Title: Véres könyv - Csataképek a keleti háboruból
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Véres könyv - Csataképek a keleti háboruból" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XIX. KÖTET

VÉRES KÖNYV

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

VÉRES KÖNYV

CSATAKÉPEK A KELETI HÁBORUBÓL

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894



A KHÁMOK UTÓDA.


I. TATÁR-PHILOSOPHIA.

Megásnak egy gödröt négy lábnyi mélyre, két ölnyi szélesre s tetszés
szerinti hosszúságra; az elejére és végére állítanak egy-egy izmos
ágast, azokra végigfektetnek keresztbe egy szálas gerendát, a gerendához
kétfelől támasztanak egyenes ágakat, azokat beterítik bivaly- és
ökörbőrrel: ebből áll az építészet. Egyszerű és szép.

Több rendbeli előnyei közül okvetlenül első helyen áll az, hogy igen
hamar el lehet vele készülni, azon kivül tekintetbe veendő az egész
építkezés olcsósága, nemes egyszerűsége; e mellett a tűzkármentesítés
egészen nélkülözhetővé válik, s lehetőségek esetére az ablak-adótóli
félelem is fölöslegessé van téve. A regényes oldalakat, mint a melyek
nem ide tartoznak, egészen mellőzöm.

Semmi sem könnyebb, mint ez építkezési rendszer mellett az évszakok
különböző viszontagságaival daczolni. A téli zivatarok ellen illatos
gyeppel és zöld pázsittal terítik be a pyramid alakú tetőt, ugyanazt
nyáron ékes földi tökkel s más díszes növényekkel futtatják be; mint az
édes aranykorban, melyet a pogány poéták olyan szépen megénekeltek, a
midőn minden ember háziúr volt.

Ez a ház, a mi épen előttünk fekszik, valamivel nagyobb a szokottnál,
mert ez csárda; a mit félig-meddig gyanítani enged a madzagra kötött
eltört üveg nyaka, mely az első ágason himbálózik. Az egyébiránt az első
és utolsó üveg nyaka, a mit ezen a környéken láttak, mert itt még most
is tömlőben és kobakban hordják az italt.

A csárda belsejébe úgy kell szépen leugrani, félkézzel az ágasba
fogózva, s egy kis idő kell hozzá, a míg az ember megismeri egymást
abban a sötétségben, mit a szögletben égő tűz szaporít; szokni kell a
szemnek a félhomályos tárgykeverékhez, s ovatosan kell mozogni, nehogy
valami élő állatra üljön le az ember ez ismeretlen alakok között;
mekkora tekenős békák a szögletben! amott apró sajtok egy rakáson; ez a
fekete itt valószinűleg komondor, az a fehér amott ürü… biz az nem ürü,
mert az bunda, oda terítették száradni a tűz mellé. De mégsem száradni
terítették oda, mert az alatt aluszik valaki, csak a pipája látszik ki a
szájából, melyet álmában sem enged fogai közül kiesni. Lassanként
rájövünk, hogy azok a nagy tekenősbékák amott pálinkás tömlők s ez a sok
apró sajt olajtőzeg, a mit a tűzre raknak. Két férfi, a kit csak most
kezdünk látni, oda hátul a sötétben bográcsba aprít húst és hagymát (be
jó szemeik lehetnek), most azt jól megsózva, paprikázva s feltöltve
rizskásával felteszik a tűzre, ama genialis háromlábú állványra, mely
egyike az Archimedes előtt feltalált legczélszerűbb mechanicai
eszközöknek.

Egy óravártatva három négy vendég érkezik; ismeretes gavallérok,
bojtárok a szomszéd ménesekről, szurtos, zsíros bőrkabátokban, hegyes
fekete bársonysüvegekkel, bokáikon bekötött bő lábravalóval; a
legfeketébb szeme van valamennyinek, a milyenre európai költő szótárában
nem akad hasonlat.

Oda telepesznek a tűz mellé, felköltik a báránybunda alatt alvó gazdát,
a kinek első dolga pipáját kiverni s újra megtölteni. Azután szó nélkül
körülguggolják a tüzet s néznek a bográcsba; kiki egyet-egyet kavarint
rajta, sorba belekóstolnak s megégetik a szájukat. Mikor már jól
megfőtt, leveszik a tűzről, a gazda megfordítja subáját, melyen eddig
hevert s szőrtelen oldalára kiborítja a bogrács tartalmát, a kések
előkerülnek az övek mellől, kiki hozzálát a közrebocsátott eledelhez, a
kutyák, miket gazdáik magukkal hoztak, elősomfordálnak a sutból,
odaállva családfőik háta mögé s békésen megosztoznak a zsenge konczokon,
egyik sem nyulván ahoz, a mit a másik gazdája hajított.

Lassankint eltűnik a holmi a bunda hátáról, az utolsó konczig, a végső
szem rizskásáig, az ott maradt faggyúömledéket végigkeni a gazda
tenyérrel a subáján, a mitől az még fényesebb lesz, azután lekerül a
gerendáról egy mosolygó kobak, a mely kézről-kézre adatik, csorogván
belőle kemény természetű pálinkaféle; ettől lassanként kiderülnek az
arczok, s midőn az utolsó ivó nyakának minden erejével sem bír többet
kiszívni a szűktorkú kobakból, visszaadja azt a gazdának s ekkor
hallatszik az első emberi szó:

– Mikor lesz már háború, gazda?

– Sokáig nem halad már, felel a kérdezett, jó négyszegletű képét még
szabályszerűbbé alakítva az által, hogy gyér-szálas bajuszát egyenesre
söpörte kétfelül s üstökét homlokban két csimbókra fonta, mintha két
szarvacskát segítene nőni s kettős állán szinte két osztályba rendezte
szakállát.

– Valaminek kell történni előbb-utóbb, ha ma nem, holnap, ha az idén
nem, jövő esztendőre.

– Hány esztendeje már annak, hogy te bennünket így vigasztalsz! szól egy
öreg tatár, kinek kopasz sima fején, mikor a süvegét leveszi, egész
völgyek horpadásai látszanak meg; régi, elmúlni nem tudó sebhelyek.
Tavaly is ezt mondtad, meg az idén is ezt mondod. Nem hiszek már semmit.
Én azt mondom, hogy megállt a világ s nem történik többet semmi.

– Mi történik, mi nem történik? azt én sem tudom, senki sem tudja, mert
erre a körülkerített földre semmi élő állat be nem jön a harminczadosok
tudta nélkül; olyan balgatag sem vagyok, hogy az üstökös csillagoknak
higyjek, annyi gondjuk sincs azoknak mi ránk, mint mi nekünk a legyekre;
hanem csak úgy gondolom, hogy már ennek ez a rendje: hosszú békesség,
hosszú háború. Nagyon elszaporodtak már az emberek a világon. Egyik a
másiktól nem élhet, valami kell, a mi megritkítsa őket. Két ember csak
nem ülhet egy lovon. Az előtt négyen, öten laktunk egy kunyhóban, most
három négy annyian; az emberek mindig többen lesznek, pedig a föld soha
sem lesz nagyobb. Már pedig azt látjátok, hogy egyik állatnak nem szabad
a másik fölött elhatalmazni. Harmadéve elszaporodtak a sáskák a vidéken,
tavaly verebek jöttek a sáskák ellen, a mik azokat felették, az idén
ismét a sólymok sokasodtak el, a mik a verebeket pusztították, jövő
esztendőre bizonyosan mi fogjuk pusztítani a sólymokat, hogy
szárnyaikból forgókat készítsünk süvegeink mellé.

– Adná a próféta! sohajta az öreg tatár; miután a sólyomszárnyat a süveg
mellett csak hadakozó férfiak viselik. De én mégsem tudom azt hinni. Ki
viselne háborút minálunk? ki viselne háborút a moszkóval Krimiában!
Tőlünk elszedték a fegyvert. Mire is mennénk magunkban? Hajdan magunk
urai voltunk; ágyúink, váraink voltak, lovas hadseregeink, híres
vitézeink; csak egy keskeny földszoros volt, a mit védelmeznünk kellett:
mégis mindent elvesztettünk; most pedig sem vezéreink, sem fegyverünk s
nyakunkon az erős ellenség, mely mindenütt megkötözte kezünket,
lábunkat. Ugyan ki bántaná őtet?

– Csak ti legyetek nyugodtak. Ki látta elébb azt a számtalan verebet,
mely a sáskát ölni eljött, ki sejtette a sólymokat, mik a verebeket
ölték? Elég azt tudni, hogy az idő itt van és a minek meg kell történni,
az megtörténik; a kérdésre nem mi felelünk. Az emberek nagyon nehezen
tudnak halni, tehát a háború szükséges, hogy megkönnyítse azt nekik. Ez
az én okoskodásom, s a mit én mondok, az rendesen bekövetkezik, ha ma
nem, holnap.

– Már az igaz, erősíté egy fiatal tatár, ki két tenyerébe fektetett
pofával hallgatá a csárdás jósszavait. Te bölcsebb ember vagy, mint mi,
te idegen emberek nyelvén is értesz, még tán a madarak nyelvét is érted.

– Nem bajom nekem az, a mit a madarak beszélnek, hanem a mit az emberek
beszélnek. A mióta a moszkó elfoglalta országunkat, mindig fegyverkezik,
egyre építi a várakat, sánczokat hány, ágyúkat önt. De minden sáncz
kifelé van fordítva, minden ágyú a tengerre ásít, benn az országban egy
vár sem épül. Ez arra mutat, hogy valakitől fél, a ki nálunknál
hatalmasabb s a ki túl van a tengeren, s a kivel elébb-utóbb baja fog
lenni. Az idén számtalan szekérrel hordtak végig Bakcsi-Szerályon
eleséget, lőszereket Akhtiárba; ez arra mutat, hogy a baj már közeledik.
Az orosz tisztviselők megint kezdenek igen nyájasan bánni a köznéppel,
szigorúan az urakkal; ez arra mutat, hogy a baj nagyon komoly.

– Vajha úgy lenne; sóhajta fel a legvénebb tatár. Talán azért nőtt ki
vénségemre négy új fogam, hogy újra lesz kit harapni velök.

– Hát a lovak mit csinálnak? kérdé a csapláros az öregtől.

– Értik a szót, felelt ez röviden.

– Szaporodnak-e szépen?

– Nem is fogynak ám.

Az ifjabb tatár elmosolyodott e szóra.

– Nem vesz tőlünk lovat a görög. A minap volt itt egy gazdag kupecz
tizenkét kozákkal, vásárolni akart a hadsereg számára remondákat.
Kiválasztott vagy kétszázat ügygyel, bajjal. Ott menten meg is akarta
bélyegeztetni, de a legelső kirúgta két kozáknak egynéhány fogát, a
többit aztán csak úgy terelték el magukkal, elől három kozák, hátul
három, oldalt a többi; mikor a Karabelnája mocsarához értek, eléjök
kerültem, tüzet raktam nádkévékből az útfélen, a tűzre egy pár avas
lóbőr-darabot vetettem; a mint a bűzt megérezte a ménes messziről,
szétrúgott egyszerre, a hány annyifelé, s nyargalt el a pusztán; a
tizenkét kozák százfelé is futott, de egyet sem fogott el. A görög tán
maig is keresi lovait. Otthon volt az másnap valamennyi.

– Hát úgy félnek a lovaid a tűztől meg a füsttől?

A legény fejébe nyomta nagy büszkén süvegét:

– Ha én ülök rajtok, még a villámtól sem.

Odakünn egyszerre kutyaugatás kezdett hallatszani; három négy komondor
őrtállani maradt künn az útfélen, a míg gazdáik odabenn mulattak; e
szóra az odabenn levők is rugtattak kifelé, heves csaholással, míg a
fekete házi kuvasz megállt az ajtóban s elkezdett utálatosan,
kisértetiesen vonítani.

– Be csúful dúdol az a kutya, mintha kozákot érezne; szólt a fiatalabb
tatár. A gazda felvette bundáját, kinézett a házhéj alól, s egy éleset
füttyentett a kutyáknak, a mik már akkor messze előre rohantak; azzal
visszabújt odujába.

– Feküdjetek le és tegyetek úgy, mintha aludnátok. Nagy csomó dárdát
látok mozogni az úton felfelé. Minden ember itt maradjon, ki tudja, mire
lesz szükség?

Az étel, ital maradványait hirtelen félretakarították; a férfiak
lefeküdtek a veremfal mentében, a csapláros egy csomó nedves tőzeget
vetett a tűzre, melytől azonnal olyan orrtekerő illat támadt, hogy még
az alvó macska is lemászott a sutról s belebujt a szalmaágyalásba; az
emberevő füst a háztető minden nyilásain csendesen szűrödött keresztül.

Az ugatás mindig közelebb-közelebb hangzott, az ebek állhatatosan
kisérték egész a csárdáig a jövevényeket.

Ötven kozák jött egy tiszt vezetése mellett.

Nem nagy mesterség volt nekik a sötét éjszakában a csárdára akadniok,
melynek világa a nyitott ajtón át messzire ellátszott.

Odaérve, mintegy tizen leugráltak lovaikról, a többi fegyverben maradt,
s körülfogta a csárdát.

Az első tíz, a tiszttel együtt lelépett a csárda üregébe.

Ej, huj, teringettét! Hiszen egy kozák gyomra is csak megbírja, a mit
meglehet, de ez az atmosphaera nem embernek való.

– Héj, korcsmáros! ördög! vagy ki lakol itten! rikácsolt az új vendég, a
hogy a köhögés időközei engedék. Paprikát sütsz-e, vagy méheket ölsz
itt?

Szinte keresztülbukott a megszólítotton, a kit nem bírt meglátni a sűrű
füst között.

– Parancsolj méltóságos uram, szólt alázatos hangon; ha tudtam volna,
hogy jösz, rozmarinnal fűtök és levendulaszárral; de magam számára, csak
a miből telik. Kicsi tőzegecske. Én már hozzászoktam az illatához.

– No hát vesznél is meg tőle. Gyujts gyertyát, mert nem látok.

– Mi légyen az, méltóságos uram?

A vendég azután elmagyarázta bőven, hogy ez egy hosszú valami, a mi
faggyúból van, a közepén gyapotmadzag, az egyik végét meggyujtják, s az
addig ég, a míg a másikhoz nem ér; de a csapláros nem birt azért
fogalmat szerezni emez ismeretlen állat felől. Ilyen nem termesztődik
ezen a vidéken.

– Szép ország. Hát ennivaló van-e?

– Parancsolod méltóságos uram, hogy egy ürüt levágjak?

– Úgy? Most vágnád le? Holnapra lenne készen. Azt nem várhatom meg; adj
innom és tégy valamit alám, hadd ülök le.

A csapláros odagyűrte a jövevény számára egyik szögletbe a gubáját, s
kezébe nyomta a kiválasztott kobak lótej-pálinkát, melynek a legkisebbik
hibája volt az, hogy halzsíros bagaria szagú volt. Az érdemes vendégnek
kedve lett volna az egészet a fejéhez vágni, ha utasításul nem lett
volna neki adva, hogy a parasztokkal szépen bánjék.

E helyett tehát beérte azzal, hogy nem ivott belőle többet, hanem
szétnézett a hosszú kunyhóban.

– Hát azok mik ott a földön?

– Elkésett utazók, uram, a kik lefeküdtek aludni.

– Fel kell őket költeni. Én a szeme közé szeretek az embereknek nézni.

A csapláros megindult a parancsot teljesíteni, a mi nagy munkájába
került, mert vendégei mind igen mély-alvók. Nagy nehezen feltápászkodtak
mégis.

Egy érdemes kozáknak ez alatt az a jó ötlete támadt, hogy kihúzott a ház
oldalából egy pár karót, s azokat tette a tűzre, a mik ismét barátságos
lángot kezdének vetni odabenn, hogy kiki megnézhette a szomszédját.

A muszka tiszt délczeg magas férfi volt, szabályszerűen nevelt
vonásokkal, nagy, parancsoló álla félelmet bírt gerjeszteni a gyöngébb
szivűekben, világos szemeinek volt valami hirtelen mozdulata, a mivel
zavarba tudta hozni az embert, arcza piros volt és egészséges, a fényes
egyenruha olyan jól illett hozzá. Nem csoda, hogy oly görbén álltak meg
előtte azok a jámbor tatárok, a kiket álmaikból felköltött, hogy a
szemeikbe nézzen.

Miután eléggé megijeszté őket tekintetével, odakínálta nekik a kulacsot,
melynek nedvét még a kozák gyomra sem veheti be. Azok köszönték
alázatosan. Nagy bőjtjük van, nem szabad szeszes italhoz nyulniok.

«Semmirekellők!» mormogá magában a tiszt. «Mindig nagy bőjtjük van
nekik, valahányszor az orosz kinálja őket baráti pohárral.»

– Jőjjetek közelébb!

Azok elejbe álltak nagy jámborul.

– Melyitek járatos ezen a vidéken?

Mind egytől egyig.

– Mondjátok meg nekem, merre fekszik és messze van-e még ide Marzia
város?

A korcsmáros vendégeire nézett, azok meg ő reá, azután fejöket rázták.

– Marzia vagy Mazria, vagy Mariza… magyarázá találgatva az igazi hangot.
Nem ismeritek ezt a nevet?

Azok egymást taszigálták könyökkel:

– Ismered te? Én nem ismerem. Én sem.

A tiszt boszúsan keresett elő iszákjából egy összehajtott térképet s azt
kiterjeszté a tűz előtt.

– Hiszen itt van ni; mutatá ujjával, még vár is van mellé festve, s
aláirva világosan M. a. r. z. i. a. Marzia.

A tatárok belebámultak a kékre, zöldre festett földabroszba, s legalább
is azt gondolták, hogy a mi ott zöldre van festve, ott ugyan jó széna
teremhet, a piros és kék táblákon pedig be sok lent és mákot vetettek. A
várost egyik sem akarta benne észrevenni. Tornyot kellett volna oda
festeni.

– Vagy hát más név alatt ismeritek? sürgölé őket a tiszt. Talán ezen név
alatt: «Mirobieloszláv?»

– Azt ki sem tudjuk mondani, biztosítá őt a csapláros.

– Ezt a nevet mi adtuk neki, értesíté őt az orosz. Mi neveztük így el.

– Akkor hát bizonyosan azért nem tudjuk, merre van! felelt a csapláros.

A hatalmas vendég szeme közé nézett, de olyan együgyű pofa volt az,
lehetetlen, hogy gúnyolódni tudjon.

– Vigyen a manó benneteket, ostoba filkók. Hiszen hallottam én ennek a
tatár nevét is, de nem jut eszembe. Pedig a nyelvem hegyén ül. No
segítsetek kimondanom.

Azok olyan szivesen segítettek volna. Látszott ábrázatjukon.

– Valami nagy tatár úr lakik benne; valami utódja a hajdani khámoknak…

Az emberek most is csak a fejüket rázták.

– Hogyne ismernétek, hisz az egész város az övé, kastélya van benne, a
legtöbb ménese neki van.

Mindenki vállait vonogatta rá.

– No hát kié ez a ménes, a mi itt legközelebb legel?

– Ez? Ez? Ez a ménes itten? Hát ez a ménes Mirza Kobulé.

– No az, az! hát ez a Mirza Kobul az, a kit én keresek, hát hogy nem
jutott ez eszetekbe?

– Mi valami nagy urat gondoltunk; ez pedig csak olyan úr, a ki maga fűt
be, ha melegedni akar, s maga főz, ha enni szándékozik.

– A gutát! Hisz ezt valami gazdag főúrnak mondják, a ki az uralkodó
fejedelmek családjából eredt, s a legnagyobb pompával él.

– Régen volt az, uram. Hire hamva annak az életnek. Koplal biz az, a
mennyi csak beléje fér. Semmi sincs már abból a pompából, a miről neked
beszéltek; a mult őszszel még a palotája üvegablakait is eladta
zsiradékért az örménynek.

Ez a tudósítás igen kellemetlen hatást látszott a kérdezgetőre tenni.

Azt mondják, hogy igen szép unokája van, kérdezgeté tovább kiváncsian.

A csapláros meg nem állhatá, hogy erre a szóra a markába ne nevessen.

– Kivált, mikor nem kormos, magyarázá nevetése okát. Széle, hossza egy
annak, alig van képén emberi ábrázat. Pedig szegény leányzó a mellett
úgy szereti a férfiakat, majd megbódul értük. Azok meg futnak előle.

– Hát mért futnak?

A csaplár súgva felelt.

– Mert nyavalyatörős szegény.

– Menykőt… mormogá a tiszt, a kit ezek a tudósítások nagyon rossz kedvre
hangoltak. Pedig azt mondják, hogy Mirza Kobul leánya, kitől ez az
unokája van, bámulatos szép volt.

– Talán az atyja volt valami ocsmány, veté közbe a csaplár ártatlan
együgyű képpel; a miért a tiszt nagyon végig nézte.

– Erről jobb lesz, ha nem beszélünk. Hát hogy hívják azt a várost, a hol
Mirza Kobul lakik?

– Mezre várnak, uram.

– Úgy, úgy, Mezre vár. Ördög a nyelvetekre! Hogy úgy elforgattok minden
szót. Hát messze van-e ide az a Mezrevár?

– Oh, kegyelmes uram, majd egy napi járat.

– Pedig a földabroszon alig látszik félóra járásnak.

A tatár megméregette a földabrosz térségét. Ő biz elhitte, hogy ott nem
több a távolság félóránál. Milyen jó volna, ha a földabroszon kellene
utazni.

– Mindegy, akármennyire van. Nekem még az éjjel oda kell jutnom.
Melyitek ajánlkozik vezetőnek?

– Akár én uram, szolgálatodra állok. Nagyon jól tudom az útat.

A főtiszt megveregeté kegyesen a mindenre engedelmes tatár vállát, s
biztosítá, hogy a mi szolgálatot most tesz neki, annak a díját befogják
tudni a fizetendő adójába; mire az nagy örvendetesen indult ki a mezőre,
künn legelő paripáját elfogta, felkantározá a jámbor állatot, mely
áhitatosan, lecsüggedt fővel állt gazdája előtt; akkor belékapaszkodott,
s mert bundája igen nehéz volt nyakában, felsóhajta: – Allah segíts! –
azzal felugrott. De mert nagyon neki fohászkodék, a tulsó oldalon
lefordult a lóról s ismét újra kellett hozzáfognia a felüléshez, mondván
ujolag: – Allah segíts, de ne olyan nagyon!

A kozák úr kaczagott hangosan.

– Nincsen nevetségesebb lovas a tatárnál.

A csapat megindult nagy csendesen a hegyek felé, mert sebesebben nem
birt velök menni a kalauz; hol megállt vele a ló, hol meg félre vitte.
Látszék, hogy nem mestersége a lovonülés.

A vén tatár, meg a fiatal legény pedig nézték a háztető hasadékain át,
mint távoznak el, s mikor az utolsó kozák is elenyészett a hegyszakadék
között, akkor kijöttek a csárdából.

– No most te fiam, ülj a legjobbik lovadra, még a nyerget is itthon
hagyd, hogy annál könnyebb légy. Ezek hajnalnál elébb oda nem érnek, te
rajta légy, hogy két órával megelőzd őket.

– Ott leszek éjfél előtt, kiálta a fiatal legény s nehány percz mulva
hallatszott a sebes robaj a mezőn, s a kinek valami jó szeme volt,
kivehetett egy gyorsan vágtató alakot, mely szélsebes rohammal nyargalt
végig a sík rónán, a szakadékos bérczek felé.


II. A MEZREI VÁRKASTÉLY.

A hegyek közé érve, az érdemes kozák urak vezetője egy nagy bolond
kolompot vett elő hegyes süvegéből s azt a lova nyakára csatolta. Okát
is adta egyúttal e rendszabálynak. Ide s tova olyan keskeny útra fognak
jutni, a hol két lovas el nem fér egymás mellett, azért éjszaka jó
kolompot kötni, nehogy valaki szemközt jőjjön a sötétben s egymást
letaszigálják.

A keskeny lovag-út eleinte a mély hegyvágásban kanyargott, csunya sáros
süppedék között, melyben csülökig dagasztottak a paripák, azután meg
felkerült a sziklaoldalba, s mintha a várbástya párkányzatán lovagolna
valaki, oly keskeny nyaktörő rovátkon vitte végig az utazót, melynek
alig volt szélesebb foglalatja, mint hogy a ló egyik lábát a másik után
tehesse, s az oldalfal a lovas térdeit horzsolá néhol s kényszeríté
féloldalra dülni; alant pedig éktelen mélység meredezett, melynek
szédületes fenekét szerencsére nem lehete a sötétben látni, de az alant
zugó csattogó hegyi folyam hangjából mégis lehete sejteni a mélységet.

Itt valóban egy pár elszánt ficzkó úgy megállíthatna egy egész
hadsereget, hogy sem előre, sem hátra nem tudna menni. Hanem hiszen mi
dolguk volna erre a hadseregeknek? A rongyos Mezre vár tulajdonosát, a
jámbor Mirza Kobult egy pár kozákkal is ki lehetne kergetni sánczai
közül, ha valakinek szüksége volna azokra.

A hegy gallérjáról megint sűrű rengetegbe vezetett az út, hol igazán
csak a jó tatárparipa ösztöne birta vezetni a karavánt, mely egymást sem
láthatta a sötétben. Csak úgy botorkáltak a vezető tatár után, ki nagy
kolompolva ment legelől.

– Te ficzkó, szólítá meg a tatárt a háta mögött lovagló főtiszt,
lovagostora gombjával egyet döfve az oldalába kegyelmesen. Te vad
ficzkó, tudsz oroszul?

– Nem ragad rám, uram, felelt az búbánatos hangon. Eleget töröm magamat
utána, de nem fog rajtam, annyit tudok, hogy a nagy urat goszpodunak
mondják, hogy az iszpravnik nem ereszt be az ajtón s mikor azt mondják,
hogy zabiho, az azt teszi, hogy ütnek; akkor tehát tartom a hátamat,
vagy szaladok.

A hátrább jövő alsóbb rangu tiszt kaczagott rajta.

– Mind ilyen gyávák és ilyen ostobák valamennyien, monda főtisztjének
oroszul.

– Csak azért kérdeztem tőle, szólt ez hátra, hogy tudjam: kell-e előtte
titkolóznunk? Te Miriám, nekem ez a ficzkó nem tetszik.

– Miért nem? Tulajdonképen nem is sok tetszeni való van rajta.

– Nagy gyanúm van, hogy ez minket ebben a sötét erdőben már két óra óta
hordoz alá fel haszontalanul, pedig ha akarná, félóra alatt keresztül
vihetett volna rajta; de nem merem megriasztani, mert attól félek, hogy
megijed, s elfut tőlünk: reggelig ki nem találunk ebből az ördöngös
tömkelegből.

– Nem merné ő azt tenni. Mi oka volna rá.

– Ha semmi is. Én ismerem ezt a fajt. Szereti az ilyen goromba tréfákat.
Fogadni mernék, hogy a mit az öreg Mirza Kobulról elbeszélt, az sem volt
egyéb, mint szemen szedett hazugság, a mivel magát rovásunkra
mulattatta; csupa tatár tréfa.

– Honnan gondolod azt Alabin?

– A mit nekem Mezre várról Karvajoff tábornok beszélt, egészen elüt a
ficzkó leirásától.

– Karvajoff volt itten?

– Igen, még a foglalás első éveiben. Valami vizsgálati ügy miatt. Ez a
Mirza Kobul ravasz, nyughatatlan ember; mindig azon törte a fejét, hogy
lehetne itt a hegyek között ellenünk valami támadást forralni.
Természetesen rajta kapták. Bizonyítványt ugyan nem tudtak ellene
találni, mert ez a sok gaz tatár itt köröskörül mind egyetért vele, s
egy sem vallott rá, hanem azért a vizsgálat eltartott egy esztendeig, az
alatt Mirza Kobul Szebasztopolban ült, Karvajoff pedig Mezre várban. A
tatár főurnak volt egy fiatal tizennyolcz éves leánya, a kinek
szépségéről még most is elragadtatással tud beszélni a tábornok. Ő a
maga idejében nagy hódító volt, veszedelmes a szép asszonyokra. Itt
egyébiránt azzal a különös előnynyel is birt, hogy a szép leány atyjának
élete az ő kezében volt; ilyenformán egy év mulva minden további baj
nélkül ki is szabadult a Mirza, hanem a mint haza tért, a családját egy
személylyel többnek találta, mint egy év előtt.

– A gutát!

– Egy szép kis hat hetes sívó rívó csecsemővel; a ki egészen az anyjához
hasonlított, s kiről most, midőn annak a legszebb tizenhat éves
hajadonná kellett kifejlődni, ez a szegletes fejű gazember azt állítja,
hogy nincsen rajta emberi ábrázat. Ez szép tréfa lenne tőle, miután én a
tábornoktól, mint különös kegyet kértem ki, hogy a Mirza elleni
adóbehajtásra engemet küldjön ki.

– Te is elutaznál a Kaf hegyig egy szép leányért, a kit csak hiréből
ismersz; de még abból sem, csak annyit tudsz, hogy szép lehetett, mikor
született.

– S a kiről utoljára kisül, hogy tengeri fóka.

A két fiatal tiszt hangosan kaczagott e mulatságos észrevételeken,
miknél hasznosabb dologgal nem lehetett elölni az időt, a meddig a tatár
e végetlen rengetegen át vezette őket.

– A Mirza rossz fizető lehet, folytatá a fölvett tárgyat a fiatalabb
tiszt, kit társa Miriámnak nevezett. (Valami naturalizált cserkesz név
lehet.)

– Három esztendő óta egy kopeket sem tett le a rárótt adóból.

– Hátha valóban úgy elszegényült, a hogy ez a tatár mondja.

– Akkor az ablakon kellett kihányni a pénzét. Mikor a tábornok itt
tanyázott nála, még a kastély erkélyének rácsozata is vert ezüstből
volt, s a hálószobája, melyet egyébiránt azalatt Karvajoff választa
magának, csupa drága achat- és karniol-kővel volt kirakva, s egyedül a
pipagyűjteménye a gyémántos csibukokkal megért ötvenezer rubelt. S midőn
kiszabadulásakor ezer tulok birságot róttak rá, a ficzkó dölyfből
kétezeret hajtatott be az akhtiári élelmező biztosoknak.

– Talán épen ez a büszkesége juttatá tönkre.

– Vinné a patvar, csak a leánya volna szép.

Véget szakíta a beszélgetésnek azon körülmény, hogy az út az erdőből
kijutott s egyszerre a világoson találták magukat.

A míg az erdőben bódorogtak, a hold is feljött, fogytán lévő horpadt
oldalával, s bevilágította szépen az egész szomorú vidéket.

Egy hegy meredekén álltak, a melyről alátekintve, előttük látták a
holdvilágos ködbe burkolt Mezre várost, mely maga sem állt egyébből egy
csoport rendetlen, utczákra szedett rongyos kunyhónál, melynek közepén
egy hosszú mecset tornya meredezett elő, mint óriási galambducz.

Túl a városon látszott egy kerek, csaknem félgömb alakú hegy sűrű
erdővel benőve, annak a lábában lehetett olyas valamit kivenni, a mi
hasonlított egy régi török várkastély alakjához, csúcsos kúpokkal,
hegyesen végződő kúptetőkkel s mentől kevesebb ablakkal kifelé.

A tatár levett süvegével illő alázatosan mutatott arra:

– Ime kegyelmes uraim, amottan van Mezre vára.

S azzal úgy tett, hogy a míg kezével keletre utalt, a lova fejét
éjszaknak irányozta.

– Megállj! ordítá rá haragosan a főtiszt. Miért nem vezetsz bennünket
egyenesen a várnak? Hiszen előttünk a világos járt út, mely a városon
keresztül egyenesen a kastély felé visz.

– Még sem visz az oda, méltóságos uram.

A főtiszt kihúzott egy pisztolyt nyeregkápájából s megmutatta a sötétebb
végét a tatárnak.

– Te szereted a tréfálózást, de én is szeretem. Nekem tetszenek a te
tréfáid; nem tudom: majd az enyim fog-e neked tetszeni?

A tatár megfordítá szépen a lova fejét.

– Én vezetlek uram, a merre jobbnak látod.

A főtiszt inte szemével társának: így kell ezekkel a ficzkókkal bánni.

Az út egyenesen vitt keresztül a városon, melynek sárkerítése mindenfelé
beomladozott, s kapubálványai közül csak az egyik állt még kifordult
küszöbbel.

A ringyrongy házikók külseje csupa sár, a holdvilág itt-ott keresztül
villog a hasadékaikon; egyéb világot egyikben sem látni. Nyomoruság
panaszkodik mindenünnen.

Nem telik egy óranegyed bele, midőn a városon áthatolva, oly közel
látják maguk előtt a kastélyt, hogy a homlokzatra irt alkoráni
mondatokat, mikről még nem kopott le az aranyozás, a mint rájok süt a
hold, világosan el lehetne olvasni.

Itt azonban félre áll a kalauz lovával:

– Már most uraim, én hadd menjek hátul, mert tovább nem tudom az útat.

Alabin ráhúzott egyet tréfás ostorával s sarkantyúba kapva lovát, maga
nyargalt sebesen előre. De mintegy ötven lépés után hogy rántotta vissza
egyszerre a zablát! A kastélyt egy éktelen hegyszakadék választotta el a
várostól, s a lovagok lábai előtt egy háromszáz lábnyi mély s kétszáz
ölnyi széles hegyárok tátongott, alant tajtékozva zuhogó folyammal.

– Hát hogy szoktak itt által járni? kérdé Alabin visszafaroltatva lovát
a szédítő örvény párkányáról. Nekem úgy tetszik, mintha itt valaha hid
lett volna.

– Valóban az volt kegyelmes uram; innen a parttól egész a vár kapujáig.
Négyszáz lépés volt a hosszúsága, két terhes szekér mehetett el rajta
egymás mellett, s le nem szakadt egy egész ménes alatt. Már tizenöt
esztendeje, hogy valami rossz ember felgyújtotta s a vízszinéig leégett;
láthatod most is a csonka fekete hidlábat ott a víz között. Ez volt a
legnagyobb oka Mirza Kobul elszegényedésének, mert hid nélkül nem
hajthatja át méneseit, gulyáit, csak a bőreiket viheti vásárra, mindene
túl marad a vizen.

Ebből az érdeklé legjobban a kegyelmes urat, hogy hát ők hogy mennek
által?

– Nekünk most már vissza kell kerülnünk, a honnan letértünk parancsodra
s a város felett körüljárva, egy helyütt majd leszállunk a vízmederbe, s
ott keresztül gázolunk rajta, úgy felkaphatunk a tulsó meredekre.

Az érdemes vezér úgy szeretett volna ezért a mulasztásért valakire
haragudni, ha maga nem lett volna annak az oka, s boszusan fordítá ismét
vissza lovát; még egyszer gyanusan visszatekintve a várra.

– Mintha azok az ablakok ki volnának világítva?

– A holdvilág az uram, felelt a kalauz. Mirza Kobul alszik ilyenkor már,
s nem vesztegeti az olajat.

Azzal koczogtak megint a városon keresztül vissza az elébb elhagyott
hegyi útra, mely hosszadalmas kanyargások után végre egy helyütt a patak
medréhez vezette le őket. A víz több helyütt a ló szügyéig ért és a
mellett oly sebesen rohant, hogy képes volt az egész kozákosztályt
leverni lábáról. A kalauz ismerte már jól a helyet s a megjegyzett fák
és sziklák útmutatása mellett feltalálta a sekély medret, a hol veszély
nélkül át lehete usztatni.

– Ez a Mirza Kobul valóban úgy lakik itt, mint egy bezárt várban, jegyzé
meg Alabin. Csak árulással juthatni be a kastélyába.

Ott a kerek hegy lábánál egy kerülő útra kapaszkodtak fel, mely eléggé
jártnak látszék.

A mint többé nem lehetett eltéveszteni az útat, Alabin visszabocsátá a
tatárt.

– Haza mehetsz, nem kell tovább jönnöd velünk.

Az megköszönte alázatosan az engedelmet s nagy munkát mívelt, a míg
lovát innen is túl is felpofozva, visszafelé tudta fordítani. Sok
csihi-puhi után végre megérté a jámbor pára, hogy hazafelé kell menni s
fülét farkát eleresztve, kullogott előrenyujtott nyakkal ügyetlen
lovagja alatt, ki úgy ült rajta, mint a szamáron, két lábát szinte a
szügyére rakta.

A kozák urak kaczagtak rajta, a míg csak láthatták. Nincs több ilyen
ostoba lovas.

Mikor azután az út kanyarulata elfedte a tatárt szemeik elől, akkor
leszállt az a lováról, egyet szorított lova hevederén, gyorsan
felvetette rá magát, megveregette a paripa nyakát, megsimogatta
serényét, valamit szólt hozzá s azzal büszkén felemelte délczeg nyakát a
mén, egyet nyerített nagy örvendő hangon, s azzal szügyébe vágva fejét,
repült, mint a vihar, bátor lovasával a nyaktörő hegyi úton fel és alá:
a nedves kő is szikrát hányt nyomában. A válasz-útnál azonban nem tért
arra felé, a honnan jöttek, hanem azon épületnek tartott, melyet az
imént malomnak hallottunk czímeztetni.

Alabin az alatt a kastély alá érkezett lovas kiséretével. Valóban nem
volt túlzás, a mit a tatár beszélt a kastély felől. Olyan állapotban
volt az, mintha nem csak az üvegtáblákat az ablakokból adta volna el a
tulajdonos, hanem a meszet a falról és a fát a kapubálványból s a
zsindelyt a tetőről; oly rongyos, kopott, nyomorult tekintete volt
annak. Oldalairól már leszedte az idő a vakolatot, s még nem volt olyan
kegyes, hogy mohot rakott volna helyébe; az útat körül elrontotta már az
időjárás, de még nem engedte benőni fűvel, hanem kengyelvasig érő sárban
kell begázolni a kapu bolthajtásaig, mely még most meg van támasztva egy
nagy fenyőfaszoborral, ha ez elkorhad, nem tudni, ki tesz oda másikat.

Egy rom az, melyben még most laknak, mely fölött még vitatkozik a
törvényes birtokos és a kisértetes idő.

– Hej! hahó! emberek! ki van ide haza? kiálta Alabin, midőn a szűk
bejáráson át a tágas, ronda udvarra bejutott.

Valami kellemetlen, visszataszító volt az egész látványon.

Nagy tágas ablakok, mik ajtónak is megjárnák, szakadozó rámákkal, mikből
esett marhák bőrei lógnak alá szarvaikkal lefelé; köröskörül
embermagasságra megnőtt paréj és laboda, a mit csak a bejárások előtt
nem hagytak megteremni, a szögletekben összefülledt széna s
szalmaboglyák s az udvar közepén egy nagy tócsa, mely világos
maradványait viseli annak, hogy nem rég egy szalmásszekér beledülhetett.

– Ki van idehaza? kiálta Alabin még hangosabban.

E szóra egy hosszú vályogépületből, mely a kastély hátulját keresztben
elzárta, előbújt egy szurtos, czirmos alak, valami béres-féle ember, s
nagy lomhán oda czammogott az úri vendégek elé. Mondott is valamit; de
azt sem hallani, sem érteni nem lehetett, annyira iparkodott a fogai
közül beszélni.

– Hol a gazdád? hol van a Mirza! rivalt rá Alabin.

– Odahátul az akolban, dünnyögé a béres. Mindjárt elő fog jönni, hanem
most dolga van; egy veszett farkas az éjjel rést csinált a falon s
tizenkét toklyót szétmarczangolt, azt a rést kell betoldani.

– Hát a kisasszony itthon van-e?

– Az odafenn van a kastélyban.

– No hát mondd meg a Mirzának, hogy majd jőjjön fel utánunk a kastélyba.
A lovainkat pedig helyezd el az istállókba. Van-e mindnyája számára
hely? A legények ott alusznak lovaik mellett, a lovak nyergelve
maradnak. Te Miriám velem jösz fel.

A két főtiszt a kastélyba vezetteté magát, melynek első lépcsőzete még
épen állt, de már a másodikat egy hágcsó pótolta, melyet a padlástól
vettek el. Azon kellett az emeletbe jutni.

A béres egy tágas terembe vezette őket, melynek három ablaka közül kettő
deszkával volt beszegezve s csak a harmadikon volt üveg. Egy pár rongyos
bőrvánkos volt a fal mellé téve, azokra le lehet ülni, mondá a béres, s
azzal is biztatta az urakat, hogy talán akad a háznál egy mécses, azt
majd elhozza maga a kisasszony.

– Tehát lássuk azt a mécset és azt a kisasszonyt.

Bizony jobb volna pedig együtt nem látni mind a kettőt, mert ez a
látvány felül mulja a leggazdagabb phantasia várakozásait is.

A hágcsó fokai ropogtak közeledő léptek alatt. Alabin előkeresé dolmánya
alól félszemüvegét s alig csíptette azt szemöldöke alá, midőn a megnyiló
ajtón keresztültört a mécssugár s utána a kisasszony, a ki azt kezében
hozta.

– Ventrebleu! sóhajta fel az ifju tiszt, két lépést téve hátra felé.

Ez meglepő alak.

Alig magasabb négy és fél lábnál, mintha valami gonosz kéz a fejére
nyomva összelapította volna az egész alakot; feje szélesebb, mint
hosszú, szája szélesen elvonul húsos, kemény ábrázatján, s a rövid
homloktól a szájig alig marad annyi helye a tompa, pisze orrnak, hogy
magát vastag czimpáival elhelyezhesse, bár a sandító szemek egyikének
nem látszik egyéb hivatása lenni, mint hogy őrt álljon e nevezetes orr
felett, kárpótlásul a másik viszont a háta mögött levő fülre leskelődik.

Nyaka nem látszik lenni e furcsa lénynek: a két válla mindjárt a fejéből
nőtt ki s kezdetét képezi két módtalan kurta karnak, melyek szeles ujju
tenyerekben végződnek, miknek alsó ízeibe veszélyesen bele van nőve
egy-egy lószőrből font karikagyűrű, s mely tenyerek, daczára a
kivehetetlen rövidségű deréknak, még sem érnek soha csípőn alul.

A furcsa külsejű alakot még különösebbé teszi az a pézsmakacsaszerű
tipegés, s emeli sajátságait a messzire hallható szuszogás, melyet nem
bír magától megtagadni.

– Hihi… nevet a kisasszony, beállítva a mécsessel, s megpillantva a két
fiatal férfit. Nem szól nekik, csak nevet, szüntelen feléjök fordítva
orczáját. Különösen Alabin látszik tetszését megnyerni, arra
legszivesebben mosolyog. Olyan naiv, olyan kecses, szemérmetes
hunyorgással tekint felé, hogy a fiatal tisztnek kedve volna az ablakon
leugorni előle.

A kisasszony felakasztá a mécsest a hosszú rézsodronyra, mely a falból
lecsüngött s azután ismerős bizalommal közeledett Alabinhoz.

– Szép katonák; milyen szép katonák: bizony szépek, szólt odalépve
hozzá, s vastag tenyerével félig tartózkodva, félig bizalmasan
czirógatta végig a fiatal tiszt egyenruhája prémét.

– Ugy-e messziről jönnek? tudakozódék tovább, egyre szemérmesen
mosolyogva, sokáig fognak itt maradni. Ugy-e sokáig itt lesznek?

Már ennél a kérdésnél a keze Alabin karjába volt fűzve, ki megigézve,
elbűvölve érzé magát e csodás alak viszás mosolygása, rémséges enyelgése
által.

Az udvariasság tiltá, hogy elutasítsa őt magától, pedig iszonyodott
tőle, mint valami ismeretlen vadállattól, s kezeinek érintésére minden
hajszála felborzadt.

A kisasszony jónak látta az ifju embereket mindjárt megismertetni élete
történetével s érdekesebb hajlamaival.

– A nagyapám nagyon rossz ember, nem akar engem férjhez adni. Pedig már
tizennyolcz esztendős vagyok.

És ennél a szónál véghetetlen naivsággal süté le szemérmes szemeit,
ismét visszapillantva az egyikkel ártatlan alattomossággal Alabinra, a
ki rettegni kezde tőle.

– És aztán hogy járat engem ide haza! Nézze csak, micsoda goromba ruha
ez rajtam, tapintsa csak milyen durva; aztán nincsen egyéb alatta semmi.

Alabin ennek a világnak minden szenteiért hozzá nem ért volna a
kisasszony öltönyéhez ujjaival, ki igen nagy kitüntetést és bizalmat
vélt az által iránta tanusítani, hogy egészen reá dült.

– Oh az én nagyapám igen irígy ember, folytatá a kisasszony. Lássa,
minden holdtöltén levágatja a hajamat, hogy meg ne nőjjön, pedig
különben igen szép hajam volna, szép puha, mint a selyem, épen olyan
puha, mint az öné, szép idegen.

És ennél a szónál megtapintá Alabin hajfürteit, nagy élvezettel
morzsolgatva azokat ujjai között, míg a tiszt olyasmit érzett, mintha
pókok szaladgálnának végig egész testén.

– Pedig ha a hajamat meghagynák, bolondulna utánam minden ember, s ezt
nagyapám nem akarja, azt kivánja, hogy örökké itthon maradjak, s neki ne
kelljen szolgálót tartani. Ugy-e az nem igazságos?

Alabin kénytelen volt neki igazat adni, már csak azért is, mert a
csudálatos alak úgy belekapaszkodott a karjába, hogy lehetetlen volt
tőle egyik szögletből a másikba mennie.

A harczos ifju ezer milliom ördögöt utalványozott magában annak a kegyes
pártfogójának, ki neki ezt a kellemetes kalandot szerezte. Vajjon az
anyja nem hasonlított a kisasszonyhoz? Akkor igazán megérdemelné a
tábornok, hogy kalandjával dicsekedjék, mert holmi eszményi szépségű
némberrel gyöngéd viszonyt kezdeni akármely gyáva ficzkó képes, de
liaisonba lépni egy ilyen özönvíz előtti szörnyeteggel, az már igazán
kemény természet, s méltán a vitézségi babérok közé számítható.

Nem sokára ki kelle szabadulnia Alabinnak e gonosz kelepczéből. A
nyikorgó hágcsón ismét nehézkes léptek hallatszottak s a csikorogva
felnyitott ajtón belépett a házi gazda.

Valóban maga volt az Mirza Kobul.

Egy agg férfi, sötét, csaknem cserszinű arczczal, melyet rendetlen
szürke szakál és bajusz nőtt be, egész a szeme aljáig. Szemei olyan
sebesen pislognak, mintha vagy nagyon el volnának gyöngülve, vagy a
belső félelmet és izgatottságot akarnák kifejezni. Az egyik lába rossz
lehet az öreg úrnak, mert egy kurta mankóval mindig kénytelen rajta
segíteni s azt abból is gyaníthatni, hogy míg a másikra becsületesen
csizma van húzva, emez csak bocskorba van tekergetve. Az egyik kezével
tehát, a hányat lép, annyit kommant a mankójával, a másik kezében pedig
egy kurta korbácscsal ugyan annyit suhint hátra felé, mintha mindig
kutyákat kergetne a lábszáraitól.

Egy nagy hegyes fekete süveg egész a szemöldökéig volt fejébe húzva, a
mit ő onnan soha sem szokott letenni, hihetőleg benne is hált;
öltözetének többi része nem érdemli a leirást. Annyit látni a ködmenén,
hogy valaha sok sujtás lehetett rajta, a mi leszakadozott onnan s most
csak a helyeit látni, a hol barnább maradt a posztó.

A kisasszony, a mint meglátta nagyatyját, szemérmetes ijedtséggel bújt
az ifju hős keblére, mint a ki teljes okot lát arra, hogy ily helyzetben
szégyenkedjék.

Az öreg egyet bicczentett a fél lábával, egyet kommantott a mankóval,
egyet csattantott az ostorával és pislantott számtalant.

– Takarodol innen, te vizi borjú te! kiáltott rekedt hangon; jó estét
uraim. Pusztulsz innen, te dzsínek ivadéka, te medveszülött, pusztulsz
innen mindjárt. Oh, oh, méltóságos uram, csípj egyet a karján és
taszítsd el magadtól.

A kisasszony ordított mint egy vadállat s még jobban bele csimpajkózott
a lovagba, vitézi kötelességéül téve annak, hogy már most védelmezze, ha
hírbe jött vele.

– Pusztulsz onnan, ocsmány bivalytinó, mégy rögtön almodba vissza!
ordítá az öreg, kurta korbácsával szörnyen hadonázva. Vagy azt akarod,
hogy a kutyákat hozzam elő? No, eleresszem a kutyákat?

Erre a szóra nagyon megrettent a kisasszony s rögtön lefejlett a lovag
nyakából.

– Ne, ne, ne a kutyákat, hebegé. Inkább elmegyek. Megyek a vaczokba. Ne
hozd a kutyákat; elbújok a szalmába szépen. A kutyákat el ne ereszd.

Azzal duzzogva, állati félelemmel jobbra-balra tekintgetve, elhagyta a
szobát s végig sikoltozott a sötét lépcsőn, a míg lement; egyik fokán el
is botlott s azután úgy gurult le az utolsóig, ott bömbölt még sok
ideig, a hogy megütötte magát.

– Hogy bánhatol oly keményen unokáddal? szólt Alabin az öreghez, a hogy
végre kezet szorítottak, mely alkalommal a Mirza nem tudta hirtelen,
hogy melyikkel szorítsa meg az eléje nyújtott kezet: a mankóval-e vagy a
korbácscsal?

– Nincs más mód, uram; rebegé az öreg. Elég keserves dolog ez nekem. Nem
elég, hogy olyan csodává tette a természet; még azon felül őrült is. Úgy
kell vele bánnom, mint egy harapós ebbel. Ha nem ütöm, verem, megmarja
az embereket. Mikor rájön a bolondja, képes szerencsétlenné tenni, a kit
megkap. Nem rég egy öszvérhajtsáromat agyonfojtotta ölelésével. Egy
másiknak pedig leharapta az orrát.

– Teringettét! mormogá Alabin magában; ő sokat tartott az orrára.

– Ilyenkor irtóztató ereje van. Ihol van ni. Nézzétek uraim a fogai
helyét itt a korbácsom nyelén, a hogy dühében beleharapott, pedig
kovácsolt vasból van; s minden foga meglátszik rajta. Én nem bírok már
vele, mert öreg ember vagyok; s ha megrohanja az őrülése, kénytelen
vagyok a kutyáimmal fogatni le. Oh ez keserves élet, uraim.

– Szent Vladimir! sohajta magában Alabin, én ugyan szép családba
jutottam, a hol a kisasszony leharapja az emberek orrát s a nagyapa
kutyákat uszít az unokájára.

A fiatal tiszt annyira meg volt lepve a folytonosan egymásra következő
visszás benyomásoktól, hogy szóhoz nem bírt jönni. Ilyen kiadásban még
nem olvasta kisértetes várak történeteit. Ez gonoszabb volt az éjfélben
feljáró lánczos rémeknél, a mik más tisztességes omladékokban
ijesztgetik a halandó embert.

Az öreg Mirza Kobul beszélhetett előtte félbeszakíttatlanul mindenféle
nyomorúságáról, Isten csapásairól, nagy veszteségeiről, a mennyit akart.
A két tiszt csak hallgatta, sőt Alabin annyira kijött a sodrából, hogy
midőn az öreg elpanaszlá, hogy verte el dohányültetvényeit az idén a jég
két izromban, harmadszor hogy rágták ki a peték, megszánta és saját
szivarjaiból megkinálta egygyel, a mit az öreg mohó örömmel fogadott,
csaknem kezet csókolt érte, mindjárt meg is gyujtotta és ki nem fogyott
a magasztalásából, hogy az milyen pompás valami; milyen jó íze, szaga és
ereje.

Alabin gondolta magában, hogy a ki így elhálálkodik egy szivarért, kevés
kilátás lehet annál nehány ezer rubelnyi adó behajtására.

Véget szakított a beszélgetésnek az érkező juhász, kivel legelőször
beszéltünk, s ki most egy széles kétfülű fatálat hozott nagy czipelve,
mely tele volt párolgó pörkölt hússal. Elég lett volna az húsz éhes
kozáknak.

Azt letette a szoba közepén a földre, ugyanoda rakott görbe késeket is,
miket megtörült szépen a szűre ujjában.

– Tessék uraim; kinálkozék az öreg úr. Üljünk vacsorához. Nagyon jó,
finom toklyóhús, paprikás lében.

– Toklyóhús ugy-e? kérdé Alabin.

– Igenis szolgálatodra. Szép kövér falatok. Kilenczet apríttattam fel
nekünk és a kozák uraknak. Együnk uraim.

– Köszönöm, monda Alabin, nem vagyok éhes.

Gondolta magában: a veszett farkas összetépte a toklyóidat, nem eszem
nálad toklyóhúst pörkölve a héten.

Miriám azonban nem jött erre a gondolatra, hanem neki ült a Mirzával
együtt a pogányul megpaprikázott eledelnek, s a hascsikaró bornak,
melyet kupában állítának mellé, s részvevő tanúja volt azon
pusztításnak, a mit az öreg az ételben elkövetett. Látszott a jámboron,
hogy használni akarja az alkalmat, melyben saját házánál kedvére
jóllakhatik.

Alabin végig nézte a vacsorát, mert egyéb nem következett s előre
elhatározta magában, hogy ha neki Miriám kilenczed napra panaszkodni
kezd, hogy irtózik a víztől, minden tanakodás nélkül főbe lövi.

– Már most nyugodjatok békével, uraim, szólt a Mirza, felkelve helyéből.
Ezuttal mind a két lábára biczegett. Mindjárt küldök be pakróczokat,
abból igen jó ágyat csinálhattok magatoknak. Fölséges pakróczok, én
magam szövöm. Az egész környéken nincs párjuk jóságra. Egyet majd
ajándékba adok mind kettőtöknek, azért a jó szivarért, azért a pompás jó
szivarért.

Azzal eltántorgott a Mirza, s nagy dörmögésébe került, a míg a rozzant
lépcsőn le tudott mászni. Néha jajgatott, néha káromkodott, utoljára
danolt.

Alabin furcsán csóválta fejét.

– Ez az öreg valósággal nem tetteti magát, mondá Miriámnak. Ez a
szegénység, ez a nyomor nem lehet tettetés, hanem valódi megszokott
állapot nála; hogy eszik, ha hozzájut, s hogy dicséri a pakróczait! Azt
a ködment talán azóta mindig viseli, mióta Krimiából elűztük a khámokat.

– Úgy hiszem, szólt Miriám kaczagva, hogy ezzel a kalanddal tökéletesen
jól vagy lakva.

– Egyébbel úgy sem laktam jól; viszonza Alabin. Szerencsém, hogy
Szimferopolban jól ebédeltünk. Megjárom, ha étvágyamat a mezrevári
lakomára tartogatom.

– Csitt! megint jön valaki.

Az elébbeni juhász hozta a pakróczokat.

A minőket nálunk a felvidéki atyafiak készítenek. Volt miért dicsekedni
vele az öregnek.

– Legalább nyugodalmasan fogok aludni, tréfálózék Alabin, megvetve
pakróczából az ágyát; mert a gyomromat ugyan nem terheltem meg.

Akkor azonban nagyon csalatkozott, a mikor azt mondta, hogy nyugodtan
fog aludni, mert alig hunyta be a szemeit, a midőn az alattuk levő
szobában irtózatos ordítozás támadt, a mitől ha tetszhalott lett volna
is, fel kelle ébrednie. A kisasszonyra rájött a düh órája, s azt verte
az öregapja. Hallatszott a korbács csattogása és a bömbölés utána, a
minőt csak egy bántalmazott fenevad képes támasztani; az öreg
szitkozódott, a kisasszony sikoltozott s verte magát a padlathoz; az
öreg nem bírt vele, el is rekedt már az ordításban, a leány megfogta a
kezében az ostort, s az öreg egyre kiálta: «nem ereszted el? nem
ereszted el?»

A vendégek szobája közvetlen fölöttök volt, úgy hogy minden hangját e
rémséges jelenetnek meg kelle hallaniok.

Azt is ki lehetett venni, hogy végre az öreg otthagyta a kisasszony
kezében korbácsát s kiment a szobából, rázárva az ajtót. A kisasszony
ekkor elkezdett dörömbözni az ajtón kézzel, lábbal, s valami széket vagy
asztalt vagdalni a falakhoz. Mintha egy legio ördög hányt-vetett volna
odabenn mindent halomra.

Pillanat mulva tompa kutyaugatás hallatszott kívülről. Az öreg jön
vissza, hozza a komondorokat. A leány hallja a közelgő ebek ordítását a
szobában, s elkezd vadul sikoltozni, semmi emberi hanghoz nem hasonlító
süvöltéssel. A kutyák már az ajtó előtt vannak. A dühödt némber vad
erővel veti vállait az ajtónak, nem engedi azt kinyitni. Az öreg
fejszével döngeti az ajtót kívülről; a kutyák csaholnak, vonítanak s
dühödten kaparják a küszöböt. Az ajtó recseg, ropog; az őrült leány úgy
sikoltoz!

– Miriám! ordít végre Alabin, felszökve helyéből. Eredj, nyergeltess
rögtön. Egy óráig sem maradok ebben a veszettek barlangjában. Hiszen már
eddig is meg vagyok dühödve, hogy kedvem volna fejjel rohanni a falnak.
Üljön lóra a legénység rögtön; megyünk vissza a városba; inkább azokban
a földalatti gunyhókban hálok, a kecskékkel egy szobában, mint ebben a
kastélyban.

Miriám is azon a véleményen volt. A két fiatal tiszt nem várta be, mint
rohannak a szelindekek a kisasszonyra s hogy fogják őt majd leküzdeni,
hanem sietett ki a szobából nyakra-főre.

– Inkább bekerített sánczot ostromlok lóháton, monda Alabin siettében,
inkább kereszttűzben állok két óra hosszat, inkább szolgálok három
esztendőt Szibériában, mint hogy itt várjam be a reggelt.

Egy pillanat mulva lóháton ültek valamennyien s sebtében tudtára adva a
juhásznak, hogy holnap korán reggel keresse fel őket maga a Mirza,
visszatértek a holdvilágnál az átellenben fekvő városba, s ott késő
éjjel felverték a lakosokat, bekvártélyozva magukat, a hogy lehetett.
Alabinnak és Miriámnak szerencséjük volt egy örmény szatócshoz juthatni,
a ki azzal lepé meg őket, hogy töltött párnákra fekteté, a mik
egyébiránt ha lószőr helyett lópatkóval lettek volna is töltve, mégis
édesdeden aludtak volna azokon a mezrevári éjszaka után.

Másnap korán reggel talpon volt Alabin s maga elé hivatva házigazdáját,
egy becsületes diófaszínű, emberségtudó örményt, elmondá előtte mult
éjszakai viszontagságait röviden, a mire az örmény csak annyit
mondogatott, hogy biz az úgy van; úgy látszott rajta, hogy a hallott
dolgok épen nem lepik meg.

– Már most édes Hajbakut (mert ez volt neve az örménynek), láss el
bennünket minden szükségessel. Nekünk itt kell maradnunk, míg az adót a
Mirzától be nem hajtottuk egészen; a költségek mind a kormányzóság
rovására mennek, s az ő kedvéért mi nem akarunk kuczorogni. Van-e jó
borod?

– Nincs.

– Hát kávéd?

– Kávém? úgy hiszem, hogy az sincs.

– Theád csak van?

– De már az volt, hanem elfogyott.

– Egy szóval semmid sincs. Nem is kérdezem tovább; hanem itt van ötven
rubel. Már most lesz, ugy-e?

– Hozatok uram Szimferopolból. Mert ebben a városban semmi sem kapható
egyéb, mint toklyóhús.

– Köszönöm. Azt pedig semmi alakban sem akarom látni. Hanem az iszonyú
ideig fog tartani, míg Szimferopolból valamit elhoznak.

– Segíthetünk rajta, uram. Egy tatárt felfogadunk, hogy fél nap alatt
oda és vissza lovagoljon. Nem kerül sokkal többe, csak a lova árát kell
megtérítenünk, mert azt oda és vissza agyonnyargalja.

– Ráállok. Nyilt számvetést adok.

(Ez órától fogva minden jónak bővében voltak a derék urak, s ha
valamelyiknek elfogytak a szivarai, csak inte a gazdának, hogy
nyargaljon egy tatár Szimferopolba. Az pedig mindig belekerült egy
lóba.)

A házigazdával rendbe hozva dolgát, parancsot adott Alabin, hogy a
Mirzát idézzék elé szaporán.

Az öreget már útban találák az érte küldöttek s siettek vele vissza
Alabinhoz.

A főtiszt mindenkit kiküldött Miriámon kívül a szobából, s midőn
hármukra maradtak, elkezdé az öregnek.

– Tudod-e azt derék Mirza, hogy miért küldettem én e városba?

– Nem tudom, uram. Tán csak nem vétettem valamit?

– Igenis hogy vétettél. Tíz esztendő óta nem fizetted az adót.

– Mitől fizessem azt, uram? Házam nyakamba szakad, földeim parlagon
hevernek, gulyáim nyakamra vesznek, mert takarmányt nem vihetek át a
vizen, hidam leégvén, sem el nem adhatom őket, mert nem tudom átverni a
vizen. A mi ingóbingóm volt, felettem, elfizettem adósságba; jobbágyaim
nem nekem fizetik többé a füstpénzt; én vagyok a koldus, nem az, a ki az
útfélre kiáll hegedülni, mert ha végig járom az egész kerület valamennyi
örményét, egy sem ád annyi zálogot egész jószágomra, a mennyivel a
cselédjeimet kifizessem. Azt sem kérdem tőled, uram, száz dénárt
akarsz-e rajtam megvenni, avagy ezeret, hanem átadom a kulcsaimat, a
házam, pinczém és pajtáim kulcsait, keress fel mindent és ha találsz
bennök valamit, kérlek, adj nekem is belőle.

– De hiszen atyádnak roppant kincsei voltak, hová lettek?

– Én is azt hiszem, uram, hogy voltak; bizonyosan elásta valahol. Lesem
is minden újhold éjszakáján, hogy valahol felveti magát a tűz, de még
eddig nem akadtam rá.

Alabin boszús kezdett lenni.

– De valamidnek csak kell lenni, hát miből élsz?

– Nincs egyebem, mint méneseim és gulyáim.

– No hát lefoglaljuk a méneseidet és gulyáidat.

Miriám közbeszólt:

– Hová leszünk azokkal? Hogy hajtunk el egy vad ménest azon az úton, a
melyen ide jöttünk?

Alabin büszkén nézte végig alárendelt társát.

– Majd tudom én, hogy mit fogok velök csinálni? Miriám, vezettesd el
magadat Mirza Kobul méneséig. Vidd el magaddal az örményt. Válaszszon ő
ki kétszázat a Mirza lovaiból. Ha nincs egyebe, mint lova, el kell
hajtani lovait, de a parancsnak teljesítve kell lenni; és ha nem volna
egyebe, mint a vasszegek a háztetőjén, kiszedetném azokat és elvinném
annak, a ki ide küldött. A parancs szent, s itt elnézésnek,
kegyelmezésnek nincsen helye. Tudatom egyúttal, hogy ha szükséges leend,
én erőhatalmat is használhatok.

E kemény parancsszó után nem volt mit beszélni amazoknak. Miriám
felkötötte kardját, Mirza megcsinálta a négyes szálámot s Hajbakut gazda
is elévezetvén hátas öszvérét, mind a hárman megindultak egymás sorjába
a többször emlegetett malom felé, odáig egyik sem szólt a másikhoz egy
szót is. Ott a Mirza bekopogtatott a zárt kapun ostora nyelével. A belül
vaspántokkal bélelt kapu nagy nyikorogva tárult fel előttük, s azután
ismét összecsukódott. Akkor leszökött a lováról a Mirza, még pedig
minden sántítás nélkül; utána Miriám, Hajbakut is kirúgta maga alul
szamarát s a mint szemközt álltak egymással, a kapu be levén zárva hátuk
mögött, elkezdett kaczagni mind a három férfi olyan édes hahotával, hogy
a könyeik csorogtak bele.

És megszorítgaták egymás kezét és újra kezdték a kaczagást. Még azután
is kitört belőlök, a hogy egy hosszú csigalépcsőn felmentek a
malom-épületbe. Még onnan is hangzott alá a nevetésük.


III. SZENDERELI.

A malom előre-hátra keringelő gépezetét nehány pillanatra megállították.
Kinek jönne az a gondolat a fejébe, hogy ezeken az egymást kergető
küllőkön, korongokon keresztül mászkáljon s a nagy lapátos kerék mellett
átbújva, annak a tengelye mögött keresse az ajtót, mely a sziklából
előrohanó víz járásához vezet?

Egy-egy fáklyát vett kezébe mind a három férfi s a Mirzától vezetve, az
imént leirt utat követték.

A fáklyafénynél egy hosszú tekervényes út nyilt előttük, melyen csak
egyesével lehetett végig haladni; mindenütt szilárd pallókon jártak, mik
alatt a földalatti víz zuhogott.

– Ugy-e bár? szólt a Mirza, ha a pallókat felszednők, nem igen lehetne
ezen az úton járni senkinek.

– Aligha, szólt Miriám, így is aggodalmasan lépegetve a deszkákon, miket
az alattuk tomboló ár folytonos reszketésben tartott.

– Pedig még hátra van a java, szólt a Mirza.

Nem sokára egy nagy tágas amphitheatrum alá értek, melynek roppant
boltozatát a fáklyák fénye be nem érte. Az út itt egy magas sziklai
karzatra vitt fel, melynek száz lábnyi magasából letekintve, az egész
fenék egy nagy vízmedenczének tünt fel, mely keskeny zsilipeken ereszté
alá a vizet a malomra.

– Ha a zsilipeket mind felvonnánk s a tulsó oldalon, a hol a hegyet
megkerülő folyam egyik ága a sziklák alá szakad, az egész folyamot
elrekesztjük, akkor úgy megtölti a víz az egész utat, hogy még
gondolattal sem lehet rajta keresztül jönni. Érted-e Miriám?

– Hogyne érteném? Hiszen én adtam rá a legelső eszmét. Hanem jól van
keresztülvive, nagyon jól.

Az út mindig feljebb vitt; végre egy aknakút torkolatához értek, melynek
nyilásán át, mint valami négyszegletű hold, a sötétben világított le a
távoli ég.

– Ez akna már azóta készült, hogy én innen elmentem, szólt Miriám.

– Igen. A kivülről felvezető utat lerontattam egészen, s most ezen
járunk fel s alá.

A feljárás maga is méltó volt a megemlítésre. A magasból lefüggő erős
vassodronyra bivalybőrből készült csónak volt akasztva; a három férfi
beleült; a Mirza megrántott egy vékony zsineget, mely odafenn
csengetyűvel adott jelt, s erre gyorsan megindult a csónak velük, tíz
percz mulva az akna felső nyilásán értek ki.

Egy nagy szárazmalom gépezete eszközlé e bányaszerű feljárást, melyet
lovak hajtottak. A mint annak ajtaján kiléptek a szabadba, a Mirza
megragadta Miriám kezét, büszke mosolygással tekintve annak arczába,
mintha azt mondaná neki: állj meg elébb és bámuld ki magadat!

És valóban Miriám oly meglepetést, oly csudálkozást mutatott arczulatán,
melyet csak az előtte fekvő látvány igazolhat.

Az a hegy, mely alulról tekintve egy nagy félgömbnek látszott, fenn síma
rónává volt lemetszve, melynek hat, hét ezer holdnyi területét a
legbujább növényzet takarta. Egész nagy táblákban a még le nem aratott
kövér búzatermés hullámzott, körül hosszú kazalokban állt már a
begyűjtött széna, s gyönyörű gyümölcsös kertek lombozata árulá el magát
változatos szineivel. A tér közepén állt a zöld márványból épült
kastély, olaszos tetőzetén körül lehetett járni, s mindenütt nagy keleti
virágok ékesíték az oszlopokat és korlátok díszvedreit.

A kastély előtt széles tó terült, melynek apró csatornáin át egy óra
alatt az egész több ezer holdnyi tért meg lehetett öntözni, hogy a
szétárasztott víz a hegy oldalain csurgott alá.

A hegy oldalait fedő roppant bükk-erdőség láthatlanná tevé minden
oldalról e csodálatos kis paradicsomot, melyben úgy virult, úgy
bujálkodott minden növényzet; a hegy talapja köröskörül ezer lábnyi
meredek sziklafalon végződik, mely a Jura-hegyek felé mindinkább
magasabb lesz, s tulsó oldalán közel kétezer lábnyi szédelgős mértéket
ér el, s a hol leglejtősebb, ott egy rohanó hegyi folyam által van
megvédve, melynek egy része a szikla alatti nyiláson beömlik s
keresztülfolyik az egész hegy alatt.

– Nyolcz év óta nem láttam ezt a helyet, szólt Miriám, egész csoda, a
mit azóta véghezvittél rajta.

– A természet és a szorgalom csodája, Miriám. Tudod, milyen szürke,
terméketlen lávaföld ez, a hol most állunk, a fű nem akart megteremni
rajta. Egyszer olvastam a guanoról, mely ezredévek előtt madárlakta
szigeteken felhalmozódott s mely oly bámulatos erőt tud adni az
elgyöngült földnek. Van egy mély barlangja e hegynek, melyben hasonló
guanót találni. Mi alkotta azt? Azok a piczi-piczi kis repkedő állatkák,
a mik csak éjszaka jönnek elő odvaikból, a kis denevérek. Millió és
millió lakik itt alattunk. Nagy hordókban felvonattam a koromfekete
anyagot, szétteríttetém a hegytetőn, első évben olyan dudva termett
utána elvetett gabonámból, hogy magam sem látszottam ki belőle. Nem tesz
semmit, mondám. Azon zölden alászántattam a dudvát vetésestől s második
évben újra bevetettem. Nézd, milyen búza terem itt most.

Az öreg Mirza gyönyörűséggel morzsolt tenyerébe egy kalászt: milyen
piros szemek, milyen nehéz, tömött, érczes magok! A három férfi egymás
markába töltögette azt bámulva.

– Ez a tó itt alulról kapja vizét, hajtó gépezetén át, minő a tűzi
fecskendőké; mikor nincs eső, megnyitom zsilipjeit s meg van öntözve az
egész tér. Négy éves fa nálam nagyobb, mint másutt a tizenkét esztendős.
Woronzoff herczeg három milliót költött híres kertjére s még nem evett
belőle három gyümölcsöt; nálam már a tulkokat hizlalják a fölösleggel s
egész szeszgyárt foglalkoztat a hulladék. Egy szóval, édes fiam Miriám,
azt látod, hogy ezen a helyen, ha husz esztendeig és tovább is
körülkerítve tartana bennünket egy hadsereg, még sem éheztetne ki soha s
odaállíthatná ágyúit és várait, még sem nevezhetne bennünket magáénak.

A három férfi megszorítá egymás kezét s abból látszott, hogy mind a
hárman értik egymást.

– Oh igen. Az egész világot elfoglalhatja a moszkó, nyakára hághat
minden nemzetnek, de ez a hely, az egyik bükkfától a másikig soha sem
lesz az övé. Furcsa gondolat az tőlem, csak egy bolond tatár fejében
keletkezhetett, de én nekem tetszik az, hogy ide, a teste közepébe
növelhetek neki egy idegen élő tetemet, mely neki örökké fájjon, melyről
mindig megérezze, mikor következik rossz idő és mit soha ki ne vághasson
onnan.

– Oh ez nekünk is kedves eszme, sóhajta fel Miriám; csak egy pont ez, de
olyan pont, a minél nekik mindig meg kell állaniok s a honnét mi mindig
újra kezdhetjük.

– Hogyne esnék az jól, mondá az örmény, összeérő szemöldeit még összébb
húzva, hogy egy helyet találhatunk, akármilyen kicsikét, a miről
elmondhatjuk: ez még a mi régi országunkból való! A hol a régi
templomban megtaláljuk a régi oltárt, a muzulmán a maga mecsetjét és a
római hitű a maga evangeliumát, mint a hogy volt Shahin idejében.

Shahin nevére mind a három férfi elkomorult, mintha ketté vágták volna
kedvét; hallgatva mentek egymás után, későre szólalt meg a Mirza:

– Igaz-e Miriám, hogy Shahin fiának neje protestáns?

– Való. Angol nőt vett el s leányát is e hiten neveli, titokban.

– Különös; monda az öreg. A Giráj család utolsó fejedelmének leánya
protestáns.

Azután kis idő mulva egy szabad dombocskánál megállt.

– Jövő évre e helyen csillagos templomot építtetek. Legyen hol imádkozni
Giráj leányának.

Ez alatt a kastély kapujához értek a férfiak.

Kívül egyszerű épületnek látszott a kastély, a falaira alkalmazott zöld
márvány különösen alkalmatos volt arra, hogy annak jelentéktelen külsőt
kölcsönözzön. De belépve, ah ott a bámulattól kellett elállni a szemnek!
az egész udvar felőli rész fehér márványoszlopoktól volt emelve, miknek
karcsú derekait csudaszép virágok ölelték kúszó indáikkal, ragyogó
szinezetökkel pompás ellentétet képezve az ezüst erkélyrácsozatokkal,
miknek rostélyzatán pajkosan keresztül-kasul bújkáltak. A természet és a
művészet pompája mindenütt, a porczellán virágveder s a benne nyiló
keleti növény egymással versenyez gyönyörű szinekkel, a lépcsőket fedő
nehéz szőnyeg messziről virágos kertnek látszik, a padlat mozaikját a
szines ablakok világa eleveníti s a szobák falai gyöngyházzal és lazúros
kövekkel vannak kirakva, mik közt eleven czifrázatot képeznek a veres
kláris arabeszkek, miket képes a szem a nagy keleti virágok csüngő
vérpiros fürteivel összetéveszteni.

A virágok terméből cizelirozott arany lapozatú ajtón át nyílik a
szökőkút terme. Középen alabástrom medenczéből, zománczos tengeri csigák
halmaza közül ugrik fel a padlatig a mesterséges vízsugár; a teremben
száz meg száz szelid madár repked szabadon, s le-leszáll csevegni,
énekelni a jázminbokrok közé.

A mint a három férfi belépett, egy madárka, egy piczi, sárga tollú
énekes, nagy örvendve szállt Miriám vállára s ott mindenféle kedves
bohósággal tanusítá örömét, tollát borzongatá, orczáját csipkedé, mintha
fülébe akarna sugdosni.

– Látod, megismert! szólt a Mirza és úgy örült neki.

– Hát ő rám fog-e ismerni? sóhajta Miriám, kezével a kedves madárkához
nyúlva, mire az ujja hegyére repült s úgy ugrált egyik ujjáról a
másikra.

A teremben két férfi volt jelen, a kik Mirzához lépve, annak kezét
sziveikhez, ajkaikhoz érteték.

A Mirza Miriámra mutatott, mire őt szintén azon tisztelettel fogadták s
azután hátrább vonulva az örménynyel szorítának kezet.

Mindkét férfit ismerjük már; az egyik a csárdai csapláros, a másik a
fiatal csikós, kit az öregebb előre küldött. Most mind a kettő délczeg
nemzeti öltözetet visel, hosszú, alól hasított virágos selyem kabátot,
apró zsinórzattal, azon felül kurta derekú posztó dolmányt, mely
szabadon hagyja a mellet és nyakat. Az öregebb hajzata most nincsen elől
két csimbókba kötve, hanem le van eresztve szépen két felől a vállaira
göndör fürtökben. Olyan tisztes, olyan daliás tekintete van így.

– Szobájában van Szendereli? kérdé az öregebbtől a Mirza.

– Énekelni hallottam az elébb, mielőtt jöttetek.

– Itt van már Dzsula?

– Előttetek egy órával érkezett meg.

A csárdás mosolygott és a többiek is mind osztották jó kedvét, a minek
okát egy be nem avatott idegen aligha sejtené.

– Nem beszélt a tegnapi kalandról? kérdé Kobul.

– Csak egy pár szót, de megigérte, hogy halálra fog nevettetni bennünket
ebéd felett.

– Hát felőlem nem árulkodott odabenn? tudakozá Miriám.

– Aligha nem, mert az imént, hogy itt keresztül ment, azt mondá, hogy
már harmadszor öltözteti kisasszonyát újra, ki ma nagyon szép akar
lenni. Ez aligha te érted nincsen.

– Köszönöm, súgá Miriám. Azon perczben jött kivülről az, a kit Dzsulának
neveztek.

A mezrevári törpe szörny, a férfiüldöző kisasszony, kit az öregapja, a
vén Mirza, éjnek idején kutyákkal fogat le: az lépett be.

A fején hozott egy nagy ezüst korsót, mintha az által magasabb lenne s a
mint meglátta a most érkezett férfiakat, letette azt onnan, s odafutva a
Mirzához, kezet csókolt neki és azután egygyel többen voltak vele, a kik
nem tudták magukat a kaczagástól tartóztatni.

Miriám átölelé széles derekát s nevetve kérdezé:

– Hogy vagy te szép kisasszony? te férfiüldöző kisasszony?

– No csak hagyj békét, hadnagyocskám, szabódék a kecses alak, ne
ölelgess még. Engedj elébb átváltoznom, nem látod, hogy most viszem a
bűvös vizet, a mivel, ha megmosdottam, olyan leszek, mint a tündér, mint
a hamupepejkéből lett istenasszony. Majd szólok, ha átváltoztam.

Azzal nevetve kapta fel korsóját s olyan furcsa torzképpel ajánlotta
magát, hogy az embernek kedve lett volna megcsókolni érte.

– Néha olyan csunya, hogy az ember belészeret, monda a Mirza és a
többiek azt mondták, hogy igaza van.

Nehány percz mulva hallatszott a szörnyeteg szava:

– Jöhettek. Elébb csak te jőjj, Miriám.

Az ifju belépett a nyitott ajtón s nem birt odább menni szíve dobogása
miatt.

A nehéz virágos függöny félrevonult s ott állt előtte – Szendereli.

Gyönyörű szép tünemény ebből a világból!

Fekete két nagy szeme olyan két sötét örvény, a mibe az ember lelke
beleszédülhet, elveszhet, elhalhat; de édes piros ajkain azután ismét
feléledhet, feltámadhat. Orczáját csak úgy nézheted, ha nem mosolyog,
mert hogy ha mosolyog, akkor megvakultál, elvesztél, szerelembe estél;
ki húz ki belőle? Ha csak az ő fehér kezei nem. Pedig ha a fehér kezét
megszorítod, akkor vagy még csak megrontva, akkor szeretnéd azt soha el
nem ereszteni, szeretnél örökre foglya maradni, szeretnél meghalni és
odatemetkezni pihegő keblére.

– Hol jártál oly régen, Miriám? kérdé a legédesebb, a legkedvesebb
hangon a szép földi tündér s úgy találta, hogy neki kellett az ifjuhoz
közelebb lépni s neki kellett a szót megkezdeni és kezét megfogni.

A fiatal ember az által is üdvezülni hitte magát, ha e szép, gyönge
bársonykezecskét ajkaihoz szoríthatja. – Ej, mint lehetsz magadhoz oly
kegyetlen, hogy csak a kezét csókolod meg, midőn ő ajkait is nyujtja
eléd.

A félrevont függöny mellől a jó bohó Dzsula furcsa ábrázatja vigyorog az
ifju szeretőkre s kaczagva szól Miriámhoz:

– Ugy-e szép vagyok én ebben az alakban? Ugy-e most nem szaladtok el
éjnek éjszakáján Mirza Kobul kisasszonya elől?

Szendereli mosolyogva veregeti meg a furcsa leányzó széles vigyorgó
pofáját, ki rikácsoló szóval kiabálja be a többi férfiakat is, hogy
jőjjenek csak, nézzék, milyen szép ő tegnap óta!

A férfiak elragadtatott gyönyörrel hagyják szemeiket nyugodni a piruló
Szendereli tündéri arczán, termetén, ki Miriám kezét nem akarja
elbocsátani magáéból s azt szeretné, hogy ha az is úgy tudna örülni,
mint ő.

– Hát én reám senki sem néz, zúgolódék a derék Dzsula. Hát ez a hála, a
miért én idegenek előtt a kisasszony vagyok, hogy most fel sem vesztek,
csak őtet nézitek; pedig ha elébb én reám néznétek, akkor tudnátok csak,
milyen szép az én másik alakom, a ki amott áll.

– Hagyd azt a beszédet Dzsula; szólt közbe a Mirza. Te magad sem tudod,
hogy miben áll a te kedvességed. Én mondhatom, hogy ismerek egy fiatal
embert, a ki tégedet bizony szeret s midőn kisasszonyod férjhez megy, te
másik kisasszony szintén elmégy ahoz, a ki téged óhajt.

– Ugyan ki volna az? kaczagott a tréfás szörnyeteg. Tán csak nem te,
Kuván?

Azzal megtaszítá széles tenyerével azt a fiatal embert, a kit mi
csikósnak ismerünk; az restellette magát nagyon és komoly arczot
csinált.

– Akkor olyan csúfnak kellene lenned, mint én vagyok, monda Dzsula. Már
én hozzám való férfit nem kapok a tatárok között.

– Az nem igaz, szólt Szendereli közbe; te nem vagy rút; én örömestebb
látlak, mint száz meg száz embert.

– Úgy van, úgy, állíták a jelenlevők mind, bizonyítva ki ezt, ki amazt,
hogy miért kedves és szeretetreméltó Dzsula, min az kimondhatlan jó
izűen kaczagott.

– De iszen volna csak itt az a tegnap esti orosz tiszt, majd megmondaná
az, milyen kedves vagyok? hogy huzódott tőlem, hogy kékült, zöldült,
mikor így a szemébe mosolyogtam; majd a hideg törte ki, a mint
ráborultam a keblére, s felállt minden haja szála a kezem alatt, a hogy
a fejét kezdtem simogatni. Ugyan festessétek le az arczképemet számára.

– Mást vélt helyetted találni, szólt Miriám. Nekem az egész úton kellett
hallanom ábrándjait Mezre vár csodaszép úrnőjéről. Ha tudta volna, hogy
ilyenkor milyen közel áll egy egy késdöféshez!

A csodaszép úrnő hálateljesen szorítá meg Miriám kezét s megengedé neki,
hogy lábaihoz üljön és fejét térdére nyugtassa.

A három férfi is letelepedett melléjök, a puszta szőnyegre ülve, ősi
tamerláni szokás szerint, csak Szendereli ült magas karszékben közöttük,
mint egy királyné.

A szolgák, fényes, paszományos ruhákban ételt és italt hordtak elé,
gazdagon aranyozott ezüst edényekben, kövekkel kirakott arany
serlegekben; az ember nem tudta, hogy melyiket bámulja inkább? a
gyönyörű keleti gyümölcsöket, a taréjos, aranyfarkú sült madarakat-e,
vagy a tálakat, miken azok fel vannak rakva? vagy a szép úrnőt, a ki
azokkal kinálkozik?

Dzsula pedig egy hegedűt hozott elő s míg a többiek vendégeskedtek,
elkezdte azokat a csöndes bús dallamokat hangoztatni, a miktől a keleti
faj vére úgy felháborodik, úgy kivánkozik vissza a multba; a nagy
poharazásban a vén Mirza is neki kezdett keseredni; a lakoma vége felé
arra kérte unokáját, hogy kedvencz nemzeti dalát énekelje el neki,
melyre az a legkellemesebb tremoloval elkezdé az ismeretes buzdító
tatárdalt:

  «Alszik a két vitéz künn a zöld mezőben
  Egyik a sír alatt, másik a sír felett.
  Egyik azt álmodja: jó volna meghalni;
  Másik azt álmodja: jó volna fölkelni.»

A szép leányka el-elmosolyodott, a hol hangja reszketni kezde, Miriám
nem állhatta meg, hogy ne segítsen neki; Szendereli is biztosabban
énekelt azután másod magával; az éneklés ragadós, nemsokára az egész
társaság énekelte a dalt, a vén csikós előkapott egy tárogatót s olyat
fújt rajta, hogy ajtó, ablak reszketett bele; a vén Mirza tűzbe kezdett
jönni: eleinte csak az ökleivel ütögetett fölfelé a légbe s egyik
lábával dobbantott, majd felugrott, kirántotta kardját s elkezdett
tánczolni, nagyokat rikkantva s talpához ütögetve tenyerét és kardját. A
másik három férfi sem maradhatott hátul, ők is tánczra keltek, a
legvadabb tánczra, a mit egy álló helyében jár el a tatár harczos, mikor
nagy dühben van, százszor megfordulva s százannyiszor megforgatva
kardját feje fölött. Az ő tánczosnéja a kard, az fejezi ki táncza
jellemét, az alkotja benne a változatokat, az a mesterséges, csodálatos
szemfényvesztés a kardvillogtatással. Ez a táncz az őrültséggel határos,
minden ideg izgásba van hozva általa s a lélek önfeledté lesz, mint
valami dühöngő csatában. Mikor aztán a kardok kihullottak a lankadt
kezekből, mikor az a tárogató a dallam végső accordjaiban azokat a mély
zúgó hangokat hallatá, a mik olyan jól illenek egy elvesztett csata
végsóhajtásaihoz, akkor egymás nyakába borultak a férfiak és sírtak
keservesen.

Ez a vége náluk minden táncznak.

Az örmény volt legjobban kifáradva a tánczban, ő vette észre legelébb,
hogy már este van, haza is kellene menni; Miriám akár reggelig ott
maradt volna s kész volt újra kezdeni éneket és tánczot.

Hanem már ekkor a Mirza is sürgeté. Hosszas elmaradása gyanura adna
okot. Csak siessenek vissza Alabinhoz, ki hihetőleg unalmában sorba
verte már a kozákjait. Mindnyájan felszedték újra rongyos öltözeteiket.

Miriám azalatt százszor elbúcsúzott a szép Szenderelitől, meg is
kérdezte tőle százszor, ha szereti-e őt és nem fogja-e elfelejteni? a
leányka felelt is neki mindig.

Mikor azután sikerült a többieknek Miriámot kinógatni a kastélyból,
mikor már elmentek vele vagy ezer lépésnyire, ott visszatekint az ifju s
meglátja a leányt a kastély kertajtajában állva.

– Oh én vadlúd, elfeledtem elbúcsúzni tőle! Kiált fel homlokára ütve, s
kiragadva magát társai közül, mint a szélvész rohan vissza árkon-bokron
keresztül Szendereli felé s odaérve térdreborul előtte s megragadva
kezét, kérdi:

– Szendereli, szeretsz-e engem?

A leányka mond, hogy «igen», melyre Miriám hevesen átkarolja, s olyan
csókot nyom arczára, hogy a csók nyoma, mint piros rózsalevél látszik
meg a halvány liliomon. Azzal azután nyargal vissza ismét oly sebesen
társaihoz. Azok mondogatják magukban: «ez aztán a jó vér!»


IV. MIRIÁM.

A mint a malomhoz újra visszaértek, már akkor össze volt terelve
számukra egy csoport hosszú szőrű csikó, négyesével egymáshoz pányvázva,
azokat átverték egy ismerős sekélynél a vizen s éjszakára megérkeztek
velök szerencsésen a városba.

Alabint az alatt majd az unalom ette meg. Semmiről sem akart tudni, mint
hogy Miriám üljön le vele pikétezni. Kártyázás közben azután elmondá
neki Miriám: mennyi fáradságába került ezeket a nyomorult csikókat
összefogdosni, estig nem csinált egyebet; alig is érnek valamit, pedig a
javát válogatta.

Még azután egy hétig mindennap átjárt Miriám lovakat válogatni, s a mit
ő elhozott, azokat Alabin reggel a mezrei vásártéren dobszó mellett
elárverezte. Méreg-keveset adtak értök. A mit pedig reggel kapott, azt
költségek fejében este kifizetgeté az örménynek.

Ilyenformán nyolcz nap alatt csakugyan erélyesen behajtá az adót, mely a
Mirzára ki volt vetve, hanem az olyan szépen felment a «jöttünk-mentünk,
ettünk-ittunk»-féle rovásra, hogy levonván a levonandókat, nem maradt
több Alabin tárczájában száz rubelnél, a mit haza Szebasztopolba vigyen.

Képzelhetni annak az orosz számvevő tisztnek kellemes meglepetését, a
kinek Alabin ilyen formán beszámolt háromezer rubelről; letevén az
asztalára száz rubelt kerek számban, a többit pedig papirosra rajzolva.

Ha ez a számvevő tiszt valami okos ember lett volna, azt mondhatá
Alabinnak: adj még hozzá másik százat, hogy legalább adhassak belőle
ötvenet a kincstárnak, különben mi marad nekem? De ez oly ostoba
becsületes ember volt, hogy ebből a tréfás dologból nagy lármát csinált;
hadi törvényszéket, csempészeti vizsgálatot követelt s ilyenkor aztán
nem lehetvén a hatóságoknak illedelmesen szemet hunyni a különben
stereotyp számadások fölött, kénytelenek voltak Alabint hadi törvényszék
elé vonni, tudtára adván, hogy mentse magát okosan, s ne engedje
gyakorlatba jönni a tiszti számadások miatti büntetéseket, a miből sok
mások számára kellemetlen aggodalmak származhatnának.

Alabin az okosabb emberek közé tartozott, a mentség nagyon hirtelen
készen volt nála. Ilyenformát mondhatott a hadi törvényszék előtt:

– Én megtettem kötelességemet; az adót exequáltam, a míg letelt. Hogy a
bevétel a költségekre felment, annak nem én vagyok oka, hanem Miriám.
Minthogy ő birja a tatárok nyelvét tökéletesen, kénytelen voltam rábízni
a lefoglalást. Nem kaptunk egyebet, mint lovat. Miriám lustasága miatt
azt sem tudtuk egy nap alatt összeterelni; nyolcz nap kellett hozzá. Az
alatt jelenlétünk drágaságot idézett elő a nyomorult városban, minden
falat kenyérért Szimferopolba kellett küldenem. Ha Miriám nem
késedelmeskedik, legalább felét az összegnek megmenthetem; az ő
hanyagsága okozta a pénzelfogyatkozást stb. stb.

Tetszett a főtiszt uraknak ez a védelem Alabintól; ilyenformán a bűn
terhe Miriámra volt szépen áthárítva, a ki naturalizált tatár levén, egy
Krimiából Circassiába kivándorolt törzs ivadéka, minden gonosztettre
képes s ha egy ilyenen rajta kapatik, semmi sem következik belőle
inkább, mint azon meggyőződés, hogy idegen nemzet fiai mennyire
méltatlanok azon tisztességre, hogy az orosz hadseregnél tiszti hivatalt
viseljenek.

Miriám jelen volt a hadi törvényszék előtt, midőn társa ezen vádat
elmondá ellene, s rögtön felszólíttaték, hogy minden fontolgatás nélkül
mentse, tisztogassa magát. Még pedig csak rövideden. A hadi törvényszék
elnöke, Karvajoff tábornok ebédre van híva a kormányzóhoz, nem időzhet
sokáig.

Miriám büszke mosolylyal állt fel birái előtt, s merész önbizalommal
tekinte Alabinra.

– Uraim, szólt összefonva karjait büszkén. Azon kezdem válaszomat
kérdéseitekre, hogy én Alabin őrnagyot a legegyügyűbb embernek tartom az
ég alatt. A méltóságos elnök maga jól tudhatja, hogy Mezrevár
tulajdonosa, Mirza Kobul, egyike a leggazdagabb embereknek, s íme társam
nem tud rajta néhány ezer rubelt behajtani, hanem a helyett
hasznavehetlen lovakat foglaltat el tőle. Mirza Kobul egyike a
legravaszabb embereknek. Az egész környék lakhelye körül négy verst-nyi
távolra az ő szövetségében áll, úgy hogy ő mindent elébb megtud, hogy
sem meglephetné valami. Egy nagy sziklás hegy alatt tart valami rozzant
kastélyt, s midőn idegenek jönnek hozzá, abban fogadja el őket. Az a
kastély pedig egy nyomorult romladék, a hol még csak ablakok sincsenek.
A megelőző állomásokon felfogadott kémjei vannak, csikósok, csárdások
minőségében, kik őt előre értesítik érkezésünk felől. A rozzant
kastélyban semmi sincsen, csupán piszok, s abban egy éjszakát sem lehet
tölteni, mert éjjel a vén Mirza kutyákat uszít unokájára, a ki egy
valódi szörnyeteg s azon felül őrült. Nemde, így adta ezt elő ti néktek
társam, Alabin őrnagy. Mindebből egy betű sem igaz. Én azt az egész
környéket jól ismerem, mert gyermek koromban sokat időztem ott, s Mirza
Kobul engem tart legkedvesebb emberének, annyira, hogy unokája kezét
nekem igérte. Az, a ki éjjelenként a vendégeket ijesztgeti, nem az ő
unokája, hanem a csárdai csapláros leánya, Dzsula; és az sem
nyavalyatörős, hanem csak alakoskodást játszik a jövevények ijedelmére,
kik azt hiszik, hogy az éjjeli lárma valódi küzdelem hangja a
kastélyban; pedig az csak színjáték gyöngébb szivűek megpróbálására.

A hadi törvényszék tagjai egymás szemei közé, majd Miriámra néztek s
kezdte őket rendkívül érdekelni a fölfedezés.

Alabin megzavarodva pattant fel e beszédre.

– Miért nem mondta ön ezeket nekem akkor?

– Kérem őrnagy úr, legyen türelemmel; én nem vágtam az ön szavába. Én
nem ismerek nagyobb feladatot, mint magamat a magas czár kegyeibe
emelni, s fáradságaimért magam akarom a jutalmat aratni. Különben is
titkomnak semmi hasznát sem veendé, mert Mirza Kobulnak legalább ötszáz
fegyveres embere van, s ha neki úgy tetszék, minket minden kozákjainkkal
együtt szétmorzsolhatott volna. Nekem korábbi ismeretségemnél fogva
sikerült magamat beavatnom a Mirza kegyébe, s így minden fortélyait jól
ismerem. Ő egy messze elágazó összeesküvés fonalait tartja kezében,
tömérdek fegyver, lőpor és mindenek fölött nagy mennyiségű vertpénz van
birtokában s e mellett oly megtámadhatlan helyzetet foglal el a hegyek
között, hogy ha csak ravaszsággal nem, erővel őt legyőzni csaknem
lehetetlen. Ha a tábornok úr kegyeskedik e felőli felfedezéseimet
tekintetbe venni, kérek néhány órai magános kihallgattatást.

Karvajoff rendkívül érdekelve volt; rögtön elhalasztá más napra a hadi
törvényszék folytatását, megizente a kormányzónak, hogy ne várja az
ebéddel, s elzárkózott Miriámmal.

– Tehát te azt állítod, hogy a Mirza unokája nem azon rút alak, a kit én
előttem Alabin leirt?

Ez volt legelső kérdése Miriámhoz.

– Nem uram. Az csak egy ravasz némber, a ki ijesztgető szerepére be van
tanítva. Ah Szendereli szép, nagyon szép.

– Szenderelinek hívják? kérdé a tábornok gyöngéd hangenyhülettel. És
szereted te azt a leányt?

– Szeretem uram.

– Tehát miért árulod el akkor a Mirzát?

– Épen azért, mert unokáját szeretem. Az öreg csak akkor akarja őt
hozzám nőül adni, ha Krimiát megszabadíthatta az oroszoktól és akkor
nekem száz meg száz esztendeig kellene élnem. Vagy pedig úgy nyerhetném
el őt, ha oda mennék hozzá lakni, s ott élnék holtig hegyei között;
hanem ily lemondásra nem vagyok képes, midőn fényesebb pálya áll előttem
és ezt a pályát az ő bukásával kezdhetem meg. E vakmerő férfit egyedül
én vagyok képes megtörni, mert rejtekhelyét kivülem senki sem ismeri.

– Hogyan lehet az?

– A legmeredekebb hegy tetején van azon sík rónaság, melyet lakhelyéül
elfoglalt. E róna szorgalom által oly gazdaggá van téve, hogy évi
termésével a reászorított nehány száz embert világ végéig eltáplálhatja,
úgy hogy éhséggel onnan őt le nem lehet szorítani. A hegy két szűk
hegyfaltól van ismét körülvéve. Az észak felőli oldalon épen nincs mód
azt megmászhatni, a déli oldalon pedig egy hegyi folyam keríti el,
melynek legszűkebb torkolatán egy tömör ház van építve, a mi
meglehetősen malomnak látszik, de pincze-ablakai ágyúkkal vannak
ellátva, s a közeledő hadsereget hosszában leseperhetik az útról. Ez a
malom a legelső, a mit el kell foglalni. Ezen túl van a hegynek egy
lejtős oldala, mely felől azt meg lehet támadni, ez lovakkal is járható,
gyalog hadnak pedig épen nem lehetetlen feljutni rajta egész a hegy
párkányzatáig. Itt kezdődik azonban a valódi ostrom feladata. Itt a
rejtett tűzaknák, a fortélyos csavarulatok, a kiülő sziklák, a
farkasvermek oly veszélyessé teszik az állást, hogy a ki azokkal a
legkisebb részletekig nem ismerős, seregének felét ott vesztheti, és még
a legjobb siker mellett is fennmarad neki egy ötszáz főből álló
elkeserült csapattal, melynek mindegyike valami okból kiszenvedett az
oroszok miatt, kétségbeesett tusát vívni, s egyenként elfoglalni a Mirza
sánczait, lőporos tornyait, kincstárait, a legnehezebb ostromágyúk
ellenében, miket a Mirza saját maga öntet, míg az ostromlók ágyúikat oda
nem vihetik.

A tábornok annyira ment ez elbeszélés alatt, hogy maga mellé ülteté
Miriámot.

– Ez nagyszerű veszély, itt Szimferopol közelében. S mint reményled a
Mirzát elfoghatni? Csellel vagy erővel?

– Csellel és erővel. Egy nem elég ellene; mert sok esze és sok ereje
van.

– Tanácsoljál!

– Oroszul beszélek, uram; egyenesen és oroszul. Én nem azért teszem e
felfödözéseket, hogy azokkal valakinek kedveskedjem. Én teszem, hogy
kitüntetésben részesüljek, hogy a felséges czártól érdemrendeket,
előmozdításokat kapjak, s egy szóval saját magamnak érdemeket szerezzek.
Én megismertettem önnel a veszélyt; többet még nem tevék; de le is
győzöm azt, ha ön kieszközli számomra, hogy a Mirza elleni hadjárat
egyenesen én reám bizassék. Arra kell ötezer ember; azt csak egy
dandárnok vezetheti.

– Az sok neked, Miriám.

– Még az is csak oly módon elég, ha az alkalmas időt kiválasztjuk.

– Mikor van az?

– Ezt sem tudhatja rajtam kívül senki. A Mirza fegyveresei úgy vannak
elosztva, hogy egyik héten egy ötöde portyázó őrjáratot tart álruhákban
a környéken. Más ötöde az alatt otthon őrt áll a sánczokon és kapuknál,
harmadik ötöde fegyvergyakorlatokat tart, negyedik és ötödik végre mezei
munkát és kézműveket folytat s így megy váltogatva valamennyin végig,
úgy hogy a ki az ágyúkhoz ért, az ért az ágyuöntéshez is, a szántóvető
és a lövész egy ember s minden harczos tud gyalog és lovasszolgálatot
tenni.

– Ez nevezetes belrendezés.

– Történik azonban néha, hogy nevezetes eseteknél az egész fegyveres nép
négy ötöde elhagyja a várat s csak az ötödik marad benn a Mirzával. Ezt
az alkalmat kell ellesnünk s akkor lesz elég egy ötezer főnyi dandár a
hegyi rejtek elfoglalására, nem levén elég kéz a védeszközök munkába
hozatalára.

– S mikor jő ilyen alkalom?

– Azt majd én elő fogom idézni, mihelyt a dandár parancsnoka leszek.

A tábornok megszorítá a merész ifju kezét. Nem állhatta meg, hogy végül
meg ne kérdezze tőle:

– És ha Mirza Kobul legyőzetett, el fogod-e venni akkor unokáját?

Miriám meghajtá magát és okosan felelt.

– Föltéve, hogy a felséges czár a Mirza birtokaival engemet jutalmazand
meg.

És még mélyebben hajtotta meg magát. A tábornok fejére tehette kezét,
mintegy áldásképen.

Azzal elbocsátá őt magától, a haditörvényszékkel tudatva, hogy a
csempészeti kérdésből sokkal fontosabb ügy fejlődött ki, minél fogva az
elébbi kiegyenlítettnek tekintendő.

A kormányzónál már az ebéd végén voltak, midőn Karvajoff odaérkezett.
Senki sem bírta megfogni, mi történhetett, hogy az első szavak után,
miket a tábornok a kormányzó fülébe súgott, az fölkelt az asztaltól,
bocsánatot kért, vele együtt szobájába zárkózott, s egész este elő nem
jött.

Miriám pedig haza ment, s egy czitrom levével e szókat irta egy
ötrubeles bankjegy szegélyére:

«Mirza Kobulnak. – A mit rám biztál, elvégeztem. Miriám.»

Ezt a bankjegyet a láthatlan betűkkel egy borítékba takarta, melyet
Hajbakut örmény szatócsnak czímzett, levelet irván mellé, melyben
köszönettel téríti meg ezt a kis tartozását s azt egy tatárnyargoncznak
adta át, ki ott a postai közlekedés fenntartója.

Nehány hét mulva Miriám megkapta a Vladimir-rend keresztjét és a
dandárparancsnoki kinevezést.


V. AZ ÁRULÓ.

Azon naptól kezdve Miriám szerencséje meg volt alapítva, felhivatott
Szent-Pétervárra, ott több hónapot töltött, s mint gróf Miriánoff
érkezett vissza Krimiába. Karvajoff legnagyobb bizalmával tisztelé őt
meg; csaknem mindennapos volt házánál s ezt arra használta Miriám, hogy
a tábornok legtitkosabb gondolatjait is, miket négyszem között szokott
kibeszélni, közölte szentpétervári pártfogóival. Ez orosz rendszer: «Én
elárullak téged, hogy te ne árulj el engem;» a főtisztek tudósítást
adnak alárendeltjeik felől és az altisztek előljáróikról: egyik a
másiknak kéme. Kém van minden házban, ott ül a családok bizalmas
tűzhelyénél, cseléd gazdáját, nő férjét vigyázza, s nem hallatlan eset,
hogy az édes anya elárulja tulajdon gyermekét.

Egy napon Karvajoff nagy bizalmasan azt találta mondani Miriámnak, hogy
a valódi trónörökös tulajdonképen nem K. herczeg, hanem S. herczeg; mert
a törvények szerint a czár elsőszülötte a trónörökös; már pedig K.
herczeg akkor született, midőn Miklós még nem volt czár, e szerint a
czár elsőszülötte az utána következő testvér, mint a ki már Miklós
trónra lépte után született s így ő a valódi trónörökös.

Két hét mulva Karvajoffot a Kaukazusba küldték, a mi első foka a
kegyvesztésnek, Miriám pedig ő helyébe neveztetett ki. Ez is rendszer:
szeretlek, hogy itt vagy, de még jobban szeretem, ha nem vagy itt, mert
akkor én ülhetek a helyedre. Miriám csak a rendszert követte s igen
szépen haladt mellette előre.

Az már köztudomású dolog volt felőle, hogy saját nemzetét, nevelőatyját
és jóltevőjét elárulta, s ennélfogva mindenki igen nyájas és alázatos
iparkodott iránta lenni, még a nálánál feljebb valók is, mert azt senki
sem tudhatta, hogy mi kárt tehet, ha megharagszik.

Egy nagy katonai szemle alkalmával, a mint Miriánoff több főtiszttel
együtt egy csoportban lovagolt, egyszerre a szabályszerű sortüzelés után
összerogyott Miriámmal a ló s ő a földre esett. A mint odasiettek
segélyére, akkor vevék észre, hogy az elbukott paripa vérzik, meg van
sebesítve. Mintha a füle mellett golyó hatott volna be. Ha egy ujjnyival
odább talál, épen Miriám mellén megy keresztül.

A tábori sebészek rögtön kivonták a ló fejéből a belelőtt gyilokszert s
akkor látták, hogy az nem golyó, hanem egy puskavessző körömvasa, melybe
összehajtogatott papir volt dugva; a papiron ez a két szó: «az áruló
Miriámnak».

A főtisztek rögtön vizsgálatot sürgettek, a kormányzó az ezredek
megtizedelésével fenyegetőzött, ha a vakmerő lövészt fel nem fedezik; de
Miriám maga közbejárult s ő kérte, hogy hagyják az egész esetet
említetlenül. Ő miatta senki se szenvedjen.

Ez engedékenysége, e vakmerő daczolás a titokban készülő veszélylyel még
jobban lefegyverzék elleneit. A babonás oroszok közt az a hit támadt,
hogy amuletje van, mely félre fújja a golyót, mint a repülő szunyogot.

Annál nagyobb volt a tatárok elkeseredése irányában. A czár kegye szép
mezei jószággal ajándékozá meg Miriámot Karaszu Bazár mellett, azt egy
évben háromszor felgyujtották a tatárok, még idejök maradt a leégett ház
oldalára felirhatni a legyilkolt cselédek vérével:

«Emlékül Miriámnak, az árulónak».

Másszor lepecsételt ládikót kapott Miriám, tele aszalt gyümölcscsel. Jól
járt, hogy maga nem bontotta azt fel; a szekrénykében ármányos pokolgép
volt rejtve, mely a falhoz mázolta a szegény kozákot, kire annak
felnyitása bizatott.

Miriám a vizsgálatnál a széttört pisztolycsöveken Mezrevár gyártmányait
ismeré fel, s olyan illatos fügék sem teremnek másutt, Mezrevár
paradicsomán kívül, minővel a pokolgépet rejtő szekrényke tömve volt,
hogy a lőpor szaga keresztül érezhető ne legyen. Mindezt nem késett a
kormányzóval tudatni.

A titkos értekezleten elhatározták, hogy Mirza Kobul meg van érve arra,
hogy fájáról lerázassék.

Miriám bemutatá tervét.

E napokban kell Perekopon keresztül egy nagy pénzszállítmánynak jönni
Moszkauból. Már több ízben megtörtént, hogy az orosz kormány által
küldött összegek a Perekop és Szimferopol közti úton elvesztek. A kisérő
csoportokat az ördögtorkolata nevű mély völgyben háromszorta számosabb
rablósereg támadta meg, s elvette tőlük a pénzt; a mivel azután az
ismeretlen hegyszakadékok közé menekülhetett.

E rablókat rendesen egy magas férfi vezette, a ki arany álarczot viselt.
Ez álarcz senki sem más, mint Mirza Kobul.

Ő rendesen szokta tudni, mikor küld a kormány pénzeket Szebasztopolba,
és azt is, mekkora kiséret mellett? rendesen sikerül neki azt a
legnagyobb vakmerőséggel megrohanni, s mielőtt magához térne első
zavarából a megtámadott csapat, a szekereket kirabolni s odább állni
tartalmaikkal.

Kétségtelen, hogy ezt az alkalmat sem fogja kisérletlen elszalasztani.

Azonban ezúttal kelepczébe kell kerülnie.

Jőjjön Perekoptól az ördögtorkolati csárdákig egy zászlóalj gyalogság s
két szotnia kozák a küldött pénzt hozó szekerekkel. Ott álljanak meg
éjszakára. Ugyanekkor egy más parancsnok hasonló erővel jőjjön rájuk
szemközt Szimferopolból; ennek legyen nyilt parancsa a küldeményt
átvehetni; ez alatt Miriám maga két zászlóalj vadászszal megkerülve az
ördögtorkolatot, elfoglalja azt az egyetlen szorost, melyen keresztül
Mezrevárba juthatni, s ilyenformán ezúttal ki nem kerülheti az arany
álarcz a tőrbejutást, a miből ezúttal ki nem szabadul.

Mezrevárral azután könnyű lesz boldogulni. Lehet, hogy az első hírre
önkényt feladják azt.

Míg Szebasztopolban e tervet készítették, az öreg Mirza Kobul is nagy
terveken törte fejét. Ünnepélyhez készült. Várának minden asszonya
varrott, hímezett, patyolatot és selyemkelméket; szövőgyára a
legpompásabb mintákra készíte pálmás szöveteket, miken keleti fantazia
remekelt. Előre sütteté a sok mézes kalácsot, mandulával hintve s három
szakácsnak volt dolga, hogy a töméntelen czukorsüteménynyel elkészüljön.

A sok gyár s kemencze füstölését messzire lehete látni onnan, de ha
valami idegen kérdezte: mi füstöl ott? azt felelték a tatárok: meszet
égetnek ott sokat, meg szenet, jó uram.

– Mire készülsz atyám olyan nagyon? kérdé megsokalva az ünnepélyes
munkát Szendereli a Mirzától, ráfonódva öregapja vén vállára símuló szép
termetével. Ki megyen itten férjhez, hogy úgy készültök a lakodalomhoz?

Az öreg Mirza mosolyogva tekinte szép unokájára, kinek arcza oly
halavány lett azóta, mióta azt beszélik, hogy Miriám áruló; meg is
csipkedte az arczát két ujjával, hogy pirosabb legyen, s még tréfásan
felelt neki.

– Hát te magad.

A leány búsan megcsóválta fejét és azt susogta: soha; és könyezett bele.

Az öreg pedig kaczagott és egyre süttette a mézes kalácsot halomra, s
varratta a nászingeket, mintha hat leányt akarna férjhez adni.

Pedig még azt sem tudta senki, hol van a vőlegény.


VI. AZ ARANY ÁLARCZ.

Mióta Krimia a czár tartományai közé tartozik, kezdenek a nagyobb
városokban vendéglősök megtelepedni; az előtt az volt a szokás, hogy az
utazó a legjobb külsejű házhoz tért be s ott ellátták mindennel s még
megköszönték neki, hogy hozzájuk szállt.

Szimferopolban egy német vendéglős nyitotta meg tűrhető hotelét; ide
szoktak leginkább a keresztül utazó főtisztek betérni.

Egy este négy fiatal tiszt ült együtt az arany szarvas étkező termében.
Vacsora után voltak már és punch előtt, időtöltésből kártyázgattak
együtt.

Kettő régi ismerősünk köztük: Miriám és Alabin, a másik kettő csak
segédeik.

Alabin volt kiküldve a nyilt parancscsal, hogy az alatta álló fedezettel
átvegye a Perekopból jövő szállítmányt. Az átgondolt terv szerint minden
előkészületnek a legnagyobb titokban kelle megtörténni. A csapatok a
külvárosban hagyattak, s azoknak éjjel kellett átvonulniok;
parancsnokaiknak pedig az arany szarvasból korán reggel három órakor
utánok menni, hogy még csak sejtelme se legyen senkinek az
előkészületekről.

A négy tiszt vigan mulatva tölté az időt éjfélig, akkor Miriám
figyelmezteté őket, hogy jó lesz lefeküdni menniök, mert ki tudja, mikor
fognak ismét alváshoz juthatni?

Kiki sietett a punchot kiinni poharából, s egymásnak jó éjszakát
kivánva, betértek hálószobáikba.

A lovászoknak meg volt rendelve, hogy a paripákat egész éjjel nyergelve
tartsák, s a vendéglősnek meghagyatott, hogy a kapuját be ne zárassa.

Az különben is fölösleges lett volna, miután a kapujárás alatt fegyveres
őr volt felállítva, s itt a város közepén mitől lehetne tartani?

A vendéglő úgy volt felosztva, hogy ugyanazon folyosóról nyilt két
osztály, mindegyik két szobából álló. Az egyiket elfoglalá Miriám, a
másikat Alabin. A külső szobában segédtiszteik telepedtek le.

Egész napi lovaglás után, a mint ágyára veté magát Alabin, azonnal
elaludt, s álmában tatárfejekben játszott Miriámmal és nyert
iszonyatosan, s minden tatárfőn egy-egy arany álarcz volt. Még javában
szeretett volna álmodni, midőn fölébreszték. Valaki végighúzta jéghideg
kezét orczáján.

– Ah, már reggel van, Nikoláj? ásíta fel álmában Alabin, azt vélve, hogy
segédje költögeti, s nagyot akart nyujtózni, a midőn tapasztalá, hogy
mind a két keze erősen le van szorítva, s a mint ijedten fel akart
kiáltani, egyszerre teledugták a száját valami selyemkendővel.

Három alak volt a szobájában. Kettő sietve összekötözé kezeit erős
ellentállása daczára, a harmadik az alatt egy tolvajlámpát vont elő
palástja alól, s egy futó fényvonalt engedett végigvillanni a szobán.

Alabin a futó fénynél megpillantá a hivatlan látogató képén az arany
álarczot. Magas, erőteljes alak volt az, bő, hosszú ujjú burnuszban,
melynek hátravetett csuklyája pompásan fonott gyöngyös turbánt engede
láttatni. E turbánhoz volt csatolva az arany álarcz, mely annyiban
különbözött szokott bálias lárváinktól, hogy rajta száj, orr és szemek
számára nem voltak megfelelő idomok, hanem az egész czifra arabeszkekkel
volt kimetélve, azok hasadékain át nézett és lélekzett az ismeretlen.

A másik kettő arcza fekete fátyollal volt borítva.

Mikor Alabin a mozdulatlanságig meg volt kötözve, szája betömve, akkor
az arany álarczos odaállt eléje, s nyugodt, mély hangon, melyet az
álarcz is tompított, mondá neki francziául:

– Monsieur Alabin, máskor, ha ön az arany álarczost akarja elfogni,
egyik szemét se hunyja le.

Azzal felkereste Alabin felöltönyében annak tárczáját, felnyitá, kivette
belőle a Perekopból jövő dandárnok számára irt nyilt parancsot. Egyébhez
nem nyúlt; a mi más egyéb kihullott belőle, azt visszarakta szépen.

– Már most tessék nyugodtan aludni tovább: súgá a tisztnek az arany
álarczos, s a vastag takarót fejére vetette. Alabin sem látni, sem
hallani nem volt képes, merre távoztak el?

Három órakor Miriám segédjével együtt lement lovászaihoz, paripáit,
fegyvereit rendbe hozatta, s kérdezé Alabin lovászaitól, hogy gazdájuk
felkelt-e már?

Azok azt felelték, hogy még nem izent le.

Tehát fel kell a segédet költeni, nehogy elkéssünk, monda Miriám; azzal
lovára ült s négy emberből álló kiséretével eltávozott, csapatjait a
városon kívül útban találva az ördögszakadéki hegyek felé. Azokat rögtön
a mély vízomlásokon keresztül a jól ismert hegyzugokon átvezette. Dél
lehetett, midőn az ördögszakadék szorosába kiérkezett, ott vadászait az
alacsony bokrok közé a legnagyobb vigyázattal elhelyezte s ott vártak
nagy csendességgel a megkerített tatárokra, kikből egy lélek sem fog
onnan megszabadulhatni.

E közben az a baleset történt Miriámmal, hogy a mint egyik pisztolyát
megtöltötte, az véletlenül elsült s a balkeze kisujját egészen
elszakította.

Miriám hideg vérrel engedé a sebésznek az elroncsolt ízt levágatni s
miután azt jól, rosszul bekötözte, még csak karját sem engedte felkötni;
csak úgy a kabátja alá dugta a kezét; hisz az az egy ujj annyi, mint
semmi az embernek.

Ott várt azonban estig, a nélkül, hogy ellenfelei érkeztek volna. Este
felé saját maga, segédeit és egy pár lovast magához véve, megindult
kémszemlészetre az ördögszakadéki mély úton végig. Ellovagoltak
messzire, a nélkül, hogy valahol ellenséget sejthettek volna meg.

– Attól tartok leginkább, monda Miriám segédtiszteinek, hogy az öreg
róka neszt kapott előkészületeinkről s ezúttal hegyei között maradt.

Már egész odáig lovagoltak a mély sziklatorkolatban, a hol egy
kanyarulatnál az országútra le lehet látni, s itt nagy bámulatukra
szemközt jönni látták Bianoff ezredest Perekop felől, szép rendben a
maga huszárjaival és granátosaival; – de szekerek nélkül.

Miriám odanyargalt eléjük s az első üdvözlés után azt kérdezé
Bianofftól:

– Hát a szekereid hol vannak a küldött pénzzel?

Az ezredes egész biztonsággal felelt.

– Azokat a csardaki állomásnál átvette tőlem e reggel egy főtiszt, kinek
nyilt parancsa volt azt tőlem ott átvenni s az általa tudva levő helyre
szállítani.

– S te átadtad neki azokat! kiálta Miriám.

– Nyilt parancsot mutatott, négyszáz huszárt hozott fedezetül; azt
mondta, hogy a pénzt Szebasztopol helyett Kertsbe kell szállítania a
kaukazi hadsereg számára; még kért tőlem száz gyalogost a fedezethez, a
mit én nem is tagadhattam meg tőle.

Miriám minden szónál növekedő bámulatot tanusított arczán; az ezredes
által előmutatott nyilt parancs elismerhetlenül ugyanaz volt, a mit
Alabin vett át. Semmi kétség sem lehetett felőle.

– S hogy nevezte magát ez a tiszt? kérdé Bianofftól.

– Neve ismeretlen előttem: Marziavnak nevezte magát.

– Csókolom a kezeidet! kiálta fel Miriám. Akkor te magának Mirza
Kobulnak adtad át a küldeményt, mert az ő titkos neve Marziav, a mivel
czinkosaihoz szokott levelezni. Magad adtad át neki a pénzt, s még
ráadásba száz granátost.

Még a ló is megijedt Bianoff alatt e szavakra, a főtiszt elsápadt, mint
a fal.

– Való ez? kérdé Miriámtól.

– Csalhatatlanul. Mert tőled Alabinnak kellett volna átvenni a pénzt,
kinek rég itt kellene lenni egy zászlóalj gyalogsággal, vele huszárság
nem is volt; s neki Szimferopolba kellett menni, a hogy az én
napiparancsom szól.

Bianoff egy szót sem mondott erre, csak a nyeregkápájába nyúlt s hallani
lehetett, mint húzza fel egyik pisztolyát. Arcza olyan fehér volt, mint
csak lehet valakié, ki arra gondol, hogy magát rögtön főbe fogja lőni.

Miriám megfogta az ezredes kezét.

– Ne csinálj semmi bolondot, pajtás. Jobb lesz, ha vágtatsz vissza s
iparkodol utolérni a vakmerőket; különben is te nem vagy hibás, hanem
Alabinnal majd számolunk. Ez a nyilt parancs eltévedése megfoghatlan.
Egyébiránt légy eszeden, semmi baj sincs, annyit csakugyan nyertünk,
hogy Mirza Kobul fegyveresei nagy részével várán kivül szorult; a
félszigetről ki nem menekülhet, a mezrei úttól pedig el van vágva. Most
siess utána gyorsan.

Bianoff elkeserült lélekkel sietett vissza; természetesen az éjszakai
üldözés oly kevés sikerével gazdagítva küldetését, a milyen keveset csak
várni lehet olyan helyen, a hol százfelé visz az út s minden
megkérdezett jövevény természetes szövetségese annak, a kit üldöznek;
sem egy kereket, sem egy sisakot soha meg nem találtak ők az elvitt
szekerekből és granátosokból.

Miriám pedig azonnal nyargalt Szimferopolba, csupán egy lovásza
kiséretében. Segédét és a többieket visszaküldé csapatjához, azon
parancscsal, hogy visszatérteig azon helyt maradjanak.

A város alá érve, künn találta az őrtüz mellett Alabin csapatjait.
Kérdésére azt felelték, hogy reggel óta várják az indulási parancsot, de
még nem kapták meg.

Az arany szarvas elé érve, még akkor is ott látta a hátra hagyott őrt, s
az udvaron felkantározva álló lovak mellett ácsorgó lovászoktól azt tudá
meg, hogy Alabin segédjével együtt még most is alszik, s ajtaja be van
zárva.

– Be kell törni! kiáltá Miriám, s maga segíte befeszíteni az ajtót, mely
kettős zárral volt belül ellátva.

Az előszobában feküdt Alabin segéde, a belsőben pedig maga, mindkettő
megkötözve s félig megfulladva a szájaikba tömött selyem kendőktől.

Többet, mint félnapot kellett tölteniök e kínos helyzetben.

Alabinnak idő kellett hozzá, míg kötelékeitől megszabadítva magához bírt
térni, s csak nehány óra múlva volt képes, hogy a vizsgálatra összegyűlt
haditörvényszék előtt megjelenjen.

Az adott vallomások még rejtélyesebbé tették az esetet. Alabin ajtaja be
volt zárva kétszeresen; a kapun belől állt egy őr, künn az utczán járt
egy másik. Senki sem látott a vendéglőbe egész éjszaka valakit bemenni,
vagy onnan kijönni.

Miriám maga egész éjszaka fenn volt és semmi zajt nem hallott. Egy izben
ki is ment, megvizsgálni, ha ébren vannak-e az őrök s mindkettővel öt
perczig beszélgetett, a rendszabályos kérdésekre választ adatva. Ha
valaki Alabint meg akarta rohanni, egyenesen Miriám szobáján kellett
volna neki a háztetőn keresztül menni, az alatt míg ő oda lenn járt; de
öt percz alatt bemenni, két embert megkötözni, iratokat kikeresni s
ismét eltávozni, tiszta lehetetlenség. Azon felül Miriám ablakai nem is
voltak nyitva.

– Itt valakinek árulónak kell lenni! kiálta fel végre türelmetlenségre
fakadva a haditörvényszék elnöke.

Alabin és Miriám egyszerre, mintegy önkénytelenül egymásra tekintettek,
mintha mondanák: «az kettőnk közül egyik».

– Én tudok egy ismertető jelt, szólt Alabin sötét arczkifejezéssel;
midőn az arany álarczos a selyemkendőt fogaim közé dugta, jobb keze
kisujját erősen megharaptam; úgy hiszem, ezt a jelt sokáig fogja
viselni.

Miriám keserűn mosolygott.

– Nagy kár, hogy nem bal kezét harapta meg; így nem jönnék azon
kellemetlen helyzetbe, hogy ujjamat vizsgálat alá ne bocsáthassam,
miután épen azt ma reggel ízig ellőttem.

– Ha való; veté közbe szárazon Alabin.

Miriám e sértő észrevételre hirtelen letépte sebzett ujjáról a köteléket
s újra vértől csurgó kezét megmutatá a törvényszék előtt, melynek tagjai
elszörnyedve kérték, hogy köttesse be azt újra, hiszen semmi kétségük
felőle, hogy igazat mondott.

Miriám dühtől reszketve fordult Alabinhoz, míg balját bekötözék.

– A másik kezem szolgálatjára áll önnek.

– Elfogadom, suttogá Alabin, ajkait összeszíva.

A két fiatal tiszt másnap párbajt akart vívni; azonban közbejött a
kormányzó parancsa, mely megtiltá nekik a vívást, mindkét tisztet
felmenté a vizsgálat alól, megerősíté elébbi rangjaikban s feladatául
tűzé, hogy rögtön Mezrevár alá sietve, majd ott bizonyítsák be, melyikük
hűsége és bátorsága nagyobb? A haditörvényszék egyúttal oda
utasíttatott, hogy az egész balesetet tulajdonítsa a két alárendelt
őrnek, azoknak adasson egy adag botot, s több lármát ne csináljon
belőle.


VII. A MENYASSZONY ÁLMAI.

– Mit álmodtál szép leánykám? mit álmodtál te gyönge szívecske?

Igy kérdezte reggelenként szép unokáját Mirza Kobul; és a menyegző napja
már közel volt.

Mirza Kobult hiába keresik Kercstől Eupatoriáig, föld alatt eltünik ő
üldözői elől, mint a tündér; délibábot kergetnek azok! midőn utána
futnak, hátuk mögött van rég. Midőn az orosz portyázók szanaszét futnak
az egész országban, kérdezősködve utána, akkor ő már otthon ül és
kényelmesen szürcsölgeti rózsavizes malozsa nedvét s kérdezgeti
unokájától: «mit álmodtál, szép gyermekem?»

– Álmodtam is, és úgy tetszik, mintha most is igazán látnám. Tele volt
szobám piros virággal, minden bimbó, minden virág olyan szép piros volt
és eleven; csak egy volt közöttük fehér és lankadt, és az a virág én
voltam. Ott feküdtem a ravatalon és az is tele volt virággal. A ravatal
lábánál pedig fel volt állítva a virágember, a minőt csak menyegzők
alkalmával szokás a lakodalmas házban felállítani: öltözete tiszta
rózsa, a két keze liliomokból, lábai folyondárokkal befuttatva, turbánja
szép császárszakáll, a haja árva-lány kalász, szemei csillagvirágok,
orczái halaványpiros mályvarózsákból, és ajka egy sor százszor szép.
Körülöttem énekeltek és daloltak, azt sem tudom már, kicsodák? és
énnekem úgy fájt a szívem bele; a midőn egyszerre lehullott minden rózsa
és liliom az előttem álló virágemberről s helyette ott állt – Miriám. És
én nem tudtam magamat tartóztatni, hogy ne sírjak, a midőn őt magam
előtt állni láttam.

Az öreg jobbra-balra simítja leánykája hajfürteit s elkezdi az álmot
magyarázgatni.

– Virágot látni álomban sokat, az nagy örömet jelent; leány, a ki magát
halottnak látja, nem sokára menyasszony lesz; a ki eltávozott kedvesét
siratja álmában, annak kedvese nem soká vissza fog térni.

– Nem térhet ide Miriám vissza soha! sóhajta búsan a leány, s úgy
elfelejtkezett magáról, hogy még azt a habkönnyü piskótát is, melynél
egyebet napjában nem evett, a kis arany halaknak szórta, mik szobája
szökőkutas medenczéjében uszkáltak vígan alá s fel, s enyelegtek egy
piczi kis fakó halacskával, mely még ikraképen vetődött vizükbe s nem
gondoltak vele, hogy ez a kis fakó halacska idő jártával majd egy nagy
orosz csuka lesz, mely őket mind elnyeldesi.

A szép leány nem láthatta atyja mosolygását, a midőn az eltávozott; de
magában elgondolá, hogy az mégis lehetetlen, a mit az emberek beszélnek.
Miriámnak nem lehet, nem szabad árulónak lenni.

A kinek nemzete annyit szenvedett, olyan szerencsétlen, az nem árulhatja
el ezt a szenvedő hazáját egy gyűlölt idegen kegyéért; a kire annyi
dicsőség várt mint honfira, az nem árulhatja el halhatatlan hírnevét egy
szolga dicsvágyért, mely megpirít, midőn kielégített; és a kit úgy
szeretett a nő, oly híven, oly igazán, nem lehet az árulója a menybéli
szerelemnek.

Ha az egész világ elitéli is őt, ám a szerető hölgy talál mentséget
számára, az ő szívéből csak az élettel együtt lehet kitépni emlékét.

És ha minden élő jel ellene tesz tanúbizonyságot, akkor álmodik felőle,
és ébren is felőle álmodik, és jól tudja, hogy az csak álom, mégis
ragaszkodik hozzá.


VIII. TATÁR HARCZ.

Miriám két egész ezredet egyesíte Marzia városban; lovasait, gyalogságát
úgy be tudta hozni a szoroson, hogy a meglepett lakosság egy szót sem
tudott meg elébb jöveteléről.

Minden elől-utól találkozót összefogdostak előőrsei s Hajbakut örmény a
legőszintébb csodálkozással látta a fényes tábornok urakat leszállani
kapuja előtt s azt sem tudta, melyiknek csókoljon kezet a sok közül
elébb, midőn méltóztattak házába benyitni.

Miriámnak első szava az volt hozzá, hogy kiparancsolta saját házából.

– Fiam! mondá a tisztes ősz embernek, ki neki apja lehetne; fiam, keress
magadnak más szállást, mert ezentúl én fogok itt időzni. Ismerlek, ki
vagy: jó pénzért számomra kikémlelted a Mirzát; de még jobb pénzért kéme
lennél a Mirzának én ellenem. Használtalak, már most nem kellesz, s
félni nem akarok tőled. Rajta légy, hogy jó messze válassz lakást ettől
a várostól. Ha eltávozunk, a házadat ismét itt találod. Ha valami károd
lesz, majd becsültesd meg s folyamodjál érte Szentpétervárra.

A jámbor örmény jónak látta ezzel a vigasztalással beérni. Hisz a
moszkók csak a lakását vették el; még gonoszabb lehetne pedig a dolog,
ha azok adnának neki lakást, ott, a hol neki nem tetszik.

Miriám azonnal elrendezé csapatjait, a legnagyobb óvatossággal, hogy az
átelleni sziklatetőkről hadi tervét ki ne kémelhessék. Tiszteinek meg
volt parancsolva, hogy szüntelen közkatonai köpenyt viseljenek
egyenruháik felett s osztályát senki el ne hagyja.

Midőn az előőrsök vizsgálatából az örménytől elfoglalt házhoz
visszatért, nagy meglepetés várt reá: a vitéz Karvajoff tábornok
érkezett oda Jekaterinoszlávból, az a derék ember, kinek ő mostani
rangját köszönheti, s ki viszont ő neki köszönheti, hogy most ott
időzhet a világ háta mögött, Jekaterinoszlávban, a Kaukazuson túl.

Mind a ketten azt mondták, hogy nagyon örülnek, a midőn egymás kezét
megszoríthatták.

A tábornok egy zárt levelet adott át Miriámnak, melybe az volt irva a
kormányzó által, hogy Karvajoff tábornok és Alabin ezredes előtt adja
elő azon hadi tervét a legrészletesebben, melylyel Mirza Kobult
megtámadni szándékozik.

Miriámnak engedelmeskedés volt a dolga. Elővette térképeit, mikben a
mezrei rejtek legtitkosabb erősségei, védhető és hozzájárulható
helyiségei pontosan fel voltak jegyezve. Akárki készítette azokat,
bizony jártasnak kellett lennie azon a vidéken, s nem csak szemeivel, de
eszével is meglehetősen bírni.

– Itt három feladat van, monda Miriám, miután a helyzetet lerajzolá. Az
első minden esetre a malomnak nevezett erőd elfoglalása. Ez pusztán
leleményesség dolga, egyedül találékony észt feltételez végrehajtójától,
a miért én azt Alabin ezredesre kivánom bízni, mint kinek hasonló
esetekben hirteleni önfeltalálása nevezetes. Második műtétel az
elősánczok elfoglalása a hegymagaslaton; ezt rábízhatom bármelyik
vitézebb dandárvezetőnkre, mert ehez semmi egyéb nem kivántatik, mint
személyes vitézség, a lerajzolt védművek között egy gyermek is
eligazodhatik, s a munka forrója csak a sánczoknál kezdődik, azon pedig
behunyt szemmel s kivont karddal öt percz alatt át lehet esni. Ismétlem,
hogy ez az őrmesterek dolga. A harmadik feladat a legnehezebb. Míg a
gyalogság a mezrei magaslatokat ostromolja, a lovassággal a hegyszakadék
bejáratát kell elfoglalni, hogy a Mirza czinkosai segélyül ne jöhessenek
neki. A ki e feladatot pontosan teljesíti, az meglehet, legkevesebb
dicsőséget fog haza vinni e hadjáratból, mert azon esetben tán munkája
sem akad, de ha elhanyagolja azon állást, az egész eredményt
koczkáztathatja. A Mirzának most nincs több száz emberénél odafenn, de
ha sikerül a kóborló tatárok közül még néhány százat magához vonhatnia,
soha sem bírunk vele. Azért a Csardak előtti álláspont a legfontosabb s
ezt megőrzeni egyenesen magamra vállalom. Én ismerem a tatárok ezernyi
fortélyait, ravasz, rendkívüli hadakozásmódját, s hiszem, hogy ha
megtudják, miszerint velem állnak szemközt, meghúzzák magukat mocsáraik
között, s nem lesz bátorságuk a síkra szállani.

Karvajoff feszes komolysággal hallgatta végig Miriám beszédét, azután
egy másik zárt levelet vont elő kebléből.

– Ez is önnek szól, monda, átnyújtva azt Miriámnak.

Miriám feltörte és azt olvasá belőle, hogy a kormányzó rendeletéből az ő
hadműködései egyenesen alárendeltetnek Karvajoff tábornoknak, minélfogva
annak mindenekben engedelmeskedjék.

Ily megaláztatás után más országban a tisztek le szokták tenni
kardbojtjaikat; de Oroszországban ilyesmi nem divat és nem szabad. A mit
a czár és az ő kormányzói rendelnek, az nem szégyen, még ha megaláztatás
is.

Miriám nyugodtan hajtá meg magát Karvajoff előtt s tudatá vele, hogy
parancsát várja.

– Hadi terved jó, monda a tábornok összegöngyölgetve a térképeket. Semmi
kifogásom ellene. Csupán a végrehajtás személyeit hiszem jónak
megcserélni. A malomnak czímzett erőd elvételével téged bízlak meg, a
Csardak felőli álláspont felügyeletét pedig Alabinra hagyom. Én magam
itt a középpontból intézem a megszállást.

Miriám arcza legkisebb változást nem mutatott.

– Én e feladatban is nagy megtiszteltetést találok; de újolag
figyelmeztetem Alabin ezredes urat, hogy a tatárok ravaszságától jobban
lehet félni, mint görbe kardjaiktól, s a ki eléggé óvatos lenni nem tud,
nagyobb veszélyben lehet miattuk Szimferopol közepén, őreitől körülvéve,
mint egymagában a Jura szakadékai között.

Alabin fülig vörösödött el e szóra, mely őt az arany álarczossali
esetére figyelmezteté; de vigasztalhatta magát azzal, hogy hiszen Miriám
annál halaványabb.

Szegény Miriám, neki ugyan elég oka van arra, hogy halavány legyen. Mint
okos ember, úgy számította ki magában a dolgot, hogy nagy áldozatokkal
oly győzelmet vív ki, mely őt a czár kegyében megerősíti; és íme most
látja, hogy ő maga van legelső áldozatul szánva; hogy elhatároztatott,
miszerint ő veszszen legelébb is kárba; hogy ő legyen, a kit
elhasználnak, és nem az, a ki a hasznot aratja.

A legközelebbi éjszakán kellett a malom elleni támadást végrehajtania.

E vakmerő fegyvertényre egy saját zászlóalj rendeltetett parancsnoksága
alá.

Saját kiváló öltözékeikről megismeré a katonákat Miriám.

A szibériai zászlóaljak egyike volt az, a mik úgy erednek, hogy a hol
nagy bűnösöket találnak a hadsereg között, kik a tízezer vesszőt ki
bírták állani s nem haltak meg bele; kik tilos eszméket mertek társaik
előtt kibeszélni; kik tán itt-amott katonai forradalmak részesei voltak,
vagy engedetlenek előljáróik iránt, sőt talán lengyelek, vagy titkos
jacobinusok, veszélyes társulatok czinkosai: az ilyenekből saját
ezredeket alkottak, s ezen kiválasztott ezredek számára szokott
fentartatni azon ritka megbecsültetés, hogy ostromlott várak réseit ők
rohanják meg legelől, ők temessék be hulláikkal a sánczárkokat, s azt a
kettős szolgálatot tegyék birodalmuknak, hogy megmentsék azt az
ellenségtől és saját maguktól.

Midőn egy ily ezred bizatott Miriám kezére, jól tudhatá, hogy mi vár
reá?

Az ilyen tisztelet felér a halálitélettel, a mi Oroszországban el van
törülve.

Miriám ha különben nem tudta volna is ezt, eléggé sejtheté abból, hogy
tiszttársai oly szívesen búcsúztak el tőle ez este, mint a kit nem
fognak többé látni; maga Karvajoff is részesíté annyi kegyelemben, hogy
titokban megsúgta neki, miszerint jól teendi, ha ő is közkatona köpenyt
fog ölteni s kalapja mellől elhagyja a tollbokrétát.

Miriám azért is legpompásabb öltönyét vevé magára, felkötötte aranyos
övét, felrakta rendjeleit; gömbölyű prémes cserkesz süvege mellé akkora
kócsagot tűzött, hogy ágyúval is rá lehetett czélozni, s még az egész
tetejébe felkeríté lángpiros tatár-köpenyegét, hogy a ki csak hírét
hallotta is, rá ismerjen róla.

A mint ily öltözetben katonái elé lépett, bámulva szólítá meg minden
ember: ez még is vakmerőség, ez Istenkisértés; hisz így mindenki ő reá
fog czélozni.

– Hadd czélozzanak, felelt ő büszkén. Azt hitték, hogy félek, midőn e
rohammal megbíztak; pedig még nincs az a golyó megöntve, a mely elől
Miriám eltagadja magát.

És úgy ment fényes lobogó köntösben, arany boglárokkal, gyémántos
rendjelekkel abba a csatába, melyből senkit sem várnak társai vissza.
Oly büszkén hordta mellén azokat a rendjeleket, mintha czélnak tartaná
ott, hogy oda lőjjenek.

Egy-két fegyvertársa tán meg is sajnálta, a kinek tán épen útjában nem
volt, de hogy ezek közé sem Karvajoff, sem Alabin nem tartozott, az több
mint valószínű.

E született orosz főnemesek előtt a tatár Mirianoff mind végig gyanús
jellem maradt; az emberi szív jobb érzelmei közé tartozik az, hogy az
árulónak, a szökevénynek soha sem hisznek egészen s ez a gyanús göcs
legjobban meg lesz oldva így: ha hű volt Miriám, akkor elesik
Oroszországért, de dicsően esik el; ha pedig hűtlen volt, akkor dicsően
vész el, de mégis csak elvész.

A syllogismus mind a két oldalról erős s becsületére válik annak, a ki
feltalálta.

A mint szürkülni kezdett az alkony, Miriám megkerülte csapatjaival a
várost, hogy azon ismert útra fordúljon, mely a malom tájára vezet.

A hegyi folyamhoz érve, egy csapat dzsidást talált ott, kik lovaikat
itatták a vízben s panaszkodtak, hogy a folyam megfoghatatlan okok miatt
úgy kiapadt, hogy alig találnak benne elég ivóvizet.

Miriám jól tudta, hogy mi e gyors apály oka; némely helyütt alig ért
bokáig a kövek között csergedező víz, s egy-egy külön szakadt gödörben
kalappal lehetett fogni az ott rekedt pisztrángokat; a heverő orosz
katonák bográcsokban főzték a parton az összefogott halat és rákot,
némelyik itt-ott skorpiót is fogott rák helyett; megfőzte azt is, semmi
baja sem lett tőle.

Az utolsó előörsöt elhagyva, leszállt egész csapatjával Miriám a kiapadt
folyam medrébe, s annak két sziklás fala közt haladt sebesen mindig a
folyam mentében.

Két felül a part oly magas volt, hogy a haladó sereg szuronyhegyei sem
látszottak ki belőle. Semmi sem árulhatá el közeledésüket.

A völgyön mély köd feküdt, melyen alig bírt keresztülderengeni az újhold
sápatag félképe. Kedvező idő a titkos rohamra. Csupán azt kell még
bevárni, míg a hold is lemegy, azután a köd és a sötétség két jó barát
lesz.

Addig ott kell időzniök a vízmederben; ha egy hang elárulja ottlétöket,
végök van, két percz elég arra, hogy együtt mindenestől örökre
megszünjenek Oroszország terhei lenni. Ha Miriám társai tudnák, a mit ő
tud, hogy fagyna meg szívökben a vér! Ha sejtenék azt, hogy e hegyi
folyam azért apadt el oly egyszerre, mert a hegyen túl óriási gátakat
zártak eléje s csak egy zsilipet kell felrántani, hogy egy egész tenger
zúduljon reájok alá, mely ha az egész mély meder mind fegyveres vitézzel
volna is tele, úgy elseperné őket, hogy az itéletnap sem szedné
szétszórt csontjaikat össze.

Az igazi út, mely a malomhoz vezet, épen a part felett visz el. Egy
perczben úgy tetszik nekik, mintha lovak dobogását hallanák fejük
fölött. Mindenki lehúzza magát a víz alá, hogy sisakjaik hegyei sem
látszanak ki. A tatár őrjárat halad végig a parton. Ha valamelyiknek
eszébe jutna megtekinteni, micsoda kövek azok ott a mederben, miken a
víz itt-amott apró zuhatagokat képez?… Nem vettek észre semmit,
elhaladtak tova; Miriám csapatja most emeli ki fejeit a vízből
lélekzetet venni… A hold már a hegyek között van, sietni kell, mert ha a
hegytetőkön is sötét lesz, akkor a tatárok egész szál fenyőfákat
gyújtanak meg, s kivilágítják az egész vidéket.

Most gyorsan előre! Kiki hajigálja el, a mi terhére van: a lőpor úgy is
átnedvesedett, a töltényekre semmi szükség csak a szurony ad még
vigasztalást.

Már hallik a malom kelepelése; csak egy kereke forog, kevés vize van;
itt vigyázni kell, mert egy mély gödör van a kerekek előtt; a kik úszni
tudnak, előre! A víz alatt hegyes sánczkarók merednek, vigyázzon
mindenki, hogy beléjök ne akadjon; a ki megsebesíti magát bennök, el ne
jajduljon, hanem haljon meg békével. Maga Miriám úszik legelől, kardja
fogai között. Jó, hogy ez a malomkerék kelepel, nem hallani tőle az
úszók lubiczkolását. A malomkerék még egyébre is jó. Meg lehet fogózni
egyik lapátjába, a forduló kerékkel fel lehet emelkedni egész a
malomsáncz párkányzatáig s onnan egy merész ugrással át lehet szökni a
párkányra.

Miriám volt az első. A mint a malompárkányra ugrott, kardját kezébe
kapta, s felszakítva a már ismeretes őrszoba ajtaját, berohant egyedül s
a mint a szoba közepén négy tatár ült egy felfordított hombár előtt,
koczkázva, odaütött közéjük öklével a hombár fenekére, rájuk kiáltva:

– Adjátok meg magatokat!

A tatárok ijedten ugrottak szét s mintha elfeledték volna fegyvereik
használatát, rohantak a tulsó ajtó felé. Miriám egyet megragadott
közülök, de a tatár kiszakítá magát kezei közül s mielőtt Miriám társai
rárohantak volna, ő is eltűnt a tulsó ajtón, melyet üldözőik előtt
rögtön lebocsátott csapda rekeszte el.

Az oroszok betörték fejszékkel a csapdát, s azon benyomulva, a malomgép
termében találták magukat; azonban sehol sem akadtak egy ellenfélre. Az
első pillanatban nagy lárma volt a malom minden termeiben, mintha
negyvenen is volnának ott, és most senki sem található a pinczéktől a
padlásig sehol.

– Jól tudom, hová lettek, szólt Miriám, s egy fáklyát kezébe ragadva, a
malom gépezetén keresztül a vízroham üregébe indult.

Helyesen gondolá; a mint a fáklyával az üreg nyílásához lépett, rögtön
tíz lövés jött egyszerre az üregből s jobbra-balra, a kik mellette
álltak, holtan hullottak le.

– Uram! szólt ekkor egy jámbor közvitéz Miriám elé lépve; kiméld
életedet, maradj hátul, ez öltözetről mindenki rád ismer, vagy add
legalább nekem a fáklyát, hogy téged ne lássanak.

– Nem félek, biztosítá Miriám a vitézt. Ereklyém van; s azzal elővonta
kebléből szent Sebestyén aranyozott képét, ki ime nyilaktól volt
átlövöldözve Diocletian császár parancsára.

Az orosz áhitattal csókolta meg az ereklyét, s oly bizton érezte magát
azontúl Miriám mellett, mintha őriző angyalok járnának előtte, ködnek és
tűznek oszlopában.

Miriám sebesen nyomult előre a szűk alagúton; gyorsaságtól függött
minden siker; egy golyó sem érte, pedig egyre lövöldöztek reá; csakugyan
talizmánjának kell lenni.

Midőn nehány száz lépésnyire hatoltak már az üregbe, egyszerre irtóztató
csattanás hallatszott kívülről, melynek dörgése, mint valami óriás
harang siketítő búgása tölti el a földalatti boltozatot: az egész hegy
összeomlani készül, a szikla reszket, mint a megkondított ércz; s a
rettentő robaj, mintha száz meg száz enyészetes halálkiáltás kardalával
végződnék.

– Mi volt ez? kérdi egymástól a rémület.

A válasz borzasztó.

Künn a malomerőd a levegőbe röpíttetett; Isten tudja hányan voltak
benne? ki birná megszámlálni a győztes oroszokat ott a szétvetett
kődarabok alatt, az égő gerendák között? Egy-egy fekete tömeg még most
is vonaglik itt-amott. Alig ismerni rá, hogy ember volt valaha.

Az üldözést nem lehete folytatni tovább, a zavar sokkal nagyobb volt az
oroszok között. Miriámnak vissza kellett vonulnia az üregből. A
közvitézek most már igazán hitték, hogy az amulet menté meg a haláltól,
mert ha hátul marad, ő is ott vesz a robbanásban.

A csattanást jól hallották Marzia városban is s a főtisztek a
tábornoknál épen vacsoránál ülvén, találgatták, mi lehet az? Vacsora
után majd utána járnak. A válasz azonban még vacsora előtt megérkezett;
mert a mint Karvajoff számára, ki bornemisza volt, friss vizet hoztak a
folyamból, s ő azt a fakupából üvegpohárba tölté, boszankodva szólt: hát
vörös bort adtok nekem?

Nem vörös bor volt az, hanem piros vér; háromszáz szétmorzsolt hősnek
vére, azon frissen merítve a folyam medréből, melyben áradást idézett
elő. Azt tették fel a tábornok asztalára, nem látva szinét a faedényben.

A tisztek egymásra néztek és hallgattak. Gyaníták, mi történt. Szegény
Miriám. Hamar bevégezte. Egy öreg pópa volt jelen, az elkezdett énekelni
a megholtak lelkeiért; a tisztek ezüstpénzeket adtak neki
viaszgyertyákra s Karvajoff ünnepélyes fogadást tett, hogy a derék
Mirianoff emlékére márványoszlopot fog emeltetni Marzia közepén s azt a
piaczot az ő nevéről hivatja.

Ez ájtatos foglalkozás közepett érkezett meg Miriám követje. Tiszteletét
hozta urának a fővezérhez és a vállalat eredményérőli tudósítást.

A malomerőd elfoglaltatott, hanem a hegyi alagúton menekült tatárok a
győztesekkel együtt felvetteték az egész épületet; maga Miriám csak az
által menekült meg nehány század magával, hogy a robbanás alatt a
tatárokat üldözé az alagúton. Megbizatását végrehajtá, s most kér
segítséget, hogy az elfoglalt álláspontot megtarthassa.

E hir nagyon megzavart mindenkit; hogy Miriám egy óra alatt vakmerő
rohammal elfoglalja az erődöt s egy légberöpített sáncz ostromlói közül
nehányad magával megmeneküljön, ez hasonlított a csodákhoz.

A tiszt urak sajnálni kezdék a pópának adott ezüst pénzeiket.

Karvajoff hidegvérrel piszkálta fogait, végre azt mondta Miriám
hirnökének, hogy csak menjen vissza, reggel felé majd küldenek számára
erősítést.

Azzal a tisztek szétoszlottak tanyáikra, Alabin még a késő éjszakai
órában átlovagolt a csardaki állomásig, mely reá volt bizva.

A végzetes tatár csárdától a Mezre várig vezető úton Miriám azon
javítást teteté, hogy a meredek hegyszakadék fölött állóhidat veretett,
ez által a keskeny hegyoldal helyett a szélesebb túlpartra volt az út
áttéve, melyet a tatárok úgy látszik készakarva hanyagoltak el.

Ez ösvényen haladva, Alabin két óra alatt tette meg azt az egész útat,
melyen legelső alkalommal fél éjszakán át elhordozta a ravasz tatár.
Hiszen csak azt kaphatná meg még egyszer.

A tatár csárda most egészen Alabin számára van elfoglalva, a csárdás
régen megszökött belőle s ott hagyta azt üresen a vendég urak számára.

Egy tábori ágy, egy medvebőr az egész kényelem, a mi Alabinra várakozik;
ha legkényelmesebb ágya volna, sem igen tudna saját gondolataitól
aludni.

Nehány nap alatt annyi visszás dolog történt vele, hogy nem bir
kiigazodni saját eszméi közül. Nagyravágyását új diadallal kecsegteti a
mezrei ostrom, kiváncsisága fel van ingerelve, látni azt a csodálatos
rejtekhelyet s annak legcsodálatosabb úrnőjét s talán jutalmul nyerni az
egész tündéri tanyát, tündéri úrnőjével együtt. Boszút állni gyűlölt
vetélytársán, a ki mindig szerencsésebb volt, mint ő; feláldozhatni őt
saját szerencséjének, az ő küzdelmei árán juthatni épen azon díjhoz, a
mit amaz elveszít. Hanem itt azután valami lehűtő gondolat tévedt forró
képzeletei közé: az, hogy ez a Miriám milyen ördöngös szerencsével bir,
mennyire nem esik bele semmi verembe, a mit alá ásnak, hogy meg tud
állni két éles fegyver között és egyiktől sem fél; gyűlöli a tatár is,
az orosz is és egyik sem birja elveszteni. Erről azután eszébe jutottak
e rendkívüli ember figyelmeztetései azon veszély felől, mely reá a
csárda állomásán várhat, s ha még hozzá az aranyálarczczali mesés
kalandjára talált gondolni, tökéletesen indokolva lehetett azon
aggodalma, mely nem engedte jó tábori ágyán aludni, hanem kényszeríté
háromszor is felkelni s kivont karddal körül járni szellős hajlékát,
mely minden oldalán őrökkel volt körülvéve.

Midőn harmadszor kiment a csárdából, őrei figyelmeztették valami
világosságra, mely nehány percz előtt keletkezett, azóta hirtelen kezd
terjedni s mindinkább közeledik.

– A nádat gyujtották meg valahol vigyázatlan pásztorok s annak a tüzét
hajtja felénk a szél; vigasztalá magát Alabin.

A szél azonban épen ellenkező irányban fútt s a tűzvilág mégis egyre
közeledett.

Egy csapat kozáknak rögtön parancsot adott Alabin, hogy vágtassanak
előre s szerezzenek róla tudomást, mi az?

Az alatt mindenki nyeregbe veté magát; az ágyúkat elhelyezték, s az
egész lovassági dandár csatakészen várta az ismeretlen veszélyt, akármi
alakban jőjjön is az.

Nehány pillanat mulva rémülten száguldottak vissza az előre küldött
kozákok.

«Az ördögök jönnek!» kiálták már messziről s megrémült hetmanjok akadozó
nyelvvel birta elhebegni Alabin előtt, hogy egy roppant sereg tüzet
okádó szarvas szörnyeteg jő nagy bömböléssel a tábor ellen; soha sem
látott ilyen ellenséget senki.

Milyen őrült lárma ez!

Ezer meg ezer vad, idegen hang iszonyító keveréke: bőszült fenevadak
bömbölése, kutyák ugatása, ostorcsattogás, emberi üvöltés, és az a
tomboló robaj, mely alatt megreszket a föld, és az a tétova láng, mely
vészsebesen közeledik és senki sem tudja, mi robaj, mi láng, mi veszély
az, a mi közeledik? Az ördögök szabadultak el a poklokról.

Gyorsan az ágyúhoz, gyorsan a lovakra jó muszka vitézek! késő volna
sánczokat hányni most, késő volna csatatervet készíteni: ez tatár harcz
leend.

Rémes, rendkívüli csata, a minőről nincs említés téve a hadtudomány
könyveiben, hogy a bölcs vezérek óvakodhassanak tőle, a hol nem segít
sem az ágyú, sem a vitézi kar, sem a jó szurony, sem a jó kard a kézben;
csak egy segítene, a futás; de az kinek jutna eszébe?

Csak négyszázan vannak a tatár lovasok, kik ez ördöngös harczra
vállalkoztak, de maguk előtt kétezer szilaj bikát hajtanak, a legvadabb
embergyűlölő állatokat, mik Tauria rónáin legelnek s megkergetik az
ismeretlen lovast.

Kétezeret összefogtak Mirza Kobul gulyáiból, párjával összelánczolták
őket szarvaiknál fogva, szarvaik közé pedig fenyőgallyakból vastag
kévéket kötöztek, azokat azután meggyujtották.

Azzal hajrá!

A horogvégű ostor csattogása, az uszított ebek üvöltése, a ropogó láng
neki vadítá a szilaj állatokat; vak, veszett dühvel rohannak előre, égő
szarvaikkal a pázsitot szaggatva fel futásukban, rá az egész tömeg az
orosz dandárra.

Alabin négy ágyúja mögött állt, a mik kartácsra voltak töltve, s a
fölvert por miatt, mit a szél előre vert, nem ismerheté meg elleneit.

Mikor nehány száz lépésnyire voltak, akkor egyszerre mind a négy ágyúval
közéjök lövetett. A lövések után egy-egy hosszú folt támadt a közelgő
lángtengerben, mint mikor az égő parázs közé csapnak, azután ismét
összefolyt az s jött robogva és üvöltve.

Még egy lövés és ismét egy; ekkor a szél félrekapja a porfelleget s az
oroszok megismerik elleneiket. Nem emberek azok, hanem ördögök.

Az égő, izzó homlokú fenevadak, hosszan csüggő véres nyelveikkel, fekete
alakjaikkal, vértől és tajtéktól csorgó szügyeikkel, orrlyukaikon a
tűzben sziporkázó forró gőzt fuvallva, valóban méltán képviselheték a
pokol szörnyeit, melyek csordástól jöttek elő e sápadt emberi alakok
szívbeli bátorságát megpróbálni.

Valóban sápadtak voltak.

A veszett tömeg alig volt már tőlük száz lépésnyire. Még csak egy ima
elmondására sem volt többé idő.

Elől, valamennyi fenevad előtt nyargalt egy vén, koromfekete bika; ez
volt talán a többiek vezére. Két fiatalabb tinót kötöttek kétfelül
hozzá, mind a kettőt ellőtték az ágyúgolyók, egyik még sántikálva rohant
mellette három lábon, a másik élettelen hevert a földön s a vad bőszült
állat úgy hurczolta magával mind a kettőt izzó lánczainál fogva, mintha
nem is érezné, hogy vele vannak.

– A lándzsákat előre! kiálta Alabin, s egyszerre az egész kozák hadsor
előreszegzett lándzsái meredtek a fenevadak elé.

Mintha csak buzakalászok lettek volna!

A futó láva rohama nem erőszakosabb, mint volt e fenevadaké; nem láttak
semmit maguk előtt, nem éreztek semmi sebet, egy pillanat alatt a
kozákok lovai alatt voltak, s jól esett nekik, hogy égő homlokaikat
valami enyhítő nedv érhette: a legázolt lovak és lovagok vére.

Az emberek még küzdöttek volna, de az állatok megtagadták a szolgálatot.
A megrémült paripák lehányták lovagjaikat a nyeregből, vagy erőszakosan
futottak szét velük az ismeretlen éjszakába; a hadsorok át voltak törve,
a ki közbeszorult, ott gázolták el a nyargaló tömegek, lovat és lovast
egymás vérébe taposva!

Két ledöfött paripa közé bukott le Alabin; úgy bukott le, hogy meg nem
birt mozdulni onnan. Az egész bősz csorda keresztül vágtatott rajta, a
két paripa hullája őrizte, hogy agyon nem taposták; látta őket egyenkint
átugrálni feje fölött; némelyik nagyot döfött szarvaival a holt
paripába, melyben leszegzett fejével megbotlott; egy ott esett el épen
mellette, a fáradságtól megszakadva s ott bőgött sokáig, míg a többiek
agyon nem taposták, fel-felemelve tűztől elundokított fejét. A vérebek,
a feluszított szelindekek, szeges örveikkel keresztül-kasul nyargaltak a
csorda között, a futó állatok lábaiba harapdálva s fojtogatva a földre
hullt vitézeket, kik még életjelt adtak.

Alabin emlékezett rá, hogy pisztolya kezében volt, midőn legázoltatott,
s nem tudott magának számot adni róla, hogy miért nem veszi most annak
hasznát? Későbbre tartogatta.

Egyik rémalak a másik után futott rajta keresztül; a dühödt fenevadak
után jöttek vágtatva a tatár lovasok, csattogó ostoraikkal, lánczos
kopjáikkal, miket az üldözött bikák után hajigáltak. Alabin egyet-kettőt
felismerni látszott e vad marczona alakok közül. A vén csárdai
csapláros, ki őt legelébb Mezrevárig vezette, ki oly ügyetlenül ült a
lovon, most a legszilajabb ménen nyargalva vágtatott társai élén, feje
fölött pörgetve hosszú dárdáját, mint egy könnyű pálczát.

Alig nehány lépésnyi távolban tőle nyargalt fekete tatár lovon a
mezrevári vad kisasszony, az emberijesztgető Dzsula; féloldalt ült
hosszú serényű paripáján, egyik kezében hat póráz kötőfékjét tartotta,
melyre dühödten ugató szelindekek voltak kötve, másikban hosszú karikás
ostorral kongatott a futó csordák után; különben is vad és embertelen
arcza most furiákéhoz volt hasonló, rövid göndör haja szerteszélylyel
szabadulva, mint vonagló kigyófészek, tekergőzött sokszegletű feje
körül, irtóztató arczulatát egy oly mosoly világítá, melytől az élő vér
fagyott meg.

E gyűlöletes alak láttára, mint a galvanizált halott, rándult össze az
orosz főnök. Az utálatos szörny vérrel fecskendezett arcza ott rebbent
el szemei előtt, mint egy kisértetes álom. Valamit akart neki kiáltani,
talán valami átkot, de ez a kiáltás nem birta elhagyni ajkát. A pisztoly
talán szerencsésebb lesz, könnyebben meg tud szólalni.

– Halál reád!

A halavány vitéz aléltan, mozdulatlanul feküdt holt társai között, s
csak képzelte ő, hogy halált kiáltott a rémalakra, hogy pisztolyát
rásütötte. Szája zárva volt és karja ketté törve, a látás még az
ébrenlét, de a küzdelem már az álom volt.

A vad lárma, a duló tömegek keresztül rohantak felette, az üvöltés
mindig messzebb távozott el tőle, a tomboló moraj lassúbb kezde lenni, a
föld megszünt reszketni, a táj elsötétült újra s egy óra mulva ismét
néma és csendes lett a környék.

Alabin arról gondolkozott, vagy talán csak álmodta ott fekve, hogy annak
a Miriámnak mégis csak igaza volt, midőn ezt a helyet akarta magának
választani. Milyen szép volna tőle, ha mostan ő feküdnék itt helyette,
ezen a dicstelen csatatéren, hol annyi jó lovag átkozza a földet, mely
vérétől nedves, ki nem hősöktől leverve, hanem barmoktól letiporva
lehelli ki lelkét.

* * *

Marziában az egész eseményről semmit sem tudtak meg; az ágyúzás hangjai
nem törhettek idáig, s az őrt álló vadászok, kik a város véghelyein
voltak felállítva, egész nyugodt lélekkel nézték el, mint halad a hegyi
folyam partján végig egy hosszú csapat lovasság: hosszú dárdáikról
könnyen kozákoknak nézhették őket, s csak félóra mulva hallottak valami
rögtöni csatazajt a malomerőd táján, s siettek Karvajoffot tudósítani,
hogy Miriám veszélyben van, tán segítségére kellene menni.

Karvajoff azt mondta, hogy «majd reggel!»

Reggel azután, midőn Karvajoff felkelt a malomerőd helyét megszemlélni,
ott találta a maga kiküldött zászlóalját mind a rendelt helyen. A kiket
a robbanás el nem temetett, ott álltak sorban a sziklafal mellett;
csupán az az egy hiba esett bennük, hogy fej nélkül álltak ottan.
Legeslegelől a vezér maga, nagy piros köpenyegében, rendjelekkel
diszített köntöse még ékesebb volt egy lándzsadöféstől, melytől
elborította a vér. Olyan tréfás látvány volt az egész: egy hadsor,
melynek feje nincs.

Haza szállinkozó lovasok Alabin seregéből azután egész csodákat
beszéltek el a tábornoknak az éjszakai rohamról, az ördögök ezredeiről,
mely ellenkező tudósításokból olyan zűrzavaros gombolyag keletkezett,
hogy kevésbé jártas vezér, mint Karvajoff, el nem igazodott volna rajta.
Ő azonban alkalmat vett magának ez eseményben következő összefüggést
találni s azt a kormányzónak Szebasztopolba megküldeni, remek mintájául
minden későbbi haditudósításoknak:

«Van szerencsém excellentiádat tudósítani, miszerint az éjjel a kóbor
tatársereg egy csapatja az élelemben szükséget szenvedő várbelieknek
nehány ezer darab marhát akart becsempészni. Kellő intézkedéseim és
seregünk bátor figyelme meghiusítá az alattomos kisérletet, s az egész
gulyát sikerült elfognunk. Az ellenség nagy veszteséggel vonult a várba
vissza. Ha Miriám dandárnok az ellenség megkerülése végett kiküldött
szibériai 7-ik zászlóaljjal el nem késik, az egész ellenséges csapatot
elfogjuk. Igy is nagy veszteségük volt. Az említett dandárnokon kívül,
ki késedelmének áldozata lett, közülünk senki sem esett el a harczban
(igazat mondott, mert mind ott álltak a falhoz támogatva). Ki kell
azonban Alabin őrnagyot emelnem, ki az ellenség visszavetése alkalmával
hősi küzdelem közepett veszélyes sebet kapott, s még sebesülten is
folyvást megtartá a vezényletet. Sajnálom, hogy az ellenség
veszteségéről pontos tudomást nem szerezhettem, miután szokásuk a
tatároknak magukat lovaikhoz kötözni, hogy az ütközetben, ha meghalnak,
se essenek le a földre. Ez érzékeny csapás után minden perczben várom,
hogy a lázadó Mirza életre-halálra megadja magát stb.

Ezt a tudósítást aztán rábizta egy kozákra; a kozákot még az nap délben
lelőtték a belbeki nádasok között s a haditudósítás még azon este
szerencsésen megérkezett – Mezre várba, és átadatott Mirza Kobulnak
magának.


IX. A MENYEGZŐ.

Kinek volna gondja Mezrevár paradicsomában arra: minő haditerveket főz
Karvajoff táborkara? Hogy készíti hadi tudósításait, hogy állítja fel
ezredeit?

A fényes keleti virágok most is oly pompában nyilnak, az érett kalász
most is úgy hullámzik, a szelid galambok most is úgy turbékolnak, mint
az előtt, Oroszország egész tüzérserege nem szomoríthatja meg őket.

A várkastély tornáczában vidám csengetyűs zene szól, lenn az udvaron
fiatal tánczos leányok játszanak hosszú rózsafüzérekkel tüneményes
játékot, a termekben díszes férfiak serege van összegyűlve, fényes
ó-nemzeti öltözeteikben.

A körterem falai nem látszanak a virágfüzérektől, a palló nem a
selyemszőnyegektől és az asztalok a drága edényektől.

Mirza Kobul egyetlen unokája lakodalmát üli ma, azért van mindenkinek jó
kedve, csak a menyasszonynak nincs.

Senki sem tudja még, hogy ki lesz a vőlegény?

Választani ugyan könnyű annyi derék férfi közül, de kinek volna
bátorsága azt a fehér virágot leszakítani, ki azért lett olyan halvány,
mert gyűlöli azt, a kit szeret?

Csak Kuván és a vén csárdás látszanak tudni a titkot; ha kérdezi más,
hallgatnak és mosolyognak.

Nyilnak a belső ajtók, kilép az egyiken Mirza Kobul, földig érő skarlát
kaftányában, mely alól gyémántos öve csillog elő, keresztül tüzött
hosszú handzsárjával; a másikon Szendereli jő elő, földresütött szép
szemekkel, alabástrom fehér arczczal; kis énekes madárkája szomorúan
meghúzta magát úrnője vállán, mintha ő is osztaná annak bánatát; nem
szabad őt onnan elhajtani, Szendereli nem szeret már e világon semmit,
csak e kis énekes madárkát.

Háta mögött jön a törpe Dzsula, két akkora toll-legyezővel, mint jó
maga, s olyan jókedvűen mosolyog mindenkire, mintha szüksége volna
arczának e torzképre, hogy még furcsább legyen.

A Mirza megfogva unokája kezét, kivezeti őt vendégei elé s nyájasan
üdvözölve őket, mond:

– Kedves rokonaim; örvendjetek e napon, mely azért virradt fel, hogy egy
új ünneppel szaporítsa Mezre vár évkönyveit. Családom utolsó sarjadékát
akarom eljegyzeni nemzetünk legderekabb fiával. Ki legyen az, ki e
czímet bátor elfogadni? azt itéljétek meg ti magatok.

E szóknál tenyerébe csattantott háromszor a Mirza, a virágkoszorúk egy
harmadik ajtóról vonultak félre s az összegyűltek előtt állott – az
arany álarcz…

A meglepetés hangja hallatszott minden ajkról.

Ki ne ismerné őt? ki ne látta volna őt véletlenül, hivatlanul
megjelenni, valahányszor nagy veszély fenyegette ügyeiket? ki ne látta
volna őt bátran harczolni éjszakai támadások alatt? Ki ne tudná, hogy a
legcsodásabb vállalatokat ő vezette mindig, soha rajta nem vesztett,
soha társait veszélybe nem vitte és rendesen oly véletlenül tünt el,
mint megjelent.

De a csodálkozásnak méltó helye volt itt: eddig mindenki a Mirzát vélte
ez álarcz alatt sejthetni, s csak most emlékezék vissza azon délczeg,
telt termetre, mely a Mirza csontos testalkatával alig volt
összeegyeztethető.

– Elismeritek-e, kérdé Mirza Kobul, hogy ő nemzetünk legderekabb hőse?

Mindnyájan keblükre tették kezeiket és meghajták magukat válaszul az
arany álarczos előtt.

Ekkor unokájához fordult Mirza Kobul s gyöngéd szeretettel kérdé tőle:

– És te elismered-e, hogy ő nemzetünk legdélczegebb,
legszeretetreméltóbb fia?

Szendereli hallgatott, nem felelt; de a míg ő hallgatott, egyszerre a
kis énekes madár elkezdé szárnyait rázogatni, fejét forgatni
jobbra-balra, s mintha ő akarna úrnője helyett felelni, énekelni kezde,
vígan csattogva repesve.

Mirza Kobul inte az arany álarczosnak, hogy nyujtsa kezét Szenderelinek.

Az álarczos kinyujtá jobbját és azon a kezén csak négy ujj volt, a
legkisebb hiányzott.

Szendereli mélán bámult maga elé s alig látszott valamit tudni arról, a
mi körüle történik.

De a kis énekes madár elszállt a leány válláról s mindenki bámulatára
odarepült a lovag kinyujtott kezére, egyik ujjról a másikra szökve s
szökdelései közt víg fecsegéssel tekintgetve reá vissza, mintha kérdené,
hát az ötödik ujj hová lett?

Ekkor lassan leemelé képéről az álarczot a rejtélyes alak s azon
pillanatban az egész terem egy név kiáltásától rendült meg:

«Miriám!»

Valóban ő volt az. Az annyira gyűlölt, annyira szeretett ifju, kiről azt
mondták, hogy áruló, kit szájával szidalmazott minden tatár, míg
szivével menteni törekedett.

Néhány elkeserült férfi az első indulatra handzsárt rántott s a gyűlölt
alaknak rohant, a midőn Szendereli felocsúdva kábulatából, gyorsan
odaveté magát az ifju keblére s gyönge testével készült őt
megvédelmezni; míg a Mirza nyájas komolysággal csillapítá le a
dühöngőket.

– Ő az én legkedvesebb hősöm.

– Nem árult-e el mindnyájunkat ellenségeinknek?

– A mit tett, parancsomra tevé; felelt a Mirza. A mit kimondott,
akaratommal mondta ki. Hogy pedig én miért ismertettem meg magamat
ellenségeinkkel? azt azért tevém, mert elég erősnek érzem magamat velük
megküzdhetni s üdvözlöm az órát, melyben völgyeinkbe alászálltak, hogy
soha el ne távozzanak innen!

Azzal megszorítá az ifju kezét, ki zokogó kedvesét tartá keblén, a
túlboldog, az örömében felviduló Szenderelit s kivezetve őt palotája
erkélyére, bemutatá az egybegyűlt harczosoknak, mint ezentúli vezérüket
az oroszok elleni harczban.

Alabin odalenn hallhatá a víg kürtriadalt, mely a sziklatetőkről
aláhangzott; hát még ha azon áldomásokat hallotta volna, miket a víg
menyegzői lakomában a legboldogabb pár örömére ittak s a
legszerencsétlenebb orosz vezér veszedelmére! Hátha még azokat az édes
suttogásokat hallhatta volna, miket a tauriai föld legszebb leánya
váltott örömittas vőlegényével! hátha még azokat a titkos beszédeket
hallhatta volna, miket a tatár főnökök egymás között tettek elleneik
megrontására Miriámmal!

A míg a hold fenn az égen, addig az ifju vőlegény menyasszonyáé leend és
a menyországé, a mint az lemenend, a csatáké és véres öldöklésé.

Odalenn pedig Marzia városban épen akkor vitték a hősileg elhullott
bajnok Miriám holttestét a sírba nagy katonai díszelgéssel; a ki pedig
nem volt egyéb, mint egy szegény elesett orosz katona, kit amaz éjjel
Miriám köntösébe öltöztettek.

Hisz az a kitünő köntös épen azért volt rajta, hogy Dzsula harczosai rá
ismerjenek róla és rá ne lőjjenek.


X. SZÁMADÁS.

Miriám a boldogság rózsaágyán szendergett. Arcza kedvese selyemfürteivel
betakarva, szemei annak ajkától lezárva; lelkeik egymással enyelegtek
álmaikban.

Ekkor koczogtatnak ajtaján, a boldog vőlegény felébred, észrevétlenül
kivonja karját szép menyasszonya feje alól s kilép az ajtón. A másik
terem sötét, nem lát senkit, de hallja a suttogásokból, hogy sokan
vannak jelen, s hálószobájának ajtaja azonnal bezáródik, a mint kilépett
rajta.

– Miriám! szólítá meg egy hang a sötétben. Engedtük, hogy örülj a
szerelemnek és légy boldog estétől éjfélig; most úgy figyelj szavainkra,
hogy Krimia vezéri széke előtt állsz, az elnyomott, a meggyalázott
Krimia utolsó szabad földének utolsó bajnokai előtt. Ez a ház nem csupán
Mirza Kobul háza, ez a tatár nemzeté s a ki azt elárulja, nem magát
árulja el, hanem bennünket is és birája annak a nemzet. Elismered-e
nemzetnek elszegényült, elzüllött fajodat?

– Meghajtom magamat előttetek, válaszolt Miriám.

– Mi feltétlen hűséget esküdtünk a Mirzának, folytatá a hang, de ő is
hűséget, okosságot esküdött nekünk veled együtt. Hű és okos voltál-e
mindig?

– Hű és okos voltam.

– Mered bizonyságait adni ennek?

– Életem rajta.

– Tehát felelj: miért fedezted fel az oroszok előtt erős rejtekünket?

– Hogy kényszerítsem őket a harczot velünk megkezdeni.

– Te adtad a tervet nekik, mint csalják ki seregünk egy részét e
rejtekből?

– De én voltam az arany álarczos, ki Kuvánt értesítém a veszély felől,
ki a parancsot számára megszereztem s a visszatérésre útat nyitottam.

– Te foglalád el a malomerődöt, éjjel ravaszul rohanva meg azt?

– De én vettetém azt a légbe elfoglalóikkal együtt, elfordítva a csak
általam ismert villanytelep billentyűjét az alagúti üldözés alatt.

– Feleltél. Midőn mindenki árulónak kiáltott, Mirza Kobul megparancsolá
nekünk, hogy személyed sérthetetlen és sem orozva, sem csatában téged
bántani nem szabad. Szót fogadtunk. E parancs nélkül nem éltél volna
tavasztól őszig; midőn rád lőttek is, készakarva lovadat lőtték meg; a
Mirza parancsolta, hogy ellenfeleinket megerősítse hozzád való
bizalmukban. Ámde felelj most arra, a mi legnagyobb, legsúlyosabb
kérdés: te ismered a Mirzával messzelátó terveinket. Nem czéltalan
lázongásért, nem rablás, hetyke vitézkedés végett keresők mi magunknak e
rejtekhelyet; hanem azért, hogy itt e folton fenntartsuk nemzetünk
életének csiráit addig, a míg eljön az idő, melyben ismét nagy
terebélyes pálma lehet abból. Felelj, miért kezdtétek most e harczot?
Miért állítottatok ki bennünket a sorompókba? Mert ha esztelen dicsvágy
vezette elméteket, akkor árulást követtetek el nem rajtunk, hanem a
jövendőn.

– Azt mondád, felelt Miriám, e helyen kellett fentartanunk nemzetünk
életét, a míg eljön az idő, melyben régi hatalmunk visszavívására újra
előkereshetjük a megrozsdásodott fegyvereket. Im halljátok tehát: a várt
idő eljött! Egész Európa hatalmas népei kardot vontak az orosz hódító
ellen, s ez órában hatvanezer angol és frank vitéz vitorlázik a
Fekete-tengeren keresztül Krim partjai felé, ellenfeleinket megtörni e
földön; s nem telik egy holdforgás bele, hogy meghallandják ágyúik
dörgését az átkos Akhtiár falai. Azért itt az idő, melyben mi is
kirántsuk kardjainkat s halált kiáltsunk a moszkók fejére!

Egy névtelen örömriadal, egy őrülettel határos kiáltás zendült meg e
szavaira Miriámnak.

– Allah akbár! Allah kérim! hangzott a kéjtől reszkető ajkakról, mely
közé egy magányos «Alleloa!» is vegyült: ez az örmény szava lehetett.

A férfiak odarohantak Miriámhoz, összecsókolták orczáját, kezeit,
köntöse szegélyét, s a szónokló férfi kezét fejére téve rebegé:

– Légy áldott és légy boldog.

Azután elcsendesült minden, a hálószoba ajtaja újra megnyilt Miriám háta
mögött, s ő visszalépett rajta. Szép nesztelenül odahajolt álmodó
menyasszonya fölé s egy halk csókot nyomott halványpiros arczára. A
szerelmes hölgy félálomban erősen szorítá férjét pihegő keblére s
izgatott hangon suttogá:

– Milyen jó, hogy itt vagy. Azt álmodtam, hogy felkeltél innen, kiléptél
egy sötét szobába, a hol semmit sem lehetett látni. Előtted álltak
férfiak, kik kérdezősködtek tőled. Hátad mögött állt két bakó, fejed
fölött emelt pallosokkal kezeikben; ha egy hamis feleletet adtál volna,
leütötték volna fejedet.

Miriám megcsókolta a kedves álmodó ajkát:

– Miért álmodol te ily borzalmakat, én szelid szerelmem? Nem voltam én
tőled távol, nem akart engemet bántani senki. Álmodjál te virágnyilásról
és galambnevetésről.

– Pedig oly elevenen hallottam valami kiáltozást.

– Az imámok éneke volt az, kedvesem. Hallod, most is hangzik. Hajnalra
fordul az idő. A hajnal a szerelem órája, álmodjál szerelemről s ébredj
szerelemre én lelkem gyönyörűsége.

A boldog ifju csókokba fullasztá szép arája sötét aggodalmát.

Künn a karcsú mecset tornyában pedig hirdeté az imám vontatott énekkel:
hogy egy az Isten és az Allah, nagy és hatalmas Isten!

* * *

A hogy Miriám a kész tervet Karvajoff kezébe adá, úgy vevé annak hasznát
a főparancsnok. Egy álláspontot sem kellett változtatni rajta.

A völgy mélységét elfoglalva, tökéletesen körül lehetett zárni a
sziklatömeg homlokzatát, melynek hátrésze hozzájárulhatlan volt ugyan,
de épen ezért az ostromlottaknak sem nyujthatott menedéket. A
mélységeken át a sziklatetőre szorult tatárok meg nem menekülhettek.

Karvajoffnak egy valóban nagyszerű terve támadt.

A helyett, hogy seregeit egy kétséges sikerű ostromra vezesse, elkezdett
egy hosszú alagútat a szikla alá furatni, azt elláttatá oldalkamarákkal.

E kamarákat szándékozott lőporral megtölteni s több ezer mázsányi lőpor
fellobbantásával az egész tömör sziklát egyszerre szétrepeszteni.

Az eszme ördögien szép volt, egy lélek sem fog a tatárok közül
megmenekülhetni, és ha mind valamennyien a csodák mesés hősei volnának,
és ha ezer ágyú őrzené sánczaikat, még sem szabadulhatna meg közülök
senki; egy veszni induló vulkánra van építve váruk.

A tatárok tudhaták e munkálatokat, de nem volt módjukban megakadályozni.

Az első héten lebocsátott Mirza Kobul egy fogoly oroszt Karvajoffhoz, ki
által felszólítá alkudozásokra.

Föltételei elég fenhéjázók és büszkék voltak.

Azt kivánta, hogy ő és társai mind mehessenek szabadon az ostromlott
helyből Stambulba, kincseiket és fegyvereiket magukkal vihetvén.

Karvajoff természetesen gúnyos megvetéssel utasítá vissza e kérelmet.

Második héten újra felszólítá a Mirza békülésre. Most már csak puszta
életkegyelmet kért maga és társai számára.

Karvajoff azt izente vissza, hogy adja meg magát életre halálra.

Ismét elmult egy hét, az oroszok mindig beljebb hatoltak a sziklába az
alagúttal, a Mirza egyre izengetett ki; csak magát, csak családját
akarta már megszabadítani; legvégül már csak azt kérte a tábornoktól,
hogy legalább unokáját engedje megszabadulni, az ártatlan Szenderelit.

A tábornok egy perczig sem tétovázott. Senki sem szabadul meg onnan, még
az ártatlan leány sem; veszszen az is a többivel. Pedig ez a leány az ő
tulajdon gyermeke volt.

Ekkor aztán azt izente neki vissza a Mirza, hogy vigyázzon tehát magára
a tábornok és hadseregeire; mert a következő éjjel meg fogják őt rohanni
a tatárok saját táborában s a milyen fegyverrel ő vívott ellenük, olyan
fegyverrel sújtanak ők vissza s a mint ő nem irgalmazott még a szelid
gyermeknek sem, úgy nem fognak ők irgalmazni senkinek s betöltik az
orosz sereg jajkiáltásával a mezrei völgyet s jól tartják a környék
minden fenevadait a moszkó vitézek véres hulláival.

Karvajoff ostoba kérkedésnek vette e választ s nem sokat ügyelt rá.

Megdöbbenté azonban egy körülmény: a khámok utódának ez izenete után,
valahány tatár család volt Marziában, mind összeszedte sátorfáit s
kihurczolkodott az erdőkbe; nem mertek többé a városban maradni.

A tábornok még sem hitte, hogy valamitől félnie lehessen. Csapatjai
mindenütt csatakészen álltak az árkokban melyek szokatlanul ki voltak
száradva ez időben, a hegyi útak szoros átjárásai mindenütt ágyúkkal
voltak elzárva, szilárd torlaszok választák el a várost a mezrei
sziklától, melyek mögött éber lánczolatban volt felállítva a dzsidás
lovasság; ember keresztül nem törhet ennyi ellentálló erőn!

Ember nem! De hátha emberinél hatalmasabb erők szállnak le a harczba?

Mindenki kétségbeesett harczra volt készen.

A tatárok ismerve a végveszélyt, mely őket fenyegette, jobbnak tarthaták
kirohanni s karddal kezükben esni el, mint az összeomló sziklák közé
temetkezni védhetlenül. Ez a kétségbeesett tusa bizonyosan sok vérbe fog
kerülni, de végtére is csak az ő vérük lesz az, mely hamarább elfogy.

Ebből a sziklazsákból még egyenlő erővel is lehetetlen volna magukat
keresztülvágniok, az egész úton a völgytorkolatig több mint húsz
ágyútelepet kellene elfoglalniok s odaérve vagy a veszélyes
sziklaoldalon egyenként végig haladniok, vagy rohammal vágtatniok a
hídnak. Hisz ez mind merő lehetetlenség. Ha Karvajoffnak egyéb hadserege
nem volna, mint tüzérjei, még akkor sem menekülhetnének meg a tatárok.

Vagy talán a mély árkokban akarnak előjönni? El vannak azok is foglalva
az orosz gyalogságtól, gátak vannak emelve levágott fákból, miknek
kifelé fordított gallyai közül a czéllövészek bizton ellövöldözhetik
elleneiket.

Maga Karvajoff a lovassággal az erdők között áll, honnan minden oldalra
fordulhat nem remélt veszély idején.

Ez éjjel épen holdtölte volt, az éji rohamra kedvezőtlen idő a
tatároknak: az egész vidék olyan fényben úszott, mint déli nappal; egy
futó őzet meg lehete látni az erdőben.

Ekkor a mezrevári sziklatetőn egymás után három röppentyűt bocsátottak
fel a légbe, s hármas kürtszó hallatszott hosszasan vontatva az éjben.

A jó emberek még be is jelentik, hogy mikor kezdik a rohamot.

A mint a harmadik röppentyű elpattant, Karvajoff tábornok és lovasai
valami távoli morajt kezdtek hallani, valami olyszerű zúgó dübörgést,
mintha óriási ménlovak s érczszekerek rohannának vashidakon keresztül s
azon pillanatban ijesztő ordítás hangzott fel a hegyárkokból, hol az
orosz gyalogság volt elrejtve. Elébb csak a malomerőd előtt, majd a
mezrei rom alatt és az alagútnál, azután mindenütt egyszerre; és e
vészkiáltás oly átalános volt, mintha valamennyi katonáját egyszerre
gyilkolnák ottan, és oly rövid, hogy egy perczben tartott egy helyen,
már a másikban húsz ölnyire kezdődött újra.

A tábornok nem birta elképzelni, mi történik ottan, mi történik
köröskörül mindenütt, a zavart jajgatást csak egy folytonos ijesztő
menydörgés multa felül, mely siketítő zajjal tört alá a hegyek közül.

Nehány pillanat mulva látta, mint futnak el tüzérei a kiszegzett
ágyúktól, a nélkül, hogy egy lövést tennének, mint nyargalnak legbátrabb
tisztjei álláspontjaikról megeresztett kantárral, hogy intenek a
segítségükre jövőknek, hogy térjenek vissza és ne közelítsenek.

Mi történik itt?

Minő pokoli munkát végzett Mirza Kobul?

Hetek óta mindig magasabbra emelt erős gátakkal zárta el a hegyi
folyamot s most egyszerre elszakíttatá e gátakat, s mintha a tenger
szakadt volna a völgyre alá, öt percz alatt az egész lapály víz alá volt
merítve.

Mit használt a seregek száma, mit az ágyúk és tűzaknák az ostromlóknak?
Imádkozásra is rövid volt az idő, nem hogy menekülésre.

Mint a Faraó seregeit elnyelő hullám, jött sebesen a harsogó vizár,
egyszerre betöltve hat ölnyi mély medrét, melynek száraz fenekén
fegyverrel kezükben álltak a megrémült csapatok. Egy perczig álltak, egy
perczig futottak, a harmadik perczben ragadta őket magukkal a hullám,
összehabarva véres csontjaikat széttépett faderekakkal s odahengerített
szikladarabokkal.

Ah a vízár szilaj vad paripa, egy perczben hátára kapja lovagját,
másikban összegázolja, fehér tajtéksörényébe hiába kapkod a haldokló
keze.

A vízroham mindig óriásibb mértékben kezde nőni; a hegykanyarulatnál,
hol medre megszűkült, visszatorlott s akkor öt percz alatt öles
magasságnyi árral borítá a magasabb helyeket, túlhágott partjain, elönté
a várost s odahordá Karvajoff lábai elé holt, összetört vitézeit, kik az
iszapos vízforgókban, mint kuszált szemét kavarogtak alá s fel.

Víz alá merült a lőpor, a szekereket, mint gyermekek papiros játékait
vagdalta a sziklákhoz a vízár. Itt-ott egy menekvő lovas látszott, kivel
jó paripája úszott ki a vízből; egyszer azután valami sziklagödörnél
forgót támasztott a víz s elnyelt lovagot és paripát.

Karvajoff nem tudott szólni, nem tudott sírni, nem tudott egy pisztolyt
kihúzni és azzal főbelőni magát. Nem volt eszmélete, nem volt gondolata
e perczek alatt.

Törzstisztei végre figyelmeztették, hogy siessen magát megmenteni;
mintha nem is hallotta volna a szót. Vagy tán hallotta azt, de oly
rettenetesnek tartá azt, hogy nem birta értelmét lelkébe fogadni. Ő
meneküljön! a mezrevári csikósok elől, kiknek könyörgését megveté, kiket
kigúnyolt, kiket a halálnak áldozott. És most ő meneküljön előlök!
Inkább a csatában veszszen el!

De itt nincsen csata. Itt csak egy ellenség harczol és az nagy úr, az
nem ád győzelmet senkinek maga felett. Nem is alkuszik, nem ir
békepontokat. A hab már a paripák szügyét éri; az emberi akarat még
daczolna, de az állat érzi Isten közellétét s félve, horkolva ágaskodik
és fordul vissza lovagjával. Karvajoff akarata ellenére kénytelen
elhagyni a mezrevári völgyet s a magaslatokra vonulni.

Az ostromra, a megszállásra gondolni sem lehetett többé; a Mirza nem
közönséges ember, a Mirza egy dæmon, ki nemcsak fegyverrel kezében
harczol, hanem elemekkel is; tűz, víz és föld az ő szövetségesei e
helyen.

Amaz önmegalázó alkudozás, a szinlett kétségbeesés véghatározata, mind
csak arra való volt nála, hogy ellenfeleit jobban tőreibe csalja.

Hogy szól a zene és a diadalének a mezrevári fokról, midőn Karvajoff
tábora töredékei futva hagyják el a völgyet!

Az oroszok távozó csapatjai csak hajnalra érték el a hegy bejáratait,
mert a hidat elszaggatá az ár, s a hosszabb útra kellett kerülniök.
Egész éjjel tartott a rohanó vízár zúgása a völgy mélyében, reggel felé
kezdett el csak csillapodni, elhallgatni.

A mint Karvajoff a síkra kiért, épen akkor jött fel a nap. Borzasztó kép
volt az, melyre sugárait veté. Az egész síkság a folyam mentében roppant
kövekkel beterítve, miket az erőszakos ár mérföldeken át hengergetve oly
gömbölyűre csiszolt, mintha esztergából kerültek volna ki; a
felhalmozott kő és iszap között jó vitézek és paripák megcsonkított
hullái, egymásra torlasztva és szétszórva a síkon.

A tábornoknak ott kellett a hullákon átléptetni paripáival s a mint
végig ment rajtok, kicsordult a köny szeméből.

* * *

Karvajoff Szimferopolba érve serege maradványaival, értesült Menczikoff
herczeg vesztesége felől az Alma alatt.

Az a szerencse volt rá nézve ebben, hogy félrevonta róla a figyelmet. A
szövetséges hadsereg támadása háttérbe szorítá a meséket Mirza Kobul
felől.

Szebasztopolban megolvasták Karvajoff jelentését vesztett csatája felől
s vállat vontak rá. A kormányzó azt az észrevételt tette reá, hogy az
érdemes tábornok egygyel szaporította az ezeregy éjszaka meséit. Itt is,
mint azokban, túlvilági tündérek jönnek a választott herczegek
védelmére, kik lehelletükkel seprik el a hadsereget.

Ennél jobb mesét is gondolhatott volna ki a tábornok.

Mint Alabin féltitokban kibeszélte, Karvajoff rossz élelmezés miatt
vesztette el serege két harmadát, a többi mind költemény.

Ez volt a leghihetőbb magyarázat s vizsgálatra már nem maradt idő, mert
a szövetséges hadsereg Szebasztopol előtt áll.

Karvajoff végképen kiesett a kegyelemből.

Az inkermani ütközet előtt csak azért folyamodott, hogy mint önkénytes,
mint közvitéz harczolhasson az orosz sereg között. Ezt nem lehetett tőle
megtagadni. De hadosztályt nem biztak rá többet, még csak egy káplár
alját sem.

Abban az ütközetben úgy harczolt a tábornok, mint illik derék
közvitézhez. Tizenkét sebet kapott, mind dicsőséges szuronydöfést, úgy
esett el.

Halála használt annyit az orosz nemzetnek, hogy a vesztett ütközet bűnét
reá lehetett róni. Azt mondták, hogy ő volt az oka az oroszok
veszteségének.

A moszkóknál ez a fizetés. Az élve maradók a halottakra róják hibáikat;
a szilisztriai kudarcz gyalázatát is egy hősileg elesett tábornok
sírjára tették emlékkő gyanánt.

Karvajoff helyét Alabin nyerte. Még sokra viheti dolgát.

* * *

Midőn a szövetségesek Eupatoriát erősíteni kezdték, egy dandár tatár
lovasság csatlakozott hozzájuk, egy ifju s egy öreg főnöktől vezetve,
kik csodákat beszéltek az oroszok ellen viselt harczaikról.

A komoly angol urak hitetlen arczczal hallgatták e tüneményes dolgokat;
néha egyet mordultak félrefordított arczczal: humbug! A laestrigonok
földén született férfiak beszédét válogatva kell hinni.

* * *

A jámbor tatárok azonban harczolni fognak, a míg erejökbe telik: nem
nagy jóstehetség kell hozzá kitalálni, hányan maradnak meg közülök a
harcz végén? El fognak hullani erre, arra. Senki sem törődik ő velök.

A jövendő majd megmutatja, van-e még számukra élet a világon?

Talán ki fognak pusztulni egészen a kis paradicsomból, melyet ők
természetalkotta várnak (Krim) neveztek el, s akkor mint egy elszigetelt
sírhalom álland, a világ minden idegen fajaitól őrzött félszigetben, a
mezrevári magány, mint olyan sírhalom, melyből olykor előjönnek a
halottak: idegen, ismeretlen alakok, kiknek nyelvét, baját, szomorúságát
nem érti senki.

Talán még azután is örülni fognak azon a kis helyen; talán még azután is
fognak uralkodásról álmodni; talán még azután is büszkén fogják mondani
egymás közt, hogy az a darab föld még az ő nemzetük földe, melyet hódító
meg nem tapodott, melynek még Tatárország a neve – egyik bükkfától a
másikig?… s a csikósok, a gulyások, fogják egymást Mirzának, Khámnak,
Kalga-szultánnak nevezni, a miről senkinek másnak nem szükség tudni
semmit…



A TÁBORNOK ÉS AZ ASZTRÁLSZELLEM.

Mintegy tizennyolcz esztendővel ezelőtt, ezernyolczszáz ötvenhárom
elején, olyan kevés érdekes dolgot találtak az emberek a földön, az
egész élő világ oly érdektelen, oly unalmas kezdett lenni, hogy a midőn
egy emberséges yankee felfedezte az asztrálszellemeket, a legkapósabb
fogyasztási czikkel örvendezteté meg a blazirt közönséget, mely halálra
unta már egymást, az örökös egyformaságú liaisonokat, a hang-nélküli
operaénekeseket és a közelgő háború előkacsáit s örömmel vette, hogy
annyi fád mulatság után székekkel, asztalokkal és egyéb szellemdús
bútorokkal társalkodhatik.

Az ember akárhová ment, mindenütt asztalt, almáriomot, mángorlót
tánczoltattak, a bútorokba idézett szellemnek kopogni kellett a
kérdésre, lineával mutogatni az összeállítandó betűket, asztallábával
irni komoly és humoristicus feleleteket, versben és prózában, elmondani,
ki hány esztendős, mikoriban született, hol járt iskolába? kinek mennyi
pénz van a zsebében? ez meg amaz a dolog mikor fog megtörténni? A
szellemek feleltek mindenre; úgy látszik, igen jó mulatságnak találták
ezekkel a vaksi halandókkal bohóskodni, s gyakorta hallottam közlekedő
ujjaim hegyén keresztül, hogy kaczagtak rajtunk, midőn mi ájtatos
képekkel betűztük ki leirt mondataikat.

Két hónapig az egész földkerekségen valamennyi asztal mind tánczolt,
kopogott és irt, gyakran össze is vesztek egymással; egyik szellem
igazat mondott, a másik nem; egyik jobban volt értesülve, a másik
kevésbbé s ezek azután feleseltek egymással.

Az egész tüneménynek kilencz tizedrésze nyegleség, kilencz századrésze
eleven képzelődés, kilencz ezredrésze állati magnetismus, de egy
ezredrésze még is megmarad megfoghatlan valónak, a minek kitalálása az
őrültek házába juttatja az embert, ha egyszerűen meg nem akar nyugodni
azon mondásban, hogy sok van még az ég alatt, a miről a bölcsek nem is
álmodtak, s hogy erről a tárgyról egy kicsinynyel többet értünk a
semminél és egy kicsinynyel kevesebbet a valaminél.

Az 1854-ik év elején egy magas rangú orosz főtiszt utazott Oláhország
felé, az orosz megszálló sereg ottani hadműködésében tettleges részt
veendő.

A tábornoknak rég látott ismerői voltak Erdélyben; azokat ez alkalommal
útjába ejté s egyiknek házában egy egész éjszakát töltött.

Beszéd közben a többi között szó volt egy szomszéd földesúr fiatal
tizenhat éves leánykájáról, ki csoda dolgokat irat az asztallal,
jövendőt mond, titkokat fedez fel s mindenféle nyelven beszél.

A tábornok kiváncsi volt e csodagyermeket látni, mire házi gazdája
személyesen átmenvén szomszédjához, megkérte őt, hogy legyen szíves
hozzája átjönni kisasszonyával, meg a kis irólábú asztallal, mire azok
mind a hárman rögtön készen is voltak.

Az idegen tábornok polgári öltönyben volt: külsejéből itélve,
tisztességes kereskedőnek lehete őt tartani. Az első üdvözlések után
mindjárt papirt hoztak, a kis háromlábú asztalt ráállították, ekkor a
kis látnoknő arra kérte a három jelenlevő férfit, hogy tegyék rá mindkét
kezüket az asztalkára; ez megtörtént, akkor ő két ujja hegyét az asztal
közepére helyezte; már most tessék kérdezősködni.

Az idegen úr mosolygott e gyermekes mulatságon, melyben neki is, nagy
komoly embernek, részt kellett venni.

– Szóljon a szellemhez, biztatá őt a fiatal leányka.

– No hát szellem, szólt az idegen úr mosolyogva, mondd meg nekem, hogy
hívnak engem?

A házi gazda ekkor levette kezét az asztalról, mert ő ismeré a
tábornokot, míg a leányka nem is sejté annak kilétét.

E kérdésre valami finom perczegés kezdett el hallatszani az asztalka
lábhegyeiben, egy párszor felemelte egyik-egyik lábát, s azután
elkezdett határozott betűket formálni, még pedig mind a tábornok felé
forgatva, ki a leánykával szemközt állt. Az irás alatt oly valami síró,
nyögő, keserves hangot adott az asztal, mintha az neki valami nagy
kínjára válnék.

Midőn készen volt a névvel, hirtelen körülkanyarította s azzal lefutott
a papirról.

Oda e név volt irva:

«Wehler.»

Mindenki hangosan felkaczagott.

– No erről ugyan rosszul értesültél, derék szellem, mert ez báró S**
tábornok, szólt nevetve a házi úr.

Csak a tábornok nem kaczagott. Ő el volt halványulva.

– Kérem, szólt halkan, gyöngéden a zavarba jött leánykához. Kérdezzünk
tőle még egyet. S azután susogva kérdé: ki vagy te, a ki nekem ezt a
feleletet adtad?

Az asztalka újra sírt, nyögött, járt, apró-apró betűcskéket irt, a végén
odakanyarítá a szokásos névczifrát s a tábornok ezt a nevet látta maga
elé irva:

«Marie.»

A tábornok nem szólt azután semmit, udvariasan meghajtá magát a leányka
előtt, összehajtá a papirt, melyre a két név volt irva s azt keblébe
tevé.

Azután még egy ideig mulattak, tréfálóztak, beszéltek közönyös tárgyak
felől; midőn a társaság eloszlott, a tábornok arra kérte a szíves
kisasszonyt, hogy engedje át reggelig azt a kis asztalkát.

– Tartsa meg ön azt emlékül.

A tábornok megköszönte az ajándékot s mindenkit azon meggyőződésben
hagyott, hogy milyen udvarias tud lenni ez az orosz hadastyán: nehogy
kellemetlen pirulásnak tegye ki a szép kis látnoknőt, inkább oly arczot
csinál, mintha meg volna győződve, s lovagias illedelemből, a helyett,
hogy szemei közé nevetne, proselytájának vallja magát.

Azután mindenki eltávozott szobáiba; a tábornok is aludni ment és a
midőn egyedül volt, midőn ajtaját bezárta, eszébe jutott egy különös
történet.

Régen, régen, több mint harmincz esztendő előtt élt egy szegény
kézmüveslegény Németországban, a kinek neve volt Wehler; ez szeretett
ott egy szép leányt, a kit Marienak neveztek és a leány nem lehetett az
övé, mert az ifju nagyon szegény volt, s a szülők nem adták hozzá, ha
csak gazdaggá nem tud lenni.

Senki sem szerencsés hazájában, gondolá a szegény ifju, s elbúcsúzott
kedvesétől, nagy esküvést téve egymásnak, hogy soha másé nem leendnek, s
azzal elment a világba szerencsét keresni.

Végzete Oroszországba vitte. Ott egy évig munkája után látott; egy év
mulva elmaradtak az elhagyott kedves levelei; irt pedig sokszor hozzája,
de soha sem kapott választ; ezen való bánatában az ifju odahagyta békés
foglalkozását, idegen nevet vőn fel s felcsapott katonának, épen háború
volt akkor, remélte, hogy majd csak valahol egy golyó megszánja s
elsöpri a földről.

A kétségbeesett ember, a boldogtalan szerelmes a legjobb katona; a
csaták nem ölték meg az ifjut, hanem hírt szereztek számára s harmincz
év mulva, mint a nagy orosz birodalom tábornokai közül egy, volt
ismeretes a hadak történetében, s feledve volt előtte régen-régen az
ifjukor minden édes ábrándja, suttogásos rózsalugasok s halavány
nefelejtsek, mik helyett bombák és szuronyok és levágott fejek termettek
új életútján.

A dicsőség kifizetett mindent.

És ime milyen bohóság az: egy vitéz harczedzett férfiut egy ily
gyermekes tünemény megállít útjában, a mi utóljára is nem egyéb, mint
egy ideggyönge leányzó kisértő réme.

Hisz azt tudja minden okos ember, hogy a szellemeknek más dolguk van,
mint emberi balgatag kérdésekre kétértelmű feleleteket adni, és mégis
annyi komoly férfi nem szégyenli magát hinni és bámulni rajta, és
kérdéseket intézni a háromlábú asztalhoz és feljegyezni tárczájába a
válaszokat, mint valami oraculumot.

Olyan nevetségesnek találta azt a tábornok is.

Hogy lehetne az? hát képes volna valami megmozdítani ezt az élettelen
tárgyat, ha erős, izmos kezét reá tevé, s képes volna az valami
határozott szótagot leirni az ő tudta, az ő befolyása nélkül, például,
ha azt kérdezné tőle, hogy él-e még az a Marie, a kitől ő egykor olyan
régen elvált?

Az asztalka elébb reszketett, talán csak a rajta levő kéztől, később egy
oldalán felemelkedett, tán a túloldali erősebb nyomás miatt, végre
elkezdett jobbra-balra csúszkálni, bizonyosan a rátett kéz vérlüktetése
miatt és semmi egyébért.

Ezek nem lehetnek betűk, gondolá a tábornok magában s midőn megunta a
tréfát s felkapta az asztalkát a papirról, rajta volt irva német
betűkkel ez a szó:

«Todt.» (Meghalt).

A tábornok halkan kérdezé: «mikor?»

A felelet ugyanazon év volt, melyben a levelek elmaradtak
Németországból.

Többé semmi sem ingatta meg a tábornokot hitében.

Ez az éjszaka egészen átváltoztatta őt. Gondolkozó, mélázó lett, egész
órákat eltöltött magában egy-egy szobába bezárkózva s ott kérdezgeté
szellemét multról és jövőről, a mire az mindig adott csodás, váratlan
feleleteket.

– Szeretsz-e még?

– Most kevéssé, később jobban.

– Foglak-e valaha láthatni?

– Még ez évben.

– Hol?

– Szilisztria alatt.

A tábornokról azt hivék, hogy az elzárkózás óráiban csataterveit
készíti; valami titkos, rejtélyes terveket, a miket még csak sejteni sem
szabad másnak.

És valóban azzal is foglalkozott ő. Megkérdezé titkos szellemétől
ellenségei létszámát, hadi állásait, vezéreinek hollétét, titkos
terveiket, miket azok még le sem irtak, csak szíveikben tartogatnak; a
szellem felelt minden kérdésre, s a tábornok tiszttársai bámulatára a
legcsudálatosabb pontossággal tudá előadni a hadi tanácsban, hol vannak
Szilisztriának legkönnyebben ostromolható pontjai, mely helyeken nem
kell tartani az ellenfél tűzaknáitól, hány ágyú van itt és ott
felállítva, Omer pasa hányad magával áll itt vagy amott? S végül, hogy a
győzelem több, mint bizonyos, mert a rés ezen meg ezen a helyen fog
lövetni, s a várba út nyilik rajta, még a napját is megmondá, a melyen
az történni fog.

Oh milyen jó mulatságuk lehet a szelid szellemeknek velünk. Hogy valaki
újra feltalálta a módot, mint lehet emberen kivüli lényekkel
megismerkedni, a mi különben régi dolog.

Hogy mulatják ők magukat rajtunk, apró árnyékokon, kiknek legnagyobb
eszméi olyan semmik, mint a szivárvány támadó színe, kik élünk, küzdünk,
harczolunk és meghalunk oly csodadolgokért, a mikre gondolni nevetség,
kik azt hiszszük, hogy nagy dolgokat követünk el, hogy tetteink
átkisérnek bennünket a síron, és nevetség elnézni onnan felülről, hogy
dúl-fúl, iparkodik ez a kis morzsányi furcsa ázalék, épít nagy
törekedéssel halmot halomra és nevezi azt bekerített várnak, mi nem
egyéb, mint egy-egy hangyafészek, és megteszi egymást nagynak,
hatalmasnak és maga sem egyéb, mint egy picziny féreg, a mi beszélni
tud, és elnevezi magát a világ urának, midőn egész csillagzata alig
látszik el a legközelebbi napig kölcsön kapott fényével és azt kérdi
nagy fennyen: «ki van még a világon rajtam kívül?» miként a sajtpondró,
mely azt hiszi, hogy ez a világ csupán sajtból áll és abban ő a teremtés
remeke.

Óh ti bölcsek, óh ti hatalmasok, óh ti nagy emberek, milyen semmik
vagytok ti mind, és hogy kellene magatokat szégyenlenetek egy csepp víz
előtt, mely tán épen úgy tele van apró lényekkel, a kik századokra
osztják a pillanatot s világtörténetet alkotnak egy reszkető falevél
körületén, a míg onnan az első szélfuvallat a vízcseppet le nem rázza.

A balga nép még azt hiszi, hogy a szellemekkeli érintkezés csak arra
való, hogy a távirdát pótolja, hogy a ki ujságot restell hordatni,
megkérdezhesse őrszellemétől, mi történt most itt és amott, mikor veszik
be Szebasztopolt, mikor harczolnak a Duna mellett; hogy silány érdekeit
előmozdítsa, hogy mondja meg, micsoda számok jönnek ki a lutrin? fog-e
ez és ez a terve sikerülni? hogy fejtsen meg neki találós meséket;
mondja meg, hány éves ez meg amaz, kinek hány garas nyomja a zsebét?
ebből meg amabból a chimærából lesz-e valaha valami? nevezze meg, ki
lopta el a kabátját? s leskelődjék felesége, vagy szeretője után, hol
jár most és kivel enyeleg?

Óh milyen jó mulatság a szellemnek az ilyen kérdezősködőt orránál fogva
belevezetni a sárba, a ki tréfát, mulatságot akar magának szerezni azok
által, a kiknek jelenléte miatt húsos idegzetében minden
rostszálacskának a borzalomtól kellene reszketni, a kikre gondolva el
kellene feledni egy napig tartó eszméit, mik roskatag poralkotmányát
izgásban tartják, s a helyett, hogy gazdagság, szerelem, dicsőség felől
tudakozódik tőlük, gondolna azon világra, a hol nevetnek e földi
gondolatok felett.

Hogy nevethettek akkor a hirhedett tábornok felett, ki őrszellemétől
ellenségei mozdulatait tudakozá!

Kémnek használta az égi tüneményt s szavai után indult.

Még itt alant is mosolygott rajta a nemhivők serege.

Midőn megtudták, hogy ** tábornok az asztrálszellemektől tudakozódik
leendő hadmozdulatai intézése felől, azt jósolák neki, hogy meg fogja
magát veretni.

Ő pedig annál erősebben hitt a rejtélyes nyilatkozatokban.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«A hatalmas úr, a minden oroszok czárja, azt parancsolá vitézeinek, hogy
be kell venniök Szilisztria várát minden áron. Azért jobb, ha átadjátok
kulcsait szép szerével.»

Ezt izené az orosz tábornok a török várkormányzónak.

Felelt vissza Mussza pasa:

«A hatalmas úr, a minden ozmanok szultánja, pedig azt parancsolá az ő
vitézeinek, hogy meg kell tartaniok Szilisztria várát minden áron. Azért
ha kulcs kell, jőjjetek érte.»

Hejh, drága kulcsok lesznek azok!

Olyan rövid az út az orosz sánczoktól a török várkapuig, mégis milyen
hosszú! Hány jó orosz vitéz látja meg útközben a magas menyországot!
Csak egy jó lövésnyi távolság az egész, szemeivel láthatja mindenki;
mégis a míg odáig érne, letéved róla: ki égbe, ki pokolba.

Pedig a hatalmas úr megparancsolá, hogy ott kell lobogni az orosz
zászlónak a félhold és csillag helyén – minden áron.

Elébb próbálják megvenni aranynyal, ha ez nem sikerül, fizessék ki
vassal. Ha vasért sem olcsó, adjanak érte vért. Vért, a mennyi elég,
hogy szigetként fogja körül az ostromlott várat, s hullákat, a mennyi
elég, betemetni valamennyi sánczát.

Mi az emberélet háború idején? leirt szám, semmi más; a legolcsóbb
minden létszerei között a hadviselésnek. Kard, ágyú, paripa mind sok
pénzbe kerül; ember terem ingyen.

Az aranynyali próbák mind nem sikerültek, a golyókért is tudott a
vitatott vár golyókkal felelni, sáncz ellenébe sánczot hányt a török,
ágyú ellen ágyút állított, vitézség ellenébe vitézséget.

Ne tréfáljatok velök oly sokáig!

Kitűzik a napot, melyen átalános ostromot intéznek. A tábornok
visszavonul a haditanács után magános lakába s ő is tanácsot tart titkos
szellemével.

Az ismét megjelen hivására.

A tábornok oly áhitattal várta válaszait, minővel csak szellemet lehet
várni.

– Fogunk-e győzni Szilisztria ellen? kérdi tőle, ajkait az asztalka
közepére téve, hogy senki más ne hallja a súgást, egyedül a szellem.

– Nem sokára. Ez a válasz.

– Hol kell a támadást intéznünk?

– Az új erősség felől.

– Mitől tarthatunk legjobban?

– Az ellenfél tűzaknáitól.

– Hol vannak azok rejtve?

– Egyik a híddal egy vonalban; másik a sáncz szegletétől indul ki a nagy
platánfáig, harmadik a zegzugos, betemetett kútnál végződik, negyedik
több apró gödrökből áll a sáncz mentében, miket villanytelep sodronya
köt össze.

A tábornok szemei ragyogtak e revelatiókra. Ily könnyű szerrel, minden
fáradságos kutatás, fejtörő mérnöki számítás nélkül megtudá az ellenfél
legveszélyesebb védszereinek hollétét.

Nem állhatá meg, hogy háladatosan meg ne csókolja a kerek asztalkát,
mely őt ily titkokkal ismerteté meg.

Hogy kaczaghattak rajta odafenn!

Törődnek is ott a te aknáiddal és ágyútelepeiddel.

Ha egy vízbe esett hangyát kiszabadítasz a partra, vagy eltévedt
gyermeket haza vezetsz édes anyjához, azt feljegyzik az égben rólad;
nagy tetteid, dicsőséged – vak légy döngése a bezárt ablaküvegen.

A tábornok rögtön hozzáfogott az ellenaknák ásatásához azon irányban,
melyet a szellem feljegyze számára.

A táborkar mérnökei fejeiket csóválták a munkálatotokon; helyiség,
hadtani nézetek, rég megalapított rendszabályok hibásoknak tanusíták
azokat; a nagy költséggel szerzett kémek tudósításai egészen ellenkeztek
a tábornok tudomásaival. Néha a hadtanácsban figyelmezteték is e felőli
aggodalmaikra. A tábornok csak mosolygott és nem felelt nekik. Hiszen
mit tudtok ti? csak holt könyv és hazug emberi szó után indul
tudomástok. Ám ő szellemekkel beszél. Az ő munkája bizonyos.

Tiszttársai végre abban kezdtek megnyugodni, hogy a tábornok tudja mit
csinál, az eddigi munkálatok csak arra valók, hogy az ellenséget
megcsalja velük s azok által álarczozza valódi tervét.

A tábornok pedig csak szellemével beszélt.

Már közel volt a nap, melyet meghatározott a szellem, hogy akkor fog
vele találkozni s ez lesz diadalának napja.

A tábornok végzetes önfejűséggel e napot tűzé ki az ostrom megkezdésére.

Tisztei értesíték, hogy tűzaknái még nincsenek befejezve s ily félig
kész állapotban megtörténhetik, hogy fellobbanásuk által több kárt
tesznek majd az ostromló, mint az ostromlott seregben.

Megnyugtatá őket, ne legyen semmiről aggodalmuk.

Hisz ő már azt is tudta előre, melyik sáncz fog legelőbb beomlani? hol
támad az első rés? hány órakor fogja a legelső orosz katona a török
sánczon kitűzni a zászlót, még azt is megmondta szelleme, hogy kinek
hívják azt a katonát? Pawloff a neve.

A tábornok el is küldé segédeit, hogy tudják ki a hadseregnél, ki az, a
kit ott Pawloffnak hívnak?

Volt ilyen nevű ember minden ezrednél vagy húsz. A vezér megparancsolá,
hogy mind azokat az első sorokba kell állítani s mindegyik kétszeres
adagot kapjon a raki-ból.

Az ostrom előtti éjszakán ő maga sorba járta az előőrsöket, megvizsgálta
a felfedendő telepek ágyúit, egész az ellenséges várfalakig belovagolt,
az ellenfél előőrseinek tüzelése mellett.

A golyók jobbra-balra fütyöltek mellette. Mit törődött velök? A szellem
tudatta vele, hogy holnap győzni fog.

Késő éjszaka volt, midőn sátorába visszatért, néhány órát pihenni akart
még a véres munka előtt, s ledűlt tábori ágyára.

Mielőtt azonban lehunyta volna szemeit, tekintete tábori lámpájára
vetődött, mely a zárüveg alatt úgy hányta-vetette lángját, mintha a
legerősebb szél lobogtatná künn a szabadban.

– Ah, itt vagy már; sóhajta a tábornok. Jó, nem aluszom; beszéljünk
együtt.

S fölkelt ágyáról, vette a háromlábú asztalkát s értekezett vele.

A szellem ma különösen beszédes volt; gyorsan és apró betűkkel irt,
elmondott messze és távol történő dolgokat, hozott izeneteket rég
meghalt emberektől, melyek mind igen találók voltak. Elmondá, hogy rajta
kívül még jelen vannak a sátorban a hős Diebics, Puskin a költő,
Mazeppa, Byron, a nagy philhellen és maga a czárnő, Katalin; – a
tábornok nem merte kalapját fején tartani, s kezét mellére téve, nagy
tisztelettel hajolt meg e nevek előtt.

A szellem elmondá neki, hogy mindenkinek van egy jó és egy rossz
szelleme; a férfi jó szelleme rendesen nő, rossz szelleme férfi,
hölgyeknél ez megfordítva találtatik.

A tábornok maga is egészen át volt szellemülve, midőn az első ébredőt
megütötték sátora előtt, s midőn hadseregét felállítá, az ünnepélyes
kyrie eleizon zengése közben arra gondolt, hogy a ki ily nagy
szellemektől van körülvéve, annak győzelme bizonyos.

Erős hite volt abban, hogy intézkedései csalhatlanok.

A szürkület első világánál megnyitották a tűztelepek tüzeléseiket a
török erőd ellen. A nagy ostromágyúk munkájától reszketett a föld
köröskörül. Járta az izenet az egyik sáncztól a másikig süvöltő golyó
képében; a ki egy ily izenetet kapott, többet tanult attól egy percz
alatt, mint az előtt egész életében.

Az ágyúzás alatt szép csendesen haladnak a futóárkok védelme alatt az
ostromsereg válogatott csapatjai, köztük akárhány Pawloff. Önbizalmuk,
lelkesülésük a vezérével határos, ki győzelmén nem tud kétkedni.

Hiszen előre tudja, hogy e nap lesz megdicsőülése napja.

Csak a tűzakna fellobbanását kell még bevárni: az egy részét a sáncznak
majd beontja s akkor rajta vitézek, elő az árkokból neki a támadt
résnek.

A tábornok jelt adott az akna fellobbantására.

Egy perczig valami rövid reszketés érzett a földön, azután mintha tompa
menydörgés gördülne végig ott alant, mely irtóztató csattanással végzi s
a földet ketté hasító láng egész felleget hajt az ég magasáig.

A csattanást egy rémséges halálordítás követte és azután elkezdtek a
göröngyök, a mázsányi kövek hullani a vezér táborkara körül.

A hogy előre megmondák: az akna visszafelé tört ki, s a helyett, hogy a
török sánczot vetette volna fel, a futóárokba gyűjtött ostromcsapatot
temeté be, zászlóival, ágyúival, s valamennyi Pawloffjával együtt.

Egy rémkiáltás hangzott végig az egész ostromló táboron. Az ozmanok
egyszerre megnyiták aknáikat; az ostromló sereg azt vette észre, hogy
egy élő pokol fölé van állítva; az orosz minák mindenütt kikerülték a
törököket s együtt repültek azokkal a légbe. A víárkokat ledöntötte a
földrengés, az ágyútelepeket eltemették saját sánczkosaraik, minden
visszásan ütött ki.

E rémületes riadal közepett megnyiltak az ostromlott erőd kapui s
vágtató hadcsoportok rohantak mindenünnen elő a megzilált orosz seregre,
mely vitézsége, számereje daczára meg volt verve, mielőtt elleneinek
süvegeit láthatta volna.

A tábornok – még mindig bízott szellemében.

Kirántá kardját, előre lovagolt s egy tömött csoport élén szembe szállt
a kitörő ellenfél csapatjaival.

– Ne féljetek, kiálta; a nap dicsősége a mienk lesz!

Azon pillanatban egy golyó úgy találta, hogy lefordult lováról.

Csak azt látták még, hogy félig fölemelkedett a földről, jobb kezét
kinyújtá, mintha egy senkitől nem látott alakkal szorítna kezet, egy
érthetlen nevet suttogott, s azután lerogyott és meghalt.

Az ostrom végkép vissza volt verve, a muszkák elhagyták sánczaikat,
víárkaikat és azokat, a kik ott vesztek bennük; és ott veszett azokban a
hadi dicsőség is.

S** tábornoknak ilyen diadalnapot jósolt tréfás szelleme.

Hogy kaczaghattak ez eseten a többi szellemek, hogy kaczaghatott ő maga
is, ha visszatekintett saját véres hullájára, és azokra a többi bohó
emberekre, a kik úgy küzdenek, úgy harczolnak oda alant.

És miért?

Semmiért…



SZINOPE.

Bejáz Hasszán volt a legkedvesebb vitéze az egyiptomi alkirálynak.

Bejáz (fehér) Hasszánnak hívták fehér orczájáért, melyet nem látott
elpirulni soha senki, sem a haragtól, sem a szégyentől, sem a
szerelemtől.

Pedig volt mind a háromra alkalma elég.

Első bash-ráj (hajóskapitány) volt ő felsége szép vitorlás hajóján, a
«Sárkányon»; elég csatája volt kalózokkal és viharral, egyszer három nap
vívott martalóczokkal egy sziklaszigete mellett az archipelagusnak,
negyed nap saját tengerészei lázadtak fel ellene. Elébb meghódítá lázadó
katonáit, azután legyőzte a martalóczokat, azután felakasztá őket
árboczaikra sorban, és azután megtizedelteté zendülő alattvalóit, mind
ezt ama változatlan fehér arczczal, melyet a harag és viadal meg nem
pirosít.

Midőn az orosz czár ő felségének követe megjelent a török szultán ő
felsége udvaránál s korbácscsal kezében, téli kaputban adá elő a
nagyvezérnek ura követeléseit, miknek minden szava halálnál keserűbb
gyalázat volt az ozman népre, s a nagyúr vezérei még tanácskoztak rajta,
hogy elfogadják-e e kérkedő kivánatokat? hogy a török birodalom minden
igazhivőjében fellázadt a lélek; ez a hír is megpróbálta Bejáz Hasszán
arczát. Nem, még a szégyen sem tette azt pirossá, de halaványabbá.

És midőn végre az Omár család utolsó ivadéka is kivonta a próféta
kardját párnája alól, melyen hosszú-türése álmait aludta, midőn a három
világrészben lakó ozmanok egy harczkiáltásban törtek elő, midőn minden
mohamedán félreveté egymás elleni gyűlöletét, hogy a közös ellenségnek
forduljon, mint egykor a nagy Ali idejében, a midőn még sem a Si, sem a
Szunna nem adott belharczokra okot, az egyiptomi uralkodó is elküldé
segédseregeit a moszkók elleni harczba, s a karcsú «Sárkány» megmutatá
magát a Bosporus csendes tükrén, tarka vitorláival, fehér lemezzel
körülvert oldalaival, két sor ragyogó ágyúval födélzete alatt; gyönyörű
volt elnézni, hogy tudott megfordulni sebesen s hogy keresztülbújkálni a
többi hajók között, még csak meg sem hajlott bele, csak a hosszú kétágú
zászló hányta a bókokat feléjük.

Az első napokban mindjárt fontos és veszélyes küldetése akadt. Fegyveres
csapatokat kellett átszállítania a kis-ázsiai partokra, s lőport a
cserkeszek számára.

Ez bátor férfira számított feladat volt: az orosz hajóhad roppant
járművei minden irányban keresztül kasul szeldelék a Fekete-tengert s
egész rajokban czirkáltak a partok előtt, miken a Sárkánynak ki kellett
kötni.

Bejáz Hasszán okosan teljesíté a rábizott parancsokat. Kétszer is kitért
ügyesen övéinél sokkal erősebb orosz hajók elől, harmadszor két vele
egyenlő gálya támadta meg: azoknak helyt állt s visszafelelt; az első
lövések után szépen menni hagyták.

Csefketil várada előtt partra tevé a török csapatokat, s azután
vitorlázott fölfelé a cserkesz partokon.

Mindenütt közel kellett magát tartania a parti váradokhoz, hogy a
cserkeszek telepítvényeit az oroszokétól megkülömböztethesse, sziklák,
zátonyok között szépen keresztül sikamlott, néha egész órákig
elhalimbázott (lavirozott) a parti ütegek kereszttüzében, míg a helyet
megnyugtatólag kikémlelte.

Végre megtalálta, a kiket keresett; egy erdős part mentében négyszögű
sáncz volt felhányva, annak a közepén gömbölyű sövényházak.

Innen csak egyes ágyúval kezdtek el rá lövöldözni, nem egész
tűztelepekkel, mint a többi váradokból; hanem annál közelebb jártak a
golyók hajójához, egy pár az oldalába is furódott szépen.

– Ezek cserkeszek, monda Bejáz Hasszán örvendve; nem vesztegetik a
lőport s hiába nem lőnek az emberre.

Azzal felhuzatta a török lobogókat a félholddal és csillaggal árboczaira
s sietett a kikötő felé.

A mint az erősségből meglátták ismert lobogóit, rögtön abba hagyták az
ágyúzást, hanem egy üdvözlő röppentyűt bocsátottak fel egyenesen, fogadj
Isten nevében.

A hajóról elbocsátották a dereglyéket s maga Bejáz Hasszán volt az első,
ki belőlök a cserkesz földre ugrott.

Ah, nem a földre; a férfiak karjaiba, kik lábaihoz omoltak, kik
vállaikra emelték, kik lerohantak a víz közé s úgy hordták ki karjaikon
társait, a hős nemzet hős szabadítóit.

A bash-ráj átadá a szultán becses küldeményét a cserkeszek emírjének,
drága óhajtott küldeményt; ágyúkat, puskacsöveket és lőport. A cserkesz
sorba csókolta az ajándékokat: nincs nemesebb ércz a vasnál!

Hasszánt ott tartá az emír magánál egy napig.

A cserkeszek emírje gazdag ember volt, százhúz négyszög mérföldből
állott birtoka, és azon gulyái, ménesei; két ezer lovas ült fel
parancsára, három kastélya is volt a belföldön, s az egész halászat az
övé volt az Ara folyamban.

Csupán egy dolog nem volt nála a gazdagsághoz, a mit pedig a mi európai
fogalmaink szükségesnek találnak a gazdagság kiegészítéséhez: csak pénze
nem volt a jó emírnek.

De hát mire lett volna neki a pénz! Mire használhatta volna azt? Élelme,
öltözete egész seregének kitelt saját emberségéből, paripa is termett
minden ifju alá, palotájához nem kellett egyéb, mint a mit az ősi hegyek
ingyen adnak, fát, követ és vakolatot; fegyvert pedig szerzett
fegyverrel, s ha drágán vette, véren vette…

Ám ha jutalmazni kellett valakit fejedelmi módon, valami derék daliát,
ki magát kitüntette harczban, nem volt-e neki hat szép leánya, egyik oly
bájos, mint a másik? A kiknek az ő kezeiket ajándékozá, nem mondhaták-e,
hogy királyi jutalmat kaptak?

Kincs, nemesség, díszjelek jöhetnek-e mértékbe egy ily adománynyal,
midőn a jutalmazott minden drágakőnél ragyogóbb szépséget, gazdagabb
szívet, nemesebb lelket érdemelt ki?

Öt leányát kiosztotta már az emir derék, csataviselt férfiaknak; azok
már mind boldog nők, büszke anyák voltak; csak a hatodik, csak a
legkisebbik leány volt még otthon.

Hol talált volna érdemesebb vitézt az utolsó ajándékra, mint Bejáz
Hasszánt, az özönvíztől hánytvetett cserkesz nép Nóé galambját, ki jött
– nem a béke olajlevelével, hanem a harczok véres hírével közéjük s
hozott fegyvert s tanácsadó férfiakat hozzájuk, és hozott édes biztatást
s boldogító reményeket.

Bejáz Hasszán elfogadá a hölgy kezét, s midőn kezében remegett az, midőn
bűbájos kék szemeit az éjfekete szempillákkal felemelé hozzá a leány, –
a hős fehér arcza akkor sem lett pirosabbá, miként szokott: halovány,
sápadt maradt az; pedig szíve ép oly forró volt a szerelemben, mint
bátor és elszánt a harczban.

Ezért nevezték őt Bejáz-Hasszánnak, a fehér ozmánnak, holott tudva van,
hogy a mozleminek mind barnák s a legkisebb indulat mindjárt arczaikba
kergeti a vért, s kivált ifju éveikben arczuk olyan, mint a piros rózsa.

* * *

Kétszer tette még meg Bejáz Hasszán e veszélyes útat, mind kétszer
szerencsésen. A harmadik látogatásnál a cserkesz partokon már nem ketten
tisztelegtek az emír apánál, hanem hárman, a szerető férj és nő s a
szerelem áldása, egy szép kis csecsemő.

Ott született a tengeren, mint valódi tengerész fiához illik, legnagyobb
vihar idején; a mi jó jel volt a hullámoktól hányatott hajóra. Hiszen ha
Isten annyi éltet ki akart volna oltani azon órában, nem gyujtotta volna
meg egy új élet szövétnekét.

A tengerészek egészen bolondjai voltak a gyermeknek, azt hitték, hogy az
ő nevetése jó időt hoz, sírása tengervészt jelent s ha megkaphatták,
eljátszogattak vele, szép napos időben hátukra vették s beúsztak vele a
tengerre, az apa követte őket csónakon.

Különösen volt egy híres buvár a tengerészek között, a kit Barifnak
híttak, ez sokszor megtette azt a tréfát, hogy mikor a gyermek
nyűgösködött, nem akart aludni dajkája kezében, azt mondta: «no várj,
majd mindjárt hozok én teneked valami szépet!» s azzal leugrott a
tengerbe s rendesen hozott is annak fenekéről valami czifra kagylót,
vagy csecse klárist a kis fiúnak, a mitől azután ez megengesztelődött.

Az öreg emír érzékenyen megáldotta kis unokáját, tán azon bűnbe is
keveredett, hogy annak szüléit kevesebb áldásban részesíté; úgy bocsátá
őket vissza hajójukra.

A cserkeszek figyelmeztették Hasszánt, hogy a mult napokon nagy orosz
hajók halimbáztak a látkörön sok ideig, őrizze magát tőlük.

Bejáz Hasszán újra egyesült az al-kapudánbasa, Ozmán hajórajával, ott is
legszebb volt valamennyi fregatt között a «Sárkány», a délczeg, tarka
vitorlás jármű. Eddig ez volt Hasszánnak felesége, gyermeke, mindene a
világon, és ime most is mindene rajta van: felesége és gyermeke.

A kapudánnak sietnie kellett vissza Stambulba, Batumnál hadsereget
szállított a partra, s még ez évben újra kellett neki egyet fordulnia.

A mint a trapezunti magaslatokra értek, a tenger elkezdett dagadni, a
kedvező szél elfordult s nem sokára a legerőszakosabb északnyugoti szél
támadt ellenük, mely délutánra valódi viharrá fajult, nehány nagyobb
hajó elveszté közép árboczait, valamennyi behúzta fölösleges vitorláit,
az ágyú-csappantyúkat lezárták s valamennyi tengerész örült, midőn a
kapudán hajójáról azt jelvényezték, hogy vegye minden hajó a szinopei
kikötő felé az irányt.

Csak Bejáz Hasszánnak nem tetszett e parancs, a ráietterik (hajóvezetők)
előtt kimondá, hogy jó katonának, jó tengerésznek, jó muzulmánnak mindig
az első gondolatnál kell maradni, mert az első gondolat mindig Istentől
jő, férfi szívből; a második ördögtől jön, gyermekszívből.

Késő éjszakán pillanták meg a szinopei fénytorony csillámát s reggel
volt, mire bevergődtek a kikötőbe.

A következett nap a vihar okozta roncsolatok kitatarozásával telt le, a
szél este felé elcsendesült s éjszaka mély, sűrű köd szállt le a
tengerre.

– Minden dzsinei és rossz szellemei között a pokolnak legjobban utálom a
ködöt, monda Hasszán, pilotáihoz fordulva. A köd a gyávák védszelleme és
a bátrak megejtője; segít a vaknak és elvakítja a látót.

Már korán hajnalban a födözeten volt; nem gyönyörködteték sem a szép
czirkász nő szerelmes hizelgései, sem gyermeke ártatlan csevegése.
Nyugtalanul járt, kelt a födözeten alá s fel, látcsővel kezében,
melylyel pedig épen semmit sem láthatott.

A lezárt ágyúcsappantyúkat felnyittatá, kormányost, hajóslegényeket
kergetett állomásaikra, a függő ágyakat kirakatta a mellvédre, s nézte
időközönként hosszasan a szürke alaktalan homályt, melybe a köd burkolá
az egész tájékot.

– Barif! szólt a buvárhoz, nézz oda, te a víz alatt is látsz, tán jobb
szemeid vannak, mint nekem: mit látsz ott a ködben? Nem látod, mintha
nagy, kiváló alakok mozognának előre-hátra?

A buvár sokáig erőtette szemeit.

– Csak a köd maga az, uram, a mint nagy gombolyagokban tódul a lomha
szél előtt.

Hasszán türelmetlenül csóválta fejét, s csak nézett tovább maga elé.

Egyszerre felordíta dühödt hangon:

– Talpra mindenki! Az ágyúkhoz tüzérek!

A felriadt tengerészek odatekintének, a hová Hasszán mutatott kezével s
íme a köd szürke fátyola alól három roppant sorhajó kisértetes alakja
kezd előmerülni, oldalaikkal a kikötőnek fordulva, alig nehány száz
lépésnyi távolban tőlük.

Nehány percz mulva még közelebb jönnek, az ágyúsorokat meg lehet
számlálni rajtok s mögöttük a nyilt közökben ismét három nagy sorhajó
árboczai bontakoznak elő a köd homályából.

Egyszerre megperdül a dob a török hajókon, eszeveszetten fut, kiáltoz
mindenki, a legtöbb hajó úgy állította magát a parti ütegek elé, hogy
azok nem lőhettek miattuk az ellenségre, a legfőbb tisztek egy része
künn van a városban, a többi nem tudja, hogy mihez kezdjen? csak Bejáz
Hasszán hajóján vannak rendben: az ágyúsok égő kanóczczal lövegeiknél, a
kormányosok a küllő kerék mellett, a lövészek a függő ágyak mögött s
maga a bash-ráj a főárbócz előtti emelvényen, kezében a jelző tülök.

A hajók között egy sebesen hajtató csónak haladt keresztül, a rajta ülő
Topál aga kétségbeesett hangon kiálta fel Hasszánhoz: – mindnyájan el
vagyunk fogva!

– Elfogva! mondá a fehér Hasszán s még fehérebb lett e szóra; azzal
parancsot adott pattantyúsainak, hogy üdvözöljék a közeledőket.

Azt a dicsőséget legalább fentartá, hogy az első lövést török ágyú
tette, midőn tizen voltak egy ellen megtámadói.

Harmincz golyót küldött a Sárkány az ellene közeledő sorhajónak, mind a
harminczat megkapta az szépen s olyat hajlott az bele, hogy minden
árbocza bókolt ellensége előtt.

Erre egyszerre megnyilt a halállal terhes pokol méhe, az orosz sorhajók
háromszáz ágyúval adtak sortüzet a tömegbe szorított török fregattokra,
egész hajóoldalok egyszerre villantak fel a köd homolyában, irtózatos
halált okádva elleneikre, kik a kétségbeesés dühével feleltek nekik
vissza. Száz meg száz ágyú beszélt egyszerre; a parti ütegek a török
hajókon keresztül szórták az oroszokra bombáikat, míg ezek tüzes
golyókkal üdvözlék elleneiket.

Ah, ez rút, egyenetlen harcz volt! Óriások küzdelme hősök ellen. Az
oroszoknak hat sorhajójuk volt, a törököknek egy sem.

Egy óra alatt vége a harcznak; három török fregatt lángokban áll, ég az
admirálhajó is, maga Ozman basa, a kapudán, ellőtt lábbal viteti magát
más hajóra, a fedélzetről a hullámok közé ugrálnak a rémült tengerészek,
a láng a nyilt ablakokon süvölt elé s egyszer-egyszer eldurrant egy
töltve maradt ágyút; sülyedő járművek hanyatlanak a víz alá, miknek
árboczait menekvő csoportok tartják elfoglalva, s egymás után merülnek
el vele; az egész tenger, mint a lávaözön, ragyog az égéstől, s a fényes
hullámban egész tömkelege úszkál az elkárhozottaknak.

Csak a Sárkány áll még pusztulatlan. Nem úgy ellenfele. Bejáz Hasszán
mindig jól ki tudta választani az időt, melyben ágyúival reá lőjjön, s
midőn arra került a lövés, hajóját hirtelen élével fordítá ellene; a
Sárkánynak még csak a második árbocza hiányzik, de az orosz sorhajó már
féloldalt merült s többé megfordulni sem bír, kormányát elvesztve,
esetlen oldalát védtelenül hagyja a Sárkány tüzének, s árboczai
jobbra-balra csüggnek, mint szárnyaszegzett csüllőnek tollai.

Ah, ha még egy hajósvezér lett volna ily szerencsés, az orosz
tengerésznek volna mit panaszolni oda haza; de ím köröskörül minden
veszendőben van már; a többi fregattok égve uszkálnak a vízen, vagy
roncsoltan elmerülve a víz alatt, s a merész Sárkány felé két újabb
sorhajó közelít; vagy megadja magát, vagy úgy összelövik, hogy
gyermekjátékot sem farag senki dirib-darabjaiból többet.

Az ellenséges hajókról jelvényezik Hasszánnak, hogy adja meg magát. Szép
volna a derék fregattot elvinni diadaljelül Szebasztopolba.

Hasszán e jeleket látva, hirtelen eltünt a fedélzetről, s megragadta
ismert jó buvárát, Barifot, levitte őt magával a középfödélzet alá s ott
midőn magukra voltak, azt mondá neki, hogy siessen szobájába, a hol neje
és gyermeke vannak s hozza el őket magával.

Barif két percz mulva visszatért; csak a gyermeket hozta.

– Hát a nő? kérdé Hasszán.

– Az alélva fekszik.

– Úgy Allah legyen neki kegyelmes, sóhajta a fehér Hasszán. Azzal kivevé
erszényét és iratait kebléből s azt mondá neki:

– Ezeket kösd turbánodba. Azután e gyermeket szorítsd övednél fogva
kebledhez. Most eredj a hajó ablakához, oda, a hol a vizet szokták
kiszivattyúzni. Midőn odaérsz, kezd el magadban mondani az esteli
ramazát imáját, midőn odajutsz, hogy «nagy az Isten és hatalmas», akkor
fogd be kezeddel a gyermek száját, orrát s ereszkedjél le vele a vízbe,
le mélyen egész a tengerfenékig; folyvást mondjad magadban az imát. A
míg másodszor jő elő a szózat: «nagy az Isten és hatalmas», addig
folyvást maradj a víz alatt, azután ismét jőjj fel a vízszinre, ne
tekints sem jobbra, sem balra, engedj lélekzetet venni a gyermeknek s
ismét alámerülve, úszszál ki a partra; a mit azután tégy, megtudod
magadtól.

A búvár úgy tett, a mint ura parancsolá; Bejáz Hasszán pedig sietett a
lőpor teremébe.

Odaérve ő is elkezdé imádkozni a ramazát esti könyörgését, midőn először
ért oda, hogy Allah nagy és hatalmas! felsóhajta, gondolván aléltan
fekvő szép bűbájos nejére, midőn pedig másodszor ért Allah nevéhez,
akkor kihúzta pisztolyát övéből s a lőporos hordóba lőtt vele.

A búvár a víz alatt azon perczben oly rendületes zúgó hangot hallott,
mintha az egész tenger egy csengő ércztömeg volna, melybe a villám
csapott le, s a másik perczben erőszakosan meglódítá a hullám, forgatva
magával, mint egy tehetetlen alakot, s akarata ellen majd felhajítva a
magasba, majd levágva a vízfenékre.

Barif e meglepő helyzetben sem veszté el a kezére bízott gyermeket, s a
ramazát imának fonalát; az ima végezete felé kezdett a víz felszinére
törekedni. Csak az ijeszté meg később, midőn egyszerre a vízből
felszállása közben mindennemű ismert tárgyat látott maga mellett a vízbe
alásuhanni, előbb a legsúlyosabbak haladtak el mellette, a roppant
rézágyúk, némelyik meghajolva középen, később csonka emberi testek, mik
lomhán, csendesen szálltak alá a vízfenékre. A légberöpített Sárkány
szétszórt rommaradványai voltak azok.

Midőn a víz szinére följutott, már vége volt a harcznak, csak egy-egy
roncs égett még a tengerszinen rémvilágot vetve maga körül.

A levegőre érve, a gyermek sírni kezdett; a búvár megcsókolgatva
elcsitította s kiúszott vele a partra.

A tengeren az orosz volt az úr.

De a történet feljegyzé lapjaira az eseményt s azt irta utána, hogy a
harcz dicsősége nem a győzteseké, hanem a legyőzötteké volt.

Az oroszok kezébe egy hajó sem jutott a török armadából; légberöpíték,
vagy elsülyeszték azokat vezéreik, magukat és seregeiket odatemetve.

És ez volt azon esemény, mely minden hüvelyében nyugvó kardot kivont
Oroszország ellen.



A BASI-BOZUK.

Boldog Biledulgherid pálmaszilva fái alatt heverészett Khaleb Rizlán, a
híres heverő.

Azért nevezték híres heverőnek, mert hét számra el tudott feküdni a jó
puha homokban, feje alá téve vizes tömlőjét s addig fel nem kelt onnan,
a míg abban tartott.

Bevette magát egy csoport pálmaszilva árnyéka alá: a szilvapálma áldott
egy fa, rajta terem az egész lakosság esztendei eledele, kenyere,
gyümölcse, vaja és méze. Hanem azért Khaleb Rizlán restelt felállni
helyéből, vagy egy kicsinyt odább csúszni, hogy ez áldott gyümölcsök
közül, mik tőle távolabb heverésztek, egyet felemeljen, hanemha oda
esett épen a helyébe a fáról, s megüté őt, jelentvén: «íme Khaleb
Rizlán, fogj és egyél»; máskülönben ott éhezett a derék férfiu a
bőségnek közepette s még azt is megvárta, hogy elmuljék egy egész nap,
miután utolsó csepp vizét kiitta, s egész éjszaka nem tudván aludni a
szomjuság miatt, nem hogy vízért ment volna a forrásra, hanem reggelig
imádkozott, hogy tegyen a próféta érte csudát s töltesse meg az ő
angyalaival ezt az üres tömlőt azzal a tejédességű nedvvel, a mi a
Tubafa szent gyökereiből folyik. Csak akkor kelt fel azután, mikor
látta, hogy valójában a próféta angyalai most más dolgokkal vannak
elfoglalva.

Csupán azt a különbséget tartotta meg, hogy nappal hason feküdt, állát
két tenyerébe téve, s bámulá az Istenalkotta porszemeket, mily
csudálatosak azok és milyen egyformák; oh boldog választott népei
Allahnak, kik azon földön laknak, melyen minden porszem nyolczszegletűre
van faragva és szemenkint ragyog, mint a kristály. Éjszaka pedig
megfordult és hanyatt feküdt s gyönyörködék a csillagokban, melyek nem
oly restek, mint ő, mert egy éjszaka beutazzák az egész világot, egyik
végétől a másikig.

Hanem Allah nagy és hatalmas. Van neki szüksége olyan lényekre, melyek
sebesen repülnek, és viszont másokra, melyek veszteg nyugszanak, és
mindketten az ő nevét dicsérik. Khaleb Rizlán számította magát ez
utóbbiak közé.

Egy napon jöttek hozzá ismerői és mondák neki: «Khaleb Rizlán, feleséged
haldoklik, téged óhajtana még egyszer látni.»

Rizlán meg sem mozdítá állát tenyeréről.

– Mondjátok meg neki, hogy ha igaz, hűséges nő volt, meg fog látni a
paradicsomban, a hol mind a ketten olyan fiatalok leszünk ismét, mint
voltunk menyegzőnk napján; mi szükség neki engem addig látni?

Másnap ismét eljöttek hozzá ismerői és mondák:

– Khaleb Rizlán, feleséged meghalt, el is temettük, ki itatja már most
meg a tevédet?

– Bocsássátok el köteléről, felelt Rizlán, majd feltalálja ő a forrást
magának s ha igaz állat, vissza talál ismét jászolához; ha pedig nem
igaz állat, akkor minek vesződjem én a háládatlannal?

Harmadnap megint új hírrel jöttek a szomszédok a heverőhöz.

– Meghalt az egyiptomi alkirály, nagy fényes temetése lesz, pénzt fognak
a szegény emberek közé szórni, nem jösz-e oda el velünk?

Khaleb Rizlán elébb kinyujtózta magát, azután megigérte, hogy majd
imádkozik az alkirály lelkéért, hogy könnyű legyen az, midőn az alsiráth
hídján átcsuszamlik, de helyéből meg nem mozdul érte.

Negyed nap azt mondák Khaleb Rizlánnak a szomszédok:

– Kelj gyorsan Khaleb, jön a Szamum, az irtózatos vihar. Minden állat
menekül a pusztáról, jaj annak, a kit kívül talál. Siess hajlék alá.

Khaleb egy kissé gondolkozott, azután megnyugtatá őket.

– Majd a fejemre terítem szőnyegemet s arczom elrejtem a homokba, nem
esik bennem semmi kár.

Két napig azután nem beszéltek hozzá a szomszédok, de beszélt az
irtózatos vihar, mely égető homokkal besírolta egészen. Khalebnek nagy
ürügye volt rá, hogy meg ne mozduljon két napig.

Még tán hetednap is ott aludt volna abban a csendes sírban, ha oda nem
jönnek hozzá a szomszédok s a hol a domborulásról látták, hogy ott
fekszik, el nem kezdenek beszélni hozzá.

– Élsz-e még Khaleb Rizlán, te hétszer heverő, te föld rozsdája te; mert
ha még élsz és meg nem haltál, kelj föl és rázkódjál meg! jönnek a
hitetlenek Stambul ellen, le akarják verni a félholdat a mecsetek
tetejéről!…

… De hátha valóban halva lett volna Rizlán valóságos sírban, nem ugrott
volna-e fel ezekre a szókra? nem rántotta volna-e ki handzsárját, s nem
robbant volna-e neki minden élő lénynek, a kit elől-utól talál,
veszedelmesen szabdalva maga körül fegyverével?

A szomszédoknak munkába került megértetni vele, hogy a hitetlen ellenség
sem a levegőben nincsen, sem azokban a fákban, miknek Khaleb Rizlán
nekik rohant, hanem vagyon háromszáz tevejárta mérföldre attól a
szilvástól, melyben ők most beszélgetnek.

– Tehát menni kell ellene rögtön, menni kell éjjel és nappal, a míg csak
oda nem érünk, a kinek lova van: lóháton; a kinek nincs: gyalog sorban.
Én is megyek gyalog, viszem magam a zászlót.

Régi, kopott, szakadozott, kopjás zászlók voltak lerakva a mecsetben,
miket a muzulmánok még a mameluk lázadás óta rejtegettek ottan, azokat
előhozták a buzgó harczosok, jutott belőlük egy Khaleb Rizlánnak is, azt
ő azután le sem tette a kezéből három napig, hanem nyargalt vele egyik
falutól a másikig, fellármázott minden lelket, kifogta a lovakat az
ekéből, felültette rájuk a fegyverfogható embereket, segített köszörülni
kést, kardot minden embernek, s a piacz közepén, a bazárok előtt
beszélt, lármázott, mint egy őrült, kinek az esze megtetszett a
prófétának, hogy elvegye tőle; belerekedt, de bele nem fáradt a
lázításba, míg egy nagy zagyva csoportot össze nem terelt maga körül,
kik vetekedtek a dühben és elkeseredésben s azokat vitte magával Stambul
felé, vitte arra a nagy útra, melyet lóháton és könnyű szerrel is egy
hónapig tart megjárni, hát még gyalog és nehéz fegyverzettel.

A dühöngő csoport faluról-falura növekedett; vén, elaggott férfiak, kik
fehér szakállukat öveikbe köték, ballagtak karcsú gyermekek mellett,
kiknek karja még alig birta emelni a kardot; egy-egy merész apa puskája
végére akasztotta a gyékényszatyrot, melyben kis gyermeke aludt, hadd
tanulja meg az is jó korán, minő hangja van az ágyúnak; izmos meztelen
karú földészek, öszvérhajcsárok lógatták meztelen lábaikat kétfelé
öszvéreikről, szurtos dervisek lóstattak a felvert porban, hosszú
kantusaik végét karjaikra vetve, kik közt fényes, czafrangos lovagok
ügettek nemes arab paripákon jó egyetértésben. A mindenféle alakú
ruházat-keveréket segíté tarkítani a soknemű fegyverzet: itt szuronyos
puskák, kovás sárkányokkal: jó eszközök ütni; régi idők, keresztes
háborúk emlékei, hosszúnyelű dárdák csüngő czafrangokkal, sarló alakú
kardok, jó széles handzsárok az övön keresztülszúrva, gerezdes
buzogányok és kétélű balták; némelyik annyi fegyvert visz magával,
mintha ellenségeinek is akarna juttatni belőlük; más meg egyszerűbbnek
találta egy nagy szeget keresztülütni egy furkós boton, vagy egy jó öreg
kést dugni az övébe, úgy menni a harczba.

E vihargyűjtötte csoport között üget erősen Khaleb Rizlán, termete alig
öt láb magas, ruházatja azt is kevés elfedezni. Csak a turbánja elég
nagy: az hét singnyi patyolat; az a halotti lepedő, melyet minden igaz
muzulmán a feje körül tekerve visel.

Hanem azért a legkisebb férfiu vállai emelik a zászlót; ez a sovány,
vézna alak szinte összetörni látszik a nagy súlyos lobogó terhe alatt,
melyet nyilván nagyobb férfi markába szabtak. De nem kell őt félteni. A
vékony, sovány termet óriások erejével bír most s a világ minden
kincseért oda nem adná másnak csak egy órára is azt a nehéz zászlót;
ölébe veszi, mikor ebédel; – pedig nem sokból áll az, egy zsák
pálmaszilva egész úti készülete, – s maga mellé fekteti, mikor aludni
megy.

Húsz napig utazott a harczos tömkeleg; az első tíz napon folyvást nőtt a
száma, a második tíz napon pedig hasonló arányban apadt; betegen,
nyomorultul elmaradozott itt, amott, egyesével, párosával a lelkesült
népnek fele, ott az útfélen elvánszorgott, elhalt, a többiek mentek
odább.

Huszad napra megérkezének Stambulba. Khaleb Rizlán arcza ragyogott az
örömtől, midőn a padisáhok szent városát érinték lábai. Levetette volna
saruit e szent helyen, ha azok még az úton le nem szakadtak volna
lábairól; de megcsókolá azt százszor, arczczal levetve magát a földre,
melyet a gonosz gyaurok még akkor nem macadamizáltak.

De hát mi ő neki Stambul és mi ő Stambulnak, hogy úgy örül annak
láthatásán? Talán ezek a paloták ő reá várnak? talán nagy hivatalra
idéztetett ide, vagy szerencséjét keresni jött bele?

Nincs ő neki semmije Stambulban, nincs ő neki joga egyébhez, mint a
próféta zöld zászlajához, annak a csókjához, annak a láthatásához; ezt
kivánja ő, és egyebet semmit.

És a többiek is, a kik vele jöttek, nem kivánnak egyebet.

Mikor a próféta zászlaját kitűzik a szerály kapuja fölé, bármely
részében legyen a világnak az igazi muzulmán, odasereglik hozzá s megy
utána, a hová az vezeti, és meghal és boldog.

A szent hit harczosai megismerék a világhírű szerályt aranyos
kúpfödeleiről s oda tartottak hozzá. Ott leültek a khor-khori szökőkút
előtt, megmosva arczaikat abban s várták a Mir Aálem megjelenését pihent
lélekkel.

Sokáig várhattak, míg valaki hozzájuk szólt, s nagy fejcsóválgatva
nézték, mint járnak a tisztátalan giaurok a szerály kapuin ki s be, a
honnan ők ki vannak zárva.

Ekkor egy csomó softa elegyedett közéjük; fiatal alkorán tudósok, kik
egyenkint összeölelgették a derék harczosokat s tudatták velük, hogy itt
hiába várnak; senki sem fog velük beszélni, hanem ők majd elvezetik
valamennyit a harczok miniszteréhez, azzal beszéljenek rendén.

A csoport felkerekedett s ment a harczok miniszteréhez.

Ez a hiteszegett férfiu épen akkor a boritalban gyönyörködött, nem is
szokott napjában négyszer mosdani, sem a mecsetekbe nem jár; minél fogva
nem lehet csodálkozni, ha Khaleb Rizlánnak és a többi egybekavarodott
hadfiaknak azt felelte, hogy a próféta zászlaját ezúttal látni nem
fogják, mert most nem arról van a szó, hogy minden keresztyént, a kit
elől-utól találnak, meg kell ölni; hanem ha olyan nagy kedvük van
verekedni, épen most indul egy csapat fegyveres férfi a Duna mellékére
Omér basához, az majd megmondja, hogy kit üssenek?

A jámbor harczosokat azután körül sem hagyták többet nézni Stambulban,
hanem két zászlóalj rendes, sarkonforgó redif közé zárva, elszállíták
Viddinig, még csak el sem széledhettek tetszésök szerint az úton.

Odaérkezve Viddinbe, bemutaták őket a musírnak, a ki épen akkor rossz
kedvében volt.

Enni valót kért hadserege számára s a helyett kenyérfogyasztókat kapott.

Hidegen, haragosan kérdezé a mindenütt előretolakodó Khaleb Rizlántól:

– Honnan jöttök?

– Kiki a maga tűzhelye mellől, felelt Rizlán büszke szóval. Onnan jövünk
mindnyájan, a hol jó dolgunk volt és boldogságban éltünk, onnan jöttünk
ide.

– No hát kár volt ott nem maradnotok, mert itt semmi szükség reátok.

– Köszöntünk musír, mi nem jöttünk ide rizskásádat fogyasztani, ne is
félj meztelen tagjainkra nézni, nem kérünk tőled ruházatot; mi csak
ellenségért jöttünk, s ha engeded, ha nem engeded, verekedni fogunk a
moszkókkal.

A musír vállat vont s azt mondá hangosan a mellette állóknak:

– Valóságos «basi-bozuk» (őrült fejű).

Rajtuk maradt a «basi-bozuk».

Még az nap átkergették őket Kalafátba, meg volt nekik hagyva, hogy
rabolni nem szabad, koldulni nem illik, zsoldot pedig nem kapnak.

Khaleb Rizlán szomorúan gondolt a vendégszeretetlen kalafáti fűzfák
között a boldog Biledulgherid szilvatermő pálmáira, miknek gyümölcseért
olykor lehajolni is restelt, felmenne most érte még a fa tetejébe is, de
a gyaurok fáit megátkozta az Isten, azokon csak levél terem.

Egy derék idegen bég azonban megszánta őket, s a mint ott látta az egész
kopott sereget egymás mellett szomorkodni, felszólítá őket, hogy
csatlakozzanak hozzá; portyázni mennek ellenség földére, majd ott kapnak
tán valamit.

Csak egy intés kellett a zavart fejüknek; hiszen ezért jöttek ők oly
messze földről, még a kengyelét is megcsókolták a jó derék bégnek, hogy
magával vitte őket.

Kinek puska, kinek dárda a vállán, ki lovon, ki gyalog ballagtak a
basi-bozukok, átmentek vizen és erdőn: egyszerre két oldalról előtörnek
az ellenség lovasai s körülfogják a bég csapatját.

A jó török huszárok, vezérükkel élükön nekivágtak az ellenség gyöngébb
oldalának s keresztül törték magukat rajta; a rendetlen basi-bozuk had
ott maradt csatába keveredve. Nem hajtottak semmi szóra; a bég hiába
kiáltozott nekik, hogy ezt tegyék, vagy azt; hogy négyszöget, vagy
hármas sort formáljanak, lépcsőzetben hátráljanak; nem hallgatták, nem
értették semmi szavát; dühödten verekedtek ellenfeleikkel; a bég
utoljára is kénytelen volt őket ott hagyni s haza menekülni a kalafánti
sánczok közé: tudatván a vezérrel a kémjárat eredményét s hogy a jámbor
basi-bozukok aligha ott nem vesztek egy lábig.

Hát a mint késő este takarodót vernek, kik jönnek elő a kalarasi halmok
felől? a bohó basi-bozukok. Nem hogy ők vesztek volna ott, de még ők
fogtak el húsz kozákot, a többi örült annak, a mit nem kapott s odább
állt.

Az elfogott lovakon ülve, úgy hajták büszkén maguk előtt foglyaikat a
táborig s odaküldték őket ajándékba a musírnak, a ki olyan lenézve bánt
velök, a ki nem akart felőlük semmit tudni.

A musír rögtön főzetett számukra piláfot s megvendégelé őket, s
meghagyá, hogy a basi-bozukoknak ezentúl éhezni nem szabad.

E naptól fogva soha sem hagyta ki őket vállalataiból a bég. Khaleb
Rizlán és zavart fejűi minden vakmerő vállalatnál vele voltak; a
legmerészebb kalandokat ő róluk beszélte a hír s ismerte a táborban
minden jóravaló ember Khalebet; azt a rongyos lovagot, a kinek minden
tagjából hiányzik egy darab, egy-egy kezén csak három-négy ujja, pofája
összeszabdalva, összeharapdálva, már szakálla is csak az egyik felén
van. Ruhája is erre-arra lóg le róla, de hiába is adnak rá jobbat, mert
a legközelebbi alkalommal megint úgy összetépeti magát, mintha sasokkal
enyelgett volna, s világért fel nem varratna egy szakadást is a csaták
emlékéből; úgy szép ő is, mint a sok ütközetben járt zászló – rongyosan.

A csetátyei ütközetben úszott igazán kedvtelései közt a bakarasznyi
basi-bozuk. Elébb ágyúval lövöldöztek egymásra az emberek, azután
puskával közelebbről: ez még mind nem tetszett neki; később szuronyra
jött a sor, ez már valamivel többet ér; de csak akkor áll az igazi
harcz, mikor már a szuronyt is elvetette az ember, s egyik kezével
megragadja ellenfele torkát, a másikkal szívébe üti a kést, mikor nem
néz sem előre, sem hátra, hanem döf, vág maga körül s mindenütt elevent
talál, mikor nem törődik azzal, mijét ütik, hol fogták meg, hanem csak
azon törekszik, hogy kettőt üssön, kettőt szúrjon máson, addig míg más ő
rajta egyet. Hórihorgas muszka óriások teperték a földre Khalebet, de
mégis ő kelt fel s a muszka maradt halva, lovakkal elgázolták a földön,
föl sem vette, nem fájt neki semmi, s a mit megfogott, azt el nem
eresztette élve.

Ebben a kis ütközetben maguk a basi-bozukok száz orosznál többet
leöldöstek s ennek a bizonyságára csata után Khaleb Rizlán leszeldelé a
megölt ellenség füleit s egy hosszú zsinegre kötve, úgy akasztá azt
nyakába, mint valami drága lánczot; úgy lépett a musír elé, ajándékba
adván neki azt a drága ékességet, száz megölt muszka füléből.

A musír pedig ugyanannyi botot veretett a basi-bozuk talpára, tudtára
adván eképen, hogy az nem illik katonához, ellensége holttestét
szabdalni; vágja addig, a míg él; a halottaknak hagyjon békét.

A basi-bozuk átlátta, hogy a musírnak igaza van, s azután még jobban
ragaszkodott hozzá.

Hanem a táborban sok galibát okozott a derék férfiu; ő otthon is
basi-bozuk volt: minden új rendeletre duzzogott, nem lehetett vele
parancsolni, a mit fejébe vett, azt keresztülvitte, s nem egyszer hozta
parancsnokait azon helyzetbe, hogy nekik kellett engedniök.

Egy ízben diadalmas előhaladás közepett egyszerre megállítá seregeit a
musír; senki sem foghatta meg, miért nem üldözi a futó ellenséget. Sok
ember sok véleményt ád: végre azt találták ki a török katonák, hogy a
musír parancsot kapott a padisah minisztereitől, hogy ne üldözze az
ellenséget; azokat viszont a frankok, a gyaurok, az idegenek
vesztegették meg, kik nem akarják, hogy a muzulmán nép saját erejétől
megverje a moszkót, mert mind egyetértenek vele.

Pár nap mulva ismét jött a rendelet, hogy a seregek vonuljanak vissza.

Itt már nyilt zúgolódás kezdett támadni a táborban, árulást emlegettek a
katonák, s a mint a város piaczán keresztül lovagolt a musír: egyszer
csak útját állja Khaleb Rizlán s megragadva paripája zabláját,
kényszeríti, hogy hallgassa meg, a mit beszél.

– Nem arra, musír, hanem előre jőjj! A te kezedben van a próféta
országa; átok reád, hogy ha elejted azt. Előtted a dicsőség, hátad
mögött a gyalázat, és te hátra felé mégy-e? Hogy ha előretörsz, nincs
olyan muzulmán, a ki vérét ki ne ontsa érted; ha visszafelé mégy, nincs
olyan, a ki le ne köpjön. Ragadd ki kardodat, ne tétovázz soká, reszket
az ellenség már neved előtt is, s hogy ha árulók ülnek hátad mögött a
padisah trónjának zsámolyán, szemeddel ints egyet és egy sem fog ottan
ülni, hanem ülsz te minden ozman nemzetek fölött, a hogy megérdemelted.

A musír megveregeté a jó vitéz homlokát s azt mondá neki, hogy csak
menjen a maga dolgára, a minek meg kell történni, az már mind rég meg
van írva a Thóra hét könyvében, nincs embernek miért bele szólni.

A basi-bozuk azonban nem érte be e válaszszal, hanem kiment a táborba, s
elkezdé lázítani a harczosokat, úgy, hogy egyszer a vezér azt hallja,
miszerint a katonák komolyan csoportosodnak, s azt kezdik hangoztatni,
hogy le a miniszterekkel! éljen a musír.

Ez gonosz lázadássá fajulhatott volna el. A musír rögtön kiküldé
altiszteit s beparancsolá a basi-bozukokat maga elé.

Már ekkor nem voltak többen nyolczvannál. A többi elvégzé, a miért jött:
elhullott a harczban; ezek is tépett vitézek voltak már.

Előttük állt legelől Khaleb Rizlán, most is görnyedve a nehéz zászló
nyele alatt, melyről a lobogót úgy lelövöldözték már, hogy csak egy
foszlány fityegett még rajta.

– Álljatok rendbe, mondának nekik a musír altisztjei. Nem volt az
kivihető, még csak azt sem tették meg, hogy a lovasok külön váltak volna
a gyalogoktól. Ez természetes. Jóbarátok, ismerősök szeretnek egymás
mellett lenni, beszélgetni; arról pedig nem tehetnek, hogy az egyiknek
van lova, a másiknak meg nincs.

Ekkor megjelent a musír egyedül az udvar felőli erkélyen s komoly,
elhatározott hangon felszólítá őket:

– Akartok-e rendes csapattá alakulni s magatokat a tábori fegyelemnek
alávetni?

– Mi azért jöttünk, hogy harczoljunk, nem hogy leczkét tanuljunk, musír,
viszonza Khaleb Rizlán merészen s a többiek azt mondák, hogy «úgy van»!

Ekkor mást kérdezett tőlük a musír.

– Akartok-e visszatérni hazátokba és elhagyni ezt a földet békességgel?

– Ne mondd azt, musír! Mi azért jöttünk el, hogy harczoljunk, mig
Mohamed hite veszélyben van; és a míg háború van, vissza nem térünk
tűzhelyeinkhez.

A musír arcza egészen elsötétült, csaknem könyörgő hangon kérdé tőlük
harmadszor, – utolszor:

– Akartok-e másutt harczolni? Albaniában a lázadó görögök ellen; avagy
Anadoliban vitéz hadseregünk között? akartok-e helyőrségül maradni
Szilisztriában vagy Rustsukban, vagy akármely dunaparti váradban?

– Mi egyedül veled és melletted akarunk harczolni és nem távozunk innen
sehova.

A musír kivonta kendőjét öve mellől s egyet intett vele; azon
pillanatban két belső kapuja megnyílt a kaszárnyának, s nyolcz ágyú
egyszerre odalőtt kartácscsal az udvar közepére.

Azután ismét becsukódtak a kapuk.

Az udvar közepén csak egy nagy véres halom látszott, mely még vonaglott,
mely még hörgött nehány perczig.

De valamennyi közül kilátszott még egy kéz, mely feltartá a
harczrongyolta zászlót s kihallatszott egy kiáltás: «éljen a musír!»

A musír pedig szemeit törlé azzal a fehér kendővel.

– Szegény jó fiúk! – Csak olyan őrültek ne lettek volna.



A BAJADÉRE.


I.

Hová lesznek időjártával a hajdani szép költői képei a harczi világnak?
Minden az egyformaság után törekszik, egész Európa fekete frakkban jár
már és emeletes kalapot visel.

Hajdan lehetett miből alakokat festeni: ha megindult fényes török zultán
spahijai, janicsárjai seregével; minden öltözet ragyogott a
fényességtől, kiki viselte a pompás övet, melyet szép kedvese himzett
számára otthon, turbánjába annyi gyöngyöt tekert, a mennyit akart,
kócsagját, vagy paradicsommadarát lebegtette a kardcsapás szele; a
délczeg paripák csojtárja a földet verte, s a hány kopja, annyiféle
szalag lengett rajta. Szembejött reájok magyarok tábora, arany, ezüst
czafrangos vitézek, kettős dolmányokban, skofiummal varrott,
pillangókkal himzett bársony mentéik, farkasbőr, párduczbőr kaczagányaik
csak úgy lobogtak a szélben, ha futtattak, mintha szárnyaik volnának,
ezüst csillagokkal, aczélpikkelyekkel ékes pánczéljaik ragyogtak a
napban, ezerféle nemes czimereiket a fényes pajzsokon ki győzte volna
végig nézni?

Mostan más világ van. Megvarrják a százezer kurta dolmányt Stambulban
mind egy formára, semmi paszománt sincs rajta, sem boglárok, drága
kövek, fel kell azt ölteni a jámbor redifnek: illik-e rá vagy nem? senki
sem kérdi azt tőle. Két ellentábor, két nagy kietlen erdő; az egyik
pálmaerdő, a másik fenyőerdő, egyik fa nem különböző a másiktól.
Tudomány lépett a költészet helyébe; mérnökök intézik a csaták sorsát,
nem a hősök.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mulatságos lehetett az idegen szemnek elnézni a mult években, hogy a
midőn a fojtogatott Izlám egy kissé feljajdult, e rövid jajszóra minő
minden alaku csoportok jöttek elé a próféta védelmére. Csodálatos ódon
fegyverzetü, soha nem sejtett alakok, más világi öltözetekkel, kik
mintha a keresztes háborúk óta el lettek volna téve, megbabonázva valami
ezeregyéjszakai tündér által s valami kimondott bűvös szóra egyszerre
felszabadulva az igézet alól, ismét előjönnének valahonnan a Vák-Vák
sziget rejtélyes berkeiből, ugyanazon bárdokat és buzogányokat hozva
magukkal, mik olyan jók voltak a frank lovagok nehéz vértezetét,
sisakját összetörni.

Sok idő elmult azóta derék Paladinok!

A frankok nem viselnek többé pánczélt, a lőpor óriást és törpét
egyenlővé tett.

Nem is azért vannak a frankok Sztambulban, hogy a szent sirt elvegyék
tőletek, sőt inkább Sztambult jöttek megvédeni uj hatalmas ellenség
ellen, kit még oroszlán szivű Richard idejében népnek sem tartottak.

A derült kedvü auvergnat nem állhatta meg, hogy szemökbe ne nevessen e
furcsa hadaknak, melyek ha összetalálkoztak vele Sztambul temetőin, oly
sötét arczokkal tekintének reá, mintha féltenék jövendő sirjaikat tőle.

Hát még mikor a hires amazon Kara-Gűz vezénylé lovas csapatját, a félig
rongyos, félig aranyos kurdokat végig a Tsiragán palota előtt; ez a
tisztes ránczos agg szűz, a milyenek otthon Frankhonban legfeljebb
harisnyát kötnek, vagy fiatal unokahúgákat kisérgetnek dalidókba,
hangversenyekbe; ez pedig űl a lovon és vezeti a szakállas férfiakat a
csatába, az a hosszú dárda az oldala mellett csakugyan úgy néz ki,
mintha egy szokatlanul nagy horgácsoló tűt hozott volna el magával.
Olyan sokat lehetett nevetni rajta…


II.

– Ki vagy te? mi vagy te lengő, ingó liliomszál? Hol termesz te itt ezen
a véres mezőn? Fehér virág – piros magból?

– Én vagyok a bajadére, felelt a lány a lovagnak s szemérmesen lesüté
szemeit és bátran megcsörrenté oldalára kötött kardját. – Én vagyok a
pusztai virág, a ki termett esőből és napsugárból s nem ismer atyát és
anyát. Én vagyok az, ki ablakod alatt énekel, midőn első álmodból
felébredsz; éneklek arról, a mi neked kedves: szerelemről és csatákról.
Én vagyok az, a ki előtted tánczol a csengős nakarával, midőn mulatni
vágyol, s parancsodra virágot köt homloka körül. Én vagyok az, a ki
kávédat megfőzi, lovadat felkantározza, kardodat kifényesiti, golyót önt
pisztolyaidba s fehér ruhádat kimossa. Én vagyok az, ki este ott alszik
sátorod nyilatánál, lábaid előtt fekve, ki kezedet csókolja, és forró
könyet ejt rá, ha felé nyújtod kegyesen. Én vagyok az, ki melletted űl
gyors paripán, a midőn a csatába mégy, ki kardot forgat oldalad mellett,
kettőzteti csapásaid, mintha négy kezed volna, s ki utjába áll a
csapásnak, a mely teneked volt szánva, s ha meghal is, feléd sóhajt… Én
vagyok a bajadére… Fogadj engemet magadhoz. Hű rabod leszek a sírig:
mulattatlak, ha szomorkodol; én éhezem, hogy te elégült légy; én
fáradok, hogy te pihenj; én virasztok, hogy te alhass. Ha van nőd, azt
szolgálni fogom, ha van kedvesed, annak izenetet hordok tőled; ha nincs
sem nőd, sem kedvesed, rabszolgálód leszek. Ha csókot adsz, mosolyt
találsz arczomon utána; ha ütést adsz, akkor sem találsz mást, mint
mosolyt. Fogadd el a bajadérét…

Az ifju bajnok megfogá a lányka kezét, bevezeté őt sátorába, leültette
kerevetére maga mellé és igen örült, hogy ilyen szép fehér virág is
terem ezen a véres mezőn.


III.

A kürtök riadása szól, a harcz ördögei beleszabadultak az élő népbe;
ember és állat meg van részegülve, a paripa jobban óhajtja a harczot
még, mint a rajta ülő lovag, s a kik legdühödtebbek a harczban, azok a
lobogó szövétnekes golyók, a mik úgy süvöltenek az emberek közé; pedig
az ő életük csak egy rövid karéj útja, a hol leesnek, ott szétszakadnak.

Hogyne zajongna hát az élő ember, kiben forró vér pezsg, midőn a kürtök
kiáltását, a kardok csattogását hallja?

Amott a síkon, a kék folyam mellett folyik az ütközet; szép a
dombtetőről nézni, egy-egy négyszögü tömeg hogy válik apródonként
háromszöggé, felét az ellenfél golyói kaszálták le. Amott torló
porfelleg közelít, csak a zászlóhegyek látszanak ki belőle, s a kardok
élei. Egy lovas csapat rohan a megfelezett négyszög ellen.

Megy a vad roham előre, a paripák sörénye leng, szikrázik a patkó,
szikráznak a szemek, a kard úgy süvölt a légben.

A támadó lovas csapattal szemben fényes sisakok hegyei ragyognak; a
hármas szuronysor villogva mered a rohanók elé.

A jobb szárnyon ketten futnak versenyt a viharral, de nem sziveik
gerjedelmével: a hős Szaif s a bűbájos szép Nahalim, a kardviselő
bajadére. Egymásra néznek szüntelen és azt gondolják magukban: ugy-e
együtt maradjunk mindig?

– Ha te harczolsz, én is harczolok; ha te győzesz, én is győzök; ha te
meghalsz, én is meghalok.

A dob megpördül, a félig elvágott négyszög vitézei hármas tüzet adnak,
hármas öldöklő roppanást.

Három halálos kiáltás viszhangzik rá a rohanók között. Sok derék hős
elmarad társaitól utána, sok jó paripa fut el gazdátlanul a csatatérről.

Mind a ketten egymás mellé rogytak: Szaif és Nahalim, a hősök és
paripáik.

Az első lövésnél azt kiáltá Szaif:

– Allah veled, te szép dicsőség!

A másiknál:

– Allah veled, te szép bajadére!

A harmadiknál:

– Allah veled, te szép élet!

Élet és dicsőség egy percz alatt elhagyták őt, csak a bajadére maradt
ott mellette. Fölvette őt karjai közé, vérző sebét lefogta kezével, hült
ajkait kebléhez szorítá és gyönge testével védte, hogy az utána rohanó
paripák el ne gázolják az elesett hőst.

A harcz robaja tova megy s ujra visszahuzódik; ádáz, felbőszült tömegek
vívnak őrületes csatát; most az egyik, majd a másik foglalja vissza a
tért. Nyomorú sebesültek csonka kézzel, tátongó sebekkel hiába
rimánkodnak egy ital vízért, vagy egy megmentő szuronydöfésért, nyomorú
haldoklók hiába sóhajtoznak Isten után, hiába néznek az égre, hiába
csókolják a földet: nincs rájok gondja sem égnek sem földnek.

Csak egy sebesült kínlódó nyögését fogja fel nyugasztaló kebel. Csak a
bajadére emlékezik meg elesett hőséről. Felveszi őt karjaiba; csodálatos
erőt kért szivétől, hogy ne érezze a halott terhét nehezebbnek, mint az
alvó gyermekét a dajka, és ereje nem hagyta el, míg a golyózápor közül,
a csatatombolás közül ki nem szabadítá őt.

Haza vitte sátorába, ott puha ágyat vetett neki, vérét lemosta hűs
vízzel, sebeit bekötözgeté, s költögeté édes szóval, édes hű
vigasztalással.

Az édes szó, az ápolás életre hozta a sebesült hőst. A holt merevség
elhagyta tagjait s olyan jól esett neki, midőn felnyitá szemeit s egy
szelid, mosolygó tündért látott maga mellett, ki langy kezével orczáját
simogatta.

Sokáig feküdt a lovag nehéz sebeiben. Az egész tábor odább vonult régen,
őt elhagyták ismeretlen városban; el is felejtették bizonyosan.

A bajadére gyógyítgatá őt erdőkben keresett füvekkel, miknek hatására
bűvész asszony tanítá meg; a bajadére táplálta őt gyönge ételekkel; volt
a nyakán a szép leánynak három sor arany pénz felfűzve fonálra: az
egyenkint eltünt onnan; messzünnen és drágán kellett hozatni a beteg
számára ételt és erősítő italokat. Az utolsó pénz is elfogyott: akkor
eljárt a bajadére az udvarokba, a kávéházak pajtáiba, ott tánczolt,
énekelt, koldult – egy sebesült hős számára, kiről elfelejtkezett
mindenki, kinek nincs senkije, csak ő.

Mert ilyen a bajadére: anyád, ha beteg vagy; kedvesed, ha örömöd órája
van; szolgálód, ha éhezel; éber őröd, ha alszol; siratód, ha meghalsz.


IV.

– Szép bajadére! szólt a lovag egy reggelen, midőn lábára állhatott s ép
erőben érzé magát, hol van kardom? hol paripám? hol vannak harczoló
seregeink?

– Kardod? felelt a bajadére, hajh! az kihullott kezedből a csatatéren; –
paripád? hajh! azt golyók ölték meg alattad; – harczoló seregeink? hajh!
azok elmentek messzire.

A lovag elbúsulta magát e szóra; három nap nem szólt a bajadéréhez,
három nap nem ízlett szájának sem étel, sem ital.

A harmadikon azt mondá a leánynak:

– Gyere velem a bazárra.

A leány szót fogadott szépen. A lovag ment elől; ő kisérte, megfogva
karját, mert még gyönge volt az és ingadozott.

Künn a bazáron ültek sorban a vén kereskedők, pipáikat térdeik közt
tartva, s a mint Szaif végig ment közöttük a bajadérével, mondogaták
egymás között: – szép leány, ugyan szép leány.

Szaif visszafordult e szavakra.

– Szép ugy-e? ugy-e szép leány? – – Ki ád többet érte? – –

A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok odasereglettek e szóra
s megnézegették a leányt közelebbről, megtapogatták haját: nem hamis-e?
megdörzsölték arcza színét: nincs-e festve? megkérdezék tőle, mit tud?

A bajadére felelt szépen: tud tánczolni, énekelni, férfiakat mulattatni,
asszonyoknak rabszolgálója lenni.

A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok igértek érte ötszáz, –
hatszáz – ezer dinárt; ekkor odajött egy nagy, izmos szerecsen férfi,
jobbra-balra taszigálta őket s azt mondta:

– Háromezer dinár érte!

A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok szaladtak szélylyel és
ültek helyeikre vissza; a nagy fekete férfi pedig átvevé a bajadére
kezét a lovag kezéből, tett helyébe egy erszény pénzt és elvitte őt
magával.

És a bajadére olyan jó volt, hogy midőn utoljára ránézett Szaifra, még
csak nem is könyezett…

Szaif pedig ment – fegyvert és lovat venni a kezében maradt pénzen, s ha
utána nézett a leánynak, sírt ő helyette eleget.

– Mit siratod? vigasztalák a kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és
szatócsok. Elég jó drágán eladtad, háromezer dinárért.

– Lett volna csak kardom és paripám, sóhajta fel Szaif, nem adtam volna
őt nem háromezer dinárért, de háromezer csillagért sem; sem háromezer
húri szemeiért odafenn a hetedik menyországban!


V.

Ki vitte el, ki vette meg a szép pusztai virágot? Tán valami gazdag
kalmár, ki még nagyobb árért hiszi eladhatni basák háremének? tán valami
csunya, piszkos dervis, ki magával hordja városról-városra s pénzt keres
vele? vagy tán valami bélpoklos nagy úr, kinek lehelletétől elszárad a
virág? Ki fogja őt szeretni? ki fogja tudni, minő kincset bir ő benne?
Merre viszik őt el? Keletnek-e vagy északnak?

Csak erről gondolkodott Szaif, pedig volt már kardja is, lova is; de nem
birta elűzni szivéből a szép bajadére képét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A nagy, puszta sík mezőn, a tágas szabad ég alatt, ott tanyázik a kurd
amazon, Kara-Gűz, vitéz, próbált harczosaival.

Ott ül maga a vitézlő asszony a puszta pázsiton s csibukjából fellegeket
fú az égre.

Sátor sincs ütve feje fölött, szőnyeg sincs terítve alá: sütheti a nap
bátran orczáját, nincs a mit elrontson rajta, hatvan év rajzolt már
azokra mindenféle titkos betűt, s megfeketíté azt a puszták nyara, azért
hívják Kara-Gűznek: barna szűznek.

Az ő ülése egy emelkedettebb domb a síkon, körüle tanyáznak bátor
vitézei, leszúrt kopjáik nyeléhez kötözött paripáik mellett.

A derék harczi szűz, mikor néha leteszi ölébe csibukját, s tekintete
végig fut a láthatáron, töredezett mondásokat intéz jó vitézeihez, miket
azok mélyen felirnak szivökbe; máshova úgy sem tudnak irni.

– Látjátok ez erdőket itt köröskörül, a mik olyan sötétek a láthatáron,
a mik árnyékot vetnek a földre és az én szívembe? Ezek a fák itt a mi
ellenségeink, nem az emberek. Ezek a fák mutatják azt, hogy idáig van az
ozmán.

– Nem kellett volna az izlám fiainak soha eljönni onnan, a hol pusztaság
van, s a hol a puszták szegélyezetén hajladoznak a pálmák a szélben. A
hivők országa csak addig tart, a meddig a pálma és az olajfa megterem.
Ezek a száraz, levélhullató gyümölcstelen fák a hitetlenség átkai; a hol
ezek kezdődnek, ott az ő átkozott birodalmuk határa van.

– Ha elesem a csatában, ne temessetek engem e gyűlölt fák alá, minden
rám hulló levelök nehezebb volna a mekkai sír kövénél; ah a kurdisztáni
fák nem hullatják el fényes leveleiket soha; nekik Allah örök ifjuságot
adott, mint örök életet az izlám népének; minden esztendőben meghalást a
hitlenek földének.

A puszták fiai híven jegyzék emlékükbe e bölcs mondásokat.

Messziről, a távol hagyott város felől, egy teve jő feléjük, egyenlő
ügetéssel; mellette paripán nagy, termetes férfi lovagol, a teve
nyergében ül Nahálim, a bajadére.

Odaérve a táborozó csoport elé, a férfi leugrik lováról, leemeli a
bajadérét s odavezeti a vezérnő elé.

Az odaliszk lehajol és kezet csókol a tiszteletreméltó úrnőnek s
elfogult hangon rebegi örömét, hogy ezentúl az ő rabszolgálója lehet.

– Enyim leendesz, de nem rabszolgálóm, viszonzá neki az amazon, enyim
vagy, mert megvettelek és senki sem követelhet vissza, hiába is jönne
aranynyal tele erszénynyel, nem adnálak többet vissza. Mert aranyat ér
az a hölgy, a ki egészen férfi ellenségével szemben, s egészen nő
kedvese oldalánál és átkozott az, a ki az ilyen nőt eladja.

– Oh ne átkozd, rebegé a bajadére, nem volt kardja és paripája.

– Mellettem fogsz harczolni mindig, szólt odavonva maga mellé Nahálimot
az amazon, kardot, paripát fogsz kapni, járhatsz szabadon a harczban, de
fogadd meg én nekem Allahra, hogy soha hűtelenül engemet el nem hagysz,
sem félelem, sem szerelem miatt, sem semmi csábító szóra, ha én azt
mondom «itt maradj!» Erre esküdjél meg nekem.

A bajadére leborult arczczal a földre, s kezét az amazon köntöse
szegélyére téve, megesküvék, hogy nem hagyja el őt semmiért, senkiért!

Kara-Gűz köntöse tele volt irva a szent Alkorán verseivel.

– És most jól nézd meg arczomat, szólt Kara-Gűz a leányhoz. Negyven
évvel ezelőtt az én orczáimat is liliomhoz és rózsához hasonlíták,
vagyok mostan szúrós tövisfának fanyar fekete gyümölcse, mely megszúrja
azt, a ki kezét nyujtja érte, megöli azt, a ki szájával ér hozzá.
Negyven év mulva majd te is ilyen leendesz.

A bajadére felsóhajtott.

– Bár jönne az idő hamarább.


VI.

– Szaleikum Unallah! derék amazon! áldjanak meg Allah minden angyalai s
tegyen a próféta miattad kivételt a természeti rendből s holtod után
vigye fel lelkedet a hetedik égbe.

Így köszöntött be Szaif egy napon a Kara-Gűzhöz, a fekete amazonhoz,
ülvén ugyanazon a lovon, melyet szeretője árából vett, s viselvén azon
köntöst, melyet a szép Nahálim varrt számára, most már rongyokkal s
harcztépte szakadásokkal ékesen.

– Üdvözlégy, felelt neki minden nyájasság nélkül a hadakozó leány. Mit
kivánsz? Ha bérért szolgálni jöttél, azt nálam kevesebbet kapsz, mint
másutt, ha bajra van szükséged, abból többet találsz, mint egyébütt, ha
pedig csak bámulni jöttél, rajtam ugyan nem sok csodálni valót látsz.

– Nem jöttem én zsoldba állni hozzád; van nekem aranyam, ezüstöm elég,
felelt neki a török ifju, bajt sem kérek kölcsön, találok azt a magam
útján is, a mennyi kell; nem is téged nézni jöttelek, derék hölgy; hanem
jöttem egy szelid leányzót visszaváltani tőled, a kit egykor megvettél
tőlem háromezer dinárért, mert ha az egyik kezemet kellett volna is
eladnom, vagy a szivemet keblemből, mégis árúba bocsátottam volna én
azt, fegyverre levén szükségem. Jó karom visszaszerze mindent, a mit
elveszíték; lovam két oldalán függ alá a tömött zsák, pénzzel megverve
szörnyen, és én megesküvém, hogy átkozott legyek, ha egy új dolmánt
veszek magamnak, avagy egy gyöngyös nyeregtakarót, a míg Nahálimot
vissza nem váltottam, s járok addig azon rongyosban, a mit ő himzett
számomra, s melyen goromba muszka kard, s kopja sok helyt felfejtette a
varrást. Azért határozd meg kegyelmed szerint, hogy mennyiért adjad őt
nekem vissza; én nem alkuszom, készen fizetek. Ha kell arany, fizetek
érte aranyat; ha kell ezüst, fizetek ezüstöt, s ha az egyik szemem
világát kéred, odaadom érte még azt is.

Felelt neki Kara-Gűz mogorván:

– Köszönöm azt az óhajtásodat, miszerint megengeded, hogy a némberek is
feljuthassanak haláluk után az égbe, a honnan őket ti csúf férfiak
kizárva óhajtjátok, valamint hogy kizártátok őket ezen a földön is
minden jóból, adjátok, veszitek, mint a lovat, vagy a czifra köntöst,
melynek nincsen lelke. A bajadérét azonban, a kit keressz, vissza nem
adom. Te tudod jól, hogy ő milyen szép, ez sokat ér, tudod mily bátor,
ez még többet ér, tudod mily hűséges, ez mindennél többet ér, és én
jobban meg tudom őt becsülni, hogysem ma megvegyem, holnap eladjam,
pedig én nem vagyok férfi, ki benne gyönyörködöm; azért csak kösd be
újra erszényed száját, a bajadére nem eladó sem aranyért, sem ezüstért,
sem a te két szép szemeid világáért; őtet többé birni nem fogod soha.

A bajadére pedig ott ült Kara-Gűz lábai előtt és arczát annak kezére
nyugtatá és szemeit nem merte Szaifra felvetni.

Az ifju lovag elfordult a haragos amazontól s nagyokat sóhajtva borult
le lova nyakára.

Az amazon pedig érzé, hogy Nahálim szemeiből két forró könycsepp hull
kezére. Még most is szereti az ifjut.

Kara-Gűz szivében új gondolat támadt.

– Megállj; monda a lovagnak. Még van egy út, melyen czélhoz juthatsz. A
mit mondtam, az mondva van. Sem aranyért, sem ezüstért vissza nem adom
hölgyedet; de ha fizetsz nekem olyan árt, a milyet én kivánok tőled,
azért vissza válthatod őt. Én háromezer dinárért vettem meg a bajadért
tetőled, a mennyit bizonnyal meg is ért. Nem teszek nagy tisztességet a
moszkóval, ha azt mondom, hogy minden moszkó feje megér ezüstben száz
dinárt. Ha tehát énnekem harmincz moszkó fejet sisakostól, szakállastól
ide lábaim elé raksz, akár egyszerre, akár egymásután: ezért a díjért
vissza adom neked a leányt.

Nahálim forrón szorítá kebléhez az amazon kérges kezét, Szaif pedig
délczegen veté magát nyergébe s ragyogó orczával kiálta vissza, tova
robogtában:

– Két nap alatt a váltságdíj lábaid előtt van!


VII.

Olcsóbb váltságdíj nem létezhet a világon, mint a moszkók fejei, gondolá
magában Szaif, midőn visszalovagolt Kara-Gűztől vezére táborába.

A legelső ütközetben, a legkisebb előörs harczban is elesik harmincz,
negyven orosz, a közlegények örömest elhozzák fejeiket egy aranyért;
Kara-Gűz ki van fizetve.

Hosszu haj, rövid ész. Az asszonyok tudatlanok. Ezt Kara-Gűz előre
láthatta volna, ha Allah csakugyan rendelt volna a némberekbe lelket.
Háborúban az emberek fejei annyit érnek, mint vadászatban a fajdtyúkoké;
levágják, hogy elvessék. Ki venné számba egy kanpulyka, egy gyöngytyúk,
egy pézsmakacsa fejét, melyet elmetszenek, hogy húsokat el ne rontsa?

A mint azonban a tábor széléhez ér, épen akkor léptet végig két
trombitás és egy csausz a tanyázó hadak előtt s nagy érthető hangon,
riadó trombitajel után felolvassa a vezér parancsát, mely szerint
megtiltatik mindenkinek, hogy a csatában elesett ellenségek fejeit
levagdalja; mert igaz katonához nem illik, hogy megholt ellenségét
megcsufolja és mert a ki ellensége fejét le akarja vágni, annak az előre
rohanók sorából hátra kell maradni, a ki pedig hátramarad, az gyáva és a
ki gyáva, az megérdemli, hogy főbe lövessék; ezért, a ki az ütközetből
levágott ellenség fejével tér vissza, minden személyválogatás nélkül
főbe fog lövetni. Ezt izeni Omer basa és a mit ő mond, azt ő meg szokta
tartani.

Szaif lovag tetőtől talpig meghülni érzé magában a vért erre a
parancsolatra.

Oh bizonyára ama némber boszorkány lehet, hogy előre látott a
jövendőben; vénségükre a némberek gonosz szellemeknek adnak helyet
sziveikben; másként hogyan tudhatta volna előre, hogy olyan váltságdíjat
szabjon a bajadéreért, melyet semmi pénz és ajándék a világon meg nem
szerezhet.

Ime az, mi egy óra előtt olcsóbb volt a folyampartokon heverő kavicsnál,
egy óra mulva drágább lett mint a turbánokban forgó gyémánt!


VIII.

Gyurgyevónál az orosz táborban különös mondák kezdtek terjengeni a
katonák között.

Éjszakának idején, mikor a hold lemegy, megjelen a földből Omár szultán
szelleme, lóháton, ősi jelmezében, körüllovagolja egy puskalövésnyi
távolban az orosz vonalokat nesztelenül; látják, de nem hallják lova
dobogását. Néha oly közel lovagol az utolsó őrszemekhez, hogy
pisztolylyal lelőhetnék; de jaj annak, a melyik rá mer lőni; azt a lövés
után nem találják többé helyén, úgy eltünik. A gonosz szellem, a legelső
szultán hazajáró lelke elviszi őt magával pokolbeli lova hátán.

Világosabb fejű emberek pedig azt beszélték, hogy igen is megjelen
éjjelenként a táborvonalak alatt egy rejtélyes lovag a túlpartról, ki
lovával átúsztatva a folyamot, lova patkói alá rongyokat kötöz, hogy
dobogása ne hallassék s példátlan vakmerőséggel végig üget az előörsök
előtt, néha olyan közel hozzájuk, hogy rálőhetnek; a lövés soha sem
találja s másodikat már nem lőhet az őrszem; a lovag megfoghatlan
felsőbbséggel nehány pillanat alatt megöli azt, hulláikat elhurczolja s
a nádasban elhagyogatja fő nélkül. A hullákon rendesen csak egy seb
találtatik, a mell közepén, a minek okozó eszközét nem lehet kitalálni,
nem golyó az, se nem dárda, belül össze van tépve a seb, mintha az indu
ágbogas lándzsa ejtette volna, melyet visszakaptak a döfésből.

A kurd amazon Kara-Gűz pedig reggelenként megkapta a váltságul igért
fejeket. Egy nagy, dohánynyal tömött zsákban szokta azokat elhozni, hogy
kivülről ne lehessen látni mi van benne?

Az amazon meggyőződhetett felőle, hogy igaz pénzzel fizettetik, mind
friss vágású fejek azok, nem sápadt halottak elorzott részei, a küzdelem
és halálkín iszonyú kifejezéseivel arczaikon. A legveszélyesebb dugárú,
a miért valaha átúsztatták a Dunát: a túlparton ha megkapnak,
felakasztanak, az innensőn ha megkapnak, főbe lőnek.

Némely reggel egy-egy sebet is hozott magával Szaif; valami kósza golyó
surolta testét: számba sem vette azt; egy hüvelyknyivel odább – és most
ő aludnék ott a mezőn.

Nahálim reszketett miatta! Óh, harminczszor kitenni életét a
legvakmerőbben a halálveszélynek; a pokol minden rémei közül hozni el a
váltság díját, ez nagyobb szerelem, mint mennyit egy némber, ki
kedveséért eladatta magát, megérdemelhet, ez nagyobb bünhödés, mint
mennyit egy férfi, ki kedvesét eladta, megérdemelhet.

Egy éjszaka azonban a történt lövés után ott termett rögtön a lovas
őrjárat, a rejtélyes lovag gyors paripán elvágtatott előlük s az
előőrsöt ott hagyta – holtan. Egy nyíl volt mellén keresztül lőve. Tehát
nyillal szokta orvlövéseit tenni s oly ügyesen, hogy czélját soha sem
téveszté. Ez a mód nem ütött zajt soha s hogy titkát fel ne fedezzék, a
nyilat mindig kiszakította a holt sebéből.

Ettől kezdve mindig megkettőztetve állíták ki az előőrsöket s meg volt
nekik hagyva, hogy egyszerre csak egy lőjön a közeledőre, a másik készen
tartsa fegyverét.

Néhány nap mulva szokatlanul fáradtan jött Kara-Gűz táborába Szaif:
fején a turbán még mélyebbre volt húzva, hogy egy vágás bekötött helyét
eltakarja.

– Két fejet hoztam egyszerre; szólt az amazonnak, kinyitva dohányos
zsákját s oda állítva a vezérnő elé az üstökös fejeket. Párosával
állítják ki most az előőrsöket oda át. Két lovassal találkoztam; külön
nem akartak egymástól válni, meg kellett ölnöm mind a kettőt; – hanem az
egyik kardjával megvágta fejemet, míg a másikkal harczoltam, hogy Allah
kettőnek adjon egy lovat a más világon, a miért ketten rohantak egy
emberre.

Nahálim könyezve borult Szaif vállára s megcsókolá annak miatta nyert
sebét, azután odaborult Kara-Gűz lábaihoz s megcsókolá annak köntösét.

– Látod, mennyit tett miattam, könyörge a szerető leány, látod; milyen
hős, mily bátor, ne engedd őt elveszni fogadása alatt, engedd el neki
váltságom felét; engedj el csak tizet a harminczból;… csak ötöt;… csak
kettőt…

Kara-Gűz egyre tagadólag bólintott fejével.

– Nem, egyet sem: a harmincz kerek szám, egynek sem szabad abból
hiányozni. Én nem kértem tőle igaz gyöngyöt, a miért a tengerekbe kell
leszállni, nem kértem tőle sárkánytollat, a miért a Kaf hegyre kellene
barangolnia, hanem kértem tőle ellenség fejeit, melyet ezrével lát maga
előtt egy parittya-vetésnyi távolban, csak érte kell menni és elhozni
ingyen. A mi mondva van, az mondva van; kimondott szavát senki sem
nyelheti vissza.

– Akkor én is fogok neki segíteni, monda a leány kipiruló arczczal.
Ketten hamarább készen leszünk.

– Azt megengedem, szólt Kara-Gűz. A szeretők kezeit csókolták érte.


IX.

A két harczos táboron túl, az utolsó őrszemeknél van egy kis sziget a
Dunában, partjai csupa ezüst levelű nyárfabokrokkal benőve, belsejét
magas jegenyék sudárai koronázzák.

E kis sziget közelebb esik az oláh parthoz, mint a törökhöz; az oroszok
gyakran bejárnak oda tűzi fát vágni, dereglyékkel; ügyes úszó egy
huzamban oda és vissza úszhat öt percz alatt.

A sok regében gyönyörködő moldvánok azt beszélik, hogy ott azon a kis
szigeten valaha egy tündér lakott, gyönyörű hófehér hableány, ki még
most is feljár olykor a habokból, kiszáll a partra hosszú haját
szárítani s énekel bűbájos dallamot; de nem jó azt meghallani emberi
fülnek és szivnek, mert könnyen megrontja magát a csodás hableány miatt.

Igy beszélik azt a halászok a nádkunyhókban, hova olykor betértek a
messzire elportyázó orosz kémjáratok.

– Bárcsak ilyenkor jönne elő az a hableány; mondogaták magukban a jó
hadfiak. Az orosz fül és szív nem olyan túlságos érzékeny, hogy
megromoljon szép leány éneke miatt.

A kivánság egyszer beteljesült. Két fiatal kozák lovagolt a sziget
mentében végig az oláh parton, midőn téveteg ének hangjai üték meg
füleiket. Megállíták lovaikat s figyelni kezdtek reá.

És ime az ezüst nyárfák sűrüjéből egy karcsú szép hölgy alak jő alá a
partra, énekelve gondatlanul, mintha senkit sem sejtene magán kívül a
világon.

A parton feküdt egy fiatal kidült jegenye, sudarával a víz fölé hajolva;
a tündér, vagy leány, vagy akármi volt, végig lépdelt apró lábacskáival
az ingatag fán; olyan könnyűnek látszott mint egy madár, a fa alig
hajolt meg alatta; azután leült a fa sudárhegyére, a hogy csak a
tündérek tudnak ülni s kis papucsait levetve, hófehér lábait alámeríté a
vízbe.

A két kozák úr leszállt lovairól s megköté azokat egy fához.

A tünemény mindig gonoszabbul kezdé viselni magát; leoldá turbánja
tekercsét fejéről, levette a kis piros föveget s hosszú fekete haja
végig omlott hajladozó termetén, a víz szinét söpörve gazdag fürteivel.

Azután leoldá övét karcsu derekáról, kikapcsolá lenge öltönyét, azt
felakasztá a fa magasabb ágára; csak egy könnyű patyolatlepel maradt
észvesztő termetén.

A bűbájos nympha mosolyogva nézegeté saját kedves képmását a hab
tükrében, mely visszamosolygott reá; úgy látszott, mintha egészen ővele
volna elfoglalva, őhozzá énekelne, felé kaczérkodnék. És midőn a vízbe
bocsátkozik is, mintha ezt a kedves képmást ölelné meg, mely vele együtt
eltünik a víz alá, egész fejéig, egész ajkáig, hogy egymást
megcsókolhatják s vele együtt kiemelkedik egyszerre, a mint a fördő
nájász a hajló jegenye sudárral hintálja magát, gömbölyü válláig, karcsú
derekáig, s egész termetével.

A lányka úgy kaczag magában e mulatságon.

A két kozák úr összeszólt a tulsó parton; jobb felől kerüljön az egyik,
balról a másik, átússzanak a szigetre; ezt a tündért elfogni nem lenne
utolsó préda.

A bokrok között lerakták fegyvereiket, nehéz felöltönyeiket s a vízbe
bocsátkozva csendesen megkerülék e kaczagó tündért.

A két fő sebesen haladt a víz felett, mindig jobban közelítenek a
leányhoz; egyszerre felsikolt az, a mint észreveszi őket, s elbocsátva a
jegenye sudarát, eltűnik a víz alatt.

A két férfi még egy perczig halad a sziget felé, akkor az egyik
egyszerre felkapja két kezét a víz fölé, a szájába tóduló víz elfojtja
kiáltását s azután elmerül a víz alá. Néhány pillanat mulva a másik is
elbukott.

Azután nem sokára ismét felmerül mind a két fő s úszik csendesen odább,
csak arczczal felfelé fordítva, mint a holt emberek szoktak. Az örvénylő
víz arra viszi őket, a merre folyása tartja.

A gonosz tündér már ott várja őket a parti sarkantyúnál, hová a víz
minden holt terhét kiveté, s fehér újjai közt pengeti azt a vékony kis
éles kést; – csak két döfés volt, nem esett benne csorba.

A váltságdíj száma ismét szaporodott kettővel.


X.

A váltságdíj harmincz nehéz számából csak három hiányzott már; a többit
beszerezték – ők ketten.

Két babonás réme volt az orosz vitéznek: a tábort kerülgető kisértet s a
Dunában fürdő tündér. Ez mind a kettő jó vitézek vérét szomjúhozta.

Csak három fej kellett még a sokhoz. Hisz ennyit ajándékba is adhattak
volna az oroszok; ők meg sem érezték volna, két szerető szív pedig
egymásé lehetett volna.

Ilyen össze nem férő két fogalom a harcz és a szerelem. Ez csöndes,
nesztelen virányokban gyönyörködik, az véres, feldúlt mezőkben; ennek
derült, felhőtlen ég kell, annak zivatar és csattogó menydörgés; ennek
jelszava: «maradjunk együtt örökre», amazé «kettőnk közül egy itt
marad».

Az oroszok főereje elhúzódott Besszarábiába. Azon közben parancs
érkezett a szerdártól, hogy a török seregnek egy része menjen át
Krimiába, más rész őrizze a bolgár partokat.

Kara-Gűz csapatja átküldetett a félszigetre; Szaif pedig Tulcsa alatt
maradt az önkénytes csapatokkal.

Nem törődnek azzal a hadvezérek, hogy ilyenkor szerető sziveket
választottak el egymástól.

Alma, Inkerman, mind szomorú hangzású nevek lehettek a Duna mellett
tanyázó török vitézekre, mert azokkal dicsőség volt összekötve, de
százszor szomorú lehetett Balaklaváé; a török seregek megfutottak ottan.

– Ha mi ott lehettünk volna! sóhajtának az itt maradottak olyankor.

Hát még a kit egy erősebb gyötrelem is kinzott, az elbúsult Szaif milyen
keservesen nézhette a lassú nap járását, kelését, mely a sietők kedvéért
nem akar egy nap kétszer feljönni az égre.

Mily türelmetlenül járt lovával végig a Dunaparton, a honnan messzeségig
nem lehetett ellenséget látni. Hogy imádkozott prófétájához, hogy
küldjön számára ellenséget, bár csak egyet, csak kettőt, akármilyent,
csak hogy orosz legyen.

A próféta kegyes volt és küldött neki egyszerre hármat.

A mint éjszaka szokása szerint a partokon kalandozott, ime a sötétség
oltalma alatt három lovas orosz vitéz evez át egy dereglyén, kik az
innenső partokon egy kicsinyt körül akartak nézni valami elvinni való
után.

Mint az éh-dühödt farkas, mely hetes koplalás után beszorul az erdőről a
falu végekre s éhséges phantasiájában csak egy kecskedögéről álmodik és
ime egyszerre előtte teremnek a gulyák hősei, a nagy erős bikák,
egyszerre három; drága jó falat mind a három, de veszedelmes falat.

Az éhség csábító, a szám elijesztő; három egy ellenében.

Szaif ólálkodva követte a lovagokat, az éj sötétjében mindig hátuk
mögött maradt, a kard kezére akasztva, mind két pisztolya markában.

Utjokat elvágta már a dereglyétől, a vad meg nem menekülhet vadászától
többé; de hát a vadász megmenekül-e a vadtól?

Allah segíts, Allah segíts! mondogatá a lovag magában, halkan közelítve
az előtte haladókhoz, s elszánva magát a halálra; – azok sokáig nem
vették észre, egymás között beszélgetvén.

Egyszerre, mint az éhes fenevad rájuk rohant a szilaj lovag, kengyeleit
paripája oldalaiba vágva; azok rögtön hátra fordultak, három karabin
lőtt egymás után, a golyók ott fütyölték Szaif körül a halál csodálatos
accordjait: furcsa énekes az a halál, tud fütyölni vékonyan, vastagon.
Egy sem találta a lovagot.

Ekkor ő lőtt egyszerre mind a két kezével. Egyszerre két ellenére.

– Allah akhbár! ezek jó lövések voltak.

Két vitézzel jobbra balra tánczolt a paripa, egyik lefordult nem messze
lováról, sarkantyújával kengyelvasába akadva, a másik előre bukott lova
nyakára, kardját kiejtve kezéből, és úgy tett, mint a halottak tesznek.

Allah akhbár! csak egy van egy ellen, kard kard ellen, férfi férfi
ellen.

A fekete éjszakában összecsap a két kard egymással. A küzdés nem
látszik, csak az átkos ádáz kardcsattogás hangzik szerte; az aczéltól
hányt szikrák oda világítanak néha a vívók arczaiba.

Jó vitézre akadt a török lovag. Hős, a ki ő hozzá méltó, a ki nem jajdul
el, a midőn sebet kap, hanem visszaadja.

Egyik férfi sem adott hangot a viadalban. Némán fogadták a sebeket,
miket a sötétben kaptak.

Egyik sem tudta, jól vágott-e? csak adta, a mit a másiknak szánt.

Olyan közel voltak már egymáshoz, hogy a kardnak nem lehetett hasznát
venni, egyszerre izmos karjaikkal ragadták meg egymást.

A heves tusakodásban egyik a másikat lerántá a nyeregből, a két paripa
horkolva állt félre, míg gazdáik ott fetrengtek egymással küzdve a
porban.

Az orosz előrántotta csizmája szárából két élü kését, Szaif is
hozzájutott görbe handzsárjához, s míg a két férfi balkezével ellenfele
jobbját iparkodott a döféshez jutástól visszatartani, jobbjával azon
törekedett, hogy ellenfelét a neki szegzett késsel halálosan szúrhassa
meg.

Mindaketten egyenlő erejüek voltak, egyenlőn vitéz, egyenlőn ügyes mind
a kettő. Hol az egyik, hol a másik került feljül, lábaikkal
összecsimpajkózva, fejeikkel, derekaikkal egymás mellét feszítve, de
fegyveres kezét nem birta egyik is a másikéból kiszabadítani.

A mint így erőfeszítve küzdöttek a földön, kölcsönösen kifárasztva
egymást, az orosz vitéz megszólalt:

– Bajtárs! Te is jó vitéz vagy, én is az vagyok; mind a ketten jó
katonák. Hagyjuk abba a versengést; bocsássuk el egymást lovagi szóra s
menjünk jobbra balra, ki honnan ide jött.

Az orosz e perczben felyül volt és Szaif mellén feküdt, de Szaif
összecsikorgatá fogait és azzal felelt neki, hogy mint a fenevad,
vállába harapott ellenfelének.

Az elnyögte a fájdalmat s újra szólt ellenfeléhez:

– Egyikünk sem győzheti le a másikat, minek küzködünk itt tovább?
Sebeinken át elvérzünk, mind a ketten elveszünk itt. Bocsássuk egymást.
Te zsákmányt találsz eleget két bajtársamnál, legyen az a tied. Ha kell,
még az én részemet is vidd magaddal; hagyjuk abba ezt a tusát. Legyen
fegyver és paripa tiéd.

Ekkor Szaif visszaszólalt, hörgő, halálraszánt hangon:

– Nem kell nekem sem zsákmányod, sem fegyvered, sem lovaid; kell nekem
egyedül a te fejed. Ez a te beszélő fejed. Vagy te vidd el az enyimet,
vagy én viszem a tiedet! Mert nekem csak a fejed kell.

És ujra folyt a kétségbeesett dulakodás. Szaif hasztalan küzdött
ellenfelét lehányni magáról; súlyosan feküdt az rajta, mint a
boszorkány; a föld körül nedves és sáros volt már körülök a kifolyt
vértől, egész tócsa, melyben keresztül-kasul hengerőztek; végre Szaif
lassankint kimerülni látszott, balkeze nem birta már elég erősen
visszatartani ellenfele jobbját, a veszedelmes kés hegye már az eleven
testét érte, végre egészen aléltan terült el alatta, s karjai
inaszakadtan hanyatlottak alá.

De azon pillanatban, hogy az orosz fegyvere oldalába furódott, hirtelen
kiszakítá jobbját alóla s egy kanyarítással úgy leszelte fejét
törzsökéről, hogy az messze elgördült onnan, csak a vonagló hulla maradt
rajta, az oldalába ütött kést tartva kezében, mint a megölt darázs, mely
a sebbe szakítá mérges fulánkját.

Szaif lehányta őt magáról; a kést kivonta sebéből, megmérte, meddig volt
elevenjébe ütve. Gyermekség! Alig öt hüvelyk. Turbánjával hirtelen
beköté a sebet; azután összeszedé a fejeket, a három utolsó főt,
melylyel tartozott; felült nagy kínnal lovára, s még sötét éjjel
bevánszorgott sátoráig.

Ott leemelteté magát szolgáival a lóról, s behítta magához megbizott
lovászát és azt mondta neki:

– Fogj édes fiam Ali egy nagy olajos tömlőt, töltsd meg azt legfinomabb
olajjal, tégy rózsa és nárdus levelet közé eleget, hogy jó illatja
legyen. Ekkor emeld le lovamról azt a himzett erszényt, melyben vagyon
három ispaháni dinnye, édes, zamatos és érett, s bocsásd bele a tömlőbe,
pecsételd le azt ólommal erősen. Vedd turbánomból, a mi erszény ott van,
fogadj magadnak egy hajót s vitorlázz át a tömlővel a tatár Krimbe, hol
most gyaurok és igazhivők dicsően és dicstelenül verekesznek; keresd fel
ott a derék amazon Kara-Gűzt, és add át neki e tömlőt. Mondjad, hogy én
küldtem azt neki. Magam szakítám le az ajándékokat száraikról; derék,
érett gyümölcs mind a három, kivált a harmadik, az legdrágább volt
nekem. Mondjad, hogy üdvözlöm az asszonyt.

A lovász végrehajtá a parancsot, Szaif pedig ott feküdt az ágyon, s
bágyadtan hajtá le halavány fejét karjára, miként ha mondaná: még itt is
van számodra egy megérett gyümölcs, oh kegyetlen asszony!


XI.

Véres, eredménytelen volt a harcz.

Tízezeren hullottak el, a nélkül, hogy tudná valaki, miért harczoltak?

Nem azért siratják őket, hogy elestek, hanem azért, hogy hasztalanul
estek el.

A föld virága voltak s a föld trágyája lett belőlük.

Az oktalan jégeső leverte őket.

Alkonyat felé érkezett meg Ali a szövetséges gyaurok táborába; reggeltől
kezdve hallotta pedig a hajóról a dühödt ágyúzást, a mit a szárazon
folytattak.

Rögtön sietett Kara-Gűzt felkeresni.

Az amazon épen akkor lovagolt vissza sátorába, midőn Ali megérkezett.

Csak az ő sátora állt, a többit körüle szétszaggatták a bombák, a szél
játszott a karókon akadt rongyokkal.

– Nézd asszonyom, csapatod sátorai hogy szét vannak tépve, szólt Ali, a
midőn üdvözlé a némbert.

– Nem lesz rájuk több szükségem, felelt a kurd leány.

– Talán jobb lakást nyertek vitézeid? kérdé Ali.

– Valóban, jobb lakást nyertek, felelt Kara-Gűz.

Ali átadta neki a Szaif által küldött dinnyéket az olajos tömlőben;
Kara-Gűz bevitte azt sátorába s ott szótlanul nézegette a levágott
főket, azután ismét kijött s azt kérdé Alitól:

– Urad nem mondta, hogy vidd vissza a kiváltott leányt?

– Maga jött volna, de azt hiszem, hogy fáradt volt; ezóta talán ki is
pihente magát.

– Jer hát velem, monda Kara-Gűz, lovára ülve, melynek kantárját fogni
még csak egy lovász sem volt jelen s kilovagolt Alival a csatatérre,
melyről már akkor elfutott a harczi robaj, csak mint távoli zivatar
engedve még láttatni egyes villanásait. A dulakodásban kifáradt tömegek
mindenünnen tértek haza; a katonák egy-egy sebesültet vittek
fegyvereikre fektetve.

A mint végig léptettek a mezőn, Kara-Gűz gyakran mutatott hol jobbról,
hol balról, egy-egy elesett müzülmán holttestére.

– Nézd, ez is az enyim volt, még ma ez is élt.

Ali lassankint megszámlált kétszázat s mentül többet számlált, szíve
annál nehezebb lett tőle.

Végre egy zöld halom aljában leszállt lováról az amazon s néhány
lépésnyire vezetve még Alit, egy sűrű tamarisk bokrot szétválaszta maga
előtt, s ott a szép zöld fű között ott feküdt Nahálim egyedül.

Szép fehér keblén az öltöny durva lándzsáktól összeszaggatva, szép
hosszú selyem haja fennakadva a tövisekben, gyönge halvány arcza még
most is rózsaszín, csak az ajk halovány, s a vékony szempillákon át,
mint a hold a ködön kéklik keresztül a két halott szemcsillag; de az a
fehér kéz, az a szép fehér kéz még most is erősen szorítja a kardot, azt
a piros kardot!

Kara-Gűz lehajolt hozzá, betakarta keblét, megcsókolta arczát és monda
Alinak:

– Ime itt van a leány.

S csak alig hallhatóan susogta utána:

– Ő volt az utolsó.

Azzal felemelték őt ketten Kara-Gűz lovára s visszavitték a táborba; az
utolsó hősét Kara-Gűz csapatjának.

A többiek bizonyára mind jobb lakást nyertek.

Azon az éjszakán balzsammal és drága kenetekkel füröszté Kara-Gűz a szép
odaliszk hulláját; másnap búcsút vett a vezérektől, elvégezte
küldetését, a kiket elhozott, meghaltak mind, tartozásuk szerint a
csatatéren; többre e világon nem kötelezték magukat. Az utolsó hulláját
elviszi annak, a kié éltében vala.

Valóban az övé volt, mert lefizette az árát az utolsó pénzig.

Nem kellett aggódnia, hogy elvihesse, mert tél fagya volt: a holt
odaliszk szép arcza, szép keze olyan volt mint a kő.

Midőn a Duna mellékén megérkezett Kara-Gűz Szaif lovászával, elkezdének
tudakozódni a bátor ifju után. Egy vén mozlem katonát szólított meg Ali
a mecset előtt, ki Szaifot szolgálta sokáig.

– Hol vár reánk uram Szaif?

A vén katona előbb megtörülte gyenge szemeit kaftánja ujjával, azután
igaz törökhöz illő szóval felelt:

– Valóban, a hol ő vár reátok, oda mindnyájan elfogtok menni; nem is
türelmetlen ott a várakozás, mert ráér mindenki az időtül.

És azután elvezette őket ki a cyprusfák erdeje alá, a hol azok a kis
hosszúkás halmok vannak, a mik alatt olyan türelmes a várakozás s ott
megmutatta nekik, hogy melyik cyprus és melyik turbános fejfa az, a
melynek oltalmában a hős Szaif várakozik az utána következőkre.

A fejfára pedig ez volt irva:

«Dámeh Allah!

Itt fekszik Szaif, Oglanli fia, ellenségek réme, a ki meghalt, mert hős
vala.»

Kara-Gűz felbontá a sírt, s a mint a kideszkázott boltban felültetve
feküdt a hős, arczal keletnek fordítva, azt a másik hullát odafekteté
melléje: elfértek mind a ketten a sírban, s a mint egymás mellé tették
őket, úgy tetszett mind a három élőnek, mintha a két halott arcz
elkezdene mosolyogni.

«Mash Allah!»

Ismét behantolák a sírt, visszaállíták a fejfát helyére; annak a tulsó
oldalára pedig odavéseté Kara-Gűz:

«Itt fekszik Nahálim, ozmanok virága, gyaurok tövise, a ki meghalt mert
szeretett…

Dámeh Allah.»…



A GYERKŐCZ.

– Képes-e ön kiszívni egy valódi portorico szivart, fiatal barátom?
Merhetem önt egygyel megkinálni? Nem olyan szelid biz ez, mint a dajka
teje s egy kicsit feleszi a szájat; de gyermekkoromban én is így
próbáltam.

– Köszönöm a szivart; dohányfüstöt bámulni még nem tanultam; de a kilőtt
pisztoly füstjébe nézni igen, s ha ezt ajánlják, azt elfogadom.

– Lelkemre! ez a fiu fogakkal jött a világra!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a rövid szóváltás a Szebasztopol előtti angol táborban történt, több
szórakozás végett összegyűlt tiszt társaságában, kik egy szép novemberi
nap délutánját arra használták, hogy a víárkokban felszedett hetes sarat
kissé leverjék magukról, s megtudják, hogy milyen sebesen halad a világ
hátrafelé, azalatt, míg ők nagy fáradsággal haladnak előre.

A megszólító egy élte javában levő katona volt, Egerton ezredes, hajdan
sipoy vezér Kelet-Indiában, egy magas, roppant termetű férfi, a kinek
csak azért kellett gyalog járni, mert ló nem termett alája; minden
öltöny csaknem szétfeszül rajta, s vállai oly szélesek, mint Atlaszé, ki
a világot hordja rajtuk. Kemény vonásai sötétek a naptól s vörösek a
hidegtől, de még sötétebb és vörösebb azokon a dacz és büszkeség, mely
minden mozdulatát bélyegzi, s könnyen kötekedő elbizottságnak is volna
nevezhető.

Az pedig, a ki visszafelelt, egy fiatal, csaknem gyermekded katona,
tiszti vállrózsával és kardbojttal, s a legszelídebb tej és rózsa
arczczal, nyájas kék szemekkel; kinek még a nyakkendője is úgy áll,
mintha édes anyja kötötte volna azt meg gyöngéd, gondoskodó kézzel; s
mintha látná az ember ez arczon azt a gyöngéd csókot, a mely azt tetszik
mondani: «gyermekem, életedre vigyázz; gyermekem, anyádra gondolj,
gyermekem meg ne halj!»

Épen jókor jött a gyerkőcz! épen javában dühöngtek a régi próbált
katonák, a viharban edzett vitézek, hogy kormányuk satnya ifjonczokat
küldöz közéjük tiszt-társakul, kiknek egyéb érdemük sincs rangjaikra,
mint a tiszti patens, melyet pénzen vettek, a midőn épen odavetődött ez
ifju arcz, ki mint látszék, csak most érkezhetett, mert egyenruhája még
egészen tiszta volt, és inggalléra fehér.

– Ez a kölyök tetszik nekem; szólt Egerton ezredes, midőn az ifjoncz
kipirult arczczal odább ment. Meglássátok, nagyon hamar öreg ember lesz
belőle.

– Hogy érted azt? kérdé tőle egy másik tiszt.

– Értem öreg ember alatt azt, a ki közel van a halálhoz. A ficzkó azok
közül valónak látszik, a kik azért jönnek háborúba, hogy a legelső
ostoba golyót, mely emberét keresi, elkapják.

– Ne féltsd tőle; vigasztalá egy hórihorgas irlandi tűzértiszt. Majd
megszelídül, ha egy granátot hall a feje fölött elfütyölni, egy ilyen
tüzes bibiczet, a mi a levegőben sipolva keresi a fészkét, a hova
leszálljon, s ha egypár bombát hallott szétpattanni, visszakérezkedik
nagyhamar édes anyjához.

– Annyi sem kell neki, vágott közbe egy utászszázados, kinek mindenféle
szinű volt már a kabátja a soknemű sártól. Álljon ki csak egy éjszakát a
futóárkokban, mint előőrsi tiszt; majd mikor térdig belefagy a sárba, s
az ázott ruha crystallizálódik rajta, mintha czukorral volna kandirozva,
tudom sírva emlegeti az öregtáti kandallóját.

– Már most képzeljen magának az ember egy ilyen gyereket az ütközetben,
szólt egy sebhelyes lovas tiszt mind ezekhez; a hol ember-ember ellen
kell küzdeni, a hol szuronydöféseket és kardcsapásokat osztogatnak, mi
lesz ott egy ilyen tacskóból, a ki most szökött meg a tanár skutikája
elől?

– De ki fogja meg szegényt, ha egy olyan zivatar kerekedik, mint a
minapi volt? tréfálózék a tábor legvígabb vitéze, Brownie; szegény kis
fiut elkapja a szél s a tengerbe viszi, ha meg nem kötteti magát valami
ágyúhoz…

A tisztek még azután sokáig tréfálóztak egymás között a fiatal vitéz
felett s mindnyájan abban egyeztek meg, hogy majd elvárják, meddig állja
ki a sarat? Az első héten kétségtelenül benyujtja elbocsáttatását, vagy
futárnak küldeti magát haza lord Raglan időjárási tudósításaival, vagy
leghizelgőbb esetben, mint marodeur jut Balaklavába, a derék miss
Nightinghale ápoló kezei közé.

* * *

Rút, gyalázatos éjszaka következett e napra, az eső szakadt egész
hajnalig, hajnalban azután neki kerekedett egy hideg északnyugoti szél,
mely keresztül-kasul járta a sziveket és köpönyegeket, s reggelre
csonttá fagyott minden sár; a derék katonák pedig a víárkokban, kiket
tíz óra hosszat lucsokká áztatott az ónos eső, olyan szép ragyogó mázt
kaptak felöltönyeikre jégből, mintha csakugyan czukorral volnának
candirozva. A köpönyeget nem facsarni, hanem törni lehetett s a kinek
csizma volt a lábán, annak olyan volt a lába, mint az elefánté a
ráfagyott sártól.

– God bless us! dörmögé magában az irlandi tüzértiszt, sarujait ütögetve
egymáshoz. Most szeretném csak, ha a pater itt volna s beszélne valamit
a pokolról; az is adna valami meleget. Csak legalább fűteni lehetne!

Ezt a fűtés szót ágyúira érthette; a jó keresztény, maga fázik és mégis
ellenségeinek akar fűteni.

– Vajjon mi lehetett a tacskóból? mormogá unalmában. No az, tudom, hogy
belefagyott a sárba, úgy kell kiolvasztani belőle. Ezóta nyilván a beteg
rovásra iratta magát. Szegény fiucska, nem tudom húzott-e valamit az
orrára? Sajnálnám, ha az orra megvörösödnék, vagy épen lefagyna.

Reggelfelé elkezdték az ambulanceok sorba szedni az éjszaka megbetegült
katonákat a víárkokban. Ez igazán gonosz éj volt: egyik szekér a másikat
érte. Cholera, hagymáz és tüdőlob tizedelte meg a katonákat; a kinek
csak keze lába fagyott el, az még ott maradhatott bátran.

– Vajjon szegény kis suhancznak ki főzött ma theát, ha a gyomra
megfájdult? tünődék magában tréfásan a tüzér, a mint a számos beteghordó
szekeret végig nézte. Ha tudná ezt az édes mama otthon!

Nem soká kellett azonban tünődnie aggodalmai tárgya felett, mert az nagy
bámulatára saját maga jött eléje, még pedig tulajdon lábain; arczai
igaz, hogy pirosak voltak a hidegtől, de orra épen nem volt lefagyva,
sőt még csak shawl sem volt tekerve nyaka körül, hanem a tegnapi könnyű
nyakkendő volt rajta, csokorra kötve, mely kétfelé engedte válni ing
elejét, úgy, hogy fedetlen melle egészen kilátszott rajta. Különben
semmi változás sem látszott az úrfin, a patent sáron kívül, melyet
Balaklava et comp. ingyen liferál a szebasztopoli összes tábornak.

– Egerton ezredes kéreti önt magához, szólt az ifju tiszt a
tüzérparancsnokhoz, tiszta csengő hangon.

Valóban, még csak el sem volt rekedve.

– Ön a víárkokban tölté az éjet? kérdé csodálkozva a tüzértiszt.

– Ott.

– Önöknél nem esett az eső?

– Esett.

– Hát a szél fújt-e?

– Fújt.

– Nem találja ön, hogy hideg van?

– Nem.

– Talán mégis jól tenné, ha ingelejét összegombolná.

– Szükségtelen.

A két dalia ezalatt haladt egymás mellett, a fiatal hadnagy látható
könnyűséggel, mely ruganyos léptein, szabad lejtésén észrevehető volt; a
tüzér pedig azzal a nehézkes czammogással, a mivel szokott az ember
télen nagy botosokban, hosszú köpönyegben, kiállott lábakkal járni.

A tüzér csak azért is beszédet kivánt kezdeni, hogy társa ne járjon
olyan sebesen.

– Uram! Ön igazán nem fázik?

A fiatal tiszt mosolygott. Olyan jól illett piros gyermekded orczáihoz
ez a mosolygás.

– Legkevésbbé sem. Ez még nagyon szelíd időjárás.

– Köszönöm; mit nevez ön akkor kemény időnek?

– A milyen például Új-Seeland és a Behring-öböl tájékán szokott lenni.

– Volt ön ott?

– Igen, a mult évben, a Franklint kereső expeditióval, mint önkénytes.

Ez már magasabb véleményt adott az ifjoncz felől. A ki azon útat
önkénytesen megtette, az túl van a jég próbán. Annyit meg kellett neki
engedni, hogy a hideget kiállja. No de még ettől a tulajdonságtól nagyon
messze van a jó katonáig. Ahoz még személyes bátorság, testi erő,
ügyesség, hideg vér és több efféle szükséges. A tüzér elhallgatott s
vigasztalta magát azzal, hogy ennyi kelléket még sem szerez valaki
tizenhat éves korában.

Nemsokára odaértek Egerton ezredeshez, ki a víárkok mögött göröngyökből
alkotott barlangban ült több közelből való tiszttel s azt a napi
parancsot közölte velök, hogy miután épen most érkeztek jó füstölt
cervelat kolbászai, azokat őneki hevenyében siessenek elkölteni, obligat
rostopsin és arak-kortyocskák mellett.

A parancs egész készséggel lőn végrehajtva, a fiatal tisztecske
kivételéig, ki azt állítá, hogy ő napjában csak egyszer szokott enni,
akkor is csak vizet iszik.

Képzelhetni azt az óriás kaczajt, a mi e szavait kísérte.

– Teringettét, ifju ember! úgy önt elfogja fújni a szél! tréfálózék az
egyik tiszt.

– A nem evett és nem ivott katona rossz katona, monda a másik.

Egerton maga is hiába tett neki különféle toasztokra ajánlatokat, a hogy
szoktak fiatal embereket az ivásra rávenni; hogy igyék a házi gazdáért,
igyék Szebasztopol bevételeért, igyék a legkecsesebb királynőért.

– Igyék hát ön a szeretőjeért! kiálta végre az ezredes, unszolva a tele
pohárral.

Az ifju még jobban elpirult.

– Nincs szeretőm.

– Szép azt eltagadni, de a nyitott ingelő elárulja, hogy ott valamit
visel. Nos? nem valami zsinór látszik ott ki, a min valami medaillon
csügg, a miben ismét valami szép arczkép van rejtve: vagy csak nem visel
ön amuletet a nyakában, mint az oroszok és a francziák?

Az ifju tiszt habozni látszott feleletében.

– Semmi kitérés! riadt rá az ezredes. Egyenes válasz. Arczkép vagy nem
arczkép?

– Igen. Arczkép, válaszolt az ifju. Anyám arczképe.

Mindenki megilletődött. Milyen gyermek! még sem inni, sem szivarozni nem
tud, s nők közül csak az anyát szereti még, s már ide jött férfi-sorban
verekedni. Még nem is tudja mi az élet? s már eljött megtudni, mi a
halál?

Azután békét hagytak neki s nem kínálták többet semmivel. Az
érzékenyebbek már nem haragudtak rá, hanem sajnálták; és sajnálatból
szidták a kormányt, hogy minek enged ilyen gyermekeket a mészárszékre
jönni.

* * *

Három nap és éjjel nem lehetett a víárkokban levő sorezredeket
felváltani. Az angol sereg minden része úgy el volt foglalva minden
ponton, hogy senki sem pihenhetett három nap; kivéve azokat, a kik
kidültek a sorból, holtan vagy betegen.

Harmadnap annyi könnyebbségük volt, hogy fele az őrcsapatoknak talpon
maradt; az alatt míg a másik fele lefeküdt.

Lefeküdni! Mindazon jók között, miket a természet édes anyai keze az
emberrel éreztet, ez a legkedvesebb eszme. Elhagyni ezt a bizonytalan
állást, melynek csak az a czélja, hogy a fejet büszkén magasra tartsa,
átengedni a testet a maga vonzalmának a föld felé, s nem viselni gondját
egymás segítségére bizott tagjainknak. Gondolj reá, te ki olvasod e
sorokat ruganyos ágyadon fekve, enyhe takaród alatt, könnyű éji
öltönyben, takart lámpa világánál, hogy egészen más dolog az: lefekünni
a fagyos iszapba, átázott nehéz öltözetben, a hideg télszaki szél dühödt
ordítása mellett, a fáradt fejet lehajtani egy darab kőre, mely a
sánczépítésből fennmaradt, és azután hallgatni a bombák fütyülését, a
granát rekedt búgását, s felébredni egy szétpattanó bomba csatájára, a
riadót verő dob pörgésére, az éjjeli cseltámadások nyugtalanító zajára,
nehány pillanatig hallgatni, hol ölt meg a bomba valakit a szomszédok
közül? huzódik-e közelebb a riadó? s azután ujra kezdeni ismét:
«Miatyánk ki vagy a menyekben» egyik kéz a sziven, a másik a kardon s
ujra elaludni a távozó dob robaja mellett és álmodni csendes kandallós
szobáról, a hol gyermekek, leánykák ülik körűl az agg vitézt, ki beszél
nekik rémdolgokról, a mik sok – sok év előtt történtek vele Szebasztopol
ostrománál…

Az éjszaka második felében a fiatal tiszt osztálya ment feküdni…

Egerton ezredes másodszor járta végig az őrvonalakat. Az első izben,
éjfél előtt, világosan megismeré az ifju hadnagy csengő szavát a
sötétben, mely kérdéseire felelt.

– Ébren van a gyerkőcz! vajjon soká fogja-e még kiállani? gondolá
magában.

Másod izben hajnal felé volt már az idő, midőn az ezredes azon lovagolt.
Nem kellett neki kérdezősködnie a gyerkőcz után. Ott feküdt az a hol
éjfél előtt állt; egyik karját feje alá tette, az volt a vánkos, a
másikat a szivére tette, az volt a paplan.

– Teringette suhancza! dörmögé az ezredes; épen mint az arab mesékbeli
dzsin, az egyik fülére lefekszik, a másikkal takarózik. No nézd! még
csak köpönyeget sem takart magára!

Pedig oly hideg szél fújt, úgy keresztül-kasul járta az embert.

Az ezredes leszállt a lóról s nagy prémes köpönyegét leveté nyakából,
ráteríté azt az alvó ifjura.

– Ostoba suhancz! – dörmögé magában – azt szeretném, ha elfagyna
keze-lába.

És szépen betakargatta kezét lábát a bundás köpönyegbe.

* * *

Azt tartják, hogy a változatosság kellemetes. Talán mégis a Szebasztopol
alatti téli éjszakák változatossága nem volt az.

Egyik éjjel úgy szakadt a zápor, mint Nóé idejében, akkor azt kivánta
minden ember, hogy bár inkább megfagyna. Másik éjjel azután megfagyott
úgy, hogy a földre letett puskát nem lehetett felvenni, s az embernek a
bőrét levette a tenyeréről a kardmarkolat vasa, akkor azután mindenki
azon imádkozott, hogy bár ne lenne ilyen nagy fagy. Az is
meghallgattatott. Jövő éjjel megenyhült az idő s támadt akkora köd, hogy
az ember fuldoklott benne, s még a sötétséget sem láthatta tisztán. A
zúgolódó emberi elme, melynek semmivel sem lehet kedvét találni, ekkor
ismét arra fakadt, hogy bár inkább harcz és háború volna az utálatos köd
helyett és vesznének el az emberek golyó és szurony által, mint e dohos
levegő-iszaptól.

Még ez a kérésük is meghallgattaték.

Abban a legsűrűbb ködben nagy csendesen lopózva megközelíték az orosz
csapatok az angolok víárkait, s mikor azok legjobban imádkoztak egy kis
felvidító véresőért, felrohantak sánczaikra: «ime itt van!»

Mielőtt egy lövést tehettek volna az őrök, le voltak rántva a sánczokról
nyakukra hurkolt pányvákkal; a fanaticus orosz had szuronynyal rohant be
a víárokba, ledöfve az álmaikból ocsúdókat, kik a halálra ébredtek.

Percz mulva őrült irtózatos harcz támad; az angolok az első rémület után
a kétségbeesés dühével fordulnak megtámadóik ellen; nem ér senki rá a
lövésre; szurony és kard csattog mindenütt és a megfordított puskaagy
dolgozik; a szitok, a bőszült káromlás közül rémségesen hangzik elő
egy-egy legyilkolt hosszú halálordítása, ki még a földön fekve küzd a
testén keresztül döfött szurony ellen; nem tudni: angol-e vagy orosz?

A zaj, a harczi lárma azonban mindig terjedtebb lesz; az oroszoknak
sikerült tért foglalni; a bőszült hurrah kiáltás bizonyítja, hogy egy
árokból már kivetették az angolokat.

De a másik árok szögelletében valami fentartja őket. Ott egyetlen
veszedelmes férfi harczol, hátát a szögletnek vetve s véres fővel
fektetve le a közeledőket. Ki ez a gonosz ember?

Négyen öten rohantak már reá szegzett szuronynyal és szent Mihály
nevével, nem fogott rajta sem a szurony, sem az arkangyal neve.

A vezénylő orosz tiszt jól tudja, hogy az a harczoló férfi Egerton
ezredes. Kémeitől azt eleve megértette.

– Adja ön meg magát, ezredes! kiált rá a víárok tulsó oldaláról; én
Kozakoff ezredes vagyok.

– Örülök, hogy van szerencsém, viszonzá Egerton ezredes. Tessék hozzám
közelebb jönni.

S hogy könnyítse neki a közelítést, levágott megint egy oroszt, a ki
előtte alkalmatlankodott.

– Kénytelen vagyok önt elfogni, uram, kiálta a támadó.

– Nehéz leszek, tréfálódzék Egerton a halálos viadal közepett; két mázsa
és ötven font vagyok s a kardom is nyom valamit.

S úgy szórta az élczeket és a halálcsapásokat jobbra-balra, mintha víg
teke-asztal mellett volna, a hol háborút (à la guerre) játszanak.

Az oroszok azonban a sánczárok tulsó felét kezdték megmászni, melynek
Egerton támaszkodott s ha oda sikerül felkapniok, szuronynyal őt könnyen
ledöfhetik.

Az ezredes látta jól, hogy már két katona felkapaszkodott s egyik
gyorsan közelít felé. Ezen bizonyára nem lehet segíteni, hanem azért
megadásról szó sincs.

Abban a pillanatban nagyot ordít a felkapaszkodott orosz s fejtetőre
bukik le az árokba; a másik még ráér visszafordulni; csak azért, hogy ő
meg hanyatt essék alá.

A szomszédból segítség érkezett. A tiszt legelől: mindkét ellenfélt az ő
kardja sujtotta le; a víárok innenső fele egy percz alatt le van
tisztítva, a kik oda felkaptak, azok sírt találtak ottan.

A segélyül érkezett tiszt gyönyörűen harczol; úgy veti magát a szuronyok
közé, mint egy chinai jongleur, ki az éles kések közé szökik; egy percz
alatt tiz csapást fog fel és ad vissza kardjával, itt hátrakapja magát,
amott félre csúszik; aláfurakodik a hosszú puskacsőnek, s mikor jobbja
kifáradt, balkezébe kapja a kardot, s úgy harczol tovább.

– Akárki fia légy, derék legény vagy! kiált rá Egerton, s most már egész
testével neki feküdt az ellenség tömegének.

Az mindinkább tért kezd veszíteni; az angolok visszanyomulnak a
víárokba, s a tulsó sánczemelvényen hangzik Kozakoff vezényszava:
«czélozz!»

– Kapd le a fejedet! kiált Egerton a merész ficzkóra, ki az átelleni
sánczról verte le az utolsó ellent.

Dehogy fogadott az szót. Ott maradt állva s midőn Kozakoff tüzet
parancsolt, Egerton meglepetve ismerte meg a percznyi villanásnál a
gyerkőczöt.

Meg sem bukott az a lövés elől; egy golyó sem találta, pedig lőttek reá
százan.

– Előre fiaim! kiált a gyerkőcz a lövés után s második lövésre már nincs
ideje az ellennek, hanyatt-homlok verik azt vissza s Kozakoffnak csak az
az egy szerencséje van, hogy két mázsa ötven font teher mellett nem
lehet az ellent sikerrel üldözni, különben az angol fogná el most őt; de
utána kiáltá, hogy vissza fogja adni a szives látogatást.

Az ezredes és a gyerkőcz csak a táborvonal mögött találkoztak újra.
Egerton megszorítá az ifju kezét, megszorítá azt melegen és hosszasan,
egyebet nem is szólt hozzá; hanem Egertonnál nem is volt a kézszorítás
puszta gymnasticai gyakorlat.

* * *

A gyerkőcz e nehéz hónapok lefolyta alatt valódi kedvencze lett a
seregnek. Mindenféle hizelgő névvel felruházták: a kölyök! a suhancz! a
tacskó! így nevezték egymás között még a közkatonák is, és azt minden
ember tudta, hogy ez a kölyök a hadsereg legelső hőseinek egyike.

A legmerészebb hadivállalatokhoz őt választották ki a vezérek s ha
valamire azt mondta valaki, hogy az lehetetlen, ezt válaszolták: «rá
kell a tacskóra bizni.» Annak nem volt semmi lehetetlen.

Azt kikerüli minden golyó, azt nem fogja a fegyver, az a tenyerén
elsütheti az égő granátot, még sem sérül meg bele; a ki annak a háta
mögé áll, biztos helyen van, mintha sáncz mellett állana.

Bizonyára nagyon buzgón imádkozik érte odahaza valami szerető édes anya,
annak az imája fordít el fejéről minden veszedelmet.

Ápril utolsó napjaiban, midőn tiz napi bombázás után a szövetséges
seregek annyira czélt értek, hogy eljutottak oda, a hol kezdték, egy
este oda hivatá magához Egerton ifju barátját.

– Gyermekem, az éjjel látogatóba megyünk. Régen tartozunk vele s még azt
találják felőlünk mondani odaát, hogy nem vagyunk udvariasak, ha vissza
nem adjuk. Reménylem, hogy velem fogsz jönni.

– Szívesen.

– Minden kész az indulásra; csak azt várjuk, hogy teljesen besötétüljön
minden, akkor indulunk. Hozod-e a revolvereidet?

– Nem hozom. Kár lenne sokat lövöldözni.

– Igazad van. Tehát csak karddal és szuronynyal előre. Most sem iszol
még? Talán egy hajtás cognac még jobban felmelegítene. Sajnálom, hogy
ezt meg nem ismerted.

– Rá érek még, felelt az ifju könnyü szívvel.

Egerton gyöngéd szánalommal tekinte rá. Szegény gyermek. Az igaz, hogy
még ötven évig is elélhet, hisz csak most kezd a szakálla pelyhedzni,
elég ideje van még!

Az éj eltakarta a nappal rombolásait. Zöld mezők és véres mezők, eleven
emberek és halottak szépen elfeketültek az éjben; a koronként megdördülő
ágyú világa csak egy perczig tart, az nem háborítja az éjszakát.

Az orosz védművek és az angol támadási vonal között fekszik egy kettős
földsánczolat, melyet az oroszok toltak előre az angol tűztelepek ellen.

A holdvilágtalan éjben az ostromlók egy erős csapatja közelít e
sánczolathoz a legnagyobb csendességben.

A herculesi Egerton és a hős gyerkőcz a vezetők. A katonák mindegyike
jól tudja, hogy az véres munka lesz, mert a legelszántabb két vitéz áll
élükön. Égnek a harczvágytól.

Senki sem veszi észre közeledésüket.

Az első sánczolatban mindenki mélyen aluszik a fáradalmas nap után, csak
az egyes piquet őrök járnak-kelnek a sánczfokon.

– Engedjétek őket jobbra balra haladni; susognak a vezetők csendesen.

– Most két kézre a fegyvert, előre a szuronyt! csatára!

Mint a lesben állt oroszlán, szökik fel a sánczolatra az angolok
előcsapatja, a szuronyokat a földhányásba döfték, azokra hágva, másztak
fel a gátra; egymás vállaira állva, adták a legelső szuronydöfést, mely
a felriadt orosz őrseregnek volt szánva.

– Rajta fiam! kiálta Egerton, mint könnyű gyermeket hajítva fel a
sáncztetőre ifju barátját s következő pillanatban utána emelve roppant
termetét: a széles kard fogai között.

– Itt vagyunk, Kozakoff ezredes, kiált az angol menydörgő hangján. Le
van róva a látogatás.

A sáncztetőn egy magas orosz hadfi harczol elkeseredetten a gyerkőcz
vitézzel, kinek heves csapásai hátrálni kényszerítik.

Egerton sajnál a vitába elegyedni, s más felé fordítja fegyverét.

– Végezd fiam a magadét.

Az angolok egy pillanat alatt elfoglalták az első gátnát, az orosz sereg
hanyatt-homlok rohan vissza. A két vezér, ki jobbra-balra vágott utat
magának, a gátna tulsó oldalán ismét összejön. Az oroszt két felől
kiszorították az első sánczból a második sánczolatba, s most egy
pillanatra megölelik egymást, hogy folytassák a munkát.

A második sánczolatból egyszerre egész sorlövés fogadja az ostromlókat.

– Csigavér! kiált Egerton, szétcsapva a szeme közé omló füstöt; előre
gyorsan! A midőn a gyerkőcz egyszerre odadül keblére, két kezével
öltönyébe kapaszkodva.

– Mi bajod fiacskám? kiált az ezredes s rátekint a gyermekre.

Az még akkor mosolyog, még arcza piros, még sehol sem látszik a seb; de
egy pillanat mulva kiszökik kebléből a piros forrás, az élet forrása, s
borzasztó elnézni, ezen egy pillanat hogy átváltoztatja egyszerre az
arczot, hogy lesz az fehérré, hogy törli le a délczeg mosolyt róla
valami hideg kéz.

Mint kedves csecsemőt ragadta őt karjára az ezredes s rohant vele a
sáncz mögé; midőn letette ott, már hervadt volt a szép délczeg ifju,
mint egy letört virág.

– Kedves fiam! fáj-e nagyon? kérdezé Egerton, könyekkel szemében.

– Anyám, édes anyám; suttogá a gyermek és félrehajtá fejét. Úgy halt
meg.

Midőn az ifju leroskadt a lövés után, azon pillanatban látta Egerton,
hogy az iménti magas orosz tiszt ott a sánczon vállára veregetett egy
volhynski vadásznak és monda:

– Nagyon jól volt.

Most felvette kardját és ment ezt az embert felkeresni.

Az emberirtó sortűz közepett hatolt fel a sáncz tetejére. Mint a kaszált
fű, omlott előtte minden élő. Kardcsapásait nem volt képes feltartani
fegyver.

Azt az embert kereste ott, és rátalált a harcz tömkelegében.

Kétszer lőtt az reá revolver-pisztolyával oly közelről, hogy egy
falevelet el kellett találnia. Egerton nem érze semmit.

Vannak fenevadak, miket nem ér semmit úgy meglőni, hogy a golyó
keresztül-kasul járjon rajtuk; ha csak bizonyos helyen nem találják
őket, a vett halálos seb után is megölik még a vadászt.

Egerton kardja földre teríté az oroszt egy csapással… Ezt meg nem
gyógyítja senki.

– Ez is jól volt! hörgé az ezredes, és azután még egyszer megforgatá
kardját feje körül s lerogyott a porba.

Csak annyit hallott még, hogy az angolok diadalt ordítottak.

E kedves zene mellett kilehellte lelkét.



DRÁGA FÖLD.

A Szilisztria melletti nagyobb szigetek egyikén gyönyörű mulatólaka volt
Spatár Leo, gazdag görög kereskedőnek.

Azt mondák, hogy a derék úr igen tiszteletreméltó módon jutott roppant
vagyonához, a mihez minekünk semmi közünk. Annyi bizonyos, hogy a
legtöbb orosz rubel az ő kapuin keresztül jutott a Duna két partján
lakozók közé, a mi azután sok mendemondára adott okot.

Hanem Spatár úr bölcs ember volt, s ha talán szolgált az orosz czár ő
felségének, de szolgált a török szultán ő felségének is s ki ne ismerné
el, hogy két úrnak szolgálni kettős érdem, kivált, ha mind a kettő meg
van elégedve a szolgálattal.

De mi bajunk nekünk Spatár úr érdemeivel, mikor itt csak a kertjéről van
szó?

Az egy valódi paradicsom volt a maga helyén; az európai gyümölcsészet
minden fajai a legszebb példányokban voltak feltalálhatók benne, a
mellett pompás üvegházából egész pálma- és narancserdőket birt
kiállítani, s kerítése belül fügefákkal és baraczkokkal volt befuttatva.

A várkormányzó, Mussza basa, legkedvesebb napjait itt e kertben tölté,
melyet a vendégszerető úr számára mindig nyitva tartott; órákig
elandalgott a virágzó olajfák árnyéka alatt s elnézte napról napra:
mekkorát nő egy fügefa-levél?

A török úr egészen bolondja volt a szép fának, szép virágnak. Ha
hadvezér nem leendett, szeretett volna kertész lenni, elpiszmogni a
gyümölcsfákkal, s tanulmányozni a bimbók fakadását.

Számtalanszor kérte Spatár úrtól ezt a kertet drága pénzen; de az soha
sem volt eladó. A derék úr esküvel állítá, hogy ha valakinek eladná, az
bizonyára a derék basa lenne, de nincs kedve tőle megválni. Tekintse a
mi benne van úgy mint a magáét, lakjék ott, szedje gyümölcsét, de
megvenni ne kivánja, mert annak nincsen ára.

Utoljára már kétszázezer piasztert igért neki érte a basa. A kereskedő
megakadt kissé; egy napi határidőt kért; egy napig gondolkozott rajta és
akkor azt mondta, hogy biz ő kétszázezer piaszterért sem vál meg
kertjétől.

Ekkor azután Mussza basa abba hagyta az alkudozást s feléje sem ment a
kertnek többet.

Az 1854-ik évben úgy történt, hogy nehány hónapig a háború sulya egészen
Szilisztriára nehezedék, az orosz hadsereg zöme teljes erőszakkal
rohanta meg a historiai nevű erősséget, melynek kapuja kapu volt
Törökország szivéhez.

Ilyen két hónap alatt hogy átváltozik egyszerre a táj alakja! Nincs a
teremtőnek olyan jégesője, árvize és földindulása, mint ez a bölcs
emberi faj, ha megindul mezőket elgázolni, városokat felforgatni!
Nyomtató szérű támad ott ma, hol tegnap zöld vetés hullámzott, erdők
feküsznek le, mintha zivatar járt volna rajtuk keresztül, dombok mulnak
el itt, s amott emelkedik helyettök új hegy, halom.

Az orosz seregek közelítésekor kihirdeté Mussza basa Szilisztria lakói
közt, hogy kinek mi féltője van, vigye onnan, és ki sokáig akar élni,
olyan messze menjen a vártól, a honnan tornyot sem láthat belőle, mert
világ felfordulása lesz azon a helyen nem sokára.

A gyöngébb szivű emberek el is takarodtak onnan. Sokan oda hagyták
házaikat, fekvő vagyonukat s menekültek az ország belsejébe.

De Spatár Leo állhatatosan megmaradt a maga helyén. Mit ér az ember
vagyona nélkül? mondá ő igen helyesen; jobb benne lenni a házban, midőn
az leszakad, mint messziről siratni beomlását s végtére is mitől tartana
igaz jó lelkiismeretű ember? Ha Istennek úgy tetszik, utolérheti kezével
az embert a legvidámabb társaság közepett; ha pedig kiválasztá, hogy
megtartsa, bátran járhat, kelhet a hulló bombák között.

Ilyen szép bölcseséggel indokolá a derék kereskedő helyben maradását s
ki ne adna neki e részben igazat, kivált ha még azt is megtudná, hogy
húszezer arany mindenkor szép pénz marad; épen annyit kapott pedig az
érdemes kereskedő az orosz tábornokoktól azon csekély szivességért, hogy
őket kellő időkben mindig tudósítsa a várbeli állapotokról.

Tagadhatna-e meg ilyen csekély kivánságot az ember jámbor
felebarátjaitól?

A jeles üzér tehát benn maradt az ostromlott várban s valóban elég
bátorsága volt akárhányszor körül lovagolni a bástyákon a török
főtisztek kiséretében, kikkel mind igen jó barátságban volt s ilyenkor
elég alkalma lehetett az emeltebb bástyatornyokból letekinthetni pompás
kertjére odaát a szigetben, s szomoruan elnézhetni, milyen szép
gazdálkodást követ ott el a jámbor ostromló sereg.

A baraczk trillageok terrassaira nagy ostromágyúkat vontattak fel, s a
gyönyörű oleander, narancs és rhododendron bokrokat porczellán
cserepeikben oda hordták az ágyútelepek masquozására. A spárga-ágyakat
hosszában két magas sáncz vágta keresztül, s a levágott gyümölcsfákat az
árkok elé használták fel torlaszoknak éjszakai megrohanások ellen. Lovak
jártak be s ki az üvegházból, s a pavillon minden ablakából ötével
hatával nézett elő a harczra termett orosz. Mind ezt távcsöveken át
nagyon jól ki lehetett venni.

A jámbor kereskedő nem állhatta meg, hogy szomoruan fejet ne csóváljon e
látványra.

Valahányszor egy új romlást fedezett föl, mindannyiszor nagy hangosan
felsóhajta:

– Mekkora nagy bolond voltam én, hogy esztendő előtt el nem adtam ezt a
kertet a basának kétszázezer piaszterért; no odadnám most kétezerért is.

Mert megnyugodott ugyan abban, hogy szenvedett kárai meg lesznek
térítve, de lehet-e megfizetni pénzzel egy szép gyümölcsfát s a világ
leghatalmasabb urai képesek-e hat nap alatt újjá teremteni egy
elpusztult kertet?

Csak legalább annyi előrelátása lett volna, hogy mikor jó áron kérte a
török, oda engedte volna neki.

Nem is késett legtitkosabb tudósításai végébe is rendesen odaszúrni,
miket az ostromló vezéreknek megbizott kémei által küldött, hogy adjanak
parancsot katonáinak, hogy az ő kertjétől maradjanak távol, mert ott
mérges bogyókat termő növények vannak, még meghal tőlük valaki. Bizony
szárastul, gyökerestül megették azokat a mérges gyümölcsű növényeket.

Azonban ha az orosz uraknak voltak kémeik a várban, Mussza basának is
voltak azok az ostromló seregben, s körülbelől ő is tudott annyit az
oroszokról, a mennyit azok ő róla.

Hosszú idő óta vítta már a várat megfeszült erővel az orosz; elszántan,
vitézül állt ellent a muzulmán, s bár fogyott ereje, nem még bátorsága s
tetszett neki az a büszke egy gondolat, hogy a hol most ő áll, az
jelenleg a világ közepe, mely körül a föld minden népeinek figyelme
öszpontosul. Micsoda üstökös fogja hát e szilárd tengelyt kiütni
helyéből?

Egy napon megtudá kémeitől Mussza basa, hogy a jövő éjszakára általános
ostrom fog a vár minden oldalára intéztetni; az orosz seregek felvették
az utolsó szentségeket, s fel vannak buzdítva, hogy meghalnak
Szilisztria alatt, vagy kitűzik zászlóikat Szilisztria falaira.

Omer basa a megmentő sereggel távol időzött, segítségére várni már késő
volt.

A várparancsnok összehivatá délután főtisztjeit; nem szólt nekik e
titokról semmit.

Kávés csészéket és csibukokat hozatott számukra s vendégeit még egyszer
megvendégelé magánál. Valószinűleg ez az utolsó csésze kávé és utolsó
pipa dohány leendett, a mit ő bajtársainak osztogat.

A tisztek vigan beszélgettek egymás között, miként máskor, a basa maga
számot látszott vetni életével, mert hallgatag és komor volt.

A legnagyobb vidámság közepett belép hozzá a görög, ki szinte előre
tudta már, a mik az éjjel történni fognak, s csak azért jött, hogy
kiszemelje, milyen kedélyállapotban van az előkészületre a vezér?

A mint azonban őt belépni látta a basa, egyszerre jó kedvüen felkelt
helyéről, leültette maga mellé, csészét, csibukot adatott kezébe s
elkezdett vele vigan enyelegni, mint a kinek valami titkos öröme van.

– Nem adnád-e el most a kertedet ott a szigeten? – kérdé tőle s szinte
ragyogtak a szemei jó kedvében.

– Elhiszem, hogy el, csak most kérné valaki.

– Kezet reá, én megveszem most.

A görög zavarba jött.

– Hogy gondolod uram megvenni?

– A hogy legutóbb kértem: kétszáz ezer piaszterért; kifizetem rögtön az
árát.

– De hiszen uram ott most az ostromlók ágyutelepei vannak, s az egész
kert jobban tele van oroszszal, mint tulipán- és jáczinthagymával.

– Ne legyen neked arra gondod. Csak te arra felelj, adod-e a kertedet a
mondott árért, vagy nem?

– De te tréfálsz, uram.

A basa iróasztalához lépett s kivette az erszényekbe kötött arany pénzt.

– Ha beleegyezel az alkuba, vidd az árát.

A görög csudálatos gondolatokat kezdett kapni. A basa oly jó kedvvel,
oly mohón, oly biztossággal kivánja a vételt, mint a ki dolgában nem
kételkedik. Bizonyosan Omér basa és a szövetségesek megindultak már,
hogy a várat felszabadítsák, az orosz sereget elűzzék: különben hogy
alkudnék ő azon kertre, melyen most a legközelebbi tűztelepek vannak
felállítva.

Másnap reggelig kért megfontolási időt.

– Nem, barátom, sürgeté a parancsnok, ma adj választ; adod, vagy nem
adod? Holnapig nem várhatok.

Bizonyosan az éjjel meg fog még érkezni Omér, gondolá magában Spatár; a
basa olyan ügyetlen ember, hogy egészen elárulja magát. Látszik az
arczán, hogy nem tudja örömét tartóztatni.

Ez nagy szeget ütött fejébe. A basa csaknem rákötötte a pénzt. A
kereskedő elvégre is jónak látta azt elfogadni, hanem még abban az
órában sietett tudósítani az ostromlókat, hogy vigyázzanak jól magukra,
Sophia felől veszély közelg; a basa nagy biztosságnak örül, s annyira
bizik magához, hogy azt a kertet kétszáz ezer piaszteren vásárolta meg,
a melyen most a legelső ostromlöveg áll.

Az ostromlók magok is nevezetesnek találták e körülményt s jónak
találták a Sophiától vezető úton egy erős kémlő sereget felállítani, s
minden intézkedést a bekövetkezendő ostromra úgy alakítani át, hogy a
működés egy hátulról jövő roham ellen is biztosítva legyen. Mind ez
pedig nagy változást idézett elő az egész ostromtervezetben s sok erőt
elvont a rohamra szánt tömegekből, s megosztá a figyelmet.

Benn a várban ez alatt, mint a futótűz, terjedt el egyszerre a hír, hogy
Mussza basa megvette drága pénzen Spatár kertjét, ott a szigetben, a hol
most az ellenség tűztelepei állanak. Oly sürgetőleg vette meg, hogy még
csak reggelig való gondolkozás időt sem engedett neki. Közel van a
szabadság! Mindenki arra gondolt, hogy a legközelebbi hajnal a
felmentést hozza magával. Az ostromlottak új bizalomra bátorodtak, új
erő szállt karjaikba, sziveikbe új remény. Közel van a szabadulás!

A gazdagabb törököknek egyszerre kedvük támadt Mussza basa szomszédjaivá
lenni: Spatár kertje mellett számos üres telek volt még, miket szegény
gazdáik, holmi kukoricza termesztő bolgár kapások, bizony olcsó árért
odaadtak volna tegnap, most ezeket ötével hatával rohanták meg az
előkelő urak, s egymásra kezdték árverezni földeiket. Az emberek eleinte
meg voltak lepetve, később azonban felnyiltak szemeik, s a kinek legtöbb
sáncztúrás volt a földén, az tartotta a magáét legdrágábbra. Az egész
kis sziget dobra volt ütve; minden láncznyomnyit mesés áron vásároltak
meg; valódi káprázatos börzejáték történt a földekkel; egy egy
ellenséges batteria helyét ezer piaszterrel fizették a tűzbejött
vásárlók, s a hol az oroszok temetőt rögtönöztek, az épen megvehetetlen
volt.

A várban levő kémek, az orosz rokonszenvesek, elbámultak e dolgokra s
nem késtek barátaikat mind ezekről tudósítani; az oroszok között is
elterjedt lassankint a hír, hogy azt a földet, a melyen ők mostan
állnak, a hol ágyúik bömbölnek, a hol halottaik feküsznek, odabenn az
ostromlott várban csoda áron árverezik! A babonás előérzet, a gonosz
jóshatály erőt kezdett venni minden sziven. Minő gonosz omen ez!
Megvenni az ellenség táborhelyét! Dobra ütni a csatatért csata kezdete
előtt és diribről darabra eladni azt közkatonák, tisztek között, mintha
szegődésük volna a sorssal, hogy övék legyen a győzelem!

Ez a csüggesztő gondolat mind jobban lehangolá a támadók erélyét s a
gondfeledtető italok homályán keresztül is hallani vélte a harczos, mint
kiáltja az ellenség: «Ki ád többet érte?» s hogyan reszket a föld alatta
e szóra?

Talán nem is a föld reszketett, hanem csak a szív?

A végső elhatározó roham még azon éjjel megkezdetett. A mily magas
elszántsággal vívott a várat védő sereg, oly mély csüggetegség feküdt az
ostromlók karjain; amazokat a biztos győzelem lelkesíté, ezeket a
hittelen kétkedés lankasztá el. Úgy harczolt mind a két fél, mintha
túlnan csakugyan egy felmentő hadsereg állna mögöttük, mely akkor fog
lecsapni közéjük, midőn leghevesebb leend a viadal.

A végső roham az ostromlók visszaverésével végződött, a diadalittas
törökök egész sánczaikig üldözték elleneiket. Az orosz csak félkézzel
harczolt ebben az ütközetben, a másik kezét elzsibbasztotta valami.

És azután elkezdte odahagyogatni a vár körül felhányt sánczait s
lassankint visszavonult a folyamon, magával vivén ezernyi sebesülteit,
rongált ágyúit és elfojtott boszúját.

Utolsó volt a kis sziget, melyről eltakarodék; az ott hagyott sánczok és
sírhalmok mind olyan emlékek, miket az ostromló emelt ellenei
dicsőségének.

Az elárverezett föld csakugyan tulajdonosai birtokába jutott; de gondjuk
volt az eltávozóknak, hogy legalább Spatár kertjét elrombolják,
gyümölcsfáit, szőlőtőit kiirtsák, kastélyát, tenyészházát tőből
kihányják. Ne legyen azokban öröme az új gazdának.

Ne gyönyörködjék Mussza basa ravaszul megvásárolt paradicsomában.

Fölösleges gondosság!

Mussza basa különb paradicsom árnyéka alatt jár azóta.

Ama dicsteljes viadalban, a győzelem közepett, egy Allahtól rendelt
golyó elhozá neki az izenetet, hogy térjen meg azon hazába, a hol
hőstettei jutalma vár reá.

Olyan gyorsan repülte át a föld és ég közötti tért, a milyen gyorsan
csak egy kilőtt golyó repülhet. Ott a heves harcz bevégeztén esett el.

És bizonyára minden föld jó föld ő neki most már, nem is válogat benne
többé, nem is kiván belőle sokat.



A VESZÉLYES SAKKJÁTÉK.

Ahmanzádé Mehemed, a tuniszi segédcsapat szerdárja, messze földön
ismeretes volt azon szigorú fegyelemtartásról, melylyel katonái felett
uralgott.

– Ne az ellenségtől félj, hanem tőlem! ez volt mondása az újonczhoz, a
kit csapatjába soroztak; és bizonyára az ő katonái mindig is jó vitézek
voltak, mert a csatában nem ismerték a félelmet, de parancsnokuk előtt
reszkettek.

Legelső hadjáratuk, melyre Törökországban alkalmazva lőnek, Albaniában a
felkelő görögök ellen történt, a hol Mehemed csapatjai kitünő
szolgálatokat tettek.

Egy izben az történt, hogy Mehemed nyolcz puskás lovast rendelt ki az
artai öt kút elé, a honnan éjszaka szoktak leginkább előtörni a görögök,
rájuk parancsolva, hogy minden azon menőt feltartóztassanak és még csak
a szemeiket se hunyják le, sem pedig lábaikat a kengyelből ki ne vegyék.

A lovagok úgy cselekvének, mint mondva volt. Éjfél felé egy szekér akart
előttük elosonni, azt feltartóztatták. A kocsis, ki az ökröket hajtá,
elszaladt s a szekerét ott hagyta.

A szekéren volt egy hordó. Hogy pedig abban a hordóban mi van? azt meg
lehetett tudni, a nélkül, hogy az ember a lábát kivegye a kengyelből,
vagy a szemeit lehunyja, mert csak a dugaszt kellett kiütni, hogy a jó
borszesz-illat felüsse az ember orrát.

Valóban jó borszesz lehetett; fügéből és aszalt szőlőből volt főzve.
Ezek a gyaurok tudják, hogy mi a jó?

Az pedig nem volt a lovagoknak megtiltva, hogy ha borszeszt fognak el,
abból ihassanak, azután nem is ittak ők abból sokat, csak épen egy hoszú
nádszálat dugtak bele, azon keresztül szopogatták az édes, mulattató
nedvet. Már pedig hogy árthatna az meg, a mit az ember egy vékony
nádszálon keresztül szivogat? az nem is nevezhető ivásnak.

Nem hiába mondja azonban a próféta, hogy a borszesz olyan gonosz ital,
melybe a sátán bele öltötte nyelvét; mert ez ital minden rosszra
rábeszéli az embert.

Eleinte csak arra beszélte rá a lovagokat, hogy minek ülnének ők a
lovon, a kemény nyeregben, mikor odalenn olyan szép puha a pázsit? hisz
ha leheverednek is egy kissé, nem tudja azt meg senki: a lovakat
megköthetik a szekérhez és a lovak nem beszélik ki a titkot.

Mikor pedig a földön feküdtek, akkor arról világosítá fel őket a
pokolszülte ital, hogy minek virrasztanának ők mind a nyolczan, mikor
négyen is őrt állhatnak addig, míg a másik négy átengedi magát a minden
földi jónál kedvesebb álomnak?

A fennhagyott négy megint sokallta bevárni az időt, míg rájok kerül a
sor, s azt az időt úgy osztá fel, hogy kettő lefeküdjék, kettő meg
vigyázzon addig.

Maruf és Sefer volt az ébrenmaradó.

– Tudod-e mit, Maruf? szólt Sefer társához untában. Két ember csak azt a
szolgálatot teszi, a mit egy. Kettőnk közül akármelyikünk elég őrt
állani. Nincs-e igazam?

Maruf helyeselte az állítást.

– Hátha leülnénk sakkot játszani. A melyikünk elveszti a játékot, az
maradjon ébren, a nyertes alhasson.

Maruf elismeré, hogy az jó gondolat.

A két beduin elsimítá maga előtt a földet, dárda hegyével négyszöget
húzott rajta, azt felosztá hatvannégy koczkára, azután játszó
alakzatokat rögtönzött erdei gyümölcsből: vadkörtét királynak, vadalmát
királynénak, bástyákat makkokból, kecskerágó bogyó volt a paripa,
sombogyók a futók s apró gubacskák a parasztok.

Azzal leültek játszani és sakkoztak gyönyörüségesen az őrtűz világa
mellett.

Sefer eleinte előnyben volt, hanem azután úgy erőt vett rajta a kábító
ital, hogy az alakokat sem ismerte meg, elvesztette a királynéját, s
közel volt hozzá, hogy egypár húzással mattot kapjon.

– Te Sefer, szólt Maruf, midőn látta, hogy kétségtelenül megnyeri a
játékot, te nagyon el vagy gyalázva.

– Igazad van, olyan álmos vagyok, mint a tenger szélcsendben.

– Pedig el fogod veszteni a játékot.

– Azt látom.

– No hát eredj, feküdjél le Allah hirével, majd én virrasztok helyetted.

Sefer megszorítá pajtása kezét e szives önfeláldozásért, valamit gondolt
is neki mondani, hanem azt már csak álmában mondta, mert a mint ledűlt,
úgy elaludt.

Maruf pedig nyitva tartá mind a két szemét és úgy vigyázott alvó társai
felett, puskájára támaszkodva.

Az a pokol tüzén született ital azonban lassankint azt kezdte sugdosni
fülébe:

«Miért nem ülsz le? de bolond vagy, hogy lábaidat fárasztod, mintha ülve
nem láthatnál épen úgy.»

Mikor azután leült, akkor meg arra biztatta: «mit fárasztod mind a két
szemedet, hisz ha az egyiket behunyod, a másikkal annyit látsz, mint
mind a kettővel.»

És azután lassankint a másik szemét is lefogta. Maruf azzal biztatta
magát, hogy ha szemeit lezárta is, de fülei azért jól hallanak;
meghallja, ha baj közelít.

És azután azzal az erős szándékkal, hogy elaludni épen nem fog, szépen
elszunnyadt ő is, mint a többi.

Ekkor előjöttek lesből a görög portyázók, eloldották a szekéroldalhoz
kötött lovakat s bizonyára mind megölhették volna a törököket, ha Maruf
lova veszedelmet érző félelmében el nem nyeríti magát hangosan.

Első volt Maruf, a ki felugrott, utána a többiek is; rögtön fegyverre
kaptak, rögtön kijózanult valamennyi, álom és mámor kiment a szemekből.
Rohantak az orzókra.

Mit használt? Azok lovon ültek, az ő tulajdon paripáikon s csak
kaczagták az utánuk futókat.

Csupán Maruf lova nem engedett a rajta ülő görögnek, elkezdett hánykódni
alatta, s addig rúgott, ágaskodott, míg levetette hátáról, egyet rúgott
rajta s ott hagyta elterülve a földön, s azután visszafutott gazdájához.
A többi üthette az eltávozottnak nyomát bottal.

Tehát nyolcz embernek nem maradt több csak egy lova.

Mit mond majd ehez Mehemed?

A beduinok sajnálták ifju életüket, miknek a vezér bizonyára nem fog
kegyelmezni, de még inkább szép paripáikat, miket a görög orozva
elrabolt. Mit ér az ember már most paripa nélkül?

Nagy búsan és elcsüggedten mentek vissza a dandárhoz s Ahmanzáde elé
érve, elmondák neki egész őszintén az esetet, hogy szegték meg
parancsolatját, hogy aludtak el a tűzitaltól, hogy játszott a két utolsó
őr sakkot egymással, s hogy vesztették el lovaikat.

Ahmanzáde nem szokott haragos arczot mutatni, midőn itéletet mondott. Az
ő örökké nyugodt képéről senki sem olvashatá életét, vagy halálát.

– Minthogy nyolcz emberre csak egy ló maradt, azt átlátjátok, hogy hét
ember közületek felesleges. Mert azt még nem olvastam, sem az
alkoránban, sem az azoráthban, hogy nyolcz ember ülhetne egy lovon.
Minthogy tehát olyan hires sakkjátszók vagytok, ime üljetek össze
egymással és ám lássátok, hogy melyitek legyen azon egy, a ki a
megmaradt paripán fog ülni? A többire várnak a halál angyalai.

Azzal előhozatott négy sakktáblát Ahmanzáde, a miket a keleti urak
minden útjokban magukkal hordanak, s a sátorok elé helyeztetve mind a
négyet, oda ülteté a négy beduint játszani.

Tizenkét jó lövész állt a háttérben, hosszú tág öblű puskákkal, a kik
veszteni fognak, azokat rögtön főbe lövendők.

Egy-egy hamar megadta magát ügyesebb ellenfelének, másikat elméssé tette
a kétségbeesés, s akkor fogta el ügyesebb ellenét, midőn az nyertesnek
képzelte magát. A vesztest rögtön félrevitték s egy roppanás tudatá a
többiekkel, hogy ennek már vége van.

Az első játékkör bevégződött; négy elhullt, négy győztes megmaradt.

Most a győzteseket ülteték újra szembe.

Új remény, új remegés. Az életért küzdő ész feszült figyelme kettős
viadalban. Csak egy hibás lépés, csak egy elnézett botlás és azután
felordíthat a hibázó. Ez halála volt. Kettő ismét elesett. Hátravitték,
főbe lőtték.

Csak kettő maradt egymásnak.

Maruf és Sefer.

Épen úgy, mint az imént künn az őrtűz mellett. A két legjobb,
legszenvedélyesebb sakkjátékos.

Egynek a kettő közül ez lesz az utolsó partieja.

Mind a ketten mély figyelemmel fognak a játékhoz, homlokaikat
tenyereikbe fektetve, feszült gonddal, messzeható számítással teszik
lépéseiket, tétovázás, elhamarkodás nélkül.

Sokáig nem bir egyik is előnyt nyerni a másik felett, minden nyereség
megfelelő áldozatba kerül; a körülállók néha-néha helyeslőleg bólintnak
fejeikkel, midőn valami meglepő jó húzás történt.

Lassankint megüresül a sakktábla tere, a főalakok jobbra-balra
leszórattak; a játék világosulni kezd; még egypár húzás – Sefer
elvesztette a második tornyát, Maruf nagy előnyben van, egy toronynyal
erősebb ellenfelénél. Ez sokat tesz. Mindenki azt hiszi, hogy lehetetlen
meg nem nyernie a játékot.

Egyszerre elkezd Maruf homloka izzadni, arczán verejtékcseppek gördülnek
alá, egész tekintetét halálfélelem fogja el.

Most vette észre, hogy ellenfelének minden hátránya mellett egy oly
húzása van, melyet ha az észrevesz, megnyerte a játékot.

Ha Sefer feláldozza királynéját Maruf tornyáért, akkor futójával rögtön
mattot adhat királyának.

Vajjon észre fogja-e venni ezt a húzást? Ez az élet vagy a halál.

Sefer nagyon sokáig néz a sakktáblára; szeme járásából kivehetni, hogy
észrevette a szerencsés húzást. De még nem nyúl a sakkbábhoz, még
gondolkozik valamin.

– Te Maruf, szól egyszer ellenfeléhez, hány gyermeked van oda haza?

– Négy, felel ez remegő ajakkal.

– Az ötödikkel most várandós a feleséged?

– Igaz.

– Jó asszony a feleséged, ugy-e?

– És hűséges, viszonz Maruf sóhajtva.

Sefer megtörli arczát és valamit mormog fogai között, mintha magában
imádkoznék.

Azután egy medencze vizet kér, azt előhozzák neki; abban megmossa arczát
és szemeit, jobb és balkezét; jobbra és balra meghajtja magát. A két
őrangyal áll olyankor az imádkozó mellett láthatatlan képben.

– Te a mult éjjel elengedted veszteségemet, hogy aludni engedj, szólt
újra Marufhoz.

Maruf csak fejével int.

– Te jó pajtásom voltál Maruf mindig.

Az lecsüggeszti búsan a fejét.

Sefer kinyújtja kezét a sakk-bábok után és – nem a királynéval mozdul,
hanem a futóval.

– Sakk-matt! hangzik egyszerre körüle. Minden ember, a ki ott állt,
sietett azt kiáltani. Maruf győzött. Sefer vesztett.

Sefer nyugodtan kelt föl helyéről, megszorítá még egyszer mozdulatlan
társa kezét s inte a háta mögött álló fegyvereseknek, hogy készen van.

Két percz után egy dördülés bizonyítá, hogy a játék be van végezve.

Sefer is főbe lövetett.

Maruf csak ott maradt ülve a lejátszott sakkjáték előtt.

És meredt szemekkel bámult maga elé s tétova kezeivel újra felrakta a
sakk-bábokat a koczkatáblára, de úgy, mint a ki soha sem látta azokat
felállítva, tiszteket és parasztokat egymással összevissza; fehéret a
fekete mellé.

– Fölkelhetsz! kiálta rá Ahmanzáde; ülj lovadra. Te megéltél.

De az ember csak ott maradt s bámult maga elé egyre.

És esztelen húzásokat tett előre hátra a bábokkal, és nevetve nézegette
azokat. Milyen furcsák! egyiknek turbánja van, másiknak lófeje.

– Emeljétek fel! parancsolá Mehemed.

Két csatár lábra állította az embert, de az csak bámult maga elé,
vérfagyasztó mosolygással: ég, föld és emberek ismeretlen dolgok voltak
előtte; öntudatlanul tekinte szét és a mit beszélt, az nem volt emberi
nyelven mondva.

Az utolsó sakkhúzás alatt megtébolyodott.



ÁLMA.

Ez a szó «álma» a legkülönbözőbb nemzetek nyelvében feltalálható s
mindenikben valami kedveset, valami szépet jelent.

A latin legkegyesebb istennőit ruházta fel e melléknévvel, az arab
nyelvben «álma» azt az égi kört jelenti, melyet a nap felkeltétől
lenyugtáig leir, a német hegylakó a havas csúcsait híja e néven, a török
jó nyereséget ért alatta, a magyarnak is kedves eszme a lélek boldog
földi más világa: «álma»;… az angolnak is jelent ez valamit…

Az angolban azt jelenti Álma, hogy egy dicsőség teljes napon ellenség
földén nyolczezer angol verekedett háromannyi ellenséggel – és győzött.

Beszélik, hogy ebben a csatában csodavitézséget tüntetett ki minden
bajnok, beszélik, hogy igen sokan estek el dicső, hősi halállal. Ki
győzne annyi hősnek szobrokat emelni?

Beszélik a többiek között, hogy a csata kezdetén két férfi állt egymás
mellett, egy öreg alezredes és fia.

Az alezredes Indiákon végezte véres iskoláit, afghanok és birmanok
elleni harczokban, a fiu, – szép husz éves gyermek volt, – most jött
legelső vizsgálatát letenni.

Olyan nagyon szerették egymást, mintha még most is egy volna a gyümölcs
a fájával. A jó, gondos anya azon bizalommal bocsátá el egyetlen
gyermekét, hogy hiszen ott leend mellette édes atyja, az a régi hős, a
ki már ismerős a golyókkal és szuronyokkal, a ki megvédi, ha kell,
gyermekét.

Ritkán lehetett őket egymástól különválva látni, a hol az apa jelen
volt, bizonyosan lehetett gyanítani, hogy a fiu is közel van; ha az
egyik virrasztott, a másik ébren volt, éjjel, ha aludtak, egy köpönyeg
volt takarójuk; egészen példabeszéddé vált egymáshozi szeretetük.

Az almai csatatéren is egymás mellett állottak, midőn elkezdődött a
harcz, s midőn a fegyverropogás, a harczrobaj között egymásra tekinte a
két bajnok, mindig azt látszott mondani: «nem vagy magad, én is itt
vagyok.»

– Rohamra férfiak! hangzott a vezérszó s az angol hadtömeg, mint
egyetlen gép veszedelmes karja egyszerre megindult a halálos
ölelkezésre.

Az apa és fiu megszorítá egymás kezét; marokra a kardot, előre az
arczot, úgy indultak a rohamra. A közvitézek gyönyörűséggel néztek
reájok, hogy megy elől olyan bátran mind a kettő.

A támadókat egy egész pokol fogadja repülő szárnyatlan ördögökkel. Lám
az ördög nem olyan, milyennek a régiek festették, hosszú farkkal, kecske
lábbal, hegyes szarvval; egy gömbölyű, sima fekete alak az egész, kisebb
és nagyobb, sem keze sem szárnya, sem hegyes szarvai; mégis úgy repül,
úgy fut, úgy elvisz, úgy megöl.

A mint egy-egy búgó gömb elcsap a rohanók feje fölött, olyan önkénytelen
elsápad az ember: ez a halál szele volt; a ki még nem hallott ilyet, a
lélek is megborzad benne. De a vén katonák ismerősök már ezekkel a dongó
bogarakkal, mik a halál éjszakájára előjőnek; némelyik füttyent, mikor a
fül mellett elcsap, a másik még messziről tüszköl, mint valami tüzes
paripa, van, a melyik rekedten zizeg, mielőtt czélba találna; de egyiket
sem látni mikor jön. Mese beszéd az, hogy a golyót ki lehet kerülni: a
golyó a sors!

Az öreg katona gyöngéd büszkeséggel néz fiára: vajjon remeg-e, vajjon
elsápad-e? Hisz az a mértéke a jó katonának, ha elpirul, vagy elsápad az
ágyuszóra.

Ez bizonyára elpirul. Arcza hős indulattól ég s az előre nyujtott
kardnak még csak a hegye sem reszket. Apja fia!

Milyen derék katona lesz majdan belőle! Mennyi dicsőség vár reá, milyen
fényes pálya áll előtte! Évek mulva hogy fogják nevét dicsőíteni! Azt
mondandják: jobb volt apjánál!…

… Egy lövés a fiut úgy találta sziven egyszerre, hogy rögtön leroskad és
meghal.

Még a legbátrabb, legkeményebb harczos is megdöbben, midőn e szép, bátor
ifjut elesni látja maga előtt, midőn az hátra hajtja megtört fejét:
arczán halálos sápadtság vonulva el hideg árnyékával és szemei
elhomályosulva.

Óh az ember úgy szeretne megállni a harcz közepén, hogy őt megsirassa!

Mennyi szép remény, mennyi szeretet, mennyi büszkeség, és ime itt
fekszik mind az letörve.

Az ősz apa, kinek karja felfogá a leroskadót, leereszté a véres hullát a
földre, s azután megvillantá kardját.

– Előre fiuk, csak egy katonával kevesebb.

És rohant az ellenfél érczsorai közé és győzött és elesett; – és az
egész nem került több időbe, mennyibe került nekem, hogy leirjam.

Azok a szuronydöfések bátor mellén tanusították, mily erőszakos kézzel
zörgetett azon az érczkapun, melyen egyetlen fia előre eltávozott.

Csak egy katonával kevesebb!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A nagy urak gyűlésében, ott, a hol kártyát játszanak országokra,
nemzetekre, és sakkjátékot igazi királyokkal, a hatalmas angol nemzet
gyűlésében azzal vigasztalta nem rég egy méltóságos főfő úr a háboru
eredménytelensége felett zúgolódó nemzetet, hogy hiszen csak harmincz
ezer angol esett még el ezen harczban!

Csak harminczezer katonával kevesebb…

… Ez a két mondás… hasonlít egymáshoz valamit…



A KERTÉSZ A CSATATÉREN.

Szegény Jolieux milyen szelíd fiu volt.

A kik gyermekségében ismerték, azt mondják felőle, hogy a mióta
megszületett, meg nem bántott senkit.

Maga az öreg dajka, a ki karjain hordozá, azt állítja, hogy mint
csecsemő is olyan jó és szelíd volt. Akkor sem lehetett sírását hallani.

Ifju korában minden zsebpénzét arra költé, hogy kiment a madárpiaczra,
összevásárolta a sok ártatlan tengeliczét és czinegét, kiket brutális
emberek megfosztának szabadságuktól s azután szabadon eresztgeté.

De semmi sem volt oly kedvencz eszméje, mint a virágok: a szép, a
háládatos virágok, a kiket olyan kevéssel ki lehet elégíteni, a kiknek
nem kell egyéb, csak víz, napfény és levegő s adnak azért pompás élő
bársonyt és selymet s fölséges illatot. Az emberek tanulhatnának a
virágoktól háládatosok lenni.

A jó Jolieux padlásszobájának ablaka szépen keletre nyilt: alkalmas hely
a virágoknak; két ablaka volt, mind a kettő tele volt az év minden
szakában e kedves mosolygó, viruló növényekkel, mikből soha egy ágat is
senki le nem szakasztott száráról.

Pedig ám lett volna kinek számára letépni azokat. Átellenben szokott
varrogatni egy szép kis varróleány, a ki olyan nyájasan néze át, ha
munkájából feltekinte olykor, a virágait öntöző ifjura. De Jolieux soha
sem szakított le virágot. Ha ajándékba küldé szép szomszédnéjának, az
egészet odadta cserepestül s ha látta, hogy a virág hervad, nem
restellte a fáradságot, átmenni érte, hogy megöntözze, férgektől
megszabadítsa, földét felporhanyolja.

A virágok pedig igen jó tanítók a szerelemre, megtanítanak reményleni,
örülni, bánkódni s áll-e egyébből a szerelem?

A szép Marianne semmi sem szeretett volna oly igen lenni, mint virág
abban a kertben, a hol Alfréd ápolása alatt zöldül, virul minden; Alfréd
pedig semmi sem szeretett volna annyira lenni, mint kertész abban a
kertben, a hol olyan szép virágok nyilnak, minő Marianne.

Ezt ők egymástól nem is titkolták el s reménylették, hogy ezek az
óhajtások valaha teljesülni fognak; hanem hiszen a remény épen csak arra
való, hogy az ember csalatkozzék benne.

Egy napon Alfrédnak sorsot kellett húzni és azután elmenni katonának;
elmenni Isten tudja micsoda idegen vadszigetre, a hova a fiatal
embereket azért küldik, hogy ássanak iszonyú hosszú sírokat s azokba
eltemessék egymást.

És a világ ezt háborúnak nevezi, mikor egy sereg megás egy hosszú árkot,
a másik sereg ás egy még hosszabb árkot s kinek mennyi katonája belefér,
azt bele temeti.

Az emberek még kiváncsiak rá, hogy mi lesz belőle? Hát mi lenne belőle
egyéb, mint egy nagy temető?

Alfrédnak el kellett hagyni pelargoniumait, caméliáit, cactusait,
cinerariáit, a szép, kedves, piros fejű, ezüst nyelvű, csodálatos
növénykéket és el kellett menni Krimiába, verekedni az oroszszal s
megismerkedni azokkal a virágmagokkal, a miket Paixhans, Minié,
Lancaster s más hires kertészek találtak fel s a mikből olyan rút
halálvirágok teremnek.

Hanem hát ezt nevezik dicsőségnek és a dicsőség mindennél elébb való. A
dicsőség többet ér, mint a falat kenyér, többet ér, mint a meleg
tűzhely, többet ér, mint az apa és anya, többet ér, mint a szerető, mint
a feleség, mint a csevegő gyermekek, mint a családi élet; mert ha többet
nem érne, nem hagynák el annyi ezeren mind e jó dolgokat, hogy a
dicsőséget keressék.

Milyen jó dolog volt a mívelt Európára nézve, mikor volt neki egy olyan
háborúviselő népe, mint a magyar, a kinek nem voltak sem kertészei, sem
selyemszövői, sem tudósai, sem művészei, mely csupán csak katona volt;
akkor ezt a katonanépet neki lehetett ereszteni a terjengő barbaroknak,
törököknek, tatároknak, oroszoknak, ennek lehetett engedni egészen az
elvérezés szép dicsőségét!

Hajh, most ezen a dicsőségen másnak kell osztozni. Elő kell szólítani a
szép szövőszékek mellől, a rajztábláktól, a virágos kertekből, az
eszterga mellől a szép, tudós, okos, tanult népet s csinálni belőlük
katonákat.

Alfrédból is ilyen katonát csináltak.

Mikor elvált Párisból, kedvesétől és virágaitól, egymásra hagyta őket;
Mariannera a virágokat, hogy legyen hű gondviselőjök, a virágokra
Mariannet, hogy viruljanak oly szépen annak is, mint ő neki virultak.

A mint Toulonban hajóra kellett ülniök a katonáknak, minden vitéz vitt
magával valamit, a mit leginkább szükségesnek gondolt a dicsőség mellé:
egyik palaczk rhumot, másik szivarokat, térképet, látcsövet, az angolok
bibliát, a frankok amuletet, a zuavok kutyát, macskát,… Jolieux is vitt
magával valamit: – egy köteg virágmagot.

Szegény bohó fiu, vajjon hol akarja azt elültetni? Talán a csatatéren, a
hol a nyargaló paripák füvet és embert eltaposnak? talán meg akarja
próbálni, hogy esik a virágöntözés meleg vérrel? Talán számít reá, hogy
lesz ott temető s a temetőt igen szépen lehet kertté alakítani?

Bizony bohó gondolat egy katonától virágmagot vinni a hadjáratba.

Került, fordult azonban az idő; a világ két leghatalmasabb nemzetének
egyesített hadserege fogyott, pusztult, a nélkül, hogy ellenséget látott
volna. Úgy hullott el őszi legyek halálával. A sok jó vitéz zúgolódott:
szörnyű eszme az, így elhalni, dicstelenül, hasztalanul!

Ekkor hát azt mondták nekik: van itt egy nagy darab sovány föld a tenger
közepén, menjetek oda, tegyétek azt kövérebbé. Itt csinálhattok háborút,
nem kell félni, hogy a tűz meggyujthasson valamit, mert hiszen tenger
van körül; – nem kell félni, hogy előre mehessetek, mert hiszen tenger
van elül, – nem kell félni, hogy megfuthassatok, mert hiszen tenger van
hátul.

Oh az genialis gondolat volt: a tenger közepére szorítani össze a
világháborút, összetölteni egy szűknyakú palaczkba törököt, muszkát,
angolt, francziát, összerázni őket jól s azzal rájuk bízni, hogy üssék,
vágják egymást, mint mikor legyek hullottak a szappanos vízbe, hogy
ontsák a vért egy kimért szérű helyén, a míg a háború után sóvárgó népek
azt nem kiáltják: elég volt már! kigyógyultunk a dicsőségből!

Mikor a francziák leütötték táborhelyeiket Akhtiár előtt, csak a vakok
nem látták és az európai ujságirók, hogy innen ők nem fognak egyhamar
odább mehetni.

Elmulnak hetek, hónapok, – ezután esztendők; és ők mégis ott fognak
lenni.

Az angol practicus nép, az elvárta szépen, hogy, mint illik és a rend
hozza magával, a kormány adjon ki rendelést építendő kunyhók iránt, a
hadügyérség tűzzön ki pályázatot az építőmestereknek, a hadügyi titkárok
kössenek szerződéseket ácsokkal, szegcsinálókkal, küldjenek lakatosokat,
építészeket, mázolókat, a mi mind nem tréfa dolog. Egy hajdani hadi
biztos azzal mentette magát késedelmeiért, hogy egy huszár épen kétszáz
hetvenöt darabból áll, s tizenötféle mesterember dolgozik rajta, a míg
elkészíti; hát még egy angol huszár, kinek sátora, kunyhója és istállója
is van!

Hanem a francziák idealis fiuk, ők nem várták hazulról a rendeletet,
hanem megástak egy-egy nagy gödröt, a mi földet kihánytak belőle, abból
csináltak falat, keresztül húzták rajta a lótakarót, a vitorlavásznat s
elnevezték azt pavillonnak.

Azután jót nevettek a nyomorúságukon és mulatságot csináltak belőle.

Ez idealis pavillonok mind megannyi mulatókák lettek. Egyikben
játszottak színdarabokat, másiknak vendéglője volt, harmadikban
charivarit szerkesztettek. Csupa tréfa volt őket látni.

De semmi sem lehetett oly tréfás látmány, mint a tizennegyedik pavillon
kertje.

A tisztek beszélték egymás között nevetve, hogy valami Jolieux nevű
fiatal közvitéz a sátor háta mögött kertet alakított; elosztotta azt
szépen négy részre, egyiket tele ülteté kész mezei virágokkal, másikba
vetett oly virágmagvakat, melyek még az idén fognak virágot hozni, a
harmadikba konyhanövényeket, sárgarépát, petrezselymet, a miknek lehet
hasznát venni, a negyedikbe pedig csak évelő virágokat, a mik csak
esztendőre virítnak.

Ventrebleu! Ez a ficzkó parodiázni akarja a hadjáratot! A fővezérek azt
mondák, hogy egy hónap alatt beveszik Szebasztopolt, s ez itt kertet
alakít, a miből két esztendő mulva is akarja szedni a virágot! Ez nem
volna rossz mulatság!

Hajh, bizony szépen kizöldültek a virágok Jolieux kertjében, a hó is
leesett s eltakarta azokat, a tavasz is eljött s elolvasztá a havat, a
franczia sátorok még akkor is ott voltak, s a kis évelő virágok, a mik a
hosszú telet ravaszul átaludták, – sokkal jobban telelve ki, mint az
egyesült hadseregek, – csudálkozva üték fel piros és sárgazöld fejeiket
a föld alól, mintha kérdeznék: édes gazdám, mégis itt vagy?

April hó első napjaiban érdekes küldeményt kapott Marianne távol
keletről; egy levélbe takart ibolyafüzér volt az, mit neki egy messze
földön harczoló katona küldött.

«Kedves Marianneom, így szólt a levél, a hogy láthatod, mi szerencsésen
kiteleltünk és újra élünk, nekem csak az egyik kezem és az egyik lábam
fagyott el, hanem a virágok mind megmaradtak; már zöldülnek szépen. Ezen
hely igen jó a virágtermesztésre. Itt sok oly hevítő szert lehet
találni, a mi másutt nincs kereskedésbe hozva, s a mi a virágokra igen
jótékonyan hat. Mikor egy-egy csata után eltakarják a halottakat, napok
mulva minden helyet meg lehet ismerni, a hol egy hulla feküdt, mert ott
buja sötétzöld fű terem; ezen füvek televényét hordom én virágaimra. Nem
kell messze mennem érte, itt a közelben is van elég. Nem képzeled, mily
hatással van az minden virágra. Levelei kövér sötétzöld szint öltenek,
száraik buján hajtanak, kiváncsi vagyok virágaikra! oh azok igen szépek
fognak lenni. Csak annyi ellensége ne volna virágaimnak! A vakandok és a
bombák gyakran tönkre teszik fáradságomat; a minap egy húsz fontos
gránát épen akkor esett kertem közepébe, mikor ott gyomláltam. Hirtelen
odaugrottam s a mint ott pörgött előttem, mint egy búgócsiga, megkaptam
és túlhajítám az árkon. Milyen szerencse, hogy ott voltam magam: ha
szétpattan, tönkre teszi szép altheáimat. Különben most már semmi bajom
sincs, hogy a nap kisütött, hogy a mezők kizöldültek. Küldök neked ezer
csókot, juttass belőle egyet-egyet a kedves reine de ma coeurnek, a
pompás ange pitounek, a szelid etoile des foretsnak és a többi kedves
virágaimnak, a mik boldogabbak, mint én, mert te látod őket. – Alfréd.»

Jó, hogy valami ujságiró meg nem kapta ezt a levelet, mert majd lett
volna mit olvasni maga felől annak a jámbor katonának, a ki
virágcserepeknek nézi az ellenség szétszakadó bombáit s kaktusokat ültet
bele.

Multak azonban a napok, a katonák panaszkodtak: télen hideg volt
harczolni, nyáron meleg, őszszel és tavaszszal sáros. Az unalom és
boszúság megemészti az embert.

Csak Alfréd volt megelégedve helyzetével.

Neki minden évszak új változatot hozott. A virágok szerették Tauria
földjét, a konyhanövények gazdagon nőttek benne, a tavasz-virágokat a
nyár-virágok követték, s a ki a virágokkal szeret bánni, az soha sem
unja magát. A növény mindennap új tudományt beszél és mindennap szépet.

A tisztek nem is háborgaták őt, hanem hagyták kertjében foglalkozni,
társai elvégzék helyette a terhesebb munkákat, s védték őt, ha a
hadsorban állott.

Éjjel megengedték neki, hogy kis kertje sárfalán belül háljon, melylyel
azt elkeríté kapzsi tolvajok ellen, a déli oldalt folyondárral futtatva
be szépen, melyek hajnalonként olyan ártatlanul néztek a táborra száz
meg száz piros és kék virágszemeikkel.

Egy éjszaka kirontottak az oroszok a zöld halom mellől s meglepték a
francziákat futó árkaikban, kik egy pillanatra hátrálni kényszerültek a
túlerő miatt.

Alfréd ott aludt akkor is óriási ricinusai alatt, a mint a harczi
tombolás zaja felriasztá.

A többiek mind futottak a csatarend mögé. Az ágyúsok ott hagyák
mozsaraikat az ellenségnek, ki azokat rögtön beszegezé.

De ha a tüzérek ott hagyhatták ágyúikat, nem hagyhatá el a kertész
virágait, hanem a mint látta a veszélyt, felkapta ásóját, s a legelső
oroszt, ki virágágyaiba gázolt, úgy üté főbe, hogy az hátra bukott. A
többi vad nép azután rárohant és ledöfte őt szuronynyal.

A francziák néhány percz mulva visszatértek s kiverték az ellenséget
árkaikból, telepeikből és a virágos kertből. Hanem a kertész halva volt
már akkor.

Ott eltemeték őt a szép folyondárok közé, s föléje rakták a szétszakadt
bombákba ültetett kaktusokat.

Most már igazán boldog, mert örökké ott lehet kedves virágai között.



A SÉRTHETLEN.

EGY VÉN OROSZ KATONA MESÉJÉBŐL.

… Engedjetek csak rá visszaemlékeznem…

Hadd képzeljem magam elé újra, úgy a mint gyermek volt s velem együtt
játszott a porban; úgy, a midőn először kezébe adták a fegyvert és azt
mondták neki: előre! és úgy, a mint megvénült velem együtt és elhagyott
messze maga mögött: ő tábornok volt és én közkatona.

Nem volt olyan vitéz katonája az orosz seregnek soha több, nem is lesz
több; soká elemlegethetik őt, a míg egy másik támad, a ki az ő nevét
kitörli az emlékezetből.

Engedjétek meg, hogy én csak úgy nevezzem őt: «az én Pálom», a hogy
mindig szoktam; mikor gyermek volt, mikor közkatona, és mikor tábornok.
Ti gondoljátok utána a nevét.

Ifju legények voltunk mind a ketten, mikor Murawieff támadása elmúlt…
Csitt! csendesen; – nem mondtam semmit. Ti gyermekek, ne kérdjétek: ki
volt az a Murawieff? Nem szükség azt tudni. Elég, hogy már elmult,
meghalt, pihen, elfelejtették.

Abban az időben valami gonosz járvány terjengett a nagy orosz
birodalomban, sokkal gonoszabb, mint a kholera, sokkal ragályosabb, mint
a hagymáz; de szerencsére könnyebben gyógyítható. Sokkal könnyebben.

Minket is meglepett ez a járvány; minket is kigyógyítottak belőle
könnyen, nagyon könnyen.

Valami csodálatos lélekállapot ez a betegség: az ember forrongni érzi
vérét, keblét szokatlanul hevülni, szemeivel mindent más színben lát,
mint az előtt; elégületlen azzal, a mi van, s vágyódik képtelenségek
után, s rendkívüli gondolatokra vetemedik.

Képzelhetitek: a mi betegségünk az volt, hogy mi nem voltunk megelégedve
a világ folyásával a szent orosz birodalomban, hanem azt akartuk, hogy
minden ember szabad legyen, az úr a szolgával egyenlő! Őrizzen meg az ég
benneteket ezen veszélyes nyavalyától.

A midőn e kór kiütött az országban, olyan veszedelmes idők voltak, hogy
egy hónap alatt minden tartományban elterjedt az, mert minden ragálynál
sebesebben repül, s ha az ország bölcs vezetői nem gondoskodnak róla,
talán magával ragadja az egész birodalmat. De bölcsen és hatalmasan
ellenállottak annak: a kiket már nagyon megvesztett e járvány, azokat
rögtön levágták fegyverrel, vassal, a kik még gyógyíthatók voltak,
azokat olyan falak közé tették, a honnan lehelletük másokra nem
ragadhat; a kik pedig csak meg voltak még lepve általa, de még
nyilvánosan nem ütött ki rajtuk a baj, azokat egy csoportba szedték, s
különálló ezredet alkotva belőlök, elküldék Oránba és még feljebb
Asztrakánba, és fel az Obi tenger jeges partjai mellé, és a hűs
Kamcsatkába. És midőn e hideg országokban meghordozák őket, akkor
megtapinták ütereiket, ha most is oly rendetlenül vernek-e még?

Többnyire lehiggadt a vére mindnyájának.

No de ki hihet az ilyen betegségnek. Gonosz láz ez, mely évek és
évtizedek mulva is visszatér; melynek nem elég elvárni az idejét, mint a
víziszonynak: kilencz napot, kilencz hetet, kilencz esztendőt; a
legváratlanabb időszakban is kitör az újra és nehéz tőle megszabadulni.

Tudom jól magunkról. Én és az én Pálom egy századba voltunk rendelve,
együtt álltunk gyakran őrt az ólombányák előtt; és a midőn a csikorgó
hidegben, a förmeteges hózivatarban azon panaszkodtak mások, hogy milyen
hideg van! mi azt suttogtuk egymásnak: «mi lehet az, a mi úgy éget
belül?»

Természetesen ez nagyon régen volt már, s többé nem érzem e baj
visszatértét.

Ilyen veszedelmes ragálytól meglepett ezredet bajos volt tartani az
országnak. Akárhova mentünk, faluban, városban nem volt szabad
megtelepednünk, hanem kívül kellett táboroznunk a mezőkön; ott korlátot
vertek táborunk körül s azon korláton belül nem volt szabad jönni
idegennek. Soha rokonainknak nem volt szabad egy levelet iratnunk, sem
tőlük elfogadnunk. A legutolsó altisztet is más ezredből kaptuk s
azoknak minden reggel, este pontos tudósítást kellett adniok
magunkviselete, beszédeink, tekintetünk felől kapitányaiknak, a
kapitányok ezredeseiknek és az ezredes a kormányzónak, a ki azokat
felküldte egyenesen Szentpétervárra. Ottan olvasták azt. Ha én
káromkodtam, ha Pálom sóhajtott, Szentpétervárott olvasták: Péter
káromkodik, Pál sóhajtozik.

De ideje már, hogy beszéljek az én Pálomról.

Az én Pálom igen tisztességes szülőktől eredett, atyja patriarcha volt
és anyja görög püspök leánya, a ki sok mindenféle titkot tudott, a mi
mások előtt rejtve van és illő is, hogy úgy legyen.

Tudott orvosság nélkül gyógyítani, jó, vagy rossz időt előre mondani,
ártékony állatokat elveszteni és más bölcs dolgokat.

Midőn ez a Pál fia született, – nem is volt neki több, – vevé azon bort,
mely az áldozó kehelyben meg szokott maradni és azzal a gyermeknek egész
testét megmosá.

És ettől a hatalmas kenettől azon csoda származott, hogy Pál testén soha
semmi ellenséges fegyver nem fogott.

Viadalban, verekedésben mindig legelső volt; – soha sebet nem nyert. De
hiszen ismertétek őt magatok legjobban. Minek beszélem ezt?

Miután sok ideig ott voltunk együtt a száműzött ezredben, egy napon jön
a híre, hogy meg kell indulni az oráni ezrednek, így nevezték a mienket,
le dél felé, hideg észak mellől, a hol kétszeresen meleg fog lenni majd;
meleg a napsugártól, mely ott erősen süt, meleg az ágyúktól, melyek
ottan szólnak. Háború van a pogány törökkel.

Mi örültünk a harcznak; az mégis többet ér a hidegnél. Talán
egynémelyikünk sorsa is jobbra változik ott majd; – jobbra is változott.

Hetekig, hónapokig jöttünk szakadatlanul dél felé. Egyszer azután
megállítottak bennünket egy dombon, a honnan egy nagy folyóvizet
láthatánk meg. Azt mondák, hogy az a Duna.

Úgy örültünk a Dunának, pedig nem is tudtuk, miért?

A Duna partján pedig feküdt egy vár; csillagszegletes bástyákkal, nagy,
vörös tornyokkal, a mikről olyan szép csendesen néztek le reánk a sorba
rakott ágyúk.

Drága, kedves ágyúk!

Itt megállítottak bennünket a várral szemtül szemben s egy délczeg,
daliás férfi lovagolt ki elénk, a ki nagy, előkelő úr lehetett, mert
három csillag is volt a mellén.

Ez a hatalmas úr ott megállt előttünk és végig nézett rajtunk. Nagy
becsület volt ez reánk nézve, hogy szemeit reánk veté, de még nagyobb
becsület vala az az ékes beszéd, a melyet intéze hozzánk.

«Fiaim!»

Igen is, azt mondta nekünk: «fiaim», nekünk, elvetett, eltaszított
árváknak.

«Fiaim!»

«A felséges czár felétek fordítja kegyelmét. Ti, kik tévelygők voltatok,
íme magatok előtt látjátok a megtérés útját. Kiknek nevét tiltva volt
kimondani, kiknek emlékét el kelle felejteni, újra vissza kapjátok
híretek, nevetek, a becsület és dicsőség piaczán.»

Minden szavára úgy emlékezem, mintha most hallanám.

És akkor az előttünk fekvő várbástyára mutatott.

«Látjátok e falakat? A czár ellenségének első kapui ezek, melyeken
keresztül annak birodalmába jutni. A czár tinektek adja a dicsőség
legelső koszorúit. E sánczok ellen ti fogtok menni legelébb s holnap
neveitek, mint diadalmas hősöké leendnek felirva, kiknek zászlójára az
ország legelső asszonya fogja feltűzni a szentelt szalagot. Éljen a
czár!»

Mi utána kiáltottuk: «mindörökké!» és azt az örömet leirni nem lehet.

Akkor nagy dobszó és ünnepélyes zene mellett kiállítottak bennünket
valamennyi ezred elé, a legelsőknél is elébb, ott volt felállítva egy
oltár, az előtt tartotta a misét a moszkvai érsek és az megáldott
bennünket s kiosztá közöttünk saját kezével az Úr vacsoráját.

Azután feltűzték zászlónkra az őrangyal, Szent György angyal képét és
választottak saját magunk közül tizenkét zászlótartó legényt mellé, hogy
ha az egyik elesik, a másik vegye azt fel.

Akkor pedig kiszólítottak közülünk minden idegen ezredbeli tisztet, a
káplároktól kezdve az őrnagyokig és mindazoknak a helyeiket saját magunk
embereiből töltötték be; egyszerre lettek társaink kapitányok és
őrnagyok. Az én Pálom is őrnagy lett, mert okos, tanult fiu volt és
tudott lenni. Én csak közkatona maradtam, mert nem tudok olvasni, sem
parancsolni, csak engedelmeskedni.

És akkor azt mondák: előre!

Mi egy tömegben neki indultunk a mutatott várfalnak csendesen,
ünnepélyes hallgatással. Egy sem volt közülünk, a ki hátramaradt volna.
Bátran haladtunk előre mindnyájan.

A várfalakról sötéten tátongtak le reánk az ágyúk, mintha bámulnának
rajta s nem tudnák, hogy mit szóljanak hozzánk?

Egész odáig haladtunk már, a hol a sánczok két kiálló szögletet képeznek
és csodálkoztunk rajta, hogy még egy lövés sem történt ellenünk.

Ekkor egy vörös bástyatoronyból egy fénylő röppentyűt bocsátottak fel a
magasba és a mint az szétpattant, azon pillanatban jobbról, balról és
szemközt megdördültek a vár ágyúi s mint mikor a forgószél a szénarend
közé vág, úgy csapott egyszerre három oldalról közénk a kartács és öreg
golyó.

A legelső lövésnél egy huszonnégy fontos teke tíz társamat, a ki velem
egy sorban állt, elsodorta, s engemet odatemetett valamennyi véres
hullái alá, a honnan nem tudtam kimozdulni, mert nekem meg egy
granátforgács vállamat tépte szét, most is itt a helye.

De azért láttam az egész jelenetet. Egyik lövés a másikat érte; a
mindenünnen nekünk szegzett ágyú tekéi eleinte sűrű porfelleget vertek
az egész térségen, melyből csak a zászlóink lobogóját láttam elétünni.
Tizenkétszer lebukott a zászló és tizenháromszor felemelkedett újra.
Mikor tizenharmadszor felállt, százszor lőttek reá, lobogóját úgy
összetépték a golyók, mint foszlányt, de mégsem esett az le.

Azután lassankint eltisztult a porfelleg, a föld nem adott több port a
vér miatt, az ágyúk is elhallgattak és a mint akkor körülnéztem, ott
feküdt a téren az egész oráni ezred, abban a szép rendben, a melyben
kiindult; mint mikor a szépen nőtt erdőt levágják; egyik fa jobbra, a
másik balra, de egyik sem messze a másiktól. Itt-amott még vonaglott egy
haldokló teteme, a legtöbb olyan szépen meg volt halva, hogy meg sem
mozdult; egy-egy elszakított kar, egy-egy legördült fő hevert ottan
mellettem, a mi nem tudom honnan jöhetett oda? Előttem is ott feküdt egy
társam, a kit vállban szakított ketté a golyó. Ki tudja, melyik volt?

Hanem a zászló ott állt a csatarend közepében most is és a jobbra-balra
eldűlt zászlótartók között ott ült a földön egy vitéz, a ki azt kezében
tartá.

A por és vér, mit a golyók felhánytak rá, csaknem ismeretlenné tevék
arczát, de én mégis megismertem őt. Az én Pálom volt az, ki a zászlót
tartá kezében oly egyedül a halottak között.

Én nem birván hozzá vánszorogni, csak messziről kiáltottam felé:

– Te vagy az, Pál? Kedves Pálom?

Pál visszatekinte s a mint meglátott, meglobogtatá félkezével a zászlót
s hősi lélekkel kiálta:

– Éljen a czár!

Azon pillanatban két golyó búgott el feje fölött. Utánok sem nézett.

– Pál, kedves Pálom, meg vagy-e sebesülve? kérdezém tőle.

– Azt hiszem, hogy meg, viszonza ő; egy nagy golyó elsodorta alólam mind
a két lábamat s most félczombig vagyok a homokban, a hogy leestem.

Csodálkoztam rajta nagyon, hisz őt édes anyja szent kenettel füröszté,
hogy fegyver ne ártson neki, ő pedig csak egyre lobogtatá a zászlót.

Én azután hátra felé néztem, ha nem jön-e segítségünkre a tábor többi
része és láttam, hogy az ezredek mind szépen visszatértek táborhelyeikre
s felénk egy sem közeledik. Bizonyosan nagyon jól volt az úgy. A
közkatona ne birálja a vezérek tettét.

A mi feleink mind takarodót fúttak; de a törökök nem mertek lejönni
sánczaikból, hanem a mint ott látták a földön ülni az én Pálomat,
zászlóval kezében, elkezdtek reá czélba lövöldözni puskákkal.

Az én Pálom pedig csak ott ült és hallgatta az apró golyók füttyeit és
mindenikről megmondta nekem, honnan jött, merre ment.

Egy épen a zászló nyelét érte, másik kalpagján furódott keresztül, a
harmadik felső öltönyét szakítá fel s ott maradt zsebjében. Pál kivette
azt és megmutatá nekem.

– Látod, hogy nem fog rajtad a golyó! mondék neki. Azt is csodálom, hogy
lábadat hogy érte?

Este felé azután, hogy a sötétség és a köd eltakarta a csatatért, a
czéllövészek is elhallgattak a bástyán és mi egyedül maradtunk.

Ilyen hosszú éjszaka még Szibériában sincsen, mint ez a mienk volt.
Olyan lassan jártak az égen a csillagok, eleinte fenn volt a keskeny új
hold az égen, azután az is lement. Mi azt hittük, hogy majd a sötétben
eljönnek értünk a táborból és elvisznek innen. Ámde nem jött senki. Más
dolguk volt bizonyosan.

Soká, igen soká feküdtem ott, félig ébren, félig álmodva s ezer iszonyú
képet látva magam előtt, a mig végre elkezdett szürkülni az ég alja és
közelgett a hajnal.

Az én Pálom még akkor is ott ült a hullák között s a mint látta, hogy én
nem birok már felemelkedni helyemről, odafordult hozzám és monda:

– A vár fokára fehér zászló van kitűzve.

A törökök fegyverszünetet adtak a mieinknek, hogy halottaikat
eltemethessék.

Nem sokára jöttek a halottvivők, kettős saraglyáikkal, a főtisztek és
egy nem harczoló tiszt, a kitől jobban félnek a katonák, mint az
ellenség ágyúsaitól; ez megnézegette sorban az ott fekvőket és rájuk
mondá: «ez halott, ez is halott.»

Azokat szépen eltemették.

Csak mi ketten adtunk jelt, hogy élünk. Én eltagadtam a sebész előtt
sérvemet, mert különben tőből vágta volna le a karomat, azt mondtam,
csak a rám hullottak teste nyomott le, s a mint azokat elszedték rólam,
siettem én is Pál segítségére.

Nagy óvatossággal megfogtuk kezeit és úgy kihúztuk a földből, és íme
egyik lábának sem volt semmi baja, olyan ép volt mind a kettő, mint
akármelyikünké. Pedig ő maga mondta, hogy elhordta a golyó.

A sebész úgy magyarázta meg a dolgot, hogy a golyó bizonyosan épen
lábainál csapott le s a mint alóluk mélyen kiszakította a földet, Pál
azt hivé, hogy a lábát sodorta el s lábszáron felül esve a gödörbe, nem
veheté észre csalódását.

Ez az eset nagy csudára adott okot, a katonák vállaikon vitték vissza az
én Pálomat a táborba, a megmentett zászlóval együtt, és a főtisztek mind
bámulva nézegették összevissza lyukgatott ruháit, miken belül testén még
csak egy karczolás sem látszott.

Ama nagy hatalmas vezér pedig tudósítást külde az eset után
Szentpétervárra: «hogy az oráni ezred kötelességét teljesíté.»

Valaminthogy nagyon méltán iratott ezuttal: «miszerint az oráni ezredből
csak egy sebesült meg és csak egy veszett el;» mert sebesült én voltam
magam, s az ezredet csak az én Pálom hagyta el egyedül. Több nem
hiányzott közülök; egy rakáson voltak.

Az én Pálom mint őrnagy ment a csatába, mint ezredes tért vissza belőle.

És azután mindig előbbre ment a diadal útján, a czár kegyelmében.

De bármilyen nagy úr, bármilyen hős volt is, rólam soha sem feledkezett
meg, hanem kieszközölte mindig, hogy oda tegyenek át, a hova neki
kellett menni. Valahányszor a hadsor előtt elment, mindig megszólított,
gyakran felkeresett, ha előörsön álltam, ivott a kulacsomból s marék
pénzt adott, hogy legyen miből megtöltenem azt.

Tudta már mindenki jól, hogy ő sérthetetlen; semmi fegyverrel neki
ellenség nem árthat; a legvéresebb viadalban úgy járt, mint a keztyűs
kéz a zúgó méhraj között.

Tisztelte is minden jó katona, s a ki nem tisztelte, azt mondom, hogy az
rossz katona volt, mert csak a gyávák, a restek és az árulók nem
szerethették őt.

Azok iránt kegyetlen tudott lenni. A kötelesség-mulasztást meg nem
bocsátotta senkinek. Soha senkinek; még nekem sem. Mikor egyszer
elvesztettem a fegyveremről a szuronyt, olyan ötven botot vágatott rám,
a milyen csak illett. De nagyon jól cselekedte. Mert megérdemlettem azt.

Mikor Szebasztopolba küldék, a hova minden jó katonának dicsőség
elmenni, az ellenség mindjárt észrevette, hogy ő is jelen van, mert a
mely bástyát ő védelmezett, nem az ellenség közeledett ott a bástyához,
hanem a bástya az ellenséghez.

Ő maga vezette mindig a rohamokat, ő intézte a munkálatokat s az
ellenség czéllövészeivel annyit sem törődött, mint én a legyekkel.

Gyakran éjfélben is felkölt és sorra vizsgálta az ágyúkat, ha mind
rendben vannak-e?

Egy ily alkalommal egy fiatal tengerészt rajta kapott, hogy a rábizott
mozsár mellett elaludt.

Pál dühösen rántá ki pisztolyát övéből s rákiálta, hogy keljen fel.

A legény rémülten ugrott fel előtte s elsápadt, reszketett, mint a
nyárfalevél.

– Te aludtál az őrhelyen! rivallt rá a tábornok.

– Négy éjjel nem aludtam már, uram, hebegé az ifjoncz; szemeim erővel
leragadtak.

Az én Pálom dühbe jött e nyomorú mentségre s haragjában úgy üté arczul a
pisztoly agyával a ficzkót, hogy egyik szeme kiugrott.

– Nesze gazember! hogy máskor le ne ragadjon a szemed!

Azután hátra sem nézett, különben meglátta volna, hogy a megvakított
ifjoncz egy vén tengerészhez tántorgott, ki őt karjai közé fogta s véres
arczát kendőjével törölgeté meg.

Ez a vén tengerész volt annak az ifjunak az apja.

Egy éjszaka az ellenség irtóztató tüzelést kezdett a Korniloff bástya
ellen. Én ott álltam őrhelyemen, egy sánczkosár által fedve, melynek
felét elhordták az ellenséges golyók.

A jégeső nem jön oly sebesen, mint a reánk szórt tekék. Minden
pillanatban három, négy bomba szakadt szét mellettem s egyik-másik
mellettem álló társam csak úgy bukott el oldalomnál. Én csak annyit
hallottam, hogy egyet kiáltott s azután vége volt.

Ebben a pokoli tüzelésben láttam végig menni a bástyafokon a tábornokot.
A mint a világító röppentyűk fényénél megismerék tollas fövegét,
egyszerre száz meg száz apró golyó süvöltött utána. Ő csak mosolyogva
haladt a legnagyobb lövöldözés közepett.

A mint mellettem elhaladt, épen akkor kanyarodott el fejünk fölött egy
sziszegő röppentyű.

– Tábornok vigyázz! kiálték én reá.

– Ah, te vagy ott, Péter? szólt felém fordulva s kezével inte, hogy
menjek vele. A röppentyű épen ott pattant el lábainál. Egy vonás sem
mozdult meg arczán.

Ő elül ment, én utána; az ellenség legdühösebb tüzelése a bástyaszöglet
ellen volt fordulva. Ott már egy egész ütegből csak két ágyú szólott. A
többi szét volt rombolva.

– Miért nem lőnek itt? kérdezé odaérkezve.

Egy vén tengerész felelt neki a sötétben.

– Ágyúink szétrepedtek.

– Újakat kell hozni! parancsolá Pál s rögtön elkülde engemet a
bástyaboltozat alá, a honnan öt percz alatt köteleken és hengerekkel új
ágyúkat vonszoltunk fel a bástyatetőre a fedett folyosókon át.

– Helyökre kell állítani! parancsolá Pál; s azonnal húsz ember hozzá
fogott az ágyúhoz, hogy azt a lőrésbe igazítsa.

Mi alatt tízig számlálunk, a húsz közül egy sem élt már s az ágyú fele
útján volt még.

Újabb húsz ugrott hozzá; még előbbre tolták. Az ellenség kartács- és
puskagolyóval fogadta őket. A sánczkosarakat helyreigazíták, a mellvéd
zsákjait feltorlaszolták és a második húsz közül nem jött vissza több
négynél. De az ágyú helyre volt állítva.

– Ki itt a tűzmester? kérdé ekkor a tábornok.

– Én vagyok az; felelt a vén tengerész.

– Nézz oda jól, a honnan az ellenséget tüzelni látod, monda neki a
tábornok. Jegyezd meg jól azt a pontot és czélozz oda.

A tengerész azt mondta rá, hogy «jól van», s lebukott az ágyú mellé a
mellvédről kihajolva, hogy jobban láthasson.

E perczben az ellenség csak tömör golyókkal lőtt és semmi világosság sem
volt körülöttünk, olyan sötét volt, hogy egymás mozdulatait nem
láthattuk.

– Tudod-e már, hova kell lőnöd? kérdé a tábornok.

– Tudom, felelt a tengerész.

– Jól czéloztál-e?

– Jól czéloztam.

– No hát tüzelj.

Egy lobbanás történt parancsára; de az nem ágyú-, hanem pisztolylövés
volt.

Az én Pálom a lövés után, mintha a föld dűlt volna ki alóla, oda bukott
hozzám s megkapaszkodva karomba, fuldokló hangon kiálta:

– Péter! halálosan vagyok megtalálva.

– Az lehetetlen! ordíték én magamon kívül.

– Úgy van! monda ő. Ez nem ellenség golyója volt; azért talált.

A vén tengerész pokoli kárörömmel kiálta oda:

– Igen, az enyim volt: a fiam szeméért.

A katonák dühödten rohantak a gyilkosra, de mire kezeiket kinyújták
utána, már ő nem volt a bástyán többé; egy percz alatt levetette magát a
mellvédről s szörnyet halt a sánczkarókba hullva. Bizonyára a
legrövidebb útat választotta a pokolba.

Az én Pálom ott adta ki lelkét karjaim között.

Ellenség fegyvere nem árthatott neki, ha orosz fegyver nem éri, még
mostan is élne.

Őrizzen az Isten minden jó nemzetet saját fiai fegyverétől.



A ROSSZ HELY.

Az egyik azt mondja:

«Oda menjünk, oda!»

A másik azt mondja:

«Fussunk onnan, fussunk.»

A nagy, éles fogú czápák, a tengeri angyalok, ördögök azt mondogatják
egymásnak:

«Oda menjünk, oda. Csoda világ van most a tengerben; édes vérrel tölt
patakok omlanak a vizek közé, vendégség van a halaknak éjjel-nappal;
valami jótevő szellem, a halak gondviselése, emberhússal táplálja
választott népét, s nagy emeletes hajókat küldöz alá a tenger-fenékre,
hogy azokban lakjanak. «Jó világ van.»

A szép ágbogas korallok, ezek az eleven virágai a tengernek és a tarka
fényes kagylók, azokkal a finom rostszál érzékekkel, mondogatják
egymásnak:

«Rossz világ van. Valami gonosz szellem oda fenn, a korallok és kagylók
népének ostora, vasakat hajigál a tengerbe, összetöri a gyönge
ágacskákat, bezúzza a törékeny gyöngyházat nagy idomtalan gömbökkel, mik
a kagylók és korallok bűnei miatt vannak feltalálva. Miért nem lehet
elmennünk innen?»

A hollók, hullakeselyük beszélik egymásnak egyik fáról a másikra:

«Gyerünk oda. Terített asztal most a föld. Sírásók nem győzik a munkát,
segítsünk rajtok szaporán. Az emberek megemlékeztek rólunk, legyünk
irántok háladatosak.»

A fecskék, ez emberszerető madárkák, ijedten fecsegik egymás közt:

«Ne menjetek többet oda; nincs ott hajlék, nincs ott menedék, tűz és
villámlás az egész világ; nem rak ottan fészket énekes madár többé.
Menjünk onnan, menjünk.»

Franczia vitézek, angol hősök, igaz hitű muzulmánok követik a zászlót,
melyet még a szél is keletnek lobogtat s mondogatják vidám szóval:

«Oda menjünk, oda; ott teremnek az érdemrendek, hír, név, századokra
átható dicsőség, merész harczok, vert ellenség. Oda menjünk, oda.

Jámbor, elcsüggedt orosz bajnokok nagy búsan ülnek a füsttől fekete
romokon, miknek kövei alatt egész temetője van már elesett hősöknek s
gondolják magukban – mondani nem merik –:

«Jerünk innen, jerünk.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Régen történt, nagyon régen; talán már nem is emlékezik rá senki: hol és
mikor? hogy Oroszországnak nagy hadjárata volt egy kicsiny kis nemzet
ellen.

Oroszországnak szoktak ilyen dicsőségteljes harczai lenni; a hol százan
egy ellen küzdenek, ágyúkkal pisztolyok ellen, a hol a kis kétségbeesett
vergődő méhet egy erős kézcsapással földre üti a hatalmas óriás, a kis
méhe egyet döf fulánkjával és azzal meghal; a tenger harczol a naszád
ellen; a vihar párbajra hívja az erdők csemetéit. És milyen elégült
lehet azután a tenger, ha egy olyan kis naszádot a kősziklához vágott és
a vihar hogy nyughatik el tépett babérain, mikor egy olyan kis csendes
ligetet tövestül kiszaggatott.

Sok minden szép történhetik egy ilyen háborúban, a mi érdemes arra, hogy
a győztes daliák dicsekedjenek vele, hogy emlékeit elvigyék magukkal
diadaljel gyanánt, hogy utódaik szájról-szájra adják azokat, hogy
költőik hős mondákat irjanak felőlük és vezéreik onnan nevezzék magukat.

Egy ilyen parányi népnek, melyet a hatalmas óriás egy lábnyomával
elgázolt, volt egy szép virágzó városa; csendes, békességes város, sem
falai, sem védsánczai, sem ágyúi nem voltak annak; nem őrzötték kapuit
tűzaknák, sánczkarók, háromemeletes lőgátnák; békés, jámbor polgárok
építették oda házaikat s a mik nagyobb épületek voltak a többinél, azok
az Isten házai voltak.

Hatalmas orosz vezér jőtt erős haddal a tájra, nagy ágyúkkal, lovas
csapatokkal; jött, hogy keresse a dicsőséget.

«Hol keresed te itt a dicsőséget, jó dalia? Fegyvertelen földmívesek
azok, a kiket magad előtt látsz, ekék azok és nem ágyúk; csendes utczák,
nem váracsok, a mikre alátekintesz.»

A hadvezér örökíteni akarta nevét és azt hivé, hogy ezen a helyen kell
annak megtörténni.

Azt a nevet pedig elfelejtette az utókor és senki sem tudja, kinek
hívták?

Nevezzük őt mi Dulakoffnak.

Hisz a mai napokban annyi igazi hőse volt az orosz népnek, a kinek nevét
még meg sem tanulták, már el is temették.

Dulakoff olyan büszke volt arra, hogy ezt a kis csendes várost egy
éjszakán tőből felforgatá!

Ki védte volna azt meg haragjának izzó tüze elől? Ki állhatott volna
ellent elseprő fegyvereinek? Tűzbe omoljon a város, halálba a férfi,
kárhozatba a nő! a csecsemőt verjétek a véres küszöbhöz, a hajadont
rántsátok el az oltár elől! Keresztények rontottak ma a pogányok
városára.

Égő város véres piacza közepén ott álltak a felriadt nép papjai és
öregei, tisztes, megalázott fővel és kiáltának elé:

– Te hatalmas, te erős! miért jösz erőtlenek, védtelenek ellen? mit
pusztítasz el bennünket, kik magunkat nem védhetjük?

– Hogy példa legyen adva a makacsoknak, kemény szívűeknek, melyből
tanuljanak és megrémüljenek.

– Száz éves szorgalom áldását ne tipord el, uram; könyörgének azok,
kengyelét ölelve s térdelve előtte, mintha Isten volna.

– Épüljön fel, ha tud, újra! kiálta az s sarkantyúba kapta lovát s végig
nyargalt az égő városon, s midőn visszatekinte rá, gyönyörben úsztak
szemei, egy lobogó lángtenger hullámzott végig a házakon, melyből a
tornyok és templomok legmagasabban lobogtak elő, mint kezdő betűi azon
soroknak, a mikből ott fenn olvassa az úr itéletét.

A város végén, a rémülten futó néptömeg közepett, kétségbeesett nő
ragadta meg a vezér lovának zabláját s a földön hurczoltatva meggázolt
termetét, őrült erőszakkal sikolta fel hozzá:

– Uram! Egyetlen leányom elveszett! Add vissza leányomat.

A tábornok mosolyogni tudott.

– Ha volt leányod, úgy most is megvan, mert a mi van, az nem veszhet el.

Azzal utat tört magának a futók csoportjain keresztül, s kívül a városon
felállt egy dombra s ott merengett gyönyörködve a ropogó lángok vad
csatáján, ott nézte a tornyok beomlását, a füstök felhőit, az ég
sziporkáit.

– Meg kell vallani, hogy ez gyönyörű látvány!

Irjátok fel e falakra, hogy az erősek haragja előtt porrá lesz az, a mi
porból leve; és reszkessetek, a midőn a hatalmasokkal beszéltek, mert
övék a világ…

Ezt az esetet már régen elfeledte mindenki, azt sem tudják mikor, azt
sem tudják hol történt az? Régen elmúlt, régen eltemették nagyobb
események.

Dulakoff még nagyobb, még hatalmasabb lett azóta; fény, hatalom,
gazdagság omlott rá a sors jó kedvéből. Urának bizalma az elsők közé
helyezé nevét. Czímei megszaporodtak, kincseinek számát sem tudhatá,
palotája legfényesebb volt Akhtiárban, nyári laka legbájosabb a Jura
hegy menedékei között.

És a mi legfőbb gyöngye a boldogságnak, e palotáknak volt miért oly
fényeseknek lenni; a tábornoknak herczegi családból származott neje első
delnő volt a moszkvai és szentpétervári termekben, és leánya világot
igéző szépség, és fia egy hős, egy dalia, ki húsz éves korára maga
szolgálta meg sarkantyúit s két érdemrendet hordott, mielőtt szakállat
viselt volna.

Dulakoff tábornok kemény szivű hadvezér volt a csatában, ottan æs
triplex fedezte keblét, de gyöngéd, lágy szivű volt családja körében és
gyermekeire még büszkébb, mint érdemrendjeire; büszkébb, mint
Szebasztopol falaira, kikötőjére, hajóhadaira.

Pedig ezzel sok van mondva egy igaz orosz vitéz jellemrajzában.

Szebasztopol gyönyörű város, akármelyik pontján áll meg az ember, nem
tud megválni tekintetétől.

Nem vár ez, hanem várak csatarendje, világtárlat mindennemű erődökből,
hol sánczok, gátnák, bérczfalak és váracsok vannak kiállítva, mint a
frank és angol bohók világtárlatain a gyermekjátékok. A nagy templomok
tornyai, a paloták kupolái ragyognak a kelő napban.

Középen, a kikötő ércztükrén, ott fekszik a világhódító hajóraj, a
sinopei győzelemre felvont zászlóival; menydörgő üdvlövéseit a bástyák
verik vissza.

Ah valóban, e helyen van a világ sarka, nem a gönczölöknél; ez a pont,
melyet az üstökös sem ver ki tengelyéből, a meghódíthatlan,
megközelíthetlen Olymp, hol az orosz mindenhatóság lakik s menyköveit
gyüjtögeti, mik egykor a világot szétrombolandják.

Oh, ha e helyet végig tekinté Oroszország igaz fia, nem hullott-e méltán
térdre, nem csókolá-e meg azt a földet, és nem sóhajta-e magában:

– Bizony, te vagy az erősek ereje, a hatalom kapuja, melyen sem idő, sem
emberkéz csorbát nem ejthet soha, s ha a világ össze fogna is omlani és
e hegyek a tengerek közepébe beesnének, te akkor is megállanál és nem
múlnál el, örök időknek városa!

A próféták, az ég ihlettjei, kik a szószékekből, kik az égboltozat alatt
és az aranyozott templomok kupoláin belől a szent szavakat hirdetik,
mondák azt erős szóval a népnek, a közvitézeknek és tábornokoknak, hogy
a mily erősek az ég kapui és senki azokon Isten ellen be nem törhet, oly
megvíhatatlan a «dicső város» halandó kéz előtt.

Ah, azt az örömet, azt a büszkeséget idegen költő tolla nem festheti le
soha, mit a buzgó orosz érez, ha e törhetetlen bástyájára gondol
nemzetének, mely fél század óta harczra hívja fel az egész világot és az
egész világon senki sem meri azt meghallani; úgy tesznek, mintha nem
tudnának róla, pedig azt az utolsó közkatona is tudja, ki a hatalmas
birodalomban született, hogy ez most törhetlen védfala, egykor majd
közepe leend a mindenütt uralkodó nagy Oroszországnak.

És Dulakoff igaz fia volt az orosz nemzetnek, ez öröm, e büszkeség az ő
szívét is emelte; mégis, ha két karjába két felől délczeg fia, szép
leánya ölté karjait: elhomályosult Szebasztopol fölötti öröme és
büszkesége; e két ölelő kar nagyobb öröm, nagyobb büszkeség volt reá
nézve.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Miért történt? hogyan történt? senki sem tudná azt megmondani; légben
volt-e? vízben volt-e? a föld párologta-e fel? eljött az idő, a melyben
az emberek imádkoztak a háborúért.

Egy hatalmas ember, ki bírta már a világ egyik felét, azt kérdezé: hát a
másik fele kié legyen?

Megrettentek e kérdésre azok a népek, a kik a világ másik felét lakták,
s rémületökben előkeresték ők is fegyvereiket, és újra kezdték az
ősmesét, a melyben a százkezű óriások hegyet hordtak hegy hátára, úgy
ostromlák az Olympot.

Csakhogy most a gygászok fogják megverni Jupitert!

A félvilág ura, a midőn e harczra kivonta kardját, felemelé szavát az
egek urához és azt mondá Istennek: «harczolj én mellettem!»

Mintha az úr ott az égben csak szövetséges társa volna a világi nagy
uraknak, és a ki többet tud neki igérni, ahoz állna segítségül.

Az úr pedig azt felelé a föld hatalmasának: «por vagy»; és megszünt az
élni, és elment oda, a hol a czár és a koldus egyenlők.

És senki sem vette szívére az esetet és senki sem jegyzé fel, hogy az
Isten felelt, a midőn megszólíttatott. Itéletet kértek tőle, és ő itélt.
Az ő nevével húzták ki a kardot, és ő kivette azt a megkezdő kezéből.

Hajh! a dicsőség napjai megrövidültek ezzel! Mint egy földsarki éj,
olyan hosszú, olyan tartós lett a bánat a nagy orosz nemzet szívén; ah,
méregbe mártott fegyverrel vannak ütve a vesztett csaták sebei. A hősök
fogytak s a diadalnapok nem szaporodtak sírjaikkal.

Boldogok, a kik a legelső csatákban estek el, a kik nem is számlálták
vérök kihullását, a kik nem látták foszlányonkint széttépve elmúlni régi
dicsőségüket; összeomlani a megvíhatlan falakat, vízben, tűzben elmúlni
a dicső hajóhadat egyenkint, darabonkint.

Három hírhedett tengernagy kereste és megtalálta halálát: Nachimoff,
Korniloff, Isztomin. Mind a hárman egymás mellett feküsznek egyszerű
sírkövek alatt; miért éltek volna tovább, ha a hajóhad elveszett? Mi
szükségük volt az életre azontúl! Meghaltak, megnyugodtak.

Sírtak a nők, sírtak a férfiak is a nagy orosz nép honában; és méltó
okuk volt sírni, ha ez a gyász eszökbe jutott.

Ki ismeri az érczszívű Dulakoffot, azt a férfit, a ki nem sírt soha?

Soha?

Elejétől végig ott volt a harcz véres színhelyén, minden családjával.

Látta elsülyedni a tengerek Leviathanjait; látta árboczhegyeikről a
vízbe függeni az elmerült zászlókat. Nem bánkodott rajtuk; – áll még
Szebasztopol!

Sírba kisérte régi barátjait, hallá elénekelni a halotti zsolozsmát a
három admiral fölött, nem siratta meg őket. Halandók voltak. Dicsően
estek el.

Látta ezerével elhullani nemzete fiait; nem irtózott a véres utczáktól,
jött helyettük új ezer, megint annyian voltak, mint azelőtt.

Palotái lángok martaléki lettek; mit törődött azokkal! a zöld halom
hetven ágyújával drágább kincs minden palotánál.

És azután elveszett a zöld halom is.

Ez fájt neki, ez már nagyon fájt, de leküzdé keservét; hiszen csak egy
halom volt az! minden tornya, minden bástyája áll még Szebasztopolnak s
menydörögve felel ellenség szavára.

A Korniloff-bástya első ostrománál ott harczolt oldala mellett deli hős
gyermeke; ott esett el szemei láttára, holtan, bevégezve hősi pályakörét
örökre!

Ah ez tőrdöfés volt a bajnok szivének! És még sem sírt rajta. «Csak egy
katona volt, maradtak elegen.» Az ostromló ellen vissza volt verve
diadalmasan, s olyankor ne sirassa veszteségét senki, midőn minden örül.
Hiszen Szebasztopol áll még!

A tábornok némán hordá szivében ezt a mérges sebet; nem mutatta az arcza
senkinek, de sokszor lehetett észrevenni, hogyan maradt állva azon a
helyen, hol fia elesett és órákig elmélázott ottan.

Ágyúgolyók, tüzes tekék jöttek, repültek körülötte, dongva, süvöltve.
Egy sem bántotta őt. Mintha valami volna homlokára irva, melyről
ráismernek, és mondják: ő az, ő az!

Tudták már a vezérek magukban, hogy a dicső város el fog tőlük veszni,
és a ki azt tudta, azzal a reménynyel ment a mindennapos harczba, hogy
talán hamarább meg fog halni, mint ez a nap bekövetkeznék.

El is hullott sok jó vitéz Dulakoff oldala mellől, de őt kerülte a
halál, neki látni kellett azt a napot, megérni, túlélni és megsiratni, a
midőn az orosz nép dicsőségéből a legfényesebb lapot kiszakítják,
összetépik!

A midőn egy csapásokból kifáradhatlan kéz meg nem pihenő dühével ront az
erős álló falakra, miktől mint a cserép, törnek azok össze; a halál egy
csapással sírt is ás azoknak, kiket halomra ölt.

A föld reng a vívott fészek alatt, leomló bástyák betöltik az árkot;
egyik védő ágyú a másik után hallgat el, viszhangot sem ad már a feldúlt
tűztelep; nincs egy folt a várban, mely véres ne volna; az ég szakadt le
a földre s égő csillagokkal borítja el a küzdő csoportokat.

Most egyszerre elnémul minden! Itt a válságos óra!

Egy kard távolára, egy kéz közelére kerül az ellenfél, megkérdeni tőlük:
«kié hát a világ?»

Férfi férfi ellen, mell a mellen fekve, végzik el a harczot;
ellenállhatlan az, kikerülhetlen az, meg kell nékik törni; és ha
mindannyian vasból volnának is és ha mindannyian hősök volnának is, meg
kell hajolniok, meg kell törniök a hatalmasabb alatt.

Egy rémes ordítás tölti be a dicső város utczáit. És e kétségbeesett
ordítás egy szóval kimondható:

«Vége!»

Számlálva vannak az órák, számlálva a perczek, mikben az orosz vitézek a
dicső várost magokénak fogják nevezhetni és azután másé lesz a föld
közepe, más őrzendi a világ kapuját.

Dulakoff úgy harczolt, mint egy őrült. Hasztalan, nem győzött, nem esett
el. Futó seregei úgy hurczolták el erővel a csatatérről, melyről az
ellenfélt nem lehetett elűzni többé. A védő tömegek a tengeröbölt
hagyták közöttük és a büszke város között.

A tengeröböl túlsó partján, midőn a tolongó tömegek között félőrülten
nyargalt a tábornok, egy kétségbeesett nő ragadta meg lovának zabláját s
megállítá azt erőszakos kézzel, vadul sikoltva fel hozzá:

– Ember! Egyetlen leányom elveszett. Add vissza leányomat.

A tábornok letekinte reá: tulajdon neje volt.

Reá nézett és azután vissza az elhagyott városra, mely fölött egy
lángtenger lobogott, a miből az egyes váracsok égnek lövellő vulkánjai
törtek olykor elő. A sötét tenger közepén égtek a győzhetlen armada
utolsó hajói.

A tábornok számlálgatá a lobbanásokat: «ez a Pál-erőd volt, az a
Mohiloff-bástya, ez a tengerész tűztelep… oh fiam… oh leányom.»

És lebukott a lóról, mint a kit szél ütött meg, és a földön fekve sírt
keservesen, sírt éltében először; siratta holt fiát, a ki olyan hős
volt, elvesztett hajadon leányát, a ki olyan szép volt, és a szép
hajóhadat, melynél különbet tenger nem hordozott és a dicső várost,
melynél hatalmasabb nem épül fel soha, a nagy Szebasztopolt, melyet
ismét Akhtiárnak fognak nevezni ezentúl, és könyei patakként omlottak…

… Valljon gondolt-e ez órában a büszke tábornok valamire? Valamire, a mi
olyan régen történt, és a mi úgy hasonlít ehez.



AZ AMAZON.

Három franczia és egy angol tiszt ültek együtt a szebasztopoli
tranchéeknál.

A felállított sánczkosarak mögött vigan lobogott az őrtűz, mely mellett
a táborkar elismert legjobb punchfőzője, Clopinclopant százados keveri
és osztja nagy fakalánnal a bajtársak poharaiba a párolgó italt, melyet
azok jó kedvvel szürcsölnek.

– Pompás, fölséges! magasztalja az italt Tourlouroux, a vincennesi
vadászezred hadnagya. A francziának az a szerencsés természete van, hogy
a mit élvez, azt úgy fel tudja dicsérni maga előtt, miszerint a
heringgel összevágott vereshagymában is tízféle illatot és ízt fedez fel
s ha feltüzeli fantasiáját, az átkarolhatatlan markotányosné madame
Hallabréde is sylphid lesz előtte.

És Toulouroux, mint igaz franczia, nem találja elégnek, hogy csak ő
legyen lelkesülve, azt kivánja, hogy ebben más is osztozzék.

– Milyennek találod ezt a punchot, derék allié?

A megszólított allié, miszter M’Kildock, kapitány a Goldstreamektől,
nagyot hörpent a bádog serlegből, csendes vérrel viszonozva:

– Rossz, de iszom, mert nincs jobb.

– Mi baja? mi nem jó benne? kiált egyszerre mind a három sértett
bajtárs, kik ép úgy érintve érezheték magukat a meggyalázott nemzeti
punch által, mint az angol tisztek az «avis timides» hirhedett
kifejezésében.

– Először is nem elég erős.

– Azaz finom!

– Másodszor kozmás.

– Az haut gout.

– Harmadszor kevés volt; töltsetek még egy pohárral.

Ezzel kibékülnek kaczagva s szent az egyesség ismét, a hogy lefestve
látható tisztelt barátunk Vahot Imre naptárában.

Az oroszok a bástyákról egyre-másra lövöldöznek még késő éjszaka is a
szövetségesek táborába, mintha azzal hamarább vége lenne a háborúnak.

A legvígabb poharazás közepett egy eltévedt bomba bukik be, mint ittas
vendég fejtetővel a mulatozók közé, épen bele az őrtűzbe; ha két szeme
lett volna, mind a kettőt kiégette volna. Volt azonban két füle, annál
fogva megragadák őt barátságosan M’Kildock és Tourlouroux s kihajíták a
sáncz mögül; haragjában ott megpukkadt.

– Goddam! egészen elrontotta a tüzünket, szitkozódék a jó angol;
Clopinclopant meg azt sajnálta, hogy mind tele lett a punch szénnel.

– Vajjon nem a te amazonod volt az, kis Dumas, a ki ezt a csinos cadeaut
küldte nekünk?

A kérdés egy kis barna, fiatal zuáv-hadnagyhoz volt intézve, kinek
minthogy épen olyan kondor hajzata volt, mint a nagy regényirónak, azért
elnevezték őt kis Dumasnak. A derék hadnagy viselte az elnevezést, mely
a franczia táborban mindenkinek kijut, s titkon magában meg volt
győződve, hogy ha ő mindazt leirná, a mit csak keblében visel, s
közönség elé bocsátná, nagy Dumasnak is neveznék.

– Miféle amazonról van itt szó? kérdé M’Kildock, szivarát a szétdúlt
parázsban meggyujtva.

– Hát nem tudsz még róla semmit? szólt Tourlouroux; ah ezt meg kell hát
hallanod; jer közelebb kicsi Dumas.

Az nem igen szokta magát kéretni, ha regényei elmondására hívták fel; a
költők szivesen látják a figyelmes közönséget, csak a kritikusokat nem.

Kis Dumas, mint qualificált zuáv, törökösen maga alá szedé lábait.
Csupán annyit kért az előszóban, hogy a mit elbeszél, azt mind
föltétlenül hinni kell; közbe-közbe grimaceokat metszeni szabad, de
egyéb glossák kikéretnek, a ki eltalál alatta szunnyadni, legalább
annyit tegyen meg, hogy ne horkoljon.

A föltételek rectificáltattak s következett az elbeszélés.

– Az almai csata reggelén, még szürkület előtt parancsot kaptunk a
tábornoktól, ezredünkkel megindulni a hegyek közé. Ezredesünk meghagyá,
hogy senki lőfegyverét meg ne töltse, mert feladatunk a legnagyobb
csendben hatolni előre; mi is kiszedtük revolvereinkből a töltéseket s
úgy indultunk az útra.

Ez előkészület tudatá velünk, hogy ma meleg napunk fog lenni.

Én elővontam anyámtól kapott amuletomat, ajkaimhoz szorítám azt, azután
rábíztam magamat jó kardomra és jó csillagzatomra.

(– Azon amulet egy bádogkulacs lesz, tele arakkal, súgá Clopinclopant
M’Kildock fülébe, mert csata előtt azt szokta ajkaihoz szorongatni
nagyon.)

Elindulásunkkor már világos volt az ég, a gyönyörű Venus csillag épen
akkor jött fel a láthatáron, a hajnal nimbusán keresztül ragyogva; a
mezők madarai már kezdtek énekelni, minden ébredezett; annál meghatóbb
volt, midőn félóra mulva a hegyszakadékok közé mélyedt útunkban
másodszor léptünk bele az éjszakába. Ott még sötét volt egészen, minden
aludt, rajtunk kívül nem látszott semmi élő.

Csendesen, legkisebb nesz nélkül haladtunk előre. A puska vállra vetve,
a kardok felcsatolva, a dob a tambourok hátán. Még beszélni sem volt
szabad.

Hová megyünk? hol érünk czélhoz? azt senki sem gyanította a vezénylő
ezredesen kívül, ki maga is gyalog jött velünk.

A mint tovább egy óránál haladtunk mindig befelé mély vízmosások között,
vágtató hegyi patakok medrében, hol a százados rohadékban vállig szakadt
alá az ember, egyszerre meghalljuk az első dördülést a távolból.

Mi volt ez? Ágyúszó! Ágyúlövés volt.

A következő pillanatban nem egy, hanem tíz, hanem száz hasonló orgonaszó
hangzott füleinkbe, némelyik oly közel, mintha épen fejünk fölött
lőnének, össze-vissza, öreggel, apróval, mintha valami olymp-ostromló
gygász, a kinek fogalma sincs a hangjegyekről, játszana egy óriási
claviaturával ellátott zongorán, melynek minden billentyűjére egy-egy
paixhans durranik el, a harminczhatfontosok, mint a pedalbass brúgói
bődülnek bele olykor.

«Elkezdődött a bál!» mondák a ficzkók egymás között, s látszott a
szemeikből, hogy szeretnének ők is ott tánczolni benne.

Úgy látszott, hogy csak egy meredek hegy, melynek oldalát nagy bükkfák
nőtték be egész a tetőig, választ el bennünket a csatatérről.
«Átugorjuk-e ezt a hegyet?» kérdezék egymástól a katonák.

Itt megállított bennünket az ezredes s hangzott a parancsszó, hogy
töltse meg mindenki fegyverét.

Azzal fel a hegytetőre!

A parancsnok jónak látta megtiltani a beszédet, pedig bizony felesleges
volt, mert a ki hegynek szalad, nem igen van kedve énekelni. Az út
gonosz, meredek lejtőn vitt felfelé, a zuávok csak puskáikra támaszkodva
bírtak előre hatolni, a száraz haraszt csúszott az ember lába alatt, s
mentül magasabbra jutottunk, annál meredekebb volt előttünk a hegy, úgy,
hogy egy pillanatra meg kellett állani az egész csapatnak, hogy kifújja
magát.

Oda alant már javában folyt ekkor a concert. A kardalok is
felhallatszottak már szépen s a gyönyörű trióból annyit vehettünk ki,
hogy mi legközelebb vagyunk az oroszokhoz.

Annál jobb, legalább velünk kezdődik majd meg az allegro.

Előre fiuk! most már kiabálni is szabad, úgy is észrevettek már
bennünket, a felállított őrök elkezdtek ránk lövöldözni.

Néhány percz mulva a hegytetőn álltunk. Ez pompás látmány volt,
megérdemlette azt a kis fáradságot. Alattunk a lángoló csatatér, dúló,
rohanó tömegeivel…

– Reménylem, hogy nem akarod leirni most az almai csatát, szólt közbe
M’Kildock, a mit már a Times, az Advertiser, a Moniteur, a Vasárnapi
Ujság s valamennyi más európai világhírű lap hegyéről tövére elmondott,
még a mi meg nem történt is.

– Tisztelt barátom! védé magát a kis Dumas, én a kritikát nem utasítom
vissza, de a praeventiv censurának ellensége vagyok; ha készen vagyok az
elbeszélésemmel rója meg a mi nem tetszett benne, de előre ne töröljön
ki belőle semmit, ez illiberális dolog.

M’Kildock elismerte, hogy a francziának rettenetes igaza van. Csak
folytassa!

– Az angol ezredek vörös tömegei, mint egy hosszú vérbemártott kigyó
látszottak a szélső oldalon, mely vonaglik, csavarog, fejével, farkával
ellenfelére csapkod, egy nagy, szürke, négyszegletű sündisznóra, melynek
ezernyi tüskéi berzenkedve ragyognak a napvilágnál.

A tűzokádó ágyúk olykor szétvagdalják a hosszú piros kigyót, percz mulva
megint összeforr az, végre a szürke tömeg sárga sisakjaival egyszerre
előre veti magát, a piros vonal közepének rohanva egész súlyával.

Minket a borzalom lepett el, felülről tekintve azt kelle hinnünk, hogy
keresztül fognak hömpölyödni az angol seregen, hogy el fogják azt
sodorni, mintha csak festve lett volna oda.

De nem történt az. A piros vonal most egyszerre meggörbült, a közepe
megállt helyében, mint a fal, s a két vége összehajlott az ostromló
ellenség körül, mint egy ércz-gyűrű, mint egy öv, mely azt
agyonszorítani képes. A tüskés szörnyeteg kénytelen volt visszahúzni
négyszegletű testét, ha azt nem akarta, hogy most mindjárt gömbölyűre
nyomják, a négyszög fut és nem is parallelepipedon többé, hanem
trapezium, melynek valaha az egyik oldalát rövidebbre szabták a
másiknál. Hurrah angolok! hurrah! dicsőül küzdtetek. A diadal mienk.

A négy hadfi elragadtatva üti össze poharait s az angol is elismeri,
hogy az előadás nem olyan rossz, mint a milyen lehetett volna.

– Ekkor bukkantak elő a franczia ezredek; eddig csak a folyó szakadékain
túl emelkedő füstoszlopokat láttuk, a mik gyanítni engedék, hogy ott is
folyik a harcz; egy könnyű széllebbenés félrecsapta a füstködöt s égig
ható «vive l’empereur!» kiáltással özönlött keresztül a meredek parton a
mieink serege, középen meg lehete ismerni a herczeget, Napoleont, s a
mostani fővezért; a mellettük állókat csak úgy sodorták le lovaikról a
golyók; az átkozott kartács olyan gyalogutakat vágott seregünkben, hogy
végig lehetett rajtok látni, de azok rohantak előre feltarthatlanul,
szegzett szuronynyal, s lelkesülten kiálták: «vive l’empereur!» még a
sziklák is visszahangoztatták a harczi jelszót.

Hát mi rosszabbak lettünk volna-e a szikláknál! Ne kiáltottuk volna mi
is, hogy éljen a császár? midőn ég, föld, levegő, fű, fa, minden azt
hangoztatta. Ki tarthatott volna vissza bennünket többé. Neki az
ágyúknak, neki a középnek; a ficzkók meg voltak őrülve, úgy futottak
előre; előtte való nap az oroszok levágták azon az oldalon a fákat s
torlaszokat húztak belőlük a hegy alatt. Mi volt az nekünk? Annyit sem
állt ellent, mint a chinai festett várak; a zuávok keresztül másztak a
levágott fákon, mielőtt az oroszoknak eszükbe jutott volna azt a vonalt
védelmezni. Azután nem nézett senki sem előre, sem hátra, hanem rohant,
a hol legsűrűbbnek látta az embert.

Ha valakinek eszébe jutott volna gondolkozni akkor, elképzelheté
magában, hogy itt bennünket tisztára levághatnak, leágyúzhatnak az
utolsó emberig, mielőtt szuronyaink hegyével valami elevenhez érhetnénk.
Egyenesen az ágyúk torkának, az erős négyszögöknek rohantunk.

A puska ropogott minden oldalról, a golyók fütyöltek, tán talált is
egy-kettő, az ember ilyenkor azt sem érzi, hol lőtték meg? Egyszerre az
üres sánczok előtt álltunk! Üresen, tisztán voltak azok hagyva, egy
ember sem védelmezte, egy ágyú sem volt a sánczkosarak között, a nélkül,
hogy egy lövésre időt adtak volna maguknak, elhordták azokat; az egész
egy tömegben visszahúzódni látszott, csak a tábori kemenczék körül
látszott még valami küzdés, miket a franczia ágyúk keresztül lyukgattak.

Az ellenségből csak az maradt ott, a mi a földön feküdt.

Nem messze a sánczolatokon belül állt egy pompás czímeres hintó, melyből
a lovakat kifogták; «ez a fővezér hintaja!» kiáltám társaimnak.

(– Könnyű volt önnek azt kiáltani, szólt M’Kildock, miután a Timesben
olvasta az «egy angol tiszt anecdotáit az almai csatáról».)

Az elbeszélő víg kedélylyel felelt a paradox tréfára.

– Azért se legyen önnek igaza, mert a mint odarohantam a hintóhoz, mely
nem volt az orosz fővezéré, egy félig elalélt alakot láttam benne
feküdni, ki a vánkosok közé volt roskadva.

(– Az pedig egy orosz tiszt volt, a ki öntől egy pohár pálinkát kért, s
míg ön kulacsát szájához tartotta, hirtelen rejtett pisztolyt vont elő s
önt azzal orozva agyonlőtte. Ez is ott van a fenntisztelt anecdoták
között.)

– Megint czél mellé lőttél, bajtárs, mert az nem volt orosz tiszt, hanem
egy szép delnő, de mégis annyi igaz, hogy a midőn rejtett szemeit
fölemelve reám tüzelt velök, agyon voltam lőve, tökéletesebben, mint a
fenntisztelt kulacskölcsönző bajtárs.

– Aha, már ez jobb.

– Sokkal rosszabb. A delnő összetevé kezeit, a legparányibb, a
legfehérebb kezeket, a miket valaha könyörögni láttam s édes, reszketeg
hangon rebegé: «Pardon, monsieur! Ah ayez pitié de moi!»

Ah, ha ezt hallottátok volna!

– Madame, szóltam én, udvarias üdvözlettel, minővel egy franczia katona
még a csatatéren is tartozik delnők irányában; madame, mi nem viselünk
harczot hölgyek ellen; ön ellenségeink táborában van ugyan, de azért
ellenségeink közé nem tartozik.

A delnő hálatelten nyújtotta felém szép kezét s én egy forró szorítást
érzék, mely egy pillanatra elfeledteté velem az egész háborút, a futó
ellenséget és a diadalt.

– Madame, mondék neki, maradjon ön bizton hintajában, itt senki sem
fogja önt bántani. Ön az én foglyom.

De egy pillantás e minden képzeletet felülmuló kék szemekből, tudatá
velem, hogy inkább én vagyok a foglya.

Mi nem üldözhetők az ellent messzire, be kellett érnünk vele, hogy
táborhelyét elfoglalók s én visszasiettem szép foglyomhoz.

Ott ült a kocsiban most is; szép szőke hajfürtei gazdag tömegekben
omlottak szét gyönyörű keblén, mely szokatlan érzelmektől látszott
lihegni.

– Az igen szép öntől, madame, mondék, hogy hintaját el nem hagyta s
engemet bevárt.

– Ha akartam volna, sem teheték különben, mert meg vagyok sebesülve.

– Mon Dieu! kiálték fel én ijedten, hol van ön megsértve, madame?

– Úgy hiszem, egy ágyúgolyó ütötte meg térdemet.

– Ah. Ez borzasztó! Futok orvosért.

– Ne tegye ön uram, ne, ne, a világért sem! kiálta utánam az amazon.
Látszott arczának fönséges elpirulásán, hogy készebb meghalni, mint
szentségtelen szemek tekintetének kitenni sebeit.

Ah, ez spartai jellem!

– Madame! Legalább legyen szabad sátoromat felajánlom.

(– A mi még nem is volt; veté közbe Clopinclopant.)

Igaz, hogy nem volt, de rögtön készítteték. «Ah, monsieur, szólt még
jobban elpirulva a delnő, hogy gondolja ön, hogy én önnel egy sátorban
legyek?

Siettem magamat kimenteni.

– Par Dieu, madame, ezt nem úgy értettem, én önnek kizárólagosan
átengedem sátoromat s magam künn hálok a gyepen.

(M’Kildock hangosan felkaczagott e szóra s midőn az elbeszélő megtámadá,
hogy miért kaczag? azt állítá, hogy ő csak köhögést akart az által
helyettesíteni, szokása mindig, mikor köhögni akar, inkább kaczagni
helyette, minthogy ez sokkal kellemetesebb neme a tüdőfárasztásnak.)

– A sátor estig elkészült, az én foglyom addig hintajában maradt.
Gyönyörű arczán látszott, mennyire kell szenvednie; ah ez arcznak egy
mosolya fél Moszkaországgal kibékített volna.

– Értsd alatta a nőnemen levő felét Moszkaországnak, jegyzé meg
M’Kildock.

– Igen. – A hölgynek meg kelle engedni, hogy a sátor elkészülvén,
lesegítsem őt hintajából, a mi máskép nem történhetett, mint hogy két
karomra kellett őt vennem, s úgy szállítanom fekhelyéig. Azon
pillanatban kelle parancsot kapnom ezredesemtől, hogy menjek rapportra a
tábornokhoz.

Én elbúcsúztam szép idegenemtől s kérdezém, hogy nem tehetnék-e érte
valamit a tábornagynál?

Ő megszólalt. Szenvedő, szívig ható hangon mondá:

– Igen, monsieur. Ön engem lekötelezhet. Az én nevem Torlatievna.
Oroszhon legmagasabb családjainak ivadéka vagyok. Mint nemzetem hű
leánya, eljöttem én is harczolni az idegen ellen s büszkén vallom ezt be
és nem remegek senki előtt.

A hang, melyen ezt mondta, egy spartai hősnőé volt; én lehajoltam, hogy
megcsókoljam kezeit. Kettő van, a mit ellenségemben is tisztelek: a
honszerelmet és a szép asszonyt. A kettőt együtt láttam magam előtt.

Egy óra alatt megjártam az útat, visszatértem küldetésemből.

A szép Torlatievna egy észvesztő mosolylyal fogadott, mely
keresztül-kasul járt rajtam. Kért, hogy üljek le mellé.

– Madame, szóltam hozzá, ön szabad. A tábornoknál szóltam ön mellett, s
ő azt felelte, hogy fogassak lovat önnek hintajába s szállíttassam önt a
legelső orosz őrszemig; mi tiszteljük a hölgyeket s ellenük nem
harczolunk.

A hölgy azt felelé, hogy ily nemes bánásmód őt megszégyeníti, hogy azt
nem fogadhatja el, ő nem engedi magát semminek tekinteni; ő nálam marad
foglyul, míg váltságdiját megküldik, álljon az bár milliókból, vagy a
míg egy franczia tábornokot elfognak s őt azért kicserélik. Ő hivatkozik
rá, hogy mint fegyveres harczos, hadi foglyul tekintendő.

– Madame, mondék, én örülnék e szerencsének, de a tábornok parancsolatja
szent, önnek innen mennie kell.

A hölgy hosszú, méla tekintetet vetett rám, ha sokáig így néz, még magam
is eltalálok szökni vele.

– Tehát Isten önnel, szólt susogva s egészen nő volt, midőn kezét nyújtá
felém. Isten önnel, szólt és megszorítá kezemet.

Ah, ekkor tértem magamhoz. Ekkor tekinték szívébe.

– Torlatievna! mondék lelkesülve, ön távozik, de nem örökre, tőlem. Ön
elviszi most magával szívemet, de én érte fogok menni. Mi bevesszük
Szebasztopolt s akkor én önt fölkeresem; adja ide az adreszét, mely
utczában lakik és sub micsoda numero?

Ő megtagadólag intett kezével, tompa, enyészetes hangon mondá:

– Ha keressz, Szebasztopol romjai alatt fogsz csak megtalálni.

– Nem, nem Torlatievna. Azzal a gondolattal hagyjon fel. Menjen le a
pinczébe, mikor mi bombázni fogunk, mert biz Isten, az nem tréfa. Mások
dicsőségért küzdenek Akhtiár előtt, én csak önért fogok harczolni.

– Úgy a torlaszoknál találkozunk; monda ő büszkén és készen álló
hintajába veté magát. Úgy látszék, hogy a térde sem fájt már olyan
nagyon, mert segítség nélkül lépett fel a hágcsón.

Az egész úton egy szót sem szólt többé hozzám; csak midőn az utolsó
őrszemhez értünk, akkor fordult ismét felém, lelkesülten rebegve:

– A torlaszoknál találkozunk.

Én pedig bámulva maradtam el ott s utána néztem, míg hintaja el nem tünt
szemeim elől. Oh dicső Torlatievna!

Azóta sokszor találkozunk egymással. Midőn az ostromgátakat építjük,
gyakran látom őt megjelenni a mellvédeknél; piros ruhában, fekete
kabátkában, fehér tollas föveggel. Ott jár-kel a lövegek között s ha
néha észrevesz, felém irányoz egy ágyút s saját fehér kezével süti el
rám. A golyó messze süvölt el fölöttem. Én visszafelelek neki: egy pár
szegény felrúgott orosz veszi át az izenetet.

Így enyelgünk mi egymással, így sóhajtozunk egymás után. Valódi plátói
szerelem! Egyik ágyútelepből a másikba.

– Vajjon nem volt-e valami szerelmes levél azon bombába rejtve, mely az
imént közénk esett? monda M’Kildock tréfásan.

– Kitelik tőle ez a gyöngédség; szólt a kis franczia, s rögtön felugrott
a tűz mellől s kimászott a sánczon, hogy felkeresse a bomba darabjait.

Midőn egyedül maradtak, azt kérdezé Clopinclopant az angoltól:

– Miért mosolyogtál te, valahányszor ez a fiú Torlatievna nevét
kimondta? Ismered tán?

– Nagyon is.

– Hol láttad?

– Még Szentpétervárott, midőn a követségnél voltam. Akkor nem igen volt
a nemzetiség iránt személyválogató. Valami csínja jött ki, mintha titkos
összejövetelek történtek volna nála; bizonyíthatom, hogy nem politikai
összejövetelek; e miatt el kellett neki Krimiába jönni. Krimiában
meglehetősen unalmas az élet, különösen egy ostromolt városban.
Szegényke jónak látta társaságot változtatni, azért kocsizott ki az
almai csatába s ott a legelső franczia hadnagy által elfogatta magát.
Szerencsétlenségére egy sentimentalis védőre akadt, a ki kegyes volt őt
félreérteni s egy udvariatlan tábornokra, a ki visszaadta szabadságát, a
nélkül, hogy látni kivánta volna. Igy ő nem juthatott új hatásköréhez.
Visszatérve Alma alól, ide jött ki a Csernaja melletti villájába, a
midőn Balaklavától a tábornok kiküldött bennünket, hogy azt a helyet
foglaljuk el. Én már akkor régen hallottam hírét az almai amazonnak,
kiről azt irták és beszélték, hogy ott sebet kapott, s most itt e
villában lakik, de még nem tudtam, hogy kit legyen benne szerencsém
tisztelni? a midőn összetalálkoztam vele. – Ah, hát maga az Torta? –
mert én csak Tortának szoktam nevezni rövidség okáért. Maga az a híres
amazon. Ne csináljon hát olyan haragos képet! Ő tekintélyt akart mutatni
társaim előtt, de mindenütt utjában talált engem, ki annyi bohó kalandot
juttattam eszébe, a mit együtt megértünk, hogy hahotával kaczagott
mindenki. Reggelre az amazon megszökött villájából. Mondják, hogy
felkereste a franczia tábornokot, felszólítva őt, hogy kedvéért
változtassa meg a hadi rendet, állítsa az angolokat balszárnyra, s adjon
helyette francziákat a tulsó félre, a kik udvariasabbak. A mint
gyanítom, ez indítványa nem támogattatott különös sikerrel a hadi
tanácsban. Többé vissza sem jött azután villájába, hanem haza ment
Szebasztopolba, hol hihetőleg ismét élénkebb lesz a saison, ha a
nagyherczegek megérkeznek.

M’Kildock alig fogta be száját, midőn a kis franczia visszaérkezett a
sánczok elől. Csakugyan kapott egy bombacserepet valahol, de abból nem
tudott meg egyebet, mint hogy a keze kormos lett tőle.

Egy lövés dördült el a várfokon s percz mulva egy öreg golyó búgott el a
beszélgetők feje fölött.

– Ah Torlatievna! sóhajta a kis franczia, és csókot vetett kezével az
ártatlanul elrepülő golyó után.

* * *

Néhány nap múlt el ismét a hosszú ostromidőből; a franczia víárkok mind
közelebb vonultak az orosz sánczokhoz, alig voltak már néhány száz
lépésnyire egymástól.

A franczia minden dologból tud magának mulatságot csinálni: a
legunalmasabb árokásás közepett jó tréfa volt elnézni, mint jelen meg az
orosz sánczokon rendesen ebéd után egy piros szoknyás amazon, hogy nem
restell órahosszat elnézdegélni hosszú távcsövével a franczia táborra.

Azután meg azt lesték el, hogy e vitéz amazon, a mint megpillantja a
sánczok között a mi kis franczia tisztünket, rögtön előhozat egy
ártatlan háromfontos ágyút szolgáival, s azt megtöltetve, elkezd rá
saját kezeivel lövöldözni példás makacssággal. A golyók soha sem
találnak, látszik, hogy csak magánmulatság nála az egész.

A kis Dumas egészen megtisztelve érzi magát e különös kitüntetés által.
Mihelyt valahol mutatja magát, rögtön elkezdenek körüle dongani a három
fontos darazsak.

Tábornoka egy ízben aggodalmasan tevé azon észrevételt, hogy tán jó
volna óvatosabbnak lennie; a kis Dumas nevetve viszonzá:

– Hiszen látja ön, hogy csak kaczérkodik velem az az asszony.

Mikor aztán nagyon közel fütyentett mellette a golyó, akkor legalább
megtett annyit, hogy kis tábori sipkájával udvariasan üdvözölve köszönté
a figyelmes megkülönböztetést.

Egy este a legsűrűbb zápor közepett az osztályparancsnok rendeletére
tizenkét enfants perdus, tizenkét veszett fiu a zuávok közül, hasonfekve
megindult az orosz sánczok kémszemlészetére. A kis Dumas vezette őket.

Az emlékezetes zöld dombot kellett kikémlelniök, a honnan szoktak
rendesen az oroszok előtörni, midőn az ostromárkokat meglepni akarják.

A feladat merész volt: az ellenfél előőrsei között észrevétlenül
keresztül csúszni, belopózni sánczaik közé, összejárni erőműveiket,
hallgatózni, leskelődni és ismét visszatérni.

Az éj különben kedvező volt a vállalatra. Oly sötét volt, hogy tiz
lépésnyire nem lehetett látni, s az eső zúgásától nem lehetett hallani
azt a parányi neszt, a mit a csúszó csapat járása s halk suttogásai
támasztának.

Elől ment két zuáv, kettőjük között maga a tiszt, a szuronyos lőfegyver
vállaikra akasztva. Utánuk hármasával a többi ugyanazon nyomon.

Már az orosz táborvonalba értek, jobbról, balról a kiállított előőrsök
kiáltása hangzik: «ki vagy? ki vagy?»

A lovas őrjárat megy végig a táborvonalon; hangzik a földön közelgő
dübörgése. A zuávok a földre lapulnak előtte, keresztül gázolhatnának
rajtok s még sem vennék őket észre. Alig hat lépésnyi távolban
poroszkálnak el mellettük a lovasok. A hosszú táborvonalon mindig
távolabb hangzik felváltott kiáltása az orosz előőrsöknek: «őrjárat
haladj!»

A zuávok újra felemelik fejeiket, most már nincs mitől tartani, ezek egy
óráig vissza nem térnek s addig ők bevégzék kémjáratukat. Tehát csak
gyorsan előre!

A sánczárkokba bocsátkoznak, végig másznak az árkok oldalain, ügyesen,
mint a hiúz, a kettős őrök háta mögé kerülnek; azt is hallják, hogy mit
beszélnek egymással? a szuronynyal le lehetne őket döfni, a nélkül, hogy
egyet szólhatnának.

Sietve összejárták az egész dombkörületet, mint a kigyók, oly csendesen,
észrevétlenül; beleskelődtek az ellenség tűzaknáiba, megszámlálták
álarczozott lövegeit s ismét egy csoportba gyűlve, az elébbi nyomon
indultak visszafelé.

Az eső záporban omlott, de jó volt a zápor nekik, mert a halál elől
rejté el őket. Már szinte túl voltak az előőrsi lánczolaton, midőn
egyszerre a legelől csúszó tiszt egy halk szisszenéssel inté társait,
hogy álljanak meg; mindnyájan visszafojtják lélekzeteiket s a földre
lapulnak. Már jól kivehetni az alakot a sötétben; hosszú köpenybe van az
burkolva s egyenesen feléjök tartani látszik. Egy kiáltás s mindnyájának
vége.

E pillanatban, mintha minden ellenük esküdött volna, a szebasztopoli
erődök egyikén egy világító golyót lőnek fel a magasba s az néhány
perczre felderíti az éjszakai sötétet, véres világot vetve a tájékra.

A merész zuávok el vannak árulva! Az idegen alak meglátta őket. Ki az?
Egy nő; egy amazon, rövid köntösben, bő köpenybe burkolva: Torlatievna.

Meglátja a golyó izzó fényénél a lábai előtt heverő alakokat s az első
pillanatban azt hiszi, hogy azok halottak, kik temetetlen maradtak ott
korábbi csatából; odalép hozzájuk, s a mint a legelsőhöz lehajol
közőlök, az felszökik hozzá, s mielőtt ideje lett volna sikoltani,
bezárja ajkait – forró, elnémító, lepecsételő csókkal.

A kis Dumas a merész kalandor. Egy csókot a hölgy ajkára, egyet-egyet
szép szemeire, hogy ne is szólhasson, ne is láthasson; az alatt társai
sietve vonulnak tova; a fénygolyó elpattan a levegőben s ismét sötét
lesz minden. Talán még sem pattant olyan nagyot, mint az a csók, melyet
a merész franczia a szép amazon ajkáról rabolt, s azzal futott messze
távozott társai után.

A szép amazonnak csak azután jutott eszébe, hogy utána kellett volna
lőni!

Mire zajt ütött az előőrsök között, akkorra már a zuávcsapat lőtávolon
kívül volt s az utánuk küldött golyók csak azt bizonyíták, hogy
Szebasztopolban nem adnak pénzt a puskaporért, egyebet semmit.

A másnapi orosz hadi jelentésben azonban olvasható volt, hogy a mult
éjjel csak a derék önkénytes amazon Torlatievna grófnő merész és éber
magaviseletének lehetett köszönni, hogy egy lopva közelítő ellenséges
csapat kémszemlészete meghiusult.



A FEGYVERTELEN.


I.

Van egy boldog ország, melynek földjén ellenség meg nem pihent soha, ha
csak halott formában nem. Az idegenek ezt az országot nevezik
Circassiának, a miről a bennlakók nem tudnak semmit, mert ők maguknak
nem így nevezik.

A földképeken szépen határokat is vontak számukra, ki is festették
azokat mindenféle színekkel, kerületekre osztották: eddig tart az egyik,
addig a másik. Azonban mindez nem ártott nekik semmit és ők nem tudnak
arról, hogy hová festették számukra a mappákon a határt.

Ha én valami gazdag nemzet bölcse volnék, azt mondanám, hogy ez az
ország nagyon szánalomra méltó, mert nincsenek sem vasutai, sem
kristálypalotái; mert fővárosaiban nem laknak olyan gazdag emberek, a
kik milliomokat vesznek be, s palotákat építenek; mert nincsenek
márványból és érczből emelt történeti emlékeik, s főfő embereik nem
ülnek az európai hatalmasságok udvaraiban; – minthogy azonban
szerencsémre a jámbor magyar nép együgyű mesélgetője vagyok, hozzám fér,
hogy ezt a kis cserkeszföldet igen boldog országnak találjam hölgyeinek
szép szemeiért s férfiainak bátor szivéért; egyebet mi tőlünk is bajosan
irigyelhetne valaki.

Édes szerelemben, diadalmas harczban folyik le az élet, a jövendő gondja
nem nyomja senki vállát; az apa nem hágy fiára egyebet kardjánál, a
testvérek nem vesznek össze az osztályon, minden leány hős férjet kap,
kinek házához nem visz sem zongorát, sem ékszereket, hanem szelid nyájas
arczot, hű szívet, munkás kezeket s nem háborgatják őket a fáin világnak
keresve keresett bajai.

Egyik törzsökét e népnek hívják avaroknak. Talán ők képezik azt a hős
törzsökfát, melyről a hatalmas avar nép elszármazott, a kikről alig is
tudnak többet, mint hogy elmentek és nem jöttek vissza többé. Talán még
most is várják őket, s van az esztendőnek olyan napja, a mikor minden
háznál asztalt terítenek, üresen hagyott tálakat rakva egymás mellé, az
ezernyi-ezer esztendő előtt eltávozott testvérek számára…

Az avar népfaj egyikét képezi a kaukazusi hét nemzetségnek, mely szent
hetes szám valamennyi ősmagyar hagyományban előfordul, s az avar faj
ismét hét családra oszlik szélylyel, melyek között emberek emlékezete
óta legtekintélyesebb volt az Andi család. Az öregeknél itt volt a
legtöbb bölcseség, azért a legtávolabb vidékekről is gyakran eljártak
hozzájuk tanácsot kérni s viszályaikban közbirákul őket hívták fel; az ő
leányaik voltak a legszebbek az egész avar faj között s szerencséjének
tarthatta a szomszéd kazikumuk nemzetbeli előkelő legény, ha egy
közrendi Andi leány kezét megnyerheté. Az ő paripáik voltak a legjobb
futók s a harczban megállók, náluk maradt meg a legtöbb történeti emléke
a fajnak, híres kopják, kardok, a mik hétszáz esztendő előtt mint
diadaljelek jutottak az ősapák kezeibe, s azóta hétszer hét ivadékot
kiszolgáltak, még most is meg vannak a fiuk birtokában, s bizonyságot
tehet róla az ellenség, ha olyan jól fognak-e most is, mint azelőtt?

A kies Nilár völgyében fekszik az Andi család főlakhelye, Karasszó
helység: várnak is beillik. Sebes rohanású hegyi folyam zúg el mellette
két felől s csak a tömött szikla, melyre a házak épültek, őrzi azokat,
hogy a rohanó víz rég el nem söpörte onnan. Két felől nagy, meredek
bérczek emelkednek körülötte, miken csak egy szűk hegyszakadékon át van
bejárás az avar földre, olyan keskeny úton, hogy két lovas alig mehet el
egymás mellett; ezt a bejárást őrzi a Karasszó erős helye, mert ha nekik
tetszik két felől elzárni zsilipekkel a mellettük elfolyó patakot, az
egy nap alatt úgy megárad, hogy elrekeszti az egész szűk utat s oda
senki be nem mehet.

E sok tekintetben nevezetes falu előljárója volt a jelen század negyedik
évtizedében Merisz bég, ki lehetett akkor mintegy ötven éves. Két fiai
közül egyiket hítták Balkár bégnek, másikat Gyáma bégnek. Ez húsz, amaz
huszonkét éves volt körülbelől.

Balkár bég háza volt a legszebb, legnagyobb az egész Nilár völgyben,
köröskörül kigyósan faragott oszlopok tartották tetejét, melyen
köröskörül lehetett járni, s melyre vén vadszőlők venyigéi kapaszkodtak
fel, piros zománczos leveleikkel, szétterjengve az ablakok körül. A ház
párkányzata czifrán ki volt rakva agyaras vadkanfejekkel,
szarvaságbogokkal, miket vadászaton ejtettek el.

Csinos kamarákra volt elosztva a kisded fakastély. Mindjárt a belépésnél
a tűzhelyes konyha, réz- és faedényeivel, túl rajta a tágas
étkező-terem, alacsony, lábatlan bőrszékekkel, felaggatott ivókürtökkel,
kupákkal, s a hosszú gerendákról alácsüngő négylábú kecskebőrtömlőkkel,
mik piros füstölt hús s szalonnaoldalok közül barnállottak elő,
feszülésig töltve levén tejből készült erős szeszitallal. Innen nyíltak
kétfelé a családtagok elkülönözött szobái, egy a férfiaknak, a másik a
nők számára. Az utóbbi szoba drága szőnyeggel volt bevonva, mik anyáról
anyára maradtak a családnál, sőt még a kereveten egy lant forma koboz is
látszott, kilencz ezüst húrral, annak bizonyságául, hogy valamelyik
ősanyja az Andi családnak fiatal korában énekhez is értett. A
férfiszobában egészen másnemű fényüzést lehetett szemlélni; czifra
párduczbőrök, medvetakarók voltak leterítve a falak mentében; szerte a
falakon egész csoportozatok összerakva nyilakból, fejszékből, s hajító
kopjákból, rézszegekkel kivert bőrpaizs alatt keresztbefektetett lobogós
zászlók, félholdas lófarkak, szeges buzogányok és sarlóforma kardok. És
minden fegyvernek megvolt a maga története. Sokat értek azok viselőik
kezében! Ha úgy pénzzel meg lehetne venni az életet, mennyi aranynyal,
ezüsttel felérne ez a sok vasdarab, a mi annyi életet elvett ingyen.

A főajtó felett függ csupán egyedül egy hüvelytelen egyenes kard, melyre
szent képek s latin mondások vannak kiverve aranynyal. Ezt a kardot
meglátni messze földről eljönnek a frank utazók, mert azt hétszáz évvel
ez előtt vevé el frank keresztes hőstől az Andi család egyik őse, ki
Szelahaddin szultán alatt harczolt, s azóta minden ivadék becsületére
szolgált annak a kardnak, s nem jutott az idegen kézre soha. Oh sok
pénzt igértek már azért az Andi családfőknek! ha áruba bocsátnák, tán az
egész Nilár völgyön minden tehenet és juhot megvásárolhatnának rajta.

De nem adják ők azt olyan könnyen, csak az ellenség kap néha belőle, az
is csak az éléből s vérével szokott érte megfizetni.

Mert ellenségük van az avaroknak, majd egyik, majd másik szomszéd. Hisz
a mióta a Bábel tornyával összezavarodtunk, azóta haragszik egyik ember
a másikra, s szereti pusztítani azt, a ki nem az ő nyelvét beszéli.

Egyszer a tatárok, másszor az osszetek, majd meg a Kabarda lakók
vetekedtek az avar fajokkal, mind megbánták szépen, s iparkodtak jó
barátok lenni.

De jött nem sokára egy mindannyinál félelmesebb ellen, hideg észak
országából, hideg haraggal, hideg kitartással, a kik nem úgy rohantak
rögtön, mint más ellenség szokott, hanem lépést lépésre tettek s minden
lépés után megerősíték magukat, és senki sem bírta őket többé onnan
elmozdítani, a hová egyszer lábaikat letették… A moszkók, a moszkók!


II.

Régi babonás hagyomány a moszka hősöknél, hogy arany nyillal, ezüst
golyóval jobban czélba lehet lőni, mint vassal.

A ki erre megtanította őket, nem lehetett bolond ember, mert valóban
sokkal több várat bevett a moszka arany, ezüst, mint a vas és ólom, s
több derék hőst levert lábáról csengő pénzzel, mint süvöltő karddal.

A kaukazusi népek sok év óta hallották már, hogy valami makacs ellen
befurakodik hegyeik közé, ott helyet foglal, sánczokat hány, várat épít,
utakat tör. Később azután úgy viseli ottan magát, mintha ő volna a
gazda. A nép ifjait elviszi messze, ki tudná megmondani hová? a
főnököket szolgáivá alacsonyítja, harácsot vesz, idegen templomába
kényszerít járni, idegen nyelvet kényszerít eltanulni, s imádkoztat
fegyverei dicsőségeért.

Ha lett volna egyetértés a nép között, hajh milyen siralmas vége lett
volna ott a moszkónak; de ősi viszálkodásból hagyták megnőni a közös
ellenséget; az egyik faj örült, hogy a másik faj pusztul s nem gondolt
rá, hogy majd rá is kerül a sor. Azután mindig is akadt közöttük az
ellenségnek barátja, a ki elmondta a többinek, hogy a moszkók milyen jó
emberek: ezüsttel fizetnek mindenért, megcsinálják az útakat, bekerítik
a városokat, vigyáznak rendre, békességre, isszák az áldott pálinkát s
tele zsebjük szent képekkel.

Elébb csak a kereskedők hatoltak az ország mélyébe, árultak czifra
csecsebecsét, nyalánkságot s vettek haszontalan lim-lomot, a mi senki
másnak nem kellett, azután telepítvényesek húzódtak be, vettek drága
pénzen kopár földet, hogy a kereskedőknek legyen hová megszállani.
Azután fegyveres őrizők jelentek meg, hogy a telepítvényeseket el ne
pusztítsák a rablók. Azokat egész csapatok követték, s hogy a csapatokat
el ne lopja valaki, várakat építettek, s azután azt mondták, hogy otthon
vannak.

Igy kötöttek ki Avariával is. Egyszer látogatóba jött két jámbor moszkó
a Nilár völgybe, fölkeresték Merisz bég házát, megölelték az öreg béget,
megcsókolgatták fiait, dicsérék sajtját, kumisz italát, mely készül
posasztott tejből, megbámulták fegyvereit, ott laktak nála egy hétig,
szelídek voltak, mint a bárány s midőn elváltak tőle, meghívták, hogy ha
érkezése leszen, látogassa őket vissza, alig nehány mértföldnyi távolban
fekvő várukban, hadd adják neki vissza azt a szíves vendégszeretetet.

Az avar főnök nagyon megtisztelve érezte magát e meghivással s alig várt
az alkalomra, hogy fakastélyából leszállva, megnézhesse azokat az új
telepítvényeket, hol minden még egyszer akkorára nő, mint másutt, s hol
az embereknek éjjel-nappal nincsen egyéb dolguk, mint boldogságukkal
dicsekedni.

Különösen kisebb fia nógatá az utazásra. Gyáma bég el volt ragadtatva az
orosz uraktól szörnyen: mennyivel szebb emberek ők, mint a mi barna
avarjaink, hajok sárga, mint a kender, szemeik kékek és zöldek, egynek
közülök szemöldököt sem adott a természet: milyen jól illett az neki!
Gyáma bég leperzselte a magáét, hogy hasonló legyen ehez a szép idegen
úrhoz.

De Balkár bég egészen ellenkezője volt testvérjének. Nem tűrheté a két
idegent, s mikor el kellett menni apjával látogatásukra, úgy könyörgött,
hogy csak hadd maradjon ő otthon.

Volt egy szép szerelmes mátkája Balkár bégnek, a szép Gyiungyila (olvasd
Gyöngyile). Ha az nem lett volna olyan szép, ha annak nem lettek volna
olyan bűbájos szemei, oly mézédes ajkai, oly hizelgő keble, ölelő
karjai, talán el sem ment volna Balkár bég apjával és testvérével. De
Gyöngyile könyörögve füződött nyakába: «mit hozasz nekem az idegentől,
hozasz-e prémes kaftánkát, pillangós papucsot, arany boglárokat,
zománczos kösöntyűt?»

Balkár bég mondhatta neki: «minek tenéked boglár és kösöntyű, nem
drágább-e neked az én két szemem? minek neked a drága prém, nem
melegebb-e annál az én keblem?» Gyöngyile elszomorodott s a bég, hogy
kedvét találja, elment együtt Merisz béggel a jámbor oroszok
telepítvényére.

Ott nagy szívességgel fogadták őket, megismerkedteték drága italokkal,
fűszeres ételekkel, megmutogatták nekik számtalan hadi erejüket, nehéz
ágyúikat, s mondogatták a jó Merisz bégnek, hogy milyen derék két lovas
vezér lenne fiaiból, mennyi fényes érdemrend elférne széles melleiken,
nagy urak, herczegek lennének belőlük; a félvilág beszélne az Andi
család hős sarjadékiról, s majdan ők lennének az egész cserkesz föld
urai, – a hatalmas czár kegyéből.

Merisz bégnek tetszett ez a szép biztatás; hogy irigykednének reá majd a
muridák, csecsenczek, ha az ő faja felülkerekednék rajtok! Nem is sokat
gondolkozott, még ő kérte a derék szíves moszka urakat, hogy tartsák
maguknál fiait s tegyenek belőlük herczegeket, vezéreket.

A két ifjunak engedelmeskedni kellett, mert a cserkeszeknél az atya
parancsol. Gyáma bég örömest is szót fogadott, mert ő unta otthon az
atyai házat, az egyforma életet s kivágyódott a világba. Hanem Balkár
bégnek nehezen esett elválni atyjától, az ősi tűzhelytől, az ismert
hegyektől s a mindennél jobban szeretett Gyöngyilétől.

Gyáma bég gyorsan haladott a moszka urak kedvében; jó, engedelmes ember
vált belőle, ki a tanítást beveszi, s nemsokára csapatot vezérelt és
vállrózsás öltönyt kapott s úgy szórta a moszka beszédet nyelvével, mint
mikor villával forgatják a kaszált füvet nagy szél idején.

Kevésbbé tudott megszokni Balkár; pedig neki még jobban kedveztek: adtak
rá gombos egyenruhát, itatták édes borokkal, vittek hozzá szép
leányokat, kék szemű, szőke hajú leánykákat, a kik örömest mosolyognak a
szép ifjakra s nem haragusznak a csókért.

Mind nem kellett az Balkárnak. Elhajigált magától bort, aranyos ruhát és
szép leányt. «Nem kell nekem tűzitalotok, czifra ruhátok, mosolygó
leányaitok; nem kell nekem uratok kegyelme: bocsássatok engem hegyeink
közé vissza, adjátok vissza bőr ruhámat, görbe kardomat; mátkám van én
nekem odahaza, a ki én reám vár!»

A földhöz verte, a mit adtak neki, összeveszett jószívű házi gazdáival,
s azt mondta, hogy ő erővel is el fog tőlük szökni.

Az ilyen goromba magaviselettel azután azt nyerte, hogy egy szép
éjszakán kocsira tették és úgy elvitték, hogy a madár sem tudott róla.

Mikor pedig az öreg Merisz bég tudakozódott fia felől, azt mondák neki,
hogy a minden moszkák ura elvitette őt jó nevelésbe, a hol emberséget s
jó erkölcsöt fog tanulni.

Oda bizony. Van a moszkák országában egy nagy nevelő-intézet, melynek
neve Szibéria, és abban híres iskolák, a miket hínak ólombányáknak.

Oda vitték Balkár béget.

Tizennyolcz esztendeig járta Balkár bég a szibériai ólombányák üregeit,
ásta a czinóbert és kénesőt, pirította a kénköves és patkánymérges
érczeket egész tizennyolcz esztendeig. Már magában ez is eléggé mutatja,
mily átalkodott és makacstermészetű embernek kellett neki lennie. Más
emberséges ember négy-öt esztendőnél tovább nem állja ki ezt a munkát,
az erős fáradság alatt meg kell törni testi erejének, vagy az
egészségtelen levegő a bányákban üti le lábáról, vagy az érczpirításnál
fullad bele a patkányméreg füstjébe, vagy a hosszú téli éjszakákon fagy
meg valahol a hó alatt, vagy ha sokáig kibirja, elébb-utóbb az
érczgőzöktől s a fehér plajbász porától ólomgörcsöket kap, a belei
összetekerednek, az arcza olyan színű lesz, mint a valóságos ólom,
összezsugorodik mint a féreg s végtére szépen okosan meghal.

Balkár bég azonban nemcsak az által boszantá előljáróit, hogy
tizennyolcz esztendeig meg nem halt, sőt egy szép napon agyonsujtá az
őrizetére rendelt kozákot, elvevé dárdáját és lovát s eliramodék az Ural
ismeretlen hegyei közé.

Az Ural hegyeitől a Kaukazusig körülbelül annyi az út, mintha valaki
feljönne Debreczenből Pestre és ismét lemenne s azután még tízszer
egymásután feljönne és lemenne, azzal a különbséggel, hogy ott nem esik
közbe sem vasút, sem pedig gyorskocsi-intézet, s óriási hegylánczokon
keresztül híre sincsen emberjárta útnak; mert a katonai szállítmányok
Moszkova felé szoktak kerülni, s a hegyek közt lakó népek, halászok,
vadászok azt sem tudják, van-e valahol kezdete és vége a folyónak, mely
határaikat ketté szeli? s az egyik hegyen túl következik a másik hegy.

Mind nem törődött ezzel Balkár bég; csakhogy egyszer lovon érezhette
magát s kardot foghatott kezében; csakhogy egyszer az emberlaktalan
erdős pusztaságba kimenekülhetett; mit félt ő a többi veszélytől?

Éjszakánként sokszor elnézte kínos fogságából az ég csillagait:
kitanulta, melyek azok, a mik édes szűlőföldje fölött ragyoghatnak; úgy
kinézte, úgy kiszámította azt a tájat, hogy sötét éjjel, bekötött
szemmel is oda bírt volna találni. Milyen kár, hogy a csillagokat is el
nem lehet tiltani a foglyok feje felül.

Minden reggel, minden este elhagyott otthonára gondolt, ez volt minden
órájának elválhatlan gondolatja, s e mellett úgy elvesztett minden
fogalmat a mult és jelen különbségéről, hogy azt sem vette észre,
miszerint tizennyolcz évvel idősebb lett az alatt; azt hitte, még mindig
fiatal és hogy édes atyja Merisz bég még mindig ott ül a szőlőlugas
alatt, s a kedves Gyöngyile még mindig vár reá, s ott fonja az átelleni
házban a vőlegényi ingnek valót, a hosszú lenfonálon a földig eregetve
az orsót s most is olyan szép, olyan karcsú, mint volt tegnap, a midőn
legutólszor megcsókolta.

«Tegnap!» ez előtt tizennyolcz esztendővel!

Vad erdőkön, kietlen rónákon kellett keresztül utaznia, majd a farkasok
csordái kergették meg, reggeltől estig el nem maradva sarkából, majd a
portyázó tatárok kerítgették futásában, csak alig menekülhetett tőlük;
mert ezen tájon semmi állat sem tanyáz, a mi enni ád, csak olyan, a mi
megesz.

Egyszer tizenkét farkas fogta körül, bele ragaszkodtak a gonosz éhes
férgek lova szügyébe, tomporaiba, Balkár bég kardot rántott s egymásután
valamennyit agyonvágta, elfeküdtek valamennyien kidült nyelvvel a
gyepre, de a szegény ló is lefeküdt, a számtalan seb elkínozta s Balkár
bég gyalog maradt.

Annyit mégis nyert belőle, hogy egy jó darabot leszelt elesett lovából,
azt megsüté s ezzel az édes, sótalan hússal táplálta magát napokig,
behintve agyaggal, hogy olyan émelygős ne legyen.

Még jól esett neki egyrészt, hogy lovától úgy elmaradt, mert a szörnyű
hegyek között, mik útját állták, úgy sem mehetett volna át lovon;
ösvénytelen szakadékok, meredek sziklapárkányok látták őt fáradságosan
tova haladni, hol nem járt a kőszáli kecskén kívül semmi élő állat soha.

Készakarva került minden emberlakta helyet s ha véletlenül valami házra
bukkant, kitért neki messze, mint valami veszedelmes állat barlangjának.


III.

Tavasznak csúfolták azt a fergeteges évszakot, melyben Balkár bég
megindult az ő szép ólombányás Szibériájából s ősz is lett, tél is lett,
mire odáig ért, a hol a magas Kaukazus hegyei kéklenek a távolból.

Még az a rabköntös volt rajta, a mit Szibériából elhozott, a mennyiben a
tövisek és sziklák le nem tépték róla, de orczáján semmi sem volt abból
a hajdani vidám mosolygásból, délczeg tekintetből, a mit Circassiából
elvitt magával; azt még jobban letépték róla a nyomor, szenvedés és
emésztő vágyak. Egész képe tele nőve bozontos szakállal, melyben a
gyakori elfojtott indulat miatt egész foltonként látszottak a rögtön
megőszült pászták; termete a sanyarúság, nélkülözés s a hosszú út miatt
elsoványodott; hangja eltompult, elrekedt, úgy, hogy bátran bemehetett
volna, hazájába érve, Merisz bég fapalotájába koldulni, senki sem hitte
volna el, hogy ő volt valaha Balkár bég – ha tudniilik haza talált
volna.

Ámde a mint régi faluja elé ért, csak bámulva állt meg ottan. Száz meg
száz mértföldnyi rengeteg pusztákon nem tudott eltévedni, de most azt
látta, hogy nem jó helyen jár; ez nem Karasszó, azok ottan nem avar
házak, ezek itt, a kik szemközt jönnek, nem cserkeszek, nem avarok,
valami idegen lovas nép az, a kivel nem jó összetalálkozni.

Nem is sokat ödöngött azon helyen tovább, hanem bevette magát ismét az
erdőkbe s onnan vizsgálta az egész átváltozott tájékot.

A szűk hegytorkolat most szélesebbre volt vágva s a vert úton, melyen a
meggörnyedt földnépe törte a kavicsot, nehéz társzekerek jártak, gyalog
járt-kelt az avar férfi, lovon csak az idegen s fegyvere nem volt övébe
szúrva többé. Amazok hordtak hosszú dárdákat és kemény végű kurta
ostort. A falu be volt kerítve magas sánczczal, s belől rajta a hajdani
szőlőlugasos, virágos, körül erkélyes házak helyén most fehérre meszelt,
unalmas négyszögű kőbarlangok voltak szomorú egyformasággal sorba
építve; a hol elébb Merisz bég szép fapalotája állt, ott három sor
ablakos magas épület volt rakva, mind a két oldalán hosszú nyárs a
hegyébe tűzve, mintha az égben lakók ellen akarna hadakozni velök.

Lenn a rónákon pedig lánczolatos sorban látszottak valami különös
alkotmányok, mintha nagy galambdúczok volnának emelve, s tovább ismét
fából emelt pyramidok, mikre emberek jártak fel hosszú hágcsókon.

Csodálatos világ ez, gondolá magában Balkár bég, hogy megváltozott
egynehány nap alatt minden. Neki még esze sem volt arra, hogy e sok
változás czélját kitalálja.

Estenden egy kéreghántó paraszt gunyhójához vetődött az erdőben s
megszólítá azt, hogy adjon neki valamit enni.

A paraszt hajdan Merisz bégnek egyik legtehetősebb jobbágya volt, sok
juha, tehene volt magának s szironyos ruhában járt; most daróczköntös
volt rajta. Balkár megismerte őt s elmondá neki, hogy ő kicsoda? Az
emberen látszott, hogy megrettent, midőn a bég megnevezte magát előtte,
hanem azután nyájasabb lett, behítta magához, s adott neki kenyeret
enni.

– Ilyen fekete kenyeret esznek most az avarok? kérdé Balkár, midőn
megtörte a kemény derczepogácsát, melyet hamuban sütöttek. Az én időmben
fehér volt az avar kenyere, mint a hó.

– Jaj uram, felelt a jobbágy, megeszi a liszt lángját a moszkó.

– Tehát a moszkók laknak itten.

– Régóta, nagyon régóta. Idejét sem tudjuk már annak, mert ők más napról
számítják az esztendőt mint mi, s nemzeti ünnepeinket, miken megtudtuk a
rovásokról, hányadik esztendőt éljük, eltiltották. Hamarább elvénül
azóta ifju és leány az avar földön, egy esztendő alatt tízet élünk.

Balkár bég nagyot sóhajtva kérdezé:

– Melyik csatában győzték le az avar népet?

– Nem volt itten soha csata. Egy napon testvéred Gyáma bég bejött egy
szotnia kozákkal Karasszóba; nagy pecsétes levelet hozva magával a
moszka úrtól, melyben ő van kinevezve az egész avar föld kormányzójának.
Az öreg Merisz bég örült a nagy hivatalnak, háza megtelt idegen
vendéggel, faluját körülsánczolták, egyszer azután a házat lerontották,
s építettek helyébe nagy kőépületet: ezen való bújában az öreg meghalt.
Csak azt kérte halála órájában, hogy ősei temetőjébe fektessék, a Nilár
partjára. Meg is történt. De következő esztendőben sánczot kellett ásni
a Nilár parton, a temetőt mind felforgatták s biz a te apád csontjait
belehányták a folyóba. Gyáma bég most hatalmas úr az országban.

Balkár bég csak nyugodtan hallgatta, a mit a pór beszélt, mintha tréfás
regéket mondana neki; azután meg ő beszélte el neki, a mik vele
történtek, a paraszt csak a fejét csóválta.

Azután felvezette a padlásra a béget, falevélből ágyat csinált neki s
odafekteté. A bég, ki már régen nem aludt oly kényelmes fekhelyen,
mélyen el talált szunnyadni s csak arra ébredt fel, midőn egyszerre a
ház körül fegyvercsattogást, lódobogást hall s a mint erre ijedten
kidugja a fejét a padláshasadékon, látja hogy tizenkét kozák fogta körül
a gunyhót.

Házi gazdája, az alatt, míg ő aludt, elfutott a legközelebbi
őrállomásra, ott feljelenté, hogy nála milyen nevezetes szökevény van,
kapott érte a markába tíz jó ezüst rubelt s odavezeté maga a vendége
elfogására kiküldött kozákokat.

A szerencsétlenség elaljasítja az embert. Az előtt inkább maga halt
volna meg az avar, mintsem vendégét kiadja elleneinek és íme ez elárulja
hajdani gazdáját tíz ezüst pénzért.

Balkár bég meghallá, hogy mi járatban vannak a kozákok, látta, mint
mutogat házi gazdája fel a padlásra, érzé, hogy el van árulva.

Szép csendesen, nesztelenül odacsúszott a padlás feljáratához, két
térdére bocsátkozék, széles kését elővonta, fogai közé szorítá s úgy
várt szépen az érkezőkre.

Azok hágcsót támasztának a padlás nyilásához s elébb azon tanácskoztak,
hogy rágyujtsák-e a házat a szökevény bégre, vagy elfogják őt elevenen.
Ha megölik, csak száz rubelt kapnak, ha élve elfogják, ötszázat, tehát
élve kell őt elfogni. Ezt tanácslá nekik a házi gazda is inkább, mint
hogy a házát felgyujtsák.

Balkár bég hallotta jól, mint alkusznak a fejére odalenn s várta szép
csendesen, a mint az első kozák fellépdelt a hágcsón a padlásra: a mint
a feljárat szűk nyilásán felütötte a fejét, a bég egyszerre torkon kapta
balkezével, úgy hogy egy szót nem bírt száján kiszalasztani s azon
pillanatban széles késével lekanyarította a fejét nyakáról, s a csonka
testet pedig felhúzta a lyukon, úgy hogy az alant levők azt hivék,
miszerint társuk egy ugrással felvetette magát a padlásra. Fel biz az
Ábrahám kebelébe.

Nagy hevenyén jött utána a második: az is végrendelet nélkül költözött a
más világra.

Egymás után következett valamennyi. Nem akart egy is alul maradni,
nehogy társai majd a jutalomosztásnál azt mondják, hogy ő nem volt
jelen. Balkár bég pedig ült a sötét nyilás fölött, mint a prédáját leső
hiúz s egyenként torkon ragadva őket, legyilkolá nesztelenül a nagy
hallgató sötétségben.

Ha valamelyik keze reszketni talál, ha ideje marad áldozatai
valamelyikének egyet kiáltani, el van veszve a bég. Nem kiáltott az
egyik is. Egymás után fölment és lefeküdt mind a tizenkettő, a feje
erre, a teste arra.

A házi gazda tartotta alant a hágcsót.

Midőn mind a tizenketten oda fenn voltak már és még mindig semmi nesz
nem hallatszott, a gazda nyugtalankodni kezde. A padlás hasadékairól
valami kezde a ruhájára csepegni, mint az eső; úgy fázott tőle, pedig
meleg volt. A megöltek vére volt az.

– Hozzátok-e már a béget? kérdezé suttogva, midőn valakit a hágcsón
alájönni látott.

– Magam hozom magamat, áruló! dörgött a bég szava a nyomorultra, ki
félholtra ijedten bukott térdre a félelmes alak előtt; csupa vér volt a
bég tetőtől talpig.

– Hozz kötelet elő, szólt tompa hangon a gazdához; ez szót fogadott
engedelmesen.

– Vesd át a kötelet a gerendán, kösd meg az egyik végét rajta, a másikon
csinálj hurkot. – Úgy. Most állj fel arra a tőkére s dugd fejedet a
hurkon keresztül.

A boldogtalan megtett mindent, a hogy mondva volt neki, s midőn azt
parancsolta a bég, hogy rúgja ki maga alól a tőkét, azt is megcselekedte
és ott fulladt meg a kötélen.

Utálta volna a bég fegyverét ily undok állat vérével bemocskolni, a ki
urát elárulja ellenének. Saját magának kellett büntetését végrehajtani
magán.

Akkor lehordá egyenként Balkár a megölt lovagokat a házhéjáról,
felkötözé lovaikra egyenként, lábaikat a kengyelhez, csupán egy lovat
tartott meg magának, annak a gazdáját kettesével ülteté egy másik háta
mögé; azzal eloldá a lovakat kötőfékjeikről s elbocsátá szabadon.

A paripák egyenesen hazatértek a szokott őrállomásra.

Képzelhetni, hogy elcsodálkoztak az őrállomáson, midőn a tizenkét
lovassal haza tértek a paripák; semmi sem veszett el a vitézekről;
oldalukon a lódingos tarsoly, karjaikra akasztva a korbács, övükön a
pisztoly és kard, csak épen a fej hiányzott, azt hagyták el valamerre.

Lóra kapott rögtön egész század, utána a gyilkosoknak, a kik társaikat
megölték, azt hitték, rabló cserkeszek jöttek alá a hegyekből s a
hírmondó csak kelepczébe csalta a tizenkét jó vitézt, a kik soha sem
ijedtek meg tizenkét hasonló férfitól a csatában. A mint azonban az
erdei házhoz értek, íme az ajtó előtt látták a hírmondó pórt, mellette a
kozákok fejeit szépen pyramisba rakva, mint az ágyúgolyókat szokás, a
házfalára pedig fel volt irva vérbemártott ujjal:

«Én voltam itt, Balkár bég, fia Merisz bégnek, avarok fejedelmének:
esztendő egy nap alatt megint visszajövők».

A környéken friss hó esett, abban meglátszottak messzire az egyes
lónyomok, mik a menekült bég útját jelölték. Üldözői jól láthaták, hogy
a bég egyes egyedül volt ott. Tehát még az a vigasztalásuk sem maradt,
hogy képzeletükben egy egész tábor cserkesznek tulajdonítsák bajtársaik
megölését. Egyedül egymagában végezte azt valami rettenetes ember.

«Balkár bég, cserta bég (ördög bég)» mondogaták a kozákok.

S rajta maradt az ördög bég nevezete az avar fejedelmen; a mit ő évről
évre mindig jobban iparkodott megérdemleni.

Napestig üldözték ellenei menekülése után; a hóban hagyott nyomok
elcsalták őket messze be a hegyek közé, ott végre egy közbejött
hófuvatag végkép eltörülte a nyomokat előttük s abban kellett
megnyugodniok, hogy a kit olyan nagyon keresnek, esztendeig egy napig
nem fogják újra látni.


IV.

A szökevény pedig haladt erdőkön, hófuvatokon keresztül az Elborús
hegyei felé, mik a messze távolból fehérlenek le Avariára, ezüst vállaik
szűz haván soha sem hevert idegen dalia, még látni sem igen láthatja
őket, mert magas ormaikat örök köd és felleg takarja, s ha kivillannak
is néha fehér hegyes jégcsúcsaik, midőn kemény télen a hóförmeteg
kidühösködte magát, egyszerre megint elborul rajtok a völgyből felszálló
setét köd; s tán ezért hívják Elborúsnak az égtámogató hegyormot.

Hideg napok, hideg éjszakák fogadták a futó béget, de ő csak azt
gondolta, hogy ha hideg van is idekinn az ég alatt, annál melegebb van a
moszkók bástya-tömlöczében, s olyan jól esett olyankor neki, a mint a
szabad szél vágta orczájához a csipős havat, s a magányos
fenyőrengetegben körülüvöltötte minden oldalról a vihar, hogy a fák
koronái recsegtek s a fészkeikből kivert hollók csapatonként repkedték
körül. Mit nem adna egy ilyen szép éjszakáért az a rab, ki csendes
tömlöcze fenekén fekszik!

Egy reggelen, midőn az uratlan erdőkön keresztül csatangolt, egyszerre
meghorkanik alatta a ló, s elkezdi sörényét borzalni, hosszú farkával
csapkodni jobbra-balra, s forró orrlyukaival a havat fújtatni.

Ne félj semmit Balkár bég, hagyd pihenni kardodat hüvelyében, nem
veszett farkast, nem ellenséget sejt paripád: kozák ló az; cserkeszek
közellétét érzi, cserkesz puskák szagától borzad fel sörénye!

A bég erősen megszorítva paripája oldalait, merészen tekinte szét, a
midőn alig nehány lépésnyire tőle, egy fa tetejéből kiáltást hall:

– Megállj! ki vagy?

Odatekint, s mintha egy nagy madár rakott volna fészket a fenyőfa
terepély galyai közé, olyan fonott kasból tekint alá két bozontos
cserkesz vitéz, kurta fegyvereik csövét feléje fordítva.

A bég bátran megállt előttük és ismerős nyelven monda:

– Az én nevem Balkár bég, menekülve jövök moszkók fogságából szabadabb
országba, kicsoda uratok? vezessetek hozzá.

E szavakra az egyik cserkesz leszállt a fáról, s meghagyá Balkárnak,
hogy ő is szálljon le lováról s hagyja nyergében minden fegyverét,
azután lépjen eléje.

A bég letette fegyvereit s odalépett a cserkeszhez.

– Mi Dániel bey harczosai vagyunk, a kik őrizzük a határt, szólt a
cserkesz, és senki a mi tudtunk nélkül emberi alakban itten keresztül
nem megy, és a moszkó meg nem csalhat minket. Azért megbocsáss
ismeretlen idegen, ha neked nem hiszünk, mert már harmadik Balkár bég
vagy, a ki hozzánk szökve jön, a két elsőbbi moszka kém volt, meg is
öltük, hát ha te magad is az vagy.

– Akkor magam öljem meg magamat; monda a bég.

A cserkesz ezzel felvoná fegyvere sárkányát s annak csövét a bég mellére
szegezte, úgy hogy a fegyver szája épen a szíve tájához ért.

Ekkor azt mondá neki:

– Mondjad ki e jelszót: «török, görög, mind egy ördög.»

A bég utána mondá szépen:

– Török, görög, mind egy ördög.

A cserkesz elégedetten ereszté le puskáját, s a bég vállára veregetett
bizalmasan.

– Tovább mehetsz. Jól kimondád. Hogyha moszkó lettél volna, három
esztendeig meg nem tudnád tanulni, hogy e szókat így kimond. Ők így
mondják: «Terek, gereg, mind egy erdeg», s ez által elárulják magukat
előttünk, mikor kémekül jönnek hozzánk.

A cserkesz őrök ezután barátságuk jeléül kenyeret, bort és egy kobak
szeszes italt adtak a hozzájok menekültnek, kinek e barátsági jelek
bizonyára nagyon jól eshettek, mert már több nap óta csupa hóvízzel és
egy darabka sajttal élt.

Onnan tovább utasíták Dániel bey táborához, ki épen akkor a Kubán
partjain tanyázott.

Dániel bey Samyl sógora és jobb keze; de bal kezének is beillik, mikor
az ellenségre üt vele. A cserkesz gonoszabbnak tartja a bal kéz
csapását.

Este felé egy őrtűzhöz ért Balkár, mely mellett három lovas cserkesz
tanyázott. A havat elseperték maguk alól, úgy feküdtek a fagyos földre.
A mint a menekvő elmondá, mi járatban van, beköték szemeit s vezették
sokáig hegyen völgyön keresztül; a hó ropogott lábaik alatt s miután
mintegy félóráig csúszós jég fölött sikamlottak át a béggel, egyszerre
lekapták szemeiről a köteléket s ő nagy bámulatára egy egész tábor
közepett látta magát.

Oly csend volt a táborban, hogy semmi zaj el nem árulta annak közellétét
a bég előtt mind addig, a míg szemeivel nem látta azt.

Előtte egy alacsony termetű, izmos férfi állt, félig európai öltözetben,
minőt az újabb török harczosok viselnek, kezében az elválhatatlan
korbácsot tartá, melylyel paripáját szokta hajtani; pedig a nemes tüzes
mén ostor nélkül is úgy repül, mint a szél, s ha ütik, dühödt lesz és
nem látja hová rohan: örvénybe, vagy ellenség tömegébe? Ilyenkor szeret
a bey rajta ülni.

– Ki vagy? kérdé a menekvőtől a bey, éles szürke szemeit annak arczára
szegezve.

– Avar fejedelem; válaszolt ez.

– Az avaroknak nincsenek fejedelmeik többé; nekik knézzeik és hetmanjaik
vannak, a kiket a moszkó úr nevez ki; vannak rendjeleid a moszkóktól?

– Vannak; felelt a bég s levetve kabátját, megmutatá mezítelen mellét,
melyen egy nagy seb nyoma látszott. Ezt a rendjelt tőlük kaptam, midőn
elfogtak Jekaterinoszlávban; s most nézzétek hátamat, e korbácsütések is
az én rendjeleim, miket az ólombányák fogságában kaptam. Rendjelekkel
vagyok én tetézve.

A bey félrefordítá arczát; el kelle titkolnia önkénytelen szemébe
szökellő könyeit, midőn az avar nép fejedelmét így megcsúfolva látta.

– Hosszú utat tettél? kérdé a bégtől.

– Hosszat; de rövidebb utat tett az a tizenkét kozák, ki elfogatásomra
volt kiküldve, s kiket én küldtem vissza urokhoz.

A kozákok közt az a babonás hit él, hogy a kit közülök fegyverrel
megölnek, az a helyett, hogy meghalna, egyszerre otthon terem ismét, s a
nélkül, hogy hosszú napi járatokat lett volna kénytelen tenni, megint
ura előtt áll, érdemrendet kap tőle s ismét a hadsorba (gléda) mehet.

– Hallod-e jövevény, szólt Dániel bey Balkár béghez, én hitetlenebb
vagyok, mint egyike apostolainknak, kit a szent könyvben Tamásnak hínak.

Tudni kell, hogy Dániel bey keresztyén.

– Én sebeidbe tettem ujjamat, s tapasztalám, hogy valóban kardvágások
azok, láttam vereségeidet, valóban korbácstól származtak azok, de én
mégis gyanakodó vagyok. Kicsiny gyermek voltam, mikor azt a regét
hallám, hogy egy várost ostromoltak a görögök, s midőn nem tudták azt
elfoglalni semmiképen, egy közülök elhagyta vágni kezeit, füleit, s úgy
ment panaszra társai ellen, kik vele gonoszul bántak, ellenfeleikhez s
midőn azok hittek szavainak, elárulta őket! A moszkók nemde görögök és
te közülök jösz. Azt mondod, kegyetlenül bántak veled, elhoztad
sebhelyeidet. De hátha te vagy ama trójai görög, ki czárod kedvéért
megsebzetéd, megveretéd testedet, hogy itt mi hozzánk befúrd magadat s
azután minket elárulj?

– A próféta vágja ketté fejemet s lelkem egy moszkóba szálljon, ha ilyen
vád rajtam maradhat! Így átkozá el magát a bég, kinek arczára senki sem
emlékezék többé. Nem ismer engem senki többé. Mennyi idő múlt el, a
mióta el vagyok temetve, magam sem tudom már, mert örök éjszakában és
örök télben járt velem az idő; minden megváltozott azóta, emberek,
városok, én sem ismerek senkire, én rám sem ismer senki; nincs egyéb
bizonyságom, mint az az öldöklő gyűlölet, a mely szívemben ég. Vagy
hiszesz nekem, vagy nem hiszesz. Egy kés van kezemben, egy éles, hegyes
vas. Ha hiszesz és befogadsz, oly öldöklő kezet fogadtál szolgálatodba,
melyet ha törzsökétől levágnak, még akkor is gyilkolni fogja
ellenségeidet; ha nem hiszesz, ugyan ez a kés, ugyan ez a vas itt
előtted döfi keresztül szívemet. Allah úgy legyen nekem kegyelmes.

Dániel bey meg volt hatva a bég heves indulatától, s megengedé neki,
hogy maradjon ott táborában s külön sátort rendelt számára, s küldött
neki más öltözeteket; a miket midőn felvett a bég, egészen más alakja
volt. A moszka rabból cserkesz fejedelem vált ismét; úgy illett komoly,
szomorú arczához a hegyes tollas sisak, mely alól egybefont lánczfürtök
omlanak vállaira alá, büszke termetére a pikkelyes pánczél, melyen
fényes párduczbőre van keresztül vetve; még az arcza is megváltozott
bele, vagy csak úgy tetszett, hogy átváltozott, a rongyok között nem
venni úgy észre az arcz méltóságát.

Három napig pihent egy helyben a tábor, akkor magához hivatá Balkárt
Dániel bey s ezt bizá rá:

– Ha te Balkár bég vagy, a ki igen jó vitéz volt, azt most
bebizonyíthatod. Mi az orosz erősítvények ellen készülünk, melyek mint
egy erős láncz fognak bennünket körül. Ez az egész hadsereg, mely velem
van, Kizliárt fogja megostromolni, a moszkók legerősebb fészkét, mely
előtt hadseregük nagyja áll. Te végy magadhoz ötszáz lovast s légy az
előhad vezére. A leggyorsabb vonulással csapj alá a síkra s a hol
ellenséget találsz, támadd meg, tartóztasd fel. Mennyien vannak? ne
számláld, ráérsz megszámlálni, ha leölted őket. Én nyomodban leszek a
fősereggel, s ha minden oldalról körülfognak, akkor rajtok ütök, s
szétszórom őket.

Balkár bég nem kérdezte tovább, minek kell történni; a harcz kilátása
feléleszté szívét, a kivont kardot gyönyör volt neki látni s midőn az
ötszáz lovast parancsa alá adták, azt hitte, hogy ha még egy világ tele
van moszkóval, még azon is keresztül megy velök.

Úgy is rohant a kumükok földére, mintha Dzsingiszkán minden seregei
jönnének utána, pedig voltaképen senki sem jött utána, mert Dániel bey
alig várt egy órát Balkár bég eltávozása után, midőn hirtelen felszedeté
sátorait s sebesen elhagyta táborhelyét, Balkárt engedte előre rohanni,
ő maga pedig az icskéri erdőn keresztül a derék sereggel oldalt távozott
el.

Balkár bég kis csapatjával meg sem pihent, mig a komükok tíz faluját fel
nem égeté. Nem irgalmazott senkinek; moszkók szövetségesei azok!

Az orosz seregek egészen felriadtak e csodálatos rohamra: mit akar ez a
dühödt ember, maroknyi ötszáz emberével itt az ellenséges föld közepén?
Eleinte azt hivék ők is, mint Balkár maga, hogy vagy Dániel, vagy Samyl
jő nyomában egész haddal, s ez csak előcsapat; de midőn már csak nehány
napi járatra volt Kizliártól s mélyen benn az ellenség közepett, akkor
vették észre, hogy csak egyedül van, s ők minden haszon nélkül tettek
nagyszerű seregösszevonásokat, hadmozdulatokat. Legalább azzal akartak
boszút állani, hogy a vakmerő csapatvezért mindenestől elfogják, s azért
engedték Kizliárig menni.

Balkár bég már látta a város tornyait a messzeségből s azt hivé, hogy
majd nem sokára a földön fogja azokat ledöntve látni; e végett nagy
örömében visszaküldött egy kémet, hogy tudassa Dániel beyjel: itt van
már Kizliár, siessen ő is.

De milyen nagy volt megütődése, midőn a kém visszatért és tudósítá, hogy
az a sereg, a mi ott a hátuk mögött jön, nem Dániel, hanem oroszok
serege s akármerre tekint, mindenütt olyan porfellegeket láthat, a miket
az oroszok vertek fel és hogy mindenestől kelepczébe van szorítva.

Balkár hirtelen egy szűk hegyi útba vetette magát erre s annak mindkét
oldalát eltorlaszolva, fogadást tőn, hogy onnan élve őt a világ minden
hadseregei ki nem veszik.

Nem is fáradtak azok vele, hanem a mint odaszorult a bég, ágyúkat
szegeztek az útnak s szép csendesen elvárták, mint fogja az éhség őket
onnan kiugratni.

Napokig vártak ott a cserkeszek, még mindig remélve, hogy eljön Dániel
bey őket kiszabadítani, s midőn látták, hogy hiába várnak, elszánták
magukat, éjszaka elháríták a torlaszt s kirohantak az ellenségre.

Haszontalan, eredménytelen harcz lett belőle; kartács és
congrévröppentyű elébb széttörte a kis csapat erejét mintsem kardját a
moszkók fegyvereihez mérhette volna; maga Balkár bég, a mint paripáját
keresztüllőtték, úgy bukott le róla, hogy fejét egy kősziklához csapva
elszédült, a ló maga alá szorítá, s a nélkül, hogy csak egyetlen moszkó
haja szálát meggörbíthette volna, elfogták, s megkötözve, meglánczolva
vitték be nagy diadallal Kizliárba.


V.

Balkár bég mire magához tért, azon vevé észre, hogy kezéről, lábáról
nagyon jól van gondoskodva: el valának azok látva olyan nehéz
vasbékókkal, hogy mikor legjobban erejénél volt, sem igen sokat
hajigálózott volna azokkal. Most pedig igen el volt gyöngülve; az orosz
tábori sebészek azt a jót tették vele, miszerint háromszor is eret
vágtak rajta, hogy életre hozzák.

Csak azt várták, hogy a szemeit felvesse, rögtön feltették egy
targonczára s felvitték a vértörvényszék elé.

Tele volt a terem büszke, sarkantyús, vállrózsás urakkal, a kik
kiváncsian néztek a fogoly bégre, mint valami elejtett medvére;
egynémely mosolygott reá, mintha tetszenék neki, hogy olyan szépen meg
van vasalva, más meg öklével fenyegetődzött felé s szidta tele torokkal.

Balkár bég sokkal jobban össze volt törve testben, lélekben, mint hogy
törődött volna velök; csak az esett neki nehezen, hogy ilyen hamar el
kell neki halni a nélkül, hogy vagy egyet előre elküldhetett volna ezek
közül a derék urak közül.

Ekkor egy közülök papirost vett maga elé s kérdezni kezdé:

– Te vagy-e azon szökevény rabszolga, a ki büntetése helyét mult évben
engedelem nélkül elhagyá? Valót mondj, ne hazudj.

– Ne fáraszd magad a kérdezéssel moszkó! felelt Balkár, majd én
elmondom, mit csináltam: Szibériában megöltem egy őrt, a ki felvigyázott
rám, s meggyujtottam a kaszárnyában a kénkövet, melyet nekem kellett oda
hordani. Ott fulladt egy tiszt és tíz közlegény. Itthon elvágtam a fejét
tizenkét kozáknak, a ki elfogatásomra volt kiküldve s átfutottam Dániel
beyhez; ötszáz emberemmel elpusztítottam a veletek szövetséges avar és
kumük nép aluiból huszonötöt, a moszkók gyermekeit a tűzbe hánytam
lábaiknál fogva, s a kezembe került katonákat százával akasztattam fel
az útféli fákra…

– Hallgass! kiálta rá az elébb szólott főtiszt. Mit nagyobbítod
bűneidet?

– Azért, hogy könnyebben átessetek a halálitéleten, s ne gondolkozzatok
sokáig rajta.

Erre egy ősz, roskatag tábornok emelé fel szarvasbőrkeztyűs kezét
intőleg:

– Hallgass fogoly. Nem tudod-e, hogy az orosz birodalomban nincsen
halálbüntetés? Oroszországban nem itélnek el halálra senkit.

Azután összedugták a főtisztek fejeiket s sokáig tanakodtak egymás közt,
mi alatt egy veresképű kövér tiszt gyakran odalépett a béghez s
figyelmesen nézegette orczáját. A bég olyan igen szerette volna főbe
üthetni ezt az embert, mit bámul annyit reá.

Végre megegyeztek az itéletben, s a legelébb szólt férfi tudatá azt
vele.

– Hallod-e fogoly! azon számtalan bűntett, melyet elkövettél, bármely
más országban halálodat vonná maga után; de hogy ne mondhassák azt az
idegen népek, hogy az oroszok barbarok, azért a halálitélet nálunk el
van törölve; ennél fogva köszönd a nagy Iván czárnak, ki a
halálbűntetést eltörölte, hogy ezúttal nem kapsz büntetésül egyebet
háromezer kancsukaütésnél.

Háromezer kancsukaütés!

Egy is elég belőle, hogy érzékeny ember szíve halálra borzadjon tőle;
három ezer alatt nem egy ember, de egy bivaly, egy elefánt kiadja
páráját! Ez annyit tesz, mint nem egy csapástól, hanem háromezertől
halni meg; megöletni és újra életre kínoztatni és újra megöletni; nem
egy percz alatt, hanem órákig gyilkoltatni meg.

Balkár bég jól tudta, mi vár reá? No már most, gondolá magában, ha ezt
meghallja Dániel bey, majd csak elhiszi, hogy nem voltam orosz kém.

Ekkor ismét előállt az a vörös ember, a kinek úgy szeretett volna a
képére mászni s hosszasan beszélt azzal az ősz rokkant tábornokkal; mire
mind a ketten odaléptek hozzá s a tábornok szólt:

– Lásd te gonosz ember, ez a te testvéred, Gyáma bég, most a magas czár
hadseregében nagyrangú vitéz, ki te reád érdemetlenre még most is
emlékezik s tégedet nem szűnt meg szeretni, daczára annak, hogy te gaz
lázadó vagy. Mondsza, ha ő került volna a tieitek kezébe, mit tettél
volna te?

– Levágtam volna a fejét; viszonza Balkár, hosszas gondolkozás nélkül.

– Te azt tetted volna gonosztevő barbar, ezt tudtam mielőtt feleltél; ő
pedig íme kegyelmet kért számodra és azt megnyeré. Az ő iránta való
tekintetből, minthogy az ő érdemetlen testvére vagy, azon rendkívüli
kegyelemben részesülsz, hogy az első tizenkét ütést a fejedre kapod.

Ez azt jelenti, hogy ilyenkor egy, vagy két ütés rendesen a halántékot,
vagy a fejlágyát éri, s az ember rögtön meghal bele s legalább a többi
kétezerkilenczszáznyolczvannyolczat holtteste nem érzi.

Balkár bég szépen megköszönte a kegyelmet s csak azt sajnálta, hogy
Dániel bey nem fogja látni, hogy halt meg ő?


VI.

Történt azonban ez alatt, hogy míg Balkár bég a maga ötszáz emberével,
mint vak darázs belerontott az orosz figyelő seregbe, az alatt, ezeknek
figyelme reá levén vonva, Dániel bey hirtelen egyesült Samyl seregével s
tizenötezer lovassal kirontottak a hegyek közül, áttörték a vonalokat,
végig pusztították a Kabardát s mire a moszkók magukhoz tértek az első
ijedtségből, ők már akkor ismét régen hegyeik között voltak két ezer
fogolylyal, kik közt két tábornok volt, s számtalan gulyákkal, miket az
orosz telepekről elhajtottak, s a legkivánatosabb lőszerzsákmánynyal.

Dániel bey nem is késett rögtön megizenni a Kizliárban levő tábornoknak,
hogy ha csak egy fogoly cserkesznek haja szálát meggörbítik is, ő
pyramist rakat a határon az orosz foglyok koponyáiból, Balkár béggel
pedig úgy lássák, hogy miként bánnak? miszerint ő két orosz főtisztet
tart kezei között s minden bántást, a mit a bégen elkövetnek, duplán
fizet vissza.

Ez egy kis akadály volt a kimondott kancsukák kifizetésében. A
cserkeszek épen olyan jól agyon tudnak valakit verni korbácscsal, csak
hogy épen nem számlálják az ütést s hasonló mulatságnak nem lehete
kitenni a fogoly oroszokat.

Sőt inkább igen ajánlatos volt, hogy kicseréljék őket a fogoly
cserkeszekért. Ennél semmi sem lehet természetesebb.

Rögtön át is küldötték követeiket Samyl táborába s megalkuvának vele,
hogy foglyaikat kölcsönösen visszaadják. Ebben megegyeztek, alá is irták
az egyességet.

De hát ez a dühös ördög bég csak úgy elmenjen szabadon? Hát ez akármikor
visszajöhessen ismét tűzzel-vassal a moszkókra, mikor most megkötözve,
meglánczolva kezeik között van: és ismét felszabadítsák őt maguk ellen?
Ez nagy gond volt.

Gyáma bég segített rajta.

Mikor már bizonyos volt, hogy a foglyokat ki kell cserélni, leszállt
Balkár béghez a börtönbe s úgy tett, mintha könyezne fölötte.

– Testvér, testvér, szólt Balkárhoz, de kár volt neked ily útra jutnod,
rabló vagy, és mint rabló fogsz elveszni.

– Vessz el te, mint nagyságos úr.

– Sajnállak, nagyon sajnállak. Tudod, hogy szerettelek mindig.

– Engem ne is szeress, és én nem is tudok semmit. Én csak annyit tudok,
hogy atyám csontjait a vízbe hánytátok.

– Az hazugság; pompás mauzoleumot építettünk neki. Meg fogom neked
mutatni. Látni fogod.

– De öcsém, nem látok én akkor, a hogy engem a sírba fognak szállítani.

– Ne félj, nem ölnek meg. Az én közbenjárulásomnak sikerült meglágyítani
a vezérek szívét. Nem csak életben maradsz, de szabadon bocsáttatol, ha
megesküszöl, hogy soha az oroszok ellen fegyvert többé nem fogsz.

– Az élő Istent bántanám meg ilyen hazugsággal! hogy lehetne az, hogy én
éljek és ne harczoljak az orosz ellen? az annyi volna, mint megigérni,
hogy élek és nem lélekzem. Tegyétek, hogy meghaljak, mert él a lelkem,
hogy a míg meg nem haltam, ellenségetek vagyok.

– Szelek ellen harczolsz, jó bátya; mikor a tenger dagad, ki volna olyan
bolond, hogy neki állana lapáttal visszahányni azt medrébe? Ne tarts te
engem népünk árulójának; én csak meghajoltam az omló ár előtt s
iparkodtam szegény népünk és hatalmas urai közt közbenjáró lenni.
Haszontalan minden ellenállás. Dániel bey, ki téged maga előtt küldött,
mind egy lábig elveszté seregét a csatában, midőn segélyedre akart
jönni. Samyl be van kerítve dargói várában s vagy éhen vesz ott, vagy
elpusztul, nincs a ki ellentálljon többé; mit akarhatnak az egyes
töredékek, ha a vezéreknek vége? Azt akarod-e, hogy egyik határból a
másikba űzzenek, mint kóborló zsiványt, kit maga a földnépe kiszolgáltat
üldözőinek? vesd el a kardot, bátya, nem érdemes e faj, hogy érte
feláldozd magad. Téged az avaroknál nem ért meg senki, a csecsencz pedig
végsőt vonaglik most.

E szó nagy tünődésbe ejté Balkár béget. Tehát valóban vége van már a
harczoknak! Hát nem terem többé ember a földön, ki a moszkónak
ellentálljon?

– Látod, ha te szavamat fogadod, biztatá őt Gyáma bég, fogolytársaid is
mind szabadok lesznek ismét, haza mehet kiki családjához, felkeresheti
nejét, gyermekeit, a kik várnak reá.

Balkár bég nagyot sóhajtott e mondásra: ő reá nem vár seki.

Gyáma megérté testvére titkos sóhaját s halkan súgá neki:

– Hát te nem emlékszel-e többé Gyöngyilére, a szerető Gyöngyilére, ki
oly régóta vár reád?

Ez a szó elvette Balkár bég eszét. A régi indulat, melyet oly sokáig
elrejtve, elfojtva viselt, új lángra gyulladt szívében; látta a szép
fiatal leányt maga előtt, a milyennek őt elhagyá és azt kérdezé – hol
van ő?

– Hozzád közel. Olyan közel, hogy csak egy szó választja el tőled; ha
igent mondasz, kezeddel eléred, ha nemet mondasz, akkor gondolattal sem
többé; mert akkor te a világ tulsó révén vagy, ő az innensőn.

Balkár bég egy éjszakát kért gondolkozásra. Adtak neki egy éjszakát, még
pedig hosszút, mert börtöne a föld alatt volt, a hová nem jár le a
hajnal. Ráért aludni. Egész éjjel a bűbájos Gyöngyilével álmodott, látta
őt menyasszony koszorúval fején, oldalánál ülve, látta sírva,
kétségbeesve, midőn őt a vesztő-helyre viszik, látta maga előtt feküdni
halaványan, meghalva szívszakadásban, bánat miatt, s miután ez őrült
álmokból fölébredt, nem volt kedve meghalni többé, ostobául, oktalanul,
leüttetni korbácscsal, mint egy eb, mint egy haszontalan nyúl, melyet
már megfogott az agár, s csak egyet kell még ráütni, hogy megmeredjen.
Nem, így nem akart meghalni többé.

Társaival is elhitették, hogy csak a bég esküje adhatja vissza
szabadságukat s azután ráereszték őket könyörögni; azok kezeit
csókolták, hogy mentse meg őket, úgy hogy utoljára Balkár valami nagyon
menthető dolgot vélt elkövetni, midőn az eléje tett alkoránra
megesküvék, Allaht minden prófétáival tanúbizonyságul híva, hogy a
moszkók ellen soha többé fegyvert nem fog, őket fegyverrel meg nem
támadja.


VII.

A müzülmán esküje nem gyermekjáték: a mit Istenére fogadott, azt
megtartja az utolsó betűig, bárha a moszkónak fogadta is azt.

Balkár bég keserves könyekkel csókolá össze a legelső cserkesz kardot, a
mit egyik testőr kezében meglátott; mintha édes kedves szeretőjétől
búcsúznék el, a kit nem fog soha büszkén oldalán hordhatni, éjszaka
ágyában kebléhez ölelhetni, nagy veszedelmében hozzá beszélhetni többé.

Az asszony gondolatja kitörlé ezt a bánatot szivéből.

– Hol van Gyiungyila? – szólt öcscséhez fordulva, midőn szabadnak érzé
magát.

– Kivánod, hogy elvezesselek hozzá?

– Azt mondtad, hogy még most is szeret.

– Igazat mondtam. Ő az én nőm s az ángy ne szeretné-e kisebbik urát?

– A te nőd? ordíta Balkár dühödten, mint egy tengeri szörnyeteg, a kit a
szárazra húztak, s ugyancsak volt dolga Mahomednek és az ő harminczezer
próféta társainak, hogy a béget alig kimondott esküjére emlékeztessék,
mert bizony közel állt hozzá, hogy kikapjon egy szuronyos puskát a
tiszteletére rendelt őrök valamelyikének kezéből s azzal édes kedves
öcscsének veséin keresztül nyargaljon.

De lefogta kezeit az eskü: megemlékezett rá, hogy ő a moszkó ellen soha
többé fegyvert nem emelhet. És az ő testvére is moszkó. Óh a
legvalóságosabb, a legcsalárdabb moszkó! mintha nem is itt, hanem távol
hideg északon szülte volna hideg vérű rabnő. Nem is bántotta őt, csak
saját homlokát ütötte öklével: «bolond, bolond müzülmán, a ki asszonyban
bíztál s moszkónak hittél! most már elmehetsz és lehetsz magad
asszonynyá és eltagadhatod, hogy férfi vagy: férfi, a kitől elvették
kardját és szeretőjét!»

Egész a hegyekig elkisérték az orosz fegyveresek a felszabadított
cserkesz rabokat, ott már vártak reájuk Dániel bey küldöttei, kik
viszont elhozták az orosz foglyokat s ott kölcsönösen kicserélték őket,
négy moszkót adtak egy cserkeszért: mint mikor rézpénzt váltanak be
ezüstre.

Csak ekkor látta még át Balkár bég, mennyire megvan csalva, hisz őt nem
kegyelemből bocsáták szabadon, hanem kénytelenségből adták ki cserébe.
És ő olyan oktalan volt, hogy hitt testvérének és elmondta az esküt,
mely nélkül épen úgy megszabadulhatott volna!

A cserkeszek nagy diadallal, örömkiáltással vitték Dániel bey táborába
megszabadult társaikat. A bey maga messze eléjük lovagolt egész
kiséretével s megölelé Balkár béget, megdicséré vitéz harczaiért s édes
rokonának nevezte őt.

Milyen rosszul esett ez ölelés, e dicséret a lefegyverzett avarnak.

– Miért vagy olyan szomorú? kérdé tőle Dániel bey. Nincs még kardod?
nesze vedd át az enyimet, dicsőbb kéz nem viselheti azt a tiednél.

Balkár bég arcza elvörösödött e szóra a gyalázattól, a szégyentől.

– Ne adj énnekem kardot többé magas bey, én uram. Holt ember vagyok én,
holt, eltemetett ember, a ki megesküdtem a moszkónak, hogy soha többé
fegyvert nem fogok ellene. A prófétára esküdtem neki, nem tudva, hogy
tőled jön a szabadítás.

Dániel bey nagyon elkomorodott e szóra.

– Ha prófétádra esküdtél, szólt a bégnek, akkor azt csak tartsd is meg,
nehogy azt mondhassa a moszkó, hogy a cserkeszek között hitszegők
vannak. És most már elmehetsz Dargó várába az asszonyokhoz, ott
ápolhatod a sebesülteket, csinálhatsz tépést számukra, hogy legalább
tégy valami hasznot.

Azután hozzá sem szólt többé a bey, elfordult tőle, de Balkár sem igen
mutogatta magát, csak eltünt: senki sem törődött vele, hová lett?


VIII.

Lőn pedig néhány nap lefolyta után, hogy nagy hadi zajtól viszhangzottak
az Elborús bérczei: az orosz fővezér maga jött Samyl ellen nagy erővel;
száz ágyú, száz tűzokádó érczsárkány bömbölt az őserdők bérczfalai
között s negyvenezer szurony lepte el a határokat.

Valami áruló keresztülvezette az oroszok ezredeit a hegygerinczek rejtek
útain s Samyl kénytelen volt feladni a hegyszorost s bebocsátani rajta
az orosz tábor főerejét.

Most, most légy ébren, most légy talpon cserkesz! soha ilyen közel nem
volt még a veszély, soha ilyen erővel nem jött még ellened! Jőjjön, a ki
jöhet, ne hagyjon otthon senkit, még az asszonyok is, még az öregek is
mind fegyvert emelnek, tán még a holtak is felkelnek a sírból s eljönnek
a csatatérre… csak te maradsz otthon egy magad Balkár bég!

Dargó vára előtt áll meg az ellenség; Samyl előtte huzódik mindenütt. A
várat megostromolják; benne csak maroknyi férfi had áll, de a cserkeszek
feleségei vannak ott; már rést lőtt az ellen dörgő ágyúival, a szuronyok
tömegei a letört falaknak indulnak, de im a cserkesz nők állnak a
réseken, kard van kezeikben, férfiak fegyvere, kebleikben férfi szív
dobog s ott harczolnak bátran, ott esnek el hősien férjeik oldalán, s
olyan mérges sebet ad az asszonykéz is, mint a férfiaké. Kőszikla hull,
égő szurok ömlik az ostromlók fejeire alá; gyermekek, leányok olajat
forralnak, köveket hengerítenek, azokkal küzdenek golyózápor között s
dühödt tusa után vissza kell fordulni a vívó ellennek; nem emberek azok,
a kikkel itt harczolt, hanem ördögök és tündérek! a szűz falakon
diadalmasan lobognak a cserkesz asszonyok tarka fátyolai…

Hallod-e ezt Balkár bég? az asszonyok harczolnak a moszkó ellen! Az
asszonyok a csatában vannak, csak te neked kell otthon maradnod!

Az orosz tábor nagyja az icskéri erdőben foglalt helyet.

Midőn az orosz fővezér sátorát leütteté, egy halomra akadt, melyen
négyszegletű kő volt emelve s a kőre ez irva:

«E helyen esett el a cserkeszek kardjától négyezer moszkó!»

Tizenöt éve volt már azon esetnek, az orosz fővezér föltevé magában,
hogy az akkor esett csorbát épen e helyen fogia kiköszörülni, s majd egy
másik emlékkövet emeltet, melyre ez lesz irva:

«E helyen volt a cserkeszek utolsó csatája.»

A cserkesz is azt gondolta épen, hogy e helyen kell neki még egyszer
megküzdeni az oroszszal, a hol még tán most is látszik a fák mohán a rá
fecskendett orosz vér, a hol minden fa, minden kő régi harczok
emlékjele, az új oroszok láthatják a fák kérgeibe vésett betüket, miket
a győztesek végzett harcz után vágtak azokba; – nem a holtak nevei azok,
hanem a megölőké, – s gondolhatnak reá, hogy ott minden fa tövében
egy-egy eltemetett honfiok porladozik: rossz hely ez az oroszoknak.

Samyl chán egy reggelen összegyűjté harczosait, kik minden oldalról
visszavonultak az oroszok elől s Dániel bey kiséretében szemlét tartott
fölöttük. Az egész sereg csupa lovasság volt; alig tett nehány századot
a szökevény lengyelekből alkotott gyalog légio, kik a szurony hatalmával
iparkodtak megismertetni a jó cserkeszt. Többnyire csak karddal és lóval
tudott az bánni, s ha rés mellett, várfalon kellett megállania, a kétélű
harczi bárd többet ért kezében a szuronynál. A hosszú puska vállán csak
védelemre való, harcz kezdetére; a két pisztoly és a hosszú kés az öv
mellé dugva pedig a harczok végére, mikor a ló lerogyott már, a lovas a
földön fetreng, midőn tiz-húsz sebből foly már a vér, midőn a kéz nem
bírja már a kardot, akkor haldokló kézzel kilőni a pisztolyokat s végső
vonaglással egyet döfni még a késsel a felülkerült ellen szívébe: erre
való pisztoly és kés.

– Hát ez micsoda különös ember itt? kérdi Samyl, a midőn meglát egy
lovon ülő férfit, a kinél sem puska, sem kard, sem övébe szúrt pisztoly
és kés nincsen: csupán egy hajlós fűzfavessző van kezében, lehántva
fehérre.

– Micsoda csodálatos ember ez? kérdé Samyl, reá mutatva.

A fegyvertelen férfi odalovagolt a chán elé és szólt:

– Szultánom! Én vagyok ama Balkár bég, avarok fejedelme, kit a moszkók
ravaszul megesketének, hogy soha fegyvert ellenük nem fogok. Ime én
megtartom eskümet, mert fegyvertelenül jövök a harczba! De él az Isten
és látni fogja, hogy fegyvertelenül is harczolok az orosz ellen. Sem
kard, sem lőfegyver engem nem védelmez, de állíts engemet azért a
legelső sorba, azoknak sorába, kiknek meg kell nyitni a csatát, kik arra
vannak hivatva, hogy holt testeikkel útat nyissanak az ellenség közé és
én berontok az ellen közepébe, mintha minden kezem úgy tele volna
fegyverrel, mint tele van szívem átokkal és keserűséggel.

Samyl hosszasan tekintett éles sasszemeivel a bég hevült arczába, azután
megszorítá annak kezét s rábizta, hogy vezérelje a könnyű dzsidások
ezredét. Ő, a fegyvertelen vezér, egy egész ezredet vezessen a csatában!
Jaj lesz annak az ellenségnek…


IX.

Az icskéri erdő két óriási hegyhát között fekszik, melyek mint egy
teknőt képezve, fogják a tág völgyet körül. A vadonnat rengeteget két út
vágja keresztül, az egyik orosz Cirkassziából jön a legmeredekebb
hegyeken át, miken ágyút nem lehet keresztülvinni s megy Dargó vára felé
szűk vízmosta szorosokon. A másik út keresztben vágja ezt át s a
csecsencz föld főútját képezi, mely egyedül járható szekerekkel, s a
Szuncsa folyón át hatol a Kaspitenger felé. A hidat a Szuncsa folyón
letörték a cserkeszek az oroszok előtt s a túlpartot elzárták levágott
fákkal, s seregük javát oda állíták fel.

Az orosz fővezér jól tudhatá, hogy azon a helyen kell eldöntő csatát
vívnia. A dargói sikertelen ostrom után átlátta, hogy itt vagy magának
kell elveszni, vagy ellenfeleinek s a négy út bármelyikén induljon el,
ott készen várja a harcz.

Egy este Kizliárban nagy ünnepély volt: a fővezér által kivívott
diadalok örömére ki volt világítva a város; a kormányzó nejénél fényes
lakoma volt rendezve, a szép Gyiungyila úgy tánczolt a moszkók karján,
kézről-kézre, a víg urak úgy üríték a pezsgő poharakat a diadalmas
fegyverek dicsőségére, a nép ujjongott oda künn, bámulva a
szivárványszinű röppentyűket. Óh ez pompás mulatság volt.

De az icskéri erdőben is pompás mulatság volt ezen az éjszakán. Ittak
ott is, csakhogy vért bor helyett, tánczoltak ott is, csakhogy
ágyúdörgés mellett, s volt kivilágítás, hogy ég, föld ragyogott bele.

Mintha a föld vetette volna fel halottait, egyszerre minden oldalról
megharsannak a csatakürtök, s az erdők rengetegéből ezernyi lovas
csoportok rohannak a völgyben fekvő oroszokra halálos vészordítással.

– Samyl! Samyl! viszhangzik ez erdők között. Száz helyen egyszerre jelen
meg Samyl alakja; ugyan azon vértes vitéz, rőt szakállával, villogó
szemével, villogó kardjával, az orosz azt sem tudja, hol védje magát.

A megtámadt moszkó egy hosszú vonalt volt kénytelen védni az erdő
hosszában, melyet majd itt, majd amott tört keresztül a támadó cserkesz,
s mire nagyobb tömeg jött ellene, ismét visszavonta magát az ismeretlen
erdők közé, pillanatok mulva más oldalon törve elő.

Az orosz tábornokok csak nevették a csatát: hadd nyargalózzék a cserkesz
össze-vissza, hadd tördelje le szarvait, ők nyugodtan várnak reá zárt
hadsoraik közepett, elsánczolt ágyúik mögött; a cserkesz nem egyéb, mint
dühös vadállat, pusztai oroszlán; legyen neki az a dicsőség, hogy
neveztessék oroszlánnak; de az orosz a vakmerő vadász, ki tőrbe ejti,
verembe csalja, nyugodtan veszi czélba, messziről találja szíven – a
büszke oroszlánt; csak hadd jőjjön, hadd ordítson.

A Szuncsa folyó mellett áll az orosz sereg végső csapatja, mely a szélső
jobb szárnyat képezi: egy ezred válogatott gyalog, hegyes sisakos,
hosszú, sarkig érő kabátos vitézek, mögöttük a sűrű csalit közé elrejtve
a felállított ágyútelep, hosszú sor sánczkosarak képeznek előtte gátat.

A harcz szemtől-szemben foly, az erdőben elhelyezett vadászok egyes
lövéseket tesznek a megjelenő lovasokra, az őrszemek a part hosszában
figyelnek a túlnan sötétlő erdőkre; mintha ott is mozogna valami?

A legszélső orosz őrszem egy levágott fatörzsökön ül, mely a partról a
vízbe hajol; egyszerre két nyíl jön a túlsó partról, egyik sziven
találja az őrt, másik torkán megy keresztül; az fegyverestül a vízbe
bukik le, a nélkül, hogy egy jajkiáltást ejtene. A nyíl azért jó
fegyver, hogy nem árulja el küldőjét, egy süvöltés és czélhoz ért, a
távol állók nem tudnak róla semmit.

A mint az őrszem lebukott, egyszerre egy sötét tömeg jött elő a levágott
erdőből a túlparton; egy erős lovas csapat volt az, hosszú, vékony dárda
kezeikben, oldalaikon széles végű görbe szablya. Arczaikat nem láthatni
a sötétben.

Lovastul a vízbe bocsátkoznak s olyan csendesen úsznak át a sebes
folyón, hogy a vízesés zúgása mellett semmi zaját sem hallani
közeledésüknek.

Most egyszerre kikapaszkodnak a partra, csak most hangzik fel egyszerre
rémes ordításuk, lovaikat megcsapkodják, dárdáikat előre feszítik:

«Halál a moszkóra!»

A meglepett orosz ezred egyszerre négyszöget formál, a támadók rohama
előtt megállva, mint egy érczpalánk; térden az első sor, a ló szügyének
szegzett szuronynyal, a második a lovagra irányozza fegyverét, egyenesen
áll a harmadik. Középen ül lovon a parancsnok, mellette az ezred
dobverői, kik a csatazajban parancsait jellel tudatják.

Midőn negyven lépésre közeledett a lovas tömeg, megpördülnek háromszor a
dobok s három sorlövés dördül el egyszerre. A lövések egy-egy pillanatra
felvilágítják az éjszakát, s a két vezérnek alkalma van e rémes
világításnál egymást megismerni. A támadó lovasok élén egy félig ősz
férfi lovagol, fegyvertelen kézzel, jobbjában csak egy fehér vessző
suhog; amott az orosz négyszög közepén egy rőt arczú hadfi áll, és a
kettő testvérre ismer egymásban.

Csak annyival nagyobb elkeseredésük. Lenne akárki más, hamarább várhatna
tőlük irgalmat. A cserkesz lovasság előrefeszített dárdákkal rohan a
négyszögnek, kiki lehúzta magát paripája nyakára, ha meglőtték is a
lovat, nem rogy az ott össze; legalább addig elhurczolja magát, hogy az
ellenség szuronyai között útat törjön az utána jövőknek.

Az első rohamra keresztül van törve a moszkók két első csatarendje; a
meglódult paripák holt lovagjaikkal odarohantak hadsoraik közé,
odavetették magukat a küzdők tömegébe; az utánuk jövők is átugrottak a
hullákon s csak a harmadik sor küzd már villogó kard, dárda ellen, a
buzogány és a harczbárd súlyos halálos csapást oszt a hegyes
rézsisakokra, s az éles, jó cserkesz aczél úgy vagdalja szét az orosz
puskacsövet, mint a nádat.

De sehol sem halnak annyian, mint a hol a fegyvertelen jár. A hol az a
vékony pálcza suhog, ott esik el legtöbb orosz. Csak int vele, és a kire
rámutatott, halva van az.

– Rám ismertél-e, Gyáma bég? kiált testvérére a fegyvertelen, kitől alig
néhány lépés választja már el csupán. Ugy-e hogy fegyvertelenül is jó
férfi még Balkár bég?

Gyáma hallja a kihivó szót s előhúzza pisztolyait nyeregkápájából, mind
a kettőt ráirányozza Balkárra.

Reszket a te kezed Gyáma! Reszket mind a kettő; egyik lövés sem fogja
találni testvéredet, a golyók elrepülnek erre arra.

A harmadik vonal is át van törve; a jó moszkó vitéz lehanyatlik a
cserkesz paripák lábai alá, s szinről-szinre látja haldokló szemével
Györgyöt, az árkangyalt, lovon és dárdával… Jó szent György, árkangyal,
miért nézed sárkánynak a te hű szolgádat?

Az egész ezred szét van rebbentve, fut, a ki futhat, a sánczkosarak
mögé; maga Gyáma megy jó példával elől; arczczal se fordulna hátra,
pedig az éles fűzfavessző háta mögött fütyöl. Azt is elfelejtette, hogy
kard van az oldalán.

Fele az orosz ezrednek parancsnokával az üteg védelme alá menekült, a
másik fele összekeveredett a cserkesz harczosokkal, ott küzd férfi férfi
ellen, azt sem látni a sötétben, melyik az orosz, melyik a cserkesz?

– Fordítsátok nekik az ágyúkat! kiált Gyáma a tüzérekre, lőjjetek oda, a
hol legsűrűbben vannak. Akár ellenséget ér, akár jó barátot a lövés. Le
kell seperni a tért! Tisztára, pusztára!

Egyszerre megdördülnek az ágyúk a rejtett csalitból, a granát oda esik a
szemtől-szemben küzdők közé, tüzet okádva lábaik alatt; a kartács
halomra dönti az összeölelkezve harczolókat, egy vérző, vonagló tömkeleg
borítja el a tért, hol orosz és cserkesz átokkiáltással fetreng egymás
fölött, mint a lekaszált rend.

Rémülten bomlanak szanaszét a küzdők, egyik elhányja fegyverét, másik
megfordítja lovát, az orosz halottként veti magát a földre, s a cserkesz
elrohan. Csak a fegyvertelen áll rendületlenül.

– Készítsetek csóvákat, üszköket! kiált társainak. Tüzet az erdőnek!

– Gyujtsátok fel az erdőt! hangzik utána hadnagyai szava; pillanatok
mulva égő csóvákkal térnek vissza a harczosok, miket a száraz fák
gallyaira hánynak, nyilvesszőik szurokkal itatott égő mohával bejárják a
csalitot. Tíz, húsz, száz helyen gyullad meg az erdő. Az égő nyilak a
száraz harasztba kapnak, a láng a cserje közt recsegve, ropogva terjed,
felkigyózik a magas fenyőfák lombjain, egy lángoló pokollá változik az
erdő, hol az izzó sudarak tűzesője között az emberek a kárhozatért
vívnak.

– Csatára, csatára! hangzik a cserkeszek rémes ordítása; a szél
kavarogva hajtja a lángtengert az oroszok felé, s mint sűrű jégeső, hull
rájok az izzó falevél.

A tűz egyre terjedt, a százados fenyőfák ágyúdörgéssel pattognak a
lángban, kék, zöld lobogványt lövellve ég felé; pokolbeli hőség üli el a
tájat; az ég, a föld elébb rózsaszínben dereng, majd biborveressé
világul át a táj, az erdők sötét mélysége izzó pirba olvad, mely utóbb
oly vakító fénybe megy át, hogy kín látni a szemnek.

Ki állna itt ellent? Kinek volna ereje küzdeni a háborodott elemmel?
hagyjátok ott ágyúitokat, hagyjátok ott a lőporos szekereket! ki merne
azokra gondolni most, az égő földön állva? Hányjátok el a lőport
magatoktól.

Az orosz elhagyta lángoktól körülvett sánczát s míg ők a terjedő égés
elől visszavonultak, egy csapat cserkesz lovag, magát, paripáját
vízbemártott pakróczokkal betakarva, keresztülvágtat az égő csalit
tisztásain s rajta esik az ágyúkon, miket ellenfele elhagyott. Ott
lovaikat eléjük fogva, kezdik azokat kihurczolni a tűz közül; még oly
vakmerők, hogy visszafordítják azokat távozó ellenfeleikre s most ők
tüzelnek rájok tulajdon ágyúikból.

A fegyvertelen vezér kiáltása kihallik a tűz ropogása közül.

– Futsz moszkó előlem! vesszővel vertelek meg. Vesszővel hajtalak magam
előtt. Nincs fegyver kezemben!

Meghallák ezt a gúnykiáltást az oroszok s szégyen s düh támadt
sziveikben.

– Vissza! kiálta Gyáma a futókra. Ha ők mernek a tűzben harczolni,
merünk mi is. Ne mondja azt a cserkesz, hogy elvette az orosztól ágyúit.

S azzal megfordultak az oroszok, szuronyt szegezve visszarohantak
sánczaikra, s a hulló zsarátnok közepett új harczot kezdtek elfoglalt
lövegeikért, Gyáma is ott küzdött elkeseredetten. Kétszer foglalták
vissza ágyúikat, kétszer vette el azokat újra a cserkesz. A harmadik
rohamnál ember ember ellen harczolt, a cserkeszek is gyalog, elfogyott
már minden lövés, szuronyok elgörbültek, kardok kicsorbultak a harczban,
mint a vadállat küzd egymással a két dühödt ellen, öklével, fogával.

A gondolat is iszonyító! a szél odacsapja közéjük a felkavart
zsarátnokot, a feldöntött lőporos szekerekre hull az égő parázs, a lég
lángforró, s ők ez irtózatos helyen küzdenek kétségbeesve, elfeledve a
rettenetes halált, mely majd egy percz alatt elhallgattatja valamennyit.

Egy vitatott ágyú előtt találkozott a két testvér. Gyáma kardja
markolatban volt eltörve, egyiknek sem volt fegyvere.

Két fenevad nem rohan olyan dühvel egymásra, mint a két vezér;
összeölelkeznek izmos karjaikkal, egyik arcz a másikon fekszik, egyik
szív érezheti a másik dobogását. Ott dulakodnak a vértől sikamlós
földön, a midőn egyszerre egy irtóztató csattanás rázza meg az eget és
földet, egy lőporos szekér a tűzben fellobbant; mint a tűzokádó
kitörése, lövellve fel a felhők magasságáig, s szétszaggatott emberi
alakokat hajítva föl a lángoló égbe.

A dæmoni erő mint a pelyhet kapta föl a két tusakodó testvért s úgy
összeölelkezve hajítá fel őket a levegőbe, több ölnyi magasba. Még ott
is összeszorítva tarták egymást, megfordultak kétszer háromszor a
légben, folyvást összeölelkezve, s midőn visszaestek is, úgy hullottak a
földre: egy tömeg, egy összeforrott rém.

Az iszonyú lőporrobbanás után, a ki ott nem veszett, elhagyta az
ágyútelepek sánczait. Az orosz ezred maradványa bomlottan futott a mély
útakba, s nem törődött, hogy mi történik azontúl a Szuntsa mellett.

Ott pedig az alatt átkelt Samyl.

Az igazi Samyl, a valóságos népválasztotta próféta, ki seregei javával
ott várt a tulsó parton, e viadal alatt hirtelen átvonatá könnyű hidját
a folyamon, mely üres bőrtömlőkből volt összeróva, s átvezeté rajta
dandárjait.

Az ellenség, mely száz helyen látta Samylt egyszerre megjelenni, úgy
foglalt ellenében homlokállást, hogy midőn az igazi Samyl megjelent, ő
neki oldalt volt fordulva az orosz s ez az oldala is összetörve Balkár
bég vakmerő rohama által; mögötte az égő erdő.

Ah ez rettenetes éj volt! Az orosz ezredek egyenkint törtek össze Samyl
váratlan rohama előtt; a granátos osztály utolsó emberig le hagyta magát
aprítani, s Voinoff tábornok épen akkor érkezett segítségére nehéz
dragonyosaival, midőn társa Fokk tábornok levágott fejét egy dárdára
tűzve magasra emelték a cserkeszek. Voinoff bőszülten rohant reájok,
hogy elesett társaért boszút álljon; nehány pillanat mulva az ő feje is
kopjára volt tűzve. Ekkor jött az orosz sereg hőse, a vitéz Passzek, a
katonák bálványa, kinek férfias homlokát több babér ékesíté, mint ráncz.
Elszántan veté magát az orosz vitéz a cserkesz vezér útjába, küzdött
mint derék férfihoz illik s óranegyed mulva három fejet hordoztak a
cserkeszek lándzsára tűzve, a harmadik fej Passzek tábornoké volt.

A legbátrabb hős eleste után megbomlott az egész hadi rend. Az orosz nem
volt képes a csatatért megtartani többé, a legerősebb dandárok ingadozni
kezdtek, a vezérek nem ismerték ki magukat az éjszakai harczban, honnan
jön az ellen? mely pontot kell védelmezni? hol van a főerő? csak a jobb
szárny felől láthaták a mindig közeledő égést, mely elborítá az eget s
már a Sah-dagh erdős bérczeire kezde kiterjedni, fölséges lángpalástot
borítva vállaikra. Körül égett a hegy, míg tetején gyémántként ragyogtak
az örök jégcsúcsok. Bizonyítá a veszélyt az erdei állatok futása, melyek
nem törődve az emberek harczával, rohantak az égő erdő alól: szarvasok
és medvék, bölények és otromba alakú dumbájok (vadökör) egymással
összekeverült csapatokban futottak a felállított ágyúk előtt végig,
félelmesen bőgve…

A hegyek felé nem lehetett menekülni többé: szemben Samyl győzelemittas
hada, oldalt és hátul az égő rengeteg, mely elzárta előttük a burzukáli
kapukat, a miken a cserkesz földre bejöttek. Csupán csak egy út volt a
menekülésre, a leghosszabb, mely a hegyek alatt elkerült, azon kellett
keresztülhuzódni a vert orosz tábornak, az Aksáj völgy felé, ott hagyva
halottait, ágyúit és lobogóit a győztes ellen kezében.

Egész hajnalig űzte őket Samyl s hírmondó nem megy haza közülök, ha két
áruló cserkesz tudtul nem adja Freytag tábornoknak az oroszok
végveszélyét s az pihent seregével megjelenve, szabadulást nem hoz a
futóknak.

Reggelre egy orosz sem volt a cserkesz földön, csak a halottak és
foglyok.

Az erdőégésnek a szél elállta után egy hegyi patak vetett gátot s akkor
összeszedték a cserkeszek a mindenfelé elhullt orosz halottakat s egy
másik halmot raktak az első mellé, mely még nagyobb volt annál, s az
emlékkőre felül ezt jegyezték fel:

«E helyen hullott el nyolczezer orosz.»


X.

A csata utáni napon nagy örömzaj volt Dargó alatt; a szűzek lejöttek
tánczolni a csatatérre, a lantosok énekelték a hősök diadalát, melyhez
kardcsattogtatva járták a harczfiak a délczeg toborzót, nagyokat
rikkantva közé, a mi igen jól illett oda.

E hangokra felnyitá szemeit Balkár bég. Egy sátorban feküdt, puha
medvebőr ágyra helyezve. Hogy jött oda? maga sem tudá; bizonyosan társai
mentek érte a lőporfellobbanás után s azok hozták ki az égő erdőből.

Tagjait úgy érzé, mintha össze volnának zúzva; mellén mintha a halál
ülne, nehezebb, nyomasztóbb súlylyal, mint az egész Elborús hegye.

– Minő zaj ez odakünn? kérdé halkan a mellette ülő félkarú öregtől, ki
ápolására volt rendelve.

– A győzelem ünnepe, válaszolt az.

– Győzelem! kiálta fel Balkár s felugrott helyéből. Semmi csontja sem
fájt, semmi baja sem volt többé a halál elrepült tőle messze. Mi
győztünk!

Nem sokára eljöttek hozzá a sereg hadnagyai, vállaikra támaszkodtan
kivitték a sereg elé s ott az ujjongó nép előtt tűzé fel keblére maga
Samyl a háromszögű érdemrendet, a fehér sast, mely egy sor
granátgyöngyön nyugszik, s azután visszaadá fehér fűzfavesszőjét, melyet
a csatában viselt, arany markolatba foglalva. Úgy harczoljon azzal,
miként eddig harczolt.

Balkár bég egészen meggyógyult lelke örömében.

Másnap a foglyok felett tartottak mustrát Dargó alatt. Az oroszt,
kozákot felosztották a főnökök között, azokat, ha valakinek tetszik,
majd visszaválthatja, ha ott maradnak, tisztítsák a cserkesz vitézek
kardjait s kapálják a földet, szolgák maradnak. A maguk közül valóra, az
oroszt szolgáló avar, leszgi, kumük és györgyi fajokra, kik az oroszszal
együtt harczoltak, sokkal gonoszabb sors várt: a közember lánczravert
rab lett és malmokat hajtott, a tiszteket főbelőtték.

A ki tehette, eltagadta eredetét, hogy a haláltól meneküljön, de hogyne
lehetett volna kiismerni a barna tojásdad arczú kaukazit a csontosképű,
szőke orosz közül?

Gyáma bég is a foglyok között volt; de rőt arcza, kék szemei mellett
bátran vallhatta volna magát született orosznak a hadi törvényszék
előtt, ha testvére Balkár ott nem ült volna.

Gyáma bég még inkább össze volt törve az esés miatt, mint testvére, mert
ő alul esett s nem birt lábain állani, midőn a hadbirák elé hozták.

– Ismeri-e őt valaki? kérdé Dániel bey, a roskatag férfira mutatva, ki
tudja megmondani, orosz-e ő, vagy közülünk való?

– Én! szólt felállva Balkár bég.

Gyáma odahivatta őt magához.

– El akarsz-e veszteni? kérdé tőle midőn odahajolt hozzá.

– Elvesztelek.

– Nem vagyok-e én a testvéred?

– Annál rosszabb reád nézve. Volnál moszkó, megszabadulnál.

– Lásd testvér, igaztalan vagy hozzám, monda Gyáma, én nem vétettem soha
az avar népnek; alattam boldog volt az és elégült, jóllét áradt el házon
és mezőn, a városok felépültek, a szegények meggazdagodtak; iskolákba
jártak a gyermekek, tanultak tudományokat, az útak megjavultak, a
kereskedők pénzt hoztak az országba sokat. Én boldoggá tettem az avar
népet.

– És ha tetted mind azt, a mit mondál, felele neki Balkár bég, mégis meg
kell halnod érte, mert eladtad népedet a moszkónak. Lettél volna inkább
az avar nép fölött zsarnok fejedelem, vaskezű, vasfogú, verted volna
gyermekeit a kősziklához, ittad volna vérét pohárral; csak ne adtad
volna el a moszkónak. Tetted volna koldussá, nyomorulttá, égetted volna
fel alujait, vesztegetted volna el felét éhhalállal; csak ne adtad volna
el a moszkónak. És ha megjelennél előttem véres kézzel, véres arczczal
és azt mondanád, én vagyok az utolsó avar, a többit elvesztettem őrült,
esztelen csatában; – megölelnélek, megbocsátanék, de eladtad őket a
moszkónak, azért meg kell halnod néked, mert te Merisz bég fia vagy.

A vezérek, a kik ezt hallák, felzúgtak Balkár beszédére, némely
helyeselte, más megindult rajta. Maga Balkár volt az első, ki fekete
golyót hajított a szavazatok serlegébe. A többiek utána jöttek. Hét
fehér és nyolcz fekete hullott abba. Balkár bég szavazata dönté el Gyáma
halálát.

Csak egyet kért még Gyáma testvérétől.

– Ha meghaltam, vágasd le fejemet s küld el azt Gyiungyilának.

– Megfogja kapni.

Azzal kivitték Gyáma béget a vesztő sziklára s ott szíven lőtték három
nyillal. A lőport a cserkesz nem vesztegetheti, maga kénytelen a
salétromot főzni erdei növényekből,[1] nagy fáradsággal, azért a
lőporral takarékosan kell bánni. Nem minden nap esik egy icskéri csata,
a hol az orosz mázsa számra hagyja hátra lőporát.

Balkár bég ünnepélyesen temetteté el meghalt testvérét, mert ő avar
fejedelmi vér volt, kit megillet a kürtszó és gyászravatal, midőn sírba
teszik.

Levágott fejét pedig egy díszes kosárkába zárta illatos levelek közé;
nem szólt senkinek arról a két könycseppről, mely szeméből kihullt,
midőn a levágott főre nézett; csak előhivatott egy orosz foglyot s
rábízta kegyesen, hogy ha szabadságát meg akarja nyerni, vigye azt a
kosarat Kizliárba Gyáma bég feleségének, mondja neki, hogy azt férje
küldi.

Három nap és három éjjel szólt a zene, Kizliárban vigadtak a moszkó
urak, tánczoltak az asszonyságok, mert az orosz tábornoktól az a
tudósítás érkezett, hogy Dargó vára rommá van téve s Samyl seregei
futnak.

Midőn legjobban vigadnak Gyiungyila teremében, megjelenik az orosz
harczos, a kit Balkár küldött a cserkesz földről.

Az iszpravnikok mondják neki, hogy várjon egy kicsinyt, mert a ház
úrnője tánczol. A kosártánczot járja.

Szép, jellemző avar táncz az; rövid, testhez simuló köntösben kell azt
járni, hosszan lebocsátott hajjal; négy kosár a földre téve, tele
virággal; a hölgy mesterséges lejtésekkel szökdell a kosarak között s
minden szökésnél kivesz egy virágot azokból s tánczolva bokrétába fonja.

Senki sem tudja azt olyan szépen lejteni, miként szép Gyöngyile; ha néha
oly kegyes vendégei kedveért eljárni e tánczot, csak úgy bolondulnak
utána, csak úgy szédelegnek lángszeme villogásától, bájos teste
hajlásától, selyem köntöse suhogásától.

– Hátha még egy ötödik kosár volna itt a közepén, szól a delnő
felhevülve.

– Imhol asszonyom az ötödik! szól az orosz követ, odahelyezve a négy
közé, a mit ő hozott magával: Gyáma feje arczczal fölfelé fektetve
benne.

– Mit jelent ez? kiáltának reá az elszörnyedett vendégek.

– Azt jelenti, hogy tönkre verték az orosz sereget, odavannak ágyúk,
zászlók, három tábornok elesett, az egész derék ezredből, a mit Gyáma
bég vezérelt, magam maradtam egyedül.

– Te se maradj hát belőle, kiálta rá Gyöngyile, s késével úgy szúrta le
a követet, hogy rögtön halva rogyott le; azzal folytatta a kosártánczot:
négy kosár a négy szegleten, az ötödik a közepén. Miért nem nyithatja
föl most szemeit a bég?


XI.

Sok harcz folyott még ezután, sok híre lett Balkár bégnek, kit csak
ördög bégnek neveztek az oroszok; ezt a nevet könnyebben megtartották.

A legdühödtebb razziákat ő intézte az oroszok földén, s a mi várat
határaikra épített a moszkó, annak ágyúi lőtávolán túl nem volt tanácsos
kitévednie.

A hol ő megjelent, bizonyos volt, hogy egy élő embert nem hagy maga
után. Hogy várhatott volna ő tőle valaki irgalmat, ki saját testvérét
megölette, a miért az oroszszal szövetkezett?

A meghódolt osszet és avar nép kőfallal keríté be minden aluját, négy
erős torony a négy kapunál, az ötödik az alu közepén; mégis reszketve
ment aludni, ha elgondolá: «Balkár bég nem alszik». A csecsencz és
cserkesz vesszőből fonta városai falát, mégis nyugton aludt, hogyha arra
gondolt: «Balkár bég nem alszik».

Ő soha sem nyugodott, örökké harczban volt esküdt ellenével, a nélkül,
hogy valaha fegyverhez nyúlt volna; de lázító szava bejárta az egész
Kaukazust, s egyenkint feltámasztá az orosz úr ellen a még nyugvó népet,
a legleleményesebb haditerveket ő készíté s a legvakmerőbb kivitel az ő
műve volt, az a fehér vessző kezében fájdalmasabb volt az ellenfélnek az
egyiptomi tizenkét csapásnál.

Az utóbbi két év megtanította rá Európát, mit tesz az oroszszal
harczolni. Véres, nehéz munka lesz az… Ah a cserkesznek édes, könnyű
játék volt az!

Ezen év tavaszán történt, hogy az orosz sereg leszállt a törökkel
küzdeni a kis-ázsiai mezőkre. A cserkesz használta a jó alkalmat s
Tiflisig nyomult a csecsencz főnök vitéz hadaival. Az orosznak még az
emléke is eltöröltetett ott, a hol e boszúálló csapatok keresztülmentek;
le a fekete földig égeték az orosz falvakat, le a csecsemőig kiirták
faját, mintha nem is ember viselne ember ellen harczot, hanem egy boszús
fenevad a másik ellen.

Egy kerített alu ostromlásakor Balkár bég vezette a rohanó csapatot,
gyalog rohantak a sáncznak; az orosz is kétségbeesetten küzdött.

– Bátran cserkesz! ne félj, kiálta Balkár bég s első volt a sánczon, a
ki felvetette magát társai válláról. Öten, hatan ugrottak utána
egyszerre. Tizenkét lépésről lőtt rájok egy egész csapat orosz; Balkár
társai mind nehéz sebekben rogytak le, csak ő maradt állva.

– Ördög vagy-e hát igazán? kiálta az oroszok hadnagya s rárohantak
valamennyien szuronyt szegezve.

– Uram! védd magad! kiált egy haldokló cserkesz, a földről felemelkedve
s odanyújtva elé jó kétélű saskáját, melyet az ő keze már nem birt. Fogd
kardomat és védd magad.

Balkár csak állt ott nyugodtan s visszautasítá a kardot. Távolálló
társai siettek őt megmenteni. Későn jöttek; az orosz szurony hamarább
érte őt s ő megtartá esküjét, hogy fegyvert nem fogott ellenük. Csak a
midőn erős mellén keresztűl döfték a hegyes vasakat, akkor ragadta meg a
puskák csöveit izmos kezeivel, elordítva magát:

– Ide cserkeszek, a diadal a mienk!

És ki nem bocsátá kezeiből az összefogott puskákat addig, míg társai oda
nem értek, kik előtt holttestével útat nyitott a tömött hadi rendbe;
csak akkor rogyott le, győzedelmi jelként rántva le magával a testén
keresztüldöfött szuronyokat s utoljára is azt hörgé a földön:

– Mienk a diadal!



A BOJÁR LEÁNY.


I.

Küriáki Sándornak volt legszebb kastélya, legszebb hat fia és legszebb
egyetlen egy leánya az egész Havasalföldön. A derék főúr egyike volt
azoknak, kik ezernyolczszázhuszonötben a legkeserűbb harczot folytatták
az ozman ellen.

Látta egy kétségbeesett csatában a «szent sereg» ifjait huszonnégy
emberig elhullani. Ez a huszonnégy még keresztülvágta magát a győztesek
seregén és a hegyek közé menekült. Küriáki közöttük volt.

Ott volt Jordakival az utolsó csatákban, vívott a veres kolostor
sekrestyéje előtt egyik éjszakától a másikig.

Az ő testvére volt az, ki midőn Jordaki fejét kérték az ostromlók,
kiadatá magát Jordaki helyett s e név alatt Stambulban le is
fejeztetett; három napig állt levágott feje a szerály kapuja előtt.
Azóta Küriáki Sándor családi ereklyéi között áll az. Annyit nyomó
ezüsttel váltotta azt magához a Samsundbasitól.

Midőn azután vége volt minden harcznak, midőn Jordaki utolsó
menedékhelyén megégett, midőn Ypsilanti elfogatott, midőn helyreállt a
régi rend és béke, akkor párnája alá dugta kardját a bojár s azt mondá
nejének, még akkor ifju, viruló szépségű nőnek:

– Én most lefekszem és aluszom. Jó éjszakát a görög szabadságnak; jó
éjszakát Moldva, Oláhország dicsőségének, jó éjszakát az egész világnak.
Engem fel ne költsön senki addig, a míg ismét jó reggel nem lesz, mert
én aluszom és nem látok és nem hallok semmit.

A mit pedig mondott, azt híven meg is tartotta; mert attól az időtől
fogva csak annyi volt az élete, mint egy örökös álom. A nap nagyobb
részét kerevetén fekve tölté s hagyta folyni a világ sorját, a merre
épen neki tetszett; soha egy ujságot el nem olvasott, soha senkit meg
nem látogatott; nem járt sem vadászni, sem jószágai után látni, hanem
egész nap ült, vagy feküdt egy helyen, az egészben csak azt az egy
változatosságot követve, hogy egyszer jobb felére a kerevetnek vetette a
feje alját, másszor meg a bal felére.

Szerencséje volt az életre való asszony, a ki azontúl maga vezette a
jószág ügyeit, szántatott, vettetett, számadásokat csinált, cselédekkel
pörlekedett, jobbágyokkal vesződött, építtetett, tatarozgatott; férje
miatt ugyan az egész kastélyt elhordathatta onnan s másikat építhetett
volna helyébe, csak az ő kerevetéhez ne nyúlt légyen senki.

A gyermekek nevelése is az asszony gondjai közé tartozott; pedig azok
lassanként szépen felszaporodtak. Hat fiu és egy leány. Egyik gyönyörűbb
gyermek, mint a másik. Anyjuk minden szépre, jóra oktatta őket,
taníttatá a fiakat nyelvekre, tudományokra, a leányt zenére, himzésre,
házi munkára. Apjuknak mind erre nem nagy gondja volt; ő csak
délutánonként szokta maga elé idézni gyermekeit; olyankor kihuzta
derekalja alól odadugott kardját, kezébe adá a legnagyobbnak s oktatá az
azzal való bánásra, hogy kell a hatvágást, az egyes, kettős és négyes
malomköröket, a cselsuhintásokat, a banditadöféseket tenni. Azután sorba
vette valamennyit. Ki mennyi ideig birja elforgatni azt a kardot? A ki
legtovább elgyőzte, a ki legjobb tanuló volt, az kapott tőle rendesen
egy ezüst piasztert.

Valahányszor azután a kardot visszadugta a derekalj alá, mindig elmondá
nekik, hogy ez ennyi- meg ennyiszer volt ütközetben, kiket és hogyan
vágott le vele, miféle nagy főfő urak viselik még most is a sebeket, a
miket attól kaptak? s ezek meg ezek a csorbák melyik ütközetre
emlékeztetnek belőle?

Ezeken kívül a jó öreg úrnak semmi egyéb dolga nem volt, semmi más
életjelét nem adta, úgy hogy ismerősei nem is úgy kérdezősködtek már
felőle, hogy «él-e még az öreg Küriáki?» hanem hogy «alszik-e még az
öreg Küriáki?»

Egy szép napon, tavalyi esztendőben, mind a hat fia szokatlan örömtől
sugárzó arczczal jött be a vén Küriáki hálószobájába.

– Jó reggelt apám! Szerencsés jó reggel van ma Moldvában és
Oláhországban. A hatalmas czár hadai áthidalták a Pruth vizét, jönnek
nagy haddal, ágyúkkal, megalázni a török uradalmát, leverni a félholdat
a mecsetek hegyéről s kitűzni a kettős arany keresztet Zsófia
templomára. Ébredj fel szaporán, keresd elő kardodat, sok csatában
győztest, keresd elő a zászlót, viadaltól tépve, mert itt van a reggel!

Talpra ugrott e szókra az öreg hetairita, a láng villogott szemében,
villogott kezében a kard is s égre emelt szemekkel adott hálát az
Istennek, hogy elhozta ezt a napot, melyen a halottak feltámadnak.

Három nap és három éjjel szólt a guszlicza és a hegedű a bojár
kastélyában, nyitva volt az udvar boldognak, boldogtalannak, folyott a
bor és az ékes szó, mint a patak. A szép Neszte énekelt hősi dalokat
elmult vitézekről, apja oldalán ülve a lelkesült vendégek előtt.

A régi harczrongyolta zászló ki volt tűzve a kastély ablakába, deli
ifjak, híres verekedők jöttek magukat beiratni az új szent seregbe, a
szép Neszte maga tűzte fel melleikre és süvegeik mellé a szép
rézkeresztet, a mely jelvényök legyen a közelgő harczban, hogy ők a
szent hitért harczolnak.

Az ősz Küriáki olyan boldog, olyan ifju volt most. Huszonkilencz
esztendeig nem csak aludt, de álmodott is; és mindig azt álmodta: ha még
egyszer ő résztvehetne azon harczban, mely a román népet felszabadítja s
olyan úrrá teszi ismét apái földén, a milyen volt a nagy Bazarád alatt!

A fiuk szép sorban következtek egymás után: a legnagyobb volt huszonöt
éves, egy-egy évvel alább a többi, a legkisebbik, Péró, tizennyolcz éves
volt, utolsó volt a leányka: Neszte, még alig lehetett tizenhat
esztendős.

– Kár, hogy ez is nem lett fiu; szokta mondogatni az öreg Küriáki, mikor
akadt valakije, a kivel kedvencz eszméiről beszéljen. Látszik, hogy a
természet is eltévedt a két utolsó gyermeknél, Pérót szánta leánynak és
Nesztét fiunak. Bárcsak legalább megfordítva volna.

A leányka oly vidám, eleven volt mindig; karcsú, magas, deli termet,
barna, keleti arczszínnel, melyen keresztültört az ifju életerő pirja,
fejét oly délczegen, férfiasan tudta hordani, éjfekete szemeivel oly
bátran tekinteni, sűrű szemöldeinek hajlásában annyi daczos parancsoló
kifejezés ült, a mennyi bármely férfit büszkévé tehetne, s ha néha
tréfás enyelgésből feltette Péro süvegét ragyogó fekete hajtekercsei
fölé, senki sem mondta volna, hogy nem ő a férfi s még azt is elhihette
volna, hogy amaz a leány; olyan szelid, ábrándos tekintete, oly halvány
arcza, oly méla szemei voltak annak, s irigyelheté szép hugától azt a
televér ajk fölött hamvadzó férfias pehelyárnyat, a mi nála hiányzott.

Az is bizonyos volt, hogy Neszte jobban tud lőni, mint Péró, és bátyja
jobban ért a zenéhez, mint ő; pedig annak is megfordítva kellene lenni.
A jó öreg Küriáki nem győzött eleget csodálkozni titkon és fennhangon e
különös tüneményen.

A két legkisebb gyermek kicsinysége óta legjobban szerette egymást,
örülni és szomorkodni soha sem szoktak egymás nélkül s ha valamelyiket
gyermekéveiben meg kellett büntetni csíneiért, mind a kettő osztozott a
büntetésben, mint a legkedvesebb falatban is.

Midőn még nagyon kicsiny kis gyermekek voltak, Péro mindig «kis
feleségének» hítta Nesztét és mint valami bizonyos dologról beszélt
róla, hogy majd ha ő nagy fog lenni, senkit a világon el nem vesz mást,
mint az ő szép kis Nesztéjét. Mikor azután nagy lett, akkor
természetesen megtudta, hogy az ilyesmi nem szokás és azután nem hítta
Nesztét kedves kis feleségének s nem csókolózott vele annyiszor, s nem
vette az ölébe többé és nem nézett óra hosszant a szemeibe, hanem ha azt
akarta Neszte, hogy megláthassa, neki kellett őt felkeresni, neki
kellett átölelni derekát szép gömbölyű karjaival, neki kellett őt
megcsókolni édes piros ajkaival. Az ifju félrekapta száját a csók elől,
azt mondva, hogy azt nem jó tenni, a min a leány még jobban kaczagott…

– Jó reggel van fiaim, gyermekeim! monda az öreg, a mint együtt ült
velök a dőzsasztalnál a többi lelkesült ifjak társaságában, s valójában
jó reggel is volt, mert tegnap este ültek le a lakomához s a hajnal is
ott érte őket. Elkezd ránk virradni a nap, ki tudja, mire leáldozik, nem
vár-e már reánk a munka? Oszszuk fel azt magunk között. Minél elébb,
annál kedvesebb.

Szikráztak e szókra az ifjak szemei, s kiki elmondá, a miről legtöbbet
szokott álmodozni.

– Én mellvértes lovag fogok lenni, monda Juón, a legöregebbik, – az
rohan súlyosan, mint a hófuvatag, spahik, nizámok szétporlanak előtte.
Két gyalogot ér egy lovas, két lovagot egy mellvértes.

– Én meg dzsidás fogok lenni, folytatá testvére Pavlo, a dzsida hatalmas
fegyver, áttör az a mellvérten is, s karddal és szuronynyal mérkőzik.

– Én majd csak gyalog harczolok, sietett beszélni Sándor, – gyalog vitéz
dönti el az ütközetet, gyalog vitéz harczolhat Byzancz falai alatt, az
tűzheti fel legelébb a zászlót az elfoglalt sáncz tetejére. A lovas csak
távol nézi. Én gyalog sereggel tartok.

– Tréfa mind ez; vevé ki a szót testvérei szájából Leo; – ágyú a
legnagyobb úr az ütközetben, az előtt hajol meg gyalog és lovas; pánczél
és sisak, kard, kopja, vitézség az ellen meg nem véd; én pattantyús
leszek. Ti még mind alusztok akkor, midőn az én süvöltő tekéim leverik a
holdat a büszke mecsetről s rést törnek a kapun a sápadt ellenség
városába.

– Én nem kötöm magam senki parancsához, monda Euthym. – Én szabad
csapatot fogok vezényleni, bekalandozom vele az ellenség vidékeit, akkor
ütve rajta, mikor még nem is álmodja, hogy ellenség van közel,
körülrajongom vele táborát, elfogdosom portyázóit s nem engedem neki,
hogy álomra fordítsa éjszakáját.

Az apa mind az öt ifju beszédét igen helyesnek találta; mind hősök, mind
hirhedett vitézek fognak lenni, dicsőséggel, diadallal halmozzák el
neveiket, szabadságot és jóllétet szereznek Oláhországnak. Péro ott ült
az asztal végén, hátát a szék karjának vetve és hallgatott; Isten tudja
hol kalandozott a lelke most is.

– Hát te Péro! szólt hozzá az öreg, hát te mit fogsz tenni a harczban?

Az ifju felveté szemeit, nagyot sóhajtott és azután azt felelte:

– Én szeretném, ha lelőnének a legelső ütközetben.

Péro szomorú mondása egészen lehangolta a társaság kedvét, egy-egy bátor
vitéz érintetlen poharába nézett és elgondolta, hogy az a piros nedv
abban az ő vére is lehetne.

– Ejh, mit hallgattok egyremásra! kiálta fel a vén bojár, ez a gyermek
nem született fiunak, jőjj Neszte, kedvesem, vedd a guszliczát és
lelkesítsd fel ezeket a jó ifjakat: a te szívedben van férfilélek. Légy
te a lelkesítő, midőn mások harczolnak. Te meg fiu sóhajtozz ott, a hol
mások diadalt ülnek.

A leány titokban megszorítá Péro kezét, lopva rá is nézett, azután maga
elé vevé az ezüsttel kivert hangszert, melynek húrjai oly búskomor
zengéssel kisérik a mondott éneket. Remekül tudott rajta játszani.

– Meghallgatjátok a szép Lienka regéjét?

– Halljuk! halljuk! szóltak mind a férfiak, s kiitták hevenyében
poharaikat, hogy azután ne zörögjenek velük s kiki elhelyezé magát
karszékébe, fejét tenyerébe, még a haját is félreigazítá, hogy jobban
hallhasson.

Szép Neszte még egyszer és soká nézett Péro szemeibe, mintha azt mondta
volna neki: azért énekelem most ezt a dalt, mert ez te neked úgy
tetszik, ezt szereted legjobban mindannyi közt.

  «Megy csatába három hősi bajnok
  Első bajnok a magyar királyhős,
  Másik: János vajda, a törökrém.
  Harmadik Drakul, a moldován-fő. –
  Mind a három elbucsúza otthon,
  Elbucsúza háztól és mezőtől,
  Síró nőtől, hizelgő kutyától;
  Mind a három meggyónt és misézett,
  És úgy indult Isten szent nevével,
  Mert ki tudja: merre most sietnek,
  Kit hoz onnan vissza paripája? –
  Nem mulatni víg baráti torba,
  Nem menyasszonyt hozni nászi néppel,
  Hanem mennek éltet vesztegetni,
  Vért aratni, népeket temetni.»

  «Nem tetszett e járás ott az égben,
  Mert hüvelybe dugta esküvéssel
  Győztes kardját mind a három bajnok
  S eskü ellen húzta azt ki újra.»

  «Első útban intő Isten ujja
  Megrendíté a föld rónaságát
  A mint rajta végig nyargalának;
  Földrengéstől nem riadtak ők meg;
  Csak siettek még előre jobban.
  Másodikban víz áradt előttük.
  Az sem tartá őket vissza többé;
  Általúsztak, áttiportak rajta.
  Két csodára jött a harmadik most:
  Harmadik, legbűvösebb csodáját,
  Utoljára tartogatta Isten.
  Harmadik, legbűvösebb csodának:
  Szép leányzó állt a hősök útján,
  Szép Lienka, Drakulnak leánya…
  … Inkább tündér, ha leány nem volna»

  «Szép Lienka harmatgyönge testét
  Odaveté a hősök elébe,
  Két kezével zabláikba markolt
  És könyörge édes gyönge hangon:»

  – «Jó atyám s te szép szelid királyhős,
  Álljatok meg s térjetek meg innen.
  Átkozott föld, melyen útban vagytok,
  Átkozott év, melyen kardot húztok,
  Engedjétek azt elmúlni békén.
  Nékem Isten álmot külde látnom,
  Véres álmot, holtakkal beszélőt,
  Szívijesztő látomással telve.
  Szép királyi hős fejét levágva
  És török zászló hegyébe tűzve
  Láttam én az éjjel rémülésben;
  A levágott fő reám mosolygott,
  A hogy ím te hős király mosolyogsz most.»

  «A magyar királyi hős mosolygott;
  De haragra gerjedett Drakul hős
  És haraggal monda Lienkának:
  – Balgatag te, útunkat mit állod?
  S dorgálsz minket, mint anyánk ha volnál,
  A ki félti játszi csecsszopóját:
  Hogy kezét a késsel meg ne messe!
  Minket reszkető föld nem riasztott
  S reszkető gyerek-szív visszatartson?
  Áradó folyamnál meg nem álltunk,
  S két könycsepptől mindjárt visszatérjünk?
  Csak te menj szépen fonószobádba,
  És ne sírj hát, mert az engemet ront;
  A mikor sírsz, szivemet lankasztod.
  Csak te menj el nyugodtan leánykám,
  Majd mi nem sokára visszatérünk,
  És hozunk számodra drága gyöngyöt,
  Drága gyöngyöt szép sötét hajadba,
  Drága csókot szép piros orczádra:
  Félelem ne halványítsa azt el.»

  «Szép Lienka arcza oly piros lett
  E szavára, atyja hős Drakulnak,
  Mint a felhő, melyre égő nap süt.
  S szóla büszkén, délczeg fejdelemként:
  – Nem remegtem én a harczi lármát:
  Hallhatám azt ám elég közelről,
  Ágyúszóra szivem meg se’ dobban,
  Kard hegyétől nem hunyom szemem be
  S nem futok meg ontott vér szinétől;
  Ámde félek érted s a királyért,
  E szép ifjú hős halálát félem
  S ott leendek mindig oldalánál:
  Hogyha jő nyíl, ártó kopja éle,
  Inkább akkor engemet találjon,
  S lásson engem halni ő, ne én őt.»

  «A két bajnok gyöngéden szorítá
  A szerelmes szép leány kezét meg
  És nem tilták vissza őt maguktól:
  Moldván hölgy előtt nyitott a harczút.
  S a király, a mint szemébe nézett,
  Azt a titkot olvasá ki onnan:
  A mi annyi szívnek hervadása.»

Itt félbeszakasztá az éneket Neszte, s mintha a hangot megtagadta volna
a szív, csak a guszlicza húrjain verte a dallam zenéjét.

– Tovább, tovább, mondjad tovább a dalt! szóltak innen is, onnan is.

Neszte ránézett Péróra, mintha kérdené tőle: «mondjam?»

Csak azután folytatta.

  «Igy előre ment a hősi tábor,
  Zultán serge jött reája szembe.
  Mint viharzó fellegek csapása
  Omla össze két sereg haragja;
  A mezőnek minden kis virága
  Ozmanoknak vérivel lakott jól.»

  «Szóla ekkor őszszakállú zultán,
  Ősz szakálla szétterülve keblén,
  S két szemében két könycsepp ragyogva,
  Melyet ott a fájdalom fakasztott:
  – Lássad Isten, a kinek nevére
  Esküt monda magyarok királya:
  Hogy törék meg szent neved gyalázva;
  S hogyha az vagy a ki vagy, egedben,
  Boszút állni szállj alá a földre!»

  «És a mint ez átkot elkiáltá,
  Jajkiáltás jő a győztesektől:
  Vész találta a királyt középen,
  Elterűlnek hősei körüle,
  Egyenkint lehullanak találva,
  Még csak egy kűzd ottan oldalánál,
  Hős Drakulnak szép Lienka lánya.
  – Mondtam oh király ne jőjj e harczba!
  Ám ha jöttél, menjek én előtted!…
  És e szónál ő előre elment,
  Ment előre a halál honába.
  Ment utána a király nyomában!…
  Aki fegyver eltöré Lienkát,
  Mint egy hajló liliomvirágot,
  Az a fegyver sújtá a királyt is,
  Mint egy zúgó nagy sudár fenyőfát,
  Egybeomlott forró drága vérük…»

  «És a két főt elvivék Byzánczba,
  Ott kitették szerály ajtajában,
  Egymás mellé tették mind a kettőt,
  Ottan voltak egymás mellé téve,
  Három nap és három hosszú éjjel.
  Bámulá a népség mind a kettőt:
  Olyan szépek és oly halaványok.
  Minden reggel, a mint nézni jöttek,
  Mind a két fő arczczal összefordult,
  Arczczal össze, mintha csókot adna,
  Hült ajakkal, csendes hullacsókot,
  Kölcsönösen egymáshoz hajolva:
  Úgy találták őket reggelenként.
  S künn a síkon, puszta vérmezőben,
  Két fejetlen test feküdt a földön,
  Átölelve egymást karjaikkal,
  Szív a szíven, csendes mind a kettő:
  Távol távol suttog két halálfő…»

– Szép dal, érzékeny ének! szólt a vendégek egy része.

– Rossz dal, nem mára való! kiálta a másik. Maga Küriáki is és öt
nagyobb fia is mind ez utóbbi véleményen volt; csak Péro hallgatott. Ez
volt a legjobb birálat.

– Nem ilyen leverő dalok kellenek mára, – szólt Küriáki. Ma tűztük ki a
zászlót az ozman uralom leküzdésére; ma Castriota Györgyről és
Thermopylaeről énekelj nekünk, ne Várnáról és levágott fejekről.

A vendég urak nagy hamar kezdtek maguk vígabb nótát s egy óra mulva
feledve volt szép Lienka és az egymást csókoló halálfők és a többi bohó
beszéd…


II.

Ő kegyelmességeik és méltóságaik az orosz fővezérek méltóztattak
kegyelmesen átvenni zálogba a nagy Bazarád birodalmát. Azt mondták, hogy
a kegyetlen pogány török uraktól veszik azt zálogba, és Európa nagy
hatalmas álladalmai sokat beszéltek arról, hogy bizonyos fejedelemségek,
melyek itt meg itt vannak, tulajdonképen kié legyenek?

Az ősz Küriáki Sándor ott volt régen mind a hat fiával a főhadiszálláson
s felajánlá a szabadító harczra vérét, vagyonát és gyermekeit; nem
ismert magánál boldogabb embert, a midőn a vezérek egyike zászlója alá
fogadta az általa és fiai által toborzott önkéntes sereget, öröme
tetőpontját érte azonban, midőn még azzal is megtisztelték, hogy
kastélya egy csoport rendezetlen kozákságnak tétetett főtanyájává, a
kikről való gondoskodás egészen nemes áldozatkészségére lőn bizva.

Mindenkinek kijutott a maga osztályrésze a várt nagy munkára, a
parasztok vágták az erdőkön a hidnak való fákat, melyen át fognak majd a
szabadító hadak hajdani Macedonia szent földére nyulni, a némberek
készíték előre a tépést a hősök drága sebeire, az úrnők hímzették a
zászlókat arany jelvényekkel.

De hát a nőnek nincs nagyobb hivatása harczok idején, mint tépést és
zászlót készíteni, hát azon dicső munkának minden öröme, minden
fáradsága csak a férfiak számára van fenntartva?

Ez a gondolat bántotta szép Neszte szivét, ki nem nézhette el nyugodtan,
mint készülnek bátyjai csatára és neki itthon kell maradni.

Egy napon orosz tábornok látogatta meg Küriáki kastélyát, érdemrendektől
ragyogó agg vitéz, kinek tiszteletére ünnepet rendeztek az egész
környéken.

A tábornok nagy magasztalásokkal halmozá el a derék bojárt és családját,
külön-külön mindegyik fiuval kezet szorított, biztosítá őket, hogy egy
esztendő mulva ki őrnagy, ki ezredes fog lenni, neveiket olvasandja az
egész világ a császári ukázokban, herczegi, grófi czímet kapnak, s látni
fogják saját szemeikkel a harczot Byzancz falai felett, még részt is
vehetnek abban.

Hogy emelkedett, hogy hullámzott e szókra a leányka keble! a férfiak
annyi szépet, nagyot fognak tenni!

– Uram, hadd szolgáljak én is ezen szentelt harcznak! szólt, nem bírva
vágyait többé visszafojtani.

– Szolgálj, te drága liliomszál! válaszolt mosolyogva az ősz katona, te
buzdítsd a lankadókat, te ápold a sebesülteket, ez a nők szép hivatása.

– S egyéb nem volna-e? nem tehetnék én semmit egyebet? Hát ha elmennék
kémül az ellenség táborába?

Megdöbbentek mind e szóra.

– Oh leány, az nem tréfa dolog. Kém számára nincs irgalom, ha elfogják,
hiába akkor szép szemeid, hiába deli termeted, piros arczod, édes ajkad!
Mind a halálnak adják azt. A kém sorsa irtózatosb, mint a katonáé.

– Nem félek én attól; észszel sokat fel lehet emelni, a mit kézzel nem.
Anyám lengyel leány volt, én oly jól tudok lengyelül, mint a ki annak
született. Átmegyek a török táborba, ott sok előkelő tiszt van, a ki
születésre lengyel. Átöltözöm férfinak s azt mondom, én is lengyel ifju
vagyok, a ki szökve jöttem oroszok táborából. Igy szívesen látnak ottan.
Ha egyszer mindent megláttam, megtudtam, ismét visszaszököm, nem kell
engemet félteni.

A testvérek nem tanácslák ezt a munkát, de a tábornok és Küriáki el
voltak ragadtatva a jó ötlet által, s a bojár rögtön férfiruhát
szabatott a leányának, szép aranyos ulánöltönyt. Mint illett karcsú
termetére e férfiöltöny, szép piros prémezetével, aranyos
czafrangjaival.

Midőn gyönyörű hosszú haját levágták kurtára, ott volt Péro is és sírt
miatta, s a földre hulló szép fekete fürtöket mind összeszedegeté és
elrejté keblébe. Azokon keresztül járja meg szivét a golyó egykor!

A tábornok maga adá utasításul a leánykának, hová és merre forduljon?
testvérei elkisérték a Duna innenső partjáig, ott egy meghitt révészük
felvette őt csónakába, s átszállítá a török partra.

– Miért nem mehetek én veled? sóhajta Péro s búsan tért bátyjaival haza,
midőn a szép karcsú alak a tulsó part füzei között eltünt.


III.

Össze-vissza járta az átöltözött leány a török táborhelyeket, ügyesen
behizelgé magát leleményes ötleteivel a legfőbb tisztek bizalmába,
megismerkedett az ozman sereg minden titkaival, gyöngéivel; kitudta, hol
legvédetlenebbek az átjáratok a folyón, mely pontokat erősítenek
legjobban? hol állnak a rendes, hol a rendetlen csapatok, kik szolgálják
az ágyúkat? hol tartja az ellenfél lőszer és élelmi készleteit?

A török táborban nem igen nagy gond volt a titoktartásra,
kémlelődhetett, a ki akart. Görögök, bolgárok, bosnyákok hemzsegtek a
tábor körül s még a katonák tarsolyait is kikutathatták: hány töltény
van bennök?

Mind erre nem nagy gondja volt a fővezérnek, hiszen egyetlen
intézkedésével haszontalanná tehette a kémek minden fáradozásait. A jobb
partról minden legkisebb csónakot elhordatott a vár alá s így az ő
tudtán kívül senki sem mehetett át a Dunán.

Egy napon épen Dsurdsuban volt Neszte, s a kávéház előtt több fiatal
tiszttel szivarozott szép kedélyesen, s tetszett neki kacsingató
szemeivel zavarba hozni az előttük elsétáló örmény nőket; a midőn a
sajátságos dobpörgés tudatá velük, hogy valakit veszteni visznek.

Ez a háború idején nem valami rendkívüli dolog. A katona valami csínt
talál elkövetni, mulasztást tesz, vagy engedetlenkedik, ott nincs más
orvoslat, mint a halál. Megszokott mindennapi eset az.

Újabban érkező bajtársaik tudaták a kérdezőkkel, hogy ezuttal nem
katonát, hanem kémet fognak főbe lőni. Valami oláh átjött csónakkal a
tulsó partról, minthogy nem akarja megvallani, kiért jött át? most őt
magát fogják főbe lőni.

– Ah ez már érdekes. Ezt szeretem, ha ilyen gaz ficzkót küldenek haza,
szólt egy ifju renegát; ennek megnézzük a temetését.

Többen felkeltek e szóra, s hítták magukkal Nesztét, nem akar-e e csinos
látmányban részesülni. Meglehet, hogy az oláh féltében majd kivallja az
árulót. Milyen jó mulatság lesz az. Jőjjön velünk.

Neszte kénytelen volt velük menni, ha el nem akarta árulni magát.

Az ifju renegát már karjába is ölté kezét, s nem lehetett vonakodnia
többé, együtt kellett velök mennie a vesztőhelyre.

Együtt értek oda a kisérő menettel.

Elől egy csoport redif, hátul másik, középett hátrakötött kézzel a
nyomorult kém, ki lecsüggesztett fővel ment kikerülhetlen halála elé.

Neszte megdöbbenve ismerte meg az embert. Ez az ő révésze, ki bizonyosan
érte jött át.

Az ember lecsüggesztett fővel haladt el mellette. De ha fel találja
egyszer emelni fejét, s arczának egy önkénytelen jelével elárulja, hogy
ismerőse, mi fog történni akkor?

Az embert odaállíták egy leégett ház fala mellé, odakötötték a
czölöphöz, hogy össze ne roskadjon, mi előtt meghalna, s akkor mondák
neki, hogy tartsa fel a fejét, hogy szemeit be lehessen kötni.

Az gépszerüleg engedelmeskedett.

És a mint arczát fölemelte, első tekintete Neszte alakjával találkozott,
s a boldogtalan ember halálos kétségbeesésében önfeledten elkiáltá
magát:

– Ott van?

– Ki az? ki az? kiálta egyszerre minden ember.

– Az ott, a ki a másik karjába fogózik; monda az oláh.

Neszte gyorsabban az átvillanó gondolatnál kapta ki a karját a
renegátéból s gyorsan rá mutatott:

– Te vagy az!

Ez oly zavarba jött e váratlan ráfogásra, hogy egy szót nem birt
mentségére mondani. Úgy meg volt lepetve és zavarodva, hogy a ki
ránézett, bizvást őt tarthatta a vádlottnak.

A hadbirák rögtön elvették a renegát kardját, feloldozák a révészt s
mind a kettőt vitték a hadtörvényszék elé szembesítés végett. A tisztség
ment utánuk.

Neszte számára csak egy pillanat sem volt elveszteni való. A legelső
szónál ki fog világlani a tévedés, melynek gyors és bátor előidézésével
néhány perczre megszabadítá magát s akkor veszve van.

Egy utczafordulónál sikerült neki társaitól elmaradhatni, s a városon
keresztül lejutni a Dunáig.

Az egész parton egy elhagyott csónak sem volt. Valamennyi bárka mind a
vár alá volt hordva, szoros őrizet alatt.

Nem volt sokáig gondolkozásra idő.

Hirtelen lehányta magáról nehéz férfiöltözetét; a hosszú sarkantyús
csizmákat, az akadályozó, feszes vállrózsás egyenruhát, mely az úszásban
gátolná, s alig volt készen vele, midőn már látta a városból előnyargaló
lovasokat, kik üldözésére voltak kiküldve s szitkozódva kiáltozák, hogy
álljon meg!

– Isten velem! sóhajta a leány, s gyorsan a folyamba veté magát.

A víz alatt úszott egy ideig, a míg egy miatyánkot elmondott, és azután
egy üdvözletet, végre egy hiszekegyet is kitartott s csak az ámennél
merült fel ismét a vízből lélekzetet venni.

A mint szép feje kibukott a hullámok közül, tíz húsz lövés dördült
egyszerre a parton, az üldözők golyói ott körüle csapódtak le a vízbe,
némelyik megugrott s végig pattogott szemei előtt, nagyokat csúsztatva a
rugalmas vízszinen.

– Utána! utána! kiáltoztak más oldalról s a vár alatt ladikokat oldoztak
el, s üldözésére eredtek százan meg százan.

A Duna meg volt áradva nagyon, a túlpart nem látszott az úszó előtt s az
erőszakos keleti szél úgy hányta-vetette a habokat, mint a tengeren; a
merész leány majd elbukott közöttük, majd újra felemelkedék, s ilyenkor
mindig hallhatá az utána lőtt golyók melancholicus fütyölését.

A kétségbeesés megkettőzteté erejét, izmos fehér karjai előtt utat
engedett a visszatorló hullám, úgy úszott, oly gyorsan, oly ügyesen,
mint egy a nereidák közül, mint egy délczeg nymphája a vizeknek, kit a
faunok üldöznek.

A szél egyre erősebben vetemült a habok ellen, a víz moraja mindig
jobban zúgott az úszó fülében, nem hallotta már üldözői szavát, sem a
lövéseket; nem látott már semmit maga előtt, csak a végtelen kékes zöld
egyetemet, mely olyan, mintha a víz és az ég volna együtt; félig
öntudatlanul, csupa életösztönből vergődött még tovább, mindig jobban
elfogyó erővel, mindig jobban növekedő hatalom ellen.

Maga sem tudta, mint jutott a tulsó partig? Csak azt vevé észre, hogy
ott fekszik az iszapos homokban.

Erejét a fárasztó küzdelem és rémület annyira elfogyasztá, hogy nem volt
képes azon fekvéséből elmozdulni, hanem csak úgy nézte, mint választják
a tulsó parton álló lövészek czéltáblának s a golyók hogy csapkodják fel
a port és iszapot jobbra-balra körülötte; csak úgy hallgatta
süvöltéseiket, és nem bírt előlük tovább futni, hanem bezárta szemeit,
hogy legalább ne lássa halálát.

E pillanatban úgy tetszék neki, mintha lódobogást hallana háta mögött;
szemei zárva voltak s úgy érzé, mintha valami rémkéz fogná azokat, hogy
ne birja kinyitni. Valaki nyilván odament hozzá, s megfogva két
vállánál, elhurczolá a parti bokrok közé.

Ott azután elkezdte még rajta levő ruháit letépni.

Erre felsikoltott a leány, s egyszerre magához tért; tán ha halva lett
volna is, meg kellett rázkódnia e szentségtörésre.

Egy emberséges kozák állt háta mögött; lova kantárját hóna alá véve. Ez
megsejté a parton fekvőt, azt hitte, hogy meg van halva s sajnálta ott
hagyni a jó ruhákat rajta.

– Hát te élsz? kérdé nagyon megboszankodva Nesztétől, midőn tapasztalá,
hogy az még beszél.

– Szabadíts meg, súgá Neszte, én a gazdag Küriáki fia vagyok, szökve
jövök mint kém törökök táborából, vigy engem parancsnokodhoz, nagy
jutalmat fogsz kapni.

– Te gazdag bojár fia vagy, szólt a kozák furcsa mosolygással. Jer hát,
ülj fel hátam mögé, majd elviszlek parancsnokomhoz.

Azzal felvette Nesztét nyergébe, a háta mögé s belovagolt vele a parti
erdők sűrűjébe; mikor a csalit sűrűjében voltak, visszafordult hozzá és
vigyorogva monda:

– Te ugyan nem fia, hanem leánya vagy annak a bojárnak, s én azt mondom,
hogy nekem nem kell te érted más jutalom, mint te magad.

A leány elborzadt e szókra; sírt, könyörgött, kérte a vad harczfit, hogy
ölje őt meg inkább; az csak kaczagott minden szavára. A leány végre úgy
tett, mintha engedne, átölelte kezével a harczost s azzal kirántotta
pisztolyát öve mellől s úgy lőtte keresztül egy percz alatt, hogy az
hanyatt esett nyergéből előle.

Elborzadt, midőn azt tevé, megölte a hatalmas czár egyik fegyverviselő
bajnokát. Talán valami jó vitézt, a ki sok csatában győzött. Hogy fog
róla számot adni?

A hullát eltakarta falevelek közé, a lovat elbocsátá szabadon, csak egy
pisztolyt tartott meg magánál, s úgy indult utat keresni az erdőn
keresztül.

Valahol azután pásztoremberekre talált, azok elrejtették gunyhójukba,
engedték magát kipihenni s még azon éjjel útba igazították azon helység
felé, melyben Küriáki lakott.

* * *

Egész éjjel, egész nappal ment a leány, hogy szülői lakát feltalálja.
Szép alkonyi idő volt, midőn a faluhoz ért, melyben atyja lakott. Az
aranyos nap épen kastélyuk háta mögött ment le, s a fényes sugárok
keresztülvilágítottak az üvegtelen, rámátlan ablakon.

A leány megdöbbenve állt meg ottan. Leégett rom volt az, a mit látott, a
kastély tetője, apró tornyocskái mind le voltak rontva. Ki cselekedte
ezt?

Egy vén jobbágy jött ki a faluból, az megismerte a leányt, sírva ment
hozzá és megcsókolta kezét.

– Áldott kisasszonyom, jó hogy oda voltál, de rossz, hogy visszajöttél.
Gonosz hír van itthon. A míg odajártál, a vén Küriáki összekapott a
kozák urakkal; azt mondják, azon, hogy poharazás közben ő ivott az orosz
dicsőségért, s azok nem akartak inni az oláh nemzet szabadságaért, sőt
azt mondák, hogy az oláh katonákat át fogják hajtani a Pruthon. Egyik
szó a másikat adta, végre a kozák urak megharagudtak, vasra akarták
verni atyádat, hogy majd elküldik Szibériába. Testvéreid nem türhették,
kiverték a kozákokat a kastélyból s bezárták a kapukat.

Az öreg kénytelen volt megpihenni, hogy szemeit törölgesse.

– Tovább, tovább, sürgeté a leány, mi történt azután?

– Jobb volna, ha nem hallanád soha. A kozákok röppentyűket hoztak a
kastély ellen, azokkal felgyujtották a kastélyt. Mikor minden lángban
volt belül, akkor atyád és testvéreid kénytelenek voltak kirohanni és
harczot kezdeni az udvaron. Egymás után estek el hős testvéreid.

– Péro is?

– Péro maradt utoljára. Az öreg Küriáki átkarolva őt két kezével, úgy
könyörgött, hogy csak ezt az egyet hagyják meg neki, s a puska elé állt,
mely Péronak volt szegezve. Jól volt megtöltve a fegyver. Az a golyó
mind a kettőt lefektette.

– Pérot is! sóhajta a leány s nem hallgatott azután az öreg jobbágy
szavaira, csak nézett sokáig az elpusztult rom felé, mintha valami élő
virággá vált volna, a mely gyökeret vert ottan.

A szép naplementet rút zivatar követte. Ez a zivatar zúgó szelével,
csattogó mennyköveivel új eszméket adott a leánynak. A legnagyobb
szélzúgásban, fergetegben megindult azon útra, melyre nagyon jó kisérő a
menykőhullás és zivatar.

* * *

Az orosz tábornok nem tudott semmit a balsorsról, mely a Küriáki
családot érte. Neki mindennap csak azt lehetett hallani tisztjeitől,
hogy az oláh nép rokonszenve nagy. A főurak nem óhajtanak egyebet, mint
hogy szolgálhassanak s a köznép boldognak érzi magát, ha a kedvükért
éhezhet.

Azt ellenben megtudá török foglyoktól, hogy a kémül küldött Küriáki
leány egy szép napon megszökött a török táborból, a Dunát merészen
keresztülúszva s így semmit sem talált természetesebbnek, mint Neszte
megjelenését a főhadiszálláson nehány nap mulva.

A leány mindenről legjobban volt értesülve. Ismerte a törökök hadi
erejét, hadviselési terveiket, sánczaik kiterjedését. A tábornok egész
körülményesen megtudott tőle mindent.

Az adatok a legkisebb részletekig pontosak voltak, csupán egy hiányuk
volt: az, hogy nem voltak igazak.

Három nap mulva Oltenicza nevét irták be az oroszok önvérükkel a
történet könyvébe.

Egy vérhullásban gazdag, dicsőségben szegény nap volt az reájuk nézve.

A balpart egyik legmagasabb dombján állt egy női alak és nagy
gyönyörűséggel nézte onnan az ütközetet.

És midőn az orosz hadtömegek csendesen haladtak előre a törökök rejtett
tűztelepei felé, oly örömmel tekinte utánuk, mint szerelmes hajadon
vőlegénye szemébe: – menjetek, menjetek! susogá.

És midőn megnyíltak az ellenfél tűztelepei, halált, átkot okádva az
orosz hadsorokra, a hölgy szemei villogtak a vad kéj miatt, kezeivel
tenyereibe tapsolt!

Most egy egész csapat kozákot sodornak el a rejtett kereszttűz
kartács-golyói: úgy elseprik őket a föld színéről, mint a jégeső a
törékeny kalászt. Az oroszok nagyon rosszul voltak értesülve ellenségeik
dolgai felől s e csalódás sok jó vitéz életébe került.

A leány úgy nevet, úgy kaczag! s kezével csókokat hány az öldöklő ágyúk
elé…

* * *

Egy év mulva, hogy a fejedelemségek törvényes urai visszatértek
tartományaikba, a Küriáki családdal rokon főurak tudakozódni kezdtek a
szerencsétlen család balsorsa felől.

Megtudták, hogy Küriáki egyetlen leánya élve maradt, s jelenleg az
isteni irgalomról nevezett szent szűzek kolostorának oltalma alatt van.

Ott felkeresték. Az apácza-fejedelemnő megmutatta a leányt. Ott
térdepelt az oltár előtt. Az ismerősök mondák, hogy várni fognak, míg
imáját elvégzi, s azután szólanak vele.

Az alig lehetséges, monda a fejedelemnő; a szegény leány elméjét valami
szent háborodás fogta el, hihetőleg azon borzalmas végzet benyomása
miatt, mely családját érte. Huszonegy óráig naponként ott imádkozik a
kápolnában, és csak akkor omlik össze, midőn néha elnyomja az álom. Azon
nyolczezer ember lelkeért imádkozik ott, kiket Olteniczánál saját
kezével megölt, apja és testvéreiérti boszúból. Ez rögeszméje. Csak
olyankor van nyugalma, ha imádkozik, máskor kétségbe van esve; ezer meg
ezer vonagló holttestet lát maga körül, oly elevenen, hogy a haldoklók
torzarczait egyenkint le bírja irni kínzott képzelettel, s míg ajkai
rebegik: Istenem, Istenem, irgalmazz! szemei úgy ragyognak a düh
örömétől!

Az ismerők áhitattal vonultak vissza s hagyták a leányt Isten zsámolya
előtt.

Jó helye van neki ottan.



AZ AKHTIÁRI FOGOLY.

A nagy Katalin czárnő idejében még Akhtiár csak egy rongyos tatár falu
volt a Fekete-tenger partján, a hol szegény kereskedő s még szegényebb
földmíves nép lakott.

A hatalmasan hangzó név «Szebasztopol», mely «uralkodó várost» jelent,
csak a mult historia emléklapjain élt még, mint egy más világrészben
épült, elpusztult város emléke.

Azok a hatalmas várfalak, a szép kikötők, a bámulatos vízvezetők, a
három, négysoros ágyús kőbástyák még gondolatban sem léteztek, mind azok
helyén igen békésen legelésztek a kecskék, s ágyúra sem volt szüksége, a
ki a kikötőt keresztül-kasul akarta járni.

A krimi félsziget lakosai tatárok voltak mind; a kevés zsidó és örmény
őket ismerte el felsőbb nemzetnek, s a görög kalmár szépen megsüvegelte
az utczán a Kalga szultánt, ki az uralkodó khám helyettese levén,
szanaszét járt az országban, igazságot szolgáltatni.

Most e jelentéktelen Akhtiár helyét nagy népes város foglalja el,
melynek utczáit hónapok óta golyókkal bélelik a franczia és angol
ütegek, s falai alatt vívja négy nemzet a szakadatlan harczot, melyhez
hasonlóról Homer óta nem irtak a költők.

Az egész tartománynak összes népessége alig egy harmadában tatár most.
Orosz és görög telepítvények lepték el a félszigetet. Két harmada a
tatárfajnak kivándorolt a cserkeszek közé, a többi hegyei közé húzta
magát. A nagy fejedelmi városok alászállottak egészen, Bakcsiszerályban
ha egy ház összeomlik, soha sem épül fel újra, s a nagy fejedelmi
palotát körülnövi a fű.

Mennyi szomorú dolognak kellett addig történni, a míg egy egész ország
ilyen változáson keresztül ment! Mennyi könybe, mennyi vérbe kerültek
azok a falak ott Akhtiár gunyhói helyén!

Lássunk egy történetet a sok közül.

* * *

Midőn még a nagy Katalin czárnő uralkodott minden oroszok felett,
történt, hogy egy hűvös őszi reggelen korai dobszó voná magára
Szent-Pétervár utczái figyelmét.

A sajátszerű, rövidre szaggatott dobverés ismerős hangjaiból mindenki
jól érté, hogy valami súlyos büntetés fog végrehajtatni ez órában.

A téres, tágas utczákon, egy csoport alabárdos férfi zárt négyszögű
csoportja közepett, egy fehér ruhába öltözött női alak haladt végig,
ingatag, roskadozó léptekkel, hosszú selyemszőke haja elefántcsontnál
fehérebb vállait takarta, mikről félig le volt csúszva a könnyű lengeteg
öltözet; nagy eleven kék szemeit csak néha veté föl, hogy széttekintsen
a rábámuló tömegen; hogy tekintett ilyenkor félre minden ember, nehogy
ismerősnek tessék azon nő előtt.

Ezen nő Palukhin herczegasszony, tegnapelőtt még egyike a legünnepeltebb
delnőknek, kinek palotáját a legelső főurak látogatták, kinek egy nyájas
pillantásaért, egy mosolyáért epedtek a birodalom legdaliásabb lovagjai;
ki bejelentetlenül léphetett bármikor a czárnő palotájába s egy szó tőle
többet ért pártfogásul, mint tíz esztendei érdemteljes szolgálat.

És most mezitláb, egy hosszú fehér ingben lépdel végig az utczákon a
veszélyhirdető dobszó mellett, s a kik találkoznak vele, – főurak és
délczeg imádók, – félrefordítják arczaikat, mikor rájuk tekint.

Mit véthetett oly rövid idő alatt?

A boldogtalan nő! Egy estélyen azon könnyelmű szót szalasztá ki ajkain,
hogy ő legszebb asszony egész Oroszországban, hogy ő szebb, mint maga a
czárnő!

Valóban ez igen nagy vétek volt. Megsérté nemcsak a czárnőt, de megsérté
a nőt! megsérté nemcsak a koronát, de megsérté a főt, mely azt viseli.

Katalin volt birodalmának első hölgye, első és legszebb! Minő bünhődésre
lehet érdemes a vakmerő, ki magát elébe helyezni merészli?

Kétszáz kancsukaütést fog kapni a piacz közepén. Kétszáz véres csapást
arra a finom, bársonysíma bőrre, a melylyel oly vakmerőn dicsekedett.
Meg fog korbácsoltatni azoknak szemei láttára, kik előtt elbízottan
dicsekvék, hogy lássa mindenki, miszerint csak por és töredékeny anyag
minden szépség, mely az uralkodónő egy tekintetére összeomlik.

Azután nyelve ki fog vágatni. Ez a vakmerően dicsekedő nyelv. Soha nem
fog az többet szólni semmit, ki e sértő szózatot kimondá.

És számüzetni fog örökre, hideg Szibéria jéghegyei közé. Ott töltse
örömtelen életét, nem látva mást, mint nyomort és osztozva abban.

Ez volt a vakmerő vétkes itélete.

A piaczon roppant néptömeg várta a szokatlan látványt. A büszke
herczegnőt mindenki ismeré, kiváncsiak lehettek rá, hogy fog neki esni
ez a szokatlan helyzet.

A tér közepén magas állvány volt emelve, azon állt a bakó legényeivel, a
körül levő házak ablakai mind bámuló emberekkel voltak megrakva.

A herczegnő maga felment az állványra, nem kellett neki segítség. Még
egyszer szétnézett onnan, még mindig azt hitte, hogy kegyelmet fog
kapni, még mindig remélte, hogy annyi száz meg száz ismerős, rokon és
imádó közül akad valaki, a ki Katalin lábaihoz vesse magát s
lekönyörögje róla az irtózatos büntetést.

Hasztalan. Nem látott senkit ott körül, csak a részvétlen tömeget, mely
bámulni jött ide, mint korbácsolják meg a birodalom legszebb delnői
egyikét.

A hóhér odalépett hozzá, megragadta vékony fehér ingét, egyet rántott
rajta, a gyönge patyolat ketté hasadt durva kezei között, s a szép delnő
fehér tagjairól kétfelé foszlott az öltöny; kitárva gyönyörű termetét a
tömeg bámulatának.

A delnő csak ekkor sikoltott fel. A sértett szemérem felijedő érzetével
kapott tépett patyolatja után, hogy azzal keblét újra betakarja. Azon
pillanatban megragadta mind két kezét az egyik hóhérlegény, egyet
csavarintott rajta, két kezét a nyaka körül szorítá, a szép hölgyet
hátára emelve. A hóhér lemetszé az omlatag szép szőke fürtöket, mik a
földet seperték fejéről leomolva, azután kezébe vevé a csomóra hurkolt
korbácsot, ezt az irtózatos büntetési eszközt, egyet lépett hátra, két
kézre fogta a kancsukát, megcsóválta azt a feje fölött, hogy szintúgy
fütyölt a levegőben s teljes erővel bocsátá azt le a gyöngéd habkönnyű
termetre…

… Már most ne nézzünk ide.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az iszonyatos büntetés végrehajtatott a herczegnőn. Kiállotta azt és nem
halt bele.

Nagy befolyású rokonainak mégis sikerült annyit kieszközölni, hogy a
büntetés második része ne teljen be rajta.

Nyelvét nem vágták ki.

Hanem meg kellett esküdnie, hogy olybá veendi ezentúl, mintha már meg
volna nyelvétől fosztva, és soha egy szóval el nem árulja, hogy beszélni
tud, hanem holta napjáig némának tetteti magát; nyelvének hasznát nem
veendi, mert legyen bár az a szó imádság, a mit kimondott, azon órában
végre fog hajtatni rajta a borzasztó bünhődés. Tehát beszélni
elfelejtsen.

Azután feltették őt a befedett szánra, mellé ültettek egy fegyveres
drabantot, elbocsáták őt az útra.

Minő ismeretlen útra? Hol van annak a vége? Mi vár ottan reá? Arról
senki sem tud semmit: mert a kik onnan valaha visszajöttek, hallgatnak
róla, mint a megholtak.

Hihetőleg Szibériába vitték. Senki sem kérdezősködött felőle többet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ugyanaz évben történt, talán pár hónappal később, hogy egy magas állású
ifju egyikében az udvari báloknak kissé többet találván magához venni a
pezsgőből, mint a mennyit megbírt, a tánczteremben, épen a keringő alatt
úgy eltalált szédülni, hogy a terem közepén elesett s tánczosnéját is
magával rántva, azt ez által igen botrányos helyzetbe hozta.

Ez ifju ember neve volt Korzky gróf.

Alig állt ki a tánczsorból, midőn a czerimoniamester kiszólítá az
előszobába. Ott egy úr várakozott rá, a ki felkérte, hogy jőjjön vele
egy szóra az őrterembe.

Az őrteremben megkérték, hogy legyen szíves átadni a kardját, s nézzen
ki egy perczre az udvarra, majd ott mutatnak neki valamit.

Az udvaron mutattak neki egy befedett szánt. Felszólíták, hogy üljön
csak be egy kissé.

Negyven nap mulva azután kiszállhatott belőle – az Urál hegyek között.

Mint kisebb vétségű bűnös, nem küldetett a bányákba, hanem mindazon
jókban részesült, a miket Sziberiában szelidebb bánásmódnak neveznek.

Megengedtetett neki, hogy ha jobbnak nem találja a főtisztek
valamelyikénél szolgálatba lépni, mint magánszolga, vagy inas, a
telepítvényesek közé állhat, vagy folytathat valami mesterséget, lehet
vadász is, ha akar.

Korzky pedig csak egy mesterséget tudott, hölgyeknek udvarolni. A
többiből nem hitte, hogy megéljen.

E miatt szüntelen a kormányzó nyakán volt könyörgéseivel, hogy
eszközölje ki, miszerint visszamehessen Szent-Pétervárra; úgy is tudja,
hogy csak tréfáltak vele, midőn egy időre ideküldték, már azóta
bizonyosan útban is van a parancs, mely őt visszahívja.

A kormányzó megunta végre az örökös rimánkodást s azt az indítványt
tette az ifju gróf előtt: hogy ha meg akarja érdemelni a
hazaszabadulást, erre következő módot ajánlhat neki.

Van itten egy elitélt asszony, a kinek holta órájáig nem szabad egy szót
kiejteni száján. Vállalja fel magára a gróf e nő feletti őrködést. Az
borzasztó büntetésnek néz eléje, ha elárulja magát, de a gróf haza
szabadul, ha a nőt rá tudja venni, hogy az megszólaljon.

A némber elég csinos és szép, a munka nem háladatlan, az úrfinak úgy is
ez a mestersége, tehát próbálja meg, ha szóhoz bírja-e hozni ezt az
asszonyt?

Korzky elfogadta az ajánlatot, mely miatt mi a kormányzót épen ne
tartsuk valami kegyetlen embernek, sőt inkább igen mulatságos ötlet volt
az tőle, hogy ezt a fiatal embert így lerázta a nyakáról, olyan
feladatot bízván reá, a minek valószinüleg nem lesz soha vége, mert a nő
bizonyosan el nem árulja magát az ő szép szemeiért.

Gróf Korzky nem volt rút ember, sőt mikor a haját felbodrozták s fényes
feszes egyenruháját ráadták, még szembe is tünhetett.

Itt ugyan nem igen akadt egyéb hajfodrozója a kegyes zivatarnál, mely
kivált ha nagyon ajándékozó kedvében volt, még jégcsapokat is akasztott
az ember hajára és szakállára; egyenruhája sem volt valami bámulatra
méltó, készülvén az durva barna posztóból, melynek szabad volt sarkáig
érni; mind a mellett könnyű volt az ifju úrnak magát tetszetőssé tenni a
száműzött herczegasszony előtt. A közös balsors igen gyorsan közel birja
az embereket hozni egymáshoz; az ifju gróf igen szépen tudott beszélni,
az ifju herczegasszony pedig igen szépen tudott hallgatni.

Csak hallgatni. Ha az ifju azt vallá neki, hogy mennyire boldogtalan, a
herczegnő csak könyei által felelt, hogy ő is az: s ha az ifju lovag azt
mondá, hogy mind a mellett ő még is milyen boldog, mert a világ
legrútabb vidékében a világ legszebb asszonyát láthatja, akkor a delnő
mosolyával felelt, hogy ő is olyan boldog, s ha végre az ifju azt mondá
neki, hogy ezen boldogsága nagyobb lenne ennél a világnál, ha a szép
asszony az ő epedő kérdéseire csak egy picziny-picziny kis «igen»
szócskával válaszolna, akkor az lesüté szemeit, és megszorítá az ifju
kezeit, a miből az érthetett eleget, ha esze volt; de azt a
picziny-picziny «igen» szócskát még sem mondotta ki.

Már pedig gróf Korzky feltette magában, hogy ennek az asszonynak meg
kell szólalni, akármibe kerüljön is; még ha nőül kell is őt vennie. A
férj előtt lehetetlen, hogy valaki némát tudjon játszani.

A mit kigondolt, azt meg is tette. Megkérte a szép asszony kezét. Tudni
kell pedig, hogy Szibéria vármegyében nem igen szokott valakinek apja
anyja jelen lenni, a kitől annak a kezét meg lehessen kérni, hanem e
végett szokás egyenesen a kormányzóhoz folyamodni, ez itt mindenkinek
atyja és gondviselője.

A kormányzó helybenhagyá az ifju gróf szándokát s atyai határozata
szerint tudatá Palukhin herczegnővel, hogy Korzkyhoz fog feleségül
menni.

Az nem jön kérdésbe, hogy hát ő mit szól hozzá? a kormányzó így akarta,
így kell történni, a statusnak érdekében áll, hogy Szibéria népessége
szaporodjék, úgy is csak minden tíz férfira jut egy asszony, itt tehát
asszonyszemélyeknek a kegyetlent játszani nem szabad. Menniök kell,
mihelyt kérőjük akad.

Az esküvő keresztyéni szertartással ment végbe, a nő az oltár előtt is
néma maradt, egy e végre meghitelt tanu mondta el helyette az esküvési
igéket, az irta helyette alá a nevét, ő csak keze keresztvonásával
erősítette azt meg, mert az is tudtára volt adva, hogy bizonyos
esetekben a kéz is pótolhatja a nyelvet, s részesülhet annak bűnében és
büntetésében, annálfogva jó lesz, ha azt is eltagadja, hogy irni tud.

Gróf Korzky haza vitte herczegi nejét. Az ugyan nem volt grófi kastély,
hanem inkább nádfedeles vályogház, hanem hiszen a boldog házasok
örömének ez is csak olyan tág, mint amaz, később pedig bánatának amaz is
olyan szűk, mint ez.

Új volt ekkor ez a sárház, mikor ifju nejét odavitte Korzky, fiatalok
voltak mind a ketten és megvénültek a házzal együtt ottan, esztendők
hosszú sora után másfél lábbal lejebb szállt a ház fala, s bedült a
teteje, mégis ottan laktak, mert a nő soha ki nem ejtett egy szót is
ajkán, a mi őt a vesztőhelyre, férjét pedig visszavitte volna abba a
fényes és vidám tánczmulatságba Szent-Pétervárott, a melyet olyan
váratlanul el kellett hagynia, s melyből még tán most is adós egy pár
szép delnőnek egy nehány tánczczal. Azok tán még most is várnak rá.

Házas életben pedig mennyi alkalom van a beszédre: az örömteljes órák
bizalmas suttogásain elkezdve a fájdalom, szomorúság panaszos nyögéseig.
Mindezek nem oldották fel az elitélt nő nyelvét. Korzky szép szavai,
ömledező epedései mind sikeretlenek maradtak. Később szemrehányásokat
tett, hogy még ő előtte is, férje előtt, midőn csak egyedül vannak,
miért titkolózik? Utoljára boszúságában meg is verte az asszonyt. És
azután mindennap megverte. Az asszony tűrte a verést s annyit sem
mondott rá, hogy «jaj».

Végre anya lett a nő, fiat szült. Azt természetesen magának kellett
ápolni, míg meg nem nőtt. Melyik anya birná megállani azt, hogy kedves
gyermekét évekig elhordozza karján, a nélkül, hogy egy szót szólna
hozzá? Mikor a gyermek nyughatatlan, olyan önkényt jön az, hogy a ki
kezében ringatja, egy altató dalt dúdoljon fölötte. Az elitélt nő ezt
sem tette soha. Mikor a gyermek beszélni tanul, olyan jól esik az
anyának, ha egy szót, csak ennyit, hogy «anyám» megtaníthat neki, ha még
alig érthető rebegéseit kiigazíthatja. Az elitélt nő ezt sem tette soha.
Még ölbeli gyermeke sem hallotta szavát.

Mikor már annyira felnőtt a gyermek, hogy már maga tudott enni és járni,
akkor elvették tőle s beadták egy katonai növeldébe. A gyermek sírt,
mikor anyját el kellett neki hagyni és az egy búcsuzó szót nem
szólhatott hozzá.

Azontúl csak minden csütörtökön láthatta meg egyszer, akkor is mindig
férje jelenlétében. A gyermeknek szabad volt kérdéseket intézni anyjához
és ő neki nem volt szabad azokra felelni. Néha víg, többször szomorú
volt a gyermek, édes anyja soha sem kérdezhette meg tőle, mi baja, mi
öröme van?

Egyszer valamit vétett a gyermek, s a fegyelem szabályai szerint arra
itéltetett, hogy megvesszőzzék. Az anyja megtudta ezt férje által s
kétségbeesve futott a kormányzóhoz, hogy kegyelmet kérjen számára. De
hogyan kérjen? midőn neki szólni nem szabad. Oda veté magát lábaihoz,
átölelte térdeit s könyeivel áztatá durva kezeit. Az pedig nem tudta,
hogy mit akar ez asszony? A nő inte férjének, ki vele ment oda, hogy
beszéljen helyette, de Korzky vállat vonított, mintha nem tudná, hogy
felesége mit akar? A nő csak elbámult. Ekkor világosult fel előtte, hogy
férje csak kémül van mellé rendelve, hogy mind e keserves megpróbáltatás
csak arra van szánva, hogy őt beszédre birják; milyen nehezen esett
neki, hogy nem mondhatta szemébe: «nyomorult semmirekellő!»

A kormányzó végre is emberi szivvel birt, kegyeskedett megérteni az anya
néma könyeit, elérté, hogy az fia büntetéseért könyörög s egyszerű
fogságra változtatta azt és azután siettette az asszonyt maga elől,
nehogy az megfeledkezzék magáról, s kimondja vigyázatlanul e szót:
«köszönöm».

E naptól fogva mindig jobban roskadozott a nő, a kit annyi szenvedés meg
nem tört, semmivé tette azon gondolat, hogy épen az, kinek kötelessége
volna őt védeni és szeretni, tulajdon férje az esküdt ellenség oldala
mellett.

Nagy hamar elvirult, egész kész vén asszony lett, beteges volt és nem
tudott meghalni; az élet mászott vele, mint a beteg féreg s gróf Korzky
az őrüléshez volt közel, ha elgondolta, hogy ennek az asszonynak
emberfölötti lélekereje őt most e hideg országhoz, e sárgunyhóhoz tartja
évekig lekötve, s egy meghalni nem tudó, egy őt gyűlölő nyomorult lény
mellett kénytelen elvesztegetni fiatalságát.

Végre érzé a nő közelgő halálát.

Talán több napok óta alkudott már vele, hogy még csak egy napig, csak a
másikig engedje élni, csak az első csütörtökig, a midőn fiát ujra fogja
látni.

Megérte ezt a napot.

Gyermeke, a kit Sándornak hívtak, akkor már tizenegy esztendős volt és
igen szép, sok reményt igérő ifjoncz lett belőle.

Mint rendesen, akkor is férje jelenlétében jött hozzá a fiu, azon kívül
ott volt vele még egy káplár és az orvos.

A mint a gyermek odalépett anyjához, hogy őt megölelje, szegény néma
anyját, a haldokló felemelkedék fektéből s megfogta fia kezét és szólt:

– Fiam. A halál órájában hallod legelső szavamat. Én Palukhin herczegnő
vagyok, kit meggyaláztak, száműztek, halálig üldöztek; apád pedig egy
nyomorult rabszolga. Erre emlékezzél egész életedben. Te légy áldott, a
többieket látogassa meg Isten.

Ezzel megcsókolta fiát és befelé fordult.

A kik e szavakat hallották, elborzadtak rajta. Csak Korzkyban nyomta el
a csudálkozást az öröm.

Meg sem várta, hogy hát neki mond-e valamit a nő? futott egyenesen a
kormányzóhoz, olyan arczczal, mintha ő fedezte volna fel az átjárást a
Behring-csatornán, s tudósítá, hogy a nő megszólalt, beszélt,
felfedezett fia előtt veszélyes titkokat.

Már most végrehajthatják rajta a büntetést.

A kormányzó rögtön küldött a nő után. Már akkor a halál régen megnémítá
annak nyelvét s a büntetést nem kelle végrehajtani.

Gróf Korzky természetesen a kormányzó igérete szerint rögtön
megszabadult kellemetlen számüzetéséből s nem is késett ott tovább
sokáig, hanem sietett vissza Szent-Pétervárra, s hihetőleg ismét
feltalálta azokat a delnőket, kiknek még egy menuette vagy egy mazurka
tánczczal tartozott, csak hogy valamivel idősebbeknek találhatta őket s
igen valószinű, hogy azután fényesen végezte pályafutását.

Azzal, hogy hát abból a gyermekből mi lett, kit egykori neje, Palukhin
herczegnő szült szibériai sárgunyhóban? bizonyosan igen keveset
fárasztotta lelki tehetségét.

* * *

Mi lett tehát azon fiuból, kit Palukhin herczegnő szült Korzky grófnak?

Valóban a jámbor fiunak jó lett volna soha sem hallani anyja szavát és
különösen soha sem tudni meg azt a titkot, a mit az előtte halála
órájában felfedezett.

Azt sem várták meg vele, hogy anyját eltemettetni lássa, rögtön elzárták
mély, magányos börtönbe és ott tartották évekig, hosszú évekig, oly
elzárt magányban, a hol emberrel nem beszélhetett soha.

Történt e közben, hogy a krimi félsziget megtetszett Oroszország
urainak. Nem is csoda. Ama hideg, fenyőfás, szánutas országból méltán
tekinthettek epedő sóhajtással e kis viruló paradicsomra, hol a
szőlővessző a pálmafára tekergőzik s tovább tart a nyár, mint
Oroszországban a tél.

És ezt a kis paradicsomot csak egy keskeny földszoros választotta el az
orosz birodalomtól! Milyen nehéz volt itt a kisértetnek ellenállani!

Évek óta készen állt egy nagy orosz sereg Krimia kapujánál s várta az
alkalmat. Az nem is késett soká. A tatárok nem voltak megelégedve
fejedelmükkel: kergessétek el őt! súgák az oroszok és ezek megtették; a
jó szomszédok azután választottak számukra másikat, olyat, a minőt ők
kivántak: csendes, jóvérű embert, a ki hagy magának parancsolni.

A török szultán, Krimia védura, haragudott e lázadásért s haragjában
egyik basáját fegyveres erővel küldé a tatárokhoz; az elfoglalt tőlük
egy darab földet, egy kicsiny-kis földet a tenger közepén, Tamás
szigetét.

Ne engedjétek földeteket, súgák az oroszok a tatároknak, űzzétek el
onnan a törököt. Elűznők, de nem birunk vele, gyere jó szomszéd, segíts!
A jó szomszéd azután bement egy akkora sereggel, hogy elűzheté a török
basát Krimiából, elfoglalá a tatárok erősségeit és akkor azt mondá, hogy
jó minekünk itten laknunk.

A tatár nép elszörnyedt e vakmerő áruláson s fegyvert ragadt az oroszok
ellen; ekkor azután összeszoríták őket minden oldalról egy csoportba s
harminczezeret leöltek közülök, a többi meghódolt, vagy kifutott
Circassiába. A szép kis paradicsom közprédának lőn tekintve, a
mecsetekből kaszárnyák lettek, a khámok palotájáról leszedték az arany
czifrázatokat, s az oszlopokat elhordták Potemkin herczeg palotájához, a
szép vízvezetők csöveit megolvasztották puskagolyóknak, egész erdőket
kiirtottak, hogy a kóbor tatárnak ne legyen hova elbújni, elpusztíták a
nagyobb városokat, Kercset és Kaffát, hogy annál nagyobb kedve legyen
azon hetvenötezer görög és örménynek, kiket Krimiából elhurczoltak, a
nogai sivatagot megtelepíteni.

Ilyenformán Krimiának, mely a hajdani khámok alatt harminczezer harczost
birt lóra ültetni, nem maradt több lakosa mindössze ötvenezernél, a
minél hajdan Bakcsiszerály fővárosában is több lakott, a hol most a
mecsetek tornyából az ima idejét lekiáltó mohamedán imámokat az orosz
katonák mulattatják olyan formán, hogy az ének közepén fellövöldöznek
rájuk, mint valami furcsa éneklő madarakra.

Miután így a régi gonosz szellemű népesség jó formán kipusztult,
gondoskodni kellett róla, hogy a szép kies félsziget újra megnépesüljön.

Az ilyen munka Oroszországban könnyen megy. Ma kivándorol félmillió
kalmuk feleségestől, gyermekestől a Volga mellől Chinába; holnap
megindítanak más tartományból ugyanannyi zaporogi kozákot, kirgizt s
megtelepitik vele az üresen hagyott földet.

Egyszer egy legfelsőbb ukáz elrendelé, hogy Krimia újra megnépesüljön, a
tengerpartokon hatalmas vár emelkedjék, a kikötőben hajóhad épüljön, az
egész ország ismét felviruljon.

Úgy kelle történni.

Egész népségek indíttattak meg régi helyeikből Krimiába, elnyomott görög
népet édesgettek jármot változtatni, kegyvesztett főurak, gyanús
politikai szellemek küldettek Krimiába, hogy ott kormányozzanak,
építtessenek mulató kastélyokat és várakat, s hogy az is legyen, a ki
kastélyaikat és váraikat izzadságos munkával építse, összegyűjték
Lengyelországból és Szibériából a veszélyesebb elitélteket s odaküldék
Krimiába.

Hejh azért olyan erősek azok a szebasztopoli falak, mert könynyel és
vérrel keverték azoknak vakolatját!

Egész új tájékok támadtak a félszigeten. Hol az előtt a Júra-hegy
elátkozott vad vidékei csak mély hegyszakadékokban tomboló patakokat
mutattak, ott most egész ligetek emelkednek mind az öt világrész
pompafáiból s ragyogó paloták ormai vetekednek a hegyek csúcsaival. Hány
emberélet boldogsága van a betemetett völgyekbe elásva! mennyi könyre
volt szükség, hogy ez a fű ottan olyan gazdagon kizöldüljön!

A szegény rongyos Akhtiár helyén egy roppant város emelkedett:
Szebasztopol. Az első tekintet e város külsejére a legszomorúbb hatást
volt képes gyakorolni a figyelmes szemlélőre, még az ostrom előtt is.

Csupa merő egyalakú nagy házak, egymáshoz mért ablaksorokkal, nagy,
hosszú egyenes épületek, négyszögletű roppant tárházak, tágas
udvarokkal; minden szomorú egyformasággal építve; sehol azok a kisebb
épületek, mik a nyugalmas középrend lakhelyei szoktak lenni,
szőllőlugasokkal befuttatva, kertekkel körülvéve, gazdasági hajlékokkal
tarkázva; itt minden oly alakú, mintha nem laknának benne mások, mint
katonák és nagy urak, hivatalnokok és rabok. A kapuk, karfák az
álladalom színeivel befestve, az emberi alakok rendszabály szerint
öltöztetve, nyírva, borotválva, még a fák, bokrok is, mik a főépületek
előtt állanak, kertészolló szabályzata szerint tartoznak nőni és
zöldülni.

Körül egyes roppant váracsok, egész hegyek fehér kövekből rakva, három,
négysoros ágyúnyilásokkal, mint valami óriási darázsok fészkei, kik
hatalmat vettek a jó, szorgalmas emberek fölött.

Nem gondolt-e arra, a ki ezeket odaépítteté világok rémületére, hogy
egykor megborzadnak a nemzetek ez ijesztő városától és minden oldalról
eljönnek ellene és lerontják azt a kopár föld szinéig, hogy elfeledve
legyen az, miként el vannak feledve azon ezrek sóhajtásai, kiket ez
óriási munkának egy nagyravágyó gondolat feláldozott?

Azon foglyok között, kiknek verítéke Akhtiárt Szebasztopol fehér
falaival körülépíteni segíté, volt egy, a kit mindegyik eltávozott
felügyelő a helyébe jövőnek különös figyelmébe szokott ajánlani.

Ez volt a numero 725.

Nevet nem volt szükség neki viselni, mert holtig fogolynak kellett
maradnia, ismerhetőség kedvéért csak számot kellett hordania, még pedig
nem a dolmánya ujján, vagy süvegén, hanem a bal orczájára sütve, a
honnan a szakál közül is szépen kivillogott a 725.

Ez a rend igen könnyíti a felügyelők dolgát; nem szükség nekik annyi
tenger nép nevét fejökben tartogatni, hanem ha kell nekik valamelyik,
csak nézik a bal pofáját, ott van a száma; a főjegyzőkönyvben azután
utána van irva minden tulajdonsága, a használhatók épen úgy, mint az
őrizendők.

A numero 725 után körülbelül ilyesmi állt abban a nagy jegyzőkönyvben:

«Numero 725: Korzky gróf és Palukhin herczegnő fia. Született
Szibériában. Holtig fogságban marad. Használható a legerősebb munkákra.
Rendkívüli testi erő. Találékony ész. Gépeket csinált magától. Mérnöki
tudományokra taníttatott. Ajánltatik rendkívüli felügyeletbe. Veszélyes
titkokat bir» stb.

Ez adatokhoz lassankint mindig több-több gyülekezett, az elején még
barna, pelyhes szakálú férfit irtak le a numero 725-ben, az utolján már
kopasz, őszszakálú ember volt utána jegyezve és valóban az 1854-ik évben
már vén-vén ember lehetett az a valaki, a kit tizenkét éves
gyermekkorában bal sorsának által adtak.

Valami tekintélye időjártával még is támadt a többi foglyok között: az,
hogy a legvénebb volt közöttük.

Esze, tapasztalata annyi, mint a legtudósabb mérnöktisztnek. Ezek az
erődítvények, ezek a sánczok mind az ő kezei alatt épültek, ő készítette
a szállító eszközöket hozzá s segítette azokat tolni, ő rajzolta a
karóütő gépeket s izzadott a csavargatásukban, tőle kérdezték meg a
földmunkálatoknál, hol, miféle földrétegek vannak, hol találnak
sziklára, csapóföldre? Azt a mély alagútat a hegyen keresztül egészen
rábizták, s mikor a rejtett tűzaknákat ásták Szebasztopol külső erődei
körül, a mérnökkar őrnagya egész hetekig engedte a numero 725-öt
dolgoztatni a földalatti munkán. Jó maga az alatt vadászni járt
valamelyik krimiai orosz herczegnél. A munka elkészült szerencsésen, az
őrnagyból ezredes lett, a numero 725 után pedig azt jegyezték, hogy ha
vigyáztak rá eddig kétszeresen, ezután vigyázzanak háromszorosan, mert
az oly veszélyes ember, ki előtt nemcsak a szebasztopoli sánczok, de a
földalatti tűzaknák is ismeretesek, a kit ennélfogva nem lehet eléggé
őrizni, hogy valakivel érintkezésbe ne jőjjön, a kinek titkait
elmondhassa.

A kormányzó azonban igazságos akart lenni, s hogy annyi fáradság és
szenvedés ne maradjon némi kárpótlás nélkül, küldött a felügyelőnek
ötven rubelt, hogy azt adassa a numero 725-nek, hadd igyék a jámbor egy
kis pálinkafélét, a míg benne tart.

A felügyelő aztán magához hivatta a numero 725-öt s azt mondta neki:

– Az aknák, a miket ásattál, bedűltek, ezért a kormányzó azt
parancsolta, hogy neked 50 botot adassak. Én szánlak és a magam
szakállára csak tizenkét botot adatok, de ha a kormányzó oly kegyes
leereszkedni hozzád, s megkérdi, hogy megkaptad-e mind, a mit
utalványozott? te azt feleled, hogy hiányosság nélkül megkaptad.

Azzal kifizetteté neki, a mit mondott.

Pár nap mulva meglátogatta a kormányzó a munkálatokat. Megpillantá a
numero 725-öt s odainté magához kegyesen. Az meg volt már görnyedve a
munka miatt, még jobban az öregségtől, de legjobban az alázatosság
által; nem messze kellett neki hajolni, hogy a kormányzó lábait
megcsókolhassa.

– Megkaptad-e, a mit számodra rendeltem? kérdé a derék úr a fogolytól.

– Köszönettel fogadtam, kegyelmes uram.

– Az egész ötvenet megkaptad-e?

– Hiányosság nélkül, felelt a numero 725 és megcsókolta a kormányzó
kezét, lábát s azzal ment vissza dolgozni ismét kemény munkájához.

Gondoljátok-e, hogy ez milyen mulatságos élet?

Hatvan, hetven esztendeig nem hallani egyéb zenét, mint a kalapácsok
ütését a kemény kövön, nem hallani egyéb emberi szót, mint a porkoláb
szidalmát, eltölteni az egész férfi kort, a nélkül, hogy valaha egy
szelid női arcz mosolygását látta volna a szem, eltölteni egy egész
század felét, a nélkül, hogy valaha egy reménysugár sütött volna a sötét
életre. Nem tartozni senkihez, még a hazához sem, nem örülni semminek
soha, nem óhajtani ismeretlen jobb létet, még csak a büszke öntudatot
sem bírni, mely az elbukottak erős föntartója a balsors idején. Nem
lenni egyéb, mint egy puszta szám, melyet a halálnak tetszik átugrani,
valahányszor a tizenhármasokat számlálja az emberek fejein. Oh az ilyen
élet nehezebb büntetés, mint a halál, s a hol az itéleteket egykor
számon kérik a földi birótól, lesz-e bátorsága elmondani annak: «az én
kezem tiszta a vértől!» – a ki test helyett megölte a lelket?

* * *

Ki gondolta volna, hogy ez a kis rongyos tatártelepítvény, Akhtiár,
egykor az egész világot foglalkodtassa nevével; hogy a föld három
részéből csődüljön ide tizenkét nemzet egymást eltemetni, s napról-napra
az legyen reggeli, esteli köszöntő mind Európában: mi öröm, mi gyász van
Szebasztopol alatt?

Az idők mérge ott adja most ki magát.

A mi rosszat száz esztendő alatt bevett ez a beteg világrész, mind ott
jön ki rajta, mint valami mérges kelevényen.

Az egész világ reszket, lázban van, a kór egyik tagról a másikra terjed,
és ennek a betegségnek a neve háború.

A háború hajdan igen szép költői tárgy volt. Egy-egy magasztos eszme
végett kiszálltak a síkra a hősök; egy-egy dicső bajnok, nemzetének
ünnepeltje, országa czímerét paizsára véve, kiállt védelmére s győzött,
vagy elesett dicső halállal. Azután előjöttek a költők, későn, talán
századok mulva s énekeltek róluk lelkesült dalokat. Most praktikus
időkben élünk, hősöknek és poétáknak nincs kelete többé, nem ér a
honszeretet, a délczeg bátorság semmit ágyú nélkül, vége van az
ellenállhatlan vitézeknek; a legdicsőbb bajnokokat ezer rőfnyi
távolságból lelövik ágyúval; nem is jön értük a költő, a ki elhordja
őket onnan a csatatérről, s hulláikat megmentse az enyészettől,
bebalzsamozva őket költészete örök szépségeivel; elég, ha egy napig
beszéltek róluk a börzén, ha mától holnapig nyomtatva állt a nevük az
újságban, másnap már azt kérdik: hát aztán mi történt? s haragusznak az
újságiróra, ha még egy hét mulva is ugyanarról beszél.

Szegény Homér! milyen rosszul járnának égi alakjaid, ha ez új Iliászba
akarnák magukat ártani; ha Trója ostrománál a had istene egy lándzsától
találva, akkorát ordított, mint tízezer ember, mit mondana most egy
százhatvan fontos bombához, mely goromba süvöltéssel ront az egeken
keresztül s nem kérdi, hogy van-e ott valaki? Az emberek különb
menyköveket találtak fel, mint Jupiteréi; a találmányok százada
megbuktatta a költők korszakát; a háború nem költészet tárgya többé, a
ki jobban ki tudja számítani a hajlott vonalakat, miket a golyó tesz, a
ki czélszerűbb alakot tud adni a bombának, a ki jobb számító, és
végtére, a ki tovább győzi pénzzel, az a győztes.

Szegény, szegény hősök.

Ti, kik ott feküsztök Tauria krétás földjében, húszával, harminczával
egy rakáson, egy sírban.

Ha egy nagy diadalmas csatában hullottatok volna el, fegyverrel a
kézben, harczkiáltással az ajkon, mámorral a szívben; ha ott ama
sánczárkokat temettétek volna be hulláitokkal egy véres, elkeseredett
ostromban, azt mondaná rólatok a világ: «dicső, dicső hősök!» De ti
elestetek éhségtől, hidegtől, utált betegségtől, mint valami árva
juhnyáj, melyet pásztorai vad vízre tereltek; s szomorú a sírban feküdni
a jó katonának, a kit szánni kell, hogy meghalt.

Már hónapok óta folytak az ostrom előkészületei Akhtiár alatt, az
ellenséges csapatok kezdtek egymással kölcsönösen ismerkedni.

Angolok és francziák saját neveket adogattak a halmoknak és tornyoknak,
miket maguk előtt láttak, valamint egyes alakoknak is, kiket
megjegyezhettek maguknak.

Így lett ismeretes a «fehér kantus» czím alatt ama tréfás orosz öreg úr,
ki délutánonként kiviteti magát zselyeszékén a sánczokra, egy
gyalogágyút maga elé huzat, ráteszi a kávésfindzsáját, s míg más
embernek az a szenvedélye, hogy kávéhoz pipafüstöt szívjon, ő
elsőbbséget ád a lőporfüstnek, minden korty kávé után egyet lőve
ágyújával az ellenség táborára. A hamis afrikai vadászok jó vontcsövű
puskáikkal le-lecsipnek egyet kettőt az öreg úr szolgáiból, kik mellette
forgolódnak, hanem ez a «fehér kantust» egy cseppet sem háborgatja, ő
iszsza csendesen a kávéját, s rágyujt, mikor kedve tartja.

Másik ismerős alak: «a piros viganó.» Ez egy délczeg amazon, ki a
legőrültebb ágyúzás közepett ott jár-kel a lövegek között, s oldalán
hordott átalagból pálinkát oszt a tüzéreknek, s saját fehér kezeivel
hordogatja el a sebesülteket onnan.

Azután az «angol szerzsent.» Ez valami bohó orosz fiu, ki azt a
mulatságot találta ki, hogy egy elesett angol egyenruháját vette fel
magára, s úgy mutogatja magát a sánczok tetején. – Bizonyosan rendkívül
hizelgőnek találja, hogy mindenünnen csak ő reá lövöldöznek.

Ilyenforma ismerős alak kezdett lenni végre az «ágyús kutya».

Igy neveztek el a bohó gúnyolódó frankok egy különös alakú vén embert,
ki orosz fegyencz ruhában egyikéhez a vetőmozsaraknak éjjel-nappal oda
volt lánczolva lábánál fogva.

Azért nevezték el ágyús kutyának, mert úgy oda volt lánczolva, mint
valami harapós kutya.

Más katonát legalább fölváltanak őrállásából, az ágyús kutya
éjjel-nappal ott áll, ott alszik mozsara mellett egyik nap úgy, mint a
másik nap; ha zápor hull, ha kartács hull, egyaránt.

Más katona legalább elhal, elhull a folytonos sanyarúság alatt s aztán
belevetik valami gödörbe s megpihen; az ágyús kutyán nem fog semmi: neki
parancsolatja van a czártól, hogy nem szabad meghalnia.

A francziák néha megsajnálták: «szegény ördög, gyerünk, lőjjük le
onnan!» de a golyó sem fog azon; tartós ember ez az ágyús kutya.

Pedig ha jobb távcsöveik volnának, mindjárt nem neveznék őt ágyús
kutyának, mert megláthatnák a pofáján, hogy őt numero 725-nek híják.

A numero 725 most különös jó szolgálatokat tesz a váruraknak. A legelső
tábornokok nem restellnek leereszkedni hozzá s kérdezősködni egyről,
másról. A fogoly tapasztalt ember. Annyi időt, mint ő, csakugyan nem
töltött senki Akhtiár környékén, úgy nem ismeri azokat a halmokat,
gödröket a legbölcsebb mérnöktiszt sem, a hogy ő. Puszta látásra
megmondja, itt és itt az ellenség hány lépésnyi távolban áll? jobban,
mintha lánczczal mérte volna meg. Minden ágyút meg tud becsülni:
mennyire veti el a golyót? hogyan hord, mennyit rúg hátra, hány font
lőport bír meg? A föld felszinén kimutatja, milyen járásuk van a
földalatti tűzaknáknak, jár-e azokhoz közel ellenség? Bámulni lehet
rajta, mily pontosan irányozza a vetágyút, mily ügyesen intézi el a
bomba kanóczát, hogy épen odaessék és pattanjon el, a hogy ő elszánta.

Ezért lánczolták őt oda a mozsárhoz; így a fogoly azt a szolgálatot
teszi, hogy a mozsarat irányozza, a mozsár pedig azt, hogy a foglyot nem
engedi elszökni. Kettős czél és haszon.

Még mindig félnek tőle, még mindig nem hisznek neki.

Nem tudják elhinni, hogy oly hosszú szenvedés, nyomor és kényszer
eltiporta benne utolsó csiráját is az emberi önérzetnek, hogy egy élő,
gondolkozó lényt meg lehet fosztani lelkétől úgy, hogy az ne legyen
különb egy házi állatnál, mely kínzó gazdáját szolgálja az utolsó
lehelletig a lánczon, a járomban, a rúd mellett, az ostor alatt, s ha
eleresztik is, megint visszatér hozzá.

Egy napon a körjáratot tevő tábornok leereszkedék a fogolyhoz, hogy
lóhátról megszólítsa őt. – Hej öreg, mit gondolsz, mit csinál az
ellenség nagy pihentében?

– Aknáinkat keresi, felelt a fogoly alázatos készséggel.

– Jó helyen keresi-e?

– Tanult emberei vannak, excellentiás uram. Sóhajta fel az öreg rab.

A tábornok boszúsan ment tova; midőn ismét visszakerült, megint
megszólítá az öreget.

– Nos hát mit gondoltál ki, hogy tűzaknáinkat megvédjük?

– Gondoltam valamit, excellentiás uram.

– Elmondhatod, megengedem.

– Ha oly kegyelmes akarsz lenni. A mult héten három tüzér betegedett meg
itt mellettem, kettő meg is halt reggelre. Azt mondják, hogy valami
betegség jár, a mi ragad egyik emberről a másikra; én nem tudom, mert én
reám nem ragad semmi. Azt beszélik, hogy odabenn a városban az utczán
hevernek a halottak, mert nincs idő őket eltemetni, s a miatt a ragály
pusztítja a katonákat.

– De mi köze van ennek a tűzaknákhoz?

– Én úgy gondoltam, excellentiás uram, ha méltóztatnál megengedni, hogy
e ragályban elhullott katonákat jó volna lehordani tűzaknáinkba. Így a
város megszabadulna a sok temetetlen hulláktól, az ellenség pedig, ha
meglelné tűzaknáinkat, a halálos mirigy kapuit nyitná meg saját maga
ellen.

A tábornok elővett egy kettős aranyat erszényéből s azt a vén fogolynak
adta jutalmul e jó tanácsért. Mindegy lett volna pedig annak, ha egy
rézkopeket ád is neki, mert első dolga volt, hogy lyukat fúrjon rajta, s
annál fogva nyakába akaszsza a pénzdarabot, melyet tábornokától kapott,
mint valami ereklyét. Első eset volt ez, hogy bünhődés helyett jutalmat
kapott s ezt örökre meg kelle tartania, amazokat elfelednie; a
korbácsütések nyomait nem láthatá, mert azok a hátán voltak, de az
aranypénz keblén lógott s erősebben köté őt Szebasztopol falaihoz, mint
az a láncz, mely a mozsárhoz lakatolja.

Másnap el is jöttek érte, eloldozták a mozsártól s tudtára adták, hogy
rá nagy megtiszteltetés vár: saját tervének végrehajtása. Az ő
felügyelete alatt fognak a ragályos hullák a tűzaknákba eltakaríttatni.

Mily büszke volt e megtiszteltetésre a numero 725.

A czár ellen föllázadt pogányokra ő viheti a legirtózatosb halált!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A munka folyt napról-napra a francziák táborában, a föld felett és a
föld alatt, ott harczoltak, vérzettek, ide alant fáradatlan ásták a föld
alatti útakat s nem kérdezték, mi dübörög ott fölöttük? ellenség-e, vagy
jó barát?

Egy napon az árkászok, a mint előre haladtak, olyan tompa dübörgést
hallának lépteik alatt, mint ha valaki üres pincze fölött jár. «Alattunk
a mína!» mondák egymásnak s nagy örömmel kezdtek a meglelt irány
követéséhez. Félóra mulva már meglelték a gerendákat, mik a tűzakna
tetejét képezék s azokat óvatosan felemelvén, akkora nyilást csináltak
közöttük, hogy egy hágcsót le lehessen bocsátani.

Egyszerre oly irtóztató halálos lég tört elő a megnyilt aknából, hogy a
körüle állók egy perczre visszatántorultak tőle. Hisz ez sírbolt!

Az árkászok hadnagya kezébe ragadta a lámpát s kendőjét szája elé
tartva, lemászott az ellenaknába, meghagyva, hogy senki se jőjjön utána.
Nehány pillanat mulva újra vissza jött. Arcza egészen felháborodva, alig
bírt szóhoz jönni; mintha kisértetek ülnének lelkén.

– Odalenn, szólt hebegve társaihoz, az egész akna tele van halottakkal.
Az oroszok ide hordták azokat, a kik hagymázban, epemirigyben
elhullottak; tán még azokat is, a kik csak betegek. Nehány alakot még
mozogni láttam. Nyögtek felém.

A keményszivű harczosok elborzadtak e szavakra.

– Mentsük meg őket! Azt mondák egymásnak s szájaikat elkötözve
borszeszbe mártott kendőkkel, leszálltak a pokoli verembe.

Valóban még három élőt találtak a hullák között, s azokat sietve hozták
ki onnan, s elkezdték eczettel dörzsölni, hogy élethez jőjjenek.

Kettő rögtön magához tért, a harmadik, egy vén ember, csak nyögéssel
tudatta, hogy él.

Mind a hármat felvitték a szabad légre, s ott átadták a körüljáró
orvosoknak, kik elszállíttaták őket a franczia kórházakba, s ott ápolás
alá vevék.

A kórházban nem tartják az ellenségeskedést, a franczia az orosz mellett
békében fekszik, s ha tán az orosznak mind a két keze meg van lőve, még
meg is itatja, s megtölti pipáját. A behozott három oroszt alig
fektették le egy teremben, midőn egy lábbadozó afrikai vadász ráismert a
legöregebbre közülök.

– Nézzétek! hisz ez az ágyús kutya! Pauvre chien (szegény kutya), hogy
szabadultál meg az ágyúdtól?

Az ágyús kutya, a vén orosz rab, nem felelt semmit a kérdésre, csak
sóhajtott, és azt a dupla aranyat szorongatta szivéhez, a mit a
tábornoktól kapott.

Hiába kérdezték az orvosok: hol szenved, mi baja? nem felelt semmit.
Töredezett szavaiból kivehették utóbb, hogy papot szeretne inkább, a
kinek meggyónjon. Hoztak egyet a számára.

Annak nagy töredelmesen meggyónta, hogy midőn ama földalatti üregben
halálos kínok között fetrengett a ragályos hullák között, azon bűnös
gondolatra vetemedett, hogy bár csak ő is olyan volna már, mint azok.
Ezen bűnét bocsássa meg neki Isten.

Mint került oda? hogy maradt ott? miket szenvedett? azokról nem szólt
semmit. Az a császár titka, azt nem kell senkinek tudni.

Nevét sem mondta meg. Láthatják arczán azt a számot. Ez az ő neve. Tán a
túlvilágon is ama nagy könyvben, hol a bűn és a bünhődés jegyeztetik,
ezen szám alatt van beirva.

Már most csak annyit kért, hogy engedjék meghalni nyugodtan.

A másik kettő, kit szintén élve hoztak az aknából, lengyel elitélt rab
volt, kiknél az első lehellet, mely az életrevisszatérés jelét adá, átok
volt Oroszország ellen.

Ezeknek hiába mondta az orvos, hogy gondoljanak életükre, hiába mondta a
lelkész, hogy gondoljanak halálukra, nem törődtek sem élettel, sem
halállal; csakhogy elmondhassák, ha végső lehelletükbe kerül is, miket
szenvedett nemzetük s azután, miket szenvedtek ők? és végre hol van az
orosznak legfájósabb oldala, a hol ennyi szenvedést vissza lehessen neki
fizetni.

Nem kellett nekik a nyugalom, nem az ápolás addig, míg le nem irták
Szebasztopol erődeit, az orosz sereg állását, a lengyelek keserű
boszúvágyát s midőn az egyik indulatos beszéde közepett elhalt, lankadó
suttogással mondá a másiknak: «folytasd tovább!»

Ettől tudták meg a numero 725 valódi nevét és élete sorsát. Mennyit
szenvedett, hogy kínoztatott gyermeksége óta, míg vén, ősz ember lett
belőle.

És ennek a kiszenvedett rabnak most módjában áll ennyi szenvedésért
irtózatos boszút állni; megemlékezni haldokló anyja szavára, ki egy
boszúkötelességet kötött szivére és teljesíteni azt – későn, de jókor. Ő
tudja Szebasztopol minden gyöngéit, fundamentumából látta azt
keletkezni, érti, kiszámíthatja minden erőd rendeltetését, fájós
oldalát; az egész földalatti művezet úgy van fejében, mint egy térképre
rajzolva. Többet ér egy hadseregnél, ha felfedezi az ostromlók előtt
mind azt, a mit tán Szebasztopolban sem tudnak olyan jól, miként ő.

Miért nem cselekszi hát?

Minden kérdésre hallgat. A biztatásokra szemeit hunyja le. Midőn mondják
neki, hogy a kik körüle állnak, azok az ő szabadítói, kik leveszik
lánczait, s szabad, boldog embert tesznek belőle, kik azért jöttek, hogy
boszút álljanak azon milliók kihullt könyeiért, kifolyott véreért, kiket
egy elbizott kényúr vas szívének feláldozott: olyankor csak fejét
csóválja a fogoly és halkan susogja:

– A czár igazságos, a czár szent.

Társa, a lengyel, ágyáról felemelkedve, dühödt szavakat beszél hozzá.

– Nem emlékszel-e rá, hogy ragályos hullákat hordattak le velünk a
földalatti árkokba s midőn magunkat is meglepett a borzasztó halálvész,
ott hagytak félholtan a halottak között, s ránk fojták a vermet!

A fogoly csak összetette kezeit mellén.

– A czár akarata volt, a czár akarata szent.

A franczia tisztek biztatták, hogy semmitől se féljen, itt biztosságban
van közöttük, itt sem a kancsuka, sem a kozákdárda el nem éri; nincs mit
tartania megrontóitól.

Ilyenkor a nyomorult fogoly összeborzadt, szemeit félve fordítá félre, s
karjait arczáig emelte, mintha el akarná rejteni magát és rebegve szólt:

– A czár mindenható.

Úgy látszott rajta, hogy szeretne valamit szólni; de félt! abban a nagy,
rettenetes iskolában nagyon megtanították félni. A czár erős boszúálló
úr, a czár Isten helyettese; kinek jutna eszébe panaszt emelni Isten
ellen, azokért, mikkel Isten látogatta meg?

A czár akarta így: – a féregnek nem szabad arra gondolni, hogy boszút
álljon az ő urán.

Az elcsigázott ló ne panaszkodjék a hám ellen, melyben megszakadt, a
lánczos eb ne merje megugatni gazdáját.

Egy szelid arczú hölgy lépett a haldokló fogoly ágyához, egyike azon
derék nőknek, kik Frankhont elhagyák, hogy nemes önfeláldozással ápolják
a tábor betegeit; őrangyalai a hadseregnek.

E delnő vigasztaló bíztatással szólt a fogolyhoz s kinálta enyhítő
gyógyszerekkel.

A fogoly áhitattal csókolá meg az ápoló kezet, mely homlokán végig
simult, s kérte, hogy imádkozzék Istenhez érette szegény bűnösért, de az
orvosságot visszautasítá; semmi gyógyszert sem akart elfogadni.

– A míg a czár azt parancsolta, hogy éljek, élni kellett; ha ő azt
parancsolta, hogy meghaljak, meghalok.

Semmi biztatás sem volt képes arra birni, hogy meggyógyulására
gondoljon.

Utolsó kivánata az volt, hogy azt a kettős aranyat, melyet nyakában
visel, ne vegyék el tőle, ha meghal; temessék el úgy, hogy az keblén
maradjon, mert azon a czár képe van.

Még azt is megsúgta ápolóinak, hogy ne felejtsék megizenni előljáróinak,
miszerint ő a czárnak utolsó lehelletéig hűséges szolgája maradt. Mintha
attól tartana, hogy a czár keze még az égbe is felhat, s ott is vannak
neki hetmanjai és poroszlói, kik az ellene vétkezőket megragadják, s ott
is van egy fagyos pokol Szibéria mintájára, melyben tűz és lángok
helyett jég és hó között kinozzák a kárhozatra szolgált oroszokat.

Azzal felemelte két kezét az égre, térdre állt ágyában s félelemtől
reszkető hangon felkiáltva: «irgalom, kegyelem, én uram!» arczra borult,
– igen arczra borult ama hatalmas úr előtt, kinél a szolga kiáltása
egyenlő a parancsolóéval s kihez nem visz fel úgy az egyik, mint a
másik, egyebet a puszta, meztelen léleknél.

És így halnak meg a minden oroszok birodalmában milliók és milliók és
minden évben uj milliók születnek helyettük, kik ugyanazt a sorsot élik
végig és a kiknek eszükbe nem jut, hogy miért nem jobb az élet?



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Amaranthus pallidus.]



TARTALOM.

  A khámok utóda  1
  A tábornok és az asztrálszellem  90
  Szinope  103
  A basi-bozuk  112
  A bajadére  123
  A gyerkőcz  148
  Drága föld  162
  A veszélyes sakkjáték  169
  Álma  176
  A kertész a csatatéren  179
  A sérthetlen  185
  A rossz hely  197
  Az amazon  207
  A fegyvertelen  222
  A bojár leány  268
  Az akhtiári fogoly  288

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


6 |hirtelen felretakarították |hirtelen félretakarították

11 |földabraszon alig |földabroszon alig

21 |mínt valami |mint valami

21 |Es ennél |És ennél

42 |mellett elárvezte |mellett elárverezte

46 |ágyúíkat oda |ágyúikat oda

48 |«En elárullak |«Én elárullak

93 |O el volt |Ő el volt

95 |szíveíkben tartogatnak |szíveikben tartogatnak

107 |ágyúc-sappantyúkat lezárták |ágyú-csappantyúkat lezárták

149 |épen odevetődött |épen odavetődött

156 |Orülök, hogy |Örülök, hogy

166 |He beleegyezel |Ha beleegyezel

173 |első játtékkör |első játékkör

215 |On engem |Ön engem

216 |On elviszi |Ön elviszi

218 |O tekintélyt |Ő tekintélyt

224 |alatt keresztbelfektetett |alatt keresztbefektetett

268 |kik ezernyolszszázhuszonötben |kik ezernyolczszázhuszonötben

269 |négyes malomküröket |négyes malomköröket

271 |halvány azcza |halvány arcza

275 |Es könyörge |És könyörge

275 |Atkozott év |Átkozott év

275 |Es ne sírj |És ne sírj

276 |Agyúszóra szivem |Ágyúszóra szivem

276 |Es nem tilták |És nem tilták

277 |Es a mint |És a mint

277 |Es e szónál |És e szónál

277 |«Es a két |«És a két]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Véres könyv - Csataképek a keleti háboruból" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.