Title: Szegény gazdagok - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Szegény gazdagok - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XV. KÖTET

SZEGÉNY GAZDAGOK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

SZEGÉNY

GAZDAGOK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894



AZ UNALOM.

– Te ásítottál oly nagyot, Clementine?

Senki sem felelt.

A kérdező egy nyolczvan év felé járó öreg úr, pompás virágos selyem
kaftánban, fején gyapot hálósüveggel, lábain meleg posztó-harisnyák,
kezein brilliántos, turquoisos, rubinos gyűrűk; úgy fekszik hanyatt az
atlasz ottománon, arcza olyan cserfakó, mint a mumiáké, egyik ráncz a
másikat éri rajta; száraz, sovány keselyüorra, bozontos őszsárga
szemöldökei s kiülő nagy fekete szemei, miket érzékeny szempillák
takargatnak, kevés megnyerőt kölcsönöznek arczának.

– Nos? senki sem felel? ki ásított oly hangosan a hátam mögött? kérdi
újra boszantólag az orrán keresztül hangoztatva a szót. Senki sem felel?

Persze, hogy senki sem felel.

Pedig vannak a szobában elegen. Ott ül a kandalló előtt egy harmincz
harminczöt év körüli fiatal asszony, épen olyan erősen jellemzett
keselyü orral, olyan felhúzott magas szemöldökkel, minők az öreg úréi,
csakhogy az ő arcza még piros, meglehet, hogy nem is a természet
kedvéből piros, és szemöldökei feketék, hanem vékony ajkai tökéletesen
úgy vannak összeszorítva, mint az öreg úréi, mikor hallgat. A delnő
passiencet játszik.

Az egyik ablakban egy fiatal, tizenhat éves leányka ül, gyönge, hirtelen
nőtt alak, minden oly finomra van mérve rajta, vékony, mintegy
odarajzolt szemöldök, picziny, gömbölyű száj; az ilyen picziny, gömbölyű
szájnál az jut az embernek eszébe, hogy mennyit tudna ez panaszkodni, ha
olyan jó titoktartásra nem volna alkotva! Úgy illenek hozzá a titkolódzó
szempillák is. Ez valami gyöngyhimzéssel van elfoglalva.

Ugyanazon kis himző-asztalnál, vele átellenben ül egy veres képű hölgy,
szörnyű szőke hajjal és meglehetősen kövér termettel. Ez valami
nevelőnő. Azt állítja magáról, hogy angol. Ez valami könyvet olvas.

A selyem ottomán mögött végre ül az a bizonyos Clementine, a kinek be
kellene vallani az ásítás elkövetett bűnét; ez pedig egy élte delén túl
járó kisasszony, hamis hajhurkákkal halántékai körül, egy kicsit
szakállas állal és rendkívül sovány termettel; az ember nem nézhet rá, a
nélkül, hogy kedve ne legyen megkinálni: egyék, az Isten áldja meg,
valamit! Ez valami kegyelemkenyéren levő régi társalkodóné; nem
vérszerinti tagja a családnak. Valami szemrontó fehérnemű-varrással van
elfoglalva, a mi bizony nem igen nagy mulatság szegénynek.

A pamlagon fekvő öreg úr egész napi mulatsága abból áll, hogy ezeket az
itt levőket és még másokat is, a kik most nincsenek itt, tűrhetlen
rigolyáival boszantson; azok pedig azzal szokták magukat
házsártoskodásai ellen védelmezni, hogy nem felelnek semmi szavára
vissza.

– Úgy van, úgy; folytatja az öreg úr a szurdáló izgágát. Tudom én azt
nagyon jól, hogy unalmas dolog én körülöttem lenni. Átlátom én azt, hogy
én kiállhatatlan vén ember vagyok, a kire nem érdemes a szót
vesztegetni. Tudom én azt jól, hogy nem is azért vagytok ti itt én
mellettem, mintha valami nagyon szeretnétek itt lenni. Ki erőtet rá?
Hiszen én senkinek sem fogom a rokolyáját, hogy el ne menjen. A kapu
sincs bezárva. A ki a szekaturát ki nem tudja állni, semmi sem könnyebb,
mint segíteni magán. De azt nem teszi senki, úgyé? Mert jó még is az
öreg Lapussa szeme előtt járni. Mert meglehet, hogy a kit az öreg
kiállhatalan Lapussa nem lát, azt azután el is találja felejteni! Aztán
nem is tudhatja az ember, hogy mikor talál meghalni az öreg? Mert hiszen
minden órán várják a halálát – már nyolcz esztendő óta. Biz az unalmas
dolog nagyon. Hja jah! Felkelni nincs már tehetsége az öreg bolondnak,
meg nem verhet senkit; ha kiabál, senki sem ijed meg tőle; de még annyi
ereje mindig van, hogy meg tudja húzni a csengetyűzsinórt, be tudja
hívni a komornyikot, el tud küldeni az alispánhoz, vissza tudja kéretni
a végrendeletét s szép csöndesen másikat tud diktálni a jegyzőnek.

S hogy szavainak annál ijedelmesebb nyomatékot adjon rögtön meg is
rántotta a csengetyűzsinórt.

Hanem biz azért senki még csak felé sem fordította az arczát: a delnő
vetette a kártyát, a fiatal leányka öltögette tűjére a gyöngyöket, a
missz olvasott, s a vén kisasszony szörnyen iparkodott egy szál
czérnával a tű fokába épen beletalálni; mintha senki egy szót sem
szólna.

A csengetésre a komornyik bejött; – vén, fekete frakkos, fehér
nyakravalós szolga, régi cseléd, de a kinek azért még annyi bizalmasság
sincs megengedve, hogy mikor csengettek neki, és ő bejött az ajtón, azt
kérdezhesse, mit parancsolnak? hanem ott kell neki állni az ajtó
mellett, míg a csengetőnek méltóztatik hozzá szólani.

Pedig az öreg úr jól látta az átelleni tükörből, hogy ott áll már a
cseléd, de csak hagyta ott állni, közbe-közbe nagyokat fútt, s
félre-félre tekintgetve, vizsgálgatta a többiek arczait, vajjon félnek-e
nagyon, hogy most a pitvarnokot rögtön az alispánhoz fogja küldeni? de
miután látta, hogy biz azok egy cseppet sem ügyelnek rá, akkor valami
éles, kelletlen hangon megszólalt:

– Louis!

A cseléd a pamlagig közeledett, ott megint megállt.

– Ebédemet!

A nagyszerű fenyegetésnek ez lett a vége.

A kártyavető delnő szánalmas gúnymosolylyal nézet reá, valami hasonlót
takart el a missz is az arcza elé tartott könyvvel, míg Clementinenek
nagyon jól esett egy csomóra fulladt czérnaszálat téphetni fogaival.

Az öreg úr észre vett, vagy csak gyanított valamit.

– Missz Kleerri! Nem veszi észre, hogy Henriette megint az ablakon néz
ki? Nekem kell-e a misszt arra figyelmeztetnem, hogy ez a legilletlenebb
dolog: egy fiatal leánynak az ablakon kinézegetni? Angliában ezt talán
még nem tudják, hogy illetlen dolog?

– Kérlek nagypapa… esenge azzal a panaszra álló szép szájával a vádlott.

– Csendesen! Én nem szóltam Henriette kisasszonyhoz, én missz Kleerrinek
beszélek. Henriette kisasszony még gyermek; neki nincs esze valamit
megérteni, vagy meg nem érteni; ő hozzá én nem beszélek; ő neki én
mindent meg nem magyarázhatok; de azért tartom missz Kleerrit a háznál,
azért fizetek neki úgy, mintha egy fejedelem leányát nevelné, hogy
legyen kivel megértetnem nevelési elveimet. Az én nevelési elveim pedig
jók, missz! mondhatom, hogy nagyon jók; azért tessék azok mellett
megmaradni. Én tudom, hogy mit lehet és mit nem lehet fiatal leányoknak
megengedni, én tudom, hogy miért beszélek…

A fiatal leányka arcza úgy elpirult egy szemrehányó tekintetétől az öreg
zsarnoknak, mire aztán a missz durczásan felkelt helyéről s hogy legyen
kin tölteni boszúját, igen következetesen valami hibát fedezett fel
Henriette himzetében s az egész napi munkáját felfejtette vele.

Itt úgy látszik, hogy csak egy embernek van joga beszélni, a többinek a
joga abból áll, hogy azt ne hallgassa.

De hátra van még valaki, a kinek még erősebb jogai vannak, a ki most
elkezdi a szobaajtót döngetni ököllel, azt a szobaajtót, melyen a
családtagok legidősbjei is csak félve szoktak koczogtatni, s a mire ő
akkorát üt ököllel és csizmasarkkal, hogy mind elijednek rá.

Ah, ez a kis férfiunoka, az öreg úr kényeztetett kedvencze, a kis
Makszi.

– Miért nem bocsátják be a kis Makszit? nyissák ki az ajtót a kis
Makszinak, nem tudják, hogy nem éri fel még a kilincset? miért nem
eresztik hozzám, ha ő akar?

A komornyik épen nyitotta előtte az ajtót, mire aztán a kis családi
princz bebukott az ajtón; egy kis sápadt penészvirág, veres szemekkel,
ponty idomú szeglettelen szájjal, hanem a családi authentikus orr
mellékletével, a mihez lesz dolga a többi fejének, míg kellő arányba
növi magát. A kis kegyencz tökéletes ulánus hadi köntöst visel, még a
négyszögletű csákó is fejére van csatolva, s kezében kivont bádog
karddal hadonáz és a mellett keservesen bömböl.

Szép kis alak! Egy síró ulánus katona.

– Mi baj? Ki bántotta a Makszit? ki nyult Makszihoz?

A bömbölésből aztán annyit megtud a nagypapa nehezen, hogy Makszi a mint
szaladt, elbukott a kardban, az instructor azután el akarta tőle venni a
kardot, arra ő kirántotta fegyverét s jót húzott vele megtámadója
kezére; azután a nagypapa szobájába menekült, a hova nem volt szabad őt
a nevelőnek üldözni.

A nagypapa rémkedve kérdezé tőle:

– Hol ütötte meg magát? jőjjön ide! Hol ütötte meg a fejét? Látom! itt
ni. Fel van dagadva: egészen piros. Tegyetek neki rá opodeldocot.
Clementine! A Makszikának opodeldocot.

Vagy akarta Clementine látni, vagy sem, hogy Makszikának hol fáj? elő
kellett hozni a házi gyógyszert, melyet aztán Makszika kikapván a jámbor
hölgy kezéből, úgy vágott a padlóhoz, hogy szétfolyt a tartalma a
szőnyegen.

Senki sem pirongatta meg érte.

A nagypapa mégis jónak látta valamit felhozni védelmére.

– A Makszikát nem kell megharagítani! A kinek kard van az oldalán, ugy-e
Makszika? Maga katona lesz.

– Igen, felelt a fiu durczásan szepegve; én generális leszek.

– A Makszika generális lesz! No ne szopja hát az ujját. Nem akar
kevesebb lenni, mint generális.

Az angol missz helyén találta itt egy szakértő észrevételt ejteni közbe.

– De a ki generális akar lenni, annak sokat kell ám tanulni!

– Én nem akarok tanulni, én mindjárt akarok tudni mindent. Ugy-e
nagypapa, a kinek sok pénze van, az mindjárt tud mindent?

Az öreg úr diadalmasan néze szét a jelenlevőkön.

– Ez a lángész! Ez a mondás!

Azzal oda szorítá a kis ficzkó fejét gyöngéden az ölébe: «ez az én igazi
unokám, az én igazi vérem!»

Tudta jól, hogy a többieket mennyire boszantja vele.

Azalatt a komornyik elkészítette az asztalt; egy hattyunyakú palissander
fatábla volt az, a mit az ottomán fölé lehetett mindenestül tolni; azon
volt tizenkétféle étel: mind hideg étkek, mert a meleget orvosi rendelet
tiltja; az öreg ember mindegyikbe bele kóstol az ujjaival: egyik sem
ízlik neki; fenyegetőzik, hogy el fogja csapni a szakácsot, ez nagyon
sós, amaz nagyon édes; ezen kozma érzik, amazon az élesztőszag; az
embernek már az ételére sem ügyelnek: milyen régen nem volt ez meg amaz,
a mit ő olyan nagyon szeret. Hát emez minek van itt? nem tudják, hogy
ettől ő rosszul lesz; hogy ettől megbetegszik, nem várhatják már, hogy
meghaljon, ilyennel akarják az életét megrövidíteni?

Mondhatnák ugyan neki, hogy hiszen épen maga rendelte ezt tegnap, de
senki sem hosszabbítja vele a lármát a zúgolódás így aztán lassankint
elfúl magába; az öreg úr ismét Makszikához fordul s nyájasan megkinálja
a fitymált ételekkel.

– Egyél velem Makszikám, lelkem.

– Kell is nekem! felel a kis finnyás, mikor már valamennyibe
beleturkáltál a kezeiddel.

– Oh te nagy selma! Vigyék ki a Makszikát kocsikázni; fogják be a
ponnykat, az inas menjen vele, nem a præfectus. Ezzel eltolja maga elől
a kerekeken gördülő asztalt; int a komornyiknak, hogy tegye el az
ételeket a kredenczbe, mert azokat holnap megint elő fogja kérni.

A komornyik teljesíti a rendes napi parancsot s jól elzár minden étket;
tudva, hogy rögtön elkergetnék, ha valamit elő nem tudna adni.

Az öreg úr tudja jól, hogy nincs olyan cselédje, a kit valami jutalommal
rá lehetne venni, hogy azon ételhez nyúljon, a mi az ő asztaláról
lekerült, annyira irtóznak tőle, hanem azt rendesen a koldusoknak
szokták kiosztani; tehát hogy a koldusok se köszönhessék meg, addig
tartatja azokat bezárva, a míg megromlanak, csak akkor adja ki.

Családjával már tíz év óta nem evett egy asztalnál.

Soha senki abba az ételbe belé nem kóstol, a miből ő eszik.

Vannak családjának tagjai, a kik évről évre mindennap együtt vannak
vele, de a kiktől se télen, se nyáron egyéb szót nem hall, mint «jó
reggelt» és «jó éjszakát», a kik soha se kéréssel, se panaszszal nem
alkalmatlankodnak előtte, a kik ha valamin örülnek vagy szomorkodnak,
azt előtte titokban tartják.

Az a piros arczú delnő például, a mióta férje elhalt, ki nyolcz évig
volt fekvő beteg, hétszámra sem szokott atyjával egy szót is váltani.

Az öreg úr eleinte azt kivánta, hogy Lángainé (így hívják a delnőt) esti
kilencz óráig ott legyen szobájában s rakja ott a kártyát, vagy unja
magát máskép, a hogy kívánja.

Egy hónapig engedelmeskedett a nő szótlanul; akkor egyszer hét órakor
felöltözött diszesen s azt mondá, hogy a szinházba megy.

Az öreg Lapussa nagy szemeket mereszte rá.

– A szinházba?

– Páholyt béreltem magamnak.

– Úgy? Jó mulatást.

A delnő vállat vont s ott hagyta. Tudta jól, hogy e percztől fogva egy
millióval kevesebb öröksége van, mint testvérbátyjának, hanem azontúl
mindennap elment a szinházba, a mint az esti hét órát ütötte, már ő ott
ült a páholyában és ki nem mozdult onnan, a míg valakinek egy szó
mondani valója volt a szinpadon.

Lángainé gyermektelen.

Meghalt férjéhez nem kötötte szerelem, s eddigelé tán senkihez sem. Az
úri büszkeség válogatós. Emberek, kik a salonbevezetés képességén alul
esnek, ránézve nem létezők; a kik pedig salonját látogathatnák, azokról
nincs kedve ábrándozni. A szinházban sokszor végig jártatja szemeit a
páholyokon, azokban sok szép, elegáns fiatal ember megfordul, délczeg
katonatisztek, deli mágnásifjak, de azoknak a távcsövei nem találkoznak
az övéivel. A Lapussa család még nagyon új nemes arra, hogy a magas
világban észrevegyék, s éktelen gazdagságuk híre egy nyomon jár sordidus
fösvénységükével, a mi a könnyűvérű úri rend előtt nem ajánlatos
tulajdon.

A Lapussák nem urak, csak gazdagok; azért a páholyok ifjai nem veszik
észre Lángainé szebbnél szebb toillettjeit.

A kik pedig a páholyokon alul esnek, parterre, zártszék közönség, azok
rá nézve nem léteznek, látta és elfelejtette őket, legfeljebb Hahn-Hahn
Ida grófnő mondása jutott rájuk néha eszébe, a ki keleti utazásai
jegyzékében egész Magyarországról csak annyi észrevételt lát jónak
megörökíteni, hogy a pesti férfivilág körszakállt visel és hogy neki
nagy gyanúja van az olyan szakállak ellen, a mik felől nem bizonyos,
hogy szokták-e azokat mindennap – kifésülni; a mi egy nervőz német
grófnőtől elég magas és finom eszmejárás és phantásiájának csinos
tanújele.

Lángainé bátyja, János, notorie a legunalmasabb ember a városban, a kit
a cselédjétől kezdve a kávéházi ismerőseig senki sem állhat ki; csupán
csak az apja, az sokat tart felőle. Nagy gazdagsága mellett fösvény és
kapzsi. Ha pénzszerzésről van szó, olyan alkalmakat is megragad, miket
jóravaló firma alatt működő kalmár a sensálnak szokott átengedni; még
uzsorára is ad pénzt a legjobb ismerőinek. Képzelhetni, milyen nagyra
becsülik? Szeretné, ha úrnak tartanák, de nem tudja magát rábirni, hogy
a casinoban kiirassa a nevét a táblára, azért az évenkint fizetendő
hatvan forintért.

Vagy talán attól tart, hogy valaki felhozza ellene uzsoráskodásait és
még nem választják meg tagnak.

Ennek a fia az a mulatságos kis Maxi.

Az a karcsú, lengeteg alak, az az idetévedt angyal, a ki elküldetett,
hogy az egész család bűneiért kiszenvedjen, egy harmadik testvérnek árva
leánya, ki atyját anyját egyszerre vesztette el, még pedig a
legtragikusabb módon. A Margit-szigetre akartak átmenni csónakon, a mint
egy gőzös rájuk jött, a csónakot felfordította, apa és anya ott veszett,
csak a leányt tudták megszabadítani. Henriette akkor már tizenkét éves
volt s attól a rémjelenettől fogva annyira ideges lett, hogy a legkisebb
erős hangra összerezzent s sokszor minden észrevehető ok nélkül el
kezdett sírni.

Mint mondják, igen jó, gyöngéd anyja volt; egy finom, mívelt teremtés,
ki csak gyermekeinek élt, és a ki szeme láttára merült el a hullámok
közt; s azóta Henriettenek nagyatyja házánál kelle élni, a hol senki sem
szerette egymást.

De mégsem! Még volt egy fivére is, Kálmán, kissé könnyelmű, de jószivű
fiu. Ez ritkán szokott a család közé jönni, mert mindig szidták. Pedig
hát szegény nem vétett egyebet, mint hogy az új ruháit rendesen eladta.
De hát az ő hibája volt-e az is? Ha mindig azt hallotta otthon
hányni-vetni, hogy a Lapussa család ilyen olyan gazdag, aztán ő neki
soha sem adtak pénzt a kezébe, hogy kortársaival együtt mulathasson.
Másik hibája meg az volt, hogy nem akart diákul tanulni.

Ezért különösen sokat kellett szenvednie. Az öreg Lapussa, valamint
János fia szinte nem sejtenek a latin nyelvhez, amaz ifjukorában még nem
járt iskolába, mert a vagyonszerzés kezdeményeivel volt elfoglalva, emez
pedig már nem járt iskolába, mert már akkor gazdagok voltak, azért aztán
nem is volt egyiknek sem helyes fogalma a legközönségesebb tárgyakról,
mint a mi utazásai közben ráragadt. Minthogy pedig az instructor nagyon
el volt foglalva Makszikával, azért Kálmánnak a nyilvános tanodába
kellett járni, hogy okosabb ember legyen, mint elődei.

Szegény Henriette sokszor órákig elfáradt vele, hogy öcscse asztalához
ülve, a genusok, declinatiók, conjugatiók, motiok s más ördöngös
állapotok fáradalmait keresztül küzdeni segítse neki; de biz abból csak
az lett, hogy utoljára is ő tanult meg jobban diákul, mint Kálmán s
lopva ő fordította le neki a pensumokat Cornelius Neposból és Virgil
Bucolicáiból.

Ezért pedig a missz nagyon haragudott, mert ő nem birta a latin nyelvet
(ritka nő fárasztja magát oly tárgy megtanulásával, a mi felett beszélni
nem lehet); s ezért aztán Henriette akárhányszor válthatott szót
Kálmánnal az ő jelenlétében is, a nélkül, hogy ő megértette volna, hogy
miről beszélnek? Neki aztán magyarázhattak, a mit akartak.

Sőt még nevezetesebb dolgok is történhettek ennek a fatális diák
nyelvnek a közvetítésével, a miket majd később megtudunk, de most nem
érünk rá náluk megállapodni, mert János úr jön haza s ezt kell elébb
megcsodálnunk.

Lapussa János úr tökéletes prototyponja családjának, rendkívüli hosszú,
száraz termete még hosszabbnak látszik az által, hogy fejét magasan
hordja, úgy hunyorogva le onnan a magasból az emberiségre, mint a kinek
a szeme fáj, s nem birja felnyitni a szempilláit; a családi orr
dimensióit még feltünőbbé teszi a szertelenül kicsiny áll, s az
összeszorított ajak; bajusza középett is, meg szájszegleteinél is ki van
borotválva, s épen csak egy egérfarknyi van meghagyva kétfelől s nagy
tudománynyal kifenve hegyesre s feketére. Viselete elegans és túlfinom,
a divattól csak annyiban eltérő, hogy minden öltönye igen feszes, ing-
és mellénygombjait drágakövek képezik, gyűrűi is azoktól ragyognak, s
beszédközben sok igazgatni valója van nyakkendőjén, szokta simogatni
öltönyeit, a mi arra mutat, hogy sokat tart gyűrűi szépségéről és
frakkja finom posztójáról; a mellett magas, kemény nyakravalója sokat
látszik könnyíteni álla büszke tartásának, keményített inggallérjai
pedig simaság és törhetlenség tekintetében senkinek át nem engedik az
elsőbbséget, s egyúttal igen jó mulatságot szereznek neki az által, hogy
állkapczái rángatásával azokat igazgassa, szüntelen azt a gondolatot
gerjesztve a ránézőben, mennyire kényelmetlen lehet azokra az
inggallérokra nézve fejének ottléte.

János úr bejön a szobába, senkire rá sem néz, végig sétál hátratett
kezekkel, akkor észreveszi az apját, annak kezet csókol s megint sétál
nagyot. Látszik rajta, hogy valami nagy mondani valója volna, csak
valaki kérdezné meg tőle, hogy mi baja? Tudniillik az apja, vagy a
testvére.

A helyett azonban Clementine kisasszonyt viszi rá a bűne, hogy
megszólítsa édes, vékony, nyájas hangon:

– Nagyságos úr.

Ezt először nem hallja.

– Nagyságos úr…

– No, mi baj? szól vissza most, még magasabbra emelve fejét.

– Elkészítettem az ingre való himzést, a hogy parancsolni tetszett.

A nagyságos úr büszke ajkpittyesztéssel ereszkedik le, megtekinteni az
ajánlott himzést. Oh be rossz emberismerete van Clementine
kisasszonynak.

János úr most nagyon elégületlen. Láthatná az arczán. Oda tekint, még
jobban összehúzva szemeit; száját elgörbíti nagyon.

– Nem ér ez semmit. Mondtam már, hogy ezek a virágok igen nagyok, ilyet
csak az oláh parasztok ingeire stikkolnak; mit gondol?

Azzal veszi az ollót Clementine varróasztaláról s az egész nagy
fáradságos munkát, mivel a jámbor társalkodóné egy hétig kínlódott,
diribről-darabra aprítja s odaveti elé nagy dölyfösen, hogy az csak
hüledezve néz rá.

– Ugyan János, János! szól erre hozzá az öreg úr.

– Mikor mérges vagyok! mikor haragszom! mikor magamon kívül vagyok.

– Hát miért haragszol? kire?

János úgy tesz, mintha nem akarná elmondani haragja okát, levágja magát
egy karszékbe, lábait egymásra veti, kezeit zsebeibe dugja, azután
megint felugrik, megint sétálni kezd.

– Dühös vagyok.

– Ki bántott? kérdi aggódva az öreg.

János megint levágja magát egy pamlagra, s egyik lábát keresztülveti a
pamlag karján; egész fitymálással vetve oda, mintha tulajdonképen inkább
megvetés volna az, mint harag:

– Hát az a semmirevaló Hátszegi. Az a semmi ember. Az a betyár. Az a
csavargó.

– No de mit vétett?

– Mit vétett? kiált felugorva János, hát tudod, hogy tegnap ide izent a
sensáljától, hogy szeretné megvenni a Széchenyi-téren levő házunkat,
hogy adom? Én meg akartam a sensáliát takarítani magunknak s ezért magam
mentem el hozzá ma délelőtt fél tizenkettőkor. No, ez a legillendőbb idő
látogatást tenni, így gondolom. Én csak tudom, hogy mi az illendő.
Megyek az előszobájába; ott áll egy inas. Azt mondja, hogy várjak. Én
várjak? én előszobázzak? Egy Lapussa János! és kinél? Egy nyomorú
semmiházi Hátszeginél a vendégfogadóban! Jól van. Vártam. Jelents be
nála. Azalatt le sem ülhettem, mert a gazember az előszobában minden
széket telerakott suviczkos kefével, meg csizmával. Én! egy Lapussa
János! Akkor visszajön az a másik gazember s azt mondja, hogy azt izeni
az ura, most nem beszélhet velem, jőjjek délután. Én! Egy Lapussa János!
velem nem beszélhet valaki, hanem jőjjek máskor! Te kutya, te
semmirevaló gazember! No megállj!

Erre az öreg úr maga is lelkesedni kezdett.

– De miért nem ütötted pofon?

(Csakugyan eredeti egy gondolat, valakit két ajtón keresztül pofon
ütni.)

– Azt fogom tenni! de azt meg fogom tenni! Ezt nem viszi el szárazon.
Ezt nem hagyom magamon! Egy Lapussát elküldeni! Rögtön megyek két
tanúért, kihívom párbajra.

– Nem János, ne azt tedd. Üsd pofon az utczán, vagy ne azt tedd, adj egy
trágernak tíz forintot s páholtasd el, mikor a szinházból jön. Az lesz
legjobb.

– Nem! Én meg akarom ölni, én meg akarok vele verekedni, a ki engem,
mint gavallért megsért, annak én meg akarom mutatni, hogy gavallér
vagyok; azzal pisztolylyal fogok számolni, pisztolylyal.

E hetvenkedés a család öregét és nőnemen levő tagjait illően megrettenté
már. Clementine épen azon kezdett töprenkedni, hogy nem jó lenne-e neki
elmenni a szobából a gouvernanteal együtt, hogy azon esetre, ha János
meg talál valakit ölni, a szántszándékosságról ne tanuskodhassanak, mint
idegenek. Csak Lángainét nem zavarta meg a nagy zaj, ő készült a
szinházba, brochejai közül válogatott, míg János, kit boszantott a
közöny, egyenesen őt nem apostrophálta.

– Meg kell ilyen bántalom után verekednem: ugy-e Matild? Mit szólsz
hozzá?

Lángainé hideg gúnynyal felelt a ki nem kerülhető kérdésre:

– Azt mondom hozzá, hogy máskor, ha valaki délelőtt haragít meg, ebéd
előtt mérgelődjél rajta, mert ha ebéd utánra hagyod a haragot, az árt az
egészségnek.

János találva érezte magát s elhallgatott; azután megint hátra tette
kezeit s járt-kelt, nagyokat fujva alá s fel, utoljára kapta a kalapját
s futott.

Az öreg úr utána kiáltott engesztelő hangon:

– János, de mit akarsz?

– Azt majd meglátjátok!

Azzal becsapta maga után az ajtót.

Az öreg úr szemrehányólag szólt Lángainéhoz:

– Még te is ingerelted, még jobban uszítottad, mikor úgy is dühben van.
Pedig hát mit nyernél vele, ha megölnék? fia van, mindenét az örökli. A
kis Makszié lesz minden.

Lángainé a kalapja csokrát kötötte meg.

Az öreg úr még egyre dörmögött.

– Én ismerem a tüzes vérét; képes volna neki menni egy ármádiának, ha
megharagítják, olyankor nem hallgat semmire. Valahogy meg kellene
akadályozni ezt a párbajt. Mit gondolsz? Vagy te ma is szinházba
készülsz? el tudsz menni ilyen állapotban? Elmégy komédiát nézni?

Lángainé keserűen felelt:

– László épen ilyen szerepeket szokott adni a szinpadon, mint János. A
milyen kevéssé féltem a szinészeket mikor párbajt vínak, épen annyit
adok János rodomontádjaira. Nem lesz neki semmi baja, ne féltsd.

Az inas jött jelenteni, hogy a kocsi előállt, Lángainé felvette
mantilleját s ment abba a komédiába, a hol legalább mulatságosat
játszanak.



A KIVEL AZ EMBER PÁRBAJT AKAR VÍNI.

Az öreg Lapussának a nappal és éjjel minden órájában kell valakit
rendelkezése alatt birni, a kinek nyugta ne legyen miatta.

Esti hét óráig eléggé eluntatta családját, akkor Lángainé szinházba
megy. Henriette a nevelőnővel a nagy teremben zongorához ül, a gyereket
lefektetik. Clementine és a cselédség vacsorál, senki sem marad nála,
akkor következik azután az éjjeli őr hivatása.

Az éjjeli őrök sorsát soha sem irigylettem; éjszaka sötétben, magányosan
végig botorkálni az emberjáratlan utczákon, hallgatni saját lépteinek
viszhangját, meg az alabárd kopogását, várni egyik órát a másik után s
kiabálni fenhangon kegyes mondásokat, mikre épen akkor senki sem
hallgat, mert minden ember alszik; hideg szélben, zivatarban
kapumélyedésekben meghúzni magát, boltküszöbökön, kemény kőlóczákon
panaszos negyedórácskát bólintgatni, – biz ez nem valami mulatságos
dolog; de mégis százszorta mulatságosabb, mint éji őrnek lenni Lapussa
Demeter úr oldala mellett; nem is hiszem, hogy akadjon rá több annál az
egy embernél, a ki már benne van, s ha az el talál szökni, nem tudom,
hol kapnak másikat?

Ennek a szerencsétlennek az a terhes hivatala, hogy esti nyolcz órától
kezdve reggeli hatig Lapussa úr ágya mellett üljön s neki mindenfélét
felolvasson.

Demeter úr nagyon rossz alvó; egész éjjel alig alszik egy órára való
igazi álmot, szemeit csak akkor tudja behunyni, mikor már valami
felolvasás nagyon elkábította a fejét, akkor aztán egy kis időre
elszenderül; de a mint csendesség támad, megint fölébred és nógatja a
frátert hogy olvasson tovább, minek hagyta el?

A fráter egy ötvenen túl levő vén diák, a ki emlékezetet haladó idők óta
mindig kéziratok fáradságos lemásolása után élt, jámbor együgyű ember,
életében mindenféle hivatalba próbált már bejutni, folyamodott városhoz,
vármegyéhez, cancellistának, porkolábnak, expeditornak; szerkesztőkhöz
korrektornak, újdondásznak, kihordónak; szinházhoz rendezőnek,
ügyelőnek, jegyszedőnek; mágnásokhoz titkárnak, ispánnak, nevelőnek;
vasutakhoz pénztárnoknak, konduktornak, colporteurnek, a nélkül, hogy
valahol valami törekvését kivánt siker koronázta volna, míg végre ötven
és egynehány esztendős korára utolérte az a szerencse, hogy e biztos
állomáshoz jusson, melybe az által keveredett, hogy egy szerkesztő
megtudta, hogy Lapussa Demeter ilyen meg ilyen felolvasót kerestet s
berecommendálta szegényt.

Nem értett ugyan egyéb nyelven, mint magyarul, diákul és tótul, azt is
mind a hármat egymással keverve, németül épen csak olvasni, érteni nem;
de hisz erre nem is volt szükség, mert olvasnia nem a saját épülése
végett kellett.

Ez a jámbor ember tehát éjről-éjre abban őszült, hogy Lampel Róbert
kölcsön-könyvtárából a mi csak németre fordított franczia regény van,
azt mind sorban felolvassa Demeter úr előtt, a nélkül, hogy maga egy
szót értene belőlük. Demeter úr természetesen saját könyvtárt nem
tartott, mert hiszen ez neki csak orvosság volt, s ki tartana külön
gyógyszertárt magának?

Ezért kapott a felolvasó szabad kosztot és kvártélyt s hónaponkint tíz
forintot készpénzben; nappal nem volt neki szabad bejönni a szobába.
Eleinte az ásítozás is meg volt neki tiltva, mert Demeter úr kénytelen
volt mindig utána tátongani, de miután ezt ki nem állotta, inkább
felmondott: hát később a szabad ásítás is bele foglaltatott a
szerződésbe.

Azon az éjszakán, melyen János úr oly nagy haraggal ment el hazulról,
különösen álmatlan volt Demeter úr; már nem tudom, Monte Christo
tette-e? a miből a jámbor Margari épen akkor olvasta fel az első
kötetet, vagy az a nyugtalanság, hogy vajjon mi nagy dolgokat fog
elkövetni János?

Máskor a szegény Margarinak csak akadt egy kis pihenése; ha észrevette,
hogy Demeter úr kezd hosszúkat lélekzeni, ő is letette fejét a könyvre s
rögtön elaludt, míg aztán a felébredő zsarnok újra felcsengette álmából,
hogy olvasson tovább; de most egy pillanatra sem hagyott neki békét.

Monte Christo már jócskán ült a tömlöczben, midőn Lángainé hintaja
visszajött a szinházból; ekkor Demeter úr becsengeté a pitvarnokot, ha
János úr nem érkezett-e szinte haza? Nem; volt rá a felelet. Igaz, hisz
ő a másik szinházba jár. Lessék meg, mikor lesz annak vége? Azonban
tizenegy óra lett, János még sem jött meg; ez alatt Monte Christo
szomszédja csinálta a vonalakat a tömlöcz padlatán; azt szerette volna
Demeter úr bővebben megmagyaráztatni magának:

– Hogyan lehet az, Margari?

– Instálok alázatosan nagyságos úr, ezt nem értek.

– Jól van, folytassa.

Valahányszor a kaput nyitották oda alant, Demeter úr mindannyiszor
becsengette a pitvarnokot, hogy nem János úr jött-e meg? Egyszer sem az
jött. A pitvarnok mindannyiszor az ágyból ugrott fel, folyvást borzasabb
fővel, durczásabb képpel jelenve meg a szobában és átkozva magában azt a
bakter diákot, hogy még sem tudja elaltatni azt a vén embert, ez pedig
irigyelte a szolga állapotját, a kinek legalább szakaszonkint lehet
átaludni az éjt.

– Folytassa hát Margari tovább.

Monte Christo kilökette magát halottképen egy zsákba varrva a tengerbe.

– Merte volna-e azt maga megtenni, Margari? kérdezé közbeszólva Demeter
úr.

– Ha sok pénzem volna, nagyságos úr, instálok; de az ilyen szegény
ördög, mint én, örül, ha élhet, viszonzá Margari, mely válasz persze a
«nem értett» szöveghez semmiféle viszonyban sem állott.

– Jól van, együgyű ember; olvassa tovább.

Margari nagyot ásított, nyujtózkodni is akart, de akkor eszébe jutott,
hogy hónalj alatt ki van szakadva a kabátja, az majd még nagyobbat
szakad, hát ezt abba hagyta s folytatta a keserves munkát.

Monte Christo már szárazra is úszott. Margarinak majd leragadtak a
szempillái, de az öreg úr még sem álmosodott el; egyszer ismét
becsengeté a komornyikot, hogy nézzen fel a háznál lakó orvoshoz, nem
hivatták-e hirtelen valami veszélyesen megsebesült emberhez? A komornyik
sem egészen értette a dolgot, az orvos is álmos volt, a hogy
felköltötték s kicsinyben mult, hogy eret nem vágott a komornyikon, míg
az fel birta világosítani, hogy nem ő róla van szó, hanem az öreg úr
álmodott valamit ébren.

No hát! – izent neki az álmából felvert doktor valamit, a mit a
pitvarnok bizonyosan nem mondott el odabenn.

A János úr által tett fenyegetőzés egész éjjel nem hagyta Demeter urat
aludni, aztán meg a szegény Margarit sem. Egy-egy érdekesebb hely
megragadta az öreg figyelmét, akkor elfelejtette János párbaját,
például, mikor Monte Christo megleli azt a tömérdek kincset a szigeten.

Ekkor felköltötte Margarit, hogy hozzon egy mappát, keresse meg rajta,
hol van a Monte Christo sziget? Margari kereste azt minden tengeren,
utoljára még a szárazföldön is, de csak nem találta meg. Mikor már aztán
nagyon megunta a keresést, azt indítványozta, hogy majd ir ő holnap
délután mindjárt magának Alexander Dumas úrnak, hogy fedezze fel a
nagyságos úr előtt, hol volt az a sziget és hogy megvan-e még?

– Jól van, maga nagy ostoba; olvasson tovább.

Margari nagyot sóhajtott, felnézett a fali órára; de soká üti azt a
hatot! Egyszer aztán olvasás közben csakugyan ütötte a hatot. Margari
ott menten a sor közepén megállt, belehúzott a körmével, hogy
ráismerjen: melyik szónál kezdje estére? fület csinált a lapnak s betevé
a könyvet.

– No! hát a vége? szólt neheztelő bámulással Demeter úr.

– Instálok alázatosan, szólt Margari alázatos rendületlenséggel, hat óra
után nincsen a konvenczió! – Azzal jojczakát kivánt és elment.

Demeter úr dühbe jött, káromkodott, föltette magában, hogy rögtön
elcsapja, arra azután fényes reggel elaludt és három óra hosszat aludt
mély narcoticustetsz halott álmot, a mikor aztán a házat el lehetett
volna körüle bontani, arra sem ébredt volna fel.

Tíz óra tájon fölébredve, első dolga az volt, hogy János úr után
tudakozódjék. Még akkor sem jött haza. Erre elküldé a pitvarnokot a
kapitányi hivatalhoz, hogy jelentse fel, miszerint az ő fia János és
Hátszegi úr (lakik az Angol királynő vendéglőben), párbajt akarnak víni,
a hatóság tudja ki, hol és mikor? és minden áron akadályozza meg. A
feljelentésre egy biztos rögtön bérkocsiba veté magát s nyargalt
lóhalálában; félóra mulva aztán egy hajdú azt az izenetet hozta vissza a
komornyiknak, hogy tiszteli a biztos, máskor tegye bolonddá az öreg apja
lelkét, de ne őtet; a miből azt is lehetett érteni, hogy a párbajról szó
sem volt, vagy pedig azt, hogy mind a ketten megölték már egymást, el is
vannak régen temetve: későn jött a denunciatio.

Szerencsére úgy délfelé haza érkezett maga János úr, egy kissé olyan
ámolygós állapotban, mint mikor az ember valakit korán reggel éhomra
megölt, vagy pedig mikor egész éjjel ivott.

A család tagjai tegnapról megint együtt ültek már szokás szerint Demeter
úr szobájában s hallgatták annak boszantásait, midőn hírül jött János úr
hazajötte. Demeter úr rögtön hivatta magához. Eleinte azt izente vissza,
hogy ő most lefekszik, mert alhatnék, a mi délben elég képtelen beszéd
még a leggazdagabb embertől is, egy második küldetésre egy pár pofont
igért a pitvarnoknak, csak miután harmadszorra Clementine menesztetett
át hozzája azzal a szóval, hogyha nem jön, beteg édes atyja fogja magát
odavitetni hozzá, akkor jelent meg nagy haragosan.

– No te! te dühös vérengző ember! hát megtörtént? végbe ment?

– Mi történt meg? kérdezé János, szörnyen elmeredt szemekkel.

– Ahá! Idegenek vannak jelen, azok előtt nem beszélhetsz; Clementine,
miss Kleerri, távozzanak egy kissé a mellékszobába. No, már most
szólhatsz.

– De ugyan mi a csodát akarod, hogy szóljak?

– Henriette! menjen ki maga is. Gyermekeknek nem kell mindent megtudni.

Henriette is a többi után ment, csak Lángainé maradt ott. Rébuszokat
fejtegetett.

– De mit akarsz te én tőlem megtudni?

– Hát az az affaire: az a rencontre Hátszegivel? Felkerested,
találkoztál vele?

– Oh! úgy? Persze, hogy felkerestem, most is tőle jövök; egész éjjel
együtt mulattunk az angol királynőben. Mondhatom, famosus egy ficzkó,
derék, charmant gavallér. Valóságos eredeti noble ember. Délután be
fogom nálatok mutatni: meglátod Matild, neked is meg fog tetszeni. Hanem
most adieu; aludni kell mennem, mert egész éjjel nagyon sokat
pezsgőztünk együtt. Oh, ez nagyon-nagyon jeles ember.

Demeter úr nem felelt rá semmit. Összeszorítá vékony ajkait s fejével
nagyokat bólintgatott. Senki sem tett rá semmi észrevételt. János úr
mehetett aludni tetszése szerint.

Csak eltávozta után kis időre szólítá meg Lángainét az öreg.

– Mit csinálsz, Matild?

– Egy rébuszt találgatok, a mi az Irisben jött.

– Nem találod furcsának, a mit János mondott?

– Eszemben sincs, hogy törjem rajta a fejemet.

– Hm. Én gondoltam valamit.

Lángainé tetszésére bizta, hogy elmondja-e a mit gondolt, vagy
elhallgasson vele?

– János vissza akarja adni a tromfot Hátszeginek; ide akarja csalni,
hogy majd mikor az délután eljön, előbb megvárakoztassa az előszobában,
azután azt üzenje ki neki, hogy ma nem fogadhatja el, jőjjön holnap. Így
van az kicsinálva bizonyosan. Oh, János okos fiu, nagyon okos fiu! De én
mindig kitalálom előre, hogy mit akar?

Ez önelégült conjecturára még el is mosolyodott az öreg úr.

E pillanatban valaki félig benyitotta az ajtót s egy borzas fő
bekukkantott rajta és hirtelen széttekintve, megint vissza akart
húzódni. Már késő volt. Demeter úr észrevette; úgy szokott feküdni, hogy
a tükörből minden bejövőt meglátott.

– Ahán, Kálmán! Hát miért nem jösz be? Nem látsz, mi?

– Nem téged kereslek, hanem Henriettet.

– Gyere ide, ha parancsolom!

Kálmán erre aztán egészen belépett az ajtón, a hátával be is akarta egy
párszor újra csukni, de nem ment a kilincsbe, aztán csak úgy hagyta.

Szakasztott mása volt Henriettenek arczvonásaiban, csakhogy fekete
szemei szilaj tétovával jártak össze minden tárgyat, mint a vadrigóé,
mely kalitjából kiszabadulva, egy percz alatt azt nézi, merre van itt
valami elkapni való? vagy nincs-e egy macska, mely őt elkapja? vagy egy
nyilás, melyen kiröpüljön, vagy egy buvóhely, a hova eltünhessen?

– Gyere ide; mi kell neked a Henriettel?

Kálmán nagyot pillantott azokkal a szilaj szemekkel, egyet nyelt utána,
azalatt elkészült azzal, a mit felelni szükség.

– Hát hogy a pensumomat nézze által, nincs-e benne valami hiba?

– He, te vén kamasz! Nem szégyenled egy leánynak mutatni a leczkédet,
nem szégyenled, hogy az többet tud, mint te?

– Te még annyit sem tudsz.

– Mit? Így kell velem beszélned, te semmirekellő? Nem félsz tőlem?

A gyerek vállat vont.

– Az iskolában úgyis eleget koplalok büntetésből, mikor a leczkét nem
tudom. Attól meg nem ijedek meg, hogy kitagadsz, mert most is nyári
kabátban járok télen.

– Igen, mert eladtad a télit, semmirevaló! Szép azúr kabátod volt.

– Oh persze! ócska volt, nem adtak érte többet két huszasnál, az is
lyukas volt az egyik, megcsalt vele a zsidó.

Demeter úr a fogait szítta, Lángainé megfeddé a fiut:

– Kálmán, Kálmán! ne feleselj öreg atyáddal, az nem illik.

– Így van nevelve, szólt mérges leptetéssel az öreg, ezek voltak derék
atyjának drága nevelési elvei. Épen olyan, mint az apja.

A fiunak erre a szóra könybe lábadtak a szemei, félre fordítá arczát,
hogy azokat az öreg ne lássa s ajkába harapott, hogy sírva ne fakadjon;
az fájt neki nagyon, ha azt mondták, hogy az apja is olyan ember volt,
mint ő.

– Nos, mutasd azt a pensumot.

A fiu szótlanul nyujtá oda az összezavarodott irkát.

Az öreg szemüvegét vette és belenézett:

– Ez nem a te irásod!

– Hát kié?

– Én ismerem, hogy kié.

– Biz azt nem ismered.

– Ahán! ugy-e elfogtalak? Tehát még sem a tied, mert téged csak
ismerlek.

– Ugyan add vissza, aztán bocsáss.

– Oh nem, majd megmutatom valakinek, aztán megtudom, jól van-e fordítva,
hogy mire mentél már? hogy nem hiába költöm-e rád azt a sok pénzt?

– De ha azt hiszed, hogy nem én irtam.

– Most takarodjál! Az irás itt marad.

Kálmán duzzogva ment odább, nyitva hagyott maga után minden ajtót s
odakünn rögtön elkezdett hangosan fütyülni, a mit Demeter úr ki nem
állhatott.

Becsengette a komornyikot, teremtsék elő Margarit rögtön.

A jámbor férfiu ekkorra már kialudta magát s megijedt, hogy megint
felolvasás lesz a dologból, azonban engedelmeskedés az első erény egy
jól rendezett statusban.

– Méltóztatja parancsolni.

– Jőjjön ide csak, Margari; maga tud diákul, fordítsa le nekem Kálmánnak
a pensumát magyarra.

Margari előbb végig nézte az irást, hogy sok-e? nem kellene-e érte külön
diurnumot kérni? Azonban csak egy oldal volt. Elmondá a tartalmát híven.
Valami ártatlan chria volt arról a themáról, hogy «beatus ille, qui
procul negotiis» stb.

– Jól van no. Elég, elég már. Nincs benne valami hiba? Csak azt akartam
megtudni.

– De igen is. Itt a poema fölül hibázik a két punctum, aztán meg a
helyett, hogy «putabam» szebb lett volna így irni, hogy «arbitratus
sum».

– Jól van. Adja vissza Kálmánnak az egzerczicziumot. Aztán ide
hallgasson: ha szép szerével hozzáférhet, kerítse kezébe a Kálmánnak a
többi gyakorlatait is és hozza ide nekem.

Kap érte jó ajándékot.

– Igenis, mindjárt, kérem alássan.

Az «ajándék» szóra a jeles férfiunak egyszerre nagyon gyorsak lettek a
lábai; azt vélte, hogy a feladat teljesítésének legegyenesebb útja leend
Kálmán úrfit directe megrohanni és inhibeálni neki a nagyatyai
parancsolatot, hogy minden archivumát rögtön adja ki, mert abban
gyönyörködni akarnak.

Erre aztán kapott Kálmán úrfitól egy olyan előre nem sejtett pofont,
hogy megcsendült bele a füle, melynek következtében nagy lármát csapott
odakinn, fenyegetőzött, hogy panaszra megy a professorokhoz, s e gonosz
szándékától nem is állt el addig, míg Henriette, megtudva az öcscsét
fenyegető veszélyt, névnapra kapott szűz Máriás aranyát neki nem
ajándékozá, hogy csak hallgasson el és ne mondja senkinek, hogy Kálmán
bántotta. (De azért csak még is eldicsekedett vele adandó alkalommal
mindenkinek, ha nem is panaszképen.)

János úr az egész délutánt apja szobájában tölté, még a kávéházba sem
ment. Bizonyosan várta a revanchera való alkalmat.

Untából azt találta ki, hogy unokahugának kezdett el udvarolni. Odaült
mellé, a kezét czirógatta, megjegyezte rá, hogy milyen szép fehér a
bőre; kérdezte tőle, hogy miért nem visel már angol fürtöket, mikor azok
olyan jól illenek az arczához? az angol misszt is belevonta a
discursusba, megtudakolva tőle, hogy Henriette tökéletes-e már az angol
s franczia nyelvben? sok hiányzik-e még, hogy virtuóz legyen a zongorán?
példálózott, hogy bizony jó lesz sietni mindenféle tanulni valóval, mert
már Henriette nem gyermek, ide s tova egyet gondol s elrepül, akkor
aztán, ha az ember egyszer már asszony, nem sokat tanul.

– Apropos Henriette, van-e már választottad, he?

Henriette sokkal jobban félt tőle, mint hogy e kérdésre elpirult volna,
hanem inkább gyanakodva nézett fel rá félénk szemeivel s nem felelt neki
semmit.

De felelt helyette az öreg úr, jól összeszidva Jánost.

– Te félbolond! te egész bolond! Miről beszélsz te annak a gyereknek?
forgasd el a fejét! a nélkül sincsen a helyén. Iskola kell még annak,
nevelőház, nem férjhezmenés; te vén szamár! csak te biztasd. Az én
akaratommal, Lapussai Demeter akaratával, öt esztendeig, értsd ötig! se
kérő, se más széltoló nem teszi ide a lábát Henriette végett, érted!

János felkaczagott e mérges fenyegetőzésre; tréfának vette az egészet s
azzal, mintha Henriette egészen az ő védencze volna, bizalmas pártfogó
arczczal mondá neki:

– Ne félj hugocskám, majd hozok én neked vőlegényt, olyat, hgy a
nagypapa a mankóját veszi, úgy szalad eleibe (az öreg közbeordított
valamit, János túlkiáltotta kaczagva), ha pedig nem akar hozzáadni, hát
elszöktetünk!

Azzal nevetve, mint a ki jó szíve túlbuzgalmával nem bir, átölelte,
megcsókolta Henriettet, azzal a rúgkapálózó öreghez futott, azt is
összecsókolta, aztán Matild felé lépett, de az előre megmondá neki, hogy
«engem már ne csókoljon meg, köszönöm!»

Henriette e nagybátyai hízelgés után kétszer-háromszor összeborzadt,
mint a kinek valami undorító orvosságot kell bevenni s előre megérzette
a szagát.

A pitvarnok félbeszakítá e kedélyes családi enyelgést, jelentve, hogy ő
nagysága báró Hátszegi úr kivánja tiszteletét tenni.

Demeter úr most egyszerre könyökére emelkedett, hogy János arczára
lásson, vajjon mit fog tenni? Kilöketi az inasokkal Hátszegit a házból?
vagy azt izeni, hogy várjon az előszobában, a hogy ő várt nála? hogy
jőjjön holnap? Oh bizonyára János ilyesmit fog tenni, mert János nagyon
büszke ember.

János úr pedig mindezek helyett azt tette, hogy maga rohant ki az ajtón
az érkező vendég eleibe, fenhangon kiáltva messziről eléje:

– Oh kérem alássan. Kedves tisztelt barátom uram, minek ez a czeremonia
mi közöttünk, csak tessék egyenesen jönni akármikor hozzánk, báró úr,
kegyed előtt nem vagyunk idegenek! stb. stb.

Azzal karon ragadta érdemes vendégét s diadaltól ragyogó orczával
vezette őt be családi szentélyükbe, bemutatva őt örömtől egészen
elfulladt hangon.

– Méltóságos báró Hátszegi Lénárd úr, legkedvesebb barátom.

Azután azt az ügyetlenséget követte el, hogy az atyját és unokahugát (a
kit közelebb ért) egymásután felnevezte a vendég előtt, végre Matild
felé fordult, hogy azt is bemutassa neki, de már az akkor olyan képet
mutatott rá, mint a márványhölgy Zampában, hogy János elébb jónak látta
megkérdezni halkan: mi tetszik? Mire az az odahajló fülébe azt súgta:

– Tanuld meg, hogy ne mutasd be a vendégnek a házi asszonyt, te
ügyetlen!

János először megijedt e czímtől, másodszor haragudni akart érte, hanem
harmadszor jobbnak látta mosolyogva fordulni Hátszegi báró úrhoz, a ki
udvariasan kisegíté zavarából, mondván:

– Van szerencsém ő nagyságát tisztelhetni; több ízben volt alkalmam
elmerengeni páholyában látott méltóságteljes arczvonásain.

– Tessék helyet foglalni…



A KEDVES EMBER.

Báró Hátszegi igen kedves ember.

Van szép, férfias büszke arcza, erőteljes alakja, szabadon mozog,
beszél, szemei ragyognak, magatartása úri, kifejezései válogatottak;
valódi gavallér.

Demeter úr egészen meg volt tőle igézve, ámbár Hátszegi ő vele nagyon
kevés discursust kezdett; már csak illem szerint is legtöbbet
foglalkozván a jelenlevő özvegy delnővel.

Miről volt szó, arra bizony már senki sem emlékezik; mindenféle
hiábavalóság: bálok, estélyek, lófuttatás.

Henriettet meg sem szólították, János úr belebeszélt mindenbe, nem
hallgatott rá senki, hanem azért nagyon jól mulatta magát.

Mikor Hátszegi eltávozott, ragyogó arczczal kérdezé Lángainétól:

– Nos, hogy tetszik neked ez a fiatal ember?

– Szeretném tudni, szólt válasz helyett Lángainé szúrósan, hogy mi okod
volt neked ezt a fiatal embert nálunk bemutatni?

– Nos, nem derék gavallér ember-e?

– Te azt mondtad tegnap, hogy semmiházi.

– No, az nem igaz; mondtam, de nem igaz.

– Azt mondtad, hogy csavargó.

– Mit? én mondtam? az lehetetlen! azt én nem mondtam.

Demeter úr interveniált békés úton.

– No, mondtad János: így mondtad; hanem akkor haragban voltál, az ember
olyankor sokat mond.

– Au contraire! igyekezett János magát tűzbe hozni, nem csavargó, sőt a
legelső földesúr a Hátszeg vidékén. Hogy mondtam volna én olyat?
Kastélya, vára van: egy dynasta, egy valóságos dynasta a maga
kerületében; olyan úr, mint egy kis herczeg, akkor én bolond lehettem,
mikor azt mondtam, hogy csavargó…

– Tegnap ki akartad híni párbajra, folytatá Lángainé a csipdőzést.

– No persze! Majd mindjárt, minden bagatelle miatt! Aztán ha volt is
valami haragom ellene, vannak körülmények, a mik közt az ember kibékül.

– Ha az ember űzér, ugy-e? s ha az embernek eladó háza van, a mire
alkuszik?

– Azért sem űzér! Hát azért sem eladó ház! kiálta felpattanva János úr,
ha már akarod tudni! (aztán egyszerre leszállt a hangjával) hanem valami
egészen más. Sokkal fontosabb dolog.

– Vagy úgy? szólt gúnymosolylyal Lángainé s szánalmas tekintetével
iparkodott Jánost megrendíteni. (Azt gondolta magában: ez megint egyike
azon járdataposóknak, a kikhez az én János bátyám engem minden áron
férjhez akar adni, a kiket rám akar disputálni, csakhogy elmenjek a
háztól, míg az öreg él. Jól esnék neki, ha beleszeretnék; de azt nem éri
meg János barátom, mert a míg atyánk él, addig nem megyek másodszor
férjhez.)

– Tehát valami Nagy Sándor, a ki hódításra indult ki; a ki nem házat,
hanem háztüzet jött nézni.

– Igen. Olyas valami. Kitaláltad; hanem azért mégis tévedni méltóztatol.

– Azon csak örülök.

Demeter közbeszólt gúnyoros hangnyomattal:

– Matild nem megy férjhez senkihez: nagyon szereti az apját, nagyon jól
érzi magát itthon.

– Oh hohó! nevete János hetykén! Nem Matild hugomról van szó! épen róla
nincs szó.

– Azt remélem is, szólt fönségeskedő kenettel Matild; ha én kezemet
akarom nyújtani valakinek, azt majd én választom magamnak. És arra nem
elég valakinek két szép fekete szemének lenni, hogy az én figyelmemet
megnyerje; és nem elég néki a tavalyi bálokról tudni beszélni, meg lovon
tudni ülni; hanem annak egy kis characterének kell lenni, annak
becsültetni is kell a világ előtt, hogy ő legyen rám nézve szerencse, ne
én ő reá.

János tízszer is bele akart vágni a beszédbe; mikor vége volt, kitört
belőle a szó:

– De ugyan kérlek, nincs rólad szó! Egy szó sincs te felőled. Ne
védelmezd magadat: nem akar senki elrabolni; ülhetsz békével a pamlagon,
s vetheted a passiencet itéletnapig; Hátszegi báró nem azért jött ide,
hogy téged elcsábítson.

– Akkor hát a te űzményed az egész s mit csinálsz miszteriőz dolgokat
belőle, hogy ez meg amaz a titkos szándéka van itten?

– Hát hisz azért lehet.

– Mi lehet?

– Lehet a báró háztűznéző.

– Ha nekem nem kell?

– Hahaha! Frau von Lángai azt képzeli, hogy ő van egyedül a háznál, a
kit meg lehet kérni.

Lángainé széjjelnézett a szobában, mintha meg akarná tudni, hogy ki van
hát még itt valaki, a ki a báró óhajtásainak tárgya lehessen? de biz ő
nem vett észre arra való embert sehol.

Megrázta a fejét, egyet rántott a vállán, mint a ki nem is reméli, hogy
megértsen valamit a dologból. Egyszer azonban szemei véletlenül
összetalálkoznak Henriettéivel. Az a zila tekintet a leány arczán első
pillanatra feltünt előtte, a másik pillanatban már tudta, hogy testvére
mit akar? a harmadikban pedig többet tudott, mint ő.

Az első pillanat elárulá neki, hogy Henriette hamarább megértette János
szavait, mint ő; a második azt, hogy János Henriette számára hozott
vőlegényt; és a harmadik azt, hogy Henriette azt a vőlegényt utálja.

– Kérem, missz Kleerri, fogjanak a zongoraleczkéhez, Henriette mindent
elfelejt, a mit tudott.

A missz és Henriette szót fogadtak, s eltávoztak a harmadik terembe;
hanem ezúttal a missznek a szokottnál is több baja volt a
kisasszonynyal, a ki nagyon hibásan játszott.

Mikor egyedül maradtak, Lángainé szokott csendes, leptető hangjával
szólt oda Jánoshoz:

– Tán csak nem Henriettet akarod férjhez adni?

– No és miért nem?

– Mert még gyermek, mert még iskola kell neki, nevelőház, nem
férjhezmenés; öt esztendeig: érted? ötig ráér kérő jönni a Lapussai
házhoz. (Itt egy éles oldal-tekintetet vetett Demeter úrra, ki
kényelmetlenül fordult fekhelyén jobbról-balra, a mint leánya saját
szavait ismétlé előtte.)

– Ah, persze! Henriette már tizenhat éves.

– De gyönge, beteges, idegbeteg…

– Mint asszony egészséges lesz.

E massziv észrevételt Demeter úr is jónak látta megerősíteni.

– Te is olyan beteges voltál, mikor férjhez adtunk.

– S milyen boldog voltam azóta, ugy-e? válaszolt rá szemrehányólag az
özvegy.

– Igen, de a báró igen derék férfi! (ezt is az öreg mondta, értette
alatta: nem olyan nyomorék, mint a te férjed volt).

– Vagy úgy? tehát ez az a mexikói vőlegény, a kit János igért, hogy a
nagypapa mankóit kapja, úgy szalad eleibe? akkor ki akartad Jánost
kergetni a szobából e szavakért…

A két férfi azt látva, hogy az asszony nagyon szegletbe szorította őket,
közönséges emberek szokása szerint, azzal szerze magának menekülést,
hogy egyszerre ordító hanggal támadt rá mind a kettő, duettben kiáltva:

– Mit akarsz te? mit akarsz?

Lángainé kerekre felnyitotta a szemeit, úgy nézett rájuk, ezzel mutatva,
hogy a nagy hangkifejtéstől meg nem ijed.

– Mit akarsz?

– Olyan nagyon kiabálni semmiesetre sem, mint ti ketten, hogy földszint
és a második emeletben is meghallják, mit beszélünk? és ha ti nektek
semmi egyéb szándékotok nincsen, mint Pauline, meghalt testvérünk egyik
gyermekét lerázni nyakatokról, akkor ennek sem akarok ellentmondani.
Szegény Pauline, mindig azt mondta, hogy ha meghal, a leányát én rám
hagyja. Én mindig azt mondtam rá, hamarébb meghalok én… Jól van János,
jól van.

– De én meg nem foghatlak! kiálta közbe János mentegetőzve, én nem
tudom, mi bajod. Ha én Henrietteről így gondoskodom, ha én megismertetem
egy derék, gazdag, szeretetreméltó főnemes úrral, a ki el akarja venni,
a ki által egész családunk emelkedni fog, hogy neked ez ellen mi
kifogásod lehet? azt én meg nem foghatom.

– Úgy van! erősíté Demeter úr is, fekhelyén felülve, hogy bátrabban
harczolhasson. Mi oka lehet ezt ellenezni?

– Én nem ellenzem. Csupán bámulok rajtatok, kik mint valami gyermekek,
minden órában változtatjátok a véleményeteket. János tegnap sehonnainak
nevez egy embert, elmegy, hogy kihíjja párbajra s visszahozza mint
kedves barátját s unokahúga kérőjét; te papa egy óra előtt iskolába
akarod küldeni a gyereket s most arra gondolsz, hogy férjhez add…

– De hát leczkézni akarsz te minket? Kiálta közbe durván az öreg úr.

– Azt nem, viszonzá Lángainé rendületlen nyugalommal, minden szótagnak
egy kimért fél másodpercznyi időt engedve, hanem annyit mégis megvárok
tőled, mint nagyapától, mint Lapussa Demetertől, hogy ha unokádnak
kérője akad, elébb utána járatsz, hogy ki az és mi az? mert János
barátunk csalatkozhatik, a midőn azt hiszi, hogy kedves barátja
szeretetreméltó gazdag főúr. Az, hogy szeretetreméltó, derék ember-e?
nem tartozik rád, de azt csak mégis tudnod kell, hogy mint áll? mert
lehet valakinek kastélya, vára és azért lehet fülig adós. Ilyen esetben,
ha főúr, annál nagyobb baj neked, mert annál nagyobb követelései lesznek
irányodban. Egy családunkba jött ruinált báró neked nagyon sokba
kerülhet.

János elsárgult a méregtől; alig találta meg, hogy mit mondjon ellene?

– De hogy állíthatsz ilyet valakiről, a kit nem ismersz?

– De a kit te sem ismersz.

– De én jól tudom…

Itt már Demeter úr is közbevágott; ezúttal Matildnak volt előtte igaza.
Le is feküdt mindjárt megint hanyatt, onnan itélt.

– Te nem tudsz semmit, János. A mit te tudsz, azon el nem indulok. Ebben
Matildnak igaza van. Majd elhivatjus Sipos urat, a fiskálist; ő ért az
ilyenhez, ő majd utána jár és megtudat velünk mindent; azt meg kell
tudnunk, hogy a báró mint áll!

Erre János felugrott; csaknem ríva fakadt mérgében, s egy dühös
oldalpillantást vetve Lángainéra, megesküvék, hogy most rögtön rohan
egyenesen Hátszegihez s megmondja neki, hogy többet soha be ne tegye a
lábát ehhez a házhoz! de még őtet magát sem egyhamar látják meg ebben a
szobában, azt tudja!

Persze, hogy másnap karonfogva hozta a bárót látogatásra s azontúl
mindennap kétszer jött látogatni Hátszegi; lassankint megosztotta
figyelmét az özvegy és a fiatal leány között, utóbb határozottan az
utóbbira fordítá kitüntetéseit. Mindennapos vendég lett a háznál.

Hanem azért akármilyen mindennapos vendég volt a háznál a báró, titokban
ki voltak adva az utasítások, hogy tekintetes Sipos úr tudja meg
hegyéről tövére, vajjon voltaképen csakugyan olyan derék ember-e ő
intensiv értékben is, a milyennek kívülről látszik? értsd: a kamatját
költi-e, vagy a kapitálist?



MIRŐL GONDOLKOZNAK A GYERMEKEK?

Két hét mulva mindenki el volt ragadtatva a báró személyes kellemei
által.

Azt meg kell neki adni, hogy igen kellemes társalgó; mindig vidor,
eleven, élczes és bátor; az öreg urat sokszor megnevetteti; Demeter úr
alig várhatja már, hogy jőjjön. János úrnak nagyon tetszik, hogy
parádézhat vele; mikor kocsizni megy a városerdőbe, mulhatlan eset, hogy
őt is magával vigye. A szinházban mindennapos nála a páholyban s beszél
vele fenhangon, hogy észrevegyék. Sőt már sikerült is neki egy párszor
mindenféle mágnásokkal megismerkedni általa, kik azóta az utczán is
kalapbillentést váltanak Jánossal. Ez volt az ő valahai óhajtása.

Azt is megtudták már Hátszegiről, hogy vagyoni állapotja valóban szilárd
lábakon áll, váltóit soha sem látni a piaczon; űzérek nem találkoznak
vele; mindig kész fizető és soha zavarba nem jön, a hogy más földesurak
szoktak, kiknek ha egy évben leszáll a termékek ára, fitymálja a kupecz,
mindjárt kiesik a föld a lábok alól; Hátszegi pedig roppant birtokaiból
a mit összegyűjtött, engedi raktárban állni, nem szorul rájuk, akkor ad
el buzát együtt, mikor jó ára van. Ez a legbiztosabb mérlege a szilárd
vagyoni helyzetnek. De azonkívül is feneketlen mélységű pénztárának kell
lenni. Egy bécsi bankár, Demeter úr ügyfele, beszélt róla egy esetet,
hogy egy ízben Bécsben járva, ő is tréfából megkisérté a börzén a
promesse-játékot s valami űzérrel szerződött, hogy ekkor és ekkor a mai
áron átvesz tőle ezer darab hitelrészvényt. A határidőre a részvények
pár forinttal alább szálltak és így tulajdonképen a báró vesztett tán
kétezer forintot; szokás az ilyen játéknál csupán a különbséget
egyenlíteni ki, s a vett és eladott részvényeket egyik fél sem látja
soha. Ezúttal azonban a bankárnak más spekulácziója volt; a határnapon
mind az ezer részvényt elhozta Hátszeginek, hogy fizesse ki készpénzzel.
Ez olyan manöver, hogy akkor aztán ugyanazon kalmár alkuszai megjelennek
a szorongatott börze-játékosnál s kinálnak neki pénzt rettentő kamatra
addig a pár napig, míg az átvett részvényeket megint eladhatja. De
Hátszeginél ez nem sikerült; – a mint a részvényeket elhozták neki,
rögtön kifizette az egész roppant összeget, – tán hamis bankókban? oh
nem! – valóságos jó körmöczi aranyakban. A ki annyi aranyat tart kéznél,
az nem bolond ember.

Tehát gazdagsága Lapussáékéval egyenrangú.

Itt eddig meg vannak vele elégedve, mindenki el van általa ragadtatva;
csak Lángainé affektál egy kissé azzal, hogy ő fél tőle; mikor az
asztalnál a kést a kezébe veszi, mindig olyan mozdulatokat tesz vele,
mintha valakinek a szívébe akarná ütni, a mit János úr szerint nyilván
azért mond, mert nem neki udvarol.

– Hát Henriette? Hát a menyasszony?

Őt nem igen szokás kérdezni. Neki még sem esze, sem akarata, hogy ilyen
fontos ügybe beleszóljon, mint saját férjhez menése. Azt tulajdonképen
még meg sem mondták neki, hogy férjhez fog menni, azt csak a
jelenségekből vette észre, s a báró kitüntető figyelméből, a cselédek
suttogásaiból, a családtagok megváltozott magaviseletéből, kik most mind
oly hangon beszélnek vele, mint egy leendő baroneszszel. Aztán
Clementine is annyit fecsegi, hogy mennyi varrni, himezni valójuk van a
kisasszony számára, az a tömérdek fehérnemű, az a sok selyem és csipke;
hat varróleány ül mellette, meg ő maga, még is éjjelt kell nappallá
tenniök, hogy elkészüljenek mindennel, mert szükség fog rá lenni.

Igy szoktatják apródonkint ehez a gondolathoz, míg egyszer azután
Lángainé előveszi, s komoly beszédeket tart neki, hogy mi egy nőnek a
hivatása általában, és mi különösen egy rangbeli nőnek, a ki a
családjának is tartozik, hogy a család mennyire el van azzal foglalva,
hogy Henriette jóllétéről gondoskodjék s reméli, hogy ő is hálával fogja
viszonozni e jó akaratot; miből érthetett annyit, hogy ellenmondásról
szó sincs.

Már ki is volt tűzve a nap, melyen a jegyváltásnak meg kelle történni;
hanem e napot megelőző éjszakán Henriette hirtelen beteg lett, még pedig
oly veszélyesen beteg, hogy a házi orvosért kellett futtatni rögtön.

Ezuttal Lőrincz doktor úr nem aludt, mert épen akkor jött haza valami
betegtől, s azonnal siet Henriettehez. A mint a kórjeleket meglátta,
nagyon megütődött, hirtelen sok tejet, meg olajat itatott a beteggel;
kergette a cselédeket gyorsan a gyógyszertárba, azután kiment a
konyhába, ott minden rézedényt felhányt, megvizsgált gyertyánál, a
szakácsot, mosogató cselédeket lehordta, Clementine kisasszonyt épen
azzal ijesztette meg, hogy mind ennek ő az oka; a mit az ártatlan
teremtés sehogy sem birt magának megmagyarázni.

Az nem volt elég, hanem még Demeter úr szobájába is bement; ott is olyan
inquisitiót tartott, mint valami vizsgáló biró; miből szokott enni, inni
a kisasszony? azt neki mind elő kellett hordani, megmutogatni. Mit evett
tegnap este? czukros befőttet; hol a czukor, hol a kanál? azt mind meg
kellett neki látni.

– De az Isten szerelmiért doktor úr, sopánkodék az öreg Lapussa, csak
nincs talán az a gyermek megmérgezve?

– De igen. Még pedig rézoldattal.

– Hogyan lehetne az?

– Csak úgy, hogy a réz- vagy ezüstedényben benne hagyják az ételt,
például a befőttet s az egyszerre rézoldatot sajátít el.

Ennyi chémiát nem értett az öreg, hogy az ezüstből hogyan váljon ki
rézoldat? hanem azért komolyan megijedt.

– Talán csak nem veszélyes?

Nagy önmegtagadás volna egy praktikus orvostól ilyen kérdésre azt
felelni, hogy «nem».

– Az a szerencse, hogy jókor híttak, reggelre meghalhatott volna bele.

– De meghalni! most, mikor… (azt akarta mondani, mikor olyan jó partiet
csinálhatna).

– Igen könnyen meghalhatna bele. A rézoldat veszedelmes méreg, s ha
nagyobb adagban keveredik az étel közé, alig lehet mentséget találni
ellene. Holnap lejövök és fényes nappal meg fogok vizsgálni minden
érczedényt a háznál. Az ilyen gondatlanság miatt az egész család
veszedelembe jöhet. Különösen nagyságodnak is az a rossz szokása van,
hogy az ételt sokáig állatja és szeret mindenféle aranyos, ezüstös
tálból, pohárból enni, inni, az mind veszedelmes. Legegészségesebb a
közönséges porczellán és üveg; az nem mérges.

– Holnap rendelést fogok adni, minden konyha-edényt újra kell czinezni.

– El kell minden rézedényt hajítani pokolba! indulatoskodék az orvos;
nagyságod csak nem fogja magát örökké halálveszedelemnek kitenni, csak
azért, hogy a rézedények kárba ne vesszenek. Lám, nagyságod ügyvédje,
Sipos úr, csak egy fiscalis, azért mégis ezen esetnél rögtön a padlásra
küldött minden rézedényt.

– Ennél az esetnél? kérdé megragadva a szót az öreg ember.

– Igenis, épen most jövök tőle. Ott épen hasonló eset adta elő magát. A
segédje, egy derék fiatal ember, talán tetszik is ismerni? hasonlóan
réz-oldattal lett megmérgezve; ebben az órában jövök tőle. Ha későn
érkezem hozzá, a fiatal ember oda van, mert az ügyetlen cselédek még
eczetet adtak neki rá inni.

– Ez nagyon különös.

– Persze, hogy különös; két hasonló mérgezési eset egy időben és
mindkettő gondatlanság, edények tisztán nem tartása miatt. Azt már
minden háznál kellene tudni, hogy réz és ezüst edényben nem kell semmi
nedveset sem főzni, sem tartani; rézmozsárban sót nem kell törni; ezüst
pohárból, ha csak belül jól meg nincs aranyozva, nem kell inni, még
vizet sem; mert ha áll, az is olvaszt fel; azután ezüst kanalat nem kell
semmi ételben felejteni, mert abban is van réz.

– Ugy-e bár? Azok az ezüstmívesek mind csalnak.

– Nem csalnak! hanem rezet kell vegyíteniök az ezüsthöz, hogy munkálható
legyen. Ez nem csalás. Azért híják 16 próbásnak, 13 próbásnak és így
tovább az ezüstöt, a mint vegyítve van. Ez így van megállapítva.

– És vajjon az a fiatal ember, az az adjunctus, vagy izé? szinte
veszedelmen kívül van már?

– Oh igen. Ámbátor sokkal nagyobb adagban részesült a méregből, de nála
sokat segített a természet, erősebb testalkotású; hanem a kisasszonynál
bizony veszélyes a baj, szokott ideges szenvedékeny állapota mellett,
úgy hiszem, sokáig meg fogja sinyleni.

– De különös, hogy ilyen egyszerre mind a kettő.

– De jó, hogy egyszerre engemet hivattak. Egy másik orvos, ki
negyedórával előttem volt annál a fiatal embernél, azt hitte, hogy gomba
által történt a mérgezés s ezért eczetet rendelt neki, az pedig jelen
esetnél még neveli a méreg hatását, de én mindjárt ráismertem, mert
nekem ebben nagy praxisom van. A kisasszonynak is nagy szerencséje, hogy
itthon találtak.

– Oh ezerszer köszönjük, szólt meleg hálókabátjába húzva magát Demeter
úr s hálósipkáját fájós szemeire húzva; nagyon lekötelez bennünket
doktor úr. Tudja, mennyire szeretjük Jettit, mindnyájunknak szemefénye.
Én nem mondhatom ki, milyen nyugtalan vagyok miatta. Azt szeretném, ha
doktor úr éjjel-nappal ott volna mellette s ki nem menne a házból. Én
gazdagon megjutalmaznám.

– Hiszen én mindent el fogok követni s ha csak valami véletlen közbe nem
jön, jót állok a siker felől.

– De én mégis nyugodtabb volnék, ha azt tudnám, hogy doktor úr mindig
ott van beteg leánykám mellett.

– Azt is örömest tenném, ha több betegeim nem volnának a városban, a kik
szinte segítségemet igénylik.

– Azokat talán lehetne másra bízni.

– Nem lehet, kérem alássan; köztük veszélyes betegek vannak, különösen
az a fiatal ügyvéd.

– Hisz azt bizhatná valamelyik segédjére, vagy akárkire, hisz annyi
nevezetes orvos van a városban.

– Oh kérem alássan! Ha már egyszer én voltam ott, nem bocsátok mást az
ágyához. Majd, hogy megölje! Ez az én reputatióm dolga már! És ilyen
nevezetes kettős kóreset egyszerre. Oh ezt nem engedhetem másnak.

– No jól van, doktor úr; hát csak kérem, gyógyítsa meg leánykánkat.

– Remélem, mind a kettőt megszabadítandom; most benézek hozzá, azután
visszafutok tens Sipos úrhoz s egy óra mulva ismét itten leszek.

A derék férfiu nem látott ebben mást két nevezetesen összevágó
kóresetnél. Ő jól ismerte az emberi életműszerek rendezetét, a
véredények alkotását, a mérgek hatását és küljeleit, hanem az emberi
szívek titkait kevésbbé.

Az öreg Lapussa Demeter pedig nem tanult sem chemiát, nem anatomiát,
hanem azért látta e kettős kóresetnek olyan diagnosisát, a mit nem
fürkésznek az orvosok.

Demeter úr azonban nem szólt arról senkinek semmit, a mit maga gondolt;
engedte a másnapi orvosi vizsgálatot házánál annak rendi szerint
végbemenni; engedte a rézedényeket padlásra vándorolni, az ezüstöket az
ötvöshöz küldetni, újra aranyozás végett; egy pár cselédet hagyott
elbocsáttatni, a kiket közvetlen hanyagsági gyanú terhelt; a többit
János úr sorban pofozni igyekezett; azt engedte végrehajtásra menni,
pedig János úr az ily merényletekben nagyon szavatartó. Senkit sem
világosított fel arról, a mit maga gondolt.

Hanem Henriette egész betegsége alatt óráról órára értesítteté magát
Demeter úr unokája hogyléte felől. Clementine és egy vén cseléd
felváltva őrködtek ágya mellett; gyakran Lángainé is egész órákat
eltöltött szobájában; a nevelőnő pihent, mert a betegápolás nem
zongoraleczke.

Az meg volt mindenkinek parancsolva, hogy egy pillanatra se hagyják
Henriettet magára s Demeter úr különösen rendeletül adá, hogy Kálmán hat
lépésnél közelebb ne bocsáttassék testvére ágyához; először, mert
hideget visz be, meghűti a beteget, másodszor, mert ostobaságokat
fecseg, könnyen indulatba hozhatja és végtére, mivel hebehurgya gyerek;
ha Henriette valamit megtalálna kivánni, a mi neki nem egészséges, még
lopva odavinné neki; vagy hideg vizet adna neki, mikor annak nem szabad
inni; azért csak maradjon ő távol.

Utoljára is, hetek múlva, a jó Isten meg az áldott természet győzelemre
segíték Lőrincz doktor fáradozásait a méreg hatása fölött; Henriette
kezdett csendesen kiépülni. Nagyon oda volt még, de az orvos biztatása
szerint már minden életveszélyen kívül, a mikor a betegnek apró
kivánságait teljesíteni szabad.

Lángainé az orvos jelenlétében kérdezé a betegtől: nem kivánna-e ezt,
vagy amazt? nincs-e valami étel vagy kedvtöltés után vágya?

A halavány gyermek bágyadtan lehunyta szemeit, mintha azt felelné:
vágynám a sírban feküdni – jó mélyen.

– Unom magamat nagyon, szólt felsóhajtva. Szeretnék valamit olvasni.

– Az nem szabad, szólt az orvos; attól megfájdul a feje. Hanem más
valaki olvashat fel valami vidám regényeket, például Boz Pickquick
klubját; vagy Maryattól Simple Pétert, azok nem izgatók.

– Az jó lesz.

Mindjárt utasítást kapott a nevelőnő, hogy sziveskedjék kezébe venni a
könyvet s olvasson fel Henriette előtt. A Pickquick klubra esett a
választás.

A csaszlaui angol kisasszony nem nagy mulatságát találta a humoristikus
regényben, mit a világ remekműnek ismert el s biz az első fejezetnél
nagyon sokat ásított rajta, a másodiknál még többet. A harmadiknál le
akarta beszélni Henriettet, hogy azt tovább folytassák, mert nagyon
unalmas. Henriette ellenben nagyon érdekesnek találta; missz Kleerri
végre azt mondá, hogy biz az ő torka már kiszáradt, majd délután
folytassák, s azzal becsapta a könyvet.

Délután Henriette folytonosan nyügösködött az ápolásában aggó Clementine
előtt, hogy milyen rossz az, mikor egy érdekes munkát félbeszakítanak,
mikor az ember szeretné tudni, hogy mi lett már tovább.

– Lelkem kisasszony, én szivesen olvasnám tovább, de nagyon rosszak a
szemeim, elromlottak a sok varrásban.

– Talán Kálmán olvashatná.

– Jaj, galambom Jettikém, annak nem lehet ide jönni, mert sok tanulni
valója van. Tudja: diák, a kit megbüntetnek, ha a leczkéjét nem mondja
fel, ma is azt izente Margari által a professor, hogy semmit sem tudott;
secundát kapott. (Nem akarta azzal szomorítani, hogy ki van tiltva
innen.)

– Hát Margari olvashatna fel.

– A biz igaz. Az már olvashat fel. Mindjárt felkeresem, csak behívom
elébb az ápolónét, hogy a kisasszony magára ne maradjon.

A jó lélek azt gondolta magában, hogy miután az orvos megengedte a
lábbadazónak, hogy felolvasást hallgasson, miért ne hallgathatná
Margariét, ha olyan nagyon kivánja s miután holmi igéretekkel rábirta
Margarit ez extra áldozatra, nemsokára visszatért vele, leültette őt
valami függöny mellé, hogy a betegre ne lásson, mert az talán illetlen
volna s kezébe adta a könyvet.

Alig morzsolt le nehány sort Margari, midőn Henriette újra elkezde
nyügösködni, hogy ő olyan nagyon szeretne valami jót enni. Olyan régen
nem is kóstolt az ételbe, de most olyan kedve volna valamihez; hisz az
orvos megengedte.

A jószívű kisasszony kapott ez óhajtáson s kikérdezé, hogy mit szeretne?
hogyan szeretné? Henriette azután utasításba adott neki valami becsinált
levet, valami beteges furfanggal kigondolt furcsaságot, mi legyen és mi
ne legyen benne; annyira, hogy azzal kénytelen volt Clementine maga
lefáradni a konyhába, mert bizonyos volt felőle, hogy ha cselédre bízza,
az, a míg a lépcsőkön aláér, felét elfelejti.

Alig tette be az ajtót maga után Clementine, midőn Henriette
félbeszakasztá Margari olvasását.

– Kérem önt, az egekre, jőjjön közelebb hozzám egy szóra.

A jeles férfiú úgy megijedt e váratlan megszólításra, hogy el akart
szaladni s lármát ütni odakinn; azt hitte, a kisasszony rögtön
forrólázba esett s fantáziálni kezd; különben hogy hívhatná őt közelebb?

Azonban a beteg leányka, két fehér reszkető kezét összetéve, oly esdve
tekinte rá, hogy meg kellett rajta indulnia s minden diurnum nélkül
elszánta magát, hogy közelebb lépjen hozzá.

Henriette nem átallta kezével megragadni a tétovázó férfiu kezét.

– Az Istenre kérem önt, jó Margari. Egy nyugtalanságom van, a mi miatt
nem tudom a szemeimet lehunyni. Ha alszom is, mindig azzal álmodom. Ön
megszabadíthat attól. Egyedül önben van bizodalmam. Hisz ön is épen úgy
szenved a háznál, mint én; önnek nincs oka engemet bántani, üldözni;
ugy-e megteszi ön, édes jó Margari, a mire kérem önt?

Margari csakugyan azt hitte, hogy a kisasszony félrebeszél. Ráhagyta,
hogy mindent teljesít, csak parancsoljon.

– Én nagyon jó fogok önhöz lenni, egész életemben soha el nem felejtem,
a mi jót most tesz velem s majd meglátja, meg fogom önnek hálálni még
valaha.

– Oh kérem alássan, eddig is nagyon jó volt a kisasszony hozzám mindig.
Ha rá emlékezem, hogy engemet ennél a háznál mindenki vexálta, csak a
kisasszony fogta pártját nekem. De hisz azt el nem felejtem soha.
Parancsolja velem, én megyek a tűzbe is érte.

Az érzékeny férfiu sírni is kezdett, míg Henriette erről le nem
beszélte, mert meglátják s majd kérdezik, hogy miért sírt?

– Nézze ön, szólt a leányka, egy kis fekete zsinórra akasztott kulcsot
vonva elő kebléből. Ez a chatouilleom kulcsa. Nyissa ki azt, talál benne
egy csomag irást, kék szalaggal átkötve. Azokat vegye magához. Mindig,
egész betegségem alatt attól rettegtem, hogy ezeket megtalálják nálam,
hogy kutatni fognak és ráakadnak, s mikor magamhoz tértem, akkor azon
tépelődtem, hogy nem beszéltem-e ki hagymázom alatt valamit ez
irásokról. Oh az rettenetes volna, ha rokonaim megkapnák. Vegye ön ki
azokat gyorsan, míg Clementine vissza nem jő. Előtte is titkolnom kell
mindent.

Margari elég ügyességgel teljesíté a feladatot, nem tört el egyebet,
csak a chatouille tükrét a kinyitás közben; elég volt tőle ennyi. Az
iratokat ott lelte mind szépen összekötve.

És most megfogá kezét Henriette s oly forrón megszorítá s oly őszintén,
oly esdve nézett szép, panasztevő szemeivel annak szemeibe, hogy e
tekintettől egy őrült meggyógyult volna.

– Én önt becsületes embernek ismerem. Igérje meg, hogy ez iratokba nem
fog egy pillantást is vetni, hanem átadja azokat Kálmán öcsémnek, ő majd
azután tudni fogja, hogy mit tegyen velök. Ugy-e édes Margari, megteszi
ezt ön értem, az én kedvemért? Hisz ezt úgy vegye ön, mintha egy halott
jönne vissza önhöz a túlvilágról s az kérné önt kétségbeesett
könyörgéssel, hogy a mitől a sírban nem nyugodhatik, a mitől elkárhozik,
azon gondolattól szabadítsa meg lelkét.

Margari nagyon elborzadt e szókra: – egy halott, ki a túlvilágról
visszajő! – ennek a kisasszonynak rettenetes a fantáziája. Úgy
segéljennel fogadá, hogy nem fog belenézni az iratokba s átadja azokat
Kálmán úrfinak, pedig haragszik rá, mert az mindig boszantja.

– Rejtse el kérem!

Ideje is volt, hogy kaputja mély zsebébe eltegye a csomagot, mert
Clementine léptei már hangzottak a másik szobában s mire az visszatért,
már akkorra Margarinak az olvasó asztalnál kellett ülni s folytatni a
felolvasást, mintha semmi sem történt volna.

Clementine ugyan azt az észrevételt tevé, hogy ezt már ő egyszer
hallotta, a mit most Margari úr felolvas, mire aztán Margari vagy tíz
lapot egyszerre hátrafordított, akkor meg Clementine sehogy sem jutott
valami összefüggés birtokába, a mit végtére Margari úgy igazított el,
hogy ez a regénynek a tulajdonsága, mert ez úgy van írva, hogy nem
következik egymás után.

Henriette egyszer, a mint az óra négyet ütött, hogy Kálmánnak haza
kellett már jönni az iskolából, azt mondá Margarinak, hogy már most elég
volt a regényből ennyi, köszöni a jóságát, majd holnap, ha olyan szíves
lesz, ismét fel fogja kérni, hogy bejőjjön.

Margari ezer örömmel igérte, hogy szerencséjének fogja tartani. A
kisasszonyért mindent megtesz. Tűzbe, vízbe megy; ha kell, angol nyelven
is olvas. És pedig külön honorarium nélkül. Tudja ő azt jól, hogy majd
ha a kisasszony nagyságos asszony lesz, nem fog ő róla megfeledkezni.

Azzal ment, hogy Kálmán úrfit felkeresse. Ez történetesen nem jött még
haza; bizonyosan most is a kávéházban csavarog – a gézengúz, a hova nem
volna még szabad járni.

No hiszen csak János úr ott találja!

Azalatt a kiváncsiság nagyon háborgatta: vajjon mi lehet abban a
csomagban? Miféle eldugni való levelei lehetnek Henriette kisasszonynak,
a miket félt, ha a családbeliek megtalálnának látni? Hm, milyen szép
volna ezt megtudni.

A csomag persze össze van kötve. Hanem hiszen épen úgy, épen olyan
csokorra lehetne azt megint kötni, soha sem venné rajta észre senki,
hogy ki volt oldva. Becsületes emberre nézve ugyan elég erős lakat és
feltörhetlen zár volna az a tudat, hogy ez valakinek a titka, a mi
lelkünkre van bizva, hogy megőrizzük; hanem a becsületes ember azzal
biztatja magát, hogy hiszen nem is fogja ő azt elmondani senkinek, hogy
mit olvasott azon iratokban; de mégis csak szeretné tudni nagyon, hogy
mi lehet az, a mit Henriette kisasszony úgy dugdos szem elől s a mit az
öreg Lapussa olyan igen szeretne megtalálni? hisz ő azért el nem fogja
azt a titkot árulni; majd egy olyan jó, kedves teremtés titkát egy olyan
vén sárkánynak; hátha a nyelvét kitépnék, elárulná-e neki? Aztán az a
mondás arról a halottról, a ki a túlvilágról visszajő! nem, az a titok
olyan jól el lesz ásva nála, mint a sírban; hanem bizonyára meg kell azt
ismernie; ki tudja, mire jó az embernek egynémely dolgot megtudni?

Bezárta magára kis szobája ajtaját ott a harmadik emeleten, még a
kulcsot is lehúzta a zárból, hogy otthonlétét ne vegyék észre.

Akkor aztán szép óvatosan felbontá a csomagot, mely sok réteg papirosba
be volt takargatva s mohón neki esett a benne foglalt iratoknak.

De mekkora lőn boszúsága, midőn kivánt titkok helyett nem talált bennük
egyebet, mint csupa merő diák penzumokat, iszonyú locus communisok felől
irt szónoklati gyakorlatokat, a minőket rhetoricát tanulók szoktak
izzadni keserves kötelességből, tél, tavasz és nyár kellemeiről, a
földmívelés gyönyörűségéről; a tudományok hasznairól, az indulatok
kárairól s más efféle mulatságos feladatokról… Már egész boszúsan újra
össze akarta kötni a csomagot, azt gondolva, hogy őt mind a kisasszony,
mind az öreg úr valami szörnyű hiábavaló bolondság eszközéül
választották ki, a midőn eszébe jutott, hogy egyet ama véghetetlen
unalmas latin dissertatiók közül végig olvasson: hadd lássa, milyen
stylusa van az úrfinak?

Hát a mint öt-hat sort elolvas belőle, ott egyszerre vége szakad a
themának s következnek egészen más dolgok, szintén latin nyelven irva, a
mik nem tartoznak többé a nyár kellemei s az agricultura szépségei közé;
nagyon érdekes és figyelemreméltó tárgyak.

De már most elolvasta a penzumokat mind, végtűl végig.

És azután átlátta, hogy biz ezeket igen nagy oka lehetett Demeter úrnak
különösen fürkészni; de még nagyobb oka Henriette kisasszonynak
szorgalmasan elrejteni.

Ismét szépen összekötötte valamennyit. Gondolkodott rajta, hogy mitévő
legyen már most? Henriette kisasszonytól az van rábízva, hogy e titkokat
megőrizze; Demeter úrtól pedig az, hogy ugyanazokat felfedezni segítsen.
Kinek a parancsa előbbvaló a háznál?

Illik? nem illik? az megint más kérdés. Igaz ugyan, hogy titkot
elárulni, úgy átaljában véve, nem illik, de az is igaz, hogy mikor
valamit felfedezni szükséges, ez magában hordja a mentségét.

Hát az a mondás arról a halottról, a ki a sírból jő vissza titkát
eltakarni? ah az csak beszéd! Sőt inkább, ha nem sietnek e titkot
felfedezni, akkor lesz igazán a kisasszony halott, a ki nem tér vissza a
sírból. Valóban ez keresztyéni kötelesség ezuttal tudtul adni az
illetőknek minél hamarább, hogy a kisasszony milyen rendkívüli dolgokon
töri a fejét; hisz ha az kiderülne valaha, hogy ő ezt tudta és meg nem
mondta s valami baj lenne belőle, még könnyen kriminálitásba keverhetné
magát.

Aztán in fine finali – ez pénzt ér! nehéz pénzt ér! Ha az öreg Lapussa
meg nem adja az árát – busásan, ő lássa! akkor nem kapja meg. Akkor
látni fogja, hogy Margarinak van – kharaktere. De utoljára is hát a
szegény Margarinak ez annyi a zsebében, mint egy ezer forint, annyi mint
egy holtig való hivatal és én meg nem foghatom, hogy kivánhatná azt
Henriette kisasszony, hogy Margari dobja ki ezt a szerencsét az ablakon?
mikor Henriette kisasszony soha sem adott Margarinak semmit!

Valaki zörgetett az ajtón s kérdezték: itt van-e Margari úr?

Margari úgy megijedt, hogy azt felelte rá – nem vagyok. – Arra aztán
csak ki kellett neki nyitni az ajtót; a csomagot elébb elrejtette a
zsebébe.

A komornyik jött kérdezni, hogy nem tudja-e Margari úr, hogy már elmúlt
hét óra? olvasni kellene jönni az öreg úrhoz.

Margari úr nem állhatta, ha a cselédek konfidenskedtek vele.

– Micsoda hét óra? Tartozom én magának tudni, hogy mikor van hét óra?
Órásmester vagyok én? harangozó vagyok én? Azért van a nagyságos úrnak
komornyikja, hogy küldje fel, mikor hét óra van, vagy ha azt akarja a
nagyságos úr, hogy én tudjam, hány az óra? hát ajándékozzon meg egy szép
cylinder-órával.

Ilyen ömlengései közt a megsértett büszkeségnek s a mindig éhes
ajándékvágynak, leballagott a komornyikkal Margari Demeter úrhoz, kinél
ezuttal azon kezdé helyzete változtatását, hogy a szokott bőrszék
helyett, mely expresse az ő számára állt ott, egy jó puha karos-székbe
sülyeszté be magát s ezuttal a kaputja szárnyait sem húzta ki maga alól,
mint máskor.

Demeter úr szörnyű sasszemeivel végig nézett rajta s még élesebb
orrhangon, mint máskor, szólt hozzá:

– Nos? Margari! Hát nem kezdjük azt a regényolvasást?

Margari igen bizodalmas arczot öltött, miközben igen ügyesen tudta a
nyakát félre görbíteni:

– Olvasni igen is fogunk; de nem a regényt.

– No hát mit? Mit akar?

– Instálok alázatosan. Méltóztassék ráemlékezni, hogy méltóztatott
kegyesen rám bízni, hogy bizonyos penzumokat, Kálmán urficskáét,
szerezném kezemhez. Jelentem alázatosan, hogy nálam vannak.

– Úgy! szólt az öreg Lapussa, hideg vért erőltetve; no majd holnap adja
át. Majd átnézem.

– Instálok alázatosan; diákul vagynak.

– No vagy majd átnézetem valakivel.

– Könyörgök, nem jó lesz minden ember kezébe adni, mert furcsa dolgok
vagynak benne.

– Mi-it? szólt elförmedve a nagy úr; ön csak nem olvasott bennük?

– Igenis, mind végig olvastam.

– Azt én nem bíztam önre.

– De nem is méltóztatott megtiltani. Én már most tudok mindent. Tudom,
hogy a kisasszony miért beteg? azt is tudom, hogy miért nem akarja hozzá
menni a nagyságos Hatszegleti úrhoz? sőt még azt is tudom, hogy mit fog
történni ezután? és hogy mi ennek mind az oka? Ezt én mind tudom: itt
van nálam a zsebemben.

Meg is mutatta a kaputja belső zsebét, hogy ott van.

– No azt nem kellett volna elolvasni önnek. Micsoda szemtelen
bizakodottság az? Másnak leveleit elolvasni.

– Könyörgök szépen: ezt nem bizakodottság, csak akartam tudni, hogy mit
ér az a portéka, a mit én megszerzem a nagyságos úrnak? egy forint, tíz
forint, száz forint, vagy ezer forint; nehogy azt méltóztasson mondani:
nesze fiam Margari egy huszas, igyál rajta egyet, aztán a szememet
kiszúrta vele neki.

– Ön kezd impertinens lenni. Akarja, hogy a komornyiknak csengessek?

– Ne tessék fárasztani magát. Ha erőszakkal akarja tőlem elvenni az
irásokat, ott a kandallóban a tűz, mire a komornyik bejön, akkorra én
azt belehajítom s elég. És azután nem fogja senki tudni, a mit én tudok,
mert még nem tudja senki, hogy ki tudja valaki más, csak én, meg ez a
papiros; de ezt a tűzbe dobom mindjárt.

– Tehát pénz kell ugy-e? Mennyit akar?

Margarit ez a kérdés csak még hetvenkedőbbé tette.

– Mennyit akarok? sokat! nagyon sokat! Nem is tudom még, hogy mennyit?

Most egyszerre megint alázatos instáló képet öltött.

– Tudja mit a nagyságos úr! csinálja be engemet valami kis hivatalba
ahhoz a nagyságos Hatszegleti úrhoz, hiszen úgy is nekem fogja
köszönhetni, ha a nagyságos úr kisasszonya hozzámegy; én fedezem fel az
akadályokat; bizony Isten, olyan hűséges szolgája leszek neki, hogy
jobbat nem kap a nálánál.

– Én csináljam önt be hivatalba Hátszegihez? Miféle hivatalba? Nem ágens
az, se nem gőzhajótársaság.

– Nem bánom én, akárminek: csakhogy már egyszer holtig való hivatalom
legyen; talán ispánnak, vagy bibliothekáriusnak, vagy szekretáriusnak.
Nagyságodnak az csak egy szavába fog kerülni.

Demeter úrnak valami jutott eszébe.

– Jól van. Jól van Margari. Meglesz. Szavamat adom rá, hogy Hátszegi
titkárja fog lenni.

– De holtig való fogytáig? Kérem alássan. Nem az ő holtáig, hanem az én
holtáig.

– Igen, igen az ön holtáig.

– De hátha ő nem akarja?

– Én fogom önt fizetni; tőlem kapja rendes évdíját, a mit azonkívül ő
tőle kap, az nem jön számításba. Elég lesz háromszáz forint évdíj,
tartáson, szálláson kívül?

Margarinak a lélekzete elállt erre a szóra. Majd bele fulladt a mohó
feleletbe:

– Méltóztatik ezt nekem irásba adni?

– Akár mindjárt, hozzon irószereket, majd én tollba mondom.

Ott aztán formaszerint szerződést kötöttek, hogy Margari úr háromszáz
forint évdíjért, mi évnegyed elején pontosan helyébe fog küldetni,
elvállalja azt a fáradságot, hogy mint titkár, (vagy mi?) nagyságos
Hátszegi úr, mint Henriette kisasszony jövendőbeli férje oldalánál fog
működni s ezért nagyságos Lapussa Demeter urat időről-időre értesíteni
fogja mindazokról, a miket ott lát és hall, e kötelezettség Demeter úr
halála után fiára, Jánosra, szállván által.

Demeter úr érti, hogy mit cselekszik?

Ezen okirat alá levén irva és megpecsételve, Margari úr már most egész
készséggel előadá a kérdéses pensumokat, elébb nagy kegyelmű
patrónusának kezeket csókolván nagyon.

Éjfélig tartott, míg azokat egyenkint felolvasá, illetőleg lefordította.
Demeter úr meg volt vele elégedve nagyon; már tudniillik a fordítással,
mert a szővegen egy csepp oka sem volt örvendeni.

Éjfélkor vége levén a felfedezésnek, azt mondá Demeter úr Margarinak,
hogy már most menjen fel a szobájába, s reggelig – törikszakad – irja le
magyarul ezeket a diák holmikat, s hogy annál éberebb maradjon, fogja
ezt a tíz pengőst s hozasson magának a házmesterrel puncsot.

A nagylelkű parancsot meg is fogadá Margari s életében először annyi
puncsfélét talált bevenni, hogy egész reggelig mindig danolt tőle, a mi
pedig nem volt szokása; hanem azért reggelre le volt irva a fordítás:
dalolva irt.

Másnap kellett Sipos fiskális úrnak a hivatalos értesítést átadni a
Hátszegi iránt tett fürkészményei érdekében.

Sipos úr furcsa ember; híres, okos ügyvéd létére a Lapussa családnál,
hol rendes évdíjban állt, nem töltött be minden igényt. Ugyanis neki
olyan fixa ideái voltak, hogy ő olyan ügyet el nem vállal, a minek
igazságos voltáról teljesen meg nincsen belsőleg győződve, mert ő nem
szereti azt, ha őt valaki, akár szemben, akár háta mögött legazemberezi;
aztán meg mindenféle komisz functiót sem szeretett elvállalni: holmi
tönkre jutott szegény emberkéket exequalni, azok alul erővel kihúzgálni
a párnát, hallgatni asszonyi és gyermeki jajveszékelést, az ilyesmi nem
volt az ő kedve szerint való foglalkozás, hanem igen is: nagy uradalmak
végett viselni okiratokban gazdag pereket, ragyogó replicákat diktálni,
tíz-húsz ívre terjedőket; aztán hatalmasan ellenálló ellenfeleken
vármegyei karhatalommal végrehajtani a törvényesen kivívott itéletet: ez
már az ő birodalma volt; egyéb alávaló provinciák végett egy másik lógós
ügyvédet kelle tartani a családnak, mert azokba még segédeinek sem
engedte meg Sipos úr az avatkozást.

A számára rendelt órában pontosan megérkezék a Lapussa házhoz Sipos úr,
természetesen gyalog, mert hogy maga lovakat tartson, annál
gazdálkodóbb, – bérkocsiba pedig nem szokott ülni, mert az
világbolondításnak való. Ennélfogva csizmái elég sárosak voltak. Az ifju
Lapussa azért viseltetett különös ellenszenvvel Sipos iránt, mert mindig
sáros csizmákban jött fel hozzájuk. Történetesen olyankor mindig esett
az eső, mikor neki ott valami dolga volt személyesen. A gazdag emberek
az ilyesmit nagy tiszteletlenségnek veszik; Sipos úr pedig soha sem
gondolt arra, hogy ki mit minek vesz?

Pedig az egész Lapussa-család különös gálában volt erre az alkalomra,
még az öreget is felöltöztették. Nagy virágos selyem hálókabátot adtak
rá, a pamlagvánkosaira új himzéseket varrtak; a szobákat új
padszőnyegekkel látták el, s minden ezüstöt felraktak az asztalra.
Mintha Sipos úr meglátna abból valamit.

Ő régi szokás szerint most is hóna alatt hozá a szükséges irományokat,
egyszerűen spárgával átkötve, nem pedig bőrtárczában, mint az újabb
prókátorok, a kik szégyenlik a mesterségüket.

Jelen voltak az elfogadási szobában az öregen kívül János úr és
Lángainé, egyéb senki. Henriette még gyöngélkedett, szabad volt neki az
alatt a városligetbe kocsikázni, hol pompás nyári mulatójuk volt, ott
kedvencz virágait meglátogatni s talán végképen elbúcsúzni tőlük.
Különben ha mindjárt jó egészségben és itthon lett volna is, e
felolvasásra nem kapott volna meghívó jegyet. Hiszen csak az hiányzanék,
hogy a menyasszonynak az eljegyzés előtt kézbesítsék vőlegénye
életirását!

Sipos urat ezúttal sáros csizmái daczára is szivesen fogadták; a két
férfi ezerféle semmiségről kezdett el vele beszélni, mintha nem tartaná
sürgetősnek a látogatás tulajdonképeni czélját, úgy, hogy Lángainénak
kellett őket utoljára – nő létére figyelmeztetni, hogy fognának már a
kérdéses ismertetéshez; úgy látszott, hogy ő volt a legnyugtalanabb azt
megérteni.

Az ügyvéd tehát helyet foglalt az asztal mellett, szétbontá acta formára
lapított iratait, s elkezde olvasni. A családtagok mind lorgnont
ragadtak, úgy hallgaták, csak ő maga, a ki olvasott, nem használt
szemüveget.

Tehát:

– Báró Hátszegi, mint a tudósítás sub litera A bizonyítja, eredetére
nézve ruméliai muzulmán. Szép-apja stambuli defterdár volt…

– Kérem: mi az a defterdár? szóla közbe János úr. Gróf vagy mesterember?

– Főhivatalnok, viszonzá röviden Sipos úr; a ki többet akar a defterdári
hivatalról megtudni, megtalálhatja azt Dečsy ozmanographiájában.

– Kapható az a kölcsönkönyvtárban?

Lángainé nem állhatta, hogy rendre ne utasítsa testvérét:

– Ugyan ne beszélj közbe annyi hiábavalóságot!

– Igaza van! helyeslé Demeter úr is, mire János úr hátrahúzta magát a
szoba hátuljába, s az egész felolvasás alatt nem tett egyebet, mint a
félszemüvegével vesződött s nagy ostentatióval rágott diós bonbonokat.
Sipos úr folytathatá nyugodtan az előadást.

– Az orosz-török háború alatt, midőn a nagyvezér Péter czárt csaknem
elfogá s azután ismét szabadon ereszté, jól tudjuk, hogy az orosz arany
milyen erővel dolgozott. A nagyvezér mentségei közt volt az is, hogy
seregét rosszul élelmezék. Ez különben rendes dolog a török
hadjáratoknál; az élelmezésre kiadott erszények fele a megbizottak
kezében olvad el; a mulasztás bűne legközelebb Mustafa defterdárt
terhelé, ki azonban nem várta be, míg a baltadzsik a selyemzsinórral
érte jőnek, hanem Jassyból, hol a bajt előre megérzé, fiával és
kincseivel együtt szépen átkelt az erdélyi határszélen. Sok valószinűség
szól a mellett is, hogy kincseinek nagy része nem török piaszterekből,
hanem orosz rubelekből állott.

– Ezt én nem értem, mordult közbe János úr a kandalló mellől.

– Én pedig világosabban nem szólhatok.

– Csak tessék folytatni, mi értjük; monda Lángainé, gyöngyházas
lorgnonjával intve az ügyvédnek.

– Mustafa defterdár itt kikeresztelkedett s naturalizáltatta magát. Fiát
már mint nemes embert látjuk megjelenni az udvarnál, hol a magyar
testőrségnél szolgált s a kiütött török háboruban mint ezredes-kapitány
vágta hajdani atyafiait a Dunánál vitézül. Ez szerzé a hidvár uradalmat
és a bárói czímet. Ennek a fia igen zsugori fösvény ember volt, kit nem
hogy az udvarhoz, de még tisztességes szomszédházhoz sem lehetett
elcsalni. Szüntelen nyerészkedett és a nyereség illataiban nem igen
válogatott. Sok ravaszsággal jutott a verespataki aranybányákhoz, miket
roppant eredménynyel tudott kizsákmányolni s uzsora és zálogvétel utján
roppant birtokokat szerzett Hátszegen, Hunyad- és Fehérmegyékben, úgy,
hogy mikor meghalt, csupán a kész arany- és ezüstpénzt harmincz
társzekéren szállíták vadormi sziklaodujából a hidvári lovagkastélyba,
melyet egyetlen fia, Lénárd, apja halála után állandó lakhelyéül
választa.

Mindez adatokat a B, C és D alatti hiteles okiratok teljes
bizonyossággal igazolják.

Lénárd báró ereiben igen sok nemzet vére foly már. A defterdár maga
ruméliai születésű török volt, kinek hindu rabnőtől született egyetlen
fia. Ez ismét a bécsi udvarnál egy fiusított lengyel grófné leányát
vette el; Lénárd báró apjának egy eloláhosult magyar köznemes leánya
volt a felesége, kit gazdálkodásból vett nőül; ilyenformán a nemes báró
vére eddigelé öt külön nemzet tulajdonait képviseli s azoknak
mindegyikéből tartott meg valamit. Gyönyörvágyó, mint egy török,
pompakedvelő, mint egy hindu, könnyelmű, mint egy lengyel, legénykedő,
mint egy magyar s engesztelhetlen, mint egy oláh. Ime jellemének
sarkalatos hibái.

Mert hogy hibáiról beszélek legelébb is, annak oka az, hogy ezeket
tartom túlnyomóknak jó tulajdonai felett. Mert:

hogy a báró gazdag ember, azt az ide E, F, G alatt mellékelt
hozzávetőleges összeirások, jövedelem-kimutatás és a többi bizonyítják;

hogy a báró szép ember, azt a H alatt melléklett photograph arczképéből
meg lehet itélni;

hogy a báró testileg egészséges ember, azt az I és K alatti
bizonyítványok igazolják; egyik orvosától, másik vadásztársaitól levén
kiállítva;

a ki ezek szerint egy férfinál egyebet nem keres, az méltán olyannak
találhatja őt, a ki bármely nőt boldoggá tenni képes; hanem

megfontolván azt, hogy ugyanezen férfi szerelem dolgában nemcsak
állhatatlan, de néha a bizarrságig szeszélyes, hogy tivornyakedvelő és a
nevetségig inyencz;

hogy hiú, mint egy indus herczeg, kinek a feleség is csak a pompa
nevelése végett szükséges;

hogy durva és erőszakos; hirtelen haragjában senkit sem kimélő, mint azt
okiratok bizonyítják, melyek szerint többször halálosan megverte, a
kiket épen rossz kedve útjában talált;

hogy csodálatos hajlama van a betyáros kalandkereséshez, mely épen semmi
dicsőségére nem válik;

és hogy végre a hozzá legközelebb állók suttogásai szerint van valami
titokszerű egész életében, vannak számbavehetlen napok és hetek, a mik
mintegy hézagot képeznek nála az évben, rejtélyes események, miknek
kezdetét és végét senki sem tudja; ha mindezeket összevetjük –

kénytelen vagyok végül azon őszinte nyilatkozatomat kimondani,
miszerint:

egy fiatal ember, ki igazán szeretni nem tud,

egy gazdag ember, ki senkinek használni nem képes,

egy előkelő férfi, kiben semmi magasabb nagyravágyás nincs, egy oly
gyöngéd, érzésteljes hajadont, minő a kérdésben forgó Henriette
kisasszony, boldogítani nem képes, s én részemről, bármilyen
szerencsének nevezze is a világ báró Hátszegi kezével megkináltatni,
kikerülésre való szerencsétlenségnek nevezem azt. Most méltóztassék az
általam igazolásul felhozott okmányokat megvizsgálni.

János úrnak a türelme végit érte; el akart szaladni; ha az öreg egész
tekintélyével rá nem parancsol, hogy maradjon, ott hagyja a
családtanácsot. Annál mohóbban kapott Lángainé a hallottakon; ő akart
első lenni, a ki a bővebben magyarázó okiratokat átolvassa; János úr
ugyan beléjök sem tekint. Sipos úr jónak látta a nagyságos asszonyt
figyelmeztetni:

– Azon okmányok közt vannak olyanok is, a mik nem asszonyságok számára
való olvasmányok.

– Ha olyanokra találok, azokat elhagyom.

(Bizonyos, hogy azokat fogja keresni legelébb.)

Demeter úr ez alatt egy csomagot húzott elő pamlagvánkosa alól s azt
Sipos úrnak nyújtá.

– Tehát kegyed nem tanácsolja, hogy Henriettet Hátszegi báróhoz adjuk
nőül. No: – jól van; – a míg mi a mellékleteket átfutjuk, legyen szives
kegyed viszont ezen iratokat megolvasgatni, – hogy el ne unja magát.

Azok voltak a Margari úr által elárult penzumok – in natura.

János úr boszúsan járkált alá s fel a szobában; Lángainé nagy
figyelemmel olvasott, egyik sem vette észre azt a zavart, azt a
meglepetést, mely az ügyész arczán ellenállhatlanul visszatükröződött,
mialatt a végzetes latin irományokat áttekinté. Fejét meg-megcsóválta,
bajuszát tépte jobbra-balra, zavarultan feszengett karszékében, homloka
izzadni kezdett, azt nem győzte zsebkendőjével törülni, végre átolvasta
az egészet, s akkor letette valamennyit maga elé az asztalra, s
eszméletlenül rámeredt, mint a kinek e pillanatban az esze nem tud
tanácsot adni.

Épen ekkorra készült el Lángainé is az olvasmánynyal. Ő ellenkezőleg
egészen fel volt izgatva; olvasás közben nem állhatá meg, hogy olykor
fel ne sóhajtson: – a szörnyeteg! a gyalázatos! – Ez igen ingerlő
olvasmány volt.

Demeter úr azzal mulatta magát, hogy hol az egyik olvasó, hol a másik
arczát szemlélgeté; itt az izgalom, amott a levertség nőttön növése igen
mulatságos ellentét volt egy harmadik nézőre nézve.

Mikor minden papiros bevégzé hatását, akkor csendes, szelid hangon
szólalt meg: – nos? tehát mi véleményed van e tárgyban, leányom?

Lángainé összecsukta szemüvegét, mint ki véleménye helyességéről
bizonyos s nem késett felelni.

– Báró Hátszeginek nem egy Lapussa Henriette kisasszonyt, de egy jó
indulatú cselédet sem adnék nőül.

– De magad hozzá mennél, mordult közbe mérgesen János úr; a mit nem vett
számba senki.

– És ön, ügyész úr? kérdezé Demeter, Siposhoz fordulva.

– Én? szólt a becsületes férfi elfogult, bánatnyomta hangon. Én azt
tanácsolom, hogy a kisasszonyt minél előbb nőül kell adni a báróhoz.

Lángainé karikára nyílt szemekkel tekinte rá:

– Azok után, a mik ez iratokban vannak?!

– Nem. Azok után, a mik e másik iratokban vannak.

– Mik azok? kiálta odarohanva Lángainé s nagyon boszankodott, mikor a
felmarkolt iratokban csupa latin dolgokra akadt. Annyit látott, hogy
ezek Kálmán penzumai, s nem értette az összefüggést.

– Kérem az iratokat vissza, szólt Demeter úr, száraz kezét eléjük
nyújtva. Még most kellenek. Itt vannak nálam fordításban is. Tehát ön is
azt hiszi ügyvéd úr, hogy Henriettenek jó lesz a báróhoz nőül menni? No,
azon a napon, ha megérjük, a mikor Henriette az oltárhoz lép Hátszegi
Lénárddal, – ezen firkákat önnek fogom ajándékozni. Addig nekem
kellenek!… Tetszik engemet érteni?

Sipos úr egészen le volt verve; nem volt semmi kedve valakivel
vitatkozni többé: ily gonoszul még nem vesztette el perét soha. Lángainé
még ostromolni akarta kérdésekkel, de ő nem állt neki helyt, vette a
kalapját, köszönt és elsietett.

Lángainé azután apjához fordult; mi okozta e meglepő változást? minő
csoda-iratok azon látszólagos semmiségek? minő titkok azok?

Demeter úr rajtok feküdt, nem adta ki őket: – olyan emberek titkai, a
kikre nézve nagy baj és nagy szerencse, hogy el vannak árulva. Meglehet,
hogy soha sem fogjátok megtudni.

– Összefüggésben állanak ezek Henriette férjhezmenetelével?

– Egyenesen kényszerítenek rá.

– Szegény leány! sóhajta fel a delnő.

– Kár, hogy nem áldozhatod fel magadat érette; szólt közbe csufondárosan
János úr, kit a várt diadal ingerkedővé tett.

– János! szólt hozzá Lángainé, hideg, neheztelésteljes arczczal, melynek
fehér márványa alatt több harag rejlett, mint egy háborgó tengerben. Már
többször mondád szemembe e rossz élczet, ha még egyszer ki találod
mondani, soha ez életben többet nem szólunk egymáshoz – s ha egyedül
lennénk is egy börtönbe bezárva.

– Tehát azért is még egyszer elmondom, pattogott János hetvenkedő
hangon. Essünk át rajta minél elébb.

– Jó! Ne fáradj. Mondottnak veszem. Meghaltunk egymásra nézve.

Azzal feszesen az ablakhoz ment s hímzésihez ült. János úr kaczagva
hadonázott alá s fel a szobában. Demeter úr nem szólt bele a vitába,
tudta jól, hogy ezek soha sem békülnek ki többet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sipos úr háromszor is elment lakása előtt, mielőtt haza talált volna,
annyira megzavarták azok a dolgok, a miket most tudott meg.

Sokáig jött-ment még otthon is dolgozó-szobájában, mintha nem találná
meg valaminek az elejét, a minek szeretne már a végin lenni. Végre
nagynehezen lecsillapítá magát s akkor kiizent egyik irnokától, hogy
híják be hozzá Szilárdot.

A hívott abban a nyomban megjelent.

Egyike volt azoknak az arczoknak, a miket a nők el nem tudnak felejteni
soha. Égő szenvedély minden vonásban, a halvány arcz sápadt színéhez úgy
illenek a nagy, lángoló fekete szemek, mik bátorságról, hő indulatokról
beszélnek, míg a nemes férfi-ajk hallgat. Annak a sűrű fekete
hajsátornak nem is szükség úgy elborítani azt a szép homlokot, elég árny
van azon így is.

– Nos, kedves öcsém, egész magadhoz jöttél e már? szóla hozzá Sipos úr
családias bizalom hangzatán. Nem volt ma nálad az orvos?

– Nincs már rá szükségem, semmi bajom.

– No csak ne bízd el magadat még. Már ismét dolgoztál. Az még nem volna
szabad; tudod, hogy az orvos megtiltotta.

– Hiszen csak szórakozásból dolgozom.

– Szórakozásból keress mulatságot. Mért nem jársz te, mint más fiatal
ember, társaságokba, kávéházba, tánczvigalmakba? minek fogod be magadat,
mint egy teherhordozó? a fiatal kedély mulatságot óhajt.

– Én elég jól érzem magamat így. Köszönöm kedves bátyám figyelmét; ön
jobban aggódik értem, mint érdemelném.

– Kötelességem az, édes öcsém. Tudod, hogy szegény édes apád halálos
ágyánál bizott a lelkemre; ott álltál, hallottad, mikor mondá: – rád
hagyom szegény fiamat, légy helyettem édes apja.

A jó öreg úrnak elborította a szemeit a köny ezen emlék fölidézésére,
letörlé azt tarka zsebkendőjével; az ifju szemei nem könyeztek, csak még
jobban égtek.

– Emlékezel-e erre a szóra, édes öcsém?

– Igen; suttogá az ifju halkan.

– S ha én ma vagy holnap átlépek ebből a világból abba a másikba, a hol
nem válnak el a jó barátok többé egymástól, s ha ott összetalálkozom az
én jó kedves Istvánommal s ha ő kérdeni fogja tőlem: – hogyan viselted
gondját rád bizott fiamnak? – mit fogok neki rá felelni? nos, szólj, mit
fogok neki rá felelni?

Az ifju érzékenyen ragadá meg az öreg gyám kezét, s megszorítva azt,
alig hallhatóan suttogá: – ön második atyám volt.

Erre Sipos úr indulatosan ragadá ki kezeit az ifju kezeiből s hevesebb
hangba csapva át, mondá:

– És ha erre ő azt fogja mondani: – az nem igaz; te nem vigyáztál
fiamra! te nem jártál utána, a hogy apának kellett volna, te könnyelműen
magára hagytad őt; nem tudtad, mikor veszélyben forog, vak voltál, mikor
az örvény felé rohant; halál küszöbéig hagytad menni, s ha Isten és az
én halottkezem nem védelmezi őt, öngyilkossá lesz, és te nem tudod meg:
miért?

A fiatal ember megrendült e szóra. Meg volt lepetve; még halaványabb
lett, mint az előtt; meredt szemekkel bámult főnökére, ki most egészen
uralkodott fölötte; mint a mester csinytetten kapott tanítványán. Azután
oda lépett az öreg s megszorítá kezét, mintha biztatná vele, hogy – én
most tégedet nagyon meg foglak dorgálni; de azért ne félj, pártodon
vagyok.

– Kedves öcsém, Szilárd; jusson eszedbe, mikor kicsiny gyermek voltál,
aztán tettél néha olyasmit, a mit nem kellett volna, a miért apád
kérdőre fogott, mindig azt mondta ugy-e: – ha rosszat tettél s
szégyenled bevallani, hallgass, szorítsd össze a fogaidat, de ne hazudj;
ne tagadj, ne gondolj ki mentségedre olyan dolgot, a mi nem igaz, mert a
te neved Szilárd; ahoz pedig nem illik a gyávaság. Meg is fogadtad;
olyan lettél. Már most én is azt mondom, jusson eszedbe, hogy Szilárdnak
kereszteltek; hallgasd meg nyugodt lélekkel, a miket mondani fogok: bele
ne szólj; megczáfolni ne akarj; ha kérdelek s felelni nem akarsz, rázd
meg a fejedet; de elámítani ne akarj, mert az nem illik hozzád. Most
pedig ülj le. – Ülj le öcsém, mert most üdültél föl betegségedből, fejed
még gyönge; – azok után, a miket majd elmondok, aligha szédelegni nem
fog.

Az ügyész lenyomta egy székre az ifjut, ki méla bánattal csüggeszté alá
szép fejét; lehetetlen volt őt meg nem szánni.

Az öreg úr nagyot fohászkodott, s izzadt homlokát törlé zsebkendőjével.

– Te egy gazdag család leányába voltál szerelmes és az is te beléd. Egy
tánczvigalomban ismerkedtetek meg: a viszony innen fűződött odább. Kevés
és nagyon ellenőrzött alkalmatok volt egymással találkozhatni; de a
szerelem találékony és furfangos, tud magának útat csinálni. A gazdag
leánynak volt egy elhanyagolt testvére, kit rokonai nyilvános iskolába
járattak. Ezt nálam találtad több izben, mert a szeles gyermek,
valahányszor otthon megriasztották, mindig hozzám szökött, s itt
tartózkodott, míg gyámjait, kiknek családi ügyészök vagyok,
kiengeszteltem iránta. Olyankor veled egy szobában hált, te viseltél rá
gondot, megmagyaráztad a nehéz feladatokat, miket megtanulni nem bírt; a
gyermek nagyon megszeretett téged. Pedig aztán hatályosabb kerítőt
kivánni sem lehet, mint egy gyermek. Te előtted kedvesedről, ő előtte te
rólad beszélt; magasztalt benneteket egymásnak. Nagyapa, nagynéne,
nagybátya, nevelőnő, házikisasszony, cselédek, a kik szemeiket soha le
nem vették a leányról, nem is sejték, hogy a leány el van kerítve, el
van szerelmesítve: képzelni sem lehet hogyan? Beszél előtte valaki? nem.
Jön össze valakivel? nem. Kap szerelmes leveleket? nem. Hogyan tehát? A
szerelmesek furfangja bámulatos. Ti tudtátok, hogy a család vénei és
asszonyai nem értik az oratorok klassikus nyelvét s a leány, ki oly
nagyon szeretett, nem tartá erős fáradságnak megtanulni latinul, mintha
csak öcscse oktatása közben tenné, hogy kedvesével a felfedeztetés
aggodalma nélkül levelezhessen. Egy nő, egy gyermekleány! megtanul egy
holt nyelvet, a minek soha semmi helyzetben hasznát nem fogja vehetni,
csak azért, hogy kedveltjének elmondhassa: «ego te in æternum amabo».
Meg kell vallani, hogy ez igen szép és nagy áldozat. Ti mindennap
leveleztetek egymással. Iskola előtt a leányka diktált öcscsének
penzumokat, félig közönyös rhetorikai virágokkal kezdve és folytatva a
szerető szenvedély hangján, iskola után hozzád jött a fiu, akkor te
diktáltál neki másik penzumot, a minek eleje, vége, szinte együgyű chria
volt, közepe pedig édes nyilatkozatokkal tele. Ezt a penzumos könyvet
persze soha sem vitte ő az iskolába; nálad állt a másik, az igazi, a mit
a tanároknak kellett látni. Az egész ármányos csempészet ott folyt a
családtagok, a társalgónők szemei előtt, füleik hallatára; ki jöhetett
volna rá? És mégis rájöttek. Ma, ez előtt egy órával az öreg családfő
maga nyújtá azokat kezembe, hogy olvassam át; megjegyezve, hogy
fordításban ő maga is olvasta már azokat.

A fiatal ember fel a levegőbe bámult, mintha azon járna csupán az esze,
vajjon ki árulhatta el azokat?

– Rettentő dolgokat tudtam meg belőlük. Előbb azon tanakodtatok, hogy a
leány a család akarata ellen nőddé legyen. Biztatok a nagynéne jó
indulatában; ő szerette unokahugát. Akartatok várni, tűrni és hívek
maradni. Azonban mindezt meghiusítá egy előkelő és gazdag kérő
megjelenése, ki világi fogalmak szerint épen a leányhoz illett. A
családtagok erőtették ez összeköttetés létrejöttét. Ti kétségbeesve
tusakodtatok a fölött, hogy mit tegyetek? Szándékotok volt együtt
megszökni. Erről levert benneteket a sokszorozott figyelem, mely a leány
lépteit őrizé. Mikor aztán nem volt semmi menekülés, akkor egy
rettenetes eszme fejlődött ki közöttetek: magatokat megölni, egyszerre,
egy napon, egy akarattal. Több napon keresztül tanakodtatok a kivitel
felett. Itt már nagyon óvatosaknak kellett lennetek a kifejezésekben,
nehogy a leiró testvér valamit megsejtsen a szándékból. Előtte is el
kellett azt burkolni. A leány egy természettudományi könyvet kért tőled.
Te megküldéd neki. A leánygyermek kikereste abból, hogy miféle mérgeket
tudna az ember könnyűszerével önmaga előállítani? úgy bölcselkedett,
mint egy természetbúvár. Két napig tanakodtatok rajta, hogy lehetne
gyufára szert tenni, a minek a villója leghatályosabb méreg. De hiába,
nagy uraknál csak a cselédek kezén forog a gyufa, nem lehetett szerezni;
végre talált a leányka valamit. Ha rézkrajczárokat egy üvegszelenczében
jó erős sós eczet közé tesznek, az rézoldatot képez s ez aztán méreg.
Ebben állapodtatok meg; a leányka készített saját magának mérget s
megtanított rá téged, hogyan készítsd azt te is?… Oh én jó Istenem!
Miről gondolkoznak a gyermekek!



NEM NEKED VALÓ AZ!

A dorgált ifju mind e perczig hallgatott, most felkelt s csendes, tiszta
hangon mondá: – mind igaz, úgy van.

– Rosszul van! egészíté ki hevesen a mondást az ügyész, igen rosszul
van. Gyermekeknek öngyilkosságra gondolni azért, mivel nem akar a
világon minden úgy történni, a hogy ők kigondolták! Hiszen még gyermekek
vagytok: – hova gondoltál te, a kinek még nincs biztos állásod, nincs
kenyered, a mit valakivel megoszsz? Gondolkoztál te a dolognak praktikus
oldaláról? Azt képzelni sem akarom rólad, hogy a leány rokonainak
kegyére számítottál volna. Ezt még ha elérhetted volna is, micsoda állás
lett volna az rád nézve? A te jellemedhez kegyelemkenyér, a mit a
feleség rokonai panaszosan adnak! Hogy te lótófutója légy, kézcsókolója,
esteli felolvasója a szeszélyes nagyapának; piruló czéltáblája a többi
rokonok szavainak, csúfsága minden cselédnek; mert a szegény vőt még az
inasok is csúfra emlegetik a háznál, tudd meg azt.

Szilárd arcza égett e szavak alatt, közbe akart szólni, de az öreg
sietett őt megnyugtatni.

– Nem! Erre a gondolatra te nem jöhettél; te nem akartál egy gazdag
családba feltolakodni; hanem gondoltad azt, hogy az a leány fog
leszállni te hozzád, s megosztja veled a te szegénységedet; ugy-e, ezt
gondoltad? Hiszen más szegény ember és szegény leány is van a világon, a
kik nem visznek egymáshoz egyebet forró szerelemnél s mégis boldog pár
lesz belőlök. Látod, ebben fekszik a te csalódásod. Ha egy szegény
leányba volnál szerelmes, azt mondanám: korán van ugyan még házasodnod,
de ha Isten is úgy akarja, vedd el; dolgozzatok, küzdjétek keresztül
magatokat a világon, van itt hely minden ember számára elég; az is hozzá
van szokva minden nélkülözéshez, te is; az kevéssel megelégszik, tud
varrni, főz számotokra, ha rászorul, mos is, rendben tartja a házat; egy
garassal kettőt takarít meg; mikor sok dolga van, dalol, hogy bele ne
fáradjon s mikor vékony a vacsora, jó kedvével, forró ölelgetésével
megszaporítja. De egy leányból, a ki gazdag volt, hogy legyen szegény
asszony, édes barátom? – A kit arra neveltek, hogy maga semmihez ne
értsen, a ki még csak a gyertya hamvát sem tudja elkoppantani, hogy
legyen abból gazdasszony? hogy találja az magát otthon egy szegényes
udvarszobácskában, a hol még te sem lehetsz mindig körülte, mert
kenyered után kell látnod? Ő nem szólna, nem panaszkodnék, de te látnád,
észrevennéd, hogy nélkülöz; ő nem kérne új ruhát, de te látnád, hogy az,
a mit visel, már kopott és a szived szakadna meg bele, hogy egy leányt,
a kit szerettél, mostoha sorsodhoz lánczolál le, s magaddal rántottad őt
olyan könnyelműséggel, a miért férfi észszel pirulnod kell egykor!

– Kedves bátyám, szólt Szilárd, hogy én mind ezekről gondolkoztam, azt
bebizonyítom azzal, hogy egy év alatt takarítottam meg annyi összeget, a
mennyiből egy másik évig meg lehet élni. Félretettem havi fizetésemet, a
mellékjövedelmeket, miket kiküldetésekkor kaptam, s azon idő alatt oly
csekély összegből éltem, hogy egy koldus nem vállalkoznék rá, hogy
annyival kijőjjön. Naponkint meg tudok élni egy tizesből, csak azért,
hogy a többit megtakaríthassam más számára. És ezt nem vette rajtam
észre ugy-e senki? Azért nem voltam sem kedvetlen, sem elhanyagolt.
Pedig még az, a kiért nélkülöztem, nem is adott egyéb jutalmat, mint egy
távol csillámló reményt.

Sipos úr elszörnyűködött. Hisz ez rettenetes ember! Hát ilyenre is képes
egy gyermek, a ki most lépte át a huszadik esztendejét? Egy évig
naponkint egy tizest költeni magára, hogy tőkepénzt gyűjthessen kedvese
számára! Az ilyen praktikus őrültséget nehéz lesz meggyógyítani.

– De hát utoljára is, kedves barátom, mit gondolsz, mi fog történni
most, miután titkaitok el vannak árulva? Mit fognak tenni a rokonok?

Szilárd egykedvűleg vállat vont.

– Legelőször is engem fognak törvényesen üldöztetni, mint méregkeverés
részesét.

– Azt bizonyosan megérdemelnéd, mert te is helybenhagytad és elfogadtad
a kifőzött tervet; hanem ezt nem fogják tenni. Hanem majd tesznek mást;
én ismerem embereimet jól. A leányt fogják azzal ijeszteni, hogy ellened
bűnvádi pert indítanak, ha rólad le nem mond.

– Azt pedig nem fogja tenni.

– Te tudod bizonyosan?

– Én hiszem.

– S ha erővel kényszerítenék, hogy nőül menjen a báróhoz?

– A báró lehet akármilyen jellem, de mindenesetre gavallér; ha neki egy
nő azt fogja szemébe mondani, eljegyzése napján: én nem szeretem önt,
mert mást szeretek és mást fogok szeretni, nem hiszem, hogy izlése
elleni dolog ne legyen azt a hölgyet nejévé tenni.

– És ha nem mondaná ezt, ha önként kezét nyujtaná neki, ha lemondana
rólad? Félre ne érts. Nem vádolom őt. Ha lemond éretted azért, hogy
tégedet fölmentsen rokonai üldözése alól; ha föláldozza szivét a te
nyugalmadért!?

– Hallgasson meg engemet, kedves bátyám. Ön maga is mondá, hogy a
szerelmes ember gyanakodó és furfangos, kitalál olyan dolgokat, a mikre
más soha sem gondolt. Mi gondoltunk arra, hogy lehet idő, a mikor őt
kényszeríteni fogják, olyan eszközökkel, a mik ellen egy gyönge
gyermeknek nincsen védelme, hogy nyilatkozzék szivének érzései ellen;
tán hogy irja meg nekem, hogy felejtsem el, hogy nem szeret többé; tán
hogy rejtegetett emlékemet küldje vissza, hogy jegyezze el magát más
férfival? de én ennek mind ne higyjek, a míg ő egy szót ki nem mond,
vagy le nem ir, a mit csak mi ketten ismerünk, a miről nem tudja senki
kettőnkön kívül: magyar, latin, angol, görög, vagy arab szó-e az? ember,
virág, vagy csillag neve-e? ezt senki ki nem találhatja, el nem
árulhatja. A míg e szó egy harmadik birtokába nem jut, én tudni fogom,
hogy ő hű hozzám és hűséget követel tőlem s távolról int, hogy ne
kételkedjem benne; hallgat, mert beszélnie nem szabad, vagy beszél, mert
parancsolva van; de az elhallgatott szó nekem megmondja azt, a mit érez,
– és a mit ember-ész be nem ér.

– Teremtő Isten! kiálta fel Sipos úr, mind a tíz ujjával gyér hajába
kapva, hol járt ezeknek az eszük! Milyen lánczokat vertek magukra!

– Én nem vagyok ellene, hogy kedves bátyám mondja meg ezt is, a mit most
felfedeztem, azon uraknak, ők majd rémítésekkel ráveszik a leányt, hogy
mondja ki azt a titkos nevet, a mi ezt a lánczot széllyel tépje. Ő sok
ellenkezésre mondani fog valamit. Oh a szerelmes nők igen ravaszok. Azt
a szót velem közölni fogják. Nem lesz az igazi. De én azért azt fogom rá
mondani, jól van. És azontúl senki sem sejtendi, ki van-e találva a
titok, vagy nincs? Mi elválunk; – eddig sem volt közöttünk semmi
érintkezés. Meglehet, hogy messze elviszik őt innen. De őrizzék azután
és szemeiket le ne hunyják, a kik őrzik, s ha férjet adnak neki,
imádkozzanak az életeért, mert nem tudják, minő végzetes dolog egy
leányt férjhez adni, ki lelkében egy harmadik titkát hordja!

– Te tisztán…! nem mondom el, a mit akartam.

– Azt akarta bátyám mondani, hogy tisztán meg vagyok bolondulva.
Meglehet. Az is meglehet, hogy ez a szenvedély lesz egész életem
szerencsétlensége. De mindegy: ragaszkodom hozzá, s ha fájdalomnál egyéb
nem jön belőle, akarom élvezni ezt a fájdalmat. Nem engedték meg, hogy
együtt meghaljunk, kénytelenek lesznek tűrni, hogy lelkeink egymást el
nem hagyják fájdalomban, kétségbeesésben találkoznak és azon már
változtatni nem lehet.

– Ördög menykő! Azt majd meglátjuk. Az öreg úr kezdett phlegmájából
kijönni. Majd én itt téged el hagylak pusztulni egy üres képzelődés
miatt; absurdus, képtelen, hihetetlen valami. Paroxismusban ejtett
beszéd, a mit gyógyult korodban magad sem fogsz hinni, hogy beszélted.

– Kedves bátyám! én magam is óhajtom, hogy e paroxismusnak vége legyen.
Azért igen kérem, legyen szives mentül elébb szólani ismét azon nagyon
haragos szivű urakkal. Azt a szót kérem, azt az egy szót. Akármit hoz
vissza, nyugodt leszek. Azontúl soha egy összehúzott homlokredőről sem
fogja észrevenni senki, mire gondolok? nyugodt, csendes ember leszek.
Nem lesz belőlem futóbolond, a kinek az utczán utána néznek, sem magamat
elölni nem kisértem meg többé.

– Jól van, ne beszéljünk rólad. Te makacs, agyafurt vagy; utoljára is
azt teheted magad ellen, a mit akarsz; neked mindössze is csak annyi
vagyok, mint apád, s mint apád, lánczra nem verhetlek; de én egyúttal
prókátor is vagyok, ebben az ügyben ellenfeled védelmezője. A leány az
én cliensem: gondoltál-e arra, hogy majd helyetted, ki nem esel kezük
ügyébe, őt fogják mortifikálni rokonai? Mit bánod te azt? Engeded
szenvedni a nőt, a gyermeket, kinek ha valaha megvénül, átok lesz
fiatalságára visszaemlékezni.

– Tudom. Ha a nő nem találja a szenvedésekben gyönyörét, miket érettem
magára idézett, mindig csak egy szavába fog kerülni, hogy azoktól
megszabaduljon. A míg magát megmenteni nem kivánja, addig bizonyos, hogy
van lelki ereje azokat elviselni.

– S nem szánod azt, a kit szeretsz?

Szilárd szomorúan elmosolyodott:

– Volt-e szánalomról szó, midőn ugyanazon perczben, egymásra gondolva,
halálos mérget vettünk?… Különös dolog az kedves bátyám: nem érteni azt
meg józan észszel…

– Kedves öcsém; én csak azt látom, hogy mi nem fogjuk megérteni egymást.
Te vesztére törsz egy szegény gyámoltalan leánynak, csupa szeretetből s
nem akarsz lemondani róla, miután semmi reményed sincs vele czélt
érhetni: azt én nem értem. Én pedig amaz úri családtól felszólíttatva,
hogy adnék tanácsot a kérőt illetőleg, azt határozottan elleneztem.
Midőn ez iratokat kezembe adták, akkor azt mondtam, hogy mindenesetre
nőül kell őt adni hozzá. Még azt hihették volna, hogy én a te bódult
reményeidet akarom előmozdítani! hogy viszonyaitokat ismerve, érdekelt
fél vagyok; hogy ravaszul útjába állok a kérőnek, mert egy rokonomat
akarom helyébe csempészni. Én ezt a véleményt meg akarom czáfolni; – ezt
pedig te nem érted. Most eredj szobádba vissza; a sors majd meg fogja
valamelyikünknek magyarázni, a mit nem ért.

Ugyanez órában a Lapussa család igazságtevő szobájában folyt le e
drámának másik jelenete.

Henriette hazaérkezett a városligeti kolnából (így hívják magyarul a
nyári mulatólakot, villa evőeszközt jelent), mint mondák, virágokat
hozott haza. Demeter úr átizent hozzá, hogy csak hagyja most azokat a
virágokat és jőjjön az ő szobájába. Ugyanakkor Lángainét is kiküldé
magától; János úr ezóta rég a gabonapiaczot járta; ez levén kedvencz
szenvedélye – a többi között.

– Kicsike leányom, Henriette, jőjj közelebb hozzám, szólt az öreg úr,
egyet fordulva fekhelyén s előkeresve vánkosa alól öblös
burnótszelenczéjét. Kérlek szépen, ne haragudjál rám, hogy neked mostan
alkalmatlankodom. Már addig a rövid ideig, a míg élek, legyetek irántam
egy kis elnézéssel. Ha pedig alkalmatlannak találod közellétemet, annál
több okod leend rá, kapni az alkalmon, hogy tőlem megszabadulhass.

Henriette értette az epés czélzásokat; megszokott valami volt az előtte.
Soha sem szokták azokat megczáfolni.

– Nyulj ide kérlek a vánkosom alá, találsz ottan egy csomag papirost,
húzd ki onnan és nézd meg, mik azok?

Henriette fásult gondtalansággal tevé, a mit az öreg parancsolt s
elővonta a sajátságos raktárból, mely különben szelenczék,
süteménydarabok, pilulás skatulyák tanyájául is szolgált, a vastag
iratcsomót, melyre azután az első tekintetnél rögtön ráismert.

A féltett irások, a mik egész betegsége alatt nem hagyták aludni, nem
engedték meggyógyulni soha; épen annak a birtokában, a ki elől azokat
leginkább rejtegetni kellett. A halálra vádlott állt az elterhelő tanú
előtt. Az eltagadhatlan, elesküdhetetlen bizonyítékokkal szemtül
szemben, a miket magáról le nem bir hárítani többé, a mik rajta
feküsznek lelkén, minden idegén, hogy zsibbadtan áll meg az érverés
szivében, hogy a világ elsötétül káprázó szemei előtt, hogy a
halálsápadt arcz megelőzi szinével a halálitéletet. Ez ellen nincs
védelem.

Egy perczig az a mentő gondolat villant át lelkén, hogy hisz ez idegen
nyelven van irva, még nem tudják, mi van benne? Egy lépésre van a
kandalló; ha elégetné hirtelen, ki tanuskodhatnék? de azt az egy lépést
megtagadták izmai; el volt zsibbadva, nem tudott mozdulni és nem tudott
összeroskadni.

– Kicsike leányom, szólt az öreg úr hozzája, nagy gyönyörűséggel tömve
keselyűgörbe orra alá az ördöngős fütőszert, a mit burnótnak neveznek.
Ne haragudjál rám azért, hogy ez irkafirkákat figyelemre méltattam; nem
akarom nekik hasznukat venni. Eleget tudok belőlük. Már csak légy szives
rám hallgatni.

Henriette tekintete nem birt megválni nagyatyja vértől eresült
szemeitől, azt hitte, hogy ezek a szemek mind szivén szúrnak lassan
keresztül.

– Te nem akarsz férjhez menni egy kitünő férfiuhoz, ki kezedet kéri, kit
családod nagyrabecsül, ki gazdag és előkelő ember; hanem akarsz inkább
elszökni egy semmi emberrel, a ki maga sem tudja még, hogy miért van a
világon; s ha ezt nem engedik, inkább akarsz erőszakosan meghalni
mindnyájunk csúfjára, szégyenére, hogy vele együtt halhass meg. Ez a
szándék nem szép volt tőled. Igaz, hogy mi igen rosszul bántunk veled,
különösen én kiállhatatlan, kegyetlen voltam hozzád; hanem azért ezt még
sem kellett volna tenned. Látod, most ezzel igen sok galibát csináltál
mind saját magadnak, mind más embereknek is. Ülj le kérlek; hiszen
reszketsz! Magam hoznék széket számodra, de látod, hogy nem kelhetek
fel; ez az átkozott köszvény, az éjjel sem aludtam miatta, mindig te
rólad gondolkoztam.

Henriette csakugyan elfogadta a kinálást, leült; hiszen különben le
kellett volna roskadnia.

– Azok után, a miket ez iratokból megtudtam, csakugyan nehéz is lett
volna el tudnom aludni; mikor azt sem tudom, hogy kin kezdjem és kin
végezzem a töprenkedést. Te légy-e eszemben, ki családodat meg akarod
gyalázni; vagy az a fiu, ki közbenjáróul szolgált, vagy az a gondatlan
ifju, a ki vakságában méregkeverő is tudott lenni?

Henriette közbe akart szólani, de nyelve megtagadta a szolgálatot, mint
a ki álmában akar kiáltani és mellén ül a nehéz álom-lidércz. Most kezdé
még csak sejteni a veszély nagyságát.

– Látod kedves kis leányom, ha most valami kegyetlen, szigorú öreged
volna, valami vén tigris, a milyennek te tartasz engemet, az ilyen eset
után nem cselekednék mást, mint legelőször is téged elküldene egy
apáczakolostorba s örök időkre elrejtene a világ elől.

Henriette nagyot sóhajtott. Ez a fenyegetés vigasztalásként hangzott
most előtte.

– Másodszor azt az elvetemült fiut, ki nem átallott oly fiatal létére
testvérének ravasz kerítője lenni, beküldené valami katonanevelő
intézetbe; tudod vannak olyan szigoruságukról nevezetes intézetek, a
hová csak a megjavíthatatlan kora bűnös ifjonczokat szokás beadni. Ő azt
nagyon megérdemelné.

«Szegény Kálmán!» gondolá reá a testvér. Nagyon szerették egymást.

– Harmadszor pedig azt a könnyelmű fiatal embert, ki részt vett az
öngyilkolási tervezetben, pörbe fogatná; mert a halál nem játékszer
édesem s méreggel tréfálni tiltva van. Azt bizonyosan elitélnék öt-hat
évi sánczfogságra, a mi rá nézve is üdvös leczke volna.

– Nagyatyám! sikolta fel a kínzott gyermek. Ez az utolsó feloldá hangját
és könyeit. Térdre rogyott előtte és annyi ártatlan könyet sírt kezére,
hogy abban kezeinek régi foltjait lemoshatta volna.

– Jól van kedves leánykám, látom, hogy sírsz; van bizalmad hozzám. Én
nem vagyok az a tigris, a ki a kis gyermekeket megeszi; a miket mondtam,
azoknak csak lehet, de nem szükség megtörténniök. Én nem akarok
kegyetlen, boszúálló lenni. Én nem akarok semmit tudni azokról a
megbántásokról, a mik ez iratokban ellenem feljegyezve vannak, te magad
segíts magadon s intézd el sorsodat. Kelj fel innen és ne sírj, mert
ismét beteg fogsz lenni. Nézd meg, hány az óra most? Jegyezd meg
magadnak. Eredj szobádba és fontold meg jól, hogy mit tégy? Két óra
mulva, pontban két óra mulva ismét hivatni foglak, az alatt határozd el
magadat. Inkább akarod, hogy családunk rangjához illő díszszel és
illendőséggel egy hozzád illő derék férfinak nejévé tegyünk és arról, a
ki soha hozzád nem fog emelkedhetni, lemondj és őt elfelejtsd? vagy
pedig inkább akarod-e, hogy a fátyolt fölvedd, a mi a világtól örökre
elrejt; – hogy testvéredet fegyintézetbe küldjem s bűntársad ellen
megindítsam a bűnvádi pert? ez iránt határoznod rád van bízva. Két óráig
gondolkozhatol fölötte; az alatt ide hivatom ügyvédemet s a szerint, a
mint határozni fogsz, ő felteszi vagy a házassági szerződést, vagy a
bűnvádi feljelentést; te rajtad függ. Most tedd vissza az iratokat a
fejem alá: gondold meg, hogy ezeket csak mint menyasszonyi hozományt
fogod tőlem visszakapni. Eredj szobádba, gondoskodom, hogy két óráig
senki ne háborítson…

A leányka gépileg teljesíté a parancsot, visszaadta a végzetes iratokat
s eltávozott szobájába; ott megállt egy virágcserép előtt és nézett
annak zöld leveleire egy óráig megmozdulás nélkül.

Egy szép nagy példány viaszvirág volt az, egyike azon csodás tenyészetű
délszaki növényeknek, a mik nem hullatják el leveleiket soha; a miken az
évszak nem változtat, a mik olyan szépen képviselik az állhatatosságot.

Ezen szép növénynek az a csodás tulajdonsága van, hogy bármelyikét
kövér, fényes leveleinek ültessék is el a földbe, a magányos levél
gyökeret ver, ágakat hajt, egész felfutó indás bokor lesz belőle,
melynek viaszfényű virágfürtei valami tündéri illatot árasztanak.

Három év előtt egy jogászbálban kapott egy virágcsokrot Henriette
Szilárd kezéből, azon a napon, melyen először szóltak egymással, a
között volt egy ilyen örökzöld levél, azt ő otthon elülteté cserépbe, a
növény megeredt, kihajtott, évről-évre nagyobbra nőtt; Henriette nevet
adott neki: «Szilárd»-nak nevezte, órákig elandalgott mellette, lesve
levelei fejlődését, indái hajtását és beszélve véle, mint élő emberrel,
magában; – és arról nem tudott senki semmit. – Oh a gyermekek szívei úgy
tele vannak sejthetlen titkokkal.

Egy hosszú óráig állt e virág előtt: vajjon mit beszélhetett vele?
Felelt az neki? Kérdezett tőle valamit? Kérdezte tőle talán, miért olyan
erősek, olyan változatlanok azok a sötétzöld levelek, sokkal
változatlanabbak, mint az emberek szívei; kért-e tőle kölcsön erőt,
kitartást, – vagy talán bocsánatot, búcsúvételt?

Annyi bizonyos, hogy midőn elfordult tőle, kétségbe volt esve, kezeit
összekulcsolta fején, úgy járt alá s fel a szobában s valahányszor ismét
a virág előtt megállt, úgy tett, mint a kinek a szive akar megszakadni.

Pedig az idő haladt, az óra olyan rövid, mikor az ember azt akarná, hogy
hosszú legyen. De nincs menekülés, nincs segítség sehonnan, senkitől.
Magára van hagyatva, a világon senkije sincs, csak az az egy virág, a
kit magában «Szilárd»-nak nevezett el. Ha ezt tudnák, azt is elvennék
tőle, talán kitépnék gyökerestől s kihajítanák az udvarra, vagy
becsuknák sötét pinczébe a helyett, a kit képvisel.

Az egymás után futó perczek határozásra intenek; végezni kell! Még
egyszer kedves virága elé lép; nem sír már, nem tördeli kezeit; józan
eszéhez tért. Egyenkint összecsókolja mindenik levelét annak a szép
virágnak. Úgy hasonlítanak is e levelek egy csukott emberi ajkhoz. Már
kopogtatnak is ajtaján; Demeter úr követe jön, a leány gyönge testén
végig fut a hideg borzadás: «megyek már!» és egy percz mulva nem látszik
arczán sem köny, sem bánat, sem félelem; csak a hófehér nyugalom.

Az öregapa szobájában ismét együtt vannak a családtagok; kívülök jelen
van Sipos úr is. Ez ügyben ő is avatott már. Henriette azt
természetesnek találja. Szilárd az ő rokona.

– Nos, kedves kis unokám, szól Demeter úr, helyet mutatva Henriettenek
az asztal mellett, melynél a többiek ülnek, határoztál-e magadban?

– Határoztam.

– Fátyol, vagy főkötő?

– Nőül fogok menni.

– A báróhoz?

– Hozzá.

Lángainé vállat vont, János úr diadalmasan csapott térdére, Sipos úr
könnyebbült szívvel sóhajta fel.

– Tehát ezen nyilatkozatodban megnyugodhatunk?

– Meg, felelt a leány csodálatos bátor és nyugodt hangon; hanem kérem
most én is föltételeimet elmondhatni, miket e határozathoz kötök.

– Meghallgatjuk.

– Legelőször is bizonyos akarok a felől lenni, hogy Kálmán öcsémet nem
fogja senki üldözni; azt nem fogjátok megengedni, hogy velem jőjjön?

– Azt az egyet nem.

– Én pedig nem engedem, hogy itt maradjon. Küldjétek el más valami
városba; annyit beszéltek rangotok, gazdagságtok felől: neveltessétek őt
a szerint.

A gyermek két óra alatt két évtizeddel lett vénebb, úgy beszélt a
családtagokkal, mint egy meglett ember.

– Helyben hagyjuk, felelt rá Demeter úr; úgy is jobb, ha nem látjuk
egymást.

– Másodszor kérem, hogy megszokott butoraimat, virágaimat szabad legyen
elvinnem oda, a hová mennem kell.

– No, ez is megadható. Ártatlan női szeszély. Legyen.

– Harmadszor: azon iratokat, miket nagyatyám ismer, adják vissza mind
annak, a kit azok legjobban érdekelnek.

– Helyesen, szóla Demeter úr; megigértem, hogy megtalálod azokat
menyasszonyi hozományod között. Sipos úr lesz szives azokat kezéhez
venni és az illetőnek kézbesíteni.

Sipos úr meghajtá magát s átvette a szomorú tanújeleket.

– És most leányom, előtted a házassági kötvény, a báró már aláirta azt s
a mellékszobában várakozik határozatodra; mutasd meg, hogy szép irásod
van.

Henriette valóban megmutatta azt; oda irta nevét olyan vékony kis
gömbölyded betükkel, mintha valami tündér lehellte volna oda.

– Még egyet, kedves kisasszony, szólt hozzá nyájasan Sipos úr, minthogy
már a toll a kezében van, legyen szives e visszaadott iratok táblájára
felirni egy bizonyos szót, azt a bizonyos nevet, vagy mit, a mit
kegyeden kívül még csak egy ember tud; annak bizonyságául, hogy a
lemondás őszinte és tartaléktalan.

A leány sokáig nézett azokkal a titoktartó sötét szemeivel az ügyvéd
szemeibe. Hatalmában állt őt megcsalni, ha akarja; az ügyvéd tudta azt
jól. Irhatott oda akármi nevet, a másik, a delejes háló másik tényezője,
nem fogja azt elárulni, ha hamis volt.

Nagy csendesen odahajolt a csomag fölé s szokatlanul megnyomva a tollat,
odairá ezt a barbár hangzású nevét egy szép fényes csillagnak:
«Mesarthim», azzal letette csendesen a tollat; semmi szenvelgés nem
látszott arczán, semmi szinpadra hozatala kínos érzelmeknek. Bejöhet már
a vőlegény!

… Vajjon az igazi jelszót irta-e oda?…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sipos úr ezek után rendén elvégzé a törvényes teendőket az eljegyzés
körül s miután azokkal nem volt többé semmi dolga, engedelmet kért
eltávozni és hazament. Hóna alatt vitte azokat az elfeledni való
iratokat. Azt egy cseppet sem hitte, hogy ebből még valami hosszabb
időkre fenmaradó baj legyen. A kisasszonyból előkelő asszonyság lesz,
meg lesz minden kényelme, kivánsága, a mit pénzen meg lehet venni: hány
ember boldog tudna lenni, ha csak a mindennapi kenyereért nem kellene a
holnappal tusakodni. Azzal, hogy az előkelő asszonyságok miért nem
boldogok? győzne valaki törődni. Minthogy ők nem éheznek és nem fáznak,
unalmukban bajokat képzelnek maguknak, azokkal vesződnek. Szilárd is
majd elfelejti a leányt, ha az esze megjő; Pest nagy város, sok szép
delnő lakja; nem kell senkinek egy miatt elveszteni a lelkét.

Mikor azután hazaért, ő maga kereste fel Szilárdot szobájában, mely
olyan csinos és rendes volt, a milyen nem szokott minden nőtlen férfi
szobája lenni. Olyan ember ez, a ki szereti magát otthon jól találni.

– No kedves öcsém. Hozok számodra orvosságot. Tudod: az orvosság
rendesen kesernyés, émelygős; de annál használatosb. A hogy előre
megmondám: a kisasszony meggondolta az állapotokat s jobbra határozta el
magát; beleegyezett a báróvali házasságba, az eljegyzés már meg is
történt, a házassági szerződést előttem irták alá.

– Az meglehet, szólt Szilárd fagyosan.

– Kedves barátom. A leány nem csinált olyan szomorú képet, mint te itt,
igen erős volt és elhatározott; én bámultam azt a nyugalmat, a mivel
családjához beszélt; formaszerinti békepontokat diktálva nekik, mint
valami kapituláló vár parancsnoka. Oh ez igen derék, okos leány. Egy
könyet nem ejtett előttünk; pedig én elhiszem, hogy ez neki sok
fájdalmába került.

– Oh neki sok lélekereje van.

– Kivánom, hogy neked is annyi legyen. Itt vannak bohókás irataitok;
ezeknek kiadatása is egyik kitűzött feltétel volt. Mint hallám, Margari
barátunk kerítette ezeket kézre. No no, csak ne tessék úgy szikrázni az
úrfi szemeinek. Ezt nem lehet duellumra kihíni, mert nem megy ki,
különben is Hátszegi titkára lesz ezentúl s vele megy az operentiákra.
Csakhogy ismét kezünkben vannak ezek a fatalis penzumok. Többet
ilyeneken ne törd a fejedet. A leány elmegy, te itt maradsz; egy év
mulva elfelejtitek egymást.

Szilárd hidegen mosolygott.

– És az a szó, a mi bennünket összetart, vagy elszakaszt?

– Arról is megemlékeztem. Nagyon sokáig nézett a szemeim közé, míg
valamit válaszolt rá. Én mondám neki, hogy őszinte és igaz szót várok.
Erre ő ide irt e papirok hátuljára egy nevet; tekintsd meg.

Szilárd reszkető kézzel nyult a papirokhoz, kezébe vette, maga felé
fordította, egy tekintetet vetett a leirt szóra, azután nem szólt
semmit, nem kapkodott kezeivel szivéhez, a hogy a szinpadon szokás,
hanem a mint állt, úgy végig esett a padlón, fejét belevágva az
iróasztal szegletébe, hogy csak úgy dült belőle a vér.

– Itt van ni! Sipos úr a tenger fenekére kivánta az egész ostoba
szerelmi tréfát, felemelte az élettelen ifjut; vizet borogatott a
fejére; nem hítt segítségül senkit: minek ezt megtudni az egész
világnak? maga addig ápolta, locsolgatá, míg eszméletéhez tért, akkor
szépen, szeliden beszélt vele.

– Ne vedd oly nagyon szivedre, édes fiam, ezt a dolgot; én megengedem:
nem akarom tagadni, hogy ez nagy fájdalom; de légy férfi, tanuld
elviselni. Én is voltam fiatal; én is mentem keresztül hasonló iskolán;
én is csalódtam, kinevettek. Gondold meg, hogy az ilyen fájdalomért
mindenkit ki szoktak nevetni; legjobban azt, a ki belehal. Ez már a
világ sorja. Gazdag leány gazdag férjet választ, szegény legényről
ábrándozik talán, együtt tánczolnak, együtt sóhajtoznak, de mikor a
kenyértörésre kerül a dolog, inkább nyúl mindenki a fehér, mint a fekete
kenyér után. Te még fiatal vagy, fiatal sziven ejtett seb begyógyul. Te
még boldog ember fogsz lenni valaha s mosolyogni fogsz mostani bajaidon.
Oh még a te feleségedet most tanítják járni; a kit te valaha nőül
veszesz, csak ezért sem vall neked szerelmet, mert még most tanul
beszélni. Legjobb neked elhagynod Pestet. Különben sem neked való az
ügyvédi pálya; te nagyon kényes vagy ahoz. Fogadd meg, a mit én
tanácsolok. Eredj vissza Aradmegyébe, Bencze sógoromhoz, ki ott most
főbiró; közel a tisztújítás, az ott szabadelvű megye, fiatal embernek
ott nagy jövendője van. Neked a birói pálya inkább illik lelkületedhez,
aztán diszes hivatal is. Ott sokat használhatsz embertársaidnak és
hazádnak is. Egy derék férfinak mindig van egy állandó kedvese, a kit
szeressen; mi magyarok hazának hívjuk azt. Ő érte élni, tudod, hogy
kötelesség. Eszed, szived, karod, tudod hogy nem Dunába dobni való egy
asszonyszemély miatt; mert azokat nemzet kéri számon. Az öngyilkosokat
az ilyen szegény országban, mint a mienk, megvetik, akár agyonlőtték,
akár agyonbúsulták magukat, mert itt mindenkire szüksége van a
közügynek. Tehát arra gondolj. Ma, a kedvemért, maradj szépen itthon,
rakj vizes kendőt a fejedre, egyébre nincsen szükséged; holnap pedig
szedd rendbe állapotaidat, hogy még e héten indulhass le Aradra. Sógorom
nagyon fog örülni, mert ő is igen szeret téged; jobban mint én.

Szilárd nem állhatá tovább; oda borult a jó öreg úr keblére, kezét
ajkához szorítá és sírt sokáig, zokogva, keservesen.

Sipos úrnak eszébe jutott, mit Szilárd apjától annyiszor hallott: «ez a
fiu nem tud sírni, mióta anyját eltemették, nem látta könyezni senki,
akkor pedig kis gyermek volt».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két hét mulva végbement a menyegző báró Hátszegi és Lapussa Henriette
között, nagy pompával és illő díszszel. A menyasszony igen bátran
viselte magát az egész szertartás alatt, köntösének himzeteit s pompás
hajékét úgy hiszem le is irták akkoriban a divatlapok.



A MENYASSZONYVIVÉS.

Még akkor vasutak nem voltak a hazában. Pesttől Erdély belsejéig jó egy
hétig lehetett utazni, még előreküldött váltott fogatokon is. Esküvő
utáni nap mindjárt útra vitték a menyasszonyt; csak azt az egyet kérte,
hogy nagyon korán induljanak (a mikor még senki sem jár az utczán). Az
idő is elértette kivánságát, mert elindulásuk órájában úgy szakadt az
eső, hogy be kellett vonni a hintók bőrernyőit; nem látott semmit a
városból, melyet elhagyott; ismerős utczák, ablakok nem szomorították
búcsúvételeikkel; csak a kerekek másforma gördüléséből veheté észre,
mikor már elhagyták a kövezetet s az országútra értek. Túlél ám az ember
sokat, a miről azt hitte, hogy bele fog halni.

Két hintóval voltak; az elsőben ült a menyasszony és Clementine, ki
addig könyörgött a családnak, míg eleresztették kisasszonyával; szegény,
azt hitte, ott jobb sorsa lesz. Bizony nem is Henriette kedveért
kéredzkedett. A második kocsiban ült a báró és Margari, ki, a mint
kitünt, egészen a bárónak való ember: egy olyan irástudó, a kit egyuttal
házi bolondnak is lehet használni; nehéz már ilyeneket kapni mai
időkben, a tanult ember mind kevély.

A delet vendéglőben tölték; ott mind a négyen nagyon keveset beszéltek:
«nagy a sár» az volt a jelszó. Henriette már 24 óra óta volt felesége
Hátszeginek – és még nem tudta, milyen színe van a szemeinek?

Henriette nem mert semmit kérdezni; sem azt, hogy hol fognak éjszakázni?
sem azt, hogy itt kell-e maradni? olyan idegennek érzé magát azok
között, a kik körüle voltak. Férje egyébiránt igen udvarias és előzékeny
volt hozzá; nem volt terhére.

Délután megint külön két kocsiba ülve, utaztak tovább; alkonyatkor egy
faluban megálltak itatni, ott Hátszegi leszállt s odamenve neje
hintajához, beszólt hozzá az ablakon.

– Egy óra mulva megpihenünk. Egy régi barátom kastélyában fogunk
éjszakára megszállni, Satrakovits Gerzsonnál; ő már értesülve van és vár
bennünket; a lovászát idáig előre küldte.

Henriettenek jól esett, hogy idegen ember házához szállnak, nem
vendégfogadóba. Úgy bizott mindenkiben, a ki idegen.

Az igért egy órából szinte kettő lett. Itt rossz út következett, a
süppedékes homokba a nehéz hintó kerekei mélyen levágnak; a hogy a szél
befujja a röpülő homokkal a a tekervényes utat, vezető nélkül nehéz is
volna idegennek helybe találni. Az egyforma buczkákat, mik a láthatárig
mint egy hullámokat hányó homok-oczeán alakulnak, benőtte az árvafenyő;
ez a szomorú törpe erdő, bozót inkább, egyhangú változatlanságban fogja
közbe a bukdácsoló utat; nem látni tőle sem falut, sem tanyai házat.
Közeli nádasokból lármás vadludfalkák vonulnak át az égen, melyet a
lemenő nap sárgára feste. «Itt nem szeretnék lakni», gondolja magában
Henriette, de nincs, a kinek elmondja. Clementinenek mindenütt jó, a hol
urak laknak.

Végre nagyszerű kopócsaholás tudatja a hintóban ülőkkel, hogy udvarba
jutottak, a kocsi ajtaját kinyitják. Henriettet kiemelik. Az új asszony
azzal a kiváncsisággal tekint körül, a mivel egy hosszú börtönre itélt
rab, kit messze várfogságra visznek, szokta vizsgálni az állomásokat: a
kültárgyak benyomásai soha sem oly erősek, mint mikor belső aggodalmat
visz magával a lélek.

Nagy téres, kővel kerített udvar közepén állt egy régi modorú úri lak:
elől négyszögletes oszlopokkal osztályozott tornáczczal, melyhez
lépcsőkön kellett fölmenni, s melynek tégla mellvédje igen alkalmas volt
arra, hogy egyfelől a vendég urak, másfelől a hajduk lelógázzák róla
lábaikat, mikor jól akarnak mulatni; egy pár helyet kedvencz agarak
foglaltak el; most azonban egyszerre elhagyja mindenki ezt a kedvencz
sütkérező helyet, a mint a hintók megállnak a tornácz előtt, s fut
mindenki eléjük: úr, vendég, hajdú és agár.

Legelső a kocsiajtónál egy sajátságos ember, kinél viszontagságtól
roncsoltabb alakot alig lehet képzelni; ötvenes lehet a férfi, de ezt
nehéz volna orczájáról megbecsülni. Az régi sebektől össze-vissza van
hasogatva, a szájából egy darab hiányzik, valószinűleg egy pár fog is,
de azt eltakarja a szürkével tarka bajusz; a száj ép felén nincs bajusz,
úgy látszik, mintha az onnan le volna tépve. Ugyanazon az oldalon egy
szem is hiányzik, s a fél arcz sűrű fekete pontokkal van tetovirozva,
mint a kinek szétszakadt lőfegyver a lőport szeme közé szórta. Az orra
félre és tömpére van ütve, tán nagy, erőszakos esés miatt. A jobb kezén
csak három ujja van, a másik kettő irtóztatón megcsonkítva, a balkeze
pedig a borzalomig ki van hozva természeti állásából, könyökkel befelé,
s csuklóinál mozdulatlan; a mellett egyik lába rövidebb, mint a másik; –
hanem azért az összetört férfiu oly fürge, hogy mindenkit megelőz az
udvariasságban s első, a ki kezét nyujtja a kiszálló delnőnek, ki szinte
összeborzad, midőn annak béna ujjait érinti.

– Nőm! Gerzson barátom! siet Hátszegi őket egymásnak bemutatni; a házi
úr nagyon örül a szerencsének, megszorítja barátja kezét azzal a három
ujjával; másik karját, azt a nyomorékot, a delnőnek nyujtja, ki csak
aggódva támaszkodik reá, mintha azt hinné, hogy az annak fáj.

A házi úr kaczag ez aggodalmon.

– Csak támaszkodjék rá, nagysád, nem törik az el; olyan erő van azért
abban, mintha vasból volna. Pfuj Fecske! (Egy agár szörnyen iparkodott
örömét az által kifejezni, hogy Henriette vállára ugrált.) Nagyon
örülök, hogy szerencsém van nagysádtokhoz. Jó, hogy előre megirta Lénárd
barátom. Tiszteletükre holnapra nagyszerű rókavadászatot rendeztem; ezek
itt mind rókavadászok; reményljük, hogy nagysád is részt fog venni.

– Én nem tudok lovon ülni; felelt a gyermekasszony őszintén.

– Oh azt majd meg fogja tanulni, nekem van egy jó, szelid paripám,
olyan, mint a bárány. Addig nem eresztjük tovább nagysádat, míg ezt meg
nem tanulja.

– A hogy férjemnek tetszeni fog.

A terembe érve, egy pár türtcsizmás, pitykegombos ifjabb vénebb urat
számláltak sorba Henriettenek; ő biz annak egynek sem tartotta meg a
nevét egy perczig sem; örült, mikor szobájába vezették s Clementinnel
maradhatott.

A mint úti köntöséből átöltözött, nem sokára hítták vacsorára. A nagy
teremben volt terítve, egy széles, kerek asztalon; több bor, mint
tányér; szarvas- és őzág nyelű kések, villák, hideg vad pecsenye,
paprikás pörkölt, tepertős galuska.

– Biz ez csak vadászos vacsora, kedves nagysád; menté magát Gerzson úr,
az asztalhoz vezetve Henriettet, melynél ő és Clementine voltak csupán a
nők. Hiába! nincs asszony a háznál; az ilyen agglegény csak úgy szolgál,
a hogy őt szolgálják.

– De ugyan miért is nem házasodol már egyszer meg? Kötődék vele
Hátszegi.

– Hiszen akartam én egyszer, de elmaradtam belőle. Volt már mátkám, ki
is volt tűzve a lakodalom napja. Igen derék szép leány volt a
menyasszonyom. A határnap előtti estén nehogy elfelejtsem a dolgot,
mondám a hajdumnak, hogy reggel az új fényes csizmámat tegye az ágyhoz,
ne a bagariát; – hát reggel, a mint még az ágyban fekszem, hallok nagy
kutyaugatást a kert alatt; ki szólok, mi az ott? mondják, hogy egy hiúzt
szalasztottak ki a kutyák a bozótból. Utczu hiúz! ez ritka állat ezen a
tájon, felrántom a fényes csizmákat, ragadom a falról a puskát, megyek a
pagonyba; nyomra akadok, üldözöm a hiúzt; a kutyák mindig beljebb
vezetnek az erdőbe, én mindig nagyobb tűzzel megyek a vad után: –
egynéhányszor ugyan érzem, hogy valami nyom, mintha valamit otthon
felejtettem volna; tapogatom magamat, lőportartó, kupaktartó,
dohányzacskó, aczél, kova mind nálam van; megint csak megyek odább:
megint csak háborgat valami, de a hiúz nagyon feldühített már, hol
elbújt, hol megugrott; estére csakugyan kézrekerítettem a bundáját s
mentem haza vele; de akkor megint elővett az a nyomás, mintha valami
hiba volna valahol a világon, a mit nekem kellett elintézni. Csak este,
mikor az új csizmákat lehúztam a lábamról, akkor jutott eszembe, hogy
hisz én nekem ma az esküvőmön kellett volna jelen lennem. Az biz
elmaradt szépen. Menyasszonyom megharagudott rám a feledségért s
mindjárt hozzá ment valami szolgabiróhoz. Jól tette, különb embert
kapott, mint én vagyok, hanem azóta nem volt kedvem megkérni valakit.

A társaság vígan kaczagott ez adomára; az öreg úrról el lehetett hinni,
hogy ez valóságos igaz.

A jó kedv helyreállt, a férfiak hatalmas étvágygyal láttak a
patriarchalis vacsorához, a bort nem igen nagyon kellett kinálni,
Henriette természetesen egy falatot sem evett; máskor is nagyon keveset
fogyasztott, most pedig épen nem volt hozzá való kedve: a mivel Gerzson
urat egészen kétségbeejté.

– Jaj, kedves nagysád, ha ilyen keveset eszik, akkor még én is el tudnám
tartani, ha napszámos volnék is.

A társaság nagyon kaczagott ez ötleten. Olyan kezekkel és lábakkal
napszámba járni!

– De mi is lelte a te balkezedet, mióta nem láttalak? kérdé tőle
Hátszegi.

– Ezt ni? szólt Gerzson úr, felemelve nyomorék karját; a minap az angol
kopókat akartam kipróbálni, hogy mennyire lehet őket használni a síkon?
az Abdelkader arabomon ültem; a mint vágtatva nyargaltam, mint a szél,
egy helyütt valami angyalhullás volt előttem; tetszik tudni nagysád, mik
azok az angyalhullások? olyan mély gödrök a homoksíkon, a miket
messziről nem lehet észrevenni; az Abdelkader egyenesen beleesett a
gödörbe a két első lábával, én pedig fel a levegőbe két ölnyire, onnan
meg bukfenczet vetve fejtetőre le; szerencse, hogy ezt a kezemet magam
elé tartottam, mert különben a nyakam tört volna ki, így pedig csak a
karomnak lett egy kicsit szokatlan formája, a mi nem tesz semmit.
Legnagyobb baj az egészben az, hogy miután a jobb szemem hiányzik,
kénytelen vagyok a ballal czélozni; s ilyenkor a balkaromat nem
huzhatván összébb, kénytelen vagyok a jobb kezemmel elrántani a fegyver
ravaszát, a mi nagyon nevetséges állás.

Henrietten hideg borzongás futott végig ez elbeszélésre, a min a férfiak
olyan hangos hahotával tudtak kaczagni.

– De holnap csak nem fog ön lóra ülni ismét? kérdé gyermekes
aggodalommal a tépett embert. (Azt hitte, hogy kocsin fog a
rókavadászatra menni.)

– Oh azóta mennyit ültem már nyeregben. Ez engem nem akadályoz; azért a
balkezemmel igen jól tudom kormányozni a lovat, s emez a három ujjam
épen annyit ér, mintha mind az öt meg volna. Igaz, hogy az egyik lábam
rövidebb, mint a másik, mert egyszer hanyatt esett velem a ló a jégen s
akkor három helyen eltörött; hanem ezen könnyű segíteni, csak az egyik
kengyelszárat csatoljuk feljebb; mindjárt megvan. Aztán estem, zúzódtam
én már, mégis itt vagyok.

– De ha én önnek leánya volnék, még sem engedném, hogy azt tegye.

A víg embert e szó elkomorítá: ha ez ő neki leánya volna! biz az
meglehet, hogy akkor minden egészen másként lenne.

– Dehát lássa kedves nagysád, ez már nekem egyetlen szenvedélyem. Nagyon
fiatal koromban megverte ábrázatomat a ragya, két első fogamat kirúgta a
ló; félszememet kiütötte a szétrepedt fegyver; lóversenyben összetört a
paripa, medve megtépett, bölény összegázolt: nem képzelhettem magamban,
hogy asszonyoknak ilyen alakkal tetszeni fogok; háborúra nem volt
kilátás, békességben katonáskodni nem volt kedvem; mit tehettem egyebet,
mint hogy vadásztam, és újra vadásztam, paripa, agár, erdő és fenevadak,
ez lett mindennapi örömem.

– Nem voltak közügyek?

Gerzson úr meg volt akadva. A gyermekek sokszor tesznek olyan
kérdéseket, a mikre az öregek nem tudnak megfelelni.

– Azokhoz meg nem volt kedvem, nem tudok sem szolgálni, sem parancsolni.
Most meg már egészen vadember lettem. Nem esik jól az álom, ha reggeltől
estig nem álltam oda kinn a lesen, nem vágtattam lóháton nyaktörő
helyeken keresztül, kivált ha még egy kis szakadó zápor is jön hozzá! az
a gyönyörűség! az az élvezet! a hol más embernek a haja borzad, ott
vágtatva nyargalni keresztül, meredeken lefelé, árkos-bokros avarokon,
hegypárkányon, hullott erdőn. Hát még mikor Lénárd barátunk erdélyi
havasai közt medvére járunk, a mi küzdelemmel, életveszélylyel jár; a
hol a férfinak minden hidegvérére, ügyességére, néha erejére is van
szüksége; egy olyan nap valódi szakaszt képez a vadász életében.

– Különösen, a kinek a maczkó úgy a homlokára irja fel az emlékmondatot,
mint neked; szólt tréfálózva Hátszegi.

– Jaj, az nagyon szép eset volt, kedves nagysád, azt el kell mondanom;
mikor néhány év előtt Hidváron voltunk, Lénárd barátom kastélyában, két
hetet töltöttünk künn a havasok között.

– Éjjel-nappal? kérdé Henriette bámulva.

– De éjszakára csináltunk némelykor gunyhókat fenyőgalyakból; ha pedig
eső nem esett, akkor csak ott tanyáztunk az őrtűz mellett, s
betakaróztunk bundánkkal. Oh az pompás mulatság volt. Két nap, hogy az
eleségünk elfogyott, nem éltünk egyébbel, mint áfonyabogyóval és sült
medvehússal.

– Az rossz lehet.

– A talpai deliciák, csakhogy nem lehetett megsóznunk, mert sónk nem
volt.

– Miért nem tértek haza?

– Nem lehetett; négy nap egymásután vadásztunk egy vérmedvére; tetszik
tudni: mi az a vérmedve? A medve igen szelid ártatlan állat különben,
beéri mézzel, bogyóval és gyökerekkel, de ha egyszer bele kóstolt a
vérbe, akkor aztán pusztít, mint az oroszlán s különös elsőbbséget ad
minden vér fölött az embervérnek. Egy ilyen vén gonosztevő akadt a
hajtásunkba négy nap egymásután. Mindannyiszor kitört. Egy pár golyót
elvitt a bőre alatt, az neki annyi, mint semmi, a rosszul czélozó
vadászokat megpofozta, utoljára egy hajtónak a fejéről lehúzta a bőrt s
megint a rengetegbe menekült. Lénárd barátom és a többi urak már abba
akarták hagyni a hajtást, ki voltunk éhezve kegyetlenül; ruhánk
lemállott rólunk a sok eső és sziklamászás miatt; de én erőszakoltam
őket, hogy még holnap tegyünk egy kisérletet, hajtsuk meg még egyszer az
erdőt, én bizonyosan tudom, hogy itt kapjuk a medvét. Valamennyien
ellenem voltak; Lénárd barátom erősködött, hogy azt már meg nem kapjuk,
mert az nem marad ott, a hol megsebesítették, hanem fut éjjel-nappal;
azóta átment Oláhországba, az idén nem beszélünk vele. «No hát
fogadjunk, hogy itt van közel és holnap rábukkanunk». Lénárd azt mondta,
hogy tizet tesz egyre. Jól van, én száz aranyat fizetek neked, ha holnap
meg nem találjuk a maczkónkat. Én pedig ezeret teszek rá, hogy nem!
Semmi esetre sem, kiabáltak a többiek is: tehetnél ellenébe akár tíz
ezeret. A fogadás állt; másnap korán reggel nagy, sűrű ködben neki
indítottuk a hajtókat, míg magunk a vadjárta réseket álltuk el; mi
ketten Lénárddal egy vízmosásos hegyszakadékban foglaltunk állást s
vártuk türelmetlenül, míg a köd felszakad. Déltájban tisztulni kezdett,
már akkor a hajtók közel jártak; őz, farkas elég baktatott el előttünk,
mi nem lőttünk rájuk: most csak medve volt a jelszó. A hajtás csaknem
vége felé járt már; mi csak ötven lépésnyire álltunk egymástól
Lénárddal, s kezdtünk átbeszélgetni. «Kezdem sajnálni a száz aranyadat»,
szólt Lénárd. «Jobban sajnálom én a medvebőrt». «Azóta az Moldovában
jár!» A hátam mögött, tíz lépésnyi távolban tőlem volt egy szűk üreg
nyilása, a milyen száz is van ott a hegyek között. «Ejnye, mondék, ha az
én medvém csak itt volna elbujva ebben az üregben» s azzal, minthogy úgy
is vége volt már a hajtásnak, meg az üregben úgy sem nagy hangot ad a
lövés, mint valami pajkos kis fiucska, beletartám a puskám csövét, s
egymásután belelőttem mind a kettőt. Erre irtózatos bömbölés támadt az
üregben: a fenevad az egész hajtás, lárma, ordítozás alatt ott volt a
hátam mögött és hallgatott; gyönyörű nagy állat volt: nálamnál két
fejjel magasabb, olyan agyarai voltak, mint egy vadkannak. A fenevad
egyenesen rám rohant, s nekem mind a két lövésem kárban; most végem van!
mi egy ilyen pompás állatnak egy olyan nyomorult figurát izről-izre
széttépni, mint én vagyok? Két lábra állva jött rám, a vadászkésemet egy
ütéssel összetörte, s rettenetes karjaival átnyalábolt, míg fogaival az
arczomat iparkodott összemarczangolni. E végső pillanatban Lénárdnak
kiálték: «pajtás lőjj közénk, akármelyikünket találsz!» inkább akartam
golyó által meghalni, mint széttépetni; a következő pillanatban egy
dördülés hangzott s azzal én csak azt vettem észre, hogy a mint össze
vagyunk ölelkezve, gurulunk lefelé a vízmosás fenekére, ott, a mint
feltartott bennünket a sűrű boróka-bozót, vettem észre, hogy az én
medvém tökéletesen el van készítve; a golyó épen a fülén ment keresztül;
a miről meg kell vallani, hogy remek lövés volt Lénárdtól, ötven
lépésnyiről, olyankor, midőn a medve feje az enyimhez épen csókolódásig
közel volt.

Henriette fázni kezdett ezektől a meséktől. A lelke elszorult ezen
emberek közelében, a kik oly nagy veszélyekkel tudnak játszani, s azt jó
mulatságnak nevezik.

– Az volt pedig a legszebb Lénárdtól, hogy ő koczkáztatott értem egy
lövést, a midőn, ha enged becsülettel összetépetni a medvétől, ezer
darab aranya marad meg. Így elvesztette a fogadást; s nem volt elég,
hogy megszabadított, hanem ezer aranyat fizetett azért, hogy
megmenekültem.

– Ez gavallér-vonás, mondá mindenki; ilyenekről ismerni igazi lovag
érzésű emberekre.

– Nagysád meg fogja látni Hidváron azt a pompás medvebőrt, mely valódi
drágaság egy vadászra nézve; huszonhat régi lövés van rajta, volt benne
apróbb-nagyobb golyó, vasszeg, ólompityke, lánczdarab, a mivel oláhok
megsebzették, s miket mind el tudott vinni. Valóban, ha választásom lett
volna, inkább a medvebőrhöz állok, mint az ezer aranyhoz, s rám nézve is
jobb lett volna a csere, mert az most is megvolna, míg az ezer aranyat
Dévánál szépen elcsikarta tőlem az a fránya Fatia Negra.

– Ki az? kérdezé Henriette kiváncsian.

– Egy híres rablóvezér a havasokon, a kit nem birnak soha kézre
keríteni.

Henriette aggódva tekinte széllyel.

Hátszegi hidegvérrel veregetve villájával a tányérát, monda Gerzsonnak:

– Csak nem akarod a nőmet zsivány-kalandokkal agyonijesztgetni?

– Igazad van. Erről nem beszélünk többet.

Hátszegi azután más tárgyra vitte a beszédet; lóidomításra,
kopófalka-vezetésre tért át a társalgás, az urak szerettek volna már
pipára gyujtani; Henriette észrevette, hogy jelenléte kényszeríti őket
tartózkodásra, s azzal mentve magát, hogy az úttól fáradt, fölkelt,
üdvözölte a társaságot s hálószobájába távozott. Azok mulathattak tőle
reggelig, – Hátszegivel együtt.

A férfitársaság még csak azután lett vígabban, hogy a hölgyek
eltávoztak; a harmadik szobáig is keresztül hangzott néha a chorusban
kitörő hahota egy-egy víg adoma után: a magyar élete ilyenekben gazdag;
mindig gondoskodott a sors jó mulatságáról, ha néha ő fizette is annak
az árát.

Henriette egész éjjel nem aludt. Ott égette a gyertyát az ágya előtti
asztalon, s hallgatózott; néha Hátszegi erős hangja kihallatszott a
férfi-zajból, a gyermeknő olyan kiváncsian figyelt rá: milyen a hangja
annak a férfiunak, a ki őt nőül vette? Míg aztán Clementine el nem
kezdett neki könyörgeni, hogy oltsa el a gyertyát, mert ő el nem bír
tőle aludni; akkor meg az ablakon keresztül úgy fénylett az égről egy
csillag, úgy ragyogott szeme közé: talán épen a szép Mesarthim? talán
más szemei is ilyen álmatlanul nézik annak tündérragyogását e
szellemjárás órájában? talán szemrehányást tenni világít az ide, a miért
elárulta nevét?

Ilyen volt Henriette első éjszakája menyegzője után.

Legalább az a boldogsága megvolt, hogy férjét nem kellett látnia. Hajnal
felé aludt el s mire fölébredt, akkor már az egész társaság régen a
fenyéren volt, kergette a rókát; onnan nem is tértek elébb vissza, mint
késő este, jól kifáradva, átázva, átizzadva; Henriette azalatt egy
elárvult könyvtárt fedezett fel a vadásztanyán, melyben egy pár
diákkönyv lézengett, azokkal mulatta magát, a mennyire lehetett a
hiányzó lapok miatt, miket innen-onnan fidibusnak kitépegettek.

A kifáradt vadászok köztudomás szerint a legunalmasabb emberek a
világon. Henriettet nem érte nagy veszteség, midőn férje oda utasítá,
hogy jó lesz korán lepihenni, mert holnap jókor indulnak útra. Henriette
áldotta magában azt a rókát, azt a vadászostort, meg azt a mezőt is,
mely így elvonja a férfiak figyelmét az asszonyokról. Már két napot
jegyezhetett fel naplójába, mely után azt irhatá: ez a nap az enyim
volt.

Másnap olyan korán indultak, hogy az öreg házi gazdán kivül senki sem
volt ébren a vadásztársaság közül. Az ismét hintajáig vezette nyomorék
karján fiatal vendégnőjét, ismét felsegíté háromujjú kezével ülésébe;
Henriette úgy borzadt most is attól az összetört kéztől, hogy a
legszokásosabb udvariasságokról is megfeledkezett; alig köszönte meg a
szállást, s egészen elmulasztá a viszonti szivesen látást megigérni
Hidvárott: pedig Hátszegi elég érthetőn hivá meg Gerzson urat az őszre
medvevadászatra. Hiába! gyermek ez még!

Igen szép nap volt az utazásra; a hintó ablakait mindkét felől
leereszték, Henriette láthatta maga előtt a tájékot. Soha sem járt még
erre, egészen idegen volt rá nézve még a vidék jelleme is; a sik róna,
kövér vetéseivel; itt-ott kerek erdőcskék közepéből kifehérlett egy-egy
mezei tanya; Henriette valahányszor egy olyan kis tanyát látott, mindig
az jutott eszébe, hogy milyen jó volna abban ottan elmaradni! Néha
egy-egy népes helységen hajtottak keresztül; a falu közepén csinos,
kertekkel szegélyzett úri lakok szoktak lenni, nyitott redőnyökkel,
viráglepte ablakokkal: Henriette mindig arra gondolt, hogy milyen boldog
emberek lehetnek, a kik azokban laknak.

Clementine sopánkodásaiból megtudta, hogy még három napi járójuk van
hazáig s hogy jövő éjszakára gróf Kengyelesy kastélyában fognak
megszállni. Így beszélték a kocsisok Margarinak, az meg ő neki. Hogy az
a gróf Kengyelesy igen furcsa ember. Hogy báró Hátszegi úrral mindenben
ellenkeznek, hanem azért egymásra soha meg nem haragusznak s egymást
mindig fölkeresik. A grófnak van felesége is, a ki elég fiatal még, de a
ki a grófot nem szereti. Ezt a cselédek már egymás közt beszélik.

Henriettenek pedig igen mindegy volt, akár mit beszélnek gróf
Kengyelesyről és a feleségéről.

Délután öt-hat óra közt érkeztek meg a gróf kastélyába, mely a falun
kívül, gazdag dohány- és repczeföldek közepett feküdt, három oldalról
pompás angol kert által körítve, a ház berendezése jó izlésről, a
gazdaságé jó tiszttartóról tanuskodott.

Hogy a gróf előre értesülve volt Hátszegiék jöveteléről, azt bizonyítá
az is, hogy az ebéddel megvárták őket. Kengyelesy alacsony, szikár
férfiucska volt, nagyon világos szőke hajjal és fehér szempillákkal,
erősen hegybe menő álla még hegyesebbé vált a megnyult kecskeszakáll
által. A grófnak nagyon tetszett, ha bizalmas körökben azzal hizelegtek
neki, hogy tökéletes satyrarcza van.

Neje egy fiatal, gömbölyű képű, eleven hölgy, nevető kék szemekkel,
bánathoz nem szokott arczczal, kit férje egy bécsi bal parée alkalmával
meglátott, megszeretett és elszöktetett, mert a hölgy atyja, egy
nyugalmazott tábornagy – különben is odaadta volna. De regényesebb volt
így.

A grófné elhalmozó szivességgel fogadá vendégnőjét; azonnal keresztnevén
szólítá s kérte, hogy ez is úgy nevezze őt, tegezzék egymást. Egyszerre
otthonossá tette őt magánál s vitte külön lakosztályába, «a mi
férfiainkkal úgy sincs mit mulatni, mert azok nagyon unalmas emberek!»

Ez a jó fenhangon adott vágás Hátszeginek is szólt, a mit a grófné egy
oldalpillantással még inkább értésére adott.

Azonban Henriettenek mégis elég ideje maradt eltávozása közben
meghallani, a mit a gróf mondott felőle Hátszeginek, úgy félig
hallhatólag:

– Une jolie petite machine, pour manger de la monnaie! (Csinos pénzevő
gépecske!)

Hátszegi valami mentő választ súghatott rá, a mire Kengyelesy nevetve,
és egész fenhangon kiálta fel:

– De isz az enyim gőzerőre fogyasztja a pénzt!

Többet a hölgyek nem hallottak, ott hagyták őket; a grófné körül
hordozta új barátnéját egész kastélyában, megmutogatta neki ritka
virágait, párisi butorait, japáni furcsaságait, zongorázott előtte,
beszéltette a papagályát, s örök emlékül mindjárt egy szép nagy
opálgyűrűt húzott az ujjára.

– Ön nagyon boldog, szólt, fél-kérdezés hangján Henriette.

– Miért nem tegezesz? Mondtam már, hogy tegezz! A hogy veszszük;
minthogy akarom, tehát az vagyok. Ha csak úgy rá bíznám magamat a jó
sorsra, hogy tegyen velem, a mit neki tetszik, talán nem volnék az.

Ezt Henriette nem értette.

A grófné megfogta a gyermeknő kezét s hálószobájába vezette: annak a
falán függött egy szép nagy csatakép; bécsi mester remek olajfestménye.

– Ugy-e pompás egy kép? kérdezé a grófné nyilt mosolygással.

– Az, felelt rá Henriette szórakozottan.

– Hogy tetszik neked az a középett lovagló hős, a ki a zászlót tartja
kezében?

– Az is szép. De úgy tetszik, mintha helyzetéhez nagyon mosolygós volna
arcza.

A grófné nagyott nevetett rá.

– Az egy fiatal huszártisztnek az arczképéről van lemásolva, a ki nekem
sokáig udvarolt; az arczképét úgy magában nem tarthatnám a szobámban,
mert arról mindjárt megtudnának mindent, hanem egy csataképet festettem
hozzá s senki sem gyanít felőle semmit; oh barátném, ha az asszonyok
leleményesek nem volnának, nagyon szerencsétlenek lehetnének minden
helyzetben. Hanem ez titok! nehogy eláruld valakinek.

Henriette elcsendesült. Neki is volt ilyen titka; de ő azt be nem
vallaná senkinek, még halálos ágyán sem. Neki is van egy soha le nem
törölhető arczkép szivében; de kettőjük között két végtelenség eszméje
áll: az egyik egy elárult csillag, a minek neve Mesarthim, a másik egy
el nem árulható név, a minek neve: «női becsület!»

– Le diner est servi! jelenti a vállrojtos inas. A grófné Henriettet
karjára véve tér az étterembe, hol az urak már várják.

Kengyelesy még egy pár szomszéd földesurat hivatott magához ebédre, de
azok nem érkeztek el, ki tudja, mi dolguk akadhatott, pedig pompás kis
ferbli-parthiet lehetett volna rendezni ebéd után. A grófnak e fölötti
balkedvében az a szabadelvüségi raptusa támadt, hogy ő az üresen maradt
helyekre Hátszegi titkárját és Hátszeginé társalkodónéját fogja ültetni.
Hiszen azok is emberek, s talán történt már meg máskor is, hogy egy
gróf, meg egy báró, meg egy titkár egy asztalnál ebédeltek. Csak az a
titkár olyan furcsa ember ne volna. Mint tudjuk, ez Margari.

– Ide üljön, Margari.

– Margarinak hívják? szólt hozzá hirtelen Kengyelesy. Margari Ferencz
ugy-e? Hiszen ismerem én magát már régen!

Margari alázatosan feláll megint a székről, a hova már egyszer leült; ez
nagy megtiszteltetés volt rá nézve.

– Számtalanszor olvastam az ujságokban a nevét! folytatja Kengyelesy,
mire Margariban az a gondolat támad, hogy ő talán álomjáró állapotban
verseket szokott irdogálni s maga sem tudja, hogy milyen híres ember?

– Margari hirlapokba ir? kérdé Hátszegi is nagyot bámulva.

– Nem, nem! magyarázá Kengyelesy, hanem van Pesten egy fatális
sérvkötő-készítő mester, a ki minden héten kétszer közli a lapokban
mesterséges szüleményeit, az illető attestatumokkal együtt, a mikben az
ő sérvkötői által kigyógyult tisztelt egyéniségek bizonyítják
köszönettel, hogy nekik milyen jót tett; azok között Margari úr is.
Olvasnom kell, mert két év óta minden harmadik nap látom a hirdetményt.

Persze, hogy erre minden embert ellepett a nevetés, csak Margarit nem, a
ki nem tudta, hogy leüljön-e már most vagy elszaladjon? Csakugyan
fatális dolog azon az úton celebritássá válni jámbor embernek, hogy
valami kézláb-helyretevőnek megköszöni egyszer a szivességét s ez aztán
hét esztendeig hét országon keresztül folyvást kürtöli a köszönetét
minden hirlapban.

A grófné alig tudott magához térni a nagy kaczagásból; azután nagy
naivul ráütött Kengyelesy vállára: «maga nagy ostoba! maga mókus!»
mintha mindig ő rá haragudnék meg azért, hogy valahányszor Margarira
tekint, kénytelen elnevetni magát, a mi nagyon kellemes mulatság lehet
azon jámborra nézve, a kinek vigyázni kell, hogy azzal a szokatlan alakú
grófi villával minden falatot a nyakravalójába ne rakjon.

Ennyi hölgy előtt ilyen bolond módra mutatni be az embert! No iszen a
gróf is számíthat rá, hogy Margarinál a fekete könyvben van beirva.

Csak Henriette nem vett részt a közjókedvben; az ő szivén még sok
visszafojtott köny fekszik, s minden visszaverődött kóranyag között ezé
a legmakacsabb szenvedés.

Olyan keveset eszik, mint egy kis madár. Férje menti, hogy nagy beteg
volt esküvőjük előtt.

– Ez nem nagy bók rád nézve, veti oda Kengyelesy tréfás észrevételét.

– Maga mókus, maga hallgason, feddi őt ezért a grófné; maga mindig
balgaságot mond. Maga neveletlen gyermek; ha én nem volnék, ki tudja, mi
lenne belőle?

És folytonosan naiv szivességgel ostromolja, kinálgatja, tányérára szed,
mint anya kis fiának, válogatott falatokat nyujt neki villájára szurva:
«no kis mókuskám, ha engem szeret!» gyümölcsöt hámoz neki s azt erővel
szájába tömi; szétborzolt haját elsimítja homlokáról: «így nem áll jól;
tegye fel a házisapkát; meg ne hűtse a fejét, nem haragusznak meg érte a
vendégek; ugy-e Henriette, te megengeded? Azért nem akarja feltenni,
mert én csináltam». Mikor aztán feldisputálta a fejére az aranybojtos
himzett sipkát, akkor igazgatni valót talál rajta, «így tegye, félre a
bal szemére; ne húzza le a homlokára; így ni, betyárosan; maga kis
betyár!»

Kengyelesy nem győz ellene tiltakozni.

– Hagyjon nekem békét! Ne hívjon engem mókuskájának. Mondja, hogy medve
vagyok. Ne tömjön engem; nem vagyok én kis gyermek! Maradjon már
veszteg; tán azt gondolja, hogy én játékbábu vagyok olyan gyermekek
számára, mint maga? Végre elfordul tőle s Hátszegihez dörmög félhangon:

– Fatális dolog, mikor az ember után így bolondul a tulajdon felesége.

Szegény tatár! Mikor ez sem használ, komoly megintéshez folyamodik.

– Viselje magát szépen! Illik is ez vén házasokhoz, mint mi vagyunk.
Lássa, a báróné milyen illedelmesen ül, pedig ők még az első mézes
hétben vannak. Pedig bizonyosan jobban szereti a férjét, mint maga
engem. Ugy-e Lénárd?

– Azt nem tudom, felelt Hátszegi hideg mosolygással.

– No azt majd megtudod egy óra mulva!

– Jól van! felelt rá Hátszegi s arra mind a két férfi nevetett.

Henriettenek e percztől fogva nem lehetett szavát venni; nem ügyelt
többé sem a grófné agacériáira, sem a gróf sarcasmusaira; nem látta meg
Margari ügyetlenségeit, nem tudta, a többiek min nevetnek; el volt
kábulva egy szó rejtélyétől.

Gépileg fölkelt az asztaltól, mikor a többiek fölkeltek; meghagyta magát
csókolni a grófnétól. Valaki kezet csókolt neki s dicsérte szép fehér
kacsóját; már nem tudta, hogy a gróf volt-e az, vagy férje, vagy
Margari?

A grófné észrevette Henriette szórakozottságát, s a mint a férfiak
eltávoztak, jó éjt kivánva átkarolá s megkérdezé:

– Miért lett egyszerre olyan rossz kedved?

Henriette nem birt tovább magában küzdeni azzal a gondolattal. Nagy
félénken suttogá:

– Mit értettek ők az alatt, hogy «majd megtudod egy óra mulva?»

– Ah! szólt felkaczagva a grófné: ez alatt azt értették, hogy most
leülnek kártyázni, s a melyik szerencsétlenebb lesz a játékban, az
megtudja arról, hogy szerencsésebb a szerelemben! Példabeszéd ez
kedvesem, talán te is ismered?

Henriette kedélye meg volt gyógyítva egy kissé.

Még azután sokáig elmulattatá a kedélyes kis grófné fecsegéseivel.
Elmondott előtte sok olyat, a mit fiatal hölgyek csak legbizalmasabb
barátnéikkal szoktak közleni. Hogy a mókuska milyen féltékeny; őt soha
sem viszi magával Bécsbe, sem Pestre, mert sejti, hogy valaki érdekli őt
ott, magának pedig sokszor van ottan keresete hosszabb ideig; levelezés
sem mehet, mert okos asszonynak van annyi esze, hogy irást nem ád
magáról soha; mindent lehet desavouálni: tanukat, cselédek árulkodásait,
csak egy kézrekerült levél ellenében nincs segedelem. Azért ő hogy segít
a dolgon? Mikor a mókuska Bécsbe megy, kezébe ad egy jegyzéket, mely egy
ottani piperésznőnek szól; bele vannak irva kalapok, fejékek, karmantyuk
s más egyéb megrendelt árúk. A mókuska tízszer elolvassa a jegyzéket,
nincs-e benne valami gyanús utasítás? Semmit sem talál. Az az egy
rendesen kikerüli figyelmét, hogy a jegyzék kelte (dátum) micsoda napra
van felirva? Ő maga sem tudja mi nap van ma? oda pedig a levél keltének
napja helyett rendesen az a nap van feljegyezve, a meddig ő Bécsben fog
mulatni! Ezt a jegyzéket a mókuska maga elviszi a divatárusnőhöz, az
közli az illetővel, s a kinek azután mágnes van a szivében, arra nézve a
kengyelesi puszta nincs a világ végén.

Henriette ámult és bámulta azt a tudományt, a minek ő az alphabetjét sem
fogja megtanulni soha.

Még lefekvés után is sokáig eltünődött rajta, hogyan lehet az, hogy a
mitől egyik embernek megtörik a szíve, a másik abban egy életre elég
örömöt találjon?

Másnap későn keltették fel; az urak sokáig fenn voltak az éjjel, nehezen
ébredtek. A reggeliző-teremben találkozának mindannyian; Hátszegi és
hozzátartozói útra felkészülten.

A gróf megkérdezte ifju vendégnőjétől, hogy mit álmodott? mert a mit
idegen helyen álmodik az ember első éjszaka, az be szokott teljesülni.

Henriette nem szeret álmairól beszélni. Bele vannak szőve az ébrenlétbe.

– Hát maga nagy korhely, álmodott-e valamit felőlem? kérdé a grófot
enyelgő neje.

– Oh igen, kedvesem. Azt álmodtam, hogy a jövő telet Bécsben fogjuk
tölteni. Ugyan ne tegyen annyi czukrot a theámba.

– Hogyne, mikor ez nagyon kedves álom! valóban, teljesülni is fog?

– Minden bizonynyal, szép csapodárom, a fürdő-idény után egyenesen oda
költözünk.

A grófnénak volt annyi önuralkodása, hogy e fölötti örömét el birta
fojtani.

– Apropos! szólt Kengyelesy, Henriettehez fordulva, hogy tetszik
nagysádnak a kengyelesi puszta?

– Szép; felelt ő – egy szótaggal.

– És a kastély?

– Az is.

– Nem találja nagysád mulatságosnak, hogy tegnap nagysádtok voltak a mi
vendégeink, most pedig mi vagyunk nagysádtok vendégei? a nélkül, hogy
kimozdultunk volna a házból.

– Hogyan? kérdé Henriette elcsudálkozva, mialatt egy vékony
molnár-ostyát (Hohlhippen) mártogatott theájába.

– Ugy van biz az, hogy ma reggel megalkudtunk Lénárd barátommal a jószág
felett, ő megvette az egészet mindenestől; – no magát nem, szép
asszonykám (ez feleségéhez volt intézve), csak a paripákat és teheneket,
s mától fogva nagysádtok vannak itthon.

Henriette szemei véletlenül az asztal végén ülő Margarira tévedtek e
pillanatban, ki oly malitiosus vigyorgással tömte magába a nem szegény
ember gyomrába való üres süteményeket, négyet-ötöt markolva össze,
mintha nagyon jól esnék neki valami, a mit ő még ezen fölül is tud.

Henriettenek valami homályos sejtelem foglalta el szívét, úgy, hogy a
vékony ostyalemezkét sem volt képes elfogyasztani.

Férje ezuttal rendén látta őt súgva figyelmeztetni:

– Ne felejtse el a grófnét meghívni Hidvárra szüretre.

Henriette erőt vett magán, s midőn a reggelitől felkeltek, szelíd
alázatossággal kéré ki magának azt a szerencsét, hogy a grófi családnak
szíves barátságát Hidvárott viszonozhassa.

– Oh azt mindenesetre igénybe fogjuk venni! sietett felelni a szép
delnő, mókuska el fog engem hozzátok vinni az őszszel, ott leszünk egy
egész hónapig; én az alatt megtanítalak, hogy kell megsárgult csipkéket
ismét fehérekké tenni? Értsd: megsárgult csipke alatt rosszkedvű
férjeket.

A meghívást Kengyelesy is udvarias köszönettel fogadá, s azzal Henriette
kicsi kezét összetett két keze közé fogva, hogy csak ujjai hegyét
csókolhassa meg, furcsa könyörgő hangon mondá neki:

– Hanem akkor, nagyon kérem: szeresse egy kicsit jobban Lénárd
barátomat, mint eddig tevé.

Henriette egész testében valami zsibbadást érzett erre a szóra. Nehéz
volt neki a levegő itt ebben a szobában, s csak akkor érzé magát jobban,
midőn ismét a hintóban ülhetett. De ott is megtalálta valami névtelen,
valami kimagyarázhatlan gyötrő sejtelem, a miből még kellemetlenebbül
veré fel egyszerre Clementine megszólalása.

– Bizony csak jó földe van ennek a pusztának.

Mi baja ennek a jámbornak azzal a jó földdel? nem mindegy-e az rá nézve?

– Kétezer hold egy tagban, csupa első classisu föld.

– Honnan tudja azt, Clemmy?

– Margari mondta. Ő tette fel a szerződési okiratot. Ő is irta alá, mint
egyik tanú, hogy látta a pénz letételét és fölvételét, pedig biz ott
semmi pénz sem tétetett le.

– Mit ért ön az alatt?

– Hát nem értette el nagysád, a mire a gróf legutoljára példálózott,
hogy «de azután egy kicsit jobban szeresse férjét, mint most».

– Mi közöm nekem e balgasághoz?

– Hát azt értette, hogy a ki szerencsétlen a szerelemben, az szerencsés
a játékban; az éjjel a báró úr a gróf úrral együtt kártyázván,
fixundfertig elnyerte tőle az egész Kengyelesy uradalmat.

Henriette úgy érzé magát, mint a kit a boa constrictor ölelése fog
körül, s nem birja védeni magát. Ezt sejté ő.

Clementinenek nagyon tetszett a felvett pletykatárgy.

– Mert tudja nagysád, a gróf meg a báró úr régóta versenygenek
egymással, mindegyik azon erősködik a másik ellen, hogy azt tönkre
tegye. No de tudja, csak úgy barátságból. Ezt Margarinak beszélték a
szobaleányok, ő meg nekem. «Addig nem nyugszom pajtás, ezt szokta
mondani a gróf a báró úrnak, a míg egyikünkről, vagy másikunkról az
utolsó kabát le nem marad! a mikor aztán egyikünk koldussá lett, azt a
másik tartozik eltartani úri módon, holta napjáig!» Furcsa emberek ezek!

A kisasszony mégis veheté tán észre Henriette zila tekintetéből, hogy
valami nem tetszik neki az előadásban, mert azután iparkodott
szelídíteni a hatást azzal, hogy azért maradt ám a grófnak még másik
uradalma is, csakhogy azon nincs olyan szép kastély; aztán emezt is
vissza válthatja harminczkét esztendő mulva, ha lesz pénze.

– Kérem Clementine, nagyon fáj a fejem! szólt Henriette, hogy
elhallgattassa a hivatlan fecsegőt, s maga fűzhesse tovább gondolatait.

És minő gondolatokat! Ilyen esetekről neki fogalma sem volt. Hogy az
lehető legyen, hogy két ember, a ki egymást jó barátnak nevezi, ilyen
hidegvérrel tönkre tegye egymást. Hogy egy ember beszálljon este
vendégszerető ismerőséhez, s reggelre elnyerje annak lába alól a földet
és feje fölül a házat! – Minden idege fájt, minden csepp vére lázongott,
ha ezen végig gondolt. És mind ehez hozzá kell szokni!

Egész nap folyvást azon az eszmelankasztó síkon utaztak végig, melynek
végtelen lapálya semmi változatossággal sem foglalja el a lelket, mely
nézésébe hamar bele fárad s aztán vissza van űzve saját gondolatai közé;
a kültárgyak egyetemessége nem ad menekülést. Azok a hegyek, azok az
erdők elfelejtetik a gondot, de ez a véghetetlen róna még azt is
megnehezíti. Este felé még jól esett, hogy legalább felhők jöttek;
valami újat mutatott legalább az örök egyforma ég.

Hanem a felhők rossz szokása az, hogy azok hozzák a zivatart; a zivatar
pedig az alföldi rónán rossz utitárs. A város tornya, melyet el kellett
volna érni, még a messze láthatáron látszott; rendes idővel is későre
értek volna oda; a holdvilágra számítottak, hanem az már nem fog
feltünni az éjjel, hanem jön helyette haragos, villámlós fergeteg;
messziről hallatszik már a bömbölése, a mint hajtja maga előtt a
porfelleget; azt a folytonos sajátszerű dübörgést hallatva, mely olyan,
mintha valami rettenetes orgona klaviaturáin szakadatlanul játszanék egy
óriási kéz. A kiket valaha jégesős zivatar kapott útban, azok ismerik
ezt a hangot, mert ez a jégviharral jár.

Hogy valamerre félre kellett előle térni, annyi bizonyos volt; Henriette
csak azt vette észre, hogy egy perczre megáll a hintaja, s azzal
Hátszegi kocsija elé kerül, a báró maga fogta kezébe a lovak gyeplűjét,
s a hintó kocsisára kiáltva, «vágtass utánam!» letér a töltésről, neki a
mezőnek, merre semmi út sem vezet, s azután hajtanak árkon, völgyön,
néha tengelyig érő vizeken keresztül, hogy Clementine sokszor felsikolt,
azt hiszi, mindjárt ott vesznek.

Nem kell semmitől tartani. Hátszegi ügyes kocsis: megtalálja az utat ott
is, a hol semmi út sincs. Egy negyedórányi távolban látszik valami
kútgém, azon túl fehérlik egy kis hosszukás tanya; oda kell menekülni a
viheder útjából.

Mi lehet ott? pusztai csárda talán, vagy lakatlan szállás, talán szegény
legények tanyája? – mindenesetre födött hajlék, a hol nem éri az embert
szél és zápor.

Épen csak akkorra érnek az udvarra be, midőn az első jégmogyorók
koppannak meg a hintók ablakain.

– Gyorsan, gyorsan, be a házba! A báró maga segíti le nejét és
Clementinet s sietteti be őket a házernyő alá, mely görbe ágasokon előre
kinyúlik a honyhaajtó fölött, mint rossz szemű ember homlokernyője.

Az érkező kocsidörejre előjött a konyhából a házi menyecske, piros
kendővel a feje, pálmavirágossal a dereka átkötve; nem fiatal már, de
piros, egészséges, villámszemű, gyors szava és tevés-vevése, a mit úgy
hívnak nálunk, hogy tűzről pattant.

A mint az érkezőket meglátta, összecsapta a kezeit.

– Uram ne hagyj el! Nini, biz a nagyságos úr! Jaj be régen láttuk, tán
csak megházasodott? Melyik a felesége, lelkem nagyságos úr? csak nem ez
az egyik? (itt Clementinára mutatott) ez már öregecske a lelkem; ez a
másik meg még csupa gyerek.

A báró belevágott a hivatlan beszédbe.

– Lelkem, csaplárosné, ne trécseljen most, mikor nyakunkba esik a jég,
hanem vezesse be az asszonyokat a szobájába, s lássa el tisztességgel.
Kérem, Henriette, menjen be az esőrül.

A csárdásné nagy familiáritással csókolgatá meg Henriette kezét, nagy
sopánkodással mondogatva: «oh be gyönge teremtés! hogy tudták már ilyen
korán férjhez adni. Hát maga lelkem, hogyan tiszteljem? ifjasszony, vagy
leányasszony? (már mint Clementine) minek maradoz hátul? Megveri a
jégeső; pedig azzal nem lesz szebb az ábrázatja.

Clementine aggódva figyelmezteté a bárót, hogy odabenn a csárdában zajos
férfi-hangokat hall.

– Vannak itt most? kérdezé a báró odavetőleg a csárdásnétól.

– Igenis. Három legény, meg a ripa. Most szabadult ki a szegény öreg az
aradi tömlöczből; nem is tudom, kitöltötte-e egészen az idejét?

Tessék besétálni kérem.

– Nem zsiványok azok? kérdezé Clementine huzódozva.

– Nem, édes lelkem. Zsiványok nincsenek a mi vidékünkön, csak szegény
legények. Zsiványok csak a Bakonyban vannak. Azok az igazi zsiványok.
Ezek nem bántanak senkit, kiváltképen asszonyságokat; biz a vén ripa
hozzájok sem mer szólni, sem az a másik három. Más, ha a fekete pofájú
itt volna, mert az nagy gavallér; az még mulatságot is csinálna az
asszonyságoknak. Tudja lelkem, nem fekete annak a képe, hanem mindig
fekete bársonynyal van betakarva, csak a szeme, meg a szája van ki
belőle, hogy meg ne ismerjék.

Ilyen szép biztatásokkal aztán végig vezeté a szűk folyosón Henriettet
és Clementinet a csaplárné.

Innen a hosszú ivó-szobán keresztül kellett a belső szobába menniök; a
vendégasztal mellett ült három csikóslegény, meg egy vén ripacsos képű,
ravasz szemű betyár, a ki csak úgy a többiek poharaiból iszogatott s
tartotta őket beszéddel.

– No! Ripa! pattanj hát! kiálta a vénre a csaplárné; nem zsidóasszony ám
ez. A báró úr felesége, a Hátszegié; köszönj szépen, ha tudsz
emberséget!

A vén betyár ravasz alázattal állt fel a lóczáról, s kétfelé törülve ősz
bajuszát, szépen kezet csókolt Henriettenek, azután Clementinenek is
akart, de a csaplárné nem engedte:

– Azt hagyja kend, az csak cselédféle.

Azzal bevezeté a hölgyeket a benyilóba, hol magas nyoszolyák a gerendáig
voltak vetve tarka dunnákkal; ágyak, ládák és szekrények szépen kifestve
tulipánokkal és basarózsákkal; az ablakban terepélyes muskátlik és
rozmarinbokrok; egyik láda előtt állt a szöszös guzsaly, melyen a
csaplárné fonja télen-nyáron azt a szép fonalat, a miből azok a tarka
kendők szövetnek, mik az ajtófél hosszában lelógnak. Senki sem hinné,
hogy annyi úri kényelemre találjon ily pusztai csárdában.

A csaplárné szépen leszedé Henrietteről az úti ruhákat, csinált neki
vánkosokból puha ülést egy karszékben, zsámolyt tett a lába alá, s egy
lélekzet alatt tízféle ételt számlált előtte, hogy mit szeret? mit
főzzön neki? szalonnás tarhonyát, jó paprikás tokányt, vagy jobb szereti
a savanyú vetreczét? Kell-e levelensült? épen ma sütötte, mindjárt elé
is adta, megterítve az asztalt szép csíkos abroszszal. Clementine azt
sugá Henriettenek, nincs-e ebben méreg? a mire Henriette azzal felelt,
hogy egy darabot kivett a czifra tálból s igen jó izűnek találta, bár
nem ismerte, hogy mi az, a minek azután a csaplárné végtelenül örült.

Ez alatt Hátszegi is bejött, ki a hintókat helyezteté el az udvarról
száraz helyre. Tudomásul sem vette a szegény legényeket; csak hirtelen
száraz ruhát kért, mert át volt ázva, azután megcsodálta Henriettet,
hogy falatozni látja; az egész úton most látta először jó izűen enni.
Henriette azt mondá, hogy jól esik neki a paraszt sütemény; pedig
Clementine azt állítá, hogy csepeg a zsírtól, okvetlenül kilel tőle
minden embert a hideg.

– Kardosné, aztán csináljon a hölgyeknek éjszakára ágyat; szólt Hátszegi
a csaplárnéhoz.

– Lesz elég! van tollam elég! igérkezék a jámbor asszony. Szolgálhatok
akármilyen úri vendégnek. Nyoszolya is van elég; ez lesz a nagyságos
úré, az a nagyságos asszonyé; ez meg a leányasszonyé.

– Lassan, lassan. Én nem hálok ide benn.

– Nem-e? kérdé elcsodálkozva a pusztai némber. Hát micsoda?

– Majd találok helyet valahol odakinn az ivószobában; nem leszek itt. Ez
utóbbi szó nejéhez volt intézve: úgy hangzott, mint valami biztatás.

– Hát ez így szokás a nagy uraknál? szólt Kardosné asszonyom, nagyon
rángatva a vállait. No ezt ugyan soha sem hallottam.

Clementine aggódva selypíte közbe:

– De nagyságos úr, ott a betyárok nem fogják majd bántani?

– Engem? kérdé Hátszegi. De mi az ördögöt bántanának rajtam!

– Hát azok nem olyan rossz emberek?

– Bánom is én, akár miféle emberek! Azzal hidegvérrel kiment, még pedig,
a hogy Clementine észrevevé, a zsebpisztolyait is kirakta a szobában, s
ott hagyta az asztalon.

– Nem kell a nagyságos urat félteni az ilyen emberektől, vigasztalá a
hölgyeket a csaplárné, miből azok azt gyanították, hogy Hátszegi
bizonyosan képes maga olyan négy betyárocskát guzsalyba csavarni, ha
megtámadják; míg a csaplárné utána nem mondá az elgondolt mondás végit:
«tud ő azoknak a nyelvén beszélni.»

Henriette meg nem foghatta, hogy mit tesz ez? Tud a zsiványok nyelvén
beszélni! Hát azoknak valami külön nyelvük van, mint a «Párisi titkok»
zsebmetszőinek? Olyan kiváncsi volt meghallani, hogyan beszél majd
Hátszegi a zsiványokkal azoknak a nyelvén!

A csaplárné tudta már a rendet; kulacsot töltött tele a báró úr számára,
oda állította az asztalra: Hátszegi nagyot húzott belőle, megtörlé a
kulacs száját, s odatolta a vén betyár elé, az megbillenté rá a süvegét
s ivott belőle egy kicsinyt, azzal tovább adta a többiek felé.

– No öreg, hát jó-e a bor?

– A bor mindig jó.

– Van-e elég?

– Elég soha sincs.

– No hát adjon Isten, a mi nincs! Fuj-e még a szél az aradi tömlöcz
ajtaja alatt a hasadékon?

– Fuj, a kinek fuj. A ki nem szereti, ne hallgassa.

– Születik-e még sok fia a várnagynak? (Mikor új rab kerül a tömlöczbe,
azt mondják: a várnagynak új fia született.)

– Születik bizony, de meg is keresztelik (értsd bottal).

– Hát a köteles lánya nem ment-e férjhez az idén? (szép virágos
kifejezés az akasztásra).

– Csak a Csendes Marczit magasztalták fel.

– Mit beszélt ki a jámbor? (Azt nem kérdezte, hogy «mit vétett?» de hogy
«mit vallott?»)

– Bolond volt. Magára vállalta két pajtásának a bűnét, hogy azokat
kiúsztassa; porontyos emberek voltak, neki meg senkije sem volt, pedig
azok fogták az üres pisztolyt a zsidóra, a zsidó maga is amazokra
vallott, de ő csak esküdött, hogy ő volt az, a ki megijesztette, még a
fiskárusnak is azt mondta.

– S eltették télire?

– El biz azt; de nem sokat törődött ám vele. Mikor a siralomházba
kitették, sem búsult egy cseppet is, csak annak örült, hogy most már
szalmazsákon hálhat. Előtte való órában oda hivatta magához, a kik
rendes szomszédai voltak a kóterben, én is az voltam egynek. Ott szépen
búcsút vett tőlünk, megmondta, hogy helyére ne eresszünk holmi
kapczatolvajt, s a tarisznyaszögét eltestálta a Fekete Jancsinak; az
legjobb helyen van, mert ott nem penészes a fal. Nekem meg elhagyta a
bundáját. Ez a tied lesz Ripa, mihelyt engem szellőztetni visznek, hej
jó lesz télen, úgy is rossz helyen fekszel, a hol az ajtó alatt
legjobban bedúdol a szél (hiába raktuk ám be kövekkel, még is bedúdolt!
igaz a!) Eljött azután a tisztelendő is, mondta neki, hogy gyónjék meg,
de a Marczi csak nem hagyta magát esztrengára fogni; fenyegette az
ördöggel, hogy elviszi. Nem akarta hinni a Marczi az ördögöt: «sokat
jártam én már erdőn, berken keresztül, nappal is, éjjel is, soha sem
láttam én se fiát, se anyját, de még csak fészkét sem!» De aztán csak
addig kopogtatta a pap szemenszedett szóval, míg utoljára megadta magát,
s szépen imádkozott; hanem mikor azt kérdezte tőle, hogy mondja meg hát,
nem nyomja-e valami a lelkét, csak azt mondta, hogy nem nyomja azt
egyéb, mint hogy nagyon szeretne még egyszer életében kedvére jóllakni
igazi paprikás gulyáshússal, a hogy a vén Ripa szokta azt csinálni
odakinn! Megadták neki. Nekem kellett felmennem a porkoláb konyhájába, s
elkészítenem a jó gulyáshúst, a hogy ismertem már a szája ízit; jó izűen
evett belőle a lelkem; engem is váltig kinált, hogy egyem, de énnekem
olyan szűk volt a torkom, mintha az én nyakamról vettek volna már
mértéket, egy falat kevés, annyi le nem ment volna rajta. Mikor aztán
előállt a szekér, mondták neki, hogy készüljön, odaadott egy huszast a
porkolábnak: «ugyan édes keresztapám, futtasson el valakit ide a
szomszédba egy ital borért; lehetetlen, hogy le ne nyomtassam valami
itallal azt a zsíros ételt, megvárnak addig ezek az urak az
alkalmatossággal, nem hagynak engem itten!» Meg is várták szépen, míg a
borral előjöttek, azt felhajtotta; két hajdunak, a ki mindétig kisérte,
adott egy-egy ezüst huszast, megköszönte a porkolábnak hozzávaló
szivességét: «már többet nem szállok ide!» azzal szépen felült maga a
szekérre a pappal szembe s ráhagyott mindent, a mit az mondogatott neki.
A kik azután látták, a hajduk, azok beszélték, hogy odaki érve, a mint
felállt a szekérbe, oda fordult a nagy sokasághoz; szép magas, nagy szál
legény volt, piros két orczája, fekete hosszú haja; megköszönte szépen,
hogy őt kikisérték, hogy utolsó tisztességére kijöttek; szép, erős
hangja volt, akár egy káplánnak, – azután leszállt, levetkőzött
csinosan, a hogy kellett; odafordult a főpostamesterhez, a ki az
embereket elevenen szállítja fel a más világba: «no Gábor mester, ugy-e
csak szép nap van ma? No látja; pedig azt mondják, hogy olyankor, mikor
valakit akasztani visznek, mindig zivatar támad!» A hóhér nem tudott
neki rá mit mondani, mert furcsa szó is volt az! Én már úgy ki nem
találtam volna, pedig én is sokat gondolkoztam rajta, hogyan csinálnám,
ha ott lennék? Utolsó szava az volt, hogy: «no iszen, én is utoljára
látom ezt a szép napvilágot».

A vén betyár egész a szeméig lenyomta erre a süvegét s kellett neki,
hogy a kulacstól kérjen tanácsot.

Odabenn a csaplárné szemeit törülte, félrefordulva…

– Talán ismerte, a kiről szó van? kérdé tőle Henriette, egészen elámulva
e sajátságos felfogású meséjén egy olyan történetnek, a miről nem szokás
gondolkozni.

– Hogyne ismertem volna? felelt a menyecske, nagyon is jól ismertem.
Híres dalos volt! minden nyáron, meg mikor jó kedve volt, csak úgy folyt
az ajkáról a szép nóta, nem lehetett azt elképzelni, hogy hol veszi? Ez
előtt tíz esztendővel még én is fiatalabb voltam, engem is megvert a
szeme; akkor csinálta azt a nótát: «Mikor ez a rozmaringszál kivirít:
akkor leszek kedves rózsám a tiéd!» Egy szál rozmaring volt a kalapja
mellett, azt nekem adta, én azt elültettem cserépbe, ablakba tettem,
megöntöztem, meg is eredt. Lássa nagyságos asszonyom, milyen nagy bokor
lett belőle? Hanem nagy volt benne a csalfaság. Tudja nagyságos
asszonyom, a rozmaring soha sem virít; csak nől, csak zöldül, de nem
virít. Hanem azért én mégsem hagynék belőle csak egy ágacskát is
letörni, ha mindjárt betegnek kellene is orvosságnak; s azért én mégis
csak megsiratom, mikor felőle beszélnek.

Milyen különös! gondolá Henriette; egy ilyen pusztai csárdában egy
pusztai betyárért egy pusztai árvalány ugyanazon ábrándos eszmét
táplálgatja, mely a paloták úrnőjének oly nagyon fájt és oly jól esett.
Hogy ez épen úgy ápolgatja, öntözgeti az örökzöld rozmarin-bokrot, a
falusi menyasszonyok egyszerű virágát, mint ő az enoticus asclepiast…

– A nagyságos úr sokszor danoltatta őt maga előtt, folytatá könyeit
letörülve, s ismét vigan mosolyogva a csaplárné; ha a hegedűje vele
volna, nem is hiszem, hogy elő nem venné, mert a vén Ripa is tudja a
nótáit. Tetszik tudni, hogy a nagyságos úr igen jól hegedül?

Ezt Henriette valóban nem tudta.

– Oh igen szépen tudja; nincs az a czigány, a ki kitenne rajta. No az
sokat megríkatja majd a nagyságos asszonyt.

Lénárd valóban erre a tárgyra vitte át a beszélgetést a vén betyárral.

– Nem maradt-e valami új nótája Marczinak?

– Maradt biz a, a mit a tömlöczben csinált; a verse is gyönyörű annak:

  «Nyújtsd be rózsám, nyújtsd be
   Fehér keszkenődet,
  Hadd törülgetem le
   Sűrű könyeimet.»

Te Bandi, fújd el a nagyságos úr előtt a tilinkódon, megtanítottalak már
rá.

E szóra egyike a fiatalabb legényeknek előkereste dolmánya ujjából a
bodzafa-sípot, mely hat lyukával annyiféle változatot tud adni, mint egy
pacsirta torka, s minden művészi mentegetőzes nélkül elfújta a nagyon
szomorú nótát.

Lénárdnak igen megtetszett az; kikiáltolt Margarinak:

– Keresse elő a hegedűmet a hintóból s hozza be.

A szegény Margarit majd a hideg lelte ki erre a parancsszóra. Ez ideig
folyvást a kocsiszinben kuczorgott, szentül azt hivén, hogy itt a
zsiványok úgy is mindenkit le fognak gyilkolni az éjszaka; legalább ő el
fogja tagadni, hogy hozzájuk tartozik; azt mondja: szegény vándorló
legény! s így megmarad. S most ezt a tervét egészen semmivé teszi a báró
azzal, hogy kényszeríti előjönni. Még majd a zsiványok azt fogják hinni,
hogy ő is nagy úr. Oh az rettenetes helyzet, mikor az embernek először
van száz forint a zsebében tegnapelőtt óta, akkor is első alkalomra
mindjárt egy zsiványokkal tele csárdába vetődni.

De mi a patvart is akar most az a báró azzal a hegedűvel? Aztán milyen
is az a hegedű? Hisz az ember, mikor fél, rá sem igen ismer. Be is vitt
neki első próbatételül mindjárt valami hosszúkás bádogtokot, a miben a
kengyelesi jószág mérnöki térképe állt, hogy ez-e az?

– De ugyan Margari, legyen esze! Hát hol férne el ebben egy hegedű? Hát
soha sem látott még hegedűt? Eredj te Bandi, keresd meg a hintóban.

De már ezt Margari nem engedte! A hintóhoz közel jönni a betyárnak! hogy
ott valamit megkeressen! Ez a nagyságos úr tisztán búcsút vett az
eszétől. A hintóban van Margarinak az újdonatúj huszonkilencz forintos
köpönyegje, az bizonyos, hogy azt ellopná a betyár. Inkább megkeresi
maga azt a hegedűt.

Valahogy aztán rá is talált; de nem mert vele bejönni az ivószobába,
csak úgy az ajtón keresztül nyujtotta a tokot a bárónak. Biz ő nem
koczkáztatja az életét, mert az ő neki csak olyan drága, mint akármelyik
méltóságos úrnak a magáé. Azzal megint visszaszökött a fészerbe; pedig
oda meg mindenütt csurgott be a zápor a tető hiányosságain. De mikor
élni olyan szép, ha már az embernek egyszer háromszáz forint bizonyos
fizetése van.

Lénárd báró elővette a maroquin-tokból a pompás Straduariot, hirhedett
megholt művésznek drága pénzen megszerzett egyetlen hagyományát, s a
betyár tilinkója után rögtön utána húzta azt a szép, búskomor dallamot,
melyre már a harmadik eljátszáskor annyi gyönyörű változatot tudott
ráczifrázni, hogy az bámulatra való volt!

Még a vén Ripa is lelkesedésbe jött rá, s bele-bele danolt elbúsultan:
pedig kevés öröme lehetett a hangjában, nagyon rekedt volt az.

A báró, mikor már egyszer kezében volt a hegedű, nem érte be egy
nótával, egyik dallam a másikat csalta elő, azok a búskomor hajdani
andalgók, miket csak úri virtuózok ismernek még s nagyon ritkán elhúznak
mások előtt; Bihari, Csermák, Lavotta, Fáy szerzeményei, egymástól
ébredve keltek nyirettyűje alól, a legremekebb változatokban. Fejedelmek
nem hallanak ilyen hangversenyt – mint ez a rongyos csárda.

Henriette fekhelyén fölemelkedve, mélázva hallgatá e csodás dallamokat.
Ha valami, úgy ez a pillanat volt az, melyben férjét olyan delejes
fénykörben látá maga előtt, mely ellenállhatlanul csábít, hódít,
megveszteget.

Csak az volt előtte különös, felfoghatatlan, hogyan találhatja örömét
egy előkelő úr, ki a salonok légkörében nevekedett, abban, hogy egy
rongyos csárda ivószobájában, félig ittas betyárok előtt bravour-áriákat
hegedüljön? Mi gyönyörűsége telik ebben? Máskor is szokta ezt? vagy
vannak még mások is, a kik hasonlóan cselekesznek? Úri mulatság ez, vagy
csak Hátszeginek különös bizarr ötlete ez alkalomra?

Mikor már a szegény legények nagyon belekezdtek énekelni a zenébe,
Hátszegi abba hagyta a hegedülést; elcsukta a hangszert ismét hosszú
ládikójába; elővette a tárczáját, azt szemük láttára kinyitva, hogy csak
úgy repkedett a sok ezres bankjegy benne, kiválasztott belőle mindenik
számára egy-egy tízpengőst, mint mondá, azért a szép nótáért, a mire őt
tanították, s azzal rájuk parancsolt, hogy menjenek ki az ivószobából,
mert az asszonyság már aludni fog a mellékszobában s a zaj fel találja
riasztani; ők lássák, hogy hol találjanak fekvő helyet a háznál?

A betyárok ellenvetés nélkül megitták a maradék bort, eltették a
bankjegyeket, nem is nagyon köszönték meg, de szót fogadtak, felkeltek
helyükből s jó éjszakát kivánva, elhagyták az ivószobát. Odakinn aztán
felkeresték a fészert, annak a padlására felfeküdtek; Margarinak egész
éjjel vaczogott a foga. Ő ott volt elbujva egyik hintóban, s ki nem
merte reggelig ütni a fejét a köpönyege közül.

Hátszegi pedig azután, hogy az ivók eltávoztak, leterítette az úti
bundáját a hosszú asztalra s arra feküdt és csendesen elaludt.

Még csak az ajtót sem zárta be belülről, még csak a pisztolyait sem
rakta ki maga mellé.

A mellékszobában pedig a csaplárné a ládán ülve, elővette a kerekes
guzsalyát és elkezdé azokat a tüneményes regéket mesélni a nagyságos
asszonynak, a miknek vége-hossza nincsen, pusztai kalandokról, betyárok
viszontagságairól, szegény leányok boldogtalan szerelméről. A
guzsalykerék egyhangú pörgése mellett úgy érzé magát Henriette, mint egy
kicsi gyermek, kinek dajkája mesélget ágya mellett, hogy jobban aludjék.
– Hetek óta nem aludt olyan csendes álmat, mint itt a pusztai csárda
födele alatt…

Másnap reggel Clementinet, miután látta, hogy biz itt senkinek sem
vágták el a nyakát az éjszaka, rávitte a kiváncsiság, hogy megkérdezze,
vajjon miféle viszony köti a nagyságos urat mégis olyan különösen ehhez
a csárdához, hogy már olyan nagyon ismeri itt minden ember? erre azután
megtudta, hogy ez a csárda itten, meg a körülfekvő puszta itt mind a
nagyságos úré, hogy attól igen mérsékelt haszonbért fizetnek, s hogy a
nagyságos úr nem a haszonért tartja ezt, hanem a pompás nádas tavak
miatt, a mikben minden évben nagyszerű vadászatokat szokott tartani vízi
madarakra, vidrákra és farkasokra, s hogy ezentúl már egész hazáig, a mi
pedig még két napi járás idáig, mindenütt, a hol délre vagy estére be
fognak szállni, azok mind a nagyságos úr jószágain levő tanyák és
vendégfogadók. A nagyságos úr olyan móddal utazhatja végig az egész
országot, Dévától Pestig, hogy mindenütt otthon van s csak egyik házából
a másikba megy által.

Másnap véget ért a magyarországi róna, mindig közelebb jöttek az erdélyi
havasok, estére egy kisded bányavárosban szálltak meg, melynek hámorai
ki voltak világítva az érkezők tiszteletére. Henriette megtudta, hogy e
hámorok is férje tulajdonai. A bányásztisztek transparentekkel fogadták
az ifju úrnőt.

Harmadnap korán reggel volt még, midőn átlépték az erdélyi határt. A táj
gyönyörű, mosolygó, hanem az emberek arcza sötét, titkolózó. Henriette
olyan nehéz szorongást érze, midőn e haragos képű emberek között itt-ott
meg kellett állniok, a kik olyan nyelven beszélnek, a mit ő soha sem
hallott életében.

Az utakon minden mérföldnyi vonalban jön elő négy-öt durván faragott
kereszt, teleróva ügyetlenül faragott betűkkel, a mik szintén nem
hasonlítanak a nálunk ismertekhez. Clementine megkérdezte egyszer a
kocsistól, hogy mit jelentenek azok a keresztek? hanem azután nagyon
megbánta, hogy kérdezte. Azon helyeken valami szerencsétlen utazót
ütöttek valamikor agyon; a babonás kegyelet az ilyen balesetek emlékét
így szokta örökíteni; azoknak a története van felirva a jelfákra. Az
utazó csupa szomorú regények közt halad végig.

A völgyek mindig összébb szorulnak, az út sokszor meredeken visz föl,
azalatt a beszédbe belehozott kocsis annyi mindenféle rémséges
kisértetes történetet tud elmondani, a mik e tájakhoz, e kövekhez,
romokhoz vannak kötve. Itt minden völgynek meg van a maga rémregénye, a
maga nyomasztó kisértete.

Néhol hallgatag házak maradoznak el az út mellett, a mik közül egyik sem
bir olyan külsővel, hogy valakinek kedve lehessen akármilyen fekete
éjszaka bezörgetni az ajtaján éjjeli szállásért. Kormos, rozzant
gerenda-alkotmányok, ólnak hinné őket az ember, csak egy szobára szabva
mindegyik; abban lakik a család és a majorság együtt. A templom néhol
messze a falun kívül, mintha két helységhez tartoznék.

Majd ismét egészen puszta, kopár hegyhátak közé emelkedik az út, a hol
csak elszórva állt meg egy-egy bokor a gyetőn, még kalyibának sincs híre
sehol, csak egyes bekerített szérűket látni, mikbe az oláh szénáját
takarítá be, póznát dugva a boglya közepébe, hogy el ne vigye a szél,
vagy felrakta azokat egy-egy élőfa tetejébe, mint valami madárfészket.

Néhol tomboló hegyi patakok szelik át az útat, mik fölé nem épült hid,
hanem a sekélyeken szokás szekérrel, hintóval keresztül hajtatni, az
erdős hegyoldalokból távoli hámorok vérvörös fénye világít messzire, s a
gépies zörgés egyhangú kongása veri fel a csendet, mely tovább ismét a
rohanó patak mélyen hangzó zúgásába vegyül el.

Henriette minden mérföldnél jobban érzé, hogy mennyire egyedül van ebben
az idegen világban, melynek óriás hegyei még a kilátást is elrejtik
szemei elől azon táj felől, a honnan jött, hogy oda vissza ne találjon,
s melynek lakosai felelni sem tudnak kérdésére, ha azt akarná tőlük
kérdezni: «merre az út vissza, hazám felé?»

Késő éjjel holdvilágnál utaztak tovább. Hidvár nem messze volt már; a
mint egy szűk völgykanyarulatnál a táj két felé nyilik, a két sötét
bükkerdővel ruházott hegyhát között, egyszerre mint valami sötét keretbe
foglalt kép, tünt elő a hidvári kastély alakja; hegyes kúpjaival,
egyedül, magányosan, egy halom tetején; dobogó hidja alatt hegyi patak
fut keresztül. A hold épen ott állt a vár tornya felett, mintha annak a
hegye tartaná odatűzve s olyan szép ezüst szinűre feste mindent,
tornyot, bástyát, patakot és völgyet – csak a menyasszony szívét nem.



A LÚCSIA-BARLANG.

Volt ezelőtt nem sok idővel Erdélyben egy nagyon elterjedt
hamis-pénzverő társulat, mely, mint most már bizonyosan tudhatni, közel
félszázadig fölfedezetlenül űzte hivatlan mesterségét.

E szerint apákról fiakra szállt a tudomány, beleházasodtak,
beleszülettek az emberek, örököltek benne s azon megosztoztak, mint
tisztességes hagyományon; gondos szülék bele nevelték a fiaikat; egész
életmód volt az, a min az ember pályáját végig futhatta, s ha takarékos
volt, meg is élhetett belőle tisztességesen.

Hogy ily hosszú idő alatt föl nem fedezték őket, hogy soha nyomukba nem
jöttek, hogy a hatóság és a község szemei előtt rejtve tudtak maradni
ötven esztendeig, annak igen egyszerű magyarázata van.

Ezek az emberek aranyakat vertek.

Igazi, teljes értékű aranypénzeket, valódi huszonhárom karátos aranyból,
több idegen ércz hozzávegyítése nélkül: úgy, hogy azokat a körmöcziektől
vagy gyulafehérváriaktól megkülönböztetni nem lehete. Ha ötvös keze alá
kerültek olvasztásba, az sem lelt bennük egy fél szemernyi ezüsttel sem
többet.

Oh, ezek hát nagyon együgyű hamis-pénzverők voltak, ha teljes értékű
pénzeket készítettek.

Igaz, hogy ebből a közönségnek kára nem támadt, de annál nagyobb volt a
kincstárnak.

Ez a vidék itt Zalathnától Verespatakig mind viselős azzal a nemes
érczczel, a mit valami bohó «csak chimærának» nevez.

A bányákat magánosok míveltetik, mindenfelé a patakok mentében egész
sorozatait látni az ércztörőknek; egyik csinosabb, a másik rongyosabb,
némelyiknek vagy vize nincs, vagy aranya, az nyugszik, a többi nagy
gondolkodva hullatja kopogó kallóit, a völgyek oldalait századok óta
felhordott kőhányások fedik, a mikben mind arany volt valaha.

Még a rómaiak kezdték el a bányákat megnyitni, kiknek nem volt ugyan
lőporuk hozzá, de volt rabszolgájuk; elébb megtüzesítették a követ,
azután eczetet öntöttek rá, úgy porhanyították, a többit végezte a
rabszolga vésője és kalapácsa.

E bányákból nyert arany fölmegy jelenleg évenkint tizenkét mázsára. A
magán-vállalkozók tartoznak a kilugzott aranyat az abrudbányai, vagy
gyulafehérvári pénzváltóknál átadni; ott kapnak értük pengő arany és
ezüst pénzt.

Mintegy ötven évig egyfolytában alig ment évenkint hat mázsára e két
aranybeváltónak átadott érczkészlet. Legalább hat eltünt, de azt
gyanítani sem lehetett.

A kincstár egy font poraranyért fizet a bányásznak négyszáz negyvennégy
forintot, ugyanaz pedig kivert pénz képében ér hétszáz húsz forintot,
minden ágió nélkül.

Tehát a bányászok azt gondolták ki, hogy ők majd ezt a pénzt maguk verik
ki, s úgy bocsátják forgalomba. Így készítettek saját termesztésű
aranyukból igazi hamis pénzt, és volt rajta hasznuk évenkint jó időben,
rossz időben 150–200 ezer pengő forint.

Maguk az érdekelt felek végezték a műtét körüli munkát; belőlük telt ki
érczvésnök, gépkovács, olvasztó; gazdag jövedelmet húztak belőle; így
egészen megmagyarázható, hogy maradhattak e veszedelmes üzletükkel annyi
ideig titokban? Még csak létezésükről sem tudott senki semmit, mint a ki
maga is érdekelve volt – nagy haszon reménye és nagy boszúállás félelme
által.

Abrudbányától fölfelé indulva Bucsumnak, a sötét égerfákkal benőtt patak
mentén, a mik úgy szeretik lábaikat a vízben füröszteni, két lovagot
látunk a hegyek felé haladni, az egyik egy őszhajú, öles termetű oláh
férfi, a másik egy fiatal délczeg nő.

Az öreg férfi szőrével kifelé fordított báránybőr ködment visel, fejébe
nagy hegyes báránybőr süveg van szemöldökig lehúzva, derekát széles,
csattos tüsző köríti pongyolán, a régi római thoraxokra emlékeztető;
gazdag ősz fürtei vastag tekercsekbe fonva, széles válláig leérnek,
hófehér bajusza, mint két csüllőszárny csüng alá ajkai felett. A
nyeregben egy durva zsák van előtte keresztülvetve, mindkét vége
megtömve valami súlyossal, a zsákon keresztbe fektetve van egy hosszú
lőfegyver.

A lovagló némber kisded, bozontos mokány paripán ül, mely szüntelen
dicséretes törekvést árul el az előtte menőt megelőzhetni, lovagnője
alig győzi visszatartani. Ez egyike a hirhedett oláh szépségeknek;
arczvonásai, ajkainak metszése, telt álla, az antik szobrok
bármelyikének mintaképéül állíthatnák oda, s hozzá azok a villogó
szemek, az az életpiros szín, azok a szénfekete szemöldökök valódi
ideált alkotnak belőle.

A festői viselet még emeli az alak szépségét: kettős tekercsbe font
fekete haja lángvörös szalagokkal van átfűzve, feje hátulján kisded,
kerek gyöngyös kalpag ül, míg elől azt egy füzér aranypénz fogja át,
mely márványsíma homlokáig leér. Finom patyolat-inge tarka virágokkal s
arany czifrákkal van kivarrva, melynek tapadó redői kérkedni engedik a
termet szoborszerű idomait, nyakától le egész kebléig tíz-soros
aranypénz-füzér van keresztül kötve; elől tallérnyi nagyságú füles
aranyok, a felső sorban apró byzancziak.

A mint lovaglás közben (a hölgy férfi módra ül a nyeregben) az eleven
színekkel csíkozott katrincza feltüremlik, látni a piros
szattyán-csizmát s annak szárából kivillogó ezüst veretes török kés
nyelét. A nyeregkápából mindkét oldalon egy-egy duplacsövű pisztoly
elefántcsont agya mosolyog elő.

A mint egy nagy fekete palaszirt tövében a kibugyogó forrásnál az elébb
lovagló öreg megállítja lovát, hogy a forrás mellé tett pománával
megkinálja a fátát s azután lovaikat is megitatja zablán keresztül,
megszólal a leányhoz:

– Anicza! mikor beszéltél a Fatia Negrával?

– Épen egy hónapja mult; akkor is holdtölte volt, mint most. Akkor azt
mondta, hogy elutazik igen messze.

– Pedig már két nap óta itthon van. A jel ott volt az ablakomban.

– Az lehetetlen! az nem lehet, szólt közbe indulatosan a leány.

– Mi nem lehet? Azt gondolod, hogy én hazudok, vagy álmodom?

– Ha itthon volna, hozzám jött volna elébb.

Az öreg vállat vont.

– Már pedig nem ment. Hanem tegnapelőtt éjszaka ott találtam a három
bagolytollat az ablakomban.

– Szél vitte azt oda!

– Nem a szél hozta oda, mert az ólomba voltak tüzködve az üveg mellé.
Ezt pedig csak mi tudjuk hárman, hogy mit jelent. A Fatia Negra beszélni
akar velünk s mi megyünk hozzá a Lúcsiába.

– Az nem lehet, az sehogy sem lehet; három nap óta itthon volna és én
hozzám ne jött volna el! Én hozzám!

– Ki tudja? szólt az öreg hidegvérrel, nyeregszorítóját szűkebbre
csatolva. Egy egész hónap hosszú idő, a hold is négyszer változik az idő
alatt. Sok szép leány van a hegyen túl is.

– Ah, nem. Olyat nem talál ő, mint én vagyok, szólt kevélyen a leány, a
rezgő víz tükrébe nézve, mely ziláltan tüntette vissza délczeg alakját.
Aztán tudja ő azt nagyon jól, hogy én megölném őt, ha azt megtudnám.

– Ah, ah! gúnyolódék az öreg. Fél is te tőled a Fatia Negra! Azzal
fiatal gyorsasággal veté fel magát nyergébe. Nem fél a fekete pofa
senkitől. Nem fél az a fehérvári kommendánstól sem, sem a krasznai
főispántól, pedig azoknak sok katonájok, hajdujok van. Nem fél az az
ördögtől sem.

Azzal indulásra nógatá szürke lovát; az megindult nagy gondolkodva,
utána a leány paripája nagy tüszkölve.

– Ne is féljen senkitől sem, felelgetett rá a fáta, ne féljen a nagy
uraktól, ne féljen az ördögöktől, de féljen a leánytól, a kit
szerelmessé tett, ha megcsalja!

– Hát azt hiszed te, hogy az téged valami nagyon szeret? kérdezé tőle az
öreg hátraszólva.

– Megesküdött rá.

– Kinek? a papnak?

– Dehogy! Nekem.

Az öreg nevetett: «bolond leány!»

– Hát már most aztán, ha az esküvést megszegi, elviszi az ördög?

– Oh, nem.

– Vagy megrontják a boszorkányok? elszárad? felpuffad? a béle
összezsugorodik?

– Nem.

– Mi lesz hát a büntetése, ha olyan esküt szeg meg, a mire se a pap, se
a boszorkányok gondot nem viselnek?

– Akkor megölöm.

– Igen, ha ráismernél. De te még soha sem láttad az arczát. Ha egyszer
elveti a fekete bársony maskarát a képéről, te soha sem ismersz rá.

– De azt ő nem vetheti el, mert csak az által hatalmas.

– No, te igazán bohó leány vagy. Szerelmes vagy egy emberbe, a kinek még
csak a képét sem láthatod soha.

– Ismerem a hangjáról, a szive dobbanásáról.

Az öreg oláh kaczagott erre a szóra. Mikor az oláh kaczag, abban van
valami szomorú, mint a nótájában; kevés oka van a nevetésre. Inkább
gúnyolódás az, mint hahota.

– Már ha én szeretője volnék egy embernek, vagy épen esküdt társa, a
hogy te állítod, hogy megesküdtél vele (a gyertyánfánál!), azt csak
megkivánnám tőle, hogy legalább a képét mutassa meg; ne járjon hozzám
maskarában.

– Nem teheti ő azt: fogadása tartja. A mint a maskarát leteszi képéről,
meg van rontva az egész hatalma, többé nem fogadnak neki szót sem az
ördögök, sem a jó lelkek.

– Az igaz, felelt rá az öreg csendesen. Ha már egyszer dæmonokról volt a
szó, akkor nem szeretett ellenvetéseket tenni. Mikor akarja,
láthatatlanná tudja magát tenni; valahányszor űzőbe vették, katonák,
pandurok, egész vármegye: mindig eltünt előlük. Azt hitték már, hogy
fogják. Körülfogták, bekerítették, ő pedig sutty! elrepült vagy
elsülyedt. Hanem azért én, ha asszony volnék, még sem állhatnám meg,
hogy a képét meg ne lássam.

– Azt mondta, hogy akkor szörnyet halok, ha meglátom.

– Szörnyet halnék, mégis megnézném. Bizonyosan valami csúf lehet.

– Nagyon szépek a szemei; úgy égnek, mint a parázs.

– Mint a parázs. Talán épen maga a dráku?

– Oh, nem a dráku!

– Próbáltad vele megcsókoltatni az amulétot, a miben szent György képe
van a sárkánynyal?

– Megcsókolta, nem érezte meg.

– Próbáltad a három ujja hegyét rátétetni a rézfeszületre?

– Rátette, nem égette meg az ujját rajta.

– Ki tudja mondani rázkódás nélkül a «Domnye Zeut?» (Uram Isten!)

– Százszor is elmondja; azzal köszönt mindig, ha jön, ha megy.

– Én mégis azt mondom, hogy ez nem valami halandó ember.

– Ha más nőt talál szeretni, esküszöm, hogy halandó lesz.

E beszélgetés alatt egészen leértek a völgybe a lovasok, s a mint a
hegyi patak itt ismét keresztül szelte az útat, többé nem folytatták a
járt ösvényen a haladást, hanem félre térve, a patak medrében léptettek
tovább.

Ez igen jó út azoknak, a kik nem óhajtják, hogy járásuknak nyoma
maradjon; a sebes víz eltakarja utánuk rögtön falevéllel és görgeteg
kövekkel a lópatkó nyomta jeleket.

A völgyvágány mindig szűkebb, mélyebb lett, a patak itt-ott apró
zuhatagokat képezett már, miken ugratni kellett a lovakkal: azok már
bele voltak tanulva, végre egy hirtelen mélyedésnél egyszerre négy ölet
esik a víz, s a hogy ott a lovasok megállapodnak, tünik ki, hogy a
hegyoldalba egy malom van építve, melynek kerekét a sebesen lezuhanó víz
hajtja.

Ha idegen ember látná ezt a malmot, azt mondaná rá, ejnye, de bolond
ember lehet ennek a molnárja, a ki ezt ide építette: először azért, hogy
úgy el van rejtve sűrű égerfák közé, hogy keresve is alig lehet
rátalálni, másodszor, hogy épen oda a vízesés alá van építve, a mi olyan
sebesen hajtja a kerekét, mint egy rokkáét, lehetetlen, hogy a kő alatt
minden liszt agyon ne égjen, és harmadszor azért, hogy ilyen furcsa út
vezet hozzá vízmeder hosszában, s a hol az elvégződik, keskeny, kőbe
vágott ösvény kanyarog le az ajtajáig, lóval nem járható; mindent vállon
kell le- és fölczepelni. No, ennek kevés őrletője akadhat itt!

A két lovas ide érve, leszállt lovairól, azokat egy kis száraz égerfás
szigetbe vezetve, s kötőféknél fogva a galyakhoz kötve; azzal az öreg
leoldá a nyeregből a zsákot.

– Segítsd a vállamra, Anicza.

Az öreg kolosszusi termetéről alig hinné az ember, hogy azon általvető
zsák emeléséhez még segítségre is legyen szüksége, valamint a zsák
tériméjéről azt, hogy az olyan nagyon lenyomhassa a vállát, hogy még a
kezét is neki feszítse a csipejének a nagy tartásban.

A leány azután leszedte a kápából a pisztolyokat, azokat övébe dugta, a
hosszú puskát vállára vetette s egy merész ugrással a szigetből a partra
szökellve, délczeg léptekkel haladt a görnyedező öreg után azon a
keskeny úton lefelé, mely a leirt malomig vezet.

A malom ajtajában állt egy fiatal férfi, közönséges fekete gubában, az
ajtóféltől félig eltakarva; egyik kezében kétcsövű puska, a mi nem
egészen szükséges eszköz a molnármesterséghez.

Az öreg messziről megszólítá őt:

– Cse timpu e? (Milyen az idő?)

– Luna plina. (Tele hold.)

(Sajátságos neme volna a köszöntésnek, ha nem hasonlítana inkább valami
összebeszélt jelszó-cseréhez.)

Azzal a két jövevény belépett a malomba, melynek közepén egy rozzant
gépezet őrült kalimpálást vitt végbe; a kerék, a korong tánczolt a
középen, a középkeréknek egy pár foga hiányzott már.

– Van-e sok őrlő, Pável? kérdezé az öreg.

– Elegen vannak.

– Segítsd le a vállamról ezt a zsákot!

– Ugyan nehéz, monda ez, míg a zsákkal birkózott. Mennyi lehet?

– Egy mázsa nyolczvan font.

(Ez nem törökbúza.)

– Állítsd el a kerekeket!

A megszólított szót fogadott, egy vasrudat dugva a gerendelyen
keresztül, percz alatt megállítá a gépezetet, melynek garadjából épen
semmi lisztféle sem látszott előkerülni.

Arra kiakasztá a középkorongot, mely a malomkővel vala összeköttetésben,
egy vaslánczot, mely a gerendely körül volt csavarva, beleakasztott a
malomkő karikáiba, s mikor ez megvolt, föltette a zsákot a garadba
mindenestül.

(Vajjon a zsákkal együtt őrlik itt a gabonát?)

Azután pedig az öreg maga ült föl a garadba s kezét nyújtá a leánynak.

– Ugorjál föl, Anicza.

A leány segítség nélkül is föl tudott oda szökni; könnyű volt, mint a
zerge.

– Pável! szólt az öreg a legényhez. Nem ment itt előttünk a Fatia Negra?

– Még itt keresztül nem ment ma és tegnap. Két nap óta én vagyok a
soros.

– Látod, hogy nincs itt! monda bizonyozva a leány.

– Azért mégis itt van.

– Már, Onucz, szólt bele Pável, ha láthatatlanná tud is lenni a fekete
pofájú, de tudtomon kívül itt át nem mehet.

– Mit tudsz te ahhoz, felelt neki az öreg, elhelyezve magát a garadban.
Ereszd el a malmot!

(Tehát csakugyan meg akarná magát ott őrletni.)

A mint azonban a gerendely újra fordulni kezdett, a malomgépezet állva
maradt, hanem a malomkő, garadjával együtt, elkezde csendesen sülyedni
lefelé, a benne ülőkkel együtt s néhány percz mulva egészen eltünt velök
valami sötét üregbe; a láncz csikorogva tekeredett még egy darabig
utánuk. Egyszer aztán több ölnyi mélységből hangzott az öreg szava: hó!
arra Pável ujra megállítá a malmot, a lánczot más karikába akasztá, s az
ismét megindított gépezet újra fölemelé a malomkövet; Pável hozzá
igazítá a korongot, s ismét elkezde az bőszülten pörögni, hogy csak úgy
szikrázott bele a kő. Jöhet, a kinek őrletni valója van.

A hová pedig Onucz és Anicza leszálltak, az egy roppant nagy földalatti
üreg volt, melynek magas boltozata beláthatlan sötétségben veszett el.

A barlang fenekén ugyanazon hegyi pataknak egy része folyt keresztül,
mely a malmot hajtá, s oda facsöveken által volt vezetve, s itt
szabályosan vájt mederben futott végig, meg-megvillanva két olajlámpa
fényétől, melyek egy kis vashíd két végénél lobogtak, a mi a patakon
átvezetett.

A barlang hátterében állt egy sajátságos kőépület, minden tető nélkül,
melynek két kis gömbölyű ablaka, mint az örök éber földalatti féreg
szemei világított elő, szembántó vörös fénynyel, míg a palával fedett
kémény minden részén keresztül szikrával elegy füst tódult ki a
földalatti éjszakába.

Az épület belsejéből nehéz csattogás, őrlés hangjai neszeztek elő,
mintha munkában levő gépek volnának ott szakadatlan mozgásban, és
időközönkénti taszítások miatt a sziklatalapzat rezgését lehete érezni.

A hídnál ismét állt egy fegyveres férfi, kivel az érkezők jelszót
váltottak, a kőépület ajtajánál szintén; ott megállítá a leányt az öreg.

– No most te, Anicza, a míg én odabenn leszek, ülj le a kőpadra és várj
itt reám.

A leány nyügösködve kérdezé:

– Miért nem mehetek egyszer én is be ide a házba?

– Annak csak hagyj békét; ide jövünk minden esztendőben egyszer,
megkérdezed minden esztendőben egyszer, hogy be szabad-e menned? S én
mondom minden esztendőben egyszer, hogy nem lehet. És nem lehet. Addig
van.

– De hát miért nem szabad épen nekem? miért másnak?

– Miért? Bolondos! Azért, mert te leány vagy.

– Nos aztán? szólt büszke szemvillogással a leány. Kinél vagyok azért
rosszabb?

– No, csak hagyj békét. Odabenn nincs az asszonyfélének semmi keresete,
az asszonyok rendesen kiváncsiak, mindent meg akarnak tudni; aztán pedig
semmi sem áll meg nálok, mindent kifecsegnek, az asszonycseléd ilyen.

– De én nem!

– Aztán mikor ide valaki belép, annak rettenetes esküvést kell mondani,
borzasztó átkozódást, hogy semmit ki nem fog beszélni abból, a mit
látott. Nekem magamnak is a hideg fut át minden bőrömön, mikor azt el
kell mondanom. Az nem asszony szájába való.

– Ejh! félek is én az esküvéstől! kiálta daczosan a leány. Elmondom én,
a mit ember elmondhat.

– Legyen eszed, Anicza és ne bolondulj, nem jöhet ide be leányféle, mert
itt minden embernek le kell vetkőzni az őrök előtt az utolsó kapczáig,
mikor bemegy, s le kell vetkőzni, mikor kijön. No hát!

Ez a nehézség legyőzé végre a leány vasakaratát.

Ily próbára csakugyan nem lehetett magát elhatároznia. Lábával
dobbantott mérgében s nagyon emlegette a «dráku»-t, a ki pedig oláhul
senki más, mint maga a nagyságos ördög.

Az öreg Onucz meg az ajtóőr nagyon nevettek rajta, most még aztán ők
biztatták: «no, ha van hozzá kedved, hát gyere be».

E pillanatban fölnyilt az épület vasajtaja, s a leány elsikoltá magát
örömhangon:

– A Fatia Negra!

Onucz és az őr hirtelen lekapták fejükről süvegeiket; valóban a Fatia
Negra volt az.

Hogy került ide látatlanul valamennyi őrön keresztül? azt ki tudná? s
kinek volna bátorsága megkérdezni?

Még Aniczának sincs, ő neki sem jut e perczben eszébe más, mint
odarohanni a rejtélyes szeretőhöz, nyakába borulni s elhalmozni
csókokkal ajkát és szemeit, a miket az álarcz nem takar.

– Hagyjátok Aniczát bejönni, szólt a fekete álarczos, én jót állok érte
s fölmentem az átöltözés alól, a mi engem sem kötelez.

– Jól van domnule, szólt az őr, de legalább az esküt mondasd el vele, a
mit mindenkinek mondani kell; átkozza el ő is az eget és földet, saját
vérét és csontjait, koporsóját és a másvilági tüzet, ha valamit abból
kibeszél, a mit meglát.

– Készen vagyok rá! szólt merészen a leány.

– Nem, Anicza, monda a fekete álarczos, te nekem erősebb esküvést fogsz
tenni; te nekem esküdjél – örök szerelmünkre.

A délczeg hajadon gyönyörtől tikkadtan rogyott erre a szóra a Fatia
Negra lábaihoz térdre, s egyik kezével annak kezét szorítva szivéhez, a
másikat esküre tartá föl, s szép szemeit, mikben az ablakok izzó fénye
ragyogott pokolbeli visszsugárral, a sötét boltozatra emelve, ott, az
égnélküli ürben, megesküdött örök szerelmére kedveséhez, hogy soha, a
kínpadon sem fog elárulni egy hangot, egy látott képet is abból, a mit
ez órában meg fog tudni.

Az öreg Onucz fejét vakarta.

– Domnule, ez még sem okos dolog; leányzót ilyen hiábavaló dologra
esketni meg, hisz ez csak olyan, mint mikor két garast fog az ember a
markába esküvéskor, azt tartja föl, aztán arra esküszik; nem köt az
senkit.

– Nekem ez elég, szólt az álarczos, pedig az én fejem sem olcsóbb, mint
a tietek. A ki nem bízik bennem, ne jőjjön ide.

Azzal, a hogy átkarolva tartotta a leányt, bevitte magával az épületbe,
míg az öreg Onucznak előbb odakünn tetőtől-talpig más ruhába kellett
öltözni, a magával hozottat pedig kívül hagyni. Visszatérve, ismét amazt
fogja levetni odabenn, s ezt veszi fel idekünn. A csempészet itt
lehetetlen.

A Fatia Negra, karját a leány nyaka körül fonva, sorba vezette őt a
földalatti épület rejtélyes szobáin, mikben a földfelettiek bálványa, az
aranypénz, készül.

Az első terem volt az olvasztó.

Az izzó tűzből, a mi a két külső ablakon keresztül a barlangba
világított, itt semmi sem látszék, a szoba egyik szögletében volt csupán
egy hengeridomú vaskemencze, mely hőséget terjeszte maga körül, s annak
tetejébe volt téve egy kerek graphit tégely, felülről is befödve, s
oldalán csappal ellátva.

– Itt olvasztják meg az aranyat, a mi már a tisztító kemenczéből
kikerült, szólt Fatia Negra a hozzá tapadó leánynak. Azelőtt egész
katlanra és ölfára volt szükség, hogy ezt megolvaszszák, mióta e kis
hengerkemenczét ide hoztam, tíz percz alatt félmázsát meg lehet
olvasztani.

– S honnan jön ebbe a tűz? kérdezé a leány kiváncsian.

– A föld alól, szerelmesem.

A leány összeborzadt, pedig hiszen nem a poklot értette azalatt Fatia
Negra, hanem azt a kemenczét, melynek erős fujtatói a kettős hengerbe
hajtják az érczolvasztó hőséget.

A Fatia Negra órájára nézett, a perczek betöltek, egyszeri sípolásra két
munkás lépett be, vállig fölgyürkőzve a melegben; mindegyik hosszúkás
vasmintákat hozott kezében, s azokkal kétfelől a katlan mellé guggolt.

Erre a Fatia Negra egy vasfogóval félrefordítá a tégely csapját, s azon
perczben sápadt fény kezde elömleni a szobán; az arany csurgott ki
vékony sugárban a tégelyből, az világított!

Valóságos jó, tiszta arany, tűzben folyóvá téve, mint egy pohár bor, s
izzó fehér fénynyel világítva maga körül. A két munkás egyenkint
tartotta alá a mintákat, a leány lélekzetét visszafojtva nézte e
jelenetet. Nem hasonlított-e az valamihez: a mint ama fekete arczú alak
tölti az olvasztott aranyat, lábainál heverő dæmonok csészéibe? a kik
oly kiváncsian vigyorognak fel rá!

Mikor azonban a munkának vége, a fekete arczú ismét visszatér hozzá,
megöleli, megcsókolja: «látod, kedvesem, így olvasztják meg az aranyat»;
a leány rámosolyog; kár, hogy az a fekete álarcz nem tud mosolyogni.

Ekkorra az öreg Onucz is előjön, ki zsákját odakünn a
tisztító-kemenczénél átadta.

– Mennyi volt zsákodban? kérdé tőle a Fatia Negra.

– Egy mázsa és nyolczvan font.

– Majd meglássuk, mennyi belőle a tiszta arany?

– Tesz egy pár fontot az agyag, a mi közé volt keverve.

– Milyen finom?

– Bizony gyarlón volt tisztítva, csak huszonkét karátos.

– Nem tesz semmit. Porosz aranyokat fogunk belőle verni.

– Hol veszszük hozzá a mintát?

– Hoztam magammal, ma a gépbe is teszszük. Minden ezer forintnál száz
forintot nyerünk.

Ezért a találmányért az öreg Onucz kezet csókolt a Fatia Negrának.

– Te derék ember vagy, domnule. A mióta vezérünk lettél, másfél annyi a
nyereségünk, mint azelőtt, s olyanok az aranyaink, hogy nem lehet a
császáriaktól megkülönböztetni.

A leány maga is bódulni érzé fejét e helyen, a hol nem beszélnek
egyébről, mint pénzről, aranyról, nyereségről!

– Jer, Onucz, nézd meg az új gépeket! monda az álarczos az öregnek.

– Mikor hozattál ide uj gépeket?

– Már régen, azóta sok pénzt kivertek már. Hamarább megy és kevesebb
ember kell hozzá.

Egy alacsony ajtón át, melyen mindháromnak meg kellett hajtani a fejét
belépéskor, a szomszéd szobába mentek, ott egy roppant csavargép
működött, melynek hengerei közé rakták az arany rudacskákat, a mik alatt
azután ezek oly vékonynyá lapultak el, a minőnek épen szükséges egy
aranypénznek lenni.

– Látod, Onucz, eddig sokat vesztettünk a miatt, hogy az aranylemezeket
úgy metszettük ki, a hogy a mintába ömlöttek, néhol a lemez vastagabb
volt kelleténél, s az a mi kárunk lett; most ez a gép egyformára lapítja
valamennyit. Csak tízezer forint volt az ára.

– Nagyon olcsó! kiálta fel a vén, ki tört báránybőr ködment visel, s
tízezer forintot egy furcsa hengergépért olcsóságnak nevez.

Az álarczos fölvett egyet a fényes aranylemezek közül.

– Tudod-e, kedvesem, mi ennek a neve?

– Nem hallottam.

– Ennek a neve «Zain». Hogy el ne felejtsd, fonjuk karod körül.

Azzal könnyedén, mintha csak kemény papirszelet volna, a leány
kézcsuklója körül foná az aranylemezt, két végét egymásba csavarva
aczélerejű ujjaival. Ne felejtsd el, hogy ez «Zain!» és hogy azt tőlem
kaptad.

A leány kétkedve nézett rá, mintha kérdené, hogy «neked mindent szabad
itt elajándékoznod tetszésed szerint?»

Az öreg nem is állhatta szó nélkül.

– Jaj, jaj, domnule, csak készítetlen aranyat ne ajándékoznál valakinek,
inkább marékkal szórnád a kivertet; erről még nyomunkra jön valaki.
Aztán ez már tanú!

– Jó helyen van, Anicza kezén: ott pedig hallgatni fog.

Anicza tíz csókkal felelt e mondásra. Eltalálta: épen tíz kettős aranyat
ért az a karperecz, aztán a csók is kettős.

Az öreg Onucznak mind a tízszer a nyelve hegyén volt az a szó: «vajjon,
domnule, feleséged neked az én leányom, vagy mi?» de egyszer sem volt
bátorsága azokba a sötét szemekbe tekinteni, a mik oly félemlítően
villognak ki a fekete álarcz réseiből.

A Fatia Negra ismét új géphez vezeté őket, mely az alátolt zainokból
kerek pénz nagyságú darabokat metél ki; a Fatia Negra megmutogatta a
leánynak, melyik orsó, melyik csavar hova működik, mi kényszeríti a
szivattyú köldökét alá s feltaszítódni; hogy támad légmentes ür a lemez
alatt, melyre aztán a külső légnyomás sulyával ütődik a kerek
metszőhenger, s hogyan mozgatja az egészet kívülről jövő gőzerő; az
egészet csak egy ember kormányozza, ki egy forgantyú segélyével a gép
mozgását gyorsítja, vagy megszünteti.

Anicza itt is csak azon földfeletti erők működését látta, a miknek
eredetét felfogni nem birja s a mikkel a Fatia Negra ismerős, őket
előidézi s velük parancsol.

– Domne Zeu! sóhajta fel a vén Onucz, ha meggondolom, hogy mi még ötven
év előtt mindezt kalapácscsal és üllővel végeztük! Két nap izzadtunk
abban a munkában, a mit most egy óra alatt elvégez ez a csoda. S mennyi
emberkéz kellett hozzá! Hogy féltem, mikor a legelső tizenhat lat
aranyocskámat a kohóba tették, hogy soha sem látom többet.

– Annyival kezdted, öreg?

– Bizony nem többel, s azóta felszaporodott egy mázsa és nyolczvan
fontra!

Ezt olyan büszkén mondá! nem jutott eszébe, hogy most a föld alatt van,
a hol minden ember alázatos legyen, mert nem tudja, jut-e valaha föl? Az
valóban csodálatos büszkeség is lehet, mázsaszámra beszélni az aranyról!

Azután ismét másik géphez jutottak, ez egy kis asztal volt, melynek
aczélkerekei az aranyakat előbb megrovátkolák, mielőtt azok a sajtó alá
kerülnének; szüntelen mozgó rugók egymás után tolták előre, forgatták
körül és peczkelték odább az aranyakat, az ember nem látott egyéb
mozgató erőt, mint egy nagy kereket, mely körül széles szíj tekergőzött,
a szíj lejárt a padlat alá, odalent lakik, a ki azt mozgatja.

Az öreg nagyot sóhajtott: «mit ki nem találnak már a világon!»

Anicza pedig babonás félelemmel simult a Fatia Negra ölébe, kinek mind e
néma csodák szót fogadnak és szolgálatot tesznek.

Végre hat kőlépcsőn lefelé haladva, lejutottak magába a pénzverdébe.

Egy roppant csavarsajtó, Gengembre mintája szerint alkotva, állt az
alacsony boltozatú terem közepén; a csavar fején hosszú lódítórúd
keresztül dugva, melynek két végére két nehéz ólomgomb volt alkalmazva.
E bunkók végeit kétfelől izmos legények taszíták előre, a lóduló gömb
sulya alányomta a csavart, s az egy percz alatt odasajtolta a két
aczélminta közé az alája tolt aranyat, az egyik minta volt a boldogságos
szűzanya képe, a másik a fejedelem pánczélos ábrája. A nyomás után a két
aczélminta ruganyos lökése magától feltaszítá ismét a csavart, az izmos
két férfi mellével neki feszülve, taszított ismét rajta. Egy kis
aczélgyűrű rögtön kilökte helyéből a sajtolt aranyat, s másikat tolt a
minta alá. A vert arany magas halomban hevert már a gép előtt, a
munkások lábaikkal tolták azt félre, ha közel gurult.

Valami bűbájos van ebben a látványban!

Két szegény ember, ki tán a mindennapi kenyérért dolgozik, hogy veri
halomra azt a szemfényvesztő érczet, a mibe mindenki szerelmes odafenn a
földön, s a miért olyan sok ember eladja azt, a mije van odafenn az
égben.

Egy harmadik néha falapáttal kisded vászon erszényekbe töltögeti a
pénzt, melynek olyan különös, rekedt a hangja. Nem harangnak való, a mi
az embereket imára hívja.

– Ne verjünk mi is egy-egy aranypénzt egymásnak emlékül? kérdezé a Fatia
Negra Aniczától.

A leánynak tetszett az ajánlat.

A munkásokat félre állíták a gép mellől s a két ólomgomb végéhez Anicza
és a Fatia Negra álltak. Az álarczos figyelmezteté kedvesét, hogy
vigyázzon, nehogy a visszatérő gép mellét megüsse, mert az halálos ütés.
Mire a leány, mintegy büszkén kérkedve erejével, nem várta be
hátrahajolva, hogy a gép rúdja egészen visszajőjjön, hanem azt fele
útján megragadva izmos karjaival, ismét visszalökte, a minek az lett a
következése, hogy az aczélrugó nem lökte ki a mintában fekvő kész
aranyat, hanem csak egyet fordított rajta, úgy, hogy az arany még egy
nyomást kapott, s már most kettősen volt meg rajta mind a szűz Mária
kép, mind a fejedelmi alak.

A vén Onucz odaugrott Aniczához és haragosan elrántotta onnan:

– Eredj innen, bolond! még elrontod a gépet, nem a te kezedbe való az.

A Fatia Negra pedig fölvevé a most már kiugrasztott aranyat, s nevetve
mutatá Aniczának az eredményt.

– Nézd, most már kettős kép van rajta.

A leány kiváncsian forgatá azt ujjai között.

– S mi történik már most ezzel?

– Ismét az olvasztóba jut.

– Ah! Ne rontsd el. Add ezt nekem.

E kérésre már az öreg egészen dühbe jött.

– Elment az eszed? hogy ilyesmit tudsz kérni! Egy hibásan nyomott
aranyat, a mit, ha meglátnak nálad, az egész gubernium a nyakunkon van!
Domnule, olyan bolond ne légy, hogy azt az aranyat kiadd. Ha neki nincs
esze, legyen neked. Mindnyájunkat elveszthetsz vele.

– Hiszen nem fogja azt Anicza sem a fején, sem a nyakfüzérén viselni,
hanem zsinegre akasztja és szive fölött fogja viselni, ott pedig kívülem
senki sem találja azt meg.

Onucz gazda nagyon szerette volna megmondani, hogy «ott ugyan, domnule,
neked sincs semmi kereseted, mert nem beszéltél még a felől a pópával»,
de csak nem merte még ezt az egyet előhozni.

Anicza pedig hálateljesen csókolá meg a Fatia Negra kezét, mint egy
ajándékot kapott gyermek: nem azért az aranyért, hanem a határtalan
bizalomért, a miben annak szerelme nyilatkozott, s rögtön előhúzva kis
török-kését, lyukat fúrt vele az aranyon és fölfűzte azt a vékony fekete
zsinegre, a kis feszület mellé, melyet keblén viselt s mindkettőt
visszarejté oda.

– No, domnule, szólt Onucz elbúsultan, már most, ha a fejeinket
odatettük a leány kezébe, ugyan iparkodjunk ám, hogy meg ne haragítsuk
magunkra!

Erre bejött a próbamester, egy fekete palatáblán czifra számadást hozva,
melyen pontosan ki volt hozva, mennyi tiszta aranyat adott át Onucz a
pénzverdének? mennyit fog ez érni kivert pénzben, s ebből a pénzverde
számára levonva három százalékot költségül, mit kell neki kapni érte?

– Csak olvasd te, domnule, szólt Onucz a Fatia Negrához, tudod, hogy én
nem ismerek semmi irottat, de majd a fejemben kiszámítom, csak mondd meg
előttem a számokat.

– Százhetvennyolcz font színarany, huszonnégy karát kilencz grán
tisztaságú, három százalék a költségekre. A mi aranyaink nemes tartalma
huszonhárom karát hat grán.

Ezen bonyolódott számtani feladványt szépen megforgatta fejében az öreg,
felnézve a padlásra s szemöldökét felhúzva homlokára, s mire a Fatia
Negra keresztül ment az írott számadáson, ő is elkészült a fejében
összevetettel s a kimondott összeg az utolsó töredékig összetalált a
táblára irottal.

Azzal egymás tenyerébe csaptak, az alku rendben volt.

– Már most számláltasd ki a pénzedet a számvevő mesterrel, Onucz.

– De te is itt fogsz lenni ugy-e?

– Csak számláljátok ti ketten; nem csaltok ti meg engem.

– De uram, erősködék az öreg, pénz olvasva, asszony verve jó; légy jelen
a kiszámolásnál.

– Nem leszek biz én, öreg, ha felét nekem adod is a pénzednek, én nem
hallgatom aranyaid pengését, mikor leányod szavát hallgathatom.

(Vinne el a bányarém! dörmögé magában Onucz, hiszen épen az a nagy baj;
csak ne félnék olyan nagyon tőled!)

Azonban mégis jobban féltette utoljára aranyait, mint Anicza két szemét,
s ott maradt a pénzt számlálni a biztossal, mialatt Anicza és a Fatia
Negra egy kis mellékszobába félrevonultak. Míg annyi aranyat darabonkint
megolvasnak, az alatt sok szerelmes történetet elmondhat két ember
egymásnak.

– Hol jártál egy egész hónap óta? kérdé Anicza, a kalandorfőnök térdén
ülve. Tudod-e, hogy milyen hosszú egy hónap? holdfogyta, új hold,
holdtölte, utolsó negyed; ezt én mind végig néztem és egyszer sem
láttalak. Hol voltál?

– Külföldön voltam ezekért az új gépekért, ezt nem bízhatja az ember
másra.

– Vannak a külföldön is szép leányok? Nem lettél-e szerelmes beléjük?

– Eredj! Ezt nem szokták kérdeni férfitól.

– Miért nem?

– Azért, mert férfi nem szokott rá felelni.

– De ha akad leány, a ki ezt tudni akarja?

– Rosszul jár vele. Aztán már mit akarnál felőlem megtudni? Azt akarnád
tudni, hogy én olyan szenes tuskó vagyok, a kin rajtad kívül senkinek
sem akad meg a szeme? vagy azt akarnád hallani, hogy remetének öltözve
vándoroltam végig hét országon? a hol asszony-hangot hallottam,
lesütöttem a szememet? a hol rám mosolyogtak, keresztet vetettem magamra
és elfordultam? vagy azt kellene hogy elmondjam: itt egy szép szőke
fehér állát csipkedtem meg jó kedvemben; amott egy pár kék szem
kacsintása után felejtettem magamat, meg emitt egy barna ölébe hajtottam
le mámoros fejemet – s végre azzal tértem vissza, hogy hét országon nem
találtam szebb leányt az én bűbájos Aniczámnál.

A leánynak nem volt módja válaszolni és válogatni, mert száját lezárták
csókkal, s ilyenkor az asszony is örömestebb hallgat.

– Mert látod, én nagyon féltékeny vagyok, szólt, midőn szóhoz jöhetett.
Én nem úgy szeretek, mint más, hogy másról is tud gondolkozni. Én nem
tudok egyébről gondolkozni, csak a te szerelmedről. Én nem vagyok soha
sem éhes, sem szomjas, csak szerelmes; én nem vagyok soha fáradt, s
észre sem veszem a munkát egész naphosszant, mert mindig szerelemről
dalolok; én nem is álmodom soha egyébről, mint terólad; s nem kivánom
soha tudni, mi történik az egész világon? csak azt, a mi te veled
történik.

– Hát én gondolok most egyébre, mint te rád? nem százezrekkel
megronthatnak most a másik szobában?

– Igen. Tudom, hogy szeretsz, hogy az enyim vagy, mikor itt vagy. De
mennyit vagy távol! Hányszor nem látlak hetekig, egész hónapokig!
olyankor majd megőrülök; ki akarom találni, hogy hol jársz? mit csinálsz
most? kivel beszélsz? aztán majd megbolondulok bele.

– Bizony pedig azt, kedves leánykám, nem jó volna megtudnod, hogy én
olyankor merre járok? mert többet járok felvont puskák csövei előtt,
mint szép leányok mosolygása között.

– Te rablóvezér vagy? havasi csempész? vagy harámbasa?

– Valami a sok közül.

A leány sebesen járó lélekzettel szólt:

– Végy fel engem is a csapatodba!

A Fatia Negra megdöbbent.

– Vigy magaddal; én meg akarom veled osztani a veszedelmet, a melyben
élsz, az éjszakai zivatart, melyben bujdokolsz, a sziklai odut, a hol
leskelődve pihensz. Én oltalmazni akarlak, ha megtámadnak, ápolni, ha
sebet kapsz, s veled együtt elkárhozni, ha te pokolra mégy.

– Az nem lehet, Anicza. Erre ne gondolj. Velem nem viszlek soha.

– És miért nem? kérdezé a leány, párduczként villogó szemekkel.

– Mert akkor én is féltenélek téged, s az aztán rossz volna mind a
kettőnkre nézve. Csak maradj te apád házánál, ott jó helyen vagy
magadnak is, nekem is.

A leány kivonta kebléből az imént kapott aranyat és a feszületet.

– Hallod, Fatia Negra! apám azt mondta, hogy e hibás veretű pénz
életedet kezembe adja. Tudod-e, Fatia Negra! hogy ez a feszület az, a
melyre megesküdtem, hogy ha engem egyszer megcsalsz, én nem keresem,
hogyan, mi úton, de eszeveszetten megöllek. Te fekete arcz, fekete szem,
érzed, hogyan ver ez a szív itt arczodhoz közel? Ezen a szíven nem jó
feküdni két ilyen veszedelmes tárgynak; nesze, neked adom mind a kettőt.

– Miért teszed ezt, Anicza?

– Csak te vedd el azokat s tartsd magadnál, mert az őrangyalra mondom,
azok rossz helyen vannak nálam; te engemet nem ismersz még.

A leány sírva fakadt; a Fatia Negra csókkal, engeszteléssel alig birta
elcsillapítani, midőn az öreg Onucz bedugta az ajtón ősz, bozontos
fejét, s közbeszólalt:

– Én már ki vagyok fizetve, domnule, hát te ki vagy-e?

A Fatia Negra megsimogatá a leány haját, orczáit, s fülébe súgá, hogy
legyen nyugodt.

Az öreg román türelmét nem állta már tovább a folt, biz az szétszakadt.

– Domnule? kérdé a főnöktől, vajjon nem emlékeznél rá, ha szépen
kérnélek, mikor volt annak a napja, hogy te férje lettél az én
leányomnak?

A Fatia Negra egy perczig meglepetve állt, azután csendes, dörmögő
hangon felelt neki:

– Ha még egyszer eszedbe jut ezt a kérdést hozzám intézni, a fejed egy
órával hamarább fog haza érni, mint magad.

Az öreg nem válaszolt erre semmit, megfogta a leánya kezét, s vitte
magával; minden szemközt jövő munkásnak adott egy-egy aranyat
borravalóul, s azon az úton, a melyen jött, ismét visszajutott a
malomba.

Lovaikat meglelték az égerfás szigetkében, s újra felültek rájuk. – Szép
világos éjszaka volt; a gönczöl egészen megfordult már.

Onucz azt mondá leányának, hogy lovagoljon elől; paripája jobban szeret
sietni; a vert aranyat most már kétfelé osztották.

Mikor újra a Tyiatra Kalmanuj alá értek, az öreg halkan szólítá Aniczát.

A leány hátra nézett, s látta, hogy az öreg hosszú puskáját épen az ő
fejének irányozza.

Megrémülten tartá kezét arcza elé: – «mit akarsz?»

– Ne félj semmit. Csak azt az aranyat akarom tőled visszakapni, a mit a
Fatia Negra adott. Az én fejemmel bolondok ne játszanak.

A leány rosszabbat sejtett, most már nyugodtan felelt:

– Ne búsulj, visszaadtam azt már a Fatia Negrának. El sem hoztam.

S mutatta apjának az üres zsinórt nyakán.

– Azt okosan tetted, szólt az öreg, leeresztve puskáját. Mehetsz odább.

Hajnal hasadt, mire hazaértek. A mint Anicza szobájába belépett, a
szentkép alatt, mely ágya fejénél függött, találta már felakasztva mind
a hibás aranyat, mind a keresztet, a mit két órával elébb a Fatia
Negrának adott.

Ennek tehát csakugyan ördögökkel kell czimborálnia, ha látatlanul meg
tudta őket előzni! (Vagy pedig más bejárását kell ismernie a barlangnak,
s jó tolvaj-kulcsokkal ellátva lennie.)

Anicza nem szólt e felől senkinek; ismét elrejté a két amuletet keblébe,
s most már büszke volt a Fatia Negrára.



AZ ERŐS JUON.

A világ előtt olyan megfoghatatlan sokszor, midőn azt mondják: ez a férj
és ez a nő nem szereti egymást! Pedig milyen derék, szép emberek; hogy
lehet az, hogy még sem szeretik egymást? Egy-egy közbámulásban részesülő
férfi saját házánál nincs szeretve. Hogy lehet az?

Laknál csak egy fedél alatt vele, a ki ezt kérdezed, látnád mindennap,
hallanád mind azt, a mit mond, látnád egészen közelről!

Kevés nő az, a ki a házasság után nem veszt illusióiból; üres lelkek
megszokják ezt a veszteséget, vagy kölcsönbe veszik; a nemes lélek tűr
vele és hallgat. Mi férfiak olyan kevéssé vagyunk hiuk a házasság után
apró hibáinkat rejtegetni, pedig azok mindegyikének fölfedezése a nőre
nézve egy kis csendes martyrium. Az önzés az ember husával együtt él,
annak épen úgy nem lehet parancsolni, hogy újra ne nőjjön, mint a
körömnek, arra azonban gondunk van, hogy a kinőtt köröm ne legyen
fekete, mert más ember szemét sérti, de az önzés körömfeketéjét
elfeledjük tisztogatni. Észrevétlenül, úgy intézzük teendőnk,
mulatságaink egész napi rendét, hogy az «én» az első személy, a «te» a
második; nem gondolva arra, hogy ha mindenikünk kölcsönösen azt akarná,
hogy a «te» legyen az első személy, az «én» a második, az milyen szép
élet volna. Mint a rejtelmes páros csillagok járása, a miknek egyike nem
a másik körül, hanem mind ketten egy képzelt központ körül forognak.
Talán ez a központ a szerelem.

Hiszen a szerelem el is takargatja az apró bajokat, a mik fájnak: de a
hol az nincsen! Hol a gyermeket sírva vitték az oltárhoz, kétségbeesve a
vőlegény-házhoz, undorral a közös «mensa et thorus» mellé, a ki aztán
mentül közelebb jut az elválhatlan tárgyhoz, csodálatos természeti
paradoxonkép annál nagyobb ür van kettőjük között.

Hátszegi minden bensőség nélküli ember volt; udvariassága neje iránt nem
volt egyéb, mint azon közhelyek ismétlése, miket jóra való ember restell
már nőnek elmondani, tudva azt, hogy azokat nagyon sokszor elmondták
már.

Igen ritkán is volt odahaza; néha hetekig sem látták Hidvárott, s mikor
hazajött, rendesen víg társaságot hozott magával, a kiben Henriette épen
semmi mulatságát sem találta. Ilyenkor aztán, hogy nejének kedvét
találja, pompás ékszereket hordott számára, s Henriettenek végtelenül
fájt az, hogy ama mindennapi lények egyikének hiszi, a kiknél a pompa
minden vágyat kielégít. Soha sem tett fel egyet is azon ékszerek közül,
járt közönséges egyszerű ruhában, mint egy szegény polgárnő s maga sem
tudta akkor, mi végzetes ösztön sugallta szivébe az ellentétes
lemondást.

Azon hosszú napokban, midőn Hidvárott egészen magára és korán letarolt
lelke gondolataira volt hagyva, néha késő estig elsétált egyedül a
várkert alatti park árnyékos utjain, hallgatva a mezőn dolgozó leányok
danáit.

A park végében volt a templom, azon innen egy kis tisztás hely, karókkal
bekerítve, a mi káposztás kertnek volt használva. Valami szegény emberé
lehetett.

Ez a szegény ember volt a pópa.

Henriette sokszor látta őt, egy magas, őszszakállú férfit, hosszú fekete
talárjában, a kis kertbe sietni; ott a tisztelendő férfi hosszú kabátját
levetve, kapát vett elő és dolgozott késő estig.

Henriette eleinte azt hitte, hogy ezt tán csak diæteticai mulatságból
teszi, hanem azután hogy másnap és harmadnap és a nap minden órájában
ott találta, a hogy látta, mint törli az izzadságot forró délutánokon
homlokáról a pópa, hogy szakasztja félbe a munkát kifáradtan, kapájára
támaszkodva, míg kipiheni magát, akkor meggyőződött róla, hogy ez a
munka nem mulatság, hanem keserves napszám.

Ez előtte egészen új tünemény volt, hogy a lelkész is kézi munkával
törje magát; kinek a lelkek táplálékáról kellene gondoskodni, az saját
teste táplálékáról gondoskodni legyen kényszerítve.

Sokszor szerette volna ezt megtudni tőle; de hiszen ő itt idegen volt,
nem értett annak a nyelvén; míg egyszer a pópa észrevéve az úrnőt a
keritésen át, igen szép tiszta magyarsággal jó napot kivánt neki, s az
által tudatta, hogy ő is érti az urak nyelvét.

Henriette kérte az öreget, hogy hagyja abba a munkát, s jőjjön át hozzá.

– Az nem lehet nagyságos asszonyom, a nagyságos úr megtiltotta az
udvarán megjelennem.

– Miért?

– Mert mindig alkalmatlankodom neki.

– Mivel?

– Mindenféle koldulásokkal. Majd a templom tetejét bontja meg a szél,
majd a harangláb törik ki; egy esztendeje már, hogy az iskola leégett,
azóta a falait benőtte a bogáncs, a dászkál is odább állt, nincs, a ki a
gyermekeket tanítsa; aztán felnőnek zsiványoknak, tudatlanoknak, csak az
uraság vallja kárát.

– De hát miért nem hozzák mind azt rendbe?

– Mert a köznép renyhe, iszákos, a nagyságos úr pedig fösvény.

Henriette nagyot bámult e szónál az öregre.

– Úgy van, fösvény. Én nem igen válogatom a szót, mert én pap vagyok és
tudok koplalni. A ki pedig koplalni tud, az fel van mentve a hízelkedés
terhétől, megmondtam én azt a nagyságos úrnak szemébe is; azért is
tiltott ki a kastélyából.

Henriette nem birta a beszélgetést tovább folytatni a pópával, annyira
felzavarta kedélyét az a gondolat, hogy Hátszegi fösvény. Az, a ki
százezreket fáradság nélkül beseper és könnyelmün ismét szétszór, az tud
visszautasítani embert, ki az Isten háza, a népnövelde számára koldul.
Jaj annak, ki a közügyeket koldulni hagyja! A pap napszámból él, a nép
azután természetesen rablásból.

A hölgy hirtelen félbeszakítá a beszédet, jó éjt kivánt a pópának s
visszatért a kastélyba.

Este fölkeresé férjét; az fáradtan jött meg akkor a vadászatról.

– Egy kérésem volna önhöz.

Hátszegit meglepte ez a szó. Első kérése volt ez a nőnek a férjtől.

– Parancsoljon velem. Minden, a mit kigondolt, már annyi, mintha
teljesítve volna.

– Én szeretném ennek a népnek a nyelvét megtanulni, mely közt lakunk.
Olyan vagyok itt közte, mintha süketnéma volnék.

– Az nem nehéz. Az oláh nyelv könnyen ragad, kivált arra, a ki
francziául, vagy latinul ért.

Henriette mélyen elpirult, nem tudta: czélzás volt-e ez? tud-e Hátszegi
valamit arról, hogy ő latinul ért?

– Óhajtanék mestert járatni hozzám, ki útbavezessen; a helybeli pópa
alkalmas volna erre.

Hátszegi szemöldei egy perczre összevonultak.

– Nem szegem kedvét. Az az ember ugyan egyetlen egy a világon, a ki
nekem megtorlatlan gorombaságokat szokott mondani, házamnál és házamon
kívül, a hol előltalál; a ki néha megteszi, hogy kastélyom falára veres
krétával egész mondatokat ir fel Nehémiás prófétából; a kit én innen
örökre kitiltottam: én szavamat adtam rá, hogy ha udvaromra beteszi a
lábát, az ablakon vettettem ki; de hogy lássa ön, mennyire szófogadó
szolgája vagyok, még csak le sem beszélem e kivánságáról, azt sem
mondom, hogy válaszszon más nyelvmestert, hanem rögtön küldök érte s
meghivatom magamhoz. Lássa minden ember, hogy az én házamnál – nőm az
úr.

Lénárd kezet csókolt nejének és távozott.

Henriette azon kezde gondolkozni, hogy e férfinak talán mégis van szíve
s e szív fölött neki hatalma?

Másnap reggel már hivatva volt a lelkész. Margari közölte vele a
nagyságos asszony kivánságát, ki a román nyelvet óhajtja megtanulni, s
majd torkán akadt a szó, midőn ki kelle mondania, hogy ezért száz pengő
forintot fog kapni havonkint. Száz pengőt havonkint egy olyan nyelvért,
a mit csak a parasztok beszélnek!

Rubán Tódor, ez volt a lelkész neve, rögtön ott termett a hivásra;
bevezették az úrnőhöz. Derült, őszinte arczu öreg ember volt a pópa;
szép hosszú fehér haja tömött fürtökben borult egyszerü fekete ruhájára,
mely nagyon viseltes volt már.

Henriette nem birta megakadályozni, hogy az öreg lelkész kezet ne
csókoljon neki.

– Nem a szolga alázatossága ez úrnőjéhez, monda a lelkész, hanem a nép
pásztorának tisztelete az angyalok iránt, kiket az ég, ingyen
kegyelméből, leküldöz hozzánk néha a földre. Ne vegye ezt bóknak,
nagyságos asszonyom, avval én nem vagyok nagyon adakozó; de kénytelen
vagyok önt e néven nevezni; – én jól tudom, hogy engem nem azért
tisztelt meg ily nagy jövedelmű és kevés fáradságú hivatallal, mintha a
kivánt tudományra különös szüksége volna, mert hisz a nép nyelve ingyen
is ráragad az emberre; megtanulják azt az urak tanító nélkül is; de
felismertem az áldásthozó jó akaratot, ily módon segítni elárvult népünk
lelki mivelődésén; mert én bizonyára ezután sem fogom egyszerű
málékenyeremet izletesebbel felcserélni, hanem nagyságod ajándékát
fordítom arra, a mi Istené és a népé, a kik mi nálunk a legszegényebbek.

E nap óta azt hivé Henriette, hogy neki magasabb hivatása van Hidvárott
lenni; hogy a végzet azért törte meg szivét, azért hagyta megfagyni
érzelmeit, azért küldte őt ide, a hol számára nincsen élet, hogy
védangyala, megmentője legyen egy elhagyatott népnek; s azontúl nem
talált kedvesebb mulatságot, mint faluról falura járni néha a pópa
társaságában, máskor csak egy csatlóstól kisérve; akárhányszor pedig
egészen egyedül, ott sorba látogatott templomokat, lelkészeket, mint
valami esperes; kikérdezte bajaikat, segített rajtuk, pénzt adott
iskolák építésére, szent könyveket osztogatott ki; összeszedett
mindenféle elhagyott árvagyermekeket, azokat hazavitte, oktatásban,
ápolásban részesíté; egész kisdedóvót alapított a vidék apróságai
számára Hidvárott, s arról nagy szenvedélylyel szokott értekezni a
pópával; ahhoz nagy bajjal alkalmas nevelőt szereztek, Margari barátunk
ajánlatát erélyesen visszautasítva, ki ezt a hivatalt is képes lett
volna betölteni – illendő honorariumért; és mind ez a nemes emberbaráti
szenvedély Hátszeginek roppant sok pénzébe került; de a ki azért soha
szót nem tett miatta.

– Gyermek még, hadd játszék. Ezt szokta válaszolni, ha Margari vagy
Clementine árulkodtak előtte Henriettere, hogy már megint zálogba küldte
Fehérvárra az ékszereit, hogy néhány oláh porontytyal többet tanítson
meg csizmában járni.

Még maga a báró utasítá a tőzsért, kihez Henriette ékszereit zálogba
szokta küldeni, hogy rendesen négyszer annyit adjon rájuk, mint a menyit
érnek, ő megtéríti. S azután ismét új ékszereket hordott nejének.

Hisz ez valódi szeretetreméltó ember.

Egy napon Henriette a szomszéd Ravacselbe lovagolt át, hogy ott egy
szegény beteg oláhasszonyt meglátogasson, kinek az előtt nehány nappal
orvosságokat is küldött. Ezeket persze az be nem vette, hanem a
kuruzslóval kenette meg a gyomrát valami jótékony kenőcscsel, a minek az
az erős sikere lett, hogy belehalt; mire Henriette odaérkezett hozzá,
már akkor végvonaglásaiban vala. Henriette magánkívül volt; mint mikor
egy valódi orvos gyógyrendszerébe mások belekontárkodnak; segíteni ugyan
nem tudott rajta, mert a nő mégis csak meghalt, de legalább gondoskodott
illendő végtisztességtétele felől s e közben úgy elkésett, hogy már
akkorra szépen fennvolt a holdvilág, mire Hidvár felé visszafordult.

Egyedül volt lóháton; mindössze egy pár óra volt a távolság a két
helység között, ilyen rövid útra nem érdemes kisérőt hordani magával;
különben is mitől félhetett? hisz a mióta ő e vidéken él, azóta nincsen
itt rossz ember; a ki csak találkozik vele úton, útfélen, mind kezet
csókol neki.

Innét egyedül indult hazafelé. Az út kanyarogva visz a völgyben
mindenütt, azért hosszabb, mintha torony irányában menne a hegyeken
keresztül. Hogy azonban Hidvárnak Ravacseltől van egy rövidebb útja,
melyen öszvérek és poroszkalovak is szoktak járni, azt többször hallotta
a parasztoktól s ezúttal jónak látta ezt az utat keresni fel, nehogy az
éjszaka ott lepje a völgyben.

Csakhogy a mi út jó az öszvérnek és a poroszkának, azt nagyon válogatja
a jóféle angol paripa, mely nem szereti az egyik körmét a másik nyomába
rakni; azután meg száz lépés a síkon sokkal rövidebb út, mint huszonöt a
meredeken. Ezt erősen tapasztalá Henriette, mire a hegyi út tetejére
felért, mert paripája egészen átizzadt és reszketett a nehéz
fáradságtól. Hegyi utakra nem ilyen lovakat szokás használni; valami kis
mokány paripa tréfának vette volna az egészet s szót sem tett volna
érte.

Pedig az út terhesebb része még a lejtőn kezdődött, egyiránt fáradságos
lóra és lovagra nézve; az ösvény meredeken hanyatlik alá, rohanó
záporoktól mélyen kimosva; a görgeteg kő csúszik, gurul a ló lábai alatt
s előtte, utána csörtet nagy robajjal, néhol félöles rovátkokon kell
aláugratni; Henriette vette észre paripáján, a mint az füleit hegyezé,
sörényét felborzalta, s nyugtalanul prüszkölt és rázkódott, mennyire
osztja az úrnője félelmét.

Végre egy gonosz helyre jutottak, hol az út egyik oldalán éktelen
mélység nyilik meg, míg másik felől meredek sziklafal emelkedik, annyira
közel az ösvényhez, hogy a nyeregben ülőnek félre kell hajtania a fejét,
hogy a kőbe ne ütközzék, s a keskeny ösvényen a lónak épen csak az egyik
lábát letenni van hely.

Egy perczre a paripa megállt, mintha átallna e veszélyes ösvényre lépni;
azonban visszafordulni épen nem lehete, s előbbre kelle mennie.

Henriette borzadva néze le az alatta tátongó mélységbe, mely felett,
féloldalt ülve a lovon, egészen függni látszott s nagyot sóhajtva mondá
magában: ha ide le találnánk bukni!

Alig gondolta ezt ki, a midőn a félénk paripa hátulsó lába megcsuszik s
abban a pillanatban ló és lovagnő lebukik a mélységbe.

Henriette tisztán eszméleténél volt az egész esés alatt; látta azt a
rövid perczig tartó rohamot, mely alatt paripája az örvény sziklafalához
surlódva csúszott alá: a sebes surlódásban leszakadtak a nyereg
hevederei; egy perczig valami kinyúló bokor fentartá a rohamot, a másik
perczben a nehéz paripa keresztül törte azt s még alább zuhant. Azonban
Henriette egyszerre mindkét kézzel megragadá a bokor gyökereit, s ott
maradt rajta.

A ló még alább esett s hanyatt fordulva két szikla közé szorult, a
honnan azután szerencséjére nem birt kivergődni, mert ha még alább esik,
agyonzuzza magát.

Henriette még mindig eszméleténél volt.

Két kezével a bokor gyökerébe kapaszkodva, érezé, hogy ereje nem soká
fogná kitartani e feladatot; azonban ballába szerencséjére még mindig a
kengyelben volt, s a nyereg és kengyel szinte fennakadt a bokor
csutakjain, mik azt a paripa hátáról letépték; e kínos helyzetben az
jutott eszébe, hogy ideje maradt imádkozni, Istennek ajánlani lelkét, s
azután nyugodtan nézni a halál szemébe. Innen úgy sem menekülhet meg,
mert a hely távol van minden emberjárástól; éjszaka következik, a bokor
lassankint engedni fog terhe alatt, az elveszés bizonyos.

Azonban ha az úrnő elmulasztá segélyért kiáltani, annál hangosabban tevé
azt a megszorult paripa. Hanyattfordulva, beékelt helyzetéből ki nem
tudva szabadulni, folytonosan hallatá azt a rémületes bőgést, melyet a
kevésszavú nemes állattól oly ritkán hallani, csak nagy, borzasztó
veszély közepett; a kik ilyen állati vészkiáltást hallottak paripától,
azok el fogják ismerni, hogy az borzasztóságban fölülmúl minden emberi
rémordítást.

Néhány percz mulva úgy tetszék Henriettenek, mintha a mélység fenekéről
emberi kiáltás viszhangzanék fel s alátekintve, a holdfénynél egy sötét
alakot pillanta meg, ki szikláról sziklára ugrálva, mint a zerge, majd
ismét egyik rovátról a másikra kapaszkodva közeledett a veszélyes
ponthoz, a hol ő függött.

Lehetetlennek tartá az ember törekvését. A meredek falon alig volt
egy-egy látható hasadás, melybe megkapaszkodhassék s ha eljuthatna is
hozzá, mit segítene rajta vele? hogy szabadítaná meg onnan?

A férfi azonban egyre közelebb ért; már ki lehete venni kecskebőr
ködmenét, széles, magas süvegét, borotválatlan arczát, mikről a havasi
kecskepásztorra ismerni. Bámulatos volt ügyessége és testi ereje, a mint
néha lábbujjhegyre felállt, hogy egy magasan feje fölött látszó
sziklarepedést elérjen, melyet alig bírt ujjai hegyével megragadni s a
következő pillanatban már felhúzta magát félkézzel s lába hegyét
illesztve a párkányba, új lépcső után nézett.

Egy ölnyire Henriette alatt épen egy jókora kiálló kőszeglet volt,
melyen egy egész emberláb bízvást elférhetett. Henriette egy percz mulva
azon a helyen látta állni a pásztort. Ölnyi magas volt a férfi, fejével
elérte Henriette kengyelét.

Nyájasan mosolyogva tekinte fel rá, mintha csak lováról lesegíteni jött
volna ide.

– Norok bun, domna! (Jó estét, asszonyom.)

(Még eszébe jutott neki abban az állapotban jó estét köszönni.)

– Egy kicsit félrelépett a ló, asszonyom, de már nem tesz semmit.
Kérlek, lépj ide a vállamra; ez a bokor nem soká tart, mert csak boróka;
gyönge a gyökere.

Henriette tétovázott. Tán csak nem képzeli az az ember, hogy őt a vállán
leviheti.

– No lépj ide, asszonyom, ne félj semmit. Leviszlek én innen könnyen. Oh
hányszor teszek én ilyen utat a mélységbe esett gödölyéimért, egynek sem
szabad ott veszni; s te nem vagy nehezebb egy kecskegidónál, én tudom.

Henriette önkéntelenül engedett; leszállt a férfi vállára; arra az
félkarjával átölelte s úgy emelte le, hogy a delnő vállára ülhetett.

– De hogy akarsz velem együtt innen lejutni most?

– Csak bízd azt rám, asszonyom. Lejutni könnyű, csak feljönni mesterség.

Azzal szabadon maradt kezével felnyult az összetört bokor maradványáért.
Henriette bámulva látta, hogy a bokor, melynek gyökerei az ő terhe alatt
le nem szakadtak, a férfi kezének egy csavarintására elválnak a
sziklarepedéstől.

Mit akarhat azzal?

A pásztor csak arra kérte a delnőt, hogy ne féljen semmit, mert hiszen
semmi bajuk sem történhetik s azzal a kitépett bokrot, mint egy paripát
maga alá véve s fél kézzel a sziklához nyomva, hátát a falnak vetette, s
hirtelen két lábát szétterpesztve, alá hagyta magát csúszni a meredek
falon.

Henriette most elsikoltá magát, azt hitte veszve van. A másik perczben
már szilárd helyen állt a pásztor s mosolyogva tekinte fel rá:

– Ugy-e nem történt semmi bajunk? Oh sokszor utaztam már én így, ez csak
szánkázás!

Szánkázásnak nevezte egy fenyőbokor segélyével öt ölnyi mélységű sima
falon alá rohanni!

Onnan már könnyű volt az örvény aljára levinni az úrnőt, a mélység alja
eleven pázsittal volt benőve; oda leülteté őt.

– Így, domna; ne félj, nem lesz semmi baj. Mindjárt visszajövök megint.

Azzal ismét felkapaszkodott a beékelt paripáig. Henriette bámulva nézett
utána: vajjon mit akarhat azzal?

A férfi odaérve a kétségbeesetten kapálózó paripához, elébb annak lábait
egyenkint elfogdosá, azután guzszsal mind a négy lábát jó erősen
összekötözé. Akkor az összekötözött lábaknál fogva nyakába ölté az
állatot, s egy hatalmas emeléssel kirántá gyámoltalan helyzetéből, – és
lehozta azt is a völgybe. Ott kioldá lábait, csülökre állítá,
megveregeté, s mosolyogva monda Henriettenek:

Derék egy úri ló! Kár lett volna ott hagyni veszni.

– Te elbirtad azt a válladon? kérdé Henriette csodálkozva.

– Nem nagy dolog! Aligha van négy mázsa. A multkori medve ötödfél volt;
aztán azt elébb agyon is kellett verni, úgy hazavinni. Hiszen tudod
asszonyom: én vagyok az erős Juon, – Juon Tare!

Ezt olyan önérzettel mondá a pásztor, mintha a világ minden részéből ide
jövőnek kellene azt tudni hírből, hogy itt lakik az erdők között az erős
Juon.

Henriette bámulatából azonban vevé észre, hogy ő még nem hallott felőle
semmit.

– Te nem tudod még, domna, hogy én ki vagyok? de én tudom, hogy te ki
vagy? A dumnye barbátu, az urad sokat találkozott már velem, az ismer
jól. Az még csak olyan erős ember a világon, mint én vagyok. Sokszor
birkózott velem itt a gyepen, – fogadásból. Egyikünk sem birta a másikat
földhöz vágni. A nagyságos úr mélyebben tudja a fába vágni a fejszét,
mint én, de én meg többet tudok emelni, mint ő; a nagyságos úr ököllel
le tudja ütni a bivalyt, de én meg agyon tudom fojtani a medvét: hanem
egymással nem birunk. Sokat verekedtünk. Tudod, asszonyom, csak
tréfából, csak játékból; – az nem jó volna, ha mink egyszer haragból
verekednénk: az rettenetes volna.

E beszéd közben Juon ügyesen összetoldozá a szétszakadt nyeregszerszámot
és kantárt; felnyergelé a paripát, mely még mindig reszketett mind a
négy lábán; lemosta fejéről a véres tajtékot, megtörlé a surlódás okozta
sebeket s biztosítá úrnőjét, hogy ismét lovára ülhet; innen egy negyed
óra alatt kivezetheti a járt utra, s félóra alatt Hidváron leend.

A völgy rejtekeivel ismerős pásztor, a ló kantárát fogva elől, bizton
vezeté ki úrnőjét a hegyek nyilásáig, a hol a járt uttal ismét
összetalálkozának.

Ott a pásztor megcsókolá úrnője kezét s elvált tőle.

– Nekem innen vissza kell mennem, mert várnak reám.

– Kik?

– Kecskéim és feleségem.

– Nőd is van? Szereted?

– Szeretem-e? szólt büszkén a pásztor; s halkan tevé után: olyan szép,
mint te vagy! – Buna nopte, domna!

Azzal nem várva több kérdést, visszafordult az erdőbe, s sebes
ugrásokkal eltünt, szökellve.

A paripa igyekezett hazafelé. Egyre nyerített; tán menekvési örömében.

Henriette mélázva gondolkozott az elmult óra eseményeiről:
halálveszélyes helyzete, a csodálatos segítő, és az asszony, a kit olyan
szépnek mond az erdők lakója!

Csak midőn kapuja előtt állt, akkor jutott eszébe, hogy megmentőjét
minden jutalom nélkül bocsátá el magától, még csak egy «multiemescut»
(köszönöm) sem küldött utána.

Férje nem volt honn. Nem kellett tartania terhes kérdezősködésektől, a
mikre leginkább paripája sebei, szétszakgatott szerszáma és saját tépett
öltönyei sok okot szolgáltathattak volna. Nem szólt az egész esetről
senkinek sem. Hanem alig várta, hogy jőjjön a reggeli óra, melyben Rubán
Tódor fel fog jönni a kastélyba, hogy tőle a Juon Tare felől
kérdezősködhessék.



A GEINAI LEÁNYVÁSÁR.

(Rubán Tódor regéje az erős Juonról.)

«Hinné-e azt nagyságod, itt a meleg kandalló mellett ülve, születésétől
fogva azon úri kényelemhez szokva, hogy minden parancsszavát külön
cseléd siessen teljesítni, minden szobája szőnyegezve legyen, s minden
ételhez, italhoz másféle kést villát és poharat lásson felterítve, hogy
vannak emberek a világon, a kik nem tudják, hogy mi az a födél alatt
alvás? a kik nem ismerik a vetett ágyat, nem ismerik az evőeszközöket,
de még a kenyeret sem? és talán mégis boldogok?

Pedig itt közelünkben élnek; nem kell miattuk az oczeaniai szigetek vad
lakóira gondolnunk; elégszer látjuk őket; nagyságod hallhatja innen
erkélyéről búskomor furulyáik dalát, kivált esténkint, mikor a
kecskenyájak a mély völgyekbe térnek vissza.

Az ilyen pásztorember soha sem él födél alatt; sem télen, sem nyáron;
földesura kecskenyájaival minden tavaszszal beszámol, a mi szaporodás
van benne, annak fele az övé, azontúl nem beszélnek egymással, hogyan él
meg ott a havasok közt nyájaival együtt? mivel táplálkozik? hogyan védi
magát zivatar, hófergeteg ellen, s azután az erdők fenevadai, a medvék,
farkasok ellen? szenved-e? s van-e a ki ápolja ott? miről gondolkozik
tenger-időkön át? álmodik-e valamiről éjjel? vagy talán még szerelmes
is? arról nem tudakozódik senki.

Ez a Juon, a kit nagysád meg akar ismerni, ilyen kecskepásztor. Valaha
talán többet is fogunk felőle hallani, mert az ő élete nagyon regényes.

Csak egy esetet mondok el belőle.

Volt itt a vlaskutzai határban egy gazdag pakulár, ki valami verespataki
bányarészből valaha sok aranyat összetakarított, nem is nevezték másnak,
mint a «gazdag Misule».

Ennek volt egyetlen egy szép leánya, Marióra, arról már van nagysádnak
fogalma, hogy milyenek az oláh szépségek? Szobrász nem gondolhat ki
magának szebb ideált. A Hátszegvidék különösen gazdag ilyenekben s ha
ennyi szép alak között egynek mégis kitünően hire futamodik, azt azután
még a szomszéd vármegyékből sem restelik a magyar urak felkeresni s ha
lehet, szót váltanak vele; de nem mindig lehet, mert az oláh, mikor
kaputos idegeneket lát az utczán, a csufját állítja ki az asszonyainak
az ajtóba, hogy mentül hamarább menjenek odább.

Marióráról mind a mellett beszéltek még Aradon is; s ha jöttek távol
földről való urak a Gyetzárt, vagy Krivádiát látogatni, félretértek
Vlaskutzára is, hogy az öreg Misule házánál megpihenhessenek, a honnan
pedig épen semmi szép kilátás nem volt, csupán csak Marióra szép
szemeibe.

És ez a csodaszép leány nem szeretett mást, mint a szegény
kecskepásztort, Juont, a kinek egy szűrén, egy baltáján kívül semmije
sincsen.

A gazdag Misule természetesen tudni sem akart e szerelemről, hanem volt
neki egy hatalmas komája, Alsó-Fehérvármegyében, Tóbicza Gligor, nemes
ember, falu hadnagya, ahoz akarta adni a leányát.

Juonról azt hiresztelték el, hogy boszorkánymester. Persze Misule
felesége költötte rá, a miért úgy meg tudta igézni a leányát. A sok
mendemonda között azt is ráfogták, hogy a fenevadakat megtudja
babonázni, ért a nyelvükön s tud velük mindenféléről beszélni s nem fél
tőlük. Hogy sokszor látták farkasokkal, medvékkel beszélgetni a gubájára
letelepedve, ő ült az egyik végén, a medve a másikon.

Az volt benne az igaz, hogy Juon egyszer, a mint kecskéit őrzé, egy
barlang szűk nyilásán át valami fájdalmas nyöszörgést hallott: volt
bátorsága bemenni, hogy megnézze mi az? s talált ott egy nagy
anyamedvét, mit távoli hajtó vadászaton halálra sebzettek s mely az
ónnal vérző belsejében idáig elhurczolta még magát. A vén medve mellett
volt még egy kis szopós kölyök, mely anyja vérző sebét nyalogatta.

Juon megszánta a kis gyámoltalan árvát s midőn másnap már nem
hallatszott a fájdalmas nyögés a barlangból, bement érte: ott találta
akkor is megdermedt anyjának hullája mellett kuporogva; bizonyosan ott
veszett volna az is. Akkor Juon pártul fogta a kis bocsot, s ölébe véve,
egy szelid kecskeeméhez vitte szoptatóba. A kis fenevad szelid állatok
tején, emberi ápolás alatt nőve fel, egészen hozzászokott gazdájához; a
medve különben is természettől fogva nem vérengző állat. Együtt
járt-kelt vele és a nyájjal, segített neki a kecskéket összeterelni
este, unalmas napokon át eljátszódott vele, bukfenczeket hányt előtte, a
mikhez a medve pompásan ért, vagy magas fákra kapaszkodott fel,
leereszkedtében az egész fa héját lehántva rettenetes körmeivel. Éjszaka
ott aludt mellette s könnyebb volt neki, ha az orrát odatehette gazdája
ölébe. Ha falatozásra került a dolog, leült Juon mellé; tudta, hogy
minden második falat sajt az övé, azt is megtette, hogy a bogrács alá
fát is hordott a tűzre, mikor kukoricza-puliszka főtt benne s elég volt
neki egyszer a száját megégetni, hogy többször bele ne kóstoljon; ő meg
aztán cserébe vadmézet kutatott az erdőben, a mihez finom szaglása van s
rávezette Juont a közös zsákmányra, nagy melegben hordta utána a
gúnyáját, egy bundával több, vagy kevesebb, nem tett rá nézve
különbséget. Juonnak nem volt más kivel beszélnie, mint a medve, s ha az
ember az állatokkal egész komolyan beszél, azt utoljára megértik. A
mellett azt is tapasztalhatá a medve rossz kedve perczeiben, hogy Juon
ökölre is van olyan hatalmas, mint ő, ha netalán háládatlanul lázadást
merne megkisérteni ellene.

Ezért hitték Juon felől, hogy az erdei vadakkal egyetért s ha akarja, ha
megharagítják, rá tudja őket a szomszéd nyájakra uszítani; maga is
sokszor átváltozik szakállas farkassá, medvekirálylyá s úgy csatangolja
be a havasok rengetegeit.

És ezt az embert szerette Marióra.

Van ezen a vidéken egy sajátságos népszokás: a leányvásár.

A bihari havas szomszédjában áll a Geina orom; ilyenkor az is zöld, mint
minden erdélyi havas, ha a hó letisztul róla. A mély völgyeket patakok
járják, miknek menetét kiismerni a haragos zöld égerfa-pagonyokból, a
hegyoldalak rengeteg bükkerdőkkel vannak terítve, feljebb szálfenyők
kezdik elfoglalni a tért, utóbb ezeket is felváltja a mostohább rokon, a
boróka-fenyő, mentül feljebb, ez is annál alacsonyabb, mind jobban a
földhöz lapul, utóbb csak az áfonya csenevész még az ormokon, végre az
is elhagyja a tért s nincs más a tetőn, mint aszú fű, mely esztendőben
csak egy hétig zöld, azontúl vagy száraz, vagy hó alatt van.

Bizonyosan mondhatom, hogy ezen a helyen még madár is ritkán jár.

Hanem az olyan magamforma ember nem hagyja azt látatlanul, kivált
fiatal, gondatlan éveiben, mikor még elég megtudnia azt, miszerint van
valami csodálatos hely, a hova nagy fáradsággal juthatni el, hogy azt
felkeresse.

Itt találkoztam több év előtt Juonnal. Ő maga naphosszant eláll ott a
hegytetőn, botjára támaszkodva, míg medvéje a völgyben málnát szed s a
kecskéket őrzi, nem elszökéstől, hanem más fenevadtól.

A kilátás valóban fölséges innen. Egyfelől a vulkáni hegylánczot látni,
másfelől Kolozsvár környékét, a gyalui havasokat, nyugotra pedig
előttünk terül a sík Magyarország, ködös rónáival mintegy beleolvadva az
égbe.

– Mit nézesz itten naphosszant Juon? Kérdezém egyszer a kecskepásztort,
kit reggel és este, jövet-menet ott találtam egy helyen állva.

– Milyen sok ember lakik itt alant, felelt ő, és az mind be van zárva.

Képzelni, milyen fejedelemnek tartja ő magát, ki nincs négy fal közé
bezárva soha.

– Vannak a síkon is emberek, mondám én neki, a kik a szabad ég alatt
élnek.

Fejet csóvált a pásztor.

– Rab az, a ki rónán lakik.

Egy napján az esztendőnek nagyon élénk szokott lenni a Geina. Szentiván
napra következő szombat este eljőnek Rézbányáról, Topánfalváról a
mézeskalácsosok, lóhátra rakott mézes bábjaikkal, méhseres és pálinkás
csobolyóikkal és sátorokat vernek a tisztáson, másnap aztán tele van a
hegytető vidám néppel, ekkor tartják a hirhedett leányvásárt.

Távolról, közelről összejőnek a leányos anyák felcziczomázott eladó
lányaikkal, a kik egyúttal minden hozományukat is bemutatják; felfűzött
arany, ezüst pénz nyakukban, czifra szövött kendőik a lovak oldalára
akasztva, töltött párnák, festett ládák a nyeregben; azokat ott sorban
lerakják a sátorok alá, mint valami igazi vásárban, s azután jönnek a
vevők, nyalka házasulandó legények, nézegetik a portékát, szóba
ereszkednek vele, alkusznak és odább mennek, ha nem birtak megegyezni.
Némely leányt nagyon rátartanak, másikat az első kérőnek odadják, s a
kinek párja akadt, azt azután szép furulya és csimpolya szóval lekisérik
a legközelebbi kalugyerig, a ki aztán hit szerint szentesíti ezt a
frigyet.

Nagysád mosolyog e szokás felett, itten pedig ez nagyon természetes
magyarázattal bír; a havasok lakói pásztori életmódjuk mellett oly távol
laknak egymástól, hogy a legközelebbi szomszéd félóráig sem jut el
szomszédjához. A mellett a fiatal leányok otthon ülnek, a fiatalság csak
egyszer látja egymást esztendőben, a geinai leányvásáron. A férjes
asszonyoknak már aztán szabad a búcsúkra is eljárni, de a leány otthon
marad.

Persze, hogy az olyan hírhedett szépségeknek, mint Marióra, nem lett
volna szükség épen a Geinára vándorolni, hogy férjet kapjanak, kivált
miután az már ki is volt választva előre; hanem ezt már aztán úgy hozza
magával a gazdagság büszkesége. A parasztok között is vannak, a kik
büszkék arra, hogy ők gazdagabbak, mint más. Misule nem szalaszthatta
volna el az alkalmat, hogy a geinai búcsún az ő leányát kiáltsák ki
legszebbnek, az ő poroszka lovait legtüzesebbeknek, valamint a felesége
sem élhetett volna a nélkül, hogy Marióra aranynyal himzett ingeit ki ne
rakhatta volna a sátor alatt s vagy tíz kérőt el ne utasított volna
büszkén.

Tóbicza Gligor is megjelent ugyanakkor a vásáron Rézpatak felől jöve
tizenkét hátas paripával, hat czigány muzsikussal: felkendőzve,
pántlikázva minden ló és süveg; volt is aztán dinom-dánom. Ittak a
pajtások, később egy egy kicsit verekedtek is, Tóbicza beverte egy pár
kötekedőnek a fejét, aztán megint kibékültek s még szélesebb kedvük
lett, csak a menyasszony volt szomorú.

Tóbiczának egyszer az jutott eszébe, hogy jó volna neki tán Mariórától
egy csókot kapni.

A leány eltolta őt magától: «nem vagyok én még kendnek felesége».

– De ha a Juon kérné, annak nem mondanád azt ugy-e?

A leány megvallotta igazán, hogy nem!

Erre Tóbicza méregbe jött.

– Jőjjön hát ide, ha szeret, ha különb akar lenni, mint én. Üssön el a
kezemről, ha jobb legény. Ezzel ütöm agyon őt, ni.

Azzal egy hosszú kecskebőr-zacskót vont elő tüszőjéből, melynek feneke
tömve volt aranyokkal s azt forgatá feje körül, mint egy csatacsillagot
s lekiabált az erdőbe:

– Gyere elő, te rongy Juon, te koldus kutya! most van a leányvásár, most
vedd el Mariórát, gyere elő, gyáva kutya, hadd üsselek agyon! Aranynyal
ütlek agyon! Arany pénzzel töröm be a fejedet! – Hogy kaczagott és
ujjongott ezen az ötleten az egész sokaság.

A mint ott legjobban hetvenkedik, egyszerre nagy sivalkodás támad az
erdő felől, a sátrakból szalad a nép a lovak felé, ládát, hordót
felforgatnak, asszony visít, férfi káromkodik; s egyes rémületes hang
kiáltja: «jön a medve!» – «Itt jön Juon a medvével!»

Több biztatás senkinek sem kellett.

Medvével találkozni igen elhatározott vadásznak van csak kedve, mert az
még halálos sebet kapva is, boszút tud állni; nyilt téren szembeállni
vele, nem tanácsos. Az a néhány lakodalmas puska, mit a legénység
puffogatni hozott magával, különben is csak fojtásra volt töltve, aztán
meg ilyen esetben a sok asszonynép elrémíti még a legjobb férfit is, egy
percz mulva hanyatthomlok rohant minden lélek a Geina tetőről a tulsó
erdőbe, ott hagyva menyasszonyt, hozományt és ivószerszámot, úgy hogy
midőn a medve és Juon kiugrottak a boróka-erdőből, már akkor senki sem
volt a Geinán. De valaki mégis maradt ott: Marióra, ő nem futott a
futókkal, hanem elbujt a sátorban.

Futott előlük Tóbicza is, de minthogy lábai a méhsertől nehezen vitték,
hogy Juon utol ne érje s azzal is könnyebb legyen, elhajítá a hosszú
bőrerszényt, a sok aranynyal. Juon pedig felkapá azt s megcsóválva a
levegőben, mint egy parittyát, utána hajítá rákiáltva:

– Nesze a pénzed, nagyszájú! végy rajta magadnak feleséget; te pénz
nélkül senki sem vagy; de én Juon vagyok egy baltával a kezemben is.

Azzal odament Mariórához, megölelé, megcsókolta, megkérdezé tőle, akar-e
felesége lenni, vele menni, erdőn lakni? s midőn az igent mondott rá,
ismét megcsókolá s azután elvitte magával szabad erdejébe, semmi
aranyat, semmi drágaságot az ott hagyott martalékból még csak meg sem
nézett. Csak Marióra volt rá nézve aranyból, más semmi.

A medve az alatt szelid pusztítást követett el a feldöntött mézes
pogácsákban, egyéb veszedelmet nem okozott.

S mondhatom nagysádnak, hogy ez a nő, kinek férjén kívül nincs egyebe,
de az valóban az övé: – most is nagyon boldog.



A FEKETE ÉKSZER.

Henriettenek az időtől fogva sajátszerű ábrándja támadt. Azt hitette el
magával, hogy miután a kalugyerben egy igaz résztvevő tanácsadóra, az
erős Juonban egy hatalmas védelmezőre talált, még egy barátnőt is kell
neki szerezni ebből a genreből, s az senki sem lesz más, mint Juonnak a
felesége; az a nő, a kiről a férj olyan büszkén mondja egy idegen nő
szemébe, hogy milyen nagyon szereti.

Látjuk ebből, hogy ő még tökéletes gyermek.

Ezt a bizarr ötletet makacs következetességgel kezdte kultiválni minden
tenni valójában. Szüntelen az alsóbb rétegeket kereste; azokban a falusi
jámbor körökben találta magát otthon, a mikben egy özvegy papné, vagy
legfelebb egy üzletétől visszavonult bányász szokott lenni a főfő
tekintély: neki azok tetszettek legjobban.

Férje csak mosolygott rajta: gyermek még, hadd játszék. Hadd szabdaljon
bábruhákat ügyefogyottak számára. Ha megnő, majd más mulatságra tér.

– Lássa, kis kedves gyermekem, maga mindent úgy tehet, a hogy tetszik.
Eljárhat a parasztok fonókáiba, rodináiba, ott mondathat magának meséket
tündérekről és uraik által maltraitirozott parasztokról; gyönyörködhetik
a bozontos emberek áldásaiban; az oláh a hálálkodásokkal nagyon adakozó.
Én nem fogom el semmitől. Igaz ugyan, hogy itt volna az ideje, illenék
is, hogy eljárjon velem a velünk egyrangú családokhoz, hogy azoknak
bemutassam; itt körülöttünk minden nagyobb helységben van egy-egy
kastély, a hol úri ismerőseink laknak, azok közt bizonyosan lennének
számosan, kik önt szivesen fogadnák, kikből válogathatna magának
barátnékat, játszótársakat; hanem én nem erőtetem rá, megjön annak is az
ideje. Kolozsvárott a főnemesség gyülekezni kezd már a nyárszak vége
felé; ott igen vidám, barátságos társaskörök szoktak alakulni: azokban
önt mind várják; előre örülnek jövetelének, kérdésekkel ostromolnak; én
kegyed számára a legújabb divatú ruhákat, ékszereket hordottam halomra;
de én azért egy szóval sem kényszerítem, hogy készüljön, hogy odább
fogunk menni, mert én azt akarom, hogy kegyed egészen ura legyen
tetteinek. Majd megjön annak is az ideje. Én tudom jól, hogy mindezeknél
kegyednek sokkal több előöröme van arra a falusi batyubálra, a mit a
borfalvi övegy papné rendez a házánál; kegyed oda meg is igérkezett és
én egy szóval sem mondom, hogy ne menjen. Tegyen mindent kedve és
ábrándjai szerint. Csak egyre kérem önt: majd ha egyszer ezekből az
ártatlan, jó akaratú ábrándokból le találja szállítani a durva prózai
való, majd ha nagyon megcsalva, megsértve érzi magát, akkor kérem,
jusson eszébe, hogy van kegyednek egy természetes védelmezője, egy igazi
barátja: – férje.

Ilyenformán beszélt a gyermeknőnek Hátszegi, mikor néha összejött vele.
Csak néha; mert a nap legnagyobb részében nem látták egymást.

Az úgynevezett mézes hetekben a férj és nő soha egy félórát sem töltött
négy szem közt egymással, meg voltak esketve, ebből állt egész
boldogságuk.

Egy időben Déván járt a kalugyer; mikor onnan visszajött, sokat tudott
beszélni a nagyságos asszonynak egy derék fiatal emberről, a ki Lippán
esküdti hivatalt visel, valami Szilárd; a másik nevét elfelejtette.
(Henriette kitalálta.) Az sok szivességgel volt iránta, s igen örömest
hallgatá, a miket ő Hidvárról és annak úrnőjéről beszélt; hanem a midőn
a pópa biztatni kezdé, hogy egyszer jőjjön el erre a tájékra, látogassa
meg annak ritka természeti szépségeit, a pompás Gyetzár jégbarlangot, az
óriási sziklaorgonát, a bazalt Detonatát, a bámulatos Csetátye Márét,
arra azt felelte a fiatalember, hogy a kerek világon akárhova, csak ide
nem fog tévedni soha. Vajjon mi kifogása lehet neki e vidék ellen?

Ezen azután Henriettenek volt mit gondolkozni napokon, éjeken keresztül.
Tehát Szilárd nem maradt Pesten; eljött utána az ország határáig;
közelében van, nincsenek messze egymástól. De azért őt még sem akarja
soha látni; csak közel akar hozzá lenni. Kiséri és kerüli egyszerre.
Milyen regényes ábránd.

Pedig tulajdonképen semmi regénynek való sem volt abban. Szilárd
Aradmegyébe jött Sipos úr rokonaihoz; itt a tisztujításon megválaszták
esküdtnek, hogy pedig Hidvárhoz nem kivánt közelíteni, annak
valószinűleg az is lehet az oka, hogy a férjhez ment kedves utáni
szaladgálást nagyon hiábavaló fáradságnak tartja.

Most már Henriettet semmi hatalom nem birta volna Hidvárról elcsalni.
Pedig nagyon jártak utána a férjével ismerős úri családok, hogy
viszontlátogatásokra birják; hivták Szebenbe, Kolozsvárra; ő sehová sem
ment, tetszett neki, ha kis apáczának, kis remetenőnek csúfolták.

Tudnák csak, hogy miről gondolkozik?

Hanem egyszer azzal a különös hírrel lepte meg férjét, hogy ő szeretne
*Bányára elmenni a jótékonysági bálra; a mit valami leégett falu számára
rendeztek.

Hátszegi, mint mindig, udvariasan meghajtá magát és beleegyezett.

– Az kedvesem, igen csinos bál lesz; ott lesz a postamesterné, meg a
kálvinista papné, az unitárius papné és az oláh papné; előtánczos a
*pataki rektor; jelen vannak a bányarészesek: ilyenkor csizmát is húznak
bocskor helyett, aztán a bányatisztek, azok között van egy régi jó
ismerősöm, nálam négy évig volt kertész; azzal igen jól fogunk mulatni.
Ön ott kétségtelenül, mint mindenütt, bálkirálynő fog lenni.

A «mindenütt» rezervata daczára is elértette Henriette a bántalmat,
mintha ő azért keresné az ilyen igénytelen köröket, hogy azokban
uralkodhassék.

– Iparkodni fogok olyan egyszerű lenni, hogy fel ne tünjem közöttük.

– Kegyed korona nélkül is királynő marad.

Különös gondolat, hogy egy férj nejének udvaroljon és szépeket mondjon.
Talán bizony el akarja csábítani?

Henriette azért is feltevé magában, hogy olyan egyszerűen fog öltözni az
égettek dalidójára, hogy senki sem fogja magát terhelve érezni jelenléte
által. Szerény és alázatos lesz, mint illik olyan nőhöz, a ki mindenkit
irigyel azért, hogy szegény.

A főok pedig, a miért úgy vágyott e dalidón jelen lenni, valami különös
rögeszméje volt. Azt hitte, hogy sejti, tán meg is álmodta, hogy ezen a
dalidón, mely a környék fiatalságát egyesíteni fogia, az is jelen lesz,
az a bizonyos valaki, a kinek a nevét olyan igen fáj kimondani. Annyira
belebeszélte magába azt a gondolatot, hogy nem is képzelhette, hogy ez
máskép is lehessen. A sors így szokta összehozni az embereket s neki
nagy kedve volt azt hinni, hogy a sors tartozik neki ilyen szinpadi
véletlen találkozásokat arrangeolni.

Mintha a sors olyan együgyű volna, mint azok a szegény poéták, a kik
könyveket irnak meg nem történt dolgokról.

Henriette igen szépen kifőzte magában, hogyan fog öltözni e szegény
emberek vigalmában; egészen egyszerűen, minden feltünő czifraságot
kerülve; hajába semmi diszítményt, csupán egy szál rózsát, egyszerű
karika függőket és nyakláncz helyett egy fekete bársony szalagot.

Talán mikor ezt így kifőzte, arra is gondolt, hogy ott valakivel fog
találkozni, a kinek jól fog esni, ha őt nem látja asszonyfővel; azért
iparkodott úgy öltözni, mint egy leány.

Ez előkészületek közepett kap a postáról, hova Margari minden héten
egyszer bement, egy kis lepecsételt csomagot, mely a czímzet szerint
Lippán volt föladva.

Mielőtt felbontotta volna, bezárt magára minden ajtót, mint ki valami
nagy főbenjáró bűnt indul elkövetni, s háromszor is megnézte a lezárt
pecséteket, mielőtt egyet feltört volna közülök. Czímer, vagy kezdő betű
helyett csupán egy csillag volt a pecséteken. Semmi kétsége sem volt a
felől, hogy azt ki küldi?

Azután szép óvatosan leválasztá a pecséteket, hogy egy is össze ne
törjék belőlük, s szívdobogva nyitá fel a katulya tetejét.

Egy kis maroquin ékszertok volt benne.

Remegő kézzel felnyitá azt is s talált benne egy pár fülönfüggőt és egy
nyakboglárt. A fülönfüggők, mint szinte a boglár, oxydált ezüstből
voltak, sötétkék, feketébe játszó szinezettel; a függők csengője egy-egy
kis halat ábrázolt, melynek egymást hátaló pikkelyei épen olyan
mozgékonyságot adtak, a milyennel birnak azok a kis horgon akadt
halacskák, mindegyiknek volt egy pár kicsiny, de igen ragyogó gyémánt
szeme. A nyakboglár pedig egy pillangót ábrázolt, szintén két tündöklő
szeme volt gyémántból; azok közül pedig az egyik kék volt; ritka szín a
gyémántok közt.

Henriette igen édesen volt meglepetve.

Egy betű irás sem volt mellékelve a küldeményhez; de hát volt-e arra
szükség? A ki annyi ideig megszokta álmaiban értekezni eszményképével,
kell-e annak leirt magyarázat: nem mindent megért-e az egy
hieroglyphből?

Ezt az ékszert bizonyosan ő küldi, s a mit ebben kérdez, arra az leend a
válasz, hogy ezt fogja Henriette ama dalidóban viselni.

Milyen egyszerű és milyen kedves. Mennyire ismeri az még ízlését is, a
ki ezt kiválasztotta számára. Férje soha sem jött volna erre a
gondolatra.

Most már semmi kétsége többé, hogy tökéletesen csomóba lehet fogni
minden szálát a sors intézte cselszövénynek. Az igen szép, hogy a
jövendő így ki engedi a titkait találni!

Egész meséket gondolt ki magában, hogy miket fog férjének mondani, ha
annak felötlik az ékszer, honnan kapta? mi úton jutott hozzá? milyen
régen birtokában van már? Egyébiránt nem is igen fogja azt senkinek
mutogatni; csak épen abban az órában teszi fel, a melyben indulni kell a
mulatságba.

Úgy örült, olyan jó kedve volt egész addig a napig, mint egy gyermeknek,
kire az első tánczvigalomba jutás eseménye vár; még férje jelenlétében
sem tudott parancsolni örömének.

Hátszegi nem kérdezte tőle, hogy minek örül? A tervezett dalidó előtti
napon átment nejével együtt *Bányára a hol kastélya ugyan nem volt, de
egy csinos emeletes háza, melynek emeletét egy bányatiszt családja birta
bérben, a kik mind igen nagy kitüntetésnek vették, hogy a bárót és nejét
elfogadhatták; legszebb szobáikat az utczára átengedék vendégeiknek s
maguk a hátulsókba vonultak. A bányatisztnek fiatal felesége volt, a
kivel Henriette mindjárt barátságot kötött; nagyon örült rajta, hogy
lesz valakije, a kivel az egész dalidóban együtt járhasson, szót
válthasson. A hölgyek olyankor szeretik nagyon egy nőtárs közellétét, a
midőn egészen más valami érdekli őket.

Azon napon, melyen a dalidónak kelle végbe menni, a város honoratiorai
siettek tisztelegni a körükbe érkezett delnőnél, kinek jótékonysági híre
messze földre szétfutott már. Azok között, kiket így rövid látogatás
után megismert, különösen emlékében maradt egy éltes asszonyság, kinek
kezei és feje folytonos reszketésben voltak; ki a mellett igen vidám
beszélgető volt, csak hogy mindig reszketett, s ha valaki véletlenül
megszólítá, előbb mindig megijedt tőle. Ez egy unitárius özvegy papné,
mint mondák, tehetős asszony, több bánya birtokosa, ki ez ideges
reszketőzést több év előtt kapta, egy szomorú alkalommal, a midőn éjjel
Fatia Negra bandája házára tört és kirabolta. Azóta maradt rajta ez a
folytonos reszketés és könnyen ijedés. Az öreg asszonyság nagyon örült,
hogy Henriettet látta, kit vidékük őrangyalának nevezett, s reszkető
kezeivel addig erőszakoskodott, míg annak piczi kezét ajkaihoz birta
vonni.

Hátszegi is jelen volt s hizelegve mondá:

– Henriette egészen boldog, hogy a nők ennyire imádják.

Henriettenek mosolylyal kelle elismerni, hogy az kedves bók volt a
férjétől.

– Mert Henriette nem akar másokat meghódítani, mint a nőket és a
gyermekeket. Ez az ő egész kaczérsága.

– És sikerül neki; tevé hozzá az öreg özvegy nő, reszketős ujjaival
végig czirógatva a bársony kezecskét.

Henriette meg lehetett felőle győződve, hogy itt őt mindenki nagyon
szereti.

Eljött a vigalom estéje; Henriette felvette egyszerű tánczöltönyét, a
mihez képest a bányatisztné toilettje valódi fényűzés volt. A fekete
függők olyan jól illettek öltözetéhez, valamint a sötét lepke a nyak
körül fűzött bársony szalagon. A bányatisztné nem győzött betelni a
bámulatával.

Csak egy félelmes pillanaton kellett még átesnie: a midőn férje meg
fogja látni az ékszereket. Ez a pillanat is átfutott minden veszedelem
nélkül, bár elég szívdobogás közt. Hátszegi észrevette neje nyakán és
fülében az ékszereket, megnézte, s azt a bókot mondta rá, hogy azok igen
szépen illenek a hófehér nyak ellenmondó alabástromához.

Tehát ezzel sem történt semmi baj.

Midőn ideje volt, előjárt a báró hintaja, a két hölgy beleült; a báró
természetesen hátra maradt, megigérve, hogy a visszaforduló hintóval ő
is és a bányatiszt a hölgyek után fognak menni. Addig és azutánra is
neje a házi asszonyra van bízva, ki e kis város tekintélyei közé
tartozik.

A tánczvigalom az ottani vendéglő nagy teremében volt rendezve, szegény
emberektől kitelő egyszerűséggel; a takarékos függönyzetnél pótolta a
pompát a nemzeti színek összeállítása. A mi népünk beszokta ezzel érni.

A terembe lépő bárónét minden oldalról tisztelgők serege fogta körül,
igen örvendtek rajta, nagyon megtisztelve érzék magukat, hogy megalázta
magát szegény társaságukba; a fiatal nő mindenfelé ünnepeltnek érzé
magát; érezte jól, hogy ezek itt nem imádói, hanem a mi azoknál több,
tisztelői; légbe emelve, kezeken hordva érzé magát, s annyi tisztelet,
annyi hódolat közepett egy gondolat tölté el szivét. – Ha ő most itt
van, pedig bizonyosan itt van, valahol a társaság közé keveredve, hogy
fel ne tünjék; valami oszlop mellett, a hol jelenléte senkinek sem ötlik
fel, akkor láthatja régi kedvese arczát, milyen halovány a bútól, s
milyen ragyogó az őt környező tisztelettől.

És valóban, a ki e perczben látta Henriette arczát, azt hiheté felőle,
hogy fejét valami dicsfény veszi körül. A méla, szenvedő epedés
holdsugára lehetett az.

De – ez arczot Szilárd épen nem látta e perczben; messze volt ő onnan,
nem is sejtve, nem is álmodva, hogy ő róla most gondolkozik valaki.
Henriettere egészen más meglepetés várt.

A mint egy párszor körüljárta már a termet, – épen tánczszünet volt, –
megpillantá egy oldalpamlagon ülve azt az említett öreg asszonyságot, a
kinek mindig úgy reszket a feje és a kezei s mint kedves ismerőséhez,
oda sietett hozzá.

Az özvegy papné az első pillanatra, meglátva Henriettet, felemelkedett
helyéből s eléje akart lépni, a másik perczben azonban borzadva
visszahátrált előle, két kezét, szétmeredt ujjaival maga elé tartva,
mintegy visszaidézőleg.

Henriette meglepetve állt meg s nem tudta e különös mozdulatot mire
magyarázni.

Az özvegy papné kinyújtá felé folyton reszkető kezét, s most már
szikrázó szemekkel néze rá, ingadozó léptekkel közelíte felé, mindenki
bámulva nézett rájuk, csend lett, elhallgatott a társaság, ebben a
csendben, ebben a bámulatban felkiálta az öreg nő iszonyattól áthatott
hangon, melytől dermedés állt a szivekbe:

– Asszonyom! – ez az ékszer – önnek a nyakán, – ez a fekete pillangó –
ugyan az, – a mit amaz irtóztató éjszakán, – az átkozott Fatia Negra –
letépett a nyakamból; azok a fekete függők a miket leszakgatott
fülemből; – a pillangó egyik gyémántja kék!

Henriette úgy érzé e pillanatban, mintha a föld sülyedne lábai alatt.

Rablott ékszert viselt a nyakán! melyre régi tulajdonosnéja ráismert.

Sziszegést, tompa zúgást hallott maga körül; szétnézett – talán
oltalmazó után, s látta, hogy egyedül áll a terem közepén, mindenki
elhuzódott tőle, még kisérőnéje is; de minden szem felé van fordulva,
égető tüzét véli érzeni azoknak, kitéve, meggyalázva és védtelenül ennyi
idegen között, egy iszonyú vádlóval szemben, kinek rettenetes joga van
tőle azt kérdezni: «asszonyom, hol vette ön e rablott ékszert?» és a
kinek ő nem tudna e kérdésre mit felelni.

E pillanatban egy ismerős férfi-hang szólalt meg mellette:

– Asszonyom, nyújtsa karját; – az ékszert én vettem önnek Párisban. Én
felelek meg érte.

Férje volt az…

Azzal oda lépett nejéhez, megragadta kezét s szétnézve a sokaságon,
dörgő hangon kiálta a körülállókhoz:

– A ki nőmre egy tiszteletlen pillantást mer vetni, azzal én vetek
számot. Helyet előttem!

Henriette látta, mint nyitott útat a sokaság, mint hunyászkodott el
mindenki e parancsoló férfi haragos arcza előtt, látta, mint ült le maga
a reszkető asszony is s azután elsötétült szemei előtt minden; ájultan
rogyott azon férfi karjaiba, a kit úgy gyűlölt mind ezideig s a ki a
legirtózatosabb pillanatban – egyetlen szabadítója volt.

Ezt a meglepetést tervezé számára a sors a fekete ékszerekkel.

Mikor ismét magához tért Henriette, érzé, hogy kocsiban van. Férje egy
perczig nem állt meg vele többé azon városban, hanem vitte éjszaka haza
Hidvárra.

A hegyi utakon, koromsötét éjjel, nem volt tanácsos az utazás; a hintó
lassú döczögéséről veheté észre a nő, hogy óvatosan haladnak; felnyitá
az egyik ablakot és kitekintett. Azt látta, hogy férje gyalog megy a
hintó előtt, lámpással kezében, keresve a jobb útat; a kocsis a bakon
ül; a hajdú a hintó mellett megy, segítve azt tartani dülősebb helyeken.

Valami hang úgy vádolta belül, a miért ezt a férfit oly hosszasan tudta
gyűlölni, ki irányában soha sem volt egyéb, mint gyöngéd, ki soha tőle
nem követelt, ki talán csak azért tartá magát az ideig ifju nejétől
távol, mert látta, hogy annak alkalmatlan; és a kiben most egyedüli
védelmezőjét tanulta megismerni.

Egy órai botorkázás után kijutottak a tört útra; itt a báró megállítá a
hintót s benézett annak ablakán.

Látva, hogy Henriette már ébren van, azt kérdezé tőle, hogy nincs-e
valami baja? Azután meg azt, hogy megengedi-e, hogy beüljön mellé.

Henriette föltevé magában, hogy férje legelső vallató szavára meg fog
neki vallani mindent. Mindent, még legtitkosabb ábrándját is. Még azt
is, a mit csak Isten olvashatott szivében.

Hátszegi nem adott neki erre alkalmat.

– Kedves Henriette, azt ne gondolja felőlem, mintha én valaha azon
törném a fejemet, hogy megtudjam, mi úton jutott az a végzetes ékszer
kegyed birtokába, s tömérdek ékszere közül miért választá kegyed ezt ki
e mai napra? Én magamra vállaltam érte a felelősséget; abban a perczben
czélszerűbbet nem tehettem. Már most csak arra kérem, hogy meg ne
hazudtoljon; hagyja rá, hogy tőlem kapta azt, én majd elintézem az egész
dolgot, hogy nem lesz belőle nagyobb zaj. Ilyesmi megeshetik akárkin is;
a baj csak az, hogy a felismerés ilyen nyilvános helyen történt, s hogy
az egykori birtokosné oly tulságosan ideges. Nem lehet tőle rossz néven
venni, ha azon perczben nem birt magával. Azóta bizonyosan megbánta. Ne
féljen; adja ide kezét, minek reszket? hiszen én biztosítom, hogy ebből
önre nem fog kellemetlenség háramlani. Azonban mégis azon esetben, ha az
ékszert nem édes atyjától kapta kegyed ajándékba, szükséges, hogy a jó
öregnek irjak, és megnyugtassam, tudatván vele, hogy én adtam azt
kegyednek, különben a nagyító hír ki tudja mit kürtölne fülébe?

Lehetne-e ennél gyöngédebben vallomást kérni a nőtől?

– Kivánja, hogy irjak neki?

– Irjon ön; szólt Henriette s azzal odaborult férje keblére és elkezde
keservesen zokogni; ott sírt addig, a meddig sírnia jól esett.

Olyan jó hely a férj keble az asszony kihulló könyeire nézve.

Henriette kénytelen volt magát meggyőzni a felől, hogy férje – legalább
az ő irányában – nemesen érző lélek. E percztől fogva egészen másszinű
üvegen keresztül látta őt, kezdte hinni, hogy mind azok, a miket ő
hibáknak látott benne, csak a férfiak általános szokásai s kezdett
magában félreismert erényeket fedezni föl benne.

Elkezdte szeretni férjét.

Midőn reggel a hintó Hidvár udvarán állt meg, Henriette férje karjai
közt ébredt fel; ott aludt sokáig. Midőn körültekinte s Hátszegi delejes
szemsugáraival találkozék pillantata, úgy tetszék neki, hogy az elmult
éjszaka rémjelenete nem volt egyéb, csak egy álom, melyből jól esett
felébredni.

Midőn férje megcsókolá kezét, szobájába távozta előtt, Henriette
megszorítá annak kezét s hálásan mosolygott reá. Azt hitte, hogy most
már ébren van.

Csak a midőn hálószobájába ért, a mint megállt a terebélyessé nőtt
asclepias előtt, ekkor döbbent vissza szivében. A rovátkolt levelek,
mint megannyi szemrehányásra nyiló ajk, látszottak felé fordulni, s a
nyiló fürtök csillagvirágai, mint mozdulatlan vigyázó szemek, tekintének
felé, mintha megtámadnák mind egy távollevő nevében.

– Oka vagyok-e én a te balsorsodnak?

Miért kell te neked Szilárdot megvetned? Ki sugta neked azt a
gondolatot, hogy ama rejtélyes ajándék ő tőle jött?

Valóban azt meg kellett engednie a szemrehányó virágnak, hogy erre a
gyanúra egy csepp oka sem lehet.

De mi hát e borzasztó rejtélynek a kulcsa? Kinek kellett ez az ötlet,
hogy neki ajándékba küldje azt az ékszert?

Itt, itt nem volt semmi világosság.

Egy talány elzárta minden magyarázat elől az útat; és a talány volt –
Fatia Negra maga.

Hogy jutott a fekete ékszer az ő kezéből Henriettébe? mi oka volt annak
e fortélyra? – s egyátalában ki lehet az az ember? Ez a gondolat nem
hagyá Henriettet nyugodni. (Egyébiránt az utolsó kérdésre egynehány
vármegye hatósága hasonló kiváncsisággal szerette volna megtudni a
megfejtést.)

Henriette sokat gondolkozott ezen.

Nem birják elfogni ezt a hirhedett rablót? Ha mindenki, a kinek
valamijét elrabolta, úgy főzné magában a terveket ellene, mint ő, a ki
rablott kincsét ajándékba birta, csakugyan vesztébe kellene neki
rohanni.

Elébb férjétől kérdezősködött felőle, az azt felelte rá, hogy az egész
Fatia Negra históriája nem egyéb, mint oláh költemény. Rablások az igaz,
hogy történnek, a mikben a harámbasa rendesen fekete álarczot visel,
hanem ez nem egy és ugyanazon ember; de miután e névnek már olyan
bűvereje van a közönség előtt, többen is használják a nevet és álarczot;
a mi onnan is bizonyos, hogy egy párszor már el is fogták, fel is
akasztották a Fatia Negrát, mégis él. A nép mythologiai alakot csinált
belőle.

Egészen más volt a pópa véleménye e tárgyról. Ő úgylátszott, hogy
részletesebben van értesülve.

A Fatia Negra, bár az ország minden szélét összekalandozta is, állandó
fészke itt van a környékben; itt van egy kedvese, a kinél gyakran meg
szokott jelenni?

– Hogy nem tudják ott elfogni.

– A köznép egyrészt egyetért vele; más része fél tőle, mert ördöngösnek
hiszi.

– Én jutalmat tűznék ki fejére, bármibe kerülne, annak, a ki elfogja.

– Oh nagyságos asszonyom, tűztek azt ki a vármegyék eleget. El is indult
egynehány bátor ficzkó a felkeresésre, de biz annak mindig az lett a
kimenete, hogy saját fejeiket is ott hagyták.

– Nem árulná el kedvese?

– Lehet-e egy nőnek elárulni valakit, a kit szeret?

Henriette lesütötte szemeit. Ő volt az, a ki el tudta árulni kedvesét.

– És én nem akarok nyugodni, míg ez az ember kézre nem kerül; oh, a
rablóvezér nem sejti azt, minő ellenséget ébresztett fel maga ellen,
midőn ilyen rettenetes talányt adott fel szivemnek. Meglássa ön, hogy én
leszek elébb-utóbb, a ki azt meg fogom fejteni.

A kalugyer fejét csóválta; mintha mondaná: erős férfiak kidőltek e
vállalatból; mit tehetnél te gyönge nő?

Férjének nem szólt e felől Henriette semmit. A fekete ékszerek miatti
csatány lassankint elaludt magában; Hátszegi visszaküldte az özvegy
nőnek a felismert ékszereket, s utasítá, hol járjon utána az eladónak –
Párisban. Képzelhetni, hogy ez nem ment tudakozódni Párisba, hanem
beérte azzal, hogy megkapta elrablott jószágát.

Annyi eredménye maradt e rázkódásnak Henriettere nézve, hogy többé nem
lehetett semmiféle jótékony czélú dalidóhoz kedvet csinálni neki, s
azontúl kerülte azokat a köröket, a mikben ilyen kiméletlenül
megbántották. A szégyen és méltatlanság pirja szökött arczába, ha azon
jelenetre gondolt. Attólfogva kezdte hinni, a mit férjétől mindig
hallott: «úr úrhoz, szegény szegényhez való». Úr és szegény ember között
nincsen társalgás. Egyik sem érzi magát jól a másik közelében; a
különböző rangosztályok jó egyetértésben élhetnek egymás mellett, de
együtt nem, hogy mindeniknek saját élvezetei vannak, a miket a másik
jelenléte zavar, stb.

Igazat adott neki mindenekben s átlátta, hogy nem tehet okosabbat,
mintha egészen férjére bizza magát.

Ezentúl megfordult a régi jelszó; most már Henriette mondá: «a hogy
férjem akarja, ő az én uram a háznál».

Hidvár termei ezután víg úri társaságok előtt nyiltak meg. Vidám
estélyek, kirándulások válták fel egymást; a fiatal nő megismerkedett
Erdély főuri családaival; látta színről-színre, tapasztalá
magukviseletében, a mit otthon nem látott, hogy mi az igazi úr? mert még
azért, hogy valaki gazdag ember, nem úr; a gazdag ember lehet igen
közönséges ember: míg ezek az erdélyi mágnások olyan szépen megmutatják,
hogy lehet az ember néha igen szerény birtokocska mellett valódi
gavallér; gyakorolhat vendégszeretetet, áldozhat közügyekre, úri díszt
tarthat udvara körül. Ezek nem iparkodnak egymást pompával felülmulni,
mert tudják, hogy sok szerény birtokú nemes van közöttük, a kiket
köreikből nem akarnak elriasztani, de mint egy ember, helyt állnak
minden közrészvétre felhivó ügyben s kiüldözik maguk közül, a ki
jellemtelen; semmi szennyet el nem tűrnek magukon, azért igen sűrű náluk
a párbajeset és csodáig erősek hölgyeik iránti szerelmükben. Sehol sem
mutogatnak annyi ősz, kopasz agglegényt, annyi világtól boldogtalannak
hagyott férfit, mint Erdélyben, kik évtizedeken keresztül közbeszéddé
vált hűséggel ragaszkodnak egy el nem érhetett ideálhoz s ezt ott senki
sem találja nevetségesnek.

Mindezek úri erények. Henriette tanulta ismerni a különbséget az úr és
gazdag között.

Nem volt csoda, ha oly hamar beletalálta magát új helyzetébe, ha kezdett
sorsával kibékülni s úgy járt vele, mint a ki holdvilágnál igen
riasztónak talált egy tájat s ugyanazt napvilágnál egészen másformának
szemléli.

Eljött az őszi idény; a férfiak ilyenkor készülődnek, gyülekeznek
veszélyes vadászataikra: medve és vadkan a jelszó; előtte egy héttel már
nem lehet velük beszélni a nőknek, külön huzódnak fegyverszobáikba,
fegyvereikről, vérebeikről beszélnek; egymást tüzelik kalandok
elmesélésével, fogadásokat tesznek és közben kártyáznak. A hölgyek
ilyenkor el vannak hanyagolva.

A vadászat tettleges idénye alatt pedig épen hetekig nem látni a
férfiakat; kimentek azok az erdőre, ott járnak, leskelődnek, vízben,
fagyban, s mikor haza jönnek, a hölgyek épen nem találnak benne semmi
rendkívülit, ha a férjet, vagy a deli udvarlót esőtől lemállott, sártól
láthatatlan, összetépett ruhában, néha megsebesítve, piszkolva látják
haza jönni, vagy a szekérről leemeltetni, mert hisz az férfias mulatság
– és csupán úrnak való.

A medve-vadászatok idényére megjelent Gerzson úr is, a hős nyomorék, és
gróf Kengyelesy s számos ismerős arcz távol megyékből, kiket Henriette
esküvője utáni napon együtt talált, s kiknek Hidvár rendesen őszi
légyottjuk szokott lenni.

Gróf Kengyelesy nem hozta magával nejét; a kis hamis azt állította férje
eljövetelekor, hogy beteg s hátramaradt. Értse, a ki érti.

Henriettenek elég foglalkozást adtak a háziasszonyi gondok. Büszkeségét
találta benne, hogy vendégei hiányt ne szenvedjenek elnézése miatt;
tudta a házinő szerepét estélyek alatt illő applombal betölteni.

Ez alatt sok mindent elfelejtett a régi ábrándokból. Csak azután, midőn
egy napon vadászok, peczérek, idomárok és társzekeresek csapatostól
elhagyták a kastélyt, hogy be a hegyek rengetegei közé vonuljanak, a hol
több napon keresztül fog tartani a nagyszerű hajtás; mikor a nagy zaj,
sürgés-forgás egyszerre elmult, a kastély szobái elcsendesültek, akkor
kezdett ismét valami teher a lelkére nehezülni, mint egy régi fájó emlék
súlya.

Nem maradt a kastélyban vele a cselédeken kívül más, mint Clementine és
Margari. Margari persze a világ minden medvéjeért sem ment volna az
erdőre, a hol az embernek a ruháját és a bőrét össze lehet tépetni.

Clementine nagy szomorúan pletykázá el, hogy a legközelebbi éjszakákon,
midőn az urak kártyánál ültek, Hátszegi ellen fordult a szerencse;
Kengyelesy gróf visszanyerte tőle az egész kengyelesi uradalmat.

– Hála Istennek! sóhajta e szomorú hírre Henriette. Ez is egyike volt
lelke alpeseinek, a mik lidércznyomással nehezültek szivére, s a
válaszfalak egyike, a mik férjétől eltávolíták. Tehát ez is elmult.

Clementine még azt is tudta, hogy e veszteségen a báró úr egy
hajszálnyit sem bánkódott, sőt azt is mondta, hogy ebből látja, mennyire
szerencsés most a szerelemben.

Henriette magára vette a czélzást s kezdett reá hiú lenni.

A gróf pedig azt mondá, hogy még nem mer a nyereségnek örülni, mert
útközben megint előkaphatja az átkozott Fatia Negra, mint már egyszer
megszabadította a nyert pénzétől.

Henriette tagjait hideg borzadály futotta át, ismét az az átkozott név!
Ez a Fatia Negra. Már felejteni kezdé. Őt magát, rejtélyes alakját és a
szégyent és rémületet, mely őt vele megismerteté.

Azután, hogy egészen magára maradt, régi emlékek kezdtek föltámadni
sírjaikból. Annak az ifjunak a halvány képe, ki érte egykor meg akart
halni; a fogadások, a miket annak tett; annak közelléte egy határszéli
városban, tudakozódása az elpártolt kedves felől, nyilatkozatai, hogy
soha e tájra nem akar jönni s azután a Lippáról érkezett névnélküli
küldemény; annak háborító következményei… A phantasiájától kormányzott
lélek arra a gondolatra kezde jönni, hogy Szilárd és Fatia Negra között
valami eszmének kell létezni!

A legkedvesebb és legrettentőbb két alak között!

Hátha e megszégyenítés kicsinált boszú volt? Kinek a boszúja?… Egyenesen
magáé a megcsalt kedvesé.

Ilyen rossz gondolatokat szül az egyedüllét.

Ezen a rém-töprengésen aludt el az első magányos éjjel Henriette.

Az asclepiás azzal állt boszút e gondolatért, hogy oly erős virágillatot
terjesztett a szobában, hogy a nő feje megfájdult tőle.

Másnap reggel korán meglátogatá a pópa.

Az egész idő alatt, míg a vendégsereg ki s be járt a várkapun, ő tájára
sem jött annak; most azonban sietve kért néhány szóválthatást az
úrnővel.

Henriette róla is megfeledkezett egy időre; most jól esett neki, hogy
jön.

– Hírt hozok Fatia Negráról, asszonyom, és még egyébről is, szólt a pap,
mihelyt egyedül volt az úrnővel.

Henriette érdekelten figyelt rá.

– Tegnap a Dupe Piátrán lakó híres vajákos nő jöve hozzám egy igen nehéz
kérdésben lelkét megnyugtatandó. Ez az asszony, mint a környék minden
népe tudja, híres kuruzsló és olyan szerek készítője, a miket más
embernek adni nem szabad. Kivált hajdanában igen sűrűen látogatták
mindenféle bajban levő emberek és – különösen leányok. No de ezt nem
szükség nagysádnak megtudni. E kuruzsolásoknak azonban egyszer már
nagyon megadta az árát, mert a megyei hatóság méregkeverésért befogatta
s több évig ült a tömlöczben. Ez idő óta tartózkodóbb s nem minden
embert lát szivesen erdőben elrejtett magányos viskójában; kivált mióta
én is keményen megdorgáltam, hogy milyen nehéz terhet vállal lelkére,
midőn a természet által füvekbe rejtett erőket tudatlanul emberek
megrontására használja. – Tegnap tehát ez a nő hozzám jött, pedig nagy
ritkaság őt emberek közt látni s azt adá tudtomra, kogy a mult éjjel
nála volt a Fatia Negra.

Henriette kétszer, háromszor összerázkódott. Ilyen közel jár.

– Az álarczos azt kivánta tőlem, monda a kuruzslónő, hogy készítsek
számára mérget, mely bizonyosan öl. Én azt mondám, hogy nem teszem, nem
akarok a vármegyével semmi pörbe keveredni megint. Igért pénzt, sok
aranyat mutogatott; azt mondtam rá, hogy ez nekem mind nem kell; azzal
én meg nem válthatom magamat a bajból, ha az urak ki tudnak rám valamit.
Akkor kihuzta a pisztolyát, odanyomta a végét a homlokomra, hogy a
karika mély nyomot hagyott a bőrön s azzal fenyegetett, hogy rögtön
szétlövi a koponyámat, ha kivánatát nem teljesítem. – Én azt mondtam rá:
jól van, inkább legyek agyonlőve, mint felakasztva. Ekkor, látva, hogy
ki nem fog rajtam, könyörgésre fogta a dolgot s azt mondá, hogy nem
embert akar megölni a méreggel, hanem fenevadat. Valahol, valakinek az
udvarában van egy harapós vadállat, melyet szeretne útjából eltenni;
érthetem a többit. Miféle állatot akarsz megölni? kérdém tőle. Arra ne
legyen semmi gondod. De kell rá gondomnak lenni, mert a mi mérget a
farkas és harapós eb megesznek, ahhoz hozzá sem szagol a medve; s a
mitől az egyik állat meggebed, azt a másik elviszi és semmi baja sem
lesz tőle. Tehát tudd meg, hogy medve az. – Esküdjél meg rá, hogy nem
ember számára kéred a szert. – A Fatia Negra megesküdött mindenféle
földalatti átokkal, hogy igazán medve számára kéri a mérget. – A
kuruzslónő aztán készített számára olyan öldöklő kotyvalékot, melytől a
legerősebb állat is elvesz s mézes málépogácsákat gyurva, azok közé
elegyíté azt; mint tudva van, a medve ezt a csemegét nagyon szereti. A
Fatia Negra tíz aranyat adott neki a méregért; a vén asszony azonban nem
nyughatott a lelkétől, másnap elhozá hozám az aranyokat, azt mondá,
fordítsam a templom szükségeire s oldjam fel a lelkét azon teher alól,
melytől nem tud nyugodni; hátha a Fatia Negra esküje ellenére még is
emberek ellen használná azt a mérget.

– Az iszonyú volna, szólt Henriette aggodalmasan.

– Én nem tartok tőle, szólt a kalugyer. A méreg csakugyan állat számára
van.

– Valami házőrző állatot akarnak megölni, hogy valami gazdag urat
megrabolhassanak.

– Nem. Egy hű állatot akarnak megölni, hogy egy szegény embernek
egyetlen kincsét elrabolják: – feleségét.

– Hogyan?

– Hallja nagysád tovább. Ez eset után, szokatlan időben jött hozzám Juon
Táre felesége, a Marióra. Különben csak vasárnaponkint szokott bejönni
imaszóra; azért volt látogatása szokatlan. A miket nekem beszélt, nem
annyira a papnak tett gyónás, mint a jó barátnak tett vallomás volt; s
hogy azokat másnak elbeszélem, nem követek el vele szentségtörést. A
fiatal nő csábnak van kitéve.

– Az erdők közepén!

– Valóban az erdők közepén; a hol hetekig sem hall a pásztor egyéb
emberhangot, mint melyet a viszhang kiált saját szava után. A csábító a
Fatia Negra.

– Tehát itt közelben lakik?

– Nem tudni azt, hogy hol lakik; azonban mikor üldözik, vagy ha
kalandokra jár Erdélyből Oláh- és Magyarországra, akkor az ilyen
magányos tanyák pihenő állomásai; azért a legtöbb havasi pásztorral jó
ismeretségben él; azokat nem bántja, sőt ajándékokat hord nekik és
feleségeiknek; gazdagon fizet minden falat kenyeret; ez teszi
megfoghatóvá, hogy soha el nem árulják. A hely, hol Juon Táre felesége
lakik, a jeges völgyben van; a mit azért neveznek így, mert itt jelen
meg a legelső jég, már szeptember közepén a patak széleiben. Ott a patak
mellett áll egy kis fakunyhó, melynek oldala a mögötte felnyuló
sziklákhoz van ragasztva. Egyszer jártam ottan; igen kedves, regényes
hely. Ott lakik a szép Marióra egyes egyedül. – De rosszul mondám:
egyedül, hiszen hárman vannak; kis egy éves gyermeke és a szelid medve.
Férjét néha egy hétig sem látja, kivált őszszel és télen, mikor a
leesett hó a legelőt elborította. Ilyenkor a kecskepásztor a havasok
tetején tanyáz s úgy táplálja kecskenyáját, hogy fejszéjével ledönt
egy-egy felnőtt bükkfát, arra a kecskék rámennek s a fa kövér rügyeit
lerágják; ha az elfogyott, ismét másik fát kell nekik vágni, mert az
egyedüli táplálékuk. A pásztor ezalatt nemcsak őrizője, hanem táplálója
is állatainak; ő maga egyetlen málélisztjét itt-amott odvas fákba,
kőüregbe elrejtve, mikor megéhezik, a rejtekhez tereli kecskéit,
előveszi bográcsát, teletömi hóval, tüzet rak alá s a főtt hóvízben
elkészíti a puliszkát; mikor hófergeteg lepi künn, akkor völgytorokba
hajtja kecskéit s hogy reggelig, míg velük együtt alszik, a hó el ne
temesse nyájával együtt, szüntelen alá s fel hajszolja őket; tapostatva
a lehullott havat. Marióra ezalatt otthon ül s fonja a gyapjút, miből
férjének és magának ruha fog készülni, vagy kőmozsárban lisztet tör
máléból, házi szükségükre; közben gyermekével játszik; arról, hogy férje
hol jár, csak a pásztorkürt távoli hangjai értesítik, mik a nagy
csendben egyik hegytetőről a másikig elhangzanak. Hetenkint csak egyszer
tereli azon völgybe a nyáját Juon, hol Marióra lakik, csak egyszer látja
nejét és gyermekét, hanem aztán ennek a találkozásnak az örömét ne is
kisértse meg ember leirni.

– S e tiszta örömet akarja egy gonosz kéz megzavarni.

– A pásztor és neje eddigelé semmitől sem féltették egymást. Nagyon jó
ott abban a magányban lenni: nagyon közel lakik ott az Isten. Juon Táre
erős ember, nem bánthatja ocsmány vad; rablótól sem ijed meg; mit
akarnának tőle elvenni? Marióra jó helyen van, a hová hógörgetegek nem
járnak; ha éhes vad, vagy incselkedő ember akarná őt bántani, ott van az
ursu, a rettenetes torkú medve; – ízekre szaggatna akárkit. Pedig
Marióra szavára hunyászkodva bujik az ágy alá s ha ráparancsolnak,
óraszámra elringatja a kis gyermeket; s csak úgy csattog az agyara, a
mint a gyermeket háborgató legyek után kapkod. Egy ilyen csattintás elég
volna egy embert karjától megfosztani. S mintha tudná, hogy a síró
gyermeknek dajka-dudolásra is van szüksége, úgy eldörmög morog mellette,
míg eltudja altatni, mikor anyja kinn a patak mellett mossa a ruhákat.
Juon Táre kastélya, láthatja nagysád, igen erős helyőrséggel van
ellátva, tolvajok, fenevadak ellen; de ki óvja meg a behizelkedőtől?
Fatia Negra régi vendége már a jegesvölgyi kunyhónak s soha sem megy oda
üres kézzel. Gyöngyöt, klárisokat hordott a nőnek, miket az gyanútlanul
aggatott magára. Mit tudta ő, hogy azok ezreket érnek-e aranypénzben,
vagy pedig garasért árultatnak a vásári ponyvasátorban? azt hivé, hogy
ez a vendégszeretetért megillető hála. De felvilágosult felőle, hogy ez
drága ajándék, nagyon is drága, mert a fekete álarczos olyan fizetést
kivánt érte, a mivel nem ér fel a világ minden kincse; s a miért Marióra
ajtót mutatott az álarczos vendégnek s midőn az, szép szóval nem
boldogulván, erővel kivánt czélhoz jutni, a nőnek egy segélykiáltására
Fatia Negra a bőszült ursu mancsait érzé vállain s arra a meggyőződésre
jutott, hogy ez a nő nagyon jól meg van védve. A medve csak Marióra
szavára bocsátá el a fekete álarczost, ki hátulról levén megtámadva, még
csak nem is védhette magát. Az boszútól égve távozott el a kunyhóból s
fenyegetőzve mondá a nőnek: «azért mégis az enyém fogsz lenni!» Marióra
másnap kétségbeesve jött le hozzám, elmondva az egész történetet s
tanácsomat kérve, hogy elmondja-e ezt férjének. Én azt felelém neki,
hogy tartsa előtte titokban, s zárjon ajtót a Fatia Negra előtt. Oh én
tudom jól, mi lakik abban az emberben? Jó tőle óvakodni, de ujjat húzni
vele nem tanácsos. Ő nem közönséges ember. Már most összevetve a
mondottakkal a dupe-piátrai vajákos nő vallomását, erős a gyanum, hogy
Fatia Negra a pásztorné medvéjét akarja megmérgezni.

– Az nem fog megtörténni! vágott közbe a báróné határozottan.

– Aligha akadályozhatjuk meg, nagyságos asszonyom, mert nem tudjuk a
hegyi kunyhó lakóját tudósítani a veszély felől. Levelet nem küldhetünk
neki, mert olvasni nem tud. Élőszóval rá nem bízhatjuk a titkot senkire,
mert a rejtélyes Fatia Negra ellen hírt vinni ebben a környékben semmi
teremtett lélek nem mer. Félnek tőle és hódolnak neki, jobban, mint a
legfőbb hatalomnak. Én magam sem merném ez izenetet ellene megvinni. Én
is félek tőle. Bizonyos vagyok felőle, hogy megtudná s arról még
bizonyosabb, hogy napjaim meg volnának számlálva.

– És én mégis tudok valakit, a ki meg fogja vinni ez izenetet Juon Táre
kunyhójába.

– Tán csak nem nagysád maga.

– Nem. Ha járatlan nem volnék is a hegyek között, a mulkori bukás óta
nem merek e veszélyes utakra vállalkozni; aztán meg egy idő óta oly
rémülős vagyok, minden zörgés megijeszt, félek a magánytól, a mit az
előtt kerestem; idegeim szenvednek a fáradság alatt, hanem tudok valakit
mást, a ki sietni fog, a ki meg nem ijed és a ki nem fog irgalmazni
annak, a kitől mindenki úgy reszket.

A pópa nem találta ki, hogy Henriette hova czéloz: pedig hiszen ő maga
beszélte el egykor a nagyságos asszonynak, hogy van egy kedvese a fekete
álarczosnak, a kivel ő megesküdött – nem pap előtt, – hanem örök ég
alatt; s ez a nő nagyon féltékeny és nagyon merész!

– Csupán arra kérem, nagyságos báróné, hogy akárkit avat e titokba, az
én nevemet hagyja ki az elbeszélésből; különben egy reggel azt fogja
hallani, hogy a jámbor hidvári pópát ketté hasított koponyával találták
szobájában.

– Vigyázni fogok.

Alig hagyta el a pópa a kastélyt, Henriette befogatott s minden gyanú
elkerülése végett, Clementinet is magával vive, áthajtatott Tőkefalvára;
ott a gazdag Onucz háza előtt megállítá hintaját s betért hozzá; az oláh
nábob nagyon örült a szerencsének; mondá, hogy a nagyságos báró úr is
gyakran meg szokta őket látogatni; s a terített asztalt rögtön megrakta
aszalt gyümölcscsel, mézzel és friss turóval; Clementinnek jó étvágya
szokott lenni, az ott maradt a házi gazdával s hozzáfogott úrnőjét
rágalmazni, találgatta az öreg románnal idejövetelük okát s abban
állapodott meg vele együtt, hogy bizonyosan pénzre van szüksége a
bárónénak, férje tudta nélkül; az alatt pedig Henriette Aniczával annak
hálószobájába vonulva, beszélt vele valamiről, a minek semmi rokonsága
sincs a pénzzel.



KÉT MESE, MELYEK KÖZÜL CSAK AZ EGYIK IGAZ.

Két nap mulva az egész vadásztársaság visszatért a hegyek közül; sokkal
előbb, mintsem előre tervezték; a minek oka egy nevezetes baleset volt.

Báró Hátszegit magát érte a veszély.

Úgy hozták haza gyalogszekéren, Henriettenek nagy ijedelmére.

A báróné rémülettel hallgatá az eseményt, miután férje ágyánál ülve, az
orvos a felől megnyugtatá, hogy a báró úrnak jelentékeny sérülése
mellett is, életveszélytől nem kell tartania, sőt szivaroznia is szabad.

Gerzson úr adta elő a történetet.

– Gondolja csak, nagysád, ez a mi nyughatatlan barátunk, nem érve be
azzal, hogy egész nap csalitokon keresztül üldözze a vadat, este későn
hírt kap róla, hogy egy óriási vén medve baktat a jeges völgy felé s
azzal senkinek sem szól, egyedül fölkerekedik, ott hagyja a társaságot s
éjnek idején elindul a nyomon, egy kettős puskával és minden vadászeb
nélkül.

– Bizony nagy vakmerőség volt, veté közbe gróf Kengyelesy, olyan komoly
képpel, mintha valaki az ellenkezőt állította volna.

– A medve csalogatta maga után Lénárdot. Le-leült előtte a szép
holdvilágnál s a talpait nyalogatta, egyszer azonban útat vesztett s
egészen eltünt. Lénárd azt hitte már, hogy a hajtásból kitört medve
ismét visszatéved a rá nézve halálos körbe; a midőn egyszer egy avar
meredek alá érve, ismét mormogást hall s megpillantja újból a fenevadat,
az avaron fölfelé kapaszkodva. Azt a dombot száraz fű födi egész nyáron
át; most még friss dér is hullott rá jó sűrűn, a mi által az oly síkos
lesz, hogy embernek fölhatolni rá lehetetlen; a medve azonban mélyenvágó
körmei segélyével ott is úgy elsétál, mint a légy a falon. Lénárd
átlátta, hogy itt a medvét közelebb nem éri s jó szerencsére czélba
vette onnan alulról. A tapasztalt öreg azonban, a mint észrevette a jó
szándékot, egyikéhez azon bravour fogásainak folyamodott, a miket csak a
tapasztalt vadászok mernek a lehetségek körébe számítani. A mint Lénárd
czélba kapta, a medve az avar oldalán hirtelen hengerbuczkát vetett s
sebesen gurulva, közeledett Lénárd felé. Ez átkozott maneuvre. A
bukfenczező fenevad, akár meglövi az ember, akár nem, okvetlenül
lesodorja a vadászt lábáról s minthogy az ember csontjai gyöngébbek,
olyan vastag bundája sincs, mint neki, az menthetlenül összezúzza magát,
míg a medve fel sem véve a tréfát, odább iramodik.

Hanem ez az egész eset nem tart addig, a meddig elbeszélem.

Lénárdnak csak annyi ideje volt, hogy hirtelen levesse magát a földre az
elsodró roham előtt; azután egy nehéz testet érzett magára hullani,
azután elkezdtek társaságban kalimpázni bokrokon, köveken keresztül, míg
valami jótékony kőszikla útját állta gyors utazásuknak. Szerencsére a
medve esett alul s kábultan nyújtózott végig a földön; Lénárd
barátunknak azonban nem volt kedve elvárni, míg útitársa fölocsudik, a
puskája valahol elmaradt, vadászkése jó, hogy saját testébe nem futott,
azonban szerencsésen összetörött, térdei, könyökei össze-vissza voltak
zúzva; de annyi ereje és lélekjelenléte mégis volt, hogy vissza birt
vánszorogni a vadásztanyához, a hol minket nagyon szépen meglepett az
elmondottakkal. Mi nála nélkül, természetesen, nem folytathattuk a
hajszát; eleinte meg is voltunk rettenve, azt hittük, minden csontja
kiment helyéből; hanem most már azt mondjuk, hogy katonadolog az egész;
holnap már fel fog vele kelni s holnapután tánczolunk.

Henriette ez elbeszélés alatt meg nem szünt férje arczvonásaira
figyelni: az láthatólag boszús volt s mogorva arczán nem látszott,
mintha e dicsekedni való kalandnak örülne; pedig hiszen rossz kedvét nem
a fájdalmak okozták; mikor még nem is igen engedte sebeit bekötözni s a
hol épen csont nem törött, azt mondta, hogy az nem is baj.

– Miért nem tud ilyen dolog történni én velem? szólt hetykén a kis
Kengyelesy gróf, a min az egész társaság nagyot kaczagott.

– Nem minden embernek a csontja állja azt ki, gróf uram! szólt rá
nevetve Gerzson úr. Csak Hátszegi nem talált semmi nevetségest ez
óhajtásban.

– Nem kell az asszonyokat agyonijesztgetni, mondá Lénárd, egy kis
ijedtség volt az egész: katonadolog; csigavér! Estem én már nagyobbakat
is ennél. Az éjjel hidegvizes lepedők között maradok s holnapra semmi
bajom. Kár volt érte félbeszakasztani a vadászatot. Úgy hiszem, odakünn
is kiépültem volna. Sajnálom, hogy orvosért küldtetek, még elhiresztel
vele az egész országban s nem győzök a sok kérdezősködésre felelni.
Semmi esetre se üssetek vele nagy zajt. Valami ujságiró még megénekel, s
huszonnégy belföldi hirlapban nem olvasok egy hétig egyebet, mint saját
kázusomat. Kérem, Henriette, gondoskodjék vendégeimről addig, míg én az
ágyhoz vagyok kötve; nekem csupán nyugalomra van szükségem, egy pár nap
mulva talpon leszek.

Pedig valóban nagyon össze volt törve.

Henriette nem foghatta meg e rendkívüli stoicus türelmet. Gerzson úr
biztosítá, hogy Lénárd kemény természetű ember, testi fájdalmak ki nem
fognak rajta; gróf Kengyelesy pedig azt magasztalá benne, hogy mint
igazi gavallér, galanteria elleni vétségnek találná, hölgye idegeit
jajgatásával zavarni, inkább azt állítja, hogy a mi fáj, az nem fáj.

Henriette mégis éjfél felé eltünt vendégei közül, hogy Lénárdot
megtekintse; annak szobáját azonban bezárva találta, halk kérdéseire nem
kapott választ, a miből azt kelle következtetnie, hogy Lénárd csakugyan
elaludt. Nem akará tehát felzavarni s minthogy eltávozásával a férfi
vendégek igen derülten kezdtek mulatni, nem tért vissza hozzájuk többé,
hanem szobájába sietett.

Elbámult, midőn ott Clementinet Aniczával együtt találta.

A román hölgy már régóta várakozott Henriettere, s Clementine igen
természetesnek találta, hogy őt azalatt úrnője hálószobájába vigye:
sejtve, hogy valami kényes pénzkölcsönvételi ügy hozza őket
érintkezésbe, a miről úrnak és cselédségnek mit sem szükség tudni.

Egy óra óta, hogy ne unja magát, tartotta Aniczát a beszédes társalgónő
azon hajborzasztó vadászkaland elmesélésével, a mivel már akkor telve
volt az egész udvar. Anicza ráhagyott mindent, s viszont egy szóval sem
említé, hogy hát ő mit tud? pedig ő még szebb és hajborzasztóbb meséket
is tudott a mult éjszakáról, mint Clementine kisasszony.

Henriette, a mint Aniczát meglátta, nyájasan kérte Clementinet, hogy
legyen szives őket magukra hagyni; a mit Clementine, igen természetesen,
megfoghatónak talált s magától érthető, hogy a mint az ajtón kilépett,
rögtön a kulcslyuk előtt foglalt állomást; ott pedig nagy boszúságára
tapasztalá, hogy Henriette okosabban jár el, mint a szinpadi
párbeszélők, kik rendesen ki engedik magukat a szinfalak mögül
hallgattatni, ő pedig leereszti az alcoven nehéz damask függönyeit s
maga Aniczával azokon belül maradva, sem a néző, sem a hallgató
kiváncsiságának legkisebb táplálékot nem nyujt.

– Szinte sikerült! szólt a román hölgy türelmetlenül; a végén kezdve
mondanivalóját.

– Csak «szinte», ismétlé utána Henriette elégedetlenül.

– De még nincs a játék sem bevégezve, sem elvesztve.

– Megjelent a Fatia Negra a jegesvölgyi kunyhónál?

– Kérem, asszonyom! Ezt a nevet ne mondja ki előttem soha, mert a
szemeim előtt egyszerre vörös lesz minden s elkezd minden tagom
reszketni. Nézze, hogy reszketnek a kezeim most is. Nevezzük őt ezután
az ismeretlennek. Rám nézve ismeretlen lesz örökre.

– Tehát találkozott vele ott?

– Engedje rendbeszednem gondolataimat, nagyságos asszonyom; oh, az
borzasztó éjszaka volt; ha visszaemlékezem rá, a szédülés kerülget, de a
düh és kétségbeesés ébren tart. Oh, mennyit áldoztam ez emberért, ez
ördögért! és mennyire elárult!

A pórleány ölébe bocsátva összekulcsolt kezeit, csüggedt tekintetét
földre sülyeszté. Látszott, hogy legelső és legutolsó gondolatja az
volt, hogy szerelmét elárulták.

– De mit terheljem én nagyságodat az én nyomorult bánatommal, a mihez
nagyságodnak semmi köze? hallgassa meg, mi történt? Azon este, én már
nem is tudom, tegnap volt-e vagy tegnapelőtt, mert azóta sem az
éjszakát, sem a nappalt nem különböztettem meg, midőn nagyságod hozzám
jött e szókkal: «Anicza, te szeretsz egy gonosz embert, ki téged
megcsal, azért, hogy egy ártatlan nőt megrontson; én meg akarlak tőle
menteni mindkettőtöket.» Én rögtön nagyságod eltávozása után
fölnyergeltem lovamat, s megindultam a jegesvölgy felé. Az út arra felé
igen rossz és veszedelmes, szerencsére, a hold fenn volt, az könnyített
az ösvényt megtalálnom. A gönczöl már aláfelé volt fordulva, midőn a
völgy fenekére leértem, s a távolból láthatám, hogy a pásztorkunyhó
kicsiny ablaka még most is világít. Az éjjeli baglyok majd kiverték
szemeimet. Abban a völgyben olyan sok lakik, s olyan merészek, hogy az
ember arczát érinti szárnyuk hegye, a mint mellette elcsapkodnak.

– Nem félt ön a vadaktól?

– Azoktól nem, mert velem voltak pisztolyaim és késem; hanem ez a
vérszopó éjszakája volt, ki éjfélkor az erdőkön szokott lappangani, s a
kit kívül alva talál, annak a nyakát kettős fogával megharapja.
Szerencsémre, nem találkoztam vele: – de nem is ijedtem volna meg tőle.

Henriettenek nem jutott eszébe e perczben a felől tudakozódni, hogy ki
az a «vérszopó», a kitől nem félni annyi bátorságot jelent az oláh
leánynál.

– Én még régibb időkből ismerem Mariórát, mikor még atyjánál volt
odahaza. Búcsúra náluk szálltunk sokszor; de a mióta Juon Táre felesége
lett, csak lopva jöhettünk össze néha; akkor is csak úgy, ha én kerestem
fel őtet; mert a szegény sorsú nő soha sem látogatott minket –
gazdagokat.

Odaérve kunyhójához, lovamat békóba tettem s elbocsátottam a gyepre,
azzal bezörgettem ablakán, melyen keresztül nem lehetett látnom,
minthogy üveg helyett az ónkarikákba homályos macskaezüst-darabok vannak
foglalva, miket Juon Táre maga fejtett a hegyek közt.

Marióra megismeré szavamat és sietett kireteszelni az ajtót.

Nagyon örült és nagyon csodálkozott, hogy ez órában látott. Átölelt,
megcsókolt és sírva fakadt, először azt hittem, örömében teszi, azután
azt gondoltam, hogy engem szán; kérdeztem tőle: «valami bajod van?»
Akkor összeszedte magát, letörlé könyeit, s azt felelte: «betegem van».

– Talán gyermeked?

– Nem ő; az ursu!

Engem mintha a vipera csípett volna meg.

– Az ursu beteg?

– Én nem tudom, mi lelte? tegnap óta egyre fekszik; nyög és reszket;
tegnapelőtt még ugrált, bukfenczeket hányt; a Fatia Negra (bocsáss meg
nyelvemnek Domne Zeu!) még játszott vele sokáig.

– Itt járt ő?

– Igen; azt mondá, tehozzád siet.

– Akkor hazudott! Akkor ő volt az, ki a medvét megétette.

Marióra reszketett e szóra és még halaványabb lett, mint volt.

Megragadtam a kezét, s bevontam magammal a kunyhóba; fülébe súgtam,
mindent jól tudok; az átkozott hűtelen lett hozzám a te szebb
szemeidért; nekem megesküdött a napra, neked esküdött a holdra, de te
nem hallgattál rá; te szereted férjedet, s most erejében bízik ott, a
hol a szép szó nem győzött. Megmérgezte a gyáva a házőrző ebet, mint egy
rongyos tolvaj, mint egy nyomorult házfölverő.

– Oh, nagyságos asszonyom! mennyire megvetendő egy férfi, a ki gyáva!

Marióra kis kunyhóját a kürtő alatt lobogó láng világította meg. Egy
hárságy, kecskebőrökkel leterítve, egy palakő-asztal, néhány háromlábú
szék egész butorzata, meg egy szépen kifaragott és kifestett helyes kis
bölcső, a miben a kis gyermek feküdt, apró kövér kezecskéit felhúzva
fejéhez, aludt, mint egy angyal.

A hátulsó szögletben hevert a hű fenevad, puhára vetett mohágyán,
végvonaglásai közt. Folyvást reszketett és nyögött, mint egy hideglelős
ember; megtört szemeit olyan beszédes könyörgéssel emelé föl
gazdasszonyához, mintha szólni akarna hozzá; néha füleit hegyezte,
mintha hallgatóznék, s örvendve szimatolt; tán gazdáját várta haza? tán
még annak akarta utoljára megnyalni kezeit. Szegény állat! úgy
megsajnáltam. Látszott kínos vonaglásaiból, a görcsös rángatódzásból,
mily rettentően szenved, körmei mély rovátkokat hasítottak a kőlapon,
mely a kunyhó hátulját képezi; de mégsem ordított, hogy ne legyen
alkalmatlan, s midőn néha a halálos fájdalom erősen nyögni kényszeríté,
eltemette fejét a feltúrt földbe, s ha vége volt a kínnak, körülnézett;
tán azt nézte: nem ébredt-e föl a gyermek?

– Ez meg fog halni, súgám Mariórának. Nem mertem fenhangon mondani, úgy
képzeltem, mintha ez az állat mindent értene, a mit az emberek egymás
közt beszélnek.

– És akkor eljön a kisértő, ki tudja, hogy egyedül vagy és védtelen.

Elmondék neki mindent, a mit nagyságodtól megtudtam. A nő reszketett,
mint a nyárfalevél. Oh, én pedig úgy éreztem, mint a kinek saját szivét
kell kiszaggatni! Hanem hiszen már vége van; már elmult: most egyébben
telik örömem.

– Hol tanyáz most Juon Táre? kérdezém Mariórától.

– Csak egy órányira innen: a Vále Caprán.

– Hm, oda nem lehet lovon eljutni. Gyalog is elmehetek érte. Addig te
zárkózzál be, oltsd el a tüzet a kürtő alatt s semmi zörgetésre ki ne
nyisd az ajtót, míg mi vissza nem érkezünk.

– Nem úgy, szólt Marióra, ne menj sehova. Ha Juonnak haza kell jönni,
arra van köztünk egy jel. Itt van nálam a havasi kürt; megtanított rá,
hogyan kell rajta fujni, s azt mondá, hogy ha nagy veszélyben volnék,
ezt zendítsem meg, s ő bár milyen messze legyen, meghallja azt, s itthon
terem.

– De most éjszaka van. Talán alszik.

– Juon soha sem alszik éjjel; akkor ébren kell neki lenni és védelmezni
a nyájat.

– S mi lesz ezalatt kecskéivel, ha ott hagyja őket?

– Nem drágább vagyok-e én neki és gyermeke, mint minden gazdasága?

Nem vagyok-e én neki drágább, mint minden gazdasága!

Oh, asszonyom, ha tudná ön, mennyire fájt ezt hallani másnak!

De megkeményítettem szivemet: megfogadtam a keresztúton álló szobornak,
hogy semmi jelenet sem fog meglágyítani; tudtam, hogy nincsen
késedelmezni való idő; mondám Mariórának, hogy rögtön fújja meg a jeladó
pásztorkürtöt. Egy olyan hosszú, kéregből készült tülök az, a minek a
vége fölfelé van hajtva, ha valaki jól tudja fújni, mérföldnyire
elhallik a szava. Marióra gyenge volt hozzá. Máskor talán ő is jobban
bir vele, de most el volt fogulva, valami ült a mellén, a mi lélekzetét
elszorította; a kürt igen gyenge és szakadozott hangot adott.
Hallgatóztunk utána; alig tért vissza belőle a viszhang a szomszéd
hegyek oldaláról. Ezt Juon nem hallotta meg.

– Add ide nekem, én erősebb leszek, mondám neki, pedig engemet is majd
megölt a fájdalom; de én tudok parancsolni magamnak. Ha én azt mondom
szivemnek: ez nem szabad! hát nem szabad. A hogy én a kürtbe fújtam, azt
egy percz mulva épen visszaverte az erdős hegyi viszhang, mintha ott is
volna egy kürtfuvó, néhány pillanat mulva a távol hegyek közül felelt rá
egy másik kürt, mintha ott is volna egy viszhang. Ez Juon válasza volt.
Tehát meghallotta a hivást; most nyugton lehetünk. Félóra mulva, a hogy
ő tud hegyeken, hegyszakadékokon keresztül rohanni, itthon leend. Addig
mi torlaszoljuk el belől a kunyhó ajtaját. Oh, én ismerem jól a Fatia
Negrát (Isten legyen irgalmas bűneimért), tudom, hogy kell ellene
védelmezni mást? bár magamat tudtam volna. Marióra aggódva mondá, hogy
mi fog történni akkor, ha férje későbben érkezik? a rablónak lőfegyverei
vannak.

Én adtam neki tanácsot. Az ajtót elzártuk egy gerendával, a tüzet
eloltottuk a kandallóban, a kis gyermek sírt, Marióra ölébe vette s
elaltatá; a szögletben egy mély, reszketeg sóhajtás hangzott; a hű
vadállat akkor lehelte ki páráját. Én a hű állatot meg tudom siratni,
asszonyom, mint meg tudnám ölni hidegvérrel a hűtlen embert.

Azontúl nem beszéltünk egymással többet, hogy el ne legyen árulva, hogy
Marióra nincs egyedül. Alig mult félóra, midőn a távolból lépések
hangját veheténk ki. Hallgattunk rá; melyik jő? melyikünk előtt
ismerősek e léptek? Én ismertem rájuk. Ez ő volt! ő, a kiért elkárhozám.

Egy miatyánk-mondás alatt ott állt meg az ajtó előtt; koczogtatott rajta
az ujjával; hallottam ismerős hangját: «Marióra, alszol-e?»

– Ébren vagyok, mit akarsz? felelt neki vissza az asszony.

– Bocsáss be, Marióra, nyiss ajtót.

Én súgtam neki, hogy mit mondjon.

– Nem lehet, férjem nincs honn, egyedül vagyok.

– Épen azért bocsáss be, hogy ketten legyünk.

– Hárman lennénk, ismered még az ursut.

– Az ursu azóta megdöglött, szólt kaczagva a rabló odakinn.

– Te ölted meg őt, gonosz! szidá őt Marióra, bár ezt nem én súgtam neki.

A rabló nevetett.

– Nem én, csak a mézes pogácsa.

– Miért tetted azt?

– Mert útamban volt.

– Ki védelmez meg már most engemet?

– Megvédelmezlek én. Elviszlek innen magammal; szép tornyos városba,
veszek neked házat, majorságot, ott úri asszony fogsz lenni.

– Azt nem teheted; van nekem esküdt uram, van neked is esküdt feleséged.

– Esküdt urad, a mikor akarom, meghal, s özvegy leszesz; Aniczával csak
ez álarcz esküdött meg, ezt eldobom, s nem tudja többet, ki voltam?

Oh, asszonyom, azt hittem, a szivem szakad ki e szóra. A ki miatt
fátyollal takartam le szobámban a Szűz Mária-képet, attól azt hallani,
hogy semmije sem enyim, csak lárvája! De nem sírtam.

– Engem is megcsalnál, mint őt megcsaltad, válaszolt neki Marióra.

Ekkor a rabló esküdni kezde, hogy én csaltam őt meg elébb. Rágalmazott;
embereket nevezett meg, a kikkel titkon egyetértek. Oh, az átkozott! Ki
még álmomban sem beszéltem mással, mint ő vele; ki még imádságomban is
csak a szent nőkhöz fordulék, hogy férfi neve az övén kívül ki ne jőjjön
számon!

De folytatni kellett a játékot tovább. Marióra egy gondolatnak nem volt
ura; ő gyámoltalan asszony, ha én nem súgtam fülébe, mit mondjon? nem
tudott neki megfelelni. Mondjad ezt:

– Én félek tőled, mert te rabló vagy; neked nem kell szerelem, neked
csak pénz kell. Miért nem jutott hamarább eszedbe, hogy nekem hizelegj?
Azért jöttél csak, mivel megtudtad, hogy apám itt volt s nekem száz
aranyat ajándékozott, hogy kezdjek vele gazdaságot, ha már ellenére
férjhez mentem; most ezt akarod tőlem elrabolni.

(– De ez nem igaz, súgá nekem Marióra, nekem egy huszasom sincs.)

– Csak te feleld azt, a mit súgok.

A kisértő bosszús lett ez ellenkezésre.

– Balga némber! mit nekem a te száz aranyod? én adok neked tízszer
annyit: ime fogjad; azzal a kis ablaknyiláson az ajtó fölött egy nehéz
erszényt vetett be, mely csörömpölve hullott lábainkhoz. Tele volt
aranynyal. Félrerugtam, úgy utáltam.

– Könnyen beszélsz, szólt erre Marióra, most ide adod, s ha bebocsátlak,
az enyimmel együtt elveszed.

– Esküszöm neked.

– Nem, nem hiszek rabló esküjének. Fegyvereid vannak, nem védhetem magam
ellened. Eredj és akaszd fel puskádat, pisztolyaidat és vadászkésedet
amoda arra a bükkfára, mely száz lépésnyire van a háztól; akkor, ha
fegyvertelenül jösz vissza, elhiszem, hogy nem akarsz megölni s
meghallgatom, a mit beszélsz.

A rabló belement a tőrbe. Hogy megcsaljon két asszonyt, meg hagyta
csalni általuk magát.

– Itt vagyok már most fegyvertelenül, bocsáss be, szólt a kisértő,
miután fegyvereit, a hogy Marióra mondá neki, felaggatá a bükkfára.

Nekünk hosszúra kellett nyujtanunk a beszédet, hogy időt nyerjünk.

«Mondjad neki, hogy elébb tüzet kell gyujtanod, sötétben nem bocsáthatod
be», ezt súgám a nőnek.

A kisértő szenvedélyét e szó csak ingerelte.

– Ráérsz majd azután, meglátom én szép szemeidet a sötétben is, mert
azok még szebben fénylenek a sötétben.

– Tehát olyan szemeim vannak, mint a macskának? feleltetém Mariórával.

– Együgyű bolond! dörmögé magában magyarul a kisértő, melyet Marióra nem
értett, aztán hizelegve mondá neki román nyelven: olyan szemeid vannak,
mint a csillagok.

– De igazán valld meg, hogy szeretsz-e? nem rossz szándékból jösz-e
hozzám? Nem akarod-e kis gyermekem kezét elvágni? a mire szükségük van a
rablóknak, hogy magukat láthatatlanná tegyék.

A kisértő haragba kezdett jönni; vette észre, hogy itt csak az időt
töltetik vele, s most már nyers hangon vágott közbe:

– Asszony, nyiss ajtót, vagy rád töröm erővel!

S öklével olyat ütött az ajtóra, hogy az végig repedt.

– Csitt! fölkeltéd gyermekemet, nem hallod, hogyan sír?

– Tehát bocsáss be szép szerével. Ha önként velem jösz, jó helyre
viszlek, gyermekeddel együtt; úrfi lesz belőle, te pedig úri asszony. Ha
még egy perczig ellenkezel, ajtódat berontom, porontyodat a falhoz vágom
s téged erővel viszlek, a hova nekem tetszik.

Marióra kezeit tördelé s nem hallgatott többé reám, odaveté magát
gyermekére, ki a nagy zajra fölébredve, sírni kezdett. Én kivontam övem
mellől pisztolyomat s oda álltam az ajtó mellé. Ha senki sem, tehát én!

A rabló neki veté vállát az ajtónak s iszonyú erővel feszíté azt befelé;
a deszkák recsegtek bele, s a mint az ajtó közepett volt elreteszelve a
keresztgerendával, egész nyilás támadt már az ajtófél között, úgy
behajlott az ajtó a nyomástól. Ezen a nyiláson keresztül épen a
halántékának irányozva tartám a pisztolyt, nem messzebb, mint egy
arasznyira tőle. Ő igen erős ember; csak még egy erőfeszítés kellett
neki, hogy – halva feküdjék lábaimnál.

… A leány egészen kifáradott e jelenet elmondásában; néhány perczig
elhallgatott, hogy kipihenje magát, mialatt Henriette sápadtan, mint egy
szobor, nézett reá.

Ismét folytatá a leány.

– Ebben a végső pillanatban egy vadállati dühös ordítás hangzott fel a
ház előtt. Az ajtó visszacsapódott helyére s midőn a fölötte levő
ablakhoz ugrottam, már akkor két férfi állt a kunyhó előtt.

Itt volt Juon Táre!

Az nem volt szó, az nem volt beszéd, a mit az első perczben ellenfeléhez
intézett; az egy zsákmányára rohanó dúvad ordítása volt.

Juon Táre igen erős ember: szerencsére, erejéhez igen csendes,
félrevonuló természete van, mert hiszen, ha indulatos volna, ha
korcsmákba járna s ott magát leinná, mindig emberhalállal végződnék a
mulatság. Annál borzasztóbb volt őt e perczben a legdühösebb vadállati
indulat kitörésében látni.

A meglepett kisértő a fára akasztott fegyvereiért akart rohanni, de Juon
egy roppant ugrással utolérte s megragadta kezét.

Ha a Fatia Negra közönséges Isten teremtése volna, egy percz mulva
összezúzott csontokkal kellett volna neki a földön, Juon térdei alatt
heverni; de abban a pillanatban, midőn Juon egyik kezét megragadta, a
rabló szemközt fordult rá s átkapta derékon a pásztort, s birokra kelt
vele.

A hold teljes fényében sütött le a völgybe, tisztán ki lehete venni az
egész küzdést.

A mint Juon Táre azt látta, hogy ellenfele birokra merészkedik vele
kelni, méltóságos nyugalommal engedé derekát átkaroltatni s csendesen
dörmögé: «úgy? tehát te tülekedni akarsz velem, Fatia Negra? ez is jól
van».

Azzal csendesen körülfoná ő is rettentő karjaival ellenfelét, mikkel
képes volt egykor a vele küzdő medvéből kiszorítani a párát s magához
készült őt törni.

Ekkor kezdődött egy olyan borzasztó küzdelem, melyre visszaemlékeznem is
irtózat.

Nincs rettenetesebb, mint mikor két férfi küzd puszta kézzel
életre-halálra.

Juon Táre borzasztó ereje nem volt képes összetörni Fatia Negrát. A
pásztor a sebes jövetelben is kifáradhatott; a rabló pedig ügyes volt,
és aczélrugékonysággal hányt ellent a pásztor tömör erejének.

Majd az egyik, majd a másik bukott féltérdre, de ismét visszapattant; a
pázsit feltúródott dobogó lábaik alatt, vállaikat egymás mellének
feszíték, ökleikkel törték egymás derekát, arczaik egymáshoz voltak
szorítva, úgy, hogy fej fejet ért. Egy-egy perczre megálltak, magukat
kipihenni s olyankor tört hangon egyes kérdéseket intéztek egymáshoz.

– Ki vagy te? mormogá Juon, ki vagy te, a ki Juon Táre kezének
ellenállni tudsz? Ki vagy te, a kivel Juon Táre egy szóra nem bir?

– Mit akarsz? bolond! dörmögé vissza a rabló. Az a kétszáz arany
csábított-e el, a mi fejemre van téve, azért akarsz elfogni? Én adok
neked ötöt, bocsáss el.

– De nem bocsátlak el; nem kell nekem sem a te aranyod, sem az urak
aranya. Nekem csak a te veszedelmed kell. Ebből a kézből ki nem
szabadulsz, ha háromszor ördög vagy is.

– Majd meglássuk.

S ismét újra kezdődött a tusa; mind a két férfi erejét megfeszítve,
küzdött vítársa ellen; a Fatia Negráról rongyokban repedezett le az
öltöny, vállaiból csurgott alá a vér, a hogy Juon éles fogaival, mint
egy fenevad beleharapott; nem szóltak a küzdés alatt, csak erős
lélekzetük hangzott, mint két vadkan hörgése, a mint egymást alá s
fölhurczolták a gyepen, s a földrengető dobbanások.

Nekem erővel kelle visszatartanom Mariórát, hogy férjének segítségére ne
rohanjon; az őt zavarba hozta volna; aztán meg – nem is akartam.
Végezzék azt a férfiak. Egymásnak termettek; egyik sem rosszabb, mint a
másik.

– Te még most is szereted a Fatia Negrát, szólt közbe Henriette
szomorún.

A leány arcza kipirult.

– Szeretem és épen azért hal meg.

– Olyan volt ő ebben az órában, mint egy tündér, a ki egy óriással
harczol. Emez félfejjel magasabb, mint ő; karjai mint egy cserfaág, oly
izmosak; ő pedig sokkal karcsúbb; de minden izma olyan, mintha aczélból
volna; ahárhová hányta-vetette őt az óriási ellenfél, mindenütt talpra
esett, s soha sem birta amaz kitépni karját az ő szorításai alól, soha
sem birta fejét kiszabadítani öleléséből; hanem sokszor maga is félig
elbukott vele, s aztán térdeiken fetrengve küzdtek, összebonyolult
tagokkal, mint egy elválhatatlan vonagló tömeg.

– Hadd lássam meg ismeretlen pofádat! hörgé, egy pillanatra egész
erejével rávetve magát Juon a fekete álarczosra, hadd tépem le
maskarádat, ördög, s fogaival közel akart férkőzni ellenfele képéhez,
hogy az álarczot lemarczangolja.

A Fatia Negrát e szándék rettentő dühbe hozta; most már ő is ordítani
kezdett, mint egy megsebzett medve, mely a vadászszal küzd; ez nem
viadal volt többé, hanem marczangolás, a küzdők messzire eldulakodtak
már a kunyhótól; hörgésük, vad ordításuk hangja betölté a néma ligetet;
mi benn a kunyhóban jól láttuk, hogy közelednek egyre birkózás közben
egy meredek örvény széléhez, mely több ölnyi mélyen sülyed alá, ennek
aljában ered a kis hegyi patak.

– Vigyázz, Juon! sikolta Marióra kétségbeesetten, hangját nem hallotta
az meg; mindkettő siket volt már és vak; következő pillanatban Juon
egyet csóvált ellenfelén s azzal egyszerre mind a ketten hanyatthomlok
lebuktak a mélységbe.

Mi kirohantunk utánuk! a mélység párkányára érve, az egyik alakot
mozdulatlanul elterülve láttuk a patak sziklái között, a másik sántítva
vergődött ki a tulsó partra.

Ez a másik a Fatia Negra volt.

– Juon meghalt? kérdé ijedten Henriette.

– Nem; csak elkábult az eséstől; ő esett alul, amaz felül; de az is
megszenvedhetett, látszott nehéz haladásából, hogy meg van zúzva; oly
terhesen tudott a partra felkapaszkodni.

A míg ő a tulsó partra felmászott, a míg Marióra zokogva és sikoltozva
rohant le elkábult férjéhez, annak alélt tetemét vonszolva ki ölében a
patak vizéből, addig én levevém a bükkfáról Fatia Negra odaakasztott
kétcsövű fegyverét s arczomhoz emeltem azt. Előttem a fehér sziklán, a
mint a hold reá sütött, olyan jó czélpont volt egy nehézkesen kapaszkodó
fekete alak; a cső hegye épen neki volt irányozva szépen; bizonyos volt,
hogy eltalálom. Aztán elgondoltam, hogy milyen nagyon szerettem én őt
valaha, s azzal lebocsátám a fegyvert és elhajítottam magamtól.

A leány elhallgatott és eltakarta mindkét kezével szemeit és sokáig nem
vette le azokat orczájáról.

– Ön sír, szólt részvevőleg odahajolva hozzá Henriette s finom fehér
kezét a fáta gömbölyű vállára helyezé.

– Nem sirok, mondá ez, és a könycseppek összeszorított ujjai közt
szivárogtak át.

Azután hirtelen felállt, levette kezeit arczáról, s halvány arczát
Henriette felé fordítva, hideg, száraz hangon mondá:

– Utoljára volt ez, nagyságos asszonyom. Gyönge vagyok; azt mondják,
azért, mert némber vagyok. De meg fogják tudni, hogy ez nem igaz. Oh,
igen sokan fognak én rám fogcsikorgatva emlékezni, a kik könyökkel odább
taszítottak s azt mondták: eredj, te némber! Átkozódva fogják
megvallani, hogy egy megsértett asszony keze rettenetesebb, mint egy
egész ország férfiáé. Ne féljen, asszonyom, a mit megigértem, megteszem.
Ön velem rettenetes jót tett, ön felfedezte előttem, hogy meg vagyok
csalva; ezt én önnek meg fogom szolgálni; előre nem mondhatom meg, hogy
miként? mert azt nem szabad megtudni senkinek; de a mit igértem, azt
beváltom. Meglehet, hogy én magam is belehalok; de az mindegy. Most
Isten áldja meg önt, nagyságos asszonyom; aludjék csendesen.

– Csak nem gondol arra, hogy haza menjen ily késő éjszaka?

– Haza nem megyek, de valahová megyek, annyi bizonyos. Mit nekem az
éjszaka? Nem jöhet én elém olyan kisértet sehonnan, a milyennél
szörnyűbb itt belül, szívem fenekén lakik. Ha attól, a mit magam ez
órában kigondoltam, meg nem ijedek, meg nem ijeszthet a koporsók semmi
szelleme többé. Isten áldja meg önt. Én nagyon szerencsétlen vagyok; de
azért az Isten áldja meg önt mégis. Majd fog még felőlem hallani
nemsokára igen sokat.

A fáta szép szeliden kezet csókolt Henriettenek, s erőltetett szilárd
léptekkel távozott el a szobából. Henriette egészen el volt kábulva a
hallottaktól; elmélázva nézett maga elé s végig gondolta a
rémjeleneteket; majd elülről utoljáig, majd a végjelenetről visszafelé;
majd vádolta, majd igazolá magát. Majd szemére veté magának: hogy mi
jogon tépte szét e nyomorult leány boldogságát? majd kimenté lelkét ama
másik nő üdvének megőrzésével; valami hideg hang azt suttogá mindezeken
keresztül, hogy saját szíve van itten érdekelve: önérdeke az, mely e
hozzá idegen lények fájdalmai- és szenvedéseibe avatkozni kényszerité.
Életkérdés ránézve az: ki küldte neki ama fekete ékszert? s mi kapocs
van a rabló utált keze s az ő csillagtávolban élő első és utolsó
szerelmének tárgya között? Ezt, ezt megfejteni az ő feladata!

Ez a halovány, gyermeteg arcz, ezek a gyönge, finom kezek, vas
következetességgel intéznek egy előlük meg nem menekülhető sorstervet; –
ők maguk sem tudják azt talán.



MIKOR A GAZDAG EMBER HALNI KÉSZÜL.

Egyszer csak az a hír lep meg bennünket, hogy Lapussa Demeter úr súlyos
beteg lett.

Tulajdonképen nem a betegség teszi híressé e tényt, mint inkább az öreg
úr közbeszéddé vált furcsaságai, ki úgy látszik, hogy most akar még csak
sokat beszéltetni rigolyáiról, s haldokló ágyán kiván a közelállók
boszantására, a távol állóknak pedig különös mulattatására szolgálni.

Általános elgyengülés a baja; a min bizony senki sem segíthet többé s a
minek valószinűleg egy jótékony tüdőszélhüdés fog véget vetni.

A világ minden orvosa zaklatva van miatta.

A pestiek nem elégségesek neki: azokat is rendre fellármáztatja ugyan,
éjfélben és hajnali álmukban; ki mikor ebédelni szokott, akkor ragadja
ki családja köréből és a leveses tál mellől; consiliumot tartat maga
fölött, minden nap kétszer; irat velük recipéket majd külön, majd
collektiv noták alakjában, azokat felolvastatja magának, megkérdi,
melyik ingredenczia miféle hatásra való; miféle organumba kell annak
belémenni? s aztán beleokoskodik a dologba, észrevételeket tesz rá;
kivánja ezt vagy amazt kitörültetni belőle és mást iratni helyébe; néha
megteszi, hogy kétféle orvosságot összeönt és úgy szedi; attól
természetesen még rosszabbul lesz; akkor szidja az orvosokat, hogy
erővel meg akarják ölni s utánuk vagdalja a decoctumos üvegeket; Lőrincz
doktort, a házi orvost már egyszer meg is akarta lőni; szerencse, hogy
nem volt mivel; azt mondta neki, hogy «charlatán». Ez a szó pedig olyan
szó, a mitől egy doktorban minden csepp vér epévé válik. «Igenis!
charlatán az úr, mert még azt sem tudja, mi betegségem van!» – «De
igenis, hogy tudom!» – «No hát mondja, ha tudja.» – «Őrültség!» ordítá a
doktor s becsapta maga után az ajtót; szegény doktor maga is sárgaságba
esett e jelenet után s többé azért a házért sem ment volna le Demeter úr
fölött consiliumot tartani.

Egy napon az jutott eszébe, hogy Sipos úrral irasson Margarinak. Más
emberben nem bízott már, csak az ügyvédben. Azt a furcsa indítványt
tette Margarinak, hogy jőjjön vissza Hidvárról; ötvenezer forintot fizet
neki, ha elvállalja azt a hivatalt, miszerint minden megkészített
gyógyszerből előbb ő vegyen be egy kanállal, hogy így annak hatását
experimentálhassa elébb – in anima vili.

Sipos úrnak volt annyi esze, hogy ezt a levelet megirta ugyan, de el nem
küldte, hanem megmutatta Lángainénak, ki azt fejcsóválva vette magához.
Bizony különös ember az öreg úr.

Majd meg mindenféle arcanumokat hordatott rakásra, a mit csak
reklámokban olvasott, vagy pletykaképen hallott: mindenről segítő
labdacsokat, három nap alatt megifjító tinkturákat, azokat sorba rakta
maga elé az asztalra, de hozzájok nyúlni nem mert, kivéve azokat, a
miket kivülről kellett a bőrére kenni.

Engedte magának igen sokba kerülni a gyógyítást. Valaki azt tanácsolta
neki, hogy tiszta pezsgőben fürödjék; minden fürdője belekerült ezer
forintba. Nem sokalta.

Egyszer azt olvasta valami hirlapban, hogy Párisban van egy szerecsen
orvos, a ki csodakúrákat visz véghez az embereken; jelesül kaucsukkal
egészen új tüdőt tud az embernek csinálni. Nem hagyott addig békét az
ügyvivőjének, a míg az nem irt egy párisi üzletbarátnak, hogy ezt a
szerecsen doktort minden áron meg kell szerezni a nagyságos úr számára,
kerüljön bár fele vagyonába, s ha őt szerencsésen kigyógyítja mostani
bajából, ötszázezer forintot biztosít számára.

Nem lehetett vele megértetni, hogy ez az egész csodaműtő nem egyéb, mint
hirlapi kacsa.

Szerencséjére a fekete orvos akkorra megszökött Párisból, kisülvén
felőle, hogy kenyérgalacsinokat árul drága pénzért, csodalabdacsok
gyanánt.

Rettenetes volt a beteg úr körül akármiféle minőségben megmaradni érző
lénynek. Még János úr is csak a fejét dugta be az ajtón, úgy
kérdezősködött koronkint egészsége mintléte felől, Makszikát pedig épen
elzárták előle, nehogy a kis bolond megbántsa valamivel a nagytátit s az
egész családot kitagadja miatta; mert kitelik tőle.

Egyedül Lángainé volt, a ki Demeter úr szeszélyeit rendületlenül ki
birta állani. Éjjel, nappal, soha el nem hagyá a beteg szobáját. Ott ült
a pamlagon és irt. Naplót vezetett. Miről vezetett naplót? Demeter úr
betegsége felől; annak minden phásisait feljegyzé komolyan, figyelmesen
s midőn jöttek az orvosok, felolvasá előttük, mi történt? mit kivánt?
miket mondott a beteg? hányféle változás történt rajta? az orvosok
komoly képet csináltak hozzá, s nem győzték eléggé bámulni a delnő
türelmét, ki nem resteli egy hypochondriacus agonia minden képtelen
tüneményét számbavenni s az orvosi tudományt dühbe hozni vele.

Demeter úr mégsem volt megelégedve Lángainéval. Csak azért ápolja őt
ilyen híven, azért szorgalmatoskodik, mert nagyon jól tudja, hogy
Demeter úr új végrendeletet kiván tenni, a miben őt jelentékenyen
megrövidíti. Nem használ semmit a nyájaskodás. A mit az öreg ember
föltett magában, abból őt ki nem téríti semmi kedveskedő arcz.

Mikor az este közelget, csípdelőzve szól leányához:

– Nos, miért nem mégy hát szinházba? máskor is elmentél, máskor is itt
hagytál. Azt hiszed, hogy olyan rosszul vagyok már? Kedveskedel most
ugy-e? mert azt gondolod, hogy már meg kell halnom, mert félsz tőlem?
Pedig az mind nem használ semmit. Most már késő minden. Korábban
kezdtétek volna. Te és azok a másikok. Azok a rosszak. No majd
megemlegettek engem. Eredj kérlek a szinházba! Nagyon szép darabot
adnak.

Lángainé soha sem szólt szavaira semmit. Hallgatott nyugodt alázattal;
csak akkor szólt néha beszédébe, mikor a beteg az orvosok ellen
zúgolódott. Ő is segített neki azokat szidni.

Hanem ez mind nem használt semmit. Demeter úr azért egy napon mégis csak
magához hivatta Sipos urat, hogy tegyen fel új végrendeletet s
semmisítse meg a régit.

Mikor ezt megtudta Lángainé, megtörte eddigi hallgatását.

– Atyus; te új végrendeletet akarsz tenni?

– Aggódol magad miatt, ugy-e? szólt az ágyban fekvő beteg, sápadt arcza
vonagló redőit gúnyra fintorítva.

– Nem magamért, mert én férjem után tisztességesen el vagyok látva,
hanem megholt hugom gyermekei miatt; tudod, hogy azt igértem neki, hogy
úgy fogok rájuk gondot viselni, mintha saját gyermekeim volnának.

– No hát csak viselj rájuk gondot, mert én nem viselek, én nem igértem
semmit.

– Úgy szólsz, mintha nem volnál öregatyjuk.

– Ők viselik úgy magukat, mintha nem volnának unokáim. Irt-e hozzám
azóta csak egy sort is az leány, a mióta Pestről elvitték, csak egy
«csókolom kezedet» a férje levelében? úgy tesz, mintha rá nézve a
világon sem volnék. Nem hetek óta vagyok-e már rosszul? fekszem,
halálomon vagyok; te ezt bizonyosan megirtad neki; de ő nem sietett ide;
oh kisebb gondja is nagyobb annál.

– Te nem vagy halálos beteg, atyus, csak képzelődöl; meg fogsz még
bizonyosan gyógyulni; de Henriette azért mégis bizonyosan itt volna már
ezóta, mert én tudattam vele, hogy változásod van, ha saját beteg férjét
nem kellene őriznie otthon, a kit vadászaton a medve nagyon
összeroncsolt.

Az öreg valami olyan kaczagáshoz hasonló hangokat hallatott:

– Úgy! Férjét? Vadászaton? Medve? A hű feleség! Nagyon derék. Tehát
megtépte a medve a vadászaton s ő azt őrzi most otthon? Nagyon szereti a
férjét ugy-e bár? No hát felelj: nagyon szereti-e a férjét?

– Azt te tudhatod jobban, szólt Lángainé vállat vonva.

Az öreg, sovány kezét kiemelve a takaró alól, száraz mutató ujjával
taktust ütve, mondá:

– És mégis száz perczenttel jobban szereti, mint az öregapját; mert
betegségében inkább nála marad.

– Én azonban minden órán várom megérkeztét.

– No, én meglehet, hogy nem fogok rá várni a meghalással.

– De hát addig is, míg megérkeznék, miért nem akarod fitestvérét
elfogadni?

– Kit? azt a semmirevalót? azt a minden iskolából kicsapott korhely
gézengúzt? azt a postillion d’amourt? azt eresszem én magam elé? Nem
iszom én mérget eleget ebből a sok orvosságos üvegből kanálszámra? még
az kellene, hogy egy vederrel hajtsak föl egyszerre; hisz az a ficzkó
képes nekem olyanokat mondani, hogy a guta rögtön megüt: hisz az egész
patikában nem tartanak fekete üvegekben lepecsételve, hármas zár alatt
olyan gyilkoló essentiát, mint a milyent ez a kölyök a két szemében
hordoz; hiszen úgy tud rám nézni velük, hogy a májamat metszi a nézése.
Előmbe ne bocsásd!

– Pedig ő mindennap itt könyörög nálam, hogy békítselek ki iránta.

Ez ugyan csupán kegyes hazugság volt Lángainétól Kálmán javára, a ki ezt
épen nem cselekedte, sőt inkább igen nagy rábeszélésébe került
Lángainénak a fiut annyira vinni, hogy nagyapja házához elcsalja a
nevelőintézetből.

– Tehát könyörög, hogy béküljek ki? szólt kegyetlen elégültséggel
Demeter; no lám, a kis rebellis. A lázadók kegyelemért esdekelnek. Mit
gondolsz, vajjon kapna-e kegyelmet?

– Minthogy a te jóságodtól függ, én bizton remélem.

– Tehát te jó embernek ismersz engem? ej, ej, ej, én azt hittem, hogy te
engem valami gonoszkodó hegyi ördögnek tartasz. Bizonyosan
megváltozhattam egy néhány nap alatt. No majd meglássuk. Itt van ugy-e
most is az a derék fiatal ember? Elkészítetted előre, hogyan viselje
magát? szájába rágtad jól, hogy mit mondjon? vettél neki tisztességes
ruhákat, hogy szokás szerint rongyosan ne jőjjön elém? még tán a haját
is megnyirattad, minthogy én nem szeretem azt a lompos parókát a fején.
No jól van: nem bánom, ereszd be, ha itt van; hanem előre is
biztosítalak róla, hogy én kemény és száraz ember vagyok. Engem nem
lehet könyhullatásokkal megtölteni, mint a szivacsot, én nem vagyok
spongyia. Tőlem nem lehet egy óra alatt kicsakarni azt, a mit én hónapok
alatt jól elzártam, s a mit én föltettem magamban, abban engemet semmi
theatrecoup meg nem ingat.

– Csak nem gondolod?…

– De igen is, gondolom. Azt gondolom, a mit te nagyon jól tudsz. Akarom,
hogy a kik életemben fel sem vették haragomat, halálom után sírjanak
miatta, akarom, hogy még a kriptából is kinyúljon ez az én nehéz kezem s
érezzék annak ütését akkor is, mikor én azt meg sem mozdítom többé; hogy
odajőjjenek sírni és kezeiket tördelni a sírbolt-ajtó elé; a midőn én
épen úgy nem fogok rájuk hallgatni, mint nem hallgatok most.

– Oh te hallgatni fogsz rájuk. Kegyetlenebbnek mondod magadat, mint a
milyen vagy. Én tudom, hogy nem fogod unokáidat szerencsétlenekké tenni.

Lángainé annyira vitte magát, hogy még kezet is csókolt az öregnek, a
min az gúnyosan mosolygott.

– No, eredj, hozd elő azt a fiut; majd meglátod, milyen nagyon fogunk
örülni, ha látjuk egymást.

Lángainé megköszönte Demeternek ezt a kegyet s kiment saját szobájába, a
hol már várakoztatta Kálmánt, kit rögtön hivatott, a mint Sipos által
megtudta, hogy atyja új végrendeletet akar tenni.

– Aztán édes Kálmánom, csak szelid légy; ne nézz olyan vadul öreg
atyádra; ne felelj neki, ha dorgál; tudod, hogy ő öreg ember és beteg,
azért nagyon ingerült; az öreget és beteg embert minden jóravaló lélek
kimélni szokta; azok iránt türelmesnek, alázatosnak kell lenni. Ne mondj
neki, bár mit mond is, semmi egyebet, mint azt, hogy bocsásson meg,
ezután jó fogsz lenni: borulj oda eléje és csókold meg kezét; kérjed,
hogy ne haragudjék rád, engedjen itt maradnod. Gondold meg, édes
Kálmánom, hogy magadviseletétől függ nemcsak a saját jövendőd, hanem
Henriette testvéredé is.

A fiu nagyot sóhajtott: «szegény Henriette!» s azzal engedte magát
nénjétől bevezettetni.

Lángainé egy cseppet sem volt meglepetve, midőn visszatértekor már ott
találta atyja szobájában János urat. Bizonyosan Demeter úr maga hivatta
őt oda. Hiszen hadd legyen hát ő is ott.

Odavezette kis öcscsét Demeter úr ágyához s ott vállára téve kezét,
csendesen térdre nyomta őt; a gyermek megragadta nagyatyja kezét és
elkezdett zokogni.

Demeter úr ingerkedő kedélylyel hunyorga rá:

– Ki ez az ifju úr? nem ismerem ezt az ifju urat. Vajjon ki lehet ő?

– Látod; – Kálmán úrfi, szólt bele János, mintha komolyan kellene erre a
kérdésre felelni.

– Ez volna itt Kálmán úrfi? ez az én unokafiacskám? oh dehogy! Nem
szokott az én előttem térdepelni, nem szokta az az én kezemet
csókolgatni: bizonyosan valami árvagyermeket öltöztettek fel az ő
ruhájába, azt tanították be helyette. Mutassa csak az orczáját.

Azzal felemelve a gyermek állát, annak könyektől eláradt szemeibe
tekinte.

– De bizony, úgy látszik, hogy mégis ő az. No hát úrfi, hadd halljuk,
miért jöttél ide? Mire tanított be Lángainé nagynénéd? Versben van, vagy
prózában? Diákul van, vagy francziául? Kezdj hát hozzá.

A gyermeknek természetesen semmi sem volt betanítva, nem is tudott volna
felelni a sírás miatt.

– Ej, hát már az elején belesültél? Nos, segítsd ki, nénje; kezd el neki
az első szót, talán majd beletalál aztán.

– Ugyan atyám, hogy lehetsz egy gyermekhez olyan kegyetlen? szólt közbe
Lángainé, ki szokott hidegvérűségét kezdé elveszteni.

– Hát miért nem beszél? ő jött, nem én hivattam. Mit akar?

– Azt akarja, hogy bocsáss meg neki, hogy fogadd őt vissza a házhoz,
hogy szeresd őt, úgy mint minket többieket szeretsz.

– Te most hazudsz; ezt ő nem akarja. Sőt inkább szabad akar lenni, mint
a madár, a kinek senki sem parancsol, kóborolni a világban, alkalmatlan
parancsoló nélkül; maga ura akar lenni. Rokonainak jó hírt, nevet
szerezni! Ez az ő óhajtása. Ugy-e bár azt akarod nekem mondani? Felelj
hát, mert azt hiszem, hogy megnémultál.

A fiu erőt vett magán, letörlé könyeit s elfojtott hangját szóra
erőltetve, ezt mondá:

– Azért jöttem, hogy ne büntesd miattam Henriettet.

– Ahán! Látjátok? ő nem magáért jött könyörögni. Ő nagy úr; ő nem
ereszkedik le a maga érdekében könyörögni; ő csak másokért esedezik.
Tudtam én, hogy az én Kálmán unokámnak semmire sincs szüksége. Néki még
csak a haldokló nagyapa áldása sem kell. Szégyen volna neki érte
megalázni magát.

Lángainé vette észre a gyermek égni kezdő szemeiből, hogy ez a jelenet
rosszul fog végződni s most már azon lett volna, hogy eltávolítsa őt
onnan; azonban Demeter úr meggátolá.

– Már most csak maradjon itt, már most majd én akarok vele beszélni. Ha
ő neki nincs hozzám több mondani valója, – van nekem. Tehát kedves szép
unokám, tudod-e, hogy honnan terem a puha kenyér? Mit gondolsz, ha egy
ruha leszakad rólad, honnan kerül elő a másik? Azt pénzért adják. S
kitől jön elő az a pénz? Az égből hull-e az, mint a manna? mit gondolsz?

A fiu összeharapta ajkait és többé nem sírt; de annál jobban pirult.

– Van-e neked valahol kapitálisod, a miből majd megélhetsz, ha én
meghalok és rólad el találok felejtkezni? Tudsz-e valami mesterséget,
mi? vagy koldulni fogsz, he?

Lángainé nem mert közbeszólni; jobban félt, mint a hogy fájt neki e
jelenet.

– Mert azt korántse gondold, hogy én nekem kötelességem a te
korhelységedet megjutalmazni, s módot szolgáltatni annak folytatására;
oh épen nem; én szabadon rendelkezem mindenemmel; – ha tetszik,
egyenlően felosztom, ha nem tetszik, a legérdemesebbnek adom, s ha
akarom, kiosztom a koldusok között.

A gyermek könnyedén vállat vont; az öreg úr figyelmét nem kerülte az ki.

– Vagy talán azt gondolod, hogy az apádról maradt rád valamid? Igen, egy
csomó fizetetlen adósság. Apád épen olyan haszontalan korhely volt, mint
te, ki anyádat akaratom ellen szökteté el, mint egy tolvaj.

Kálmán, mint a kigyómarta, szökött fel e szóra; ajka elkékült és arcza
elsápadt. Nem látott most már semmit maga előtt, nem hallgatott most már
senkire. Rikácsoló hangon kiálta:

– Apámat ne bántsd! mert az nem bántott téged. Tartsd meg mindenedet;
add, a kinek akarod; én nem kérem semmidet; de te se bántsd az én
szegény apám, anyám becsületes nevét.

– Kálmán! az Istenért! suttogá Lángainé.

– Hallod, hallod! szólt ravaszkodva az öreg úr. Megjött neki a szava!
Most beszél ez az igazi hangján.

– Igaz! Nem akarok hozzád jönni; sem palotádba, sem temetődbe. Nem
akarok enni panaszos kenyeredből! Elmegyek tőled és soha sem jövök
vissza. Koldus fia vagyok: magam is az lehetek. Koldulni fogok az
utczaszegleten meg házról-házra; de nem ti tőletek – nyomorult gazdagok!

Lángainé meg volt rettenve; az öreg úr egy perczre elmeredt szemekkel,
nyitott szájjal esett vissza vánkosai közé; csak János úr hitte, hogy
meg tud felelni e rakonczátlan kölyöknek. Hirtelen két hosszú lépéssel
előtámadt a kandalló mellől s neki ment Kálmánnak azon atyafiságos
szándékkal, hogy majd felpofozza.

– Ejnye, te semmirevaló gaz suhancz, még a tátit és minket insultálni
mersz?

Kálmán úrfi azonban hirtelen felkapott Lángainé asztaláról egy nyitott
peniczilust s szembe állva hórihorgas nagybátyjának, fogcsikorgatva
kiálta rá:

– Hozzám ne nyúlj, te hosszúlábú hóhér, mert úgy ütöm a hasadba ezt a
kést, hogy rögtön meghalsz.

János úr úgy megijedt e szóra, hogy azt sem tudta, melyik lábával lépjen
előbb hátrafelé? Valóban, ez nem volt tréfa. Az ember sokat risquirozott
volna a támadás által.

Azzal Kálmán, használva az egérutat, hirtelen kiiramodott az ajtón s azt
bevágta maga után. Az elhagyott szobából dühös csengetés hangzott utána.

A csengetésre előrohanó pitvarnok az előszobában találkozott az úrfival.
Kálmán megszólítá:

– Ugyan édes György, adjon egy darab kenyeret, mert mától fogva nem
tudom, hogy mit fogok enni?

Odabenn még dühösebben csengettek.

– Mindjárt jövök úrfi, várjon meg a kapu alatt; szaladnom kell, nem
tudom, mi baj van megint odabenn?

Azzal futott az inas a szobába.

Demeter úr félig fennült az ágyában, a hálósipkája félre volt csapva a
fejében, mint egy részeg embernek; ordítozott, a hogy torkán kifért:

– Segítség, gyilkosság! Fogjátok meg az orgyilkost! György, rohanj
utána; veresd vasra, vitesd a vármegye házához; kiálts politzeyt! Fogd
el. Eredj. Rohanj!

A komornyik azt mondta az öreg úrnak, hogy «igen is». S azzal kiment a
szobából; a szemközt jövő Siposnak, ki hallotta a lármát az ajtón kívül,
néma jelekkel mutatá, hogy az öreg úr meg van egy kicsit háborodva,
azzal sietett le a lépcsőn, az úrfit keresve. Az pedig, hogy Sipos észre
ne vegye, elbujt az orosz kémény szeleltető odujába, onnan várta be a
további eseményeket.

A pitvarnok fütyörészve jött a lépcsőn alá, látni való volt, hogy ez nem
gyilkoskergetésben fárad, Kálmán szépen előjött az oduból.

György fejét csóválta nagyon.

– Ej, ej, mit csinált már az úrfi megint? No no no, csak nem kell
szeleskedni; ihol van három huszas, fogja; de aztán szépen visszamenjen
a nevelőbe, valami bolondot ne csináljon.

Míg ott beszélt Kálmánnal, két-három inas rohant, ugrált alá a
lépcsőkön, a házi úr «gyilkos» kiáltásaira; a kapu alatt a komornyik
mindeniket megállítá s bemutatá nekik a kergetett gyilkost, Kálmán
úrfit; a min aztán valamennyien nagyon nevettek, a nagyszakállú kapussal
együtt.

Kálmán úrfit ereszték szélnek.

A pitvarnok aztán visszatért Demeter úrhoz s nagyon serényen előadá,
hogy az úrfi mindnyájokon keresztül törte magát; két városi hajdut, a
kik fel akarták tartóztatni, elgázolt; egy lovas pandur utána nyargalt,
de az úrfi olyan gyorsan szaladt, hogy nem érte utol stb. stb.

Azután csendesség lett a szobában. Jelen volt ott Demeteren kívül fia
János, leánya Lángainé és az ügyvéd, Sipos.

Sok ideig nem törte meg senki a hallgatást.

Végre Demeter úr, indulataiból epés nyugalmába visszatérve, leányához
fordult:

– Nos, beszélj hát még valamit. Tudsz-e még valami jót?

Lángainé hallgatott.

– Tessék az iróasztalhoz ülni, tekintetes úr; inte most Demeter az
ügyvédnek. Visszahozta kegyed a régi végrendeletemet?

– Itt van; szólt tompa hangon az ügyész s átnyújtá a zsebéből kivont
iratot.

Azt pedig Demeter úr megfogá száraz ujjaival s nagy elégtételtevéssel
elhasítá kétfelé, és azután minden darabot ismét kétfelé, míg az egész
harminczkét darabra volt eltépve, akkor az egész laskává tépett
iratromladékot egy tálczára tevé és János úrra bizta, hogy vesse azt
azon módon a kandallóba, még egy csücske se maradjon belőle.

– És most tessék másikat irni, fiskális úr; ha majd le lesz tisztázva,
hozzon azután öt tanút, a kik előttemezzék.

Most Lángainé bátorságot vett magának közbeszólani.

– Kérlek atyám, engedj meg egy szót; – nem akarok azért a rossz fiuért
többé neked alkalmatlankodni, nincs egy szó mentségem is számára, ő
megjavíthatlan; a mit keres magának, azt megtalálja; de Henriettért
kérlek.

Demeter úr nem engedé tovább beszélni.

– Henriettért ugy-e? Mivel jobb ő, mint az öcscse? Azt hiszed, hogy
engem bolonddá lehet tartani? óh én vén róka vagyok már ahhoz, hogy
ilyen világos kelepczébe belépjek. Tán nem világos előttem, hogy ha én
Henriettenek egy félmilliócskát hagyományozok, Kálmánt pedig kitagadom,
hát ő rögtön megosztja testvérével, a mit neki hagytam; óh mert ez
nagyon gonosz szivű leány; ismerem a rossz szivét. Nem! én rajtam nem
fognak kaczagni halálom után.

Lángainé összekulcsolt kezekkel kérte:

– Atyám, gondold meg az Istenért azt a helyzetet, a mibe jönni kell e
szegény leánynak, a kit férjhez adtál erővel egy emberhez, a kit nem
szeretett s a ki őt elvette azért, mert tégedet gazdagnak ismert.
Micsoda elátkozott élete fog ennek lenni azon ember mellett, ha te
kitagadod őt vagyonodból; ha azon ember kegyelmére kell szorulva lennie,
a ki csak jövendő örökségeért volt hozzá hizelgő…

– Az a jó! felelt rá kegyetlenül a beteg ember. Legyen megbüntetve
kétszeresen, a miért ellenem föl mert lázadni. A mit felhoztál, az csak
egygyel több ok arra, hogy azt tegyem, a mit régóta elhatároztam.
Kaczagnom kell, ha elgondolom, milyen szemekkel fognak egymásra nézni,
Hátszegi uram és Henriette asszony, ha ezt megtudják.

Még János is beleszólt:

– Hátszegi is megérdemli ezt a büntetést: ő is megbántott minket.

Lángainé nem ügyelt most arra, a mit János beszél, hanem a végső
kétségbeesés elhatározásával lépett atyja ágyához és térdreborult
előtte.

– Atyám! a mindenható Isten irgalmára kérlek; lelked üdvére, menybéli
boldogságodra: légy kegyelmes szivű ez órában unokáid iránt; gondolj
reá, hogy találkozni fogsz ott – a túlvilágon meghalt testvérünk szomorú
lelkével s az kérdezni fogja tőled: mit tettél árva gyermekeimmel?

Sipos úrnak úgy fájt ez a jelenet, hogy nem állhatta tovább; fölkelt és
kiment a szobából és odakinn könyeit kezdé törülgetni.

De nem indult meg e szavakon a beteg ember, vagy még inkább haragra
indult rajtuk.

– Kelj fel innen és ne játszál én előttem komédiát; az én házam nem
theatrum. Gondolj te csupán saját bajodra. Azt gondolod, te neked
nincsen semmid a rováson? Azt gondolod, hogy én feledékeny eszű vagyok?
– ne áltasd magadat azzal; rovásra van irva minden, a mivel valaha
megbántottál; itt a fekete könyv, a mibe azt mindig följegyeztem, a
fejem alatt; rajta háltam, nem felejtettem el belőle semmit, s mikor az
összeszámolásra kerül a sor, benne lesz a számodásodban minden görbe
nézés, minden büszke mondás, a mivel engem évek óta keseríteni akartál;
és azoknak, hidd el nekem, nagyon nagy ára lesz téve. Aggódjál te saját
magad miatt! Azt gondolod, kiengeszteltél azokkal az itt töltött
éjszakákkal, mikben az álmot megtagadva szemeidtől, ágyam előtt ültél? –
azt gondolod, beszámítom ezt a buzgó ápolást, a mivel hetek óta magadat
gyötröd? Semmibe sem veszem azt. Ismerem a gondolataidat s túljárok
rajtok. Két heti alázat nem vásárol meg tíz esztendei büszkeséget nálam.
Hidegvérű emberre találsz bennem, a kit még halálos ágyán sem csal meg
senki! És most hallgass. Szót ne emelj többet azok mellett, a kikre
nekem méltó haragom van, mert ha még egyetlen sóhajtással utamba mersz
állani, hogy őket meg ne büntessem, te is abban a sorsban fogsz
részesülni, a miben ők!

Lángainé régóta felállt már, nem térdepelt többé.

Arczának régi feszes büszkeségét visszavette ismét; félig lecsukott
pillái alól Demeter úrra alátekintve, összeszítt ajkai közül így szóla
hozzá:

– Jól van tehát, kegyes uram. Te hidegvérű ember vagy; – én is az
vagyok. Te nem szereted a komédiajátszást; – én sem szeretem. Nem szólok
többet semmi szót a te szivedhez az én szivemből. Tégy, a mit tetszik!
Irass, a mit tetszik. Majd ha nekem nem fog tetszeni, a mit irattál, én
tenni fogok róla…

Demeter úr meg volt lepetve.

– Tenni fogsz róla, te? Mit tehetsz te az én végakaratom ellen?
Rövideszű némber!

Lángainé hideg szilárdsággal felelt rá:

– Én meg fogom semmisíttetni a te végakaratodat.

– Esztelen! kiálta dühtől reszketve Demeter s kezeivel tétovázva
keresgélt maga körül; nem tudod-e, hogy minden vagyon az enyim, hogy
mindennel szabadon rendelkezhetem; hogy nekem tökéletes szabad akaratom
van?

– Nincs.

Ezt a rövid szót mondta, semmit többet az özvegy s állt büszkén a két
férfi előtt, kik álmélkodva bámultak reá; Demeter úr alig talált szót,
mit e rövid egytagú igéhez kössön, olyan rettenetes, olyan képtelen,
olyan felfoghatatlan volt az.

– Nincs? Hogy nekem nincs szabad akaratom? Hogy én nem tehetem azt, a
mit akarok? János! János, kérlek nevess egy kicsit. Haha! Ez a jámbor
lélek azt hiszi, hogy nekem nincs szabad akaratom azt tenni, a mi nekem
tetszik; hogy én nem tehetek végrendeletet. Jer ide, segíts nekem
kaczagni.

– Ne kaczagjatok, mert az megint csak színjátszás volna s én sem
szeretem itthon a színjátékot. Te azt mondod, hogy hidegvérű ember vagy;
én is az vagyok; – te azt mondod, hogy régóta készültél már erre a
kegyetlen véghatározatra; én is régóta készülök már a védelemre. Te
rovásra jegyeztél mindent, a mit gyermekeid, unokáid mondtak és tettek,
még a rád vetett tekinteteiket is; – én is irtam naplót, a miben fel
vannak jegyezve, a miket te tettél és mondtál; fel a tanuk nevei, a kik
előtt tetted és mondtad, s a mily kegyetlen szóval lediktálod te ezt a
végrendeletet, mely ártatlan véreid a koldusbotra juttatja, olyan és
hasonló kegyetlenséggel fogok én előállani, hogy bebizonyítsam,
miszerint te akkor – meg voltál háborodva.

Demeter ajkán megszakadt a lélekzet erre a szóra. János leült, úgy
megijedt.

Erre nem volt senki készen.

– Én is készültem arra a csatára, a mire te! szólt büszke hanglejtéssel
az özvegy. Én is gondoltam arra, mikor éjekről-éjekre álmatlanul
virrasztottam ágyad mellett, a mire te gondoltál s bennem is megért az
alatt valami, a míg te érlelted a végcsapást fejünkre. Én tűrtem,
hallgattam s lemondtam. Én könyörögtem előtted; én letérdeltem ágyad
előtt, mintha az volna az oltár s te az Isten rajta. Te eltaszítottál
onnan, te átkot mondtál gyermekeidre; most lásd, hogy neked is részed
lesz ebben az átokban. Tudjad, hogy akármint rendelkezel ellenünk,
holtod után egy gyűlöletes pernek vetetted meg alapját, melyben arról
leend a kérdés, hogy eszedet elvesztéd életedben; elő fognak állni
orvosaid, cselédeid, a kiket én megnevezek és hosszú sorát fogják
elmondani azon különczségeidnek, miket eddig a családi szentély titka
fedett. Közbeszéddé lesznek szokatlan hóbortjaid s a birák mérlegelni
fogják, hogy lehetett-e annak végóráiban tiszta öntudata, a kinek
lelkében ily visszásan volt fordulva az eszmejárás? Ez rút per lesz,
szégyen rád és mi ránk; de te akartad, s én megteszem. Most Isten legyen
veled. Tedd, a mit gondolsz; én nem foglak látni többet. Házadat ez
órában elhagyom – és soha vissza nem lépek bele.

Azzal büszkén az ajtóig haladt; ott még egyszer fejét félig visszafelé
fordítva, mondá:

– Isten irgalma legyen veled.

És azután nem nézett vissza többet. Még abban az órában el is ment a
háztól. Még azon a napon meg is halt Demeter úr.

János úr aztán nagyon meg volt akadva, mert pro primo nem tudta, hogy
most a gyászjelentő lapokra kinyomassa-e Lángainé meg Henriette és
Kálmán neveiket is, vagy pedig csak a magáét és a Makszikáét, mint
egyedüli örökösét? pro secundo pedig az a nagy baja volt, hogy csakugyan
szeget ütött a fejébe, vajjon nem tesz-e lépéseket Lángainé a többieket
egészen kizáró végrendelet megsemmisítése végett, a hogy fenyegetőzött?
mert kitelik ám az ettől a hóbortos asszonytól.



AZ ARADI ESTÉLYEK.

Kengyelesy gróf csakugyan szerencsésen hazaérkezett Aradra, ezuttal nem
rabolta ki a Fatia Negra.

A hidvári vadászestéken mindazt visszanyerte, a mit a kengyelesi
látogatás alkalmával vesztett s e fölötti örömében szabad rendelkezést
adott a grófnénak termeit az ottani elegans világ számára megnyithatni.

Mert Aradnak igen elegáns közönsége van; Pest után itt egyesül minden
aristocraticus elem, sőt Pest fölött még az az előnye is van, hogy a
társaság nem oszlik szét a különböző idények szerint; Csákó, Ménes,
Magyarát, Világos és a körüllakó főurak pusztáin levő kastélyok mind úgy
egy csoportban vannak Arad körül, hogy sem nyár, sem ősz nem szórja szét
messzire az ismerősöket; azoknak, kik a társasélet örömeit szakadatlanul
birják élvezni, Arad valóságos Aranjuez.

Kengyelesi grófnénak nem kellett az ilyen ajánlatot kétszer mondani;
másnap mindjárt kezdetét vette a sok bemutatás. (Ez ideig a grófné
visszavonultan élt Aradon.) A kik a jobb körök nevezetességei voltak,
azoknak bevezetéséről az ismerősök gondoskodtak; a távolabb állókat,
kiket még senki sem ismert, magának a grófnak kellett felkeresni s
bemutatni. Neki tetszett ez a mulatság.

Azok közé, kiket így messziről kellett bevonni a társaságba, tartozott
egy Pestről jött fiatal ember, itt jelenleg megyei hivatalnok (azon
időkben különösen kitüntetett osztály), kit míveltségeért nagyon
dicsérnek, ki megyegyűléseken már egy párszor igen értelmesen meg is
szólalt: bizonyos Vámhidy Szilárd.

Hanem a mi a hölgyeket jobban érdekli az ő megyegyűlésen tartott
beszédeinél, a felőle elterjedt hír ama regényes szerelmi viszonyáról
egy gazdag pesti tőzsér leányával, ki miatt az ifju magát el akarta
ölni, a leánynyal összebeszélve; szinte a halál révéről hozták már
vissza; hanem azért a leány csak férjhez ment a gazdag Hátszegihez.

No ezt a fiatal embert okvetlen meg kellett ismernie a grófnénak.
Hogyne? Azt az ideált, a kibe Henriette szerelmes volt s a ki magát vele
együtt el akarta ölni. Oh az ilyen species nagyon ritka már a mai
világon; megérdemli, hogy mutogassák.

A grófné annyit beszélt felőle férjének, annyira magasztalta az ifjut,
pedig csak úgy messziről látta egynehányszor, hogy Kengyelesy már
kezdett nyugtalankodni miatta.

Be kellett őt mutatnia a feleségének. E végett elébb magának is meg
kellett ismerkednie; ez könnyen ment, az alispán mindkettőjüknek jó
ismerősük volt, ott megbarátkoztak. Kengyelesy grófot azután, ha egyszer
megbarátkozott valakivel, nem lehetett többé kikerülni; az fogta az
embert, vitte, pártolta, boszantotta és mindent elmondott neki, a mi a
nyelvére akadt.

– Kedves barátom, az én feleségem ön után bolondul. Valósággal el van
öntől bolondulva. Már egy hét óta szekiroz, hogy önt keressem fel és
vigyem hozzá. De előre figyelmeztetem önt, kedves barátom, vigyázzon
magára; az egy igen csodálatos asszony, már sok emberrel tett így, mint
önnel. Egyszer magához vonta őket, enchantirozta, elbűvölte; s mikor már
egészen schachmattá tette, akkor ott hagyta a faképnél; mint a hogy
szokás a matt után megint másik parthiet kezdeni. Ez valóságos endiablée
asszony! Mindenkivel kiköt; nincs fiatal ember, a kitől eltűrné, hogy
belé ne szeressen; egy pár hétig aztán engemet szánnak, már a harmadik
héten én szánom szegényeket. Mert tudja barátom, a mellett ez egy
Penelope! A hitvesi hűség valódi Vestalángja nála, mely soha sem alhatik
ki a nélkül, hogy az őrizőnek meg ne kellene halni. Hanem, kedves
barátom, délelőtt nem szokás világos sárga keztyűt húzni látogatásokhoz.
Lássa.

Szilárd azt felelé, hogy ő nála már három órakor délután van.

– Ebédelt már? kérdé gróf Kengyelesy ijedten. Ah, kedves barátom, akkor
kérem, vegyen a fogai közé egy pár szemecskét ebből a cachou
aromatiquéeból. Ezt mindig velem hordom. E nélkül nem lehet hölgyekkel
beszélni ebéd után. Tudja ön: ez elveszi az ember szájának azt a
bizonyos utóemlékét, a mi ebéd után, kivált egy kis borocska után,
önkéntelenül visszasugárzik.

– Hiszen nem beszélünk mi olyan közelről egymással.

– Azt ki tudja? – No hát csak arra figyelmeztetem kedves barátom, hogy
vigyázzon magára; eszén járjon, hidegvérű legyen; eszébe jussanak jó
tanácsaim s mihelyt idejét találja, lásson valami jó parthie után, mert
addig ezer veszélynek van a fiatal ember kitéve. Köztünk mondva, azután
még kétezernek van kitéve, aztán meg az is igaz, hogy nincs jó parthie a
világon, mert minden asszony el tudja azt bőven költeni, a mit magával
hozott.

Szilárdnak soha sem volt szükség a gróffal vitázni, mert ő rendesen maga
magát kidisputálta, ha beszélni engedték.

Az első bemutatás szokás szerinti feszességét igen hamar megtörték a
gróf bizarr ötletei.

A grófné habos moir antique ruhába volt öltözve, melyhez hosszú angol
fürtöket viselt.

– Ugy-e bár, Szilárd barátom, szólt a gróf, ez a ruha, meg ez a coiffure
sehogy sem áll a grófné arczához, mi?

Sok jámbor fiatal embert kétségbe ejtett volna egy ilyen hóbortos
kérdés; egyik ügyetlen bókbul a másikba botlottak volna egy ilyen
«banditadöfés» kiparirozása közben; az én Szilárdom örökké nyugodt
arczát egy perczig sem hozta zavarba az.

– A grófnénak minden jól illik, válaszolt rá; de én még is tudok egyet,
a mi ennél is csinosabb, a mi minden hölgyet szebbé tesz.

– Nos? ön kiváncsivá tesz; szólt a grófné.

– Ön oly műismerő volna, hán? kiálta rá a gróf.

– Azok a kék szövetek, fehér pontocskákkal, annyi bűbájt szaporítanak
minden hölgy alakján, s mellé egy ősi csipkefőkötő.

– Áh ha há, bravo, kiálta Kengyelesy. Még a hölgyek közt is korteskedés!

(Talán te már nem is tudod, kedves olvasóm, azoknak a kék ruháknak
történetét, azokkal a fehér pontocskákkal? a miket egy időben olyan nagy
lelkesüléssel kezdtek viselni Magyarhon högyei. Oh az nevezetes időszak
volt! Sokat beszéltek akkor arról.)

A másnapi fényes estélyen Kengyelesy grófné olyan fehérpontos kék honi
szövetbe volt őltözve, olyan csipkefodros főkötővel fején, a milyent
Szilárd mondott neki.

– Tessék! drága barátom! szólt a gróf az ajtón belépő Szilárdot rögtön
elfogva, ott van ni. Tetőtül talpig úgy costumirozva, a hogy ön
rendelte. Mondtam ugy-e? Sajnálom önt; már benne van a hálóban.

Szilárd sietett a grófnét üdvözölni, ki az egész estélyen át különösen
kitünteté a szép ifjut. Nem csinált belőle titkot.

S ha még valakinek kikerülte volna a figyelmét, azt maga a gróf sietett
figyelmessé tenni, egész este járt-kelt férfiak, asszonyok között s
háborgatta őket észrevételeivel.

– Ahol van, ni. Már megfogta. Odaülteté maga mellé; mindig vele beszél.
Még politizál is a kedveért, pedig nem ért hozzá. Az elébb, hogy vele
tánczolta s quadrillt, mindig elkéstek a figurából a nagy causerie
miatt. Én mondtam előre a fiatal embernek, hogy így jár; mondtam neki,
hogy vigyázzon magára; de nem veszi hasznát; ő is hanyatthomlok rohan a
veszedelmébe, mint a vacsoravesztő pille a lámpásba.

– És így tovább.

Egy óra alatt az egész társaság tudta (tudhatta, mert Kengyelesy
elmondta mindenkinek), hogy az a komoly képű fiatal ember ott a grófné
mellett, a kinek még most olyan nehezen sikerül a mosolygás, micsoda
szerepre van szánva ezeken a pallókon?…

… Hanem hogy az a fiatal huszártiszt ott a harmadik szobában, a ki csak
úgy en passant vetődött most ide Pardubiczból, a ki egész este egy
pillanatra sem bukkan be a tánczterembe, hanem ül két öreg úrral egy
asztalnál és tarokkozik, a ki a bemutatás első pillanatán kívül egy szót
sem váltott a házinővel, a kit nem érdekel az egész társaságból senki, –
– hogy ennek micsoda szerep van itt szánva? azt már nem tudja senki, a
gróf legkevésbbé; – hanem a grófné talán mégis tudja.

Harmadnap a köszönőlátogatást kelle megtenni Szilárdnak a grófnénál. –
Készakarva olyan órában ment, a mikor tudta, hogy nincs otthon, s egy
látogatójegy hátrahagyásával elvégezheti a látogatás kötelességét. Hanem
este találkozott vele a szinházban. Az előadásnak vége volt, a grófné
kocsija még nem járt elő, s míg az előcsarnokban arra várt, Szilárdnak
nem lehetett őt elhagyni.

– Oh az nem megy ám, tisztelt uram, szólt tréfásan a grófné, hogy ön
kilesse, mikor nem vagyok otthon, s akkor egy látogatójegygyel lerója
tisztét. Ismerjük ezt a szokást, de önnek nem szabad azt használatba
venni. Nekem sok mondanivalóm van önhöz. Igen sok, a mit önnek meg kell
tudni tőlem. Azért csak igérje meg gyorsan, hogy holnap tizenkét órakor
el fog jönni hozzám, különben megteszem azt a tréfát, hogy világ
rémületére felkérem önt, hogy jőjjön velem rögtön kocsimon.

Más kedélyű ember aligha fel nem találta volna magát, hogy e
fenyegetésre azt felelje, hogy ijessze hát meg a grófné e merénylettel a
világot, hanem Szilárd komoly képpel azt viszonzá, hogy jó lesz, tehát
holnap reggel 12 órakor el fog menni.

El is ment. Nem igen dobogott a szíve, mikor belépett a grófné
magántermébe; a sok tétova eszme közül azt tartotta meg legjobban, – a
mit a gróftól hallott. Tréfát űznek vele.

Tehetnek, a mit akarnak.

A grófné halkan tudatta komornyikjával, hogy senki számára sincs itthon
s azzal leültette magával szemközt Szilárdot. – A grófné szép asszony
volt és szépen is tudott öltözködni. A grófnénak igen szép szemei voltak
és igen szépen tudott mosolyogni velük. A grófnénak igen szép kis szája
volt, s ha megszólalt, még szebb lett, mert igen elmésen tudott
beszélni. A veszedelem félre ismerhetlen.

– Édes jó Szilárd; szólt a grófné azzal a könnyű, természetes
naivsággal, mely annyira lefegyverző az erős ész ellenében; ne
nehezteljen, hogy néhány bizalmas szót intézek önhöz. A világban rövid
időn azt fogják beszélni, hogy ön szerelmes én belém, én pedig önbe. Én
nem fogom hinni az elsőbbit, ön nem fogja hinni a másodikat. A világ
beszéljen, a mit neki tetszik. A milyen keveset gondol ön arra, hogy
érzelmeivel felém forduljon, ép olyan kevéssé van nekem szándokom,
azokkal könnyelmű játékot űzni. Nekem egy jó, áldott férjem van, a kit
gonoszság volna megkeserítenem; nem is adok rá okot; önnek pedig egészen
más gondjai vannak. Én ismerem önnek a gondjait. No ne haragudjék; ne
húzza úgy össze a szemöldeit; az önnek jól áll, de én nem akarom, hogy
tegye. Én nem vagyok tolakodó; nem akarom önt meglopni: nem kérdezem,
hová ásta el kincseit? én csak azt mondom, hogy tudom, hogy önnek
kincsei vannak, s azok el vannak ásva. No mondja ugy-e, ön nem fél én
tőlem?

Szilárdot e váratlan fordulat kissé zavarba hozta. Puszta kiváncsiság
volna-e az?

– Nincs félteni valóm, grófné; szólt mosolyogva. Nincsenek elásott
titkaim. Fiatal ember voltam, mint más; voltak bohó ábrándjaim, mint
másnak; s kigyógyultam belőlük, mint minden ember.

– No, ön most nem mond igazat: ön nem gyógyult ki belőlük. Hanem hát
legelőbb is azt kell önnek mondanom, hogy ne higyje felőlem, mintha én
csak asszonyi kiváncsiságból akarnék olyan tárgyakat ön előtt
felemlegetni, a miknek gondolatja önnek fáj, mintha én csak mendemondát
hajhászni fordulnék önhöz azzal a szóval, hogy legyen irántam bizalmas s
vissza akarnék élni bizalmával. Higyje el, én nagyon szeretem a tréfát
léha, tartaléktalan férfiak irányában alkalmazni; de a jó szivet mindig
tisztelem, mert az olyan ritkaság. – A kiről beszélni akarok önnek, az
énnekem barátném, s az nagyon, nagyon, de igen nagyon szerencsétlen…

Szilárdnak el kellett hinni, hogy ez igaz, mert a grófné szemében
könycsepp ragyogott.

– Oka vagyok én annak? kérdezé keserűn.

– Ön nem, de ő sem; én tudom bizonyosan. Mindennek oka a pénz; a szomj a
pénz után. Nincs szerencsétlenebb teremtés a világon, mint egy gazdag
ember leánya. Hanem hát ez most mind csekély baj: férjhez adták
valakihez, a kit nem szeretett; a ki elvette azért, mert nagyapja
milliókkal bir; a kihez nagyapja átokkal fenyegetőzve riasztá nőül
menni, s most, miután e férfi nejévé lett, a ki iránt még csak
barátságot sem érezhet, nagyapja végrendeletet tesz és kitagadja
mindenéből.

Szilárd ajkai vonaglottak e szóra.

– Képzelheti ön azt, a mi most következik. A nő nem szeret és nem
szerettetik. Hozzá adták egy keleti nábobhoz, a ki menyasszonyát
gazdagnak hivén, úgy költött azóta, mint egy fejedelem. És most ez az
ember egyszerre arra a hírre ébred fel, hogy nejének semmije sincs.
Ismeri ön azt a szót, hogy «kegyelemkenyér»?

– A szót ismerem, de a kenyeret nem kóstoltam.

– Hanem arról soha sem fog önnek fogalma lenni, hogy mi az a
kegyelemkenyér, a mit egy férj ád annak a nőnek, a kit gazdagnak hitt s
szegénynek talált. S még hagyján, ha ez a férj maga is szegény ember! De
hátha gazdag – oh ez a kenyér nagyon keserű.

(Ugy-e keserű? gondolá magában Szilárd; az a kenyér, a mit én ajánlottam
neki, az csak száraz volt.)

A grófné látva, hogy Szilárd hallgat, folytatá beszédét.

– Biztosan értesültem felőle, hogy a báró magaviselete neje irányában
azóta egészen megváltozott, hogy megtudta annak kitagadását. Épen sokat
vesztett a kártyán, midőn ez a hír érte. E fölötti rossz kedvét épen nem
iparkodik neje előtt eltitkolni. Henriettenek voltak jótékonysági
kiadásai, a vidék szegényei őt tarták szabadító angyaluknak, most ezt a
szerepet meg kellett szüntetnie. Zárt ajtót kell tartania a könyörgők
előtt, mert férje nem szabadítja fel haszontalan kiadásokra. Sőt, ha
hinni lehet a szóbeszédnek, még azt is mondják, hogy miután Henriettenek
meg van az a szokása, hogy mikor nincs pénze szétosztani boldogtalan
emberek között, akkor az ékszereit nem restelli zálogba tenni, tehát
most Hátszegi azokat zár alatt tartja, s csak olyankor adja elő, mikor
valami pompához kellenek s olyankor kényszeríti nejét azokat felrakni
magára. Tudja, hogy ez nagy megaláztatás egy nőre nézve.

(Szilárd gondolta magában: ha az enyim lettél volna, most volna csendes
tűzhelyed, kis szobáid, a mikben magad volnál az úrnő; én nem vennék
ékszereket, de két falatom közül a jobbik mindig a tied volna.)

– És a mi a legmegalázóbb a nőre nézve: most már Hátszegi még csak
titkolni sem igyekszik előtte sértő szenvedélyét, mely köztudomás volt
eddig is, de a nő legalább nem tudta; – most már ő is tudja.

Szilárd kérdőleg tekinte a grófnéra, mint a ki nem értett valamit.

– No, értem alatta azt a tulságosan chevaleresque hajlamot, mely a női
szépség bálványozását még a parasztnőkre is kiterjeszti.

(Szilárd gondolá magában: ha az enyim lettél volna, olyan helyen állna
képed, a hova más nőarcznak még csak árnyéka sem vetődnék soha.)

– Ön nagyon elgondolkozik azon, a mit beszélek, édes Vámhidy; pedig ne
gondolja, hogy én csupán azért beszélek, hogy önnek érdekes újságokat
mondjak. Más bajom van, illetőleg nem nekem, de szegény Henriettenek.

– S érdemesít rá, hogy ezt megtudjam?

– Oh, ő bizonyosan nem fordulna panaszával önhöz; – de ezt én találtam
ki. Azt gondolom, legjobb helyen beszélek. Henriette szivét még egy
nagyobb csapás érte, a mi annál érzékenyebb, mert folytonos sajgásban
tartja. Öcscse, Kálmán, Pestről hirtelen eltünt s azóta nem tudni, hová
lett.

Szilárdot e szavak nagyon megindították.

– Ezerfélét beszélnek róla, a mit én nem akarok elmondani. Azoknak
nagyobb része igen rossz. Henriette megtudva ez esetet, kérte férjét,
hogy járjon utána Kálmán eltünése okainak. Hátszegi irt ügynökének,
kapott is tőle választ, de azt semmi áron sem akarja Henriettenek
megmutatni; sőt megparancsolta neki, hogy többé előtte Kálmán öcscsét
elő ne hozza. Most ez a szegény nő kétségbe van esve, el nem tudja
gondolni, miért titkolják előtte testvére eltüntének okát? És most jövök
már arra, a miért önnek ezt a sok szóbeszédet elmondtam. Henriette azt
hiszi s én is meg vagyok felőle győződve, hogy ha testvére életben van,
akkor csak egy embert fog felkeresni és az senki sem más, mint ön.

– Szegény fiu; engem nagyon szeretett, sóhajta Szilárd.

– Érti ön már most az összefüggést, ugy-e bár? Ha valaki megtudhatja
Henriette testvérének hollétét, annak valódi okát, a miért Pesten levő
rokonait elhagyá, és sem Lángainéhoz, a ki védője volt, sem testvéréhez
nem menekült, úgy az ön lehet legbizonyosabban. Ezt nem lehet ügyvédre
bízni, mert ez nagyon sok gyöngédséggel jár; ide érzelem, lovagiasság
szükséges s ha már a férj elutasítá magától e nemes feladatot, úgy nincs
kihez fordulni, – mint – a feláldozotthoz.

Szilárd ajkait harapta, hogy a köny szemébe ne jőjjön.

Ki hinné, hogy a könnyelmű nőknek annyi érzésük legyen barátnéik iránt?

Szilárd fölkelt, meghajtá magát s azt válaszolta a grófnénak röviden,
hogy magára vállalja e feladatot.

A grófné kedvesen nyujtá elé kezét.

– És engemet mindenről tudósítani fog; mert én vagyok a közös posta
kettőjük között.

Szilárd megköszönte a grófné bizalmát iránta és távozott.

Estig gondolkozott a hallottakon s akkorra készen volt fejében a terv.

Este a casinóban találkozott Kengyelesyvel. A gróf több sportsmann
jelenlétében rátámadt:

– Gyere ide csak, drága barátom! Hogy van ön? (Szokása volt az embert
egy lélekzet alatt tegezni és önözni.) Ezer milliom ördögbe; a dolog
görbére kezd menni. Ön ma a feleségemnél volt délben tizenkét órakor,
együtt ültetek egész egyig; senkit sem eresztettek be; a grófné el van
ön által ragadtatva; nem beszél egyébről, csak arról, hogy ön milyen
derék ficzkó, hogy mennyire örül annak, hogy önt megismerte, hogy ön egy
valódi ideál! egy lumen! vagy micsoda? Figyelmeztetem rá «kedves
barátom», hogy én nem tréfálok; én velem nem lehet bolondozni; ha ön
igazán magába szeretteti a feleségemet, megjárja velem, mert én elválok
tőle s kényszeríteni fogom önt, hogy elvegye! Mi?

A többi úr nevetett rajta nagyon, maga Kengyelesy is.

Vámhidy természetesen olyanforma arczot csinált, mint a ki ártatlan az
egészben.

A gróf comicus szigorral megfogá attilája gombját s szeme közé nézve,
kérdé:

– Hát miről beszéltetek folyvást, hán? No ne süsd le a szemedet; nézz
rám! Miről beszéltetek egy óra hosszat?

Szilárdnak valami mást kellett kigondolni hevenyében.

– Hát – a szinházról, zenéről, irodalomról…

– Ahá. A feleségem meg azt mondta: a honi divatról, országgyűlésről,
politikáról. Tehát már hazudtok? No csak hazudjatok. – Azért mégis rá
fognak téged szedni, meglásd.

Azzal a kandallóhoz hátrált, frakkja szárnyait szétvonva, két zsebébe
dugott kezével s nevetve nézett sorba a körül állók szemeibe, a kik
maguk is nagyon hahotáztak.

Szilárd egyet gondolt, megfordult a sarkán, s ott hagyta őket.

Csak egy fiatal huszártiszt nem ügyelt rá; az ott olvasott egy
karszékben valami ujságot s mikor Kengyelesy éles hangú kaczagása nagyon
verte a füleit, meglepetve nézett fel rá:

– Mit? Mi az?

Azután egy egész hétig nem látta a gróf Vámhidyt; kereste mindenütt,
sehol sem akadt nyomába. Mindennap kérdezte a grófnétól: hová tette? Nem
volt-e itt? az nevetett és tréfával ütötte el a kérdést. A gróf dühös
kezdett lenni minden ismerősére, a ki nem tudott neki arra a kérdésére
felelni, hová lett Szilárd?

– Arra a ficzkóra úgy rátaláltam ijeszteni, hogy megszökött Aradról. Ez
már nagyszerű diadal a grófnétól! Úgy meghódítani valakit, hogy levegővé
váljék, elpárologjon, a semmibe tünjön.

Az első estély után tíz napra volt rendezve a másik, Szilárd még abban
sem jelent meg. Kengyelesy kérdezősködött felőle fűtől-fától, de nem
tudta kinyomozni, hová lett? Az egész társaságból senki sem tudott
felőle.

– Kedves barátom, ez megmérgezte magát. Világos. A ki már egyszer ráadta
ilyenre a fejét, az másodszor is megkisérti. Én mosom a kezemet; a
grófné az oka; minek tréfál ilyen emberekkel. Bizonyosan mérget vett be
s elbujdosott vele valami erdőbe, s majd csak egy hónap mulva találják
meg véletlenül.

– Kit találunk meg véletlenül? kérdezé egy hang a háta mögött. Hátra
nézett: hát az épen elveszett volt.

– Ah csak hogy megkerült ön! ugyan hol járt annyi ideig? Én már azt
hittem, hogy az én fenyegetéseim riasztották el örökre. Jőjjön, az Isten
áldja meg, hadd viszem a feleségemhez. Szegény fiú! azt gondoltam, már
elölte magát.

Azzal karja alá vonta Szilárd kezét, czepelte a grófnéhoz: «itt van,
megtaláltam; ne tessék kétségbeesni miatta. Tessék leülni mellé, itt van
egy szék. Gondom lesz rá, hogy senki se háborítsa önöket. Igy ni. El ne
ölje magát, édes barátom. El nem tudnám viselni a lelkemen.»

A grófné megszorítá Szilárd kezét s inte neki, hogy maradjon.

– Most érkeztem Pestről, monda Szilárd.

– Igen? Nos?

– Mindent megtudtam. Azaz, hogy mindent még nem; de igen sokat.

– Szóljon, kérem. Úgy is mindenki tánczol most, nem ügyelnek ránk.

– A Lapussa család tagjai az öreg holta után keserű vitában vannak. A
végrendelet ellen, mely Jánost, a legidősbet teszi általános örökössé, a
többieket kirekesztve, törvényesen fellépett Lángainé, az özvegy.
Ügyvédétől tudok mindent, ki hajdan főnököm volt és igen derék,
rokonszenvre méltó ember. Lángainé azt bizonyítja, hogy az öreg Lapussa
nem volt ép elméje használatában, midőn családja egyéb tagjait
kirekeszté, s ezt egyéb bizonyítékokon kívül, miket bámulatos női
furfanggal győzött halomra gyűjteni, leginkább azzal támogatja,
miszerint az öreg úrnak épen semmi oka sem lehetett unokáit, kik soha
meg nem bántották, kik szégyenére nem váltak, gyűlölni, kiátkozni. Ennek
ellenében János úr azt hozza fel, miszerint igenis volt oka édes
atyjának unokáit gyűlölni, mert először is báró Hátszeginé a mióta
férjhez ment, soha nagyatyjának levelet nem irt; hogy mind ő, mind férje
odahaza az öreg úr felől a legtiszteletlenebbül nyilatkoztak; az utóbbi
nevezetesen nagyon nyiltan elárulá, hogy szeretné már, ha nem kellene az
öreg emberek drámájának ötödik felvonásában a függöny legördültére olyan
sokáig várakozni; tanúbizonyság erre bizonyos Margari, kit az öreg
Lapussa azelőtt felolvasójának tartott, midőn leányát férjhez adta,
akkor pedig Hátszegire erőszakolt titkárul; voltaképen azonban messzire
előtervezett okokból, kém gyanánt tartott nála, ki most aztán mindenféle
szennyes rágalmakra esküszik Hátszegiék ellen, János úr által eszközül
visszahivatva onnan. A másikra, a gyermekre nézve, pedig egy borzasztó
váddal áll elő unokabátyja. Egy váltót mutat elő negyvenezer forintról,
melyet a gyermek hamisított, nénje, Hátszegi báróné nevére.

– Ah! kiálta fel a grófné, hitetlenség hangján.

– A dolog nevetségesen hihetetlen, de így van, én láttam a váltót, mert
biróilag le van foglalva. Egészen a fiu keze irása, még testvérének
aláirt nevében is felismerhető, melyet még csak nem is utánzott jól.

Itt Szilárd félbeszakítá beszédét; valami jutott eszébe: ah, azt a
névaláirását Henriettenek ő ismerte igen jól!

– Összeüt ez esettel a fiunak rögtöni eltünése, ki azóta minden
utánjárásra sem került elő, a mi a bajt tetemesen öregbíti. Az nap, a
midőn e váltóról beszélni kezdtek, eltünt a növeldéből s úgy látszik,
hogy e szökésre már régóta készült.

– De mi vihette volna ezt a fiatal gyermeket ilyen tényre? úgy tudom,
hogy alig több tizenhárom évesnél?

– Sok természeti könnyelműség volt benne. Azonban ez még nem elég
magyarázat arra, hogy nénje nevére negyvenezer forintos váltót
hamisítson.

– S miért nem akarta ezt a báró nejével tudatni?

– Nagysád nem sejti? – Én jól tudom. Hátszegi nagyon jól ismeri nejét.
Igen jól érzi ő azt előre, hogy a mint a báróné meg fogja tudni, hogy
öcscsét azzal vádolják, miszerint az nevére váltót hamisított, az egy
perczig sem fog kételkedni azon, hogy mit tegyen? hanem valódinak fogja
elismerni a hamisított aláirást.

– Valóban! ön igazat mond. És azzal testvére meg lesz mentve.

– Tökéletesen.

– De akkor neki kell fizetni azt az összeget.

– Vagy kifizetni, vagy bepereltetni magát miatta.

– Hm. Szegény asszony; de neki most semmi pénze sincs. Ez fatális
helyzet, nagyon fatális. No de semmi. Ha az ő ékszerei zár alatt vannak,
az enyimeket nem őrzi senki.

Szilárd nem állhatta meg, hogy e legjobb szívből jött szavakért forrón
meg ne csókolja a grófné kezét. Egészen el volt ragadtatva attól.

– Áh áh! rikácsolá háta mögött a gróf; már ennyire vagyunk? Szép, nagyon
szép! No no, fiatal barátom, csak ne ijedjen meg tőlem! Kérem, én tőlem
való féltében valami kárt ne tegyen magában, az Isten áldja meg.

– Majd holnap kifőzzük ezt. Egy órakor elvárom, súgá a grófné
Szilárdnak. Most mennem kell, a cotillon kezdődik?

– Hát ön nem tánczol? kérdezé Szilárdtól a gróf. Menjen, lásson hozzá,
még azt találnák mondani, hogy gyászol; pedig hála Istennek, nem az ön
ipa volt az öreg Lapussa, hanem Hátszegié, gyászolja az. Menjen ön
tánczolni…



ÁRULÁS ÁRULÁSÉRT.

Csodálatosnak fog előttünk tetszeni, hogy a Fatia Negra éji kalandja nem
híresült el a vidéken.

Nem beszéltek róla; mintha minden ember, a ki tudott felőle, kihalt
volna a világból, mielőtt elmondhatta másnak.

A jegesvölgyi kunyhó lakói nyom nélkül eltüntek; a kecskenyáj pásztor
nélkül elszéledezett, farkasoktól szétzüllesztve; senki sem tudott róla
hírt mondani, hová lett Juon Táre és Marióra?

Nem is sok gondja volt rájuk a világnak: eltünhettek, elveszhettek; a
hogy elegen elmúlnak, kik ez igénytelen életet viselik.

A ki legkevésbbé mutatta, hogy az éji kalandról tud valamit, az maga
Anicza volt. Henriette előtt zokogva beszélte el, azontúl hallgatott
mindenki előtt, s ha mások látták, jó kedvű arczot mutatott. Belül volt
szívében a méreg; engedte azt érni.

A Fatia Negra két hét mulva meglátogatá. Már akkor semmi baja nem volt;
az életveszélyes küzdelem nyomait hamar kiheverte. Anicza még
szerelmesebbnek mutatta magát hozzá, mint eddig. Nem is kérdezte tőle,
hol járt oly sokáig? nem is vette észre azt a sebforradást nyakán, a mi
azelőtt nem volt ott.

Éjjel jött hozzá a Fatia Negra, mint mindig. A hirhedt kalandor nagyon
óvatos volt; bizonyosan tudhatá Anicza, hogy a midőn őt látogatni jő
ilyen emberlakta helyre, előtte és utána meghitt emberei járnak, a kik
őrt állanak az utczák szegletein s jelt adnak, ha valami veszély
közelít. Csak a havasok közt szokott egyedül járni. Abban is nagyon
vigyázó, hogy soha bort nem iszik: nem lehet vele megejteni.

Ha pedig egyszer fegyvere kezében van, akkor még ha körül van is fogva,
ki tudja vágni magát.

– Fatia Negra, szólt a leány, átfűzve karjával a férfi nyakát, a mult
éjjel rossz álmom volt: azt álmodtam, hogy a himlő megrontotta arczomat;
szeretnél-e engemet, ha himlőhelyes volnék?

– Akkor is szeretnélek, felelt a kalandor.

– Eredj! Hiszen nem vagyok himlőhelyes! Csókolj meg. Azután megint az az
álmom volt, hogy minden vagyonunk elpusztult; én koldulni mentem
rongyosan, bekötött fővel. Szeretnél-e engemet, ha én rongyos koldus
lennék?

– Bohó vagy. Hogyne szeretnélek.

– No, hát ölelj meg szépen. Azután meg azt álmodtam, hogy valami nagy
dologért tömlöczbe zártak, elitéltek sok esztendei fogságra, hogy ott
töltsem fiatalságomat a vasrostélyos ablakon belül, s csak akkor
szabaduljak ki, mikor már vén, töpörödött anyóka lett belőlem.
Szeretnél-e engem akkor is, ha a börtönben volnék? odajönnél a
vasrostélyhoz velem beszélgetni?

– Álljon be már a bohó szád! Ki győzne arra mind felelni, a mit te
kérdezgetsz? szólt a kalandor, s hogy annál biztosabban szót fogadjon a
nő, egy csókkal lezárta a száját.

De a mint a csóknak vége volt, megint tovább fecsegett az:

– De azután még azt is álmodtam, ezért már igazán haragszom magamra,
mintha valakihez nőül mentem volna, s tégedet elfelejtélek. Szeretnél-e
engemet akkor is, ha téged megcsalnálak és mást szeretnék?

– Igen; akkor is szeretnélek, Anicza, s szerelemből keresztül lőném a
szivedet.

Hogy kaczagott ezen a mondáson a leány.

– Várj, pedig az mind meg fog történni, a mit én mondtam; mert az én
álmaim mindig beteljesülnek. Meg fogok betegedni és megrútulok; el fogok
szegényedni, koldus leszek, el fognak itélni tömlöczre, rabbá leszek; –
meg foglak csalni, máshoz megyek: – majd meglátom, ha szeretsz? majd
meglátom, ha megölsz-e?

Anicza saját beszédét is nagyon nevetni valónak találta. A kaczajra
belépett a szobába az öreg Onucz. Leánya nevetve fordult feléje:

– Ugy-e apám, igaz, hogy engem hárman is kérnek feleségül? Fatia
Negrától kérdem, hogy melyikhez menjek?

Az öreg Onucz nagyon fintorgatta erre a kérdésre az orrát, mert azt
szerette volna rá felelni, hogy «bár mennél akárkihez, csak mennél
igazán», de nem merte a Fatia Negrát megbántani.

– Hja, bizony, domnule, a mi igaz, az igaz; az ember csak elgondolja
magában, hogy hát minek töröm én magamat vénségemig annyira? mit kaparok
egyik aranyat a másik után rakásra, ha nincsen miért? Itt volna egyetlen
egy leányom, szép leány, jó leány is; de hát mit használ? – te férje
mégsem vagy. Ha tudnám, hogy van valami szeglete a világnak, a hová te
el nem jutsz, összeszedném a holmimat, felkerekednék s oda mennék
mindenestül; de hát mit használna, te mindenütt rám találsz s leányomat
megint csak elbolondítanád; azért csak hát nem is mozdulok.

– Ne zúgolódjál, öreg, mindennek eljön az ideje. Nem lesz nekem mindig
ez a fekete álarcz a képemen, mikor hozzátok jövök; nem lesz az én nevem
mindig Fatia Negra. Majd lesz egy nap, a mikor négylovas hintó hajt be
az udvarodra; tarsolyos hajdú ugrik le a bakról az ezüstfogantyús
kocsiajtót kinyitni s aranyruhás gavallér száll ki belőle, a ki
leánynézőbe jön hozzád. Ha ezt a gyűrűt meglátod az ujján, arról tudod
majd meg, hogy az én vagyok; akkor aztán nem lesz több Fatia Negra a
világon; együtt elmegyünk Bukarestbe, igazi román városba, a hol
megbecsülnek bennünket, s akkor kezdődnek majd a mi jó napjaink.

Az öreg Onucz szivét annyira meghatotta ez a biztatás, hogy
összecsókolta érte a Fatia Negra orczáját, nem törődve vele, hogy az
fekete selyemmel van födve, épen úgy, mint sok ember nem bánja, ha
keztyű van húzva a kézre, a mit megcsókol.

– Csak hát lenne már ez hamar! de mikor olyan régen biztatsz.

– Nem lehet még befejeznünk a munkát. A pénzverdére nagyon sokat
költöttem az idén, annak ki kell venni a hasznát; igen sok emberünk van,
a ki sokat vár tőlünk; ha ki nem elégítjük, örökké fenyegető terhünkre
marad; ezért vagyok kénytelen az álarczot tovább is viselni; ha egyszer
leteszem, akkor az, a ki ezt viselte, meg van halva és semmi köze hozzám
többé.

Az öreg Onucz a két térdét verte önelégült örömében e szavakra, csakhogy
tánczra nem kerekedett; míg ellenkezőleg Anicza mélyen elmélázott, mint
a ki valami hálózatos terv bogait szedegeti össze; magának a kalandornak
is feltünt ez a szórakozottság.

– Min gondolkozol el oly nagyon, Anicza?

A leány fölrezzent, s azután természetes kedélyességgel mondá:

– Ha te azt tudnád!

A kalandor magához ölelte őt e szóra.

– És hátha kitalálom? Arról gondolkoztál, milyen szép dolog lesz majd
egyszer a fővárosban lakni; úri módon, divatos ruhával söpreni a földet,
s mindennap szinházba járni és nézni a pompás komédiát? nemde?

A leány minden mondásnál hamisan bólintott fejével, mintha szeretője
minden gondolatát épen kitalálta volna; magában pedig gondolt ilyeneket:
«milyen szép lesz majd a főváros valamelyik zugában meghúzni megamat,
beburkolva koldusi rongyokba s onnan nézni azt a pompás komédiát, a
mikor a te fejedet levágják!»

– Tehát véget akarsz szakítani mindennek? kérdezé a Fatia Negrától.

– Ideje már. A kis ujjam megsúgta, hogy valaki el akar árulni. De ne
mondjátok azt senkinek. Nem szabad elijesztenünk a magunk embereit.
Minden bányász leviszi szombaton a bányai pénzváltóba a nyert arany
felét; másik felét átadja te neked, hogy pénzzé kiverjük; sokan azt
gondolták magukban, hogy ha egy pár nehezékkel kevesebbet adnak oda,
mint ide, az nem fog észrevehető különbséget tenni. Az egy pár nehezék
azonban esztendőn át száz ember után fontokra megy, s a folytonos
apadása a beváltott aranymennyiségnek kezd feltünni a kormányszék előtt,
sejtik, hogy egy része a nyert aranynak eltünik. Szaglálóznak. Még most
ugyan rossz helyen. Magyarországi zsidókra van gyanujok, a kik e felől
épen semmit sem tudnak; de elég az, hogy már gyanujok van. Még csak azt
hiszik, hogy évenkint ötven-hatvan font arany vándorol tilos utczákra;
de még azt nem tudják, hogy öt-hat mázsára megy, a mi készpénzül kiverve
kerül elő a föld alól. Ezt a munkát be kell végeznünk. Ez évben gazdagon
fizettek a bányák: jövő szombaton lesz az utolsó aranybeváltás a
Lúcsiában. A mint az pénzzé lesz verve, felosztjuk a nyereséget, buna
noptét kivánunk egymásnak s azzal megy ki jobbra, ki balra. A gépeket
összetörjük, a kohókat fölvettetjük lőporral, a vízvezetőket elromboljuk
s a barlang száját betemetjük. Azontúl csináljon ki mit akar az
aranyával: én semmibe nem avatkozom többet.

– Helyesen mondod, szólt az öreg Onucz, én is úgy kivánom; még egyszer
gyűljünk össze valamennyien, a kik e társaságnak részesei vagyunk, a
Lúcsiában: ott hallgassuk meg egymást, hogy soha egy szót nem fogunk
mondani arról, a mik oda lent történtek. Azután tegye mindenki, a mit te
parancsolsz; mert legokosabb vagy közöttünk.

– Tehát csak egy hétig kell már várnom? kérdezé Anicza a Fatia Negra
fürtjeit ujjaira tekergetve.

– Mire? kérdezé a kalandor.

– Mit gondolsz? ugyan mire?

– Ahá! szólt az mosolyogva. Arra, hogy én megszünjek álarcz alatti
férjed lenni, s igazi férjed legyek? ugyebár? Ez a vége minden
gondolatnak, erre kell csak egy hétig várnod?

– Igen, igen, mondá a leány és gondolta magában: csak egy hétig kell
arra várnom, hogy ezt a te álarczos fejedet – a bakó kezébe adjam.

A Fatia Negra olyan gyanútlanul ringatta térdén a leányt, olyan nyugodt
büszkességgel gondolá magában: «a leány arravaló, hogy a mit a férfi
hazudik, azt legyen a ki elhigyje».

Anicza pedig oláh leány volt: és azt tudni kell, hogy az oláh nő
féltékeny, boszúálló és eszes.

* * *

Hétszáz fáklya világította meg a Lúcsia barlang belsejét; azonkívül
koronkint bengáli fény gyulladt fel a barlang szögleteiből, mely néhány
perczre aztán kék, zöld, fehér, vagy rózsaszín világításba merítette az
egész rémpalotát, melyhez a vörös szurokfáklyaláng fekete füstjével
kisértetes ellentétet képezett.

A nagy pénzverő társaság az utolsó osztály éjszakáján, mielőtt
föloszolnék, pazar ünnepélytrendezett e földalatti nagy teremben. A föld
szép fehér kőporral volt újonan behintve, köröskörül sátorok fölállítva,
mikben sütemények és sültek voltak széles bükkfatálakban fölhalmozva a
pompa okáért, és hogy lássék a nagy gazdagság, egy egész ökör sült izzó
parázs fölött, a mit kétfelől forgattak, s hosszú vasvillákra szúrt
szalonnadarabokkal kenegettek; mellette magasra emelt kádból színbor
csorgott alá, szabad élvezetére mindenkinek, a ki megkivánta. A kohó
épülete előtt pedig épen egy egész huszonöt akós kád volt kitéve,
színültig töltve a legfinomabb borszeszszel. Ha az ember meggondolja,
hogy ennyi fáklyahordozó legény közül csak egynek kell arra a mulatságos
bohó ötletre rájönni, hogy a fáklyával közel jőjjön ehhez a lobbanékony
anyaghoz, s akkor aztán egy pillanat alatt elevenen van produkálva itt a
föld alatt a pokol: végig borsódzik a háta. Egy pár elázott ficzkó már
fekszik mellette, ki restelt pohárral nyúlni az italhoz, csak úgy
hörpentett a kád szélére fekve.

A barlang közepén levő kőépület ablakaiból most nem tör elő az olvasztó
kohók fénye, kéményéből nem ömlik elő a szikrákkal elegy füst; a
földalatti tombolás nem vezérli az ütenyt: a gépek hallgatnak. Munkájok
be van végezve. Kétszázötvenezer darab kivert arany vár az osztályra;
abból ötvenezer magáé a Fatia Negráé, húszezer az öreg Onuczé.

A kohóépület ma zöld galyakkal s tarka vásznakkal van felczifrázva s
tömör kéménye tetején tűzijáték kellékei vannak fölhalmozva; onnan
fogják a röppentyűket, a kék és vörös tűzcsillagokat föleregetni. A
barlang boltozata oly magas, hogy a röppentyű legmagasabb szálltában sem
éri el.

Egy karzatszerű kőemelvényen zenészek számára van hely csinálva. Maguk a
részvényes urak fognak ott hegedűvel, tilinkóval és csimpolyával az
ünnepély felvidítására közreműködni.

A vendégek érkeznek már, egyenkint és párosával eregeti őket alá a
malomgép; a férfiakkal együtt öreg asszonyok és szép leányok, ünnepi
módon bekötött fővel, piros csizmákban, a zeneműszerek kezelői, a
csimpolyások, hegedűsök még a gépen alászálltukban elkezdik dalaikat
hangoztatni, míg némely kedélyes részvényes úr az által adja tudtul
megérkeztét, hogy pisztolyait elsütögeti a visszhangos barlang
nyilásánál.

A míg a Fatia Negra meg nem érkezik, addig járja a tréfa és a zaj; itt
egy víg ficzkó tehéntülköt hozott magával, annak a recsegésével
ijesztgeti az asszonyok csoportjait, amott a másik tűzbékákat hány a
letelepedő atyafiak közé; asszonyok sikoltozva ugrálnak szanaszéllyel;
leányok egymás vállára téve kezeiket, csöndes dudolással lejtenek egy
helyen körülforogva; kiki jó kedvének gyeplőt ereszt, a míg el nem jött
az a főnök, a kinek fekete arczától úgy elmulik egyszerre mindenkinek a
jó kedve.

Pedig a mai nap – értem alatta ezt a földalatti éjszakát – az ő különös
ünnepélyével is van összekötve. A nagy aranyosztály után következni fog
az ünnepélyes pillanat, a melyben ő kezén fogva Onucz leányát, egy magas
állványra tett feszület előtt vele megesküszik; az esküvési formát a
szerint mondva, a hogy azt Fatia Negra maga kigondolta, válogatott
átkokkal és bizonyozásokkal megterhelve, s kijelenti, hogy e naptól
fogva, bárha pópa nem is volt jelen, de ott volt az oltár és rajta a
feszület, minden ember úgy tekintse Aniczát, mint az ő valóságos hites
feleségét, addig is, míg más országban, más emberek előtt, igazi
orczájával vezetheti őt a pap elé.

Ez a szertartás régi kedvencz eszméje volt már Onucznak, s most Fatia
Negra beleegyezett.

A részvényesek lassankint összegyűltek már a barlangban: a legutolsók
között volt Onucz és leánya, a vőfélyekkel és nyoszolyó leányokkal.
Anicza most is szokott szabásu köntöseibe volt öltözve; a katrincza és a
hímzett ing, meg a gömbölyű kalpag a fején most sem váltattak fel
mással; csakhogy mindez ragyogott rajta az aranytól és drágakövektől s
hajtekercsei igaz gyöngysorokkal voltak keresztül-kasul fonva.

Ennyi válogatott szépség között is, mint a mennyi itt összegyűlt, ő volt
mindig a legszebb.

Homloka közepén egy nagy gyémánt ragyogott, de annál is fényesebb volt
az a másik kettő, mely szempillái alól elővillámlott.

Termetet nem lehetne tökéletesebbet képzelni, mint az övé. Az úri divat
eltorzító mellékletei nem zavarják annak gyönyörű összhangzatát; minden
állása mint egy antik szoboré, mozdulatai gömbölyűek, hajlékonyak,
rugalmasak és e mai napra különösen elevenek; szemei, arcza tündökölnek
az örömtől: a hogy nem szokta más menyasszony, egy órával esküvője
előtt.

Csak a vőlegény várat még magára. Sokáig jön, látszik, hogy nagy úr. Sőt
az is meglehet, hogy már itt van, de senki sem látja, ott jár tán
menyasszonya háta mögött, a láthatlanná tevő köpenyegben, s mikor azt
leveti magáról, akkor… akkor egyszerre maga előtt látja őt mindenki!

Anicza fölsikolt, – tán az örömtől? mindenki meg van lepetve; azt
hiszik, ördögökkel czimborál a főnök, a föld alól jött elő.

És minő pompával jött elő! A bibor ruha, a mit viselt, nem látszott az
arany sujtásoktól, hosszú prémes palást függött vállairól, mint valami
fejedelemnek s fején arany sisak volt, az szorítá le az álarczot; a
sisak taréja végig gyémántokkal volt megrakva; valamelyik czimbora
észrevette, hogy a sisak taréjának hegye egy kissé sáros; bizonyosan – a
mint a földet felütötte a fejével.

Semmi fegyver sem volt az oldalán, még csak egy tőr sem. Természetesen:
oltár előtt, esküvés előtt le szokták azt rakni.

Onucz alázattal járult eléje s mély tisztelettel csókolá meg rejtélyes
főnökük kezét, míg Anicza csalfa hízelkedéssel közelíte felé, igen
ügyesen tettetve babonás félelmet a bűbájos szerető iránt.

– Én félek tőled, Fatia Negra! te látatlanul jösz és távozol. Te nem
vagy Istennel?

– Az igaz, hogy most közelebb vagyunk az ördög országához.

– Csitt, ne beszélj úgy.

– Oh, dehogy nem, ezek az emberek, ha azt hinnék, hogy égből szállottam
alá, rég elárultak, kötve vittek volna Gyula-Fehérvárra; de mert azt
hiszik, hogy a föld alól jöttem, ördöggel vagyok ismerős: félnek tőlem
és hívek hoztám. Te magad is úgy vagy: szeretsz, mert félsz.

– Haha! Azt te majd meg fogod látni, hogy a milyen magasan fel a
felhőig, s a milyen mélyen le a föld gyomráig lakik valaki, én senkitől
sem félek; tőled sem; hiába mondtam. Nem vetted észre, hogy csak
tréfáltam veled, mikor azt mondtam, hogy félek.

– No, majd próbára teszlek mindjárt. Látod ott az oltáron azt a
feszületet, arra fogunk mi megesküdni örök titoktartást. De minthogy e
fogadás nem Istenhez szól, mert hamispénzverők teszik azt, nem is az
égbe kell annak fölmenni, hanem máshová, lefelé. Azért, hogy foganatos
legyen az esküvés, eredj, ha van bátorságod, fordítsd meg a feszületet s
tűzd le a helyére – fejével lefelé.

A leány egy perczre elsápadt, megrendült; azután bátran neki indult; az
oltárhoz lépett, megragadta a feszületet s fölemelve, megfordítá azt,
egy az oltáron levő nyilásba megfordított végével tűzte azt vissza, úgy,
hogy talapzatával fölfelé állt.

A jelenlevők mind elszörnyedve bámulának oda.

A mint fölemelte és a mint újra letűzte ismét a leánya feszületet,
mindkétszer önkénytelen gépies rándulást lehetett észrevenni karjain, de
arcza nem árult el semmit. Villanygép ütege volt rejtve az oltár alá, az
idézte elő e hatást.

– Nos? kérdé a visszatérőt a Fatia Negra.

– A feszület megütött, midőn megfogtam és megütött, midőn újra letettem,
súgá halkan a leány; s e perczben nagyon halvány volt.

– S te mégis megtetted, a mit mondtam, szólt a Fatia Negra, kezét Anicza
vállárá téve; derék leány vagy, méltó vagy hozzám.

A leány sötéten elborult tekintetét rávetve, felelé:

– Bizonynyal az vagyok.

– Atyafiak! kiálta most dörgő hangon a kalandorvezér. Ide hallgassatok
rám.

Mindenki odahagyta sátorait, ivóasztalát, mulatságát s kört alakított a
fekete álarczos körül.

– Tudjátok-e, mi annak a helynek a neve, a mi a föld alatt van? Annak a
neve sír! velem együtt mindnyájan a sírban vagytok e pillanatban s ha
akarom, olyan halottak, a kiknek nincsen semmi mondani valójuk többé
ezen a világon. A ki még azt a felső napfényes világot látni akarja, a
hol most épen reggelre kél a hajnal, annak meg kell esküdni arra, hogy
soha, semmi időben, sem józan fővel, sem mámorosan semmit azokból, a mik
ide lenn, e nagy földalatti sírban történtek, akár látottakat, akár
hallottakat, elmondani nem fog; hanem olybá veszi azokat, mintha álmodta
és mire fölébredt, elfelejtette volna. Erre esküdjetek meg velem ez
órában.

– Én magam fogom elébb elmondani az esküt, hallgassátok meg; és
szóljatok hozzá, ha meg vagytok-e vele elégedve vagy sem?

Ezzel az oltárhoz lépett, melynek zsámolyát az üvegtalapzatú «sziget»
képezé, a mit ismernek mindannyian, a kik valaha egy villanykészletet
láttak. Maga a villanygép az oltár alá volt rejtve, leydeni palaczk
ütegeivel, s egy óramű által hozatott mozgásba, vezető sodronyok által
az ércz nyilással összeköttetésbe, melybe az érczfeszület volt
illesztve.

A fekete álarcz néhány perczig állt némán a zsámolyon, sisakját levevén
fejéről, mialatt a közelebb állók elborzadva látták, hogy hosszú
hajzatának egyes szálai hogy emelkednek lassan fölfelé, egyenesen
fölmeredve, mintha azokon függne valami rejtélyes hatalom kezében. Csend
volt, mint szokott lenni föld alatt, igazi halottak között.

A Fatia Negra tompa, kisérteties hangon megkezdé az átok-esküt.

– Én, e fekete álarcz viselője, Fatia Negra, a hogy mindnyájan neveznek,
esküszöm e földalatti éjszakában: esküszöm az égő tűzre, mely eső
képében Sodomát és Gomorát megemészté, esküszöm az özönvízre, mely
minden élőt e földön megölt, esküszöm a meghasadó földre, mely az áruló
Dáthám és Abirám hadait elnyelé, esküszöm a fenevadak körmeire, kiket
Eliézer a fecsegő kölykökre előhivott, esküszöm a lélekre, a ki Saul
király halálát megjelenté, esküszöm a Leviathan angyalra, ki lázadás
miatt az égből ledobatott, és a Malach Hamovesh angyalra, ki az
erőszakos halál kardját viseli kezében, esküszöm az egyiptomi tizenkét
csapásra, mikkel Mózes a Pharaók országát megveré, esküszöm a csillagra,
mely alatt születtem: hogy úgy verjen meg, a ki verni szokott, föld
alatt vagy föld felett lakó, úgy veszszek el tűzben, vízben, föld
gyomrába elevenen temetve, úgy váljak sóbálványnyá, úgy tépjen szét
fenevad az erdőn, betegség az ágyban, rossz szellem a pokolban, úgy
forduljon ellenem tulajdon fegyveremnek éle gonosz órámban, úgy
rettegtessen éjszaka hátam mögött lappangó kisértet, úgy legyen testem
megverve fekélylyel, szemeim farkas sötétjével, nyelvem némasággal,
csontjaim belső szaggatásokkal, úgy essék le az égről születésem
csillaga, mikor legjobban óhajtanék élni, a mint egy igét vagy egy
gondolatot bárki előtt, legyen az pap, gyermek, apa, itélő biró, vagy
fenyegető hóhér, azokból, a miket e helyen láttam, hallottam, vagy
megtudtam, valaha kimondani fogok, vagy kezemmel leirok, vagy valakit
rávezetek. Legyen tele átokkal minden csepp vérem, átkozzanak meg
maradékim, ébredjek fel a sírban s feljárjak onnan holtom után, ha ez
ellen valaha cselekszem. Hallják meg ez esküvésemet mindazok, a kik a
föld felett, vagy a föld alatt laknak.

E drastikus esküforma mindenkit kielégíte; azon a vidéken nagyon
tetszenek az ilyen önelátkozások s kötő erejük százszorta erősebb, mint
a mi esküt a birói személy előtt tesznek le. A fekete álarczos
hajfürteiből ez alatt köröskörül sűrűen emelkedtek föl egyes hajszálak,
mintha valami rémséges korona volna a fején. A körüle állók oly mély
borzalommal tekintének reá. Mindenki hivé felőle, hogy földöntúli csodák
ereje van e szavakban; csak a leány nem hitt neki semmit.

Hogy a rémkedő tiszteletet még jobban fokozza, odainté magához a
társaság véneit a kalandor.

– Im, hogy lássátok magatok, mennyire tudva vannak ott, hol tudva kell
lenniök, az elmondott átok szavai, nyúljatok hozzám, csak ujjaitok
hegyét tartsátok felém, és megtudjátok, ki van itt jelen még rajtunk
kívül?

Az öreg Onucz reszketve nyújtá ujja hegyét a Fatia Negra felé, s majd
összerogyott ijedtében, midőn annak ruhájából szikrákat érze kipattogni,
a mik ujjai hegyét megégeték. Egyszernél többször egy sem mert felé
nyúlni, de a kiváncsiság valamennyit odahozta mégis; ki-ki személyesen
akart meggyőződni a csodáról, a mit másnak nem hitt s az alakoskodó
biztatá a közeledőket, hogy bárhol érjenek hozzá, tűz jön ki a testéből;
azok szikrákat ugrattak elő nyakából, fülei hegyéből, s meggyőződtek
felőle, hogy az átok csakugyan minden csepp vérébe bevette magát.

Csak Anicza nem közeledett hozzá.

– Hát te félsz tőlem? kérdezé tőle az alakos.

– Nem félek.

– Jer hát, csókolj meg.

Anicza oda lépett hozzá, s meghagyta általa csókolni magát.

Összeborzadt utána.

– Nos? Mit éreztél?

– Szád megégette számat, felelt a leány s midőn a Fatia Negra
félrenézett, titokban keresztet vetett magára.

A Fatia Negra tökéletesen meg volt elégedve a komédiával. A titokszerű,
az ismeretlen iránti borzadály rabszolgáivá tette czimboráit; ezektől
nem tarthatott többé.

– Most add ide kezedet, Anicza, te viszont add másik kezedet társnédnak;
mindenki fogódzzék a másik kezébe.

Igy egy lánczot képeztetett velük, melynek tulsó végét a vén Onucz zárta
be, kinek kezébe egy vékony lánczot adott, mely az oltárról lefüggött.

Aztán elmondta előttük a phantastikus esküt, azok minden igét utána
mondtak. A komédiát befejezte egy erős villanyütés, mely egyszerre
minden ember könyökét és inait megsajgatta. A szegény, tudományokban
járatlan emberek azt hitték, az ördög futott idegeiken keresztül,
jajveszékelve könyörögtek a fekete álarczosnak, hogy ne tegye már őket
ki több próbának, hiszen eléggé meg vannak már rémülve.

– Most tehát itt van a pillanat, Fatia Negra, szólt Onucz, nagy
tisztelettel a bűbájos egyéniség iránt, melyben te is beváltsd szavadat;
aztán majd én is megmondom, hogy mit akarok. Fogod-e igazán nőül venni
leányomat?

– Ne jussak ki a napvilágra addig, a míg azt nem teszem.

– Megesküszöl vele azon módon, a hogy nekem megigérted?

– Azt hallani fogjátok.

– No, hát akkor én is mondok neked valamit. Amott van a nagy mázsáló
mérleg fölállítva, ugy-e bár? Az egyik serpenyőre annyi aranyat rakok, a
mennyi őt fölemeli. Annyi aranyat adok leányommal, a mennyit ő saját
maga nyom.

Ez egészen az atyafiak ízlése szerinti gondolat volt Onucztól; valódi
román munificentia! annyi aranyat a menyasszonynyal, a mennyit ő maga
nyom.

A két vőfély rögtön futott egy nagy fatálért, arra fölállíták a
menyasszonyt, azon fölemelték, úgy vitték a mázsáló mérlegig; Onucz még
a tálat is rátevé a mérlegre: azzal is nehezebb legyen.

Azután annyi vert aranyat raktak az Onucz jegyével pecsételt zacskókban
a másik mérlegre, a mennyi a mérleg két karját vízirányosra emelte.

Mikor aztán mind a leány, mind az arany a levegőben libegett, Onucz
diadaltól sugárzó arczczal taszítá oldalba könyökével a Fatia Negrát.

– Ez most mind a tied.

A kalandor odafutott a mázsálóhoz, de nem azon serpenyőhöz, melyen az
arany volt, hanem a hol a leány állt; ezt emelte le onnan, karjára véve
mint egy gyermeket; a másik serpenyő a földre zuhant, súlyegyenét
vesztve, az aranynyal telt zacskók jobbra-balra hullottak róla.

Ez is nagyon tetszett a társaságnak. E massziv gyöngédség a Fatia
Negrától mindenki előtt nagyon érthető volt. Az öreg Onucz dicsekedve
mutogatá haczukájoknál fogva rángatott komáinak a széthullott
erszényeket: «lám, még sem a pénz után nyúlt, hanem a leány után».

Olyan rendkívüli eset is volt az, ebben a földalatti pokol egyházában, a
hová az emberek ötven esztendő óta nem járnak egyébért, mint pénzt
csinálni; nem egymás leányának a szemébe nézni, nem barátságot kötni,
nem szeretkezni, nem nagylelkűséget gyakorolni, hanem csak nyers aranyat
vert aranynyá változtatni.

És valóban, a Fatia Negra, ha láthatta volna a jövendőből csak a
legközelebb eső pillanatot, csak az első óranegyednek kezdő perczét, ha
csak egy lépését, egy dobbanását hallhatta volna annak, a mi már a feje
fölött jön, akkor a helyett, hogy a leány után nyújtsa ki kezeit,
okosabban teendé, ha mind a kettővel fölkap egyet azok közül a zacskók
közül a másik serpenyőről s iramodik vele a merre tud, ebben a sötét
oduban, azon a sötét járáson keresztül, a mit rajta kívül senki sem
ismer; a min úgy jár ide, mintha a pokol külön kis kapun eregetné be,
különös ördögök protekcziója mellett.

Hanemhát ezúttal az ördögök rosszul gondoskodtak róla; – ha csakugyan
volt vele valami baráti összeköttetésük.

A kalandor visszatért az oltárhoz az ölében vitt leánynyal, annak a
lépcsőjére letevé szép terhét. A leány letérdelt.

– Hintsetek rájuk mézes búzát, suttogá a nyoszolyó asszonyoknak Onucz, a
ki ezt a szertartást valami különösen használatosnak tartotta. Tán az
áldást képviseli az?

Anicza azt kivánta, hogy a Fatia Negra hajoljon előbb hozzá közel; hadd
súgjon valamit fülébe.

Ez odahajolt hozzá, a szép arczot magához ölelve; a leány remegve súgá:

– Engem is a föld alatt fogsz-e elvinni innen?

– Félsz, hogy azt teszem?

– Veled elmegyek akármerre s nem félek semmitől.

– Szavadon foglak.

– Nem bánom. Merre esik az? Jobbra vagy balra?

– Balra. Mindennek balkéz felül kell kezdődni, a mi szerencsés akar
lenni.

– A pénzverő-műhely alatt van az ajtó? kérdé a leány gondatlan
arczkifejezéssel.

– Ott; ha tudni akarod.

– Készen vagyok. Mondd el az esküt előttem.

A Fatia Negra ismételte a hókusz-pókuszt. Letérdelt Anicza mellé az
oltár lépcsőjére s szemeit a sötét barlangboltozat felé forgatva,
ünnepélyes hangon kezdé az eskümondást. Olyan rémséges volt látni, a
mint fekete álarczából a fölemelt szemek fehére kivillant.

– Én, e fekete álarcz viselője, kit neveznek országszerte Fatia Negrának
s ismernek ezen a néven kicsinyek és nagyok, esküszöm a bűbájos
szavakra, miket a paradicsomkerti kígyó a legelső asszonynak mondott;
esküszöm az átokra, melylyel a legelső házaspár e földön a paradicsomból
kiűzetett; esküszöm a gonosz lélek Asmodái kínzására, ki a házastársak
gyötrő szelleme; esküszöm Uriás ártatlanul kiontott vérére; esküszöm
Sámson vakságára; esküszöm a kettős csillagokra, a kik az égen egymástól
meg nem birnak válni; esküszöm a kardra, mely Holofernes fejét egy
csókért levágta; esküszöm Jezabel átkozott tetteire, mik Achab ellen a
halált felidézték; esküszöm az álmok szörnyetegeire, a kik ellen a
leghatalmasabbnak sincs semmi védelme, hogy úgy legyek áldva és meg nem
átkozva, földön és föld alatt, a mily igazán e nőt, kinek kezét kezemben
tartom, szeretem, szeretni fogom és nőül veszem; soha el nem hagyom és
magamat tőle el nem tagadom, sőt mihelyt az álarczot magamtól
elvetettem, őt igazi alakomban magammal vinni sietek s ha valaha e
fogadásom ellen nyilván, vagy titokban vétenék, verjen meg a
csontszáradás és nyavalyatörés, undorodjam ételtől, italtól és asszonyi
arcztól, áruljon el, kiben legjobban bízom, tanuságot tegyen ellenem
saját két kezem, víz üldözzön, tűz fogadjon, fejem fölött pallos
függjön, szemem annak élét lássa, akár alszom, akár ébren vagyok, s a
hogy Acháb vérét felnyalták az ebek az utczán egy rosz asszony miatt,
úgy nyalják fel az enyimet kósza kutyák a földről, ha ez eskümhöz valaha
hű nem leszek és hozzá hű nem voltam eddig; – minden földingató hatalom
engem úgy segéljen!!!

Az egész gyülekezett szájtátva bámult a fekete arczúra, mialatt ez a
pokolbeli képzelettel alkotott esküt végig mondá; a figyelem egészen le
volt kötve a jelenet által, senki sem vette észre, hogy ezalatt a sötét
háttérben, melyet a barlang távolabbi oldalai képeztek, idegen arczok
sokasága támad; a malomgépezeten át elébb leszáll két ember, azután
megint kettő és ismét kettő, a míg lassankint lesznek százan; mind
fegyveres férfiak, mind egyformán öltözve, a fegyver elrejtve köpenyeik
alá, hogy ne villogjon a sötétből elő, azok ott csendesen sorakoznak,
mint valami szinpadi statistéria, mialatt a fő komédiás a lámpák előtt
végzi magánbeszédét. Csak Anicza vette őket észre; az egész eskü alatt
nem a Fatia Negra átkozódó ajkaira nézett, hanem annak feje fölött el a
sötétben alakuló csoportokra.

Az eskü végével ismét érinté a Fatia Negra a megfordított feszületet, a
villanyütés ismét megrázta a leány kezét, melyet jobbjában tartott.

– Most esküdjél te is.

A leány erre dühösen rántá ki kezét a kalandoréból, s térdéről fölállva,
még egy lépcsőfokkal magasabbra állt fel az oltár-emelvényen s a
gyűlölet és utálat elkeseredésével szép arczán, szólt, gyöngyfogsorait
összeszorítva, a lábainál térdelő kalandorhoz:

– Te nyomorult komédiás! Te álarczos szemfényvesztő! Mindenkit
megcsaltál, de senkit olyan nagyon nem, mint engem. Esküdtél ugy-e,
Sámsonra, Uriásra, Holofernesre, Jezabelre, hogy engem meg nem tagadsz
soha, hogy kívülem senkit sem fogsz szeretni? Emlékezzél a jegesvölgyi
éjszakára, mily utálatosan árultál ott el engemet. Tudd meg azt, hogy én
voltam ott jelen magam a kunyhóban, én fujtam meg a kürtöt, melynek
szavára a féltő férj az erdőből előjött, én láttam a tusát, mely erre
következett, s én megesküdtem akkor, hogy el foglak veszíteni. Esküdtél
ugy-e, a kigyó szavaira, hogy ha megcsalsz engem, áruljon el kiben
legjobban bízol? víz üldözzön, tűz fogadjon, pallos függjön fejed
fölött, ebek nyalják fel véredet? Ime tehát – előtted tűz, mögötted víz,
fejed fölött pallos! kutyák ugatnak már, szagolva véredet, én
elárultalak! Tekints oda hátad mögé!

A sorakozott fegyveres csapat egyszerre, mint egy gép minden kereke,
mozgásnak indult, hegyes szuronyok villantak meg a fáklyák fényénél. «El
vagyunk veszve!» ordítá minden ember, míg a katonai parancsnok érczszava
idegen hangzattal vegyült a zavart lárma közé.

– Mindenki letegye a fegyvert! semmi ellenállás!

Onucz ordítva rohant aranytelt zsacskóihoz, az asszonyok sikoltva
futottak a sátorok közé, a Fatia Negra egy perczre megkövülten állt
Anicza előtt, mint egy megfogott ördög s elmeredve nézett a leány
lángoló arczára.

Anicza most hirtelen a fegyveresekhez fordulva, kiálta a zsibajt
túlcsengő hangon:

– Siess, Juon Táre! Foglald el az olvasztó bejáratát, különben ismét
megmenekül az ördög!

Ezért kellett neki a Fatia Negrától megtudni, hogy merre jár fel a föld
alól?

A kalandort e szó téríté magához; látta, hogy egy kérlelhetlen ellenség
és egy csapat fegyveres ember sietve közelít az érczolvasztó ajtajához,
s hogy az út a menekülésre előtte zárva van.

E pillanatban egy ördögi gondolatja támadt.

Hirtelen fölkapott egy égő fáklyát az oltárról s két hatalmas szökéssel
az olvasztó felé közelített; húsz férfi szuronya meredt eléje és egy
hosszúnyelű fejsze Juon Táre kezében, ő pedig fegyvertelen volt.

De nem az ajtóhoz sietett, hanem egy oldalszökéssel elérte a borléllel
töltött kádat, ott lehajítá a földre az égő szurokfáklyát, s izmos
vállát neki vetve a roppant kádnak, egy kétségbeesett erőfeszítéssel
annak tartalmát végig önté a barlang padlatán.

Egy pillanat alatt lángban állt az egész barlang!

A padlat kőből volt, a szétfolyó borszeszt be nem ihatta, az lángra
lobbant az elhajított fáklya lángjától s terjedt sebesen, mint egy
gátját szakított égő tenger, különösen az olvasztó felé, merre
hajlottabb volt a padlat.

A kék szeszláng halotti rémvilággal tölté meg az egész barlang üregét,
maga a levegő, maga az űr is lobogni látszott: a száz fáklya tövig
meggyulladva lobogott vörös fénynyel a kék pokollánggal egyetemben s a
felhalmozott bengali tűzhegyek és az elpattogó röppentyűk, forgásnak
indult tűzkerekek, mik az ünnepély végére voltak készen tartva,
össze-vissza lobogtak, sustorogtak bele a rémséges alapszínbe; s e
pokoli lobogás közepett elkárhozottak sötét alakjai futottak,
ordítottak, sikoltoztak, taposták egymást és menekültek magasabban álló
sziklák felé, a hová a légben elterjedt láng utánuk csapott; egyik
katonának a húsz közül tölténytartójában föllobant a lőpor. Juon Táre
szeme világát veszté a lobbanástól, a többi iparkodott a barlangot
átszelő vízvezetőbe menekülni, hová utánuk csorgott a lobogó alcohol,
mint egy égő zuhatag. Veszni kellett mindenkinek e pokolmenyegzőben.

Csak két ember nem veszté el lélekjelenlétét, csak ketten tudták még,
hogy mit kell tenniök; az egyik volt a Fatia Negra. Ez, a mint a
fegyveresek szétfutottak az olvasztó-ajtótól, merészen átgázolt az égő
borszeszlángon, jól tudva azt, hogy ez nem gyujtja meg egyszerre az
öltönyt s csupán szemeit takarta el kezével, hogy meg ne vakítsa: azzal
felszakítá az ajtót s azon keresztül hirtelen eltünt.

A másik volt Anicza, ki midőn látta, hogy a százszoros rémületben
mindenki elveszté eszét s kétségbeesett halála elé fut, hirtelen kezébe
ragadott egy fejszét s nem törődve a körüle pattogó röppentyűk
szikráival, a fölállított roppant sörös kádakhoz futott, azoknak
fenekeit beszaggattá; a neutrális nedv zuhatagban tódult a padlatra, s a
mint lassankint tért nyert, úgy szorítá mindig hátrább a lángoló
pálinkaárt, lassankint kioltogatva a kék pokolvilágot, melynek elmulta
után nem maradt az alvilágban egyéb fény, mint a végig lobogó
szurokfáklyák az oltár körül.

A szép menyasszonyra nem lehete rá ismerni többé, arcza úgy össze volt
égve.

A társaság minden tagja kapott sebet az égésben, néhány kínlódva
fetrengett, szeme világát vesztve, s a hűs tócsákba verte magát, miket a
kiomlott sör képezett; a vén Onucznak egy haja szála sem maradt meg, de
azért most is ott ült aranyai halmazán, mik szétgurultak a félig
szenesült zacskókból. Fölrepedezett kezeit aranyai közé dugdosta: tán
azok hűsítik fájdalmát.

Juon Tárénak mindkét szemét kiperzselte a lőporlobbanás, két katona is
nehéz sebet kapott ugyanakkor.

Az általános rémület után csak akkor jutott eszébe valakinek, hogy a
Fatia Negrát üldözni kell, midőn a tűz már elaludt. E valaki a
menyasszony volt.

Ő maga ragadta kezébe a fáklyát, ő kiálta a fegyvereseknek: «utánam!» s
első volt, ki az érczolvasztó ajtaját fölszakítá. Odabenn sötétség volt,
a fáklyavilágnál összekeresték a földalatti kamrákat; pénzverő gépek,
olvasztó műhelyek, mind a régi rendben voltak hagyva, még a kivert pénz
is, mely az osztályra várt, érintetlenül hevert pyramid alakú halomba
rakva kisded erszényekben, – de a Fatia Negra maga nem volt sehol.

– Elrejté magát! mondogaták a katonák, puskáik agyával kopogtatva a
falakat.

– Megmenekült! szólt, perzselt haját tépve kezeivel a menyasszony. Ez
épületen keresztül menekült meg. Még talán utolérjük!

Tanácsára a gépeket kezdték fölforgatni s az érczlapító alatt
megtalálták a csapó ajtót, melyen keresztül szokott ki- s bejárni a
barlangon át a kalandor. Ezalatt eltelt egy óranegyed. Több, mint elég
arra, hogy üldözői elől megmeneküljön.

Anicza sietve futott előttük a fáklyával a földalatti folyosón
keresztül, melyet a barlangon átfutó patak járása alkotott; sok helyütt
térdig hajolva lehetett csak előhaladniok. A leány biztatta az
üldözőket, hogy ne féljenek; fél óra mulva napvilágot láttak a folyosó
végén derengeni, s a mint kiértek a patak medrének szirttorkolatából,
ott a forrás előtt, a szép zöld fűben, a forró napsugár elől hangafa
árnyékában hűselve, heverészett egy őzünő két kis gidójával: a kis
őzfiak anyjuk hátán ugráltak keresztül… A Fatia Negra ki tudja, hol járt
már ezóta?…



A MIKALAI CSÁRDA.

Hidvártól Gyula-Fehérvárig egy jó napi járó föld van, még a legjobb
lovakkal is, legjobb időjárás mellett; esős időben a hegyi utak még több
idejét fogyasztják el az utasnak.

Szerencsére, az út fele táján esik a mikalai csárda, abban lakik egy
derék, becsületes oláh nemes, a ki úgy mellékesen korcsmárosi hivatalt
is visel. Itt ezen a tájon, a bányák közelében nincsen zsidó, minden
bolt és csárda örmények és oláhok kezében van; a nép meg van velük
elégedve s a magyar urak is szeretik őket. Annyi bizonyos, hogy
Magyarországon nem lehet olyan olcsón utazni, olyan jó bort inni, olyan
tiszta ágyban hálni, mint Erdélyben.

Az ifju Makkabesku tanyája regényes helyen épült, egy, a hegyekből
kijövő patak zuhatagja mellett; a bérczi csermely ott foly el háza
mellett, minden belehullott gallyat és falevelet hetek alatt kővé
változtatva; még a beléhajló fák gallyai is odáig szép fehér kővé
változtatva, a meddig a víz szokta mosni.

A tanya egy hosszú tornáczos házból áll, távolabb vannak az aklok és
félszerek, földszint kőből építve, s az alacsony emelet kemény fából,
szép simára gyalult oldalakkal s olyan ügyesen egymásba róva, mintha
remekbe készült katulya volna; nyolcz oszlop az elején, czifrára
kifaragva, képez egy hosszú folyosót, melyhez kőlépcső vezet fel. E
hosszú folyosó közepén nyílik a konyha, a hol maga a nemes úr lakik,
legvégén pedig van a vendégszoba, a hova vendégeit, ha jönnek, be szokta
szállásolni. Csak egy szoba, de elég kényelmes és tágas is, megférnek
benne, akárhányan vannak.

A nemes úr a korcsmárosságot nem űzi keresetből, abból ugyan nem is
élhetne meg, hanem félig szivességből és jó barátságból; számadásai is
nagyon egyszerűek: ha valaki gyalog jön és csak szállást kiván, annak
számlája két garas, ha lovon jön és vacsorál, egy forint; ha még bort és
pálinkát is diktál föl, azért mégis csak egy forint; ki vesződnék a
miatt még külön czifra kálkulással? A négylovas hintókat nem szokta
taksálni, azok fizetnek, a mit akarnak. Ha valaki nem kérdi, hogy mit
fizessen? hanem kezet szorít és odább megy: szerencsés utat kiván neki s
nem kiabál utána, hogy hát a fizetés?

A mellett Makkabesku büszke ember és sokat tart a nemességére. Megvárja,
hogy őt domnulénak szólítsák s nagyon jól esik neki, ha vendégei
észreveszik a vendégszobában felakasztott nemesi czímert, a fekete
medvét három nyillal a kezében, s kérdezősködnek annak titkos értelme
felől, a mikor azután ő is megmagyarázza, hogy az a fekete medve három
nyillal, mely pléhre festve két vasrudon a ház előtt himbálja magát,
szintén nem valami korcsmai, – hanem nemesi czímer, s örömest elegyedik
beszédbe a legközelebbi tisztujításról, a mikor alispánt és
szolgabirákat választani fennjárt a székvárosban.

Késő délután lehetett, a midőn báró Hátszegi Lénárd úr a mikalai
csárdába vezető gyalog hídon át, annak udvarára lépett, gyalog jött, egy
ládika a hóna alatt s vállán egy kettőscsövű fegyver. Makkabesku a
tornáczon át már messziről köszönté.

– Hozta Isten, nagyságos uram, tán valami baj történt, hogy csak gyalog
jön?

– Baj ám: az átkozott Tyiatra lupulujnál eltört a kocsim tengelye.
Mindig mondtam, hogy csináltassátok meg azt a rossz helyet, már legalább
hatodszor történik velem ott baj.

– Isten az oka, uram; a patak mihelyt megárad, mindjárt elrontja.

– Ez nekem nem vigasztalás. Embereim ott vesződnek a hintóval, fel sem
birták még állítani úgy feldűlt. Jó, hogy magam a lovakat hajtottam,
mert különben a nyakam tör ki, a hajdum így is kificzamította a kezét,
küldj neki segítséget izibe, mert különben be nem vergődnek. Hol van a
leánykád?

– Ej ej, nagyságos uram, ön mindig tréfál. Flóre te!

Egy csinos kis menyecske jött ki e szóra a konyhából, tűztől pirult
arczczal mosolyogva a nagyságos úrra.

– Vedd át a nagyságos úr fegyverét és ládikáját s vidd be a
vendégszobába.

– Hát hogy vagy, kis leánykám? még sem mentél férjhez? szólt a piros
csattanó orczát megcsipve ujjaival a báró, mialatt a menyecske a ládikát
elvette.

– Hej! be nehéz ez! sikolta az, mintha a láda terhétől ijedt volna meg.

Nem sül el ez a puska?

– Csak rá ne nézz tüzes szemeiddel, mert akkor elsül, ugy-e öregapja?

– No csak vidd be Flóre. A nagyságos úrnak mindig jó kedve van, még ha
szekere feldűl is; a nagyságos úr mindig tréfál.

A tréfa abból állt, hogy Makkabesku a negyvenen túl levő férfi lehetett
már, s itt-amott őszült a tarkója; a menyecske pedig alig lehetett több
tizenhét évesnél, mikor a nemes úr nőül vette; azért Lénárd mindig azzal
boszantotta a korcsmárost, hogy leányának hítta a feleségét s kérdéseket
tett hozzá, mint öreg apjához, hogy mikor adja már férjhez az unokáját?

Hogy a nagyságos úrnak még akkor is eszébe jut a tréfálás, mikor a
hintaja eltört!

Pedig hiszen Makkabesku Pávelt még «ifju»-nak híják: természetesen
azért, mert az apja még él és az is Pável keresztnevet hord.

A csárdás egy perczig sem hagyta a feleségét megállani a sarkán Lénárd
szeme előtt, egyre küldözte ide-oda. Ő maga arról a helyről, a hol az
ideig könyökölt, még meg nem mozdult.

– Eredj a cselédházba Flóre; a kocsis, meg a bivalyos siessenek mindjárt
a nagyságos úr hintajához, a Tyiatra lupulujhoz; vigyenek magukkal
dorongokat és istrángot eleget. Csak szaporán. Tessék addig besétálni a
nagyságos úrnak.

– Nem megyek biz én, mert én magam is utána akarok látni a hintómnak,
különben ma sem vergődik be; csak előbb szeretném valami biztos helyre
tenni ezt a ládikát; nem azért mintha félteném, vagy mi? hanem négy ezer
arany van benne, s az mégsem bolondság.

– Hüh! domnule! szólt mind a két kezével tarkójához kapva a csapláros,
mintha attól félne, hogy már esik a feje hátrafelé; kegyelmed annyi
aranyat hordoz magával s csak így könnyedén jár vele ezen a vidéken?

– Micsoda könnyedén? Hát csak nem fogadhatok neki társzekeret? Be akarom
váltani Fehérvárott, mert holnapután fizetésem van, azért hurczolom
magammal.

– Nem úgy értem: de hogy ilyen egyedül jár vele.

– Nem szoktam én magamat eskortiroztatni.

– Pedig kár, domnule, a mi vidékünk most nagyon bátorságtalan; a mióta
az Anna elárulta a Lúcsia barlangi pénzverőket, nekünk gyűlt meg a
bajunk; a jámbor bolondokat, meg a temérdek sok kincset ott kapták, de
elszalasztották a banda fejét, a Fatia Negrát; most ez boszúból és
elvesztett kincsei miatt az egész vidéket sarczolja: pedig azt mondják,
hogy már le akart végképen tenni a rablóvezérségről, el akarta venni az
Aniczát, de hogy elárulták s pénzét ott veszejték, újra dúl-fúl a
vidéken, senki sem biztos előle; csak tegnapelőtt rabolta ki erőszakkal
a császári postaszekeret.

– No no, abba beletörhetik a foga. Különben engemet nem mer az bántani.

– Nem tudom, domnule: álarcz van a képén, nem pirul az és nem sápad el.

– Nem szokott ide ellátogatni? nem tanyázik néha nálad?

– Nem uram, bizonyomra mondhatom, hogy itt még soha sem volt, a mit
különben magam is nagyon csodálok. Nálam sok úr megfordul, s innen
könnyen lehet akármerre utat veszteni.

– Nem tartasz fegyvert a háznál?

– Minek tartanék? Annyi pénzem nincs, hogy a Fatia Negra érdemesnek
tartson kirabolni, más ember pedig védje magát. Aztán hiába való dolog ő
vele ellenkezni. Juon Táre is kezében fogta már, mit nyert vele?
megvakult, most koldulhat már; Anicza elárulta, rajta hozta a katonákat,
mit nyert vele? az eltünt a földbe, ő pedig koldussá tette apját és
minden ismerőit s most ül velük együtt Gyula-Fehérvárott a kaszamátában.

– No, ne félj semmit, nem történik az alatt semmi baj, míg én a kocsihoz
visszamegyek; addig is zárd el a fali szekrénybe ezt a kis ládát s vedd
magadhoz a kulcsát.

– De csak tartsa kegyelmed magánál, domnule. Nem szeretem én azt úgy, én
rám ne mondhasson senki semmit.

Makkabesku elzárta a ládikát egy nagy álló fali szekrénybe, mely
hasonlatos az álló órák tokjaihoz, abban állnak családi kincsei és nemes
levele. A bezárt szekrény kulcsát oda adá a vendégnek.

Még azonfelül a szobát is bezárta, s annak a kulcsát is ráerőlteté.

– Domnule, szólt azután, hogy látta, miszerint Hátszegi csakugyan vissza
akar menni eltört kocsijához. Én csak azt mondom, hogy nagyon szeretném,
ha nem menne el kegyelmed. Elhozzák azt a hintót a cselédek is.

– Nem tudnak bánni vele, mind sült paraszt, soha se látott vastengelyű
szekeret.

– Inkább hát elmegyek én magam, kegyelmed maradjon itt.

– Segíthetek főzni a leánykádnak?

A korcsmáros homloka összehuzódott e szóra, s elmeneteli kedve
láthatólag megcsökkent.

– Mikor én félek egyedül annyi sok pénzzel ebben a házban.

– Ejnye, boldogtalan ember! szólt Hátszegi türelmét vesztve, hiszen csak
nem gondolod, hogy rám leskelődik a te ostoba rablókapitányod? Jól van
hát, itt hagyom neked a puskámat, fogd a kezedbe, s állj ide az ajtó
elé; hozz magadnak egy széket, ülj rá, húzd föl a sárkányát mind a két
csőnek, s tartsd a hüvelykujjadat a sárkányán, a mutató ujjadat a
ravaszán. A balcsöve tiz ficzkóra van töltve: az erősen szór, ha ezen a
szűk folyosón elsütöd, bizonyos lehetsz felőle, hogy a ki ennek a tulsó
végén szemközt jön, okvetlen megkap belőle legalább ötöt s az elég
akárkinek; a második cső, ez a jobbik, ez meg egyes golyóra van töltve,
ezzel cső végére szokás várni a vadat, hat lépésnyire, a honnan akármi
gyermek halottá tehet akármi óriást. Ne félj, ha pánczélinget viselne
is, ez keresztül viszi, mert aczélhegyű golyó van benne, a mi a pléh
ajtót átlyukasztja. No, nem félsz már, ugy-e?

Makkabeskunak csakugyan nagy bátorság támadt a szivében annak a
tudatára, hogy olyan fegyvert tart a kezében, a mivel kétszer halottá
lehet tenni a legrettenetesebb embert.

– Hát kegyelmed semmi fegyvert sem visz magával, domnule?

– Van a zsebemben két dupla pisztoly.

Azzal Hátszegi könnyedén, fütyürészve végig haladt a hosszú folyosón,
beszólt a konyhában forgolódó menyecskéhez:

– Hát aztán leánykám, készen legyen a vacsora, mire visszajövök, majd
meglátom, elsózza-e a szakácsné a levest?

És úrhoz illő könnyen vevésével a dolognak ment ismét a hídon keresztül
az országútra, Makkabesku szemeivel kiséré, míg beláthatá s gondolá
magában, hogy ez ugyan bátor ember.

Itt Makkabesku arra a gondolatra tért, hogy hisz az ő elődei is bátor
emberek voltak hajdan. Nem hiába nevezik magukat a Makkabeusok után. Ez
még a római császárok idejéből eredt. Hogy tulajdonképen kik voltak azok
a Makkabeusok? arra már tisztán nem emlékszik, de annyi bizonyos, hogy
az régen történt.

A történet nagyobb bizonyoságára, most is oda van a folyosó feljáratába
falazva a régi római emlék; rajta a császár képe, s régi thyrsusok és
öklelő bakkecskék, körülirva elkopott betűkkel, mik a nemes úr előtt
természetesen ősei érdemeit sorozzák fel; de a mikből az archæologok azt
olvassák ki, hogy azt valami dácziai proconsul emeltette meghalt
felesége tiszteletére, s a császárfő az asszony képe rajta; hanem ez
azért nem tesz különbséget; a síremléket e ház helyén találták, midőn
alapját letették s így az a család ősereklyéi közé tartozik.

Azért kedvencz helye Makkabeskunak a folyosón az a nagy bükkfa-karszék,
a honnan épen a befalazott római emlékre látni. Az alkonyodó nap
egyenesen rá szokott arra sütni az oszlopokon keresztül s olyankor
megaranyozza az emlék alakjait és betűit, és olyankor úgy tetszik
Makkabeskunak, mintha többet tudna leolvasni belőlük, mint máskor.

Milyen hatalmas emberek lehettek azok, a kiknek ilyen sokáig eltart az
emlékezetük.

Milyen nagy vitézek voltak azok, kik ezt az országot el tudták foglalni!

Pável gazda nem számítá erényei közé a vitézséget. Ő békeszerető,
verekedést kerülő ember volt. Inni csak bezárt szobában szokott, mert
egyszer megtörtént rajta, hogy a bor fölösleges merészséget öntött
szivébe; a minek azután az lett a következése, hogy a fejét két helyen
beütötték. Azóta nem keresi az alkalmat.

De ha helyébe jönne! Fejét csóválja, magában elmélkedve. Az nem jól
járna, a ki most ő vele ki akarna kötni.

Olyan emberekre nézve, a kik nem szoktak lőfegyverrel bánni, valamely
sajátságos bűbáj van egy, véletlenül kézbe kapott töltött fegyverben. Az
a bátorság és kötekedés lázas állapotában tartja őket. Különös inger
támad bennük annak a fegyvernek hasznát venni. Pável gazda egy párszor a
képéhez emelte a puska agyát s iparkodott vele czélozni. Sikerült neki a
kisérlet; fél szemét behunyta s a másikkal irányozta a czél legyet. Ha
most az a czifra fő azon az emlékkövön volna az ellenség, a haramia,
hogy szétzuzná a koponyáját.

A nap lassankint lefelé haladt az égen s a mint lejebb ment, úgy
változott az aranyos fény, mely a kőemlékről visszasugárzott, lassankint
biborpirossá; egyik oszlopnak az árnyéka csendesen huzódott előre, a
domborművet félig eltakarva.

Egyszerre úgy tetszett Makkabeskunak, mintha azon oszlop árnyéka mellett
egy emberfő árnyékát látná megmozdulni…

A lélekzet elállt ajkain… Valaki leskelődik ott…

– Ki van ott? orditá rá ijedtségtől elcsukló hangon.

Abban a pillanatban ott állt előtte a folyosó tulsó végén a – Fatia
Negra.

Azon alakban, a hogy őt leirták előtte; fekete atlasz köpenybe burkolva,
fekete atlasz álarcz a képén, miket zsebében rejtve hordhat s hirtelen
fölvehet, és levethet, a hogy szükségét látja.

– Megállj, ide ne jőjj! kiálta rá a fegyveres félelem dühével
Makkabesku, mert keresztül lőlek! s a mint az álarczos egy lépést tett
előre, hevesen rásütötte a fegyver bal csövét.

A lőporfüst eloszlott; a Fatia Negra sértetlenül maradt és jött egyre
közelébb.

Ah, ezek csak a ficzkók voltak, ezek nem árthattak neki, de majd az
aczélhegyű golyó!

A lövésre kifutott a konyhából Makkabesku neje s épen szembe találkozott
a rablóval. Az izmos kezével megragadta karjánál fogva s visszalökte a
konyhába s rázárta kulcscsal az ajtót.

Pável gazda mind ezt engedte történni; a felemelt fegyvert arczához
szorítva, még közelebbre akarta bevárni a rablót, még bizonyosabban
találni.

Most már nem szólt neki semmit, most már kivánta, hogy jőjjön.

Mikor hat lépésnyi tér volt közöttük, akkor odaczélzott a melle
közepére; megnyomta a fegyver ravaszát s a jobb cső is eldördült.

Semmi halálordítás utána… A Fatia Negra sebzetlenül állt előtte.

Makkabesku kábultan tartá eléje a kilőtt fegyvert, mintha azt várná,
hogy az még egyszer elsüljön, mintha álmodta volna csak azt, hogy lőtt s
még egyszer álmodni akarná, hogy újra lőjjön, hogy azt a kisértetet
megölje, a mi az álmodónak mindig olyan rosszul sikerül; – a Fatia Negra
pedig megfogta egy kezével a puska végét, egy rántással kicsavarta azt a
korcsmáros kezéből s a puskaagygyal úgy sujtotta főbe, hogy az szédülten
rogyott össze.

Azután nem tudja senki, hogy mi történt?

Midőn báró Hátszegi és Makkabesku cselédei hazaérkeztek az összekötött
hintóval, Makkabesku még mindig a földön hevert elkábultan; felesége a
bezárt ajtón dörömbözött, a vendégszoba ajtaja fel volt szakítva s a
családi fali szekrény feltörve. A korcsmáros ereklyéi közül ugyan,
csodára, egy sem hiányzott, hanem Hátszegi ládikája a négy ezer
aranynyal el volt tüntetve. Azt később megtalálták a patakban,
természetesen – kiürítve.

A nagy sokára felocsudott Makkabesku reszketve beszélé el Hátszeginek a
kettős lövés álomszerű esetét s esküdött az egekre, hogy a Fatia Negra
kezeivel kapkodta el a golyókat, mint a legyeket.

– Bolond vagy. Bizonyosan a feje fölött lőttél el mind a kétszer.

– Akkor meg kellene a golyók helyeinek látszani az átelleni falon.

Valóban semmi golyó helye sem volt látható a folyosó falain.



AZ, A KI A FATIA NEGRÁT FELISMERI.

A mikalai csárdában történtek nagyon elronták Hátszegi kedélyét. Igen
mogorván tért haza s Henriette iránt szokatlan kimélytelen volt. Valami
heves jelenet fejlődött ki közöttük, melynek folyama alatt a báró
olyasmit vetett nejének szemére, hogy őt megcsalta s hogy az ő és
testvére magaviselete okozá, miszerint a nagyapai örökségből ki vannak
tagadva. Felfedezte, hogy mindent tud. Tudja jól, hogy Henriette egy
naplopó ficzkót szeretett leány korában s e miatt vonta magára nagyatyja
gyűlöletét.

Henriettenek nem volt bátorsága azt felelni vissza, hogy ha tudta ezt,
miért vette őt nőül? miért nem hagyta azénak, a ki mellett szegény
lehetett volna, de boldog; száraz kenyeret evett volna, de meg nem
panaszoltat; nem talált volna fényt, de szerelmet.

A félénk nő csak sírni tudott. Reszketett előtte és utálta.

Pedig mennyire rá volt szorulva!

Jól tudta már, hogy öcscsét mivel vádolják? s egy perczig sem
kételkedett azon, hogy hát ő mit cselekedjék? Annak a hibáját az ő
angyali önfeláldozásának kellett helyrehoznia. El kellend ismernie, hogy
a hamisított aláirás az ő valódi kézirása.

De hát azután? Mi fog történni azután? Az aláirás elismerésének
következményei vannak; mi fog azokból kifejlődni? mi lesz azoknak a
vége?

Azt láthatta, hogy férjétől nem kérhet semmit. Minden lépten vehette
észre, hogy az keresve keresi a czivakodást s minden ürügyet megragad,
nejét magától távol tartani. S hozzájárul még az a mikalai
szerencsétlenség. Ez is, mintha híva jött volna. Mintha csak
összebeszélt volna a Fatia Negrával, hogy őt az útban furfangosan
rabolja ki, hogy még csak reménysége se lehessen nejének ezúttal azt
várhatni, hogy férje kiszabadítsa e halálverejtékes szorongattatásból.
Szinte jól esik neki minden beszéd végét oda fordítani, hogy «hja bizony
a Fatia Negra minden pénzétől megkönnyebbítette; nem tudja, mikor fogja
ezt kiheverni».

A szegény nő néha naphosszant eljárkált a hidvári kastély szobáiban, s a
tekervényes angol kert utain; hideg gyöngyöket izzadva homlokán és nem
találva egy mentő gondolatot.

Ez olyan kétségbeejtő helyzet volt, a melyben még csak arra sem
gondolhat az ember, hogy magát elölje s megszabaduljon; mert hiszen épen
élnie és gondolkoznia kell, hogy egy másikat, a kiért remeg,
megszabadítson.

Henriettenek nagy alkalma volt a hidvári kongó termeken s tekervényes
sétányokon naphosszant háborítlanul járkálni végig végig, akár a késő
holdvilág feljötteig; mert férje nagyon ritkán volt odahaza.

Lénárd ezután épen a csákói vadászatokkal volt elfoglalva. Itt tudta
meg, hogy gróf Kengyelesyné legújabb választottja Vámhidy Szilárd, s a
mint Aradra bevetődött, csakugyan vette észre, hogy a grófné a fiatal
embert a társaságokban igen nyiltan kitünteti.

Ez kezdett ránézve ingerlő lenni.

Ez a sápadt képű ficzkó azokkal a nagy villogó szemekkel felesége fejét
is megzavarta már, s most ismét ilyen irigylésre méltó hódításokat tesz.
Hátszeginek az a gondolatja támadt, hogy ezt a «diákot» másodszor is ki
kellene ütni a nyeregből.

Eddig nem jutott eszébe feltünőnek találni, hogy a grófné milyen szép
asszony: de most egyszerre azt hitette el magával, hogy ő e hölgybe
szerelmes.

Udvarolni kezdett neki – és szerencsés volt. Legalább mindenki azt hitte
– ő maga is.

A grófné igen szivesen látta s a mint szaporodtak az ő látogatásai nála,
akként gyérültek Szilárdéi. Néha találkoztak is egymással a grófnénál,
olyankor Szilárd sietett odább állani, a hogy szoktak vert vetélytársak
a győzelmes ellenében. Lassankint Lénárd lett mindennapos a grófnénál,
míg Szilárd csak sporadice tünt fel, akkor is jött, köszönt, leült s
mire rákerült volna a sor, hogy észre vegyék, már nem volt ott.

Ez nem volt senki előtt titok.

– Lássa, kedves barátom, ezt én önnek előre megmondtam; fecsegett azután
Kengyelesy, ha Vámhidyt elő kaphatta; én már ismerem ezt az asszonyt;
szereti a fiatal emberekkel megjáratni a bolondját. No de vigasztalja
magát; ne féljen semmit, fél esztendő mulva majd Hátszegi is úgy jár, a
hogy ön, s akkor majd az ő rovására nevetünk. Entre autres, én most
szeretem, hogy ez így van, mert Lénárd ilyenformán nem ér rá kártyázni:
átkozottul nyerne! No mert tudja kedves barátom, az én feleségem után
bolondulni a lehető legnagyobb szerencsétlenség a szerelemben. Hanem
tudja ön, hogy én mit tennék, ha az ön helyébe volnék? Tudja ön? nem
találja ki? Én meg, ha önnek volnék, elkezdenék Hátszegi feleségének
udvarolni. Az a szegény menyecske most úgy is magára van hagyva; aztán
ön…

Csak Szilárd összevont szemöldei téríték eszére a grófot akaratlan
fecsegéseiből; ekkor jutott eszébe, hogy hiszen az igen tragikus eset, a
mi Szilárdot és a bárónét egymásra emlékezteti; akkor aztán megbánta a
mit mondott, és elkezdte homlokát ütni a tenyerével, «auf gut deutsch»
ilyforma czímeket adogatván magának: «o du grossmächtiger Esel! o du
dalketes Rindvieh! du!» – Igy az embernek duplán jól esik a gorombaság.

A grófnénál pedig mindennapos kezdett lenni Hátszegi. Ezt ő előre tudta.
A ki gazdag ember hirében áll, az háttal áll a napnak, az asszonyi
szivek ellen folytatott párharczban.

Egy napon az történt Hátszegivel, hogy mikor legélénkebben foly részéről
az udvarlás a grófné termében, sans géne belép Vámhidy s erre a grófné
hirtelen felugrik a causeuseről, engedelmet kér a bárótól, hogy egy
perczre eltávozhassék s azzal bevezeti Vámhidyt magán szobájába s ott
marad vele két egész óranegyedig; mialatt Hátszegit majd a sárgaság
lepte meg, nem tudván egyebet tenni, mint hogy az ott maradt franczia
társalkodónő kérdéseire «oui» és «non»-t felelgessen.

Mikor visszajött a szobából a grófné, igen jó kedvűnek látszott; egész a
terem-ajtóig elkisérte Szilárdot, ott kezet szorított vele, s midőn az
ajtóban elváltak, még akkor is egy sokat jelentő pillantást váltott
vele, s mutató ujját ajkához érinté; a mi tudvalévő igen bizodalmas
pantomia.

És Hátszeginek mindezt látni kellett egy tükörből, melylyel épen
szemközt ült.

A mint a grófné leült, a társalkodónő, mintegy jelszóra, felállt és
elment valahová. Ne keressük.

Alig maradtak egyedül, midőn a báró rossz kedvvel veté oda:

– Úgy látszik, nagysádtok között igen mély és bizodalmas viszony örvend
magának.

– Oh, igen bizodalmas. Ez igen derék, becsületes ember.

– De, látom.

– Igazán mondom. Rám nézve megbecsülhetlen ember és hozzám rendkívül
ragaszkodik.

– Az igen szép tőle.

– Oh, kedves uraim, ne tessék olyan nagyon gúnyolódnotok: vannak
emberek, a kik azért, hogy szegények, gyakran sokkal készebbek az
áldozatokra, mint azok a nagyralátó nábobok, a kik körülöttünk
büszkélkednek; de a kik azután, ha valamelyikünket valami nagy baj ér,
veszik a kalapjukat s iparkodnak menekülni a házból. Ön is azok közé
tartozik.

– Nem értem.

– Hátha például én önnek azt mondanám: édes barátom, én egy igen ostoba
bajba keveredtem; engem ma vagy holnap negyvenezer forintért fognak
exequálni.

A báró kaczagott rá.

– De ne nevessen, mert úgy van. Hanem hát erre önnek semmi gondja.
Kérem, ne mondja senkinek; különösen férjemnek ne. Képes volna a
végletekre, ha megtudná.

– Ne tréfáljon a grófné, ugyan ki adott volna a grófnénak negyvenezer
forintot kölcsön?

– Hát senki sem; én mégis tartozom vele. Tudja, egy időben, sok esztendő
előtt, mikor Bécsben laktunk, igen belejöttem a kártyázásba. Ott igen
nagyba ment. Egy este nemcsak hogy minden pénzemet elvesztettem, hanem
ezer forinttal is adós maradtam. A kártyaadósság olyan, a mit két napnál
tovább fizetetlen hagyni nem lehet; nekem okvetlen elő kellett
teremtenem az ezer forintot. Férjemtől nem akartam kérni, a mit igen
rosszul cselekedtem. Kaptam aztán valami átkozott uzsorástól, rettenetes
nagy kamatra. Mikor a tőkét kamatostul együtt vissza kellett volna
fizetnem, akkor még jobban resteltem a dolgot férjem előtt felfedezni,
hanem új kötelezvényt adtam s ilyenformán az évről-évre szaporodván,
mint a mesebeli öreg asszony tojásaiból elébb csirke, azután sertésnyáj,
azután tehéncsorda, utoljára négylovas hintó, úgy az én eredeti ezer
forint tartozásomból is mostanságig negyvenezer forint lett szépen s az
uzsorás most már sürget és nem akar hitelezni többé, pedig én szívesen
folytatnám azt a financzminiszteri tréfát, a míg egynehány száz millióra
felnőne. Hanem hát az éhes sárkánynál nincs kegyelem többé. Egyszer
rossz kedvemben Szilárd előtt kitaláltam ejteni ezt a titkot s a derék
fiu magára vállalta, hogy majd segít ő azon. Nem tudom én miféle
formahibákat fedezett fel tartozásomban, meg hogy mi mindennel akarja
megriogatni hitelezőmet, elég az hozzá, hogy biztosított, miszerint nem
kell egyebet megtérítenem, mint az eredeti összeget s annak törvényes
kamatjait; erre pedig szerez nekem tisztességes kölcsönt, könnyű
törlesztésre, a mi rám nézve valóságos jótétemény. Most tehát már tudja
ön kedves barátom, hogy miért olyan szívesen látott vendégem én nekem
Vámhidy? hogy még önt is itt hagyom a társolkodónéval, mikor ő jön! de
láthatja ön, hogy rám nézve ő valóban igen kedves és szükséges ember s
én neki igen sokkal tartozom.

Hátszegi hosszan elgondolkozott. Ajkait harapdálta. A grófné a
zongorához készült ülni, kedves könnyelműséggel, mintha tovább nem is
tartoznék rá mindaz, a mit elbeszélt.

– Csak most ne történt volna velem az a fátum, hogy kiraboltak; szólalt
meg végre Hátszegi.

– Tudja mit, kedves barátom? szólt a grófné, ujjait végig futtatva a
zongora elefántcsontjain. Én azt az egész esetet hihetetlennek találom.
Két lövés egy emberre olyan közelről, és mégis semmi eredmény; az egy
kicsit mesésen hangzik.

– Azt hiszi tán, hogy a korcsmáros maga rabolt volna meg?

A grófné egyet rántott gömbölyű vállacskáján s tovább zongorázott.

– Az nem valószinű; felelt magának a báró, mert én láttam magam azt az
ütést, a mit Makkabesku a fejére kapott a puskaagygyal, s mondhatom,
hogy nincs az a négyezer arany, a melyikért odatartanám neki a fejemet.

– A grófné egy perczre félbehagyta a trillákat.

– Ön látta? Hát még ki látta?

Hátszegit furcsául lepte meg ez a kérdés.

– Mit gondol a grófné?

– Én gondolok valamit, kedves barátom; én azt gondolom, hogy önnek van
valami oka a kárvallott embert játszani, s valahonnan a zsidóhistóriából
olvasta az egész Makkabeusok történetét, a mit most a világgal, mint új
dolgot akar elhitetni.

– Kiméletlenül bánik velem a grófné; – de kérem hát, hagyjon békét annak
a zongorának, úgy is nagyon el van hangolva. Szeretnék egy komoly szót
szólani.

– A Makkabeusokról? kérdé az nevetve.

– Nem. Magamról. Én komolyan mondom, hogy veszteségek értek;
nagyságodnak nem szükség azokat tudni. Hanem én azért tudom, hogy mit
kell tenni egy gavallér embernek, olyan bizalmas felfedezés után, a
milyennel a grófné engem megtisztel; s a mit én minden bizonynyal nagy
megtiszteltetésnek veszek.

– Lehetetlen.

– A mit én mondok, azt mindig lehetséges; hanem a mivel az a «diák»
ámítja nagyságodat, az a lehetetlen. Ő nem fog segíthetni a grófnén nagy
éclat nélkül; persze az ilyen prókátorfajta ember itt nem lát
különbséget; nem érti azt, hogy vannak esetek, a midőn valaki inkább
beleugrik a kútba, mint hogy a világ előtti állását koczkáztassa az
által, hogy igazságával törvényes útra kerüljön. Hanem én más indítványt
teszek a grófnénak; én beváltom saját kötelezvényemmel a grófnéét,
teljes értéke szerint; erre úgy hiszem szívesen rááll uzsorása, s a
cserét elfogadja.

– Oh köszönöm, köszönöm; hanem elébb én is szeretném, hogy – hát ön mi
kamatot kér tőlem? mert uzsorát nem fizetek!

– Igen törvényes és keresztyéni kamatot. Csupán azt az egyet kérem, hogy
ennek a fráternek ne legyen többet nyitva a grófné háza.

– Komolyan szólt a báró?

– A legkomolyabban.

– Nem fél, hogy szaván fogom?

– Csak óhajtásomat fogja vele teljesíteni. Lássa grófné, én kegyed
őszinte tisztelői közé tartozom, s engemet sért az, hogy köreinkben
mendemondák keringnek, a mik a grófné nevét Vámhidy ifjuúréval
kapcsolatba hozzák.

– De az nem fogja önnek a nagyrabecsülését irányomban csökkenteni, ha
Vámhidy nevét az önével cserélik fel ama mendemondák?

– Én nem kérek egyebet, mint egy ember kimaradását a háztól, s ha a
grófné úgy akarja, vele együtt én is kimaradhatok.

A grófné sietett kezét nyujtani Hátszeginek, jeléül annak, hogy ezt nem
kivánja.

– Én tehát, hogy bebizonyítsam önnek, miszerint Vámhidyval csupán üzleti
ügyeim voltak s egész ismeretségünk ebben határozódott, mihelyt e
halálos aggodalmamból kiszabadulni más utat találok, félbeszakítok vele
minden összeköttetést.

– Akkor e határozata nagysádnak ebben a perczben lépjen érvénybe. –
Szabad iróasztalát igénybe vennem? Találok itt másforma tintát is, mint
pirosat? a milyennel nagysád leveleket szokott irni, de a mi hivatalos
iratoknál kissé szokatlan.

– Mindent, kérem; még pecsétviaszt is.

– Az nem szükséges váltókhoz. Szerencsére van nálam egy üres váltó.

A báró talált tárczájában egy blanquettet, a mi nélkül egy gavallér sem
szokott járni s betölté azt, annak rendje szerint. A grófné a szék
karjára könyökölve nézte a báró vállán keresztül, hogy irja az alá nevét
egy oly drága okiratnak s gondolta magában, hogy milyen különös az,
mikor egy hatalmas, gazdag ember érczszívvel tudja megtagadni nejétől
azt a segélyt, a mi annak boldogságát, testvére becsületét adná vissza s
ugyanazt az összeget egy idegen nő szép szavára könnyű szívvel hajítja
ki az ablakon.

A mint az aláirással készen volt Lénárd, egy perczig sem időzött tovább;
kapta a kalapját és elsietett, nehogy további ott időzésével azt a
gyanút nehezítse magára, mintha egy kis előlegezett foglalóra várna.

Az a kézszorítás, a mivel a búcsúvételkor a grófné elvált tőle,
biztosítá, hogy ez a hódítási maneuvre részéről tökéletesen sikerült.

Hanem a míg azután hazáig ért, mégis végig futott agyában ilyenforma
eszmélkedés:

«Ez a furfangos asszony engemet most egy kicsit berántott; igaz ugyan,
hogy azt a ficzkót most miattam eltünteti, a hogy szokás a szoba falán
egyik frescot a másikkal befesteni. Hanem hogy ezuttal én is be vagyok
meszelve, az már világos.»

Oh, hogy ezek a szegény gazdagok soha sem jöhetnek arra az arany
öntudatra, hogy valaki őket saját magukért szeretheti!

Mikor meg aztán otthon a pamlagon végig heveredve az első pipa dohányt
kiszívá, már akkor egész bizonyosnak tartá, hogy a grófné előadása
uzsorásokról s más affélékről egészen mese; de hogy Vámhidy valami olyan
alkuszféle, a ki pénzt kerít, azt már elhitte, s kezdett rá nem lenni
olyan büszke, hogy őt kitúrhatta a grófné termeiből.

Pedig a meglepetés java még csak azután várt reá.

Azt jól sejtette, hogy Kengyelesynének nem valami uzsorás kielégítésére
kell az aláiratott váltó, hanem azt álmában sem képzelte volna, hogy…

… Kengyelesyné abban a perczben, a midőn ő kiért az utczára, leült
ugyanarra a székre, a honnan a báró fölkelt, kezébe vette ugyanazt a
tollat, a melyben még a tinta meg sem száradt s egy levél papirost
kiválasztva, gyors szarkalábbetűkkel hegyremászó sorokat irt báró
Hátszeginének, tudatva vele igen barátságos módon, hogy sikerült neki
Hátszegit rábeszélni, miszerint Kálmán gyanusított váltóját sajátjával
cserélje ki, s így nejét képessé tegye arra, hogy az aláirást magáénak
vallva, majdani tartozását ezzel fedezhesse.

Mindez sokkal bővebben volt ott megirva, mint itt, hanem azért
meglehetett azt érteni; a levélhez odacsatolta az eredeti váltót s azzal
postára tevé. Másnap kellett azt kapni Henriettenek.

Ki volt tehát szebben meglepetve, mint Hátszegi, ki harmadnap
türelmetlenül járt fel s alá szobájában, igen természetesnek találva,
hogy a grófnétól már most ideje lesz légyottot kapnia, hála és elismerés
fejében, a midőn nagy robajjal nyilik az ajtaja s belép rajta –
Henriette, s mielőtt bámulatától azon kérdéshez jöhetne, hogy mit keres
most itt? a nő nyakába borul s érzékenyen rebegve beszél össze-vissza
érthetetlen dolgokat, háláról, gyöngédségről, kellemetes meglepetésről,
félreismert jó szívről, azután bocsánatot kér, ha valamivel megbántotta;
igéri, hogy oly híve leend e tett után, mint egy rabnő.

De miféle tett után?

Csak akkor hült el aztán, mikor a nő emlékébe hozá, hogy arról a
negyvenezer forintos váltóról van szó, a mit Kálmán kimentésére a grófné
által neki küldeni szives volt.

– Vagy úgy? már el is felejtkeztem róla. Szót sem érdemel.

Úgy tett, mintha csupa merő nagylelkűségből már el is felejtette volna
az egész dolgot.

Oh, ha e perczben látta volna őt a grófné, hogy kaczagott volna rajta.

Lénárdban minden csepp vérnek epévé kelle válni.

Hogy ilyen nevetségesen rászedetett egy ravasz nő furfangja által, ennek
tudatát csak mérgesíté eme másik nő ártatlan és őszinte hálálkodása.
Szerette volna összetépni mind a kettőt.

Milyen szép bolondot hagyott csinálni magából! Megvette negyvenezer
forintért saját neje szeretetét. Már felszólítok minden józan értelmű
embert, ha nem felettébb boszantó-e ez?

A váltót pedig vissza nem veheti már nejétől; sem azt meg nem vallhatja
neki, hogy annak eredése felől csalódásban van: ez olyan piszkosság
volna, hogy a csákói vadászaton még a kopók is megugatnák érte. Oh, hogy
dühödött mind a két asszonyra!

S még jó képet kellett csinálnia hozzá és elfogadnia azt a nemeslelkű
atyai szerepet, a mit ebben a drámában neje osztott ki neki, holott vagy
az első szerelmest, vagy a kegyetlen vérengzőt szerette volna benne
játszani.

– Jól van, Henriette, szólt nyugalmát összeszedve, használja ön fel
váltómat, ha akarja, én majd postára teszem s elküldöm ügyvédének,
Siposnak.

Vajjon fordult-e meg a gentleman eszében olyanforma gondolat, hogy
postára adott leveleknek a beléjük rekesztett váltóval együtt könnyű
szer nem találni rendeltetésük helyére? azt állítani egész
bizonyossággal nem lehet, hanem annyi bizonyos, hogy Hátszegi
kegyetlenül fel volt ingerelve e rászedett nagylelkűség miatt.

Henriette azonban, a nélkül, hogy ilyes gondolat távolról is vetette
volna árnyékát gyanútlan lelkére, azt felelé az ajánlatra, hogy:
«köszönöm, magam akarok vele Pestre elmenni és Sipossal szegény öcsém
felől bővebben szólani személyesen».

Egy mellékindoka e határozatra az is volt, hogy nem akart oly városban
időzni, a hol Vámhidyval okvetlenül találkoznia kellett. Ez alkalmat
most jobban kerülte, mint valaha.

– Akkor várjon Henriette addig, míg az aradi lóversenyeknek vége; tudja,
hogy nagyon érdekelve vagyok bennük; ha magam itt nem vagyok, könnyen
megverik a lovaimat.

– Én nem kivánom tőled, kedves Lénárd, hogy miattam félbeszakíts akár
dolgot, akár mulatságot, megjárom ez útat magam; de halasztani egy
nappal sem akarom. Hiszen tudod, milyen nyugtalan vagyok szegény öcsém
miatt.

– Csakhogy ez út most nagyon veszedelmes magányosan járó asszonyra
nézve. Tudhatja, hogy én magam is hogy jártam a minap?

– Oh, én kigondoltam, hogy mit teszek? A legrosszabbra is el vagyok
készülve. Ha rablók támadnak meg valahol, szépen egy szóra odaadom
nekik, a mi kevés pénzt viszek magammal; a mit pedig legjobban féltek, a
váltót, azt úgy el tudom rejteni, hogy arra senki rá nem akad.

– Kedvesem, azok az emberek nagyon leleményesek.

– Oh, ott nem fogják megtalálni. Vállfüzőmnek van egy aczél lemeze, a
körül fogom hajtogatni a váltót s ismét a lemezzel együtt
visszacsúsztatom helyére; ott ugyebár senki sem fogja sejteni?

– No, ez jó gondolat.

Hanem azért még sem találta Hátszegi annyira jó gondolatnak neje
ötletét, hogy Gerzsonnal a casinóban találkozva, annak el ne panaszolja,
mennyire aggódik neje miatt, ki holnap útra akar indulni Pestre s ő
minthogy nem kisérheti el, nagyon szeretné, ha valaki lebeszélné e
szándékáról.

Gerzson úr természetesen rögtön ajánlkozott rá, hogy hiszen majd
lebeszéli ő. Ezt tudta Hátszegi előre. Elhívta magához theára a roncsolt
termetű urat, ki alig csókolt kezet Henriettenek, rögtön hozzá fogott az
ostromhoz: «meddig lesz a bárónéhoz szerencsénk? hogyan? oly hamar itt
akar bennünket hagyni? ah, az lehetetlen! A lóversenyeket be nem várni;
mi is futtatni fogunk Lénárddal. Az ugrató verseny, az úri verseny!
ötven ló van beirva; a Cassandra, a Vezuv, a Miss Fanny; a gyönyörű
társaságok; azt mind elmulasztani. Csak legalább az első napot, csak
legalább az első versenyt bevárná nagysád.

Henriette mind erre csak egy szomorú válaszszal birt:

– De hátha ez az egy nap szegény Kálmánra nézve egy öröklét?

– Úgy? Abban igaza van nagysádnak; ezt persze a nagy beszéd közben
egészen elfelejtettem. Hanem az út most nagyon bátorságtalan. Nagysádnak
könnyen baja történhetik; az az átkozott Fatia Negra most még jobban
rémítgeti a környéket, mint valaha; a Tisza és a Maros között nem
tanácsos fegyvertelenül járni.

– Én nem félek vele találkozni, monda Henriette.

Lénárd közbe szólt:

– Emlékezzék, kedves Henriette, a *bányai öreg papnéra, milyen
reszketősek annak a kezei. Tudja meg, hogy még eddig, a ki a Fatia
Negrával rossz kedvében találkozott, annak mind reszketőssé lettek a
kezei.

A szegény rémítgetett nő sírva fakadt.

– De hátha az én mulasztásom Kálmánra nézve helyrehozhatatlan veszély?
Hátha azalatt elfogják, magát bevádolja? Hátha azalatt megöli magát?

Gerzson úr minden meglevő izében becsületes ember volt. Kár azért az
egynehány elveszett ujjáért is, a mi már hiányzik belőle, mert azokban
is bizonyosan becsületes lélek lakott. A mint látta a szegény nő
kétségbeesését, azt mondá neki:

– Jól van, báróné; én el fogom kegyedet kisérni Pestig.

No, hiszen csak ez kellett még Hátszeginek!

– Ugyan hova gondolsz? szólt bosszúsan közbe.

– Kérlek, tán elég öreg és tisztességes embernek tartasz arra, hogy
nődnek – atyja helyét pótoljam. Miattam bizonyosan senki sem szól meg
egy delnőt, a ki velem egyedül utazik.

Szegény jó öreg úr, olyan büszke volt arra, hogy arczára és termetére
nem lehet ránézni.

– Hanem azért egy nőt megvédni, azt hiszem, mindig elég vagyok, akár az
ördög ellen is; előttem, azt mondom, hogy ne tünjön fel a jámbor Fatia
Negra, mert az én kacska kezem nem úgy lő, mint a Makkabeskué, s az én
golyóimat nem kapkodja el, mint a legyeket; azt fogadom.

– Ön elmulasztaná miattam a lóversenyt, szólt Henriette sajnálkozva.

– Nem érdekel oly nagyon; láttam én már furcsább lóversenyeket, a pesti,
meg a bécsi gyepen.

– Hát versenylovai?

– Futhatnak nálam nélkül bátran; nem sokat adok rájuk. Kettőért úgyis
bánatpénzt akartam fizetni, a harmadikkal pedig csak becsületből
futtatok; jobb, ha nem látom.

Ez ugyan mind nem volt igaz, de annál szebb volt az öreg úrtól.

Hátszegi látta, hogy Gerzson urat igen rosszul választá neje
lebeszélésére az utazásról.

– Úgy látszik, Gerzson, hogy te szerelmes vagy Henriettebe?

Gerzsonnak a nyelvén lebegett a válasz: «s úgy látszik, hogy te nem
vagy, mert én lemondok érette mulatságomról, te pedig nem» – e helyett
azonban nagy jámborul azt felelte:

– Azt hiszem, ha én szerelmes vagyok valakibe, az senkire nézve sem nagy
baj.

– Tehát csakugyan kisérni akarod nőmet Pestig?

– A legnagyobb örömmel.

– Jól van. Akkor hát legalább gondoskodom az útikészületekről, hogy
idején bevergődhessetek valami állomásra; merre szeretsz inkább járni?
Csongrádnak vagy Szegednek?

– Csongrádnak.

– Arra rövidebb; hanem a mostani időjárással olyan kemény arra az út,
mint az aczél; érdemes lesz a lovaimat új patkókkal elláttatnom.

– Még most csak tíz óra. Éjfélig eljárhat benne a kocsisod. A báróné jól
teszi, ha most lefekszik egy rövid álmot aludni. Én azalatt haza megyek
az útitáskámért és a fegyvereimért; éjfélután két órára itt leszek s
háromkor indulhatunk.

– Én ébren várlak s köszönöm szivességedet.

Gerzson úr kiitta theáját s haza sietett; Lénárd ajánlá Henriettenek,
hogy menjen aludni, ki valóban nagyon álmos volt, s ő maga ment az
istállóba a lovak dolgát rendbe hozni.

Éjfél után volt, mire visszatért ismét a terembe, fáradtnak látszott,
mint a ki nagyon sokat szaladgált összevissza; egyedül volt a társalgási
teremben; a kandallóban újra megrakta a tüzet, szivarra gyujtott s várt
csöndesen.

Fél kettőre éjfél után csöngetett a kapun Gerzson úr; nagy robajjal jött
be a terembe, mint a ki azt akarja, hogy ne aludjanak már a háznál. Egy
kis bőrönd volt ferde karjára akasztva, másik kezében egy kettős csövű
puskát hozott, szijjra kötött tarsolyából két négyes csövű pisztoly agya
kérkedett elő.

– A gutába! kiálta Hátszegi nevetve; te egy egész guerilla-háborúra vagy
felfegyverezve.

– Megérdemli a Fatia Negra! felelt rá komoly nyomatékkal Gerzson.
Felöltözött-e már az asszonyod?

– Úgy gondolom, hogy vetkőzetlenül feküdt le.

– Csak gondolod? No, hát jól van. Jó lesz, ha korán indulunk.

– Ajtónyitogatást hallok szobájában; bizonyosan a te csöngetésed
ébreszté fel. Akkor mindjárt itt lesz, mert nagyon nyugtalan.

– Én azt természetesnek találom.

– Lássunk addig egy kis szíverősítőhöz. Hátszegi egy palaczk szerémi
szilvapálinkát vett elő s töltött magának és vendégének belőle. Te, ha a
Fatia Negrát ma megtalálod lőni, a fejére tett ezer arany felét nekem
add, a miért ezt a szép alkalmat neked engedtem át.

Gerzson úr köhintett rá.

– Gondoskodtam számotokra egy kulacs jó hegyaljairól, szólt Lénárd egy
szép csikóbőrös kulacsot emelve ki szekrényéből.

– Azt ugyan bölcsen tetted.

– Az egész Tiszán innen nem kaptok megiható vizet az útban, s Henriettet
mindjárt kileli a hideg a rossz víztől.

– Lesz rá gondom, hogy feldisputáljam rá a bort.

– Nagyon kérlek, hogy ügyelj rá, mert a mellett, hogy olyan mint a
gyermek, rendesen soha sem szokott semmit kérni; úgy kell kitalálgatni,
hogy mi kell neki? Én restellem az egész utazását, egy levél mindazt
elvégezte volna, de ellenzeni semmit sem szoktam, a mit egyszer fejébe
vett.

– Vigyázni fogok rá, mint gyermekemre.

Gerzson úr atyai buzgalommal szorítá meg Lénárd kezét; a báró is úgy
tett, mintha visszaszorítaná.

Egy negyed mulva megjelent Henriette a teremben, teljes útikészületben;
az inas felhozta a reggelit; az urak is hozzá ültek, hogy a delnő ne
reggelizzék egyedül.

– Pompás időnk lesz, báróné, szólt Gerzson úr, fekete kávéját kalácscsal
mártogatva, a mi elég furcsa szokás; az ég egészen csillagos, kivánni
sem lehet szebb útat.

– Az ég elég szép lesz hozzá, de a föld egy kicsit göröngyös, szólt bele
Hátszegi; Dombegyháza körül különösen jó feldűlni való útak vannak.

– Ne tarts tőle, én magam fogom hajtani a lovakat.

– Oh, azt nem engedem, szólt Henriette; az nem mulatság többé, mikor
rossz útakon óraszámra kell a gyeplűt tartani.

– Magam előnyeért teszem, nagysád; tudja, én pipázni szeretek, s benn a
fedett hintóban azt nem tehetném.

Hátszegi nevetve mondá:

– Ürügyöt keres Gerzson barátunk, hogy melletted ne üljön; sok
orczapirulásába kerülne, ha ezt itt-amott szemére vetnék.

Gerzson úr csak annyit mondott rá, hogy Lénárd nagy bolond.

Azután engedelmet kért, hogy lemehessen a kocsit és lovakat megnézni;
műértő ember el nem indul semmi útra, a nélkül, hogy mindenről szemeivel
meg ne győződjék. Odalenn összevizsgálta a hintó minden porczikáját,
nincs-e bajuk a kerekeknek? rendben vannak-e a tengelyforgók? el van-e
téve a csavarkulcs? van-e a ládában balta, szögek és kisebb-nagyobb
kötéldarabok? Hát a lószerszám rendben van-e? a pántok elég feszesre
vannak-e csatolva? a zablákon nincs-e törés? a gyeplűk egyenlőre
vannak-e eresztve? tartanak-e a hevederek, meg a kerékkötő szijj? Azután
a lovakra került a sor; nem sántít, nem kehes-e valamelyik? Azt látta,
hogy mindegyiken új patkó volt; a kocsis mondá, hogy maga a nagyságos úr
beszélt a kovácscsal. Végül a kocsissal egy kicsit veszekedett, már csak
hagyományos szokásból, hogy lássa ez a paraszt, hogy az úr mindenhez ért
és nem néz el semmit; azzal fölment ismét Henriettehez, jelentve, hogy a
lovak be vannak fogva.

Hátszegi fölsegíté neje vállára az úti köpenyt s egy hideg csókot
nyomott homlokára. Henriette még egyszer forrón megköszönte neki, hogy
ilyen jó volt hozzá, s Gerzson úr által lehagyta magát vezettetni a
lépcsőkön.

Az öreg úr csakugyan nem hagyta magát rábeszéltetni, hogy beüljön
Henriette mellé a hintóba; neki okvetlenül kezében kell lenni a
gyeplűnek, mert ő odabenn mindjárt elalszik s csak alkalmatlanságul
szolgál.

Jól is illett kezébe a gyeplű, meg az ostor; nincs az a kocsis széles
alföldön, a ki úgy kitudja ereszteni az ostor sudarát, a gyeplűs ló
hasát a legvégével megcsippenteni, azután kettőt-hármat pattantani
hatalmasat a levegőben s megint elkapni az ostor végét, sebesen a nyél
körül tekergetni s azalatt a balkézzel ügyesen utána ereszteni a négy
lónak a gyeplűt, gyorsítani a futást, a hol jó az út, lassítani, a hol
döczögős s finomul kikerülgetni minden útbaeső kátyút, zökkenőt.

Az öreg úr elemében volt, a míg a korai csillagfénynél folyt az utazás;
elég mulatsága volt a zökkenők kerülgetésével, az ostor kieresztése és
újra elfogásával, meg mikor néha a sudar beleakadt az istrángba, a míg
azt kiránczigálhatta. Néha hátra is tekintett, ha nincs-e valami baj?

Lassankint mulni kezdett az éj; az elmaradozó bihari havasok mögött
világosodni kezdett az ég; az apróbb csillagocskák seregestől multak el
a derűben, csak a fényesebbek ragyogtak még a hajnalon keresztül;
nemsokára égő rózsaszín lepte el az eget s hosszú, egyenes felhővonalok
arany szalagjai úsztak a támadó nap előtt, melynek közelgő fényét a
sötét hegyormok széles küllőkre osztották az égen. Az utazók előtt
terült a végtelen alföldi róna, a hogy menyasszonyi ágyából fölkel,
szerető urát, a napot, üdvözölni. A harmattól nedves zöld vetések között
a végig sietők árnyéka úgy tetszék, mintha ezüst dicsfény futna együtt
velük; a kelő hajnalfény visszavert sugára az, billió harmatcsepptől
visszaverve, s a milyen messzire elveti az árnyékot a most fölkelő nap,
olyan messzire elkiséri azt a dicsfény; a ki ezt először látja, ihletve
érzi magát tőle. A ki először látja napfelköltekor maga előtt az alföldi
pusztát, a mint a nyugot lilaszín ködei eltisztulnak róla a kelő napfény
elől, a mint e mérhetetlen, szemmel be nem látható távol, az éggel egybe
olvadni látszik, az maga is érez valami mérhetlen, szóval ki nem
mondható ábrándot, melyben a lélek az éggel egybe olvad…

Gerzson úrra azonban nem ez a hatása volt a pusztán felkelő napvilágnak;
ő nem látta az arany felhőket, meg az árnyék körüli dicsfényt a harmatos
mezőn, meg a lilaszín ködös távolt, hanem látott valami egyebet, a mi
tetszését épen nem nyeré meg.

– Te Jóska, az a gyeplűs ló sántít.

– Biz az sántít, felelt rá a kocsis.

– Szállj le, nézd meg, mi baja?

A kocsis leszállt, fölemelte a ló lábát, letörülgeté patkója körül a
port s műértő arczczal mondá:

– E bizony meg van nyilalva.

– Hogy az ördög!… tovább nem mondta Gerzson úr. Nem illik szitkozódni,
ha asszony van a hintóban, bárha nem hallja is.

A kocsis megint felült mellé s hajtottak tovább.

– No, már most ezt a lovat nem lehet hajszolni tovább, dörmögé Gerzson
úr; a többi három húzza a hintót; a gyeplűs majd csak elbaktat
mellettük. Csongrádon mást veszünk helyette s ezt ott hagyjuk.

Azután sokáig folyt közte és a kocsis között az egyetértő vitatkozás a
felett, hogy milyen ügyetlenek azok a kovácsok, mikor a vasaláskor a ló
körmét kivágják, olyan könnyen belevágnak az eleven husába, az pedig
veszedelmes. (Tudniillik, hogy ezt nevezik műnyelven megnyilalásnak.)

Alig haladtak másfél óráig, midőn Gerzson úr megint gyanúsan kezd
nézegetni a bakról.

– Te Jóska, nekem úgy tetszik, mintha az ostorhegyes is sántítana.

A kocsis leszállt, látleletet tőn s kimondá, hogy bizony az ostorhegyes
lába is meg van nyilalva.

– Hogy az ördög vigye el!… kiálta fel Gerzson úr, de most sem adott
felvilágosítást a felől az ördögnek, hogy kit vigyen el tulajdonképen?

– No, már most mehetünk szépen két lóval, ez a két első nem számít
semmit.

Be is dugta maga alá az ostort igazi kocsistempóra, mint a mire többé
szüksége nem lesz, s ezuttal már nagyon zúgolódtak a kocsissal együtt a
sok jött-ment kovács ellen.

– Mihelyt Orosházára beérünk, mindjárt veszek két új lovat, akár hol
keríteni kell.

Azonban Orosházának a tornya még csak alig látszik s már délre jár az
idő, közben pedig nem esik állomás, a hol lovat lehetne váltani.

Fél óra mulva Gerzson úr a hintó kerekéhez vágta a makrapipáját s
esküdött, hogy itt sülyedjen el, ha valaha történt vele ilyen bolond.
Most meg már a rudas ló is elkezd sántítani.

Persze, hogy az is meg volt nyilalva.

– Hogy az ördög vigyen el minden olyan gazember kovácsot, a ki így
vigyáz az állatra! Itt van ni. Jó szerencse, ha éjszakára bevergődünk
Orosházára. Tyhüj lánczhordta teringette. Ez már a nagyidai veszedelem
párja! Soha az öregapám sem hajtott három sánta lovat egyszerre.
Czammoghatunk most.

Valóban, most már csak czammogni lehetett. Az az orosházi torony nem
hogy közelíteni látszott volna, de inkább úgy tett, mintha ő is utaznék,
még pedig sokkal jobb lovakon s egyre tovább menne.

– No, most még csak az az egy kellene, hogy a nyerges ló is beadja a
kulcsot.

Ha csak ez az egy kivánsága volt Gerzson úrnak, azt ugyan hamar
meghallgatta a sors; mire még egy negyed órát haladtak, mind a négy ló
ki jobb, ki bal, ki első, ki hátulsó lábára gyalázatosan sántított, hogy
azt rettenetes volt nézni.

Gerzson úr leugrott a kocsiról s mérgében ezer darabra tördelte a
pipaszárát.

– Mi lelhette azt a kovácsot? sápítozék a kocsis, fejét vakargatva.
Pedig a nagyságos úr maga is elment hozzá.

– Ördög vigye el a kovácsodat, meg a nagyságos uradat, meg tégedet is
velük együtt, akasztófára való! S jó, hogy a lovak túlsó felén állt a
kocsis, mert aligha nem kapott volna abból az ostornyélből valamit.

Henriette, ki addig csendesen aludt a hintóban, e heves hangokra
felébredt s kitekintve az ablakon, kérdezé szelid, engesztelő hangjával,
hogy mi baj van? E szóra megszelidült Gerzson úr.

– Semmi sincs, szólt, széttört pipaszárát próbálva összeillesztgetni,
csak a pipámon ment keresztül a szekér.

– Hol vagyunk már? kérdé Henriette, kiváncsian kitekintve a hintóból.

Erre a kérdésre mégis csak meg kellett mondani az igazat.

– Három mérföldnyire az előttünk levő s negyedfélre a mögöttünki
állomástól, kilátás nélkül az odább mehetésre. Mind a négy lovunk
megsántult, tönkretették a vasaltatáskor.

– Micsoda torony az előttünk?

– Orosháza volna, de ezzel a négy sánta lóval nem hiszem, hogy éjfélig
elérjük.

Henriette látva az öreg úr zavarát, ki a boszúság és aggodalom miatt nem
tudta izzadó fején tűrni a kalapot, biztatólag szóla hozzá:

– Nem baj az, kedves Gerzson bácsi; itt nem messze kell esni az úttól
Lénárd csárdájának, odáig mi Gerzson bácsival eljutunk lovainkkal, a
kocsis pedig gyalog beballaghat Orosházára s reggelre előfogattal
visszajöhet értünk a csárdához; a mi lovainkat majd ott hagyjuk.

Gerzson úr jelentékeny rándulatot tett a fejével.

– Édes báróné: én nem szeretem elijeszteni, de az a csárda nagyon a
szegénylegény-járásba esik.

– Oh, voltam én már egy éjjel ott, ismerem a csaplárosnét, nagyon jó
asszony, egész éjjel mesélt az ágyam előtt, meg pörgő rokkán font. Még
szeretni fogom, ha újra meglátom. Aztán a szegénylegények is ismernek
már, mind kezet csókolt sorba, mikor ott voltam. Ha pedig valaki
gorombáskodnék velem, hát itt van Gerzson bácsi, mellette nem félek én
senkitől.

– Eszem a lelkit! De drága jó szive van. No jó, hát maradjunk annál. Ha
nagysád nem fél semmitől, én meg ugyan bizony még annyitól sem félek.

Azzal Gerzson úr a kocsisnak átadott tíz forintot, hogy azzal ballagjon
be Orosházára, fogadjon előfogatot s még az éjjel siessen vele ki a
csárdához, hogy másnap délelőtt tovamehessenek. Ő maga pedig lekerült az
országútról az ismert csárda felé, mely akármilyen ép lovakkal
legfeljebb egy óra járásnyira lehetett, de mit a sánta lovakkal csak
este felé értek el; számtalanszor megpihenve az út közepén, a mikor
Gerzson úr mindig megkérdezte Henriettetől, ha nem fél-e és nem akar-e
valamit enni és inni? itt a kulacs és tarisznya.

Henriette azt felelte mindig, hogy ő nem éhes és nem szomjas. Akkor
azután Gerzson úr sem akart az lenni.

Különben is azzal biztatá Henriette, hogy az a derék csárdásné igen
jóizűen magyarosan tud főzni; majd a jó vacsora kárpótolni fogja az
elmulasztott ebédet. Hiszen nem messze járnak már: Henriette emlékezett
itt-amott az út mellett elmaradozó tárgyakra, mik első idejövetelekor
megmaradtak emlékében; ott van már a gémes kút a hosszú itató válúval, s
a mi az ákáczfák mögött fehérlik, az a csárda.

Nagysokára bevánszorogtak a csárda udvarára. Egész alkonyat telt bele. A
csárda udvarán senki sem volt, s a pitvarból senki sem sietett eléjük.

– Jobb is, ha senki sem látja ezt a négy biczegő lovat, dörmögé Gerzson
úr, mialatt Henriettet lesegíté a hintóból.

– Csodálom, hogy a csaplárosné nem jön elém, szólt Henriette, ő nagyon
szeret engem, hogy fog örülni, ha meglát!

Azonban csak nem jött senki elő. Gerzson úr türelmetlen volt, a kocsit,
lovakat nem hagyhatta ott magukban.

– Héj! valaki! Ki van ide haza? csaplárné! szolgáló! kukta! bujjatok elő
az oduból.

Harsány szavára az ivószobából rekedt férfihang felelt vissza.

– No, ki az no? hát jőjjön be, mit kiabál odakinn?

– Ejnye szedtevedte! Majd kijösz mindjárt te magad, s nem várod, hogy én
menjek be!

E kategorikus intésre kilépett a belülről beszélő; Henriette ráismert,
Gerzson úr is látta őt elégszer; a vén Ripa volt.

– Magam is vendég vagyok én itt, héj!

– «Héj» az apád lelke, te pimasz! Hol van a korcsmárosné?

– Kinn van a hüssön.

– Mit csinál ott?

– Őrzi a vakandokokat.

Ez annyit tesz pusztai virágnyelven, hogy meghalt.

– Csak nem halt meg?

– Biz azt cselekedte.

– Mikor?

– Csak tegnapelőtt.

– Mi baja volt?

– Sok vizet ivott.

– Hol?

– A csordakútban.

– Miért?

– Mert a lába nem érte a kút fenekét.

– Bele ugrott?

– Bizony aligha bele nem ugrott.

– Miért tette azt?

– Sokat búsult a szeretője után.

– Tán elhagyta?

– El ám, elvette a köteles leányát. (Érté alatta, hogy felakasztották.)

Henriette zsibbatag kedélylyel hallgatá a vén betyár cynikus válaszait s
úgy elszomorodott rajtuk. Hogy a vidám, piros menyecske mégis csak
elölte magát szeretője után való bújában!

– Hát aztán már most, hogy van a ház? kérdezősködék tovább Gerzson úr.

– Hát a cselédek a temetés után mind elillantak, hogy tanúbizonyságul ne
kelljen nekik felmenni. Tudja uram, az ilyenfajta nép nem igen szereti,
ha a vármegyére invitálják.

– Hát te miért maradtál itt magadban?

– Mert ha én is odább álltam volna, bizonyosan azt mondta volna minden
ember, hogy én öltem meg a csaplárosnét s mindjárt kurrentáltak volna.
Már most megvárom itt, a míg értem jönnek.

– Igen, vén disznó, hogy azalatt a megmaradt kis borocskát megiszogasd.

– Ugysegéljen, uram, mind megeczetesedett az, a mint a csaplárné elölte
magát. Úgy szokott már az.

– Ne magyarázz nekem bolondokat, hanem ide hallgass. Minthogy már itt
vagy, hát nesze egy huszas s felejtsd el érte, hogy vendég vagy; fogd ki
a lovakat s vezesd be az istállóba; adj nekik szénát, egy óra mulva
itasd meg. El ne lopd őket, mert mind a négy sánta, elfognak rajta. Mi
addig itt maradunk, míg a kocsisunk friss négy lóval utánunk érkezik. Ha
valaki alkalmatlankodnék, mondd neki, hogy odabenn Hátszegi báró
felesége van, s ajtaja előtt Satrakovics Gerzson áll strázsát; majd
tudják aztán, hogy merre menjenek?

A vén Ripa kezet csókolt a nagyságos asszonynak, Gerzson úrnak pedig meg
sem köszönte a huszast, kifogta a lovakat, behordott egyet-mást a
hintóból s azontúl igen csendesen volt.

Henriette ott állt ismét a csaplárné szobájában s elmélázva tekintett ki
a kisded ablakon.

Tehát az a nő, a kinek gyermeteg örömére annyira számított, megölte
magát. Olyan különös gondolat, egy öngyilkos szobájában időzni! Az ember
mindig azt hiszi, hogy az elköltözött valami munkáját félben hagyta,
valami nagy fogadása teljesítetlen maradt, s most azt végrehajtani
feljár; de nem sikerül neki más, mint a butorokat pattogtatni, s a mécs
lángját lobogtatva körüljárni, nagy sóhajtozva.

A nagy rozmarinbokor földe egészen ki volt már száradva. Henriette
talált egy cserépkorsót állott vízzel a kályha vállán, azt felvette és
megöntözé az elárvult virágot, hadd éljen még egy héttel tovább.

Gerzson úr felzavarta álmodozásiból.

– Kedves nagyságos asszonyom, a sors mindenkép ellenünk esküdött mai
nap. Az ember nem hinné, ha magával nem történt volna; elébb mind a négy
lovunk fele úton megsántul, azután meg a hová be akarunk szállni, annak
a háznak a gazdaasszonya a kútba öli magát. Igazán a sors üldöz
bennünket. De mi daczolunk vele, ugy-e bár? ugy-e, hogy csalatkozik a
fátum, a mikor azt hiszi, hogy rajtunk kifog? Nem tudja, kivel van
dolga? Azért is helyén marad a szivünk, s megmutatjuk, hogy nem
vesztettük el a fejünket. Legnagyobb bajunk az, hogy az igérgetett
vacsora már most igazán a porba esett előlünk. De azon sem esünk
kétségbe. Hoztunk a tarisznyában, ősi szokás szerint, jó sonkát és
marhapecsenyét, meg fehér czipót, van egy kulacs finom borunk; nem
ijedünk meg az éhségtől.

A jó öreg úr azzal kiszedte az úti tarisznyából az elővigyázat szerint
elrakott holmikat s megteríté vele az asztalt; behozta a hintóról az úti
lámpást, hogy világosság legyen a szobában s szép nyájasan meghítta az
egyszerű lakomához Henriettet.

A fiatal nő mosolyogva foglalt helyet a padon. Dehogy mutatta volna
arczán, hogy valami nem tetszik neki, vagy hogy talán fél, vagy hogy
rosszul van; hozzá volt szokva nem alkalmatlankodni senkinek.

– Itt már igazán nem ihatunk vizet, kedves nagysád, szólt a kulacscsal
kinálkozva Gerzson úr, alkalmasint soha sem fog ennek a tanyának a
kútjából senki vizet inni. Az olyan kutat be szokták temetni.

Henriette engedelmességből szájához érteté a kulacsot, s úgy tett,
mintha innék belőle, hogy az öreg úrnak kedvét ne szegje, de voltaképen
mégsem ivott; ő soha sem birt egy csepp bort is lenyelni s a mi ajkaira
ragadt, lopva azt is letörlé kendőjével. Irtózott minden szesztől. Nem
is evett semmit, csak egy almát fogyaszta el, ez aztán elég volt neki
éhség és szomjúság ellen.

Hanem bizony Gerzson úr hozzá látott becsülettel. Különben is jó étvágya
volt, a nemebédelés, a sok méreg az úton, meg a kocsirázás azt még
jobban felfokozta: olyan szeleteket kanyarított a kenyere mellé a jó
piros sonkából, hogy gyönyörűség volt elnézni; mikor meg aztán a
kotyogóst a szájához emelte, olyan hosszasan tartott párbeszélgetésük.
Henriette gyönyörködve nézte.

– Csak azt csodálom, szólt a hölgy, hogy a csaplárné szobájában úgy
megmaradt ágy és házi eszköz, ha cselédei szétfutottak holta után.

– Oh, azokra már a vén Ripa vigyáz; abból ő el nem enged tévedni egy
szalmaszálat is; azt ő már nem engedi magára mondani, hogy egy halott
hagyatékát ellopta.

– Ez csodálatos.

– Sok ilyen csodálatos vonás van a szegénylegények életében s épen ezzel
emelik ki azt a nagy különbséget, a mi köztük és a nagyvárosok
házfeltörő, zsebmetsző bandái között létezik. Ennek a pusztai kalandor
életnek van valami csábító máza, a mi a pusztai embert, a ki egy kicsit
hajlandó a regényességre, hamar elcsábítja. Volt már rá eset, hogy csupa
kiforratlan kaland után vágyó kedvből igen tekintélyes gazdag család
ivadéka híres nevet szerzett magának, mint szegénylegény s szomorú véget
ért. Pedig semmi tekintetben sem volt erre az életmódra szorulva;
hallhatta nagysád hírét Angyal Bandinak.

– Képzelem annak a családnak kétségbeesését, melyhez tartozott.

– Nem igen estek biz azok rajta kétségbe; levették róla kezüket s veszni
hagyták.

– Az rettenetes lehet, egy olyan bűnösnek rokona lenni. Én nem tudnám
elfelejteni, eltaszítani, én védelmezném, én rejtegetném és megőrülnék
bele.

– Eszem a drága jó szivét; de minden szavából kitünik, hogy
porczellán-földből teremtette az Isten, nem olyan komisz agyagból, mint
más embert. – De nem iszom már többet, mert elálmosodom, s ma nem
akarnék aludni. Éjfélre be kell érkezni a kocsisnak az előfogattal.
Nagysád nem akar a mellékszobában kissé ledűlni?

Henriette tagadólag rázta fejét.

– Úgy? igazsága van, hogy is maradhatna ott magában, egy öngyilkos
szobájában? Maradjunk hát itt együtt s mondjunk egymásnak meséket.

– Jó lesz, majd én mesélek Gerzson bácsinak.

– Elhallgatom reggelig, mintha angyalok énekelnének a fülembe.

Henriette elkezdett mesélgetni a meghalt korcsmárosnéról, annak régi
szerelméről az elvesztett rabló után, a rozmarinbokorról, meg a szomorú
nótáról.

Gerzson úr fejét féltenyerébe fektetve hallgatott áhitatosan s nagyokat
ütött a szájára, mikor észrevette, hogy önkéntelenül meglepi az ásítás.

– Meg nem foghatom, hogy miért vagyok olyan álmos? majd leragadnak a
szemeim.

– Hát azért, hogy nem pipázik. Miért nem gyujt rá?

– Hogy én rágyujtsak? S nagysád megengedné? Eltűri a dohányfüstöt? oh,
be áldott jó teremtés. S nem fájdul meg tőle a feje?

– Sőt inkább nagyon szeretem a dohányfüstöt.

Gerzson úr már félig kihúzta a szivartárczáját, de megint csak
visszadugta.

– Nem, mégsem szivarozom. Nem szabad visszaélnem a szerencsémmel. Így is
jó lesz.

Henriette azután megint elkezdett neki mesélni a Fatia Negra erdélyi
kalandjairól, a Lúcsia barlangról, a pénzverők elfogatásáról s
azonközben vevé észre, hogy Gerzson úr szemei le-leragadnak, fejével
nagyokat bólint.

– De ugyan gyujtson rá Gerzson bácsi, mert így nem állja ki álom nélkül
a fönmaradást.

Gerzson úr a megszólításra ijedten kapta fel a fejét, szemeit törülve
kezével, mint a kit mély álomból ébresztenek fel s még nem tudja, hogy
mi történik körülötte.

– Nem alszom, igazán nem alszom, csak egy kicsit elbólintottam.

– Gyujtson szivarra.

– Nem teszem, inkább kimegyek egy kicsit a szabad levegőre, ott majd
kiszellőzik a fejem. Szétnézek odakinn egy kicsit.

Azzal letette a két karját az asztalra, ráfektette a fejét s elaludt.

Henriette még mosolygott rajta. Szegény öreg úr nagyon el van fáradva;
aztán bizonyosan az a bor igen erős. Hadd pihenjen. A mult éjjel sem
aludt. Elég, ha kettőjük közül egyik ébren marad.

Azzal felvette a lámpást, kiment az előházba s nagy megnyugtatására
vette észre, hogy annak az ajtaján jól csukódó zár van. Azt bezárta.
Félénk kiváncsisággal körülvilágított minden szögletbe, s nem talált
semmi gyanusat. Aztán ismét visszatért a vendégszobába, annak az ajtaját
is bezárta s a kocsilámpát az asztalra helyezé, ernyőjével az alvó öreg
úr felé fordítva, hogy fényével föl ne ébreszsze, s azzal egyedül maradt
virrasztva a pusztai csárdában s várva nagy türelemmel, mint folynak le
egy otthontalan éj semmi óraütéstől meg nem szaggatott perczei.

Olyan türelmes volt, hogy még zsebóráját is csak egyetlen egyszer vette
ki kebeléből, megnézni rajta, hogy mennyi már az idő?

Éjfélen túl volt.

Számítgatni kezdé magában, mikor érhetett a kocsis Orosházára? mennyi
idő alatt érhet ide? Ha mindjárt kapott lovakat, már közel lehet.

Rövid idő mulva lódobogást hallott az udvaron. Ezek a mi lovaink
lesznek, gondolta magában s az udvarra nyiló ablakhoz sietett; a függöny
szárnyát kissé felvoná s kitekintett rajta.

Annyira világos volt a külső éjszaka, miszerint kiveheté, hogy csakugyan
négy ló érkezett az udvarra, csakhogy – mindegyik lovon ült egy ember.

– Ez nagyon különös, gondolá magában. Hiszen két ember is elhozhatta
volna az előfogatot.

A négy ember közül három leszállt a lóról, egy ötödik kijött az
istállóból s röviden értekezett velük; azzal a három a csárda-ajtónak
tartott s azt nyitogatni próbálta.

Henriette valami gyanúsat talált e dologban s jónak tartá Gerzson urat
fölkelteni.

– Gerzson bácsi, kérem, négy ember érkezett ide. Gerzson úr nem ébredt
föl e szóra.

Henriette odament hozzá, feje fölé hajlott s gyöngéden költögeté.

– Édes Gerzson bácsi, ébredjen fel egy pillanatra; valaki be akar jönni
hozzánk.

Gerzson még arra sem ébredt fel.

Henriette hallá, hogy kívül a tornáczajtó már recsegni kezd. Azt
feszítik befelé.

Most ijedten ragadta meg Gerzson karját.

– Uram! rablók törnek ránk, ébredjen fel! ne aludjék! ne aludjék!

De Gerzson úr alva maradt, mintha meghalt volna, s hiába rántotta őt fel
a nő az asztalról, megint csak visszahanyatlott s tovább aludt.

Az idegenek már benn voltak a tornáczban, s egy kéznyomás a vendégszoba
kilincsét próbálgatá.

– Istenem, Istenem! rebegé Henriette kezeit tördelve, s rémülten járt
alá s fel a szobában, nem tudva, hol keressen oltalmat többé.

Egy erős roppanás hangzott az ajtón; valaki vállal feszíté befelé.
Henriette az asztalhoz támaszkodott félkézzel, hogy össze ne rogyjék.

A feszített zár végre kipattant ütközőjéből, az ajtó sebesen feltárult s
a nő előtt ott állt Fatia Negra, még két álarczos czimborájával.

E pillanatban visszanyerte lélekjelenlétét a nő. A veszélytől egy
lépésnyire megszünt rettegni. Megszólította őket:

– Mit akarnak önök tőlem?

A Fatia Negra suttogó hangon szólt hozzá:

– Hát ön miért nem alszik most, mint társa?

Egyike a czimboráknak az alvóhoz lépve, pisztolya agyát annak
halántékához tartá.

A Fatia Negra kezében nem volt más, csak egy tőr.

– Fel ne ébressze őt, suttogá Henriettehez, mert ha fel találja emelni a
fejét, koponyája szét van zúzva.

– Ne tegyenek vele semmi rosszat, esenge a nő, én mindent odaadok, a mit
önök kivánnak. Itt van tárczám; itt vannak ékszereim; órámat is odaadom.
Lehúzom gyűrűimet, csak ne nyuljanak hozzám; ha lehet, ezt a
karikagyűrűt hagyják meg nálam, mert az jegygyűrűm!

– Ez mind semmiség, suttogá a Fatia Negra; nekünk nem az kell. Az
asszony egy negyvenezer forintos váltót kapott férjétől; azt adja ki és
esküdjék meg, hogy három napig senkinek nem fog a felől szólani, míg a
váltót pénzzé tehetjük.

Henriette a váltó említésére szédelegni érzé fejét; a vér elállt
ereiben; alig birta lábain tartani magát.

Úgy reszketett a hangja, midőn a rabló előtt azt kellett hazudnia, hogy
az nincs nála.

– Meg fogjuk önnél keresni asszonyom, ha önként át nem adja.

Henriette újra a hazudozáshoz folyamodott.

– Nincs nálam; postára tettem fel, hogy bizton kézbe jusson.

– Asszonyom, ön csak tölteti velünk az időt; legyünk készen hamar;
forduljon háttal felénk s vegye ki vállfüzőjéből az aczél lemezt és adja
át.

E szóra Henriettenek minden vére fejéhez tódult; nem a félelem, hanem a
dühös kétségbeesés volt az, a mit érzett. Eszébe jutott, hogy ez az
ember az, a kit még senki fel nem ismert, ez az, ki a fekete ékszerekkel
oly rettentő talányt adott fel kinlódó lelkének; ez, a ki annyi embert
boldogtalanná tett, ki az ő férjét megrabolta és a ki most meg akarja őt
fosztani attól a kezében levő reményétől, hogy testvérét a gyalázattól
megszabadítsa; olyan titokkal birva, a mit tudni senkinek sem volna
szabad. Ki lehet e rettenetes ember? Ki lehet ez elátkozott?

A vér forrott a gyönge nő minden üterében; szemei szokatlan tűztől
kezdtek szikrázni, s midőn a fekete álarczos egészen oda lépett hozzá,
tőre hegyét fölemelve, mint a földrevert galamb, mely végveszedelmében
nem harczra alkotott karmait ellenfelére fölemeli, a nők leggyöngébbike
hirtelen odakapott a fekete álarczhoz és leszakította azt a rabló
képéről…

… Meglátta arczát és ráismert.

… Csak egy perczig látta és azután ájultan rogyott le a földre.

… Azután nem tudni, hogy mi történt?…

Jó kora reggel volt már, mikor Gerzson úr fölemelte kábult fejét az
asztalról. A nap besütött a függönyön keresztül.

Körülnézett, egyedül találta magát.

Kereste Henriettet, szólítgatá, nem volt sehol; uti málhái is eltüntek.
Kiment az udvarra, a hintót keresve, az sem volt ott, csak a négy sánta
ló volt meg az istállóban; azok is rihogtak víz után; senki sem itatta
meg őket.

Gerzson úr feje még kábultabb lett ezek után.

Hová lett a nő? mi történt itt az éjjel? hogy nem tud ő abból semmit? ki
különben oly ébren szokott aludni, hogy a szunyogdongásra is felébred?

Emlékezni kezde rá, hogy este valami szokatlan izű bort ivott; valami
vásottságot most is érez még különösen szája ízén. Pedig neki semmi bor
a világon meg nem szokott ártani. Visszament a szobába, hogy megnézze,
mi van abban a kulacsban? – De már a kulacs nem volt sehol található.

Csak egy elejtett tárgy, egy útmutató jegy sem adott neki kezdő pontot e
világtalan zavarban. Hogy mi történhetett itt? még csak találgatni sem
birta.

Kiment a csárda elé, szétnézett a köröskörül terülő pusztaságon; sehol
sem látott sem közelítő, sem távozó szekeret. A szélrózsa minden
irányából kanyarogtak a csárda felé korábbi, régebbi kerékvágások, s ő
nem tudta már most, hogy melyiken induljon el?



BABÉROSSY LEÁNDER.

Van azzal úgy az ember, hogy mikor sok esztendeig egy rakáson hevert
köveket széthordat, vagy valami régi padlás zsindelyzetét levereti, vagy
ha egy ingoványos helyről a vizet lecsapoltatja, annyi mindenféle, soha
nem látott csodálatos bogarat, furcsa lepkét, kacskaringós ázalagot
fedez fel a megbolygatott rejtekhelyek között, a miknek az előtt soha
hirét nem halotta, sem leirását semmi természettudományi könyvben nem
olvasá s ilyenkor elgondolja az ember magában, milyen csodálatos a
természet: még olyan oduk számára is teremt élő lakókat, a mik soha sem
találkoznak a napvilággal.

Vámhidy, mint szolgabiró, egy éjszaka valami járásában eső faluban volt
kénytelen meghálni, melynek lakossága erősen keverve van magyar, szerb
és oláh elemekből.

Későn érkezvén oda, sokáig el talált aludni s már jó késő reggel volt,
midőn valami szokatlan zajra fölébredt.

Hálószobáját egy ajtó választá el a nagy ivó teremtől s ez ajtón
keresztül sajátságos lármahangok törtek keresztül, miknek magyarázatát
nehéz volt első hallásra kitalálni.

Úgy tetszék, mintha egy pár asszonyság és egy pár férfi gorombáskodnék
odabenn egymással, hol lassabban, hol erősebben; az egészben az volt a
legkülönösebb, hogy egyszerre kettő soha sem lármázott, hanem mindegyik
kiengedte a másiknak beszélni magát. Később azonban egyre
nyugtalanítóbbá kezdett válni a lárma; egyes hangtöredékek olyasmit
sejtettek, mintha valakit meg akarnának ölni ott a másik szobában. Erre
már felugrott Vámhidy s épen interveniálni akart, midőn belépett hozzá a
korcsmáros, a kávét hozva.

– Micsoda lárma van itt a szomszéd szobában? kérdé Szilárd felzajdultan.

– Oh kérem alássan, szólt a korcsmáros, büszke mosolygással, azok
theátristák! nekünk theátristáink is vannak, mint valami residentiának;
most épen próbálnak egy új theátrumot, a mit estére fognak előadni;
megtessék nézni a tekintetes szolgabiró úrnak, mert az nagyon szép lesz.

– Szinészeik vagynak? kérdé elbámulva Szilárd, ebben a faluban? Vajjon
honnan kerülhettek ide?

– Nem tudja azt senki, kérem alássan; mert ha tudnák, bizonyosan utánuk
jönnének. Ők maguk azt mondják, hogy Aradrul jöttek, hanem az persze nem
igaz. Azt épen úgy nem lehet megtudni, hogy honnan jöttek, mint azt,
hogy hova mennek innen.

– Ki az igazgatójuk? kik a tagjaik?

– Úgy tudom, hogy csak egyetlen egy férfi van közöttük, az is félig
gyerek, a többi mind asszonyság és kisasszony, még a czédulahordozó és a
sugó is.

– S micsoda darabot adhatnak elő ilyen személyzettel?

– Oh mindenfélét, kérem alássan; azok az asszonyságok, a kiknek mélyebb
hangjuk van, felöltöznek férfiaknak, bajuszt és szakállt ragasztanak fel
s még annyival jobbak, mintha férfiak volnának, hogy soha sem részegek.

– S meg tudnak élni itten? Ki jár itt szinházba? Van valami jövedelmük?

– Hát a parasztok csak eljönnek, ha valami röhögni való van; pénzt ugyan
nem igen adnak, mert az maguknak sincs, hanem hoznak szakajtóval
kukoriczát, burgonyát, kolbászt és sonkát, s a társaság eléldegél belőle
úgy, a hogy; imide-amoda el is híják egyiket-másikat kukoriczafosztásra;
aztán majd mikor nagyon sok lesz az adósságuk, akkor egy szép éjszaka
odább állnak az istenadták. Tudnivaló, hogy senki sem megy utánuk, hogy
őket visszahozza.

– Hanem zálogban itt hagyják a díszleteiket és ruhatárukat.

Ezen már a korcsmáros is nagyot nevetett.

– Díszleteiket? Ruhatárukat? Az előfüggönyük az én nagy rostáltató
ponyvámból áll; nincs rá szükségem a míg el nem nyomtattuk a buzát; azt
beragasztották háromszínű papirossal, czímert is metszettek rá belőle. A
garderobjuk pedig nagyon egyszerűen telik ki; mikor valami királynés
darabot kell nekik előadni, összekéregetik a gazdag rácz asszonyoktól az
aranysujtásos viganóikat, azokat felveszik palástnak s olyan spanyolok
benne, hogy jobban sem kell. Egy kis aranyos papiros, egy kis csiriz,
egy kis kemény papiros, olyan hamar segít a dolgon. Az igazgató még csak
gyerek ember, de olyan furfangos, hogy még holdvilágot is csinál sárga
tökből s mennydörgést, villámlást produkál, de azt titkolja, hogy mivel?
A mi pedig a könytárukat illeti, azt akárki elviheti szépen hóna alatt;
mindössze tán öt-hat darabjuk van, s ha ezt végig játszották, megint
elől kezdik; a közönség persze kétszer nem néz meg egy darabot, hát
ilyenkor azt cselekszik, hogy más nevet adnak a darabnak, a személyek
neveit elforgatják s úgy adják megint elő; a rászedett publikum aztán
persze fenhangon kiabál, hogy láttuk ezt már! míg az igazgató ledisputál
a színpadról, hogy nem igaz az, mert ez egészen új darab. Néha vannak jó
napjaik is: mikor vásár van, vagy búcsujárás; akkor sokat bevesznek;
másnap aztán fizetnek mindenfelé, megint nem marad egy garasok sem; a
múltkor szerbiai disznóhajcsárok mentek itt keresztül, azoktól még ezüst
huszasokat is kaptak. Don Cæsárt kellett volna nekik előadni, de a
külföldi publikum nem engedte azt végig játszani, hanem felkiabált
hozzájuk, hogy énekeljenek inkább valamit, ők aztán énekeltek magyar és
rácz népdalokat; egy öreg szerb látta, hogy nincs bassista közöttük,
kisegítette őket és közé énekelt, a többi meg ütötte bottal a taktust a
söntés oldalán; végtére bort, pecsenyét hozattak, megvendégelték a
szinészeket s utoljára kidobták valamennyit az ajtón.

– Szeretnék a mai előadásukra elmenni, monda Szilárd, kit e sajátságos
leirás kiváncsivá tett.

– Oh kérem alássan, mindjárt magam hozok egy czédulát.

A korcsmáros elsietett s néhány percz múlva megint visszatért: hozta az
irott szinlapot, melyen nagy piros betűkkel volt felirva: Hernáni, vagy
a Kasztiliai becsület; azután a személyek nevei: Hernáni persze maga
Babérossy Leánder; Elvira – Palmira kisasszony; a többi urak azután N.
N. X. X. meg * *; «azok tudniillik mind asszonyságok», magyarázá a
korcsmáros, «azért nincs kitéve a nevük. Belépti díj első hely tizenöt
krajczár, második hely hat krajczár».

– Uraságok tetszés szerint? nemde?

– Mondtam az igazgató úrnak, hogy irja oda, de ő azt felelte rá, hogy az
szemtelenség volna, azt is tanácsoltam neki, hogy hozza át maga a
czédulát a tekintetes úrhoz, de majd kidobott érte a szobából, hogy hát
czédulahordozónak nézem-e én őtet? még jutalomjátékára sem hordja el
házról-házra a czédulákat, a mit pedig úgy tudom, hogy még Pesten sok
elsőbb fizetésű szinésznő is megtesz.

– Tehát büszke ember az igazgató?

– Oh rettenetes büszke. Nem is akar másforma darabokat játszani, mint
csupa kardos darabot, azt mondja, hogy ezek a classikusok. Pedig
nincsenek neki nyomtatásban, csak a hogy eszébe jutnak neki, a mint
Pesten látta egymás után a szinházban s visszaemlékezik rájuk, úgy
lediktálja Palmira kisasszonynak és aztán abból játszanak. Pedig jobb
szeretnék ám ezek a pimaszok itten, ha Lumpáczit, meg az Elátkozott
herczeget, aztán meg a Repülő csizmadiát, vagy a Zöldhasú takácsot adná
nekik, aztán jól kiczifrázná a czédulát; de nem akarja, azt mondja, hogy
ő ilyen szemtelenségre nem vetemedik. Szegény, nagyon fiatal még, majd
ha megvénül és sokat koplal, ő is rá jön arra, a mire a többiek.

– Azt szeretem benne, hogy büszke: el fogok menni az előadásukra.

– De pontban tessék megjelenni hét órakor, mert az elkezdeti, ha senki
sincs is még a nézőhelyen; azt mondja, hogy az a halogatás csak komisz
trupp szintársasághoz illik.

– Charaktere van a legénynek; vigye át neki ezt a pénzt, kérem.

Szilárd egy tíz forintost adott a korcsmárosnak, a mivel az nem sokára
visszajött azzal a válaszszal, hogy az igazgató most épen nem tud
váltani.

– Hiszen egészen neki küldtem, mint belépti díjat.

– Vagy úgy?

Kevés idő múlva aztán a korcsmáros egy egész nyaláb belépti jegyet
hozott Szilárdnak, azt mondván, hogy az igazgató köszöni a részvétet, de
miután ajándékokat elfogadni nem szokása, annyiban veszi, mintha a
szolgabiró úr az egész házat kivette volna ez estére s a mai előadást
neki magának fogja eljátszani.

Szilárd nagyot nevetett e komikus szigorúságon s aztán felöltözve,
látott hivatalos dolgai után, úgy sietve, hogy hét órára készen legyen,
mert hiszen ő képviseli a közönséget és nem illenék, hogy elmaradjon.

A mint haza érkezett a vendéglőbe, már vártak reá. Egy határozatlan korú
asszonyság, kinek határozatlan divatú öltözékei valami határozatlan
jelleget látszának kölcsönözni, jegyszedőnői és hátramaradt kegyes anyai
szerepvivő minőségek között, fogadta Szilárdot az ivóterem ajtajánál,
mely két szőnyeggel (nyilván ágyterítők lehettek) volt lefüggönyözve.
Egy ív papirosra fel volt irva nagy betűkkel: «néző hely».

A duegna félbizalmas suttogással mondá Szilárdnak, mi alatt őt
bevezette:

– Jaj, az Isten áldja meg tekintetes szolgabiró úr, ne maradjon itt
sokáig; ne legyen tanúja a skandalumnak: rettenetes rosszak vagyunk mi.
A szeme ég ki az embernek, ha tisztességes urak vannak a párteren. Ne
nézzen bennünket sokáig.

– Oh kérem, én tudom méltányolni a helyzeteket. Csak tűz legyen a
játékban; én azt becsülöm, ha mindjárt hiányos is.

– Az itteni publikum is tüzet keres az előadásban, csakhogy neki
görögtűz kell; addig el sem megy innen, minden játéknak azon kell
végződni.

– De az ma valószinűleg elmarad?

– Miután a tekintetes úrral tele van a szinház, úgy, hogy egy lélek sem
fér be több.

– Kegyed nem tartozik ezúttal a játszó személyzethez?

– Én csak az énekben veszek részt s felvonások közt fuvolán játszom. A
játékhoz már nincsen kedvem, bár valamennyi közt most is én értek hozzá
legjobban, hanem hát vannak balsors csapásai, a mik gátlólag hatnak az
életpályák küzdelmeire.

Szilárd vevé észre, hogy az asszonyság kissé biczczent, bár ő ezt
mindenkép törekedett elrejteni, alkalmasint az lehetett a balsors ama
bizonyos csapása.

– Tehát miután kegyednek úgy sincs mostan dolga, legyen szives
megosztani velem a néző helyet; a személyzetről bővebb felvilágosítást
fog adhatni.

– Ezer örömmel.

Az asszonyság egész illemmel foglalt helyet a lóczán Szilárd mellett, ki
nem engedte, hogy a háta mögé üljön; biztosítva őt, hogy a művészetet
minden időben igen nagyra becsülte.

Daczára a rögtönzött abbonement suspendunak, a terem még sem volt
üresen, a tisztelt ingyen-publikum: a requisitumok kölcsönadói és
azoknak családjaik, a szinészek kvártélyadói s egyéb csendes hitelezők
jócskán megtöltének egy pár padot, úgy hogy Szilárdnak módjában volt
félrevonni magát s nem zavarni rengeteg egyedüllétével a játszó
személyzetet, bár a tisztelt ingyen-jegyesek erősen törekedtek is
közeléből hátrafelé huzódni. A mint a korcsmáros léczkerítette
söntésében a kakukkos óra elütötte a hetet, hangzott a függöny mögül a
sugó csöngetése, mely nagyon gyanúba keverte magát, hogy késfokával
ütögetett pohárból származik; mire valami nagyon fortélyos masinéria
megindítá a nemzeti szinű papirossal ragasztott függönyt, hogy az a
gerendákhoz kunkorodott fel s előtünt a szinpad.

Egy összerakható spanyolfal képezé a háttért, mely szoba formára volt
megfestve, az előtérben látható volt egy fehérrel feketére festett
papirosablak, a másik oldalon a padlásajtó iromba mázolással átalakítva
góth palota kapujának. Ezen járt ki s be az egész játszó személyzet,
mert másfelé nem lehetett.

Az elkezdett darab természetesen nem volt Ernáni, a kasztiliai becsület,
hanem Moor Károly, Schiller haramiája. Az első három szónál ráismert
Szilárd s nevetve mondá a jegyszedő asszonyságnak:

– Hisz ez nem a hirdetett szinmű.

– Nem ám. De már egyszer adva volt a saját neve alatt s másodszor nem
jött volna megnézni senki.

– Csak azt csodálom, hogy kegyetek igazgatója, a ki olyan büszke ember,
hogy ajándékot nem akar elfogadni, ilyen fogásokat megenged magának.

– Biz ez nem szép fogás; de ő így okoskodik: «élni kell valahogy; én
kész vagyok két garasért bukfenczeket hányni a vásári publikum előtt, a
ki meghajigál, ha nem tetszik a produkczióm; én kész vagyok az
utczaszegleten koldulni a jövő-menőktől s krajczárokat gyűjteni a
sipkámba; de nagy úrtól el nem fogadnék egy falat kenyeret, ha ezüst
tálczán hozná is utánam. A publikum az én uram: gyalázat arra, a ki
Mæczenások előtt görnyed!» Én nem tudom, hol vette e keserű nézeteket?
mert még egészen gyermek.

Már most az is előre látható volt, hogy Moor Károlyt és Ferenczet egy és
ugyanazon személy fogja játszani: természetesen az igazgató maga.
Minthogy e két személy mindig külön jelen meg, gyakorolható annak egy
személy általi képviseltetése s e miatt vidéki szinpadok hőseinek
kedvencz vesszőparipája ezeket együtt játszani, hogy kitünjék művészetük
sokoldalúsága.

A beszédes asszonyság az előadás kezdetétől fogva minden megbocsátható
módon iparkodott Szilárd figyelmét elvonni a szinpadon játszókról,
mindenféle furcsa adomákat mesélve neki a szinészi életből s ha néha
vette észre, hogy Szilárd oda figyelmez a játszókra, egész őszintén
megkérte, hogy «az Isten áldja meg, ne nézze szegényeket, mert
odalesznek szégyenletükben».

Annyit még is észre kellett venni, daczára a felragasztott szőke, barna
és ősz szakállaknak, szemöldöknek s a szándékosan elváltoztatott
hangoknak, hogy a szereplők mind nőneműek férfi-ruhában.

– De hát hogy szedték így össze magukat csupa asszonyokból?

– Voltak velünk férfiak is, hanem azok apródonkint vagy megszöktek, vagy
elcsapta őket az igazgató. Persze, fiatal még arra, hogy egy agyafurt
férfi szinésznek parancsolni tudjon. Hanem a nők vele maradtak, mert
mind nagyon szeretik. Egyen kívül mindnyájunknak gyermeke lehetne s
olyan jó ember; megosztja az utolsó falatját is velünk s ha nincs mit
ennünk, eltréfálja az éhséget. Az utolsó férfi volt nálunk a
népszinműénekes. Szép hangja volt, szerették érte, hanem az a baja volt,
hogy nagyon ivott s mikor sokat ivott, olyan önfejű lett, hogy nem
lehetett vele semmire menni. Mikor ideérkeztünk, mindjárt a Szökött
katonával akartuk kezdeni a sorozatot s abban Nagy úrnak kelle játszani
a czímszerepet. Nagy közönségünk volt, még a boglyakemencze tetején, meg
a söntésen is ült publikum, hanem az előadás pillanatában, a kit sehol
sem találunk, az Nagy úr volt. Keressük pinczében, padláson: sehol
sincs. Hová lett? mi lelte? végre megtaláltuk őt az istállóban; ott
feküdt a jászolban hanyatt és egy szál füvet rágcsált a fogai között. –
«Nagy úr, az Isten szerelmeért, még sincs kifestve, sem felöltözve, a
játék mindjárt kezdődik?» kiálta rá az igazgató. «Bizonyára – nem
bánom», felelt rá Nagy úr hidegvérrel. «De ön kezdi a jelenést,
szerencsétlen.» – «Bizonyára – én nem kezdem.» – «Nem kezdi-e? de hisz
ön játsza Korpádi Gergelyt.» – «Bizonyára – én nem játszom.» «Nem
játszik? a közönség itt van, tele a szinház; roppant a bevétel.» –
«Bizonyára nem tehetek róla.» – «Az Isten szerelmeért; keljen ön fel, öt
forintot adok a mai napra, csak ne tegyen csúffá.» – «Bizonyára – nincs
szükségem reá.» – «Kelj fel mindjárt, gazember, mert keresztül szúrlak
ezzel a gyilokkal.» – «Bizonyára nem bánom.» Azzal oldalt fordult a
jászolban s elkezdett horkolni. Nekünk mit volt tennünk? fel kellett egy
nöt öltöztetnünk Gergely kovácsnak, az mondta el az egész szerepet sugó
után, a közönség majd megvert bennünket.

Szilárd figyelmét azonban még sem vonta magára annyira ez a mulatságos
adoma, hogy némi érdeke ne támadjon a szinpadon szereplők iránt. Látta
Moor Károlyt és Moor Ferenczet egy személyben arczot és hangot
változtatni; amannak nagy teljszakálla volt, hosszú fürtös haja s
erőszakosan lenyomott hangja hasonlított ahoz, mint mikor kis leánykák
ijesztgetik egymást ajtón keresztül, férfihangot utánozva; Moor
Ferencznek pedig természetesen vörös kondor haj volt feltéve, hegyes
spanyol szakállal, sok ráncz arczára és homlokára festve s valami hyenai
éles hangnyomata; de mindezek mellett is úgy tetszék Szilárdnak, mintha
ő ezt az elváltoztatott arczot valahol látta volna s ez a hang
eltorzítva is ismerős volna előtte: még ezek a szinfaltépő szeles
mozdulatok is olyan ismerősöknek tetszettek előtte.

A nemes publikum azonban a második jelenetnél már kezdte észrevenni
hallatlan megcsalattatását s bizonyos zúgás, mozgás, fejek összedugása
és csóválása, majd botoknak nyugtalan kopogása, asszonyi vihogással
vegyest, kezdett belevegyülni az előadási zajba, végre egy becsületes
csizmadia-mester, ki három padot adott kölcsön s azért minden napra
ingyen jegye volt, elszánta magát a legvégsőre, felczihelődött az első
padból s hátra ment a leghátulsóba; tán azért, hogy ott a teremnek jobb
acusticája van, vagy bátrabbnak érezte magát nagyobb távolságból, vagy
épen a szolgabiró szemét kerülte s onnan szólala fel, mondván:

– Hallja maga, director! ebben politika van: ezt a theatrum-darabot mink
már sziveskedtünk egyszer látni.

A művészetében ekkép megzavart Moor Ferencz e brusque támadásra
egyszerre elfelejtkezék magáról, kiesett szerepéből s saját hétköznapi
hangján felele vissza az interpellálónak, jól tudva, hogy csupa
ingyenjegyes publikum van:

– A ki már látta e darabot s nem akarja újra megnézni, visszaveheti a
pénztárnál, a mit befizetett.

A mint azonban ezt kimondta, Vámhidy felugrott helyéből s mint egy
második peleskei nótárius, felrontott a szinpadra, neki Moor Ferencznek;
azt átölelte, megcsókolta festékes orczáját s örömtől remegő hangon
kiáltá:

– Kálmán!

Moor Ferencz egy perczig tétovázott, azután leszakítá spanyol szakállát,
leveté vörös álhaját, letörlé arczáról a durván festett ránczokat s ott
állt Szilárd előtt a szomorú, halovány gyermekarcz.

Ez volt Babérossy Leánder.

Az előadásnak persze azonnal vége szakadt; Szilárd sietett a szinpadról
eltüntetni a meglelt «tékozló fiút» s az ingyen publikum bőséges
kárpótlást talált kiváncsisága kielégítésére az Olympról alászállt
múzsa-leányok mendemondáiban, kik saját fantáziájuk tetszése szerint
magyarázták ki a csodálatos történet összefüggését, abban mindnyájan
megegyezve, hogy a fiatal igazgató valószinűleg bizonyos dúsgazdag
mágnás-család megszökött ivadéka, ki álnév alatt borostyánokat keres s
egykor mindazokat, a kik most vele tűrnek, szenvednek, gazdag emberekké
fogja tenni.

Vámhidy az alatt lélekzethez sem hagyta jönni Kálmánt addig, míg
szobájába nem ért vele; ott azután mint egy testvért, mint egy elveszett
fiút, magához ölelé, szemei közé nézett, nem bocsátá el magától, nem
szólt neki semmit mindaddig, míg egyszerre mindkettőjük szeme elkezdett
nedvesedni, akkor aztán elfordultak mind a ketten, hogy könyeiket
letörüljék; az igazi könyek nem tűrnek publikumot, habár csak egy
személyből áll is az.

Néhány percz múlva ismét képesek voltak egymással szembe nézni.

Kálmán legalább húsz évesnek látszott, pedig alig lehetett tizenöt. A
szinészkedés, a nyomor és a korai borotválkozás gyorsan vénít.

Azután egész modorában, minden mozdulatában volt valami korai érettség,
valami határozott, merész kifejezés, a mi elfeledteti a gyermeket. Egy
neme a cynismusnak az.

– Tisztelt uram, vagy ha megengedi: Kedves régi barátom, kezdé a gyermek
a szót, engedje meg ön, hogy mindenek előtt egyre kérjem: én nem vagyok
Kálmán; nekem nincs családi nevem; ha azt akarja ön, hogy valami
beszédet folytassunk egymással, legyen szives engemet egyszerűen
Leándernek nevezni: én Babérossy Leánder vagyok; ezt a nevet magam
szereztem magamnak, ez alatt vagyok büszke, ez alatt pirulok; ez alatt
fekszem majd valahol az árokban, ha megértem rá; és most egy szót se
szóljunk azokról, a mik régen történtek. Remélem, ön nincs előitélettel
a művészeti pálya iránt.

– Sőt ellenkezőleg, kedves Leánder, viszonzá Szilárd, ki tanácsosnak
látta óvatosan beleegyezni az ifju eszmejárásába, hogy őt egyelőre el ne
vadítsa, én igen nagyra becsülöm a szinészetet és annak képviselőit s
eszemben sincs, hogy önt valamikép le akarjam e pályáról téríteni.
Magasztos, nemes czél; a hazai nyelv és szellem terjesztése s a dicsőség
mámoros útja hozzá! úgy hiszem minden fiatal ember hajlandó, legalább
egyszer életében, szinészszé lenni. Hanem egészen elfeledtük, hogy ön
igazgató is, a ki most közönségét és társaságát a legnagyobb zavarban
hagyta; menjen vissza, igazítsa el köztük a dolgot s ha mindent
elintézett, legyen az én vendégem ez este. Óhajt még valakit
társaságából ide hozni?

– Nem; senkit sem. Nem szeretem a confidentiát.

Mi alatt Kálmán barátunk hivatalosan szétkergeté az illetőket, az alatt
Szilárd felteríttetett számukra s a visszatérőt a felhozott estelivel
fogadá, mit az minden tartózkodás nélkül el is fogadott. Hozzáültek.

– Szokott ön bort inni?

– Rászoktam egy idő óta. Az embert mindenütt itatják; ha a szinházba nem
járnak is, de szomjan meghalni nem engedik. Aztán jól is esik; – ha bor
nem volna, minden komédiásnak meg kellene bolondulni. Így legalább van
az embernek egy menedéke, a hová búbánatát eltemeti.

– A biz a vándorszinészkedéssel együtt jár, hanem hiszen nem kénytelen
az ember a vándorbothoz ragaszkodni. Vannak állandó szinházaink: a
pesti, kolozsvári, jobbára az aradi is, a hol tudtomra, tehetséges
szinésznek tűrhető élete van, tere is nagyobb magát tökéletesíteni;
igyekezni kell önnek, hogy idejusson valamelyik társasághoz.

A fiatal gyermek keserűen mosolygott, a hogy csak egy vén, megőszült
ember tudhat mosolyogni.

– Azt hiszi ön, kedves régi barátom, hogy ha én fedetlen fővel vagyok,
elfogadok ajándékba egy jó kalapot azzal a föltétellel, hogy az
ajándékozó előtt megemeljem? Nem! keresek magamnak a szeméten egy
rosszat, a mit már elhajítottak, azt teszem fel. Idáig vagyok a gazdag
emberekkel: torkig! Nem kell semmijök. Nem kell mæcenásos, protegált,
subventionált szinház! Én szeretem ezt az életet; nekem ez pihenés.
Születésemtől kezdve kínoztak, gyötörtek azzal a gondolattal, hogy a
gazdagság az Isten s a ki azt birni akarja, az a féreg! Megutáltam
minden rokonomat. Ha visszaemlékezem rá, hogy reszkettek egy beteg ember
előtt, a kit valamennyi szivéből gyűlölt s a kinek százszor kezet
csókolt minden nap, hogy tagadta meg érte önmagát kicsiny és nagy,
férfi, asszony, leány, cseléd és unoka, csak azért, mert az ő kezében
volt a gazdagság; hogy csúsztak előtte, hogy gyűlölték egymást a
kedveért, hogy adta el a nagybátya unokahugát, hogy lába alatt ne legyen
s hogy tagadta meg a leány szerelmét, nehogy nagyapja kitagadja a gazdag
vagyonból!

– Kérem Leánder, ne sértegesse testvérét, mert mindjárt Kálmánnak fogom
nevezni.

– Nem sértem, szánom szegényt. Oh én most olyan boldog vagyok. Semmim
sincs! nem is kell semmi. Nem látom a holnapot magam előtt és a tegnapot
a hátam mögött. Jég eshetik, árvíz omolhat, nekem nem árt. A mi rajtam
van, az az enyim; mentől rongyosabb, annál jobban járja a szabad levegő.
Ha azokra gondolok, a kik helyettem otthon maradtak a gazdagság kedveért
martyrkodni, úgy nem érzek én semmit, a mi fáj: sokszor nincs takaróm,
ha lefekszem, nincs kenyerem, ha fölkelek; de ez a gondolat betakar és
jóltart. Örömem telik egyik faluból a másikba vándorlásban; csinálok
magamból bolondot a csőcselék előtt, verekszem a napi kereset sovány
hulladékain magamhoz hasonló rongyos naplopókkal s ha nagyon
megszorulok, a zöldséges kofáktól kérek levesbe valót; de ha egy urat
látok magam előtt, szememre nyomom a kalapot s azt mondom: «térj ki
előlem, mert nem talállak meglátni s rád lépek!»

Szilárd elkomorodva nézett a korán vénült gyermekre. Eleinte csak azt
hitte felőle, hogy ifjukori ábránd csábítá őt e nem boldogító pályára s
reménylé őt ebből kigyógyíthatni az által, ha becsvágyát fölébresztve, e
pálya nehézségeit s tehetsége korlátoltságát észrevéteti vele; sok ember
kigyógyult már a szinészetből ez úton, ki más pályán boldog véget ért;
azonban minél tovább beszélt az ifjuval, annál jobban meggyőzték annak
szavai, hogy ezt nem a dicsvágy fellegvárai csalogatják, hanem a szabad
lét szomjának az az őrjöngő neme, mely a bársony-vánkosok pézsmaszagától
halálra undorodva, a szemétdomb után vágyik!

– Nem megyek olyan városokba uram, a hol emeletes házak vannak; utálom
az olyan embert, a ki megtűri, hogy valaki feje fölött lakjék; én különb
cynikus vagyok, mint atheni Timon, mert én megutáltam a gazdagságot,
mielőtt vagyonomat elköltöttem volna; – szemtelenkedem: – elszoktam a
pirulástól, nem tartom szégyennek a szökést; nem háborít az a gondolat,
hogy a mely városban már egyszer voltam, oda többet vissza nem mehetek,
mert minden korcsmában tartozom; nem hoz dühbe, ha társaim megcsalnak,
elhagynak, rászednek; nagyot nyujtózom a napon s gyönyörrel gondolok
reá: «nincsen semmim, nincsen senkim!»

– Ön hálátlan azokhoz, a kik önt szeretik.

– Megbocsásson, régi jó barátom: megbocsásson. Önt egyedül sérthettem
meg e szóval. Hanem hát ön is olyan messze esik tőlem s annyira két
külön úton járunk, hogy akármikor meghalhatunk egymás miatt. Azután én
nem is kivánom senkitől, hogy érdeklődjék irántam. Rokonaim úgy is, azt
hiszem, hogy nagyon keveset mondják ki nevemet; nehogy a nagypapa
meghallja s ezer forinttal kevesebbet hagyjon a kimondónak.

– Lapussa Demeter úr már nem hallja azt meg, mert meghalt.

– Meghalt? No, úgy tudom, hogy azóta hajban vannak egymással Lángainé és
János úr.

Vámhidyra oly nyomasztólag hatott, hogy a fiatal ember, ki nagyapja
haláláról értesül, csak ennyi sajnálkozást tud e gyászeset fölött
kifejezni.

– Azt kitalálta ön, ők erősen perbe vannak keveredve, a melyben pedig az
ön neve is nyomatékosan szerepel.

– Tán valaki nekem is pártomat fogja rokonaim közül?

– Épen nem úgy.

– Hála érte az Istennek! Megijedtem, hogy valaki megint azt fogja
kivánni, hogy kezet csókoljak neki. Csakhogy ezt nem tették! Így
szeretem őket. Hagyjanak engem futni, a merre nekem tetszik: tagadjanak
el, mint halottat; lakjanak jól, mikor én éhezem, büszkélkedjenek a
névben, a mihez én sáros csizmámat törültem s kínozzák egymást kincseik
kedveért. Én boldog vagyok, azt tudva, hogy elfeledtek.

– El nem feledték önt, kedves Leánder, sőt inkább igen is nagyon keresik
s azon vannak, hogy megtalálják.

– Hogy megtaláljanak? Csodálatos! De ha én nem akarom őket ismerni
többé; ha én, a szegény futó bolond, a vándor czigány, kitagadom őket, a
dúsgazdagokat, mit kivánhatják ők, hogy czifra nyomorúságukat újra
megoszszam? Én magam embere vagyok.

– Kedves Leánder, az igen szép, ha valaki azt mondhatja magáról, hogy a
maga embere; és az nem is nehezen elérhető, csupán szilárd, mindig
egyenes jellem szükséges hozzá; ön azonban könnyelműségeket követett el,
a mik önt könnyen a «más emberévé» teszik.

Kálmán vállat vont.

– Igaz, hogy sok bolondságot elkövettem, de olyanra nem emlékszem, a mit
be ne mernék vallani.

Szilárd azt kezdte hinni, hogy gyanúja alaptalan.

– Bizonyos váltóról beszélnek, a mit ön testvére nevével adott volna ki.

E szóknál Kálmán lesüté szemeit tányérjára s egész arcza elvörösödött.
Alig hallhatólag kérdezé:

– S Henriette megtagadta volna annak beváltását?

Vámhidy nagyot sóhajtott. Csakugyan való tehát, hogy e könnyelmű gyermek
e vétket elkövette.

– Kedves Kálmán (most már nem szólítá őt többé Leándernek), önnek
testvére maga a martyri önfeláldozás. Ő minden bizonynyal kész volt e
váltó aláirását magáénak elismerni, hanem önnek meg kellett volna
gondolnia, hogy ő rá nézve micsoda áldozat ez most, midőn nagyatyja
mindenből kitagadta, s férje nem ád rendelkezésére tetemesebb összeget.

– Boldog Isten! szólt a vándorszinész, kezeit mély és üres zsebeibe
dugva, tehát ezt a nagy urak tetemes összegnek nevezik. Jól van uram.
Nem tudtam, hogy Hátszegi báróné asszonyság olyan szegény. Lesz gondom
rá, hogy azt a váltót visszaszerezzem, jutalomjátékaimból legelőször is
azt fogom törleszteni.

Szilárd nem állhatta meg, hogy ezt az eszmét rettenetes furcsának ne
találja.

– De kedves fiatal barátom; ha ön minden évben tiz jutalomjátékot vesz,
s mindenikben 40 forintot kap tisztán, akkor épen mához száz esztendőre
lesz készen a törlesztéssel.

– Micsoda? kérdé Kálmán, nyitva felejtett szemekkel, s ijedtében a
koppantót kapta fel villa helyett.

– Hát az a váltó 40 ezer forintról szól.

– Micsoda? ordíta fel a fiatal bujdosó, s azzal kirugta maga alól a
széket, fölkapta tányéra mellől a kést s hajadonfővel, a hogy volt,
rohant neki az ajtónak.

Szilárdnak egész gyorsaságára volt szüksége, hogy a futót az ajtón innen
elfoghassa s meggátolja abban, hogy kirohanjon az utczára, mint egy
bódult.

– Bocsásson ön, megölöm azt a gazembert! Megölöm! Meggyilkolom.

Szilárd erős ember volt, az ifjut lefegyverezte.

Kálmán ekkor elkezdett sírni és a földhöz vágta magát. Szilárd felvette
karjára s leülteté a székre.

– Legyen ön férfi; viselje magát férfiasan. Kit akar megölni? Miről
beszél?

– Azt a gazembert, azt a Margarit…

– Hogyan? Az biztatta volna önt erre a lépésre?

– Tudja ön meg uram és legyen szigorú itélő birám. Mikor nagyapám házát
elhagytam, ez a sátán fölkeresett, részvevőnek nevezé magát,
kikérdezett, hogy mit akarok tenni? Mondám neki, hogy elmegyek
szinésznek; azt mondta, hogy jól teszem, ne maradjak ott. Nem volt több
egy forintomnál, az inasoktól kértem kölcsön; mondám az ördögnek, hogy
legalább húsz forintra volna szükségem, hogy elszökhessem, ő igérte,
hogy szerez egy uzsorástól, de negyvenet kell aláirni. Törődtem is én
vele, hogy mennyit irjak alá. Nem sok időre azonban ismét visszajött, s
azt mondá, hogy az uzsorás nem ád az én aláirásomra semmit, mert még
kiskorú vagyok, hanem ha a néném neve is ott állna, akkor adna, mert az
már férjnél van. Margari biztatott, hogy azt biz aláirhatom helyette,
hiszen negyven forint nem a világ, mi az Henriettenek? ha magam kérném,
tízannyit is adna, bizonyosan nem fog engem, a kit úgy szeretett,
negyven forint miatt a világ előtt váltóhamisítónak kikiáltani… De
negyvenezer forint! negyvenezer! hisz az borzasztó, az rettenetes
gazság. Én csak negyvenet irtam alá.

És azzal elkezdte a fejét a falhoz verni, mint egy őrült.

– Kedves Kálmán; szedje ön magát össze, kényszeríté őt Szilárd, ezek a
dolgok, a miket ön nekem itt elmondott, igen nagy fontossággal birnak.
Legyen nyugodt és ne tépje a haját. Még semmi veszedelem sem történt.
Tudja meg ön, hogy önnek végtelen jóságú testvére magát a negyvenezer
forintos váltót is elismerte, hogy önt megmentse.

Ez a szó rendítő hatást gyakorolt a fiatal fásultra.

– Most azonban képzelheti ön a zavart, a miben a báróné forog, ki
magán-örökéből kitagadva, egy ily nevezetes tömegrőli kötelezettséget
vállalt el; a miről nem bizonyos az, hogy férje ki fogja-e helyette
fizetni?

– Én felakasztom magamat.

– Az volna a legóriásibb bolondság, a mit ön elkövethetne. Önnek jóvá
kell tennie hibáját. Most egy időre szünjünk meg jó barátok lenni; én
törvényes bizonyság vagyok, ön pedig vádlott, ki előttem önkéntes
vallomást fog letenni. Tessék leülni velem szemközt és felelni minden
kérdésemre értelmesen és úgy, a hogy valóban megtörtént.

Vámhidy papirt, irószert keresett elő, két gyertyát tett maga mellé s az
előtte ülő ifjut elkezdé annak módja szerint benevolisálni: «mi a neve
önnek? hány éves? mi vallású?» És a többi.

Éjfél után végződött a vallomások feljegyzése. Kálmán mindent
megmondott, a mit kelle.

– Már most megigéri ön, hogy velem jön Pestre, rokonainak, kiknek
eltünésével annyi bajt és szomorúságot okozott, vigasztalására?

Az ifju huzódozott az egyenes felelettől.

– Nem elégséges-e önnek tett vallomásom?

– A törvény előtt igen. De én szeretném, ha rokonaival kibékülne. Én
értem tegye, ne magáért. Testvéreért, kinek annyi bút okozott.

– Majd meglátom.

– Tehát maradjon itt nálam; háljon szobámban, reggelre meggondolhatja
magát. Az ajtót nem zárom be; de becsületszavát veszem, hogy tudtomon
kívül az ajtón ki nem lép.

– Szavamat adom rá.

Azzal Szilárd lefekteté az ifjut, s maga csak azután ment feküdni, midőn
azt már aludni sejté.

Reggelre kelve azonban, a mint széttekinte szobájában, már Kálmánnak
híre, hamva sem volt. Helyette talált egy levelkét az asztalon, melyre
ez volt irva:

«Kedves jó barátom. Köszönöm önnek hozzám való túlságos szivességét; de
rokonaimat nem akarom látni többet; nem mintha félnék velük találkozni,
de igazán borzadok az egész légkörtől, a miben élnek. Vallomásom elég
lesz hibám helyrehozására. Én megyek csavarogni megint. A ponyvasátor az
én hazám. Azután meg – vannak kötelezettségek, a miknek feloldásában én
nem vagyok néném öcscse.

Nem vittem el magammal semmit, mint négy darab szivart az asztalról, a
miért bocsánatot kérek.

Minthogy szavamat adtam, hogy az ajtón az ön tudta nélkül ki nem lépek,
kénytelen voltam az ablakon át eltávozni. Isten önnel. Holtig hű
tisztelője. Kálmán.»

Pár óra mulva meghallá a korcsmárostól Vámhidy, hogy az igazgató úr az
éjjel búcsúvétel nélkül eltávozott, csekély adóssága fejében hátrahagyva
készleteit és ruhatárát. Magával nem vitt egyebet, mint a rajta levő
köntöst – és Palmira kisasszonyt.

Ekkor értette Szilárd, hogy mit jelent e passus: «vannak bizonyos
kötelezettségek, miknek feloldásában nem vagyok néném öcscse».

A vándor komédiásnak volt egy hasonló földönfutó gyermek ideálja, s
mikor választania kellett, azt ölelte karjára s elfutott vele – a
világtalan világba.



MARGARI ÚR.

Margari úr felvitte a dolgát. Most már igazán úr, négy szobás szállást
tart, előre fizeti a házbért, sőt meg is házasodott. Vajjon kit vett el?
tessék kitalálni. Clementine kisasszonyt. A jeles hölgy épen hozzá illő
korban volt, aztán egy kis pénzecskét is lehete nála sejteni, a mi
Margari úrra nagy vonzerőt gyakorol, annak a bizonyságára, hogy nemcsak
a vas fogékony a mágnes iránt.

Az érdemes kisasszony összebeszélt a nagyrabecsült ifjuval, hogy őt
szöktesse el Hidvárról, s azt végre is hajták; épen akkor, midőn a ház
asszonya Aradra utazott férjéhez.

Nem volt ugyan semmi szükség a szökésre, mert hiszen a báróné nem lett
volna tigrisanya, ki az egymásért égő sziveket erőszakkal elválaszsza,
ha tisztességesen kéri is meg tőle Margari úr a társalkodónő kezét; de
már egyszer Clementinenek ez így volt regényesebb; ő minden áron azt
kivánta, hogy őt elszöktessék, még pedig éjszaka és az ablakon
keresztül, pedig minden ajtó kulcsa ő nála állt, s távol esvén a
gretnagreeni kovács, erővel azt akarta, hogy mindjárt a szohodoli kovács
eskesse őt Margarival össze; de a ki nem ajánlkozott e rá nézve
szokatlan szertartás véghez vitelére.

Margari úr tehát megérte, hogy úr lett; maga ura; nem hónapos lakó, de a
kit Pesten «párt»-nak (Partei) neveznek. Clementine pénzéből kerültek ki
a butorok; még muzsikáló óra is van.

Külön pipázó szobája van Margari úrnak, a hol az egész nap nem tesz
egyebet, mint pipázik. Dologról szó sincs többé. Nem másoltatnak többé
okiratok. Ott nyujtózik a boldog férfiu tarkavirágos hálókabátban a
bőrpamlagon, s hosszúszárú csibukból fujja a törökdohány füstjét maga
körül.

Clementine sokat pörlekedik vele a miatt, minek rakja fel lábait a
pamlagra? Ez csúf szokás! ez nemcsak illetlen, de káros is; a butorok
romlanak. Clementine egész nap pörlekedik, a mi igen természetes; a ki
harmincz egész esztendeig folyvást alázatos hallgatásra volt kárhoztatva
s tűrte idegen nagy urak szeszélyeit, annak, ha egyszer maga asszonyává
lesz, nagyon kell igyekezni, hogy a harmincz évig lefojtott ösztönt
kielégíthesse. Margari úr pedig csak nevet, mikor őt pörlekedni hallja:
«alios jam vidi ego ventos, aliasque procellas». Csakhogy egyszer otthon
lehet; csakhogy egyszer valakinek a nyakára leülhetett, rázhatja az
onnan!

– Ne búsulj asszony, vigasztalja a butorai miatt pörlekedőt, ha
elszakad, veszek mást. Ád nekem a nagyságos úr, a mi csak kell.

– Igen, majd a nagyságos úr bolond, hogy magát mindig pénzzel tartsa. Ne
féljen, ha pörének Lángainéval vége szakad, magára rá sem néz többet;
addig, a míg szüksége van rá, megbecsüli, azután meg sem látja; ismerem
én a maga nagyságos urát.

– Dehogy ismeri; én ismerem. Eddig azért fizette nekem a nagysága, hogy
beszéljek, majd ezután azért fogja nekem fizetni, hogy hallgassak. A
nagyságának nagyon szüksége van arra, hogy a Margarinak legyen mindig
mit enni elég; hogy a Margari ruhája el ne szakadjon; mert ha a Margari
megéhezik, akkor a Margari harap. A nagyságos úr ismer engem. A Margari
ruháján nem szabad lyuknak lenni, mert azon a lyukon kitalálna szökni
valami. Csak nem kell engemet félteni.

Margari úr annyira biztos impertinentiával beszélt, s úgy fujta a füstöt
maga körül, hogy Clementine kezdte respectálni, s oda ült a pamlag
végére hozzá, tán egyrészt azért, hogy a csizmás lábait leszorítsa a
pamlagvánkosról.

– De hát ha maga olyan nagyon kezében tartja a nagyságos urat, miért nem
gondoskodik magáról és én rólam jobban? Mit ér az, hogy a nagyságos úr
mindig ad pénzt, a mikor hozzá lehet férni? a pénz elmegy; az ember
halandó. Egyszer valami nagy eset történik vele, meghal, s akkor maga
szaladhat utána a holdba.

Ez nagy szeget ütött Margari fejébe. Bizony a holt emberen keveset lehet
vásálni. Annyira megindult rajta, hogy levette lábait a pamlagról s
egyenesen kezdett ülni; tán azért, hogy az esze mind a fejében gyűljön
össze, a mi horizontális állapotban természetesen eloszlik ide-amoda,
lábszárba hova?

– Mit gondolsz hát, hogy mit kellene csinálni?

– Hát azon kellene dolgozni, hogy ne csippel-csuppal adogasson a
nagyságos úr magának, ha már olyan nagy szolgálatokat tett neki, hanem a
hogy illendő. Adhatna egyszerre egy kis falusi jószágot, egy kis majort,
a hol az ember egy kis gazdaságot kezdhetne.

– Az biz igaz. Úgy is van neki akár hány olyan darab földe, a honnan
semmi hasznát se látja, csak az ispánok lopják; úgy egy kis száz holdas
gazdaságocskát; bizony ilyen nagy úr azt meg sem érezné. Aztán érzi vagy
nem érzi, az nekem mindegy. Én akarom, hogy adjon, s neki adnia kell; én
választani fogok, hogy hol tetszik.

Margari úr most már dölyfösen sétált alá s fel a szobában; s felhányta a
fejét, mikor beszélt.

– Hanem hogy gazdasági épületek is legyenek rajta; figyelmezteté őtet
Clementine.

– Természetesen, meg istálló, nekem két lónak; monda Margari,
megfordulva a sarkán.

– És nekem két tehénnek. A nagyságos úrnak iszonyú nagy svájczerája van.

– De birka is fog kelleni, az adja a gyapjut, sokat.

– Aztán meg baromfi; nekem tyúk, liba.

– Minden! még tengeri nyúl is.

– Nem; az nem kell, mert az kiássa a falat.

– No hát az nem kell; de egyéb minden. Egyebet mindent kell nekem kapni.
Majd megmutatom én, hogy kapok. – De hohó! egyet elfelejtettünk.

– No mit?

– Még malacz is kell! ugy-e? két hizó malacz az ólban. Ez a fő dolog s
ezt elfelejtettük.

S ezzel Margari úr, mint ki a fő dolgot felfedezé, újra pipájához nyult,
hogy ismét rágyujtson.

Azonban Clementine nem engedte azt megtörténni, via facti elfoglalva a
csibukszárat.

– Megálljon no; ne füstöljön most; beszélgessünk még egy kicsinyt.
Gondolja maga, hogy erre mind rá lehet venni a nagyságos urat?

– Gondolom? én nem gondolom; én tudom. Ha én mondom a nagyságának, hogy
ez «kell», hát az akkor kell.

– De hátha ő azt mondja, hogy «nem».

– Azt mondja? Azt ő nem mondja; vagy ha ő azt mondja, akkor majd én is
mondok valakinek valamit, s majd akkor nem én bánom meg, hanem ő. Oh a
Margarit nem jó megharagítani. A Margari barátságára szüksége van a
nagyságos úrnak, jobban, mint a Margarinak a nagyságos úréra.

– Ne mondja.

– De igen is mondom. Ereszsze a csibukom szárát; nem pipázok no; de kell
nekem a kezemben lenni valaminek, mikor gesticulálni akarok. Mert ha én
akarom, ezt a csibukot a földhöz ütöm és összetörik, és ha akarom a
nagyságát a földhöz ütni, az is csak úgy törik össze.

Clementine nem ügyelt most arra, hogy Margari a gesticulátióval mind
szétszórta a szobában a dohányhamut, hanem odasimult hozzá, s karjába
fonta kezét.

– Igazán olyan nagyon kezedben tartod János urat valamivel?

– Mint ezt a csibukot.

– Ugyan mi lehet az?

Margari lerázta őt válláról.

– Eredj dolgodra, nem asszonynak való azt megtudni.

A kiváncsiság majd megölte Clementinet. Sírni kezdett.

– Hát nincs én hozzám bizodalmad? Hát nem vagyok-e én hitves társad? Hát
nem vagyok-e én veled egy test, egy lélek?

– Ostoba beszéd. Ha egy test lélek vagy velem, hát eredj aludni, mert az
én testem és lelkem alhatnék.

E rossz élcz után Margari úr menten le is heveredett megint az üresen
maradt szófára.

Clementine most már naivul kezdte faggatni.

– Nem! én tőlem addig el nem alszol, míg meg nem mondod. Hiába hunyod be
szemedet, hiába teszed magadat, hogy alszol; én nem hagyok békét, nekem
meg kell azt mondanod, hogy tudjam.

Margari egy darab ideig csak vette tréfára a dolgot, még horkolni is
kezdett, de végre mikor megunta a helytelenkedést, felugrott fektéből,
nagyon ütött öklével a politéros asztalra s olyat ordított, mint egy
pénzért mutogatott tengeri oroszlán.

– Hallgass, te ostoba! Ha valaki megtudja azt, a mit én tudok, akkor
becsuknak engem hat esztendőre, a nagyságos urat nyolczra, téged
tizenkettőre; már most hallgass.

Clementine úgy megijedt erre a szóra, hogy kikotródott a szobából s
vissza nem mert jönni Margarihoz; azon törve a fejét, hogy mikor viszik
már most valamennyit a siralomházba? Rettenetes gondolatok támadtak a
fölött szivében.

Majd mindjárt meglátjuk, milyen auspiciumai lehetnek Margari úrnak ahhoz
a kis falusi dominiumhoz, hűséges szolgálataiért.

A Lángainé contra Lapussa János öröködési per még mindig az első biróság
előtt van. A bizonyítékok és ellenvédvek felhordásában mindkét fél
kifáradhatlan. A szolgabiró nem győz eléggé a szerencsének örülni, hogy
János urat a sedriák ideje alatt mindennap magánál láthatja. Nagyon
valószinű, hogy perét meg fogja nyerni. Ez egyike azon eseteknek, miknél
a biró lelkiismerete szerint meg van győződve, hogy melyik félnek van
moraliter igaza? hanem az irott betűk ellen még sincs hatalmában az
itéletet jobbfelé dönthetni; engedni kénytelen, hogy essék balra.

János úr tehát mindennapi látogató a szolgabirónál, a kit kedves
barátjának nevez, s mindig hív magához ebédre, de a ki soha sem megy
oda.

Monori úr a régi fajta szolgabirók közé tartozik, a kik nem haszonért,
hanem csupán a tisztesség kedveért, a megbecsültetésért viseltek
hivatalt, a megye ügyeit saját ügyeiknél előbbre tették; a kik, ha
kellett, vizeket szabályoztak, ha kellett az ország sérelmeit
kötözgették, és a mi mindig kellett, igazságot osztottak egyformán
mindenkinek, nem tekintve azt, hogy ki nagy, ki alacsony? Hogy Monori úr
már 24 év óta viseli hivatalát, abból következtethet mindenki nyilvános
jellemére, a ki tudja, hogy egy időben a közvélemény választotta újra a
tisztviselőket minden harmadik évfordulónál, és hogy akkor a
köztisztviselőket jobbára «becsülettel» fizették, a miből még azon
időkben nagy állandó tőkéje volt az országnak.

Monori úr leszokta ültetni úri kliensét s pipát szokott dugni a szájába,
mikor látogatására jön.

Egy nap azt kérdezé tőle, hogy mit tud a nagyságos úr bizonyos Margari
felől, ki irnokságért folyamodott a megyei kanczelláriába, s
folyamodásában a Lapussa családra hivatkozék, mint a melynél huzamosabb
ideig viselt bizonyos hivatalokat?

Ha János úrnak annyival több esze lett volna a közönségesnél, a
mennyivel kevesebb volt a szive, azt felelte volna erre a tudakozódásra,
hogy nem ismeri közelebbről azt a becsületes embert, s épen nem felel a
jelleméről; azonban az ösztönszerű fösvénység nem engedte, hogy ne
kapjon ezen kérdésen. Legjobb alkalom kinálkozott számára egy
alkalmatlan nyügöt saját vállairól le és a vármegyéére rá tolni.
Felmagasztalta az egekig a derék, becsületes embert; hogy az milyen
egyenes lelkű, milyen józan, milyen szorgalmas. Szerencsétlen, nem vette
észre, hogy «legale testimonium» előtt beszél, a kinél ma nem «verba
volant», hanem «verba valent».

– De vajjon megbizható ember-e? itt holmi aprólékos pénzkezelések is
fordulnak elő, tiszta keze van?

– Oh kérem, mint az arany! Én olvasatlan pénzt merek rábizni. Nekem
váltóim forognak kezében. Küldözöm a velem összeköttetésben levő
üzérekhez; ennél több már nem kell.

– Kegyed szava mindenesetre elég ajánlat.

János úr még azután is annyi szépet és jót beszélt összevissza
Margariról, mint egy lócsiszár a vak lováról, a mit a vásáron másnak a
nyakába akar kötni.

Szerencsétlen, nem tudta, hogy szolgabiró előtt beszél. Annak pedig már
zsebében volt Vámhidy hivatalos jelentése Kálmán vallomásáról, melynek
folytán a tiszti ügyész bűnvádi vizsgálatot kért Margari ellen.

Monori úr azzal bocsátá el magától János urat, hogy nagyon meg van
elégedve a felvilágosítással.

János úr szertelenül örült, hogy ilyen jó üzletet csinált. Egy
alkalmatlan tolakodó koldust, a ki iránt némi kellemetlen kötelezettsége
van, ilyen szépen ellátott a más rovására életfogytig tartó hivatallal.
Egy ilyen örökké kérő száj valahára be van dugva. Száz proczent
nyereség. Ezen való örömében annyira ment, hogy komornyikját rögtön
elfuttatá Margarihoz azon izenettel, hogy holnap reggel 11 órakor
látogasson el hozzá, valami nagyon kedves izenettel akarja meglepni.
Persze, úgy kellett vinnie a dolgot, hogy Margari a megnyerendő irnoki
állomást akként vegye, mint magas pártfogója közbenjárása által nyertet,
s azzal aztán minden további követeléséről letegyen.

Még aznap délig az a meglepetés érte, hogy Monori személyesen látogatott
el hozzá. Ez valóban a csudák közé tartozott, mert a szolgabiró soha sem
szokott hivatalos küldetéseken kívül sehová ellátogatni.

– Minek köszönjem ezt a rendkívüli szerencsét? Kérdezé János úr,
bizalmasan leültetve Monorit a pamlagra; magában pedig így magyarázá a
dolgot: ez a táblabiró nem tartá illendőnek elfogadni hivatalszobájában
az általam megkisértett hálaajánlatokat, valószinűleg tète à tête akar
rá alkalmat adni. No iszen én nem leszek fukar, azt tapasztalni fogja.

– Én bizony csak azon bizonyos Margari ügyében jöttem, szólt Monori,
feszesen hátratartva magát s szemeit élesen János úrra függesztve.

(No ez világosan csak ürügy! ugyan mit törődnék a szolgabiró egy ilyen
semmi ember dolgával oly nagyon?)

– Reggeli beszélgetésünk óta az a körülmény jött közbe, miszerint egy
aradmegyei tiszttársamnak sikerült az elveszettnek hitt Lapussa Kálmánt
feltalálni.

E szónál János úr elkezdte a bajusza végét a szájába simítani s
figyelmesen rágogatni.

– A fiatal ember kivallá, hogy a kérdéses váltóhamisítást csakugyan ő
követte el; hanem egyúttal azt is, hogy erre őt Margari úr vette rá, és
hogy az általa aláirt váltó eredetileg negyven forintról szólt s így
okvetlen valakinek másnak kellett abból negyvenezeret csinálni.

János úr nagyon köhögött erre a szóra; bizonyosan lerágott bajuszából
akadhatott valami a torkán.

– Ez a körülmény nagyon kényes, megvallom, folytatá Monori, mert az
által a fiatal embert terhelő vád nagyon megkönnyebbül s annak
nagyobbrésze eddig egészen mentes vállakra fog nehezülni; ő, mint
kiskorú, beszámítás alá kevésbbé vehető, diákos könnyelműségeért
legfeljebb szigorú családi fenyíték és gyámi felügyelet alá kerül; de
Margari és még nem tudom kicsoda, aligha nagyon meg nem ütik a
bokájukat.

János úrnak most már nem volt elég a bajusza; a körmeit kezdte rágni.

– De hát végtére is mit tartozik ez a dolog én rám?

– Csak annyiban tartozik, hogy uraságod maga mondá előttem, miszerint
Margarit megbizottjául tartja s ez az egész hamis váltóügy uraságod
által infiláltatott.

– No én nem azért mondtam, mintha úgy volna, hanem, hogy egy kis
hivatalhoz juttassam. Én nem felelek senkiért. Mi közöm nekem inasaim,
cselédeim kharakteréhez?

– De ez megbizott, ki uraságod váltóit is szokta kezelni.

János úr azt hitte, hogy ebből a zsákutczából egy kis erélyes
gorombasággal legczélszerűbben lehet majd kitörni.

– De hát minek engedjem én magamat saját házamnál így kérdeztetni?
kiálta erőtetett büszkeséggel, s felugrott a pamlagról a szolgabiró
mellől.

Erre a szolgabiró is felállt.

– Bocsánat. Én nem látogatóképen vagyok itten, hanem hivatalos
kiküldetésből, mint önnek birája.

Azzal hidegvérrel kigombolá attiláját s elővoná zsebéből a nagy pecsétes
levelet.

– Önnek meg kell esküdni az általam felteendő kérdő pontokra.

– Én? én nem esküszöm semmire; kiálta János úr, kezeit hátradugva
kabátszárnya alá, mintha attól félne, hogy valaki erővel fogja
kényszeríteni ujjai feltartására. Én nem akarok esküdni; én nem szoktam
esküdni soha. Én quäkker vagyok, methodista, azok nem esküsznek.

– Ez, uram, fejedelmi parancslevél, a ki ennek ellenszegül, büntetést
von magára.

– Micsoda büntetést?

– Fizet nyolczvan forintot.

– Tessék, itt van a nyolczvan forint! János úr mohón fizetett; gondolva
magában, hogy hisz ez a törvény remekül van kigondolva; gazdag embert
nem kötelez, mert mi annak nyolczvan forint?

– Jól vagyon, szólt Monori úr, a pénzt nyugtatványozva; majd holnap
ismét eljövök.

– Minek?

– Ismét felszólítom kegyedet a hitletételre.

– S ha én nem esküszöm?

– Fizetni fogja a birságot toties, quoties; egy juratus tabulæ regiæ
notariusnak rendes napi kötelessége leend kegyedet ott a hol felkeresni,
a nyilt parancsot bemutatni, mind addig, a míg kegyed meg nem esküszik;
most ajánlom magamat.

A szolgabiró eltávozta után János úr dühe tetőpontját érte. Legelőször
is a szegény kalamárison töltötte boszúját, a melyből Monori a
nyugtatványt megirta, azt földhöz vágá; a csörömpölésre beszaladt a
komornyik, azt kérdve, hogy miért méltóztatott csengetni, azt hátba
vágta, kikergette, hogy mert bejönni? azután meg utána szaladt, nyakon
fogta, megtépázta, hogy mert kimenni? miért nem takarítja fel a cserepet
a padlóról? Azután mérgesen neki ment a terembe vezető szárnyajtónak,
annak két ablaktábláját berugta, mert nem akart kifelé nyilni, a hogy ő
kivánta, hanem befelé, a merre a zára volt. Kalapját felkapta a fejére,
lerohant a lépcsőn, egy budaörsi svábasszonyt kitaszigált a kapu alól,
ki oda települt le egy háti kosár szegfűgombával, s azzal neki mérte a
lábait a járdának, egy pár szemközt jövő jurátussal összeveszett, egy
házaló zsidót, ki nem akart előle kitérni, lelökött a járdáról s csak a
király-utcza szegletén jutott eszébe, hogy hiszen saját hintaja is van,
a melyen kimehetne a városligetbe, mert oda tartott, s visszafordult,
hogy befogasson; a váczi-utcza szegletén megint az derült fel előtte,
hogy igen ám, de azon a hintón Maxikát küldte ki sétálni, két fogatot
pedig nem tartott, megint visszafordult, a Károly-kaszárnya előtti
hosszú sor bérkocsist végig járta, végig gazemberezte valamennyit; míg
aztán talált egyet, a ki 40 pengő krajczárért vállalkozott kiszállítani
városligeti villájáig.

Ott tért csak egy kicsit magához.

Tehát Kálmán megkerült; Kálmán magára és Margarira vallott. Margari
belekerült a csávába. Ez idáig nem baj. Margarit csak desaouválni kell;
ő azután lássa, hogy húzza ki a lábát a hinárból? De hátha majd Margari
fog vallani? Mindegy; azt nem kell elismerni. De ez a fatális királyi
parancs! Vagy meg kell esküdni, vagy pedig fizetni a birságot mindennap.
No ez szép kis üzlet lesz! Árendát fizetni az embernek a
lelkiismeretétől; nyolczvan forintot adni ki naponként a lelkére! hisz
annyiba még a teste sem kerül! beleszámítva fodrászt és pezsgőt.

Ez elől legjobb lesz elszökni. Idehagyni fővárost és szolgabirákat s
elmenni utazni. Talán majd az alatt elfelejtik. – De hát a per. Hátha ez
meg azalatt eldűl, és az ő kárára talál dűlni? Fatális dilemna! – Itt
maradni is veszedelem, elmenni is veszedelem. Legjobb lenne, ha az egész
hamisváltó-ügy nem lenne a világon. Legjobb lenne visszavenni az
egészet; de már az a biróság kezében van; az már nem ignorálhatja.
Margarit megvesztegetni, hogy engedje magát becsukatni öt-hat esztendőre
és ne szóljon semmit, őrült gondolat! Legjobb lenne eltagadni minden
összeköttetést vele; de hát az eskető parancs? vagy meg kell vallani,
hogy az ember maga is érdekelve van, akkor persze meg nem esketik, de
maga jön gyanuba; vagy megesküdni hamisan, az mégis illetlen volna; vagy
fizetni az ördöngös vámot a nemesküvés hidján való átjárásért mindennap!
ah ez mégis kétségbeejtő syllogismus.

Ebben a vétkes körben forgolódott álmatlanul egész éjjel János úr s
reggelre mégis csak arra határozta el magát, hogy legjobb lesz rögtön
befogatni, áthajtatni promontori szőllejébe; a cselédeknek azt mondani,
hogy ott fog mulatni, ott pedig postaszekérre ülni, visszahajtatni
sárfeneki uradalmára; hollétét nem tudatni mással, mint ügyvédjével s
ott várni be a dolgok első kifejlődését s csak legvégső szükség esetére
bukkanni elő.

Szegény gazdag ember! mennyi keserű órát szerzett lelkének; a helyett,
hogy azt mondta volna rokonainak: vessük a tűzbe az egész átkozott pert;
ime itt van a három millió, kettő ebből a tietek, egy az enyim; legyünk
mindannyian boldogok.

Nem! neki mind a három millió kellett; – és a lelki gyötrelmek hozzá.

Még kis fiától sem vett búcsút, úgy ment útra, az még akkor aludt, hogy
ő parancsot adott a lovakat befogni.

Sietve felhörpenté a csokoládét; belecsavarta magát köpenyébe s azt
hivé, hogy már most futhat.

Pedig dehogy futhatott! Az ajtóban szemközt találkozott Margarival.

Épen róla gondolkozott; de hogyan? Egész éjjel az kisértette; az nyomta
a gyomrát, ha elaludt.

– De ugyan mit akar itt, hallja? kérdé az alázatos férfiutól, a kitől
félt.

– Méltóztatta engemet kegyesen magához rendelni; és én megtudtam, hogy
méltóztatta kijönni a villába, nem akartam úri mulatságát megzavarni,
inkább utána jöttem.

János úr kivánt neki valami helyet, hogy hová ment volna. Szerette volna
megsúgni neki, hogy mi baj vár reá, de hallgatódzó cselédség fogta
körül, kiket mind meg fognak esketni ellene, s gyanuba keveri magát, ha
kisül, hogy Margarival titokban beszélgetett; jobb volt őt ezuttal
lerázni a nyakáról.

– Jól van, jól van; de most nem érek rá; majd jőjjön máskor, itt nem
adhatok semmit.

– Méltóztatta valami örvendetes hirt akarni mondani.

(No hisz azt majd megtudod, csak eredj haza.)

– Majd máskor, majd máskor, most nagyon sietek; most nem érek rá
instántiákat elfogadni. Hogy jut eszébe ilyen korán jönni az emberhez?
Tudja, hogy tizenegy órától tizenkettőig vagyok otthon található a
városban; a kinek valami kérni valója van, keressen ott és akkor.

Margari pedig már akkor megtudta a kocsistól, hogy Promontorra mennek
át, a honnan a nagyságos úr nem is fog visszajönni, mert a kocsi üresen
tér a városba.

– A hogy méltóztatja parancsolni, drága nagyságos úr, engedje kezeit
megcsókolnom. Majd én viszem azt a táskát a hintóig. A pálczáját
méltóztatott itthon felejteni, majd én beszaladok érte.

– Nem kell, nem kell. Ne szolgáljon engem. Ön nekem nem cselédem. Van
nekem inasom elég, a ki szolgál.

János úr mindenképen le akarta magáról rázni Margari szolgálatkészségét,
a mi ezt csak annál inkább ösztönözte hű ragaszkodása bebizonyítására. Ő
szaladt előre a kocsiajtót kinyitni, ő segített János úrnak felülni a
kocsiba; ő kivánt neki legtöbb szerencsés utazást, jó mulatást s egyéb
afféle hiábavaló óhajtásokat, a mivel olyan kedves érzést szerzett János
úrnak, mint mikor az embernek a csizmájába egy hangya beleszorul, s az
ember társaságban van, nem huzhatja le lábtyűjét, hogy mulattatóját
megölhetné.

Szinte jól esett János úrnak, mikor a hintóajtót becsukta, hogy nem
látja Margarit többé.

Margari pedig érett eszével így magyarázá magának a fogadtatást, vagy
inkább nem fogadtatást, hogy a nagyságos úrnak szoktak csodálatos úr
szeszélyei lenni, a milyenek minden nagy úrnak mód nélkül illenek;
valaki talán megharagította; az inasok mondják, hogy tegnap este rossz
kedve volt, a kertészt is megrugdalta, hanem az nem tesz semmit, Margari
tudja magát alkalmazni, Margari nem neheztel, ismeri már az úri
szokásokat, tudja, hogy a harag nem tart sokáig; most a nagyságos úr
mérges, mert korán kelt fel; Margarit nem akarja látni; jól van, nem is
fogja látni, mert Margari felül hátul a bakra az inas helyére; a
nagyságos úr hogy fog majd csodálkozni, ha Promontorban Margari nyitja
ki előtte a hintó-ajtót; hogy fogja mondani: hát maga hogy jött ide?
hogy magát az ördög vigye el! azután, hogy fog majd nevetni, hogy
ajándékozza meg majd Margarit! vajjon mit szándékozik adni? mi az az
örvendetes hír, a mivel meg akarja lepni?

E fölött egész Promontorig volt módja Margarinak a bakon változásokat
komponálni magában, mig odabenn a hintóban a nagyságos úr azon
pihentette a fejét, hogy ugyan jó, hogy ez a Margari valahára lemaradt a
nyakáról; hogy elveszett a szeme elől, bár elnyelné valamerre valami
czethal! Hisz hány emberről olvashatni naponkint az «Ungar»-ban, hogy
véletlenül egy házfödélről leesett cserép agyonütötte, szekér keresztül
ment rajta, beleesett a Dunába, útközben megfagyva találtatott; rossz
gombát evett és meghalt, vajjon nem történhetnék-e valami ilyen jótékony
nonputarem Margarival? – Nincs-e most koleraidény, vagy efféle?

Margari pedig ott ült az alatt a hintó bakján, a háta mögött.

A promontori szőlőskert udvarán megállt a hintó; János urat majd a szél
ütötte meg, a mint a hintó üvegablakán kitekintve, legelső panorámai
látványul Margari ábrázatját pillantá meg maga előtt, a mint a hű férfiu
a hintóajtót sietett előtte készséggel kinyitni.

– Hát kend hogy jött ide? (Olyan dühös volt már, hogy megbetegszik, ha
kendnek nem szólíthatja.) Hogy jön kend ide?

Margari egyre azt hitte, hogy a nagyságos úr villogó szemei, kipkapkodó
szája, vonagló arcza valami tréfás kedélyállapotot fejez ki, a mint hogy
volt is János úr haragjában mindig valami humorisztikus torzulat, s
vesztére az jutott eszébe, hogy ő most életében először megpróbál valami
élczet mondani.

– Repültem, instálom alássan.

No hiszen repült aztán a következő pillanatban akkorát, hogy egy
szőlőlugas redélyzetéig meg sem állt! Még ilyen pofont János úr életében
senkinek sem utalványozott. Margari csak eltünt a barátságos szőlőlugas
lombjai között, mint mikor a színpadon sülyesztők és diszítménybokrok
között eltünnek a ballet-ördögök.

Ekkor ijedt csak meg János úr, hogy mit cselekvék. Azon ijedt meg, hogy
neki rendesen minden pofon egy pár száz forintjába szokott kerülni: ez
igen költséges szenvedély. És pedig különösen Margarit nem volt neki
szabad rossz kedélybe hozni; az ember utálhatja a viperát, de azért ne
hágjon a farkára, ha már a fejére nem hághat.

Haragja kitörésén megrettenve, a mint Margarit a lugasban elmulni látta,
utána rohant; előkereste, saját kezeivel kiszabadítá a venyige közől,
felemelte, talpra állítá, biztatni kezdé.

– No no, kedves barátom, térjen magához; nem akartam ilyen nagyon. Ne
haragudjék no. Hiszen nem fáj, ugy-e? hol ütötte meg magát?

Margari pedig elkezdett sírni, mint egy iskolás gyerek; mentül jobban
engesztelték, annál jobban bömbölt.

– A nagyságos úr! a nagyságos úr! a nagyságos úr engem megverte. Én nem
bántottam a nagyságos urat soha; én hűséges szolgája voltam a nagyságos
úrnak. A nagyságos úr engem hivatta, hogy örvendetes ujságot mondja
nekem; no iszen kaptam én örvendetes ujságot! a fejem beszakadt három
helyen! Kiesett a fogam mind, odavagyok. Soha se látok többet a két
szememmel. Soha sem érdemeltem ezt. Én nem vagyok a nagyságos úrnak
kutya.

– No no no, csak ne kiabáljon oly nagyon; csitítá őt János úr, kit
nagyon nyugtalanított ez a jelenet. Jőjjön be a veranda alá. Törülje le
a képéről a vért.

– De én nem vagyok kutya! ordítá Margari, ki annál jobban lármázott,
mentül jobban csitították. Én nem megyek sehová, én megyek az utczára,
ott kiabálok végig: akarom, hogy lássák engemet vérezni végig a városon.

– Margari, ne legyen bolond. Nem akartam bántani: heveskedtem. Ihol van,
adok pénzt: mennyi kell, elég kétszáz forint? Na, mosdjék meg szépen.

A «kétszáz forint» szóra Margari egy kicsit alább hagyott a bömböléssel,
hanem szerette volna azt előbb látni; mert gondolta, hogy ha előbb
kiengesztelődik, majd nem kap semmit; azért hát most már csak
nyöszörgött és sántított mind a két lábára, s valami kis karczolásból
telemázolta vérrel az egész ábrázatját.

János úr sietett saját zsebkendőjével letörülni Margari arczát.

– No no, kedves Margari, bizony mondom, nem akartam. De minek jött
utánam? Lássa, nekem itt légyottom van, valami szép asszonyt várok;
ilyenkor a legjobb ismerősét sem szivesen látja az ember, ilyenkor az
ember dühös mindenkire.

Margari egyszerre átcsapott e furcsa ötletre a siránkozásból a
nevetésre, a hogy a makacs gyerekek szoktak.

– No lám, már nevet, nincs semmi baja. No itten van a kétszáz forint, a
mit igértem. Lássa, én jó ember vagyok. Még majd többet is adok. Hanem
most hagyjon magamra, menjen el ezzel a pénzzel külföldre, mulassa ki
magát, majd adok többet is.

– Köszönöm alázatosan kegyeit, szepegé a megvert férfiu kiengesztelődés
hangján s számtalanszor összecsókolá János úr kétszáz forintos kezeit,
ki őt az alatt iparkodott a kapun kifelé tuszkolni, s egészen el volt
vele foglalva, úgy annyira, hogy észre sem vevé, miszerint valaki már
régóta nézi ezen jelenetet s szinte összerezzent, midőn az a valaki
ismerős hangon megszólítá:

– Jó reggelt a tekintetes úrnak.

Mint a lernæi hydra a Medusa főtől, úgy meredt meg János úr a jó reggelt
kivánó tekintetétől. Monori volt az, a szolgabiró.

Legelőször is azt hitte felőle, hogy az most utána jött a mindennapi
nyolczvan forintot behajtani; pedig annál sokkal rosszabb volt, a miben
járt.

– Engedelmet kérek! szólt közelebb lépve hozzájuk: én felsőbb végzés
által Margari János elfogatására vagyok kiküldve, s megtudva azt, hogy a
tekintetes úr magával hozta, kénytelen voltam utána jönni, hogy tovább
menekülését megakadályozzam.

Két markos megyei pandur a szolgabiró háta mögött nyomatékot látszott
adni elmondott szavainak, Margari felé indulva.

– Engemet elfogni? Miért akarják engemet elfogni? Én becsületes ember
vagyok, én igaz járatbani ember vagyok; én nem vagyok sem gyilkos, sem
haramia, én rólam felel a nagyságos Lapussa János úr; én a nagyságos
Lapussa János úr bizodalmas embere vagyok.

E közben mind szorosabban igyekezett János úr mellé furakodni, s magát
hozzá annektálni, megragadta frakkja szárnyát s mint támadást váró
katona a karélyban, erősen sorakozva társa mellé.

János úr minden lehető temperamentumából kiesett. Phlegmája soha sem
volt, dühe pedig nagyon megcsappant, hihetőleg a félelem miatt. Annyit
világosan látott, hogy ennél ostobább helyzetbe még soha életében
leszegezve nem volt.

Még rá fogják, hogy ő akarta elszöktetni Margarit! a szolgabiró még azt
is látta, hogy pénzt adott neki s biztatta, hogy csak menjen odább;
látta, hogy ápolgatta, hogy czirógatta az érdemes férfiut s már most
hihet felőle akármit; de az ördög hozta ezt a Margarit most ő utána!

Legelső kötelessége volt mindenesetre a frakkja szárnyát kiszabadítani
Margari kezéből s azután balkezét a hozzá törleszkedő férfiu mellének
feszítve, azt olyan messzire eltolni magától, hogy a gallérjába ne
kapaszkodhassék, s azután pompás impertinentiával ismeretlenné tenni őt
maga előtt.

– Mit akar ez az ember? kicsoda ez az ember? Hogyan jön ez az ember ide?
Én nem hoztam, nekem nem szolgám, nem cselédem; én nem tudok felőle
semmit. Hogy a kocsimra felkapaszkodott, arról én nem tehetek; azért
majd elkergetem a kocsisomat; azért pofon ütöttem, és azért kifizettem
neki a törvényes díjat, a mit per utján kapott volna, ha bepanaszolna.
Egyéb dolgunk nincs egymással. Tessék őt átvenni, tessék őt vasra verni:
itt van. Nekem sem ingem, sem gallérom. Ha bűnös, lakoljon érte.

Most Margarin volt az elbámulás sora.

– Mit vétettem én? miért akarják engem vasra verni? Én ártatlan vagyok,
mint a napvilág. Ne higyje nagyságos úr, hogy nekem valami vétkem van.
Tévedés lesz a dologban. Valakit mást keresnek. Én nem vétettem soha
életemben semmit.

János úr csunya kelepczében volt. Azt nem felelhette Margarinak, hogy
nem tudja mivel vádolják, mert ott állt a szolgabiró, a kitől azt tegnap
megtudta. Csak legjobb volt folytatni, a mint kezdte.

– Ön egy raffinirozott gazember! szólt hirtelen nyakravalójánál ragadva
meg Margarit; ön beszélte rá az én kedves öcsémet, Kálmánt, hogy ama
hibás lépést elkövesse s azután maga hamisította tovább a váltót, hogy
negyvenből negyvenezer legyen. Ön tönkre akarta tenni egy fiatal ember
jövendőjét, ön meg akarta gyalázni családunk hírnevét. Mindent tudok! a
tens szolgabiró úr nekem tegnap mindent megmondott; s azért én önt
ezennel átadom a törvény büntető kezeinek.

S azzal olyat lökött rajta, hogy a jámbor férfiu másodszor is hanyatt
bukott, ezuttal egy sor paradicsomalma közé, a mitől nemzeti színű lett
vitorlavászon pantalonja.

Az erre következő párbeszédet semmi gyorsiró sem adhatná vissza, mert
mind a két fél egyszerre elkezdett ordítani, lármázni, János úr a
paradicsom szélén, Margari úr benn a paradicsomban, kezeikkel melleiket
ütögetve, egymást fenyegetve, lábaikkal toporzékolva, kalapjaikat
félrevágva, hangjaikkal egymást túlordítva.

– Micsoda? mindent tud? Én rólam tud mindent?

– Igen, mindent tudok.

– Hát nem maga parancsolta?

– Ejnye gazember; még azt mondja, hogy én parancsoltam.

– Igen! igen a nagys… maga parancsolta; én csak szótfogadtam, s most nem
akarja engemet ismerni.

– Nem ismerlek, gazember.

– Maga a gazember. Én csak kicsiny gazember vagyok.

– Adjatok egy botot, hadd ütöm agyon.

– Én meg ezzel a spárgatakaróval.

– Zsivány!

– Te vagy a zsivány!

Mikor látta a szolgabiró, hogy már elkezdik egymást tegezni,
interveniált, hogy véget vessen a jelenetnek s Margarihoz fordulva,
felkérte őt, hogy sziveskedjék őt a kocsihoz követni.

– Szivesen! Én megyek; én követem a szolgabiró urat. Akár a császár
eleibe. De tessék elfogni ezt a másik embert is; ez a főbünös.

– Ne tessék rá hallgatni Margari úr, Monori csak boszúállásból beszél, a
miért pofonütöttem.

A szolgabiró figyelmezteté, hogy Monori az ő neve (János úr annyira
zavarban volt már, hogy a két egymásra rímező nevet is összetéveszté).

Margari pedig állt a mellett, hogy ha őt elfogják, fogják el János urat
is. Ő nem bánja, ha a lófarkához kötik is, de a fiáker másik lovának a
farkához kössék oda azt ott ni, mert az a főczinkos!

Erőszakkal kellett a két pandurnak eltávolítani a paradicsomból s a
bérkocsihoz vezetni, és abba beleültetni; de még annak az ablakán is
kikiabált, hogy ő nem fog egyedül ülni a börtönben, mert ő neki
nagyságos úri társasága lesz odabenn. Sőt a hogy már elhajtatott a
bérkocsis, kidugta fejét az ablakon, úgy kiabált vissza valamit; a két
pandur odabenn nem birta elcsitítani.

János úr egészen ki volt a képéből kelve; nem lehetett ráismerni, hogy
kicsoda. Arczán kék és veres foltok voltak ott, a hol máskor sárga
szokott lenni; szemei el voltak meredve.

A hátramaradt szolgabiró csak annyit mondott neki:

– Uram; nem jó az embernek piszkos eszközöket használni, mert saját
kezét is beszennyezi velük.

Azzal a másik bérkocsira ült, s az előre haladott után hajtatott.

János úr annyit belátott, hogy most már Pestet elhagynia lehetetlen.

– – – Ilyen gyümölcsöket hozott az a nap, a melyen Margari számára János
úrnak valami örvendetes hirül adnivalója volt.



A NŐ, KIT NEM LEHET FELTALÁLNI.

Satrakovics Gerzson a csárdai éj után legjobbnak találta visszamenni
Aradra; a csodálatos esemény, melynek kezdő fonalára ráakadni nem lehet,
legközelebb érdeklé Hátszegit. Rettenetes lesz ugyan megjelenni előtte
azzal a hírrel, hogy nejét, kit rábizott, az úton elvesztette, de mégis
pedig ez a legelső, a mit meg kell mondani s azután tanakodni vele, hogy
mit kell itt tenni ezuttal? hol keressék? mit gondoljanak, hová
lehetett?

Semmi medvebarlanghoz nem közelített ily szívdobogással Gerzson úr, mit
Hátszegi szállásához, szinte elfult a lélekzete, a mint az utczaajtó
kilincséhez nyult; bár csak be volna zárva, hogy annál hosszabb ideje
lenne, a míg azt kinyitják.

Csakugyan be volt zárva az ajtó, csengetni kellett. Még ideje is maradt
várakozni a csengetés eredményére. Sokáig volt ideje várakozni. Egész
addig, hogy kénytelen volt még egyszer csengetni. Annak sem lett semmi
sikere. Azután még harmadszor is csengetett; és azután még félóráig
folyvást csengetett; végtére kezében maradt a csengetyű-húzó; azt azután
zsebébe tette, élő tanubizonyságául annak, hogy itt volt. Az ablaktáblák
mint be voltak téve, annak jeléül, hogy senki sincs itthon a háznál.
Lénárdnak saját háza volt az, melyben nem lakott kívüle senki, ő maga az
emeletet foglalta el, cselédjei, lovai a földszintet. Mikor nem volt
Aradon, egy házmester szokott egyedül ott maradni. Most az sem volt
fölfedezhető.

Gerzson úgy magyarázá magának a dolgot, hogy bizonyosan kinn vannak mind
a lóversenyen. Ez volt a futtatás utolsó napja. Épen a verseny javára
érkezett ki, mikor mindenki el volt foglalva a pillanat érdekeivel.
Ilyenkor nem látják meg az embert, mert mindenki csak a lovakra ügyel.
Gerzson úrnak elég nyugodt percze maradt a jelenlevőket végig
mustrálhatni. Nem találta közöttük Lénárdot sehol. Sem az úrlovarok, sem
a pályabirák, sem a nézők tarka serege nem adta őt elő.

Egy szegletből leste végig az egész futtatást; onnan látta, mint futtat
saját lova is, mint előzi meg lassankint a többieket egymásután; hogy
bukik fel lovászával együtt a pálya felén; hogy vezetik félre sántítva;
a nélkül, hogy mind e látvány elvonná figyelmét arról, a mit nem lát:
folyvást Hátszegit kereste a nézők között.

Végre nem állhatta tovább a kétséget, a mint egy futamnak vége volt,
leszállt a nézőhelyről a pályatérre, a hol egy körben sportsman
bajtársai csoportosultak, s várta a bámulat és rémület kérdező
kifejezését minden arczról, a mint őt meg fogják pillantani.

De mennyire meg volt lepve, a mint a legelső ember, a ki meglátta,
hangos hahotával kaczagta el magát rajta, s azután valamennyien, a kik
megpillantották, mind elkezdtek nevetni és ujjaikkal rámutattak: «Itt
van Gerzson! megjött Gerzson!»

– Meg vagytok-e bolondulva? kérdé Gerzson kimagyarázhatlan zavarában.

Azok pedig egyre kaczagtak, és a ki nem akart a szeme közé nevetni, az
félre fordult, úgy nevetett.

Azt hitte, hogy csakugyan őrültek közé jutott, míg végre Kengyelesy
elébe nem jött s két kezét csipejére téve, el nem kezdé dorgálni.

– No te ugyan szép legény vagy! No te ugyan gyönyörű paladin vagy!
mondhatom.

– De hát mi lelt? Mi bajotok? mit nevettek?

– Halljátok? szólt a gróf a körülállókhoz fordulva. Még azt kérdi, hogy
mit nevetünk? Hát, mondsza csak: hol hagytad Hátszeginét?

S ennél a kérdésnél mindenki várakozással fordult felé.

– Én nem látom, hogy mi nevetni való van ebben a kérdésben? szólt
Gerzson úr, egyre mélyebben keveredve sejtelmei hinárjába.

Hová tetted a bárónét? Lénárd barátunk feleségét, sipítá élesen
Kengyelesy.

– Ez magam előtt is rejtély, dörmögé tompa hangon Satrakovics.

– Hahaha! No ilyen kaland még berlini diák koromban sem történt velem
soha. Rejtély előtte, hogy hová tette utitársnéját.

– Ki tud felőle valamit? Él-e? Kiálta Gerzson, kit az első pillanatra
csak az öröm kapott meg, hogy Henriettenek nem történt baja.

A gróf összecsapta a kezeit s azután gömbölyű sipkáját a földhöz.

Ah! ez már sok, ez már nagyon sok. Még azt kérdi, hogy él-e? Pajtás,
honnan kerültél te elő?

– Ne tréfáljatok! riadt fel hangosan Gerzson úr, mondd meg mit tudsz
felőle? mert ez rám nézve igen komoly dolog. Én semmi tréfát nem találok
benne.

Kengyelesy látván, hogy Gerzson úr komolyan haragszik, még közelebb
lépett hozzá, s egész egyenesen kimondá:

– Tehát, kedves barátom, tudd meg, hogy te igen rosszul viselted
magadat; először Hátszeginek mind a négy lovát megsántítottad, másodszor
kényszeritéd azt a szegény asszonyt éjszakára egy pusztai csárdába
betérni, és végre ott úgy leittad magadat, hegy elkezdtél garázdálkodni;
utoljára azt sem tudtad, fiu vagy-e vagy leány? A szegény menyecske majd
megőszült rémületében s csakhamar, hogy téged elnyomott a buzgóság,
beküldte a kocsist a városba előfogatért s tégedet ott hagyva az asztal
alatt, iparkodott visszahajtatni Aradra.

– Ez nem igaz! kiálta közbe Gerzson úr, egész arczában elvörösödve.

– Mi nem igaz?

– Hol van a báróné?

– No csak megállj! ne szaladj; utol nem éred, mert hajnalban
visszautazott postalovakon a férjével Hidvárra.

– Az nem igaz. Láttad-e őt?

– Saját lorgnettemmel. De valamennyien mind láttuk. No, ugyebár?

Többen állították, hogy igenis látták a bárónét.

– De kedves barátom, szólt Gerzson úr megütődve, ez nem tréfa. Ez egy
igen tragikus eset, a mi velem és a bárónéval történt; a mit ti itt
velem tesztek, az igen rossz elmésség és azt kikérem magamnak.

Kengyelesy vállat vont.

– Nem gondoltam, hogy te komolyan veszed a dolgot, hanem így van.

– Kitől halottad?

– Hát magától…

– A bárónétól?

– Nem, Hátszegitől.

Gerzson úrnak egy gondolat villant meg agyában.

– Magával a bárónéval nem beszéltél?

– Nem. Őt csak a kocsiablakon keresztül láttam, mikor elindultak.

– Le volt fátyolozva?

– Nem, barátom, ő maga volt az, nem csalódtam.

– Köszönöm.

– Nem tudom mit.

– Majd megtudod. Már most csak mulassatok rajtam tovább. Isten veled.

– Te, a Cornblue lába kitörött.

Gerzson úr még csak meg sem állt erre a szóra, olyan sietve ment el
onnan. Az ottmaradók – persze hogy nevettek rajta. Ez ugyan furcsán járt
szegény. De minek is vállalkozik hölgykiséretre, ha már ismeri a
természetét, hogy nem állhat ellent a bornak?

Gerzson úr pedig ment addig, a míg haza nem talált, s ezen idő alatt
épen semmit nem gondolkozott. Van ilyen solstitiuma a szellemnek, nagyon
váratlan ijedelmek után, például, mikor valakit a vízből kirántanak, a
befulladás előtt egy perczczel. Ilyenformán érezte magát Gerzson.

Csak mikor hazaért s kábultan leveté magát a pamlagra, akkor kezdett el
egy kicsit visszagondolni azokra, a miket hallott. Annyi volt azokban a
meglepő és a megfoghatatlan, az igaz, a nem igaz, a valószinű, a
hihetetlen, a szégyenleni való, a dühbehozó, hogy ki nem tudott belőle
egyhamar igazodni.

Hogy a báróné visszatért: ennek igaznak kell lenni, mert komolyan
állítják visszatértét, azért, hogy Gerzson részeg volt. Igaz, hogy ivott
és elaludt. De hogy tudtán kivül garázdálkodott volna, hogy magát
illetlenül viselte, akárhogy erőltette az eszét, hogy visszaemlékezzék
arra az elmúlt éjszakára, nem talált világosságot tovább, mint odáig,
hogy Henriette előtte ült az asztalnál angyalszelid arczczal s neki
meséket mondott az erdélyi havasokról s ő azokat nagy gyönyörűséggel
hallgatta. Azontúl, a mit látott, az mind álom volt. Henriette
visszatért Aradra. De hát miért nem ment előre Pest felé? Henriette
panaszkodott, hogy ő megsántította a lovakat s kényszeríté utitársnéját
a csárdába betérni. De ez lehetetlen! a báróné hallotta azt, hogy a
lovakkal mi történt, s utoljára ő maga kivánta, hogy az útból
félretérjenek. S mégis ő panaszkodott volna ellene Hátszegi előtt.

«De ez nem igaz! ez lehetetlen!»

Ezt ugyan nem kiáltá, csak gondolta magában Gerzson úr, mert magában nem
szokott beszélni, hanem annyi igaz, hogy talpra ugrott, s elkezde
hevesen járkálni a szobában s számtalanszor elfeledkezék magáról, hogy
sérült karját nem birja kinyujtani, a mint fejéhez kapkodott vele.

Végre készen volt a holnapra való tervvel.

– Elmegyek. Rögtön elmegyek, oda megyek egyenesen hozzá. Meg akarom
tudni tőle magától, hogy mi történt tehát én velem, a miért így csúffá
tett? Beszélni fogok saját magával, úgy lesz.

És rögtön kiadta a parancsot kocsisának, hogy fogjon be; azontúl nem
szólt senkinek semmit, hogy hová akar menni? magának a kocsisnak is csak
a legelső állomást nevezte meg.

A város végén egy szatócsboltban vett huszonnégy darab páros zsemlyét,
meg egy új fakulacsot; a mint a Maros alá értek, leszállt a part alá,
azt a kulacsot maga kiöblítette tízszer, s azután tele meríté vízzel, s
akkor a zsemlyéket és kulacsot mind elzárta utitáskájába. Azután felölté
a szűrét, s behuzta magát a kocsi hátuljába; foga közé szorítá pipáját,
markába a pisztolya agyát s le nem hunyta a szemét reggelig.

Gerzson úr utazása nagyon sajátságos volt; mikor egy falut értek, akkor
megmondta a kocsisának, hogy micsoda fog következni most? két állomást
egymásután soha sem tudatott vele. Reggel felé megevett egy zsemlyét
tarisznyájából, hogy éhét elüsse, s ivott rá a langyos Marosvízből
keserves kortyokat, a mivel kulacsát tele meríté. Kocsiját két percznél
hosszabb időre el nem hagyta, s minden embert, a ki közelített hozzá
kiváncsi kérdezősködéssel, felvont pisztolylyal fogadott. Ha azoknak
több eszük nincs, s ki nem térnek az útjából, bizonyosan rosszul járnak.

Reggelig kétszer engedett egy-egy órai időt lovainak az etetésre. –
Azután ismét árkon bokron tovább.

Kocsisa, ki nem volt szokva ilyen rigolyákhoz, fejcsóválva hallá a
parancsot a mindig tovább menetelre; hajnal után megsokalta már a
dolgot.

– Nagyságos uram, nem tartunk státiót valahol? A lovak nem bánnák, ha
pihenhetnének.

– Mi közöd hozzá, gazember? riadt rá Gerzson úr, tán magad vagy álmos,
lusta semmirekellő? Akkor pusztulj a bakról, pimasz kölyök, majd hajtom
én a lovakat, akasztófáravaló.

Az öreg cseléd, ki húsz évi szolgálatidő alatt nem kapott ennyi
változatos «gazember és semmirekellő» czímet, mentegetőzve mondá, hogy
hiszen ő nem magáért szól, hanem a lovak miatt.

– És ha mindjárt kidűlnének is; mi gondod rá? Hát a ki ellenséget kerget
csata idején, az is megáll etetni, itatni? tán a huszár panaszkodik a
miatt, mikor negyvennyolcz óráig nyeregben ül, s hallgatja az ágyúgolyók
fütyülésit, aprítja az ellenséget, hogy hát a lova már most hogy lesz,
mint lesz? Megy, a míg ellenségét le nem vágta; arra való a ló.

A kocsis ebből azt vette ki, hogy az ura le akar vágni valakit.
Ugyancsak fel is van ám készülve pisztolyokkal. Ilyen állapotban nem
látta még Gerzson urat soha senki.

A Hidvárra vezető útnál már sejtette a kocsis, hogy aligha ide nem
igyekeznek. Másnap este volt már; ember is, ló is agyon volt fáradva.
Itt pedig okvetlen meg kellett maradni éjszakára, mert Hidváron túl
egész éjjel mehet az ember, míg új állomást talál, vagy a kerekét
eltöri, a mi sokkal valószinűbb.

– A kastély előtt megállsz! parancsolá a várhíd elé érve Gerzson úr.

A kocsis fejcsóválva tekinte vissza.

– Nem fordulunk be a kastély-udvarra?

– Nem! kiálta rá Gerzson úr olyan mérgesen, hogy a szegény kocsisnak
keresztbe akadt a torkán az a szó: hogy hát miért nem? mint a halszálka.

Gerzson úr folytatta a csodálatoskodást; egy bő bekecs volt rajta, nagy
oldalzsebekkel: az egyik oldalzsebbe beledugta két pisztolyát, a másikba
két zsemlyét. Italt nem kellett magával vinnie, itt foly a patak, s a
kalapkarimából nagyon ügyesen lehet inni.

A mint azonban egy párt lépett a hídon, mégis megsajnálta a lovait s
visszatért a kocsisához.

– Nyisd fel a szemedet és megértsd, hogy mit mondok. Én magam sem tudom,
hogy meddig fogok odabenn maradni; meglehet, hogy igen sokáig tart. Te
addig ne ácsorogj itt a lovakkal, hanem eredj le a pópához, mondd meg
neki, hogy tisztelem alázatosan: adjon helyet a pajtájában a lovaimnak s
két véka tengerit; ha visszajövök, majd megszolgálom. Fizetést ne
emlegess előtte, mert azzal megbántanád. Kezet csókolj neki, mert az
pap, te pedig korhely pimasz vagy. Reggelig aztán alhatol. Ha reggel
tőlem semmi újabb utasítást nem kapsz, akkor befogod ismét a lovakat a
hintóba s visszatérsz vele üresen Aradra. Kengyelesy gróf úr majd aztán
tudatja veled a többit.

Azzal megfordult a sarkán s ment a várkastélyba befelé.

Este volt már az idő. Az emeleten hét ablak ki volt világítva, a
nyolczadikba besütött a hold. Az volt Henriette hálószobája. Gerzson úr
ezt tudta. Járatos volt a kastélyban.

A tornáczon Lénárd vadászával találkozott, egy impertinens csontos
állkapczájú öles ficzkóval, a kit soha életében nem szenvedhetett. Az
útját állta.

– Jó estét kivánok, nagyságos uram.

– Mit kivánsz nekem jó estét, ostoba szamár? szólítottalak én arra fel,
hogy nekem jó estét kivánj? mintha én a te jó estéd kedvéért jöttem
volna ide huszonöt mérföldről. Ki van itthon?

– Senki.

– Ejnye, te lópofájú fakutya! Senki sincs itthon és hét ablak van
kivilágítva az emeleten.

– Igaz, hogy ki van világítva, de azért, mert a nagyságos asszony beteg;
azt virrasztják.

– Hát az urad hol van?

– Benyargalt Kolozsvárra, a tudós doktorért.

– S mi baja az asszonyodnak?

– Én nem tudom, azt mondják, hogy megbolondult.

– Ejnye, hogy bolondulj meg magad, te veszett állat, hát ki mondta azt
neked?

– Hát ki mondta? Láttam, meg hallottam; látta más is, hogy meg van
bolondulva.

– Nem lehet vele beszélni?

– Dehogy lehet. Épen az a baj, hogy nem lehet.

– Te ficzkó, én azt mondom, hogy a te gazdád idehaza van.

A hórihorgas vállat vont s elkezdett fütyörészni.

– Öcsém, szólt hozzá Gerzson úr, alig birva ingerültségével; az én öklöm
itt a zsebemben most egy pisztolynak az agyát markolja s nekem
rettenetes kedvem volna ennek a golyóját a te fokhagymafaló fogaid közé
durrantani; hát azért mondom, hogy velem ne tréfálj. Én nem látogatni
jöttem ezúttal az uradhoz, hanem valami másért. Mondj igazat! Itthon az
urad vagy nincs?

– Mondtam már, hogy egy lélek sincs itthon, csak a nagyságos asszony, az
pedig meg van bolondulva.

E pillanatban úgy tetszett Gerzson úrnak, mintha hegedűszót hallana az
emeleten.

– Hisz itt zene van!

A ficzkó nevetett.

– Igenis; azzal gyógyítják a beteg bárónét. A zenétől meggyógyulnak az
őrültek.

– De én zajos emberhangokat is hallok, mintha vendégség volna.

– Hol? Dehogy hallani. A kutyák ugatnak a ketreczben.

– Nem hallod?

– Én nem hallok semmit.

– Jól van fiam; itt látom, hogy ki van adva a rendelet, hogy engemet
bolonddá kell tartani. Hanem ahhoz gazdástul együtt későn keltetek fel.
Ne őrizd olyan nagyon az ajtót, én nem akarok erővel a gazdádhoz
felmenni; majd felkeres ő engem, azt fogadom; várj csak egy kicsit.

Azzal Gerzson úr leült a lépcsőre, kiszakított a tárczájából egy levelet
s azt térdére fektetve, irónnal a következő sorokat irá:

«Uram!

«Én önt nyomorult gyáva embernek nyilatkoztatom. Ha meg akarja tudni,
hogy miért? ott fog ön találni a kalugyernél, ott megmondom s aztán
elvégezhetjük egymással a többit.

Satrakovics Gerzson.»

– Igy! Erre a szóra majd csak elő fog jönni. A kinek ilyen szót mondanak
az ajtajában, az nem tagadhatja el, hogy itthon van.

Gerzson úrnál volt spanyolviaszk is, meg gyufa is, gyűrűjével
lepecsételé a levelet ott a kőlépcsőn, nem kellett neki hozzá iróasztal.

De hátha még erre sem jön elő?

Ez az ötlet újra felszakíttatá vele a levelet; még ez utóiratot ragasztá
hozzá:

«Ha nekem illő elégtételt nem adsz, én rád várok a kastélyod kapujában s
lelőlek, mint a kutyát!!!»

Ez már csak elég?

Megint lepecsételte a levelet s már adni akará a vadásznak, midőn meg az
jutott eszébe, hogy de hátha fel sem bontják azt, csak olvasatlan a
tűzbe vetik?

Most aztán a külső levéloldalra irt még ilyenformát, mindjárt a czím
alá:

«Ha fel nem bontanád a levelet, én hasonló tartalmút fogok az aradi
casinóban kiragasztani az indítványtáblára».

– No te ajtónálló cerberus, fogd ezt és majd ott, a hol előtalálod, add
át az uradnak. Szóval is köszöntetem: mondd meg neki. – Üssön beléd a…

Több szót nem is vesztegetett itt aztán Gerzson úr, hanem lekerült a
várból a kis lelkészlakig, melyhez kegyelmesebb volt a természet, mint a
patronus, mert a hol ez rongyosan hagyta a zsupptetőt, azt zöld
venyigével befoldozta amaz.

Az ősz pópa kapujában várta Gerzson urat; a kocsis beszédéből annyit
kivehetett, hogy valaminek kellett a két úr között történni, s ezek után
könnyen gyaníthatá, hogy Satrakovics a kastélyban nem marad.

– Egy kis éjszakai szállásért esedezem, tisztelendő atyám; szólt Gerzson
úr, cordialiter megszorítván az öreg lelkész kezét. A báró házánál nagy
beteg van, nem akartam nekik is, magamnak is alkalmatlanságot szerezni
odaszállásommal; megbocsát, hogy ide hajtom le fejemet. Kevés igényem
van; ismer már régi időkből.

– Én pedig a keveset szivesen osztom meg kegyeddel. Hozta Isten. Nagyon
is szeretem, hogy kegyed most nem maradt a kastélyban; kegyed nem olyan
társaságba való.

– Tehát csakugyan társaság volna ott?

– Még pedig víg társaság: hiszen ide hallik a bőgőhegedű szava.

– S miféle emberek volnának azok?

A pap huzódozva felelt:

– Olyan emberek, a kikkel én nem szeretek találkozni.

– Nevezzen meg valakit közülök.

– Akár valamennyit; ott van Drahhowecz, Muntya, Harastary, Brinkó,
Baudán, Kirakoricz…

– Hüh! kiálta közbe Gerzson úr, elszörnyedve ennyi soha nem is álmodott
idegen név hallatára, hisz ezek nekem mind új emberek.

– Előre tudtam, hogy nem fog a neveiktől tudósabb lenni uraságod, szólt
a pap mosolyogva, s bevezette vendégét az utczáról szűk hajlékába,
miután elébb vigyázva körül tekintett, hogy nem hallgatózik-e valaki?
ott benn pedig bereteszelte szorgalmatosan a pitvarajtót; vendégét
leülteté a faragott asztal mellé, mely szép csíkos szövettel volt
beterítve, s megrakva egy tál friss málépuliszkával, sonkaszeletekkel és
egy öblös korsó méhserrel; a mikhez Gerzson úr első kinálásra mindjárt
igen szivesen hozzálátott, olyanformán, hogy az asztal két végére
lekönyökölve gazdájával, egyik fakanalat ő fogta kezébe, másikat a pópa
s közrekapván a puliszkás tálat, addig dicsérték egymás előtt annak
tartalmát, míg a tál közepén mindkét ellenkező pontról kiindult
tunnelásó kanalaikkal össze nem találkoztak.

– Fölséges étel ez, tisztelendő atyám, fölséges.

– Szegény embernek való, tekintetes uram, mint mi vagyunk.
Magyarországon tudom nem eszik ezt.

– Nem tudják készíteni. Miből is készül ez csak? Kegyed maga szokta
készíteni, ugy-e bár?

– Oh igen; hiszen nincsen feleségem.

– Igaz, igaz, s kegyed nem tartja azt, hogy «malo Cocam, quam Uri».

Egy kicsit nevettek rajta mind a ketten. Azután a pópa megmagyarázta,
milyen forrónak kell lenni a víznek, mikor az ember a málé- vagy
haricska-lisztet beleereszti, hogyan kell azt forgatni a kalánnal?
hogyan kell az apró sajtot közé keverni, kendőbe kiszakasztani, tejjel
leönteni. Gerzson úr úgy figyelt rá, mintha csupán azért jött volna
Aradról Hidvárig, hogy a puliszkafőzés mesterségét eltanulja.

Azután nagyot ittak egymás barátságáért a méhseres korsóból.

– Hatalmas ital! Csakhogy nehezen fordul tőle az embernek a nyelve. Nem
hiszem, hogy tisztelendő atyám el tudná vacsora után még egyszer mondani
azt a hat vad nevet, a mit az imént elmondott.

A pópa elmondta még egyszer.

Gerzson úr nagyot ütött csonka öklével az asztalra.

– Csakugyan úgy van. Én eleinte csak azt hittem, hogy extemporizált
tisztelendőséged az én felderítésemre.

– Ezek valóságos élő emberek mind; pedig nem mindegyik érdemli.

– Mit?

– Azt, hogy él.

– S micsoda összeköttetésük van ezeknek a háziúrral?

– Azt nem tudom határozottan körülirni. Csak egy bizonyosat tudok. Ezek
tanúkul vannak idézve ama hirhedett pénzverési szörny-perben, s
mindennap várják Hátszegre a vallató biróságot, mely a helyszínek látása
végett körüljár.

– De hát mi köze van Hátszeginek avval a perrel?

– Köztudomásra semmi. Épen csakhogy a körüljáró biróság valamelyik nap
itt fog megjelenni.

– S ezek a tanúk talán a környékbeli celebritások?

– Szomorú celebritások.

– Hogy Hátszegi ilyen lakomával fogadja őket.

– Én nem tudom, miért teszi? Annyit tudok, hogy a törvényes szokás nem
engedi a birónak, hogy délután esküt tétessen le, vallomásokat vegyen
fel, mivel megtörténhetik, hogy már akkor a tanú lelki épségét holmi
spirituosus befolyások megtámadhatták; hanem arról megfeledkezett a
törvény, hogy korán reggel is részeg lehet az a tanú, a ki egész éjjel
ivott. A biróság holnap reggel megérkezhetik a kastélyba, a törvény
betűjének elég tétetik s Drahhowecz, Paudán és a többi olyan bátran
fognak esküdni, mintha csak egy hónuk alá vett czipóra tennék le a
hitet.

– De hisz ezek egészen gonosz dolgok, miket tisztelendő úr nekem mond.

– Előre mondám, hogy nem szeretem az embereket, a kikről beszélek, magát
a házigazdát is hozzászámítva. Én uram, misanthrop vagyok, és van okom
rá. Tenger a rossz, a mi körülvesz és nem látom a partját. Én bejártam
életemben sok országot, de ilyen foltját a földnek, mint ez, nem láttam,
bár ezt se láttam volna soha.

– Kegyed utazott külföldön is?

– Igen uram, még pedig saját alkalmatosságomon, gyalog. Szegény szülőim
voltak, kik azt akarták, hogy kézműves legyek. Ifju koromat mint
asztalos legény töltöttem el Szebenben, Brassóban és Kolozsvárott; ez
utóbbi városban összehozott a sors néhány velem egykorú román ifjuval,
kik ott a lelkészi pályára készültek elő. Sokat beszéltünk együtt népünk
mély elsülyedéséről s a magas hivatásról: őt abból kiemelni. Ifjui
hevünk elhiteté velünk, hogy az könnyű munka lesz. Roppant tömeget
képezünk, mely értelmiségéhez oly arányban áll, mint millió a százhoz.
Nem kivántunk sokat, nem voltak túlságos ábrándjaink. Nem álmodoztunk mi
arról, hogy mienk legyen ez az ország, hogy megforduljanak kedvünkért a
viszonyok, de annyit hittünk elérhetni, hogy népünket a művelt
népfajokkal egy sorba fogjuk emelhetni. Nem kivánjuk mi, hogy a magyar
főurak segítsenek rajtunk, mert hiszen nekik is elég kötelességük van
saját nemzetiségük irányában, elég, ha azt teljesítik híven. De hittük
és jogunk volt reményleni, hogy a saját keblünkből való gazdagok
segítenek valósítani azt a boldog álmot, a minek mi életünket
odaáldozánk. Csak egy iskolamestert minden faluba, csak százezer
abéczét, semmi mást; a mely nép csak megkezdte a míveltséget, az önkényt
halad azután előre. Csalatkozánk: és épen azért esik keserűen a
csalatkozás, mert saját vérünktől ered az. Nekünk is vannak
milliomosaink, nemcsak Moldvában, de Erdélyben, a Bánátban, sőt Pesten
is. Azok is szeretnek vele kérkedni, hogy ők románok, de csak a magyar
urakkal szemközt; de azért gyermekeiket francziául neveltetik, de azért
falvaikban össze hagyják omlani az iskolákat, s tudományos intézeteiket
tengődni engedik. Senkiben oly fájdalmasan nem esett csalódnom, mint
Hátszegiben. A sors ide kárhoztatott, hogy közel legyek hozzá, lássam
gyermekkorától fogva s naponkint azt láttam, hogy a mit angyalnak hittem
benne, az mind ördög volt. Ő itt valóságos kiskirálya a környéknek.

Hatalma, pénzből eredő népszerűsége oly erőssé tevék őt a
természetalkotta bérczerősség közepette, hogy sem a kormányszék, sem a
magyar dynastiák vele nem birtak, s ha daczolt velük, kénytelenek voltak
neki engedni. Mit tehetett volna szegény népeért ennyi erő, ennyi
gazdagság mellett! És mit tett ellene? Én azt mondom uram, hogyha
Hátszegi egy tizedrészét azon kincsnek, mit a nép megrontására
elpazarolt, annak boldogságára fordította volna: Erdélyben kellene
keresni a paradicsomot. De – nem akarok többet szólani felőle; ez is sok
volt. Én künn jártam Wittenbergában, Párisban éjjel, tanultam, nappal
asztalosmunkát végeztem; úgy tettem le a doktori vizsgát; most itt
vagyok e rongyos lakban, hat nap kapálok s a hetediken tanítanám az
ábéczét, ha a báró úr pálinkás kocsmái átellenben nem volnának az
iskolával és templommal.

Gerzson úr nagyot sóhajtott a lelkész panaszára, az valóban úgy volt, a
hogy ő mondá.

A lelkész azonban látva, hogy vendégét egészen elszomorítá, nehogy az
szavait félig-meddig hozzá is közel járó szemrehányásul vegye, hirtelen
másfelé téríté beszédét.

– Én azonban szinte el is feledém, hogy kegyed a mult éjjelt úton
töltötte s untatom hosszas beszélgetésekkel, a mik tulajdonképen senkit
sem érdekelnek. Jobb lesz lefeküdni.

– Nem bánnám a lefekvést, de készakarva halogatom azt; várok még
valamire.

– Szabad tudnom mire?

– A bárónak irtam egy levelet, arra várok választ.

– Nem fog küldeni, mert jól mulat.

– Olyan dolgok vannak beleirva, a mikre nem szokott az ember késni a
válaszszal.

– Megsértette kegyed a bárót e levélben?

– Nem akarom elhiresztelni, a mit neki irtam.

– Jól van. A miatt lefekhetik kegyed. A báró útait nem lehet előre
kiszámítani. Ő még haragudni is akkor tud, a mikor neki tetszik.

– Tehát várjunk rá reggelig.

– Addig nyugodjék kegyed békével. Egyszerű fekhelyem nem igen kényelmes,
de gondolja kegyed, mintha vadásztanyán volna.

– Hát tisztelendő úr maga hol hál?

– Én kimegyek a méhesbe, ott is igen jól tudok aludni; van egy
hárságyam.

– Oh, én különösen szeretek hárságyon aludni, bundámmal betakarózva; én
magam fogok odamenni éjszakára; én szokva vagyok a szabad ég alatti
éjszakázáshoz; kegyed pedig öreg ember (mintha Gerzson nem lett volna
az?), sehogy meg nem engedem, hogy miattam szokott kényelmét feláldozza.

A lelkész egy perczre megállt, mint kinek valami véletlen ötlet jött
eszébe.

– Ön azt mondá, hogy valamivel megsértette Hátszegit.

– Ha épen tudni akarja, igen.

– Erősen megsértette?

– A hogy csak készakarva lehet sérteni.

– Jól van; csak úgy tudnivágyból kérdeztem. Én tehát átengedem kegyednek
a választást az éjjeli tanyára nézve: hol kiván lepihenni?

– Én a méhest választom.

– No jól van. Igaz, hogy nekem már nem igen tesz jót az éjszakai levegő;
tehát én majd csak a szokott fekhelyemen fogok aludni.

– Én pedig a méhek között, az a zsongás ott az ember füle mellett olyan
édes álmokat szokott hozni, hogy egy király irigyelhetné tőlem.

– Tehát jó éjt, uram.

– Jó éjszakát.

A pitvarajtóban elváltak egymástól; Gerzson úr vállára kavarította
bundáját s ment a méhes felé, a pópa pedig visszatért szobájába, kioltá
mécsét s hanyattdűlve fekhelyére, kezébe fogá az olvasót s elkezdett
imádkozni, mint a ki a jövő hajnal megérkeztére nem vár.

Ő ismerte a maga embereit, ő tudta, hogy mire készül.

Gerzson úr pedig annál kevésbbé törődött azzal, a mi következni fog.
Gondatlanul, mint egy valódi vadász, gyujtott pipájára s nehogy az égő
tűzzel valami kárt tegyen, föltette magában, hogy addig el nem alszik,
míg pipája fenékig ki nem ég. Ő tudott parancsolni a szemeinek, nem volt
szabad azoknak leragadni, a míg ő nem akarta. Hm. Mégis milyen különös,
hogy akkor az egyszer, mikor legjobban szükségük lett volna éberségükre,
akkor ejté rajta két szeme azt a gyalázatot. Hogyan lehet az? Ki kell
még annak derülni elébb-utóbb.

Hogy az álom meg ne kerülje elébb, mint akarná, arra legjobb óvszer volt
neki a kastély alakaira nézni. A méhesből épen oda lehetett azokra
látni.

A kivilágított ablakok egyenkint elsötétültek; úgy látszott, hogy a
lelkész szavai ellenére az ott mulatók nem akarják a pohár mellett
bevárni a piros hajnalt, hanem idejekorán lefeküsznek.

Valóban idejekorán volt még; a kakasok faluszerte akkor kukorikoltak
elsőt: nem lehetett több tizenegy óránál.

A kioltott lámpafény után, mint egy sötét hajdankori rom, állt az éji
félhomályban az úri kastély, ódon tornyaival, szélvitorláival; egészen
előtte állt a holdnak, mely bástyái mögött volt már s a mint két
átelleni ablak összetalálkozott egy szögletszobában, azon mind a kettőn
keresztül sütött: s az a szoba volt a báróné hálóterme.

Gerzson úr gondolá magában, hogy milyen csodálatos lehet az, mikor a
lenyugvó hold így egy házon keresztül süt, mintha az csak egy nagyszerű
transparent volna.

A mint így gyönyörködik a holdvilágban, egyszer csak azt veszi észre,
hogy az ablakon áttörő sugár egy pillanatra elsötétül, mintha valaki
keresztül ment volna előtte a szobában. Néhány perczre a pillanatnyi
elsötétülése az ablakon áttörő holdfénynek ismétlődött; és azután
harmadszor, negyedszer és számtalanszor, mintha valaki folyvást járna
végtül-végig a szobában, éjnek éjszakáján, pihenetlenül, szakadatlanul.

Gerzson megszámlálta üterén a perczeket, mik az elsötétülés közeit
kitölték; tizenhat percz volt az, tizenhat lépést tett a szoba egyik
végétől a másikig az, a ki ott járt késő éjjel alá s fel, mint a
kisértet. Addig nem járt, a míg a többi ablak ki volt világítva, csak
ezután kezdte rá halaszthatlan útját, mikor az egész kastélyban
elszenderült minden.

Tizenhat lépés jobbra, tizenhat lépés balra.

Gerzson érezte, hogy ha ezt sokáig fogja nézni, még holdkóros lesz bele.
Pedig már azzá is lett.

Lassan leveté magáról bundáját, pipája kupakjával elfojtá a benne lévő
tüzet, s nesztelenül elhagyván a méhest, végig ment a kerten, egy
szökéssel keresztül veté magát a palánkon s a kastélyba vezető
jegenyefák árnyékában egészen a holdvilágos ablak alá lopódzék, s mint
egy valódi holdkóros, felkapaszkodott a régi bástya kiálló kövezetén a
falra, s onnan nézte közelebb az ablakon eltünő árnyék szabályszerű
jelenését.

Ezzel nem elégedett be, hanem a régi kőragaszból apró morzsácskákat
tördelt le kezével s azokkal kezdé az ablakot hajigálni. A mint egy
morzsa megkoczczant az üvegen, hirtelen eltakarta egészen az árny az
ablakot, mintha az éjjeli sétáló odalépett volna, hogy kinézzen rajta.
Gerzson bizonyos volt felőle, hogy őt okvetlen meg kellett látnia, mert
ott állt előtte a párkányba kapaszkodva. Nehány percz mulva azután
sebesen eltünt az ablakból az árny s a holdvilág zavartalanul süthetett
rajta keresztül.

Gerzson azt hitte, hogy nagyon jó lesz neki megvárni, hogy mi lesz
ebből?

Kevés idő mulva ismét megjelent az árny a holdvilág előtt, az ablakfiók
nagy csendesen, alig rezzenve, néhány vonalra félre tolódott s akkor
azon a nyiláson egy összehajtott papirdarabka hullott alá az ablakból.

E levélke leesett a bástya párkányáról az árokba, Gerzson odamászott
utána, meglelte a sötétben s zsebébe dugva, visszatért ismét a pópa
lakába.

Nem akarta a lelkészt felkölteni; ott állt a hintaja az udvarban, annak
lámpáját gyujtotta meg, hogy a rejtélyes levélkét elolvassa nála.

A levél emléklapból kiszakított papirra volt irva rajzoló krétával. A
kúszált vonásokban is meg lehete ismerni Henriette kéziratát, a levélben
ez volt:

«Kedves jó Gerzson bátyám! Az Isten irgalmára, lelkem mennybéli üdvére
könyörgöm önnek, siessen innen még ez órában, – nem! – még e perczben. –
Menjen gyalog, álútakon innen. – A pópa vezetni fogja. – Ha nem akarja,
hogy eszemet végkép elveszítsem, ne késsék itt tovább. – Én nagyon
szerencsétlen vagyok, de még szerencsétlenebb leszek, ha ön itt marad. –
Kerüljön minket, – és felejtse el örökre – szerető, – tisztelő, – önért
imádkozó barátnéját, – kit leányának fogadott, – Henriettet!»

E levél olvasása után Gerzson úrnak legelső gondolatja az volt, hogy
Henriette őt kedves bátyjának nevezi. Tehát nem neheztel rá. Tehát mégis
más oka volt neki útjából visszatérni, mint az az állítólagos
garázdaság, a mit Hátszegi ráfogott. E szerint csakugyan Hátszegivel
marad fenn a számadása.

Azon rejtélyes figyelmeztetés azonban, mit a levél tartalmazott, nem
volt olyan könnyen megmagyarázható. «Már édes papom, sajnálom, hogy
álmodból felköltelek, de nincs mit tenni egyéb», gondolá magában Gerzson
úr s kicsavarva helyéből a kocsilámpást, azzal együtt indult be a házba.

A pitvarajtó be volt zárva, azon zörgetni kellett.

A lelkész még ébren volt; szava hangzott belülről.

– Minden jó lélek dicséri az Urat.

– Amen. Én vagyok az ajtón; bocsásson be tisztelendő atyám.

A pópa rögtön kinyitá az ajtót s bámulva kérdezé Gerzsontól, hogy mi
történt?

– Olvassa el ezt, tisztelendő uram, szólt Gerzson, a levelet átnyujtva
neki s a lámpával belevilágítva.

– Ez a báróné irása, szólt a pópa, ki rögtön megismeré a kéziratot,
daczára a reszketős vonásoknak.

– Mit szól ön a tartalmához?

– Azt, hogy önnek rögtön sietni kell e helyről. Én egészen tisztában
vagyok a báróné üzenetével.

– Hogy én elfussak valaki elől, a kit magam kihíttam a találkozásra.

– Odább kell önnek menni az elől, a kit nem hítt!

– Nem értem.

– Majd meg fogja érteni, hanem most nincs idő a tétovázásra. Legelőször
is vegye ön magára az én öltönyömet, míg én magam parasztgúnyát öltök
magamra.

– Hogyan?

– Természetes, hogy nekem kell önt a hegyi útakon keresztül vezetnem.
Másra nem bizhatjuk ezt a szolgálatot. Tegye ön gyorsan, a mit mondék.

A pap parancsoló rövidséggel osztá rendeleteit Gerzson úrnak, ki ebben a
helyzetben sem akarva kiesni nyers humorából, a mint magára vette a pópa
hosszú talárját s fejébe nyomta annak széles karimájú süvegét, elnevette
magát rajta.

– Teringettét, azt sem hittem volna, hogy még valaha pópa legyen
belőlem.

A lelkész megharagudott e helytelen tréfáért s gerjedten förmedt
Gerzsonra:

– Uram, nincs ideje a tréfának, a halál küszöbén állunk mind a ketten.

Gerzson nem volt gyáva ember, nem is sokat törődött a halállal; de a
lelkész határozott szavai mégis annyira hatottak rá, hogy komolyan vette
a dolgot.

– E szerint ön is veszedelemben forogna miattam?

– Azt ne tessék kérdeni. Én tisztában voltam azzal, a mi következni fog,
a midőn kegyednek szállást adtam.

Azzal asztala fiókját kihúzva, abból egy csomag irást vont elő s kérte
Gerzsont, hogy tegye el azt a rajta levő tóga zsebébe, mivel a
czondrának, mit ő felveszen, nincsenek zsebei.

– Miért hozza ezeket magával?

– Mert félek itten hagyni, s mert magam sem hiszem, hogy e házhoz
visszatérjek többet.

(– No, itt szép galibát csináltam, gondolá magában Gerzson úr, de már
most azért is megmérkőzöm a bajjal.)

A lelkész is kész volt átöltözésével, egy fejszét vetett a vállára s
inte vendégének, hogy menjenek.

A lenyugvó hold épen a hegyek ormain látszott már pihenni, midőn a pópa
és vendége a kerten keresztül elhagyák a kis csendes házat; a lelkész
nem állhatá meg, hogy az emelkedő domboldalról még egy pillantást ne
vessen vissza a helyre, a hová nem remél visszajöhetni többé. Gerzson
észrevette azt, s a pópa búskomor sóhajára jószivűleg jegyzé meg:

– Sajnálom, tisztelendő atyám, ez esetet; kegyed miattam is veszélybe,
bajba jött; de hiszem, hogy áldozatáért nem maradok adósa.

– Azt remélem, uram. Arról egyébiránt ne aggódjék kegyed, hogy ezentúl
majd hogyan és hol élek meg? Nem hinné az ember, hogy milyen kevésből
meg lehet élni; egy kérésem mindenesetre van önhöz.

– Parancsoljon velem.

– Arra kérem, hogy majd ha otthon lesz, olvassa át azt az iratcsomagot,
a mit megörzésül átadtam most; senkivel ne tudassa, a mit abból
megtudott, hanem tartsa egyedül magának. Kegyed azontúl tudni fogja,
hogy mit cselekedjék; a hogy tudni szokta, midőn a vérmedvét megneszelé,
hogy azt mint kell körülkeríteni, útját elállani, lyukait befojtogatni,
odvából kiriasztani s lövésre bevárni. Érteni fogja azt kegyed jól.

Gerzson keveset értett ugyan abból, de azért kezet adott a kért igéretre
s akármi váljék abból, bizonyosan be fogja váltani.

A pópa pedig kinyujtá kezét a kastély felé, mely sötét körrajzokban
meredt föl az égre s valami fohászt engedett szivéből feljönni. Talán
megátkozta azt. Azután hirtelen elcsapott kezével szája előtt, s
keresztet vetett magára. Talán megbánta a keserű fohászt, mit a kastély
ellen külde, eszébe juttatva, hogy abban egy ártatlan nő is lakik, a
kiért ő imádkozni szokott.

Meglássuk, ha erősebb-e az imádság, mint az átok?

Egészen sötét volt az éjszaka, mely a menekvők útját eltakarta; erdős
hegyszakadékok között alig talált volna más útat, mint a ki sok éven át
járva ezt a tájat, ismerte már annak minden zegét-zugát.

Reggelre meglátszott a menekvők előtt * * vára az országút mellett, mely
postaállomás. Itt a pópa visszavette öltönyét Gerzsontól, ő pedig ismét
felölté bekecsét.

– Itt már nincs mitől tartanunk, szólt a pap; kegyed e helyen
postalovakat fogad s hazautazik, én pedig megyek másfelé.

Merre?

– Nagy a világ. Ne aggódjék miadtam. Nem vetek neki egy hónapot, hogy
ismét találkozunk.

– Hol?

– Itt ezen a helyen.

A pópa sietve hagyta el Gerzsont s visszament az erdő felé, nem sokára
lehetett őt látni a kanyargó hegyi ösvényen felfelé sietni, olyan könnyű
léptekkel, a minőkkel csak az oláh hegylakó tud futni a meredeken.

Gerzson csakugyan bántatlanul érkezett * *-ra, hol rögtön kapott
postalovakat.

Mikor már aztán biztos helyen ült, akkor jött az a gondolatja, hogy
ejnye be furcsa eset volna, ha ő most a pappal együtt valami semmi
veszedelem elől futott volna ilyen nagyot! Hogy kinevetné őt megint
ország-világ. Ha Henriette csak tréfált volna vele.

Megnyugtatta az, hogy Henriette nem szokott ilyen pajkos lenni.

De mégis nagyon nyugtalanította egy dolog. A kocsisa négy lovával ott
maradt. Az nem tudja mire vélni ura és házi gazdája eltünését: az
jobbra-balra kérdezősködni fog, az kétségbe esik, az belármázza a
félvilágot ura keresésében s elhireszteli úgy, mint akármelyik ujságiró;
hiresebbé lesz, mint a korneuburgi marhapor.

Ejnye, be kár volt erre az egyre nem gondolni!

Hát a mint a postakocsi megáll Aradon szállása előtt, kit lát a kapun
szemközt kijönni? ugyanazt a kocsisát, a kit Hidváron hátrahagyott a
négy lóval.

Csak a kocsis bámulata volt nagyobb gazdájáénál e találkozásom.

– Hát te itt vagy?

– Hát nagyságos uram itt van?

Azzal a postakocsis bámulatára úr és cseléd egymás nyakába borultak és
összecsókolták egymást, különösen a kocsis nagyon Gerzson urat.

– Jaj, csakhogy megvan, nagyságos uram! a Jézus áldja meg, hogy menekült
meg?

– Miről beszélsz? gyere be. Ne kiabálj itt a kapu alatt. Hogy kerültél
haza? Mi történt veled?

– Nem tudom én az egészet elmondani. A mennyit tudok, annyit
elmondhatok. Én a lovakat megitattam, s azután lefeküdtem, elaludtam.
Egyszer felébredek a nagy nyerítésre: nagy világosságot látok. A pap
háza egészen lángban van! utczu kiugrom; futok az ajtónak, hogy
felköltsem nagyságos uramat, hát kívülről be van szegezve, szaladok az
ablakhoz, annak a táblája is be van szegezve. Legjobban megrémített
pedig az, hogy senki sem jött a várból oltani a tüzet. A többi házak
messze estek innen, azoknál észre sem veszik, ha a szomszéd leég: én
tehát elkezdtem ordítani segítségért; a mint ott ordítok, szaladgálok
alá s fel, fejszét keresve, hogy az ajtót betörjem, egyszer csak bumm,
bumm! két lövést hallok, s a golyóbisok csak úgy fütyülnek jobbra-balra
a fülem mellett. Erre nekem is lábamba szállott a bátorságom, befutottam
a félszerbe, elvagdaltam a lovak kötőfékjeit, a nyerges hátára
felkaptam, a többit előttem hajtottam s egy itatással haza nyargaltam
Aradra.

Így ért hamarább haza, mint Gerzson maga.

– No fiam, szólt Gerzson úr, ez mind szentül van, a mit te elmondtál, de
e felől senkinek soha egy szót se szólj, mert különben…

És itt egy fenyegető mondatot tudatott vele Gerzson úr, a mi bizonyos
hallgatásra birja a magyar közembert, mert ettől irtózik legjobban… mert
különben törvény elé kerül a dolog, s neked tanúskodni kell benne. Ettől
pedig szörnyen fél mindenki.



A RESZKETŐ KÉZ.

A ki a Fatia Negrával egy rossz órában találkozik, annak mind
megreszketősödik a keze.

Henrietle keze úgy reszketett ama csárdai találkozás után, hogy nevét is
csak nagy bajjal tudta leirni.

Mi történt vele e találkozás után? kire ismert a Fatia Negrában? hogyan
került ismét haza? ez mind örök titok maradt. A nő soha el nem mondhatta
azt senkinek. Talán maga is álomnak vélte az egészet.

Hogy nagyon boldogtalan életet élt férje házánál, az nem e naptól van
keltezve; az öregapja végrendeletétől kezdődik, melyben kitagadták. Nem
szükség senkinek kérdezősködni halvány arcza szenvedéseiről. Mindenki
tud arra több, mint egy okot.

A legnagyobbat, mely álmait elrabolja, csak ketten tudják és az Isten.
Az a kettő pedig nem fogja mondani senkinek.

A szegény nő egész nap imádkozik. Óraszámra eltérdepel a várkápolna
oltára előtt, s azután visszamegy járkálni, járkálni, járkálni! s ha
elfárad, ismét letérdepel és imádkozik. S ez így megy reggeltől estig és
azután be az éjszakába; néha éjfélig, néha hajnalig, szüntelen alá s
fel, alá s fel a négy fal között, azután térdre és imádkozni; azután
ismét feltámolyogni és lézengeni szobahosszat, alá s fel, mint egy rém,
melynek az éjfél utáni egy óra kondulása nem hozza el álmát.

Az étteremben soha sem szokott megjelenni, szobájába viszik utána az
ételeket: alig nyul hozzájuk; meg nem foghatni, mivel él?

Szobájából csak akkor jön ki, midőn a kápolnába megy; ilyenkor a
kastély-folyosón találkoznak vele cselédek, idegenek. Nem néz senkire,
nem szól semmit. Nem veszi észre, hogy ott vannak, hogy rá bámulnak,
vagy köszönnek neki. Hangját nem hallotta senki régen.

Ezért azt hiszik felőle, hogy megőrült. Eleinte csak a cselédek
beszélték egymás között, azután a falu népe, hetek mulva már egész
Erdélyben tudták, hogy a fiatal Hátszeginé elméjében megháborodott.

Egy reggel, midőn ismét a kápolnából jött vissza Henriette, egy rongyos
nő lépett hirtelen eléje, kinek valami fülkében kellett rejtve lennie,
hogy a cselédek észre nem vették s el nem hajtották.

– Álljon meg egy szóra asszonyom, suttogá a nő, és e suttogásban
Henriette rég hallott ismerős szóra vélt találni, de az arczot nem
ismerheté fel. Félig kendőkbe burkolva, s a mi kilátszott belőle, az
sebhelyekkel és forradásokkal volt elundokítva, mint a kinek valaha
lángok közül kellett kimenekülni. Megijedt tőle. Olyan ijedős volt
különben is.

– Ne rettenjen meg, asszonyom, szól a nő térdre bocsátkozva előtte, s
megfogva Henriette ruháját, hogy el ne futhasson előle. Én vagyok,
Anicza.

Henriette bámulva mereszté rá holdkóros szemeit, keresve az arczon a
tegnapi ideálszépség bűbáját, s azt kezdé hinni, hogy ez csak gonosz
varázs; ha valaki a varázstörő szót kimondaná, ez arcz megint oly szép
lenne, mint tegnap.

– Nem ismerhet rám nagyságos asszonyom, mert arczom összeégett a Lúcsia
barlangban. Bár mindig ilyen lett volna, mint most. Jól vagyok én ezzel
így: megbüntetett érte az Isten, hogy szép arczomért elhagytam lelkemet
veszni. Könyörögni jöttem nagyságodhoz: ne utasítson el magától, én
nagyon meg vagyok alázva; nem vagyok olyan kevély többé, mint hajdan.

Szegény teremtés! Neki oly távolnak tetszett az, mikor még szép volt és
büszke, hogy «hajdan» szóval illeté, míg Henriette előtt oly közelnek
látszott az, hogy «tegnap»-nak képzelte.

– Minket megvert az Isten bűneinkért mindnyájunkat: azt tudja már
nagyságod! De senki sincs annyira megverve, mint én, én, én! a ki magam
okoztam egész családom, barátaim, ismerőseim romlását. Én adtam fel a
törvénynek őket mind, hogy egy emberen boszút állhassak, a ki megcsalt:
és ők elfogták valamennyit, s meghagyták menekülni azt az egyet. Oh ha
ez eszembe jut, a fejemet verem az erdei fákhoz és a kősziklák
szegleteihez, hogy szétszakadjon. Nem bánt az, hogy koldus vagyok, egy
elátkozott teremtés, kit mindenki elhajt küszöbéről, nem éhezem én soha.
Apámnak minden vagyonát elfoglalták; tudja Isten mennyi volt, több volt
húszezer aranynál; az az enyim lett volna, mert hiszen én voltam
egyetlen gyermeke. Azt is elvették: házát, bányáit, ércztörőit mind.
Engemet odahivattak. Azt mondták, hogy megjutalmaznak, a miért a
társaságot följelentém; akartak adni ezer aranyat. Hahaha! Ezer aranyat
nekem fizetni azért, hogy magamat ilyen nyomorulttá tettem; őrült
vagyok, ugy-e bár asszonyom? Nem csodálom; magam is elhiszem. De nem
azért jöttem ide, hogy megijeszszem. Alázatos bolond vagyok én, a ki
messziről letérdepel, ha méltóságos urakat lát, s úgy megy eléjök térden
csuszkálva, s mérföldekig elszalad a hintaik után, hogy instántiáját
bevegyék a kocsiba. Pedig hát ez nagyon bolond gondolat: mert meglehet,
hogy az a nagy úr, a ki épen ott ment végig a hintóban, nem is ebből az
országból való volt, sőt az is meglehet, hogy az az irás, a mit a
dászkál adott, nem is folyamodvány volt, hanem valami ócska kurrens.
Nevetni való ez nagyon, nagyságos asszonyom.

A leány szemeit törölgeté e szónál.

Azután ismét megragadá Henriette kezeit, s mint a ki fél, hogy rövid
lesz az ideje ahhoz, mit még el kell mondania, sietett a szóval.

– Nagyságos asszonyom; nekem azt mondták ott az urak, hogy a hamis
pénzverők pörében egy vegyes biróság fog itélni és annak a biróságnak a
nagyságos báró úr az elnöke. Tőle függ valamennyinek élete és halála.

Henriette félkezével a falnak kényszerült támaszkodni.

– Nagyságos asszonyom, én nem kivánok lehetetlent; nem akarhatom, hogy a
bűnösök megszabaduljanak büntetés nélkül, de a mi igazság, az igazság!
Mindennek az átkozott Fatia Negra volt a vezetője, ő volt a főbűnös, ő
tanácsolt, ő mutatott útat, a többiek csak követték, csak szavára
hallgattak. És most Brinko és társai, az átkozott hamis esküvők,
tanuságot tesznek le a felől, hogy apám, a vén Onucz, volt a pénzverők
vezére, az ő fejére hárítják az egész bűnt; pedig a Fatia Negra volt az;
Isten jól látja, hogy az volt!

Henriette halvány vonásain mindannyiszor ideges rángás villant végig,
valahányszor a pórnő Fatia Negra nevét kiejté.

Anicza azt várta, hogy valami biztató választ halljon tőle; Henriette
pedig szótlan volt, mint mindig. Azt hitte, hogy már egészen meglehet
beszéd nélkül élni.

– Nagyságos asszonyom, az ég irgalmára kérem, ne felejtkezzék el rólam!
Jussak eszébe, mikor álmából felébred, mikor a záport, a zivatart hallja
odakünn zúgni, akkor odakünn ülök álmatlanul a börtön ablaka alatt, s
irigylem azoknak sorsát, a kik azon belől vannak. Néha megjelen az
ablaknál egy ősz, bozontos szakállú arcz, kinyúlik a rács között egy
sovány, száraz csontkéz és – megátkoz: az ott az apám. Én belevittem őt
a vészbe, vétkes szerelmem által a Fatia Negrához, én elárultam őt átkos
szerelemféltésből a Fatia Negra iránt, s ime most az megmenekült s ő
szenved meg helyette. Asszonyom, gondolja meg ön azt, hogy van egy
szerencsétlen teremtés, a ki arra van kárhoztatva, hogy éjjel-nappal,
hogy szakadatlanul erről gondolkodjék; a ki mint a vadállat, a kinek
kölykét elrabolták, megtámad mindenkit és csak annak szabadításán
gondolkozik, és nem törődik azzal, hogy a vadász, a kinek lakhelyét
ostromolja, biztos rejtből lelőheti. Engem vagy meg kell ölni, vagy oda
bezárni hozzájuk. Kérem önt nagyságos asszonyom: szóljon, irjon
férjének, ha a szónak irva kell lennie. Ne hagyjon elvesznem. Az Isten
nem fog azért önre haragudni, ha engemet oltalmába vesz, a kit még az ég
is el akar veszteni!

Henriette most még kevésbbé tudott egy szónak ura lenni, mint eddig. Az
a nehéz gondolat, a mitől a kétségbeesett leány az országútakat futja,
még tízszerte nehezebb volt az ő lelkén, mint amazén. Nem tudott szólni,
de kezét rá tette a leány fejére s másik reszkető kezét esküre emelt két
ujjal az ég felé tartá; úgy reszketett esküttevő keze; úgy reszketett a
leány, kinek fején tartá kezét, a míg ezt nézte.

Azután kiragadta magát Anicza kezeiből, ki kezét, ruhája szegélyét
csókjaival halmozá el, s sietve tért szobájába.

Ajtajából még egyszer visszatekinte s onnan látta, hogy a leány le van
borulva s eltávozó lépteinek nyomát csókolja a porban!

Henriette szobájába érkezve, kezeit fejére kulcsolva járt alá s fel sok
ideig, fenhangon nyögve: én Istenem, én Istenem! és leveté magát a
kerevetre s ott vonaglott, mint egy halálos betegséggel küzdő s ismét
felugrott és sóhajtoza: – én Istenem, én Istenem.

Azután megerősíté szivét és leült iróasztalához irni. – Én Istenem, én
Istenem! – Mivé lett ez a hajdan szép irása, a mi vetélkedett az
aczélmetszéssel? A reszkető kéz alól alig ismerhető betűk jöttek elő,
miknek mindegyike a szív örök remegéseinek hordta magán nyomát, és azt
mégis meg kellett irni, mert az folyamodó levél volt férjéhez: – én
Istenem, én Istenem.

Ez volt a folyamodásba irva:

«Félelmetes uram! Reszketve és alázattal leborulva közeledem önhöz. Egy
szerencsétlen teremtés nevében folyamodom önnek irgalmához. Ön birája
egy szerencsétlen csoportnak. Tegyen velök irgalmat. Az ég kegyelmére
kérem önt, ne itélje el őket! Az Isten szent nevére kérem önt, ne irja
alá nevét egy olyan itéletnek! Az örökkévalóság rettenetességeire
könyörgöm önnek: ne veszítse el azon embereket, a kik legártatlanabbak.
N. N.»

Nevét nem merte aláirni.

Azután várt vele, leskelődött, míg Lénárd szobájából eltávozott egy
pillanatra, akkor odasuhant: nyugágyára tette a folyamodást, ott meg
fogja találni. Senki sem vette azt észre.

Még az nap találkozott vele; maga kereste a találkozást. A nagy
czímerteremben jöttek össze. Lénárd a mint meglátta nejét, elkezdett
valami bolond operából egy buffoáriát dudolni, s kikiabált az ajtón a
peczéreknek, hogy ereszszék ki az udvarra a kopókat.

A halvány nő pedig ingatag, de határozott léptekkel közeledett felé, s
két reszkető kezét imára kulcsolva, némán megállt az ajtó előtt, melyen
Lénárdnak ki kelle menni, s úgy maradt ott: mint egy tünemény, mely jön,
tesz, mutat, de nem beszél.

Lénárd vállat vont, s fütyörészve elment mellette.

Másnap megint ott volt Lénárd asztalán a félelmes folyamodás, azokkal a
reszkető betűkkel; Henriette újra megirta, újra oda lopta azt s
valamerre fordult a főúr házában, mindenütt kellett találkoznia azzal a
remegő, halvány alakkal, mely kezeit összetéve szótlanul néz reá, kérve,
könyörögve – csak ők ketten tudják, hogy mit?

Harmadnap ismét ott találta Lénárd a folyamodást, s ismét találkozott
Henriettel.

Akkor megszólítá.

– Kedves Henriette, olvasta ön a «Párisi titkokat?»

Henriette, mint rendesen, csak félénk szemeit mereszté a kérdezőre és
nem válaszolt.

– Hogy tetszett önnek a Bicètre leirása?

– – – –

– Ugy-e az borzasztó egy hely?

– – – –

– Ön egy idő óta olyan különösen viseli magát, hogy az egész környék
arról beszél, hogy ön megtébolyodott.

– Tőlem is igen sokan kérdezték már.

– – – –

– Én mindenkinek azt feleltem eddig, hogy nem igaz.

– – – –

– De ha én egyszer azt találom mondani, hogy ez «igaz»: akkor ön
bizonyos lehet felőle, hogy az őrültek házába jut. Tehát úgy viselje
magát.

– – – –



KÜZDELEM AZ ARANYÉRT.

Satrakovics Gerzson egy idő óta igen sajátságos időtöltést talált ki
magának.

Felhagyott kopókkal és agarakkal, nem bánta, akármikor indulnak meg a
szalonkák, szegre akasztotta a puskát s sorba járta Arad, Bihar és Temes
megyék közgyűléseit a hol mindenütt fizetéstelen táblabiró volt s
indítványokat tett.

Indítványai abból álltak, hogy a megyék egyesült erővel fogjanak hozzá
az erdélyi Hunyad, Fehér és Zaránd megyék egyetértésével a vidéken
hatalmaskodó haramiabandák kiirtásához.

Egész lajstromai voltak nála az itt is, amott is elkövetett
erőszakoskodásnak; azokat ő mind összefüggésbe birta hozni egy fő
harámvezér nevével, a kit a vidék úgy nevez, hogy «Fatia Negra».

Bebizonyította a világos összeköttetést, a mit e szomorú nevezetességű
ember a börtönök fenekétől kezdve a havasok tetejéig bűverővel
összetart; megmozgat minden követ ellene, még utoljára a nemzeti
büszkeséget is.

Persze, hogy ide át mind kinevették vele. Eddigi ismerősei el nem tudták
gondolni, mi ütközött egyszerre az érdemes férfiuhoz, hogy ilyen
vállalatokra biztatja honfitársait, mintha azoknak semmi egyéb dolguk
sem volna ez idő szerint.

– Te öreg úr, szólítá őt meg egy heves megyegyűlési philippica után
Kengyelesy, miféle mérget vettél te be, hogy olyan dühödten szónokolsz
az ellen a jámbor Fatia Negra ellen? Hiszen ha valakinek volna rá oka
panaszkodni, én tehetném, mert engemet könnyebbített meg az úton ezer
aranynyal, de azt olyan geniálisan tette, hogy rossz néven sem veszem
neki. De hát neked mi bajod van vele? Mit beszélsz te itt is, amott is
annyi zöld csudát össze organisált harámbandákról, rejtélyes vitézekről;
tán országos perzekutor akarsz lenni, vagy mi?

– Igen, az akarok lenni, országos perzekutor. Azt akarom, hogy hat megye
bízza rám a fegyveres karhatalmat, én fogadom, hogy ki fogom tisztítani
a havasokat, hogy semmi buvóhelyen sem marad meg előttem a rabló.

– Eredj. Ne bolondozzál. Biz az megmarad. Hiszen nem tudomány az, hogy
ha elégeted a könyvét, többé senki se tanulhassa meg. Olyan jámbor
kalandos ficzkó mindig megterem ott, a míg csak havas élet lesz a
világon s kedvező alkalom, egyik országból a másikba átszökhetni. Aztán
kiket akarsz te még elfogni? Hiszen a Fatia Negra maga megugrott s ezóta
Amerikában van. Ott már újra etáblirozta is magát.

– Az csak hirlapi kacsa. Ő most is itt van.

– No, és ha itt van, hát kinek árthat? A bandáját az utolsó emberig
elfogták, el is itélték, a legvénebbeket húsz esztendőre, az ifjakat
élethosszig tartó fogságra.

– Igen, a lúcsiabarlangi pénzverőket.

– Elitélték őket; én magától Hátszegitől tudom, ki ebben a tárgyban a
vegyes törvényszék elnöke volt s maga aláirta az itéleteket.

– De ki tudja azt, hogy a lúcsiabarlangi pénzverők voltak-e egyúttal a
Fatia Negra harámbandája, mely neki a nyilvános hatalmaskodásokat
segítette elkövetni?

– Furcsa! Hát kik lettek volna? Tán biz ő kegyelme két külön szerzetnek
lett volna alapítója, melyek közül egyik pénzt vert aranyból, a másik
pedig már a kész pénzt verte ki az eleven emberből?

– Igen, én azt hiszem.

– De ha a valószinűtlenség nem szólna is e véleményed ellen, ott vannak
a hivatalos okiratok, ott vannak húsz ember vallomásai, a kik mind
bizonyítják, hogy Onucz, meg Gergus, meg mit tudom én még miféle jámbor
pénzverők voltak a Fatia Negrának minden vakmerő támadásaiban részesei,
hogy a pénzverő és a harámbanda egy és ugyanazon tiszteletreméltó
testület, ezek pedig már ülnek Gyula-Fehérvár sánczaiban és semmi bajuk
sincsen veled többé.

– S ki bizonyította ezt rájuk?

– Brinkó és – tudja mennykő miféle más vadnevű emberek.

– Úgy? Brinkó et companie. Ismerem

– De ha azok nem bizonyították volna is, élő bizonyság rá a biztosság, a
minek azóta, hogy ezek kézre kerültek, az egész vidék örvend. Nyitott
háznál alhatik azóta minden ember s ha az útközben heversz is
holtrészegen, még sem lopják ki zsebedből a pénzedet.

Gerzson úr tiltakozott az ellen, mintha ő az útfélen szokott volna
részegen heverni.

– Arra pedig, hogy most olyan nagy nyugalom van mindenfelé, csak egyet
mondok. A Fatia Negrától lefoglalt arany még mindig Gyula-Fehérvárott
van. Mint bűntanujelt ott kelle eddig tartani. Azt azonban előbb-utóbb
fel kell küldeni Bécsbe. Fatia Negra nem halt meg, nem is bujdosott a
világba, a harámbandája sem került kézre s nincs vasra verve
Gyula-Fehérvárott, hanem nagy szükségük van a mostani csendre és álmos
biztosságra. Ők most úgy tesznek, mint a ki eltünt; mint mikor a
krokodilus hanyatt fekszik s dögnek tetteti magát. De majd meglátod,
mikor egyszer Gyula-Fehérvárról megindulnak azzal a sok mázsára menő
aranynyal, micsoda tréfákat fogtok megérni akkor.

– Dehát miből tudod te ezt?

– Abból tudom, hogy ez az ember, ez a vasképű, vaskezű ember nem az a
birkaszívű állat, a ki magától egy fél milliót el hagy ragadtatni, a
nélkül, hogy a míg egy íze mozdul, meg ne kisértse azt visszafoglalni.
Mert tudom, hogy még eddig mindig túljárt minden törvényes hatalomnak az
eszén s kicsúszott a legbizonyosabban vetett tőrből is.

– No én nem foghatom meg, hogy mi bajod neked ezzel a jámbor emberrel.

Körülbelül mindenkitől ezt a végmondatot kellett Gerzson úrnak zsebre
rakni ebben a tárgyban; de ő azért még sem tett le annak
továbbfűzéséről.

És valóban a hatóságok úgy megnyugodtak abban, hogy a lúcsiabarlangi
pénzverők személyében ezeknek elitéltetése után az az egész szabadoncz
kalandorcsapat, mely a vidéket sok ideig nyugtalanította, ártalmatlanná
van téve, hogy ezentúl nevetségnek tartották volna arról szót
vesztegetni, hogy az erdélyi szoroson belül valakinek az utazása más
bajjal találkozhassék, mint legfeljebb, ha a tengelye eltörik. Gerzson
urat mindenütt kinevették philippicáival s kezdték már nemcsak háta
mögött, hanem szemébe is mondogatni, hogy nagyon sokat olvashatta
Cervantest, tudniillik azokat a köteteit, a mikben Don Quixotteról ir.

A Gyula-Fehérvárott letartóztatott hamis pénzzé vert aranyat a per
végezte után fel kelle küldeni Magyarországra, hogy itt a pénzverdékben
újra sajtoltassanak. Két teljes posta-szekeret vett igénybe a nagybecsű
küldemény, mely körülbelül másfél millió értéket képviselhetett nyersen
is.

E becses küldemény mellé fegyveres kiséretül huszonnégy dzsidás lőn
rendelve, egy, ott a környéken állomásozó ezredből. Untig elég
békességes időkben akárminő kincs biztosítására. A lovaskatona különben
is nagy ijedelme minden csőcseléknek; volt rá eset, hogy a kholerai
zavarokban két huszár százakra menő zendülő tömeget szétvert; huszonnégy
dzsidás ellen alig lehetne számmal kifejezni, hogy hány főre menő
paraszt és zsivány volna elég. – Így hitték azt tudniillik a méltóságos
urak.

A katonasággal volt egy főhadnagy, a postaszekerekkel egy számvevő és
egy ellenőr; mindegyik postakocsis pisztolyokkal ellátva s parancsul
adva, hogy esti hat óra után úton ne legyenek.

Ennyi elővigyázat több, mint elég.

A kiséret akadálytalanul haladt egész Piskiig előre, a katonák
hátravetették a dzsidát s pipára kezdtek gyujtani, a kocsiban ülő
hivatalnokok, kalauzok el-elszunyadtak a nagy melegben, a vezető tiszt
opera-áriákat dudolt s lovával beszélgetett, ha megunta az éneket; a
csendes egyformaságot csak a postakocsis trombitája szakítá néha félbe,
mely megszólalt, mikor tiz-tizenkét szekérből álló fuvaros csapatok
jöttek szemközt, mindegyiken aludt az oláh hanyattfekve s úgy riadozott
fel egyenkint a postakürt hangra s kapkodott nagy ijedten a gyeplűkbe,
hogy jó idején félre térjen az imperatu kocsija elől.

A mint a postamenet a később történelmi nevezetességű piskii hid elé
ért, a hid tulsó oldaláról huszonnégy lovas jött rájuk szembe s
huszonötödik volt a Fatia Negra.

Mind a huszonnégynek fekete fátyol volt az arczára kötve, ruháik
bélésükkel kifelé fordítva és mind ellátva karddal, csákánynyal és
lőfegyverrel. Maga a Fatia Negra egy erős fekete ménen lovagolt s széles
meztelen kardot hordott kezében.

A dzsidás tiszt lova megrettent a fekete arczok láttára s elkezdett
hánykolódni; ura csak alig birt vele, hogy a hidkorláton keresztül a
folyamba ne ugorjék.

A Fatia Negra és csapatja a hid közepett megállt és nem jött közelebb.

A főhadnagy bátor katona, kit lélekjelenléte nem hagyott el, rövidre
fogva hánykódó lova kantárszárát, rákiálta a fekete álarczosra:

– Ki vagy? Mit akarsz? miért állod el a hidat?

Egy mély, dörgő férfi-hang felelt neki onnan túlról:

– Én vagyok a Fatia Negra. A kincs, mit veletek hoztok, az enyim; tőlem
vettétek el. Azt most vissza akarom venni. Embert hoztam ember ellen;
annyian vagyunk, mint ti. Fényes nappal jövök rátok; adjátok ide
aranyamat, vagy egyétek meg ezt a vasat.

Mutatta nekik a kardot.

A főhadnagy, ki ezredének egyik legjobb vívója s legmerészebb daliája
volt, nem gondolkozott sokat a kihivásra, hanem sarkantyuba kapta
paripáját s neki vágtatott a kalandornak, ki a hid közepén várt reá.

Félelmes ellenre talált benne. A Fatia Negra minden csapást felfogott és
rögtön visszaadott; a fiatal tisztet zavarba hozta ellenfelének túlnyomó
ügyessége s csak a katonai becsületérzés készteté, hogy támadását
folytassa ellene, midőn veszteségét bizonyosnak hiszi. Gyakorlott vívók
mindjárt tudják azt, ha ellenfeleiket letörhetik-e, vagy sem.

Azonban elég csodálatos volt, hogy a Fatia Negra ereje és ügyessége
előnyét nem akarta felhasználni; kimélni látszott ellenfelét, sőt
lépésről-lépésre hátrált előtte.

Néhány percz mulva általános lett a dulakodás a hid hosszában: a
dzsidások vezérük segítségére siettek, a fekete álarczosok csákányaikkal
vertek közbe s már innen is, túl is egy-egy dzsida-szúrás, csákány-ütés
emberére talált s a kalandorok már egészen a hid végéig nyomattak az
uhlánok által, a midőn a hid előtt horgonyozó malomból harsány hangon
felkiált hozzájuk az ablakon kinéző molnár:

– Katonák! Vigyázzatok! A hid gerendái be vannak fürészelve:

Igazán úgy volt-e? Az volt-e a kalandor terve, hogy a lovasokat mind a
hidra csalja s akkor a dulakodásban a hidat leszakíttassa alattuk? vagy
a molnár is szövetségesük volt s csak azért kiáltotta azt, mert látta,
hogy a katonák erőt vesznek a martalóczokon? Annyi bizonyos, hogy a
kiáltás varázserővel hatott a küzdőkre, mert arra valamennyi rémülten
visszafordult s iparkodott a hid tulsó oldalát elérni.

És itt vették még csak észre, hogy a furfangos kalandor milyen kettős
kelepczét készített számukra?

Akár cselvetés volt, akár mentő árulás, az eredménye az lett, hogy a
lovasság egy percz alatt visszafutott a hidról s csak akkor vevék észre
a kelepcze veszedelmesebb oldalát, melybe őket a kalandor csalta. A
hátul hagyott postaszekereket az alatt, míg ők a lovas rablókkal
küzdöttek, egy nagy csoport lőfegyveres rabló fogta körül, kik a
postalegényeket már lefegyverezték s azon törekedtek, hogy a két
postaszekeret beledöntsék az út melletti árokba.

A dzsidások visszatérve a szekerekhez, azokat egy pillanat alatt
kiszabadították a csőcselék körmei közül, mely megjelenésükre szétfutott
az út melletti bokrok közé s onnan kezdett el rájuk tüzelni.

A hidtól nem messze volt egy csárda, a lovasok a postaszekerekkel együtt
ide menekültek be. Valóban menekülésről volt szó. A gyalog fegyveresek
száma mehetett egy pár százra, azok elálltak minden utat, s azonfelül
észre lehete venni, hogy néhányat az útfélen levő nagy jegenyefákból már
előre befürészeltek, s azokat az ő hátuk mögött az úton keresztül
döntögették, úgy, hogy még visszavonulásról sem lehetett szó a
szekerekkel együtt, és Fatia Negra lovasaival való küzdés mellett.

Attól ugyan nem tarthattak, hogy e szedett-vedett rablócsapat, melynek
kilencz tizede nem professionatus mestere a művészetnek, szembe
megostromolja a csárdát, s azon esetben igen erélyesen tudták volna
magukat védelmezni, mert karabinokkal jól el voltak látva; hanem azt az
egyet igen jól tudhatták előre, hogy mihelyt az éjszaka által ott
hagyják magukat lepetni, akkor aztán el vannak veszve. A rablók
lőtávolba jöendnek az épületekhez, s akkor néhány puskavesszőt szurkos
csepübe takargatva a házfödélre lőhetnek, s az a milyen nád, egyszerre
lobbot vet, akkor aztán legyen valaki vitéz ember, ha a feje fölött ég a
tető.

A mi az emberéletet illeti, arról itt nem volt aggodalom. Meghalni
katonadolog; hanem a roppant pénztömeg megmentése, ez volt a föladat.
Huszonnégy lovas egy tömegben kétségtelenül képes leend magát a rabló
csoporton, daczára a torlaszoknak, keresztül vágni; de a nehéz
szekereket csakugyan nem viheti magával, mert akár előre törjön, akár
hátra felé, amott a hidat, itt a levágott fákat leli útjában.

Itt gyors határozásra volt szükség.

Szerencsére a tiszt olvasta Napoleon moszkvai hadjáratát, emlékezett
belőle arra az esetre, mikor a testőrség megmenté a kozáktól a
hadipénztárt, melynek szekereit, lovak hiányában, az útfélen kellett
hagyni. Most hasznát vette.

A postaszekerekből kivették az aranyat, s azt szétosztották a katonaság
közt. Tölténytartók, csákók, általvetők megteltek a kincscsel; a
szekerekben semmi sem maradt, hanem azért újra erősen lelakatolták
azokat, hogy idő teljék majd a felnyitásukban.

És akkor kocsisokat, hivatalnokokat a hámos lovakra felültetve, a
katonaság közrefogá őket, s hirtelen kinyitva a kapukat, kirohant az
egész csapat az udvarról.

Sűrű fegyverropogás fogadta őket mindenfelől; néhányan sebet is kaptak:
de egy sem halálost, vagy nagyon messziről lőttek azok, vagy rosszul
tudtak czélozni. Különben a hányat lelőnek közülök, az annyi százezer
forint.

A Fatia Negra és lovasai ott álltak közel felvont fegyverrel kezeikben.
Ők nem lőttek a lovasokra, bizonyosan a szekeret várták, hogy azoknak
előfogatait lődözzék el.

– Hagyjátok futni a dzsidást, ha akar! kiálta a Fatia Negra; a
szekerekre ügyeljen mindenki.

A lovasság nem sokára kiért a tüzelő tömeg közül, átugratott a
torlaszokon; egy csoport puskást, mely útját akarta állni, könnyedén
szétugratott, s azontúl bántatlanul haladt vissza Szeben felé.

Azonban jól kellett sietniök. Előre tudható volt, hogy a mint a hátuk
mögött rivalgó diadalordítás a megcsalatás boszúordításába tör át, a
Fatia Negra csapatja utánuk fog rohanni, s ezúttal minden egyes közvitéz
feje drága, tele levén csákója aranynyal.

Alig mult el egy óranegyed, midőn már a hátuk mögött keletkező
porfellegről láthatták, hogy a vakmerő kalandor átlátva rászedetését,
nyilt üldözésükhöz fogott.

Hallatlan merészség! Fényes nappal, nyilt országúton, egy tökéletesen
fegyelmezett, organisált állam határain belül, egy csoport kalandorral
ugyanannyi rendes katonát megtámadni! Nagyon elvette az arany annak az
eszét, a ki azt merte tenni.

De megtevé!

A katonák egyre közeledni látták a porfelleget hátuk mögött, az
elválasztó tér a két csapat között mindegyre rövidült; amazoknak
«válogatott» jó lovaik voltak.

A főhadnagy azt parancsolá katonáinak, hogy meg kell állani s szemközt
fordulni a vakmerő rablókra.

A posta-számvevő ellenszegült a parancsnak: azt állítva, hogy első
feladat a rájuk bizott pénzt megmenteni.

– Első nekem a katonai becsület, felelt a tiszt s azzal dzsidásait két
sorban felállítá, úgy, hogy az útat széltében elfogták; ő maga közepén
legelől állt, a postaszemélyzet hátuk mögött foglalt helyet.

Nem sokára a porfelleg közől kivehetők voltak az egyes alakok.

A lovas rablók rendetlen csoportban vágtattak előre, egymástól tiz-húsz
ölnyire elmaradozva.

Legelől több száz lépésnyire társai előtt vágtatott a Fatia Negra.
Pompás telivér angol lova, mintha versenyt futna a viharral, mely a port
nyomában hordja, nyargalt vele s osztani látszott gazdája vak
eszeveszett dühét, ki feje fölött villogtatta kardját, vadállati
kiáltásokat rikoltott messziről ellenfeleire. Dühös mozdulataihoz, ádáz
ordításához olyan pokoli látvány volt mozdulatlan fekete álarczának
egyformasága, körül repkedve zilált fekete hajától.

Nem tekintett hátra, ha jönnek-e társai utána? Nem tanakodott magában,
hogy egyedül mit fog tenni huszonöt fegyveres férfi ellenében? Csak a
feldühödt vértől lüktető erek adtak tanácsot szívének. Képes volt
ellenfeleit egyedül megtámadni, soraik közé vetni magát, s izekre
apríttatni, vagy visszavenni tőlük elvesztett kincsét.

– Ezt most elfogjuk; szólt a főhadnagy altiszteinek intve. Mire társai
ideérnének, leverjük lováról s elfogjuk élve.

«Hajrá!» ordított már akkor egy ugrásnyira tőlük a magányos lovag;
«hajrá!!» s a másik perczben ott termett közöttük, s a harmadik perczben
körül volt fogva minden oldalról.

S ekkor kezdődött egy viadal, mely ha a keresztes háború harczi
krónikáiban volna följegyezve, ha egy szent eszméért vívó lovag
hősmerénye volna, költőjére várna, ki őt megénekelje.

A Fatia Negra egyedül, minden oldalról körülfogva, vívott egyszerre
ellenfelei csoportja közepében. A fényes kard kezében, mint a villám,
soha sem védő, szüntelen csak a támadó volt; kézből kivert kardok, ketté
vágott kopják repkedtek körüle a levegőben, s a merre lova fejét
fordítá, tisztult előtte a tér, egy-egy ellenfele ijedten hátrált meg
előle, midőn a feltartani vélt kard viadori remekvágással ütött sebet
testén. Az összebonyolult dulongásban egyik lovas hátráltatta a másik
küzdelmét; az ádáz viador egymásnak szorítá őket, s míg kardjával
csapásokat oszta, balkezével pisztolyait lövöldözé ki. Ellenfelei pedig
lőfegyvert nem használhattak ellene, mert könnyen egymást lőhették volna
meg a zilált tusakodásban.

Csak a főhadnagy nem tágított tőle. Mint valódi katona, ki a sebet
becsületnek tarja, nem törődött azzal, hogy ellenfele mind erőre, mind
ügyességre túlnyomó fölötte, szüntelen mellé iparkodott jutni lovával;
egy párszor meg is vágta ellenfelét: fel sem vette az; egyszer egy ügyes
döfést adott neki oldalába; a kard meghajlott, de hegye nem ment be az
élőtestbe. Hahaha! kaczagott a Fatia Negra: – aczél sodronying volt
zekéje alatt! s abban a pillanatban úgy vágott vissza ellenfeléhez, hogy
ha az el nem kapja fejét, halva van; így a kard csak csákóját szelte
keresztül s a ketté vágott csákóból szét ömlött az útra az ezernyi ezer
arany!

Valami pokoli ordítás hangzott erre, melyet megnevezni nem képes a
köznapi szó. Mint az elkárhozott kaczagása, mint a halálrakínzott
átok-sikoltása, mint a vérszomj hörgése az áhított vér láttára, mint egy
diadalmaskodó dæmon gúnyhahotája, ki egy angyalt ejte el gáncscsal, úgy
hangzott a Fatia Negra üvöltése a kiömlő arany láttán.

Tréfa volt és művészet, a mit eddig tett; csak ezután kezdte még rá a
harczot.

– Le a fejekkel; le a süveggel! ordíta recsegő hangon s oroszláni dühvel
veté magát ellenfeleire, kiknek mindegyike feje fölött hordá azt a
veszedelmes mágnest, mely kardjának villámait magára vonta.

És ő maga sebesíthetlen volt; kard, kopja nem járta át vasingét.

Az alatt sebes vágtatva közeledtek társai. Egy csákó újra lerepült a
fejről, a széthulló aranyat a lovak patkói gázolták a sárba.

– Lőjjétek le a lovát! hangzott ekkor hátulról a postatiszt szava; s
abban a perczben három pisztolylövés érte a telivért, a harmadikra, mely
szügyben találta, felágaskodott lovagjával a mén. A Fatia Negra
észrevevé, hogy veszedelme megnőtt, s mielőtt a ló lerogyott volna vele,
nehogy lábával alája szoruljon, kiugrott kengyeléből a földre.

Most gyalog támadta meg ellenfelét. Vak volt már, nem látott maga előtt
egyebet, csak vért és aranyat. Mindkettőnek részege volt.

Azután egyszer azon vette észre magát, hogy egyedül vagdalkozik a
levegőben; sem kardot, sem kopját, sem embertestet nem érnek csapásai. A
tiszt megsebesülte után a postafőnök vevé át a vezényletet, s az
czélszerűbbnek találta nem várni be az egész rablócsoportot. Neki a
pénzt megmenteni volt feladata. Parancsot adott, hogy forduljanak meg és
siessenek Szászvárost elérni; a mi pénz már szétömlött, az kárba van
veszve. Ezzel a sátánnal kár volt kikötni. Hisz azt tudja minden ember,
hogy a Fatia Negrát elfogni nem lehet halandónak.

– Utánuk! egy lovat adjatok! ordítá a Fatia Negra megérkező
czimboráinak, mire azok mind leugráltak lovaikról, nem is annyira azért,
hogy neki lovat adjanak, mint hogy az úton szanaszét heverő aranyakat
fölszedni siessenek.

– Ráértek erre! kiálta nekik a kalandor, a többit ott viszik előttünk!
Siessetek utánam.

Azzal nem várva, hogy társai mit határoznak, egynek a lovára felkapott s
neki eresztett kantárszárral rohant a távozó fegyveres csapat után.
Senki sem követte. A rablók igen okosak voltak azt belátni, hogy ha ők
itt hagyják azt a néhány ezer darab aranyat, a mi már meg van nyerve, s
kergetni indulnak a százszor annyit a mit még el kellenne érni s a miért
még majd bevert fejeket is lehet kapni, az alatt a hátuk mögött kullogó
gyalog confraterek azt itt szépen felszedik a maguk táskájába; hát biz
ők csak ott telepedtek meg, gondolva, hogy a Fatia Negra majd csak
visszatér, ha észreveszi, hogy egyedül van.

Az pedig nem gondolt velük, hanem vágtatott a katonák után, sarkantyuit
a paripa oldalába vágva. Hasztalan; nem a telivér futó volt alatta, nem
érhette elveszett kincsét többé utól, hogy megküzdhetett, vagy
eleshetett volna érte.

Amazok nem álltak meg többé, hogy vele töltsék az időt. Néha-néha
hátratekintve, látták, mint vágtat utánok egy magányos lovag, kardját
fogai közé szorítva s borzadva emlékezett némelyik babonás mesékre
alvilági szörnyekről.

Igy rohant a magányos lovag ellenei után egész Szászváros aljáig, s csak
akkor maradt el tőlük, midőn azok a vámon áthaladva, a vámsorompót
leereszték előtte; a vámosok még azután is látták őt sokáig átkozódva s
ökleivel fenyegetődzve a város alatt nyargalózni; néha oly közel jött
hozzájok, hogy pisztolyait rájuk süté, a golyók a vámház ajtait és
ablakait fúrták keresztül s oly nagy volt a varázs a rettenetes hírű
kalandor személye körül, hogy senki sem indult ki, elfogását
megkisérteni; a polgárőrség az utczák bejáratait őrzé csoportosan s
egész éjjel biztosan várta mindenki, hogy Fatia Negra bandája a várost
ostromolni fogja.

Ha csak rajta múlik, ő bizonyosan megcselekszi,

Azonban ez nem történt meg. A lovasokat, míg visszatért is, ott találta
a Fatia Negra a küzdés helyén, a mint a sötétben a sárba gázolt
aranyakat keresték s még azután kisérletet tett csapatai összeszedésére;
az országúton néhány száz martalócz rajzott alá s fel, hanem akkor hírül
hozták neki fizetett kémei, hogy Szebenből négy század gyalogság
érkezett meg ágyúkkal Szászvárosba, – s az ágyú névre úgy szétrepült az
egész harámbanda, mintha szél fujta volna el; reggelre azt sem lehetett
tudni, hová lettek?



AZ ÜLDÖZÖTT VAD.

Ezt a merényt többé elnézni nem lehetett.

Hallatlan eset az, hogy egy rablólovag a XIX. században egy tökéletesen
organisált ország határán eszébe hagyja magának jutni azt a
vakmerőséget, hogy fényes nappal, rendes katonaság által kisért
postaszekereket megtámadjon; a király fegyvereseivel rendes csatát
vívjon s azokat kényszerítse veszteséggel visszavonulni.

Ez már nem maradhat megtorlatlan.

Mint a villám járta be a hír az érdekelt hat vármegye minden helységét,
s mintha össze lett volna beszélve minden ember, azon kezdte minden
falusi biró, hogy rögtön elállatta az utakat vasvillás népekkel, hogy
ezentul a Fatia Negra és kalandortársai, akárhonnan jöttek ide, többé –
ha csak repülni nem tudnak – ki ne menekülhessenek innen.

E gyors készen-levésben nagy érdeme volt Satrakovics örökös
nyugtalanításának; az emberek bármenyire kinevették is, valami keveset
mindig elhittek azokból a csodákból, a mikkel őket a dühös öreg úr
ijesztgetni ki nem fáradt, s minden ember, ki az országúti kaland hírét
meghallá, azzal a szóval ugrott fel helyéből: «megmondta azt előre
Satrakovics!» s azzal mindenki iparkodott puskája, kardja után látni.

Ennek a merész vállalatnak már egyszer véget kell vetni. Nem vártak
többé megyegyűléseket; az alispánok kihirdették a statáriumot,
felültették a banderiumokat s összegyűjtve a megyék pandúrjait és
fegyveres mezei hadnagyait, elhatározták, hogy közös egyetértéssel
gyorsan és rögtön gyökerén ragadják az elhatalmazott bajt s a mennyire
lehet, katonai erő segélyül hivása nélkül irtsák azt ki országukból.

A katonai beavatkozásra mindig féltékenyek voltak.

Hogy Gerzson úrnak igazságot szolgáltassanak pusztában elhangzott
szavaiért, őt nevezte ki mind a hat vármegye a furfangos hajtóvadászat
vezetőjének, melynek területe több száz négyszög mérföldet foglalt
magában.

Gerzson úr bebizonyítá ez alkalommal, hogy ha nem nagy hadvezér is, de
bizonynyal nagy hajtóvadász.

Az ő terve az volt: a megyékből kivezető hegyi utakat, szakadásokat egy
helyben maradó fegyveres földészekkel elállatva, a főbb utakon azalatt a
rendszeres lánczolatot képező nemesi fölkelőkkel előre nyomulni, kiknek
egyes csapatai közt az összekötő vonalt az erdőkben portyázó pandurok és
hadnagyok képezendik. A hajtóvadászat hálója így napról-napra összébb
húzódik egy pont körül, mely később fog meghatározódni.

Az előrehaladó banderiumokkal együtt jár a rögtönitélő biróság, s minden
falut, minden tanyát felkutat, s a hol gyanut fog, ott itél és végrehajt
irgalom nélkül.

Ez alatt egy mozgócsapat, saját vezetője belátására bizva,
keresztül-kasul szeldeli a körülhálózott tért; véletlenül, előre nem
sejtve jelen meg majd itt, majd amott, egyfelől azért, hogy ha a
kalandoroknak rendszeres védelmi tervük volna, azt összekuszálja,
másfelől pedig, hogy a kezére hajtott véletlent ügyesen elfogja s a
gubancz vezető fonalát kezére kerítse.

Látni való, hogy ide gyorseszű, éber lelkű, bátor és ügyes férfiura van
szükség.

Midőn ez utóbbi vállalattal Gerzson úr Vámhidy Szilárdot bízta meg,
ebben a legnagyobb mértékét fejezé ki irántai becsülésének.

Ezért meg is rótták, hogy minek bíz ilyen fontos feladatot oly fiatal
emberre; hanem az öreg táblabiró azt felelte rá, hogy arra senkinek
semmi gondja, ő ismeri a maga emberét.

A hajsza megindítása előtt közlé az ifjuval rövid utasításait.

– Öcsém, senkinek se higyj, csak a saját szemeidnek, ne beszélj arról, a
mit egy óra mulva akarsz tenni, senkinek. Fegyveredet soha el ne hagyd.
Megnézd, hogy mit eszel és mit iszol. Senkihez ne legyen bizodalmad.
Éjjel szobádban senkit se hálass és többször körülnézz, mit csinálnak
embereid. És végre senkit ne kimélj, a kinél gyanut fogsz, akár úr, akár
paraszt. Huszonnégy jól kipróbált pandurt adok melléd, magam válogattam
ki őket; hanem azért még sem lehetetlen, hogy ezek közt is akad áruló; a
Fatia Negrának mindenütt vannak czimborái, és a melyik gyanusan viseli
magát, azt küldd vissza hozzám parasztkiséret mellett, vason. A Fatia
Negrának csak az a huszonnégy társa, a ki lovon szokta kisérni, képes
arra, hogy nyiltan megtámadjon, a többi csak csőcselék pásztornép, az a
veszedelem hirére elbujik. Még egyszer mondom, hogy senkinek ne higyj.

Szilárd a parancs vétele után rögtön megindult huszonnégy pandurja
kiséretében lóháton.

Legelső útját a bihari havasoknak vevé, ugyanazon meredeket kerülve meg,
melyet később egy fiatal magyar költő szerencsétlen halálával annyira
nevezetessé tett.

Ez útnak azonkívül, hogy nagyon rossz, az az előnye van, hogy az utas
egy álló napig nemcsak emberrel, de még madárral sem találkozik, s e
szerint, ha az a különös szándéka van, hogy észrevétlenül jusson be
Erdélybe, azt ezen az úton legkönnyebben elérheti.

Már Rézbánya tövében elkezdődik a bihari meredek, s a korán reggel
megindult csapatnak délig tartott a hegy gerinczére felkaptatni.

Ott a keskeny hegyháton egy hosszú ösvény van verve, mely több óra
hosszat egymásra düledezett szikladarabokon keresztül vezet; szomorú,
otthontalan táj, semmi élő növény az útban, még moha sincs a meztelen
köveken; semmi hang, csak az örök szél zúgása; a szédítő meredekben
alant egymásra boruló sűrű erdők, mik felett a havasi keselyük
kóvályognak körbenjáró röpttel, s a milyen messze a havasi hátról
ellátni, olyan messze semmi egyéb, mint kopár hegyhátak, erdős völgyek,
emberi lakás nyoma nélkül.

Tökéletesen arra való hely, hogy egy bujdokló harámbanda itt vívjon
élet-halál tusát üldözői ellen; a hol azt, a kinek utolsó embere is
elesik, soha sem fogja itt megtalálni senki, mert hisz ezen az úton tíz
évben egyszer vetődik valami átmenő s akkorra már farkas és keselyű rég
széthordta a csontokat.

Azonban a harámbanda nem jött üldözői elé e találkozóra, a mi arra
mutat, hogy Szilárd terve ügyesen volt kezdve, senki sem sejtheté; mert
ha tudhatta volna jöttét a Fatia Negra, lehetetlen, hogy ezen a kisértet
lakta helyen rá ne várt volna, a hol tíz elszánt férfi egy hadsereget
verhet vissza.

A havas tetején van egy friss csergedező patak, mely körül, mint oáz a
sivatagban, üde pázsit terül; s e pázsit között, a kopár magasban, a hol
már semmi növényélet nincs, nefelejtsek virítanak.

Itt Szilárd megpihenteté a lovakat, a legénységet falatozni rendelé, s
mikor újra lóra ültek, egy nefelejtset szakított le a csermelypartról s
azt gomblyukába tűzé. Régi szokása volt valahányszor nefelejtset talált,
abból szakítani; hajdan mindig átadta azt kedvesének, sóhajtva
bizalmasan: «engem, galambom, el ne felejts!» Most már nincs, a kinek
adja, de megmaradt még az előszeretet az emlékezet gyöngéd virága iránt
és a szomorú sóhaj «engem, galambom, el ne felejts!»

Lefelé az út egy égett erdőn visz keresztül. A fák nincsenek korommá
égve, hanem az alsó bozót gyuladván meg, e miatt a szálfák kérge mind
felrepedezett és az egész rengeteg ki van száradva, alját fű helyett
korom fedi s a lombtalan fák a szél zúgása alatt recsegve hullatják alá
száraz galyaikat: ez az egyetlen hang, mely a kétszeresen «holt»
természet síri csendjét félbeszakítja.

Ismét hosszú órákig haladt Szilárd lovagcsoportja, emberrel nem
találkozva sehol. Késő délután fedezték fel a legelső pakulár-kunyhót.
Annak a pásztora is kinn volt az erdőkön juhnyájával; nem volt odahaza
egyéb, mint egy sánta kutya, mely megugatta őket.

Estefelé találkoztak egy lovas földészszel, ki málét vitt őrletni a
malomba; azt elvitték magukkal kalauznak.

Azután egész éjjel mentek előre. Végig haladtak Skerisorán, Nyiágrán,
egész a vidrai hegyzuhatagig; ide virradatkor érkeztek meg.

E havasi falvak egyes épületei oly távolban vannak egymástól elszórva,
hogy egyik szomszéd a másik házát nem láthatja; néhol félórányi a tér
közöttük. E körülmény és az éjjeli idő kedvezett Szilárd tervének. A
házakat egyenkint lehetett körülfogni s kimotozni, a második ház lakói
nem tudhatták, mi történik az elsőben?

Hasztalan fáradság volt: semmi gyanusat sem lehetett felfödözni.

Reggelre kifáradtan érkezett meg a csapat a csurgó alatti házhoz; itt
pihenőt kellett tartani…

Szilárd nehány kérdést intézve magához a kalauzhoz, azt is útnak
ereszté, megparancsolva neki, hogy visszamenjen Skerisorára.

Mikor a kalauz lovára kapott, a pandur-őrmester azt mondá Szilárdnak:

– Szolgabiró úr! én azt hiszem, hogy ez a ficzkó nem fog visszamenni
Skerisorára, hanem a mint szemünk elől eltün, visszafordul és
fellármázza előttünk az egész utunkba eső vidéket.

– Magam is azt hiszem.

– De akkor szelet fog minden gyanus ember s ideje korán megugrik
előlünk.

– Épen azt akarom. Így az a baj, hogy nagyon is fektében marad.

Azzal megparancsolá pandurjainak, hogy fele menjen aludni, a másik fél
legyen ébren, három óra mulva váltsák fel egymást.

Délre kipihenték magukat a pandurok, az őrvezető sürgetni kezdé
Szilárdot, hogy induljanak már, mert elkésnek.

– Még jókor van! felelé Szilárd, s a fél délutánt eltöltötte ott hiába;
csak akkor ült lóra, panaszkodva minden ember előtt, hogy mennyire
összetörte a tegnapi lovaglás. Még azután minden jövőmenőtől:
házigazdától, cselédtől összevissza kérdezé, hogy melyik helység merre
fekszik? hogyan kell menni? merre az országút?

– Jajh! dörmögének a vén pandurok; ha ez így kibeszéli előre az egész
úti tervet, akkor aztán üthetjük bottal a rablók nyomát.

Még azután, hogy kiindultak is, minden jövő-menővel szóba állt, hogy jól
visz-e az út erre meg amarra; az unalomig sok időt eltöltött ezen a
módon.

(Aztán ez akarja elfogni a Fatia Negrát? dörmögének egymás közt a vén
pandurok.)

Hanem a mint egyszer a kerített földeken túl voltak hirtelen megfordítá
lovát Szilárd s átkapatva a hegyi csermely tulsó partjára, út nélkül
belevágtatott az erdőbe, parancsot adva, hogy a legnagyobb sietséggel
tartsanak utána; – hogy mit akar? azt ugyan ki nem találhatta senki.

Ha csak el akar itt az erdőben tévedni, azt nagyhamar megérheti.

Egyszer azonban azt parancsolja kisérőinek, hogy szálljanak le s
vezessék lovaikat kantárszáron fel a hegytetőnek. A vén pandurőrmester
elérté a szándékot, de nem helyeselte.

– Ezen a hegyen nem lehet lóval átmenni.

– Nem kell ellentmondani. Én értem, a mibe fogtam. Utánam.

Még haladtak félórányi küzdelmes úton nagy titkos káromkodással
vezetőjük nyomában, midőn egy bámulatos látvány lepte meg őket. Egy
roppant üreg tátongott előttük, melyen, mint egy alaguton keresztül, a
tulsó völgybe lehetett lelátni. Ez a «római kapu»; sokan azt hiszik,
hogy a rómaiak furatták itt keresztül a hegyet; azonban e mesés mű
sokkal nagyobbszerű mérvekben alakult, mint hogy a természeten kívül más
szerzője lehetne; meglehet, hogy a rómaiak is használták itteni
hadjárataikban.

A pandurok most érték már ifju vezetőjök tervét; s ezentúl vakon
követték volna tűzön, vízen keresztül.

A római kapun át egy félóra alatt a tulsó völgybe juthatni, s a milyen
bizonyos, hogy jöttük hirére a Körös völgyéből iparkodni fog minden
gyanufogható lélek menekülni, épen olyan előre látható volt, hogy azokat
a geinai szorosban meg fogják lephetni.

Reggel, mint az égből esett villám, volt Vámhidy ott, a hol senki sem
várta.

Estig nyolcz embert szedett össze, a kiket nehéz gyanuban talált.

Még alkonyat után egy lovas hadnagytól levelet küldött Gerzsonnak,
melyben azt irta: «Bizonyos vagyok felőle, hogy az egész cselszövény
fonalát kezemben tartom. Nyomon vagyunk.»

Éjszakára egy magányos malomban telepedett meg, melyet ezuttal úgy
választa ki, hogy szükség esetén védnie is lehessen. Nagy okai votak
attól tartani, hogy az éjjel megtámadják.

A malom egy rohanó hegyi patak fölé volt építve, úgy, hogy a patak az
épület alatt rohant keresztül a kerekekre; elől hármas zsilip korlátozá
a medenczében gyűjtött vizet, mely itt jó mély volt, s mely fölött három
czölöpön álló egy szál vastag deszka képezé a hidat, mely az erdőből
levezető gyalogutat összeköté.

Este felé jelenték Vámhidynak, hogy egy vak koldus akar vele beszélni,
még pedig titokban, hogy senki más ne hallja. Igen sürgetős tudatni
valói vannak.

Vajjon mit tudhat egy vak ember?

Szilárd bevezetteté magához a koldust, ki izmos, athletai férfiunak
látszott, széles vállakkal és öles termettel; kár volt érte, hogy vak.

– Domnule! egyedül vagyunk-e? kérdé a vak, midőn a szobában volt Vámhidy
előtt.

– Ketten vagyunk. Mi kell, jó ember?

– Köszönöm, hogy jó embernek nevezett domnule; mert az vagyok és az is
leszek. Én vagyok a híres Juon Táre, a híres ember, a kinek a szemei
kiégtek a Lúcsia barlangban, mikor a Fatia Negrát el akartam fogni; a
szörnyeteg felgyujtotta az egész barlangot.

Szilárd azt hitte, hogy jól megérté a koldus idejövetelének czélját, ha
egy tallért nyom a markába. Szegény, megérdemelte, a miért szeme világát
áldozá olyan vállalatnak, a mihez ő is épen hozzákészüle. Némileg
bajtárs.

Hanem a koldus nem fogadta el az ajándékot.

– Köszönöm domnule, multzám; nem ez a pénz kell én nekem: a Fatia Negra
feje kell én nekem. Ez után a fej után járok én, azután nem lesz semmi
bajom. Akarod ezt a fejet megkapni, domnule? – Én megmondom, hogy hol
van?

– Nos?

– Van-e bátorságod meg nem ijedni tőle domnule?

– Én nem ijedek meg semmitől.

– No, mert sok embert megdöbbent ám azt a fekete arczot látni, a min
nincs semmi változás, a mi olyan, mint az aczél; a kiről azt hiszik,
hogy sem kard, sem golyó nem fogja; de az én körmeim megtépték az ő
testét, és én láttam az ő vérét folyni?

– Mondjad, hol van?

– Itt, közel.

– Merre?

– Ah, domnule! sóhajta Juon Táre. Tudom is én, hogy mit kell arra
felelni: «merre?» hiszen én nem látok sem eget, sem földet.

– Tehát akkor hogyan tudod, hogy közel van?

– Ah domnule, a hangjáról megismerném én őt s ha szólani nem hallanám, a
lépései hangjáról megismerném, mikor közeledni hallom; nem tud senki úgy
járni, mint ő: egyszer olyan csendes, mint a kisértet, hogy azt csak egy
vak fülei veszik észre; majd meg úgy dobog, mintha az egész föld üres
volna alatta, s az hangzanék minden lépésére. Oh én sokszor hallottam e
lépteket messziről közeledni.

– De hát mégis, tudsz-e felőle valami bizonyosat?

– Elmondok domnule, mindent, elejétől fogva. Látod, hogy vak vagyok,
koldus vagyok, az a mesterségem. A mig a feleségem élt, addig nem voltam
koldus, mert ő dolgozott, napszámba járt, keresett rám. Hanem az
meghalt. Szép dolog az uram, mikor az embernek a szemei ki vannak égve,
aztán nem tud sírni. Én bizony örömest meghaltam volna éhen, de egy kis
fiam maradt, nem több még, mint két esztendős: annak koldulgatok. Itt a
patak fölött az országúton van egy kőhid, a vármegye építtette; reggel a
fiacskám idáig ki szokott vezetni, s azután megint visszamegy a faluba,
pedig olyan piczike még: a dászkál felesége visel rá gondot; este ismét
értem jön és hazavezet. A mit kegyes utazók adnak, azt megosztom szegény
házigazdámmal, a ki még a koldusnál is szegényebb. Ha zivatar ér
odakünn, akkor bemenekülök a hid első boltozata alá, a hova nem jő víz,
onnan várom be a végit s ismerem már annyira azt a helyet, hogy
tapogatózva egyedül is el tudok rajta járni. – Tegnap történt ez. – Künn
ültem a híd végében, s hogy sokáig nem hallottam emberszót magam körül,
és hogy erősen meleg volt, elnyomott az álom. Küzdöttem vele, de nem
birtam ellenállani. Attól tartottam, hogy ha valahol az útban dűlök el,
valami szekér elgázol. Azt gondoltam hát ki magamban, hogy befekszem az
ismeretes hidbolt alá; nekem ugyis mindig éjszaka van, fiacskám majd rám
talál ott. Egyszer hirtelen felébredek azokra az ismeretes lépésekre.
Ott ment keresztül a hidon a fejem fölött. Esküdni mertem volna rá, hogy
ő az. A hid közepén megállt. Kevés idő mulva több lépés hangzott,
jobbról-balról; férfiak jöttek a hid felé s ott annak a közepén
valamennyi megállt, megszámláltam őket: huszonnégyen voltak.

Szilárd most már érdekelten kezdett figyelni.

– Ekkor megszólalt ő. Oh! a két szemem világa ha megvolna, nem látnám
oly elevenen magam előtt, mint látom őt vakon, ha beszélni hallom. Ő
volt, az első szónál ráismertem; de abból, a miket beszélt, rá fogsz te
is ismerni, domnule. Az a huszonnégy férfi esküdt czimborája volt mind.
Titkos összejövetelük volt ezen a helyen, a hol nehéz meglepni valakit,
mert mindenfelé erdők veszik körül. Azért hivatta össze társait, hogy
tudassa velük, mi van ellenük megindítva. Elmondta nekik, hogy mind az,
a mit a vármegyék hajtói tehetnek, nem félelmes rájuk nézve; de nagyon
veszedelmes az a csapat, mely ez alatt keresztül-kasul járja a vidéket.
Ez bajt szerez. Ezt el kell tenni az útból. Hanem a czimborák nem
válaszoltak rá semmit. Összesúgtak, morogtak egymás között és végre azt
mondták, hogy ez nehéz sor lesz. A pandurtól félnek nagyon, meg a
vármegye uraitól. Tudják már, hogy ezek kitanulták fortélyaikat, s nem
szoktak sokat tréfálni. Mind azt mondták, hogy pandurokat nem támadnak
meg, mert azok még jobban tudnak lőni, mint a zsivány, s értenek ehez a
vadászathoz nagyon. Hiába esett a Fatia Negrának minden biztatása, azt
mondták, hogy kiki bujni fog, a hová tud. «Akkor hát bujjatok el olyan
jól, hogy rátok ne találjanak», azt mondá a vezér; «majd én magam fogok
velük végezni! – Majd felkeresem én őket egyedül s megmutatom nektek,
hogy ezek is csak halandó emberek.» Ez volt az utolsó szava hozzájuk,
azzal ki jobbra, ki balra sietett; a lépések elhangzottak fejem fölött.
De te hidd el azt, uram, hogy a mit a Fatia Negra kimondott, azt meg is
fogja kisérteni.

– Hogy ő maga jőjjön bennünket megtámadni? Akár egyedül, akár
sokadmagával?

– Nem hiszed, uram, a mit mondtam; pedig úgy lesz. Higyj nekem, mert
senkinek sem olyan keserű a Fatia Negráról gondolkozni, mint nekem.
Feleségemet és szemem világát vesztettem miatta. Volna csak meg egyik
szemem! Látnék csak annyit, hogy tudnám megkülönböztetni az árnyékot a
világosságtól; oh, majd magam mennék én ellene, s ha még egyszer
megfoghatnák ezek az én kezeim: domnye Zeu! nem szabadulna ki azok közül
élve.

– Jó ember, bizonyos vagy a felől, hogy nem álmodtad azt, a mit nekem
elmondtál?

– Tudod, domnule, az első kábulatban magam is gondoltam ilyesmit. Mit
tudhatja egy vak ember, hogy mikor álmodik? hisz ő nem nyithatja fel
szemeit, hogy azt mondja: ébren vagyok, látok! Hanem hát elővettem
kusztorámat s balkaromba egy keresztet vágtam a hegyével. Nézd meg uram,
ottan van-e?

Juon felgyűrte bő ingujját herculesi karjáról, s Szilárd megdöbbenve
látta rajta az alig behegedt kereszt mélyen beharczolt sebét.

– Látom: itt van.

– No, ha látod uram, akkor tudhatod, hogy nem álmodtam, a miről
beszélek. Vigyázz magadra, mert a Fatia Negra eljön. Az éjjel még nem,
mert ő azon az úton vár, melyen megindultál. Hanem reggelre meg fogja
tudni, hogy a római kapun keresztül elkerülted, s holnap éjjel bizton
várhatsz reá.

Szilárd azt mondá Juonnak, hogy azok felől, miket neki elmondott,
senkinek se szóljon; ha való, a mit bejelentett, jutalmát megkapja érte.

– Csak a Fatia Negra vérét, semmi mást, mondá a vak koldus s oly szomjú
epedéssel emelé arczát az ég felé, melyet nem láthatott; csak azt
tudhatta, hogy az még feje fölött van.

Annyi hatása mégis volt Szilárdra Juon szavainak, hogy pandurjait az éj
óráiban felváltva szüntelen czirkáltatá az erdőben s maga is csak
hajnaltájon dűlt le aludni.

Ez éjjel semmi sem történt.

Másnap reggel a környékbeli birák gyanus embereket hoztak elé, kiknek
vallatása sokkal több időt vett igénybe, mint egyelőre hivé; e miatt
szinte délig ott veszteglett a malomban.

Délfelé erős kopó-csaholás hangzott az erdőkben; a molnár azt mondá,
hogy alkalmasint a földes úr vadászik medvére.

– No, azt ugyan most rosszkor teszi, dörmögé Vámhidy, az én vadamat
riasztja el.

A vadász-csapat nemsokára kiért az útra, a medvét aligha el nem
szalasztották.

Vámhidy odaizent a vadászó főúrhoz, hogy lenne szíves abbanhagyni
mulatságát, mert most más dolog van itt készülőben; mire az készséggel
szót fogadott; a kopókat rögtön pórázra fűzték, a társaságot
összekürtölték s azzal az egész vadász-csapat a malom felé tartott.

Néhány pillanat mulva Vámhidy a vadászó úrban Hátszegi Lénárdot ismerte
meg.

Az ilyen találkozásokat gyakran rendezi a véletlen, ha ugyan a véletlen
rendezi; két ember, a kinek még egymásról álmodni sem esik jól,
összevetődik egy puszta helyen, a hol kénytelen egymással szembemenni és
még azt is mondani egymásnak, hogy «adjon Isten jó napot».

Hátszegi hamarább beletalálta magát a helyzetbe, mint vetélytársa; olyan
arczczal üdvözlé őt, mintha soha semmi haraguk sem lett volna egymásra.

– Mi mind a ketten vadászni járunk, szolgabiró úr.

– Én hivatalból.

– Én pedig csak mulatságból. Ha tudtam volna, hogy erre veszi ön útját,
bizonyosan nem kaptam volna ez alkalmatlan mulatságba. No, de vége van;
mindjárt visszafordulunk. Az én medvém futhat; hát az öné?

– Még az nincs meg.

– No én igen sok jó adattal tudnék önnek szolgálni az üldözött kalandort
illetőleg, mert magamnak is volt nehány nevezetes recontrem vele; ha nem
sajnálná ön magától a fáradságot Hidvárt meglátogatni, a hol mind saját
magam, mind nőm részéről a legszivesebb fogadtatást igérem.

Megannyi nagyúri kegyelemdöfés Szilárd szivének! Hátszegi úgy beszélt
hozzája neje szivességéről, mintha érdemesnek sem tartaná emlékében
tartogatni azt a szomorú katasztrófát, mely őket egymástól futni
parancsolá. Ő hívja magához látogatóba Vámhidyt! Igéri, hogy szivesen
fogja látni, biztatja, hogy neje is otthon lesz: éreztetni akarja vele,
mennyire nem törődik vele és talán nejével sem. Szegény embernek minden
csekélység kincs; még egy szerető szív is; – gazdagnak az is csak egy
fillér.

– Köszönöm, báró úr, felelt rá hidegen Vámhidy; utasításaim vannak, a
mikhez tartanom kell magamat; nem mulatságból járok itt. Azonkívül is
bizonyos nyomra akadtam, melyet üldözni fogok, s azt nem tudom, hová
vezet?

– Az derék. Ön tehát nyomára akadt valaminek? Nem tévút-e ez? Ezek a
ravasz emberek hamar rászedik az idegent.

– De ez valódi nyom, a mit felleltem. Nem olyan embereknél leltem azt, a
kik maguk is érdekelve volnának; ezek egészen ártatlanok. Ez az egész
eset. Mielőtt az elkobzott aranyokat felküldték volna Bécsbe,
Gyulafehérvárott egyenkint minden darab aranyat egy kereszttel jelöltek
meg; a mi abból a czélból történt, hogy az illető pénzverő hivatalt
kötelezzék vele csakugyan minden aranyat újra sajtoltatni; különben úgy
adhatta volna azt vissza, a hogy átvette. Az egész egy kis
bureaucraticus aprólékoskodás dolga; de a mi ezuttal javunkra szolgált.
A visszarablott aranyak mind meg voltak keresztezve s én ilyen keresztes
aranyakat már több itteni embernél fedeztem fel. Ezek, úgy hiszem,
ártatlanok; ők mástól kapták; urát tudják adni; még meglehet, hogy az a
más is tudatlan a bűnben, de így nyomról-nyomra mégis majd csak rá
fognak vezetni arra, a ki legelőször kiadta az aranyakat. Én azt előre
is tudom, hogy a Fatia Negra nagyokat nevet, mikor hallja, hogy hat
vármegye katonája hogy járja utána az erdőket, hogy kopogtatja az odvas
fákat, a míg ő valamelyik népes város szinházában lorgnettirozza a
kardalnoknőket; hanem igen meg lesz lepetve, majd ha egyszer minden
ostrom nélkül bekoczogtatnak hozzá és azt mondják, hogy «itthon van-e a
Fatia Negra?»

Hátszegi nagyot kaczagott.

– Becsületemre, ez igen jó ötlet! Én magam is azt hiszem, hogy a jámbor
zsiványt hamarább meg lehet találni a kávéházban, mint az erdőben; mert
már azt a mai világban bizony senki sem hiszi, hogy valaki azért rabol
fél milliót, hogy mint Pintye Gregor a Torda hasadékban lakjék vele.
Paplanos ágyhoz van biz az szokva. Már most csak azt sajnálom, hogy az
én aranyaimon is nem volt valami jel, a mikről rájok ismerhetnék;
ezentúl minden pénzemre felirom a nevemet.

Azzal nevetve, fütyörészve tért vissza vadász-csapatjához, mely úgy
látszott, csupa alattvalóiból állt, s könnyedén osztá parancsait nekik.

– Terheljétek le a mokány lovakat és készítsetek el mindent a
falatozáshoz, ma nem megyünk tovább.

Aztán ismét Vámhidyhoz fordult:

– Minthogy mi, a túlnyomó erőnek meghajolva, kapitulálunk, legyen ön
szives velem egy szép kerek árnyékos térséget kikeresni az erdőben, a
hol neki telepedjünk s a zsákmányul esett proviantot egymással
megoszszuk.

Vámhidy hidegen tekinte Lénárdra. Gondolta tán magában: kereshetnénk egy
szép kerek árnyékos helyet az erdőben, a hol hat lépésről egymás
mellének szegzett pisztolylyal nézhetnénk egymás szemébe s beszámolnánk
azzal, a mivel oly régen tartozunk.

– Köszönöm uram, én már ebéd után vagyok.

Az nap csak egy hamuban sült pogácsát evett még.

De hát ha éhen kellett volna meghalnia! ült volna Hátszegi mellé, hogy
vele egy étkes tarisznyából falatozzon?

– Hát a legénységnek nem szabad egy pohár bort inni az egészségemért,
miután az én birtokomba jöttek?

– Pandurjaimnak nem szabad bort inniok, hogy mindig józanon maradjanak;
a malmot parancsom nélkül el nem hagyhatják s nagysádtok itt szintén meg
nem telepedhetnek, bárha e malom a báró úr sajátja is; mert én most
«vérbiró» vagyok, a kinek joga van bármely ajtót kinyitni és bezárni, a
hogy jónak látom.

– Ebből azt érthetem, hogy kértemre nem akarja ön hidvári kastélyom
ajtaját kinyitni, a malmom ajtaját pedig bezárja előttem.

– Valóban úgy van.

– Ezt nagyra becsülöm! Egyébiránt – nem teszek le arról az ajánlatomról,
hogy mind kastélyom, mind egyéb birtokomban levő úri lakaim és tanyáim
önnek rendelkezésére állanak, s ha magam nem találnék is otthon lenni
Hidvárott, a minthogy holnap reggel Szebenbe rándulok, nőm igen szivesen
látandja önöket.

E másodszori ajánlat már boszantá Szilárdot. Röviden végét akarta
szakítani a beszédnek.

– Remélem, hogy nem leszek kénytelen terhére lenni.

Hátszegi észrevevé Szilárd hangjában az ingerültséget s hideg
mosolygással mondá neki:

– Kedves ifju barátom. Tudja-e ön, hogy mi az a hulló csillag? Az egy
rosszul égő szivarnak a tüze, a mit valami menyei pipás elhajított. God
bye!…

Azzal vállára kapta fegyverét s könnyű, úriasan délczeg léptekkel haladt
végig a mezőn, vadász-csapatját maga után szólítva, ugyanazon erdőben
tünve el, a melyből előjött.

Vámhidynak pedig minden erében elterjedt a keserű méreg, a mi e szókban
volt kimondva: a hulló csillag csak egy rosszul égő szivar tüze, mit egy
óriási pipás elhajított; e czifra gúnyt csak ő értette, a kinek az fájt.

És azután este lett és tele lett az ég csillaggal, s Szilárd elkezdé
nézni a csillagokat és elfeledé a mellett, hogy hivatalos terhek nyomják
vállait, elfeledé a rablót, a Fatia Negrát, s azt képzelé, hogy szemei
találkoznak azokban a csillagokban «egy más valaki» szemeivel, a kit ép
úgy kerül az álom és boldogság, mint őtet.

A véletlen milyen közel hozta őket egymáshoz; csak el kellene fogadni a
férj meghivását, hogy ismét szem szem ellenében legyenek. Vajjon mit
mondanának egymásnak?

Azután valahányszor egy csillag lefutott, az mindig felzavarta
ábrándozásiból; ki nem tudta verni a fejéből azt a mondást, hogy az egy
kiégett szivar, a mit az égi képletek valamelyik mágnás tagja, tán a
«nyilas», a zodiakusi sportsman, untából elhajigál.

Az éj egészen csöndes volt; csak a malom zsilipjén átrohanó víz zuhogása
adott hangot a tájnak, mely ezuttal a malomgép kelepelésével nem volt
összekötve; a molnár a faluba ment a vizsgálat alatt, hogy avatatlanok
ne legyenek a háznál. A szobában a pandurok horkoltak, kiknek két óráig
éjfél után volt szabad aludni; addig csak Vámhidy volt ébren és kívüle
még egy pandur, a ki a pinczébe zárt foglyokat őrizte.

– Áldjászketye Domnye Zeu! hangzék egyszer csendesen a part rekettyéi
közül, s Szilárd az épen kelő hold fényénél egy magas, sötét alakot
látott a malomfolyosó felé közeledni.

A vak Juon volt az.

– Hogy tudod te, hogy itt valaki áll? kérdé tőle gyanakodva Szilárd.

– Hallottalak néhányszor fohászkodni uram, s tudtam, hogy ébren vagy,
mert hiszen előre óvtalak, hogy vigyázz, mert az éjjel rád fog törni.

– Kicsoda?

– Hát ki? A Fatia Negra.

– S azt hiszed, hogy lenne bátorsága?

– Azt tudom, hogy már útban van.

– S hol voltál most?

– Itt a malom árkában dolgoztam.

– Éjszaka, mit dolgoztál?

– A víztartón keresztülvezető híd alól elemeltem az innenső gerendát. –
Nehéz munka volt; de én elég erős vagyok hozzá.

– Miért teszed azt?

– Azért, hogy majd ha a túleső oldalról fog jönni, a mint a hid közepén
túl egy lépést tesz, a deszka lebillenik vele s ő, mint az egér a
fazékba, belehull a vízbe.

– Mit érsz vele? Ki fog úszni belőle.

– Azt teheti; de pisztolyai tele merülnek vízzel, azokat nem fogja
ellened használhatni.

Szilárd kezdte látni, hogy egy makacs szövetségessel van dolga, ki
olyanokon töri fejét, a mik neki eszébe sem jutnának.

– De tán csak nem képzeled, szegény ember, hogy valaki olyan őrült
legyen, hogy egyedül ennyi fegyveres ember között velem szembe merjen
állni.

– Nem tudom, uram, de azt sem tudom, hogy ennyi fegyveres ember között
nem vagy-e te magad is egyes-egyedül? mert őrödet, ki a pincze előtt
áll, horkolni hallottam.

Ez már megdöbbenté Szilárdot, rögtön sietett a mondott helyre s
megütközve látá, hogy az őr a pincze-ajtóban hosszat nyulva alszik.

Odasietett hozzá nagy boszúsan, hogy felköltse, megfogta az alvó karját;
de semmi erőlködéssel sem birt lelket verni belé. Akár ha meg lett volna
halva.

– Próbáljuk a többit felkölteni, uram; szólt Juon, s vak létére azzal a
könnyűséggel járt Vámhidy előtt, melyet a világtalanok olyan helyen
elsajátítanak, a hol gyakran szoktak járni.

A pandurok ott feküdtek hosszú sorban, leterített szalmán a
lisztraktárban.

Előbb suttogva, azután hangosan, utóbb haragosan szólongatá őket
Szilárd, sorba, névszerint, egy sem ébredt föl rá; fölrántotta az
alvókat fektükből: észre sem vették; mindegyik abban a helyzetben
maradt, a hogy visszahanyatlott.

– Mi történt itt? kérdé Szilárd megrettenve.

– Ugy-e hogy alusznak mind? s nem ébred föl egy sem. Hát az történt
uram, hogy áruló van közöttük; a Fatia Negra fizetett embere; mindenütt
van az, mindenütt! Az erdőkben, a palotákban, a tömlöczökben, a
kaszárnyákban, mindenütt! Ez az egy áruló maszlagot kevert társai
italába s most azok egy nap, egy éjjel aludni fognak; maga az áruló is
úgy tetteti magát közöttük, mintha aludnék, pedig csak azt lesi, hogy a
Fatia Negra jőjjön, s akkor ő a foglyokat kiszabadítsa. Jól van ez
kicsinálva, uram.

Szilárd zsibbadni érzé tagjait.

– Látod uram, te vagy itt egyedül; a Fatia Negra pedig sehol sincs
egyedül. De azért semmi baj. Azt tesszük, hogy ő is egyedül legyen. Azt
nem lehet most megtudnunk, hogy melyik a huszonnégy közül az áruló? Jól
van. Megkötözzük valamennyinek kezét, lábát, akkor az áruló is meg lesz
kötve.

Szilárd kezdé észrevenni, hogy ennek a vak embernek mindenben igaza van.
Meg kellett fogadni szavát, a veszély bizonyos és közel van; tétovázásra
nincs idő; hirtelen előkeresé a malomból a pányvákat s hozzáfogott a
munkához.

A vak óriás egyenkint térdére fekteté a pandurokat s kezeiket
hátravonva, odatartá keresztbe Szilárd elé, az pedig rájuk szorítá a
hurkot. Huszonhárom nem érezte azt, a huszonnegyedik pedig, a ki érezte,
jónak találta alvónak tettetni magát, mert ha észrevéteti, hogy ébren
van, az az irtózatos marok egy szorítással örökre alvót csinál belőle.

Vámhidy tehát oda jutott, hogy saját huszonnégy fegyveres emberét gúzsba
köté, hogy egyedül lehessen a rettenetes Fatia Negra ellenében.

– Éles-e a kardod, uram? kérdezé ekkor tőle az erős Juon. Azt bizonyosan
tudta, hogy a vármegye ura kard nélkül nem jár.

– Igen; de pisztolyaim is vannak.

– Próbáld meg uram, hogy használhatod-e őket, mert én nem hiszem, hogy
valami bajuk ne legyen.

– Mi?

– Ha jártál nagy vadra uram, medvére vagy bölényre, tudhatod azt a
rendet, hogy olyan fegyverre ne bizd magadat, a mit frissből nem
töltöttél saját kezeddel. Régi töltésre ne hagyd a sorsodat, ha csak
tegnapi is az; mert ki tudja, mi történhetett vele? Vonjuk ki a töltést
pisztolyaidból. Kisütni nem jó lesz, mert vadálláson vagyunk, s ilyenkor
csendesen kell lenni.

Szilárd engedett a figyelmeztetésnek és két jó vontcsövű pisztolyából ki
szedte a töltéseket; a kitöltött lőpor után szokás szerint próbált
keresztülfujni a csövön s tapasztalá, hogy az nem megy. A csőbe dugott
körömvas valami lágy anyagot húzott ki magával, Juon megszagolta azt, s
azt mondá, hogy vadméh viaszkja.

– No uram, ezzel a fegyverrel már nem lősz, mert az úgy teletömte a
gyutacs lyukát, hogy csak több órai munka után tudnád kitisztogatni.

– Még itt vannak a pandurok fegyverei.

– Azokat is vizsgáld meg előbb.

Már azoknál nem vesződött Szilárd a töltés kiszedésével, hanem úgy
próbálta meg, hogy elsütögeté a levegőbe; mely kisérlet csak annyiban
sikerült, hogy a gyutacsok elpattogtak, de maga a töltés ki nem dördült.
Azok is mind gyalázatosan meg voltak rontva. Az alatt kellett mindennek
végbe menni, míg Szilárd künn volt s az emberek aludtak. Akárki tette,
gyors keze volt.

– Tehát uram, éles-e a kardod? mert a Fatia Negra lépéseit hallom.

A vak éles hallású fülei már neszelték az ismert lépteket, mikor az még
a távol erdei ösvényen közeledett.

Az ifju önkéntelen borzadást érzett végigfutni testén, midőn
elérkezettnek látta a perczet, melyben az üldözött ellenséggel
találkoznia kell. A bűbájos rejtély, mely annak személyét körülfogá, a
bámulatos vakmerőség, melylyel terveit sikeresíté és roppant testi ereje
minden szivet sebesebb dobogásba hoztak volna abban a pillanatban, midőn
egy magányos helyen találkozni kellett e fekete arczczal, élet-halál
tusára.

Azonban Szilárd el volt határozva; az erős akarat, mely jellemes férfiak
sajátja, megtöré benne a félelmet. Nem szabad remegni, nem szabad
gyávának lenni. A kinek kard van a kezében, az nincsen egyedül: a kard
is egy ember.

A vak Juon reszketett helyette. Ő érte félt. Mikor Szilárd visszatért a
meztelen karddal, ujja hegyével végig pöngeté annak élét, hogy eléggé ki
van-e fenve?

– Jó kard, nagyon jó kard, domnule; ne félj tőle semmit; mikor a vízből
ki akar kapaszkodni, akkor szökjél oda s vágj a nyakához. Egyébütt ne
vágd, mert vasinget visel az átkozott, nem fogja a fegyver. Ha ki talál
szabadulni, hogy össze kell csapnotok, ne védd magadat, hanem csak vágj
hozzá, így talán megsebesít, de ha véded magadat, megöl. Ha el talál
nyomni, kiálts; én odarohanok s megfojtom puszta kézzel. Oh, csak most
volna meg két szemem világa!

A vak ember keservesen kezde zokogni.

– Ez az ember elölte nőmet, engemet vakká tett, és most, mikor hallom
közelíteni, egyedül jőni felém, nem láthatom őt meg, hogy én rohanhatnék
reá! Domnule, légy bátor; az Isten veled van; az én Mariórám lelke
vezesse kardod élét s homályosítsa el az ő szemeit. Most, hallod őt
közeliteni?

Látni is lehetne már. A magas, délczeg alak könnyű, ruganyos lépésekkel
jött a holdvilágsütötte sziklán alá; hosszú fekete atlaszköpenye fejétől
sarkáig fedve tartá.

Szilárd látta őt lépésről-lépésre közeledni a malom felé, melynek
tornácza alatt, magát egy oszlop mellé húzva, várt reá.

Abban a perczben, a midőn megpillantá az alakot, az elébbi remegés
helyébe valami oly csodálatos elszánt düh lepte meg szivét, a mit csak
azok ismernek, a kiknek a szemközt álló veszély vérüket forrásba szokta
hozni.

Most már nem félt tőle, most vágyott a találkozásra.

A vak Juon mellette állt és kezét szorongatá. Hallgattak mindketten; még
a természet is oly csöndes volt, mintha a szél is meg volna halva. Csak
a közeledő léptei döngtek.

A fekete alak már a hidra lépett, biztos járással eljött a közepéig; ott
még egyet lépett, akkor a hid deszkája lefordult vele s a fekete ember
egy önkéntelen kiáltással lehullott a vízbe.

– Most, uram rohanj rá! súgá Juon Szilárdnak; a ki e perczben azt hivé,
hogy gyávaság volna egy embert akkor támadni meg, mikor az nem védheti
magát, bár ha rabló is az, s engedte őt kikapaszkodni az innenső partra.

A fekete köpeny lemaradt a Fatia Negráról a vízben; úgy állt Szilárd
előtt, tagjaihoz tapadt öltönyben, mint egy Antinous-szobor; valódi
athleta alak.

Övébe két pisztoly volt tűzve; a víztől alkalmasint haszonvehetlenné
téve, és egy hosszú arab jatagán, semmivel sem kurtább bármely kardnál,
csakhogy markolatja keresztvas nélkül.

Szilárd útját állta.

Egy perczre meg volt lepetve a Fatia Negra ellenfelének nem várt
ébrenléte és bátorsága által, a másik perczben már kezében villámlott a
kirántott jatagán és a másik villámlás már az összecsapás volt.

És ekkor az történt, a mi megtörténik százszor és ezerszer az életben.

Az egyik vívó a hirhedett kalandor volt, athletai testalkattal, kinek
bátorságában a hőst lehetett bámulni, ki soha legyőző ellenfélt még nem
talált; a másik bajvívó pedig egy iróasztal mellett tengődő ifju,
gyöngéd testalkattal, kinek tán akkor volt először életében kiköszörült
kard a kezében s kinek semmi egyéb előnye nem volt ellenfele fölött,
mint a becsületes ember bátorsága a vétkes ellen.

És az első összecsapásnál a Fatia Negra le volt fegyverezve.

Ez nem tartozik a csodák közé.

Mind a két fél egyszerre támadt; egyik sem hárított (parirozott),
Szilárd kardja egy «elővágással» keresztülmetszé ellenfele csuklóján az
inakat, s az abban a perczben elejté a kardot.

A Fatia Negra a rémület állati ordításába tört ki, midőn kardja kihullt
kezéből; s erre mintha viszhangja lenne, a malomtornácz alatt várakozó
Juon örömrivallása felelt. A vak megismeré a Fatia Negra vészhangját s
előrohant rejtekéből.

A lefegyverzett kalandor kardjával együtt elveszté lelke erélyét. Jobb
keze egyszerre zsibbadtan hanyatlott alá s azzal együtt erős szivét is
zsibbadás lepte meg. Látta, hogy ez az ember az, a ki a sorstól el van
küldve, hogy végóráját hírül hozza.

Mint a megriasztott hyéna, mely szarvas helyett oroszlánt talált a
berekben, riadt vissza, s el kezdett futni az erdő felé.

Szilárd utána rohant.

«Vigyázz!» hangzott utána a vak Juon hosszan nyújtott kiáltása; de arra
nem hallgatott senki, a vak ember egyedül maradt ottan, s hallgatózott a
sebesen futók kettős dobogása után, az mindig távolabb-távolabb
hangzott; végre lefeküdt, fülét a földre téve, úgy hallgatá; aztán az is
elmult és nem hallott semmit.

Botorkázva elment odáig, a hol a küzdelem szinhelye volt; elkezdett a
földön tapogatózni; meglelte a jatagánt, felemelé: «ez a Fatia Negra
kardja!» suttogá; végigsimítá kezével, «ezen nincs vér», suttogá tovább.
Azután lehajolt a földre, tapogatózott, keze megérezte a földön a
kiömlött vért; ujja hegyét ajkához érteté, megízlelte: «ez az ő vére!» –
«ez édes!» – és akkor – mosolygott.

A Fatia Negra pedig futott ellenfele előtt. Eleinte messzire elhagyta
őt; de később a folytonos vérvesztés miatt lankadni kezde, s azt is
veheté észre, hogy ellenfele, ha elmarad is tőle, a vércseppek nyomán
ismét utána talál; vesztére a hold oly világossá tette a tájat, mintha
nappal volna.

Kénytelen volt leülni egy fatörzsre, hogy sebesült kezét bekösse;
legalább ne folyjon oly erősen a vére, mely nyomába vezeti üldözőjét.

Míg zsebkendőjét balkeze és fogai segélyével tehetetlen jobbjára
hurkolá, az alatt utolérte üldözője.

– Fatia Negra, add meg magad.

A kalandor válasz helyett pisztolyai sikerét kisérté meg; s miután azok
nem sültek el, közeledő ellenfeléhez hajígálta egyenkint. Szilárd
tapasztalá, hogy a Fatia Negra balkézzel is igen jól tud hajítani; ha
jókor félre nem ugrik előle, a pisztoly bezúzza agyát.

Ekkor újra felugrott a Fatia Negra s futott odább. Most már nem igen
egyenlő erővel haladtak, ő és üldözője. A vérvesztés lankasztá erejét.
Még egy nehéz kisérletet tőn, az oldalt eső meredek hegyoldalon
kapaszkodni föl. Ezt ritka emberi mell állja ki; ő bizott a magáéhoz.
Azonban tapasztalá, hogy ezzel sem rázza le ellenfelét nyakáról.
Elmaradt ugyan nehány száz lépésnyire, de a ritkás erdőben nem lehetett
előtte utat veszteni.

Itt a hegyháton megállt a kalandor, végig tekintett a körülfekvő erdős
hegyek óriási hullámain s egy ezüst sípot vonva elő kebléből, azzal
hármas átható füttyöt adott, melyet a legtávolabbi bérczek
visszazengtek. Csak a viszhang, csak a fütty volt az, hasztalan várt
egyébre. A visszafelelő tülökhangok nem támadtak fel. Messze elfutottak
azok más völgyek rejtekeibe. A czimborák siettek elmenekülni.

Az üldöző ismét utolérte. Tiz lépésnyire bevárta őt, akkor felkapott egy
félmázsás követ s felhajítá; a szálfa, mely mellé Szilárd menekült,
meghajolt az ütéstől. A Fatia Negra futott a völgybe lefelé.

Ez az út már kétségbeejtő volt rá nézve; lefelé ellenfele is olyan jól
haladhatott, mint ő maga; a távolság kettőjük között soha sem volt több
tíz lépésnél, a vett seb kezdte egész testét lankasztani s tapasztalá,
hogy a kövekkel hajigálás nagyon eredménytelen harcz, a hol az egyiknek
csak fél keze van.

Lihegve menekült ismét odább. Keresztül-kasul vezetgette üldözőjét az
erdőn, hogy egy pillanatra elbódítsa, mint a futó róka szokott tenni,
midőn már tanyájához közel van, a minek bejáratát nem akarja elárulni a
vadász előtt.

Utóbb egy eleven sövény állta útjokat, a Fatia Negra keresztültörte
magát rajta; ugyanazon a résen követte Szilárd.

Egyszerre egy vadászlak előtt álltak. A szarvas agancsok a ház homlokán
s ablakai felett legalább azt sejttették, hogy ez valami vadásztanya.

Egy ablaka az erdő felől nyitva volt az erdei háznak; a Fatia Negra még
egyszer megállt, bevárta ellenfelét nehány lépésnyire, akkor
megfenyegeté öklével és beszökött a nyitott ablakon.

A lakás körül nem hallatszott kutyaugatás, a mi elég különös volt, hogy
egy lak az erdők mélyében ilyen vigyázat nélkül legyen hagyva.

Vámhidy egy perczig sem tétovázott, hogy e helyre is kövesse a
kalandort. Átveté magát az ablakon s egy sötét folyosón állt, melynek
tulsó végén hangzottak az üldözött kalandor léptei. Oda is utána ment.



A RÉMLÁTÁS.

– Kedves Henriette, mondá Lénárd nejének, a mint a vadászport leverte
magáról, nemsokára vendégeink érkeznek Hidvárra, még pedig alkalmasint
számosan. Kérem szépen, tegyen készületeket elfogadásukra.

Henriette fejét meghajtva intett, hogy érté a parancsszót.

– Meglehet, hogy önnek nálam nélkül kell a házi asszonyi hivatást
teljesíteni, mert én kénytelen leszek ez órában Szebenbe rándulni s csak
két nap mulva jövök vissza. Meglehet, hogy az illető urak az alatt
érkeznek meg, a mit én nagyon sajnálni fogok. Azonban rajta leszek, hogy
minél elébb hazatérjek s még itt találjam őket.

Henriettet mind nem nagyon látszott ez az egész érdekelni. Lénárd vette
azt észre.

– Az uraságnak azt a szobát nyittassa fel kedvesem, a melynek ablakai a
parkra nyilnak; a cselédségnek pedig a földszinti vadász-szobákat,
huszonnégy ágygyal.

Erre az intézkedésre mégis kérdő meglepetéssel tekinte urára a hölgy.

– Kegyed bámul azon, hogy micsoda vendégcsoport az, a melynél az uraság
egy szobával beéri, a cselédség pedig hatot vesz igénybe. Ez, kedvesem,
az Arad vármegye által kiküldött fegyveres csapat és annak vezetője,
mely a Fatia Negra és bandája kézrekerítésével van megbizva. Miután
útjokat erre vették, fel nem tehetni róluk, hogy Hidvárt kikerüljék; én
magam hívtam meg a szolgabirót, ki a csapatot vezeti, hogy fogadja el
hidvári kastélyomat hadjárata «pivot»-jául, s nem volna esze, ha
ajánlatomat igénybe nem venné.

E beszéd alatt ismét hasonlított Henriette azokhoz a festett képekhez, a
mik szemeikkel kisérik az embert, de nem lélekzenek.

– A nevét nem is mondtam még leendő vendégünknek, folytatá Lénárd,
egykedvű könnyelmüséggel: Vámhidy Szilárd, aradmegyei szolgabiró; derék
fiatal ember.

Henriette fehér lett, mint a márvány.

– Engem nagyon le fog kötelezni, kedves Henriette, ha vendégünkkel
mindent elkövet, hogy az magát házunkban kényelmetlenül ne érezze.
Egyébiránt ön okos nő, fölösleges volt figyelmeztetésem. Engedje kezét
megcsókolnom. A viszontlátásig.

Henriette látta őt eltávozni, látta kocsiba ülni és tovahajtatni és
akkor elkezdett sírni s ajkait befogta két kezével s fejét elrejté
ágyvánkosai közé, hogy valaki meg ne hallja a sírást.

A Fatia Negrát üldözik!… A Fatia Negrát üldözi Vámhidy Szilárd!…

Ide fog jönni; ebbe a kastélyba fog szállni; Lénárd maga hívta őt
házához…

Bizonyosan el fog jönni, hogy hajdani kedvesét újra lássa…

Oh! ez rettenetes, ez átkozott gondolat volt; akárki agyában született!

Mit tegyen a nő, hogy ezt megakadályozza? a ki fél, a ki szeret, a ki
gyűlöl.

Pedig ennek nem szabad megtörténni.

Mennyi borzasztó történt már vele ez ifju életben; de ez, a mi
következik, a legirtózatosabb.

Lénárd maga hívta meg Vámhidyt kastélyába. Ez a férfi nagyon bizott egy
szegény lélek-gyönge nő félelmében; nagyon sokat mert építeni arra a
rém-nimbuszra, mely alakját az ő szemeiben oly szörnyen megtámadhatlanná
varázsolá, hogy neje hajdani kedvesét vendégül hítta magához, még azt a
közönyt is tanusítva mellette, hogy ő maga ugyanakkor házát napokig
elhagyja.

Nem jutottak eszébe a férjnek különös esetek? nem hallotta soha hírét
ünnepelt, celebrált úrnőknek, a legmíveltebb osztályokból, a kik egy
önfeledt pillanatában a rossz tanácsadó szenvedélynek, férjeiket a
szerető kedveért megölték!? Nem álmodott római imperátorok
kisérteteivel, kiket világ hatalmával kezeikben, egy gyönge nő
kétségbeesése buktatott sírba? Mert-e így játszani egy szívvel, melynek
csak meg kellene szólalni, hogy elpanaszolja, miért szenved és ő nagyon
fekete sorsnak nézne elébe.

Bizonyára ő nagyon jól ismerte nejét; Henriettenek nem volt bátorsága a
tőrt, melyre rá volt irva, hogy ezt az ő szivének szánták, megragadni s
a fenyegető szivébe ütni.

De azt sem akarta megérni, hogy Vámhidy őt itt találja Hidvárott.

Elhatározá magában, hogy el fog szökni; végkép elhagyja férje házát.
Hová megy? mi lesz azután belőle? ki fogadja fel? Arra még nem gondolt,
csupán csak egyről volt bizonyos, arról, hogy Szilárd és ő a sírban
inkább, de Hidvár tornyainak árnyékában nem fognak találkozni soha.

Hiszen hány gyönge szívnek adott már bátorságot a félelem?

Senkije sem volt, a kire bizhatta volna magát; cselédei mind férjétől
fizetett kémek és börtönőrök. A pópa is eltünt Hidvárról végkép.
Akármely gunyhó, akármely juhásztanya lakója, a kitől segélyt kér,
árulója lesz, mert hisz ő szegény, Hátszegi gazdag.

Kétségbeesésében egy régi emlék ébredt fel lelkében. Mikor még egy
időben a környék legrejtettebb zugjait bejárta, azzal az ábránddal, hogy
szerencsétlen embereket találjon és azokat boldogítsa, gyakran haladt el
egy kis ház mellett, mely mindig megragadta figyelmét.

Egy kis vadászlak volt ez az erdők közepén; egészen fából építve, s
kívülről simára gyalulva, mint egy kis katulya. Előtte terebély
gyümölcsfák álltak, tavaszon virággal, őszön gyümölcscsel rakva, tetejét
egészen befutotta az iszalag és vadszőlő-venyige.

A hallgató erdők közepett oly meghivó külseje volt a kisded háznak, hogy
Henriette az első látásnál nem állhatott ellent a kivánságnak, hogy abba
betérjen.

A házikó ajtaját nyitva találta; csupán kilincscsel volt az betéve.
Belépett; odabenn senkit sem talált. Az első szobában keményfa-butorok
voltak, a fal mellett egy czifra tálas, festett mázos tányérokkal, az
asztalon egy cserépkupa friss tiszta vízzel. Az innen jobbra nyiló szoba
ajtaja is nyitva volt; abban sem talált senkit. Ott egy ágy volt
medvebőrrel beterítve, több medvebőr szőnyeg helyett a padlón, egy pár
tarka hiuz- és vadmacskabunda a falon kifeszítve.

Ebből egy harmadik szoba nyilt; abban sem volt senki. Az fegyverekkel
volt körülaggatva, puskák, pisztolyok és különös alakú vágófegyverek,
sorban és keresztben, szögekre aggatva és szögletekbe helyezve; a
tölgyfa-asztalon kitömött állatok, madarak, az asztal alatt egy kitömött
róka lánczra kötve; egy pár vadkanfő erős agyarakkal az ablakok fölött;
de semmi élő állat sehol.

Henriette azt hivé, hogy a ház gazdája bizonyosan távol van, s föltette
magában, hogy megvárja, míg hazajön. Azonban egyik óra a másik után mult
s Henriette utóbb is tovább menni volt kénytelen, nehogy ott esteledjék,
s csak eltávoztakor vette figyelembe azt a különös körülményt, hogy ez a
ház egészen köröskörül van nőve füvel; sehonnan út nincs tapodva hozzá.

Néhány hét mulva kiváncsi volt ismét arra venni az útját.

Egyedül, kiséret nélkül, a hogy szokott járni, megállt az erdei lak
előtt, lovát megköté a sövényhez s benyitott az ajtón.

Ugyanabban a rendben talált mindent, a hogy először; az első szoba
asztalán ismét friss vízzel tele a cserépkancsó; a második szobában az
ágy úgy leterítve medvebőrrel, mint elébb, s a harmadik szobában azon
sorban a fegyverek, mint először látta.

Ismét várt sok ideig, hogy valaki érkezzék a ház lakói közül, és ismét
hiába; késő estig semmi emberi teremtés nem közeledett a ház felé.

Különös emberek lehetnek ennek a lakói, gondolá magában. Mindent
tárva-nyitva hagynak, a rossz emberek akármit ellophatnak belőle.

Útközben találkozott szénégetőkkel, – azoktól kérdezgeté, hogy miféle
ház ez itt az erdő közepén? Négy közül három nem akarta megérteni, hogy
miről van szó? és egyátalában nem emlékezett semmi olyanforma házra; a
negyedik végre azt felelte az úrnőnek, hogy abban lakik a «dráku». – A
rossz lélek!

Ez még tudnivágyóbbá tette Henriettet; a pópát vevé elő, hogy megkérdje
tőle, miféle ház az, a mi ott az erdő mélyében fekszik? senkit sem
találni otthon soha.

A pópa is kitérőleg igyekezett válaszolni, úgy tetszik, hogy nem igen
emlékezett rá, mintha nem volna ismeretes a házikó történetével, vagy
mintha tudna felőle valamit, de nem akarná megmondani, s valami más
történeten törné a fejét, a mit válaszul adjon.

Annyit mondott, hogy a szóbeszéd szerint abból a házból valami
vadászcsaládot öltek ki, vagy maga a vadász maga ölte el magát és
családját, s azóta a környékbeli lakosság közül senkit sem lehet
rávenni, hogy annak a háznak a küszöbét bármi kecsegtetésre átlépje s
nincs az a vakmerő tolvaj, a ki onnan valamit elorozzon, sem az a
kétségbeesett utazó, ki bármely zivatar elől abba meneküljön; mert azt
hiszik, hogy azt a rossz lelkek lakják.

Henriette azonban nem hitt a láthatatlan rossz lelkekben; a milyeneket ő
ismert, azok mind frakkban, kabátban jártak; még inkább ingerelte a
titokteljes bűvköd, mely e házat lakatlanná tevé. Föltette magában, hogy
végére fog járni, vajjon csakugyan lakatlan-e?

E végett, midőn harmadszor betért a házba, egy vad rózsát szakított le,
s annak egyik szirmát az asztalon levő vizes korsóba veté, másikat az
ágyat takaró medvebőrre, harmadikat, negyediket és ötödiket a
fegyvertárban levő fegyverek csöveibe dugta.

Mikor aztán negyedszer is meglátogatá a magányos házat, kereste a
rózsaszirmokat s egyet sem talált azon a helyen, a hová tette.

Tehát mégis jár itt valaki, a ki az ágyban alszik, a korsóba friss vizet
hoz s a fegyvereket használja.

Egyszer a tudnivágy ravitte, hogy férjétől tudakozódjék a kis lak
rejtélye felől, elmondva neki mindent, a mit regeképen felőle hallott.

Az aztán megmagyarázta a titkot.

Abból a házból csakugyan kiölték az egykori lakókat, s a nép azt hiszi,
hogy benne kisértetek járnak, s nincs a kincs, a miért valaki akár
éjjel, akár nappal annak a küszöbét átlépje. Egy öreg földbirtokos
X-bányáról, kinek itt némi erdőségei vannak s a ki a mellett
szenvedélyes vadász, felhasználta a népbabonát, hogy potom áron
megvásárolja a birtokostól az erdei lakot és gyakori lesvadászataira itt
tartja lőszerkészletét. Az nem futja ki nála költséggel, hogy saját
vadászt tarthasson a háznál, a ki azt egyúttal őrizze; ha zárva tartaná,
bizonyos lehet felőle, hogy feltörik, mikor ott nincs: de minthogy
nyitva hagyja ajtaját, félve elkerüli minden. Hogy Henriette egyszer sem
találkozott vele, annak egyszerű oka az, hogy az öreg úr mint regalista
sokszor kénytelen Kolozsvárra feljárni s mikor itt van is, akkor egész
éjjel kora hajnalig a leshelyen áll, csak akkor tér haza aludni; délután
megint kimegy, s így Henriette, ki rendesen délután kereste fel az erdei
lakot, természetesen soha sem találkozhatott vele.

Meg is nevezte Lénárd a kérdéses öreg urat, s most már Henriette nagyon
jól emlékezett rá, néha találkozott vele a kolozsvári estélyeken. Lénárd
egyébiránt figyelmezteté, hogy elő ne találja hozni az öreg úrnak azt az
egész dolgot, ha egyszer összejön vele, mert ez némileg atyafiságban áll
a vadorzással, miután saját erdeje nagyon kevés s többnyire Lénárd
körülfekvő erdőségeiből lövöldözi el a vadakat. Ennélfogva ezt a
szenvedélyét az öreg úr szereti titkolni; annyival is inkább, minthogy
nem egészen jó barátságban él Lénárddal.

Henriette azontúl aztán nem látogatta meg többet az erdei lakot, melynek
rejtélyes érdeke a nagyon is prózai felvilágosítás által egészen
elveszett, s nem is tartotta volna többé illendőnek, hogy valakinek a
házába belépjen, a ki férjével nem jó barátságban él. Kalandozó körútjai
is elmaradtak; elfeledkezett róla egész e kétségbeejtő estéig.

Most újra feltámadt lelkében a kis erdei lak emléke. Lelkének rettentő
hánykolódásai közepett lassankint mint mentő asylum kezdett feltünedezni
a bemohosult tetejű házikó, éjjel-nappal nyitva álló ajtajával, lakatlan
szobáival és kisérteteivel.

Ez volt az egyedüli hely, a hová menekülnie lehetett, a hol kémektől nem
tarthatott, a hol nem fogja keresni senki, a hol elrejtve maradhat, és a
honnan ismét visszatérhet, vagy odább tévelyedhet a világba, a hogy a
sors mutatni fogja.

Éjjel senki sincs a házban: a szenvedélyes vadász lesben áll. Az is
meglehet, hogy most távol van hivatalos ügyekben és napokig oda marad.
De ha ott lenne is és vele találkoznia kellene, tarthatna-e e tisztes
öreg embertől? Nem találná-e benne inkább természetes védőjét, ki őt
innen e hegytömkelegből Kolozsvárig, Bánfi-Hunyadig vagy a mi közelebb
van, kivezetné. Onnan aztán eljuthatna Pestre s nagynénje házánál
menekvést találna.

Nem töprengett rajta sokáig, úgy fogadta ezt a gondolatot, mint
vezércsillag sugarát az égből és sietett azt követni.

Fölvette shawlját, s mintha sétálni indulna, lement a szobaleány
kiséretében. Néhány forduló után eszébe jutott, hogy szép volna ide lenn
a szabadban vacsorálni; a hold olyan szépen ragyog.

A szobaleány sietett a cselédségnek rendeletet adni a kastélyba vissza s
jól hallá, hogy uraasszonya zengő lágy hangján valami andalgó oláh
dallamot kezdett el dudolni, a mit egyszer megszeretett. Sokszor dalolta
ezt, mikor egyedül maradt.

Az inasok nem sokára elérkeztek a parkba a terítékkel; a nyári lakból
lehozták a fonott székeket és a nádasztalt; felterítettek egy szép kerek
téren, mit terebély hársak fogtak körül.

A parkban folyvást zengett az oláh dallam.

Az ételeket is felhordták már s üvegharangokkal letakarták, kogy a
lámpafényre odacsődült éjjeli lepkék bele ne hulljanak. A dallam még
mindig hangzott.

Szó volt róla a cselédek közt, hogy hívni kellene a nagyságos asszonyt;
azonban azt mindenki tudta, hogy nem szereti, ha akkor háborgatják,
mikor dalol.

Tehát csak vártak reá, hogy mikor unja már meg?

A komornyik minden öt perczben kihúzta az óráját s hivatalosan referált,
hogy mennyi már az idő?

Mikor már csak egy óra volt hátra éjféltől s a dal még sem akart helyet
adni a vacsora iránti kötelességnek, a komornyik bátorságot vett magának
úrnőjét felkeresni s komolyan előterjeszteni: hogy az estebéd régen vár
reá.

A dal nyomán és a holdvilág segítségével sikerült neki a hybiscus
bozótokon keresztül a dalolóra akadni, ki egy vén platánfának
támaszkodva, századszor kezdte újra: «az én gyűrűmet el ne veszítsd».

– Nagyságos asszonyom! szólítá őt meg a komornyik.

A megszólított nagyot kaczagott rá.

– Ahá! János, maga most ugyancsak felült; azt gondolta, én vagyok a
nagyságos asszony.

A kertész leánya volt.

– Hát maga mit dalol itt, mint a holdkóros? már két óra óta bolondítja
az embert.

A nagyságos asszony parancsolta, hogy daloljam folyvást azt a nótát, a
míg csak azt látom, hogy a bokrok között lámpavilág van, mert ő azalatt
ott fog vacsorálni s nagyon szereti messziről hallgatni ezt a nótát.
Adott is érte egy szép réztűt a hajamba, a miért dalolok.

Az persze arany tű volt.

– S hol van a nagyságos asszony? kérdé ámultan a komornyik.

– Ott vacsorál a hársfák alatt, ni! hát nem látja a lámpavilágot?

A komornyik épen onnan jött, s tudta, hogy ott nincs a nagyságos
asszony.

– Merre látta elmenni?

– Arra sétált a bokrok között. Bizonyosan a vacsoránál ül, csak ott
keresse.

– Hüh, teringette! átkozódék a komornyik, homlokon csapva magát s futott
onnan eszeveszetten, magában lelkendezve: ez megszökött!

Ez már ugyancsak világos volt. Azért küldte fel vacsoráért a
szobaleányt, azért állította oda maga helyett énekelni a kertészleányt,
hogy az alatt kijátszva a cselédség őrködő figyelmét, útat veszthessen.

Mit fog mondani a báró úr, ha ezt megtudja? de mit fog tenni? Mindenkit
főbelő, a kit elől-utol talál a kastélyban.

Utána rögtön minden ember! a kinek kedves az élete. Keresni kell minden
úton. Fáklyákat gyújtani, lóra kapni, kérdezősködni fűtől, fátol.

De biz az mind hiába volt már; a szökevény több mint két órai tért nyert
üldözői előtt, a hegyek, erdők között úgy elbolyonghatott, hogy nyomába
sem találnak. Reggel felé fáradtan, tikkadtan érkeztek vissza a
kastélyba az inasok, vadászok, csatlósok; mindenik azzal a reménynyel,
hogy talán a másik találta meg az úrnőt, s a később érkezőket mind azzal
a hittel várták, hogy talán az hozza őt vissza. Senki sem tudott felőle
még csak hírt is hozni…

– – Henriette, a mint a kertészleánynak megmondá, hogy hol álljon meg
kedvencz nótáját dalolni, egyet kerülve a park kigyóútjain, a fáczános
kert ajtaján át kisietett az erdőre, s ott mindenütt az út mentében, a
fák között haladva, sietett pihenés nélkül az ismerős ösvényen, melyet
felismerni segített a barátságos holdvilág.

Senki sem vette észre. Egyszer találkozott csak elkésett szekérrel; de
az már olyan messziről elkezdé a csörömpölést, hogy elég ideje volt
magát elrejteni szem elől.

A félelem erőt adott idegeinek. Máskor oly gyönge volt, hogy alig sétált
végig a parkon, már kimerültnek érezte magát; most pedig két órai
sietség után köveken, bokrokon keresztül, magányos éjszakában még
fáradtságot sem érzett. Egy dombtetőről visszatekinte; a hidvári kastély
tornyát látta még a völgyben, de a távol ködeitől kéken és számítgatá
magában: milyen messze lehet már? Észrevették-e már, hogy eltünt?
Jőnek-e az úton keresni?

Azután, mintha attól tartana, hogy valamelyike azon ablakoknak, mik a
hidvári kastélyból, mint egy rém tűzszemei világítnak utána, megláthatná
s elárulhatná, sietve igyekezett le a völgybe, melynek összeboruló
rengetegét még a holdvilág elől is eltakarták.

Az éj nesztelen volt, az erdő sötét; robogó csörtetések hangzottak a
targally között: éjjel járó dúvadak csapása; egy-egy zúgó éjbogár
körüldongva kisérte makacsul az éjjeli futót, mintha utána küldött kém
volna az is; a gyönge teremtés szíve reszketett; hátha el is tévedt?
hátha rablók kezébe kerül, a kiket most üldözőik az erdőkbe menekülni
késztettek? Azért mégis nagyobb volt a félelem, mit Hidvárról elhozott s
százszorta nyugalmasabb a rémséges erdő, álmukban beszélő óriás fáival,
mint annak szőnyeges falai.

Egyszerre egy nyílt völgy tárult fel előtte, mely ismerősül látszott őt
üdvözölni.

Valóban e vadrózsák azok, mikről gyakran szakított virágot kalapja
mellé, mikor ezen járt. A vadászlaknak itt kell már lenni. Jól rejtve
van az, nem igen találni rá. Jobbra a rózsabokroktól rejtik azt magas
bükkfák.

Nehány percz mulva ajtaja előtt állt.

A mint a kilincsre tevé a kezét, akkor csak az az egy gondolat döbbenté
meg szívét: ha zárva találna lenni? Ha kivételesen épen most nem lehetne
e házba belépni!

Csak el kellett fordítania a kilincset, hogy ez aggodalma megszünjön. Az
ajtó most is nyitva volt.

A küszöbön megállva, reszkető hangon kérdezé:

– Van valaki idehaza?

Semmi válasz.

Ekkor betette az ajtót maga mögött s a másik szobáét nyitá fel. Ott sem
felelt senki a felhívására. A harmadik szoba szintén nyitva volt, mint
rendesen, sőt még egy ablaka a gyümölcsös felé kitárva; különben minden
úgy a maga helyén, a hogy rendesen szokta találni: fegyverek, nyugágy s
a vizes korsó az asztalon.

A ház öreg gazdája bizonyosan a leshelyen van s reggelig nem tér vissza.

Henriettenek egy perczben az jutott eszébe, hogy be kellene maga után
zárnia az ajtókat, nehogy eltalálván aludni, meglephessék; de azután
elgondolta, hogy az nem volna illendő, a ház gazdáját kizárni saját
lakából, ki tán hajnalban átfázva, fáradtan érkezik majd haza, s
mennyire megdöbbenne, ha lakát belülről zárva találná.

Inkább arra határozá el magát, hogy ébren fogja őt bevárni, s a mint
megérkezik, rögtön felfedezi előtte, hogy férjétől válni akar, kinek
bánásmódját nem tűrheti többé. Addig vigyázni fog, hogy el ne aludjék.

Mikor aztán már első izgatottsága lecsillapult, mely teste és lelke
minden tevékenységét munkában tartá, akkor elkezdtek a felszabadult
képzelem zsibbasztó rémlátásai lelke elé tólulni. Akkor kezdett arra
eszmélni, hogy hol van?

Egy erdei lakban, melyből gyilkosok egy egész családot kiirtottak.

Talán, ha e medvebőrt felemelnék, még alatta látható volna a vérfolt a
padlón?

Talán épen e szobában rohanták meg őket? Itt hangzott a nő
halálsikoltása; itt küzdött a férj irtózatos tusát gyilkosaival; itt
könyörögtek térden állva a gyermekek a véreskezű embereknek, hogy ne
bántsák őket; itt feküdtek a véres hullák egymásra hányva, talán
napokig, a míg ráakadtak, temetetlen, halotti szentségek nélkül. Az éj
néma óráiban nem történhetik-e az meg, a mit annyian hisznek? hátha
azoknak van igazuk, hogy a túlvilággal nincs megszakítva minden
összeköttetés, s a mint az álmodó átjár innen oda, akként a halott onnan
visszajárhat?

Hátha az lenne való, hogy e háznak csakugyan nincsen más lakója, mint a
kik már meghaltak, s a kik a vendéget elfogadják, a kik tán
koczogtatására felelnek, a kik tán mellette ülnek, a láthatatlan
házigazdák és véres családjuk lesznek egyedüli társalkodói az éjjel.

Henriette sok sajátszerű babonát hallott e tájon; többek között azt,
hogy mikor egy ablaktábla valami kerek folton elhomályosul, akkor
otthontalan lélek van a szobában, annak a lehellete veti az üvegre a
párafoltot.

Olyan félve tekintett az ablakra.

A magányban vissza kezde térni ideges reszketegsége, mely csaknem lázzá
magasztosult. Ilyenkor nem tudott ülni, sem feküdni; járkálnia kellett
alá s fel, hogy lecsillapuljon.

Most ezt sem folytathatta soká; a hosszas sietős útban ki volt fáradva
már, nem birták lábai, kénytelen volt ledűlni pihenni a nyugágyra.

Néhányszor végigborzadt ott fekve s olyankor erősséget keresett szívének
abban a gondolatban, hogy mégis jobb itt, az ismeretlen puszta lakban, a
meggyilkolt ember kisértetes tanyáján, mint volna otthon; s inkább
jőjjenek a föld alul a hideg rémvilág nyugtalan kisértetei s üljenek oda
ágya mellé és mereszszék rá halottszemeiket, minthogy találkozzék
egykori kedvesével férjének házában, és egy födél alatt töltsön vele egy
örökre megátkozott éjszakát. Ennél a gondolatnál elnyomta az álom – a
kín.

Mintegy félóráig alhatott, nyugtalan, látványokkal háborított álmot;
akkor egyszerre felriadt.

Úgy tetszék, mintha távoli kiáltást hallott volna. Tán csak álmában
képzelte azt hallani s oly rémes volt, a mit álmodott, oly félelmes a
hang, a mit hallott, hogy felébredt rá.

Hallgatózni kezdett. Éjfél után olyan nagy hangja van minden nesznek.

Azt képzelé kivenni a mély csendben, hogy sebesen közeledő lépések
hangzanak.

Ismét egy kiáltás! mint egy üldözött vadé, mint egy megsebesült farkasé.

Most már nem álmodott; ezt már világosan hallá. Látta, hogy hol van; a
holdvilág besütött az ablakon, mind a három szobában végig látott.

Egyszerre a kert felőli ablakon, honnan a hold bevilágított, egy sötét
alak jelent meg, mely a holdvilágot egy perczre elfogta.

Ez alak keresztülugrott az ablakon, s lihegve futott két szobán
keresztül, be a harmadikba, a hol a fegyverek álltak.

Henriette látta őt ágya előtt elfutni, hallotta fáradt lihegését, – és
megismerte azt.

– – Ez volt a Fatia Negra! ez a Fatia Negra háza.

S még ez nem volt minden.

A Fatia Negra nyomában rohant egy másik rém, kivont karddal kezében;
annak az arczában pedig felismerte Vámhidy Szilárdot.

És e rémlátásra sem birta eszméletét veszteni, a mi olyan jó lett volna
rá nézve. Kiáltani akart rájuk: lihegve nyögé: «ne! – ne! – ne!» – vagy
csak képzelte tán, hogy mondott valamit, a hogy mélyen álmodók szokták
képzelni azt; s a mellett világosan látott mindent, a mi tőle néhány
lépésnyire történt.

A Fatia Negra beugrott a fegyverterembe s lekapott egy pisztolyt a
falról.

Szilárd az ajtó küszöbén állt.

– Megállj! kiálta rá a Fatia Negra rikoltó hangon. Házamban vagy és
meghalsz.

Szilárd nem méltatá őt válaszra, előbbre lépett.

– Uram, megálljon ön egy szóra, szólt ekkor halkabb hangon a Fatia
Negra, csaknem rekedten, alig hallhatóan. Ön engem megsebesített; ön
engem idáig üldözött. Most kezemben van az ön élete, megölhetem, ha
akarom. Alkudjunk meg: én nem ölöm meg önt, ön nem üldöz engem tovább.
Ön visszafordul innen, s azt mondja, hogy nem birt utolérni. Én önnek
esküszöm a halálra, holnap huszezer aranyat fogok küldeni.

Szilárd megvető hidegséggel mondá:

– Add meg magad, én nem alkuszom.

– Nem alkuszol? Te nyomorult féreg! Homlokod a pisztoly szája előtt, egy
billentése ujjamnak s fejed szét van hordva, s te még ellenem mersz
törni. Akarod-e a fejedet megtartani?

– Én a te fejedet akarom elvinni, szólt Szilárd és még egy lépést tett a
kalandor felé.

– Az én fejemet? Hahaha! Ezt a fejet, te? ezt a fejet itt? No hát nesze!

E pillanatban egy átható sikoj rezzenté meg a két halálra küzdő
ellenfelet, a mellékszobában egy fehér alak omlott végig a földön.

A másik perczben eldördült a fegyver s a Fatia Negra – élettelenül
hanyatlott a szőnyegekre vissza.

A mikor azt mondá kaczagva: «no hát nesze!» a mikor az a sikoltás
hangzott: akkor ő a pisztoly száját hirtelen saját szájába fogá, úgy
süté el; az erős töltés szerteszét hordta fejét; Szilárd egy meleg
véresőt érzett magára aláhullani.

A Fatia Negra csakugyan nem adta oda fejét. A lövés semmivé tette azt.

Sohasem tudta meg senki, hogy ki volt a Fatia Negra?



AZ EGYEZKEDÉS.

Lapussa János úr már hetedszer izent Sipos fiscálisnak, hogy látogassa
őt meg s mindannyiszor azt a választ kapta vissza, hogy az ügyvéd nem
mehet. Mikor jöhet hát? Azt nem tudja. Végre azt izente vissza, hogy se
ma, se holnap, sem az esztendő semmi napján nem mehet hozzá.

Sipós úr letett minden összeköttetésről a Lapussa-családdal ama fatalis
örökösödési per óta, melynek védvei és ellenvédvei egytől-egyig abban
álltak, hogy a pörös felek mennyi rosszat mondhassanak el egymás
személye felől. Az ilyesmi pedig nem volt Sipos úr izlésére.

Föltette magában, hogy semmiféle tanácscsal sem fog szolgálni többé sem
az egyik, sem a másik félnek, kik a kiméletlenséget oly tökélyre vitték
mindkét oldalról, hogy saját ügyvédeik kezdték restelni a dolgot.

Legjobban bántotta a puritán érzelmű férfiut az, hogy a legtöbb botrány
a meghalt Lapussa Demeter nevének jutott ki. Ő sem szerette ugyan az
öreg urat, vele is sokszor méltatlanul bánt, tiszteletdíjával adós
maradt, büszkeségével sértegette, háta mögött rágalmazta; de ő azért
sohasem birná magára venni, hogy egy halottról rosszul beszéljen: De
mortuis aut bene, aut nihil.

Hanem fenmaradt számára mégis egy szerep ez ügyben: Kálmán védelmezése;
e lakhely nélküli ifjunak volt ő törvényesen kinevezett védője s János
úrnak e minőségben sokkal sajgatóbb ellenfele, mint maga Lángainé.

A hetedszeri hasztalan kéretés után maga jelent meg János úr Siposnál.

Gyász volt a kalapja mellett; igen szomorú arczot iparkodott mutatni.

– Nem jött el ügyvéd úr én hozzám, én magam jöttem. Pedig igen fontos
ügyben akarok kegyeddel beszélni. Hallotta már?

Sipos nem tudta, hogy mit kellett volna neki már hallani.

– Látja ezt a kalapom mellett? szólt János úr érzékenyen, a felkötött
gyászra mutatva.

Sipos úr azt gondolta, hogy János úr megint a meghalt Demeter urat kezdi
el gyászolni.

– S csakugyan nem hallotta még? Szegény sógorom, szerencsétlen
Henriette.

– Nos, mi történt?

– Hátszegi a Marosba fulladt.

– Lehetetlen! Hiszen kitünő úszó volt.

– Úgy történt, hogy paripája elragadta, a zablája kettétörött, nem
fékezhette meg; mikor Hátszegi látta, hogy a ló a magas partról leszökik
a vízbe, le akart ugrani a nyeregből; azonban sarkantyúja
szerencsétlenül a kengyelbe akadt, s a ló magával rántotta őt a magasból
a folyóba. Ott a vízben fejjel lefelé, lábbal fölfelé, hasztalanul
erőlködött magán segíteni; a megbőszült paripa átúszott vele a
túlpartra, szüntelen maga után hurczolva a szerencsétlent, s mire a
tulsó partra ért, úgy összerugdalta a fejét, hogy arczára sem lehetett
ráismerni többé. Ma egy hete temették a hidvári családi sírboltba;
csodálom, hogy kegyednek nem küldtek a halotti jelentésből.

– Hm, ez elég nagy – (azt akará mondani Sipos úr: «szerencsétlenség»,
hanem azután csak nem mondott semmit).

– Szegény Henriette! szólt nagyot sóhajtva János úr: ilyen fiatalon
özvegységre jutni! s olyan derék, szeretett férjet veszteni el és olyan
szomorú halállal! Igazán sajnálatraméltó! És a mi legsajnosabb, senkije
sincs, a ki vigasztalná.

Sipos úr igazán el nem tudta gondolni, hogy mit akar ez most?

– Igazán, a szívem hasad meg érte, tessék elhinni, fiscális úr, – ha
meggondolom, hogy holmi nyomorult pénzviszonyok minket abba a sajnálatos
helyzetbe hoztak, hogy egymástól ennyire elidegenedtünk; de nem én
vagyok az oka; azt tetszik tudni, hogy nem én vagyok az oka.

Sipos úr köhögött és nem bizonyított semmit.

– Hiszen, ha én hozzám szépen szóltak volna; ha például Henriette csak
egy levélben ennyit irt volna: – kedves bátyám; ámbátor szeretett
nagyatyánk minket egészen kirekesztett, de mindazáltal remélem önnek
rokoni szívétől, hogy nem kiván bennünket ilyen nagy mértékben büntetni;
– no, tudja: valami ilyesfélét, hát hiszen én sem vagyok tigris! az én
szívem sincsen kőből. Nem tetszik azt hinni, pedig igazán mondom, úgy
van. Én már egészen rászántam magamat, hogy az öreg úr végrendelete
daczára is a kerekvári dominiumot átengedem Henriette hugomnak.

– Mert több rá a költség, mint a jövedelem.

– No, ne tréfálózzék fiscális úr. Én rokonaim irányában sok áldozatra
voltam képes. Engemet félreismer a világ. Engem fukarnak hisznek,
kapzsinak; pedig ha a szívembe láthatnának.

– A miket tett uraságod, azok nem igen bizonyítanak rokonai iránti jó
indulata felől.

– No hát, miket tettem?

– Olvassa végig a perét ellenük, s eszébe fognak jutni.

– Annak mind Lángayné volt az oka. Arra haragszom. Azzal nem békülök ki.
Az nagyon bántott engemet és édes atyámat. Azt bizonyította ellene, hogy
őrült volt.

– Bámultam a hidegvért, a mivel ezt tudta tenni. De ön nem ő rajta állt
boszút, hanem testvére árváin; a kik önt és atyját nem bántották, a kik
önnel nem is pereltek, a kik öntől nem követeltek osztályrészt és a kik
– engedje ön ezt nyiltan kimondanom – mindazokban a vétségekben
ártatlanok, a miket ön rájuk fogott.

János úr kényelmetlenül fészkelődött helyén.

– Mert, hogy védenczem ama váltóhamisítási ténybe mily ármánynyal,
milyen cselszövénynyel vonatott bele, azt uraságod maga legjobban fogja
tudni.

– Csak nem hiszi fiscális úr, hogy én nekem valami egyetértésem lett
volna azzal a rossz emberrel, a ki őt ebbe belevitte?

– Az a rossz ember önnek megbizottja volt.

– De én azt tagadom.

– Tudom. Csakhogy a mi bizonyítékaink erősebbek az ön tagadásánál.

– Egyet mondok uram: azt tudja ön, hogy én gazdag ember vagyok.

– Tudom; én nem törődöm vele.

– Önnek védencze pedig földönfutó, szegény. Hisz ön a birák
megvesztegethetlenségében?

– Hiszek a világos igazság kényszerítő hatalmában.

– Ha én akarom, ez a per elhúzódhatik húsz esztendeig.

– Az a per, a mit Lángayné kezdett ön ellen, elhúzódhatik a világ
végeig, ahhoz én nekem semmi közöm. Vajjon ő nagysága almásszürke
fogaton jár-e, avagy rézderesen? az nem az én bajom; hanem az a másik
per, mely az én védenczemnek, a ki semmi más, mint egy vándor komédiás,
tisztára fogja mosni a nevét, az el fog dőlni igen rövid időn, s annak
az eredményét meg nem vásárolja ön valamennyi dominiuma árán.

Ilyesmit mondhattak már mások is János úrnak, mert nem válaszolt rá
semmit az ügyvédnek.

Egyszer csak felkelt s azt mondá Siposnak:

– Tudja ön, mit? Dobjuk a tűzbe ezt az egész pert. Én egyességet
ajánlok. Megvallom igazán, hogy czudarul benne ülök a tintában.
Kénytelen vagyok önhöz, mint ellenfelemhez folyamodni. A váltó ügye
biróság előtt van, az a semmirekellő rám vall; maholnap tárgyalás elé
kerül az egész; iszonyú skandalum lesz belőle, kiirják az ujságokban,
még tán el is itélnek; mert minden ember irigy rám azért, mert gazdag
vagyok.

– No én nem.

– Nem is kegyedről mondtam: mások azok. És én már most nem látom, hogy
merre meneküljek ki ebből a kelepczéből, a miből szívesen szabadulnék,
csak bele ne keveredtem volna.

– Jó. Én tudok egy módot önt kisegíthetni a hinárból.

– Közölje velem, szabjon feltételeket tetszése szerint, én látatlanban
aláirom.

– Tehát önt megmenteni az az egy mód van, ha Henriette maga jószántából
azt fogná mondani, hogy a sokféleképen vitatott váltó még sem
hamisított, hanem az ő valódi aláirásával van ellátva, azt kifizetné s
megsemmisítené, s ezzel megszünnék ön ellen minden vádkereset alapja.

– Felséges gondolat! kiálta János úr, felugorva helyéből. Hogy megenné a
szurkot az az átkozott Margari!

(Margari baja jutott legelébb is eszébe, annak örült legjobban.)

– És most halljam a kegyed részéről való feltételeket.

– A föltétel csupán csak egy: a harmadik testvér gyermekeinek «teljes»
kielégítése.

– Tökéletes harmadrészbeli osztály? Semmi leengedés nélkül?

– Azon alul nem alkuszunk.

– Jó, azt mondtam, hogy mindenbe beleegyezek és nem vonom vissza:
Henriettenek és annak a rossz fiunak legyen meg a maga szerencséje. Mit
kell legelébb is tennem?

– Legelébb is azt a negyvenezer forintot elküldeni a bárónénak.

– Micsoda negyvenezer forintot?

– A mivel ő a váltót be fogja váltani, ha egyszer aláirását elismeri
rajta.

– De hisz azt mi úgy is megsemmisítjük; csak nem hiszi kegyed talán,
hogy én kifizettetem vele a váltót, miután aláirását elismeré?

– Én mindenre tartozom gondolni.

– No hát legyen meg. És azután?

– Az engedménylevelet alá fogja irni kegyed, melynél fogva testvére
gyermekeinek az atyjukról maradt uradalmakból a zöldhalmit és örökvárit
átbocsátja.

– Köztünk mondva, ezek a legjobban jövedelmezők.

– Tehát adjon nekik pénzt.

– Az nagyon derangirozna.

– Tehát adjon nekik bécsi és pesti házakat.

– Azokra meg büszke vagyok.

– Hát akkor gondoljon ki valami mást.

– No jól van, majd holnapig meggondolom.

Azzal vette a kalapját János úr és eltávozott.

Másnap várta vissza az ügyvéd, és azután várta még két hétig; feléje sem
jött. Egyszer a birósághoz ment tudakozódni s bámulva hallotta, hogy
báró Hátszeginé nyilatkozata már megérkezett a felől, hogy a beperelt
váltón az ő saját aláirása van.

János úr tudniillik azt tette, hogy a mint Sipostól kicsalta a jó
tanácsot, rögtön postakocsit vett, sietett Hidvárra, ott unokahugával
személyesen beszélt e tárgyról. A szegény nőnek sokkal ziláltabb volt a
lelke, minthogy arra tudott volna eszmélni, hogy mit tegyen. Ráhagyta
magát venni mindenre; elfogadta a János által ajánlott uradalmakat; mit
érdekelte őt, hogy melyik mit jövedelmez s irásban ismeré el, hogy a
kérdéses váltó az övé.

Sipos úr egy cseppet sem csodálkozott rajta, mikor egyszer csak jött a
megbízás a báróné jószágigazgatójától, hogy azt a kérdéses negyvenezer
forintot fizesse ki valami pesti üzérnek.

Tehát Henriettenek a saját szívességtételét még meg is kellett jó erősen
fizetni, a hogy azt Sipos jó előre tudta.

Henriette nem sokat törődött azzal.



VÉGSZAVAK.

Henriette kiegyezése nagyon megharagítá Lángaynét. A háládatlan
teremtés! Én pört kezdek az öreg végrendeletének megsemmisítésére, én
védem az ő jogait is, s ő szépen cserben hagy, mikor már János bátyánk
kényre-kegyre megadni kénytelen magát; kiegyezik vele, ki hagyja magát
holmi potomsággal fizettetni, mielőtt engemet megkérdezett volna. De még
nincs bevégezve a számadás. Ő elismerte a váltó érvényességét s ki is
fizette azt; a törvényszék nem üldözi tovább Margarit, szabadon
bocsátják, mint olyan bolondot, a ki nem tudja, mit beszél? De egyről
elfeledkeztek! Hát Kálmán vallomása micsoda? Nem elismerte-e a fiú biró
előtt, hogy Margari biztatására váltót hamisított? Csak várjunk egy
kevéssé. Majd elő fog jönni a földönfutó, ha egyszer meghallja, hogy van
valami öröksége, a miben osztoznia kell, ott fogja hagyni a falusi
ponyvakomédiázást s itt terem Henriettet meglátogatni. Akkor aztán majd
előfogjuk őt, hogy világosítsa fel ama váltó történetét, s meglátjuk,
hogy nem támad-e abból János barátunkra nézve egy kis kelepcze? Mert meg
kell neki törni, ha mind a ketten tönkre megyünk is miatta.

Azonban a legvalószinűbb pontban csalatkozott. Kálmán úrfi nem tünt elő
az átengedett nagyapai örökség hírére sőt még csak hírt sem hallatott
magáról.

Pedig Henriette mindent elkövetett, hogy őt haza édesgesse. Valóságos
szerelmi nyilatkozatokat közlött valamennyi hazai hírlapban «egy eltünt
testvérhez, kit nővére tárt karokkal fogad, ha visszatér». Semmi
eredménye sem lett. Pedig lehetetlen, hogy ne olvasta volna
valamelyikben? Szinész, és ne tudná, hogy mi van a hirlapban?

A névszerinti utánajárás nagyon áldatlan muka volt; a szinpadon nem
donatio útján kapja az ember neveit, hanem fog magának egyet via facti,
s ha megunta, odább ád rajta. Ma Babérossy Leánder, holnap Fellegváry
Ákos. Ki akadna fel rajta?

Következtek a hivatalos köröztetések: Egy ilyen és ilyen ifju
kerestetik, a ki hírt tud felőle adni, kap ennyi meg ennyi jutalmat. Ez
is mind sikertelen volt; mintha a szinész nem tudna magából minden
hónapban más alakot növelni?

A sok sikertelen keresés után végtére egy napon kap Lángayné egy
levelet, melyben nagyon hibás asszonyirással ez volt foglalva:
«Méltóságos asszonyság! Azon bizonyos szinész úr, a kit méltóztatik
keresni és jutalmat kitűzni a fejére, a ki megtalálja, fájdalom, nálam
volt két hónapig és két hétig koszton és kvártélyon, és fájdalom, ez idő
alatt egy krajczárt sem fizetett, kellett volna pedig nekie fizetni hét
forintot a szállásért, nyolczat az ebédért, hármat a mosásért,
váltóczédulában, ugyancsak a patikakontót is én fizettem érte négy
forintokat és harminczkilencz krajczárt, mint szinte a papnak és a
sírásóknak is, meg a szemfödélért és koporsóért, összesen tizenhárom
forintokat, mert tetszik tudni, az ifjúcska, fájdalom, meghalálozott, és
még a keresztfát is én tétettem neki, akkor mondta meg, hogy mi nevet
kell rátétetni; az is két forint volt váltó. És így összesen negyvenhat
forint és huszonöt garas, a mit méltóztassék nekem megküldeni, mert én
szegény özvegy vagyok és nem tehetek róla, hogy az úrficska meghalt;
bizony kolerában halt meg. Alázatos szolgálója: Gyűriné, fehér
kenyérsütőné Kis-Pércsen.»

Világos volt előtte, hogy ez Kálmánnak saját mívelte tréfája és semmi
kétsége nem volt a felől, hogy ha ő Kis-Pércsre elutazik, ott a
földönfutó rokont okvetlenül felfogja találni, még pedig a legjobb
egészségben.

Nem restelte a hosszas utazás fáradságát; azonban mennyire meg volt
lepetve, midőn a vendéglőben legelső kérdezősködésére azt tudta meg,
hogy a kérdéses szinházigazgató csakugyan meghalt és el is temették,
adós is maradt, nemcsak Gyűriné asszonyomnál, hanem a korcsmában is
mindenféle spirituosumok árában.

Ugyanezt a választ hallotta mindenkitől, a kit e tárgyban megkérdezett;
már tudniillik, hogy mindenki megegyezett abban a válaszban, hogy az
úrfi meghalt és neki is adós maradt. Végül a pap és legvégül a sírásó is
ezt bizonyíták: nekik is adós maradt az utolsó tisztességtételért.

Lángaynénak meg kellett a szomorú tényben nyugodnia; Kálmán adósságait
egyébiránt nem fizette ki, sem egyszerű keresztfácskája helyébe sírkövet
nem emeltetett. Rossz fiu volt, nem érdemelte meg.

És ezuttal tökéletes igaza volt Lángaynénak, mert Kálmán úrfi csakugyan
nem érdemelt nagynénjétől egy jó szót sem. Hinné-e valaki, hogy a
gézenguz oda qualificálta magát, hogy még ez a meghalása is csak
komédiából történt? Miután annyira eladósodott ott helyben, hogy minden
megszökési kisérlete dugába dőlt, mert a cerebreusok éjjel-nappal
rálesettek: azt gondolá ki, hogy háziasszonyával egyetértve, magát
halottnak hirdeteté ki, egy festett koporsóba belefeküdt, s mielőtt a
koporsó fedelét rászegezték volna, kiosontott belőle, s míg hitelezői
sírva kisérték ki a temetőbe, azalatt ő a város másik végén nevetve és
dudolva ballagott ki a széles világba.

Meglehet, hogy e tréfára egyéb oka nem volt aprólékos adósságainál; mert
ha rokonait akarta vele megkínozni, az ugyan kegyetlen ötlet volt egy
olyan fiatal szívtől.

Lángaynénak nem maradt más hátra, mint a hosszadalmas örökösödési pert
folytatni János ellen. Alkuról szó sem volt közöttük. Abba belevénültek.
Lángayné annyit költött már a perre, hogy férjéről öröklött vagyona
csaknem ráment. Nem tartott már sem kocsit, sem nagy házat, két
szobácskában megfért s nem járt sehova és viselte a negyedévi divatot,
csakhogy perét folytathassa.

Tíz év telt bele, míg annak vége lett.

János úr vesztett. A hétszemélyes tábla megerősíté az itéletet, melyben
Lapussa Demeter elmeháborultsága ténynek van elfogadva s az általa tett
későbbi végrendelet érvényteleníttetik, fennhagyva az elébbi
rendelkezéseit.

Szegény gazdag ember! Még holta után is üldözte az az eszme, hogy ő
gazdag! Életében egy lélek sem volt, a ki szerette volna, azért, mert
mindenki félt tőle, s halála után még békés emlékezetének sem hagynak
békét, bebizonyítják, hogy elmeháborodott volt, s itéletet mondatnak rá.

Hiszen az itélet igazságos volt.

Hanem már mégis, egy szegény ember ha szemét behunyta, biztosítva van
azon kis fejfácska által, melyet fejéhez leásnak, hogy számadásai be
vannak végezve s róla többet rosszat nem beszélnek, míg a gazdag embert
meg nem óvta a carrarai márvány, melylyel hamvait lenyomtatták, hogy fel
ne hurczolják a sírból; halottan a törvény elé ne állítsák és árnyékára
sáros lábakkal ne tapodjanak.

Szegény gazdag ember!

János úrra e pör elvesztése rettenetes csapás volt. Egy milliót kellett
neki rögtön kifizetni testvérének.

Igaz, hogy maradt még neki több mint ugyanannyi, de mégis: egy milliót
birni csak, rettenetes gondolat arra nézve, a kinek már volt kettő!

Addig is sovány volt és két rét görnyedve járt; ez a per, ez a csapás
egészen kiszárítá; valami lassú sorvasztó baj lepte meg. Makszika is sok
szomorúságára volt, a nagy kényeztetéstől elcsenevészült, nyomorék lett
belőle, a birodalom minden orvosi fakultása gyakorolta rajta tudományát
remekben, de nem tudott belőle embert csinálni; hanem azért János úr
sohasem a maga, sem a fia betegségéről nem panaszkodott. Ha valami
részvevő lélek találkozott vele s kérdezé, hogy van? nem aranyerét
vádolta; nem mondta, hogy köhög, hanem azt felelte: «koldus vagyok,
tönkre vagyok téve, az a bajom; hogy is volna bennem vér, mikor ilyen
eret vágtak rajtam: egy milliót kellett kifizetnem! egy milliót. Végem
van, el vagyok pusztulva. Csodálom, hogy még élek; más ember belehalt
volna. Egy milliót raboltak rajtam.»

Szegény gazdag ember! Mennyire fájt neki az, hogy testvérének ki kellett
adnia örökségi részét. Mennyire haldoklóvá tette az a gondolat, hogy
most már csak felényire gazdag, mint azelőtt volt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gróf Kengyelesyné mindvégig megtartá könnyű kedélyét; férjének most sem
lehet rá semmi panasza; kivált mióta a huszártiszt nyugalmaztatta magát
s állandóul Aradon vette lakását. A cselszövény olyan finomul volt
szőve, hogy az illetőnek mindeddig még a nevét sem tudtuk meg.

Szilárd nevezetes pályakört tett, de melynek esélyei más időszakba
vágnak át már s ez egyszerű történet fonalain kívül esnek.

Sohasem házasodott meg. Kengyelesy és a hozzá hasonlók gyakran évődtek
vele, hogy most már özvegygyé lett az egykori ideál, miért nem iparkodik
mellé jutni, jó parthie volna ám az; ő ezt hasonló tréfás modorban
szokta rendesen elűzni; hanem egyszer, midőn Kengyelesyné komolyan
előhozta, hogy miért nem közelít Hátszeginéhez, ő bizonyosan mondhatja,
hogy Henriette most is sóhajtva gondol egykori kedvesére, hogy
kegyetlenség tőle annyira kerülni a szegény asszonyt, akkor azt felelte
Szilárd:

– Én nem vagyok az, a kit ma elvetnek és holnap fölvehetnek.

Többet aztán nem hozta neki elő a grófné Henriettet

És ki tudja, nem lett volna-e közöttük olyan szent akadálya a sorsnak, a
mi alól semmi szentszék őket föl nem mentheté? Ki tudja, miért volt jó
Szilárdnak úgy kerülni minden találkozást – Hátszegi özvegyével?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Henriette maradt mindenesetre a legboldogtalanabb. Huszonhat éves
korában már öreg asszonynak lehete mondani. Idegei uralkodtak rajta
ébren és álmában, a legkisebb zörejre reszketés fogta el, ha az ajtót
nyílni hallotta: felijedt. Már huszonnégy éves korában felhagyott vele,
hogy előtünedező ősz hajszálait kitépesse, mert már akkor nagyon sok
volt a fehér!

Az emberek társaságában nem találta szórakozását, a közmulatságokat
kerülte; legtöbbször otthon ült bezárkózva abba a félreeső szobában,
melynek fél falát már befutotta a sokáig élő asclepias. Ez az egy
ismerőse volt még, a ki el nem hagyta. Szerencse, hogy ennek oly szívós
az élete; mert ha ez is kitalálna veszni, az sem volna, a kihez
beszéljen.

Így legalább van egy lény, a kihez a milliók birtokosnéja így szólhat: –
Semmim sincsen, csak te vagy az enyim, emlékezel-e rá, milyen kicsiny
voltál akkor, mikor keblemre tűzve hordtalak? csak egy levél! azóta
milyen magasra nőttél! mennyi leveled támadt. Minden leveledre tudom, mi
van felirva: egyikre halavány örömek, másikra sötét kétségbeesés, bánat,
megaláztatás, elhallgatott fájdalom, rettegtető titkok, halálfélelem,
álmatlan nyugtalanság, irtózat, gyűlölet, kínzó emlék, észvesztő
töprengés, elrejtett sírás, panasztalan keserv, öngyilkos elhatározás,
leverő hírek; minden, minden, minden, a mi az ember életét sötétté,
kínzóvá, utálttá teszi. Egy-egy levél időközben megsárgult és lehullt,
azok mind el vannak téve, ima könyvbe zárva, rájuk irva a lehullás
napja; s a kínzott képzeletnek rettentő emlékezete van visszavezetni a
lelket azon napok gondolataira. Ez a levél az öngyilkosság; – ez a
visszaadott szerelmi jelszó; – ez a kártyán elnyert kastély; – ez a
fekete ékszer; – ez a nagyapa átka; – ez a Kálmán szökése; – ez a Fatia
Negra; – ez az elitélt nő; – ez a vadászlaki találkozás; – ez a Kálmán
halálhíre; ez a többi mind kínzó ábránd, teljesülhetlen remény, két
külön csillagban lakóknak egymás utáni epesztő vágya, a kik között egy
átrepülhetlen ég fekszik!

Szegény gazdag asszony!

Hogy Kálmánnal mi történt halálhíre után, azt rokonai soha sem tudták
meg; ők nem keresték tovább az eltemetettnek véltet. Az pedig ki tudja
hol, ki tudja mi név alatt járja az országot, keresve a nyomort és
küzdve azzal s nevetve azokon, a kik valami tárgyról szeretik azt
mondani: ez az enyim. Sokan élnek, sokan meghalnak így, a kik sohasem
alkalmatlankodtak a világnak vágyaik kifejezésével. Legtökéletesebb
ideálja a szegénységnek: a gazdag ember fiából válik.

Szegény gazdagok!



TARTALOM.

  Az unalom  1
  A kivel az ember párbajt akar víni  14
  A kedves ember  26
  Miről gondolkoznak a gyermekek?  32
  Nem neked való az!  61
  A menyasszonyvivés  76
  A Lúcsia-barlang  111
  Az erős Juon  133
  A geinai leányvásár  145
  A fekete ékszer  152
  Két mese, melyek közül csak az egyik igaz  175
  Mikor a gazdag ember halni készül  192
  Az aradi estélyek  207
  Árulás árulásért  221
  A mikalai csárda  241
  Az, a ki a Fatia Negrát felismeri  250
  Babérossy Leánder  281
  Margari úr  299
  A nő, kit nem lehet feltalálni  319
  A reszkető kéz  342
  Küzdelem az aranyért  348
  Az üldözött vad  360
  A rémlátás  384
  Az egyezkedés  398
  Végszavak  404

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


51 |kincseive- együtt |kincseivel együtt

51 |Sok valószil nűség |Sok valószinűség

87 |legunalma sabb emberek |legunalmasabb emberek

190 |zokogva es sikoltozva |zokogva és sikoltozva

222 |Ejjel jött |Éjjel jött

257 |törvényes úrta |törvényes útra

295 |valak megint |valaki megint

322 |Nem, Hátszegítől. |Nem, Hátszegitől.

366 |Egyszer azonbán |Egyszer azonban

378 |Huuszonhárom nem |Huszonhárom nem

380 |O érte félt |Ő érte félt

381 |gyöngéd testatkattal |gyöngéd testalkattal

411 |Arulás árulásért |Árulás árulásért]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Szegény gazdagok - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.