Title: Népvilág - Elbeszélések
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Népvilág - Elbeszélések" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XVI. KÖTET

NÉPVILÁG

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

NÉPVILÁG

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

Mások a költészetet az égben keresik, mi keressük azt a földön. Máskor a
költő tanította a népet, most taníts te engem, lelkem hajlamaitól ölelt
nép!… Jőjjetek elém ti rétek, mezők, délibábos rónák, csendes fehér
házak, pusztai karámok; – álljatok ki vidám piros lánykák házaitok
ajtajába, gyujtsátok meg a mécset a fonóházban, hadd álljanak a legények
leskelődni ablakaitok alá; kelepeljetek szorgalmas vízi malmok a
holdvilágban rezgő folyam tükrén, mikor a fehér ruhás molnár az ablakon
kihajolva, csendesen hallgatja a távozó hajósok tülkölését; – hintsétek
be az utczákat frissen kaszált fűvel, rakjátok ki illatos
jegenyeágakkal, midőn az úrnapi zászlókat ünnepélyes menettel
körülhordják; hagyjátok szólani a zenét, rikoltozni a tánczolókat, sírni
a menyasszonyt, örülni a vőlegényt a menyegzőben; – lássalak benneteket,
ti a szabad égnek fogadott fiai, jó kedvű pásztornép, gulyások, csikósok
szellő paripákon, regényes, magányos csárdákat látogatva. Tünjetek fel
előttem ti széles városok, boldog házaitokkal, tornyos szentegyházak,
miknek ablakain át a hívek harsogó éneke zeng elé, míg a küszöbben
eklézsiát követő hajadon síratja letépett koszorúit…!

Hadd gondoljak vissza mind azon víg és kedélyes, szomorú és
elgondolkodtató regékre, adomákra, eseményekre, miknek homályos emléke a
régi jó időkből lelkemben fenmaradt; események, minőkkel naponként
találkozunk az életben: oly egyszerűek, oly igazak s mégis oly
érdekesek; szájról szájra adott regék, minőket kedélyes rokkapörgés
mellett beszélnek el egymásnak félénk leányzók, oly aggasztó tartalmúak,
hogy mese végeztével szinte körülnéz a hallgató, hogy nem áll-e háta
mögött az ijedelmes regealak? – vagy minőket víg poharazás közt szoktak
felhordani jókedvű férfiak, mikor a bor megoldá a nyelveket, s egyik
tréfás csintalan monda a másikat idézi elő: – bohó mesék, miket
leleményes vándor diákok hoztak haza kedélyes csavargásaikból; –
kalandregék népszerű királyokról, tündérmondák bűbájos elődök felől,
hajdankori hősök emlékei, töredék adataiban a hagyománynak, az apró
történetek, miket minden elmesélő így ád elő: «ez itt és itt én velem
történt», anekdoták, az országhirű különczökre fogottakon kezdve, azon
stereotyp alakokig, kiket minden ember személy szerint ismerni vél,
ellesve a zöld asztalok tréfái közül úgy, mint a vándor szinpadok
papiros falai mögül, s összefogva mindazt, a mi e két szinpad közé esik,
együgyű földmívesek, kaczkiás menyecskék, hirhedett kalandorok, szomorú
őrjöngők, könnyelmű diákok, s méltóságteljes táblabirák, országos
kortesek, s vitézlő insurgensek, tudós professorok, s kalandos
népköltők, tréfás jurátusok s furfangos patvaristák, bámulatos huszárok
s próbált torkú kántorok tarka esetei, egész mesekörök egy-egy ismert
néposztályról; – ez a nép élete, ez a nép világa.

Az alapszínezet mindenütt ugyanaz; a nép maga magát rajzolja le, egy
vonás sem hamis. A mi való benne, az az élet költészete. Mindenütt
keresztül tör a hervadatlan jó szív, a nemes könnyelműség, a fulánktalan
humor, az erőtetlen bánat, a leleményes furfang, a délczeg legénykedés
és a nyugodt nemzeti önhit, mely együtt a magyar népéletet annyira
jellemzi, s melynek összesége – a közélet históriája.

Ez életet, e világot rajzolni kivántam én, s a tárgy mérhetlen
gazdagsága az, mely visszadöbbent; ki győzné a mezők minden virágait
leszedni? Csupán azt tehetém, hogy kiválogattam azokat, melyek vándor
bolyongásaim közt legkedvesebbeknek tetszettek; mennyi maradt még
észrevétlenül!

A ki a vadon nőtt virágokban gyönyörködik, fogadja tőlem e füzért
szívesen.



I. KEDVES ATYAFIAK.

Este felé járt az idő. Kassay Lőrincz szolgabiró urambátyám kinn állt a
háza ajtajában, mely épen az országútra feküdt s épen úgy szűkölködött
kapu nélkül, mint más egyéb vendégszerető közbirtokos urambátyáim
lakásai a kerek hazában. Igaz ugyan, hogy a nyitott udvaron ott
heverészett vagy hét szelindek, olyan szép nagyok, mint egy medve, s ha
valaki be akart jönni a házba, azt nagyobb bajba kerítették, mintha
Pesten a házmesterrel kellene ajtót nyittatni: hanem ennek a dolognak is
volt kilincse: okos ember nem jár bot nélkül az utczán; csak egyet
kellett vele az ugatók valamelyikére húzni, a többi aztán megértette az
intést és kotródott, a merre látott. Még akkor nem hordták ezeket a
rövid mihaszna páczikókat, a mikre sem támaszkodni nem lehet, sem
kutyákat ütni velök.

Tehát ott állt az ajtajában Kassay Lőrincz urambátyám pipázva, s
átkiabált az átellenben levő esküdt portájára, ki szintén a háza
ajtajában állott. Könnyebb lett volna ugyan a beszélgetés, ha valamelyik
átment volna a másikhoz, mert az utcza széles, s nagy hangot kellett
adni, hogy egymás szavát megértsék; hanem a két ház között akkora volt a
sár, hogy szekérrel is bajos volt megusztatni, s ha át akart menni az
ember, elébb le kellett kerülni a kertek alá, s úgy jönni vissza,
mindenütt a kerítésekbe kapaszkodva. Tehát jobb volt csak úgy
átkiabálni.

Hogy mért urambátyám nekem Kassay Lőrincz bácsi? azt én nem tudom;
fogadd el te is atyafinak nyájas olvasó, mert ez egy talpig becsületes
derék ember, s nem fog szégyenedre válni. Tartsuk meg már azt a régi jó
szokást, hogy a magyar ember egymást egy családból valónak nézi, s a
vénebb az ifjat öcsémnek, hugámnak czímezgeti, emez pedig azt bátyámnak,
nénémnek.

Lőrincz bácsi ahoz a derék középosztályhoz tartozott, melynek hivatása
volt törvényt és jogot kezelni, a nemzeti közérzületet fentartani, a
vagyonosságot fajtánk javára növelni, fáradni zaj és dicsőség nélkül;
kikről nem beszél sem a história, sem a költő, mert hisz a derék
becsületes emberek nálunk nem olyan ritkaságok, hogy jegyezni kelljen
neveiket, s a költő meg mit csináljon ilyen becsületes emberekkel, a
kikben még csak annyi regényesség sincsen, hogy a más feleségét
elszeressék, vagy valakit párbajban egy görbe nézésért főbe lőjenek? Az
ilyen ember születik annak rendje módja szerint, csillagzat és
horoscopium nélkül, – felnő a nélkül, hogy zongora-virtuoz lenne, –
kitanulja iskoláit tisztességesen, s mikor már mindent tud, akkor haza
jön a szülőihez, s lakik velök, mint engedelmes fiu; azok kiházasítják –
mikor arra való lett, poétázás nélkül, s ha meghalnak, ráhagyják a
gazdaságot adósságok nélkül, mert ezen osztályánál hazánkfiainak az
adósságot a bűnök egy nemének tartják, elvök lévén, hogy tisztességes
ember ne költsön többet, mint a mennyit bevesz, speculálni pedig nem
magyar ember dolga; – ez az elv annyira gyökeret is vert Kassay bátyánk
szivében, hogy diák korában, ha csizmája elszakadt, képes volt addig,
míg hazulról pénze érkezik, betegnek tettetni magát, mintsem hogy a
vargánál kontót csináljon. A collegiumból eminentiával tért meg;
patvariára a viceispánhoz ment, ott megtanult vármegyei nyelven irni,
toasztokat inni és szép hölgyekkel conversálni. Pesten præclarummal
censurázott, viselt frakkot, füstölt szivart és kaczérkodott átellenben
lakó szép zsidólányokkal, azután hazament a falujába, s úgy elfelejtett
frakkot, szivart és szép zsidólányt, mintha soha se lettek volna.

Szülei aztán kinéztek számára egy szép, tisztességes, derék hajadont,
azt Lőrincz bátyánk el is vette hitestársul; nem irtak ugyan egymáshoz
verseket, hanem igen jó életet éltek. – Házasságuk egy kis leánykával
lőn megáldva.

Később egyenesen felszólítva, elvállalá a szolgabirói hivatalt, a mit
magyar ember tett ex nobili officio, – nemes kötelességből, – s nem
azért, mintha rá lett volna szorulva, mert abból ugyan haszon nem volt:
fizetés és sportula kevés volt a megillető traktákra; hanem a magyar
ember szivesen áldozott a magáéból is azért a hozzá illő
foglalatosságért és azon megvásárolhatlan öntudatért, hogy ő egy egész
járásnak földi gondviselése, ki harmad magával, egy esküdttel és egy
hajduval rendet tart és igazságot oszt húsz-harminczezer ember közt.

E perczben is épen valami fontos kiküldetési ügy felől értekezik a két
érdemes úr az utczán keresztül, a midőn valami kegyetlen nagy hajszolás
hangjai vonják félre figyelmöket s az utcza végére tekintve, hol az út a
szérük mellett bekanyarodik, előtünik egy csinos fogat, melyet már csak
azért is le kell irnunk, mert ki tudja, látunk-e még valaha olyat, ha
mindenfelé vasutak lesznek a hazában?

Hintó volt ez, még pedig úri. Hogy a tetején a bőr kicsinyt
pettyegetett, annak fő okait a baromfitenyésztésben kell keresni. Hogy
mikor készülhetett e jármű? azt bizonyosan meghatározni nem lehet,
miután historiai dátum, hogy I. Lajos király idejében már voltak függő
hintók. Alakja gyönyörűen hasonlít egy fél görögdinnyéhez, melyet a
bizonytalan fenekű úton úgy lötyfölt alá s fel négy magas rugó, hogy a
benne ülők nyelvöket harapták, ha beszéltek; még ki is dobta az embert,
ha jól meg nem fogódzott a kapaszkodókba. A kocsiajtókat először nem
lehetett kinyitni, azután meg nem lehetett becsukni; minélfogva azok
egyszersmindenkorra be voltak jól lajfánttal[1] kötözve, a két hátulsó
rugó közé pedig a bakra egy jó nagy petrencze széna vala felkötve, mely
minden zökkenésnél a benn ülők nyaka közé szándékozott esni. E tisztes
ősi emlék elé két szelid paripa volt befogva, a harmadik lógóba; egy
kesely, egy fakó és egy szürke, mind a három fülig sáros s mind a három
összevetett lapoczkával támogatva egymást s gubanczokba kötött farkával
el-elkapva a kocsis kezéből a gyeplőszíjat, míg ez ostorával előre-hátra
vagdal, többször püfölve a benn ülők kalapját, mint lovai bőrét,
melyeken úgy meglátszanak a húzások, mintha lithographirozva volnának.

A jó szándék nem hiányzott a nemes állatoknál, hanem inkább a megfelelő
képesség. Fuvarba fogadott jobbágylovak voltak a jámborok, nem arra
hivatva és neveltetve, hogy vastengelyű hintót mozdítsanak elé, s érezve
e gyarlóságot magukban, minden tizedik lépésnél nyugórát tartottak,
egymásra nézve szomorú szemekkel.

Ilyenkor, midőn a lovak megálltak, s nem akartak tovább menni, a benn
ülő négy egyéniség közül egy rendesen kiüté a fejét a sok limlom közül s
rá kiáltott a kocsisra: «megállj! megállj! hadd szólítok meg valakit!»

A kiáltó szó egy, a gyöngédebb nemhez tartozó egyéniségtől jött, kit
azonban most nem irhatunk le, mert a keresztül-kasul kötött nagy kendők
alig engednek becses orczájából egyebet kivehetnünk az orránál; kívüle
pedig még hárman ülnek a hintóban: hátul, a tisztelt asszonyság mellett,
egy bundába és prémes úti sipkába keveredett uraság látszik a szegletbe
huzódva, kiből ismét csak a nagy bajusz s a hosszú szárú pipa látszik,
melynek csutoráját a dohányzók különös gondviselése őrzi, hogy minden
zökkenésnél a torkába nem ütődik. A mamával szemközt ül egy reményteljes
fiatal sarjadék, kinek báránybőr süvege úgy a fejébe van nyomva, hogy
két piros fülecskéje kétfelé konyúl miatta, s ki a legvizsgább
feszengéssel néz untalan előre, hátra; mellette végre egy hórihorgas
pofók siheder foglal helyet, nagy, bámész szemekkel nézve a sáros
világba, s hosszú lábaival a fentisztelt – hihetőleg atyai –
tekintélynek jutván átellenben, azokat az elképzelhető legkellemetlenebb
helyzetbe kénytelen összehúzni, úgy hogy a két térdét csaknem a nyaka
közé szedte.

Tehát valahányszor a lovak megálltak a pocsolya közepén, az érintett
asszonyság nagy munkával előkapálta magát a számtalan köpönyeg, sliffer
és nagy kendő közül, kikiáltva a kocsiból: «állj meg Marczi, megállj!
hadd szólítok meg valakit!» s azzal kidugva fejét az ernyő alatt,
lekiabált egyik másik ácsorgóra, ki a kerítésen kinézett, s míg azzal
megbirta értetni kérdezősködését: tudniillik hogy hol lakik itt a
faluban tekintetes Kassay Lőrincz úr? s arra kiélégitő választ kapott,
azalatt kifujták magukat a griffek, s a tisztelt asszonyság ismét
visszafészkelte magát a slifferek közé, elszánt hangon parancsolva a
kocsisnak: «hajts Marczi! sem ostor, sem ló nem a tied!» Marczi ezzel
belevágott az egyik lóba, mire az újra neki rugaszkodott, a félre lódult
rúd pofonüté a másik lovat, erre ez is megmozdult, s a hátra maradt
lógós szépen ráült a kocsis térdére, míg az mind a két lábát neki
feszítve odább nem tolta magától.

Mikor már harmadszor állottak meg a falu közepén s az asszonyság újra
kikapaszkodott valakit megszólítani, a benn ülő úr nem állhatá tovább.

– Ugyan Zsuzsi szivem, mit kiabálsz annyit a kocsisra, hogy álljon meg?
’sz inkább az a baj, hogy minden lépten megáll.

– Ejnye! nem hallgatsz te szamár? förmedt vissza fogai közül suttogva a
dáma, ’sz épen azért kiáltok rá, hogy álljon meg, hogy az emberek észre
ne vegyék, hogy nem tudunk odább menni.

Most legutoljára azonban épen a szolgabiró úr hajduját találták
megszólítani, «no majd mindjárt elvezetem én, csak jőjjenek utánam»,
viszonzá az emberséges ember, s megindult a hintó előtt.

Könnyű volt neki sietni, mert gyalog ment, de lett volna csak ott azon a
hintón.

Kassay Lőrincz bátyánk, észrevéve, hogy vendégei jőnek, bement az
ajtóból, s fellépve a három lépcső magasságú folyosóra, onnan várta
őket, mint illendő elfogadási helyről, kifújva a pipája fenekén maradó
tüzet, mint valami kis vezuviust, s tekintélyes bajuszát kétfelé
sodorintva.

Végre nagy hűhó mellett bevergődött az udvarra a viszontagságos bárka, s
a megállapodás pillanatában elkezdének mindenféle mozgó tagok szabadulni
ki a zsúfolt tömkelegből. A belső öreg úr legelsőbb is a nagy kászolódás
közben sarkantyús csizmájával rátalált a felesége tyúkszemére taposni,
mire az hirtelen olyat döfött rajta könyökkel, hogy az öreg úr ijedtében
felkapva fejét, a forró pipát pogányul oda süté az előtte ülő hórihorgas
siheder orczájához, melynek természetes következése az lett, hogy e
spártai gyöngédséggel illetett ifju nagyot ordítva kapott a képéhez, e
mozdulattal a hosszú pipát úgy üté az öreg úr fogai közé, hogy az
agyveleje is meglódult bele. – «Melyitek tette ezt?» kiálta erre dühösen
az öreg úr, kikapva szájából a pipaszárt, s vészterhes mozdulattal
emelve a két suhancz feje fölé, mielőtt azonban kioszthatná a büntető
igazság csapásait rájuk, a bakon ülő kocsis leveté magáról a nehéz
csatakos szűrt, még pedig oly ügyesen, hogy ez hátra esve, mind a két
úrfit végkép eltakarta, a többieknek pedig tele szórta szemét, száját
sárral kivánatig, s míg e véletlen roham tartott, addig a legifjabb
sarjadék jónak látta nyakra-főre lemenekülni a kocsiból, tönkre téve a
szekérkenővel csíkos bugyogóját.

E nagy veszedelem alatt végre oda érkezének a szolgabiró úr hajdúja és
egyéb ácsorgói, s miután elébb nagy hasztalan törekedtek a bekötözött
kocsiajtókat kinyitni, végre nyalábban hordták ki a benn ülőket, mely
segítséget azonban a fentérintett szálas ifju ember határozottan
visszautasított, bebizonyítva, hogy a természet a végre rendelte a
hosszú lábakat, hogy az ember egy lépéssel kiléphessen a kocsiból.

A kocsizörejre a háziasszonyság is előjött a folyosóra, egy csinos kis
gömbölyű képű fiatal menyecske, egyszerű, de divatos szabású házi
öltözetben, kis fodros köténykével, s meg nem kötött kék szalagos csinos
főkötővel; egy kis négy éves szöszke, eperszájú lányka fogta a kezét,
félig elbújva anyja öltönyének redői mögé, mint egy leskelődő kis
amorette.

Az utasok végre szerencsésen mindnyájan partra szálltak, s kitappogva
lábaikból a zsibbadtságot, mind egyszerre oda tódultak a háziúr és
asszonyság elé, a midőn is az érkezett vendég asszonyság, mint a család
szája, legelébb fölvevén a szót, kellemteljes bizalommal fordult Lőrincz
úrhoz.

– Kedves édes uram öcsém. Van szerencsém kedves édes uram öcsémnek
magamban Sajtóry Zsuzsánnát, édes anyai ágról való unokatestvérét
bemutatni. Erre levén az utunk, nem akartuk azt a gorombaságot
elkövetni, hogy kedves uram öcsém házát kikerüljük.

– Hozta Isten! hozta Isten! szólt kihúzva pipáját szájából Lőrincz úr,
hogy a tisztelt asszonyság üdvözletét egy pár hangos fültövön
csókolással fogadhassa.

– Ha tehát ki nem ver bennünket kedves uram öcsém…

– Az Istenért! örülök a szerencsének, tessék bejönni. A cselédek majd
mindent behordanak.

– Ez pedig itt a férjem… akará folytatni az asszonyság, bundástul ott
álló urára mutatva.

– Csitt, meg ne mondd, hogy hínak? szólt hamiskodva az öreg. Hadd
lássuk, rám ismer-e kedves sógor uram? s ezzel nagy mosolyogva megfogá
Lőrincz két kezét s várta, hogy az rá ismerjen.

Az is nagyon mulatságos helyzet, mikor az embertől valaki azt kivánja,
hogy ráismerjen, s nem akarja megmondani, hogy kinek híják?

A házi gazda bele nézett az emberbe, de nem jutott eszébe, hogy ki az?

– Hiszen nem ismerhet rád attól a nagy ménkü sipkától! kiálta rá hitves
társa, lekapva férje fejéről az iszonyú ellenzős kétfülű sipkát,
melylyel megfogyatkozva, egy furcsa, semmit nem mondó ábrázat tünt
Lőrincz elé, nagy, kopasz, völgyes homlokkal, melyre hátulról előre volt
simítva a haj, a milyen arczot ezeret lát az ember életében, hogy nem
tudhatja, melyik az egyik, melyik a másik?

– No, most sem ismer még? kérdé nevetve a kedves sógor.

Lőrincz fülig pirult, s szerette volna, ha erre a kérdésre feleletet
kapott volna valahonnan.

– De bizony. Jól ismerem, szólt homlokát megdörzsölve ujjai hegyével,
csak a neve nem akar eszembe jutni.

– Hehe! hát nem emlékszik, mikor 1830-ban a győri restórátión együtt
voltunk?

– Úgy? de bizony. A nyelvemen a neve.

Hiszen a győri restórátión tiz év előtt négyezer emberrel találkozott,
ha az most mind előjönne, ha nem ismeri-e?

– Hát? Én vagyok az a Gyulássi Menyhért.

– Igaz biz az! Az Isten hozta szerencsésen, szólt Lőrincz,
megkönnyebbülve, hogy egyszer kiszabadult ebből a szellemi kalodából s
nyakba és fejbe ölelgette annak rende szerint érdemes vendégét.

Az volt a legszebb, hogy miután a nevét megmondta, sem emlékezett rá.

– Ezek pedig az én fiaim, állítá ezen átesve az érdemes asszonyság. Ez a
kisebbik a Péter, a nagyobbik a Sándor. Csókoljatok kezet
asszonynénéteknek szépen.

A két fiu engedelmességhez szokottan rohant e szókra a házi asszonyság
kezeinek, a kisebbiknek sikerült is egyik kezét elkaphatni s orrával
szájával olyan csókot nyomni rá, hogy alig birta letörölni nyomdokait,
hanem a nagyobbik elől eldugá háta mögé kezeit, gömbölyű piros orczáit
tartva elé.

– Nem hagyom a kezeimet, édes öcsém: nagy már maga kezet csókolni;
inkább az orczámat.

A bunfordi fiu olyan zavarba jött e szavakra, hogy a mint meg kellett
neki csókolni kedves asszonynénjét, azt hitte, hogy ég és föld kifordul
vele, s maga sem tudta, hogy esett át e feladaton? S e fölött oly
trémába jött az öcsém Sándor, hogy apjának, anyjának és öcscsének
egyenkint sorba letaposta a lábait.

Hogy az elfogadás annál patriárchálisabb legyen, a házi nagy komondorok
is oda furakodtak a társaság közé, az érkezett vendégeknek lógatni
talált kezeit megnyalva. S ebben is van valami, a mi figyelmet érdemel.
A házi ebek magaviselete erős tanúbizonysága a házigazda
vendégszeretetének: a hol még a komondor is megnyalja a vendég kezét s
barátságosan ugrál a nyaka közé, ott szívesen fognak látni; de a hol a
kuvasz az ajtóban fekszik, s rád mordul, ha közelítesz, ott készen légy
arra a kérdésre, hogy «mikor tetszik odább utazni?»

Beérvén a szobába, itt újra kezdődött a hálálkodás. «Hozta Isten» –
Alázatos szolgája – szerencsés jó estét kivánok, – kivántuk
tiszteletünket tenni, – örülök, hogy van szerencsénk, – de biz a mienk a
szerencse, stb. stb. Az «öcsém Sándor» itt is szert tett rá valahogy,
hogy egy senkinek nem vétett cziczuska ártatlan farkára rágázoljon, s
véghetetlenül látszott óhajtani, hogy bárcsak valahogy egy szegletet
találna, a hol nem bánthatna senkit, s nem kellene senkivel gondolnia.

Itt a bundák, köpönyegek lassankint lekerültek a nyakból, téli czipők és
botosok elhagyták a lábakat, nagy kendők, kis kendők leoldattak s
apránkint megkezde látszani minden emberen a maga valódi formája. Az
érdemes vendégcsalád feje egy negyven és ötven év közt levő egyéniség
lehetett, csupán akkor látszva öregebbnek, ha megszólalt, pipától fekete
fogai miatt. Rajta térdig érő zöld Zrinyi-dolmány volt, széles
zsinórokkal s diónyi gombokkal; mihelyt bundájától megszabadult,
mindjárt összetette a két kezét hátul s két sarkantyús lábát szétvetve,
egyremásra mosolygó képet csinált, hogy két orczája csak úgy hegyesedett
bele, pirosság dolgában csak orrának engedve, mely pirosság azonban
koránsem a conservált fiatalság tavaszának volt a színe, mint inkább az
ősznek, a mikor tudniilik a bor terem.

Érdemes hitvestársa alacsony, szikár termetű asszonyságnak látszott,
kinek különben is elég érdekes arczán a legnevezetesebb volt az orr. Ezt
az orrt jobbra, balra, le és fel lehete mozgatni, a szerint, a mint a
tisztelt asszonyság valami fölötti tetszését, avagy nem tetszését akarta
kifejezni s a családtagok e sajátszerű mimikai kifejezésekre annyira
figyelmesek voltak már, hogy idegen emberek előtt szüntelen ez orron
függött pillantásuk, annak mozgásától tudva meg, hogy okosat mondtak-e,
avagy megfordítva? úgy, hogy Menyhért úr nem egyszer a szó közepén
elakadt, ha felesége valamely fintorlattal észrevéteté, hogy nem jól
beszél.

Az «öcsém Sándor» egy nagy szál horihorgas legény volt, szőrtelen pofók
orczával, s meglehetős tülök orral, kezekkel jól megáldotta a természet,
s azt ő maga is jól látszott tudni, mert mindig olyan mozdulatokat tett
velök, mintha szeretné azokat valahol magától elhagyni. E véleményben
lábai iránt is osztozott, csodálatos hivatást érezve mindenben
elbotlani, vagy mindent eltaposni, a mihez csak közelít. E pillanatban
az egész arcz és alak igen élethíven fejezi ki azon gondolatot, hogy
mint szeretne oda haza lenni.

A legkisebb szurkulus végre soha sem tágít anyja mellől, szüntelen annak
viganójába fogózva, a miben rá nézve az a jó is van, hogy az orrát
beletörülheti.

A társaság még alig állta ki lábaiból a zsibbadást, a házi menyecske
kitekintve a konyhába, hirtelen utasítást adott cselédjeinek a
készítendő vacsora felől, mely parancs teljesültét a rögtöni csirkesírás
tanusítá, a midőn a «fiam Péter» megpillanta egy kihúzó szekrény tetején
egy pár szép sárga czitromot, melyek ott álltak aranyszélű csészékbe
rakva, s rögtön elkezde nyafogni.

– Mámi! én ehetném.

– Nem hallgatsz! szólt fejére kommantva az édes.

De a fiu úgy volt már szoktatva, hogy egy-két ütést, kivált a fejére,
fel sem vett, hanem annál erőszakosabban nyafogott a czitromra mutatva.

– Nekem adjanak abból az almából. Én nekem az kő (kell)…

– Nem enni való az, csitítá az anyja, de a gyerek most meg bőgni
kezdett.

Lőrincz bátyánk sokkal viálisabb ember volt, mint hogy az ilyen
gyermek-jelenetek boszantották volna, oda ment, az egyik czitromot
kivette a csészéből s odaadta neki.

– Nesze kis fiam, de meg ne edd, hanem tedd a zsebedbe.

A fiu elvette és rábámult.

– Ejnye te rossz fiu, förmedt rá az anyja, hát mit kell mondani? no? nem
tudod? Mondjad szépen, hogy: köszönöm alássan. No! mondod mindjárt?

A gyerek elébb elvárta, hogy hátba üssék, azután kinyögte nagy
durczásan.

– K-sz-n-m. S azzal úgy tett, mintha eltenné a czitromot, de csak azt
várta, hogy egyszer senki se nézzen rá, s azzal hirtelen nagyot harapott
bele.

Hát erre elkezde rögtön ordítani, a mint csak a száján kifért, úgy
ordított, hogy a szemei egészen elvesztek a fejében.

Minden ember összeszaladt. Mi lelt? Mi baj? Ki bántott? kérdezék
mindenfelől.

A kölyök végre nagy zokogva és fuldokolva oda mutat az eldobott
czitromra.

– Megharapott az alma!

Nagy nehezen birta a házi asszonyság megengesztelni a kedves fiucskát,
egy darab piskótát adva kezébe, s kiküldve a kis Klárikával játszani a
gyerekszobába.

A társaság erre kétfelé oszlott. Az asszonyságok ott maradtak a
látogatási szobában; mi pedig, monda Lőrincz bácsi, menjünk át egy pipa
dohányra én hozzám, s azzal átvezeté saját szobájába a férfiakat, minden
ajtónál nagy birkózásba eredvén Sándor öcsémmel, a ki semmi áron nem
akarta megengedni, hogy előtte lépjen be.

A pipázó szobában igen jól volt elrendezve, hogy nyár elején bár, de
hűvös locspocs időben, a kandallóban vidám tűz pattogott, mellette
egyfelől a nagy fáskosár, előtte kényelmes bőrkarszékek, – s kéz alatt a
pipaállvány, körülrakva ezüst kupakos tajtékpipákkal.

– Tessék leülni! szólt Lőrincz, vendégeit a kandallóhoz vive, s
beleültetve a nagy karszékekbe, a mi azonban öcsém Sándornál épen nem
sikerült neki, sehogy sem akarván az elfogadni azt a megtiszteltetést,
hogy leüljön.

– Köszöni alássan, felelt helyette az apja, nem igen szokott leülni.

– No hát cselekedjék, a mint tetszik, felelt rá Lőrincz úr, s hagyta
állani a frátert, ki ahoz volt szokva, hogy le nem ült addig, míg le nem
húzták a székre, hanem állt az ember előtt, mint egy eget támogató rúd.

– Legalább hát gyújtson rá; biztatá Lőrincz, oda nyújtva neki a dohányos
döbözt.

Az ifju nem fogadta el.

– Köszöni alássan, felelt helyette az apja; nem szokott dohányozni.

(Pedig szokott; hanem a jól nevelt fiuknak nem illik idegenek előtt
mutatni, hogy ismerik az élet apró kényelmeit.)

A két úr ezután beszélgetésbe eredett, mely alkalommal kitünt, hogy
Menyhért úrnak is meg vannak a maga saját eszméi s azokat el is meri
mondani, mikor a felesége nincs jelen. Sok ember van ilyen, ha a
felesége hallja, minden szavába belesül.

Teszem föl: – Először is azt állította, hogy gőzhajók helyett sokkal
okosabb volna, ha gőzlovakat csinálnának, hogy azok húznák a hajót; így
nem kellene félni, hogy a hajó elsűlyed, ha az üst elpattan.

Azután: – hogy azt az országgyűlésen meg kellene hagyni, hogy krumplit
senki ne termeszszen, mert ha ez a növény annyira elhatalmasodik, a
búzát senki sem fogja venni és termeszteni.

Azután: – kárhoztatólag nyilatkozott az újabbkori pusztai gazdálkodás
ellen, miszerint a nagy ménesek helyett az uradalmakon mind birkákat
tenyésztenek; úgy, hogy ha egyszer egy nagy háború kiüt, ülhet a
nemesség lovak helyett juhokra.

Továbbá: – kifejté bőségesen, mennyire meg kellene tiltani az iskolába
járó fiatalságnak vagy a köpönyegviselést, vagy a hegedülni tanulást,
mert minden rossz erkölcs abból származik, hogy az ifjuság köpönyege alá
takarva a hegedűt, elmehet mulatni a bálokba és korcsmákba, a nélkül,
hogy az esküdt diák észrevehetné…

– Ühühühehehe! hangzott fel egyszerre a szegletből Sándor öcsém kitörő
röhögése, ki mindekkorig a kandallónak vetett háttal maga elé bámult a
falra, mintha valami nagy dolgon törné a fejét.

Egyszerre mind a két úr kérdőleg fordítá felé szemeit, hogy vajjon mi
lelte?

– Olyan furcsa édes apámnak az árnyéka a falon, a mint beszél, szólt a
kópé, összeszorított markába vakkantva a ki-kitörő nevetést, melyet
mentül jobban el akart fojtani, annál jobban rájött.

– Hanem tán fázol öcsém, hogy úgy a kályhának vetetted a hátad? szólt
közbe Lőrincz úr, attól tartva, hogy Menyhért bácsi most mindjárt
megczibálja a nagyreményű ifju üstökét. Ne légy olyan fagyos öcsém; mert
ha megtudják a leányok, hogy a kályhát búvod, soha sem kapsz feleséget.

– Már az pedig furcsa volna, monda Menyhért úr, oda intve szemével
Sándor öcsémre, hogy okosan viselje magát. Miután most épen leánynézőbe
megyünk az ő kelme számára.

– Mi a gutát! kiált fel Lőrincz, érdekelten fordulva a siheder felé;
tehát quasi vőlegény? De már így közelebb jőjj hozzánk, hadd lássunk
jobban a szemedbe.

Deiszen harapófogó lett volna az, a mivel Sándor öcsémet onnan a
kuczkóból ki lehetett volna húzni.

– S merre szól a szarka a háztüznézésre? kérdé Menyhért bácsit a házi
úr. Ki hordja az öcsém oldalbordáját?

Menyhért úr elébb felfújta a pofáját, mert nagy dolgot akart mondani, s
azzal egyik lábát a másikra vetve, felnézett a padlásra és monda:

– Az bizony, tekintetes Berkessy Gábor, Csongrád vármegyei protonotarius
uramöcsém kisasszonya, Linka, kit még 1830-ban a győri restóratiókor a
nagyobbik fiamnak igért az édes atyja, a kivel kutyú pajtások voltunk.

– No az bizony mondhatom, hogy derék leány, erősíti Lőrincz úr, magam is
ismerem: igen derék család, apja, anyja; egyetlenegy leány; az ugyan nem
megvetendő szerencse lesz, ha odaadják.

– Ha odaadják-e? S vajjon miért ne adnák oda? kérdé Menyhért úr, nem
minden sérelem nélkül.

– No csak azért gondoltam, mentegetőzék Lőrincz, hogy az öcsém még olyan
fiatal.

– Mit? van annak azért esze. Oda merem én azt azért a főispán eleibe is
állítani, s akármiféle társaságba, a collegiumból mindenből eminens
calculust hozott. Mi a menkü olyan büdös itt? Valami ég. Te! talán
kiégetted a kaputodat? Mondtam szamár, hogy ne támaszkodj úgy annak a
forró kemenczének. Ahol van ni. Lyukat égettél a bonzsurodon.

Úgy volt biz az; a piros zsinóros bonzsurnak megkapta az egyik szárnyát
a forró kandalló.

– Ülj le ökör!

Sándor öcsém nagy szégyenpirulással és ijedelemmel vevé észre a
bonzsurban esett kárt, s azt se nézte hová ül le? csak letette magát,
folyvást a kiégett lyukat szemlélve, mintha azon törné fejét, mint
lehetne azt abból kimosni?

Lőrincz úr látva, hogy a conversatio nagyon inparlamentalis modort kezd
venni, iparkodott más hangot adni a beszédnek, visszavivén azt az
eredeti thémára.

– Talán már censurázott is az öcsém? kérdé az apától.

– Még pedig laudabiléval, felelt az, elfeledve e fölött a kiégett
bonzsurt.

– Ah, az nagyon szép.

– Még pedig az a szigorú Nyáry volt a censora, a ki úgy megszokta a
fiatal embereket forgatni. Mond el csak, mit kérdezett tőled? Nagyon
derék.

Sándor úrfi kész volt az egészet elmondani.

– Hát azt kérdezte, hogy: «quomodo»…

Zsuppsz. Abban a pillanatban elnyelte a Sándor öcsémet a fáskosár, a
melyre ráült, s mely nem arra levén rendeltetve, hogy a tetejére
üljenek, beszakadt alatta, s ő bele esett, hogy csak a két keze és a két
lába állt ki belőle.

Lőrincz úr e látványra nem türtőzhette magát tovább, hanem elkezdett
kaczagni, hogy hanyatt dűlt a székben. Menyhért úr ellenkezőleg az
ijedtségtől volt megmerevülve; első pillanatban meg nem tudva fogni,
hogy mi történt a fiával? Szerencsére, hogy a kapálózás közben a kosár
feldült vele, s kimászhatott, különben még ott vész.

Menyhért úr először azt nézte, hogy nem tört-e el az öcsémnek valami
csontja? azután meg azt, hogy hol van egy bot, a mit ő törjön el rajta?

Még nem tudom, hogy hova fejlődött volna e jelenet? ha véget nem vet
neki a belépő hajdú, jelentve, hogy a vacsora az asztalon van, tessék az
ebédlőbe sétálni.

Asszonynéném, Zsuzsánna asszonyság, az idő alatt szintén megismerteté a
házi asszonyságot utazásuk czéljaival és körülményeivel, holmi apró
módosításokkal és eltérésekkel az előadásban; például, hogy az öcsém
Sándor præclarummal censurázott, hogy a leányok bolondulnak utána
odahaza, de ő rájuk se néz, kötelességének tartván abba lenni
szerelmesnek, a kit szüléi akarnak – s több efféle.

Az érdekes beszélgetés alatt hirtelen nagy sírás hangjai törnek elő a
gyermekszobából, s előjő a kis Klárika s nagy piszegve és zokogva
előadja, hogy a Péter előbb kitörte a babájának a nyakát, azután pedig
őtet megütötte.

– Ejnye te gonosz fiu! förmedt fel az asszonynéném, hol van egy korbács,
hogy rád szedjek vele? Így kell magad viselned asszonynénéd házánál?
Adják ide csak azt a korbácsot! gyere ide mindjárt, te rossz kölyök!

A fiam Péter hallva ezt a szép szót, nem hogy kijött volna, hanem bebújt
az ágy alá, s onnan nézett ki a mamájára. Sem kérés, sem fenyegetés nem
volt képes őt onnan kihozni. Utána bújni pedig alkalmatlan lett volna.

– No megállj, rossz fiu, szólt a mama, látva tekintélyének sikertelen
koczkáztatását, ha elő nem jösz, nem kapsz vacsorát. Csak hadd maradjon
ott az ágy alatt. Majd mikor mi vacsorálunk, akkor is jó lesz neki ott
az ágy alatt lenni.

Épen jelentették, hogy be van tálalva.

– Mi gyerünk innen, monda a mama; be kell ide csukni a rossz fiut, ez a
büntetése.

Az itélet a megérkezett családfővel is közöltetett és helybenhagyatott s
a társaság helyet foglalt az asztal körül, a mi azonban szintén nem
történt meg munka nélkül, tíz perczig minden ember azon czivakodván
egymással, hogy elébbre ne üljön, s formális erőszak kellett hozzá, hogy
a háziasszony a vendégnőt az asztalfőhöz ülésre birhassa, a legvégső
helyért pedig tökéletes birkózásig ment Sándor öcsém szerénysége a házi
gazdával. Szerencsére az erősebb volt s most az egyszer lebirta ültetni
maga elé.

– Tanuld meg azt öcsém, monda Lőrincz úr, a mit a bihari főispán mondott
nekem, mikor patvarista koromban a principalisommal együtt asztalához
voltam hivatalos, s én is váltig azt kerestem, hol üljek leghátul? «Csak
ülj le te öcsém akárhova, monda a derék úr, bizonyos lehetsz felőle,
hogy a hova te ülsz, ott az utolsó hely.»

A czifra, dinnye alakura rakott asztalkendők levétettek a tányérokról s
a hajdú körül kezdé hordani a finom jó gulyáshúst, melynek még a
papirosra leirt nevén is érzik a faintos jó illat, a mit Isten tudja,
mivel tudnak neki megadni a magyar gazdasszonyok?

A fogás körüljárt. Szerencsére, hogy a hajdú hordozta, különben sorsot
kellett volna húzni, hogy ki vegyen elébb?

Mikor a Sándor öcsémre került a sor, ő közmeglepetésre azt nyilvánítá:
hogy ő «köszöni alássan: nem eszik».

– Nem eszel? kérdé nagy szemeket meresztve Lőrincz úr.

– Köszöni alássan, szólt közbe Menyhért úr, nagyon keveset szokott enni.

Üm. Tán finnyás a gyerek, gondolá Lőrincz úr, no majd lesz más, abból
ehetik.

Azután hoztak egy tál jó turós galuskát; a ropogós kemény koczkák csak
úgy mosolyogtak a tejfeles turó közepett, meg levén koszorúzva áldott
tepertővel, mely oly friss volt, hogy még most is sistergett a tálban.

– De ebből csak eszel? szólt Lőrincz úr szomszédjához, rákerülvén a sor.

– Köszönöm alássan, nem igen vagyok éhes, aztán a fejem is fáj.

Pedig oly éhes volt az öcsém, mint akárki más, s egy cseppet sem fájt a
feje, hanem már ahoz volt szokva, hogy addig nem evett, míg tízszer meg
nem kinálták, s utoljára erővel a tányérjára nem szedtek.

No hanem most az egyszer ezzel a szokásával nagyon röviden járt, mert
Lőrincz úr eltalálta hinni, mit ő vesztére kigondolt, s odább adta a jó
párolgó turós csuszát, mely az igaz, hogy a fejfájás ellen nem igen nagy
orvosság.

Már most az öcsémnek ezt az öngyilkosul kigondolt szerepet végig kellett
játszani, s egész a vacsora végeig minden körülforgó ételre azt mondani,
hogy nem ehetik, mert a feje fáj; pedig majd kiugrottak a szemei az
éhség miatt.

Hiába hordták körül a jó tejfeles paprikás csirkét, a drágalátos almás
rétest és a fehér keblű pulykapecsenyét, az öcsém Sándor rendületlen
maradt, s egy kenyérmorzsát be nem vett az egész vacsora alatt.

– Legalább hát igyál, ha nem eszel, ettől kiáll a fejedből a fájás;
szólt Lőrincz úr felemelve az egrivel töltött palaczkot.

Sándor öcsém soha sem bocsáthatta volna meg magának, ha abban a perczben
félre nem kaphatta volna a poharát, úgy, hogy Lőrincz úr az önteni
szándékozott bort az abroszra locscsantotta.

– Köszöni alássan, szólt helyette az apja, soha sem szokott bort inni.

– Ejnye teringettét, hisz ez ritka gyerek; se nem eszik, se nem iszik,
se nem dohányozik; ebből millonér lesz. De sajnálom, hogy már más leányt
néztek ki neki, azt mondanám, hogy várja meg, míg az enyim megnő.

Volt azonban valaki, a ki egészen más életnézetet követett, mint Sándor
öcsém, s ez a kisebbik rajkó volt, a Péterke.

A mint kicsukták az ajtón, eleinte csak meghuzódott a szobában duzzogva,
mintha arra várna, hogy érte menjenek, kérleljék, kinálják,
engeszteljék; később azonban hüledezve kezdé észrevenni, hogy el vannak
nála nélkül, s ugyancsak csörögnek kések, villák és kanalak a másik
szobában, ő érte meg nem jön senki. Ezt nagyon szívére vette, oda ment
az ajtóhoz s a kulcslyukra téve a száját, elkezde sírni, először szép
lassan, azután mindig erősebben, végre még az ajtót is rugdalta.

– Maha-ma! – Mahaha-maha! – Mahahaha-mahahahaaa!

– Ne hallgassanak rá, csak hadd ordítson. Biztatá a társaságot az édes
mama, igen érdekesnek találva ezt a jelenetet. A kis Klárika azonban,
midőn senki sem látta egy pulykaczombot s két darab rétest, miket saját
tányérjába szedett, hirtelen eldugva a kötényébe, a hátulsó ajtón a
gyermekszobába került, s a félretett étkekkel nemes boszúállással
vigasztalá meg a megsajnált kis koboldot, mire ez el is hallgatott
szépen.

Ez intermezzót azonban az öcsém Sándor arra használta fel, hogy
észrevétlenül zsebébe csúsztatott egy darab kenyeret, melyből egy
harapást nem mert enni az asztalnál.

Vacsora végével kölcsönös hálálkodások közt keltek fel az asztaltól, s
Zsuzsi néni ekkor egész ünnepélyességgel nyitá fel az ajtót, kibocsátva
a kis deliquenst, ki köröskörül bezsírozott pofácskával vigyorogva
ugrott elő, daczosan fitogtatva a meghagyott pulykacsontot.

– Azért is ettem.

– Juj te rossz fiu, szólt a mama, odarántva őt magához, s megtörülve
orczácskáját, eredj oda mindjárt asszonynénédhez kezet csókolni, a miért
oly goromba voltál.

Péterke oda sandalgott, szemét-száját féloldalra húzva, mintha azzal a
gyanuperrel élne, hogy hátha az a kéz, melyet neki meg kell csókolni,
csak arra van szánva, hogy mikor közel jut hozzá, pofon üsse, s csak
miután az ellenkezőről meggyőződött, tért régi bizalma a világhoz
vissza, s mert még egy darab rétest kérni, mely ki is szolgáltatott
neki, s melyért ő viszont szíves volt megmutatni a társaságnak, mint
lehet egy darab rétest egy falatra bele tömni az embernek két pofájába?

Ezután a társaság ismét külön vált, az asszonyságok helyben maradtak, a
gyermekeket lefektették, a férfiak még átmentek egy pipa dohányra a
kanczelláriába.

Ki volt nagyobb kínban, mint az öcsém Sándor? Éhes volt, mint a farkas;
a zsebében egy darab puha fehér kenyér, – de hol egye meg? Akárhová megy
vele, meglátják, s vége van.

Csak várta, hogy majd lefekszenek, s az ágyban sötétben majd megeszi a
kenyeret, de a két úr oly discursusba eredt, hogy éjfél előtt ki nem
jöhettek belőle, pedig még csak kilencz óra volt.

– Kimegyek én egy kicsint a kertbe sétálni, kérem alássan, monda végre,
ezt találva a legalkalmasabbnak.

– A kertbe? szólt Lőrincz úr. Sötét van ott most és nagy a sár.

– Majd leülök valami padra.

– No az aztán szép séta lesz.

– Talán elmúlik a fejfájásom.

Elereszték. Hadd forduljon egyet.

A kanczellária hátulsó ablaka épen a kertre nyilt, az ablak előtt állt
egy téli körtefa, Lőrincz úr épen szemben ült ezzel az ablakkal.

Egyszer a nagy beszélgetés közben úgy tetszik neki, mintha valaki
húzgálná a körtefa ágait, oda ment az ablakhoz és kitekintett: hát az
öcsém Sándor szedte az éretlen téli körtéket, s oly szívesen tömte két
pofára, mintha befőtt birsalmákat nyelne.

No de nem ártott meg neki, mert nem ette kenyér nélkül, volt a zsebében
egy jó darab.

Lőrincz úr kiverte a pipáját; Menyhért úr felkerekedett és jojczakát
kívánva, elvezetteté magát a hajdú által a neki rendelt szobába.

A vendégek még a lefekvés előtt elbúcsúztak szíves házi gazdáiktól, azt
állítva, hogy hajnalban igen korán odább akarnak menni, mikor még ők
aludni fognak, s azzal beletemetkeztek a magasra vetett párnák és
vánkosok szalagos fehér czihákba szorított pehelytengerébe, kiki
átengedve magát a maga álmainak.

A kocsisnak meghagyatott, hogy négy órára befogjon és senkit föl ne
lármázzon, mire azonban az óvatos vendégek felkeltek, már akkorra talpon
volt az egész háznép, készen várt az utasokra kávé, kalács, szilvorium
és hideg pecsenye. Lőrincz úr nem is hagyott most békét a szerény
ifjunak, hanem nyakon fogta, bele töltögetett egyetmást, a mi enni, inni
való volt, mert látta, hogy ez ahoz van szokva. Azzal ismét bepakolva
vendégeit bundáikba, köpenyeikbe, oda dugott egyfelől ő egy jó cylinder
szilvoriumot Menyhért bácsinak, másfelől a felesége egy frissen sült
kalácsot Zsuzsi néninek, Klárika is ellátta az ifju sphinxet hideg
rétesekkel, s erősen rájuk kötve, hogy visszajövet ismét betérjenek, így
bocsáták őket útnak. Lőrincz úr messze elkisérte őket lóháton, hogy
megmutassa nekik a jobb útat a kertek alatt, a nyomáson keresztül.

* * *

Most húzzuk fel azokat a három mérföldes csizmákat s lépjünk át a
szomszéd vármegyébe.

Ott is van sár, mert az eső, hála Istennek, hat hét óta esik, mint
Kelet-Indiában; ott is vannak faluk az országút mellett, nyitott kapujú
házakkal s ott is megrekednek a falu végén az utasok.

Hanem most az egyszer olyan házról lesz szó, a melynek van kapuja s be
is van csukva, s olyan utasokról, a kiknek a hintaja nem akad el a
sárban.

Négy almásszürke van a fedett üveges batárd elé fogva; olyanok, mint a
tüzes sárkány; a bakon a sallangos pántlikás kocsis mellett ül az úrfi s
maga hajtja a fogatot, benn a hintóban kik ülnek, nem tudni, mert be van
az csinálva nagyon.

Az úrfi kis kerek pörge kalapot visel, a nyakkendője csak úgy könnyedén
megkötve, zekéjét levetette magáról, s könnyű nyári dolmányban ül
kocsisa mellett, de orczái pirosak a szabad légtől, s a hajtástól.

Biztos ügyességgel kanyarog a görbe utczán végig, olyanokat cserdítve
ostorával, mint egy pisztolylövés; a négy paripa, azt hinné az ember,
hogy elragadta a hintót, ha nem látná, hogy a hol dobogó hid, vagy
zökkenő következik, egyszerre meglassítja valamennyi a lépést. Végre egy
helyen félretérve a falu közepén elvonuló országútról, neki vágtatott
egy oldalt eső háznak, ott azonban kénytelen volt megállani, mert a kapu
be volt téve.

– Héj! hó! kiálta a kocsis, felállva a bakon, hogy az udvarra belásson.
Azt a kaput!

– Soha se rontsd a tüdődet Matyi, szól az úrfi, hanem eredj be a kis
ajtón s nyisd ki magad a kaput. Hanem vidd magaddal az ostort, mert a
kutyák lehúznak.

Matyi úgy tett s a mint belépett az ajtón, mindjárt nagy hadakozás
támadt közte és a szelindekek között, folyvást kénytelen levén az
ostorral közibök püfölni, a míg a kaput kinyitja.

A nagy zaj, lárma és ugatásra előjött végre a konyhából egy élte
virágában levő asszonyszemély: valamivel több, mint szakácsné és
valamivel kevesebb, mint háziasszony, s megállva a tornáczon, éles
rikácsoló hangon kiálta le onnan.

– Micsoda istentelen nagy lárma az már no? A török jön-e, vagy a
franczia?

E szók alatt kinyitá Matyi a kaput s az úrfi egyet csettentve a
lovaknak, behajtott az udvarra, s ott a tornácz elé érve, leugrott a
bakról s odavetve a kocsisnak a gyeplőt, maga oda járult a zúgolódó
némberhez, a ki a lehetőségig görbén iparkodott ránézni aszaltszilva
képével, azon törekedve, hogy mint tudná azt még rútabbá tenni? s
szemei, mint két vasvilla szegződtek a jövőkre.

– Ejnye, lelkem adta Boriska! szólt az úrfi dévaj hangon. De megszépült,
a mióta nem láttuk egymást. Azt gondoltam, hogy a farsangon férjhez
vitték. Korán volna még, ugy-e bár?

– No iszen maga meg ugyan csak megcsúfult Károly úrfi, a mióta nem
láttam; milyen szép kis gyerek volt akkor, s milyen nagy férfi lett
belőle.

– Itthon van-e az urambátyám?

– Hát ugyan hol volna?

– No mert ide szálltunk az anyámmal meg a testvéremmel.

– Hát azok is itt vannak? No én nem tudom, hogy érnek rá más emberek
elmenni a háztól, s hetekig odarőfölni.

– Híjja csak elő az urambátyámat Boriska lelkem és segítsen egyetmást
leszedni.

A házi szépség még egy mérges tekintettel keresztbe hosszába mérve a
hintót, bement ismét a konyhába, ott a sötét kályhalyukból valami
világosság látszott derengeni; Boriska bekiáltott a kályhalyukba:

– No jőjjön ki hamar, vendégek jöttek.

A kályhalyukból ezen lakonicus válasz érkezett vissza:

– Várjanak!

Ezalatt Károly kinyitá a hintó ajtaját, s miután a tornáczig térdig
lehete járni a sarat, ölébe véve hordá ki a két bennülő hölgyet, kik
közül az egyik édes anyja volt, egy tisztességes, jó, szelid képű
negyvenes delnő, a másik leánytestvére, egy gonosz, fürge, eleven,
tizenkét éves kis pajkos tündér, csillogó parázs szemekkel, s szüntelen
mosolygó, fecsegésre álló szájjal.

– Hozta Isten, nem is vártuk; szólt Károly nevetve, a mint partra
szállítá őket, s megnyitá előttük az ajtót, melyet Boriska maga után
becsukott.

Összefüggés tekintetéből meg kell tudnunk, miszerint az érkező
asszonyság Hamvasi Erzsébet, testvérhuga a házi úrnak, Hamvasi
Ábrahámnak; a ház, melyben megszálltak, szüleik által osztatlanul volt
nekik hagyva, hanem az asszonyság az egésznek a használatát oda engedte
a bátyjának, csupán azt kivánva, hogy mikor azon talál utazni, oda
szállhasson.

A kettős konyhaajtó e közben kinyilt, s a felső részén kidugta magát a
már megnevezett házi úr, egy megtudhatatlan időkorú férfiu, kinek nem
volt elég, hogy a ragya megverte az ábrázatját, hanem még ő maga is
csúffá tette azzal, hogy a bajuszát az orra alatt leborotválta, s csak
két szájavégiben hagyta meg; minél fogva úgy nézett ki, mint egy vidra.

Egy rossz, télen hideg, nyáron meleg kaput volt rajta, annak az ujjai
könyökig föltűrve, s mind a két keze tele csapófölddel, a mint épen a
kályhából kibújt, melyet saját maga tapasztott ki.

Arczvonásai épén nem törekedtek nyájasak lenni, a mint rokonait
meglátta, s bár az asszonyság nyájasan üdvözlé, még az ajtó alsó felét
sem igen látszott kinyitni. Végre mégis csak bebocsátá vendégeit, a
könyökével nyitva ki az ajtó kilincsét.

– Hát hol jártok ennyien?

Az asszonyság megcsóválá szelid fejét s testvére kormos, szurtos
állapotjára mutatva, megfeddé őt nyájas szavakkal:

– Ugyan, ugyan édes bátyám, hát magának kell az ilyen munkát végezni?

– A munka nem szégyen; a mit magad megtehetsz, azt ne bizd másra.

– Kezet csókolnék bátyám, ha lehúzná a keztyűjét; szólt közbe kötekedve
Károly úrfi.

– Könnyű ilyen nagy uraknak beszélni, mint ti vagytok. Kiki teszi, a mi
szegénységétől telik. Te Boris, hozz egy tál vizet, hadd mossam meg a
kezem, mert ezek az urak szégyenlenek velem szóba állni.

– Majd tálat piszkolok azzal! kiálta vissza a házi doromb, ott a dézsa.

Ábris úr kiment és megmosdott a dézsában, megtörülközött pedig az
ágylepedőben, felhajtva az ágyterítőt.

Vendégei az alatt beléptek a szobába. Valami kellemetlen, kiállhatatlan
illat állta el annak egész levegőjét. Minden háznak megvan a maga
sajátságos illata, némely szobába belépve, oly meghivó, oly kedves szag
üti meg az ember érzékeit, melyről nem tudni miben van, honnét jön? míg
másutt oly aggasztó, oly szorongatást gerjesztő bűz fogadja a látogatót,
hogy háttal megy vissza. Ez utóbbiak közé tartozott Ábris úr szobája; a
falakon még ott feketéllett, a mit tavalyi és harmadévi legyek fölirtak
rájok, a padló beszélni látszott a mult téli disznóölés
viszontagságairól, az ágyak alatt szalma és pehely, s a butorokon ujjnyi
vastagságu por, az ablakon pedig épen nem lehete kilátni, hanem pókháló
volt elég minden szegletben.

A belépő asszonyság nagyot sóhajtott, a szobában széttekintve;
meglátszott arczán, hogy boldogult édes anyjára gondol e perczben, míg
az élt, ezek a szobák nem voltak ilyen piszkosak, rendetlenek, nem verte
ki az ember szemét a légy, nem lepte be a bútorokat a por.

Ábris bácsi az alatt megmosdott, megtörülközött, oly ábrázattal, melyen
látni lehetett, hogy rá nézve a mosdás egy neme a penitencziának, azután
bejött, nagy hidegen megcsókolt minden embert, mosolygani is kezdett egy
kicsinyt, hanem az nem sikerült neki, hát abba hagyta.

A vendégek örömest lerakták volna felöltönyeiket, de hová? Tisztességes
ruhával bajos volt valamihez hozzá érni.

– De szeretnék én valahová leülni Ábris bácsi, szólalt meg legelébb
Lizike ártatlan kérezkedéssel tekintve szét.

– Hát leánykám, itt a sok szék, meg a pamlag, kinálá Ábris úr.

– Hát szabad ezekről ezt a sok szép port leverni? kérdé Lizike hamis
együgyűséggel, én azt gondoltam, hogy szárítani van ide terítve.

– Hallgatsz te gonosz! csitítá az édes anyja, míg Ábris úr
megzavarhatlan kegyes orczával monda:

– Porból lettünk, porrá lészünk, azért a port ne utáljuk. S hogy arany
mondatát cselekedettel is erősítse, fogá a kaputja szárnyát s három
széket a három vendég számára letörölt vele, a negyedikre leült maga.

Az asszonyság leült tehát az egyik székre, Ábrahám úr a másik székre, az
egyik nem szólt, a másik hallgatott, s ez így tartott mintegy fél óráig;
ez a legkönnyebb neme a mulatságnak. Csak néha sóhajtott hol az egyik,
hol a másik egy nagyot.

– Hja – ja…

Mire a másik egy óranegyed mulva visszafelelt:

– Haj – haj…

Károly ezalatt kiment a lovakat megnézni, s ismét bejött, Erzsike pedig
az ablaknak állva, rálehelt és betűket irt rá az ujjával.

Hogy az elébb Lizikének neveztük a kis furfangos egyéniséget, az mit sem
tesz. Egy névtől származik mind a kettő, s alig van a magyar nyelvben
elnevezés, melynek variatióiban a legnagyobb gyöngédségtől a legnagyobb
gorombaságig annyi volna benfoglalva, mint ebben, ugyanazon névből
származván a behizelgő Liza, a vidám Erzsike, a kokett Betti, a
tenyerestalpas Erzsu és a kormos Böske, hát még? «Én magyar leány
vagyok, a nevem Babett».

Hogy Ábraham úr valakitől azt kérdezte volna: kell-e valami? azt ugyan
nem cselekedte; csak ült és sóhajtozott.

Hanem nemsokára benyit a kocsis, Matyi, egy hamis alföldi csikósból
verbuvált ficzkó, vakmerő, szájas, furfangos.

– Nagy uram, hol árulnak itten szénát? szól beköszöntve, a háziúrhoz.

– Szénát, szénát? hát kinek az a széna?

– Nem nekem, hanem a lovamnak. Nem is az én lovamnak, hanem annak a négy
lónak, a min jöttünk.

– Hát – hiszen, majd adok én; szólt egyenkint szűrve a szót Ábris úr, s
fogta a pajta kulcsát s kiment.

Az ajtón kívül lehete jól hallani Boris dörmögését.

– A tatár látta! négy lóval járni, csak azért, hogy több széna fogyjon,
mintha nem elbirná őket kettő.

Ábrahám úr adott szénát Matyinak, lelkére kötve, hogy el ne hullassa,
mert drága. Azzal visszajött, leült és hallgatott tovább.

Matyi újra benyit.

– Nagy uram, hol van itt egy kocsma?

– Kocsma? Minek az a kocsma?

– Szeretnék egy pohár bort venni, nem a lovamnak, hanem magamnak.

– No – várj – majd mindjárt adok én.

S fogta a pinczekulcsot és ment. Matyinak meg kellett állani a
pinczegádorban.

Boriska dúlt fúlt; csapkodott, csörtetett, veszekedett odakinn
egymagában.

Alig jött vissza az öreg úr s alig kezdett a hallgatáshoz, Matyi újra
megint belép.

– Nagy uram, a Boriska azt kérdezteti, hogy mit főzzön vacsorára?

– Szoktatok ti vacsorálni? kérdé Ábris úr vendégeihez fordulva.

– Szoktunk bizony, sietett felelni Károly, mielőtt szerény anyja
ellenkezőt mondhatna.

Ábris úr nagyot sóhajtott, felkelt és kiment a konyhába, s ott elkezde
szép halkan beszélgetni Boriskával, ki ellenben iparkodott oly fenhangon
beszélni, hogy odabenn is meghallhassák.

«– Mit? azt a szép kappant? – Nem ezért a világért! – Én? most tüzet
rakni? Hasogatott fám sincs. – Hát van sajt. – Én bizony most nem gyúrok
tésztát, mert a kezem fáj. – De azt a fazék lekvárt bizony meg nem
kezdem. – Én hozzá sem nyúlok. – Én nem vagyok szakácsnéja. Mért nem
tart szakácsot, ha vendégfogadós akar lenni.»

Ezt odabenn mind szépen lehetett hallani.

Ábris úr azonban most az egyszer mégis igazságos haragra gerjedt, s
kimenvén az udvarra, lesodrófázott egy czimeres kakast, vérit vette
maga, tüzet rakott, s elkezdte a szárnyas állatot koppasztani, míg
Boriska látva, hogy ennek csakugyan meg kell lenni, ki nem kapta a
kezéből s be nem kergette a konyhából.

Két óra mulva készen volt a nagy vacsora. A derék becsületes kakas olyan
kozmás volt, a milyen csak lehetett, s a húsánál csak a csontja volt
keményebb. A czupákos kenyér a késhez ragadt, ha vágták, s a
szájpadláshoz, ha rágták, s minden étel meg volt sózva, paprikázva úgy,
hogy szikrát hányt a szeme, a ki belekóstólt.

A vendéghölgy étlen ült az asztalnál, s még nagyobbakat sóhajtott, látva
a nagy penészrozsdákat boldogult édes anyja abroszaiban, az ismerős
késeket, villákat szarvascsont nyeleikből kiszedve, s az ősi tálakat,
tányérokat csorbán, repedezve. Mire jut a férfi, ha feleség nincs a
háznál!

Átesve a vacsorán, végre is meg mert szólalni Ábris úr, megkérdezvén
hugától, hogy hova utaznak?

Az megvallá, kegyesen felfohászkodva, hogy **-re, Berkessy Gábor úr
látogatására.

– Mit! ahoz a rossz emberhez? kiálta fel Ábris úr, nem egészen menten a
megivott kerti bor befolyásától.

– Hát miért légyen ő rossz ember? kérdé Károly féltréfásan,
félérzékenyen.

– Mert mikor én debreczeni diák voltam, ő meg jurátus diák, feladott, a
miért kocsmába látott menni. Huszonnégy órai carcerre büntettek érte.
Soha sem felejtem el neki.

Annak pedig már lehetett jó harmincz esztendeje.

– S hát mért mentek oda? kérdé Ábris úr.

Az asszonyság nem felelt semmit, melyen kapva Lizike, felvevé a szót s
nagy emberi méltósággal elmondá:

– Leánynézőbe megyünk, Berkessy úrnak van egy leánykája, a ki épen a
bátyámhoz illik.

– Üm. Szólt az öreg úr, kedvetlenül tekintve félvállról Károlyra. Gyerek
vagy te még megházasodni.

– Épen azért házasítjuk meg, folytatá komolyan a beszédet Lizike, ő jó
fiu, hanem egy kicsinyt szeleburdi; majd ha felesége lesz, megjön az
esze. Aztán sokkal jobb fiatal korában megházasodni neki, mint hogy
megvénüljön, s akkor valami rossz satrafa keze közé kerüljön.

A kis leány oly sajátságos komolysággal mondá el e szavakat, hogy Károly
csak alig birta nevetését visszatartani, édes anyja fejcsóválva tekinte
rá, Ábris úr pedig csak tátogott, mintha fogát köszörülné a kis sárkány
ellen.

– Hm. Beszélni tudsz, azt látom, szólt félretéve haragját. Hát kenyeret
sütni tudsz-e?

– Azt csak tudnék, hanem még szalonnát nem tudok mellé sütni.

(Szalonnának nevezik azt a ragacsos részit a rosszul sült kenyérnek, a
mi az alsó héja körül van. Ilyen szalonna bőven látható volt az asztalra
rakott kenyéren.)

Ábris úr látta, hogy csatát veszt, s székét megmozdítva, jelt adott a
társaságnak a felkelésre, mely a szükséges asztal utáni üdvözletek
mellett megtörténve, az utasok hálószobáik után tudakozódtak, hova őket
Ábris úr maga vezette el, egy darabka gyertyát adva velök, mely
eltarthatott addig, a míg lefeküsznek.

Szoba volt a házban elég, de szomorú volt azokat látni. Bab, kukoricza,
hagymafüzérek minden szegletben; az ágyak azon módon, a hogy a
legközelebbi látogatás alkalmával voltak felvetve, egyik szobában az
úrfi, másikban anyja és testvére számára.

Ábris úr nem sokat czeremoniázott velök, félvén, hogy elég a gyertya,
hanem ott hagyta őket és jójczakát kivánt nekik.

Károly mindjárt le is feküdt a belső szobában, a hölgyek a külsőben
maradtak.

– Huh! be hideg ez az ágy, szólt Erzsike megtapintva a jéghideg
párnákat, itt megfagyunk, édes anyám.

Azzal bezörgetett Károlyhoz.

– Alszol már?

– Mi kell Lizike?

– Mi félünk ebben a szobában.

– Hát nyisd ki az ajtót, Erzsike.

– Az ablakon nincs függöny, belátnak, nem fekhetünk le.

– Hát oltsd el a gyertyát.

– Ejnye de házsártos vagy. Az ajtót nem lehet jól bezárnunk.

– No várj Böske, majd hát én fölkelek, s én alszom ott, ti jőjjetek
anyámmal ide.

Azzal fölkelt, felöltözött, kijött, a hölgyeket beereszté a másik
szobába, újra levetkőzött s lefeküdt a másik ágyba, mely hideg volt,
hogy a fogai is vaczogtak bele.

– Valld meg Erzsu, szólt dideregve, miért fektettél ebbe a hideg ágyba,
s miért csaltál ki amonnan?

– Mert már ezt megmelegítetted.

Boldog tréfái a gyermeteg testvéri enyelgésnek! Még a szelid hallgatag
asszonyság is jót nevetett rajta.

Még a párnák alatt is hideg volt azonban. Az ilyen szobákban télen
beveszi magát a hideg, s nyáron át is benn marad, az ember a mint
kidugja egy ujját a dunna alól, felébred a nagy hidegségtől, s alig
pitymallik az idő, elkezd egy indiscrét kakas épen az ablak alatt
kukurikolni.

– Hallod, Károly, hogy szól annak a kakasnak lelke, a kit tegnap
megettünk, kérdi a felébredő Erzsike.

Szó sincs róla, hogy tovább aludni lehessen. Minden ember iparkodott
mentül elébb magára szedni öltönyeit, hogy meg ne fagyjon, s úgy érzi
minden tagját, mintha meg volna verve.

Mert még az ágyvetésnek is mestersége van. Némely ágy olyan, hogy a mint
lefeküdt benne az ember, mindjárt elalszik. A napra kirakott vánkosokon
még érzik az a verőfényes melegség, a mit magukba vettek, a vánkosok
közt oly jól meg lehet fészkelni, derekaljak, párnák oly ügyesen vannak
alárendelve, az ember minden tagját otthon érzi, s a hová fordul, ott
ébred fel; míg más ágyban ismét nem győz forogni, sehol sem találja
helyét, majd fázik, majd izzad, ha el akar aludni felijed és felrugja
magát, a szú rág, fúr, őröl a deszkák között, a nyoszolya ripeg, ropog,
nyiszorog, ha az ember elalszik, örökké zsiványokkal álmodik, s mikor
felébredt, nem birja megfordítani a nyakát. És erről a nevezetes
tudományról még nem irtak könyvet!

Még egy bajon kellett általesni, ez a reggelizés volt. A vendégek ugyan
szerették volna, ha elmarad tőlük e keserű pohár (illetőleg keserű
csésze), de Ábris úr komolyan állítá, hogy már ő megtette a költségeket,
kávét pörköltetett, tejet forraltatott, annak nem szabad kárba veszni.

A kávé egy kicsit kozmás volt, a tej egy kicsit összefutott, a zsemle
egy kicsit hetes volt, hanem azért jó volt minden. Kiki palástul veté
neki a gyomrát, s elkészülvén vele, előjáratták a hintót, melynek bakján
Matyi ült éhomra.

A vendégeket felsegíté ülni Ábrahám úr; most már igazán tudott
mosolyogni. Mennek már! gondolá magában, semmi sem kell nekik több.

Cselédek is jöttek immár elő: Boriska, új kendővel a fején, egy
hamúpepejke buglyos fejjel, kormos szájjal; mindenik hozott valami
köpenyeget a vendégek után, iparkodtak mosolyogni, kaptak egy-egy
huszast az ifju úrtól; Ábris úr megcsókolgatott mindenkit, levette a
sipkáját, szerencsés jó útat kivánt, s a mint Károly felugrott a bakra,
s kivevé a kocsis kezéből a gyeplőt, már azt hivé, hogy átesett minden
veszélyen, – midőn Matyi lekiált:

– Nini, nagy uram! Elfelejtettem meginni azt a pohár pálinkát, a mit
nagy uram akart adni ma reggel.

Ábris úr még egyszer elsavanyodott s bemenvén a szobába, visszatért egy
gyűszűnyi nagyságú pohárral, melybe valami volt töltve.

– Mind az enyim ez? kérdé Matyi, attól tartok, hogy leiszom magam, s
feldöntöm a hintót. Isten megáldja nagy uram, Isten megáldja Boriska,
magát is Pannika. Egy hét mulva megint visszajövünk, akkor itt maradunk
egy hétig. – Gyi te Ráró!

Jó is volt, hogy már a lovak közé vágott, mert az egész társaságnál oly
kitörőben állt a nevetés, hogy azt csak a támadó kocsizörgés birta
elnémítani; a négy tüzes paripa neki rugaszkodott, utána a négy
szelindek, dühös csaholással kisérve a távozó hintót az utczán végig,
Ábris úr a két cseléddel kidugta a fejét az utczaajtón, s csak akkor
mertek visszatérni, midőn látták, hogy a hintó valósággal eltünt már
szem elől.

Boris egész nap nem szünt meg aztán dúlni fúlni a konyhában.

– Azért vannak az embernek az atyjafiai, hogy mindenéből kipusztítsák. –
Az ember magától megkuporgatja s másoknak a torkába tömi. – Olyanok,
mint a sáskák. – Mi nem megyünk soha senki nyakára. – Három hétig nem
esznek annyit a teheneink, mint a mennyit ez az ördög kocsis egy éjjel
megetet a lovaival. Hát ez a kis fityfirity leány? Milyen finnyás a
lelkem, még golyóbisokat csinál a kenyérből s azzal hajigál. – Majd
megenné még. – Az a nagy menykő hintó hogy felvágta az udvart a
kerekeivel. – Három napig győzöm takarítani a szobákat. De iszen
elszököm én innen, ha még egyszer ide jönnek.


II.

Az eddigiekből annyit már tudunk, hogy van egy bizonyos tekintetes
Berkessy Gábor úr, annak ismét van egy férjhez adó leánya, a kit
megkérni az ország két különböző oldaláról, két házasulandó ifju ember
siet, illető családjaik kiséretében, a mint illik.

Még egy kevéssé engedelmet kérünk tisztelt olvasóinktól egy harmadik
helyre is betekinteni, azután mindjárt mi is oda megyünk.

**megye székvárosában lakott egy fiatal özvegy asszonyság, Csalváry
Julia, kit a szószapuló közvélemény világleányának nevezett el. Az ilyen
elnevezéshez nem kellenek nagy érdemek. Julia ifjasszony korában
élemedett férje által igen szigorúan tartatott, az öreg úr egyenlő
mértékben levén fösvény, szerelemféltő és ostoba; halála után annál
gyorsabban törtek gátot az elfojtott szenvedélyek A szép és meglehetős
birtokú özvegy imádóktól lőn környezve, azokat nem is igen nagy gonddal
iparkodott magától elutasítani; estélyeket adott, szabadon társalgott,
bálokban feltünő öltözetet viselt, lovagolt; a mi mind elég arra, hogy a
kis városban beszéljenek róla. Egy öreg úr, valami nagybátyjaféle,
hajdan fizetéses assessor, lakott állandóul nála, mint gyámja, titkárja,
vagy mije? Ez az egész városba hordta szüntelen a pletykát, akármi
történt, még a mi nem történt is a háznál, azt abban az órában tudták a
nemesi és polgári casinóban? még azt is, hogy Julia egyszernél többször
fel nem húzza ugyanazon selyem harisnyát és hogy minden esztendőben
egyszer beoltatja magát tehénhimlővel, attól tartva, hogy meghimlőzik.
Holmi apróbb eseményeket, imádók cserélését, szerelmi perpatvart,
összezördüléseket és házi jeleneteket mindennap friss sütésben lehete
kapni a jó öreg Nánásy bácsinál (így hívta az assessor urat az egész
város), a kinek e miatt szüntelen majd egygyel, majd mással gyűlt meg a
baja: egyszer hírbekevert imádók akarták párbajra hívni, másszor
elutasított gavallérok fenyegették ütlegekkel, gyakran nem mert kimenni
az utczára, mert attól félt, hogy rálesnek, otthon pedig Julia érezteté
vele mindennemű szeszélyeit; hanem mind ez a jó öreg úron nem
változtatott, azért ő pletykázott, a kire lehetett, eltagadott, a mit
lehetett és viselt minden következményt türelmesen.

Juliát minduntalan sürgették rokonai, hogy menjen férjhez és hagyjon fel
ezzel az élettel, válaszszon valakit imádói közül s a többit kergesse
magától; de mikor Julia oly szeszélyes volt, hogy ha igazán szeretett is
valakit, mihelyt rokonai férjül ajánlani találták, képes volt kiszeretni
belőle s soha se látni többé. Ilyen formán a férjhezmenés esztendőről
esztendőre haladt, új meg új változatokon ment keresztül, híre örökké
volt, de soha sem történt meg, majd az elhiresztelt jegyes hagyta el a
menyasszonyt, majd ez őtet, néha egy hajszálon mult el az egész,
legtöbbször pedig maga az érdekelt fél nem tudott róla semmit.

Történetünk időfolyamában egy reggelen Nánásy bácsi bejárván a konyhát s
megtudva, hogy mit főznek? értekezve a társalkodónéval, megtudva, hogy
Julia milyen kedvében van? belépe öltöző szobájába, elmondandó, hogy mit
beszélnek a kávéházakban?

Julia épen toilettjét csinálta, a szobaleány akkor gyűrűzé fodrozó
vasára hosszú szőke hajfürteit; a delnő hanyagul eldűlve ült bársony
karszékében, nagy pálmalevelű cashmir pongyolája hosszú selyembojtjából
szélmalmot csinálva unalmában.

– Jó reggelt, jó reggelt, kedves szép hugocskám; selypíté kedvesen
Nánásy bácsi s galopp lépésben oda sasirozva Juliához, megfogá kezét s a
csuklón kezdve a körme hegyéig végig csókolva, minden pontnál
felkiáltott: oh mi kedves kezecske, oh mily élvezet lehet ezektől
pofocskákat kapni. Jaj be szép ma az én Zsulim! Ezekkel a hosszú
hajfürtökkel, bizonyosan ismét el akarja valakinek forgatni a fejét,
ezekkel az à l’anglais fürtökkel. Oh maga kegyetlen Penelope! Ma reggel
ismét egy párbaj esett miatta. A szép Lujzi, az a csinos barna egyet
kapott a homlokára. Boldognak érezheti magát, he, he, he! Ezt a
szalagot, kérem, nekem kell ide tűznöm a hajtekercsre, így ni. Hát nem
legjobban értek-e hozzá? Nem lett volna-e jó szobaleány belőlem? He, he,
he.

Julia csak nem akart nevetni mind e bohóságokon s komolyan fordult
nőcselédjéhez:

– Betty! hozza el a czipőmet.

– Nem, meg nem engedem, hogy más hozza el, mint én! kiálta Nánásy bácsi,
visszatartva Bettit s törte magát a czipőkért s rájuk találva,
összecsókolá azokat, még a talpaikat is, úgy tevé le Julia előtt, ki
himzett papucskáit lerugva, könnyeden voná fel a finom fekete atlasz
czipőcskéket, oly kevéssé törődve Nánásy bácsi jelenlétével, mintha csak
valami nőcselédje volna ott. Azzal felállt, a tükör előtt körülnézte
magát, mintha mondaná: hát nem vagyok-e szép?

– Oh felséges, oh mennyei! kiálta megdicsőült arczczal Nánásy bácsi s
gyönyörködésében majd elejté az állát s könnyebb volt a lelkének, hogy
azon helyre leülhetett, melyről Julia felkelt.

– Nánásy bácsi; szólt Julia, magát háttal nézve meg a tükörben; én magát
egy igen komoly dologgal akarom megbízni, melyet addig nem lesz szabad
elpletykáznia, a míg véghez nem ment.

– Hát nem vagyok-e én a legtitoktartóbb titkár a világon?

Julia haragos akart lenni.

– Én nem tréfálok bácsi. Hanem azt mondom, hogy ha elébb kihireszteli a
dolgot, míg megtörtént, hát megtépem.

– Nánásy bácsi örülni fog e kegynek; motyogá az öreg úr, tréfásan levéve
parókáját s oda tartva huga elé fejét, mely oly sima volt, mint egy
görögdinnye.

A szobalány kegyetlenül elröhögte magát e tréfára, melyre Julia
összevont szemölddel inte neki, hogy menjen ki a szobából.

Nánásy bácsi minden módot elkövetett, hogy hugocskáját megnevettesse,
ferdére tolta a parókáját, csikorogva nyitá ki burnótszelenczéjét,
pukkerlikat vágott a renaissance korából: – semmi sem sikerült; Julia ma
nem akart nevetni.

A mint magukra maradtak, becsukta az ajtaját, leültette az öreg urat a
balzacra s maga eléje állt.

– Hallja Nánásy bácsi. Én férjhez fogok menni.

A megszólított csupa meglepetés és kiváncsiság lőn.

– Magának el kell menni még ma **re, az alispánt felkeresni s
dispensatiót kérni számomra. Onnan vissza se jőjjön, hanem egyenesen
menjen fel Pestre s mindent, a mi a menyegzőhöz szükséges, – maga jobban
tudja, mint én, – rendeljen meg, legfölebb mához egy hétre; mert akkorra
túl akarok rajta esni.

– Számíthat rám, angyalom. Három nap alatt vagy minden itt lesz, vagy
azt hallja, hogy Nánásy bácsi meghalt.

– Iparkodjék számomra Pesten a lehető legrövidebb idő alatt
menyasszonyruhát is készíttetni.

– Csak bízza reám, angyalom. Magam felkeresem a leghíresebb
tűművészeket, a kik a legelőkelőbb dámáknak és szinésznőknek dolgoznak:
Keresztesyt, vagy Sóvárit s ha egy hét alatt el nem hozom a legpompásabb
menyasszonyöltözetet, currentáltasson az ujságban, mint egy elveszett
ölebecskét, a kiért öt forintot kap a becsületes kézhezszolgáltató.

– Egyúttal irjon levelet rokonaimnak s hívja meg őket mához egy hétre
tartandó menyegzőmre, hanem erre majd Pesten is ráér. Csak most rögtön
üljön kocsira és menjen.

– Igen, galambom, hugocskám. De hát mit irjak rokonainknak, mit?

– Hát miről beszélünk? Azt, hogy férjhez megyek.

– Igen, de kihez?

– Hát azt is szükség tudni?

– Hahhahha! Hisz az a fácit a dologban!

– Furcsa; – hát irja meg, hogy Sós Kálmánhoz.

– Sós Kálmán? Sós Kálmán? Hallottam már egyszer a nevét. Hogyan irják?
két ó-val, vagy két ss-el?

– Irja, a hánynyal akarja.

– Kicsoda, micsoda e derék ifju ember?

Julia komoly áhitattal felelt rá: «költő».

– Hát még?

Julia fél haraggal, fél bámulattal tekinte az öregre, mintha mondaná,
milyen együgyűek a vén emberek s azzal daczos vállvonással monda:

– Úgy hiszem, hogy a sors eléggé bőkezű volt akkor, midőn valakinek
gazdag szellemet adott, a helyett, hogy gazdag hivatalt adott volna.

Nánásy ezt nem értette, tehát megnyugodott benne, magában ilyenformán
töltve ki ezt a rubrikát: valami éhenkórász, tánczmester, vagy komédiás,
vagy más efféle lehet a gyönyörű madár, a kit Julia férjeül választ
azért, hogy annál könnyebben uralkodhassék fölötte.

Julia hagyta elmélkedni az öreg urat s elkészíté saját kezével az
útravaló szükségleteket, elrakva mindent a kocsiládába; külön
chatoulleba a borotválkozó eszközt; felirta egy tárczába a miket nem
volt szabad elfeledni, beletett egy csomó meg nem számlált bankjegyet s
átadva azt Nánásy bácsinak, maga ráadott öreg kaputot és bundát, fejébe
húzta az utazó süveget s lélekzeni sem hagyta addig, a míg fel nem
ülteté az előjáratott hintóba, nehogy ideje legyen elbeszélni valakinek
a friss titkot.

Nánásy bácsi azonban, a míg a városon végig ment, két-három úri
ismerősével találkozott s nehogy kifúrja oldalát a titok, a kocsiból
kihajolva elmondá nekik röptében, hogy hugocskája házasodik, elvesz
valami fiatal ismeretlen embert, most küldi őt a dispenzáczióért az
alispánhoz és Pestre ruhákat és tortákat rendelni. – Ilyenformán aztán
egy óra múlva az egész városban mindenki a titkos menyegzőről beszélt s
találgatták, hogy ki lesz a szerencsés vőlegény? mert annak a nevét
Nánásy bácsi elhallgatta – takarékosságból, hogy mikor visszajön,
akkorra is maradjon kiharangozni valója.

Julia azon nyugodt tudattal, miszerint ügyeit jól rendezé, tért vissza
termeibe, parancsot adva cselédeinek, hogy Kálmánon kívül senkit be ne
ereszszenek hozzá.

Nemsokára léptek hangzottak a folyosón; Julia a legérdekesebb kedélyt
iparkodott arczán visszatükröztetni, megismerve a lépések hangját, mert
szerelmes emberek még a csizmasark kopogásai közül is megismerik a
választottjukéit.

E tekintetben a szerelmes emberekénél csak a lapszerkesztők ösztöne
finomabb, a kik a kapu alatt kopogó lépésekből megtudják itélni: vajjon
a posta jön-e előfizetőkkel, vagy pedig valami poéta versekkel?

Juliánál megfordítva állt a magnetismus. Ő a költőre várt, nem a
postára, és nem csalódott. Sós Kálmán úr nyitá be az ajtót.

Érdekes halavány ifju volt. Nem az volt rajta az érdekes, hogy halavány
volt, hanem az, hogy oly arczczal lépett be az ajtón, mint Hamlet a
koponyával s patheticus léptekkel Julia elé járulva, ajkaihoz emelé a
delnő kezét s ott tartá hosszan, még tán most is ott tartaná, ha Julia
bele nem szólt volna, karjaiba fogózva.

– Önnek valami baja van Kálmán, hogy oly szomorú.

– Szomorú vagyok ugy-e bár? mond a költő; mint Leviathán, ki vigadó
angyal társai között járt s már homlokára volt irva, hogy le fog az
égből vettetni.

– Az Istenért! szólt megijedve Julia, mi baj fenyegeti önt?

– Semmi, semmi; szólt nyugalommal Kálmán; de oly arczkifejezéssel,
melyből iszonyúakat lehete gyanítani s nagy szinpadi elernyedéssel egy
karszékbe bocsátkozék.

– De igen, igen, önnek valami baja van! kiálta a delnő komolyan
megrettenve; én kivánom, én követelem, hogy azt nekem megmondja.

A költő ismét a-tempo fölemelkedék s megfogva Julia kezét, mélyen
tekinte annak szemeibe.

– Hisz-e ön a sejtelmekben? kérdé kisértetes hangon.

– Minek az?

– Nem ismeretes-e ön előtt azon érzés, mely valami az álomból az
ébrenlétben? midőn legvígabbak vagyunk, egyszerre, mintha valami hideg
kéz simulna végig arczunk felett, hogy ajkainkon a megkezdett kaczaj
elfagy s mintha egyszerre egy bűvtükröt látnánk magunk előtt, melyből
tulajdon arczunk néz reánk, halaványan, sötéten, mintha mondaná: ne
örülj!

– Ugyan hagyja el; szakítá félbe Julia, kire izgatóan hatott a poezisnak
ez a neme; nem jó ilyenekről beszélni. Szóljunk inkább menyegzőnkről.
Kapott ön már levelet rokonaitól?

Sós Kálmán lord Byron képet csinált s szemeit felforgatva monda:

– Ön boldog, oh Julia, oh ön még gyermek és tud mindennek örülni.

– Ugyan hallgasson! hisz idősebb vagyok magánál jó öt esztendővel, ha
nem többel.

– Ah Julia, az időt nem az évek teszik. Ön gyermek huszonnyolcz évvel,
én megaggott férfi huszonnégygyel. Nem az a legvénebb, a ki legtávolabb
van a bölcsőtől, hanem az, a ki legközelebb van a sírhoz, nem a napok
száma hozza meg az arczok redőit, hanem a napok terhe. Én szenvedtem
annyit, a mennyi egy ötven éves életre elég.

– Szegény Kálmán! sóhajta Julia, a költő vállára simulva s elég gyöngéd
volt meg nem kérdezni tőle, hogy mi az ördögöt szenvedett már annyit?
Egyébiránt erre azt felelte volna Kálmán, hogy azt nem jó meghallani
emberi füleknek.

– Lássa ön. Folytatá Kálmán, e pillanatban, midőn önnek mennyei arczát
látom, midőn szívemnek lángolni kellene azon gondolatra, hogy önt birni,
önt örökre enyimnek nevezhetni fogom, valami jéghideg sóhajtás azt
látszik súgni lelkembe: ne örülj, minden bizonytalan a nap alatt.

– De már ez bizonyos, mert már a dispensatióért is elküldtem s egy hét
múlva rokonaink itt lesznek s menyegzőnket megtartjuk.

– Hah! egy hét múlva? Tudja-e ön, hogy akkor augusztus tizenharmadika
van?

– Biz én nem néztem a kalendáriomot.

– Ah Julia. Az én sorsomra iszonyú befolyást gyakorol a tizenhármas
szám. Minden baleset a hónapok tizenharmadikán történt velem.

– No hát megtartjuk előtte való nap.

– Ön oly biztosan beszél, mintha a sors kezét kezében tartaná.

– Hát ha én akarom és ön is akarja, akkor csak úgy gondolom, hogy mint
bizonyosról beszélhetünk.

Kálmán e szóra felemelé tekintetét s mutatóujját feltartá, a magasba
intve, úgy hogy Julia azt kezdé hinni, hogy valami pókhálót fedezett
fel, mely a plafondrul csügg le s azt mutatja neki.

– Felettünk él a sors és a sors szeszélyes. Összetört szivek, széttépett
remények a legédesebb áldozatok, mikben gyönyörködik. Oh Julia, ön
boldog, ha nem jutott szívébe azon delejes érzelemből, mely a holnap
sejtelmével tölti el a gondolatot; ha keble világában nincsenek meg azon
bűvös húrok, miken a jövendőkbe látás szilaj keze játszik; különben
önnek az arcza is eltanulná arczomtól a haloványságot.

Julia már únni kezdé ezt a sok visiót, magnetismust s más efféle
aranyeres sejtelmeket, s hogy más irányt adjon a mulatságnak, leült
zongorájához s elkezdett rajta egy csinos fantaisiet játszani.

Kálmán oda könyökölt a szék karjára, melyen Julia ült, sötét arczczal a
jövendőkbe látszott nézni, haját felborzolta, szemei villogtak, majd
ismét karjait összefonta s fejét a tenyerébe bocsátá, végre nem birta
tovább érzelmei súlyát, öklével homlokára csapott s a legnagyobb
exaltatióval kiálta fel:

– Ah, egy ily pillanat! e dalt hallani, – tégedet ölelni – s kéz kézben,
szív szívben meghalni együtt, – egymásba lehelni lelkeinket! Óhajtasz-e
együtt meghalni velem oh Julia?

– Majd, ha jó öregek leszünk, biz az szép lesz; de még egy kicsinyt
hagyj bennünket élni.

Kálmán szánalmas arczczal tekinte Juliára, fájdalommal érezve, mily
mélyen kell a nő lelkének az övén alúl állani, midőn azt sem birja
felfogni, mi irtóztató gyönyör van abban: meghalni együtt? mikor semmi
bajunk sincsen. – Ritka ember képes ezt felfogni.

Ezentúl Kálmán egy szót sem szólt többet, végig járt nehányszor a
teremben, mint egy vándorló lélek, a kinek egyéb passiója nincs, mint az
élő embereket ijesztgetni, azzal felkapta a kalapját s egy öngyilkos
elhatározottságával odalépve Julia elé, szívrázó hangon mondá:

– Isten veled! Adja az ég, hogy sejtelmeim ne valósuljanak.

Azzal kiszakítá magát jegyese karjaiból, az ajtót is majd kiszakította
sarkából s dúlt arczczal eltávozott.

Szegény Julia egészen kétségbe volt esve, minden rossztól kezdett félni,
utána küldé az inasát, hogy nézze meg, nem tett-e valami kárt magában? s
addig meg nem nyugodott, míg az inas hírül nem hozá, hogy a tens úr a
casinóban rostélyost eszik zöld foghagymával, a miből inas észszel azt
lehete következtetni, hogy ma aligha akar hölgyekkel szóba állani.

Ebben félig-meddig megnyugodva, délután tömérdek látogatással volt
elfoglalva Julia s megütközéssel tapasztalá, hogy a kik két-három
esztendő óta nem lépték át a küszöbét, mindenféle emberek jönnek hozzá s
czélzásokkal, tanácsokkal iparkodnak kutatni, fürkészni azt a titkot, a
mit ő már öt mérföldnyi távolságra hitt a várostól s egyik
csudálkozásból a másikba esett, tapasztalva, hogy már az egész város
tudja, miszerint ő egy hét múlva menyegzőjét üli.

Végre kénytelennek érzé magát hermetice elzárkózni mindenféle látogatás
elől s iróasztalához ülve, elkezde egy szép, érzelemteljes levelet irni
jegyeséhez. Meggondolá, hogy mennyire széthangolhaták prózai
észrevételei a költő fellengős ábrándozásait, s mily keserű utóhangokat
hagyhattak azok annak nem földi csizmákban járó szellemében s hogy azt
jóvá tegye, belegondolkozta magát azokba a képtelenségekbe, a miket
Kálmán elmondott, ráerőszakolta képzeletére azokat a furcsa érzelmeket,
a mik sejtelmeknek nevezhetők, a miket érez az ember, ha a gyomrát
meghűtötte, vagy náthája következik, vagy midőn táncz közben észreveszi,
hogy valami kapocs szakadni, vagy fejéke lebomlani készül; ezekhez
hasonló sejtelmek között irt össze egy csomó holdas historiát, a midőn
belép a szobaleány s hoz egy levelet, melyet épen most adott át neki a
posta.

Julia boszúsan kapá el a levelet, kizavartatván sejtelmei ködéből, de a
mint rápillantott s a kézirást megismeré, akkor aztán igazán sejtelmek
szállották meg, Kálmán irását ismerve meg a borítékon.

Szívdobogva tartá kezében a zárt levelet. Vajjon mit ir? Irgalmas ég?
Hátha az van a levélben, hogy a midőn e sorokat olvasom, akkor már annak
irója…

Nem engedé magának bevégezni a rémeszmét, hirtelen inte szobaleányának,
hogy távozzék s egyedül maradva, reszkető kézzel bontá fel a levelet.
Négy sűrűn irott oldal állott előtte.

«Imádott, örökké feledhetlen angyal!»

«Láttál-e már valaha két csillagot az égen, melyek oly közel állanak
egymáshoz, hogy puszta szemmel egynek tartaná őket az ember s melyek
világteremtés óta egymás körül forogva, csodálatos tüneményt képeznek a
csillagrendszerben s ime egy véletlen szavára a mindent kormányzó
sorsnak, egyszerre egy közülök elválik s megindulva az égen, üstökös
csillag lesz belőle, melynek végzete a világon kívül bujdokolni s
ijeszteni vészt jósló lángjaival a remegő csillagokat.»

Juliának nem volt türelme ezt az egész astronomiát végig olvasni, hanem
egyszerre a végére futott s olvasá, a mi ott állt.

… «miután atyám kivánsága életemre nézve vasbilincs, mely engem, mint
Prometheuszt, a sziklához lánczol, ő pedig azt kivánja tőlem, hogy
tekintetes Berkessy Gábor protonotárius úr kisasszonyát vegyem nőül, nem
marad hátra más, mint meghalnom, vagy engedelmeskednem. Ha csak
enmagamat tekinteném, boldogság volna reám nézve a halált választani, de
te rád gondolok, kinek lelkét ily eset örökre megzavarná, azért élni
fogok és engedelmeskedem, csupán te érted, csupán a te nyugalmadért.
Könyekkel szememben, szívemben a halál tőreivel irom e sorokat hozzád:
felejts el örökre engem, ki emlékeddel halok meg. Sós Kálmán.»

Julia a holdból esett le…

Hát ez volt az a halálos sejtelem, az a magnetismus, azok a titkos
visiók, hogy egy másikat akar nőül venni.

A következő pillanatban hidegvérrel fogá össze a levelet a magáéval a
delnő s a nélkül, hogy arra is méltatná, hogy kétfelé repeszsze,
bevetette a kandallóba.

Csengetett.

A szobaleány belépett. Julia nehány szót irt s azt lepecsételte.

– Az inas rendeljen rögtön lovas futárt, a ki Nánásy úr után menjen s ha
még az alispánnál kapja, adja át neki e levelet, ha ott nem találja
többé, menjen utána Pestre, az Arany sasba szokott szállani, ott keresse
fel. A fizetést nem kell kimélni.

A város tele volt már a hírrel, hogy Julia férjhez megy; az volt csak
még a szerencse, hogy senki sem tudja, kihez?

Ilyenformán Berkessy Gábor úr kisasszonyát már harmadik oldalról is
fenyegeti a szerencse; – hogy ez érdekes szerelmi csőd hová fog
fejlődni? azt időjártával, annak rende és módja szerint szintén meg
fogjuk tudni.

Berkessy Gábor urambátyám egy hatvan év körül járó fiatal ember volt,
kinek haja és bajusza galambfehér volt már, de lelke oly ifjan maradt,
mintha most is harmincz éves volna. Mulatságokban ő volt a társaság
lelke, mindig tréfás, a nélkül, hogy valaha sértene, anekdotái hiresek
voltak a környékben s ha ebéd vége felé egyet-kettőt előhozott,
megrázkodtatta az egész társaságot, hogy az emberek a székekről forogtak
le a kaczagás miatt, a mi megbecsülhetlen dolog hosszas lakmározás után
s ha azután ő is hozzá kezdett a nevetéshez, azt a város végin is
meghallották, mert azt a menydörgő kaczagást csak akkor lehetne
valamihez hasonlítani, ha az oroszlánoknak is szokásuk volna a nevetés;
úgy hogy mikor Makón, vagy Szegeden szinészek voltak s ő betalált
vetődni valami nevettető darabba, nem egyszer megtörtént, hogy félbe
kellett szakítani miatta az előadást. Eleinte csak lassankint
buffogatott: ha! – haha! – haha! csak tartogatta a kendőjét a szájára,
iparkodott komoly képet csinálni, úgy tett, mintha köhögne, míg végre,
mintha egy bomba pattanna szét benne, kitört irtóztató hangon:
hahhahhahhaha! a könyek végig patakzottak orczáján, ütötte az öklével az
előtte álló padot, rugdalta a földet, magával ragadta a nézőket, a nézők
a játszókat, úgy hogy mikor valamelyik szinész már meghallotta az első
«ha!» felkiáltást, ugyancsak sietett elmondani, a mi szájában volt, mert
aztán szó sem volt róla, hogy szóhoz juthasson.

Hogy én ilyen sokat beszélek Berkessy Gábor urambátyám nevetési
virtuozitásáról, ez azért van, mert szerintem ahhoz, hogy valaki jól
tudjon nevetni, nemcsak jó tüdő, hanem jó szív is kell, s erről is
ismeretes volt a derék úr az egész környékben. Egész arczulata a
leghívebb tolmácsa volt lelkének: az a jó gömbölyű kép, azok a mosolygó
szemek, ezüst szempilláikkal, az a mindenfelé mozgatható bozontos fehér
szemöldök, az épfogú piros száj s a fehér bajusz a piros orczán, mintha
hó esett volna rózsalevelekre és a félreismerhetlen szívjóság kinyomata
minden vonásaiban oly bizalomgerjesztő tekintetet adtak neki, hogy
közelében lehetetlen volt jól nem érezni az embernek magát s ha vele
szemközt ült, még a karácsonyi legatus is vérszemet kapott.

Harmincz éves volt a jó úr, midőn megházasodott, jó, szelid felesége
volt, kivel tizenkét évig élt példás békességben, a nélkül, hogy
gyermekük született volna. Ekkor végre, midőn nem is vártak többé reá,
köszöntött be az elkésett áldás, egy kis leányka képében.

A boldog pár még egyszer oly boldoggá lett; a kis Linácska lett öröme,
szemefénye, reménysége, dicsősége mind kettőnek. Azt szeretettel,
gyöngédséggel, hizelgéssel halmozák, mindenben kedvét keresék,
kényeztették, cziczomázták, a gondolatját is siettek eltalálni, és –
különös játéka a természetnek, – az egyetlen gyermek, nem hogy elromlott
volna annyi gyöngéd kényeztetés által, sőt mindez csak szelidebbé,
kedvesebbé tette őt, anyja szemeinek egy intésével igazgathatta őt, s
nagyobb örömöt nem ismert, mint szüleinek kedvökben járhatni; a reá
pazarlott gyöngédség, szeretet, háladatos földre talált lelkében, ép oly
gazdagon fizetve mind azt vissza, ellenkezőleg a legtöbb elkényeztetett
természettel, mely olyan szokott lenni, mint az eczet, mentül több
czukrot raknak bele, annál erősebb eczet lesz belőle.

Alig tíz éves korában elveszté anyját a leányka, a mi ifju lányra nézve
a legnagyobb csapás, az apai gond soha sem pótolja az anya figyelmét,
sokat nem vesz észre, sokat elmellőz az apa, a mi az anya figyelő lelkét
nem kerülte volna ki. Ámde Linán e csapás sem változtatott, csupán
komolyabb lett azóta. A házi asszony gondjai lassanként az ő vállára
nehezültek s ifju nőknek legbiztosabb őre a házi gond. Ez munkás életet
ád, komolyságra vezet, megtanítja önmagát becsülni, kiirtja a
szenvelgést, álérzelmeket és az életbe vezet.

A kis lánykából serdült hajadon lett, jóságáról, szelidségéről messze
földön beszéltek, atyjának meglehetős karban álló vagyona volt, ezt is
jól lehete tudni, mint ezt igazolni látszik azon körülmény, miszerint
eddigelé tudtunkra egyszerre három kérő indult háztűznézésre Berkessy
Gábor urambátyámhoz.

Elvégre azonban ki kell mondanom, miszerint e jó, kedves, szelid leányka
külsejére nem volt az, a mit költői nyelven szépnek szokás nevezni.

Valóban nagy gorombaság, a mit ezek a költő urak elkövetnek a világgal;
már szerintök annak, a ki nem tökéletes szépség, joga sincsen igényt
tartani a boldogsághoz, mind azok a nők, kiknek arczát rózsákhoz és
liliomokhoz nem lehet hasonlítani, nem is egyébért születtek, mint hogy
megcsalassanak, ráadásul adassanak pénzeikért, pénz nélkül pedig épen
elő sem fordulnak regényben.

Pedig az élet ezt meghazudtolja: a családi boldogságot oly házaknál is
virulni látjuk, hol a nőt nem festették le almanachok számára s a
szerelem, a gyöngéd költői lélek felkeresi a szerény, igénytelen
alakokat, kedvességet, gyönyört, vonzó értelmet árasztva el azon
vonásokon, miket a természet nem alkotott festői mintának, miket ha le
kellene irni, alig tudnók elmondani, mi rajtok oly kedves? ha
mozdulatlanul lerajzolva előttünk állnának, hideg közönbösséggel
fordulnánk el tőlük, de a mint beszédessé lesznek, a mint egy mosoly,
egy ábránd, egy szelid részvevő indulat végig vonul rajtok, édes
vonzalom lep meg bennünket, az arcz, melyet a természet halaványon
hagyott, az ajkak, a szemek valami új ismerős bájt nyernek, a lélek
bebizonyítja hatalmát az alak felett, leküzdve annak hiányait s széppé
varázsolva, a mi nem az: – hanem persze ahoz is lélek kell, hogy azt
valaki meglássa.

Linka is azon női alakok közé tartozott, kiket a természet nem tett
ragyogókká. Szerencsére azon öntudatra nem enged a természet senkit sem
jönni, hogy magáról elhigye, miszerint nem szép. Az nagy
szerencsétlenség lenne, s képes volna igen roszszá tenni az embert.
Aligha volna az jó lelkű ember, ki a tükörbe nézve, valamit fel ne tudna
fedezni magán, mi arczát kedvezővé teszi és a mit valóban más is
észrevehet rajta hosszasb figyelem után. Ezek az eszmék ugyan nagyon
ártanak a classicus fogalmaknak, s a szépműtan vissza fog borzadni annak
hallatára, hogy a nem szép is lehet költészet tárgya, de ki tehet róla,
hogy annyira elszaporodott az ember a földön, hogy egészen benőtte tarka
népeivel az olympi egyformaságot, s a néger és a lappón szépnek találja
a maga párját s még olyan vakmerő is akad, a ki azt állítja, hogy a
szellem is lehet szép.

Mind e beszédeket pedig nem szabad unnod, nyájas olvasóm; mert azt jól
tudod, hogy ide háztűznézni jöttünk, tehát türelmesen meg kell
hallgatnod és látnod mindent, hogy hiába ne fáradtál légyen ide.

Épen hajnalodik, a harangszó ébredőt cseng a faluban. A felkelő nap
legelső sugarai a ház ablakára sütnek s a zöld ablakredőnyök egyenkint
felnyilnak, csupán kettő marad zárva, ott még az öreg úr alszik. A
hajnali friss lég keresztül járja a szobákat, mik már akkorra ki vannak
tisztogatva, a megbecsült ősi bútorok letörölgetve, az ablakkal szemben
az üveges pohárszék nagy fénymázos czifra szárnyakkal, miknek oszlopait
aranyozott angyalok tartják, benne csészék és metszett poharak, mik
között még az is látható, melyből Gábor bátyánk nagyanyja menyasszony
korától kezdve 82 éves koráig ivott. Gyönyörű rendtartás, a hol egy
pohár 82 esztendeig eltart, még a füle sincs letörve. Oldalvást egy
magas kihúzó szekrény látható, harminczkét fiókkal cseresnyefából,
melyet remekbe csinált egy szittya asztalos, minden fiókon bronz
oroszlánfejek, melyek karikát tartanak fogaik között. Két oldalt áll két
superlátos ágy, melynek függönyeire igen szépen van kinyomtatva egy
szarvasvadászat, a magasra fölvetett párnák közt nem hál senki, de azért
minden napfényes délután kiterítik azokat a folyosóra, s úgy vetik újra;
a két ablak között áll egy ősi tükör, melynek rámája is czifrára
köszörült tükörből van, alatta egy lekapcsolható fekete bőrpamlag, mely
fölé a falon immortelle virágból fűzött koszorú van akasztva, mely
legalább is lehet félszázados. Az egyik szögletben áll egy nagy falióra,
földigérő házban, melynek ketyegése bár ritkán altat el, verése ritkán
ébreszt fel valakit, még sem múlik el nap, hogy pontosan fel ne volna
húzva; a másik szegletben végre áll a magas kecskerokka, melyen ős
időkben a nagymama szokott fonni, s melyet kegyeletből azóta senki sem
mekegtet.

Ez az egyik szoba.

Meg kell még azt is tudnod, kegyes háztűznéző, miszerint a pohárszék
aljában negyvennyolcz személyre való ezüst hever, a mely nem jár elő, s
a szekrény fiókjai szinültig vannak hófehér abroszokkal és sávolyos
kendőkkel, el lehetne velök látni egy restaurácziót.

Most jerünk a másik szobába.

Ez már a legújabb divat szerint van bútorozva. Gábor úr egy nevenapján
azzal lepte meg leányát, hogy tudta nélkül egy egész szobát divatos
bútorral szereltetett fel; kényelmes karszékek, ruganyos pamlagok,
melyek később zongorával is szaporodtak, a háttérben egy üveges chiffon,
mely tele van név- és egyéb ünnepekre kapott kedves csecsebecsékkel; a
himzett szőnyegek mind a házi kisasszony saját művei, ki a mellett, hogy
a háztartást példás renddel viszi, azon finomabb női munkákra is talál
időt, úgy osztva fel óráit, hogy egyik dolog a másikat ne mulaszsza.

A kis himző asztalkáról nem hiányzanak az irodalom újabb termékei is, s
szépen szám számra rakva, ott látható az Athenæum is és a Regélő, az ő
Honművészével együtt, ekkoriban a magyar szépirodalom időszaki
képviselői.

E teremből nyílik Linka hálószobája, oltártiszta kis menedék, szellős
ablakkal, mely a kertre nyílik, a nagy mályvarózsák betekintgetnek
rajta; a falon rézkalitkában kanári madárka berzenkedik, tollát
borzolgatva, s ha úrnője szavát hallja, olyan éneket kezd, hogy majd
megszakad picziny szíve bele. Meglepő csín és rend mindenütt, egy
félrecsúszott redő nincs a függönyökön, egy elhajított tárgy nem hever
sehol, sem egy gondtalanul levetett öltönydarabot nem látni, – szék,
asztal nem áll útban, a varróasztalból nem csüggnek czérnák, galandok, a
zsurolt padlat oly fehér, mint a lisztláng, olajfolt, sáros láb nyoma
keresve sem található rajta, csupán a kis kanári szemtelenkedik néha,
elszórva a kendermagot, melyet úrnője azután, valahányszor bejön
szobájába, szemenkint szedeget fel utána.

A terem tulsó ajtaja egy előszobába vezet, innen nyílik az öreg úr
hálószobája: ne zörögjünk, mert még alszik. Az épület tulsó szárnyán
vannak a vendégszobák, konyha, éléstár és cselédszoba, körül négyszegű
oszlopokon nyugvó fedett folyosó vonul, ellátva padokkal, itt szokott
pipázni az ismerősök, szomszédok, komák és atyafiak egyessége, jó
árnyékban, ha a nap süt, jó szárazon, ha az eső esik.

Még csak most kezd a nap a fákon keresztül sütni, az udvaron nagy a
sürgés-forgás, az aratónépek készülnek indulni a tarlóra, vidám barna
leánykák tréfálóznak nyalka legényekkel, az öreg béres, kifent
bajuszával, kihajtja czímeres szarvú ökreit a kútra itatni, s míg ő a
kankalikos kútgémet nyikorgatja, a kis béres a szekér-oldalon olyan
hegyesen fütyörész, mintha az övé volna ez a világ kétszer. A pitvar
alatt a hajdú nagy tusakodásban látszik egy pár ezüst sarkantyús
csizmával, melyet olyan fényesre törekszik kefélni, hogy akár
megborotválkozzék belőle, a ki felhúzza; a nyitogatott konyhaajtón
keresztül csapódik a jó friss rántásszag. Végre kilép a folyosóra a házi
kisasszony. Arcza, mert a tűznél volt, szokottnál pirosabb, s fehér
kendőcskével van bekötve, mely árnyékot tart fölötte. Kijön és kenyeret,
pálinkát oszt az aratóknak, ezt sem azért teszi, mintha gazdálkodnék,
sőt ellenkezőleg, hogy mindenkinek elege legyen. Lám, az ifju leányzók
számára, kik még az égett bor áldásait nem ismerik, külön rántott levest
főzött, hogy éhen ne menjenek a dologra, s addig meg nem nyugszik, míg
meg nem győződött felőle, hogy adományaiból mindenki részesült. Az
aratók útra indulnak jó kedvvel, az ökrök kolompja, az öreg béres
ostorkongatása s a kis béres füttye elhangzik; az apró marhácskák serege
előjön, felugrálnak a nagy malomkő asztalra a diófa alatt, hol a
munkások reggeliztek, felszemelni az elhullott morzsát, s törik magokat,
midőn a kis gazdasszony szakajtó kosárral kezében újolag megjelen, s
mindeniket a maga szokott nemzeti dialectusán hívja magához.

Most ismét a konyhai gondok jönnek a sorba, a kávépörkölés ismét a házi
kisasszony dolga, mert ha másra bízza, vagy egyenetlenül pörkölődik,
vagy megég, a mi kellemetlen ízt ád; takaréktűzhelynek még ez időben
híre sincs, mindent lángnál és parázson kell főzni, s nagy gondot ád a
szakácsnénak a felügyelés, hogy lábasaiba ne csapjon a láng, be ne
hordja a pernye, s sokkal több bajjal jár a konyhát oly tisztán tartani,
miként ez.

A hajdú ezalatt asztalt terít az előszobában, a kanál és findzsazörgésre
felébred az öreg úr, s megtudja, hogy kávét ütött az óra, s nem sokára
kinyitja ajtaját és teljes ornatusban kilép, lábán a sarkantyús csizma,
mentéje panyókán vetve nyakába, sűrű rövidre nyirt őszhaja födetlen, a
pipa megtömve szájában. A hajdú szerencsés jó reggelt kiván, három
ásitozó agár előnyujtózkodik az asztal alól s barátságos indulattal
ugrál az öreg úr nyaka közé, ki csendes lélekkel kimegy a konyhába
pipáját meggyujtani, jól tudva, hogy leányát ott fogja találni. Linkának
épen mind a két keze tele van lábassal, serpenyővel, miket nem tehet le,
ennélfogva a mint meglátja apját, a legkedvesebben csengő hangon szól:
«jó reggelt, kedves édes apám, ugyan kérem szépen kedves édes apám,
tartsa ide a kezét.»

– Minek? kérdé az öreg úr, de csak oda tartotta a leány elé.

Hát csak azért, hogy oda hajolhasson és megcsókolhassa; mert kezei nem
voltak szabadok.

Az öreg úr megczirógatá leánykája arczát, s azzal kikeresve egy darab
menyecske szemű parazsat a tűzből, azt elébb két ujjával felkapta,
azután a tenyerében megrázogatta, úgy ereszté a debrői tetejébe, hüvelyk
ujjának körmével belenyomogatva.

A reggelizésnél Linka szedi a czukrot az öreg úr findzsájába, ki nagyon
édesen iszsza a kávét, ő tudja már milyen erősen, milyen feketén kell
azt csinálni? úgy, hogy Gábor urat annyira elkényezteté, miszerint ő
idegen asztalnál meg nem tudja inni a kávét.

Most még csak egy helyzetben kell bemutatnunk a kis gazdasszonyt; láttuk
szobáit, konyháját, most csak azt kell még látnunk, mikor pöröl. Mert a
jó gazdasszonynak okvetlenül pörölni is kell, nagy háztartás sok bajjal
jár, s a hibát elnézni legnagyobb hiba. Hanem épen az a mesterség,
pörölni tudni kellemmel, méltósággal, hogy az embert se meg ne utálják,
se ki ne nevessék érte. Hogy Linuska így tudjon már pörölni, azt ne
kivánjuk tőle; ő rendesen jó kedvet szokott aratni, mikor valakit
megszid. Épen kávéját hörpölgeti, egy akkora findzsából, mint egy jókora
dióhéj, a mint egyszerre nagy kutyaordítás hallik a konyhából, mintha
valaki riogatná az agarat.

Hah! egyszerre leteszi csészéjét, s rohan ki az előszobába.

– Ki bántja azt az állatot? kérdi galambharagtól reszkető hangon.

A cselédek mind kaczagnak, a hajdú befogja a száját, s úgy iparkodik
megfelelni.

– A Fecske felugrott a tűzhelyre.

– Hát azért mindjárt ütni kell, kinozni a szegény állatot? Annak az épen
úgy fáj, mint magának; jól esnék magának, ha mindjárt megütnék, mihelyt
a tűzhelyhez közeledik?

– De hiszen nem bántotta senki, hanem bele dugta a fejét a tejes
köcsögbe, s most nem tudja kihúzni, azért ordít.

– Igen, mert maguk a rendetlenek, – gyere ide Fecske kutyám; – mert nem
kellene a köcsögöt a tűzhelyen hagyni, – gyere innen szegény kis kutyám.
– Bántottak ezek a rossz emberek. (Kénytelen volt eltörni a fazekat,
hogy a kutya fejét kiszabadítsa.)

– Hiszen tudni való, hogy a köcsög a hibás, nem a kutya. Kötekedék a
hajdú.

– Igen, csak nem hagyhatom megfulladni egy köcsög miatt.

Azzal visszatért atyjához, ragyogó arczczal jelentve:

– Ugyancsak jól összeszidtam őket.

Épen a reggeli végeztével érkezik a városba küldött hetes, hozza a hóna
alatt a postáról kapott mindenféle ujságokat. Az öreg úr megtartja
magának a Jelenkort, Linkának jut a Regélő.

Míg az öreg úr nagy figyelemmel követé Esparterot és Zummalacarreguyt,
azalatt Lina egy futó pillantással át akará tekinteni a Regélő szende
hasábjait, mert arra csak este ért rá, hogy egészen figyelmesen
átolvassa, s ime a mint a legelső lapra nyit, egy sonett tünik szemébe
ezen felirással: «B**ssy Linához». Hirtelen összecsapta a lapot, mintha
valami lélekidéző könyvbe tekintett volna, s azt oly zajjal tevé, hogy
az öreg úr, ki épen akkor egy kezdendő tengeri ütközet ágyúi előtt állt,
felriadt rá:

– Mi lelt?

– Semmi sem, szólt a leány, majd elhalaványulva, majd elpirulva, csak a
lap akart kiesni a kezemből.

Nem hazudott, mert csakugyan ki akart esni a kezéből.

Gábor megcsóválta a fejét, s sietett tovább olvasni, nehogy híre nélkül
összelőjenek azalatt egynehány flottát.

Lina pedig összehajtá négy-öt rétbe a lapot, s kis köténye zsebébe
dugva, nesztelenül kisompolyodott a szobából, fogta kis öntöző kannáját,
kiment vele a kertbe, s elkezdé virágait öntözgetni. Szentül föltette
magában, hogy azt a lapot nemcsak hogy maga nem fogja olvasni, sőt úgy
eldugja, hogy senki soha rá ne akadjon. Ez erős szándékkal megöntözgeté
szegfűit, ibolyáit, szüntelen azt fürkészve, hogy hová dughatná el a
lapot alkalmas helyre? mert hogy elégesse, ahoz ismét nagyon kegyetlen
szív kellett volna; míg végre az üvegház előtt eszébe jutott, hogy
vannak abban nagy cactuscserepek, melyeket soha sem szokás helyökből
kimozdítani, azoknak egyike alá majd elrejti, s e szándékkal belépett az
üvegházba.

Ott széttekintve, látta, hogy egyedül van. Az egyedüllét kedves
keresztanyja minden gyöngeségnek; a mint kivevé zsebéből a lapot, nem
állhatá meg, hogy még egyszer bele ne tekintsen, hisz itt nem látja
senki, ha el fog is pirulni, s mintha valami nagy szégyenlendő dolgot
követne el, remegő kézzel kibontá a lapot, s olvasá szívdobogva a hozzá
irt költeményt.

Azon faja volt ez a verseleteknek, mik húsz év előtt alkoták az ifju
irodalmat (mert nálunk mindig volt ifju irodalom, mely soha sem érte meg
az öreg kort), szorongatott lelkesedés, egetmászó poézis, étvágytalan
kivánságok, szárnyas betűk, hangzó szavak; mik akkor oly kedvesek
voltak, s mikben volt legalább annyi jó, hogy ha nem volt is bennök
érzés, legalább nem is csábítottak érzeni.

Lina pirulva futá végig a sonett sorait. Megtudá belőlök, hogy ő az
Isten legszebb angyala, s hogy van egy rózsavirány, melynek
bájzengedelmein elandalogva merengeni és hollófürteinek éjsátorában
lelni boldog halotti szemfödélt, – nem különben feltámadni sötét
szemeinek fekete napsugárai által egy gyönyör koránydús új üdvderületre
nagy hajlandósága volna az alólirottnak, állván ott S-s Kálmán, Sz-ről.

Lina ismerte már ez ifjut; többször találkozék vele Sz*en megyegyűlések
alatt.

Átolvasva a sonettet, még sem találta azt olyan borzasztónak; kivéve
természetesen annak költői oldalát.

E perczben hirtelen nevét hallá kiáltani a kertajtóból:

«Lina kisasszony!»

Ijedten rejté el a lapot ismét köténye zsebébe, s halvány arczczal, mint
kit valami rossz tetten kaptak, lépett ki az üvegházból.

– Vendégek érkeztek, siessen! kiáltozott eléje az érte küldött szolgáló.

Már akkorra bementek a szobába, csak az ősi bárka állt az udvar közepén,
a három szomorú paripával, melyekről Marczi akkor szedte le a hámot.

E szerint tudjuk, hogy kik jöttek?

Lina sietett a szobába, levette fejéről a kendőt, melyet a napsütés
ellen kötött, lesimította a haját kezével, s hallva, hogy egy szobában
nagy örvendetes hangon egyszerre négy ember beszél, oda benyitott.

Csakugyan ők voltak.

A kedélyes falusi úr, a regnáló asszonyság, a hórihorgas siheder és a
szeretetre méltó kis fiu.

A szomszéd faluban állomást tartottak az éjjel, s csak korán reggel
indultak el, a mi azon sok oldalú czélból történt, hogy a lovak
kipihenhessék magokat, s nyargalvást hajtsanak be az udvarra és hogy
mindenki gálába tehesse magát, a mi meg is látszott. A derék asszonyság
fel volt ékesítve nagy sárgazöld szivárványos szalagú főkötővel, melynek
keményített bodra úgy fogta körül a fejét, mint a hogy a napot festik a
kalendáriumban, volt rajta egy világoszöld selyem viganó, melynek a
nyolczszáz huszonkettediki divat szerint oly rövidnek kellett lenni,
hogy az alsó szoknya tenyérnyi himzete alóla kilássék, öve is volt nagy
bronzcsattal, csaknem a hóna alatt átkötve s ezüst színű piros virágos
selyemkendő volt felülvetve díszesen.

Menyhárt úr meg volt borotválkozva, s a haja felborzolva nyalkán,
inggallérja szeretett volna felállni, de nem lévén kikeményítve, csak a
jó szándéknál maradt; mellénye fehér pikét volt, már egy kissé
halaványsárga is, fél felére kifityegett a bodros tászli, oldalzsebében
egy irtóztató nagy óra árulta el magát részint terjedelme, részint oly
hangos ketyegése által, hogy szinte bele beszélni látszott a
discursusba, az egy szép fekete zsinórra volt kötve, melyet nyakbavetve
kellett viselni, mint valami kardkötőt. A tegnapi zöld dolmány helyett
feszes tobákszín kaput volt rajta, hosszú és keskeny szárnyakkal, mik
csaknem földig értek, s a magyar nadrágot pantalon váltá fel, sárga
ánginétből, felül nagyon bő, alól nagyon szűk. Kiegészíté mindezt egy
magas hengerkalap, mely most közbámulatra az asztalra volt téve.

Sándor öcsémen a juratusi atillája volt, meggyszín bársony mellénynyel,
s különösen meglátszott rajta, mennyire más embernek érzi magát az
atilla-dolmányban, mint mikor a bonzsur van rajta, a bonzsur egészen
leverte, alázatossá, szégyenlőssé tette; az atilla önbizalmat,
bátorságot öntött szívébe. Most nem bújt a kályha mögé, nem csókolt
kezet a hajdúnak, sőt iparkodott magát kéz alatt tartani, s komázva bánt
mindenkivel. Ez is egy vonás a siheder évekből; – ha vásott kaput van
rajta, kikerül előtted, hogy ne legyen kénytelen köszönni, ha új kaputot
öltött, keresztül bukik rajtad, s azt várja, hogy te köszönj neki.

Még a kis kadét is változásokon ment keresztül, meg volt mosdatva és
megfésülve simára és megpofozva szelidre; az utolsó állomáson előre
megverték jól, hogy majd a háznál rosszul ne viselje magát, az egész
úton végig sírt, szerencsére elfáradt bele és most pihen.

A mint Lina belépett, Zsuzsi néni azonnal felugrott és eléje szaladt,
átölelte, összecsókolta, a fejkötőjét egészen félrenyomta s diadaltól
sugárzó arczczal vezeté a szemérmesen elpiruló leánykát családja többi
tagjai közé.

– No te lurkó! szólt Sándor öcsémhez fordulva, gyöngéd anyai
gorombasággal, hát nem derék leányt választottunk mi a számodra he? Te
pokolszülötte nem vagy érdemes rá, hogy ilyen derék leányka rád nézzen.

Sándor öcsém fanyalgó mosolygással tekinte Linára, mintha azt gondolná,
hogy sokkal szebbnek képzelte mégis, mielőtt látta. Hanem az is
meglehet, hogy a csizmái igen szűkek voltak, s elég rosszul esett neki,
hogy a székről fel kellett állania.

Linkát először meglepte ez a cordialis bevezetés, később szelid
szégyenpirulással menekült atyja mellé, mintha védelemre szólítaná fel
ennyi váratlan megtámadás ellen, mit az öreg úr észrevéve, a zsoltári
versként «ő paizsát ragadá elé» s lándzsát tört az ostromlókkal.

– De már a leányomat nem rabolják el tőlem oly könnyen, hugom asszony!

– De biz elviszszük azt, vagy itt hagyjuk a fiunkat is urambátyámnak.

– Jól van, azt már nem bánom, akár mind a kettőt. Az én fiaim lesznek.
Elfogadom.

Utczu a fiam Péter megijedt erre a szóra, oda veté magát az apja térdei
közé, s átfogva két kezével annak két lábszárát, elkezde ordítani: – Én
nem leszek ennek a bácsinak a fia, engem vigyenek haza. Én a tátinál
maradok!

Bevégezte e tréfás jelenetet Gábor úr iszonytató kaczagása, mint mikor
operák végén egyszerre beleszabadul az öreg dob és trombita az énekbe s
nem hágy egyebet hallani.

Menyhért bácsi valahogy lefeszegette a lábairól a kis kullancsot, s oda
lódítá az anyjához; kapaszkodjék abba. Lélekadta fia!

– Soh’ se bántsátok, monda Zsuzsi néni, majd mikor őtet házasodni
viszszük, ő sem fakad sírva, ha ott hagyják, a hol szép leány van a
háznál. Hiszen lenne csak urambátyámnak még egy leánya, a ki neki való
volna.

Menyhért úr beleszólt. Szükségét érezte valami okosat mondani:

– Ne szólj asszony. Lásd meg, hogy ki előtt beszélsz? Itt fiatal
ártatlan leányzó van jelen, a ki elpirul, mikor te házasságról beszélsz.
A házasság olyan dolog, a miről addig beszélni sem szabad a leányzók
előtt, a míg meg nem történt rajtok; nekik azt sem szabad tudni, hogy az
micsoda? Sőt én nagyon helyeslem, hogy a törököknél addig nem is látja a
menyasszony a vőlegényét, a míg…

Ebben a perczben rálalált tekinteni Menyhért úr a felesége orrára. Hát
milyen mozgásokat vitt az véghez! volt neki valami különös mestersége az
orrát hol felfelé, hol lefelé igazgatni, s ha mindez nem volt eléggé
sikeres, elkezdett némán tüszkölni, de sűrűn.

Menyhért úr abban a pillanatban úgy belesült a beszédbe, hogy azt sem
tudta, hol jár.

– Gyerünk, nézzük meg a lovaimat, szólt közbe Gábor úr, s ha szívéhez
gonoszkodás férhetne, hajlandók volnánk azt hinni, miszerint az
elkezdett beszédnek megillető auditoriumot akar szerezni.

Menyhért úr egyszeriben készen volt a lovakat megtekinteni. (A legszebb
négyes fogatot bizonyosan a leányának fogja hozományba adni, gondolá
magában.)

– Mi pedig kimegyünk a kertbe Péterkével, monda Zsuzsi néni.

– Aztán leszaggatunk sok virágot, örvendezék Péter.

– Azt nem szabad, te kis bolond, feddé őt az édes mama. Hanem lepkéket,
bogarakat fogdosni azt szabad.

Más emberek előtt az ilyen szavakért baraczkot kapott volna a fejére a
szeretetre méltó fiucska, hanem itt édesen kellett magát viselni
mindenkinek, hogy azt higyjék, miszerint ez az egész család csupa
tejből-vajból készült.

Sándor öcsém e közben csak nézett, hogy vajjon a lovakhoz menjen-e, vagy
ő is bogarakat fogdosni vállalkozzék? míg Linka szerényen várta, hogy
atyja mit fog vele parancsolni.

– A fiatalok csak hadd maradjanak együtt, vágott hirtelen közbe a
mindenen keresztül látó Zsuzsi néni. Hadd beszélgessenek, hadd
mulassanak egymással; az ilyen ártatlan kedvteléseket soha sem kell
megakadályozni. Gyerünk apjok.

Ez azt tette, hogy nem szükség ellentmondani. Az atyafiságos társaság
egyedül hagyta a fiatalokat a maguk ártatlan kedvteléseire.

A helyben maradt felek átlátták, hogy már ezen az ártatlan kedvtelésen
át kell esni, s nyugodt lélekkel megadták bele magukat.

Linka leült az egyik ablakhoz, legkevésbbé sem lévén ezen jelenet által
meghatva. Azon szelíd kedélyű lények közé tartozék ő, kik megszokták
már, hogy semmi beleszólásuk se legyen tulajdon sorsukba, kik tudják
magukról, hogy a természet őket nem jogosította fel magukat
csodaszépeknek, vagy elméseknek tartani, s ennélfogva valami kitünő
állásra soha sem tarthattak igényt a világban, kik ha rajzolnak is
lelkeikben ideált, örökké temetve marad az, s kit mélyebb belátás, vagy
gyámkodó kegyelet oldalukhoz vezet, ahoz nem visznek ugyan lángoló
szerelmet, de tiszta, törhetlen hűséget igen, s egy sóhaj, egy köny el
nem árulja egész életükön keresztül, hogy a szív üresen maradt.

Ő tehát leült nyugodtan himző asztala mellé, míg a tulsó ablakban Sándor
úrfi húzta meg magát, egy nagy olajfestményre bámulva, mely egy szép
piros pásztorleánykát ábrázolt. Bizonyosan arra gondolt, hogy milyen
sokba kerülhetett annak a képnek a rámája.

Linka észrevette a bámészkodást, s hogy megkezdhesse a beszédet,
megszólítá Sándort.

– Azt a képet nézi, ugy-e mennyire nem hasonlít hozzám?

– Magához? kérdé elnevetve magát Sándor. Ohoho! Dehogy hasonlít.

– Sokkal pirosabb, mint én vagyok.

– Az ám.

– És kövérebb, mint én.

– Persze, sokkal.

Linka azt kezdé hinni, hogy szerencséjére olyan emberrel akadt össze, a
ki szereti megmondani az igazat.

– Én nem is tudom, hogy miért akart engemet az a festő szebbnek festeni,
mint a milyen vagyok.

Sándor most vette észre, hogy milyen balga feleleteket adott és sietett
magát kivágni.

– Az az hogy nem szebb ez a kép, mint a kisasszony, sőt inkább csúnyább,
mert ennek görbe is a feje, az egyik része az arczának szélesebb, mint a
másik.

Linka átlátta, hogy egy becsületes emberrel van dolga, a ki annyit sem
ért a képekhez, mint a bivaly. Más thémát kellett kezdeni.

– Kegyed Pesten lakott, megismerkedett ugy-e bár az ott lakó költőkkel?

– Oh igen bizony, – voltak nagy költők közöttünk, a kik igen sokat
elköltöttek, de én nem sokat költöttem, hat forintom járt minden hónapra
a princzipálisomtól, meg ebéd, vacsora.

Linka nagyot nevetett, azt gondolta, hogy Sándor élczeskedni akar; pedig
nem volt szándéka.

– Menjen kegyed. Nem olyan költőket értettem, hanem versirókat.

– Úgy? szólt Sándor szétnézve a világban, bizony olyat nem láttam
Pesten.

– De műveiket szokta olvasni? például Vörösmartyt?

– Oh azt igen. Ugy-e az az, a mit Kisfaludy irt?

– Dehogy! Hiszen Vörösmarty maga a költő.

– Ahán! Tudom már! Ő irta Kisfaludyt.

– Ejnye, kegyed én velem tréfál. Csak nem akarja tán elhitetni, hogy
épen nem ismeri a magyar költészetet?

– Üm. Furcsa. Hát azért ha egyet nem ismerek, ismerhetek olyat, a kit
meg más nem ismer. Szeretem én a verseket nagyon, tudok annyit
könyvnélkül, hogy.

– Szépek? Irjon le nekem a dalgyüjteményembe egy párt. Kiktől vannak?

– Hát a legszebbek Vad Jánoséi.

Linka rábámult.

– Kicsoda az a Vad János?

– No látja, azt meg maga nem ismeri, pedig Kőrösön poéták præceptora
volt.

– S szép munkái vannak?

– Hm. Elhiszem azt. Milyen verse az a «Kikeletkor» csupa merő
alcaicusokban, meg «A hurkához», meg «Tóbiás napra», azután meg «A
kukoriczaszár panasza a felfutó bab ellen». Tyhű! az valami felséges!
Hát még aztán a «Repüljetek muzsák!» a mit examenre irt, mikor a
szülőktől búcsúzik!…

– S hol jöttek ki mindezek? kérdé Linka szorongatott tekintettel.

– Hát a «Hippocrenében». Felelé Sándor bizvást.

– Mi az? Rebegé Linka ájtatos félelemmel.

– Ujság.

– Még én nem láttam, sóhajta a szegény leány belső szemrehányással. Hol
jelenik meg?

– Hát Kőrösön.

– S ki adja ki?

– Hát a diákok. Irják maguk, kinek szebb irása van, s elhordják a szép
kisasszonyoknak olvasni. Az az hogy én nem hordtam ám sehova; sietett
megigazítani magát a jámbor, nehogy valaki feltehesse róla, miszerint ő
még kisasszonyokhoz is járt.

Boldog Isten, hány ember van ilyen, a ki azóta, hogy az iskolából
kijött, semmit sem tanult, s megvénül a classisokból elhozott eszmékkel;
aztán legyen neki az ember felesége. Nekem van egy tanuló társam, a ki
ezelőtt tizenegy esztendővel igen ügyesen tudott elmondani egy paraszt
anekdotát. Az idén találkoztam vele, három szót váltottunk, a
negyediknél megint elkezdte ugyanazt az anekdotát. Aztán legyen neki az
ember jó barátja.

Szerencsére ez ártatlan kedvtöltésnek ezuttal félbe kellett szakadni,
komolyabb gondokat idézvén elő a sors ez alatt; – történt ugyanis, hogy
míg a két öreg úr a lovakat vette szemlére, az alatt Zsuzsi néni
leszállt a kertbe, tulajdonképen nem abban gyönyörködni, hogy milyen
szépek a virágok? hanem inkább, hogy tudomást szerezzen felőle, vajjon
mint ért a leendő menyasszony a konyhai kertészethez? Péterke ez alatt
felszabadíttatott, hogy fogjon lepkéket és bogarakat, mely utasításhoz
híven elkezde a kis fiúcska keresztül-kasul nyargalózni a virágágyakon,
spárgatelepeken, kergetve azokat a sunda egyszínű sárga lepkéket, a
milyen milliom van egy kertben, mikor jó nap süt; végre lefogott egyett
a sipkájával, s vitte nagy diadallal az anyjához.

– Mámi! fogtam bogarat hihi!

A mámi épen azon törte a fejét, hogy minek az a tengeri gyöp az ágyak
szélén, mikor ha e helyett endivia saláta volna, azt meg is lehetne
enni.

– Jól van fiacskám, csak tedd el. Majd megmutatjuk a Linka néninek; hogy
megörül neki.

Végre a nagy bogárfogdosás közben a méhekhez talált vetődni, s látván,
hogy ott sok bogár van, nosza rajta, vadászatot indíta ellenük, azok
aztán megcsipkedték úgy, hogy mire az anyja a nagy ordításra oda rohant,
már akkor az egyik arcza akkorára volt dagadva, mint egy czipó, a szeme
egészen eltünt a daganat miatt s a szája úgy félre ment, hogy csak
oldalvást lehetett meglátni.

A szerencsétlenség megtörtént; nosza mindjárt hideget, meleget, olajat,
pálinkát, ki mit tudott tanácsolni, applicáltak a gonoszul járt ifju
ember orczájára; de a daganat azért megmaradt. Ennek a jövendője három
napra biztosítva van. Veszteg fog egy helyben ülni, vagy feküdni,
bekötött orczával, a mellette ülő hentesné minden félórában hideg vízzel
fogja borogatni. Annyit nyertünk vele, hogy a bekövetkezendő
végzetteljes napok alatt nem fog mindenütt láb alatt lenni.

Linka szaporán a konyha után látott, a mi igen jó ürügy volt rá nézve az
ártatlan kedvtelésből megmenekülni. Ott hallá nem sokára az újon
érkezett hintó gördülését. Nem is figyelt rá, csak a pecsenyére és
lábasaira volt gondja. Azt azonban meg nem gátolhatta, hogy a kiváncsi
szolgálók az ablakhoz ne fussanak, megtudni, hogy ki érkezett, s nagy
ujongatva beszéltek onnan:

– Jaj, kisasszony! Be gyönyörű hintó járt be, ez ám a kocsis, nem olyan,
mint az a Marczi, hogy lobog a gyolcsingeujja! Most meg egy eszemadta
szép gavallér ugrik ki a hintóból, s úgy emel ki egy derék úri
asszonyságot, meg egy kis piros kisasszonyt. Ez már aztán a vőlegénynek
való legény!

– Ugyan mit fecsegtek, szól bele boszúsan Linka, jobb lenne, ha az
edényekhez látnátok.

De azok még el se jöhettek az ablaktól, midőn új zaj ragadta meg
tudnivágyásukat. Egy ló vágtatása hangzott az udvaron, s a mint a ló
megállt, s a lovag leszállt róla, finom affectált orrhangon e szavak
hallatszának kívül, – hihetőleg a házi úrhoz intézve:

– Én Sós Kálmán vagyok. Kivántam tiszteletemet tenni.

De már erre a szóra Linka csakugyan a tojáshéját vetette a liszt közé a
sárgája helyett, s ezen ismét annyira megijedt, hogy a kötényzsebbe
dugott Regélőt minden további gondolkozás nélkül a tűzbe vetette.

– Mit csinál a kisasszony! kiálta fel a terjedelmes szakácsné, hisz mind
bele hordja a tűz az ételbe az égett papirospernyét!

S hogy tetézve legyen a baj, még az öreg úr is kijött, sugárzott az
arcza az örömtől, s olyan gonosz volt, hogy a leányához lépve, egy szót
se szólt neki sokáig, csak nézett rá és mosolygott és hunyorgatott a
szemeivel kedélyesen, míg a szegény leány semmit sem látszott jobban
óhajtani, mint hogy bárcsak valami csoda által valahogy lesülyedhetne a
pinczébe.

– Tetszik valami, édes atyám? mert végtére megszólalni.

– Az nem tetszik, hogy te a konyhában vagy.

– Miért, édes atyám?

– Mert ma mindent el fogsz sózni.

Szegény Linka, ha lehetett volna még jobban elpirulnia, mint a mennyire
már elpirult, még tán azt is megtette volna; mert jól értette a tréfás
czélzatot, s tetézte zavarát még a szakácsné is.

– Jól teszi tekintetes uram, vigye be innen a kisasszonyt, úgy is
minduntalan bajt csinál, a tojáshéjat üti a tálba, s mindenféle
papirosokat éget.

Linka csitítani akarta a cselédet, arra valamennyi elkezdett lármázni;
végre meg kellett adnia magát, s apja karjába fogózva, elhatározni magát
a nagy áldozatra, hogy a konyhát elhagyja, s a vendégek közé menjen.

Pedig milyen jó menedékhely hasonló esetekben a szegény lányokra nézve a
konyha.

Most lássuk a csatatért.

A pamlagon ül egy felől Zsuzsi néni, ki az orrát szüntelen boszantva
mutatóujjával, hevesen iparkodik valamit magyarázni, suttogva a pamlag
másik szegletében ülő csendes asszonyságnak, kiben Károly anyjára, a jó
Tállyainéra ismerünk, s kinek nincs nagyobb törekvése, mint hogy magát
mentül csendesebbnek mutassa; sorsában megadva magát, szótlanul
hallgatja Zsuzsi néni folyton folyó hazugságait, mikbe az olykor úgy
belekeveri magát, hogy maga sem tud belőle kihatolni.

Mellette áll Sándor öcsém, ki egészen kilátszik sodrából véve, ennyi
embert látva egy rakáson, bár annyira még az esze nem jár, hogy köztük
két vetélytársat is gyanítson. Menyhért úr halk hangon egyremásra tartja
bölcs tanácsokkal, hogy miként viselje magát, mikor szól, mikor beszél
és mikor valamit mond; az asztalnál késre, villára vigyázzon, a kenyeret
ne harapja, hanem vágja késsel, a száját ne törülje az abroszba,
arravaló a szalvéta, a poharát fel ne döntse, a sótartóba ne körömmel
nyúljon, hanem kés hegyével, a levesre ne igyék, teleszájjal ne
beszéljen, az eczetet, olajat, szájmosó-vizet meg ne iszogassa. Továbbá,
hogy háttal senkinek se forduljon, másnak a szavába ne vágjon, nagyon ne
röhögjön, s több efféle, mik Sándor öcsémnek még azt a kis bátorságát is
elvevék, a mit az új atilla kölcsönzött neki.

A tulsó oldalon Károly áll, csinos, fesztelen alak, könnyelmű arczán nem
látszik semmi ünnepélyes feszesség, lassan enyelegve beszélget hugával,
a kis pajkos Lizával, kinek hamis szemei el-el vágnak néha a tulsó
oldalra, mi közben mindig talált valami igazítani valót bátyja
nyakkendőjén, inggallérán, hajfürtein, egy-egy vékony pehelyszálat
levenni öltönyéről, mindent titokban, hogy rajtunk kívül senki sem veszi
észre.

Végre az ablakban áll Kálmán a költő, karjait összefonva, s hátát egy
karosszéknek vetve. Arcza minden elképzelhető szerencsétlenséget
iparkodik kifejezni: az ilyen boldogtalan arczoknak nagy hatásuk van a
fiatal leányokra; halvány holdas kép, titkos sóhajtások, szomorú
mosolygás, mikor más nevet; félre vonulni egy szegletbe, ott a hol
mindenki látja, midőn a többiek mulatnak, vigadnak, s onnan világgyűlölő
képpel tekinteni le az emberi hiúságok piaczára; egyet-egyet köhinteni,
s ha kérdik, mért köhög? szelid, andalgó megnyugvással tenni mellre a
kezet, s beszélni közelgő őszről, lehulló falevelekről, s édes álomról
lehullt falevelek alatt, költői hasonlatokat mondani, hogy e köhögés
hangja – koczogtatás a túlvilág kapuján, s más effélék mindig biztos
sikerrel használhatók tapasztalatlan szívek ellenében.

Ily csatarendben foglalták el a tért az ellenséges prætendensek.
Legerősebb közöttük kétségtelenül a Gulyási Sajtári család. Őket a házi
úr régi barátságos ismerete, korábbi igéretei és saját merészségük, s a
minden ostobák védistene, a szerencse, legkedvezőbb helyzetbe állítá,
daczára annak, hogy a kis népfelkelés, a mindent törő Péterke a méhek
elleni harczban előlegesen demontiroztatott. Kálmán, a költő, eléggé
veszélyes egymagában véve, verseiben forralt titkos lázítások és
szívbeli összeesküvések által, míg Károlynak a legkedvezőtlenebb helyzet
jutott. Őszinte, becsületes szív, hazudni nem tudó ajk, tettetéshez nem
értő arcz; hozzá még az a baj, hogy szegény édesanyja nem hogy fiára
erényeket és jó tulajdonságokat iparkodnék ruházni, sőt valahányszor
róla beszél, nyilt szívvel elmondja mindenkinek, hogy ez biz egy korhely
fiu, a ki mind tanuló, mind juratus korában igen sok pénzt elköltött,
nagy kártyás és más mindenféle rossz tulajdonság megvan benne. Úgy, hogy
szegény fiunak akár előre karjára mernők akasztani a kosarat, ha
szerencséjére Liza képében egy furfangos kis nemtő nem volna mellé adva,
ki alkalmasint megforgatja még az egész társaságot.

Gábor úr belépett, leánya kezét hóna alá szorítva, s odavezette őt
Tállyainéhoz. A leányka kezet csókolt, a két asszonyság középre ültette
őt a pamlagra, mely alkalommal igen érdekes volt elnézni, mennyire
iparkodik őt Zsuzsi néni beszéddel, hizelgéssel, magasztalással, izetlen
kérdésekkel elfoglalni, hogy a másik asszonyságot szóhoz ne engedje
jutni.

– Oh milyen szép, milyen kedves, micsoda fehér kezecskék, még csupa
gyermek s már milyen nagy gazdasszony. Láttam a kertjét, már azt meg
kell engedni, hogy rémek. Milyen káposztafejek! Aztán ez a frizura.
Mindig ez volt a legkedvesebb. Láttam a befőttjeit is. Fölségesek. No
majd én is tanítom valamire, a berkenyét hogy lehet befőzni. Soha sem
evett annál senki jobbat. Csak egyszer Makkfalván legyünk. A Sándor
véghetetlenül szereti. Jaj a Sándor iszonyúan szereti az édességeket,
egészen apja fia. No de a legédesebbet még nem kóstolta. No, no csak ne
piruljon el maga kis bohó leányka, fogadom, nem kell akkor neki több
édesség.

A szegény leány töviseken látszott ülni e beszéd alatt; szerencséjére
Liza oda futott hozzá s nyakába borulva, menten ismeretséget kötött
vele, melynek folytán alkalma lőn Linkának eltávozhatni a mellékszobába,
ott hagyva az egész szép társaságot a faképnél. A két leány nem is tért
vissza, míg csak ebédre nem hítták őket s akkor már per tu voltak
egymással. A leányoknál nagyon hamar megy az ismerkedés; daczára a
különböző életkornak, a saint alliance nehány percz alatt meg volt
kötve, s az első beszélgetésnek az lett a látható eredménye, hogy Linka
sokkal jobb szívvel nézett már Károlyra, mint Sándor öcsémre; azonban
Kálmán még mindig legveszélyesebb maradt reá nézve, arra csak lopva
tekintgetett, meg lévén győződve felőle, hogy az is mindig reá néz.

Az asztalhoz úgy ültek, hogy a két asszonyság jutott az asztalfőre, az
öreg úr az asztal végére, mellette kétfelől a két leány, Sándor és
Károly egymásnak szemközt, még pedig úgy, hogy Sándor ült Károly
testvérje mellett, s Károly jutott Linka mellé. A költő ült Tállyai
szomszédságában, Menyhért úr a felesége mellett.

A leves minden megháborítás nélkül elköltetett: a kanál, mint tudva van,
a legártatlanabb fegyver; nem történt semmi baj, csupán annyi, hogy
Sándor öcsém meglátva, miszerint Kálmán, a költő, akkori divat szerint
nem a három ujja közé, hanem a markába fogja a kanalat, ő is úgy akart
tenni, s az első fogást szerencsésen a kaputja ujjába töltötte.

Később, midőn késekre és villákra került a sor, a szuró és vágó
fegyverek más szint adának a harcznak, az első pohár bor bátorságot,
kötekedési vágyakat öntött a szívekbe; Menyhért úr elkezdé mesélni a
maga hőstetteit de dato 1809, mikre viszont Gábor úr épen nem akart
emlékezni. Kálmán úr elkezdett balkézzel enni, Sándor úr utánozni akarta
és pecsenyéstül elejté a villát, erre Zsuzsi néni elkezde beszélni a
fővárosi fiatalság erkölcstelenségéről, Kálmán úr viszont azt kérdezte
tőle, hogy látta-e már Parlagi Jancsit? s viszont azzal állt boszút
rajta, hogy visszakézzel töltött vizet a poharába a palaczkból, mire a
jó asszonyság megfogadta, hogy ha még egyszer úgy tölt neki, nem iszsza
meg.

Sándor diák, az anyai tanácsokhoz híven, mindenből evett és ivott, mert
annyit már megtanult, hogy kosarat adni nagy megbántás a házi
kisasszonyra nézve. A jó egri bor kezdett lassanként a fejébe szállni, a
jóllakás ördöge mindinkább felfuvalkodottá tevé, s kezdé magát oly
kontemfinter érezni, mintha most is a convictusban ülne diák pajtások
között, vagy juratus collegákkal szemben az arany flaskónál; mindenkinek
a szavába belebeszélt, nevetett, elménczkedett nagy ész nélkül,
döntögetett palaczkot és poharat, s hajigálózott kenyérgalacsinokkal; a
lábait szétnyujtotta az asztal alatt fidéliter, s valami átelleni
lábacskához érve, azt elkezdé koronként nyomogatni, azt hivén, hogy az
Linka lábacskája. Hanem az a Károly lába volt, ki el levén merülve
valami mulatságos beszélgetésbe szomszédnéjával, engedé lábával történni
ezt a gyöngéd quiproquot.

Ebéd vége felé mind jobban kinyiltak szívek és torkok, kezdődött az az
amabilis confusió, mikor minden ember összevissza beszél: az a nyertes,
a ki jobban tud kiabálni, a saját szavát sem hallja senki, de azért a
szomszédjáét is érti; mikor elkezdődnek az anekdota mondások, s egyik
bohó, bolondos kaland a másikat juttatja eszünkbe, a társaság kaczag,
hogy könyei csorognak az orczáján mindenkinek, a dámák könyörögnek, hogy
ne nevettessék már őket, az öreg urak mellényein felpattannak a gombok a
rázkódás miatt, a fiatalság is úgy tesz, mintha azt nevetné, pedig
egészen mást nevet, nekik van suttogni valójuk; ha ki akarod találni,
mit suttognak? légy fiatal és szerelmes.

Egyedül Kálmán, a költő, tartja meg parnassusi nyugalmát, az ő arczát
mosoly be nem szennyezi soha, szemei folyvást a házi kisasszonyra vannak
függesztve, vagy ha oda nem, akkor átellenbe, de nem Menyhért úrra,
hanem azon is túl, az átelleni falra. Ott van egy nagy tükör aranyos
rámában. Kálmán úr oda néz abba a tükörbe, s igen meglátszik elégedve
lenni méltóságos tekintetével, kezeinek minden mozdulását onnan nézi ki,
még az ételt is a tükörbe nézve eszi s fogait is a tükörből piszkálja.

E dolgot senki sem látszik észrevenni, egyedül a kis csintalan Liza
vette szemügyre, kinek gonosz szemei szüntelen járnak alá s fel a
társaságon, keresve, hogy kit csípjenek meg? s a mellette ülő öreg urat
szüntelen jó kedvben tartja ártatlanul rágalmazó ötleteivel, mikre az
alig állhatja meg, hogy fel ne kaczagjon; sőt egyszer már félig ki is
tört vele, midőn Liza Sándor öcsémre mutatva, azt mondá neki: «nini
bácsi, fogy a diák!» emlékébe hozván a lábnyujtogató legatus
anecdotáját.

Végre Kálmán felemelkedik székéről, fogja a poharát, s haját idealisan
felborzolva, egyet köhintett, jelt adván vele, hogy áldomást akar inni.

A lárma, a nevetés megszünt, kiki lecsitította a szomszédját, a gömbölyű
arczok iparkodtak ünnepélyes hosszúságra nyúlni; midőn végre mindenki
elhallgatott, a költő felemelé poharát és elkezdé, mondván:

– «Van egy tenger, melynek fenekén egy drága igaz gyöngy rejlik.»

– Nézze csak bácsi, súgá Liza Gábor úr fülébe, Sós Kálmán hogy beszél
magához a tükörben.

Gábor úr odapillantott s meglátá, hogy Kálmán csakugyan meredten a
tükörbe nézve beszél, minden mozdulatot, minden arczkifejezést onnan
tesz, bámulatos önelégültséggel látszik önmagában gyönyörködni, épen
mintha csak önmagának tenne szerelmi vallomást.

Gábor úr eleinte csak elbámult, karikára nyiltak a szemei,
összeszorította a száját, rángatta a kurta ősz bajuszát jobbra balra, s
majd hátra ejtette a fejét.

Kálmán nem vette észre, hogy azt valaki szemléli, miszerint ő a tükörből
beszél magához, s folytatá nagy páthoszszal:

– «E gyöngy drágább Cleopatra nagy hírű gyöngyeinél, ragyogóbb a
braziliai császár diademjában levőnél, e gyöngy az, melynek
megnyeréseért mély tengerek fenekére leszállni a legcsekélyebb áldozat,
érte meghalni üdvösség…»

– Nézze bácsi, hogy kinálja maga magát a pohárral a tükörben! súgá Liza
a házi úrnak.

Már ekkor Gábor úr úgy tele volt a nevetéssel, mint a túlfűtött
gőzkatlan, csak egy pillanat és szétpattan. Nagy melle járt alá s fel,
vállai rázkódtak, arcza elvörösödött, fogait, ökleit összeszorította,
most mindjárt – most mindjárt –

Károly ezalatt kezdé észrevenni, hogy Sándor öcsém nagyon is szerelmesen
kezdi lábait nyomogatni, hogy tehát viszonzás nélkül ne hagyja e jó
indulatot, ő is kikeresé a másik lábával Sándor öcsém tyúkszemét, s
olyat gázolt rá, a milyet csak tudott.

– Jáj! ordítá el magát Sándor az igazgyöngyös dictió közepett, s
kínjában úgy taszította fel az előtte álló tele poharat, hogy a vörös
bor futott végig az abroszon, mint a Duna.

Csak épen ez kellett még Gábor úrnak. Az elfojtott kaczagási düh
tízszeres erővel tört ki egyszerre irtózatos torkán, elveté magát
karosszékében, verte öklével az asztalt, hogy a poharak tánczba
kerekedtek, az asszonyok sikoltozva ugráltak fel az asztaltól a feléjük
futó veres bor elől: «Keresztelő, keresztelő!» ordítá Sándor jucundus
veszettséggel, a mint anyja felé futott a bor, Menyhért úr
szedtevettézett, a leányok vihogtak, csak Kálmán állt rendületlen képpel
a maga helyén, erősen eltökélve, hogy a maga dictióját, törik szakad, el
fogja mondani. Hozzá is fogott három izben, a mint a kaczagás
lecsendesült, de hijába! beleütött már abba a ménkő, alig szólhatott
három szót, alig nézett rá Gábor úr, megint újra kezdte a kaczagást,
semmi erő nem volt képes őt többé visszatartóztatni.

Végre is Kálmán kénytelen volt nagy apprehensióval leülni, a nélkül,
hogy a felköszöntést bevégezhette volna.

Az öreg úr nyilván restelni látszott az egészet, de hiába, nem tehetett
róla, neki többet ne szóljon Kálmán, még a templomban se szóljon hozzá,
mert a szeme közé fog kaczagni.

Hogy e kudarcz némileg helyre legyen ütve, Károly kapott fel egy
poharat, s víg arczczal, néhány szóval befejezé a mondatot.

– Adja Isten, hogy e szép gyöngynek, kit Kálmán barátunk értett, sokáig
tisztelői lehessünk; a mi annál is czélszerűbb óhajtás, minthogy e
gyöngy nem valami hideg csiga, hanem egy hő szívű derék magyar hazafi
keblén nőtt fel, a ki a hozzá leszálló buvárokkal nem itat keserű
tengervizet, hanem jó egri török vért.

– Éljen, éljen! kiáltá rá a társaság, maga az öreg úr is szivesen
koczintott az áldomásra, csak Kálmán nem birta megbocsátani Károlynak,
hogy az ő szellemdús eszmejárását ily parlagi elmésséggel tépázta meg.

Hanem hiába, ebéd után ne beszéljen az ember bölcs dolgokat, ha azt
akarja, hogy rá hallgassanak.

Ebéd után felhívta az öreg Berkessy vendégeit egy sétakocsizásra, mely
ajánlat az egész társaságtól nagy készséggel fogadtatott, a parancsok
kiadattak a kocsisoknak minden részről; Menyhárt úr maga ment ki az
istállóba, Marczival értekezést tartandó, ha vajjon kiállanak-e a lovai
egy ilyen sétát? a látlelet azonban igen kedvezőtlenül ütvén ki,
megegyezett Marczival egy meszely borban, a mit majd otthon fog neki
kiszolgáltatni, hogy tetesse magát részegnek.

A másik két hintó ezalatt előjáratott, egyik Berkessyéké, másik
Tállyaiéké, s a vendégek úgy oszták el magukat, hogy minden család a
maga fogatát foglalja el, Sós Kálmán is szinte elővezetteté a maga
pegazusát, mely egy jámbor, kissé vénecske paripa volt, angolosra
kurtítva, a feje hányakodásától lehetett gyanítani, hogy egy kissé
kemény szájú, lábairól itélve meglehetős futó lehetett. Végül az öreg
Berkessy számára egy lovas cabriolet állt készen, a min rendesen szokott
járni.

Már mindenki készen volt, midőn Menyhárt úr előtámad, szörnyen verve a
térdeihez a kezeit.

– Hjüj! micsoda szörnyűség már ez! az a Marczi olyan részeg, a lábát sem
tudja mozdítani. Mit csináljunk, mit csináljunk? Bár volna valaki, a ki
befogná a lovaimat, elhajtanám magam. No megállj! engem így meggyalázni!
Ilyen tiszteletre méltó háznál leinni magát. Mindjárt elcsapom a
gazembert, mihelyt haza megyünk.

– Soha se mérgelődjék uramöcsém, szólt megnyugtatólag Berkessy, majd
elosztjuk magunkat valahogy, kit ide, kit oda elültetünk; Menyhárt öcsém
ide ülhet mellém. A felesége Tállyainéhoz, Károly fráter úgy is maga
szereti hajtani a lovakat, a két leány sem fog megharagudni, ha egy
gavallért oda ültetünk hozzájok…

Kálmánnak már ekkor az egyik lába a kengyelben volt, a mint azonban
meghallotta, hogy Linka mellett egy kiadó hely lehet a kocsiban,
hirtelen odafordult a lovát bámuló Sándor öcsémhez, s elképzelhetetlen
nyájassággal kérdezé tőle:

– Nem szokott ön lovagolni?

– Dehogy nem, felelt vigyorogva Sándor, csakhogy nincs lovam.

– Hát üljön fel az enyémre.

– Igazán? Megengedi? kérdé az öcsém nagyon megörülve.

– Igen szivesen. Nekem úgy is fáj a derekam a mai lovaglástól, majd én
valamelyik kocsis mellé felkapok.

Sándort se kellett másodszor kinálni, utczu neki esett a lónak,
belehágott az egyik kengyelbe, s miután egy darab ideig megtánczoltatta
magát mellette, végre valahogy felhasalt a nyeregbe, s oda fészkelte
magát.

A vendégek ezalatt a Gábor úr által megszabott rendben elrendezték
magukat, s ilyenformán nem maradván egyéb Kálmánon kívül, ő lett oly
szerencsés, hogy a két leánynyal szemközt ülhetett Berkessy hintójában.

Csak ekkor kezdte a társaság észrevenni, hogy Sándor öcsém ül a lovon,
feltünt pedig ez annál is inkább, mert lábai igen hosszúk levén, a
kurtára húzott kengyelszíj miatt a térdei mind a ló szügye körül jártak;
e mellett a paripának az a jó szokása volt, hogy ha észrevette,
miszerint idegen ember ül a hátán, ezt a tapasztalatát különféle módokon
iparkodott nyilvánítani, előbb a nyakát hányta vetette, majd elkezdett
hátrafelé farolni, hogy az ember azt gondolta, most mindjárt belemegy a
kútba, elvégre elkezdett ágaskodni; s e közben valami oly nevetséges,
vontatott éneklő nyerítést hallatott, a milyennel ritka ló
dicsekedhetik.

Zsuzsi néni ijedten ugrott fel a hintóban, fiát ily állapotban látva.

– Te bolond te! Mit csinálsz azon a lovon? Szállsz le mindjárt arról a
lóról? Most mindjárt a nyakát töri ki! Szállj le! szállj le!

De iszen könnyű azt mondani valakinek, hogy szálljon le a lóról, mikor
épen a lónak is az a szándéka, hogy letegye a hátáról. Sándor öcsém sem
látott, sem hallott, s ha szabad valakinek, a ki nagyon hallgat valamit,
azt mondani magáról: «csupa fül vagyok», úgy Sándor öcsémről is el
lehetett e perczben mondani, hogy csupa ló.

Végre azonban a paripa, miután kipróbálta lovagját, s tapasztalá, hogy
az nem esett le a nyeregből, egyet nyerített, s minden további utasítás
nélkül nyargalt ki a kapun, keresztül az átellenben fekvő szérűs kerten,
ragadva magával az elkárhozott lovagot, ki kétségbeestében elhajítá a
kantárszárat, s két kezével elől-hátul a nyeregkápába fogózott.

– A fiam! a fiam! Elölik a fiamat, sikoltoza kétségbeesetten Zsuzsi
néni.

– Ne féltsd a porontyát! kiálta rá Menyhárt úr. Egy kis leesésbe még ki
nem törik a nyaka. Nem látod, hogy készakarva sarkantyúzza a lovat, csak
menjünk, majd utolér bennünket a kertek alatt.

Erre megcserdültek az ostorok, a három fogat kirobogott az utczára,
végig a helységen, sebesen, mint a szél.

Zsuzsi néni minden embert megkérdezett, a kit előtaláltak, hogy nem
látott-e egy lovas embert ezen nyargalni? Persze, hogy senki sem
hallotta a szót a kocsizörgés miatt.

Majdan kiértek az öreg úr jószágára, végig hajtattak a szép egyenes
fákkal beültetett utakon, megnézték az aratókat, itt-ott már
kalangyákban volt a buza, boglyában az árpa, a kukoricza zöldellett még
buján a sárga tarlók között széles táblákban, itt-ott aranyszinű
dinnyék, uritökök villogtak ki közüle. De Zsuzsi nénit most nem
gyönyörködteté sem a buza, sem a kukoricza, mert Sándor nem látszott
sehol; végre Tállyainé azzal nyugtatá meg, hogy bizonyosan visszament a
házhoz és most odahaza van békében, mely gondolat csakugyan meg is
vigasztalá a jó asszonyságot annyira, hogy minden tábla vetést meg birt
becsülni futtában, hogy hány véka megy bele?

Egy kis órai kocsikázás után a társaság, jól kirázatva magát, ismét
hazafelé fordult, a hintók víg ostorpattogás közt gördültek be az
udvarra, Zsuzsi néni első szava az első meglátott emberhez az volt, hogy
«hol a fiam?»

Senki sem tudott róla semmit.

– Hol a fiam? A Sándor fiam hol van?

Bizony nem látta azt azóta senki, hogy elvitte a ló.

A jó asszonyság is megereszté erre jajveszéklési gyeplőjét:

– Oda vagyok! Elveszett a fiam örökre! a fiam Sándorom! A másikat
összegyilkolták a méhek, ezt meg, ehen van, elölte a ló. Oh bár soha se
jöttünk volna ehez a házhoz, vagy inkább dőltünk volna fel az úton, s
tört volna ki a nyakunk. Te vagy mindennek az oka, te vén bolond! minek
akartad ilyen fiatal korában megházasítani a fiadat, már most ott van
ni, futhatsz utána a világba, aztán meg a te bolond kocsisod, a miért be
nem tudott fogni, aztán meg az úr, minek engedte arra a veszett lóra
ülni, ha ismerte. Már most hol a fiam?

– De hol a lovam? mondá Kálmán, nem kevésbbé levén megijedve azon, hogy
Sándor elvitte a lovat, mint Zsuzsi néni azon, hogy a ló elvitte
Sándort.

– Oh Istenem, Istenem! hogy kell haza mennem a fiam nélkül?

– De hogy kell nekem haza mennem a lovam nélkül?

No iszen erre aztán összeteremtette Zsuzsi néni úgy a poétát, hogy jobb
lett volna neki vakon születnie, sőt hogy beteljék a pohár, sorba vette
az egész háznépet, s kijuttatott mindenkinek, a leányoknak azért, hogy
mért nem ültették Sándort maguk közé? akkor nem veszett volna el, az
öreg Berkessynek, hogy mért engedte bort inni? különben nem mert volna
felülni a lóra, és végre minden renden és nemen lévő embereknek, hogy
mit tátják a szájukat, s mért nem szaladnak, ki merre lát, keresni az
elveszett fiut?

Utoljára nem állhatta Menyhárt úr a lármát, s belemordult.

– Ugyan, mit sápítozol, adta vette porontyán. Bezzeg ha engemet is így
megsirattak volna, mikor Győr alatt jártam, pedig ott lövöldöztek is.
Majd visszakerül bizony, ne félj; rossz pénz nem vész el; embert még nem
loptak ebben a százesztendőben, s ne félj, hogy a te fiadon kezdjék, s
ha eltéved az ebanyja, itt az urambátyám, majd currentáltatja.

E szavak véghetetlen keserűn esének Zsuzsi néni szivének. Hogy egy apa
ily kegyetlenül tudjon beszélni elveszett fiáról, az égre kiáltó! nem
tudott neki mit válaszolni, berohant a kis mellékszobába, a hol Péterke
feküdt és kuglofot evett, s ott ráborulva megmaradt gyermekére, elkezde
zokogni hevesen; erre Péterkének is kifordult a szájából a kuglof, s
neki kezdvén a bőgésnek, versenyt sirtak mind a ketten egymás
barátságáért.

Berkessy azonban komolyan szivére vette a dolgot, s fellármázva
cselédeit, kit gyalog, kit lóháton neki indított, hogy szerteszéjjel
keressék az eltünt ifjut, s tudakozódjanak utána fűtől, fától, s hozzák
vissza a hol kapják.

Már csak mi is induljunk neki és lássuk, mi lett belőle?

A hogy a paripa keresztül vágtatott a szérűs kerten, egyszerre
félrekanyarodva neki vitte a kenderföldeknek Sándor úrfit, ki sehogy sem
birta a lovat sem feltartóztatni, sem más felé téríteni, hanem csak
lehasalt a nyakára, sorsára bízva magát s gondolva Mazeppára, a kit
Ukrániába vitt a ló. Ő sem várt egyebet, mint hogy odáig meg nem áll
vele.

Később a ló kijutott az országútra, s elkezde szabályos galoppban
nyargalni előre. Sándor ijedten tekintgete hátra, s tapasztalá, hogy az
elhagyott helység mindig messzebb marad, végre egészen elvész a háta
mögött, már csak a tornya látszik, később ismét előtte kezdenek egy
ismeretlen város tornyai előtünedezni a láthatáron: a ló csak futott
megállapodás nélkül. Jöttek ugyan néha szemközt az úton idegen emberek,
Sándor eleget is kiabált nekik, hogy tartsák fel a lovat, de azok mind
arra értették, hogy térjenek ki, s azt hivék, hogy valakivel
felfogadott, hogy hány percz alatt ér **re, a megyei székvárosba, vagy
tán orvosért, vagy tűzi fecskendőkért nyargal; egyszóval engedték futni,
a merre a lónak tetszett.

* * *

Hat nap mult el azalatt, a mióta a szép özvegy Julia Nánásy bácsit
beleeresztette a világba, hogy hordja szét férjhezmenetelének hirét,
csődítse össze a lakodalomra az atyafiságot, s hozzon dispensatiót s
vásároljon Pesten menyasszonyruhákat és süteményeket. Mindez szépen meg
is történt. Az utána küldött staféta mindenütt egy órával később
érkezett, miután ő elment, s ilyenformán **-re is visszaérkezék, a
nélkül, hogy a futárral beszélt volna, s benyit nagy skatulyákkal a hóna
alatt szépséges szép hugocskájához, ki már akkor azon gondolkozott, hogy
megszökjék a vármegyéből.

– Itt vagyok, galambom. Mindent elvégeztem. Itt az egyik
menyasszonyruha, ezt készítette Varga, itt a másik, ezt csinálta
Keresztessy, itt a zsebemben a dispensatió, jönnek az atyafiak is mind;
hátul egy ferslagban a czukorsütemények.

Julia reszketett a méreg miatt; az utolsó szavaknál dühösen csapott az
asztalra tett skatulyára, hogy az menten összehorpadt.

– Vigye maga a menyasszonyruhákat a pokolba! a dispensatiót is vigye a
pokolba: a tortákat! atyafiakat! maga is ott maradjon.

Nánásy bácsinak szeme-szája elállt erre a fogadtatásra, csak járt a
szája, de hangot nem adott. Épen nem volt képes semmit is gondolni, csak
bámult, azt látva, hogy Julia az utóbbi szavaknál kétségbeesetten sírva
dűl le a pamlagra s fuldoklásig zokog.

Nánásy bácsi nem arra volt születve, hogy ily bonyolódott eseteket meg
birjon magának magyarázni.

Mikor az ember a rábizott dolgokat a legpontosabban rendezé, mikor azt
hiszi, hogy jutalmat fog kapni, – egy pár puszit, – s kap a helyett egy
pár skatulyát a fejéhez vágva… Meg nem foghatta az egészet.

E pillanatban lódobogás hallatszék az udvaron, s Julia szobaleánya
hüledező képpel rohant be az asszonyához, alig birva kimondani, a mit
akar:

– Kisasszony, – tensasszony, a Kálmán úrfi paripája.

– Be ne merjék bocsátani! kiálta Julia, indulatosan felugorva helyéről.

– De nem Kálmán úr ül ám rajta, hanem egy idegen ifju úr, a kit soha sem
láttam még.

– Kicsoda?

Hogy kicsoda? arról meg már mi tudunk beszélni. A szerencsétlen Sándor
az, kit a ló elhozott a szomszéd faluból, be a város közepére Julia
lakásáig, ott nyitva találta a kaput, benyargalt az udvarra
kétségbeesett lovagjával, a folyosó előtt aztán szépen megállt, ismerős
röhögéssel üdvözölve a künn álló cselédeket.

Az események psychologiája itt a lóban rejlik. Kálmán mindennap meg
szokta látogatni Juliát lóháton, s ilyenkor a kedveskedő delnő mindig
czukrot adott a paripának saját gyöngéd kezecskéiből, s ezzel úgy
elkényeztette a lovat, hogy az gyakran erőnek erejével oda vitte a
tulajdon gazdáját is Julia udvarába, s nem lehetett neki végig menni
azon az utczán a nélkül, hogy be ne térjen a házba. Azonban, mint az
előzményekből tudjuk, Kálmán hat nap óta nem volt már Juliánál, s a
paripa annyi idő alatt nem kapott czukrot. E hanyagság sehogy sem fért a
fejébe, pedig mint mondják, a lónak elég nagy a feje; az emlékezetes
délután tehát föltevé magában, hogy nem azért született ő lónak, hogy
újra lóvá tegyék, s a mint ismét felkantározva érzé magát, neki indult,
s makacs következetességgel addig semmi rángatásra és döfölésre meg nem
állt, míg **-re beérve, Julia udvarába nem jutott, a mikor aztán a
folyosó előtt elkezde vígan röhörészni, várva a czukrot.

Szerintünk az események legtermészetesebb magyarázata ez; a mennyiben
egy ló jellemét képesek vagyunk felfogni.

Sándor csak lefordult a paripáról, a mint az megállt vele, sem látott,
sem hallott, sem egy szónak ura nem volt. Szétvetett lábakkal,
meggörbedve neki támaszkodék tenyereivel a falnak, s úgy mászott végig
négykézláb tapogatózva az ajtóig, melyet épen akkor nyitott ki Julia,
hogy meglássa, ki jött?

Senki sem ismeré a Lázárt.

– Kicsoda? micsoda? Mit akar? hogy jött ide?

– Jaj, ne kérdezzenek tőlem semmit, nyögött a szerencsétlen lovag, oda
vagyok, – meghaltam, – sem kezem, sem lábam nem ez enyim, fektessenek
le, híjanak doctort mindjárt kiadom a lelkemet, – jaj a derekam! jaj!

Julia valami irtózatos szerencsétlenséget kezde gyanítani, s a
legőszintébb részvéttel hirtelen orvosért űzé cselédjeit, addig is
lefekteté az elkárhozott kalandort, s minden kitelhető női gyengédséggel
gondoskodék szükséges ápolásáról, míg végre az orvos megérkezvén,
megnyugtatá a beteg állapotja felől, miszerint a nemesebb részek nem
szenvedtek a lovaglás viszontagságai alatt, s néhány órai nyugalom
helyrehozand mindent.

A Berkessy háznál ezalatt minden órán nőtt a veszedelem. Gulyásiné
lélekzetet sem hagyott venni senkinek, mindenkit kergetett a fiát
keresni, s minden megérkezőtől követelé, hogy adja elő, hová tette?
Utoljára görcsöket kapott, le kellett fektetni, födőt melegíteni rá,
herbatét itatni vele, egész éjjel jajgatott, majd felvette a házat. A
szegény két leány és Tállyainé, kik szüntelen ágya mellett virrasztottak
és ápolták, korán reggelig be nem hunyhatták szemeiket miatta. Menyhárt
úr azalatt nyugodt lelkiismerettel szunnyadt a mellékszobában, minden
órában fel kellett ránczigálni, hogy ne horkoljon olyan nagyon, mert a
beteg újra görcsöket kap.

Végre hajnalhasadtára elszunnyadt a gyötrött patiens, a fáradság és a
nyögések elnyomták, Tállyainé is ledűlt a pamlagra, a mint egyszer
elkezdi a hajdú odakinn a folyosón porolni a kaputokat rettenetes nagy
puffogással.

A két leány hirtelen kifutott lelkendezve.

– Csitt! ne zörögjön most, épen csak most aludtak el.

– Hisz a vendég urak kaputjait tisztogatom, mentegetőzék a hajdú.

– Nini, valami kiesett az egyiknek a zsebéből, szólt odaugorva Liza, s
felkapta a tárczaalakú csomagot, mely az öltönyből kiesett.

– Ahán! mondta a hajdú, bizonyosan Sós Kálmán úr zsebeiből esett ki.

A csomag táblájára ez volt nyomatva arany betűkkel: «Napló».

Ki venné rossz néven egy pár fiatal leánynak, ha egy rájuk nézve nem
épen érdektelen fiatal ember naplója kezükbe jut, hogy meg nem
állhatják, miként egy kissé lapozgassanak benne. A mi két leányunk is
hirtelen félrevette magát egy oszlop mellé suttogva, vihogva s nagy
hirtelen végig pörgették ujjaik közt a rejtélyes tárczát. Tele volt az
irva mindenféle verssel, olykor egy szárasztott virág, vagy egy hajból
font nefelejts hullott ki belőle, azt visszatették oda, a honnan
kiesett, egy-egy verset elolvastak, s elfojtott kaczajjal mulattak
rajta, hisz a vers oly dolog; egyszer azonban, a mint egymás kezéből
kapkodják a tárczát, Linka véletlenül egy lapra nyit, melyen első
tekintetre valami ismerős verset talált megpillantani; olvassa: hát épen
ugyanaz, melyet tegnap a Regélőben saját magához irva olvasott, azzal a
csekély különbséggel, hogy ennek a felirata nem B. Linkához, hanem Cs.
Juliához szólt, s a mi ott barnának volt irva, az itt szőkének jutott,
ott fekete szemek, itt nefelejts szemek; különben minden angyal és
tündér ugyanazon a helyen; épen azok a szívfájdalmak, ugyanaz a meghalni
készülés és igéret a túlvilágon való találkozásra.

Linka úgy érezte magát, mint a ki elfogad egy köszönést, s akkor veszi
észre, hogy nem neki köszöntek; hirtelen elveté a naplót s befutott a
szobába, azt hivé, hogy száz szem néz arczára s mind látja rajta a
szégyenpirulást. Érzé, hogy keményen meglakolt érte, a miért életében
először hiú tudott lenni. Hisz azok a szépségek, azok a hizelgő mondatok
eredetileg nem ő hozzá voltak irva, hanem csak szőkéből barnára
fordítva. Tökéletesen kiábrándult.

A nap már jól feljött, midőn egyike a lovas hirnököknek, ki Sándort
nyomról-nyomra kisérve, végre **-en ráakadt a házra, hová őt a ló
bevitte, azon megnyugtató válaszszal tért vissza, miszerint az úrfinak a
világon semmi baja sincsen, ellenkezőleg igen jó kezek között van, egy
derék szép asszonyság ápolása alatt, ki nem engedi az úrfit addig
visszatérni, míg egészen magához nem jön, hanem inkább arra kéreti
becses szülőit, hogy látogassák meg őt, s legyenek vendégei addig, míg
az úrfi felüdül, mert egy kicsinyt megrázta a ló.

Erre a hírre Zsuzsi néni rögtön magához tért, felkelt, meggyógyult,
befogatott, a reggelit sem várta meg, hanem a mint a házi gazda
megjelent, megköszöné neki iránta való szivességét, s marasztalhatatlan
sietséggel felhajszolta a hintóba férjét s bekötött pofácskájú
Petikéjét, s parancsolá a kocsisnak, hogy hajtson lóhalálába **-re. A
bakon a kocsis mellett ült a hirthozó legény, azon végből, hogy őket az
illető helyre vezesse, mert az asszonyság nevét az úton elfelejtette, de
reménylé, hogy a házhoz oda tud találni.

Gábor bácsi cordialiter kezet szorított Menyhárt úrral, ki már a
kocsiban ülve, elmésen kiálta vissza:

– Aztán azért a processusunk nem condescendál, liquidum est debitum, s
ha másként nem megy, brachialiter exequálunk.

Ezt Menyhárt úr igen jó élcznek tartotta, s nevetett rajta nagyot,
ilyenformán értetve alatta szép törvényes virágbeszédben a rég megigért
házasságot.

A távozókat az egész háznép kikisérte, ott volt a két leány és a két
fiatal ember is. Linkának láthatólag rossz kedve volt, míg Liza nem
birta rejteni örömét, hogy Gulyásiékat távozni látta.

– Lina kisasszony oly borultnak látszik, szólt theatralis édességű
hangon Kálmán.

Lina feleletet sem birt adni, félrevonult s elkezde Károlylyal
beszélgetni, s vele a szobába távozék.

Kálmán megdöbbenve fordult Lizához, ki ott maradt.

– Miért oly kedvetlen Linka kisasszony?

Liza nem sokat gondolkozott rajta, hogy mit mondjon? amúgy gyermekes
tréfából azt találta felelni:

– Hát nem hallja, hogy azon búsul, mert Gulyásiék executióval
fenyegetik.

– Kit? az öreg urat? kérdé Kálmán megrettenve.

Linkának 12 esztendőre oly éles esze, oly ravasz szemei voltak, mint
másnak negyvenre sincs. A mint Kálmán nagy ijedten e szót szalasztá ki
ajkain: «kit? az öreg urat?» az eltitkolhatlan megdöbbenés, mely annak
arczán mutatkozott, arra a gondolatra hozta, hogy hátha jó lenne Kálmánt
ebben a tévedésben megerősíteni, s azzal igen komoly szánakozó arczczal
monda Kálmánnak félig súgva:

– Igen bizony, az öreg Berkessyt. De ne szóljon felőle senkinek.

– Az lehetetlen, szólt Kálmán megzavarodva, hisz őt igen gazdag embernek
tartják.

– Hja, sok embert tartanak gazdag embernek, a ki nem az, monda Liza
vállvonítva, s könnyelműen trallázva futott el onnan.

Kálmán összefont karokkal járt alá s fel a folyosón sokáig; nagyon meg
volt zavarva. Képzelhette-e, hogy egy tizenkét éves gyermekleány
készakarva mesét gondoljon ki az ő rászedésére? Ha e mesét valami
érettkorú embertől hallotta volna, inkább kételkedhetett volna benne, de
egy gyermek honnan beszélne ilyet, ha nem környezőitől hallaná? Ez nagy
baj. Az öreg Berkessyt igen gazdagnak tartották, mert mindig igen nagy
házat tartott, tisztújításokon első volt a költségvitelben; – de hátha
épen ez az oka romlásának? Már akkor csak mégis jobb lesz Juliához
visszatérni; az ugyan egy kissé kétséges hírben áll, de legalább szép s
bár könnyelmű és pazarló, de gazdag. A viszonyt nem lesz nehéz újra
kezdeni Egy megjelenés, egy ügyesen scenirozott fellépés, legvégső
esetben egy öngyilkolási comœdia mindent helyrehozand.

Már most csak a ló volna meg, hogy haza lehetne menni. Talán megtesz
annyit Berkessy, hogy haza küldi a maga lovain.

Ez óhajtással belépett Gábor úr szobájába, ki ott egyedül pipázgatott
Károlylyal. Az öreg ült egy nagy füles karszékben, Károly mellette állt.

Kálmán odalépett elé, s jól kigondolva magában, hogy mit fog mondani, a
miből az öreg úr ki is vehesse, nem is, hogy leányát többé nincs
szándéka elvenni, egy perczig hallgatva megállt, a krágliját
kihuzogatta, a haját elől-hátul felborzolta, s szokása szerint a magasba
nézett.

És ime a gonoszlelkek megint eleibe állítanak egy tükröt, s ő megint
elfelejtkezik magáról s ezt a szót: «uram» mind kéz-, mind
fejmozdulattal maga magához intézi.

Abban a pillanatban Gábor úr észrevéve ezt a furcsa attitudeot, ujra
elkezdi azt a tegnapi óriási kaczagást, melyet ezúttal Kálmán kénytelen
volt tökéletesen magára venni. Az ember elvörösödött, ajkai remegtek,
magán kívül volt a düh miatt.

A legnagyobb kaczagás közepett egyszerre elhallgatott az öreg úr, mintha
rögtön elmetszették volna a nevetését s a legkomolyabb képpel kérdezé:

– Mit kiván uramöcsém?!

– Uram! szólt Kálmán, alig birva hangot adni a düh miatt. Én azt véltem,
hogy önben művelt emberre fogok találni, ki levetkőzte azt a mult
századi fogalmat, miszerint a költőket nevetséges embereknek találták.

Berkessy komoly nyugalommal felelt:

– Én nem találom a költőket nevetséges embereknek uram, mutatják szobám
falai, hol hazai irodalmunk legjobbjainak arczképei függnek, mutatja
könyvtáram, melyből semmi becses irodalmi termék nem hiányzik, de
nevetségesnek találom azt a fattyú költészetet, mely a gyümölcsös fa
derekán innen-onnan kihajt, s csak zöldül, de még csak virágokat sem
hoz; tisztelem, becsülöm azokat a szép lelkeket, a kik komoly
tanulmánynyal, ragyogó lángészszel lépve hivatásuk pályájára,
nemzetünknek becsületére, büszkeségére válnak; de hogy minden nádi
hegedűt æolhárfának tartsak, azt már nem cselekszem; az igazi költőt, ki
gondolataival lelkünket nemesíti, a távolban is tiszteljük, de a kit
csak azért neveznek így, mert rímeket farag, kinél a muzsák csak ismerős
szobaleányok, kik által könnyű szerrel lehet egy üres szerelmi
nyilatkozatot tapasztalatlan leányok kezébe juttatni, ki úton és útfélen
iparkodik bennünket viseletével hivataláról tudósítani, a felett
legfeljebb mosolyogni tudunk, s ha a természet az én mosolygásomnak
kissé erősebb hangot adott, ez nem az én hibám; mert köztünk mondva,
kegyedben édes Kálmán öcsém az elébbeni tulajdonságokból vajmi kevés, ez
utóbbiakból pedig annál több van. És ezt tőlem, öreg embertől, nem
szükség önnek rossz néven venni.

Kálmán nem talált szavakat az eddig megjelent dictionariumokban, e
mondásra megfelelhetni. Mondhatjátok azt valakinek, hogy ezüst kanalat
lopott, ez semmiség ahoz képest, midőn valakinek azt mondják, hogy rossz
költő.

– Uram, ha nem tekinteném, hogy ön házánál vagyok…

– Az egy cseppet se gátolja önt. Nálam a vendég az úr.

– Ily bántalmat véremmel kell lemosnom, kiálta Kálmán magán kívül; azt
még sem merte mondani, hogy a «más vérével».

– Én nem vagyok borbély, felelt rá az öreg úr csendes sarcasmussal.

Károly végre közbelépett, megfogva Kálmán karját, s fülébe súgott.

– Pajtás, vedd észre, hogy nagyon nevetséges szerepet játszol, midőn egy
öreg ember irányában hetvenkedel.

– Miért nincsen fia, hogy attól követelhetnék elégtételt?

– Légy megnyugodva, ha csak ez kell: én fia vagyok, mert leányát fogom
elvenni, s adok elégtételt, a milyet kivánsz, de ne csináljunk zajt a
dologból. Te úgy is haza szeretnél menni, majd én befogatok, s **en
barátainkkal elvégezzük a dolgot.

Gábor úr nem hallá, hogy a két ifju mit beszél, s nem is tudhatá meg,
mert Károly azt állítá, hogy csupán a hazamenetről volt szó, s minthogy
neki úgy is be kell menni **-re, Kálmánt is magával viszi. Ebben az öreg
is megnyugodott, s nem sokára Tállyaiék hintaján a két ifju embert
látjuk eltávozni.

Ilyenformán a mily egyszerre jött, oly egyszerre el is repült mind a
három kérő a háztól s ki tudja: jön-e még vissza közülök vagy egy?

* * *

Gulyásiék ez alatt szépen megérkezének **-re, s rátalálva Julia
lakására, ott leszállottak. A házi asszonyság kitünő szivességgel fogadá
a tisztes családot s odavezeté őket a betegen tartott ifjuhoz, kiben
Zsuzsi néni fiára ismerve, nagy zokogásokkal borula nyakába, s csak
azután nézte végig, milyen szép selyem hálóköntösbe, himzett papucsokba
s aranybojtos sipkába öltöztette a jó fiut a házi asszony kegyessége,
mely tárgyak még mind első férjéről maradtak.

Zsuzsi néni nem győzte a hálálkodást fiának csodálatos megmentése és
gondos ápolása felett, s tízszer is elmondta Julia szemébe: «már aztán
ha ilyen derék felesége volna a Sándoromnak, akkor csak meg volnék
nyugodva a sorsa felől, akkor tudnám, hogy jó kezekre bíztam». Julia
kecsesen tudott mosolyogni e beszédre; majdan végig vezette a derék
családot pompás termein, megmutatta porczellánjait, ezüst serviceit,
ékszereit; Zsuzsi néni magán kívül volt csodálkoztában, mindent agyon
dicsért, minden fölséges volt neki.

Menyhárt urat ez alatt Nánásy bácsi kapta külön, oda vitte magával a
pipázó szobába, s egy lélekzet alatt megismertette Julia vagyoni
állásával, beszélt tiszttartóiról, kasznárjairól, fényes
összeköttetéseiről a vármegye legelőkelőbb családjaival, nem mulasztá el
fölemlíteni boldogult férje végrendeletét, melyben özvegyének szabad
rendelkezést enged még újabb férjhezmenetele esetére is. Mind ezen
dolgokat Nánásy bácsi igen bőbeszédű nyájassággal adta elő, s Menyhárt
úr nem szünt meg mindezeket a legnagyobb figyelemmel hallgatni, alig
vette észre, hogy az idő múlik.

Ebéd felett a csudálkozás tetőpontját érte, az ember nem tudta, az
ételeket magasztalja-e feljebb, vagy a tálakat, mikben fel voltak adva?
Csupán Péterke volt magával tisztában, neki csak a mindenféle torták
nyerték meg tetszését, mikben módja vala válogatni; a mit el nem birt
fogyasztani, azt tömte a zsebjeibe, úgy, hogy ebéd után alig tudott
lépni tőlük. Julia még a sapkáját is tele rakta marczipánnal és spanyol
szeletekkel. A kölyök ujjongatott és tányérokat tört örömében.

– No te fiacskám, szólt Zsuzsi néni, ölébe véve a kedves magzatot, hát
kit szeretsz jobban, a Linka nénit, vagy a Julcsa nénit?

– A Linka nénit nem szeretem, mert nem adott csokoládét, mikor kértem.

– Hát a Julcsa nénit jobban szereted, ugy-e?

– Ühüm.

Julia mosolygott s gyöngéden megveregette a fiúcska arczát.

Ez már a hetedik nap volt, s az egész városban el volt terjedve a hír,
hogy a szép özvegy ma esküszik. Az atyafiak is kezdtek érkezni, egyik
hintó a másikat érte az udvarban, a ház megtelt ünnepien öltözött czifra
népekkel, kik közt a családi perpetuomobile, Nánásy bácsi
sürgött-forgott titkolózó képpel, suttogva itt is amott is. «Hol a
menyasszony?» – «hol a vőlegény?» kérdezék minden oldalról, s ő ez
egyszer kivételképen senkinek sem mondott többet, mint hogy Julia
öltözékével van elfoglalva.

Míg a násznép a főteremben összegyülekezett, azalatt Julia Pestről
hozatott pompás öltözékét felvevé. Valódi tündér alak volt benne,
szépsége föltétlen hódolatot követelt. Épen az álló tükör előtt rendezé
hajéke omlatag koszorúit, midőn nyilik az ajtó, s ki lép be rajta
bűnbánó arczczal? A mi Kálmánunk.

Julia háttal állva felé, a tükörből meglátta a belépő alakot, s bámuló
meglepetését hirtelen elfojtva, a mint visszafordult, nyájas arczczal
tekinte rá, s gyöngéd szemrehányással mondá neki:

– Gonosz ember. Engemet ily kegyetlen próbára tenni. Ha oly jól nem
ismerném önnek lelkét, képes lettem volna ön felől kétségbeesni.

Kálmán egészen felvidulva e nem várt fogadtatáson, sebesen rohant Julia
lábaihoz, s magán kívül rebegé:

– Tehát ön nem kételkedett bennem soha?

– Hogy képzelhettem volna, hogy ön engem elhagyjon? jól tudva azt, hogy
az egész ismerős világ tudja már, hogy férjhez megyek. Igen aljas
fogalmaimnak kellett volna ön felől lenni, ha azt feltehettem volna,
hogy egy nőt, ki önt szereti, ily nemtelenül semmivé tudjon tenni. Én
nem hittem azt, bizonyos voltam benne, hogy ez öntől csak egy költői
szeszély, melylyel szívem erejét próbára teszi, s hogy az utolsó órában
vissza fog jönni hozzám. A mit bizonyít az, hogy meghivásaimat nem
mondtam vissza, sőt a kitűzött napra minden előkészületet megtevék: oly
bizton olvastam önnek jellemében.

– Igen Julia, bizton olvasál, rebegé Kálmán elragadtatva, ez csak próba
volt, melyet diadalmasan tudtál kiállani és én százszorta jobban foglak
szeretni most.

Julia körülfordult a tükör előtt, csábító mosolylyal hajlongva Kálmán
előtt, s kaczér pillantással kérdezé:

– Szép vagyok-e?

– Oh mennyei! sivalkodék a delfi s magneticus gyönyörrel borult Julia
lábaihoz.

E perczben lépe be Nánásy bácsi, jelentvén, hogy a tisztelendő
megérkezett az esküvőre.

Julia nehány csepp ess-bouquét tölte zsebkendőre s kilépett a terembe,
násznagya, Nánásy bácsi karjára támaszkodva, ki menuett lépésben
iparkodék szép hugát maga mellett bocsátani.

A vendégek a maguk módja szerint siettek a bájos menyasszonyt üdvözölni,
a tisztelendő úr kezeit dörzsölve lépett eléje, s hivatalos mosolygással
kérdezé a tisztelt vőlegény nevét.

Julia hódító tekintettel nézett végig a körülálló férfiakon, melyet
észrevéve Kálmán, az előtte állók tyúkszemein keresztül sietett magát a
szép menyasszonyhoz törni. Mire odaért, már akkorra Julia kezében tartá
– Sándor öcsém kezét, s bemutatá őt a papnak.

– Im itt vőlegényem, nemes Gulyási Sándor úr.

Kálmán a falnak tántorodott ijedtében, s úgy elveszté lélekjelenlétét,
hogy előbb három széken keresztül bukott, a negyediken ült egy kövér
asszonynéném, annak pedig az ölébe ült, onnan is felriadva, egy
almáriom-ajtón akart kimenni a szobából s midőn végre kijutott az
udvarra, a szembejövő pesztonkát asszonynénémnek szólítá s kérte, hogy
adjon neki egy pohár vizet, mert fázik.

Nálánál még egy személy volt még nagyobb zavarban: a vőlegény. A mint
Julia odaállítá a pap elé, csak nézett, mint a sült hal, akár a halálos
sententiát hallotta volna kimondani fejére. Az öregek között már ki volt
csinálva régen a dolog, s Sándor öcsémet feleslegesnek tartották előre
tudósítani, Julia pedig sokkal biztosabbnak tudá bájai diadalát, mint
hogy e merényleten kétkedhetett volna.

Sándor oda hagyta magát állítani az eskető asztal elé, mint egy
áldozatra szánt bárány, s mikor a pap azt kérdezé tőle: szereted-e ezt a
tisztes hölgyet, kinek kezét kezedben tartod? elfelejtett rá felelni,
csak nézett farkasszemet a tisztelendő úrral, míg az apja bele nem
kiáltott: «szereted hát! hogy ne szeretnéd, persze hogy szereted».

Erre Sándor is eszére tért s utána mondta szépen az esketés formuláit.
Nem tagadhatjuk, hogy egy kicsinyt vaczogtak a fogai.

A többi aztán ment a maga rendén. A rákövetkezett vigalom felszabadítá a
kedélyeket szorongásaikból. Közmegnyugtatásra meg kell említenem, hogy
Sándor öcsém vacsora után még tánczolt is és levert lábáról sok embert
és asszonyt.

* * *

Másnap korán reggel három fiatal embert látunk sétálni a városon kívül
eső kertek egyikében, kik közül az egyik Károly, a másik két helybeli
kortársa, kiket a Kálmánnali összejövetelre tanúknak hívott fel.

A Berkessyveli jelenetért csakugyan komoly elégtételt követelt a
megsértett ifju, s a tanúk elfogadandónak találták Károly ajánlatát.

A délutáni jelenet Julia menyegzőjén még tízszeresen felfokozá Kálmán
verekedési vágyait, benyargalt minden kávéházat, fennhangon hirdeté,
hogy holnap vagy a saját vérében, vagy a máséban fog förödni; hogy nem
fog megelégedni azzal, hogy Károly agyába egy golyót bocsásson, hanem
annak a másiknak le fogja vagdalni orrát és füleit. Hiába engesztelték,
hogy már ha mindezen dolgokat meg akarja is tenni, legalább ne
hiresztelje ki előre, mert becsukják. Nem bánta ő! vegyék fejét, ha
tetszik, de véres boszút fog állani…

… Már mintegy jó félóráig sétáltak Károly és társai az említettt
kertben, midőn végre csakugyan érkezik Kálmán két tanúja, – egyedül, s
boszús arczczal egy levelet adnak át ellenfeleiknek, melyet Kálmán úr
irt, s mely felolvastatván, így hangzott:

«Uraim, higgadtabb kedélylyel fontolva meg a dolgot, úgy találtam,
miszerint nekem a köznapiaknál magasabb kötelességek tiltják életemet
koczkára tennem. Azon szellem, melyet a sors reám bizott, nem csupán
enyim, hanem hazámé, az egész emberiségé, a mit nekem szem elől
tévesztenem nem szabad. Párbaj csak egyenlő rangúak között lehet
egyenlő, s azt nem kell önöknek magyaráznom, hogy a szellemnek is megvan
a maga aristocratiája. Víjjon ki ellenfelem a szellemek álladalmában
hasonló állást, mint enyim, akkor szivesen összemérem vele fegyveremet.
Egyébiránt én e városból örökre eltávozom, szellememhez méltóbb kört
keresve magamnak» stb. stb.

A tanúk egymás szeme közé néztek, egyik nevetett, másik káromkodott,
Károly búcsút vett tőlük, s készen álló hintajába ülve, visszahajtatott
Berkessy helységébe.

Az úton szembe találta annak hintaját. Anyja, testvére, az öreg Berkessy
és leánya ültek benne, s mind nagy örömriadással voltak, a mint őt
meglátták. Valami ismerősük, a ki Kálmán hetvenkedését meghallá a
kávéházban, sietett őket még az éjjel tudósítani, s ezek most
valamennyien hajtattak nagy lóhalálában **-re, s végtelenül megörültek,
Károlyt épen látva visszatérni, kivált midőn ez arról is megnyugtatá
őket, hogy az egész dolog minden baj nélkül ment végbe.

Könnyebbség okáért aztán Berkessy átült Károly hintajába, s mindnyájan
hajtattak vissza az ő lakára.

Útközben előfogta az öreg úr Károlyt, hogy miért akartak vívni? s
megtudva annak az okát, nagy szemeket meresztett.

– Hát mi jogod van teneked én helyettem elégtételt adni?

– A mi joga van a fiunak az apa helyett.

Berkessy elmosolyodék.

– De te én nekem nem vagy fiam.

– De lehetek az.

– Hm öcsém. Hisz az igaz, hogy te derék, jó szivű fiu vagy, hanem azt
mondják rólad, hogy nagy korhely is vagy.

– Jól mondják. De hát nem mellettem szól-e az is? Ha nem lettem volna
korhely, akkor az következnék, hogy ezután leszek az.

– Igen, de ki biztosít engem arról, hogy ezután nem fogsz az lenni:
minthogy eddig voltál?

– Jól van, bátyám; adjon egy esztendei határidőt; ha egy álló esztendő
alatt valamit hallani fog rólam, a mi ellenem szól, akkor be se
ereszszen a házába többet; ha pedig esztendeig meg tudom mutatni, hogy a
mit kimondtam, ezt megtartani erő is van lelkemben elég…

– Akkor meg ki sem eresztelek a házamból többet, egészíté ki az öreg úr
a mondatot.

* * *

Egy év múlva újra látjuk ismerősinket.

Károly megtartá fogadását; vas következetességgel vivé ki, a mit
megigért, eljárt ugyan a falusi dinom-dánomokba, de soha az idő alatt
még csak egy barátságos pohár bort sem lehete rádisputálni; ott ült
valamennyi részeg ember között egyedül józanon, s még csak egy társas
játékban sem lehete rávenni, hogy kártyát vegyen a kezébe. E helyett
gazdaságát hozá rendbe és nyelveket tanult. Egy év alatt mint a
legrendesebb, legműveltebb fiu lőn kihirdetve a környékben. Mondanom sem
kell, hogy most is az.

Linát nőül vette és a leghívebben szereti; hét tél, hét nyár meg nem
zavarta családi boldogságukat. E boldogság leghívebben szokott felirva
lenni a nő arczán, s Lina arczát az évek haladása szépíti.

Sándor öcsém is boldog; elég szép feleséggel, elég sok pénzzel, s elég
nagy együgyűséggel bír, hogy boldogsága tökéletes legyen; Zsuzsi néni
minden évben meglátogatja őket, s viseli menyének divatból kiment
selyemruháit.

Ábrahám úr is boldog: elvette Boriskát; legalább most nem kell neki bért
fizetni.

Kassay Lőrincz bácsi is boldog. Az atyafiak, a látogatók soha sem
fogynak ki a házából, leányának minden ujjára jut egy kérője, s köztük
nem utolsó helyet foglal el a már jól felnőtt Péterke, a mi tudniillik a
fejek nagyságát illeti.

Csak Kálmán boldogtalan most is. A nagy reményű szellemből az idő
jártával moghasonlott kedély, félre ismert lángész leve. Valahányszor
rossz verseket olvastok, gondoljatok reá s legyetek iránta szánalommal.



II. A FALU BOLONDJAI.

Nálunk még nincs országos intézet azon boldogtalanok számára emelve,
kiknél a lélek megszakasztá örök összeköttetését isteni eredetével.[2]
Azt tartók, hogy a hol az okos embereknek sincs házuk, hogy lenne a
bolondoknak? Ilyenformán hazánkban csaknem mindegyik városnak, falunak
megvan a maga bolondja, kiket minden gyermek ismer, s később, midőn a
gyermekek megvénülnek, még a vén emberek is, mert a bolondok sokáig
élnek. Az emberek megszokták őket úgy tekinteni, mint a közönség árváit,
s a helyett, hogy lánczokat raknának rájok, s kemény rostélyok mögé
zárnák, hagyják őket ártatlan hajlamaik után járni, kóborolni magányos
erdőkben, összeszedni haszontalan mezei virágokat (az őrültek mind úgy
szeretik a virágokat), vagy elheverészni naphosszant a verőfényen,
bámulni a tele holdat s ujjongatni széles kedvvel az utczákon, s senki
sem törekszik őket megfosztani az áldott szabad légtől, az úttalan erdők
utáni vágytól, a megszokott méla badar beszédektől, s a rokonszenvű
holdvilágtól. Mindig akad jó lélek, ki, ha megéheznek, enniök ad; ha
elrongyosodtak, felruházza őket, s a hol elestelednek, ott megvirradnak,
mint a ki örökké utazik. S midőn rájuk jön a gonosz óra, hogy végig
futkosnak az utczákon, s bekiabálnak az ablakokon, az emberek azt
mondják: «a jó bolond» s nem iparkodnak őket elfogni, elzárni,
elhallgattatni; hisz az őrültnek legnagyobb kín a pihenés és hallgatás…

Némelyik már olyannak született; ez talán boldog; de hát a kit az idő
tett azzá, kinek arcza épen oly derült, oly okos volt egyszer, mint
másoké, minő eseményeknek kellett azzal történni? minő húrok szakadtak
meg ott a szívben, hogy a lélek önmagára ne ismerjen többé? Néha csak
egy pár szó maradt meg nálok az elmúlt idők emlékiből, a ki hallja e
badar szavakat, megcsóválja fejét: «szegény bolond» és ki tudja, azon
nehány szóban mily szomorú élet töredéke jár föl kísérteni?…

Nehány év előtt Csongrádmegye egyik népesebb helységében voltam sok
ideig, s ez alatt többször volt szerencsém az ottani tisztes
földmívelőkkel társalkodni. Mint tudva van, ott paraszt embernek hivatik
s bundában és vászon-köntösben jár akárhány jómódú gazda, ki áll
százezer forintnyi értékig.

Egyikéhez e derék gazdáknak gyakorta járatos voltam; egyszerű ép
kedélye, elmés, jó izű tréfái sokszor elmulattatának, utóbb szinte
megvárta tőlem, hogy a hol egy családi ünnepély volt a háznál, névnap,
kukoriczatörés, vagy disznótór, abból el ne maradjak.

Egyszer épen a kenyérsütés idején találtam oda vetődni. A konyhában
fogadott el, mert ott volt a felesége is, egy derék, piros pozsgás,
tűzről pattant menyecske, ki a parázstól izzó kemencze előtti mélységben
ülve, saját izmos kezeivel hányta be a sütőlapáton mind a tizenkét
kenyeret, melyeket maga dagasztott és szakasztott, pedig volt vagy hat
szolgálója.

Nem is állt ott egyébért a gazda, mint hogy a kemencze szája elé
kihúzott halom parázsból gyujthasson pipára s szidassa magát a
feleségével, ki a nagy sürgős munkában pörölt mindenkire, a ki nem
mozgott oly sebesen, mint ő, s ez nagyon illett neki.

A tűzhelyen már készen állt vagy tíz darab lángos, ki lúdzsirral, ki
szilvaízzel megkenve, s két nagy zöld tálba felrakva, melylyel is engem
belépőt rögtön elkezdtek kínálni, az asszony azzal biztatva, hogy ő
sütötte, a gazda pedig valami borfélét emlegetve, a mit jó lesz majd reá
inni.

E nagy sürgés-forgás közben, mialatt Kata asszony a hosszú lapátnyéllel
olyakat döfött a háta mögött ácsorgó cselédeken, hogy azt sem tudták,
hol álljanak meg? belép nagy csendesen az ajtón egy vén összetöpörödött
anyóka, előbb csak a fejét dugva be, s nagy mosolygón széttekintve, majd
az eléje rohanó kutyák fejeit czirógatva össze s köszöngetve nékik,
mintha ezek csak olyan ismerősei volnának, mint más akárki a háznál.

Majd nagy kuttogva közelebb jött, meg-megállva, mintha azt várná, hogy
hívják, s ismét neki bátorodva.

Rajtam kívül senki sem látszott őt észrevenni, a kenyérsütési mozgalom
annyira elfoglalhatta mindenki figyelmét, vagy talán másra nézve nem is
volt e megszokott torzalak annyira feltünő, mint rám, ki először láttam.

Termete össze volt görnyedve egészen, úgy, hogy az egész alak alig
látszott négy lábnyinál magasabbnak, feje födetlen volt, a sűrű és
hosszú, egészen fehér haj egy hosszú tekercsbe fonva, mint a hogy a
fiatal leányok szokták viselni. Arczvonásait ezer ráncz kuszálta össze,
szája örökké mosolygásra volt széthúzva, s félig nyitott szemei mintha
mindig egy pontra néznének, alig látszottak néha megmozdulni. Csak
fejével tett olykor egy-egy dőre bólintást. Ruháján és kötényén százféle
tarka folt látszott egymásra varrva, egyik kezében egy nagy csomó
közönséges útfélen termő mezei virág volt, a másikban nehány szál
fenyőfa-forgács, mit az útfélen szedett fel, a hol építettek.

A mint belépett, rögtön meglátta, hogy idegen is van jelen, s csodálatos
szemérmetes naivsággal iparkodott arczát elrejteni a kezében tartott
virágcsomóval; így sompolygott oda Kata asszony háta mögé, ki épen akkor
tette lapátra a tizenkettedik kenyeret, s a virágcsomóval rá ütött annak
vállára balga vigyorgással.

– Hühü, néném asszony, itt vagyok ám.

– Ejnye de jó, épen rád vártam, felelt vissza a menyecske. Te kellettél
ide nekem, látod.

– Hühü. Hoztam kendnek szép virágot elültetni; aztán hallottam, hogy
süt, hát fát is hoztam.

Ezzel azt a két szál forgácsot oda tette Kata asszony ölébe.

– No látod. Ha ezt nem hozod, hát már most mivel fűteném be a kemenczét?
Hát lángos kell-e?

– Hühü. Kell ám, szólt a dőre, s nyujtotta érte a kezét.

Kata asszony oda nyujtott neki egy nagy darabot.

– Nesze, hanem megedd. Itt előttem edd meg.

– Hühü. Elviszem Jóska bácsinak.

– Jóska bácsinak nem kell. Jóska bácsi azt izente, hogy magad edd meg.

– Igazán azt izente? kérdé a vén leány mosolyogva, s azzal nagy sóhajtva
elkezdé a lángost nyelni. Meg sem rágta, nem is igen volt már mivel, s
valahányat nyelt, mindig egyet fohászkodott utána, s mikor végre azt
gondolta, hogy senki sem nézi, hirtelen eldugta a megmaradt darabot
kötényébe s úgy látszott rajta, mint örül, hogy e ravaszsága oly szépen
sikerült.

– Mit csinál azzal, a mit eltett? kérdém Kata asszonytól.

– Elteszi a bolondos, – Jóska bácsi számára.

A némber meghallotta, hogy Jóska bácsiról beszélnek s kiváncsi örömmel
ütötte fel fejét:

– Mit izent Jóska bácsi?

Egy czirmos szolgáló tréfásan ráfelelt:

– Azt izente, hogy számláld meg azt a tál mákot, hány szem van benne?

Az őrült minden szó nélkül felkelt s oda ülve a mák mellé, elkezdte azt
szemenkint számlálni.

– Miért tréfálnak így vele? kérdém én megsajnálva a boldogtalant, mire
Kata asszony oda ment hozzá s megfogta a karját.

– Hagyd el no, jó Marcsa, hazudott az Erzsi, nem azt izente néked Jóska
bácsi.

De az őrült csak nem akart felhagyni a számlálással.

Kata asszony ekkor oda mutatott rám, szemével intve, hogy hagyjam rá, a
mit mond:

– Nézd: ez az úr Jóska bácsitól jött, azt az üzenetet hozta, hogy csak
eredj haza, aztán maradj szépen veszteg s ne sokat járj a Tiszára.
Ugy-e?

Én intettem, hogy úgy van.

Erre a tébolyodott nagy örvendve oda jött hozzám, megfogta a kezemet,
sokáig szemembe nézett ijesztő szemeivel, s aztán vigyorogva mondá:

– Hühü; majd olyan szép legény, mint a Jóska bácsi.

Ez elég hizelgő bók volt reám nézve, de én mégis jobb szerettem volna
már, ha nem nézett volna rám ez a boldogtalan teremtés azokkal a tétova
szemekkel s egy ezüst pénzecskét vettem ki zsebemből, oda nyujva azt
neki.

Az őrültek nagyon szeretik a pénzt.

Ez is, a mint kezébe adtam az ezüstöt, egyszerre jójczakát kivánt
mindnyájunknak, s nagy sietve elkotródott.

– No ezt most megint elküldi Jóska bácsinak, szólt nevetve Kata asszony.

– Hogy hogy? kérdezém én kiváncsian.

– Hát bele dobja a Tiszába, ott a hol legmélyebb a víz; akármit kap, a
minek Jóska bácsi hasznát veheti, az mind vándorol a Tiszába.

– S ki hát az a Jóska bácsi?

– Senki sem az, lelkem. Soha sem élt az a világon. Csak úgy felkapta,
mint aféle bolond.

– S mindig őrült volt ez?

Erre a szóra egy vén mindenes, ki ott ült eddig a kuczkóban, nem
állhatta meg, hogy bele ne szóljon.

– Nem volt biz az uram.

– No én ilyennek ismerem, a mióta eszemet tudom, felelt Kata asszony.

– Hiszen kegyelmed még harmincz esztendőt sem ért. Az előtt történt az
sokkal.

– Hát kend tud róla valamit? kérdém én érdekelten fordulva az öreg felé.

– Dehogy tud, sietett helyette felelni Kata asszony. Csak szeret
mesélni, mikor bolondra akad, a ki hallgassa. Ne vegye magára ifju uram,
ez csak szavam járása.

De én nem hallgattam Kata asszonyra, s tovább kérdezém az öreget.

– Talán szerelmében őrült meg ez a szegény leány?

– Oh majd mit mondok! pattant fel a menyecske. Szerelmében? Tud is egy
paraszt megbolondulni szerelmében! No majd annak való az: megbolondulni
a nagy szeretet miatt! Urak szokták azt csak, édes lelkem.

– Hát te nem bolondulnál meg utánam, he? évődék vele a férje, karcsú
derekát átfonva.

– Elmenj! kiálta ez, a kezére ütve. Volna is miért?

A vén mindenes ez alatt megrántá kaputom hátulról s azt sugta:

– Nem szeretek itt beszélni, jó uram, mert kinevetnek vele. Hanem ha
akarja hallani, jőjjön el estefelé. Kiállok a kapuba s majd ottan
elmondom. Szomorú historia ám az: érdemes lesz meghallani.

Kata asszony még sokáig elzugolódott e tárgyon; az alatt kisült a
kenyér, kibontotta a kemenczét, kiszedte egyenkint a nagy gömbölyű,
fényes hátú kenyereket, gyönyörű piros ropogós gyürke-szalaggal a
féloldalaikon, s valahányat kivett, mindannyiszor mondá:

– Hiszen majd én bolondulnék meg utánad, csak azt lesd?

Este felé azon menve, láttam, hogy az öreg mindenes már a kapuban ülve
vár.

– Adjon Isten, mondék neki, helyet foglalva a meszelt padkán.

Ő szépen odább huzódott, hogy elférjek mellette, s viszonozva
köszöntésem, behúzta fejébe süvegét jó mélyen, s megtömve kurta szárú
pipáját, nagy vesződséggel kicsiholt egy körömnyi tűzkövön.

– Megengedi kegyelmed, hogy elébb rágyujtsak, mert már én gondolkozni
sem tudok, hacsak a füstit nem látom.

Én hallgatva billenték fejemmel, mire az öreg hozzá fogott a szóhoz.

– … Nem is emlékezik ám már arra senki, mert jó hatvan esztendő mult el
azóta, hogy ez a dolog történt. Mezítlábos gyerek voltam még magam is, s
csak az a csoda, hogy el nem felejtettem. Ez a bolond asszony, ez a
ránczos képű, akkor szép fiatal hajadon volt, s az a Jóska bácsi, a kit
annyiszor emleget, az volt az én testvérbátyám. Nem volt akkor
kettőjöknél szebb pár a parasztok között, azóta is régen nézem a felnövő
ivadékot, soha sem termett náluknál különb. A szüleink keresztkomák
voltak, a Marcsa anyja tartotta a bátyámat és engemet is a keresztvízre,
s az én anyám Marcsát; együtt gyermekeskedtek, együtt jártak iskolába,
együtt mentek az úrasztalához, husvét vasárnapján… Hej biz az a jó pap,
a ki bennünket keresztelt, rég a menyországban prédikál már, s az a
derék kántor, a ki bennünket oktatott, odafenn üti most a tactust az
angyalok előtt!…

Az ifju legény és az ifju leányzó gyermekségétől kezdve úgy egymáshoz
szokott, hogy nem is gondoltak egyébre, mint hogy örökké együtt fognak
élni, nem is hítta az anyám a szép Marcsát egyébként, mint «kis
menyemasszonynak» s mikor mind a kettő tizennyolcz esztendős volt, a
szülők elhatározák, hogy a mint az Isten a farsangot megengedi érnünk,
összeadják őket.

A bátyám csak mind azt mondá, hogy ne várjunk vele farsangig, addig még
ki tudja, mi nem eshetik? s jól sejtette a szegény, mert a mint
leszüreteltek, a Marcsa apja az én apámmal egy este elmentek bort
fejteni a pinczébe ketten, ott a halálos levegő leütötte őket lábaikról,
mire rájuk akadtak, halva volt mind a kettő. A gyász nagy volt mind a
két háznál, egyszerre halva mind a két apa; de Marcsáéknál még nagyobb
baj is volt, mert az öreg egyúttal egyházfi is levén, a mint holmi
pénzek fordultak meg a kezén, azokból mintegy kétszáz forint hiányzott.
Hová lett, hová tehette? azt soha sem lehetett megtudni, mert a halál
oly hirtelen érte. A tisztelendő urak, a kik a számodásokat
átvizsgálták, voltak annyi jósággal a jámbor özvegyhez, hogy nem hozták
nyilvánosságra a dolgot, sőt megigérték, hogy egy egész esztendeig nem
fogják háborgatni érte, addig iparkodjék valahogy kipótolni, mert azután
nem lehet tovább titkolniok.

Hanem az anyámat nagyon megzavarta ez eset, a mint tudomására jött. Szó
sem volt már a farsangi összekelésről, ő szegény jó asszony volt, de
hogy engedhette volna meg, hogy a fia egy olyan ember leányát vegye el,
a kinél a közönség pénze elveszett, s a kinek tán egy esztendő mulva
elveszik a házát e csúfos adósság miatt? A két fiatal szerető eleget
sírt rítt, de hiába, az anyám csak azt mondta, hogy ha Marcsáék esztendő
alatt a hiányzó pénzt ki tudják teremteni, akkor engedi meg bátyámnak,
hogy a leányt elvegye és máskép soha. A bátyámnak fel kellett fogadni,
hogy addig az esztendeig soha Marcsával össze nem jön, s hogy könnyebben
megtarthassa a fogadást, be kellett neki szegődni ide egy tiszai malomba
molnárlegénynek; így aztán a víz választotta el őket. Ez alatt csakhamar
még az anyja is meghalt Marcsának a sok bú és gond miatt, s a leány
egyes egyedül maradt. De lássa kegyelmed, a szeretet csodákat tud tenni.
Mikor már nem volt senkije a leánynak, oda jött az anyámhoz és azt
mondta neki: «kegyelmed a fiának csak akkor engedi meg, hogy engem
elvegyen, ha az apám tartozása ki lesz pótolva, mielőtt napvilágra
jönne. Jól van. Még esztendő van hátra; addig dolgozom éjjel-nappal,
tűrök, fáradok, éhezem: de előteremtem azt a pénzt.»

S ekkor hozzá kezdett fogadása teljesítéséhez. Oh uram, kegyelmed nem
képzeli azt, milyen sok pénz szegény paraszt embernek kétszáz forint, ha
azt becsületes fáradságos keze munkájával kell megszerezni, a míg az
garasonkint összegyűl.

A jámbor hajadont ez órától fogva senki sem látta dolog nélkül, a
templomon kívül. Télen át szüntelen rokkáján ült, olyan fonalat font,
mint a selyem, megszőtte maga vászonnak, – csak úgy kapták a faluban.
Korán reggel már baromfiai után látott, tojását, csirkéit maga hordta
eladni a városba; a házon túl volt egy kis kertje, azt beültette
virággal, zöldséggel: abból több jövedelmet csinált magának, mint némely
korhely paraszt negyedrész telkéből. Nyáron elment részt aratni, s a mi
életet kapott, azt ismét pénzzé tette, kis malaczkát hizlalt polyván és
paréjon s őszszel eladta mint hizott sertést. És uram, soha sem látta
annak kéményét senki is füstölögni álló esztendeig, egy kis száraz
kenyér volt mindennapi eledele, és mégis olyan jól gondját viselte az
Isten, hogy nemcsak szépsége nem fogyott, sőt oly egészségesnek, oly
pirosnak látszott a sok munka és szűkölködés között, mintha tejben,
vajban fürösztenék. A szeretet tartá benne a lelket! Bátyámmal nem volt
szabad neki összejönni, de én hordtam egyiktől a másikhoz az izenetet.
Gyakorta, szép nyári estéken, mikor senki sem tud még aludni, én a
bátyámmal ott voltam a malomban; ő kiült a malom tombászára s elővette
furulyáját, s elkezdte rajta azokat a szép nótákat fújni, miket senki
sem tudott nálánál szebben. A tulsó parton szép leányzók jártak le a
vízre, korsóikat megmeríteni, vagy ott mostak gyolcs ruhákat, fehér
lábaikkal bele állva a folyóba. Azok meghallották a dalt, s vissza
énekeltek rá. De csak egynek hangját hallotta az én bátyám; az énekelt a
legszebben, a legszomorúbban, hogy az ember szemei könybe lábadtak bele;
kiismerte annak hangját száz leány közül. Néha volt olyan jó napja, hogy
a gazdájától egy pár órára szabadulhatott, akkor megizente Marcsának,
hogy jőjjön este a fűzes sziget irányába. Az egy kis fűzfás zátony a
parttól négy-öt ölnyire. Ide aztán csónakon kijött a szerető, átellenben
a parton állt kedvese, s itt elbeszélgettek reggelig a vizen keresztül,
így tettek eleget anyám parancsának s a maguk szivének. Összejöttek,
enyelegtek s mégis távol voltak.

Ez így tartott szüret idejéig. Marcsát nemcsak legszebb leánynak
tartották már a faluban, hanem egyúttal a legjobbnak is. Még nem forrt
ki az új bor, mikor egy reggelen bejött anyámhoz a jó Marcsa, s
leszámlálta a nagy tölgyfaasztalra előtte mind a kétszáz forintot, mind
jó pengő huszasokban, egy kis pénz hija sem volt, s megkérte, hogy vigye
el vele azt a tisztelendő urakhoz. A jó uraknál azt mondák, hogy
meglelték a megholt öregtől eltett pénzt a gerenda közé dugva, s azok
pecsétes irást adtak róla. Soha sem tudta meg rajtunk kívül senki, hogy
az a szép Marcsa keresményéből gyűlt össze.

Visszajövet bevitte magához az anyám a szép Marcsát; befonta a haját
szép szivárványos szalag közé, gránátgyöngyöt kötött a nyakára,
pillangós czipőket húzott apró lábaira s szépen felöltöztetve elvitte
magával, – nem mondta, hogy hová?

Nekem velök kellett mennem a Tiszáig. Ott egy csónak volt épen a révben,
annak az evezősét megkértük, hogy vigyen bennünket abba a malomba, a hol
a bátyám szolgált, s mind a hárman beleültünk a ladikba.

Mintha most is látnám magam előtt azt a szép fiatal hajadont, a mint ott
ült anyám mellett, szemérmesen elpirulva s ragyogó szemeit lesütve.
Sejtette már, hogy hová megyünk!

A bátyám messziről megismert bennünket, s meglátva, hogy arra tartunk, s
hogy kedvese édes anyja mellett ül jobb felől, örömében ő is leugrott a
csónakjába, s eloldva azt, fogta az evezőt s oda evezett elénk, hogy
annál hamarább találkozhassék velünk.

A mint oda ért, s ő is, kedvese is egyszerre üték fel szemeiket, alig
tudták, mi történik velök! repülni szeretett volna mind a kettő, egymás
ölébe rohanni. Jóska oda kormányozta a ladikot mellénk, hogy bennünket
átszedjen a magáéba, s felállt a ladik orrába, karját Marcsának nyujtva,
hogy menyasszonyát, a ki reszketett az öröm miatt, átsegítse amoda.

Ebben a szempillantásban a ladik egyet billent, s a bátyám egyszerre a
két csónak közé bukott, s ott szemeink láttára elmerült.

A szerencsétlen menyasszony, ki már nyujtotta kezét vőlegénye felé, a
kiért annyit tűrt, annyit fáradott, a mint azt maga előtt a vízbe bukni
látta, iszonyú sikoltással utána vetette magát a csónakból a Tiszába.

Szegény anyám és én kétségbeesve tördeltük kezeinket s segítségért
kiáltoztunk. A közel malmokból rögtön siettek a molnárok csónakaikkal s
Marcsát, ki bő ruhái miatt a víz szinén lebegett, nem sokára kifogták,
de bátyámat nem lelték meg többé; nem kaptunk meg egyebet, csupán a víz
szinén uszó bokrétás süvegét.

Anyámat három nap múlva megütötte a szél, a szegény menyasszony pedig
forró betegségbe esett, hat hétig feküdt bele, inkább halott volt, mint
élő, s a mint fellábadt belőle, oda volt minden szépsége; alig lehetett
ráismerni többé.

Eleinte csak azt láttuk rajta, hogy nagyon bús, elgondolkozó,
naphosszant sem szólt egy szót is, hanem azután megütközve láttuk, hogy
lejár a Tisza-partra, s a mint a molnárok csónakokkal érkeztek a révbe,
kérdezgetni kezdi tőlök: «mit izent a Jóska bácsi?»

Még azt hittük, hogy ez a baj csak hagymázbetegségéből maradt meg nála,
a mikor szinte mindig Jóskával vesződött; de hova tovább, mindig
fonákabb dolgokat kezdett cselekedni; haza ment, otthon minden széket,
asztalt egymásra hányt, minden nap kimeszelte a házat, azt mondva, hogy
takarít, hogy rendbe legyen minden, mikor Jóska bácsi megjön; majd ismét
egyre-másra ölte apró marháit, sütött főzött, hogy ő menyegzőhöz készül.
E mellett egyre vadult, egyre zavartabb lett, senkit sem ismert már
névszerint, a templomban fenhangon beszélt, az utczán imádkozott és
dalolt összevissza, semmi munkát nem akart és nem tudott tenni,
összetépte a fonalat, azt állítva, hogy úgy többet adnak érte, s üres
tojáshéjakkal ült ki a vásárra. Végre rájött a bujdosás; egy este eltünt
hazulról, öt nap kerestük mindenfelé, hatod nap találtunk rá a rét
közepén, elbujva a nagy nád közé, ruhái mind összetépve, arcza mind
összekarczolva. Ez időtől örökké tébolyodott maradt a szegény leány. A
szépséget mintha a szél lefútta volna róla, négy esztendő alatt oly vén,
roskatag anyóka lett belőle, mint a milyen most. És annak már hatvan
esztendeje. Azóta mindenki elfeledte a történetet, a legvénebb emberek
úgy ismerik őt gyermekségök óta, mint bolond Marcsát, a ki nem érez sem
hideget, sem meleget, elkoplal napokig s eszik a míg előtte lát; fölszed
minden tarka rongyot és azt köntösére varrja, ifjat, vénet nénjének, és
bátyjának szólít, s a kinek csak egy szavajárása van: «mit izent a Jóska
bácsi?» A ki mit felel a szóra, azt megcselekszi, s a mi ajándékot kap,
azt elviszi a Tiszára és abba beleereszti: «kell az a Jóska bácsinak».

Az emberek kaczagnak rajta és senki sem tudja, hogy ott a víz fenekén az
ő vőlegénye fekszik; a víg leánykák a fonóban sok tréfát űznek belőle, s
egy sem gondol arra, hogy ez a ránczos, utálatos kép egykor oly vidám,
oly mosolygó lehetett, miként akárki közülök. Ilyen az élet jó uram.

Az öreg kiverte pipáját, az idő beesteledett már; én megköszöntem a
mesét, s kezet szorítva véle, haza ballagtam gondolkozó fővel.

Milyen különös, hogy a paraszt is meg tud őrülni szerelmében! mikor az
oly úri dolog…

Egy más esetet hallottam egykor Békés megyében egy jámbor őrültről, ki
igen szorgalmas, dolgos ember volt különben, alig lehetett rajta valami
jelét a háborodásnak észrevenni, csak ha azt a nevet említék előtte
«Gyuri», akkor egyszerre felugrott, akár evett, vagy dolgozott, elhajítá
kanalát, vagy fűrészét s elkezdett szaladni és futott, a míg fáradságtól
aléltan össze nem roskadt.

Sokszor megfuttatták így pajkos legények oktalan tréfából, vagy véletlen
kiejtett szó miatt rohant el őrjöngve; egyébiránt pedig a legcsendesebb,
szelidebb ember volt a világon s úgy el lehetett vele beszélni, mint más
akárkivel. Ezzel az történt, hogy több év előtt, mint juhászlegény, egy
másik bojtárpajtásával együtt, kihajtotta a juhokat a legelőre egy szép
derült deczemberi napon. Azon a télen még nem volt fagy s az egész mező
oly zöld volt, a nap oly melegen sütött, mint máskor tavasz derekán

A két pásztor jó messze elhajtotta nyájait a tanyától, midőn este felé
egyszerre elkezde észak felől éles, csipős szél támadni, az idő egy óra
alatt megváltozott, nagy sötétkék felhők tódultak a láthatárra, úgy
látszott, mintha azok bömbölnének oly irtózatosan az északi szélben. A
havas zivatar futárai, a hollók, egész seregestől támadtak az égre,
ijesztő károgást vegyítve a vihar hangjai közé.

A két pásztor hirtelen összeterelte a nyájat s haza felé kezdé hajtani.
Alig haladtak azonban mintegy hatszáz lépésnyire, midőn az egész látkör
elsötétült, a hópelyhek elkezdtek sűrűn omlani, kavarogva a süvöltő
szélben, s nehány percz alatt ellepve a nyomást, mely a pásztoroknak
útmutatóul lehetett hazáig.

A hideg érezhetőleg nőtt, a föld cseréppé volt már fagyva lábaik alatt,
s ők nem tudták többé merre menjenek? Az éjszaka beállt s bár merre
haladtak, kémlelőzve, hallgatózva, sehonnan sem csillámlott eléjök a
vezérlő gyertyavilág, nem hallatszott a tanyai kutyák ugatása. El voltak
tévedve a nagy sík rónaságon, a hóförmeteges éjszakában.

Mit tegyenek e helyzetben? A bárányokat nem lehete tovább hajtani, mert
azok összebujtak egy falkába, fejeiket összedugva.

– Tegyünk úgy, mint a bárányok, szólt a két juhász egymáshoz, s
leterítve szűreiket, lefeküdtek egymás mellé, szorosan átölelkezve s
testük kölcsönös melegével óva egymást a megfagyástól.

Így várták végig a hosszú, viharos éjszakát; a szélzúgás, a hóesés egy
perczig meg nem állt az alatt, a hófuvat behordta mind a kettőt. Pista –
így hítták az egyiket – egész éjszaka nem tudta behunyni szemeit, mindig
hallotta a varjukat feje felett kiáltozni, s úgy hallgatta, mint üvölt
egyre az északi vihar, mintha valami nagy szörnyeteg panaszkodnék, hogy
fázik és jajgatna és dideregne bele: hanem társa Gyuri elaludt,
bármennyire suttogá emez fülébe: ne aludjál, félve attól a rémséges
álomhorkolástól, s a magányos ébrenléttől. Később elhagyta a horkolást
az alvó, s csak halkan lélekzett, utóbb azzal is lassankint felhagyott.
A mint végre elmult a tengeréjszaka, s a hófelhők kitisztultak s feljött
a nap, végig nézni a megőszült világon, Pista is fel akart kelni, s
költé társát, ki még akkor is rá volt borulva s karjait nyaka körül
fonva tartá. De az nem akart ébredni.

– Gyuri ébredj! kiálta ijedten; az elaludt örökre. Meg volt fagyva.

A mint a pásztor azt észrevette, hogy társa meghalt, rémülten akart
annak öleléséből kibontakozni; de a holt karjait lehetetlen volt
szétfeszítenie, oda voltak azok szorulva mereven társa nyaka körül.

A megrémült juhász, kit az erőszakos halott leküzdhetlen erővel tartott
magához ölelve, arczát arczára feszítve, s hideg, mozdulatlan szemeivel
egyenesen szemeibe nézve, rémséges futással rohant az avarnak, s csak a
szerencsének köszönhető, hogy a keresésére kiindult tanyai emberek reá
akadtak, a mint rémítő terhével futott eszeveszetten, szüntelen azt
kiabálva: «Gyuri ébredj, Gyuri bocsáss!»

Azok megszabadíták nagy munkával holt társa kezeiből, de az ember e
pillanattól megőrült. Senkit sem bánt, senkinek sem vét, beszél okosan,
csendesen, de ha társa nevét említik előtte, futni kezd, míg világot lát
maga előtt, s ereje el nem hagyja.

* * *

Nem mindig ily búskomor alakot hord az őrültség, néha nevető álarczot
tart maga elé; kívül kaczag, tréfál, elméncz ötleteket kohol, sajátszerű
ravaszságával mulattat, nevetésre gerjeszt, ki tudja mit érez belől?

Ily jókedvű őrültje volt Erdélynek, kit a környékben messze ismertek s
nem híttak máskép, mint «bohó Boris»-nak.

Soha sem lakott egy hétig egy helyben, a hol megunta magát, vándorolt
odább, egy gitárból állt minden úti készülete, azt nyakába akasztotta, s
énekelve ment a szomszédba. Érts alatta szomszéd várost.

Mindenütt terített asztal várta, mert ő nem várt kinálásra, otthon volt
minden úri háznál, s parancsolt az egész háznéppel; akár fogadták, akár
nem. Ruházata is csak úgy termett, mint a mezők liliomának, minden
szabó-árjegyzék nélkül. Nem mintha a földből nőtt volna ki számára
viganó és pufándli, hanem ha megunta valamely öltözetét, vagy az unta
meg a tovább tartást, a legelső úriháznál, hová bevetődött, felvette a
házi asszonyság legközelebb talált öltözetét, a legkomolyabb arczczal
állítva, hogy az neki igen jól fog illeni. S az erdélyi úrhölgyek mindig
oly nagylelkűek voltak, hogy meghagyták őt ezen hitben, – az az hogy az
új ruhában.

Egyszer egy derék úrasszony grófné, megszánva a szegény Boris
bizonytalan életmódját, odavette őt magához, megigérve, hogy eltartja őt
holtig.

Ezen derék úri hölgynek az az egy különös szokása volt, hogy nagyon
sokat ábrándozott a királyhágóntúli délczeg daliák után, s az a másik,
hogy ha valamelyik kegyetlenül bánt érző szivével, mindjárt elájult, s
az a harmadik, hogy mikor elájult, megvárta, míg az egész háznép
összeszalad segélyére, s a míg csak egy is hiány zott, addig fel nem
akart ocsúdni.

Bohó Boris szüntelen az úrhölgy mellett lévén, neki jutott e
különösségekből legtöbb adag. De ez őt nem zavarta meg. Ha a grófné
szenvedélyeiről beszélt, beszélt ő is a magáéról; ha a grófné nagyot
sóhajtott, sóhajtott ő két akkorát; ha a grófné keserveit leirta
prózában, ő leirta a magáét versben, s ha a grófné jobbra ájult a
pamlagon, ő meg elájult balra, s oly állhatatosságot tanusított e
részben, hogy egy félórával mindig tovább tudott ájultan maradni, mint a
grófné; ha pedig görcsöket kellett kapni, mikor még a grófné csak a
nyögéseknél volt, már akkor ő úgy ordított, hogy a háznép összeszaladt.

Végre megsokalta ezt is. Egy napon fogá a gitárját, egy kiflit dugott a
zsebébe s kijelenté, hogy utazik.

A derék úrhölgy megütközve kérdezé, hogy miért?

Bohó Biri egy szelid accordot adva gitárján, s ideálisan lábujjhegyre
emelkedve, büszke öntudattal viszonza:

– Sok egy házhoz két bolond!



III. A VILÁG VÉGE.

  «1815-ben a ki nem fúl ködben,
  1816-ban a ki nem hull dögben,
  1817-ben kit agyon nem vernek,
  Tartsa magát jövő évben szerencsés embernek.»

Valami bohó azt a mulatságot csinálta magának, hogy ezt a jóslatot
kiirta valami kalendáriumban; a kalendáriumok akkor is olyan elismert
tekintélyek voltak mindenféle jóslat dolgában, miként most; kilencz
ember közül tíz elhitte a rettentő jövendőmondást, s a tizenegyedik is
csak fenhangon tagadta, de magában elismerte, hogy mégis lehet abban
valami.

A kritikus három év azután el is jöt, el is mult. Az aggodalmasabb hivők
intézkedtek, hogy az ember ne fúljon ködben, inkább fúljon borban; ne is
hulljon dögben, inkább hulljon szerelembe s elvégre a harmadik
esztendőre nemcsak hogy agyon nem vertek senkit, de úgy
elkonferencziáztak mindennemű verekedést, hogy a journalisták vérszomjú
serege epedve ragadozott ki egymás kezéből minden sérelmezett
szabólegényt, a kinek az orrát betörték a kocsmában, hogy legalább mégis
valami vért mutathasson közönségének, s egy toronyból leesett embernek a
híreért még Angliából is eljöttek.

Szóval olyan nyugodalom és boldogság telepedett le az egész világra,
hogy az ember szökhetnék volt belőle, s nemhogy a már meglévő emberek
haltak volna rakásra, de még a kik az előtt nem voltak, még azok is
egyremásra születtek.

Ezen segíteni kellett valahogy. Az emberiségnek nem szabad unatkoznia,
mert akkor azután mindig tilos gondolatokon jártatja az eszét: «otium
pulvinar satanæ», valamivel föl kelle őket rázni e «sátán párnájáról».

Lőn tehát, hogy a beközelgő 1818-dik évet megelőzött hónapokban az
embereket egyszerre ismét üdvös szeppenés fogta el; kávéházakban
megálltak a tekeasztal mellett, kocsmákban összedugták fejeiket,
piaczokon szájról-szájra suttogtak valamit, a mire minden ember képe
meghosszult, megsápadt, úriasszonyságok kezdtek a templomba járni, kofák
óbégattak a vöröshagyma-halmok között, s didergő családapák reszkető
kézzel húzták elő a fidibuszt zsebeikből, melyre a veszélyes négy sor
volt fölirva, a mi újra megszerzé a rémület mulatságát a világnak, s
olvasták vaczogó fogakkal a kályha mellé huzódó családnak:

  «Ezernyolczszáz tizennyolczban lészen világ vége.
  Tűzzel, vízzel, kőesővel elpusztulunk végre.
  Ég leszakad, föld elsüllyed sötét semmiségbe.
  Térj meg ember bűneidből, hogy juss idvességbe.»

A jóslatot olvasták a világ minden sarkán, minden nyelvén. Hogyne? Ez
olyan előadás volt, a mely mindenkit érdekelt.

A spanyol azt mondta rá: «annál jobb! ha egyik világrész elsülyed, a
másikban úr lesz megint Spanyolország.»

Még akkor cursusban voltak az arany pesadosok, a kettős földtekével
hátlapjukon s e büszke fölirattal: «unus non sufficit».

Az angol azt mondta rá: «Well, én is ott akarok lenni. Ez ritka látvány
lesz».

A német készíté a thermometrumot, barometrumot, quadranst,
astrolabiumot, mágnestűt és perspectivát, hogy az utolsó itéletnapját
systematice élvezhesse.

A franczia árverezte az utczára nyiló ablakokat, a honnan jobban lehete
látni a világ elmulásának ünnepélyét.

A hollandi elkészíté kereskedelmi mérlegét, hogy az itéletnapján
számadásai rendben találtassanak.

Az orosz abban nyugodott meg, hogy az ő kalendáriuma szerint tizenkét
nappal később lesz a világ vége, tehát legalább tizenkét napig ő lesz az
egész világon az úr.

A török azt mondta: «La illa, il Allah. Ha mi nem akarunk az égbe menni,
az ég jön mi hozzánk. A többi a próféta dolga».

Hát minálunk mit beszéltek?

«Ha már úgy is elveszünk, hát legalább vigadjuk ki magunkat.»

Persze, hogy a melyik kalendárium-csinálónak csak egy csepp esze volt,
az mind valamennyi úgy megrakta a junius hónapot jégesővel, zivatarral,
forgó-szelekkel és földindulásokkal, a hogy csak hozzáfért, úgy, hogy a
ki egy kalendáriumot megvett, dehogy kapálta az föl a szőlőjét abban az
esztendőben. Azt is bámulni lehet, hogy az emberek föl nem gyujtogatták
városaikat előre, nagy rettegésükben.

… No de azonban engem nem azért tartanak a naptárszerkesztők tyúkkal,
kalácscsal, hogy én a kalendáriumcsinálókra rossz élczeket gyártsak,
hanam hogy irjak nekik novellát valami kegyetlenül érdekes tárgyról.

Mi lehetne pedig érdekesebb tárgy novellának, mint az itéletnapja, a
világnak vége? Ez még tudtomra nincsen igen nagyon elkoptatva.

Tavaly úgy is elsülyesztettem már a közönség kedveért egy világrészt
(oceania), most a kegyes olvasó engedelmével essünk neki a másiknak.

* * *

Történt tehát itéletnap előtt hat héttel, hogy Benedek Ádám nagy uram
ezzel a szóval bukék be saját salva guardiája ajtaján: hogy «jön az
üstökös csillag», s azzal úgy üté szájába kurta pipaszárát, hogy majd a
tarkóján jött ki a vége.

Hanem – most jut eszembe, hogy gentlemanek számára irok, a kiknek előbb
be kell mutogatnom rendes forma szerint a magam embereit, mielőtt szóhoz
hagynám őket jutni.

Tehát nemes Benedek Ádám úr, a kit van szerencsém ezennel profillal a
föld felé bemutatni, érdemes fakereskedő – itt, meg itt –, visel
csizmába húzott kimondhatatlant, zsinóros megismerhetlent és piszkos
leoldhatatlant, fekete selyemből. Jellemére nézve kálvinista;
szerkesztői megjegyzésbe tévén, hogy a papbért nem fizeti. A felesége
egészen más nyakú felekezethez tartozik.

Benedek úr képe gömbölyűre van beretválva, bajusza rövidre nyirva, hanem
kárpótlásul az orra hegyéből nőtt ki vagy tizenkét szál szőr, a mi
azután tökéletesen hasonlóvá teszi a kengurúhoz.

Benedek úr két dologról nevezetes a városban, első az, hogy minden
embernek a tyúkszemére tapos, a kivel beszél, második az, hogy olyan
rekedt, hogy maga is alig érti, miről beszél?

Mind a két természeti rendkívüliségnek egy psychologiai oka van: az,
hogy Ádám úr mindig iszik.

Költőileg ezt így lehetett volna mondani: «vizsgálja a csillagokat a
kancsó fenekén», vagy «Bacchus társaságában találja kedvét», vagy
«áldozik a venyige nedvével»; hanem már hiába: mióta a szalontai kanász
arczképét kiadtam, magam is úgy el vagyok parasztosodva, hogy egyenesen
kimondom, miszerint Benedek Ádám úr mindig iszik.

Iszik? Hiszen minden ember iszik. Ez nem jellemvonás.

Iszik ám más ember is szomjúságból, vagy szenvedélyből, vagy ha jó bort
kap, meg barátságból; de Ádám úrnak ez a professiója; ő iszik mindent, a
mi fluidum; a jó borra megiszsza a lőrét, korán reggel a sört, ebéd után
a pálinkát, este dévaj fiuk káposztalével keverik a borát, olajat
töltenek közé, ő megiszsza azt is, marék paprikát a borban, medveczukrot
és asztalos-enyvet krampampuli között, gáliczkővel és téntával
föleresztett puncsot, szóval minden felönthetőt megiszik és az ránézve
mindegy.

Ebben fekszik a talentum.

A rekedtséget illustrálja még az, hogy beszéd közben hallatlanul hadar,
úgy, hogy rendesen csak az első meg az utolsó szót lehet megérteni
abból, a mit mondott; a többiről nem tudhatja az ember, hogy egy ütet
taplót kért-e, vagy az apja lelkét szidta?

Már most tehát emeljük föl a földről nagy uramat, fektessük le az ágyba,
engedjük álmában beszélni és mutassuk be a család többi személyeit.

Benedekné nagyasszonyom, a tisztelt úr életpárja, tetszik látni, hogyan
mosolyog; ő mindig mosolyog; szája, szemei egészen ráállnak már a
mosolygásra.

Ő mosolyog a szabóra, ki a ruhát elrontotta, az urára, mikor későn jön
haza, a szolgálóra, mikor tányért tört, a szomszéd úrfira, mikor
látogatóba jön; hanem azért a szabót megvárakoztatja esztendeig a
fizetetlen contóval, az urát nem várja az ebéddel, a szolgáló béréből
lehúzza a kárt, s a szomszéd úrfi előtt elcsukja a leányát.

Előlünk nem fogja elcsukni. Ilyen úritársaságban, mint a miénk, kérem
alássan! Szerencséjének fogja tartani. Ha kérdik, kik vagyunk? úgy
teszünk, mint a csizmadia-legény, ki arra a kérdésre, hogy miféle ember?
azt felelte: «a bátyám fiskális», mi azt fogjuk felelni: «egyik közülünk
báró».

A nagyasszony mosolyog, szemeivel alázatosan hunyorít; a kis Czenczike
pirul és lesüti szemeit (stereotyp bevezetés); valami ruhát varr (prózai
foglalatosság); nincsen semmi frizurája, simára fésült haj, hátul à la
giraffe magas fésűre tekerve. Kissé halvány, de eléggé szabályos
ábrázatocska; szép metszésű száj (kár, hogy a fogaival harapja a
czérnát); szépen hajló és gömbölyű nyak (azok a pogány divatú krézlik
nagy részét eltakarják); a rút, tollal bélelt bő ruhaujjak csak a
kezecskéi végeit engedik láttatni, azok szép fehérek, csak az a csunya
gyűszű ne ülne az egyik ujjon (nincs förtelmesebb eszköz a világon a
gyűszűnél); a lábacskákból is megláthatni annyit, a mennyi épen
szükséges; a restauratió alatti divat zegzugos ruhaszegélyzetei nem
voltak olyan irigyek, mint a mostani fodortorlaszok.

Szóval csinos kis alak; holmi kisvárosban megjárja szépnek, s ideálja
lehet holmi uradalmi hivatalnoknak, városi ügyvédnek s praktizáló
orvosnak.

Már most vigyük át az emberszólást a szomszédba.

Ottan lakott Daykayné nagyasszonyom, a jó lélek; egy igazán kegyes,
mindent hivő személy, a ki elhitte, hogy a lelkek hazajárnak, hogy az
álmok jelentenek valamit, hogy a kik egymásnak köszönnek, azok egymást
becsülik is, hogy a kenyeret nem jó késsel aprítani a tejbe, hogy a
tirol házalók, azért mert mindenkit tegeznek, nem csalják meg az embert,
s más efféle kisvárosi babonákat.

Ennek az asszonyságnak volt egy fia, ki épen most tette le az ügyvédi
censurát. Jellemzésére föl kell említenem, hogy pataki deák volt, s mint
ilyen, minden egyéb világrészből előkerülő tanonczoknál
fölvilágosodottabbnak tarthatván magát, rendkívül szeret disputálni.
Szabadelmű és nyakravalót nem visel, nem jár névnapokat köszönteni a
város előljáróihoz, sőt még a városkapitány beszédébe is bele mer
szólni; de még az is kitudódott róla, hogy nem kapczával tekeri be a
lábát, mikor csizmát húz, hanem harisnyát ölt, s elől gombolja az ingét,
nem hátul. Vakmerő újító. Ezért mint igen kellemetlen egyéniség van
kikiáltva.

De senki sem találja őt annyira kiállhatatlannak, mint az örökké
mosolygó szomszédasszony, kinek erre az a különös oka van, hogy valaha
Daykayné asszonyság férje az övével kereskedőtárs lévén, amannak halála
után a kegyes özvegy mind hasztalan sürgeté Benedek uramat, hogy adjon
neki számot a közös tőkékről, a jó szomszédasszonyság évről-évre talált
valami mentséget, a mi ezt elhalasztotta s a kegyes, hivő
szomszédasszony mindig türelmesen várakozott s azt mondta, hogy jó
emberek ezek a szomszédok, lám pulykát, libát küldenek minden ünnepnap s
Benedekné sohasem süthet kalácsot s affélét, hogy neki ne küldene
belőle.

Hanem, hogy ez a nagy kamasz fiu így felnőtt, a dolog aggodalmassá
kezdett lenni.

Ez prókátorságra adta magát, természetében van a kételkedés, fürkészés,
hittagadás; hivatalában a veszekedés, pörlekedés; ez bizonyosan azon
fogja kezdeni pályáját, hogy egy szép napon megfogja Benedek uramnak a
gallérját s azt kérdi tőle, hogy mit csinálnak a számadások? Arra pedig
Benedek uram, mind a mellett, hogy olyan sebesen tud beszélni, még sem
fog egyhirtelen megfelelhetni.

Ezért is nem fogadta szívesen Benedekné asszonyság Károly úrfit, midőn
ez átpillantgatott hozzájok, pedig biz annak nem is arra volt gondja,
hogy a számadásokat tisztába hozza, sőt inkább arra, hogy a szép
Czenczike szemei által minél nagyobb zavart idézzen elő saját
számadásaiban.

Ez időben jött tehát az a fatalis esztendő, mikor a kalendáriumokat így
telerakták kőesővel, békahullással.

Daykayné nagyasszonynak minden ez évben megjelent kalendáriuma megvolt,
ott függtek szépen a szegen: a kassai, azzal a perspectivás emberrel a
tábláján, a lőcsei, azokkal a híres anecdotákkal, a komáromi, a
bevehetetlen várral és a budai, az éggömböt czirkalmazó tudóssal; és
azok mind egytől egyig megegyeztek abban, hogy sokkal jobb volna a
világra nézve, ha épen nem volna a világon, mint oly gyalázatosan
elmúlni, a hogy az a folyó esztendő julius 18-ik napján délutáni 5 óra
11′ és 6″kor pontosan véghez fog menni. Látható egész Európában.

Benedekné nagyasszony minden este átfutott Daykayné nagyasszonyomhoz és
mindig előhozta neki ezt a rettegtető thémát: hogy mi lesz hát a
világból, hogy ha nem lesz? Hogy hullanak majd le a csillagok a földre;
a nap hogy borul örök sötétségbe, a kutak hogy okádják a forróvizet, a
föld széthasad és tüzet bocsát ki, villámlás, menydörgés, emberek
jajgatása mellett összedől a világ és lészen az egész hamuvá és porrá,
miként az meg van irva.

A jó öreg asszonyság csak a fejét rázta. Boldogok azok, kiknek ezt meg
nem kellett érniök; de hát hiába, valakinek mégis csak el kellett
itéletnapig élni; nyugodjunk meg a keserű pohárban, mely számunkra
tartatott meg.

Az egész világ félt és remegett, mindenki aggodalommal várta az
elközelgő rettenetes napot, csak Károly nevetett nagyokat, mikor a két
asszonyság sóhajtozva kérdezé tőle, hogy hát ő nem reszket-e?

«Hitetlen gonosz ember! Abban az iskolában mind elrontják a fiatal
embereket. Ez semmit sem hisz. Ez nem keresztyén.»

Károly hiába allegálta, hogy hiszi biz ő mind azt, a mi az
itéletnapjáról meg van irva, csak úgy, mint más igaz keresztyén; hanem
azt már nem hiszi, hogy ebbe akár a kalendáriumcsinálóknak, akár a
csillagvizsgálóknak, akár más gyarló embernek valami beleszólója legyen;
hogy azt emberi észszel előre meg nem jósolhatja senki és ha valaki azt
mondja, hogy ő előre tud csak annyit is, hogy egy hónap mulva milyen idő
lesz? az hazug, csaló; s a ki hisz neki: együgyű és balga; – az ilyen
mentséggel csak rosszabbá tette az ügyét; Benedekné nagyasszonyom azt is
mondá róla, hogy apostata, lehetetlen, hogy az ördöggel valami
contractusa ne legyen neki, a mint ezt a szinházban látta doktor Faust
szinjátékból.[3]

Daykayné asszonyság sok keserű könyet hullatott fiának hitetlensége
miatt, s ezt is egyik oknak tulajdonítá, miért a világnak el kell múlni.

Vajjon ezt a keserű órát hol lesz legjobb bevárni? A szabad ég alatt-e,
vagy a templomban? Talán mégis legjobb leend ágyban fekve várni el a
csillagok összeütközését, úgy veszni el csendes paplanok közt.

Egészen más izlése volt e tárgyban Benedek uramnak. Ő már két héttel a
kritikus nap előtt csapra üté valamennyi hordóját a pinczében s igaz
elszántsággal elkezdé azokat fenékig üríteni.

Ha azután Benedek uramat ismerősei, jóakarói figyelmeztették, hogy talán
jó volna néha-néha változtatás kedveért ki is józanodni, ő ezeknek csak
azt szokta felelni: «Minkredre?» a mi stenographia szerint annyit tesz,
hogy «minek volna már az erre a rövid időre?»

És ez a legegyenesebb logica; ha már egyszer el kell múlni a világnak,
legalább az a kis bor, a mi imitt-amott megmaradna, ne veszszen kárba.

Következett azonban a nagy nap; a megelőző estén senki sem beszélt
egyébről; a mészárosok mondták a szolgálóknak, hogy ma vigyenek húst
holnapra, mert holnap ki tudja: kapnak-e? a pékek fenyegetőztek, hogy
holnap még kisebb zsemlyét fognak sütni, a kofák árulták nyakra-főre az
éretlen gyümölcsöt, hiszen úgy sem volna már ideje megérni; s egy aznap
született gyermek fölött minden ember összecsapta kezeit: «hát ez mit
akar még itten? no ez ugyan jókor jelenti magát!»

Daykay Károly pedig egész nyugalommal sétálgatott a házuk mögötti kis
kertben, olvasgatván szép csendesen a maga «Rousseau»-ját, míg
philosophi nyugalmát valami kellemes tünemény meg nem háborítá.

Az a jó szokás van kicsiny városokban, hogy a keritések csak olyan
magasak, miszerint egyik szomszéd a másik kertjébe átpillanthasson.
Károly észrevevé a keritésen át, hogy Czenczike ott jár a kertben, s
adieu philosophia, becsapta a könyvet s ment a keritéshez. Nagyvárosiak
semmit sem irigyelhetnek annyira a provincziától, mint ezt a keritésen
keresztüli társalgást. Ez megfizethetlen kincs; ifju ember és ifju leány
a legilledelmesebb egyedüllétben beszélgetnek egymással, köztük van a
kerités. Senki sem ellenőrködik fölöttük, de őrködik a kerités; a
kerités szigorú garde des dames. Ha valaki meglátja őket, meg nem
szólhatja érte, a kerités is ott volt, nem voltak egyedül.

– Jó estét kis szomszédasszony.

– Jó estét Károly bácsi.

– Mit csinál kis szomszédasszony? öntözget? gyomlálgat?

– Dehogy öntözök, dehogy gyomlálok, sóhajta Czenczike; virágaimat rakom
cserepekbe.

– De hát miért?

– Ki tudja, micsoda változás lehet holnap? nem akarom, hogy itt
veszszenek.

– Hát maga is hiszi azt?

– Én Istenem, hát mit tegyek?

– Az igaz, hogy a hölgyek arra születtek, hogy higyjenek. Hát azután
hová teszi azokat a virágokat?

– Beviszem a szobámba.

– De ha a világ elvesz, a szoba is elvesz.

– Legalább velük együtt veszek el.

Czenczike közel volt hozzá, hogy ríva fakadjon, Károlyt csak is ez
gátolta, hogy el ne kaczagja magát.

– Jobbat mondok én annál; adja ide azokat a virágokat cserepestül, majd
én elteszem a szobámba, az nem fog elsülyedni.

– Ugyan már…

– Mert én nem hiszem a jóslatot, s a hit kőszikla.

– De hisz magának épen nincs hite.

– Nincs hitem az emberek bohóságaiban, de van az Isten bölcseségében. A
mi nem lehet, az nem lehet.

– Hát nem sülyedhet el a föld?

– Hová sülyedne? hisz a föld gömbölyű, s nincs alatta semmi, a mibe
sülyedjen, körül van éggel.

– Hát ha a csillagok leszakadnak?

– Galambom szomszédasszony, azok olyan messze vannak, hogyha most
elkezdenének ránk esni, megőszülhetnénk békével, mire ide jutnának.
Azután hol férne el itt annyi csillag minálunk, mikor az mind
milliomszorta nagyobb, mint a földünk? Különös emberi önhittség azt
képzelni, hogy a bölcs Isten ezt az egész szép világot össze fogja
rontani, csak azért, hogy ilyen apró lényeket, mint mi vagyunk,
eltemessen vele.

– De hát ha az üstökös beléütközik a földbe?

– Lelkem Czenczikém, az üstökös nem keményebb test, mint a mi felhőink s
ha csakugyan olyan közel találna egy jönni hozzánk, hogy a mi földünk az
üstökébe markolhatna, akkor az a mulatságunk lenne, hogy ez ragadná
magával az üstököst s csóválná maga körül, mint egy második holdat. Oh a
föld nem hágy olyan könnyen tréfálni magával.

Czenczike azonban csak mégis szedegette föl a virágokat a földből,
rakosgatta cserepekbe; mire azután Károly addig kérte, hogy bizza ő rá
azokat, majd gondjukat viseli, hogy egyenkint átadogatta azokat neki a
keritésen, miket Károly azután szépen elhelyezett kerti szobájában.

Míg a keritési jelenet folyt, melyben az ifju bölcs néhány száz
virágcserepet s egypár forró kézszorítást nyerhetett, folyt azalatt egy
másik jelenet ugyanezen világvégezeti thémáról benn Daykayné asszonyom
szobájában, melynek az lett a fináléja, hogy Károly elveszté vagyonának
legalább harmadrészét.

A jámbor, mindent hivő asszonyság ott ült nagy karosszékében, mit
kerekeken lehetett előre, hátra tolni; abban szokott ő naphosszant
üldögélni és ott siratta a világot.

– Bizony, bizony édes kedves szomszédasszonyom, utoljára látjuk egymást
ezen a mai napon; sóhajtoza Benedekné szomszédasszony. Már holnap
ilyenkor mindennek vége lesz. Már a piaczon is kidobolták, hogy minden
ember kád vizet tartson készen az udvarán, s a tűzifecskendőket most
próbálják a városház előtt. A városkapitány egész családjával
átköltözött egy hajóra. A macska is érzi a veszedelmet, mert a mult
éjszaka elveszett a háztól, s azóta haza sem került; a béka pedig tegnap
fényes nappal bejött a szobába. A szolgálók az éjjel tüzes embert láttak
az udvaron, s az egyik azt álmodta, hogy minden ember mezítláb járt az
utczán.

– Az pedig rosszat jelent.

– Én magam is hallottam, hogy valami úgy zúgott, morgott a föld alatt,
mintha szekérrel járnának a pinczében. Azt is mondják, hogy véres eső
fog esni a napból, s a kutak tele lesznek méreggel. Minden molnárnak
meghagyatott, hogy ha sülyedni talál a város, készen legyenek
ladikjaikkal. Jaj, csak el ne sülyednénk, inkább tűz által vesznénk el.
De bizony az sem jó. Legjobb volna tán, ha egyszerre ránk szakadna az
egész világ. Én bizony azt sem tudom, hogy mit kivánjak?

E halálos ijesztgetésnek közepette betoppan a szobába Benedek uram, hoz
a hóna alatt egy nagy csomó irást, s megállva Daykayné előtt, azt mondja
neki:

«Szomszon! (értsd: szomszédasszony) Ihloztamaszámst! (Ihol van, elhoztam
a számadásokat.)»

Daykayné nagy szemeket mereszte, míg saját felesége dühösen támadott rá:

– Oh te gonosz eszeveszett ember, már micsoda istentelenséget követsz te
most el, hogy idehozod azokat a számadásokat, mikor mi lelkem
szomszédasszonynyal a legérzékenyebb búcsúvételben vagyunk. Ebben az
órában az embernek halálos ellenségével is ki kellene békülnie, s te még
azon vagy, hogy minket most ezekkel az ostoba irásokkal összeveszíts.

Benedek uram óhajta olyas valamit mondani, hogy: «hiszen te magad
mondtad, hogy jőjjek ma vele ide»; de nem juthatott szóhoz.

– Nem, lelkem szomszédasszony, szólt Benedekné érzékenyen megölelve
Daykaynét. Ilyen világi dolgok meg nem fogják háborítni a mi utolsó
óráinkat. Ha énnekem atyámat, anyámat megölte volna is kegyelmed, ezen a
napon megbocsátanék érte.

Daykayné sírva viszonzá, hogy ő is úgy tenne.

– És ha nekem Daykayné asszonyom a fél világgal adós volna, azt sem
keresném rajta ezen a napon.

Daykayné helyeslé, biz ő sem.

– Mit érnek most már nekem az én házaim, kereskedőbódém, kertjeim,
teheneim, szántóföldeim, minden világi gazdagságom? Mit ér, ha az egész
világnak el kell veszni? Bánom is én, akármi van a te számadásaidban.
Tizezer, húszezer forintot kell nekem kapni, vagy fizetni? Mit ér az?
Minden vagyonomat is odaadnám, hogy megválthassam magamat, meg az én
kedves szomszédasszonyomat. Dehát már most ez mind hiába. Takarodjál
azokkal a hitvány irásokkal! Add ide. Hadd tépjem szét, itt a
szomszédasszony szemei előtt. Adj egy kalamust, én ráirom, hogy nekem
semmi követelésem sincs az én jó szomszédasszonyomtól; az én lelkemet ne
nyomja semmi viszálkodás, hogy én könnyű szívvel nézhessek a holnapi nap
elé. Minket semmi harag el ne távolítson egymástól.

A buzgó asszonyság valahol megsejtett egy kalamárisba ütött tollat, s
azt megragadva, ráirta a számadások táblájára, hogy ő a maga részéről
lemond mindennemű követeléseiről, a mik őt az ő kedves szomszédasszonya
irányában illethetnék.

A jámbor Daykayné elgondolta magában, hogy hát ő minek tartogasson
özönvíz előtti igényeket egy itéletnap utáni világra; több a béke és a
nyugalom minden gazdagságnál. Tegyünk le minden követelésünkről
kölcsönösen édes szomszéd, s haljunk meg, mint jóbarátok.

Ő is aláirta a számadásoknak, hogy minden igényéről látatlanban lemond.

Benedek uram még akart valamint mondani, de tisztelt oldalbordája
kituszkolta az ajtón, s azután egyedül maradván szomszédasszonyával,
nyakába borult, megölelte, s ott sírtak estéli 9 és fél óráig, míg
Benedekné asszonyt haza nem hítták vacsorálni, mire ő könnyeit törölve
mondá:

– Oh! minek is most már az embernek vacsorálni többet.

Megvirradt végre az itéletnapja; gyönyörű juliusi reggellel nyitott be;
még küzdött az utolsó csillag az ébredő nap fényével, azután az is
elmerült a támadó rubintengerben, a fák zöld levelei repdesve
köszöntgeték a hajnal szellőit, s a mezők füvei és millió virága
dicsekedve mutogaták ragyogó harmatcseppjeiket.

És ennek a szép világnak már most hát el kell múlni?

Mi oknál fogva? Mi haragította meg rá a teremtőt? minő jelek mutatják a
természetben? arra senki sem tudott volna felelni. – Igy volt az
megjövendölve.

Mindenki abbahagyta a munkát, műhelyek megüresültek, boltok zárva
maradtak, gyermekek nem bocsáttattak iskolába, a népség nem mert a
házakban maradni s csoportostul tolongott az utczákon, sietett ki a
mezőkre; az ájtatosok beültek a templomba, a gyöngébb szivűeket ágyba
fektette a félelem, s talán egy sem volt, a kinek szive meg ne döbbent
volna ennél a gondolatnál: «hátha mégis?»

Még tán a nagy stoicus, a mi tudós Károlyunk is gondolt erre, a midőn
korán reggel sorra öntözgeté Czenczike virágait: «van-e ezeknek még
szükségük több öntözésre?»

Hogy szomszédja Benedek úr nagyon is tele volt ilyenforma gondolattal,
azt bebizonyítá, a midőn korán reggel vette a kalapot, lement a
pinczébe, leült két hordó közé, s gondolta volna magában: «si fractus
illabatur orbis», ha történetesen diákul régen el nem felejtett volna.

Csak az egyik hordó volt még félig, a másikban már nem volt semmi, a
többiben pedig épen semmi. Benedek úr tiszta szívvel elmondhatá a
megmustráltatáskor: «a mi rám bizatott, azt elvégeztem».

Jött végre a jóslatterhes óra, közelgett a percz, melyben mindennek el
kelle múlni: a napvérfolyás, föld-hasadás, csillagszakadás pillanatja.
Kinek órája volt, elővette s számlálgatta rajta a perczeket; már csak
első perczek voltak hátra, végre csak a másodperczek; – általános
szívnyomás ült minden nép fiainak és leányainak keblén,… még egy percz,
még egy,… most itt az utolsó pillanat…

… És azután széljelnéztek az emberek:… a nap csak úgy ragyogott az égen,
mint azelőtt, fű, fa csak úgy zöldült, a föld meg sem mozdult
állóhelyében.

Az emberek megtapogatták egymást és saját magukat: tehát csakugyan
élünk? tehát nem vesztünk el? Ezen a világon vagyunk-e, vagy már
meghaltunk, de nem veszszük észre?

Az erősebb hitűek azt mondták, hogy «ohó! nem kell még örülni, az órák
járnak rosszul, a budai csillagvizsgáló-torony szerint volt értve a
világ vége, az pedig meglehet, hogy későbben jár».

Még azután tehát elmult egy aggodalmas óra; hanem a mint egy órával túl
a kirendelt időn sem akart elérkezni a végső itélet, akkor elkezdtek az
emberek először lassan, azután hangosan nevetni, először egymáson,
azután magukon, úgy hogy ez órában az egész szárazföldön nem hallatszott
egyéb kaczajnál: hogy nem jött el a világ végső órája! hogy megcsalták
egymást az emberek, és az mi szépen sikerült; mindenki mást csalt meg,
mert hiszen maga senki sem hitte, s ezen most pompásan lehetett
kaczagni.

Mindjárt megtelt minden csapszék, előjöttek a hegedűk: ittak, ettek,
énekeltek, lőn nagy táncz és kurjongatás!…

Hát a templom? hát az Isten?

Benedekné asszonyom is most mosolygott még kedvéből. Az itéletnap
fejében szépen aláiratta szomszédasszonyával a számadást. Annyi világi
szép jóban nem kell mással megosztozni. Nagy gyönyörűséggel vette elő
fiókjából azt a számadást, hogy meggyőződjék róla, miként most is rajta
van azon az irás.

Hát a zsoltár? hát az Isten?

Hejh, zsoltárral és Istennel kevesen foglalkoznak akkor, a mikor jól
megy dolguk, a jó öreg Daykayné vette elő csak a jó Szikszayt, hogy
hálákat adjon az Úrnak e csodás megszabadulásért s eszébe sem jutott
volna, hogy ő neki milyen nagy kára van abban, hogy a világ el nem
múlék?

Lőn azonban, hogy az Úrnak nem tetszék ez az égig törő kaczaj, mit az
emberek támasztának, tréfát és játékot űzve az ő rettenetes itéletéből,
a mely kimondá, hogy egykor föld és ég semmivé lesznek. És ime egy por
fia meg meri annak óráját jövendölni, a mi az örök titkok könyvébe van
irva, és a balga vakhit utána megy e hírnek és retteg tőle, és a midőn
be nem teljesült az, a helyett, hogy hamut hintene fejére és mondaná:
«oh én bűnöm, én ostobaságom, ki megcsúfoltam magamban az Isten lelkét,
mert hittem azt, a mit ember mondott, Isten nevében», megy dalolni,
tánczolni hegedűszóra, és kaczagva fordítja arczát az ég felé, mintha
azt kérdené: «honnan jöhet hát a veszedelem?»

Egyetlen szavára az Úrnak, egy rövid percz alatt, egyszerre elborult az
ég! Fekete felhőtömegek emelkedtek ki a láthatárból s gyorsabban, mint a
gondolat, választák el a földet az égtől. Mint egy rettentő zenekar,
dördült meg egy pillanatban Európa nyugati szélétől a keletiig a villám,
s megrázkódtatá a nyomorú földet köröskörül.

A szélvész nekiereszté csattogó szárnyait, a forgószél óriás dæmona
végig tánczolt a zúgó zene mellett tengereken és szárazon, ott hajókat
sodorva a felhők közé, itt őserdőket tépve pozdorjává, míg a villámos
felhők öléből ökölnyi jégdarabok omlottak alá, elpaskolva virágot és
állatot, szörnyű szegletes jégcsodák, mintha szeges buzogányok volnának.

Hol vagytok vidám, könnyelmű, kaczagó emberek?

Ah ilyenkor minden féreg bú az ég alól. Ime szakad az ég! tűzben, jégben
hull alá a földre, a villám harsog a városok fölött s megrendíti a
földet, midőn lecsap belé s a jégeső dörögve pattog a tetőkön, hová a
reszketők meghúzták magukat. Rejtsd el magadat ember és remegj! Bizony
itélet ez.

Ez óriási jelenet alatt mik folyhattak oda lenn a sötétben, a beszélő
állatok között?

A jámbor Daykayné ölébe szorítá bibliáját és nyugodtan ajánlá lelkét
Isten irgalmába, de nem úgy szomszédja, a mindig mosolygó Benedekné
asszony. Csak a legelső villámcsapásra ijedt föl, annyira el volt
merülve a kiterített számadások vizsgálásában, összeszámítgatva,
mennyire lehessen becsülni Daykayné engedékenységét, a mint egy
lúdtojásnyi jégdarab mind a két ablakán áttörve, épen odacsapott az
irások közé.

– Isten irgalmazz!

Az utczákon sikoltozó nép szaladgált, lélekvesztve kiáltozva Isten
kegyelme után.

Egyik villám a másikat üldözte, egyik mennydörgést a másik múlta fölül;
a szél szabadon süvöltött már a betört ablaktáblákon keresztül.

A mindig mosolygó asszonyság most elfeledte, hogyan kell vidám arczot
mutatni? Ő csak csalfaságból ijesztgeté áldozatait a világ végével s ime
most az komolyan beteljesül, és ő a túlvilág kapujában oly terhet
ruházott a nyakára, a mi őt egyenesen lerántja, le a legmélyebb
másvilágra, a minek a nevét kimondani sem jó.

Hirtelen összenyalábolá mind az iratokat s a zivataron, jégesőn
keresztül futott ki az utczára és a szomszédházba, ott beesett a szobába
és kitálalta a szoba közepére valamennyi számadását.

– Itt vannak! Nem kellenek. Semmije sem kell nekem a szomszédasszonynak.
Oh Isten irgalmazz. Visszaadom mindenét; ne száradjon a lelkemen! Ne
száradjon az én lelkemen.

A jámbor Daykayné nem gondolt egyebet, mint hogy a szomszédasszonynak
ijedtében elment az esze. Kérte, hogy ne lármázzon, hanem hallgassa,
hogy ő énekel.

Igen. Éneket hallgatni. Lehet is azt, mikor úgy csattog odakünn, úgy
veri a jég az ablaktáblákat, szerencsére vastáblák voltak, Károly csukta
be.

Benedekné asszonyom eldugta a fejét a vánkosok közé, úgy, hogy a sötét
szobában észre sem lehetett venni.

Károly gyertyát gyujtott, hogy jobban lássanak, és azt nagyon okosan
tette, mert abban a perczben rohant be a szobába Czenczike is,
szétzilált fürtökkel és derangirt öltözetben, ki a mint Károlyt
meglátta, egyenesen a nyakába borult s átölelte mind a két kezével, azt
rebegve fülébe:

– Oh Károly, kedves Károly, ha meg kell halni, haljunk meg együtt.

A szegény gyermek, midőn anyját a szomszédba futni látta, ő is
utánaszaladt, s gondolván, hogy úgyis itt az utolsó óra, elárulá
rejtegetett titkát.

Károly gyöngéden magához ölelé a leánykát, s biztatólag mondá neki:

– Ne féljen kedves Czenczikém, nemsokára vége lesz a zivatarnak.

– Vége bizony a világnak, nyögé fájdalmasan Daykayné. Jobb, ha készülsz
az Isten elé.

– Mindig előtte állok, anyám, és épen úgy bámulom őt a falevélben, mint
a zivatarban. Vannak azonban emberek, a kik nem hallják meg másképen
beszédét, mintha menydörög, azoknak szól a leczke. Adja az ég, hogy
okuljanak rajta.

– Ne beszéljen, ne beszéljen! rikácsolá Benedekné; a maga hitetlensége
lesz az oka, hogy mi sülyedünk el legelőször.

– Kicsinyhitűek, mond Károly; s már lassabban kezdtek koppanni a
táblákon az esőcseppek. Odament, kinyitotta az egyiket. Nézzék: a
szivárvány fönn az égen, az isteni irgalom zászlója. Sokkal szebb ez a
természet, hogysem azt a teremtő a mi bűneinkért oly hamar elrontsa.

A két asszonyság valódi könyeket sírva adott hálákat az égnek, hogy még
egyszer megmutatta nekik mosolygó kék szinét, s Daykayné ez órától fogva
elismeré Károlynak, hogy erősebb az a hit, mely ismerettel párosult,
mint tudatlansággal, s azontúl ha Károly azt mondta valamire: ez nem
lehet! azt, legalább nyilván, nem merte hinni.

Dehát Czenczike? A nap újra kisütött, s ha valami még egyszer pirosabb
lett tőle, az az ő arcza volt. Most már nem bánta volna, hogy ha titkát
el nem árulja vala ijedtében. A halál küszöbén nem lehet tettetni.

Károly észrevette a leányka zavarát, s azt inditványozá, hogy nézzék meg
az eltett virágokat: nem történt-e valami bajuk?

Oh azok épen maradtak. A zivatar más oldalról jött, ezek fedve voltak
Károly szobájában s igen szépen zöldültek mind.

Károlynak az a megjegyzése volt rá, hogy miután már a virágok úgyis
olyan jól érzik magukat ide át, nem volna-e czélszerűbb, ha azoknak szép
gazdasszonyuk is ide költöznék közéjök?

Ezzel a kérdéssel természetesen az édes mamához utasíttatott, a ki e
pillanat örömében maga is férjhez ment volna akárkihez; ilyenformán a
fatális számadások mégis csak legjobban ki lőnek egyenlítve – Károly és
Czenczike által.

Beleegyezésül Benedek úr is fölkeresteték. Ott feküdt ő most is az
ászokon, a feje lelógott a földre, a kulacsot a markában tartá. A mint
sok rázás és fülbekurjongatás után fölébredt, első pillanata a kulacsra
vetődvén, örömteljesen kiálta föl, a hogy csak rekedt torkán kifért:

«Hálpaklacs»!

A mi széllyelhúzva talán annyit jelent: «hála légyen a papnak, a
másvilágon is van kulacs».

Persze capacitálták, hogy még most csak az innenső világon vagyunk, a
miért nagyon megneheztelt; mert ő már a mi kis maradék bora volt, azt is
kieresztette a földre, hogy a hordóban ne maradjon. Sehogysem volt
megelégedve ezzel a kimenetellel, kivált még miután azt is megtudta,
hogy a jég minden szőlőt elvert a határban.

Hejh! de nemcsak a határban, hanem elkezdve Spanyolországtól végig az
egész szárazföldön keresztül dúlt a rettenetes vihar, elpusztítva egy
hosszú vonalban Frank-, Német- és Magyarhont, fölkerülve déli
Oroszországnak, míg végre a tatár sivatagokban enyészett el!

Az Úr csak egy ujját mozdítá meg s egy betűt irt vele a föld lapjára,
mely sokáig, évekig meglátszott azon, kifacsart erdők, letarolt mezők
nyomain.

A kik mást is tudnak olvasni, nemcsak az iskolában tanított betűket,
ebből a leirt nagy betűből megtanulhattak egy mondást:

«Ne játszék azzal az ember, a mi Isten dolga!»

Bűvészek, naptárszerkesztők, asztaltánczoltatók, kopogószellemek:
hagyjatok békét a jóslatok szent munkájának, mert az Úr föl talál
gerjedni miattuk és a jövendőmondót szavánál fogja.



IV. A NÉPDALOK HŐSE.

Ki ülteti a mezők virágait?… Ki tanítja a pacsirtát énekelni?… Ki
teremti a népdalt?

Honnan jőnek e zengzetes, sajátos énekek? miknek verse és dallama
egyszerre látszik születve lenni; senki sem tudja, hogy kitől?

Ki az, ki titokban költészetet és dalt teremt, melynek minden képe,
minden hangja oly igaz, oly nemzethű, s kinek nyomára nem akadni, mint a
holt madár csontjaira?

Minden évben új meg új dal keletkezik a nép ajkán, vidékről-vidékre
terjed, arató leányok a mezőn, halászlegények a folyamon eltanulják
egymástól; nem tudni meg soha, ki volt az első, a ki azt énekelte?

Hol lakik ez a kimeríthetlen költészet? Ez a pazarlás mindennel, a mi
szép, a mi ragyogó, a mi kedves.

Melynek öröme hajnalhasadás, bánata permetező felhő, szerelme tavaszi
napsugár, elválása tengervégtelenség, ábrándja csillagos ég, gyásza
feketére festett éjszaka.

Izenetet küld a fecskétől, szeretni tanul a gerliczétől, liliom
harmatában mosdik. Patakok partjára megy sírni, virágos réteken sétál,
tenger fenekéről hoz gyöngyöt, melybe szerelme nevét foglalja. Illatos
levélen alszik, lovát czédrusfához köti, rózsabokor alatt csókol,
virágos kertbe temetkezik, rózsát ültet a sírdombra s azt hű szeretőknek
hagyja.

Szerelmében hű és gyöngéd, keservében andalgó, jó kedvében elmeszikrázó,
mámorában genialis, – és mindenütt magyar, minden izében, szavában, dala
hangzatában, tárgyai képében – magyar eltagadhatlanul.

Hol van az, ki mindezeket teremti? Ki van hivatva arra, hogy lelke
túlömlő érzelmeinek szavat, hangot adjon, ki van hivatva arra, hogy
beszéljen a nemzet ős szokásairól, a vigadó bánatról, a fehér házról a
távolban, a pusztai délibábról és a kedvencz paripáról, s minden szavát
ihletként kisérje a nemes, a vérben edzett szabadság, minden dallamát az
oly ismeretes, az oly lelkesítő keserv? Hová lettek, ki ismert egyet
közülök valaha? Ki ismer most, midőn évről-évre új dal, új zene kel ki a
nép ismeretlen rejtekéből, s köröskörül megteszi útját a hazában, s
rövid idő mulva ismét másiknak ad helyet.

Vagy tán úgy születik a népdal, mint a felhő? Minden nap új meg új van
az égen s még sem látta senki, hol és hogyan támad?

* * *

A Szinyva partján állt valaha egy patakmalom, mely a *falviak birtokához
tartozott. A molnárja jókedvű ősz legény volt, a kiről azt dalolta a
környék népe, hogy «mikor másnak reggelt harangoznak, akkor neki reggelt
hegedülnek».

A czigány soha sem szakadt ki házából s ha néha kedve kerekedett, egyik
falu végétől a másikig muzsikáltatta magát.

Egy fekete ragyás czigánylegény, körülbelül olyan vén, mint ő maga, volt
mindennapos kedvencze. Olykor reggelig elüldögéltek együtt a malomban, a
vén molnár dalolt összevissza, a vén czigány hegedült előre-hátra, maga
sem tudta mit, a köny mindkettő szeméből kicsordult, maguk sem tudták
miért?

S míg az öregek így búsultak pohár bor és hegedűszó mellett, a tornyos
nyoszolyában egy kis álmatlan leány ült guggolva, a molnár unokája,
Piroska, nagy sötét szemeit le nem vette nagyapjáról s ha elnyomta az
álom, álmából ismét felzokogta magát s ha aztán reggelenként a mezőkön
elindult tévelyegni, a mult éj mámoros emlékei megújultak lelkében,
valami vágyó ösztön, mely a virágot nyilni, a csalogányt énekelni
parancsolja, ajkaira hozta a futó accordokat, elkezde magában
dudorászni, valamit érzett, a mit mindenki sejt, míg lelke fiatal,
valamit, a mi nem öröm és nem fájdalom, mégis édes és keserű egyszerre,
nem szerelem, mégis epeszt, nem vágy, mégis túlömlengő, – ez a
költőiség! Ki lehet tépni a szívből e virágot, el is hervad az magától,
de egyszer legalább kihajt mindenki lelkében.

A néma dalnak szavak kellettek, a letépett virág, az erdők susogása,
gerliczék csókolódása, felhők repülése megadta az első képeket, a szív
hozzá gondolta a többit s mikor az arató leányok közeljártak az erdei
malomhoz, valami édes, busongó dalt hallottak a rekettyés közül
előtünedezni, mely még eddig ismeretlen volt előttük. Figyelve
megálltak, aztán tovább mentek, otthon eszükbe jutott a dal, elénekelték
a kalákában, a legények eltanulták, odább vitték, így terjedt
faluról-falura, mindenütt talált rokonérzelmű hangot, mely hozzá adva az
első accordot, versekkel szaporítá, egy év alatt az egész hon ismeré,
senki sem tudta, hogy honnan került?

A vén molnár egyre őszült, a kis leány egyre szépült, piros arcza,
sötét, de szelid szemei, sugár szemöldöke, mosolygó ajkai, virágszál
termete rég búcsújáró helylyé tették a vén molnár malmát, rajzott
körülte a közel falvak legénysége, mind ide járt buzáját őrletni, pedig
malmot kapott közelebb is.

És nem sokára szájról-szájra szállt a népdal:

  «Szinyva mellett van egy malom,
  Bánatot őrölnek azon.»

* * *

Forró nyári délután volt, az aranynyá érlelt mezőn víg legények, víg
leányok rakták a kepét, messziről hallatszott a légben elmosódott daluk:

  «Buzát kötöttem keresztbe;
  Nem tudom hány van ezerbe?
  A hány szem van egy ezerbe,
  Annyiszor jussak eszedbe.»

A légben a pacsirta ábrándozott, mindig közelebb emelkedve az éghez, a
dülő útakon hat ökrös szekér halad nagy csöndesen, egész szántóföld
terméke volt rá fölrakva, tetejében ült a pórleány, piros kendője
messzire virított, mellette ballagott a béres, hosszú ostorával kongatva
néha.

A patak mentében zöldellett a pázsit, bársonyszalagot vonva a sárga
vetések között, a fehér tehénnyáj elszéledezett rajta, le-lejárva a hűs
forrásvízhez; a pásztor aludt egy boglya árnyékában.

A malom kerekei közül csak egy járt kelepelve, a többi öt zsilipjén
harsogva zúdult keresztül a szolgálni kényszerített hullám, fehér habbá
törve leestében; egy lépéssel odább már ezüstlő halacskák uszkáltak
benne, fel-felszökve a döngő aranylegyek után.

Egyike volt azon méla, csöndes nyári óráknak, a mikor minden hang
meghallik, a távoli harangszó, a tévedező ének, a mezei madárdal, a
pásztorfurulya, a patakzúgás, s a napsugárban úszó aranylégy döngése.

A malom elején kis virágoskert tarkállott, mely fölött zöld árnyékot
tartott a felfutó folyondár, az ablak előtt egy nagy rózsatő virított,
minden ága külön szinű és fajuvá oltva, virágos lombjai az alacsony ház
tetejére hajlottak alá.

Az illatos árny alatt barna kis leány élesztgeté virágait, mik lankadtan
hajták le bimbós fejecskéiket a forró nap hevében. A napsugár, mely a
zöld levelek közül meglopta olykor a védő árnyat, rózsapirt csalt elő
arczán, a nélkül, hogy annak friss zománczát elperzselné; tán a mi égető
volt bennök, azt mind szemei szívták föl?

Messze a sárgult mezőkön egy lovag járt kalandozva, majd ide, majd oda
tévedt, néha nekiereszté fekete paripáját s nyargalt, porfelleget verve,
majd ismét nekilassult, hagyta magát lovától vitetni, a merre annak
tetszett, le-leszállt egy virágot leszakasztani, azt kalapja mellé tüzte
s ismét barangolt tovább, az aratókhoz ért, valamit látszott tőlük
kérni, vagy kérdeni. Egy eleven menyecske előkeresett egy zöld korsót a
fűből, felnyujtá neki, a lovag jót ivott belőle, megköszönte s barangolt
újra tovább.

A kényére hagyott paripa a patak felé tartott, a lovag csak akkor vette
észre, mikor már benne állt. Megveregette lova nyakát, utána ereszté a
kantárt, s míg lova tüszkölve szítta a habot, gazdája az ezüst
halacskákat nézte, mik egy lépéssel odább farkcsóválva szökelltek a
napsugáros vízfenéken.

Szép délczeg legény volt a lovag. Életerős arczán valami ábrándos
magánkívüliség volt feltünő, mely meglátszik azoknak arczain, kiket
sorsuk nem azon körben szült, melyre hajlamaikat teremté; az életszínű
arcz minden vonásai úgy illettek egymáshoz, a merész vágású orr, a nagy
árnyékos szemek, az egyenes sűrű szemöld a redőtlen homlok határán, a
pörge bajusz, a természetes göndörségű fürtök, s rajtok a kis kerek
kalap, melyről hosszan lengett a buzavirággal vegyes árvalányhaj. Csak a
búskomolyság volt ez arczon idegen. Nem ily arczokhoz van kötve a méla
barangolás eszméje, víg pohárcsengés közt, szenvedélyes hölgykarokban,
vagy csaták viharaiban kell ily alakot keresni.

A paripa prüszkölve emelé ki fejét a patakból, a lovag sarkantyúba kapta
s egy szökéssel átugratott a patakon s tova nyargalt. Hajló termete
negédesen ingott jobbra-balra a paripán, fehér ingujjainak patyolatja
habbá dagadozva repült utána s a betyárosan kötött fátyolnyakkendő
rojtjai körülrepkedték vállait.

Mikor a malom mellett elhaladt, önkéntelen meglassítá lépteit s
csüggesztett fővel tekinte oldalt az oly hivó külsejű lakra, melynek
elejét virágbokrok lepék el, azok közül szállt fel a kémény kékes
füstje.

A molnár leánya élesztgetett virágaival volt elfoglalva s nem vette
észre a közelítő lovagot, kinek szemei a virágos bokrokon függtek, a
nélkül, hogy a mögöttük levő leányt láthatnák s már elhaladott a malom
előtt, midőn váratlanul édesen csengő dal üté meg füleit:

  «A pünkösdi piros rózsa
  Kihajlott a kocsiútra.
  Ha arra jársz, szakaszsz róla,
  Rózsa nélkül ne járj soha.»

A legény visszafordítá lovát s egészen közel nyargalt a malomhoz. A
lódobogásra előlépett a dalos leányka.

A lovag félszemére csapta kalapját, arczáról eltünt amaz idegen
kifejezés s úgy illett neki az a kaczér, negédes kacsintás, mely azt
fölváltotta. Ugratta, tánczoltatta paripáját előre-hátra, mintha nem
birna vele, pedig csak azért tevé, hogy tovább függhessen szemeivel a
szép gyermek arczán.

– Isten jó nap, édes hugám! szólt kalapját megemelve s közelebb
toporzékolva.

– Fogadj’ Isten, édes bátyám! Kend rosszkor jött, az apám nincs idehaza,
s addig csak egy kőre őrölünk.

– Nem keresem én sem apádat, sem a malmát, engem a rózsaillat csalt ide,
egy rózsát jöttem szakítani.

A leány felnézett a legényre s elpirult.

– Majd szakítok én kendnek egyet, monda s oda szökött a rózsabokorhoz,
lehuzta egyik ágát, leszakította róla a legszebb félig kinyílt bimbót, a
tövis megszúrta ujját, nem törődött vele, odanyujtá a virágot a
lovagnak.

A legény a nyujtott rózsa helyett a leány kezét fogta meg s mélyen
nézett szemeibe.

A leány lesütötte azokat s zavart hőséggel hebegé:

– Szebbet maga sem lelne kend.

A legény közelebb vonta őt magához.

– Te magad vagy a legszebbik rózsa, terólad szakasztok egyet; s azzal
hirtelen alá hajolva lováról, magához karolta a leányt s egy égő csókot
nyomott arczára s azzal nyargalva odább ment.

A leány reszketve maradt el virágai között, arcza égett, keble hevült,
szemeit nem merte felvetni. A leszakasztott rózsa kezében maradt, sokáig
mélázva nézett rá, aztán megszánta a szegény letört virágot, elültette
ablakában egy cserépbe, megöntözte s azt hivé, hogy még megéled, s alig
vette észre, hogy keze vérzik annak tövisétől.

A lovag alakja elveszett a távolban; messziről hangzott az arató leányok
dala:

  «A hány szem van egy ezerbe,
  Annyiszor jussak eszedbe.»

* * *

A *falvi család egy volt a legtekintélyesebbek közül B* megyében.
Férfitagjai mind a megye legelőkelőbb hivatalait viselék, sőt voltak
közöttük aranykulcsosok is; egy időben a magyar ember boldogsága nem
volt tökéletes hivatal nélkül.

A legutóbbi családfő, *falvi János, mint alispán halt meg, s e czím még
sírkövére is rákerült.

Két fia maradt, Endre és Albert.

A nagyobbikra jókor keresztet vetett minden bölcs szemlélő; az akkori
nevelésnek főczélja volt az embert tudóssá nevelni, s Endrén e törekvés
nem fogott. Nyers, egyszerű maradt, mindig szántott-vetett, vadászott,
lovagolt, s nem háborgatá a betűk holt lelkeit.

Albert azonban tanult szorgalmasan, a holdvilág átsüthetett rajta, úgy
elvékonyodott a betűnézésben; minden mozdulatán meglátszott a
legfinomabb nevelésre mutató készség, irt verset is, rosszat ugyan, de
sokat, s tudott diákul beszélni és hallott francziául. El is vette
jutalmát érte, mert már patvarista korában a főispán asztalánál ebédelt.

Bátyja ellenben késő korára is nyers falusi suhancz maradt, nem értett
egyébhez, mint a gazdasághoz, s mit ért az, hogy termete erős volt, mint
három emberé együtt s arcza deli és férfias s lelke őszinte és
érzelemteli, ha hiába járt iskolába.

Míg az ifjabbik testvér az anyai háznak naphosszant czímertartója volt,
vendégeket fogadott el, azokat mulattatá, patronusai előtt hizelgett,
cliensei előtt tekintélyt tartott, hölgyekkel kaczérkodott,
táblabirákkal vitázott, azalatt Endrét reggeltől estig nem lehete otthon
látni, korán hajnalban, mikor még mindenki aludt, paripájára veté magát
s késő éjszaka, mikor ismét mindenki aludt, vetődött haza. Tudja Isten,
hol járt azalatt!

Egy este a családfő, az özvegy *falviné megparancsolá cselédeinek, hogy
fia bármi későn fog haza térni, küldjék szobájába.

A fiu sokáig váratott magára. Éj volt, midőn az udvarra bevágtatott, a
cselédek tudtára adták, hogy anyja vár rá s ő azonnal sietett
tiszteletére.

A jó asszonyság nagyon rossz kedvre volt hangolva s midőn Endre rövid
szíves üdvözlet után a nélkül, hogy kinálást várna, leült mellé a
pamlagra s árvalányhajas kalapját maga mellé helyezte, elhuzódott tőle s
szigorú szemölddel tekinte rá.

– Hol jársz annyi ideig? kérdé tőle végignézve pórias öltözetén.

– A mezőn, anyám. Láthatja ön ruhámról; takarítás után látok.

– Minek az? Elvégzi azt ispán és cseléd. Egészen elpóriasodol. Hozzád
méltó viselet-e ez? Minden léptedet tudom. Te nem csak szilaj, hanem
aljas is kezdesz lenni. Tán azt hiszed, titok előttem, miszerint nem
egyszer gulyások, csikósok közé vetődöl s órákig eldőzsölsz, elmulatsz
velök?

– Jó emberek azok, anyám.

*falviné, ki különben is idegszenvedő volt, a nyers, naiv fiu különös
feleleteire mindannyiszor kaczajgörcsöt kapott, szobaleány s
társalkodónője nagy gonddal tudták magához téríteni a fuldokló
nevetésből, miközben az Istenhez kiálta, hogy szüntesse meg pokoli
kínjait s engedje meghalni.

A mint magához tért, folytatta a beszédet:

– Te esztelen vagy. Lehet-e egy *falvinak hivatásáról annyira
megfeledkezni, hogy így viselje magát? Azért szerzé-e annyi ősöd neved
számára a tiszteletet, hogy benned egy kóbor országkerülőt lásson
fölmagzani? Mi lehetnél, ha akarnál? Öcséd négy évvel fiatalabb nálad és
már szolgabiró…

– Rossz biró, de jó szolga, veté közbe Endre.

*falviné ajkába harapott, arczán idegzetes rohama előjelei vonaglottak
végig, de ez egyszer elnyomta a kitörést.

– Hagyjuk e tárgyat, anyám, szólt Endre, kérlelőleg fogva meg anyja
kezét, önt jobban meghatja ez indulatosság, mint engemet. Kimélje
egészségét.

– Nem fogom. El kell mondanom, a mi szívemen fekszik, ha bele halok is.
Te minden reményemet semmivé tevéd, akarom tudni, hogy van-e még, a
miért rád gondoljak? Lehetnél nemes tiszteletben, tekintélylyel
elhalmozott, miért sülyedsz erővel a porba, a megvetésbe?

– Nekem jól esik ott lennem, anyám. Én nem irigylek senkit, nem vágyom
semmi után. Én boldog vagyok, ha künn lehetek a mezőn, mely a kenyeret
adja önként, a parasztok közt, a kik szeretnek, az állatok közt, a kiket
szeretek. Nekem nyomasztó a lég ott, a hol e feszes, hajlongó embereket
látom, én nem mosolygok arra, a kit nem szeretek, nem bókelok az előtt,
a kit nem tisztelek s ez nekem jól esik. Szabad vagyok, mint a madár.

– Nem lehetsz az. Férfinak, ki oly állásban van, mint te, kötelességei
vannak, mik e szabadságot korlátozzák. Kötelességei, mikkel hazájának,
családja nevének és utódainak tartozik. A magyar nemes úgy sem azért
viseli a hivatalt, hogy abból megéljen, hanem viseli becsületből,
büszkeségből. Az áldozat tőle és nem haszon neki. Őseid mind hazájuk
szolgálatában őszültek meg.

– Ha harcz volna, én is tudnám, mint kell szolgálni a hazának. Rosszkor
születtem, békesség van; most az irástudók uralkodnak: haszontalan
vagyok, mint a holdvilág nappal. Belőlem semmi sem lehet, fejemet
lehajtva vallom meg, hogy semmi.

– Lehet még egy. És annak lenni kötelesség; és ez a kötelességek
legédesebbike. Még lehetsz jó, becsületes férj.

Endre arczán e szóra idegenszerű, borongós kifejezés foglalt helyet, oly
melancholikus ellentét az életvidám arcz külsejéhez. Elhallgatott. Anyja
folytatá:

– Nem kényszerítek rád senkit. – Hagyok választani ismerőid közül. –
Bármelyiket hozod házamhoz, anyja leszek, szeretni fogom, a kit te
szeretsz.

Endre fölkelt helyéből, megcsókolta anyja kezét, kalapját vevé s menni
készült, *falviné visszatartá.

– Feleletet várok.

– Egyiket sem, anyám. – Soha – senkit.

– Mit mondasz?

– Szabad vagyok, mint a madár.

*falviné összerogyott az idegrázkódás újabb rohama alatt, a kínos
convulsio kaczagni kényszeríté, míg idegei pokolfájdalmat szenvedének.
Midőn magához kezde térni, fiát még ott látta állani. Fölemelé rá száraz
ujját.

– Te fogsz a sírba vinni, monda és közben nagyokat kaczagott. De lesz
gondom rá, hogy halálomnak ne örülj.

Endre ismét lovára veté magát, késő éjjel kilovagolt az apai házból.
Három napig nem látták otthon.

Anyja azalatt úgy kaczagott, úgy kaczagott; mindenki azt hitte, hogy
meghal.

Három nap múlva a faluvégen énekelték a legények s a cserényen a
gulyások:

  «Nagy a világ! végtül végig bujdosom:
  De bánatom felejteni nem tudom.»

* * *

Három napig öntözte a kis leány a rózsát patakvízzel, orczáját
könyeivel. Elhervadt mind a kettő. Harmadnap este egy lovaslegény
zörgetett a kis malom ajtaján.

Piroska futott azt felnyitni, s nem birta elnyomni ajkán a sikoltást,
arczán a megtérő hajnalt, midőn azt látta maga előtt, kiről annyit
gondolkodott, a nélkül, hogy nevét tudná.

Úgy álltak egymással szemben, mint kik régi, régi ismerősök; három nap,
három éjjel gondoltak és álmodtak egymásról.

Piroska bevezette apjához a legényt.

Kancsó bor mellett ült az öreg, padka tetején a vén Csillás. Ott ríkatta
hegedűjét az öreg czigány, behunyta szemét, hátát a kemenczének vetette,
a nyirettyű alól kiszabaduló hangok lehettek tévedező lelke gondolatai,
vigan, szomorúan, andalgóan, eszeveszetten, majd mély érzelemmel, majd
nekivadulva. Behunyta szemét, nem bánta, hallja-e valaki, vagy sem?
magának hegedült, néha a köny végig futott ragyás barna arczán, másszor
ismét egy muló mosoly. Annyi érzés, annyi mélység, annyi kedély volt e
tévedező, szabálytalan, alaktalan hangokban, az ember szinte képzelte
látni a lakodalmas népet nekipirult arczával, rozmaringos kalapjával, a
selyem-táncz között vígan ujjongatva, majd ismét a párjavesztett leányt,
ki vőlegénye sírjára mezei virágból búsan dudorázva halottkoszorút köt,
s a megvetett legényt, ki hűtlen szeretője ablaka alatt muzsikáltatja
magát s nagyokat kurjant vigadva, hogy a szíve majd megszakad; majdan a
pajkos, szökdécselő, ficzánkodó hangok előlebegtetik a fonókák, a
kalákák fürge csoportozatait, a leánysereg vinczároz, a legény benéz az
ablakon, észreveszik, felsikoltnak s a víg sikoltás hangjából megint
alábágyad a zene a búcsúzó kedves siralmáig, ki elmegy a harczmezőre s
előre érzi, hogy ott vesz.

A vén czigány zenéjébe olykor a borozó öreg is bele dúdolt, a hol
ismerni képzelte a dalt, s öklével verte az asztalt, mikor a czigány
egészen mást húzott, mint a mibe ő belekezdett.

A belépő idegen nem zavarta meg a mulatókat, az öreg fogadj’ Istennel
vette, a czigány észre sem vevé. Piroska széket tett neki apjával
átellenbe, megtörülte köténykéjével s leült félre guzsalya mellé,
pillantását néha rálopva.

A jövevény megpödörinté pörge bajuszát, félkönyökkel az asztalra dőlt s
egyenesen ott kezdte, a miért ide jött.

– Jámbor bátya, nekem tetszik a kend unokája; keveset szólok, sokat
mondok: adja nekem feleségül!

Az öreg felhajtotta poharát s az üveg fenekén keresztül ravaszul kémlelt
az ifju arczába.

– S ki és mi légyen kend aztán, öcsém uram?

– Gulyás vagyok az alföldön, magamnak van tanyám, gulyám, élek a magam
emberségéből.

Az öreg fejébe nyomta kucsmáját s elkezde dalolni: «én vagyok a petri
gulyás», a czigány utána czifrázta.

– Igyék kend egyet, öcsém uram, szólt és köpött s tele tölté az ifju
poharát és nézte annak arczát, míg a poharat kiitta. Tehát kend gulyás
az alföldön? Igen derék. Mióta ismeri kend Piroska lányomat?

Az ifju szívében az első pohár bor lángot vetett. Rátekintett
szerelmesen a huzódó lányra és felele:

– Nem régen, de igen nagyon.

– Igen nagyon… utánzá az öreg s figyelmesen nézdegélt rá poharán
keresztül.

– Örömest látom a kérőt házamnál, folytatá az öreg, hanem már azt úgy
szoktuk mindenha, hogy mikor ily meggondolásra méltó ügyünk van, elébb
egyet aluszunk rá, az álom jó tanácsot ád. Holnap reggelig légy nálam,
akkorra majd megálmodjuk, hogy mit tegyünk?

Az öreg és az ifju még azután sokáig ittak és daloltak együtt. Piroska
font, százszor változtatta színét, s ugyanannyiszor elejté az orsót. A
czigány félig aludt és hegedült.

Éjfél felé fölkelt az öreg, mámorosnak látszott, az ifjunak kimutatta
helyét a padláson, maga kiment a malomba, az öreg czigány a sutban
elaludt, Piroska kis kamrájába távozott.

Az ifju, bortól és szerelemtől elázva, leveté magát az illatos szénába s
nagy mámorosan elkezdé dudolni:

  «Csalom a szemedet,
  Te is az enyimet;
  Csókolom a szádat,
  Piros két orczádat,
  Te is az enyimet,
  Én is a tiedet.»

A padlat hasadékain halvány mécsvilág sugárzék fel hozzá aranyfonálként,
s reszketeg, alig hallható dal, édes tündérhangon rezge fel: «álom,
álom, édes álom».

Nem sokára minden nesz elcsöndesült, az álmak tündérei leszálltak a
szerető lelkekre.

A malom udvarából egy szekér távozott el késő éjszakán, senki sem tudta,
hogy azon az öreg molnár megy. A zörgés elveszett a malomzúgás között.

* * *

A hajnal első sugara fölkelté az aluvókat. Az ifju a kis kertben találta
Piroskát a rózsabokor alatt.

– Mit álmodtál, gyöngyvirágom? kérdé tőle.

– Kend az első elmondani, szólt az, rózsalevélkéket tépegetve.

– Én arany mezőt szántottam ezüst ekével, igazgyöngyöt vetettem bele,
rózsát arattam róla, fészket csináltam belőle czédrusfa tetején, a
fészekbe páros gerlicze ült, az egyik én voltam, a másik te voltál.

A lány lehinté a kötényébe tépett leveleket s elmondá álmát.

– Én azt álmodám, hogy meg voltam halva, eltemettek egy magas
hegytetőre, sírom körül rozmarin virágzott, a lányok odajöttek
tánczolni, letépték a rozmarint, megfonták menyasszonykoszorúnak és úgy
sírtak valamennyien.

– Hát én rólam nem álmodtál?

A lány elhallgatott. Csak felét mondá el álmának.

A szeretők andalgását kocsizörej zavarta fel. A molnár érkezett haza.

– Bátya! kend tán nem is aludt, hogy olyan korán odajár? kérdé tőle az
ifju legény.

– Aludtam is, álmodtam is, viszonzá neki az öreg. Ha senki sem
akadályoz, három hét múlva eljöhetsz Piroskáért. Addig gondold meg
magadat s maradj otthon.

Az ifju megigérte, hogy úgy tesz; elbúcsúzott Piroskától, megcsókolta az
öreget, felugrott lovára s a míg láthatta a házat, vissza-visszanézett.

Piroska elmerengve nézte a hervadt virágot, melyet számára szakasztott s
mely a cserépben elszáradt. A vén molnár, mintha észre sem venné,
dudolta magában, a garatra búzát töltögetve:

  «Mikor az a száraz bokor kivirít,
  Akkor leszek kedves rózsám a tiéd.»

* * *

Három napig nem látták *falvi Endrét az anyai háznál, negyed nap délre
vetődött haza.

Hidegen fogadta mindenki.

A teremben, hol ősei arczképei függnek sorba, ott várt rá anyja és
testvére.

Beléptekor öcscse, a szolgabiró, egy síma hajú ifjoncz, gúnyosan nézett
rajt’ végig és sebző tréfásan kérdezé tőle, úgy téve, mintha mentéjéről
porolna le valamit:

– Hol lisztezted el magadat?

Endre, lelkében találva, fordítá kigyulladt arczát a kérdezőre, ki
hidegen mosolyogva, szánakozni látszott rajta. Szemei villámok voltak,
de testvére arcza jég volt.

Oly közel álltak egymáshoz, hogy lehelleteik találkoztak.

Ekkor egy halvány, reszkető alak fúródott közéjük. Édes anyjuk. Kétfelé
választá őket. Albertet elfedte testével s kezét kinyujtá Endrére.

– Roskadj össze… Mindent tudok… Azon ember, kinél az éjt töltéd, maga
volt itt, téged elárulni.

Endre düh és szégyentől ordíta fel. Mit mondott, maga sem tudá, de az
iszonyú szó lehetett. Anyja átokkal felelt rá.

– Átok reád, ha azt teszed, ha valaha még oda mégysz.

– Oda megyek ez órában és soha ide többé vissza! szólt az elátkozott
fiu, s fölpattant paripájára és elrohant az avarba.

Utána hangzott a kaczaj. Édes anyja beteg kaczagása, a ki átkot mondott
reá és kaczagott és meghalt bele.

* * *

Azon éjjel valaki felgyujtá a szinyvai malmot.

Mire a közel falvakból oda ért a segítség, az egész ház lángokban állt,
a patak lángvörösen lövelt az égő üszkökön keresztül.

A távolban egy száguldó lovagot lehete látni, ki fekete paripáján egy
fehér alakot visz magával s az éj-sötétben elvész, egyszer-egyszer
előtünve, a mint a fellobbanó láng fénye az éj sötétében utána világít.

* * *

A lány reszketve simul ismert lovagja keblére. Az apai ház lángjai
pirossá festik halvány arczát. Öltönye könnyű éji patyolat; a mint őt
kedvese a lángok közül kimenté, fázva, félve simul annak keblére s
öltönyébe takarózik. A lovag édes szóval, édes csókkal élesztgeti. Semmi
hang, semmi zaj, csak a szél üvöltése s a paripa robogása.

Hajnalra egy dombhoz érnek. A domb felett kis kereszt van, ott
leszállnak megpihenni.

A lány nem kérdi, hová? nem kérdi, meddig fognak menni? Otthon érzi
magát szeretője keblén.

– Mi néven hívjalak angyalom? kérdi az ifjutól.

– Ha angyalnak neveztél, minek lennék egyéb?

– Másik nevedet mondd!

– Az a másik «Bandi».

… Egy év múlva egy híres kalandorról beszélt a félország, kinek neve
Angyal Bandi.

A *falvi ház soha sem látta az eltünt fiut többé.

* * *

Elhervadt a letört rózsa. Elhervadt a letört leány.

Kedvese elment világgá, valami szerencsét keresni, olyan soká oda
maradt!

Piroskát elhagyta egy ismeretlen földműves házánál, azt igérte: nem soká
visszajön.

Nap jött nap után, de a várt kedves nem; a leány hervadt, enyészett.

Senkinek sem mondá, mi baja? belül emésztette valami, arcza halványult,
szemei ki voltak sírva.

Egyszer a szegedi puszták felől egy lovas jő közelítve. Fekete lováról,
göndör fürteiről megismerni benne Bandit. Csak arcza más, mint egyébkor,
nem oly szomorú, mélázó; tekintete büszke és boldog. Egy kis félreeső
tanyát bérelt ki Szeged környékében, oda fogja vinni kedvesét, ott
fognak élni boldogul. Az alkony fénye piroslik örömtől derülő arczán.

Sehol sem tér be a csárdákba, hogy minélelébb ott lehessen váró
kedvesénél. Köröskörül szól az estharang. A faluvégeken játszanak a
lányok s éneklik:

  «Harangoznak Csengerbe,
  Vajjon ki halt meg benne?
  Egy szép barna legénynek
  Szeretője, szegénynek.»

A lovag vágtat tovább, az ének utána hangzik.

Már látja a falu tornyát, melyben kedvesét elhagyta; – majd a házat; –
az ablakban valakit vél látni: – éneket is vél hallani. Az ének a
temetőből jön. Ott játszadoznak a lányok egy új sír körül, virágokat
raknak rá és éneklik az ákáczok méla susogásai közt:

  «Nem jöttél a nézésemre,
  Jőjj el a temetésemre;
  Vess rám egy-két kapa földet –
  Talán megérdemlem tőled…»

A kis piros lány, a távol vidék csalogánya, rég a sírban alszik.

Bandi leborult sírjára, először sírt életében. Ez órától fogva lett
Angyal Bandi haramia.

* * *

A csalogány elhallgatott, holló szólalt meg helyette.

Az édes szerelmi dalok, a bús temetői nóták helyett vad borénekek és
sötét rabló-dalok szálltak szájról-szájra, vidékről vidékre.

Angyal Bandi híres lett a Hortobágyon.

Elvadult, elzüllött, semmiben sem volt öröme többé. Ivott bort, ölelt
lányt, szórta a pénzt, átkozta a világot egy sem adott neki gyönyört.

Élete jobb fele, a kis piros lány, sírjába volt betemetve.

Körüle csoportosultak a vidék szegény legényei, más körülmények közt tán
megannyi hős és lángész! Együtt ivott velök a csárdában, együtt tüzelt a
pusztai éjben, együtt járt velök a ménesekre. Egy sem volt nálánál
legényebb, ki úgy győzte volna a bort, kit a lány úgy szeretett s kitől
úgy félt volna a környék. De hogyha olykor egyedül poroszkált végig a
határtalan pusztán, észre sem véve az utast, ki előle félve menekült,
búsan dúdolta magában:

  «Holló károg utam elé,
  Holló követ mindenfelé;
  Kezemben a csákány pereg,
  De szememből köny csepereg.»

Az árvalányhaj búsan csüggött le arczába.

* * *

Év mult év után. A hirhedett rabló ellen egész megyék tartottak
hajtóvadászatot; – soha sem tudták elfogni.

A pusztán elárulá a porfelleg üldözői közeledtét; az erdő elfedé nyomát
hulló levelekkel; a köznép elrejté, eltagadta; ha aludt, paripája
fölnyeríté a veszély közeledtekor s ha lován ülhetett, három megye sem
ért akkor nyomába.

A madarasi útfélen állt egy csárda, ott lakott egy szép menyecske; szép,
de gonosz. Rablók, zsiványok látogatták, hozzá hordák rablott
kincseiket, nála fogták el őket rendesen. Bandi megvette az asszonyt
aranyon ezüstön, aranyért ezüstért eladta az asszony Bandit.

Egy éjjel fölveré a rablót álmából paripája nyerítése, mely künn a
kapubálványhoz volt kötve. – Bandi föl akart ugrani, a menyecske
visszatartá.

– Szomjas paripád, azért nyerít, majd megitatom, monda megcsókolva
Bandit s kiment felnyitni az ajtót. A biztos és hat pandur jött be
rajta.

– Add meg magad! kiálta a biztos, fegyverét a rablóra fogva. Ez
felugrott fekhelyéről, sebesen mint a villám, odaugrott a biztoshoz,
derekánál fogva nyalábra kapta s fejét a hóna alá fogva, annak két
sarkantyús lábával elkezde a pandurok közé csapkodni.

E különös kétágú fegyverének nemcsak azt a hasznát vette, hogy minden
ütéssel kettőt ütött vele, hanem egyúttal azt is, hogy a pandurok nem
mertek rátüzelni, nehogy a biztost találják.

Pár percz múlva paripájáig sulykolt magának útat Bandi eleven
buzogányával, ott ellökte a biztost magától, a kötőféket nem volt ideje
leoldani, egy rántással elszakítá s azzal fölpattant lovára.

Mikor lőtávolságra volt, megállt, visszafordult, megvárta, míg a
pandurok is felülnek lovaikra s azzal kalapjával intve, kiálta nekik
legénykedve:

– Már most csak utánam, urak!

A mint azonban a síkra kiért, akkor vevé észre, hogy körül van fogva,
kétfelül vasvillás népség állta el útját, hátul a lovas pandurok s
előtte a széles Csőrsz árka, mely a hol legkeskenyebb is, három ölnyi
széles!

– Ejh! ott ugorjunk, a hol árkot látunk, kiálta a rabló, fejébe nyomva
kalapját s azzal neki szorítá lovát az ároknak. A népség borzadva nézett
utána. Lehetetlen volt ott nem vesznie. Maguk az üldözői is visszatarták
lovaikat, nehogy utána vesszenek.

Hah! Egy általános kiáltás hangzék az üldözők ajkán, a rabló e
pillanatban a széles ároknak ugratott. Mint a madár, repült vele a
paripa a mély földsánczon keresztül, sörénye lengett utána s azon percz
másik felében a gát túlsó felén állt meg.

A csodálkozás önkéntelen kiáltása hangzék minden szájról. Azt hivé
mindenki, hogy a rabló megmenekült, azon szökést nincs ki megtegye
utána; Bandi megállt a gát felett, valamit kiáltott hátra, akkor
elkezdett vele lova ágaskodni s a következő pillanatban hanyatt vágta
magát vissza az átugrott árokba.

A nép odarohant. Bandi kificzamult lábbal feküdt az árok fenekén. Kérte,
hogy fogják meg, úgy sem menekülhet tovább. Senki sem mert hozzá nyúlni,
ismerték híres erejét s fegyvereitől tartottak.

– Ne féljetek tőlem többé, szólt s kilövöldözte fegyvereit a levegőbe.
Akkor tették rá a vasat.

S nem sokára szájról-szájra szállt a népdal:

  «Lám megmondtam Angyal Bandi,
  Ne menj az alföldre».

* * *

Törvény elé állíták a rablót. Nem tagadott semmit. Senkit sem árult el.
Magára vallott mindent.

A birák egyike, a *falvi család utolsó férfitagja, midőn meglátta a
rablót, valami idegen borzadályt érze végigfutni lelkén.

– Nem laktál soha B* megyében? kérdé tőle.

– Soha életemben, felelé a rabló.

– Mi volt az igazi neved?

– Angyal Bandi voltam mindig.

– Rokonaid nincsenek?

– Sem e világon, sem a más világon.

Itélete kimondatott. Halál volt.

– Meg is érdemeltem, meg is köszönöm, szólt a rabló nyugodt arczczal.
*falvi Albert odament hozzá; ez ember nem mert a zsivány halálára
szavazni. Zavartan néze annak arczába. «Ki vagy te? ki vagy te?»

– Rabló vagyok, nevem Angyal Bandi.

Mondják, hogy *falvi Albert minden helyet összejárt, hogy a rablónak
kegyelmet szerezzen. Hasztalan; meg kellett halnia. A büntető igazság
engesztelő áldozatot kivánt.

Halála éjjelén ellopták a rabló társai holttestét a vesztőhelyről s
napok múlva, hetek múlva szájról-szájra szállt a népdal:

  «Tisza mellett van egy hajó kikötve,
  Abban van egy barna legény megölve,
  Jertek lánykák öltöztessük biborba,
  Temessük el egy nefelejtsbokorba.»



KESELYEŐ PÉTER.

Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Ha én minap a b***i búcsún nem lettem volna, nem hallottam volna
Keselyeő Péter uramnak az ő viselt dolgait, ha nem hallottam volna
Keselyeő Péter viselt dolgait: most azokat nem irhatnám le s ha le nem
irnám, jövő héten nem vernék be érte a fejemet.

Így azonban nagyon biztat a reménység, hogy e kedélyes megtiszteltetést
aligha ki fogom kerülni.

Megteszek egyébiránt mindent, mit saját drága bőröm épségben tartására
elkövethetek s ráfogom, hogy avult irományok között találtam egy
penészes krónikát, melynek sem czíme, sem táblája; ebből irtam ki az
egész épületes történetet, a kinek azután haragja talál támadni, üsse a
krónikát – azt nem bánom.

Kezdődjenek tehát a krónika szavai, mely Keselyeő Pétert megénekelte,
mondván:

– Azon időkben pedig híres név vala Keselyeő Péter neve a maga
falujában, melynek hallatára szétszaladt a gulya, mint mikor a csordás
kalapzsírt dohányzik. A legjobb sütő-főző gazdasszony kovásza keletlenül
maradt, ha e név jutott eszébe, mikor bedagasztott. A gólya megsántult a
levegőben, ha e nevet kiálták utána. A bika neki ment az embernek, ki
ezt szemébe mondta; inkább vörös posztóval kinálta volna. Ki Keselyeő
Péternek jó napot talált kivánni, szent igaz, hogy kihullott a
kerékszege, vagy a pinczetokja fordult fejtetőre. Ki pedig jó napot nem
kivánt neki, okvetlenül összeveszett odahaza a feleségével, vagy a
szomszéd kutyája harapta meg az ajtóban. Egyenlő baj neki köszönni, vagy
nem köszönni.

De vágtatott is ám előle minden jótétlélek, a mennyire csak beláthatta
szemeivel s ha valaki véletlenül utczaszegleti bekanyarodásoknál
találkozott vele, bizony még azt is elfelejté, hogy kinek híjják?
ijedtében.

Lakása vala neki a falu közepén, az is meglehetős rongyos. Azon
utczafélen, a melyen ő lakott, gyönyörűen virágzott a paréj s a
czigányzab; mert az ő ablaka alatt még a szénás szekér sem mert járni,
saját szomszédai is a kertek alól szökdöstek tulajdon házaikba.

Mi volt légyen tulajdonképeni oka e félelmes respectusnak, mindenki
tudni fogja, mihelyt megmondom. Megmondom tehát, ha addig élek is:
Keselyeő Péter – – poéta vala. Ő volt a falu poétája.

Azon faluban mind e mai napig háromszor fordul elő egy évben a
nagypéntek s a miatyánk egy sorral hosszabb, mint másutt, t. i. «és
szabadíts meg minket a poétától!»

Mert Keselyeő Péter olyan ember vala, a kivel nem találkozhatott az a
boldog teremtés, a kire ő stante pede verset ne mondott volna. Már ez
mindenkinek kijárt, mint az egy bizonyos halál, ettől semmi imádság meg
nem szabadítá az embert, ezt ki kellett állani, mint az olvasatlan
huszonötöt, mit a vármegye dictál. Ez egy eleven népijesztő, egy kétlábú
pasquillus, egy cadentiaokádó sárkány, egy cornu copiæ, tele verssel,
mely mindenkit megöklel, egy fergeteg, melyből hexameter esik; szóval
egy poéta volt, amolyan a javából, a kinek kedvéért a jégeső elveri a
határt.

Ha találkozék ködmenes emberrel, kinek ködmene nagyon meg volt
ólompitykékkel áldva, hiába került az a tulsó utczafélre, ki nem kerülé,
hogy ilyforma verset ne halljon:

  «Óh te zsiros ködmen, van rajtad pityke de ötven!
  Mit használ de a kincs, zsebbe ha poltura sincs.»

Ezzel aztán elmehetett.

Vagy ha találkozott csinos menyecskével, kinek talán czifrább kendő volt
a fejére kötve, mint minőt otthon viselnek, rögtön lenyelvelte:

  «Úri dáma volnál
  Ha még czifrább volnál,
  Otthon két könyökig
  Czafatos nem volnál.»

Ha vasas szekeret látott maga felé döczögni, azt is megszólta:

  «Fakó kocsi, kenderhám:
  Nemes ember, szürdolmán.»

Ha hintó robogott felé, azt is megszólta:

  «Szállj le Balázs a hintóbul, mert nem pénzed ára.
  Ha elmulik zsidóünnep, nem marad csizmára.»

Ha falusi gentleman szállinkózott felé, tollas pörge kalapban,
sarkantyuzott lábbal: hiába hányta-vetette magát, sententiáját el nem
kerülheté:

  «Nem mind kakas ám az, ki sarkantyúval jár;
  S a ki bóbitát hord, az sem mind struczmadár.
  Hej nagy vitéz vagy te – a kemencze mellett,
  De még nagyobb tudós – a csutora mellett.»

Nagyon csalatkozott volna, ki ilyenkor úgy akart volna rajta
satisfactiót venni, hogy őt végig döngesse, mert minden ütésre új verset
mondott volna s utoljára is ő győzte volna tovább verssel, mint amaz
ütleggel.

Elvégre annyira félelmetessé tette magát a jó úr minden eleven teremtés
előtt, hogy még a kutya sem mert rá csaholni, mert azt is rútul
visszaverselé:

  «Elpusztulj oktalan állat és ne voníts!
  Mert tudd meg ezennel, hogy a gazdádnak is
  Vagyon kutyabőre, ugatni még sem mer;
  Te se légy gazdádnál tehát különb ember.»

Utoljára, mikor már futni kezdtek előle, a lelketlen tárgyakat kezdte
infestálni. Verseket irt a házak falára, a kerítésekre, a korcsmaajtókra
s mindenüvé, hova csak verseket lehet irni. Egy új házra
felvöröskrétázta: «Congeries lapidum multis congesta rapinis»; – egy
kert kerítésére: «a paréj s laboda itten övig érnek, tégedet kisasszony
szörnyűkép dicsérnek»; – máshova: «ez az utcza térdig sáros, itt lakik a
komisszáros»; – az urasági vadaskert kapujára: «vagyon a bakoknak itt
nagy sokasága, őket lövöldözi a kert urasága»; – Szijj Gergely uram
ablaka alá, ki a feleségét gyakorta meg szokta tépázni: «ezen házban
lakik vitézlő Szijj Gergő, kinek felesége nem ritkán pityergő». – Tábor
Jánosné asszony házára: «Tábor Jánosné is ide haza volna, ha a pálinkás
bolt oly közel nem volna». A mester falára:

  «Mester uram pedig, tudós Ostyepka Pál,
  Odakinn a kertben kukoriczát kapál.
  Préceptor a mezőn bibicztojást keres;
  Tanítja a népet kaloda és deres.»

Azonban ily epigrammaticus venájában még csak istenes volt a drága poéta
úr, ez apró nyilakat csak a köznép, a vulgus irányában szokta ő
használni; de ha aztán elővette epicus haragja villámló pallosát, hogy a
szomszéd tiszttartó kihágásait distichonos hőskölteménynyé aprítsa vele,
vagy plane drámai buzogányának megsemmisítő kommancsát emelte föl, hogy
az urodalmi fiscus fiát s az ispán öregebbik leányát figurázza ki, egy
comico-allegorico-tragico-melodrámában: akkor iszonyúbb volt az
iszonyúnál. Az ily kipoétázás képes volt bárkit is örök esztentendőkre
scarttá tenni; miképen hogy egy compossessort, ki őt egyszer
szemtől-szembe «vén hóbortosnak» nevezte, csakugyan tragice üldözött ki
a vármegyéből. Theatrumot irt róla s három szál promoveált
borbélylegénynyel, kiket az úton elfogott, az urasági pajtában el is
játszatta azt, az egybegyűlt, krumplival fizető közönség nagy épülésére.
A megczélzott táblabiró és illetőleg compossessor persze hogy felrontott
a szinpadra, mihelyt tulajdon jó magát látta azon kiparódiáztatni s
rezes csákányával szétverte az egész három legényből álló Thalia
táborát; de a scandalum mégis örökre rajt száradt szegényen s utóbb is
búvában világgá bujdosott s agyonitta magát…

… Ilyen veszedelmes hírű lélek volt Keselyeő Péter uram a maga falujában
s méltán félt ő tőle minden jó keresztyén s nem vala cseléd, ki őt szent
Györgytől szent Jakabig ki birta volna állani; egyébiránt ő philosophus
volt s ekképen cseléd nélkül könnyen ellehetett. Otthon nem főzetvén,
delenként el-elvetődött a földesurasági kastélyba, hol ebédre rendesen
ott feledte magát s az uraság, kinek ő nagy tréfájára szokott lenni,
mindenkor szivesen vette a megtiszteltetést; a rossz világ még azt a
motivumot is hozzá ragasztja, hogy a fentisztelt uraság rettegett Péter
úr processualis természetétől, kinek elődei egykor a fél falut birták s
ki ennélfogva mihelyt valakire megharagudott, rögtön azzal fenyegette,
hogy pört akaszt nyakába s kitudja minden világi javadalmaiból.

Akár inde, akár unde, Péter úr nem szokott odahaza főzetni. Tehát
szakácsnéra nem volt szüksége.

Udvarán akkora kutyalaboda termett, hogy egy spanyol regement
elbujhatott volna benne. Egyébiránt ez is Isten plántája; kár lett volna
kiirtani. Tehát kertészre nem volt szüksége.

Szobájában semmi keresete sem volt a söprűnek, mert akárhová lépett az
ember, papirosra és tudományra lépett. Tehát takarítóra sem volt
szüksége.

Csupán egy emberre volt szüksége s az egy tizennégy esztendős, hájfejű,
szotyák tót kamasz volt, ki négy esztendő alatt tett annyi előremenetelt
a magyar nyelvben, hogy a koplalást meg tudta különböztetni a
jóllakástól, egyébként a hátba-ütésen kívül semmi sem fogott rajta.

Hivatása, melyre őt a poéta használta, más vékonyabb fejű embert
bizonyosan szárazkórságba ejtett volna, mely is abból állott, hogy mikor
a vátest szörnyen utolérte a költői dühösség, fülön ragadta a herskót és
szobájába czepelve, rázárta az ajtót, akkor maga elé ültette s elővett
egy drámát, vagy költői epost s felolvasta neki. A herskónak pedig
hallgatni kelle. Ebből állt a herskó hivatása.

Eleinte nehezen ment neki a hivatal. Mikor a poéta legelőször olvasott
fel neki egy gyilkos égető vad tragœdiát, a fiu a harmadik felvonásnál
egyszer csak elkezdett fütyörészni; azonban egy pár sokat igérő poflé
hirtelen elszoktatá ez ominosus nyilatkozatoktól s nyugodtan hallgatta
azontúl véges-végig az egész istentelenséget.

Mikor aztán Péter úr az utolsó szónál lecsapva a manuscriptumot,
keresztülizzadt, de önelégültségtől ragyogó pofával tekinte az egy szál
publicumra, meglátandó darabja hatását s meglátá azt ott ülni iszonyúan
kifordított pofával, tátva maradt málé-szájjal és szemekkel, minők a
sült pontyé:

– Hát te nem sírsz ilyenkor, érzéketlen békasófajta?! rivalla rá.

A fiu vigyorgott.

– Nem hatották meg ifjui kebledet e könypatakot árasztó érzelmek rohanó
lavinái?!

A fiu még jobban vigyorgott.

– Hát még a torony tetejéről lerohanni készülő szerencsétlen szerelmes
monologja sem birta felkölteni buta részvétedet?!

A fiu röhögni kezde, hogy a szája két vége a füleit fenyegette.

– Tyhüj! ordítá a vátes, hol az a bot? Te ilyen, te amolyan, érzéketlen,
buta, szívtelen, baromi vadállat! S azzal fogta a ficzkót, végig
lazsnakolta, minden epithetont egy-egy nyomatékos ütleggel nyomva be a
hátába; a mikor aztán az eldöngetett fiu elkezde amúgy istenigazába
acsarkodni, fogta a vátes a kérdéses drámát s muzsikaszó mellett még
egyszer elolvasta a bőgni nem szünőnek azon három ívnyi monológot,
melyet egy szerencsétlen szerelmes tart az alatt, míg a toronyból lefelé
esik.

Második alkalommal Péter úr alkalmasint több comicai fölfogást sejtve
publicumában, egy vígjátékot olvasott fel neki négy szakaszban, melynek
czíme «a zord tél, a kellemes tavasz, a meleg nyár és a bús ősz». A zord
tél alatt huszonhatszor ásított a lefülelt solopublicum, a kellemes
tavasznál szépen elszenderedett, versenyt hortyogván a felolvasó elmés
productiójával, a meleg nyárnál megcsipte egy légy az orrát, mire
fölébredt s addig nem nyugodott, míg a legyet el nem fogta s szárnyait
kitépve odább nem ereszté; a bús ősz vége felé pedig úgy elbúsulta
magát, hogy mikor a vátes letette az irást s közönségére kezde
sandítani, ez, gondolva, hogy most itt az idő, melyben sirnia kell, neki
állt a két öklével szemeinek s megnyomva azokat, lehúzta a szája két
végét s elkezdte bőgni, kísálkodni, mint a kit sással metélnek; majd
fölvette a házat ordításával.

Hiába mondta neki a vátes, hogy itt most nevetni, röhögni, kaczaj miatt
convulsiókba kell jönni, hogy itt becsületes érzésű embernek székestül
kell hanyatt esni a nevetés miatt, a fiu egyre bömbölt, mint a nilusi
behemoth s irgalmat, kegyelmet ordított.

Végre miután látta a költő, hogy itt sem szidás, sem szép szó nem segít,
megkapta mérgesen a herskó egyik mezítlábát s elkezdte a talpát
csiklandani, mely elmés violentia következtében végre azon kivánt
örömben részesült, hogy a romlatlan szivű kebelnek ordítással kevert
kaczagásában gyönyörködhetett minadaddig, míg a romlatlan szívű kebel a
másik mezítlábával jól hasba nem rúgta…

Igy apródonként belevezette a vátes conventionatus közönségét a
drámahallgatási műtételekbe elannyira, hogy az végre magától el tudta
találni, hogy mikor kell kérlelhetetlenül jajveszékelni, vagy pedig
bukfenczet hányni a röhögés miatt. Elsőbbi esetben tudniillik rendesen a
vadászcsizmákat húzta fel a szavaló, utóbbi esetben pedig a papucsot. Ez
volt emblematicus decoratiója a költői műtétnek.

Egykor eszébe jutott a poétának, hogy ő testamentomot tesz. Behívta
hűséges hallgatóját legtitkosabb kamarájába, érzékenyen megszorítá annak
kezét s odavezetve őt egy rozzant ferslaghoz, mely színig volt töltve
irott papirossal, így szóla neki büszke önérzettel: «Herskó fiam! te
becsületes, tiszta jellemű ifju vagy, teljes életedben hűséges voltál
hozzám s én nem tehettem, hogy erényeidet jutalom nélkül hagyjam. Igen,
én boldoggá foglak tenni; de csak halálom után, mert halálom okvetlenül
megkivántatik arra, hogy boldogságod oklevele hitelesíttettessék; nézd
ezen irományokat, halálom után ezeket mind tereád hagyom. Ötvennégy
dráma, huszonhat epos, háromszázkilencz ballada és elegia, nyolczvan
satyra és egy rímlexicon, mely maga országokat ér, vagynak itt elrejtve.
Bámulsz ugy-e, hogy ennyi kincset reád bizok? de mint fogsz még bámulni,
ha én szememet behunytam, s te minden levelét ez irományoknak
ugyanannyit nyomó banknótával fogod becserélni. Kapkodni fogják tőled
minden betűmet, vigyázz, hogy olcsón ne add. Ez a háládatlan nemzet,
mely most engem üldöz, majd kiásna még engemet síromból s bizonyára
pyramist fog számomra emelni, mikor már nem leszek. Országgyűlésen
fogják elhatározni munkáim kiadását. A hirlapok tele lesznek
dicséretemmel s arczképemet híres festők fogják dictálás után
lemetszeni. Herskó fiam, a te szerencséd akkor meg van alapítva, ne
cserélj te akkor a herczeggel sem; mert mi egy herczeg dicsősége, azon
dicsőséghez képest, mely egy halhatatlan költő és drámairó homlokáról
hűséges inasának homlokára ragyog?! S most jer, ölelj meg, te romlatlan
erényű s tiszta lelkű ifju!

A romlatlan erényű s tiszta lelkű ifju megölelte a vátest s még azon
éjjel megszökött tőle, annak ezüst sarkantyus csizmáját s ezüst kupakos
tajtékpipáját nyájas emlékül magával vezetvén.

Ez napságtól fogva telivér misantrop leve Keselyeő Péter s elbúsultában
oly világszidó epithalamicumot irt a pokol és a föld leendő
egybekeléséről, melyhez képest H* «Utolsó itélete» csak kiskáté, s
teljes elhagyatott magányosságában neki adá magát a csillagvizsgálatnak,
s hinni kezdte a kisérteteket, a fatumot s nap- és éjhosszant
eltársalgott a Musákkal és Dryasokkal s több efféle gonoszlelkekkel.

Azonban a sors nem hagyja veszni választottait. Bár késik is a jutalom,
vagy büntetés, de el semmiképen sem marad. Valamiképen hogy Keselyeő
Péter siralmas sorsának megvigasztalódása is bár késett, de el nem
maradt.

Egy szép nyári reggelen történt, hogy a vátes feltápászkodván özvegy
vaczkából, bal lábbal talált felkelni, mi a cabbalistica rejtett tudása
szerint veszélyekkel és boszuságokkal garnirozott napnak volt
auspiciuma. – Úgy lőn. Mert midőn délben a nyájas érzelmekre költő
harangszó kiszólítá Vaucluse-e éhes magányiból s a drága úr szokatlanul
sejtelmes zöld atillában s gondokkal terhelt kürtőstetejű fehér kalapban
ballagna a többször tisztelt mecænas kastélya felé azon keresztyéni
szándékkal, hogy mai nap világkeserveinek egész haragját éreztetni fogja
a keze ügyébe esendő pástétomon, melynek kebelbuzdító illatát
phantasiája orrlyukain keresztül már is érezni hitte s előre is két
lyukat ereszte szíján a kőzelgő birkózáshoz: nagy megütközésére a
kastély kapuját, mint egy szükséges, kötéllel fogott, szinpadi
véletlenséget ily szokatlan időben orra előtt bezárva találta.

A fal melletti márványkőpadon ült egymásra vetett lábakkal az urasági
tizedes, zsinóros dókáját a nyaka közé hányva s kurta makrájából a
napvilágba pipázott. Péter úr nem akarta őt észrevenni, hisz a
tizedeseket még a mythologia sem tartotta figyelemre méltóknak s elkezde
zörgetni az oroszlánfejekkel ékesített ajtón.

Odabenn három tinónyi kuvasz felelgetett kopogtatásira, ide kinn pedig
az öreg tizedes monda neki «jó napot», pipáját egy perczre kihúzva
bajusza alól.

– Háladatlan cacodæmon! mormoga rá magában a poéta; a ki még ennél is
szebb napot kivánsz, mint a milyen most van; kop kop kop!

– Nincsenek idehaza nemzetes nagy uram, felele az ősz hajdu, pipája
hamvát tenyerébe verve, elmentek mind a bicskei búcsúra.

Kétfelé állt a füle a vátesnek rögtön ily dísztelen beszédek hallására,
erre nem volt készen. Mit volt mit tenni? Megcsóválta fejét, lenyelte
szomorúan az éhkortyot s négy lyukat szorítva megeresztett sziján,
elfojtá a felbiztatott gyomor éhes lelkiismeretét s megnyult orral ismét
hazafelé lógatta magát.

A mint így menne, mendegélne, s keresné a legnyájasabban füstölgő
kéményt, s az ürügyet, melynél fogva azon kémény gazdájánál tiszteletét
tegye, ime vele szemközt a tulsó utczavégről egy túlvilági lény
közeledék felé, annyiban túlvilági t. i., hogy mind arcza, mind termete,
mind ruházata a XVII-ik század kisértő lelkeitől látszott kölcsönözve
lenni. Egy sovány asszonyság volt a fentisztelt egyéniség, kiről méltán
kérdezhetné immár a törvénytudó: habet ne capillarem, quæ non habet
capillos? – hanem annál nagyobb kalap volt a fején, még pedig szalmából,
irtózatos csinált búzavirág-bokrétával rajta. Arcza e delnőnek a világ
valamennyi madaraihoz hasonlított kisebb-nagyobb mértékben, hanem már
egy kicsit nagyon meg volt viselve. Alkalmasint hírt tudna mondani a
komáromi földindulásról. Selyemruhája hajdan sötét tulipánszín lehetett,
most azonban csak ott látszanak meg rajta e színnek nyomai, hol a
ránczok egymást eltakarták, másunnét mind kilopta a színt a telhetetlen
napvilág. Egyik karján a tisztelt dámának colossalis, visitere járó,
hímzett szatyor függött, tele egygyel-mással, mely azonban épen nem
akadályozta őt abban, hogy a másik kezében egy akkora napernyőt
viseljen, mint egy toronyfödél, s hogy e strucztollas kalap, óriási
napernyő és körülfodros selyemviganó mellé a tisztelt hölgy igen
viszontagságos állapotban levő czipőket viselt, az természetes dolog.

Péter úr azt hivé magában, hogy no most akad végtére veszendő
teremtésre, kit boszúja éhszomjas voltának feláldozzon, ki haragos
humora sardonicoatticus élczeinek martalékul essék s útját állta a
túlvilági lénynek, ily versekkel kerekedvén neki:

  «Mi hoz téged ide, jó öreg Sybilla?
  Nem terem itt gomba, sem sassaparilla.
  Minek a kezedben az a nagy parasol?
  Inkább elsül a nap tőled, mint te attól…»

Hej de jobb lett volna a vátesnek vakon születnie, mint a mai napra bal
lábbal kelni fel! Jaj neked! jaj annak, a ki téged verset irni búdra
megtanított!

Megállott a dáma, megveté a lábát, csipejére nyomta szatyorhordó kezét,
míg a parasolt, mint lobogós kopját tartá feje fölé s megrázva vuklikkal
és máslikkal ékes fejét, bátran, merészen tekinte megtámadójára, mintha
mondta volna «felveszem a keztyűt» s rögtön versbe kezdett el beszélni,
abban is hexameterben, még pedig olyanban, melyben egyik sor csupa _e_-,
másik sor csupa _ő_-ből állott, úgymint:

  «Hej ne perelj vélem te szegény vén ember e télen;
  Sőt őrözd bőröd s göndör fődön ősz szö-szőröd.»

Péter úr – azt is elfelejté, hogy délelőtt van-e, vagy délután? úgy
megijedt. Soha ily poétai buzogánynyal még hátba nem ütötték, mint most.
Kettőt tántorodott hátra s kicsinyben mult, hogy neki nem ment a
fabakternek.

E túlvilági lény senki sem lehet más, mint a tudós lány, kivel a
szomszéd vármegyét ijesztgetik! gondolá a vátes nagy szívrebegés közt,
mert csak ezen egy teremtés volt az a kerek ég alatt, kitől dicsősége
sugarait félté, ki még ezen szóra «galamb» is tudott cadentiát; de
titokban tartá s himzett sapkát mert annak igérni, ki azt a két magyar
hazában ki tudja találni. (Maig sem találta ki senki.)

Nagyon helyesen gondolkozott pedig magában a vátes, mert az előtte álló
túlvilági lény csakugyan collegája volt Apolloban és senki más, mint
Miskanczai Fulvia kisasszony, ki úgy beszélte a diákot, hogy akármelyik
pan dobre zdrawj táblabiró se jobban s ki erősebben meg tudta examinálni
a légátust, mint maga az esperes, s ha egyszer megindult a
versmondásban, addig ugyan meg sem állt, míg meg nem éhezett. Egyébiránt
jeles egyéniség vala a maga nemében, míg volt mit pusztítania a
magáéból, addig volt drágavilág a pipereárusoknak; miután pedig saját
aviticumának nagyhamar kiment a könyökén, gondolván, hogy a költészetnek
levegője a kalandos élet, saját házát egy csendes éjjel felgyujtá s ez
idő óta negyven esztendeig járta a világot annak örve alatt, hogy ő
szegény kárvallott teremtés, kinek a háza elégett s szedte az indirect
adót atyafitól és nem-atyafitól.

Különben az atyafilátogatásnál nincsen pompásabb élet, az ember semmiről
sem aggódik, ma itt, holnap ott; mindenütt, hol megszáll, szivesen
fogadják; anekdotáit ebédlő felett megkaczagják, az ember oly
nélkülözhetetlen ebéd mellékménynyé válik, mint a fogpiszkáló; a
házigazda sokkal kevélyebb, mint hogy bárkivel észre vétetné, hogy
terhére van, s ha itt görbe képet mutatnak az emberre, Istenhozzád
kapubálvány! a szomszéd is atyafi, vagy ha még nem az, idővel az lehet,
őt illesse a megtiszteltetés. Az ember egyik háztól a másikhoz
pletykákat hord, s kávét kap érte mindenütt. Kitanulja, hogy ki mikor
szokta a nevenapját tartani? ha névnap nincs, van keresztelő, kézfogó,
paszita, hausmudli, lakodalom, tyukverő, uriszéktor, batyubál, szüret,
hajtóvadászat, káposztakaszálás, lekvárfőzés, s több efféle családi
ünnep, mely patriarchális nyilt karokkal ölel minden bevetődő vendéget.
Az ember élete folytonos lánczolata a különféle dőzsölésnek, s ha veszi
észre, hogy ruháit lenőtte magáról, addig dicséri egyik-másik
asszonynéném kalapját vagy viganóját, míg le nem dicsérte róla.

Ily vándorló csillagokkal egy életet élt Fulvia kisasszony is, kit noha
az egész vidék háta mögött szüntelen szidott, rágalmazott, de azért
mégis örömest látott mindenki. A miért Péter urat kerülte a világ,
ugyanazért Fulvia kisasszonyt keresve kereste. Természetesen: női
ajkakról sokkal szebben hangzik a dorgálás, mintha bajusz alól jő.

Míg mi azonban ekként iparkodunk az érdeklett szalmakalapos túlvilági
lénynyel ismeretséget kötni, azalatt Péter úr nem tudott hova lenni
bálmélkodásában, amaz _ő_-vel gazdag hexameter sehogy sem ment ki a
fejéből. Ilyet ő sokszor akart, de soha sem tudott csinálni; mint
irígylette a leányt, s mint búsult előtte.

  «Megbocsáss, szép dáma, hogy megbántottalak,
  S nézz reám kegyelmes szemmel, oh gyöngyalak.»

Ily verssel kivánta végre hibáját helyre hozni nagy szomorúan; mire a
gyöngyalak diadalérzettel ekképen felele:

  «Tudd meg, hogy kit itt látsz, a híres Fulvia,
  Kit győzve nem látott semmi ember fia.
  Megbocsátok neked egy föltétel mellett:
  Hogy mivel még a hold eddig meg nem tellett,
  Nekem, mint Baucis egykor Jupiternek,
  Mai nap szállást adsz; különben megvernek
  Az istenek téged, mint Lycaon urat,
  Ki farkassá válván, most a holdra ugat.»

Péter úr schachmatt érzé magát e szépséges versektől s egy
enthusiasticus oh igen-en kívül, mely töredelmes megaláztatását teljesen
kifejezé, semmit sem bírt rá mondani, hanem ott állt a földbe nőve, mint
Cleopatra varrótűje a pusztában.

  «Jer! vörös krétával jegyzem meg e napot
  A kalendárjumban, mely téged ott kapott.
  Ünnep lesz ez nálam életem fogytáig;
  Enyim a dicsőség mind a diófáig.»

Ily complimentet monda végre a tudós leánynak s karját nyujtván neki,
büszke alázattal vezette őt pókhálós residentiájába.

Ide érvén, ismét oly hosszú verset monda a Pythia, vagy mint mondok,
Fulvia, melytől Péter úr totaliter pulverisálva és semmivé téve érzé
magát, nem is annyira a vers hosszasága miatt, mint azért, mivel az
egészből az sült ki, hogy a kecses dáma olyszerű szívfájdalmakkal
küzködik, minőket szegény hétköznapi ember éhségnek szokott nevezni. S
Péter úr nem főzetett otthon.

De Péter úr furfangos úr volt. Ismerte saját bibéjét s gyanakodva kérdé
Fulviától: oh drága hölgy, míg az ebéd elkészül, nem szíveskednél dicső
munkáid közől egyet-kettőt felolvasni, én pedig fognám hallgatni.

Ennek se kellett több; – szívesen, igen szívesen, de nehogy terhedre
essen, tessen! szóla s széket rántott maga alá és szalmás szatyorának
tartalmát kiönté az asztalra. Most sült még csak ki, mi minden volt a
szatyorban. Kis könyv, nagy könyv, friseurfésü, fél piskóta, rőf szalag,
czukorszív, álmoskönyv, lutrisconto, peniczilus, ezüst sarkantyú (?),
kávéskanál, smizligomb, főkötőszorító, csináltvirág, gyermekbáb,
szélpaszuly, aranyos csatt, harisnyastoppoló, tűtartó, fogpiszkáló,
tarockkártya, magyar kártya, franczia kártya, lószőrgyűrű, pakfongyűszű,
óravánkos, fél függő, egész karperecz stb. stb., mely után nagy zápora a
mindenféle morzsáknak hulla ki az asztalra.

Péter úrnak volt oka örülni, látván, hogy a tisztelt hölgy kéziratai
legterjedelmesebbikét rántja elő, gondolván magában, hogy ez eltart
estig, s neki telepedett s hallgattaa szép szót.

Ha van pokoli kín a világon, az bizonyára csakugyan az lehet, melyet
egyik poétának kell érezni, midőn a másik poéta előtte verseket olvas
fel; ha szép, akkor az boszantja, hogy nem az övé; ha nem szép, akkor
az, hogy a másé.

Péter úr kínosan kezde feszengeni székén, köhögött, karistyolt, torkát
ráspolá, talpával kaparta a pallót, székét csikorgatá, orrát fútta,
mintha trombita lett volna, ásított czifránál czifrábbakat; mind
hasztalan! a felolvasó se látott se hallott – est deus in nobis! tele
volt a tripuson költői lelkesedéssel s majd tombolt, majd nevetett saját
előadásának, míg Péter úr szinte kinyújtózkodta maga alól a széket.

«Mennyivel szebben irtam volna én mind ezt, gondolá magában, mégis csak
derék ember vagyok én. Már hiszen extemporisálás, rögtönzés dolgában
elismerem az elsőséget, de ha toll van a kezemben, már akkor ugyan én
maradok a gáton. Jól van, kiasszony, jól van (ezt már fenhangon mondta);
de már most hallgasson én reám, nekem is szép munkáim vannak, hallgassa
csak meg ezt az egyet, nézze csak; igen szép!» De beszélhetett annak,
már ha egyszer neki megindult kereke, futott, mint a hegyről alá rohanó
kő, megállíthatlanul.

Péter úr mindig nagyobb indignatióba kezdett jőni, utoljára nem állhatta
tovább, előrántott az asztalfiókból egy csomó irott papirost,
belekönyökölt s elkezdett ő is fenhangon declamálni s ekképen olvasának
egymásnak kölcsönösen; egyik sem hallotta a másikét, de annál inkább a
magáét. Péter úr később gyertyát is gyujtott s mire mindkettő lejárta a
keserédes műtételt, ragyogó arczokkal tekintének egymás szeme közé,
mintha mondták volna: ugy-e, ez már csak szép volt! Mindenik saját műve
hatásának tulajdonítá a másik arczának boldog elégedettségét.

– Már most szentem barátom, jerünk ebédelni.

Ebédelni, lelkem adta? hiszen a bakter épen most kiáltja az éjfélt…

* * *

Három hét múlva Apolló választottai megértve a sors kölcsönös intését,
mint férj és feleség tisztelhették egymást s azóta Péter úr nem ir többé
verset, hanem feleségét naponként megdöngeti. Fulvia asszony pedig oly
kozmás lencsekását főz minden héten háromszor, hogy a ki belé kóstol,
megtanul tőle czigányul.

* * *

Eddig terjedtek a krónika szavai; én nem tettem hozzá semmit, én el nem
vettem belőle semmit; én hozzám se tegyen már most senki semmit, belőlem
se vegyen el senki semmit.



VI. KÖTÉL ÁZTATVA JÓ.

(Komáromi mendemonda.)

Azt beszélik Borsos István uramról, hogy ő nagyon okos ember mindig, a
mikor nem iszik.

Ez ugyan vakmerő állítás, miután a borban igazság és bölcseség van; a ki
bort iszik, az idegen nyelveken beszél s mindenféle tudományból bevesz,
a bortól az ember verseket tanul irni, a bortól a gyáva bátorságot
tanul, a csizmadia politizálni, a politikus csizmát varrni; sőt vannak
egyátalában olyan természetek, a kik csak akkor értenek igazán a maguk
hivatásához, a mikor illő mértéke által e háladatos nedvnek
elmetehetségeiket felfrissíték. Meglehet azonban, hogy Borsos István
uramnál ez a megfordított viszony a természet különös játéka volt; ő
csak addig volt bölcs ember, a míg meg nem nézte: mi van a pohárban?
mihelyt azon átesett, nem lehetett vele birni; házsártos, kötelőzködő
lett, pörölt, verekedett; pedig különben olyan jámbor ember volt, mint a
bárány. Az ismerősei már azt az elménczséget csinálták felőle: hogy
«délelőtt Borsos, délután Paprikás.»

De ki volt hát Borsos István uram? hogy ilyen nagyon meg kell róla
tudni, milyen volt? hogyan volt?

No ugyan látszik rajtad, tisztelt olvasó, hogy nem vagy Komáromba való,
különben nem kérdeznéd, hogy kicsoda Borsos István uram?

Hát nem ismernéd azt a derék szálas hajdúkáplárt, ki a városháza előtt
szokott strázsálni minden kedden meg csütörtökön, zöld dolmányban, kék
nadrágban, sárga zsinórral kihányva? a legmagasabb legény valamennyi
városhajdú között. A bajusza is úgy áll kétfelé, mint a ludlelke, a kit
nyárson keresztül szoktak ütni. Ő szokta a tekintetes főbiró urat a
sessióból haza kisérni mindig, s a vendégeket ő hivogatja össze, mikor a
Füzitőn nagy halebédeket adnak a magistratus urai. Ő ül a bakon, mikor a
város kocsija utazik valahova azzal a négy szép lóval oculátára, vagy
deputatióba. Ejnye, hát azt sem láttad, midőn a piaczon a kofák
kosaraiból kiforgatja az éretlen baraczkot? félnek ám tőle nagyon! no,
vagy mikor úrnapja van s körülhordozzák a templomi zászlókat, hát akkor
nem emlékezel arra a hatalmas nagy férfira, a ki lobogó mentében,
csattogó tarsolyos karddal, forgó kokárdával szokott menni a
főtisztelendő úr előtt s viszi az egyik ezüstnyelű lámpást? No, ez az a
Borsos István, a kiről beszélek. Ha pedig mind ezekre nem emlékeznél, az
annak a tanúsága, hogy soha sem laktál Komáromban, a mi persze nem a te
hibád.

Borsos István uram a legjobb ember volt a világon, a milyet csak ismerni
lehet. No hogy estenkint mindig kótyagos fővel szokott haza menni, az
igaz; meg, hogy feleségét rendesen megveregette, az is igaz; hanem egyéb
hibáját azután keresve sem lehetett találni.

Egyszer, – épen a kukoriczatöréskor történt, – úgy emlékezem rá, mintha
tegnap esett volna, abban az esztendőben, a mikor a kalvinista toronyba
felhúzták az új harangokat, tekintetes Komárom vármegye nagy ünnepélyhez
készült, a főispán urat igtatták be, a mit magyarul úgy hínak, hogy
instellatio.

Jajh, milyen pompa volt az, milyen fényesség az egész városban; az egész
nemesség lóháton jött be a ráczutczán végig, nagy zászlókat vittek elől,
tele pántlikákkal, koszorúkkal, a tekintetes főbiró urak vezették a
járásokat az esküdt urakkal, ki piros, ki világos kék mentében, sujtásos
dolmányban; volt ott egy úr, a kinek csupa aranyóra volt mindenik gombja
helyében, a másiknak még a kengyelvasa is csupa merő ezüst, maga pedig a
főispán úr egy pompás aranyos hintóban jött, mellette tizenkét úri
lovas, olyan szépek, hogy nem lehet azt leirni. Az utczákon két felől
pedig, egész a vármegyeház kapujáig, ott álltak a czéhek felállítva
sorban a maguk zászlóikkal, hat ember kellett a takácsczéh zászlóját
emelni, nyolcz a molnárokét, a csizmadiákét sem birta el kevesebb öt
mesternél, az egyik zászló piros selyemből volt, a másik kékes szürkéből
s száz meg száz szalag lobogott mindegyiken, mert valahány leány férjhez
ment a városban, valami mesteremberhez, szokás volt, hogy a czéh
zászlójára egy szalagot ajándékozzon. Képzelhetni azt a sok szalagot!
Hát még azután az iskolás gyerekek, a mint hosszában fel voltak állítva
az iskolák előtt, hát még a czigányok, piros öltözetben, meg a polgárok
zenekarai pofoncsapott kalapokban! Soha sem láttak Komáromban ilyen
dolgot többet!

Hanem mind ez a sok szép csak azután való nap történt, hogy Borsos
István uram este a nagy szaladgálásból hazavetődött a maga családi
tűzhelyéhez, a hol várta őt a kész vacsora, melynél a vidám és jámbor
menyecske, ki mindenben férje kedvét szokta keresni, addig meg sem
jelent, a míg István maga jól nem lakott s csak azután szokott maga is
leülni az asztalhoz, s a maradékhoz látni.

– Hát te asszony, mondd csak, hol jártál egész nap? kérdé István
tekintélyes mogorvasággal tehénkedve az asztalra.

– Hát megnéztem a sok luminatiót (értsd illuminatiót) az egész városban,
a mit holnapra csinálnak. Jaj, hallja kend, mennyi szépség lesz ott! A
Vág-Duna hidjánál van csinálva egy nagy-nagy kapu zöld ágakból és
zászlókból; azután meg papirosból.

– Hallgass! Jobban tudom én, hogy miből van. Hiszen én csináltam.

Az asszony engedett és folytatá.

– Azután a városház falán ki vannak rakva nagy betűk lámpásokkal…

– Nekem mondod? Hiszen én magam csináltam azt mind. Mit értesz te ahoz?
Diákul van.

– Azután a szent János kápolnája előtt…

– Láttam azt is no, minek beszélsz róla?

– De azt nem látta kend, hogy a zsidók milyen diadalkaput csinálnak a
vármegye-utcza végén?

– Zsidók? szólt fitymálva Borsos István uram. Ugyan már mit csinálnak a
zsidók, no?

– Hajh! az lesz még csak a szép! kapott rajta Örzsik asszony, hogy mégis
végtére valami új dolgot mondhat az urának. Selyemből lesz a teteje,
bársonyból az alja, csupa ezüst arany minden czafrang rajta, minden
lámpás kék, meg piros kristályba téve.

– Micsoda! kiálta fel István uram, kit ez a magasztalás kezdett
ingerelni; hát ki engedte meg a zsidóknak, hogy olyat csináljanak?

– Hisz a vármegye fundusán vannak, curialis funduson, feleselt a
menyecske, ott a város nem parancsol.

Ez a derogálása a városi auctoritásnak teljesen felboszantá Borsos
uramat, most már Paprikás volt.

– Azt nekem ne mondd, hogy a zsidók selyem diadalívet csinálnak, azt
csak a bolondnak mondd, én pedig bolond nem vagyok.

– Már bizony pedig én magam szemeimmel láttam; egy vég selyem, egy vég
bársony lóg a földig.

– Jeges teringette! Hát én bolond vagyok, hogy én nekem mered azt
mondani? Hát bolond vagyok én? Mondta azt nekem valaki tizenhat esztendő
alatt, hogy a tekintetes nemes várost szolgálom, hogy én bolond vagyok?
A zsidók nem csinálhatnak selyem diadalívet, mert nincs az egész
országban annyi selyem, a mennyi oda elég volna, azután meg a zsidóknak
semmi közük az instellátióhoz, mert csak a keresztyének kapnak főispánt;
meg aztán mikor a tekintetes nemes városnak elég papirosból és zöldágból
csinálni diadalívet, hát akkor hol vennék a zsidók a selymet, de még meg
sem engednők nekik. Tudod-e?

– Már pedig én a tulajdon szemeimmel láttam, még a selymet is
megtapogattam.

– Hát akkor én bolond vagyok? ordítá az asztal közepére ütve Borsos
uram. Micsoda istentelen asszony az, a ki az urát erőnek erejével
bolondnak csinálja? No megállj te pokolra termett, majd megtanítalak én
tégedet, hogy hiresztelje ki egy rossz asszony az urát bolondnak. Hol
egy kötél?

A jámbor asszony most bánta csak meg, hogy az illuminatióról beszélt;
szerencsére a ruhaszárító kötél ott kinn az udvaron egyik szederfától a
másikhoz volt kötve; s míg azt onnan Borsos uram nagy kínnal
leoldogatta, addig az asszonynak ideje maradt ajtót, ablakot bezárni és
eltorlaszolni, ilyenformán kinn rekesztvén a fenyegetőző férjet.

Borsos István uram meglevén a kötéllel s nem tudván bemenni az ajtón,
képzelhetni, micsoda pogány dörömbözést mívelt azon; összefutott a
lármára az egész utcza népe.

A nénémasszonyék, a bátyámuramék csitították, engesztelték a haragba
jött férfiút, a mitől az még szilajabb lett: esküdött menyre földre,
hogy szétszedi házát, úgy veszi ki belőle a feleségét; mégis megveri
szörnyen; abból neki nem is parancsol senki, mert a ház is az övé, meg a
feleség is; hát ő neki senki se beszéljen.

A mint így összeröffent nénémasszonyék húzzák, vonják, csillapítják,
odavetődik a lármára Galgó szomszéd.

Galgó szomszéd belső ember volt: harangozó volt. Nem csuda, ha több esze
volt, mint másnak.

– Hát mi baj, szomszéd uram? mi baj? kérdi részvevő tekintettel Borsos
István uramtól, mit vesződik kegyelmed ezzel a sok asszonynéppel?

– Mi bajom van? Hát hogyne volna bajom? Az a bajom van, hogy a feleségem
engemet bolondnak tart. Mikor azt meri a szemembe mondani, hogy a
zsidóknak selyemből lesz a diadalívük, meg bársonyból. Hát bolond vagyok
én, mi? vagy ökör, vagy ló?

– Ki meri azt mondani kegyelmedről: Borsos uram ló? Borsos uram ökör? Én
verem meg azt, nem kegyelmed.

– Hát a feleségem, az istentelen asszony. De törjem csak be az ajtót,
majd megmutatom én, hogy ki a bolond?

– Azt ugyan jól teszi kegyelmed, biztatá Galgó szomszéd István gazdát;
meg kell verni az asszonyt, ha valamit vét: pénz olvasva, asszony verve
jó. Én is segítek kegyelmednek. Hát mivel akarja kegyelmed megverni?
Ezzel a hitvány kötéllel? Ér is az valamit így, hisz ez száraz. Ezzel
nem fáj az ütés, csak csattog. Hét bőre van az asszonyszemélynek, fel
sem veszi a száraz kötelet. No nézze csak kegyelmed.

Azzal Galgó szomszéd megfogja a kötél másik végét, próbabizonyság
kedvéért a maga hátára ütött vele egyet, kicsit, Borsos szomszédéra is
kettőt – nagyot.

– No ugy-e hogy nem fáj?

– Nem ám. Bizonyítá István, pedig bizony fájt az.

– Nem így kell bánni az asszonynéppel. Mert azt megszokja és aztán fel
sem veszi. Tanulja meg azt kegyelmed tőlem: mikor én meg akarom verni a
feleségemet, elébb beáztatom a kötelet jól sós vízben; ott ázik estétől
reggelig, egy egész éjszakán át; akkor lehet azután vele verekedni,
tudom, hogy a kit egyszer megverek vele, soha sem kivánja többet.

Borsos István uramnak nagy világosság támadt a fejében.

– Helyesen beszél a szomszéd. Egész igazsága van. Azért nem veszi
semmibe az én feleségem a verést. Se nem sír, mikor ütöm, sem a
szomszédoknak nem panaszkodik, még csak haza sem szökik az anyjához
soha. Mert nem fáj neki. No megállj, kitanultam már a módját. Majd
máskép lesz az ezután. Hol a sajtár?

Galgó szomszéd előkereste neki a sajtárt, tele is merítette vízzel, abba
azután beleáztatták a kötelet.

– Már most csak sót még bele egy marokkal, hogy jó szivós legyen. Így
ni. Holnap reggelig hadd ázzék itt ez a kötél, addig feküdjék fel
szomszéd a padlásra, ne féljen: majd felköltöm én jókor, s úgy elverjük
közakarattal azt a gonosz asszonyt, hogy példát vehet róla valamennyi.

– Ez a becsületes ember ni! szólt István gazda, Galgó szomszédot
megölelgetve. Nem hiába belső ember, látszik, hogy igaz ember. No ha
valaha baja lesz a városházánál, ha valaha be találják csukni, csak én
nekem szóljon; – soha sem felejtem el, hogy igazságomban pártomat fogta.
Azt a kötelet el ne lopja valaki. Azután reggel korán, tudja kegyelmed,
mikor a kakas másodszor kukorít!

– Itt leszek, itt leszek! bizonyozott Galgó szomszéd, betuszkolva Borsos
uramat a fáskamrába s lefektetve őt szépen a hárs-ágyra, a hol el is
szunnyadt szépen.

Győztek a kakasok kukorítani, a míg Borsos uram ott a sötét kamarában
felébredt. Galgó szomszéd be is harangozott, vissza is jött, mire fel
birta költeni nagy czibálásokkal.

– No szomszéd, ugyan jól megázott az éjjel a kötél.

– Micsoda kötél? kérdezi Borsos uram, a ki hirtelenében azt képzelte,
hogy beesett a toronyba az eső s a harangkötél ázott meg.

– Hát a kivel a kegyelmed feleségét meg akarjuk verni.

– Az én feleségemet! kiálta Borsos uram felpattanva. Azt szeretném csak
látni, hogy ki akarja az én feleségemet megverni?

Galgó szomszéd elnevette magát, Borsos uram pedig haragudott.

– Ilyen tréfákkal ne jőjjön nekem Galgó uram korán reggel, mert a milyen
igaz, hogy Galgó uram belső ember, olyan igaz, hogy ha megkapom a
pruszlikgallérját, mindjárt külső ember lesz erről az udvarról, csak
nekem arról beszéljen, hogy a feleségemet megverjük. Mikor olyan asszony
nincs több a városban. Aztán soha egy ujjal sem nyúltam hozzá, a mióta
összekerültünk…

Erre a beszédre az asszony is kijött, hozta a jó szívvidámító pálinkát
jó puha czipóval, letette a malomkőasztalra a szederfa alá. A két
szomszéd ivott egyet barátságpohárnak, másikat egymás egészségére,
harmadszor pedig azokért az áldott jó asszonyokért, a kik az uraikat úgy
megbecsülik, mint Borsosné asszonyom.

– Aztán ma meg kell nézni a parádét, monda Borsos uram Galgó
szomszédnak, ez meglévén, – mert a mi ma lesz, azt nem látja ám Galgó
uram ebben a pulykanyomos világban többet. Még a zsidóknak is olyan
magas diadalívök lesz, hogy a kegyelmetek tornya elsétálhatna alatta.
Ugy-e asszony, te magad láttad? S végtül végig be lesz vonva virágos
selyem- és metszett bársonynyal; ugy-e asszony? minden irás igazi
aranyból ezüstből! Elhigyje Galgó uram, mert a feleségem látta. Estére
aztán együtt vacsorálunk s együtt nézzük meg az illuminatiót.

A mint hogy úgy is történt nagy örömben és vigasságban.

* * *

Tanulság pedig ebből az, hogy a kinek kedve támad a verekedéshez, soha
se verekedjék azzal, a mi a kezébe akad – szárazon, hanem előbb áztassa
be azt jól sós vízbe; engedje ázni egy egész éjszakán át; akkorra azután
a verekedő eszköz megkeményül, hanem a harag meglágyul.



VII. EMBEREK ÉS KÉTLÁBÚ ÁLLATOK.

Orbis pictus.

Mióta a nagy Plato kimondá, hogy az ember nem egyéb, mint kétlábú
tollatlan állat, világos dolog, hogy tollas és tollatlan kétlábú állatok
között nagy a különbség.

Amazok közé tartoznak a strucczok, gólyák és pelikánok, melyek
szárnyaikban hordják a tollat; hasonlóképen nemes cortes atyánkfiai, kik
ugyanezt kékre, zöldre festve kalapjuk mellett viselik; nem különben az
irók minden nemei és fajai, melyek a tollat füleik mellé dugva
mutogatják; a tudósok, kiknek tulajdonképen csak a kaputjok tollas, s az
úgynevezett jó férjek, kik téli estéken kedélyes rokkahang mellett a
tollfosztás nemes gyönyöreit segítik élvezni; míg az ellenlábasok
osztályában minden rendű és rangú tánczmesterek és kötélverők,
hajóslegények, pálinkafőzők, népszónokok, szuroköntők és általában mind
azon nemes természetek, melyeknek nem jut alkalom magukat betollazhatni,
foglalnak kisebb, nagyobb helyet.

Jelen sorok irójának van szerencséje ezen osztályok egyikébe sem
tartozhatni, miután egy csetepaténál a spanyol örökösödési háborúkban
egyik lábát elhordta a szakálas golyóbis; az egylábú állatokról pedig
sem Plato, sem a Duzsárd nagynevű irója egy szóval sem emlékszik.

Ilyeténképen ki levén felejtve az emberiség catalogusából, lógva a
semmiben, mint Mahomed koporsója, mit tehessen szegény sánta lélek
egyebet, mint hogy azokra, kiket lábaiknál fogva embereknek hínak,
irigykedjék s őket rágalmakkal kisebbítse.

Őszinte vagyok, de ez már nekem nyavalyám, mint Hugo Károlynak a
dicsekedés és egyikünk sem tehet róla.

Én ugyan csupán a magam számára szoktam az embereket rágalmazni, privát
szenvedélyből, melyet nem birok magamról levetkőzni s annyira még nem
qualificáltam az orrfintorgatást, hogy azt emberijesztésre használjam, s
ha csak e fiatal szerkesztő mágneses álmomban meg nem igérteti velem,
hogy olvasói előtt nyilvánosan kötélen fogok tánczolni – egy lábon:
eszem ágában sem lett volna, hogy valaha a Népvilág tisztelt olvasóit
ijesztgessem. Azonban szavamon fogtak, e fiatal úr addig fenyegetett,
míg igéretem be nem váltottam, már most ő lássa, ha olvasói kétségbe
fognak esni.

Ezennel tehát kezdődik az emberszólás:


ELSŐ RÁGALOM.

_Egy férj, ki mindig párbajt ví._

Soha olyan vérszopó hyénát, mint az én Bankó Lajos öcsém, mióta
megházasodott. (A néven ne tessék megütközni, szép név volt az, míg
börzeárfolyam meg nem rongálta s a zsidók hittek benne.)

Én nem tudok rá ismerni, úgy elváltozott. Nőtelen korában a galamb is
griffmadár volt hozzá képest, ki a légynek sem ártott s képes volt a
legboszantóbb vexát elszivelni (mire bizonyság az, hogy két egész
hónapig lakott a F–ts-házban). A nagy világban ő volt a társaság
bűnbakja, a kinek a contójára pulykapirossá nevette magát
ebéd-vacsorakor a bort ivott sereg, – az volt istenesebb, ki legtöbb
élczet mondhatott rá, s hogy ilyenkor leggyöngédebb érzelmei (pedig azok
voltak nagy rakással) sem maradtak kimélve, valószinű dolog. De mind
ezeket ő épen fel sem vevé, sőt ily alkalommal oly jó kedvvel tudott
saját rovására a többivel együtt röhögni, mikép az ember azt hihette
volna, hogy őt mind az rendkívül mulattatja, a mitől más lélek embert
ennék és tüzet okádnék.

Voltak, kik néha gonosz akaratból rá akarták beszélni, hogy ne hagyja
magát! de Bankó öcsém ilyenkor annyi dictiót tudott könyvnélkül a
párbajok czélszerűtlensége felől s annyira csordultig volt keresztyén
felebaráti bocsánatkészséggel, hogy könnyebb lett volna valakit egy
itcze vízzel lerészegíteni, mint őt megbántója ellen feltüzelni.

Ő volt az, ki soha szinházban nem pisszegett, kinek soha más véleménye
nem volt, mint a szomszédjának; ki minden szerkesztő előtt le szokta
venni a kalapját; – egy szóval: rettentő félénk és jámbor ember volt.

Azonban minden rútul megváltozott, mióta a fiu feleséges ember.

Garázda, házsártos, ákáczius lett egyszerre (persze oda haza), finnyás,
mint egy parvenu; kötekedő, mint egy előfizetőtlen lap referense;
impertinens, mint egy mazur-előtánczos; és dörmögő, a milyen csak egy
férj lehet – otthon.

Legalább ilyféléket beszéltek róla a szállongó hírek.

Annyi azonban historiai igazság, hogy tekintetes Bankóné asszonyság
szakácsnéja egyszer és másszor különös dolgokat hallott a kulcslyukon
keresztül, melyeket, minthogy titokban akartak maradni, nagyon sokan
tudnak.

Bankóné asszonyság egyike volt hajdankori choleraelőtti
ismeretségeimnek, kin legelőször tanultam a szépet tenni, mikor külhoni
utazásomból visszatérve, a præfectust lerázhattam nyakamról.

Díván Euphemiának hítták az áldott lelket, míg meg nem tekintetes
asszonyosult; hajdanában nagyságos uramatyám uriházánál nevelkedett –
nem tudni, minő qualitásban –, később jól megnövén, a méltóságos mama
kisasszonyainak társalkodónéjává neveztetett ki, mely hivatalban
kisasszonyhugaim szeretetreméltó capriceait tűrve, élt hosszú
esztendőket, melyeknek folytában egy quiétált major, ki gazdag volt és a
mellett éktelenül ragyás, miután legkisebbik kisasszony hugomtól, kit
előttem két esztendővel keresztelt maga az esperes Georginának,
solemniter kosarat kapott, úgy megharagudott, hogy boszujában Euphemiát
megkérte és elvette. Persze, hogy nem élt esztendeig.

Rövid idő mulva Bankó öcsém megismerkedett Euphemia financialis
állapotával s nyomára jött, hogy tizezer forintja van készpénzben,
készülőben levő pénzben talán több is, s mind ennek az lett a vége, hogy
Bankó öcsém megházasodott. Ez volt rá nézve a tropicus capri corni.

Egy napon (sőt még tán reggel volt; ez az ostoba paraszttermészetű nap
sehogy sem tudja magát alkalmazni a bon ton szabályaihoz; felkel, mikor
a nobel világ még javában aluszik; délt mutat, mikor a haute crême még a
reggelihez készül, s feküdni megy, mikor a fashionabel ember ebédhez ül)
tehát egy reggel, midőn kandallóm vidám melegénél fauteuillemben ülve,
csokoládémat szörpölgetém (a kandalló füstölt, a csokoládé pedig keserű
volt), egyetlen megmaradt lábamat az asztalnak vetve, helyzetem
comfortját azzal rongáltam, hogy a divatlapból humoristicus dolgokat
olvastattam fel magamnak (biztosíthatom szerkesztő urat, hogy e
felolvasásban sokszor keresek mulatságot, mert tudvalevő dolog, hogy
morva komornyikom egy drága kukkot sem tud magyarul, s ezt hallani
aztán, ha fennhangon el kezdi olvasni a gyilkoségető novellát, melyből
egy szót sem ért, s mellé látni a savanyú morva pantomimicát, melylyel
azt a legfonákabbul illustrálni törekszik: e declamatorius
czigánykerékhányásnál magának a halálos spleennek is füléig repedne a
szája nevettében), tehát öltem az időt, midőn minden bejelentés nélkül,
mire hajdani ismeretség bizalma jogosítá, rámront Bankóné asszonyság
iszonyú derangirt állapotban, a shawlja visszájárul felkötve és plane
keztyű nélkül. (Meglehetősen megbarnultak a kezei, mióta férjnél volt.)

– Ah, édes Ó úr! végem van, oda vagyok!

(Közbenvetőleg mondva, ne méltóztassék azon hiszemben lenni, mintha ez
az Ó, mely iratom végén ragyog, valami szeszélyes álnév hieroglyphja
lenne; ez valóságos tisztességes vezetéknevem, melyhez oly úton-módon
jutottam, hogy idvezült nagyapámat, ki becsületes serfőző volt, mielőtt
magyar nemessé aranyoztatta magát, Altnak hitták, s innét fordíttatta
nevét magyarra, Ó-nak, mely annyit tesz, mint régi. Kétségtelenül
legrövidebb név a világon, melynek mását John Bull hazája sem állítja
elő.)

Tehát az asszony, úgy láttam, hogy szeretné, ha el tudna ájulni. Inték a
morvának, hogy tegyen neki széket.

– Ah, édes Ó úr! nézze csak, olvassa e levelet, sipánkodék a jó hölgy
nagy prosopopæával s egy meggyűrt levelet tett le elém az asztalra,
zsebkendőjével hol a szemeit, hol az orrát törülve. (Ah, milyen prózai
dolog az a sírás, milyen vörös lesz az embernek az orra tőle!)

Alig várta, hogy végig olvassam a levelet. – Hát látott ön ily iszonyú
tigrist? kérdezé kezeit kulcsolva.

– Megvallom, hogy nem láttam. – Bankó öcsém azt irta a feleségének, hogy
ma reggeli nyolcz órakor a budai hegyek között élethalálra víni fog N.
N. urammal (itt egy vad pávián nevét irta oda, melyet sem annakelőtte,
sem annakutána nem hallottam).

– Mit csináljak, én uram Istenem? jajveszékelt a hölgy, mikor látta,
hogy meglepetésemben a kezemben levő csipővasat nem nyeltem el.

– Menjen haza madame és olvassa Lamartinet.

– Könnyű önnek tréfálni, de Lajit megölik, megcsúfítják, agyonszúrják s
mi lesz én belőlem?

– Ugyan Euphemia, ne akarjon hát elbolondítani, tisztelje ősz fürteimet;
hitessen el ilyesmit fiatal szerkesztősegédekkel, vagy
orvosnövendékekkel, de ne én velem. Ön férje csupán érdekessé akarja
magát tenni, hisz a tranchirkésen kívül egyéb fegyver sem volt a kezében
soha.

– Dejszen. Laji igen hevesvérű ember, neki igen sok párbaja volt már,
tudom: maga kivallotta, sebeket is kapott.

– Ha csak a borbély meg nem metszette borotválás közben.

– Istenem! hisz én önhöz vigasztalásért jöttem, nem hogy kicsufoljon.

– No, Euphemia, hisz azért ne haragudjék; tudhatja, hogy én nőktől soha
sem tagadtam meg a vigasztalást, hogy ezuttal épen a gúnyt találom
kegyed keservei leghatályosabb ellenszerének (volt idő, mikor mást
találtam, hanem azt hagyjuk abba, az nagyon régen volt). Legyen
megnyugodva a felől, hogy ha Laji valakivel csakugyan verekedik, úgy
azon valaki nem lehet félelmesebb vadállat egy himszunyognál s
választott fegyvere hihetőleg légycsapó lesz, vagy vizipuska.

De hiába! az asszonynyal nem lehetett elhitetni Laji jámborságát s
mindaddig meg nem szabadultam tőle, míg kezem irását nem adtam, hogy a
mekkora sebet fog kapni Laji a hátára, vagy akárhova máshova, én akkorát
hagyok az orromon hasítani. Ez megnyugtatta végre és elment. Szegény
asszony! úgy szerette azt a himpellért. A nők soha sem szünnek meg
szeretni. – Nem reményleném, hogy valaki e «sohasem» szóban czélzást
vélne észrevenni Euphemia 49 éveire, hisz én magam is épen annyi idős
vagyok, legfiatalabb kisasszony hugom pedig, kit maga az esperes
keresztelt Georginának, pláne két évvel több.

Mint jó előre megjövendölém: Bankó öcsém késő este vetődött haza; egy
csontja sem hiányzott, hanem tetőtül talpig részeg volt. Euphemia a
fölötti örömében, hogy Lajikája nem fej nélkül jött haza, nem sokat
törődött annak rendkívüli bóbitájával s félrebeszéléseinek okát hajlandó
volt a lelkiismeret mardosásaiban keresni, erős hiszemében azon
szerelmetes hazugságnak, hogy Laji ma reggel fentisztelt ellenfelét úgy
lekaszabolta, hogy abból többet – ha csak az angyalok nem – embert ugyan
senki sem csinál. Egy hétig azután azon imádkozott a szegény asszony,
hogy bárcsak azon boldogtalan ellenfél, kit Laji úgy feltranchirozott,
meg ne haljon férje lelkére; a mi csakugyan nem is történt meg; gondja
levén a sorsnak arra az egyre, hogy a ki nem született, meg se
halhasson.

Ilyen ludat csinált Bankó öcsém az ő áldott feleségéből, valahányszor
excedálni akart. Minden héten volt valami párbaja. Euphemia reggelenként
egyremásra ilyen tartalmu czédulákat talált asztalán: «ha holnap
reggelig vissza nem térek, sirass meg; mert többé nem látod – Lajidat»;
– ismét másik: «midőn e sorokat olvasod, már én akkor talán a halál
hideg küszöbén állok, s ott is reád emlékezem»; – majd megint:
«imádkozzál érettem, könyörögj az égnek, hogy fegyverem szerencsés
legyen». «Iszonyú bűnt megtorolni megyek: ha meghalok, tudd meg: hogy az
te érted történik és a szent becsületért.» – A szegény asszony ilyenkor
majd a várost vette fel siralmaival, Bankó öcsém pedig késő estig
tivornyázott korhely pajtások és szegődi tánczosnők társaságában; tudva,
hogy ha épkézláb hazatér, honn nemcsak hogy szidást nem kap, sőt ölelő
tárt karok fogadják. Egyszer azonban ily alkalommal egy falhoz vágott
boros palaczk forgácsai oly szerencsétlenül találtak Bankó öcsém képének
röpülni, hogy rögtön egész arczát, nyakkendőjét és mellényét elborítá a
vér, s másnap arcza úgy nézett ki, mintha chaldeai betűket irtak volna
rá. Ez idő óta Euphemia tökéletesen hitt a duellumban; csak azt nem
birta megmagyarázni: vajjon gereblyével, vagy tojáshab-verővel
duellálnak-e ott, hol az ember ily czifra sebeket kap?

Ez így tartott hat hónapig.

Végtére is én voltam az első, ki meguntam a dolgot, nem is annyira a
kénytelen vigasztalás miatt, mint azon boszúságból, hogy ez az ember
félév óta mindig egy élczen nyargalózik. Nem, – Bankó öcsém! találj ki
már mást, ez elég sokáig tartott. Egyszer tehát, midőn Euphemia ismét
szívszakadva iramodott hozzám a rendes baj panaszával s épen azt akarta
tőlem megtudni, hogy mi vérengzőbb állat az oroszlánnál, hogy Lajit ahoz
hasonlíthassa? megkérdém tőle, hogy nem volna-e kedve velem együtt a
viadal helyén megjelenni s ez által a veszedelemnek elejét venni?

A madame kapott az ajánlaton. Rögtön bérkocsit hozattam, fogtam a
mankómat, felültünk és legelőször is hajtattunk az akáczfa-utczába; itt
lakott Ludmilla kisasszony, tánczosnő a német szinháztól, ki Don
Sebastianban szokta a fátyoltánczot másod magával járni, hogy akármely
smirnai bajader se különben. Bankó öcsém ennek szokott incognito
koszorúkat hajigálni a karzatról, s gyakran lehete a deli bajader táncza
végeztével egyetlen egy szál tapsot hallani a gallerián. Az Bankó öcsém
volt. Ludmilla kisasszony pedig oly bókot vágott vissza érte az egész
közönségnek, mintha minden mécs egy-egy claqueur-chef lett volna, mely
az ő pas de merveillejeit halhatatlanítni született.

A tisztelt mamsell nem volt otthon; szobaleánya, ki az ajtót kinyitá,
mindaddig nem tudta, hogy hova ment, míg egy tízpengőst tenyerecskéjébe
nem szoríték; attól nagynehezen eszébe jutott, hogy a halhatatlan
művésznő most alkalmasint a Városligetben lesz.

Mentünk tehát a Városligetbe. A sétány alatt egy üres bérkocsi állt, itt
mi is kiszálltunk s én Euphemiával lesántikáltam egész a tópartig, hol
magányosan elhagyatva, egy fűzfa alatti padon valami fehér alak ült.

Messziről ráismerék a szinpadok és choreák királynéjára s egyenesen neki
tarték.

A Tündér Ilona úgy látszott, mintha nem akart volna bennünket bevárni,
hanem rá kiálték:

– Ah, bon jour, mademoiselle! De ne szaladjon hát, az Isten áldja meg,
hisz látja, hogy kettőnknek van három lába.

Megállt. – Ah, kegyed az Herr von Ó? sipegé nyájas coulissa-mosolylyal;
hol jár itt ily korán?

– Hála Istennek, hogy még korán járok; egy fiatal barátom e helyen
párbajt akar víni, azt kell megakadályoznom.

– Párbajt? viszhangzá Ludmilla kisasszony, s el nem tudta találni, hogy
milyen képet csináljon e szavaimra; párbajt! és kicsoda?

– Ennek a fiatal hölgynek a férje, a ki itt a karomba csibenkedik: az a
bohókás Bankó Lajos, hogy a tatár vigye el.

Az én tánczosném kicsinyben mult, hogy nem skizzirozta magát e szóra; de
megfogtam a kezét.

– Lássa kegyed, mondám, ez a vérszopó vadállat oly kényes a point
d’honneur dolgában, hogy mihelyt valaki görbén néz rá, mindjárt
provocálja. Csupa tréfadolgokért több embervért kiontott már, mint
Báthori Erzsébet.

Euphemia bizonyítá, hogy úgy van. Ludmilla pedig olyat csípett kezemen,
hogy elsikoltám magam.

– Emberdobogást hallok, ha nem csalódom. Oh maradjon itt, kérem, szép
kisasszony, kegyed is segítsen nekünk ezt a jaguárt lebeszélni véres
szándokáról, szép hölgyek szavai mindig hatályosabbak szoktak lenni
ilyen alkalommal, mint férfiak hideg észlelései.

A kisasszony kénytelen volt engedni a szép szónak, hacsak egyik kezét a
tenyeremben nem akarta hagyni, a mivel megjártam volna.

Mind hárman leültünk egy közel bosquet alá. Euphemia engem fogott, én
pedig Ludmillát fogtam.

Kis idő mulva iszonyú füttyhangot hallánk közeledni, gyilkos czifra
csikós nótát, úgy kikanyargatva, hogy akármelyik czeglédi kisbéres se
szebben. A fütty később a torokra kezde szállni s hangzék a legbájosabb
borjutenorban «Oh égi üdv te vagy csupán»…

– Ez már hideg vér, mondám, halálos párbaj előtt így megütni a magas
E-t. Az én hölgyeim pedig reszkettek, egyik jobban, mint a a másik.
Mindenik tudta: miért?

Végre előtünt az én párbajt vívó pacsirtám s mintha bizonyos volna
dolgáról, egyenesen a bosquetnek tartott, melynek ágain keresztül fehér
ruhákat látott átcsillámlani, saját feketeségemet észre nem véve.

Itt megállt, balkezét szivére tette s nyakát félreszegve, felmeredt
szemekkel épen oda ért már, a hol «lelkem az égbe száll», midőn Euphemia
nem tarthatva tovább magát, kirugaszkodik a bokorból s Bankó öcsémet úgy
nyakon öleli, hogy az rögtön sóbálványnyá változott.

Még soha embert ijedtében meghalni nem láttam; de most hittem, hogy
látni fogok.

Annak a tátva maradt szája a benneszakadt trillával, a halálfehér képe,
felmeredő haja, megfagyott szeme, szétdermedt ujjai: valóságos eleven
mumia.

– Megijedtél tőlem, ugy-e rossz ember? feddé szelid szemrehányással
Euphemia, már megint verekedni akartál, nem elég volt engem eddig
busítani? te, te rossz ember!

Bankó beszélni látszott, de ez olyanformán ütött ki, mint mikor az ember
kénégeny-álomból ébred föl s azt hiszi, hogy igen okosat mond.

– Én – imádott Phémi – talán – nem – haragszom, – akarom mondani – ne
haragudj; – nem erre – hiszen – sehogy – ma délután (NB. még reggel
volt) – a tenger, – akarom mondani, a piacz – gyalog, – az óra – felment
a toronyba, – kitörte a lábát; (Bankó öcsém ijedtében arról akart
beszélni, a mit útközben hallott, hogy a piaczon az órásmester leesett a
toronyból.)

Féltem tőle, hogy most mindjárt valami otrombát talál hazudni s elárulja
magát, s egyik kezemen mankómat, másikon a kékre zöldre sápadt Ludmillát
vezetve, eléje biczegtem én is.

A mint a fiu minket is meglátott, tökéletesen odalett és megnémult mint
Tigris Robertben a királyleány.

Magam pedig, hogy az érdekeltek megzavarodását elsimítsam, roppant
komoly dictiót tarték a fiunak a párbajok czélszerűtlensége s az
embernek saját maga és családja iránti kötelességei felől.

Megmondám Bankó öcsémnek, hogy ha máskor élethalálra párbajt akar víni,
azt ugyan okosan teszi, ha – mint jelenleg is – tanúk nélkül végzi el;
hanem még okosabban teendi, ha ily gyilkosságok szinpadául kevésbbé
nyilvános helyeket választ. Ő azonban menyre-földre esküdött, hogy soha
sem bánt többet senkit.

– Hát – igazság! – ellenfeleddel mi fog történni? kérdé Euphemia, miután
férje szakállát könyeivel és csókjaival illően benyirkosítá.

– Majd mi ketten elbánunk vele, mondám, karomat nyujtva a szabadabban
lélekző Ludmillának, melyet ő azonban – dicséretére legyen mondva – el
nem fogadott.

És ezen idő óta mind a hárman borzasztóan apprehendálnak rám. Euphemia
azért, hogy férje párbajaiban kételkedtem, Bankó öcsém és Ludmilla pedig
– Isten tudja miért?

Bankó öcsémmel, ha találkozom az utczán, úgy köszön, hogy rám se néz,
morogva magában: te sánta ördög; – Ludmilla még a szinpadról is oly
szemeket vet rám, ha meglát, mintha apját anyját öltem volna meg; szinte
látom, hogy másféllábú jambusnak nevez, ha maga van; Euphemia pedig már
messziről szemrehányó ujjakkal fenyeget; mondva: ön, ön Istentagadó!»



VIII. SIC VOS NON VOBIS.

Lakott a mi városunkban egyszer egy anglus. Tekintetes Hajmaföldy Sámuel
úrnak hítták. Született itt a continensen, oda lenn, Nyirbátorban. Soha,
sem ő, sem valahány apja volt, édes apja, nagyapja, ős apja, szép apja,
csunya apja, és keserves apja egy szót sem tudtak anglusul soha, még a
tájára sem jártak annak az országnak, egyenesen Ázsiából jöttek ki
lóháton. Sámuel urat mégis anglusnak hítták.

Mert ismerni kell azt a passióját ennek a mi városunknak, hogy ez
mindenkit, a ki nem szakasztott ismerőse, szeret újra keresztelni,
megbérmálni, megajándékozni extratitulusokkal; a hogy pedig a
nemzetiségi rovatokat szokta kezelni, az meg plane túl megy minden
egyenjogosításon.

A pápistát nevezi németnek, a kálvinistát magyarnak, a boltost görögnek;
a kire haragszik, zsidónak, a polgári zenekart polgári czigánynak, sőt
mióta egy hajdani franczia nyelvmester egyúttal a város hivatalos
levélkihordói hivatalát is viselte, azóta minden utána következett
levélkihordót francziának neveznek ott helyben.

Sámuel úr is ilyenformán jutott Angliához, s ezt némi részben maga is
úgy akarta. Eleinte tetszett neki ez az elnevezés, míg csak jó
pajtásaitól hallogatta, midőn ki-kijött az utczára valami bolondos
frakkban, derekával a hóna alatt, s hosszú fecskefarkával a lába
kásájában, a kis lencsényi gimbek gombok fel voltak varrva a háta
közepére; vagy mikor végig íjesztgette az utczát valami embertől soha
nem viselt alakú kaputrákkal, melynek azon felül hogy nyolcz zsebje
volt, zsemlyenagyságú gombjai hátul az inánál álltak meg. Tetszett neki,
hogy őt az emberek nézik, s hogy még jobban megnézzék, leborotvált a
képéről minden oda tartozó növevényt, úgy mutogatta magát. Képzelhetni,
hogy ez mekkora sensatiót okozhatott, oly vidéken, a hol a papon kívül
nem láttak még bajusztalan férfit. Hanem mikor egyszer bement egy boltba
vásárlani s a fiu azzal fogadta, hogy «mivel szolgálhatok ő
anglusságának?» elkezde haragudni az elnevezésért, összeveszett, botba
futott mindenkivel, a kávéházban kiszúrta a parapléval egy embernek a
szemét, s azt nyerte vele, hogy ezt az experimentumot is valami új, még
eddig nem producált anglus maniernak vették tőle, s még jobban rákaptak.
Végre is azt találta ki, hogy nem jött ki a házból, befalaztatta
valamenyi utczára nyiló ablakát, a kerítését fölemeltette, nem beszélt
semmi élő teremtéssel s ily módon tökéletesen meggyökeresíté azon
elővéleményt, hogy anglus, melyet eleinte különczködésből, később
haragból, végre kénytelenségből idézett magára.

Mikor én ismerni kezdtem, már akkor vén ember volt. Igazi nevét annyira
elfelejtették már, hogy csak hivatalos kérdezősködés után lehetett hozzá
jutni. Szomszédunkban lakván, pulykáink sokszor átrepültek a kertjébe, s
ha ilyenkor átmentem hozzá, mindig nagy dohogva kergetett ki onnan, s
midőn egyszer rajta kaptam, hogy a kútban halászott egy hosszú horoggal,
hova piaczon vett halakat szokott eregetni, azt igérte, hogy meglő.

Egy időben különös fixa ideája kezdett támadni. Elhitette magával, hogy
neki feleség kell és e mellett azt is, hogy a már meglevő, férjhez
menendő némberek közől neki egyik sem kell; hogy ő maga magának fog
feleséget nevelni, egy növendék gyermekből, ki még a világ hivalkodásai
által nincsen bal útra vezetve.

Lakott vele átellenben egy hosszú, sovány, nagytenyerű borbély, a kit,
mivelhogy ha fázott, képe oly kék volt mindig, mint a szilva, csakugyan
szilvának is neveztek városszerte, a kinek kilencz magzatja volt, mind a
kilencz leány, a legidősebb kilencz esztendős és így sorban a többi.

Ettől kért egyet az anglus. A borbély nyolczat akart neki adni. Az
anglus nem fogadott el annyit, ő csak egyet akart boldogítni. Kiválasztá
tehát a kilencz közől a legjámborabbat, a legpozsgásabbat és a
legkevésbbé kancsalt, mert a borbély szülöttei különös családi
jelességképen mind görbe szemmel nézték a világot.

Az örökbe fogadott leánykát Zsuzsánna névvel találták keresztapjai
megajándékozni, az anglusnak ez derogált s meghagyá, hogy ezentúl
Izabella kisasszonynak fog neveztetni.

A leány ezután szépen nőtt fölfelé. Fogyasztotta a czukrot, meg a képes
könyveket, s Sámuel úr örvendve tapasztalá, hogy már is mily szeretettel
ragaszkodik becses személyéhez, mily gyöngédséggel fut eléje, ha
valahonnan megjön, s mily szenvedélylyel kutatja ki mind a nyolcz zsebét
kaputján, füge és czukros mandola végett s ha néha a szakácsné
megengedte, hogy a konyhán egyik vagy másik lábosban megforgassa a
főzőkanalat, mily lekötelezőleg tudta mondani ebédnél az öreg úrnak a
kitálalt holmire: «ezt én főztem».

Az anglus el volt ragadtatva ennyi ragaszkodás által. Pedig abban semmi
rendkívüli sem volt, akárki is szereti az öreg apját, mind addig, míg
feleségül nem kell hozzá menni.

Mikor aztán már a leány annyira ment, hogy kezdett semmit sem tudni,
mikor már semmi cseléd nem állhatta ki tovább, Sámuel úr jónak látta őt
elküldeni a növeldébe, s ott hagyni, a míg megnő, s majd csak készen
venni át.

Ezentúl aztán egész tizennyolcz éves koráig nem látta Zsuzsabella
kisasszonyt az anglus, hanem minden évben kapott tőle rendesen kétszer
levelet, megtöltve irott szarkalábakkal, – minden születésnapján egy kis
fogpiszkálót vagy óratokot, s minden évnegyedben egy nagy árjegyzéket:
felfogyasztott tű, czérna, papiros, plajbász, gyöngy, selyem, hárász,
toll, tenta és kitörött ablakokról s ilyenkor soha soha sem mulaszthatá
el magával azon észrevételt közleni, miszerint vannak piszkálók és
óratokok, melyek igen sokba kerülnek.

Mikor aztán a tizennyolcz évet ütötte az esztendő, nekiindult Sámuel úr
a szomszéd városnak, a hol a nevelőintézet lakott, jövendőbelijét a
szellemi üvegházból a házasság paradicsom-kertjébe átültetendő.

Nyolcz esztendeig csak azért nem nézett felé sem, hogy majd ha egyszerre
meglátja, az e közben történt átváltozás hatása rettenetes legyen.
Csakugyan rettenetes is lett.

Zsuzsabella ez alatt megnyúlt, megnyurgult, keze-lába megnőtt, képe neki
terült s a mi legjellemzőbb lett benne, oly sárga színt ölte magára,
mintha kéngyertyával lett volna kifestve. Ez attól van, biztosítá Sámuel
urat a madame, mivel a kisasszony minden elővigyázat daczára marokkal
ette a meszet, meg a nyers pörkölt kávét, mikor hozzá jutott.

Sámuel úr azt hitte, hogy nem tesz az semmit, nem venni azt észre s
felpakolta a csézába a sárga plusquamperfectumot, ki is az egész úton
olyformán tette próbára Sámuel úr türelmét, hogy elmondott neki mindent,
a mit a nevelőben tanult, geographiát, physicát, Chinában lakó
városokat, szárazföldi czethalakat, technologiát, porczellánkészítést
stb. stb.

Sámuel úr csak attól félt, nehogy angolul is tanult legyen. Azzal
megölte volna.

– Tudja bácsi, micsoda Pattagoniának a fővárosa? Látja én tudom –
«Dublin»…

– Tudja bácsi, mit eszik az armadilla?

– Az ármádia? Prófontot, fiam.

– Haha! az armadilla! a pikkelyes armadilla! Lám én azt is tudom.
Fülemüle-tojást. Nem biz az, a hangya eszik fülemile-tojást, az
armadilla, – magyarul hangyászmedve, – az – az – izé – izét eszik, –
édesgyökérrel él.

– Hát azt tudja-e bácsi, hogy miből csinálják a porczellántányért?

– Azt tudom fiam, hogy te minden héten eltörtél otthon kettőt.

– Haha! Hát egy adag szén, meg két adag salétrom és három adag
kéngyertya…

– Abból aztán majd lesz puskapor.

– Hát azt tudja-e bácsi, hogy ki hozta be Amerikából a krumplit?

– Nem bánnám én, fiam, ha ott hagyta volna is.

– Haha! Gutenberg…

– Hát azt tudja-e bácsi, hogy miért van holdfogyatkozás, lám én tudom.
Mert a nap eltakarja a holdat a föld elől.

– Hát azt a szép verset tudja-e bácsi: Kennst du das Land, wo die
Citronen blühen? Nagyon szép vers, Herr Wojta csinálta, a ki irni
tanított bennünket.

– Hát francziául tud-e bácsi? Barlé fu fránszé? Érti? Tudja-e, mit tesz
az, hogy «sé fu zém té dú mon kér?» Hihi, úgy-e furcsa?

Az anglust a veríték verte. Azt várta, hogy most mindjárt a
«haudujudú»-ra kerül a sor s nézte, hogy merre lehet kiugrani a
kocsiból? Szerencséjére azonban most a reáltudományokra tért át az
examen.

– Látta már bácsi a mustrapántlikámat? Melyik tetszik belőle legjobbán?

– Ugy-e szép volt az a rózsa, a mit nevenapjára festettem?

– Hát az rózsa volt, fiam? én pipacsnak néztem.

– Ugy-e szépen tudok zongorázni, bácsi? Hát még ha a «Potpourri für die
Jugend»-et hallaná; az ám a szép opera.

– Tud-e bácsi kacsukát tánczolni? Látja, én azt is tudok.

– Kancsukát? Hisz az fájhat.

– Ugyan ne tréfáljon. Nem kancsukát. Úgy van irva, hogy «chachucha».

– Kakuka? A kakuk tud, fiam. Elég, ha te tudsz.

– Főzni is tudok ám – szereti a dara smornit?

– Az apám is attól halt meg, hogy egyszer megkóstoltatták vele.

– Ugy-e még énekelni sem hallott. Disquantot énekelek, a hangom igen
szép, egy kicsinyt ternolo is, a mi nagy ritkaság.

– No fiam, majd megpróbáljuk otthon a templomban.

Az anglus nagyon meg volt elégedve, a leány mindent tudott a világon, a
mire csak szükség volt a háznál, mire nézve, a mint haza értek, kezébe
szolgáltatta a ház kormányzatát, hogy intézzen el mindent, a mint
legjobbnak látandja.

Lett is reorganisatio. A miniszterium tárczákat cserélt, a szakácsnéból
lett szobaleány, a kukta promoveáltatott tehenésznek s a kocsisból lett
kertész, a konyha belügyeit maga a kisasszony vette kezei alá. A
szállások új felosztásban részesültek, a pipázó szobából lett ebédlő, a
zongora a dolgozó-szobába ment, s Sámuel úr hálószobája a legbelsőbe
rendeztetett el, úgy hogy ő sohasem kelhetett elébb, mint míg a közbeeső
szobák népei felöltözködtek, s ha dolgozni akart, tehette zongoraszó
mellett, és mikor ebédelt, rajta hordták keresztül a vizet a konyhába. A
kert is nagy átváltozáson ment keresztül, a luczernás helyébe
tulipántokat telepítettek, a veteményes kert helye bevettetett
provisorie kaporral, s egy része bekebeleztetett a virágágyak közé, a
baromfias udvarba a közbátorság fentartásául sinkoránok eresztettek a
rókák és menyétek elűzése végett. Ezek aztán maguk megették a libákat. A
teheneket fejték, de enni nem adtak nekik, s a tyúkokat hizlalták
paréjjal, tudván, hogy azt a malaczok szeretik. Egyszóval fenékkel
felfordult az egész administratió.

A mi pedig a konyhai igazság-kiszolgáltatást illeti, az épen minden
kritikán alul esett; a levesek meg voltak irgalmatlanul fűszerezve
borssal, gyömbérrel és kozmával; jöttek csudálatosnál csudálatosabb
ételek napvilágra, zsír helyett megvajazva, só helyett megczukrozva, s
fövés helyett megsütve, hogy jámbor ember félt velök négy szem közt
találkozni, jelentek meg savanyú káposzták mandolával és
mazsolaszőlővel, s hetenként kétszer járta a tejben főtt dara, a mit
pedig Sámuel úr szivéből gyűlölt és lenézett.

– Nem fiam, ez így még sem lesz jó, szólt végre egyszer Zsuzsabellához
az anglus, nem állhatván a dicsőséget tovább, csak hadd főzzön ezután is
a Jutka, te pedig légy kisasszony s ülj a zongora mellett.

A conservativ rendszer helyre álltával, lőn kínja a füleknek. Mert
nemcsak az, hogy napestig vége nem szakadt a zongora-agyalásnak, hanem a
mellett hallhatta, a kinek kedve volt, azt a pípesen nyekegő, nyafogó
mik-mákolást, a mit merész phantasiával éneklésnek is lehetett volna
nevezni, azt a vékony, drótonhúzott hangot, mely akár lenn járt, akár
fenn, mindenütt egyforma élességgel metélte a levegőt s illetőleg a
közellevők füleit.

– Lelkem Bella, szólt egyszer az öreg úr a zongoradöngetőhez,
megsajnálván azt a szegény gyomrozott állatot, danoltál már nekem
eleget, danolj vagy egyet másnak is, lépj föl nagyobb közönség előtt,
nem mondom, hogy profánus szinházban, sőt inkább nagyon is istenes
helyen, a templomban.

Nem kellett neki sok biztatás, nem sokára híre terjedt, hogy ekkor s
ekkor az anglus kisasszonya énekelni fog a templomi zenekarban.

Az nap a mise szokottnál látogatottabb volt, sokan kiváncsiak voltak,
ott volt maga Sámuel úr is, de biz abból nem hallott senki semmit. A
különben vékony hang a félelem miatt annyira elpusztult a trombiták és
bőgők kisérete mellett, hogy abból emberi fül egy igét sem kapott el.

Sámuel úr hosszú képpel vezette haza karon fogva Zsuzsabellát «nem tud
biz ez semmit, mondá jó magában, no de legalább szép és az enyim, s
nekem ez is elég».

Ekkor valami ismerőse találkozott vele, a ki rég nem látta, ki is, hogy
megpillantá Sámuel úr karján azt a nem is annyira fehér cselédet, mint
sárga cselédet, féltréfálva azt találta tőle kérdezni, hogy hol vette
azt a birsalmát?

Minden illusio oda volt. Sámuel úr soha sem tudta többé kiverni fejéből
azt a «birsalma» szót, annyira megfeküdte a phantasiáját. Tehát nem is
szép, gondolá magában, Isten neki, de legalább szeret, s olyan a milyen,
be kell vele érni.

Ideje lőn azonban, hogy már egyszer meg kelle magyarázni a leánynak,
hogy mire való bölcs intézkedése az a természetnek, miszerint az egyik
ember férfi, a másik pedig asszony; mert ha meg nem magyaráznák neki,
hát nem is tudná meg azt soha.

– Látod fiam, szólt Sámuel úr komoly ünnepélyességgel a birsalmához,
maga mellé ültetve azt valami akáczfa alá, mert nagy és nemes hivatása
van ám az asszonyi nemnek.

Zsuzsabella kezdett elpirulni, mi arcza sárga voltára igen kedvező
változást gyakorolt.

Az emberi szívnek vannak titkos kivánatai, miket nem bir magának
kifejezni.

Zsuzsa felsóhajtott.

– Később azonban megtudja, hogy e titkos óhajtások kútfeje – a szerelem.

Zsuzsa el akart szaladni.

– Bella lelkem, te sem vagy már gyermek, szólt megkapva a futni akarót
az anglus, ide s tova férjhez is kell menned.

– Nem merem én azt, szepegé az ártatlan.

– Kell merned, gyémántom, tőlem semmit se félj, én semmi kivánatodnak
ellene nem állok, teljesítem a mit akarsz, mert vétenék a természet
ellen, ha nagy és nemes kötelességedet elő nem mozdítanám. Azt jól
tudhatod, hogy én mindig különös szeretettel viselkedtem irántad.

Zsuzsi lesütötte szemeit s a kezében levő batiszt kendőt félig betömte a
szájába.

– No én nem kivánom lelkem, hogy te kész felelettel állj elém, hanem
időt engedek, hogy szavaimat megfontold, gondolkozási időt, teszem fel
egy vagy két hónapot.

– Majd holnap, mondá a leány Sámuel úrnak, s azzal hirtelen elszaladt.

– A tatárba! hisz ez túl a rendin jól megy, mondá magában a kérő, én két
hónapot akarok neki engedni s ő már holnapra biztat.

A másnap eljött, Zsuzsa rendkívül érdekes elfogultságban lépett be
Sámuel úrhoz, jól, illendően kisírt szemekkel s zsebkendője szegletét
rágicsálva, s midőn Sámuel úr kérdezé, hogy hát mire határozta magát?
elkezde sűrűn zokogni s a mennyire a szepegés megengedé ismerni az
emberi hangokat, ilyenforma vallomást tőn előtte: Hm – hm. Édes bácsi. –
Én az asszonyi nemnek nagy és nemes hivatását – hm – hm – megértettem. –
Az emberi szívnek – hm – titkos óhajtásai – hm – s aztán minthogy kedves
bácsi megigérte – hogy ellene nem áll – hát én úgy tettem, a hogy
kivánta.

Tovább nem tudta mondani, semmi sem jutott eszébe s azzal oda rogyott –
nem Sámuel úr karjai közé, mint ő ezt várta és hitte, hanem lábaihoz s
kérte, hogy ne tagadja meg tőle áldását.

– Majd az csak a pap dolga lesz, fiam, biztatá Sámuel úr, fel akarva őt
emelni, a mi pedig sehogy sem ment, mert a leány addig fel nem akart
kelni, míg áldását ki nem nyeri.

– Magamat csak nem áldhatom meg, mondá magában Sámuel, s a míg azt mondá
magában, bebukik az ajtón egy piros pozsgás siheder, két nagy, kifelé
fordított vuklival a füle mellett, s az is oda rogyik a lábaihoz, s
szinte megragadja egyik kezét és áldását kéri.

– Hát te ki vagy?

Zsuzsabella hebegve, piszegve magyarázá, hogy vannak az emberi szívnek
titkos kivánatai, melyek ilyen nagy kifelé fordított vuklikat viselnek,
s minthogy már egyszer férjhez kell menni, hát majd ő csak ezzel is
beéri.

Sámuel úr kővé változott legottan. Sokáig nem birt szóhoz jőni; hát ez a
leány mindazt, a mit neki oly circumspecte elmagyarázott, oda tudta
magyarázni, mintha ő valaki máshoz akarná őt férjhez adni? Világos volt,
hogy a leányra még csak nem is haragudhatik, mert őtet maga biztatta,
hanem azokat a kifelé fordított vuklikat nagy kedve lett volna
megczibálni, mert azt már nem biztatta.

– Hát hogy mersz te ide furakodni?

– Mert velem jött a szerelem…

– Ne versificálj. Mi ember vagy, ki fia vagy, micsoda vagy?

– A bátyám Posenben Stadt-Commissæren-Hallunk.

– Adjunkt! szamár; nem azt kérdeztem; mi vagy magad?

– Hegedüvirtuoz leszek.

– Tán bizony czigány?

– Nem, a chorusban én húzom a bőgőt.

– Hát ott ismerkedtetek meg? S te akarod elvenni a birsalmát? Te?

– Csak kegyes áldása vagyon még hátra.

– De biz abból semmi sem lesz.

– Hát ha már lett is valami?

– Megütheti a forgószél!

– Csak atyám uram meg ne üssön.

– Atyád urad? tán biz engem értettél alatta?

– Hát kit is mást, az én Izaballám atyja énnekem is atyám, mert én neki
férje vagyok, és ő nekem feleségem, és mi nem engedünk szíveink fölött
zsarnokságot gyakoroltatni, mi szeretjük egymást, és mi itt akarunk
lakni, az atyánknál.

Ezt mondván a fiatal bőgős, orlandói positurába vetette magát, s
szavainak elhatározottságát helybenhagyólag látszék igazolni a két
liffleffegő vukli.

– De már akkor eltévesztettétek az ajtót, röffent rá a felül kerekedő
Lear, itt lakik átellenben Szilva borbély, annak van tizennégy gyermeke,
tizenötödik a birsalma; oda menjetek lakni.

Az ifju fidicinnek torkán akadt a hang, ránézett azzal a két
kifodorított mopslifüllel Zsuzsabellára.

– Hisz te erről nem szóltál nekem semmit.

– Hát azért kevésbbé fognál szeretni, mivel rangom nem előkelő? kérdé
nemes érzékenységgel a birsalma.

– Igen, de hol fogunk lakni?

– A bátyád Posenben Stadt-Commissæren-Hajdunk…

– Igen, de meghalt.

– Erről meg te nem szóltál nekem semmit.

És nézének ők mind a ketten szörnyű határozatlan képpel Sámuel úrra. Ez
végre is megszánta őket.

– No hogy azt ne mondjátok, hogy soha sem adtam semmit, megveszem
számotokra az apátok műhelyét, üljetek be oda, folytassátok a
mesterséget; hanem én szakált növesztek, engem nem borotváltok meg
többet.

Izabella ajkait kezdte pittyeszteni, hanem a vukli odaszólalt hozzá,
mondván, ne válogass Zsuzska, mert a hegedűvirtuózság mellett felkopik
az állunk.

S tehát biz ők ismét térdre estek, mint feljebb, összecsókolták Sámuel
úr kezeit, a ki is nevének megfelelő phlegmával adta rájuk áldását,
mondván:

– Már most hát vigyen benneteket az ördög.

Az ekként vallott kudarcz annyira le találta verni Sámuel urat, hogy e
percz óta Szerényfi urat is okos embernek kezdé tartani, a ki pedig nem
volt az.

Nem volt pedig Szerényfi úr okos ember azért, mert poéta volt; de nem
azért, mert poéta volt, hanem azért, mert egy verset irt, melynek az
volt a refrainje, hogy «ördög az asszony».

És Sámul úr épen azért kezdé Szerényfi urat okos embernek tartani, a
mióta a birsalma rászedte. És valahányszor összejött Szerényfi úrral, a
poétával, mindig visszatért arra a furcsa végű versre, és soha sem
átallotta neki kinyilatkoztatni, miszerint azon vers nagyon is igaz,
mihez Szerényfi úr soha sem volt rest utána tenni: «és nagyon szép».



IX. A HAZAJÁRÓ LÉLEK.

Érzékeny szívű olvasóm! meg ne rettenj ettől a kisértetes czímtől: nem
jelent ez valami lánczczal csörgő, fehér lepedőben járó, éjfélben
csavargó másvilági nem-tom kicsodát, a ki előkerül innen-onnan, s
búsultában nem talál különb mulatságot, mint hogy eleven embereket
ijesztgessen s a fonalat a motólán összerágja; – hanem jelent ez a czím
egy olyan asszonyszemélyt, a ki mihelyt valami csekélységen összekap a
férjével, rögtön szalad haza az édes anyjához, a miért aztán csúfságból
elnevezték «hazajáró léleknek».

Máki Juczinak hítták a lelkemet, férje után pedig Herczeg Andrásné
asszonyomnak. Herczeg András uram becsületes szekeres gazda volt
Komáromban; tartott ökröt, lovat, eljárt fuvarba is; viselt ezüst gombos
mellényt és a templomban a második padban szokott ülni, még a
tisztelendő úr is névszerint ismerte; egyszóval tisztességes, jómódú
ember volt. Máki Juczi apja pedig emberséges kormányos volt nemzetes
Nyirkos uram «Victoria gloria» nevű tölgyfa hajóján, mely minden
tavaszszal le szokott menni üresen a Bánátba s minden őszszel nem tudom
hány ezer mérő gabonával terhelten szokott ismét visszakerülni a
komáromi sziget alá, és soha semmi baj az útközben nem érte, sem
zátonyon nem akadt, sem tőkére nem ment, sem oda nem fagyott. Maga Máki
uram állván a timon rúdjánál, úgy elvezette azt, mint a parancsolat s
gyönyörűen tudott az átvádoláshoz, mikor tudniillik meghajtják a
hajóhúzó lovakat víz ellenében a terhes hajóval s akkor egyszerre
elcsapják baltával a feszült kötelet, mire aztán sebesen átvág a hajó a
tulsó partra, mintha gőz lengetné; nem kellett az ilyen esetnél félteni
Máki uramat, inkább az életében ejtett volna kárt, mint a hajójában;
mert a milyen igaz, hogy ő fél fejjel magasabb volt termetre egyéb
kormányosoknál, olyan igaz az is, hogy a Viktoria gloria szebb volt
valamennyi hajónál, a mi a komáromi sziget alatt megfordult. Teteje és
oldalai szép csillogó feketére festve drága kalamászszal, az orrán az a
bolondság kiverve fehér bádoggal, a két csipejére odafestve mindenféle
színnel két piros pofájú szent, a kikről elmondta Máki uram mindenkinek:
«ez a Viktoria, az meg a Gloria; a mi azt teszi diákul, hogy győzelem és
dicsőség». Ezt tudta Máki uram, végezvén a grammaticát tiszteletes Ónodi
uram alatt a révkomáromi gymnasiumban, melyet jól esik a nemzeti
büszkeségnek kollégiumnak nevezhetni.

De volt is jutalma Máki uram érdemeinek, nemzetes uram Nyirkos uram nem
hagyta őt jutalom nélkül; telt miből nemcsak kenyérre, zsiradékra, de
még czifra főkötőre is Mákiné asszonyomnak, s dupla selyem keszkenőre
Juczi leányának, úgy, hogy mikor karácsonyünnepekre Máki uram
megérkezett Ráczországból, előre beszéltek a nénémasszonyok felőle:
mennyi mindent hozott a feleségének, leányának! S mikor aztán ünnep
vasárnapján Juczi lelkem hosszú arany függővel a fülében ült le a
második padban, mindjárt a tekintetes főkurátorné asszonyság háta mögé,
a hátulsó padokból felálltak a fehérszemélyek, úgy nézték, s tanakodtak
magukban, vajjon igazán arany-e vagy csak ezüst, futtatva aranynyal? S
szomszédasszonyom urának, becsületes Tuba Sándor uramnak volt mit
hallgatni egy hétig kedves élete párjától, hogy lám a Máki Juczinak
arany függőt tudott venni az apja, pedig az csak kormányos, ő pedig még
csak ki sem furatta a leánya füleit, pedig ő már srájber. Tuba uram
pedig egy héten egyszer szokott szólani, akkor az egyszer azt mondta,
hogy könnyű annak, mert csak egy leánya van, neki pedig van hat.

De büszke is volt arra az egy leányára Máki uram, még tán büszkébb volt
rá, mint a hajójára, s azt már szóba sem engedte jőni, hogy az ő
Juczijánál Rév-Komárom városában szebb leány lehessen. Olyan termetet
lásson valaki! Hogy áll rajta az a meggyszin zsali ruha; akár egy
kisasszonyon. Földig ér a zöld selyem kendője, nagy piros virágú.
Keztyűt hord a kezén, el ne süsse a nap; hej azért a szép fehér bőrért
milyen nagy kár lenne, ha a nap elsütné, a hideg megvenné, nagy
munkában, dolgozásban kicserepesednék.

Te ülj a szobában, leányom, hideg van, meleg van idekinn. Édes anyád
asszony elvégez minden munkát, nem szorulsz te arra; ő megfőz,
kitakarít, szapul és mángorol, virágok közt gyomlál és öntözget; neked
csak az asztalhoz kell ülnöd, azt kérdik, mit szeretsz? neked csak a
tiszta ruhát kell fölvenned, jaj be gyöngyen áll rajtad! neked csak a
kész virágot kell leszakítanod, jaj be illik hozzád!

Apjának, anyjának nincsen egyéb gondja, mint hogy kényeztessék. Azon
vesznek össze, melyik szereti jobban? No jaj volna annak, a melyik
megbántaná! Egy hétig nem hallaná szavát Juczi leányának.

Juczinak jó nevelést is kellett adni, megtanították kötni, horgacsolni,
lyukacsos furcsákat varrni keszkenő szélére, tarka madarakat himezni
gyöngyből és selyemből, még gitározni is, a subrector úr cselekedte ezt,
a ki könyveket is hordott neki, a mikből verseket lehetett olvasni.

Annyi bizonyos, hogy tetszésre való leány alig is volt különb széles e
városban, s mégis azt lehetett csodálni, hogy egyik farsang elmúlik a
másik után, Juczi még sem megy férjhez.

Pedig semmi rosszat nem lehetett felőle mondani, jámbor, szemérmes volt,
mikor az utczán ment, a fejét sem fordította félre, úgy lépkedett,
mintha a szombati utcza csupa tojással volna kirakva s neki arra kellene
ügyelni, hogy valamelyiket össze ne törje.

Nem is mondhatni, hogy kérői ne lettek volna. Sőt inkább nagyon is sok
volt, és mindenféle osztályból, gazdák, hajósok, hivatalos állású
emberek, még diplomaticusok is.

Elvette volna egy derék szekeresgazda, a kinek magának három háza van, s
kilencz szántóföldje, de Juczinak nem kellett, mert az embernek olyan
csunya hosszú bajusza van, mindig a szájába lóg.

Azután meg egy derék kormányos, de ennek az kellett volna, hogy Juczi
menjen el vele Komáromból, a miről Juczi hallani sem akart, pedig az
ember tetszett neki. A dolog abbamaradt.

Ismét egy talpas-kereskedősegéd kérte, de erről azt mondták neki, hogy
házsártos ember, nem ment hozzá.

Következett egy emberséges vargamester. Kosarat kapott. Juczi lányom
bizony nem fog szurkos fonalat fonni senki vargájának. Pedig ez azóta
gazdag ember.

Sőt egy kanczelista is megkérte a vármegyétől s Juczikának kilátása
volt, hogy tensasszonynyá lehessen. Egy ideig gondolkozott is felőle,
hogy Jikszli uramnak adja a kezét; hanem egyszer azt találta valaki
mondani, hogy Jikszli uramnak görbe lába van, s rögtön kikapta az
útlevelet.

Egy izben pedig épen jó szerencséje akadt. A hajdani subrector, ki évek
múlva sem tudta elfelejteni a gitárleczkéket, miket Juczinak adott,
végtére jövedelmező eklézsiához jutván valahol Máramarosban, sietett
szivét és kezét egykori választottjának hűségesen felajánlani. Annál már
csakugyan közsorsú leány nagyobb szerencsét nem várhat, mintha egy
derék, okos fiatal ember által tiszteletes asszonynyá lehet, a kit az
egész falu megsüvegel; de utoljára úgy elijesztgették attól a
messzeségtől: hisz az a világ végén lakik, apja anyja oda sem talál tán,
ha utána akar menni, hogy ezt is visszautasította, a ki aztán elvette
valamelyik esperes leányát.

Még azután jött egyre sok mindenféle boldog boldogtalan, a kik közül
kinek a képe, kinek a neve nem tetszett a leánynak. «Majd én Tóthné
asszonyom leszek, vagy Veresné asszonyom, Puskásné, Kisné, Taligáné,
Szekérné, Varjuné, Pókáné, vagy épen Graczafiláné! hogy azzal
csúfoljanak; nem, inkább itthon maradok.»

És úgy történt, a hogy mondta.

Esztendőrül esztendőre kevesebb lett a kérő a háznál; egy egész
farsangon át nem járt más a házhoz, mint egy fiatal patvarista, a ki azt
igérte, hogy mihelyt leteszi a censurát, mindjárt elveszi Juczikát;
ebből aztán sok mendemonda támadt. Utoljára másféle ember annyira nem
ment Mákiék háza tájékára, hogy annak a kapujában ugyan a kérők miatt a
legszebb petrezselyem megteremhetett volna.

Egyszer azután hírét hallják, hogy a patvarista már a censurát letette
és meg is házasodott, még csak az aranyos dohányzsacskót sem küldte
vissza, a mit Juczika csinált számára.

Ez azután nagy csapás volt. A leány mindig fiatal, a míg kérői vannak,
de a mint egyszer valamely kérője elhagyta, akkor mindjárt azt mondja
róla a világ, hogy vén leány.

Bizony bizony hajdani kérői közül azóta sok boldog családos ember lett,
s barátnéi mind elhagyogatták, pedig egy sem volt hozzá szépségre
fogható, sem gitározni, himet varrni tudó.

Azután még egy másik farsang mult el, meg egy harmadik is, anélkül, hogy
Máki uram házába násznagy nyitott volna be, míg Tuba szomszédnak
egymásután hordták el valamennyi leányát.

Mikor már az utolsó Tuba is szárnyára kelt, akkor Mák uram kezdte
vakargatni a fejét és Mákiné asszonyom az orrát és mind a kettő arra
gondolt, hogy ha Juczi egészen őnekik kettőjöknek marad, az mégis nagyon
sok lesz a jóból.

No de nem maradt rajtuk.

Volt a hajdani kérők között egy megátalkodott ember, a ki már
kilenczszer megkérette egymásután Juczit s mindannyiszor kosarat kapott;
ez most megsejtve az állapotokat, azt gondolta, hogy talán nem vágná
valami nagyba a fejszéjét, ha tizedszer is megkisértené a jó szerencsét.

És ez volt Herczeg András uram.

Ezúttal Herczeg András uram nem volt kellemetlen vendég Mákiék házánál,
de még a helyet is megtörülték, a hová leüljön, s násznagyostul ott
marasztották ebédre, a mint szándékát előadta.

Nem is nézték annak, hogy áll a bajusza? sem azt nem kérdezték,
szokott-e haragudni, sem pedig, hogy közel fog-e lakni, avagy távol? de
még a neve ellen sem tettek kifogást, az ellen ugyan nem is tehettek,
mert Herczeget csakugyan nem találni minden bokorban; kezet adtak neki
rögtön a kérőre, napot tűztek ki a jegyváltásra, a lakodalommal sem
vártak sokáig; még húshagyó előtt egy pár lett Herczeg András uram és
Máki Juczikából.

Persze, hogy Tuba szomszéd felesége erre is azt mondta, hogy bizony
Juczika választhatott volna magának a sok közől különb vőlegényt is; a
mire Tuba szomszéd viszont azt felelte, hogy de bizony Herczeg András is
különb menyasszonynyal köthette volna be a fejét.

Hanem hát mi gondja a más dolgára Tuba szomszédnak s Tubáné
szomszédasszonynak?

Elég, hogy a lakodalom nagy vígan ment végbe, s a menyasszony sírt, a
mennyit tudott, Mákiné asszonyom pedig még tehetségein felül is az
elváláskor; a többiek aztán kérlelték, maguk sem tudták, miért?

Haza menvén Herczeg András uram házába, ott Juczi megint újra kezdte a
sírást. Herczeg András uramnak tetszett eleinte a dolog, mikor a
menyasszony sír, az mindig jelent valami jót, gondolta magában, majd
csak elhagyja s addig kifordult az istállóba.

De a mint visszajött, a menyecske akkor is egyre sírt.

Nem állhatta meg, hogy meg ne vigasztalja.

– Juczika te; te Juczika.

Bizony Juczi rá sem hallgatott.

– Galambom, Juczikám, ne sírj már.

Erre megszólalt egy kicsinyt a menyecske.

– Ne nevezzen maga engem Juczikának.

– Hát hogyan?

– Ki nem állhatom azt a «ká»-t; nem vagyok én tót. Az a halálom, mikor
úgy mondják.

– Hát hogyan mondjam?

Erre elhallgatott a menyecske és megint sírt vagy félóráig, s hagyta
könyörögni Herczeg András uramat, a míg megmondta neki, hogy hát Judinak
nevezze.

– No ha ez szebb, hát legyen úgy.

Valahogy azután csak megengesztelé szegénykét s gondolta magában, hogy
már most csak vége lesz a sírásnak s komolyabb dolgokhoz látnak.

Délben együtt ültek az asztalnál.

Herczeg András uram tisztességes ebédet főzetett, riskásalevest,
paradicsommártást a húshoz és pörkölt káposztát, füstölt kolbászokkal;
hát a menyecskének a legelső kóstolónál csak kifordul a kanál a kezéből
s megint rákezdi a sírást s végig siratja az egész ebédet.

Herczeg András uram kolbász és káposzta helyett kicsinyben mult, hogy
kezét lábát nem ette meg; az asszonyból egész estig nem lehetett szót
kicsikarni, akkor vallotta meg nagy instancziára, hogy épen a
riskásaleves, paradicsommártás és pörkölt káposzta füstölt kolbászokkal
az, a mit ő ki nem állhat és meg nem tud enni.

– No hát lelkem, ha csak ez a baj, itt a kamra kulcsa, süttess főzess
ezentúl, a mi szemednek szádnak tetszik, még jobb szeretem, ha magad
látsz utána.

Mindent át is adott aztán neki szépen s gondolta magában, hogy már most
a gazdasszonykodásban majd csak megszokja magát.

Volt is másnap nagy sütés főzés a konyhán, majd kigyújtották a házat.
Herczeg András uram azt gondolta, névnap lesz ma nála. Isten neki,
inkább mindennap vendégséget tartson, mint hogy pityeregjen.

Délig dolga után szokott látni a gazda, tizenkét órakor azonban haza
felé tartott, gondolván, hogy azóta rakott asztal várja mindenféle
jóval.

Terítve sem volt biz ott még, hanem Juczi lelkem megint ott sírt az
ablakon.

– Galambom, mit csinálsz? ki bántott már megint? öreg apád halt meg,
vagy Kajafást siratod a prédikáczióból?

A tréfa még jobban neki indította a záport, utoljára is könyörgésre
kellett Andrásnak fordítani a dolgot, hogy megtudhassa Juczitól,
miszerint azért sír, mert megégette az ujját.

– Jaj, galambom, hát azon segíteni kell, hogy bele ne halj: hol van egy
kis pamuk, kössük rá frissen, így ni, már most olvassunk rá: «áj-báj,
kecskemáj, ha neked fáj, ebnek fáj, no ugy-e hogy nem fáj?»

András azt gondolta, hogy majd tréfára fordítja a dolgot, de kicsibe
mult, hogy pofon nem ütötték érte. Juczi lelkem letépte ujjáról a
pamukot, mérgesen zokogva:

– Mikor odahaza megégettem az ujjamat, az édes apám azt mondta: add ide
fiam, hadd csókoljam meg, s attól jobban meggyógyult, mint a maga
szamárságaitól.

Azzal kiment a konyhába, úgy becsapta az ajtót, hogy odabenn a kakukkos
óra is megállt ijedtében.

Két órára járt az idő, mire elkészült az ebéd; cseléd, marha dologtalan
állt az alatt; végre betálaltak.

– Hála légyen a papnak! mondá András gazda, midőn végre felhozták a
levest, s hozzá is ült menten; de ezúttal neki mult el a kedve. Gyűrte,
a míg gyűrhette magába kanállal, a mit kiszedett a tányérjára, de még
sem állhatta meg, hogy annyit meg ne mondjon: «Judi lelkem, nagyon
kozmás ez a leves».

Judi lelkem egy szót sem szólt erre, hanem kirúgta a széket maga alól s
kiment a szobából.

András azt hitte, hogy a többi ételért megy, s várta türelemmel a mi
következik; már egy fogpiszkálót is faragott, tollseprüből rántva, ahoz
a húshoz, a mit majd behoznak.

De semmit sem hoztak.

Utoljára csak mégis megsokalta a nagy várakozást s maga is kinézett a
konyhába, s kérdé a cselédtől, hová lett az asszony?

– Az bizony fölvette a kendőjét s nagy zokogva elment a háztól, azt sem
mondta senkinek, hogy «befellegzett».

Megijedt erre András nagyon, futott ki az utczára, kérdezősködött
okostól, oktalantól: ki látta, merre látta feleségét?

Látták biz azt itt is ott is; ment nagy sírva utcza hosszat végig a
megyercsi utczán. – Nyomrúl nyomra tudakolván András gazda, odatalált
végtére Mákiné asszonyom házához, s hálát adott az Istennek, hogy ott
lelte Juczikáját, hogy az nem ment a Dunának.

Hagyta is magát a jámbor illően lehurogatni Mákiné asszonyom által.

– Ejnye, kedves vejem uram, ugyan bizony nem jól kezdi a dolgát, alig
három napos házasok, s máris megugratja a menyecskét a háztól.

– Én, napamasszony? Az Isten mentsen meg. Inkább a házam ugorjék meg
tőle.

– Jaj, kedves vejem uram, nem úgy kell ám bánni az én leányommal, nem
lehet ám azzal gorombául szólni, mert az nincs ahoz szokva.

– Nem is tettem én azt.

– Dehogy nem! szólt bele Juczi lelkem sírva; ihol ni, az ujjamat is
megégettem a főzésben s mégis azt mondta, hogy kozmás a leves, pedig a
szolgáló volt az oka, mert lángot tett alá.

Herczeg András uram megadta magát a két asszonyember előtt, felfogadta
szentül, hogy soha ezt a szót «kozma» ki nem mondja többet; egy szolgája
van, a kit Kozmának hínak, azt is elereszti, csak engedjék el bűnét, így
aztán szépen kiengesztelve őket, visszavitte megint a feleségét a
házába.

Tubáné szomszéd asszony azt mondá ez esetre, hogy Juczi ugyancsak
hibázott, ha ilyen gorombaságért az egész leveses tálat fejéhez nem
vágta Herczeg András uramnak; Tuba szomszéd viszont erre a hétre azt az
egyet mondta, hogy majd ment volna ő a feleségeért, ha tőle elszökik!

Megvoltak azután ismét nehány hétig. Juczi egyre búsult, sírt és
sóhajtozott; még ha jó kedve volt is, mihelyt Andrást látta, mindjárt
rákezdte a fohászkodást, majd az volt a baja, hogy odahaza milyen szép
kilátás van az ablakból a győri Dunára, itt pedig a megyercsi utczán, ha
az ember kinéz az ablakon, egyebet sem lát, mint ökörszekeret és
szalmaboglyát; majd meg a cselédektől kellett szenvednie sokat; egyszer
halálos betegséget akart kapni az egészségtelen levegőtől, a mi András
szobáiban uralkodik, másszor meg azon kesergett, hogy mint kell őneki
ehez a kakukkos órához hozzá szokni, a ki otthon muzsikáló órához volt
szokva.

A jámbor Herczeg András gonoszabbul érezte magát egy halálra itélt
rabnál. Az legalább tudja, hogy mit vétett, miért kell neki meglakolni.
De vele azt sem közlik. Akármit mond, tesz és ajánl, savanyú képet
vágnak hozzá; mikor legjobb kedve volna, közibesóhajtanak, s mintha egy
szakajtó toll közé fújtak volna, szétrepül minden kedve.

Utoljára is megsokalta már a sok fohászkodást, a sok kérlelkedést, s
haszontalan sápitozást, s szerette volna tudni, hogy miért legyen az ő
háza siralomház? Az is meglehet, hogy bú-elfelejtésül valamelyik
szomszédjánál felönthetett az idei monostoriból, elég az hozzá, hogy
este, a mint hazament s Judi lelkem megint a szokott görbe képpel
fogadta, az asztalra könyökölve és fohászkodva egy szál gyertya mellett,
egy darab ideig csak kérdezgette András szeliden: mi bajod szivem? mi
bajod Judikám? utoljára azonban olyat csapott az öklével az asztalra,
mint a forgós ménkű, s fülébe ordított:

– Lánczos lobogós teringette! A ki erre amarra áldotta; mi bajod hát,
beszélj! és ne bámulj abba a gyertyába, mert eloltom. Hanem mondd meg mi
a bajod? ezer milliom menykő kerülgettét!

Juczi lelkem csak elsápadt, elmeredt elébb erre a szokatlan föllépésre,
hanem azután elkezdett ordítani fenhangon, rohant ki fejkötő nélkül,
kendő nélkül az utczára, még az ajtót is nyitva hagyta maga után.

Most az egyszer utána sem nézett András gazda, hanem betette az ajtót és
lefeküdt.

Nem is kelt fel, csak másnap reggel. Akkor kiment a mezőre s nem jött
haza hamarább, mint késő este.

Otthon mondták neki a cselédek, hogy háromszor is volt már itt Mákiné
asszonyom, s megigérte, hogy megint eljön.

Hát csak hadd jőjjön, mondá Herczeg; nagyobb biztosság okáért azonban
pipára gyújtott; nem mondhatni, hogy egy kicsit ne reszketett volna a
szive.

Kivált a mint nem sokára Mákiné asszonyom ruháit hallotta ropogni az
ablak alatt, alig tudta kiereszteni a száján, hogy «szabad», a mint
bekopogtatott.

Mákiné asszonyom igen szépen volt ez alkalomhoz öltözve, széles
keményített szoknyáival úgy közelített, mint egy bástya, reklijének
magas válla és puffogós ujjai félelemgerjesztően fuvalkodtak András
gazda ellen, fehér főkötője pedig azzal a nagy széllyelálló fodorral
köröskörül, valódi harczias kinézést adott ábrázatjának.

Szerencsés jó estét kivánt, egy kicsinyt köhögött, azután leült az egyik
ágy mellé; András gazda ült a másik mellett, kettőjök között állt a
politéros asztal.

– Kedves Herczeg András uram, kezdé a derék asszonyság, csak azt jöttem
kérdeni kegyelmedhöz, mit akar már azzal az én leányommal csinálni, ha
ez mindennap így megy?

Herczeg András uram nem akarta hagyni magát, belevágott az oráczióba:

– Hát mit vétettem én neki? Nyúltam én hozzá egy kis ujjal is? Hallott
tőlem valaha egy káromkodó szót? jöttem én valaha ittasan haza a
kocsmából? Panaszoltam meg valaha a falatját? Koplalt nálam? vagy
hajtottam valami nehéz munkára?

– Jaj, kedves édes Herczeg András uram, nem elég ám az az idvességre,
hogy ha valakit épenséggel meg nem vernek, meg nem mocskolnak, meg nem
koplaltatnak. Érzékeny, fáin nevelésű embernek elég sokszor egy rossz
tekintet. Az én Juczi leányom nem úgy van szoktatva, azzal nem lehet úgy
bánni, mint maga gondolja. Az édes apja már csak apja neki, de az Isten
mentsen meg, hogy valaha megütötte volna előtte az asztalt.

A nagy feleselés alatt mind a ketten oda lovagoltak az asztalig
székeikkel együtt s András gazda is sietett vesztegetni a szót.

– Már pedig én nekem ha még egyszer görbe képet csinál, megint megütöm
előtte az asztalt!

És megint megütötte az asztalt.

– Ezt az asztalt ne ütögesse ugyan kegyelmed, mert ez a Juczi leányom
asztala! – E szóval meg Mákiné asszonyom ütött nagyot az asztalra.

– De már engem uccse, a mi az én házamban van, megütöm én azt, ha
mindjárt politéros asztal is! kiálta András gazda s hármat is ütött rá.

Mákiné asszonyom sem akart hátrább maradni, ő meg túlfelül verte az
asztalt; mintha egy kétfenekű dobot ütnének, egyik egy felől, másik más
felől s a mellett lármázott mind a kettő, még pedig nem, mint a
szinpadon szokás, elébb az egyik, azután a másik, hanem egyszerre mind a
kettő.

Utoljára a nagy ütögetésben ketté hasadt a politéros asztal; erre aztán
elhallgatott mind a kettő. Mákiné asszonyom ríva fakadt és haza ment.

Jövő vasárnapig egymáshoz sem szóltak többet; e szent napon azonban nagy
botránkozást okozván a hívek között annak a látása, hogy Herczeg András
uram az udvar felől való ajtón jött be a templomba, míg felesége az
utczai ajtón, isteni tisztelet után előfogá a presbiteri gyűlésben Tuba
szomszéd Herczeg Andrást.

– Ejnye, ejnye, Herczeg András uram, micsoda háborúság már ez? Miért nem
viszi haza a feleségét?

– Hiszen én haza hoznám, csak akarna; de hát nem tudom.

No majd kicsinálom én azt Herczeg András uram; bízza rám kegyelmed.

Viszont másfelől Tubáné vette elő Mákiné asszonyomat.

– Ugyan kedves édes szomszéd asszony, minek hagyja már ezt a
viszálkodást megrögzeni?

– Hiszen én magam is sajnálom, a menyecske is haza menne, csak érte
jönne az az ember, de azt csak nem kivánhatja, hogy így szégyenszemre
maga menjen haza.

– No csak bízza azt rám édes szomszéd asszony, elvégzem én rendén.

Délután tehát elment Tubáné szomszéd Herczeg András uramhoz s elmondta
neki, hogy ugyan van-e szive, hogy úgy engedi epedni maga után azt a
jámbor asszonyt? azt csak nem várhatja, hogy az jőjjön haza; hanem
menjen érte.

– Hiszen csak azt várja, pattogott Herczeg András vissza. De hisz addig
sok makkot megsüthet otthon, a míg én érte megyek.

Férfi előtt nem szégyenli az ember gyöngeségét, de asszony előtt tartani
kell magát. Ő bizony csak nem megy; jőjjön az, ha akar. Neki pedig
törjék el a lába, ha belép hozzájok.

Másfelől meg Tuba szomszéd látogatott át Mákiékhoz a maga izenetével.

Majd kidobták vele.

– De iszen ide ne jőjjön Herczeg András! be ne próbálja tenni a lábát,
mert mindjárt oda csukjuk az ajtóhoz; térden állva se lássa Juczi
leányomat többet. A kutyát is rá uszítjuk.

Tuba szomszéd úgy megijedt, hogy a kalapját is ott feledte, hajadon
fővel ment haza.

Este felé tehát Herczeg András uram felöltözött szépen, elment Mákiné
asszonyom házához, Mákiné asszonyom pedig már kinn leste az ajtóban, ott
a nyakába borult, bevezette, Juczikával összecsókolódtatta, s azzal
elismerték mind a ketten, hogy egyikök sem hibás, hanem a Tubáék azok: a
miért mindig mendemondáztak közöttük.

Így légy közbenjáró, czivakodó szerelmesek között, hogy rajtad békülnek
ki.

András gazda ismét haza vitte kedves Judikáját s ebben a sok
hazahordásban az a kellemetes volt reá nézve, hogy mindig úgy érezhette
magát, mintha ismét vőlegény volna, a felesége pedig menyasszony, s most
jönnének a paptól s megint újra kezdenék a lakodalmat.

Ebben a mulatságban később is bőségesen volt részesülése, mert Juczinak
azután is, mihelyt nem tetszett valami, szökött az anyjához; mosást,
szapulást, disznótort, káposzta-szüretet s minden nagyobb munkát olyan
szépen ki tudott kerülni, hogy olyankor mindig haza futott; még ha semmi
baja sem volt is, mézes-mázos ürügy alatt heteket eltöltött otthon, s
András gazdának oda kellett mindig menni, ha látni akarta, úgy, hogy
utoljára azt sem tudta már a jámbor, vajjon ő vette-e el Juczikát vagy
őtet vette el Mákiné asszonyom?

A sok hazajárásból azután mindig maradt a városban egy kis mendemonda, –
valahányszor Juczi haza szökött, Mákiné asszonyom mindig elmondta Tubáné
szomszédnak, Tubáné szomszédasszony meg a hat leányának, azok az egész
városnak, hogy Herczeg Andrást nem lehet kiállani, mert:

1. fűnek, fának adós, mindig járnak rá a rovással, porczióval,
konvenczióval,

2. mikor eszik, úgy szuszog, hogy nem lehet mellette megmaradni,

3. az ingeinek csak az ujja meg a gallérja gyolcs, a többi durva
pamukvászon,

4. a térdén van egy nagy gumó, a mi úgy fáj neki esős időben, hogy ordít
bele,

5. kisült, hogy valamikor egy embernek kiszúrta szemét, s maig is fizet
neki, a mért be nem csukták miatta,

6. egy koldus atyafia is van, a ki péntek napon perselylyel jár az
utczán,

7. szennyesen elhordja magán a ruhát két hétig is,

8. multkor kék volt a szeme alja, azt beszélte, hogy megütötte a
petrenczerúddal, pedig nem igaz, leitta magát, elesett, belecsapta a
fejét a fabakterbe,

9. a feleségének szemére hányta, hogy sok szeretője volt,

10. az meg azt felelte neki rá: hogy mind különb volt kendnél,

11. még a selyemkendőért is szót tett; azt akarja, hogy járjon
főkötőben, mint más asszony,

12. sajnálja a kávéhoz a czukrot a feleségétől,

és száz meg száz ilyen apró pletykafélét, a mit épen csak a felesége
hiresztelhet el az emberről, úgy hogy Herczeg András azon vette észre,
hogy az egész városban mindenütt és mindenkor ő róla beszélnek, minden
apróságot tud, hall minden ember, a mi négy fal között történik, még azt
is, hogy ő milyen formán horkol, mikor alszik.

Ilyenkor aztán földhöz verte a süvegét keserűségében s felfogadta, hogy
csak még egyszer szökjék haza a felesége, otthagyja békével.

Természetesen soha sem tartotta meg a fogadását.

Egyszer, épen aratás ideje volt, sürgős munkaidő, András gazdának ki
kellett menni a tarlóra, tizennégy aratóhoz, csak este térhetett vissza.

– No fiam Judi, téged itthon hagylak, itt a kamrakulcsok, tizennégy
arató van odakinn, magam a tizenötödik, főzess számunkra gombóczot,
tizenkét órára kiküldd, hogy harangszóra ebédelhessünk, de ma el ne menj
ám az anyádékhoz, mert nagyon sok dolog lesz.

Judi azt mondta, hogy jól van, de alig várta, hogy András kihúzza a
lábát, nosza futott az anyjához; csak egy szóra, a míg a tüzet
megrakják, a míg a víz megforr, ráér hazajönni.

Mákiné asszonyomnál pedig mintha csak hívásra jött volna.

– Tudod-e mi ujság? megjött az apád. Itt van a hajóval Ujszőny alatt, de
még ma nem jöhet, azt izente, hogy mi menjünk ő hozzá, hozott
mindenfélét.

Juczinak se kellett több: rögtön kész volt a menésre, átballagtak szépen
Ujszőnyre, megtalálták Máki uramat hajóstul; mindjárt előkérdék tőle,
mit hozott? oh mindenféle szépet, czirkász kendőt, vapör-ruhát,
blondfejkötőt, a mi csak szép és divatos.

Azután még beszélgetni is kellett egy keveset; annyi minden mondani
valójuk volt egymásnak; egyszer csak azt hallják, hogy húzzák a Szent
András tornyában a tizenkettőt.

– Jaj az aratók gombóczai! kiálta fel ijedten Juczi lelkem, már tizenkét
óra, siessünk haza szaporán.

Jó lett volna a sietés, de tizenkét órakor kinyitják a hajóhidat az
átmenendő hajók számára, s délutáni két óráig át nem mehetni rajta.
Juczinak ott kellett várni azalatt. Furdalták ugyan a lelkét a zsebébe
dugott kamrakulcsok, melyek nélkül a cselédek ebédet nem főzhetnek az
aratóknak, de csak elgondolta, hogy az a kis koplalás nem árthat meg
nekik; úgy is tizennégyen vannak, kevés jut belőle egyre. Szebb mulatság
volt annál azt nézni, hogy mennek át a hidon a terhes hajók.

Herczeg András uram ez alatt csak áldogatta magában a be nem következő
gombóczokat s bizonyozott az aratókkal déli harangszókor, hogy tizenegy
óra volt az, halottra harangoztak; elmult azonban egy óra is, két óra
is, az emberek zúgolódtak az éhség miatt. András gazda csak vigasztalta
őket, hogy tán eltévedt a szolgáló az étellel, vagy bizonyosan eltörte a
fazekat; de már három órakor maga sem állhatta a dicsőséget tovább,
hanem fogta az egyik villát s ügetett vele haza a városba.

Épen csak egyszerre értek a kapuba, ő és Juczi lelkem.

– Hát te honnét jösz? kérdé András elhüledezve.

– Édes atyám uramtól, felelt nagy bizton a menyecske, nézze csak milyen
szép czirkász keszkenőt hozott, ni.

– Hát az ebéd az aratóknak?

– Mindjárt meglesz, mondá Juczi lelkem könyű lélekkel.

Hej, András uramban is eldűlt e szókra a bornyú; előhítta az ördögöt,
megmondta, hogy kibe bújjék bele, s a mint a kezébe volt adva a czirkász
keszkenő, olyat ütött vele Juczi lelkem hátára vagy kettőt, a milyen
csak illett. Képzelhetni, hogy milyen nagyot lehet ütni egy czirkász
keszkenővel.

De nagy dolog lett abból, mert Juczi szaladt rögtön, nem is haza, hanem
apjához a hajóba; elmondta keserves könyhullatásokkal, hogy őt az ura
hogy megverte ártatlanul, ország világ szeme láttára.

Máki uram elszörnyedt e hallásra. Mivel ölje meg azt az embert? Csak azt
sajnálta, hogy azt a nagy kormánygerendát el nem viheti magával, hogy
azzal üthetné vissza. Meg kellett elégednie egy evezővel. Ment az
evezővel Herczeg András házára nagy szörnyen.

– Hol van az a gyilkos, gonosztévő haramia? E szókkal köszönte be;
berúgván az ajtót s beállított Herczeg András szobájába. Gyere elő te
gyilkos istentelen, gyere elő.

De András gazdának volt annyi esze, hogy nem jött elő hanem felszaladt a
padlásra, oda bezárkózott, a hágcsót is felhúzta maga után.

– Gyere ide! Ide gyere a szobába! ordíta rá fel Máki uram; hadd töröm
össze a csontodat ezzel az evezővel.

Pedig meg sem lehetett volna fordulni a szobában azzal az evezővel.

Miután Máki uram hiába kiabált Andrásra, hogy szálljon le a padlásról, s
menjen ki vele egy szál evezőre, azzal kezdé ijesztgetni, hogy rágyujtja
a házat, hanem erről aztán lebeszélték az összeröffent szomszédok, hogy
azt ne cselekedje; mind a mellett addig hadonázott ottan Máki uram az
evezővel, mig haza érkeztek az éhes aratók s azok, a milyen jó kedvükben
voltak, megfogták a nyakát hátul, s úgy kidobták evezőstül, hogy a lába
sem érte a földet.

Ebből aztán olyan keserves dolog vált, a min igazán csak a pap segíthet.

Az összezördült feleket utoljára is a tisztelendő úrnak kellett
összebékíteni.

A derék öreg úr jól megpirongatta mind a kettőt.

– Édes fiaim, az ilyen apró-cseprő vitákért ne menjetek mindjárt a
biróhoz, ne álljatok ki a piaczra a házi ügyeitekkel, hanem végezzétek
el odahaza. Házastársaknak türelemmel kell lenni egymás iránt, s még ha
fogyatkozásaik vannak is, azokat palástolni kötelességük; nem pedig
besúgni másoknak. A ki jámborul akar élni hitestársával, ne panaszkodjék
rá minden semmiségért senkinek sem, még az édes szülőjének sem, mert a
házi bajnak az a tulajdonsága, hogy ha elhallgatják, kis baj, ha
kibeszélik, nagy baj!

Mondhatott ilyen bölcs dolgokat a tisztelendő úr eleget, használt is az
valamit. Akkor kibékültek, haza mentek együtt, félesztendő múlva megint
eléje került mind a kettő, hogy békítse ki őket.

Elébb csak a pap elé, de később a biró elé is került a dolog; még a
törvényszéknek is meggyűlt velök a baja, mert Juczi lelkem azontúl is
csak hazajáró lélek maradt…

… Valamelyik közelebbi esztendőben Komáromba kellett utaznom; a vasúti
állomásnál Ujvárott egy kétlovas fuvaros vett föl. Mindjárt úgy
tetszett, mintha ismertem volna ezt az embert valaha, de nem kellett
volna ennek hét-nyolcz esztendő alatt úgy megvénülni, a mióta itt nem
jártam; nem is volt ez máskor olyan kopott és foltos.

– Nem kegyelmed Herczeg András uram?

– De biz én volnék az.

– Hát hogy van az, hogy kegyelmed maga jött a lovakkal, tán beteg a
kocsisa?

– De bizony magam vagyok most a kocsis.

– Hát a többi lovai, ökrei?

– Azokat mind eladtam.

– Hát már most mivel szánt?

– Semmivel sem, a földeimet is eladtam.

– Miért tette azt?

– Kellett a pörre, meg más egyébre.

– Hát micsoda pöre van?

– Válok attól az asszonytól; szólt nagyot sóhajtva a jámbor.

– Tán megint odahaza van?

– Hát természetesen. Nem ér már ez az egész élet egy hajítófát; annak
vagyok a koldusa. Hol elváltunk, hol kibékültünk, soha sem tudtam rendbe
jönni magammal, búmban, haragomban aztán neki adtam magam az italnak,
elhagytam a gazdaságom, fölfordult az egész házam; egyik földem a másik
után ment el; magam is elrongyosodtam; nem csuda, mert mindig iszom. Gyi
te ráró, gyi te szellő, ne búsulj az asszonyodon!

S megvagdalta a lovait, pedig nem azok búsultak az asszonyon, hanem ő
maga a jámbor.

Asszonyok, asszonyok, ne legyetek hazajáró lelkek!



X. A RÉZPATAKI LELKÉSZ.

Micsoda pálya az, melyen legkevesebb rózsa terem és a legtöbb tövis?

Micsoda pálya az, melyen legerősebb a munka, leggyöngébb a jutalom?

Micsoda pálya az, melynek követői legszegényebbek, s mégis
legboldogabbak?

Micsoda pálya az, mely legközelebb visz az égi boldogsághoz s
legtávolabb a földi örömöktől?

Egy ilyen pályát meghaladt férfi történetét fogom én tinektek elmondani.

* * *

Rézpatak egy szerény kis helység a Réz aljában, mely néven, mint tudjuk,
egy nagy erdőséget neveznek Felső-Magyarországon.

Körül nagyobbrészt orosz és ruthen ajkú népek falvai fekszenek, mik közt
soknak még most is magyar neve van; de a lakosok már nem tudják azt
egyenesen kimondani, valamint saját neveiket sem, mik közt annyi
tősgyökeres magyar hangzású van még.

Elfeledték azok anyai nyelvüket, ősi szokásaiktól megváltak, régi
vallásukat megváltoztatták, másképen öltöznek, mással élnek, mint
elődeik.

A kis Rézpatak, mint egy parányi sziget a tenger közepén, úgy fekszik
közöttük, utolsó őrpontja a magyarságnak.

Határa kicsiny, de termékeny, lakosai nem számosak, az országút
fuvarosai örömest szállnak meg fogadójában, mert a fogadó tiszta,
gazdája becsületes, bora jó, leánya gyönyörű.

A felső vidékről jött magyar fuvaros, ha szombat napon érkezett, örömest
megvárja a vasárnapot is, hogy egyszer bemehessen a szép kőtemplomba, s
ott hallhasson magyar prédikácziót s kiénekelhesse magát lelke szerint.
Tíz mérföldnyi kerületben úgy sem talál azután megint semmi házat, a hol
nyelvét megértik.

Húsz év előtt ugyan már sok elnézni valója volt a jámbor népnek e lelki
élvezetében; a régi tiszteletes öreg volt már, alig bírt járni a lábán s
csak látni lehetett, hogy beszél valamit, de biz abból a hívek nem sokat
értettek volna, ha már annyi idő óta könyv nélkül meg nem tanulták volna
a sokszor elmondott igéket.

A jó öregnél nem volt már sem erő, sem akarat; az évek elvitték mind a
kettőt, a paplakba is beesett már az eső, s az iskolaház oldala bedűlt;
nem volt, a ki javítást szorgalmazzon.

A hívek sokszor folyamodtak az egyháztanácshoz, a kerületi gyűléshez,
hogy küldjenek jó öreg tiszteletesük mellé fiatal segédet, ki a nép
lelkét újra felemelje; hisz ők azután is megbecsülik az élemedett
pásztort, ki Istent szolgálta több mint fél századig; de sohasem akadt,
a ki óhajtásukat meghallgatta volna.

Nem vállalkozott a fiatal lelkészjelöltek közül olyan, a kinek kedve
lett volna Rézpatakon segédnek lenni.

Még a főtanoda termeiben megismerteték egymást ünnepjártas legátusok a
rézpataki állapotokkal, s electio alkalmával az volt a tréfás szánalom
tárgya, a kinek Rézpatak maradt.

Mert ez a provinczia rendesen utolsónak maradt.

Sivatag messzeségben, kietlen idegen nép között, szegény
ekklésiácskában, hol a legátusnak a padláson kellett hálni, s ünnepnapra
puliszkával vendégelték a mesterné házánál, a bevett kegyes adakozás nem
fedezte az elkoptatott csizma árát: ilyen helyről nem igen kedves
emlékek származtak a fiatal lelkészsereg közé.

Magában is kevés kecsegtető van egy segédlelkész helyzetében. Fizetése
rendesen annyi szokott lenni, mint egy alsóbb rendű cselédé, még pedig
leánycselédé, mert férfi nem szegődnék oly díjra; hát még olyan szegény
helyen, hol a lelkész maga is gyéren teng imígy-amúgy fizetett
jövedelméből s csupán mérsékelt földesúri kegydíj teszi képessé a
megélhetésre.

Ezért nem kaptak a jámbor rézpatakiak segédlelkészt sok ideig.

Végre egy napon azzal a jó hírrel érkeztek haza a rézpataki küldöttek az
egyháztanácsi gyűlésről, miszerint csakugyan sikerült egy segédlelkészt
nyerniök agg tiszteletesük mellé, még pedig egy derék, jóltermett fiatal
embert, kipróbált erős hanggal és izmos termettel és a mellett igen
jámbor és kegyes magaviselettel.

Nem sokára valami Tokajig sót szállító szekérrel visszatértében
elszállíttatták e tiszteletes urat, kinek minden bútorzata nem igen nagy
terhére volt a furmányosnak, valamint ő saját maga sem, mert minden
kapaszkodónál, ereszkedőnél leszállt a szekérről s kereket kötni,
szekeret tolni segített, közben épületes oktatásokat tartva a kocsis
embernek, hogy az állatot nem kell kínozni, lovat, igás marhát ütni,
verni, mert ez mind Isten teremtése s az embernek azért adatott fölötte
hatalom, hogy azt nemesítse, nem pedig, hogy rajta kegyetlenkedjék. A
megdöbbent kocsis az egész úton nem vette az ostort a kezébe; olyan
szépen tudott neki beszélni ez az új tiszteletes.

Otthon nem igen kecsegtető állapot várt reá. Az öreg tisztelendő úrnak
csak két szobája volt; egyiket át kellett káplánjának engedni. Azonfelül
reggel, délben, este terített asztallal várni alkalmatlan vendégét, a ki
általa épen nem hivatott, sőt inkább kivánata ellen erőszakoltatott rá;
s tartani lehetett tőle, hogy mint aféle újabb korbeli ifjoncz, majd
nagy arrogantiával fog az öreg ember gyöngeségei ellenében föllépni; a
rektor, az egyházfi, mind előre féltek tőle s titkon leszólták magukban:
«Bizonyosan valami korhely, kimustrált diák lesz ő kelme, tán valami
peregrinus, kit a tractusok szeretnek valahova bedugni, hogy ne
csavarogjon a vallás szégyenére; valami szörnyű simplex frater, a kinek
nem akadt okosabb hivatala a rézpataki káplánságnál; vagy valami nagy
bűnt elkövetett ifju, ki meglakolni küldetik most ide.»

Kinek jutott volna olyasmi eszébe, hogy mívelt, becsületes és eszes ifju
önként választhassa magának e keserű nélkülözésekkel teljes állást,
legkedvezőtlenebb körülmények között, csupán azon magasztos eszme által
indítva, hogy az emberi míveltség, a bevallott hit és nemzeti érzület
számára egy elvesztett végpontot fentartson?

Ki tenne fel ily határtalan lelkesülést egy szegény lelkészről, ki nem
számíthat arra, hogy a historia fel fogja jegyezni tetteit s átadja
nevét a hálás utókornak? Mi indíthatná e magasztos eszmére ezen osztály
egy képviselőjét, ki nélkülöz, a míg él, nélkülöztetik, ha meghal.

Pedig ez mégis úgy volt.

Tiszteletes Bálna Bertalan uram még debreczeni diák korában sokszor
hallott a rézpataki egyház sajátszerű állásáról, mit az egy
mulandóságnak indult ponton elfoglal s még akkor keletkezett lelkében
azon eszme, hogy ezt az őrállomást megtartani oly szép feladat volna egy
férfinak.

Nyomoruság, nélkülözés, tűrés, megaláztatás, mind nem jutott eszébe; ő
maga kivánta, a mint a legelső papi vizsgálatot letette, e helyre
küldetését a segédlelkész egyszerű és alázatos minőségében.

A jó öreg Kotorján Péter, a régi tiszteletes úr, maga sem volt arról
híres, mintha valami kellemetes ember volna, az öregeknek sok
gyarlóságuk van, kivált a kik család nélkül vénülnek meg; ő is szeretett
az ifjabbakba gáncsoskodni, lehetőleg fösvény volt, s minden előadható
alkalommal kész volt kimutatni minden titkolózás nélkül legnagyobb
önzését, de a ki még e kellemetlen virtusokat nálánál is legnagyobb
fokra vitte, az testvérnénje volt, általánosan e néven ismeretes:
«Czenczi néni».

Hajh bizony az régen volt, a mikor ezt a szépen hangzó nevet a kik
kimondák, gyöngéden sóhajtottak mellé: az epedések, sóhajtások ideje
elmult, helyette bekövetkezett a pörölések és patvarkodások zivataros
korszaka; Czenczi nénit úgy ismerte minden jó lélek, mint a kivel egy
födél alatt lakni többet ér egy hat esztendeig tartó violentialis
processusnál.

Mikor Bertalan szerényke szekeréről leszállt a lelkészlak előtt, a
tisztelendő úr ott várta őt a folyosó alatt, hosszú, szinehagyott,
valaha fekete kaputjában, hosszú szárú csizmáival és egy hosszú kalappal
a fején.

Bertalan szép férfias alak volt. Bajusza, szakálla csak alig sarjadzott
még; termete kifejlett; csak kissé előrehajlott feje adott annak némi
megalázkodó alakot, melyről gazdag gesztenye szín hajfürtök váltak
kétfelé, természetes csigákban fogva körül szép halvány arczát.

Az udvarra lépve, szerényen üdvözlé a lelkészt, ki egy lépcsővel
magasabban állt előtte s egy szóval sem mondá neki, hogy lépjen be, vagy
tegye fel a kalapját, hanem átvevé pathetice a nyujtott hivatalos
levelet, azt feltöré nagy teketoriával, elolvasta végtül végig, egy párt
köhintett rá s aztán fontoskodó orrhangon kérdezé tőle:

– Hogy is híják kegyelmedet, uramöcsém?

– Bálna Bertalan, szolgálatjára.

A főnök utána nézett a levélben, ha igazat mondott-e?

– Tehát kegyelmed ide rendeltetett segéd-lelkész gyanánt?

– Saját kérelmemre történt e megbizatásom.

– Hol végezte iskoláit?

Bertalan megnevezte a tanodát.

Péter úr nagyon csóválgatta rá a fejét.

– Ej, ej, onnan nagyon korhely tanulók szoktak kikerülni! Vannak
kegyelmednek iskolai bizonyítványai?

Bertalan előmutatá azokat.

Az öreg úr megint sokáig nézegetett, olvasgatott s azt jegyezte meg
rájuk, hogy az ő idejében nem osztogatták ám olyan könnyen az
eminentiákat.

Most hozzá fogott valami sajátságos vallatáshoz.

– Szokott-e öcsém uram bort inni?

– Soha sem.

– No, mert azt én meg nem engedem ám. Szokott-e öcsém uram pipázni?

– Nem.

– No, mert azt én egyátalában nem tűrhetem. Tud-e öcsém uram tánczolni?

– Nem volt rá alkalmam, hogy megtanuljam.

– No ne is legyen; mert én olyan káplánt magam mellett meg nem szívelek.
A mint látom, öcsém uram nem borotválkozik.

– Nem volt rá eddig okom.

– Az pedig elmúlhatatlan. Hát azok a nagy lecsüngő hajfürtök mire valók?
Fodrász-e kegyelmed, vagy pedig muzsikamester, hogy bodrozott hajat
viseljen? Tanácsolom, hogy lenyirassa tisztességesen. Még egyet is meg
kell jegyeznem. Semmi sem oly káros dolog egy segédlelkészre nézve,
mintha kihajtott inggallért visel. Abból származik a hivalkodás, a
vallás megvetése, a negédesség, a feslett erkölcsű élet és a kárhozatos
újítási vágy, azért azt meg ne lássam többet. Most pedig lépjen be
kegyelmed és mutassa be magát Vinczenczia testvéremnek és kezet
csókoljon neki, mert az nekem valóságos édes testvérem és annyiba, vagy
még többe vegye, a mit ő mond, mintha én magam mondanám.

Bertalant nem zavará meg e különös fogadtatás; a jó öreg úr furcsa
utasításai inkább jó kedvre hangolák. Szépen szót fogadott neki, maga
előtt bocsátva, bekiséré a szobába, a hol Czenczi néni rettenetesen
dúlt-fúlt, egy söprüvel a kezében ágyak, almáriomok alatt kotorászott és
sehogy sem akarta vendégét észrevenni, hanem a helyett azon lamentált,
hogy egy gombolyag czérnája most volt itt az asztalon s már elveszett, a
sok jövő-menő csőcselék bizonyosan ellopta, nem is lehet más egyébként.

Bertalan első tekintetre megtalálta a gombolyagot a kályha vállán s
átnyujtá azt a haragos házi szellemnek. Ez ketté metszé egy perczre
haragját s kénytelen volt elfogadni az ifju köszönését.

– Hiszen jól van káplán uram, ha már itt van, hanem mondhatom ám, hogy
itt nagyon szegény szállása lesz.

Bertalan biztosítá, hogy ő nagyon kevés helyen meg tud férni.

– Azt is előre mondhatom, hogy nálunk igen sovány kosztja fog lenni.

Az öreg úr erre azt jegyzé meg, hogy hiszen majd itt lesznek a
disznótorok, azokba ő helyette majd eljárhat.

Czenczi néni ez ellen hatalmasan protestált: ő korán szokott feküdni és
nem tűrheti, hogy a káplán éjjelről éjjelre oda csavarogjon, ő nem
nyitogatja neki az ajtót, sem azt meg nem engedi, hogy a kapun ugráljon
be.

Bertalan komoly férfias hangon szólt bele a vitába, hogy ő nem
kivánkozik semmi mulatságba, kevéssel be fogja érni, de kiván lelki
nyugodalmat és azoknak becsülését, a kikkel egy födél alatt lakik.

E határozott, szilárd hangon ejtett szavakra egyszerre elnémultak a
háziak s nem tudták hogyan folytatni a kezdett thémát. Csak egymásra
néztek meglepetve és kezdték érezni azt az ellenállhatlan hatalmat, a
mit egy határozott férfi-jellem minden körülményben gyakorol másokon.

Czenczi néni soha egy csipős szót sem szólt e percztől fogva az ifju
lelkésznek s az öreg úr többé nem szólt hozzá az orrán keresztül, hanem
csak úgy, a hogy más ember szokott, az egész szájából.

Bertalan igyekezett magát egészen a családhoz tartozónak tekinteni; nem
hizelgett, de nem finnyáskodott. Vette a dolgokat úgy, mintha azokat
régen megszokta volna. Véleményét megmondta igazán, de nem vitatkozott s
a hol vette észre, hogy használhat, nem kérette magát.

Czenczi néni panaszkodott, hogy nem tudja a befőtteit hova rakni: ő
rögtön talált hasznavehetetlen deszkadarabokat, azokból készíte neki
polczot; a konyha füstölt: Bertalan négy téglából meg egy pléhdarabból
csinált benne takaréktűzhelyt; az ajtókat nem lehetett kinyitni, a
kulcsok nem fordultak, Bertalan egy percz alatt helyre hozott mindent; a
tehén megbetegedett, Bertalan egy sajtár vízzel, meg egy szalmacsutakkal
kigyógyítá; éjszaka minden zörrenésre talpon volt, körül nézte a házat s
biztosítá a háziakat, hogy nincsen semmi baj; az udvaron volt egy
omladozó fal, abból ő szobát épített, befedte, ki is festette és azt
senki sem tudta, hogyan, mivel épít és fest, de az olyan szép volt, mint
egy kis oltár, egy ember épen ellakhatott benne.

A kamrából egy nap alatt kiölte a patkányokat, a kertet elrendezte
szépen, útakat szegélyezett be pázsittal, vetett virágmagokat és a kopár
falakat minden féle gyümölcsös indákkal futtatta be.

Egy hónap múlva Czenczi néni nem győzte az egész helységben magasztalni
az új káplánt, a kinél derekabb, becsületesebb, életrevelóbb embert
képzelni sem lehet, a mi Czenczi néni szájából nagy szó.

Ezen egy hónap alatt nem is tudhatott felőle a közönség egyebet, mint a
mit Czenczi néni által hallott; mert a szószéken az ideig egyszer sem
láthatta.

Az öreg tiszteletes úr Bertalan megérkezte óta maradhatlan buzgósággal
teljesíté a hivatalához tartozó foglalatosságokat; maga feljárt
prédikálni, imádkozni, elmondá a régi beszédeket újra, néha alig birt
felvánszorogni testi gyöngeség miatt a szószékre, alig birt fuldokolva
hangot adni, mégis elment és nem engedte, hogy segédje végezzen helyette
valamit. Ő még elég erőben van; lám, megtud még állani, el tudja olvasni
a betűket; nem igaz, hogy ő meggyengült volna.

Bertalan egy szóval sem sürgette a beköszöntést; felvezette maga az
öreget, kikereste zsoltárjában az éneket, kezét nyujtotta neki, mikor a
szószék rozzant lépcsőin alászállt és biztatta, hogy még elég erős.

Egyszer azonban azon szomorú eset történt, hogy a helység egyik
notabilitása meghalt.

A régi fogadós volt az; nagy becsülésben részesült férfi; az öregek
tisztessége, a vallás buzgó pártolója, ki minden áldozó napon maga
szokta az Úr asztalára szükséglett kenyeret s bort szolgáltatni. E derék
férfiunak halála egészen korszaki esemény volt a kisded helységben. A
rokonok kivánták, hogy tisztességesen legyen eltakarítva. A közelebbi
gimnasiumból elhozatták az iskolai énekkart e gyászünnepélyre s azt
kivánták, hogy a hulla fölött a templomban az öreg tiszteletes úr
mondjon ájtatos prédikácziót, a tiszteletes káplán úr pedig valami szép
búcsúztatót.

Az öreg úr a megelőző este ismét az orrán keresztül beszélt Bertalannal.

– Öcsém uram, látni akarom a búcsúztatóját; mert az én kathedrámban nem
lehet ám mindenféle újmódi hiábavalóságot elmondogatni. Azt én, a míg
élek, meg nem engedhetem.

Bertalan kész szívvel nyujtá át az öreg úrnak búcsúztatóját, s itéletére
bizta magát.

Másnap reggel visszaadá azt neki a tiszteletes:

– Öcsém uram. Tanácslanám, hogy csak maradjon egy egyszerű ima elmondása
mellett. Nincs még ebben kegyelmednek elég tapasztalása.

Bertalan fejet hajtott s nem tett semmi ellenvetést.

A készülőt jelentő harangszóra felölté ő is selyem tógáját, oly szép
alak volt e fekete köntösben, karcsú derekát a széles öv szorítá át: a
kik látták, ugyancsak megnézték.

A templom tömve volt már; messze földről eljöttek az ismerősök, gyászos,
figyelmetes népek; a koporsó ki volt téve a ravatalra, a mellette levő
padban ült az elhunyt családja; egy férfi korban levő fia és egy szép
hajadon leánya, egy gyönyörű szőke teremtés, ki fájdalomtól elhalva
borult testvére vállára; a ki csak szép könnyező kék szemébe nézett,
lehetetlen, hogy együtt ne sírt volna vele. Az éneklők a karzaton
elkezdék egyikét azon bús melódiáknak, a miket annyiszor hallottunk
gyermekkorunkban, a csendes ákászos sírhalmok kertében, a miknek
dallamain úgy el lehet gondolkozni; a miknek szavai úgy megmaradnak a
lélekben késő vénségig és akkor talán még jobban eszünkbe jutnak ezek a
szomorú dalok a halálról és a mik a halálon túl vannak: az örök
nyugalomról és az új életről, és azoknak a könyeiről, a kik itt
maradnak.

A gyászének elhangzása után felvánszorgott emelvényére az agg lelkész és
a mennyire gyönge szavaiból érthető lett, egy szép, vigasztalásteljes
beszédet mondott a gyülekezetnek.

A beszéd valóban szép volt; – ugyanazon búcsúztató volt az, melyet
Bertalan irt, szóról-szóra.

És ez nem volt ármánykodás a jó öregtől. Az ő elméje nehezen tudott már
lelkesülni, nem lehetett tőle rossz néven venni, ha nyelvére idegen ajk
szavait vevé fel. Hogy pedig miért tevé ezt épen Bertalan
búcsúztatójával, annak ismét magyarázata az, hogy ez által az ifju
embert sikeresen tartóztathatá vissza az elbizakodás keresztyéntelen
bűnétől, mely azt erős kisértetbe vitte vala, ha szép beszédét megfelelő
szónoklati tűzzel elmondva, a közönség tetszését egyszerre megnyeri; így
pedig ez örvénytől el volt zárva, nem cselekedhetvén azt, hogy ugyanazon
beszédet másodszor is elmondja, hanem a jó tanácshoz ragaszkodva, marad
egy szerény imánál. És végtére némi kis önvédelem is volt abban egy
roskatag öreg ember részéről egy életerős ifju ellenében s nem kell őt
érte megitélni.

Nem is vette azt más észre senki, csak maga Bertalan; az első mondatok
meglepték, a többiekre azután nem figyelt.

A ravatal mellett, a koporsót fedezve könyező arczával, zokogott a szőke
kis leányka, és az igaz fájdalom volt.

Az ifju lelkész őt nézte, az ő sírását hallgatá; és e látás, ezen hangok
új eszméket adtak lelkének: nagyobbakat, valódiabbakat az eddigieknél.

Szíve megtelt magasztos gondolatokkal, lelkébe új szent ihlet szállt alá
és a midőn az agg főnök leszállt szószékéről és Bertalant azon fenkölt
helyre felbocsátá: az ihletett ifju elkezde egy beszédet mondani, melyet
azon pillanatban súgott szivébe a nemföldi lelkesülés szava, és hangja
bejárta a templom minden zugait és az emberi szivek minden rejtekeit,
hogy a hívek áhitat és édes malaszt örömével tekintének fel reá és
lesték ajkairól a szót, és vigasztalást kerestek lelkesült szemeiben és
zokogtak az örömtől és mosolyogtak könyeiken keresztül és közelebb
álltak Istenhez az ő szavai által.

Ott a ravatal mellett pedig egy ártatlan szív legtitkosabb rejtekében
valami csodás, hatalmas érzelem támadott e szavak alatt, az ihlett
szónok minden szava egy szilárd kő volt, melyből olyan vár épült abban,
a mit semmi idő le nem fog rombolni többé.

A leányka áhitattal tartá rajta nagy, kisírt kék szemeit és érzé titkon
magában, hogy emelkedik vele együtt közelebb közelebb az ég felé, ott a
hol az üdvösség van, a hol a boldogok laknak s elfeledé a földet és a
mik azon vannak köröskörül.

A temetés szomorú szertartásai után régi szokás szerint felgyülekezett a
tisztességtevő nép a halottas házhoz: a falu előkelői, jómódú gazdái
mind megjelentek a halotti torra, a mint az régi idők szerint rájuk
maradt.

A fogadó nagy vendégszobájában minden tükör gyászszal volt behúzva,
szomorú mulatsághoz szomorú feldíszítése a lármás tánczteremnek.

Még most minden ember iparkodott áhitatos képet csinálni: hiszen
halottas háznál vannak, a honnan csak most vitték ki a koporsót; s a
mellékszobából áthallatszik az árva leány sírása. Felfér az
ünnepélyesség minden arczra.

Hanem hiszen majd elfelejtjük azt, ha egyszer körül fordult a kancsó; ha
egyszer elkezdett kántor uram verseket mondani, megindultak az ispán úr
adomái, még az eltemetett fia is nevetni fog rajtuk, a ki pedig különben
igen derék, tisztességes úri ember, nem is mondhatni róla, hogy ne
tisztelte volna édes atyját, a kit épen most temetett el.

A mint tehát mindnyájan együtt volnának a halottas háznál, a fiatal
káplánt nem tartották az előljárók érdemetlennek arra, hogy gyönyörű
búcsúztatójáért, melylyel mindnyájokat úgy megríkatta, szemtül-szembe ne
dicsérjék. Úgy beszélt a halálról, hogy az embernek a lelke is
megkönnyebbült bele s szinte irigylette azt, a ki ott a koporsóban
fekszik.

Az öregek még most is törülgették szemeiket, legkivált a biró, a ki
élemedett férfi volt már.

Bertalan megszorítá a jó öreg kezét s látva az általános
elérzékenyülést, így szólt az egybegyűltekhez:

– Kedves atyámfiai az Úrban. Valahányszor egyet közülünk magához szólít
az Úr, abban mindig egy hatalmas intést küld le reánk, hogy forduljunk ő
hozzá, mert bizony mindnyájan az övéi vagyunk. Valahányszor egy sírtól
haza megyünk, többet olvashatunk saját szíveinkből, mintha a világ
bölcseségének könyvei volnának előttünk. De teszszük-e mi azt valaha?
Soha. Hanem a helyett elmegyünk dőzsölni a gyászos házhoz és kikergetjük
sziveinkből hiú gondolatokkal az Úr sugallatát. Ideje van a sírásnak,
ideje a nevetésnek, és mi összezavarjuk azt. Akkor vigadunk, a mikor
lelkünkbe szállni kellene és áldozunk borral, a midőn áldozni kellene
tiszta szívvel. Mennyivel magasztosabb dolog volna, ha eljönnénk az
árvák szomorú házához s azt mondanók nekik: vigasztaljon meg az Isten,
adja vissza örömeiteket; ha szükségetek lesz az életben, mindenikünkben
atyát és testvért fogtok találni. Az pedig, a mit ily visszás lakomákban
testi örömökre elpazarolnánk, fordítanók istenes czélokra, mikkel
magunknak egy-egy bizonyságot szereznénk ama szigorú biró előtt. Ime
elhallgattam, hogy e templomnak csak egy harangja van és az is régen
meghasadt. Nem többet érne-e a poharak csengésénél, ha ez a harang
csengne ismét oly tisztán, a hogy azt e helység őslakói hallák, midőn az
élőket az Isten elé hívja, vagy a halottakat az Isten elé kiséri? Mi
kellene arra? csak egy gyásztor elpazarolt lakomájának díja. Ime
mondjunk le arról ez órában, kedves rokonaim. Kérjük fel a gyászoló házi
gazdát, hogy a mit e bánatos ünnepélyre készült elkölteni, tegye le az
Isten oltárára s ha az tán nem lenne elég e szent czélra, mi magunk is
tegyük hozzá, a mit ez este kártyára szántunk s kitelik belőle az új
harang.

A jelenvolt nép általános lelkesüléssel fogadta az ifju pásztor buzdító
szavait: ő maga is elővette tallérkáját s megkezdé vele a gyüjtést; a
tányér pár percz alatt megtelt s a megholt fia könyező szemekkel igéré,
hogy a mi még hiányozni fog, pótolja egyedül az új harang árában.

És azzal érzékenyen szoríták meg egymás kezeit s haza oszoltak békén és
úgy örült minden ember annak, a mit cselekedett. Mámoros fő helyett
tiszta szívet vitt mindenki haza.

Csak kántor uram, meg ispán uram, meg egy pár eszem-iszom ember oda
hátul csóválta a fejét erre a mulatságra, a mi nekik is egy pár
garasukba került s a honnan száraz torokkal mentek haza.

Hiszen majd megint eljönnek ők halottas torba máskor is, csak híni kell
őket!

Kalapos Jánosnak hítták a meghalt fogadóst; felnőtt legény fia szintén
apja nevét viselte és pedig apja «becsületes» nevét. Sok rossz tréfát el
lehet mondani a maga helyén a korcsmárosokra: hogy a bort vizezik, hogy
dupla krétával irják a rovást, hogy megsütik a főtt húst s fáczánnak
keresztelik a kakast, de Kalapos Jánosékra ugyan soha senki egy rossz
szót sem mondhatott. Tisztességes árért minden jót adtak, akárki szállt
meg nálok, megemlegette a szép leány főztét, az igazi jó bort és a
hallatlanul olcsó számadást.

Nem egyszer megtörtént, hogy maga a vendég kezdett el azon veszekedni,
hogy de már ilyen olcsón csak még sem adnak semmit a világon, mint itt s
erőnek erejével pengőben akarta érteni azt, a mit váltóban mondtak neki.

Nem is lett Kalapos János uram valami gazdag ember a korcsmárosságból;
de megélt tisztességesen s soha sem látott sem ő, sem családja
szorultságot.

Fia, az ifju Kalapos János, épen oly derék ember volt, mint az apja,
megmondta a vevőnek, mikor valamit eladott: «ennyiért vettem magam,
ennyit kell rajta nyernem, hogy megélhessek» és ő sem árulta a vizet
pénzért soha.

Testvére, a szép Kalapos Juliska, messze földön ismeretes volt már
szépségéről, de a milyen messzeföldön emlegették szép mosolygó arczát,
olyan messzeföldön sem tudtak felőle semmi mendemondát, a mit szép
leányra, kivált korcsmáros leányára, olyan könnyű kitalálni.

Ő főzött, ő szolgált a vendégeknek, de mindig oly illedelmesen,
szerényen tudta magát előttük viselni, hogy soha sem adott rá okot
senkinek, hogy őt csak egy tréfás szóval is megbántsa.

Pedig vendégfogadóban sok mindenféle ember megfordul; egy némely falusi
gavallér csak azért utazott alá s fel, hogy a rézpataki vendéglőben
megszállhasson: hej sok szép szerelmi nyilatkozatot, még verset is
irkáltak fel gyémántos gyűrűkkel a vendégszobák ablakaira, gondolva,
hogy ott csak elolvassa azokat Juliska, de hogy azokat szemébe is merték
volna tenni, azt ugyan nem próbálta egy is.

Az öreg János halála után egy héttel pompás négylovas hintó hajtatott be
a vendéglő udvarára s a ki abból kiszállt, senki sem volt más, mint a
helység földesurának fia, az ifju Endreffy Lajos, kinek atyja fenn
lakott Pesten.

Ott volt ugyan számára a földesúri kastély, de azt mondá, hogy nem akar
oda szállni, mert dohosak a szobák, s nem eheti a kulcsárné főztét; a
míg tehát dolgai tartanak, a vendéglőben fog tanyázni.

Úgy látszott azonban, hogy az úrfinak minden dolga abból állt, hogy a
szép Juliskát lesse, körülötte legyeskedjék s minden módon próbálgassa a
leány szívének nyitját. No ha ezt tartá dolognak, ennek ugyan soká nem
lett volna vége.

Egyszer azonban az úrfi megunta, hogy olyan lassan halad előre
«dolgában» s azt engedte meg magának, hogy a mint a leányka észre nem
vette, átkarolta a derekát.

Juliska eltaszítá őt magától s bezárta az orra előtt a szoba ajtaját.

Még az nap az ifju korcsmáros felkereste az ifju urat szobájában, ki ott
az ágyon heverészve kopóit tanítgatta, s azt mondá neki, hogy ő holnap
meszeltetni akarja a szobákat, tehát addig méltóztassék az úrfinak a
kastélyba átvándorolni.

A gavallér nem értette el a szép szót, befogatott, odább ment, s csak
egy hét mulva jött megint vissza. Nagy megütközéssel vevé észre, hogy
még akkor is meszelik a szobákat. Ismét elment, ismét visszajött, és
valahányszor megérkezett, mindig azt találta, hogy minden szobát
meszelnek, surolnak, a mi el nincsen foglalva.

Utoljára érteni kezdé a tréfát, s majd megharagudott érte. Előfogta a
kocsmárost.

– Micsoda az? Hát kentek mindig meszelni fognak, a mikor én megérkezem?

János alázatosan levette a sipkáját és azt mondá:

– Igenis, nagyságos uram. Mindig meszelni fogunk. Mert én szeretem a
tisztaságot és az én házamon nem tűrök soha semmi szennyet.

Az úrfi megértette ezt a mondást, azért hogy egy kicsit nehéz feje volt
is, s hajtott egyenesen haza Pestre, panaszt tenni édes atyjánál,
tulajdon árendásának e hallatlan gorombasága miatt.

Az öreg Endreffy rögtön irt Jánosnak, hogy menjen fel hozzá Pestre.

Az öreg úr nem igen mozdult már ki helyéből, a köszvény igen lekötözte,
helyébe kellett menni mindenkinek.

– János öcsém, szólt a nála megjelenő vendéglőshöz, hallom, hogy
kegyelmed nagyon tisztán tartja a házat, a mi tőlem bérelt; és ez igen
dicséretes dolog. Tartok tőle azonban, hogy az én fiam, a ki a fehér
szobákat nem szereti, ha én meghalok, kegyelmednek kiadja az útlevelet;
azért, ha jónak látja, kész vagyok kegyelmeddel újabb tizenkét
esztendőre szerződést kötni; a bérből is leengedek száz forintot, azért
a szorgalmas tisztogatásért.

János könyezve csókolt kezet a jó öreg úrnak s megnyugodva tért vissza
Rézpatakra, s e naptól fogva nem látta Lajos úrfit többé a
vendégfogadóban.

Azonban nagy megütközéssel tapasztalá, hogy egy idő óta egyéb vendégei
is gyérülni kezdenek; előkelő hintók, mik máskor betértek, most
elvágtatnak a kapu előtt, régi ismerős fuvarosok sietve etetik meg az
abrakot s ki sem fogják a lovakat; még csak egy ital bort sem kérnek;
úgy iparkodnak kijutni az udvarból megint, s ott nem lehete őket
marasztani éjszakára.

János több izben panaszkodott szomorúan Bertalan tiszteletes úrnak, hogy
rosszul kezd menni a keresete; ő nem tudja miért? az utazók a szomszéd
falu vendéglőjébe kezdenek szokni, pedig ő most is oly becsületesen
bánik mindennel, mint édes apja bánt.

Bertalant is meglepé ez a váratlan változás; míg végre megtudta annak a
titkos okát.

Kitől tudhatta volna azt meg jobban, mint Czenczi nénitől? a ki egész
nap a falut járta.

Tehát ebből állt a baj:

«Hogy az utazók, a vendégek nem mernek a vendéglőbe szállni, vagy épen
éjszakára ott maradni, mert az öreg Kalapos János lelke kisért a
szobákban.

Többen, a kik ott megháltak, hallották őt nyögni, fohászkodni, jajgatni.

Éjszaka csörgeti a lánczait. Ezt minden szobában, az istállóban és a
kocsiállás alatt is egyformán hallották.

Két átutazó hajtsár mennyre földre esküszik, hogy ő nekik meg is jelent
a kisértő lélek, hosszú lánczot czepelve a kezén; de ők nem merték
megszólítani, hanem féltükben elbujtak az ágy alá.

Hanem az ispán legtöbbet tud.

Ő egyszer készakarva úgy tett, mintha ittas volna s felfeküdt a
padlásra. Éjfélkor megjelent előtte a lélek s miután a nagy nyögésekkel
össze-vissza ijesztgette, azt rebegte neki, hogy ő kénytelen feljárni a
másvilágból, mert ez előtt több esztendővel egy gazdag utazót maszlagos
borral elkábítva, meggyilkolt s azt a kamarában a mángorló alá elásta.

Az ispán mennyre földre esküszik, hogy ő ezt a titkot soha sem adta
tovább; de azért mégis tudja az egész helység, valamennyi keresztül
utazó s estefelé a világ minden gyönyörűségeért nem merne senki a
hirhedett vendéglő felé közelíteni.»

Bertalan megértve ezeket a szép dolgokat, kiment az erdőre, kikeresett
egy szép hüvelykujjnyi vastagságú somfát, nagy bunkóval a végén, azt
megfaragta botnak s este levén, visszasétált megint a faluba; bement a
vendégfogadóba, a botot megtámasztotta az ajtó mellé s benyitva
Kalaposékhoz, jó estét kivánt nekik, s azt mondta, hogy ő most itt marad
náluk vacsorára.

Azok örömmel fogadták; a szép Juliska asztalt terített, felhozta aszalt
gyümölcseit, mézét és a méznél is édesebb mosolygását adta mellé; a
tiszteletes úr vidám regéket beszélt nekik, ők pedig hallgatták; még
János is jó kedvű kezdett lenni utoljára, pedig eleinte nagyon hallgatag
volt.

A nyájas beszélgetés közben nem is ügyeltek rá, mennyire elmult az idő,
csak azt vették egyszer észre, hogy a nagy kakukkos óra üti már a
tizenegyet.

Erre az óraütésre észrevehetőleg megdöbbent a két testvér; mindjárt itt
lesz az éjfél, s a kisértet őket is megrémíté.

Bertalan úgy tett, mintha semmiről sem tudna semmit.

– Elbeszélgettük az időt. Az én öregeim már alusznak, nem rontom el az
álmukat, itt maradok nálatok az éjszakára, ha van egy üres szobátok.

Hajh, egy egész sor szoba volt üresen, de a két testvér azért mégis oly
nehéz szívvel nézett egymás szeme közé, mintha rettegnének azon
gondolattól, hogy a kedves ifju is megismerkedjék az ő szomorú házuk
rémeivel.

Ő azonban oly szivesen kinálkozott, hogy nem lehetett ellene kifogást
tenni. Juliska maga sietett neki ágyat vetni a legtágasabb szobában,
megveregette saját kezecskéivel a szép puha vánkosokat s reszkető
sóhajtással kivánt neki jó éjszakát.

A fiatal ember, Isten tudja miért? olyan boldog volt, hogy abban az
ágyban feküdhetett. Mennyi édes gondolatja támadt ottan? hova nem vitték
el lelke ábrándjai? Talán édesdeden el is aludt volna, ha egyszerre
valami idegen nesz meg nem zavarta volna ábrándozásai közepett.

A mellékszobában egyszerre megcsördült valami s egy nehéz sóhajtás
hangzott végig az egész házon.

Bertalan eloltá a gyertyát; a holdvilág bevilágított az ablakon, annak
kétes világa deríté fel a szoba sötétségét.

Nemsokára még közelebb hangzott a sóhaj s panaszos hangok töredeztek
elé, nyöszörgő jajgatás, kínos fohászok; a mellékszoba ajtaját elkezdte
valami kaparni; egyszerre felpattant a zár s egy magas, öles fehér alak
állt meg a küszöb alatt.

Bertalan csendesen nyúlt az ágy mellé támasztott somfa-fütykös után.

A kisértő rém most lassú, csoszogó léptekkel betipegett a szobába:
hosszú fehér szemfödél takarta be fejtől sarkig; valami csörömpölő
lánczot húzott maga után s ijesztő hangon rebegte:

«Jaj nekem, jaj! Jaj nekem, jaj! Uram irgalmazz, kegyelmezz!»

Bertalan hirtelen felugrott az ágyból s rákiálta menydörgő hangon:

«Ki vagy? mit akarsz?»

«Jaj neked ember, ne közelíts hozzám»; rebegé kisértetes hangon a rém, s
a mint Bertalan feléje lépett, a hosszú lánczczal nagyot ütött rá.

A tiszteletes úr sem vette tréfára a dolgot, hanem elkapta a láncz végét
s a somfa suhogóval olyat húzott kettőt-hármat a kisértet úr nyaka közé,
hogy az esze nélkül fordult vissza és futott be a másik szobába, a
honnan előjött.

Bertalan egy ugrással utolérte; megragadta a nyakát vas marokkal s egy
hatalmas rántással úgy vágta a földhöz, hogy ő kisértetessége
négy-kézláb terült a pallón; akkor leszorítá térdével a földre, megrázta
mellénél fogva hatalmasan s azt kérdé tőle: «no most beszélj, ki vagy?»

A megszorult kisértet dehogy merte azt mondani, hogy ő ilyen meg amolyan
elkárhozott lélek a pokolból, sőt inkább attól félt, hogy most mindjárt
lelket csinálnak belőle, s igazán a pokolra küldik.

Egy ideig azon törekedett, hogy kiszabadítsa magát az ifju vas kezei
közül; annyi volt az, mintha valaki a gőzhajó gépeit akarná puszta
kézzel feltartóztatni; Bertalan úgy megkötözé őt saját vaslánczával,
mint egy gyermeket.

Akkor oda állítá egy szegletbe, meggyújtá a gyertyát s lehúzta a lepedőt
a kisértet fejéről.

Az ember arcza be volt festve korommal és mészszel szép tarkára. Olyan
volt rá nézve, mint a legeslegszebb ördög, a szeme körül fehér, az orra
fekete és így tarkázva az egész pofa.

– Ki vagy? Mi neved? kérdé tőle most már csendesebb hangon a lelkész.

A rém sajátságosan elváltoztatott hangon válaszolt:

– Kérem szépen, én a Juliska leányasszony szeretője vagyok. Így szoktunk
összejönni, hogy rajta ne kapjanak.

A kisértetet ezúttal csak az irgalmas Isten kegyelme őrizte attól a
rettenetes pofoncsapástól, a mi a pap tenyerén már utalványozva volt
számára ezért az undok hazugságért. Bertalan legyőzte magában azt az
emberi haragot, a mi e szóra támadt szivében s még egyszer nyugodt
hangon szólt az ismeretlenhez:

– Egy bűnt kettővel akarsz takargatni. Elébb rossz hírbe hozod a
fogadót, aztán el akarod lopni a legártatlanabb hajadon tiszta
becsületét. Ez hazugság. Azonban folytasd. Mondj még akárhányat, hogy ki
fia vagy: én elhallgatom; de a míg azt mondom rá: ez hazugság volt,
addig el nem bocsátalak. Ki vagy hát?

A megnyomorított gonosz lélek nagyot fohászkodott erre a vigasztalásra s
más hangon kezdett beszélni.

– Megkhövetem, thiszteletes uram. Nem vagyok én senki egyéb, mint a
zsidó khocsmáros a szomszéd faluból. Azért thettem ezt, hogy a
vendégeket elijeszszem innen.

– Ez megint hazugság! szólt a lelkész. A szomszéd kocsmáros derék,
becsületes ember, nem vetemedik ilyen dolgokra. Mondj mást. Ki fia vagy?

A kisértet most már mérgesen felelt.

– Én vagyok az ispán, a ki lelke van!

– Hm. Ez úgy látszik, hogy reggelig itt akar hazudni, monda a pap. No
majd végit szakítom én ennek egyszerre. Mindjárt megtudom én, hogy ki
vagy jámbor lélek?

Azzal megfogta az árva lelket, oda vitte a mosdó tálhoz, melyben
reggelre el volt készítve a víz; a nyavalyás bekent pofáját minden
kapálozás daczára beledugta a vízbe s egy darab szappannal lemosta róla
a kormot és meszet szépen, meg is törölgette azután a kendővel.

Az utolsó szava igaz volt a kisértetnek. Csakugyan ő volt az ispán.

Olyanforma kicsapott ispán, a kit minden tisztességes helyről
elkergettek, a kit sehová be nem fogadtak, a kivel semmi uradalmi tiszt
nem akart együtt szolgálni, s a ki utoljára egyik úrtól a másikhoz
tolakodott, s engedte magát mindenféle szolgálatra felhasználni, s föl
sem vette, ha innen-onnan kikergették és viselte az ispán nevet
valamennyi pályatársa méltó botránkozására.

A tiszteletes úr leöblíté a kezeit ezen csúnya foglalatosság után, s meg
is törülgeté szépen.

– Bögöly uram, szólt azután, minthogy már megismertük egymást, jelentem,
hogy én egy kézzel sem fogok kegyelmedhez többet nyúlni.

Ennek Bögöly uram csak örült.

Hanem a lelkész ezt mondván, a somfa-suhogót a hóna alá vette, a miből
megint Bögöly uram azt a siralmas következtetést kezdte húzni, hogy
kézzel nem akar hozzá nyúlni, hanem bottal.

– Azt mondom most kegyelmednek, hogy mondjon el énnekem mindent szép
szerével: miért csinálta ez alakoskodást? ki kérte fel rá? és mit akart
az által elérni? Ha szépen megvall mindent, szó nélkül eleresztem; ha
pedig hazudni talál, látja ezt a somfa botot: először ezt a hátán
összetöröm; másodszor a hívek előtt vasárnap meg fogom inteni;
harmadszor a vármegyére feladom és becsukatom, és negyedszer a nagyságos
úr is el fogja csapni.

Bögöly uram saját ábrázatjában lévén, nyájasan kezdett beszélni.

– Ereszszen el, tiszteletes uram. Úgy segéljen mindent elmondok az
utolsó szóig, s forduljak fel, ha egyet hazudok. A nagyságos úrtól ugyan
épen nem félek, a mint majd megtetszik érteni, a vármegye tömlöczétől
sem; nem olyan rossz hely az, mint gondolják; hanem azt nem szeretném,
hogy a tiszteletes úr kiprédikáljon; a somfabotjából pedig már elég
volt, a mit kóstolóba kaptam. Hanem kérem, vegye le a kezemről ezt a
lánczot, mert szorít.

Bertalan leoldá a lánczot foglya kezeiről, s azután szorgalmasan bezárta
az ajtókat, s a kulcsokat zsebébe tette.

Bögöly uram látta, hogy nincs merre elszaladni, s rászánta magát, hogy
elmondja a kis történetecskét.

– Hát biz engem, tiszteletes uram, erre a kis tréfára, a miért olyan
szépen kifizetett: mondhatom, hatalmasat ütött a hátamra vagy hármat –
az ember fel sem tenné az ilyen pap féléről – hát erre engem egyenesen
az ifju nagyságos úr biztatott fel.

Bertalan láthatólag megdöbbent e szóra.

Bögöly uram észrevette e megdöbbenést s hajlandó volt azt a maga javára
magyarázni s most már egész bizalmassággal kezde a lelkészhez beszélni,
mintha csak valami vidám tréfás adomáról volna a szó.

– De most csak igazat mondtam. Az ifju nagyságos úr megharagudott a
vendéglősre, mert az pimaszul bánt vele, azért, hogy az ifju úr Juliska
leányasszonynyal tréfálni méltóztatott egyszer-másszor. Az úrfi azt
akarta, hogy majd így megtöri a bolond kevély ember büszkeségét; nem ám
egyebet. Azt a világért sem akarta, hogy koldussá tegye e tréfa által,
hanem csak azt, hogy ha majd egyszer a vendégek egészen elszoknak a
fogadótól: a kocsmáros maga menjen hozzá könyörögni és akkor az úrfi
újra fel akarta őt segíteni.

Az ifju lelkész keble úgy elszorult e szavakra.

– Tovább, csak tovább.

– Bizony, tiszteletes uram, a nagyságos úrfi az ilyenekben nem kíméli a
pénzt, bolondja a fehérnépnek. A minap is egy molnár leányávali
ismeretsége tízezer forintjába került. Azt kidobni annyi neki, mint a
semmi. Elhigyje, tiszteletes uram, ha esze volna a kocsmárosnak, az a
kastély az övé lehetne. Hanem hát Kalapos uram bolond ember. Nagy
bolond. Nem látja a hasznát.

– Hallgasson ön; ne beszéljen többet! szólt a lelkész undorodva, s
sietett kinyitni az utczára nyiló ablakot. Távozzék. Itt ez ablakon
kiugorhat. A lánczot és a lepedőt hagyja itt. Ha azt akarja, hogy én el
ne mondjam a valót, siessen önmaga mindenkinek elbeszélni, hogy a
kisértetet én kiugrattam e házból. Gondoljon ki valamit, az az ön dolga.
Én tréfából sem hazudom. Ha ez a hir két nap alatt úgy el nem lesz
terjedve a környékben, mint az a másik, a mit szintén ön költött, én
kibeszélem a tényt és előmutatom a kisértettől elvett gúnyát, a min az
urasági czímer is rajta van. Most elmehet ön.

Bögöly uram kapott az ajánlaton. Váltig azt hitte ugyan, hogy a pap még
akar egy párt ütni a hátára, s majd csak akkor áll azzal elő, mikor ő
félig kinn lesz az ablakon; hanem a mikor azután tapasztalá, hogy biz a
tiszteletes úr békével engedi őt kimászni a nyiláson, megszállta az
érzékenység, még egyszer visszadugta a fejét az ablakon s odasúgott:

– Tiszteletes uram. Én nem akarom Kalaposék veszedelmét. Mondja meg
annak az embernek, hogy ne bolondozzon az úrfival. Az úrfi hóbortos
ember; ha azt egyszer magára haragítja, az majd meglássa, még
felgyujtatja a kocsmáját. Nyugodalmas jó éjszakát kivánok.

Nyugodalmas jó éjszakát! Oh ez gonosz éjszaka volt Bertalannak.
Órahosszat járkált alá és fel a szobában, és ezer meg ezer gondolat űzte
egymást lelkében; gyertyája fenékig leégett, az is sötétben hagyta,
lefeküdt az ágyba: az álom ott is kerülte szemeit. Oh ez a harcz az égi
őrszellem terhes küzdelme volt a hatalmas csábítóval egy veszendő
lélekért.

Senki sem véd meg ilyen veszedelemben, egyedül az igaz Isten és az igaz
Isten úgy véd meg, hogy ád törhetlen erényt és tiszta szivet annak, a
kit kisérteni enged.

– Adj, uram Istenem, erős lelket a szegénynek.

A lelkész imára kulcsolt kezeit ajkához emelve fordult a fal felé, s így
imádkozva lepte meg az álom.

Három fal választotta el attól, kiért oly buzgón imádkozott, az pedig
épen úgy aludt az Úr kezeiben, miként ő; tán kezei épen úgy imára
kulcsolva, ajkaihoz emelve, fejével ő felé fordulva, ajkaival felé
sóhajtva, s bár három fal volt közöttük, lelkeik megtalálták egymást
azokon keresztül is s úgy beszélgettek egymással, mintha arczaik egymás
mellett feküdnének.

Mindkettő egymásról álmodott és reggel egyik sem merte azt a másiknak
megvallani.

Bertalan reggel tudatá Kalapossal az éjszaka történt dolgokat. A
kisértettől megszabadult a ház tája, de annál nagyobb lett a kisértet
benn a házban.

Nem a vendéglő híre, hanem a család becsülete, a tiszta erény van most
fenyegetve.

Jól őrizkedni kell.

Kalapos nem engedte többé hugát soha kijárni a helységbe; nem engedte a
vendégekkel foglalkozni; inkább maga végzett mindent; ha kérdezősködtek
felőle, azt mondta: nincs itthon.

Szegény leány olyan életet élt, mint egy elitélt rab és nem tudta, hogy
miért?

Egyetlen öröme volt, mikor vasárnaponkint a templomba mehetett.

Ti nagyvárosok elkényeztetett szülöttei, nem is sejtitek azt, micsoda
öröme van szegény falusi embernek a templomban?

Ti nektek van operaházatok, táncztermetek: titeket hirhedett énekesnők,
zenehősök, szemfényvesztők mulattatnak; ti arról szoktatok előre
beszélni, mikor kerül szinpadra ez meg amaz új dalmű, mikor lép fel egy
világhódító tánczosné, mikor lesznek a várt hangversenyek, az
előkészített dalidók? – Ott künn pedig az együgyű népnek csak egy öröme
van: ki fog jövő vasárnap prédikálni? az öreg tisztelendő-e, vagy az
ifju tiszteletes? megint olyan szép beszédet tart-e, mint ma egy hete?
megint fognak-e annyit sírni a hallgatók, és olyan könnyebbült szívvel
fognak-e ismét hazatérni utána? és azután este, midőn kiülnek a kapuk
alá, úgy elmondogatják azt egymásnak: ki mire emlékezik belőle? semmi,
egy szó el nem veszett abból, mind megtartották magukban.

Soha egy vasárnapot el nem mulasztott Juliska, melyen Bertalan beszédeit
hallhatá; a míg csak szólt, szemeit le nem vette róla; minden szavát
elfoglalta magának, és az volt rá nézve a legnagyobb gyönyörűség.

Bertalan valami oly földön túli lény volt szemei előtt, a kit szeretünk
a közelítés reménye nélkül, a kit szivünk magáénak vall, a ki lelkünket
igazgatja és a ki iránt egy földi gondolatunk nincsen.

Az ábrándozó leányka örömnapjai közé számítá a vasárnapokat, s úgy
tetszék neki, mintha olyankor minden ember arcza egészen másforma volna,
sokkal kedvesebb és igazabb, mint egyéb napon.

A kisértet-űzés utáni vasárnapon ismét Bertalanon volt a sor a szent
beszédet tartani, s szokás szerint megtelt az egyház minden padja; még
az az egy is, mely különben üresen szokott állani: az urasági szék.

Az öreg kegyes Endreffy készítteté azt magának, hogy midőn itt nyaral,
ünnepnapokon onnan hallgassa a buzgóság szavait; a nép úgy szerette őt
ott megpillantani, buzgó ősmagyar arczával és ihletten lépett nyomába,
midőn a köznéppel egy sorban megindult elfogadni az Úr vacsorájának
kelyhét.

Ezúttal nem az öreg úr ült ott, hanem az ifju; és még valami fővárosi
piperkőcz.

Az ülőhelyek olyan formán voltak rendezve, hogy egyik oldalon a szószék
mellett voltak a férfiak padjai, másikon a nőké, az urasági ülőhely e
kettő között, épen a szószékkel és az Úr asztalával szemben.

Talán imádkozni, talán énekelni, talán az Úrnak áldozni jött ide a két
ifju gavallér?

Igenis: azért jöttek, hogy itt egy csomóban megláthassák a vidék
szépségeit; a rézpataki hölgyek mind híresek voltak kitünő szépségükről.
Itt volt Juliska is; ott kellett ülnie az urasági szék mellett, csaknem
szomszédságban az úrfival. Endreffy úr nem láthatta őt másutt, mint a
templomban, mert a leány csak ide járt látogatóba; tehát felkereste őt a
templomban és mosolygott mikor őt meglátta, hogy a leány mélyen
elpirulva kényszerült szemeit lesütni előtte.

Az ének megzendült, a hívek ájtatos hangja egy harmoniába vegyülve
szállt fel az ég felé: az úrfiak is jól tudták, hogy kell az embernek
magát a templomban viselni; megtanulták otthon a balletben.
Beszélgettek, nevetgéltek egymás között; Endreffy egészen áthajolt
Juliskához s suttogott hozzá mindenféle édes szavakat, a miktől az
ártatlan gyermek arcza égni látszott.

És a hívek mindezt látták és szíveikben romlás volt és botránkozás ezt
látni, maga a vendéglős is kénytelen volt azt elnézni, hisz az Isten
házában megszólalni nem szabad.

A helyzet valóban jól volt kiválasztva. Sem a leányka nem futhatott el a
csábító szavak elől, sem goromba bátyja nem jöhetett segélyére. Erre
való az Isten háza.

Az ének elhangzott; – az ifju lelkész csendes léptekkel fölment a
szószékbe: ihlett, méltóságteljes arczczal megállt azon a helyen, a
melyről elmondhatni: «rettenetes hely ez; e kisded ölnyi tér senkié:
egyedül az úr Istené».

Az imádság alatt még volt az úrfinak valami suttogni valója: valami
vidám enyelgő beszéd; csak az amenre hallgatott el kissé s akkor azt a
boszantó félszemüveget szeme elé csiptetve, úgy kezdett a lelkészre
nézni, mintha az valami híres komédiás volna.

A lelkész pedig felnyitá a szent bibliát és felolvasá az alapigéket, a
hogy azok meg vannak irva Máté evangelioma XXI. részének 13-ik versében:

«Az én házam imádkozásnak háza; ti pedig tevétek azt latrok
barlangjává!»

Az egész gyülekezeten egy hideg borzongás futott végig e szavak után, –
mindenki előre érzé, hogy ez rettenetes tanítás lesz…

Endreffy is elsápadt e szókra és nem tudott többé mosolygani,
bármennyire erőltette. Oly csendesség támadt, hogy a lélekzetvételt
lehete hallani.

E földöntúli csendben, mint a pusztában harsogó Isten haragjának szava,
zendült meg a lelkész lélekrázó hatalmas beszéde:

«Ez a ház imádkozásnak háza, hova a nagyok magukat Isten előtt
megalázni, a kicsinyek Istenhez felemelkedni jönnek, hová a bűnösök
vétkeikért bocsánatot kérni, ellenségek kibékülni, világi örömöktől
megcsömörlött szivek égi malasztot keresni járulnak, hol a porba leborul
mindenki, mert tudja, hogy por és hamu minden, a mi a porból támadott…
Ki volna olyan merész, hogy elfelejtené, miszerint ez a ház minden
palotánál felségesebb palota és ennek ura minden uraknál hatalmasabb Úr,
a ki előtt a koldusok és a királyok egyenlők? Ki volna oly merész, hogy
szive legbűnösebb gondolatjait e helyre behozza, s mutogassa Isten arcza
előtt lelke fekélyeit? Ki volna oly merész, hogy e rettenetes házban,
mely az Úr temploma, emberek megrontására, ártatlan szivek megejtésére,
a kárhozat útjaira ne átallana gondolni; a ki ide jönne, adni és venni
eladó portékát és alkudni azokra, a mik pénzért nem eladók…»

Az egész gyülekezet ámultan tekinte fel a csudálatos bátorságtól
átihletett szónokra, és senki sem mert az úri székek felé pillantani.
Rettegés volt arra gondolni, hogy a föld hatalmasai ime meg vagynak
fogva saját csapdájukban, ime bejövének a templomba, hogy
megszentségtelenítsék azt és ime támadt egy bátor szolgája Istennek, a
ki megostorozza őket ott az egész nép előtt, és nem szabadulhatnak a
keresett büntetés elől, mert a templom nem komédiaház, a honnan akkor
mehet el valaki, a mikor nem tetszik neki az előadás.

Végig kellett nekik hallgatniok az egész történetet; minő bűnök terhe
alatt romlott meg az ős Jeruzsálem, hogy vétkeztek a phariseusok, a nép
előkelői, künn és benn az Úrnak templomában, hogy tolakodtak be a szent
csarnokokba kalmárok és kufárok, áldozatra vitt bárányokat, galambokat
árulva, és hogy jelent meg közöttük ama világrendítő szellem, a kinek
neve Messiás, és korbácsot fonva kötélből, kiűzte őket az Úrnak
templomából.

«El innen veletek, az én Uramnak tornáczaiból, ti szentségtörők,
Istentkisértők, lélekbotránkoztatók, itt nem adnak és vesznek galambokat
és bárányokat!»

Mi fog most történni?

Ezzel a kérdéssel tépelődve tért haza minden ember a templomból.

– Mit cselekedtél uram? szólt remegve a vendéglős a lelkésznek, midőn a
templom udvarán találkozának.

– Igazságot szolgáltattam az Isten nevének, viszonzá ez szilárdul.

Az öreg tiszteletes úr azonban annál jobban megijedt, midőn a szörnyű
hírt megvitték neki. Ott hagyta az ételt ebéd közepén, s futott fel a
kastélyba az ifju földesúrhoz; és elkezdé magát menteni előtte, hogy ő
nem oka az egész rettentő esetnek, sőt legkisebb tudomása sincsen róla;
ellenben rajta leend, hogy ez iszonyú kihágás példásan és az elkövetett
sérelemhez arányosan megbüntettessék.

Az ifju Endreffy hideg képet csinált a beszédhez.

Azt mondta, hogy nem tudja miről van szó? A káplán úr igen szép beszédet
tartott ő előtte, s ő már küldött is neki két darab aranyat kegyúri
elismeréseül.

Az öreg úrnak torkán akadt a szó ezek hallatára.

Hát még mikor megtudta, hogy Bertalan a két aranyat a szegények
perselyébe vetette!

Ez veszedelmes ember, ez magasra emel a fejét, ez nyakára ül a
hatalmasoknak, s pásztorbotjával nemcsak juhait tudja őrzeni, de az
oroszlánt is megkergeti, miként egykor Dávid: ennek nem szabad itt
maradni.

Alig várhatta a beközelgő egyházkerületi gyűlést, hogy ott az egybegyűlt
vének és tekintélyesek előtt elmondhassa, minő «egyszarvú» kezd támadni
Bethelnek kapuin belől; a ki ha le nem töretik ideje korán, megöklel
sokakat, a kik eddig azt hitték, hogy az ő bőrük sérthetetlen!

Elő is adá e panaszát egész rettentő mivoltában. Jelen volt az öreg
Endreffy is, a vallás hívei közt legtekintélyesebb férfi, az elmondott
kihágásnak az ő szívét kellett legjobban elkeseríteni, mert a bántalom
az ő fiát érte.

A mint az öreg tiszteletes leült, utána mindjárt föl is kelt Endreffy s
azt mondá az előadottakra:

«Az ifju segédlelkész a midőn azt tevé, a mit tett, teljesíté az ő
magasztos kötelességét, a mire Isten által elhivatott; mert azért
adattak az Isten szolgáinak ajkaira az Úrnak vigasztaló és ostorozó
igéi, hogy a szenvedőket megenyhítsék, a bántókat pedig megfenyítsék, és
ne válogassanak a nagyokban és kicsinyekben; és ha én magam nem csak egy
megyének volnék főispánja, hanem egy országnak volnék is a királya, és
megbántanám azt, a mit Isten szentnek hagyott, és ezért engemet, vén
embert, az Isten szolgáinak legcsekélyebbike, legfiatalabbika,
megfeddne: meg fognám hajtani fejemet, és azt mondanám: uram, helyesen
cselekedtél, folytasd tovább! Mert nemcsak az a kötelessége a jó papnak,
hogy az embert megkeresztelje, midőn megszületik s eltemesse, midőn
meghal, hanem hogy vezesse is az igaz úton, a míg él. Midőn pedig a pap
kezében tartja az evangyéliomot, akkor tegye lába alá a földet és ne
ismerjen azon nagyobb urat, mint az Úr Jézus Krisztust! A rézpataki
káplán így cselekvék. Azért ő dicséretet érdemel.»

Az ősz patriarchalis főnemes így beszélt; és csak addig, míg az ilyen
jellemek ki nem vesznek, maradhat meg szilárdul a hit!

Az öreg tiszteletes e nem várt kudarczot annyira lelkére vette, hogy még
az nap este megütötte féltestét a szél és három nap mulva meghalt.

Még azon az ülésen új papot választának a rézpatakiak; a legelső
szavazat, mely Bertalannak jutott, az ősz Endreffyé volt. Csaknem
egyhangúlag választatott el rendes lelkészül.

A kik szerették az ifju lelkészt és jellemét becsülni tudták, azok
örültek neki, hogy ama fontos álláson őt erősíthették meg; a kiket pedig
aggódtatott az ifju tüzes elhatározottsága, azokra nézve megnyugtató
volt őt olyan világvégi messzeségbe kitolva tudni, a honnan nem
háboríthatja meg a dolgok régi háromszegletű állását.

Rézpatakán nagy volt az öröm e hírre, mert bár régi papjukat becsülték,
s halálát megtisztelték, de az ifju iránt valódi elragadó szeretettel
voltak.

Ah ez egészen más ember volt. Ez eljárt házrul házra, tudakozódott a
hívek bajáról s tudott tanácsot adni a világon mindenre, lelki és testi
bajokban. Tudott gyógyítani apró kis mákszemnyi labdacsokkal, azután meg
hideg vízzel; minden fűben, fában ismert gyógyító erőket; még a
szántásban, vetésben is tudott a gazdának jó tanácsot adni s az
időjárást jobban eltalálta napokkal előre, mint a kalendárium; nem volt
elég, hogy a templomban prédikált nekik, hanem esténként összegyűjté
őket a falu házánál s beszélt előttük, vagy olvasott okos könyvekből
tanulságos történeteket derék hazafiak tetteiről, az ipar és találmányok
csodáiról; úgy hallgatták, a mit aranyos szájával beszélt, hogy minden
csapszék üres maradt miatta. A mióta ő volt a faluban, nem volt
viszálkodás házas társak között, nem mentek pörlekedő felek a biróhoz,
nem került verekedésért senki a vármegye tömlöczébe; ő azt mind ki tudta
egyenlíteni, békíteni szép szóval és néha erős szóval, hogy nem lehetett
ellene cselekedni.

Már az is milyen szép volt tőle, a hogy a megholt tiszteletes nénjével
bánt, a ki vénségére egészen elhagyatva maradt. Míg az öreg úr élt,
Bertalan egyebet sem hallott, mint örökös felpanaszlását a megevett
kenyérnek, a paplakon hiába elfoglalt szobának; nem volt napja, melyen
Czenczi néni békével engedte volna elkölteni ebédjét s nyugodtan bevárni
az álmot szegényes ágyában; pedig hiszen mindent megtett a kedvéért, még
fát is vágott, ha nem volt. És most, midőn egyszerre ő lett úr a
lelkészi háznál, Czenczi néninek pedig semmi joga sem volt ott lenni,
akkor Bertalan úr azt mondá a mindenkitől elhagyatottnak, hogy csak
maradjon ezentúl annál a háznál és pedig legyen ezentúl is övé abban a
legjobb hely; és úgy viselte gondját, úgy tűrte annak gyöngeségeit, még
fát is épen úgy vágott számára, mintha most is ő volna nála
kegyelemkenyéren, és nem megfordítva. Sőt azt is kimondá a fiatal
lelkész, hogy ha ő valaha meg találna házasodni, annak a nőnek, a kit ő
e házhoz hozand, épen úgy kell tisztelni az öreget, mintha tulajdon édes
anyja volna.

Hiszen ezt könnyű is volt neki megigérni.

Mikor ő arra gondolt, hogy e csendes falak között egykor kedvesebb
hangok is fognak otthonosulni, s a szelíd magányt a boldogság képei
elevenítik fel, olyankor csak egy arcz állt mindig előtte, annak az
ártatlan leánykának arcza, a kinek szivében semmi sincs még, mint
ártatlan vonzalom, és lemondani tudás azokért, kiket szeretünk.

Az ifju tiszteletes ez idő óta csaknem mindennapos volt Kalaposék
házánál. Ő is szívesen ment oda, ott is szívesen látták; nevezték a jó
indulatot barátságnak, hálának, szívességnek, pártfogásnak, pedig
utoljára is szerelem volt az, és maguk sem vették észre, hogyan jött?

Nem mondogatták, nem beszéltek róla, hogy egymást szeretik, de tudták
azért igen jól, mint ahogy szokta tudni minden ember, ahogy kiolvassa
egymás szeméből és nem kérdezősködik felőle.

Hiszen nem is állt semmi ellent óhajtásaiknak. Egymáshoz illettek; a
szép Juliskából igen jámbor tisztelendő asszony leendett s Bertalan is
megérdemelte, hogy a környék legszebb lánya az ő párja legyen.

Nem is volt már egyébre gondja, mint a kisded paplakot kicsinosítani;
tisztességes butorokról gondoskodott, mik majd a háztartáshoz
szükségesek lesznek, s a kertben komlólugast nevelt s ha beszélt róla,
azt is oda mondá, milyen szép lesz ott naplementekor dolgozgatni. A
leányka mosolygott és sóhajtott rá, hisz azt a kis lugast ő is látta már
és ő is gondolt arra, hogy két szék egy kis asztal mellett milyen szépen
elfér abban; a férj ott irdogálhat, míg a nő kézi munkáját folytatja, s
ha fölnéznek munkájokból, egymással találkoznak szemeik. Ő is gondolt
ezekre a szép naplementi órákra a kis komlólugasban.

Egyszer egész este volt már, hogy Bertalan a fogadós lakát elhagyta; a
holdvilág szépen világolt, a faluban minden aludt már, s ő szép
csendesen ment végig a hallgatag utczán, tele édes gondolatokkal.
Szokásuk a szerelmeseknek, hogy szeretnek hátratekintgetni: hogy csak
legalább azt a házat megláthassák, a melyben kedvesüket hagyták. Más
ember nem érti ezt, a szerelmesek sem értik, de azért mégis csak úgy
van. Bertalan négyszer-ötször is visszatekintett arra a nagy, hegyes
tetejű házra, azokkal a magas fehér kéményekkel, pedig ugyan nem volt
semmi nézni való rajta.

A mint ismét visszapillant rá: úgy tetszék neki, mintha a ház tetején, a
legszélső kémény mellett, egy emberalakot látna állani. A holdvilág
egyenesen onnan sütött s tisztán kivehető volt az alak. Csak egy
pillanatig állt azonban ott, azután ismét eltünt.

Bertalan megdöbbenve állt meg, s azután hirtelen sietett vissza a
fogadóhoz.

Ott csendes volt minden; a kutyák aludtak a tornácz alatt, semmi nesz
sem hallatszott. Körülkerülte a házat, bejárta a szérüskertet,
betekintett az istállókba. A cselédek mind aludtak, egyet felköltött
közülök s kérdezé tőle, hogy ki járkál ilyenkor a padláson? Az azt
felelte, hogy nem járhat ott senki, mert az zárva van. Bizonyosan a páva
repült fel.

Végre maga is azt kezdte hinni, hogy szemei kápráztak, s nem akarva
zavarni a háziak nyugalmát, haza ment.

Otthon nem jött álom szemeire; eszébe jutott mindenféle aggasztó
gondolat, azokon eltöprenkedett sokáig, le sem vetkőzött, csak úgy dűlt
le egy padra, s nézte, mint megy le lassankint a holdvilág a hegyek
mögé, hogy ereszkednek bele a távol ormok fenyőfái fényes tányérjába,
mintha szakálla nőne neki; azután egy keskeny felhő áll keresztül eléje,
mintha szemöldöke volna; utoljára semmi sem marad belőle és sötét lesz;
ebben a sötétben elaludt.

Mélyen, igen mélyen aludt; talán nehéz álma is volt; de azért mégis
meghallá azt a hangot, a mi az álmodókat oly irtózatosan szokta
egyszerre felriasztani: a félrevert harangkongást.

«Tűz van!»

Egy percz alatt talpon volt.

Fényes világosság tölté el szobáját; nem a szelíd hold ábrándos világa
többé, hanem az a borzasztó vérveres világosság, a mit az ég boltozata
ver vissza a földről rásütő fény miatt.

«Tűz van!»

Bertalan hajadon fővel rohant ki a házból. Még akkor senki sem volt künn
az utczán, csak az éji őr kiáltozott végig rohanva a falun: tűz! tűz!
tűz!

A fogadó égett.

Égett valamennyi épülete egyszerre; az aklok, az istállók, a pajta. Mind
egy lángba volt borulva az egész.

A lelkész legelső volt az égő ház udvarán. Ott rémületes volt a zavar;
álmaikból felriadt cselédek szaladgáltak fel s alá; nem tudva, mihez
kezdjenek? A félszerben volt a tűzi fecskendő, de az senkinek sem jutott
eszébe, a helyett minden ember azzal a haszontalan munkával fáradozott,
hogy az istállóba zárt állatokat szabadítsa meg, a mi rendesen sohasem
szokott sikerülni. Az ökrök megbőszülnek ilyenkor s nem engedik magukhoz
közel menni az embert, hogy kötőfékjeiket elvagdalja; a juhohat pedig a
mint nagy erőfeszítéssel kiterelték az akolból, a tűz láttára újra
megint befutottak az akolba, átugorva az esztrengán. Maga a fogadós
kétségbe volt esve.

Bertalan, a mint megjelent, egyszerre szilárd hangon kiáltá az
embereknek:

– Huzzátok ki a fecskendőt! Vödrökkel a kúthoz!

Azzal maga sietett betörni a félszer ajtaját, melynek a kulcsát most
senki sem találta, kihuzatta a fecskendőt, maga felugrott a tetejére, s
a szivattyuhoz parancsolva az embereket, neki irányzá a vízsugárt a
legfenyegetőbb helynek.

– Ott kell oltani, a merre a tűz terjed!

Az érkező nép, a mint papját meglátta a veszély közepett, erős
buzgalommal sietett segíteni.

Az oltás igen nehéz volt, mert a szél mind az udvarba verte le a füstöt
és sziporkát, de azért a lelkész megállt a maga helyén, mint a ki a
pokol tekintetétől sem retteg.

A fogadós egészen elveszté az eszét. Nem látott, nem hallott semmit,
csak azt kiabálta: a «lovaim, a lovaim!»

Négy szép kocsilova volt, azokon volt minden gondolatja; a lovak az
istállóban voltak s nem engedtek magukhoz embert közelíteni; a ki el
akarta őket szabadítani, azt mind kegyetlenül összerugdalták. Utoljára a
fogadós maga rohant értük és azt mondta, hogy benn ég velük, vagy
kiszabadítja őket.

És úgy látszott, hogy nem is akar felhagyni szándékával, mert semmi
hívásra, könyörgésre nem jön vissza.

Pedig, a míg ott küzködik a neki vadult lovakkal, az alatt az istálló
tetejébe is belekapott a láng s bizonyosan benn fog égni.

– Fejszét ide! kiálta a lelkész, hirtelen leugorva a fecskendőről, mely
csekély védelem volt e veszély ellen; egy ember álljon ide a
fecskendőhöz!

Azzal felkapva egy fejszét, hirtelen felkapaszkodott az istálló tetejére
s elkezdé arról sebesen verni le a zsindelyeket. E bátor példától
felbúzdítva, több merész férfi rohant utána az istálló tetejére, s
nehány percz alatt leverték azt onnan tisztára. A biró maga állt a
fecskendőnél s a vízsugárral mindenütt a lelkészt környezte a lángok
között, hogy azok meg ne illethessék az Úrnak felszentelt szolgáját.

A fogadós, látva, hogy paripái meg vannak mentve, kijött az akolból s
azután térdre esett a lelkész előtt és kezeit csókolta neki. Ekkor
villant egy borzasztó gondolat Bertalan lelkén keresztül.

– Hát Julcsa hol van?

A fogadós mereven bámult rá.

– Hol van testvéred?

Ki tud rá felelni? Ki látta őt ebben a zavarban? Hová lett? Van-e
valaki, a ki hírt tud felőle mondani?

– Talán a házban maradt!

– Ne mondd ki ezt a szót! Abban a házban, mely már lángokba van borulva.
Nem látta őt senki megmenekülni?

Senki; – senki.

A ház pedig köröskörül égett már, csak úgy hullott róla a zsarátnak,
mint mikor napsütéskor olvad a háztetőn a hó; némely ablakon keresztül
is tódultak ki már azok a csapkodó lángnyelvek; a pitvar lépcsői is
égtek, s az ajtón keresztül szürődött kifelé az a lomha zsiros füst. Ki
merne oda bemenni?

A fogadós képéből kikelve rohant végig a folyosón, be akart egyenesen
törni. A lelkész megragadta őt kezénél fogva.

– Őrült vagy-e? Mit akarsz?

– Felkeresem őt! lihegé az.

– Azt megteszem én. Tartsátok vissza, hogy ne jőjjön utánam, szólt a
mellette állóknak. Mártsatok egy pokróczot, vagy bundát vízbe; én jobban
értem ezt. Ez ott veszne vele együtt. Ne eresszétek utánam.

A vízbemártott bundát hirtelen odahozták a lelkésznek. Nem iparkodott őt
senki lebeszélni szándékáról. Hittek benne, hogy őt oltalmazni fogja
valami magasabb kéz.

Egy pillanat még. A lelkész feltekinte az égre és sóhajta halkan: «én
Istenem segíts!»

Azzal feje elé tartá a vizes bundát s berohant a szemközt süvöltő lángok
közé.

«Isten legyen az ő oltalma!»

E perczben minden ember csak oda nézett; a fecskendő sugára az ajtó
környezetére omlott folyvást, olykor besüvöltve a nyitott ajtón
keresztül a halálos füst közé; gyönge öreg emberek levették süvegeiket
összetett kezeik közé s imádkozni kezdtek: a lélekzet elállt minden
ajkon… Vajjon vissza fog-e jönni?

Elmult egy, két, három percz;… a lelkész még sem jött vissza. Akkor
egyszerre nagy ropogással összeomlott a ház eleje, a tüzes gerendák
eltemették a küszöböt.

A nép ajkán az elszörnyedés végtelen szava hangzott, a mi egy pillanat
múlva ismét a legnagyobb meglepetés örömkiáltásába ment által: a lelkész
alakja fenn a legmagasabb tűzfalon látszott meg, és ölében az alélt
leányka.

Isten járt vele ott a magasban! Az omladozó kövek megálltak, midőn rájuk
lépett, az égő gerendák kikerülték őt esésükben, a láng ártalmatlanul
csapott el fedetlen feje fölött; úgy lépdelt egyik kőről a másikra,
félrehárítva izmos kézzel az izzó gerendákat; végre a ház kiálló ormához
ért szerencsésen, ott hirtelen megragadta jobb kezével a falból kiálló
kapocsvasat, baljával magához szorítá az alélt leánykát s egy bátor
szökéssel leugrott a földre onnan a magasból. Valami jó angyal vigyázott
reá, hogy lábait meg ne üsse.

A bámuló nép érzelemtől elragadtatva rohant oda hozzá s összetapogatá
kezeit, homlokát, nem sértették-e meg a lángok? Semmi baja sem történt;
az a hatalmas Úr, a ki Sidrachot és társait megtartá az égő kemenczében,
betakarta őt szárnyaival s megengedé neki, hogy a kit oly nagyon
szeretett, kimentse a tűzhalál kínjai közül.

Nagyobb tűzpróba volt az ő számukra fenntartva e földön!

A nép aztán új erővel fogott az oltáshoz, a tüzet elnyomták, nem lett
belőle nagyobb veszedelem.

A fogadósnak ugyan mindene odaégett, de ő nem törődött most azon,
csakhogy testvére megmenekült. Lovaival sem törődött többé, csak őt
ápolta, leste, hogy mikor szólal meg, ölébe fogta, úgy várta
felocsudását. Éghetett miatta ház és pajta.

A leányka magához tért; Bertalan meghagyá, hogy vigyék őt lakására, hová
testvérét is elvezette kézen fogva, midőn a tűz elfojtatott.

Tehát megérte, hogy megoszthatá szállását vele. Megérte, hogy
virraszthatott beteg ágya mellett! a leány sokáig szenvedett, beteg
volt, csak a leggyöngédebb gondnak sikerült őt életben megtartani.

A fogadós tönkre jutott a tűzveszély által. Nem titkolá Bertalan előtt,
marhái, takarmánya, borai, egész felszerelése oda égett, adóssága is
volt; kilencz, tíz ezer forintnál kevesebb nem mentheté őt a bukástól s
annyi pénzt nehéz az embernek kapni becsületes arczára.

Azt sem titkolá Bertalan előtt, hogy egy ízben találkozott az ispánnal s
az azt mondta neki, hogy miért nem folyamodik az ifju nagyságos úrhoz?
az bizonyosan megemberelné ennyi pénzig. – De Kalapos János azt felelte
rá, hogy inkább elmegy szolgálni s napszámmal keresi kenyerét, mint hogy
ezt tegye.

Bertalan elborzadt magában. – Eszébe jutott neki, a mit az ispán akkor
mondott előtte, mikor őt kisértet jártában elfogta. «Vigyázzon magára a
fogadós, mert a kit megharagít, az képes őt felgyujtani!» Ez a gondolat
nagyon megkínozta lelkét, de nem mondta ki soha János előtt. Ismerte
azt, milyen heves ember. Még több veszélyt hozna magára, ha ezt
megtudná.

Egy napon félrehívta János a lelkészt, hogy valamit mond neki titokban.
Látszott becsületes arczán, hogy valami nagy zavarban van; szemébe sem
mert nézni, s alig tudta, hogy kezdje a dolgot?

– Julcsának kérője jött. Egy haszonbérlő a szomszéd helységből,
Tollvárról; adj tanácsot, mit cselekedjem?

– Kérdezd testvéredtől; mit felel ő rá?

A fogadós nehéz verítéket törült le homlokáról.

– Ő hallgat és sír. És én nem tudom, hogy mit tegyek? Az ember csinos,
derék, komoly ifjunak látszik. Nem lehet rossz gazda, mert nagy
összegekről tud rendelkezni. Szeretnie is kell nagyon a leányt, mert jól
tudja, hogy semmit sem kap vele, mint egy becsületes tiszta szívet, és ő
maga tehetős. Azon órában, melyben Julcsa megesküszik vele, tízezer
forintyi nászajándékot ád neki, és én újra kezdhetném azzal üzletemet s
nehány év mulva hálával téríthetném testvéremnek vissza. Mit tegyek?
szólj, mit cselekedjem?

Ha a lelkész csak egy szóval mondta volna neki: «küldd el az idegent
házadtól, mert a mit ő kér, az nem a tied többé, hanem az enyim!» János
azt mondta volna rá: «legyen a tied», és maga elment volna szolgálni,
két kézzel keresni kenyerét; de a lelkésznek még egy arczvonása sem
változott e beszéd alatt. Arcza nyugodt volt, szemei könytelenek.

Elgondolá, hogy az ő boldogsága ime egy hozzá annyira ragaszkodó
becsületes ember romlásába kerülne; aztán minő sors vár egy szegény
lelkész nejére? érdemes-e azért a jóllétről lemondani? A leány később
megbánhatná, hogy a gazdag és a szegény között oly rosszul tudott
választani s minden sóhajtása szemrehányás volna ő rá nézve; aztán
elégszer megtörtént már az, hogy a kik egymást szerették, még sem lettek
egymáséi soha s azért csak megvan a világ.

– Fogadd el a kérőt. Azt mondá Jánosnak szárazon.

János sokáig nézett kétkedve a lelkész arczára e szavak után. Ha annak
csak egy vonása elárulta volna azt a kínt, a mibe e szó került neki, ha
csak egy könycsepp jelent volna meg szemében, oda borult volna nyakába
és azt mondta volna: bocsáss meg, hogy kisértettelek! De nem látszott
azon semmi.

– Csak a leány ne sírna mindig, rebegé János.

– Eredj és mondd meg neki, hogy ne sírjon: én izentem neki, hogy ne
sírjon.

Azzal elvált tőle a pap és engedte őt haza menni.

Másnap násznagyok jöttek Bertalanhoz, bejelenteni előtte, hogy a szép
hajadon leányzót, Kalapos Juliát, nemzetes Korbás Lőrincz haszonbérlő úr
eljegyzé hites társául; a felmentések is kezüknél vannak már, kivánják
az esketést még ma megtartani.

Tehát Julcsa engedelmes, önfeláldozó testvér volt. Hogy bátyját
megmentse, feláldozta magát.

A lelkész meghatározá a szertartás óráját s elbocsátá a násznagyokat.

Azután felvevé papi köntösét, imakönyvét kezébe vette s elment előre a
templomba. Ott bezárkózék; az Úr asztala elé járult és kitárta ott
szivét a minden örömnek és fájdalomnak adója előtt, hogy lássa meg azt a
szenvedést, a mi abban dúlong és adjon neki erőt annak elviselésére.

Azután valami oly édes megkönnyebbülés szállt lelkére: a honnan kérte a
malasztot, onnan szelid nyugalom szállt fejére alá, leporlott róla
minden, a mi földi, vágyak, szenvedések, bánat és irigység; felül volt
emelve azokon, mint kinek lábai nem járnak többé a földön.

Most felnyittatá a templomajtót, hogy bejöhessen rajta a nép.

A nép eljött bámulni a menyasszonyt és a vőlegényt. A leggazdagabb
vőlegényt és a leghalaványabb menyasszonyt, a kit valaha ez oltár előtt
összeeskettek.

A pap imádkozott az esküvés előtt; bizony, bizony lelke szerint
imádkozott, hogy tegye őket boldoggá az ég; tegye alázatossá a nőt,
kegyelmessé a férjet, hogy ők megszeressék egymást.

Azután odahivá őket az Úr oltára elé.

Julcsa nem sírt; de arczának nem volt színe és hangját alig lehetett
hallani. Egyszer iszonyú fájdalommal nézett fel Bertalan arczára, a
midőn ez azt kérdé tőle: «szereted-e azon férfit?»

Azt felelte rá: «szeretem» és nem szakadt meg bele a szive.

A pap rájuk adta áldását: szívéből tépte ki azt az áldást, a mit rájuk
adott.

Azután felült a násznép szekerekre, künn vidám zene harsant meg, a lovak
fején lobogtak a nász-keszkenők, a lakodalmas menet eltávozott a
szomszéd helységbe.

Kalapos János megkapta sógorától a tízezer forintot s mint szemmel
látható volt, ismét szép rendbe hozta vele gazdaságát, a menyecskének
pedig bizonyosan igen jól mehetett dolga; selyemmel volt szobája
butorozva s hintóban járt, a hogy ezt Czenczi néni nem késett elmondani
Bertalannak.

János azonban ez óra óta folyvást kerülte a lelkészt, még a templomba
sem járt, hogy szeme ne találkozzék az övével.

Egyszer mégis nehány hét múlva a lelkész egész váratlanul
összetalálkozott az utczán Juliával. A nő szinte összeroskadt, a midőn
őt meglátta; alig birt állva maradni. Igen rossz színben volt.

– Mi baja van? kérdé Bertalan.

– Igen sokat szenvedek, felelt a nő, s azzal elsietett tőle.

Ettől fogva még jobban kerülte őt János.

Ismét nehány hét mult el; a midőn egy reggel azzal a hírrel lepte meg
Czenczi néni Bertalant, hogy a fiatal menyecske haza szökött a férjétől.

Éjnek éjszakáján, gyalog és mezitláb futott el lakásáról, úgy ért haza
félholtan bátyja lakására.

Bertalan még az nap templomba mentekor találkozott Jánossal, s kérdezé,
hogy mi baj történt a családban?

János el volt fogódva, megrázta a fejét és azt mondta:

– Nem szólhatok róla…

Még az nap este, a mint kis lugasában ült a lelkész, honnan az utczára
lehete látni, egyszerre megdöbbenve veszi észre, hogy egy szekér
kanyarodik be az útrol, melyen világosan megismeré Julcsa férjét.

Szemeivel kisérte a kocsit; – a mint az a fogadó előtt elhaladt,
egyszerre, mint valami dühös vadállat, rohant ki annak udvaráról János s
megragadta a lovakat, megállítá a kocsit, megkapta őrült dühvel a rajta
ülőt s egy pillanat alatt legázolta azt lábai alá a sárba; csak az
összefutó emberek birták meggátolni, hogy meg nem ölte.

A megtépett férfit onnan Endreffy kastélyába vitték; Kalapos pedig
bezárta magát szobájába és azt hagyta meg, hogy estig semmi élő
teremtéssel sem akar beszélni.

Másnap reggel két idegen úr kereste a fogadóst, azt mondták, hogy addig
el nem fognak menni, a míg vele nem beszélnek.

János kijött eléjük. Az idegen urak gavalléros külsővel birtak; egyik
közülök rögtön előhozta idejövetelük okát, őket a megtámadott
haszonbérlő küldé ide.

Kalapos gyanusan néze rájok. Vajjon mit akarhatnak tőle? Ha perbe
akarják fogni, miért kezdik így? vagy tán kibékítést, magyarázatokat
akarnak megkisérteni.

– Ön nemes ember? szólt az egyik idegen Jánoshoz.

– És ha nem volnék az?

– Csak maradjunk annál, hogy ön nemes ember; mert a mit önnek ajánlani
fogunk, az csak nemesek között szokásos; nem parasztoknak való. Ön
Korbás urat durva módon megbántotta, ez elégtételt kiván és önnek meg
kell vele verekedni.

Az urak azt várták, hogy ez a falusi ember majd elsápad ezen ajánlatra s
mennyire elbámultak, a mint János e helyett összeszorítá ökleit s egy
lépést közelebb lépett hozzájuk; úgy villogtak a szemei, mint egy
rosszul sebzett vadállaté.

– Én velem akar ő megverekedni? Én velem? Szemközt akar velem állani és
fegyvert akar adni a kezembe, a mivel őt megöljem? Uraim, önök engem
boldoggá tettek. Egész éjjel nem aludtam, mindig azon járt az eszem,
mint ölhetném meg azt az embert, s most önként jő elém és azt mondja:
jerünk; verekedjünk! Megyek uraim. Akármely pillanatban, akárminő
fegyverrel, akármi föltétel alatt; ha kivánják, hogy három lépésről
lőjjünk egymásra, én ráállok, ha kardot adnak kezünkbe, elfogadom, és ha
késsel kell vívnunk, arra is ráállok. Tegyék minél elébb.

Az idegen urak meg voltak lepetve a közrendű ember elszántsága által.
Röviden tudatták vele, hogy egy óra múlva menjen ki az erdőbe a bükkös
patak forrásához; ott megtudja a többit. Azzal visszamentek Korbáshoz a
kastélyba.

Bertalan épen a reggeli isteni tiszteletből tért vissza, s elgondolkozva
ment lakására haza; az ajtóban Czenczi néni várta, a kinek mindent
látni, tudni kellett; az hevenyében tudósítá, hogy épen most látta
Kalapos Jánost egyedül menni az erdőbe s utána nehány perczczel Korbás
urat, meg két ismeretlent, ott aligha valami rossz nem történik.

Bertalan megdöbbent e szókra, de nem válaszolt rá semmit; hanem
egyenesen az erdő felé vette útját. Czenczi néni utána nézett, a míg
láthatta s azután, hogy az erdőben eltünt ő is, minden perczben
kiszaladt az ajtóba, eléje nézni, ha nem jön-e még vissza?

A lelkész kettőztetett sietséggel iparkodott az erdőt elérni, merre
Czenczi néni utasítá. Sejtette jól, hogy mi van készülőben s meg akarta
azt akadályozni. Az urak köpenybe voltak burkolózva, monda az öreg néni.
Bizonyosan fegyvert rejtettek alatta.

Az erdőbe érve, hallgatóznia kellett, hogy ha valami neszről
megtudhatná, merre mehettek? Mintha valami jó angyal súgta volna
szivébe, hogy a patak mentét kövesse. Egyszer azután a patak melletti
homokban lábnyomok tüntek elé, a finom városi csizmák nyomairól
bizonyosan tudhatá, hogy ezek azok, a kiket keres.

Most még jobban sietett. A lábnyomok végre félretértek a forrástól, s a
mint itt megállt a lelkész, hogy körültekintsen, nem messze az erdő
sűrűjében lassú dörmögést kezde hallani, mint mikor férfiak beszélnek
halk hangon.

Szívdobogva közeledett arra. Egy szép kis pázsitos tér volt ott az
erdőben, köröskörül vad rózsa és hólyagfa bokrokkal; óriási vén bükkfák
terjeszték ki fölötte sötétzöld sátoraikat, az egyik vén fa derekát
egészen behálózta az örökzöld repkény s a sűrű lomb között ott volt egy
kis madárfészek; abban úgy etette apró kis fiait a hűséges anyamadárka,
míg a hím egy vékony ágon himbálózva, dalolt neki mindenféle szépet.

E repkényes fa oldalánál, az éneklő madárkának fészke alatt, ott állt
János, kezében felemelt pisztolylyal; tíz lépésnyi távolban előtte
Korbás. Mind a ketten egymásra szegzék szemeiket, a felemelt pisztolyok
csövein végig nézve. A segédek a fák mögött álltak, az egyik felemelé
kezét, hogy csattanással jelt adjon a lövésre.

Nem ért rá; mert Bertalan egy pillanat alatt ott termett közöttük.
Odaállt a küzdtérre a kettő közé, a két felemelt pisztoly közé, az ő
teste választá el őket egymástól.

Mind a négyen boszúsan kiáltának fel: Mi hozza ezt ide?

– E rémületes tett nem fog megtörténhetni; lihegé Bertalan fáradságtól
és belső izgalomtól eltikkadva. Önök nem tudják, mit cselekesznek?
Menjenek haza! Én megtiltom önöknek a vívást és meg fogom azt gátolni!

János szeliden, de szilárdul válaszolt neki.

– Hagyd ezt mi ránk, uram. Hiába gátolod meg most, mert holnap véghez
viszszük, ha ma nem lehet. S ha ő eltávozik, akkor én fogom őt
felkeresni. De meg kell halni, vagy neki, vagy nekem.

– Egymás keze által! őrjöngő, ő testvéred férje. Sógorod.

– Nekem?! kiálta fel János, kimondhatlan dühvel. Nem tudott többet
mondani.

Bertalan most a segédekhez fordult.

– Uraim, hogy engedhetnek meg önök párbajt ily közeli rokonok között?

– Ejh, ez nem házasság, tisztelendő uram; gúnyolódék az egyik e szóra.

János akkor megfogta a lelkész kezét s így szólt:

– Te azt mondád, hogy ez ember nekem rokonom. Én elmondom neked, hogy
micsoda rokonom nekem ő? és ha azt meghallottad és akkor is azt mondod,
hogy ne vívjak vele, nem vívok: hanem akkor egyenesen főbelövöm magamat,
mert úgy én vagyok a bűnös, úgy én követtem el azt a bűnt, a miért egy
embernek meg kell halni. Te tudod a körülményeket, a mik között szegény
húgom kezét adta ezen embernek. Feláldozta magát érettem, hogy pénzt
kölcsönözzen számomra. Oh, miért nem mondtad akkor csak egy szóval, hogy
ez gyalázatos, alávaló tett tőlem, feláldozni testvéremet, az én szép,
ártatlan leánykámat azért, hogy magamnak jó dolgom legyen; és én
elmentem volna szolgálni, elmentem volna koldulni inkább, hogysem ezt
elfogadjam. Im lásd, mi történt most. Ez ember itt nem azért vette el
testvéremet, hogy szeresse, hanem azért, hogy eladja! Férfi ez itt? az
én hugom férje? nem igaz; egy nyomorult iparlovag, egy kerítő, a ki a
férj tisztességes nevét eladta nyomorult pénzért egy nagy úrnak, s nőül
vett egy ártatlan gyermeket, hogy elvegye őt becsületes oltalmazóitól.

Bertalan összeborzadt, a mint lassankint érteni kezdé a dolgot.

János hevesen folytatá:

– Julia a legelső napokban már sírva panaszlá nekem, hogy Endreffy, ki
házamnál nem férhetett hozzá, férje házánál mindennapos látogató. Ő
elmondott férjének mindent és a férj mosolygott rajta. Endreffy
tolakodó, erőszakos kezdett lenni, ő panaszt tett férjénél és az
bohóságnak nevezte az egészet. Végre Julia kimondá neki, hogy ő meg
tudja őrizni tiszta erényét, ha a férj nem törődik is azzal, s a csábító
előtt bezárja az ajtót. Ekkor: oh uram, hallod-e ezt? ekkor kimondá neki
a férj, hogy ők minden gazdagságukat a csábítónak köszönhetik, hogy ez
csak azért adott neki birtokot, pénzt, hogy vegye nőül a leányt, s
azontúl – ne legyen több gondja reá, s a nekem kölcsönözött pénz sem
egyéb, mint az ő gyalázatának bűndíja! A nő éjnek éjszakáján futott el
férje házától, midőn ezt megtudta, futott hozzám, egyetlen
védelmezőjéhez, egyetlen megrontójához. Most mondd ki: vívjak-e hát
ezzel az emberrel itt? vagy egyszerűen főbe lőjjem magam? mert egyik
kettőnk közül felel a magas mennyekben azért az ártatlan lélekért, a ki
a kárhozatnak van adva…

Bertalan arcza olyan lett e szavak alatt, mint a halál. Eleinte szó sem
jött ajkára, a mint ezeket meghallá; csak nézett merően Julia férjére s
azután lassan felemelé kezét az éghez és megrázta azt átokterhes
mozdulattal.

– Az Isten hozzon te rád itéletet! Feküdjék rajtad a te bűnöd súlya,
nehezebben, mint maga a sírdomb. Kihívtad az Úr Istent magad ellen, állj
előtte még ebben az órában és adj számot arról, a mit itt cselekvél. Én
megátkozlak téged az életben és a halálban és senki le nem veszi azt
rólad soha. A mint elvetéd magadtól az Isten kegyelmét, úgy vessen Ő el
tégedet magától! A mint eladtad hűséges társadat, úgy légy eladva
mindenkitől ezen és a másvilágon, s ha egy elejtett fillér, ha egy
kicseppent köny megválthatna téged, azt a fillért, azt a könyet el ne
ejtse senki! Üldözzön a gyalázat a sírba, forduljon el fejfádtól
utálattal a ki meglátja, s ne legyen senki, a ki meg sirasson; mert a
mit te cselekedtél, azt nem tette férfi soha. Most elhagylak benneteket.
Tegyétek, a mit Isten parancsol veletek. Emeld fel pisztolyodat és
gondolj reá, midőn czélba nézesz, hogy az a reszketés, a mi karodat
elállja, nem más, hanem az Úr Istennek rettentő lehellete rajtad.
Tegyétek, a mit akartok.

A lelkész félrevonult. A megátkozott férfi sápadt volt és arcza
elváltozott. Háromszor emelé fel fegyverét és keze úgy reszketett, hogy
nem birt czélozni vele. Az irtózatos átok, a felfedett bűntudat ellen
nem birta védeni magát; a felháborított Isten letörte lelkének daczoló
erejét; harmadszor kiejté kezéből a pisztolyt s odarohant János lábaihoz
és megragadta annak kezét, tördelmesen rebegve: «bocsáss meg, bocsáss
meg!»

– Én bocsássak meg neked? kérdé az elcsodálkozva. Minek kellene akkor
történni?

– Ezentúl hű férje leszek testvérednek, a milyen nem voltam. Visszaadom
Endreffynek mind azt, a mit ez átkozott alkuban adott s élek veletek
szegényül és elfeledve. Hiszen látod, hogy a világba úgy sem térhetnék
többé vissza ilyen vallomás után. Ezen urak el fogják beszélni, hogyan
viseltem itt magamat, hogy kértem bocsánatot tőled, s ez engem örökre
száműz a régi világból.

A segédek valóban gúnyosan mosolyogtak.

János ingadozott keserűségében, míg Bertalan közbejárult s a két
ellenfél kezeit egymásba szorítá; Korbás a mindenhatóra esküdött, hogy
nejét ezentúl mindennél többre fogja becsülni s iparkodik, hogy
megérdemelje szeretetét.

János lassankint odalágyult, hogy megölelte őt: kérte, hogy vegye el
mindenét, csak becsületét hagyja meg, azt őrizze meg és ezen a szón úgy
el tudott sírni mind a két férfi.

Bertalan pedig felemelt kezekkel adott hálát az égnek e végzetért: a
holott nagyobb az öröm egy megtért bűnösön, mint kilenczven igaz felett,
a kik sohasem vétkezének.

Korbás és János oda utasíták a két segédet, hogy mindent elmondhatnak
Endreffy úrnak, a mit láttak: a kölcsönadott tízezer forintot vissza
fogják neki adni és azután majd elmennek együtt valamerre, a hol nem
fogja hírüket hallani többé.

Bertalanra még egy magasztos feladat várt ezután: kibékíteni a
megkeserített nőt megtérő férjével. Szivet rázó szavai véghez vitték ezt
a munkát is. Julia kibékült férjével, engesztelődve nyujtá neki kezét.

És a lelkész oly boldogan tért vissza kisded hajlokába; a hol pedig nem
várt reá sem úri kényelem, sem hatalom, sem a boldog házi élet mosolygó
édes arcza. Az ő kincsei, az ő boldogsága egy boldogabb élet számára
voltak gyüjtögetve.

A béke áldott nemtőjével egyszerre kopogtatott be a szegénység Kalaposék
ajtaján. Azt a pénzt, a mit Korbás nejének menyasszonyi ajándékul adott,
ezt a kárhozat foglalóját, vissza kelle fizetni a kegyelmes úrnak.

Tízezer forint nagy összeg, sokáig túrja addig a földet szegény ember, a
míg azt össze tudja szedni, sok jóízű falatot elvon addig szájától, sok
avult foltot elvisel addig ruháján, a míg azt kerekszámmá teszi.

De mégis meg kelle lenni, a mi elmulhatatlan volt, Endreffy Korbástól
követelte azt vissza, s még azt veté szemére, hogy őt megcsalta.

János nem panaszolta baját senkinek, apródonként eladogatta borait, házi
felszerelését, azután került lovaira, marháira a sor; mindenét pénzzé
tette, titokban, alattomban.

Az emberek azt suttogták és Czenczi néni is azt mondta, hogy a fogadós
meg akar szökni, mert mindenét elprédálja titokban. Csak Bertalan tudta,
hogy a fogadós mit cselekszik?

Egy este Bertalan egészen elmerülve dolgozott ünnepi szónoklatán, a
midőn ajtaján koczogtattak. Maga ment azt felnyitni, s szíve nagyot
dobbant, a mint Jánost látta maga előtt.

A fogadós útnak volt készülve. Legrosszabb köpönyege volt a vállán,
oldalán szegényes tarisznya. Bajusza le volt nyirva s kalapja valami
ócska darab volt, a mi régóta heverhetett már a kamrában.

– Búcsúzni jöttem hozzád, uram, szólt a lelkészhez; láthatod, hogy
készen vagyok a szökésre. Minden ember rebesgeti, hogy szökni akarok
innen. Igazuk van. Én elszököm. Ne ijedj meg; senki sem fog utánam
tudakozódni. Nem hitelezőim elől futok. Minden adósságomat kifizettem;
legutolsó cselédem bére is ki van adva új évig. Senki sem fog utánam
átkozódni, hogy valamijét elvittem. Te tudod, hogy ez miért történt. Még
a fiatal úr van hátra. Ez az adósság nyomja leginkább lelkemet. Ezzel is
készen vagyok.

És azzal kivett táskájából egy veres bőrtárczát és átadá azt
Bertalannak.

– Vedd át uram; ez itt a pénz. Tizezer forint. És annak a mai napig
kiszámított kamata. Azonfelül van benne öt forint e következő czélra:
tedd meg értem, hogy valamely hirlapba igtattasd be azon hirdetményt,
miszerint, a kinek az eltávozott Kalapos Jánoson, vagy annak családján
valami követelése van, az forduljon te hozzád. Ha majd azután ama
kegyelmes úr eljön e tartozásért, fizesd ki őt helyettem. Nem akarom
magam elvinni neki a pénzt, mert attól tartok, hogy ha találkoznám vele,
valami más adósságomat is lefizetném neki és az nem volna jó. Azt bízom
az Úr Istenre.

Bertalan eltevé a tárczát szekrényébe s kérdezé Jánostól, hogy hát
testvére hol van?

– Előre küldtem őt férjével; a falu végén várnak a szélmalomnál. Nem
akartam feltünővé tenni eltávozásunkat. Azért csak gyalog utazunk.

– Hová? kérdezé Bertalan, elszorult kebellel.

– Nagy a világ, sóhajta János; hanem azután meggondolta magát s
nyugodtabb hangon felelt: Tokajba; ott vannak rokonaim, egy nagybátyám,
ott megpróbáljuk, hogy lehetne újra kezdeni az életet?

Még egy fájdalmas kérdést intéze Bertalan hozzá:

– Van-e pénzetek odáig?

– Oh van elég. Maradt még elég.

– Mutasd. – Bertalan nem hitt neki.

– Testvéremnél hagytam; ő jobban gondját viseli, felelt János; de
hazugság volt, a mit mondott, s két könycsepp rögtön előjött megbüntetni
őt e hazugságért, mik lesütött szemeiből végig gördültek becsületes
munkában megbarnult orczáján. Nem volt nekik semmi pénzük.

Bertalan úgy tett, mintha nem vette volna azt észre; azt mondá neki,
hogy üljön le, a míg ő dolgozó szobájában meg fogja irni a kivánt
hirdetményt.

E rövid időt arra használta Bertalan, hogy Czenczi nénit félrehíva,
kezébe adott egy kis bőr erszényt, s megkérte, legyen olyan jó, vigye el
azt a szélmalomhoz; ott fogja találni Kalapos Juliát férjestül. Hívja a
nőt félre s adja át neki e kis erszényt és mondja, hogy azt testvére
küldi; tegye el jól és ne szóljon senki előtt róla.

Ötven arany volt abban az erszénykében. A lelkész fáradságos keresménye.
Akkor váltotta azokat, a midőn arra gondolt, hogy jegypénzre lesz
szüksége. Ez volt Juliának szánva menyasszonyi ajándékul. Mennyi örömmel
gondolt akkor arra a boldog pillanatra, a melyben azt szeretett
leánykájának át fogja adni. – Oh abból nagyon boldogtalan pillanat lett.

Bertalan egész nyugodt arczczal tért vissza Jánoshoz s addig tartóztatá
őt, a míg Czenczi néni visszatért. Akkor megszorítá kezét a férfinak.

– Isten legyen veled a te utaidon.

János még mondani akart valamit, tán egy búcsúszót, de torkát
összeszorítá valami, hogy egy szónak sem tudott ura lenni. Mégis
szégyenlette magát, hogy elérzékenyült.

A lelkész az ajtóig is kikisérte. János újra megállt, hogy elmondja a
mit akar: de csak nem volt ereje hozzá.

– Isten veled, szólt a lelkész, s azzal röviden megszorítva kezét,
besietett a szobába.

János előre ment nehány lépést, megint megállt az úton, az a szó, a mit
ki nem mondott, úgy kínozta, úgy akart kitörni szivéből: «Hát Juliának
nem izensz-e semmit?» Visszafordult, bátorságot vett magának, hogy ezt
megkérdje tőle; az ablakhoz sompolygott; odabenn gyertyavilág égett,
betekintett a szobába és ime a fiatal lelkész ott ült az asztal előtt és
fejét két kezére hajtva, zokogott, – zokogott keservesen.

A bujdosó sietve távozott el onnan s nem ment vissza megkérdezni: «nem
izensz-e Juliának semmit?»…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint a hirlapokban megjelent a hirdetmény, miszerint a kinek János
adósa maradt, jelentse magát a lelkésznél, alig pár napra rá maga
Endreffy úr tisztelé meg a lelkészi lakot becses látogatásával.

Nem jött egyedül, azt a másik két gavallért, kik a párbajnál is
figuráltak, magával hozta. – Alkalmasint valami jó mulatságra számolt, a
mit másokkal is meg akart osztani.

Az egyik gavallérral egy szép nagy angol agár is velejött, az mindjárt
felfeküdt a pap ágyára, míg az úrfiak a székekre ültek nyeregbe.

– Önt nevezte ki az eltávozott család pénztárnokának, tisztelendő úr?
kérdé Endreffy.

– Igen.

– Nem említék, hogy egy kis tartozásuk én irányomban is van?

– Említék.

Ez a szó megdöbbenté Endreffyt. Ő más választ várt.

– Nekem tízezer forinttal tartoznak.

– És annak a kamataival; tudom.

– Azt az összeget itt hagyták önnél?

A pap szekrényébe nyult s kivette a tárczát. Endreffy még jobban kezde
csudálkozni.

– Az egész összeg ott van-e?

– Én nem néztem, mi van benne? szólt a lelkész, de meg vagyok győződve,
hogy benne van.

– Ah, ez eredeti. Ön meg sem nézte, hogy van-e benne valami? s azt
állítja, hogy tele van pénzzel, pedig meglehet, hogy kopott papirosokkal
rakták tele. Ah, tisztelendő úr, ön mégis nagyon sokat hisz az ilyen
embereknek.

Bertalan felnyitá a tárczát. Benne volt az egész összeg. Az utolsó
forintig. Odaszámlálta azt az urak elé a hosszú asztalra.

Endreffyt ez nagyon boszantá. Ő nem pénzért jött, hanem azért, hogy jót
kaczagjon, majd ha a pap zavarba jön elszökött barátja miatt.

– Nem mondaná ön meg, hová utaztak innen? kérdé a lelkésztől.

Bertalan e kérdésre olyat ütött öklével az asztalra, hogy úr és agár
ijedten ugrott fel helyéről.

– Nem mondom meg! Tessék a pénz…

Az úrfiak vették észre, hogy itt nem jó lesz tréfálni.

Endreffy csak nem nyult a pénzhez, hanem a helyett egyik gavallér
társához fordult s azt mondá neki:

– A minap ezer forintért kértem az agaradat, azt mondtad, nem adod. Ha
kell érte tizezer forint, szedd fel a pénzt, ott van.

A gavallér kezet adott a friss alkura. – Endreffy úr füttyentett az
agárnak s odább ment vele. Az eladó pedig összesepré a bankjegyeket s
két zsebébe tömte.

Így használták a pénzt hajdanában – és még most is.

… A bujdosó család pedig sietett hegyen-völgyön át, gyalog, éhezve és
fázva, záporeső elől magányos fák alá rejtőzve, csekély holmiait vállán
czipelve; minden vagyonuk azon nehány arany volt, a mit Bertalan
gyűjtögetett, hogy azt majd egykor menyasszonyi jegypénzül adja az ő
szíve szerettének.

* * *

Sok idő elmult ezután. Bertalan várta, hogy majd tudosítni fogja őt
János későbbi sorsa felől, várt egy hónapig, várt egy esztendeig, s hogy
akkor sem kapott felőle semmi hírt, maga irt levelet tokaji
lelkésztársának, hogy tudakozódjék e család után.

A lelkész azt válaszolta vissza, hogy Kalaposék nem mentek Tokajba és
ottani rokonaik sem tudnak semmit felőlük.

János csak azért mondá Tokajt jövő czéljául a lelkésznek, hogy az meg ne
tudja többet, hová rejték ők el magukat; így majd talán el fogja őket
felejteni s boldog ember lesz belőle.

Bertalannak minden fáradozása mellett sem sikerült megtudni valamit a
felől, hová lettek? mely föld nyelte el őket? Úgy el tudták magukat
temetni ismeretlen világ tengerébe. Sok az ember, olyan könnyű két-három
boldogtalannak elvegyülni közte!

Bertalan ez időtől fogva egész lelkét átadta magas hivatása
kötelességeinek.

Nemcsak a szószéken volt a nép papja, hű és okos vezére volt annak a
közéletben is. Az ő buzdítására új iskolaház emelkedett, a nép saját
erejéből építé fel azt, s meg sem érezte a terhet; a lelkész segített az
oktatóknak, kis könyvtárt szerzett a község számára s nem volt a faluban
senki, a ki annak hasznát ne tudta volna venni. Parlag földeket
gyümölcsfákkal ültetett be, megtanítá az ifjakat oltogatni, s a
gyümölcsös hasznából gyarapodott iskola és könyvtár, abból kaptak
jutalmakat évenkint hűséges cselédek, erényes hajadonok. Így vitte át az
életbe a hitbölcseség tanait, így nevelte maga körül a népet s
gyönyörűsége volt benne, ha látta, mint épül, szépül az egész helység,
milyen boldogok az emberek mindenütt, mint vetkőznek ki rögzött
hibáikból s áldás, békesség telepszik meg a házakban és a lelkekben. És
a midőn arra gondolt, hogy ez a kis maroknyi nép, oly távol
rokonfajától, kiszorítva idegen elemek közé, mint szilárdul meg nemzete
iránti szeretetében, mint érez, eszmél, gondolkozik azon magas
tárgyakról, a miket elfeledni egy földművesnek sem volna szabad, mert
hiszen ő van legközelebb a földhöz és annak a földnek neve «édes haza»,
akkor… meg volt elégedve magával… Boldog, a ki ezt magáról elmondhatja!

A legközelebbi években történt az, hogy Isten újra elbocsátá
szófogadatlan fiai ellen az ő öldöklő angyalait. A cholera végig söpörte
csunya irtó seprüjével a földet. Sokan elhagyták ezt a szép világot, a
kik még szerettek volna itt maradni, olyanok is elegen, a kik nem
találták ezt a világot olyan szépnek. – A halál nagy democrata: nem
hivogatja maga elé külön az urakat, külön a szegényeket.

Bertalan előre elkészíté híveit e közelgő veszélyre, mely rendes útat
tesz, mint valamely ellenséges tábor s sorról-sorra járja a falukat,
városokat. Tudatta velük, hogy a cholera ellen semmi sem olyan jó
óvszer, mint a tisztaság; tisztaság testben és lélekben, a testnek a
hideg víz, a léleknek a nyugodt öntudat legjobb védelme e járvány ellen.

Rézpatakon nem is jelent meg e rettenetes vendég. A csapás egészen
kikerülte a helységet, pedig egyszerre négy szomszéd faluban ütötte fel
rettentő itélő székét, százával szedve be a koporsók adóját.

A meglátogatott falvak lelkészei buzgón teljesíték szomorú
kötelességüket, vigasztalták, ápolták a betegeket s temették a
halottakat.

Egyszer megtudja Bertalan, hogy a szomszéd Tollvár lelkésze maga is
megbetegült s most már nincs, a ki helységében az utolsó vigaszt nyujtsa
a haldoklóknak, nincs a ki a sírok fölött imádkozzék.

Rögtön kocsira ült ő maga s minthogy saját egyháza ment volt a
veszélytől, azon szándékkal ment át Tollvárra, hogy ott marad addig, míg
a dögvész meg nem szünik.

Nyomorult, piszkos hely volt az egész Tollvár; a házak fából
összetákolva s sárral kitapasztva, az egészségtelen szobákat
télen-nyáron nem szellőztették soha, együtt lakott azokban ember és házi
állat.

E miatt azután, ha egy házba beszállt a cholera, addig onnan ki sem
pusztult, a míg az egész családot kicsinytől nagyig föld alá nem vitte.

Az észszerű rendszabályok helyett a babonás köznép otromba vajákolással
védte magát e láthatlan ellenség ellen; megégette a csuma rongyalakját a
falu végén, körülszántatta házait mezítelenre vetkőzött gyermekekkel, s
itta a pálinkát vederszámra.

Bertalan nem átallotta sorba járni a piszkos gunyhókat, s a hol
lehetett, jó tanácscsal, orvosszerekkel segített a szenvedőkön; a
haldoklókat részesíté lelki malasztban, s a halottakat kikisérte a
temetőbe. Oly nagy volt a nép iszonyata e napokban, hogy gyakran a
lelkész kisérte egyedül a koporsós szekeret a temetőig. S midőn az imát
elvégezte, fogta a kapát s ő is segített a sírt betemetni.

Egy este, midőn épen három halott temetéséről jött haza, künn a falu
végén egy siránkozó gyermeket lát az árok mellett. Odamegy hozzá.
Nyájas, szelid szóval kérdi tőle, hogy miért sír?

A gyermek elmondta neki, hogy az apja, meg a bácsi a mult héten
elaludtak, és aztán nem lehetett őket többé felkölteni, szekéren
kihozták őket a temetőbe s leereszték valami szűk verembe. Most az
édesanyja is aludni készül, és ő úgy fél, azért jött ki, hogy haza hívja
az apját, meg a bácsit, mert az anyja olyan nagyon sír; aztán senki sem
akar neki felelni onnan a föld alól.

Mentül tovább nézte a lelkész az árva leányka arczát, szép kék nagy
szemeit, annál nehezebb emlékek kezdtek szivében támadni. Mintha e
szemek nem volnának ő előtte idegenek.

Mondá a gyermeknek, hogy vezesse el őt oda, hol édes anyja lakik. A
leányka piszegve nyujtá kezét a lelkésznek s elvezetve őt a kertek alatt
egy kis alacsony viskóig, belépett vele annak ajtaján.

Szegény kis hajlék volt az, minden bútor nélkül. Keskeny szalmaágyon a
nyirkos fal mellett feküdt egy halavány nő, görcsösen összehúzódott
kezekkel – halottan.

Ez is elaludt, úgy, hogy nem lehete fölébreszteni többet.

Bertalan egy ismerős arczot láta e halálfehérítette vonásokban, az volt
az ő szivének első és egyetlen szerelme: Julia.

Hogy került ide családjával együtt, nem mentek-e tovább, vagy úgy tértek
vissza? Készakarva telepedtek-e meg e faluban, gondolva, hogy Bertalan
legkevésbbé fogja őket ily közel keresni? arra nem tudott felelni senki.
A velük egy házban lakók csak annyit mondhattak, hogy a szegény nő, a ki
itt lakott, nagyon sokat szenvedett s jól tett vele az úr Isten, hogy őt
magához szólította.

Midőn koporsójába áttették, ott találták ágya fejénél a kis bőrerszényt,
és benne az ötven aranyat. Soha semmi nyomorúság rá nem vehette a nőt,
hogy abból egyet elköltsön, mert Czenczi megmondá neki a pénz igazi
küldőjét.

Bertalannak még azt is meg kelle tehát érni, hogy Juliát eltemesse. Nem
kellett neki szégyenlenie könyeit, midőn halotti imáját elmondá a
koporsó fölött; mert hiszen nem volt rajta kívül más jelen, csak a
gyermek és a sírásó.

Szegény Julia! Ő eskette őt össze, ő temette el; – milyen boldog lehetne
még most is ott abban a kis lugasban.

A mint fel volt hantolva a sír, Bertalan ölébe vette a kis gyermeket;
bágyadtan a sírástól és a nélkülözéstől hajtá az le fejecskéjét a
lelkész vállára. A lelkész haza vitte őt kis lakába, Czenczi néni
érzékenyen tekinte a kis árvára, midőn Bertalan ölébe tette és azt
mondá:

– Ápolja e szegény kis árvát. Tekintse úgy, mintha az én gyermekem
volna.

Legalább ezentúl van a szegény lelkésznek miért küzdeni a munkaterhes
életen keresztül!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Szétbontott hajókötélből támadt madzag.]

[Footnote 2: Mikor ez iródott, még akkor nem volt.

_J. M._]

[Footnote 3: Nem a Goethe Faustja volt az, hanem valami travestált
szindarab.

J. M.]



TARTALOM.

  I.  Kedves atyafiak  3
  II.  A falu bolondjai  92
  III.  A világ vége  107
  IV.  A népdalok hőse  127
  V.  Keselyeő Péter  146
  VI.  Kötél áztatva jó. (Komáromi mendemonda.)  161
  VII.  Emberek és kétlábú állatok. (Orbis pictus.)  169
  VIII.  Sic vos non vobis  179
  IX.  A hazajáró lélek  190
  X.  A rézpataki lelkész  209

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


42 |sem b rja |sem birja

81 |azt hivé, hog |azt hivé, hogy

141 |Atok reád |Átok reád

148 |czifrább vo,nál, |czifrább volnál,

160 |igen szép! «De |igen szép!» De

162 |Enyje, hát |Ejnye, hát

189 |ismermerkedtetek meg |ismerkedtetek meg

211 |agg tiszte-teletesük |agg tiszteletesük]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Népvilág - Elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.