fordulva, kezét a földhöz és homlokához értette s leült
Janaki mellé az eléhozott vánkosokra és lakmározott velök.

Janaki elküldé magával hozott legényét a pástétomsütőhöz, Musszli
átszaladt házához és hozott át egy ezüsttel kivert tamburát, melyet
nagyon jól tudott verni és igen érzékenyítőn tudott mellette énekelni s
így bor és zene és szép hölgy csókja mellett vígan folyt le Halil
nászestéje.

A vigalmat az ablakon keresztül nézte az érdemes Berber-Basi s alig
bírta fékezni csodálatát, midőn látta, hogy Gül-Bejáze sem a csóktól,
sem az öleléstől nem rogy össze halottan többé, mint ezt a háremben
tevé, sőt arcza pirosabb, mint a hajnal.

Végre nem állhatá tovább a kiváncsiságot, az ajtóra került s belépett a
mulatozók közé.

Együgyű baltadzsinak (baltás, favágó) volt öltözve, elég ostoba képe is
volt hozzá, hogy többet senki se nézzen ki belőle s nagy alázatosan
mutatta be magát:

– Allah kérim! Szalám aleikum! Az Isten adjon áldást a ti
mulatságaitokra; olyan vígan voltatok, hogy kihallott a temetőbe, midőn
arra mentem. Ha meg nem bántanálak benneteket, örömest itt maradnék, míg
megengeditek s hallgatnám a zenét, melyhez ezen derék müzülman olyan
szépen ért s azokat a szép regéket, miket amaz égből aláhozott huri
zengedező ajkai mesélnek.

Musszli ittas volt a bortól, Gül-Bejáze és Halil a szerelemtől, egyiknek
sem volt semmi kifogása az idegen szavai ellen, csak Janaki nem élt sem
borral, sem szerelemmel, ő volt józan s fülébe sugá Halilnak:

– Valjon ezen idegen nem kém, vagy nem tolvaj-e?

– Hogy gondolsz arra? mondá négyszem közt Halil, hiszen látod, hogy
milyen emberséges baltadzsi. Ülj le, derék müzülmán és tarts velünk.

A Berber-Basi szót fogadott. Evett és ivott, mint a ki három nap óta
éhezik, el volt ragadtatva Musszli tamburája által s felnyitott szájjal
hallgatta az általa elmondott mesét a fösvény papucsairól s akkorákat
kaczagott rajta, mint a ki soha sem hallotta még ezt.

– Már most mondj te nekünk valami regét, asszonyok legszebbike, szólt a
hölgyhöz fordulva ekkor, s Gül-Bejáze megcsókolva férjét, egy cseppet
ivott az eléje nyujtott serlegből, hogy ajkai nedvesek legyenek és
mondott regét:

– Volt egyszer egy gazdag kereskedő, nem tudom már hol? Pérában, vagy
Galatában, vagy Damascusban. A neve sem jut eszembe, nincs is arra semmi
szükség. Egyetlen egy leánya volt ennek, a kit igen nagyon szeretett, a
kinek minden kivánságát teljesíté s még a szellőtől is megőrízte.

– Nem tudod, hogy e leányt hogy hívták? kérdezé a Berber-Basi.

– De igen, Irénének hívták, mert görög leány volt.

Janaki megijedt e szóra. Leánya tán saját történetét akarja elbeszélni,
mert hiszen ő kapta e nevet a keresztségben. Az ugyan nagy gondatlanság
volna idegen emberek jelenlétében.

– Iréne egy napon ifju barátnéival a tengerre ment csónakázni;
énekeltek, dalolgattak, az idő szép volt, a tenger síma; midőn egyszerre
a síma tengeren kalózvitorla jelen meg s egyenesen a csónakázó leányok
felé csap s mielőtt azok elérhetnék a partot, mindnyáját elfogja és
rabul magával viszi.

Szegény Iréne! még csak Istenhozzádot sem mondhatott szerető atyjának;
elgondolá, midőn a rabló vitorlája sebesen repült vele s mindig messzebb
látta távozni a várost, melyben lakott, hogy ott őt most várják –
várják! Atyja künn áll az ajtóban s minden érkezőt megkérdez, ha nem
jön-e még leánya? Otthon vigalmat rendezett számára, minden vendég
együtt van már, csak ő nincsen; majd kimegy a tenger partjára s végig
nézi a síma, fényes víztükröt szemeivel és kérdi a haboktól: leányom hol
van, ki tud felőle?

(A férj és apa szemei önkénytelen megteltek könynyel.)

– De ne sírjatok hát, milyen bohók vagytok ti, hisz ez csak mese!
Halljátok tovább. Az elrabolt leányt Stambulba hozta a rabló s egyenesen
a Kizlár-Agához vitte, a ki a padisah háreme számára szokta a rabnőket
összevásárlani. Az alku rövid volt; a Kizlar-Aga kifizette, a mit a
kalóz kért s azzal átadá Irénét a szerály rabnőinek, kik őt rögtön
illatos fürdőkbe vitték s csodálkozva magasztalták arczát, termetét,
szépségeit. És midőn Iréne e magasztalásokat hallá, szívében elborzadt.
Tehát Isten azért adott neki bájakat, hogy azok miatt áldozatul veszszen
el? Jobban szerette volna ekkor, ha púposnak, kancsalnak, feketének
született volna, ha arcza ragyás volna, mint a jégverte víz és teste
bélpoklos, hogy undorodnék el tőle, a ki látja, oh! mert jobban
undorodott ő magától így.

Ekkor czifra köntösöket adának reá, fülébe gyémánt függőket akasztottak,
derekát shawllal fonták körül, karjaira, lábaira arany kösöntyűket
csatoltak s így vivék be őt a titkos terembe, melyben a padisah hölgyei
voltak együtt. Ez pedig régen-régen volt, ki tudja, melyik szultán
alatt, a kit atyáink sem ismertek.

Fény és pompa, virágok és szőnyegek ékesíték a roppant termet, melynek
boltozatja drága kövekkel volt kirakva és a padozat csupa merő
gyöngyházból állt, hogy csillogott, mintha csupa merő szivárvány volna
összetörve s annak darabjaiból volnának a földön kirakva virágok s
madarak a legcsodálatosabb formákban, mely miatt szőnyegeket nem volt
szabad a padozatra rakni s hogy a hideg padon át ne hűtsék a delnők
lábaikat, apró zsámolykák álltak készen, melyeket lábaikra kötöttek s
azokon állva sétáltak végig a teremben. Ezeket nevezik kobkobnak.

– Ej, ej, szólt aggódva Janaki, oly elevenen irod le a szerály belsejét,
hogy szinte félni kezdek tőle. Ha az ember ezt hallgatja, annyit tesz,
mintha a szultán háremébe vetne egy pillanatot s annak jobb volna előre
meghalni.

– Hiszen csak mese ez és képzelt terem, melyről beszélek. A terem
közepén volt egy nagy szökőkút és abból illatos rózsavíz szökellt
magasra, arany labdákkal játszva; a falakon földig érő velenczei tükrök,
mikben gyönyörű odaliskok bámulták termeteik alkotását, az oszlopokon
száz meg száz lámpa ragyogott, mindenféle színekben s tündéri világítást
adott a teremnek, melyen valami átlátszó kékes köd látszott derengeni,
az ambra és burnut füstjéből támadt ez, melyet a delnők hosszú
argylákból szívnak. De jobban mint minden pompa és ragyogvány lepé meg
Irénét a szultána Asszeki alakja, kihez vezetteték. Egy magas, ideges
termetű hölgy ült a terem végén emelt divánon, termete derékban karcsú,
de vállban széles és gömbölyű, hófehér nyakát és karjait igaz
gyöngy-füzérek köríték, gyémántos kapcsokkal, drágaköves turbánjába
magas kócsagforgó volt tűzve, mely még büszkébb tekintetet adott
fejedelmi alakjának; nagy fekete szemeivel igazgatni látszott az egész
világot.

– Ejnye, ejnye, szólt közbe Janaki, olyan elevenen irod le, hogy szinte
félek rá hallgatni, legalább csak egy kis fátyolt hagytál volna meg az
arcza előtt.

– Hiszen régen történt ez, ki tudja melyik szultán alatt?… A rabnő a
szultána Asszeki elé vezetteték, ki kétszáz rabnőtől környezve, kis
kedvencz törpéjével játszadozott, körüle énekeltek, tánczoltak és
füstölőt hintének, fölötte egy nagy czukorból készült gyümölcsfa volt,
melyen mindenféle alakú és színű czukorgyümölcsök függtek, a mikből
gyakran szaggatott le a szultána s megkóstolá egy kevéssé, a mi
megmaradt, a kis törpének adta, az megevett mindent. Irénét itt egy
fekete eunuch fogadá el, ripacsos fekete képű férfi, kinek felső ajaka
fel van hasítva, úgy hogy fogai kilátszának.

– Épen mint a mostani Kizlár Agának! kiálta fel kaczagva Musszli, mintha
csak őt látnám magam előtt.

– A szerecsen parancsolá Irénének, hogy boruljon arczra a szultána
előtt. Iréne leborult és a míg ott arczczal a földön feküdt a szultána
előtt, e szavakat mondá magában: «Boldogságos szent szűz! Isten anyja,
szűzek védője, láss meg engemet ezen helyen és midőn hívlak, szabadíts
meg engem.» A szultána ezalatt parancsolá rabnőinek, hogy bontsák le
Iréne hajfürteit s a midőn sarkig omló hajától eltakarva ottan előtte
állt, meghagyá, hogy fessék ki orczáját pirosra, mert nagyon halavány
volt, szemöldeit feketére és haját kenjék be illatos olajjal, nyakára és
karjaira fűzzenek igaz gyöngyöket. Iréne nem tudta, hogy mi fog történni
vele? a midőn a Kizlár Aga odalépett hozzá s bíztató hangon e szavakat
mondá neki: «Légy örömben, boldog hajadon, mert nagy szerencse ért ma
tégedet. A Beirám ünnep egy hét mulva leend s a kedvencz szultána téged
választott ki a többi odaliszkok közül, hogy a padisahnak ajándékozzon.
Azért örülj.» Iréne pedig szeretett volna meghalni e hírre. Azzal a
szultána egy nagy legyezőt adatott kezébe merő pávatollakból s megengedé
neki, hogy folyvást ott lehessen mellette s a kis törpét ölében
tarthassa. Mint később megtudá Iréne, ez is nagy kegyelem jele volt. Hat
napig azután halálos aggodalmak között élt ott a leány. Társnéi
irigykedtek rá, mert a háremhölgyek nem szeretik egymást, ők csak
gyűlölni tudnak. Mindennap látta a szultánt, szelid, nyájas arcza iránt
önkénytelenül tiszteletet érzett, de ha arra gondolt, hogy őt szeretnie
kell, elborzadt lelkében. A szultán legtöbbször a kedvencz nővel
töltötte idejét, de néha megesett, hogy egyik vagy másik odaliszknak
veté a kendőt és az nagy szerencsének tartatott, vagy nagy
szerencsétlenségnek. Egy szép szőke olasz leány volt ott, kit a nagyúr
nagyon látszott kedvelni; egyszer a szép szőke leány elmulasztá szemeit
lesütni a szultána előtt, midőn vele találkozott. Másnap Iréne nem látta
többé a leányt s midőn tudakozódott utána, hálótársnéja megsugá, hogy az
a mult éjjel megfojtatott. S akárhányszor lehete hallani éjféli
sikoltásokat a szerály titkos erkélyén s utána mintha valami nehéz
hullana a vízbe és másnap rendesen egy-egy ismerős arcz hiányzott a
szerályból. Azok mind elbízott rabnők voltak, kik örömüket nem birták
elrejteni a szultán kegyei felett s e miatt a vízbe hányattak. Senki sem
kérdezősködött felőlük többet.

Janaki összeborzadva szólt közbe:

– Ugyan jó, hogy mindez csak rege.

– Eljött végre a Beiram ünnepe, folytatá Gül-Bejáze a regét, egész nap
dörögtek az ágyuk a Bosporuson. Este kifáradva érkezett a padisah
háremébe, a midőn a szultána Asszeki kézen fogá Irénét és oda vezeté a
nagyúrhoz s a más egyéb neki rendeltetett ajándokokkal, aranynyal
kivarrott jószágokkal és befőtt gyümölcsökkel együtt őt is átadá a
padisah gyönyörűségének. A nagyúr nyájasan tekinte a leányra, míg az,
mint az oroszlán kalitkájába vetett őz, reszketett előtte és midőn a
szultán megfogá kezét, hogy őt keblére vonja, e szókat suttogá: «Szűz
Mária…» És ime, azonnal elhalaványult a leány, szemei lezáródtak és
holtan rogyott le a földre. Nem első volt az ilyen jelenet a háremben,
az ide hozott hölgyek mindegyike rendesen az ájuláson kezdi; a rabnők
rögtön futottak hozzá, testét illatos szerekkel dörzsölék, átható
szeszeket töltöttek arczára, jeges vizet csepegtettek szívgödrére, mind
hasztalan! A leány nem ébredett föl és holt maradt másnap reggelig; a
hová letették, ott maradt. Másnap ismét maga elé hozatta őt a padisah;
előbb hizelgő szavakat mondott neki, megajándékozá szép ruhákkal,
kösöntyűkkel, arany istifánnal, a rabnők körülfüstölék bódító
illatokkal, megfüröszték hevítő ambra és nárdus fürdőben, vérlázító
italt adtak neki inni. Mind hiába. A szűz Mária nevére ismét megszünt
minden vérforgás szívében, lerogyott, elhalt és föl nem ébredett semmi
mesterségtől; ez így történt harmadnap is. Ekkor a szultána Asszeki
dühre gerjedett ellene s azt mondá, hogy ez nem Isten műve e leányon,
hanem gonosz indulatból tetteti magát halottnak s rögtön parancsolá,
hogy meg kell kínozni a rabnőt. Elébb jéghideg márványlapra tették a
leányt egészen öltözetlenül; nem reszketett! Azután lassú pártűz fölé
tarták vasrostélyon. Nem mozdult meg. Azután vörös hangyákat kerestettek
elő a puszpángfák kertjéből, azokat bocsáták el testén. A leány meg sem
sziszszent mérges harapásaikra. Végre hegyes tűket szurdáltak körmei alá
és a leány még arra sem mozdult meg. Ekkor dühében korbácsot ragadt az
Asszeki s maga addig verte azzal a leány testét, míg bele nem fáradt, de
lelket még sem tudott bele verni.

– Allahra mondom! kiálta az elbeszélésnél Halil, öklével az asztalra
ütve, azon szultána megérdemlené, hogy bőrzsákba varrva, a Bosporusba
vettessék.

– Hisz ez csak mese, szólt Gül-Bejáze, megsimogatva a jó Halil Patrona
állát és folytatá. A szultán megparancsolá, hogy el kell Irénét
távolítani a háremből, mert nem akarta az eleven halált látni maga
körül; s a szultána oda ajándékozá őt a padisah kis öcscsének, ki a
szultán testvérének fia volt. Szép halavány ifju volt a herczeg, mint
rendesen szoktak lenni azok, a kiket az asszonyok nagyon szeretnek. A
szerály külön részében tartatott ő fogva, mert bár minden öröme meg
volt, pompa, gazdagság, rabszolgák vették körül, de a szerályt soha sem
volt neki szabad elhagyni. A szultána maga vezeté hozzá Irénét,
gondolva, hogy a leányon ülő varázst legkönnyebben meg fogják törni az
ifju szép szemei. A halvány herczeg el volt ragadtatva a leány
látásától, hizelgett, rimánkodott előtte, kérte, hogy ne haljon meg
csókja, ölelése elől. Hiába. A leány ismét elalélt az első érintésnél s
mintha hullát csókolna, a ki ajkát érinté. A herczeg ráborult, sírva
kérte, hogy térjen magához. Nem hallá az és nem felelt. Végre maga is
megszánta őt a szép szultána Asszeki, a köny, a rimánkodás, mely nem
hatott a halottra, az ő szívét indítá meg; odahajolt a halavány
herczegre, átölelte őt gyöngéden, keblére vonta szeretettel és elkezdé
vigasztalni, megcsókolva ajkát és szemeit s a herczeg megvigasztalódott
és nagyon örültek egymásnak, nem volt senki más jelen, csak az alélt
leány, ki csak annyi volt rájuk nézve, mint egy halott.

– Üm, mormogá magában a Berber-Basi, ezt is jó volt megtudni.

– Másnap oda ajándékozá a halvány herczeg Irénét a fővezérnek. A fővezér
is nagyon örült a leánynak, elvivé őt pinczéjébe, megmutogatá a három
nagy kádat, mely tele van aranynyal és drágakövekkel s azt mondá, hogy
ezt mind neki adja, csak őt szeresse, megmutogatta neki a tömérdek drága
ékszert, melyet a palota eresze alá eldugva tart és azokat is neki
igérte, kinálta az édes vizek mellett épült palotáival, minden csókért
egy palotát.

– Tüzet ezen palotákba! kiálta fel hevesen Halil.

– No no, fiam, legyen eszed, szólt Janaki, maga is sejteni kezdve, hogy
ez aligha nem több mesénél.

A Berber-Basi szörnyű módon fülelni kezdett a nagyvezér által eldugott
kincsek emlegetésére.

– Irénét a kincsek látása sem hódítá meg. A szent szűz nevét soha sem
hallgatá el, midőn férfi arcza közeledék arczához és az mindig csodákat
tett.

– Én azt hiszem, szólt Halil, hogy azok nem csodák voltak, hanem e
hölgyben volt az erős akarat és holtnak tetteté magát minden kínozásra.

– Végtére az határoztatott a rabnő felől, hogy ki kell őt állítani a
bazárra, a nyilvános rabszolgák közé és eladni a többet igérőnek. És
ekkor megvette Irénét egy szegény zsibárus, a ki mindenét érte adta; egy
hó lefolytáig érintetlen hagyá rabnőjét a vevő és a leány, kit sem
kínzás, sem nagy urak kegyelme, sem kincs, sem hő gerjedezés meg nem
hódított, megszerette a szegény szatócsot és többé nem rogy össze
holtan, midőn forró ajk érinti arczát.

Ezt mondva átölelte férjét Gül-Bejáze s megcsókolá és szemébe mosolygott
azokkal a nagy ragyogó szemekkel.

– Ez ugyan szép történet volt, monda Musszli nyelvével csettentve, kár,
hogy tovább nem tart.

– Oh, ne búsulj, jámbor müzülmán, szólt felállva helyéből a Berber-Basi.
Van folytatása a mesének. Csak hallgassatok rám; a padisah eladatván a
leányt a bazáron, rábízá Ali Kermeszre, az ő Berber-Basijára, hogy látna
utána, mi történt az odaliszkkal tovább? És a Berber-Basi megtudta, hogy
a leány csak tetteté magát, midőn elájult és a Berber-Basi visszavitte
őt a szerályba, mielőtt férjével egy éjet töltött volna. Mert én vagyok
Ali Kermesz! és te vagy Gül-Bejáze, azon Iréne nevű rabnő, ki holtnak
tetteti magát.

Mindenki rémülten ugrott fel helyéből, kivéve Janakit. Ő térdre esett a
Berber-Basi előtt s átölelte lábszárait s úgy könyörgött neki, hogy
tegye mind azt hallatlanná, a mit leánya most beszélt.

– Elvesztünk! rebegé sápadtan Gül-Bejáze, ki egyszerre kijózanodott a
mámorból, mit a bor és szerelem idézett szívébe.

Janaki könyörgött, Musszli szitkozódott, csak Halil nem szólt semmit. Ő
hallgatva tartá szorosan magához ölelve nejét s arra gondolt, hogy elébb
le hagyja vágni kezét, mint őt elereszsze.

Janaki roppant kincseket, pénzt igért Ali Kermesznek, hogy hallgassa el
a történteket s engedje leányát férjénél maradni.

– Leányodat is elviszem s kincseid is enyimek lesznek. Halál fiai
vagytok mind, a kik itt e házban lélekzetet vesztek, mert azon titkok
hallása, miket e rabnő kifecsegett elég arra, hogy háromszor meghaljon
valaki. Parancsolom, hogy vedd fel fátyolod és kövess, ti pedig itt
maradjatok, míg a debedzsik a zsineggel értetek fognak jőni.

Ezzel elrugta magától Janakit s odalépett a delnőhöz és megfogta annak
kezét. Halil folyvást átölelve tartá őt.

– Jöszte velem.

– Szűz Mária, szűz Mária! rebegé a hölgy reszketve.

– Védszentednek nincs rajtad hatalma többé. Téged férfi ajka érintett.
Jöszte velem.

Ekkor megszólalt Halil, tompa, mély, elbúsult hangon:

– Bocsásd el nőmet, Ali Kermesz.

– Hallgass eb! Egy óra mulva függsz kapud előtt.

– Még egyszer kérlek, bocsásd el nőmet, Ali Kermesz.

Ez felelet helyett egyik karjával ki akará szakítni a férje keblére
borult nőt s másik karját Halilnak feszíté.

Erre Halil olyat sujtott öklével a Berber-Basi fejelágyára, hogy az egy
árva szó nélkül menten összerogyott.

– Mit cselekedtél! kiálta Janaki ijedten. Megölted a szultán
Berber-Basiját!

– Úgy hiszem, hogy megöltem, felelt Halil nyugodtan.

Musszli odaugrott Ali Kermeszhez, megtapogatta s a tűz felé fordítá.

– Meghalt biz ez. Tökéletesen meghalt. Ejnye Halil, ez szép ütés volt
tőled. A prófétára! ilyen ütést nem minden nap látni. Puszta kézzel,
csupasz ököllel így megütni valakit! Ha ágyú hordta volna el sem halt
volna meg tökéletesebben.

– De mit tegyünk most? aggódék Janaki. A szultán kerestetni fogja
elveszett Berber-Basiját. Tudva van, hogy ide jött álruhában, az eset
kitudódik.

– Ne féljetek semmit, biztatá őket Musszli. Könnyű itt a tanács. Mielőtt
kitudódnék a dolog, elmegyünk az Etmeidánra, beállunk a janicsárok közé.
Ott keressen bennünket valaki. Ott legbiztosabban leszünk. Tavaly
történt, hogy a lázadó Dsefir chán, kit még a külső országokon is
halálra üldöztetett a padisah, utoljára azon gondolatra jött, hogy
beálljon janicsárnak és itt Stambulban biztosabb volt az élete a
selyemzsinór ellen, mint mikor Rhodusba menekült. Beállunk mindnyájan
janicsárnak, én is, te is, Janaki is.

Janaki tiltakozott ez ötlet ellen.

– Csak menjetek ti ketten, majd mi addig leányommal elszökünk Tenedosba,
s ott várjuk be tudósítástokat. Az egyik tömlő pálmaszilvát én elviszem,
a másikat oszszátok ki a janicsárok között, hogy szivesebben fogadjanak.

Halil átölelé nejét, megcsókolá, megsiratta. Nem sok idő volt a
búcsúzásra; a debedzsik, kik a Berber-Basit kisérték, már nyugtalankodni
kezdének gazdájok kimaradásán s hallatszott kopogásuk a ház körül.

– Hirtelen, hirtelen! ne sokat csókolózzatok, sürgeté őket Musszli,
hátára vevén az egyik tömlőt.

Halil még egyszer egy hosszú csókot nyomott Gül-Bejáze reszkető ajkára.

– Alláhra mondom, nem sokára látjuk egymást.

S már most ki jobbra, ki balra!

Musszli elvezeté Janakit egy felől a házak alatti pinczéken keresztül,
Halil másfelől a háztetőkön át menekült tova, s egy óranegyed mulva
egyszerre értek mind a ketten az Etmeidánra.



V. A TÁBOR.

Minő zaj, minő élénkség ez Stambul utczáin? A nép tömegestől tódul az
Aranyszarv kikötői felé. Ifja, véne lelkesült tekintettel látszik
buzdítani egymást, tízen, húszan megállnak egy csoportban, s magyarázzák
egymásnak a történteket; az Etmeidánon, a szerály előtt, a mecsetek
kapuiban rajzik a nép, s kíséri utczáról-utczára a zászlós dülbendárt,
ki trombitaszó mellett hirdeti ki az igazhivőknek, hogy III. Achmed
szultán megizente a hadat Tamasip-sah ellen.

Mindenütt lelkesült arczok, harczias kiáltások.

Olykor egy-egy csoport janicsár, vagy egy csomó arnót lovas vonul végig
az útczán, vagy nehéz, hosszú kerekes ágyúkat vontatnak bivalyokkal.
Azokat ezernyi népség követi a Skutari felé vezető útra, hol a tábor már
fel van ütve.

Végre valahára megeléglette a padisah a sok ünnepélyt és kivilágítást, s
miután mindenféle szelid ürügy alatt 18-ik Szaferről (2. szeptember)
Rebiulevvel elsejére, arról ismét tíz nappal később a próféta
születésnapja után halasztá a próféta zászlójának kitűzését, elközelgett
a várt, az igért nap, s az egész hadsereg összegyűlt a táborban Skutari
alatt, csak a szultán megérkezésére várva, hogy a készen álló hajókra
szálljon, s a csatatéren álló Küprilizáde segélyére siessen.

Az egész Bosporus egy eleven erdő, mely rengő árboczokkal, vitorlákkal
van beültetve; ezernyi színes lobogó repked, pattog a reggeli szélben. A
roppant sorhajók hármas fedezettel, hosszú evezősoraikkal, mint
százszemű tengerszörnyek látszanak úszni száz lábbal a vízszinen, ágyuik
dörgése bömbölő visszhangot költ a Bosporusra néző paloták homlokán.

A part hosszában mindenütt fegyveres nép; fénylő kardok, kopják ezrei
verik vissza a nap fényét. Az egész zöld tér be van ültetve minden színü
sátorokkal, fehér a főmufti számára, világos zöld a vezéreké,
skarlátszín a kiajáké, sötétkékek a főországbirák, emirek, a mekkai,
medinai és stambuli birák, a Defterdár és Nisandsi sátrai, lilaszín az
ulemáké, világoskék a Müderriszeké, lazurkék a Tsausz-Agáké és sötétzöld
a Mir Álem, a szent zászló vivőié, melyek közül legmagasabb dombra
feszítve tűnt ki a padisah narancsszín sátora, arany és bibor
függönyökkel s bejárása elé letüzött kettős és hármas lófarkakkal.

Még naplementekor nyoma sem volt az egész tábornak, egész éjszaka verték
a sátrakat s reggelre, mint egy tünemény, készen állt az egész.

A síkságot elfoglalták a szipáhik, a sereg legszebb, legdélczegebb
lovasai, parthosszant álltak a topidzsik, sorbahelyzett ágyúikkal, vagy
el voltak helyezve a dombokra, szélrűl volt helyezve az arnót lovasság,
a tatárok, s a horáni drúzok; középett illeté a hely a sereg
színét-javát, a büszke janicsárokat.

S valóban jól látszottak azt tudni, hogy ők a sereg java, s még csak
közeledni sem volt szabad hozzájuk más seregosztálynak, nem hogy
összeelegyülni velök, legfelebb egy-egy delinek (őrjöngő) engedék meg,
hogy fanatikus elmerevedésben soraik között előre-hátra ődöngjön.

Az egész sereg harczvágytól van lelkesülve s ha olykor tömeges
ordításokat hallani, mikbe egész dandárok összhangzó kiáltása vegyül, az
a hadizenet kihirdetésére történik; míg a hajóhad ágyúk dörgésében
nyilvánítja tetszése örömét.

Achmed szultán ez alatt reggeli imáját végzi, mint a hogy azt
napról-napra pontosan megszoká.

Az éjt nem tölté háremében, hanem együtt tanácskozott vezéreivel a
divánnak azon titkos teremében, melynek arany kúpozata van. A
tanácskozmány eredményét senki sem tudá rajta és a vezéreken kívül és
mégis, midőn imatereméből kilépett, a Kizlár Aga már ott várt reá s egy
pecsétnyomó-gyűrűt nyújtott át a szultánnak.

– Legdicsőbb padisah! Az asszonyok legbájosabbika küldi e gyűrűt neked.
Jól tudod, hogy e gyűrű köve alatt mi volt? Halálos méreg volt ez alatt.
Most nincsen ott. Üdvözletét küldi neked a szultána Asszeki és
szerencsekivánatát a harczhoz. Üdv neked. Az őrangyalok kísérjék minden
léptedet. A szultána elzárkózott magányos szobájába s azon órában,
melyben te a szerályt elhagyod, beveszi a mérget, melyet a pohárban
felolvasztott, hogy meghaljon.

A szultán nagyon elkomorodott.

– Miért búsítasz engem ily szavakkal?

– A szultána szavait mondom, legnagyobb padisah. Azt mondja ő, hogy ha
te most a harczba mégy, soha sem térsz vissza többet, és ő nem akar azon
uralkodónak rab. nője lenni, a ki utánad a trónra lép.

– Miért búsítasz engem e szavakkal?

– Nyelvem átkozza meg ajkamat és fogaim harapjanak nyelvembe, a miért
ezeket mondom. A szultána parancsolta így.

– Menj vissza hozzá és mondjad neki, hogy jőjjön ide.

– Ez izenet halála lesz, uram. Élve el nem hagyja szobáját.

A szultán elgondolkozott s azután mélázva kérdezé:

– Ha házad ég, és benne van kedvesed: arra fogsz-e gondolni, hogy elébb
a tűzet oltsd, vagy kedvesedet megszabadítsd?

– Bizonyára az oltás ráér és a kedves megszabadítandó.

– Te mondád. Minő ágyúlövések ezek?

– A tábor üdvlövései.

– A szerályba is lehallanak-e?

– Elnémítja azokat ott a dal.

– Vezess Aldzsaliszhoz. Neki nem szabad meghalni. Mit ér az ég, ha nincs
többé nap, mit ér az egész világ, ha a legkedvesebb elvész. Eredj előre
és mondjad, hogy sietek hozzá.

A Kizlár Aga eltávozott. Achmed magában suttogá:

– Csak egy perczig, csak egy pillantatig, csak a meddig egy hosszú csók
tart, csak egy óráig, csak egy éjszakáig, csak egy álomig még. Azután is
jókor lesz a hideg, fagyos csatatérre menni.

Azzal háremébe sietett.

Ott ült a szultána, széjjelszórt hajakkal, megtépett ruhában, ékszer
nélkül, himzetek nélkül, szürke gyászruhában. Előtte az asztalon kis
pohár, átlátszó kék nedüvel. Azon nedv bizonyára méreg. Rabnői körüle a
földön heverve sírtak és körmeikkel tépték orczáikat s kebleik havát.

A padisah odajárult hozzá s gyöngéden keblére ölelte.

– Miért akarsz én előttem meghalni világok világa?

A szultána eltakará arczát kezeivel.

– Szeret-e nyílni a rózsa, mikor tél van? Nem lehull-e a levél, ha az
ősz szelei ráfúnak?

– De még az a tél messze van, mely téged elhervaszt.

– Oh Achmed, mikor valakinek a csillaga lehull, kérdik-e attól: ifju
vagy-e? szép vagy-e? Tetszik-e az élet? Mashallah! Holt ember az. Az én
csillagom a te orczádon ragyog, s ha azt elfordítád tőlem: haljak meg
akkor én.

– S ki mondá neked, hogy én elfordítám tőled arczomat?

– Oh Achmed, a szél nem mondja: én hideg vagyok, mégis érezzük azt. Te
elvivéd szívedet tőlem messze, messze, midőn még közel voltál. Az én
szívem veled van a távolban is; ott vagyok hozzád közel, de te messze
vagy, midőn mellettem ülsz is. Ez nem Achmed, a ki velem beszél. Ez csak
Achmed teste. Lelke másutt jár, véres harczmezőkön, hideg fegyverek
közt. Azt hiszi, hogy e zászlók, e fegyverek, ez ágyúk őt jobban
szeretik, mint a szegény elhagyott, elfeledett Aldzsalisz.

Egész sor ágyúk tüze hallatszott a szerály előtt.

– Hallod mint szólnak hozzád? Az ő szavuk erősebb, mint Aldzsaliszé,
eredj, kövesd hívásukat. Eredj, a merre ők mutatják az útat. Aldzsalisz
szava nem versenyez velök, mi az én szóm? gyönge erőtlen hang. Eredj!
ott is veled fogok lenni. S midőn a zászlók hosszú sörényei előtted
lengenek a diadal mezején, gondold, hogy Aldzsalisz lobogó haját látod
magad előtt, ki, hogy lelkével követhessen, megszabadítá azt testétől.

– Oh ne mondd ezt, oh ne mondd ezt, rebegé a szelid szultán, magához
ölelve az édes kedves termetet s ajkait lezárta ajkával, mintha meg
akarná őrzeni, hogy lelke el ne repüljön.

Döröghettek már az ágyúk künn a Bosporuson, hirdethették a csauszok nagy
trombitaszó mellett a hadizenetet, várhatott a tábor népe Skutari
síkjain, Achmed szultán sokkal boldogabb volt Aldzsalisz karjai között,
mintsem arra gondolhatna, hogy most a próféta zászlaját kezébe vegye,
vérszomjas tömegeket vezetendő a fáradalmas csatatérre.

Az odaliszkok serege kobzot, mandolint ragadott, s édes bűbájos éneket
zengtek a boldog fejedelmi pár körül, míg odakünn Stambul utczáin
dörögve gördültek végig az ágyúk, s a nép fellázadt fanatismussal
ordított harczot, háborút a támadó Siíták ellen.

Az első janicsárezred bográcsa körül azalatt zajosan megy a dolog. Ezek
a bográcsok nevezetes szerepet szoktak játszani Törökország
történetében. Ezek körül sereglett a janicsárság, midőn harczot vagy
harácsot követelt, midőn gyülöletes basák fejét kérte, midőn a próféta
zászlajának látását kívánta s annyiban félelmesek valának e bográcsok,
hogy a megszorúlt vezérek és padisáhk rendesen aranynyal voltak azokat
kénytelenek megtölteni, vagy tulajdon vérükkel.

Egy csoport nyugtalan janicsár áll a bogrács körül, mely magas háromlábú
vasállványra van föltéve, köztük Halil Patrona és Musszli. Mindketten
janicsáröltözetben, kerek turbánokkal, mikbe fekete kócsag van tűzve
(fehéret csak a vezérek viseltek), mezitelen lábszárakkal, miket csak
térdig fed a rövid, bő bugyogó. Halilon alig ismerné meg valaki a
tegnapelőtti szatócsot; merész, bátor tekintete, határozott beszéde s a
tegnap és ma elpazarlott pénz, melyet Janakitól kapott, kedvenczévé
tették őt új társainak. Musszli még most is ittas, oly kétségbeesett
önfeláldozással ivott egész éjjel az új bajtárs egészségeért; valamennyi
régi bajtársai s a janicsáraga sátora előtt nem restel kiabálni
fenhangon, hogy ha olyan vitéz ember Hasszán, hát bujjék ki onnan a
sátor alól, ne őrizze a medve bőrét, vagy pedig adja át a fehér forgóját
Halil Patronának, majd az vezetni fogja őket az ellenség ellen.

A janicsáraga jól hallja ez ordítozást, de azt is hallja, hogy még a
sátora előtt őrt álló janicsárok is kaczagnak rajta s hallatlanná teszi
az egészet.

Ez alatt egy csoport lovas csausz közelít az első janicsárezred bográcsa
felé, melynek vezetőjében Halil Pelivánra ismerünk. Allah fölvitte a
dolgát, csausz-vezetővé emelkedett.

Az óriás megáll a janicsárok között s dörgő hangon kérdi:

– Melyiteket hívják itt a közjanicsárok közül Halil Patronának?

Patrona előlép.

– Úgy hiszem Halil Peliván, hogy nem szükség nagyon megerőltetned az
eszedet, ha rám akarsz ismerni.

– Hol van a te társad, Musszli?

– Nagyságolj engem, csauszkutya! ordít Musszli. Nagyságos úr az én
nevem, nem tudod? A míg te janicsár voltál, te is nagyságos úr voltál,
most pedig csauszkutya vagy. Miért jöttél Begdas virágos kertjébe?

– Gyomlálni. Ti ketten egymáshoz kötözve követni fogtok engem.

– Nézzétek, barátim, szólt Musszli társaihoz, ez az ember részeg, holt
részeg. Alig áll a lábain. Hogy merészelsz te olyast mondani, hogy két
janicsár, Begdas kertjének két virágszála téged kövessen, midőn a
zászlók előttünk lobognak?

– Nekem parancsom van a Kapu Kiajától, hogy titeket eléje vigyelek.

– Ne úgy mond, izmidi farkas! Ő jőjjön mi elénk, ha dolga van velünk!
Micsoda, bajtársim? Nem jól mondom-e, hogy a Kapu Kiaja kötelessége
volna itt lenni a harczmezőn, a táborban, nem pedig a mienk ott lenni ő
nála. Nincs-e igazam? Ő jőjjön ide.

Ötletét átalános ordítás helyeslé. Jőjjön ide, ha egy janicsárral akar
beszélni; mikor hallotta azt, hogy egy janicsárt a táborból
kiszólítottak volna?

Peliván alig fékezhette haragját.

– Ti ketten gyilkosok vagytok, megöltétek a szultán Berber-Basiját.

Átalános kaczaj hangzott fel rá. Tudta azt már mindenki. Musszli
elmondta azt a történetet százszor, mindenféle változatokkal, leirva,
hogy ütötte agyon egy ökölcsapással Halil Ali Kermeszt, hogy esett le
annak egyszerre az álla, s hogy nyaklott össze egy állóhelyében, a mi a
janicsárok előtt mind igen nevetséges dolog volt.

Erre öten-hatan kezdtek egyszerre felelni Pelivánnak.

– Nincs több berber egész Stambulban, hogy ezért az egyért olyan zajt
csináltok?

– Minő káromlás ez? két janicsárt kérni egy borbélyért!

– Hogy soha egyéb mulatságod ne legyen a paradicsomban Kapu Kiajáddal
együtt a borotválkozásnál.

Végre előlépett Patrona s kérte társait, hogy engedjék őt beszélni.

– Hallod-e Peliván. Te én nekem ellenségem vagy, jól tudom; légy is az,
nem bánom. Nem is azért felelek neked, mintha menteném magamat, hanem
csak azért, hogy ha visszamégy a Kiajádhoz, tudj neki értelmes választ
vinni, a mi magadtól nem telnék. – Igenis, én megöltem Ali Kermeszt,
egyedül öltem meg. Senki sem segített. Most felcsaptam a janicsárok közé
és itt állok, a hol ha Allahnak úgy tetszik, hogy halálért halállal
büntessen, szabad velem. Meghalhatok és halálommal is az ő neve fog
dicsőülni. Legyen meg akaratja. Azért övezze fel derekát az értelmes
Kiaja és mind azon úrak, kik a padisah árnyékában pihennek, kössék fel
kardjaikat és jőjjenek közénk valahára! én és társaim mind, az egész
janicsársereg, készek vagyunk egytől egyig elhullani egy intésükre a
csatamezőn, de egyetlenegy sincs a janicsárok között, a ki térdét
meghajtsa a hóhér előtt.

A csengő érczhangon elmondott szavakat az egész ezred tetszésordítása
követte, mely zaj alatt iparkodott Musszli szintén egy pár izenetet
csatolni Patronáéhoz.

– És mondd meg uraidnak, a te Kiajádnak és annak az ősz nagyvezérnek és
a hosszú szakállú Muftinak, hogy ha a próféta zászlaját és a szultánt el
nem hozzák ide a táborba még ma, holnap már egyiknek sem lesz szüksége
borbélyra, ha csak fejeik hiányában a talpaikat nem akarják
megborotváltatni.

Peliván e közben folyvást Patrona szemei közé nézett; valami kárörvendő
gúny látszott tekintetében, hogy Halil önkénytelen kardja markolatát
kereste kezével.

– Ne félj Patrona, szólt hozzá gúnyosan, Gül-Bejázét nem fogják többé a
szerályba vinni. Elfogták őt ipáddal együtt a szökés közben, s a
hitetlen görög mészárost bevetették a közönséges gonosztevők börtönébe;
azon némbert pedig, kit te nődnek nevezsz, ama becstelen nők tömlöczébe
zárták, kiket a kegyes szultán az ország minden részeiből
összehajtatott, hogy ne rontsák a müzülmán erkölcsöt; ott van ő is.

Patrona, mint az ingerelt tigris, melynek kalitkája egyszerre
felpattant, ugrott ki társai sorából e szóra. A kard egyet villant
kezében, s ha még egyszer akkorára nőne is Peliván, jaj volna neki. A
csauszvezér azonban hirtelen kengyelvasát vágta lova oldalába s kaczagva
vágtatott el csauszaival a dühöngő Patrona elől, s midőn jó messze
elnyargalt, visszafordulva gúnyhahotával kezde kiáltozni a janicsárok
felé, kik közül öten-hatan kergetésére indultak.

– Hah, ez bennünket gúnyol! kiálta Musszli, mire a janicsárok, kik
legközelebb álltak, látva, hogy gyalog utól nem érik a csauszokat, a
legközelebbi ágyútelephez futottak, erővel elvettek a topidzsiktől egy
mozsarat; azt, a hogy tudták megtöltötték s utána sütötték a futó
csauszoknak. A kilőtt golyó a fejük felett süvöltött el, s azután messze
épen egy őrtűz közepébe esett le, mely körül jámbor bosnyákok
sütkéreztek, s szemeik közé rúgta a parazsat, innen ismét felugorva
szépen átlyukasztotta a bosztandzsi basi sátorát, két ablakot ütve
rajta, s még azután háromszor-négyszer megugrott, felriogatva az útjában
fekvő csoportokat s végre sebes gördüléssel futott végig a földön,
utoljára egy pálinkaáruló boltjába hengeregve be s összetörve ott
számtalan mennyiségű üvegeket.

Peliván itt kapta meg a golyót s elvitte azt magával a Kiajához s
elmondván a küldött izeneteket, megmutatá a tizenkétfontos gömböt is,
hogy ilyenekkel kísérik a janicsárok mondásaikat.

Peliván azt várta a Kiajától, hogy nagy haragra fog gerjedni, s e
dolgokat hallva legalább is megtizedelteti a vétkes janicsárezredet;
azonban a Kiaja harag helyett rémületbe jött. Ő e vakmerő válaszokban
már a lázadás hadizenetét látta s ijedten futott a nagyvezérhez, magával
vivén a tizenkétfontos golyót.

Ibrahim megérté a mondottakat s a golyót bársonynyal bevont ládába
zárva, elvitte a szerályba és ott előhivatta a Kizlar Agát, kezébe adta
azt és meghagyta neki, hogy vigye azt a szultánnak.

– A hadsereg küldi ez ajándékot a legdicsőbb padisáhnak. Olyan kincs az,
mely addig semmit sem ér, míg birtokunkban van, csak akkor becses, ha
kifizettük azt, káros pedig, ha nekünk fizetnek vele. Mondjad a
leghatalmasabb szultánnak, hogy ha ez egyet kevésnek találja, a hadsereg
majd többet is fog küldeni, s átadóul nem választ sem engem, sem téged.

A Kizlár Aga nem tudta mi van a szekrényben s bevitte azt a gyönyörűség
termeibe, s az izenettel együtt átadá Achmednek.

A szultán az Asszeki jelenlétében bontá fel a szekrényt s íme meglátta
benne a nehéz ágyúgolyót s most értette Ibrahim izenetét.

Lelke mélyéig elszomorodott, midőn azt megérté. Ő oly jó, oly szelid
volt mindenkihez, soha sem iparkodott senkinek bánatot okozni s őt hogy
szomorítja mindenki. Megirigyelték már édes örömeit s még e titkos
örömhelyen sem engedik megnyugodni.

Megölelé, megcsókolá a szép szultánát s könynyel szemében rebegé:

– Halj meg tehát szép virágom, hervadj el, múlj el előlem. Halj meg, ha
tudsz; legalább ne legyen szívemnek hova visszavágyni.

A szultána kétségbeesve veté magát lábaihoz, omlatag hajfürteivel s
fehér karjaival fűzve át Achmed térdeit s kérte zokogva, hogy ne menjen
el ma, csak ma ne szálljon a táborba. Gonosz álmok hadd muljanak el,
miket a mult éjjel látott.

Nem lehetett maradni többé. Hasztalan volt sírás, kétségbeesés. A
szultán elhatározá, hogy menni fog. Egy perczig tétovázott még csak, egy
perczig tartott lelkében azon gondolat, hogy hát ő csak játékszer-e
hadserege kezében s nem azért van-e kard az oldalán, hogy azon fejeket,
melyek ellene fölemelkednek, leüsse azzal? De rögtön letett e
gondolatról; tudta, hogy nem volna azt képes kivinni. Soknak, igen
soknak meg kellene halni akkor, mégis csak jobb lesz, ha ő
engedelmeskedik.

– Csak te halj meg, szép virágszál, suttogá a szultánához, ki őt zokogva
kísérte a hárem ajtajáig, s ott lefejtve vállairól az ölelő karokat, a
tanácsszobákba sietett.

Aldzsalisz azonban nem halt meg, hanem titkos folyosókon át fölkeresé a
halvány herczeget és vigasztalást talált nála.

– A szultán nem hajtott rábeszéléseimre, monda a fehér herczegnek, ki őt
ölébe vette. Elmegy a táborba. Ha még csak egy napig tartóztathatnám
vissza, a lázadás kitör ellene – s akkor az ő uralkodása elmult s
következel utána te.

– Ne aggódjál, még időt nyerhetünk; izenj ki hozzá a Kizlár Agától, hogy
el ne mulaszsza a Korán-szúrást.

– Helyesen szóltál, monda Aldzsalisz s menten elküldé a tanácsszobába
Kizlár Agát.

A nagyvezér, a Kapudán basa, a Kiaja, a fő Mufti és az Aja Sofia Seikje,
Ispirizáde valának együtt a szultánnal, ki épen rendeletet adott a
Silihdárnak, hogy kösse fel oldalára Mahomed kardját.

– Legnagyobb padisah, szólt arczraborulva a Kizlár Aga, a szultána
Asszeki figyelmeztet, hogy el ne mulaszd, mielőtt elhatározod magadat,
tanácsot kérni Allahtól a Korán-szúrás által, miként őseid tevék
előtted, valahányszor béke és harcz közt választának.

– Helyesen mondád, szólt Achmed s parancsolá a fő Muftinak, hogy hozza
elé az Alkoránt, melyet nagy országos kérdések alkalmával a szultánok
jóslat- és tanácsadásra szoktak felhívni, olyformán, hogy tűvel
beleszúrtak annak lapjaiba s a mely lap utolsó volt az átdöföttek
között, a keresztülszúrt sorban kellett lenni a jótanácsadásnak.[15]

A tanácsterem minden asztalán állt egy Alkorán, számra tizennégy azon
egy szobában. Egynek gyémántokkal volt kirakva táblája, ezt hozá elé a
mufti s kezébe adta a szultánnak a tűt, hogy végezze vele a kegyes
szertartást.

Ibrahim ezalatt nyugtalanul tekintett a teremben levő három nagy pompás
órára, melyek egymás mellé voltak állítva, mindegyik három negyedet
mutatott már tizenkettőre és a szertartás annyi időt elvett.

A szultán kinyitá a könyvet, ott a hol a tű megállt és ime az átszurt
sor ezt mondá:

«A ki fél a kardtól, annak ellensége a kard, mert jobb a rozsdavette
kard a kézben, mint a fényes a hüvelyben.»

– La Illah, il Allah! Egy az Isten! szólt fejét meghajtva Achmed s
megcsókolá az Alkorán sorát. Készítsétek paripáimat. Isten akarja úgy.

A Kizlár Aga visszament a hírmondással Aldzsaliszhoz és a fehér
herczeghez.

A Koránszúrás is tervök ellen sikerült.

– Figyelmeztesd a szultánt, szólt Aldzsalisz, még egyszer visszaküldve a
Kizlár Agát, hogy útra ne keljen a győzelmi Szúrem nélkül.

A Kizlár Aga még a tanácsteremben találta Achmedet s figyelmeztette a
Szúremre.

Ez egy szent könyörgés, melyet a főimám szokott elmondani a mecsetben,
mielőtt a padisah személyesen a csatába menne, hogy Allah adjon
fegyvereinek diadalt.

Az idő rövidsége miatt most az Aja Sofia helyett csak a szerály
kápolnájában végzék az imát. Ispirizáde olvasá fel a Szúremet, de oly
hosszasan, oly vontatva tevé azt, mintha készakarva az időt akarná
vesztegetni; úgy, hogy mire elvégzék a szertartást, épen akkor ütötte
valamennyi óra a szerályban a tizenkettőt.

Ibrahim sietteté a szultánt, hogy csak minél előbb szálljon a készenálló
hajóra, mely őt a herczegekkel együtt Skutariba fogja szállítani;
azonban a lépcsők alján, a szerály külső udvara előtt, a hol a szultán
lovai állottak, melyek őt a kerti kiöszkön át a tengerig fogják vinni,
útját állotta a Kizlár Aga s levetette magát előtte a földre és lova
zablájába kapaszkodva, hevesen kezde kiabálni:

– Uram, tiportass el engem lovad patkóival, de halld meg szavaimat! a
déli óra elmult, s a délutáni órák szerencsétlenség órái minden kezdetre
nézve, és igaz müzülmán semmit el nem kezd, a mire Allah kezéből jön az
áldás, ha a dél elmult. Ime holt testemen gázolj keresztül, de ne mondd,
hogy senki sem volt, a ki veszedelmedben meg nem állított.

III. Achmed lelke tele volt minden ábrándos indulattal, a hit, remény és
szeretet, mely másokat erőssé tesz, nála babona, könnyelműség s
gyönyörvágygyá fajult s elgyöngíté szívét.

A Kizlár Aga szavára ismét kiemelé lábát a kengyelből, melybe azt nagy
gondolkodva tette a Rikiabdár térdén s elhatározottan mondá:

– Holnap megyünk.

Ibrahim kétségbe volt esve ez új ingadozás miatt. Nehány szót sugott
Izmail aga fülébe, mire az alig várva, hogy a szultán fölmenjen a
lépcsőn, lovára veté magát és elnyargalt Skutariba.

Az alatt a fővezér és mufti iparkodtak a szultánt a divánteremben
tartani.

Háromnegyed óra mulva visszaérkezett Izmail aga; portól és izzadságtól
belepve jött a szultán elé.

– Legdicsőbb padisah. A táborból jövök. Hajnal óta mindenki talpon áll
és várja megérkeztedet. Ha estig meg nem érkezel a táborba, egy az
Isten! hogy a sereg nem marad Skutariban, – hanem bejön Stambulba.

Ez rémületes szó volt. A sereg bejön Stambulba!

És III. Achmed jól érté, mit jelent az? Nagyon emlékezett még azon
szavakra, miket huszonhárom évvel elébb izent a sereg elődének, Musztafa
szultánnak, ki adrinápolyi háreméből nem akart kijönni Stambulba: «Ha
halott volnál is, holtan ide jöhetnél két nap alatt!» És a mi erre
következett: a szultán letaszíttatott a trónról, utána ő lépett annak
zsámolyára, s most ugyanazon vihar ingatja azt az ő lábai alatt, mely
elődét megdönté.

– Mashallah! Isten akaratja legyen meg, monda Achmed, megcsókolva
Mahomed kardját s egy óranegyed mulva, a próféta zászlaját maga előtt
vitetve, hajóra szállt.

A szerályban az órák sorba mind egyet ütöttek, a midőn a huszonegy
ágyúlövés hirdeté, hogy a szultán a próféta zászlajával együtt megindult
a táborba.

És a délutáni órán nem hiszi Allah áldását a keleti nép.



VI. A VIHAR KITÖRÉSE.

A Bosporuson kedvezőtlen szél fútt, úgy hogy a szultán csak este felé
érkezett meg Skutariba s ott tengerparti palotájába szállott, vele a
vezérek, a mufti, a herczegek és Ispirizade.

Azonban egész éjjel lehetett hallani, ha a közelebbi zaj elcsendesült, a
távolabbi zúgást, morajt, mely a tábor felől jött, s melynek okát senki
sem tudta megmagyarázni.

A nagyvezér többször küldött futárokat a janicsáragához, megtudakolni,
hogy miféle lárma az ott a táborban? Hasszán azt felelte, hogy ő maga
sem tudja miért zajongnak, miután már kihirdetteté, hogy a szultán és a
szent zászló megérkezett.

Ibrahim erre azt parancsolá neki, hogy fogassa el mindazokat, a kik
csendesen nem akarnak maradni. Hasszán elfogatott nehányat, a kik keze
ügyébe estek, a többiek azért még sem hallgattak s a zaj kezdett már
terjedezni Stambul felé is.

Éjfél tájon érkezett egy csausz a Kiajához, jelentve a vezérnek,
miszerint Tebrif felől futamodó katonák jőnek, a kik azt beszélik, hogy
Küprilizade serege Tamasip sah által szétveretett s ők annak
maradványaiból menekülnek ide, a sereg azért zúg, azért zajong.

A Kiaja fölkelté a nagyvezért, elmondva neki a rémhírt.

– Az nem lehet, kiálta Ibrahim. – Küprilizáde nem hagyta magát megverni,
nehány nap előtt küldtem neki fegyvert és segélycsapatokat, azokkal
tarthatja addig magát, a míg a derék sereg megérkezik.

– És ha mégis igaz volna? Ha a szultán vonakodása miatt elkéstünk volna
s azóta Hamadán, Kermandsahán veszve van?

– Akkor Allah kezében vagyunk mindnyájan. Eredj imádkozni és aludjál.

Ugyanez órában három softa költé fel a fő muftit és Ispirizadet s egy
pergamenre irott levelet hoztak eléjük, melyet a közép mecsetbe hajítva
találtak. A levél, mintha puskaporral lett volna irva, alig volt
olvasható.

Felhivás volt ez a müzülmánokhoz, hogy fogjanak kardot Mohamed
védelmére, de midőn ellenségre mennek, vigyázzanak, hogy a legnagyobb
ellenség itthon ne maradjon, a ki nem más, mint a szultán miniszterei.

– E levél megérdemli, hogy a tűzbe vettessék, szólt Ispirizade, s a
tűzbe veté azt és azután lefeküdt aludni nyugodt lélekkel.

Másnap csütörtök volt, szeptember huszonnyolczadika. Egy év előtt
ugyanezen napon halt meg a szultán tizenegyedik fia, ezt tehát olyan
napnak tartá, melyet meg kell ünnepelni, s átalános pihenést rendelt a
táborban, melyet trombitaszó mellett kihirdetének.

Többen a vezérek közül komolyan vevék a pihenést; a janicsár aga
kiöszkjébe távozott, a Kapudán basa a csatornán át Tsengelkőiben fekvő
jószágára evezett, épen most kapván egy hollandi kereskedőtől igen szép
tulipánhagymákat, melyeket saját kezeivel akart elültetni. A Reis
Effendi az édes vizek melletti nyári lakába sietett, újra meg újra
elbucsúzni odaliszkjaitól, s a Kiaja Stambulba ment vissza. Ünnepet
tartottak mind.

De más ünnep volt a sors által e napra rendezve.

Korán reggel napfeljöttekor tizenhét janicsár állt meg a Bajazid mecset
alatt, élükön Halil Patrona.

Mindnyája kezében meztelen kard volt; közepett Muszli állt, a félholdas
zászlót emelve.

A népség helyet adott nekik s engedé Patronát a mecset lépcsőzetére
felállni, s midőn a lármatülkök recsegése elhangzott, hallható volt a
szatócs rengő, átható szózata, mely az eggsz Kalán-piaczon végig
hangzott.

– Müzülmánok! Nekünk törvényes követeléseink vannak. Bennünket árulók
rontanak. Futó menekültek hozzák hírül a csatatérről, hogy Küprilizáde
serege szétveretett, négyezer lovast és hatszáz eleséggel terhelt tevét
a perzsák elfogtak, a vezér maga Erivánba futott, Hamadan, Kermandsahan
ellenség földe ismét. És ez mind az alatt történik, míg a nagyvezér és a
fő mufti lámpaünnepélyeket, pálmák sétáit, kivilágításokat rendeznek
Stambul utczáin s késleltetik a tábort a vitéz Küprilizáde segélyére
menni; testvéreink a mészárszékre vannak küldve, mi halljuk
kiáltásaikat, látjuk zászlóinkat elesni, ellenség kezébe jutni s a
kivont karddal kezünkben nem szabad mentségükre sietnünk. Ez árulás
Allah és a próféta ellen! Azért a ki igazhivő, hagyja el rögtön a
mindennapi munkát, vessetek félre árt, kalapácsot és gyalut, ragadjatok
helyette kardot, zárjátok be a boltokat és jőjjetek zászlóink alá. Éljen
a szultán, halál az árulókra!

A nép dühödt ordítással fogadta e szavakat. Patronát felkapták vállaikra
s keresztül vitték a Bezesztán boltozatos vásárpiaczán. Mindenki sietett
bezárni boltját, a város egyszerre fenekestől felfordult, mint mikor az
álló vizet felkavarják, mindenféle nyugvó csuda és salak kavarodik
felül, úgy özönlött egyszerre az utczákra valami ismeretlen csőcselék,
mely minden nagy városban vegetál, a nélkül, hogy tudnának felőle a
rendes lakosok, s csak akkor lep meg feltünésével, midőn valamely
rázkodás a felszinre juttatja.

Ordítva, dühöngve követék Halilt mindenütt, csak olykor hallgatva el,
midőn ő kísérői vállaira emelkedve megszólalt. Mennydörgő szavára
elnémult a zaj.

És most épen a janicsáraga háza elé jutottak.

– Hasszán! szólt rövid czímzettel Halil, a bezárt kaput megdöngetve
öklével. Társainkat, azért mert zúgtak, elfogattad. Most ordítást
hallasz zúgás helyett. Add ki őket!

Hasszán nem szerette az ilyen jeleneteket, hirtelen rongyokba burkolta
magát, s a kert hátulsó ajtaján kiszökve a Bosporusra, ott egy rossz
csónokra ült s táborába menekült.

A janicsárok betörték kapuját, kiszabadíták társaikat. Halilt
felültették Hasszán lovára s úgy vonultak nagy diadallal az Etmeidánra;
egy percz alatt fegyveres néppel volt tele a tér, a kaszárnyából
előhozták a Kulkiaja üstjét s azt felállíták a középen. Ez volt a
szokásos jeladás a felbőszült szenvedélyek harczára.

– Nyissátok fel a börtönöket, ordítá Halil, bocsássátok ki a rabokat.
Adjatok a gyilkosok kezébe kést, a gyujtogatók kezébe kanóczot. Menjenek
ölni, gyujtogatni. Halálnak, siralomnak napja van ma.

És a népség rohant a börtönökre, feltörte a rostélyokat, gyilkosok,
gonosztevők csordái rohantak elő az utczákra és a ki legutoljára jött ki
a börtönből, az Janaki volt, Patrona ipa. Ott is megállt az ajtóban,
mintha félne, vagy szégyenkednék, míg Musszli oda nem ugrott hozzá s
erővel ki nem húzta.

– Ne búsulj muszafir! Fogj kardot és állj mellettem. Itt semmi baj sem
fog érni. Most a poroszlókon a sor!

Halil ez alatt azon börtönhöz jutott, melybe a becstelen nők voltak
rekesztve, kiket a szultán egy kegyes parancsából minden városból
összeszedtek s ide zártak.

Kinyiták a kapukat s beordítának a csarnokokba, hogy fusson, a kinek a
szabadság kedves. Mint egy kísértetes raj ömlött ki e szóra a zsivajgó
némbertömeg. Azon asszonyok, kik fedetlen orczával járnak a nép között,
a kik kifestik szemöldeiket, ajkaikat mások mulatságára, s kiket rút
szenvedélyek miatt, mint a dühödt ebeket, elzártak a világtól, hogy meg
ne mérgezzék a népet. Némelyik közülök megvénült már azon idő alatt,
hogy fogsága tart, de a lángoló szenvedély tüze most is fellobog beesett
szemeiben. Hah! Minő pestis van rászabadítva a müzülmán népre! Fogsz-e e
viharon nyargalni tudni, Halil, melynek szárnyakat adtál?

Ott áll ő a kapuban. És várja, mikor fog ez undok nők csoportjában az ő
tiszta lelkének bálványa, a szép, az ártatlan Gül-Bejáze előjönni?
Milyen soká marad. Mind kijöttek, mind szétfutottak már, csak egy-egy
elkésett alak rohan még ki a börtönből a többiek után, kit a riadal
hangja öltözetlenül kapott, s félig fedett testtel, szétszórt hajakkal
rikácsolva száguld tova. Csak Gül-Bejáze nem jön.

Halil aggódva száll le az utálatos fészekbe, melybe csak néhány gömbölyű
ablak a tetőn vet gyér világot.

– Gül-Bejáze, Gül-Bejáze! suttogja halkan, széttekintve a börtönben, s
suttogó szavára valami fehér tömeget lát megmozdulni a szögletben, a fal
mellé huzódva. Oda lép. Egy beteg nő az, ki előle rejti arczát. Szelíden
elvonja kezeit arczáról és nejét ismeri meg benne. A szégyen nem engedé
neki, hogy megszabadítsa magát. Inkább ott maradt a börtönben.

Halil fuldokolva a fájdalomtól emelé őt karjaira. A nő nem szólt és nem
nézett rá, csak arczát férje keblére rejté és zokogott.

– Ne sírj, ne sírj, hörgé Halil. A kik meggyaláztak téged, porba fognak
csúszni előtted még ma, esküszöm Alláhra! És a kik játszottak a te
szíveddel, játszani fogsz te az ő fejeikkel, és az a gőgös szultána, a
ki kezét éreztette veled, csókolni fogja a te kezeidet! ezt én mondom,
Patrona Halil! kinek neve legyen megátkozott minden müzülmán előtt, ha
valaha hazudott!

Azzal kivivé ölében nejét a néptömeg közé, s ott felmutatva e halvány,
megtört alakot, szólt:

– Ime müzülmánok, ez az én nőm, kit elraboltak tőlem menyasszony
éjjelén, s kit itt kell most megtalálnom a förtelem és átok tanyájába
zárva! Szóljon közületek, a ki férj: kegyelmezne-e annak, a ki így bánna
nejével?…

– Halál fejére! ordítá a bőszült tömeg s percz mulva tovább ömölve, mint
a gátját szakasztott vízár, egy palota elé jutott.

– Kinek a palotája ez? kérdé Halil a néptől.

– Damad Ibrahimé! kiálták néhányan a tömeg közül.

– Kinek a palotája ez? kérdé Halil újra, bosszúsan megrázva fejét.

Többen elérték a kérdést s felkiáltának rá:

– A tied, Halil Patrona!

– Úgy van, a tied! ordítá rá a tömeg s azzal megrohanták a palotát,
kapuit bedönték; odavivé fel Patrona ölében tartott nejét, s fölkeresve
a nagyvezér háremét, parancsolá Ibrahim odaliszkjainak, hogy boruljanak
arczra úrnőjük előtt s parancsait teljesítsék. A kapu előtt pedig
tiszteletőröket állított.

Künn harczi lárma, dobriadal és csatakürt hangja; és ezt az egész vihart
egy megtört beteg nő gyönge lélekzete szítja…



VII. TULIPÁNBIMBÓK ÉS EMBERFŐK.

Szeptember közepén nyiló tulipánokat látni valóban nem mindennapi dolog.
A min leghíresebb kertészek oly soká hasztalan törték fejeiket, végre
sikerült a Kapudán basának rájönni.

Mint idézhetni elő mesterséges tavaszt ősz derekán s rászedni a
tulipánhagymákat, hogy májusnak nézzék szeptembert s akkor kezdjenek el
virágozni?

Elébb saját melegágyat készíttetett, melybe a legtáplálóbb föld, a mi a
Libánon hegyei között ezredéven át egymásra hullott czedrusfák
leveleiből támadt, az antilopék ganaja, mely oly hevítő és
növényélesztő, hogy a hol elhull a sivatagban, a sívó homok között apró
oázocskák támadnak körüle, virággal és zöld fűvel benőve, – égett és
porrátört fekete márvány, melyet csak a Holthegyek között találni,
kevertetett össze, a miből egy puha, porhanyó és mégis nedves meleg-ágy
támadt, s ebbe ültette el a Kapudán basa a tulipánhagymákat a tavaszi
elvirágzás után, mind saját kezével, mutatóujját beledugva s morzsánkint
hintve rá a földet.

Ekkor havat hozatott a Kaukázushegy tetőiről, a hol az nyáron át is áll,
egész hajókkal a fekete tengeren keresztül, s hóval takargatá be az
elültetett tulipánokat, s ha az elolvadt, ismét új havat tett rá;
ilyenformán a megcsalatott tulipán azt hitte, hogy most tél van, s a
mint azután augusztus végével egészen elhagyták rajta olvadni a havat,
azt képzelte, hogy itt a tavasz, s kidugta az átnedvesült, átmelegült
ágyból sárgászöld csiráját.

A próféta születése napja előtt már mintegy ötven darab bimbónak eredt,
melynek mindegyike győzelmesen elfoglalt városokról és csatahelyekről
volt elnevezve. Ekkor azonban a Kapudán basának tengerre kelle szállani,
hogy a hajóhadat vezényelje, s épen a legérdekesebb ponton volt
kénytelen odahagyni tulipánjait.

Épen azon estén, midőn a szultán megérkezett Skutariba, jött hozzá egyik
kertésze azon örvendetes tudósítással, miszerint a Belgrád, Napoli,
Morea és Kermandzsahán holnap ki fognak nyilni.

Mennyi nyughatatlanságot okozott ez a vezérnek! Ő nem fogja látni
kinyilásukat! Mint szerette volna, ha ellenkező szél még egy pár napig
visszatartóztatná a hajóhadat.

A mit a szél meg nem tett, alkalmat adott rá a szultán ünnepe; a
másnapra határozott pihenő-nap megengedé a Kapudán basának, hogy
Tsengelkőibe evezhessen, nyári palotájába, a hol csoda tulipánjai
nyilnak ősz kezdetén.

Minő látvány várt reá! Mind a négy ki volt már nyilva.

A Belgrád halványsárga volt, világos zöld csíkokkal és a mi csíkok alul
haloványsárgák voltak, azok felül rózsaszínbe olvadtak át, s a mik felül
világoszöldek voltak, azok alul sötét lilaszínben végződtek.

A Napoli egy teljes tulipán volt, melynek szétdült haragos vörös
szirmai, sárga szegélylyel, tán azt az ezerötszáz velenczeit
képviselhették, a kik ott elhullottak.

A Morea volt a legszínváltozatosabb. Alapja sötét csokoládé-szín, melyen
zöld és rózsaszín csíkok vonulnak végig, s a zöld ismét pirosba megy át
és a rózsaszín májszínűbe s minden csíkon ismét egy-egy világos sárga
vonal fut végig. Kívül jobban uralkodnak a zöldes színek, belül inkább a
pirosak.

De a legritkább, legpompásabb volt a Kermandzsahan. A tibeti Dalai Láma
kertjéből elorzott kincs ez: hófehér, egy vonás nincs rajta, s oly
teljes, hogy az eredeti hat szirom lefelé kénytelen fordulni.

A Kapudán basa el volt ragadtatva a gyönyörűség által.

Mindezen tulipánokat ő a szultánnak szánta, melyért a leggazdagabb
tartomány, tán Egyiptus kormányzatát fogja nyerni. Azért megrendelé,
hogy hozzanak pompás chinai porczellán edényeket, mikbe a virágokat
átültesse, saját kezével jól alámarkolva a földbe, nehogy a hagymákat
meg találja sérteni.[16]

A mint épen ott térdelt a tulipánok között, besározott kézzel, jön
lélekszakadva egy bosztandzsi hozzá s nem várja, hogy odaérjen, már
messziről kiált felé:

– Uram! kelj fel gyorsan, mert Stambul fellázadt.

– Rá ne lépj a tulipánjaimra, te bolond! nem látod, hogy majd ráhágtál
egyre?

– Oh uram! a tulipán minden évben kivirúl egyszer, de ha az emberre
ráhágtak, Jass Allah! nem kel az fel többet. Siess, mert a lázadók
felfordítják ezalatt a várost!

A Kapudán basa szép csendesen, óvatosan helyezé át a két kézzel kiemelt
virágot a porczellán edénybe s körül megnyomogatá a földet, hogy ne
inogjon benne.

– Mit beszélsz fiam?

– A stambuli nép fellázadt.

– Micsoda nép? A vargák, a szatócsok, halászok és kenyérsütők?

– Igen uram, ezek mind fellázadtak.

– Majd mindjárt oda megyek és lecsendesítem.

– Oh uram, úgy beszélsz, mintha amaz öntöző edénynyel ott elolthatnád a
meggyulladt várost. Ám te lássad.

A Kapudán basa még azután egész vidám szívvel megöntözgeté az átültetett
tulipánokat, s rábízva azokat négy bosztandzsira, meghagyá nekik, hogy a
csatornán keresztül vigyék azt Skutariba, a szultán palotájába, ő maga
pedig lovat nyergeltetett s egyes-egyedül, senkitől nem kísérve,
belovagolt Stambulba, a hol akkor épen halált kiáltottak fejére.

Szemközt találkozott a Kiajával, a ki egy rongyos két kerekű kibitkába
bújt el, s egy orosz fuvarost ültetett maga elé, hogy ne lássák. Ez
rákiáltott a Kapudán basára, hogy be ne menjen Stambulba, mert ott halál
várakozik reá. A Kapudán vállat vont rá. Az minden fogalmán kívül esett,
hogy a pékek és csizmadiák seregétől mint lehet megijedni? Sőt még
biztatta a Kiaját is, hogy térjen vissza s megjelenésükkel állítsák
vissza a rendet, a mit azonban ez a paradicsom minden gyönyörűségeért
meg nem fogadott volna, hanem kérte a fuvarost, hogy csak hajtson vele
sebesen Skutari felé.

A Kapudán megigérte, hogy ő is nem sokára ott lesz, sőt minthogy a
Kiajának nagy kerületet kell tenni, ő pedig egyenesen Stambulon
keresztül megy, hihetőleg hamarább oda ér, mint amaz.

– Oda: Ábrahám kebelébe, a paradicsomba, gondolá magában a Kiaja és
elvágtatott. A Kapudán pedig lovagolt nagy bizton be a városba.

Messziről szemébe tünt a Reis Effendi palotája, melynek oldalára nagy
messziről olvasható betükkel volt felirva:

«Halál a főmuftira!

Halál a nagyvezérre!

Halál a Kapudán basára!

Halál a Kiaja bégre!»

– Hm, gondolá magában a Kapudán. Ezt bizonyosan valami softa irhatta,
mert a csizmadiák nem tudnak irni. Szép irása van, szeretném megfogadni
teszkeredzsimnek.

A mint közelebb lovagolt a palotához, nagy néptömeget látott az előtt
összeseregleni, kik között egy lovas kikiáltó trombitált hosszú
tárogatóval, egyikével ezen mérföldekre hallatszó, lázító szavú török
kürtöknek, a mik minden stambuli lázadásnál használtatni szoktak.

A kürtszóra összecsődült népnek ilyen szavakat hirdete a kikiáltó:

– Istambul lakosai, igazhivő müzülmánok! A mi parancsnokunk, Halil
Patrona janicsárok főnöke nevében és Szulali Hasszán, sztambuli biró
nevében hirdetem tinéktek, hogy minden igazhivő müzülmán zárja be
boltját, tegye le kézi munkáját és gyülekezzék a piaczokra; a kik pedig
kenyérsütők és mészárosok, azok be ne csukják boltjaikat, hanem nyitva
tartsák, mert a ki ellenkezőleg cselekszik, annak boltja közragadmánynyá
fog tétetni. A kik pedig hitetlen gyaurok laknak Stambulban, azok
maradjanak házaikban békén és ki ne mozduljanak onnan, és senki sem
fogja őket ott bántani. Ezt hirdetem én tinektek, Halil Patrona és
Szulali Hasszán nevében.

A Kapudán végighallgatta a hirdetményt, ekkor odarontott lóháton a
kikiáltóhoz s kivevén kezéből a tülköt, úgy veré azt annak hátához, hogy
szintúgy döngött s akkor dörgő szóval kiálta az egybegyűlt néphez:

– Semmirekellő csőcselékhadak! Piszkos naplopók, iszaptaposó
kecsege-fogók, szurokharapó papucsfoldozók, guggon ülő afionevők, ti
aspergyűjtögető, singgel mérő kupeczek! ti csomótaszigálók, ti
ringyrongy, aludttejtől részeg szemétnépek. Én szólok hozzátok Abdi,
Kapudán basa, s csak azt sajnálom, hogy nem kérhetem kölcsön valamely
gyaúr magyarnak a nyelvét, hogy összeszidhatnálak benneteket úgy,
illendő káromkodásokkal, a hogy megérdemlenétek. Mi kell nektek? Nincs
mit enni inni? Meguntátok a békét s háború kellene? Háború ugyebár? De
ti magatok nem mennétek oda? ti csak itthon szerettek hadakozni
asszonyok és szűzek ellen s ostromot futni nem várak, hanem boltok
ellen? Takarodjatok haza, a honnan eljöttetek, mert a kit egy óra mulva
az utczán találok, annak feje az igazság sátora[17] elé fog gördíttetni!

Ezt mondva megugratta lovát Abdi basa s a legsűrűbb néptömegen
keresztülnyargalt. Ez ijedten oszlott szét előtte s a Kapudán büszke
önérzettel látta, mint bujnak az emberek előle házaikba, s tisztulnak el
az utczákról és háztetőkről.

Ellentállás nélkül nyargalt be a városba. Minden utczaszegletben
megfujta az elvett kürtöt, s tartott az odagyűlt népnek válogatott
mondásokat, ami azokat mindenütt szétoszlatá.

Majd a Bezesztánra jutott, a hol minden bolt be volt zárva.

– Nyissátok ki boltjaitokat, ebek! ordíta Abdi a csoportozó
kereskedőkre. Talpaitok viszketnek talán, vagy füleiteket s orraitokat
untátok meg viselni? Kinyissatok minden boltot rögtön, mert a ki zárva
hagyja azt, boltajtaja elé akasztatom fel!

A kalmárok megszeppenve engedelmeskedtek.

Innen lovagolt ki az Atmeidánra.[18]

Tömve dugva volt az egész halpiacz népséggel; a veszett ordítástól nem
lehetett hallani a szót, a mit egy-egy rekedt szónok beszélt a többinek,
kit a szökőkút oszlopára felállítottak.

Azonban a Kapudán által megfujt kürt recsegő, sivító hangja túlhangzá az
ordítást s minden arczot arra fordított, a hol ő állt.

Kengyelébe fölemelkedve, rettentő szóval kiálta Abdi:

– Megbolondult nép! Őrült kezek, melyek tulajdon fejetek ellen
támadtatok! A földet akarjátok-e beszakasztani, hogy ennyien álltok egy
csomóba? Ki veszett meg közületek, hogy mindnyájatokat összeharapdáljon?
hogy szakadna le rátok az ég, hogy esnének rátok ezek a házak s
temetnének oda, hogy válnátok egyszerre négylábú állatokká s ne tudnátok
egyebet, mint ugatni. Húzzátok le fejeiteket, nyomorúk és takarodjatok
haza és egy kiáltás ne jőjjön utczáitokról, mert ha megmoczczantok,
Allah árnyékára esküszöm, halommá lövetem Stambult és senki abban többet
nem lakik, mint a kigyók és denevérek és a ti elátkozott lelketek,
kutyák!

És senki nem mert ellene mondani. Hallgatták a szitkot, félrebujtak
előle, utat csináltak neki. Nem volt ott Halil; lett volna csak ő ott,
majd tudott volna neki felelni.

Itt is szerencsésen keresztülgázolt a zendülőkön Abdi s fölkeresé végre
az Etmeidánt.

Most már nemcsak az első, hanem az ötödik janicsárezred bográcsa is fel
volt állítva, melyet a táborkovácsoktól hoztak el, s egy csoport
janicsár, ki a táborból szökött ide, állt a két bogrács körül.

Abdi basa oly véletlenül termett ott közöttük, hogy csak azon vették
észre, midőn hirtelen rájuk ordított:

– Letegyétek a fegyvereket!

Ijedten tekintének mind a Kapudánra. Hogy jöhetett ez ide? Senki sem
merte kardját kivonni ellene, de nem is engedelmeskedett senki, Patrona
itt sem volt jelen.

A piacz közepére volt letűzve a zendülők zászlója. Abdi basa egyenesen
oda lovagolt. A janicsárok csak néztek rá elbámulva.

Egyszerre azonban kiugrik közülök Musszli s megelőzve a Kapudánt,
magához ragadja a lobogót.

Abdi basa valódi tengerészi nyugalommal szólt hozzá:

– Nyujtsd nekem e zászlót, fiam.

Musszli még nem tért annyira magához, hogy felelni tudjon, de fejével
inte, hogy «nem».

– Nyujtsd e zászlót, janicsár; szólt újólag merőn szeme közé nézve Abdi.

Musszli csak nem felelt, hanem a lobogót szépen a zászlónyél körül
tekergeté.

– A zászlót add ide! ordíta harmadszor recsegő hangon Abdi, s kardját
rántotta ki.

Erre Musszli kopjás végét fordítva a zászlónak, melylyel a földbe volt
tűzve, monda:

– Tisztellek, Abdi basa és nem bántalak, ha elmégy. Jobb is szeretném,
ha gyaur ellenséggel csatázva estél volna el, mert megérdemlenéd, hogy
dicsőítve legyen neved, de e zászlót ne kérd tőlem, mert ha közelebb
jösz hozzám, ugyan az oldaladba rontom a csunyábbik végét.

E szóra egyszerre a janicsárok mind felugráltak s körülállták a vitéz
Musszlit kardjaikat kivonva.

– Sajnállak benneteket, derék janicsárok.

– Mi is sajnálunk téged, dicső Kapudán basa, monda Musszli.

A Kapudán ezzel elhagyta az Etmeidánt. Látta, mint oszlott szét előtte
mindenütt a tömeg, a hol megjelent, de azt is tapasztalá, hogy háta
mögött ismét összecsoportosult az, midőn eltávozott.

Ezeket csak fegyver fenyíti meg, gondolá magában s keresztülnyargalt a
városon, a nélkül, hogy valaki egy ujjal is bántaná.

* * *

Künn a táborban ezalatt nagy tanács tartaték. A lázadás hírére, melyet a
megmenekült Kiaja és a janicsáraga rémszínekkel festettek le, a szultán
összehivatá a vezéreket, az ulemákat, a nagyvezért, a muftit, a Seikeket
és a Chodzsagiánokat, part melletti palotájába.

Egy órával elébb azon palotában lakó testvérnénjével tanácskozott
sokáig, a bölcs szultána Khadidzsával.

A jó tanács drága volt itt.

A fővezér azt kivánta, hogy a szultánt Brusszában hagyva, az egész
hadsereget indítsák rögtön Tebrif felé, az ellenségre. Ha még Abdullah
basával egyesülni lehet, minden meg van nyerve, s hagyják Stambult
magára, csináljanak a lázadók a mit akarnak, ha az ellenség meg lesz
verve, akkor majd rájok kerül a sor.

A mufti nem hitte, hogy e hadat csatára lehessen vezetni most. De azt
mégis óhajtotta, hogy távolítsák el Stambultól, nehogy a lázadás
szelleme átragadjon.

A Kiaja azt tanácsolá, hogy alkuba kellene ereszkedni a lázadókkal, s
úgy csendesíteni le őket.

A szultán helybenhagyólag inte fejével. A Khadidzsa szultána is azt
tanácsolá.

Csakhogy a Kiaja úgy érté ezt, hogy alkudozásba ereszkedve könnyű lesz a
lázadás főnökeit egyiket a másik után elveszteni, a Khadidzsa pedig úgy
értelmezé, hogy a szultán kibékítheti a zendülőket, ha a gyűlölt Kiaja
béget kiadja nekik, s ha azok még a többit is kivánnák, a többit is
odaengedi. S ez nagy különbség!

A szultán a Kiaja tanácsát találta legjobbnak.

E pillanatban lépett be a tanácsterembe Abdi basa, a Kapudán.

Mindenki bámulva tekinte rá. A Kiaja előadása szerint ennek már ezer
darabra kell tépve lenni.

Bejött ugyanazon hidegvérrel, melylyel az egész fellázadt városon
keresztüllovagolt. Az ajtónállóktól tudakozódott, ha nem érkeztek-e még
meg küldöttei a tulipánokkal? Még nem. «Vajjon hol maradhattak? Én azóta
egész Stambult megjártam.»

Azzal a szultánt üdvözölve, annak intésére helyet foglalt a vezérek
között.

Azok bámulva néztek rá, mintha most is azt hinnék, hogy csak szelleme
jár közöttük.

– Te Stambulban voltál? kérdé tőle végre a nagyvezér.

– Ez órában jövök onnan.

– Mi kivánsága van a népnek? kérdé a padisah.

– Ehetnék és ihatnék.

– De vért ihatnék, suttogá a fő mufti magában.

– És mi panasza van?

– Az, hogy a kard magától nem hadakozik, hogy a föld nem terem magától
kenyeret, s hogy az ereszről nem csorog bor és kávé.

– Igen könnyen beszélsz e tárgyról, Abdi. Mint gondolod elcsendesíthetni
e zajt?

– Nagyon egyszerű az. A stambuli vargák és szatócsok nem érdemesek egy
lövés kartácsra. Kár is volna értük szegényekért. Soknak közülök
felesége, gyermeke van. A kik forralják őket, azok a táborbeli
janicsárok. Vezetőik e táborból vannak. Azokkal, kik Stambulban izgatják
a népet, kár volna vesződni, hanem elő kell őket hivatni ezredenkint s
minden tizediket főbe lövetni. Ez segíteni fog.

A vezérek mind elszörnyedtek. Ki merné azt tenni?

– Én így tennék, szólt Abdi röviden s aztán elhallgatott.

A szultán vevé fel a szót:

– Mielőtt megérkeztél volna, a Kiaja bég tanácslatára elhatározók,
miszerint a próféta zászlajával és a herczegekkel együtt visszamegyünk
Stambulba.

– Az is jó, szólt Abdi, dicső megjelenésed elnémítandja a zajt. Tüzesd
ki a próféta zászlaját a szerály kapuja fölé, a fő mufti és Ispirizáde
nyissák meg az Aja Sofia és az Achmedie mecseteket s hívják imára a
népet. Damad Ibrahim maradjon künn a hadseregnél, hogy szükség esetén a
lázadók megzabolázására siethessen. A Kiaja bég gyűjtse össze a szerályt
őrző dzsebedzsiket, csauszokat és bosztandzsikat s tisztítsa ki általuk
az utczákat; ha egyik sem sikerül, az én ágyúim a tenger felől
engedelmességre fogják őket tanítani.

Achmed szultán megcsóválta fejét.

– Mi mást határozánk. Tinektek nem szabad én tőlem elmaradnotok. Velem
fog jönni a nagyvezér, a fő mufti, a Kapudán basa és a Kiaja.

És a míg neveiket sorra számlálta, egyikre sem tekintett a megnevezettek
közül a padisah.

E négy férfi neve volt az utczaszegletekre felirva. E négy férfi fejét
kérte a nép és Halil Patrona.

Mit vétettek a népnek?… ők voltak a legmagasabbak akkor, midőn
szerencsétlenség érte az országot. De mit vétettek Halilnak?… ők okozták
Gül-Bejáze szenvedéseit…

A vezérek meghajták fejeiket.

E pillanatban érkezének meg Abdi küldöttei a tulipánokkal. Oda hozák
azokat a padisah elé, ki szépségük által el volt ragadtatva, s rendelé,
hogy vigyék el Stambulba, a szultána Asszekinek, jelentve, hogy ő is
nemsokára megérkezik. Abdinak pedig megveré vállait és könyekkel
szemeiben esküvék, hogy őt tartja legkedvesebb emberének.

A Kapudán megcsókolá a szultán köntösét s azután hátul maradt
Ibrahimmal, Abdullahval és a Kiajával s nagy szeliden mosolyogva monda
nekik:

– Abdullah, derék Ibrahim és te Kiaja; – mind a négyünk feje nem ér ez
órán túl egy fületlen gombot.

Damad Ibrahim búsan hajtá le fejét s csüggedten sóhajta:

– Szegény, szegény szultán!

Azzal követték Achmedet mind a négyen a hajóhoz. Semmiről sem voltak
bizonyosabbak, mint arról, hogy Achmed mindnyájokat fel fogja áldozni s
azután maga is utánuk bukik.



VIII. A FELFORDULT VILÁG.

Stambulban már ekkor Halil Patrona volt az úr.

A lázadók főnökei a középmecsetben gyűltek össze s onnan küldözék szét
parancsaikat.

Hat órakor este (a keresztyén számítás szerint 10 órakor) érkezett meg a
hajó a szultánnal, a herczegekkel, a főurakkal és a szent zászlóval a
parti kioszk mellé, az ágyúk kapujánál.

Benn a szerályban senki sem tudott a külső dolgok állásáról semmit. A
városban köröskörül hangzott a zaj, a kürtölés, a temetőben szerteszét
égtek az őrtüzek. «Miért nem küldhetek egy pár granátot közéjök a
tengerről!» sóhajta föl a Kapudán. Hogy elcsendesülnének mindjárt!

A mint a Kizlár Aga Elhadzs Besir az érkező vezérekkel találkozott azon
szoba előteremében, melyben a próféta köpenye őriztetik, rejtélyes
mosolygással dörzsölé kezeit, a mi rút arczához s hasított ajkaihoz épen
nem illett, s midőn kérdé tőle a padisah, hogy mit kivánnak a zendülők?
azt felelte reá, hogy ő valóban nem tudja.

Mosolygása, kezeinek dörzsölése, mikről a hüvelykujjakat egykori
kegyetlen gazdája valami csiny miatt levágatta, mind oly félelmes
előjelek voltak a jelenlevőkre.

Elhadzs Besir Aga már ekkor tizennégy év óta viselé hivatalát, s nyolcz
nagyvezért teremte és ugyanannyit tett le hivatalából.

Mint lehessen megtudni a zendülők kivánatát?

Damad Ibrahim azt gondolá, hogy legjobb lesz az egykori stambuli birót,
Szulali Haszszánt kerestetni föl, kinek nevét együtt hallá említtetni a
kikiáltó által Halil Patronáéval a Kapudán basa.

Szulalit nyári lakában találták, s az első hivásra megjelent a
szerályban. Mondá, hogy nevével visszaéltek a zendülők, s ő azok
kivánatairól mitsem tud.

– Tehát vedd magad mellé a Chasszeki agát, húsz bosztandzsival, s
keressétek föl Halilt és tudjátok meg mit kiván? ezt mondá a padisah.

– Kár fárasztanod az érdemes embereket, dicső szultán, szólt keserűen
Abdi basa, a lázadók kivánságát megmondhatom én, mert olvastam a falakra
irva. Négy főhivatalnok kiadatását kérik: engemet, a főmuftit, a
nagyvezért és a Kiaját. Adass ki minket, csakhogy ne adass át élve,
hanem öless meg elébb és szájuk be lesz tömve. Jól laknak velünk. Tudod,
hogy semmi vadállat sem dühös, ha egyszer jól lakott.

A szultán nem tekintett föl, de úgy tett, mintha nem hallotta volna, a
mit a Kapudán beszélt, s a Chasszeki Agának parancsolá:

– Keresd föl Halil Patronát és üdvözöld őt a padisah nevében.

«Üdvözöld Halil Patronát a padisah nevében!» A szatócsot, a
dohánykereskedőt a minden országok urának, a fejedelmek fejedelmének, a
shahok, khánok, deyek s nagymogulok uralkodójának nevében!… Ki hitte
volna ezt három nap előtt?

– És tudósítsd róla, hogy minden jogos kivánataik megadatnak, ha
megigérik, hogy azután szét fognak oszlani.

A Chasszeki Aga és Szulali Hasszán a húsz bosztandzsival az utczákat
elálló sűrű néptömeg között útat vertek maguknak a középmecsetig.
Útközben csak kilencz bosztandzsit vertek agyon a lázadók, tizenegy
szerencsésen odaért a mecsetbe.

Ott ült egy leterített tevebőrön, miként egykor Dzsingisz khán, a
zendülők vezére, Halil és parancsokat, kinevezéseket diktált az előtte
ülő softáknak, kikből teszkeredzsiket választott.

Midőn jelenték neki az őrtálló janicsárok, hogy a szultán Chasszeki
Agája jött el s vele szólani kiván, szárazon viszonza:

– Várhat. Elébb érdemesebb férfiakon a sor.

Kik voltak az érdemesebb férfiak?

Az öreg Szuleimán mester, kit erővel húztak ide házából, melynek
padlásán elbujt. Halil most iratta számára a kinevezést, melyben őt
Reisz Effendivé emeli.

Halil Patronán most is a közjanicsár viselet volt, a kék dolmán, a
térdig érő salavári, meztelen hagyott lábszárakkal, csupán turbánján
volt a fekete forgó kicserélve fehérrel s oldalán függött a nagyvezér
kardja, kinek palotáját Galata külvárosban ezelőtt egy órával rombolták
a földig.

E kard markolatába vésett pecsétnyomóval hitelesíté az okiratokat Halil.

Szuleimán után következett a nyereggyártó Mohammed. Derék, izmos ember
volt, maga megbirkózott kettővel, hárommal; ezt megtette Agának Halil.

Azután következett valami Orli nevű csausz, ezt kinevezte főtábornoknak;
Ibrahimot, egykori iskolamestert, a «bolondos» melléknévvel megtette
Stambul főbirájává, s a mint megpillantá Szulalit, odainté őt a csauszok
közül és monda:

– Te fogsz lenni Anadoli fő országbirája.

Szulali meghajtá magát e kegy előtt.

– Köszönöm Halil. Tégy belőlem, a mit akarsz, hanem elébb halld a
padisah izenetét, melyet ő rám bízott, mert még nagy kétségben vagyok:
vajjon te vagy-e az úr minden mozlimek felett, vagy Achmed szultán?
Azért mondd meg nekem, mit kivántok a szultántól? és ha jogos és
méltányos a kivánat és ti megigéritek, hogy csendesen szétoszoltok, meg
fog az adatni.

Halil Patrona felállt Szulali előtt s szigorú, mozdulatlan arczczal
felelt:

– Kivánatunk rövid. A négy fő árulót, kik az országot ért csapásnak
okozói, kivánjuk kiadatni. Ezek: a Kulkiaja, a Kapudán, a mufti és a
nagyvezér.

Szulali megcsóválta fejét.

– Sokat mondtál, Halil.

– Ma sokat mondtam. Holnap többet fogok mondani. Ha ma megegyeztek,
holnap béke lesz; ha holnap jöttök, nem lesz béke sem holnap, sem
holnapután.

Szulali visszatért a szultánhoz és a vezérekhez, kik mind még együtt
voltak.

Feszült figyelemmel várták Halil izenetét.

Szulali nem merte azt egyszerre elmondani. Csak egyenkint hullongatá el.

– Megértém a lázadók kivánatát. Ők a Kiaja bég kiadatását követelik.

A Kiaja haloványabb lett, mint a viaszkép.

– Oly régi hű szolgám volt, sóhajta Achmed. Ám lakjanak jól vele.

A Kiaja szédelegve lépett a bosztandzsik közé.

– Továbbá követelik… szólt Szulali.

– Még többet is?

– Követelik a Kapudán basát.

– Őt is! Legvitézebb bajnokomat! kiálta fel fájdalmasan Achmed.

– Mash-Allah! szólt vidáman a Kapudán, övék vagyok, s azzal elhatározott
bátor tekintettel lépett a bosztandzsik közé. Ne könyezz érettem,
padisah! A bátor a vesztőhelyen is hősi halált fog halni, s téged védve
halok meg ott is. Vigyetek bennünket bosztandzsik, ne remegjetek fiuk!
Melyitek tudja jól összerántani a zsineget? No semmit se féljetek, majd
megtanítalak benneteket én, majd elrendezem én a selyemzsinórt. Éljen a
szultán!

Azzal kilépett a teremből, elül menve a bosztandzsik előtt, még kardját
sem vetette le.

– Ezután kérik még a nagyvezért és a főmuftit, monda Szulali.

A szultán ijedten kelt föl helyéből.

– Nem, nem lehet az! Rosszul hallgattál szavaikra. Őrült volt,
haragjában beszélt, a kitől választ kérél. A nagyvezért és a főmuftit
ölessem meg én? Megölessem őket oly hibáért, melyet magam követtem el, a
melytől ők meg akartak óvni? Vérük az égre kiáltana. Menj vissza Szulali
és mondd meg Halilnak: én kérem, én könyörgök neki, ne kivánja e két ősz
szakált a porban heverni látni; elégelje meg, ha elbocsáttatnak s
számüzetnek, ők bizonyára nem bűnösök. Könyörögj a Kapudánért és a
Kiajáért is; míg vissza nem térsz, ki ne adják őket.

Szulali újra fölkereste Halilt. A Kapudánt és a Kiaját elő sem merte
előtte hozni. Tudta, hogy a Kapudán fogta el a tengeren menekvő nejét, s
a Kiaja záratta őt a becstelen asszonyok börtönébe. Csak a nagyvezér és
a mufti számára kért kegyelmet.

Halil elgondolkozott. Eszébe jutottak az édesvizek melletti palotában
történt jelenetek, eszébe jutott, hogy Damad Ibrahim ölelése is
kényszeríté Gül-Bejázét a halálos ájulásba menekülni s nem hallá, mit
beszél neki Szulali Ibrahim ősz szakála felől.

– A nagyvezérnek meg kell halni, válaszolt. Abdullah ám éljen és legyen
számkivetve. (Hisz ő nem bántotta soha Gül-Bejázét.)

Szulali visszatért a szerályba.

Halil a főmuftit élni engedi, de a másik háromnak halálát kivánja.

Achmed mint a fölvert oroszlán szökött föl e szóra divánjáról s kirántá
kardját.

– Ide hát veletek vitéz lázadók! A kiknek szolgáim fejei kellenek,
jőjjön értök és vegye el tőlem. Nem, egy csepp vérét sem adom egyiknek
is, s ha eljönnek érte, meg fogják látni, van-e még éle Mohammed
kardjának? Tűzzétek ki a próféta zászlaját a szerály kapuja fölé. A ki
igazhivő, velem tart. Küldjetek kikiáltókat minden utczára, hirdessék,
hogy a szerály veszélyben van, s kinek Allah orczája kedves, siessen a
zászló védelmére! Én összegyűjtöm a bosztandzsikat és védni fogom a
szerály kapuit.

A két ősz férfi megcsókolá a szultán kezét, kinek, ha e férfias
fellobbanása korábban jő, egészen más események lesznek irva a történet
könyvébe.

A veszély zászlaját rögtön kitűzték a közép kapu fölé s ott maradt az
korán reggelig.

Hajnaltájon visszaérkeztek a kikiáltók, jelentve, hogy az Aja Sofia
templomon túl nem birtak vergődni s hirdetéseikre a nép kőzáporral
felelt.

A zöld zászló magányosan lengett a szerály előtt, senki sem gyülekezett
alá, még a szél sem akarta azt mozgatni, lankadtan csüngött alá nyelére.

A zöld zászló kitűzése a szerály kapujára nagyon ritka eset a
történetben. Csak a legnagyobb vész idején szokott az megtörténni, mert
ez azt jelenti, hogy itt az idő minden igaz mozleminnek fegyverhez
nyulni, elhagyni tűzhelyét, ekéjét és sietni Allah és az ő felkentjei
védelmére és átok volna az ozman férfin, a ki ilyenkor késlekednék, s
vérét és vagyonát kész nem volna a padisah lábaihoz tenni.

Ezt tudva, rémes nagyságában fog feltünni azon ijedtség, mely a
szerályban levőket meglepte, midőn látták, hogy a kitűzött szent zászló
alá senki sem gyülekezik. A kikiáltók harmincz piaszter felpénzt igértek
minden katonának, ki a zászló alá siet, s két piaszterrel több napi
fizetést a szokottnál. Öten-hatan követték őket, de a mennyi jött
egyfelől, másfelől ismét annyi elszéledt, délután egy sem maradt a
zászló alatt.

Este felé a második kapura tűzték ki a zászlót, mely felett aludtak a
főhivatalnokok, a vezérek a kihallgatási teremben, a fő országbiró,
Damadzáde betegen feküdt Murad szultán szobájában, a mufti és az ulemák
a bosztandzsik csarnokában. Achmed szultán egész éjjel nem feküdt le,
hanem szobáról szobára járt, nyugtalanul tudakozódva a történtek felől:
ha jön-e valaki a hadseregből segítségére? gyülekeznek-e a szent zászló
alá? s a hideg veriték ült homlokán, midőn mindenünnen csak leverő
választ hallott. A tetőkön őrt állók jelenték, hogy a lázadók őrtüzei
sokkal közelebb vannak már, mint a mult éjszakán s Skutari felé egy
őrtűz sem látszik, a miből azt gyaníthatni, hogy a tábor is visszajött
Stambulba s a zendülőkkel közös ügyet kötött.

Achmed maga is fölment a tetőre, meggyőződni az állítások valóságáról s
mondhatlan aggodalom és szorongás közt járt egyik teremből a másikba,
szüntelen megnézve a nagyvezért, a Kiaját és a Kapudánt, ha nem
alszanak-e? Csak a Kapudán tudott aludni, a Kiaját láz törte s a
nagyvezér imádkozott; bizony nem magáért, hanem a szultánért. Utóbb maga
a Kapudán is megszánta a padisaht, ki miattuk aggódott.

– Miért költögetsz bennünket annyit, uram? még nem haltunk meg. Eredj
aludni háremedbe s ne gondolj reánk, a zendülőknek csak velünk van baja.
Allah kérim! Gondold azt, mintha örökre aludnánk. A feltámadás
angyalainak trombitaszavára mi is fel fogunk ébredni, mint a többi!…

Achmed megfogadta a Kapudán szavát s hajnal felé eltünt közülök. Reggel,
midőn keresték, nem jött elő háreméből.

A négy férfi tudta, hogy ez mit jelent?

Korán reggel, még alig pirkadt a hajnal, eljött a muftiért Szulali
Effendi és Ispirizáde s meghívák magukkal a reggeli imára.

Az ulemák egybe voltak gyűlve mind, kiket meglátva Abdullah könyekre
fakadt és zokogva szól hozzájuk:

– Ime idehoztam ősz szakállomat és ha nem tetszik nektek, hogy
tisztességesen megfehérült ez, ám mossátok meg véremben, s ha sokaljátok
azon nehány napot, melyet Allah még életemhez adott, ime vegyétek el.

Erre mind felálltak az ulemák s kezeiket fölemelve kiálták:

– Allah őrizzen meg tégedet ettől!

Azzal leborultak imádkozni, s ima végeztével a belső kerten át az
Eriváni kiöszkbe gyülekeztek mindnyájan, a hol már a nagyvezér várt
reájok, nem sokára jött a Kiaja és a Kapudán basa is, legkésőbb a beteg
Damadzáde és a medinai biró, Mustafa Effendi és a Szegbán basa.

– Holt embert láttok magatok előtt, szólt a nagyvezér Damad Ibrahim, az
érkező főurakhoz. Én el vagyok veszve. Mi négyen feláldoztatánk. A
főmufti talán meg fogja menteni életét, de mi hárman nem látunk több
hajnalcsillagot. Nem lehetett máskép. A szultánt meg kellett mentenünk,
s azt csak ezen az áron tehettük.

– Régen mondtam ezt, szólt a Kapudán basa. Még tegnap ki kellett volna
holttesteinket adni a lázadóknak; attól félek, hogy ma már késő lesz,
attól félek, hogy a szultán is elveszett. Nem kellett volna kitűzni a
veszély zászlaját, hanem megölni bennünket rögtön.

– Ti hárman távozzatok a hóhérok szobájába, szólt a nagyvezér társaihoz,
én is nem sokára követlek benneteket, de meg kell várnom mig a Kizlár
aga jön és elkéri tőlem az ország pecsétjét, s addig teljesítnem kell
hivatalos kötelességeimet.

A három férfi búcsút vett Damad Ibrahimtól, megölelték egymást s a
bosztandzsik által elvezettetének.

Most még az a kötelesség várt a fővezérre, hogy az ulemákból uj muftit
választasson. Azok elébb Damadzádét kiálták ki, ez azonban betegségét
vetve ürügyül, nem fogadta azt el, ekkor a medinai birót választák, s
fehér palást hiányában zölddel ruházták fel.

Ezután kiválaszták maguk közül Seid Mohammedet és Amadzádét, hogy a
szultán titkos izenetét hallgassák meg a Kizlár agától és vigyék át
Halil Patronának.

Damad Ibrahim jól tudta ez izenet titkát – s áldá Allaht, ki
meghatározza az emberi életnek végét.

Achmed szultán ott ült a gyönyörűségek teremében, mellette a szép
Aldzsalisz, előtte a négy nyiló tulipán, miket Abdi basa ajándékozott
neki tegnap.

A négy tulipán olyan szépen nyilik most is.

Aldzsalisz átölelte a szultán nyakát s homlokát megcsókolta, mintha el
akarná bűvölni lelkéből azon gondolatokat, melyek nem hagyják nyugodni,
nem hagyják örülni, nem hagyják szeretni.

Csak e tulipánokon vesz el szeme, úgy ápolgatja, úgy takargatja azokat.
Alig veszi észre, hogy Elhadzs Besir, a Kizlár aga előtte áll s egy
hosszasan beírott pergament tart eléje.

– Uram, olvasd át az ulemák válaszát, melyet azok Halil Patronának
adtak, és ha tetszésed szerinti az, erősítsd meg neved aláirásával.

– Mi kell nekik? kérdi halkan a szultán, kis kését elővonva övéből s
hegyével körülszurkálva a tulipánok földét, hogy porhanyó legyen az.

– A zendülők teljes biztosítást kérnek arról, hogy üldöztetni nem
fognak.

– Legyen meg nekik.

– Azonkívül kérik a Kiaja bég kiadatását.

A szultán levágott egy tulipánt a késsel s odanyujtá azt a Kizlár
agának.

– Nesze.

Az bámulva vette el a tulipánt s folytatá.

– Továbbá a Kapudán basát.

A szultán a tulipánok legszebbikét vágta le.

– Im fogjad.

– Kérik a főmufti számüzetését.

A szultán tövestől tépte ki a harmadik tulipánt és odaveté.

– Ezt is.

– És a nagyvezért.

Az utolsó tulipánt cserepestül hajítá a földre Achmed s azután eltakarta
arczát.

– Ne kérj többet. Látod, hogy mind odaadtam.

Azzal odanyujtá neki pecsétgyűrűjét, melybe névvonása volt vésve s a
Kizlár aga ráüté azt az okiratra, s azzal egyedül hagyá Achmedet ismét.

A nagyvezér a szerály kertjében sétált alá s fel. A Kizlár aga ide jött
őt felkeresni, vele voltak Halil Patrona követei: Szuleimán, az általa
tett Reis Effendi, Orli és Szulali. Ezek jelenlétében járult Elhadzs
Besir hozzá, s megcsókolván a szultán által aláirt okiratot, átnyujtá
azt neki.

Damad Ibrahim homlokához és ajkaihoz érinté az iratot, s azzal
átolvasva, visszanyujtá azt ismét és levonta ujjáról az ország pecsétjét
s átadta a Kizlár agának.

– Legyen bölcsebb és szerencsésebb, a ki ezután viselni fogja. Üdvözöld
a szultánt. Ti pedig vigyétek hírül Halil Patronának, hogy láttátok
Damad Ibrahim háta mögött bezárulni a hóhérok termének ajtaját.

Azzal széttekinte a nagyvezér, hogy kivel kisértesse magát odáig? midőn
hirtelen oda ugrott mellé egy kajkdzsi (hajóslegény) s kérte, hogy ő
hadd kísérje a nagyvezért a bakók termébe.

A legénynek épen olyan hosszú ősz szakálla volt, mint a nagyvezérnek.

– Honnan ismersz te engem? kérdé Damad Ibrahim az öreg legénytől.

– Együtt harczoltam veled, uram, Belgrád alatt, mikor még mindketten
fiatalok voltunk.

– Mi neved?

– Manoli.

– Nem emlékezem reád.

– De én emlékezem rád, mert kiváltottál a fogságból s ápoltál, midőn
sebesült voltam.

– Tehát ezért kisérsz most a bakók szobájáig; köszönöm.

Mindezt az alatt beszélték, míg a kerten át az érintett szobáig értek, a
hova Manoli bement a nagyvezérrel.

A Kizlár aga s a lázadók követei ott vártak, mig Manoli visszajött.
Kezeit szemein tartá. Bizonyosan sírt. A másik, a nagyvezér, benn
maradt.

– Holnap holt testét fogjátok látni, monda a Kizlár aga a Reis
Effendinek, s azzal visszabocsátá őt és társát Halilhoz.

– Inkább élve kapnánk meg őket, szól barbár kegyetlenséggel a csauszból
lett főúr távoztában.

Még azon este visszaküldé Halil Szulalit azon izenettel, hogy a főmuftit
szabadon bocsáthatják.

Az öreg éjfél után hagyta el társait, s még alig hajnalodott, már újra
hivaték a nagyúr elé.

Achmedet egész éjjel nyugtalanítá a Kizlár aga a Reis Effendi azon
mondásával: «Inkább élve kapnánk meg őket!»

– Nem, nem, mondá a szultán, élve nem fognak hozzájuk jutni. Nem fogják
őket kínozhatni, széttéphetni. Inkább haljanak meg nálam egy pillanat
alatt, félelem nélkül, rövid fájdalommal, megsiratva, megkönyezve.

– Úgy siettesd halálukat, uram! nehogy reggelre kelve életüket
követeljék tőled.

– Várjatok még. Várd meg a reggelt. Éjszaka hogy ölnétek meg őket?
Éjszaka be vannak zárva az ég kapui. Éjszaka el vannak szabadulva a
sötétség rémei. Hogy ölnétek meg valakit éjjel! Várjátok meg a hajnalt.

Alig mutatkozott az első fényvonal a láthatáron, már megjelent a Kizlár
aga a szultán előtt.

– Uram, itt a reggel.

– Hivasd a muftit és Szulalit.

Azok megjelentek.

– Vigyétek meg a halált azoknak, a kik rá vannak szánva, szólt Achmed.

Mindkettő térdre esett előtte.

– Miért e sietség uram? könyörge lábait csókolva a vén ulema.

– Mert a lázadók élve akarják őket kiragadni.

– Úgy van, bizonyítá Elhadzs Besir, a Kizlár aga, a kiöszk előtti tér
tele van már lázadókkal.

A szultán összeborzadt.

– Siessetek, ne jussanak élve kezeikbe.

– Oh uram, könyörge Szulali, engedd meg nekem elébb, hogy az Aja Sofia
Imámjával lemehessek, megnézni, vajjon valóban tele van-e az utcza
lázadókkal?

A szultán inte, hogy menjenek.

Szulali, Hasszán és Ispirizáde sietve bocsáttaták ki magukat a szerály
kapuján, futottak a kiöszk felőli térre, senkit sem találtak ott. Nem
elégedtek meg egy látással, meg akartak győződni felőle: más oldalról
nem jönnek-e zendülők s körülkerülték a szerályt.

A szultán ezalatt a perczeket számlálta és nyugtalan volt, hogy még sem
jőnek.

– Ezóta kétszer megjárhatták volna a kiöszkig vivő útat és vissza, monda
a Kizlár aga. Bizonyosan a zendülők kezébe estek s azok visszatartják
őket, hogy hírt ne hozhassanak.

A szultán kétségbe volt esve.

– Siess, siess, kiálta a Kizlár agának s maga futott, menekült belső
szobáiba.

Tíz percz múlva visszaérkezett az imám és Szulali s jelenték, hogy körül
egy lélek sincs, a ki a szerályt fenyegetné.

A Kizlár aga a kapu alá vezette őket. Egy kétökrös szekér állt ott,
gyékénynyel beterítve. A gyékényt fölemelé előttük s a hajnal derengő
fényénél három hullát láttak maguk előtt: a Kiaját, a Kapudánt és a
nagyvezért.

* * *

A boldog Gül-Bejáze ott ül Halil ölében s andalogva ringatózik annak
ölelő karjain. A pompás palota ablakain áthangzanak a diadalkiáltások,
melyek Halilt éltetik, ki Stambulnak s az ozman birodalomnak ura e
perczben.

Gül-Bejáze rebegve sugdos Halil fülébe, mint szeretne ő e pompás palota
helyett Anadoli csöndes olajligetei között a magányos, egyszerű házban
lakni.

Halil elsimítja neje homlokáról az omlatag hajfürtöket, elmondatja
magának még egyszer újra azon lázasztó jeleneteket, a mik történtek vele
a szerályban, a Kapudán fogságában és a becstelen nők börtönében. Miért
ébresztgeti úgy a gyülöletet?

A nő iszonyodva mond el mindent. A férj lábai előtt három kosár áll,
tele virággal. Ajándékba hozta ezeket Halil.

De a kosarak fenekén még becsesebb ajándék van.

Veszi az elsőt és elhárítja róla a virágokat. Egy véres fő van a kosár
fenekén.

– Ki ez?

Gül-Bejáze borzadva rebegé Abdi basa nevét.

A másik kosárról is lehull a virág: véres fő van ott is.

– Hát ez kicsoda?

– Ez a Kiaja bég, nyögé a hölgy iszonyodva.

Most a harmadik virágos kosarat vevé elő Halil s lebontva róla a friss
virágokat, egy ősz, fehér szakállú főt mutatott Gül-Bejázénak, mely a
kosár fenekén feküdt behunyt szemekkel.

– Hát ez kicsoda? kérdé Halil.

Gül-Bejáze gyöngéd termete reszketett az erős férfi karjai közt, midőn
ez kényszeríté őt a véres fejeket nézni. És midőn a harmadik főre
tekinte, csodálkozva csóválá meg fejét.

– Nem ismerem ezt.

– Nem ismered őt? Nézd meg jobban. Talán a halál változtatta el
arczvonásait? Ez Damad Ibrahim, a nagyvezér.

Gül-Bejáze bámulatra nyitott szemekkel tekinte férjére s azután sietett
mondani:

– Valóban az Damad Ibrahim. Igen igen, senki más. A halál tette
ismeretlenné arczát.

– Mondám neked, hogy a kik szíveddel játszanak, játszani fogsz az ő
fejeikkel; kell-e még több?

– Oh nem, nem, Halil. Én félek ezektől is. Én félek e néma fejeket
látni.

– Tehát takard be őket virággal s azt fogod hinni: virágkosarakat látsz.

– Enged őket eltemetni Halil. Ne akard, hogy féljek tőled, engedd, hogy
szeresselek ezután is. Bár eljönnél velem Anadoliba, a hol senki sem
tudna rólunk semmit.

– Mit szólsz? Most menjek el, midőn a nap nem bir lemenni miattam, s az
emberek nem alhatnak el nevemnek hangzása miatt? Nem akarsz-e e
dicsőségben fürödni te is?

– Oh Halil. Együtt nő ki a rózsa és a pálma a földből, mégis a pálma
nagyra nő s a rózsa kicsiny marad. Engedj megvonulnom csendesen
melletted, engem csak szerelmedben osztass, dicsőséged legyen egészen a
tied.

Halil gyöngéden ölelé, csókolá meg a nőt, s minthogy ő kivánta úgy,
eltemetteté a három főt a palota kertjében, három terepélyes
rozmarinbokor alá.

Azután elbúcsúzék Gül-Bejázétól, a nép küldöttei már vezérükért jöttek,
hogy kövesse őket Zulejmája mecsetbe, a hol a szultántól jött követek
várnak válaszára.

Halil, hogy könnyebben eljuthasson a mecsetig s ne legyen kénytelen az
utczákon tolongó nép közt keresztül vergődni, a csatornához sietett s a
legelső kajkba beült s parancsolá a hajósnak, hogy evezzen vele a
Zulejmája átellenéig.

Útközben a hajós arczára talált tekinteni. Öreg ősz férfi volt ez.

– Jó öreg, szólt Halil, hogy hívnak téged?

– Manoli a nevem, kegyelmes úr.

– Ne nevezz kegyelmes úrnak engem. Látod ruhámról, hogy én csak
közjanicsár vagyok.

– Oh én jobban ismerlek: te vagy Halil Patrona, a kit Allah éltessen
soká.

– Te oly ismerősnek látszol előttem. Épen oly hosszú fehér szakállad
van, mint Damad Ibrahimnak, ki nagyvezér volt.

– Sokszor hallottam ezt, uram.

A Zulejmája átellenébe érve, parthoz hajtá csónakát a hajós. Halil egy
arany dinárt nyomott az öreg markába, s ez megcsókolta a kezét érte.

Halil sokáig nézett az öreg arczára.

– Manoli!

– Parancsolj uram.

– Látod fölkelni a napot ott a hegyek mögött?

– Igen, uram.

– Mielőtt az árnyék visszatérne ezen hegyek oldalára, te mögöttük légy
és több napfelkölte téged itt ne találjon.

A hajós meghajtá magát keresztbetett karokkal és eltávozott csónakával.

Halil Patrona pedig sietett a mecsetbe.

A szultán küldöttei vártak reá. Seich Szulejmán lépett elé.

– Halil. A három férfi holttestét átadók a népnek. Fejeiket tehozzád
küldők.

– Kik voltak azok? kérdé Halil sötéten.

– A Kiaja bég hullája az egyik. Az kivettetett az Atmeidán kapuja elé a
keresztútra.

– És a másik?

– A Kapudán basáé, ezt kitevék a Khór-khóri szökőkút elé.

– És a harmadik?

– Damad Ibrahim a nagyvezéré; azt kivetették a szerály előtti piaczra,
épen azon szökőkút elé, melyet maga építtetett.

Halil Patrona éles tekintettel nézett a Seich arczába és hidegen
viszonzá:

– Tehát tudd meg azt Seich Szulejmán, hogy most hazudtál, azon harmadik
holttest nem volt Damad Ibrahim nagyvezéré, hanem egy Manoli nevű
hajóslegényé, ki hozzá hasonlított s a ki magát érte feláldozá. A
nagyvezér pedig megszökött és nem fogja senki tudni, hová lett? Ezt
mondd meg otthon azoknak, a kik küldtek.



IX. LEMENŐ ÉS FELKELŐ NAP.

Az áldozatok holttestei már az utczákon hevertek.

Achmed szultán összegyűjté az ulemákat a kupoly teremében. Arcza szomorú
volt és levert.

Mielőtt ide jött volna, sorra csókolá gyermekeit és midőn tíz éves
fiára, Bajazidra került a sor s látá, hogy az könyezik, azt kérdezte, mi
baja? a gyermek így felelt: «Atyám, jó dolguk van azoknak, a kik te
neked ellenségeid és szomorú azoké, a kik téged szeretnek. Mi sors vár
akkor mi reánk, a kik legjobban szeretünk? Testvérnénéink között nem
egyet fogsz találni szürke gyászruhában, nézd Ummettullah arczát, nézd
Szabiha szemeit, Ezma tekintetét, özvegyek és árvák ők, kiknek férjeit,
ipáit megöletted». – ‚Hogy titeket mentselek meg′, rebegé Achmed,
keblére ölelve őket. – «Meglásd, hogy nem mentettél meg bennünket».

Ezen szavak viszhangzottak Achmed lelkében örökké.

Felült a trónra, körül az ulemák elfoglalták a kördivánokat, szemközt
ült vele Ispirizáde a főimám. E mellett állt Szulali.

– Ime az áldozatok vére kifolyt, szólt Achmed bús, ingatag hangon;
leghűbb szolgáimat feláldozám. Most szóljatok: mit kívánnak még a
zendülők? Miért fújják még tárogatóikat, miért égetik őrtüzeiket? Mire
várnak még?

Folyvást viszhangzott lelkében fiának mondása:

«Jó dolguk van azoknak, a kik te neked ellenségeid és szomorú azoké, a
kik tégedet szeretnek».

Senki sem felelt szavaira.

– Feleljetek. Mit mondatok reá?

Újra mély csend. Egyik ulema a másikra nézett, többen elkezdék Szulalit
rángatni, a ki állt: hogy feleljen. Erre aztán ő is leült.

– Beszéljetek tehát. Én nem azért hivattalak benneteket ide, hogy
egymásra és reám nézzetek, hanem, hogy adjatok választ.

Az ulemák hallgattak. Némán ültek ott körül, mintha nem is élő emberek,
hanem csak bebalzsamozott hullák volnának, minőket a Pharaok
sírboltjaiban találni a királyi ravatalok körül sorba ültetve.

– Csodálatos ez, szólt Achmed, midőn tovább egy óranegyednél az egész
tanács hallgatott és senki sem válaszolt neki. Megnémultatok-e?

Ekkor fölemelkedék helyéből Ispirizáde.

– Achmed!

Ez volt a rövid megszólítás, melylyel a szultánt illeté.

– Halil Patrona kivánsága az, hogy lépj le a trónról és add át azt
Mahmud szultánnak…

Achmed fölegyenesült ülő helyéből. – A kimondott szavak után minden hang
elmúlt a teremben s e rémletes csendben elszörnyedve látták az ulemák a
padisáht trónja lépcsőjén állani, a mint kinyújtott kezét az imám felé
tartá és szemeit rászegezte és ajka nyitva volt és egy hang sem jött ki
rajta.

És sokáig állt így a trónon, kinyujtott kézzel, nyitott ajakkal, kőmerev
szemeit az imámra szegezve, hogy a kik látták, az iszonyattól rendültek
össze és Ispirizáde kővé válni érzé tagjait s feje körül forogni a
világot e rettenetes kép előtt, mely reá nézett, reá mutatott. Egy néma
átok volt az, egy néma, szótlan, megvető igézet, mely Istenre és az ő
ártó angyalaira bízza, hogy kivánatának szavakat adjanak és olvassanak
szívében és teljesítsék azt, a mit ő elmondani nem bir.

Az egész gyülekezet reszketve omolt végre a padisah trónja elé és sokan
oda csúsztak lábaihoz és azt könyeikkel nedvesítve, kiáltának hozzá:

– Oh uram, bocsáss meg nekünk! Egy órával elébb egyhangúlag határozták
el, hogy Achmednek le kell köszönni és most egyhangulag kérték
bocsánatát. – De már megtörtént.

A padisah átkozó keze lassankint lehanyatlott, szemei félig lezárultak,
ajkai összecsukódtak s palástja zsinórjába akasztva kezeit, nézett le
sokáig az ulemákra, azután csendesen leszált a lépcsőkön. Midőn lenn
volt, a trón mellett, reszkető, tompa hangon mondá:

– Én megszüntem uralkodni. Jőjjön utánam, a ki jobb. Nem kérek semmit,
csupán csak egyet: esküdjenek meg az ozman birodalom mostani urai, hogy
gyermekeimet nem fogják bántani. Esküdjenek meg az Alkoránra. Menjen el
kettő közületek s vigye meg Halilhoz e kivánatomat.

Újabb mély hallgatás követte Achmed szavait, az ulemák a föld felé
szegzék szemeiket s egy sem mozdult, hogy az izenetet megvigye.

– Gyermekeim halálát is kivánják talán? Vagy egyitek sem mer oda menni,
hogy velök beszéljen?

Egy szélütött öreg reszketeg ulema volt ott, Mohammed Dervis, a ki végre
megszólalt.

– Oh uram, kinek volna bátorsága beszélni az ordító oroszlánnal, ki
tudna alkudozni a sivó Szamum viharával, avagy ki menne követségbe a
felháborodott tengerhez, hogy vele beszéljen?

Achmed sötéten, csüggedten tekinte széllyel az ulemákon, arczán a
hallgatag kétségbeesés volt kifejezve.

Szulali megszánta a szultánt.

Én el fogok hozzájuk menni, monda biztatólag. Maradj itt addig, uram,
míg visszatérek. Bizony mondom, hogy vissza nem jövök addig, míg meg nem
esküsznek arra, a mit kivántál.

Most Ispirizáde is felszólalt, hogy ő is együtt megy Szulalival. Nem
volt elég ereje lelkének kiállani a szultán tekintetét addig, míg
Szulali visszatért; inkább elment a lázadókhoz ő is. Különben is jól
értették ők már egymást.

Halilt az Atmeidánon találták a sátor alatt a követek.

Szulali odalépett hozzá s átadta a szultán izenetét.

De nem úgy adta azt át, a hogy Achmed mondta; nem kérve, nem esedezve,
nem keserű lemondással, mint Achmed tevé, hanem szigorúan, merészen, a
hogy Achmednek kellett volna tennie.

– A padisah saját és gyermekei életét esküvel akarja biztosítani, szólt
az egybegyűlt népfőnököknek. Azért esküdjetek meg az Alkoránra, hogy
őket kimélni fogjátok; esküdjetek meg társaitok nevében is. A padisah el
van határozva: ha megtagadjátok az esküt, ő az egész szerályt minden
benne levőkkel együtt lőporral a levegőbe röpítendi.

A lázadók meg voltak döbbenve ez izenetre, csak Halil Patrona
mosolygott. Jól tudta ő, hogy e fenyegetés nem Achmed szivében
fogamzott. Az ő szelid lelke nem volna képes erre. Karjait összefonta és
mosolygott.

Ekkor a főimám arczra borula előtte s alázatos hangon szólt hozzá:

– Ne halljad társam szavait Halil. A padisah alázatosan könyörög neked
életeért és gyermekei életeért.

Halil összeránczolta szemöldeit és haragosan kiálta rá:

– Kelj fel ulema! és ne borulj a porba a szultán nevében én előttem. A
kik őt meg akarják ölni, nem cselekesznek vele oly gonoszat, mint te, a
ki őt megalázod. Szulali mondott igazat. A szultán nagy tettekre képes.
Én tudom, hogy a szerály pinczéi lőporral vannak megtöltve, s nem
akarom, hogy a Seikul Izlám s a próféta utódainak virága elveszszen. Én
ime esküszöm az Alkoránra, hogy sem általam, sem társaim által semmi
bántódása Achmed szultánnak nem leszen, sem az ő fiainak, sem
leányainak, sem leányai férjeinek, és a ki ellenük fölemelné kezét,
annak fejét én magam hasítom ketté, lelkét pedig vágják ketté Allah
öldöklő angyalai, hogy soha egyik fele a másikra ne találjon. Menj
vissza, és legyen béke Achmed felett.

Szulali futott vissza az izenettel. Ispirizáde pedig sietett az Aja
Sofia-templomba, előre rendet csinálni az új szultán beavatási
ünnepélyére.

Achmed ezalatt maga körül gyűjté fiait mind a kupolyterembe, s leülve a
trón legalsó zsámolyára, odaülteté őket lábaihoz, s várta az izenetet,
mely élet és halál felett határoz.

Szulali ragyogó arczczal jött be, kezében hozva az Alkoránt, melyre
Halil és társai megesküvének, s azt a szultán lábaihoz tevé le.

– Élj sokáig, uram, s legyen szivednek gyönyörűsége gyermekeidben.

Achmed hálateljes arczczal tekinte fel és megköszöné Allah kegyelmét,
kitől jő minden jó és tökéletes ajándék.

Gyermekei átölelték, örömkönyekkel szemeikben s Achmed nem feledé el
kezét nyujtani Szulalinak, ki azt homlokához és ajkaihoz érteté.

Ekkor elküldé Achmed a Kizlár agát Mahmud szultánért, kinek mellékneve
volt «a fehér herczeg», arczának halványsága miatt, hogy hívja őt eléje.

Fél óra múlva Elhadzs Besir kiséretében előjött Mahmud herczeg, II.
Mustafa fia, kinek atyja épen így szállt le a trónról Achmed előtt, mint
most Achmed ő előtte.

A szultán felkelt és eléje sietett, megölelte és megcsókolta homlokát.

– A nép téged kíván trónra. Légy kegyelmes gyermekeimhez, mint én
kegyelmes voltam a te atyád gyermekeihez.

Mahmud szultán lehajolt nagybátyja előtt s annak tiszteletre méltó kezét
megfogva, megcsókolá.

Ekkor fiainak inte Achmed, s azok egyenkint odajárulva Mahmudhoz,
mindnyájan kezet csókolának neki. Az ulemák a földre borulva maradtak
körülök.

Most jobb kézről bocsátva az új uralkodót Achmed, elvezette őt magával
kézen fogva a próféta köpenyének teremébe, ott a trón előtt levette
saját fejéről a gyémántos forgót, az uralkodás jelvényét, s tulajdon
kezével tüzé azt fel az új szultán turbánjába, s kezét fejére téve
megáldá őt.

– Uralkodjál és légy boldog. A kiket szeretsz, szeressenek, a kiket
gyűlölsz, féljenek. Légy dicső és hatalmas, míg élsz, áldott és
magasztalt, ha meghalsz.

Azzal meghajtá magát előtte ő és gyermekei mind háromszor, s akkor kézen
fogva két legidősebb fiát, csendesen, méltóságos léptekkel elhagyá az
uralkodás termeit, miket soha sem fog többé látni, és elhagyá egyenkint
mind azokat, a mik előtte kedvesek valának.

A kihallgatási teremben átadá a próféta kardját a Silihdárnak, ki azt
leoldá derekáról, a háremhez vezető ajtóban átadá gyermekeit a Kizlár
Agának, megmondva neki, hogy üdvözölje nevében a szultána Asszekit és
kérje meg, hogy gondoljon reá és tanítsa meg nevére apró gyermekeit!…

Mert sem éles kardját, sem a szép Aldzsaliszt, sem a többi édes
delnőket, sem gyermekeit nem fogja ő látni többet. Örökre elzárva
maradnak azok tőle. Mert a letett szultánt többé sem kard, sem nők, sem
gyermekek nem illetik. Ez így történt ezelőtt huszonhat évvel is II.
Mustafával; épen így választák el kardjától, nejétől, gyermekeitől. És
erre Achmed jól emlékezett, mert akkor ő lépett fel a trónra; most ő lép
le róla s csak az történik meg vele utódáért, a mi megtörtént érte
elődével.

Mahmud szultán előtt pedig arczra borultak az ország nagyjai, s hódolva
kívántak neki üdvöt.

Késő éjfélig tartott a hódolók hosszú seregének átvonulása a termeken,
az udvari személyzet mind térdet fejet hajtott az új szultán előtt, a
főfő tisztviselők, a papok, az eunuchok; de hátra voltak még a hadsereg
vezetői és hátra volt Halil Patrona.

Rögtön irott leveleket bocsátának mind a hadvezérekhez, mind a
zendülőkhöz, tudatva velök, hogy Achmed szultán lelépett s helyette
Mahmud foglalta el a trónt, tehát jelenjenek meg holnap napfeljöttekor a
szerályban, hódolatukat bemutatni.

A hold régen fenn volt már az égen s keresztülsütött a szerály színes
ablakain, midőn a főurak eltávozának s Mahmud egyedül maradt.

Csupán a Kizlár Aga várt reá, sötét fekete arczával, mely mintha
önmagára vetne árnyékot.

Mahmud mosolyogva nyújtá neki kezét, mit az megcsókolt.

És azután elvezeté őt Elhadzs Besir ama titkos teremek ajtajáig, miken
belül az üdv és gyönyörök virágai nyilnak, s felnyitva azt, bebocsátá az
új szultánt rajta.

Csak hárman voltak a szépség tündérei közül, kik inkább választák az
örökös szerelemtelen rabságot, mint az új padisah kegyeit; és azok
között, a kik a belépő ifju szultánra mosolyogtak, legboldogabb,
legragyogóbb arcza volt a szép Aldzsalisznak, a ki szultána Asszeki,
kedvencznő maradt a nagy változás után is, mely az egész országot úgy
felzavarta, hogy a legkisebb lett a legmagasabb és a legmagasabb esett
legalól.

Annyi mosolygó arcz közül az övé volt az, mely elé a boldogsága
gyönyörében remegő Mahmud gyöngéd elragadtatással sietett, ő volt az, a
kit keblére emelt, kinek karjaira bízta, hogy dicsősége álmait
elringassák, és csókjaira, hogy aggodalmait elfelejtessék.

… Minden alszik már a boldogság termeiben, csak a szerelem van ébren.
Mahmud önmagát és országát elfeledő gyönyörben szorítja keblére a
bűbájos édes szultánát, ezt a legkedvesebb kincset mindabból, a mit e
napon nyert; csak a szép szultána borzad el olykor a forró ölelés
közepett. Úgy tetszik neki, mintha valaki háta mögött állana és
suttogna, sóhajtana s hideg kezével érintené meleg kebelét.

Tán annak sóhajtását, suttogását hallja, ki mélyen és messze a kéj
termei alatt ül álmatlanul a «feledség szobáinak» hideg boltozatai
között, s vesztett országáról és vesztett édenéről gondolkozik!…

* * *

Másnap korán reggel megjelentek a hadsereg vezérei, a basák, a seikek a
szerályban – üdvözölni az új szultánt. Csak a lázadók vezetői nem jöttek
el.

A mióta Szulali azzal rettenté a zendülőket, hogy a szerály pinczéi
lőporral vannak tele, tájékára sem óhajtottak menni annak, s midőn
Mahmud felszólítását a kikiáltók felolvasták a mecsetek előtt, mintha
egy szájból jőne a kiáltás, felelt rá ezer meg ezer hang: «nem megyünk!»

Hallani sem akart senki a szerályban megjelenésről.

– Ez csak kelepcze, monda a bölcs Reis Effendi, egy egérfogóba akarnak
bennünket becsalni, mind, hogy egy csapással ott nyomjanak, mint a mézre
gyűlt legyeket.

– Nagyon rövid út volna ez a paradicsomba jutásra, szólt gúnyosan Orli,
ki softa létére nem restelt tiszteletlenül emlékezni a paradicsomról,
hová minden igazhivőnek örömmel kell sietni.

Végre a «bolondos» Ibrahim adott tanácsot.

– Legjobb lesz így: válaszszuk ki magunk közül a leghaszontalanabb
embereket, holmi gyilkosokat, börtönből kiszabadult gyujtogatókat,
azokat nevezzük el Halilnak, Musszlinak, Szulejmánnak, öltöztessük fel
agáknak, bégeknek, ulemáknak s úgy küldjük be a szerályba, s ha azután
látjuk, hogy azok épségben visszatérnek, akkor magunk is bemehetünk.

Kérdést sem szenved, hogy ez a bolondos tanács általános tetszésben
részesült. Mindnyájan helyeselték.

Halil Patrona megvető hallgatással nézte őket, s mikor aztán már ez
indítvány határozattá vált, akkor felállt és monda:

– Én magam fogok a szerályba menni.

Ki bámulva, ki nevetve tekinte reá.

Musszli összecsapta kezeit.

– Halil! Álmodol-e, vagy félre beszélsz? Ezeregyéjszakai
tündér-herczegnek képzeled-e magadat, a ki csodákon és rémeken vágja
keresztül magát, vagy meguntad messziről nézni a napot s közelebb akarsz
hozzá jutni?

– Nem a ti gondotok, a mit én cselekszem. S ha én nem félek, mi szükség
tinektek helyettem félni?

– De gondold meg Halil, hogy okosabb tréfa volna tőled a kölykező
oroszlán barlangját meglátogatnod s bölcsebb ember volnál, ha a
balszórai kénköves üregbe készülnél, vagy ha fogadásból leszállnál a
kandiai tengerfenék korallerdeje közé egy levetett réz asperért, mint
hogy belépj a szerályba, midőn ott senki sincs más jelen, mint
ellenségeid, hol még a falról leereszkedő pók is mérges, halálos
ellenséged.

– Megölhetnek! kiálta Halil, mind a két kezével mellére ütve s bátran
előre lépve; megölhetnek, de azt nem mondhatják, hogy gyáva voltam.
Széttéphetik testemet, de a midőn azt fogják irni a krónikákba, hogy
Stambul csőcselék népe gyáva volt, utána fogják irni, hogy egy férfi
mégis volt közöttük, a ki nemcsak emlegetni tudta a halált, hanem midőn
megjelent, szemébe is tudott nézni annak.

– Hiszen, Halil, megállok én is, másik is a töltött ágyú torkával
szemben, láttam éles kardot is felém fordulva elégszer s nem került még
ki az a dárda a kovács kezéből, a mely azzal dicsekedhetnék, hogy kifent
hegye előtt behunytam szememet, de kinek legyen bátorsága ott, a hol
tudja, hogy a föld alatt, melyen áll, a pokol van elásva s csak egy
akkora szikra kell hozzá, a mekkorát egy pofoncsapás után szokott az
ember szeme vetni, s repülünk az ég felé és ha tele volna mind a két
kezünk fegyverrel, paizszsal, egyik sem oltalmazna meg bennünket, ki
akarna itt bátor lenni?

– Én nem hívlak benneteket. Én megmondám, hogy magam megyek.

– De mi nem bocsátunk. Mire gondolsz? Ha te ott fogsz veszni, mi
vezértelenül maradunk, széthullunk, elveszünk, mint a nádtető, mely alól
kihúzták a csapfát, téged pedig ki fognak nevetni, mint a mesebeli
kakast, a ki magát nyársra húzta és megsütötte.

– Azt nem fogják tenni, monda Halil leoldva kardját, mit a szerályba nem
volt szabad bevinni s átadva azt Muszlinak. Viseld gondját míg
visszatérek, s ha nem térek vissza, emlékezzél rám róla.

– Tehát csakugyan mégy? kérdé Musszli. No ha elmégy, akkor én is megyek.

És erre a szóra a többiek is megindultak, s miután látták, hogy Halil
csakugyan nem tréfál, elkisérték őt egész a szerályig, oda be ugyan nem
mentek, hanem körülfogták a roppant épületet, mely maga egy egész
városrészt képez, s roppant üdvordítást emeltek, midőn látták, hogy
Halil Patrona csakugyan belépett a szerály kapuján.

Egyedül, fegyvertelenül, kiséret nélkül ment végig a pártvezér ez
idegen, ismeretlen termeken, miknek mindegyik ajtajánál fényes,
fegyveres csapatok fogadták, s midőn átlépett az ajtókon, ismét
keresztbevetett kopjanyéllel zárták el azokat mögötte.

A kihallgatási terembe érve, ott két Kapuagaszi karon fogá s úgy
vezették be a kupolyterembe, a hol Mahmud szultán a hódolatokat fogadá.

Rendkívüli pompa uralkodott mindegyik teremben, minőt csak a trónralépés
napjain lehet látni, már az előterem, melyet gyékények termének neveznek
azon czifra szalmagyékényekről, mikkel az be szokott terítve lenni, most
drága perzsa szőnyegekkel volt bevonva; a kupolyterem padozata egy
virágágynak látszott, melyen emelkedett hímzéssel varrott szőnyegek
terültek ezerszinű selyem és aranyezüst virágokkal, s gyöngy
bokrétákkal. Az emelvényen álló zófa lábainál igazgyöngyökkel kivarrott
terítő tündökölt, mindkétfelől alacsony, gömbölyű iróasztal, arany
verettel, melyeknek egyikén drága kövekkel kirakott tárcza és smaragd s
rubintól ragyogó iróeszközök voltak letéve; a másikon fekete bársonyba
kötött Alkorán, briliántrózsákkal, egy másik Alkorán egy kisebb asztalon
volt felnyitva, arany, czinóber és ultramarin talik irással készült
sorokat mutatva és tizenhét más Alkorán volt a két ablak között
ugyanannyi asztalra téve, mind arany kapcsokkal és gyöngyhimzetű
kötésekben. A kandalló két oldalán mesterséges faragványú állványokon
voltak a felhalmozott díszköntösök, miket ilyen alkalomkor ki szokás
akasztani, s hosszában a fal mellett állt alabástrom emelvényeken nyolcz
ütőóra, különbnél különbféle mesterséges alakzatokkal, melyek mozogtak
és muzsikáltak minden óraütésnél, s három nagy velenczei tükör
sokszorozta a teremben felhalmozott ragyogványt.

Körül pedig a dívánokon ültek a főhivatalnokok, a vezérek, a titkárok, a
kérelemlevelek átadói, kiki rangja szerinti pompás viseletben, s
hivatalához mért, gömbölyű, vagy pyramisalakú, vagy méhkas formára
készült turbánokkal.

De mindannyi fényét elhomályosítá a ragyogvány, mely az új padisáhról
szerte tündökölt, egy gyémánt- és igazgyöngy-esővel látszott elborítva
lenni; akármerre fordult, a ruhájára hímzett rózsák, a derekára kötött
öv, a turbán forgói és minden fegyverzete szivárványszikrákat látszottak
hányni, hogy elvakult a ki rá nézett, mielőtt orczáját láthatta volna.

Az arany tróntámla mögött, melyen diónyi karbunkuluskövek villogtak,
állt a szolgálattevő tisztek számos serege, kezeiket öveikbe dugva.

E terembe lépett Halil.

A két vezető itt elbocsátá karjait és Halil egyedül járult a padisah
elé.

Arcza semmivel sem volt halaványabb, mint máskor, léptei oly szilárdak,
tekintete oly merész, mint mindig.

Viselete most is az volt, a mi eddig. Egyszerű janicsárköntös, hasított
ujjú kék dolmán, minden czifrázat nélkül, rövid, térdig érő salavári,
mely a lábszárakat térden alul mezítelen hagyta, fején a megismertető
kuka.

A míg a hosszú termen végighaladt, körüljártatá tekintetét az ott ülő
főurakon és nem talált egyet is közülök, a kinek szemeit ki ne tudta
volna állni. Felemelt fővel lépett a szultán elé, s izmos, félmeztelen
lábát a trón zsámolyára téve, úgy állt ott egy perczig, mintha érczből
volna öntve, kiáltó ellentét ennyi reszkető pompa, ennyi arczraboruló
dicsőség közepett; azután felemelé kezét a szultánhoz s erős,
reszketéstelen hangon üdvözlé őt.

– Aleikum unallah! (Isten kegyelme rajtad.)

És ekkor összetevé mellén kezeit és leborult a trón előtt, s homlokát
annak lépcsőjére fekteté.

Mahmud leszállt hozzá és saját kezével emelte fel őt.

– Szólj, mit tehetek érted? kérdé tőle leereszkedéssel.

– A mit kivántam, az már teljesült, szólt Halil és minden szavát, melyet
ez órában kimondott, feljegyezte a történetiró. Kivánatom volt, hogy
Mahommed kardja méltó kézbe jusson: im ez betelt, te a trónon ülsz,
melyre én emeltelek. Én jól tudom, hogy az ily szolgálatnak mi szokott a
jutalma lenni, reám gyalázatos halál vár.

Mahmud indulatosan szakasztá félbe.

– Én pedig esküszöm te neked őseimre, hogy semmi bántalom tégedet nem
ér, kivánj jutalmat és az, mielőtt kimondtad, meg van adva.

Halil nehány perczig gondolkozott s szemei ez alatt csendesen néztek
végig a sorban ülő főurak arczain. Mindenki azt hivé, hogy áldozatot
keres közöttük, a kinek hivatalát magának kivánja. A pártvezér észrevevé
e gondolatot a főurak arczán s még egyszer sorba nézte őket és azután
szólt:

– Uram, dicső padisah! minthogy az érdem nem enyim, hanem népedé, a
jutalom is legyen azé, a kié az érdem. Jobbágyaidat egy nagy teher
nyomja, melynek neve Malikiane; a főuraknak, a basáknak osztogatott
élethosszig tartó bérbeadás ez, a miből magas kapuidnak semmi haszna;
szüntesd meg e bérbeadást, hogy egyedül a te kezedben legyen a nép s ne
e gazdag uzsorásokéban itt!

És e szavaknál vakmerő mozdulattal mutatott a jelenlevő főurakra.

Azok hallgattak mélyen; a zárt ajtókon keresztül hallatszott a szerály
körül gyülekezett sokaság viharos ordítása. Remegtek a benlevők és Halil
Patrona úgy állt közöttük egyedül, fegyvertelenül, mint egy bűvész, a
kiről tudva van, hogy sérthetetlen, megölhetetlen.

A szultán rögtön megparancsolá a csausz agának, hogy a szerály minden
kapui előtt trombitaszó mellett hirdesse ki a népnek, hogy a Malikiane e
naptól fogva el van törölve Halil Patrona kivánatára.

Az emelkedő ordítás, mely nemsokára megreszketteté a szerály falait,
tanusította a hatást, a mit az izenet gerjeszte.

– És most állj hadsereged élére, szólt Halil, s kövesd néped hívását az
Ejub mecsethez, a hol ősi szokás szerint oldaladra kössék a szilihdárok
a próféta kardját.

A szultán kihirdetteté rögtön, hogy egy óra mulva az Ejub mecsetbe fog
bevonulni, a próféta kardját felövezendő.

A nép örömriadallal tódult a mecset felé s sűrűen elfoglalta az utczákat
és a háztetőket mind, melyek a szerály és a mecset között vannak; a
Bosporus ágyúi dörögve hirdették a távol hegyeknek Stambul örömét, s egy
óra mulva harsogó zene mellett vonult végig Mahmud szultán a főváros
utczáin, lóháton ülve; a nép szőnyegeit lobogtatta elé a háztetőkről s
virágokat hányt útjára. Mögötte a délczeg ragyogó urak, vezérek,
tanácsosok jöttek fényes öltözetekben, pompás telivérű lovakon, de
előtte csak két férfi járult: az egyik Musszli, a másik Halil Patrona,
mindkettő egyszerű, fénytelen öltözetben, csupasz lábszárakkal, kerek
turbánokkal, kivont kard kezeikben, a hogy közjanicsárok szoktak járni.

És a háztetőkön álló nép ép oly hangosan hallatá Patrona nevét, mint
Mahmudét.

Az utolsó ágyúszó elhangzása tudatá, hogy a szultán az Ejub mecsetbe
megérkezett.

Az Aja Sofia mecset imámja, Ispirizáde várt reá. Ő kivánta magának ott
azon kegyet Haliltól, hogy Mahmudot megáldhassa és Halil beleegyezett. A
mióta a szerályban meg mert jelenni, mindenki az ő szavainak hódolt. A
nép már széltére beszélte, hogy a szultán mindent úgy cselekszik, a hogy
Halil Patrona kivánja.

Ispirizáde már fennállt a magas szószéken, midőn Mahmud kiséretével
együtt a számára elkészített emelvényen helyet foglalt.

A főpap arcza dicsőségtől sugárzott. Kiterjeszté kezeit feje fölé és
háromszor kiálta Allah nevét. És a midőn harmadszor kiáltá az Istent,
egyszerre megnémultak ajkai, nehány pillanatig úgy állt mereven, égre
emelt kezekkel, nyitott szemekkel, s azután egyszerre lebukott a
szószékről halottan.

– ‚Az Achmed néma átka!′ zúgá köröskörül az elszörnyedt népség.[19]



X. A HALWET-ÜNNEP.

A surgudzsál (a három aranyabroncsos turbán) Mahmud fejében volt már, de
a kard, a hatalom kardja Halil Patrona kezében. A nép, melynek kegyencze
lőn, megszokta őt apró bajaiban közbenjárónak tekinteni, s a hadsereg
reszketett előtte, és a főurak kedvét keresték.

Az ozman népnél nincsenek született főurak, mindenkit kardja, esze, vagy
szerencséje emelhet a legmagasb polczra; akárhány fővezér és Kapudán
basa viselé már e mellékneveket: favágó, kőmüves, halász stb. Ezért a
mahomedán senkit sem néz le hittársai közül, a legutolsó embert sem,
mert tudja, hogy ha ma ő van legfelül, s ez legalul, holnap egyet
fordulhat a világ, s az utolsó lett az első.

Az országot még most is a szatócs igazgatá, Mahmud szultánnak csak szép
hölgyeire van gondja. Ki tudja: más tenne-e máskép? Ha húsz évig el
volna zárva szigorú, örömtelen rabságba, s akkor egyszerre azt mondanák
neki: «uralkodjál sziveken és országokon!» nem a szivet választaná-e más
is?

A szép szultána Asszeki kivánatára, mihelyt megoszlott a népzajongás,
Halwet-ünnepet rendelt a szultán.

Ez az asszonyok ünnepe, midőn senkinek sem szabad járni az utczán,
csupán csak az asszonyoknak; ilyen boldog nap kétszer, vagy háromszor
fordul elő egy esztendőben.

Előtte való estén nagy kürtszó mellett kihirdetik, hogy holnap
Halwet-ünnep lesz. Azon a napon tehát semmiféle rangon levő férfi az
utczákra ki ne lépjen, sem háza tetején meg ne jelenjen, sem ablakait
nyitva ne hagyja, mert halálára lesz a kiváncsiság. Az utczákon rendet
tartó fehér és fekete eunuchok irgalom nélkül lenyakaznak mindenkit, a
ki házában nem tud maradni; ugyanez kihirdettetik a sorompóknál is, hogy
az idegenek tudjanak őrizkedni.

A Halwet-ünnep napján a hölgyek levetik fátyolaikat, mely nélkül máskor
soha sem szabad az utczán megjelenniök, egyik hárem odaliszkjai
látogatóba mennek a másikhoz, az utczákon, a vásártéreken tarka sátrak
vannak felvonva, mikben sorbetet, violaléből, nádmézből és
czitromnedvből készült italt és hoszápot, rózsavízben kifacsart
aszúszőlő nedvet, másutt czukorsüteményeket, mézpogácsát és tarka
csecsebecséket, a mi az asszonyoknak tetszeni szokott, árulnak és az
árulók is mind asszonyok.

Ah, minő látvány volna ez egy férfi szemének! Ezer meg ezer bűbájos
szépségű alaktól hemzseg minden utcza, a börtöneikből kiszabadult nők
vidámak, mint a gyermekek, egy-egy csoportozat énekelve, cziterázva megy
végig az utczán, pompás pillangó öltözeteik csak úgy röpkednek termeteik
körül, szemeikben minden égalj napjai, csillagai ragyognak; dal és
hangzatos csevegés hallik az egész roppant városban, s a ki látná őket
így csoportosan andalogni, kétségbeesve kiáltana fel: «miért nem vagyok
száz! miért nincsen ezer szivem?»

Hát midőn a szultán háreme megindul! Másfélezer odaliszk, minden
tartományok szépségei, kikért egész vidékek ifjai őrjöngtek; gyöngyökkel
és drágakövekkel ragyogó öltözetekben, pompás délczeg paripákon, miken
hímzett csojtár lobog. Középen a szép szultána, turbánjában rengő
kócsag, melynek virágszálain szikrázó gyémántok libegnek. Gyönyörű
termetét könnyű csipkeöltöny fedi, melyen még a telt karok hószine is
keresztül látszik. Úgy ül délczeg paripája tigris takaróján, mint egy
amazon. Villogó szemeinek tekintete hirdetni látszik a két szultán
uralkodónéját, az egyedül büszke asszonyt egész Stambulban, kinek joga
van azt mondani: «én férjem neje vagyok!»

A tündéri csoport előtt és mellette két felől négyszáz szerecsen eunuch
szaladgál kivont pallossal vállaikon, betekintve a házak ablakain,
melyek előtt elhaladnak, ha nem rejté-e magát oda valami kiváncsi férfi?

Tánczolva, énekelve vonul végig a tüneményes csoport Stambul főutczáin,
néhol a kanyarodásoknál rövid jajgatás, sikoltozás hallik: az elül
száguldó eunuchok valami kiváncsi férfit kaphattak meg; mire a fényes
csoport odaér, csak a vérnyomok vannak még az utczán, s tánczolva,
dalolva mennek rajta keresztül a szép delnők, alig gondolná valaki, hogy
ama sikoltozások is nem az örömhangok közé tartoztak.

Az Atmeidánon ezalatt fesztelenebb mulatság folyik, a népség alsóbb
rendű asszonyai vigadnak ott tarka csíkos sátrak alatt, mikben méhsört
árulnak számukra, s a piacz közepén leterített kerek szőnyegen
tánczolnak az utczai bayadérek, kiket egykor Achmed szultán
összefogatott s elzáratott a börtönbe, s az átalános népmozgalom
szabadíta ki ismét.

Kezeikben a csörgős nakara, melyet forgás közben fejeik fölött
összecsapnak, lábaikon ércz kösöntyük, haj és öltöny felbomladozva
repked körülök, midőn szilaj taglejtéssel járják a tánczok
legmerészebbikét, melynek érzéki mozdulataihoz képest még a spanyol
bacchansnők lelkesülése is szende művészet.

Egyszerre egyike az utczai tánczosnőknek ujjongva kiált társaihoz,
megállítva őket szökellő tánczaik közepett.

– Nézzétek! ott jő Gül-Bejáze! Gül-Bejáze, Halil Patrona neje.

«Gül-Bejáze!» hangzik egyszerre mindenfelől. A bayadérek ráismernek a
nőre, ki velök együtt volt a börtönbe zárva, körülfogják, elkezdik
ruháit, lábait csókolni, s fölemelik őt karjaikra, vállaikra s úgy
mutatják fel a piaczon egybegyűlt asszonyoknak.

«Ez itt Halil Patrona neje!» terjed el rögtön a futó hír, a népség közt
tánczoló bayadérek mindegyike tud felőle valami magasztalót mondani,
egyiket ápolá betegségében, többet vigasztalt bánatában, mindegyikhez jó
és szelid volt és valamennyinek ő adta meg szabadságát, mert ő érte
törte fel a börtönt Halil Patrona s megszabadítá őket.

Mindenki odasiet hozzá, a nő nem menekülhet üdvkiáltásaik elől,
vállaikon hordozzák körül a többi asszonyok, izmos halkufárnék,
tenyeres, vállas némberek a fürdőházakból szegődnek hozzájok, s utoljára
elhatározzák, hogy tisztelet okáért egész hazáig, Halil Patrona
palotájáig fogják vinni vállaikon Gül-Bejázét, ki hasztalan rimánkodék,
hogy engedjék őt elrejtőzni, elvegyülni ismeretlenül, mert ő fél,
reszket e tisztelet elől. Utczáról-utczára viszik őt magukkal, s a merre
mennek, mindenkit magával ragad az ittas lelkesülés árja, már előre fut
előttük a zaj, hogy azon nő, a kit ott a többiek vállaikon hoznak, Halil
Patrona neje, az ünnepelt népfőnöké, s mindig sűrűbb, mindig
erőszakosabb lesz a tömeg; ha jönnek velük szembe apróbb csoportok,
azokat erővel viszik magukkal; gyakran basák, beglerbégek háremei jönnek
szemközt. Mindegy, azoknak is menni kell velök, kísérni Halil Patrona
nejét, a ki leghatalmasabb ember az országban s kinek neje legszelidebb
hölgy az ég alatt.

Egyszerre, a mint a héttornyú vár előtti téren bekanyarodnak, egy másik
hatalmas tömeg jön reájok szembe. A szultánnő kísérete az. A másfélezer
odaliszk s a négyszáz eunuch széltében elfoglalták a tért, de szemközt
tízezer ittas némber jő, kiket a bőszült bayadérek vezetnek.

– Helyet a szultánnőnek! kiáltoznak a kengyelfutó eunuchok a közelgő
tömegre, utat a szultána kíséretének!

E parancs teljesítése a kivihetlenséggel határos, az egész szemközti tér
tömve van némberekkel, egyik fej a másikat éri s valamennyi felett
látszik egy ingadozó, hajladozó fehér alak, kit magasra kiemeltek.

– Csináljatok utat a szultána előtt! kiált a menetet vezető
Kadun-Kiet-chuda, egy vén, bibircsós némber, ki a háremre szokott
felügyelni.

E szóra előlép a bayadérek legmerészebbike.

– Magad csinálj utat, vén szakállas boszorkány, Halil Patrona hitvese
előtt! a kinek nem vagy méltó lábai porát csókolni. Kétfelé váljatok, ha
velünk nem akartok jönni.

S e szavakkal nagyot ütött csörgős dobjára a Kadun-Kiet-chuda orra
előtt.

Nehány eunuch ekkor azt a rossz ötletet engedte magának eszébe jutni,
hogy pallosát fölemelje a zajongó némberek ellen, tán hogy utczát vágjon
rajtok keresztül a szultána számára.

Ah! nem maradt idejök a kegyeseknek megforgathatni a kardot fejeik
felett, egy pillanat alatt ki voltak azok tekerve kezeikből és hátaikhoz
verve, a dühödt maenádok leverték, földre gázolták az ellenállókat s egy
pillanat alatt a lovagló odaliszkok paripáinak zabláiba kaptak.

A Kizlár aga átlátta a veszélyt, melyben a szultána forog, az egész tér
el volt lepve bőszült némberekkel, kik hevült arczczal, villogó
szemekkel rohantak az odaliszkokra, ha itt-ott egy eunuchot elkaphattak,
annak egy percz alatt martyrhalála volt, azt széttépték, izenkint
szaggatták szélylyel s véres tagjaival hajigálóztak a levegőbe. Elhadzs
Besir rá akarta birni a szultánát, hogy forduljanak vissza s
iparkodjanak a szerályt elérni.

Aldzsalisz büszke, lenéző tekintetet vetett az agára.

– Látszik, hogy nem vagy sem férfi, sem asszony, mert akár egyik volnál,
akár a másik, tudnál bátor lenni.

Azzal arany kengyelének hegyét lova oldalába vágva, odanyargalt, a hol a
legdühödtebb maenádok álltak s küzdöttek a lovas odaliszkok ellen, egy
párt lerántottak paripájáról, letépték ruháit s csúfra úgy ültették fel
ismét lovára, arczczal hátrafelé.

A szultána megállt előttük, büszke uralkodó tekintettel, mint egy
félistennő.

– Kicsoda azon vakmerő, a ki engemet föl mer tartóztatni? kiálta csengő,
átható szózattal.

A bayadérek egyike oda állt eléje s egyik kezét csipejére téve, másikkal
Gül-Bejázéra mutatott.

– Ime lássad! Gül-Bejáze az, a ki téged megállít és kényszerít, hogy
neki utat engedj.

Gül-Bejáze, kit a nők vállaikon oda hoztak, esengve, rimánkodva, tördelt
kezekkel könyörge a szultána előtt, mondva, kezeivel mutatva, hogy ő
akarata ellen van itt, hogy ő óhajtaná magát megalázni a szultána arcza
előtt, nem használt az. Szavait elnyelé a vad bacchansnők rikoltozása, s
Aldzsalisz nem méltatá őt arra, hogy reá nézzen.

– Utczák söpredéke! kiáltá Aldzsalisz indulatosan, melyik gonosz szellem
vette magát belétek, hogy azt kivánjátok, mikép a szultána Asszeki
kitérjen egy halvány női báb elől?

– E nő elébbvaló, mint te vagy, felelt a bayadér.

– Előbbvaló, mint én? szólt Adzsalisz elbámulva. Miért elébbvaló?

– Mert szebb, mint te vagy!

Aldzsalisz arcza haragvörösre pirult e szavakra, míg Gül-Bejázeé fehér
lett mint a liliom, mintha amaz minden pirosságot elrabolt volna ettől.
Amott a szégyen, itt az ijedtség. Egy büszke nőnek azt mondani tízezer,
húszezer ember előtt, hogy egy másik nő nálánál szebb.

– És hatalmasabb, mint te vagy, tetézte a bőszült bayadér a gyalázatot,
mert ő Halil Patrona neje.

Aldzsalisz a düh kétségbeesésével emelé fel ökleit az ég felé és nem
tudott mit mondani, a tehetetlen bosszú könyeket facsart ki szemeiből, s
csak e könyek után birta rebegni:

– Ez Achmed átka!

Midőn könyeket láttak a szultána szemeiben, egy perczre elcsendesült
mindenki, e néma pillanat csendjében egyszerre a héttornyú vár
legmagasabb ablakából egy férfihang kiálta alá:

– Aldzsalisz szultána.

– Hah! férfi! férfi! ordítá egyszerre az egész tömeg félbőszülten s
egyszerre oda tekintének mind, s azután babonás elcsendesüléssel
suttogák, rögtön elcsillapuló morajjal:

– Achmed, Achmed!

Csak Aldzsalisz nem birta ajkain kibocsátani e nevet, bár szája nyitva
maradt, a mint oda tekinte.

Achmed állt ott, a héttornyú vár ablakában, az az Achmed, kinek kezeiben
rettenetesebb hatalom van most, mint midőn a kormánypálczát tartá abban,
mert átkok hatalma van az ő újjaiban; kinek elég újjával mutatni arra, a
kit nem szeret, hogy viruló ifjúságában elhervadjon; ki ha rálehell
valakire, bár minő távol legyen az, összeesik és meghal és senki sem
segít rajta; kinek csak ellensége nevét kell kimondani, hogy az kínokat
érezzen minden belső részeiben, s kinek minden tekintetét Allah ártó
angyalai őrzik, hogy a kire ráveti szemeit, el legyen kárhozva rögtön.

Ispirizáde halála óta jobban félt tőle a nép, mint a míg a trónon ült.

Mély csend fogta el a tömeget. Senki sem mert szólani.

És Achmed kinyujtá kezét Aldzsalisz felé; a kik a szultána körül álltak,
szent borzalommal kezdtek távozni mellőle, és ő maga sem merte fölvetni
szemeit.

– Köszöntsd e tiszta asszonyt, Aldzsalisz! hallatszék Achmed reszkető
szava. Köszöntsd Halil Patrona nejét, és takard el előtte arczodat, mert
ő férjének hű társa.

Ezt mondva eltávozott az ablaktól Achmed, hova őt a zaj csalta ki, s a
népség felzudult ismét s most már nem arra kényszerítik a szultána
kiséretét, hogy Gül-Bejáze előtt útat nyissanak, hanem hogy ők is
kisérjék Halil Patrona nejét férje lakáig.

Aldzsalisz düh és szégyen miatt kétségbeesve érkezett vissza a
szerályba. Zokogva veté magát a szultán lábaihoz, elmondva a gyalázatot,
melyet rajta elkövettek.

Mahmud csak mosolygott az egész beszéd alatt, de ki tudja, mi volt e
mosolygás alatt?

– Nem szeretsz-e engem, hogy mosolygasz, midőn én sírok? Nem vérnek
kellene-e folyni, midőn az én könyeim folynak?

Mahmud megsimogatá gyöngéden a szultána fejét s mosolyogva monda:

– Oh Aldzsalisz, ki szedné le a gyümölcsöket éretlenül?



XI. LÁTÁSOK A JÖVENDŐBE.

Halil Patrona palotája erkélyén ül, melyet neki a szultán és a nép kegye
ajándékozott. A nap lemenőfélben van, az aranyszarv víztükre felragyog,
száz meg száz színes lobogó és vitorla libeg-lobog az alkonyi szélben.

Gül-Bejáze ott fekszik mellette az ottománon, szép fejét a boldogság
lankadt érzetével hajtja férje kebelére, nagy szempilláit félig
orczájára eresztve, míg hattyúkarjával nyakába kúszik fel.
El-elszenderül, de a hő szívdobogás, mely férje keblét emeli,
felriasztja mindig. Halil Patrona egy nagy kapcsos könyvet olvas,
melyben szép talik írással vannak írva czifra betűk. Gül-Bejáze nem
ismeri ezt az írást, rá nézve idegen jegyek azok, de gyönyörködve nézi a
szépen festett rózsa és liliomfűzéreket, s a tali tarka madarakat,
mikkel a kezdőbetűk ki vannak szépen rajzolva, s alig veszi észre, hogy
e szép tarka pillangós betűk milyen sötét árnyékot vetnek Halil arczára.

– Minő könyv az, melyet olvassz? kérdi tőle Gül-Bejáze.

– Tündérregék, bűvös mondák, felel Patrona.

– Ebből olvasod-e azon szép történeteket, miket esténkint nekem el
szoktál regélni?

– Úgy van. Ebből.

– Elmondod majd, a mit mostan is olvastál?

– Ha fölébredsz, szól Halil, s gyönyörködve néz a szép delnő arczára, ki
ölében alszik el, s tovább fordít a nagy könyvben.

Mi van abban? Mit tartanak e fényesen rajzolt betűk? Mi a neve ezen
könyvnek?

Nem rege az, nem tündérmondák, nem mulattató mesék.

E könyv a «Takimi Vekai».

Ah ne kérdezd a müzülmántól, hogy mi az a Takimi Vekai? mert
elszomorodik rajta, s a mahomedán nő előtt ne említsd ezt a nevet, mert
a köny kiesik szeméből! A Takimi Vekai a «jövendőmondás könyve», melyet
harmadfélszázad előtt megírt Szid-Achmed-Ben-Musztafa, s melyet ott
őriznek a Muhamedije mecsetben, s csak a hatalmasoknak van alkalmuk azt
színről-színre látni.[20]

A pompás virágokkal rajzolt, arany himmel festett betűk e sötét szavakat
tartalmazzák:

«Takimi Vekai.» (A jövendők lapja.)

«Huszonnyolczadik napján a Rabi-Estani hónapnak, a Hedzsira 886-ik
esztendejében (1481. Kr. után) én, Szid-Achmed-Ben Musztafa, a skutari
Kaza yek-naibja (helytartó) és chodzsa efterdár (palotai irnok), miután
az Abdesztánt (ima előtti mosdást) elvégezém, s kezeimet ég felé emelve
a Fatehát (az Alkorán első fejezetét) elmondtam, fölmenék az Ujuk Kúlé
tornyába, melyből egész Stambulra lelátni, s ottan elmélkedni kezdék.»

«És ime megjelent előttem a próféta, és megilleté szemeimet és füleimet,
hogy ne lássak és ne halljak egyebet, mint a mit ő parancsol látnom és
hallanom.»

«És én leírtam azokat, a miket a próféta nekem mondott.»

«A gyaurok már látják az idegen hadak sátorait felvonva a Tsiragán
piaczon, látják a félholdat leütve s a kettős keresztet felállítva a
mecsetek tornyain, a Khaznét (a szultán kincstárát) kifosztva, az
igazhivőket a karadzs (kivégeztetés) alá vetve. A Fanar negyedekben (hol
a görögök laknak) már számlálják a napokat és mondják egymásnak:
holnap!… holnap!…

«De Allah az Isten, ki megvédi az ottománok padisahit. Odzsákjaik (lovas
csapatjaik) félelmet fognak szétterjeszteni. Allah akbár! Hatalmas az
Isten!»

«És a bash-ráik (hajóskapitányok), a ráietterik (hajóvezetők), a
bash-topodzsik (tüzérkapitányok), meg a beharik (kalózok) maguk is
osztozni fognak a kincseken, miket a hitetlenektől vesznek el.»

«És a padisahk uralkodni fognak tizenhárom nemzet fölött.»[21]

«De támad im sötét felleg a hideg észak felől; egy ellenség jelen meg,
félelmesebb és kitartóbb, mint a magyarok, mint a velenczések, mint a
persák. Gyönge még most, mint a balkáni saskesely fiai, de majd-majd
kiterjeszti szárnyait. Előre Szilihdár aga, Recsinbtár aga, (a szultán
kard és kengyeltartói tegyétek kötelességeiteket). Ti Ferikek (vezérek)
gyűjtsétek össze a redifeket (tartalék). Ama férfiak, kik azon földről
jőnek, hol a fenyvek és jegenyék emelik szűz sudaraikat az ég felé,
vágynak bírni a meleg tájat, melyen az olajfa, a fabago, a lestiszk, a
terebinth és a pálmák koronái emelik az eget. Az apák fiaiknak újjal
mutogatják Stambult, mint prédát, melytől meghízzanak; gyönge nők veszik
kezökbe a kardot az ozmanlik ellen és harczolni fognak, mint hősök!…
ámde még itt nem végződnek az ő napjaik napjai: ellent fognak állani,
mint a szalamándra az égő parázs között.»

«Az évek múlnak a világ felett; a gyaurok tömegestül jönnek ismét,
fenyegetőzve, de a diván azt mondja nekik: «olmaz!» Ez nem lehet. Az
anatoli Fanár és a rumili Fanár magasából idegen hajóhadak közeledtét
fogják jelölni.»

«Sokkal későbben leend az, minekutána huszonhárom padisah uralkodott a
tizenhárom nemzet fölött, hogy Stambul alá fog vettetni a hitetlenek
jármának. Jaj! jaj nekünk! Örökké győzhetetlenek maradtak volna ők, ha
szilárd léptekkel jártak volna a Korán parancsai szerint; de jövend idő,
midőn a régi szokások feledékenységbe mennek, midőn új erkölcsök
csúsznak a müzülmánok közé, mint a csörgőkigyó csúszik a rózsás kertbe.
A hit nem ád többé erőt ama jég-emberek ellen, s ők bejönnek
huszonnyolcz kapun a héthalom városába.»

«Ime ezt fedezte fel én előttem a próféta, az Él-Asször ima idejétől
kezdve a meghereb (napnyugta) idejéig.»

«Allah adjon üdvöt a világok urainak!»

… Ezt mondja a Takimi Vekai.

Halil Patrona sokszor keresztülolvasta már e sorokat, csaknem minden
betűjét ismeri már, s arról gondolkodik, arról álmodik és nem engedi
lelkét megnyugodni azon örökké visszatérő eszmének forrongása alatt: ha
e jóslatot meg lehetne czáfolni! ha erős kézzel a futó sors kerekébe
lehetne kapni, s megállítani azt és elfordítani másfelé hogy a mi a nap
és hold teremtése óta a Thóra könyveibe meg van írva, ki legyen törölve
onnan, és az őrangyalok más sorokat írjanak helyette.

Az eszme nem müzülmánhoz illő; nem a kegyes lemondás eszméje, melylyel a
mahomedán a jövendő iránt viseltetik, megnyugodva a sors határozataiban
és nem törekedve halandó kézzel mindenható erők ellen küzdeni;
nagyravágyó, világokat emelő gondolatok dúltak Patrona lelkében, melyek
nincsenek halandókra bízva. Szegénység az ember gondolatja; összerak egy
világot a másik tetejébe, ezredéveknek épít; egy lengeteg szellő megüti
és por lett belőle: miért gondol az ember a holnapi napra?

Az éj lassanként leszállt, a délesti sugár mindig halaványabb lett a
minarék félholdjain, végre egészen elsötétültek azok, a muezzim kiáltása
hangzott a mecsetek tornyaiból.

«Allah kérim! Allah akbár! La illah il Allah, Mohamed rasul Allah!»

(Az Isten felséges! Az Isten hatalmas! Egy az Isten és Mohammed az ő
követje.)

S nehány percz mulva kiáltá ismét:

«Jőjjetek el népek az Istennek nyugalmába, az igazságnak helyére,
jőjjetek el a boldogságnak hajlékába.»[22]

Gül-Bejáze fölébredt. Halil megmosá kezeit s arczát a Mehráb[23] felé
fordítva, elkezde imádkozni.

De hiába küldte el Gül-Bejázét magától (nőnek nem szabad jelen lenni
férfiak imádkozásánál, sem férfinak, ha nők imádkoznak), hiába emelé ég
felé kezeit, hiába térdelt és feküdt a földre arczczal, szivében más
gondolatok jártak, ijesztő, háborító eszmék, hogy magában már azt
gondolá, miként már azon Isten nem is él, a kihez ő imádkozik, hanem a
mint itt e földön elronták birodalmát, ott az égben is megszünhetett az,
s háromszor kellett újra kezdenie imáját, mert mind a háromszor
félbeszakasztá azt a köhintés, s a félbeszakadt imát folytatni nem
szabad. Még egyszer széttekinte az elsötétült városon s nagyon
elszomorodék rajta, hogy egy félholdat sem látott sehol ragyogni, azzal
bement, fölkereste Gül-Bejázét s mesélt neki szép tündérregéket, miket
ama talikos könyvből olvasott.

Másnap összegyűjté Halil titkos teremében mind azokat, kikhez bizalma
volt.

Köztük volt Kaplan Giráj (tigris), a krimi tatár fejdelmi család tagja,
Musszli, az öreg Vuodi, Mohammed Dervis és Szulali.

Szulali írta, a miket Halil mondott.

– Müzülmánok! Tegnap az Abdesztán előtt olvasék egy könyvet, a melynek
neve a Takimi Vekai.

– Jash Allah! kiáltának fájdalmasan a mohamedánok mind.

– Eme könyvben az ottomán birodalom végromlása van megjósolva. Eljövendő
az év, a nap, melyen nem fogják Allaht dicsérni e földön és a
szökőkutaknál gulyák kolompolása hallik, és a tornyokban csengetyűk és
harangok, miknek szavát Allah gyűlöli. Az igazhivők fejeivel a gyaurok
fognak tekézni és sírjaik tetejébe házakat építenek.

– Mash Allah! legyen meg az Isten akaratja, szólt az öreg Dervis
Mohammed reszketeg hangon; akkor mindnyájan a paradicsomban leszünk,
fenn a hetedik égben, melynek földje tiszta lisztláng, ámbra, pézsma és
sáfrányból vagyon, és kövei hyaczintkövek és kavicsai igazgyöngyök,
melyeket a Tubafa boldogságos árnyéka fedez, aranyvirágú, ezüstlevelű,
édes gyümölcsű fa, melynek tövéből tej, méz és bor fakad; hol a próféták
Mahommed, Jézus és Mózes hajlékai épültek kimondhatatlan szépségben, és
minden igazhivő hajlokára lehajolnak a szent fa ágai, melynek gyümölcsei
el nem rohadnak soha, és itt fogunk együtt e fényes paradicsomban lakni,
hol minden igazhivőnek palotája lesz, és minden palotában hetvenkét ifjú
gyönge húri fog eléje mosolyogni, ifjú, örökké szép szűzek, kiknek
arczán soha ráncz nem támad, s kik százszorta érzékenyebbek a földi
asszonyoknál.

Halil csendes lélekkel hallgatá végig az ősz Vunli beszédét a paradicsom
örömeiről.

– Mind szép az és mind való, a miket mondtál, de eszedbe jusson az, mit
a próféta meghagyott a bűnök és érdemek megitéltetéséről. Midőn az
Azráel angyal csendesen elválasztja testeinket lelkeinktől s eltemetnek
bennünket, fejünkhöz ültetve a kettős sírkövet, melyre ez van írva:
«Dáme Allah hu te ále Remaéti» (Isten legyen neki örökké kegyelmes), oda
jő hozzánk a két vizsgáló angyal, Monkár és Nakir. És kérdezni fogják
tőlünk, hogy töltők be a próféta parancsait? Mi felelni fogunk reszkető
ajakkal. És a midőn azt fogják kérdeni, hogy védelmeztétek meg a hazát a
hitetlenek ellen? mit fogunk felelni akkor? Boldogok, a kik így
felelhetnek: «én megtettem mindent, a mi rám bizatott», az ő lelkeik az
Izmail kútjában fogják elvárni a végitéletet; de a kik azt felelik: «én
láttam a veszélyt, mely az ozmán népet fenyegette, hatalmamban volt
segíteni és nem tevém azt», annak testét vas vesszőkkel verik meg az
angyalok, s lelkét bevetik a Morhut vermébe, s ott fog vesztegelni az
itéletnapig. És midőn az Izrafil angyal tárogatója megzendül, s megjelen
a csodakép Sáfa hegyéről felirva az emberek homlokára e szót «Múmem»
(hivő) vagy Gyaur (hitetlen), midőn eljön az Al-Dallaja (Antichristus) s
eltörli az ozmánok népét; midőn leszáll a Krisztus a mennyből s megöli
az Aldallaját, midőn eljönnek a Góg és Mágóg hadai, s kiirtják a
Krisztus hivőit és kiiszszák a folyók vizeit s végre mindenkit leöldös a
Móhdi, akkor a hegyek romlásánál, a csillagok hullásának napján, midőn
Gábriel és Micháel őrangyalok felnyitják a sírokat és Allah színe elé
vezetik a reszkető halovány arczokat egyenkint, kik átlátszók lesznek,
mint a kristály és minden gondolat meglátszik sziveikben: mit fogtok
felelni akkor, ti, kiknek hatalmatokban áll Mahomet birodalmát
megtartani, kiknek kezébe adatott a kard és fejébe az ész, hogy tartóssá
tegyétek azt, ha majdan kérdezni fogja az érczszózat: «láttátok-e a
romlást és segítettetek-e rajta?» mit használand akkor elmondanod ősz
Vunli és ti többiek, hogy soha sem mulasztottátok el az Abdesztán, Güzül
és Thüharet mosodásit, sem az ötrendbeli namazát imáit; hogy
megtartottátok a Ramazán bőjtöt, és a Fejrám ünnepet; hogy bőven
kiosztottátok a Zakátot (törvényparancsolta alamizsnát) és a Szadakátot
(önkénytes alamizsnát); hogy ennyiszer meg ennyiszer zarándokoltatok a
Mekkai Kábához (hol Mahomed született), csókoltátok a bűnbocsátó fekete
követ, ittatok a Zenzemet kútból (Hágár kútjából), s megkerültétek
hétszer az Arafát hegyét, s hajigáltátok a köveket az ördög ellen a
Dsemret völgyében, ha ezen kérdésre nem tudtok megfelelni? mert ki mit
vétett Isten ellen, megbocsátja neki Isten; ki vétett felebarátja ellen,
megbocsáthatja neki az; de a ki vétett önmaga ellen, kitől kérjen az
bocsánatot? Jaj tinektek és jaj minekünk mindnyájunknak, kik látunk,
hallunk és mégis álmodunk. Mert midőn az Alsirat hídra fogunk lépni,
melynek beretva élén minden igazhivő átfut a paradicsomba, minket ez
egyetlen bűn terhe leránt a mélységbe, le a pokolba és nem az első
pokolba, a Jehennába, hol az igazhivők bünhödnek, nem a Ladhánába, hol a
zsidók lelkei tisztulnak, sem a Hotámába, hol a keresztyének vezeklenek,
és nem a Száirba, mely az eretnekeké, sem a Szakárba, melyben a
tűzimádók átkozzák a tüzet, és nem a Jahimba, mely a bálvány-imádók
bömböléseitől hangzik, hanem a legmélyebb, a legátkozottabb, a hetedik
pokolba, melynek neve az Al-Haviját, hol azok fetrengenek, kik csak
szájjal vallották a hitet és sziveikkel nem érezék azt soha; mert
hazugságot imádkozánk, midőn azt mondók, hogy imádjuk Allaht és
templomait meg hagytuk fertőztetni!

E szavak megrendíték az egybegyűltek lelkeit. Minden mondat a moslem
fogalmak legsúlyosabbikát adta elő; politikájuk, vallásuk, közéletük
sarkpontjaira kötött háló volt az, melylyel Halil Patrona megkötözé
sziveiket, hogy kezeiket keblökre téve, meghajoljanak előtte és mondják:

– Parancsolj velünk és mi tenni fogunk.

Halil Patrona látnoki ihlettel szólt az egybegyűlt férfiakhoz:

– Jaj minekünk, ha azt hiszszük, hogy a fenyegetett napok még messze
vannak! Jaj minekünk, ha azt hiszszük, hogy azon bűnök még nincsenek
elkövetve, melyek megrontják az ozman népet. A míg őseink bőrsátorokban
laktak, a fél világ rettegte nevünket; mióta selyemben, bársonyban jár
az ozman nép, ellenségeinek csúfja lett belőle. A palotákban virágokat
termesztenek, bor, zene és asszonyölelés közt töltik napjaikat főuraink,
irtóznak a csatamezőtől és rettenet kimondanom, Allah nevét káromolják.
Ha a gyaurok közt akadnak Istentagadók, nem csodálom; a sok világi
tudomány elveszi eszöket; de hogy emelheti föl fejét Isten ellen egy
müzülmán, ki nem tanult egyebet életében, mint Isten dicséretét? midőn a
Halwet-ünnep estéjén egy sheik, egy utóda a próféta családjának, egy
sheik, a ki előtt tisztelettel hajol meg a nép az utczán, ily szavakat
mondott a bortól ittas chodzsagiánok (palota-urak) előtt: «Nincsen
Allah, vagy ha van Allah, úgy nem mindenható; mert ha mindenható volna,
úgy megtilthatná nekem, hogy azt mondtam: nincsen Allah!»[24]

Az egybegyűltek elszörnyedve zúgtak fel s mint távozó szélzúgás, sokára
csillapodott el közöttük az iszonyat moraja.

– Ki volt ez átkozott? kiálta ökleit fenyegetőleg rázva Mohammed dervis.

– Ez volt Uzun Abdi, janicsáraga, felelt Patrona, ő mondta ezt és a
többiek nevettek rajta.

– Legyenek átkozottak valamennyien!

– A gazdagság rontá meg az ozmanlik szívét. Kik vezetik országunk
sorsát, a szultána kegyenczei, a Kizlár aga rabszolgái, az izoglánok,
kiknek fajtalansága Sodoma és Gomora sorsát hívja fel Stambulra; ezekből
lesznek vezéreink, kincstartóink, s ha néha egy hőst dob közéjök a sors,
mint a koromra cseppent víz, ő is fekete lesz; mert a kegyvesztett vezér
kincsei, palotái, örömleányai az új kegyenczre jutnak s őt is úgy
megrontják, mint az előbbit; és a míg e paloták állnak az édes vizek
mellett, több átok születik Stambul falai közt, mint imádság, azért ha
Stambult meg akarjátok menteni, gyújtsátok fel e palotákat, mert él az
Isten, hogy különben e paloták fogják fölemészteni Stambult.

– A szultánhoz menendünk érte, szólt Mohammed dervis.

– Rontassanak le, mert egy igaz sincs azokban. Rendüljön meg az egész
kőország; a ki csak egy fejjel magasabb a többinél, mind vétkes az.
Emeltessenek fel azok, a kik legalul vannak. Le a polczról pénzen vett
vajdák, khámok, basák, kik pénzért megvettétek az ország egy részét s
pénzért eladjátok azt újra. Jőjenek ismeretlen harczos férfiak
helyettök. Meg van vesztegetve még a levegő is, melyben amazok éltek.
Egy idő óta Stambulban alakokkal és oroszlánfőkkel vert aranyok és
tallérok forognak a piaczon; pedig tudva van, hogy müzülmán pénzekre nem
veretnek élő ábrák, nem is fizet nekünk adót sem orosz, sem lengyel, sem
svéd és mégis közöttünk forognak e pénzek. Óh a mióta Baltadzsi ki
hagyta menekülni az éjszaki császárt, a fehér bajuszt (Nagy Péter),
azóta jól tudják ők, hogy aranynyal és ezüsttel messzebbre és
biztosabban czélba lehet lőni, mint vassal és ónnal. Új világot kell
teremtenünk, senki se maradjon meg a régi közül. Írjatok egy hosszú
lajstromot s vigyétek azt a nagyvezér elé. Ha vonakodik azt elfogadni,
írjatok helyette is mást a lajstromra s vigyétek azt a szultánhoz. Jaj
volna az ozman népnek, ha nem találkoznék közötte annyi igaz ember, a
mennyire szüksége van.

Az összegyültek ezzel hirtelen hosszú névsort készítettek, melyben az
ország minden főhivatalaira új kijelölteket tűztek ki. A Kapudán helyére
Dzsamün Chodzsát, a belügyminiszter helyébe Mustafa béget, a janicsáraga
helyébe Musszlit tették, a mostani birákat, kamarásokat száműzték, a
száműzötteket visszahívták; az idegen műveltségű Maurocordato helyett
annak ellenségét, a Dzsihánnak nevezett Rakovicza Richardot nevezték ki
Oláhország vajdájának. Moldva herczegévé Ghyka helyébe a pérai
mészárost, Janakit tűzték s a Krim chánja Mengligiraj helyett a jelen
volt Kaplan Girájt hívták fel ősei trónjára.

Kaplan Giráj köszönettel nyújtá kezét Halilnak e bizalomért.

És különös! A mint Halil megszorítá a khám kezét, úgy tetszék neki,
mintha valami villanyos rándulást érezne karjaiban.

Mit jelent ez?

Ekkor eléje állt Musszli.

– Most engedd, hogy ez írással én mehessek a nagyvezérhez. Te már
egyszer voltál a szerályban, most engedd nekem azt a dícsőséget, hogy én
is bebizonyíthassam bátorságomat, ne akarj minden dicsőséget a magad
számára elragadni, engedj másnak is valamit. Aztán ez nem is illenék
tehozzád, hogy izeneteidet magad hordozd a diván elé. Lám a gyaur
fejedelmek sem jönnek magok, hanem követeiket küldik.

Halil Patróna érzékenyen nyújtá kezét a janicsárnak. Jól tudta ő azt,
hogy nem dicsvágy az, a mi belőle szól, hanem azért akar ő helyette
menni, mert megeshetik, hogy e követelés átadóját rögtön lefejezik.

Musszli még egyszer nagyon kérte Halilt, hogy bízza e követelések
átadását mind ő reá s e kérést annyira büszkeségévé tette, hogy Halil
Patronának nem lehetett azt tőle megtagadni.

Musszli azonban furfangos ember volt. Jól tudta, hogy ennyi követeléssel
előállni egyszerre nagyon koczkáztatott vállalat volna, azért is a maga
természetes eszével akként osztá fel a dolgot, hogy a meglepett
nagyvezér levegőhöz ne jöhessen s ha az első kérdést megadta, a
másodikat meg ne tagadhassa.

Az új nagyvezért melléknevén Kabakulak, goromba fülűnek nevezte a
köznép, minthogy nagyot hallott, a mi nagy szerencse volt Musszlira
nézve, mivel hogy ő különben is nagyon szokott kiabálni.

Eleinte épen semmit sem akart hallani Kabakulak. Mintha tökéletesen
megsiketült volna, hanem mindent háromszor mondatott el magának; de
mikor azután olyasmit mondott Musszli, hogy ha te nem akarod hallani, a
mit mondok, majd elmegyek a szultánhoz s elmondom annak, erre egy kissé
megnyiltak a fülei s kegyesebb lett és nyájasan kérdezé Musszlitól, hogy
mivel kedveskedhetik neki?

Musszli bátorságát a kénytelen ordítozás még jobban felfokozta.

– Azt parancsolja neked Halil Patrona! kiálta Kabakulak fülébe.

A vezér hátrakapta fejét. A kiáltástól-e vagy annak értelmétől?

– No no, fiam, ne kiabálj úgy a fülembe, mintha süket volnék; mit kér
tőlem Halil Patrona?

– Ne igazítsd ki a szavamat, vén bagoly. (Ezt azonban csak lassan mondá
el Musszli.) Azt, hogy Dzsanüm Chodzsát nevezd ki Kapudán basának.

– Jól van, jól van fiam, hiszen magam is úgy akartam, régen el volt ez
határozva, haza mehetsz.

– Dehogy mehetek… Oláhországnak új vajda kell.

– Van már, van már, fiam. Maurocordatónak híják, ki tudod mondani?
Maurocordato.

– Nem is fárasztom vele a nyelvemet. Hanem azt ki tudom mondani, hogy
Dzsihán.

– Hát minek neked ez a Dzsihán?

– Oláh fejedelemnek.

– Megkapjátok, hát te mi akarsz lenni?

Musszli janicsáragának volt felírva a lajstromon, de szégyenlett magáról
beszélni.

– Csak te ne bánts engem Kabakulak, a míg érdemesebb emberekről van szó.
Kivánjuk a Krim fejedelmet levettetni s helyette a száműzött Kaplan
Girájt nevezd ki.

– Majd megküldjük Mengligirájnak a fölmentést.

– De ne majd, hanem mindjárt! Rögtön, azonnal és minden haladék nélkül.

Musszli olyan mozdulatokkal kisérte ékesenszólását, hogy a nagyvezér
jónak látta meghátrálni előtte.

– Van-e még valami bajod? kérdé aztán Musszlitól, ki most elhallgatott,
mert elfelejtette a többi kivánatokat.

– Van hát! szólt ez s azzal leült szépen a földre, kikereste kebléből a
rábízott lajstromot s kiterítve azt a földön, egyenkint sorba mondá
Halil Patrona kinevezéseit.

A nagyvezér valamennyit helybehagyta. Még csak ellenvetést sem tett
reájok.

Legutoljára hagyta Musszli Janaki kitűzetését.

– Ezt pedig moldvai vajdává kell tenned.

Kabakulak egyszerre megsüketült. Nem hallotta a kérelmet.

Musszli odament hozzá és hangtölcsért csinálva markából, azon keresztül
kiálta fülébe:

– Janakit mondtam.

– Úgy! Hallom, hallom. Azt kivánod, hogy a szultán konyháját ő lássa el
vágott ürű és marhahússal. Meglesz, megkapja.

– Hogy Izrafil angyal trombitáljon a füleidbe! mondá lassan Musszli, nem
mészárszékről van a szó, hanem arról, hogy moldvai fejedelemmé tedd.

Kabakulak jónak találta ezúttal meghallani a kivánságot s komolyan
felelt:

– Nem tudod mit kivánsz; a padisah épen négy nap előtt adá e hivatalt
Ghyka herczegnek, a ki igen bölcs és előkelő ember s szavát nem
másíthatja meg.

– Bölcs és előkelő ember? szólt csodálkozva Muszli. Mit értsek én ez
alatt? «Hát mi különbség van egy gyaur meg a másik gyaur között?»[25]

– A szultán cselekvé s az ő tetteit tudta nélkül meg nem másíthatom.

– No hát eredj a szultánhoz s másítsa meg a mit ő tett maga, különben
tégy a mi tetszik, «csak arra vigyázz mindenek felett, hogy a Halil
Patrona kedvét meg ne szegd».[26]

Kabakulak szerette volna már, ha Musszlit sem látja, míg ez egyre
kereskedett a lajstromban. Emlékezett rá, hogy még valamit bizott rá
Halil, csak azt nem tudta, hogy mit?

– Úgy, igaz! eszembe jutott már. Azt parancsolta Halil Patrona, hogy
azokat a csúf palotákat, melyek az édes vizek mellett vannak, szabad
legyen felgyújtogatni.

– Kérjetek még arra is engedelmet méltóságos gyújtogatók, hogy Stambult
kirabolhassátok.

– Nagyon rosszul beszélsz Kabakulak, ha így beszélsz. Halil nem azért
akarja a palotákat felgyújtani, mintha kedve telnék benne, hanem azért,
hogy a vezéreknek ne legyen hová elbujniok, virágokat ültetni és buja
gyönyörökbe elmerülni, midőn épen táborba kellene szállaniok. Majd ha
nem lesz minden basának saját paradicsoma a földön, többen fognak
kivánkozni a menyei paradicsom után. Ezért akarja a bujaság házait
leégettetni Halil Patrona.

– Sokáig éljen. Ezt is meg fogom mondani a szultánnak.

– Hát csak eredj szaporán. Én addig itt fogok várni a szobádban!

– Itt fogsz várni?

– Miattam ne búsulj. Megrendeltem, hogy hozzák utánam ebédemet, kávét és
dohányt majd adsz te s ha holnap reggelig ki találsz maradni, elhálok
itt a szőnyegen.

Kabakulak átlátta, hogy veszett emberrel van dolga, a ki innen meg nem
mozdul, a míg tökéletesen ki nincs elégítve. Lett volna ugyan módja a
legrövidebb kielégítésnek: beszólítani egy pár csauszt s a ficzkónak
lábához tétetni a fejét, de ily merényletekhez nem volt még elég tiszta
a láthatár. A zendülők csoportjai még ott künn táboroztak a téreken.
Előbb le kellett őket csillapítani s csak azután lehetett ellenük
fordulni.

A nagyvezér nem tehetett egyebet, mint hogy egész őszintén előterjeszté
a szultánnak Halil Patrona követeléseit.

Mahmud mindent helybenhagyott.

Már egy óra mulva kezében voltak Musszlinak a kivánt kinevezési és
száműzési fermánok és hattiseriffek.

Csupán a kiöszkök elpusztítása módjára nézve jegyzé meg a szultán, hogy
«ne gyújtsák meg azokat, ez által nevetségnek téve ki magokat a
keresztyén népek előtt, hanem bontsák szét falaikat s vagdalják ki a
mulatókerteket».

És három nap alatt százhúsz pompás kiöszk döntetett halomba az édes
vizek mellett s a pompás virágkertek növényeit a vízbe hányták és a
szerelmi andalgások ligeteit kivágták tőből; most csak romjai látszanak
még a tündéri városnak, melyben egykor a földi gyönyörök minden nemei
tanyáztak s miket Halil Patrona három nap alatt elrontatott, hogy a mint
egy az Isten, úgy paradicsom is csak egy legyen és az ne legyen a
földön, hanem az égben s tanuljon küzdeni érte, a ki el akarja nyerni.



XII. EMBER REMÉNYEI.

Mikor már olyan magasra ment a csillag, hogy fölebb többé nem mehet és
mikor már tudja, hogy innen csak lefelé lehet még esni!…

… Minden úgy történt, a hogy Halil Patrona egykor álmodá. Ott állt a
hatalom tetőpontján, a honnan országokat, világokat lehet igazgatni.
Vezéreket tett le és fel, hadseregeket küldött idegen tartományok ellen,
fejedelmeket erősíte meg székeikben és magas urakat látott lábainál
hizelegni.

Egész napokat elült az ozmán történetírók könyveit olvasva; a híres
Rasídot és a bölcs Cselebizádét s azután a térképeket tanulmányozta,
keresztül-kasul húzva azokat minden színű vonalokkal s pontokat rakva
bennök, miket csak ő értett. És e vonalok, e pontok messze-messze
behatoltak Ukránia, Podolia közepébe. Ő tudta, mit akart velök?

A tervek, miket ő készített, századok számára voltak előre alkotva, –
pedig mi az ember élete?

Gondolataiban ezredéves erőt gyűjte a megifjult ozman birodalomnak. Ujra
látta azt hatalmas karjaival kiterjeszkedni keletre, nyugotra, de
legkivált észak felé. Látta, mint hódolnak meg előtte a legtávolabb
népek s mint takarják el szemeiket az őrző angyalok a diadalmas kard
vakító villanásai elől s sietnek más sorokat írni a jövendők könyveibe,
mint a melyek eleitől fogva meg vannak azokban írva.

Ember reményei! A szellő rájok fuvall és elenyésznek.

De nagyobb öröm, de magasabb remény dagasztá Halil keblét, midőn a világ
zajától megválva, felnyitá titkos teremének ajtaját s belépett rajta.

Minő hangok azok, a miket oly jól esik lelkének hallani? – Miért áll
hallgatózva a szőnyeg mellett? Mit hall?

Egy gyermek csevegése az; egy csecsemő gyermeké. Gül-Bejáze nehány nap
előtt fiat szült, épen azon évnapon, melyen őt nőül vette.

E gyermek volt Halil örömeinek legtisztább fele, reményeinek legmagasabb
csillaga. A hova ő nem emelkedheték, e gyermek fog emelkedni egykor,
gondolá magában; a mit ő ki nem vihetett, végrehajtandja ez, a
boldogabb, a dicsőbb korszakot, a mit ő meg nem érhetett, ez fogja
megérni s örök hírt hágy maga után az ozmán történetekben, mint a
Küprili család, mely másfél századon keresztül csupa hősöket és bölcs,
erényes férfiakat adott a birodalomnak.

Gül-Bejáze azt akarta, hogy Ferhádnak vagy Szendernek nevezzék el a
gyermeket, a hogy szokás szegény emberek fiait hívni; de Halil Behram
nevet adott neki, a mit a fiősök viselnek: mert ő egykor nagy dolgokra
lesz hivatva.[27]

Ember számításai, ember reményei! Ma tele virággal a fa, holnap tövéből
kifacsarva fekszik a földön.

Ki pöröl Istennel, avagy kitől hágy az Úr magának tanácsot adni?

Halil lábhegyen lép neje ágyához, ki gyermekével játszik; nem veszi őt
észre elébb, mint midőn már ott van. Mint örülnek egymásnak! a csecsemő
egyik kezéből a másikéba vándorol, ölelik, csókolják; mind a ketten újra
élnek benne.

Majd az ősz Janaki is belép, arcza mosolyog, de azért örökké szomorú
dolgokat beszél; a mióta vajdának kinevezték, elmúlt minden kedve az
élethez; mintha azt érezné, hogy ettől már csak a halál által fog
megszabadulni. Különös kedve telik benne, örökké rossz jóslatokat
mondani.

– Vajha felnövelhetnék e fiút. De ti nem fogtok oly sokáig élni. Olyan
ember, mint te Halil, nem élhet sokáig; én pedig nem akarok tovább élni,
mint te. Meglásd, ha láthatod, meghalok, a mikor te meghalsz és fiad
kétszeresen árva lesz.

Ilyen szavakkal búsítja őket. Szinte jól esik nekik, midőn végre egy
szegletbe leül s bújában elalszik; a mióta úgy aggódik, szüntelen álmos.

De újra nyílik az ajtó s belép rajta a szerály asszonyainak őre, a Kadun
Kiet Khuda, két rabnő kiséretében s pompás virágos porczellán ibriket
hozva a betegágyas nő elé, alázattal mondja el izenetét:

– A szultána Valide üdvözöl általam s küldi a sorbethet.

Ezt csak a szultán kegyencznőinek szokta küldeni az anya-szultánnő
(Valide), midőn gyermekágyat feküsznek s nagy megtiszteltetés volt ez a
Halil nejére nézve, – vagy nagy megaláztatás a szultánára.

Igen, ez utóbbi volt az.

Achmed szultán parancsára küldé a szultána a sorbethet.

– Látod, szólt Halil nejéhez, «a világ hatalmasai csókolják lábaid
porát, nem mind a bazaron vannak a rabszolgák; az elsők lettek az
utolsók. Örülj a jelennek én fejedelemnőm s ragadd meg a szerencsét
reptében.»

– «A szerencse, Halil, szólt szomorú mosolylyal a nő, hasonlít a
Bosporus angolnáihoz, akkor csúszik ki, midőn azt hiszed, hogy fogod
azt.»[28]

És Halil azt hivé, hogy kezében tartja azt.

A legfőbb hivatalokat mint barátjai, szövetségesei birták, maga a
szultán lekötelezettje volt, mert hiszen ő hozta őt ki a hét toronyból a
trónra.

Pedig már ekkor ásták a vermet, melybe őt elejtsék.

A szultán, ki nem tűrheté azon gondolatot, hogy egy nyomorult szatócsnak
tartozzék köszönettel, a szultána, ki nem feledheté a Gül-Bejáze miatti
megaláztatást, a Kizlár aga, ki befolyását féltette Haliltól, a fővezér,
ki kénytelen volt engedelmeskedni, rég vártak már az alkalomra, melyben
őt elveszítsék.

Egy napon a negyvenezer janicsár, húszezer szipahi és tizenhatezer
topidzsi között harmincz szekér pénzt osztatott ki a szultán, miután
azok felajánlák magukat kibékülni a szerálylyal s a próféta zászlója alá
gyűlni, a felkelt nép pedig, két föltétel alatt megigérte, hogy szét fog
oszlani: hogy büntetés senkit se érjen közülök s számukra három zászló
hagyassék meg, hogy ha ellenük valamit támasztanának, ismét
összegyülekezhessenek. Minden megigértetett nekik. Halil Patrona pedig a
divántanács tagjai közé számíttatott.

Huszonheten a népvezérek közül hivattak meg vele együtt a
tanácskozmányokban részt veendők. Halil Patrona volt valamennyi lelke.

Ő bátorítá őket nagyszerű, világfordító merényletekre s midőn
lelkesülten beszélt előttük, hősöket támaszta maga körül a jámbor
szatócsokból és halászokból, hogy úgy tetszett, mintha ők volnának a
hadvezérek és mellettük a basák és chodzsagiánok a halászok és
szatócsok.

Mindenki bámulta őt, barátai, szövetségesei közül.

Csak egy nem tudott kibékülni azon gondolattal, hogy ő egy porban
született szatócsnak köszönje hatalmát; – a tatár chám Kaplan Giráj.

Ez volt elárulója.

Ő tudósítá a nagyvezért Halil terveiről, ki rá akarta bírni a szultánt,
hogy izenjen hadat Oroszországnak, a miért az Persiát fegyverrel segíti.
Moldva és a Krim lennének a kiindulási pontok, honnan a fenyegető északi
ellenség szárnyait meg lehet törni s meghazudtolni a Takimi Vekai
ijesztő jóslatát.

Kaplan Giráj tudatá a szándékot Kabakulakkal; Halilnak a merész eszme
után nem volt szabad élni többé.

Elhatározták, hogy a nagyvezérnél tartott ülés alatt meg fogják őt
gyilkoltatni.

E végre kiválogaták a legmerészebb janicsárok közül azon tiszteket, kik
leginkább boszankodtak Halilra a hatalom bitorlása s a fölöttük
gyakorlott erőszak miatt s azokat, mint a divántanács tagjait, odavivék
a gyűlésbe.

A jeladás az volt, hogy a midőn Halil el fogja mondani indítványát az
oroszok ellen indítandó harczra nézve, akkor Kaplan Giráj ellenvetéseket
teend, mire Halil tűzbe fog jönni s erre a chám kardot ránt ellene, mire
a janicsártisztek egyszerre felkelnek mind s Halil szövetségeseit mind
leaprítják.

Ily jól elkészített kelepczébe léptek be Halil és társai, nem is
gyanítva semmit a vészről, mely fejeik felett függ.

A nagyvezér középen ült, mellette jobbfelől Kaplan Giráj, a balfelőli
hely, mint tiszteletülés, Halil Patrona számára volt fenhagyva.

Köröskörül a janicsárok és szipáhik tisztjei ültek, kardjaikat kezeikben
tartva.

A terv jól ki volt főzve, egy pillanat alatt kellett megtörténni
mindennek.

Megérkeztek a népküldöttek, Halil Patronán kívül huszonheten. A
janicsártisztek voltak hatvanan.

Kabakulak inte Halilnak, hogy üljön baljára, a többieket pedig úgy
ültették, hogy minden két janicsár közé jutott egy. A mint Kaplan Giráj
jelt ád, kivonva Halil ellen kardját, rögtön rájuk fognak rohanni s
lekonczolják őket.

– Édes fiam, szól a nagyvezér Halilhoz, miután mindenki helyet foglalt,
kivánatodra ím összegyűjtém a tanácsot, a hadsereg vezéreit, tehát mondd
el nekik, a miért hívattad őket.

Halil felállt és az összegyültekhez fordulva, szólt:

– Müzülmánok, Mahomed hívei! Ha valamelyitek hallaná, hogy háza ég,
kellene-e annak sokat magyarázni, hogy siessen azt eloltani; ha azt
hallanátok, hogy valamely rabló házatokba betört s ládáitokat
fosztogatja, ha valamely kalóz gyermekeiteket fojtogatná, vagy
szülőitek, feleségeitek fejét fenyegetné éles bárddal, elvárnátok-e,
hogy bíztasson benneteket valaki s nem rohannátok-e önmagatoktól a
rablót, a kalózt megölni? És ime, a mi több, mint házaink, vagyonunk,
több, mint gyermekeink, szülőink, feleségeink, – a hazát, a hitet
fenyegeti végromlással az ellen. Olyan ellen, melynek akarata már van,
de ereje nincs még véghez vinni azt, a mit kimondott. Olyan ellen,
melynél apáról fiura száll a törekvés, mely nem békül soha, mely vagy
megöl, vagy megölettetik. A Moskó az, a Moskó.[29] Apáink keveset
hallottak e névről, fiaink többet fognak hallani és unokáink sokat
fognak sírni miatta. Hitünk ugyan az, hogy meg kell nyugodnunk a sors
végzéseiben, de abban csak a gyávák fognak megnyugvást keresni, hogy el
kellett veszni az ozman népnek, mert az égben akként határoztatott. Ha a
jóslat azt mondja, miszerint jövend idő, a midőn széthull az ottomán
birodalom, mert népe gyáva lesz, nem mitőlünk függ-e és nem utódainktól,
hogy e jóslat messze-messze elmaradjon? hisz e jóslat csak azt jelenti,
hogy elveszünk, ha gyávák fogunk lenni, tehát ne legyünk gyávák soha és
nem veszünk el soha. És ha ki van jelölve az ellenség, melynek kardja
legfájdalmasabb sebeket fog ejteni egykor Mahomed népein, melynek óriási
léptei legvéresebb, legszégyenteljesebb lábnyomokat fognak hagyni a
török földön, miért ne előzzük meg mi őt, miért várjuk el, hogy
megnőjön, hogy elnyeljen bennünket, a midőn most még mi vagyunk elég
erősek őt elemészteni? Az alkalom kinálkozó. A kozákok segítséget kérnek
tőlünk a Moskó uralom ellen. Ha megadjuk azt nekik, szövetségeseink
lesznek, ha megtagadjuk, ellenségeink. A tatár, a cserkesz, a moldován
birodalmunk védbástyái, tegyük hozzá még a kozákot is s ne várjuk el, a
míg mindezekből ellenségünk számára lesz védbástya s ő fogja azokat
hozni ellenünk. Midőn Azov várát fölépítteté, megmutatta, hogy mit akar?
Most mutassuk meg mi, hogy elértettük és rontsuk le azt!

E szavakkal ismét helyére ült Halil.

Mint ki volt csinálva, Kaplan Giráj kelt fel utána.

Halil semmit sem várt inkább, mint hogy a tatárfejedelem, kinek ő
terveiben a legtekintélyesebb szerepet osztá, kinek birodalmát
legközelebb fenyegeté a hatalmasodó ellen, hőn fogja pártolni
indítványát. Annál nagyobb volt tehát bámulása, midőn Kaplan Giráj
gúnyos tekintettel fordulva hozzá, ily szavakkal válaszolt neki:

– Nagy baj az egy országra nézve, ha előljárói tudatlanok. Én a
jóakaratot tőled elvitázni nem akarom, Halil; de azt nagyon tréfás
dolognak találom, hogy te egy török barát jóslata miatt hadat akarsz
izenni egy szomszédunknak, ki velünk békességben él s ki nekünk nem árt
és ellenünk nem törekszik. Te úgy beszélsz, mintha rajtunk kívül senki
sem laknék Európában, mintha köröskörül nem hatalmas nemzetek volnának
szomszédjaink, kik egy igazságtalanul megkezdett harcz esetében ránk
rohannának mindannyian; ez onnan származik, mivelhogy te a világot nem
ismered Halil, hiszen csak együgyű szatócs voltál, azért hagyj te az
országok dolgainak békét s midőn regéket és költeményeket olvasgatsz, ne
hidd azokat való dolgoknak.

A népküldöttek bámulva néztek a chámra, Halil keserű tekintettel mérte
őt tetőtől talpig. Tudta már, hogy elárultatott. Épen az által
árultatott el, a kinek egy hős szerepét szánta.

Megvető arczczal fordult hozzá. Nem gondolt arra, hogy kelepczébe
jutott, úgy beszélt a chámhoz, mintha csak ketten volnának a szobában.

– Valóban igazat mondtál Kaplan Giráj, midőn szememre vetéd, hogy
tudatlan vagyok. Én nem tanultam soha egyebet, mint az Alkoránt, nem
volt alkalmam olvashatni azon könyveket, melyek megczáfolják azokat, a
mik az Alkoránban vannak irva s csak azt tudom, hogy midőn a próféta
megindítá a harczot a bálványimádók ellen, nem kérdezősködött a szomszéd
népektől: tegye-e, ne tegye-e? és győzedelmeskedett; és azt is tudom,
hogy a mióta a diván ellenségeivel tanácskozik és szövetkezik, azóta
három folyóvizen hajtották át az ozman seregeket és fogyunk és olvadunk
minden felől. Én tudatlan, ostoba ember vagyok; nem tanultam alattomos
furfangokat, azért ne csodálkozzál rajtam, hogy Mahomed hitét karddal
akarom megvédni, midőn tán más eszközzel is lehetne, a melyet én nem
ismerek s viszont én sem fogok csodálkozni rajtad, hogy te, a krimi
fejedelmi család ivadéka, félsz a harcztól. Úrnak születtél, tudod, hogy
életed becses. Szépíted az ellenség tetteit, hogy ne légy kénytelen vele
összeveszni. Azt mondod: jó szomszéd, békességes szomszéd, senkit sem
bánt, pedig jól tudod, hogy Kermandzsahanból moskó ágyuk verték el
timariotáinkat s orosz területen át kerültek a persák Abdullah basa háta
mögé. De az te előtted mind nem ellenséges dolog, te meg vagy elégedve
sorsoddal, a harcz elvehetné tőled a chámi buzogányt, míg béke idején
békével hordod azt; neked mindegy: akárki szolgája légy, csakhogy úr
lehess s bolondnak nevezed azt, a ki nem magát szereti legelébb. Igen,
Kaplan Giráj, én ostoba vagyok, mert nem féltem nyomorú éltemet s
másvilágon várom jutalmamat. Engem nem neveltek bíborban, bársonyban, de
hazaszeretetben, istentiszteletben: míg te elég bölcs vagy megelégedni
az élet örömeivel. De jutalmadul megadja érned Allah, hogy a ki jó
barátod árulója lettél, ellenségeid szolgája lész egykor s a kit
Kaplannak (tigrisnek) neveztek eddig, ezután nevezni fognak Szicsiánnak
(egérnek)…

Ha soha előre ki nem lett volna is tervezve, Kaplan Giráj kardjának el
kellett hagynia hüvelyét a vérig sértő szavakra. Dühödten ugrott fel
helyéről a villogó karddal kezében.

Ah! De most a csodálkozás sora a nagyvezérre s a többi összeesküdtekre
került.

A janicsárok, kik a népfőnökök mellé voltak rendelve, meg sem mozdultak
helyökből s a jeladásra egy sem húzta ki kardját.

E tétlenség annyira meglepő volt a beavatottakra, hogy maga Kaplan Giráj
is bámulva állt meg Halil előtt, ki keresztbefont karokkal állt helyén s
megvetően tekinte rá. – A janicsártisztek nem követték a jeladást.

– Én nagyon jól tudom, szólt Halil Patrona hideg nyugalommal a chámhoz,
hogy e helynek minő tisztelettel tartozom, azért kivont kardodra karddal
nem felelek; mert ámbátor nem ismerem olyan jól az európai szokásokat,
miként te s nem tudom, szokás-e az idegen nemzetek minisztertanácsaiban
karddal végezni el a dolgokat? és akként döntetnek-e el Angliában vagy
Francziaországban a tanácskozások, hogy a ki levágja a másikat, annak
van igaza és az határozott? hanem annyit bizonyosan tudok, hogy az ozman
divántanácsban verekedni nem szokás. Majd a tanácskozmány végével szállj
le velem a kertbe, ott elvégezhetjük ez ügyet s egyikünk megszabadul
azon gondtól, hogy életét féltse.

Halil nyugodt, hideg viselete megnémítá, lefegyverzé elleneit.

A nagyvezér és a chám bámulva jártatták végig szemeiket a
janicsártisztek felett, míg Patrona hívei főnökük körül kezdtek
gyülekezni.

– Tehát nincs semmi válaszotok Patrona szavaira? kérdé végtére
Kabakulak.

Azok hallgattak.

– Hát semmit sem tudtok felelni?

Ekkor felálltak a janicsárok mind és egy közülök előlépve, monda:

– Halilnak igaza van. És a miket mondott, azokat mi helybenhagyjuk.

A nagyvezérrel egyet fordult a világ. Kaplan Giráj bosszúsan taszítá
kardját hüvelyébe vissza. A tisztek mind Halil részére álltak.

Lehetetlen volt akárkinek észre nem venni a zavart, mely a tervbe
avatottak arczán mutatkozott. Nem lehetett azt végrehajtani.[30]

Csak nagy sokára tért magához Kabakulak, hogy új eszméket támaszthasson.

– Ily fontos határozatok nem történhetnek meg a szultán tudta nélkül,
mondá, azért holnap gyűljetek mindnyájan a szerályba, ott a padisah elé
terjeszszétek kivánataitokat, ott légy te is Halil és te is Kaplan
Giráj.

– Hogy kettőnk közül melyikünk lesz ott? azt csak Allah tudja, mondja
Halil.

– Nem jól mondod fiam, rosszul beszélsz. Rút dolog két müzülmánnak
egymást fogyasztani, inkább béküljetek össze, nyujtsátok egymásnak
kezeiteket. Én meg nem engedem, hogy vívjatok. Mind a ketten jó
szándékból beszéltetek s az a bűnös, a ki a közügyek kérdésében a magát
illető sérelmeket el nem tudja felejteni. Bocsássatok meg egymásnak és
nyujtsátok kezeiteket.

S ő maga összeerőszakolá a két férfi kezét s két kezével egymásba
szorítá azokat; ámde azt nem gátolhatta meg, hogy szemeik ne
találkozzanak és ha kardjaikkal nem lehetett, pillantásaikkal vérig ne
sértsék egymást.

A tanács eloszlásával egyedül maradtak Halil ellenfelei a nagyvezérnél.
Kaplan Giráj fogait csikorgatá dühében.

– Mondtam, hogy ne engedjük őt szólani, mert ha beszélni kezd, mind
ellenünk fordítja a kivont kardokat s varázsló nyelvével kibeszéli az
emberek szívéből a haragot.

Tehát holnapra más tervet kelle készíteni.

* * *

Harmadnapra volt határozva a diván-űlés. Halil Patrona e két napot úgy
osztá fel, mint a ki sejti, hogy utolsó óráival rendelkezik. Nagyon
rövid eszének kellett volna lenni, hogy át ne lássa, miként az itélet ki
van reá mondva, csak azt nem tudják még, miként hajtsák azt rajta végbe?

Megnyugodott benne, mint igaz müzülmánhoz illik. Csak egy aggodalma volt
még, a melyet el kellett hárítani: neje és fia.

Az utolsó nap estéjén levezeté a Bosporuson Gül-Bejázét, mintha sétálni
vinné őt. A nő karján emelte gyermekét.

Mióta gyermeke volt a nőnek, sokkal bátrabb tekintetet nyert. A
legszelidebb állat is merész lesz, ha fia van, még a galamb is megvadul,
midőn fiait kikölté.

Halil egy födött csónakba ülteté nejét, melyet egyedül hajtott izmos
kezével. A gyermek úgy örült a csónak hintázásainak, azt hivé:
bölcsőjének ringása az. A nő szemei majd az égen, majd a szélcsendes
víztükrön merengtek. Csillag mosolygott reá mindenfelől. Csendes volt az
est.

– Tudod-e hová viszlek most Gül-Bejáze? kérdezé Halil a nőt.

– Ha tőlem kérdenéd, hová vigy? azt mondanám, vigy el engem valahova
csendes, félreeső völgybe, melyet magas hegyek zárnak el köröskörül.
Építs nekem ott egy kis házikót forrás partja mellett, kis kertet a
házikó előtt. – Engedj engem a czédrusfák lombjai alatt andalogni, hol
nem hallik egyéb hang, mint a vadgalamb búgása, engedj engem a csergő
patak partján virágokat szedni, őzikéket lesni, engedj engem ott élni,
ott meghalni; élni a te karjaid közt, meghalni virágos mezőben, csergő
patak partján. Ha tőlem kérdenéd, én azt mondanám: vigy engem oda.

– Te mondád, szólt Halil, bevonva az evezőket, mert a támadó esti szél
kifeszíté a vitorlát s a csónak magától repült tova; azután odaült neje
mellé és monda: én elküldelek tégedet félreeső, rejtett völgybe, a hol a
forrás partja mellett kicsiny házikó áll, melyet számodra szerezék. Ott
fogsz élni gyermekemmel együtt.

– És te magad?

– A tulsó partig viszlek magam, ott nyergelt öszvérekkel atyádnak egy
agg cseléde vár, a ki téged nagyon szeret, az el fog vinni a csendes
völgybe és soha el nem hagyand.

– És te?

– Ezen ládikát elviszed magaddal, pénz van benne, atyádtól kaptam azt,
senki átka, senki vére sincs rajta. Ez tied lesz és gyermekemé.

– És te? kérdezé harmadszor is Gül-Bejáze s közel volt már ahhoz, hogy
sírva fakadjon.

– Nekem vissza kell mennem még Stambulba. De utánatok fogok menni. Talán
holnap, talán holnapután, vagy azután. Lehet, hogy mentül előbb, lehet,
hogy nagyon soká. Csak ti várjatok reám. Minden este terítsetek
számomra, mert nem tudjátok, mikor érkezem meg.

Gül-Bejáze könyei elkezdtek ölében tartott gyermekére hullani.

– Miért sírsz? szólt Halil. Bohó vagy. Az elválás rövid, csak az óhajtás
hosszú. Neked jobb dolgod van, mint nekem: mert veled ott van gyermeked,
de nekem senkim sem marad, mégis én nem sírok, hiszen majd meglátlak
ismét.

E közben partot értek. A vén szolga ott várt a két felnyergelt
öszvérrel. Halil segíté nejét kiszállni a csónakból.

Gül-Bejáze odaborult férje keblére és átölelte őt.

– Ne menj vissza többet, ne hagyj el engem, ne hagyj el minket, jöszte
velünk. Mit keressz te ama nagy kietlen városban többé, ha mi nem
vagyunk ott? Jöszte velünk, menjünk együtt, tünjünk el együtt. Hadd
keressenek, mint az égről leesett csillagot; nem jó neked ott a magasban
lenned.

Halil nem felelt semmit. Neje igazat mondott, de a büszkeség tiltá, hogy
gyáván megszökjék, a midőn tudja, hogy ellene törnek; azután megnyugtató
hangon mondá neki:

– Ne aggódjál miattam, velem talizmán van; miért mosolyogsz? Keresztyén
nő vagy s nem hiszed a talizmánt? Az én talizmánom a szívemben van. Már
ebben hiszesz, ugyebár? Még eddig mindig megsegített ez engem.

És azután megcsókolta nejét és gyermekét Halil s visszatért a csónakba.
Megragadá erős kézzel a lapátokat s eltávozott a parttól. S a mint az
esthomályban tovább evezett, látta, hogy még most is ott áll az
elhagyott nő gyermekével keblén s mentül messzebb távozott, annál jobban
fájt érte a szíve, hogy mért nem tért vissza hozzájuk s mért nem
csókolta meg őket még egyszer.

* * *

Korán reggel Halil Peliván, az óriás, tizenkét bosztandzsi kiséretében
megjelent a janicsárok között s három öszvér hátáról öt kis hordócskába
rakott ötezer darab aranyat önte ki a földre és kiosztá azt a vitézek
között.

– Ezt küldi nektek a nagyvezér, derék hadfiak.

A janicsárokkal csak így lehetett beszélni.

– És most én kérek tőletek valamit.

– Mondjad.

– Van-e közöttetek olyan legény, a ki nem szeretett soha senkit, a ki,
ha parancsolják és megfizetik, képes volna megölni tulajdon édes
apját,[31] a ki sem meg nem ijed, sem nem könyörül, sem bölcs szavaktól
el nem tántorul?

E felhívásra százan meg százan léptek ki a janicsár hadtestből,
bizonyozva, hogy ők Peliván kivánatának meg tudnak felelni.

Peliván kiválaszta közülök harminczkettőt, a legizmosabb, a
legmarczonább alakokat s parancsolá, hogy kövessék őt a szerályba.

Ott felvezeté őket a porczellánterembe, leülteté a drága szőnyegekre,
hozatott nekik finom ételt és italt, cziprusi borokat s hevítő
muskavitot, tartotta mákonynyal, a mennyi kellett nekik.

Nemsokára oda jött hozzájuk a nagyvezér, a sánta basa Topál Ozman, a
rumeliai országbiró Patsmagdzsizáde, a czipő-varga fia, és a tatár chám;
és megveregeték vállaikat, megkóstolák ételüket, ittak poharaikból s
megdicsérve őket, ismét eltávozának.

A divántanács az oroszlánház termében volt összegyűlve.

Együtt voltak az ulemák, a vezérek, a nép küldöttei, ott volt Halil
Patrona is, midőn Kabakulak, Topal Ozman, Patsmagdzsizáde és Kaplan
Giráj megérkeztek.

Első volt Halil, a kihez a nagyvezér nyájas leereszkedéssel szólt:

– A padisah kegyelmét küldi általam neked s magas jóvoltából kinevez
téged Rumili Beglerbégjévé.

S azzal két dülbendár előállt a beigtatási fényes kaftánynyal.

Halil Patrona egy perczig elgondolkozott.

A szultán valóban kegyesen érez iránta. Útat akar neki engedni, hogy
magát becsülettel megmenthesse. Magas hivatalt ád neki, mely által
eltávolítsa őt a fővárosból s egyuttal nagyravágyását is kielégítse. A
szultán valóban kegyelmes szívvel bir. Jutalmat kínál annak, kire
vezérei büntetést kérnek.

Csak egy perczig tartott e tétovázás. Határozottan felelt azután.

– Én a kaftányt nem fogadom el. Magamnak nem kértem én semmit. Nem
jöttem én ide azért, hogy adjatok hivatalt; hanem, hogy adjatok harczot.

A nagyvezér meghajtá magát előtte.

– Szavad eldöntő legyen. A padisah azt rendelé, hogy a mit te fogsz
mondani és társaid, az történjék meg. A nagyúr maga a porczellán
teremben vár reátok. Ott fog majd kikiáltatni a harcz és az
emlékkaftányok is ott adatnak reátok.[32]

Ezzel az ulemák és Patrona hívei levezettetének az eriváni kiöszkbe.

– Jőjjetek legelébb a szultán kézcsókjára, kik legderekabb férfiak
vagytok, szólt Kabakulak. Te Halil és te Musszli.

Halil hideg mosolygással szorítá meg Musszli kezét. Ez még most sem
tudá, mi történik velök? s csak akkor kezdte magát rosszul érzeni, midőn
a «hideg forrás kapujánál» a szófa őrök elvették kardjaikat, mivel a
szultán elé karddal járulni senkinek sem szabad.

A szófa teremben, hol a diván föl volt állítva, van egy aranyrácsozatos
fülke, melynek függönyein át hagyományos szokás szerint a szultánok
hallgatják ki titokban vezéreik tanácskozásait, e függönyök mögött most,
ha néha hátulról fölemeltetnek, egy női arcz tűnik elé. Aldzsalisz az, a
szultána Asszeki, háta mögött Elhadzs Besir áll, a Kizlár aga. Ma
különös látvány lesz itt.

Az ajtók függönyei félre gördülnek s belép rajta a két férfi. A szultán
trónjáig lépnek, ott leborulnak a földre, s megcsókolják palástja
szegélyét.

Mahmud trónjára ül. E perczben kezébe csattantva kiált Kabakulak:

– Hozzátok elő a kaftányokat!

E szóra egyszerre előrohan a mellékteremből Peliván és a harminczkét
janicsár kivont pallosokkal.

Mahmud eltakarja arczát, hogy ne lássa, a mi történni fog.

– Halil! El vagyunk árulva! kiálta Musszli, s magát bajtársa elé vetve,
testével fogja föl a legelső csapást, melyet Peliván ellene intézett.

– Hiába irtad nevedet az enyém fölé Patrona! kiált az óriás, megcsóválva
feje fölött görbe pallosát.

E szóra kirántja Halil övében maradt tőrét s oly erővel hajítja azt
Pelivánra, hogy az éles hegyével annak balvállán keresztül fúródik.

De a következő pillanatban őt is lesujtá a halálos csapás.

Fél térdre bukva, égre emeli szemeit és mond:

– Allah akarta így.

Még egy csapás éri, összerogy, ott a földön fekve, végsőt sóhajtva nyög:

– Én meghalok, de megmaradt fiam.

És meghal.

Azután többi társait is egyenkint vezették be a szófaterembe az erivani
kiöszkből, hogy felkaftányozzák őket, s a mint beléptek, egyenkint
levágták fejeiket. Annyi ideje sem maradt egynek is, hogy szemeit
behunyja a halálos csapás elől.

– Huszonhatan vérzettek el.

Csak hárman maradtak meg ez nap.

Szulali, Mohammed dervis, a Mir Aalem (szent zászló őre) és a stambuli
biró. Ezek ulémák voltak, kiket megöletni még a szultánnak sem szabad.

Mindhármat kinevezé a nagyvezér szandzsák bégeknek.

Társaik haláláról nem tudhattak semmit s elfogadák a kinevezést. Ezáltal
lemondtak az ulémai rangról.

Így ölettek meg másnap.

Harmadnap a szerály előtt járó-kelő nép huszonkilencz levágott főt
látott meg kopjákra kitűzve a középkapu fölött; mindnyájan nyitott
szemekkel, haragos ajakkal látszottak e halálfők bámulni, beszélni a
népre, csak Halil Patrona szemei voltak csukva, az ő ajkai lezárva.

Egyetlen nagy jajkiáltás hangzott végig a városon. A népség fegyverre
kapott s tódult az Atmeidánra, három zászlója alá.

Vezéreik közül nem volt már senki, egyedül Janaki még. A többi
elpártolt, vagy meghalt. Most őt hozták elő. Halil esetének híre nem
idézett benne semmi változást elő, sejtette azt régen s tudtával történt
Gül-Bejáze eltávolítása a városból. Ő maga rendezte el számára a kis
völgyi lakot a Taurus hegy menedékei között, melyet kívüle s az
ottlakókon kívül kevesen ismertek s egy posta-galamb párját elhozá onnan
magával, hogy ha a végzet bekövetkezik, ne legyen kénytelen embertől
izenni leányának.

Midőn a zajongó nép az Atmeidánra hívta őt, egy vékony hártyára levelet
irt leányának s azt a galamb szárnya alá köté.

A levélbe ez volt irva:

«Isten kegyelme rajtad. Halilt ne várd, ő meghalt. A janicsárok ölték
meg. És én megmondám, hogy utána fogok halni. Te élj és vigyázz
gyermekedre. Janaki.»

Azzal felnyitá az ablakot a galamb előtt; az gyorsan emelkedék föl,
szárnyait csattogtatva a magasba s ott egy perczig libegve, hirtelen
nyílsebesen repült el a hegyek felé.

– Szegény Iréne! suttogá Janaki, kivonva a kardot, melylyel ő bizonyára
senkit sem fog megölni; s azzal követé a zajongókat az Atmeidánra.

Stambulban újra felfordúlt világ lett. A hetedik janicsárezred, a mint a
harminczkét janicsár véres kardjaival dicsekedve visszatért, rájuk
rohant és összeaprította őket. A janicsáragát Muhsinzádét saját
kapujában lőtték keresztül. Kabakulak egy mecsetbe vonta magát. Halil
Peliván, kit Kulkiájának neveztek ki, egy csatornába bujva menekült meg
s abból három napig elő nem jött, a míg zajt hallott maga fölött.

Harmadnapra elcsöndesült minden.

Egy új név állt elő, mely megbirkózott a föltámadt viharral: a hirhedett
Küprili család legutolsó ivadéka, melynek minden férfia hős volt.

Küprilizáde Achmed összegyüjté a szent zászló körül a szerályban lakó
tízezer dsebedzsit, bosztandzsit és baltadzsit s midőn mindenki kétségbe
volt már esve, megtámadta nyílt utczán a lázadókat, megverte őket
piaczaikon, három nap alatt hétezeren hullottak el csapásai alatt,[33] s
azután békesség lett az országban.

Janaki is elesett. Le hagyta vágni fejét, anélkül, hogy ellenmondott
volna.

De Pelivánt és Kabakulakot is számüzték gyávaságuk miatt.

Küprilizáde Achmed lett a nagyvezér.

III. Achmed még azután kilencz évig élt a héttoronyban; mint a hagyomány
tartja, méreg által halt meg.



XIII. AZ ÜRES HELY.

Minden elcsendesült már, a világ folytatja rendes futását, csak ott a
távol kéklő hegyek között él még egy nő, ki semmit sem tud a külvilágról
s ki minden este felhág a magas hegyek ormaira, melyek kunyhóját
körülveszik s epedve, vágyva néz el Stambul felé, szemeivel kisérve a
hosszú kanyargó útat, mely a távolba visz el: ha nem jő-e még rajta,
kire ő vár?

Minden este szomorúan tér vissza hajlékába s midőn vacsorához ül,
magával szemközt tányért, poharat tesz, úgy várja azt, a ki nem jő.
Éjszakára Halil vánkosát maga mellé teszi és gyermeküket kettőjük közé,
hogy ott találja azt, ha megérkezik.

Így foly nap nap után.

Egy reggel megzörgetik ablakát. Örömmel ugrik föl ágyából, hogy azt
felnyissa.

Nem Halil az, hanem egy galamb. Posta-galamb, – levelet hozott.

Gül-Bejázé fölbontja a levelet, elolvassa azt – és másodszor is
elolvassa – és azután harmadszor is elolvassa; s midőn harmadszor is
elolvasta, elkezd mosolyogni és azt suttogja magában:

– Ő mingyárt itt lesz.

E percztől fogva csendes őrület fogta el a nő elméjét, egy neme a
hallgatag monomániának, melyet elébb nem venni észre, mint a midőn
rögeszmére kerül a sor.

Alkonyatkor ismét kiment az útra, mely a völgyből kivezet. Öreg
szolgájának megmutatá a levelet, mondva, hogy ebben az van, miszerint
Halil ma érkezik meg, tehát jó vacsorát készítsen. Az nem tudott olvasni
és elhitte.

Egy óra múlva nagy örvendve jön haza a nő: szinte kipirulva a sietésben.

– Nem láttad őt? kérdé a szolgától.

– Kit asszonyom?

– Halilt. Ő megérkezett. Más úton került el, már idehaza van.

A szolga azt hivé, hogy tán titokban jött meg Halil s ő is örömmel
követé a szobába a nőt, hol két személy számára volt ismét terítve.

– No látod, hogy itt van ő, szólt Gül-Bejáze, az üres helyre mutatva s
oda rohant, átölelt egy láthatatlan alakot, forró csókjai hangzottak a
levegőben, ittas szemei gyönyörködve nézték a semmit…

– Nézd gyermekedet, szólt felemelve fiát, emeld karodra. Így. Ne csókold
oly erősen, mert alszik. Látod: fölcsókoltad. Szakálladtól fölébredt,
ringasd egy kissé. Szeretted őt ringatni máskor. Így, tartsd öledben.
Fáradt vagy? Várj, poharadba töltök. Úgy-e, minő jéghideg a víz? most
hoztam azt a forrásból.

Azután ételt rakott férje tányérjára s örült, hogy az milyen jól esik
neki.

Vacsora után karjába ölté karját s nyájasan suttogva, beszélgetve
kivitte őt magával a kertbe, a holdvilágos estre; a jámbor szolga
könyezve nézte őt, mint sétál végig egyesegyedül a fák között s a közben
úgy tesz, mintha valakivel suttogna, beszélne. Kérdezősködik tőle és
feleleteket vár, regéket mond neki. Elmondja, mi történt vele a mióta
elváltak, megmutogatja neki apró madarait, virágait, azután oda hívja a
lugasba, leülteti maga mellé, kaftánját odább húzza, hogy rá ne üljön,
hogy egészen odasimulhasson mellé s akkor suttogva, epedve beszél vele,
s oly boldogan, oly szemérmes örömmel tér vissza s csak lopva vet
egy-egy szerető tekintetet felé. – Kihez?

Odabenn megveti neki ágyát, vánkosát feje alá igazítja; fehér, puha
karját feje alá teszi, odaszorítja kebléhez, megcsókolja s azután
gyermekét odafekteti kettőjük közé s csendesen elalszik, még egyszer
megszorítja kezét. – Kinek?

Másnap reggeltől estig ismét várja, alkonyatkor újra kimegy az útra s
midőn visszajön, ismét ott találja már lakában. Boldog tébolyodás!

Ez így foly napról napra.

Reggeltől estig végzi a nő szokott munkáit, szomszédjai, ismerős emberek
nem vesznek rajta észre semmi változást; de a mint a nap lemegy,
eltávolít magától mindenkit, kerül minden társaságot, mert már akkor
Halil ott várakozik reá a kis kertre nyíló szobában.

Pontosan megjelen előtte, a mint a nap lemegy. Oly megszokott dolog ez
ránézve. Úgy intézi minden dolgait, hogy akkorra üres ideje legyen. Néha
igen jó kedve van Halilnak, máskor meg igen szomorú. A nő számtalanszor
elmondja ezt öreg szolgájának; néha azt is megsúgja neki, hogy Halil
nagyra törő tervekben fáradozik, de ne szóljon felőle senkinek, mert az
könnyen Halil életébe kerülhetne.

Szegény Halil! Azóta régen omlatag por az ő teste, melynek a halál többé
nem árt.

És így vénül meg, így hervad el a «Fehér rózsa». Egy éjszaka sem marad
el házából a kedves vendég. Évekig, hosszú évekig eljár az hozzá minden
este.

S midőn fia megnő, esze-biróvá lesz, megférfiasodik, minden este hallja
anyját egy láthatatlan alakkal beszélni és minden este hallja mint
mutatja őt be e láthatatlan alaknak s készteti, hogy őt üdvözölje, mert
ez neki édes atyja. És dicséri a fiút atyja előtt; milyen bátor és
milyen jó szívű; és összehasonlítja arczaikat. Szakasztott édes atyja;
csakhogy Halil már öregszik, szakálla fehéredni kezd. Vénül Halil.
Különben egészen fiához hasonlítana.

És a fiú nagyon jól tudta azt, hogy az apját, Halil Patronát, régen,
régen, évek hosszú sora előtt megölték a janicsárok.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az Erdbuhar és nimetullahita rendek a legszigorúbb életűek
a török szerzetek között; az elsőbbek minden héten két nap oly szigorú
bőjtöt tartanak, hogy nyálukat sem nyelik le; az utóbbiaknál ez csak a
próbaéveken át tart, azontúl élhetnek a világ örömeinek.]

[Footnote 2: Azon időkben keletkezett secta a görög szigetlakók között.]

[Footnote 3: A nálunk most divatozó asztaltánczoltatás és kopogó
szellemek csodáinak e faja régóta ismeretes volt az arab dervisek előtt
(1853).]

[Footnote 4: Ez tény Tepelenti Ali életéből, hogy fia háremeit, minthogy
azokra nagy befolyással voltak, az acheruzi tóba fojtatá.]

[Footnote 5: «Augsb. Allgem. Zeitung» 1820.]

[Footnote 6: A vecchabiták a mohammedán vallás eretnekei.]

[Footnote 7: A szultánok kincstára.]

[Footnote 8: Tény Ali basa életéből.]

[Footnote 9: Poujoulat. Histoire de l’empire Ottoman.]

[Footnote 10: Ezt mint igen fontos tényt hozzák fel Mahmudról a
történészek.]

[Footnote 11: Poujoulat. _Histoire de l’empire Ottoman._]

[Footnote 12: A históriai adatok itt ellenmondásban látszanak lenni, a
mit a török történészeti munkákban több helyen kénytelen voltam
észrevenni. Poujoulat szerint Alit nem biztatták kegyelemmel, s nejét
ugyanez a delvinoi basa leányának nevezi; az egykorú _Allg. Zeitung_
jelentései pedig azt állítják, hogy egyenesen a kegyelmi biztatásra adta
meg magát. – Ezt valószinűbbnek kellett tartanom. Ugyan itt a rábeszélő
nőt Vasilica, örmény hölgynek nevezik.

_J. M._]

[Footnote 13: A mozlemek nem tartják a franczia pezsgőt a vallási
tilalom alá foglalt nedvnek.

_J. M._]

[Footnote 14: E hét jelt kapják menyasszony-ajándékul.]

[Footnote 15: Hammer-Purgstall. Gesch. d. osm. Reiches.]

[Footnote 16: Hammer-Purgstall. _Gesch. d. osm. Reiches._]

[Footnote 17: Így hívták a szultán sátorát a nyilt piaczon, mely elé
szokták a kivégzettek fejeit hengeríteni.]

[Footnote 18: Megkülönböztetendő az Etmeidántól.]

[Footnote 19: Hammer-Purgstall, _Gesch. d. osm. Reiches_.]

[Footnote 20: Ugyanerről Decsi Ozmanographiájában is van említés,
csakhogy szerinte a törökök már a XVIII. század végére várták a jóslat
teljesülését.]

[Footnote 21: E tizenhárom nemzet azon idők szerint: török, szláv, oláh,
arnót, görög, örmény, zsidó, tatár, arab, syriai, drúz, kurd és
turkomán.]

[Footnote 22: Decsi: Ozmanographia.]

[Footnote 23: Mutatótáblák, melyek Mekka fekvését jelölik, a merre
fordulni kell a mahomedánnak, mikor imádkozik.]

[Footnote 24: Decsi: Ozmanographia.]

[Footnote 25: Musszli saját szavai a _Histoire des deux rebellion_
szerint.]

[Footnote 26: Ugyanaz.]

[Footnote 27: Sokak előtt talán felötlő fog lenni az, hogy Halil, ki
maga müzülmán volt, Gül-Bejázét nőül vevé s nem kényszeríté vallását
elhagyni. Felvilágosításul helyén leend Mahommed próféta
bizonyságlevelének ide vonatkozó czikkeit idézni: «XIV. A müzülmánokhoz
férjhez menendő asszonyok soha se kényszeríttessenek vallásuknak
elhagyására és közönséges isteni szolgálatjukban soha se
háborgattassanak. XV. Senki el ne tiltsa őket a templomaikba járástól.
XVI. Valaki ezen szabadság-levelemet megrontja, eltávozik Istentől és az
apostolok parancsolatitól stb. XVIII. És utoljára azt parancsolom, hogy
e törvényeket világ végzeteig egy müzülmán se merészelje megrontani.» E
levelet írta a seregek vezére, Ali Abu Thaleb fia, melyet tizenöt tanu
jelenlétében maga a próféta sajátkezüleg írt alá a mecsetben, a Hedzsira
második esztendejében, Moharrem harmadikán.]

[Footnote 28: Poujoulat Babtist, _Histoire de l’empire Ottoman_.]

[Footnote 29: Törökül: orosz.]

[Footnote 30: Hammer-Purgstall, Gesch. d. osm. Reiches.]

[Footnote 31: Igaz ugyan, hogy a janicsárokat keresztyén gyermekekből
nevelték eleinte, de már ezen időben apáról fiura maradt kaszt támadt a
hadosztályból.]

[Footnote 32: A kaftányosztás minden nevezetesebb szertartásnál
elmulhatatlan.]

[Footnote 33: Poujoulat szerint 16 ezer.]



TARTALOM.

A JANICSÁROK VÉGNAPJAI.

  A seleuciai üregek  1
  Eminah  13
  Török paradicsom  32
  Gaskho bey  44
  Férfi a veszélyek között  50
  Az oroszlán a rókabőrben  55
  Az albán család  74
  Mahmud tolla  77
  A cserkesz és családja  90
  A bosszúálló  112
  Begtas kertjének virágai  132
  A megáldott leány  139
  Tánczvigalom a szerályban  150
  Kursid basa  168
  Caretto  172
  Eminah  178
  Az ezüst állvány a szerály előtt  185
  A ketté tört kardok  194

A FEHÉR RÓZSA.

  I.  A zsibárus  209
  II.  Gül-Bejáze. (Fehér rózsa)  222
  III.  Achmet szultán  228
  IV.  A rabnő rabja  239
  V.  A tábor  254
  VI.  A vihar kitörése  267
  VII.  Tulipánbimbók és emberfők  273
  VIII.  A felfordult világ  283
  IX.  Lemenő és fölkelő nap  298
  X.  A Halwet-ünnep  311
  XI.  Látások a jövendőbe  318
  XII.  Ember reményei  333
  XIII.  Üres hely  350

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A janicsárok végnapjai; A fehér rózsa" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home