Title: A Kont-eset - Fantasztikus regény a XXI. századból
Author: Szemere, György
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A Kont-eset - Fantasztikus regény a XXI. századból" ***


A KONT-ESET.

FANTASZTIKUS REGÉNY A XXI. SZÁZADBÓL.

IRTA

SZEMERE GYÖRGY.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1911.

FRANKLN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

A Nemzeti Kaszinó társalgó-termében épen összeült volt a «szkupstina».

Vámházy, a világhirű tudós elmesélte (vagy hetvenedszer), hogy a londoni
állatkertben nem egyszer sétált karonfogva az angol királynővel s egyben
szemére hányta a magyar arisztokrácziának, hogy a tudományt nem becsüli
meg benne az értéke szerint.

Tibay báró, a kinek a legroszabb időben (nagykövetjelölt korában) kissé
meglágyult az agya, a világbéke megvalósításának egy általa kieszelt
formuláját tálalta fel.

Kanut, de genere Megyer, a híres vadász, tigrisekre és vadbakokra
vadászott.

Klimanóczy végre, a megátalkodott firtli, ükanyja, született
Poniatowszka herczegnő szokásaival dicsekedett: megfürdette a szegény
asszonyt szamártejben és exotikus pókok hálójából szövetett fátyolt az
arczára; a mi mindenesetre szép fantáziára vallott, mert köztudomású
tény volt, hogy nagyapától fölfelé egész a birkák importálásáig bacsók
voltak a Klimanóczy ősei.

A szkupstina egyéb tagjai egyelőre emésztéssel foglalkoztak és
bunkósvégű havannákat szivtak, az öreg Szentmarjay gróf kivételével, a
ki hortyogott…

– Az én dédanyám, a Poniatowszka, a lengyel király huga, – berregte
Klimanóczy az orrán át, – olyan asszony volt, hogy sohase járt gyalog
még az egyik szobából a másikba se…

– Trara! Ilyet meg ne beszélj, – intette le a nagyősű férfiút Mándoky
gróf, miközben beletrombitált a zsebkendőjébe, – mert kinevetnek,
tradradratta…

Klimanóczy megorrolt.

– Azt az embert szeretném én látni!

– Hát, – jelentkezett Mándoky, – mindjárt itt vagyok én magam la,
hahaha, hihihi, bruhahihi…

Klimanóczy ágaskodni akart, de egy váratlan intermezzo visszalökte a
székébe.

Klimm… bumm… durr!… Kivágódott a szárnyasajtó, meg becsapódott döngő
robajjal, kettészelve a csúfolódó Mándoky kaczagását.

Hatalmas öles férfi bukott be az ajtón és egy pár harczias lépéssel a
csillár alatt termett. Frakkot viselt, de nem lehetett rászabva a frakk,
mert csak a könyökéig ért az újja. Nadrágja alól is kilátszott a lakkos
czipője füle… Első pillanatra egy vén betörő benyomását tette: arcza
veres volt, mint a karmazsin, szeme úgy villogott, mint hiuzé az éjben,
merész karvalyorra alatt keskeny ajkak, pompás bajusz, hatalmas
állkapocs. Alapjában impozáns férfi volt, de nyilvánvaló, hogy gonosz
szándékkal robbant a nagy urak fészkébe, mert kihivóan előrecsapta a
ballábát s le sem vette a czilinderét.

Az urak felugráltak. Gekszi grófnak torkába szaladt a szivarja,
Szentmarjay felriadt álmából és segítségért kiabált. A többiek is
menekülni szerettek volna, de eszükbe jutott, hogy őseik gyávaságukon
való szégyenükben megfordulnának kriptáikban, hát helyt állottak, csak a
tudós szaladt el; annak még nem voltak ősei.

És síri csend támadt a fényes teremben. Minden szem a vén _betörő_
kezére tapadt. Némelyek előregurnyadtak, hogy első gyanús mozdulatára
rávessék magukat. Lélek sem akadt a társaságban, a ki meg ne esküdött
volna, hogy bomba van az _anarchista_ keblében s hogy fel akarja a
kaszinót robbantani.

Az ellenben csak állott, nem nyult a kebelébe. Aczélos, nyugodt szemét
szinte kedélyes kiváncsisággal legeltette a díszes társaságon és mintha
sohase látott volna hasonló csudát: roppant érdeklődéssel figyelte a
társalgó állóórája járását: a ketyegést, az inga lengését.

Jó egy pár másodperczig tartott, míg fölengedett valamennyire az
általános rémület fagya s felszabadultak a megdermedt idegek. Az agyak
elkezdtek szabályosan működni s hovatovább arra az eredményre jutottak,
hogy nincs félelemre ok. Újabb magatartásából itélve, nem bombavető
anarchista a jövevény, hanem valami szegény kiszabadult _őrült_… Az urak
a szerint bántak vele.

Első sorban Kanut, a tigrisvadász s legtöbb ősű utód a jelenlevők
között, érezte magát hivatottnak, hogy szembeszálljon a lefokozódott
veszedelemmel. Kivágta mellét s egy lépést tett az őrült felé.

– Barátom, vegye le a kalapját, nem vagyunk korcsmában.

A jövevény csodálkozva nézett le rá.

– Kalapomat?! Mi az a kalap?

Pompás mély hangja volt, tekintete nyugodt, tisztavizű szeme tüzét csak
az elfogultság téveszthette össze az öntudatlanság kétes
lidérczfényével. Csak a szavai hazudtolták meg a látszatot.

– Nem tudja, mi a kalap? – rivallt rá Kanut.

– Nem.

– Az a födő, a mi a fején van.

A jövevény levette czilinderét; körültapogatta, megbabrálta.

– Ahán, ezt a bolondoknak való süveget nevezik kalapnak?

Felborzolta a czilindert és szivből nevetett.

– Maga a bolond! – támadt rá Kanut. – Ajánlom is, távozzék feltűnés
nélkül.

Az idegen egy félölet lépett, majd rádűlt Kanutra. Az megijedt és
hátraszökött. Pedig nem ijeszteni akart az idegen, csak így adott
kifejezést újabbi bámulatának.

– Én? – kiáltott fel, szemét karikára felrántva. – Én távozzam?… Hát
eszeteket vesztettétek, édes véreim, avagy csak az erős körtespiritusz
szédítette meg a fejeteket?

A kaszinó urai összenéztek.

Tibay báró belebújt a telefonbódéba és a mentőkért telefonált.

Az öreg Szentmarjay elkezdett hahotázni.

Kanut összesúgott Gekszi gróffal. Ez megértése jeléül bólintott a
fejével, aztán átvette barátjától a vezető szerepet. Odalépett az
_őrülthöz_ és megfogta a karját. De azonmód el is eresztette, akárcsak
egy villamos-telepbe markolt volna bele. És alig birta kinyögni:

– Üljön le kk… edves bb… arátom!

A Gekszi gróf ijedtségét nem értette senki. Nem szokott a Gekszi
hebegni.

– Mi lelt? – kérdezte tőle Kanut.

– Uraim, – jelentette ki a grófocska félhangon, barátai felé fordulva, –
sohase tapasztaltam én ilyen csudát. Olyan ennek az embernek a karja,
mint a vert vas, vagy öntött aczél; megütöttem benne a körmömet…

Az _őrült_ külömben engedett a Gekszi gróf felszólításának, belevágta
magát egy angol bőrzsöllébe, széllyelterpesztette lábát, egyet
sodorintott hatalmas bajuszán, aztán csipőjére vágta kezét, úgy nézett
farkasszemet a rábámészkodó társasággal.

Az urak megbotránkoztak a szemtelenségén, de Kanut rájuk csikkantott a
szemével, hogy ne ingereljék, mert ki talál rajta törni a düh, mielőtt
megérkeznének a mentők. Ezt az intelmet mindjárt szét is súgta a barátai
között.

Azok helyeseltek neki és várták a mentőket. Addig is beszédbe
ereszkedtek a veszedelmes emberrel, nehogy tartózkodásuk gyanút keltsen
benne.

– Honnan jött, kedves barátom? – kérdezte tőle Klimanóczy, raccsolást,
orrhangot felejtve reszketegen.

Az _őrült_ rákapta szemét, oly hirtelen fejmozdulattal, hogy a jó Muki
ijedtében majd hanyattesett.

– Mondom, hogy részegek vagytok, kedves véreim, – szólalt meg, – avagy
bolondgomba terem ezen a vidéken… nem tudom.

Az öreg Szentmarjay roppant humorosnak találta a helyzetet; nem állotta
meg, hogy ki ne aknázza.

– Miért gondolja uraságod, – kérdezte a bolondtól, miközben szemöldöke
alá nyomta monokliját, – miért gondolja, hogy bolondok vagyunk?

– Csak azért, – válaszolt ez, – mert ép az imént hivtatok _le_ magatok
közé s alighogy rászántam magamat erre a rengeteg _megalázkodásra_,
kapja magát az a keskenyfejű (s újjal rámutatott Kanutra) és azt
ajánlja: távozzam föltűnés nélkül, kend meg – fordult Szentmarjay felé –
azt kérdezi tőlem: honnan jöttem?… Véreim, – konkludált a szerencsétlen
(?) ember, – ez a ti eljárástok rókakölyökhöz illik, nem magyar
emberhez.

Az urak, ha nem szepegtek volna még mindig az esetleges rohamtól, igen
mulatságosnak találták volna a bizarr szituácziót.

Egynémelyikük, gyáván bár, így is elmosolyodott. Sőt Szentmarjayt még a
humora se hagyta el.

– Hahaha, – mondotta, – uraságodnak igen erőteljes a stilusa!

– Magyar! – dördült meg az őrült. – A mi a májamban, az az ajkamon.

– Hehehe, azt tapasztaljuk… Persze, – taktikázott az öreg gróf, hogy
jobban bele nyomulhasson a szerencsétlen ember lelki világába, – persze,
mi csakugyan berúgtunk kissé a spiritusztól, mint mondani tetszett és
végkép elfelejtettük, hogy hivtuk uraságodat. Nem emlékeztetne rá, ki s
mikor hivta?

– Szivesen, – s térdére csapott az _őrült_. – A bolonddal és részeg
emberrel csakugyan úgy kell bánni, mint a kis gyerekkel… Hát – adta meg
a választ, – a tizenhatodik ükunokám hítt _le_.

… A tizenhatodik ükunokája!… Az őrült mániája mind mulatságosabb
körvonalakban bontakozott ki a társaság szemében. Mert hogy valaki egy
élő ember tizenhatodik ősének képzelje magát: az már olyan perverzitása
még a beteg agyvelőnek is, a milyet a legugrósabb képzelőtehetség is
alig tudna kitalálni.

– Egyszóval uraságod egy ős, – ugratta a bolondot a vérszemet kapott
Szentmarjay.

– Természetes, hogy az vagyok. Mi egyéb lennék?

– És ha szabad kérdeznem, kinek az őse?

Az idegen ember megcsóválta fejét.

– Hát annyira oda vagy, fiacskám, hogy már azt is elfelejtetted,
miszerint az ember csak a saját utódjának lehet az őse!

– Azt tudom, – kedélyeskedett a gróf, – csak a nevét nem tudom, nevet
kérünk.

– Hüm, – s hümmögött a bolond, – akkora lurkó lenne az ükunokám: lóvá
tette volna az üköregapját!… Azt mondta nekem, – fordult méltatlankodva
a társaság felé, – hogy az egész nemzet nevében és megbizásából szólít a
_földre_. Hogy mindnyájan vártok rám; veszélyben a haza, rántsam ki
valahogy a páczból, a mibe belesavanyították a király lelketlen
tanácsosi… Becsapott volna a lókötő, senki se várt rám, csak a maga
nevében csalt _le_?

Az urak hovatovább egész hozzászoktak, mondhatni: hozzákedélyesedtek a
furcsa s nyilván ártalmatlan őrülthöz. Nem is igen bánták, hogy késnek a
mentők.

– Nevet kérünk, – ösztökélte újból Szentmarjay, – azzal még mindig adós
nekünk uraságod.

– Nem tudom, – elégítette ki a bolond az általános kiváncsiságot, – nem
tudom, ismeritek-e az ükunokámat. Héderi Kont Gábor a neve.

Az urak összesunyítottak. Alig birták visszafojtani kitörni vágyó
kaczagásukat… Hédery Gábris! A kis gőgpolcz, a ki röstelkedve fog kezet
mindenkivel, a kinek legalább is egy máltai lovagságra való családfája
nincs! Valóságos irónia, kaczagtató komédia, hogy az _őrült_ épen egy
ilyen embert választott ükunokájának. Úgy kell neki! Micsoda heczczet
csinálnának vele, ha most hirtelen közéjük toppanna! Holtra kaczagnák
magukat.

– Hihihi, – súgta nevetve Gekszi gróf a Kanut fülébe, – addig idézte
Gábris a túlvilági szellemeket, míg ime komolyan vette a tizenhatodik
üke s lelépett hozzá a földre… Hihihuhu, így figurázza ki a végzet a
spiritiszta hóbortokat!

Tudnivaló ugyanis, hogy hires spiritiszta vala Hédery Gábor gróf; hitte
a szférákat, a hét eget, sőt bízott a reinkarnaczióban, a
materializáczióban is… (Hát ime itt van a matériája!)

Azonban nem lehetett sokat mókázni, hogy ki ne találjon valahogy törni,
szórakoztatni kellett az érdekes _őrültet_.

– Tehát kegyed egy Héderi Kont, – konstatálta komoly képpel Kanut. –
Szabad tudnunk, hogy melyik? Mikor született?

Az őrült gőggel tért ki a részletes felelet elől, mellbecsapta magát:

– Kont, a kemény vitéz vagyok.

A Garay versét nem ismerte Kanut.

– Jó, de mikor született? – okvetetlenkedett a gőgös őssel.

_Kont_ megcsóválta hatalmas üstökét.

– Hát – s felsóhajtott, – csakugyan igaza volt az én Garay komámnak.
Ennyire sülyedt a magyar, hogy vértanúit sem tartja számon!? Csak a
lantosok tudnak róluk, azokra pedig fittyet hány a nemzet!

– Ahá, – kiáltott fel az öreg Szentmarjay, véknyát fogva, hogy a
kaczagás ki ne csattanjon a száján. – Uraságod az a Kont, a ki
összeesküvést forralt Zsigmond király ellen.

– És – tódította az _őrült_, – a ki ezért a merészségért lefejeztetett…
Tehát – konstatálta boldogan, – mégse felejtettetek el, becsapott Garay…
De megállj, imposztor, – fenyegette meg a jó poétát, – ezért bevádollak;
nem érdemled meg a harmadik eget.

– Ott találkozott uraságod Garayval? – kérdezte nekibátorodva a sunyi
Klimanóczy.

– Ott. Egy rangban voltam vele. Nekem az összeesküvés miatt hétszáz
esztendő kellett ahhoz, a mihez neki negyven is elég volt… Hiába, –
sóhajtott _Kont_, – a lantosoknak az egek is kedveznek.

– Bruhaha, – tört ki Kanut akarata ellenére, – hát az égben is van
protekczió?

– Van. Protekczió csak a hetedik égben nincs. Ott, a legfelső fokon
teljes a rény.

De ezt már senki se állotta meg kaczagás nélkül. Kitört a jókedv
zivatarja: a fényes terem csak úgy harsogott bele. Az urak, vesztükre,
megfeledkeztek róla, hogy _őrülttel_ van dolguk.

_Kont_ felpattant, mintha aczélrúgó lökte volna fel és megfenyegette a
rovására mulató társaságot.

– Elég legyen a nyiharászásból, mert ütök!

A kaszinó urai megszeppentek. (A roham! A roham!) Összeszedték minden
tapintatukat, hogy kibékítsék a megvadult bolondot.

– Papa… pardon! – kérlelte hebegve Klimanóczy, – mi nem uraságodon
nevettünk, csak a pompás vicczein.

A többiek is mentegetődztek, hajlongtak és vigyorogtak neki…

Jó magyar természete volt _Kont_ úrnak; az udvarlástól egyszeribe úgy
lelohadt a mérge, mint az ökörhólyag, a mibe tűt szúrtak.

– Nohát – s fújt egyet, – tanácslom is, hogy tisztességgel legyetek, ha
köztetek vagyok.

– Meglesz… Jók leszünk…

– Akkor, – bökte ki _Kont_ úr s egy nagyot ásított hozzá, – adjatok egy
kis gyömbéres bikahúst s egy kupa bort a tetejébe, mert rettenetesen
megéheztem útközben… Nem csuda – tette hozzá, – hisz nyolcz milliárd
mértföldet utaztam két hajtásra.

– Ha szabad tudnom, – kérdezte most már szerényen Szentmarjay, – merre
tetszett jönni és honnan?

– Mondtam már egyszer, – hujjantott rá az _őrült_, – hogy a harmadik
égből. Mindössze a Saturnuson tartottam stácziót.

– És – érdeklődött ugyancsak szerényen Gekszi gróf, – milyen
alkalmatosságon méltóztatott utazni?

Kont készséggel válaszolt.

– Letörtem egy darabot egy közeli csillagból és ráültem, de előbb, hogy
ne világítson, letakartam az éj legsűrűbb fátyolával.

– Ej-ej, és hol van most az a csillagdarab?

– Ott hagytam, a hol leszállottam, a Rákos mezején. Gondoltam: mit
czipeljem az ükunokám palotájába, a földön úgyse lehet rajta lovagolni.

– Az ám… És meg tetszett találni az ükunokája palotáját?

– Hogyne, hiszen mindenttudó szellem voltam mindaddig, a míg a szobájába
léptem; csak ott vettem magamra a butító porhüvelyt.

Az urak csak ámultak-bámultak. Oly könnyed és biztos volt az őrült ember
minden felelete, mint a tudósé, a ki úr a tudománya felett. _Őrült_
volt, de (azt mindenkinek be kellett látnia) rendszer volt az
őrületében.

– Persze, – folytatta magától az égi utas, – most már megbántam kissé a
komédiát… Ez a fránya gúnya is vágja a hónomat: szűk.

– Ugyan – kérdezte Kanut, csakhogy mondjon valamit, – kitől tetszett a
ruhát kapni?

– Az ükunokám adta rám, – válaszolt az _őrült_ egyszerűen. – Az égben
nem csinálnak ruhát.

Kont úrnak, hogy egyszer szóba hozta, egyszeribe tűrhetetlenné lett a
frakkja. Addig-addig feszengett benne, míg csakugyan megrepedt a hóna
alatt.

– Hál’ Istennek! – kapott az alkalmon, – most már legalább levethetem;
rongyos gunyában nem járhat Kont vitéz.

Mondván, csakugyan lehányta magáról a frakkot s a Gekszi gróf kezébe
nyomta.

– Ne, tedd el valahová…

A fiatal gróf átvette gépiesen, hamarjában az se jutott eszébe, hogy
letegye. Csak nézte és nevetett.

De egyszerre csak meglátott rajta valamit, a mitől menten befagyott a
mosolya.

– Nini, – hadarta elhűlve, – ez a frakk csakugyan a Hédery Gábrisé.

– Úgy látszik, – súgta Kanut a fülébe, – rádragadt a barátunk mániája.

– Az övé, – erősítette Gekszi sápadtan, – egy szabónál dolgoztatunk…
jaj!

Torkán akadt a szó, egy székbe tottyant.

A czimborák hozzásiettek és körülállották.

– Mi lelt?

– A Gá-Gá-Gábris frakkja, – gágogta szegény Gekszi harmadszor is s a
foga elkezdett vaczogni, mert kirázta a hideg.

– Légy eszeden, – okosította Szentmarjay halkan, – mi következik abból,
ha a Gábris frakkja is?

– Az, hogy… ho-ho-hogy hátha csakugyan a Kont inkarnált szelleme!… Igen
okosan beszélt… Csak nézzetek a szemébe… Nem őrült az az ember egy
csöppet sem.

A czimborák szánakozólag rázogatták a fejüket…

Szegény ideges Gekszi, vélték, megkapta az őrültséget, mint más az
influenzát.

– Ne szamárkodjál, – eszelte Kanut, – a józan ész azt mondja, hogy még
azon esetre is, ha csakugyan a Gáboré ez a frakk, legföljebb ellopta ez
az őrült csirkefogó.

De már igen benne volt Gekszi gróf a spiritiszták szent őrületében, nem
engedett belőle egy jottányit sem.

– Ne-ne-nem, – hebegte, – a Ko-Ko-Kont szelleme.

Az urak összenéztek. Klimanóczy kiszaladt, hogy utána nézzen a
mentőknek.

_Kont_ ezenközben megúnta, hogy senki sem foglalkozik vele s hogy
súgnak-búgnak a háta megett, megsürgette előbbeni kérését.

– Hát mi lesz azzal a bikahússal? Éhen csak nem veszhetek magyarok
között!

Az urak megbiztatták:

– Azonnal Kont úr, a szakács főzi már a bikahúst…

– Mondja csak, kedves ős, – faggatta az _őrültet_ a javíthatatlan
Szentmarjay, – hogy került kegyed az unokájától így egymagában a mi
társaságunkba? Miért nem kisérte el kedves ükunokája?

– Az nagyon egyszerű, – válaszolt _Kont_ úr készségesen, – az éhség
hozott ide. Az ükunokám ugyanis kétszer is elájult, mióta _megérkeztem_.
Még talán most is ott hever az asztal alatt. Hát, mondok, keresek
magamnak egy vigabb házat, a hol enni is kapok, a helyett, hogy
elájuljanak tőlem… Ez a ház itt igen ki volt világítva, mondok, e helyt
valami áldomást tarthat a gazda, jutni fog belőle nekem is.

Szörnyű gyanú czikázott át a Kanut agyvelején… Hédery elájult az _őrült_
szerint, (még most is ott fekszik az asztal alatt). Mitől ájulhatott
volna el? Nyilván leütötte az őrült… (Ezzel megkerült a frakkérdés
kulcsa is.)

– Urak, – jelentette ki magából kikelve, – én szaladok a
Hédery-palotába. Ki tudja, mi történt Gáborral?

A Kanut fejében megfogant gyanú egyszeribe végigvonaglott az egész
társaság lelkén. Hiába állította az őrült:

– Nincs a gyereknek kutyabaja se, csak elszédült, mint az egynapos liba.

Az urak most már beszüntették úgy a félelmet, mint a kedélyeskedést;
idegenül, gyűlölettel nézték az ártalmatlannak tartott, de immáron
közveszélyesnek bizonyult _őrültet_. Kanutnak (mielőtt távozott volna)
volt annyi bátorsága, hogy szóra is váltsa indulatát.

– Mit csinált a gróffal? – támadt rá _Kont_ úrra. – Bizonyára megütötte!

_Kont_ megbotránkozott az inszinuáczion.

– Ütötte a manó. A saját ükunokámat csak nem fogom bántani.

– Akkor mitől ájult el?

_Kontnak_ nem volt ideje felelni. A lépcsőházból sulyos lépések kongása
hallatszott be a terembe s egy parancsoló hang harsány rendelkezése.

Az urak föllélekzettek… Végre megérkeztek a mentők. Legfőbb ideje volt!

Csakugyan! Nyilt az ajtó s megjelent benne a Klimanóczy feje.

– A mentők! – kiabálta be társainak, aztán visszakapta a fejét, hogy
előrebocsássa az egyesület embereit… Négyen voltak. Tagbaszakadt, markos
legények. Velük jött az orvos is.

Elsőnek ő lépett be. Hóna alatt ott fityegett a kényszerzubbony.

A fogdmegek körülfogták főnöküket. A kaszinótagok borzalommal vegyes
érdeklődéssel néztek elébe a lefülelési műveletnek.

Az orvos ravaszul, szép szóval kezdte:

– Kedves uram, – szólította meg az _őrültet_, – önön nincs kabát… Szabad
egygyel megkinálnom? Ez épen passzolna önre.

Az őrült általános meglepetésre, első szóra elfogadta a kinált
kényszerzubbonyt. Még oda is tartotta karjait a fogdmegeknek, hogy
megkönnyítse a dolgukat.

– Zsupsz! – A két markos legény egy-kettőre belerázta a beteget a
szomorú zubbonyba. Most már a kabátújjak hátrakötése következett volna,
de ez már nem ment olyan szaporán. Azaz sehogyse ment. _Kont úr_ gyanúra
kapott s mint csattogó agyarú vadkan a szelindekfalkát, lerázta magáról
a két betegápolót.

– Miért akarjátok hátrakötni a kezemet? – ordította s megrázta
oroszlánüstökét. – A mai királyotokat nem bántottam én.

Az urak csak dűltek-hűltek… Kont szerepéhez következetes marad az
_őrült_ a kényszerzubbony igája alatt is… Jellemes őrült, annyi
bizonyos!

– Zsigmondot sem _ráztam_ volna meg, – folytatta Kont úr, – ha meg nem
sérti vala a nemesek törvényeit s az esküjét, a mit ezekre a törvényekre
tett. De megsértette!… Én nem tettem egyebet, teljesítettem legszentebb
kötelességemet. S vértanúhalált haltam a hazámért… Azt hittem, –
folytatta szenvedelemmel, – sárkányok fognak támadni minden
vércseppemből és ime, azt kell látnom, hogy mulyák vagytok; a helyett,
hogy megrázná sziveteket az ősi virtus csak a nevem említésére is,
másodszor is vérpadra akartok hurczolni egy hétszáz évvel ezelőtt
elkövetett hősi tettemért. Dicső nemzetségnek törpe ivadékai, – fejezte
be, – tányérnyalók: fogadjátok megvetésemet!…

A döbbenet mély csendje követte a Kont szavait. Alakja a kényszerzubbony
idétlen szabása ellenére is fönségesen domborodott ki a csoportképből,
csakugyan mint egy antik veretű hős sziluettje. Feje kevélyen
hátracsuklott, szeme szinte szikrázott az elszántság tüzében.

Az orvos hozzálépett.

– Tévedni tetszik, – csöndesítette _betegét_, – nem vérpadról van itt
szó, inkább javát akarjuk uraságodnak; ápolni, szeretni fogjuk, mert
beteg.

– Beteg a menydörgős ménkű! – szitkozódott _Kont_ úr. – Ismerem én már –
folytatta, – ezeket a jámbor fogásokat. Be akartok csapni, hogy könnyebb
legyen a dolgotok, mert tudjátok, hogy Kont vitéz ingyen nem adja meg
magát! Átlátok a szitán!

Az orvos nem okoskodott tovább. Megadta a jelt a négy emberének.

– Rajta!

A fogdmegek (most már négyen) rávetették magukat az _őrültre_. Ki a
kezét, ki a lábát, ki a nyakát kapta el. De hajna, nem használt az
erőlködésük semmit. _Kont_ úr egyet pördült a sarkán s úgy széjjelhányta
elszánt támadóit, hogy alig lehetett őket összeszedni az asztalok és
kanapék alól.

Felséges látvány volt. Az uraknak meghült a vérük. Az orvos bámulatában
szinte elvesztette itélőképességét.

– Ez nem _emberi_ erő, – motyogta. – Ilyen embert nem szül _mai_ anya.

– Hát – szólt s újabb támadáshoz gyürkőzött Kont vitéz, – nem is mai
anya szült engem. Ha még most se hiszitek, bebizonyítom nektek másképen
is.

Alig ejtette ki a _fenyegetést_, forgószélnél sebesebben, a saját
ingénél fehérebben, égnek meredő hajjal, nyakkendőtelenül egy czingár
kis alak viharzott be a társaságba.

– Urrak! – kiabálta magából kikelve. – Megjött az ükapám.

A kaszinótagoknak most már csakugyan elállott a lélekzetük…

– Csakhogy itt vagy végre! – üdvözölte Kont úr az ujonnan érkezett urat.
– Ez a hitvány had erővel vérpadra akart czipelni.

Hédery Kont Gábor gróf (ő volt a megrémült kis alak) majd hanyattesett,
midőn meglátta Kont urat a kényszerzubbonyban.

– Az Istenért, – hápogta, – vegyétek le róla a kényszerzubbonyt!…
Bocsánat ükapa, – mentegetődzött, összetett kézzel az őrülthöz lépve, –
egy végzetes tévedésbe estek az urak: nem tudhatták, hogy az ükapámmal
van dolguk.

Azzal leránczigálta Kont úrról a kényszerzubbonyt.

– Hát nem akartok felakasztani? – kérdezte ez lelohadva.

– Nem, nem, nem, – állította az _ükunokája_, – majd megmagyarázom nekik
az esetet…

– Hát magyarázd, – biztatta _Kont_ úr, – csak sebesen, mert irtó éhes
vagyok.

Héderi Gábris pózba vágta magát a társaság előtt.

– Uraim, – fogott a beszédbe illő czerimóniával, – van szerencsém nektek
bemutatni ükapámat, Héderi illetve hédervári Kont vitézt. Emeljetek
előtte kalapot, vagy miután nincs kalap a fejeteken, hajtsatok neki
térdet. Tekintve, hogy vértanúhalált halt érettünk, ez a tisztelet sem
lesz neki sok.

Az uraknak (már amúgy is odáig voltak a kiállott izgalmaktól) végkép
összezavarodott az eszük. (Ime, Gekszi után Gábrist is megőrjítette az
őrült!)

Térdet természetesen nem hajtott senki sem. Tátott szájjal, sápadtan
lesték a Gábor gróf további szavait.

– Mint látom, – folytatta ez, – meg vagytok döbbenve. Nem csuda. Magam
sem lehettem elkészülve arra a nagy megtiszteltetésre, a melyben az egek
engem, az egész hazát, boldogult ükapám szellemének _reinkarnáltatása_
által részesítették.

– Hát nem is a te szép szemedért jöttem le, – szólt közbe Kont úr, –
hanem mert a hazára hivatkoztál. Gondoltam: ha csakugyan veszélyben a
hon, lejövök közétek emberi formában, hogy ne csak tanácscsal, tettel is
szolgáljam a szent ügyet.

– Áldott légy érte, ükapám! – zengedezte Gábris gróf, majd így folytatta
fölvilágosításait:

– Az asztalkám mellett ülök és elmélyedek; hivom a szellemeket: a jó
angyalt és az ükapámat. Az asztalka rögtön reagál; elkezd ugrálni, irni…
Nemsokára _transzba_ esem. A jó angyal és ükapám közvetlenül
beszélgetnek velem. Oda vagyok az áhitattól. Mint rendesen, arra kérem
ükapámat, segítsen ezen az árva nemzeten; adjon valami honmentő
tanácsot, hiszen az, a ki meghalt a hazájáért, el nem felejthette azt az
egekben sem.

Nagyot fújt Gábris, aztán újra felvette beszéde fonalát:

– És ime, dicső elődöm meghallgatta forró könyörgésemet. Többet tett,
mint a mennyit kértem tőle… «Várj, – üzent le az égből, – felveszem régi
porhüvelyemet és leszállok hozzátok személyesen, csak valami gunyáról
gondoskodjál, mert itt az égben nincs szabó.» Mondván, a másik
pillanatban már lent is volt az ükapám… Persze elájultam a
meghatottságtól… De hamarosan felocsudtam. Az a gondolat, hogy ükapám
nem fog felöltözködni tudni: a kétségbeesés megedzette idegeimet… Ám –
vallotta be Gábris, – csak addig tartott a lelki erőm, a meddig el nem
készültem ükapám toalettjével. Akkor újra elájultam az asztal alá s ott
voltam, valameddig fel nem locsolt a komornyikom… Első dolgom volt –
folytatta előadó, – megkérdezni tőle, hol az ükapám? Rettenetes pánik
fogott el az eltűnése miatt. Kiszaladtam az utczára, mint egy őrült,
kérdezősködtem, futkostam, míg végre, hála a magyarok Istenének,
megtaláltam köztetek…

– Éhes voltam, azért szöktem el, – világosította fel _Kont_ vitéz aggódó
ivadékát.

… Gekszi gróf, hogy agyáról (a Gábris előadása folytán) eloszlott a
homály, egyszeribe meggyógyult. Helyette azonban a többi úr betegedett
meg, mint a kiknek agyveleje még nem érkezett megemészteni a _csudát_.

A _Kont_ biztos magatartása, a frakk megvilágított eredete, a Hédery
előadása, melynek minden egyes szava összhangba volt hozható az őrültnek
_vélt_ idegen állításaival: olyan perspektivát állított az urak elé, a
melytől megzsibbadtak az érzékek és felborult az itélőképesség
egyensulya.

Száz kérdés kavarodott össze az elmék homályában: Csuda történt-e
csakugyan, vagy megőrült Hédery Gábor is? De akkor hogy került össze a
két őrült? Mi úton jutott az idegen a Gábris frakkjához? És mikép
fejthető meg, hogy a két őrült állításai teljesen fedezik egymást?… Vagy
nem is őrültek? Összebeszéltek? Csaltak? Vagy valaki harmadik személy
szuggesztiv hatalma űzött velük rémes játékokat?… Aztán mikép
magyarázható meg az idegen emberfeletti fizikuma, aczélkarja, négy
ápolót megszégyenítő ereje? Hogyan kevély, antik mozdulatai? Nyilt
tekintete? Hangjának őszintesége, szenvedelme, midőn másodszori vérpadra
hurczoltatása ellen tiltakozott?

A józan ész a Kontok javára billentette volna a mérleget, ha a csudának
preczedense lett volna a földön. De abban (bár Héderi három példát is
tudott rá), senki se hitt. Ilyenformán megbukott a józan ész, az urak
képtelenek voltak a megfoghatatlant valónak elfogadni. A csuda nem
csuda, csak a véletlenek csudálatos végzetes összejátszása; Kont valami
svindler akrobata, a ki _megbabonázta_ Héderyt, mert az csak mégse
lehet, hogy egy máltai lovag roszhiszeműleg _csaljon_.

Ez hát rendben lett volna, a kérdés most már csak az volt: mitévők
legyenek az urak? Kiadják-e a _szélhámost_ a mentőknek, vagy elzárassák
őt? Avagy egyszerűen kilökjék az utczára?

Mindegyik eszmének meg volt a maga bibéje. A kilökés, a vasgyúró roppant
erejénél fogva, aligha lett volna foganatosítható. Az elzáratásra nem
volt elegendő ok. Maradt volna az őrültekháza, de az ellen meg Héderi
tiltakozott… Vagy őt is a svindler mellé csukassák, ha okvetetlenkedik?…

A kaszinótagok összesúgtak-búgtak, tanácskoztak, veszekedtek, s végre is
abban állapodtak meg, hogy meg kell eszelni Héderit: ne gördítsen
akadályt az _ükapja megfigyeltetése_ elé. Ugyis kieresztik, ha épeszűnek
bizonyul.

Kapaczitálták a kis embert, de az hallani sem akart a _merényletről_.

– Megőrültetek? – rikácsolta. – Az én ükapámat, a vértanut őrültek közé
csukatni! Inkább meghalok…

Az orvos szerencsére tárgytalanná tette a megindult disputát.

– Méltóságos uraim, – jelentette ki tisztelettel, – jelen esetben, a
mániának annál a válfajánál, a melyet az orvosi vélelem betegünkkel
szemben megállapít, tüzetesebb megfigyelésre nincs szükség. A diagnozist
egyes azonnal konstatálható fizikai tünetekből tíz percz alatt is meg
lehet állapítani.

Héderi a haját tépte.

– Nem engedem megvizsgáltatni! – kiabálta. – Ez kegyeletsértés! Infámia!

Szerencsére Kont kedélyesebb volt unokájánál.

– Hagyd őket, fiam, – csillapította kedvelt vérét, – hadd vizsgáljon meg
a _fizikus_. Elvégre – tette hozzá, – nem csuda, ha őrültnek hisznek.
Hiszen te is fölfordultál, mikor a szobádba pottyantam. (Azzal az
orvoshoz fordult.) Legyen vége a komédiának; szedje elő a
birkalapoczkáját és rakja meg a tüzet.

Az orvos mosolygott.

– Engedje meg uram, hogy a magam methodusa szerint járjak el.

– Azt se bánom, – mondta Kont.

Az orvos leültette a vitézt, belenézett a szemébe, megütögette a
térdkalácsát, itt-ott csipett a nyakán, fülén és egyebütt található
gyanús izmain. Felállította, leguggoltatta emberét, tükröt tett a
szájába, aztán… megfordult a sarkán, a műveleteinek eredményére idegesen
kiváncsi urak felé.

– Nem őrült, – jelentette ki síri csendben, – ép és egészséges, mint a
makk.

Azzal, mint a kinek semmi köze többé az ügyhöz, meghajtotta magát és
kivonult embereivel.

Az urak tanácstalanul meredtek utána… Már most mitévők legyenek? Ismét
összedugták a fejüket, hogy kitaláljanak valamit.

Héderi megharagudott a hitetlenségükért.

– Még most is kételkedtek? – fakadt ki idegesen.

Az urak megvonogatták vállukat.

– Ükapa, – fordult Gábris gróf _Konthoz_, – bizonyítsd be nekik valahogy
a személyazonosságodat.

Erre meg _Kont_ úr vonogatta meg a vállát.

– Hogy bizonyítsam be?

– Idézz egy szellemet és tétess vele csudát.

– Ez egy eszme, – helyeselte Kont az ötletet s mindjárt ott állóhelyében
megidézte a Garay János szellemét.

– Garay János, kérlek csak egy szóra.

Attól, a mi ezután történt, kővé vált volna bárki is, nemcsak a
jelenvolt urak. Az óra megállott; a villamos csillárok kialudtak s egy
surrogásszerű nesz támadt a sötétben.

– Itt vagyok! – szólalt meg egy mély, síri hang.

– Tégy valami csudát, – kérte Kont, – mert az urak kételkednek bennem.

– Megteszem, Kont vitéz, – mondta az előbbeni hang s nyomában
fülsiketítő robaj támadt a teremben. Egy pillanat múlva újra kigyúltak a
csillárok.

A föld emberei föllélegzettek. Kont büszkén állott a helyén. Héderi
megdicsőült mosolylyal ajkán mutatott rá a csudára, a mit Garay János
szelleme ükapja kérelmére végbevitt.

– Nézzetek oda…

Az urak odanéztek. Már félni se tudtak, annyira elfogódottá tette
lelküket az a látvány, a mely szemük elé tárult. A szalon összes butorai
tótágast állottak a levegőben: a székek, szekrények, az óra, még a
csillár is.

A kaszinó urai akaratuktól megfosztottan, mint álomjárók, szótlanul Kont
elé járultak, félkörbe állottak és térdet hajtottak az immár elismert
vértanú előtt.

Az intett nekik, hogy nem kiván ennyi hódolatot.

– Köszönöm, fiaim, – mondta. – De most már egy perczig sem várok tovább.
– Tette hozzá. – Hol az a bikahús?



II.

Héderi Gábor gróf ükapja akkreditáltatása után fiakkerbe ugratott egy
lakájt, azzal az utasítással, verjen fel egy ruhakereskedőt, pakkoltassa
vele össze valamennyi öles emberre való ruháját; a kaszinóban majd
választani fog belőle.

Egy negyedóra múlva megérkeztek a szabó, a lakáj és a ruhák. Egy másik
negyed múlva már a Rottberger úr művében feszített Kont vitéz. Az
ükunokája most már bemutathatta őt az egész kaszinónak. A díszterembe
vezette…

A _csuda_ hirére nagyszámban összeverődött tagok ünnepies zúgással s a
várakozás lázától pirosan fogadták a 700 éves vértanút. (Jól nézett ki
az öreg a koczkás angol szabású jacketjében és piros nyakkendőjével.)
Majd fölszabadultak az izgalomtól lenyügözött tüdők s olyan
éljenrivalgás csattant ki a torkokból, hogy megirigyelhette volna egy
kortesgyülekezet is.

Kont büszkén lépett el az urak automatikusan képződött sorfala között.
Üdvözlésképen biczczentett a fejével, egynémelyik vérének kedélyesen a
vállára csapott. A terem közepén megállott és harsány hangon a következő
dikcziót vágta ki:

– Véreim! Üdv néktek és dicsőség, a miért vértanúi rangjához méltóan
ünneplitek a ti ősötöket. Sose is felejtsétek el: a kort és a virtust
tisztelni kell… Ükunokámtól hallottam, – folytatta, – hogy nem boldog a
magyar. Még az égbe üzente fel nekem, hogy beszüntettétek a nádorságot.
Ez irtó nagy hiba volt. A minthogy az az emberfia, a kit az ő helyére a
király nevez ki, _nem ti választotok_ (s itt az irtó hiba), már össze is
szűrte a levet a némettel, félig-meddig eladta nekik a hazát. Azért
jöttem le hozzátok az égből, hogy segítsek ezen a rettentő szégyenen.
Hát – s magasra emelte kezét, – fogadom is, hogy addig nem megyek vissza
az égbe, a míg dicső küldetésem sikeréről a magyarok Istenének be nem
számolhatok… Benneteket, nemes véreim, csupán arra kérlek, tartsatok
össze s egy test, egy lélek, álljatok mellém. Tudom, hiszen egyfajta
vagyunk, hogy ezt a tanácsot nehezen veszi be a természetetek, – a
szellemek birodalmában is közszájon forog a híres szállóige: «öli a
magyar a magyart!», – ámde el ne felejtsétek, volt már rá nem egy eset,
hogy egyetlen táborrá egyesült az ország, ha a szabadsága és alkotmánya
megmentéséről volt szó. Kövessétek ezen a ponton elődeitek példáját,
hiszen újból hajbakaphattok, ha elmúlt a veszély…

… A többit – folytatta a szónok, – rám lehet bízni. Nem vagyok
szerénytelen, ha azt mondom, hogy valamennyiőtöknél jobban értek az
országlászathoz. De – s lendületet vett a szava – nemcsak a szűkebb
értelemben vett országlászatot tudom én, értek a hadviseléshez, az
_összeesküvéshez_ is. (Mozgás.) Saját kárán okul a magyar! Azt hiszem,
senki sincs köztetek olyan, a kinek alkalma lett volna a saját feje árán
kibővítenie az összeesküvés terén szerzett tapasztalatait. Egyszóval
megbízhattok bennem… Ki is nevezem magamat tüstént a vezéreteknek, mert,
úgy látszik, manapság a kinevezések divatja járja…

Ihletten szívta fel Kont vitéz szavait a magyarok lelke. Csak az utolsó
passzust találták kissé borsosnak Árpád loyalis ivadékai. Némelyek
megfeszengtek a frakkjukban (szerettek volna a föld alá bujni), mások
egy _felvilágosító_ szónoklaton törték a fejüket, hogy mérsékeljék a
vértanú túlzott buzgalmát. Akadtak azonban olyanok is, örök kurucz
lelkek nyugtalan, szilaj vérű ivadéki, a kik megfeledkeztek arról, hogy
egy igen bölcs, méltóságosan konzervativ úri társaság tagjai s dörgő
ujjongásban törtek ki a merész forradalmi hangok hallatára.

– Most pedig – szalasztotta Kont vitéz a szónoklata után, – faciamus
magnum áldomás: nagy ideje.

Már-már megmozdult az előkelő társaság, hogy eleget teendő az éhes
vértanú kivánságának, a Gábor gróf rendeletére ünnepiesen feldiszített
étterembe vonuljon, midőn idegesen, mint egy angolna és sápadtan, mint a
liszt: egy szelidképű kopasz öreg úr utat tört magának a sokadalomban és
megállott Kont előtt.

– Tisztelt nagy uram! – szólalt meg zsebkendőjével törölgetve gyöngyöző
homlokát. – Egyetlen egy percznyi türelemért esedezem.

Kont türelmetlenül suhintott a kezével.

– Halljuk hát, de jól szaporázd a szót, mert a faképnél hagylak.

A díszes társaság helyben maradt s várakozásteljesen sugdosva leste az
öreg úr szavait.

– Az igazgató! – zümmögött, repesett a szó mindenfelől. – Drukkban van
az öreg!… Alighanem rendre akarja a vértanut utasítani… Psz, sst –
sziszegett a pisszegés… Aztán csend lőn végre… Gróf Belényessy Nándor,
az igazgató beszédjét síri csendben mondhatta el.

– Dicső uram! – kezdte – Mélyen tisztelt barátaim! Egy, mondhatnám, sőt
közérzésem parancsára mondom is: egy kínos kötelességet ró rám igazgatói
állásom. Ez a kötelesség: a kaszinó nemes tradiczióit, előkelő szellemét
minden viszonyok között épentartani. A mi magas, mondhatnám, sőt mondom
is: a mi _magasztos_ vendégünk és elődünk, Istenben boldogult, de
szerencsésen újra életre kelt Kont vitéz az imént egy oly szót ejtett
ki, beösmerem: _fönséges_ száján, a mit remegve bár, de megjegyzés
nélkül nem hagyhatok. Ez a szó: összeesküvés… Itt – folytatta a szónok
akadozva bár, de elszántan, – a mi fényes termeinkben idegen ez a szó.
Mi lojális, békés alattvalók vagyunk, imádjuk törvénytartó királyunkat
(dörgő éljenzés) s mindenféle összeesküvésnek ellenei vagyunk… Csak ezt
akartam konstatálni, – fejezte be őexczellencziája szavait, – különben:
Éljen Kont vitéz!

Kont kezet fogott az öreg kegyelmessel, jószivűen, kordiálisan.

– Nem értettél meg öcsém, – mondta neki. – Ki akarja bántani a
királyotokat, ha betartja a törvényt? A német király ellen izgattam én:
a _császár_ ellen, épen hogy a _királyunk mellett_.

A rendes körülmények között természetes mentség Kont őszinte (?)
bámulatára roppant zavarba hozta az előkelő publikumot.

Belényessy gróf hápogott valamit, de a hangját nem lehetett hallani,
csak a szája járt. Azt is befogta (teljes tisztelettel bár), Hédery
Gábor, az ükunoka.

– Ne beszélj, holnap majd megmagyarázom ükapának a _viszonyokat_.

A kegyelmes bólintott.

– Jó, – mondta, – de jól magyarázd meg, hogy megértse valahogy.

– Bizd rám, – mondta Gábris gróf, aztán felemelte kezét.

– Uraim, – süvöltötte, – ne várassuk tovább dicső ősünket: menjünk
vacsorázni.

S karonfogván Kontot, bevezette a fényes étterembe.

Tolongva nyomult utánuk a tagok serege. Az igazgató leghátul kullogott.

Kontot a prezidiumra ültette ükunokája, különben mindenki ott foglalt
helyet, a hol jónak látta, Héderi Gábor baloldalt vitéz ősétől.

Baj volt, hogy a vértanú jobboldalának nem akadt mulattatója. Mindenki
szepegett a hétszáz éves hőstől, a ki egyenest az égből jött a
kaszinóba. Igaz is, hogy ennyi tekintélyt kibirni nehéz… Héderi erre is,
arra is rávicsorított, csikkantott a szemével, de senki se akarta
elérteni. Végre kénytelen volt cselhez folyamodni. Karoncsípte Vámházyt,
a tudóst és addig manövrirozott a nagy férfiúval, mígnem sikerült neki
őt egy ügyes gáncscsal az ükapja melletti székbe belepottyantania.

Vámházy mellett Kanut foglalt helyet, Gábor gróf mellett Gekszi gróf.
Szemben a főhelylyel Klimanóczy, a megátalkodott firtli. A többiek is
elfészkelődtek lassacskán…

A komornyik megadta a jelt s egy szempillantás alatt beröpültek a
fehérkötényes pinczérek; hatalmas ezüst tálakon hozták az osztrigát.
Először természetesen Kontot kinálták meg belőle, de az nem kért a
megtiszteltetésből, inkább elfintorította az orrát.

– Csiga? – kérdezte. – Vagy kagyló? Köszönöm, – mondta, – nyers békát
nem eszem.

Gábris gróf nem merte erőltetni, mert annyit mégis tudott a
történelemből (?), hogy Zsigmond idejében nem igen evett osztrigát a
magyar.

Az osztriga után a ragoût de volailles jött sorra.

Kont vitéz összeránczolta homlokát. Abból se kért.

– Vigyétek! Ezt az ételt már megrágta valaki.

Gábris izzadott és tűket érzett a székében. Magához pisszegte a
komornyikot.

– Hozzon valami kiadós sültet, – súgta a fülébe, – ha nincs is a menun.

Az udvari tanácsos képű férfiú meghajtotta magát és ellibbent, mint egy
földi manó. Egy percz alatt visszalibbent a megrendelt étellel és
letette Kont elé. Egy irtózatos nagy pulyka volt, körülteremtettézve
mindenféle jóval.

A vértanú rápislantott, egy ideig gyanúsan hunyorgatott evőeszközeire,
aztán egyet gondolt mégis: fogta a villáját s beleszúrta az iromba
pulykába. Lekanyarította a czombját és elkezdett falatozni.

– Jó? – kérdezte Gábris gróf bátortalanul.

– Madár! – fitymálta le ükapja a pulykát. – Igen puha és mégis sok benne
a csont.

– A következő étel – mentegetődzött Gábris gróf, – már marhapecsenye
lesz.

– Ideje, – jegyezte meg Kont, – mert ebből a csemegéből nem lehet
jóllakni.

Pedig bevette Kont úr a csemegét az utolsó porczáig, beropogtatta még a
gyengébb csontjait is. Őrölte az ételt a foga és a gyomra.

Az urak gyönyörködve és borzalommal nézték a szörnyű vitézi falatozást.

Mindeddig még senki se merte a vértanút megszólítani. Tudós szomszédja e
czélból kinyitotta ugyan a száját vagy ötször, de mindannyiszor
visszacsukta; a döntő pillanatban megijedt a vértanú ételváró mérges
arczától.

Végre se ő volt az első, a ki megszólította a nagy vendéget. Kanuté lett
a dicsőség.

– Nagy uram, – fordult ez a vitézhez a pulyka eltünte után, – vajjon
ismeretes volt-e Zsigmond király korában a pulyka?

– Az, a mit ettem? – kérdezte Kont.

– Az.

– Ismeretes, – vallotta a vitéz, – csak libának hivták.

Ezen nevettek az urak, de csak befelé. Kifelé még nem mertek nevetni…

Jött a pièce de résistence, egy hatalmas borjúgerincz, à la Provençale,
sauce Suvaroff hozzá.

Kontnak felcsillant a szeme.

– Ez már döfi, – mondta boldogan és kivett a sültből vagy hat személyre
valót. – Hanem – kérte ükunokáját, – előljáróban jó lenne egy kis
hegyleve.

Gábris gróf egri bikavért töltött egy talpas pohárkába.

– Először ezt kóstolja meg, ükapa, nem bánja meg.

Kont felhajtotta a bort és az égre nézett ősi szokás szerint.

– Nem rosz, – mondta, – csak kevés, tölts egy nagyobb edénybe.

Gábris teletöltötte a söröspoharat.

Kont azt is kiitta fenékig, aztán hozzálátott a borjúhoz. Utána újra
innivalót kért.

Gábris most már pezsgőt bontatott neki.

A vitéznek nagyon tetszett a gyöngyöző ital. Nézegette egy darabig,
gyönyörködött a szénsav játékában, aztán – glumm! – felhajtotta egy
kortyintásra. S nagyon jól eshetett neki, mert megköszörülte utána a
torkát és elégedetten bólogatott hozzá.

– Jól éltek, – mondta, – ha boldogtalanok vagytok is… Tudomásom szerint,
– tette hozzá, – a rómaiak között is csak Lukullusnak volt annyi kincse,
hogy olvasztott gyöngyre telt belőle.

Gábris megmagyarázta neki, hogy nem gyöngy az, a mi a borban pezseg,
csak levegő.

Kont megcsóválta fejét, de nem disputált az unokájával.

– Akármi, – mondta, – de jó. Nem is aprózom többet, hozass nekem kupát.

Hogy kupa nincs, mentegetődzött az ükunoka, de az ükapja lehurrogta.

– Hát az mi? – s egy hűtővederre mutatott. – Öntesd ki belőle a jeget,
mert én ezentúl ebből akarok inni.

Gábris ötölt-hatolt, félt, hogy kinevetik vértanú ősét, de végre se mert
vele ellenkezni; egy üres jeges vedret rendelt az asztalra, szemével
általános elnézést kérve tapasztalatlan ükapácskája számára.

Kont vitéz teleöntötte a vedret pezsgővel és turáni nyugalommal kiitta.
Utána az asztalra csapott széles jókedvében, hogy összecsendültek a
megtánczoltatott kristálypoharak.

– Jesszus! – ijedezett Gábris, de összerezzent a vitéz egyéb környezete
is.

– Ma mulatni fogok, – jelentette ki Kont, – elég idő lesz a hazát
megmenteni holnap is.

Ez a kijelentés annyira magyaros volt, hogy nem múlhatott el tetszészaj
nélkül.

– Éljen! – zúgta rá az egész kaszinó. – Ma mulatni fogunk!

– Ezt már szeretem, – dicsérte meg hiveit Kont vitéz. – Úgy pözsögjön a
véretek, mint ez a gyöngyöző bor. Velem meg ne sokat teketóriázzatok,
azért, hogy hétszáz éves vagyok. Rajta gyerekek, igyatok!

Általános éljenzés és koczczintás. A kristálypoharak zenéje összevegyült
az ezüstveder csengésével s a vidám kaczagás trilláival. A szemek
kifényesedtek, az arczok nekipirultak. Duhaj kedvre kerekedett a Kont
vitéz által felbátorított társaság.

A fagylalt után már oly magasra hágott volt az általános jókedv, hogy
Kanut bátorságot mert magának venni, miszerint brudert ajánljon a
hétszáz éves hősnek.

– Kont bátyám, – szólította fel a vértanút, – nem illik ugyan, mert
fiatalabb vagyok, mint kigyelmed, de azért tiszteljen meg a
barátságával, szólítsuk egymást te-nek.

– Eb, a ki bánja! – egyezett bele Kont. – Nem vagyok én csöppet sem
büszke, ha áldomást ülök… Hanem – tette hozzá, – a csatasorban,
gyerekek, ott rettegjetek a vezéretek szemöldökétől is. Egy ráncz az
orromon s belesir egy egész banderium.

Tetszett a nagy szó, csak Gábris feszengett tőle kissé… Mi lesz,
gondolta magában, ha ükapja végkép belelovalja magát abba a gondolatba,
hogy okvetlenül csatáznia kell. Megmagyarázza ugyan neki, hogy nem úgy
értette ő (midőn lehivta az égből) a honmentést, de hátha ragaszkodni
fog a saját methodusához?…

Szegény Gábrisnak, az igazat megvallva, kissé lelohadt a szellemek iránt
eddig táplált fanatizmusa. Ő azt hitte, hogy angyali tökéletességű
lények a szellemek és ime kisül, hogy az ükapja csöppet sem angyal. Csak
olyan ember, mint más, legföljebb erősebb, daliásabb… No de –
vigasztalta magát Gábris, – akárhogy van is, csak az ő dicsősége a Kont
reinkarnáltatása: bele fog pukkadni az egész világ minden spiritisztája…

Kont vitéznek, miután felhajtotta volt a hatodik üveg Cliquot-ot is,
végre melegedni kezdett a füle töve. Fékentartott faji szilajsága
egyszeribe fölágaskodott: felpattant székére és újból dikcziózni
kezdett.

– Nemes, nemzetes és vitézlő uraim!…

(Az igazgató kiintette a szolgaszemélyzetet. Igen drukkolt már a vértanú
szabad szájától.)

Kivonulván a szolgák, rákezdte Kont vitéz:

– Véreim! Azt már idáig is kitapasztaltam: bor és _kupa_ mellett víg
legények vagytok, kortársaim sem voltak különbek nálatok. Úgy is való
az, gyerekek, mert hozzá tartozik a magyar virtushoz, hogy minden téren:
gyalog, lóháton, mennyben és pokolban, áldomásnál, csata zivatarában,
országgyűlésen, szép asszony lábánál: mindenütt megállja a sarat, a ki
legény.

A munka nem volt a listában, hát természetes, hogy roppant hatást tett a
dikczió. Hangos kaczagás, hujjahó szakította meg egy perczre a folyását.

– Fiaim, – folytatta az ünnepelt vitéz, – azt kivánom néktek s a haza
érdekében el is várom tőletek: talpig férfiak legyetek holtig. Akkor se
rezdüljön meg a szemöldökötök, ha hóhér köti meg a nyakkendőtöket.
Akkor, véreim, meglátandjátok, nemhogy az adta németje, de maga Asmodiás
ördög sem fog veletek birni… Esküdjetek meg, – szólította fel a
társaságot, – hogy megfogadjátok az intésemet és akkor én Isten elé
fogom terjeszteni az instáncziátokat. Esküdjetek!

Óriási, frenetikus lelkesedés.

– Esküszünk! – zúgott száz ajakról a szent fogadalom s végigbúgott az
ebédlőtermen, kicsapott az utczára, az arra járó-kelőknek égre meredt a
hajuk.

A kegyelmes igazgatónak ellenben leszállott az orra egész az álláig.
Ment volna ő haza, de a felelősség terhe lenyomta szegényt a földig.
Kínjában, mit tehetett volna egyebet, lezáratta az ebédlőtermet. Lélek
se be, se ki. Hogy ki ne süljön valahogy a nagy – skandalum.

A kaszinó egyéb tagjai, föllelkesülve dicső vendégük példáján, sorban
beledűltek a tósztok árjába. Hovatovább három-négy szóéhes ember
dikcziózott egyszerre, a min Kont vitéz szörnyen mulatott.

– Épen így volt ez – állította kaczagva, – Zsigmond korában is. Csak a
csimpolya hiányzik, – mondta, – a hárfa, a kürt és a duda.

Hát e miatt sem kellett Kont vitéznek sokáig panaszkodnia. Egyszerre
csak, mintha a földből nőtt volna ki, a háta mögött termett a Béla
czigány bandája s fülébe húzta a Rákóczi-indulót.

Jó Kont vitéznek ugrálni kezdett a szive. Meg a lába az asztal alatt,
meg a keze a pezsgős poharak között. Hamarjában azt se tudta, sirjon-e
vagy zúzzon.

Gábris az utóbbi eshetőségtől való félelmében elkapta a primás fejét és
a fülébe súgta:

– Kitették a holttestet az udvarra…

Inkább sirjon az ükapja, mint hogy felrúgja az asztalt s pocsékká zúzza
a sok ezer forintot érő tükröket.

Sikerült a taktikája. A keserves áriák siró gyermekké változtatták a
hétszáz éves őst. És kompasszióból vele sirt az egész társaság. Még a
tudós sem mert nem sirni, mindössze hogy elgondolta magában: Unter
Wölfen muss man mitheulen.

Ám a magyar lélek alapos ismerője, a czigány, nem igen szereti a
keserveket hosszú lére ereszteni. Jobb az neki, ha a hallgatója az
asztalon tánczol, mint ha az ölébe sir. Béla czigány hamarosan végzett a
holttesttel s egy szilaj nótába kapott:

  «Hej Jula, Jula, szól a duda,
  Kecskeméti szőrös bunda,
                  Kvik!»

Aprózta, czifrázta, mint a veszedelem. A keze úgy mozgott, mintha
vitustánczot járna… A székek nyikorogtak… Verték a taktust a lábak az
asztal alatt s felette az öklök… Klirr-csinn! – csicseregtek a poharak.
– Csitt-csatt! – csattogtak a tenyerek, aztán – Hopp Sári sarokra! –
tánczra perdültek Árpád ivadéki Sári nélkül.

Kont csak nézte egy ideig a szilaj kavarodást, legföljebb sebesebb
tempóra izgatta véreit, de hajna, csak rövid egy pár perczig tartott
vértanúi önmérséklete… addig heczczelte unokáit, míg maga is beleszédült
a táncz őrült forgatagába. Csakhogy ő nem a parketot taposta. Just
formált magának a magasabb talapzathoz. Felpattant az asztal tetejére s
lerúgván a rajta levő ingóságokat, ott ropta el a kállai kettőst.

Béla húzta neki, mint az eszeveszett. Az urak körülállották, pezsgős
palaczkokat nyomtak a markába, produkáljon velük valamit.

Hát produkált is Kont vitéz. Eljárta velük a buzogány-tánczot. Először
megforgatta Veuve Cliquot-t a feje felett, aztán felhajította a
levegőbe, – pörgött a francziája, mint az orsó, míg hattyúnyakát el nem
kapta a magyar vértanú.

Elvégezvén a produkcziót, leugrott Kont vitéz az asztal tetejéről s
elrikkantotta magát:

– Így vigad a magyar! Utánnam, a ki legény.

És röpültek az üvegek egymás után és – dirr-durr-klirr – a velenczei
nagy tükör megszünt velenczei lenni, legföljebb apró bakatükrök czéljára
maradt alkalmatos.

Gábris gépiesen a kebléhez kapott, (oda, a hol a bugyellárisa dobogott.)

– Hatezer forint, – mormogta a fogai között, de azért víg képet vágott a
drága játékhoz, nehogy megszólják a pajtásai.

Mert azok ugyan a pártjára állottak volna Kont vitéznek. Az ő szilaj
kedve ellenállhatatlanul magával ragadott, felszítt minden konvencziót,
illendőséget, a mit a magyar géniusz hétszáz év óta termelt s a
lelkekben csupán az ősi virtus tempóit hagyta meg.

De az aztán nekigyarapodott szépen; reggelig oly terepélyes fává nőtt,
hogy még Gábris is rája került: a fejébe vette, hogy megrág egy pezsgős
poharat. Megrágta, de roszúl; össze-vissza vágta vele a torkát és a
nyelvét.

Kanut az erejét produkálta. Félkézzel felemelte Gekszi grófot székestül.

Klimanóczy is mutatni akart valamit, lenyelt sorjában: egy égő szivart
és egy ugyanolyan gyertyát. De a Kont abbeli kivánságát, hogy harapja és
nyelje le a gyertya után a saját kisújját is, már nem volt hajlandó
teljesíteni, hiába fenyegette meg a vitéz:

– Vagy lenyeled az ujjadat, vagy én nyellek le téged, válaszsz.

Klimanóczy nem akart választani. Hivatkozott a czivilizáczióra, a
telefonra, grammofonra, automobilra, repülőgépre és egyéb modern
vivmányokra és a kaszinó elé vitte az ügyet.

Az úgy döntött, hogy Klimanóczy nem köteles ugyan megenni a kisujját, de
az ellen már nem tiltakozhatik, hogy más meg ne egye. A vértanú kivánja:
magyar nemesember, ha provokálják, kiáll a placzra a sárkánynak is…

Tehát az első érdemleges ügy, a mit Kontnak a földön nyélbeütnie
sikerült, egy párbajaffér vala.

A segédek megneveztettek.

Kont Kanutot és ükunokáját bizta meg a további tárgyalással, Klimanóczy
két jámbor békebarátot: az igazgatót és Zárday grófot.

De ezzel aztán meg is áporodott a _magnum áldomás_ ize végképen.

Az urak szökdösni kezdtek és hazavitték Gábrist is, a ki végkép elázott…

Kont vitéz, mikor végkép lefogyott a mulatók száma, füle mellé rendelte
a czigányt és elkezdte tanítani.

– Ismered-e ezt a régi jó nótát?

  Szent Szilveszter felmászott a fára,
  Onnan meg a tátos ló hátára.
  A tátos ló megijedt a villámtúl
  S egyenest az égbe röpült gazdástúl.

A czigány nem ismerte. A vértanú elfütyülte neki, akkor aztán már
ismerte a czigány.

Kanut és társai konyakot hozattak s miután igen erős volt a konyak és
sokat ittak belőle, reggeli nyolcz órára az asztal alá kerültek.

Kont szólóban folytatta a mulatozást. Váltig dirigálta a czigányt:

– Szt, lassabban, a ki vakapád!… Mmost!… Ne czifrázd, a ki rézangyala
van… Hopp! Rázzad! Fújjad! Hajrá!

  «Igri-bugri, talpas ürdüng,
  Bújj az üstbe, basát süssünk!
  Sellő-szellő, ringó-bingó,
  Fujd a tüzet az üst alatt,
  Basát sütünk, nem ráczhalat.»

Fújta a nótát és tánczolt hozzá. Recsegett, ropogott a padmaly és a
hegedű fája. A czigánynak kidűlt a szeme a fáradtságtól.

A vitéz tiz óra felé végre megkönyörült rajtuk. Elbocsátotta őket
kegyesen.

– Holnap jertek a Hédery-palotára, fiúk, egy-egy szép paripát adok
mindnyájatok alá.

A barna fiúk vigyorogtak és hajlongtak.

Még egy tus. Aztán hazavonult végre maga Kont is a Rákóczi hangjainál.



III.

Héderi Gábor grófnak az ükapja tiszteletére rendezett magnum áldomás
után szerfölött nyugtalan volt az álma. Csupa macskával álmodott. Macska
a párnáján, a gyomrán, a mellén, a levegőben, csupa sárgaszemű fekete
macska mindenütt és egy se fogta volna be a száját: keservesen nyivákolt
valamennyi. A macskák még csak hagyján, de hozzájuk szegődött egy
impertinens képű gnóm is: egy hosszúszakállú, kóczos, földszagú manó és
irtózatosan kicsúfolta a grófot. Ráült a mellére, lovagolvást,
vigyorgott és a következő szavakat intézte hozzája:

– Oh, te Isten lovacskája, hát kellett ez neked! Lebolondítod ükapádat
az égből, hogy mentené meg magyarok hazáját az eladatás veszélyétől és
nem gondolod meg, hogy egy Zsigmond király korabeli vértanúnak mekkorára
nőhettek az igényei 700 év alatt… Ma még csak egy hatezer forintos
tükröt zúzott pozdorjává, de ki tudja, mit hoz a holnap, nem-e kerül az
ükapácskád egy újabb passziója tizannyiba! Én már tudok is valamit, de
nem szólok semmit, hadd ágaskodjék fel a hajadszála a rád váró
meglepetésektől, a miért olyan telhetetlen voltál s egy lakóval
megrövidítetted az eget… Oh, bolondos spiritiszták, – folytatta a gnóm,
– mit strébereskedtek olyan eszeveszettül, mikor ugyis megjön a ti
időtök is?… Nem jó nagy urakkal egy tálból cseresnyét enni, mondja a
közmondás, nem bátorságos az egeket megbolygatni, mondom én… Ha nem
hiszed, majd meg fogod tanulni a magad kárán, ha elúszott a dominiumod…

Gábor gróf felhorkant, majd jajgatni kezdett álmában, de felébredni még
nem volt elég ereje. Csak szuszogott, nyögött és rugdalta a fekete
macskákat, hogy a hideg verejték is kicsapzott a homlokán.

A gnóm tovább kinozta.

– Ne tégy úgy, mintha haragudnál, Gáborka, az úgyse használ neked
semmit. Inkább vágj víg képet és azon légy, hogy megoszszad a
szellemidézés dicsőségét és terhét azokkal, a kik mestereid valának. Ha
te beleharaptál, harapjanak bele a békába azok is. Nem sokat ér e dolog
vigasztalásnak, mert ezzel még nem mented meg a dominiumodat, de
legalább nem lész egyedül…

De erre már lerúgta magáról a takarót Gábris.

– Rablók! – kiabálta, a hogy csak a torkán kifért.

Szerencsére meghallotta a komornyikja és végkép felrázta az urát.

– Roszat méltóztatott álmodni, méltóságos uram?

Gábris felnyitotta szemét.

– Hol vagyok?

– Otthon, – nyugtatta meg a komornyik.

A gróf bambán rámeredt.

– Te Móricz!

– Méltóztasson?

– Nem történt tegnap valami rendkívüli dolog?

Persze szerette volna már Gábris álommá degradálni a tegnapi valót is,
de a komornyikja legott szétoszlatta idevágó vakmerő reményeit.

– Hogyne, méltóságos gróf úr. A méltóságos öreg gróf, a méltóságod
huszonhetedik öregapja tegnap érkezett meg.

– Buah! – bődült el Gábris, de a másik pillanatban már megbánta a
kegyeletsértést. – Az ám, – javította ki a felbődülését, – a grosszikám
megérkezett! – De nini, – kérdezte, tágranyitva szemét, – honnan tudod
te azt?

– Hisz’ itt alszik a szomszéd vendégszobában, – világosította fel
Móricz. – Teczczik hallani a hortyogását? És teczczik hallani a foxik
vonítását? A hortyogás – magyarázta, – tűle van, a vonítás meg a
hortyogástul, nyilván azt hiszik a foxik, hogy valami oroszlán alszik a
palotában és félnek.

– Bolond! – kárpálta inasát a gróf, – azt kérdeztem, honnan tudod, hogy
a huszonhetedik nagyapám a vendégem?

– Instállom, azt már az egész világ tudja. Tessen csak kinézni az
ablakon!

– Miért nézzek ki az ablakon?

– Tele van az utcza…

– Mivel?

– Pappal, czigánynyal, ujságiróval és vénasszonynyal.

Gabi kiugrott az ágyából.

– A terringésit, mit akarnak velem?

– A papok, – mesélte Móricz, – miséznek, az ujságirók interjuholni
akarnak, a vénasszonyok protekcziót kérnek, a czigányok meg lovat.

– Lovat? – kiáltott fel Gabi gróf. – Megbolondultál?

Móricz nyaka közé húzta a fejét.

– Aszongyák, jár nekik a ló. Az öreg gróf úr azt igérte nekik: azzal
fizet a tegnapi mulatságért.

Gabi a hajába markolt.

– Az én lovammal?

– Azt hiszem, – vélte a komornyik, – mert az öreg gróf úr aligha hozott
magával az égből _tizenhat_ lovat!

– Tizenhatot?!… Miért épen tizenhatot?

– Annyian vannak a czigányok.

Gabi visszamászott az ágyába és fejére húzta a paplant, hogy ne halljon.
De csakhamar rájött, hogy ezzel meg nem javulnak az állapotok. Lerúgta a
takarót és rárivallt Maxira.

– Gazember! Mért nem kergetted el a czigányokat?

– Parancsára! – mondta a komornyik engedelmesen. – Megpróbálhatom.

Már a kilincsen volt a keze, midőn visszaszólította a gazdája.

– Megállj!

Ugyanis hirtelenében rettentő félelem szállotta meg az ükunoka szivét.
Attól tartott, hogy ha nem váltja be az ükpapája adott szavát, magára
zúdítja nemcsak az ő, de az egek haragját is. Már pedig ő félt az ő
ükapjátúl is, az egektől is.

– Megállj Móricz!

– Igenis értem.

– Alszik még a méltóságos úr?

– Igenis. Felköltsem?

– Azt meg ne próbáld, mert agyonüt…

Móricz megcsóválta a fejét.

– Az égből jött, oszt’ bántana?

– Az égből jött, – világosította fel a gazdája, elegikus hangon, – de
úgy látszik, nem hozott onnan magával semmi ujat; nyilván ott folytatja,
a hol elhagyta, mikor meghalt, s mindent elfelejtett, a mi közbül esett.
Oh, Móricz, Móricz, – sóhajtott fel a végén, – elszámítottam magamat.

– Mire méltóztatott számítani?

– Arra, hogy csak szellemek a szellemek, ha reinkarnálódnak is, és nem
törnek hatezer forintos tükröket s nem fizetik más lovával a czigányt.

Móricz aggodalmas képet vágott.

– Hát mégis odaadjuk nekik a lovakat?

– Muszáj lesz, ha megigérte, – kesergett Gabi gróf. – Majd ha felébred,
beszélek vele.

Alig ejtette ki az utolsó szót, homéri károgás, bődületes sóhajok nesze
hatolt be a szobába, majd meg éles, parancsoló szavak:

– Szolgák, csatlósok, hajdúk!…

Azaz ébredezett Kont úr. Gábris elsápadt.

– Nosza csak, – biztatta Móriczot, – eredj be hozzá.

– Nem üt agyon? – szepegett a komornyik.

– Ne okoskodjál, ha parancsolok.

Móricz reszketve bár, de engedelmeskedett. Beosont a vértanú
hálószobájába lábujjhegyen, mint művelt komornyikhoz illik. Gábor az
ajtóhoz szaladt és a kulcslyukhoz tapasztotta fülét.

– Ki vagy halandó? – hallatszott ki Kont úr harsány hangja… A komornyiké
nem volt hallható.

– Micsoda lárma ez itt? – folytatta a vértanú a kérdezősködést.

A komornyik hangját megint elnyelték a szőnyegek. Kont úr folyton
beszélt.

– A papokat meg kell traktálni, – rendelkezett, – feszítsék ki a sátrat
és bort a tövibe… Söprűt a vénasszonyok alá… ha sipitoznak, a nyakuk
közé… Zsurnaliszták? Azt nem tudom micsoda?… Ujságiró? Tán iródeák, te
szamár!… Jól van, azoknak is adhatnak egy kis aludttejet. Azonkívül
igérhetsz nekik koszorút is, ha jól fognak énekelni… A czigányok? Hát az
mi?

Gróf Gábris majd rámászott az ajtóra úgy fülelt.

– A lantosok, vagy igriczek, te tudatlan – folytatta Kont úr. –
Természetes, hogy oda kell nekik adni a lovakat… Nincs annyi?… Asmódiás
ördög, 172 falut hagytam én az utódaimra és négyezer jobbágyot!… Üljön a
kincsszedő lóra, és dézsmáljon össze vagy hatvan lovat. A ki jobbágy
ellenáll, az rövidíttessék meg egy fejjel.

Elég volt Gabi grófnak ennyi ahhoz, hogy az a rémítő perspektiva, a
melyet előtte kedves ükapja megnyitott, végkép elvegye a látását.
Homályos karikák czikkáztak a szeme előtt, a lába megcsuklott,
lecsúszott a földre. De szeretett volna még mélyebbre csúszni: a föld
alá.

Ám ez a vágya még ki se alakult egészen, midőn új ismerős hangokat hall
vala az előcsarnokból:

– Felkelt már a méltóságos úr?

Kanut volt.

Gábris gróf összeszedte minden erejét, a fizikait és az erkölcsit is.
Feltápászkodott és mosolyt erőltetett a fogai közé. Ajtót nyitott, hogy
fogadja Kanutot.

– Te vagy az, Jenő, szivem? Isten hozott.

Kanut belépett és kezelt vele.

– Mit csinál az öreg úr? – kérdezte.

– Épen most ébredt fel, – válaszolt Gabi.

– No csak siessen, – jegyezte meg Kanut.

– Miért siessen?

Kanut lenézett a házigazdára.

– Úgy látszik, elfelejtetted, hogy verekednie kell.

Ezt csakugyan elfelejtette az ükunoka.

– Hüha… kivel?

– Klimanóczival… hisz te lettél volna az egyik segédje.

– Klimanóczyval?… Én?…

– Te, de miután a Bolgár kodex inkompatibilisnak tartja a segédi
tisztséggel a le- és felmenő vérrokonságot, mást kértem fel helyetted.

– Azt okosan tetted, – hálálkodott Gábris. – És Klimanóczi?

– Az konyakot iszik és jeget eszik.

– Konyakot? Jeget? Miért?

– Mert biztosra veszi, hogy az ükapád ketté fogja hasítani, már nincs is
egyéb ambicziója, mint hogy a döntő pillanatig meg tudjon állni a lábán.
Arra kell neki a konyak és a jég.

– Szegény Muki!

Kanut vállat vont.

– Úgy kell neki. Mit tolakodik praenobilis urak közé!…

A párbeszédet a komornyik megjelenése szakította félbe.

– Nos? – támadt rá a gazdája.

– A méltóságos gróf úr mindjárt kijön.

– Jókedvű?

– Jó, csakhogy a lovak…

– Tudom, – szakította félbe Gábris. – Mi közöd neked a lovakhoz?

Notabene nem akarta, hogy kinevesse Kanut… Annak nem is lett volna rá
ideje, mert ime beviharzott Kont úr.

– A Napisten süssön a fejetekre!

Úgy látszik, ez valami pogány időkből felmaradt üdvözlet lehetett, nem
minden szellem nélkül való pedig, mert tagadhatatlanul igen lényeges
életfeltétel, hogy a nap az ember fejére süssön.

– Jó reggelt ükapa! – viszonozta a köszöntést az ükunoka.

– Szervusz, urambátyám! – így Kanut.

– Köszönöm gyerekek, de adjatok valamit ennem, – követelődzött a vitéz.

Gábor gróf csengetett. Kanut órájára nézett.

– Attól tartok, – mondta aztán, – nem lesz rá időd…

– Már mért ne lenne? – hurrogta le Kont vitéz.

– A párbaj idejét tiz órára tűztük ki, s most kilencz óra van.

Kont vitéz belevágott a levegőbe.

– Agyoncsapom én azt a czinegét reggeli után is. Addig hagy élvezze az
életét.

– Csakhogy – magyarázta Kanut illő tisztelettel, – a mai párbajnak
törvényei vannak; a kitűzött időt nem szabad elmulasztanunk.

– Egye kánya, – mondta Kont úr, – akkor éhomra csapom agyon… Hanem, ha
így áll a dolog, – tette hozzá, – siessünk fiúk, nyergeltessetek.

– Pardon, – oktatta Kanut mosolyogva, – de talán kocsin mennénk… A
városban ma már nem divat lovagolni…

Kont úgy tett, mint a ki egy szót sem ért a beszédből.

– A manóba, hisz kocsin nem lehet lándzsát törni, csak lóhátról!…

Kanut tarkójára nyomta kezét. Az bizony eszébe se jutott, holott
gondolhatott volna rá, hogy Zsigmond király idejében nem a mai
fegyvernemek voltak divatosak. No de hiszen most se késő Kont vitézt
felvilágosítani. El fogja az találni a kardvivás fortélyát is.

– Bocsánat, urambátyám, – jegyezte meg szerényen, – nem dárdával és nem
lóhátról fogunk viaskodni.

– Hát mivel és miről?

– Karddal és gyalog.

Kont vitéz karikára nyitotta szemét.

– Hallod-e fiú, tréfálsz velem?

– Ments Isten… Manapság a kard és a gyalogszer a divat…

– Hát ilyet még nem hallottam! – kiáltott fel Kont úr és őszinte (?)
bámulatában az asztalra csapott… – A kardot még csak értem, de hogy
magyar nemes gyalog viaskodjék!… Nohát ebből semmi se lesz. Ha
elcsúfítottátok a magyar vitézi tempót, a lelketek rajta, de engem, Kont
vitézt, nem kötelez a ti elfajulásotok. Ősi szokás szerint lóhátról
fogok vívni, – pont!

– De – hebegte Gábor gróf, – szegény Klimanóczi talán lovagolni sem tud…
aztán lehetetlen is a kivitel.

– Miért lehetetlen?

– A városban nem szabad és…

– Kinyargalunk a Rákos mezejére, – vágott a szavába Kont.

– Hallatlan! – motyogta szörnyű zavarában a szegény Gábris.

– Képtelenség! – tódította Kanut.

De csak egyet kellett Kontnak toppantania, a két úr legott beszüntette
megjegyzéseit.

– Bocsánat ükapa! – hebegte Gabi.

– Csak reggelizzék meg urambátyám kényelmesen, – biztatta Kanut, –
ugyanis elhalasztjuk a párbajt, mert előbb meg kell tárgyalnunk a
kivánságát ellenfele segédeivel is…

E közben belépett a komornyik.

– Mit parancsol ükapa reggelire? – kérdezte Gábris, Móriczra mutatva.

– Mi van?

– Tej, vaj, kávé, tea, sült, kaviár, májpástétom!

– Elég! Ennek a felét sem ismerem. Adjatok mindenikből, majd válogatok…

Kanut elköszönt. Ükapa és ükunoka magára maradtak. Az előbbi kinézett az
ablakon.

– Hallod-e, – kérdezte kisvártatva Gábor gróftól, – mit zsibong ez a sok
ember az utczán?

Az ám! A népről meg is feledkezett Gábris gróf: a papokról, a
zsurnalisztákról, vénasszonyokról, czigányokról… Odaállott az ükapja
mellé és meglátván a palotája körül tolongó tömeget, lógatni kezdte a
fejét, mint a porczellán kinai.

– Az ám, – motyogta – sok ember, sok…

– Sok, – ütötte rá Kont vitéz, – de mit akarnak az utczán?… A csatlósnak
rég megparancsoltam, hogy meg kell traktálni a papokat. A vénasszonyokat
meg söprűre kell ültetni… Aztán – folytatta házsártoskodását, – mért nem
énekel az iródeák és miért nem játszik a kobzos meg a kürtös? Hol a
sátor? A bor? A lovak?… Hát így teljesítik a parancsomat?

Gábrisnak jó egy félórai kinjába került, mig megérttette az ükapjával,
hogy valamennyi kivánságát lehetetlen teljesítenie. A lovakat, ha
muszáj, odaadhatja a czigányoknak, de a papok el se fogadnák a sátor
alatti traktát, az iródiákok csak kiváncsiságból vannak itt, valamint a
vénasszonyok is csak a ruhája szegélyét kivánják megcsókolni, hogy ezen
a réven hamarább az égbe jussanak…

– Hüm, hüm, – hümmögött Kont vitéz, – hát hiszen megértem én azt, hogy
nagy felfordulást csinált az én földrejövetelem hire, nem is csúfolok
érte senkit, hanem ha minden kiváncsi ember meg akar engem nézni, akkor
egyebet se csináljak reggeltől estig, mint hogy mutogassam magamat. Már
pedig nem azért szállottam én le a földre, hanem a hont megmenteni.

Gábrisnak többé-kevésbbé még mindig lógott a feje.

– Hiszen igen, – mondotta, – gondoltam én arra, hogy miattad állandó
ostromállapot alatt lesz a palotám és környéke, ha ki nem találunk
valamit… De mit gondoljunk ki?

– Az csak egyszerű, – vélte Kont vitéz – emeltess hat öles bástyákat a
palota körül, a lőréseken át majd leágyúzzuk a kiváncsi hadat.

Gabi gróf két kézre fogta a fejét és megringatta, mint a siró gyereket.

– Lehetetlen, ükapa. Az utcza nem az enyém… Manapság kiki oda állhat, a
hová akar…

– Törvény ez, vagy mi? – érdeklődött Kont úr!

– Az, – világosította fel unokája, – a szabadságjogokat biztosító
törvény.

– Akkor – látta be a vitéz, – azt tisztelni kell, akármilyen bolond is.
Egyebet kell kitalálni.

– Hisz, hisz, – motyogta Gabi tanácstalanul.

– Bizd rám a dolgot, – vigasztalta az ükapa, – kardot a czombomra,
beszélni fogok a csőcselékkel.

– Kardot?… Beszélni?…

– Nos?

– Inkább behivatom – ajánlkozott Gabi, – a cső… a dicső népet, – ma a
csőcseléknek dicső nép a neve, – behivatom a népet az ebédlőterembe: ott
mondd meg nekik a magadét.

– Azt se bánom, – egyezett bele Kont, – ha nem félsz a gubaszagtól.
Hanem előbb befölöstökömözök…

És ezt meg is tevé Kont vitéz alaposan. Megevett egy fél sonkát, egy
kiló májpástétomot és megivott rá vagy négy csésze rumot teával.

– No, – mondta aztán kedves ivadékának, – most már meg vagyok békélve
magammal. Első csatára hagy jőjjenek a papok…

A papok, számszerint negyvenen, beléptek a tágas ebédlőterembe. Létániát
kántált és tömjénezett valamennyi. El voltak látva az ördögűzéshez
szükséges mindenféle szerszámmal. Mert természetes, hogy az ördög
művének tartották a Kont földreszállását. Vagy svindlinek. Akármi volt
is, nagy csorbát ütött a szent hiten. Egy ember, a ki nem tartotta be az
itéletnapi terminust! Discreditálta magát az itéletnapot, a vallást, a
bibliát!… Ha így folytatódik, becsukhatják apránkint az összes búcsújáró
templomokat, a kolostorokat, sőt a paplakokat is.

Egy öreg ferenczrendi-barát (ősidők óta a legbátrabb fajta szerzetes)
vezette a deputácziót.

– Apage satanas! – kezdte meg a czeremóniát, és daczosan a Kont szemébe
mélyesztette tekintetét. Nyilván meg akarta őt félemlíteni fanatikus
hite erejével… De a levegőbe vágott a kis öreg. Irtózatosan lefőzte Kont
vitéz. Kisült, hogy ő kegyelme még a ferenczrendi-barátnál is
alázatosabb keresztyén vala.

– Apage, apage! – segített a papoknak ördögöt űzni. – Majd alázatosan
meghajtotta fejét és egy hangos csókot czuppantott a reverendissime
kezére.

Általános álmélkodás. A litánia befagyott az ajkakon, a tömjéntűz,
miután elfeledték lóbálni, kialudt a tartókban. A testes barátban
bentrekedt az ige… Kont vitéz ezalatt kitárta karjait, mint egy apostol
s az ihlet mély kebelhangján a következő dikcziót intézte a papi
gyülekezethez:

– Főtisztelendő püspök uram, atyám, kegyes testvérem az Urban! Nem
volnék igazhitű keresztyén, Krisztus méltó követője, ha meg nem sejteném
Istennek tetsző jámbor szándékotokat. Hiszen nekem is az volt első
gondolatom, midőn lábam a földet érinté, hogy látható emléket emeltessek
Urunk Istenünk dicsőségére azon a helyen, a melyet mennyből való
leszállásom megszentele. Templomot fogok emeltetni a Rákos mezején,
fényes hajlékot Istennek…

Ezután kénytelen volt Kont egy pillanatra szünetet tartani az ükunokája
miatt, a ki ájuldozni kezdett… A papok segítségére ugrottak a grófnak,
megtömjénezték egy kicsit, vizet itattak vele, míg jobban nem lett
valamennyire. Azután így folytatta a vitéz:

– Tágas hajlékot Istennek. Hatalmas klastromot melléje… És az ország
első búcsújáró helyévé avatom a szent területet.

Mondván, még egyszer kezet csókolt volna a francziskánus barátnak, de ez
most már nem engedte, inkább ő kapta el a vértanú kezét.

– Czupp!… Neked dukál a kézcsók – mondta annak elcsattanása után, – mert
te az égből jöttél.

– Neked, – udvariaskodott Kont, – mert én most már csak egyszerű ember
vagyok, holott te Isten felkent szolgája vagy.

És – czupp! – visszaadta neki a kézcsókot.

Roppant megható és ünnepies volt a jelenet. Mindenki sírt, de legjobban
mégis Gábris sírt. Neki külön oka is volt erre.

A papisereg kivonulása után szóvá is tette ezt az okot:

– Ükapa, az Istenre kérlek, ennyire ne pazarolj!

Bár befogta volna a száját, mert a mit az ükapa erre mondott, olyan
perspektivát tárt a szeme elé, a melynek a legfenekén ő volt lepingálva,
koldusbottal a kezében és zsíros tarisznyával a vállán. Ugyanis azt
mondta neki Kont fagyosan:

– Mi közöd hozzá, a magamét költöm!

– A magadét? – rémüldözött az ükunoka, egy kínos sejtelem nyüge alatt. –
Hogy-hogy?

– Mi hogy-hogy? – kérdezte Kont?

– Az, hogy honnan lenne neked pénzed?

– Bolond! – fitymálta le a grófot az ükapa. – Minek nekem a pénz, mikor
ott van a rengeteg földem és nyájam, százhuszonhét falum, négyezer
jobbágyom! Adnak azok pénzt, a mennyi nekem kell, többet is…

– Nem értelek, ükapa, – kiáltott fel Gábris gróf (pedig dehogy is nem
értette), – hisz a te százhuszonhét falud rég az örököseidé.

– Volt, – nyitogatta könyörtelenül Kont úr, ivadéka szemét, – de most
már, hogy visszatértem a földre, újra az enyém.

– Oooóriási! – hebegte Gabi gróf.

– Az csak természetes, – eszelte Kont vitéz, – hogy élő embernek nem
lehet örököse.

– Huh! De ükapa meg volt halva!

– Meg hát, de feltámadtam a kérésedre, következésképen újra jussom van
ahhoz, a mi az enyém.

– Rémítő!…

– Akkor miért hivtál, az ebugatta? – szidta Kont az unokáját. – Csak nem
gondoltad, hogy koldusnak jövök le neked? Egy Kont!

Gábris a levegő után kapkodott.

– De én is Kont vagyok ám, én sem koldulhatok!

– Attól ne félj, gyerek, – vigasztalta meg Kont úr, – a míg az ükapádat
látod, mindennap jóllakhatsz az én asztalomon. Paripát is tartok neked:
kettőt. Mi kell még? Ha szeretsz vadászni, úgy jó kováspuskát is
rendelek neked, csatlósod is lesz kettő… A többi a te dolgod persze. Ha
be nem éred ennyivel, kövesd az én ifjúkori példámat, zsákmányolj
magadnak a magad szakállára, nagy az ország…

Hát ez a beszéd már teljesen elégséges volt ahhoz, hogy egyszeribe
szétfújja Gábris grófnak minden illuzióját, a mit a spiritisztikus tanok
összehalmoztak a lelkében. Szentlélek, hát micsoda szellem az olyan, a
ki tükröket zúz össze, összeesküvéseket szít és rablásra bujtja a békés
polgárokat! Hogy fogja ez a hazát megmenteni, mikor úgy kezdi, hogy
csúfot űz nemcsak a maga vértanúi nimbusából, hanem az egekből is!… És
el akarja harácsolni utódai uradalmait…

Valamennyi Kont-dacz, keserűség, eredendő erőszakosság csak lappangott a
késő unoka vérében, egyszeribe kitört, lobbot vetett a czivilizácziónak
őslelkét takaró hamuja alól. Megrázta magát, mint a mérges buli, lábát
nekifeszítette az asztalénak, a körmeit meg belevágta egy selyempárnába,
mintha az képviselné az uradalmait. És szembeszállott a saját ükapjával,
mint a hogy a hörcsög nekimegy az embernek is, hogy megvédelmezze azt a
pár szem búzát, a mit tőle ellopott s a pofazacskójába rejtett.

– Nem addig van a’! – vijjogta a vitéz képébe. – A birtokaimhoz
ragaszkodom. Nem tőled kaptam, hanem az apámtól. Te, a milyen pazarló
vagy, rég elherdáltad volna a magadét.

Kont, a helyett, hogy megharagudott volna, homéri kaczajba tört ki.

– Hisz nem kérek én tőled semmit, gyerek… Nem is volnál igazi Kont, ha a
magad jószántából adnál. Bízd rám, majd visszaharácsolom én a
birtokaimat a magam öklével, Kont-szokás szerint.

Gábris ki akarta csúfolni az ükapját: átölelte pipaszárlábait a térde
irányában s fehúzta őket egész az álláig, úgy kaczagott a szeme közé.

– Hihihibruhaha, hol maradtál te, ükapa, te naiv vitéz! Azt hiszed, hogy
még ma is harácsolnak?

– Nem hiszem, fiam, de tudom, – állította Kont flegmásan. – Az eszközök
megváltozhattak, de a harácsolás maga, a míg csak két ember lesz a
földön, sohasem fogja divatját múlni. Ha erővel nem vehetem vissza a
jussomat, majd visszaveszem észszel. Egyszóval azzal a fegyverrel, a
mivel ma harczolni szokás.

– A jog ez a fegyver, – vihánczolt Gabi gróf, – az meg mellettem szól.

– Melletted, – hagyta rá Kont vitéz, – de csak addig, a míg te vagy az
erősebb.

– Az az erősebb, a kinek igaza van.

Kont szatirikusan mosolygott.

– Fiam, mi égi lakók azt egész máskép tudjuk.

– Majd megtapasztalod…

Kont ütött a fejével.

– Hiszen majd megtapasztalom… Most nem is veszekszem veled tovább, csak
annyit kérdezek tőled, hajlandó vagy-e a lantosoknak és papoknak adott
szavamat beváltani?

Gábris gondolkozott egy pillanatig.

– Majd meglátjuk. Ha nem csinálsz több adósságot, megépíttetem a
templomodat.

– És a lovak?

– A lovakat megváltom pénzzel.

Kont ütött a fejével.

– Azt se bánom, hivasd be a kobzosokat…

A czigányok beléptek az ebédlőbe.

– Szátokba süssön a nap! – üdvözölte őket a vitéz. – Megkapjátok a
lovatokat, de csak télben, most nincs annyi lovam. Hanem, – tette hozzá,
– ha megelégesztek a csereárával, azt mindjárt megkaphatjátok…

A czigányok hajlongtak.

– Megelégszünk, méltóságos gróf úr.

– Helyes, – s bólintott Kont vitéz, – most már az a kérdés, mit ér a ló
manapság?

A czigányok ötöltek-hatoltak, nem mertek nyilatkozni. Bezzeg
nyilatkozott helyettük az ükunoka.

– Ötven forintot, – vágta ki szemtelenül.

A primás savanyú képet vágott, a többi zenész is szítta a fogát, de
hiába, csak gavallér a czigány-fajta: senki se tiltakozott a Gábris gróf
becslése ellen.

– Jó lesz, – mondta a primás, – csókoljuk a kezit.

– Akkor fizess, – diktálta Kont úr, – hagy látom magam is, milyen a mai
pénz.

Gábris kinyalt a tárczájából két darab ezerkoronás bankjegyet és átadta
a primásnak.

– Tizenhatan vagytok, – magyarázta, – az ötven forintjával nyolczszáz
forint. A többit én adom.

– Kezüket csókoljuk…

A banda kivonult. Gábris egymásba dörgölte a kezét. Ebből hát elég
olcsón kimászott. Majd csak kigondol valamit a templommal is.

– Hát hagylám azt a mai pénzt, – figyelmeztette Kont úr morfondirozó
unokáját előbbeni kérésére.

Gábris odatartott neki egy ezrest.

Kont megbámulta illendőképen, aztán a mellényzsebébe gyűrte.

– Csunya, – mondta, – nekem legalább nem tetszik.

– Akkor add vissza, – kérte ámulva Gábris.

– Minek? Csak nem sajnálod az ükapádtól!

Gábris röstelte sajnálni, kifújta az orrát és rágyújtott egy szivarkára.

– Mi az, a mi az orrod alatt füstöl? – kérdezte Kont. – Már
megbámulgattam az áldomáson is, de nem tudtam kitalálni.

– Dohány, – világosította fel Gábris, – Amerikából hozta valami Drake
Ferencz vagy kicsoda.

– És jó az?

– Próbáld meg.

Megkinálta ükapját egy Wafiadesz-szivarkával.

Kont rágyújtott és három szippantással kiszivta a szivarkát.

– Lassabban szídd, – tanította ükunokája.

– Jó, majd a következőt.

Igen belejött Kont vitéz a czigarettázásba, kedvét lelte benne.

– Hát – jelentette ki a harmadik után, – most már jöhetnének az
iródeákok. Essünk túl rajtuk…

Ezt már Gábris sem bánta. Hadd kürtöljék világgá az adta pennászai az ő
dicsőségét a spiritizmus terén. Ha már megfizeti, legalább tudjon róla
az egész földgolyó. Becsengette Móriczot.

– A méltóságos úr szivesen látja az ujságiró urakat.

Alig egy percz mulva bevonult a penna hadserege: összesen hetvenkilencz
ujságiró. Mindenféle fajta. De olyan egy sem akadt közöttük, a ki fel ne
lett volna fegyverkezve. Csak egy kodakkal persze, mert nem akarták ők
Kont vitézt lelőni, csak lefotografálni. Abba meg szivesen beleegyezett
a hétszáz éves vértanú. Olyan pózba csapta magát, mint egy toreador a
bika előtt.

A fényképezés után az intervjú következett. A riporter urak letelepedtek
a székekre és körülfogták a mesebeli vendéget karéjban. A részben előre
megállapított főkérdéseket a legtekintélyesebb lap (a «Magyar
Birodalom») tette fel.

_A tudósító:_ Sziveskednék méltóságod megmondani, mi birta rá, hogy
otthagyja mennybéli hazáját s magas poziczióját gyarló porhüvelylyel
cserélje fel?

_Kont:_ A hazámért való aggodalom.

_A tudósító:_ És mi úton értesült méltóságod a haza mostoha sorsáról?

_Kont:_ Az ükunokám üzente fel nekem egy asztalláb segítségével.

_A tudósító:_ És rögtön leszállott méltóságod a hivására?

_Kont:_ Nem épen rögtön, de annyit panaszkodott a Gábor, hogy végre is
megsajnáltam a hazát.

_A tudósító:_ S mi úton-módon szándékozik méltóságod a haza sorsán
segíteni?…

_Kont:_ Arról most nem nyilatkozhatom. Először meg kell ismerkednem a
népemmel, mert a mint kigyelmetek képéből is kitűnik, súlyos
vérkavarodások történhettek itt Zsigmond óta.

_A tudósító:_ Helyes; a faj megnemesedett, de ki fog-e méltóságod
igazodni a földön hét század öltő távollét után?

_Kont:_ Ki, barátom. Annyit már most is elárulhatok, hogy hétszáz év
alatt alig változott itt valami. Úgyszólván csak formát cseréltek az
emberek és a házak.

_A tudósító:_ Nem vitatkozom méltóságoddal…

_Kont_ (szavába vágva): Azt nem is tanácsolom.

_A tudósító_ (megsértődre, némi gúnynyal): Mi a czivilizált világ első
nagyhatalma vagyunk, de az éggel még sem akarunk perbe szállni.

_Kont:_ A világ első nagyhatalmai a kötél és a patkány. (Óriási
konsternáczió.)

_A tudósító:_ Lenne szives méltóságod megmagyarázni, miként értelmezi
eme merész állítását?

_Kont:_ Hát megmagyarázom _kendteknek_ úgy, hogy még kendtek is
megérthessék… Egy jó hatrét kötéllel föl lehet kötni sorjában az egész
emberiséget s a patkány egy óra alatt megeszi ezt a kötelet. Akkor pedig
az egész emberiség _élete_ a patkány gyomrában van.

A zseniális paradox mondás óriási szenzácziót keltett. Volt a
zsurnaliszták közt egy drámairó is. Ez a magasságba ugrott tőle és
elkiáltotta magát:

– Homéri, shakespeari, isteni!

– Sst, – intette rendre a vezénylő tudósító. – A következő kérdés:
Milyen az ég?

_Kont:_ Sajnos, az hivatalos titok.

_A tudósító:_ Kitől tetszett szabadságot kapni?

_Kont:_ A közvetlen feljebbvalómtól.

_A tudósító:_ Ki volt méltóságodnak közvetlen feljebbvalója?

_Kont:_ Ez is hivatalos titok.

_A tudósító:_ És égi s légi útjának mikéntje?

_Kont:_ Ezt nem értem. Zsigmond király korában nem így beszéltek
magyarul.

_A tudósító:_ Úgy értse méltóságod: kegyeskedjék elmondani
földreszállása történetét.

_Kont:_ Az egyszerű. Kikerestem a régi testemet s szellemem fölibe
vettem. Aztán letörtem egy darabot a Saturnus csillagból, leterítettem
az éj nedves fátyolával, (hogy meg ne gyúljak vele együtt,) ráültem s
leereszkedtem rajta.

_Mind:_ Óriási!… (Szünet. Hátborzongás.)

_A tudósító_ (hebegve érzései súlya alatt): Mondaná meg méltóságod…

_Egy göndörhajú_ (görbe lábacskáin Kont szine elé karikázik és
mutatóújjával megczélozza a főriportert): Halt! Mielőtt tovább mennénk,
azt mondja meg a méltóságos úr, hol _létezik_ az a meteor, a min
leutazott?

A kérdést zseniálisnak találta minden lélek, maga az ükunoka is. Az ám,
a meteor! Halljuk! Halljuk! Mi van a meteorral? – zengett-zúgott az
érzelmek viharja szerteszét.

_Kont_ (roppant flegmával): Azt tudjam először, mi az a meteor?

_A tudósító:_ Az a csillagdarab, a mit letört. Minden csillagdarab, a mi
a földre hull, meteornak neveztetik.

_Kont:_ Vagy úgy… Hát azt ott hagytam a Rákos mezején.

Erre egyszeribe vizsgálóbiróvá változtatta a főriportert a vére:
szimatoló inkvizitorrá.

– Mondja meg nekem méltóságod, – kérdezte s újjával két szeme közé
czélozott a vértanúnak, – meg tudná-e találni azt a meteort?

_Kont:_ Hogy a manóba ne!

_A tudósító_ (feláll): Mindjárt?

_Kont:_ Akár mindjárt.

_Mind_ (felugrálnak, majd bátortalanul vigyorogva az egymás szemébe
néznek, végül összecsattannak a tenyerek): Kolosszális! Fenomenális!
Rettenetes!

Ezeknek a felkiáltásoknak az a magyarázatuk, hogy a zsurnaliszták el
voltak ugyan készülve arra, hogy egy nagyszabású szélhámos üzelmeivel
állanak szemközt, de ilyen merészségről még álmodni se mertek!…

_A tudósító:_ Hajlandó-e méltóságod személyazonossága igazolása
érdekében bennünket azonnal odavezetni, a hol a meteorkő a földre esett?

_Kont:_ Nem, barátom! Afféle kicsiségekért nem vagyok hajlandó a lábamat
megmozdítani.

_Mind:_ Áhá!

_Kont:_ Hanem ha vártok addig, a meddig elintézem azt a párbajt, a mire
egy csantra kamasz tegnap kihítt, megmutathatom nektek a
csillagforgácsot, mert a Rákos mezején lesz az _istenitélet_ is.

_Mind_ (másodszor is összecsapják tenyerüket).

_A tudósító:_ Tehát a Rákos mezején tetszett kiszállani?

_Kont:_ Ott.

_A tudósító:_ És ott lesz a párbaj is?

_Kont:_ Már egyszer mondtam.

_A tudósító:_ És ott lehetünk mi is?

_Kont:_ Bánom is én…

_A tudósító:_ És meglátjuk a meteort?

_Kont:_ Meg hát!

_A tudósító:_ És nem tart bennünket bolonddá a méltóságos úr?

_Kont:_ Mi haszna lenne. A ki nem bolond, attól úgyse bolondulna meg.

A bámulatnak is csak egy bizonyos számú foka van; a fogas zsurnaliszták
elképedése már nem tudott nagyobbra nőni. A főriporter megfeledkezett
róla, hol áll és impertinens fejcsóválások között ezzel a kérdéssel
fordult társaihoz:

– Mit szóltok ehhez?

Kont vitézből kitört a régi kényúr.

– A véleményeteket – rivallt rá a tintanyaló hadra, – mondjátok el az
egymás fejének a hátam megett. Előttem úgy viselkedjetek, mintha dárdát
nyeltetek volna. Értettétek?

Ezt megértették az ujságirók. Csak azt nem sejtették, hogy fogja magát a
_modern Cagliostro_ a meteor bemutatási kényszere alól kisvindlizni? És
miféle agyafúrt kitalálásokkal fogja folytatni a megkezdett üzletet, ha
lelepleztetik!… A zsurnaliszták meg voltak róla győződve, hogy botba
szaladt az _ipse_. De persze kifejezést nem adtak a meggyőződésüknek…

Informáltatták magukat a párbaj ideje és körülményei felől s
megszállották a szemben levő sarokkávéházat, hogy ott várják be a
legközelebbi fejleményeket. Azonban addig sem lopták a napot, előszedték
a kutyanyelveket és hozzáfogtak az intervjuról szóló riportjuk
megszerkesztéséhez. Megjegyzést nem fűztek hozzá, mindössze ama
reinkarnálási eseteket sorolták fel, a melyekről a világnak, illetve a
spiritiszta köröknek a Kont esetéig állítólag tudomásuk lett volna.
Egyszóval nem csapták be az ajtót a nagyközönség izgalmas érdeklődése
elől, inkább felsrófolták a fantáziákat: ez jövedelmezőbbnek tetszett…

Elkészülvén a riportok, egy pár pohárka borovicska, ürmös vagy állás
felhörpintése után izgelődni kezdtek az _első nagyhatalom_ előörsei,
mert immár elérkezett az ebéd ideje, de még nyomuk sem mutatkozott a
várvavárt párbajsegédeknek. Még tűrtek vagy egy órahosszat, aztán,
tekintve, hogy el nem hagyhatták a posztjukat, megrendelték a
debreczenit, vagy a két tojást pohárban, s úgy, a hogy, beebédeltek.
Aztán sakkoztak, kalábereztek és káromkodtak.

Délután négy órakor végre felbukkant a sarkon Kanut daliás alakja,
nyomában Gekszi gróf.

S – uczczu vesd el magad, – egy szempillantás alatt kiürült a kávéház és
az utczára költözött. A falhoz nyomta a két érdemes férfiút egy
szempillantás alatt s nem eresztette addig, a míg ki nem vallották a
nagy szenzáczió részleteit…

– A párbaj holnap fog végbemenni a Rákos mezején, még pedig lóhátról.
Belépőjegyek a Kont-palota portásánál kaphatók…

Tudnivaló ugyanis, hogy 2091-ben már annyira kibővültek volt
Magyarországon a szabadságjogok, hogy az egymás fejbeütése sem tartozott
többé a tilos cselekmények közé, ha a kölcsönös megegyezés be volt
bizonyítható.

A zsurnalisztahad vévén a szenzácziós informácziót (és külön tiz koronát
a portási protekczió elnyerése czéljából), öt percz lefolyása alatt
megszerezte az antrébilétákat, aztán visszahemzsegett a kávéházba és
újabb kutyanyelvekre újabb riportokat firkált:

_«Szenzácziós középkori párbaj egy inkarnált szellemmel.»_

_«Kont, a kemény vitéz és Klimanóczy!»_

_«Meteorkeresés a Rákos mezején!»_

A krajczáros ujság nagykövetei még további három sort irtak a riportjuk
fölé. A külföldi lapok tudósítói a következő szörnyű sürgönyt röpítették
világgá:

«Héderi Kont grófnak sikerült az ükapját, a magyar történelemből
előnyösen ismert s hatszáz év előtt lefejeztetett Kont vitézt, a hires
összeesküvőt, a szellemek világából a földre csalnia. Állítólag egy
meteoron szállt le az ős s még aznap lovagias ügye kerekedett. Párbaját
előkelő, válogatott közönség jelenlétében holnap fogja megvívni,
korabeli szokás szerint, lóháton. Utána be fogja mutatni a meteorját is.
A csudával határos események elé feszült várakozással tekint az egész
ország apraja-nagyja. A tudós akadémia elemeztetni fogja a meteort. A
reinkarnált szellem személyazonosságának megállapítása czéljából a
legszigorúbb rendőri és tudományos vizsgálat fog megindíttatni…»

Kanut és Gekszi gróf ezalatt jelentést tettek felüknek ügyének mikénti
állásáról: hogy Klimanóczy csudálatosképen azonnal belement a
kivánságukba, sőt némi gyanús megkönnyebbülést mutatott, midőn azt
értésére adták… Ilyenformán elhárult minden akadály a lovas párbaj elől,
az ellenfelek holnap _hajnali_ nyolcz órakor vígan összeütközhetnek a
Rákos mezején…



IV.

Azt talán mindenki tudja (tudhatná legalább), hogy vérbeli ujságiró nagy
események hajnalán (különösen ha eme hajnal összevág a csillagászati
hajnallal) nem képes elaludni az izgalomtól, nem is próbálja meg. Inkább
elmegy a kabaréba és addig lumpol, míg egy garasa marad. Ez jó metódus,
mert a zsurnalisztának szüksége van az eszére, már pedig semmi sincs a
világon, a mi jobban gyógyítaná a mámort, mint az abszolut pénztelenség.

A mi riportereink sem voltak _roszabbak_ másoknál s a _nagy_ párbajt
megelőző éjszakát összesen hét mulatóhelyen dőzsölték át. Utolsónak a
New-York-kávéház maradt, mert ott hitelez a főpinczér.

Hajnali öt órakor hatalmas eszméje támadt Hunyady Mátyásnak, a «Hirverő»
riporterének.

– Gyerekek, előzzük meg Kontot, kerekedjünk fel és keressük meg a
meteort!

Az eszme (tekintve, hogy ujságirói zónaészről van szó) későn jött, de
nem igen jöhetett előbb. Pihent agygyal nem lehetett a meteorban hinni,
ahhoz naivság kell, a mi bizonyos fokú szeszek nélkül egy szkeptikus
pennász fejében el nem képzelhető. De azzal igen.

– Mondasz valamit, – kapott az eszmén Bor Lőrincz, az «Aranykakas»
riportere. – A meteor egy lelet, a melyből egyharmadrész a megtalálónak
dukál ki.

– Már pedig a meteornak óriási értéke van, – tódította a kollegája…

– Hátha még szellemek nyargaltak rajta!…

– Rengeteg pretium affectionis várható…

– Milliók…

– Az angol múzeum…

Így a harmadik, negyedik, ötödik úr. A tizedik, huszadik, ötvenedik nem
szólt semmit, csak fogta a kalapját és esernyőjét s megnyugtatván
Szöpit, a főpinczért, hogy ma nem fizet, kilépett a friss levegőre.

Mikor együtt voltak valamennyien, megszólalt Hajnal Dóri, a főujság
riportere:

– Gyerekek, kocsin megyünk?

Kitörő kaczagás követte a nevetséges kérdést.

– Ki jár manapság kocsin!…

Útnak indultak a suszter paripáján a Rákos mezeje felé. Hetvenheten
valának, elszánt, kemény legények valamennyien. Másfél órai gyalogolás
után megérkeztek a történeti nevezetességű mezőre és széjjelszéledtek,
mint a skatulyából kieresztett bogarak. Keresték a meteort.

Ha valami nagyobbfajta kőre bukkantak, megdobbant a szivük, leguggoltak
hozzá és elkezdték ismergetni. De senki sem értett a meteorhoz a
nagyhatalom virgoncz képviselői közül. Ám azért nem estek kétségbe, kiki
a puszta érzésére bizta magát, hiszen mi egyéb a zsurnalisztika, mint az
érzések és kitalálások tudománya?…

Immáron egy órahosszat barangoltak volt az ujságirók a Rákos mezején, de
a meteor csak nem akart mutatkozni. Már-már felhagytak a czéltalan
kereséssel (azok, a kiknek feleségük volt, inkább harmatgombát szedtek a
zsebkendőjükbe, a nőtelenek meg mezei bokrétát kötöttek a rét
vadvirágaiból, voltak, a kiket igen kifárasztott a heczcz, ezek helyet
foglaltak egy-egy vakandoktúráson, vagy lefeküdtek a boglyák alá, azt se
bánták, ha szájukba süt a nap), midőn hét óra felé egy különös jelenség
vonta magára a szemfüles csapat figyelmét. Valahogy népesedni kezdett a
mező. Kaputos urak mászkáltak szerteszéjjel, többnyire czilinderben és
pápaszemmel az orrukon. Némelyiküknek bőrtáska volt a nyakába akasztva,
mások könyvet szorongattak a hónuk alatt, komoly, tudákos képet vágott
valamennyi. És folyton szaporodtak, mint a gomba, a fejük lógott, mintha
az orruk vére folyna. Nem lehetett kitalálni, mi lelhette őket.

– Bogarásznak, – jegyezte meg az egyik ujságiró.

– Botanizálnak, – vélte Dóri.

– Se nem botanizálnak, se nem bogarásznak, – mondta egy harmadik. – A
párbajczirkuszra jöttek.

Ez alighanem igaz lehetett. Csak az volt a furcsa, hogy igen
össze-vissza mászkáltak a jövevények, minden látható czél és rendszer
nélkül. És ha összetalálkoztak, szidalmazni kezdték egymást.

– Miféle csudanép ez? – kiáltott fel egy kis vörös gyerek. – Én bizony
megszólítok vagy egyet.

– Fölösleges, – jegyezte meg Bor Lőrincz fölényesen, – én már
kitaláltam, hogy kicsodák.

– Halljuk!

– Tudósok… Ők is a meteort keresik.

Biz igaz a… Hisz az esti lapokba kiszerkesztették volt a meteort is. Kár
volt annyira sietniök… Most ezek a szürke tudósok szedik majd le a
tejfelt a meteorról. Annyival is inkább, hogy minden valószinűség
szerint ismerősök vele.

A kaján irigység friss energiát csepegtetett az ujságirók szivébe. Még a
legfáradtabbja is talpraszökött és hajrá, megkezdődött a versenyfutás
tudós és ujságiró között.

Az se használt. Bor Lőrincz, a ki kabaretszinész volt üres óráiban,
megcsinálta a meteorkuplét, de magát a meteort senkise fedezte fel. Már
a Kanut számozatlanja is feltűnt a kéklő távolban, azaz egy porgolyó
közepén és – semmi.

A riporterek megelégelték a keresést, kicsúfolták a tudósokat, aztán
összeverődtek, hogy a bekövetkezendő harcz terére vonuljanak.

Azt azonban előbb még föl kellett fedezniök, mert hiányos volt a
rendezés, senki se tudta, hol lesz a csata…

No de kisült hamarosan az is. A Kanut fogatja épen a firkonczok felé
kanyarodott és alig két-háromszáz lépésnyire tőlük megállott.

Először Gekszi gróf szállott ki belőle, a Gábris helyettese, aztán maga
Kanut, a viadal főrendezője. Nagyon ki voltak fontos szerepükkel,
szemlét tartottak a terep felett, leléptek vagy egy félholdnyi
területet, botokat szúrtak a földbe, köhögtek és czigarettáztak. És nem
hallgattak senkire.

Az ujságcsinálók ez egyszer nem is igen bolygatták őket, hiszen majd
kisül a végén, megérte-e a rév a vámot…

Annyi bizonyos, hogy a nekikészülés és a felvonulás igen érdekes,
mondhatni izgalmas eseményeket igért. A Kanut fogata után négy kamáslis
lovász négy telivér paripát ugratott a helyszinére, majd megérkezett
Klimanóczy is, egyik segédje társaságában. A másik egy harmadik fogaton
a két orvost vezette elő. De még ezzel sem fogyott el a fogatok száma.
Egy fiakkeren lóhalál esetére két állatorvos ült (ez a körülmény
rendkívül élénkítette a kilátásokat), a másikon meg az ükunoka egy
pappal. Klimanóczy ugyanis ragaszkodott az utolsó kenethez, azt pedig
otthon, épkézláb ember létére nem kaphatta meg.

Már csak Kont hiányzott a szereplők közül. A főszereplő. Még az
ujságirók se tudták kitalálni, hogy miért késik. Hova lehet és miért
tartogatja magát az utolsó pillanatra? Póz ez, vagy megúnta földi életét
és visszakérezkedett az égbe? Az mégsem lehet, különben a segédek nem
serénykednének annyira. Puffra!

A nézőközönség folyton nőtt, mint a lavina. A lovak prüszköltek. De
prüszköltek immáron az emberek is, attól tartottak, hogy be lesznek
csapva. Némelyek már széledni is kezdtek, midőn végrevalahára hangot
adott a föld: egy csapat vágtató ló dübörgése ütődött a dobhártyákhoz.
Mindenki arra kapta a fejét, a merről a hangok jöttek. A kurtábbak a
magasabbak tetejibe másztak, hogy jobban lássanak. Ezek rugdostak és
káromkodtak. Majd megeredt a találgatás: Hányan lehetnek?… Heten! Tizen!
Huszan!… És hol a vitéz? Nem látszik a vitéz!

Ez dühbe hozta a tömeget.

– Nem látszik a vitéz! – dörögte ezer torok követelőn.

Egy hat éves siheder, a ki az apja nyakában foglalt helyet, végre
kivette a száguldó lovascsapatban magát a várva-várt, mohón követelt
hőst is.

– Ahol van a, ieds’apám, a közepin vágtat és kék bunda van rajta.

Frenetikus üdvriadalba tört ki a tömeg.

– Éljen a szellem! Éljen a vértanú! Éljen Kont vitéz…

Hát megérdemelte Kont az ünneplést, annyi bizonyos. Mert ugyancsak
kivágta a magyar tempót. Sem szemnek, sem léleknek nem maradt adósa
azzal a nimbuszszal, a mi dicső hirét környékezte. Tizennyolcz markos
szénfekete paripáját úgy ülte meg, mint egy hódító hadjáratból hazatérő
keleti fejedelem. Aranyhimzésű bársony zsabrák verdeste a büszke állat
vékonyát, hattyúcsótár rezgett a fején. A kantárja aranynyal kivert zöld
szattyán, patkója vert ezüst. Maga a vitéz smaragdzöld díszruhát öltött
s kevély sasfejébe nyusztprémes kalpagot nyomott. Mogyorónagyságú
gyémánt csillogott a forgójában, de még annál is jobban szikrázott a
szeme. Szép volt, erős, hatalmas, félelmetes, mint Mars Isten maga…
Dicső látvány… Megreszketett bele a magyarok faji hiúságukban
megihletett szive.

Az ujságirók összekancsalítottak.

– Ezt jól csinálta! Pompás legény! – sugdostak-bugdostak s kalapot
emeltek a nagyúr és kisérete előtt.

A kiséret tizenkét aranysárga díszruhába bújtatott csatlós volt. Úgy
akarta Kont. Gábor gróf nem is igen bánta, hiszen az ő családi
hiúságának hizelgett a rendkívüli parádé.

A pálya ki volt mérve, a harczi paripák megnyergelve… Kont leszállott
galléros spanyol lováról és a párbajra készen tartott fürge telivérre
pattant.

Szegény Klimanóczy is nekikészült Isten nevében, bár ő nem pattant, csak
kúszott a lovára, háromszor is kicsúszott a lába a kengyelből, míg végre
a hegyibe került. És haj, de keservesen festett rajta a tutykos
bricseszében! De a bricsesz csak hagyján, hanem úgy reszketett az árva,
mint a rezgőnyárfa levele, vagy a hajnali harmat a liliom kelyhén.

– Bátorság! – buzdította egyik segédje. – Talán nem csap egészen agyon.

Azzal megkezdődött a párbaj. Kanut, a vezető segéd, átnyújtotta
Klimanóczynak a kardját (Kontnak ott lógott a fringiája a czombján) és
ráparancsolt, hogy veszteg maradjon az adandó jelig. Kontot pedig, a ki
váltig tánczoltatta lovát, megkérte, foglalja el helyét a pályavonalon.

A vértanú hajtott a szóra, a kijelölt vonalra ugratott.

Az ellenfelek húsz lépésnyi távolságra voltak egymástól.

– Vigyázz! – vezényelt Kanut.

Kont kirántotta kardját hüvelyéből és nyugodtan várta a további jelt.
Klimanóczy suttyomban keresztet vetett magára a kardjával.

– Rajta! – hangzott el a döntő szó.

A lélekzet elállott a keblekben (a legtöbb lélekzet a Klimanóczy
keblében állott el), az arczok kipirultak, megfényesedtek a szemek.
Hogyne! Egy középkori élet-halál torna a XXII. század végén. Magának a
német császárnak sem lehet ilyen dicső látványban része, hiába uralkodik
ötven millió emberen.

A Kont lova kiszökött helyéből s büszke ura térdének igájában, mint a
szöcske a Klimanóczy-pár elé torpant. Azonban a Klimanóczy-pár (a ló
alul s lovasa a tetejében) valahogy nem mozdult egyet sem, hiába
buzdította a dicsszomjas tömeg. Ők flegmatikusak voltak. Vagy még
valószinűbb, hogy se láttak, se hallottak, csak akkor kezdtek eszmélni,
mikor rájuk kurjantottak a segédeik.

– Vigyázz! Ugrass félre! Vágj!

Hát engedelmeskedett jó Klimanóczy, félreugratott és vágott, még mielőtt
Kont (nyilván cziczázni látszott vele) elhatározta volna, hogy előre
küldje a másvilágra. Vágott Klimanóczy többször is, de nem jó helyre
vágott egyszer sem. Kétszer a levegőt ütötte agyon, a harmadik csapással
meg a saját partnerét találta fültövön, a Ráró lovát. Azt pedig egy ló
se szereti. Ráró se vette tréfára a dolgot, kirúgott kínjában, aztán,
uczczu vesd el magad, korláton, tömegen, tüskön-bokron át vitte az
irháját, ha meg nem hótt azóta, talán még most is szalad.

A nézőközönség részéről csak kevesen vették észre azt a kardcsapást,
melyet a menekülő paripa kapott, a legtöbben szegény Klimanóczyt
vádolták meg gyáva megfutamodással.

– Pfuj! Szégyelje magát! – ordította a tömeg ambicziózusabb és vérmesebb
része, a többi úgy kaczagott, hogy majd belefult.

Szerencsére nem hallotta Klimanóczy az érzések zajlását. Őt már a
korlátnál letessékelte hátáról a paripája, olyan gorombán pedig, hogy
egyet se moczczant többet.

Az orvosok és a pap melléje ugrottak és elkezdték élesztgetni.
Nagysokára sikerült is a műveletük, a midőn is kisült, hogy kutyabaja
őkigyelmének, mindössze az ijedtség tett némi kárt az idegeiben.

A tömeg zúgott, a viadal folytatását követelte, de a segédek
befejezettnek jelentették ki a párbajt.

Kont hüvelyébe dugta kardját és így szólt Klimanóczyhoz:

– Én most téged az égbe küldhetnélek, de nem teszem, mert nem vagy rá
méltó.

Hiszen egyebet sem akart jó Klimanóczy. Mit csinálna ő a demokrata
égben, kaszinó és exczellenczek nélkül?…

A párbaj szerencsés, de az általános várakozást nem minden irányban
kielégítő befejezése után Kont vitéz úgy tett, mint a miniszterek, ha
igéretet kell beváltaniok. Hátat fordított az ujságiróknak és lovat
cserélt, hogy visszanyargaljon a városba.

A pennászok azonban legott észrevették a turpisságot (nekik ugyan nem
imponált Kont, még ha csakugyan a harmadik égből jött is), áttörték a
küzdőteret körülvevő korlátokat és a legváltozatosabb életveszedelmek
között belekapaszkodtak a vitéz lova kantárjába, majd hogy fel nem
lökték a spanyol óriást.

– Hohó, méltóságos uram, hohó! Az igérete! A meteor! Nem azért
virrasztottunk, hogy az eszünkön túljárjanak.

Kont elnevette magát, mint a kocsizó utas, a kit krajczárért visongó
purdék üldöznek, aztán kezére ütvén a lova kantárját czibáló
ujságirónak, csendet intett:

– Hát komolyan látni akarjátok a csillagot, ficzkók? Ott van a _karám_
sarkában (s arrafelé mutatott a kardjával), abban a gödörben; ha
iparkodtok, estére kivájhatjátok a körmötökkel is. – Mondván,
visszadugta kardját hüvelyébe, megsarkantyúzta lovát és azt se mondta,
bá – elvágtatott. Nyomában a csatlósai…

Gabi gróf és a pap kivételével a párbaj egyéb szereplői mindnyájan meg
voltak róla győződve, hogy a vértanú bolonddá tartja a tudósítókat a
meteorjával. Ez volt különben most már a tudósok meggyőződése is.
Röstellkedtek is a naivságuk miatt, a melylyel egy hirlapi kacsa által
félrevezettetve, bebogarászták az egész Rákos-mezőt.

Az exaltált Gabi gróf volt az egyedüli élő, a ki, ha nem hitt is benne
föltétlenül, de nem tartotta lehetetlennek, hogy meteort talál a
gödörben.

Ügyet se vetve a magukat becsapottaknak hitt ujságirók méltatlankodó
zúgolódására, intett a papnak és a Kont által megjelölt gödör felé
irányította lépteit. Egy körülbelül két láb átmérőjű, laza földdel
betemetett, de meglehetősen éles vágású mélyedés volt. Gábor gróf
beleszúrta a botját. A laza föld engedett, a bot nem talált
ellentállásra. A gróf ekkor kiránczigált a földből egy öles karót, a mi
határczövekül szolgált a párbajhoz és azt kezdte a gödörbe
belenyomogatni. Süppedt a karó, mint kés a vajba, egy méternyi
mélységben azonban egyszerre megállt. Gábor gróf ráakasztotta magát, de
nem ment az beljebb a terhe sulyától sem.

A tudósok és ujságirók végtére figyelmessé lettek a mesterkedésére;
körülözönlötték a grófot, majd egy másfél métermázsás tudós fel is
ajánlotta neki a kiváltságos súlyát, hogy a karót mélyebbre dugja.
Megpróbálta, de siker nélkül. Feszegette a lyukat, mártogatta a karót, –
semmi. Azaz dehogy semmi. A karó, valahányszor belevágta a porhanyó
földbe, egy nagyot koppant. Biztos volt, hogy a hegye kemény tárgyat
ért. Kipkopp-kopp!…

– Ez kő, – jelentette ki a kövér tudós és szinte ijedten a saját
felfedezésétől, körülnézett a gyülekezeten.

Csupa tátott szájat látott és tágranyitott szemet.

– Ha kő, – vélte egy göndör ujságfiú, – ki kell ásni.

– Bolond! – Hurrogták le a kollegái. – Ne blamáld magad!…

– A blamázs már megvan, – védekezett az, – egy szamársággal több vagy
kevesebb nem zsenirozhat minket.

A tudósok még bizakodóbbak voltak.

– Az ördög nem alszik, meg kell próbálni a dolgot.

Megpróbálták. Ujságiró és tudós lehasalt a gyöpre és hozzáfogott a
munkához. Körmükkel vájták a gödröt, míglen elfogyott a laza föld és az
ellentálló tárgyra bukkantak.

Hát biz az csakugyan valami kőféle volt, bár vasnak is lehetett volna
nézni. Először egy ujságiró tapogatta meg, de dr. Szerémy, a tudosok
nesztora a kezére ütött érte.

– El onnan, szentségtelen laikus, majd én fogom meghatározni a leletet!

És bebújt a gödörbe.

A kiváncsi gyülekezet izgatottan, kipirult szemmel leste a nagy férfiú
szavát. Nem sokáig váratott magára. A tudós megkopogtatta a követ egy
kis kalapácscsal, letört belőle egy borsónyi darabot, nagyítóüveg alá
tette, kukucskált, szuszogott, izzadt, majd gőgösen, mint Pythagoras,
midőn a tételét kitalálta, kimászott a gödörből és az ég felé
irányította tekintetét.

– Meteor! – nyögte ki aztán és kimerülten a földre rogyott.

Senki se törődött vele… Az ámulat elállította még az emberek lélekzetét
is. Egy pillanatra csönd lett, vészes csönd, mint a nagy viharok előtt,
aztán megcsuklottak a torkok s felszabadultak a tüdők a csuda spontán
nyomása alól.

– Meteor! Meteor! – zsongott a bámulat moraja száz ajkon. – Meteor, –
suttogta a szellő, búgták a bokrok, a fák, az erdő. – Meteor! Meteor!
Meteor! – nyögte, üvöltötte a föld szelleme az irdatlan mélységek alól.

*

A vitéz feltűnése és a meteor megtalálása közötti rövid időben a
közvélemény jóformán komolyan sem vette a Kont-esetet. Foglalkozott
vele, de csak úgy, mint a hogy egy szenzáczióval, zseniális stiklivel
szokás foglalkozni. A nagy rendkívüliségek megragadják az emberi
fantáziát, a melynek a szellemi elfogultság perczeiben, a hangulatok
megszületési mámora közepette szivesen tesz konczessziókat a józan ész.
De ez csak rövid ideig tartó jelenség szokott lenni. Mélyebb benyomást a
Kont-eset mindössze azokra tett, a kik az események lejátszódása
alkalmával véletlenül a szinpadon voltak s a Kont mindenesetre hatalmas,
rendkívülien érdekes egyéniségének közvetlen hatása alá kerültek. Bár
egy pár gyenge idegzetű, szertelenségekre hajló fantaszta kivételével
ezek is kiheverték a _mámorukat_ hamarosan, úgyszólván egy éjszakán át.
A kaszinó igen röstellte s a nyilvánossággal szemben egyszerűen
letagadta azt a nagyszabású dáridót, a mibe a vitéz úgyszólván
belekergette, midőn tagjai között megjelent.

Föltétlen hivői a Kont reinkarnálási esetének csupán a
spiritiszta-társaságok tagjai között akadtak. A XXI. században erősen
_burjánzott_ ez a _szekta_, úgyszólván annak jegyében indult útjának a
század, a mi viszont az előtte lezajlott idők forrongó társadalmi
evolucziói közepette és következtében meggyöngült, illetve túlfinomodott
érzékek halluczinácziójának volt az okozata.

A spiritiszták feltétlenül hitték (s tételük bizonyítása végett teljesen
beigazolt esetekre tudtak hivatkozni), hogy a Teremtés csúcsán, Istenen
kívül a szellemeknek egy egész hierarchikus szervezete áll és uralkodik
az emberi nem felett, s hogy eme szellemek emberré való
visszalényegülése, reinkarnácziója nem tartozik a lehetetlenségek közé.



V.

Az erősen elharapódzott s már némi hatalomra szert tett spiritiszta
szekta szuggesztiv erejű fanatizmusának és agilitásának volt
tulajdonítható, hogy a közvélemény nem merte elvetni a Kont-esetet, mint
olyat, a mely nem méltó arra, hogy az emberi intellektus a fejtegetésébe
belebocsátkozzék, sőt bizonyos föntartással belement annak
társadalomrendőri és tudományos megvizsgálásába is. A meteor (bár annak
eredetét, illetve bemondott szereplését a vitéz egy hatalmas,
embergúnyoló tréfájának minősítették a szakmabeliek is), mondom, a
meteor bemondása és fölmutatása egy argumentum volt a spiritisták
kezében, a mely felett nem lehetett napirendre térni még a
legmegátalkodottabb szkeptikusnak sem. Annyival kevésbé, hogy a
szakértők által felvett látlelet értelmében teljesen ki volt zárva,
miszerint az égitest titokban és csalási szándékkal csempésztetett a
Rákos mezejére. A kő fekvése s az azt körülvevő földrétegek
konzisztencziájából minden kétségen kívül meg lehetett állapítani, hogy
az maga vájta meg a gödrét, következésképen közvetlenül oda hullott, a
hol találtatott. Még pedig, tekintve a meteor feletti földréteg
frisseségét és lazaságát, csak pár napja eshetett oda. Egy meteor
lehullása rendes viszonyok között kápráztató s száz mértföldnyi
területen is szembeszökő égi tünemény, adott esetben azonban leeshetik
szinte észrevétlenül is: egy közönséges hullócsillag jelenségét mutatja.
A Kont-féle meteornál az utóbbi esetnek kellett fenforognia, különben
látta volna az egész főváros, midőn a földre zuhant. Holott senkise
vette észre. Ilyenformán Kont sem égi tünemény útján szerezhetett róla
tudomást. Hogyan hát? Rendes _emberi úton_ semmi esetre sem. Tehát egy
isteni kijelentés, vagy valamely emberileg nem érzékelhető lelki áttétel
útján: mondották a tudósok. Ettől a tételtől már csak egy lépés
választja el a spiritiszták reinkarnálási elméletét. S ezt a lépést is
áthidalta lassacskán azoknak a titokzatos körülményeknek (még bűvészi
szakvélemények szerint is) fizikai megfejthetetlensége, a melyek között
Kont ükunokájának megjelent; támogatta azt a vitéz ősi zamatú
magatartása, tájékozatlansága a kor viszonyaival szemben. Mert szinte
hihetetlennek tetszett, hogy egy szélhámos, legyen bármily eszes és
fegyelmezett, soha csak egy pillanatra se jöjjön ki egy oly szerepből, a
melynek megjátszása emberfeletti éberségen kívül még tudományos
készültséget is föltételez.

Mindezekhez hozzájárult végül a Kont természetellenes ereje és étvágya.
Eredetisége, páratlansága minden korabeli tipusok között. Később az a
tény, hogy bár milliónyi ember járt a csudájára, egyetlen lélek sem
akadt, a ki valaha hasonló emberre csak emlékezett is volna. Last, but
not least, a vitéz megdöbbentő hasonlatossága a Héderi-képtárban őrzött
családi képekhez…

Mindeme körülményeknek összetalálkozását bizonyára csökönyösség lett
volna a véletlen számlájára irni. Azt nem is tette a közvélemény,
tárgyilagos kivánt lenni. Érveket és bizonyítékokat kivánt, s azoknak
megvilágítását, elbirálását s a döntést első sorban azokra bizta, a
kiket arra legilletékesebbeknek itélt: a hatóságokra, a vitéz
környezetére és a tudósokra. A világ utánuk, az ő döntésük után
szándékozta megformálni a maga végső itéletét…

A hatóság! A környezet! A tudósok! Valóban ez a három faktor karolta fel
első sorban, hogy megvilágítsa, a Kont-ügyet.

A hatóság (azon a jogczímen, hogy a vitéz legendás nimbusza valóságos
lázba ejtette Budapest közönségét s ezzel állítólag erkölcsi károkat
tett a lelkekben, azonkívül forgalmi torlódásoknak, csoportosulásoknak
lőn az okozója) _személyazonosságának_ igazolására szólította fel
Kontot.

Az eljárás teljesen korrekt volt s mégis nevetett rajta az egész
főváros. Illetve azon a válaszon, a mit Kont a rendőrkapitánynak adott.

– Sajnálom, hajdu barátom, de tanukért az égbe kell mennie, mert itt a
földön rég kidűlt mellőlem valamennyi korombeli czimborám.

Mit tehetett a rendőrség? Az csak gyanús keresetforrás nélkül szükölködő
egyénekkel szemben alkalmazhatja a törvény szigorát. El nem csukathatta
Kont vitézt, mikor semmit sem vétett. Mindössze megbüntethette volna
húsz korona erejéig, mert útlevél nélkül mászkált a hazában, de ettől
ugyancsak őrizkedett. Egész bölcsen, mert abból lett volna csak az igazi
hahota…

Ezen az úton tehát nem sikerült a Kont vitéz személyazonosságát
megállapítani. A rendőrség fényt nem hozott a homályba…

A második faktor: a környezet, a spiritisták javára billentette a Kont
ügye mérlegét.

Mindenekelőtt a vitéz első megjelenésének körülményeit tisztázta Gábris,
az ükunoka. Az esetet szóról-szóra a következőképen beszélte el vagy
húsz tudós, hetven ujságiró s ugyanannyi spiritiszta füle hallatára:

– Én ükapámmal már régen összeköttetésben állottam, körülbelől tiz éve.
Igen érdekelt az egyénisége, valósággal megszerettem az idők folyamán.
Nem állott velem mindig szóba, de ha jó hangulatban volt, igen okos,
mondhatnám frappáns feleleteket adott. És konstatálom, hogy szellem
korában is szakasztott olyan volt a stilusa, mint ma… Valahányszor
magamra maradtam a palotámban, – folytatta Gábris gróf, –
ellenállhatatlanul elfogott a vágy, hogy keressem vele az
összeköttetést. Ez a vágyam mind intenzivebbé lett, míg végre _transzba_
estem… Ükapám kétféle módon érintkezett velem. Irásban és szóval. Néha
sajátkezűleg irt, néha csak a mediális asztalkámnak diktált… Ime az
irása szellem korában, és ime a mai irása…

Gábor gróf két gondosan összehajtott papirlapot vett ki tárczájából és
mintha a világon mi se lett volna természetesebb, a következő szavakkal
tette a szavait feszült érdeklődéssel leső hallgatóság elé:

– Teljesen egyezik.

A papirlapok kézről-kézre jártak az ámulat merő csöndjében.

Csakugyan. A kinek valamire való szeme volt, konstatálhatta, hogy a két
kézirat, úgy stiljét, mint ortografiáját és a vonásokat tekintve
teljesen hasonlít egymáshoz…

– Egy alkalommal (az emlékezetes estén), – folytatta Gábris, – a mai
zavaros politikai viszonyokról referáltam ükapámnak… Megharagudott reánk
és azt üzente le, hogy azért állunk ilyen csehül, mert nem vagyunk
férfiak: se gerinczünk, se akaratunk. Majd megmutatná ő, ha tehetné,
mint kell elbánni a némettel… Ekkor egy vakmerő ötletre vetemedtem. A
hazaszeretetem sugallta az ötletemet. Azt mondtam ükapámnak, hogy hiszen
ha akarná, visszajöhetne közénk. Nem ez lenne az első eset a szellemek
történetében, visszatértek a földre sokkal csekélyebb okból, mint egy
ország megmentése, más szellemek is. És elmondtam neki az ismert
reinkarnálási eseteket. Ükapám nem válaszolt mindjárt, nyilván
gondolkozott a feleleten. Habozott. Tépelődött. Én könyörgésre fogtam a
dolgot. Át voltam szellemülve. Reszkettem a saját vakmerőségemtől, de az
a rejtélyes, ellenállhatatlan erő váltig tuszkolt, ösztökélt. Térdre
vetettem magamat, úgy könyörögtem: Óh jer, jer, mentsd meg a hazát. És
erre már megkaptam a feleletet: Készíts valami gunyát, mindjárt lent
leszek.

A gróf szünetet tartott. Nagyot fújt, megtörölte verejtékes homlokát.
Nyilván izgalomba hozta a visszaemlékezés. Kitetszett ez a további
szavaiból is.

– Képzelhetik az urak akkori lelkiállapotomat. Azaz nem képzelhetik el…
Azt szóval el se lehet mondani, mit éreztem én akkor. Nem is tudom:
félelem volt-e, vagy mennyei kéj. Talán mind a kettő. Csak annyi
bizonyos, hogy érzelmeim súlya alatt elvesztettem eszméletemet…

A hallgatóság kidülledt szemmel, sápadtan figyelt.

– Mire magamhoz tértem, – végezte előadását Gábris gróf, – már ott
állott ükapám előttem. Teljesen meztelenül. És kérte a ruhát.
Összeszedtem minden erőmet: felöltöztettem az épen kikészített
frakk-öltönyömbe, de annyira reszkettem, hogy a mellényt már be se
tudtam gombolni. Összeestem újra. A komornyikom keltett eszméletre.
Akkor már nem volt ükapám sehol… Kirohantam az utczára, mint egy őrült…
Kérdezősködtem, míg végre egy hordár nyomra vezetett. A többit tudják az
urak. A kaszinóban akadtam rá ükapámra…

Ime a gróf előadása. Egy általánosan ismert és tisztelt, talpig gavallér
úr szavai. Olyan úré, a kit a gáncs sem vádolhat roszhiszeműséggel, a
kit soha senki még tréfából sem hallott hazudni.

Csuda-e, ha a hallottak után erősen megingott még azoknak a szkepszise
is, a kik jégen tartott érzésekkel, sőt bizonyos ellenséges
animozitással léptek a palotába, hogy meghallgassák Hédery grófnak a
nagyközönség felvilágosítására szánt nyilatkozatát!

Az se volt csuda, hogy a gróf szavai nyomán a rendkívüli eset izgalmai
úgy ránehezedtek a lelkekre, hogy jó ideig tartott, míg az általános
elfogódás csak annyira is apadt, miszerint egyáltalában szóhoz engedte a
gyülekezetet.

Mindössze egy ember akadt a társaságban, a ki hidegvérét és
itélőképességét egy pillanatra sem vesztette el. Egy öreg fehérhajú
tudós: Gerenday Ádám, a tudományos akadémia akkori elnöke. Csakugyan ő
volt az, a ki először szóba kapott.

Egy kérdést intézett a grófhoz:

– Sziveskedjék a gróf úr megmondani, vajjon megeshetik-e, hogy idegen
ember valamikép besurranhasson a palotájába?

– Az teljesen lehetetlen, – válaszolt a gróf. – Portás a kapuban, inas
az előszobában, előcsarnokban. S valamennyi cselédem megbizható, hű
emberem. Azonfelül bezárkózom, valahányszor a szellemekkel társalgok.
Mikor ükapám megjelent szintén zárva volt a séance-szoba mind a három
ajtaja.

Földerült az öreg tudós ránczos fehér arcza. (Most megfogtalak!)

– Akkor hogy van az, – kérdezte finom éllel, mint a nyomra jött
vizsgálóbiró, – hogy Kont úr mégis ki tudott jönni a palotából, mialatt
ön önkivületi állapotban volt? Nem az ajtón ment ki?

– De igen, – válaszolt Gábris gróf szárazon, – betörte az ajtót s
fellökött mindenkit, a ki útját állotta. Cselédeim üldözőbe vették, de
az utczán nyoma veszett. Erre rögtön fölszaladt a komornyik a szobámba,
hogy az esetről jelentést tegyen nekem. Akkor ébredtem fel ájulásomból.

Még két kérdést koczkáztatott meg a tudós.

– Teljesen megbizható ember az ön komornyikja?

Gábris gróf legyintett a kezével.

– Még az apámat szolgálta, csupa sziv és jellem, az ölében ringatott.

– És hisz a spiritizmusban?

– Nem hisz benne. Ez az egyedüli hibája.

A tudós mosolygott.

– A jelen esetben, – mondta, – a tények megvilágítása szempontjából a
legfőbb erénye… Köszönöm gróf úr.

Ezzel meghajtotta magát s hiábavaló volt minden könyörgés, a mivel
véleményadásra akarták birni, szó nélkül távozott.

A társaság lelkében azonban azt a benyomást hagyta hátra, hogy meg van
győzve, csak restelli bevallani.

S ez nagy szó volt! Mert az európai hirű, hidegen számító tudós
tekintélyével senki az országban nem mert szembehelyezkedni…

A spiritiszták most már félig-meddig nyert ügyüknek tekintették a
Kont-esetet.

A szaktudósok úgyszólván teljesen leszereltek. Az egyéb közönség körében
sem maradt senki, a ki meg ne lett volna győzve arról, hogy
reinkarnálási esettel áll szemben.

A tudomány azonban ezzel még nem érte be. Az szárnyra kapta a
Kont-esetet és szétvitte a szélrózsa minden irányában, valóságos agylázt
idézve elő. Felkavarta az emberiség gondolatvilágát, devalválta a
pozitiv tudományok értékét, egyszóval forradalmat csinált.

Az irodalmat Árkai Simon, akadémikus, a természetbölcselet egyetemi
tanára indította meg. Rendszeres jelentésbe foglalta össze az eset
jelenségeit, okmányokkal, jegyzőkönyvi vallomásokkal, illusztrácziókkal
támogatva a látleletek, helyszini szemlék minden egyes tételét és
mozzanatát. Egyszóval a megejtett vizsgálat eredményeit. És tisztán a
tények szigorúan objektiv leirását tartotta szem előtt. Okfejtésekbe nem
bocsátkozott bele. A világtudomány döntésének nem akart elébe vágni s
épen ezáltal érte el azt, hogy a tudományos világ az ő munkáját fogadta
el kutatási alapul, mint a melynek hitele és megbizhatósága kétségen
felül áll. Az elméleti disszertácziók abból indultak ki, mint alapvető
munkából, s az új tudomány, a mely a Kont-esetből kicsirázni kezdett,
annak perspektivájából nyert formát és tartalmat…

Nem több, mint egy félév leforgása alatt egy egész könyvtárra való
német, franczia, angol, olasz, orosz, magyar értekezés, essay,
rendszeres tudományos munka torlódott össze az emberiség szellemi
kincstára számára a Kont-eset körül.

Megállapodásra persze nem jutottak a tudósok, (az emberiség nagy
kérdései évszázadok, sőt évezredek alatt intéződnek el), de a
közvélemény végleges megformálását már nem akadályozhatták meg.

Az bizony kialakult már a tudományos vitatkozások legelején, azoknak
hatása alatt. Az utolsó döntő impulzust ebben az irányban a Gerenday
várva-várt s végre nagynehezen kipattant szakvéleménye adta meg.

A gyarló földi ember legfőbb gyengesége, – irta egyebek között a
hirneves tudós, – az emberi nem világforgalmi értékének, a Mindenségben
kiosztott szerepének a túlbecsülése. Mihelyt egy rendkívüliséggel jutunk
szembe, azonnal megkap eme arrogancziánk s nem is bocsátkozunk bele egy
nagy, természetfelettinek látszó jelenség vagy tünemény mélyebb
elbirálásába, mihelyest az a természetnek az ember által _önkényüleg_
elképzelt örök rendjével összefüggésbe nem hozható. Holott – és itt a
bökkenő – a természet összes titkait emberi elme sohase lesz képes
kiszondirozni, mert hiányzanak az ahhoz való eszközei. Minden agymunka
relativ értékű, mert az az öt érzék, a mely rendelkezésünkre áll, csak
igen csekély számú természeti jelenség és valóság felfogására képes. Még
száz érzékre lenne szükségünk, hogy belelássunk a csillagokba,
meghallhassuk a flóra növését, lerajzolhassuk a sejtek képződési
folyamatát, beletekinthessünk a jövőbe, egyszóval eljussunk az örök
törvények egyetemes kodexéhez. De az emberi észszerűség mértékével mérve
a tételt, sem lehet jogunk ahhoz, hogy pálczát törjünk egy jelenség
felett azért, mert annak genezisét öt érzékünkkel megérzékelni s gyenge
elménkkel megfejteni képesek nem vagyunk. A mi _van_, azt épen nem lehet
letagadni. Nem szabad. Mert olyan dolgok is vannak, a melyek számunkra
_nincsenek_. Millió és millió ilyen dolog van. Kont van. Inkarnált
szellem-e, vagy a természet egyéb kivétele a mindenség örök szabálya
alól, nyilt kérdés marad. A tudomány származását illetőleg merev
álláspontra ép úgy nem helyezkedhetik, valamint nem vállalkozhatik az
isteni kijelentések csudáinak természettani alap hijján való
megtagadására: Krisztus művének széjjelrombolására… Ezzel a saját
hitelét tenné tönkre…

Egy szó mint száz, a tudomány a Kont-ügy elbirálásánál szabad teret
engedett a _hitnek_: az _érzések_ fórumába utalta az esetet. Itt meleg
fogadtatásra talált az. Az emberek megfakult érzésvilága, a mely
Istenhez való közeledést sejtetett a csudában, új fényt nyert, a
misztikumra mindenha szomjas, nyughatatlan emberi lélek felfrissült
benne.

Egyszóval a közvélemény hitelt adott Kontnak. A Zsigmond király által
lefejezett összeesküvő főúr reinkarnált szellemét tisztelte és csodálta
benne.

Ezzel egy új korszak nyilt meg az emberiség előtt s a perspektiva
végpontján felbugygyant egy új hit forrása.



VI.

Kont vitéz az általa felidézett szellemi forradalom közepette úgy
viselte magát, mint a ki fölötte áll az emberi érzéshullámok bizonytalan
és minduntalan ingadozó rezgéseinek s a közöny fölényes talapzatára
helyezkedett a tudomány kínos bukdácsolásával és marakodásával szemben
is. Őt nem érdekelte, mint vélekednek róla az emberek, hova-tovább meg
is tagadott tőlük minden további felvilágosítást, vitába nem
bocsátkozott velök. Egész magatartása azt a látszatot keltette, hogy az
ő kivételes isteni eredetének megbolygatását _hiábavaló_, sőt
szentségtelen törekvésnek tartja. Bár kifejezést nem adott eme
véleményének. Valamint soha egyetlen oly mesterkélt fogással sem élt, a
melylyel az emberek tekintélyök gyarapítása szempontjából egymást
bolondítani szokták. Nem vágott nagy képeket, nem vett fel pózokat, nem
provokált kivételes tiszteletet maga iránt. Teljesen beérte azzal a
nimbuszszal, a mely önkénytelenül felbugygyan a tömeg lelkében egy
nálánál hatalmasabb egyéniség szellemi fölényének nyomása alatt. A
mártiromságát nem hányta fel soha senkinek. Főúri származásáért sem
követelt külön hódolatot. Ember volt tetőtől talpig; fizikai és szellemi
erejére büszke, fölényes, indulataiban félelmesen hatalmas, de
érzéseiben a naivságig gyöngéd, csapongó lelkű, életkedvtől és
tettvágytól duzzadó, de vallásos és ábrándos férfiú. Egyszóval
megtestesülése a magyar faji eszménynek.

És azóta, a mióta akkreditálta a közvélemény (egyelőre legalább), meg
nem bolygatta többé azt a mindenesetre szerfölött bizarr kérdést, a
melylyel annyira ráijesztett az ükunokájára: az ősi Kont-javak
tulajdonjoga iránt táplált igényének kérdését.

Igaz, hogy Gábris gróf mindent elkövetett, hogy elfeledtesse vele ezt a
reá nézve kínos ügyet. Szólnia se kellett az ükapának, annyi pénzt adott
neki, a mennyit csak tudott. Úgyszólván ráköltötte 500,000 forintot
kitevő jövedelmének a felét. Hat paripát és nyolcz kocsilovat bocsátott
a rendelkezésére. Tizenkét csatlóst állított személyes szolgálatára, de
kielégítette egyéb, gyakran szertelen igényeit is. A meteor lelethelyén,
kivánságához képest, csakugyan felépíttette a búcsújáróhelynek szánt
kolostort, templommal. (Pompásan jövedelmező üzletté fejlődött ez a
papok kezén.) A Dunán (miután a hidakat megvetette) külön gőzbárkát
tartott ükapácskájának, sőt akkor sem zúgolódott, midőn az külön
várkastélyt is követelt magának Budapesten, még pedig a Gellérthegy déli
lejtőjén. Megépíttette neki a várkastélyt a saját tervei szerint, a mi,
tekintve a vitéz igényeit és a telkek akkori értékét, óriási összegbe,
csaknem ötszázezer forintjába került. De aztán volt is látszatja.
Vizes-árok, felvonó-híd, bástya, torony, kínzókamra a belevaló
szerszámokkal… egyszóval nem hiányzott abból semmi, a minek hiánya egy
tizenötödik századbeli magyar főúr szégyenére válhatott volna.

A kastélyudvaron alabárdosok és kürtös csatlósok lopták a napot. A
toronyban őrtálló kiabálta ki a nap szakait, kutya helyett medvék
teljesítették a házőrzés tisztét, melyik lánczraverve, melyik szabadon.

Kont vitéz április hó végén szállott a földre és november végén már
készen állott a várkastélya. Meg is szállotta legott. Azonban addig sem
fecsérelte az idejét. Egy pillanatra sem felejtkezett meg honmentő
küldetéséről, illetve terveiről. Beutazta az országot, hogy
megismerkedjék az új magyar nemzettel; kifürkészte annak titkos vágyait,
hogy számot vethessen az erejével: Mire képes? Mire vállalkozhatik?…
Valamint kortársai, vakmerőségében is okosan számító bölcs ember vala
Kont vitéz, a ki egy lépést sem tesz a viszonyok mérlegelése nélkül,
mert nem akarja nemzetét beleugratni a bizonytalan sötétségbe.

Természetes, hogy bármerre járt legyen, magyar alföldjén, hegyi tótok,
havasi rutének, kövér svábok, acsarkodó oláhok között: mindenütt babonás
félelemmel, de egyszersmind megváltót megillető rajongással fogadta a
nép. A magyarok fedetlen fővel járultak eléje, de bátran szeme közé
néztek, ha szóba ereszkedett velök; a tótok és oláhok térdenállva
csuszkáltak előtte, a sváb a degez bugyellárisával babrált, mert annak a
legbecsesebbje a pénze…

Kont vitéz, ha jónak találja vala, eret vághatott volna rajtuk, a haza
nevében; de nem, nem adóztatta meg a derék svábokat, csak azt kötötte a
lelkükre, hogy talpon legyenek, ha üt a nagy óra, s üzenni fog nekik. A
tótokkal és románokkal már egész más hangnemből beszélt a vitéz.
Leteremtettézte őket a sárga földig, a pokolnak ajánlván lelküket, ha
folytatni merészelik nemzetellenes, hazaáruló üzelmeiket. Megmagyarázta
nekik, hogy az egek kivételes szigorral sújtják a közös édesanya
bántalmazóját… A ruténokat ellenben, a hazának eme hű, de a sors
viszontagságai között elesett fiait megdicsérte. Megigérte nekik, hogy
szószólójuk lesz a szent magasságban, Isten trónusa előtt, hogy
kárpótlást nyerjenek az égben mindazért, a mit a sors tőlük a földön
megtagadott.

A magyarnak csak annyit mondott: jó nyomon vagytok, véreim
megcsikartátok a földet s ki nem eresztitek a karmaitokból, csak azon
legyetek, hogy megbecsüljétek és jobban istápoljátok, mert azé a földiek
és a mennyek országa, a kié a föld…

És magyar, sváb, román és tót, valamennyi emberfajta csak lakja a
Kárpátok és a Tisza közit, mind átszellemült a Kont vitéz varázslatos
erejű szavai hallatán. A bűnösök megreszkettek bele, magasztos erőre
kaptak a tisztalelkű hazafiak. Az idegenajkúak keresték a testvéri
közeledést a magyarokkal, a széthúzó elemek egybeforrottak, az
összetartás lőn az emberi erények legteteje.

A két utolsó évszázad minden nemzetiségi politikája, nemzetgazdasági
fortélya, kulturtörekvése sem tudott annyi eredményt felmutatni a
széthulló nemzettest egybeolvasztása körül, mint Kont vitéznek egyetlen,
háromhónapos körútja.

Nem csuda. A politika többnyire dinamikai erőműveletek kifejtésével tör
a czélja felé, ezeknek pedig a szerves testre való hatásuk igen kétes
értékű. Az egészséges testet megedzhetik, mint a gimnasztika, de a
gyengét, a beteget elnyomoríthatják. Ellenben Kont vitéz egyéniségének
babonázó varázsával a szervezetnek a lelkét ragadta meg: azt gyúrta
egygyé, a mi, ha egyszer összeforrt, többé széjjel nem eshetik. A
politika alkotott, ő teremtett, mint a zsenik, a kiket a nagy Alkotó az
emberiség szellemi műveinek fejlesztésével bizott meg s a kiknek feje
körül ott ragyog az isteni jel: a gondviselésszerű küldetés dicsfénye, a
mi az emberiség meggyőzéséhez, a hithez feltétlenül szükséges, mert az
ember a kételkedés és tagadás maga…

… A várkastély fölszentelése országraszóló parádéval ment végbe. Két
hétig tartott az ünnep. Kont vitéz az egész nemzetet meghivta rá. Már
mint az ő, illetve a Zsigmond király korabeli értelmezés szerint veendő
nemzetet: a nemességet. Azonban valami nagyon szigorúan nem ellenőrizték
ezt a kvalifikácziót, bebújhatott (be is bújt) a várkastélyba a
legsötétebb vigécz is, ha díszruhában volt. De azt aztán el nem engedte
Kont vitéz az udvari tanácsosoknak sem. Egyébként is ragaszkodott a régi
erkölcsökhöz. Ő maga puritán egyszerűségű kék zekében, feszes, de minden
zsinórdísz nélkül való magyar ruhában fogadta vendégeit s vállig érő
hullámos serényét pompás ékköves fésűvel koronázta meg. Egyéb dísz nem
volt rajta, holott vendégeitől megkövetelte a legteljesebb parádét, még
a fringiát sem volt szabad lecsatolni senkinek. Zsigmond korában nyilván
az a divat járta: nemes ember nem vált meg a kardjától idegen helyen.

Az antik divatot még a nőkkel szemben is visszahelyezte Kont régi
jogaiba. Azokra nézve is kötelező volt a magyar viselet, a párta, a
násfa, a sarkig érő fátyol, szines csizmácskák, többnyire arany- és
ezüstszinűek…

A férfiak fogadására huszonnégy csatlós volt az ünnepélyen a felvonó-híd
elé rendelve, az asszonyokat ugyanannyi kurta selyem viganós, kalárisos
fiatal szép leány szolgálta ki az előcsarnokban. A lépcsőházban
alabárdosok és kürtösök állottak sorfalat, s egy pár virgoncz apród
kalauzolta a vendégeket.

Az urak, mielőtt a kastélyba léptek, mindenekelőtt a lovagterembe
siettek, a várúr üdvözlésére, az asszonyok és leányok az úgynevezett
asszonypalotába, a mi a várkastélynak külön szárnyát képezte s a hol
Kont legközelebbi élő rokona, Ikerváry herczeg özvegye (a Gábris húga)
töltötte be a várúrnői szerepet.

A hangulat a fogadás első óráiban ünnepies volt, mondhatni feszes. A
vendégek, férfi és asszony egyaránt, elfogódtak a súlyos, komoran
méltóságos pompa közepette.

Hiábavaló volt a várúr és a herczegné minden lekötelező nyájassága,
kedves enyelgése: a vendégsereg úgy érezte magát, mintha a magyar
történelem egy eltemetett szakának kriptájába szállott volna alá. A
férfiak nem mertek szólani, az asszonyok nem tudtak nevetni. A daliák
fejedelemként tisztelték Kont vitézt (s szinte belereszkettek
vasparolájába), az asszonyok mély bókokkal járultak a herczegné elé s a
leányok, minden szokás ellenére kezet csókoltak neki. A társalgás halkan
morajlott itt is, ott is. Kurta kérdések röpködtek a levegőben, azokat
is elnyelte a sarkantyú pengése, illetve a selyem suhogása s az
ékszer-kösöntyűk előkelő zenéje…

Bizonyára másként alakult volna ki a kedvek harmóniája, ha az ősi szokás
megtűrte volna a férfihadnak az asszonyok virágkoszorújával való
egybevegyülését. A férfit bátorságra és enyelgésre buzdította volna a
szép szemek czirógatása s a hetyke lovagtempót: a bókot, a tréfát s az
udvarlásnak egyéb kecsességeit csilingelő kaczagással jutalmazta volna a
dámák serege. Ám erről szó sem lehetett a lakomáig. Az ősi erkölcsök
értelmében más mulatság dukál a férfinak és más a nőnek…

A férfinak a fegyverházban a helye, a kardok, bárdok, kelevézek,
pánczélok, csatacsépek és medvebőrök között. Az asztalon tüzes ital,
ezüst kupák, arany serlegek. Itt szabad a szó, merész a hang. A férfinép
nem hizeleg egymásnak, inkább összeakasztja a rudat. Kemény szavak
csattognak a levegőben, szikráznak a szemek. Az összeveszés biztos. Két
magyar egy helyen, egy időben egy véleményen nem lehet. Hát még ha száz
torlódik össze: mindegyik nyakas, hajlíthatatlan egyéniség!…

Mit keresne ilyen helyen a nő?… Az asszonyi lélek országa a szemérem és
a báj. A palota is a szerint van berendezve. Az asszonyház mennyezete
kék csillagos eget ábrázol, a falakon festett angyalkák röpködnek, sok,
sok virág között. A bútorok filigrán velenczei gyártmány, a melyet nem
illik alaposan megülni. A szabad, fesztelen mozdulatok egyébként sem
méltók egy előkelő, szemérmetes nagyasszonyhoz. A nagyasszony
lábujjhegyen jár (mert a csizmája sarkának nem szabad a padlóhoz
koppannia); fejét kissé előrehajtja, szemét lesüti. Egyszóval libeg,
mint a pillangó. És világért sem nyitná ki hangos szóra vagy kaczagásra
a száját. A beszéde édes susogás, a nevetése bájos, szelid mosoly. A
palotán tudniillik. Mert a cselédházban már egészen másforma a
nagyasszony természete. De a viselete is. A haja búbosra van fésülve,
harcziasan. Szoknyája feltűzve s egy hatalmas kormánypálczát tart a
kezében: a főzőkanalat. És dirigál. Kontya reszket, mint a harczimén
csótárja, csizmája sarka koppan a földhöz s mialatt a kormánypálczával
taktusokat vág ki a cselédség feje felett, csattog-cseng a szava. A
cselédházban csak olyan katona az asszony, mint ura a csatamezőn. De még
annál is jobban ért a kommandóhoz. Reszket is előtte az udvari népség –
pedig soha senkit sem bánt… Csakhogy mindezt nem látja, nem hallja az
ura. Az asszony nagyon vigyáz arra, hogy az ő kedves párja szemében
annak a szelid, félénk hölgyecskének lássék, a milyet egy kemény harczos
illuziója megkövetel…

Hát mit keressenek a férfiak _az asszonyrészen_: emez imádságos, félénk
fehérnép között, a melynek nem illik se ülni, se nevetni, se járni, a
kiknek nem szabad idegen férfi szemébe nézni, még hangosan beszélni sem?

A lakoma: az más! Ott hivatása van az asszonynak: a kinálgatás…

Így volt ez régen: Zsigmond király urunk idejében, de még sokkal
későbben is. Ezért nem keveredett össze a lakomáig asszony a férfival.
Míg ma, inkább meghal, ha össze nem keveredhetik vele…

Egyszóval Kont vitéz nem respektálta a kor izlését, a két nemet csak
akkor eresztette össze, midőn megkondult a kastély-torony harangjának a
lakomára hivogató szava. Akkor fölkerekedtek a daliák és állást
foglaltak az asszony-palota előcsarnokában. Összecsapták sarkantyús
bokáikat és vártak a hölgyekre haptákban, mint a czövek. Élükön Kont
vitéz.

Elsőnek Ikerváry herczegnő hopkázott ki a palota ajtaján. Kont mélyen
meghajolt előtte és hihetetlen czeremóniával feléje nyujtotta kezét. A
herczegnő beletette két újját. A vitéz még egyet bókolt, mintegy
köszönete jeléül, s megnyitotta az ebédlőházba vonuló páros menetet.

A többi dalia követte példáját, valamennyi hódított magának két picziny
ujjacskát, a melynél fogva az ebédlőbe vezette az újjacskák
tulajdonosát.

Az ebédlőházban tiz tömör tölgyfaasztal állott, kettős rendekben, csak a
vezérasztal görnyedezett egymagában az élén, antik ezüsttálak, kupák,
serlegek súlya alatt. A Kontok kincsestárának a java erre az asztalra
került, de jutott az antik pompából a többi asztalnak is.

Kont a főhelyre vezette a herczegnőt, maga mellette foglalt állást és
megvárta, míg annyira a mennyire, elrendezkednek vendégei. Akkor feje
felé emelte összekulcsolt két kezét s ekképen fohászkodott:

– Kenyeret, sót adtál mi urunk, fenséges Isten, áldd meg, a kikkel
megosztom jótéteményeidet, szegény házam vendégeit is.

Azzal leült. A herczegnő s utánuk az egész ötszáz főnyi vendégsereg
követte példáját: nagy robajjal elhelyezkedett. A Kont balján
Szentandrásy püspök foglalt helyet…

A tósztok sorát természetesen a házigazda nyitotta meg. Szinig töltötte
arany-serlegét tokaji aszúval, aztán fölállt:

– Éljen a király!

S a vendégsereg éljenriadása közepette fenékig kiitta s szájával lefelé
tette vissza helyére a kiürített serleget.

A második szónok a püspök volt. A házigazdát éltette: megköszönte neki a
klastromot.

Aztán egy tapintatos, sima miniszter következett, a ki a vendégseregnek
s kiváltképen legpompásabb rózsájának, a herczegnőnek örök virágzására
ürítette poharát.

Rákóczy Alfréd bankigazgató a Kont isteni eredetét s gondviselésszerű
küldetését bolygatta meg, Torma Gábor, az ellenzék vezére a pártját
ajánlotta fel neki. Az erdélyi bakszászok főkolomposa, Bierbrauer Teofil
esküt tett, hogy német szóra nem nyitja száját, valameddig szuszog, az
ó-budai rabbi meg arra tett fogadalmat, hogy ha a haza érdeke kivánja,
azonnal kikeresztelkedik.

Ez a két utóbbi úr majd elolvadt a gyönyörűségtől, midőn Kont
elismerőleg biczczentett feléjök a fejével, mondván:

– Magyar lélekből fakadt dicső fogadásotok és ez untig elég. A nyelvetek
és hitetek maradhat a régi, a fő, hogy a szivetek és öklötök legyen
magyar.

Ezzel aztán véget is értek a felköszöntők, a nélkül, hogy a vadtósztokra
került volna a sor. Ennek a veszedelemnek maga a házigazda vette elejét.

– Igyatok véreim, mulassatok és ne magasztaljatok többet, mert csak
_ezentúl_ fogtok engem _igazán_ megérteni.

Volt ebben a kijelentésben is valami titokszerűség, a melynek hatása
alól nem egyhamar szabadúltak a várúr vendégei. Pedig immár jócskán
fogyott a pezsgő, rég elérkezett volna az az időpont, a melynél rendes
körülmények között kifényesednek a szemek s nekibátorodik a szó. De Kont
annyi méltósággal, mondhatni olimpusi fölénynyel uralkodott a fényes
gyülekezeten: egyéniségének imponáló varázsa gátat emelt az érzések
hullámainak.

Az ebéd vége felé azonban a házigazda biztatására végre mégis
nekilendült a jókedv. A hölgyek koczczintottak a leventékkel, itt-ott
elcsattant egy-egy gerliczeszerű kaczagás is, finom tréfák, apró élczek
röpködtek a levegőben, egy-egy talpraesett mondáson maga a nagyúr
mulatott legjobban, még tapsolt is hozzá, hogy végkép felbátorítsa a
kedélyeket.

Az utolsó fogás után beállított a czigányzenekar és ráhúzta a
Rákóczi-indulót.

Ikerváry herczegnő fölállott és intvén a hölgyeknek, a tánczterembe
vonult az élükön.

Ekkor fölemelkedett a házigazda is.

– Véreim, fiaim! – hirdette ki, – kezdődik a táncz. A kinek fiatal a
szive, mehet asszonyt ölelni, a kinek öreg, maradjon itt és fiatalítsa
meg a tokaji hegy levével. Ki-ki mulasson, járjon-keljen a kedve
szerint.

Ezentúl csak aszút szolgáltak fel az asztalnál. A férfiak egy része
bement a tánczterembe, a hol egy második czigányzenekar húzta a talp alá
valót. A másik része maradt és ivott.

Kont vitéz körüljárta az asztalokat s minden egyes vendégét
megszólítással tüntette ki. Majd ő is bement a tánczterembe s egy ideig
gyönyörködve nézte a kavargó párokat. Ükunokája, a herczegnő melléje
szegődött s fényes szemét ráemelve, elbeszélgetett vele.

Kont vitéz mosolyogva hallgatta a gyönyörű menyecske csevegését, majd
egyet gondolt, derékon kapta az asszonyt, s lassú, méltóságos tempóban,
de tűzzel és keményen megforgatta a tánczzene ütemeire.

A végén lehajolt nemes fejecskéjére s megszítta az ajkát hosszan,
szomjasan.

A herczegnő fülig pirult. Nem rokoni csóknak érezte a vitéz csókját.
Fiatal, üde testének minden vércseppje föllázadt tőle. Megreszketett
bele. Fényes két kebele hullámokat vetett, ajka kipirult s egy
könnycsepp szivárgott a szeme pillájára.

Kont vitéz fogta a kezét és nem eresztette el.

– Mi bánt, kicsi leánykám?

– Az, – válaszolt a herczegnő remegő hangon, – hogy meg ne csókoljon
engem többé soha, soha.

– És – kérdezte a vitéz szeliden, atyáskodva, – miért ne csókoljalak meg
én téged szép virágom, édes gyermekem?

A herczegnő nem tudott válaszolni, csak elfordította gyönyörű fejét.

A vitéz unszolta, faggatta.

– Talán fáj a csókom picziny ajakadnak? Talán feldörzsölte a szakállam
harmatos álladat?

– Oh, – búgta a herczegnő, – nem az, nem az.

– Akkor hát mi bánt szentecském, violácskám?

– Ereszsze el a kezemet, – kérte a szép asszony elhalóan, – maga nekem
nem ükapám…

A vitéz mosolygott, csupa fönséges ragyogás volt az arcza.

– Te kis bolond, bolond, bolond!…

Aztán csakugyan eleresztette a herczegnő kezét és visszament az
ebédlőházba s szilaj jókedvében elkiáltotta magát.

– Gyerekek, színig a billikomot… ki-ki ürítse a szive párjára, mert
nincs a szerelemnél szebb és dicsőbb dolog.

A gyerekek szinig töltötték a billikomot és a várúr példáját követve,
kiürítették fenékig.

Ilyen stilban folyt a mulatozás hajnalig. Czigányozás, táncz és ivás
között. Akkor visszavonultak a dámák, illetve hazamentek. Csak a
herczegnő maradt a várkastélyban és két barátnője, Brenday és Forray
grófnők. A legényemberek tovább mulattak a házigazdával, de
visszaszivódtak, miután hazakisérték volt nejeiket, a házasok is. Folyt
a bor és a nótázás. Délfelé a fegyveres-házba vonult az egész
vendégsereg. A czigány pihenőt kapott és korhelylevest. Az uraknak
ebédhez terítettek, kiszellőzték az ebédlőtermet és rendbehozták az
összekúszált terítékeket.

Este új, friss vendégek tódultak a várkastélyba. S midőn ezek is
kidőltek, ismét mások jöttek a harmadik napon.

Így tartott ez egy héten át s Kont vitézt az egész idő alatt nem látta
senki, nem hogy aludni, de még pihenni sem. Ott volt mindenütt. Ivott,
nótázott, tánczolt, egy pillanatra se lankadt emberfeletti ősereje.

A vendégseregnek, a kik megfordultanak az országra szóló lakomán, az
volt az érzésük, hogy Kont vitéz (bár emberebb vala valamennyiüknél)
régi testét kapta ugyan vissza Isten kegyelméből, de a lelke égiekben
meggyarapodva szállott a földre.

A lakoma hetedik napján így búcsúzott a várúr vendégeitől:

– Vége a dáridónak, fiaim. Most már a haza sorsa következik. Ha
szükségem lesz rátok, hivni foglak benneteket.

A herczegnőtől négyszemközt vett búcsút.

– Köszönöm a segítséget, leányom, – kezdte komolyan, – büszke vagyok
rád. Szép voltál, mint egy tündér és jóságos, mint az angyalok.

A herczegnő lesütötte szemét.

– Igyekeztem tetszésedet megnyerni, háziasszonyi teendőimet hozzád
méltóan teljesíteni…

Kont egy pár pillanatig hallgatagon gyönyörködött _kései ivadékának_
harmatos arczában és fejedelmi termetében, aztán feléje nyujtotta kezét.

Az asszony beletette a magáét.

– Ideje, hogy menjek, – mondta, – nagyon sok volt nekem ez a hét.

– Elfáradtál? – kérdezte Kont, s eleresztette az asszony kezét.

– Nem.

– Tehát?…

– Félek magától.

– Tőlem? Miért?

– Olyan csodálatos érzések támadtak a szivemben… összeszorul a keblem…
agyam ég, ha magát látom… mintha nem is ember előtt állanék.

Kont egy lépést tett a pompás, remegő asszony felé s annak kigyúlt
arczára hajolt.

– Tudod-e én gyönyörűségem, hogy nevezik emberi nyelven ezeket az
érzéseidet?

Az asszony hátraszökött.

– Nem akarom tudni.

– Szerelemnek…

A herczegnő kezébe temette arczát, de csak egy pillanatra. A másik
pillanatban felvetette büszke fejét s miközben ökölbe szorult picziny
keze, a vitéz szemébe vágta szikrázó tekintetét. A női méltóságában,
származási gögjében megsértett asszonyi lélek lázongása érezett ki a
hangjából:

– Tulajdonképen ki maga? Tudni akarom. Mert hogy nem az ükapám, azt
érzem én.

Kont elmosolyodott.

– Azt érezheted szép asszony, – mondta suttogva, az elfojtott szenvedély
hangján, – de el ne mondd senkinek, mert a te érzéseidnek ímmár úgyse
fog senki se hitelt adni.

A herczegnő összeharapta az ajakát.

– Kalandor! – vágta a Kont szemébe.

A vitéz elsápadt.

– Megőrültél?!

Zeüsi homlokán kidagadtak az erek. Az asszony megbánta vakmerőségét,
vagy megijedt tőle. Maga se tudta, mit érez, mit cselekszik, összetette
remegő két kezét:

– Bocsánat, _ennyire_ nem akartam megsérteni.

– Nem szabad engem megsértened _semennyire_ sem, – mondta Kont, szinte
fenyegető hangon, – engem szeretned kell… szeretni fogsz, mert úgy
kivánják magasabb érdekek és mert – úgy akarom!

A herczegnőnek keblére esett a feje. Aztán sarkon fordult s gépiesen,
öntudatlanul, mint egy alvajáró, kinek lelkét egy idegen világba
varázsolta valami rejtélyes felsőbb akarat hatalma, az ajtó felé
irányította lépteit.

Kont visszahivta.

– Emerenczia!

Hangja oly csodálatosan búgott, mint ha egyenesen a szive húrjairól
pattant volna le. Az asszony megreszketett belé.

– Tessék?

– Jer közelébb és csókolj meg.

Emerenczia herczegnő engedelmeskedett.

Nyilván hipnotizálva volt.



VII.

Mihelyt a szép herczegnő fogata átrobogott a várkastély felvonó-hídján,
Kont vitéz maga elé rendelte palotamesterét.

– Dávid mester, ide eleibém!

A székely góbé odaplántálta magát, mint a czövek.

– Parancs, vitéz nagyuram!

– A zászlót levéteted a toronyról s a hidat felvonatod. További
parancsomig lélek se be, se ki. Mondjátok: pihenek és imádkozom.

– Értettem alásan.

Kont vitéz sarkonfordult, belső termeibe vonult és bezárkózott.
Egyhuzamban két napig aludt. Legalább senkise látta harmadnapig.

Bár azon túl se nagyon. Csak addig, a míg elköltötte ebédjét. Nem
vacsorázott, nem reggelizett. És elzárta a kastélynak azt a szárnyát, a
melyben tartózkodott. Mivel töltötte a napot, azt még csak nem is
sejtette senki sem. A cselédek babonás félelemmel keresgették eme
rejtelmesség kulcsát, felizgatott képzeletük messzire elkalandozott
egész a mesék világába, de még csak a valószinűségig sem tudott eljutni.

– A szellemekkel tanácskozik, – jegyezte meg Csoltár, a főlovász.

– Talán nincs is a földön, csak nem akarja elárulni, – tódította Dávid,
a székely palotamester.

– Az ám, – helyeselt Pozsve, a pankuhár, – a ki égbül gyütte, vissza is
meheti oda, a mikor akarja.

Ez elég valószinűnek tetszett mindenkinek. Csak azt nem értette senki,
hogy miért akarja a vitéz titokban tartani, hogy le s föl járkál ég és
föld között.

– Az az ő dolga, – vélte Dávid.

– Bizony, – jegyezte meg a gazdasszony, – kár is azt firtatni, mert a
milyen nagy a menybéli módja, még kővé talál bennünket változtatni…

Ettől a kilátástól aztán mindenki megijedt és nem merte tovább bolygatni
a várúr rejtelmeit. Még pletykázni se mert senki sem a cselédek közül. A
ki idegen az uruk után tudakozódott a felvont híd rácsozatán keresztül,
kitérő feleletet kapott tőlük.

– Csak annyit tudunk, hogy senkit sem szabad beereszteni.

Elutasították természetesen Gábris grófot is. Nem bocsátották be még az
udvarra sem.

– Nem akarunk, instállom, elkárhozni, – mentegetődzött előtte a
cselédhad, – a parancs, parancs…

Mindössze nyolcz napig tartott ez a titokzatosság. Akkor újra maga elé
czitálta Kont vitéz major domusát.

– Föl a zászlóval, a hidat leereszteni! Aztán nyergeljetek meg öt
paripát, a csatlósok készen álljanak, majd én fogok választani közülök.

A parancs egy-kettőre teljesítve lett.

Kont vitéz lóra ültetett négy marczona csatlóst, aztán maga is nyeregbe
szállt.

A felvonóhíd leereszkedett, megharsant a kürtök riadója, s a fényes kis
csapat elvágtatott. Lekerült a Dunapartra, megszállotta a vitéz
gőzbárkáját, hogy átkeljen a Dunán.

A vámháznál, láttán a nevezetes eseménynek, gyülekezni kezdett a
kiváncsi nép s éljen-riadalba tört ki, midőn a vitéz és kisérete a
partra kirugtatott. Kont csak a fejével biczczentett nekik s
nekivágtatott a Vámház-körútnak.

Az emberek megállottak, a kocsik kitértek előle, még a villamosvezetők
is fékeztek neki. S a kalap csak úgy röpült a fejekről. Annyi
tiszteletben és hódolatban, mint Kont, királyember se részesült soha.
Még Magyarországon sem.

A kaszinó előtt szállott le a nagyúr s lova kantárát egyik csatlósának
dobva, belépett a kapun.

– Fönt van az ükunokám? – kérdezte a portástól.

– Épen most jött, _kegyelmes_ uram, – jelentette hajlongva a bundás
férfiú.

– No csak – rendelkezett vele Kont vitéz, – szaladjon valaki Ikerváry
herczegnőhöz és tudassa vele, hogy nála estebédelek.

Azzal fölment a lépcsőn. Benyitott egy ajtót. Épen a kártyaterembe
toppant.

– Hát ti mit csináltok itt?

A kártyások felugráltak s a vitéz üdvözlésére siettek. Körülfogták a
legendás férfiút és zavartan lesték, mikor nyújt nekik kezet. De az csak
megismételte a kérdését.

– Mit csináltok ti itt azokkal az apró képekkel?

– Játszunk, – felelték az urak.

Kont vitéz felhúzta szemöldökét.

– Játsztok? Szakállas ember létetekre nem szégyellitek magatokat? És –
folytatta az inkvirálást, – miben áll a játékotok?… Mi haszna belőle a
győztesnek?

– Pénzt nyer…

Egy végtelenül megvető mosoly szökött a Kont ajkára.

– Az én koromban, – mondta, – férfiember csak azt a játékot tartotta
magához méltónak, a melyre rámehetett, ha nem volt együtt az esze és
ina, az oldalbordája, sőt a feje is. És akkor se pénzért játszott a
magyar, beérte a győztes a szép asszony mosolyával, sőt egy ág babérral
is. Így, a hogy ti, a római söpredék játszott: a haldokló birodalom
részeg katonái… Szégyeljétek magatokat!

Hát mi tűrés-tagadás, szégyelték is az urak magukat, ha nem is mutatták.
Jó képet vágtak a kellemetlen leczkéhez, mert lóhátról párbajt vivni
senki sem akart, de meg (a Klobusiczky-eset óta) úgy megnőtt a vitéz
tekintélye, hogy egyébként sem merték volna kérdőre vonni. Hát inkább
abbahagyták a kártyázást és követték a nagyurat a fogadó-terembe.

Az első ember, a kibe Kont belebotlott, egy miniszter volt.

A két férfiú kezet fogott egymással.

– Kigyelmetek vakok, – szólt rá a vitéz az államhatalom birtokosára, –
nem látnak, csak az orruk hegyéig, vagy nem értik a mesterségüket.

A miniszter nem igen mert megsértődni, inkább zavarba jött.

– Ah! – nyögte, és egy nagyot nyelt hozzá.

– Úgy van, a hogy mondom, – tódította a vitéz, – kigyelmetek olyanok,
mint az egyszeri varga, a ki tudott ugyan csizmát varrni, de nem ismerte
a bőrt.

– Ah, ah!…

– Az urak is konyítanak talán az országláshoz, de az országot nem
ismerik.

– Hogy értsem? – hebegett a miniszter.

– Úgy, – vágta ki Kont, – hogy ott foldozgatnak kigyelmetek, a hol nincs
hiba a csizmában, a lyukas talpat pedig észre se veszik, holott a testbe
azon át megy be a nyavalya.

A miniszter megpróbálkozott az iróniával.

– Ha ki tetszett tapintani, méltóztassék talán rámutatni a lyukra, hogy
mi is lássuk.

– Azon leszek, barátom uram, – mondta Kont, súlyos kezét a miniszter
horpadozó vállára nyomva, – azért vagyok itt…

– Méltóztassék velem rendelkezni.

– Rendelkezem. Mindenekelőtt helyet kérek az országgyűlésen.

A miniszter először összecsuklott a csodálkozástól, aztán megvonogatta
vállát.

– Az bajos lesz egy kicsit, – vallotta, – a törvény értelmében nagyságod
még nem választható.

– Akkor új törvényt kell csinálni, – rippent rá a vitéz erélyesen. – Új
törvényt követelek.

A miniszter legjobb szeretett volna egy egérlyukba bújni, de még
egérutat sem tudott magának a tömegben kibazsalni: vagy ötven kaszinótag
vette körül. Kanut mindjárt sarokba is szorította.

– Ne mókázzunk, kegyelmes uram, – eszelte a kicsinynyé törpült nagyurat,
– mandátumától csak abban az esetben fosztható meg a képviselő, ha
megválasztatása kérvénynyel támadtatik meg, már pedig Kont vitéz ellen
kérvényezni egy lenne a hazaárulással. Azt az embert, a ki arra
vetemednék, meglincselné a nép.

– Éljen Kont! – zúgta rá a társaság.

Egy tönkrement képviselő, a ki immáron huszonöt éve kapkodott egy
főispáni szék után, poziturába vágta magát és égnek emelvén szemeit, így
deklamált:

– A köz érdekében lemondok a kerületemről Kont urunk javára, ha – súgta
a miniszter fülébe, – megkapom Búsmegyét.

De kárbaveszett az ajánlata. A vitéz visszautasította.

– Tartsd meg öcsém a magadét. Ha akarom, csinálok én magamnak akár
holnap kerületet.

Ezen a merész állításon lehetett volna csodálkozni, de valahogy senki se
csodálkozott rajta.

– Hogyan? – kérdezte Kanut egész komolyan, s komolyan leste a vitéz
szavát az úri társaság többi tagja is.

– Azt – tért ki Kont az egyenes felelet elől, – rám kell bizni. – Azzal
sarkon fordult s intett Gábris grófnak: – Beszédem van veled.

Gábris önkénytelenül tárczájához kapott, de csalt a sejtelme, nem pénzt
kért tőle az ükapácskája, csak felvilágosítást.

– Ki az országban a legeszesebb ember?

Gábris igen furcsállotta a kérdést, a mint hogy fogas is volt egy
kicsit.

– Hát – himezett-hámozott, – azt biztosan nem lehet tudni… Van itt egy
fiskális, a ki azt mondja magáról, hogy ő a legokosabb, egy másik urat,
egy tudóst meg a közvélemény tart annak. Igen okos ember lehet még egy
bizonyos Robogány Antal nevezetű zsurnaliszta is, mert neki van
Budapesten a legszebb palotája és ő csinálja a kabineteket. Van még egy
felfedező, a ki össze tudja gyűjteni a napsugarat és befűt vele…

– Elég, – szakította félbe Kont ükunokáját, – a legokosabb ember ezek
között az, a ki annak tartja magát s másokkal is el tudja hitetni, hogy
az. A fiskálist választom… És most mondj egy becsületes embert.

– Az igen sok van, – vélte Gábris.

– Egyet a sok közül!

– A komornyikom…

Kont vitéz elkaczagta magát.

– Ha-ha-ha, a komornyikod?

– Miért nevet ükapa? – csodálkozott az ükunoka naivan, gyanutlanul.

– Azért fiacskám, – nyelte le jókedvét a vitéz, – mert a komornyikodtól
a világért sem akarlak megfosztani; olyan ember kell nekem, a ki a
szolgálatomba áll.

– Ah, ja, – s gondolkodott Gábris, – igen… erre a czélra is van egy
alkalmas emberem: egy nazarénus, a ki százezer forintot lopott fiatal
korában, de mind visszaadta, a nélkül, hogy kisült volna a bűne.

– Ez kell nekem, – jelentette ki Kont vitéz élénken, – holnap délre
rendeld hozzám a nazarénusodat és a fiskálisodat.

– Számíthatsz rájuk, még ma beszélek velük…

Szegény Gábris gróf, ha tudta volna, mire vállalkozott…

Kont nem maradt tovább a kaszinóban. Lóra ült és a palota előtt
tiszteletére összeverődött tömeg bámulata és éljen-orkánja között tovább
lovagolt.

Meg sem állott a herczegnő palotájáig…

A szép asszony mosolyogva fogadta. Eléje ment az ajtóig, vigan repesve,
mint egy kecses madár és csókra nyújtotta homlokát.

A vitéz illatos hajára lehelt és megsimogatta bársonyos kezét.

– Ugy-e nem félsz már tőlem? – kérdezte lágy, bizalmas hangon.

– Nem, – válaszolt a herczegnő őszintén, – sokat gondolkoztam a multkori
eseten és rájöttem: nem volt félelemre okom.

Kont hirtelenében nem tudta magának megmagyarázni a szép asszony
magatartásának ilyetén váratlan fordulatát. Ott a várkastélyban csupa
láng lett egy ükapai jogczimen adott csókja után, kétségbevonta a vele
való vérrokonságot is, s most csupa nyugalom. Holott azóta egy olyan
jelenet játszódott le közöttük, a melynek reminiszczencziái már
csakugyan okkal nyugtalaníthatták volna asszonyi szivét. Hiszen a
szemébe mondta, hogy szerelmes. Még az ellen sem tiltakozott, hogy
idegen embert sejtsen benne… Egy vakmerő, izgalmas, kéjes játékot
játszott vele, s az eredmény: «Nem volt félelemre okom.»

Mi ez? Képmutatás? Taktika? Avagy most már csakugyan maga is _hiszi_,
hogy az ükapja szerinte az akkori érzése _csalt_?

Hát majd megtudja, hányadán áll vele. Mire helyet foglalt a szép
asszonynyal szemközt, már kész volt a vitéz a tervvel is, a melynek
segítségével a herczegnő lelkébe behatolni remélt.

– Arra, hogy félj tőlem, – vette fel a beszéd fonalát, miközben újra
kezébe vette a herczegnő kezét, – akkor se volna okod, ha csakugyan jó
nyomon jár vala az érzésed, azaz nem volnék az, a ki vagyok, az ükapád…
Nemde?

A szép menyecske elnevette magát. Úgy csilingelt a kaczagása, mint a
kristály.

– Hahaha, édes ükapa, – mondta a gúny egy alig észrevehető árnyalatába
burkolva a szót, – maga engem be akar hálózni, meg akar fogni.

– Eszembe sincs.

– De igen, igen, – erősítette az éles elméjű menyecske. – Még többet is
tudok, – tette hozzá, – bántja a hiúságát, hogy most már… hogy is
fejezzem ki magamat… hogy most már elfogulatlanul tudom megitélni a
közöttünk fennálló viszonyt.

– Nos, – kérdezte Kont vitéz, megjegyzés nélkül hagyva a szép asszony
csakugyan czélt talált megérzését. – Mit tartasz a mi viszonyunkról?…

– Azt, – válaszolta Emerenczia herczegnő, – a mit maga: magasabb
érdekből viselem a konzekvencziáit.

– Ez nem felelet.

– Annyira az, hogy válasz az előbbi kérdésre. Sőt kulcsa az én
_kiábrándulásomnak_ is. Egy olyan férfitól, a ki _magasabb érdekből_
csókol meg egy nőt, félni nem lehet.

Kont vitéznek kissé megpirosodott az arcza.

– Addig, míg nem tudott erről a magasabb érdekről, – kérdezte lassan,
szinte tagolva a szót, – lehetett félni?

– Addig – válaszolt a herczegnő, – lehetett.

– Tehát – évődött a férfi, – mégis megtudtam, a mit akartam.

– Mit?

– Azt, hogy ma se tart az ükapjának.

– Eszembe sincs.

A vitéz kissé előrehajolt a herczegnő felé.

– Tudja-e, hogy boldoggá tesz ez a hite?… S épen ezért nem akarom belőle
kiábrándítani.

Erre a szép asszony is elpirult kissé.

– Sejtem, – mondta, – de ne örüljön neki. Az a magasabb érdek egy olyan
nagy fal közöttünk, nagyobb a vérrokonság sem lehet.

Kont elmosolyodott.

– Ez az állítása még jobban hizeleg nekem, mint az előbbi…

– Ugyan?

– Azt bizonyítja, hogy haragszik arra a magasabb érdekre.

– Ki tudja azt? – évődött most már a menyecske, – hátha örülök neki.

– Én tudom, – állította a férfi biztonsággal. – Ha ki nem ejtem azt a
szót, ma is remegnél a közelemben.

Az asszony vállat vont.

– De az a szó – folytatta Kont, – megsértette hiúságodat; úgy véled,
téged magasabb érdek nélkül is szeretni kell.

– Azt – jegyezte meg a herczegnő egyszerűen, – minden asszony
megkövetelheti, hogy magáért szeressék…

Most egy kis szünet következett. A vitéz szólalt meg először.

– És – kérdezte, – ha azt mondanám neked _valamikor_, hogy magadért
szeretlek, elhinnéd nekem?

– Nem.

Kont újra megakadt. Lesütötte szemét. A herczegnő picziny lábára tévedt
a tekintete. A lábacska idegesen vibrált a szőnyegen. Ebből aztán
megtudta a vitéz, hogy a herczegnő nem úgy érez, a hogyan beszél.

– Kinek tart engem? – kérdezte hirtelen, a herczegnő arczára kapva
szemét.

– Egy zseniális embernek, a kinek titkos útjai vannak.

A válasz láthatólag megdöbbentette a férfit.

– És mégis vállalja velem szemben az ükunoka szerepét?

– Vállalom, – felelte a szép asszony, – mert úgy érzem, nemesek a
czéljai és mert…

– Mert?

– Mert a helyzet igen érdekes, igen bizarr…

– Nem kiváncsi a czéljaimra?

– Nem, a titokzatosságot szeretik a nők.

Kont vitéz mélyen meghajtotta magát.

– Herczegnő, ön a legeszesebb asszony, a kit valaha ismertem.
Emerenczia, kegyednek hat érzéke van.

Az asszony elnevette magát.

– Kedves ükapa, ön kizökkent a szerepéből, azt találom, kissé korai és
túlsok a belém helyezett bizalma. Annyit egy asszony sem érdemel meg
senkitől.

– Igen, – mondta Kont, – tegezni foglak ezentúl is… négyszemközt is… De
a bizalmamat nem sokallom. Benned biztos vagyok, te eszes, érdekes,
csábos asszony!

– És ha egyszer mégis el találom árulni a világnak, hogy _előttem
leleplezte_ magát?

– Azt én nem tettem, – állította Kont komolyan.

– Ugyan, édes Kont, – ellenvetette a szép asszony némi ingerültséggel, –
előbb mondta, hogy eszesnek tart, hát ne játszon velem kétszinű
játékokat. A mi barátságunknak a kapcsát, az ingerlő pikantériáját épen
abban látom, hogy én vagyok az egyedüli lény, a kit nem ámít s a ki
előtt nincsenek komoly titkai… Vagy velem is el akarja hitetni, hogy az
égből jött szellem, a Kont szelleme, hogy a haza megmentése érdekében
inkarnáltatta magát? Ugyan!…

Kont mély lélekzetet vett s hátradőlt székében.

– Édes Emerenczia, – mondta lágy, szinte elegikus hangon, – én semmit se
akarok veled elhitetni, mert hiszen rá fogsz te jönni a hitre magadtól
is. A tények fognak meggyőzni arról, hogy az égből jött szellem vagyok,
a magyar nemzet providencziális szelleme, a mely eddig is megjelent az
ország határai között, valahányszor a nemzet veszélyben forgott.

– Így megértem magát, – mondta Emerenczia, – csak az eszközein
csodálkozom. Hunyadi, Rákóczi, Deák nem proklamálták égi eredetüket!

– Azok – állította a vitéz, – olyan korban éltek, a melyben hinni tudtak
az emberek a nélkül is. A mai korszellem gyermeke ellenben nem ismer sem
tekintélyt, se kegyeletet, se eszményt; ennek csudatevés kell, hogy
meggyőzessék, Krisztus sem boldogult volna a maga korában csudatevések
nélkül.

A herczegnő megértőleg bólintott a fejével, aztán egy hirtelen
mozdulattal Kont felé nyújtotta kezét.

– Igaza van.

Kont megcsókolta a kicsiny kacsót.

– Segítségemre lesz?

– Igen…

– És megkegyelmez a magasabb érdeknek?

– Meg, hiszen szeretem a hazámat. Feláldoznám érette az életemet is.

– De – kérdezte Kont, – belátja-e azt is, hogy semmit se kell érte
feláldoznia?

Félrebillent a szép asszony feje, nem válaszolt. Kis keze idegesen
zongorázott a széke karján.

Nyilt az ajtó… A komornyik meghajtotta magát.

– Herczegséged…

A herczegnő felszökött székéről.

– A karját, édes Kont.

A vitéz az ebédlőbe vezette Emerencziát. Háziasszony és vendége helyet
foglaltak szemben egymással. Egész éjfélig tartott a tête-à-tête. A
férfi vitte a szót. Az asszony csak felelt. Kont vitéz kérdést kérdésre
halmozott, s oly különösek voltak kérdései, mintha csakugyan egy idegen
világból származott volna a földre s mindezideig nem lett volna érkezése
megismerkedni a haza viszonyaival.

A herczegnő nem tudta magának megmagyarázni ezt a tájékozatlanságot. De
azt érezte, hogy jóhiszeműek a Kont kérdései. Készséggel megfelelt
rájok… A lángeszű, kemény férfi, a pompás gyönge asszonynak ilyenformán
szövetségestársa, tanítványa lett.

A tanítvány búcsúzáskor kezébe vette szép mestere kezét.

– Ennek a mi két kezünknek – mondta, – nem szabad többé széjjelválni
soha, soha!

Emerenczia gyöngéden viszonozta vendége keze nyomását, de szóval nem
szentesítette a szövetséget.

Kontnak elég volt a megértő kézszorítása is.

Meghajtotta magát és távozott…

A herczegnő belehanyatlott egy selyemkerevetbe és lehúnyta szemét. Ajka
megnyilt s gyöngyfogai mögül apró, tüzes sóhajok törtek elő. És még
három szó:

– Végre egy férfi!…



VIII.

A kaszinóban természetesen nagy port vert fel a Kont váratlan fellépése:
a politikában való aktiv részvételi szándékának a bejelentése.

Mert bármekkorát nőtt is a vitéz népszerűsége és tekintélye, többé senki
se gondolt arra, hogy a haza megmentőjét keresse benne. Maga Gábris is
rég elfelejtette, a miért tulajdonképpen lehivta a földre: a hazát
teljesen különválasztotta az ükapácskájától. Abban a hitben élt, hogy
megismervén a kor viszonyait ő maga is lemondott ambiczióiról.

És ime kitűnt, hogy komoly szándékai vannak, nem csupán kedvtelésből és
népszerűséghajhászásból utazta be az országot a nyáron: értékesíteni
akarja a nép körül szerzett tapasztalatait. Nyilván a módját is
megmagyarázta neki valaki, mert hiszen képviselő akar lenni, egész
helyesen.

Mindenki elismerte a vitéz hatalmas szellemi képességeit, de abban mégis
kételkedett a kaszinó, hogy a nagy úr a politika sikamós mezején
detail-ismeretek és apró komiszka furfangok praxisa nélkül érvényesülni
tudjon.

Gábris is tartott tőle, hogy a pártélet zavaros vizeiben hamarosan
lejárja magát. El fog merülni a sok államjogi, egészségügyi, pénzügyi,
kereskedelmi törvény örvényében, belefojthatja akár a legelső
koczafiskális, a ki be tudta magolni eme törvényeket.

Az senkinek sem jutott eszébe, hogy hiszen módjában áll Kont vitéznek is
megtanulni a Corpus Jurist. A lángeszét elismerték, de nem tételeztek
fel benne annyi szorgalmat. Gábrisnak megvillant ugyan a fejében a
gondolat, hogy hátha épen azért zárkózott be két hétre, hogy a
törvényeket bújja, de a hogy megvillant, úgy el is aludt egy pillanat
alatt…

A miniszterelnöknek mindezek ellenére igen gonosz sejtelmei voltak. Ő
félt Konttól. Maga se tudta okát adni, miért, de az volt az előérzete,
hogy a vitéz még sok galibát fog a kabinetnek csinálni, ha belekerül a
képviselőházba. Idővel kiforrhatja magát modern politikussá, érzéke
máris van hozzá, azt bebizonyította neki a varga példázatával. El
kellett ismernie, hogy czélt talált vele. Mert csakugyan úgy áll a
dolog: könnyű volna politikát csinálni, ha ismerné az ember a nemzet
szükségleteit. A pszichéjét! Vágyait, eszményeit! Csakhogy ép ez a
legnehezebb. A diagnozis megállapítása. Az orvosság: az már csak
reczept…

Hát ki tudja, hogy a diagnozist nem pedzi-e Kont vitéz már eddig is?
Ahhoz törvényismeret se kell, csak nagy megérzések. Fölényes elme. Éles
szem. Meleg sziv.

Ha úgy lenne, – morfondirozott a miniszter, – azt se igen bánná, ha
megbuktatná a kabinetet… Ám ha csupán izgágaságból, szereplési vágyból
akar kilépni a politika porondjára, jobb lenne elejét venni a
kalamitásnak… Majd csak talál tiz embert, a ki megkérvényezni a
mandátumát, akármekkora is a nimbusza…

Igen főtt a feje a jó miniszternek. Mitévő legyen?… A kaszinótagok
lelkét már nem furkálták ilyen skrupulusok, ők a Kont szereplési
szándékát inkább a szenzáczió és pikantéria szempontjából vették birálat
alá és azt vallották, hogy nem kell, nem szabad (már csak kegyeletből
sem) akadályokat gördíteni a Kont naiv, szinte sportszerű vállalkozása
elé.

Igyekeztek meggyőzni a minisztert.

– Ne bántsd, kegyelmes uram… Ártani semmi esetre sem árthat. Csak
használhat a roppant népszerűsége… Kiaknázhatjuk a javunkra, stb.

De a státusférfiú csak tovább lógázta a fejét.

– Ej, ej, czifra dolgok fognak még itt kisülni.

Egy hétrét mameluk elnevette magát.

– Igaz, – jegyezte meg gúnyosan, – hogy elég czifrán kezdte… Hahaha, azt
mondta, hogy csinál ő magának, ha akarja, akár másnap kerületet.

– Ugyan, – vette Kanut a vitézt pártfogásába, – azt ő nem komolyan
értette… Beugrottál neki…

A mameluk védekezni akart, de mivelhogy a komornyik (a kaszinóban
játszódott le a jelenet) egy sürgönyt prezentált a miniszterének,
elhalasztotta az ellenkezését, hogy a gazdája is meghallhassa, ha
elintézte a sürgöny ügyét.

De bizony arra többé nem került rá a sor… Egy megdöbbentő, szinte
hihetetlennek látszó hirt jelentett a távirat. A miniszter halálra
sáppadt bele. Kezéből kiesett a sürgöny. Kanut felkapta és felolvasta:

«Szendrey István gróf, a belváros országgyűlési képviselője _hat órakor_
szivszélhüdésben elhalálozott.»


A kaszinó urainak önkénytelenül az órára tévedt a tekintetük… Hét óra
volt… Körülbelől _egy órája_ lehetett annak, hogy Kont elhagyta a
kaszinó épületét…

Az urak annyira meg voltak döbbenve, hogy hamarjában nem voltak képesek
összekapcsolni a két eseményt: a Kont föllépését a megrendítő ténynyel.
Gábrist kivéve. Az egyszeribe kivált a megdöbbent tömegből és a
miniszter elé lépett:

– Kont vitéz – konstatálta szinte átszellemülten, – megcsinálta magának
a kerületet abban a szent pillanatban, a melyben ebbeli szándékát
bejelentette. Azt hiszem ezután, Isten csodás akaratával szembe nem
helyezkedhetünk…

– Nem, – mondta a miniszter, a ki magához jött végre, – Isten újjal
mutatott rá, mitevők legyünk…

– Éljen Kont! – zúgta rá halkan az egész kaszinó.

Aztán bővebben kezdték tárgyalni a csodálatos esetet… Konstatálták, hogy
az elhalt képviselő egészséges volt, mint a makk. Egyesek még tegnap is
kártyáztak vele. Sőt Klimanóczi szerint éjjel az orfeumban járt, roppant
víg volt, sok pezsgőt ivott. Mi több, Gekszi gróf meglátogatta ezelőtt
három órával s pompásan mulatott az élczein…

Aztán Kontra került a sor… Az élet, az elmúlás, a túlvilág, az isteni
gondviselés rejtelmes problemái sűrű ködként borongtak a fényes termek
levegőjében és megszállották a lelkeket… Szó kevés esett.

– Miért kivánta Kont, – sóhajtott fel Gekszi gróf, – épen a Szendrey
halálát?

– Nyilván mert az ország első kerületére vágyik, – vélte Klimanóczi…

De Gábris lehurrogta.

– Bolondokat beszéltek. Olybá veszitek a halált, mint gyermek a
büntetést. A halál boldogság, dicső dolog. Ükapám bizonyára azért
jutalmaztatta meg vele Szendreyt, mert ő volt közöttünk a legkülömb…

A XXI. század misztikumra hajló vértelen szelleme vakon belement a
Szendrey váratlan halálának abba a magyarázatába, hogy azt Kont vitéz
akarata idézte elő. A véletlenek összetalálkozásában már nem igen hittek
akkor az emberek. A tudomány igen elharapódzott, eltörölte a
hypotheziseket, inkább transcendentális okfejtésekre vetemedett, hogy
betömje a hézagokat. Dogmává lőn: a természetben nincs véletlen, vagy ha
van, az a legnagyobb csoda…

Kont vitéz abból, a mi távozása után a kaszinóban történt, aligha tudott
meg valamit is. A Szendrey halálának hire azonban még a herczegné
palotája előtt eljutott hozzá. Igen egyszerűen, a palota szomszédos volt
a Szendreyével. Épen akkor húzták fel erre a gyászlobogót, midőn Kont
lóra ült, hogy hazanyargaljon.

– Ki halt meg? – kérdezte egyik csatlósától a gyászlobogóra mutatva.

Azok már értesülve voltak a gyászos hir legkisebb részletéről is.

– Szendrey gróf, – válaszolták. – Hatalmas úr volt… Okos ember…
Képviselő.

Kont összerezzent.

– Képviselő? – mormogta halkan, aztán felnézett a csillagos égre s
mialatt könny szökött a szemébe, hálaadó szavak váltak le ajkáról
áhitatosan, reszketegen:

– Isten velem: ki ellenem?!…

A fényes kis lovascsapat lépésben haladt a budai városrész felé.
Csattogott a paripák patkója és szikrákat váltott ki az utcza
kövezetéből. A csillagok reszkettek az égen, az emberek szanaszét
futkostak itt alant…

Kont vitéz gondolatokba merült. Csak akkor eszmélt fel, midőn a Dunához
érkezett s egyik csatlósa jelt adott a révésznek.

– Hallihó! Dulihó!

A gőzbárka átszállította a lovasokat…

Kont még sokáig nézte az eget várkastélya tornyából, kikönyökölve az
ablakon a hideg éjbe. Ő nem fázott… Két nagy érzés hatalmas lángokat
gyújtott fel a szivében. A hazaszeretet és a – szerelem… A herczegnő
képével aludt el s a hazáról álmodott:

… Idegen fejedelmek jöttenek messze országokból a magyar király
vendégeiül. Örömtüzek égtek, pattogtak az éjben, s beragyogták
Nagy-Magyarország egész területét a Kárpátoktól az Adriáig, még azon is
túl: a Földközi és a Fekete-tengerekig… A királyok épen azért jöttenek
Buda várába, hogy elismerjék, szentesítsék a magyar király új
hódításait…

… A várúrnak, midőn másnap felébredt, első dolga volt, hogy misét
rendeljen. Házi papot nem tartott, de kápolna volt a várkastélyában s
Römer Benedek, a vizivárosi plebános készségesen vállalkozott a nagyúr
vallásos szükségletének ellátására bármily időtájban is. Most is
megjelent a hivására tüstént s kiszolgáltatta a misét.

A várúrra, mikor mise után az ebédlőbe lépett a plebánossal (a kit
szokás szerint magánál tartott reggelire), már három látogató is várt:
Gábor gróf az ügyvéddel és a nazarénussal.

Kont az ebédlőbe kérette és az asztalhoz ültette őket is.

Az ügyvéd pompás magyar tipus volt: kövér, zömök, nagyfejű. Afféle
talpig-test ember, de nyakig-ész volt annak a feje is. Kont maga mellé
ültette jobbjához és azonmód elkezdett vele tréfálni.

Egyéb se kellett Kincses Károly uramnak (hogy a maga nevén nevezzük a
fiskális urat), hiszen az ő fejében lakott a saját állítása szerint a
magyar mithologia valamennyi manója: az adoma, tréfa, szójáték
kisistenei.

– Hallom, – kezdte Kont vitézt az évődést, – hogy kigyelmed tartja magát
az ország legokosabb emberének; hát mondjon valami olyat, a mit még
senki se mondott.

Kincses uram egy pillanatig sem gondolkozott, azonmód rávágta:

– Jó, hát azt mondom, hogy az embernek legbecsesebb testrésze az ötödik
kereke.

– Való, – ismerte be s nevetett hozzá Kont vitéz, – ilyet aligha mondott
valaki is, csak egy hibája van a mondásnak: nem lehet megérteni.

– Hászen – mondta a fiskális, – azért vagyok, hogy megmagyarázzam.

– Halljuk!

– Hát – magyarázta Kincses Károly, – minden embernek annyi az értéke,
mint a mennyivel többet tud másoknál. A rendes ember, azaz a négy
kereken járó, semmit se ér, mert csak azt tudja, a mit már mások is
konstatáltak. Következésképen a bolond, vagyis az ötkerekes ember
értékesebb, mert az olyat is _tud_, a mit senki sem tudott.

Kont nem volt megelégedve a fejtegetéssel, megcsóválta fejét.

– Kire czéloz kigyelmed?

– Arra, a ki a vasutat, a léghajót, a telefont, a grammofont, a
napsugárral való fűtést kitalálta és a többi bolondra…

– Azok nem voltak bolondok…

– Nem-e?… Ha én azt állítom, hogy az emberek szeretőt fognak tartani a
Marsban, nem vagyok bolond?

– Az képtelenség.

– Ma, de az lesz-e százezer év múlva? Százezer év előtt képtelenség volt
a villamos vasút is s ha bolondok nem lettek volna a világon,
biztosíthatom, hogy ma is az lenne… Uram, – folytatta Kincses, – a
képtelenség és lehetőség egy anyaméh-szülte fogalom. Minden lehetőség
képtelenség csira korában. Azonképen a bolond és a lángész is egy és
ugyanazon személy. A siker előtt minden lángész bolond.

Kontnak így kihámozva már jobban tetszett a tétel.

– Mond valamit, – dicsérte a fiskális eszét. – Kigyelmedre alighanem rá
fogok bizni egy kiskorú lehetőséget: öregítse meg.

– Megteszem, – vállalta Kincses, – ha megfizeti a zabját.

– Azt megfizeti busásan…

– És ha kiállja a kor levegőjét, – tette hozzá fiskális uram
óvatosságból.

– Majd meglássuk…

Gábor gróf igen kiváncsi lett: vajjon mi lehet az a képtelenség, a minek
megvalósítását ükapja rá akarja bizni az agyafurt fiskálisra? Valami
ostoba sejtelem igen piszkálta a máját…

– Mi nekünk nem szabad tudnunk arról a _képtelenségről_? – kérdezte
feszengve, bátortalanul.

– _Lehetőségről_, akarod mondani, – javította ki Kont.

– Jó, mondjuk úgy.

– Miért ne mondanám meg? Vissza akarom perelni azt a 172 uradalmat, a mi
azalatt, míg távol voltam, szerteszét mászott az utódaim között.

Hát igenis, ez volt a szegény Gábris sejtelme épen. A torkán is akadt a
szardinia, a mit épen a szájába tett. A papnak is megcsúszott a széke
magától, hogy majd leesett róla, de még a fiskális is elejtette villáját
a rája szúrt hideg kolbászszal együtt. Csak a nazarénus folytatta
nyugodtan, a hol elhagyta, a lakmározást… Őt nem érdekelték a földi
javak.

Kont vitéz ajkáról egy szánakozó mosoly lebbent el.

– Sajnállak, fiam, – szólott Gábor grófhoz, – de szükségem van a
birtokaimra.

Gábrist még csak jobban felingerelte ez a fölényes szánakozás.
Felszisszent tőle.

– Eh, képtelenség! – hadarta. – Tréfának rosz, fenyegetésnek üres…

Kont erre már összeránczolta szemöldökét. És rászólt a grófra:

– A ki fél, az ne henczegjen.

– Nem félek, – nyakaskodott Gábor gróf.

– Akkor miért akadt a hal a torkodon?

– Az ükapám szándéka bánt, – állította az ükunoka, – tisztán a
szubjektiv animozitása. Hogy nem éri be azzal, miszerint megosztom
magával a jövedelmemet, az egész vagyonomra vágyik… Azt hiszem, ez elég
ok…

– Fiam, – jegyezte meg a vitéz, nála szokatlan szelidséggel, – fogsz te
még erről másképen is beszélni… Nem világosíthatlak fel a felől, mire
kell nekem a földem, mert annak még nem érkezett el az ideje. Ma csak
annyit mondok, hogy nem mulatságra kell… Elégedj meg egyelőre ennyivel
és ne gyűlölj idő előtt.

A vitéz ajkáról szinte természetellenesen hatottak ezek az elegikus
szavak. Gábor grófon valami meghatározhatatlan érzés vett erőt, a mi
feldúlta a lelkiismeretét.

– Nem gyűlölöm, ükapám, – hebegte, – csak nem értem, mire való ez a
czéltalan és képtelen erőszak…

– Hogy czéltalan-e, képtelen-e, azt majd Kincses uram fogja kisütni, –
jegyezte meg Kont vitéz…

Kincses mester szót se szólt eddig a tárgyhoz, nem is hallotta a Kont és
a Gábor gróf között lezajlott disputát, annyira belemélyedt a maga jogi
kombináczióiba. Tehát komolyan foglalkozott a _képtelen_ ügygyel.

Ám hogy reá hivatkozott a vitéz, Gábor gróf menten belekapott egy óramű
pontosságával működő agya kerekeibe.

– Ügyvéd úr, – zökkentette ki a nagyeszű urat egy logikai czirkulus
kellő közepéből, – világosítsa fel ükapámat, hogy egyszersmindenkorra
vége szakadjon ennek a kínos családi ügynek…

De a fiskális csak nem akart hozzálátni a felvilágosításhoz.

– Várjon kérem, – s legyintett a kezével, – még nem vagyok kész az
anyaggal…

Gábor kijött a türelméből.

– Ugyan kérem, ne affektáljon.

Kincses mester bedugta a fülét, hogy ne háborgassák, úgy gondolkozott
tovább. Majd az sem volt neki elég, felállott az asztaltól és
ötször-hatszor körülszaladgálta a szobát. Izzadt, mint a ló, kidülledt a
szeme.

A plebános szinte attól tartott, hogy hirtelenében megbolondult a hires
férfiú.

– Nagyságos uram, – szólt rá szeliden, – tessék megcsendesedni, hisz nem
történt semmi baj.

De csak tovább zúzta a mester a fejét, nyilván végig kellett hogy
legelje a Corpus Juris összes berkeit, hogy kilyukadhasson valahová.

Kont maga is elkomolyodott, Gábris gróf szivdobogást kapott, csak a
nazarénussal nem történt semmi sem. Ő nem tudott csodálkozni…

Nagysokára elcsendesedett Kincses mester. Belevágta magát a székébe s
egy nagyot fújván heureka helyett, eme szavakra nyitotta ajakát:

– Készen vagyok!…

Kont ráemelte szemét.

– Nos?

Gábor melléje ugrott:

– Beszéljen hát!

A pap is nógatta:

– Halljuk, nagyságos uram!

– Kérek egy pohár bort, – nyögte ki a mester, miközben szaporán
törülgette homlokáról a dicsfényt, azaz az izzadtságot.

Hárman is töltöttek neki. És Kincses mester felhajtotta mind a három
poharat.

No, vélték a kiváncsiságtól rángatódzó urak, most már csak megjön a
szava. Megjött, de nem az igazi.

– Éhes vagyok, – mondta – s elkapta a hideg malaczos tálat a nazarénus
elől…

– Ne bolygassuk a mestert, – tanácsolta a házigazda, – hadd lakjék jól
először, majd beszélni fog ő aztán kérés nélkül is.

Gábor gróf megfogadta a tanácsot, összekapta fogát, hogy fel ne
robbanjon, míg a fiskális úrnak jóllakni nem méltóztatik.

A plébános egy új thémát próbált megpendíteni, de csak a nyelve pendült
meg egy párszor, a théma nem. Azt megfojtotta Gábor gróf, még mielőtt
megszületett volna…

– Ne beszéljen, kérem – szólt rá a szelid papocskára – mert képtelen
vagyok odahallgatni, ideges vagyok.

A nazarénus belefáradván a busás reggelibe, egy nagyot nyögött. Azt is
betiltotta a gróf.

– Ne nyögjön kérem, emészszen csendesebben.

Kont megcsóválta fejét…

– Légy türelemmel – intette ükunokáját, – és ne zaklasd az én
vendégeimet…

Kincses mester még mindig evett, mint a tenger, a mi száz és száz
folyamot el képes nyelni, a nélkül, hogy kicsordulna a medréből.

Hát annyit, mint a tenger még sem nyelt el a jeles férfiú, nagysokára
elérkezett az az időpont is, a mikor végkép elfogyott a nadrágszijja
valamennyi lyukja.

– No – mondta akkor – jóllaktam, hál’ Istennek… Kérek egy pipát.

Gábris elhozta neki a pipát, meg is tömte sajátkezűleg.

– Tessék, de kérem, most már sziveskedjék beszélni…

Kincses mester szítta a pipát teli pofával, a szeme is kidülledt bele,
de nem használt az erőlködése semmit: a dohány nem fogott tüzet.

Nem is kinlódott sokáig, letette a tajték edényt.

– Kérem szivesen – méltatlankodott fejcsóválva – ez a pipa oly keményre
van tömve, hogy azt nem szíjja ki, nincs az a bivaly.

Gábris átkozta az ügyetlenségét és egy rengeteg szivart oktroyált rá a
rettenetes fiskálisra.

– Nem bánom – vállalta ez a szivart nagynehezen – bár egy jó pipa
dohányt nem adok száz ilyen tekercsért…

Már füstölt a szivarja, mint a lokomotiv, de Kincses mester még mindig
nem nyilatkozott. Végre maga Kont is megsokalta a tempózását…

– Beszéljen, fiskális úr – szólította meg a súlyos férfiút, – eleget
vártunk kegyelmedre.

– Hát beszélek – egyezett bele Kincses mester. – Úgy kezdem, hogy ez
lesz a világ leghíresebb és legnagyobb pere.

– Tehát vállalja?

– Vállalom!

Gábris, hogy le ne essen a székéről, felugrott.

– De nem fogja megnyerni, – támadt rá kétségbeesetten a fiskálisra.

Annak a szeme héjja se rezdült.

– De megnyerem – mondta s Kontra nézett, – már csak azért is, hogy
bebizonyítsam, miszerint az ötödik kerék az ember legbecsesebb
testrésze.

A papocska összecsapta kezeit.

Gábris gróf végkép elvesztette higgadtságát, szinte az eszméletét is.

– Ezzel maga is beismeri, hogy bolond! – kiabált rá dühösen a mesterre.
– Én így megtoldom egy jelzővel, kettővel: lelkiismeretlen, roszhiszemű
bolond! Meg akarja nyúzni az ükapámat… Ki akarja használni a
tapasztalatlanságát. Jól tudja, hogy 30 év alatt elévülnek az ilyen
dolgok, de mit bánja azt maga! Elvállalja a pert, mert jó fejőstehénnek
igérkezik. No, de – folytatta eszeveszetten, – majd megmutatom én
magának, hogy én is vagyok valaki; leleplezem, bevádolom az ügyvédi
kamaránál és…

Nem folytathatta, mert megbicsaklott a torka a dühtől.

Az ügyvéd egy csöppet sem haragudott rá, sőt inkább megdicsérte a
szidalmazója szivarját.

– Ejnye, – mondta, – még se utolsó szivar ez az amerikai bagó.

Kontnak módfelett tetszett a késői ivadék impertinens humora: nem
állhatta meg, hogy el ne kaczagja magát.

– Feleljen hát Gábrisnak, – biztatta Kincsest mégis, hogy némileg
jóvátegye a tapintatlanságát.

– Hisz – jegyezte meg Kincses mester sunyin, – még nem kész a szidással,
csak pihen.

– De készen vagyok, – jelentette ki Gábris gróf mérgesen.

Oly komikusan hatott e kijelentése, hogy még a plébános is elmosolyodott
rajta.

– Az más, – mondta Kincses uram, – akkor felelek… Hát abból, a mit a
gróf úr most rám mondott, egy szó sem igaz, mert egy krajczárt sem
fogadok el a perért, puszta _dicsőségből_ folytatom.

De erre már kétfelé kérezkedett a nazarénus füle is.

– Ejnye, – jegyezte meg, – ki hitte volna, hogy olyan _biztos_ ez a per.

Kincses uram fölpeczkelte a tokáját és felállott, hogy jobban hasson a
szava.

– De csak egy embernek biztos ezen a kerek világon, – vágta ki a szót és
a mellét, – és ez az ember én vagyok.

Azzal, miután úgyse lett volna képes magát feljebb liczitálni, elköszönt
a házigazdától:

– Alásszolgája, majd eljövök az anyaggal, ha le lesz irva.

– Mikor lesz az anyag leirva? – kérdezte Kont vitéz.

– Tekintve, – válaszolt Kincses mester, – hogy kitészen vagy ötven ivet,
el fog tartani vagy tiz napig.

– És – csodálkozott Kont, – kigyelmed azt öt percz alatt szedte össze a
fejébe?

– Nagy uram, – henczegett a kövér úr, – ha kitalálták volna azt a gépet,
a mi lefotografálja a gondolatot, rég császár volnék.

Komplimentumot csapott (a mi, tekintve gerincze hajlíthatatlanságát,
annyiból állott, hogy behajtotta kissé a jobb térdét), aztán csakugyan
kigömbörgött.

– Szolgája, szolgája, szolgája! – üzente vissza az ajtóból, mert eszébe
jutott, hogy nem bucsúzott el mindenkitől.

Az urak nem is vártak tőle ekkora tapintatot. Elég volt nekik az is, a
mit a maga jószántából hagyott hátra: a kétség, az izgalom.

A páter nem is állotta soká az ebédlő fülledt levegőjét, ajánlotta
magát.

Gábris gróf azonképen cselekedett.

– Majd még beszélünk erről a dologról, – mondta ükapjának sápadtan, –
most nem tudom, mi lelt, azt hiszem, fejtifuszt kaptam…

… A nazarénus és a várúr magukra maradtak.

A nazarénus igen magas, szikár férfi volt. Haja fakó és gyér, mint a
molyette bunda, orra kövér és kampós, mint a flamingóé. Különben
hasonlított egy kiéhezett tevéhez is, különösen a jámbor szemeinél és
lapos fogainál fogva.

– Eszik még, domine? – szólította meg Kont rövid hallgatás után.

– Köszönöm alásan, nem tudok többet.

– Akkor keljünk fel. Kell egy pipa?

– Instállom, jobb szeretnék egy kubát.

– Mi az a kuba?

– Öt krajczárt kóstáll, de igen finom.

– De mi?

– Szivar.

– Ötkrajczáros szivarom nincs, de egy másik fajtából adhatok, – mondta a
házigazda és megkinálta vendégét egy ötkoronás Upmannal.

Felkeltek az asztaltól és besétáltak a szomszéd szobába.

– Üljön le, domine.

A nazarénus leült.

– Mi a neve? – kérdezte Kont.

– Lombos Keresztély, instállom.

– És mit tud?

A kérdés nagyon általános volt, de Lombos Keresztélyt azért nem hozta
zavarba.

– Hát – válaszolt a nagy úrnak, – elvégeztem a theológiát, a jogot, a
kereskedelmit és a teknikát… Azonkívül tudok görögül, törökül, latinul,
tótul, németül, angolul, csuvaszul, kinaiul és hottentottául… (Most fujt
egyet, aztán folytatta:) – Voltam már költő is, ügyvéd is, katona is,
buddista pap is, de kálvinista pap is. Amerikában csatornatisztító
voltam, Stambulban eunuk, Aetiópiában testőr, végre Délafrikában
megettem egy ártatlan kis gyereket, a mi, bár tévedésből, marhahúsnak
ettem, igen megfeküdte a _szivemet_… Azóta semmi sem vagyok, csak
nazarénus.

Kont vitéz csak ámult-bámult.

– Akkor kegyelmed igen tudós ember!

– Az vagyok.

– És sok mindent próbált!

– Azt hiszem, mindent.

– Gábor gróf – faggatta Kont különös vendégét, – azt mondta nekem, hogy
megtévedt egyszer: sikkasztott.

– Sikkasztottam, mint testőr X. Menelik királytól, de jóvátettem a
hibámat, mikor nazarénus lettem…

– Volt pénze?

– Épen annyi, a mennyi kellett és még három korona.

– S most miből él?

– Napszámból.

– Egy ilyen tudós ember! – csodálkozott a vitéz.

– Itt nálunk nem kell a tudomány, – világosította fel Lombos. De azért
nem panaszkodom, mert megalkudtam a sorssal. Igen kevéssel beérem én.
Egy liter nyers búza naponta az emberi test táplálására untig elég.

Kont összecsapta kezeit:

– És meg tudja rágni a nyers búzát?

– Meg. A fogam hozzáidomult.

– De a jó meleg ételt csak jobban szereti?

– Azt természetesen jobban, mint látni méltóztatott.

Kont vitéz elgondolkozott egy pillanatig, aztán Lombos vállára tette
kezét.

– Akar jó módban élni?

Fanyar mosoly huzódott a Keresztély szája szögletébe.

– Köszönöm, instállom, biz én magam sem tudom…

– Nincsenek vágyai? – faggatta Kont.

– Hát hisz voltak, – hebegte a nazarénus zavartan. – De most már minek?…
Késő.

– Miért késő?

– Igen sokat éltem, unom a földet, Istenhez vágyom…

A várúr egy időre beszüntette a beszédet, le s fel járkált a szobában.
Aztán a következő kérdéssel lepte meg a nazarénust.

– Akar-e érdemeket szerezni Isten kegyelmére?

Egyszeriben kigyult a penészes férfi savószin szeme.

– Azt igen, igen! Hiszen nazarénus vagyok.

– És – tette fel Kont a második kérdést, – tud-e hallgatni?

– Ha parancsolja és ha Istennek tetsző dolgot cselekszem vele, – fogadta
a nazarénus fanatizmusa lázában, – kivágatom a nyelvemet.

Kont a fantaszta felé nyújtotta jobbját s ebben a pillanatban csöppet
sem hasonlított önmagához, a délczeg, erőszakos, hatalmas Konthoz,
inkább egy szelid kálomista püspök benyomását tette. A szavai azonképen:

– Szeretem kigyelmedet és ha úgy akarja kigyelmed is, magamnál tartom.
Szükségem van valakire, a kinek bátorsággal kiönthessem a szivemet.
Egyedül állani a földön egy nagy kötelesség és felelősség sulyával
terhelten, a nélkül, hogy ezt a felelősséget bárkivel is meg lehetne
osztani: a legnehezebb emberi vállalkozás, szinte határos a
lehetetlenséggel. Bizom az erőmben, – folytatta Kont vitéz nemes
pathoszszal, – szivesen felveszem a harczot a milliókkal s nem
kételkedném a győzelmemben sem, ha ezen a ponton nem érezném a
gyöngeségemet… Akar-e segítségemre lenni?

A nazarénus felállt, hajlott teste kiegyenesedett, csupa láz volt az
arcza.

– Akarok…

– És – kérdezte a vitéz, a megihletett férfi kezét melegen szorongatva,
– megigéri, hogy nem kérdez, nem lát, nem hall semmit abból, a mit
kigyelmednek sem szabad tudnia… Megigéri, ha im Isten szent szine előtt
kijelentem kigyelmednek, hogy mindaz, a mit eddig cselekedtem, s ezentúl
tenni fogok, bármily különösnek, titokzatosnak, őrületesnek is tetszett
és fog tetszeni, Isten és a haza dicsőségére történik?

– Megigérem; – és egy könycsepp gördült ki a nazarénus szeméből.

– Miért sír? – kérdezte Kont csudálkozva.

– Olyas valamit éreztem, – válaszolt Lombos Keresztély, – mintha egy
pillanatra megnyilt volna előttem az ég s ott láttam volna benne nagy
uramat Isten jobbján ülve.

Azzal lehajolt a Kont kezére és egy áhitatos csókkal illette meg azt.

A nagyúr egészen elérzékenyült…

– Kegyelmed igen gyönge, kedves barátom, – mondta a szive hangján, –
viziói vannak, halluczinál. Gondom lesz rá, hogy megerősödjék… Nézze –
tette hozzá hirtelen hangot és modort cserélve, – úgy mint én! – És
kifeszítette hatalmas karjait, hogy a ruhája szinte repedezett bele. –
Jó lesz barátom? – enyelgett a nazarénussal, mint apa gyermekével. –
Ugye jó?

– Jó, – mondta a nazarénus és imádattal nézett fel a _hősre_.



IX.

Lehetséges, sőt valószinű, hogy annak a varázsnak, a mely a Kont
személyéből kisugárzott s hovatovább az egész nemzet szellemének s
fejlődési irányának delejtűjévé lőn, – lehetséges, hogy ennek a
varázsnak a kútfeje az emberi hatóképesség határán kivül álló okokban
volt keresendő: a vitéz misztikus eredetében, abban a hitben, a mely
erejét épen annak köszönheti, hogy nem bizonyítható, mert
megfoghatatlan, tételei isteni eredetűek, megvitathatatlanok; viszont
azonban az is bizonyos, hogy eme nimbusz megtartása és fejlesztése a
Kont egyéniségének, hatalmas képességeinek számlájára volt irandó.
Annyival is inkább, hogy apránkint kiszorult a közérzésből mind az az
elem, a mi a Kont-problemát a transzczendentáliák körébe vonta s a vitéz
fasczináló emberi alakja attól teljesen függetlenül, szabadon kezdett
kidomborodni.

Egy pár makacs tudóson kívül teljesen elejtette, szinte elitélte a
társadalom a Kont isteni küldetésének feszegetését, annál intenzivebben
foglalkozott a vitéz cselekedeteinek, magatartásának elbirálásával.

És miután évszázadok óta sem akadt férfi, a ki jobban értett volna
ahhoz, hogy szárnyakat adjon a kiéhezett, eszményekre éhes nemzeti
szellemnek: természetes, hogy pompás kvalitásai, lángesze révén
apránkint minden különködése ellenére is a nemzet bálványa lett. Vagy
talán épen azoknál fogva? Hogy a nép lelkületével teljes harmoniában
voltak emberi hibái is! Talán az adta meg egyénisége hatásának azt a
közvetlenséget, a mely nélkül a lángész sem lehet el?

Midőn a Szendrey gróf halála folytán váratlanul akuttá lőn a Kont vitéz
képviselővé leendő megválasztatásának kérdése, számot vetett eme
körülményekkel a kabinet is. A törvények értelmében nem volt Kont
választó, következésképen választható sem s annak ellenére nem mert a
miniszterek pártja ellene még csak jelöltet sem állítani. Érezte, hogy a
saját népszerűségét teszi koczkára, ha a Kont tekintélyével, a
népérzülettel szembehelyezkedik…

Természetes, hogy ilyen viszonyok között egyhangú lett a belvárosi
választás. A választási elnök reszkető kézzel adta át Kontnak a
mandátumot s remegő hangon mondta el üdvözlő beszédét. Mintha érezte
volna, hogy a történelem egy fordulópontja előtt áll, midőn a
törvényhozás tagjává avatja a vitézt…

Kont a népbizalmat csak egy pár napoleoni szóval köszönte meg. Magasra
emelte megbizólevelét s jobbkeze két újját rátapasztotta, úgy esküdött:

– Esküszöm, hogy méltó leszek reá.

Leirhatatlan volt a lelkesedés, a mely ez után az eskü után végig
tombolt a választó gyülekezeten. Az egész tábor levette kalapját. Az
odakeveredett vénasszonyok és gyermekek letérdeltek s százezer ajakról
zengett-dörgött a Hymnusz fönséges melódiája, hogy belereszketett a
város, az ég, a föld…

A választást persze senki se merte megtámadni. Erre a czélra a magyarok
sorából talán fegyenczet se kapott volna a kabinet. A Ház igazolt
képviselőnek jelentette ki Kont vitézt és megéljenezte, midőn először a
tanácsterembe lépett. A többség fel is állott a tiszteletére. A
miniszterelnök eléje ment és mialatt mélyen meghajtotta magát, rövid
istenhozottal üdvözölte.

Kont kezet fogott vele.

– Remélem, – mondta szintén röviden, – egy hajóban fogunk evezni.

Nagy szó volt ez. Fontos nyilatkozat. Mert hiszen eddig még nem vallott
szint a vitéz. Szavait könnyű volt a miniszterelnöknek arra magyarázni,
hogy azok a kormánypárt táborába való betelepedését jelentik.

– Kiváló szerencsémnek tartom, – hálálkodott boldogan a nagy úrnak, –
hogy helyesled a politikánkat.

Bezzeg nem sokáig tartott a boldogsága, Kont vitéz könyörtelenül a nyaka
közé zuhintotta a hideg vizet.

– Nem úgy értem, öcsém, – józanította ki a vérmes férfiút, – hogy én
megyek utánatok, hanem úgy, hogy ti fogtok utánam jönni…

A kvalitásos miniszterelnök politikai eszközei között mindenha első
helyen állott a kapaczitálás, kikészítés és megnyergelés fogalmai alá
eső műveletek intenziv gyakorlata. A kemény diót meg kell törni, a nagy
szájat be kell tömni, az éhes embert jól kell lakatni! Ezek dogmák, a
melyek betartása nélkül Magyarországon mindezideig egy kabinet sem lett
volna képes megélni.

A miniszterelnök tehát kötelességének tartotta, hogy megkisértse a
hatvágást Konttal szemben is. Kicsalta a vitézt a miniszteri folyosóra.

– Itt – indokolta meg merészségét, – zavartalanul tárgyalhatunk, s ha
meg tudjuk egymást érteni, bizonyára én leszek a nyertes.

– Az bizonyos, – állította Kont határozottan, de minden nagyképűség
nélkül.

A miniszterelnök zavartan mosolygott.

– Hehehe, kedves uram, hogy is mondjam…

– Tegezhetjük egymást, – segítette ki Kont a zavarból, – ezentúl magam
is azon leszek, hogy mind megtanuljam a mai szokásokat.

– Hehe, megtisztelsz, kedves barátom, bátyám… Tehát szabad-e tudnom,
van-e már valamelyes kialakult politikai elved?

Kont egy kicsinylő mosolylyal fitymálta le a kérdést.

– Nem jöttem én ide játszani. Ha mulatok, biz én kirúgom a korcsma
falát, de a templomba és az Országházba levett kalappal s megtisztult
szivvel járnak a Kontok.

– Úgy értem, – mentegetődzött a miniszter tájékozatlanul, –
választottál-e már pártot?

Kont megrázta fejét.

– Mondom, hogy nem azért jöttem ide. A pártok betegek. Maguk sem tudják,
mit akarnak, vakok… Azért vagyok itt, hogy kinyissam a szemüket s hogy
új pártot csináljak.

No hát ezt kín volt hallani is. A miniszternek legalább az lehetett,
mert igen szedegette a lábát, valamint a tüzes pléhen tánczoló medvebocs
és a dörmögése is meglehetősen bocsszerű volt, midőn azt kérdezte
Konttól:

– Kérlek ássan, muszáj az az új párt? Nem lehetne valamelyiket a régiek
közül kijavítani?

– Például a tieteket! – tréfált vele Kont.

– Igen, igen, épen azt akartam neked javasolni: ha valami kivihető
terved van, mi szivesen belemegyünk.

Kont összeránczolta az orrát.

– Tudomásul veszem, de nem hiszem.

– Miért, instállak? – kérdezte a miniszter. – Mi haladók vagyunk.

– Azért, – világosította fel a vitéz, – mert cserébe azért, hogy
felveszitek a _műsorozatba_ az én eszmémet, nekem is lesz rajtatok némi
követelni valóm.

– Mi?…

– Az, hogy el kell törülni az egész eddigi rendszert, mert az én
pontjaim el nem férnek a ti pontjaitok között.

– Tréfálsz, kérlek?…

– Nem én, újra kell kezdeni az egész Magyarországot. Elülről.

A miniszterelnök nem mert mosolyogni, csak befelé nevetett. (Hisz ez a
naiv antik úr egy tökéletes analfabéta a politika mezején. Ez csinálhat
ugyan némi felfordulást, de pártot soha.)

– Iszen, – mondta most már inkább leereszkedőleg, mintsem komolyan, – ha
hozzá lehetne nyúlni az alkotmányhoz!

Kont kinevette a státusférfiút.

– A világért sem, öcsém, a csontot nem szabad összetörni, mert arra jön
a hús, vér és izom…

– Nini, – gondolta magában a miniszter, – mégsem olyan együgyű ez az
antik ember!

– Hát akkor – kérdezte, – mit értesz az eddigi rendszer eltörlése alatt?

– Azt, – világosította fel Kont, – hogy ezentúl alulról felfelé építsük
a tornyot. Még világosabban: először nyélbe ütjük a feltételeket, a
miktől a siker és eredmény függ, a helyett, hogy eredményeket
provokálnánk, s az égtől várnánk a mannát: a hozzátartozó feltételeket.

– Még így sem értelek egészen, – bátorkodott a miniszter megjegyezni, –
hézagot érzek a szavaidban.

– Kitömöm azt is, ide figyelj!… Ti eddig ide s tova már háromszáz év óta
nem csináltatok egyebet, mint közjogot. Védtétek az alkotmányt,
őriztétek a kincseskamrát. De arról nem gondoskodtatok, hogy a kamra
tele legyen. A kincseskamra kincseskamra, véltétek, ha üres is. Hát ez
bolondság. A kincseskamra, ha üres annyit sem ér, mint egy jókora spájz,
hiába látjátok el ezerféle pánczéllal. Mert a spájzból legalább kikerül
az az anyagi és fizikai erő, a mi a kincs megszerzéséhez és a kamara
megvédelmezéséhez szükséges, de mit csináltok, ha a koplalásban
meggyengül az erőtök s a kamra épületét sem vagytok képesek az ostrommal
szemben megvédeni?

– Mi következik ebből? – kérdezte most már érdeklődéssel a
miniszterelnök.

– Az, hogy ezentúl nem pártokat fogunk csinálni, se szerződéseket idegen
népekkel, se egyéb parádés játékokat nem játszunk a világ piaczán,
egyszóval nem űzünk magas politikát, valameddig versenyképesek nem
vagyunk, hanem a magunk kuriáján fogunk gazdálkodni, csendesen és
békében, míg meg nem telik az éléstárunk. Aztán mikor már erőre kaptunk
s jól megszedtük magunkat, a felesleget beviszszük a kincseskamrába és
azt mondjuk: no, most már gyere német, próbáld megostromolni a házunkat!
Lesz mit védelmezni és lesz miért. Hazafiság, zászlók, trombita se kell
hozzá, csak emberi természet (önzés), hisz a magáét fogja védelmezni
minden egyes magyar.

A miniszter egy nagyot sóhajtott.

– Egyszóval, – jegyezte meg, – közgazdaság és kultura. Hisz ezek régi
jelszavak.

– Ép az a baj, hogy csak jelszavak, – hurrogta le Kont a minisztert, – s
azok lesznek, valameddig a politika az összes erőtényezőket benyeli.
Ezentúl büntetni kell a politizáló embert, nem jutalmazni.

– Igen, – s bólintott a miniszter, – de mily távolság az elmélet és
gyakorlat között! Ki fogja újjáteremteni a magyar nép lelkét?

– A friss kenyér és az új bor, – vágta ki Kont. – Az erő és a jókedv.
Panem et circenses! A táplálkozástól függ minden, az csinálja a vért, a
szervezetet.

– És – liczitált a miniszter, – ki fogja a kenyeret előteremteni? Hisz
ez a magyar humusz oly keveset terem.

– Megnyitjuk a földet a humusz alatt is és kivájjuk alóla az aranyat,
vasat, a szenet és márványt, a drágaköveket.

– A pénz, a pénz! – nyafogta a miniszter. – Hol a pénz hozzá?

– A pénz magamagát csinálja, csak tudni kell, hol kamatozik? És tudni
kell számítani is. Néha a legnagyobb pazarlásnak legdúsabb a kamatja…

A kormányférfiú kifordította tenyerét.

– Isz, isz…

Egyéb ellenvetést nem tudott kitalálni, de értett Kont ennyiből is.

– Azt akarod mondani, hogy hiszen régi dolgok azok, a miket én
elmondtam. Igazad van: azok. Csakhogy mindezideig roszúl lettek
elmondva. Igen kevés ember értette meg. És nem volt a theoriáknak semmi
nyelük. Pedig ez a fő. Majd csinálok én nekik olyan nyelet, a mit a
minisztertől kezdve lefele az utolsó napszámosig mindenki meg fog fogni
tudni.

– Akkor – mondta a státusférfiú, – te leszel a nemzet reformátora, a
gondviselése.

– Ebben – jelentette ki Kont, – senkinek sem szabad kételkednie. A
bizalom ereje a legfőbb hajtóerő…

– A tekintélyed határtalan, – hizelgett a miniszter.

– Azon leszek, – fogadta Kont, – hogy még nagyobbra nőjjön. Majd ha a
nemzet kezébe adtam a nyelet!

– Az lesz – jezsuitáskodott a miniszter – a legnagyobb konczepczió, a mi
ember fejéből valaha kipattant.

– Dolgozom rajta, egy héten belől készen leszek a tervrajzzal.

– És? – kérdezte a miniszter, szinte ágaskodva a kiváncsiságtól.

– Megkapjátok valamennyien, – válaszolt neki Kont, – tanuljátok meg,
mielőtt törvényerőre emelnétek.

Azzal megrázta a hatalmas úr kezét és sarkon fordult. Visszament a
tanácsterembe és távol a pártcsoportoktól, az utolsó széksorban
letelepedett.

A miniszter ezalatt még egy ideig lógatta az orrát és fejét, aztán
elcsipett egy elég eszes mamelukot.

– Te Rusvay!

– Parancsolj, kegyelmes uram!

– Láttad, hogy Konttal beszéltem?

– Láttam. Jött ki belőle valami?

– Jött. Ennek az embernek nagy tervei vannak.

A mameluk sunyin mosolygott.

– Nagyok, tehát meg nem valósíthatók.

A miniszter csak vonogatta a vállát.

– Én is azt tartom, de ha befagy is az utópiája, a pártcsinálás
sikerülhet neki. És épen itt van a kutya elásva: felrobbanthat
bennünket.

A képviselő csavarintott a fején.

– Csak nem fogunk utópiákat kergetni a kedveért, mi, komoly politikusok!

– Te hű vagy, – mondta a miniszterelnök, – de a többiek!

– A többiek meg, – vélte a mameluk, – legalább is okosak. Húsz embert
sem adok a vitéznek. Különben is, – tette hozzá, – mit ért ő kigyelme a
modern politikához!

– Többet ért hozzá, – mondta a miniszter, – mintsem hinni lehetne…
Különben majd kitünik a programmjából…

Ezzel széjjel ment a két jóbarát s természetesen széjjelvitte a legújabb
politikai szenzácziót:

Kont programmot ád, Kont pártot akar csinálni, Kont népboldogítónak
csapott fel, Kont itt, Kont ott, Kont mindenütt.

És csodálatos, a mily nagy volt egyebekben a vitéz nimbusza, a politika
terén még csak komolyan sem vette a legőszintébb bámulója sem. A század
végén annyira elposványosodott immár a közügyek tarlója, hogy szinte
presztizsét vesztette, a ki rája lépett. (Szakasztott, mint Amerikában
egy évszázad előtt.) Az volt a felfogás, hogy önzetlenül senki sem
bolond magát kitenni annak a meghurczoltatásnak, a mi a legtisztább
jellemet sem kiméli meg a kölcsönös acsarkodások klasszikus porondján, a
politika czirkuszvilágában; arra legfeljebb azok vállalkozhatnak, a kik
csak nyerhetnek, mert nincs mit veszteniök: a kétségbe esett
exisztencziák. Legfeljebb még egy pár rajongó fantaszta, de ezek nem
számitanak, mert a fantasztáknak nincs súlyuk.

A képviselői körök közvéleménye, miután a Kont vasjellemében nem tudott
kételkedni, önkénytelenül (bár be nem vallottan) ebbe a kategóriába
sorozta a vitézt…

Kont teljesen tisztában volt azzal, hogy parázsba lépett, a mi az első
lépésnél talán kissé meg fogja égetni a talpát, de azt is tudta, hogy
annál nagyobb lesz a hatás, ha látni fogja az ország, hogy miként a
buddhista szentek, a végin mégis épkézláb járja a tüzes mezőt…

A második lépéshez már erős várakozásokat fűzött Kont. Azt tehát nem
volt szabad elhamarkodnia. Annak döntenie kellett további pályája sorsa
fölött. Egy _kiáltványon_ dolgozott már hetek óta, (csakugyan azért
zárkózott be a várkastélya fölszentelése után is). A tervezettel régen
elkészült, csak a klasszikus formáját nem találta még meg. E tekintetben
számított a Lombos Keresztély tudására és tapasztalataira. Úgy vélte,
egy sokat szenvedett, hányatott embernek igazabbak és közvetlenebbek a
kifejezési formái, mert az olyan a lelkével, a vérével ir. És közelebb
áll a mások lelkének titkos rugóihoz is, mint az, a ki még nem érezte az
élet tragikumát, örvényes mélységeit.

Mielőtt azonban Lomboshoz folyamodott volna, még Kincses mesterrel akart
a vitéz beszélni a peréről. Hiszen jóformán a per subsztrátumát sem
állapították meg. Meg sem állapíthatták, mert hiszen fel kellett azt
előbb fedezni. Kikutatni régi családi levelekből, káptalanok
levéltárából, tudósok könyveiből… Általánosságban foglalkozott már a
vitéz ezzel a témával, de hiteles okmányai nem voltak hozzá. Hát ezeknek
a beszerzéséhez is jó hasznát fogja venni a hű nazarénusnak. Az majd
összehordja az anyagot Kincses mesternek, feldolgozás alá; meg fogja
állapítani azoknak a falvaknak jegyzékét, a melyek felett lefejeztetése
előtt Kont, a kemény vitéz _uralkodott_. És levezeti a családfáját, hogy
konstatálhatók legyenek a ma élő örökösök. Az _alperesek_!

Kont persze nem számíthatott arra, hogy az egész hagyatékot az örökösök
kezén találja hétszáz év után, azt is belátta, hogy az időközben idegen
kézre jutott javakat harmadik személyeken keresni határos lett volna a
komikummal, de a mire eddigi felületes kutatásai alapján számíthatott,
az is roppant vagyonnak felelt meg. A Gábor gróf húszezer holdas
dominiuma csak egy kis hányada volt annak…

… Kincses uram a Kont hivására azonnal megjelent a várkastélyban s
általános vonásokban előterjesztette azt a merész tervezetet, a melyet a
peres eljárás előirányzott mozzanatairól és esélyeiről felvett.

– A nagy uram szerencséje, – mondta egyebek között, – hogy preczedens
nélkül áll a jogigénye. Csodák törvényhozásnak és jogszolgáltatásnak nem
szolgálhatnak alapul. A Kont-eset egyedülálló, törvények, döntvények
által el nem határolt, teljesen szabadon álló joganyag, a melynek
elbirálása ennek folytán csak analógia alapján kisérelhető meg s
ennélfogva tág teret ád a törvénymagyarázatoknak, a birói ösztönök és
lelkiismereti benyomások érvényesülési szabadságának. Az ügyvéd feladata
ebben az esetben úgyszólván a birák lelkiismeretének befolyásolásában,
az adhoc igazság szuggerálásában merül ki. Mert hiszen abszolut igazság
úgy sincs, következésképen mindig az veendő igazságnak, a mit az ember
annak érez. A tétel, a melyből ki fogok indulni, – folytatta a hires
ügyvéd: – _élő embernek nem lehetnek örökösei_. Következésképen az
utódok kezein található Kont-vagyon nem hagyatéki tömegnek, csupán res
derelictának tekinthető. Alperesek ezzel szemben az elévülés jogalapjára
fognak helyezkedni, a mi azonban a jelen esetben nem lehet perdöntő
körülmény, mert az elévülés megszakításának vis major állott az útjában.
A vélelem józan ész szerint csak az lehet, hogy nagyuram, ha teheti
vala, tiltakozott volna a jóhiszeműleg hagyatéknak minősített vagyona
átadása ellen, de miután ezt természetszerűleg nem tehette, a mulasztás
jogi következményeinek sulyával meg nem terhelhető.

– A tulajdonbiztonság jogbölcseleti elmélete – ismerte be Kincses
mester, – természetesen tökéletesen felfordul, ha egy évszázadok óta
háborítatlanul birtoklott s többizben bona fide átöröklött vagyon
elüttetik a birtoklók kezéről, de ezt az elméletet ugyis czélszerűségi
szempontok pattantották ki s növesztették jogi dogmává, következésképen
értéküket vesztik, mihelyest magasabb _czélszerűségi_ szempontokkal
jutnak összeütközésbe.

– Jogászi okfejtésemen kívül – jelentette ki Kincses, – főképen erre
alapozom perünk kedvező esélyeit. Negyven-ötven családnak jóhiszemű
birtokaiból való hirtelen kiborítása mindenesetre óriási kavarodásoknak
lesz a szülője és látszólag egy jogi infámia benyomását fogja tenni, sőt
a jogszolgáltatásba helyezett közbizalom megrendülését vonhatja maga
után, de igen nagy kérdés (sőt nem is az, mert én és minden ember, a ki
ismeri a tömeg pszichologiáját, biztosra vehetjük), kérdés, mondom, hogy
nem lenne-e még nagyobb zavar, esetleg valóságos államfelforgató
forradalom okozója, ha a birák nem állapítanák meg nagy uram peres
igényét. A jog és igazság fogalmai – folytatta – a jelen században amúgy
is egy erjedési, ujjáalakulási folyamatba kerültek. Az embernek (látván,
hogy minduntalan változnak a felfogások igazságról, eszményről),
nincsenek többé megállapodott, kialakult képzetei; az emberek, mondom,
ebben az ideges korban inkább hajlandók _érzéseiket_ követni, a
melyekben ritkán csalatkoztak, mint az _eszüket_, a mely minduntalan
megcsalja őket. Már pedig – konkludált Kincses, – a tömeget
kétségtelenül a nagy uram pártjára hajtja a szive. Gondviselésszerű
feltámadásának, úgyszólva isteni eredetének nimbusza (a mely a népnek
immáron a vérébe ment át s onnan többé ki nem irtható) oly tényezővé
fejlődött, a melylyel az államnak s a biróságnak is számolnia kell, ha
nem akarja az országot forradalomba kergetni. A nép, nagyuram, – jósolta
a srófos eszű fiskális, – nem fogja engedni a kigyelmed jussát; a század
és minden idők e leghiresebb perét tulajdonképen nem is én, a nép fogja
megnyerni. S ez rendén van így, mert a legfőbb igazság a néplélek
igazsága, az, a mi a kodexekben van letéve, szükség-igazság, kisegítő
eszköz csupán.

A nagyfejű férfiúnak hatalmas dialektikája és megtévesztő rabulisztikája
bámulatra, de egyszersmind mosolyra ragadta a vitézt.

– Pompás ember kigyelmed, Kincses mester, – mondta. – Megvallom, én csak
a közérzésre, a népre számítottam, de kigyelmed jogi alapot is tud az
eset alá kanyarítani.

Kincses mester elnevette magát, csak úgy rengett a tokája, a midőn
mondta:

– Nagyuram, úgy látszik, nem veszi komolyan a birói kart.

– Miért? – kérdezte Kont.

– Ha egy olyan esetet bocsát az itélete elé, a melynek maga sem látja a
jogalapját…

– Azt nem látom, – ismerte be Kont, – de azért ne tartson roszhiszemű
perpatvarkodónak. Mert mi a jogalap, a jog, ha társadalmakat reformáló,
nemzetképző törekvésekkel és czélokkal kerül szembe? Az egyén igaza,
_magánhaszna_ a köz, a társadalom, az emberiség kárára.

Kincses mester intett a fejével.

– Úgy van. Minden emberi érték relativ. Az ember végczélja, a míg világ
a világ, örökké az lesz: a sok értéktelen érték lehető legtökéletesebb
felbecsülése, hogy a sok rosz közül mégis a legjobbat választhassa ki…

Ezután a részletek megbeszélésére tértek át Kont vitéz és ügyvédje.

Kincses mester arra nézve, hogy összeállítsa a Kont-javak leltárát s a
birlalók (alperesek) lajstromát, már megtette az első lépéseket.
Genealogusai az Országos Levéltárban, a somogyi, zalai, vasmegyei,
veszprémi megyei székhelyeken, Nagyváradon, Esztergomban a
káptalanoknak, mint régi hiteles helyeknek archivumában megkezdték a
pornyelő munkát.

… Azonban – igérte Kincses megbizójának, – addig sem fog pihenni, míg ez
a munka tart: befejezi a negyven ivre tervezett igénykeresetet és egy
kötetes essayt is ir a Kont-esetről, mint jogi unikumról, a melylyel még
intenzivebbé szándékozik tenni a várható kedvező közhangulatot.

A honoráriumra nézve Kincses, Kont tiltakozása ellenére is, ragaszkodott
első kijelentéséhez, a mely szerint teljesen dijtalanul viendi a pert,
sőt a magáéból előlegezi annak körülbelől 500,000 koronában
előirányozható költségeit is.

Egyebekben azt ajánlotta Kontnak, hogy senki előtt ne nyilatkozzék a per
érdemében, ne provokálja a szkeptikusokat s térjen ki az olcsó
kiváncsiságnak.

Ezzel aztán ajánlotta magát Kincses doktor, hazament és folytatta, a hol
elhagyta az igénykeresetet…

A vitéz ellenben ismét bezárkózott egy napra s politikai programmján
törte a fejét. Akkor, úgy vélte, teljesen elkészült az anyaggal, hozzá
lehet látni a végleges megformulázásához. Magához kérette Lombos
Keresztélyt.

– Lombos uram, fogja ezt a dolgozatot, tanulmányozza mindaddig, a míg
nem ment a vérébe, aztán stilizálja meg olyformán, hogy az utolsó
analfabéta is megérthesse. Bontsa fel a fogalmakat alkotó elemeikre s a
meghatározásoknak csak essencialia propriumait vegye igénybe, hogy a
szöveg világosságát és erejét ne zavarják homályos és fárasztó
abstrakcziók. A hézagokat inkább példázatokkal töltse ki. És tegye bele
a konczepczióba egész lelkét, valamint én is beletettem az enyémet.

– Értem, – mondta a nazarénus halkan.

– Hát engem ért-e? – kérdezte Kont. – Sejt-e valamit az én lényemből?

– Azt hiszem, – válaszolt Lombos, – hogy immár meg is fejtettem azt a
nagy problemát, a mi körül tapogatódzva botorkál az egész világ, előttem
nem titok többé a nagy uram gondviselésszerű kiválásának genezise.

– És meg tudja érteni a multamat?

– Meg.

– Belát a jövőmbe is?

– Igen.

– Tudja, miért perelem a Kont-vagyont?

– Hogy elvegye azoktól, a kik nem tudják kellőképen megbecsülni s
odaadja azoknak, a kiknek második Istenük a föld.

Kont megragadta a nazarénus kezét.

– Oh, mily jó, – mondta, – hogy immár nem vagyok egyedül.



X.

_Kiáltvány a magyar nemzethez!_

Véreim! Tapasztalván, hogy nem tudjátok, mi a jogotok és kötelességetek,

Tapasztalván, hogy sáfárjaitok nincsenek tisztában az erőtökkel és
gazdagságotokkal,

S meggyőződvén arról, hogy nagyon boldogok lehetnétek, ha jog,
kötelesség és gazdálkodás terén egy szervező kéz rendet teremtene
köztetek:

Elhatároztam, hogy kinyitom a szemeteket, kijelölöm útjaitokat,
felvilágosítalak benneteket jogaitok felől, megszabom kötelességteket,
kitanítom sáfárjaitokat, rámutatok a vagyonotokra s visszaszerzem régi
erőtöket.

Véreim!

A ti jogotok: jóllakni és örülni az életnek. Kötelességetek: dolgozni és
összetartani.

Követelhetitek a törvényhozástól, teremtsen olyan rendet, hogy jól
teljesített kötelességeitek ellenértéke fejében mindenha követelhessétek
és megkapjátok úgy a mindennapi kenyeret, mint lelketek jogos
táplálékát: az élvezetet.

Az államnak módjában áll eme követeléseitek teljesítése, mert rengeteg
vagyon felett rendelkezik a nemzet, bőséggel eltarthatná tagjait, ha
háromannyian volnának is. Az alföldi humusz ontja az _életet_, a
hegyvidék a lángsugarú bort, zamatos, édes gyümölcsöt. A föld méhében
rengeteg kincs alszik: kőszén, arany, ezüst, drágakő, márvány. És
mindeme javaknak a tizedrésze sem került eddig forgalomba, mert olyan
volt a gazdálkodás. A holt tőkét fel kell éleszteni, az elevent
mozgósítani és igazságosan megosztani, hogy mindenkinek jusson belőle, a
ki munkájával és hűségével érdemet szerzett rá. _Becsületes embernek nem
szabad éheznie._ Ez a legfőbb emberi törvény, a mit sem nektek, sem
sáfárjaitoknak szem elől téveszteni nem szabad.

Magyarok!

Erősek voltatok, de elgyöngültetek a rosz táplálkozás folytán, holott
még fent elsorolt vagyonotoknál is több értéket képvisel az izom-erő
munkaértéke és a derűs lélek harmoniája. Ez különben következménye az
anyagi jólétnek. És a népek versenyében a döntő tényező.

Árpád népe!

Nemesek vagytok, mint távol Keletnek büszke harczosai, a kiknek
szabadságát alig korlátozza egyéb, mint a természet elemei; okosak
vagytok, mint észak higgadtvérű népei, a kik hideg eszükkel kormányozzák
életüket; eszesek vagytok, mint a latin népek forró vérű, termékeny
képzeletű fiai. A világ első népe vagytok Isten kegyelméből – és mégsem
ti jártok elől az emberiség világrendjében, mert a mostoha viszonyok
kiölték lelketekből önbecsetek érzéseit… Ezt vissza kell nyernetek, mert
az a legerősebb, a ki tényleg annak érzi magát.

Szeretett nemzetem!

Azon leszek, hogy megerősödjetek, meggazdagodjatok, örömetek legyen az
életben, hogy elfoglalhassátok a népek rendjében a benneteket megillető
helyet.

Kioktatom sáfárjaitokat, törvényeket hozatok velük, a melyeknek
értelmében hozzájuttok jogaitokhoz.

Viszonzásul csak annyit kérek tőletek, tartsatok össze mindannyian,
szeressétek egymást, mint egy anya édes testvérei és – dolgozzatok,
művelődjetek. Egyszóval teljesítsétek kötelességeiteket.

Elmondván ezeket tinektek, még csak annyi a szavam hozzátok: a ki bízik
bennem, kövessen engem, az én zászlóm az új Nagymagyarország zászlója.

_Kont._

… Ime Kont vitéznek a Lombos által megfogalmazott politikai hitvallása.

A nagyúr kinyomatta a kiáltványt egy millió példányban és menten
intézkedett, hogy szétosztassék az ország harmincz millió lakosa között.

Lombos Keresztélylyel bepakkoltatott vagy ötszáz példányt: vigye a
képviselőházba s terjeszsze el a honatyák között. Maga aznap nem ment el
a Házba. A spontán effektusokban nem telt öröme. Csak azoknak a
hatásoknak tulajdonított értéket, a melyek az első benyomások lázától
megtisztult agyakból szürődtek le.

Ám azt már nem akadályozhatta meg Kont vitéz, hogy az első döbbenetérzés
hullámai föl ne csapjanak várkastélya faláig. Még mielőtt Lombos rebus
gestis a parlament házából odajutott volna, hogy urának küldetéséről
jelentést tegyen, élelmes ujságirók jóvoltából szárnyra kapott a
kiáltvány hire s lázba ejtette a székváros egész közönségét. Egy órával
később tizezrével röpíttették szerteszéjjel magát a nyomtatványt is
mindenfelé. Ki sokszorosíttatta, ki gondoskodott a terjesztéséről, azt
senki sem tudta és kérdezte. Csak annyi bizonyos, hogy jutott belőle
mindenkinek. Öreg polgárok kávéházakban és az utczán, iparosok a
műhelyekben, szocziálista munkások a korcsmákban és a tereken egymásnak
olvasták és magyarázták az új politikai programm pontjait. Az asszonyok
letették a főzőkanalat és a tűt s összecsapdosták kezeiket örömükben, a
sihederek és utczai süvölvények kis botokra szúrták, zászlókat csináltak
a nyomtatványból; úgy rohantak vele, teli torokból kiabálva,
keresztül-kasul az utczákon.

A nép rászokott a csudákra, semmit sem tartott többé lehetetlennek,
valami csak Konttól eredt. Örömmámorban úszva várt egy újabb csodát.

Lombos Keresztély alig birt felvergődni ura várkastélyába. A zajongó
tömeg kisütötte valahogy, hogy meghitt titkára a vitéznek s nosza
elkapta két nyurga lábát s végighurczolta a Duna partján diadalmenetben.
S mihelyt a jámbor nazarénus kieviczkélt valahogy a lelkesedés első
hullámaiból, kerekedett egy másik hullám, az kapta hátára s dobálta,
hányta, vetette, hogy majd széjjelmállottak vézna csontjai. És folyton
nőtt az ünneplő tömeg, mint a lavina, mire a várkastélyig hömpölyödött,
százezer feje volt, de talán még több torka, avagy tiz helyett ordított
minden torok.

– Éljen Kont vitéz! Éljen az apostol! Üdv a szabadítónak! Hozsánna! –
zúgott fel a felszabadult lelkek földrengető orgonája… A levegő
szárnyára kapta a fanatizmus ódáját, hozzávágta a Gellérthegy ormához,
az visszaverte s átadta a városnak, – minden zug és minden lélek
megreszketett bele.

Kont vitéz egy bástya ablakából nézte, hallgatta az örömmámor eme
fanatikus riadását, addig-addig, míg elhomályosodott a szeme. Egyedül
lévén, nem volt kitől röstelkednie, ég felé emelte karjait s miközben
sűrűn hullottak hálakönnyei, így fohászkodott:

– Hála néked Isten, magyarok Istene!

Aztán megkeményítette lelkét, leszállott a bástyáról s kiadta a
rendeletet, hogy mihelyest megérkezik, azonnal keresse fel Lombos a
dolgozó-szobájában…

A meggyötört férfiú azon megtépetten, a hogy volt, jelentkezett nála. Az
orra meg volt dagadva, mert egyszer elejtette a lelkes, de ügyetlen
tömeg.

– Ez több, mint a mennyire számitani lehetett, – fogadta Kont kipirulva,
lelkesen.

– Ez a szent fanatizmus, a mi a világreformokat csinálja, – jegyezte meg
a nazarénus egyszerűen.

– Félek, idő előtt túlcsap a korlátokon…

– Az – vallotta Keresztély, – sohasem veszedelmes, az új eszmék és
hitvallások mindig a korlátokon kívül nőnek nagygyá, ott az ő elemük.

– És a képviselőház?

– Az most néma. A képviselők még nem tudnak gondolkozni, csak
csodálkozni tudnak. A főrendiház kiürült. A zászlósurak és püspökök
félnek.

– Köszönöm Lombos, – bocsátotta el Kont hű emberét, – kigyelmed most
pihenje ki magát. Én a kaszinóba megyek.

– Nem tudom, – aggódott a nazarénus, – rést lehet-e ütni a tömegen? Ezek
most ki nem eresztik nagy uramat, valameddig nem szól hozzájuk.

Kont bólintott.

– Beszélni fogok nekik.

Azzal magához rendelte major domusát.

– Tűzzetek égő fáklyákat a toronyerkélyre, a népet pedig be kell
ereszteni a várudvarra.

– Értem alásan, – nyugtázta a parancsot a székely, s sarkonfordult, hogy
megtegye intézkedéseit. Tiz percz mulva visszajött.

– Alássan jelentem, a toronyerkély ki van világítva, a nép az udvaron.

Kont felszállott a toronyba, kilépett az erkélyre. Egy fáklyát kisodort
a tartójából s megcsóválta a levegőben. Üstököst rajzolt a sötét ég
kárpitjára.

A néptenger menten észrevette és megértette a jeladást. És egyszerre
elcsendesedett, mint a mithologia tengere, midőn Neptun belevágja a
hármas villáját. Azt, a ki mukkanni mert, oldalba lökték a szomszédjai…

És megkondult a síri csöndben Kont vitéz szava. Kondult, mert olyan volt
a hangja, mint a nagyharangé, messzeható döngésű, csupa láng, csupa
ércz. Belefájt a szivekbe, megremegtette az idegeket.

– Véreim! Kevés szavam lesz hozzátok, mert szóban a soknál több a kevés.
A Mindenható kegyelme legyen veletek, hogy az az égi láng, a mit ma
felszított szivetekben, ki ne alvadjon, míg tettre kerül a sor. Legyetek
az enyéim, valamiképen én a tietek vagyok. Amen.

Csudálatos hatást tett ez az egy pár egyszerű szó a tömeg lelkére. Talán
nem is a szó maga, hanem a helyzet és a környezet, a mi szülte. Az
ihlet, a mi szárnyat adott neki. A csillagszöges ég végtelen kupolája. A
középkori vár bástyatornáczainak fénytengerben uszó körvonalai, a Kont
vitéz sejtelmes silhuettjével. A régi dicsőséget visszasiró legenda… A
viziók és halluczinácziók, a mik az éjben kisértettek, megragadták és
kéjes borzongásba ejtették a sziveket.

– Amen! – rebegte a tömeg a vitéz után templomi zsolozsma hangon. A
férfiak fedetlen fővel, az asszonyok összetett kézzel állottak helyükön.
Majd megmozdult az áhitatos gyülekezet s a Hymnuszt énekelve,
méltóságos, lassú proczeszszióban kihömpölygött a felvonó-hídon…

Kont leszállott a toronyból és szokása ellenére befogatott s az
Erzsébet-hídon hajtatott át a pesti oldalra. Hű székelyén kívül senkit
sem vitt magával.

Hét óra volt, midőn a kaszinóba érkezett.

Rendes viszonyok között ilyenkor még meglehetősen néptelen szokott lenni
az előkelő társaság emez exkluziv tanyája, de most, mint nagy események
hajnalhasadása idején mindenkor, szinte idegesen kereste minden ember az
érintkezést.

Már négy óra tájban valóságos ostrom alatt állottak a kaszinó termei.
Egyébről, mint a «nagy lázról» persze szó sem esett. Még a legmakacsabb
tarokkosok is hűtlenek lettek a zöld posztóhoz. Beszélt, veszekedett,
kombinált, okoskodott minden lélek. A csupaszképű lakájok túltették
magukat a beléjük nevelt fegyelmen (ki kiváncsian, ki lelkendezve),
bizalmaskodni kezdtek uraikkal.

– Hogy lesz most már nagyságos, vagy méltóságos, kegyelmes uram?… Nagy
dicsőség ért bennünket, Isten apostolt küldött a segítségünkre!…

És a szigorú, kényes urak nem merték őket letorkolni.

Egymás között még csak kimondták a Kont esetről véleményüket, de nyiltan
szembeszállani immár senki se mert a közérzéssel.

Pedig a kaszinóban még számosan voltak konzervativ, gőgös urak, a kik
misztikus származása révén szivesen rásütötték volna Kont vitézre akár a
parvenük bélyegét is. De érezték, hogy a néphangulat a közmegvetés
tengerébe fojtaná nemcsak a szavukat, a tekintélyüket is.

És a tagok oroszlánrésze sem helyeselte (ha el is tűrte) a Kont-láz
roszindulatú, vagy agressziv elbirálását a kaszinó falai között.

– Rendkívüli lény! Providencziális férfi, – vélték legtöbben, – a kit
közönséges emberi mértékkel mérni nem szabad.

Ezeknek Kanut volt a szószólójuk.

– A levegőben van a járvány, – állították a legmakacsabb konzervativek,
– Kont nem apostol, csak mondvacsinált bálványa a népnek, mert az őrület
epidemiája nem lehet el bálvány nélkül. Történelmi példákra is
hivatkoztak ezek: John Lowra, Boulangerra.

Ezt a véleményt maga a kaszinó elnöke propagálta a legszivósabban. A
reinkarnálás kérdése immár a háttérbe szorult minden vonalon, teljesen
másodrendűvé vált azokkal a szimptomákkal szemben, a melyeknek a Kont
emberi kvalitásai, tettei és szuggesztiv hatása volt a kútforrásuk. Ki
keresné az indító okokat ott, a hol immár tényekkel kell számolni, olyan
eredményekkel, a melyeket visszacsinálni többé nem lehet?

Mi haszna lenne, ha pl. kisütnék a tudósok, teszem a fizika segítségével
tizen, huszan, százan, hogy csak olyan származású ember Kont, mint a
többi közönséges halandó, midőn tettei, föllépése, szereplése az
ellenkezőjét bizonyították milliók lelkének a meggyőződése szerint?

Ezt a kérdést a miniszterelnök állította fel s természetesen utána
mentek a politikusok. Jelszavuk lett: Mindent elismerni és deferálni a
közvéleménynek, különben kicsúszik a talaj a kormány talpa alól. Kontnak
kell megcsúsznia, ha nem igazi lángelme s ha nem isteni a küldetése. Ha
az, akkor ugyis hiábavaló minden erőlködés…

Midőn Kont átlépte a kaszinó-palota küszöbét, épen a miniszterelnök
vitte a szót.

– Ha testet tud adni programmjának, – mondta egyebek között, – ha
konkrét és megvalósítható javaslatokkal fog előállani, a melyek
alkalmasak a társadalmi és politikai válságok megszüntetésére: ő lesz a
nemzet prófétája, akár az égből szállott alá, akár kunyhóban született.
A párt – folytatta – várakozási álláspontra helyezkedik a vitézzel
szemben, de vakon behódol neki, ha úgy kivánja a közérdek. Ezzel nem
gyöngítjük az elvet, mert a Kont által kifejtett programmban alapjában
minden elképzelhető elv bennfoglaltatik. Az ellenzéké is. A
szocziálistáké is. Olyan általános, hogy semmit sem zár ki, de épen
azért kell azt hinnünk, hogy meg nem valósítható. A modern kormányzat
eszközei odáig nem tökéletesedtek…

Nem folytathatta a miniszter, sőt már benne maradt az utolsó szó is,
Kont belépett. Sajátos dübörgő lépésein alig tompított a vastag keleti
szőnyeg. Vagy az is lehet, hogy a dübörgést az idegek rezgése erősítette
meg.

– Urak, üdvözöllek benneteket…

Az urak utat nyitottak Kontnak és a szokásosnál jóval mélyebb bókkal
fogadták a vitézt. Mint egy fejedelmet. A miniszterelnök eléje ment. Így
szólt hozzá:

– Elhatároztuk, hogy elfogadjuk a programmodat s minden javaslatodat, a
mely annak alapján áll és – megvalósítható.

Kont igen szárazon és egyszerűen válaszolt.

– Olyat én nem javasolok, a mi meg nem valósítható.

– Engedelmet, – ellenvetette a miniszterelnök, – így vagyok kénytelen
beszélni, valameddig programmod problémáinak a kulcsát kezünkbe nem
adod.

Kont erre még ridegebb lett.

– Azt én oda fogom adni, vagy neked, vagy egy _merészebb_
lakatosmesternek.

– Merészség kell hozzá? – kérdezte a miniszterelnök savanyú arczczal. –
Koczkáztatni kell?

– Kell! De persze nem úgy, a hogy te gondolod. Magadat kell koczkára
tenned, nem a hazát… Vállalod?

A kérdés szerfölött kellemetlen volt, nem is lehetett rá másképen
felelni, mint a szokott frázissal.

– Én nem kértem a hatalmat, nem is ragaszkodom hozzá, nekem az teher.

– Majd elválik, – jegyezte meg Kont.

– Annyi bizonyos, – folytatta a miniszterelnök, – hogy a mennyiben
programmod az ország túlterheltetése nélkül meg nem valósítható, ha
elvben nem is, de czélszerűségi szempontból ellene leszek. Az állam
hitele megcsappant, a nemzetközi pénzpiacz pang, egyszóval a jelen
viszonyok között lehetetlen nagyobb beruházási kölcsönre gondolnunk,
holott a te elméleteid megvalósítása száz milliókat követel.

A miniszterelnök bátor szava mindenkit meglepett. Az urak el voltak rá
készülve, hogy no most menten elfújja Kont a vakmerő férfiút a
harczüzenetével együtt valahová a nevetségesség ködébe és – ép az
ellenkezője történt. Kont vitéz a miniszter vállára csapott kedélyesen,
bár kissé kiméletlenül.

– Dicsérem a bátorságodat, – mondta, – belőled alighanem csinálok
valamit. Pénzre – folytatta szavait, – csakugyan szükség van, de az
téged ne aggaszszon. Annyit, a mennyi az új rendszer beállítására s
gyermekbetegségeinek leküzdésére szükséges, rendelkezésedre fogok
bocsátani.

Az urak, még a legkomolyabb Kont-imádók is, kritikus képet vágtak erre a
merész és – hitük szerint – naiv kijelentésre. (Úgy látszik, – vélte az
egész Kaszinó, – Kontnak fogalma sincs a pénz mai értékéről, ha azzal az
egy-két millióval, a mit esetleg kiszoríthat Gábor grófból,
szanálhatónak hiszi az ország pénzügyi derutját.) A miniszterelnök
szinte kicsinylőleg mosolygott, a midőn kérdezte:

– És mennyire taksálod azt az összeget, a mi egyellőre az új
beruházásokra kellene?

– Négyszáz millió korona, – vágta ki Kont keményen, de minden
fontoskodás nélkül, – elég lesz egyellőre, a többi majd felszaporodik a
befektetések kamataiból. Lassan kezdjük, apránkint építkezünk, mindent
egyszerre nem lehet megvalósítanunk.

Az urak nagyot néztek. Tehát mégis ismeri Kont a pénz értékét? És okos
gazda, a ki betartja a fokozatokat! De honnan veszi azt a 400 milliót, a
mit igért? Ezt a kérdést menten meg is bolygatta a miniszterelnök:

– Hja kérlek, ha 400 millió korona lenne a kezünkben, szó sincs róla,
lehetne valamit csinálni.

Az, a mit erre Kont mondott, már csakugyan határos volt a vakmerőséggel.
Azt mondta ugyanis, miközben összeránczolta szemöldökét.

– Megmondtam neked, hogy rövid időn kezedben lesz a pénz. Mi czimen
mersz a Kont szavában kételkedni?

Majd hogy sóbálványnyá nem váltak az urak.

– Honnan veszed? – kérdezte a miniszter ámulva.

– Eladom a birtokaimat.

Az ámulat természetesen még magasabb fokra hágott… Kont a birtokairól
beszél, négyszáz millió korona értékű dominiumokról, holott egy
talpalattnyi földje sem lehet! Egy lélek sem értette meg ezt a
furcsaságot. A ki felvilágosíthatta volna a társaságot, Gábor gróf, nem
volt jelen. Se Kincses mester és segédei, a kik különben tagjai sem
voltak a kaszinónak. Bár ezek is hallgattak volna minden valószinűség
szerint, mint a hogy érthető okokból eddig sem szórták világgá a készülő
monstre-per hirét.

A miniszterelnök azt sem tudta hamarjában, gúnyt űz-e belőle a vitéz,
vagy ismét valami égi csudát akar produkálni. Annyira oda lett, hogy
alig mert a szeme közé nézni.

– Nem értem, – dadogta, – nem értem.

A többiektől még ennyi szó sem telt. Mindössze Kanutnak volt annyi
bátorsága, hogy megkérdezze:

– Hol vannak a te birtokaid?

Kont zsebébe nyúlt, egy összehajtott papirlapot vett ki onnan s az
olvasásába fogott:

– Abos, Adony, Bajsa, Cseke, Csővár, Domony, Ercse, Foród, Gárdony,
Gócsi, Göd, Gibárt, Hadad, Hegyi, Hámor, Izsép, Ináncs, Kóka, Künkösd,
Kelemér, Kupa, Lemes, Lázi, Luka, Major, Megyer, Móga, Marczaltő,
Meggyes, Mácsa, Mikola, Nógrád, Nadány…

És felolvasott még vagy nyolczvan községnevet.

De már erre végkép eloszlott az előkelő társaság elfogódottsága.
Némelyek röstelkedtek, hogy beugrottak a vitéz _tréfájának_, mások
nagyot nevettek rajta, ki tapintatból, ki tiszta szivből, olyan, a ki
komolyan vette volna a birtok-listát, egy sem akadt.

Kont, ha nem lett volna olyan nagyszabású férfiú, mint a milyen volt,
megcsappant tekintélylyel, komikus pózban került volna ki az urak dévaj
kedvének hullámai közül. Ám az ő fölényes humora egyszeribe fölibe
kerekedett az urak jókedvének. Pedig mindössze csak ennyit mondott
nekik:

– Azt hiszem, senkiről sem _felejtkeztem_ meg közületek, a kik utánnam
örököltetek.

– Dejszen – tréfált most már Kanut, – az egyik birtokomat kihagytad a
lajstromból.

– Melyiket?

– Csábrágot…

– Az – jelentette ki Kont komolyan, – nem tőlem származott a családodra.
Csábrág Bassó-birtok…

– Hogy értsem? – kérdezte Kanut gépiesen.

– Úgy, – válaszolt neki Kont, – hogy nem akarom én, csak a magamét.

– Hehehe, – kaczagott Gyimóthy gróf, – hát Hámor, Luka, Lemes a tied?

Nevezetesen az ő birtoka volt a lajstromon szereplő három község.

– Természetesen, – válaszolt Kont egyszerűen.

– És Megyer és Meggyes? – kérdezte Szinay báró.

– És Nógrád és Ó-falu? – tódította Kelen Gábor, általános derültség
közt.

– Biz azokat – elégítette ki a kiváncsiságukat (s még vagy öt urét) Kont
vitéz, – kénytelenek lesztek nekem visszaadni, mert semmi jussotok többé
hozzá. Sajnállak benneteket fiaim, – folytatta, – hogy a haza érdekében
ragaszkodnom kell birtokaimhoz és nem tehetek róla, hogy épen ti vagytok
a jogutódaim… Bár – tette hozzá, – ha nem csupán a vagyonom ment át a
kezetekre, de a vérem is átfolyt ereitekbe, valami súlyosan nem fog
benneteket az eset érinteni. Magyar ember, ha úgy parancsolja hazája
érdeke, lemond nemcsak a földjéről, az életéről is.

A tréfa, vélték az urak, elposványosodott kissé. A Kont rengeteg
komolyságán, a melylyel az utolsó szavakat kiejtette, már senki sem
tudott még szivességből sem nevetni.

Csak Kanutban maradt még némi humor.

– Vigye manó, – élczelt ez, – akkor odaadom a haza oltárára Csábrágot
is…

Kont szaván fogta:

– Nem tréfálsz?

– Itt a kezem rá, – vágta ki Kanut nevetve, – hogy odaadom neked,
mihelyt a Kont-javak birtokába lépsz.

Kont megrázta a Kanut kezét.

– A haza nevében köszönöm.

Ezzel azután széjjel is széledt az előkelő társaság nagy része. Kinek
kártyázni kellett, ki udvarolni ment, ki a szinházba. Alig maradt tiz
ember Kont körül. Egy pár percz múlva még egygyel szaporodott ez a tiz,
Gábris gróffal. Az _ükunoka_ meglehetősen sápadt volt. Összerezzent
ükapja láttán, de mégse kerülte el. Hozzálépett és üdvözölte.

– Ha itt lettél volna, – mondta neki Kanut, – kiveresedett volna a
nevetéstől a pápista képed.

– Hogy-hogy? – kérdezte Gábris gróf unottan.

– Ükapácskád pompás _heczczet_ csinált velünk.

– Ugyan?

– Megigérte, hogy visszaveszi birtokainkat, valamennyi csak Kont révén
származott reánk.

– Úgy? – s keserűen kaczagott Gábris gróf. – És ti ezt heczcznek
nevezitek?

– Hát mi lenne?

– A legkomolyabb dolog. Kincses két hete szerkeszti a keresetet, a
birtokbahelyezési kérvényt, a restituczió in integrumot, a vis majort,
vagy mi a csudának hivják azokat a fiskálisi svindli iratokat.

Tiz hang egyszerre:

– Kincses? Megbolondult?!

A Gábor hangja:

– Ő azt mondja, nem bolondult meg, hanem megnyeri a pert, s hogy
mennyire bízik benne, mutatja, hogy ingyen viszi.

Az előbbeni tiz hang ismét egyszerre:

– Akkor te bolondultál meg!

Gábris ükapjára emelte szemrehányó tekintetét.

– Látod? Még engem is bolondnak hisznek, pedig _nem én_ perelek.

– Az téged ne bántson, – vigasztalta Kont, – attól, hogy valakit
bolondnak tartanak, még nem bolondult meg senki sem.

A Kont környezetének, tapasztalván a Gábor fakó kedvét s hallván a hirt,
hogy a vitéz _tréfája_ komoly peranyaggá formálódik a Kincses kezén,
egyszeribe elváltozott a képe. Olyan lett, mint a fejen ütött bornyúé, a
mi hét kaput lát egyszerre és mégse lát egyet se.

Kanut karoncsípte Gábor grófot és erőszakkal magával vonszolta:

– Az ördögbe, gyere hát és beszélj!

Apránként utánuk szállingózott a többi úr is.

Kont nagyot nevetett, midőn az utolsó is elszökött mellőle. Bár úgy sem
akart több időt tölteni a kaszinóban. Haza vágyott a várába. A
dolgozószobájába. A kijárat felé indult, midőn a komornyik ezüst tálczán
egy finom keskeny levelet prezentált eléje.

– Ikerváry herczegnőtől, – jelentette mély meghajlással.

Kont mohón kapott a levél után; egy pillanatig némán, elfogultan nézte,
forgatta s háromszor is elolvasta a czimet. Nyilván öröme telt a
herczegnő finom és mégis határozott irásában.

– Kell válasz? – kérdezte aztán a komornyikot.

– Igenis, a herczegi huszár az előcsarnokban vár _nagyméltóságod_
válaszára.

Kont elfordult kissé a komornyiktól és zsebkésével óvatosan, szinte
gyöngédséggel felbontotta a levelet. Elolvasta. Elpirult, szeme szelid
fényben úszott.

– Azt üzenem a herczegnőnek, hogy tüstént nála leszek.



XI.

Ikerváry Emerenczia budoárjában ült egy álló lámpa alatt és olvasott.
Azaz csak úgy tett, mintha olvasna. A könyv a kezében volt, de a szeme
másutt járt, a gondolata is. És ha neszt hallott a szomszéd szobában,
mintha villamos áram érintette volna: megrándult hajlékony párducz-teste
s pihegni kezdett massziv picziny kebele…

Kontot várta… De nemcsak úgy, mint a hogy a szerelmes nők imádójukra
várnak; a herczegnő várása nem volt puszta epekedés. Az is, de egyéb is.
Vágy is, félelem is, gyönyör is, aggodalom is. Ezernyi érzés reszketett
a szép asszony szivében, ha csak említették is előtte a Kont nevét…
Ilyenkor kigyúlt az arcza s zavaros lett a beszéde, a miért nagyon, de
nagyon haragudott magára. De legyőzni nem tudta magát. Hiszen tisztában
sem volt érzéseivel. Alapjában haragudott ő a vitézre is. Bántotta női
méltóságát, hogy az úgy bánt vele, mint naiv gyermekkel s hogy
_betolakodott_ a bizalmába, a nélkül, hogy képes lett volna őt magától
elhárítani. Igaz, hogy azt meg se igen kisértette, nem akarta, nem
merte; kénytelen volt magának bevallani, hogy az ismeretlen származású
impozáns férfi beczézése, bizalma, ha bántotta is, de egyben hizelgett
neki. Be kellett ismernie, hogy hozzá hasonló egyéniséggel nem
találkozott életében. Mindenkinél szebb volt, eszesebb és mégis
természetesebb… S ime, ez a férfi méltónak találta őt arra, hogy
beavassa titkaiba!… Mert hiszen nem is igen tagadta már előtte, hogy nem
az, a kinek a világ tartja… Csak a világot csalja, őt nem. De mégis
csaló. A vele való viszony: _kaland_.

… Kaland! Kaland!… Igen, igen, Kontot kalandornak tartotta a herczegnő
és mégis meghivta magához. Azt is tudta róla (Kincses mester elmondta
neki), hogy Kont jusson egy csomó arisztokrata család vagyonára
pályázik, természetesen az övére is és – mégsem vetette meg… A csókja
ott ég az ajkán, ölelése ott reszket a szivében, minduntalan hallja a
hangja pompás bariton zenéjét s látja sörényes oroszlánfejét… Nem tud
tőle menekülni, pedig jó izlése, nevelése, hagyományai, minden ize-idege
ellentmond _bűnös_ érzéseinek.

Emerenczia herczegnő belátta ezek után, hogy tisztáznia kell a helyzetet
közötte és az – új Cagliostro között. Teljes vallomásra kell birnia
Kontot, kilétét, terveit, czéljait illetőleg. S ha nem igazolja magát,
szakítania kell vele, különben herczegnő létére egy szélhámos titkos
bűnrészesének kellene magát tekintenie s ezt a tudatot nem birná
elviselni sem a lelke, sem a szervezete. Belefonnyadna, beleőrülne…

Ime, ezek a gondolatok birták rá a herczegnőt, hogy meghivja magához a
vitézt. Le akart vele számolni. A meghivó-levelet még határozott
elszántsággal vetette papirosra, de mennél közelebb érezte a
felelősségrevonás idejét, annál gyöngébb lett az akarata. Nem tudta
magát biztonságban. Tizszer is elgondolta, milyen helyzetben, modorral,
szóval fogja fogadni vendégét, hogy el ne árulja előtte elfogódottságát,
sőt önmaga előtt pirulva, mint egy szinésznő, többször el is játszotta
kigondolt szerepét. De hiábavaló volt minden erőlködése: nem tudta
megtanulni. Minduntalan belesült. Mozdulata, póza ügyetlen volt,
bátortalan, hangja remegett, arcza égett… De még annyi lelki ereje sem
volt, hogy meghagyja magán azt a ruhát, a melyben elhatározása első
pillanatában fogadni akarta Kontot. A fekete ruha – ámította magát, –
csak jobban elárulja égő arcza pirosságát; világos ruhát kell fölvennie.
Midőn megtörtént volt a ruha-csere, már tisztában volt vele, hogy hazug
volt a kifogása: szép akart lenni mindenáron, azért öltött fehér
toalettet, mert az állt rajta a legelőnyösebben… Elszégyelte magát,
durczáskodott, sirt, de a helyett, hogy legyőzte volna magát, a tükör
elé állott, igazított, szépített a toalettjén, piros rózsát tűzött
ébenszinű hajába, ugyanolyat a keblére, s minden sikk ellenére föltette
híres brillant diadémját, a mit csak udvari bálokon s legföljebb egy-két
nagyobbszerű parádé alkalmával szokott volt viselni.

Olyan volt, mint egy királyné. Mint egy szerelme extázisától
átszellemült özvegy fehér királyné. A Böcklin ecsetére méltó misztikus
vágy megtestesülése…

Az álló lámpa rózsaszinű ernyőjén átszűrődő villamfény szétomlott a
budoár halványkék selyemfalán, az óriási jegesmedvebőrön, a melynek
fején a herczegnő keskeny lábacskája pihent, de pirosra lehellte a
gyönyörű asszony kissé felcsúszott szoknyája alól kibukkanó lábacskáit
is a fehér szattyán topánban, karcsú durczás bokáját s alsószoknyájának
rezgő csipkefodrait…

A herczegnő elvetette magát a karosszékben, idővel elernyedett a keze
is, földre ejtette a könyvet. Szemhéjja megnehezedett, piros ajka
felkapcsillott. Sok levegőre volt szüksége, mert nagyon vert a szive…

A szomszéd szobából valami nesz hallatszott be a budoárba. A herczegnő
összeborzongott és felugrott zsölléjéből… Hallgatódzott.

Ah nem, nem _ő_ volt, csak a komornyik, a csúszó-mászó selyemember, az
_ő_ léptei alatt dönög a padmaly a vastag keleti szőnyegen keresztül is.
Kopogtattak…

– Szabad!…

A frakkos komornyik megáll az ajtóban és mélyen meghajtja magát. Várja a
jelt, a mely engedelmet ad neki a beszédre.

– Nos?

– Ő exczellencziája Kont úr hódolattal tudatja herczegségeddel, hogy
azonnal tiszteletét teszi.

– Jól van, – susogta a herczegnő, és egy önkénytelen mozdulattal
megigazította szoknyáját s alája kapta remek szabású, keskeny lábait.

A komornyik a kilincsre tette kezét. A herczegnő rászólt, még mielőtt
kilépett volna a budoárból.

– Vandrák!

– Méltóztassék parancsolni!

– Miért czímezi maga Kontot kegyelmesnek?

A diplomataképű és modorú szolga meghajtotta magát.

– Senki se meri kisebb czímmel illetni, én sem…

– Nem tudja maga, – faggatta a herczegnő, – hogy ez a czím csak a titkos
tanácsosokat illeti meg?

– Úgy gondoltam, – mentegetődzött a komornyik, – hogy nálánál nincs
nagyobb úr az országban…

– Jól van, Vandrák, – vágott a szép asszony a szavába, – hivja csak
kegyelmes úrnak… Ha jön, vezesse be ide bejelentés nélkül.

A parádés szolga kilibbent a budoárból. A herczegnő arczán egy rövid
mosoly jelent meg. (Jól esett neki, hogy komornyikja nem ismer az
országban Kontnál nagyobb urat.) Egy álló tükörhöz lépett, megnézte
magát benne előlről, hátulról, kinyújtózkodott, mint a macska, majd
meghallván a Kont lépéseit, ijedten, mint a tettenért bűnös, egy
magaskarú szék mögé menekült…

A belépő vitéz megállott az ajtóban és üdvözlés fejében kurtán levágta
fejét.

Az asszony csak nézte egy darabig, aztán lesütötte bágyadt fényben úszó
szemét…

– Emerenczia! – szólalt meg Kont és pár lépéssel beljebb került a
budoárba. – Emerenczia!

A herczegnő megkerülte székét s lángoló arczát elfordítva, egész
hosszában a vitéz felé nyújtotta meleg, fehér, fedetlen karját.

Kont elkapta. Először a kezét, aztán a karját. A kezét megcsókolta, a
karját megsimogatta.

A herczegnő föllázadt ez ellen a merészség ellen.

– Maga bánt engem, – mondta, miközben elkapta kezét, – maga visszaél a
_hatalmával_… Ez nem lovagias eljárás.

Kont csak mosolygott.

– Édesem, ha bántja magát a _szerelmem_, miért árulja el, hogy a
hatalmamban van?

A herczegnő fölvetette büszke kis fejét.

– Nem vagyok a hatalmában.

Pompás sötét hajkoszorúján szikrákat szórt a gyémánt-korona, de még
annál is jobban tüzelt a szeme.

Kont vitéz gyönyörködve nézte.

– Egy ilyen ártatlan lelkű szép fehér asszonynak – mondta lágy, hizelgő
hangon, – igen jól áll a harag is.

Emerenczia herczegnő észrevette magát. Érezte, hogy különös
magaviseletével csak jobban felbátorítja a vitézt.

– Nem haragszom magára, – mondta gyenge, de határozott hangon és egy
székre mutatva. – Foglaljon helyet.

Kont leült. A herczegnő vele szemben foglalt helyet.

– Azért kérettem magamhoz, – folytatta a szép asszony, – hogy vallomásra
birjam.

– Vallomásra? – kérdezte Kont mosolyogva. – Ha épen nagyon ragaszkodik
hozzá, szivesen bevallom szóval is, hogy…

Csak most vette észre a herczegnő, hogy ügyetlenül fejezte ki magát,
belevágott a Kont szavába.

– Nem úgy értem… Tudni akarom: kicsoda, micsoda ön? Az a legkevesebb, a
mit megkövetelhetek egy férfitől, a ki az én házamba jár…

Most meg Kont szakította félbe a herczegnőt.

– Ugyan Emerenczia, ne legyen kiváncsi, ez kicsinyesség…

– Nem kiváncsiságból kérdezem, – tiltakozott a herczegnő, – csak női
méltóságomat és társadalmi állásomat védelmezem…

– Mondtam: az én származásomnak egyelőre homályban kell maradnia, még
maga előtt is. Eleget tud, többet, mint bárki a világon, még többet
sejthet. Ne kérdezzen…

– Ragaszkodom a kérdéshez: ki ön?

Kont felállott.

– Az oly tökéletesen mindegy, herczegnő, – mondta kelletlenül megrázva
fejét. – Gondolja: a megtestesült eszme vagyok, vagy ha tetszik, egy
eszmévé vált ember: _az ember_, Isten teremtménye, észszel, lélekkel,
szivvel… Mi szükség van a nevemre, a mikor az csak egy megkülönböztetési
tényező; az ember lényének meghatározására annál semmi sem kevésbbé
lényeges.

– A formákhoz ragaszkodnom kell, – állította a herczegnő, – a társadalom
tagja vagyok.

– Eh, – intette le Kont, – ne törődjön a társadalommal, helyezkedjék egy
magasabb talapzatra, jöjjön velem oda, a hol én állok.

– S hol áll maga?

– A társadalmon kívül, az emberek felett.

A herczegnő meghajtotta fejét.

– S mit csinálnék én ott – egyedül?

– Hát én senki se vagyok? – kérdezte Kont és büszkén tarkójába vágta a
fejét.

– Senki, a meddig nem tudom, hogy _ki_. Reám nézve senki.

– Pedig én azt akarom, hogy magára nézve mindenki legyek: az egész
világ.

A herczegnő kiemelkedett székéből, olyan mozdulattal, mintha menekülni
akarna a merész férfi elől. De csak nem menekült.

– Ne kínozzon, kérem… Engem vérig sért ez a bizonytalanság… Haragszom
magamra, szégyellem magamat.

Kont megragadta a herczegnő kezét.

– Ülj le, Emerenczia és hallgass meg… Megmondhatnám neked, hogy ki
vagyok, nem kellene attól tartanom, hogy elárulsz… a hazádat árulnád el
ezzel s erre nem képes egy héderi Kont-leány. Még ha kerékbe törnék sem…
És mégsem árulom el előtted a titkomat. Mert szeretlek. És próbára
akarom tenni a te szerelmedet is.

A herczegnő vére újból fellázadt.

– Én nem szeretem magát…

Kont megcsóválta fejét.

– De szeretsz, Emerenczia. A kérdés csak az, mekkora a szerelmed? Mert
én hétköznapi vágyakkal, érzésekkel nem érem be ám. Azt akarom, hogy az
a nő, a kit a magamévá akarok tenni, mindenét feláldozza érettem: a
társadalmi konvencziókat, gazdagságot, fényt s ne tartson meg magának
semmi egyebet, csak a lelkét és az én lelkemet… Azt akarom, hogy vakon
kövesd az ismeretlent, vészbe, viharba, sötétségbe… Kivánom, hogy bizzál
bennem, megvesd a látszatot, senkinek se higyjél, csak nekem. Egészen az
enyim légy, lábujjadtól a körmöd hegyéig. Ne számítson reád se
társadalom, se rokonod, se testvéred, senki a világon. Belém kell
olvadnod. Szived az én szivembe, véred az én vérembe, fel akarom szivni
egész lényedet!… Akarod?

A herczegnő leült; riadtan gubbaszkodott bele a székébe.

– De hiszen, – gyötrődött, – maga engem valósággal kínpadra visz… Aztán,
– tette hozzá halk, bizonytalan hangon, – mindannak, a mit tőlem
követel, csak útjában áll az inkognitója. És semmit, semmit sem nyer
vele. Miért nem mondja meg a nevét?

A vitéz felsóhajtott:

– Kont vagyok, – mondta szárazon, – vagy ha tetszik, Rákóczi vagyok,
vagy Hunyadi… Magam adok magamnak nevet… Érje be vele.

– Nem tehetem, nem tehetem… Mint szárnyszegett vergődő galamb, küzködött
magával az asszony; Kont közelebb húzta hozzá a székét.

– Mit akar maga? Azt szeretné, hogy herczeg, gróf, vagy legalább is báró
legyek? A mendemondától fél? Vagy csakugyan azt hiszi, hogy szélhámos
vagyok? Hogy pirulnia kellene, ha leleplezne valaki? Hát tudja meg,
Emerenczia, hogy igen, el fog jönni az az idő, midőn saját magam fogom
magamat leleplezni; ki fog tünni, hogy túljártam az egész világ eszén:
kormányoztam, _talpraállítottam egy beteg országot_ hatalom nélkül s
óriási vagyonra tettem szert, a nélkül, hogy mellettem lett volna az
igazság, a törvény és a jog. Csak a végczél és az emberek jóhiszeműsége
szólott mellettem, a nemzet belém helyezett fanatikus hite, a mi fel
fogja dönteni az összes jogi és társadalmi korlátokat s törvényül csak
azt fogja elismerni, a mit én vallok annak.

– Félek, – rebegte a herczegnő. – Ne mondja tovább.

– Mitől fél? – csendesítette a vitéz. – Tegye kezét kezembe, – s
elhódította az asszony remegő kezét, – s hallgasson végig, mert még nem
fejeztem be. Még azt is el kell mondanom, hogy el fogom venni a maga
uradalmait is, a többi negyven vagy ötven úréval egy füst alatt; azt is,
hogy annak ellenére szegények leszünk, a munkánk után fogunk élni. Nem
biztosíthatok neked se palotát, se kényelmet… egy kis fehér házban
fogunk lakni, mint a jobbmódú munkások – s mindezek ellenére nem lesz
nálamnál becsültebb ember ebben az országban, se nagyobb úr. És az én
feleségem lesz a legfenségesebb magyar nagyasszony, sokkal magasabb
rangu a világ bármely herczegnőjénél; nem fog gyémántdiadémot viselni,
de dicsfény fog ragyogni a feje körül…

A herczegnőnek előrecsuklott a feje, szeme elernyedt, arcza sápadt lett,
mint az álomjáróké…

– Elveszi a vagyonomat? – kérdezte gépiesen.

– El.

– Jogtalanul?

– Jogtalanul.

– És miért veszi el?

– A hazának.

– Akkor – rebegte a herczegnő, – vennie se kell: odaadom.

Kont feléje hajlott.

– És követni fogsz a szegénységbe?

– Megesküszik, – kérdezte az asszony felelet helyett, – hogy
jóhiszeműleg beszél? Hogy a becsülete intakt marad?

– Megesküszöm.

A herczegnő hátradőlt székében és elkérte a kezét Konttól, de az nem
adta oda, megismételte előbbeni kérdését.

– És követni fogsz engem a szegénységbe?

– Én nem a szegénységtől félek, – válaszolt Emerenczia alig hallhatóan.

– Mitől?

– Attól, hogy nem fog sikerülni a _terve_ és akkor…

– Nos?

– Akkor – fejezte be a szép asszony, – mi lesz _velünk_?!

– Velünk?!

Kont keble mélyéből egy tagolatlan ujjongásszerű hang tört ki. Az
asszony önkéntelenül felugrott. A vitéz átnyalábolta a derekát, a vállát
és magasra emelte, majd a keblére ejtette a gyönyörű teremtést; játszott
vele eszeveszett kiméletlenséggel, a himoroszlán gyöngédségével;
szorította, csókolta, a hol érte. Letette a földre, lábához kuporodott,
átölelte a térdét, csókolta a ruháját, majd az ölébe vette s
megringatta, mint az ölbeli csecsemőt. Nem tudott betelni vele.

– Szeretlek… szeretlek… szeretlek, – hajtogatta egyre. – Az enyim vagy…
megtaláltalak…

A herczegnőnek fogalma se volt ekkora szenvedélyről.

– Oh, – nyögdécselte váltig, – fáj… tegyen le… ereszszen el…

Majd végkép elzsibbadt a teste, tehetetlenné lett az akarata is.
Elalélt. Csak gyönyörben égő arcza és viharosan hullámzó keble árulták
el, hogy él… tizszeresen él: egy egész életet él át perczek alatt.

– Szeretsz? – kérdezte tőle Kont vitéz, midőn végre lecsillapodott
valamennyire a szenvedélye viharja. – Szeretsz?

Megmozdult a herczegnő ajka, de a szót nem adta ki, először kivergődött
valahogy a vitéz öleléséből. Megkapaszkodott a karjába, igen gyönge
volt. A fejecskéje is odahanyatlott a férfi keblére… Csak így tudott
szóhoz jutni.

– Szeretlek – én uram!



XII.

Mialatt Kont a herczegnőnél volt, szkupstinává szervezkedtek a kaszinó
urai. Jó öreg témájuk volt hozzá.

Hédery Gábris vitte a szót a vörös szalonban. A nagyősű, de aprótermetű
férfiúnak olyan borzas volt a parókája, mint egy dühös kandur.
Minduntalan belemarkolt, hol lekapta, hol ismét föltette, irtózatosan
izzadt alatta a kopasz koponyája. Nem csoda, mert annyi fokra, mint az
övé, még aligha volt befűtve emberi fej.

– Bárcsak maradtam volna hatökörnek, – szidta magát, – a mi csak arra
kiváncsi, hogy mi van a vályujában s abban találja boldogságát, hogy
mennél kevesebbet húzza az igát… Nem, nekem tudomány kellett, hülye
tudomány, mint Fausztnak! Nem elégedtem meg azzal, a mit az öt érzékem
meg tud emészteni, provokáltam az eget, hogy árulja el előttem a titkait
is. Hát most itt van a titok… Hej, – sóhajtott fel keservében, – nem
hiába mondja, mióta világ a világ, minden nép hitregéje, hogy az ördögé
az az ember, a ki keresztül akarja magát törni a lét miszteriumain! Még
negyven éves se vagyok és már exekvál a pokol…

A kaszinó tagjai iszonyú hahotába törtek ki. De nem mindenki nevetett.
Gyimóthy, Szinay, Kelen, Kanut s mindazok, a kikre Kont vitéz
ráijesztett ősi birtokai lajstromának felolvasásával, meglehetősen
savanyú képet vágtak. Hiszen csak Kincses Károly ne szerepelt volna az
odiózus ügyben, de a fránya fiskálist minden csodára képesnek hitte a
kaszinói közvélemény.

Nyiltan azonban mégse lehetett tőle ebben az esetben félni, ahhoz, a
józanész itélete szerint, csak mégis túlságosan bizarr volt a
vállalkozása. Egy birtokbahelyezési pör 700 év óta elévült tulajdonjog
alapján!

Kanut meg is próbálkozott a tréfával.

– Én nem bánom, – mondta, – ha el is veszik tőlem a Kont révén rám
származott birtokaimat, mert busásan regresszálom magamat.

– Hogy-hogy? – támadt rá Gábris, felcsapva parókáját, a mit
idegességében a kabátja zsebébe gyűrt volt.

– Úgy, hogy én meg a kirgizektől és osztjákoktól fogom visszaperelni
azt, a mit Ungur, a hetvenhetedik nagyapám nekik Ázsiában hátrahagyott.

– Az nem analog eset, – eszelte mérgesen Gábris, a ki kínjában rég
kitanult a tréfából, – Kincses szerint a res derelikta elévül ugyan 30
év alatt, de az én ükapám vagyona nem tekinthető annak, mert ő nem a
maga jószántából nyakaztatta le magát.

– Az én ükapám se a maga jószántából távozott Dsungariából vagy honnan,
hanem mert kergették a kirgizek és tatárok vagy micsodák, – ellenvetette
Kanut holtkomolyan.

A hahota megismétlődött, a min Gábriska irtó dühbe gurult.

– Azt hiszitek, – rikácsolta, – hogy csak ti tudjátok nevetségessé tenni
a mai jogrendet? Nem gondoljátok, hogy Kincses annak sokkal nagyobb
mestere, mint ti? Jól tudom én, – folytatta, – hogy jogász szemmel nézve
őrült abszurdum az egész história, de vannak ám egyéb szempontok is…
Aztán nem volt arra még sohasem eset a világtörténelemben, hogy a régi
rendet, az igazságot, az erkölcsöket, a törvényeket szonika eltörölte a
mob? Emlékezzetek a franczia forradalomra, a mely még a hónapoknak és a
napoknak a régi elnevezését sem hagyta meg…

– Mondasz valamit, – szólalt meg Gyimóthy gróf, – Kontnak, tekintve az ő
csodálatos népszerűségét, ha visszaélne erejével, nem is lenne nehéz egy
kis forradalmat nyélbeütnie.

– Nohát, – üvöltötte Gábris, – nem beszélek én a levegőbe, tudom, a mit
tudok!

A társalgás ezzel oly térre zökkent át, a melyen önkéntelenül is
mindenki megragadt. Még azok is, a kik nem voltak a kilátásba helyezett
perben anyagilag érdekelve.

– Az ám, – morfondirozott az oligarcha Belényessy gróf, miközben
összeborzongott a gerinczén végigszaladó sajátságos hideg áramlatoktól,
– az ám, erre senki se gondolt eddig.

Eddig nem, de ezután meg egyébre se gondolt senki. Az urak kezdték
magukat igen kényelmetlenül érezni. Legnagyobb részük nagybirtokos volt,
becsületes, nyugodalmas pár ezer hold föld tulajdonosa, a minek, úgy
vélte mindenki, legföljebb valami antidiluvialis arányú földrengés
árthatna meg és ime, Gyimóthy és Belényessy kipiszkálták az esélyek
homályából, hogy biz az kicsúszhatik a talpuk alól földrengés nélkül is.
Csak egy második kiáltványt röpítsen Kont vitéz világgá: «Népem, tied a
föld, az urak nem méltók rá… a latifundium, a holt kéz eltöröltetik» és
– kész a nagy slamasztika, a revoluczió.

– Hátha épen arra számít Kont, – adott kifejezést az általános
aggodalomnak Kele, – a fönséges nép támogatására: arra a
kényszerhelyzetre, a melybe bennünket egy parasztlázadás beleszorítana!…

De már ezt az inszinuácziót csak mégis megsokallta Gábris. Ő szidhatja
az ükapácskáját, senkinek semmi köze hozzá, a magáét szidja, de más ne
merje az ő vére vérét aljassággal meggyanusítani.

– Ő nem számít semmire se, – fakadt ki morczosan, – egy igazi úr
egyáltalában nem tud számítani, azt a fiskálisára bízza.

Észre se vette, midőn kimondta, hogy ezzel mindössze hogy átkente az
odiumot Kont vitézről Kincses uramra, de a dolog lényegére nézve Kelét
nem czáfolta meg.

Meg is jegyezte a sötét férfiú:

– Nem tökéletesen mindegy az, akár Kont spekulál az erőszakra, akár a
fiskálisa…

Gábris fejbecsapta magát.

– Az ám! Kincses… Higyjétek el nekem, – s körülhordozta tekintetét a
társaságon, – nincs annál a ficzkónál nagyobb gazember a földtekén…

Sokan bólintottak, többen csak az orrukat lógatták. Jókedvű ember immár
egy sem akadt az egész társaságban… Hja, nagy dolog a revoluczió.

– Beszélnetek kellene azzal a fránya prókátorral, – vélte Belényessy
gróf, – a ki még a hold változásától is féltette nyolczvanezer holdat
kitevő uradalmait.

– Mondasz valamit, – helyeselte a javaslatot Kanut, – egy millióért
talán békét hagyna nekünk.

– Jó – jegyezte meg Gyimóthy, a ki olyan fösvény volt, hogy még mindig
gyalog járt, mert sajnálta a pénzt a repülőgépre vagy automobilra, – jó,
de hozzájáruljanak a millióhoz azok az urak is, a kik nem lesznek
perelve.

– Én? – fortyant fel Belényessy mérgesen, mint egy pulykakakas, – mikor
egy talpalattnyi földet sem örököltem a Kont javakból?

– Igen ám, – eszelte Gyimóthy, – de forradalom esetén nem azt fogja a
paraszt nézni, hogy mi kié _volt_, hanem azt, hogy mi kié _most_.

Belényessy megaprehendált, mint mindig, mikor valaki fején találta a
szöget és kiment vacsorázni.

Az ajtóban majdnem összekoczczant egy gömbölyded férfival. _Kincses
volt_. Egy Kont-féle dohánytorpedó füstölt az orra alatt.

A társaság megmozdult és képet változtatott. A keresztbecsapott lábak
kicserélődtek, egynémely úr megköszörülte a torkát, mások
megcsavargatták nyakukat az inggallérban, Gábris eltrüsszentette magát,
Gyimóthy ismeretlen okból a mancsettáját fricskázta meg…

Kincses mester úgy tett, mintha erőszakkal lökték volna be az ajtón,
szinte bocsánatot látszott kérni az uraktól, a miért egyáltalában élni
merészkedik. Senkit se szólított meg, buksi fejét behúzta a vállába és a
szemben fekvő ajtó felé döczögött.

De Kanut nem engedte elillanni.

– Hová sietsz, főfiskus? Ülj le közénk.

Kincses megállott.

– Nem zavarlak benneteket? Azt hittem, _magatok közt_ akartok lenni, –
jegyezte meg szatirikusan.

És körülnézett, úgyszólván mindenkit megkérdezve a szemével, hogy
csakugyan nem alkalmatlan-e? S miután leolvasta volt az arczokról, hogy
a pokolba kivánja őt az egész díszes társaság, – leült egy bőrzsöllébe
és mulattatni kezdte a roszkedvű urakat.

– Debreczeni jogászkoromban történt: egy vén aszuképű alakkal
találkoztam a kollégium előtt… Épen vasárnap volt…

Gábrist elfogta a düh.

– Tudjuk kérem, _hová_ akar kilyukadni az adomájával, – szakította félbe
a körmönfont férfiút, – elengedjük a viczczeit.

– Hová? – kérdezte ez az őszinte csudálkozás hangján. – Mert eddig még,
becsületemre mondom, magam se tudom.

Kincses mester hires volt a lódításairól. S büszke volt eme hirességére,
mert füllentéseit a költészet számlájára irta fel. Abból ő nem is
csinált titkot.

– Becsületére mondja! – S ideges kaczajt hallatott Gábris gróf, azzal
fejezve ki, mennyire taksálja a fiskális úr becsületét.

Az nem haragudott meg érte, olyan flegmatikus természete volt ő
kigyelmének: mindenkit megvetett, a ki haragudott; holott ő igen sokra
becsülte magát.

– Becsületemre hát, – mondta aprókat kaczagva. – Nem tartom én az én
adomáimat raktáron, azok úgy születnek meg a fejemben exabrupto
szervesen. Mikor az első szót kiejtem, még nem tudom biztosan, mi lesz a
második.

Az efajta Kincses-mondáson máskor nevetni szoktak az urak, de az egyszer
csak Kanut honorálta a mester szellemességét, az is csak
kényszerűségből, mert czélja volt a nagyfejű úrral.

– Hehehe… Jó kedved van, vén csont!

– Az van, hál’ Istennek, különben rég megütött volna a guta.

– Hogy-hogy?

– Úgy, – elménczkedett Kincses uram, – hogy soha egy lépést sem
gyalogolok.

– S mi következik ebből?

– Az, hogy a testmozgást ilyen vérmes embernek, mint jó magam, pótolnia
kell valamivel, ha nem akar megpukkadni. Hát én azzal pótolom, hogy
kutyagolás helyett jól kinevetem magamat; ez kényelmes dolog és vigabb
is, mint a kutyagolás, hehehehe…

– Hehehe, – ismételte meg a fiskus nevetését Kanut s oroszlánvadász
létére nem sokat teketóriázott, hozzáfogott terve végrehajtásához.

Az volt ugyanis a szándéka, hogy sarokba szorítja a veszedelmes
prókátort.

– Van-e újabban valami hires pered? – kérdezte leereszkedő
elegancziával. Bevezetésül jónak tartotta az elegancziát.

Kincses mester ellenben közönséges volt, mint egy falusi kántor. Fütyült
az elegáns kérdésre s parasztos őszinteséggel felelt.

– Hogy a manóba ne volna. Olyan per van most a kezemben, a miért az
egész úgynevezett jogászvilág a szemem közé fog kaczagni.

– S ennek te örülsz? – kérdezte Kanut malicziózus hangon.

– Örülök, mert meg fogom nyerni a pert az egész világ hahotája ellenére
is. Hiszen épen ebben rejlik a pikantéria.

– Ejha!…

Ezt nem egy ember mondta, hanem vagy öt. A többi elkrákogta a
véleményét.

Gábris a határtalan önbizalom eme merész megnyilatkozása feletti
mérgében újra pulykáskodni kezdett.

– Ne henczegjen, kérem, nyerje meg a perét, ha tudja, taszítsa fel a
jogot, a miből él, tekerje ki az igazság nyakát, törölje el a
törvényeket, hipnotizálja meg a birákat, lázítsa fel a népet, –
egyszóval nyerje meg a perét, de nekünk ne henczegjen, mert nekünk nem
imponál.

– Hisz azt én tudom, – mondta az agyafurt férfiú, ártatlan képet vágván,
– hogy gróf úrnak nem imponál az ész… jóllehet – egyenlítette ki némileg
a gorombaságát, – jóllehet egyáltalában nem lehet róla elmondani, hogy
eme becses érték nélkül szükölködnék. Teszem azt, azok a propozicziók, a
melyeket nekem a perre vonatkozólag most tett, csak eszes ember fejéből
pattanhattak ki.

– Ne dicsérjen kérem…

– Jó, nem dicsérem, de követni fogom tanácsait, mert jók és teljesen
fedezik intenczióimat.

Ez a szinte szemtelenül czinikus kijelentés végkép fölháborította a
kényes urak erkölcsi érzését. Egyben valóságos pánikot keltett, mert
hiszen a fiskális győzedelmes önbizalmáról, őserejéről tanuskodott.
Gyimóthy fölpattant.

– Vannak dolgok, – jegyezte meg epésen, – a melyeket nem illik
kimondani: des choses, qui se font, mais qui ne se disent pas.

Kincses belesuhintott a levegőbe.

– Bolondság, kérem, én becsületes magyar ember vagyok. Ha mit kész
vagyok nyélbeütni, abból én titkot nem csinálok soha.

– Föl fogja taszítani a jogot? – szörnyülködött most már Kele is a
fiskális czinizmusán. – S nem restelli azt bevallani?

– Föl fogom taszítani a jogot és nem restellem bevallani…

A hallgatóságban meghült a vér.

– És kitekeri az igazság nyakát? – fortyant fel Szinay a társaság
nevében.

– És kitekerem az igazság nyakát…

– És eltöröli a törvényeket?

– Ha szükség lesz reá, eltöröltetem a törvényeket.

– Meghipnotizálja a birákat?!

– Azokat én mindig meghipnotizálom, azért van több eszem, mint nekik.

Általános szörnyülközés.

– Képes volna forradalomba kergetni az országot? – kérdezte Kanut,
aránylag hidegen.

– A forradalom tisztítja a levegőt, s az a forradalom, a mi ennek a
pernek a nyomán _támadhatna_, olyan egészséges anyagcserét idézne elő a
nemzet testében, a mely annak örök időkre való megizmosodását
eredményezné… Remélem azonban, – tette hozzá, – el lehet érni ezt az
anyag-cserét drasztikum nélkül is. Mi ebben fáradunk.

Az anyagcseréből nem értett senki semmit. A megbotránkozás pedig sokkal
nagyobb fokú volt, mint hogy eszébe jutott volna valakinek annak értelme
felől fölvilágosítást kérni. Csak zúgtak az urak, mint a távoli zivatar.
Összemordultak s ököllé szorították markukat…

… Hiszen ez egy veszedelmes ember! Forradalmár! Rabló, a ki idegen
tulajdonra tör, fegyverrel, méreggel, tőrrel!… Ezt a szörnyeteget föl
kell jelenteni, be kell záratni, le kell fejeztetni!…

A nagy pör ódiumát teljesen levette Kincses mester a Kont vitéz válláról
s azzal egyedül önmagát terhelte meg. Nagyszerű fiskális volt. Úgy
számított, hogy a maga jellembeli nimbusza nem viszi előbbre a pert, de
a Kont szentséges presztizsére nemcsak a pernek, de a nemzetnek is
szüksége van… Az általános fölháborodás közepette – mintha nem is ellene
irányult volna annak mérge, hanem valaki harmadik személy ellen, a kit
az ethika magasabb nézőpontjából megvédelmezni erkölcsi kötelesség, –
föltápászkodott Kincses mester kényelmes karosszékéből és félretéve a
félig elszítt torpedót, a zúgó társaság közé vegyült. Megrángatta
lötyögős nadrágját s izmos, kurta karját egy merész lökéssel a levegőbe
fúrva szót emelt:

– Urrraim!…

Az urak arrébb húzódtak tőle, mint valami bélpoklostól s ezzel a hatásos
szónoklathoz szükséges távolság szónok és hallgatóság között minden
különös rendezés nélkül önmagától megcsinálódott. Kincses uram
poziturába vágta magát:

– Uraim, – kezdte beszédét igen lentről, nehogy gikszert csapjon a
végén, a mikor a magas hangokra kerül a sor, – tisztelt barátaim,
önöknek egyáltalában nincs okuk a felháborodásra. Ez csak abban az
esetben lenne érthető, ha holmi világraszóló szélhámos lenne általam
képviselt felperes, nem egy providencziális férfiú, a ki épen az önök
segítségével szándékozik megkezdeni a haza talpraállításának magasztos
munkáját, ezzel bőséges részt juttatva a honmentés dicsőségéből önöknek
is. Mert – s itt nekidördült a mester hangja, – Kont úr nem magának
perel, hanem a nemzetnek. Önök pedig nem az a fajta, a mi, midőn a
hazáról van szó, kalmármérlegen mérje le anyagi veszteségeit. Idáig, ha
meggyengült is, nem sülyedhetett le a történelemcsináló nemzet, a
melynek évszázadokkal ezelőtt minden egyes tagja egy intésre kész volt
nemcsak vagyonát, életét is feláldozni, ha veszélyben forgott az ország
integritása. Egyszóval – folytatta a ravaszdi férfiú, – kitörésüknek
erkölcsi alapja nincs, annyival kevésbbé, mert biztosra vehető, hogy
semmi kifogásuk nem lenne egy ellenkező irányú erőszakos művelet ellen,
a mely vagyonukat megerősíteni, megszaporítani czélozná. Teszem –
magyarázta ki homályos szavait a mester, – ha szivük mélyébe tekintenek,
be kell ismerniök, hogy boldog megelégedéssel vennék tudomásul, ha Kont
vitéz Jeruzsálembe küldetné a zsidókat, miután lefoglaltatta
birtokaikat. Ebben az esetben ugyebizony aligha keresnék az urak, hol a
jog, hol az igazság, a törvény?… S bizonyos esetben – konczedálta a nagy
rabulista, – teljesen igazuk lenne; valamiképen a jelen körülmények
között teljesen igazunk van nekünk. Mert minden emberi csinálmánynál
hatalmasabb a természet szükségtörvénye, a mely, ha úgy kivánja a
fejlődés, máról holnapra egész nemzeteket töröl el, hogy a többi népek
jobban boldogulhassanak. Mi eme szükség törvény nyomása alatt perelünk!

– Urraim, – folytatta Kincses mester szónoklatát az immár teljesen
megnémult hallgatóság előtt, egy sokkal magasabb tenorból, – én értem
önöket. Az önök megbotránkozása nem azt fejezte ki, hogy sajnálják Kont
úrtól birtokaikat, hanem azt, hogy azokat a szent jelszavakat, a
melyeknek jegyében és oltalma alatt állottak eddig, veszedelem
fenyegeti. S ebben igazuk lehet. A veszedelem megvan. Sőt megengedem,
sajnálni is lehet azokat az ócska és elkopott institucziókat, a melyek
oly szépen megvédelmeztek bennünket a közbiztonság és vagyon elleni
merényletekkel szemben. Ám ez is csak líra, uraim, elégia… Az ember a
kiszolgált télikabátját is sajnálja letenni, pedig nincs igaza, mert az
új kabát, igaz, hogy meg kell adni az árát, de jobban megvédelmezi az
embert a hideg ellen a réginél. Ne sajnálják, uraim, a régi rendet: az
elkoptatott jogot, az igazságot, a törvényt, az eszményeket…

Csak most vették észre az urak, hogy maró gúny a fiskális minden szava.
Összenéztek, de annyira dermedtek voltak már, hogy nem is tiltakoztak
megcsúfoltatásuk ellen.

Kincsesnek pedig felágaskodott a hangja a magasabb régiókba.

– Tudják-e önök, mi a jog, uraim? Az a fék, a mely megakadályozza az
embert, hogy felfalja egymást, mint a vadállatok. A törvény? Az a
kocsis, a ki rángatja a féket. S az igazság? Van-e az urak közül valaki,
a ki meg tudná mondani, kinek van igaza? A mobnak-e, a mely el akarja
nyelni a magasabb rendeket, vagy a magasabb rendeknek-e, melyek el
akarják nyelni a mobot? A nagyhatalmaknak-e, a melyek a czivilizáczió
nevében leigázzák a primitiv vad népeket, avagy a vad népeknek, a melyek
vérökkel védelmezik Istentől nyert szabadságukat? Az öreg embernek van-e
igaza, vagy a fiatalnak, a férfinak-e, vagy az asszonynak, a
khinainak-e, vagy a francziának?… Mert hiszen mindenkinek más az igaza.
Két egyforma igazság nincs is, – konkludált a mester, – tehát egy
igazság sem lehet!…

Ahhoz, a mit ezután mondott, már fel is ágaskodott kissé a nagyeszű
férfiú:

– Urraim, a jog, a törvény, az igazság, az összes eszmények az emberért
vannak, mihelyt megszűntek azért lenni, annak használni, nem azok többé,
a mik voltak, elveszítették lényegüket önmaguktól Konttal, Kincsessel,
vagy Kont és Kincses nélkül. Jól megjegyezzék, uraim, hogy az emberi
eszmények közül csak egy az örök: a _rend_, a többi, ha nem khiméra,
mind e körül a tengely körül forog. Ergo, ha úgy követeli a rend, új
törvények, új jog, új igazság fog keletkezni a régi tetemén. Én – vágta
ki süvöltő hangon, – másodsorban a _rend nevében_ és érdekében perelek.

Kincses mester ezzel a levegőbe vágott az öklével pont helyett s
nyugodtan előszedve torpedóját, ismét rágyújtott…

Az urakat végkép megszédítette az a káprázatos dialektikai kötéltáncz, a
mit a nagyfejű tömzsi emberke a szavak és fogalmak pódiumán produkált.

– Mi az ördög ez? – bődült el Kanut önkénytelenül. – A világ végire
számít, vagy mi a manó?

Egyetlenegy heves kifakadás se hangzott el ellene, minden szenvedélyt
kiszorított a szivekből a tájékozatlanság, a megdöbbenés.

Még Gyimóthy nyerte vissza leghamarabb elvesztett lélekjelenlétét. A
pöfékelő Kincses mester elé sántikált (mert köszvényes volt):

– Egyszóval – dadogta, – úgy áll a dolog, magad is beismered, hogy nincs
igazatok.

– A mai igazság szerint – ismerte be Kincses hidegen, – nincs, de
igazunk lesz a holnapi igazság szerint.

– Jó, – jegyezte meg Gyimóthy, – te túlteszed magad a jogrenden, – de
vajjon túlteszik-e magukat rajta a biráid is?

Erre még ridegebb feleletet adott Kincses.

– Felkonczoltatni senki se szeret.

– A birónak ragaszkodnia kell a formákhoz, – vélte Kanut, – arra való a
hadsereg, hogy megvédje minden terrorizmus ellen.

Kincses elnevette magát.

– Régen volt az, midőn a birák a formának alárendelték a lényeget. Eszes
judex ma már levegőnek tekinti a törvényt, ha az magasabb érdekekkel
összeütközésbe jön. Rájöttünk, mi jogászok, – folytatta, – hogy a strict
law (szigorú jog) a legnagyobb gazságok darázsfészke, az equity law
(méltányos jog) körül is csak a fél igazság ólálkodik, becsületes
itéletet csak az a birói gyakorlat tud produkálni, a mely Salamon király
példáját követi. Minden egyes jogesetre külön törvényt kell hozni, mert
nincs két egyforma jogeset. A birói gyakorlatot és belátást a teljes
szabadság szelleme lengje át… A biró ne puszta jogot oszszon, de
mérlegeljen is, mint a kereskedő: hol a haszon, hol a kár?… A mi biráink
– konkludált Kincses uram, – be fogják látni, hogy nem szabad egy
országot lángba borítaniok csak azért, hogy egy pár nagy urat
_szabályszerűen_ kiszolgáljanak… Aztán tekintetbe fogják venni azt is,
hogy egy providencziális próféta-emberrel szemben nem járhatnak el úgy,
mint akárki fiával. Azon úgyse fog az emberi igazságszolgáltatás,
valamint nem fogott Krisztuson. Az apostolok nyomán új törvények
támadnak s ezeket a törvényeket respektálni fogja a modern biró. Az lesz
a szent előtte, a mit Kont akar s vele együtt a nép, nem az irott betü…

Az urak szinte dideregni kezdtek félelmükben. Gyimóthy elkaczagta magát,
mint egy eszelős.

– De hiszen akkor mi koldusok leszünk!…

Kincses mester megrázta buksi fejét.

– Nem lesztek koldusok, mert dolgozni fogtok… A franczia forradalom
áldozatai, a marquisk, a vicomteok voltak a koldusok, a kiknek vagyonát
egyik napról a másikra seperte el a legrémítőbb _itélő igazság_, a nép
dühe, a nélkül, hogy meghagyta volna emberi jogaikat. Még az életüket is
megkivánta áldozatul – a forradalom. Mennyivel enyhébb – tette hozzá
Kincses mester szatirikusan, – a ti helyzetetek. Egy kis döczczenés az
egész.

Mondván, megszopogatta a szivarját s miután úgy találta, hogy immár
keserű a vége, föltápászkodott székéből és csés jóestét kivánván az
illusztris társaságnak, távozott…

Az urak magukra maradtak. Megdöbbenésük jeléül kifordították tenyerüket,
tarkójukat vakarták, nevettek s mindenféle grimaszokat vágtak, mert
okosat úgyse tudtak volna mondani.

Az okos szó csak jóval később jutott eszébe Kanutnak.

– Uraim, hátha kiegyeznénk velük…

Senki se felelt.

Gyimóthy nagyot sóhajtott.

– Rendkívüli időket élünk, – mondta, és lehorgasztotta fejét.

Gábris olyan volt, mint az ázott tyúk… már azt se tudta, hol van a
parókája, nem törődött vele.

– Egyezzünk ki, – helyeselte a Kanut javaslatát, – ha kevés is, biztos a
biztos…

Kele nagyot csapott öklével az asztalra.

– Nem hittem eddig, – mondta Gábris felé fordulva, – hogy vannak
túlvilági szellemek, de most már hiszem… Kontot a Gondviselés küldte,
vagy a Nemezis, akárki felsőbb hatalom, de nem anya szülötte, különben
nem csinálhatna ilyen felfordulást.

– Egyezzünk ki, – javasolták az urak egyhangúlag…

*

A Kont presztizse ezzel kiállotta a legkeményebb próbát is. Sértetlenül
került ki az emberi önzés örvényéből, a melybe nem egy apostolt fojtott
már bele az anyagi és hatalmi érdekek egyesült erőszaka.

A kaszinó független, minden merész vállalkozással szemben fölényes
megvetést tanusító főurai nem merték rásütni a kalandorok bélyegét, bár
szivük mélyén az ő kiváltságos pszikhéjükkel érezniök kellett, hogy
bőséges okuk lenne rá. Koczkán forgott minden vagyonuk: attól függött,
hogy mit tart Kontról a közvélemény s egy kis megjegyzéssel sem mertek
az őt istenítő eszmeáramlattal még egymás között sem szembeszállani…

Kont vitéz volt immár az országban a legnagyobb hatalom.



XIII.

Kincses mester megdöngette a Kont-várkastély érczkapuját, de persze nem
ugyanazzal a szándékkal, melylyel annak idején Botond a bizanczit. Ő nem
akart rést ütni a kapun, csak bekérezkedett rajta az e czélra
kiakasztott buzogánynyal.

Ez az ó-kori berendezés is mutatja, hogy abból a titokzatosságból, a
melylyel körülvette magát, egy év múltán sem engedett a vitéz. Minden a
régiben maradt a várkastélyban. Csak a legkülönfélébb retortákon át
lehetett halandónak a nagyúr szine elé jutni. Az őrtálló csatlós addig
nem nyitott kaput, míg nem értesítette a székely várnagyot a vendég
jöveteléről, ez Lombosnak tartozott jelentést tenni, a ki viszont a
vitézt kérdezte meg: fogadja-e a jelentkezőt.

Kincses mester, bármily nagy volt is a feje, Kontnak ezt az egy szokását
sehogysem tudta megérteni… Mi szüksége van egy kivételes szellemi
kincsekkel megáldott s épen lelki nagysága, személyes hódító kvalitásai
révén népszerűségre kapott igazi nagy embernek azokra a szánalmas
czeremóniás mókákra, a melyekkel oligarchák és fejedelmek bolondítják a
közönséges halandót! Avagy szapora oka van arra, hogy meg ne lephesse
senki intim munkája közben? Valami nagy, titkos terven dolgozik, a
melynek nem szabad idő előtt kipattannia?

Ha nem is kapott Kincses uram ezekre nézve teljes felvilágosítást, a
véletlen szivességéből némi tájékoztató kombinácziókra alkalmas oly
jelenségeket észlelhetett meg eme látogatása alkalmával, a melyekből az
ő agyafúrt eszével könynyen kivonhatta a gyököt.

Mindenekelőtt egy vörös, hatalmas termetű férfi tűnt fel neki a
várudvaron, a mint a bástya szögéből messzelátóval a kilátásban
gyönyörködött. Egy szempillantás elég volt neki annak a konstatálására,
hogy nem magyar ember a távcsöves. Angol vagy amerikai. Kincses
meglepődött, de nem ment tovább: kombinácziókat egyelőre nem fűzött az
angol személyéhez. Befordult a kastélyba a székely vezetése alatt,
mintha mitse látott volna s aztán szuszogva fölskándált a lépcsőn. Az
emeleti lépcsőházban megállította a székely.

– Engedelmet instállok, nagyságos uram, méltóztassék itt várakozni, míg
szót váltok nagyurammal…

A székely egy ajtóhoz lépett óvatosan, mintha lopni menne, hallgatózott
egy pillanatig, csak aztán nyitott be.

Ám úgy látszik, roszúl hallgatódzott ő kigyelme, vagy nem az igazi
ajtón, elég az hozzá, hogy Kincses mester ugyancsak a füle segítségével,
oly újabb felfedezést tett, a mit aligha tartogattak a számára, különben
nem lett volna értelme a székely rengeteg óvatosságának… Mindössze
annyiból állott a fiskus felfedezése, hogy Kont vitéz úgy beszélte az
angol nyelvet, mint a karikacsapás, ép úgy gurgulázott rajta, mint egy
született amerikai.

Kincses uram a lépcsőházból úgyszólván minden egyes szavát kivette, a
mint erősen disputált a láthatatlan angollal, csak azt sajnálta, hogy a
felét sem értette meg. Különben azt se igen tudta kisütni, merről
csapódik a hang a füléhez; viszhangos volt a kastély: jöhetett alulról
is, felülről is, oldalról is… Tehát még egy angol a várban! –
állapította meg a mester, de ezúttal sem bocsátkozott kombinácziókba,
arra ráér a végén, – vélte, – hátha tapasztal még egyebet is.

Egyelőre nem tapasztalt egyebet. A székely ajtót nyitott előtte és
bebocsátotta a vitéz dolgozószobájába. Akkor már persze egyedül találta
Kontot. Eszeágába se jött, hogy meginterpellálja őt az angoljai
irányában, annál egyelőre sokkal fontosabb volt neki a maga dolga.

– Szerencsés jónapot kivánok, – üdvözölte kálvinistásan a nagyurat.

Az is olyanformán fogadta a köszöntését.

– Aggy’ Isten, Kincses uram, mi jót hozott?…

Szivart adott vendége szájába s tréfásan meglapogtatta a vállát.

Fiskális uram nem felelt addig, valameddig a szivarja füstje meg nem
közelítette egy dunai csavargőzösét.

– Jót hozok csakugyan, – jelentette ki aztán, s olyat mulatott saját
kijelentésén, hogy csak úgy rengett a hája. – Iszonyú jól megy a dolog,
– tette hozzá, folyvást kaczagva, – már jobban nem is mehet.

Kont is földerült, de miután ismerte a körülményes úr természetét, nem
türelmetlenkedett; inkább megkérdezte tőle, nem akar-e valamit enni vagy
inni.

Kincses bort kért és Selters-vizet. De addig se lopta az időt. Nem fért
bele a nagy boldogság, kicsordult a száján, még mielőtt – saját szokásos
szavaival szólván, – meggyantázta volna torka húrjait.

– Szuggesztió, nagyuram, minden az ég alatt, – kezdte, domború mellét
csapkodva, – mindig az győz ezen a földön, a kiben több a megejtő erő.

– Az régi dolog, Kincses uram, – hagyta helyben Kont, – olyan régi, mint
az emberiség maga. A nagy reformátorok, az egy Buddhát kivéve, nem
tudásukkal hatottak, sőt Krisztus egyenesen megvetette az emberi
tudományt, hanem az égi lánggal, a mely szemükben lobogott, midőn a
maguk lelkét széjjelosztották a tömegek között. Mózes nagy törvényhozó
és adminisztrátor volt, Mohamed pompás pszikhiater és dicső poéta, de
hol az ő tudományuk az Arisztoteleszé, Plátóé mellett?!…

Kincses önkénytelenül Kont szemébe fúrta tekintetét. Igen, ott lobogott
az isteni láng, az apostoli erő az ő szemében is. De azért nem adott
egészen igazat a vitéznek.

– Engedelmet instállok, – mondta, – az én szememben aligha van abból a
kérdéses lángból csak egy szikrányi is, de azért, ha akarom, bele tudom
gyűrni az emberek lelkébe akár a legnagyobb képtelenséget is. Már pedig
az is szuggeráló erőre vall.

– Az is, – hagyta helyben Kont mosolyogva, – de némi különbség van a két
erő között.

– Persze, – ismerte be fiskális uram, – a kigyelmetek szuggeszcziója a
Szentlélek-adománya, az enyémféle meg inkább Lucziferhez áll közelebb…

Meghozták a bort. Kincses leöntött belőle egy jó pohárra valót, aztán
így folytatta:

– Lóvá tettem az egész kaszinót.

– Hogy-hogy? – kérdezte Kont.

– Úgy, hogy elsőbben összezavartam az urak fejét, hogy fizikai szédülés
vett rajtuk erőt, aztán meg rögtön rá helyrevágtam, a mit elrontottam:
rájuk eresztettem a hideg zuhanyt… Tetszik érteni?

– Nem egészen.

– Beadtam nekik, hogy nincs jog, se igazság; az lesz a jog és az az
igazság, a mit _mi_ vallunk annak.

– És elhitték? – kérdezte Kont komoly érdeklődéssel.

– A két ellentétes művelet, a melyen gyors egymásutánban
keresztülbuktattam agyrendszerüket, – czikornyázta ki Kincses, – annyira
kihozta őket az egyensulyból, hogy végkép fölmondta a fejük a
szolgálatot. Már nem akarják bevárni a per megindítását sem, alkudni
akarnak velünk…

Kont vitéz arcza kigyúlt az örömtől.

– Uram, – mondta, – most, hogy egymás között vagyunk, bevallhatjuk, hogy
a mi számításunk, minden reményünk egyedül az emberi gyöngeségen
alapult, de hogy ily gyorsan közeledjünk a czélhoz, az csakugyan a maga
talentumára vall… Különben – kérdezte, szinte megijedve a saját
örömétől, – honnan tudja kegyelmed, hogy alkudni akarnak?

– Nem tudom, de megmondom. Tegnapelőtt a kaszinóban voltam. Akkor
zavartam össze a fejeket. Tegnap meg a kaszinó jött hozzám, illetve
annak képviseletében Gyimóthy és Kanut; ők jelentették ki az összes
felek nevében, hogy nem bánják hát, a haza nevében hajlandók némi
méltányos egyezségre, csak ne csináljunk forradalmat s végkép koldusokká
ne tegyük őket.

Kont bólintott.

– S mit felelt nekik?

– Azt, hogy majd meglátjuk… Nagyuram nélkül nem akartam pozitiv választ
adni.

– Helyesen tette, bár azt megkérdezhette volna tőlük, hogy ki lesz a
megbizottjuk.

– Annál én többet tettem, – mondta Kincses mester, – kijelentettem
Kanutéknak, hogy szóba nem állunk velük, a míg szervezve nincsenek. S ha
kivonná magát érdekeltségükből csak egy alperes is, nem tárgyalunk
velük.

– S ők?…

– Ma reggel kapom ezt az irást. – S egy teleirt ivet nyujtott át Kincses
Kontnak. – Rajta van valamennyi alperes neve…

Kont belenézett.

– Ez egy meghatalmazás, – konstatálta.

– Igen. Gyimóthy és Kanut lesz a meghatalmazottjuk s kötelezőleg
kinyilatkoztatják az irásban, hogy nevezett urak teljhatalmúlag
tárgyalhatnak a nevükben, velünk való minden megállapodásukat
mindnyájukra nézve előre kötelezőnek ismerik el…

– Ez hát – örvendezett a vitéz, – igen egyszerüsíti a komplikált ügyet…
Most már – tette hozzá, – az a fő, hogy okosan használjuk fel a kivivott
eredményt; ne legyünk se túl merevek, se túlságosan engedékenyek…
Mennyit tesz ki az egész tömeg leltári értéke?

– A becslés még nincs megejtve minden vonalon, de már most is hozzá
lehet szólni… A hagyatéki leltárba az országos, megyei és káptalani
levéltárakban eszközölt kutatások alapján, részben közjegyzőileg
hitelesített okmányok erejénél fogva 600,000 hold oly földet sikerült
bevennünk, a miről be tudjuk bizonyítani, hogy Kont kezén volt s hogy
azokra, a kiknek a kezén van ma, örökösödés útján jutott… Ennek az
értéke, holdját minimális középértékben 1500 koronájával számítva,
(1900-ban valamivel több volt a földnek az értéke.) körülbelül 1000
millió koronát tesz ki. Mint méltóztatik látni, ennél csak egy nagyobb
vagyon van Magyarországon egy kézen: az Esterházy herczegé.

Kont mosolygott.

– Szép összeg, – jegyezte meg, – csudálom, hogy el nem konfiskáltatta
Zsigmond király.

Kincses megcsóválta fejét, de mert nem tudta biztosan, tréfál-e a vitéz,
vagy az ő nagy fejével is el akarja hitetni, hogy a lenyakazott hős
inkarnácziója, – nem tett megjegyzést a szavaira… Legyen minden az ő
akarata szerint. Ő tudja, mit csinál.

– Oly nagy összeg, – vélte Kont, – hogy annak a fele is elég nekem.

– Hát a terheket le is kell számítani, – világosította fel Kincses, –
körülbelül kétszáz milliót.

– Négyszáz millió is elég nekem, – jelentette ki Kont, – egyezzen ki az
urakkal ötven százalékban, de úgy, hogy a föld az enyém, ők pénzben
fogják kikapni a részüket. Hiszen – magyarázta, – épen az lesz az én
nemzeti politikám sarkpontja, hogy azok kezére játsszam át a haza
földjét, a kik legjobban meg tudják becsülni s a kik ki nem engedik azt
a karmaik közül… A nagybirtok – tette hozzá, – különben is elfajulás,
nemzeti veszedelem…

– Értem, – mondta Kincses s helyeslőleg bólintott hozzá, – a földet szét
tetszik osztani a parasztok között.

– Úgy van, de meg fogják fizetni a tisztességes árát, mert annak is
megvan a maga helye.

Kincses nem kérdezte, hogy hol. Őt talán még a hazája sorsánál is jobban
érdekelte maga a per. Ismét rájött a nevetési inger, midőn kilátásban
lévő fiskálisi sikerére gondolt.

– Nagy uram, – jelentette ki kaczagva s csettintett a nyelvével, mint az
inyenczek egy finom falat után, – ez lesz az első per a világon, a mit a
mindenkori tulajdonjogi törvények ellenére visz egyességre a fiskálisi
ész s a népszerűség… Mert ennek a két tényezőnek fogjuk köszönhetni a
400 milliónkat, a joghoz annak nem lesz semmi köze.

Kont elmélázott.

– Bizony, kedves ügyvéd uram, elég szomorú, hogy ennyire enerválódott a
magyar: egy kis ijedtség, egy kis presszió s elveszti az
itélőképességét, a törvényekbe, az igazságba vetett hitét. Valóban
fájlalom, – folytatta, – hogy ezzel a gyengeséggel kellett visszaélnünk,
hogy czélt érjünk, csak az vigasztal, miszerint ebben az esetben a czél
csakugyan szentesíteni fogja az eszközöket… _Meg fogom a nemzetet
menteni, meg fogom erősíteni, gazdagítani… Isten a tanum, hogy nem
segíthetett rajta immáron csak a csudatevés._

– Vagy annak a látszata, – bátorkodott Kincses megjegyezni.

– A hite, – javította ki Kont, – s a csuda elhitetése már magában véve
is csudatevés.

Kincses meghajtotta fejét.

– A szuggesztió csudája, – mondta, aztán hirtelen elköszönt: – Megyek a
kaszinóba, még ma beszélek a fejükkel…



XIV.

_Meg fogom a nemzetet menteni, gazdagítani!…_ Az apostolos szavak úgy
belecsendültek a Kincses lelkébe, hogy akarva se tudott volna tőlük
szabadulni, míg elméjében meg nem hányta-vetette azok jelentőségét…
Hiszen megérezte ő a hatalmas férfi nagy szándékát már akkor, a mikor
nyakába vette a perét, őt is megejtette a varázs, a mely rendkívüli
egyéniségéből kiáradva a hit és reménység bűvkörébe vonta a nemzet
apraját-nagyját, de hogy miképen akarja Kont emberfeletti tervét
megvalósítani, arról idáig gondolkozni se próbált. Képtelen
kombinácziókba nem akart bocsátkozni, megelégedett azzal, a mit ösztöne
rég megsúgott neki. Hogy Kont megmérhetetlen magasságban állott az
emberek feje fölött, egy szinte elvont filozófiai csúcsponton, a honnan
a világ apró, közelről nézve felismerhetetlen elmosódó jelenségei éles
körvonalú, szinte kézzel fogható valóságokká alakulnak ki az ő
végtelenségbe látó lelki szeme előtt; onnan, erről az irtó magaslatról
vizsgálta az emberi lelket s annak mindenféle elemeit és összetételét: a
tömeglelket, a szervezett társadalmak pszichéjét, a népeszményeket, a
világakaratot. Világosan látta, hogy az ember megkivánja, szinte áhítja
az ámítást, ha mások nem ringatják illuziókba, önmagát csalja meg.
Mundus vult decipi… Ergo decipiatur!… A világámító illuziókeltés
fenséges művésze volt Kont vitéz, ebből a művészetéből táplálkozott az ő
tömegeken uralkodó hatalma.

Becsületes lélek volt Kincses, a társadalmi szokványerkölcsök
paragrafusain nem tette túl magát, – ő csak a jogi törvények nyakát
tekergette ki szenvedélylyel, – de nem azért, mintha sokra becsülte
volna a szerinte is hamis értékekből összetákolt világfelfogást, hanem
mert nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy milliókkal szembe
helyezkedhessék. Az eszét nem cserélte volna ki senkiével, de a lelke
energiáját kicsinylette. Hipokrizisnek tartotta a házassági esküt, a
melyet úgyszólván mindenki meg szokott szegni, könnyedén, akár egy darab
kenyeret és – mégis megesküdött a feleségével, attól tartva, hogy a
szabad házasság ártana a tekintélyének. Czigánymulatságnak tekintette a
párbajt is, mégis megverekedett, valahányszor arra került a sor. Ép úgy
parolázott a notórius, de rajta nem vesztett nagystilű zsiványokkal,
mint más gentleman, a szerencsétlen, sorsüldözött apró tolvajokat pedig,
a kik nem értettek a lopáshoz, csak a lelkében mentette fel, a
nyilvánosság előtt világért sem fogott volna velük kezet. Egyszóval az
árral úszott, de bensejében irigyelte, csudálta azt a férfit, a kinek
energiája daczolni tudott az árral.

Kont ime tabula rázát csinált mindenféle emberi intézményből, a nélkül,
hogy meggörbült volna csak a hajaszála is. (Ki merné őt, ha
visszautasítana egy párbajt, gyávának bélyegezni? Vagy haszonlesőnek,
perpatvarkodónak, holott minden jogalap nélkül milliókat perel? A
közvélemény talán akkor sem merné kikezdeni, ha az erőszak fegyverével
támadja vala meg az emberek tulajdonjogait. Minden tettében a magasabb
czélt keresné s bizonyára meg is találná a hypnotizált társadalom.)

Tehát szivből gyönyörködött Kincses a Kont mindenek fölé emelkedő bátor,
világmegvető, istenien czinikus lényében. A kiválasztottak privilégiuma
– vallotta, – a tömegeken uralkodni, még pedig a maguk törvényének
erejével s nem a tömegek által elfogadott szabványok szerint. Ujjongott
a fenomén meteorszerű feltűnésén s első pillanattól kezdve, hogy
felismerte benne a túlembert, szivvel-lélekkel melléje állt…

Jól meganalizálta Kincses mester a Kont pszikhéjét, de arról, hogy
milyen úton, milyen eszközökkel szándékozik a vitéz tervét
megvalósítani, támpont hiján mindezideig okoskodni is röstellt. Ám most,
hogy kiszállt a kastélyból, a nagyúr prófétai szavainak hatása alatt
berregni kezdtek hatalmas és tökéletes agyában a gondolat kerekei. A
rugó, a mely megindította a szerves óraművet: _«A föld azé legyen, a ki
jobban megtudja azt becsülni.»_

Tehát – konstatálta Kincses bevezetőül, – egy radikális birtokpolitika
inaugurálásával akarja Kont reformátori munkáját megkezdeni. Oly
nagyméretű konczepczió, a melynek megvalósulása legjobb esetben is
évtizedekig eltart, ha az átalakulás természetes folyamatát rendkívüli
körülmények és eszközök nem siettetik. Kincses meg volt róla győződve,
hogy Kont igénybe fogja venni a rendkívüli eszközöket. De milyenek
lesznek azok? Békések-e vagy forradalmiak?… Ha békések, – vélte fiskális
uram, – milliárdok megforgatása nélkül el nem képzelhetők, ha
forradalmiak, a nemzettest vérkeringésének egy koczkázatos érvágás útján
való felfrissítését czélozhatják csupán… Már most vannak-e Kontnak
milliárdjai? Négyszáz milliója lesz a felosztott uradalmak árából. Egy
csekélység a nagy czél arányaihoz képest. Egy semmi… Marad a forradalom
esélye, a fennálló rendnek a felforgatása, az operáczió… Mielőtt
mérlegelni kezdte volna Kincses a megbillentett államegyensúly várható
következményeit, hirtelen eszébe ötlött a két várbeli angol. S meglepően
éles perspektiva bontakozott ki kutató intellektusa ösvényén. Csak az
angolok titokzatos felbukkanását kellett kombinácziói logikai lánczába
belekapcsolnia: a látkép hátterében élesen, szinte élő valósággá
kidomborodva állott előtte a Kont tervének rajza:

… A nagyúr idegen, alighanem amerikai tőke igénybevételével szándékozik
az ország ki nem aknázott kincseit mozgósítani. Neki ehhez pénzre csak
annyiban volt szüksége, hogy részt kérvén a külföldiek szindikátusában,
biztosíthassa magának a nemzeti szempontból fontos vezető és irányító
szerepet.

Ebből a vélelemből kiindulva, már csak egy pár lépéssel kellett Kincses
mesternek következtetései fonalát meghosszabbítania, hogy kialakíthassa
képzeletében a Kont tervrajzának részleteit is. Azzal, – kombinálta, –
hogy ki szándékozik venni a földet a kulturképes osztály kezéből,
nyilván az a czélja a nagyúrnak, hogy belekényszerítse az arra való
elemeket az intenziv művelődésbe, a melytől, nem lévén ráutalva,
mindezideig idegenkedtek. Ezzel a radikális politikával egyrészt fel
fogja szabadítani, gyümölcsözővé fogja tenni a tétlenségre kárhoztatott
izomerőt, másrészt folyósítani fogja a nemzet intellektuális értékeit. A
nemzet valamennyi erőtényezője a maga helyére és hivatására utaltatván,
teljes mértékben érvényesülni fog. A földéhség ki lesz elégítve, az
ambicziónak és egyéni értelmi képességnek oly tág tere nyílik, a melyen
az emberek nem az egymás elleni dulakodásra fogják elvesztegetni alkotó
energiájuk java részét, mint eddig, mindenkinek fog jutni a munkából és
a gyümölcsből, mert a kultura megsokszorozza az elvégzendő munka
mennyiségét s természeténél fogva nem tűr meg a nemzet testén
folytonossági hiányokat; minden űrt betölt a maga terjeszkedési
képességével s minden baczillust kiöl…

A Kincses képzelete ezen a nyomon haladva, száz rajt eresztett; messze
kalandozó lehetőségeket közelített meg s kitolta a közelfekvő
jelenségeket a lehetetlenség határáig. Egyszóval szárnyra kelt a vén
szittya lelke, szeretett volna feljutni arra a magaslatra, a melyről
Kont nézte az ő fajának kóros úzekedését s határozta meg annak
diagnózisát…

Magasra emelkedett Kincses, szinte beleszédült a feje… Vissza is tért
hamarosan a földre. Eszébe jutott, hogy sürgős napi ügyek várnak reá, a
melyek nem tűrik meg az exaltácziót!… Magának a Kont-problemának a
kulcsára azonban (a mennyiben az a vitéz eredetére vonatkozott) hideg
észszel is rájöhetett most már a jeles férfiú.

A nagy ember óriási energiája, mindeneket átölelő, határokat,
lehetetlenséget nem ismerő konczepcziója, angol nyelvismerete, egész
lénye s valamennyi odavágó körülmény arra vallottak, hogy mindeme
kvalitásokat a nagy méretek és az emberi organizmusok csudáinak
országából hozta magával a vitéz. Amerikából, az ipar és kereskedelem
Napoleonjainak, a Carnegieknek, Rockfellereknek, Gouldoknak hazájából, a
hol a legnagyobbnak agyában marokra fogható egységekké tömörülnek az
emberi arányok és érdekcsoportok milliószerte ágazó szövevényei, a hol
az erőfeszítés és küzdelem üllőjén odáig izmosodott, a faji kiválás
folyamatában odáig finomult az emberi elme, hogy egyetlen áttekinthető
sikká képes devalválni az egész földgömböt, egy óriás sakktáblává, a
melynek egyes koczkái birodalmakat, ügyes játékkal bevehető birodalmakat
képviselnek… Igen, – vélte Kincses, – Amerikából származott vissza régi
hazájába Kont, az Ujvilágból, a hol nincs lehetetlenség, nincsenek
határok, a hol megfogható valóság a chiméra is, az akarat is; a hol
fluidummá válik a képzelet, massziv tárgygyá az eszme, a hol az ad
abszurdum kifejlesztett absztrakczió művészete szinte lezárta az
emberiség körbenfutó pályáját, oda juttatta, a honnan kiindult, az
antropomorfizmus világába. Azzal a különbséggel, hogy ma az
antropomorfizmus tárgyát nem a természet s annak jelenségei képezik,
mint a kiindulási pontnál, hanem az ember műve és hatásai. A gyárak, a
trösztök, a társulások, egyesületek, védőszövetségek, mindmegannyi
félelmetes óriások, életre kelnek az amerikai ember képzeletében;
lélekzenek, dühöngenek, pusztítanak, alkotnak… Minden él. Nemcsak a
szerves világ, a kövek, az elemek is…

Hej, – ujjongott magában a jó Kincses, kitárva karjait, mintha keblére
akarná ölelni az egész világot, – most fogjuk meglátni, mire képes az
emberi erő, ha egy egyénben találkozik össze mindaz, a mit Isten adott a
halandónak, mindazzal, a mit az maga teremtett magának!… Az amerikai
akaratzseni szűzmagyar ősanyagba oltva! Ez Kont, – konstatálta az öreg
úr, s a feletti örömében, hogy ezt ilyen szépen kitalálta, kipiszkált a
zsebéből egy kis aranyat s tréfás kedvében belenyomta egy öreg, totyogó
napszámosasszony markába.

Gyalogosan ejtette meg ugyanis Kincses mester az egész tekervényes
elmefuttatást… A várból lejövet átbandukolt a Ferencz József-hidon,
szinte öntudatlanul, gépiesen, mint egy felhúzott automata. Csak akkor
vette magát észre, hogy nini, hiszen nem igen szokott ő gyalog járni,
midőn a Kálvin-térre ért. Belevágta magát egy automobilba s megnézte
óráját. Hét óra volt. A nagy urak ebédideje.

– A kaszinóba! – adta ki a parancsot a gépvezetőnek, s egy percz múlva
kiszállott a kaszinó előtt. Gyimóthy után kérdezősködött a portásnál.

– Az urak együtt vannak, – jelentette ez, – alighanem várják
nagyméltóságodat.

Úgy volt. Az urak együtt voltak s reá vártak… Egy negyedóra múlva
elkészült a hires egyesség, a melynek erejénél fogva hatvan
négyszögmértföld magyar föld ura lett egy ember, a kit egy évvel ezelőtt
még senki sem ismert Magyarországon. A tárgyalás egész simán ment. Az
urak annyit sem reméltek, mint a mennyit kaptak.

– Vigye ördög! – vigasztalta magát Kanut, – a jövedelmem semmivel sem
lesz kisebb, mint eddig volt, mert két százaléknál többet nem jövedelmez
a föld, holott a pénzem után négyet biztosan kapok…

– A pénzt – tódította Gyimóthy, – legalább be lehet gombolni, el lehet
dugni a mob elől.

– Nesze egy jó szivar, – kinálta meg Kincses uramat Kele, – nagy kutya
vagy, de tekintve, hogy hazafiúi áldozatról van szó, nem haragszom reád.

Kincses elkaczagta magát.

– Hásze persze, – jegyezte meg szatirikusan, – tudtam én azt, hogy nem
fajult el a magyar.

Gábris egész jókedvre derült. Megpödörte bajuszát és lenyalta a
parókáját.

– Hehehe, – s vigyorgott, – én jártam köztetek a legjobban; ezentúl
minden jövedelmemet magamra költhetem, holott eddig mutyiznom kellett az
öreggel. Egy csapásra gazdagabb lettem, akármi legyek! – S még egyet
nevetett. – Hehehe!…

Kincses mester rebus bene gestis áttelefonált a Kont-várkastélyba:

– Egyesség aláirva. Holnap szóbeli jelentést és a továbbiak iránt
javaslatot teendek.

Kont visszatelefonált:

– Kérem az urakat, maradjanak együtt. Mondanivalóm lesz. Tiz percz múlva
a Kaszinóban leszek.

Kincses uram meglepődött. Csak nem másította meg szándékát a vitéz, –
skrupulizált s folytatni akarta a beszélgetést, de úgy látszik, Kont
lecsapta volt a kagylót, mert kérdésére nem kapott feleletet. Mit volt
mit tennie, közölte az urakkal Kont kivánságát.

– Uraim, maradjatok együtt. Kont úr azonnal itt lesz s szólni akar
hozzátok.

Kincses csak kissé lepődött meg, az urak ellenben nagyon. Mit akarhat
velük a vitéz? Vissza akarja szívni a megállapodásukat? Mikor már
belenyugodtak, meg is vigasztalódtak?!

Gábris kitalálta az aggodalmukat.

– Ne féljetek, fiúk, egy Kont nem cziczázik a szavával, olyan Kont még
nem született.

Azért ő is trémázott kissé. Szerencsére nem sokáig tartott az általános
feszültség. Tiz percz múlva hallható lett a vitéz döngő lépése,
parancsoló szava, majd látható lett ő maga is a feltáruló ajtó
keretében.

– Üdvözöllek, véreim…

A kaszinó urai körülvették és kézfogással, némán megilletődve
viszonozták a nagyúr üdvözlését.

Kont Kincsest kereste a szemével.

– Itt vagyok! – jelentkezett ez.

– Ismételje még egyszer, a mit az imént telefonba mondott.

– Miért ismételjem? – kérdé Kincses, sunyin mosolyogva. – Beszéljen
helyettem ez az irás.

S átnyújtotta Kontnak az egyesség-levelet.

Az egy pillantást vetett rá, aztán mégis ragaszkodott az eleven szóhoz.

– Csak mondja, Kincses.

– Az urak elfogadták feltételeinket, átengedték nagyuramnak ötven
százalékos pénzbeli kárpótlás fejében uradalmaikat.

Erre ünnepies csönd következett. Kont láthatólag el volt fogódva. De nem
zavart jelzett az elfogódottsága, inkább a diadalmámor kábultságához
hasonlított. Ránehezedett szivére az urak némasága s még inkább a szó, a
mit ajkán ki akart ejteni. Végre legyőzte magát, megrázta vállát s
felütötte fejét.

– Fiaim, – kezdte beszédjét, – köszönöm nektek, hogy nem ellenkeztetek
velem. Hiábavaló lett volna, de _késleltette_ volna a szent ügyet.
Főképen ezért mondok nektek köszönetet. És most már tovább is mehetek.
Bebizonyítottátok, hogy méltók vagytok a bizalmamra: ime, vegyétek érte
jutalmatokat. Kont-hitre, a mi szilárdabb a hegyek szikláinál, ezennel
kijelentem néktek, hogy azt a vagyont, a mit _elvettem_ tőletek,
megkétszerezve fogom nektek visszaszolgálni rövid időn. Nem lett volna
méltó hozzám, hogy ezzel a kijelentéssel az egyesség megkötése előtt
korteskedjem a magam ügye mellett és sokkal többre becsültelek
benneteket is, mint hogy a tárgy lényegéhez nem tartozó hatáseszközökkel
igyekezzem megvenni a lelketeket, egyszóval nem illett, nem volt szabad
addig beszélnem, valameddig a közöttünk fennálló differencziák el nem
simultak…

Az első pillanat döbbenete által lekötött lelkesedés csak most tört ki
az urak ajkán:

– Éljen! – zúgta a kipirult nagyúri társaság.

Kont egy fejedelmi kézmozdulattal leintette az ovácziót.

– Hallgassatok meg illő figyelemmel, a végire tartogassátok örömötöket…
Be fogok nektek számolni terveimnek azzal a töredékével, a melynek
végrehajtásához tőletek vettem az eszközöket. Uradalmaitokat
felparczellázom a földmíves nép között s a vételárukat vállalatokba
fogom befektetni. Ezzel kettős czélt érek el. A paraszt
három-négyszeresen értékesítheti munkaerejét a saját imádott földje
mívelése által s megsokszorozódik a ti eddigi jövedelmetek is. Tudjátok,
mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy az országnak azon a foltján, a
melyen ezt a vagyoncserét megejtendem, mai értéke háromszorosára szökik
fel a nemzet tőkéje, vagyona… Az a mi nektek 50 koronát jövedelmezett,
százötvenet fog hozni a parasztnak, de nektek is legalább annyit fog
jövedelmezni ezentúl az a tőke, a mely eddig 50 korona évi bevételnek
felelt meg. Én fogom befektetni, én felelek róla. Ezek után – folytatta
Kont, – körülbelül sejthetitek is, miért kellett nekem a földetek. Nem
bocsátkozom most bővebb fejtegetésbe, csak annak a reményemnek adok
kifejezést, hogy nem telik bele öt esztendő, a mi példánkat követve, az
ország valamennyi birtokosa igyekezni fog megszabadulni attól a földtől,
a melynek a gyümölcsén másokkal kellett megosztozkodnia, hogy oda
fektesse bele a vagyonát, a hol annak egész jövedelme az övé… Egyszóval
minden tőke egyformán fog jövedelmezni ebben az országban, úgy a pénz,
mint a föld, mint a munka, mint az intellektus. Megelevenednek,
forgalomba jönnek az összes heverő eltemetett értékek, ki lesz aknázva
fenékig az egész nemzeti vagyon. Igen egyszerű, radikális megoldása ez a
nagy nemzetgazdasági kérdésnek, a mely végeredményében magában foglalja
az összes nemzetfentartó, politikai tényezők érvényesülésének titkát is,
mert egy nemzetnek államjogi helyzetét és nemzetközi szerepét
egyes-egyedül a vagyoni állása és kulturhitele szabja meg. A föld,
véreim, – fejezte be szónok szavait, – a paraszté, a ki megműveli; a
tanult, művelt elméjű emberé a szellemi vagyon; minden másféle
vagyonmegosztás káros és természetellenes… Az, a mit én a pénzetekkel
meg fogok kezdeni, épen a megbillent egyensuly helyreállításának
előmunkálata lesz. Művem áldásos következményeiről korai lenne beszélni,
beszélni fognak helyettem az eredmények. Csak ennyit akartam mondani.
Éljetek!

Annak, a mi ezután a beszéd után történt, hű képét adni alig lehet.
Talán két ember sem volt a társaságban, a ki egyformát érzett. A
kételkedéstől kezdve a fanatikus örömig valamennyi emberi indulat
képviselve volt a nagy urak szivében s ahhoz képest változott azoknak
kifejezésmódja is. A szangvinikus urak körülfogták a vitézt és majd hogy
ki nem rángatták karját a vállából, a kolerikusok egymásnak mentek neki
és minden ok nélkül disputálni kezdtek, a megrögzött konzervativek
fejüket csóválták, nem igen bíztak a Kont vállalatainak sikerében, a
vállalkozó szellemű urak szeme ellenben aranyesőtől káprázott. Zaj volt
olyan, hogy késsel lehetett volna vágni, még Kincses is úgy kiabált,
mint egy iskolás gyerek.

– Én ezt mind tudtam előre, – hirdette fűnek-fának, – akár magam is
elmondhattam volna a nagyuram beszédjét… Igenis, a vagyoni, a gazdasági
egyensúly kérdése…

Egyetlen mondatát se fejezhette be a kövér fiskális bácsi, minduntalan
kilökték a helyéből. Mindenki ágált, perorált, senki sem hallgatott a
másikára. Az izgalomtól szinte megfeledkezett a társaság arról a
férfiról is, a ki az izgalmat provokálta.

Kont csak mosolygott. Az érzelmeknek elementáris hullámzása a különben
fegyelmezett idegzetű, blazirt urak lelkében, nagy, büszke reményekkel
töltötte el az ő hatalmas szivét.

– Gyerekek, – tört ki az öröme magyarosan duhaj kedvében, – faciamus
ergo magnum áldomás! Vendégeim vagytok…

… Az áldomás jellemzésére csak annyit, hogy reggel nyolcz órakor
Belényessy, a kaszinó oligarcha elnöke, kikiáltotta a köztársaságot…



XV.

A várkastély intim szárnyában, a Kont dolgozó-szobájával szomszédos
teremben, hosszú tölgyasztal mellett terpeszkedett Kincses uram,
mellette jobbra-balra a bojtárjai: Kanalas Ábris, egy tarkóig kopasz,
hatvan éves vén róka és egy göndör fiatalember, a kit rövidesen Sós
öcsémnek szólított a princzipálisa.

Szemben ezzel a csoporttal, az asztal túlsó végén Lombos Keresztély
lapított rengeteg kék szemüvege mögött; előtte egy halmaz kisebb-nagyobb
papirszeletekre odavetett jegyzet, okmány, könyv s egy tányér nagyságú
zsebóra. (A nélkül gondolkozni se tudott a jó nazarénus.) Oldalt
Lombostól Kont ült, két lépésnyire az asztaltól, egy kemény, faragott
bőr karosszékben elnyújtózkodva.

A bojtárok előtt tiz-tizenöt kilogrammra becsülhető aktacsomó: a
Kont-hagyatéki leltár. Az elenkhus és egy tiszta papirlap a főfiskus
előtt hevert.

A hagyaték birtokbavétele, átiratása iránt követendő eljárás volt a
tanácskozás főtárgya. Azután a rengeteg massza financzirozásának és
felparczellázásának kérdése került sorra.

Kincses referált; utasításokat kért, javaslatokat tett. Kont közölte a
szem előtt tartandó irányelveket. Lombos hallgatott és mindent
lesztenografált…

Kincses uramnak volt annyi esze, hogy oly formában állítsa ki az alperes
felekkel kötött egyesség-okmányt, hogy az átiratási illeték közvetlenül
a vevő felekre legyen áthárítható. Azok meg se fogják érezni ezt a
terhet, holott Kontnak óriási örökösödési százalékot kellett volna a
tulajdonjog ideiglenes megszerzéséért fizetnie…

– Ez hát el fog maradni, – referálta a főfiskus, – a földek közvetlenül
vevőik tulajdonába fognak átmenni s ezzel körülbelül 20 millió koronát
nyertünk.

– Rendben van, – helyeselte Kont, – mi jobb czélra fogjuk fordítani azt
a 20 milliót.

– A mi a pénzügyi részt illeti, – folytatta Kincses előterjesztését, –
érintkezésbe léptem valamennyi nagyobb hazai pénzintézettel, bekértem
ajánlataikat, megvizsgáltam, meghánytam-vetettem propoziczióik minden
egyes pontját s arra a meggyőződésre jutottam, hogy a Kereskedelmi- és a
Magyar Általános- és Leszámitoló-bank ad hoc konzorcziumának föltételei
a legkedvezőbbek.

– Halljuk!

– A bank-konzorczium hajlandó – miután kifizette, illetve átvette a
tömeget terhelő különböző bankterheket, – még 800,000 millió névértékű
3%-os kötvényt 90%-os kibocsátási árfolyammal rendelkezésünkre
bocsátani, a mennyiben a parczellázás keresztülvitelét reá bizzuk.

Kont elnevette magát.

– Meghiszem azt! – jegyezte meg. – Ha bankemberekre biznánk a föld
értékesítését, kétszerannyit kellene a parasztnak fizetnie, mint a
mennyire a föld becsülve van, s meg is fizetné, mert neki annyit is
megér. Csakhogy én ezt nem akarom. Nem mi fogunk nyerészkedni a
földmíves népen, hanem őt akarjuk gazdaggá tenni. A parczellázást –
jelentette ki, – az én embereim fogják nyélbeütni, annyival is inkább,
hogy olyan kikötéseket fogok támasztani vevőimmel szemben, a melyekbe a
konzorczium talán bele se menne… Vegyék jegyzőkönyvbe, uraim.

És diktálni kezdett Kont vitéz:

_Először_. Egy parczella hat magyar holdat fog kitenni és kisebb részre
nem osztható.

_Másodszor_. Egy család négy ilyen teleknél többet nem vehet meg.

_Harmadszor_. A gazdálkodás irányítását, a vetésforgás megállapítását
egyelőre fentartom magamnak.

_Negyedszer_. Minden telektulajdonos annyi és oly fát tartozik a
birtokán elültetni, mint a mennyit s mint a milyet e czélra kirendelt
vándorgazdáim javaslata alapján köztük _ingyen_ kiosztani fogok. Az
elpusztult fák azonnal pótlandók.

_Ötödször_. Attól, a ki megszegi a kikötött föltételeket, visszaveszem,
hogy érdemesebbre ruházzam át az eladott telket.

Kincses uram felrántotta a szemét karikára.

– Hogy gondolja ezt, nagyuram? Kötött föld a XXII. században!

Kont felpattant székéről s az asztalra csapott.

– Azzal én nem törődöm. A jelszavak nekem nem imponálnak, valameddig meg
nem érlelte azokat az idő. Én a czélszerűség elvét tartom szem előtt
csupán, mert eredményt akarok látni, s nem elégszem meg a félsikerrel,
midőn egészet is elérhetem. _Ez a nép imádja a földet, de nem ismeri._
Meg kell őt a gazdálkodásra tanítani. Hogy azt vesse a földjébe, a mi
bele való s legtöbb hasznot hoz. A rögöt – folytatta a nagyúr, – meg
kell elemezni: mennyi légeny, foszfor, mész, vas stb. van benne s ahhoz
képest kell beleszórni a magot, hogy jól érezze magát benne, nem
össze-vissza, találomra, esetleg a szomszédom vagy az apám, dédapám
példája után. Végét kell vetni az egyoldalú, extenziv földmívelésnek. Ki
kell aknázni a föld erejét, egy négyzetméternyi területet se szabad
kihasználatlanul hagyni. Egy nagy kertté akarom varázsolni ezt az áldott
országot, a melynek nemcsak a szemes terménye, de a gyümölcse is különb,
jobbizű, zamatosabb, mint az olasz vagy belga, ha nemesítés hijján nem
is olyan szemrevaló, mint ezek. A gyümölcs lesz a föld fő
jövedelemforrása, azt, a mit fáról el nem tudunk belőle adni, fel fogják
dolgozni gyáraink: ízzé, konzervvé, szeszszé, a szerint, a mint.
Világexportczikk lesz a magyar gyümölcs.

– Ez így mutatós, – bátorkodott Kincses megjegyezni, – én be is veszem,
de be fogja-e venni a paraszt?

Kont suhintott a kezével.

– Azon az áron, a melyen mi kináljuk, tizszer is megvennék a földünket s
tiz ember között csak akadni fog egy, a ki feltételeinkbe belemegy.

– Akkor is, – okvetetlenkedett Kincses, – hogy fogjuk őket ellenőrizni s
igényeinket ellenük érvényesíteni; az is kétséges, sőt jogilag nem is
az, vajjon a biróság respektálni fogja-e kikötéseinket, mint a melyek a
szabad birtok fogalmával ellenkeznek…

Kont mosolygott.

– Én nem a biróságra építek, hanem a magyar becsületre és józanészre.
Azért adom oda a földemet félolyan áron, mint a mennyit megkaphatnék
érte, hogy apellálhassak a vevő becsületére, a mikor kötelezettségeket
rovok reá; a józan eszével meg csak be fogja látni, hogy nem azért
oktroyálok rá egy új gazdasági elvet, hogy fizetésképtelenekké tegyem,
hanem ellenkezőleg, hogy adóssága pontos törlesztésének lehetőségét
minél jobban biztosítsam.

Ez is elég plauzibilisnek tetszett, de Kincsest még nem győzte meg
egészen.

– Megpróbálhatjuk, – mondta. – Egy ideig talán kibirják a regulát.

– Úgy van, – s önkénytelenül elmosolyodott Kont, – egy ideig kibirják,
hogy diktáljunk nekik, azontúl pedig maguktól is azt fogják csinálni, a
mit mi akarunk; még többet fognak tőlünk követelni, – valóságos
csudákat, – mert csudát fognak látni abban az eredményben is, a mi a
megváltozott gazdálkodási rendszer folytán úgyszólván az ölükbe hullott…
Meg se fogunk tőlük szabadulni tudni, Kincses uram…

– Hásze jól van, – adta meg magát a daczos fejű főfiskus, – majd ebben
az irányban tárgyalok a konzorcziummal.

– A fő szempont – intette Kont, – az legyen, hogy a bankok ne
aspiráljanak külön vállalkozói nyereségre, tiszta kölcsönüzletnek
tekintsék az ügyet.

Kincses felállott.

– Rendben van; – mondta, – addig, a meddig ez a kérdés elintézve nincs,
talán ne is menjünk tovább. Egyelőre, hogy időt ne veszítsünk, fölhivást
küldök valamennyi érdekelt község előljáróságához közhirrététel végett,
hadd jelentkezzenek a vevők.

– El ne felejtse a terhes pontokat…

– Az úgy lesz megcsinálva, hogy pengni fog, mint a jóféle kasza. Csak
bankot találjunk alkalmatosat.

– Azzal se törődöm, ha nem kapunk _itthon_ bankot, – vágta ki Kont, –
akkor majd _idegenből_ hozom a pénzt…

Kincses mester felkapta fejét, mintha állon lökte volna valaki. A
látcsöves ánglus és az a másik, a láthatatlan ánglus jutott az eszébe.
Nem állotta meg, hogy ki ne böffentse, a mi a fejében motoszkált:

– Amerikából, ugy-e? – kérdezte s Kontra emelte szúrós, inkviráló
szemét.

Az meglepetésében egy önkénytelen reflexmozdulatot tett s farkasszemet
nézett a fiskálissal.

– Az urak távozhatnak, – mondta egy pár pillanatnyi feszült hallgatás
után, – Kincses uram ellenben marad…

Lombos Keresztély összeszedte rengeteg czókmókját, aztán fejcsóválással,
de szó nélkül távozott. A bojtárok ódalogva követték, összesunyítottak,
ösztönszerűleg megérezték, hogy történt valami, a minek nem kellett
volna megtörténnie.

Kont és Kincses magukra maradtak… A vitéz rőfös lépésekkel mérte a
termet, földreszegzett, gondolkodó fejjel, aztán hirtelen megtorpant a
főfiskus előtt.

– Kincses!

– Tessék?

– Hogy jutott eszébe Amerika?

Kincses felállott, joviális gömbölyű arcza ünnepiesen komolylyá nyult
egyszeribe. Különben humoros lényét bizonyos massziv méltóság
keményítette meg, a midőn a vitéz kérdésére válaszolt.

– Felelni fogok nagyuramnak, – mondta, megropogtatva a szót, – de előbb
én kérek egy kérdésre feleletet.

– Tessék…

– Miért nem bízik bennem, nagyuram?

Kont kezét nyújtotta.

– Bízom magában.

Kincses nem fogadta el a nyújtott jobbot.

– Akkor, – kérdezte, – miért titkolódzik előttem is?

Kont folytatta sétáját az asztal körül, úgy válaszolt…

– Kedves barátom, vannak dolgok, a mikről nem lenne szabad senkinek se
tudnia, egyszerűen azért, mert nem a nyilvánosság elé valók.

– Elhiszem, de nem értem, miért.

– Kiváncsi?

Kincses kissé elszégyellette magát.

– Nem, – mondta, – de jól esnék a teljes bizalma, annyival inkább, hogy
önzetlenül, sőt tetemes kárommal szolgálom s fogom – ha bizalmát nem
vonja meg tőlem, – dülőre vinni összes ügyeit.

– Ezzel – jelentette ki Kont, – még nem győzött meg annak a szükségéről,
hogy azt is tudassam önnel, a mi egyedül csak rám tartozik.

Majd egy pillanatnyi gondolkozás után így folytatta:

– A mi beszédre _kényszerít_, az a tudat, hogy látott vagy sejt valamit
s az attól való félelem, hogy sejtelme nyomán előbb-utóbb sikerülni fog
önnek kikutatni a titkomat s hatalmában lesz visszaélni velük.

Kincses egy tiltakozó mozdulatot tett, Kont leintette.

– Zokon ne essék így szólván, – nyugtatta meg az érzékeny férfiút, – nem
a jóhiszeműségében kételkedem én, csak az emberismeretében. Ön nem képes
számot vetni az én lelepleztetésem következményeivel, valamint nem volt
képes – különben nem járt volna el a szája, – az én eddigi titokzatos
szereplésem értékét, immár kézzelfogható eredményeit megbecsülni… Ne
szóljon közbe, kérem, – folytatta Kont, megelőzve Kincsest szólási
szándéka kivitelében, – elhatároztam, hogy teljesítem a kivánságát, mert
tanácsosabbnak tartom, hogy a köteles diszkréczió bár problematikus
értékű garancziájához folyamodjam önnel szemben, mintsem hogy
hallgatásom által mindenre fölszabadítsam önt… Üljön le, Kincses uram s
hallgasson végig közbeszólás nélkül.

Kincses önkénytelenül engedelmeskedett. Morczos volt, mert sértette a
vitéz imperativ hangja, de el is volt fogódva, tehát hallgatott.

– Mindent elmondok önnek, Kincses s hogy hézagot ne hagyjak az
előadásomban, rendszerbe foglalom a mondanivalómat. Először a
tényállással fogom önt megismertetni, hogy lássa, _mennyi_ a
koczkázatom, aztán arról fogom felvilágosítani, hogy _miben áll_ a
koczkázat: miért kellett magamra öltenem a titokzatosság
varázsköpenyegét.

Most Kont is leült szembe Kincsessel és így folytatta fiskális uram
ámulatára.

– Egy év óta vagyok Magyarországon. Csakugyan Amerikából jöttem. Hogy
kerültem oda s miképen jutottam ide, az egy hosszú regény, a melyre azt
hiszem, nem kiváncsi ön. Önt az én szereplésem, terveim részletei
érdeklik s mindaz, a mi azokkal összefügg. Erről számot adok. Arra, mit
saját szemeivel látott, szükségtelen kiterjeszkednem, munkámnak
rejtélyes mozzanatait ismertetem meg önnel… Amerikából nem egyedül
jöttem. Az új világ tiz leghiresebb szakértője kisért el utamban s
dolgozik ezen a földön a magyarok érdekében, mióta itt vagyok
szakadatlanul: egy földszakértő, egy vegyész, egy vizimérnök, egy
geológus, egy bányász, egy erdész, egy kertész, s az Új világ
legzseniálisabb mezőgazdasági tekintélye és gépész-mérnöke. Ezek,
később, meggyőződvén róla, hogy nem hiába jöttek, még vagy száz segédet
hivtak maguk mellé hazájukból, mert a megrendelt munkát a kikötött egy
évi záros határidőre maguk erejéből nem végezhették volna el.

«A szakértők feladata volt: fölbecsülni az ország földértékét,
meghatározni a kéreg termőképességét, kikutatni, fölfedezni a föld
méhében kiaknázatlanul heverő kincseket, megállapítani, miféle új
művelési ágak, indusztriák meghonosításával lehetne leggyorsabban és
legczélszerűbben fokozni a nemzeti vagyont; azzal szemben, a mennyit
most ad, mennyi hasznot lehetne várni az ország természetes gazdaságából
s mily eszközökkel öregbíthető annak hozama… A nagy együttes munka kész.
Tizenkét erős kötetet tesz ki a szakértők részletes jelentése, de egy
pár szóban is összefoglalható.

«A szakvélemény az, hogy okszerű gazdálkodással három annyi értéket
teremne a földünk, mint a mennyit ma ad s hogy a föld méhében bitangul
heverő szén, ércz, kő értéke szinte kiszámíthatatlan kincset képvisel
okszerű bányaüzem s politika mellett. Konstatáltatott továbbá, hogy a
gyáriparnak sehol a világon nincs annyi haszonnal biztató tere, mint
nálunk, mert a természet szinte ingyen adja az üzemhez szükséges azt az
erőt, a melyért más országoknak milliárdokat kell kiadniok. Annyi a
folyamunk s oly nagy esése van vizeinknek, hogy megfelelő viziművek
felállításával az országnak legutolsó kis gépe se szorul egyéb
hajtóerőre, kőszénre, benzinre, a villamosság és a viz mindent
elvégeznek itt. Persze a vizet előbb fel kell osztani, hogy jusson
belőle mindenkinek s ereje villamos akkumulátorok s áttételek segélyével
mindenhova be legyen vezethető. Még a hegytetőkre is. Ez egy hatalmas
kulturmérnöki feladat, de tervben megvan oldva az is. Csak pénz kell
hozzá s az lesz, mint minden egyébre, bányanyitásra, gyárépítésre, úgy
az országos viziművek létesítésére is. Azoknak a szakértői munkálatoknak
alapján, a melyeket az én embereim itt elvégeztek s az ő személyes
hitelükre és tekintélyükre ad az amerikai. Persze nem ingyen, hasznát
akarja látni a vállalkozásának, de épen abban áll a siker legnagyobb
garancziája, hogy az amerikai ki nem viszi pénzét idegen országba, csak
ha nagy és biztos haszonra számíthat… Ön csóválja a fejét, – jegyezte
meg Kont, észrevevén, hogy fiskális uramnak skrupulusai vannak. – Értem
önt. Arra gondol, hogy majd megszedik magukat az amerikai urak a magyar
zsirból s hazaszaladnak vele. Hát erre csak az a megjegyzésem, hogy
ebben az esetben is az, a mit itt hagynak, még mindig meg fog annyit
érni, a mennyit mi a magunk erejéből s tudásunkkal kétszáz év alatt sem
tudnánk összeteremteni… Csakhogy ez ellen az eset ellen védekezni is
lehet. Az amerikai vállalatok részvényeit opczió útján fogjuk a nemzet
részére lefoglalni, bebiztosítani… Ezt bizza rám. Nem hiába voltam
amerikai polgár, az üzleti élet minden raffinementja a kisujjamban van.
A maga hazájában talán túljárhatna az eszemen egy pár nagyobbstilű
milliárdos, de az itteni viszonyok hézagos ismeretével nem fog velem
boldogulni idegen ember, ha tiz trösztöt állít is ellenem…

Kont mély lélekzetet vett s egy futó szempillantást vetve a Kincses
arczára, a mely szinte szoborszerű merevséget öltött a feszült
figyelemtől, újból beszélni kezdett…

– Ime, láthatja ezekből Kincses uram, hogy nem loptam a napot s hogy a
czél, a melyet kitüztem: ennek az országnak gazdasági s majdan politikai
függetlenségének kivivása nem khiméra. Az én számításaimnak,
reményeimnek érczalapja van. Az új világ minden kulturvivmányának
felhasználása által tiz év alatt százat fogunk ugrani a vén konzervativ
Európa népei között s ezzel, miután csak ötven esztendővel bandukolunk
utánuk, egyszeribe elibéjük vágunk, a népek versenyében az elsők
leszünk… És akkor majd ránk kerül a diktálás sora. Súly és érdem
szerint. Nem kapálódzás lesz az igyekezetünk, mint eddig, a mikor erő
nélkül követeltük az erő privilégiumát, hanem kivivott, az ölünkbe hulló
fényes győzelem.

Kincses mesternek föllángolt az arcza. Kont vállára tette kezét.

– Ime, ez az, a mit ön tudni akart. A bizalmi kérdést ezzel meg is
oldottam a kivánsága szerint. Ezenkívül legföljebb még annak a
magyarázatával tartozom, nem annyira önnek, mint inkább a most már
kettőnk közös ügyének, hogy miért tartottam titokban a nagyszabású
előmunkálatokat, miért burkoltam be magamat is a rejtelmesség ködébe;
föllépésemre, megjelenésemre, viselkedésemre miért erőszakoltam rá az
emberfelettiség látszatának bélyegét? Mi szükség volt a nagy komédiára,
a mit eljátszottam, miért nem léptem nyiltan hazamentő tervemmel a
nemzet szine elé? Mirevaló volt ez a homéri komédia, vagy szatira, ha
tetszik, a kolosszális arányú gyermekjáték, a melylyel lebecsültem,
nevetségessé tettem saját fajomat?…

«Minderre azzal felelek, a miből kiindultam: ismerem az embert,
egymagában is, a tömegben is… Mit gondol, kedves barátom, mit gondoltak
volna magukban az önök úgynevezett mérvadó körei, ha Amerikából jövet
eléjük toppanok a propoziczióval: van egy tervem, a melylyel gazdaggá,
függetlenné tehetem az országot, ime a terv!… Bolondnak, holdkórosnak,
vagy legjobb esetben iparlovagnak néztek volna a mi nagyuraink, de meg
se igen értették volna a szavamat. Nem, Kincses uram, így nem mentem
volna semmire sem, iparlovag lennék ma itt becsületes, egyenes úton,
holott így nemzeti hős vagyok. A hitelem korlátlan, félnek tőlem az
emberek, ha úgy akarnám, visszaélhetnék a hatalmammal, a nép az enyém. A
mai ember lelke – mondta meggyőződéssel, – megkivánja a csudát, a
rendkívüliséget. Abba beleszédül a feje s beleszédülvén, elfelejt
kételkedni, holott a józan beszédnek, az érveknek, tételeknek nem hisz
többé; belevénült a hazugságokba, melyeken egész társadalma felépült, az
igazság iránt érzéke nincs. Nem gondolkozik, mert nyűtt az agya, de
elfogadja az érzékelhető jelenségeket, ha nem találja is meg a
megfejtési kulcsukat… Nem az ön s az önhöz hasonló intellektuális
magaslaton álló férfiak félrevezetésére volt nekem szükségem, hanem a
nagy tömeg hipnotizálására. Azokra számítottam, a kik hisznek a Mária
szeplőtelen fogantatásában, Krisztus csudatevéseiben, felfeszíttetése
utáni feltámadásában. Ezeknek a hitére pályáztam s nem hiába. Mert a
nagy tömeg hite ma az én erőm forrása, a mely a szemfényvesztő,
szuggerált csudák után a _valódi_ _csudára_ is képesíteni fog… Mert az
lesz, ha megmentem ezt az enervált nemzetet…

Kincsesnek leesett a feje.

– Úgy van – hebegte, mert izgatottságában nem jött ki szájából ép szó. –
Úgy van…

Kont ráhajolt szeliden s szinte atyáskodó hangon kérdezte:

– Nos, boldogabb most, hogy pőrére vetkeztem ön előtt?

Kincses nagyon meg volt indulva…

– Most már értem az aggodalmait… Önnek valóban szüksége van arra, hogy
istenítsék, az emberi tekintélyre ma már az uralkodók sem építhetnek, a
fény, a czeremónia sem elég…

– A kérdésre nem felel?

– Arra is felelek. Hát igen, boldogabb vagyok, mert most már nemcsak
hogy bizom a jövőben, de látom is. Meg fogom érni a diadalt.

Kont keresztet vetett magára.

– Ha Isten is úgy akarja…

– Akarja – kiáltotta Kincses fanatikus hittel, – a magyarnak nagy
veszedelem idején mindig elküldte a maga prófétáját… Önt is ő küldte. Ha
nem is a csillagok útján, Kont személyében, de az ő mennyei ösvényén;
vallom és hiszem!

… A két férfi összeölelkezett, mielőtt elvált volna egymástól…

… Immár hárman voltak a Kont titkának birtokosai. Mert Lombos
Keresztélyt régen beavatta a nagyúr. Benne biztos volt. Most már biztos
volt Kincsesben is…

Kont önkénytelenül Emerenczia herczegnőre gondolt, midőn magára maradt…
Hát ő benne nem bízik? Benne, a kit a világon legjobban szeret?
Rászolgált-e, megérdemli-e tőle az a nő, hogy titka legyen előtte?…
Elfacsarodott a vitéz szive. Szemrehányásokat tett magának. Egyszerre
olthatatlan, mély vágy fogta el a szerelmese után. Felnyitott egy
szekrényt s két gyűrűt vett ki belőle. Aztán nyergeltetett.



XVI.

Ismerte Kontot a székes fővárosban az utolsó gyerek is. Arczképe kapható
volt minden jóravaló üzletben százféle alakban: fényképben,
szinnyomatban, olajba festve. S alig akadt polgári lakás, a hol ott ne
lógott volna a falon. Bálványozta, nemzeti hősének tekintette az egész
ország, az ő nimbusza mellett elhomályosult a Kossuthé és a Rákóczié.
Hatalmas, ragyogó megjelenése, szikrázó, megejtő magyar temperamentuma,
a mely minduntalan kitört a kordán s egyéni méltóságának sajátos
zománczot adott: a rég letűnt dicső magyar lovagkor illuzióiba ringatta
bálványozói lelkét. Szép volt, tüneményes erejű; különb férfitipus festő
ecsetjéből sem került ki soha. Viselete, tempói csak emelték testi
kiválóságait. Drága magyar ékszeres ruhát viselt hétköznapi alkalmakkor
is, nem ült sohase kocsiba, se automobilba, megtartotta a Zsigmond
korabeli nemesi szokást: ha kikelt várából, lóra ült. Az egész város
nevéről ismerte tizenhétmarkos galléros fakó paripáját, a Rárót, a zúgó
lelkes éljenekből, a miket a vitéz megjelenése az utcza népének szivéből
kicsalt, jutott a pompás, nyalka állatnak is. Kont többnyire két
csatlóssal kisértette magát, midőn kirándulást tett a városba. Ez a két
fenelegény is bátran kiállotta a versenyt népszerűség dolgában
akármelyik miniszterrel. Az egyik vén volt, mint az országútja, de ép
olyan kemény is. Kacskaringós drótbajúszt viselt, Hunczi Péternek
hivták; a másik, Csunyi Jakab, atyjafia volt a székely várnagynak s
arról volt nevezetes, hogy nem fogta koponyáját az albohacen penge sem:
fejét beverhetetlen anyagból alkotta meg a teremtő. Az öreg ordast a
Hortobágyon szedte fel a vitéz csikós-sorból, Jakabot meg egy hazafias
székely falu küldte neki hódolata jeléül ajándékba. Becsesebb ajándékot
olyan testőrnél, a kinek a fejét beverni nem lehet, alig is találhatott
volna ki a jó székely falu. Ám egyébként sem volt Jakab utolsó ember,
legendákat beszéltek az izomerejéről. Birkózott az már czirkuszi
kóklerekkel is s nem birta legyűrni semmiféle akrobata. A nép között az
a hír járta, hogy Kont vitéz azért vette magához, hogy az erejét fenje
rajta…

Ezzel a két hű csatlósával csörtetett Kont az Ikerváry-palota elé. Gyors
iramban, hosszan kinyúlva vágtatott a fényes kis csapat a kövezeten. A
vitéz, szokása ellenére, nem reagált az utcza tüntető üdvözletére,
szerelemvágya úgy elhatalmasodott szivén, hogy minden egyéb érzés
kiszorult belőle. Reszketett a keze, midőn lováról leszállván, a vén
excsikósnak odadobta a kantárszárat. A hangja se volt biztos,
megkérdezvén a palota portását:

– Fogad a herczegné?

A tekintélyes férfiú lekapta süvegét s mélyen meghajolt:

– Nagyméltóságod számára itthon van.

Kont mély lélekzetet vett. Egy pillanatra mintha elhagyta volna
önbizalma, összerázkódott.

A portás által értesített simaképü komornyik már várta a lépcső felső
fokán s egy czerimóniás kézmozdulattal jelezte előtte a herczegnő
lakosztályába vezető utat. Ajtót nyitott s egy mély bókkal visszavonult.

Kont egy merevstilű filigránbútoros szalonba lépett. Körülnézett. S hogy
a herczegnét nem látta sehol, óvatosan leült egy vékonydongájú
empire-székre. Úgy festett rajta, mint huszár a póni-lovon.

A herczegné sokáig nem jött… Kont türelmetlenkedni kezdett. Szive
hevesen dobogott. Majd megharagudott magára, felszökött székéről s
megrázta vállát. S egyszeribe elsimultak háborgó indulatai. A legerősebb
emberek közé tartozott, azoknak sorába, a kik maguknak még jobban tudnak
parancsolni, mint másnak…

Egy rézkeretbe foglalt tiszafa-asztalon könyvek hevertek. Kont felütött
egyet közülök. Egy szál préselt virágra nyitott. Becsapta a könyvet.
Bántotta a hervadt virág. Maga elé meredt, majd az ablakhoz lépett és
kinézett rajta… Végre ruhasuhogást hallott. Minden vére szivébe szökött,
megfordult, hogy szembe fogadja a herczegnőt.

Az akkor már ott állott előtte ragyogó fehérben, tündöklő arczczal,
mosolyogva, szégyenkezve, mint egy gyermekmenyasszony, a kinek szive
idejekorán vetett lobbot. Mindkét kezét odanyújtotta Kontnak. Annyira el
volt fogódva, hogy nem tudott beszélni.

De Kont se. Avagy ő talán nem is akart. Megtartotta a herczegné szinte
odadobott, finom kezeit sokáig. Valameddig a gyönyörű asszonynak meg nem
jött a szava.

– Vártam… Hisz vártam… Miért váratott magára oly soká?

Kont hosszú lélekzetet vett. Az a mélységes, megható öröm, a mi a nő
fehér lényéből feléje sugárzott, megfosztotta érczétől kemény
egyéniségét. Ellágyult, mint a poéták az ihlet pillanatában.

– Én mindig veled voltam, szép hóvirágom, utolsó csókodból felszivtam
lelkedet a magaméba s valahányszor egy szabad perczem akadt, behúnytam
szememet s te akkor ott állottál előttem, s vállamra hajtottad nemes kis
fejedet.

Az asszony lesütötte szemét s mialatt biborszinre vált az arcza, mint
egy testetlen sellő, odalibbent a vitéz elé s karjára ejtette fejét.

– Így? – kérdezte.

– Úgy, úgy… S megsimogatta a fényes, puha hajat, teleszítta magát az
illatával s a beléje tűzött rózsára egy áhítatos csókot lehelt.

Az asszony erre fölvetette fejét. Behúnyt szemmel kereste a férfi ajkát.

– Ne a rózsát, az ajkamat csókold, hiszen a tied vagyok.

– Még nem, – suttogta a férfi, minden ízében reszketve a szerelem
kinálkozó gyönyöreitől, – előbb meg fogom neked mondani, hogy ki vagyok.

Az asszony visszalépett. Egy pillanatra összerezzent, mint a lövéstől
megriadt őzike.

– Nem, ne, ne, – kiáltotta, s visszaszökött a férfi keblére, – nem
akarok semmit se tudni. Ha igazán szeret, ha igazán becsül, felejtse el
multkori kiváncsiságomat… Ostoba voltam, gyáva voltam… de megszenvedtem
érte… egyetlen nyugodt perczem sem volt azóta, folyton attól rettegtem,
hogy kicsinyes magaviseletem keserűséget hagyott a szivében… hogy ki fog
ábrándulni belőlem, a kis nőből, a ki, valamint a többi rangjabeli bábú
apró skatulyákban tartogatja érzéseit, a melyeket sorra fel kell
bontogatni, hogy igazi bátor szenvedélylyé nőhessenek… Nem, nem, – búgta
a rózsás asszonyka, görcsösen átölelve a férfi karját, – vagy, a ki
vagy, a hősöm, a boldogítóm, a megrontóm, a végzetem… mindenem vagy,
mert – szeretlek.

Kont kézen fogta a herczegasszonyt és egy kerevethez vezette;
beleültette, mint egy gyermeket.

– És én mégis fölfedem előtted a titkot, a mely származásomat takarja, –
mondta szelid komolysággal, – mert _most már_ férfiúi becsületem is azt
követeli… Aztán – tette hozzá, – el is foglak jegyezni, addig, míg
gyürűt nem váltottunk, nem távozom innen…

– Ah!

Egy néma sikoly rebbent el az asszony remegő ajkáról, s mintha
viszhangra kelt volna a viszhangtalan, szőnyeges szobában: Ah, ah!

Kont melléje telepedett s forró kezét a magáéba vonva, beszélni kezdett:

– Azért kell neked mindent elmondanom, mert immár két birtokosa van a
titkomnak, s nem akarom veled szemben azt a méltánytalanságot elkövetni,
hogy (a mire mást méltónak itéltem) továbbra is megvonjam tőled teljes
bizalmamat. Te vagy nekem az első az emberek között, mert a predestinált
párom vagy, küzdelmeim koszorúja, az ég jutalmából a földi életre eső
bérem. Próbára tettelek, állottad a próbát. Érzem, hogy lelkemtől a
tiédet el nem szakítja többé földi hatalom. Nem fogsz elárulni, mert nem
árulhatod el nemzetedet. Meg fogsz halni a titkunkkal, amelynek
teljességét az a másik két egyén se birja, a kik lényegében bele vannak
avatva. Neked tartogattam azt, a miről halandónak akkor sem lesz szabad
tudnia, ha a nyilvánosság nem árthat többé a szent ügynek: művem
betetőzve lesz. Egy époszt akarok utódaimra hagyni, egy titokzatos
legendákból szőtt hőskölteményt, mert a történeti valóság visszaverődő
fénye elhomályosodik századok múltával, holott a nemzeteknek örökkön
tartó illuziókra van szükségük, azokból táplálkozik az ő önbizalmuk s
jövőjükbe vetett hitük. Árpádot, Szent Istvánt, a Hunyadyakat,
Zrinyieket, Kossuthot emberi hibáiktól megtisztultan kell a nemzet elé
állítani s így a reám vonatkozó ama körülményeket is titokban kell hogy
tartsa a jövő történelme, a melyek árthatnának az illuziónak. Ime, a te
lelkedbe temetem el származásom titkát. Halljad…

– Nem, nem, – ismételte a herczegné előbbeni tiltakozását, – semmit se
akarok tudni, szentségtörésnek érzem titkod meghallgatását s
szentségtörést én nem követek el.

Kont mégis elmondott mindent. Nemcsak annyit, a mennyit Lombossal közölt
s a mit Kincses tőle kicsikart, családi nevét sem hallgatta el s
megismertette a herczegnőt annak a történetével is, mint került (még
dédapja) Amerikába s hogy emelkedett az indigena magyar nemzetség az
Ujvilág legtekintélyesebb polgárai közé; miféle eszközökkel konzerválta
nemzeti érzését, őrizte meg nyelvét és faji erényeit; mi indította őt
arra, hogy talpra állítsa enervált nemzetét, mint csempészte be magát
ősei hazájába, hogy férkőzött a Gábris palotájába, (a Móricz komornyik
segítségével), a kaszinóba (a hol első szemfényvesztését produkálta), s
mint játszotta el nemzete szine előtt azt a világra szóló komédiát,
amelynek eddigi sikereit is köszönheti.

– Ime, elmondtam neked mindent, – végezte be szavait, – akarsz-e nőm
lenni ezek után?

– Akarok, – lehellte az asszony, s mielőtt a férfi megakadályozhatta
volna, ajkához emelte annak kezét és egy bensőséges csókkal illette meg.

Kont elővette a magával hozott két gyürűt s az egyiket felhúzta a
herczegnő ujjára:

– Holtomiglan…

– Holtomiglan, holtodiglan, – rebegte az asszony s meghatottságában,
gyönyörűségében görcsösen fölzokogott.



XVII.

A bankkonzorczium (némi csekély módosítással) elfogadta a Kont
feltételeit. A parczellázási munka befejezése, illetve a telekkönyvi
állapotok rendezése után hajlandó volt 400 millió koronát a régi
birtokos érdekeltség javára s ugyanannyit a Kont kezéhez folyósíttatni,
azzal a feltétellel természetesen, hogy az uradalmak részvevői az egész
összeg erejéig, úgy birtokukra vezetendő zálogjogi biztosítással, mint
személyi hitelükkel is szolidárisan jótállanak.

A pénzügyi rész rendezésével egyidejűleg kezdetét vette az uradalmak
felosztásának temérdek körültekintést és részlet-munkát igénylő művelete
is.

Alig két hét lepergése után több mint háromszázezer ajánlat adatott be.
Való, hogy a megállapított fizetési feltételek igen kedvezőek voltak. A
szerződés megkötése napján a vételár 10%-át kellett a vevő félnek
lefizetnie, a hátralékot tetszésszerinti, negyven évre felosztható
rátákban törleszthette.

A sokszoros túljegyzés folytán szükségessé vált ajánlattevőknek bizonyos
osztályokba való sorozása. A klasszifikálásnál irányadó szempontok
voltak: a pályázó egyéni tisztessége (személyhitele), családi állapota
és nemzetisége. Az első osztályba a többgyermekes apák lettek fölvéve, a
másodikba az egygyermekesek, a többi osztály összeállítása a parczellázó
bizottság részéről inkább statisztikai munka volt, az azokba sorozottak
ajánlata, a családos jelentkezők fölös számánál fogva tárgyalás alá sem
bocsáttatott. A nem magyar nemzetiségű pályázók pályázatai azonban
bizonyos arányszám szerint figyelembe vétettek. Minden egyes magyar
telepítvénynek 20–30 százaléka, svábnak, szerbnek, horvátnak, tótnak
jutott. Hadd asszimilálódjanak!

Valameddig ajánlattevő fél alá nem irta azokat a kikötéseket, a
melyekkel Kont a föld észszerű művelését szinte ráoktroyálta vevőire: a
bizottság szóba sem állott vele. De kevés ilyen ember akadt. A Kincses
skrupulusai hiábavalók voltak. A nép fölszabadítóját látta Kontban s
vakon elfogadta minden javaslatát, parancsát, abban a meggyőződésben,
hogy az csak javára válhatik…

Hónapokig tartott, míg a régi dominiumokon tervezett új telepek végleges
rendezése befejeződött, de Kont addig se pihent. Mindenekelőtt egy 4000
magyar hold kiterjedésű kertészetet alapított, hogy a telepeseket s
majdan az egész ország népét, ingyen nemes alanyokkal láthassa el; a
nagyobb községekben vegyészeti állomásokat szervezett, a melyeknek a
föld elemzése volt a feladata; az e czélra kirendelt vándorgazdák azok
munkálata, szakértői véleménye alapján rendelték el a telepeseknek, hogy
mint műveljék földjüket s mit vessenek belé; minden vegyészeti állomás
műtrágyatelep is volt egyszersmind, a hol telepesek minimális áron
szerezhették be a rájuk diktált földjavító anyagot. «Egy szem mag se
hulljon haszontalan földbe és haszontalanul», véste Kont emberei eszébe
a jelszót, a melynek betartása fölött zsarnoki szigorral őrködött.

Aztán egy óriási épület alapját vetette meg a nagyúr.

– Ez lesz – mondta Kincsesnek, – az összes általam kreált nemzeti
intézmények központi szervezetének a székhelye. Az államot az
Országházából dirigálják, annak anyagát, a társadalmat, innen a
Nemzetházából fogjuk ápolni, irányítani.

Lázas sietséggel folyt az építkezés. Négy hónap lefolyása alatt tető alá
került az ország leghatalmasabb s legterjedelmesebb épülete. Akkorára
már elkészült Kont a hivatalos szervezetek tervezetével is: a
kinevezett, előkészített s beoktatott hivatalnokok elfoglalhatták
helyeiket. A hatalmas, százfelé terjeszkedő igazgatásnak főbb ágazatai
szerint tiz osztály hatáskörébe lett beosztva a nagystilú nemzeti munka
fölötti igazgatási és felügyeleti hatalom. Ezek: I. A népesedési
mozgalmat vezető, II. A filantrópiai, III. Az adóreform, IV. A
földmivelési, V. Az ipari, VI. A kereskedelmi, VII. A vizszabályozási és
vizerő, VIII. Új termelési ágakat meghonosító s új találmányokat segítő,
szabadalmazó s végre IX. A bányászati osztályba. A X-ik (elnöki)
osztálynak Kont volt a feje. Minden osztály mellé tanácsadó, szakértő
testületek rendeltettek, a melyeknek tagjai a világ minden tájáról
meghivott világhirű szakemberek lettek; az előmunkálatokat végző, a
magyar föld becslésével megbizott amerikai urak valamennyien itt
maradtak a Kont szolgálatában.

De volt ezeknek egyéb fontosabb teendőjük is a szakértői tanácsadásnál:
az amerikai pénztőke meghódítása. A magyar föld gazdagságát kimutató
becslési munkájuk s jelentésükhöz fűzött szakvéleményeik tudományos
feldolgozása után Kont egy rendszeres művé tömöríttette az általuk
összeállított értékes anyagot, s kinyomatván azt, elküldte az összes
számottevő amerikai pénz-emporiumokba. S az újvilág pénz-embereinek
figyelme egyszeribe Magyarország felé fordult. Rövid idő alatt
tuczatjával keresték fel Kontot Amerika milliárdosai s az általuk ismert
s nagyratartott szakértőik véleménye alapján konzorcziumot kötöttek
egymás között a magyar föld ki nem aknázott kincseinek mozgósítására. A
konzorczium feje Kont lett, a ki tizszázalékos hozzájárulással vett
részt az érdekeltségben. Az igazgatótanács felerészben magyarokból,
másik felerészben amerikaiakból volt összeállítva. A magyarok között
szerepeltek a Kont-massza régi birtokosai közül a legtöbben, egyebek
között Gábris, Gyimóthy, Kanut is. Kincses a felügyelő-bizottság
elnökévé s Lombos annak tagjává választatott. A három milliárd tőkével
megalakult részvénytársaság a «Magyar Föld Értékeit Feldogozó és
Értékesítő Ipar- és Kereskedelmi-Részvénytársaság» czimet kapta. Angolul
rövidesen: Americo-Hungarian Exploiting Company.

Mire elkészült a Nemzet-háza, megkezdhette működését a Részvénytársaság
is.

Meg is kezdte (mert az amerikainál a percz is drága) azonnal. Valahol
törvényeink tervbe vett alkotásaiknak nem állottak útjában, perczet sem
késtek, hozzáláttak a munkához. Fölszaggatták a földet mindenütt, a hol
aranyat, ezüstöt, kobaltot, antimont, rezet, vasat, márványt,
drágakövet, szenet, tőzeget jelzett a szakértők jelentése. Gépgyárakat
emeltek amerikai mintára, a melyek a bányászati kultura legújabb és
legtökéletesebb gépmintáinak előállításával foglalkoztak. Tuczatjával
nőttek ki a földből, a föld méhéből kivájt nyersterményeket feldolgozó
hatalmas iparművek. Az üzemhez szükséges vizenergiának kihasználásához
szükséges gátak, zsilipek, akkumulátorok s egyéb erőgyűjtő berendezések
építéséhez, a mennyiben vizjogi törvényeink értelmében nem ütköztek bele
mások szerzett jogaiba, szintén hozzáláttak s megigértették Konttal,
hogy az amúgy is elavult vizjogi törvények revizióját keresztülhajtja az
országgyűlésen, hogy az általuk tervezett nagystilú, az egész országot
behálózó vizszabályozás és vizierő-megosztás kolosszális és egységes
művét akadály nélkül keresztülvihessék minden vonalon.

Kont nemcsak ennek a revizióját vállalta magára, de valamennyi oly
törvényét, a mely a nagy nemzeti munkát hátráltathatta volna, a mellett
javaslatokat dolgozott ki új törvények, iparvédő és kereskedelmet
fejlesztő törvények előkészítésére.

A Nemzet Házában égett a munka, a folyó ügyeken kivül valamennyi osztály
törvényjavaslatok előkészítésével volt elfoglalva. Ezekre majd rátérünk
később. Akkor, a mikor a javaslatok tárgyalásáról lesz szó…

De az előmunkálatok részletei se igen érdekelhetik a regényolvasót. Az
új, hatalmas, gazdag Nagy-Magyarország vajudásánál mindenesetre
érdekesebb lesz a befejezett, megszületett s életereje teljességében
lévő államorganizmust működése közben látni. Akkor, a mikor a szem elé
terülő kép nem szorul bővebb magyarázatra; hatásának közvetlenségét nem
alterálja a befejezetlenség körül ólálkodó emberi kishitűség és
kételkedés: hogy vajjon milyen lesz az utolsó ecsetvonás után, nem
romlik-e el addig, beválnak-e rajta alkotójának összes inspirácziói és
reményei?…

… Addig is számoljunk be a Kont esküvőjéről. Mert megtörtént rövidesen,
hat héttel az eljegyzés után.

De nem azzal a tüntető, megejtő fénynyel, a melyet Kont egyéb
körülmények között a közélet terén kifejteni szokott. Házasságának szent
intimitásait nem akarta nimbusza czéljaira kihasználni azzal, hogy az
ország piaczára állítsa be látványosságnak azt, a mi egyedül a templom
áhítatára való.

Szűk körben tartották meg esküvőjüket Kont és Emerenczia herczegnő. Az
anyakönyvvezető István de genere Kont néven vezette be a matrikulába a
férjet, miután az felmutatta neki a kötelező okmányok bemutatása alól
való dispenzáczióját.

Az esküvő tanui Gábris és Kincses voltak. Az eskető pap egy szegény
káplán (a kit Kont később püspöki rangra emeltetett.)

Kont természetesen várkastélyába vezette a herczegnőt. A női lakosztály
küszöbén letérdelt előtte:

– Kisérje áldás minden lépésedet a szeretetedért és a hitedért, – mondta
s felállván, keblére zárta a boldogságtól szinte elalélt hitestársát…

Kont még egy napi pihenést sem engedett meg magának esküvője alkalmából.
Vitte, ragadta a tüze: alkotni, gyarapítani. Reggeltől estig járt kelt,
buzdított, tüzelt. Referáltatott magának mindenről, a legkisebb
mulasztás sem kerülte ki figyelmét, az ő szankcziója nélkül elintézést
nem nyert semmiféle ügy.

Különösen paraszt-telepítvényesei sora feküdt a szivén. A legnagyobb
szigorusággal ellenőriztette, hogy végrehajtják-e szakközegeinek nevében
kiadott utasításait, főképen a kiültetni kötelezett gyümölcsfákat
illetőleg. Minden vonalon kedvező jelentéseket kapott. A telepesek
megszerették a fát, (a mit különben nem igen sokra becsült eddig a
magyar), mert ő tőle jött. Legtöbb fejcsóválást meg a föld vegyelemzési
kényszere provokálta, – mert azt már még Kontnak magának sem igen hitték
el az atyafiak, hogy egy darab rögből akkurátusan ki lehessen sütni,
hogy mivel kell legczélszerübben bevetni a táblát, – de azért ettől sem
igen ódozkodtak.

– Hagy mulassanak a tudósok, – mondták, – mert alighanem nekik kell a
miskulanczia, hogy legyen miről könyvet irniok…

Miután Kont egymaga mégsem győzte minden vonalon az irányítás és
ellenőrzés munkáját, annak jogi részében megosztozkodott Kincses
mesterrel. A törvényeket előkészítő bizottságok működésének
főfelügyeletével fiskális uramat bizta meg.

Lombos a kiadóhivatalt kormányozta s tartott is ott oly pedáns rendet,
hogy még a légy röpüléséért is felelőssé tette alantos közegeit.

Őszig úgy beleszokott új munkakörébe a Nemzet-házának valamennyi
tisztviselője, mintha évtizedekkel ezelőtt kitaposott nyomokon való
haladásról lenne szó. Pedig úgyszólván még ki sem alakulhatott a
feldolgozandó anyag kezeik között. Újabb és újabb invencziókra volt
szükség, hogy simán mehessen az ügyek ellátása. Mindenki gondolkozott,
önálló konczepcziókon törte fejét. Egy eleven organizmus szive volt a
Nemzet-háza, az állam organizmusának rugóihoz, fűtőkazánjához semmiben
sem hasonlított. Itt élt, fejlődött, vért szivott magába minden
intézmény, ott kereken járt, mint a taliga. Kont nem egyszer
hangoztatta: a társadalom, a nemzet önző munkája az igazi produktiv
munka, az állam nem produkál, csak szortiroz és rendez.

A politikától lehetőleg távol is tartotta magát Kont vitéz. Pártonkívül
maradt, nem vett részt semmiféle alakulásban, csak akkor lépett az
aktivitás terére, midőn egy áldatlan obstrukczió után, a melyet egy
nagykövetnek tapintatlan bambasága provokált, kénytelen volt az uralkodó
feloszlatni a Házat. Kont akkor egy újabb kiáltványt bocsátott ki, a
melyben az ő zászlaja alá való sorakozásra hivta fel a nemzetet. A párt
hivatalos neve «Országos Párt» volt, de mindenki csak Kont-pártnak
nevezte.

A nyár végén megejtett általános választásokon túlnyomó többséget
nyertek a Kont jelöltjei. Közöttük volt Kincses és Lombos is.



XVIII.

A költségvetési vita lezajlása után Kont igénybe vette a magyar
képviselők törvénykezdeményezési jogát s egy emlékezetes beszéd
kiséretében a Ház asztalára tette időközben nyélbeütött
törvényjavaslatait.

Beszéde (a mi különben is százféle alakban adatott ki azóta)
szóról-szóra olvasható az akkori országgyűlési naplóban, nem egy
elbeszélő munka keretébe való. A történelemtől mindössze annyit vesz
kölcsön az iró, a mennyi a maga hőse világlátásának, lelki
konczepcziójának illusztrálásához szükséges…

«Ebben az országban szerteszét hevernek a kincsek, mint a bitang jószág,
csak le kell értük hajolni, hogy mindnyájan gazdagok legyünk s mégsem
moczczant ezer esztendeig, hogy felszedje őket, a magyar. Mert sajnálta
a gerinczét és mert vak volt.»

Ez volt a beszéd kezdete. A folytatásából ime egy pár szemelvény:

«Rövid időn annyi lesz itt a munka, hogy kétszer annyian se fogjuk
győzni, mint a mennyien vagyunk. S ha majd kétszer annyian leszünk, új
források támadnak, örökösök, kiapadhatlanok, mert nincs olyan gazdag
föld több, mint a mienk, akkora tömegeket semmiféle ország nem képes
eltartani, boldogítani.

«A nyers produkcziót meg kell sokszorozni s itthon kell feldolgozni
mindent, a mi emberileg feldolgozható. Nemcsak feldolgozni, de
elfogyasztani is. Ki csak az megy, a mi itt fölös; be ne jöjjön semmi,
mert ha akarjuk, van, lesz mindenünk.

«A fősúlyt a minőségre kell fektetnünk. Úgy a nyers produkczió, mint a
gyáripar terén, a világversenyben győztesek csak így lehetünk. Ne érjük
be azzal, hogy jobbat adott Isten, mint más népeknek, buzában, borban,
gyümölcsben, állatban, becsüljük meg a gondviselés emez ajándékát, a
melylyel kiválasztott népét megáldotta, azzal, hogy igyekezzünk a
legjobb nyers terményczikkből a legjobb anyagot, árúczikket előállítani.
A «magyar minőség»-et világfogalommá kell emelnünk.

«Követnünk kell a természet törvényeit, s azokhoz alkalmazkodjunk az
emberi törvények megalkotásánál. A föld megterheltetését mindenha
kínnak, injuriának érezte a magyar, tehát el kell a földadót (a mi az
állami bevételeknek ugyis csak egy töredékét képezi) törölni s a helyett
a nyersterményekre kell illetéket kiszabni. Ez így igazságosabb,
egyenlékenyebb, egyszerűbb, nem kiván komplikált apparátust s mégis
jövedelmezőbb.

«Az első tekintély az anya. A királyi kitüntetés nem a férfit illeti
meg, hanem a nőt, a ki gyermeket nevel.

«A föld, valamint a levegő mindenkié. Azon kell iparkodni, hogy mennél
többen részesülhessenek a föld jótéteményeiben. A viszonyokat odáig kell
fejleszteni, hogy majdan a szabadságjogok megsértése nélkül törvénynyé
lehessen emelni, miszerint 100 holdnál nagyobb birtoktestet senki sem
birhat.

«A ki gazdagabb, többet adjon a köznek. Csak egy igazságos adópolitika
van, az, a mely fokozatosan megvalósítja a létminimum adómentességét s
minden vonalon keresztülhajtja, kiépíti a progresszivitás elméletét.

«Egy nemzet létalapját a szellemi művelődés, a szabadság és a vagyon
képezik, minden egyéb azon épül fel önmagától, automatikusan: az állam
nemzetközi sulya, a jog, a törvény, az igazság, a melyek azok nélkül
puszta óvó és rendészeti szurrogatumok, ha nem üres jelszavak.

«Művelt társadalom nem tűrheti meg, hogy tagjai éhezzenek, de még azt
sem, hogy ki ne vegyék részüket az élet örömeiből.

«Egy eszme, egy költemény, a mely megragadja a sziveket, többet ér egy
nyert csatánál, mert fölemeli, megnemesíti az emberanyagot.

«Csak egy arisztokráczia van: a szellemi. A többi képzelődés, vagy –
természetellenes tömegalakulás.

«Az a törvény, a mi láb alatt van, kiirtandó, ha alaptörvény is, csak a
fejlődést biztosító és előmozdító törvények tűrhetők meg a Corpus
Jurisban; különben annyi új törvényt kell hozni, mint a mennyi
életviszony szabályozásra szorul, a termelésnek arányban kell állania a
növekedő szükséglettel ezen a téren is.

«Csak oly monopóliumoknak van jogosultságuk, a melyek nem sértik egyesek
érdekeit; az állam, polgárai rovására, nem üzérkedhetik; legföljebb az
_érdekükben_ szerepelhet, mint közvetítő. A buzát például az államnak
kell a termelőtől megvennie, mert az jobban értékesítheti azt, a maga
hitelével és tekintélyével kedvezőbb piaczot teremthet számára, mint
jobb minőségű terménynek, emelheti az árát s kikoplalhatja a szűkmarkú
keresletet. Semmi értelme nincs annak, hogy valameddig az elsőrendű
gyümölcs, vagy portéka esetleg tizszerte nagyobb áron kél el, mint az
alsóbbrendű: az első minőségű búza, a melyre, valameddig finom süteményt
esznek az emberek a földön, mindig szükség lesz, ugyanazon az áron
dobassék piaczra, mint a fele értékű franczia vagy olasz gabona…

«A gyermek neveltetését elvben az állam tartozik ellátni; ott, a hol nem
látja el, ellenőrizni tartozik azt. A rosz erkölcsű szülők gyermekei
törvényesen kisajátíthatók az állam terhére s közintézetekben
nevelendők…»

Mint a fenti szemelvényekből látható, a Kont által benyújtott
törvényjavaslatok főképen a népjólét előmozdítását, a nemzeti vagyon
öregbítését czélozták.

Első nagy beszéde alkalmával tizenöt ilyen javaslatot nyújtott be Kont,
– köztük a vizjog reviziójára vonatkozót, – s valamennyit törvényerőre
emelte a Ház, illetve magas szentesítésével a király. Ausztria, bár a
nagy készülődés féltékenységre méltán okot adhatott volna, hozzájuk sem
szólhatott, a testvér két állam közjogát távolról sem érintette a
javaslatok egyike sem. Kont megmutatta, hogy így is lehet dolgozni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Kont-eset történetéből immár alig hiányzik egyéb, mint azoknak az
eredményeknek bemutatása,  a melyeket hazánk nagy reformzsenije
alkotásaival a nemzet újjáteremtése, a haza megmentése körül elért.

Elérte, hogy a haza földje azoknak a kezébe került, a kik azt legjobban
szeretik, imádják, mint hajdantan a tüzet pogány őseik. Az új
gazdálkodási rendszer, a melyhez az első évi kedvező eredmény után
egyszeribe hozzászokott a földmíves, meghozta gyümölcsét. A földmívelési
miniszterium által kiadott statisztikák tanusága szerint mennyiségben
legalább 100, értékben 200 százalékkal több nyers anyagot termett a föld
Kont óta, mint azelőtt. Ennélfogva két-háromszorosára szökött fel a föld
ára s mi természetesebb, minthogy a nagybirtokosok saját érdekükben
önként megváltak latifundiumaiktól a földmives javára, annyival is
inkább, hogy a konzorczium által létesített vállalatokba befektetett
pénz rengeteg kamatot hajtott. Négy év múltával annyira felszökött
részvényeik értéke, hogy Kont beválthatta szavát: 400 millió korona
helyett 800-at fizetett vissza azoknak az uraknak, a kiknek naivságából
megkezdhette az ő nagy reformművét… A paraszton kívül hovatovább
mindenki részvényes akart lenni; az érsekek, püspökök maguk kérték a
holt kézen levő birtokok szekularizáczióját, hogy szaporíthassák
egyházmegyéik jövedelmeit. Megrendíthetlen hitele volt Kont minden
intézményének és méltán, mert hiszen még csak a kezdetén voltak az
országos vagyon mozgósításának az amerikai nagymesterek s máris
megkétszerezték befektetett tőkéiket.

A temérdek felszabadult, pénzzé változott érték, a mi a birtokforgalom
föllendülése folytán folyóvá lett a volt nagybirtokosok kezében, mind
részvényért kiabált. Talán a Low-féle Missisipi-részvények sem voltak
olyan kapósak annak idején, mint az Ameriko-hungarian company-éi. S Kont
gondoskodott róla, hogy az amerikai tőkések bizonyos föltételek mellett
kötelesek legyenek részvényeiket kiadni a kezükből. Ki is adták. Az urak
kivettek volna a kezükből még annyit is. Tizenöt év múlva csak azoknak
az idegeneknek kezén maradhatott csak egy részvény is, a kik
nosztrifikáltatták magukat. Ilyenek sokan voltak s teljesen
asszimilálódtak.

De asszimilálódtak a nemzetiségek is. A jólétben elsimultak a
féltékenykedések, de azonkívül is gondoskodott Kont oly nemzetiségi
törvényekről, a melyek azáltal biztosították a magyar faj hegemóniáját,
hogy a magyar hazafiságot anyagi kérdéssé tették. Ingyen nem lesz
szivesen magyarrá se tót, se oláh, de ha kiéheztetvén, anyagi javakat
igérnek és adnak neki a hazafiságért, bizony nem lesz bolond a tót, hogy
kapva ne kapjon az erényen.

Azok között az eszközök között, a melyekkel Kont a föld nyershozadékának
értékét megsokszorozta, előkelő szerepet játszott új termelési ágaknak
és iparműveknek meghonosítása.

Hovatovább másodrendű szerepre szorultak a gabonaneműek, a jobban fizető
nemes gyümölcs, rizs és a gyapot mögött. Nagy elterjedtségnek örvendett
még a len és a komló is. Megszaporodtak a szőlőkertek s okszerű
pinczekezelés elterjedése folytán világpiaczi czikké lettek a magyar
borok.

A búzát csakugyan az állam monopolizálta, de nyereség nélkül; idővel
elérte, hogy megfizették neki a búza tényleges belső értékét (a
világbúza áránál 50–60%-al többet), de a többletet visszatérítette a
termelőknek, abból csak a közraktári és kezelési interkaláris
kamat-költségeit vonta le.

A nép pedig, az istenadta nép, szaporodott a jólétben kedve szerint.
Gyermekét, inproduktiv korában felnevelte az állam, s mire munkaképes
lett, csak tőkét képviselt a családban, attól nem tarthatott a szülő,
hogy munkát nem talál. Ilyenformán hogyne szűnt volna meg az Egyke,
mikor csak kárral járt s mikor a vagyon kérdése egygyé lett a munka
kérdésével: ki-ki annyit kereshetett, mint a mennyit akart.

A haza minden polgára elfért a magyar földön s értéke szerint
helyezkedhetett el. Úgy a munkás, mint a szellemi élet harczosa.
Protekczió, nepotizmus szóba se jöhetett, mert szükség volt minden
erőre, s a munkában élők jogosulatlan kedvezmények osztogatása által nem
csalják meg magukat. Mindenki az őt megillető helyére került az állam
gazdaságában, a munkamegosztás természetes úton kifejlesztett
nemzetgazdasági törvényei szerint. Nem kallódott el a magyar faj
hatalmas energiájából úgy szólván semmi, mert több volt a munka, mint a
munkás.

Bevált Kontnak az a törekvése is, a melylyel a magyar termelés értékét a
minőség emelése által igyekezett gyarapítani. A magyar nyersterménynek,
valamint iparczikknek európai hire ment, kivitelünk megnőtt, ki se tudta
elégíteni a keresletet, míg behozatalunk a minimumra redukálódott,
gyarmati czikkekre szorítkozott. A pénz itt maradt az országban és újabb
és újabb befektetési alkalmakat keresett.

A világraszóló viziművek, a melyeknek kiépítése s az ahhoz fűzött
számítások fényesen beváltak s csakugyan ellátták az ország összes
iparvállalatait a szükséges energiával, az országban termelt s új
területek megnyitása folytán óriásilag felszaporodott kőszénkészletnek
helyes felhasználását feleslegessé tették. A Balkán-államokat
boldogítottuk a fölös mennyiséggel.

Általában a Balkán, Kis-Ázsia és Éjszak-Afrika piaczait a mi terményeink
és gyártmányaink uralták. Még az élelmes németek s a retorzió politikája
sem árthatott kereskedelmünknek, a kikoplaltatás kisérletébe azok
bicskája tört bele, a kik megtámadtak bennünket. Mert jobbat adhattunk
(a termelés olcsósága folytán) ugyanazon az áron, mint más állam. Jól
számított Kont vitéz.

A kultura természetesen óriási lendületet vett. A művészet, irodalom,
tudomány virágzásnak indult. A szellemi munkával foglalkozók kontingense
megnövén, több szellemi energia jött forgalomba s nem lévén tétlenségre
kárhoztatva senki, nem kallódott el a tehetség, nőtt, addig nőhetett,
szabadon, fölényes ambiczióval, a meddig növekedésében határt nem
szabtak neki a természet korlátjai. Más korlátok nem léteztek.

Elszaporodván a tőke, rengeteg vagyon vált fölössé, maradt fenn a luxus
czéljaira. S miután kielégítette eredendő anyagi vágyait, szinte
öntudatlanul rákapott a magyar a nemes luxusra is. Elkezdett képet és
szobrot venni, könyvtárakat alapítani s nagystilű márványpalotákat
épített… S miután még így sem tudta hova tenni a pénzét: kórházakat s
egyéb emberbaráti intézményeket létesített…

Tizenöt esztendő múlva a Kont föllépése után 60 milliárdra lett a magyar
nemzet vagyona becsülve Ausztria 40 milliárdjával szemben. S hála
népesedési mozgalmi törvényeinknek s gazdagságunknak, népességünk is
túlszárnyalta a testvérországét.

Kont ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy megkoronázza művét. Az
egész országgyűlés élén a király elé lépett s a nemzet nevében önálló
hadsereget, bankot kért s a vámközösség megszüntetését követelte.

S az ősz király teljesítette a nemzet kérését; ezekkel a szavakkal
felelt:

– Most már, hogy gazdagabb magyar népem birodalmam többi népeinél:
kérését azok sérelme nélkül teljesíthetem; vonakodásomnak amúgy se lenne
értelme, mert a természet rendjén királyi hatalmammal nem
változtathatok. Az erősebb, a gazdagabb velem vagy nélkülem, mindig
győzni fog a gyöngébb és szegényebb fölött…

… Ime, ez a Kont-eset. Így mentette meg a végromlástól, így váltotta meg
nemzetét egy gondviselésszerű férfiú. Magyar szerencse, hogy végszükség
esetén mindenha gondoskodott hasonló nemzetmentő férfiakról a mi
Istenünk. A mi Istenünk az ő népét nem hagyja el.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


16 |Orült volt |Őrült volt

22 |kanapékalól |kanapék alól

72 |egész máskep |egész máskép

89 |és a a felvonulás |és a felvonulás

164 |nazarnusé elől |nazarénus elől

234 |jószántábó távozott |jószántából távozott

265 |művészetébőlt áplálkozott |művészetéből táplálkozott

276 |bogy az országnak |hogy az országnak

283 |Otödször |Ötödször

308 |abban a megyőződésben |abban a meggyőződésben

321 |eredményeknek bemuta a |eredményeknek bemutatása]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A Kont-eset - Fantasztikus regény a XXI. századból" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.