Title: Politikai divatok - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Politikai divatok - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XVII. KÖTET

POLITIKAI DIVATOK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

POLITIKAI

DIVATOK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894



ELŐSZÓ.

Hiába mondják nekünk, válaszszátok külön a magánéletet a közélettől;
tudjatok érzelmesek lenni, mint a német, praktikusok, mint az angol,
elmések mint a franczia; költők azok, a nélkül, hogy politizálnának.
Irjatok úgy, hogy az elmondott mese ne legyen feltünően magyar történet,
tele a közélet lármájával; hogy tudja azt élvezni akármi nemzet szülötte
is, egy szóval: ne irjatok mindig irányregényt.

Nem lehet szót fogadnunk; lehetetlen az.

Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a
nemzet közéletével, az általános bú és öröm, a történelmet alkotó
közemelkedés és sülyedés minden egyes életregény alakulására oly
határozott befolyással birt mindenkor, hogy ez alaphangot semmi költő
nem mellőzheti, a nélkül, hogy élethűtelen, vagy épen frivol ne legyen.

Kérdezzétek meg a családi szakadások okait, – közélet viszályaira fognak
visszavezetni.

Kérdezzétek meg nagy jellemek kiemelkedését, elbukását, – politikai
catastrophákat fogtok találni.

Kérdezzétek meg a feldúlt életpályák viszontagságait, kérdezzétek meg az
elszegényült falvak urát, – a közélet kuszált viharaira utalnak vissza.

Tudakoljátok az özvegyek könyeit, miért hullanak? az árvák sóhajait,
hová repülnek? – azok mind-mind országos bajokhoz fognak elvezetni.

S ha rokonszenv után vágyó kebletek egy ideálért sóhajt, férfi vagy nő
eszménykép legyen az, ott is fogjátok érezni, hogy a ki csupán az
ábrándozónak volt ideálja, az csak félig töltötte be a szivet, s egész
embernek azt ismerjük el, a ki nemcsak magának élt.

Saját légkörünk ez. Ezt lehelljük ki, ezt lehelljük be, mint éltetőt,
mint fojtót; ez keserít, ez édesít, mint a gyümölcsöt a hegyi lég,
melytől a szőlő édesebb lesz, a torma pedig keserűbb, mint a csendes
lapályi kertben.

Nálunk mindenki benne él a közéletben; a munkás ettől várja jobb sorsát,
a kereskedő üzlete felvirágzását; a tudománynak ez ad vállára szárnyat,
vagy lábára lánczot; a jellem ebben edződik aczéllá, vagy olvad salakká;
ennek saját cultusa van, saját dogmái, saját költészete és különösen
saját divatjai.

Ki ne tudná, csak másfél évtized alatt hány politikai eszme vált
uralkodó divattá közöttünk? hány áldozatot és mily nagyokat vitt
magával? a kiknél az több volt, mint divat, s a kik hívek maradtak még
akkor is eszméikhez, midőn azok már kimentek a divatból.

E korszakot igyekezett visszatüntetni regényem, melynek bizonyosan
számos hibái között első helyet foglalhat az, hogy több munkája volt
benne az emlékezetnek, mint a képzelmi erőnek.

Ismerős alakokat egyébiránt ne keressen e regényben az olvasó. A
fényképezés szép tudomány, de nem művészet. Az életirás a historicus
feladata, nem a költőé. Regényem nem élő személyeket, hanem a kort
igyekezett híven visszaadni.

Pest, aug. 18-án, 1862.

_Jókai Mór._



MENDEMONDA.

Van egy híres városunk, melyről, daczára annak, hogy most kicsiny és
szegény, egy időben a legtöbb telegrammot hordták szét a világot
összekötő sodronyok; melynek azonban jó híre nem egyuttal jó szerencséje
is.

Azon időben, hogy történetkénk kezdődik, még több része volt a
boldogságban, mint a dicsőségben; vasárnaponkint a vidékről bevetődő
utas igen jó fogalmakat szerezhetett magának a lakosság jóllétéről,
midőn a templomokból kijövő köznépet végig nézte: csupa ezüst gombos
férfiak, aranyfüggős, selyemruhás asszonyok, némelyik kék dolmánynak
ezüst vitézkötőláncz egyik vállától a másikig, nagy római fejes
csattokkal, a sötétkék dolmányok gombjai csiga alakuak, a világoskékeké
laposak áttört munkával, a fekete ruháké filigrán; amazok a hajósok és
molnárok, ezek a honoratiorok, közöttök a tanácsbeliek és táblabirák
kardot is kötnek fel, sarkantyús csizmát húznak ünnepnapon és az mind
ezüst; gomb, láncz, sarkantyú és kardhüvely, valódi, igazi ezüst, nem
hazudott, nem chinaezüst; és a piaczokon a mi pénz forog, az mind pengő,
fényes uj huszas és tallér és azokban a földszinti házakban is
mindenkinek van ezüstje. Valódi ezüst korszak; nem a fényes, kérkedő
arany idő, de a valódi, szilárd, komoly ezüst időszak, a miről csak Ovid
meséiben olvasni még valamit.

(Most már ott is «lurida terribiles miscent aconita novercae».)

Egyik, a főtérre vivő utczáján ez ezüstös városkának, ily ünnepnap
délelőttén két urasági hintót is lehete látni, a mint, a templom felől
jőve, két átelleni kapun begördültek. Az egyik hintónak magas kalapos
kocsisa, inasa volt, ezüst hajtókás kék egyenruhában; a másiknak pörge
kalapos kocsisa és veres zsinóros huszárja.

Mikor a kapuk ismét bezárultak a hintók után, azokon is volt mit
tanulmányozni. Az egyik kapu sárgára volt festve s egy óriási kétfejű
sas terjedt egyik sarkától a másikig, a sas két csórában egy fehér
szalagot tartott, s arra a szalagra nagy kék betükkel volt felirva e két
szó: «SALVA QUARDIA.»

Az átelleni kapu pedig sötétzöldre volt festve, közepén nagy nemzeti
czímerrel, a görbült keresztes koronával s a fölé fehér-veres lapidár
betükkel irva e szavak: «NEMES TELEK.»

Ezek a frescok pedig kívül a kapun nem csupán diszítményül vannak oda
festve, nem is azért különböztetik meg a házakat a többi mellettök levő
épületektől, hogy tulajdonosaik ködös időben hazataláljanak, hanem
ezeknek mélyebb közjogi jelentőségük volt valaha.

Ez a szó «nemes telek» vagy mint még II. Leopold idejéből hagyva maradt:
«Salva quardia» azt jelenti, hogy ezen a kapun városi hatóságnak be nem
szabad tenni a lábát, sem azért, hogy katonát bekvártélyozzon, sem
azért, hogy házadót beszedjen, sem hogy benne akármiféle birói itéletet
végrehajtani segítsen; mert ez nemesi Curia, városi hatóságtól,
adózástól, bekvártélyozástól ment; közvetlen a megyei közigazgatás alatt
áll; nem a város, de a vármegye földén épült, következőleg ezen a telken
szabad lakni zsidónak, szabad korcsmát nyitni, hust kimérni; a miért is
az olyan háznak, melynek kapuját ily hatalmas czímer szárnyai
védelmezik, kétszerte több az évbére, mint más szomszédaiké.

Az említett két ház azonban se zsidólakás, se korcsma, se mészárszék nem
volt, hanem azokban tulajdon birtokosaik laktak, a mi gyaníttatja
gazdagságukat, mert az olyan háznak a levegője drágább.

Az, a ki a sarokházban lakik, egy gazdag terménykereskedő özvegye,
nagyságos Holdváryné asszonyság és családja; a honczímeresben pedig
tekintetes Hargitay János úr szintén becses családjával.

A két átellenes kapunak, ha nyiltak is, meg voltak a maguk külön
sajátságai. A sárga kapun többnyire katonatisztek jártak ki és be, kik
azon időben szolgálaton kívül nem viseltek egyenruhát, hanem jártak
divatos fekete frakkban, magas tetejű kalappal, esős időben fekete
carbonári köpönyegben, s csupán egészen simára borotvált arczukkal
különbözteték meg magukat a polgáriaktól, csak egy félhold alakú
arczszakállt hagyva meg szabály szerint.

A zöld kapunál pedig azon nyalka ifjaknak volt jelenésük, kiket azon
időben patvaristáknak és «vármegye urainak» szoktak nevezni; fiatal
serkedő bajuszszal ajkaikon, büszke öntelt kedélylyel hamvas arczukon, s
ha néha-néha egy-egy tökéletes kiborotvált arcz is közelített a zöld
kapu felé, hogy az oroszlánfej fogai közt levő kopogtatót megemelje, s
vele épen oda, a hol a hármas zöld halomra a kereszt tövén a korona van
festve, hármat koczogtasson, úgy az nagyon rossz szem lett volna, mely
az első tekintetre fel nem ismerte volna benne, hogy az se nem pap, se
nem katona, hanem szinész.

Mind a két család bizonyos előhangot viselt a város egyik része előtt.
Mind a két családnak volt egy hajadon leánya, ki az illető
tánczvigalmakban és társas körökben a bálkirálynői rangot tudva és
öntudatlanul viselte.

Ilyenformán a két szomszéd kapu két tökéletesen organisált pártot
képviselt, melynek kortesvezérei és nyers tömegei, zászlói,
előharczosai, csatái, győzelmei és veszteségei, sőt még az akkori
korlátolt divatlapirodalmi üzlet mellett is külön moniteurjei voltak;
mindkét félnek meg levén a maga vidéki levelezői rangra emelt
tollfogható embere, a ki a «Pesti Divatlap» és «Honderü» hasábjain az
illető magán- és közvigalmakat, műkedvelői előadásokat, az azokban
működők bájait és toilettjét nagy buzgalommal leirja, nem kimélvén a
magasztalást saját ügyfelétől s az oldalvágásokat az ellenfél számára.

A hogy e divatlapi adatok nyomán meggyőződésre lehet jutni, úgy tünik
ki, hogy a sárga kapu pártja volt győzedelmesebb a fényes tánczvigalmak,
a kedélyes piqueniquek, s a feledhetlen emlékű házi estélyek
csatamezején; míg a zöld kapu pártját találjuk diadalra jutottnak, midőn
vándor szinészek pártolása, műkedvelői előadások, jótékony sorsjátékok s
egyéb hazafias mulatságok kerültek szőnyegre.

Ezen vivmányokat ugyan mind a két fél ismét telhetőleg törekedett
ellenczáfolatokkal gyöngíteni, hanem a komoly és pártatlan szemlélő
előtt meghamisíthatlan tény marad az, hogy midőn ** herczeg, ki a
portugalli királylyal rokon, itt keresztül utazott, a tiszteletére
rendezett dalidóban Holdváry Serafine kisasszonynyal nyitotta meg a
tánczot s emlékül egy szép opál gyűrűt is ajándékozott neki, melynek
kövében egy természetes kereszt volt alakulva; míg másfelől az is
históriailag megállapított tény marad, hogy midőn a védegylet esztendeje
volt, Hargitayné asszonyságnak a város szépeit kivétel nélkül sikerült
oda terrorizálni, hogy a védegyleti vigalomban honi kelmékben jelenjenek
meg.

Hanem az újabb időkben a zöld kapu egyszerre jelentékeny veszteséggel
volt kénytelen visszavonulni, mely annyival leverőbb lehetett a hívekre,
miután egészen véletlenül jött. A catastroph onnan eredt, hogy
Hargitayné asszonyság egy ízben, mindenre kiterjedő figyelme mellett,
azon felfedezésre jött, hogy a városban tényleg létező koldusok
szabályszerűleg mind, azonban szabálytalanul elütő variatiókban
rongyosak, – s miután azt emberi észszel megakadályozni nem lehet, hogy
koldusok legyenek a világon, mert ha a most meglevőket ma rögtön
felszülné valami hatalom más valami állásba, holnap újak lépnének az
elhagyott állomásokba, e szerint az emberbaráti részvétek törekvései
egyedül oda öszpontosulhatnak, hogy a nyomoruságba némi organisatió
hozassék be; – úgy vélekedvén Hargitayné asszonyság, hogy ha a koldusok
számára egyenruhát varratnának, az mind rájok nézve sokkal ildomosabb
volna, mind pedig a közönségnek lehetővé tenné a megkülönböztetést, hogy
ki az igazi koldus? és ki a kontár?

Az eszme igen helyes volt, a terv kivitelére szokásos és kedvezékeny
eszköz egy műkedvelői előadás rendezése, melynek tiszta jövedelme a
jótékony czélra fordíttassék.

A hasonló nehézségű vállalat akadályai szerencsésen leküzdettek.
Sikerült egy szindarabot felfedezni, melyben minden részvevő tagnak
olyan szerepe legyen, a milyent óhajt; a szerepek kiosztattak,
betanultattak, az olvasó-, igazgató-, emlék-, diszlet- és jelmezpróbák
megtartattak, az előadás napja is ki volt már tűzve, midőn épen a
határidő előtt egy nappal maga a fő indítványozó és rendező, maga a zöld
kapu parancsnoknéja kijelenté, hogy leánya, Judith kisasszony, nem fog
fellépni. S hogy minden további rábeszéléstől, szabódástól,
magyarázástól megmeneküljön, még az nap el is utazott családostól
falura; elszántan mindaddig vissza nem térni, míg az ebből támadt zaj le
nem csendesül. Járjanak miatta a koldusok ezentúl is a szokott
jelmezekben.

Ez elhatározás elég rejtélyes, azonban semmi titok sincs olyan mélyen
elásva, hogy azt a szomszédok fel ne kutassák.

Egy arab példabeszéd azt mondja: «ha meg akarod ismerni magadat, veszsz
össze a szomszédaiddal, majd azok aztán elmondják, hogy milyen ember
vagy?»

Ha tehát okvetetlen meg kell tudnunk, mi történik Hargitayék házánál,
menjünk a szomszéd házba, ott majd mindent elmondanak felőlük.

A sárga kapus házban épen víg dinnyeszüret van; válogatott társaság
együtt, ennyit tudnunk szabad; és már most, miután az ablakvasra
felkapaszkodnunk nem illik, hogy onnan leskelődjünk be, mi látni és
hallani való van a házban? húzzunk szépen szalmaszin keztyűt s várjuk
meg azt az ismerős barátunkat, a ki amott jön az utczaszögleten, ő is
ide tart s majd az bevezet bennünket, mint tisztes látogatókat illik.

Egy kissé ugyan meg fogjuk ezzel a barátunkkal járni, mert ő nagyon
szórakozott ember, s majd csak az előszobában fogja észrevenni, hogy
keztyüit otthon feledte, s azzal homlokára üt, visszafordul, azt mondja,
valamit otthon felejtett, s haza megy keztyűt húzni, minket pedig
otthágy az előszobában az inasok között, kik az uraságok után hozott
mantilleokat tartják karjaikon, s nagyot nevetnek a hirtelen jött és
eltávozott vendégen.

– Hát ezt a csodabogarat mi lelte, hogy úgy visszaszaladt? Kérdi János,
Blum Perflexné inasa. Nehogy pedig valaki azt gondolja, hogy ez a
Perflex valami szittya keresztnév, se azt ne itélje, hogy tán mint
«perplexitás»-ra czélzó gúnynév használtatik, meg kell magyaráznunk,
hogy ez ettől jön: «Verpflegs-Commissaer», a mi «ellátási biztost»
jelent; a lakosság által azonban rövideden csak «Perflex» czím alatt van
inaugurálva.

– Bizonyosan most vette észre, hogy nem ide akart jönni, hanem a
szomszédba, felel rá Jóska, Baraczkyék lakája, nagy kötött fehér
keztyűjében nyujtogatva az öt ujját, mintha szűk volna neki.

– De isz oda ugyan többet be nem megy: hiszen ki van tiltva a háztól.

– Oh persze! Én a szobaleánytól tudom, hogy jegyben is jár a
kisasszonynyal.

– No én meg a huszártól tudom, a kinek ki van adva a rendelet, hogy ha
Lávay jön, azt kell neki mindig mondani, hogy senki sincs otthon.

A vitát félbeszakítja Venczi megjelenése (ez a házi inas), ki a belső
szobából jön ki, a honnan nagy hahotahang tör elő; magának Venczinek is
oly vidám mosolyra van nyitva a szája, hogy mind a két sor foga
kilátszik, épen mint Blaubart agyoncsiklandott feleségének a
viaszbáb-bódéban; egy nagy tálczát hoz ki feldarabolt dinnyehéjakkal,
messzire eltartva magától, hogy piros ruháját be ne fenje.

– Min röhögnek odabenn? kérdi a Perflexné inasa.

Venczi erre a kérdésre egyszerre elhagyja a mosolygást s komoly arczot
ölt; oly rögtöni átmenettel, hogy az ember alig ismer rá, mint lehetett
amaz iménti keresztbenyult pofából egyszerre ez a hosszú meredt szemű
ábrázat? Venczinek ugyanis az a megbecsülhetetlen nagy erénye van, hogy
soha, még tréfából sem szokott igazat mondani; a mi aranyat érő
tulajdon, ha applicálva látjuk egy belső cselédnél, a kitől társai azt
kérdik, mit csinálnak odabenn?

Most ugyan azt kérdik: mit nevetnek? de kérdhetnék máskor azt: mit
suttognak? mit sóhajtanak? mit sírnak? mit pörölnek? s ugyan már minek
mondaná ő meg ezeknek a parasztoknak az igazat? Egy percz alatt talált
ki a számukra valamit.

– Hát hogyne röhögnének, mikor az a kékhajtókás cserepár tiszt az
kérdezte tőlem, mikor a görögdinnyét körülhordtam: «ugyebár, ez tök
mazsolaszőlővel?»

Gondolja magában Venczi: nektek ez is jó.

Jó is, mert nagyon nevetnek rajta; Venczi velük.

– Hát ti min «mosolyogtatok» idekinn? Behallatszott.

– Azon, hogy Lávay úr az elébb benyitott, belépett, meg kilépett, s
avval elszaladt, azt mondta visszajön.

– Hó! kiált Venczel egyszerre, megint hosszúra kapva a pofáját, ezt meg
kell mondanom odabenn; hisz épen ő rajta nevetnek.

Azzal a terembe tér s nehány percz mulva visszajön.

– No már most nevessünk tovább, hanem az uraság azt izeni, hogy idekinn
szabad nevetni akármilyen nagyon, de nem fennhangon. Tehát rajta.

Venczi próbát tesz le belőle, hogyan lehet kaczagni, extasisba jönni,
felnyitott állkapczával hanyatt dűlni a nevetés miatt – egy hang nélkül?
a mitől a többi cselédség majd szétesik, a ki nem szokta még meg nevetni
– némán.

A figyelmeztető bejelentés azonban úgy látszik, hogy használt, mert
odabenn a teremben minden elcsendesült, alig hangzik annyi nesz, mintha
valaki egy-egy pompás cantaloupot, befalás közben, magasztalna.

Lávay úr, ki nehány percz mulva keztyűsen tér vissza, semmi nyomát sem
találja az arczokon, hogy az ő balesetein mulattak. Az inasok az
előszobában sietnek pálczáját átvenni s hüledezve bámulják annak
fogantyúján a furcsa faragványokat, míg Venczi ismerős mosolygással
nyitja meg előtte a terem ajtaját.

Odabenn mindenki örvendetes meglepetést mutat megjelentén, Serafine
kisasszony eléje lebben s kezét nyujtja neki, egy valóban finom,
selyempuha kezecskét, szép rózsaszín körmökkel, s közel hajolva hozzá,
hogy szép szőke fürtei szinte arczához érnek, elbűvölő mosolylyal
üdvözli.

– Hozta Isten. Már kétkedtem önben, hogy nem jön el.

– Épen azt feledtem honn, a miért jönnöm kellett, szólt az ifju ember,
egy aranymetszésű könyvecskét nyujtva át Serafinenek.

– Ah, a mit ön igért: Pusztafi költeményei. Köszönöm.

– Lávay úr megint oly későn jött, szól az ozsonnaasztal végéről egy női
hang, úrias szenvelgéssel. A szót emelő asszonyságról nehéz volna
kitalálni, hogy az Serafine mamája, anyira elütnek egymástól. A mama
alacsony, kerek termetű, fekete hajjal, apró fekete szemekkel; minden
embonpointja mellett látszik rajta, hogy még nem mondott le minden
igényéről a szépnek tartatáshoz, a mit divatos toilettje s csodálatos
fantasia alkotta frizurája is bizonyítanak. Serafine kisasszony pedig
nyulánk, sylphidi alak, halványpiros arcz, villámló kék szemek,
szellemdús metszésű száj, finom áll, sarkastikus szemöldök és proteusi
alakulásra képes hang.

– Lávay úr mindig elkésik tőlünk, ismétlődik panaszos hangon a
szemrehányás, mire Lávay úr egy hang mentséget sem képes felhozni s
annálfogva nagyon ügyetlen alakot mutatna a jól összeismerkedett
társaság közepett, ha Serafine ki nem segítené.

– Kérem. Lávay ezúttal az én vendégem, nem mamáé. Nem is lesz hozzá
szerencséje a társaságnak, mert én elviszem magammal: nekünk van valami
fontos értekezésünk.

– Ah! hangzik erre a gúnyoros félkaczaj minden ajkról.

– Ugyan kérem, szól előre voltigirozva egy fiatal főhadnagy, régi ez a
viszony, Serafine kisasszony?

– Azt önnek ugyan nincs oka kérdezni; de ha akarja, hát nagyon régi.
Gyermekkorunktól kezdődik.

– Úgy, Lávay úr nagyon fiatal ember.

– Aha! cseng közbe egy hölgyi hang, higyje el főhadnagy úr, hogy ők
együtt jártak iskolába.

Ez Blumné szava; a legkedvesebb rágalmazóé a két víz közötti téren.

– A mennyiben én tanítottam Serafine kisasszonyt olvasni, siete a
magyarázattal Lávay.

– Valaha olvasni, most szavalni, – jegyzi meg rá hamis mosolygással
Blumné asszonyság.

– Oh Lávay úr híres szavaló! E magasztalással egy magas, daliás alakú
férfi tör elő, kinek sima arcza, kicsinyre borotvált bajuszkái, szépen
előresimított hajfürtei, miket vendéghaj gyanuja terhel, egészen ifjatag
tekintetet igyekeznek adni. Ez Fertői Boldizsár. Nagyon híres szavaló! A
minap a vármegyegyűlésen a hogy szónokolt, bizonyomra, Anschütz nem
szavalt volna jobban.

Ez aztán a tűszurás! Egy megyei szónokot szinészhez hasonlítani.

Már erre egy mély gordonkahang is megszólal. Ez Kolbay bácsi,
nyugalmazott őrnagy. Magas, szikár vén legény; ki most is azon divatot
viseli mind kívül, mind belül, a mivel nyolczszáztizenhatban elmaradt,
folyvást ugyanazt a meggyszin huszárruhát, magas szárú csizmát, pedig
nem tudja már maga se fel-, se lehúzni; azt a feszes lószőr nyakörvet,
mely fejét egyenesre tartja; bajuszát, üstökét most is úgy kiviaszkolja,
hogy ég felé áll mind a három, s a históriával is ott állt meg, a hol a
bécsi congressuson a fejedelmek tiszteletére rendezett tűzijáték rakétái
elpattogtak. E napon túl nincs történet, nincs eszme, nincs divat rá
nézve; ott megállt vele a világ.

– Bizzon öcséém urram, szól az öreg, még most is kettősre véve minden
mássalhangzót, mint mikor még escadront kommandirozott; csak az imént
volt, hogy maga még mint kis diák nekem az egzámentben egzerczicziumot
hozott, s most már a vármegye dolgát is megegzerczirozza. Tudja-e még,
mikor úgy félt a vén zsidótól a szomszédban, hogy vérét veszi a
gyerekeknek? s ihol van ni; ma már a zsidóemanczipáczióról beszél!

Az öreg rococo észrevétele általános tetszésben részesül; maga Lávay is
mosolyog rajta. Fiatal kedély nehezen érti azt meg, hogy mi a sértő?

Az elébbeni főhadnagyhoz most egy kapitány is csatlakozik, egy izmos
vállú, idegen szabású férfi, erősen ragyavert veres arczczal, de kinek
szemeiből csupa ügyetlen jószivűség néz ki.

– Mutasson be hát bennünket egymásnak, sürgeti Serafine kisasszonyt az
első.

– «Zeleji Róbert főhadnagy», «Artmann kapitány», «Lávay Béla».

Zeleji és Lávay erre kezet szorítnak, míg a kapitány, ki leveses
kanállal pusztít egy tányérba halmozott ananászfagylaltot, jókedvű
megjegyzéssel mond:

– Ah! ez a név nekem kedves; nekem is van egy kedves rokonom, a kinek
neve Bella, hanem az leány.

Újabb kaczaj a jövevény rovására.

– Pedig én nem is tudom, hogyan jutott öcsém uram a Béla névhez? pattog
a hadastyán. Tudtomra Albertnek keresztelték.

– Magyarul Béla annyi, mint Albert, viszonza Lávay.

Serafine erre karjába ölti kezét.

– Menjünk innen, ezek itt önnek mind ellenségei; egyik elvenné évei
számát, másik jó hirét, harmadik nevét, negyedik férfi czimét, – ha
lehetne.

– Engemet is e rablók közé ért? Kérdi Zeleji.

– Ön is elvenne tőle – valamit, de a mit épen nem lehet fegyveres kézzel
elvenni.

– Ez sok egy főhadnagyi szívnek! kiálta fel Artmann százados, tréfás
részvéttel fordulva Zelejihez.

– S nekünk nem szabad e conspiratio titkaiba beavatkoznunk?
interpellálta Blumné Serafinet.

– Oh miért ne? Szegény cselszövő volna az, a ki minden kérdésre kétféle
válaszszal ne volna készen. E napokban fogja városunkat meglátogatni
Pusztafi; arról értekezünk, hogyan kellene őt fogadnunk?

– Ki az a Pusztafi? kérdé Kolbay őrnagy inquisitori arczczal.

– Sajnos, hogy azt a nevet magyar ember nem ismeri; ő jelenleg a magyar
nemzet legelső költője.

– Ah! Hát versiró? Mint izé volt: az a Csokonai. Ismertem, az is nagy
korhely volt; az is járt itt, mert itt szeretik a poétákat, a poéták meg
a jó bort, s Neszmély ide közel fekszik. Hát legjobb is, ha Pusztafi
fráter akkor kutyagol le ide, mikor a nádor keresztül fog utazni, akkor
valami hasznát is vehetjük. Irhat mindjárt valami köszöntő verset,
valami szép acrostichont, a mi elől-hátul nagy betűvel megy ki, ha tud.

Lávay arcza, mely eddig egészen közönyös volt, e szóra át kezde
melegülni.

– Alig hiszem, hogy tudjon hozzá, szólt mosolyogva, mert Pusztafi –
republikánus.

– Micshoda? kiálta fel a hadastyán, magas páthosszal. Rephublikhánush! S
szabadon jár az ilyen dühös állath? Nem tartják azt kötve?

– Hiszen, kérem, magyarázá Lávay, ez csak theoria. Ez csak belső
meggyőződés. Olyan, mint ha valaki rationalista; azért nem szünt meg
keresztyén lenni.

– De én kikérem az ilyen theoriákat! Tréfáljon, bolondozzon ilyenekkel a
franczia; nekünk nem valók. És én azt mondom, hogy úgy kerüljön valaha
szemem elejbe az az ember, hogy…

– Valami nagyot ne mondjon, Kolbay bácsi, vágott szavába Serafine, mert
pár nap mulva itt lesz, s akkor hozzánk is eljön.

– No – akkor én nem leszek itten.

– Az már más.

– Azért is itt fogok lenni!

Az ifjuság aztán nevetett az öreg úr zélusán, csak Lávay nem, a miért ki
is kapott az öreg úrtól.

– Mikor minden ember nevet, csak öcsém uram nem nevet olyankor soha. Nem
jó jel! Nagyon mély dolgokon töri a fejét. Nem szeretem az ilyen embert.
Nem ott jár az esze, a hol másé. Pedig nem jó öcsém uramnak az a
republikánus társaság, higyje el nekem. Már a szivére veszedelmet hozott
általa, még a fejére is azt hozhat.

– Jerünk innen, suttogá Serafine Bélához, ne hallgasson rájuk! s
átsétált vele a mellékterembe, ott leültek egy causeusere, míg velük
átellenben egy karszéken Charlotte foglalt helyet, ki nyomban követte a
távozókat.

Ez a Charlotte igen kellemes teremtés. A ház örök éber felvigyázója.
Társalgónő, ki Serafinet sehol el nem hagyja, s a míg az ébren van,
szemeit le nem hunyja mellette.

És arra nagy szüksége van, hogy szemeit ébren tartsa, mert különben a jó
kisasszony már húsz év óta agyonsüket; egy hangnak ő nem hallója; azért
ugyan minden társaságban részt vesz, megfigyeli a beszélők arczán, miről
lehet szó? s versenyt kaczag a nevetőkkel a mondottakon, a mikből ő egy
szót sem hallott.

A mellett a horgacsoló tű soha el nem hagyja kezét. Akármilyen társaság
van a háznál, ő ott ül az ablakmélyedésben, a honnan mindenkire lehet
látni és horgacsol végtelen nagy mennyiségű csipkét és függönyt és egyéb
haszontalanságot.

Felőle tehát Serafine akármit beszélhet, de azért az illemnek elég van
téve a világ előtt, Serafine soha sincsen egyedül.

Charlotte őrködik fölötte; s ha szavait nem hallhatja, figyel
arczvonásaira, kitud mindent szemeiből, s a hány ifjuval beszél
Serafine, Charlotte mindannyiról nagy jóslatokat tesz, s mikor Blumnéval
összetalálkozik, sejtelmes örvendéssel mondja neki: «te Lina (ő
mindenkit tegez a a háznál), én rájöttem, meglásd: ez az X. fogja
elvenni Serafinet». Persze másnap Y. Z. L. stb. jön a kandidáltak
sorába, s Charlotte mindannyiszor meg van győződve sejtelmei helyessége
felől.

Lávay is a jelöltek sorába tartozik. Igaz ugyan, hogy féligmeddig a
szomszéd házhoz van lekötelezve, de Serafinenak csak egy mosolyába kerül
őt ide hódítani. Nem első eset ez.

Serafine, a mint a mellékteremben Lávay mellett helyet foglalt,
megragadá az ifju kezét s mélyen szemeibe tekintett. S akkor így szólt:

– El fogja ön nekem azt mind hinni, a mit önnek mondok?

– Föltétlenül.

– El fogja ön azt hinni ellenségeinek, a mit azok jó barátairól
beszélnek?

– Nekem most nincsenek jó barátaim.

– Én megigértem önnek, hogy ki fogom tudni s őszintén elmondom önnek, mi
okozza, hogy önt Hargitayék oly egyszerre szándékosan kerülni
igyekeznek. Nem találta ön még ki?

– Túl jár minden képzelődésemen.

– Nincsenek költséges szenvedélyei?

– Kegyed tudja, hogy még csak nem is szivarozom, s semmi kártyához sem
értek.

– Nincs vagyoni zavarban?

– Anyám él, tehát saját vagyonom nincs, de terheim sincsenek; s előttem
az élet s velem a munkakedv.

– Nem jöhettek régibb viszonyára?

– Az nem volt soha.

– Ez rossz bók nekem! szólt nevetve Serafine; ki annyit játszottam
önnel, míg kicsi voltam, s akkor mindig azzal fenyegetett, hogy ha
makacs leszek, nem vesz el feleségül.

– Ah, Serafine; szólt borultan Lávay. Ön soha sem szeretett senkit.

Serafine e találó szemrehányásra szomorún hajtá le szép fejét.

– Talán mégis: – az atyámat.

– Mert már meghalt.

– Azért, mert?… No de ön ne haljon meg, inkább beszéljünk másról. Tehát
minthogy ön nem találja ki, mit vétett? én megmondom. Az ön viszonya
Judittal gyógyíthatlanul szét van tépve azon beszéd által, melyet ön a
múlt megyegyűlésen tartott a jobbágyfelszabadítás kérdésében.

– Ah!

– Nem olyan képtelenség ez, mint a milyennek látszik. Én magam is ott
voltam, láthatott a hölgykarzaton s elmondom: mi hatással volt az ön
beszéde rám? Én, a ki megszoktam az ön nyájas, biztató arczát, a mit
soha haragra nem birt semmi gerjeszteni, és láttam azt átváltozni
szemlátomást egy indulatra gerjedt villogó tekintetté, ön ismeretes lágy
hangját valami előttem soha nem álmodott dörgéssé, mely fenyegetve,
magával ragadva beszélt eddig ismeretlen, soha kimondani nem mert
tárgyakról, a nemzet tíz milliónyi mostoha gyermekeiről, a rettenetes
népfenségről, – a vér visszafutott ereimből, minden idegemet hideg
borzongás futotta el; nézze, még most is hogy reszketek, mikor
visszagondolok rá. Ah ön irtózatos volt akkor! s a mi beszéde után
keletkezett, az a hevült zaj, a miből nem lehetett kivenni: ellenmondás,
vagy lelkesülés zürhangja-e? s mikor az lecsendesült, az a hült
elképedés a komolyabb férfiak arczán, mintha megannyi halott ülne ott
körül, néma és halovány. Ön vékony piros nyakkendőt viselt, s úgy
tetszett abban a perczben, mintha egy ember állna ott, a kinek a feje
már le van vágva s ismét helyére téve.

– Önnek erős képzelme van Serafine, de ez nyilvános élet, s mi köze
ennek az én magánéletemhez?

– Mindjárt meg fogja ön érteni. Hargitayné, mint ön is jól ismeri,
nagyon fogékony idegekkel bir, s a mi egyszer idegeire hatott, az nála
annyi, mint másnál a meggyőződés. Az bizonyos, hogy önt mindig szivesen
látták a háznál, mint látogatót, mint udvarlót, – mint kérőt. Az ismerős
világ általánosan igen kedvezőleg nyilatkozott az ön tehetségei felől.
Ön brochureöket irt közjogi kérdésekről, ön törvényes ügyekben
plaidirozott; magas állású urak azt mondák: ez magasra viendi, ez nagy
capacitas; még alkanczellár is lehet. Mikor ön beszédét végezte, egyik
magas állású úr, ki épen önnek brochurejét lapozgatá a «hazai börtönök
reformjáról», e szókkal nyujtá vissza azt Hargitaynak, ki mellette ült:
«úgy látszik, hogy gondoskodott Cicero a maga házáról».

– Az élcz elég jó.

– Egy másik úr egy harmadik úrnak átszólt az asztalon keresztül:
«hiszed-e még, hogy magas hivatása van?» «Igen magas», felelt amaz, s
hüvelykujját állkapczája alá dugva, azt a bizonyos mozdulatot tevé, a
mivel tudja ön, hogy mit szoktak jelezni. Ezt nemcsak hallotta Hargitay,
de a karzatról neje is jól látá a jelentős mozdulatot. Az nap délután ez
a Fertői, ki a nőnek unokatestvére, odament hozzájuk s titokban elmondá
nekik, miszerint ő megtudta, hogy «illető» helyről rögtön sürgöny
küldetett a kanczelláriához önnek denunciátiójával. Valószinűleg ő maga
az az «illető». Kitelik tőle. Mindezek után Hargitay egész
meggyőződéssel azt mondá önről neje előtt: «ott fogja végezni, a hol
Martinovics.»

– De hisz ezek mind igen gyermekes beszédek.

– Meglehet, hogy azok. De Hargitaynéra nézve egész climactericus
természetváltozást idéztek elő. Azon az éjszakán nem hagyott senkit
aludni a háznál. Szegény Juditnak volt mit hallgatni tőle. Egy ilyen
emberhez akarsz te nőül menni. A kinek már feje fölött függ a pallos? A
ki fel akarja forgatni az egész országot, szerencsétlenné tenni milliom
embert. A ki a szürös embert ráuszítja a kabátosra, a kinek a nevét úgy
fogják átkozni, mint Dózsa Györgyét. Ezt a nevet akarod-e viselni?
Szégyent, gyalázatot és nyomorúságot? S ha sorsa eléri, egy kivégzett
neje akarsz-e lenni? S ha gyermekeid lesznek, azt akarod-e, hogy azokra
ujjal mutogassanak: ime ezek egy elitélt ivadékai?» Ön látja, hogy még a
szavakat is tudom, a miket beszéltek. Jó kútforrásaim vannak. Hargitayné
szobaleánya elmondta Blumné inasának, az elbeszélte az asszonyának;
Blumné pedig most mulattatta vele a társaságot, egy perczczel ön
megérkezte előtt.

– És Judit? Mit szólt ő?

– Ő hallgatott.

– Azt okosan tevé. A hogy jött, úgy el fog múlni.

– Ne higyje ön; itt nem csupán Hargitayné idegei lázadtak fel ön ellen.
Maga a férj is ellene fordult. Nekem ahoz értő emberek mondák, hogy
Hargitay vagyonának legnagyobb részét úrbériségekben birja, s az a kő, a
mit ön mozgat, az ő házuknak összeomlását okozza.

– Ejh. Nem értenek engem. Hiszen nem kiván senki magán áldozatot. Ez
országos ügy; az áldozatot a nemzet összeségének kell hozni, a
magánvagyon helyrepótlása mellett.

– Ehez én nem értek. – Kedves Béla! Ha ön valakit megsértett, jóvá
teheti, megkövetheti, megverekedhetik, megint jó barátok lesznek; ha
szeretőjéhez hűtelen volt, újra behizelegheti magát, bocsánatot nyerhet;
de ha valakit megijesztett, azt soha többet nem capacitálhatja a felől,
hogy ne féljen öntől. Az ön ügye teljesen el van rontva Hargitayéknál.
Még többet is tudok. El van náluk határozva, hogy Juditot minél előbb
férjhez fogják adni – máshoz.

– Igen?

– S találja ki, kihez? Gondoljon ki valami nagyon képtelent, valami igen
furcsát.

– Nem gondolok semmit, mert nem lesz belőle semmi.

– Bárzsing úrhoz akarják adni.

– Haha. (Ez nem volt nevetés, hanem csak annak a hangja, az arcz
megmaradt szomorúnak).

– Ennek is megvan az oka. Hargitay mind a mellett is, hogy a hol
önérdeke kivánja, jónak véli conservativnak lenni, azért a világ előtt
nem örömest mond le a liberalis celebritas hiréről, a mit a megyei
életben szerzett. Midőn tehát önnek, a megyei fiatalság vezérének
renunciál, egyúttal gondja van rá, hogy e csorbát ecclatans cserével
üsse helyre. Mint ön tudja, Bárzsing nem nemes eredetű. Ő ugyan szereti
a nevét aristocrat «gh»-val irni, míg ön ősi «y»-át régen felváltotta a
köznépies «i»-vel; hanem azért a híre meglesz, hogy a büszke Hargitay
egy polgár – sőt pór eredetü ifjut választott vejének.

– De hiszen Judit… (Tovább nem mondta Lávay).

– … Hogy Judit ezt az embert megveti,… azt akarta ön mondani. Oh kedves
Béla, higyje el, hogy ha már nővé kell lenni, akkor nagyon előnyös alak
egy olyan férj, a kit meg lehet vetni.

– Ah, Serafine, ön maga sem tudja, mit mond?

– Hogy rútul rágalmazok egy leányt, a kit ön szeret, hogy titkokat
fedezek fel ön előtt, mik önre nézve lehetetlenné teszik a szomszéd
ajtón valaha belépni. Nagyon jól tudom, hogy ezt teszem. És talán azt is
tudom, hogy miért teszem?

Ez a legjobb modorban történt alkalomadás volt egy ajánlkozó pillanat
megragadására, de Béla úgy látszik az az ember, a ki előtt ha egy hölgy
elejti legyezőjét, hát csak engedi neki, hogy vegye föl, a hogy
elejtette.

Serafinet a hallgatás egy perczre annyira kivette nyugalmából, hogy Béla
vállára tevé kezét s hevesen szólt:

– Ön most mélyen gondolkozik valamin; és én azt mondom önnek, hogy az
lehetetlen, mert… ez a vers hexameterekben van irva, a miket én nem
tudok szavalni.

Béla bámulva riadt fel ez utóbbi szavakra, a miknek semmi összefüggésük
sem volt a beszélgetés előbbi tárgyával, s csak azután érté meg a
fordulatot, midőn háta mögött a fiatal hadnagy hangja megszólalt, ki
tréfásan leskelődve dugta be fejét az ajtón.

– Nem szabad az önök conspirátióját kihallgatni?

Serafinenek már akkor a nyitott költeményfüzér volt kezében, melyet
hirtelen összecsapott s naiv ijedtséggel kiálta fel.

– Nem, nem, nem. Önnek nem szabad megtudni, melyik az? Nézze Lávay, ez
az alattomos ember kileste, hogy melyik költeményét akarom Pusztafinak,
eljöttére, betanulni.

Róbert menyre-földre esküdött, hogy ő nem hallotta, egy szót sem tud még
belőle.

Nyilt, őszinte sima arczán úgy meglátszott, hogy nem is tudna hazudni,
ha akarna sem.

A tárgyat többé nem lehetett folytatni. Béla is átment a társasághoz,
mely már azalatt zongorához és whisztasztalhoz kezde oszlani; látta,
hogy mindenütt abbahagyják a beszélgetést, a hova közeledik; nem sokat
búcsúzott: itt legjobb mulatság lesz, ha elmegy.

Serafine még egy perczre találkozott vele s kezet szorítva szóla:

– Holnap többet mondhatok.

Alig tette be maga után az utolsó ajtót, midőn a hahota újra kezdődött.

Venczi inas egy tálczán poharakkal lépett ki a teremből.

– Min nyerítenek már megint odabenn? kérdé Blumné inasa.

– Azt nevetik, felele Venczi, hogy a cserepár kapitány, a mint a vizes
poharat elvette, azt kérdezte tőlem: «ez kutya-víz?» Én feleltem rá:
«nem, ez csak kút-víz».

Tessék rajta az előszobában mosolyogni.

Odabenn pedig ismét és hangosabban folyt a tréfás mende-monda a kiadott
vőlegényről, ki a zöld asztal mellett eldikcziózta magától a
menyasszonyát.

Serafine most azt követte, hogy védelme alá vevé a nevetséges alakokat,
a mire aztán mindenki előállt azzal, a mit ellenük tudott. Ez igen jó
manöver; ha egy társaságban valami távollevőt unisono szidnak, s te azt
akarod, hogy még jobban rágalmazzák, kelj védelmére.

Serafine azután elég jól mulatott, engedve magát naivul faggatni Róbert
által a betanulandó vers miatt, végre azt a nagyszerű engedményt tevé
neki, hogy válaszszon hát ő valamit Pusztafi versei közül; a melyik neki
fog tetszeni, azt tanulja be.

Róbert boldog volt, hogy ez rábizatott. Serafine is boldog volt, hogy
nem kell az egész hosszú verses könyvet végig olvasnia, hogy belőle
válogasson. Nők, kiknek sok saját eszméjük van, nem szeretnek olvasni.

Mikor a társaság oszlófélben volt, Fertőy úr félszemüvegével rég
fixirozva Serafinet és udvarlóit s e közben Blumnénak mondva útféli
bókokat, e kérdést koczkáztatá hozzá:

– Mit hisz nagysád, melyik lesz a kettő közül Serafine férje: Lávay,
vagy Róbert?

– A melyik hamarább fog nyilatkozni; viszonzá a kis termetű, eleven
asszonyság, ki olyan apró és mozgékony volt, mint egy kanári madár és
épen olyan kifogyhatatlan a beszédben, mint az; már csak azt nem tudni,
vajjon a kanári madarak is folyvást a szomszédaikat rágalmazzák-e, mikor
oly nekitüzesedve fecsegnek?

– S a második – megmarad házi barátnak, szólt gonoszul hunyorítva
Fertőy.

– Meg a harmadik, viszonzá még gonoszabbul Blumné.

Serafine észrevette, hogy róla beszélnek, s a mint Fertőy eltávozott,
előfogta Blumnét.

– Ti az imént engem rágalmaztatok Fertőyvel.

– Igen. Azon tanakodtunk, melyik lesz a kettő közül férjed?

– Hát csak kettő van a választói urnában?

– Értettük Lávayt és Róbertet.

– Az pedig egyik sem lesz.

– Ah! És miért nem?

– Az egyik azért nem, mert az valakit mást nagyon szeret; a másik pedig
azért nem, mert engemet szeret nagyon.

– Hát az nem jó?

– A ki nagyon szeret, mint udvarló, abból szerelemféltő férj lesz; az
pedig nagy szerencsétlenség.

– Kivált nálad.

– Megengedj, én még csak theoriából szólok; a tan alkalmazásáról te
többet tudhatsz praxis után.

Blumné kedélyesen nevetett rajta, hogy úgy elevenére találtak. Ő nem
szokott érte haragudni, ha visszavágták, még inkább szerette azt, mint a
jó vívómester, ha tanítványától egy egészségeset kap a plastronjára.

– De hát ha az első nem, a második sem, ki lesz a harmadik?

Serafine könnyelműen vállat vont.

– Leghamarabb Fertőy maga.

Blumné kétszer is összecsapta kis macskaláb-kezeit.

– Ah! ah! Hisz azt te ki nem állhatod.

– Nos aztán?

– Én se állhatom ki.

– Te ne is menj hozzá.

– De az egész világon senki sem állhatja ki.

Serafine nehány perczig hallgatva nézett Blumné szemeibe, mintha magával
tanakodnék, szóljon-e neki többet, vagy sem?

– Én pedig ismerek valakit, a ki nagyon kiállhatja.

Blumné nagy szemekkel meredt Serafinere, mint a ki előtt most
világosodik valami.

– Te attól tartasz, hogy anyádat találja nőül venni.

– Az nagy szerencsétlenség volna ránk nézve, mert egy év alatt tönkre
tenné.

– De hogyha magad mégy hozzá, akkor meg téged tehet tönkre.

– Azt hiszed? szólt Serafine, hideg kevélységgel nézve le a parányi
asszonykára, ki karjába kapaszkodva, magas frizurjával sem ért fel
válláig. Akkor te nem ismersz még engem.

Blumné sokáig csóválgatta még, hogy elváltak is, nyugtalan fejecskéjét,
számtalan rezgő fürteivel, s minthogy már az úton nem volt kivel
beszélnie, szemeivel, arczvonásaival beszélt láthatatlan társaságoknak,
a mik figyelmesen hallgatták újabb észleleteit, s egy párszor mondta a
kisérő inasnak: «mért nem hoztál melegebb shawlt, János? úgy fázom».

Úgy fázott, ha arra gondolt, hogy: «nem ismersz még te engem!»



A KI NEM MEGY, DE MENESZTETIK.

Lávay másnap a gőzhajókiállásnál találkozott Holdváryékkal. Az
asszonyság, Serafine és Zeleji történetesen ott sétáltak. Kis városban a
gőzhajó megérkezte is esemény, s arra várni a mulatságok sorába
tartozik, különösen ily alkalommal, midőn a holnap leendő nagy
ünnepélyre sok vidéki ismerős érkezése várható.

A kiszállás helye különben is igen kellemes kis tanya; egy kis sziget
hegyén, melyet nyulánk olasz jegenyék szegélyeznek körül, a váróterem és
környéke vidám zöld bignoniákkal van körül árnyékolva, a gyep késő
nyáron is üde és süppedező, az árkok még tele virággal.

Jelenleg épen szokatlan mozgalom van körül; itt gúlákat emelnek zöld
jegenyegalyakból; amott diadalkapu készül fenyőágból, dahlia
vitézkötéssel; azt már senki sem kérdi, hogy mi lesz itt? mert mindenki
tudja, s ha nem tudná, ott vannak az üdviratok, a chronostichonok
háromszinű betükből kirakva, a mik megmagyarázzák, hogy holnapra magas
vendéget várnak itten: a nádort, az ország első hivatalnokát, kinek neve
még azon időkből népszerű, midőn még négy éves korában az alcsuti
parasztgyerekekkel együtt játszott s fekete kenyeret evett.

Most természetesen minden ember csak az ünnepély előkészületeiről
beszél. E tárgy színe alatt Serafine értesítheti Lávayt Hargitayék
dolgai felől.

– Az egész programmot tudom már. Hargitayék tegnap este megérkeztek;
Hargitay fogja a kiszállásnál a nádort üdvözölni. Nagy diadal lesz a
családra nézve. Egészen el fogja feledtetni a műkedvelői előadás
kárbamentét. Nem elég, hogy Hargitay maga a kiszálló híd előtt addig fog
beneventálhatni a nádor előtt, míg a villásreggelit ebéddé érleli,
azonkívül még Hargitayné terve szerint, a város delnői, az ő vezérlete
alatt, ünnepi öltözetekben, a dobogóhíd gyalogjáróján fogják várni a
menetet baldachin alatt s a nádornak valaki koszorút fog átnyujtani. Az
alkalmasint Judit lesz. Minket ünnepélyesen kihagytak e jelenésből.

– Az nem jó gondolat, szólt Lávay, hisz a rohanó néptömeg összetöri ott
az asszonyokat.

– A felől is gondoskodva van: a híd mind a két végén egy-egy megyei
hajdu fog állani, kivont karddal és panyókás mentében; azt okvetlenül
respektálni fogja a felséges nép, kivált ha a tollas forgóját is
feltűzi. Hát önnek mi szerep jutott?

– A nézőé. Szó volt róla, hogy a fáklyás-zenénél én szónokoljak, hanem
tegnap lemondtam róla.

– Nagyon lekötelezte vele az illetőket, a kik három nap óta tanakodtak
rajta, hogy adják önnek tudtára, miszerint jónak látták valami érett
elméjű öreg urat szólítni fel e czélra?

– Úgy? Tehát még jobb.

A gőzös azalatt kikötött, tengersokaság érkezett rajta; úti öltönyeikben
izzadó férfiak, asszonyok, megrakodva kézi táskákkal, bőrtokos
díszkardokkal, kik mind ismerőik, rokonaik után nézelődtek. Ilyenkor
pedig nehéz valakit megismerni.

– Nem látja ön még Pusztafit? kérdé Serafine Lávaytól.

– Ott jön ni! mutatott ez felé, s hirtelen otthagyva úri társaságát, az
érkező elé sietett.

A költő magas, izmos alak, barna, szabadon zilált fürtökkel, kicsiny
bajuszszal s nálunk szokatlan spanyol kecskeszakállal. Viselete: sűrű
gombos dolmány, zsinóros felöltővel, magyar nadrág és rojtos csizma,
feltürt karimájú kalap. Egészen 1861-iki divat. Csak a nyakkendő
hiányzik nyakáról, melyet szabadon hagy a kétfelé hajtott fehér
inggallér. Iránk pedig abban az esztendőben 1847-et, s viseltünk
frakkot, pantallont és fényes kürtőkalapot, s annálfogva nagyon
megnéztük az olyan embert, ki viseletében tizennégy évvel megelőzte a
divatot.

Mielőtt kezét nyujtotta volna eléje siető barátjának, ezt kérdé tőle:

– Lemondtál-e a holnap esti dikcziózásról?

– Le.

– No akkor servus. Itt a kezem. Ha azt mondod «nem», fordulok rögtön
vissza, s megyek odább Győrig.

– Jer, hadd mutassalak be Holdváryéknak.

Pusztafi oly büszkén, mintha az egész néptömeg ő rá várt volna, lépdelt
el a félig kész diadalívek alatt, s valóságos leereszkedéssel nyujtott
kezet azoknak sorba, a kiknek bemutatták.

Mikor Zeleji nevét hallá említeni s rátekinte, örvendve kiálta fel:

– Hiszen mi régi ismerősök vagyunk!

– Nekem is úgy tetszik, szólt a főhadnagy tétovázva.

– Mikor katonák voltunk, Linczben; együtt csaptunk fel; te, úgy látom,
sokra vitted, engem obsitoltak, mint közlegényt.

– Csakhogy neked akkor más neved volt.

– Apám megtiltotta viselni, mert korhely életre adtam magamat, poétává
lettem. Most aztán ő kért, hogy hadd viselje ő is azt, a mit magam
szereztem.

– Azt elhiszem, te már tábornok vagy.

Serafine, ki figyelmesen nézte a két beszélő arczát, e megjegyzést tevé
Lávayhoz:

– Nem veszi ön észre, mennyire hasonlít Pusztafi arcza Zelejiéhez? Ha az
elébbinek le volna borotválva bajusza, szakálla, vagy ha egyszer mind a
kettő körszakállt növelne, össze lehetne őket téveszteni.

Pusztafi egész az udvariatlanságig el volt foglalva véletlenül feltalált
új ismerősével, úgy, hogy végre Holdvárynénak kellett őt visszavonni a
társaság valódi czentrumához.

– Pusztafi úr, holnap délben a mi vendégünk fog lenni, ezt már megigérte
Lávay.

– Tehát nagysádtok sem vesznek részt a holnapi hivatalos vendégségben?
szólt Pusztafi elragadtatva; csakhogy találok hát valakit ebben a
városban, a ki nem töri magát meghivójegyek után a banquettre.

Lávay szerette volna barátjának a száját betömni; törték biz ezek
magukat illendően, de a Hargitay-család levén a rendező, minden siker
nélkül.

A férfiak azután hazáig kisérték a delnőket, a kapunál elváltak
Zelejitől, kinek a várba kellett mennie s Pusztafi Lávayt karjára öltve,
ennek házához tért vissza.

Az első beköszöntés után Béla dolgozó-szobájába térve, Pusztafi szivarra
gyujta, s így szólt:

– Hát te fiu szerelmes vagy? No az elég rosszkor jön; nem szerelmes
embereknek való időket látok, pajtás; nagy küzdés fog ránk várni s
hamarább is, mint gondoljuk. A hogy a választások készülnek az új
országgyűlésre, azt látom, hogy élet-halálharcz lesz belőle. Azt már
tudod, hogy mit mondott Batthyány Lajos a nádornak, mikor azt kérdezte
tőle: minő reményei vannak a jövő országgyűlésre? – «Megverjük a
pecsovicsokat, fenséges uram, hogy csak úgy zúg!» És olyan időben nem
jó, ha valaki a szivével van elfoglalva.

– Te, mint költő, tudhatod, hogy ennek nincs ellenszere.

– Van; ki kell elégíteni a szerelmet, akkor aztán nem ő uralkodik mi
felettünk. Házas emberekkel már lehet beszélni, de a mátkások, kivált a
boldogtalanul szeretők, nem valók semmire, mint a Dunába hajigálni őket,
ha maguktól nem ugranak.

– No nekem nem sok biztatás kell hozzá.

– Mikor én beszélek, öcsém, akkor te hallgass. Én nem azért jöttem ide,
hogy a ti diadalkapuitokat sorra nézzem, s kisasszonyaitoknak hogyléte
felől tudakozódjam, hanem hogy valami elhatározó dolgot cselekedjünk.
Neked rég Pesten kellene lenned; barátaink egyre tudakozódnak felőled,
hova lettél? s én minden perczben attól rettegek, hogy egyszer csak
kineveznek valami urodalmi ügyésznek s akkor aztán itt dicsőülsz meg az
úrban. Most tehát azért jöttem, hogy viszlek.

– Nehéz leszek!

– Az álomjáró is nehéz, mégis elviszi a hold. Holdadnál fogva viszlek.
Neked el kell vinned azt a leányt, aztán azzal vége legyen a privát
ábrándozásnak. Azután nagyobb ábrándok parancsolnak velünk.

– Szülői elutasítottak.

– Azokat hát hagyd ott. A leány szeret, erről bizonyos vagy.

– Mint halálomról.

– Akkor vedd el szülői ellenére.

– Tenni fogom, de elébb vagyoni önállást kell magamnak biztosítanom.

– Kedves öcsém, ha valaki a szivét akarja kielégíteni, az eszik
burgonyát és boldog. Ha pedig a gyomrát dédelgeti inkább, akkor a
szívnek jut a burgonya-táp. Ha te neked arra van első gondod, hogy nőd
dáma legyen s szükséget ne lásson, akkor azt tanácslom, hogy van a
kétsas-utczában egy özvegy szappanosné, annak van három leánya, mind a
három csúf és ostoba, de mindegyik kap százezer forintot; légy szemes és
– vedd el az anyjukat, akkor mind a háromszázezer a tied; ha azonban azt
akarod, hogy nőd legyen, ki egykor, ha kell, a bujdosás kenyerét is
megoszsza veled, akkor, ha mind való az, a mit kedvesedről leveleidben
irtál, vedd el, ha mezitláb jön is, meglátod, hogy a jég hátán is
megélsz. Óh a szerelem sok embert kényszerített már életrevalóvá lenni.

– Óh hidd el, hogy én minden nélkülözésre s minden munkára kész vagyok,
de nincs bátorságom tőle megkérdezni, hogy elbir-e hasonló nagy
elhatározást.

– Azt előre tudtam, hogy «neked» nem lesz erre bátorságod, azért –
megkérdeztem én.

– Hogyan?

– Ismersz itt valami Bárzsing nevű fiatal embert?

Lávay arcza tűzveres lett e névnél. Minek hozza ez most azt elő?

– Tudom, hogy kicsoda.

– Dehogy tudod! Én tudom. Te soha sem tudsz semmit, ha csak én nem
mondom; azt már tanuld meg. Te azt hiszed, hogy ez valami prókátor.
Pedig dehogy az; ez egy titkos drámairó. Most ott járt Pesten, a
nyakamon ült két nap, felolvasott két gyilkos drámát; hiába mondtam
neki, hogy szamárságok, eszeveszettségek: nem használt; harmadik nap egy
vígjátékot hozott hozzám, attól kilelt a hideg. No ez nem a te dolgod.
Hanem hát én ettől a szamártól tudakozódtam felőled meg Juditod felől; a
bivaly elmondott minden elmondhatót. Láttam, hogy ő maga is szerelmes
bele, a bolond; utolsó nap azután az ostobát odarendeltem magamhoz s azt
mondtam neki: «hallja maga vadtulok…»

– Ezt csak nem mondtad neki?

– De mit vágsz a szavamba? Persze, hogy ezt mondtam. Hát szoktam én
válogatni a titulusokban? Tán megtekintetesurazzak valakit, a ki három
napig veszettkutyaharapta drámákat olvas fel előttem? Nagy
bizalmasságnak vette ez azt a részemről. Hát azt mondtam neki: Maga
engemet három napig gyilkolt drámáival, én most megteszem a kedvéért,
hogy elviszem azokat a drámabiráló választmánynak, s megmondom, hogy
fűtsenek be velük. (Ezt ő élcznek vette! «köszöni».) Hanem hát ön is
tegyen már most velem egy szivességet. Tudja, hogy én az összes
költeményeimet szándékozom kiadni. Könyvárus az ilyesmire nem
vállalkozik, ha csak azt is le nem kötöm, hogy mindennap eljárok a
csizmáját kitakarítani; én tehát magam indulok el az utonállás azon
nemére, a mit előfizettetésnek hívnak. E czélra szükségem van
nagybefolyású hazafiakra, a kik nem restelik a szaladgálást s egy
könnyen le nem hagyják magukat rázatni a megtámadott áldozat nyakáról;
még sikeresebb működésük van azonban ez üzletnél a lelkes honleányoknak,
kik udvarlóikat egyenkint elfogdossák, s dicsőségüknek tartják, hogy ha
megtöltve küldhetik vissza az ívet. Ily magasztos lénynek tünik fel én
előttem az említett honleány. A bikficz esküdött becsületére, hogy ezt
eltaláltam. No hát: legyen szíves tőlem egy ilyen gyüjtőivet elvinni,
mellé majd én egy szép megtisztelő levelet is irok, a melyben alázatosan
megkérem, hogy terjeszsze ki rám becses pártfogását.

– Te? kérdé Béla elcsodálkozva.

– Igen, én. Megitélheted hozzád való atyai szeretetem nagyságát, ha
elgondolod, hogy te érted cselekvém azt a rettenetes önmegtagadást, hogy
én könyörögtem Thersitesnek, hogy fogja pártomat Penelopédnél.

– Én értem?

– De ugyan hallgass. A helyett, hogy mindig belebeszélsz a szavamba, – a
mi tekintve fiatalságodat, (legalább két évvel ifjabb vagy) nem is
illik; – jobb volna, ha gyufáról gondoskodnál. Borzasztó az olyan ember,
a ki nem pipázik! egy gyufát nem lelni az egész háznál! No hát. A fiatal
behemoth kitárta keblét, hogy parancsoljak vele, ő elvisz mindent. Én
aztán irtam ott ő előtte, (folyvást állt a kalappal kezében, a míg
irtam) Juditodhoz egy levelet, mely szóról-szóra ekép hangzik:

«Igen tisztelt honleány!

Egy fiatal ember, kit én mindenek felett szeretek, mert egyedüli
barátom, mert mindenek felett becsülöm, oly szerencsés, hogy kegyed
jegygyűrűjét viselheti. Mennyire szeretheti kegyedet, azt onnan lehet
megmérnem, hogy mióta kegyedhez közel van, még rólam is elfelejtkezett.
Én annál többet emlékeztem ő rá. Ma megtudtam ez embertől, ki levelemet
kegyednek kézbesíti, hogy az, kiben barátom lelke jobb felére talált,
szülői önkény s politikai meghasonlás miatt azon szellemtől, mely önnel
rokon, el akar szakadni, hogy összeköttetésbe lépjen egyikével azon
állatoknak, a mik a természet játékából emberi alakot nyertek. – Én, ki
mindennemű zsarnokságnak esküdt ellensége vagyok, a szülői önkényt sem
veszem ki a többiek sorából; s ha a szülők, kiknek az isteni jog királyi
hatalmat adott gyermekeik felett, ezt tyrannismussá engedik fajulni, én
a lázítás és pártütés jogát emelem fel ellenük; s ha az irás szavai azt
mondják: «tiszteljed atyádat és anyádat, hogy hosszú életed legyen e
földön», én azt mondom: «tiszteld fiadat és leányodat, hogy boldog
életed legyen az égben». Mert rosszul gondoskodott mennybeli üdvéről az
apa, ki poklot készített ittlenn gyermekének. Szerelem nélküli élet a
pokol. Kegyednek menekülni kell. Minden, a mit ember elveszíthet:
ismerők nyájassága, rokonok részvéte, vagyon nyugalma, világi állás, még
a kényes hír is semmi az elvesztett szerelem boldogságához. Nem kérdem
kegyedtől, van-e ereje megtenni azt, a mire felhivom: elmondom azt
egyszerűen. Nehány nap mulva nagy ünnepély lesz, bizonyos körut
alkalmával, kegyetek lakóhelyén. Este ünnepélyes kivilágítás. A
programmot ismerem. Én elmegyek barátomhoz, mint felkért násznagya. A
kivilágítás alatt a főtéren találkozni fogunk. Kegyed azon férfival fog
járni, kit szülői új vőlegényeül tüztek ki. Az utczákon ilyenkor nagy
néptömeg tolong; könnyű lesz nehány lépésnyire megelőzni a kisérő
rokonokat, kik kegyedet úgy is biztos kiséretben hiendik. Ha én azon
embernek nehány szót fogok mondani, ő ott hagyja kegyedet és hozzám jön.
E pillanatban barátom, kegyed híve, ott terem; kegyed karjába fűzi
kezét, a néptömeg a közeledő nádornak éljenez, minden tekintet az ő
arczán fog függni; kegyetek egy mellékutczán a Dunapartra sietnek; ott
vár egy csónak készen, az átszállítja az átelleni faluba. A lelkész
iskolatársunk volt; készen vár tanuival, s egy óra alatt kegyetek Isten
és ember előtt férj és nő leendnek.

Ha kegyed ez ajánlott tervet helybenhagyja és elfogadni kész, akkor
tudassa azt velem ekép:

Mondja a levél elolvasása után azon embernek: «Sajnálom, a gyűjtést nem
fogadhatom el; nem érek rá, nem vagyok oly helyzetben; magam aláirok egy
példányt» s azzal küldje vissza hozzám, ki itt leszek, a nevével aláirt
ívet. Ha pedig nem találja helyesnek e tervemet, akkor dobja el az ívet,
vagy ne tegyen vele semmit. Semmi válasz is érthető leend».

Ezt a levelet rá biztam a bikficzre, hogy adja kézhez s ő azt bizonynyal
kézhez fogja adni.

Béla hüledezve tekinte barátjára, mint ki nem tudja, hogy tréfa-e ez,
vagy valóság?

– Te most bohóczkodol?

– Szoktam. Tudod. – Aha! kaptam valahára mégis egy gyufát a
kályhavállán. Azzal szépen időt engedve, szivarra gyujtott és leült.
Nos, hát hogy tetszik az intrikám?

– Komolyan beszélsz?

– Úgy hiszem, hogy nincs álarcz a képemen.

– De hisz ez képtelen bolondság tőled.

– Gondoltam, hogy így fogsz megszeppenni; azért nem is kérdeztem tőled
előre, beleegyezel-e? Ez a kérdés: szereted-e őt? igen, vagy nem?
Szeret-e ő téged? Igen, vagy nem? Ha mindkétszer igen, akkor ő a tied,
te az övé. Ha nem adják, elveszed erővel.

– Mit gondolsz?! kiálta fellázadt kedélylyel Béla.

– Mit gondolok? szólt hangosan Pusztafi. Azt gondolom, hogy te egy
hájnak induló táblabiró vagy, a kinek annyi bátorságod sincs, mint a
tyúknak az uszáshoz; s még én arról képzelődöm, hogy a te arczod
mennyire hasonlít Saint-Juste-éhez? S még én tégedet kedves
Saint-Justeömnek szoktalak czímezgetni? Vagy te Saint-Juste? vagy bizony
citoyen Picotin!

Béla e gúnynévre felpattant.

– Azt kétszer se mondd!

– Az vagy, Picotin: nem Saint Juste.

Azt természetesen igen kevés ember fogja tudni, hogy citoyen Picotin
valami franczia regénybeli jámbor szűcsmester, ki a tigrisek farkát is
meg meri czibálni, mikor tudniillik a bőrük le van húzva. A két jó
barátnak még olvasmánya is annyira ugyanegy volt, hogy az ilyen
czélzatok egészen megjárták kettőjük közötti forgandó értéknek. A
fatalis Picotin név még mélyebb meghasonlásra adhatott volna okot, ha
Béla anyja maga rájuk nem nyit, ebédelni híva a perlekedőket, e
kategorikus intéssel:

– Hagyjátok már abba a trécselést; a derelye mind elázik!

– A minél nagyobb szerencsétlenség soha ne érje ezt a házat! szólt
tréfás áhitattal Pusztafi.

Mint ösztönünk súgja, az égiek nem értik e tárgyban a tréfát; a költő
áldása nem fogott azon a házon.

Béla anyja azon régi jó világbeli asszonyok közé tartozott, a kik még a
konyhát tartották dolgozó szobájuknak, s a ki büszkén elmondhatá
magáról, hogy azon ingnek, melyet fia visel, minden lenszálát az ő kezei
fonták. Mennyi áldást viselhetett az magán. Hisz a milyen hosszan eltart
egy pászma vékony fonala, míg az orsónkint megtelik, olyan hosszan
gondolkozott az özvegy asszony egyetlenegy fiáról és soha sem másról,
mint ő róla.

Gagyogó kis gyermek volt még akkor Béla, mikor atyját eltemették; azóta
folyvást viselte az anya az özvegyi gyászruhát, mindig feketét, s nagy
engedélyt vélt magának tenni, ha forró nyáron olyan ruhát váltott,
melyen szürke pontok is voltak a fekete alaphoz.

Kicsiny korában Béla is nagyon anyás gyerek volt, félénk, otthonülő kis
fiu; hanem hát biz ez megváltozik, ha a fiuk megnőnek, s a jó öregek nem
akarják azt megérteni.

Az öreg Lávayné most is azt képzeli, hogy fiacskája most is az a
szófogadó gyermek, a ki meg szokta kérdeni, szabad-e valami gyümölcshöz
hozzá nyulni? s ha anyja azt mondja rá: «éretlen», nem veszi el.

Egyébiránt büszke rá s meg van győződve felőle, hogy Bélánál sem szebb,
sem okosabb, sem erősebb ifju a földön nem létezik.

Hisz ő tudja azt, mert mikor kicsiny volt, ő mosdatta piros orczáját, ő
fésülte selyem haját, ő tudja legjobban, milyen szép kis fiu volt az ő
Bélája?

Az is nagy örömére vált, mikor látta, mennyire túl tesz fiacskája többi
társain a testgyakorlatban; magánál nagyobbakat is földhöz üt.

Hát még tudományára mily büszke volt. Béla mindig első volt a
tanosztályban. Mikor más gyerek még szótagolt, ő már olvasni tudott;
hogy dicsérték, mikor nagyobb lett, latin gyakorlataiért. Hát még a szép
irásért! Hát mikor az első jutalmat kapta! Hát mikor iskoláit végzé s
haza jött az egyetemről. Hogy dicsekedett a jó özvegy fiacskája fényes
bizonyítványaival! Az pedig épen diadalnap volt, midőn a censurát
letette, s præclarumos oklevelét a megyeházánál ünnepélyesen kihirdeték.

Mennyit gondolkozott ő ezen, mennyit örült ő ennek! mikor kerekes
rokkája mellett ülve, puritan szobájában, senkitől nem hallva énekelgeté
magányosan a zsoltár ájtatos verseit, s míg fiacskája a fővárosban élt,
az alatt kevesebb cselédet tartott, s jobbnak találta a rántott levest,
s kávé helyett is azt reggelizett, hogy Béla úri módon élhessen.

Hanem hát a fiak megnőnek s az anyák öröme aggodalommá válik bennök.
Deliségükért elszeretik őket a leányok anyjuktól; s nagy kérdés, fog-e
olyanra találni, a ki őt úgy szeresse, mint anyja szerette? Bátorságuk,
erejük arra viszi, hogy legénykedjenek; a szegény anya egyszer csak azt
veszi észre, hogy fiacskája egy behegedt sebbel jön haza, mit párbajban
kapott, s még dicsekszik vele, mert ő meg hármat adott ellenfelének
egyért; – de hátha megölték volna?

«Legalább takarnád el a hajaddal, ne látná minden ember!»

És mikor végre a kis fiu nagy ember lesz, s miként egykor közvizsgákon,
most is kiáll a közélet nagy examenébe s elkezd beszélni dolgokat, mikre
a hallgatók egy része éljent riad, más elretten és «feszítsd meg»-et
kiált, óh mint dobog akkor a szegény özvegy asszony szive! Óh milyen
kár, hogy a gyermekek oly nagyra megnőnek! Óh milyen jó volna, ha mindig
olyan kicsinyek tudnának maradni!

Lávayné most is maga látott az ebéd után; mind az jön az asztalra, a mit
fia legjobban szeret; drága jó ételek: Pusztafi nem győzi magasztalni s
mindegyikhez kétszer lát hozzá. A háziasszony még sem fogy ki a
kinálkozásból; baja, hogy mért nem vesz háromszor!! Hát Béla, ki
semmiből sem eszik igazán, csak szótlanul nézi tányérját, s ha a jó öreg
erőszakkal rakja elé legizletesebb falatjait, ottfeledi azokat s még azt
mondja, hogy nem éhes.

– Beteg vagy? valami bajod van?

– Semmi sincs. Eleget eszem.

– Óh, arra mondják, hogy eleget evett, a ki már meghalt. De bizony
valami bajod van. Vagy nem szereted már az itthoni ételt? ugy-e nem
szereted? Pesten jobbat kapni. Mondja csak Pusztafi úr, nekem nem vallja
meg, mivel szokott Béla élni Pesten? Én is megtudom ám azt készíteni, ha
nem tudom, hát megtanulom; előteremtem a világ végéről is, ha itt nem
kapható.

A jó öreg ajkai síráshoz közel rebegtek elkeseredésében; Béla
engesztelőleg nyújtá kezét anyja keze után.

– Minden nagyon jó, a mi itthon van, anyám; csak az én inyem rossz.

– Az nem igaz. Nem az inyed rossz, hanem bánatod van, a mit előlem
titkolsz. Ugy-e bár Pusztafi úr? neki valami nagy baja van. Előttem
titkolja.

– Semmi baja sincs Bélának, higyje el kegyed, szóla nyers sarcasmussal
Pusztafi. Az az egész, hogy most huszonkét esztendős; most jönnek a
bölcseség-fogai, s a kis gyerekek olyankor, mikor foguk jön, nyügösködni
szoktak.

Az öreg asszonyság pedig nem értett semmiféle élczet, kivált ha Béláról
volt szó.

– Oh, az én Bélámnak már nincs szüksége bölcseségfogakra. Inkább az a
baja, hogy több esze van, mint másnak. Ezért üldözik, ezért irigykednek
rá. Tudok én jól mindent, azért, hogy sehova sem megyek a háztól. Mert
ha valami rosszat tud valaki mondani, a mivel megkeseríthet, azzal
helyembe jön. Előre tudom már, mikor a barátnéim látogatnak, hogy ezek
azért jönnek, mert van valami mendemondájuk Béla felől. Elmondták nekem,
hogy az urak hogy megharagudtak a beszédeért, a mit a gyűlésen tartott;
a miben azt mondta, hogy a parasztot fel kell szabadítani az urak alól.
Pedig hiszen hát igaza volt. Én nem voltam ott, de tudom bizonyosan,
hogy helyesen beszélt.

– Remekül beszélt! bizonyítá Pusztafi hevesen. Ha nem úgy szólt volna,
akkor kellene kegyednek pirulni miatta.

– No ugy-e? kapott rajta Lávayné. Lám, hogy mégis akadok valakire, a ki
azt mondja, hogy helyesen beszélt. Pedig volt ám sok úri barátja, a ki
azelőtt helyét sem találta, és a ki most azt mondja, hogy már ezentúl
kanczellistának sem veszik be sehova az én Bélámat.

– Hahaha! kaczagott Pusztafi. Nem is annak indult.

– A kik azelőtt alig lehettek el nála nélkül, ha egy nap meg nem
látogatta őket, most eltagadják magukat előtte. Olyanok, a kik szép
szavakkal csábították; még az is, a ki jegygyűrűjét viselte.

– Kérem, édes anyám, ne szóljunk erről, szólt Béla kedvetlenül; különben
még kevesebbet fogok enni.

– No, no; ne vedd ezt szivedre édes fiam. Nem akartalak én keseríteni.
Tudom én, hogy nem ő az oka, hanem gőgös szüléi; mindig mondtam én azt
neked: nem jó nekünk nagyobb szerencsére várnunk, mint a mekkora minket
megillet.

– Mit, szerencse? pattant fel e szóra Pusztafi. Tartsa magát az a hölgy
szerencsésnek, kit Béla hajlamával megtisztel. Béla egy fejjel mindig
magasabb fog lenni, mint más.

– Oh én örülni fogok rajta, hogy nem lesz egy fejjel kisebb, szólt aggó
czélzással a jó öreg.

– De hát anyám is… mondá fájó szemrehányással Béla.

– No, no, fiam, hiszen nem akartalak én keseríteni. Csak úgy mondtam,
mert tudod, ezek a bolond emberek most mind azt hajtják, hogy te
koczkára tetted a fejedet. De az nem igaz, én tudom, hogy nem igaz.

– Ah! nem kell a kisvárosi pletykahordókra hallgatni, szólt közbe
haragosan felkönyökölve az asztalra Pusztafi. Béla túl esik azon, hogy
neki árthassanak.

– Én is azt mondom. Hiszen én is mindig azt beszélem fiamnak. Mit
keresed te ezeknek a barátságát? mit jársz utánuk? mit epeszted velük
magadat? Nem szorultál te rájuk, nem fogsz te közöttük igaz emberre
akadni. Ne búsulj, édes fiam; van nekünk kis falusi jószágunk, kimegyünk
oda; te jó gazda vagy, én takarékos, megélünk a magunk szegény telkén,
mint megéltek őseid, kik közül egy sem halt meg a nyolczvan éven alul.
Bár szegény édes apád is maradt volna ottan! Ő is ilyen buzgó volt, mint
te. Ő is a közügyek szolgálatára adta magát, s harmincz éves korában már
bevégezte az életet.

A jámbor özvegynek önkénytelen köny gyüle szemébe ez emléknél; e
könyragyogáson keresztül oly féltve, oly szeretve nézett fiára, hogy
Pusztafi nem birta e tekintet fájó varázsát kiállani, s asztalt bontott;
pedig még hátra volt a sok csemege, a sok befőtt, aszalt gyümölcs, miket
az özvegy egész éven át készítget fia számára; mert hiszen csak ő érte
készül az mind.

Béla is fölkelt, megcsókolta anyja kezét és arczát; a jó öreg átölelte,
s csendesen suttogá: «ne felejtsd el szegény anyádat».

Pusztafi derültebb hangulatot akart adni a társalgásnak.

– Ne kényeztesse kegyed olyan nagyon ezt a fiut. Tessék elhinni, hogy
felét sem érdemli meg.

– De mikor énnekem nincs kit kényeztetni más. Aztán mikor meglátom,
mintha mindig szegény édes atyja állana előttem: ugyanaz a magas homlok,
azok a szelid szemek, még a hangja is, még a lépéseinek a kopogása is
ugyanaz. Még az ellenségei is ugyanazok.

– Ah, azoktól ne féltse őt kegyed. Béla férfi, ki ellenségeinek meg tud
felelni.

– Oh, azt szeretném is látni! Ha valaki az én fiamat bántaná! Azért,
hogy én olyan könnyen sirok, nem kell azt hinni, hogy gyönge vagyok.
Tessék csak megkérdezni Fertői uramat, mikor a lelkem férjem életében
egyszerre idejött gorombáskodni, mert a számadásaiban kimutatta a
csempészkedést; szegény boldogultam igen csendes ember volt, hanem én,
mikor láttam, hogy nem tud olyan gorombán beszélni, mint amaz, no
kikaptam ám a guzsalyszárat a rokka mellől s neki álltam Fertőinek:
«eltakarodjék innen az úr mindjárt, mert úgy a hátához verem egybe ezt a
rokkanyelet, a hogy még soha rokkanyéllel megverve nem volt!» El is
eblábolt ő kelme, alig találta ijedtében a kilincset az ajtón.

Az özvegy arcza egészen nekipirult ez emlékezetnek; a mi ismét derült
kedvet hozott a társaságba. A jó asszonyság aztán egészen jó humorba
jött: rábizta Pusztafira, hogy mondja meg mindenütt, a merre csak jár,
még Pesten is: «hogy az én fiamat úgy bántsa valaki, hogy én megverem!»

– Most tudom már, hogy szivarozni szeretne, hát küldöm a kávét a Béla
szobájába.

Lávayné maga ment azt elkészíteni.

A mint az ifjak egyedül maradtak Béla szobájában, Pusztafi komoly
tekintettel szólt Bélához.

– Kedves öcsém, most már bánom, hogy azt a levelet elküldtem attól az
ostoba ficzkótól.

– Miért?

– Azért, mert úgy látom, hogy neked nemcsak szeretőd van a sziveden,
hanem – még jobban az anyád. Látod, mikor én magam az én százszor
elátkozott, de mindig imádott pályámra indultam, engem is így
marasztott, így biztatott egy soha-soha vissza nem álmodható édes,
szerelmes anyai hang; s ha akkor engem valaki arra ösztönzött volna,
hogy ne hallgassak e szóra, annak én most halálos ellensége volnék, de
minthogy senki sem tette azt, mint saját magam, tehát nem is üldözhetem.

E pillanatban a kutyák ugatni kezdtek az udvaron, s Béla sietett az
ajtóhoz, mert valaki ugyancsak védelmezte magát a kemény támadás ellen.

– Ah Bárzsing! Te vagy az, a kit a kutyák fel akarnak falni?

– Az ördög vigye el! kiálta az érkező, háttal nyomulva be az ajtón, s
két kis mérges kuvasz ellen botjával védve magát; mindig meg akarnak
enni, mikor ide jövök. – Ah, alásszolgája! Ekkor aztán szemközt fordult.
Magas, sárgaképű ifju ember volt, sűrű veres szeplőkkel arczán, melyet
savószinű szakáll és bajusz tarkított; szemei vízkékek és kiülők, ajkai
szélesek és duzzadtak, jellemtelen szinű haja vasárnap és ünnepélyes
alkalmakkor fodrász remekeül van kidolgozva; az egész alak messziről
hirdeti jöttét kiállhatlan parfume-illatával. A jeles ifju nagyon jól
válogatta arczához a szineket, midőn salátazöld magyarkát öltött fel,
melynek bő nyitott ujjából rózsaszin selyem béllés hajnallott elő, hozzá
meggyszín bársony mellényt, s bár nem illik bizonyos öltönyrészekről
beszélnünk, de azt a jó ötletét csakugyan örökre kár volna
elhallgatnunk, hogy ő azon posztó szélét, a miből inexpressibleje
készült, s a mire az illető gyár czége szokott felirva lenni: «eredeti
honi készítmény, 1846-ban», kívül a pantallonjára varratta hosszában
csík helyett, hogy azt messziről olvashassa minden ember.

– Hozta Isten! szólt kaczagva Pusztafi a beretirálóhoz. Majd úgy járt
ön, mint Cretai Miló.

– Ördög vigye el a kutyáidat, lármázott ez, még nem térve magához az
ijedtségből, Bélára. Mondtam már, hogy egyszer zsirban főtt spongyát
adok nekik, ha jobban nem szoktatod. Lehetetlen, hogy külön nem
dressiroznád arra, hogy rám rohanjanak. Ekkor aztán kissé magához térve,
Pusztafihoz fordult s ünnepélyes állást véve, változtatott hangon így
kezde szónokolni: «mélyen tisztelt hazafi!»

– A menykőbe, «barátja az erénynek», csak nem akar ön dictiót tartani?

(Tudni kell pedig, hogy akkoriban ez a megszólítás: «barátja az
erénynek», nagyon divatozott a «fiatal Magyarországnál», különösen oly
emberek irányában használtatva, a kiknek nem akarja az ember azt
mondani, hogy «én barátom!»)

– Tisztelt hazafi! Igenis, én a fiatalság küldötte vagyok, s városunk
nevében önnek, mint országos hírű férfiunak, a holnapi nagy díszlakomára
meghivó jegyet vagyok szerencsés átnyújtani.

Pusztafi ki sem engedte a kérdéses jegyet bontani a szép aranyos
papirosból.

– No hát csak legyen olyan szerencsés, – barátja az erénynek, – vigye
vissza azt a jegyet, s mondja meg a nemes fiatalságnak, hogy majd ha
lesz valahol csizmadia lakozás, melyet az «én kedvemért» rendeznek, oda
el fogok menni. S már most beszéljünk másról. Átadtam már a biráló
választmánynak az ön drámáit.

Tudja jól, hogy ezért a tárgyért elhagy lakomát, követséget és dictiót.

– Igenis? Kinél vannak már?

– Vörösmarty már olvasta.

– S mit mondott rájuk?

– A vígjátékra azt mondta, hogy «csinos kis vígjáték».

(Azt persze nem tudhatta az egész világ, hogy koszorús költőnknek
szavajárása volt, ha valami nagyon hiábavaló költői operatumot kapott
kezei közé, azt ezzel a kis langyos epithetonnal keresztelni meg:
«csinos kis».)

– Igen! riada ragyogó szemmel Bárzsing úr s szinte megölelte Pusztafit.
Hát a drámára?

– Arról meg azt mondta, hogy «ugyan mérges kis dráma».

Az aztán megint nem volt mindenkinek az orrára kötve, hogy mikor a
kedélyes költőkritikus valami költői műre azt mondta, hogy «mérges kis
jószág», annak valami nagyon borzasztó terménynek kellett lenni.

– Te nem is mondanád az embernek, hogy drámákat irsz! Feddé tréfásan
Béla Bárzsing urat.

– Hm. Nem lehetünk mindnyájan egy dologban jelesek. Te a szónoki pályán
aratsz babérokat. Itt maga is megrettent Bárzsing úr saját mondásától;
Lávay e szóra nagyon leránczolta szemöldeit; még ingerkedésnek találja
venni! Miért is jónak látá Bárzsing úr hizelkedő hangra fordítani
beszédét. Látod, kedves barátom, miért is léptél vissza a holnapi
szónoklattól? úgy sajnáltuk valamennyien. Még okát sem adtad. Csak
egyszerűen bejelentéd, hogy nem szónokolsz.

Pusztafi aggodalmasan tekinte Bélára; ő ismerte emberét; tudta, hogy ez
a kérdés a «provocateur» cselvetése: vajjon mit fog rá felelni, hogy
magát sem meg ne alázza, sem el ne árulja.

– Hát kedves Náczi, szólt könnyű vérrel Béla, én bizony egyszerüen azért
mondtam le, mert Pusztafi érkeztét megtudva, természetesnek találtam,
hogy vendégemet és barátomat el nem hagyhatom.

Pusztafi azt dörmögte rá, hogy «bravo». Ez már diplomatának született
ficzkó: nem is hazudik, de igazat sem mond; sért, de rajta nem kapatja
magát.

– Hanem hát beszéljünk okosabb dolgokról, barátja az erénynek; mit
csinált ön a levelemmel, a mit önre biztam? Ez ám a fődolog. Én eljártam
az ön ügyében; hát ön az enyémben mit tett?

– Ezer milliom bocsánatot kérek, tisztelt hazafi, mind ekkoráig nem
adhattam át, mert nem voltak itthon.

Hála Istennek! gondolá magában Pusztafi s azzal neheztelve vágott
Bárzsing úr szavába.

– No ha eddig nem adta át, akkor ezután ne tegye.

– De kérem alássan, szabódék megszeppenve a nemzetiszinű ifju, nem
voltak itthon; nem is tudtam, hol vannak?

– Üres mentség. Tegnap este megjöttek már.

– De, de, én nem mehettem hozzájuk, mert tizenkét óráig nem lehet
látogatóba menni. Ime most egyenesen oda indulok: nálam van a levél is,
az ív is.

– Adja vissza mind a kettőt. Adja vissza. Különben is nem akarom a
kisasszonyt terhelni vele. Béla öcsém, ugy-e bár, te is helytelennek
tartod, hogy egy költő ajánló levelet küldjön előfizetési ívei mellé?

Pusztafi e szóknál jelentékeny tekintettel nézett Bélára.

Béla iróasztalának támaszkodott, karjait összefonva. Pusztafi feleletet
várt kérdésére.

Béla azt felelte: «nem».

– Micsoda? – Te azt hiszed, hogy az rendén van, ha én gyüjtő ívemet
ajánló levél kiséretében küldöm Hargitay kisasszonyhoz?

Béla nyugodtan felelt rá: «igen».

Pusztafi még egyszer, közelebb lépve hozzá, komolyan kérdezé:

– S felelsz nekem azért, a mi ebből következni talál?

– Felelek.

– Óh ne tessék semmitől tartani, hadart közbe badaron Bárzsing vitéz,
nem lesz annak semmi rossz következménye. Azt csak tessék rám bízni. Ah,
Judit kisasszony nem olyan nő.

Gondolta magában: ezt most bizonyosan Lávay beszélte le arról, hogy
Juditnak irjon; bizonyosan jól leszólta előtte volt menyasszonyát. Ez is
jó lesz egy kőnek Béla ellen a Hargitay háznál.

– Akkor hát nem bánom, vigye el, barátja az erénynek, küldeményemet azon
derék lánykához s hozza majd hirül, hogy elfogadta-e azt, vagy nem?

– E pillanatban itt leszek! Azaz, hogy: három órától négyig terminusom
van; végrendeletet csinálunk valahol. Megengedi kegyed, nagyon tisztelt
hazafi.

– Óh igen szivesen, csak csináltasson kegyed végrendeletet, a mennyit
akar.

– Hanem négy órára pontban itt leszek. Addig is ajánlom magamat. Béla,
kérlek, füttyents a kutyáidnak, hogy ne rohanjanak utánam. Az elébb az
egyik az inamba kapott, szerencse, hogy honi posztó a ruhám, nem ment át
a foga.

– Melyik volt az? kérdé részvétteljesen Pusztafi.

– Az a vörös, a Cziczke. Hahaha, magamat ajánlom.

Pusztafi aztán azalatt, míg Béla kieskortálta személyesen Bárzsing
vitézt a kapuig, behítta a szobába Cziczkét, adott neki czukrot,
megsimogatta, megczirógatta a fejét: «Óh te okos, te kedves állat, te
derék emberismerő bölcs!»

Béla percz mulva visszatért. A két ifju pályatárs a nyilt ajtóban
találkozott. Mindkettő egyszerre nyujtá egymásnak kezét.

– Te sorsod koczkáját elvetetted, szólt Pusztafi.

– Isten kezében van az és Juditéban, felelt Béla igaz áhitattal.

– Irigylésre méltó ember, szólt Pusztafi, felsóhajtva, ki még Istenében
s kedvesében bizik.



A SZÍV, MELY SZIKRÁT ÁD AZ ÜTÉSRE.

Bárzsing úr sietett Hargitayékhoz, – a mennyire ugyan az éjjel esett
zápor engedé a sietséget olyan városban, hol sár idején a látogatóba
menő dandynak tojás-tánczot kell járni a hepehupás kövezeten, ha
sártalan orrú csizmával akar eljutni czéljához; még akkor a gummi
felczipők – seligen Angedenkens – melyek magukat később emblemai hirre
küzdték fel, Amerikából importálva nem lévén.

A zöld kapus háznál nem ugattak a kutyák az emberre, sőt egész az
előszobáig el lehete jutni Bárzsingnak, a nélkül, hogy valakivel
találkozott volna. Az előszoba is egészen üres volt; a huszár bizonyosan
a tekintetes úrnál van elfoglalva, a szobaleány pedig az úrhölgyek körül
lesz.

Bárzsing úr zavarba jött. Mit csináljon ilyenkor «a jó társasághoz
szokott ifju?» Ő ugyan könyvnélkül megtanulta ezt a jeles «étude»-öt,
melyben 333 rendszabály adatik elő, hogy a ki azokat mind megtartja, az
a «világban jártas férfi» nevére érdemes. A 4-dik §. ugyan körülirja:
«ha a jó társasághoz» szokott ifju egy úri házhoz érkezik látogatóba, az
inastól megkérdezi: itthon van-e a házi asszonyság és a kisasszony? ha a
kisasszony csak maga volna itthon, akkor nem jelenteti be magát, hanem
csak látogató jegyét adja át, az illető szegleten behajtva; ha azonban
az inas azt mondja, hogy az asszonyság is itthon van, az azt jelenti,
hogy látogatásokat elfogad, akkor megmondja a nevét, s míg az inas
bejelenti, az alatt még egyszer körülnézi magát, nincsen-e valamije
rendetlenségben? Az inas visszatértével pálczáját átadja neki, de a
kalapját magával viszi…

Igen, de a dicső könyv nem ad semminemű utasítást arra az esetre, ha egy
csepp inast sem talál az ember az előszobában. Mit csináljon ekkor?
Várjon-e ott egy óra hosszat? s az alatt untában a kávémalomban hagyott
kávét megőrölje? Torokköszörüléssel, vagy lábdobogással adjon-e jelt,
hogy valaki van a szobában? vagy pedig visszaforduljon és elmenjen?

Kivált mikor a mellékteremnek azon ajtaja, mely a hölgyek szobájához
vezet, nyitva van s az ember kénytelen hallani idekinn, hogy Hargitayné
asszonyság élesen csengő hangjával nagyon pöröl valakire. És mikor az a
valaki nem más, mint a kisasszony maga.

Bárzsing úr abban a nézetben volt, hogy a «jó társasághoz szokott ifju»
ilyenkor hallgatózni szokott.

És itt ismét megjegyzendő, hogy ez tizenöt év előtt történt, a mikor még
az ajtókon való hallgatózás nem volt diplomatiai rangra autorizálva, s a
mikor bizonyos lehetett volna az az ujságiró, ki tudósítását eként
kezdené: «a titkos értekezlet részleteiből hiteles tudósítónk nyomán
közöljük», hogy az olvasó így kiáltott volna fel: «nézd a szemtelent!
még hallgatózott!»

Bárzsing úr bizony hallgatózott. Egyedül volt, senkitől sem szégyelhette
magát. Hogy a beszéd tárgya odabenn egyre érdekesebb kezdett lenni, még
a fülét is az ajtóhoz tartotta.

A tekintetes asszony Judit kisasszonyt dorgálá.

«… most van az utolsó óra: ha meg nem gondolod magadat, meglátod, mi fog
következni? Sem én, sem atyád bele nem egyezünk soha, hogy hozzá menj.
Atyád engesztelhetlen iránta. Te azt nem érted, miért? mert az politika.
Atyád e megye legszabadelvűbb férfia. Tudod, milyen fáklyás-zenét
kapott, mikor az administratori rendszert olyan hatalmasan megtámadta!
Hát még, mikor a vegyes házasságok ügyében kikelt! Megyéről megyére
hordták, mint Balogh Jánost, vagy hajdan Forintost, hogy mindenütt
szónokoljon. Az úrbéri kérdésekben is nem atyád volt-e az, ki az «örök
váltság» elve mellett küzdött? Nem magasztalták-e ezért? És most idejön
egy ilyen tacskó és megszégyeníti. Túl akar rajta tenni! Egy olyan
emberen, mint atyád! – Ő kiáll és ellármázza, hogy nem «örök váltság»,
hanem rögtöni megszüntetése az «úrbér»-nek! Tudod-e, hogy ez mit jelent?
Ez revoluczio! S tudod-e, hogy mi lesz abból, a ki revolucziót csinál?
azt lenyakazzák! – Már most mit csináljon az atyád? Ha opponál neki, azt
fogják mondani: pecsovics. Úgy jár, mint Nagy Pál; tegnapelőtt még
bálványa a nemzetnek, ma lábatörlője. Egy percz alatt elvesztheti
népszerűségét s abba ő belehal. Gondold meg, ha egyszer az találna vele
történni, a mi a honti követtel Pesten a Szép-utczában történt? Mindjárt
főbe lőné magát.

Judit kisasszony felelt néha egy-egy szót, de azt oly halkan tevé, hogy
nem lehetett meghallani.

Hargitayné segített a dolgon, mert leánya szavait oly hangosan ismétlé,
hogy Bárzsing úr is megérthette.

«… azt mondod, hogy hiszen igaza van? De köszönöm én az ilyen igazságot!
Ha ez megtörténik, akkor minekünk aztán csak «szállj le Balázs a
hintóbul.»

«… mit mondasz? Hogy hát akkor járni fogunk gyalog? – De még a puha
kenyeret is kiejtjük kezünkből!»

«… hogy te neked a száraz kenyér is jó? De az egész ország birtokos
nemessége nem kérdi azt tetőled. Nem is bizták rád, – szerencsére. Sem
pedig hiblihubli ifju uraimékra. Az ilyen emberekkel vége van minden
összeköttetésünknek. Hogy mi is becsültük Lávayt, az bizonyos; de ő az
oka, hogy rossz társaságba keveredett. – Micsoda rossz társaságba?
Bizonyosan rossz társaságba! Tán nem tudja minden ember, hogy ki az a
Pusztafi, meg annak a ligája? Költő? Igen, de milyen költő! Lázító,
országháborító, a kit más országban régen lánczra kötöttek volna Ha ő
neki az ilyen emberek jobban tetszenek, akkor maradjon neki. Atyád elég
szépen tudtára adta. Megkinálta, hogy ** herczegnél biztos állomásba
segíti; nem ő utasította-e azt vissza? Pedig atyádnak csak egy szavába
került Bárzsingot oda beültetni. Most már késő a megtérés; ő elzárta
maga elől az ajtókat s neked ki kell őt verned a fejedből. Azt tudod,
hogy atyád nagyon szigorú ember: a mit ő kimond, azt meg nem másítja
soha. Ma három órára jön el hozzá a bátyám, meg Bárzsing, végrendeletét
elkészíteni. Tudod jól, hogy e végrendeletben úgy meg lesz kötve a
kezed, hogy ha akaratunk ellen mennél férjhez, még holtunk után is
utólérjen a büntetés. Én nem akartam, hogy ennyire menjen a dolog, de
atyád akarata változhatatlan. Ismerheted, mert hiszen rá ütött a
természeted: épen olyan makacs vagy, mint ő; de meglátod, hogy megbánod!

Itt most hosszasabb válasz érkezett Judit kisasszony részéről, de ismét
oly halk, alányomott hangon, hogy Bárzsing úr egy szót sem vehetett ki
belőle, pedig úgy oda tapadt a kulcslyukhoz, hogy észre sem vevé, midőn
az előszobába Márton huszár bejött egy nyaláb porczellántányérral s a
hallgatózó úrfinak kedélyes üdvözletül jót csapott a hátára, e szókkal:

«Jó napot Jankó!»

Bárzsing úr ijedten tekinte hátra.

– Ezer bocsánat, enyelge Márton, a kacskaringós bajuszú hajdú; azt
gondoltam, a Perflexék inasa. Mindjárt bejelentem a tens urat.

A tensúr pedig kénytelen volt zsebredugni a hátbaütést s a naiv
quiproquot; miután olyan helyzetben hagyta magát meglepetni, a minőben
szerencséjének tarthatja, ha csak inasnak és nem szobalánynak nézték.

Márton hajdu egy percz mulva visszajött: «tessék besétálni.»

Pedig ez nem látogatásokhoz alkalmas pillanat!

De már be kelle menni Bárzsing úrnak, mert Márton kitárta előtte az
ajtót s nem sokára be is csukta mögötte.

Ő bement, Márton kinmaradt; az utóbbi azt a pantomimai mulatságot
szerezve magának, hogy a belépett után tekintve, két öklével úgy tett,
mintha valami képzelt alaknak a gallérját megragadná, azután egyet
rántana rajta, olyan formán, mint a kit az ajtón dobnak ki; ott megint
meggondolná magát s az ablakon hajítaná ki, nagyot ütve utána az
öklével. E jelentékeny némajáték után indult Márton tányért törülgetni.

A terembe lépő Bárzsing nagy szorongást érze magában, ha elgondolá, hogy
most egy kisirt szemű társaság elé kell kerülnie; azonban meglepetésére
úgy találta, hogy a hallott beszédeknek semmi köze sincsen az arczok
kedélyével: Hargitayné asszonyság a legnyájasabb mosolylyal siet eléje,
míg Judit kisasszony szenvnélküli közönynyel áll egy asztal előtt, mely
fejékekkel van tele.

– Jőjjön csak, jőjjön, kedves Bárzsing. Magának jó izlése van az
ilyenekben. Azon perelek épen a leányommal, tán ki is hallatszott az
előszobába, hogy mit tegyen holnap a fejére, a bevonulás alkalmával? Ő
nem akar sehogy az én izlésemre térni; meglássuk, Bárzsing úr
melyikünknek ad igazat?

Ott pedig nagy mód volt a válogatásban: az asztalon hevert egy koszorú,
apró halavány rózsákból, egy antik diadém, gyémántos rezgőkkel, egy
füzér gyöngyökből és nefelejtsekből és egy myrtus galy.

Hargitayné mindegyik diszítményt egyenkint felpróbálta leánya fejére:
nézze ezt! nézze emezt!

Judit engedett magával mindent kisérleni csendesen; hosszúdad halavány
arczát, szabályos szép vonásaival, nagy fekete szemeivel, sűrűs
szemöldiveivel csak egyszer sem fordítva a tükör felé.

Bárzsingnak valóban elég oka volt zavarban lenni az itélet kimondásával.

A rózsakoszorúval fején úgy tünt fel, – mint egy menyasszony.

A diadémmal olyan volt, – mint egy királyné.

A gyöngyfüzérrel, – miként egy istenasszony.

S a myrtusszal olyan szép volt, – miként egy szép halott.

Bárzsing úr azzal vélt nyomdokába léphetni bölcs Salamonnak, ha a
szépségeket nyalábra fogja s úgy oldá meg a kérdést, hogy a legszebb
lesz, ha a gyöngyfüzért, meg a rózsakoszorút a diadém körül fonják s azt
teszi fel úgy a kisasszony.

Hargitayné boszús szemrehányással tekinte rá, mintha mondaná: te filkó!
nem tudtad már még azt a myrtust is oda markolni?

Judit hideg mosolylyal nyúlt a myrtus után; az volt az ő választotta.
Ezt azután ő maga illesztette éjsötét hajfürtei közé s a mint ekkor
szemeit egy perczre égnek emelé s önkénytelen felsóhajtott, akkor úgy
tünt elő, mint egy idvezült, ki már repül a levegőkön keresztül.

– Tehát e mellett maradok.

Hargitayné vállat vont. Minthogy mindenki ellenzi, tehát azért…

Bárzsing szükségesnek találta e csendes bukás után szilárdabb tért
keresni talpainak s az volt a Pusztafi által rábizott ügy.

Az ajtón át hallottakból ugyan annyit sejthetett, hogy Pusztafi ennél a
háznál nem a legkedvesebben hangzó név, de minthogy azért mégis elég
országosan hangzó, bizonyos lehetett felőle, hogy ily celebritás
megbizása még Hargitayné előtt is megtiszteltetésnek fog vétetni.

– Tisztelt nagysád; Pesten jártomban Pusztafi, ki régi ismerősöm, kért
fel, hogy ismerve nagysád honleányi buzgalmát, hozzam el nagysádhoz egy
előfizetési ivét, egy általa sajátkezűleg irt ajánló levele mellett. Az
ilyesmit nem lehet megtagadni.

S azzal nagy mäcenási elhatározással vevé ki kebléből a Pusztafi által
Judithoz irt levelet, melyet Judit elébb anyjának nyujtott át
feltöretlenül.

– Csak tartsd meg magadnak, ha hozzád volt bizodalma. Ha nekem akart
volna irni, nekem irt volna. Úgy látszik, rólad többet tesz fel.

Hargitayné komolyan sértve érezte magát, hogy ő, ki annyira hirhedett
lett a megyében előfizető fogdosási talentumairól, most egy poéta által
így mellőztetik.

Judit tehát felnyitá a levelet s olvasni kezdé azt.

Még csak a levélpapir hegyén sem lehetett észrevenni, hogy kezei
reszketnének az alatt, a míg olvas.

Csak egy perczre állt meg, hogy a levélből kitekintsen s egy öldöklő
pillantást vessen Bárzsingra. Ez ott lehetett, a hol arról van szó, hogy
ehez akarják nőül adni.

Mikor pedig végig olvasta, akkor fogta a levelet s hideg, megvető
ajkpittyesztéssel széttépte és a virágkosárba hajította azt.

– Mondja meg Pusztafi úrnak, hogy én ilyen megbizásokkal nem
foglalkozom; sem kedvem, sem alkalmam hozzá.

– De azért mégis nem kellett volna levelét összetépned, feddé őt anyja.

– Nem kedves emlék előttem, a mi Pusztafi névvel van összekötve.

Ezt az elébb hallottak után ugyan természetesnek kelle találni.

– A mi magamat illet: én szivesen aláirok egy példányra.

Azzal iróasztalához sietett; nevét határozott, kemény betűkkel az ívre
irta s tárczájából egy ezüst két forintost kivéve, az ívvel együtt
odanyujtá Bárzsingnak.

Bárzsing úr átlátta, hogy most rossz humorban találta a kisasszonyt s
kezdett tudakozódni a tekintetes úr felől.

– Férjem már várja kegyedet, biztosítá őt Hargitayné asszonyság. Valami
szivességre akarja kérni.

– Igenis? kérdezé ez ostoba ártatlansággal; pedig tudta jól, hogy miért
jött. Akkor hát nem alkalmatlankodom nagysádtoknak; sietek át hozzá.
Magamat alázatosan ajánlom.

– Hiszen ebédre lesz önhöz szerencsénk.

– Ha nagysádtok parancsolják; csókolom kegyes kezeiket.

Azzal Bárzsing úr, megemlékezvén a «jótársasághoz szokott ifju»
rendszabályainak 39-ik §-usára, mely így szól: «eltávozáskor kalapot
balkézzel hátratartani, fentartott arczczal meghajolva, hátrafelé lépni,
hogy egész az ajtóig jutván, mindig szemben maradjon a kisasszonynyal,
kitől búcsúzik, – ehez tartá magát; a fatális törvénykönyv azonban
elfelede utasítást adni azon esetre, hogy mi történjék a jó társasághoz
szokott ifjuval, ha a háta mögött egy ottoman talál lenni a szoba
közepén? minélfogva Bárzsing úr sarkaival megakadván az említett
malitiosus bútorban, azon szépen hanyat esett, a kalapját palancsintává
nyomta s csak e tréfás meglepetés után jutott el a szárnyajtóhoz,
melynek két kilincse közül minden áron azt akarta elfordítani, a melyik
nem fordul. Az a hiányos társalgási könyv erről sem mond egy szót sem!

Hargitay úr dolgozószobája az épület másik szárnyán volt. A többi termek
fényüzéséhez képest túlságosan egyszerű szobácska; ugyanazon festett
bútorokkal, miket még fiatal, nőtlen ügyvéd korában szerzett, s miket
azóta a hagyományos pipafüst szép barnára avított. A szekrényekben csupa
törvénykönyvek, országgyűlési naplók, protocollumok, közjogi
gyüjtemények, tisztességes, barna bőrbe kötött foliansok, az
oroszlánlábú iróasztalon mogorva vén ólomkalamáris, belemártott
irótollakkal, miknek zászlós végei azon gyanú nyomait viselik, mintha
azokkal rosszul szelelő pipaszopókák bajain is szoktak volna segíteni. A
megrakott pipatartó az iróasztal végében áll, antik ezüst kupakos
tajtékokkal s a medvefejű dohánydöbözzel. A falakon egy pár kőrajzú kép:
Balogh János és Wesselényi Miklós karöltve, – Mátyás király koszorús
fővel; a nádorok arczképei egy táblán, egy tarka illuminált kép, mely
Zrinyi Miklós kirontását ábrázolja; s végre egy függönytől félig
eltakarva egy régi ritka kép, melyen Nádasdy lefejezése látszik. Valaha
ez a kép elébb állt, most már függöny alá került. A falon függ egy nagy
ezüstös fringia: annak a vasát is nehezen lehete már a rozsda miatt
kihúzni a hüvelyéből.

A megviselt fekete bőrpamlagon ülve találjuk Hargitay és Fertőy urakat,
Bárzsing úr megérkeztekor, kik mindketten nyájasan kezet szorítanak
vele. Vártak már rá. Ő menti magát, hogy az asszonyságoknál kivánt elébb
tisztelkedni. Az helyes.

– Már most tehát lássunk a dologhoz, szól Hargitay, a pipát sem véve ki
szájából. Pedig a dolog, mihez látni akar, végrendeletének dolga.

Hargitay arcza első tekintetre elárulja azt, a mi. Az ő arczának nincs
semmi titka. Hogy dölyfös, hogy türelmetlen, bocsánatot soha nem ismerő,
érdemeire hiú, népszerűségére féltékeny, a hatalmasokkal szemben daczos,
alárendeltei irányában zsarnok, azt kopasz homloka kondor üstökétől
kezdve lenyomott tokája kettős barázdájáig hirdeti arczán minden vonás:
a kicsattanásig piros kőkemény orczák, a felkunkorodó bajusz; a duzzadt,
de szép metszésű ajkak és a villogó büszke szemek, két sötét szemöld
ernyője alatt. Igazolja azt a kemény hang, a parancs- és ellenmondásban
rekedtté és pattogóvá idomult beszédmód, melyen a legközönyösebb tárgy
is úgy hangzik, mintha mérges vita volna.

– Tehát uraim, fogjunk hozzá. Itt a végrendelet készen. Ti ketten
tudjátok meg, mi van benne? mert tudnotok kell; majd a másik három csak
kívül irja rá a coramisálást.

Fertőy édeskés hangon szólt közbe.

– De édes bátyám; megbocsásson, én mégis nem állhatom meg, hogy
elhallgassam. Kedves bátyám még legjobb életkorában van, minek ilyenkor
még végrendeletre gondolni?

– Öcsém uram. Tudhatja azt jól, hogy én nem vagyok capacitálható.
Nagyobb dolgokban, országos ügyekben sem szoktam meggyőződésemet
változtatni. A mit kimondtam, azt kimondtam. Én nem vagyok szélvitorla,
a mit minden fuvallat más irányba csavarint. Én szilárd ember vagyok. A
mi pedig önnek azon ellenvetését illeti (nyilvános pályámon megszoktam,
semmi ellenvetést sem hagyni czáfolatlan), miszerint én még sokáig
élhetek, meg kell önnek jegyeznem, hogy apám, nagyapám, minden ősöm
rögtöni halállal halt meg. Az én családomban nem szoktak csendesen,
ágyban fekve várni a halálra; egy percz, egy fuvallat és megtörtént!

Mennyire büszke volt a haragos férfi arra, hogy az ő családjának ily
kiváltságos állása van a halál nemeire nézve.

Azután ünnepélyes hangon folytatá:

– Ámde ha félszázados élet állana is még előttem, még akkor is meg
kellene tennem, a mire magamat elhatározám: azért, hogy példa adassék az
«ifju óriásoknak», mint törjenek az ősi jogok bajnokai ellen? Majd ha
hire fog futamodni annak, hogy Hargitay János elég szilárd és
elhatározott volt, kitépni szívéből azt az embert, a kit eddig
szeretett, azért, mert az eddigi sarkalatos elvek ellen szavat emelt; s
ha tulajdon gyermeke is utána akart szakadni, kitépte azt is:
átlátandják akkor, milyen vas dandárral leend dolguk s eszükre térnek.
Én hiszem, hogy e végrendeletem súlya nem fogja leányomat érni. Ismerem
Lávay characterét. Ha ő megtudandja, hogy én Juditot kitagadom azon
esetben, ha ő hozzá fog menni nőül: félbe szakítandja a viszonyt; nem
azért, mintha félne Juditot szegényül elvenni, hanem mert sokkal
nemeslelkűbb, mint hogy azt a nőt, a kit szeretett, egész vagyonával
szegényebbé s szülői haragjával gazdagabbá akarja tenni. Én nem gyűlölöm
e fiatal embert, de meg akarom mutatni, hogy van erőm őt megtörni, hogy
eszére térítem; s ha ő vakmerő volt engem nyilt tusára hívni fel, én őt
ujjamnak egy mozdításával lesujtom a porba.

Bárzsing úr el volt ragadtatva e szónoklat által. Ilyen szépen az
országgyűlésen is aligha beszélnek.

– No úgy megnyugszom kedves bátyám akaratában, szólt nyájas részvéttel
Fertőy; ha az egész úgy is csak pro forma történik; hiszen időközben
majd Judit hugocskámat is jobb godolatokra téríthetjük.

– Tehát, szólt Hargitay, felvéve iróasztaláról a hosszú okiratot, tessék
megérteni az e tárgyra vonatkozó pontot:

«… Ha pedig Judit leányom, mind ezen szeretetteljes szülői
gondoskodásaim daczára, az én kinyilatkoztatott akaratom ellenére
választana férjet és ahoz nőül menne, minden birtokomban, mely
szerzeményem és melyről rendelkezni hatalmamban állott, az én kedves
sógoromat, Fertői Fertőy Boldizsárt helyezem be általános örökösül, s
említett Judit leányomat mindenből merően és egyenesen kizárom és
kitagadom; hogy pedig e részben mit jelentsen e szó: «kinyilatkoztatott
akaratom», az iránt felvilágosítást nyujtand azon levelem, melyet párban
ide rekesztek, másolatát tekintetes Bárzsing Vilmos hites ügyvéd úrra
bizván kézbesítés végett az illetőnek.

A levél eként hangzik:

Kívül:

«Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Füzitői Lávay Béla úrnak; hites
ügyvédnek, teljes tisztelettel, Helyben.»

Belül:

«Tekintetes úr!»

«Fontos és változhatatlan indokoknál fogva kényszerítve érzem magamat
azon viszonyt, mely eddigelé ön és Judit leányom közt létezett,
felbontani, az eljegyzést ünnepélyesen megsemmisítvén és minden egyéb
ebből származható következtetést elutasítván. Kelt stb. Hargitay János,
m. k.»

Az eredeti levél már le volt pecsételve, azt tehát Bárzsing úrnak nyújtá
a szilárd akaratú úr s megszorítá a fiatal ember kezét.

– Remélem, hogy ön kellemesnek találandja e küldetését s önön függ, hogy
ennek teljes sikere legyen.

Ez már csak érthető beszéd.

– Rögtön sietni fogok az átadásával.

– No, nem oly sürgetős. Halaszthatja ebéd utánra.

– De megigértem, hogy négy órára ott leszek. Pusztafinak igértem.

– Pusztafinak?! kiálta fel megorrolva Hargitay. Ön is azon emberrel
tart?

– Kérem alásan, egy alkalmatlan ügy. Pesten elfogott, hogy egy
előfizetési ívét hozzam el Judit kisasszonynak; most ismét megkapott,
hogy mit végeztem már? én át is adtam Judit kisasszonynak, a ki a
gyüjtést nem fogadta el, de maga aláirt két forintot, azt szeretném neki
elvinni; mert tetszik tudni, nagyon goromba ember, ha valaki nem tartja
meg a szavát.

– Oh, tehát megint irodalmi koldulás! És Pusztafi Lávaynál van szállva?
No azért ne fáradjon ön oda; tegye az ívet az üres borítékba, irja rá a
czímet, mellékelje a hat huszast; majd a hajdú el fogja azt neki vinni.

Rögtön csengetett is Mártonnak a büszke hazafi s elmondta, hogy mint
járjon el.

Bárzsing nem tudott hozzá jutni, hogy ellenvetéseket tehessen.

– Hagyja csak, így lesz ez legjobb.

Azután még három hazafi jött a társasághoz; azok is mind igen derék
liberalis férfiak voltak; mert hisz e megyében csak két párt volt
ismeretes: egy «igen» liberalis és egy «még annál is» liberalisabb.

Ezek jelenlétében rövid szertartással megtörtént a végrendelet
lepecsételtetése, melyre aztán kívül mind az öten felirták, hogy ez a
boríték Hargitay János végrendeletét tartalmazza, s azt Fertőy úrnak
átadák, hogy a megye levéltárába megőrzés végett letegye.

Ez alatt Márton huszár vissza került a küldetésből.

– Nos? megkaptad azt az urat? kérdé tőle Hargitay, pipáját szája
szegletébe vágva.

– Igenis, tekintetes uram; – úgy megörült neki, mikor a levelet
kibontotta, s a mi benne volt, meglátta, majd megcsókolt; azt mondta,
hogy tiszteli a tekintetes Bárzsing urat, köszöni igen igen nagyon.

– No ennek ugyan jól eshetett az a két forint! döczögött kaczagásformán
Hargitay.

– Nem mondhatnám, szólt Márton huszár, mert a két forintost, a mi mellé
volt adva, a markomba nyomta borravalónak.

– Akkor hát nem tudom, minek örült olyan nagyon? szólt vállatvonva a
büszke honfi s nem is törődött e kérdéssel többet, hanem egy hatalmas
fuvással vezuvkitörést csinálva pipája maradék sziporkáiból, állványára
helyezé örök társalkodóját s felhívta vendégeit, hogy már most az
asszonyhoz jőjjenek át, itt levén az ebéd ideje; közel négy óra már.

Az ebéd pompás volt, vidám beszéddel fűszerezett; a beszéd tárgya
kizárólag a holnapi nagy ünnepély. Az ifju urak elmondták, hogy lesznek
holnap öltözve? milyen bársony mentében, milyen hattyúprémes zekében,
milyen kalpaggal fognak a hintó mellett lovagolni? Hargitay is
ejtegetett kegyesen egy-egy körmönfont mondatot holnap tartandó
beszédjéből. A pompás ebédben, a pompás beszédben csak Judit nem vett
részt. Kenyéren kívül nem evett semmit és nem szólt semmibe.

Fertőy szeretett volna neki jó kedvet csinálni. «Hát kegyed, szép
hugocskám, mit fog holnap beszélni a nádor előtt?»

– Semmit.

– De ha ő fensége szólítja meg kegyedet, akkor mégis kell rá
válaszolnia.

– Akkor tudok egy szép köszöntőt; a legszebb ez, a mit mondani lehet: –
az, a mivel Vörösmarty Szép Ilonkájában köszönti fel az ismeretlen
vadász Mátyás királyt.

A társaságban magán Hargitayn kívül, ki Vörösmartyt nagyon szerette,
senki sem tudta, mi az a Szép Ilonka s mi az a vadász-toast? a válasz
tehát nem tett semmi hatást.

Ebéd végeztével Hargitay egy perczre Judithoz közeledett:

– Egész ebéd alatt nem ettél. Bajod van?

– Meg akarom szokni az éhezést, szólt vissza a leány.

Egy perczre mind a ketten egymás szemébe néztek. Olyan volt ez, mint
mikor a villámló égre a sötét tenger tükre visszavillámlik.



AZ ÜNNEPÉLY.

Másnap reggel az utczák be voltak hintve zöld fűvel a hídtól a
megyeházig; a házak oldalai fellombozva jegenyeágakkal, az ablakokban
megjelentek a nemzetiszín-zászlók, a tornyok minden ablakából széles
lobogók repkedtek a derült légben: úgy látszott, mintha az egész város
repülni készülne.

És az utczákon az ünnepi zaj; vasárnapi öltözetű nép, ezüst gombos,
ezüst lánczos férfiak, selyemruhás polgárnők, közbe egy-egy daliás alak,
panyókára vetett mentével, fityegő csákóval, hosszan engedve maga után
csörömpölni ezüstös kardját; egy-egy csoport nemesi bandérium, lóháton,
mely hadnagya vezetése alatt a közeli falvakból jő, kék mentékben,
tarsolyos kardokkal; török muzsikával haladó polgári díszőrség; a
becsületes czéhek pompás zászlóikkal, miknek egyikét nyolcz férfi válla
emelte nyolcz rudon, a középső ruddal maga a czéhmester tartá az
egyensúlyt; az iskolák növendékei hosszú orgonasípsorban és a mindenféle
látni-tudnivágyó tarka néptömeg mindenütt, mely minden utczát ellepett,
a merre a díszmenetnek jönni kellett.

A Duna a váron felül két ágra szakad s egy kis szigetet képez; a
városból e szigetre álló híd vezet, melynek szokás szerint két osztálya
van: egy a szekerek, más a gyalogjárók számára.

A gyaloghíd ezúttal el van mindkét oldalán zárva a válogatatlan tömeg
előtt; a cordont két-két városi és megyei drabant képezi a két
bejárásnál és most még, midőn a nép csendes hangulatban van, s a kék
dolmány az uralkodó szín, tökéletes sikerrel. A szűrös, inges és
mezítlábos még most a sziget-partokon ácsorog, s a nagy jegenyék soraira
kapaszkodott fel; onnan várja a látandókat.

A gyaloghíd közepén van egy tágasabb tér, melynek hátuljában látható
rendes napokon szent Nepomuk János szobra; e rendkívüli napon pedig
ugyanaz előtt egy menyezet van emelve s gyönyörűen feldiszítve
virágfüzérekkel, zászlókkal és szalagokkal azon úrhölgyek számára, kik a
lovagias ifju nádornak bejövetelekor elmés feliratú babérkoszorút fognak
átnyújtani. Tehát a gyaloghíd azért van elzárva, hogy a néptömeg e
díszes csoportozatot az ünnepjárat hevélyében meg ne bolygassa.

Az ünnepély programmjában a mult éjjel az a változtatás történt, hogy
Hargitay nem a kiszálláskor üdvözlendi a magas vendéget, hanem a
megyeházba lépte után. Amott rövid szavakkal a városi küldöttség
fogadja.

A sziget hegyén, a honnan nagyon keveset lehet látni az egész
ünnepélyből, áll egy vén, száz évesnél öregebb, terepély fűzfa, az alatt
van egy kis pad.

Ezen a helyen, a hova mai nap bizonyosan senki sem fog tévelyedni,
találjuk Pusztafit és Lávayt. A távol emberi zaj, mint egy méhköpű
zúgása, hallatszik idáig; senki sem zavarja a beszélgetőket.

– Látod fiu, szólt Pusztafi, nincs olyan helyzet, a minek okos ember
hasznát ne tudja venni. Itt van most egy diadalút: egyik dicsőséget nyer
belőle, más hivatalokat; te menyasszonyt. És az a leány valóban
megérdemli, hogy nőd legyen. Elteszem emlékeim közé névaláirását; még a
keze sem reszketett. Hát a tied nem reszket-e? No ezt szeretem. Ne
gondolj a jövővel; a bátor szív előtt meghunyászkodik az s csak a
gyávákat üldözi, mint az ugató eb. – Csak olyan soká ne volna az este.
Kivált az a nehány óra, míg a processio tart, igen hossszú lesz nekem.

– Nem jösz velem?

– Azt jól tudod.

– Hát kivánod, hogy veled maradjak?

– Sőt ellenkezőleg, követelem, hogy kedvesed közelében légy, mert én úgy
érzem, valami baj történik vele. Tudod, hogy én minden ilyen ünnepélynél
úgy érzem magamat, mint a macska földinduláskor. Vigyázz rá.

– Az igaz, hogy képtelen gondolat volt a hídra állítani a tribunet; de
te mit fogsz addig csinálni?

– Itt maradok a sziget végén, beleülök egy csónakba és csendesen
horgászom. Hanem megállj. Még úgy is korán az idő; nincs mért sietned.
Szeretném hallani, mivel akartad felköszönteni a magas vendéget? Úgy sem
fogja senki meghallani kárba veszett dikcziódat; legalább halljam én.

– Jól van. Halld meg. Körülbelül így szóltam volna hozzá: «Uram! azon
városba léptél, melyre nézve e hon földe egyedül mostoha anya.
Nyolczvanöt év előtt a földindulás rommá döntötte ezt: a romok alapjaira
új város épült. Ötvenkét év előtt az árvíz pusztította el; a
pusztaságnak újra lakói lettek. Harmincz éve tűz emésztette meg;
hamvaiból ismét újra támadt. Húsz év óta a várerődítés egész negyedét
rontá le s tette legelővé, a város odább ment és újra fölépült. E kis
tér lakóit minden csapás üldözé, maga az alattuk álló föld is. És im e
házsorok, e templomok beszélnek és mondják: hogy e nép még csapásaiban
is szereti, imádja és nem hagyja el szülötteföldét. Uram! e csodás
honszerelem bűvkörébe lépj be és maradj meg abban, mert a ki azon belül
van, az mind végig sérthetetlen!»

Pusztafi meglökte tenyerével barátja vállát.

– Eredj, te balga! Nagyon jó, hogy el nem mondtad. Hiszen ez szép.

Egy ágyúdördülés a túlparti hegytetőn jelenté, hogy a gőzös, mely a
magas vendéget hozza, már látható.

Lávay sietett a hídra jutni, melyhez már akkor fegyveres hadsorok
tartották hozzájárulhatóvá az útat. A gyaloghídon is annyi volt már a
szabadalmazott néző, hogy munkájába került a baldachin közelébe
juthatni; a hol azután Márton huszárral összetalálkozva, e kellemes
társaságban megmaradt.

Márton huszár nagy tisztelője és pártfogója volt a kiadott vőlegénynek.
Ő egyedül maradt változatlan irántai érzelmeiben, politikai hitvallása
daczára; pedig hiszen ő volt legérzékenyebbül sértve általa: mert ha a
paraszt is úrrá lesz, hát akkor a szegény hajdúk hivatala hová
alacsonyul le!

Hanem azért Márton huszár nem szünt meg egykori kegyenczét pártfogolni.

– Csak ide álljon mellém a tens úr; majd én helyet csinálok, szólt
protectori arczczal. Innen legjobban lehet látni a zászló mellől.

Tudniillik, hogy nem a díszmenetet lehet legjobban látni, hanem a
kisasszonyt, ki pompás díszöltözetben a többi delnők között a tribünön
áll.

– Bizony gyönyörű teremtés! mond Márton hajdú. Balszomszédja azt a
bársonyruhás lovagot érti, a ki akkor vágtat végig a hidon, s azt mondja
rá: az ám; pedig Márton a jobb oldalra beszélt s egészen másra gondolt.

Halkan súgva folytatja Bélához:

– Tegnap este a kisasszony fekete kenyeret hozatott magának a
cselédektől, azt mondta, hogy már ezután olyanhoz akar szokni.

Lávay szemei meg nem tudtak válni Judit sylphidi termetétől.

– Ide nem nézne egy világért, pedig tudja, hogy valaki közel van; dörmög
Márton.

Most újra három lövés hallatszik a szigeten és arra hat dördülés egymás
után a várfokon és újra ágyú ágyú után; van olyan ember is, a ki
megszámlálja: hányat lőnek?

A városban minden harang megszólal, a tornyok üdvkiáltása túlzengi az
emberi riadalt, mely ezernyi ezer szóval köszönti a lobogós zászlókkal
érkező gőzhajót; minden hangzik a földtől a jegenyék tetejéig és a
háztetőkig; s az örömriadal úgy hömpölyög odább-odább, a mint a sziget
felől a díszmenet közelebb húzódik.

Mennyi pompa! mennyi igaz lelkesülés!

A diadalívek alatt egyenkint tünedeznek elő a polgárőrség csapatjai,
elől a tábori zenekarral, mely a Hunyady-indulót harsogtatja, azt a
dalt, melynek refrainje ez: «éljen soká a hon, éljen a király!» Utánuk a
lovas nemesi bandérium, melynek zenekara skarlat ruhás czigány
trombitások csapatja fehér lovakon; mind szép rendben vonulnak végig a
hídon, büszke, harczias tartással. És azután következnek az úrlovagok,
pompás sujtásos paripákon, arany sujtásos bársony öltözetben; kócsagos,
forgós kalpagokkal, villogó szablyákkal, miknek aranyos tokja a fényes
kengyelhez verődik. És ennyi deli lovag közepett, aranyos díszhintóban
maga a nádor, egy szép daliás arczú férfi, élte ifju korában; magas
homloka, szelíd szemei, hosszúdad arcza, szép magyaros szénfekete
bajusza s egész tekintetének férfias nyájassága olyan önkénytelen vonják
felé minden szem tekintetét.

Ki tehetne az ellen, ha ennyi ember töri magát a hintó közelébe
juthatni; egy örvendetes «éljent» kiálthatni az ország legelső
választott tisztviselőjének s elfoghatni egyet azon szíves mosolygások
közül, mikkel az a nép üdvözletét viszonozza?

A nádori hintó körül tóduló néptömeg, a mint a széles útról a keskeny
hidra ért, egyszerre összeszorult. Itt már erősen megszaporodott azokkal
az elemekkel, mik eddig a jegenyéket tarták megszállva, s a miknek
meggyőződésük az, hogy a mikor ilyen jó nap van, akkor minden polgárnak
kötelessége semmi szóra sem hallgatni.

A két megyei hajdu a gyaloghíd végén nyilván gyönge oltalom volt e
közeledő ár ellenében. A mint azt minden ember előre láthatta, a hogy a
diszhintó a hídra ért, az örömujjongó tömeg egy percz alatt elfoglalta a
gyaloghidat, az ellenálló őrséget elkapva, mint a vihar a kaszált füvet.
Néhány perczig lehete még látni a néptömeg közül kiemelkedni egypár
küzködő tollbokrétát és fenyegetőleg fölemelt kardot. Azok is eltüntek
nem sokára, a csákókat és kardokat bizonyosan belelökték a vízbe.
Azontúl nem állt semmi az útban. A ki a gyaloghídon volt, azt a közeledő
ár mind tömte jobban a tribün felé.

– Tens uram, itt baj lesz! dörmögé Márton huszár Bélához fordulva.

– Az bizonyos. Már most segítsünk, a hogy lehet. Adja ide Márton a
kezét: ketten tán visszatarthatjuk a népet csak annyi ideig, míg a nádor
az asszonyoktól átveszi a koszorút, mert azután egy percz mulva úgy
össze fogják törni ezt a vékony sorompót, mint a pozdorját, de legalább
az alatt a hölgyek csendesen eljuthatnak a híd tulsó végéig s ott
hintaikba ülhetnek.

– Jól lesz tens uram.

Azzal még egy pár becsületes hajós legény segítségével megkisérték azt a
feladatot, ezernyi rohanó alakból tömörült emberoszlop nyomását egy
négyszögölnyi területen, ellenvetett vállakkal visszatartóztatni, a mely
néhány perczre sikerülhetett, de a mint sűrűbb lett a rájuk nehezülő
tömeg, akként kelle nyomról nyomra engedniök.

A hölgyek pedig a baldachin szárnyaitól takarva, nem látták ezt az egész
veszélyt, csupán az örömzajt hallották belőle s az érkező nádor arczán
függött figyelmük.

S e terhes pillanatban Hargitaynénak, ki leánya oldalán állt, az az
ötlete jött, hogy egy egyszerű «sokáig élj» kiáltás helyett valami szép
rhygmust mondjon a nyujtott koszorú mellé.

Már ekkor Lávayt és Mártont egész a tribüneig szorította az
ellenállhatlan néphatalom, s a korlátok recsegni kezdtek.

Hargitayné nem látott, nem hallott abból semmit. Ünnepélyes hangon
kezdé:

– Mélyen tisztelt…

Abban a perczben egy rögtöni roppanás hallatszott, rá egy rövid, egy
borzasztó ordítás, minő száz meg száz megölt ember utolsó jajkiáltása…

A gyaloghid a túlteher alatt harmincz ölnyi hosszuságban egyszerre
leszakadt, s hölgyeivel, zászlóival, szent képével együtt a Duna
közepébe zuhant.

A következő perczben nem látszott a víztükrén más, mint uratlan fövegek,
fennlibegő díszkoszorúk, s lemaradt zászlók. A többi a víz alatt volt.

Azok között Béla és Judit.



A VÍZ ALATT.

Kétszázharmincz ember bukott egyszerre a letört híddal a víz alá.

Ott, a diadal mámorában, az ünnepély fénykörében, a nádor szeme láttára,
alig egy ölnyire hintaja kerekeitől, zuhantak a hullámsírba; az ünnepelt
még láthatta a koszorús angyalfőket maga előtt, még hallhatta a zengő
éljenkiáltást és egy percz mulva a koszorúk úsztak a víz szinén, és a
fájdalom ezerszavú ordítása tölté be a levegőt.

Oh milyen ünnepély volt ez!

Midőn a zászlós diadalíveken át rohant a jajgató néptömeg minden irányba
kábult rémülettel, aranyos, bársonyos lovagok hogy vágtattak,
fövegvesztve, észvesztve, s kiáltoztak nejeik, gyermekeik után! a szép
fegyveres polgárőrség hogy riadt szerte, mint egy fölvert tábor, s
mindenki a part hosszában, mely még akkor zászlókkal volt fölékesítve.

– Siessenek önök a dereglyékhez, kiálta a nádor kiséretéhez; ő maga
leugrott a hintajából. Egy ember, kinek neje szemeláttára bukott le a
vízbe, utána akart rohanni; a nádor ragadta meg és tartóztatá vissza,
magával vonszolva a félőrültet; «a dereglyékhez, a dereglyékhez! A
gőzöshöz kell futtatni, hogy kerüljön a folyamon fel! A halászok
jőjjenek hálóikkal! A hajókhoz minden ember.»

A kik közel voltak és hallották a parancsokat, vágtattak azokat
teljesíteni; a távolabb álló tömeg hullámzott előre hátra, mint kinek jó
tanács nem jut eszébe. Egy csoport, mely jó előre haladt a város
utczáin, még diadalmas zenével nyomul előre. Egy lovas utoléri őket. Egy
szót mond nekik, arra a zene töredezetten megszakad, a csapat felbomlik
s zenész és ünnepjáró fut visszafelé a folyamhoz… Oh milyen ünnep ez!

Hargitay János ez alatt a választott bizottmány élén várta az ünnepélyes
perczet, melyben a nép hódolatát az oly forrón óhajtva várt vendég szine
előtt tolmácsolhatja.

Ma elragadóan fog szónokolni, mert valóban érzi is azt, a mit mond. A
nemzeti büszkeség, az ősi honszerelem és a ragaszkodó hűség szavai azok.
Ki tudja, mi lesz, ha ezek mind kimennek a divatból? Ma bizonynyal
ezeknek a napja leend!

Nem Hargitay János, hanem azon elvek, miket ő képvisel, tartják ma
diadalnapjukat.

Le is van irva a szép dialecticával alkotott szónoklat s Hargitay még
egy pillanatot vet belé, midőn a monostori első ágyúszó eldördül.

«A míg én élek, a míg e test össze nem roskad, addig ez eszmék, e szavak
is élni fognak.»

És bizonyára Hargitay arczán az élet maga sugárzik. Ilyen tekintet az,
mely nem fél a holnap szelétől, mely nem mondja a jövendőkre: «ha
élünk.»

Daliás zsinóros köntöse még tíz évvel fiatalabbnak mutatja; a mai nap
eszméi elsimítottak homlokáról minden ránczot; annyival is ifjabb. Egész
magatartása azzal dicsekszik, hogy ez a nap ma az ő számára virradt.

Ismét lőnek: az ágyudördülés megzörrenti az ablakokat. Hargitay János
magában számítgatja a tőle távolban történtek folyamát. Most megérkezett
a gőzös. Most történik meg az elfogadás. Most megszólalnak a harangok. A
menet az első diadalkapun jött át. A nép üdvkiáltása megzendül, az
induló zenéje közbe hangzik: most érkeztek a hídra fel. A zeneszó, az
éljenriadás mind jobban kivehető a part felől. Most egyszerre valami
nagy, erős kiáltás hangzik; nagyobb, élesebb, áthatóbb az eddigi
morajnál: az emberen úgy végig borzong valami. Azután egyszerre
csendesség lesz, csak a közeledő zene s a harangszó marad meg.

Hargitay azt számítja, hogy most áll neje és gyermeke a magas vendég
előtt, ki kegyteljes mosolyát árasztja reájuk.

Ekkor egyszerre félbeszakad a zene, megáll a harangszó.

És egy percz mulva elkezdik a harangokat félreverni.

Mint nagy vész idején, midőn mindenkinek menteni, menekülni kell, minden
toronyban, minden harang, vékonyan, vastagon, szomorúan elkezd kongani:
«vész, vész, vész!»

A toronyból jól láthaták a borzasztó baleseményt.

«Mi történhetett ott?» kérdezék egymástól az elsápadt férfiak ott az
ünnepélyes termekben; – «tűz ütött-e ki?»

A magas épület ablakaiból semmi irányban sem lehetett tüzet látni és a
harangok mégis egyre mondták: «vész, vész, vész!»

Nem sokára az újra támadó népzaj is hirdette azt.

Ah, az egészen más zaj volt, mint az elébbeni. Nem az a kitartó zengés,
mely egyetlen «éljen» szónak szájról-szájra kelő ismétléséből támad;
hanem egy zűrzavaros zsivaj, mely nő, de nem közeledik, melynek hallása
nem melegít, hanem összeborzaszt.

És senki sem jő onnan, hírt hozni. Az utczákon minden ablak tele
várakozó főkkel, a kik mind sápadtan kérdik a járókelőktől: mi történt?
Senki sem tud felelni; a ki most jár az utczán, az mind a városból siet
kifelé a partra, s maga sem tudja, mi vár rá?

Csak nagy későre fut végig az utczán egy öreg asszony, kezeit tördelve,
ez már a part felől jő, s lázhidegtől rázott hangon rebegi: «oh Jézus
Máriám! oh Jézus Máriám!»

Ez a városházához siet, a tiszti sebésznek hírül adni, hogy siessen
műszereivel a szerencsétleneknek segíteni; saját nejét is épen most
fogták ki holtan.

Hargitay János lekiáltott a futó asszonyra a megyeház ablakából: «mi
történt?»

Oh hiszen minden ablakból kérdezték ezt már a jámbortól, de ő nem
hallott most semmi kérdést s nem felelt semmi mást, csak: «oh Jézus
Máriám!»

A mint ennek lélekborzogató sikongásai elhangzottak a városháztéren,
akkor kezdett egy csapat férfi nagy zajjal jönni a megyeház felé, kiket
minden ablaknál megállítottak, s nagysokára bontakozott ki a lassan
huzódó tömegből egy vágtató lovas: egyike a megyei lovas huszároknak,
kik a rendtartás végett voltak kiküldve. A huszár ruhája csupa por,
arcza csupa vér volt, mint a kit egyszer lovastul a porba gázolt a vakon
rohanó néptömeg. Csákója sem volt a fején, úgy vágtatott hajadon fővel a
megyeház kapujáig; nagy nehezen birta elszilajult lovát visszatartani.

– Mi történt?! szólj! beszélj! kiálta le a lovától hánykodtatott lovasra
Hargitay.

Az rá sem ért a kérdezőre feltekinteni, mert talán nem mondta volna
neki, ha megismeri.

– Leszakadt a dobogóhíd; az asszonyságok mind a Dunába vesztek!…

Hargitay János, mint a ki haláldöfést kapott, elordította magát.

– Mind a két Juditom!! (Nejét is Juditnak hítták.)

És erre szép piros életvidám arcza elkezdett mosolyogni, elkezdett még
pirosabb lenni, mindig ragyogóbb, mindig mosolygóbb lett. Nehány
pillanatig nem lehete tudni: megőrül-e, vagy meghal? Hanem azután
egyszerre elmult minden mosolygás, a piros arczszín szederjesre vált, a
szép délczeg alak aranyzsinóros, nyusztos díszöltözetében,
ezüstmarkolatú kardjával kezében, álló helyében összeroskadt; előbb
térdével, azután karjával, azután homlokával koczczantva a márvány
pallót.

Csakugyan igaza volt. Az ő ősei mind szemközt állva szokták meglátni a
halált. Most már ő is közöttük van.

S ha halottai valóban megindultak a túlvilág felé, ő gyorsabb volt
náluk: – megelőzte őket.

De vajjon útban vannak-e?

A mint a gyaloghíd korhadt mestergerendája ketté roppant, az alázuhanó
szakasznak egyik fele minden rajta levőkkel egyben a hídlábak alá esett,
míg a másik rész pántjainál fogva fennakadva, arról csak a rajta levő
népcsoport hömpölygött alá; nehány karfa utánuk esett; a kit ott talált,
azt összezúzta.

Nehány, az örökkévalósághoz számított percz mulva, több ölnyire a hídon
alól fölmerült az alászakadt hídrész a víz alól.

Minő látvány volt az!

Száznál több nő és férfi, egy kuszált gubanczczá keveredve, mint egy
folt féreg, melyet a zivatar ágastól letört, egymásba és a karfába
kétségbeesetten kapaszkodva; néhol egy-egy életért esengő kéz, melynek
feje a gerendák alá szorult, emelkedik ki a víz alól; ájult női alakok
lebomlott haját libegteti hosszan a hullám.

És egy jajkiáltás nem hallatszik; a rémület mindannyinak elvette szavát.
Halálos kábulatban engedi magát az egész embertömeg, lélekvesztő
tutaján, a víztől csendesen alávitetni.

Ezeket megmenteni könnyű! De hát a kik a híd tulsó töredékéről mentő
darab fa nélkül omlottak alá egy gomolyba keveredve, mely egymást
nyomta, tulajdon esése terhével, le, le egész a Duna mély fenekéig; a
hol a kagylók teremnek!

E szerencsétlen tömeg között voltak Hargitay két Juditja, a nő és a
leány s az elutasított szerető, Béla.

Abban a perczben, midőn az ijesztő recsegés közepett az egész tömeg,
hidastul együtt roskadni kezdett, Judit lelkének ez az egy betöltő
gondolatja volt: «ah, tehát meghalunk!»

Ez tehát megoldása a fájdalmas kérdésnek: meghalni. Nem ijeszté őt meg a
pillanat rémképe, egész lelke tele volt azzal régóta. Sokat gondolt ő
egy ilyen perczre; sokat képzelte ő magában: milyen érzés lehet az,
mikor az ember egy nagy magas helyről az ismeretlen hullámsírba leugrik?
milyen lehet oda alant? sokáig tarthat-e? nagy fájdalom lehet-e az?
feljön-e a lélek a buborékokkal? elébb megszakad-e a szív, mint a fő
gondolkodni képes? s rég meg volt barátkozva e hideg, bántalmas
gondolattal; csupán az tartotta vissza, hogy azt tenni mégis gyávaság
volna. De ime a sors maga akarja most. Tehát így történik az legjobban.

E keserű nyugalomban egészen megtartá öntudatát, még akkor is, midőn a
következő perczben a hullám összecsapott feje fölött.

Szemeit le nem tudta hunyni a víz alatt.

És az rettenetes volt!

Látni maga mellett, körüle, alatta, fölötte, ismerős arczokat, a halál
kétségbeesett agoniájával, némelyik mereven kidülledt szemekkel, duzzadt
arczczal szállt csendesen, mint légben a pehely, a másik eltorzult
arczczal, összehuzott szemekkel vonaglott, tehetetlen erőlködéssel
kapkodva mentő tárgyak után. Legiszonyúbb volt két ismerős barátnéjának
alakja, kik egymást szorosan átölelve lebegtek alá; a mint a fenn delelő
nyári nap keresztül sütött a víz átlátszó tömegén, oly zöldnek látszott
körüle minden arcz és alak.

És még e száz meg száz arcz és alak élt! Még mozgott, még hánykódott,
még vonaglott az átkozott zöld elem híg világában; még a kezek nyúltak
egymás után, még az ajkak kiáltásra nyiltak, még a szemek forogtak
üregeikben… és az már a halál országa volt.

Judit látta és még nem érezte, hogy ez a halál. Még nem nyitotta fel
ajkát. Nem érzett egyebet, mit azt a nehéz nyomást a mellen, a mit a víz
tömege okoz.

S e közben úgy érzé, mintha csendesen emelkednék fölfelé: tán épen az
által, hogy elhagyta magát? A feje fölötti zöld tömeg mindig világosabb
kezdett lenni, s már látni kezdé, a mint fölötte azok az apró halacskák
rajzanak, mik ezrivel uszkálnak a víz szinén, a nap melegében fürödve, s
leskelődve a lég bogarkái után.

A nap odafenn, mint egy tűzgolyó nagyított képe látszott a vizen
keresztül, s a millió felszálló buborékban megtört sugáritól szivárvány
dicskör képződött itt alant.

E szivárványos glóriából egyszerre mintha egy égből alásuhanó alak
szállana le hozzá! Kedvesének arcza volt az!

Midőn ez arcz megjelent a leány előtt, midőn e mentő kéz megragadta
karját, midőn egy percz mulva szétváltak a habok feje körül, midőn
szemei megpillanták az Isten szép világát, midőn egy szabad lehelettel
átszívhatá az áldott levegőt, és midőn arcza kedvese vállára borult, ah
akkor az a gondolatja támadt, hogy az élet nagyon szép.

Megmenekülni! Épen annak erős karja által mentetni meg a halálból, a
kiért meg akart halni! Ez az érzés, ez az eszme egy perczig üdvözültté
tette. Csak egy perczig.

A következő perczben ismét egy gondolat villant át agyán, a mi rokon a
kárhozattal.

– Hát az anyám!

S mintha rögtön válasz jönne e kérdésre onnan a hullámsírok országából,
hirtelen a vizek alól egy erőszakos kéz ragadta meg a lábát…

Judit zsibbadni érzé minden idegét. Nem gondolt egyébre, mint hogy ime
azon kéz, mely tiltva állt közte és szerelmese között, most még a sírok
mélyéből is felnyul hozzá, megragadva gyermekét, midőn azt kedvese az
életnek és az élet hosszú rejtelmeinek rabolja vissza; ez a hideg
erőszakos kéz nem engedi azt megtörténni, hanem leviszi őt ismét
magával, le a csendes, a nyugodalmas halálba.

Judit nem ellenkezett vele; csendesen összetevé mellén kezét és szemeit
most már lehunyta. Percz mulva érzé, hogy ismét elborította fejét a
hullám.

A másik pillanatban Béla karja újra felragadta őt, de az erőszakos kéz
folyvást tartotta alant és nem bocsátotta el.

Érzé, minő erőfeszítésbe kerül kedvesének, hogy ily küzdelem mellett a
haboknak ura maradhasson. Mondá neki: hagyj el, menekülj magad. Nem volt
az szó, csak gondolat volt, ő azt képzelte, hogy beszél, vagy azt, hogy
kedvese tán gondolatját is meghallja.

Az erőszakos kéz pedig folyvást vonszolta lefelé.

Többször volt már fejével a víz alatt, mint fölötte. Eszmélete kezdé
elhagyni. Valami siket zúgást érzett füleiben, mely agyát elkábította;
az a pillanat volt ez, midőn a test és a lélek már különválva élnek: a
lélek még eszmél, gondolkozik, de az idegek más úrnak fogadják szavát; a
lélek nyugodt már, de a test halálküzdelemben vonaglik, reszket és
harczol semmivélétele ellen.

S a halálbavivő kéz nem akarta elereszteni.

Az öntudat elhagyta egészen; nem eszmélt semmire már; ekkor a vele küzdő
alak ott lent haláldühében kinosan megharapta lábát.

E fájdalomra önkénytelenül összevonaglott a test, egy erőszakos
rándulással felveté magát: e rándulástól az üldöző elmaradt tőle s többé
nem fogózott belé; – akárki volt, az már halott…

És most Judit idegeit megszállta amaz öntudaton kívüli erőszak, minő a
kínos halállal küzdőket szokta meglepni. Nem volt már semmi gondolatja.
Kedvesét, ki őt eddig karjánál fogva emelte és vitte fáradságosan úszva
a hullámok között, hirtelen átölelé, mindkét karját dermedt erőszakkal
fonta vállai körül, átkucsolta karjait, magával vonta a víz alá és
ajkaival annak ajkait keresve föl, egy végső halálos csókkal, öleléssel
képtelenné tette azt a mozdulásra, a lélekzetvevésre; így együtt és
egyszerre szállt a két alak a víz fenekére, a két lélek fel az égbe…

– Hahó! Béla! Ide! hangzott egy ismerős hang a vizek fölött. Egy csónak
sikamlott a habokon végig, csak egy férfi ült abban. Az volt Pusztafi.

E csónakban leste ő a halakat horogra; míg mások az ünnepély zaját
növelni siettek, ő volt a legelső, ki a vész helyére sietett.

– Ide Béla! Ide! Már messziről megismerte barátját, a mint az küzdve
dolgozott a hullámok között, s megfeszített erővel sietett segélyükre.
Béla nem hallotta már szavát; az őrült ölelés őt is vesztébe ragadta.

De a költő nem hagyja elveszni azt, a kit szeret.

Csáklyával kezében addig kereste őket, míg rájuk nem talált. A lányka
akkor is ölelve tartá kedvesét, nem lehete őket egymástól elválasztani.

A költő kiemelte őket erős karjaival, mint két gyermeket a bölcsőből; s
azután lefekteté őket a menyasszonyi ágyba: a csónak fenekére.

A két, egymáshoz tapadó főt odavette az ölébe, lesimítá homlokaikról az
összecsapzott hajfürtöket; a leány fején még akkor is ott volt a zöld
myrtuskoszorú. Most már egészen illett hozzá.

Egyik sem adott semmi életjelt: mozdulatlanul feküdtek egymás mellett.

A folyam tulsó partján nagy volt a riadal; csónakok, dereglyék kezdtek
elindulni, a hidtöredék menekülteit csendesen vitte alá a hullám, a
szigetpart csendes volt. Arra kormányzá Pusztafi a csónakot, szemeit le
nem véve az ölében fekvő két hideg, elkékült arczról.

«Most már egymáséi vagytok.»

Egyébiránt a legszebb idő kedvezett az ünnepélynek, a nap forrón sütött,
az ég derült volt, az elszórt fű illatozott az utczákon.



A KI A SORSOT KÉNYSZERÍTI.

Pusztafi valahol a belváros egyik három emeletes házában lakik.
Természetesen a harmadik emeleten; azért, mint mondani szokta, mert
negyedik már nincs.

Egy előszoba, melyben inasa lakik, egy dolgozó szoba és egy hálókamra
képezik lakosztályát.

Butorzata igen egyszerű, csupán könyvtára képviseli a fényűzést, melyben
az angol, franczia és német classicusok remekei mind pompás
díszkötésekben állnak. Falain aczélmetszetű arczképek, de nem azok, a
miket minden háznál szokás tartani a magyar földön: nem azon jó
bajuszos, szakállas arczok, kik kardot kötöttek fel, a mikor az
arczfestőnek ültek, s a markolatra tették kezeiket, annak jeléül, hogy
ha még magától akarna is kiguvadni hüvelyéből az a fegyver, hogy
valakinek megártson, ők nem engednék, visszatolnák.

Ez aczélmetszetek itt körül mind idegen szabásu arczok, símára borotvált
képek, állig kötött fehér tászlis nyakkendőkkel, ódivatu frakkokban. Nem
egy falusi ismerője a költőnek, ki hozzá látogatóba feljött, mondá
magában első körültekintésre: «ugyan minek tartja itt ezt a sok
németet?» s csak azután borzongott a háta, mikor közelebbről megnézte
azokat s az aláirásokat olvasá: – az a ránczoktól áterelt, epés,
gunyoros arcz, melynek két inggalléra meztelen nyakán kétfelé van vetve:
Marat; az a fennen fölemelt fő, massiv vonásaival, nyilt tekintetével,
faltörő homlokával: Danton; az a cziczomás alak: Robespierre; az a
fiatal, gyermeteg tekintetü tojásdad arcz, a rettenetes Saint Juste, s
az a szellemdús női arcz: ó-görög hajdíszével: madame Roland. A ki pedig
iróasztala előtt függ, az a kopasz tarkóju kedélyes arcz: az Béranger.
Iróasztalán kedvencz olvasmánya: a girondisták története van kitárva.

A költő iróasztala előtt ül; szobája ablaktáblái bezárva, gyertyái
csonkig leégve. Előtte egy megkezdett költemény, melynek czíme:

«Cassius»

«Tell»

«Desmoulin»

«Hát a negyedik ki lesz?»

Fel-felkel, egyet jár nyugtalanul szobáján végig, egy tallérnyi
emlékpénzt hajigálva s tenyerével elkapkodva; azután ismét leül és ir
tovább.

Félig kész már a költemény, de a vége nem tud megszületni. Nincs, nincs
eszme, a mi oda való volna. Elolvassa, a mit irt már: «nyomoruság!»
dörmögi magában; azután széttépi az egészet, összegyűri markában s a
kemencze mögé veti. Ő így szokott törülni munkáiban.

Az ajtót nyikorgatja az inas.

– No mi baj? kérdi Pusztafi félretolva a reteszt.

– Két asszonyság akar bejönni.

– Hozzám? Éjszaka?

– Szép éjszaka, dörmögé a vén cseléd, tizenegy óra már délnek.

Azzal kinyitotta az ablaktáblákat. Esős, kedvetlen márcziusi nap volt,
nem igen lehetett észrevenni, mikor virradt meg?

– Hát csak bocsássa be a hölgyeket, ha okvetlen látni akarnak.

– Nem tetszik előbb felöltözni?

– Hiszen le sem vetkőztem tegnap óta.

– Legalább csizmát húzhatna mást, mert ez igen sáros.

– Az egész világ sáros, miért ne lehetnék én is?

Voltak kedvetlen órái, a mikben a cynismusig ment nála a hiuság hiánya.

Nehány percz mulva hölgyruha-suhogás hallatszott ajtaja előtt s egy
gyöngéd koczintás ajtaján.

– Szabad!

Két hölgy lépett be; egy fiatal és egy éltes.

– Ah! kegyed az? Kiálta öröm hangján Pusztafi, az ifju hölgynek kezét
nyujtva. Ennek igazán örülök.

Hargitay Judit volt az.

– Én babonás vagyok, szólt Pusztafi a hölgyeket pamlagához vezetve; s
attól föltételezem, milyen lesz az egész napom, hogy kedves, vagy
gyűlöletes arczczal találkozom-e legelőször? Ma tehát epochális jó
napomnak kell lenni!

– Megbocsát ön, hogy idejét és eszméit rablom? szólt Judit, megszorítva
a költő kezét.

– Úgy nagyon értéktelen tárgyak rablására adta magát kegyed.

– Bemutatom önnek nagynénémet, Gyöngyi Saroltát.

A kis eleven asszonyság, ki évei daczára igen sok kellem birtokában érzé
magát, valami szellemdús bók alkalmazására szánta el magát, melyet
arczából észrevéve a költő, sietett útját vágni e készületnek, egyenesen
a tárgyhoz látva.

– Miben lehetek kegyednek szolgálatára?

– Jó tanácsával.

– Azt előre adhatok, mielőtt a tárgyat hallottam volna. A mit kegyed
akar – az helyes.

– Én szinésznő akarok lenni.

Pusztafi kegyetlenül összeránczolta szemöldeit. Mondta magában: no ennek
ugyan kár volt «in bianco» aláirni a kivánságát.

– Ön megbánta, hogy előre helyeslé akaratomat?

– Kegyed valóban igen jó rendőrséget tart szép szemeiben.

– S kegyed igen rossz titkárt arczvonásaiban. Szándékom nem nyerte meg
tetszését.

– Oh miért nem? szólt a költő iróniával; a pálya ellen semmi kifogásom.
Hisz az polgári állására nézve egy fokkal följebb áll az enyimnél,
fényére nézve végtelenül fölülmulja azt, s a mi a szenvedély
kielégítését illeti, minden alkotó művészet között egyedül ez ád a
teremtés pillanatában valódi gyönyört; hanem óhajtanám előbb tudni,
számot vetett-e kegyed magával és tehetségeivel? tudja-e,
átmérlegelte-e, mi kell minden egy szinésznő pályafutásához?

A jó nagynéne sietett mindjárt a válaszadással ily kényes kérdésben
megelőzni Juditot. Hisz ő csak nem dicsekedhetik saját talentumaival.

– Oh Pusztafi úr, ha hallaná egyszer, a hogy kegyed költeményeit
szavalja Judit! Az a hang, az az érzés…

– Kérem, kérem… csitítá őt Pusztafi. Nem hangról, nem érzésről
kérdezősködöm én. Azok olyan dolgok, a mik nélkül az első föllépés után
megbukik az ember s aztán kigyógyul belőle. Azt kérdezem, tud kegyed
mosni? vasalni? tud varrni, főzni? Mert ez a fődolog. A szinpadi
királynék civil-listája nálunk nem olyan nagy, hogy abból ministeriumot
tarthassanak; a királynénak mikor nagy szerepe van, reggel még sötéttel
fel kell neszezni, hogy szobáját kitakarítsa, mert bejáró cselédje még
akkor alszik. Akkor a királyné megfőzi reggelijét, s azalatt ráér
szerepét megtanulni, hogy nyolcz órára készen legyen, mikor próbára kell
menni. Tizenegykor a királyné haza jön, tüzet rak, rántást készít, mert
a vendéglői háztartás sokba kerül s a bejáró cseléd ehez nem ért; főzés
közben szerepe főbb momentumait átgondolja s azután iparkodik az ebéden
mentül előbb átesni, a min segít az, hogy igen rövid. Azután előkeresi
öltönyeit, mik estére szükségesek, egyikre új diszítményt kell varrni,
másikat korszakhoz idomítani, némelyiket ki is kell vasalni. A királyné
ezalatt beleélheti magát szerepe lelkületébe. Azután következik a
dicsőség. A királynét taps és diadalzaj fogadja, felvonás után háromszor
kihíják, a királyné sóhajtva gondol rá, bár csak ne hínák ki annyit,
hogy kapuzárás előtt meghalhatna a harmadik felvonásban: ne kellene két
garast fizetni a házmesternek. – Nos tehát tud kegyed mindezekhez?

– Akarok tudni, tehát fogok tudni.

– Erős szavak. Hanem azt is jó lesz kegyednek előre látni, hogy a
muzsák, apjukkal Apollóval egyben, már Arachne és Marsyas idejében is
irigyek voltak. Vetélytársairól ma is lehuzatja a bőrt Apolló. Vannak
kellemetlen, kiállhatlan, háládatlan szerepek, miket innen is onnan is a
rendező fejéhez vernek, míg utoljára olyan kézbe akadnak, mely azokat
megtartja. A királyné nem lehet mindig királyné, hanem holnap uszályt
visz magánál kisebbek után. Kedvetlenül lép gyűlölt deszkáira s vándorol
más által elhagyott helyekre; játszik dajkákat, öreg asszonyokat, tréfás
fecsegőket, mik lelkével ellenkeznek. Mit csinál ilyenkor? Tűr és
hallgat és elnézi, milyen szépen el lehet temetni az embert elevenen?
Vagy pedig nem tűr, hanem intrikázik: fog magának ujságirókat, a kik
jajgassanak helyette, ez kevésbe kerül, egy szép szó, egy mosolygás
elég, hanem aztán keveset is használ; többet ér, ha két versenyző párt
közül valamelyikhez szegődik, vagy mind a kettőhöz; egyik primadonnát a
másik ellen izgatja, egy korifeust, vagy kettőt meghódít, talán a
rendezőt is, miért ne az igazgatót magát, vagy épen az egész hétfejű
sárkányt?[1] Vagy ha épen nagy és gyors sikert akar aratni, valami magas
személyes protectio… Kegyed elpirul: bocsánat, nem mondom tovább, csupán
általánosságban beszéltem. Kegyed tud tűrni…

– Tűrni és igyekezet által kitünni.

– És már most mondja meg kegyed, mi oka van az elhatározásra?

– Azon akartam kezdeni. Kegyed nem engedett engem meghalni, midőn én
akartam. Visszahozott az életre, midőn már a halálban czélt értem, már
most lássa, mire mehet egy nővel, ki életét intézni akarja? A mit ama
rettentő nap után eszméletemet visszanyertem, azt kérdezém: «hol van
atyám, hol van anyám?» a körülállók nem feleltek, elfordultak, szemeiket
törülték. Kinn az udvaron énekeltek, imádkoztak; a toronyban zúgtak a
harangok, akkor temették mind a kettőt. Hallottam jól, mikor a két
halottas szekér végig gördült a kövezeten s azután a gyászkiséret
párosával végig lépdelt az ablak alatt. Én még halva sem láthattam őket.
Megváltak tőlem haraggal; elátkozó kezükkel fejemen; ha van egy
gondolatom, mely sokszor visszatér s melyet azzal próbálgatok legyőzni,
ha egész borzalmát kiaknázom, ez az: most is azt hiszem, hogy a ki ama
rossz napon megragadott a víz alatt, anyám volt, – és én eltaszítottam
őt magamtól, – és ő meghalt – és én megmenekültem. Hogy élek, hogy őrült
nem levék ez iszonyú óra után, azt hiteti el velem, hogy a sors valami
küldetést bízott rám. Lehet ez tőlem nevetséges rajongás, de én úgy
vagyok meggyőződve. A gyászév leteltével, úgy igértem Bélának, hogy
nejévé leszek. Abban az órában, a midőn ez megtörténik, semmim sincs,
mint saját magam. Szülőimnek egy végrendeletük maradt, melyet ők
elijesztésemre irtak, nem sejtve, hogy a holnapi nap már az
örökkévalóság napja. A fenyegető végintézet a megye levéltárában van, s
én akkor, midőn Bélának kezemet nyújtom, a szegénységet viszem a
házához. Szegénynek lenni még nem baj, s attól ő sem irtózik, én sem; ő
munkája után szerényen él, s én e szerény sorssal beelégszem. De annyi
rajtam beteljesült szerencsétlenség már látnokká tett. A mivel szülőim,
ismerőim fenyegettek, hogy Bélát azon elvek, a mikért küzd, egykor
földönfutóvá teszik, hogy valaha üldözött lesz, talán fogoly, talán
száműzött, az bennem mind hitté vált. De nem azt érték el vele, a mit
akartak. Nem riasztottak el, sőt inkább most már elválhatlanná tették
sorsomat az övétől. Neki szüksége lesz valakire, ki őt kétségei közt
buzdítsa, ki balsorsában védje, ki, ha rászorul, oltalmazza és ha veszni
indul, megszabadítsa. Ezért kell nekem életpálya, melyet magam teremtek
magam előtt s melyen függetlenül nézhetek a sors elé, ha az kedvét
találja nővel küzdeni.

– «Oh nő, nagy a te szerelmed!» Kiálta elragadtatással a költő s kezét
nyújtá a leánynak. Ily akarat ellenében az én szavam csak lehellet.

– Azt vártam öntől, hogy nem fog lebeszélni. Tanácsát az iránt jöttem
kérni, hogy mi gyakorlati kezdete van e szándéknak? Kihez és hová kell
fordulnom?

Pusztafi egy perczig gondolkozott, azután hirtelen felállt.

– Egy eszmém van. Ismeri kegyed a legjobb, a legelső magyar
szomorujátékot?

– Ismerem. De a mit én tartok annak, az be van tiltva.

– Akkor ugyanaz, a mit én gondolok. Tanulja be kegyed. Mire készen lesz
vele, azon világ lesz, a mikor nem leendnek betiltott szinművek.

– Akkor az ilyen világnak holnap kellene kezdődni.

– Ki tudhatja azt? Holnap fölkeresem kegyedet. Hol van szállva?

– Rokonomnál, a Hatvani utczában, átellenben a Landerer nyomdával.

– Fel fogom kegyedet keresni.

– De kérem, Bélának szót se erről.

– Akkor jó lesz, ha nem mutatja kegyed magát az utczán, mert ha ő
megtudja, hogy itt van, akkor titkát nem fogja előtte megőrizhetni.

– Isten önnel a viszontlátásig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pusztafi kikisérte vendégeit a lépcsőkig, ott kezet szorított velük,
azután visszatért szobájába – és Madame Roland arczképe előtt megállva,
azon nagyon sokáig elmerengett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ismét egy komor, esős márcziusi reggel következett.

Az utczákon nagy volt a sár, az ég egészen nekikeseredve. A kinek
mulhatlan dolga nincs odakinn, nem kivánkozik el hazulról. Judit nagyon
alkalmasnak találta az időt arra, hogy a Pusztafi által feladott drámai
szerepet betanulja. Az éjjel is azzal foglalkozott s most már csak egyes
részleteit kellett tanulmányoznia.

A könyvvel kezében ott ült az ablaknál. Egészen elmélyedt a képzelemtől
elevenné tett kor nagy csoportozataiban, miket egy óriás lélek massiv
alakokban teremte újra.

Egyszerre csak úgy tetszék neki, mintha a zsibongás, mely Jeruzsalemi
Endre trónját, mint háborodott tenger csapkodta körül, valóban hallható
volna… Ez nem a felidézett szellemektől jő, ez nem képzelet, ez való. Az
utczákon hallik az a moraj, mely mintha folytatása volna Petur bán
szavainak.

Ha annyira el nem lett volna mélyedve tanulmányában, ha érdemesnek
tartotta volna, az ablakon át hivalkodva nézegetni, rég észre kellett
vennie, hogy egy óranegyed óta, daczára a permetező esőnek, egyes
férfitömegek vonulnak végig az utczán nagy sietséggel, mint kiknek
valami bizonyos czéljuk van, de az nagyon sietős, nem sokára ugyanazon
tömegek újakkal szaporodva jönnek vissza a hatvani utczán végig.

A tompa moraj, az ismeretlen zúgás egyre közeledik, Judit látta a
néptömeget mind közelebb húzódni s nem tudta kitalálni, hogy mi az? Nem
örömzaj, nem tisztelgés, nem harag, nem ijedelem moraja: mi tehát?

A tömeg nagy része fiatal emberekből áll.

Judit lakásával szemben állt egy háromemeletes ház, melynek első
emeletét a nemzeti kaszinó tartá kibérelve, a földszintet pedig egyike
az ismert nevü nyomdáknak foglalta el.

Ez a ház volt ama nap történetének középpontja.

Ez a nap volt a szabad sajtó történetének első napja.

A kiknek nagyon jó emlékezetük van, még talán révedezik előttük, hogy ez
a nap márczius tizenötödike volt. Valószinűleg nagyon régen el van az
már feledve.

Ezen a napon két nevet emlegetett nagyon a közönség: Pusztafi és Lávay
Béla neveit. Milyen régen elhangzottak már azok is, mindazzal együtt, a
mi akkor történt.

Kérem: hiszen mi nem történetet irunk, hanem regényt és divatokat.

Tehát e napon divat volt mindenkinek az utczán lenni.

Az ilyen napoknak pedig nincs megállapított programmjuk, a mikből az
ember előre tudhatná, hogy nézőjáték lesz-e a vége, vagy tragoedia?

A legnagyobb tolongásban találkozott Pusztafi Judittal. Neki
természetesen mindenütt ott kellett lennie, a hol Béla jár.

Pusztafi arra gondolt, hogy az a szegény gyermek nem lesz itt jó helyen;
tán Bélát is féltette, hogy ha Juditot meglátja, lelke elveszti
csataképességét. Hirtelen odament hozzá és behívta egy kapu alá.

– Hol jár kegyed itt?

– A hol önök.

– De kegyednek ma másutt kellene lenni. Nem emlékezik rá? Tegnap abban
egyeztünk meg, hogy kegyed egy tragoediában akarja első szini kisérletét
tenni, mely még tegnap be volt tiltva. Lássa, nekem még arra is gondom
volt. Beszéltem az igazgatóval. A próbán kegyedre várnak. Ne
gondolkozzék soká. Látja, hogy ma olyan nap van, a miben minden óra egy
esztendő. Ma minden lehetséges, még a képtelenség is. Jőjjön velem a
szinházhoz, hadd mutassam be az igazgatónak.

Az eső esett. Judit esernyő nélkül szaladgált az utczán. Pusztafi egy
kis sánta emberkét fogott el az utczán, a ki esernyővel haladt előre.

– Álljon meg kedves polgártársam. Mi neve önnek?

– Glanz Melchior, alászolgája, orvossegéd a Rókusz-kórháznál.

– No hát adja ide az esernyőjét. Az én nevem meg Pusztafi.

– Oh kérem. Ezer örömmel. Van szerencsém. Ki ne ismerné önt? kérem.
Méltóztassék.

– A szinháznál meg fogja kapni.

– Oh nem sietős.

A kis sánta ismeretlen átadta esernyőjét s tovább biczegett, kezeit
dörzsölve örömében, hogy ilyen szerencse érte ma. Pusztafi pedig sietett
a szinházhoz Judittal, kinek minden íze remegett, mentül közelebb értek
azon bűvös szentélyhez, mely annyi fiatal kebelnek áhított Olympja, a
nemzeti szinházhoz.

Judit kényszerülve volt elfogadni a helyzetet, melyet önmaga kivánt.
Megkezdeni az új életet azokon a deszkákon, mik a világot képviselik,
midőn ott künn maga a külvilág is új életet kezdett; lelkével játszani
akkor, midőn a külesemények is játszottak azzal.

Délutánra az utczai zaj áthúzódott Budára.

Mi történhetik ott? a felől semmi hír sem érkezett át.

Sokan a szinháztól, a kik a próbán szerepüket végezték, siettek a
többiek után és mind odamaradt, egy sem jött vissza.

És Judit kénytelen volt ide át maradni. Hanem maga kivánta ezt a
helyzetet. Most hát benne volt; most helyt kellett állnia abban.

Délután hat óra volt már és Budáról még semmi hír.

A szinházban ez alatt folytak az előkészületek az esteli előadáshoz a
maguk megszokott rendén.

Ide át nem tudott egyebet a közönség, mint hogy a délig összetódult
néptömeg nemzeti zászlókkal átvonult Budára s ott történik most valami –
és hogy semmi se hiányozzék a nevezetes nap élvezeteiből, estére olyan
drámát fognak előadni, mely tíz év óta be volt tiltva, s hogy abban egy
új művésznő fog fellépni, a kiről csodadolgokat beszélnek.

Csak maga az, kinek ez este első szini kisérletét kelle tartani, tudta,
hogy minő kétséges dráma folyik most odaát, a minek kimenetelétől függ,
hogy koszorút fognak-e ma este lábaihoz hajítani, vagy kedvese fejét?

Már ki volt világítva a szinház, már gyülekezett a közönség és még semmi
hír a testvér városból.

Juditnak szerepére kellett gondolni. Arra a szerepre, mely tele van
fájdalmas vonatkozásokkal egy lázadó iránt; melynek minden szava
visszaragadja lelkét a mai izgatott nap eseményeihez.

És ilyen állapotban játszani, először, fényes közönség előtt!

Már csengettek az öltöző szobák előtt; a szinfalak között már gyülekezni
kezdtek a fényes paszomántos, históriai orrokkal ellátott férfi-alakok.
Judit letevé szerepét, felvette aranyos palástját, feltette fejére a
diadémot, kilépett a megvilágított térre, a palotát ábrázoló papirosok
közé s úgy szeretett volna – letépni magáról palástot, fényes öltönyt, s
szétszórt hajakkal rohanni végig sáros utczákon, s a hangzatos jambusok
helyett, végig sikoltani: «ne bántsátok, ne bántsátok őt!»

Oh milyen nagyon meg fog bukni! – Már elsőt csengetnek a szinfal
gépészeinek.

– Judit! Itt vagyok, szól egy hang az álfal mögül elősietve.

– Béla! sikolt fel a leány, s abban a pillanatban feledve van jelmez,
szinpad, körülálló nép; a leány szeretője keblére omlik.

Tett volna-e nő másképen?

Az ifju arczán lehetett olvasni a diadalt. Nem kellett kérdezni, hogy mi
történt? a ki rá nézett, tudta már.

Egy pillanat mulva úgy is kiragadták Bélát Judit karjaiból, s látnia
kellett, hogy a festett királyok históriai orraikkal, s az álgyémántos
herczegnők mind sorba ugyanazt követik el vele, a mit ő egy percz előtt;
hisz ez olyan nap volt, a mikor húszezer ember csókolta egymást
összevissza, a ki soha sem látta egymást. Nyomban ott volt Pusztafi is,
azzal is hasonló dolgok történtek.

Az ügyelő azonban másodszor csengetett, a hősöknek iramodni kellett a
szinpadról; a függöny felgördült.

A szinház tömve volt már: mindenki elégülten, jó kedvvel jött. E
diadalmámorral telt közönség előtt lépett fel Judit a szinpadra, ő maga
legbüszkébb, legfölmagasztaltabb az örömtől.

De tetszett is!

A fölvonás vége felé több volt már a taps odalenn, mint idefenn a
beszéd, felvonás végeztével kihítták Juditot vagy hatszor; azután a
többit külön és mind valamennyit együtt. Azután az sem volt elég; a
közönség Pusztafi költeményét akarta hallani a szinpadról. Valamelyik
fényes fejedelemnek vállalkozni kellett, hogy azt impromptu elszavalja;
aztán még többet kivánt a közönség: magát Pusztafit akarta látni, meg
Lávayt, meg a mai nap szónokait mind. Azok nem ellenkeztek a
népakarattal, kijöttek, nagy sárosan, összegyűrt kalapokkal a szinpadra;
a nép kivánta, hogy beszéljenek; azok nagy rekedten szónokoltak; a
közönség kivánta a Rákóczy-indulót, az közbezendült. A szinház előadás
elején már tele volt, egy óra mulva még egyszer annyian akartak
beleférni, ember-ember hátán tapsolt, éljenzett, szónokolt, a
páholyokból az úri bérlők lenyújtották kezeiket, hogy a földszinten
fuldoklókat felvonják magukhoz, és mikor aztán a páholyok is oly tömve
voltak, mint a többi helyiség és mikor már a Rákóczy-indulót sem lehete
hallani az emberi hangrobajtól, akkor Pusztafi kilépett a sugólyuk elé s
kezét fölemelte.

«Csend!»

Pusztafi szólni akar…

Egy percz alatt elhallgatott mindenki.

– Polgárok! szólt, a mai munkában kissé megkopott hangon Pusztafi. A mai
napot bevégeztük. Térjünk szép rendben haza.

Arra mindenki szépen, csendesen haza ment.

S oly nyugodt éj következett a két városra, a mit még egy elkésett
dalhang sem zavart meg.

De e nyugodt éj Juditot nem tudta elaltatni.

A mint hazatért, a mint fekhelyére ledűlt, lámpáját eloltá, szemeit
lehunyta, akkor vette észre, hogy hisz a sötétségnek népe van, a csend
viszhanggal van tele. Minden a fülébe zúgott, minden a szeme előtt volt.
A mai nap képe, hangjai, remegése és kitörő örömei.

Az utczákon hullámzó tömegek ott jártak végtelen tömegben lehunyt szemei
előtt, s a hevült zaj kisérte őket; a kétségbeesett rettegés, az elkapó
büszkeség dicsőített kedvese miatt; a vakmerő kisérlet a szinpadon, a
kábító siker, az ezernyi arcz és a pillanat ezernyi indulat-változása,
mindez élt, lehelt, zajgott lelke előtt. Egy élettörténet volt ez rá
nézve, tele katastrofákkal, mik egy évtizedet betöltenének, s most össze
vannak tömve egyetlen napba!

Csoda-e, ha e napnak nem tudott lenni éjszakája?!



ÚJ ÉLET.

Nehány hónapig tartott az a divat, a mikor gyönyörű szép tollakat viselt
minden ember a kalapján; ki fehéret, ki feketét, sokan rózsaszinűt is;
ők ugyan azt hitték, hogy az veres. Valódi verseny volt, kinek van
szebb, hullámzóbb tollbokrétája? a mi pedig a
nemzetiszín-szalagcsillagokat illeti, azokban valódi fényűzés fejlődött
ki, a kokárdák most már bársonyból is készültek, középett ezüst
országczímerrel; kezdték őket csillag alakura is idomítani, nagy
kerülettel, hogy messziről olyat mutasson, mint egy mediatizált herczeg
rendjele; sőt mikor az erdélyi unio kimondatott, akkor még a
veres-fehér-zöld mellé a kék és aranyszín is fölvétetett a kokárdába; a
mi már csakugyan elég ragyogó volt.

Hanem azután úgy nyár vége felé kezdett úgy látszani, hogy a toll nem
teszi azt a jó szolgálatot, a mit az ember várna tőle; sem az a toll,
mely a kalapokat ékesíti, sem az a toll, melylyel a mérges
vezérczikkeket irják, sem az a toll, melynek fosztott pelyhein olyan
szépeket lehet álmodni. Más felé hajlik a divat, a fiatalság kezd tollas
föveg helyett apró zsinóros sipkákat viselni.

Épen a toborzó zenéje vonul végig Judit ablaka alatt, melyet egy csapat
ujoncz fiatalság követ; azok között sokakat megismer Béla barátai,
pályatársai közül. Ügyvédek, orvosok, tanult férfiak.

A postakihordó érkezése idézte el az ablakból. Két levelet hozott; egyet
számára, másikat nagynénjének. Judit mindkettőn megismerte Fertői
irását. Nagynénje levelét átvitte annak szobájába, a magáéval
visszatért.

Midőn felbontá a levelet, valami kimagyarázhatlan undort érzett ezen
betűk iránt, a mik mind olyan szépen, olyan kalligrafi igyekezettel
vannak irva, mintha képmásai akarnának lenni irójuk kifestett,
kiborotvált arczának; külszépséggel takarva a tartalom rosszaságát.

Úgy volt.

«Kedves unokahugom! szólt a levél. Ön feledni látszik, hogy alólirott
önnek nagybátyja s ön szülőinek halála után, mint természetszerint
legközelebb álló rokon, törvényesen helybenhagyott gyámja. Ön,
felhasználva a mostani izgalmas időket, olyan pályát választott, gyámi
engedélyt nem kérve, nem várva, mely önt emancipálni látszik.
Emancipálni tudniillik a világ véleménye, a szokásos követelések és
egyéb ódon világnézetek alól, miknek más viszonyok között élő hölgyek
alá szoktak vetve lenni; melyek azonban a színvilág istennőit nem sokat
genirozzák. Szinésznőknél nem szokták azt kérdezni, nem is igen szokás
különbséget tenni: ki a lány? ki a nő? Ez nem vétetik ott szigorúan.
Azonban vannak kellemetlen emberek, kiket a törvény gyámapáknak nevez s
hasonló alkalmatlan kérdezősködésekre följogosít. Emlékezni fog rá
kegyed talán, hogy e hét folytán leend azon szomorú nap évfordulója,
melyen kegyed szerencsétlen szülői egy nap egyszerre oly gyászos
halállal kimultak. Kegyed megboldogult édes atyjától egy végrendelet van
letéve a megye levéltárában, melynek borítékára a megdicsőült e szavakat
irta: «halálom után egy év mulva felbontandó». Kegyed tudja e
végrendelet tartalmát, mert boldogult hugom közlé azt önnel.
Sejtelemszerű aggodalomból, melynek látnoki szavait a következett idők
igazolták, megtilták önnek szüléi családi összeköttetésre lépni egy
férfival, kinek fején a fátum keze nyugszik; s azon esetre, ha nejévé
lenne annak, vagyonaikból kirekesztették. Kegyed igen ügyes és furfangos
módját találta ki e végrendelet kijátszásának. Kegyed azt mondá: nem
választom sem az egyiket, sem a másikat: leszek szinésznő, s megtartom
mind a kettőt, a vagyont is és kedvesemet is. Hasonló ott még csak nem
is felötlő; ha az embernek tetszik, még viselheti is a világ előtt, a
szinlapon, valakinek a nevét, a nélkül, hogy törvény és oltár tudnának
valamit felőle. Ez igen csinos maneuvre, csakhogy más embernek is van
esze. Kegyednél Lávay Béla úr mindennapos; kegyedhez a szinpadra feljár,
egymást tegezik, karöltve járnak stb. A világ előtt nincs titok. Már
most én, ezennel hivatalos komolysággal szólítom fel kegyedet, hogy
nekem mától számitandó négy nap alatt válaszoljon e kérdésemre: «neje-e
kegyed Lávaynak, vagy nem? és ha nem az, akarja-e őt magától
eltávolítani, vagy nem?» Ha kegyed Lávay Bélához sem nőül menni, sem
tőle elválni nem akar, akkor határozottan tudatom kegyeddel, hogy én,
mint gyám és végrendeleti végrehajtó, tudni fogom kötelességemet, hogy
egy botránynak, mely családilag közel érint, törvényes úton végét
vessem!»

Judit lelke le volt zúzva e sorok alatt!

Mily alacsony rágalom!

Mi kegyetlen ármány!

Tehát ez a szinpadi fénykör? – Minden virágbimbónak szabad megnyilni a
napsugárra; minden leánynak szabad titkon sóhajtani; minden szívnek
szabad ábrándozni; de ha egy szinésznő teszi azt, az becstelen! Ha egy
szolgáló beszél a kapuban egy ifju legénynyel, azt mondják rá: ez
menyasszonya, ha egy szinésznő teszi ezt, azt mondják rá: «szeretője».

Mit tegyen? Kihez meneküljön?

Megmutassa-e e levelet Bélának? Soha!

Kedvesét boszúra ingerelné, veszélynek tenné ki, és a mi legfőbb,
figyelmeztetné arra, hogy a világ mit beszél felőlük, hogy azt jóvá kell
tenni. Ah, ez lehetetlen. Ez nem azon büszke, átlátszó lélekhez férő
gondolat. – És mégis – Fertőy fenyegetését bevárni nem lehet! nem
szabad! Ki adhat jó tanácsot itt?

Nagynénje jött ki a szomszéd szobából. Látszott arczán, hogy valami
kellemetlen mondanivalója van, nem tudja, hogy kezdjen hozzá?

– Kedves Judit, szólt végre, valami szóra akadva; ma reggel találtam a
számodra valami pompás, egészen neked való szállást.

– Igen, kegyed keresett nekem szállást?

– Tudod, ez neked nagyon szűk és a második emeleten van; nagyon is
egyszerű; te már előkelő szinésznő vagy, megillet, hogy csinos szálláson
légy.

Judit lesüté szemeit és elhallgatott.

Ez a másik levél hatása. Fertőy nagynénjének is irt s fenyegetéseivel
megijeszté. Az most el akarja őt magától távolítani, hogy a botrányba
bele ne keveredjék.

Tehát ennyire megvan már rágva jó hirneve? Tehát ennyibe kerül egy
nyájas mosoly, egy kézszorítás? – És ő ezt mind nem mondhatja meg neki.

De hát elhagyja-e őt? Meghagyja-e cselédének, hogy mikor jönni fog,
mondja neki, nincs számára itthon senki?

E kérdésre nem volt idő választ adni, mert Béla épen nyitotta az ajtót.

És mikor Judit őt maga előtt látta, – épen olyan nyájasan mosolygott rá,
épen oly forrón szorítá meg kezét, mint mikor még nem tudta azt, hogy mi
ennek az ára?

– Ráérsz-e velem jönni? kérdé Lávay.

– Veled menni (és eszébe jutott: együtt menni veled az utczán; azt
mondják, szeretőd vagyok). Igen; hová akarsz?

– Sétakocsizásra.

– Kocsin? Néném is velünk jön?

Az sietett felelni: nem ér rá.

– Tehát egyedül. (És azt is százan fogják látni és mindenki azt fogja
mondani: im, valóban úgy van az!)

– Megyek veled.

Judit hirtelen kalapját, shawlját vette; nagynénjének köszönt, ki azt
igen hidegen viszonzá; azzal Béla karjába fogózott és ment vele.

Béla felsegíté őt a bérkocsiba, mely az ajtó előtt várt s azután odaült
mellé.

– Tudod, hová! szólt a kocsisnak. A hintó robogott.

Judit még csak kalapja fátyolát sem húzta le arczára.

Béla kedvese keze után nyúlt, az nem húzta vissza kezét.

Hanem gondolta magában:

Ha a te szived az enyimnek valóban igazán megfelelő fele, ha a te lelked
az én lelkemmel valóban, igazán egy, úgy az én kezemen keresztül és a te
kezeden át, meg kell azt tudnia a te szivednek, a te lelkednek, a mire
én most gondolok; és ha te azt a gondolatot érzed, a mi énnekem úgy fáj,
lehetetlen, hogy a te szemedből ki ne csorduljon a köny!

És a mint ekkor görcsösen megszorítá kedvese kezét és hirtelen szemébe
nézett, annak valóban két könycsepp volt szemében.

De az nem a fájdalom könye volt, mosolygott hozzá.

– Juditom, én szerelmem; – tudod-e hova megyünk most? szólt hozzá
megindult hangon.

– Hová?

– A templomba megyünk – esküdni.

Percz mulva ott állt a kocsi a templom előtt.

Tehát csakugyan van az, hogy egyik lélek a másiknak feleletet ád?

A templomajtóban várt Pusztafi s a kis orvossegéd, ki ama nevezetes
napon Juditnak esernyőjével szolgált. Ők voltak a szertartás tanui.

Rövid volt az és kevés zajjal járt. Rajtuk kívül nem is volt más a
templomban e szokatlan órában, mint a lelkész, az egyházfi s egy
templomlépcsőt lakó koldusasszony.

És az Isten!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ki hinné azt, mennyi poézis van az élet prózájában!

Mikor az ifju nőt a menyegzőről haza viszi a férj kicsiny szállására s
karját válla körül fűzve, szerény gazdaságát megmutogatja neki: «ez itt
a konyha, ez az éléstár, itt e szekrényben állanak az asztali szerek,
amott az edények; ez a zsámolyka karszéked alatt, ez a szőnyeg ágyad
előtt; ez iróasztalnál dolgozom én, arczképeddel szemben, – ezek a
virágok, a miket szeretsz, – ezek a könyvek, a mikkel mulatsz; – ablakod
kertre nyilik. Itthon vagyunk».

Mindig «mi» és sohasem «én», sohasem «te».

A boldog kettős lét, a «fejedelmi többes» kezdődik, a magános
tulajdonnév megszünt.

És mind e prózai csekélységen keresztül megtalálja a lélek kimeríthetlen
költészetét; a legotrombább cserépedény arról beszél, mennyire szeretett
az a férfi, a kinek ilyenre is volt gondja, a ki a viharos országdöntő
idők közepett lemondott a férfiak kiváltságairól, mik megengedik, hogy
ők ne értsenek semmihez, a mi a házi kör prózáját illeti; ki minden
apróságot beszerzett, hogy midőn kedvesének azt mondja: «itthon
vagyunk», akkor az gondot, hiányt ne találjon sehol.

Judit egy kis medaillont viselt keblében, annak egyik felén egy férfi,
másikán egy nő arczképe volt.

A férfi Béla volt, a nő édes anyja.

Midőn Béla nem láthatá, Judit kivette kebléből a kis keretet, s elébb
megcsókolá Béla, azután anyja képét, s magában így szólt hozzá:

«Anyám, lásd, én boldog vagyok».

Béla menyegzői lakomát is rendezett; kevesen voltak hozzá. Pusztafit
hívta el, s a kis orvost, kiről már tudjuk, hogy Glanz Melchiornak
híják, igen jó magyar fiu onnan a Szepességből; – azután Gyöngyinét és
senkit egyebet.

Gyöngyiné azt állította, hogy ő ezt az egész dolgot igen jól tudta már
előre Béla csodálatos bevásárlásaiból s épen arra czélzott ma reggel az
új szállással. Judit érezé, hogy ez nem igaz; de olyan ügyesen volt
előadva, s a nagynéne különben olyan ártatlan jó lélek volt, hogy át
kellett neki engedni azt az «arany hidat, melyen a legyőzött ellenfél
menekülni akar». – – –

– – – Még a kis pacsirta is ott van az ablakban, mely ugyanazt a népdalt
fütyörészi, melyet az otthon levő. Mennyit kellett Bélának vesződnie,
míg betanította rá. Hogy ilyen komoly ember nem restel azzal bajlódni.

Ugyanaz a népdalt fütyülő madárka ébreszti fel reggel Juditot álmából,
mely otthon szokta, a hajnalsugár épen úgy szűrődik át az ákászokon,
mint az otthoni kerti ablakon át; csak az álmak, – azok voltak
boldogabbak.

Judit fölébredve új élete első álmából, ajkához szorítá a kis
medaillont, a két arczképpel és suttogá:

«Anyám, lásd, én boldog vagyok».

Későnek kell az időnek lenni, mert Béla már nincs honn, vagy nagyon
korán kelt, azt gondolta, hogy kedvesét még meg fogja lepni ébresztő
csókjával, ha visszajő. Mint lesz meglepetve maga, ha már őt szemközt
jönni találja!

Judit sietve felöltözött s csendesen benyitott férje dolgozó-szobájába.

Ott senki sem volt már, hanem a gyertya égett még iróasztalán. Azt úgy
feledte.

Judit oda sietett, hogy a gyertyát eloltsa s megdöbbenve pillanta meg
egy levelet az iróasztalon, melynek czímlapján e szót olvasá:

«Juditomnak.»

Nem tudta mire vélni ezt. Reszkető kézzel feltörte a pecsétet, és
olvasott.

«Kedves szerettem!»

«Te nem sejtéd, hogy a midőn utolszor megcsókolál, az búcsúcsókod volt.
Én tégedet megcsaltalak. Azt fogadtam, hogy nem hagylak el soha, s ime
egy nap még le sem telt, már megszegém eskümet. A trombitaszó, mely
reggeli álmodból felkölt, nekem indulást parancsol; én társaimmal együtt
a táborba megyek. Mentségem nincs: azt te fogsz keresni számomra. Meg
akartam várni menyegzőnk napját, míg a gyászév letelt, de a vérszomjú
idő nem vár. Tegnap volt az utolsó nap. Ezért a hóbortnak látszó
sietség. Ma indulni kell. A néven, mit neked adtam, nem szabad semmi
foltnak lenni; én megyek. Te várni fogsz rám és szeretsz. – Isten veled,
s az én örök szerelmem. Bélád».

Judit visszament e levéllel szobájába s levetve magát özvegy fekhelyére,
sírt, sírt sokáig, mint sírhat egy asszony.

Ágya fölött függött férjének arczképe, kis kerek rámában, azt levette és
összecsókolá; – köny hullott-e rá több, mint csók: ki számlálhatná meg?

És azután összekulcsolt kezeit ölébe nyugtatva, sokáig elmerengett, azon
képre nézve, és lassan letörlé szeméből a könyeket, és a mint a kép
olyan bizalmasan nézett vissza rá, mint a ki nem kerüli a ránéző
tekintetét, szép fejével csendesen ingatva, suttogá hozzá:

«Jól tetted; helyesen cselekedtél.»

És a mint virágállványát a repkény körülfutotta, abból egy indát letört,
összefonta koszorúnak, az arczkép körül fűzte s így akasztá azt ismét
ágya fölé.

Egy nő, kinek férje a menyegzőéj hajnalhasadtával trombitaszó után
elment a halál mezejére!

Azután megerősíté szívét és átment újra férje dolgozó-szobájába s leült
annak iróasztalához, melyen a gyertya még mindig égett. Ott felvette a
tollat, melyet Béla ott hagyott s két levelet irt.

Az egyiket Bélához, nem sok volt benne, tán csak ennyi: «szeretlek,
imádlak, lelkem mindenütt veled jár.»

A másik levél szólt Fertőynek.

«Uram!»

«Levelére válaszolok. Én Lávay Bélának törvényes hitvese vagyok.
Vagyonommal tehet ön, a mit akar, de jó híremhez megtiltom önnek nyulni.
Ez utolsó szavam önhöz az életben, melyre válaszát nem várom s nem
fogadom el. – Lávay Béláné.»

Így.

Mind a két levelet borítékba tette, mind kettőre felirta a czímet s
lepecsételé. Még a Bélának szólót nem is tudta, hogy hová intézze?

És azután felegyenesedett, nagyot lélekzett, ragyogó nagy sötét
szemeivel büszkén tekintve a magasba, mint a ki érzi, hogy most már nem
egy, hanem két ember nehéz sorsának a súlya nehezedik női vállaira, és
talán mondta magában: «anyám, boldog vagyok!»

A gyertya az iróasztalon még azután is égve maradt. Ő is úgy feledte-e?
vagy tán gondolá: «a mit te meggyujtottál, azt én nem olthatom el.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hiszitek, hogy ilyen dolgok nem történtek a világon? Hogy az nem
történhetett meg, hogy vőlegények az esküvő napja után elhagyták ifju
szerelmüket és mentek egyenesen az ágyúdörgés után?

A ki kétkedik, jőjjön el, én elvezethetem még azokhoz a sirokhoz is, a
hol ilyen emberek nyugosznak.



EGY VÁROS A VÁRBAN.

Ha ez idő tájon az ember a Duna mentében utazott, a faluvégeken
láthatott szűrdolmányos embereket, a mint egyenes sorba állítva,
fapuskával kezeikben, hadgyakorlatokat tartottak, szűrdolmányos vezető
parancsszavára lépve, fordulva, czélozva, mint az igazi katonák.

Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!

Ha a hídon átment a városba, melyet két oldalt vár vesz körül, minden
utczán világoskék dolmányos, csákós csapatrendekkel találkozott; azoknak
már igazi puskáik voltak, de régiek, még hagyományos kohákkal ellátva;
azok is hadgyakorlatra jártak.

Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!

Az iskolák tágas udvarain is sorakozott gyermekcsapatok tartottak
hadgyakorlatokat, az öregek mintájára, pálczapuskákkal, papircsákós
vezérekkel. Minden ember, apa, nagyapa és unoka ebben az egyben töri
most magát: «Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!»

A csendes, nyugalmas város képe egészen felfordult. Az asszonyok
szónokolnak, a férfiak fegyvert csörtetnek, a szekeresgazdák ágyúk elé
gyakorolják lovaikat.

Csak Kolbay őrnagy maradt a régi.

Ugyanaz a huszárdolmány, ugyanaz a feszes nyakörv, ugyanaz a világnézet
egészíti ki most is.

Oly feszesen ballag végig most is az utczán, pálcza nélkül, mert azt
katonának szégyen volna viselni, kivált huszárnak; nem néz sem jobbra,
sem balra, nem ügyel a mellette elhaladó nemzetőri csapatokra, mintha
nem is léteznének rá nézve; csak néha-néha, mikor egy-egy korlátfára
akad, mely most nemzeti szinűre van festve, csóválja meg a fejét; azt is
tán csak azért, mert a festés új még és ragad.

Az öreg úr nem vitáz senkivel, enged mindenkit tenni és beszélni; nem
áll útjába az árnak, azért, hogy nem úszik vele, őtet sem bántja senki.

A mint így csendesen ballag, a falhoz húzódva, hogy valaki bele ne
botoljék, egy csörtető alak jön rá szemközt. Zöld dolmány, széles
lángveres prémmel köröskörül, könyökig aranysújtás, tele aranyzsinórral,
paszománttal; zöld csákóján rettenetes sastoll. Az ember alig ismerne rá
Bárzsing barátunkra.

Kardja is van, és az szörnyen figyelmezteti az utczát, végig haladtára;
egyébiránt két pisztoly van dugva az övébe.

Nem messze ide van Lávayné háza; az öreg asszonyság kijött a kapun,
utána nézni a csörtető lovagnak, mert érdemes azt megnézni nagyon.
Látja, hogy összetalálkozik a szemközt jövő hadastyánnal s hallja, hogy
egy kis idő mulva nagy lárma támad a két találkozó között; elébb csak
mintha feleselnének, aztán egyre gorombább hangon megy a beszéd, végre
Kolbay mérgesen eltaszítja maga elől Bárzsingot, s jön erre felé, amaz
meg odább megy, ököllel fenyegetve az öreget vissza-vissza fordultában.

A hadastyán nagy dohogva jött végig az utczán. Csak magában beszélt, de
mégis mintha valakihez intézné szavait.

– Nézd el, nézd, a semmirevaló tacskóját! Így bánni én velem.

– Mi történik vitéz őrnagy uram, szólítja meg az előtte elhaladót az
öreg asszonyság.

– Mi? Ah! Maga az, édes lelkem? Adjon Isten! Ilyen adta semmiházia!
Hallotta ezt?

– Hallottam, hogy lármáztak nagyon. Mi baja volt azzal a harkály
madárral?

– Hahaha! Igaza van. Egészen olyan, mint a harkály madár. Képzelje,
lelkem, én jövök szép csendesen a fal mellett, ez a kardcsörtető elém
toppan s a vállamra üt, s még azt mondja nekem: servus öreg! Servus
öreg? Én? Mondék neki: édes amice, nem őrizénk mi együtt négylábú
csürhét soha. – Erre azt mondja nekem: katonák tegezni szokták egymást.
– Az ám, igazi katonák, de hát maga micsoda? – Hogy ő tábori élelmezési
albiztos. – Úgy? hát profuntkomissárius? No hát Isten hírével. Lásson
dolga után. Erre megfog s azt mondja: de nem addig van az, hanem, hogy
én nekem kötelességem, mint más hazafinak, szolgálatot tenni; tehát csak
vegyem fel a mangalétát, s éjszakára menjek patrolra, mint más, holnapra
pedig sánczásni robotba, ki a monostorra. Hénh! Phatrolra mhenni! Hénh?
Jubilátus huszár major! mangalétát fogni, gyalog katonasorba állni és
dob után menni, a ki lóháton végeztem be a franczia hadjáratot! S én,
tősgyökeres nemes ember, robotra menni, utat csinálni! De nem mondtam
neki semmit, csupán csak annyit mondtam, hogy «eb ura a fakó!» Erre ő
felförmedt, hogy most itt ő parancsol, hogy majd megmutatja ő, hogy az
ily vén reactionáriusokkal, mint én, hogyan kell bánni? Hogy ő engem
vasra veret, felakasztat! Hengem felakasztat! Ejnye kutya lánczos! Én se
voltam aztán rest, eltaszítottam előlem, csak úgy kalinpázott. Még ő
engem vasra veret! Csak ne szeretném úgy ezt a várost! Ma elmennék
innen, soha vissza nem jönnék többet. De nem tudok már megválni innen;
úgy megszoktam ezt a rossz kövezetet, ezeket a rágalmazó embereket,
azokat a nagy jegenyefákat ott a szigetben; pedig azt beszélik, hogy
azokat is ki fogják vágni pallizádáknak.

– Hiszen, ha kell nekik, hát csak vigyék, szólt kegyes megnyugvással a
jó öreg asszony, az én kertemből már eddig is kivágtak minden
mogyorófa-bokrot, azt mondták puskaport csinálnak belőle. Az ember
ilyenkor mindenét odaadja.

– Már azt látom. Csodálatos világ. Minden ember odaadja mindenét. Kis
megtakargatott ezüstjét, még a gyermekét is. Kegyed is odaadta
egyetlenegy fiát.

– Még pedig menyegzője után való napon. Az Isten rendelte így.

– Hiszen ha katona akart lenni, azt nem hibáztatom, magam is az lettem;
de legalább szólt volna nekem. Én berekomendáltam volna hajdani
ezredemhez, sok jó ismerősöm van ott. Lett volna legalább kadét. De
egyenesen közlegény! szörnyűség! Ott egy pár esztendő alatt hadnagyságra
vihette volna, transferáltathatta volna magát ide, vagy quietálhatott
volna ranggal, ha a felesége nem akar vele egyik garnizonból a másikba
utazni; de pusztán közlegénynek expropriis, az már nagyon sok.

– Ha az Isten azt mérte ránk!

– Jól van, édes lelkem. Áldja meg az Isten. Lássa, hogy megcsúfoltak! Jó
étvágyat kivánok; – hogy még vasra veret! engem!

Hazáig dohogott a mogorva öreg úr végig az utczán: «még engem vasra
veretni!»

Lávayné pedig befordult az utczáról az udvarra; odabenn nagy csetepaté
támadt: a két fehércseléd véres verekedést kezdett a konyhában valami
nemzeti nóta felett, a mit az egyik kicsúfolt; alig lehetett őket
lecsillapítani.

– Boldogságos Isten, évődék a tisztes asszonyság a harcz lecsendesülte
után, mi lesz már a világból? Tegnap a hízó kergette meg az üszőborjút,
a héten egyik kanári megölte a másikat a kaliczkában, s ma már a
fehércselédek kezdenek el verekedni. Mindenütt háború; minden verekedni
akar. Még a fiam is elment a háborúba!… Az én Béla fiam elment
katonának. Pedig én nem arra neveltem.

Azzal nagyot fohászkodott, leült asztalkája mellé, elővette az
«Áhítatosság óráit», és úgy tapasztalá, hogy nem tud olvasni belőlük, a
betűk összefolynak szemeiben. Összefolynak szemeinek könyeiben.

«Teremtő úr Isten! mit hoz a te haragod még a mi fejünkre?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bárzsing úr pedig csörtetett a vár felé.

A város és az ó fellegvár sánczai közt terül egy kis sétány, melyet
kevélységből angolkertnek is neveznek; ennek a közepén van egy gömbölyű
emelvény, melyen hajdani boldog időkben a katonai zenekar szokott
esténként játszani a közönség mulattatására. Divat volt olyankor itten
sétálni. Nappal dajkák és pesztonkák választák azt bakancsos idyllek
ábrándozó helyéül.

Ma azonban szokatlanul népes volt az angolkert, s a zenekar tribunjén
igen élénk társalgás folyt javában, midőn Bárzsing odaérkezett.

Tudta jól, hogy miről foly a szó. Épen azért sietett oda.

Egy csoport nemzetőrtiszt, kiknek csapatjai a belső várban feküdtek,
tartott haditanácsot valami igen fontos ügy felett.

A jelenvoltak mind igen derék férfiak és lelkes hazafiak, bizonyosan
bátor katonák is voltak. Feladatuk volt a várban lenni, mely, mint
tudjuk, az ország legelső erősségének van elismerve.

És ők bizonyára azzal a szándékkal telepedtek meg abban, hogy ha kell,
vérüket is odaadják annak védelmére.

Hanem hogy vannak különféle nemei a vérodaadásnak s azoknak nem minden
nemét szereti minden ember.

Aztán meg, hogy az ilyen várakat nem építik olyan comforttal, hogy a ki
otthon kényelmes lakhelyét elhagyja, azt mindjárt megint feltalálhassa
bennük.

A legelső éjszakán, mikor az ember lefekszik, még jól el sem aludt, már
jönnek követelni a véréből egy kicsit. Nem épen sokat, hanem egyszerre
csak egy cseppet, aztán meg a másodikat, a harmadikat.

Az ember csatával álmodik, felébred, puskát ragad: senki sincs. Megint
lefekszik. Megint előjönnek a vérét követelni. Egy-két cseppet. Az ember
azt álmodja, hogy elfogták, kínpadra vonták, sütögetik; vonaglani kezd,
rugdalódzik, ledobja magát a tábori ágyról; egész teste hólyagos.
Gyertyát gyújt. Az átkozott ellenség nincs sehol.

Hanem a mint lefekszik, megint ott vannak rajta.

Ki ez a gonosz ellenség? Oh az a nagy városok, várak és kaszárnyák átka,
az amerikai plága, a mit még Mózses nem ismert, különben bizonyosan
besorozta volna az egyptomi csapások közé: – a poloska.

A honfi csak akkor vette észre, mit kapott e várban, mikor már benne
volt. Megmérhetetlen mennyiségű átkozott csimazt.

Kis városok polgárai még nem ismerik ezt a fenevadat; azért az irtózat
nagysága a legelső találkozásnál, melyet magunk is osztunk.

Ama gyülekezet tehát nem egyébről tanácskozott, mint arról, hogy ez az
állás és különösen a fekvés ezekben a várbeli pavillonokban
tarthatatlan.

Egy stentorhangú óriás, őrnagyi gallérral, deklamált a zenekar pulpitusa
előtt.

– Uraim! Fegyver élétől mi nem irtózunk, rohanunk ha kell az ágyútűzbe;
de csípetni, maratni magunkat nem engedhetjük. Jőjjenek ránk százezer
szuronynyal, de ne százezer gombostűvel! Mi önkényt ajánlkoztunk a
hazáért harczolni, de nem a hazáért vakarózni. Azt követelheti tőlünk a
nemzet, hogy meghaljunk, de azt nem, hogy ne aludjunk. Én még, a mióta
itt vagyunk, nem aludtam egyebet, mint a mult vasárnap a prédikáczió
alatt. Hisz így tisztán megvesz az ember! Mit használ minden
haditudomány, mit használ minden hősi bátorság, ha egy orozva támadó
undok ellenségnek áldozatul esnek a daliák. – Leonidás küzdött egy
millió perzsa ellen, s híres felőle, de nem egy millió csimaz ellen,
mint mi; Zrinyi Miklós védhette Szigetvárt kétszázezer török ellen, mert
nem volt neki kétszázezer poloskája odabenn; uraim! az utoljára is
mindegy, akár a várban benn, akár a városban kinn lakunk.
Kötelességeinket azért híven teljesítjük. Itt és ott szükség van reánk,
s mikor az óra ütni fog, az bizonyára mindnyájunkat helyén fog találni!

A szónokot erősen megéljenezték. Bárzsing legjobban.

Az volt még csak a vita tárgya, hogy kinek kelljen bejelenteni azt a
határozatot, miszerint szükségtelen a tiszteknek odáig vinni az
önfeláldozást, hogy a legénységgel együtt benn a várban háljanak, miután
a városban kinn szállásolva is épen úgy közel érik a várat, mikor
szükség van rá: vajjon a várkormányzónak jelentessék-e be az, vagy a
hadügyminiszternek?

Határozatba ment, hogy a hadügyminiszternek teendő a felterjesztés.

Addig is pedig, utólagos jóváhagyás reményében, elhatároztatik, hogy
ideiglenesen a városban történik az érzékenyebb polgártársak
elszállásoltatása. Bárzsing maga négy tiszttársat ajánlkozott szállásán
elhelyezni, a mi általános elismeréssel fogadtaték.

Innen aztán ballagott Bárzsing úr be a várba.

A várkapunál két egyenruhás nemzetőr állt az őrsön, nagy, tizenhatfontos
kohás puskával, a mi majd letörte a vállát, s úgy elbámult a czifra
egyenruhára, hogy tisztelkedni is elfelejtett neki, a miért Bárzsing úr
le is hordta istenesen.

Az első udvaron egy csoport mindenféle öltözetű embert lehetett hadsorba
állítva látni, kiket egy kék mándlis férfi tanítgatott katonai
gyakorlatokra.

Volt azok között szűrdolmányos parasztlegény, kékbeli polgárember,
kabátos kereskedőlegény, szürke molnármester, diák, csizmadialegény és
más egyéb vegyest.

A vezénylő férfi maga az ötven felé látszott járni az időben; sovány, de
izmos alkata munkával élő embert gyaníttatott benne; ezúttal helyzetéhez
illő komolyság uralgott barázdás orczáján. Szakaszát tanította be.

Mert ámbátor legjobb regula az a haditudományban, hogy «mikor eléred,
üsd», mégis úgy látszik, hogy szükséges tudni az embernek, hogy merre
lépjen, hogyan forduljon jobbra, balra, s a puskáját (mikor van) miként
tartsa, hogy botránkozást ne okozzon vele.

Ilyen időben azt is hamar megtanulja az ember. Nincs az a kovácslegény,
pedig azok lépnek legrosszabbul, a kinek ha Kapor András uram
megmutatja, hogyan kell, egyszer-kétszer, meg ne tanulja. Pedig ő sem
volt katona soha, a mult héten tanulta meg az egész tudományt egy
Dommiguel káplártól; most már ő a mester.

Van ugyan a szakaszában egy rossz béres legény, a ki nem tud különbséget
tenni a jobb és bal lába közt; azt azután azzal tette csúffá, hogy az
egyik lábára szénát, a másikra szalmát köttetett s aként kommandirozza:
«szénás lábad, szalmás lábad!»

Tehát épen a midőn Bárzsing úr becsörtetett a várudvarra, Kapor András
uram nagy munkában volt a tanítványaival, folyton kiabálva rájuk:

– Egy kettő, egy kettő! jobbra nézz! balra nézz! jobbra kanyarodj, állj,
indulj, egy kettő, egy kettő! Szénás lábad, szalmás lábad! Ne lépj ki a
sorból, te lakatos!

Bárzsing úr, mint aféle felsőbbség, magas megelégedéssel nézte az
evolutiókat, s megvárta, míg Kapor uram a szakaszával ismét
visszaérkezik valami rohamból, mert vele versenyt futni nem akart.

– Álljon meg egy szóra, Kapor uram.

– Őrmester, őrmester.

– Szolgálatjára, mondá az, süvegéhez emelve kezét katonásan.

– Hát csak gyakorolja rekrutáit?

– Igenis, igenis, így lévén.

Kapor uramnak nagy kedve volt örökösen particiumokat használni.

– Valamire akartam Kapor uramat felszólítani.

– Parancsolatjára állván.

– Megvannak a lovai Kapor uramnak, ugy-e?

– Igenis, meglévén, most is követ hordván az erődítésekhez.

– Én szeretnék Tatára utazni.

Kapor uram kinyujtott puskája végével a távol kéklő neszmélyi hegyek
felé mutatott.

– Arra lévén.

– Nem vihetne el engemet a szekerével Kapor uram?

– Kész lévén?

– Hát mikor állhatna elő a lovakkal?

– Tíz hónap és tizenöt nap múlva.

– Megbolondult az úr?

– Nem úgy lévén.

– Tréfálni akar velem, vagy mi? Elfelejtkezett a tartozott fegyelemről?

– Sőt épen a fegyelemre emlékezvén. Mert hogy ha hét előtt
felajánlkozván egy esztendőre önkéntesnek ide a várba: én ezt a várat
parolám ellenére tiz hónapig és tizenöt napig el nem hagyhatván és addig
senki fiát a szekeremmel nem fuvarozván.

Azzal Kapor András uram hirtelen féljobbot csinált, egy irtózatos
«vigyázz!»-t ordított a szakaszára, s azzal «szuronyszegezz! rohamra!»
úgy elszelelt Bárzsing úr elől, hogy az alig győzte őt szemével kisérni.

A víhatatlan vár őrsége akkoriban igen kevés rendes katonaságból állt,
egy zászlóalj nemzetőrség is rendeltetett oda, mely nagyobb részt a
városi lakosságból alakult. Békés polgárok vállukra vették a puskát és
satöbbi.

Hanem ez a várba fészkelt egy zászlóalj pár hónap alatt csodálatosan
megszaporodott, anélkül, hogy világosan észre lehetett volna venni. Ez
így történt.

Egy-egy szakasz minden reggel kivonult szép polgári zeneszóval
hadgyakorlatokra, majd a folyampartra, majd a közbeeső szigetre. Az
ilyen hadgyakorlatnak rendesen sok bámulója szokott lenni.

Az ilyen bámulókat aztán Kapor uram, meg a többi jókedvű hazafiak
visszatérőben körülfogták: Komám uram, sógor uram, jőjjön kegyelmed
velünk, odabenn van a víg élet.

A zászlóalj-parancsnok el nem tudta gondolni, hogyan lehet az, hogy
minden felállításkor hosszabb lesz a had sora? Az emberek teremnek a
földből.

Komám uram, bátyám uram, sógor uram innen-onnan kétezred magával ült már
a várban, egészen elfoglalta az első számu üres pavillont, a mit ők nagy
keményen «Babylon»-nak kereszteltek el. Hogy ki ide tartozó, ki nem? azt
a világért sem lehetett volna kitudni.

Különben igen csendes és rendtartó emberek voltak, csakhogy nem akartak
semmi áron hazatalálni. Tartották magukat a katonaregulához.

A sereg zöme és java a «tolnai utczai» hajósokból, a «malomrévi»
molnárokból, s a «megyercsi» utczai, «rozmaring» utczai földészekből
telt ki, kiket itt «szekeres gazdáknak» neveznek, s a kik között Kapor
András uram volt az oraculum.

Bárzsing úr eltünt a térről, Kapor uram izzadt tovább; megmásíthatlan
határozata levén tizenkétórai harangütésig gyakorolni alattvalóit a
hadtudomány rudimentáiban.

Lakatos koma egy megállapodás perczében bátorkodott illően sipkájához
emelve kezét, megjegyezni, hogy a kálvinista toronyban ugyan már
elütötte ám a tizenkettőt, épen mostan. Kapor András uram pedig igen
nagyhitü katholikus vala, s annálfogva azt felelé, hogy a kálvinista
toronynak semmi szólója abba, hogy mikor van dél? azt majd mások fogják
eldönteni.

A Szent-János egyház tornyában szintén kondult a harang. Ez mondja meg
az igazat.

Számlálták, – hát ez meg tizenhármat ütött.

No annyi óra nincsen. Ez már nem lehet igaz. Kondult végre az öreg
harang a Szent-András egyház tornyában. Ez a hiteles!

Utána számláltak: – az tizennégyet ütött.

Megdöbbenve néztek össze: ez nem délharangszó, nem óraütés, ez tűzlárma!

Egy hirtelen magasra felkanyaradó füstoszlop bizonyítá, hogy a harangok
igazat mondanak, s hat ágyúlövés a vár fokáról felelt a riadóra: míg
künn a városban és benn a várban egyszerre megpördültek a dobok. Veszély
van!

A dobszóra a katona és nemzetőr fegyverben állt, a várudvaron
egymásmellé sorakozott; a tisztek csapatjaik élén jártak, keltek; Kapor
András uram is lecsatolta állára csatasziját, s legénységének
megparancsolá, hogy kemény töltéseket eresztvén a csőbe, puskáját le ne
tegye kezéből s helyéből meg ne mozduljon.

A sánczon állt egy őr, ki a városra onnan lelátott, s az alant a
várudvaron állókat koronkint tudósítá a vész haladásáról.

– A tűz a megyercsi utczán ütött ki!

Ott Kapor András uram háza van, otthon felesége, kis fiai, sok lábas
jószág az akolban; – asszony, gyerek vajjon tud-e menekülni? drága
jószág hogyan pusztul el mind?

Kapor uram csendesen sóhajta, puskájára támaszkodva: «az Úr adta, az Úr
elvette; áldassék szent neve érette.»

Az őr kiálta ismét.

– A szél a városnak fordítja a tüzet! Isten irgalmazz!

Nehány percz mulva a tüzes pernye a várudvaron állók fejeire
szállingózott. Saját házaik hamva volt az. A sorban állók nyugtalankodni
kezdtek: «házunk, családunk? mindenünk?»

Kapor uram észrevette a nyüzsgést, s hidegvérrel monda:

– A ki azonban helyét elhagyván, az főbe lövettetvén.

Senki sem mozdult többet.

Az őr perczről perczre rémesebb tudósításokat üvölte alá.

– Már két utcza ég! – most három helyen gyulladt ki egyszerre; – már a
város közepén a tűz! – A tábori kórház is kigyulladt. – A kórházról
átcsapott a tűz a megyeházára! – A tűz erre fordul. A várat borítják el
a sziporkák.

– Fel a Babylon tetejére, legénység! vezényle Kapor András uram, s
nehány pillanat mulva az őrség fele a vár laktetőin volt, azokat
oltalmazta.

A vártetőről borzasztó volt a városra nézni! egy tenger volt az, melynek
hullámja láng. A szél viharrá nőtt már, s forgó tölcsérré kavarta a
zsarátnokot; a füst, a láng közepéből mint rémes fáklyák emelkedtek ki a
templomok, a kolostorok, a városház tornyai; hat torony egyszerre, Csak
a hetedik állt még sértetlen és hangoztatá szomorú kondulásait. A szép
város háromnegyed része égett egy óra alatt, s a bőszült láng a széles
Duna egyik partjáról a másikra csapott át, elborítva az összekötő
hidakat, s felgyujtva a szemközt álló falut.

És e pokoli látványhoz az iszonyat zűrzavarja, melyet ezernyi ezer
kétségbeesett ajk sírása, segélykiáltása, ijedelme támaszt; s a mit a
pattogó tűzrobaj elnémítani nem bir, sem a tomboló vihar hahotája túl
nem ordít.

És azok, a kik ebben legtöbbet veszthettek, a kiknek ezt nézni
legfájdalmasabb volt, azok fennálltak a vár palotái tetején s azokat
védték az elözönlő zsarátnokhullás közepett és nem hallották azt, hogy
ki az, a ki otthon oly hangosan sír?

Kapor András uram a pavillon tetőgerinczén ülve, mint egy paripán,
sorozgatá magában: «most a megyeház ég; most a városháza gyult ki; most
a szentegyházba kapott bele; most mind a két torony lángol; most az
egész dunasor végig, a hajók, a malmok a Dunán úsznak égve mind.
Koldusokká leszünk, én is, más is, valamennyien. De azért
kötelességünkről meg nem feledkeztünk. Talán valamikor támadni fog
valaki, a ki ezért rólunk megemlékezik.

És a míg nézte a siralmas nagy pusztulást, még csak a szemöldöke sem
mozdult meg bele.

A várban és városban erre a napra nem következett éjszaka. A terjedő
láng helyettesíté a lemenő napot, s egy mértföldnyi kerületben nappal
volt az égő tornyok fáklyavilágától; csillag nem tudott keresztül törni
a lángvörös ég biborán, csak a félhold csónakja látszott, mintha
vértengerben úsznék.

E rémvilágította környéken, a Duna tulsó partján vágtat egy négylovas
szekér az almási hegyek felé. Egyike azoknak, a miket «gyors parasztok»
nevezet alatt ismert a vasuttalan hajdankor.

A szekér hátuljában egy köpönyegbe burkolt férfi ül, ki azalatt, míg a
négy paripa tüsszögve vágtat előre a kavicsos országúton, kezével a
saraglyába fogózva, szüntelenül a háta mögött elmaradó égő városra néz.
A tűz arczába világít, s oly rossz, oly ádáz vonásokat világít meg azon,
hogy alig merjük ráfogni, hogy ez ismerősünk, hogy ezt már láttuk
valaha. A rémlátványra meredő szemek mintha maguk is vérben fénylenének,
s a távolról lobogó fény és árny mintha arczának vonaglása volna.

Néha önkénytelenül összeborzad, s mintha fáznék, összehúzza magán
szélben repkedő köpenyegét; azután megint mintha a távoli tűz pokoli
hőségét érezné mértföldnyi messzeségben, izzadni kezd, s lehány magáról
mindent.

Tanyák, szántóföldek, hídak, elmaradoznak az útfélen, ő nem néz előre
soha; mindig csak hátra: a lobogó tornyokra, a gomolygó aranyvörös
füstfelhőkre, az izzó égre és a vérszínű folyamra, melynek tükre egész a
távozóig elviszi az égő város visszfényét.

Ettől a látványtól nem bir megmenekülni, pedig úgy látszik, mintha
arczvonásainak torzképe enyhülne, a mint a rémvilágítás távolodik s a
tájat mind jobban elfoglalja az éjsötét és a hold.

– Állj! ki vagy? hangzik egyszerre a lovak előtt.

Az utazó összerezzenve fordul meg ülésében s arcza, mely most a
holdfénynyel szembe fordul, olyan sápadt, mint a halál. Az előbbi vörös
fényből nem maradt rajta más, csak a sűrű vörös szeplők.

Most ráismerhetünk: ez Bárzsing.

Az almási nemzetőri előörs az, ki szekerét feltartóztatá.

Olyan világ volt ez, a mikor minden falu végén megkérdezték minden
embertől, mi járatban van?

Bárzsing reszkető kezével alig birta nagy kipkapkodva előkeresni igazoló
okleveleit. Mondta, hogy eresszék gyorsan odább, mert ő futár, Pestre
küldetik. A legszélső háznál útlevelét láttamozták; kérdezték tőle, mi
történt a városban? nem felelt, fogai vaczogtak, csak a kezével mutatott
hátra: láthatják.

Azután új lovakat fogtak a szekér elé, az ostor pattogott, a szekér
robogott tovább.

Jött egy mély út, hegyes vidék; az égő város nem látszott már; az utas
vissza-visszanézett még, a lángoló tornyokat nem találta háta mögött;
nem jöhettek azok utána, a csillámló folyam nem futott vele versenyt,
mindenütt utána hordva a tűz világát; hanem egy felhő, egy vérveres
felhő nem akart elmaradni feje fölül soha; az együtt járt, együtt repült
vele; abban meglátta mindazt, a mit eltakartak a hegyek, erdők; hisz ez
olyan iszonyat volt, a mi az égre van festve.

Egész éjjel kisérte ez a felhő.

Reggel erős, borongós idő támadt, a zápor egyhangú szürkére festette a
tájat.

Reggelre egy kis tóparti város fogadója előtt szállt le Bárzsing. Ott
kifizette fuvarosát s iszákját kezébe véve, fölment a fogadóba.

Nem is tudakozódott; tudta már a szoba számát, a hova be kell nyitnia.

Abban a szobában volt Fertőy.

– Ah, ön megérkezett; szólt nyájasan közelítve a mindig mosolygó úr.
Hogy van?

– Fázom és rosszul vagyok, válaszolt dideregve Bárzsing.

– Igyék egy kis rhumot, az helyre hozza.

Bárzsing nem kináltatta magát kétszer; csakhogy a rhumtól még rekedtebb
lett a hangja.

– Hát mi ujság otthon?

Az «otthon» szóra Bárzsing riadtan tekinte szét.

– Nem látszott ide az éjjel? A város ég…

– Csak a város? kérdé a mosolygó úr.

– Az egész város; a templomok, kórházak, mind tűzben lángban állnak,
alig maradt meg egy negyedrésze az egésznek.

– Hm. Ha a szél megfordul, még az is eléghet.

Bárzsing jónak látta még egyszer hozzá folyamodni a rhumos palaczkhoz.

– Tehát ott most nagy az ijedtség, ugy-e? tudakozódék kiváncsian Fertőy.

– Oh…

– Oltásra természetesen a nagy viharban gondolni sem lehetett. A hídon
jött ön keresztül?

– Oh dehogy jöttem; hisz az is ég. Csónakon hozattam át magamat.

E szóra Fertőy nem mosolygott, a fogait szítta.

– Az úri ismerősök mit csinálnak?

– Hát sírnak és jajveszékelnek. Senkinek sincs ilyenkor gondja a
másikra. Lávaynét láttam, a mint az égő házból elfutott, egy kosár buzát
vitt az ölében az ezüstneműi helyett.

– Ah! szólt Fertőy, ismét mosolyogva. Az az asszony engem egyszer
megbántott. Azt kérdezte tőlem, mi okon szólok bele a város dolgába,
mikor nem vagyok ott birtokos. Most jól esik neki.

– Holdvárynét ájulva vitték a Rozália-térre, a hová nem jutott el a tűz,
Serafine kisasszonyt is láttam futni kalap nélkül.

– Hm. Kiváncsi vagyok a toilletjére. Olyankor nem igen ügyelhet az ember
erre.

– A megyeházát sokáig oltalmazták, de végre még sem bírták megmenteni.

– Ah! Már most hol fognak majd dikcziózni a tekintetes karok és rendek?

A harmadik pohár rhumnál maga Bárzsing úr is tréfásan kezdte venni a
dolgot.

– A többek között a Hargitay-ház is porrá égett.

Fertőy arczán a mosoly most már gúnyvigyorgássá fokozódott.

– Ez Judit hugocskám baja. Ön tudja, barátom, hogy az öreg úr
végrendeletében, a hol őt minden vagyonából kizárja, a házat oly
feltétellel hagyta meg neki, hogy abban végső inség esetére maga
lakhassék. Ez volt egyetlen, utolsó birtoka.

– Tehát Judit kisasszony?

– Már nem kisasszony. Férjhez ment, szólt Fertőy kivonva zsebéből Judit
levelét s átnyujtva azt Bárzsingnak, hogy olvassa el.

Bárzsing arcza haragvörös lett e sorok olvasásakor; ő még mindig
remélte, hogy Juditot kényszeríteni fogja a végrendelet kedveséről
lemondani, s őt fogadni el férjül. Az előzmények Bárzsing úr kedvét épen
nem rontották el.

Mikor letette a levelet az asztalra, azt gondolta magában: tehát úgy
kell neki! Legyen tehát koldus, legyen üldözött, legyen szerencsétlen;
teljék be rajta a keserüség pohara.

– Már most tehát nincs mit tennünk, mint a végrendelet fölnyitását
szorgalmaznunk, szólt fogait összeszorítva, úgy szűrve a levegőt azokon
kereszül.

– Meg is tettem már az intézkedéseket, biztosítá barátja urát nagy
nyugalommal Fertőy; a végrendelet át van adva a tiszti ügyésznek, s
holnap fel fog nyittatni.

– Holnap? De hisz a város pusztulása…?

– Mi akadályozza önt, az én nevemben jelen lenni a felnyitásnál? Annyi
hely csak lesz a városban, a hol ezt végre lehet hajtani.

– De a tűz, uram!

– Mi bajom nekem az önök tüzével.

– Az, hogy ha a megye levéltárában volt a végrendelet, tehát az ott el
is égett!

Fertőy most már nem mosolygott.



HÁZTARTÁS IGEN SZŰK KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT.

A tél is eljött és a leégett város még nem volt fölépítve.

Nem olyan tél volt ez, mint a többiek szoktak lenni. Ez olyan tél volt,
a mikor százezer ember, meg a másik százezer ember okvetlenül
szükségesnek tartotta az országot keresztül-kasul beutazni, nagy
társaságban, gyalog és lóháton; éjjel künn aludni a fagyon, s ágyat
vetni a hóba, követ és árokpartot keresni feje alá vánkosnak; míg a
nőnemen levő százezrek abban találták a farsangi divatot, hogy
vászonszöveteket szedtek szét szálankint mentűl apróbbra tépegetve.

Tánczvigalmak helyett egészen más összejövetelekről volt szokás
beszélni, s nem zeneszó volt, hanem egészen más moraj, a mi a kebleket
hevíté.

De nem akarom én leirni a férfiak fényes dolgát; regényt irok:
divatokat. Nők történetét, kik küzdöttek erősebb ellenséggel, mint a
férfiak; kik küzdöttek azután is, hogy amazok elnyugodtak, kik küzdöttek
a sorssal. A historia férfiaké, a nőknél hadd beszéljen a regény.

Hiszen én csak divatokat irok. Férfiak divatjait. Oh milyen változandó a
nők izlése, szinben, ruhában, kelmében, fejékben, hajfodrozatban! Mi
tegnap kapós volt, holnap eldobva hever. A mit az egyik farsang imádott,
a másik farsang már csak álarcznak viseli, s tavalyi viseletéért az
utczán járót kinevetik. Ilyenek a nők a maguk divatjával. Hát a férfiak
divatja? Melyik állandóbb, melyik változandóbb? A jelmez-e, vagy a
jellem?

… A leégett város romjainak még a télen sem volt tetejük. Hát a lakosok
hol laktak? Bizony azoknak nagyon erős okuk volt a négy víz közül el nem
mehetni: benn voltak a városban. Nem a romok között, miknek nem volt
tetejük; azért nem, mert ez olyan esztendő volt, mikor csillagok járnak
az égen, olyan csillagok, melyek le is szoktak esni; ilyen futócsillag
nagyon sok esett be a tetőtlen házak szobáiba azon a télen.

Hanem volt egy kis mező a város szegletében, melyet a hullócsillagok nem
értek el; úgy híják, hogy czigánymező. Azért, mivel ezen a téren van a
szegény czigányok kunyhósora. Egy csomó sárból rakott putri. Mit? Putri?
Palota! A ki ilyenhez juthatott! Hisz az ilyenben kemencze van és
tűzhely, sőt ablaka is, a min ki lehet látni. Azonban annyi ezer ember
egy sor nádasviskóban el nem fér; a ki nem fér, úgy segít magán, hogy
megvásárol szomszédjaival társaságban egyet azon vásáros bódék közül,
miket bécsi és pesti kereskedők szoktak használni országos vásárok
alkalmával, azt felállítja a partos oldalra s elhelyezi benne magát.

Egy ilyen vásári sátorban lakott az öreg Lávayné és a Holdváry család
együtt.

Hja bizony együtt! A nagy boldogság napjaiban nem igen gondoltak arra,
hogy talán meg is kellene egymást látogatni. A nagyúri család
piqueniquejei meglehettek a nélkül, hogy az öreg asszonyságot meghívják
bennük részt venni, hanem aztán mikor mind a ketten kijutottak az
utczára, azt mondták egymásnak: építsünk egy kunyhót s lakjunk benne
együtt.

És ott elfértek szépen.

A fasátor közepén el volt rekesztve deszkával; a belseje volt a
hálószoba. A külső rekesztékben állt egy vas takaréktűzhely, mely
valamelyik háznál épen maradt: arról melegedett az egész tanya.

Cseléd nélkül el lehetett lenni. Volt kezes lábas ember az utczán elég,
a ki annak a helyét pótolta. Lávayné maga főzött; a kunyhó mögött volt
egy kis szárnyék, ott állt egyetlen tehene, azt maga megfejte s csinált
reggelit az egész társaságnak.

Holdváryné nem nagyon volt útban: ő a nagy szerencsétlenség óta csak
sírni tudott és aludni. Ha feküdni hagyták, egy helyben maradt és nem
kivánkozott sehová.

Szerafine kisasszony pedig segített a főzésnél Lávaynénak.

Hogyan? Szerafine kisasszony főz? Szerafine a tűzhely mellett? Valóban
ott; szép fehér kezei össze is vannak égetve és leforrázva számtalan
helyen, mint kell lenni olyannál, a ki ezt most tanulja.

Sok bajába is került az öreg asszonyságnak, míg ifju segédjét a
rántáskészítés titkába beavathatta; de sok lisztet összecsomósított
azalatt!

«Bizony édes kincsem, az nem cotillon figura; szokta ilyenkor dorgálni
tréfásan s ha a kisasszony azalatt, míg ő kinn járt a zöldséget
tisztítani, ott benn ki hagyta futni a húslevest, hogy az öreg
asszonyság csak a nagy süstörgésre szaladt már be, akkor volt mit
hallani Szerafinenek: zongorahangjegyekről, franczia regényekről és
tájképfestésről, mint a melyek miatt mindig bátran el-kifuthat az
embernek a levese a fazékból.

Az öreg asszonyság odakünn folyton zsörtölődött; Holdváry mama benn a
rekesztékben fekhelyéről meg nem mozdulva, folyvást nyögött és
panaszkodott, válogatott bajokat találva ki magának, mintha a valódi nem
volna elég: «te Szerafine, nekem a lábam kőből van; – te Szerafine, ez
az ágy mindig feljebb emelkedik alattam; – te Szerafine, én azt
álmodtam, hogy ha bejönnek a városba, az asszonyokat összefogják s előre
küldik a várfalnak, hogy őket lőjék, ha lőnek; nem jó volna, ha nekem
elébb elvágnád a nyakamat azzal a késsel, a mivel most a laskát
metéled?»

Szerafine pedig a kereszttűz közepett folyvást derült és kifogyhatatlan
volt az elmés ötletekből. Az igaz, hogy ha a főzésben nem nagy
segítségére volt is Lávaynénak, de tréfás kedélyével annálinkább
felderíté.

Mert semmi sem olyan tréfás dolog, mint a nyomorúság.

Milyen kaczagásra méltó dolog az, mikor az ember a poharát reggel fel
akarja emelni az asztalról s akkor veszi észre, hogy oda van fagyva;
mikor a czipőjét felhúzza, s egy kis kerek lyukat talál az orrán, melyet
az éjjel az egér rágott rajta! Mennyit lehet ezen sorba nevetni! Hozzá
gondolva még, hogy ez az egyetlen czipő a világon, mely a kárvallottat
tulajdonosának ismeri. Vagy mikor sok a vendég s kanál hiányában
Szerafinnak a nagy levesmerő kanállal kell enni.

Oh hát még vendégek is vannak?

Természetesen. Sok az ismerős, a ki kénytelen azt az életet követni,
hogy sorba járja a kunyhótanyákat s ma itt, holnap ott marasztalják meg
ebédre. Azonkívül meg két rendes zsellérje is van a vendégszerető
szállásnak, még pedig férfiak; igaz, hogy házas emberek, kik valahonnan
a vidékről, bizonyos okoknál fogva, jónak látták idebenn szorulni;
egyiket szolgabiró úrnak, másikat fiskális úrnak híják; egyik Lávayné,
másik Holdváryné rokona. Nem volt testüknek, lelküknek hová lenni, hát
aztán Lávayné mindjárt ott marasztotta őket. «Van itt még uramöcsémék
számára hely elég: itt hálhatnak a konyhában; legalább megőriznek
bennünket».

Fiskális úr, szolgabiró úr nem is valami haszontalan emberek. Fiskális
úr reggelenkint maga elmegy a várba, a hol húst, lisztet osztogatnak,
lenéz a Vághoz s ott halat requirál, azt asszonynénjének hazahordja,
ellátva a konyhát; szolgabiró úr meg mindennap, este, mikor sötétedik,
nyakába keríti a köpönyegét s a köpönyeg alatt fát, szénát czipel haza;
a széna éjszakára jó fekhelynek, nappal pedig szükséges a tehén számára
s mikor aztán mind együtt vannak, mikor leültek a felfordított
deszkaszekrényekre, a földre leterített gubára, akkor olyan jókat
nevetnek mind ezen, mintha ez a legderekabb adoma volna.

Nem is volna Lávaynénak egyéb gondja, csak az az egy, a mi minden víg
tréfa után egy-egy visszatérő sóhajban helyét visszaköveteli: «Csak a
Bélám köztünk volna!»

«Csak ő volna még itt!»

Persze akkor paradicsom volna a négy deszkafal ürege; akkor olyan
tökéletes volna ez a világboldogság, hogy az ember alig találna még
valami kivánni valót.

Hanem hát az most ki tudja hol jár? Ki tudja, hogy él-e? Ki tudja mi
sorsba jutott? Tele a világ veszedelemmel. Az ember csak abban
válogathat, melyikbe menjen bele inkább; s nem abban, hogy melyiket
kerülje jobban?

Pedig hát most ő is itt lehetne köztünk. Ne ment volna el hírt keresni a
világba; ne szeretett volna olyant, a kit nem hagytak neki szeretni; ne
kényszerítette volna a sorsát!

Kivált mikor a napi munka után kifáradva, egyedül maradnak még ébren, ő
és Szerafine, mikor Lávayné első és utolsó gondolatjára visszatérve,
fel-felsóhajt: «szegény Bélám!» olyankor olyan szemrehányólag néz
Szerafine szemébe, könylepte szemével, mintha azt akarná neki mondani:
«és mind ennek te vagy a legnagyobb oka! miért nem tudtad őt magadhoz
fűzni? hisz én is óhajtottam volna azt, hogy tégedet szeressen. Most a
te férjed volna és együtt lennénk.»

És azután olyan jól esik szívének, ha Szerafine e néma szemrehányást
megértette s mikor feküdni mentek, a gyertyát kioltották, minden
elcsendesült, a csendben imádkozni jó: elrebegi magában szívtől szakadt
imáját, hogy az Isten őrizze meg, védje meg, vezesse mindenütt kedves
fiát, lelkének drága kincsét; azután halkan elsóhajtja az «amen»-t; és
akkor a sötétben egy másik halk fohász utána mondja az «amen»-t, mintha
tudná, hogy ő miért imádkozott.

Hirt hallani a távol levők felől ez idők divatja szerint ismét igen
nehezen lehetett. Posta nem járt. Azon idők mása volt ez, a minőkben a
székely népdal a «felhőben tollászkodó hollóra bizza» az ő izenetét.

Ha mégis aztán valahogy nagy időközökben be tudott jutni valaki, nagy
furfanggal és csodálatos mesterségekkel, egy-egy futár onnan kivülről,
az valódi eseményt képezett a város lakóinak életében. Arról két hétig
beszéltek: mi hirt hozott? mi van a parton túl? ki él? ki halt meg?
Látta-e ezt, beszélt-e azzal? Az ilyen embernek volt nagy kelete. Utána
jártak, felkeresték, magukkal vitték, kérték, hogy beszéljen. Esküvetlen
elhitték minden szavát. E ritka hírgalambokat rendesen Lávayné is meg
szokta vendégelni fagunyhójában.

Messze földről érkezett jövevény nagyon czéltalanul tenné, ha valami
kérdésre azt felelné, hogy nem tud ebben semmit.

Ez nem is szokott megtörténni. Mikor az első hirgalambot kérdezé az öreg
asszonyság, hogy ismeri-e az ő Béla fiát? de hát hogyne ismerte volna!
nem tudná-e megmondani, hogy merre van? hogyne tudta volna! Jó helyen
van: benn ül Eszék várában, semmi baja, el van látva; ott ugyan
veszedelem nem érheti. A jó öreg asszonyság ebben nagyon megnyugodott.

Pár hét mulva jött a másik hirgalamb. Az is olyan jól ismerte Lávay
Bélát, mint a tulajdon testvérét, nem rég találkozott vele. Odafenn jár
Selmecz tájékán. Biz a sokat fázik és fárad, hanem jó társaságban van.

Ez véletlenül igazat is mondott. Nem tehetett róla: tudtán kivül történt
meg rajta.

Megint néhány hét mulva egy újabb futár azt állította egész
bizonyossággal, hogy Lávay Béla jelenleg Erdélyben van, a mi annál
valószinűbb, mert Pusztafi is ott van; ők pedig elválhatlanok. Pusztafi
pedig minden esetre ott van, mert onnan már csatadalt is irt.

Az öreg asszonyság aztán sóhajtva monda: «bárcsak a Béla ne volna
egyszerre három helyen, hanem inkább itthon!»

Farsangra fordult már az idő, midőn egyszer ismét hire futamodék, hogy
futár érkezett a várba, csodálatos úton-módon. Ez a futár Bárzsing úr.

– No, ettől nem kérdezősködöm Béla felől, szólt elkedvetlenülten
Lávayné, mikor a nevét meghallotta; mert ez mindig hazudik; ez
bizonyosan azt mondaná a fiam felől, hogy ellőtték a lábát, vagy
elfogták valahol, csak azért, hogy engemet keserítsen vele.

Öcsém uram a fiskális aztán megbiztatá: «várjon asszonynéném, majd
felkeresem én, engem nem ismer, nem tudja, ki vagyok? én majd
kikérdezem».

Szolgabiró öcsémuram mellé állt legale testimoniumnak, hogy ő is vele
megy, aztán majd hirül hozzák, a mit kitudtak belőle.

Mint a kivánság, lépett be a sátorba épen a kis pletykahordó Blumné,
kinek férje a várban most is régi hivatalát viseli, csakhogy az újabb
divat szerint nem híják többé Perflexnek, hanem élelmezési biztosnak.
Azért jött, hogy elhíja magához, várbeli szállására Szerafinét délutáni
ozsonnára, a mikor a most jött futár, Bárzsing úr is ott lesz s első
forrásból hallatja majd hirül hozott csodadolgait.

Lávayné is nagyon kérte Szerafinet, hogy csak menjen el Blumnéhoz a
várba, hisz az idő kellemes, s a gombai töltésen végig lehet sétálni, a
nélkül, hogy az ember ama hulló csillagoktól eléretnék, a mik nappal is
csak hullanak. Aztán Holdváry mama is megengedte, csak azon az egyen
aggódva, hogy hátha azalatt elfoglalják a várost s Szerafine a várban
reked: ki fogja utánavinni a fehérneműit?

Maga Szerafine is óhajtott tudakozódni Bárzsingtól.

Délután tehát Blumné ismét eljött Szerafinért, öcsémuramék kiséretül
vele mentek; az öreg asszonyság kiült a sátorajtóba s a szép meleg
márcziusi napfényen várta visszatértüket.

Nagyon is hamar visszajöttek, mintha űzve lettek volna. A figyelő anya
szemeit nem kerülheté ki az izgatott felhangoltság, melyet Szerafine
arcza elárult, valamint a levert kedély nyoma az öcsémuramék arczain,
kikből nagyon rossz komédiás lett volna. Nem tudtak semmi tettetéshez.

– Nos hát? kérdezé megragadva a szolgabiró kezét. Mi hir Béláról?

A jó gömbölyű arczu férfiu szörnyen elvörösödött e kérdésre. Zavarba
jött; bizonyosan arra gondolt, hogy ő, a legale testimonium, hogy
mondjon ki valamit, a minek ellenkezőjéről van értesítve.

– De hát mit hallottak Béláról? Mondják meg hát, az Isten is áldja meg.

Fiskális öcsém inkább vállalkozott a válaszadásra; hiszen neki a kegyes
szándékú elferdítések diplomatice meg vannak engedve.

– Él és egészséges a Béla, asszonynéném.

A jó öreg asszonyság többet akart volna megtudni fiáról, úgy leste a
kedvetlenül hullatott szót.

– De hát hol van? Nem történt-e vele valami veszedelem?

– Nem, oh nem; az nem történt, sietett egyszerre felelni mind a két
öcsémuram; a nagy sietségről észre lehetett venni, hogy valamit
titkolnak, el akarnak simítani, félrevinni a beszédet.

– De ha nem érte semmi baj, miért nem beszélnek róla többet? – Tán csak
nem tett valami szégyenelni való dolgot? – tán csak nem lett – gyáva!?

Olyan megható volt az öreg asszonynak ez a kérdése: ki úgy remegett
egyetlen fia életeért, most egyszerre lángoló orczával kérdezé azt, hogy
fia tán csak nem volt gyáva?

A két öcsémuram szepegve nézett össze, és nem tudott hirtelen mit
felelni.

– Nos; szóljanak: mit beszélt az az ember fiamról?

Fiskális úr ismét vállalkozott valami exceptivával leütni a főkérdést s
nagy vállmozgatással eléállt, hogy no azt nem mondta Bárzsing, hogy
Béla, mint katona, épen gyáva lett volna. Ezt a szót, mint katona,
különösen megnyomta.

Az öreg asszonyság szemei megteltek könynyel. Látta, hogy őtet valamivel
ámítják; most Szerafine megszánta s kitört azzal, a mit eddig
visszatartogatott.

– Ejh, uraim, ne himezzenek hámozzanak önök. Lávay Bélát gonoszul
rágalmazta egy egész társaság előtt Bárzsing. Azt beszélte felőle, hogy
áruló.

Mit? Áruló? Ez is divat volt akkor. Két ember összeveszett valamin:
egymást rögtön elnevezte árulónak.

– Igen, igen; azt beszélte Bárzsing, hogy Béla is azokkal tart, kik az
ellenféllel egyetértenek, mert csak szinből verekesznek s csákóik
mellett fehér tollat viselnek, kik grófi czímekre vágynak, a radikális
és republikánus tiszttársakat maguk közül elüldözik, hogy ki is van adva
a rendelet a kormánytól, hogy mindannyian tiszti bojtjuktól
megfosztassanak s a haditörvényszék elé legyenek állítva. Ezt beszélte
Bárzsing, czifrán illustrálva s hogy nem először mondhatta már el a
városban, onnan láthattam, mert a jelenlevők még csak új dolognak sem
találták, a mit mondott. Minthogy önök nem merték Bélát védelmezni,
utoljára is én voltam kénytelen Bárzsingot helyre utasítani: hallja
Bárzsing, maga igen szépen be tud valakit feketíteni, hanem azért, mert
jelenleg itt ebben a városban senkije sincs Lávaynak, a ki védelmére
szembe álljon, nem tanácslom, hogy az anyjával összetalálkozzék, mert ha
az megtudja, hogy maga az ő fiáról ilyeneket beszél, hát az magát
megveri…

Lávayné megszorította Szerafine kezét.

– Ezt jól mondta Szerafine. Ez igazán volt mondva. Hol van most az az
ember?

Szolgabiró öcsémuram meghökkent.

– Mit akar vele asszonynéném?

– Mit? mit? rebegé az öreg asszonyság, mi közben hevenyén szedte fel
ócska selyem kalapját, zöld merino köpenyegét. Mit akarok vele? Hogy mit
akarok vele ugy-e? mondogatá csendesen: – «meg akarom lőni azt az
embert!» tört aztán ki egyszerre, az anyai düh szikrázó hevével s
feltárva azt az ócska tisztes zöld köpenyt, annak belső zsebéből két
pisztoly agyát mutatta elő.

Mire a két férfi bámulatából magához ocsúdott, a csodálatraméltó nő már
kinn volt az utczán és sebesen haladt a város felé.

Utána futottak, hogy lecsendesítsék. Nagy haraggal visszautasította
őket.

– Menjenek önök vissza. Lássanak utána, hogy ki ne fusson a lábasból a
tej. Ha nem voltak önök férfiak, mikor kellett volna, az leszek én.
Nincs szükségem segítségükre. Feltalálom azt az embert magam is. Nem
repül ki innen a víz közül.

A két engesztelő hüledezve maradozott el a felingerült asszonyságtól, ki
zajos szavával már az őrjáratok figyelmét kezdte magára vonni.

Utoljára is csak messziről merték kisérni, abban bizva, hogy hat óra
után úgy sem eresztenek be többé semmi idegent a várba.

A leégett házak között hevenyészett tetőzettel egy kávéházat szereltek
fel, mely az ostromágyúk lőtávolán kivül esett. Ez volt az akkori
egyetlen gyűlhelye a bennszülötteknek és bevándorlottaknak. Az öreg
asszonyság a sötét romutczákon keresztül egyenesen a kávéháznak tartott.

A két kisérő látta jól, a mint tétovázás nélkül belépett a kávéház
ajtaján.

A tisztes agg nő, ki soha egy kávéház belsejét nem látta még,
személyesen beront egy idegen férfiakkal, katonákkal tömött házba, hogy
ott egy ellenségét fölkeresse s rajta elégtételt vegyen. Máskor a világ
minden kincse rá nem birta volna, hogy egy reggelit elfogyasztani
betérjen olyan helyre.

A nagy zaj és nagy pipafüst között annyi ismeretlen, bámuló arcz láttára
másnak is elveszne a szemefénye. Lávaynénak idő kellett hozzá, míg egy
pinczért elfoghatott az emberi tömkelegben, a ki tizennégy tele poharat
visz csodálatosan egyensúlyozott pyramidba rakva.

– Nem ismeri ön Bárzsing urat?

– Oh igen. Most ment be a kártyázó szobába.

– Ugyan édes lelkem, menjen be hozzá és mondja meg neki, hogy itt van
Lávayné, sziveskedjék egy szóra kijönni hozzám: vagy ha restelné a
fáradságot, hát majd én utána megyek.

Nehány percz mulva vigyorogva jött vissza a pinczér Lávaynéhoz, ki egy
szegletben a falhoz támaszkodva várt rá.

– Ugyan kérem, szólt a pinczér, fütyörézéshez kezdve, s ezuttal tizenkét
üres poharat egyensulyozva kezében. Nem adósa az asszonyságnak Bárzsing
úr?

– Nem. Miért?

– Mert a mint azt mondtam neki, hogy Lávayné asszonyság óhajt vele
beszélni, mindjárt felugrott az asztaltól; azt bizta rám, hogy mondjam,
már ő a várba ment; s azzal kieblábolt a kis ajtón. Nem hiszem, hogy
utolérje az asszonyság.

A pinczér és nehány körülálló nevetett a tréfán. Lávayné a másik
perczben már kinn volt az utczán s sietett a vár felé vezető úton.

Ő, a ki harminczévi itt laktában soha sem volt a várnak tájékára, a ki
soha sem beszélt katonával, éjszaka be akar rontani a várba.

Alkony volt már, a sötét fasorok között nehéz volt megismerni az
alakokat; de Lávayné mégis megkülönböztetett annyi járókelő egyenruha
között egy vörösprémes mentét. Ez a harkálymadár! Jól látta, hogy a
várkapun bement. De utol nem birta érni.

Mikor a várkapuhoz ért, az őr útját állta.

– Ki az? Mit akar?

– Asszony vagyok, pedig öreg. Be akarok menni a várba.

– Nem lehet már.

– De nekem be «kell» mennem.

Ez oly határozottan volt mondva, hogy az őr nem állhatott ellent annak,
hogy az öreg asszonyság a bejárat boltíve alá be ne hatoljon; ott már
többen állták útját.

– Hová akar asszonyság? tréfálózának vele. Tán katonának akar felcsapni?

– A várkormányzóval akarok szólni rögtön; szólt ő hirtelen feltalálva
magát.

Erre már egy tizedes vált ki a többi közül, ki tisztelettel hajtá meg
magát előtte s igérte, hogy elvezeti odáig.

A pavillon ajtajánál ez is magára hagyta; rábizva, hogy tudakozódjék
tovább az őröktől, mert neki a vártát elhagyni nem szabad.

A várkormányzó kapujában álló őrök nem tudtak magyarul. Bihari román
ujoncz volt mind a kettő. Lávayné nem tudta velök megértetni, hogy mit
akar.

Ott azután leült a kőpadra, elhatározva, hogy várni fog, ha kell
reggelig is, míg valakire talál, a ki megértse.

Nagy sokára közelített egy fiatal tiszt, kinek háromszinű szalag volt
keresztül kötve a mellén. Ez bámulva kérdezé az agg nőtől: mit akar és
hogyan került ide?

– Nevem öreg Lávayné. A várkormányzóval akarok beszélni.

– Rögtön?

– Ebben a pillanatban.

– Valami országos ügyben?

– Igenis, abban.

– Akkor tessék velem jönni.

A fiatal tiszt gyanakodó tekintettel vezeté az ismeretlen alakot hosszú,
homályosan világított folyosókon, nagy, viszhangos, kikövezett udvarokon
keresztül, míg végre egy sötét, dohánybűzös előszobába nyitott, a hol
egy pár közlegény heverészett tábori ágyakon. Azonkivül egy szalmaszék
is volt a szobában, meg egy festetlen asztal.

Itt a segédtiszt hátrahagyá Lávaynét.

Néhány percz mulva visszajött s nyers rövidséggel tudtára adá, hogy a
várkormányzónak sok sürgetős dolga van.

– Jól van, monda az öreg asszony; várni fogok, míg elvégzi. S azzal
leült a rongyos szalmaszékre, lekönyökölt a fagygyúpettyes asztalra,
rendületlen elszántsággal.

A segédtiszt visszafordult s mérgesen becsapta maga után az ajtót.

Nem sokára aztán megint visszatért.

– Igen sürgetős a kegyed közlendője?

– Olyan sürgetős, hogy egy pillanatnyi haladékot sem tűr.

– És fontos tárgy?

– A legfontosabb, a mi az életben előfordul.

– Akkor jőjjön kegyed velem; a várkormányzó úr sziveskedik néhány
pillanatra kijönni belső szobáiból.

Ismét egy ajtó nyilt meg Lávayné előtt. Most már tisztább szobába
lépett, bár azt is jellemzé a bútorzat nagy egyszerűsége. Látszott, hogy
katonák számára volt eredetileg berendezve, a kikkel állva szokás
beszélni.

A harmadik teremből hangos férfibeszéd zajlott át arra a pillanatra, míg
az ajtót nyitották, csukták. Azután sarkantyús lépések kopogtak, s
kilépett a várkormányzó.

Egy igen nyájas képű férfi, határozottan kifejlett orral, a milyen
orrokról I. Napoleon azt a históriai mondást örökíté, hogy ezeknek a
hűsége megdönthetetlen.

– Mit kiván ön nekem mondani, asszonyom? szólt a várkormányzó,
közellépve az előtte idegen nőhöz. Miért akar velem beszélni?

– Rövid szavam van kormányzó úrhoz, felelt nyugodtan az aggnő, önnek egy
futárja érkezett ma a várba, ki itt hazug hireket terjeszt.

– Nos? Például.

– Azt hireszteli, hogy az én fiam, ki a felső táborban szolgál, áruló.
Fiam neve Lávay Béla.

A várkormányzó kissé neheztelni kezdett.

– De asszonyom, kegyed azt izente nekem, hogy valami országos ügyről
akar velem szólni.

– Azt hiszem uram, hogy a katonai becsület mindig országos ügy volt.

Hogy jött az egyszerű, jámbor agg nő ajkára ez a mondás? Mely idegen
szellem ébredt fel szivében ekkor, ki neki e szókat sugallta? azt ő maga
sem tudta volna magának megmagyarázni soha. Vannak rendkívüli helyzetek,
mikben a pillanat nagyobbá teszi az embert.

A várkormányzó most már meglepetve kinálta Lávaynét udvariasan, hogy
üljön le.

– Köszönöm, nem pihenek, míg azt, a miért idejöttem, be nem végezém. Én
csendes, békés asszonyember vagyok; odúmból soha senki sem lát
kimozdulni. Hogy éjnek éjszakáján egyedül a várba jöttem, abból láthatja
kormányzó úr, milyen iszonyúnak kell a sérelemnek lenni, mely engem
felháborított és idejönni kényszerített.

A várkormányzó jó nevelésű férfiu volt, tudta méltánylani az öreg
asszonyság bánatát.

– Jól van, én holnap mindjárt vizsgálatot fogok rendelni e tárgyban.

– Oh uram, nem vizsgálatért jöttem én és nem holnapi dolgokért; ma, még
ma kell annak megtörténni.

– De minek? Mit akar tehát kegyed?

– Mit? Elégtételt akarok! Elégtételt, a hogy azt adni és venni mai
világban szokás. Az ilyen bántásra nem lehet egyet aludni és azután
felelni rá. A rágalmazó itt van a várban, láttam bejönni, azért jöttem
kormányzó úrhoz, hogy parancsolja őt elé.

– Az könnyű; épen itt van nálam a mellékteremben.

Azzal inte segédjének, hogy hívja ki Bárzsingot a mellékszobából.

A kilépő ifju óriás csodálatosan nemértő taglejtésekkel iparkodott
mutatni, hogy ő ez asszonyság jelenléte dolgában nem tudja tájékozni
magát.

– Uram! szólt hozzá fordulva a parancsnok. Ismeri ön ez asszonyságot?

– N… nem igen ismerem. Mit akar ez az asszonyság?

Lávayné oda lépett hozzá közel.

– Ez asszony meg akarja az urat gátolni abban, hogy a fia hirnevét
megölje. Az úr egy hajdankori jó barátját, bizonyos Lávay Bélát azzal
vádolja úton-útfélen, hogy az hazaáruló. Az úr tudja azt jól, hogy ezt a
szót mai nap könnyen elhiszik. Miután a városban, hol fiamnak annyi régi
jó barátja él, senki sem akadt, ki e rágalom ellen szót emeljen, – mert
hiszen nem is tartozik senki az ellenkezőt hinni valakiről, – tehát
kénytelen vagyok én magam fiam védelmére önnel szembeszállni.

Bárzsing úr ki akart bujni e jelenet alól s nagy röviden félbeszakítá
Lávaynét.

– Én e helyet sokkal jobban tisztelem, mint hogy asszonyságoddal
feleselésbe ereszkedjem.

– Nem feleselésről lesz szó, uram, felelt szilárdul Lávayné. Katonadolog
ez; épen ide tartozik. Rágalom ellen most más védelem nincsen: hírlapok
nem járnak, hogy azokban vághatná valaki a szemébe; törvényszék nincs;
maga nem jöhet a sértett. Én elégtételt kérek öntől – fegyverrel.

De már erre mindenki kaczagni kezdett. Ez nagyon határos a komikummal.
Egy öreg, meghajlott termetű asszonyság, régi divatú zöld köpenyegben,
ócska selyemkalapban, azzal a szándékkal, hogy ő párbajt víjon egy
délczeg fiatal férfival.

Lávayné pedig nem akarta észrevenni a tréfás hatást, hanem csendesen
kivont egy fehér zsebkendőt köpenye alól s annak egyik szegletét
megfogva, az egészet hosszában leereszté.

– Ne mondja ön azt uram, hogy asszony vagyok, asszonynyal nem szokás
verekedni; a kutyának is szabad védni a kölykét, s mikor ön az asszonyok
fegyverét, a pletykát használta eszközül, lemondott a büszkeségről, a mi
a férfit az asszonynál külömbbé teszi. Azt se mondja, hogy öreg vagyok,
rosszak a szemeim, nem tudok már czélozni. Itt ez a zsebkendő: ennek az
egyik végét fogom én, a másikat fogja ön. Innen aztán lőhetünk egymásra.

Azzal kivette a két pisztolyt a zöld merino köpeny zsebéből s letette
szépen az asztalra.

A férfiak most már nem nevettek rajta többé.

Az agg nő nyugodtan törülte félre azt a nehány ősz hajszált, mely
kalapja alól homlokára tévedt s egy ősvértanú magasztosságával arczán
állt a bámulók előtt.

– Én beszámoltam lelkemmel Istenem előtt, szólt szenvedélytelen hangon.
Nem sokat igérek az életből magamnak; mindent elvesztettem már. Férjem
rég halott, házam por és hamu, fiam földönfutó, csak a becsület van még
meg, azt nem adom oda. Ön egyenesen a mellemnek szegezheti a fegyvert,
nem fogok reszketni tőle; – én pedig nem fogom önt megölni, oh nem, az
ön halálának terhét nem akarom lelkemen vinni az Úr elé; – hanem a
lábának fogom szegezni a pisztolyt és ellövöm az úrnak a lábát, hogy ne
járhassa be az országot a fiam rágalmazásával.

Ha beszéde elején tökéletes férfi volt Lávayné, a végén aztán tökéletes
nő lett. Mikor azzal fenyegette Bárzsingot, hogy ellövi a lábát, egészen
kitört belőle az asszonyi harag, s midőn az egyik pisztolyt kezébe
vette, megesküdhetett rá akárki, hogy bizony meg is fogja tenni.

Ily tragikomikus helyzetben csakugyan nem forgott még Bárzsing úr. Ez
akár tréfa, akár valóság, mindenképen kellemetlen. Jó szelleme egy jó
expedienst küldött e perczben számára. Mi lenne az egészet eltagadni?

Tehát egyszerre csak elváltoztatá eddigi arczát s familiaris
nyájassággal mondá:

– De kedves asszonynéném, én nem beszéltem ilyesmit Béláról soha.

Lávayné bámulva nézett rá.

– Az úr nem nevezte Bélát árulónak?

– Soha életemben. Sőt mindig igen derék, dicső hazafinak mondtam
mindenütt.

– Hallották uraságtok ezt? Jól van, adja ön ezt rögtön irásban.

– Igen szivesen.

Bárzsing rögtön fogta az asztalon heverő tollat, beleverte a
tintatartóba, s papirost rántott elő.

– Majd én mondani fogom, hogy mit irjon! szólt Lávayné, csendesen
visszarakva zöld köpenye zsebébe a mordályokat, – tessék irni: én – a
nevét – bizonyítom, hogy Lávay Béla derék, becsületes hazafi és jó
katona, s a ki ezzel ellenkezőt állítana, az hazug, alávaló,
semmirekellő…

Bárzsing úr mégis megsokalta az egymásután következő epithetonokat.

– Nem tetszik? kérdé Lávayné a köpenyegzsebbe nyulva.

«Semmirekellő».

– «Rágalmazó.» Igy: tessék aláirni; a tisztelt urak lesznek olyan jók,
hogy ezt, mint tanúk, előttemezik.

Azután csendesen összehajtogatta az irást, eltette keblébe, a fehér
zsebkendőbe takargatva.

– Már most ki vagyok elégítve. Bocsánatot kérek a parancsnok úrtól az
alkalmatlankodásért. A mi itt történt, az közöttünk marad.

A parancsnok szivélyesen megszorítá az öreg asszonyság kezét:

– Asszonyom! ha önnek a fia is «ilyen katona», akkor gratulálok hozzá
önnek is, meg nekünk is.

Azzal segédjét utasítá, hogy menjen kiséretül az asszonysággal annak
lakásáig. Ő maga a legutolsó ajtóig kikisérte Lávaynét.

Bárzsing úr tréfára akarta venni a dolgot a parancsnok előtt.

– Őrült ám ez az asszony: valahogy le kellett őt rázni a nyakunkról.

Hanem a parancsnok azt mondta neki, hogy nagyon jó volna, ha rögtön, még
ebben az órában iparkodnék felhasználni a sötétséget, hogy a várost szép
szerével elhagyja.

Késő idő volt már, mire Lávayné a közös gunyhóhoz visszaérkezett. Azok
otthon egészen kétségbe voltak esve hosszas kimaradása miatt. Hol járt
az Istenért?

– Benn voltam a várban.

Alig akarták elhinni.

– Hogy elhigyjék, ime itt a bizonysága.

Azzal kivette kebléből a begöngyölt iratot, oda adta, hogy olvassák
sorba.

Míg azok szörnyűködve ismét és ismét átolvasták a csalhatatlan jellemző
okiratot, azalatt az öreg asszonyság leült kerekes rokkája mellé; egy
szál faggyúgyertya mellett el kezdett csendesen szálat eregetni, halkan
dönögve a zsoltár énekét: «az Úr az én erősségem».

Ki gondolta, ki hitte volna, hogy egy asszony, a kit soha sem látott
senki másként, mint otthon csendesen ülve rokkája mellett, olvasva
ájtatos könyvét, kertében gyomlálgatva virágait, fésülgetve kis fia
szöghaját, utczán alázatos fővel járva, templomban könnyes szemmel
énekelve: az egy sötét éjjeli órában képes legyen halálos fegyverrel
kezében kierőszakolni valamit, a mi nélkül pedig annyi ember el tud
lenni a világon.

Ilyen az idők divatja!

Az öreg asszonyság pedig mind ez eseményekről soha sem szólt senkinek
semmit, csak fonogatott, csak főzögetett a közös gunyhócskában s
hallgatta a mások dicsekedéseit. – Ha a jelenvoltak valamelyike később
el nem beszélte volna, talán meg sem tudta volna senki, hogy történt ez?



MIRE JÓ EGY SÁNTA EMBER?

A rendkívüli idők minden álló tárgyat kiforgattak sarkaikból. A kinek
semmi köze nem volt is a csaták sorsához, a politikai élet nagy
rendületeihez, benne élt azoknak szokatlan gőzkörében, mint mikor a
tizenhatodik századbeli üstökös három napra elborította sörényével a
földet, hogy az egész földteke úszott benne, s minden lélekző tárgy,
ember, állat és virág egy idegen égi test légkörét szívta.

Sajátságos légkör volt az!

Némely embert útnak indított: egy hónap alatt négy városban is
megtelepített, megint odább utaztatott; – másikat meg úgy egy helyhez
ragasztott, hogy még csak sétálni sem mehetett máshova.

Szeretőket összehozott, gyorsan egyesített, még gyorsabban
szétválasztott, menyasszonyból egy nap alatt özvegyasszonyt csinált, –
újra férjhez adta. Másutt meg egymást rég szerető szíveket úgy
elválasztott, hogy még csak hírt sem hallottak egymásról.

Új életpályát osztogatott az embereknek: ügyvédből tett hadbirót,
biróból tett hadszerelőt, az orvost megtette sebésznek, mérnökből
csinált utászt; korhely embereket rehabilitált, nagy fényes
celebritásokat elfelejtett emberekké sorozott be.

A gazdag nélkülözni tanult; jövedelméhez nem nyulhatott, azok a holdon
is túl voltak: más meg annyi pénzhez jutott, alig tudta, hogy adjon túl
hirtelen rajta.

Hát még a kinek valami sürgetős elintézni, végezni, megtudni,
végrehajtani valója volt! Az, a ki a parancsot adta, egészen más világba
tartozó ember volt, mint a kinek azt végre kelle hajtani. Ha mehetett
vele a hova kellett, ott új hatóságot talált, ki nem akarta ismerni, s
ha még odább járt, segített magán, mire visszajött, akkor megint más
hatóság volt már ott, a ki meg az új álláspontot nem fogta fel.

Ha keresett egy birót, a kire múlhatatlan szüksége lett volna, megtudta,
hogy az most olyan jó helyen van, mintha csak talppal állna feléje a
föld tulsó oldalán, s néha megtörténhetett, hogy ha keresett egy okmányt
valami levéltárban, azt is megtudta, hogy az egész levéltár utazik,
szekérre rakva, egyik határból a másikba; talán utól lehet érni, talán
nem. Vagy pedig egy bizonyos helyen megvan ugyan, ha még megvan; annak a
helynek csak az egy baja, hogy szüntelen tűzzel járnak körülötte, s
hozzájutni épen olyan könnyű a levegőn keresztül madár képében, mint a
föld alatt vakand alakjában.

Egy ilyen keserű foglalkozás gyönyörűségei jutottak Fertőynek, a midőn
unokahúga Judit öröksége után akarta kinyujtani kezét.

A gyümölcs az ő számára érett meg, csakhogy nem lehetett hozzáférni.

A végrendelet sorsáról nem lehetett semmi felvilágosításhoz jutni.

Vajjon elégett-e a nagy tűz katasztrófája alatt? Vagy valaki megmentette
talán? E felől kellett volna bizonyos tudomást szerezni; hanem ez volt
épen a minden lehetetlenséggel határos feladat.

Fertőy maga nem mehetett a körülzárolt városba.

Bárzsing barátját sikerült rábeszélnie, hogy mint futár küldesse be
magát, s akkor aztán tudakozódjék a végrendelet felől.

Bárzsing úr ez idő szerint épen azon rejtelmes életmódot követte, mely
nagyon kevés zajjal, annál több izgalommal és változatossággal jár, a
mit nagyon bőkezűleg szoktak jutalmazni, ha sikerül, annál rövidebben
büntetni rajtavesztés esetében.

Igen régi axioma a hadviselés tudományában, hogy a legjobb tábori kém
az, a ki mind a két félnek szolgál. Hogy melyiknek szolgál jobban, az az
ő titka. Talán mind a kettőnek egyformán. Ez háborún kívül békés időben
is így van.

Bárzsing úr az országos ügyek mellett magán vállalatokat is intézett s
szállítmányosoknak szívesen szolgált, illendő perczentekért, szükséges
tudakozásokkal és értesítésekkel.

Akármiket mesélt légyen is Bárzsing a veszélyek felől, a mik útját
állták, a míg az ostromzárlaton keresztül a hirhedett várba bejutott,
annyi bizonyos volt, hogy soha neki se jövet, se menet, egy hajaszála
sem szokott meggörbülni.

A mit azonban a városban ki birt nyomozni az akkori pusztulás idejében,
az nagyon kevés vigasztalót tartalmazott Fertőy úrra nézve.

Rátalált ugyan a régi levéltárnokra, a ki faluról szinte beszorult a
czigánymezői sátorutczába, de annak a tudósítása kevesebb
megnyugtatására szolgált az elébbi tudatlanságnál.

A nagy gyulladás alatt némely fontosabb okmányokat a levéltárban
hirtelen egy vasládába pakoltak; azt lepecsételvén, egy fiatal tiszti
ügyész még a tűzveszedelem hevében dereglyére tétetve, elszállíttatá
Neszmélyre; onnan a visszavonulás alkalmával ő is odább vonult, a ládát
is magával vitte.

Hová lett azután? Mit tett az iratokkal? arról kinek volna most
tudomása? Meglehet, hogy valahol utat vesztett és álnév alatt
elrejtőzött; az is meglehet, hogy együtt ment a ki tudja merre járó
hadakkal, s nem lehetetlen, hogy ha nagyon szorították, hátrahagyta a
vasládát, s a mi benne volt, azt szélnek is eregették már; talán
eláshatta valahol valami árokba, vagy beledobta a Dunába; – de az is
meglehet, hogy még folyvást őrzi, s valaha vissza is fogja hozni; hanem
az is a valószínüségek közé tartozik, hogy a megmentett iratok között
épen nincs jelen a keresett végrendelet.

Ez a bizonytalan tudósítás rosszabb volt a legrosszabb bizonyosságnál.

Mert ha elégett a végrendelet, okos ember még tudhatott magán segíteni;
de hátha megvan? Ki tud ennek nyomára akadni?

Bárzsing úr ezen az úton nem nyomozhatta tovább a keresett iratot: ha
annak gondviselője a felső hadsereggel kalandoz, ő oda utána nem megy.
Voltak igen érvényes okai, a mik tanácsosabbnak mutatták e hadtesttől jó
nagy lőtávolban maradnia.

Egyszer összetalálkozott Bárzsing Debreczenben egy régi ismerősével, de
a kinek a nevét nem tudta.

Egyike volt ez is a «közvélemény asztala» rendes ülnökeinek.

Így neveztek egy kerek asztalt az úri-utczai kávéházban, melyet
reggelenkint költők, lapszerkesztők, kritikusok, ügyvédi és orvosi
celebritások szoktak körülűlni. Ez asztal mellett olvasta fel Pusztafi
leglángolóbb költeményeit, a mik soha nyomtatásban meg nem jelenhettek;
itt beszéltek Louis Blancról, Micheletről, a népfenség tanairól; itt
mondott egy fiatal ember nagyon dobogó szívvel elragadó beszédeket; ide
jöttek alispánok, országgyűlési szónokok, későbbi miniszterek,
reggelijöket elkölteni; itt folyt a művészi vita esténkint classicismus
és romanticismus fölött; innen indult ki a taps és pissz – előbb csak a
szinpad, azután a szónokszék, végre a csatatér hőseinek és áldozatainak;
innen hangzott el a legelső szó, mely után a legelső tett következett;
ezért ama kerek asztalt elnevezték ama sokat igénylő névvel: a
közvélemény asztala. Azon kornak sok tragicuma és comicuma kezdődött ez
asztal mellett.

A kik ott mindennap találkozni szoktak, személy szerint természetesen
nagyon ismerhették egymást, a nélkül, hogy neveik után kölcsönösen
tudakozódtak volna. Bizonyos neme a collegialitásnak támadt időjártával
közöttük.

A résztvevők valódi megalakult testületnek tartották magukat, s tevékeny
ifjui hevük által a contrapondiumot vélték képezni a tudós akademiával
szemben.

Tehát Bárzsing úr is, bárcsak vidéki és levelező tag minőségben, itt
ismerkedék meg egy kicsi sánta ifjuval, ki a közvélemény asztalánál
rendes ülnökséggel birt, kit a többiek doktornak neveztek, igen jó
fiunak tartottak, s ki merész socialista volt, és a mikor szerét
tehette, a vegytan befolyását a nemzetgazdászatra élénken magyarázgatá a
táblakör hallgatóinak.

Mi is kétszer találkoztunk már e kis biczegő alakkal; egyszer, midőn
amaz emlékezetes napon Juditnak esernyőjét kölcsönözte, másodszor, mint
tanuval Judit és Béla menyegzőjén. Ez a mi Glanz Melchior barátunk.

Igazán barátunknak nevezhetjük, mert derék ember. Tört testben egyenes
lélek.

Mire jó az életben egy sánta ember, a kit gyermekkorában a dajka
elejtett, s kinek ez egyszeri esés miatt az egész életet nyomorékul kell
végig biczegnie?

Mikor más gyermekek elmennek játszani, neki félre kell ülnie és nézni
társait, hogy mulatnak; az ő lába sánta. – Mikor az ifju szív hevesen
kezd tombolni az áradozó érzéstől, társai járnak a nő szerelme után:
neki otthon kell maradni, belőle nem lesz se tánczos, se szívhódító; az
ő lába sánta. – És mikor a tettek mezeje nyitva, mikor a férfi karja,
szíve gyűlöli az álmot, mikor a trombita megszólal, a többiek sietnek a
hivogató szóra, előttük a dicsőség fényes útja: – neki pedig otthon kell
maradni, belőle nem lehet harczos, – hisz az ő lába sánta.

De hát épen nem lehetne-e a sánta embernek semmi hasznát venni a
világon?

Nem tehette-e a mostoha természet, hogy a mit megtagadott a lábától, azt
kipótolja az agyában? Nem adhatott-e neki lábak helyett szárnyakat,
lángészt?

Hát Tamerlán nem volt-e sánta s nem harczolt-e sánta lábbal a félvilág
ellen? Hát Byron lord nem volt-e sánta s nem harczolt-e magukkal az
Istenekkel?

Ki volt a világ forgatva a sarkaiból; minden ember mással küzdött, mint
a miben gyakorolta magát. Melchior olyan elhagyatottnak érezte magát a
nagy év elején; mikor reggelenkint csak egyedül ült kétszer-fehér
kávéjánál a közvélemény asztala mellett, a melyhez néha egy-egy olyan
arcz is telepedett le, a minek látása őt menten hazakergette.

Egyetlen öröme abban telt, ha délutánonként ellátogatott Judithoz s
elmondhatta neki, miket olvasott össze a hirlapokból.

Judit régóta nem hallott már Béla felől semmit. Ennek természetes okai
voltak.

Melchior látta a szép ifju arczot napról-napra halaványabbá lenni. Egy
napon azt mondta neki:

– Tisztelt asszonyom, kegyed beteg, miért nem gyógyíttatja magát?

– Az én bajom számára nem terem ír.

– De én tudom, hogy terem, azt is, hogy hol! el is megyek érte s elhozom
számára. A kegyed betegségének gyógyszere Béla lábnyomain terem. Én
elmegyek Bélát fölkeresni s hozok kegyednek izenetet tőle.

Judit mosolygott e szóra s Melchior ezért az egy mosolygásért elment
volna a holdba is.

Készíttetett magának egy mankót, mely belül üres volt, azzal járt fel s
alá s mikor már hozzá szoktak ismerői hogy őt mankón járva lássák,
el-eltünt a városból.

Hetek mulva aztán megint visszatért. Micsoda helyeket járt be az alatt?
mit végzett, mi dolga volt? azzal nem dicsekedett senkinek. Szakmája
volt a szemészet; azt adta ürügyül, ha kérdezték, hogy vidékre volt
beteghez híva, a kinek szürke hályogot kellett a szeméről levenni.

A szürke hályogot nagyon sokszor kellett műtőzni.

Judit azután nem volt többé oly halovány. Bélától még irott leveleket is
kapott. Azok is mind a sánta ember mankójában jöttek.

Tehát egyszer Bárzsing úr összetalálkozik Melchiorral a debreczeni
fajárdán, a mit akkor még pallónak neveztek.

– Ah, jó napot citoyen, hát hol veszi itt magát?

Melchior egy fogadj Istennel szabadulni akart tőle, de Bárzsing úrban
olyan nagy volt a viszontlátás öröme, hogy nem eresztette, karjába
kapaszkodott s ment mindenfelé, a merre Melchiornak útja volt, azon szín
alatt, hogy majd vezeti.

– Erdélybe vagyok híva egy nagy úrhoz, mesélt előtte Melchior, azért
jöttem ide útlevélért.

– Oh azt majd eszközlök én ki önnek. Meddig marad ott?

– A mikor műtételemnek sikeréről bizonyos leszek.

– S innen ismét vissza fog menni Pestre? Milyen világ van ott? Beszéljen
valamit.

Melchior éles szeme átlátta, hogy túlságos tartózkodás csak gyanút kelt,
azért inkább azt tette, hogy igen nagy nyiltsággal mesélt Bárzsingnak
mindenféle újdonságokat titok fejében, a miknek egy részét a hirlapokból
is lehetett tudni, másik részét pedig épen csak akkor gondolta ki.

Bárzsing nem hagyott neki békét, míg szállására nem vonszolta. Akkoriban
úgy is nehéz volt egy éjszakára helyet találni a kálvinista
Jeruzsálemben, a hova a jövevény fejét lehajtsa: úgy tele volt már
minden zug hírneves férfiakkal és hozzátartozóikkal.

– Mit tud, citoyen, a közvélemény asztalának tagjairól? a régi jó
pajtásokról? hová lett Pusztafi? merre ment Lávay? hová lett a kis
dadogó?

Melchior el mondta róluk a mit tudott és a mit nem tudott.

– Ön többször is volt már itt, nemde? Jól van, jól van, tudom: ez titok;
nem mondom senkinek. De mikor Pesten megismerkedtünk, akkor még ön nem
viselt mankót.

– Lábbajom azóta inkább kifejlett.

– Tudom: elhiszem. Mankóval könnyebb járni. De milyen könnyű ez a mankó.
Mintha belül üres volna. Egy ilyen üres mankóval jó szolgálatokat
lehetne tenni. Elférnének benne mindenféle tudósítások, egész lerajzolt
térképek, ugy-e bár? Hehehe! No én nem tudok semmit. Nem szóltam semmit.

Melchior úgy tett, mint a kinek a rejtett szavát kitalálták. Elnevette
magát.

– Biz ebben elfér akármennyi.

– És erre senki sem jöhet rá.

Ezen azután nevettek mind a ketten.

Ez őszinteségre mindjárt azt ajánlotta Bárzsing Melchiornak, hogy
tegezzék egymást.

– Te nagy kópé vagy. Te nemcsak Erdélyben jársz, hanem más mindenfelé
is. Nem voltál még a felső táborban?

– Oh akárhányszor.

– Ugyan kérlek, nem láttál ott valami komáromi táblabirót, a ki egy
lepecsételt vasas ládával a szekéren jár mindenütt, a főhadiszállással
együtt?

Melchior gondolkozott egy kicsit, azután azt felelte, hogy látta biz
azt.

– Ugyan kérlek igen nagyon. Egy igen jó szolgálatot tehetnél nekem. Ha
még egyszer oda fogsz menni, járj utána, tudakozd meg szép szerével
attól a táblabirótól, vajjon a megyeház leégésekor megmentett iratok
közt, miket magával hord, ott van-e bizonyos végrendelet, a mit egy
bizonyos Hargitay tett le a levéltárban?

Melchiort elfutotta a méreg erre a szóra. Hisz ő rég be volt avatva e
végrendelet titkába, a mit Bárzsing nem sejthetett. Egyszerre
félbeszakított minden barátságot.

– Uram; adja vissza a mankómat. Köszönöm a szállást; de én önnek semmi
olyan cselszövényben nem szolgálok, a mi Lávay Béla és neje ellen van
intézve.

Azzal kikapta Bárzsing kezéből a mankóját s ott hagyta a saját
bámulatának martalékát, ki sehogy sem tudta elképzelni, mint lehessen
az, hogy valakinek a gondolatában is olvassanak.

Bárzsing utána nézett az ablakon az eltávozó sántának s öklével
fenyegetőzött utána: «megbánod te még ezt!»

Melchior még azon éjjel elhagyta Debreczent.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A hadtudomány akademikus tudósai előtt legfontosabb probléma az, hogy
két különböző ponton működő barátságos hadvezér hogyan közölhesse
terveit egy nem barátságos harmadik számára készítendő meglepetések
felől?

Az emberi furfang sokat kitalált e nemben, a nélkül, hogy módszereit
kimerítette volna.

Tamerlán izeneteit Ázsia egyik végéről a másikra az izenetvivő simára
borotvált fejére iratta fel; a hosszú útban kinőtt a leborotvált haj s
eltakarta az irást; mikor helybe ért a követ, ismét lenyirták a haját s
elolvasták róla az izenetet. – Tepelenti Ali Janinából főtt tojásokra
vegytani tintával irt tudósításokat szövetségeseinek; kívül nem látszott
meg a tojáson semmi, de a kemény héj feltörésével a belső hártyán állt
az egész irás. Az is históriai dolog, hogy Sch. orosz tábornok
Szilisztria ostroma alatt még a kopogó szellemek akkor nagyon divatozó
expedienséhez is folyamodott hadműködési titkos értesülések végett.

Ily tudósításokat elvinni, pontosan kézhez juttatni annál becsesebb
szolgálat, mennél nagyobbak az akadályok, bonyolultabb a helyzet,
égetőbb a veszély, a miken az illetőnek keresztül kell magát színlelni;
kivált mikor az ellenfél is ügyes és éber.

A kisérletnek legaggasztóbb esélye az, hogy hátha az izenet épen az
ellenfél kezébe esik! Azért gondoskodni szoktak, hogy még azon esetre
is, ha felfedeznék az izenetet, ne tudjanak rajta eligazodni.

Legegyszerűbb ugyan a szóbeli izenet, mert az a hirnök nyelvébe van
elrejtve. De hát ha ez a nyelv áruló akar lenni! Vannak olyan nagy
dolgok, a miket egy ember becsületére bizni nem szabad.

Tehát titkos irást használnak hozzá.

Sokféle neme van a titkos irásnak; csakhogy vannak ismét emberek, a
kiknek feladatuk azokat megfejteni, s ezek oly ravaszok, oly kitanultak,
hogy az eléjük tett titkot addig forgatják, próbálgatják, míg csakugyan
rátalálnak a nyitjára.

Minden nyelvben vannak olyan két, három betűs szavak, melyek többször
elé szoktak fordulni: «és», – «az», «der», – «le», – «un»; csak egy
ilyen magánosan álló szótagocskát kell kitalálni és a kulcs kézben van!

Hanem van azután egy neme a titkos irásnak, melynek épen nem lehet a
kulcsára akadni: a dolog pedig nagyon egyszerű.

Az ábéczé betűi kétszer leiratnak egyenlő távolban, felosztva két külön
papirszeletre. Akkor felvesznek egy szót, például ezt: «Helion» s ezt
csak a két illetékes helyen tudják.

Ekkor a két alphabetsor egymás alá helyeztetik, olyformán, hogy az
izenet első szavánál a «H» betű vétetik «A» helyett s ily sorban a
többi, a második szónál az «E» betű helyettesíti az «A»-t, a harmadiknál
az «L» és így minden szónak külön kulcsa van, s egyik a másikra nem
vezet; a ki az irányadó szót magát nem tudja, az semmi combinatióval nem
jut sikerre.

Hadjáratokban sokszor használják ezt, a hirnök és izenet ha kézre kerül
is, az legfeljebb a hirnökre nézve baj; az iratból nem okul senki, mert
a megoldó szót maga az izenetvivő sem ismeri.

A «Helion» szó segélyével például e betűkből:

«nacut zb klbvlblznczju cbkixnoa» ki lehet betűzni e sort: «Guyon új
várparancsnok útban van»; de a kulcs birása nélkül az egész értelmetlen
betűcsoport marad.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy késő márcziusi estén döczögős fakó szekér érkezett egyikébe azon
dunaparti helységeknek, melyek a világhirű erőddel átellenben feküsznek.
A helység nagyon jó ellenőrség alatt állt.

Egy tapasztalt régi douanier vizsgálta meg a keresztülutazókat, kinek
sok évi gyakorlat tanítá meg már mindazon fortélyokat, mik által a
dugárusok a hatóság argus tekintetét megcsalni törekesznek. A kettős
bőrű uszkárok, miknek felső bőre alatt csipkéket, a bádogcsecsemők,
mikben külhoni borszeszt, a kétfenekű hordók, mikben lőport, a
duplatalpú csizmák, mikben titkos levelezést szoktak átcsempészni, ő
előtte rég nem érvényes találmányok voltak. Keresztül járt mindenkinek
az eszén.

Az útlevél-láttamozó hivatal előtt megállt a könnyű ekhós szekér s
belőle egy kis sánta ember kapaszkodott le, ki minden motyóját
legnagyobb önbizalommal bocsátá közvizsgálatra; csupán csak fénymázas
mankójára látszott különösen féltékenynek lenni.

A vámbiztos átvizsgálta utitáskáit s nem talált semmi gyanura méltót. Az
utazó mohó készséggel forgatá ki zsebeit, adta át tárczáját s e közben
letámasztá mankóját egy szék mellé.

A vámbiztos szemeinek nagyon kezdett megtetszeni ez a mankó.

Kezébe vette nagy csendesen mosolyogva.

– Milyen könnyű ez a mankó. Mintha csak «üres volna belül».

Azzal élesen tekinte szemüvegein keresztül az utas szemébe.

Az utas Melchior volt.

Egész nyugodtan felelt vissza a kérdezőnek.

– Az ám. Ki van vájva belől.

– S mi czélra van ez? kérdé kegyetlen sandítással a biztos. Mi van
benne?

Melchior bizalmasan súgott a vámos fülébe:

– Csendesen, uram, a pénzemet tartom benne. Akárki rabolna ki az úton, a
mankómat csak nem venné el.

A vámos nevetett az elmés ötleten.

– Le lehet ennek a tetejét csavarni, ugy-e bár?

– Igen ám, még az aljáról is azt a rézszorítót s azzal az egész mankó,
mint egy etuis, kétfelé válik.

– Ugyan kérem, mutassa meg.

Melchior kész volt a felhivásnak engedni; lecsavarta a hónalj-vánkost és
a rézszorítót a mankóról s az rögtön kétfelé vált és kihullott belőle –
tíz darab százas bankjegy – és egyéb semmi.

A százasok szép újak voltak, keveset törődve.

A vámbiztos nagy bonhomiával mondá neki, hogy ez nagyon jó ötlet, a
pénzt a mankóban tartani; egyébiránt ő ajánlkozik a tíz darab százast
egy ezeresre fölváltani a főpénztárnál, akkor még könnyebben elrejthető
lesz.

Melchior megköszönte. «Biz az jó lesz.»

A százasok gyanúsak voltak.

Nem arról, mintha hamis gyártmánynak látszanának, hanem, hogy nincsen-e
valami a tulsó lapjukra irva? Mert sokszor azt hazudja a papirlap, hogy
ő fehér, pedig élet-halál dolgai vannak rá irva láthatlan, észrevehetlen
betűkkel; olyan szerrel, mely eltünik és parancsszóra ismét megjelen.

Vannak azonban a tapasztalt embereknek chemiai reagenseik, a mik még az
üres lapból is kivallatják a titkot.

Melchiornak az mondatott, hogy várjon addig a vendéglőben, a míg a
százasait felváltják; különben is este van már, előfogatot reggelig nem
kaphat. Kész volt ráállni.

A vendéglőben szobát nyittatott magának s ha kitekintett az ablakán,
vagy az ajtaján kinézett a folyosóra, s itt is, ott is egy-egy szürke
köpenyeges vámőrt látott sétálni, azt is gondolhatta, hogy azok a maguk
mulatsága végett töltik ott az időt.

Hiszen egészen nyugodt lehetett; a százasok hátáról nem lehetett semmi
gyanús dolgot felfedezni, – mivel azokra valóban semmi sem volt irva.

Igen, de hát akkor hová tette a rábizott izenetet?

Hová? A fejébe. Megtanulta könyv nélkül.

Egy egész tömött levelet ilyen értelmetlen betűhalmazzal tele: «nacut zb
klbolblznczju ebkixnoa» elejétől végig megtanult könyv nélkül úgy, hogy
egy betű nem hiányzott belőle. Az eredeti levelet aztán elégette.

Ez már aztán erős munka volt.

Hanem hiszen mondtuk, hogy a sánta embernek a fejében adta ki a
természet, a mit lábában elvont tőle.

Vacsorálni átment Melchior a közös étterembe. Alig kapott helyet,
annyira tele volt minden asztal többnyire fegyveres vendégekkel.
Valahogy szorítottak neki mégis egy kis helyet.

Hanem a vacsorálni valóval nagyon szűken voltak. Korábban jött jó
étvágyú vendégek meglehetősen elfogyasztának már minden megehetőt. Épen
csak sajt és kenyér közt volt a válogatás.

– Se csirke, se lúd, se más baromfi nincs a háznál? Kérdé Melchior a
mentegetőző korcsmárostól.

– Bizony a mit reggel hoznak, azt estére rendesen elfogyasztják; semmi
sem vesz rajtunk.

– Galambjai sincsenek?

– Galambjaim? szólt a korcsmáros, élesen szemügyre véve a kérdezőt, azok
is elfogytak a padlásról.

– De hisz itt a szobában is látok vagy hatot a kalitkában.

– Ah uram, azok drága galambok, páva farkúak, nem látja? csak
ritkaságnak tartom a szobában.

– Tán bizony «beszélni is tudnak»?

E szóra megemelinté sapkáját a korcsmáros a jövevény előtt s halk hangon
mondá:

– Nem adnék belőlük egyet tíz pengőnél alább.

– Én pedig megadom a tíz pengőt, mert éhes vagyok. Teringettét, nekem
pecsenye kell.

A többi vendégek egy kicsit nevettek rajta; hanem végre is nem találták
valami különösnek. Volt közöttük elég olyan, a ki a hadjárat alatt egy
tányér puliszkát is fizetett tíz pengővel. Éhes ember jó fizető.

A korcsmáros tartotta a tenyerét az igért pénzért.

Melchior kivett tárczájából egy összehajtogatott tíz pengőst s átadta
neki.

De már ennek az üres lapjára fel volt irva az egész izenet apró irón
betűkkel.

Melchior azalatt irta azt le, míg azt hitték, hogy mosakodik.

A korcsmáros mindjárt kifogott egyet a galambok közül a kalitkából; még
pedig egyet a legszebbek közül, arany csillámos zöld tollal, legyezős
pávafarkkal, hófehér szárnyakkal; szép, okos nyulánk fejjel. Milyen kár
lesz ezt megölni, nyársra húzni.

– Jó lesz-e ez? kérdé Melchiortól.

– Csak sietve, mert az éhes gyomor minden sentimentalismust száműz.

A korcsmáros aztán kivitte a galambot a konyhába; voltak, a kik
kikisérték, vajjon megöli-e azt a szép galambot?

– Van eszem, hogy ezt ne fojtsam meg, nevetett a korcsmáros ravaszul az
utána tódulóknak; ezt felviszem a padlásra s lehozok a duczból egy
fiókgalambot helyette. Jó lesz az ennek a bolondnak a tíz forintjáért.
Nem ismeri meg sülve.

Ez igen természetes ötlet volt; a ki hallotta, nem is tehetett mást,
mint hogy nevetett rajta.

A korcsmáros aztán felment a padlásra; ott a sötétben a kapott
bankjegyet vékony zsineggel átszorítva, a galamb szárnya alá kötötte;
akkor megsimogatta, megcsókolgatta a kedves állatkát s tenyerére
fektetve kitartotta a házhéj ablakán.

A galamb néhányat bólintott karcsú nyakával, aztán vizsgálódva emelte
fel fejét, percz mulva szárnycsattogtatva emelkedett a magasba s
nehányszor körül kóvályogva a légben, megtalálta az irányt s azzal
nyílsebesen repült át a folyamon a távol sötétlő város csonka tornyai
felé.

A korcsmáros utána nézett, míg fehér szárnyait az est ködében kiveheté,
azután elégülten szállt le a gerendáról s benyúlva kezével a duczba,
kihúzott egy nagy orrú fiók galambot; azt le is hozta és megsütteté.
Mikor készen volt, bevitte Melchiornak.

Már akkor mindenki tudta odabenn a tréfát, hogy a galamb ki van
cserélve.

Akadtak gyöngédtelen példálózók, a kik felemlegették, hogy mikor a régi
nagy urak pávát süttettek, a fejét meg a farkát épen szokták hagyni,
hogy azokról megismerhető legyen, nem adott-e fel a szakács pulykát a
páva helyett.

Ámbátor, mondának mások, a csalódás nem kár. A ki úgy lakott jól a
kakassal, mintha fáczánhúst evett volna, arra nézve úgy is mindegy.

A korcsmáros látva, hogy nagyon köztudomású kezd lenni a tréfa,
átcsapott a nagylelkűségbe.

Mikor Melchior készen volt a vacsorájával, kivett a zsebéből egy
tízpengőst (egy másikat), «no hogy ne mondja uraságod, hogy ebben a
korcsmában rászedték, hát tudja meg, hogy nem a pávafarkú galambot
süttettem ám meg, hanem csak egy fiókot, a minek az ára két huszas: itt
a tíz pengő forintja».

Mindenki el volt ragadtatva a derék vendéglős becsületessége és
lelkiismeretes eljárása fölött.

Már erre Melchiornak is kezet kellett szorítani vele.

Amaz is visszaszorította szivélyesen.

– Tehát az a galamb, «a ki beszélni tud», jó helyen van? kérdé Melchior
sokat jelentő hangnyomattal.

– Bizony jó helyen, biztosítá őt a korcsmáros.

Melchior még ott szivarozgatott egy ideig, azután aludni ment s reggelig
ki sem nézett szobájából.

Korán reggel fölkeresé a vámbiztos s mosolygó arczczal adta át neki az
ezer pengőst.

– Tessék tovább utazni, uram, minden rendben van.

– Örülök rajta, felelt rá Melchior.

Ő tudta, hogy minek örül!



A VÉN CSONT.

Olyan vagyok, mint a búvár, ki a tenger fenekén jár, – odafenn tán vihar
zúg; ég és tenger ölelkezik, mesék óriás szörnyei verik egymást
szárnyaikkal, tán a vihar robajába emberi harcz is elegyíti szavát;
ágyúdörej, árbocztörés, gályák összeroppanása, elmerülő hajók
lakosságának halálkardala?… Idelenn nincs semmi: a búvár szedi a
kagylókat, mikben a gyöngyök termenek, jár a tengerfenék állatnövényei
között, s tán ha a korallok piros erdejében egy tört horgonyra bukkan
elszakadt kötéllel, egy iszapba elsülyedt ágyút talál, vagy egy halottat
lel, kinek arcza oly ismerős, akkor gondol csak azokra, a mik feje
fölött történnek, s tán a mire felbukik a víz felszinére, új lélekzetet
venni, már akkor se vihar nincs, se csata, síma és csendes minden.
Győztes vihar odább vonult, legyőzött tenger elpihent, a mi összetört,
elsülyedt…

Megint csak a leégett városban vagyunk: ah de most nem látjuk annak
romjait, tavasz van, virágzanak a fák!

Minden ház kertekkel, fákkal van körülvéve, fehér és rózsaszin virágerdő
takarja el a kormos üszköket, zöld fű is sarjadt már a falakon.

És a természet pompája nem volt elég, a kidűlt, bedűlt falak még
zászlókkal és májusfákkal is fel vannak diszítve. Tetőtlen épületeken
sokszor látni ilyen május-fákat, bevégzett építés örömczégéreül; ezuttal
a bevégzett rombolás örömjelei voltak azok; zászlók, virágok kormos
falakon, szétrepedt ablakodukba tűzve, magánosan álló tűzfalakra
felvonva, tornyok lecsüggő kapocsvasaiba felaggatva.

Egy kert az egész város képe, az utczák felszántva bombáktól s bevetve
vascserepekkel, a piaczok bezöldülve a legszebb zabvetéssel.

Egyik főtéren állt egy régi kétágú akáczfa; egy bomba úgy esett a két ág
közé, hogy derékig kétfelé repesztette, ott benszorult és nem pattant
szét. A széthasadt fa úgy nyomorékul is kivirágzott s valaki a beleékelt
bomba nyilásába tűzte épen a háromszín lobogó nyelét.

A gyermekek felmásztak a viruló fákra s a kormos házfalakra, onnan
ujjongtak és daloltak alá.

Egyetlen nagy torony maradt csodára épen, a mellől is le volt égve a
templom, nagy baj volt feljutni a harangjaihoz, de azért reggel óta
harangoztak benne ünnepre, pedig ki tudja? tán nem is ünnepnap volt.

Az utczákon pedig néptömeg hullámzott, mint Urnapján szokott, mikor
azokat a díszes zászlókat hordták a czéhek, a miken annyi szalag
lobogott, a hány leány férjhez ment a városban; a mik mind ott égtek el
a szép két tornyú templomban.

És ezen a napon minden ember ismerős volt és senkinek sem volt semmi
panaszkodni valója, s a kitől azt kérdezték: mi ujság? – bizonyosan azt
felelte rá: nagyon jó.

Ez volt a felmentő sereg bevonulásának napja.

De ki volna képes álomlátásokat leirni ébren, úgy a hogy azok álmodva
voltak? Az első lovast, ki keresztül vágtatott a hidon, vállán panyókára
vetett mentével, egy percz mulva koszorúkkal telefűzve mindkét karja.
Azután a harsogó zenekart, mely egy régvárt, rég elfojtott, titokban
énekelt dalt harsogtatva vonul végig az utczán; és aztán a dobszóra lépő
csapatot, mely ragyogó arczczal, rongyolt ruhában halad a romok közt
végig – és az apák, anyák, testvérek és szeretők örömét, kik rég látott
kedveseikre ismernek és azt az önfeledt tombolást, őrjöngést, mely
minden ház faláról omlik, kiált, aláviharzik az érkezőkre, mint dal,
mint üdvrivallás, mint virágzápor, mint köny, mint csók; a képet, mely a
napbarnította arczok, a közéjük vegyült ismerők, a lábnyomaikat csókoló
hölgyek és a paripák lábai elé boruló hajadonok rettenetes
csoportozatából támad? El e képpel! Ez az őrülésre vezet.

Más toll, más kéz, más lélek, más levegő kell arra, a mi ezt érthetővé
tudja tenni.

Kezemet idűlt fájdalom, fejemet lázas szédülés, szivemet sok év hideg
gondja, tollamat igen jól ismert tapasztalatok figyelmeztetik, hogy
irjunk csendesen, mert a felhevítő dolgok – nem valók beteg embernek.

Tehát el e lázas képpel! úgy is elmult ez már régen.

Távol a főutczák zajától, a városnak azon szegletében, melyet a tűz nem
hamvasztott el, állt akkor még egy ódon alakzatú ház. Még a franczia
háboru alatt épült, földszintre, mint szokás, hanem a háztető maga van
emeletre véve két sor ablakkal. A ház ablakait kiülő vaskosarak védik, s
redőnyei le vannak zárva az utcza felől. Kapuján alig látható már (tán
idő mosta le, vagy segítettek is kaparni) a salva quardia jelvénye. Két
oldalán kertek vannak, miknek vén gyümölcsfái a kerítésen át
nyujtogatják ki csonka, félig száraz karjaikat, mintha azok is mind
rokkantak volnának gazdájukkal együtt.

Ez a ház az öreg Kolbay őrnagyé.

Az öreg most is a régi vén csont. Az ő házát nem ékesíti zászló, mikor a
többi mind repülni készül, az ő kapujából nem bámészkodik ki látvágyó
nőcseléd, az ő ablakai nyitva sincsenek, még csak kertje fáiról sem hull
virág az utczára, mikor e nagy riadal végig megy a városon. Kapu és
ablak zárva marad.

Ez a ház nem égett le a nagy tűzvészben s Kolbay nem mozdult ki belőle
az egész ostrom alatt.

Szomszédai mind ott hagyták lakásaikat, mert ezt a részt különösen
járták a bombák; ő maga cselédet sem kapott, a ki az ottlakás rémeit
kiállta volna, de ő ki nem mozdult onnan.

Tizennégy bomba talált be az udvarába és kertébe, a szomszédjába
hullottakat nem számította. Egy sem gyujtott, csak a fákban tett kárt. A
kik ostromszünetek alatt bámlalódni arra vetődtek, gyakran látták a
hadastyánt, a mint keresztlábtójára felmászva, nagy nyugalommal
fürészelgeté a bombasértett fák tört csontjait s kenegette be a sebeket
iszapos agyaggal.

Néhány régi ismerőse az átváltozott világból a leghevesebb tüzelések
idejében meglátogatta, rá akarva birni, hogy hagyja el veszélyes
lakhelyét s menjen be velök biztosabb helyre, a várba.

Ezek késő éjjel is ott találták a hadastyánt ablakában könyökölve, a
mint nézte nagy gyönyörűséggel, hogy szeli keresztül az eget egy-egy
olyan tüszkölő csillag, s jön közelebb, mind közelebb, egyszerre aztán
hirtelen alácsap, mint az ölyv a martalékra, föld rendül, ég csattan
utána.

«Pompásan lőnek. Gyönyörűen lőnek» mondogatá ilyenkor az ablaka alatt
megálló ismerősöknek, mert a kaput magának kellett volna kinyitnia s azt
csak nem kivánhatták tőle, de nem is tette volna.

Mikor egy bomba fenn a légben pattant szét, figyelmezteté a vele
beszélgetőket, hogy álljanak a tulsó fal mögé, mert a szétrugott
érczdarabok ilyenkor minden irányba repülnek; de ő maga meg sem mozdult
az ablakból.

Ha aztán valamelyik elő találta hozni, hogy tán mégis jó volna rá nézve,
ha elhagyná ezt a magános bagoly-odut, már csak az élet unalmai végett
is, a veszélyt nem is számítva, akkor egyszerre félbeszakított minden
beszélgetést, s azt mondta:

– Szép tudomány a hadi tudomány.

És azzal betette az ablak redőnyeit a legjobb ismerőse orra előtt is s
nem állt többet semmi szép szónak.

Igy élte végig az ó-divat embere az új korszak divatjait is, azoknak
fényével és nyomorával, azon a helyen, a hol az utolsó franczia háboru
után lováról leszállt.

Mikor a bevonulási zaj, zúgás lecsendesült, a vártér felől egy fiatal
pár közeledett a bezárt ajtaju ház felé: egy szép fiatal hölgy, ifju
katonatiszt karján. A hölgy mindkét kezével kisérője karjába fogózott s
mintegy libegni látszott rajta, mint ugyanannak másik karjára akasztott
tarka nagykendője. Meleg volt – kivül is – belül is.

A Kolbay-ház elé érve, a fiatal hölgy finom ujját ajkára tevé, csendet
intett, s a messze elnyilt kapu-hasadékon bekémlelt az udvarra; azután
megfogta a zörgetyüt az ajtón, s nagyon erősen megkoczogtatta vele a
hangadó vasat.

De még azután kétszer is be kellett kukucsálni s újra kezdenie a
zörgetést, míg egy mogorva rekedt hang odabenn az udvaron megszólalt:
«no, ki az? mit akar itt?»

– Én vagyok itt, Kolbay bácsi, szólalt meg erre a legcsengőbb,
leghamiskásabb hang, én vagyok itt, Szerafine.

– No az más; dörmögött odabenn, jóval szelidülten a fogatlan oroszlán, s
kopogó nehéz léptek után nyikorgott a kulcs a zárban, nyikorgott az ajtó
sarkaiban, s a mint a fiatal hölgy kisérőjével belépett rajta, ismét
visszazuhant az: olyan volt már a járása, hogy magától is becsukódjék.

A hadastyán feszülten nézett végig a fiatal katonán, ki barna, vörös
zsinóros egyenruhában állt előtte, melynek hajtókáján három aranycsík
jelölé az ezredesi rangot.

– Van szerencsém vőlegényemet bemutatni Kolbay bácsinak, szólt rögtöni
bevezetéssel Szerafine a feszes öreg úrhoz, közelebb simulva hozzá.

– Kérem, kérem, huzódozék ez, ne nyuljon ahoz a vállamhoz, mert fáj. – A
kezemhez se, az is fáj. Tudja már, hogy minden tagom fáj. Régi sebek, a
miket ország és fejedelem védelmében kaptam, s a mik kiujulnak, kivált
«ilyenkor» – tavaszszal.

– Nem ismer rá? kérdé csintalanul mosolyogva Szerafine s közelebb vonva
az ifju tisztet a hadastyánhoz.

Ez még jobban megtámasztá állát a gőgtartó szőrnyakravalóba, s száraz
rövidséggel mondá:

– Nincsen szerencsém.

– Én vagyok Zeleji Róbert, szólalt meg akkor a tiszt maga, ismerős
nyájassággal.

Kolbay arcza csak mozdulatlan maradt, mint a kőoroszláné ott a kúton.

– Nem volt szerencsém.

Itt látni való volt, hogy az ismerkedés nem erőtethető, mert ha még
tovább fűzik, a harmadik válasz az fog lenni: «nem akar lenni
szerencsém.»

– Bácsikám, én pedig egy igen fontos kéréssel jöttem kegyedhez.

– Hozzám? kérdé elbámulva a hadastyán, – kéréssel? Az én kedves szép
hugom? Bámulok! Miben szolgálhatnék én, öreg csont, valakinek? Mostani
világban! Szép leánynak? A kinek vőlegénye van. Ezredes kapitány, a mint
látom. Ki kérne én tőlem valamit? Tessék besétálni hozzám, ott le is
ülhetünk. Halljuk, mit tehetek én a legszebb Szerafinnak. Uram, erre az
ajtó.

Róbert mondhatta volna az öregnek: «hiszen jól tudom én ez ajtók
járását, évekig mindennapos voltam a házadnál, itt sakkoztunk együtt óra
hosszat», azonban a hadastyán úgy viselkedett iránta, mint a kit először
lát magánál, udvariasan, de hidegen és e hidegség is oly epesárga volt.

– Tessék helyet foglalni, szólt az öreg úr, egy rozzant bőrpamlagra
mutatva. Rendetlen a házam, magam vagyok, a ki szolgál és takarít;
cselédnek nem tetszett ez a hely. Nos Szerafin, legszebb leány a
városban, hát mondja, mivel szolgálhat önnek a legvénebb, legostobább
öreg csont a világon, a ki olyan bolond volt, hogy elfelejtette magát
eltemettetni, mikor észrevette, hogy már meghalt?…

– Hát édes bácsi, én arra akartam kérni, hogy legyen nekem a násznagyom.

– Ah, ah, tehát lakodalom lesz! Tánczolni fognak! Sok vendég lesz. Sok
vidám újmódi ember; kell oda egy vén paróka is, a kin nevessenek a
többiek; a ki bolondokat mondjon, mikor okosat akar mondani, s tettesse
magát süketnek, mikor valami lefőzés érte, s nem tudja azt visszaadni.
Hát mulatságba hí engem, ugy-e galambom; legszebb tündérkisasszony a nap
alatt.

– Nem mulatságba kedves bácsi, arra nincs se helyünk, se időnk. Csak egy
rövid szertartásból fog állni az egész. Bácsinak kell képviselni
családunkat, mert anyám beteg s közelebbi rokonaim nincsenek
megtalálható állapotban.

– Tehát az asszonyság még mindig beteg?

– Tudja bácsi, hogy minő baja van; monda Szerafine kissé szomorúbban.

– Igen, igen. Nagyon megzavarta az a nagy szerencsétlenség. Lelkére
vette nagyon. Még mindig úgy fél, úgy retteg és nem mer kibujni a
kuczikból?

– Sőt ennek épen az ellenkezőjébe csapott át; a mióta a vár föl van
mentve, valami kegyetlenség szállta meg, ölni és halomra mészároltatni
akar. Róbertet azzal unszolja, hogy addig nem egyezik összekelésünkbe,
míg neki egy olyan napernyőt nem szerez, melynek a fogantyuja valamely
megölt hadvezér vállpereczéből készült, s a jó, szelid Lávaynénak egész
nap van vele küzdelme; erővel ki akar rohanni, hogy a mint ott a
hadifoglyok a sánczépítésnél dolgoznak, a konyhaedényeket a fejükhöz
hajigálja. Szegény mama.

Ezen a nagyon nevetni való állapoton könyezni kezdtek Szerafine szemei.

– Láthatja Kolbay bácsi, hogy ő szegény nem lehet jelen esküvőnkön.
Azért kérem, legyen olyan jó és legyen nekem násznagyom.

Az öreg úr erre csikorgó térdekkel kelt fel csikorgó karszékéből, s
rideg, kenetlen hangon, mely épen úgy csikorgott, mint minden kulcs,
zár, ajtósark, kútágas és szélvitorla a házon, viszonza a nyájas
atyafiságos kérésre.

– Én pedig kegyednek, legszebb és legbájosabb tündérkecsü hugom, nem
leszek násznagya a menyegzőjén.

Szerafine tréfásan tartá szemei elé kezét ernyő gyanánt, mintha azt
akarná lesni alatta: tréfa-e ez, vagy komoly szó?

– Kolbay bácsi nem fog az én násznagyom lenni?

– Nem fogok, mert nem akarok; ismétlé az öreg úr házsártosan. Nem vagyok
arra való ember, hogy valamely actióban részt vegyek, a mi ebben az
epochában történik, legyen az bár csak egy násznagyság viselése és nem
több, egy ujkori ezredes lakodalmán. Vén csont vagyok, vén hányt-vetett
csont, a milyent láthattatok eleget, kéz-, lábszárcsontokat a régi
rácztemető helyén heverni, a gyermekek lapdáztak velök, egymást
hajigálták, diót, mogyorót törtek velök. A vén csont engedte magát
ide-oda dobatni, nem protestált azért, hogy nyugalmából felzavarták, de
nem is adott tanácsot a gyerekeknek, hogy ne menjenek a jégre
sinkánkozni. Ilyen vén csont vagyok én is. Meghaltam, nem érzek semmit,
nem mozdulok helyemből se előre, se hátra. – Értek én valamit abból, a
mik itt történnek körülöttem? Nem; semmit; mint egy napfényre került
csont-koponya. Tudom-e én, mi a hűség, mi az árulás? mi a szeretet, mi a
gyűlölet? mi a hőstett, mi a szörnytett a mai világban? Én nem tudom
azt. Egy mult századból hazajáró lélek vagyok, a kit a felvilágosodott
gyermek is kinevet. Egy mumia. Ki ért engem? ki kérdezi az én
tanácsomat? De nem is adnék. Maradok, a ki voltam s új bőrbe nem buvok,
akárhogy fujják is a fülembe a feltámadás trombitáját.

Szerafine ki hagyta tombolni a rosszkedvű hadastyánt s remélte
kedélyével engedékenységre birhatni.

– Hiszen kedves bácsi, nem arra szólítjuk mi fel, hogy üljön lóra és
jőjjön a zászló után, hanem hogy mint családunk jelenlegi feje, adja
ránk, ha már ennyire vagyunk, áldását.

– Áldást! csattant fel az öreg úr, megrázva merev nyakát. Hát kell a mai
világban áldás is valamire? Szerencsejáték minden, koczka,
istenkisértés. Ez a házasság is az, mondjátok: va banque! aztán «vagy
hatot, vagy vakot!» Még czeremonia is kell? Még családfő is kell? –
Respublika! – Egyik őrmester az egyik oldalon, másik a másik oldalon s
megvan a násznagy. Minek arra az én öreg csontom?

Ez a fordulat már bántotta Szerafinét.

– Szóljon már ön is Róbert, talán ön jobban szivéhez tud szólni.

A fiatal tiszt megfogta az öreg hadastyán kezét, s olyan meleg hangon
kérte:

– Tegye ön meg ez áldozatot Szerafine kedvéért.

Az öreg pedans feszességgel válaszolt:

– Főhadnagy úr (ignorálta az ezredesi egyenruhát, ő csak főhadnagyul
ismeré). Ne higyje azt, hogy én tréfás kedvemben vagyok ma. Nálam az
enyelgés, tréfálózás napjai nagyon régen elmultak. Nekem ez az egész úgy
tetszik, mintha mind csak álom volna. Várostrom, hulló rakéták, ablakom
alatt szétpattogó bombák, síró asszonysereg, csörömpölő hadcsapatok:
mind csak álom és álmodás. Azután a diadalünnep, a felzászlózott romok,
az ujjongó tömeg: mind álom, a mi fejemet elkábítja. A kiket látok, azok
is csak mind álomalakok és mit azoktól hallok, az is mind álom, álom;
elmuló álom.

– De az, a mit mi mondtunk e perczben, az még sem álom; – az, hogy mi
szeretjük egymást és hogy férj és nő fogunk lenni. – Sietett közbeszólni
Róbert.

– Az is álom!

– Ah, bátyám, szólt neheztelve Szerafine.

– Az is álom. Ti nem szeretitek egymást; és az nem szerelem, mely
benneteket összekötött. Ez a fényes álomlátás volt az, mely benneteket
összehozott. A leány látott egy ifjut, paripán, koszorúkkal elhalmozva,
diadalmas hadjáratból visszatérve; az ifju látott egy leányt a
felmentett város küszöbén állva, zászlóját meghajtva előtte és mind a
ketten azt álmodták, hogy egymásba szerettek. Azután a leány beszélt
azokról, a miket szenvedett, az ifju hőstetteiről, a miket kivívott és
azt hitték, hogy nagyon szeretik egymást, pedig az nem igaz, ti nem
szeretitek egymást, s majd mikor föl fogtok ébredni, mindenitek azt
mondja: bánom, hogy álmodtam ezt!

– Bátyám! Kiálta fel Szerafine, mit akart ezzel mondani? Mondja ki
világosan.

– Kimondom világosan. Kegyed, tündéri szép hugom, most azt hiszi, hogy
halálig szerelmes egy ifjuba, mert az délczeg, hirhedett, ragyogó, hős,
mert fénybe is borítja azt, a kit magához ölel, mert hizeleg önnek, ha
majd mondják az utczán: ime itt megy Zeleji Róbertné, a kinek férje
ilyen meg ilyen vitéz volt; balladákat irtak róla, népdalokat énekelnek
a nevéről! De ha egyszer fordul a koczka, ha a délczeg, ragyogó hősből
száműzött földönfutó talál lenni, ha el kell tagadni a nevét, el, hogy
tud róla valamit, akkor átkozni fogja ön, a kit most dicsőít és a
szerencsétlenségben meg fogja vetni – és arról tudja meg, hogy az nem
volt szerelem!

– Uram! Kiálta fel Szerafine, túláradó indulattal, felhevült szivének
nem birva parancsolni. Ez sok volt. Ön utoljára látott engemet magánál.

– Adná az ég; de nem hiszem és nem fogok segíthetni rajtunk.

– Jerünk innen Róbert. Ha engemet szeret, egy üdvözlő szót se!

És azzal a leány hevesen karjára öltve vőlegényét, elhagyta nagybátyja
szobáját.

Kolbay nagy csendesen betette a nyitvahagyott ajtót, s halkan motyogta
magában, nyugodt, mogorva egoismussal:

– Tehát nem tartozom senkihez a világon.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zeleji Róbert másnap oltárhoz vezette Szerafinét a jelenlevő
celebritások ünnepélyes megjelenése mellett; abban az utolsó kápolnában
esküdtek meg, mely körül a téli sátrak voltak építve s a mit épen
hagyott meg az ostrom. Semmi rokon sem volt jelen. És ők valóban azt
hitték akkor, hogy szeretik egymást.



A VÉGZET KEZDETE S A KEZDETNEK VÉGE.

Olyan vagyok, mint a buvár, ki a tenger fenekén jár…

Tört hajódarabok uszkálnak körülem, ismerős halottarczok szállnak a
vízfenékre alá, s tört horgonyba botlik lábam.

A vihar utolsót zúdul odafenn; árbocz, vitorla eltünik, tört
deszkadarabokon úszók maradnak csak fenn a haragos hullámokon, kik
keresik a partot.

Mindennek vége van már, az utolsó ágyúszó elhangzott, mely az utolsó
hőst lováról leüté. Halottakkal fedve a csatatér, csak egy csoport kozák
portyázik alá s fel, a mocsár berkébe elbújt menekvők után vadászva.

Sásliliom, vizi rózsa jó oltalma az üldözöttnek, a széles kerek levelek,
mik a víz szinét ellepik, nem engedik meglátszani a felszivárgó vért,
mely a víz alá rejtőzött sebeiből feltör s elárulja ottlétét a
kutatóknak.

A sárga sásliliomok között két arcz látszik ki félig a vízből, hanyatt
fordulva.

Ifju, deli és halovány mind a kettő. Úgy hasonlítanak egymáshoz, mintha
testvérek volnának.

Az egyik arcz Zeleji Róbert, a másik Pusztafi arcza.

A harcz viszálya összeterelte őket; mikor már vége volt mindennek, akkor
találkoztak. Róbert egy csapat kozák ellen védte magát gyalog, nehány
szuronyos vitézzel; Pusztafi egy huszár-szakasz töredékével segélyére
rohant s kiszabadítá, visszaverve a kozákokat; egy percz mulva aztán
ágyút fordítottak ellenük s egy kartácslövés a mocsárba verte az
ellenállókat.

– Hágj kengyelembe s ülj mögém! kiálta Pusztafi barátjának; így vitte őt
magával be a mocsárba; még egy kartácslövést küldtek utánuk, az
megsebesíté Róbertet s megölte alattuk a lovat; mindketten a vízbe
hullottak.

– Siessünk a rekettye közé jutni, monda ekkor Pusztafi bajtársának. Itt
elárul bennünket a ló hullája.

– Én nem siethetek, viszonza Róbert. Ballábamat nem birom; bizonyosan
lövés érte. Pusztafinak úgy kellett magával vonszolni a rekettyésig.

Épen jókor rejtőztek el a sötétzöld zsombikok s a halvány liliomok közé;
a vad kozák csapat már ott zajgott fejük fölött, vad ordítozással
fürkészve a menekülteket. A lovak lubiczkolva gázoltak a vízben s
hallani lehetett néha egy-egy vadállati kaczajt s aztán egy hosszú
sikoltást, a mint egy víz alá bujt menekültet saját vére után
megtaláltak és leszúrtak.

Egy lovas csapat alig két ölnyire lubiczkolt végig a helytől, a hol a
két ifju vitéz rejtve volt.

– Végy egy nádszálat a szádba, azon keresztül lélekzhetel; s azután
fogózzál a nád tövébe s húzd le magadat a vízfenékre, monda Pusztafi
Róbertnek, – maga is úgy tett.

A kozákok megálltak ott fejük fölött lovaikat itatni.

Valamelyik közölük elkezdett egy dalt rekedt hangon énekelni, annak a
végén a többiek nevettek.

Azután valamivel távolabbról valami mérges parancsoló szó kiáltott
rájuk; arra egyszerre megindultak nagy csörtetéssel – épen azon hely
felé, a hol a két bajnok volt elrejtve.

Azok ott lenn megszoríták egymás kezét, hallották a közelítő veszélyt.

Egyik kozák egyenesen rájok hajtott. A ló prüszkölése egyre közelebb
hangzott már.

Hirtelen egy locscsanó zuhanat s egy halálordítás támadt. A közeledő
kozák paripája egyikébe azon feneketlen örvényeknek lépett, mik a
mocsárok hinárjában olyan jól rejtve vannak, s lovagjával együtt
belezuhant. A paripa megint felszinre jött s kivergődött, hanem a kozák
elmaradt. A két menekült ott látta őt vergődni egy ölnyi távolban saját
rejteküktől; az is meglátta őket, s hirtelen feléjük nyújtá kezét s
felnyitotta száját, talán társainak akart kiáltani: «itt vannak,
fogjátok meg!» az iszap megfojtotta.

Társai azután lóhátról utána nyujtogatták dárdáikat, keresték a víz
alatt, míg a hullát magától felvetette a víz, azt azután kilökték a
partra, pedig ha feléleszthették volna, az megmondta volna nekik, hol
van két előkelő menekült elbujva a víz alatt.

Azok azután kikerülték a veszélyes helyet s azontúl lándzsáikkal
vizsgálták elébb a víz fenekét, úgy haladtak odább. Lubiczkolásuk még
sokáig hangzott odafenn.

A mint eltávoztak, a két arcz ismét felmerült a víz szinére.

– Távol járnak, szólt Pusztafi széttekintve.

– Még vissza fognak jönni, súgá Róbert.

– Akkor újra eltününk előlük.

– Én nem soká állom ki, nyögé társa; most már érzem a seb lüktetését, a
mint a vér tódul ki rajta.

– Várj, én majd kendőmmel bekötöm sebedet, hogy a vérvesztés miatt el ne
alélj. A víz még jobban húzza a vért.

Pusztafi bekötötte zsebkendőjével társa meglőtt lábát.

– Hasztalan fáradsz velem, sóhajta Róbert. Az én dolgom be van végezve.

– Holt eb bánja dolgát, felelt rá a költő. Embernek küldetése van a míg
él. Légy nyugodt, a mint az éj beáll, én vállamra veszlek s keresztül
botorkálok veled a mocsáron.

– Mi haszonra? ott is vége van már mindennek.

– Ejh! A nap annyiszor feljön, a hányszor lemegy; nem fullad az
éjszakába soha. Nekünk még dolgunk lesz idefenn.

– Velem csak a férgeknek odalenn.

– Ne beszélj így, Róbert. Ha én azt mondom, hogy nekem e mai napon
mindenem elveszett, hát én igazat mondok. De neked még maradt valamid.
Neked van nőd.

Róbert nagyot sóhajtott.

– Szép, derék és okos asszony, folytatá Pusztafi.

Arra azután nagyot hallgattak mind a ketten.

Hosszú hallgatás után ismét megszólalt az egyik fő ott a víz szinén.

– Nekem még ma van nőm és holnap lesz özvegyem, igy van az megirva a
csillagokban. Nézd, hogy pirosodnak a habok körülöttünk; – ez mind az én
vérem.

Azután megint sokáig hallgattak.

– Csak egy bánt, beszélt tovább a víz fölötti fő a másik fejhez, az,
hogy ő még azt sem fogja megtudni, hogy özvegygyé lett. Évekig fogja
hordani a gyászruhát miattam, a nélkül, hogy azt és nevemet valaha
levethetné. Kötve lesz egy halott emberhez halálig.

– Ejh, verd ki fejedből ezt a gondot.

– Pedig csak ez az egy gondom van most. Hogy fog majd engem keresni!
Hogy fogja az országot végig-végig átbujdosni, hogy fog minden dombot,
minden bokrot megkérdezni eltünt férje után? Oh mi nagyon, nagyon
szerettük egymást.

– Találkozni fogtok még.

– Ez életben nem többet. Mindegyre jobban érzem elgyengülésemet. Az égen
még nem alkonyodik, de az én szemem előtt már igen. Homályos foltokat
látok mindenütt. Mellemet szorítja össze valami. Bajtárs, nekem itt meg
kell halnom.

– Legyen erős a lelked, ha a tested nem akar az lenni.

– Már vége… Hallgass arra, a mit most neked mondok… Majd éjszaka lesz;
abban te megszabadulsz, én pedig meghalok… Ha lesz annyi időd, hogy sírt
vájhass, temess el… Ujjamon van egy gyűrű, közepén opállal, az opálkőben
egy fekete kereszt, ez jegygyűrűm… Nőmtől kaptam azt menyegzőm napján…
Ezt vond le ujjamról és rejtsd el magadnál… Ha azután egyszer valamikor
a nagyvilágban őt feltalálhatod, add át neki az ereklyét, mondd meg neki
a napot, melyen kimultam, s tudasd vele a helyet, a hol el vagyok
temetve… Igéred-e ezt?

A beszélő arcz olyan halálsápadt volt már. E szomorú igéretet egy
kézszorításban meg kelle néki tenni.

A kozákok visszatértek a mocsárból, beljebb nem törhettek már.

– Gyorsan merüljünk a víz alá ismét, súgá Pusztafi Róbertnek. A
nádszálakat ismét szájukba fogták s hanyatt ereszkedtek a sásliliomok és
nymphæák tövéhez. A kozák csapat zajongva csörtetett, lubiczkolt
visszafelé.

A visszatérő kozák csapat most már óvatosan kikerülte a veszélyes
helyet, hol a két ifju lappangott, s félig-meddig csatárlánczban ügetett
kifelé a mocsárból.

Pusztafi halkan kiemelte fejét a vízből és utánuk nézett.

Aggódva vette észre, hogy a kozákok, a mint kiértek a kokojszásból,
leugráltak lovaikról, azokat kipányvázták, maguk nádkévéket hoztak a
gulába rakott csomókból s azokat meggyujtva, ott tanyát ütöttek.

Ezek itt fognak éjszakázni!

És még tüzet raknak, hogy elűzzék az éj jóltevő sötétjét, melynek
oltalmára a menekvők úgy számítottak; alig puskalövésnyi távolban három
őrtűz is lobog közelükben, a mint rejteküket elhagynák, rögtön észre
lennének véve.

Egyik csoport olyan közel volt, hogy czivódásaikat lehetett hallani. Az
elesettek zsákmányán osztoztak. Látni lehetett a tűz világánál, hogy
huzakodnak egy-egy feloszthatlan darabon, s csereberélnek, a mi a
másiknál valamelyiknek megtetszett. Ketten, hárman lehasalnak s
leterített köpenyegen zsiros kártyával játszanak ismeretlen
pénzjegyekre. Némelyiknek jó kedve támad s dalolni kezd, másik tánczol
hozzá, a tánczoló alak szilaj árnyképeit messze hajigálja a fellobogó
láng. És ez alatt egy a csapatból, távol a tűztől, lován ül
mozdulatlanul, arczczal a mocsár felé fordulva, kezében a hosszú dárda.
Ez az őrs.

Az ifjaknak lehetetlen volt a menekülés.

És Róbert életereje már végfogyatékán volt; vízből kiemelt feje alatt
Pusztafinak kellett karját tartani, hogy el ne bukjék.

– Kisértsünk szerencsét, bajtárs, suttogá Pusztafi. Mikor egyszer a
tűzre új nádkévét vetnek, akkor rövid időre elsötétül, te kapaszkodjál
nyakamba, s én útat vesztek hirtelen.

– Nem lehet… Ne vigy engemet innen tovább… Hagyj itt meghalnom… Neked
meg «kell» menekülnöd, hogy hírt adj halálom felől nőmnek… Neked nem
szabad koczkáztatnod… Megigérted nekem… Ha megmozdulunk, észrevesznek, –
nem akarok kezeikbe jutni, halva sem. Érted? Halva sem… Inkább itt a
békák között… A vizi férgek között… Pedig milyen hidegek, a mint
arczomhoz verődnek!… oh be rút!…

A szenvedő bajnok idegein már a láz képzelődése vett uralmat, mi vég
jelenése az életnek, mindent oly közel látott, hallott, érzett és mégis
eszmélt s a halál nagy és iszonyú gondolatán keresztül még átragyogott
két földi kép csillagsugára: a hősi öntudat, s a szerelmi hűség.

– Talán most rólam álmodik, sóhajta halkan és elmosolyodott. Tán
térdepelve áll szent képe előtt s nevemről szólít, s talán ez órában már
ott fogok állni nyugágya előtt, a hogy óhajtá; de fehéren és szótalanul,
s a csóktól, mely arczát éri, fázni fog… Oh bajtárs, gyűrűmet el ne
felejtsd.

Az éjszaka rémeihez még újak szövetkeztek; – a míg a parton az őrtűz
mellett az elesettek zsákmányörökségén koczkázott egy csoport, a másik
csoport előjött a csendes berkek mélyéből s a meztelen hullákon
osztozott. A farkasok ott marakodtak közelükben a bőséges lakomán,
egymást hivogatva baljós üvöltéssel.

A haldokló beszélgetett társához:

– Bajtárs, légy hű szavadhoz és eltemess… Eltemess, úgy, hogy rám ne
találjanak: se ezek, se amazok. Ne hurczoljanak szét bokorból-bokorba…
Ne űzzenek belőlem csúfot… A kardcsapás nem fájt nagyon, de a harapás, a
gúnyolás éget… Utálat!… Egy hullát, a ki nem védheti magát, megtépni.
Mélyen eltemess!… Mivel fogsz sírt ásni?… Megvan-e még kardod? – Az
nagyon jó… Hajamból egy fürtöt levágj és azt is tedd a gyűrű mellé.

Pusztafi biztató szavakkal édelgeté haldokló bajtársát, attól tartott,
hogy ennek lázbeszédét még meghallja valaki. A kozákdal, a farkasüvöltés
elnyomta a halk rebegést.

– Nézd, bajtárs, az ég már pitymallik… Az ugy-e ott a hajnalcsillag?…
Nézd, mint jön közelebb-közelebb… Lásd, a mit mindig mondtam… A
csillagok közelből megannyi szép emberarczok… Ez arcz olyan mint az
övé,… nemsokára együtt leszünk, – aztán… gyűrümet el ne felejtsd.

Most hirtelen lövések hangzottak, vad lárma, szitok, üvöltés, lónyerítés
támadt; egy csoport éhes farkas meleg vérre éhezett s a hideg lakomáról
kicsapott a kozákok pányván legelésző lovaira, azokkal támadt a csata; a
felriadt had sűrű tüzeléssel riasztá el új ellenségét; a golyók fütyülve
jártak a két beszélő fő körül.

Ez orvtámadásnak mégis annyi haszna volt, hogy a kozákok nem maradtak
ily veszélyes közelségben a nádberekhez, hanem beljebb terelték
paripáikat a sík mezőre, s elhagyva eddigi őrtüzeiket, távolabb raktak
újakat.

Pusztafi észrevette üldözőik eltávozását, kiemelte bajtársát a vízből s
vállára véve, megindult vele egyikén azon keskeny utaknak, miket
nádvágók szoktak gázolni a berken keresztül, ingadozó bürűhiddal egyik
láptól a másikhoz kötve; vadászok gyönyörére, járatlanok veszélyére.

A kettős teher alatt még veszélyesebb volt ez út. Mindenütt süppedt,
ingadozott a lépés alatt, pedig alant a legundokabb halál.

Egy nagy vén fűzfa volt a czél, a hova egyelőre Pusztafi eljutni kivánt.
A mocsárból magányosan emelkedik ki itt-amott egy olyan özvegy fűz;
jelezvén, hogy ott szilárdabb a földtalaj.

A vén odvas fához elérve, társát letette válláról, fejét a faderekához
támasztá és bátorítva monda neki: «Róbert, most már biztos helyen
vagyunk».

Róbert nem felelt rá semmit, – mert meg volt halva.

Pusztafi megtapintá szivét, az nem vert többé. Szemei nyitva voltak még,
de megtörve, tagjai merevek, a bőr rideg és fagyos. Bizony meg volt ő
halva jól.

A kartács czombját zúzta szét s a hosszas vizbenlét alatt elvérzett e
nehéz sebben.

A költő még sokáig elmelengeté keblére szorított bajtársát, beszélt neki
szép napokról, szép feleségről; nem felelt az már semmire. Ott tartá
kezét szivén hosszasan, hogy majd átmelegszik annak életmelegétől;
hasztalan, a kéz hült át a halott szív hidegétől.

Ekkor aztán beszélni kezdett neki arról, hogy mint fogja eltemetni?

– Ne félj öreg barátom (így hívták egymást, még mikor ifjak voltak: még
tegnap), eltemetlek téged, úgy, hogy sem ádáz fenevad, sem undok féreg,
sem a náluknál rosszabb ember meg nem háboríthat ottan. Nem fognak
mérges fogaikkal osztozni maradványidon. Nem fogják véres fejedet
diadaljelül hurczolni véres agyaraik közt. Eltemetlek, mint a római
hősöket szokták: tűzben, lángban. Tested atomjai felszállnak utánad a
légbe; még az is szellemmé válik belőled, a mi föld. Szép temetésed
lesz, a pattogó lángok lesznek a dobszó, az ének, a ravatal és az
engesztelő áldozat; a fekete füst a szemfödél, millió szikra a
gyászkiséret. Az emberi átokkal fertőzetes föld méhe helyett temetőd
lesz a tiszta lég. Nem fog fölötted egy ölnyi sár feküdni, szabadon
járhat minden porszemed a szél szárnyain, s förödhetik az isteni
napvilágban. Öreg bajtárs, én eltemetlek az égbe!…

A halott feje előre hanyatlott, mintha jóváhagyást intene rá.

A költő azzal levonta ujjáról a sokszor emlegetett gyűrűt s felhúzta
saját ujjára. Onnan csak levágott kezével vehetnék el erőszakkal. Egy
fürtöt levágott hajából, azt eldugta keblébe.

Azután fölemelte a hullát s az odvas fa üregébe elhelyezé. Az üreg épen
akkora volt, hogy a holttesttel betölt.

Akkor megcsókolá utoljára a szeretett ifju arczát s azután elkezdé a
fűzfát körülsánczolni egyikével azon nádgúláknak, miket a rétvágók a
szárazabb magaslatokra felhalmoztak. A csillagfénynél egész várat
épített körüle.

A máglya kész, csak meg kell gyujtani, s azután jöhet akár farkas, akár
keselyü, akár más.

Csakhogy a máglyához tűz kell, s a ki alkonyattól éjfélig a vízben
feküdt, az tűzszereit hiába fogja előkeresni.

Igen. Tűz kapható volt és nem messze. Ott voltak a mocsárparton az
őrtüzek, miket a kozákok hátrahagytak. Azokból lehetett hozni.

A költő elszánta magát, hogy visszatér tüzet hozni.

Tüzet «orozni» – éjszaka! éber vigyázók szeme láttára! Pedig annak meg
kell lenni.

Meztelen kardját elrejté öltönye alá, hogy ne csillogjon messziről a
tűzfényben, a míg szemben közelít, s azután visszatérve a tekervényes
vadászösvényen, az elhagyott őrtüzek felé tartott.

A legközelebb eső zsarátnak pont felé közelítve, úgy rémlett előtte,
mintha e tűzfény előtt koronkint egyes fekete tömeg szökellne át, de nem
birta a félhomályban kivenni, mi lehet az?

Fokozott vigyázattal lappangott közelebb; a fekete ugrándozó tárgyak élő
alakok voltak, – de nem emberek.

A farkasok nem szeretik a tüzet. Minden fenevad irtózik attól. Hogy ne
égjen ott lakomáik mellett, megförödtek a mocsár vizében s lompos
bundáikról ráfecskendték a nyirkot a parázsra. Kettőt a három őrtűz
közül már ki is oltottak így szépen.

Emberi léptek közeledtére szétriadtak a tűz vad gyűlölői s távolból
vonítottak az érkező felé. Pusztafi egy csóvát tartott kezében
összefogott nádcsomóból s azt beledugta a tűzbe, mely csak izzó parázs
volt már. A csóva lobbot vetett.

Ez rossz kisérlet volt.

Abban a pillanatban, hogy a láng fellobbant, a lovas előőrs kiáltása
hangzott nehány száz lépésnyi távolban: «hahó!»

Pusztafi hirtelen négykézláb termett a földön, a csóvát elgázolta
térdével, s a farkasokéhoz hasonló rivallással felelt az őr riadó
szavára.

Az őrök azt hitték, farkas jár ott megint, s nem törődtek vele.

Így nem lehet a tüzet odább vinni.

Szivarjai is mind össze voltak facsarónak ázva, különben azokkal
segíthetett volna magán; erről más ötlete támadt. Nádleveleket
csavargatott össze szivar gyanánt, mikor jó tömött volt a tekercs, akkor
meggyujtotta s szájába vette.

Azután visszaindult az elhagyott fűzfához.

A siska-tekercset színi kellett odáig, hogy el ne aludjék, fújni pedig
nem volt szabad, hogy lángra ne lobbanjon; a fanyar füst leette a bőrt
ajkairól, mire a fűzfához ért, de a tűz eltartott odáig.

Midőn oly messze járt már a nádcsalitban, hogy nem tarthatott többé az
üldözéstől, akkor ismét csóvát készített nádszálakból, a polyvás bugák
közé tette a szájában elhozott parázsvégű tekercset s egyet csóválva
rajta, lángra gyujtotta azt, s azután úgy járt vele, mint a fáklyával.

Midőn a fűzfához visszatért, irtózva látta, hogy nádkévéit azalatt mind
szétbontották a farkasok s utat akarnak nyitni maguknak a faoduig,
melyben holt bajtársa fekszik. Nehány czirmos kölyökfarkas szétfutott
közeledtére, de egy vén csikasz ordas szembeállt a közeledővel, peressé
téve a vitatott tért.

Emberhangnak nem volt szabad hallatszani.

Pusztafi összeszorított ajakkal, az undor és irtózat dühétől szikrázó
szemekkel rohant a véres száju fenevadra, mely görbe hátán felborzolva
sertéit, sunda pofával várta oldalogva megtámadóját s felső inyéből
elővillogtatá megsárgult fogait. Nősténye háta mögött állt, s fejét
keresztül téve hímje hátán, onnan biztatta azt idétlen üvöltéssel.

Pusztafi oly utálattal volt e czudar halottevők iránt, hogy kardjához
nem nyult ellenük, hanem a mint az égő nádcsóva kezében volt, azzal
rohant rájuk; a szikrázó fáklyával csapva szemközt az idétlen fenevadat.

A támadás használt. A farkas nem várt második köszöntőt; perzselt
pofával keresztül szökött nőstényén s a nádkötegeken s vadul kurrogva
rohant a bereknek; ott azután később nagy marakodás támadt, mely
lassankint mind távolabb vonult.

Pusztafi legelébb is egy nádkévét állított fel és azt meggyujtotta
felül, hogy világítson.

A míg az végig égett, kardjával körül levagdalta a nádat, hogy tovább ne
terjedjen a tűz, fel ne gyujtsa az egész berket; – sok jó bajtárs
lappanghat még abban!

Azután újra összerakta a szétbontott nádkévéket a vén fűzfa körül. Egy
piros szál vesszőt letört róla emlékül, s akkor köröskörül meggyujtá a
máglyát.

A lángok recsegve iparkodtak elérni a máglya tetejét, onnan felkaptak a
fűzfa galyaira; a terebélyes fa, mint egy tűz ágakkal, tűz levelekkel.

A gyors láng gyorsan emészt, nem lett volna már emberi erő, mely azt
elfojtsa többé; a költő nyugodtan mehetett tova. Hiszen az ő útja is
sietős volt.

A nádas sűrű bozótjain keresztül hatolni eltart reggelig, s a napvilág
már nem a menekülőké.

«Bajtárs! szép temetésed van. Isten veled.»

A máglya reggelig égett ott magában, csendes, szellőtlen éjben,
egyenesen fellobogva az égbe, mint Ábel áldozatja. Reggelre nem maradt
más ott, mint egy nagy fekete szérü, fedve hamuval, melynek lengeteg
felszinét ha olykor megbolygatta a regfuvallat, még izzó parázsszem
fénylett ki belőle.

Az égett szérü közepén állt feketén a tövig leégett vén fa csonka
törzse; kormos öble, mint egy gyászhamvveder, melyben egy hirét
bevégzett hős maroknyi hamva barnul, fű, fa hamvától elütő színnel.

E barna hamv Zeleji Róbert.

Az ifju, kit úgy szeretett a hölgy, kit úgy becsült a jó barát, kiről
dalt énekelt a nép, kit szárnyán hordozott a hír.

Ki találna itt reá? Ki tudhatná meg ezt?

És ha a megmenekült bajtárs is eltünik nyomtalan a halálhiradó gyűrűvel
együtt.

És ha azután évek mulva a vad szederinda ki fog hajtani az égett fa
öbléből, futó folyondárját messze elereszti, koszorúkat fonva belőle a
bemohosult földön.

És ha a kétséges özvegy még akkor is tudakozódnék álmaiban eltünt férje
hollétéről, nem súghatja-e neki az emberkínzó álomtündér: «férjed most
is a föld felett jár – és koszorúját fonja.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pusztafi pedig nem jutott el Szerafinhez. Eltünt, elveszett,
elhallgatott róla a hír; azt sem lehete tudni, mely föld nyelte el és
mikor?



A FELESÉG.

Van egy várrom az aradi szőlős hegytetőkön, melynek neve: «lucus a non
lucendo.»

E várrom alatt van egy kastély, e kastély kertében van egy igen szép
lugos thújabokrokból és jerichoi-rózsából; a lugosban egy fehér
márvany-asztal; a mellett ül Lávay Béla egyedül.

A kertben, a kastélyban, az udvaron, kinn az utczán, az egész helységben
és még kinn a mezőkön is tömérdek a vendégsereg. Soha annyi vendéget nem
látott egyszerre ez a kastély; még Mátyás király nagybátyja hirhedett
szakácsának idejében sem.

S a vendégek mindegyike olyan különös munkával van elfoglalva; komoly
férfiak titkosan súgnak-búgnak; kisírt szemű asszonyok találkoznak
egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak s tovább mennek; szekerek
érkeznek és távoznak; némelyik érkező vendég kocsisának súg néhány szót,
kiveszi tárczáját s pénzestül, a hogy van, rábízza, kezet szorít a
cseléddel, s odább küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek
hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, a nélkül, hogy
eltorzított arczaikon valaki nevetne; némelyik mozdulatlanul ül vagy
hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár, kel, mintha
kijárást keresne ebből a világból; néhol pendülés hangzik: valaki a
kardját törte ketté; egy szobában tompa csattanás szól: talán valaki
meglőtte magát.

A szomorú kastély egyik vendége volt Béla is. Ő egy félreeső helyet
keresett ki levélirásra.

A regényes, ábrándos kis lugos épen alkalmas volt ily szerelmes eszmék
születését látni.

Levelét irónnal irta tárczája pergamen lapjára.

«Kedves Juditom.»

«Több nap nem virrad reám: tudod, hogy nincs miért tovább élnem. Midőn
soraimat olvasod, én már azzá lettem, a mivé sorsom: – porrá. Elismerem,
hogy vétkezém ellened, midőn ily balsorshoz, mint az enyim, kötöttem a
tiedet; szülőid óvtak tőlem és igazuk volt. De jóvá teszem hibámat:
meghalok. Feloldalak egy fátum alól, mely bennem üldöz. Jövendő
napjaidat nem fogja megmérgezni egy elbukottnak beláthatatlan nyomorral
teljes élete. Reám e földön senkinek és semmi ügynek szüksége többé.

Azon nyugodt gondolattal zárom be soraimat, hogy te megbocsátasz nekem,
kibékülsz irántam, a nélkül, hogy elfelednél; s ha egykor ismét oly
boldog lész, mint a hogy én imádkozom utolsó órámban érte: még akkor is
becsülni fogsz, midőn nem szerethetsz többé. Lelkem, áldásom mindenütt
nyomodban jár…

«A siron túl is hű szeretőd, Béla.»

A mint az utolsó szót leirta, a háta mögül csendesen eléje nyult egy
fehér asszonykéz, s a leirt lapot kiszakítá a tárczából.

Béla meglepetten ragadta meg a fehér kezet s hátra tekinte… A fehér kéz
Judit keze volt.

Felszökött helyéből, odaborult lábaihoz, átölelte, megcsókolta és azután
azt kérdezé tőle:

– Hogyan jöttél te ide?

– Nem magad idéztél-e elő? szólt Judit a kitépett lapot felmutatva. Nem
tudod-e azt, hogy mikor a halált hívod, én egy perczczel hamarább
érkezem meg, mint az.

Béla nem állhatta meg, hogy ne sírjon, mint egy gyermek, midőn ezt a nőt
karjai közt tartá. Hogy állhatott volna ellen a könyeknek, a ki ennyire
szeretve volt és a ki ennyi boldogságot semmivé lenni látott?

– Hogy jöttél utánam?

– Csodálatos utakon. Később majd elmondom azt. Ezer veszély, merénylet,
ravaszság, futás, vakmerőség között; lelkem ösztöne vezetett, és fejem
fölött volt az Isten, ki a víz fenekén is megőrzött és visszahozott.
Elhozott idáig is.

– És miért jöttél? Tudod, hogy itt a végzetnek a vége.

– Miért jöttem? Azért, mert láttam, hogy sorsod balra fordul, hogy
minden veszve van már. Semmim sincsen, csupán te vagy: tégedet meg kell
szabadítanom. Életemnek feladata ez, magam kivántam, rám mérte az Isten,
s én elvállalom azt. Tudtam jól, hogy te mit fogsz tenni, ha a végpontra
érsz! Megölöd magadat. Azért jöttem utánad, hogy kezed és szived között
álljak. Most életed nem a tied többé; te elvetetted azt, ime e papir
bizonyítja, én fölvettem; tehát az enyim. Nem látok magam előtt semmit,
sem veszélyt, sem veszteséget, sem saját bajomat, sem a másét, én csak
téged látlak; – a te kezedet fogom és el nem bocsátom azt többé.

– De hát mit akarsz? Lehetséges-e élni tovább? kiálta fel Béla mély
keserűséggel.

– Oh oly messze én nem gondolkozom. Nekem csak egyik pillanattól a
másikig van gondolatom. Mi lesz velünk? hogyan jutunk tovább? hol állunk
meg? mi történik azután? az mind titok lelkem előtt; de hisz minden
perczben arról gondolkozom, s minden percz új gondolatot ad.

– Tehát azt kivánod, hogy fussak? én!

– Azt, hogy kövess, a merre én megyek.

– Gyáván? Meghunyászkodva?…

– Nem úgy. Álruhában. Közönyösen. Szekeret, lovat vettem, átöltözöl
kocsisnak; a hogy idáig eljutottam, innen ki is jutok: ahoz nem gyávaság
kell, ahoz bátorság kell. Vagy nagyobb erőnek hiszed azt, ha egy férfi
egy rövid percz alatt agyán egy golyót átröpít, mint mikor egy asszony
viharban, éjszakán, álutakon, csatázó táborokon keresztül, egyedül a
félországot átutazza, hogy hitves társára találjon?!

A nő oly erővel ragadta meg e szavaknál férje karját, hogy az leroskadt
előtte.

– Mondom én neked, folytatá heves szemrehányás hangján a nő, hogy gyáva
légy? – Én csak azt mondom, hogy légy velem. S ha élni nem lehet, ha
menekülni nincs mód, ha meg kell halni: én is ott leszek!

– Oh tudom. És ez fáj legjobban nekem.

– Légy férfi, Béla. Legyen erőd, mint van nekem. Nem az a legerősebb, a
ki akkor tudja elszakítani az életet, a mikor azt meg tanulta vetni;
hanem az, a ki újra fel tud állni, ha a sors lesujtotta. Újra fogjuk
kezdeni az életet, egészen elejétől újra. Elhagyjuk a ragyogó pályákat,
a miken eddig jártunk, s leszünk azok, a kik kezükkel keresik a
kenyeret. Kezünkön kéreg fog támadni, s az sziveinket is bevonja.
Elvonulunk olyan zugába a hazának, a hová hír sem jár s leszünk
földmívelők. Én a munkát szeretem, s ha te meg vagy, semmim sem
hiányzik; minden kenyér jóizű nekem, ha téged látlak. Nem érzesz-e
hasonlóan? – Egykor azt mondtad nekem: számodra egy egész világ vagyok;
most egy egész világ elveszett rád nézve: hát én mi vagyok most neked?…

– Egész világ! – sóhajtá Béla s kebléhez ölelé a drága nőt, kinek
szerelme magasabb, mint a csillagjárás.

– Tehát velem fogsz jönni? szólt az örömre gerjedten.

– Veled mindenüvé.

– Megfogadod, a mit én mondok? Rám bizod magadat?

– Felöltöm cseléded gúnyáját és szolgállak híven, mint egy rabszolga.

– Lesz bátorságod egy fényes mult után egy sötét, egy lemondott jövendő
elé menni?

– Ha nem lesz, tőled fogom azt kölcsönözni.

– Jó. Én hiszek neked. Hiszem, hogy nem akarsz megcsalni, nem akarsz
kijátszani látszó engedékenységgel. Ne szólj senkinek, jőjj rögtön
velem. A kapuban vár kocsim. A mint a szabadba kiérünk, az álruhát
felveheted. És azontúl bízd magadat reám. Engem sok ravaszságra tanított
már a kénytelen gyakorlat. Egyet ne felejts el. Mindennek, a mi téged
ér, örömnek, bánatnak, jó és balszerencsének, fele az enyém. A mit
magaddal tész, velem is teszed. Ha szabadulsz, engem is szabadítasz, ha
elbukol, veled bukom, ha kétségbe esel, magaddal rántasz. Ne félj:
szégyent én nevedre nem hozok; s ha úgy körülhálózna bennünket a sors,
hogy nem volna más váltság, mint vagy a fej, vagy a szív, akkor én
volnék, a ki azt mondanám: «férjem, a harmadik út még nyitva van. Pætus!
nem fáj a kés!»

Béla elragadtatva szorítá karjai közé Arria eszményképét s e rettentő
órájában a kétségbeesésnek boldogabbnak érzé magát, mint valaha.

… A Hit s a Remény összetörnek, meghalnak, de a Szerelem még akkor is
megmarad, túléli a testvérnemtőket!…

Egy könnyű szekerke állt az utczán, melyen Judit idáig utazott; négy
oszlopú ernyővel, a mit nálunk ekhónak hínak.

Könnyű volt észrevétlenül felülni és eltávozni. Ezernyolczszáz minden
alakú utazó-jármű volt ott sáncznak tolulva, ha egy eltünt közülök, ki
gondolt vele.

A mezőre kiérve, Judit kocsisa leszállt s átadta a gyeplüt Bélának.
Elmondta urának, hogy viselje magát, ha kocsisnak akar látszani: a
bajuszát kifenve bajuszkenőcscsel, s a kurtaszárú pipát a szája végébe
szorítsa; igyék pálinkát, hogy a hangja rekedt legyen; s ha valamit kér
a korcsmában, erősen kiabáljon; ha más kocsissal összejön a csárdában,
meg az istállóban, ne legyen hozzá kevély, de ne is traktálja; ha a
tekintetes asszonynyal beszél, levegye a kalapját; mihelyt a legkisebb
alkalom van rá, káromkodjék bőven és hangosan; aztán a lovakat meg ne
itassa etetés előtt, szénát elébb adjon nekik, azután abrakot; a rudas
lovat Csillagnak híjják, a nyergest Vidámnak; el ne cserélje őket, mikor
befogja, mert akkor össze-vissza járnak; a rudast kell mindig
szólongatni, mert a nyerges úgy is nagyon serény; aztán az ostorral csak
a hasát kell csipkedni a lónak, mert a ki a hátára üt vele, elárulja,
hogy ujoncz kocsis; az a jó paripa bőrén két nap is meglátszik.

Ez utasítások alatt Béla felvette a kocsis-jelmezt; a fényes díszes
öltözetet Judit elzárta a kocsiszekrénybe; a kocsis átadott ostort és
makrapipát; Béla visszafordult nejéhez s rekedtes hangon kérdezé:

– Merre hajtsunk tensasszonyom?

Olyan nevetni való ez! Egy férj, ki beszegődött saját feleségéhez
kocsisnak.

– Csak előre!

A kocsi odább robogott; a cseléd egy «megáldj Istent» kiáltott utánuk s
sokáig nézte biráló tekintettel, hogyan tudja ifju gazdája hajtani a
lovakat. Nagyon csóválta a fejét s odább ment. Bizonyosan sok kifogást
talált benne.

Már most merre a világba?

Nyugotnak, északnak orosz hadak; kelet felé ismeretlen hegyi utak, mik
rossz hirű erdők mélyébe vezetnek, a hol daczos népfaj lakik, szivére,
nyelvére nézve idegen.

A veszély köröskörül ért már!

Az országút észak felé visz.

Két óra hosszat haladt a szekér s még utitársra nem talált, ki vele egy
irányban haladt volna. Minden kocsi, melylyel találkozott, szemközt és
az oldalutakon jött felé, arra, a merre ez, egy sem igyekezett.

A szemközt jövők arczán egyre növekvő rémület tükrözött. A vágtató lovak
tajtékos szügye, az árkon-völgyön átnyargaló szekerek tanusíták, hogy a
sietség erős; – úgy bámult minden ember a velök szemközt haladókra,
mintha kérdené, hát ti hova akartok vesztetekre jutni?

A visszasietők között egy-egy ismerős arcz is feltünt néha, kiket Béla
és Judit a fővárosban láttak valaha; de a kik nem találták idején, hogy
most az ismeretséget megújítsák. Azok is bizonyosan megkisérték ez úton
a menekülést s visszafordultak sietve, mikor meggyőződtek, hogy az már
lehetetlen.

A vágtató szekerek egyre sűrűbb csoportban kezdtek szemközt jönni; nem
is fértek már el az országúton; sok leszorult az árkon keresztül törve a
sík szántóföldre, hogy társait megelőzze. Béla kénytelen volt sokszor
megállani az útfélen, hogy tengelyét ne törjék.

Még senki sem mondta nekik, hogy mi elől fut, de ők sem kérdezték.

Lassankint gyérültek a futó szekerek, hanem a szállingózók annál
sebesebben vágtattak.

Egyszer egy hatalmasan csörtető ernyős szekér gyékénye alól rákiált a
szemközt jövőkre egy kellemetlenül ismerős hang: «Judit nagysád!»

Judit megdöbbenve tekinte a gyékény-ernyő alól kibukkanó arczra.
Bárzsing volt az.

– Vissza, vissza! kiálta Bárzsing. A kozákok itt jönnek!

E kiáltásra Béla elfeledkezék magáról s oda tekinte. Bárzsing egyszerre
rá ismert.

– Servus Béla! Arra ne menj, Forduljatok vissza.

Judith szigorú arczczal tekinte kocsisára s parancsoló hangon kiálta rá:

– Minek állunk meg az úton?

– El vagyunk veszve, suttogá Béla. Ez az ember rám ismert.

– Hajtson «kend» előre! parancsolá Judit.

Béla a lovak közé vagdalt.

Bárzsing még a gyékényernyő hátulján kibujva is utánuk kiabált, hogy ne
menjenek arra, az egész orosz tábort útban találják, halál torkába
sietnek; – mikor aztán azt látta, hogy nem is hajtanak rá, akkor meg a
fuvarosát arra akarta rábírni, hogy fordítsa meg ő is a rudat, s
hajtasson amazok után.

Az a fuvaros ezuttal Kapor András uram volt.

Onnan a felvidékről jött el idáig a szekerével; a rudas lova bele is
veszett már a nagy útba; a lógóst kötötte helyébe. A pénztárt
szállította idáig, melyhez Bárzsing volt adva őrizőnek.

– Forduljunk vissza s hajtsunk utánuk.

Kapor uram feltolta a kalapját homlokáról, hogy jobban szemébe nézhessen
a parancsolónak.

– Menjünk bele a kozákokba?

– Nem ismert rá arra az asszonyra, meg a kocsisára?

– Nem én. Soha sem láttam őket.

– A kocsis Lávay Béla, az asszony pedig a felesége.

– Nem tudom én. Mit bánom én. Minek mennék én utánuk?

– Én meg akarom őket menteni.

– Vagy talán «hátrafelé» megmenteni, ugy-e? De hiszen hamis az úrnak
minden porczikája; nem láttam én még ilyen sok fábul faragott embert
többet.

– Hallja kend, ne gorombáskodjék.

– Ha nem tetszik, szálljon le a szekeremről. Én a pénztárt viszem. Az úr
az egész úton mindig olyan furcsa javaslatokkal kisértgette a lelkemet.
Hogy rejtsük el a pénztárt valami faoduba; úgyis veszve van már minden.
Most meg forduljunk vissza a kozákokra, valami szép asszonyt megmenteni;
vagy talán üldözőbe venni. Ne féltse azt az úr; azok majd átnádalnak
valamerre az üres szekérrel; de minket elfognak a pénzes ládával.

– Paraszt! Most azt parancsolom, hogy engedelmeskedjél! kiálta
összeszedve tekintélyét az aranyzsinóros úr.

– Már én, ugy-e? kérdé nyugodtan Kapor uram.

– Különben főbe lőlek!

De csak épen, hogy kimondta ezt a fenyegető szót, már a következő
perczben lent volt a szekérről a földön; Kapor uram úgy kilökte a fél
könyökével maga mellől az ülésből, hogy az árokpartig meg sem állt; mire
felszedte magát, Kapor uram szekere már a távol multban vágtatott; mire
aztán Bárzsing sántikálva kérezkedék fel az utána érkező szekerekre,
először nagy pénzt igérve nekik, ha visszafordulnak; utóbb aztán beérve
azzal, ha felveszik és elszállítják a hová akarják.

Így kellett neki elszalasztani azt az ellenségét, a kit oly biztos
martalékul látott már a sors tőreiben elesni, s a ki most újra meg fog
menekülni. Bizonyosan meg fog menekülni, mert hisz egy asszony van vele,
a ki érette csodákat képes tenni.

Judit szekere pedig csendesen haladt az országúton előre.

Még csak egy szekérrel találkoztak; ez négy vágtató paripával jött oly
gyorsan, mintha elragadták volna a lovak. Két nő ült rajta és egy
tizenkét éves fiu. Azok is megállíták Judit kocsiját. Arczaik el voltak
sápadva, ajkaik elkékülve a félelemtől. Ezeket már üldözték a kozákok,
lövöldöztek is utánuk; a növendék fiu mutatta a lyukat kalapján, a hol a
golyó keresztül ment s az egyik ló tompora vérzett. Csak az erdőn túl
maradtak el tőlük. Csupán gyors lovaiknak köszönhetik, hogy
megmenekültek. Vissza! vissza!

– Csak előre! monda Judit szilárdul kocsisának, s a két szekér vágtatott
délnek északnak.

Tehát közelít azon ellenség, kinek rémneve a Szajnától az Amurig, s a
Behring úttól az Aranyszarv öbléig rettegéssel és irtózattal tölti be a
szíveket.

Jön a kozák!

Az ellen, a kivel senki e hazában beszélni nem tud, a ki a rimánkodó
siralomszavát meg nem érti; az, a ki üszköt vet az elfoglalt városra s a
csecsemőt anyja kebléhez szegzi. Az, a ki a csatában sebesültet megöli s
a foglyul esettet ezer mértföldnyire hurczolja a jeges, fagyos, hosszú
földsarki északába. Az, a ki irt, a hol győz, temetőt hágy, a hol
átvonul. És a mi több halálnál, pusztulásnál: az az ellen, a ki a
fegyver mellett korbácsot hord kezében, s nemcsak öl, hanem üt! Mert nem
a kardcsapás, – a kancsukaütés az, a mi nem gyógyul be.

És ezen ellenséggel kelle szemben menni.

Csak egy erdő takarta el őket még az utazóktól.

Midőn az erdő szélihez értek, Béla megállítá a lovakat s nejéhez
hátrafordulva, szólt:

– Judit, én mindenre kész vagyok, csak egyre nem: arra, hogy előtted
meggyalázzanak. Ha valaki egy férfit neje előtt megüt, vagy a nőt férje
előtt megcsókolja, az több, mint a halál.

– Tudom, felelt Judit.

És azzal kezében tartott útitáskájából egy nagyöblű kettős pisztolyt
vont elő.

– Légy nyugodt. Mögötted ülök. Mielőtt megtörténhetnék az, hogy az én
arczomat ez ellennek egy csókja, vagy a tiédet egy ütése érhetné, az
egyik cső megszabadított téged, a másik engem. Jó helyen van kezemben,
ne félj, nem reszket az. Én meg tudlak ölni téged is, magam is. Isten
úgy legyen lelkemnek irgalmas…

– Köszönöm, szólt Béla, megszorítva neje kezét.

– És most ölelj meg, csókolj meg.

Béla hátrahajolt, neje átölelte őt s egy hosszú csókban elmondták
egymásnak mindazt, a mit a szív szavakba foglalni nem tanított. Az erdők
méla csendje hallgatott hozzá.

És e csók után életpiros lett mindkettőnek arcza, mely oly halvány volt
eddig. Béla megsuhintotta az ostort, a szekér tovább gördült, a kocsis
pattogtatni kezdett az ostorral s egy vidám dalt fütyörészett; erdők
madarai csevegtek, daloltak hozzá.

Judit pedig gyönyörtelten nézett üléséből férje szöghajú fejére, melynek
minden fürtét ismerték csókoló ajkai s szíve repesett, és keze a
pisztoly ravaszán volt.

Hogy fogja ő e szép kedves ifju főt, ha kell, egy percz mulva szerte
lőni!…

… Az erdő ritkulni kezdett.

Az út kiért a fák közül, s a mint a bokrok elmaradtak, a megnyílt síkon
végtül végig belátszott a széles országút.

És a milyen messze el lehetett látni az úton végig, az szakadatlan
lánczolatban volt rakva közeledő lovas és gyalog hadcsapatokkal,
ágyúkkal és podgyászszekerekkel.

Az előcsapat alig kétszáz lépésnyi távolban volt a szemközt jövőktől, s
széltében elfogta az utat.

Kozákok voltak.

Nagy prémes veres süvegeikről, hosszú dárdáikról messziről meg lehet
őket ismerni; fonott szíjkorbácsa mindegyiknek kezére akasztva lógott;
marczona vad tekintet jellemzé valamennyit.

Vezetőjük ősz, himlőhelyes arczú férfi volt, félszeme fehér kendővel
bekötve, a vér keresztül ázott rajta; azt nem rég üthették ki a
viadalban.

A közlovasok között is sok volt, a ki friss sebek nyomait viselte magán;
olyan csapat lehetett ez, mely valahol szuronynégyszöget ostromolt s azt
soká megemlegeti.

– Mindegy!

Béla előrehajtott. Hiszen Judit igéretében bízhatott.

«Nem érhet semmi: én vigyázok rád, én öllek meg.»

A kozák csapat és a szekér csendesen közelítének egymáshoz.

Mikor mintegy ötven lépésnyire voltak, a félszemű vezénytiszt rekedt,
durva hangon valamit kiáltott csapatjának, mire ez kancsukájához kapva,
gyorsabb mozgásba hozta lovait s azzal – – fele a csapatnak hátravonult
és utat nyitott a közeledő szekérnek.

És azután – – csendesen elhaladtak egymás mellett. Béla fütyörészett, a
kozákok daloltak, mintha nem is látnák egymást…

A széles országúton két csapás-út volt törve. A szembejövő ágyúk,
társzekerek mind rendes sorban jöttek a balcsapáson; a jobb-csapás
üresen volt hagyva, azon Béla hajthatta végig szekerét, a nélkül, hogy
valakivel szemben találkozott volna; órahosszat folyton vonult el
mellette a szembejövő hadtest; ágyúütegek egymás után, fényes
huszárezredek csupa fehér lovon, hegyes sisakú, hosszú kabátos
sorgyalogok, tányérsüvegű vadászosztályok, dzsidás szakaszok,
podgyászszekerek és fedezetük, fényes törzstisztek és rongyos
munkásosztály, mind halkan, trombitaszó nélkül, dobszótlanul vonultak az
út tulsó oldalán, három ölnyi távolban a menekülőktől s senki azok közül
még csak az arczát sem fordította feléjük, mintha láthatatlanok volnának
rájuk nézve, vagy mintha mind ez csak egy átvonuló álomkép rajzata
volna, mely nem tud semmit arról, a ki felőle álmodik.

Az utócsapat lódobogása is elhangzott, és a menekülőkhöz egy szót sem
intézett senki.

Béla megmenekülése a csodával volt határos; pedig oly egyszerű az, mint
a Columbus tojásának története. Egy utazó, ki egész bizalommal jő
szemközt az ellenségre, ki annak közeledtére nem fordul vissza, mint a
többiek, s folyvást nyugodt, közönyös arczot mutat, nem gerjeszthet maga
ellen semmi gyanút. Annyi mégis bizonyos, hogy ez minden csatai rohamnál
nagyobb merénylet volt! Keresztül menni hosszában az egész orosz
táboron, mikor köröskörül semerre sem lehet többé menekülni.

A legközelebbi falu határán túl már aztán nem volt semmi veszély.
Előttük állt a végtelen alföldi róna, ismerős népével, az eltakarta,
elvezette a menekülőket.

Ki tudja, hol pihentek meg végre?



DRÁGA VÉRCSEPPEK.

… A kis sánta doktor, Melchior, két nap óta nem hagyta el szobáját.

A mint az első kozákot meglátta sárga uborkát enni a nemzeti szinház
előtt, őt lelte ki a hideg e látványtól, – talán nem is az uborka miatt.

Akkor hazament, bezárkózott, még a függönyeit is leereszté az ablakán, s
többet ki nem nézett az utczára. Nem kellett neki a világból semmi.

Leszedte a régi arczképeket a falról, üresen hagyta a rámáikat, s egész
éjjel fűtött idei hírlapjaival, pedig a nélkül is kegyetlenül meleg volt
augusztus vége felé.

A második nap kezdett csak azon gondolkozni, hogy vajjon mit
csinálhatnak ilyenkor a betegei, a kiket két nap óta nem látogatott?
Egészen képtelenségnek hivé, hogy mikor ilyen nagy baja van valakinek,
akkor még kisebb bajokkal is vesződjék, s ha elgondolta, hogy van egy
betege, a kinek torokgyíkja van, egy másik ideglázban fekszik, a
harmadik a sorvadás utolsó stádiumában, hát akkor abban nyugodott meg,
hogy azoknak mind sokkal kevesebb panaszuk van, mint ő neki, és ha
gondolt arra, a ki a bizonyos halált várja, úgy azt igen irigylésre
méltó embernek találta.

Estig sokat is dörömböztek az ajtaján, de ő csak nem nyitotta ki; könnyű
azoknak, a kik csak betegek. Azonban egyszer mégis olyan szerényen,
olyan szeliden kopogtattak az ajtaján, hogy nem vehette lelkére, hogy ki
ne nyissa azt és be ne bocsássa a kérezkedőt.

– Uram, Jézus! kiálta aztán, ijedten visszatántorogva.

Egy nő állt előtte, lefátyolozott kalappal, lecsüggesztett fővel, ölébe
eresztett kezekkel. Judit volt az.

Melchior ráismert s hirtelen betette mögötte az ajtót, kétszer is
ráfordítva a zárra a kulcsot s aztán a rémülés suttogásával kérdezé: –
kegyed az?

A nő némán intett fejével s helyet foglalt a legelső széken, mely útjába
akadt.

– Kegyed Pestre jött! Nem ment külföldre?

– Nem tudtam. És nem akartam; felelt a nő s aggódva tekinte körül a
szobában.

– Hát Béla? kérdé reszketve az orvos.

– E perczben jó helyen van.

– De meddig tart e percz?

– Azt nem tudom, beszélt a nő, rövid lélekzettel. Rettegek, ha rá
gondolok; de mit ér rettegni? mikor segítni szükség, mikor segíteni
kell, ha a lehetetlent kisértem is meg.

– Hogy reméli kegyed őt megmenthetni? Van valami gondolatja?

– Van. Azért jöttem önhöz, hogy segítsen a kivitelben. De csendesen. Nem
hallgatózik itt valaki?

– Senki sincs kivülem a szobában.

– Hát a kandalló ott?

– Ott senki sem rejtőzhetik, most is ég benne a tűz.

– Tűz?

– Igen. Hirlapok és affélék.

Judit egy üldözött vizsga tekintetével fürkészte körül a szoba zugait.

Egyszerre megpillantott a könyvszekrény mellett egy emberi alakú
tárgyat, mely lepellel volt leterítve, de úgy, hogy a fej, a térdek,
könyökök, vállak tisztán kivehetők voltak.

– Ott valaki van elrejtve! kiálta ijedten. Itt leskelődnek rám!

Azzal szilajon ugrott fel helyéből, a hallgató alakra mutatva.

– Nem, nem, oh nem, biztosítá őt keserves zavarral a kis sánta férfi.

– Ki hát az ott? Ki van ottan?

– Oh ne nézze meg, ne menjen oda, erőszakolá őt Melchior, kezét
megragadva, de hogy birt volna ő e nővel? az kiszakítá magát kezéből,
odarohant a hallgató alakhoz, letépte róla a leplet s aztán elfuladtan
tántorodott vissza, kábult homlokához kapva.

A hallgatózó alak egy csontváz volt, orvosi tanulmány hideg tárgya, egy
nagyon régen hallgató ember, de a ki azt, a mit hall, nem mondja el
senkinek.

Judit egyik rémületből a másikba esve, önkénytelen keresé régi barátja
kezét, gyámolul támaszkodva rá s fuladtan rebegé:

– Megbocsásson ön, én oly rettegő vagyok. Minden megrémít.

Az orvos sietett letakarni a csontvázt, s a könyvtár mögé tolta azt, s
aztán csendes szemrehányással monda Juditnak:

– Ön bizalmatlankodott bennem.

– Oh ne csodálja azt, én most mindenkitől félek. Bocsásson meg érte.
Jóvá fogom tenni. Mindent el fogok önnek mondani, kezébe adom sorsomat.
Látni fogja, mennyire bizom önhöz.

– Csak annyit mondjon: Béla biztos helyen van-e?

– Jelenleg igen. De meddig tarthat az? Minden perczben elárulhatja
valaki. Örökké rettegjek-e életéért? Örökké bujdosónak tudjam-e?
Halottam legyen-e, a kinek életéért imádkozom? Ez az őrülésre visz.
Nekem meg kell őt szabadítanom! ugy-e, ön fog nekem ebben segíteni?

Melchior abban a pillanatban felelt, hogy mindenre képes, a mit Judit
kivánni fog tőle.

– Megigéri ön, mindenre, a mi szent, hogy a mit én szükségesnek találok,
azt teljesíteni fogja?

– Mindent, mindent, anyám emlékére fogadom; sietett válaszolni Melchior,
forrón szorítva meg barátja nejének kezét.

– Akkor tudja ön meg, hogy mit akarok. E perczben mindennek vége. Csak
egyetlen biztos hely van még: Komárom.

– Azt is fel fogják adni.

– Tudom. De a kik ott benn vannak, azoknak sorsa meg van váltva, azoknak
élete biztos lesz, azokat semmi veszély nem éri.

Melchior agyán egy örömvillám czikázott keresztül.

– Bélának ott kellene lenni.

Judit csüggedten felelt.

– De ő már nem lehet ott.

– Messze van? kérdé elszomorodva az orvos.

– Nagyon messze. És én nem is engedhetném, hogy ő azt megkisértse. Más
kell ide, egészen más. Neki azalatt nem szabad onnan kimozdulni, a hol
elhagytam.

– Tehát minek kell történni?

– Valakinek ő helyette kell magát beiratni a várőrség közé, az ő nevével
kell magát bejelentenie, az ő nevére kell nyerni védlevelet.

Melchior sóhajtva nézett nyomorék lábára, mintha szemrehányást tenne
neki, s magában mondá: ne volnék csak sánta, én tenném azt magam.

– Bélának vannak ott jó barátjai, vigasztalá Juditot.

– Az neki keveset használ. Ki tenné azt, hogy saját személyét
elfelejtse, azért, hogy egy távollevő barátjáé jusson eszébe? Ki tenné
azt, hogy egy mentő deszkát, mit a hajótöréstől megkapott, egy veszendő
jó barátnak általadjon?

– Oh szóljon hát kegyed, hogy mit cselekedjem én? szólt e tárgytól
kinozva az orvos.

– Figyeljen ön rám jól. Én huszonegy éves vagyok. Béla huszonhárom,
életkorunk csaknem egyforma. Ő férfiunak középtermetű, én nőnek magas.
Ha két nap a forró napon járok, oly barna lesz arczom, mint az övé. Én
magam akarok bejutni Komáromba, mint nő, s ott aztán magamat beiratni a
hadseregbe Béla nevével, mint férfi, és úgy térni vissza.

– Mire gondol kegyed?

– Kérem! Egy szó ellenvetést sem. Nem azért virrasztottam át annyi
álmatlan éjszakát e gondolat mellett, hogy valaki egy rövid
ellenvetéssel kitérítsen határozatomból. Én így akarom. És ez sikerülni
fog. Segítségemre lesz-e ön?

– Önnek le kell vágni azt a szép hosszú haját, szólt messze
elgondolkozva Melchior.

– Az már megtörtént, szólt Judit, és leemelé kalapját fejéről.

Abban az évben az volt a férfi divat, hogy a hajazatot tövig simára
lenyirva viselték. Judit feje épen olyan simára volt lenyirva.

Melchiornak a köny gyült szemeibe, ha arra gondolt, hová lett az a
gyönyörű hollófekete haj, mely a szinpadot söpörte, mikor Juditot, mint
halálra itélt királynét, a vesztőhelyre kisérték. Így letarolva!

Oh mennyire lehet szeretni egy férfit!

És Judit mosolygott, mikor kalapját leemelte.

– Ön egy világot tett semmivé Béláért! szólt neheztelő hangon az orvos.

– Majd kinő az újra. De az még nem elég. Az illető védlevelekben
személyleirást is adnak. Ön emlékszik rá, Béla homlokán egy hosszú
sebhely látható.

– Igen. Én voltam az orvos azon párbajnál, melyben azt kapta.

– Ön emlékezik rá, mily irányban vonult, mekkora volt e vágás?

– Hiszen én kötöztem be.

– Jó. Tehát most csináljon egy hasonló vágást itt az én homlokomon.

– Az Istenért! Mit kiván kegyed tőlem?

– Azt, hogy a mit megigért, teljesítse. Egy műértő vágást homlokomra.

– Ah! Kegyed én velem tréfál. Hogy én ezen alabastrom szépségű homlokon
karczolást ejtsek éles vassal? bár csak olyan mélyen, mint egy tű
véletlen karczolása, hogy én ezt az arczot vérezni lássam kezem alatt?
Nem! Az a kéz átkozott legyen, mely e tettet végrehajtaná.

– Kérem önt, vonja vissza ez átkot, mert meglehet, hogy saját kezemet
átkozta meg, mert ha ön nem teendi meg nekem e szolgálatot, akkor magam
fogom azt megtenni, s meglehet, hogy gyakorlatlan kezem nem a kivánt
irányban s talán mélyebben fog vágni, mint szükséges, a mit csak azért
sajnálnék, mert a bekövetkezendő seblázzal nincs sok időm fekve maradni.

Melchior kétségbe volt esve, látta, hogy ez a nő legyőzhetetlen.

– Nos, kedves barátom, akarja-e ön nekem ezt a szolgálatot megtenni?

S e szónál nyugodtan, hidegvérrel ült le a karszékbe Judit, a melyben
Melchior műtői remekeit szokta végezni s szép fejét a karszék támlájára
hajtva, nagy eleven szemeivel az orvosra tekintett, ki e tekintéstől
egészen azon nő akaratának rabjává lenni érzé magát…

Nyolczadnapra vehette le Judit homlokáról a köteléket; már akkor egy
hosszú rózsaszinű vonal, egy begyógyult seb hegedése látszott a
márványtiszta homlokon. Az is úgy illett rajta. Őt még az is szebbé
tette.

Hét napig betegnek volt jelentve a színlapon, a nyolczadikon már fel
kellett neki lépnie. A sebhelyet eltakarta a színpadi festék, a közönség
nem vehette észre, s a színházi tagok között soha sem volt árulkodó.
Azok sokat irigykednek egymásra, rágalmaznak, cselt szőnek, de a kinek
honfi-bánata van, az szent titok előttük, azt őrzi jó barát, vetélytárs,
férfi, asszony, művész, kontár, zenész, sugó, öltöztető és cseléd. Judit
sebhelyéről homlokán nem beszélt senki, pedig száz meg száz ember látta
őt órahosszat.

Mikor este játék után kijött a szinházból, egy kék dolmányos ember
megszólítá a szinház kapujában.

– Jó estét tensasszonyom.

Előadás vége után tíz perczczel már üres a kerepesi út, – különösen
ezekben a napokban, – csak az őrjáratok elhangzó léptei kisérik az
elcsillapuló estmorajt. Judit egyedül ment cselédjével az utczán.

Azonban hangjáról ráismert a megszólítóra.

– Ön az, Kapor bácsi?

– Rámismert a tensasszony? mondá örvendve a megszólító. Pedig de régen
látott.

– Hiszen sokszor volt atyám házánál; mikor kicsiny voltam, hányszor
hintázott az udvaron.

– Emlékezik még rá? A tensasszony még olyan kicsike volt, de máris olyan
vakmerő volt; mindig azt mondta, jobban hajtsa Kapor bácsi azt a hintát;
felhajtsa az égbe! Én pedig mindig azt mondtam: jaj, Juczi kisasszony,
lelkem, bizony leesik! – – Uram és én Istenem.

– Még most sem estem le, szólt Judit meg nem szelidített hangulattal.

– Adná az Isten! fohászkodék Kapor András uram. Azért jöttem a
tensasszonyt fölkeresni; nem akartam a lakására menni, mert hogy magam
sem egészen tizenhárom próbás vagyok: tetszik érteni ugy-e? Minthogy
pedig holnap jó hajnalban indulóban vagyok hazafelé, hát be akartam
szólni, hogy nem tetszenék-e valamit izenni odahaza az öreg
tensasszonynak?

– Ön kocsival van itten?

– No igen. Hiszen tetszik tudni, mikor Magyaráton felül találkoztunk. De
én nem láttam semmit, nem szóltam felőle senkinek; tudom én, hogy miről
kell hallgatni. Nem is akarok én sokat kérdezősködni, csupán csak
annyit, hogy majd mikor otthon leszállok a szekeremről, a legelső lesz a
jó öreg asszonyság, a ki fölkeres s első szava is egy kérdés lesz, a mit
már száz embertől, fűtől, fától, madártól megkérdett. – Hát csak azt
kivánom tudni, vajjon azt mondjam-e erre a kérdésre, hogy «igen», vagy
azt, hogy «nem»?

Judit a beszélgetés alatt lakása ajtajáig ért, cselédjét előre küldve.
Ott megfogta a szekeres gazda kérges kezét, s azt erősen megszorítva
mondá:

– Egyedül van ön?

– Egyes egyedül.

– Elvinné-e magával be a városba egy cselédemet?

Kapor András uram egy kicsit neheztelt.

– Ha a cselédjében jobban megbizik, mint én bennem…

– Nem a bizalom végett, hanem azért, mert annak vissza is kell ismét
térni.

– No már az más. Hogyne vinném; igen szívesen elviszem.

– Hány órakor akar indulni?

– Akarni akarnék én már kettőkor éjfél után, de arra, a kit küldeni
tetszik, elvárok akármeddig; tudom, városi cseléd nem kel korán.

– Ne féljen, ott fog lenni két órakor. Hol van szállva?

– Bizony az jó messze van; a két kecskénél. Szívesen ideállnék a
szekérrel, de valaki még észrevenné.

– Okosan gondolta. A cseléd fog odamenni. Elmondom, milyen ruha lesz
rajta, hogy mással össze ne téveszsze. Piros kendő lesz a fején, tarka
pruszlik és kék viganó lesz rajta. Beszédéről is mindjárt rá fog
ismerni, mert komáromiasan beszél; odavaló.

– No annak még jobban örülök. Tehát csak tessék küldeni őtet akármikor,
én rá várok.

– Köszönöm, jó Kapor bácsi, áldja meg az Isten.

– Istennek ajánlom.

A szekeres ember jószívűen kezet szorított hajdani jó ura leányával, kit
rövid két év alatt annyi viszontagságos változáson vitt keresztül a
sors, s a míg a belvárosból visszatért a külvárosi fogadóig, elgondolta
magában: «boldog Isten, milyen forgandó a világ!» A hajdani pompás víg
élet az úri házban otthon; – a nagy szerencsétlenség órája oly
váratlanul; – a nagy úr leánya a szinpadon; – ott is hírt, dicsőséget
szerez, a helyett, a mit elvesztett, kitagadva; a fényes napok, a
hirhedett férj; – azután az a nagy sötétség, mely mindent elborít;
mindent, mindent… Az a kérges tenyerű ember is érezé, hogy e nagy
sötétségen mégis világít keresztül valami, s az két csillag: – egyik a
szerető nő hűsége, – másik a letéphetlen koszorú, mit a művészet font
homlokára.

Kapor uram olyan jól volt szoktatva, hogy a hol letette a fejét, ott
elaludt. A mint a szállásra ért, lefeküdt szekerébe és aludt addig, a
míg fel kelle ébrednie. Órát nem tartott, hanem azért pontosan fel
szokott ébredni, mikor ideje volt a lovaknak reggeli abrakot adni.
Olyankor egy az óra éjfél után.

A míg azt megeszik, ő maga pipára gyujtott, s nekivetve a hátát a «Két
kecske» kapubálványának, ott várta, míg Judit cselédje megérkezik s
nézegette a közben a gönczöl szekerét, merre áll már a rudjával?

A mint a józsefvárosi toronyban ütötte a három negyedet egy után, egy
cselédforma közelített felé az utczán, piros kendővel, kék rokolyával;
kezében kis összekötött batyu; csak egyedül jött.

Kapor uram meg akarta előzni a tudakozást s messziről köszönté.

– Adjon Isten jó reggelt, hugám! Kapor Andrást keresed ugy-e? Én vagyok
az.

– Adjon Isten kigyelmednek is, szólt a leány félreismerhetlen
dunamelléki szóejtéssel; hát ugy-e, hogy jókor eljöttem?

– Nem féltél magadban ilyen éjszaka, hogy valaki elfog az utczán?

– Ki is kapartam volna a két szemét.

– No derék leány vagy. Hát itt van a szekerem: mászsz fel az ülésbe, én
csak a lovakat itatom meg, azután mindjárt befogok és megyünk; jobb
setétben elhagyni ezt a várost. Hát te szeretsz-e hazajönni?

– No, de még!…

– Hm. Csunya ám most odahaza nagyon. Minden le van égve: nekem is csak a
félházam van tető alatt, másikba belelát a fiastyúk az égről.

Azzal felsegítette a cselédet a szekérre, a mi nagy ügygyel-bajjal járt,
elébb a felhérczre kellvén lépni, arról a saraglyára, a lőcsbe fogózva,
onnan a kocsisülésen átlépni s úgy a hátulsó szénaülésre telepedni, a mi
asszonyfélének nagy akadály. A leányzó értette már azt nagyon, látszott,
hogy szegény emberek leánya.

Kapor uram aztán rendén megitatta a lovait, befogott, előhivatta a
korcsmárost s kifizette, elővevén ez alkalommal ismét a maga hivatalos
nyelvét, embergyilkos «ván» «vén»-jeivel, számlálván, fizetvén, s
megiván utoljára még egy hatalmas egyest abból a törkölypálinkából,
azzal felkapván a szekerébe s elkihajtván az átkozott döczögős, rázós
kövezeten, tekervényes, háztalan utczák tömkelegébe, a mikben még derék
nyáron is sár és pocséta van, s lámpásnak csak a szegleteken van némi
kezdetleges kisérlete. Egyszer meg is szólítá már a hátulsó ülésben
kapaszkodó fehér nép.

– Kapor bácsi! nem tévedtünk mink el?

– Hallgass te hugám! Tudom én, merre járok. Ott kell nekünk kimennünk, a
hol a városnak nincsen szája.

– Aha! értem. Kigyelmednek nincsen útlevele.

– Nincs ám, aztán nem is lesz. Hát csak majd kitalálok én azért innen.

Azután még egy nehány gyomszagú utczán csavarogtak végig, a miket csak
deszkakerités tart össze, utoljára egy sor trágyakupaczon keresztül
szerencsésen kijutottak abba a homoktengerbe, a mi a fővárost oldalba
fogja.

Itt jobbról balról egy jótékony ákácz faültetvény vette az utazókat
oltalma alá, azon különös mesterséggel keresztülvitorlázva, utoljára egy
nagy árok elé jutottak, melyen túl egy nagy töltés volt: az volt az
országút.

– Fogózzál meg a lőcsben jól, hugám, dörmögé pipája mellől Kapor uram;
aztán ne félj semmit s azzal megcsapkodva lovait, bámulatos mesterséggel
átvetemedett árkon, töltésen; semmi sem tört és szakadt.

Akkor azután, hogy az országúton voltak, hátra mutatott az ostora
végével.

– Látod azt a lámpást ott a hátunk mögött, hugám? – Az ott a vám. Azt
kikerültük szépen. No már most semmi baj aztán. Már most csendesen
elkoczognak magukban is a lovak. Hát még a nevedet sem kérdeztem, hogy
hínak?

– Örzsi. Hát nem ismer kegyelmed; a nagyságos úr hajdújának a leánya
vagyok.

– Igaz biz az. Ejnye, hogy a beszédedről rád nem ismertem. Mindjárt
mondtam én, hogy hallottam én már ezt a hangot valahol. Úgy lévén! Tehát
Örzsi lévén, a nagyságos úr hajdújának a leánya lévén. Hát az apád hol
lévén?

– Ide gyütt az is Pestre; egy újságirónak segít.

– Micsodát? Irni?

– Nem; hanem elhordani a városban, a mit az elkészített; hanem hát most
annak is rosszul megy. A gazdája, tudja kigyelmed, egy kicsit félre állt
az útból, most nem ir senki ujságot.

– No azt jól is teszi. Hát te hogy vagy az asszonyoddal, he? búsul-e
szegény nagyon?

– Hallja kigyelmed, csak arra az egyre kérem, hogy az asszonyomrul ne
tudakozódjék, mert mikor eljöttem, megfogadtam neki, hogy róla egy
teremtett léleknek se beszélek s tudja: én becsületes leány vagyok,
megtartom a szavamat.

– Azt jól teszed; hagyá helybe Kapor uram s hogy még csak kisértetbe se
hozza a leányzót fogadásának megszegésére, azt cselekedte, hogy a pipája
kupakját tűzmentesen lezárta s csendesen szunyókálni kezdett.

Azért nem lett abból semmi hiba. A lovak azért egyformán koczogtak; ha
szekér közeledett szemközt, arra mindjárt felhőkölt András gazda;
valamit mondott nagy titokban a rudas lovának, az kikerült szépen; ha a
gyeplűszár lógásáról észrevették a kezei, hogy a nyerges lassabban húz,
arra megint felpillantott; szép csendesen megdorgálta a restet, mintha
nem akarná, hogy a másik előtt megszégyenítse; néha meg aztán eszébe
jutott, hogy tekintélyét gyakorolja, elővette az ostorát, megsuhogtatta
mind a kettő fölött, hogy csak úgy porzott bele az út, mely rövid szigor
után ismét visszadugta ostorát maga mellé, s egy jókora kulacsból
nagyokat húzott, azt állítva, hogy a nélkül az ember mindjárt
elálmosodik. Ilyenkor rendesen megkinálta a leányzót is. Az pedig nem
szokott semmit inni.

Majd meg ismét, hogy kiverje az álmot szeméből, maga kezdte el Kapor
uram sok földet bejárt viszontagságait elregélni útitársnéjának, ki azt
hallgatta nagy figyelemmel, s a hol épen kellett, leányok módjára
sopánkodott vagy nevetett.

Váczon fölül, egy kis faluban állt meg kívül a csárdánál Kapor uram egy
rövid itatóra; a mikor maga is elővette posztószél tarisznyájából a
Pesten vásárolt sonkát és kenyeret s elébb a viseltes felét leszelve
magának mindkettőből, a frisséből megkinálta a leányzót. A leányzó
szívesen fogadta és jóizűen evett belőle.

– Ha már borfélét nem iszol, hát megtöltöm a számodra ezt a zöld korsót
a kútnál vízzel, monda Kapor uram s tetszett neki nagyon, hogy a leány
olyan igazi komáromiasan tudja, hogyan kell a zöld korsó csőbimbójából
szopva inni, hogy az ember a felső szájából meg a szeme közé ne öntse a
vizet? – Ej, de meg is látszik rajtad, hogy komáromi leány vagy te
Böske! – Hanem szó a mi szó, nagyon megszépültél te, a mióta ide fenn
vagy; csak hiába, ki tudják fáinítni a leányt ezen a Pesten. Hiszen rád
se ismer senki Komáromban.

– Igazán nem ismer rám senki? kérdé nevetgélve a leányzó.

– Nem oda bizony.

– Még kegyelmed sem ismerne rám?

– Elmehettél volna én mellettem; azt se mondtam volna, hogy láttalak
valaha.

– Úgy? szólt a leányzó s hangja, tekintete egészen más volt, mint eddig.
Köszönöm, kedves barátom, az engem nagyon megvigasztal.

Kapor uramnak kiesett a pipa a szájából e hang hallatára. Ránézett a
beszélőre; egy perczre lekapta a süvegét, meg hirtelen föltette; azután
sebtén felszerszámozta a lovait, nem szólt semmit, felugrott az ülésébe
s kihajtott a faluból, a hogy csak a lovak birták futással.

Mikor aztán már jó messze voltak minden emberi lakástól, csendesen
visszafordítá a fejét, megszólalván.

– Tensasszony… Többet nem mondott, csak a kezével, meg a fejével, meg a
szemöldöke hunyorításával, meg a válla felhuzásával intett, hogy nagyon
jól van, minden jól van, tökéletesen van.

Az a leányzó ott a cselédruhában – Judit volt maga.

És ezt Kapor uram mindekkorig észre nem vette; olyan jól sikerült az
átalakítás. – Nem hiába mestersége.



A «MUSZÁJ».

Kapor András uram nem tudta ugyan kitalálni, mi oka van Juditnak bejutni
a körülzárolt városba, de elképzelé, hogy az igen erős ok lehet.
Szekeres ember létére tudott annyit, hogy erről kédezősködni nem volna
illendő.

Másrészről ő maga teljes bizalommal elmondá Juditnak saját hadi tervét,
mely szerint egy minden oldalról körülfogott városba be lehetend jutni.

– Jóformán éjszaka lesz, mire a Mátyus földére megérkezünk.

(Az emlékező köznép még most is Csák Mátyás nevéről híja az általa
vitatott tért.)

… Szerencsénkre a Nyitra és Zsitva annyira ki van most apadva, hogy nem
kell a hidakra kerülnünk, a hol bizonyosan előőrsök állnak, hanem
átmehetünk a gázlókon. Akkor lekerülünk Füzesnek. Ott emberséges
halászok laknak, a kik mind «jó» emberek. Éjfél után csónakon
átszállítanak benünket szépen. Kocsi, ló ott marad a tanyán halász
komámnál. Nem fél tensasszonyom a víztől, ugy-e?

– Én nem félek.

– Nem fél. Tudom. Se tűztől, se víztől. Hát menjünk Isten hirével.

A faluvégi csárdáknál Kapor uram csak úgy beszélt Judittal, mintha az
valóban leány-cselédje volna: egyszer az itató puttony fülét is
megfogatta vele, hogy tartsa addig, míg a hóka iszik, ő meg az abrakot
rostálja. Senki sem gyanakodott volna rá, hogy ez valami úri asszony.

Bátorkeszin alól már letért Kapor uram a rendes járt útról, s nagy
kanyargásokat tett dülő utakon, szőlők, kertek alatt; a mit e
vargabetükkel vesztett, bőven igyekezve helyrepótolni egyenes
átvágásokkal sík mezőkön, útbaeső folyókon keresztül. Ismert ő már itten
minden bokrot.

A mint mondá, késő este lett, midőn a füzesi nyárfaerdőhöz és az
árvafűzfákhoz elérkeztek.

Bizony ideje volt helyrevergődni, mert az idő zivatarrá készült válni;
dél felől terhes felhők kezdtek emelkedni az égen, miket meg-meg
világított egy-egy villámlobbanás, mely még a láthatáron alól czikázik.

– Nem tesz semmit, dörmögé a közeledő viharra tekintve András gazda. Ha
egy kicsit zavaros lesz az éjszaka, annál biztosabban átjutunk a túlsó
partra. Nem fél-e a zivatartól? – kérdé Judithoz fordulva. Aztán felelt
is rá magának. Nem, nem; hiszen semmitől se fél. Se tűztől, se víztől,
se földi, se égi háborútól. A kinek az úr megerősíté az ő lelkét.

Épen az első nehéz cseppek kezdtek hullani a gyékény ernyőre, mikor a
halászház előtt megállt a szekér. Odabenn gyertyavilág volt már. András
gazda hátra szólt Judithoz:

– No Örzsi lányom, csak te maradj itt addig az ernyő alatt, míg én
benézek, hogy milyen odabenn a házban a «levegő?» Mindjárt itt termek,
semmit se félj.

Azzal gyorsan leszökött helyéről s bement a halászház ajtaján.

A míg a zápor kövér cseppjei egyhangúan verik a szomjú földet, a míg a
szél haragos dalát tanítja a jegenyefák zenekarának, a míg András gazda
odabenn komájával tanakodik, – ráérünk egy rövid nyelvészeti értekezést
tartani magunkban, mint a hogy szokott néha a lázbeteg hosszú álmatlan
éjszakákat űzni agyfárasztó feladványok fejtegetésével.

Van a magyar nyelvnek egy ismeretes indigenája, a kit rég bevett, magára
öltött a közélet, bárha a tudomány lételét sehol el nem ismeré, szótár
be nem törvényczikkelyezte, irók, szerzők tollukra nem fogadták; mégis
ott él, ott jár a tősgyökeres autochton szavak közt, hol verbum, hol
substantivum, hol adjectivum, néha épen adverbium vagy interjectio: mint
verbum nem tűr conjugatiót, mint adjectivum nem comparatiót. Sem elől,
sem utól rag nem férhet hozzá.

Ez a rendkivüli, egyedül változhatatlan, mindenen felülemelkedett szó a
«muszáj».

Tudják a nyelvtudósok, hogy ez ebbből a két szóból van összetéve: «muss
sein».

Nemcsak a magyar nyelv, de minden római eredetű nyelv szegény e szónak
teljes értelmébeni visszaadására.

«Debet, – oportet, – il faut, – dove», – stb ez mind csak annyit jelent,
hogy «kell» – «soll».

A «kell» nem olyan nagy úr. Ezzel lehet még beszélni; ennek még lehet
ellenvetéseket tenni: hátha nem kell? hátha nem nagyon kell? hátha csak
kellene? hátha csak úgy kell, ha lehet? – de a rettenetes «muszáj» előtt
elenyészik minden emberi kifogás: ezelőtt nincs alku, nincs
lehetetlenség; ezzel nem lehet feleselni, ezt nem lehet elodábbozni, ez
nem kapaczitálható, ezt nem szabad megvárakoztatni: a mi «muszáj» – az
«muszáj!»

Hiába a nyelvujítók tisztítási hadjárata: e szó kineveti őket: «a muszáj
soha sem fullad a Dunába», azt mondja egy nagyon régi példabeszéd. – A
muszáj halhatatlan!

… András gazda azonban visszaérkezett.

Az eső zuhogott kegyetlenül; a menydörgő menykő benyargalázta az eget;
olyan idő volt, a mikor a jó kutyát sem szokás kiverni a házból.

Testének azon részét, melyet a szűr nem takart, a gyékény alá dugván,
így szólt András gazda Judithoz:

– Hát a rossz hirektől fél-e tensasszonyom?

Judit összeborzadt. Megerősíté szívét és felelt:

– Nem félek semmitől.

Tehát a legelső ujság az, hogy nem mehetünk át a Vág-Dunán, mert a
csónakokat, dereglyéket lefoglalták, elvitték és őrizet alatt tartják.

– Mind? Mind?

– Csak épen egy lélekvesztő maradt meg a komám padlásán, egy olyan egy
fából vájt alkotmány, a mit felvitetett az eszterhajra; de ebben a
zivatarban ki merne azzal a Dunára szállni?

– Én is.

– Azután, – folytatá András gazda, – a komám beszéli, mint bizonyost,
hogy a capitulatió alá van irva; holnap fogják átadni a várat.

– Istenem! kiálta fel Judit.

– Jó azoknak a kik odabenn vannak, mert azok szabadon mehetnek s
semmiért kérdőre nem vonatnak.

– Oh Istenem! Nekem még ez éjjel be kell jutnom a városba.

– Mondtam a komámnak; de azt felelte rá, hogy ez teljes lehetetlen.

– Én magam fogok vele beszélni, szólt Judit hirtelen elhagyva helyét s
leszállva a szekérről.

Kapor uram aggodalmas tétovázással segített neki a leszállásban, s úgy
szerette volna valamivel betakarni, hogy ne ázzék, a míg a házajtóig ér.
Judit nem törődött azzal.

Az alacsony ház konyhájából a lakószobába nyitva, egy magas, ősz hajú
embert látott maga előtt Judit; «itt a gazda», monda András.

– Az Istenre kérem kegyelmedet, szólt Judit, kezeit összekulcsolva a
halász előtt, nekem még ez éjjel a városban kell lennem.

– Az nem lehet; szólt az öreg halász, fejét megrázva. Még ha a csónakom
kéznél volna is, ilyen zivatar mellett Istenkisértés lenne a vízre
menni. Magammal nem sokat törődném; úgy sem sokat ér már ezután az élet;
de a más veszedelmét nem vehetem a lelkemre. De különben is a csónakomat
elvitték.

– Oh én tudom, hogy önnek még van egy csónakja a padláson.

– Az a lélekvesztő? Jaj, az nem ilyen időhöz való. Mi az? Egy dióhéj
ebben a zivatarban. Jótét-lélek arra rá nem ül ma.

– Hallgasson rám kegyelmed. Nézze, én nem vagyok szegény. Nem titkolózom
kegyelmed előtt. Itt van tárczám, ékszereim. Mind jutalmul adom, csak
szállítson most rögtön a vizen keresztül.

– Köszönöm, tensasszonyom; nem zsugoriságból alkuszom. De nem lehet. És
ha a világ minden kincsét, a mi még ki sincs ásva a földből, nekem
ajánlaná is, még sem venném ma éjjel az evezőt a kezembe. Én utánam
senki árvája, özvegye ne sírjon. Aztán minek úgy sietni! Holnap
megnyitják a kapukat, s mindenki mehet egyenesen és szabadon, a ki be
akar menni.

– Oh de akkor már késő; akkor már hasztalan menni. Oh, hogy én azt nem
mondhatom el, úgy a hogy van. Istenem, én Istenem!

Judit sírva és kezeit tördelve járt fel s alá a szobában, míg Kapor uram
jelentékeny taglejtésekkel iparkodott a halászszal valamit megértetni, a
mit szóval elmondani nem szabad. A halász pedig csak a vállát vonogatta
s a tenyereivel mentegette keblét.

– Hallja kegyelmed! szólt Judit hirtelen megállva az ősz ember előtt.
Azt mondja, hogy nem akarja senki halálát a lelkén viselni. Tudja meg:
hogy ha most rögtön engem át nem szállít a városba, az két ember halála
fog lenni: – a férjemé és az enyém. Ha belemegyünk az előttünk álló
veszedelembe, az Isten megsegíthet és keresztül visz rajta; de ha vissza
hagyom magamat rettenteni tőle: akkor a másik veszély bizonyosan megöl,
és irtózatos módon. Nekem át kell jutnom a várba!

E szók a kétségbeesés elszánt látnoki hangján voltak mondva; a vén
halász leránczolta bozontos ősz szemöldökeit s kérges kezét szája elé
fogta. Ekkor azonban már Kapor András gazda kitört a szóval.

– Hát nem érti kegyelmed, komám? Az asszonyságnak «muszáj» átmenni még
ma! Muszáj!

A halász nagyot sóhajtott lelkéből.

– Már hiszen ha «muszáj», akkor meg kell lenni: Isten akárhová tegyen is
benünket.

Judit örömében magán kívül szorítá meg az öreg halász kezét, tán meg is
csókolta volna azt, ha engedé.

– Már hiszen tensasszonyság, a mi muszáj, annak neki kell menni. Én nem
tudom, kegyed kicsoda? mi járatban van? Nem is akarom tudni. Elég, hogy
a komám hozta ide, s hogy muszáj még ma átvinni. Tehát átviszem. Ha el
van szánva, akkor ez az idő nagyon jó hozzá. A záportól nem lát senki,
ha meglát is a silbak, mit tehet velünk? arra pedig, hogy utánunk
jőjjön, nem hiszem, hogy vállalkozzék legény. Hanem ezt nem közölhetjük
minden bolond emberrel. Kendnek kell komám segíteni.

– Hisz én is így akartam, mert magam is odaát kivánok ma lenni.

– Tud kend evezni?

– Komáromi ember: aztán ne tudna evezni!

– No hát jó, most menjen ki kegyelmed, lássa el a lovait, azután együtt
lehozzuk a csónakot.

– Elsőbb a csónak, azután a lovak. – Nagy szó volt ez egy kocsis
embertől! – Tehát előbb felmentek a padlásra, lehozták vállon a könnyű
ladikot, azt fenékkel felfordítva letették a szoba közepére; azután ment
csak András gazda lovait, szekerét száraz helyre tenni.

– Hogy híják kegyelmedet, öreg bátyám? kérdé Judit a halásztól, ki az
alatt, míg komája kinn járt, egy sulyokkal és favésüvel faggyus
rongyokat tömögetett a ladik repedéseibe. – Hadd tudjam, kit áldjak, ha
egyszer Isten a veszedelemből kisegít.

– Az én nevem Tuba János, felelt az öreg. A nyáron multam hetvenkilencz
esztendős, feleségem tavaly halt meg; utolsó unokámat a mult hónapban
hordta el az ágyúgolyó. Az Úr adta, az Úr elvette. Most magam vagyok.

E rövid életirásból megérthető volt, hogy a miért az öreg halász a kész
veszedelemnek nekimenni vonakodott, az nem a napok java volt, a mik még
reá várakoznak.

Rövid idő mulva visszatért András; a ladik is ki volt tatarozva.

– No komám, készüljünk az időnek; szólt az öreg, s elkezdte csizmáit
lehuzni. András gazda hasonlót tett.

Azután levetettek minden nehezebb gúnyát magukról, hogy épen csak a
vászonköntös maradt rajtuk.

Azzal Tuba uram ládája fenekéből kivett valami összegyűrt hosszú, vékony
foszlány-formát s annak az egyik végébe hatalmas tüdejével belefujt. Egy
vastag marhabél volt az, mely egyszerre felduzzadt a fuvásra; akkor
erősen bekötötte a végét, s minden teketoria nélkül odalépve Judithoz,
azt mondá, hogy emelje fel karjait. És azzal dereka körül kötötte az
egyszerű «life preservert». A mentő öv, mi férfi deréknak szánva
egyszeri átöltő lehetett, kétszer is átérte a karcsú termetet.

– Így. Ez nem engedné elmerülni. Már most induljunk Isten szent hirével.

Judit a magával hozott kis batyut karjára vette, a két férfi vállára
emelte a ladikot, kezébe fogta a kormányt és evező lapátot s megindult.

– Hát a vízmerő lapát?

– Azt majd viszem én, monda Judit, úgy is az én dolgom lesz az.

– Derék egy asszony. Derék asszony; dörmögé magában a vén halász.

Egész olyan idő volt, a milyenben veszni induló emberek Istent kisérteni
mennek.

A zápor rézsut vágott alá a szél rohamában; mikor a villámlobbanás
megvilágította a tájat, mintha millió ezüst húr közepett három mozgó
árny sietne végig a parton.

A meredélyről nem lehetett leereszteni a csónakot, a tomboló hab
egyszerre felfordította volna azt. Valami sekély helyet kelle keresni,
hová a hullám tajtékot túrva járt ki. Itt legelőször beszállt a vén
halász; András tartotta azalatt a kötelet, mig a halász besegíté
Juditot, azután övig gázolva a vizben, betaszítá a csónakot a folyamba,
s ekkor maga is óvatosan felhágott a ladik orrára, melyet a következő
perczben szél és hullám tovaragadt, mint egy forgácsot.

A szél a folyammal keresztben fútt s az evezőkkel szemben. A Vág egész
felszine ősz volt a korbácsolt hullámok fehér sörényétől; – a zöldes
sárga vízbarázdák között el-eltünt a kis lélekvesztő, hol elejével, hol
hátuljával tünve ki újra a haláldajka ringatásából.

S a viharnak nincs rendes észjárása.

Most oldalt fog, majd meg szembe rohan, sokáig kitart, egyszerre megáll
s megint megfordul. Ki birná szeszélyét kitanulni?

A távolban vészkiáltások hangzanak; lánczáról letépett malom indult el a
vizen, azon kiáltoznak segélyért; – a csónak a három menekvővel
nesztelenül lubiczkol két ellenség között: egyik a víz, másik a lég; ott
nem kiáltanak segély után.

Pedig a halál kezében vannak.

Minden hullám, mely előttük ketté nyílik, sírjuk fenekét mutatja; minden
tajtéksörényes habverés, mely harsogva, dulakodva közeleg feléjük,
egy-egy paripája a hideg halálnak, mely olyan gyorsan elszállít.

És ebben a hosszú órájában a kétséges küzdelemnek eszébe jutottak a
sokat szenvedett nőnek azon rettenetes perczek, miket egyszer már e
hideg sírnak fenekén töltött; a kínos küzdelem a fojtogató elemmel, a
segélytelen kétségbeesés, a hangtalan halálfájdalom, a rémület, mely
elébb megöli a lelket, mint a testet; és azután az a rettenetes kéz ott
a vizek alatt, mely megragadta és vonta le magával a kárhozatos sírba.

E kéz szorítása most is elzsibbasztá testét, lelkét; e kéz talán most is
leskelődik reá ott alant!…

A szél és hullám ragadta a csónakot, mint egy elkapott nádszálat.

A két férfinak minden erejét meg kelle feszíteni, hogy az ellenkező
roham vissza ne verje őket a parthoz. Az a reménységük volt, hogy ha a
szélre és hullámokra bizzák magukat, majd a füzes szigetre, mely a Vág
közepén esik, valahogy kijutnak, s onnan aztán álló hid vezet a városba.
Legrosszabb esetben a dobogó-hid oszlopainál fognak fennakadni, s ott,
ha a csónak felfordul is, maguk megmenekülhetnek.

Tehát az egész emberi tudomány az volt, hogy a csónakot fel ne borítsa a
szél, el ne rabolja a hullám. A két férfi egyetértő munkával forgatta a
lenge járművet habtorlat ellenében, míg a nő a csónak fenekén térdelve
meríté ki folytonosan a vizet, mivel a zápor s a keresztül csapó hullám
szüntelen újra megtölté a lélekvesztőt.

Egy-egy villámlobbanás megmutatta nekik, hogy mind a két parttól egyenlő
távolban vannak, a folyam közepén.

A pillanatokig tartó fénynél kivehették a part hosszában felállított
őrök alakjait, kik a vihar daczára helyeiken álltak.

Egy őr észrevette a csónakot s rájuk kiáltott. Mit? Talán azt, hogy
álljanak meg?

Azután egy lövés is történt; golyó fütyült a szél ellenében s lecsapott
a vízbe.

A többi előőrs figyelmeztetve volt, s csak egy újabb villanásra vár,
hogy a menekülőkre tüzeljen.

Hanem ez a villámlobbanás sokáig késett; a csónak haladt, merre a folyam
ragadta, két ellenséges sáncz között, melyeknek ágyúi egyiránt fenékre
lőhették, ha észreveszik.

Egyszerre valami sötét tömeg közelíte, a zápor és éjszaka vak homályán
csak nehezen tünve keresztül. A fűzsziget volt az.

Egy hullámtorlat a parthoz csapta a csónakot, s azon pillanatban
elmeríté.

András félkezével egy vizbehajló fűz ágát ragadta meg, másikkal Judit
keze után kapott s úgy tartá őt magával együtt a víz szinén lebegve. A
vén halászt nem látta többé senki. Az elment gyermekei s unokái után.

Judit a veszély által fokozott erélylyel segített magán; ő is
belekapaszkodott a lehajló törzsbe s András segítségével a partra
jutott.

A csónak felfordítva hányódott a víz szinén tovább.

András még egy ideig kiáltozott eltünt komája után, végre megnyugodott
abban, hogy az híres úszó, majd kikap valahol s ismét előkerül; sietett
Juditot a városba juttatni.

Facsaró víz volt a nő is. A veszélyben sem veszté el magával hozott kis
batyuját.

A sziget partján végig siettek, s a fűzbokrok között rátaláltak a kis
felhágóra, mely a szigetről a dobogó hídra felvezet.

– Itt vagyunk már. Most igyekezzünk házamhoz jutni.

A híd végén meglepte Andrást, hogy az őrhelyen senki sincsen. Nem őrizte
már az előőrs állomását, hiszen vége volt már mindennek. Az érkezőket
meg sem szólította senki.

– Tensasszonyom «itthon» vagyunk.

A hold e pillanatban kisütött a szakadozó felhők közül, mik elbúsult
morgással távoztak az almási hegyek felé.

Judit iszonyú képet látott maga előtt feltárulni.

Egy várost, melynek minden háza ismerős volt előtte, mikor legutoljára
látta, s melynek két évi távollét után egy utczájára sem ismer többé.

Néhol egész házsorok hiányzanak; üres térség lett helyükön. Másutt
hosszú sor sánczkaró zár el ismerős téreket, s törzsvár épült
hevenyészett sánczok mögött; majd egy hosszú sor következik, a hol
minden tizedik háznak van csak hevenyészett új teteje; a többi meztelen
rom, tátongó halálszemű ablakokkal.

András úgy sietteté a maradozót: «menjünk, menjünk, ne álljunk meg
sehol.»

És e romhalmaz fölött öt csonka torony dísztelen tört alakja.

«Menjünk, menjünk.»

Egy őrjárattal sem találkozhatni az utczán. Minek az már?

Most egy szeglethez érnek, melynél Judit megroskadva állt meg. E ház
mellett nem siethetett el a nélkül, hogy meg ne állna előtte, bár
vezetője úgy vonná el onnan.

Ez a ház – szülőinek háza. Le van égve porig.

A kopasz falakat végig mossa az eső; az udvart telenőtte a fű; a pinczét
beszakították a bombák.

A rozsdás ablakvason keresztül benéz a szobába, melyhez annyi életéhez
forrott emlék köti. Még ráismerhet a festés maradványairól. Ezüst szinű
volt az, kék virágokkal. A falak itt-amott még tartogatják a színt.

Ott állt zongorája, midőn Béla kedvencz dalát utoljára eljátszotta
rajta; amott függött arczképe a kedvesnek, rejtett függönytől takarva.
Itt voltak egymás mellett atyja és anyja arczképe. Ott a fülkében állt
fehér függönyös nyugágya; itt az ablaknál himző asztalkája. – Most az
embermagasságnyi dudva és laboda hajlik az ablakon keresztül, mihez
csapzott fejét bódultan hajtja le a farepedésben megfészkelt bógács.

Ez volt a boldog és boldogtalan szerelem álmainak szentélye.

Valami zörög alant a gyom között; valami hideg csúszó lesz az, a ki most
e helyen itthon van.

– Menjünk innen, menjünk! sürgeté András az elmélázót, s elvonszolta a
szomorú képtől.

Judit nagyot sóhajta magában, s e sóhaj gondolatja ez volt: «anyám! én
mégis boldog vagyok.»

A tekervényes megyercsi utczán végig haladva, egy tiltul befödelezett
házcsoporthoz értek: azok között volt András gazda háza.

Kapor András uram felesége az idén meghalt, csak egy felnőtt leánya volt
otthon, a ki a háztartást vitte. Katiczának hítták.

Katicza örömtől sikoltozva rohant ki a házból, mikor az atyja szavát
megismerte. Azt hitte, hogy égből esett le.

– No csak csendesen! csitítá őt András; nem kell lármát ütni, nem vagyok
magam.

– Hát ki van még itt kegyelmeddel?

– Majd megmondom, ha elment. Nyisd ki az első szobát s te maradj a
hátulsóban, míg híni foglak.

Judit azalatt az utczán kívül maradt, s csak akkor jött elő, mikor
András tudatta vele, hogy észrevétlen bejöhet.

– Át akarnék öltözni, mert csuron víz vagyok, monda Judit.

– Tessék az első szobába menni. A Katicza leányom ruháiból felvehet
egyet.

– Köszönöm. Hoztam magammal.

– De hisz az is nedves lesz.

– Nem tesz semmit.

Azzal bement Judit a szobába, bereteszelte maga után az ajtót; András
gazda pedig újra előszólítá leányát, s meghagyva, hogy rögtön tüzet
rakjon és valami jó meleg reggelit készítsen, elmondá nagyjából, hol
járt, micsoda viszontagságokon jutott hazáig, Judit dolgát a közben
bölcsen elhallgatva.

A tűz vigan pattogott már, a serpenyőben süstörékelt valami jó, midőn az
első szoba ajtaja félig felnyilt, s Judit kiszólt rajta:

– András gazda!

– Parancsol a tensasszony? Kiálta a gazda, készséggel ugorva elé.

Mikor aztán a szobába belépett, bámulva tekinte körül. Egy férfi állt
előtte, egy katonatiszt, teljes egyenruhában, rövidre nyirt hajjal, kis
piros sipkával a fején. Még a hangra sem ismert rá, mely nyers
merevséggel kérdé tőle:

– András gazda! Van kegyelmednek egy hánytvetett kardja?

András csak bámult, mintha azt keresné, merre tünt el Judit? s hogy jött
ide ez a katona tiszt?

Judit ekkor saját lágy hangján szólt hozzá: «hát adjon kegyelmed egy
kardot, mert a nélkül nem vagyok egész katona.»

András csak akkor csapta össze a kezeit: «no még ilyet sem látott az
ember.»

Hogyne lett volna András gazdának kardja? Saját nemzetőri kardja ott
függött most is a falon, azt levette, átkötötte Judit derekán, s nagyot
sóhajtott utána: miket nem ér meg az ember!

András gazdának természetes gyors esze volt; kezdte látni, mire való
mind ez alakoskodás?

Bele is találta magát saját szerepébe. Nyers, nyakas hangon szólongatá
vendégét.

– No vitéz kapitány uram, tessék kijönni a konyhába, hadd melegedjünk
meg a tűznél; ott főzi már a reggelit Katicza leányom.

Ő pedig elzárta Judit levetett ruháit a szekrénybe, hogy senki észre ne
vegye.

Judit egészen férfinak látszott; a mi nagy művészet. Az öltözet sokat
tesz, de nem mindent. A prémes bekecs eltakarja ugyan a női kecsteljes
formákat, a magas katonai nyakszorító megszünteti a különbséget a
gömbölyű hölgyidom s az ötszegletű férfi nyak között; egy kis barna
festék más színt ad az arcznak, s egy szájba dugott szivar befejezi a
csalódást; hanem azért mégis annyi apró részlet marad tartásban,
viseletben, a mi az álczán keresztül is elárulja a nőt, hogy egy
önfeledt pillanat semmivé teheti az egész alakjátékot. A főnek nem
szabad szeliden előre hajolni, hanem délczegen föltartva kell azt
viselni; a befelé szokott térdeknek szabadon és kifelé kell járni; egész
testnek állva és lépve mindig sarkon kell nyugodni, nem a láb elején; a
csípőnek nem szabad hajlékonynak lenni, a vállnak pedig szét kell
feszülni, és a mellett tekintetben, mozdulatban, szavakban untalan
nyilatkozni kell azon önállóságnak, merészségnek, mi a férfiak sajátja,
s a mi legnehezebb, egy férfi tekintetével szemközt megszokott közönyt
mutatni az arcznak.

Juditnak mindez remekül sikerült.

Kiment a konyhába, jó reggelt kivánt Katiczának, meggyujtotta a tűznél a
szivarát, a minek izét soha sem ismerte eddig s azzal felpattanva a
széles tűzhelyre, sarkantyuit nótára veregette össze.

András gazda nem sokára kijött utána s hozott egy négyszegletű
palaczkot, meg egy kis poharat magával. A palaczkban valami erős
pálinkaféle volt, a minek mindenféle zöldségből fűszeres ágya volt
vetve.

– No vitéz kapitány uram, egy kis papramorgót! szólt teletöltve a
pohárkát a smaragdszinű nedvvel. Jó lesz sarkantyut adni a kávénak.
Előbb sarkantyut neki! ez az első pohár a kávé előtt, azután meg patkót
rá, az a kávé után való pohár.

Judit sohasem ivott semmi szeszest.

Fenékig kiürítette a poharat.

– Hát te hugám, nem iszol? kérdezé Katiczát, a szesztől fojtott hangon.

– Jaj, dehogy kell! tiltakozék a leány, takarózva a kinálás elől.
Kiégetné az az én gyomromat.

Judit is csaknem úgy érezte.

– Bizony pedig ez jobb, mint a te kotyvalékod, monda András gazda,
miután maga is bizonyossá lett egy pohár tartalmának minősége felől. Azt
akár ne is főznéd.

– Hát annak a tensasszonynak odabenn? szólt Katicza gazdasszonyi
bölcseséggel.

Judit hangosan felkaczagott; az pedig nagyon nehéz: nőnek úgy kaczagni,
a hogy a férfiak szoktak.

– Micsoda tensasszonynak?

– Hát a kihez beszólt édes apám az elébb, hogy «mi tetszik tensasszony?»

András gazda rettenetes dühbe jött.

– Én mondtam azt, hogy «tensasszony?» te hülye te! Hát te még rám fogod,
hogy részeg vagyok! Tensasszony! máskor nyisd ki jobban a füledet, hunyd
be a szemedet, s tartsd zárva a szádat!

– Ej no, András bátya, nem kell a leányt megpirítani férfi előtt; szólt
Judit. Azt én nem engedem, a ki lelke van.

András gazdának csak egy kis invitatio kellett arra, hogy most
káromkodni kell; mindjárt megértette ő azt.

– De ilyen adta szedtevette, megszidom én, mert az én leányom.

– De hátha nekem meg szeretőm lesz; eszem a lelke!

– De már azt kikérem, menykőhordta!

– De én meg azt mondom, teremtette!

– Teremtette?

– Lánczos lobogós teremtette!

Katicza elszaladt a konyhából; András gazda pedig majd a földhöz verte
magát nevettében.

– Pompás! nagyon pompás! Még azt mondja, hogy lánczos lobogós
teremtette! Mintha csak esztendeig lett volna a kaszárnyában s ott
tanított volna huszárujonczokat!

Katiczát alig lehetett újra becsalni a konyhába. Többé rá nem mert nézni
a tisztre, s az nagyon jól történt így.

András gazda pedig, mikor készen volt a kávé, paprikás szalonnát hozott
elé, s hozzá ült vendégével. Judit ott hagyta a kávét és evett
szalonnát, férfiak módjára, evés közben mohón beszélve, tele szájjal és
ökle bötykével törülve meg a száját evés után, a hogy férfiak szokták.

András gazda folyvást elégülten nevetett magában, s csak néha mondott
annyit, hogy «ha nem látnám, el nem hinném».

E közben csendesen megvirradt; az utczán az ébresztő dobszó hangzott, s
erre megnépesült a város. Minden házból katonák jöttek elő, teljes
készülékben, s sorakoztak az utczákon; tisztek egyenruháikban siettek a
vár felé. Judit hirtelen búcsút vett gazdájától s a tömeg közé elegyedve
ment, a merre a többiek.

András gazda sokáig utána nézett. A nőt nem lehete nőnek felismerni.

«Nem hinné az ember, ha nem látná.»

Judit szerencsésen eljutott a várba, s útközben megtudta hirtelen akadt
társaktól, hogy ma fogják a kapituláló hadseregnek kiosztani az
oltalom-leveleket.

Judit úgy gondolkodott, hogy vagy a várparancsnokság, vagy a megszálló
sereg parancsnokai fogják a jegyeket kiosztani. Ha az első osztja ki, s
ott valaki által felismertetik, az bizonyosan meg fogja érteni a kegyes
csalás okát, s inkább segélyül lesz, mint akadályul. Ha pedig az
utóbbiak végzik e feladatot, azok között ismerőst nem találhat s így
bizton keresztül csúszik férje nevével, a ki ez által meg lesz a legfőbb
veszélytől szabadulva.

Azt hitte, minden bajon keresztül esett, semmi gát sincs terve
ellenében.

Hiszen olyan «amabilis confusio» uralgott már, a hol ily csekély
quiproquot bátran el lehetett csusztatni.

Mintegy háromszáz őrnagy volt a várudvaron; olyan őrnagy, a kinek egy
közkatonája sem volt a várban; – alsóbb rendű tisztek számát ezernél
többre tehetni, a kik nem tartoznak a várőrséghez. Volt közöttük elég, a
ki még tegnap nem volt katona. A menekvésnek olyan neme volt ez, melyet
könnyedén elnéztek. Mindenkinek, ki a várőrséghez tartozott,
bántatlanság és szabad elvonulhatás volt biztosítva.

A várban megtudta Judit, hogy vegyes bizottság osztja ki az
oltalom-leveleket.

Nem igen tolakodott előre, úgy számítva, hogy vége felé kevésbbé lesznek
figyelmesek s nem veszik annyira szemügyre az embert.

Azt is kiszámította, hogy az életkor rovatába huszonegyet fog beiratni.
Abból azután akár számmal, akár betűvel lesz irva, két vonással lehet
huszonnégyet csinálni, a nélkül, hogy a hamisítás észrevehető lenne.
Béla huszonnégy éves volt.

Tehát mindent jól kifőzött előre.

Délfelé gyérülni kezdtek a jelentkező csoportok, sok megunta magát és
ebédelni ment, délutánra halasztva a dolgát: ekkor Judit is bement a
pavillonba, a hol a védleveleket oszták.

Ugyanazon szobák voltak azok, mikben az öreg Lávayné egyszer éjnek
idején megjelent fia becsületét fegyveres kézzel védni. Akkor az anya,
most a feleség.

Oh az ég legerősebb oltalma az, a mit a nők szerelmére bizott!

A túltömött termekben egyptomi hőség volt, daczára a nyitott ablakoknak;
az előszobákban nem volt hova leülni. Judit szédelegni érzé fejét: a
zsibbasztó helyzet, az életbevágó pillanat közelgése, annyi kétség,
annyi fenyegető balsors nehezült e perczben keblére, a midőn lelke és
teste minden erejére legfőbb szüksége volt.

Végre rákerült a sor, hogy az ajtóhoz juthatott, melyen belől a
bizottmány ülésezett.

Bebocsáttaték.

Egy hosszú asztal mellett ültek többen a várőrséghez tartozó férfiak
közül, a kiket nem ismert. És azután az ellenkező részről is többen; –
hanem azok közül egyet nagyon jól ismert és az is nagyon jól ismerte
mind őt, mind Bélát… Az volt Kolbay.

Judit minden vérét fejébe érzé tódulni, midőn ez ismerős arczot
meglátta. E balszerencsére nem volt készen. Pedig az nagyon természetes
volt, hogy Kolbay ott üljön.

A hadastyán előtt egy csomó üres nyomtatvány állt, miket az egymásután
jövők neveivel s személyleirásával betöltött. E czélból szemüvege is föl
volt téve.

Egy másik főtiszt egy nyitott láda mellett állt, melyből az utolsó
havidíjat osztá a távozóknak.

Lehetetlen volt az alakoskodás.

Judit úgy érzé, hogy mindjárt el fog szédülni, s lelke minden erejére
szüksége volt, hogy zsibbadó idegeinek parancsoljon, hogy e válságos
perczben el ne árulják gyöngeségökkel.

Kolbay mereven nézett az ifju alakra, végtől-végig mérve őt
tekintetével. Azután szárazon kérdezé:

– Mi a neve?

Judit az eget érzé vállára nehezülni minden terhes fellegével, midőn e
kérdésre válaszolt:

«Lávay Béla.»…

… Kolbay hosszasan nézett az előtte álló arczába; Judit a kétségbeesés
agoniájával várta, hogy fog e száraz, hideg hang felkiáltani: «Az nem
igaz! Lávay Bélát ismerem jól. Ön nem az, hanem Hargitay Judit, a
felesége!»

A hadastyán megtörlé szemüvegeit, újra feltevé s azután lehajolva az
előtte fekvő üres lapra, beleirta a mondott nevet: «Lávay Béla
százados.»

Azután ismét felemelé tekintetét s az elébbi száraz, csikorgó hangon
kérdezé:

– Hány éves?

Judit e perczben vette észre, hogy az oltalom-levél németül van irva s
az évszámot betűkkel jegyzik fel belé.

És e szerint nem lehet úgy, mint ő kiszámitá, a huszonegyből
huszonnégyet csinálni; magyarban könnyű, németben lehetetlen az.

Ez újabb ijedtség alatt roskadozni érzé térdeit.

Mit feleljen? Ha huszonegyet mond, akkor Béla nem veheti az
oltalom-levélnek hasznát, ha pedig huszonnégyet mond, nem hiszik el;
nincs arczán a férfi bélyeg.

«Huszonegy.»

«Milyen fiatal gyerek», dörmögé egyik ismeretlen, fehér kabátos tiszt.

«Ismertető jelei, mormogá magában a hadastyán: tojásdad arcz, – nagy
fekete szemek, szabályos ajk, – fekete rövid haj.»

A fehérruhás tiszt hozzászólt: «egy sebhely a homlokon.»

Kolbay rideg tekintetét odaszegzé a még piros sebhelyre, közelebb
hajolt, hogy még jobban lássa, azután beleirta a védlevélbe: «egy
sebhely a homlokon.»

Judit nem tudta, mi történt vele tovább? Hogyan jutott ki abból a
szobából, hogy ért le a lépcsőkről a pavillon folyosójára, hogy
támaszkodott a vállára annak a szürkeszakállú tüzértisztnek, ki egy
pohár vízzel kinálta?

– Rosszul lettél pajtás. Nem csoda. Abban a pogány melegben, s ebben az
állig begombolt bekecsben. Miért nem gombolod ki?

– Nem, nem, tiltakozék Judit, nagyot lélekzve a szabad levegőből; már
semmi bajom, köszönöm.

– No hát eredj a szállásodra s feküdjél le. Itt van a védleveled, meg a
pénzed.

– Micsoda pénz?

– Hát az egy havi díjad, a mi még kijár.

– Úgy? Igaz. Köszönöm.

Az öreg tüzér megveregette a fiatal társ vállát s gondolta magában:
«neked is jobb lett volna még otthon az anyádnál pamutgombolításban
segíteni.»

Judit megemelé köszönés közben sipkáját. A vén katona ekkor észrevette a
sebhelyet.

– Megbocsáss! szólt hirtelen kezét nyujtva.

– Miért? kérdezé Judit bámulva.

A vén sas nem szólt semmit, csak megszorítá kezét. Azért az elébbeni
gondolatért kért bocsánatot.

Judit a szabad levegőn magához térve, sietett haza Kapor gazdához.

Egész úton azon gondolkozott, hogy mi módon lehetne mégis valahogy a
német «ein und zwanzig»-ból «vier und zwanzigot» varázsolni?

A mint e töprengéseiből egyszer felpillantott, épen Béla anyjának háza
előtt haladt el.

A ház már be volt födelezve, csak nem volt még újra vakolva. Az ablakok
azonban már be voltak rakva újból.

Ez ablakok egyikében látta állni Béla anyját.

Az öreg nő fején nem volt főkötő. Ősz haja lecsüngött halántékaira.
Kisirt szemeivel ott állt és kérdő tekintettel nézett meg minden embert,
a ki előtte elhaladt, mintha keresné azt, a ki egyetlen fiáról hírt
tudna mondani.

És Judit olyan kegyetlen volt, hogy elfordítá tőle arczát, nehogy rá
találjon ismerni.

Hisz addig, míg ő Bélát rejthelyén újra fölkeresheti, nincs elfordítva
róla a veszély. Az anya megnyugvása elárulná őt. Az anyának még sokáig
sírnia kell, hogy a csel sikerüljön. Oh e kegyetlen gondolatáért nagyon
meg kelle Juditnak egykor lakolni.

Hisz az anyától még sem kellett volna féltenie kedvesét. Hiszen ha
annyit mondott volna neki: «Béla él, védlevele kezemben van; addig, míg
ez az ő kezébe jut, zárkózzál el, ne mutasd magad, mert az arczodról
leolvassák titkodat!» hát ő megfogadta volna azt, s azon percztől fogva
zárt börtön lett volna háza és ablakán sem látott volna be senki.

De Judit rettegése oly nagy volt, hogy nem oszthatta bizalmát senkinek.
Azon az egy emberen kívül, a kit szeretett, a kit oltalmazott, nem
létezett rá nézve senki.

Most csak az volt aggodalmai központja, hogyan lehetne a különbséget az
évszámban megváltoztatni?

A kénszesz kiveszi a tintának a szinét… A nagy E-ből lehet V-t
idomítani, a kis n-ből r-et… akkor lesz «Vir»… Azt fogják hinni, hogy
csak a helyesirás hiánya az.

Megérkezve gazdája házához, rögtön felkérte Katiczát, hogy hozzon
számára a gyógyszertárból egy üvegcse kénszeszt és kék alizarin tintát.
Olyannal volt irva a védlevél.

Addig elő sem vette azt, míg Katicza vissza nem érkezett.

Azután arra kérte a háziakat, hogy már most hagyják magára a szobában.

Tehát oklevelet fog hamisítani!

Egész teste összerázkódott ennél a gondolatnál. E hamisítás miatt ugyan
senkinek sem támad kára: kegyes csalás az, mely sem Isten, sem ember
ellen nem vét. De mégis csalás, de mégis hamisítás!… És hátha minden
csalás már fogamzásakor magában hordja büntetését; mert az igazság örök
és győzhetetlen.

Hátha e hamisítással egészen elrontaná a védlevelet, – megfosztaná
érvényétől, – megsemmisítené azt? – Mit tegyen? – Oh mit tegyen?

Kétségeiben alá s föl járkált a szobában, s a ki látta volna akkor, a
mint kezeit fejére kulcsolta, a mint szemeivel a magasságban lakókat
kereste, a mint keble nyugtalanul hullámzott, oh az megtudta volna, hogy
ez nem férfi, hanem nő, egy szerető, egy kétségbeesett nő.

Hirtelen elővette a védlevelet s kiterjeszté azt az asztalon.

A bámulat, az öröm, a meglepetés sikoltása tört ki ajkán, midőn egy
pillantást vetett belé.

A védlevélben öreg és vastag betűkkel volt beirva az évszám rovatba:

«Vier und zwanzig.»

Jól tudta azt Kolbay, hogy Béla hány éves? hisz szemei előtt látta őt
felnőni.

Judit térdre esett s arczával az asztalra borulva elkezde sírni és
sírtában kaczagni és kaczagás közben azt a papirlapot csókolni, és
csókjai közt Béla nevét emlegetni.

Asszony volt! nagyon, nagyon – egészen asszony.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A bánatos öreg asszony még este későn is ott állt az ablakban s nézte
kisírt szemekkel a járókelőket.

A nap munkájában kifáradva haladt végig az utczán Kolbay őrnagy, ki a
sors merő fordultával előjött odujából, s helyet foglalt, nem azért,
hogy gúnyolja a fényehagyott zászlót, hanem hogy könnyítse a menekülők
útját.

Mikor Lávayné ablaka alatt elballagott, megállt egy perczre,
megkopogtatá az üveget mutató ujja hegyével és beszólt:

– Nagyasszonyom. Jegyezze fel magának ezt a napot, és emlékezzék vissza
reá valamikor, hogy Kolbay őrnagy mai napon kegyednek ezt mondta:
«asszonyom! öreg asszonyság: – a kegyed menye-asszonya megérdemli, hogy
mikor legelőször össze jön vele, kezet csókoljon neki.» Én mondtam. Rá
emlékezzék.

És azzal tovább ment s nem magyarázta meg jobban.



ROSSZ VÉGZET.

Kivel nem történt már az, hogy valakit, valamit megszabadított?

Bárha csak egy vízben fuldokló ebet, egy vergődő madarat, egy széltől
kicsavart fát, egy száradó virágot.

Az képzelheti Judit örömét.

Nem várt holnapot; még azon éjjel elindult a hosszú útra Kapor
Andrással, ki azt igérte neki, hogy elviszi a világ végére is.

Sietni kelle nagyon, hogy Bélát minél elébb megtalálja ott, a hol hátra
hagyta, arra kérve, hogy rejtőzzék el addig, míg ő visszatér.

Valahol a negyedik-ötödik megyében lehet az a menhely; olyan helységben,
mely a térképen sincsen; olyan hegyzugban, a hova csak egy helyen van
bejárás, ugyanazon kell vissza is jönni.

Ott vár a veszély előtt rejtőző férj és számlálja a pillanatokat, a mik
kedvese viszontlátása és eltávozása közt vannak. E pillanatokat nem
szabad szaporítani.

Kapor András, bár soha nem kérdezte, de tudta jól, hogy Judit miben jár;
miért siet? mi után törekszik?

A sietség, az átöltözés, a várőrséghez csatlakozás megmagyarázták
előtte, a mit nem hallott meg szóval. Helyeselte magában nagyon. Ez
bizony más embernek is juthatott volna eszébe; a szétszórva bujdokló
nagynevű emberek számára akkor olyan könnyű lett volna menedéket
szerezni. De hát nem lehetett mindenkinek olyan asszonya, hogy ezt
kigondolta volna; férfitól pedig ez ki nem telik.

Azért Kapor András semmi ellenvetést nem tett, ha Judit arra sürgeté
beesteledés után is, hogy még egy állomást haladjanak, éjszaka is látni
az útat. Tudta, hogy sürgetős útja van szegénynek.

Pedig az idő oly rossz volt és a nő oly fáradt.

A zivatar haragjában történt átkelés a Vágon, a mikor egészen
összeázott, rá a nyugtalan, izgalmas nap, az ideggyötrő jelenet a
várban, a kétségbeejtő töprengés, mindez sokkal több volt, mint a
mennyit női idegek elviselni képesek.

Valóban beteg volt; de nem akarta azt magának sem bevallani.

Mikor le kellett szállnia a szekérről, Kapor András úgy emelgette le
karjai közt. Útközben alig evett valamit; csak theával élt és erős
fekete kávéval, hogy álmát elűzze.

A pirospozsgás parasztleány, kit Kapor András elhozott magával Pestről,
csak árnyéka lett minapi alakjának.

És az időjárás is oly kegyetlen volt.

A tegnapelőtti zivatar s az az átkozott szél, a mit maga után hagyott,
úgy áthűtötték a levegőt, hogy a nyárból egyszerre ősz lett. Hideg,
borongós, kedvehagyott ősz. Az ember jól tudta, hogy ha ez a szél
megáll, mely ezeket a szürke felhőket hajtja, azonnal hó fog esni.

S mentül feljebb vitt északnak az út, annál zordonabb lett az idő, annál
halványabb a hölgy.

Csak egy eszme tartotta fenn, mely nem engedte leroskadni.

Sokszor van ez így. A láz minden érben dúl már, az idegek érzik
jelenlétét, de egy hatalmas erő, egy parancsoló gondolat elnyomja a test
szenvedését s nem enged betegnek lenni.

Judit Bélára gondolt: Bélával találkoznia kell. Odáig nem szabad beteggé
lenni. Hogy fogja őt meglepni, midőn a kis udvartelkes házban
gondolatokban elmélyedve ül, vagy talán éjjel, midőn alszik. Hogy fogja
be szemeit két kezével s kérdezi: találd ki, ki van itt? Vagy talán
útban fogja őt találni, a mint az erdei úton sétál, mindennap
mértföldnyire gyalogolva, ha nem jön-e szemközt Juditja? Mint fog azon
jó emberek iránt háladatos lenni, kik őt eddig rejtve tarták, kik
osztották a vészt, mit jelenléte házukra hozott. Hogy fognak ismét
egymás karjain pihenni: arcz arczhoz dűlve és nem félni többé az
elválástól. Hogy fogja majd férjét ezentúl e gyöngéd névvel híni:
«fiam». Mert hiszen ő adta neki másodszor az életet. S milyen hű lesz e
férj örökké kedveséhez; mert hisz a halottak, a kik holtuk után is
szeretnek, nem csapodárok többé. Ez édes ábrándok tarták fenn, hogy
annyi viszontagság össze ne törje.

Kapor András maga se tudta, merre mennek? Judit igazgatta, hogy merre a
legközelebbi czél s onnan azután megint tovább, tovább, pihenés nélkül.

Mikor már harmadnapi járó földön utaztak, akkor egy sűrű erdős völgybe
jutottak el. A völgy két oldalát meredek hegyek állják el, miken oly
óriásokká nőttek a bükkfák, mint másutt a fenyők. A völgy keskeny zöld
mezejét hegyi patakok szakgatják keresztül, miken a döczögős hegyi út
minden hajlásnál keresztül vezet; de hidak már ott nem ismeretesek.

Az egyetlen út hosszan kanyarog a völgy mentében végig; órákig vezetve,
a nélkül, hogy egy emberi lak látszanék valahol.

Néhol a hegyvágányokból egyes meredély út vonul alá, alig különböző
azoktól a vízmosásoktól, a miket görgeteggel terítve az éjszaki záporok
mosnak. Most ezek az útak is elhagyottak, keréknyom sem látszik rajtuk;
télen fogják azokat majd járni, szánnal.

Déltől estig jártak már és mindig mélyebben jutottak be a rengetegbe és
semmi helység nem mutatkozott még.

Azalatt a hó is elkezdett esni.

Eleinte csak apró darában szitált alá, utóbb sűrű pelyhekben kavargott s
eltakarta egyszerre a zöld mezőt.

Judit keble úgy szorult e magányban; annyiszor kelle ismételnie
gondolataiban: «már közel vagyunk, nem sokára látni fogjuk egymást»,
hogy erőt ne vegyen rajta a sivatag félelme.

Kapor uram csak a fejét csóválgatta; nem szólt semmit, nem akarta
elijeszteni úrnőjét; de magában évelődött: rossz helyt járunk,
eltévedtünk valamerre; bolond helyre jutottunk itt. Most mindjárt vége
lesz a járt útnak! Nem szólt semmit.

Egyszer aztán egy még sötétebb rengeteg, még magasabb bérczek állták
útjokat, a mikben a keskeny út végéhez érni látszott.

– Menjünk-e még odább? kérdezé András, hátra fordulva.

– Csak tovább, tovább. Rebegé Judit. Ez a helyes út. Mindjárt ott kell
lennünk.

András alig engedte lovainak, hogy kifujják magukat s hajtott odább.

Egyszer aztán kezdte előszedni a lőcs mellől a vasvilláját s keze ügyébe
rakni az ülésbe.

– Kutyaugatást hallok, szólt Judit, finomult ideggel, neszezve a
csendben. Menjünk arra, már közel vagyunk.

András fejet csóvált s azontúl minden perczben szétnézegetett az
ülésből, mint a ki valamiben gyanús.

– Csak siessünk, jó András, siessünk; ez kutyaugatás, ott falunak kell
lenni közel.

András megrázta búsan a fejét s erősebben fogta lovai gyeplűjét, a mik
egy idő óta különösen hegyezték füleiket s minden útban eső tőkétől
félve kezdtek oldalogni.

– Ugy-e bár, az kutyaugatás?

– Nem, tensasszonyom, ez nem kutyaugatás, – ez farkasordítás.

Alig mondta ki, hét darab ordas ugrott ki a bozótból s keresztül
baktatott az úton; meg lehetett őket számlálni, a mint egymás után
ügettek. Egy őzet üldöztek mind a heten, melynek csak csörtetését
lehetett hallani a csalitban.

A farkasok számba sem látszottak venni a szekéren utazókat. Őszszel nem
igen szokták megtámadni az embert, csak a téli éhség teszi őket
vakmerőkké.

Hanem azért mégis borzalom velök találkozni, – ily magányban, – ily
időben. Messziről látni zöld tüzű szemeik villogását; – az ember tudja,
hogy azok, a mik ott csörtetnek, a halál kutyái közül valók, kiket
gazdájuk élő hússal, meleg vérrel táplál.

Az erdők bánatos csendjében sokáig és messzünnen elhangzik csiholó
üvöltésük, míg a hajha egy más völgyben el nem mélyed.

Judit idegeire oly lázítólag hatott e jelenet. Ha most itt oly
nyomorúltul el kellene veszni! Semmi fegyver keze ügyében. Ezen napokban
veszedelmes volt fegyvert hordani rejtekben; bottal kellett menni az
erdők fenevadaira.

Ha vissza talál az éhes csorda térni!

A hidegláztól reszketett minden tagja.

Kapor András gyorsabb koczogásra nógatta lovait; utoljára mégis csak
kell valami emberi lakáshoz érni ezen a kétségbeejtő úton is.

Az idő mindig zordonabb lett, az est jókor beállt s a hólepte mezőn alig
lehetett felismerni az útat.

Egyszer aztán egy lapályra értek, mely egészen sík víz alatt állt s
minden útat elfödött előttük.

– Jött ezen a mocsáron keresztül tensasszonyom, kérdé András, mikor
valaha itt járt?

– Nem. Akkor poros út volt mindenütt; e vízre nem emlékszem.

– Valami malomgát szakadhatott el s itt rekedt meg a víz. Baj lesz
keresztül törtetni rajta, hanem azért Isten neki.

A vízre vékony hártya fagyott hamarjában s azon itt-amott megállt a hó;
az útat épen nem lehete látni.

Egyszer aztán egy mély kátyuba vágott le a kerék, a honnan a két ló nem
birta többé kimozdítani.

– Itt rekedtünk, dörmögé kétségbeesett meggyőződés hangján Kapor uram.

Juditnak új erőt kölcsönzött az új veszély.

– Nem lehet! Próbáljuk a szekeret oldalt fordítani.

– Nem megy; két kő közé szorult a kerék. Jó még, hogy fel nem
fordultunk.

– Mit fogunk most csinálni?

– Itt hálunk.

– Az nem lehet. Az éjjelt nem várhatjuk itt be.

– Akkor nem tehetek egyebet, mint hogy kifogom a lovakat, a szekeret itt
hagyom; az egyik lóra két pokróczot terítek, a tensasszony arra ráül s
így megyünk odább. Valahára majd csak falut érünk mégis.

– Én nem ültem lovon soha s félnék rajta. Csak vigyen ki innen a vízből,
majd el tudok menni gyalog.

Kapor András megfogadta a szót, kifogta a lovait a rúd mellől s azokat
gyeplűszárnál fogva maga előtt eresztve, karjára emelte Juditot s
szekerét ott hagyva, a térdig érő pocsolyából kigázolt a partos oldalig.

Ott kérte Judit, hogy tegye le, majd fog menni odább.

Pedig alig volt jártányi ereje már.

És úgy szeretett volna sietni! úgy igyekezett előre. Az út csúszós volt,
a hó sárra esett; a járás kétszeresen fárasztó. Judit kénytelen volt
sokszor az útba eső mohos fák oldalához támaszkodni, hogy megpihenjen.
Egyszer le is ült egy mohos kőre tikkadtan; hanem azután fölkelt megint,
hogy András figyelmezteté: hideg a kő, megárt vele magának. Aztán ment
türelmesen, panasztalanul odább.

És az út még sem akart véget érni. Újra erdők, hegyek, bérczek
váltakoztak, Semmi nyoma emberi közellétnek.

Egyszer ismét útat állt a hegyi patak; Andrásnak a parton ismét fel
kelle venni Juditot, hogy átemelje a vizen. Hanem ezuttal a túlsó partra
érve sem tette le.

– Bocsásson a földre, rebegé Judit.

– De már azt, úgy segéljen, nem teszem, a míg emberlakta helyre nem
érünk; fakadt ki a nyers, nyakas szekeres gazda.

– Hiszen nem vagyok elfáradva.

– Én sem. Aztán annyi az nekem, mintha csak egy kis gyereket vinnék a
karomon.

Judit elkezde csendesen zokogni.

Most már egész éjszaka lett, csak a hó világította meg a sötétet.

Egyszerre egy kerek térre jutottak, annak a közepén állt magányosan egy
terebély bükkfa, közel hozzá folyt a patak, apró zuhatagot képezve s a
zuhatagot két felől belé hajló vadrózsabokrok árnyazták.

A mint Judit ezt a fát meglátta, örvendve kiálta fel.

– Megálljunk, barátom.

– Mi tetszik?

– Ez a fa!

– Van valami ezen a fán?

– Erre a fára én emlékezem. Vigyen oda.

András odavitte a nőt s lehagyta szállni karjáról.

Judit odafutott a fához s kedélye egyszerre felelevenült.

– Igen, igen, ez az! Ismerem már; itt a patak a rózsabokrokkal; itt a
kő, melyen együtt ültünk! Idáig kisért el, midőn elbúcsúzott tőlem; én
nem hagytam odább jönni. Nézze, nézze: jőjjön ide; látja itt ezt a két
betűt a kéregbe vésve, egy J és egy B, ezt ő metszette ide: «Judit és
Béla». Oh Istenem!

Azzal ráborult arra a hideg, nedves fára s csókjaival halmozá el azt az
egyik betűt.

Azontul, mintha új lelket cserélt volna, mintha egész idegzete felüdült
volna egy gondolat által. Nem volt támaszra, segítségre szüksége többé.

– Most már közel vagyunk. Itt van a falu egy hajításnyira. Ha a szél nem
fúj, kellett volna az estharangszót hallanunk. Jerünk, jerünk.

És most már ő ment elől; könnyeden, ruganyos léptekkel, mint kinek semmi
baja sincs; biztatta Andrást és a botorkázó lovakat, hogy csak
siessenek, mindjárt otthon leszünk. Alig kétszáz lépés már az út.

És most már valóban lehetett kutyaugatást hallani. Ah olyan jól esik e
hű házi állatnak a szavát hallani az éjben; ennek az egyetlen állatnak,
melynél a barátság, jellem, bátorság és önfeláldozás, emberek közt oly
ritka erények, nála – mindennapi szokás.

És valóban Judit emléke nem csalt. Az első kanyarulatnál, mely egy erdős
domb mögül kivezetett, ott állt lábaik előtt a falu, alig száz
lépésnyire az ereszkedőn túl az első házak, a többi elszórt sorban a
hosszú völgyön végig; a kémények füstöltek s az ablakokban világolt az
esti tűz, mint fénybogárkák csillagai a mezőn.

Judit megállt s örömtelt reszkető hangon monda egyszerű kisérőjének:

– Ez az. Itt hagytam őt!

Most már megvallhatta. Hiszen már helyben voltak.

Szive oly sebesen dobogott, erei úgy lüktettek; – a nagy öröm volt az,
vagy a nagy láz?

Pedig nem jó semminek olyan nagyon örülni.

Lám az elmúlt év megmutatta: a minek csak örültünk, abból mind siralom
lett.

Már a falu előházainál meglepte ez a gondolat Kapor Andrást, a mint egy
kerítés előtt meglátott két levert karót, a két karóra kötve lógó
keskeny táblát s az egyik karóra felkötött félmaroknyi zsúpszalmát.

Az ifjuasszony is láthatta azt; de a városi asszonyságok nem értik a
falusi symbolisticát. Elment mellette hideg vérrel; – pedig ha úgy
tudná, mint András, hogy az a kettős karó, meg a tábla, meg a
szalmacsutak mit jelentenek? le kellene roskadnia a földre.

Azon a fatáblán szoktak reggelenként fakalapácscsal jelt adni a káplárok
a lovas katonáknak az abrakolásra.

Tehát baj van!

A hosszú falun végtől végig kellett menni. A legutolsó háznál állottak
meg, melynek hátulsó ablaka már az erdőre nyilt.

– Itt fogunk maradni; súgá Judit Andrásnak s maga a tornáczra besuhanva,
a csendes házikóban hamar megtalálta az ajtót, mely a konyhába vezet.

Halkan benyitott.

Az ernyős tűzhely előtt állt a házi asszony, a tűzhely szélén ült egyik
gyermeke, másik kettő a padkán ványolgott, egy kis zsámolyon ült a házi
gazda s a zsámolyba ékelt késlemezen tengerit zsurolt. Ezeken kívül
senki sem volt odabenn.

Hát Béla hol van?

A mint az ajtó nyilt, gazda, asszony és gyermekek mind odanéztek, hogy
ki jön s a mint Judit a sötétből a pattogó tűz elé lépett s a burkoló
nagy kendőt szétnyitá homlokán, egyszerre mindannyian felkiáltának:
Jézus Mária!

De ez nem az örvendő meglepetés, ez az ijedtség hangja volt.

– Tensasszony! kiálta a házi nő, eléje sietve. Kegyed az?

– Én vagyok, jó Teréz; hol van Béla?

– Oh irgalmas Istenem. Ilyen időben!

– Semmi az. Hol van Béla?

– Béla tens úr? ismétlé zavarban a házi nő s tétovázva tekinte férjére,
ki fölkelt azalatt a zsámolyról s Judithoz lépett.

– Az Istenért, mondják meg, hol van Béla?

A házigazda nekibátorítá magát a feleletre:

– Béla úr nincs itt. Két nap előtt lovas csendőrök érkeztek a faluba,
Béla úr a mint azt észrevette, hirtelen kiugrott a kertre nyiló ablakon,
s a nélkül, hogy valakivel szólt volna elébb, eltünt az erdőben. Azóta
nem hallottunk felőle semmit.

Idáig tartott a szegény asszony életereje.

A mint azt meghallotta, hogy férje eltünt, hogy belevetette magát a
veszélyekkel háborgós világba, hogy mindaz, a mit megmentésére tett,
bevégzettnek hitt, ez által semmivé lett, hiába történt, hogy a
viszontlátás forró ölelése helyett a kétség tépő karjai közé jutott:
akkor egyszerre összeroskadt s élettelenül terült el a földön.

Többet megbirni nem adatott nőnek…



A KÉT HALOTT.

Tehát már most mind a kettő meg van halva.

Az egyik él még, a föld felett jár; de azért mégis halott és semmi joga
az élethez többé: egy eltemetett ember. Kötelessége elrejtőzni,
hallgatni, tűrni, mint a halottaknak, még följárási ideje is az éjfél,
mint a kisérteteké.

A másik pedig – már a ravatalon fekszik.

A jó emberek, kiknek házához jött Judit, mindent elkövettek, hogy őt
életre hozzák ismét, s hogy másnap estig minden kisérlet hasztalan
maradt, a halál fehér szine örökkévalónak látszott az arczon, akkor
felöltöztették halotti ruhába, koporsót csináltattak neki s meghuzatták
a harangokat, holnap el fogják temetni.

Tehát itt a minden élet titkának megfejtője, a halál.

A ki maga olyan titok, melynek mélyét emberi gondolat még meg nem járta.

Az anyag bölcsei, a kik mindent kimagyaráztak már a chemiából,
kifejtették, hogy az életerő semmi más, mint vegytani alakulás-folyam, s
a halál semmi más, mint hogy egy lomha tömeg új fermentátiónak adatik
át, semmi más, mint hogy a borból eczet lesz. Hanem egyet nem fejtettek
meg a bölcsek… Hogy lesz az eczetből újra bor?!

A vér megállt már, a szív nem dobog; az idegnek nincsen akarata többé;
az anyag nem érez, a teher a földre vágyik, a por rokonai közé siet… de
hátha az ezeredik, a százezeredik még akkor gondolkozik!? Mi az, oh
bölcsei a mindenható anyagnak, midőn a tudomány semmi mozzanatát sem
fedezheti fel az éltet magyarázó vegytani működésnek, midőn az anyag már
bevégzé halálát, s odabenn valami még mindig él. Valami, a mi nem «lél»,
hanem «lélek». Valami, a minek lakhelyét hiába kerestétek: a főben, a
szívben, a vér melegében van-e? a homlokban, a gerinczagyban tartja-e
szállását? valami, a mi akkor is jelen tud lenni, a midőn az egész
porhüvely lakálytalan és rideg; melynek van öntudata, eszmélete,
akarata-, vágya és félelme, midőn az idegekhez semmi köze többé?!

Magyarázzátok meg, hogyan lehet az, hogy egy halott, kinek minden
vércseppje jég, még hallja azt, a miről fölötte beszélnek; hallja, midőn
az öltöztető asszonyok suttogják: «milyen szép halott, hogy illik
homlokára a myrtus» és a myrtuslevelek szúrását már nem érzi homlokán;
hallja, midőn mondják: «jegygyűrűjét vonjuk le ujjáról, hogy majd ha
egyszer férje visszajő, átadhassuk neki», és nem érzi, mikor azt
lehúzták. Hallja a virrasztók énekét, hallja a gyászharangszót, a
látogatók érzékeny suttogását egymás között; hallja, hogy a függönyöket
leeresztik az ablakon, hogy ne süssön arczára a nap, és a napsugárt nem
érzi arczán, nem tudnak felőle szemei.

És mindent tud, a mi elmult és a mi eljövendő.

Van eszmélete visszagondolni az időre, mely még napokra és órákra volt
felosztva: a szép földi időre, melyben éj és nappal váltogatják egymást;
van gondolatja arról, a kit szeretett, a kit oltalmazott, a kiért
meghalt. És van gondolatja arról, hogy ez a szerelem, ez az oltalom a
halállal együtt mind le fog szállni a földbe és senki sem veheti azt fel
onnan.

Még holtan is szeret és félt, még akkor sem az rettegéseinek központja,
hogy nem sokára le fogják zárni egy fabörtönbe, leeresztik mély föld
alá, hat lábnyi agyagot temetnek feje fölé és ő hallani fogja a hulló
hantoknak mind jobban-jobban enyészetes döngését; és azután körül fogja
venni a földalatti mély csend és e halálos hosszú éjben még azután
sokáig fogja hallgatni, hogy túrnak a földalatti sírvájó vakandok
koporsója körül, s ha napok mulva, idegeinek dermedése fölenged, ha
fölébred, hogy fogja e rettentő egyedüllétben, a koporsó deszkái között
imádni a halált, mint örök szabadítót.

Még ekkor sem arra gondolt.

Hanem avval a gondolattal küzdött, hogy ime eltávozott a férj,
elmenekült a széles világba, ő pedig magával hozta azt a levelet, mely
annak életét megmentené. De azt a kis levelkét senki sem fogja
megtalálhatni, mert az jól el van rejtve. Bevarrva halcsont közé a
viselt öltöny vállfűzőjébe. Ki jönne ott valaha rá? Ki találhatná azt
ki? Hogyan juthatna az az üldözött kezébe?

A halott homloka hideg volt és e homlokon belül a kétségbeesés élt.

Ezt magyarázzátok meg, bölcsei a mindenttudó anyagnak!

Az óra nyolczat ütött, a halottlátogatók jó éjszakát kivántak.

A házigazda azt mondta háznépének, hogy csak menjenek aludni, ő majd
fennmarad virrasztani a halott mellett.

A háziasszony igérte, hogy fog beküldeni bort. Az éjszaka hosszú, a
szoba hideg, a halott közelléte még hidegebb. A gazda ráhagyta, hogy jó
lesz.

Az óra ismét ütött, kilencz volt.

A házajtóban kardcsörtetés hangzott, mely egész a szobaajtóig jött.
Valaki belépett sarkantyús csizmával.

A házi gazda megszólítá:

– Jó estét őrmester úr. Látja, halottunk van.

– Látom, szólt egy ismeretlen hang. Alkalmasint annak az úrnak a
felesége, a ki innen megugrott.

– Nem tudom, felelt a házigazda, sem azt az urat, sem ezt az
asszonyságot nem ismerem.

– Jól teszi, ha azt mondja; felelt a káplár. Ne is beszéljünk erről
többet.

– Ne ám. Tessék egy pohár bor inkább.

– Köszönöm. Az úr egészségére!

Egy szék recsegése hallatszott. A csendőr altiszt leült.

– Valóban nem tudtam, hogy vendégem valami veszedelmes ember, szólt a
házigazda.

– Bizony veszedelmes, állítá a csendőr. Jó volt rá nézve, hogy eleve
megugrott.

– Baja lett volna neki, ha megcsípik?

– Nagyon kereskednek utána.

– Tehát még tovább is fogják nyomozni?

– A míg csak meg nem kaphatják. Első osztályú szökevény.

– Micsoda az az első osztályú szökevény?

– No, olyan ember, a kinek a fejéért nem adnék egy fületlen pitykét.

– Tessék még egy pohárral őrmester úr.

– Köszönöm, a biz elkel. Mikor az ember egész nap az erdőt járja, ilyen
időben.

– Tetszett már valami nyomot felfedezni?

– Oh igen. A kondások az erdőn beszélték, hogy látták a megillanás óta,
még nem lehet nagyon messze.

– Talán futás közben meg is lőnék?

– Sajnálnám a magam részéről, mert én nem örömest teszem, de ránézve
aligha ez nem volna a kisebbik baj.

– A kisebbik?

– Azt gyanítom, hogy az odvas kőben van egy barlang, abban
tartózkodhatik, egyébiránt ezt csak köztünk mondtam, nehogy elmondja
valakinek.

– Oh dehogy szólok. Tessék még egy pohárral őrmester úr.

– Köszönöm, de már inkább feküdni mennék.

– Hol fog hálni az éjszaka? Szobáját a szegény halott számára kellett
elfoglalnunk.

– Nem tesz semmit. Majd fölfekszem a padlásra, ott a szénában is jól
alhatom.

– Jó éjszakát őrmester úr.

– Nyugodalmas jó éjszakát.

– Nekem nem lesz, én a halott mellett virrasztok.

– Hideg mulatság. Én inkább a férjére vadászok. Holnap újra kezdődik.
Isten őrizz.

A puskaagy csörrenése hangzott, a mint azt a földről felvették, az ajtó
nyikorgott, a padlás lépcsői recsegtek, azután a padlás deszkáin
hangzottak a lépések, a mint a fegyveres vitéz helyet keresett magának;
végre letelepült aludni. Épen a halott feje fölött választá fekhelyét.

És a halott ezt jól hallá.

És az rettenetes volt gondolatnak!

A kárhozatot úgy festi az irás, mint sírás és fogcsikorgatás kínját; oh
de mi ez a kétségbeeséshez, melynek nincsen szava, nincsen mozdulata?
Hisz a fájdalom adta őrültségben, mely öngyilkossá teszen, még van
valami emberi, de a tébolyodás, melynek ajka zárt, melynek minden
rémlelke egy mozdulatlan testbe van elátkozva, ez valami dæmoni!

Nem mozdíthatni meg egy izmot, nem kiálthatni el egy hangot és viselni
az égrelázadó szellemet odabenn, mely egy jégtetembe van lezárva!

– Üldözik őt és én nem segíthetek rajta… Kergetik és én nem kiálthatom
el, ime itt van az oltalom, ő védve van!… Élete egy szavamba kerülne és
nyelvem nem tud megmozdulni… Halott vagyok… Elevenen tesznek a sírba…
Nem fogom őt látni soha… Nem fogja megtudni, mit tettem érte?.. Meg fog
halni kétségbeesve, mint a hogy meghalok én, tagadva az Istent… Oh
anyám, anyám!… A te átkod rettenetes!… A te hideg kezed messzire elér!…
Oh miért-nem követtelek le a víz fenekére… Az a halál nem volt oly
irtózatos, mint ez… Oh Isten! Isten!… Nem segítesz-e rajtam többé?…
Örökké a benned való hit tartott fenn, – most hagysz-e el halálom
órájában?… Engeded-e, hogy átmenjek egy másik világba azzal a
gondolattal, hogy nincs Isten sem itt, sem amott.

… Egy tompa zuhanás verte föl az éji csendet, mintha a nyitott ablakon
át valaki beugrott volna a szobába.

Erre a virrasztó férfi felriadó kiáltása hangzott.

– Szentháromság egy Úr Isten!…

Valaki odarohant a ravatalhoz; Judit hallá, de nem érzé a csókokat, a
mik kezére, arczára hullottak, és a zokogást, mely nevét hangoztatá.

«Judit! Juditom.»

És a halott megismeré férje hangját.

Mint a galvan-ütés, úgy futotta be a hang egyszerre minden idegét.

A halottak örömöt is éreznek.

– Az Istenért! hogy jösz te vissza? suttogá a házigazda. Itt a házban a
csendőrök.

– Meghallottam a kondásoktól az erdőn, hogy nőm megjött és itt halt meg,
szólt Béla, és szavait olyan közelről vélte hallani az örök álomra
szunnyadt; bizonyosan oda tette fejét az ő vánkosára.

– Szegény. Így rendelte az ég.

– De nem rendelte! riadt bele vadul a férj, – az nem igaz.

– Csendesen. Az égre! Te veszélybe döntöd magadat. Ha itt találnak! A
csendőr itt alszik a fejünk felett, ha fölébred, el vagy veszve. Csókold
meg egyszer és fuss!

A férj azzal felelt, hogy halottja arczát százszor csókolá össze és ott
maradt.

– Uram! Barátom! unszolá őt a házigazda, távozzál, mentsd meg magadat;
az erdő körül van véve; az odvas kőbe ne menj, az már fel van fedezve;
siess északnak, arra még szabad az út. A holttal ne törődjél többé: ő
már boldog. Ő már nem érez semmit.

– Hagyj nekem nyugtot. Ne törődjél velem. Én holt ember vagyok így is,
úgy is. Mi az én életem ezután? De az nem igaz. Ő nem halhatott meg. Hát
ilyenek-e a halottak? Így mosolyog-e azoknak az arczuk? Nem igaz, nem
igaz.

– Bár ne volna igaz.

– Hivattál-e orvost? Megengedte-e, hogy eltemessék?

– Itt volt és megengedte.

– Bolond volt, nem értett hozzá. Mit törődnek ezek azzal, hiszen nem az
övék! Nem nekik fáj.

– De az Istenért! Mit akarsz itt most?

– Mit akarok? Meg akarom gátolni, hogy őt eltemessék. Mit bánom én,
akármi történik velem. Tépjenek széjjel! De a míg egy ízem él, nem fogom
engedni, hogy Juditot eltemessék. Ő él! Nézzed! Mint mosolyog! Nem, nem!
A ki őt a föld alá akarná tenni, az engemet is oda tegyen vele.

Oh a mi kezdete az üdvnek, Judit e perczben érezé azt.

A férj, a hű szerető, visszajött, a halálos veszélytől nem rettegve,
hogy nejét a legirtózatosabb végtől megszabadítsa, – hiszen csak azok, a
kik ennyire szeretnek, mondhatják azt: «én nem hiszek a halálnak! álom
ez! fölébredésre vár. E jégtetem nem a földé még; az enyim és én nem
adom oda. Mondjatok bolondnak, mondjatok eszelősnek, de én nem engedem
rázárni a koporsó födelét, s megölöm, a ki hozzája nyúl».

Oh e szavaknak melegét érzi a lélek az éktelen éj fagyain keresztül!

– Megállj! szólt Béla. Látni fogod, hogy én nem vagyok őrült. Judit
gyakran szenvedett szívgörcsökben. Olyankor nem volt más gyógyszere,
mint hogy keblére lehelltem és lélekzetem melegétől, és talán szerelmem
forróságától rögtön elmult a baj. Neki fel kell éledni attól újra.

Oh mily édes volt e szavak zengése az elrejtőzött léleknek! Judit valami
jóltevő zsibbadást érze, mely a lélek öntudatát kezdé kábítani; mentől
jobban hanyatlott a gondolat ereje, az állati élet érzete aként vett
magának erőt; csak egy gondolatja volt még, nem is gondolat tán: ösztön,
érzelem, megdicsőülés, e gondolat a lelki béke kutforrása: «Isten
mindenütt jelen van».

Azután nem tudott magáról többé semmit.

A férj, mint egy őrjöngő feküdt arczával neje márvány keblén s hosszú
lélekzetével iparkodék azt átmelegíteni, a másik kétkedő férfi oly
szánakozva tekinte le rá: mi hasztalan küzdelem ez a halál ellen!

– Nézzed, nézzed; nem veszed-e észre, hogy arcza pirul?

A gazda fejét rázta, nem lehetett azon észrevenni semmit.

– Hozz egy tükröt, tartsd szája elé. Nem lesz-e homályos?

A tükrön nem hagyott nyomot semmi lélekzetvétel.

A férj folytatá a kétségbeesett kisérletet.

– Hagyj engem. Ne szólj hozzám. Ne szakíts félbe. Az elébb, ha tovább
folytatom, már sikerül… Hiszen már az érverést hallották füleim.

S folytatá az őrült munkát: átlehelni saját életét kedvese keblébe.

– Nézzed! Nem látod?

– Mit?

– Mit? Azt a verítékgyöngyöt homlokán.

A kérdezett azt felelte, hogy nem lát semmit. Hiszen saját szemei is
kápráztak már. Ez észvesztő jelenet, hol egy háborodott lélek, mert a
sors végzetében nem akar megnyugodni, a föltámadást készül erőszakolni,
eltölté borzadálylyal az egyszerű embert. Reszketett.

Pedig a hideg verítékgyöngy a márvány homlokon valóban ott volt.

– Még sem látsz semmit? kérdé Béla vad tűztől villogó szemekkel.

– Nem. Semmit.

Abban a pillanatban a hulla felnyitá fekete szemét s mereven rábámult a
tagadó szó kiejtőjére.

Az hörgő ijedelem fuldoklásával rogyott térdre… Minden jó lélek dicséri
az Urat!

A hulla merően nézett maga elé felnyitott nagy fekete szemeivel.

Nem az élet öntudó tekintése volt az, hanem egy halottnak kőmerev
nézése, melylyel élőket ijeszt.

– Látod! Látod! Ő él! rebegé magánkívül a férj. A másik férfi pedig
eltakarta arczát és reszketett és gondolá:

– Nem él, hanem «kisért!»

S valóban olyan volt e jelenet, mintha az őrült szerelem csendes
halottját kisértetté változtatta volna át.

Egy fehér alabastrom arcz és két fekete, mozdulatlan szem!

Béla nem irtózott tőle. Odahajolt a kisértő rém arczára és megcsókolta
annak ajkát.

– Mit cselekszel? – Ne kisérts Istent!

Oh e fehér arczra, fekete szemekre irtózat volt tekinteni, őrjöngés
annak száját csókkal illetni!

És ime a csók után – csendesen lezárta ismét hosszú selyemszálas
szempilláit a halott és halvány pir kezdett átderengni arczán.

És a mint kezei össze voltak téve keblén, selyemszalaggal egymáshoz
fűzve, lassan összekulcsolá ujjait, mint a kik imádkoznak.

Béla őrjöngő nevetéssel mutatott rá; diadaltól hevült arczán a köny és
halántékain a veríték csorgott alá. Oh ez rettenetes harcz volt. Ez
Jákob éjszakai küzdelme volt Istennel a pusztában! – Isten engedte, hogy
az «ember» győzzön.

A házigazda áhítattal ragadá meg Béla kezét s ajkához szorítá azt.

– Csodát míveltél. Az erős szerelem halottakat támaszt fel.

– Most szólítsd nődet, vigyétek őt e hideg szobából és ápoljátok.

– Bizd ránk. Őrizni fogjuk, mint Isten ajándékát.

– Küldj az orvosért.

– Magam megyek érte, nem bizom másra. Lovaim pihentek. Reggelre itt
leszek vele. Te pedig most siess és menekülj. Nem jó itt lenned tovább.

– Elmegyek. De elébb esküdjél meg a közöttünk jelenlevő Istenre, hogy
nőmnek gondját fogod viselni, hogy bármily halottnak látszassék is, soha
el nem hagyod őt temetni, míg én meg nem érkezem hozzá. Esküdjél meg!

– Esküszöm. E rettenetes éj emléke biztosít, hogy el nem felejtem, a mit
fogadtam. De most siess.

– Egy csókot még, Judit!

És a csóknak nem akart vége szakadni.

«Siess, siess!» A csendőr fölébredt a zajra odafenn, neszt fogott,
gyanúsnak találta a zajt, megindult; a nyikorgó lépcsőkön hangzanak
léptei. Közelít. Oh siess, siess!

Csak midőn az ajtó előtt hangzottak a léptek, midőn a csendőr a zárva
talált ajtón kezdett zörgetni, akkor szökött ki Béla az ablakon.

A belépő csendőr gyanúsan kérdezé:

– Ki volt itt? mi történt?

– Nézze ön. A halott magához tért, szól rá mutatva a gazda. Segítsen a
koporsót átemelni a meleg szobába.

A hadfi lelke meg volt hatva; elhagyta a miért jött, megfogta lábtul a
koporsót, a házi gazda fejtől emelte azt, s kivitték együtt a halottas
házból.

Félóra mulva útban volt a derék házi gazda a székváros felé, hol az
orvos lakott. Fele úton szemközt találkozott az orvossal, s midőn
megállítá, hogy tudassa vele az esetet, bámulva tapasztalá, hogy az
orvos már mindenről értesülve van s épen oda indult. Valami fiatal ember
verte föl álmából még kora hajnal előtt. Leirta, milyen volt.

Az Béla lehetett. De hogy gyalog, a hegyeken keresztül, hogy birta
órákkal megelőzni házi gazdáját, ki szekéren járt gyors hajtással, azt
magyarázzák meg azok, a kik valaha nagyon szerettek.

Judit a halálos dermedésből életre térve, nehéz ideglázba esett; hetekig
szenvedett és többnyire magán kívül volt; mire a kór megfordult, midőn
eszmélete, életereje visszatért, már akkor Bélának híre sem járt sehol
az országban.



SZERAFINE.

Épen száznyolczvan nap mult el Zeleji Róbert halála után, hogy Szerafine
Fertőyhez nőül ment.

Ő egyébiránt mindent megtett, a mit tőle várnunk lehetett.

Mikor a segesvári csatának híre jött, s vele együtt a Róbert haláláróli
monda, százféle változataival, szerteszét révedezett, akkor Szerafine
kétségbe volt esve, meg akarta magát ölni, mérget készült bevenni; talán
be is vette; – talán nem is volt méreg. Azután el akart indulni, hogy
fölkeresi őt a világban; – hanem még akkor a híd nem volt újra
fölépítve.

Még azután is sokáig, több hétig, rémületes volt, a hogy szenvedett,
kivált, hogy bizonyos hírt nem kapott Róbert felől, kinek később csendes
szemrehányásokat is tett magában, hogy ha él, miért nem tudat magáról
semmit? ha pedig meghalt, miért nem adja tudtul álmában? (Ez óhajtását
később megbánhatta nagyon.)

A világ új fordultával sok régi dologból ismét új lett. A régi ház
felépült hamvaiból, s a régi vendégek ismét ellátogattak termeibe. Nem
ugyanazok, kik a közelebb mult időkben, hanem egészen mások. A többek
között Fertőy is.

Fertőy ekkor nagy úr volt. Biz én nem is tudom már micsoda? Annak az
uraságnak a nevét sem örökítette meg a história.

Fertőy igen kedves ember lett a háznál, épen, mint azelőtt; elfeledték
neki, hogy mikor a legszomorúbb napokban menekülni akartak a városból, ő
volt az, a ki azt izente nekik, hogy csak tessék «mulatni» ezután is
ott, a hol eddig.

Holdváry mama sem kivánt többé napernyőket ilyen meg amolyan nagy
emberek vállpereczcsontjából készült fogantyukkal, sőt inkább egyszerre
igen okos asszony lett megint; leszámítva azt a csekély hajlamot, hogy
inkább szeretett volna maga Fertőyhez nőül menni, mint a leányát neki
adni.

Ez adott is némi kis feszültségre alkalmat, a minek helyenkinti
nyilatkozatait csak az érthette, a ki a dologba be volt avatva.

Például, azt senki sem foghatta meg, miért emlegeti Holdváry mama
Szerafine előtt annyiszor a szegény Róbertet? miért magasztalja oly
sóhajtozva? miért mondja minden reggel: ma Róbertről álmodtam; meglásd,
nem sokára csak itt toppan előttünk. Oh szegény Róbert! Bizonyosan
visszaveszik abba a chargeba, a melyikben átlépett, mert olyan kitünő
tiszt volt. Ne búsulj Szerafine, ne búsulj.

Hanem a ki a családi viszonyok kulcsával birt, az már aztán tudta, hogy
ez a vigasztalás arra való, hogy Szerafine ne gondolja magát egy
hirtelen özvegynek és szabadnak.

Szerafine nem szokott az anyjával feleselni.

Egy napon aztán Fertőy azzal a lesujtó hírrel lepte meg az
asszonyságokat, hogy most már bizonyost mondhat Zeleji Róbert halála
felől. Soknemű összeköttetései folytán sikerült kitudakolnia Erdélyben
azt a három embert, a kik Róbertet a csata helyén megtalálták és
eltemették; itt van mind a háromnak (hiteles szászföldi polgártársak)
authentikus vallomása, ők kutatták ki a zsebjeit, meglelték a
tárczájában a nevét; a nevét följegyezték, a tárczáját megtarták
maguknak érdemlett jutalmul; a személyleirás is összevágó, a három tanú
kész akármikor esküt is letenni vallomása mellett, a mi egyébiránt
szükségtelen. És így már most kétségtelen, hogy Róbert valóban meghalt.

Hiszen valóban meghalt! De temetéséről csak a felhők tudnak, a kik az
áldozat füstjét magukba felvették, s azok nem árulják el azt senkinek.

Az egyedüli ember, ki őt valóban látta meghalni, elvérzeni, lángokban,
füstben, párában elrepülni, a ki el tudna vezetni a körülzöldült
hamvvederhez, mely Róbert hamvait rejti: Pusztafi, a költő, nem került
azon éj óta elő.

Hová lett? őt is elsöpörte-e a harczi vihar? valahol megölték tán az
erdőn bujdokoltában? Talán azon sírok egyikébe hányták, a miknek lakói
nincsenek megnevezve? Talán elfogták a muszkák s magukkal vitték, ki
tudja hová? Vagy talán legrövidebb úton börtönbe jutott? Kinek lett
volna rá gondja?

Egy szóval eltünt, elenyészett; nem is fogunk tán róla hallani hamarább,
mint mikor itt lesz az idő jó éjt kivánni s bezárni az egész hihetetlen
történetet.

Hanem hát azért a gyászhírt szabad volt bizonyosnak venni, senki sem
kételkedhetett annak valóságában.

Erre aztán az egész család mély gyászt öltött, s mennyire meg volt hatva
a veszteség érzetétől, azt csak azon egy esetből is meg lehet itélni,
miszerint Holdváry mama a helybeli szabójának felmondott, mivel az oly
ügyetlen volt, hogy a gyászruhákat fekete atlasz-szalagokkal diszíté
föl, holott tudnia kellett volna, hogy a fekete atlasz csak
három-negyedrész gyászhoz való, az egész mély gyászt bársony-szalag
diszítmény fejezi ki.

Szerafinenek igen jól illett a fekete özvegyi mez; az eleven arczokat
különösen érdekessé tudja varázsolni a provisorius szomorúság.

De valóban igazságtalanok volnánk hozzá, ha eltitkolnók, hogy a szép
asszony szenvedett. Nagyon szenvedett. Mikor senki sem láthatta, nagyon
sokat sírt, s voltak pillanatai, a mikben szíve szerint óhajtotta, hogy
bár halhatna meg szívszakadásban, ne élne tovább ezen a világon, melyben
senkit sem szeret többé.

Csakhogy különböző a betegségek természete. Ugyanaz a fájdalom, a mi
annál a másik asszonynál idült betegséggé fajul el, ennél mint hevenyláz
tör elő, életveszélyes lefolyással, aggodalmas válsággal; hanem – azután
kigyógyul belőle az ember.

Vajjon «egészen» kigyógyulhat-e?

Erre csak a kérdező orvosok felelnének meg talán.

Hiszen egy kitömött mókusra is visszaemlékezik az ember, a mivel
játszani szeretett.

Az is meglehet, hogy szerette Róbertet Szerafine. Nőknél semmi sem
lehetetlen.

Hanem azért mégis megtörtént az, hogy Róbert halála után száznyolczvan
napra férjhez ment Fertőyhez.

Egy-két ember megszólta érte, hogy biz az még korán volt, hogy mégis
jobban utána kellett volna járni a férj halálának s megvárni, míg végkép
elhangzik a halálharang utolsó kondulásának ringása, azután kezdeni rá a
nászzenét. Olyan vakmerők is voltak, kik otthon bizalmas négy fal között
még azt is orrolták, hogy mint lehetett Zeleji Róbert után mindjárt épen
annak ellenlábasához fordulni, hisz Zeleji és Fertőy két pólus! Hanem az
utczára senki sem vitt ki hasonló érzelmeket; Fertőy és ifju neje, ha
végig kocsikáztak az utczán, minden ember ismerős mosolygással emelt
kalapot előttük. Kis városban nagyon megsüvegelik, a ki kocsiban jár.
Fertőy rossz kedvétől pedig jó volt félni.

A régi baráti körök tehát újra feltalálták egymást: Blumné megint a
várban lakott, megint Perflexnének hítták, s Szerafine gyakran
elkocsikázott hozzá, néha férjével, néha mamájával, többször egyedül is.

Ott benn a várban igen szép séták esnek; a bombamentes kazamáták teteje
gyöppel van fedve; az egyik szögleten kis khinai mulatóka van
felállítva; ezen a gyepes magaslaton sokat sétált Szerafine csevegő
barátnéjával, abban a khinai mulatókában sokat nevettek együtt
mindenféle napi bohóságon.

Arra talán egyik sem gondolt, hogy a szép zöld pázsit alatt, mely lábaik
alatt hajladozik, egy ölnyivel alább tömör boltozat következik, annak
oldalai öles vastagságú falak, e falakon keskeny ágyúlőrések szolgálnak
ablakul, s az ablakon mindenféle emberek néznek ki a távol napfény után,
s ezek az emberek ott nagyon jól hallják, mikor a fejük fölött olyan
jóizűen kaczag valaki.

A ki látott már ilyen ágyúlőréseket belül, emlékezni fog rá, hogy azok
inkább széles, mint magas kürtőnyílásból állanak, ostrom idején álló
lövegekkel vannak felszerelve, miket kerekes támlányokon gördíthetni
előre, hátra, más időben pedig mint raktárak használtatnak gabona és
lisztneműek számára, néha aztán a sánczfoglyokat is itt tartják, s
ilyenkor a lőrések külső nyílását, a belső kettős keresztvason kívül,
még sodronyrácscsal is el szokás látni.

Szerafine tehát gyakran sétált Blumnéval a szép áprilisi verőfényen a
rácsos lőrések előtt; az őrtálló katonák nem szóltak nekik, látták, hogy
a házhoz tartozandók.

Egy napfényes délután ismét nagyon jó kedve volt a két asszonyságnak.

Szerafine meggyszín piros kázsmér ruhát viselt, pálma szegélyzettel.
Blumné e fölött tréfált.

– A pálmák hiába mindenütt diadal jelei. Volozoff nem győzhetetlen
többé.

Volozoff? új név! Még ezzel is meg kell ismerkednünk?

Szerafine kaczagott.

– Bizony ha Volozoff úgy állja a tüzet férfiak ellenében is, mint a nők
előtt, akkor nem tudom, hogy jutott a Wladimir-rendhez?

– A herczeg egészen itt veszett. Pedig már egy árva szotniája sincs az
országban.

– Te, talán nem is volt?

– De bizony vitéz katona, sebet is kapott.

– Borotválkozás közben.

– Ej, ej, Szerafine, az nem jó jel, ha egy fiatal nő egy fiatal férfit
rágalmaz.

– Miért?

– Annak a jele, hogy védelmezi magát ellene.

– Oh ha! Az Fertőy dolga, a feleségét férfiak ellen védelmezni.

– De ’jsz az barátném meg nem véd. Nem mondom, hogy valami közönséges
ember ellen nem, de herczegek ellenében azt tartja a törökökkel, hogy
«egyedül Istennél az oltalom».

– Ne rágalmazd a férjemet, kérlek, szólt Szerafine azzal a hamiskás
komolysággal, mely az iróniát csak azért rejté, hogy kitüntesse. Tudod,
hogy milyen gyöngéd viszony áll fenn közöttünk.

– Oh tudom! Néha még együtt is szoktatok ebédelni.

– De hidd el, ő igen jó ember.

– Volozoff is azt mondja.

– Már hogy tudná azt Volozoff? hiszen még soha sem is látta.

– Hisz épen azért mondja, hogy jó ember.

– Ah, az nem áll; a herczeg mindig Fertőyt keresi.

– S különös szerencsétlensége van őt soha sem találni, hanem helyette
mindig tégedet.

– Ejh! hogy a te rossz nyelvednek ezúttal ne legyen igaza, hát Volozoff
két nap mulva csakugyan elutazik.

– Oh azt tudom, hanem csak Varsóig.

– Mit tesz az a «csak?»

– Azt teszi, hogy ott könnyű rátalálni.

– Kinek? Csak nem engem értesz tán?

– Nem. Fertőyt értem.

Szerafine azt tartotta, hogy ez már a határa annak, a mit tréfának
szokás nevezni, s hangos nevetéssel ütötte el a dolgot.

E perczben ismét egyike előtt haladtak el ama rácsos lőréseknek.

– Nézd, milyen hamisak ezek a rabok, szólt Blumné, más tárgyra fordítva
a beszédet; hogy dugja ki valamelyik az ujját ott a sodrony között.

Szerafine futólag odatekintett; valóban egy kidugott ujj látszott
mozogni a rostélyon kívül.

– Ha az őr meglátná, majd a körmére koppantana, jegyzé meg Blumné
tovasétáltában.

– Vajjon miért teszi azt? kérdé kiváncsian Szerafine.

– Szokták. Többször láttam. A férjem azt mondja, azért teszik, hogy
figyelmeztessék a járókelőket, hogy ott foglyok vannak.

– S mit használ az nekik?

– Hát akadhat néha olyan érzékeny lélek, a ki egy kis irónt és
papirtekercset, vagy egy pár forintost dug be nekik a rácson, mikor a
katona nem látja.

– Talán te is tetted már?

– Nem biz én. A pénz, tudod, nálam nem igen hányjaveti magát,
irószereket pedig tilos nekik adni, mert valami kárt tehetnének vele.

– Micsoda kárt? Nem tudnám. Én odamegyek.

– Azt ne tedd. Ha a várparancsnok megtudja, megtiltja az itt sétálást.

– Hát hiszen csak egy pár forintot akarok neki beadni, azt miről
tudhatnák meg?

– Ejh. Ne tégy ilyeneket. Hagyd őket magukra.

– Hátha valaki, a ki bennünket ismer? valami ismerősünk a «mult»
tavaszról.

A két nő ennél a szónál összenézett, s most már Blumné nem mondta
Szerafinenek, hogy ne adjon be valamit a rostélyon. Úgy egy kis öt pengő
forintos bankjegyecskét összehajtogatva. Milyen jól eshetik az
valakinek, a ki most tizenhét krajczárt kap naponkint, s a ki talán húsz
pengős bokrétát nyújtott valaha a két hölgy közül valamelyiknek, mikor
tánczvigalom volt.

Csak épen azt várták meg, míg a fegyveres őr ismét elhalad és háttal
fordul.

Akkor aztán megindultak ők is az őr nyomában, egy párszor végig sétáltak
mögötte jobbra-balra néhány ölnyi távolságban tőle s mindannyiszor
láthaták, hogy az az egy ujj előtünik a rács közül.

Egyszer aztán Szerafine hátra maradt, míg Blumné folytatta a sétát az őr
mögött, hogy az a ruhasuhogásról azt higyje, mintha mind a ketten
nyomában járnának, s azalatt Szerafine hirtelen odasuhant a vasrácsos
ablakhoz.

A pénzjegyet összegöngyölítve kezében tartá, hogy majd azt hirtelen be
fogja dugni a sodrony rostalyukai között.

A félig kidugott ujj a hölgy közeledtére egész a harmadik ízig előtünt a
rostély közül s azon a harmadik ízen meglátta Szerafine azt az
opálgyűrűt, a természetes kereszttel közepén, melyet Róbertnek adott
eljegyzéskor.

Szerafine egy rémületeset sikoltott és ájultan rogyott össze.



KIÉ VOLT HÁT AZ A GYŰRŰ?

Ha Szerafine akkor, midőn magához tért otthon, puha ágyban fekve,
orvosoktól körülvéve, elég lélekerővel birt volna nem titkolni el egy
rettentő gondolatot, mely egész valóját betölté, ha nem iszonyodott
volna attól az eszmétől, hogy megtudjon valamit, a mi kétséges, lehet
igaz, lehet tévedés, ha nem hallgatta volna el azt az álomrontó
sejtelmet, a minek hatása alatt idegei reszkettek, mintha láz gyötörné,
nagyon sok fájdalomtól megkimélte volna magát, a mit később ki kellett
szenvednie.

Ha Szerafine nem iszonyodott volna szemébe nézni egy rémnek, mely őrült
óriásként magasult fel képzelete előtt, nagyon sok rossz álomtól
megszabadult volna. Mert vannak üldöző gondolatok, a miket a felkeléstől
a lefekvésig el lehet némítani; de akkor, midőn más boldog számára csend
van, azok előjőnek és megkezdik a rendszer nélküli kínzásaikat, s a
lélek nem menekülhet előlük az álomlét boldog országaiba: oda is
követik.

Ha Szerafine csak egy szóval is megmondja okát valakinek, hogy miért
sikoltott oly rémülten, midőn amaz ablakhoz lépett, s őszinte kérdést
tesz az iránt, hogy ki van odabenn, a kinek az ujján Róbert gyűrűjét
megismeré? hát akkor megtudott volna ilyenforma történetet.

Pusztafi azon napon, hogy a mocsárból kimenekült, véletlenül egy csoport
határőrre bukkant, midőn a havasokon keresztül akart vágni; azok
elfogták s elvitték Aradra.

Néhány hónappal elébb is volt már ott, tulajdonképen a vár első
átadásakor, s a helyiségekkel jól ismeretes volt.

Az a helyiség, a melybe került, több hónapig szalonnás raktárul
használtatott; úr változtával valami iroda szorult bele, annak a
szemetje látszott a szögletekben felhalmozva most is, összeaprított,
tépett és gyűrt papirrakás mivoltában.

A szoba minden szegletében voltak olyan kis ökölnyi lyukacskák, a mik
nem épen szükségesek ugyan, de már szokásosak ilyen helyeken; a
patkányok lyukai.

A szalonna-korszak idejében a patkányoknak persze jó dolguk volt. A
papiros-korszakban ezt aztán annál jobban megsínylették.

Ablaka nem volt az alkalmatosságnak, hanem az ajtó fölött volt egy
nyilás, melyen át egy homályos folyosóról világosságot kapott; már a
mennyit épen kaphatott.

A bútorzat állt egy asztalból, egy tábori ágyból és egy székből. Egyéb
utensiliák egy korsóra és egy bádog gyertyatartóra szorítkoztak, melybe
faggyúgyertya volt téve.

Pusztafi, ki idáig gyalog jött, s még hozott is valamit a lábán, el volt
fáradva s rögtön ledűlt a tábori ágyra.

Hanem ott nem maradhatott soká, mert ott rögtön neki állt egy patkány a
lábbelijének s kezdte róla a talpat lefejtegetni. Igérkezett még több is
hozzá.

Pusztafi kénytelen volt azt tenni, hogy az asztalra feküdjék, a hová már
nem mehetnek utána; s miután az asztalon feküdt, a gyertyát a
szalmaszékre kellett letennie.

Onnan aztán azzal a nyugalommal nézte, hogy mi történik körülötte
tovább, a mit csak azok ismernek, a kik már voltak abban a helyzetben,
hogy mindent elvesztettek s most nyugodtan várják, hogy ki vehetne még
rajtuk valamit?

A zörgés, motozás a papiros halomban, az aprózott futó léptek, a
visítás, czinczogás a szögletekben, a kaparás a falon, az asztallábak
dühös rágása, mindig növekedő mérvben jelenté, hogy a mélyben lakók
nincsenek megelégedve a változással.

Pusztafi hagyta őket dühösködni.

Egyszer egy kihízott őspatkány azt a mesterséget követte el, hogy a
szalmaszék lábán felmászott és a szék karjára leült és onnan pislogott
az égő gyertyába. Nem mintha abban valami nagyon gyönyörködött volna,
hanem mert abban a véleményben volt, hogy milyen jó volna a helyett,
hogy ez a gyertya itt csak haszontalan világosságot terjeszt, zsíros
tartalmával egy szegény éhező családnak egy napra való szerencséjét
megalapítani. De hogyan hozzá nyúlni, mikor a gyertya ég?

A patkány leszállt a szék karjáról, körülszaglászta a gyertyát,
felnyalogatta a tartóról a faggyúpettyeket. Vágyait ez még jobban
megerősíté. Felágaskodott hozzá; a lángnál elpörzsölte a bajuszát, meg a
szemöldökét. Azon aztán dühbe jött; derékon kapta az egész szál gyertyát
s tartóstul együtt lerántotta a székről a földre s iramodott vele,
daczára az égő kanócznak, a szeglet felé.

Pusztafi mindezt egy összetört ember flegmájával nézte csendesen.

A patkány belevitte az égő gyertyát a papirhalmazba; a papiros meggyúlt.
Pusztafinak ott volt mellette a korsó tele vízzel; – a kezét sem
mozdította utána. Nézte, hogy gyullad meg apródonkint a papirhalmaz,
arról a tábori ágy, arról aztán majd a többi.

Hanem a mint a füst kezdett kitódulni az ajtó fölötti résen, jött ijedve
a porkoláb és ordináncz; nyitották az ajtót s kérdezték, mi baj?

Pusztafi elmondta, a mi történt.

– Miért nem oltotta ön el a tüzet? kérdé a porkoláb.

– Az nem az én kötelességem, felelt az hanyatt fekve és meg sem mozdulva
helyéből.

– De hisz ön is itt éghetett volna.

– Az nem az én gondom.

A porkoláb fejet csóvált, morgolódott; végül az ordinánczon gyakorolta
hatalmát, azt hagyva hátra, hogy takarítsa ki a szobából azt a sok
papirlomot.

Az ordinánczot Venczelnek hítták, fiatal linczi fiu volt, csinált
virágot viselt a lapos kék sipkája mellett.

Venczel azalatt, míg a pörkölt hulladékot takarította, elébb fütyölt,
aztán dalolt, egyikére azon népdaloknak gyujtva rá, melyet atyánkfiai
«gassenhauer» névvel tisztelnek meg. Talán azért dalolt olyan vígan,
hogy annak az asztalon elnyúlt komor embernek egy kis jó kedvet
csináljon.

A gassenhauer tartalma ilyenforma volt: «engem megver a bor, én megverem
a korcsmárost, a korcsmáros megveri a feleségét. Didldumdáj. A
korcsmárosné szeret engem, én szeretem a bort, a bor meg szereti a
korcsmárost. Didldáj.»

Háromszor is eldanolta és meg volt vele elégedve; legalább úgy
mosolygott arra a mogorva emberre ott az asztalon.

– Hallod-e Venczel barátom, szólítá meg őt Pusztafi, két kezét vánkosul
rakva a tarkója alá. Te ugy-e bár valósággal is szereted a bort?

– Csak volna.

– Én tudnék neked sok bort és igen jó bort szerezni, ha rám hallgatnál.

– Nem szabad ám valami rosszat tenni.

– Ne félj. Semmi rosszat nem kívánok érte. Csupán csak egy üzenetet
kellene megirni egy szép asszonynak, a miben senkinek sem lesz semmi
kára. Az a szép asszony K...ban lakik; a férje elesett a csatában; azt
kellene neki megirni, hogy férjhez mehet már megint.

– No azt meg lehetne tenni. Hát aztán hol volna a borravaló?

– Nálam bizony nincs; azt láthatod, hogy én pénzzel nem járok; hanem
tudlak utasítani olyan helyre, a hol igen jó borokat lehet kapni ingyen.

– Lopni?

– Nem lopni, csak felvenni a föld alól, a hol el vannak ásva. Ott az
senki jószága úgyis.

– Hát hol van az?

– Rá utasítlak, hanem elébb igérd meg és add esküszavadat, hogy ezt az
izenetet postára teszed fel; adj egy szeletet abból a sok rossz
papirból.

Venczel adott neki egy darab nyiradékot.

Pusztafi ráirta, hogy ő is érthesse, németül e szavakat: «Zeleji
Róbertnénak K...ban. Önnek férje elesett S... alatt, Pusztafi temette
el; gyűrűje nála van.»

– El tudod-e olvasni?

– El.

– No hát tedd fel ezt a postára, s a czímre küldd el.

– Jó. Hisz azért csak nem lesz semmi bajom.

– Ne félj. Hisz ez családi ügy. Már most hát láss jutalmad után. A
borokat palaczkokban mi ástuk el a II. kazamáta alatti pinczének egyik
szegletébe, mikor egy hónap előtt itt tanyáztunk.

– Hisz ez épen a II. kazamáta.

– Nem tudtam. Tehát ide figyelj. A lépcső mellett mindjárt, a hogy
lemégy, balra van két hosszú ászokfa. A mint a külsőt felemeled, annak
aljára veres olajfestékkel van festve egy karika. Ott azon a helyen
kezdd el a földet felvájni. Majd nem sokára találsz egy rézpitykét, azt
mikor fel akarod venni, észreveszed, hogy egy vékony láncz jön fel
utána; a vékony láncz egy vastagabb lánczot húz fel maga után, s mikor
azt megkaptad, csak húzzad erősen; egy ajtó fog fölemelkedni s azon ajtó
alatt megtalálod azokat a jó borokat és pálinkákat, miket mi egy időben
oda elrejtettünk, azt gondolva, hogy jó lesz, ha majd visszajövünk
értük.

– No, majd meglátom, ha igaz, az úrnak is hozok belőle.

– Köszönöm, Venczel. Hanem hát elébb add fel a postára azt a kis
izenetet.

– Feladom, uram, a mit én magamra vállalok.

– De arra kérlek, édes szép Venczel, hogy elébb járj el a postára,
azután igyekezzél az elásott kincs után, mert félek, hogy majd azután
elfelejted.

– Esküszöm uram, hogy nem felejtem el.

– De mégis kérlek igen szépen, hagyd utoljára a borkeresést.

– Jól van uram. Meglesz.

Venczel ezalatt összetakarította a papirszemetet s kiseperte az ajtón.

– Hová tegyem a gyertyát, hogy megint el ne vigyék a patkányok?

– Csak vidd ki magaddal; én aludni fogok.

– De az ám a rend, hogy idebenn gyertyának kell égni.

– Hát akkor akaszd a kilincsre. Jó éjszakát.

Venczel is jó éjt kívánt, az ajtót újra bezárták; Pusztafi behunyta
szemeit, a víg ficzkó végig énekelt a folyosón: «engem szeret a
korcsmárosné, én szeretem a bort, a bor meg szereti a korcsmárost.»
(Hogy miért szerette a bor a korcsmárost, annak bizony nehéz volna
hirtelen okát adni.)

Venczel pedig gondolá magában, hogy ha az ember gyakorlatilag fogja fel
a kérdést, csakugyan elébbvaló a teendők sorozatában a borok
felfedezése, mint annak az izenetnek postára vitele. – A rossz hírnek
szabad egy éjszakát késni, a jó bornak pedig kár csak egy óráig is
heverni.

Csak az az egy nehézsége volt a kivitelben, hogy ahhoz a pinczéhez neki
nem volt bejárása; mert az egy tábori sütő felügyelete alatt állt, ki
ott tartotta a lisztet.

Nem volt tehát más expediens, mint a kijáró sütőlegény ismeretségét
felhasználni, azzal őszintén közölni a titkot, megtartva a helyiség
leirását rejtélynek, s a közös zsákmányt megfelezni vele jó pajtásilag.

Úgy tett tehát.

Hubert, a sütőlegény, igen kapacitálható ifju volt; a pincze azon
osztályának kulcsa nála állt; a takarodó után a két reményteljes fiatal
ember leosont a kazamáta alatti pincze lépcsőin s akadálytalanul
megérkezett a Pusztafi által leirt helyre.

A mint az első ászokfát fölemelték, a veres jegyre csakugyan ráakadtak;
most már teljes bizalmuk volt Pusztafi felfedezéséhez.

Egy lisztkeverő lapáttal, meg egy tűzhelyi vaslapoczkával elkezdék a
földet félre hárítani azon a helyen, s csakhamar ráakadtak a megigért
rézgombra is.

A gomb fülén ott volt a vékony láncz, a vékony láncz felhúzta a vastag
lánczot, s a mint abba egyesült erővel belekapaszkodtak, felnyílt lábaik
előtt egy vasajtó, mely tán hat négyszög lábnyi lehetett.

A látvány felülmúlta a várakozást. Egy üreg nyílt meg szemeik előtt,
telides tele minden alakú boros palaczkokkal.

A legelsőnek, melyet kiemelének, rövid úton nyaka szegetett, s tartalma
tettleges vizsgálat alá véteték. Fejedelmi bor volt! Valami
muskotályféle. Bezzeg nem olyan bor, a melyik a korcsmárost szereti:
ezzel ugyan még semmi korcsmárosnak se volt semmiféle liaisonja, mert ez
úgy jelent meg, a hogy valami magyar dynasta pinczéjéből kiszabadíták.

– Hallod-e Hubert, itt ne igyunk sokat, mert könnyen lecsípjük magunkat.
– Pinczében inni nem jó, tapasztalásból mondhatom. Hanem vigyünk fel
magunkkal annyit, a mennyi magunknak elég, a többit pedig takarjuk le
ismét s aztán majd apródonkint rájárogathatunk.

Hubert helyeselte ez indítványt.

Az volt csak a kérdés, hogy mit válogassanak ki? A megkezdett
muskotályhoz még igen jól illett egy karcsú derekú ménesi, villogó, mint
a gránát. – Következett a válogatás, a mindenféle égetett szeszekből. A
választás egy fekete üvegű ürömlére, s egy öblöshasú arakra esett. Volt
ott más is elég: rostopsin, cura, allash, marasquino; műértőkre nézve
varázserejű hangok. – Valóban mesés kincs olyan emberre nézve, a ki
ezeket meg tudja becsülni.

A mint Venczel adogatná fel a palaczkokat egyenkint Hubertnek, egyszer
egy szép czifra papirosos czinklappal borított üveg nyaka akad a kezébe,
melyet a mint fölemelt, egyszerre nagy hirtelen visszabocsátott megint a
helyére.

Az a palaczk, mely különben nem volt nagyobb egy közönséges pezsgős
üvegnél, legalább is nyolcz fontnyi súlyosnak tetszett, a mint
fölemelte.

Venczel igen gyors eszű fiu volt, s ilyenforma eszmejárás gombolyodott
le gondolatmotolláján:

«Olyan bor, melyből egy üvegre való nyolcz fontot akar nyomni, nem lehet
a világon.»

«Ekkora súlylyal ilyen kis terime mellett semmi sem szokott birni, mint
az arany.»

«Ebbe a palaczkba arany van eltéve.»

«Most lehet már érteni, miért volt a többi is ilyen nagy gonddal
elrejtve?»

«Hanem ennek a palaczknak a tartalmát csakugyan nagy bolondság volna
Huberttal megosztani, miután a szerződés úgy sem szól egyébre, mint csak
borra.»

Ezt gondolhatta magában Venczel, a midőn azt az indítványt tevé
bajtársának, hogy elég lesz a kiszedett palaczkok száma ez alkalomra; ő
csak vigye fel azokat; azalatt majd Venczel magára vállalja a rejtek
ajtó helyretevését, s az egész kincsnek újbóli betakarását. Addig ő
rejtse el a palaczkokat a felső bolt alatti derczés ládába.

Hubert ezt egészen okos indítványnak találva, az eddig napfényre szánt
palaczkokat köpönyege alá rejté, s felballagott vele a pincze lépcsőin.

Mikor a pinczeajtót betette maga mögött, Venczel megvárta elébb, míg a
nagy derczés láda nyikorgását hallja, s csak akkor nyúlt a rejtelmes
tartalmú palaczk után.

Hogy ez a vártatás Hubertre nézve nagyon okosan történt, azt a
következmény majd mindjárt igazolni fogja.

A nehéz palaczk átlátszatlan üvegből volt, nem lehete látni, mi van
benne?

Venczel azonban iskolázott fiu volt, s annyit tudott, hogy az arany
minden földi anyag között a legtöbb súlylyal bir; ez tehát nem lehet
egyéb, mint arany.

Felnyitni az üveget dugójánál s egyenkint kirázogatni belőle az
aranypénzeket, nagy idővesztéssel és gyanút keltő zajjal járna.
Szükségtelen is volna ily találmánynál az üveget kímélni. Ő tehát
röviden fog vele elbánni, hogy hirtelen hozzájusson a tartalmához;
megfogja majd az üveget a nyakánál, hozzá üti a csizmája sarkához, az
kétfelé esik, az arany kihull; ő zsebre rakja azt, s Hubertnek referál,
hogy biz egy palaczk pálinka eltörött, tartalma elment a föld alá.

Hogy milyen őrült vakmerőséget gondola ki ezzel a fiatal ember, azt a
következő percz bebizonyítá.

Abban az üvegben nem volt arany, hanem durrhigany.

Ha valakinek kétségei volnának az iránt, hogy a durrhiganynyal mennyire
lehet tréfát űzni, annak röviden elmondjuk, hogy a durr-higany azon
szer, melylyel a gyutacsokat készítik; az a fehérsárgás por, mely azon
kis rézkupakok fenekén szokott lenni, a mikkel a lőfegyvereket elsütik.
Ez a vegytani készítmény általában azzal a szokással bir, hogy legkisebb
ütésre, néha csak a papirról leseprő toll zsúrlására is ellobban, s
romboló ereje körülbelül százötvenszerte nagyobb ugyanannnyi súlyú
lőporénál.

Tehát nyolcz fontnyi durr-higany fellobbanása körülbelől annyi hatású,
mintha valaki tizenkét mázsa lőporba vetne kanóczot.

A mi ezentúl történt, azt Venczel nem beszélte el senkinek; azt Hubert
szavai nyomán tudjuk, ki azon pillanatban, hogy a lelt palaczkokat a
dercze közé bedugdosta, egy földrendítő pukkanás által álló helyéből a
derczés ládába vágatott, onnan ládástól együtt a Maros túlsó partjára
esett le. Szerencséje volt a tömérdek korpa, mely megőrizte attól, hogy
agyonzúzza magát. Ott rátaláltak a lelt palaczkokkal egyben.

Hanem annak az utolsó palaczknak a hatása rettenetes volt!

Tizenegy szoba repült a levegőbe. A várparancsnok, ki a lobbanásra
szobája ajtaján kirohant, küszöbén túl egy romokkal telt mélységbe
zuhant, s ott halálra zúzta magát, a kazamáták fel voltak dúlva, a
sánczok összeszakgatva; ezer ölnyire az egész környék beszórva töredék
kövekkel, téglákkal.

Venczelt a pincze falán lelték meg. Egy odamázolt tömeg volt; minden
csontja oly apróra törve, mintha mozsárban sulykolták volna szét.

Pusztafi mintegy csoda által menekült meg. Őt is felvetette a robbanás,
de nem messze egy zsuppasztagra hajította le; azonkívül, hogy haja és
szakálla mind leperzselődött, semmi baja sem történt.

Hanem azért mégis elszállíták másnap több gyanús fogolylyal együtt.

Így jutott a k...i kazamátákba.

Ő volt az, ki miután hiába törekedett holt barátja izenetét Szerafinnal
tudatni, midőn ott látta őt sétálni ablaka előtt, kinyujtott ujjával
iparkodott tudtára adni, a mit az oly aggódva kivánt megtudni.

És Szerafine e felől soha sem szerzett magának biztos tudomást.

Nem is kérdezősködött, mert félt, hogy válaszul azt is nyerheti: «a
gyűrű viselője, első, korán elfeledett férjed, Róbert.»



HOGYAN FOGOTT KOLBAY ŐRNAGY TÖRÖKÖT?

Kolbay őrnagy életrendébe némi kis változatosságot hozott az új időszak.
Olyan napok fordultak elő, a mikben az öreg úr azt hitte, hogy lám, ő
neki is lehet valami hasznát venni.

Ez az üdvös foglalkozás abból állt, hogy naponkint fellátogatott a
várba; megtudta, nem hoztak-e új foglyokat; azokhoz könnyű volt neki
bejutni. Azután eljárt azoknak az apró kivánalmaikban egyik hivataltól a
másikhoz, porkolábtól a várparancsnokig; mindenkinél otthonos volt. Az
egyik fogolynak az a kívánsága volt, hogy olvashasson, adjanak neki
könyveket; a másik többször óhajtott volna szabad levegőn járni.
Némelyiket a felesége kívánta meglátogatni, más meg egy kis borocskát
beküldetni, kinek meg nedves volt a szállása; ezeknek a megbízásait ő
mind rendre szedte s azokban telhetőleg eljárt. Minden egyes embernek
elmondta a velük érintkező főfelügyelő hatalmak előtt egész
élettörténetét, családi összeköttetéseit, jellemét; mindent a legjobb
oldalról fogva fel, és aztán nagy volt az öröme, mikor egy-egy súlyosan
fenyíttetnek kieszközölhette, hogy beszélhet a feleségével, vagy
olvashat könyveket, vagy hogy épen tintát és papirt is kap.

Már úgy is csúfolták a szegény öreget, hogy «a rabok apja».

Délben, este pedig, mikor hazament a várból, rendesen bekoczogtatott az
öreg Lávayné útbaeső ablakán: itthon van-e nagyasszonyom? Ne sírjon
mindig. A fiának még semmi baja.

Az öreg asszonyság azután olyankor ki szokta nyitni az ablakát s
elbeszélgettek, rendesen ugyanerről a tárgyról. Kolbay biztosítá a
kegyes özvegyet, hogy Bélának még semmi baja, mert ő neki rögtön
megmondanák, akármely részében az országnak lenne is elfogva.

– De hátha meghalt? ez volt a jó asszonyság legnagyobb kétsége. Ha élne,
csak tudósítana.

– Nehéz ám most levelet irni, kivált bujdosó embernek.

– De hogy a felesége sem ir.

– Az pedig derék asszony! Mért nem megy hozzá maga nagyasszonyom, hogy
beszélne vele?

– Pest ezer mértföld most. Útlevéllel kell járni, azt zsandárnak
mutogatni, policzájra felküldeni, oda személyesen érte menni, magának a
nevét aláirni; száz emberrel ungorkodni. Nem ilyen öreg asszonynak való
az már.

Erre aztán nagyot köszörült a torkán Kolbay s nem mondott se jót se
rosszat, hanem odább ment.

S ez a beszéd másnap is így folyt, mindennap ugyanarról a tárgyról, s
mindennap veresebbre sírt szemmel jelent meg az özvegy az ablaknál s
mindennap erősebben állítá, hogy Bélának halva kell lenni, mert még sem
tudat magáról s mindennap keserűbbé vált panasza az ifju asszony ellen,
ki nem tudatja vele, él-e vagy meghalt Béla?

Az öreg katona csak vigasztalta azért mindennap s védelmezte az ifju
asszonyt.

Egy délben szokatlan gyorsasággal s egészen felhevült állapotban látták
az utczán végig sietni a hadastyánt. Úgy tetszék, mintha egy szekeret
akart volna utolérni, mely előtte döczögött s a hepehupás kövezeten egy
halom rőzsével megrakodottan bizony nem is igen gyorsan haladhatott, de
a melyet Kolbay úr köszvényes lábainak mégis elég dolog lett volna
megkeríteni.

Nem is foghatta el hamarább a szekeret, mint mikor az Lávayné kapuján
behajtott, s az udvaron megállapodva, a szekér gazdája, Kapor uram,
elkezdé arról a rőzsekötegeket lehajigálni.

Kolbay oda topogott a szekérhez s belekapaszkodott a lőcsbe, mintha nem
akarná odább ereszteni.

– Frissen, frissen, Kapor András uram! Hányja le hirtelen azokat a
rőzséket, s aztán vigyen engem fuvarba rögtön.

– Adjon Isten; felelt András gazda a nem is mondott «jó nap»-ra s
egykedvűen hányta le a rőzsekévéket. De bizony még egyet kellene
fordulnom a szigetbe a nagyasszonynak.

– Azt hagyja máskorra; most velem kell jönni.

– Aztán hová?

– Majd megmondom akkor; csak siessen.

– De mennyi időre, kérem?

– Nem tudom, nem tudom! Mit tudom! Talán fél napra, talán egy napra,
talán egy hétre, a míg utol nem értem azt az embert!

– Kit akar utolérni őrnagy uram? szólalt közbe az öreg asszonyság
hangja, ki már negyedszer kivánt szerencsés jó napot a hadastyánnak az
oszlopos folyosóról, de a mit az egyszer sem hallott.

– Ah! Adjon Isten édes lelkem. Csakhogy egyszer megkaphattam azt az
embert.

– Kit kapott meg?

– Hát képzelje azt a hallatlan vakmerőséget. Most ment itt végig az
utczán, fényes nappal, kocsin. Ezekkel az élő szemeimmel láttam.
Tulajdon szemeimmel láttam, különben nem hinném.

– Kicsoda? kérdé repeső hangon Lávayné, egy perczre az a gondolatja
támadt, hogy talán az ő fia.

– De hinné-e valaki azt a botor merészséget. Épen ebbe a városba merni
jönni! Fényes nappal! A maga tulajdon ábrázatával! Igaz, hogy ki volt
borotválva az álla, de az ilyen pofára ráismer az ember, ha kifordítja
is.

Lávayné elszomorodott. Itt nem Béláról van szó.

– De hát kit látott már, őrnagy uram?

– Hát kit mást, mint azt a gézengúz Bárzsingot; a ki tavaly itt ezen a
helyen, itt épen ezen az utczán engem azzal fenyegetett, hogy vasra
veret. Engem! Kolbay őrnagyot! Hiszen kegyed előtt történt,
nagyasszonyom maga is hallotta. De csakhogy elém került egyszer.

– Hát most mit akar vele, őrnagy úr?

– Utána megyek és elcsípem a gézengúzt.

– Az őrnagy úr maga?

– Én magam. Soha sem tettem senkivel. Mentettem védelmeztem, magam is
elősegítettem a menekülésben a szegény szerencsétlen elbukottakat; de
ennek nyakát fogom törni.

– Ejh, hagyja el őrnagy úr, nem kegyedhez méltó munka az.

– Tudom, nagyon jól tudom. Az «őrnagy» haragudni fog érte; de tartozom
vele a bennem levő ördögnek; annak emberhús kell ma. Azt az embert én
meg akarom enni!

– Ugyan, édes őrnagy úr, nem érdemes az az ember arra, hogy ilyen derék
úr haragudjék rá.

– No, no, asszonyom; egy szóval se fáraszsza magát. Én láttam azt az
embert. Még rám mosolygott. Mintha kutyába se venne. Nem ugorhatott meg
előlem. Még nem lehet messze. De – utána hajtatok. De – megkergetem, ha
Liliputig szalad is. De – elcsípem és visszahozom, azt már fogadom.

– S hát aztán mit csinál vele, őrnagy úr?

– Mit csinálok? Mith cshinálokh! Kurrrtha vasssra verrretem! Kurrrtha
vasssra! Ahhogy ő akkarrt engem, engem vassra verretni, öregh emberrth!
Kóstolja meg ő, hogy milyen az a kurta vas! Kapor uram! Siessen azokkal
a kévékkel, megyünk embervadászni!

No majd meglássuk, hogy mit hoz vissza ebből a hajtásból a haragos
vadász?

Kolbay még arra sem akart várni, míg Kapor uram hazamegy a szekerével,
pedig annak sokféle baja volt még; a tarisznyát is el kellett volna
készíteni az útra, ha azt sem tudja az ember, meddig tart; a gubája is
jó volna, ha itt volna; aztán meg kiváltképen ülést is kellene csinálni
a saroglyában, mert így csak nem ülhet fel bele valaki, a hogy a rőzsét
hozta a szekéren.

– Nem, nem; egy percznyi haladékot sem. Menjünk rögtön, még utolérjük.
Nincs szükség egyéb ülésre, mint egy kéve zsuppra, azt pedig ád a
nagyasszony.

– Nem adok biz én; felelt meg hirtelen Lávayné.

– Nem ád? Nekem egy kéve zsuppot?

– Nem én egy szalmaszálat sem. Valakinek az üldözésére nem adok semmi
segítséget.

– Igen! de Bárzsing! – Bárzsingh!

– Én tudom legjobban, hogy ki az a Bárzsing? Ellenségem nekem is, a
fiamnak is, de azt én nem kérdem. Most csak azt tudom, hogy ő szalad; ön
pedig uram kergetni akarja, s nem adok zsuppot.

– De hisz maga rettenetes asszony.

– Azt régen tudják felőlem.

– Hát igazán: nem ad nekem valami ülésnek valót?

– Máskor, ha tetszik, sáfrányt, de most szalmát sem.

– De hátha én megharagszom?

– Majd visszaharagszik, monda a jó öreg asszonyság s igazán nem adott
szalmát.

– Pedig azért mégis elmegyek. Felülök a kocsis mellé a deszkára.

– Ne menjen drága jó uram, biztatá őt Lávayné, bizony meglássa, hogy nem
lesz Istenáldás ezen a jártán; valami éri az úton. Nem kegyednek való
ez. Kegyed olyan jó ember különben.

– De ma rrrosssz akarok lenni! pattant ki az öreg úr s nagy indulatosan
felkapaszkodott a ferhéczen keresztül az első saraglyába s helyet
szorított magának Kapor uram mellett. Hajtson kend szaporán.

Lávayné fejcsóválva ment vissza szobájába, Kolbay pedig hajtatott
sebesen a hídig; mely merényletnek értelmét csak az foghatja fel, a ki
ismeri egy József császár idejében lerakott s azóta nem renovált kövezet
minőségét, a mit még a bombák is felszakgattak, s meggondolja, mit tesz
az: rázós parasztszekéren végig hajtatni rajta, köszvénytől merev
tagokkal, egy szál puczér deszkán ülve s a lőcsbe kapaszkodva.

– Csak kend hajtson sebesebben!

A hídnál kérdezősködni kezde a vámosoktól: nem láttak-e egy zöldre
festett bricskát ezen hajtatni, szürke köpönyeges, veres galléros ember
ült rajta? – Látták. Félórával ezelőtt hajtatott arra a véki puszta
felé.

Fél óra! Ezt még be lehet érni. Csak sebesen előre!

A hol a Zsitva-hídnál lekanyarodik az út Vék felé, egy pár ács dolgozott
a híd-karfákat javítva; azokat is megszólítá, nem láttak-e egy zöld
bricskát ezen hajtatni, szürke köpenyeges utazóval?

Azok is látták. Egy jó negyed óra előtt ment át a hidon.

Tehát már egy negyed órával közelebb volna a háta mögött.

Tovább a Zsitva rekesztéseinél halászokkal találkozott; azokat is
interpellálta a zöld bricska és tartalma felől. Épen nehány percz előtt
hajtatott ezen; ha az a fűzfás ott nem volna, meglátszanék, a mint
porzik az úton.

– No András, most már se kocsit, se lovat, se ostort ne kiméljen
kegyelmed. Sarkában vagyunk; fogjuk a gallérját. No, ezt nem adom
százezer forintért! Nem, százezer forintért. Most már nem menekül meg
tőlem.

A mint a fűzfásból kiértek, már meglátszott a közelben a kis telep,
melyen Magyarország leghíresebb dohánya terem. Kevés rendetlen házból
áll az, jegenyefákkal körülvéve.

Tudnunk kell pedig legelébb is, hogy e kis dohánytelepen magának Kolbay
őrnagynak is volt egy kis őseitől maradt részbirtoka, melynek haszonbére
abból állt, hogy az a becsületes tót ember, a ki az egészet használta,
tartozott az öreg urat egy pár mázsa dohánynyal ellátni, – a mit ő
évről-évre el is szivogatott s elosztogatott.

Ezt a szivélyes patriarchalis viszonyt ugyan egy kissé megrigázta a
dolgok újabb rende; mint sokan érteni fogják, a haszonbért bizonyos
epochán túl természetben nem lehete többé kiadni s a haszonbér
készpénzül behajtása maradt nagyon problematicus kilátásban.

Kolbay valahányszor a véki birtokára gondolt, mindig nagyon kedvetlen
hangulatba hozta vele kedélyét.

Tehát a mint a sokszor emlegetett helységbe bevágtat döczögő szekerén,
szemközt jön rá a kerülő. Azt megállítja. Persze a sokat emlegetett zöld
bricska a kérdés.

– Itt van, pán velkomozsnye: a biró háza előtt áll épen.

– Rajta van egy szürke köpönyeges ember?

– Már nincs rajta, mert leszállt, egy másik úrral, a kinek pápaszem volt
az orrán, s a ki tud tótul. Csakhogy a helyett, hogy «dobre», azt
mondja, hogy «dobzse».

– Hát aztán hová lettek?

– Igen is. Hát magukkal parancsolták a birót, meg két esküdtet s
egyenesen a pán velkomozsnye földeire mentek ki együtt.

– Mit csinálnak ott?

– Megkövetem: a földet eszik.

– Bolond kend?

– Nem én, kérem alássan. Láttam jól; a nyelvük hegyére veszik a földet,
megforgatják a szájukban s aztán megint kiköpik. Valami babona lesz az:
talán a földi bolhát űzik el, hogy ne menjen a dohányra.

– Ez az ember részeg! Hajtson kegyelmed András gazda.

Kolbay mégis el nem tudta gondolni, voltaképen mi hozhatta Bárzsingot
erre a helyre?

A mint a falu házához ért, csudálkozva tapasztalá, hogy a zöld bricska
már visszafelé van fordítva; az nem akar tovább menekülni.

Kolbay még a köszvényt is elfelejté térdeiben, úgy iparkodott mentül
előbb leszállni a szekérről. Egy pár szájtátó ember volt a falu háza
előtt, egyet felszólított, hogy vezesse őt azon emberek után, a kik ezen
a kocsin jöttek.

Egy pár bűzös árkon és nádkerités résein áttörve, végre egy szilvásba
értek, mely épen Kolbay sajátja volt, de a hol ő ugyan soha sem járt;
ott az aszalóban hallatszottak az ismeretes hangok, Bárzsing beszélt még
valakivel.

Kolbay nagy ovatossággal került az aszaló mögé, nehogy észrevétessék ez
ember által s az még eleve megillanjon. Sikerült is elállnia az ajtót.
Ott állt Bárzsing az aszaló padja előtt egész természeti nagyságában s
egy plajbászszal, melynek egyik vége kék, másik veres, jegyezgetett
valamit egy hosszú papirosra.

Kolbay egy boszúálló kerubim lángoló orczájával toppant be az aszalóba.

– Itt van ön tehát, Bárzsing uram!

Bárzsing úr a véletlen betoppanás által valóban meg volt lepetve, de
örvendetesen meglepetve.

– Ah! Ez nagyon derék; mintha csak kivánságra jött volna uraságod. Ugyan
jó, hogy itt van.

Kolbay visszahökkent. Mit örül ez annak, hogy én itt vagyok?

– Egészen a propos tetszik érkezni. Épen uraságod ügyével foglalkozunk.
De ugyan hogy is vallhatta be uraságod az itteni földeit III-ik
osztályúaknak, mikor ezek I-ső osztályú dohányföldek?

Az öreg urat annyira kivette ez a váratlan ripost a sodrából, hogy nem
tudott rá mit felelni.

– Igen, igen; bizonyítá az a másik úr. Hibásan tetszett a bevallást
intézni; harmadik osztályban vallván a birtokát s ehez vallották azután
a többi tulajdonosok is a magukét.

Azután megint Bárzsing vette át a szót.

– Pedig ez hát dohánytermesztő föld levén, úgy vétetik, mint kerti föld.

Arra megint a másik úr folytatta.

– Mert ámbátor hogy ez homok, de megbecsülhetetlen jó homok: valódi
humus. Televény tartalmú termékeny homok.

– A minek a jövedelmi átlaga évenkint legkevesebb 120 pengőre tehető.

– S igen természetes, hogy e földeket a szerint kell tehát bemesszolni.

Kolbay pedig mind azon gondolkodott, hogy hiszen nem a dohányföldemnek a
minéműségét megtudni vágtattam én ide utánad lóhalálában, hanem hogy
elővegyelek, hol jártál, mit tettél ezelőtt egy esztendővel? Végre
kitört belőle az indulat.

– De hát micsoda az úr? riadt rá Bárzsingra, a mutató ujja hegyével
megbökve a jeles ifju vállát, a mitől ez majd beesett az aszaló
kemenczébe.

– Kérem, kérem, sietett felelni az a másik úr, Bárzsing úr kivatalos
minőségben katastrális-bizottsági-reklamatzionalis-törvényszéki
segédbiztos.

Kolbay csak elámult.

Hisz még a cserebogárnak is két esztendő kell, a míg földi pajódból
repülő rovarrá átváltozik.

– Megbocsásson uram; szólt aztán Bárzsing úr, tekintetadó positurába
téve magát: két kezét a pantalon zsebébe s egyet-egyet emelkedve a
sarkán. Én tudom, minő tisztelettel tartozom ön korábbi érdemeinek,
azokról soha nem fogok megfeledkezni; de a midőn a státus érdekei
kivánják, mellőzni kényszeríttetem minden személyes tekinteteket. Ezt
előre kell bocsátanom.

Most megint a másik úr szólt. Ennek már nem voltak ismeretei a hadastyán
korábbi érdemeiről, annálfogva ez sarcasticus változatokban forgatta
ellene a fegyvert.

– Hja, mert azt «az urak» nem akarják átlátni, hogy sok kicsinyből
lesznek a milliók; ha minden ember eltagadja a birtokát egy osztálylyal
a valódinál hátrább, abból az államnak millió és millió vesztesége fog
lenni.

Bárzsing szólt:

– Melynek ellenőrzése minekünk, bár kellemetlen, de mulaszthatlan
kötelességünk, s annak lelkiismeretes megtartására eskünk és
becsületszavunk által vagyunk kötelezve.

A másik úr szólt:

– Különben bátor vagyok megjegyezni, hogy a fassio benyújtmányi ívén
világosan ki van nyomtatva, hogy az illető bevallók maguk is adataikat
esküvel egyenértékűnek tekintendik.

Bárzsig szólt:

– Én ugyan hajlandó vagyok uraságod mentségére felhozni, hogy talán maga
sem tudta földeinek minőségét, s csupán tévedésből irt bevallásába a
valóságtól eltérő adatokat.

Megint a másik szólt:

– Ámbátor az évenkinti haszonbérből kiszámíthatta volna, hogy birtoka
mely osztályba tartozik.

Most Bárzsing kenetteljes hangon szólt:

– Mert tessék elhinni, őrnagy úr, annyi rossz akarattal, annyi
malitiával, annyi alattomossággal kell találkoznunk ezen a téren, hogy
nem csoda, ha az ember utoljára az egész nemzet irányában elkeseredik. –
Soha sem sejtettem volna annyi ravasz titkolózást, alattomos egykézre
játszást, tettetést, az állam megrövidítésére czélzott hamiskodást, az
üdvös intézmények meghiusítására törekvést, a hatósági közegek
szántszándékos félrevezetését, mint mennyit jelenleg a magyar népben, de
kivált a volt kiváltságolt osztálynál tapasztalok.

– Még azoknál is, sietett közbekiáltani a másik úr, a kik különben
állásuknál fogva gyámolítani, elősegíteni volnának hivatva az üdvös
intézményeket. – Nyilván az öregre czélzott e váddal.

– De nem! szólt Bárzsing, a másikat csitítva. Én az őrnagy urat
szándékossággal nem vádolom. Régóta ismerem, mint igazi derék, loyalis
férfit.

– Óconservativ loyalis? tréfálózék az a másik úr.

– A ki minden bizonynyal átlátandja tévedését s mindig kész hűséggel
iparkodand a támasztott hibát helyrehozni.

– A mely szívességgel egyébiránt, intra parenthesim, kénytelen is leend.

Kolbay csak hagyta magát egyik kézből a másikba dobatni. Csak hallgatta,
némán, mozdulatlanul, hogy tartanak neki leczkét hűségből, loyalitásból,
állam iránti kötelességekből, olyan emberek, mint Bárzsing; hogy
vádolják csalfasággal, alattomos rászedéssel, a közjó megrövidítésével,
hamis bevallással, őt mind egész nemzetestől együtt, olyan emberek, mint
Bárzsing; hogy vádolják, hogy védelmezik, hogy gyanusítják, hogy
mentegetik, hogy vallatják, hogy convincálják, hogy gúnyolják, hogy
dicsérik és összesen milyen semminek veszik az olyan embert, mint ő, az
olyan emberek, mint Bárzsing.

Csak állta és nem szólt rá semmit. Csupán az öreg Lávayné jutott sokszor
eszébe. «Megmondta az a kriminális asszony, hogy megver az Isten ebben
az utamban; ugyan megvert.»

Csak nézte, hogy irnak előtte rovatokba mindenféle ákombákot, hogy kötik
össze ismét csomagokba az aszaló hidjára kirakott hosszú iratokat; hogy
indulnak meg, a nélkül, hogy őt üdvözölnék s járnak végtül végig a
földeken; felmarkolva, megszaglászva, megkóstolva a porondot; hogy
veszik jegyzőkönyvbe a parasztok beszédeit, hogy határozzák meg, mennyi
rész televény lehet ezen a földön, melyet hetvenhét ősapjának vére
öntözött, a ki mind katona volt és soha egy háborúból is seb nélkül haza
nem jött; és a kik között ő már a legutolsó.

És akkor még inkább érezte, milyen szomorú dolga van egy olyan vén
csontnak, a ki már régen meghalt, rég kimaradt a századból; csakhogy
elfeledte magát eltemettetni és most itt maradt hazajáró léleknek, egy
kisértet hússal és vérrel.

Hanem ettől a naptól fogva nem ment fel többet a várba.



EGY EMBER, A KI NEM AZ, A MI.

Dolnay bárónő egyike volt a legünnepeltebb honleányoknak.

Ez a szó sem régi eredetű; hajdanában a honfiak elvégezték a haza minden
dolgát, most azonban vagy annyira megszaporodtak a haza viszontagságai,
vagy annyira elfáradtak a férfiak, hogy a leányágnak is osztozni kellett
a küzdelmekben, s azt sokan példás igyekezettel teljesíték is.

Dolnay bárónő is egyike volt azoknak, kiket az emlékezet hálásan fog
szájról szájra adni, kinek kastélya egy időben valódi sebesültek
kaszárnyája volt, ki később menekültek rejtegetője, bujdosók táplálója,
államfoglyok vigasztalója lett, s a mit azok odabenn apró
faragványocskákat készítettek, hogy hosszú idejük teljék, azzal Dolnayné
házról-házra eljárt más gazdag úrnőket is megadóztatva, eladván nekik
mesés áron e kis faemlékeket, s a foglyok kényelmesebb ellátására
fordítva az így szerzett összeget. Magának is fele jövedelme ilyen
czélokra fogyott el.

A bárónőt százan meg százan áldják most is, és ez áldásokat meg is
érdemelte, mert valóban honleány volt.

És ha egy honleánynak van valami hibája, ez az, hogy ő «leány».

Egyszer csak Dolnay bárónő férjhez ment Volozoff muszka herczeghez.

Isten látja lelkemet, nem azért szólom meg, hogy muszkához ment; mert
hiszen a herczeg igen derék, mívelt ember volt; nem azoknak a torzonborz
hetmanoknak az élőképe, a kiket a világ minden bolond lapja
karrikaturában örökít, hanem épen a szabadelvű Oroszország új ivadéka;
Hertzen és Bakunin titkos jó barátja, a ki együtt működött ugyan a
magyarországi campagneban, hanem azért tele van e noble nemzet iránti
szimpathiákkal; – hanem csupán az a kifogásom e házasság ellen, hogy a
bárónő ötvenhárom, a herczeg pedig harminczhárom éves volt.

Azért Volozoffné tovább is nagy honleány maradt, bár az ilyen czélokra
kevesebb anyagi költséget fordíthatott, hanem bőven pótolták azt a
herczeg szabadelvű szavai, a miknek közrebocsátásában nem is volt fukar.

Félév mulva férjhez menetele után a herczegnő meghalt.

Akkor már olyan törvények voltak, melyek az ősök szerzette földet nem
kötötték a család nevéhez; minden egyes ember rendelkezhetett kénye
szerint a rábizott darabjával az országnak. A herczegnő férjének
hagyományozta minden vagyonát.

Ezt ismét nem szemrehányásképen említem fel. A herczeg, mint ezt
mindenki beszélte, azért, hogy magyar honfivá lehessen, kénytelen volt
elébb denaturalizáltatni magát s ennek folytán lemondani oroszországi
roppant terjedélmű birtokairól, a mik ezer, vagy tán két ezer, ha nem
három ezer négyszögmértföldre terjedtek; s a mikben két, vagy három
millió jobbágya lakott, a kiknek darabját szabadságában állt száz
rubelével eladni; s a mely jószágért évenkint tiz-húsz millió rubel
jövedelmet húzott. – Hogy egész pontossággal így vannak-e a számok, azt
én bizonyosan nem állíthatom, de nekem így beszélték jól értesült
körökben, s én most olyan kedvemben vagyok, hogy mindent elhiszek, csak
parancsoljanak velem.

Tehát a herczegre nézve valódi áldozat és nagylelküség volt egy
magyarországi rongyos uradalom birtokát elfogadni, mely alig tesz
húszezer holdacskát.

A birtokba iktatásnál Fertőy volt a végrehajtó hatalom.

Ebben sincs semmi különösebben megjegyezni való.

A herczegnek még neje életében volt két «niéce»-e a kastélyban, a kik
igen vidám és kitünő míveltségű herczegasszonykák voltak.

Hogy minő családi leszármazásnál fogva voltak a herczeggel
unokahugaságban, azzal bizony hirtelen nem szolgálhatok, s miután azt
nem várhatni tőlem, hogy most rögtön minden korlátozó körülményen
keresztül törve Moszkauba fogok utazni, ott a Kremlben előkérem a
nemességi aranykönyvet s fölkerestetem, minő családi ágon függnek össze
Olga és Feodora herczegkisasszonyok a Volozoff herczegi családtörzszsel,
tehát legjobb lesz, ha megnyugszunk abban, hogy Olga és Feodora
úrhölgyek csakugyan a herczeg «niécei».

Mind a kettő herczegi szépség. Egyik szőke, telt idomú, piros életszinű
alak, másik barna, halovány és karcsú.

Olga és Feodora herczegnők a beiktatás után meglátogatták Fertőynét s
meghívták kastélyukba, s úgy illett, hogy Szerafine a meghivást
elfogadja s a látogatást visszaadja.

Ime tehát Varsóig sem kellett menni!

De ne rágalmazzunk senkit idejekorán. Hiszen Fertőy is mindig együtt
járt nejével, s a herczeg igen nemes keblü férfi volt, ki még a hatodik
hónapban is borsos kelméből készült kabátot viselt, megholt nejét
gyászolva s valódi cultust csinált a megboldogult emlékezetéből.

Hanem ezért vendégeinek szabadságukban állott magukat mulatni
kényük-kedvük szerint.

A mint hogy Fertőy nagyon is gyakran ellátogatott a herczegi kastélyba,
s hosszasabb időre is ott felejtette nemcsak a feleségét, hanem még
saját magát is.

A herczeg igen szép ember volt, valódi női szépség férfiuvá travestálva.

Deli termet, finom síma arcz, nagy kék szemek, dúsgazdag szőke haj, szép
metszésű száj, a hogy Adonisokat festenek.

Szépségéről ő maga is teljes öntudattal bírt s azt úgy ápolta, mint a
bibliai sáfár a rábizott talentumot, a minek jól felhasználásáról számot
kellend adnia, mikor az idők teljessége eljő.

Az egész világ beszélt már róla, hogy Szerafine és a herczeg között
valami szívbeli viszony létezik, még pedig a férj elnézésével. Pedig még
akkor talán nem is volt igaz. A világ rossz nyelve megelőzi az embernek
a rossz gondolatját.

Fertőyék sokat időztek a herczeg kastélyában.

Néha megtörtént, hogy a herczeg és Fertőy elmentek vadászni s olyankor
Olga, Feodora és Szerafine egyedül maradtak.

Az különös volt! Szerafine nem érezte magát jól a két herczegnő
társaságában; valami ellenszenvet, valami delejes ingerültséget érzett
magában, midőn velük egyedül maradt; nem tudott magának számot adni
róla, miért?

Olyankor, mihelyt szerét ejtheté, megszökött tőlük, lement a kertbe,
valami regényt vitt magával, leült valamelyik «bosquet»-ba, s hagyta
magát keresni és olvasott és ábrándozott, míg Olga és Feodora rá nem
találtak s kaczagva vissza nem vitték a kastélyba a szökevényt.

Vagy pedig óraszámra elnézte, hogy dolgozik a kertész a virágágyak
között; ültetgeti a rabatokat, metéli a fattyúhajtásokat s ójtogatja az
exoticus virágokat nagy gonddal és figyelemmel.

A kertész is egyike volt azon cselédeknek, kikről a meghalt herczegnő
hagyatékilag kikötötte, hogy azokat a szolgálatból soha elbocsátani nem
szabad, s fizetésüket hozzányulhatlan hitbizományban biztosítá.

Fiatal legény volt még, alig 25–26 éves; simára borotvált arczú,
valószinűleg német eredetű, nem is beszélt más nyelven; lapos sipka,
hosszú ernyővel volt a fején, s zöld blouset viselt.

Szerafine olyan sokáig elnézegette azt az embert, hogy mit dolgozik s
kérdezgeté tőle, mi ennek a virágnak a neve, mi amazé? A kertész
felelgetett neki mindenre köteles készséggel.

Egyszer, mikor az öntöző napszámosok jó tova mentek, Szerafine
megszólítá a kertészt.

– Hogy híják önt?

– Fridrich.

– Kedves Fridrich, legyen olyan jó, szakítsa le nekem azt a halvány
sárga rózsát, én félek, hogy a kezemet megszúrom.

– A sárga rózsának nincs tövise.

– Hát akkor leszakítom magam.

Szerafine leszakítá a rózsát, a kertész dolgához látott.

– Kedves Fridrich, ennek a «lángvirágnak» mért nincsen szaga? én
Olaszországban illatosakat találtam.

– Itt elvesztik az illatot, saját hazájukban van nekik.

– Hát ön nem tudja, hogyan lehet a virágot ismét illatossá tenni? Jőjjön
ide, majd én megmondom.

A kertész közelebb lépett.

– Figyeljen rám.

Szerafine eddig németül beszélt a kertészszel, most magyarul szólt
hozzá, lassan, alig hallhatóan:

– Ön, barátom, rosszul van álczázva…

A kertész ijedten tekinte rá.

– Önre már két ember ráismert; az egyik én vagyok, a másik Fertőy… Ön
Lávay Béla…

A megszólított szoborrá merevült e név kimondására.

Hisz olyan jól hitte magát elrejtve egy következetesen játszott szerep
mögött: ki ismerhetett volna rá e helyzetben, ez alakban, ha nem annak a
szeme, a ki szeret, és annak a szeme, a ki gyűlöl?

– Jőjjön utánam az üvegházba, súgá neki Szerafine. Az ifju gépileg
követte.

Itt az egymásra hajló délszaki növények zöld árnyékában, senkitől észre
nem véve, elvetett minden tartózkodást a nő és lett – nő.

Megragadá az ifju kezét, mely barna volt és kérges a munkától, s mielőtt
az akadályozhatta volna, összecsókolá e kezet és sírt.

– Oh e kéznek alacsony munkát végezni most! A földet vájni e kéznek,
mely az eget lehozni volt hivatva!

– Oh asszonyom! szólt az ifju, a földmunka a legédesebb, s a zöld levél
a legjobb barát.

– De önnek nem lehet tovább itt maradni; sietett Szerafine beszélni,
csipkekendőjével hirtelen letörülve könyeit. Én láttam Fertőy arczát,
midőn az sokáig önre függeszté szemeit. – Akkor gyanakodott. Egyszer
azután hirtelen hátratekintett önre: akkor ráismert. Én figyeltem rá, és
tudom jól, hogy önt megismeré. Csak az akadályozta eddig, hogy önnek nem
árthatott, mivel a herczeg magával vitte vadászni; de ha bevárja őt,
akkor ön veszve van.

– Köszönöm asszonyom, de én mindenre kész vagyok.

– Mindenre?

– Igen. És e szónál hegyesre köszörült kést vont ki kebléből Béla s
megmutatta az élét Szerafinenek. Mielőtt elfognának, én szabad embert
csináltam magamból.

– Az Istenért, minő eszméket hord ön magával! Éles késsel fekszik le,
mint esküdt hitvestárssal, és a halált hordja szive fölött. Ezen meg
lehetne őrülni.

– Oh nem, asszonyom; ettől a gondolattól egy Istennek érzi az ember
magát. Az nagyon nagy úr, a ki azt tudja magáról, hogy akkor halhat meg,
a mikor akar.

– Nem, nem, nem; az nem igaz. Gyáva emberek dolga az – a bátor küzd.
Valaha engemet fog elérni ez a sors, mert én asszony vagyok, gyönge és
gyáva; de ön férfi. Adja ön nekem ezt a kést.

– Mit érdekli önt, asszonyom, az én életem rövidebb, vagy hosszabb
volta?

– Ön velem megvetően bánik. És azt hiszi, hogy igaza van. Pedig nincs.
Az egész világ kárhoztat, rágalmaz, megitél. És az egész világnak igaza
van: csak önnek nincs. Csak önnek nem szabad engem elitélni. Ön jól
tudhatja azt, miért nem? Valahányszor rám gázolnak, mint egy sáros kőre,
önnek eszébe kellene jutni, hogy «én ebből a kőből gyémántot
alakíthattam volna». Én nem szerettem soha életemben senkit, – senkit –
soha. Ön jól tudja azt, mert gyermekkoromtól fogva ismert. A mit anyám
iránt érzék, az félelem volt, a mi meghalt Róbertemhez kötött, az
végtelen becsülés, s a mi jelenlegi férjemhez hozott, az hideg, hiú
asszonyi cselszövény. Ki tudja, mi lehet még belőlem? A bűnlajstrom még
nem egész. De szerettem valakit, szerettem igazán; teljes szivemből és
lelkemből; igazán és titokban. Hogy szerettem, onnan igaz, mert soha sem
tudta meg senki. Hanem ennek vége.

Bélára fájdalmas hatása volt e jelenetnek, szeretett volna menekülni
belőle.

Szerafine megfogta kezét.

– Ne forduljon el tőlem. Bírám akart lenni: hallgassa meg, a mit gyónok,
s vallomás útán itéljen. Nekem semmi jogom valakinek azt mondani, hogy
szeretem, mert annyiszor mondtam azt másnak, midőn nem volt igaz; de van
egy gondolat, a mi még e felett lesujt, összezúz, az a gondolat, hogy
van ezen a világon még egy nő, a ki őt jobban, igazabban szereti, mint
én, s a ki magát oly mértékben tette érdemessé viszonszerelmére, a
milyen mértékben én azt eljátszottam. Lássa ön, ez a gondolat az, a mi
megöl, és ez az, a mit el nem hallgathattam. Önnek el kell innen menni –
nem azért, mert itt önt elfognák, hiszen van nekem annyi
összeköttetésem, hogy önnek sorsán akkor is lehetne fordítani, hanem
azért, mert ebben a kastélyban rövid időn önnek a nejét rágalmazni
fogják, az cseléd-szájra kerül s azt ön is meg fogja hallani.

– Juditot! kiálta fel lángra gyulladtan Béla.

– Legyen ön csendesen. Méltatlanul rágalmazzák. Én mondom önnek. Egy-egy
ízt szakítok le saját szivemből, midőn azt mondom önnek, hogy Juditot
ártatlanul szólják. Oh nekem jól esnék az, ha igaz volna, ha bűnös
volna; ha azt mondhatnám, most már választhatsz ismét; de nem igaz;
Judit oly tiszta és hű, mint egy angyal. Oh érzi-e ön azt a rettenetes
kínt, hogy azt nekem kell önnek megmondanom?

– Köszönöm; rebegé Béla, kezét nyujtva a reszkető hölgy elé.

– Lássa ön, milyen bolond vagyok én? a helyett, hogy tépném, szakgatnám
a fonalakat, a mik önt Judithoz fűzik, még összébb kötözni segítek.

– S ki az, a ki őt rágalmazza? tudakozódott mohón Béla.

– Beszéljünk önről; önnek azért kell megszabadítania magát, hogy őt
megvédhesse; önnek azért kell élnie, mert egy nő, a kit szeret, az ön
oltalmára van szorulva. Átadja-e ön már azt a kést?

Béla kivonta kebléből a rejtett vasat s némán átadta Szerafinenek.

– Lássa ön, ez mégis valami ajándék öntől. Azt mondják ugyan, hogy
barátok közt kést ajándékozni nem jó jel, de én azt is elfogadom. Lássa
ön, milyen bolond vagyok én. A helyett, hogy örülnék annak, hogy egy
kőkemény szivet, egy hideg, kegyetlen szivet egy még keményebb, még
hidegebb vas átszegez, hogy ne legyen se enyim, se másé, a helyett a vas
és a szív közé állok. Tehetek-e róla? De most hallgassa ön meg, mi
tervet gondoltam ki, hogy ön megmeneküljön és nejével újra szabadon
találkozhassék.

Most már elfordítá Szerafine tekintetét Béla arczáról; addig ő szegzé
szemeit annak lecsüggesztett arczára, de midőn Juditról, a vele
találkozás reményéről kezdett előtte beszélni, akkor az öröm fénye
élénkíté az ifju tekintetét, akkor vágyva leste a szót Szerafine
ajkairól, a mik beszéd közben oly szépek voltak s Szerafinenek ez az
öröm úgy fájt; ő okozta azt, de nem akarta látni.

– Tehát hallgassa meg tervemet; igen egyszerű az, és könnyen
létesíthető. Nem messze innen a hamvasi pusztán lakik egy jó barátném,
gr. Szélaknayné. A grófné özvegy; egyetlen fia van. Engem nem rég
felkért, hogy nincsen-e ismerőseim között valaki, a kit nevelőül
ajánlhatnék fia mellé. A nevelőnek magyarnak kell lenni s angolul és
francziául érteni. A mint ilyenhez juthatnak, rögtön utazni fognak
külföldre. A hogy én ma reggel önt ez álruhában felismertem, első dolgom
volt a grófnénak levelet irni, melyben azt irám neki, hogy egy
igényeinek megfelelő ifjut fedeztem föl; neve Komáromi Albert: egyik az
ön szülöttevárosának neve, a másik németre fordított Béla. Ön még ez
éjjel általam előre küldött szekéren elutazik a grófnőhöz, a szekér a
faluvégi csárdánál egész napestig befogva várakozik önre. Az ajánló
levél itt van nálam. Két nap mulva a grófné kiutazik Schweizba s ön ez
úton kimenekül az országból. Két hónap mulva azután társalkodónét fog a
grófné keresni, ki őt utazásaiban kövesse, s ön egy napon azt fogja
látni, hogy Judit is ott lesz ön mellett.

Szerafine egy forró szorítást érzett kezén. Nem viszonozta, nem örült
neki, jól tudta ő, hogy ez nem neki szólt.

– És ezután ki fog tehetni róla, ha a nevelő és a társalkodóné egymást
megszeretik? folytatá Szerafine kaczagva; a grófné bizonyosan nem fogja
önök szerencséjét akadályozni.

Szerafine most már visszatalált szokott gunyoros hangulatába.

– Tetszik-e önnek a terv?

Béla némán intett, hogy elfogadja.

– S már most «lieber Fritz», sentimentalis ideák a part! mi megint nem
ismerjük egymást; ön menjen azáleákat oltogatni, s szolgáljon az
uraságoknak bouquetokkal, este pedig lásson hozzá, hogy merre van a
kerékvágás!

E perczben két egymásután következő lövés hallatszott az üvegház
közelében.

– Jézusom! sikolta fel Szerafine s a rémület önfeledt rezzenetében
hirtelen Béla keblére borult, két kezével annak fejét takarva el. Mintha
öntestével akarná megvédni.

A kívülről hangzó kettős kaczaj tanusítá, hogy a sikoltást odakinn is
meghallották s a tréfa tökéletes.

A herczeg és Fertőy tértek vissza a vadászatról, s a mint az üvegház
felé közelítettek, a kerten és a parkon végig haladva, Fertőy felismerte
Szerafine hangját. Igen természetesen azt hitték, hogy Olga és Feodora
herczegnők is vele vannak, azokkal beszél, s ennélfogva Fertőy egészen
vadászos enyelgésnek találta kilőni fegyverét, hogy a delnők hadd
jőjjenek egy kis kellemes emotióba.

A sűrű virágcsoportozattól, meg az ablakokra sütő nap miatt nem
láthatták, kik vannak jelen!

Mire az urak az ajtóhoz értek, már akkor Szerafine egészen szerepénél
volt; szeretetreméltó durczával sietett a nimródok elé, s követelte,
hogy ki volt az a szerencsétlen, a ki itt lőtt?

– A herczeg elárulá, hogy Fertőy cselekedte.

– Szerencséje; mert ha a herczeg tette volna, meg nem bocsátanám.

– S Fertőynek megbocsátja? Kérdé tréfásan a herczeg.

– Oh ha azt tudom, hogy ő ijesztget, attól nem ijedek meg.

– S valóban megijedt nagysád?

– De hogyne! Ha valaki más lett volna még itt, mint a kertész,
okvetlenül odaájultam volna a karjai közé.

(Valakinek másnak talán nem; hanem épen annak a kertésznek igen is.)

– Tehát csakugyan nincs itt más, mint a kertész? kérdezé fürkésző
tekintettel Fertőy.

– Egy lélek sem, felelt Szerafine. A kertészeket pedig Moszkauban nem
számítják a lelkek közé, ugyebár herczeg? Egy-egy virágbokrétát
rendeltem meg hármunk számára.

– Oh szép nagysád, az én kertészemről ne tessék oly lenézőleg beszélni.
Nekem őt a megboldogult herczegnő különösen ajánlotta, mint igen jó
nevelésű ifjut, a ki tanult ember; iskolákat járt.

Szerafine összerezzent; – ez veszélyes tárgyba kezd.

Fertőy gúnyosan nevetett.

A herczeg azt hitte, hogy azon nevet, a mit ő mondott.

– De bizony, tessék elhinni, egy kertésznek nagyon sok «lateint» kell
tudnia. Én világért sem értek annyit, mint ez a jó fiu; pedig nekem
«Hofmeisterem» volt, a ki annak idejében a tudományokkal gyötrött. Én
gyakran bámulom ennek a fiunak az óriási emlékező tehetségét. Annyi ezer
növényt mind nevéről ismer.

– Ah, az lehetetlen, mondá Fertőy; talán csak mond, a mi eszébe jut.

– Au contraire! mindennek az igazi nevét adja elő.

– No én meg tudnám examinálni, mert én is nagy virágismerő vagyok.

Szerafine rosszat kezdett sejteni. Ő tudta, hogy Fertőy semilyen sem
virágismerőnek. Ez bele akar kötni az ifju emberbe.

– Tessék megkisérteni! ajánlá a herczeg. Lieber Friedrich! – Hát mutasd
meg ennek a nagyságos úrnak, hogy érted a mesterségedet.

Ilyen módon produkálják a nagy urak a kitanított vizsláikat is.

Az úri társaság belépett az üvegházba.

Elől ment Fertőy, utána Béla, mint kertész, azután a herczeg és
Szerafine egymás mellett.

Szerafine aggódva nézett Bélára, hanem annak legelső mozdulatánál meg
volt nyugtatva; Béla valóban oly ügyesen játszotta szerepét, hogy
tapsolni lehetett volna neki érte.

Először is, emberségtudásból, levette a sipkáját, míg az urak feltett
föveggel jártak s akkor látta Szerafine, hogy a homlokán a haj kétfelől
úgy van felborotválva, hogy arczjellegének egészen szokatlan kifejezést
ad. A mellett épen úgy tudja nyakába húzni a fejét, mint a hogy kitanult
kertészek szokták, a kik tán azért tesznek így, hogy a papmacska az
inggallérukba ne essék. A mit németül beszél, az oly valóságos «gmoan»
dialectus volt, hogy azt ugyan senki sem foghatta rá, mintha valami
iskolában tanulta volna. És a mi a legismerhetlenebbé tette: nyájas és
alázatos volt. Ilyennek csakugyan nem látták a régi világban.

A legnagyobb készséggel és csoda folyékonysággal recitálta el minden
növénynek a nevét, a mit csak Fertőy meg akart tudni tőle; ki eleinte
csak arra szorítkozott, hogy a latin «us»-ba végződő főnevek
mellékneveit szinte «us»ra igazítgatta ki, s Béla birt annyi
önmérséklettel, hogy nem világosította fel, miszerint a fák és cserjék a
diáknál mind a «szép nemhez» tartoznak.

– Nos, ugy-e, hogy nagy tudomány ez? szólt diadalmasan a herczeg, kinek
öröme akkora volt ezen a «sport»-on, mintha borzebe minden borzfiut
kihúzott volna a lyukból.

– Igazán! szólt Fertőy, kár neked öcsém Fricz, hogy professorrá nem
lettél, ugyis annyi szamár van most az iskolákban.

– Hát még akkor mennyi lehetett, mikor ön is ott járt, vágott közbe
Szerafine.

A herczeg nevetett; Fertőynek pedig az a jó szokása volt, hogy mikor
szeretett nejétől egy oldaldöfést kapott, azt rendesen nem neki vissza,
hanem valakinek másnak adta odább.

– Hát ezt hogy híják itt? kérdezé hirtelen Bélától, egy virágzó tőre
mutatva.

– Ez kérem Gloxinia.

– Hát az a másik?

– Ez pedig Zinnia.

– Az hazugság! Ezt már ismerem. Amaz a Zinnia, emez a Gloxinia.

A kertész meghajtotta magát, s nagy önmegadással felelte:

– Ha nagyságod úgy találja, én abban is megnyugszom.

– Hát ez itten micsoda?

– Ez engedelmével czebravirág.

– Hol ennek a hazája?

– Kérem alássan, Madagaskár szigete.

– Az hazugság. Ezt már én jól tudom. Ez az Antillákról való, másutt nem
terem.

A kertész megadta magát: «a bizony meglehet».

– Hát ez micsoda?

– Ficus elastica.

– Volt-e már gyümölcse?

– Kérem ennek nem szokott lenni.

– Az szamár beszéd. Én magam tenyésztettem s olyan fügék termettek
rajta, mint az öklöm. Ostoba beszéd.

– Teringettét! szólt közbe a herczeg, ön olyan szépen tud cselédekkel
gorombáskodni, mintha pólyás korától fogva mindig orosz muzsikokat
rendszabályozott volna.

Most Fertőy oly közel állt Bélához, hogy csaknem az orraik érték
egymást.

– Hát lieber Fritz! a sok theoria mellett tudod-e, hogyan kell dinnyét
ananászba ójtani?

Béla e szóra nem felelt semmit, hanem félrekancsalított a herczeg felé,
sipkáját hóna alá szorította, mellénye zsebéből kivett egy
burnótszelenczét, nagyot szippantott belőle s megint a herczegre nézett,
mintha mondaná neki: én ugyan csak egy paraszt vagyok, ez az úr pedig
nemes – hanem «ló».

Szerafine rendkívül meg volt elégedve Bélával. Neki nem volt szabad
elárulnia az emberi általános büszkeséget, hanem azért a
meghunyászkodást még sem annyira vinni, hogy a specialis kertészi
büszkeség keresztül ne érezzék rajta, mert az ismét gyanút költött
volna.

Valóban oly jól játszott, hogy Fertőyt magát is zavarba hozta; kezdett
kétkedni gyanúja alaposságáról. Ez nem Lávay Béla.

Most egy pompás aquarium elé értek.

Egy gyönyörű öles átmérőjű márvány vízmedencze kristályában a legbujább
tenyészetű vizi növények úsztak s azok között egy pompás nilusi lótus,
mely első, arasznyi nagyságú rózsáját az nap tárta szélylyel, mély
rózsaszin kelyhét aranysárga himporbojtjával magasan emelve ki a víz
szine fölött, míg tányérnyi sötétzöld levelei veres és sárga erektől
márványozva a víz tükrén lebegtek.

E ritka dísznövény az egész társaság figyelmét megragadta.

És ez a szép virág volt az, melyet Fertőy jónak talált arra, hogy belőle
olyan mérget szíjon, mely ellenfelének igazi alakját visszaadja, ha
csakugyan ő az.

– Lássák, szólt a herczeg, ezt én saját magam hoztam a párisi jardin des
plantesból tulajdon felügyeletem alatt és már virágzik.

– Hát ennek mi a neve? kérdé Fertőy.

– Lótus! Hát Lótus. Sietett egyszerre herczeg és kertész megfelelni,
mintegy neheztelve azon, hogy lehet valaki, a ki egy lótust első
tekintetre meg nem ismer!

– Tudom, tudom; azt tudom, de hogy nem viseli-e valamely magas úrhölgy
nevét?

– Oh igen, bizonyítá a herczeg, mi is a neve? kérdé Bélához fordulva. Én
mindjárt elfelejtem.

– «Reine d’Egypte Semiramide».

– Igaz, igaz; én is így tudom. Bizonyítá a herczeg.

– Ah, ah, ne tréfáljon velem a herczeg, kötődék naiv enyelgés hangján
Fertőy. Tán nem hallottam hírét annak a hirhedett lótusnak, mely önnek
aquariumában egy szép asszony nevére van keresztelve.

– No úgy hiszem, Semiramide asszonyság szép lehetett valaha.

– Igen valaha, a triumviratus idejében; de itt egy mostani asszonyról
van szó, a kinek kegyelmességed udvarol; jól ismerjük azt.

– Bizony Isten nem tudok róla semmit. Ez egy egyptomi királyné.

– Hiszen királyné az is.

– Királyné? No azt őszintén megvallom, hogy erre a genre-ra a most élők
közül nem fordítottam kellő figyelmet, ha csak bálkirálynékról nincsen
szó.

– Vagy szinpadi királynékról.

– No no, azzal hagyjon békét, abból semmi sincs. Ezt csak azért mondja
ön, hogy bizonyos helyeken diskreditáljon.

– No no herczeg, én tudom, a mit tudok; szólj csak meiszter Fritz, mi
ennek a virágnak az igazi neve? Mikor keresztelte el azt a herczeg egy
igen-igen szép asszony nevére? Valld ki. Segítsek az emlékezeteden?

Szerafine reszketve látta, hogy Béla ez utóbbi szavaknál el kezd
görnyedt állásából kiegyenesedni, arczvonásai visszanyerik eredeti
jellegüket s az utolsó szavaknál annyira elfeledkezik magáról, hogy
hirtelen felcsapja a sipkát a fejére.

Fertőy dæmoni gúnymosolylyal hajolt oda hozzá.

– Nos, meiszter Fritz, nem úgy híják-e ezt az új szépséget, hogy «reine
du theatre, madame Lávay…?»

Abban a perczben az álkertész úgy ütötte öklével arczul a kérdezőt, hogy
az hanyattesett az aquariumba s váratlan látogatásával minden egyptomi
királynét egyszerre agyonzúzott, míg Béla hirtelen egy szökéssel
keresztülveté magát az üvegház nyitott ablakán.

A herczeg, e jelenet által fellázasztva, hirtelen lekapta válláról
puskáját s arczához emelé, a menekvőt gyorsan czélba véve.

Egy pillanattal elébb, mint lőhetett volna, Szerafine megragadta kezét,
s félrerántotta a fegyver csövét.

A herczeg bámult és újra bámult. Egy paraszt arczul üt minden felfogható
ok nélkül egy vele csendesen virágokról beszélgető urat; valaki őt ezért
meg akarja büntetni, s a megsértett neje megakadályozza a büntető kezet.
Ki értene ebből valamit? A másik perczben már eltünt a gonosztevő a kert
bokrai között.

Szerencsére Fertőy maga, az alatt a tenger fenekén járván, nem láthatá
Szerafinenek e tettét, s mikor egy percz mulva az aquariumból ismét
felmerült, mint egy tengeri isten, hinárral és sásliliommal koszorúzva,
s elkezdett a felvilágon prüszkölni és habuczkolni, azt a jelenetet a
herczeg oly tréfásnak találta, hogy e fölötti mulatságában mindent
elfelejtett, még a Semiramide tönkrejutását is.



AZ, A MI JÁTÉK, ÉS AZ, A MI NEM JÁTÉK.

Emlékeztek-e még arra a szomorú divatra? Mikor az ember daróczruhát
öltött, pór köntöst, nem olyat, mint a minőt most viselni divat, selyem
utánzatát az abaposztónak, hanem valódi, igazi kocsis ruhát, zsir
szagut, fontos talput és a – megfelelő szolgálatot is hozzá. A tudós, a
dandy, a hős, lovakat vakart.

S ha egy álmezben felismerték, ismét más divatot öltött, más házhoz
szegődött, másféle parasztnak adta ki magát.

Ha pedig aztán nagyon elterjedt a híre egy vidéken, akkor kezébe fogta a
vándor botot és indult országot világot kerülni. Erdőn, völgyön, gyalog
ösvényeken, miket kecskék vertek a hegyoldalakba.

Óvakodva leskődött be az útjába került falvakba: minő nép lakik ott?
érti-e a nyelvét? nem haragosa-e? nincs-e ottan zsandár? A szélső
házaknál szállt, a zsindelyes tetőket kerülte. Erdők mélyéből, odvas fák
menedékéből hallgatta a vihar zúgását, szive dobogását. Vándorolt sötét
éjszakákon át, mikor más jó lélek aluszik, s áldotta a vihart, mely
fergeteg szárnyával hajtói elől eltakarta.

De mit vihar, mit üldözők neki! mit a kifáradt test aléltsága ahhoz, a
mit lelkében viselt. Egy elvesztett mult emléke s egy kínzó jövő réme
szeme előtt. Ezek az árnyak, a mik még éjszaka sem maradnak el. A lélek
vadászkutyái, a kik előtte, mögötte ugatnak, kergetik, megmarják,
pihenni nem hagyják!

S ha valamelyik futónak ifju neje volt otthon!

Ifju nő, kihez a férjnek nem «szabad» közelíteni.

Aztán meddig tart a nők hűsége? Vajjon van-e benne valami igaz?

A kik vissza tudnak gondolni azokra az időkre és érzelmekre, a mikben az
ilyen történetek születtek, a minőket én itt mesélgetek, tudni fogják,
hogy olyan tövissel, minőnek hegyét Fertőy Béla szivében törte, az ember
nem megy nyugodalmas nevelői állomást keresni, arra várva, hogy majd
egyszer neje is utána fog szökni külföldre, hanem megkérdi a legelső
éjszaka csillagaitól, hogy merre van dél, s egyenesen haza tér.

Beletelt abba két hét, míg olyan messzeségből, kerülő utakon, sokat
lappangva, sokszor eltévedve, az ország fővárosába elérkezett. Az utolsó
napot már a kerepesi téglavetők agyagvermeiben várta végig.

Szerencséjére esős idő támadt; bőrig átázott, de feltünés nélkül közé
vegyülhetett egy csoport napszámosnak, kiket megszólítás nélkül
beeresztettek a vámon.

Legelső hely, a hova sietett, volt a szinház. Pedig őrizkednie kellett,
ott legtöbb ismerőse fordul meg. De lehetetlen az, hogy őt e rongyokban
valaki észrevegye.

A kapu előtt ki volt függesztve a szinlap, a lámpavilágnál olvasá:
«Lávayné jutalomjátéka».

Az eső nem volt hideg többé, teste, lelke forró lett, mint a pokol.

Judit jutalomjátéka lesz ma! Ezért siet annyi ember a szinházba ebben a
rossz időben, azért robog annyi fényes hintó a kapu elé. És ő minden
egyes emberre olyan féltékeny volt, de kivált azokra, a kik a hintókon
érkeznek!

Ott maradt a szomszéd vendéglő falának támaszkodva, a míg a szinmű
elkezdődik és nézte az arczokat, a miket egy perczre a lámpák
megvilágítottak. Sok ismerős volt köztük. Azok nem néztek ő rá.

Judit már rég itt van és öltözik.

Valami kertészlegény bokrétát visz a kötényével letakarva; azt
bizonyosan Juditnak küldi «valaki». Oh mint szerette volna azt az embert
nyakon ragadni, a bokrétát kitépni kezéből s a sárba taposni. Pedig
akkor tapasztalta volna, hogy az nem kertészlegény, hanem szinházi
szolga, nem is bokrétát visz Juditnak, hanem egy pohár sört valamelyik
muzsikusnak, a ki nem tűrheti odabenn a nagy melegséget.

Nem sokára rákezdték a zenét. Az öreg dob keresztül hallatszik az
utczára. Nem sokára kezdődik a játék.

Béla képzelmében maga is ott volt a nézőkkel zsufolt teremben, s várta a
függöny fellebbenését.

A tapsvihar, mely keresztülzengett a falakon, jelenté, hogy Judit
kilépett. Mily hosszan tapsolnak eléje. Vajjon kik lehetnek azok? – Hogy
hívják őket névszerint? mi okért tapsolnak? Mi joguk van hozzá?

Azután csendesség lett, a közönség figyel. Judit játékát, szavallatát
senki sem kiséri oly figyelemmel, mint Béla ott künn, ki nem lát és nem
hall belőle semmit. Egy-egy hintóra, mely az utczán végig robog, úgy tud
haragudni: mit háborgatja a «nézők» figyelmét ilyenkor.

És újra zendül a taps. Talán nem is Juditnak már, hanem bizonyára egy
másiknak, harmadiknak, ki a lámpa nymbusba lépett, de Béla minden tapsra
oly féltékeny azért. A szerelem az, melyet a düh fokoz s a büszkeség,
mely a megaláztatással verseng. Minden taps, melyet a férj hall, azt
tudatja vele, hogy az, a kit szeret, e perczben királynő «és» szolganő,
a legfüggetlenebb népnek királynéja s a legzsarnokabb úrnak szolgája: –
a közönségé.

Irtóznék odabenn lenni és látni őt most! és mégis úgy óhajtaná azt.

Látni őt, általa látatlanul és fürkészni vonásaiban a valót, akkor, a
midőn alakoskodik.

Ha lehetne belépti jegyet kapni úgy, hogy a pénztárhoz ne kellene érte
menni, a hol rögtön ráismernének? Hogyan?

Talán játék vége felé mégis akad olyan derék ember, a ki a szinpadi
hősök kivégeztetésénél többre becsüli a friss beafsteaket s elhagyja az
előadást. Egy ilyen goromba ficzkótól el lehetne kérni a térti jegyét.
Szokás az a szinház kapujában.

A harmadik felvonás után jött is már kifelé egy pár marodeur nagy
zajongva. Béla összeszorítá öklét s eléjük akart menni, valószinűleg
azzal a szándékkal, hogy beléjük köt, miért hagyják el ily korán az
előadást.

«Nem lehet kiállni! olyan meleg van, – nem birtam előbbre furakodni az
ajtószőnyegnél s onnan nem láttam semmit. – Pedig csak azért maradtam
Pesten, hogy Lávaynét lássam».

Béla megbocsátott nekik s ismét visszatámaszkodott a küszöbnek.

Megint jött valaki a szinházból. Ez alkalmasint csak az udvaron jött
keresztül, mert szivarja égett. Béla azt nem vette észre. Szemére húzta
sipkáját s nagy szégyenkedve megszólítá: «kérném a térti jegyét». A
megszólított félreérté a kérelmet s odaadta neki elhajításra szánt
szivarcsutakját: «Nesze öcsém, légy vele boldog».

Hát odabenn mi játékot adnak?

Egy királynét, ki kedvesét elitéli halálra, mert lázadó volt.

Azt mondták, hogy ez Juditnak mesterszerepe. Mások azt állították, hogy
nem fogja elég élethűséggel visszaadni a nő kétségbeesését, midőn a
királynő és a szerető küzdenek szivében egymással, ő sokkal inkább
királynő fog lenni, mint szerető. Azt is számba kellett venni, hogy nem
rég kelt föl súlyos betegségből, kimélnie kell idegeit. Sokan azt is
észrevették, hogy Judit jó idő óta nagyon szórakozott; magyarázgatták,
ki jobbra, ki balra.

Annyi bizonyos, hogy az ügyelőnek kellett ezúttal is minden apró
szinpadi kellékre figyelmeztetnie, hogy el ne felejtse majd magával
bevinni a szinpadra. Itt a méreg, itt a tőr, itt az elhajítani való
gyűrű, itt a pecsétes levelek. Mindezeket úgy híják szinpadi nyelven,
hogy requisitumok.

Judit fel volt már öltözve az első felvonásban, midőn az ügyelő ismét
bekoczogtat szobájába:

– Egy levél.

– Köszönöm. Tegye, kérem, a többi közé a tálczára.

– De ez nem requisitum-levél, kegyednek szól, most hozta a posta. Kívül
az van ráirva, hogy «sürgős».

Judit átvette a levelet s rögtön megismerte az iráson Szerafine kezét.

Odakünn már a zenészek számára csöngettek, de a levél sürgős volt, azt
el lehete addig olvasni.

A levél így szólt:

«Kedves Juditom!»

«Egy balesetről értesítelek, melyet mindeddig titkolnom kelle előtted,
mivel azt hittem, hogy még elejét fogom vehetni. Midőn legközelebb
Fertőyvel herczeg Volozoff kastélyában voltunk, annak udvari kertészében
ráismertem Béládra.»

Judit összerezzent, mintha villanyütés érte volna.

«De nemcsak én ismertem rá, hanem Fertőy is.»

Judit reszketve támaszkodott öltöző asztalához.

«Én siettem Fertőyt megelőzni s beszéltem Béláddal, azt ajánlottam neki,
hogy menjen el innen gróf Szélaknaynéhoz, ki őt, mint fia nevelőjét,
külföldre kiviendi s oda azután te is utána mehetsz. Ebbe ő bele is
egyezett.»

Judit homloka redőkbe vonult. Mi szükség e magas úrnőknek Bélát
védelmezni? Tudta, hogy Szélaknay grófné is fiatal.

E felhőárnyékot hamar letörlé arczáról a további sorokból felidézett
vihar.

«Fertőy közbejötte megakadályozá e tervet, ki Béláddal szerencsétlenül
összeszólalkozva, általa oly módon sértetett meg, a minőt férfi soha meg
nem bocsáthat. Béla e jelenet után rögtön eltünt a kastélyból, senki sem
tudta meg, merre; én egyedül sejtém, hogy utasításom szerint
Szélaknaynéhoz menekült. – A grófnénak irni nem akartam, nehogy levelem
valakit nyomára vezessen. Szinte két hét mult el már ez esemény után,
midőn levelet kapok Szélaknaynétól, melyben tudatja velem, hogy az
általam ajánlott nevelő még mindig nem érkezett meg hozzá. Tehát Béla
nem oda menekült.»

Juditnak jól esett azt megtudni. De tovább, tovább?

«Hogy Fertőy nyomozza megsértőjét, azt bizonyosan tudom. Sejtelme
ugyanaz, a mi az enyim. Ő a férjben neje iránti féltékenységet ébreszte
föl; Béla nem fog már sehol megállapodni az országban: ő Pestre fog
sietni. A féltés csak egy tárgyat lát, a többire nézve vak. – Azért
kérve figyelmeztetlek, ne vedd rossz néven egy régi barátnéd jó
tanácsát: távozzál el minél hamarább Pestről, jőjj e tájra
vendégszerepekre. Egy vidéki városban nem lenne oly veszély Bélára
nézve, ha rád találna, mintha Pesten keresne föl. Te legjobban tudhatod,
miért? ott minden ember ismerőse; ott ezer gyanakodó szem kiséri
lépteidet s mindenki tudja jól, hogy az ő lábnyomai a te kapudban fognak
végződni…»

Judit nem olvashatott tovább: a világ elsötétült előtte; lerogyott a
székre.

Béla üldözve és ő hozzá menekülőben; nyomában mindkettőjük esküdt
ellensége. Ha elébb feltalálná őt az üldöző, mint nejével
találkozhatott? Judit úgy érzé, hogy e gondolat alatt meg kell
fulladnia.

– A játék elkezdődött! A kegyed jelenése következik! hangzott az ajtóban
az ügyelő figyelmeztetése.

Ah! Ebben a perczben játszani indulni! Kiállni a lámpafény elé ezzel a
dúlt arczczal; hazudni királynéi dölyföt ezzel a reszketéssel minden
tagján; mondani szerepet egy kitörni akaró jajkiáltással nyelvén;
művészi indulatokat szenvelegni a kétségbeesés tőrével szívében!

Pedig ennek meg kell lenni. Rab vagy, eredj, a te urad vár.

Judit kitántorgott a szinpadra. Hosszú taps fogadta; soha gladiatort
méltóbb tapssal nem fogadtak, a ki szépen tud a közönség előtt meghalni.
Hiszen Juditnak is minden szava lelkének egy-egy elhulló vércseppe volt.

Azt mondta mindenki, hogy soha sem játszott még ilyen szépen.

Maga a kritika is elismeré, hogy minden várakozást fölülmult. Midőn
magában küzd; menteni akarva női szerelmében azt, kit királynői
haragjában vérpadra taszított, midőn egy külső és egy belső ember harcza
tünik fel ugyanegy arczon, a kegyetlen fagyon keresztül lövellő
szívmelegség oly élethűen volt világnak adva.

A kik látták őt abban a jelenetben, a midőn egyedül marad és töprengve
vár küldötteinek visszatérésére, kik az elitélt szerető számára az
elkésett kegyelem fehér kendőjét lobogtatják; a mint a rémjelenetet
lelke előtt az izgult képzelem véres vonással rajzolja, villámtűzzel és
pokol feketével riasztón kifesti és midőn megjönnek a hírrel, hogy a
kegyelem későn jött, a kedves fő legördült s midőn a királyné leomlik a
porba, koronáját messze elejtve fejéről; ah, a kik ezt látták, azt kelle
hinniök, hogy ez a művészet remeke; és tapsoltak annak, a ki így tudja
játszani a nő szenvedését.

Hanem a kik látták őt még azután is a földön fekve, midőn a függöny
legördült s látták őt igazi könyeket zokogni, a kik fél aléltan emelték
fel s szobájáig vezették megtörten és onnan ismét vissza, hogy a
jutalmazó közönség kihívására előjőjjön magát meghajtani, azok
sejtették, hogy az több – mint játék!

Az pedig, kinek álomképe ez egész játék alatt Judit szemei előtt
lebegett, olyan közel volt már. Ott járt alá s fel a szinház előtt.

A játék vége felé hintók, bérkocsik érkeznek s hosszú phalanxot állnak a
szinházzal szemben, uraságokra várva.

Béla gyanakodó szemmel mustrálgatta őket: vajjon melyik lesz az, mely
Juditot haza fogja szállítani?

Azt ő majd futva fogja követni s megtudja általa kérdezés nélkül Judit
szállását.

Az előadásnak vége lett, a hintók egymás után robogtak a szinház
csarnoka elé, selyemruhás delnőket, gyalog járni nem tudó urakat
szállítva tovább; de az öltöző szobák kijáratához egy sem hajtatott.

Az utolsó bérkocsi is megunta szolgálatait fenhangon ajánlani s
tovarobogott. Az utcza a fényes hintóphalanxtól megüresült.

És ez Bélának olyan jól esett. Judit nem jár ekvipázson. Oh az nem a
nagy urak kegyencze, a ki még jutalomjátéka után is gyalog megy haza
ebben a sárban.

Azután a szinészek kezdtek haza szállingózni, kik hamarább bevégezték a
fényes herczegekből fakó polgárokká való átalakulást.

Béla mohón leste, mit beszélnek az előadásról?

– No ez jó nap volt.

– Maradt ötszáz forint «purum».

– Ez kasszadarab lesz.

Az utcza egészen csöndes volt már, midőn utolszor nyilt az öltöző ajtaja
s egy női alak lépett ki rajta, kit Béla a félhomályban is megismert.
Megismerte járásáról, meg feje hordozásáról, árnyékáról, lépése
hangjáról. Judit volt.

Csak egyedül jött, egy cselédjével, ki jelmezeit vitte előtte, nagy két
fogantyús fehér kosárban.

Az eső folyvást esett; Juditnak magának kellett az esernyőt tartani. Ha
egy udvarias férfi volna közelében, nem engedné azt; elvenné tőle az
esernyőt s tartaná fölötte hazáig, hogy meg ne ázzék.

Béla ott állt előtte a küszöbhöz támaszkodva. Judit olyan közel haladt
el mellette, hogy ruhájával érinté.

Béla figyelmesen nézett arczába, midőn az a kettős lámpa világába érve,
mint egy tünemény átvillant előtte. A szép nemes arczvonásokon méla,
mély gondú csüggetegség volt látható. Ez a kép szívébe égette magát
annak, a ki úgy vágyott azt meglátni.

Judit félre sem tekintett. – Bélát észre sem vette.

Béla engedte őt előre haladni s csak a távolból követte azután, hogy
gyanút ne költsön kisérgetésével.

Nem a régi kényelmes belvárosi szállás felé mentek; az özvegy
királynénak egy külvárosi sikátor adott most szállást.

Ott egy újon épült ház előtt becsöngettek s a kapun át eltüntek Béla
szemei elől.

Béla még künn maradt, megvigyázni, hogy minő ablakok fognak
megvilágosodni? – Második emelet, balra. Neki nem volt szabad
kérdezősködnie.

Most azonban minden lépést meg kelle gondolni jól – mint a ki lopni
indul.

Előcsengette a házmestert.

A gyanús háziőr szemei előtt kellett a legelső próbát kiállnia.

– A szinháztól jövök, én vagyok a szolga. Megtaláltam a tensasszony
smaragd gyűrűjét, a mit a szinpadon elejtett, tudja, mikor elküldi a
hirnöktől. – Ott volt a kulisszák közt, én találtam meg.

A házmester megnézte a gyűrűt. Valóságos smaragd volt; ugyanazon gyűrű,
melyet esküvő napján cserélt Judit Bélával.

– No jól van, adja ide, majd én felviszem.

Béla nevetett.

– Tudja, barátom, nekem is jól fog esni egy kis borravaló, majd csak
magam viszem fel. Aztán csak hagyja nyitva az ajtót, mert mindjárt
visszajövök.

Arra is kelle gondolni, hogy a házmester észre ne vegye, hogy valaki
bejött és itt maradt.

– Nem szükséges; hiszen maga kimehet a korcsmán keresztül; kár is volt
nekem csengetni. Ismerősök bejárhatnak a korcsmaajtón át.

A házmester azzal visszament szobájába; Béla óvatosan haladt fel a
lépcsőn.

A házi cselédet már nehezebb volt e szereppel kijátszani, mert az
valószinűleg ismeri a szinházi szolgákat.

Azután a folyosóra feljutva, nem is tudta magát többé egész biztossággal
tájékozni, hogy a sok ajtó közül melyik lesz az, a mely Judit
lakosztályába vezet.

Míg itt töprengett magában, hirtelen kinyílt egy ajtó s azon keresztül
Judit cselédjét látta kilépni, korsóval kezében, ki dalolva ment le a
lépcsőn; valószinűleg a kútra sietett s az alatt az előszoba ajtaját
nyitva hagyta.

Béla a lépcsőtornácz ajtaja mögé húzta magát s a cseléd nem vette őt
észre.

A mint a kút kámváját hallotta zakatolni, hirtelen a nyitva maradt
ajtóhoz lépett s besuhant rajta, – mint egy tolvaj.

Az előszobában éjjeli mécs égett; annak világánál három ajtót vehetett
észre; az egyik volt egy szőnyegajtó, mely oldalt nyilt az előpitvarból,
a másik szemközt levő szárnyajtó volt, a harmadik a konyhába vezetett.

Béla a szőnyegajtó kilincsét próbálta; nem volt zárva; bemehetett rajta.

Az egy alcovenre nyilt, melynek hátterét egy fehér függönyös nyoszolya
foglalta el. Az alcovent szőrfüggönyök zárták el egy tágasabb szobától,
mely világítva volt.

Béla az alcoven függönyei mögé rejtőzött, miknek szövetén keresztül a
túlsó szobába látott.

Nejét látta ott ülni egy terített asztal előtt, melyen szerény estebédje
volt feltálalva.

Egy tányér, egy pohár az asztalon; nem várt senkit.

Az étek érintetlen, a pohár üresen állt előtte; a lámpa üvegét nézte
merően és kezeit öléből meg nem mozdította. Úgy ült ott, mint egy
halott. Arczán az a végtelenség eszméjének kifejezése, melylyel a
reménytelen bánat oly márványszerűvé változtatja az élő tekintetet. A
szemek követni akarják a gondolatokat, mik túljárnak a láthatáron.

Az étel elhült, megfagyott már; az élő szobor megmozdult, két kezét
összeszorítva fölemelte s két kezében valami csillámlott. Az egy aranyba
foglalt mellkép volt.

Béla jól ismerte e mellképet; hiszen ő adta azt Juditnak.

A nő két kezét összetartva, tenyerébe fekteté a kis medaillont s a mint
hosszasan nézett reá, tekintete ellágyult, vonásai a rideg bánatból méla
keservbe mentek át, szempilláit le-lezárta a tóduló köny s ajkai rebegni
látszottak, mintha beszélnének ahoz a képhez, mintha intéseket,
szemrehányásokat tennének neki, mintha figyelmeztetnék, kérnék, óvnák
valamitől.

A két kéz mindig közelebb hozta a képecskét a némán rebegő ajkakhoz.
Midőn ajkaihoz ért, nem birt magával többé; zokogva borult le az
arczképre s égő homlokát két kezébe hajtá.

És akkor egy csókot érzett kezén. Egy élő, valódi csókot.

Riadtan tekinte fel: – az arczkép állt előtte elevenen.

És az igen jó gondolat volt a nőtől, hogy azon perczben saját sikoltását
és férje szavát hirtelen egy csókban eltemesse.

E csóknak mennyit kellett megmondani:

«Mennyit vártalak, mennyit szenvedtem érted, mennyit álmodtam rólad,
mennyire szeretlek! Mint rettegek érted, mint féltelek, mint
oltalmazlak! Mennyire erős vagyok, mennyire gyönge vagyok! Mint örülök,
mint borzadok, hogy itt vagy! Mily boldog vagyok, mily kétségbeesett!»

A külső ajtó nyikorgott.

– El, el! a belső szobába.

Judit hirtelen felnyitá egy kis benyiló ajtaját, mely tanuló szobájául
szolgált s Bélát elrejté, mielőtt a cseléd belépett volna.

Már akkor estebédje előtt ült ismét s a sült feldarabolásához kezdett.

A belépő nőcseléd kandian tekinte szét a szobában.

– Nini, már el is ment Tihamér?

– Mi az? kérdé Judit s minden önuralkodása daczára elkezdett minden
ízében reszketni.

– Hát az a bohó szinházi szolga úgy hivatja magát, hogy Tihamér.

– Azt én nem tudtam.

– A házmester mondta, hogy meglelte a tensasszony elejtett gyűrűjét, s
azt hozta vissza.

Judit most értette a mese összefüggését.

– Igen a gyűrűt meghozták, de az nem Tihamér volt, hanem egy napidijas
kisegítő, a kit magam sem ismerek.

– Parancsol még a tensasszony valamit?

– Igen, még egy kenyeret hozzon alulról, ma éhes vagyok.

A nőcseléd megbámulta e szónál úrnéját. Hogy ő ma éhes!

Persze: nehéz szerepe volt, sokat dolgozott, megéhezett.

– Még egyre kérem. Hozzon egyuttal egy üveg bort is; az orvos azt
tanácsolta, hogy bort igyam, akkor elmúlik az álmatlanságom.

A cseléd mindent elhitt szépen. Vannak asszonyok, a kik örömest iszszák
a bort.

Judit csak most kapta meg legnehezebb szerepét!

Másnap gyászt öltött s elhiresztelé, hogy férje meghalt.

Megmutogatta ismerőseinek férje levelét, melyben tőle és az élettől
búcsút vesz. Nem akarja viselni a bujdosás átkát tovább; bevégzi azt, a
mit a sors úgyis bevégzett már. Hulláját majd kivetik a habok valahol a
partra.

És Judit játszotta a gyászos özvegy szerepét és fogadta az együttérzők
vigasztalását; sokáig keresteté férjét azokban a partra vetett
maradványokban, mikről mai világban a napi közlönyök úgy beszélnek már,
mint megszokott ujdonságrovatról. Egyszer aztán Tolna körül egy
halottban sokan Bélára véltek ismerni; Judit azt saját költségén
eltemetteté, sírkövet is emeltetett fölé, de mint sokan már akkor
botránkozva vevék észre, sem a temetésre el nem ment, sem későbben a
sírt egyszer se látogatá meg.

Judit arczával gyászolta a halottat, míg szívében boldogul birta az
élőt; s midőn jöttek események, mik mindenkit megreszkettetének, akkor
ismét arczán közönyt mutatott; hisz a halottat már nem kell félteni, míg
szívében remegett az élő miatt.

Otthon pedig cselédje nem birt eleget csodálkozni rajta, hogy milyen
különösen változtatja meg némely ember természetét a bánat. A míg Judit
nem gyászolt, annyit evett, mint egy gyermek; s mióta gyászol, annyit
eszik, mint két ember; bort is iszik, sőt még szivarozik is.

Juditnak azt kellett magára fogni, hogy dőzsöl, hogy dobzódik,
szivarral, borral él; azért, hogy eltitkolja a rejtve tartott férjt,
kinek mindaz szánva volt.

Fiatal özvegy, ki még a mellett szinésznő is, ha híre futamodik, hogy
vigasztalást keres, az hamar felkeresi őt. Judithoz udvarlók
közelítettek.

Azokat ridegen elutasítani gyanúgerjesztés lett volna, azokat meg kelle
hallgatni és tartani kitérő válaszokkal.

A hány udvarló érkezik, annyi féltékeny vágytársnő is támad s a
legármányosabb titkos rendőrség a szerencsétlen imádó, s a féltékeny nő.

Annyira már mindenki rájött, hogy a szép özvegy valakit szerelmével
titokban boldogít. A hány, annyiféle érdekből iparkodott e titkot
felfedezni.

A csalatkozott imádók lassankit arra a felfedezésre is eljutottak, hogy
a boldog kiválasztott nem az ő soraikból való. Valaki más lehet az, a ki
mindnyájuknál hatalmasabb, a kivel egyikük sem versenyezhet.

Az vagy mindenkinél szeretetreméltóbb, vagy mindenkinél gazdagabb.

Az elsőt soha sem ismeri el senki vetélytársáról; tehát az utóbbi.

Volozoff herczeg pedig igen gazdag ember s mindig eljár a szinházba,
mikor Judit játszik s szemcsövét le nem veszi róla félóra hosszat is.

Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fú.

A Volozoff herczegrőli mese lassankint elterjedt az egész városban.

A herczeg gyakran jár titokban bérkocsin a külvárosi keresztutczákba, a
hol négy-öt kicsiny szállást tart; ugyanott egy lefátyolozott úrnő is
szokott megjelenni, ki erősen titkolózik kiléte felől; majd az egyik,
majd a másik szálláson jönnek össze; kétszer ugyanegy helyen soha sem.

Judit kijátsza minden udvarlóját, csak egymást elosztani tartja őket és
a mellett arcza életvidám, szemeiben boldogság ragyog; bizonyos óráin
túl a napnak senkire nézve nincs honn. E két mondából könnyű egy kört
alakítani.

Judit egyszer csak azt vette észre, hogy ismerősei, udvarlói kezdenek
elmaradozni tőle. Látott gúnyos arczokat szemközt találkozni. Érzette
sebző czélzások nyilait pályatársai elvetett mondataiban; rájött, hogy
őt egy nagy úr szeretőjének tartják.

És – játszotta remekül azt a szerepet, melynek pirosítója a szégyen.

A gúnypillantást, a sértő czélzatokat tudta azzal a daczoló mosolylyal
fogadni, a mivel a bukott angyalok valaha az ég villámaira felelgettek
vissza; s a mitől lelke tisztaságában irtózott, azt mutogatta úgy, mint
dicsekedést.

Hisz mind azok, kik sérték, rágalmazák, gúnynyal illeték, csak a fátyolt
segítének sűrűbbre vonni, mely Béla rejtekét eltakarta. A feleség rossz
híre volt az angyalszárny a bujdokló férj menedéke fölött.

És aztán – nem volt-e gazdag jutalma érte?

A nap fele a kínos szerepé, a világé, a szégyené volt, a másik fele a
szívé, a szeretőé, a vigasztalásé.

Ha a nap egyik felében a pokol daczos izgalmát viselte arczán, a másik
felében a meny nyugalmát hordozá szívében; s ha künn minden jókedvű
társaság az ő költött kalandjainak meséjén mulatta magát, ő boldog volt
abban, a mi e mesékből igaz s kinevette büszkén az egész világot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hanem egyben ismét hibázott a nő. Hibázott épen szerelmének nagysága
miatt. Abban, hogy férjének anyját nem tudósítá a valóról.

Szerafine levele óta Judit nem tartá elég oltalomnak Bélára nézve az oly
küzdelmesen szerzett védlevelet. Hatalmas ellensége volt Fertőyben, kit
Béla halálosan megsértett. Most már nem bizhatta egy darabka papirra
férje élethalál ügyét.

Holt hírét kellett terjesztenie.

Igaz, hogy Bélának öreg anyja is van, kinek kevés napja van már hátra
élni s kegyetlenség azt tenni vele, hogy e rövid napokat is úgy sírja
le, úgy vérezzék el könyein keresztül; de lát-e a nő valakit szerelmesén
kívül? érez-e irgalmat apa, anya iránt, mikor arról van szó, a kit
szeret?

Az anya hadd sírjon! Ha nem sírna, gyanút költene.

… Hanem a kihullott köny megboszulja magát azon, a ki okozá!



NAPLÓ AZOKRÓL, A MIK NEM TÖRTÉNTEK.

Szerafine jól mulat!

Ezt tartá felőle minden ismerőse, a ki csak valami legkisebb hirét
hallotta. És valóban a szép delnőnek nehéz lett volna hírét nem hallani,
annyira a világ szeme előtt járt.

Ünnepelt szépség volt, nyilt termeket tartott, magas összeköttetések
előkelő köröket vontak össze körüle; s azok az elmés, kedélyes delnő
közelében nagy kárpótlást leltek leereszkedésükért.

A Fertőy-családnál soha sem feküsznek le hajnal előtt. Akkor oszlik szét
a vidám társaság.

Minden keresztül utazó művész, katonai és polgári celebritás tud mesélni
e társaságok vidám szelleméről; hanem arról az egyről nem tud senki
mesélni, hogy hol van az a California, a melynek bányái e hangadó
életmód költségeit fedezik?

Ezt maga a férj sem tudta.

Fertőy annyit tudott, hogy a világ azt hiszi, miszerint ő nagyon
felelősség nélkül kezel olyan pénztárakat, a mik nem az övéi; meg holmi
vasuttársaságokról, s több afféle, a miket nem jó emlegetni, hanem
annyit meg a maga részéről bizonyosan tudott, hogy ha van a
közvéleménynek e tekintetben némi igaza, az mindenesetre téves felfogás,
mintha Szerafinenek ez úton jutnának a módszerek a divatkirálynői
szerephez, mert ő soha sem szokta tárczáját nejénél feledni.

Szerafine anyja halála után örökölt ugyan szép vagyont, melyet falusi
földes úr, vagy városi boltos tőkének nevezett volna, de a tudvalevő
fényüzéshez az nem lehetett elég.

Igaz, hogy gazdag udvarlók is voltak a nő körül, s csaknem kétségtelen,
hogy azoknak valamelyike ruinálja magát Szerafine kedveért; csakhogy azt
nem birta Fertőy soha kitudni, vajjon melyik az a sok közül?

Pedig milyen hévvel üldözte ezt a felfedezést! Nem azért, mintha tán
sértett becsérzete a csábító vérére szomjazott volna, hanem azzal a
praktikus utógondolattal, hogy a bőkezű imádót ne a nő ruinálja
«egyedül».

Hanem Szerafine oly művésznő volt az életben! Fertőy és a világi
mendemonda vizslái soha sem hajtottak az igazi nyomon. Szerafine az
emberek szeme láttára mindig oly udvarlókat vont maga körül, azokat
halmozá el látható kegyeivel, a kikért soha sem kellend lelkével
beszámolni. Egyszer aztán a nyomozott imádó elutazott, vagy
megházasodott, vagy egészen elmaradt a háztól, s a kergetők a puszta
közepén találták magukat: katangkórót fogva nyúl helyett.

Fertőy jól tudta azt az egyet, hogy az csak játék, ő ismerte nejét
legjobban. A felől is kevés kétsége volt, hogy az igazi senki sem más,
mint herczeg Volozoff. Hisz ő maga húzta tűbe azt a fonalat, hanem
azután a fonalat nem tudta többé kezébe kapni.

Ő maga volt a kisértő, ki a tetőről megmutatta a vidék szépségeit, hanem
azután boszúsan tapasztalá, hogy a ravasz görög megcsalja magát a
sátánt; titokban elfoglalja a szép vidéket, s a sensalról utólagosan
semmit sem akar tudni.

A herczeg inkább kerülte, mint látogatta a házat, s ha megjelent is
Szerafine estélyein, a nők mulattatása helyett inkább a férfiakkal
kártyázott, s még ott is azt a gorombaságot követte el, hogy a házi
gazda pénzét elnyerte. Így nem tesznek azok, a kik a házi asszonyba
szerelmesek.

Pedig Volozoff az! Ezt senki sem hiszi, de Fertőy tudja. Épen e
kerülgetése minden feltünőnek, a mi őt gyanújában megerősíti. – Csak egy
gyönge selyemszál akadna a kezébe ebből a gubanczból, arról ő az egészet
szépen legombolyítaná saját motollájára, úgy, hogy a pillebáb pusztán
maradna ott magában; hanem hát ez lehetetlen, Szerafine csélcsap; ma
csupa tűzláng egy új arcz iránt, holnap olyan hozzá, mint a jég, s
holnapután egy rég elfeledett, s újra megtalált ismerőssel ábrándozik,
míg egyszerre átcsap az izlése megint oly alanti régiókba, hogy minden
ember elszörnyed rajta, hogy azután egy pillanat mulva ismét a bűnbánat
dicsfényében a családi hűség enyhe légkörébe emelkedjék. És Fertőy
nagyon jól tudja, hogy mind ez csak komédia, komédia az önfeledt
szenvedély, a meghasonlás, a viszontlátási scénák, a bizarr fantaziák,
és a hitvesi megtérés; ez mind készakarva rendezett alakoskodás,
színjáték, mely egy mélyebb titok elrejtésére van kigondolva, minek
nyomára akadni nem lehet.

Már pedig e titkot felfedezni napról-napra égetőbb kérdés kezdett lenni
rá nézve. Voltak különös szorongató helyzetek, a mik mindig fenyegetőbb
alakot kezdtek ölteni. Holmi deficzitek, miknek eredetét felfedezni
akarták kiváncsi emberek. Ezen alkalmatlan emberek előbb-utóbb rá fognak
jutni, hogy az irott és meglevő összegek közötti viszony nem «rim», csak
«assonance». E baj kiegyenlítésére okvetlenül szükséges volna vagy
nagylelkű, de még nagyobb erszényű pártfogó, ki a felismert házi barát
minőségében kénytelen volna elismerni azt a jogviszonyt, mely szerint a
más szobájához mellék kulcsot tartani együtt jár a saját ládájáhozi
mellék kulcs átengedésével, – vagy pedig a Hargitay-féle örökséget
kellene valahára birtokba keríteni.

Ez utóbbira nézve az a baj forog fenn, hogy a kérdéses végrendelet a
megyeház elégésekor csakugyan ott veszett, a megmentett okiratok között
semmi nyomára sem akadhatni, a nélkül pedig birói itélet a legjobb
akarat mellett sem eszközölhető. Bárzsing, az ügyvivő, ugyan azt
replikázta, hogy a végrendeletnek meg kell lenni, s igérte, hogy annak
hollétét fel fogja fedezni, s e végre határidő is tüzetett ki a biróság
által, a per alatti birtokok jövedelme az időre hivatalos zár alatt
tartatván.

Bárzsing meg is mondá Fertőynek, hol lehetne az elveszett végrendeletet
megkapni? Tökéletesen beszélt. Csak ki kellett Fertőynek a kezét
nyujtani utána, hogy felvegye. Hanem az út és mód, melyen ezt el lehete
érni, mégis olyannemű volt, hogy Fertőy egy kicsit fázott tőle s
elsőséget adott azon gondolatnak, hogy felesége titkos imádóját lepje
meg egy kis kényszerített kölcsön tervezetével.

Hanem ehez egy kulcs kellett.

Legelébb is annak a kis rózsafa-szekrénynek a kulcsa, melybe Szerafine
naplóját el szokta zárni.

Hogy Szerafinénak egy gondosan vezetett naplója van, azt Fertőy tudta.

Szerafine soha sem vonul hálószobájába hamarább, mint mikor már virradni
kezd; akkor sem záratja be ablaktábláit, csupán a vékony csipkefüggönyök
szűrik meg a beható napvilágot. Csak napfénynél tud aludni. Bizarr
bolondság! mondja rá minden ember.

Mikor aztán fölkel, rendesen dél felé van az idő, akkor, mielőtt reggeli
piperéjéhez fogna, iróasztalához ül, kinyitja szekrénykéjét, s tele ir
egy lapot vagy kettőt naplójából.

Mennyire féltett titoknak kell e naplóban lenni, az onnan is gyanítható,
mert Szerafine angol kulcsot tart a szekrénykéhez, mely minden idegen
betörés ellen biztosít.

Tehát ezt a kulcsot kellett Fertőynek minél előbb megszerezni.

A kulcsot Szerafine mindig magával hordta s soha sem szokta valahol
felejteni. Egy kis aczélláncz volt a kezén, azon függött a kulcs,
ékszernek is nézhette, a kinek tetszett.

Hanem egyszer Szerafine súlyosan megbetegült, fejgörcsei eszméletlen
állapotba hozták, akkor Fertőy egy éjjel, hitvesi részvéttel egyedül
ajánlkozott virrasztani a beteg ágya mellett, s midőn látta, hogy az nem
ismer rá, megtapintá üterét, az száztizenhatot ütött egy percz alatt, a
száztizenhatodiknál sikerült a lánczot lekapcsolni a beteg nő kezéről.
Szerafine nem vette azt észre.

Akkor aztán kinyitotta Fertőy a szekrénykét.

Kezében volt a rejtélyes napló, kitárultak előtte annak jól őrzött
titkai, a mikből annyi előnyt igért magának. A nő forró fekhelyén zilált
hajjal feküdt és hagymázosan fantáziált; a férj pedig kényelmesen végig
dűlt a karszékben és olvasá neje titkait.

A napló így kezdődött:

«Álmaim naplója.»

«Kettős életet élek: egyiket mikor ébren vagyok, másikat mikor alszom,
amaz víg, tréfával, örömmel, élvezettel tele; emez szomorú, ijesztő,
siralmas.»

«Amazt utálom, megvetem; emettől irtózom.»

«A nap mindennap más, változó; az álom mindennap ugyanaz.»

«Mindennap Róberttel álmodom.»

«A hogy ketté szakadt közöttünk az élet, úgy folytatja azt tovább az
álom.»

«Állandóul, állandóul megjelen; soha egy nap sem maradt még ki.»

«Sokáig kerülgettem ezt a rémet, el akartam magammal hitetni, hogy ez
csak álom; de ma már mindennapos ez a lét, érzem, hogy ez valami abból,
a mi az életen túl van.»

«Ezentúl mindennap fel fogom jegyezni, a mit felőle álmodom, mert hiszen
ez életemnek igaz története, és amaz az álom.»

«Ma Róberttel a mezőn jártam, paraszt földmívesek voltunk. Ő így rejté
el magát a világ elől, s én követtem őt a szalmás viskóba.

Nem volt mit ennünk, csak fekete kenyér. Jól esett.

Nekem ki kellett mennem Róberttel a mezőre veteménygyökeret ásni.

Mikor tele lett a zsák, Róbert feladta a vállamra, hogy vigyem haza.
Százszor összeroskadtam a teher alatt, míg hazáig értem.

Otthon ebédet kellett főznöm a hazahozott veteményből; a mint a
gyökereket válogattam, egy kettős gyökér akadt a kezembe, melynek
egészen más színe volt, mint a többinek.

Odakinn az ablak alatt a parasztasszonyok daloltak: «Ki az urát nem
szereti: Kopotnyikot főzzön neki.»

Én úgy haragudtam Róbertre, a miért ilyen szegény lett.

A kettős gyökeret is közé főztem a többinek.

Róbert azután hazajött és evett.

Evés után elkezdett olyan csodálatosan nevetni. Azt kérdezte, mit főztél
nekem?

Én lábaihoz borultam sírva és könyörögtem, hogy ne haljon meg.

Ő pedig nevetett s én láttam, hogy meghal.

Olyan borzasztó volt, midőn arcza elkékült és még egyre nevetett; olyan
nehéz volt ölemben tartanom.

És én hiába könyörögtem neki, hogy ha meghalt, ne nevessen így, s ha él,
ne legyen ily nehéz; ő csak nevetett és húzott le magával a földre, míg
együtt lezuhantam vele és fölébredtem.

Milyen jó, hogy napvilág van körülem; ha most sötét volna, meg kellene
tébolyodnom.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Ma kis gyermekek voltunk: iskolába jártunk, Róbert és én.

Én csínyt tettem, s Róbert magára vállalta azt.

Én úgy örültem neki, hogy nem engem bántanak, hanem őtet.

De midőn arczczal lefektették a földre, hogy megverjék, akkor úgy fájt a
szívem, majd megszakadt.

Róbert nem sírt a míg verték, hallgatott.

És mikor azt mondták neki, hogy keljen fel, ott maradt, meg volt halva.

Én még akkor sem mertem megvallani, hogy én vagyok a bűnös.

Még azt is megnéztem, mikor a koporsóban feküdt. Olyan szép kis fehér
halott volt.

Úgy haragudtam rá, hogy minek tesz így, mikor ez nekem oly rosszul esik.

És ezután kimentem játszani a többiekhez.

Még álmamban is milyen rossz szívem van!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Egy ostromlott várban voltunk együtt.

Egyedül voltunk már csak, én és ő; a többit megölte a láz és a golyók.

Csak egy ágyú szólt még, a mienk. Annak én voltam a tüzérje. Szolgálnom
kellett, mert már az asszonyok is elhulltak mind.

Féltem, iszonyodtam a csatától; de ha ő rám tekintett, attól még jobban
meg voltam igézve.

Akartam, de nem mertem mondani: «Róbert, csak ketten vagyunk már, mire
az ellenállás. Adjuk meg magunkat; irjuk alá a békét. Látod, mégis szép
élni! Te tudhatod azt legjobban, a ki annyiszor meghaltál és még sem
akarsz halva maradni, mindannyiszor fölébredsz. Jer, tűzzük ki a fehér
zászlót. Nézd, ingfodromat letépem, ez jó lesz.»

Róbert nem válaszolt, csak járt-kelt előttem alá s fel, a gránátok
sivítottak körülünk jobbra-balra; egy sem találta.

Egyszer megállt előttem, hátával épen az ágyú nyílásának támaszkodva.

Egy ádáz gondolat villant át lelkemen.

Ez a fantom engem mily régóta gyötör; mily állhatatosan kínoz.

Ha most a kanóczot lebocsátanám a lőlyukra, egy lobbanás, egy pukkanás s
ő szerteszét volna szórva. Örökre megmenekülnék tőle, soha se jönne
többé vissza.

Valami úgy kényszerített, hogy tegyem meg. Háttal volt felém fordulva,
nem láthatta, mit cselekszem. Dühös voltam rá. Akartam, hogy ne lássam
többé. A kanóczot lebocsátottam a lőlyukra. Szememet eltakartam, hogy ne
lássam. A föld megrendült alattam, s én éreztem a meleg véresőt, a mint
nyakamat és vállaimat elborította.

Azután lassan felnyitottam szemeimet, s Róbert még akkor is előttem
állt, csakhogy a fejét hátra fordította s úgy nézett rám vissza hidegen;
csakhogy a szívén keresztül lehetett látni, a mint a golyó átfuródott
rajta.

Oh milyen nehéz volt ebből az álomból fölébrednem!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Mintha a czári palotában lettünk volna Moszkovában.

Róbertet elhurczolták Siberiába.

Egy szökevény, ki onnan visszatért, hozta hírét, hogy Róbert él, és ott
dolgozik az uralhegyi ólombányákban.

Én útra keltem és utaztam mindaddig, míg azokat a különös hegyes
kupolájú tornyokat el nem értem, a miket annyiszor láttam lerajzolva, s
mikről oly elevenen tudtam álmodni.

Nem kellett vezető, odataláltam magamban.

Nagy harangok zúgtak siketítő zajjal. Azt mondták: a czár születése
napja van ma.

Be akartam surranni a néptömeg között a palota kapuján; egy őrt álló
kozák észrevett, s rám kiáltott. Nem értettem mit mond, s menekülni
akartam előle. Lándzsája hegyével utánam nyult s elérte vele a vállamat,
de meg nem tudott szúrni. Úgy érzettem a vas hidegségét.

Nagy széles márványlépcsőkön, szűk, összeszorult folyosókon át haladtam,
utoljára egy csodálatos gerenda-tömkelegbe tévelyedtem bele, melyből nem
tudtam kiigazodni. Mintha sok állvány volna egymás mellé rakva, azokon
egy padozat, szőnyegekkel leterítve; végre egy szűk oldalajtóhoz
jutottam el, azon benyitottam s előttem állt egy roppant tánczterem.

A czári palota tánczterme volt az, száz csillár által kivilágítva.

A fényes udvaroncz sereg, a feszes egyenruhák, a gyémántokkal rakott
delnők; a prémes kaftánok az ó-nemesek vállain; a feszes
czeremonia-mester, ki a csoportokat rendezi; a katonai zenekar, mely
valami ünnepélyes indulót játszik; a háttérben a trón magas lépcsőjével,
melyen az óriás termetű czár ül a czárnő mellett; mintha most is szemem
előtt állna, fülembe zajongna mind.

A mint én megjelentem, mindenki utat nyitott előttem, hogy mehessek a
czárig.

Rajtam fekete ruha volt, a többin mind színes, aranyos, himzetes.

Eljutottam egész a trón lépcsőjéig.

A czár intett, hogy szóljak, mit akarok.

És én akkor kétségbeesve vettem észre, hogy elfelejtettem a férfi nevét,
a kiért könyörögni jöttem, el a helyet, a hol fogva van, és az okot, a
miért elfogták. Hasztalan erőködtem azt eszembe juttatni, elmém
megtagadta a szolgálatot; ott álltam és nem tudtam mit mondani? Akartam
szólni oroszul, és azt is elfelejtettem; pedig álmom elején azt hittem,
hogy tudok. Sírni akartam: azt talán megértik; hanem a zene
közbezendült; tánczra húztak. És akkor egy skarlát vörösbe öltözött
férfi lépett oda mellém és fölkért egy keringőre. Én kezet adtam neki és
elfelejtettem mindent.

Repültünk, keringtünk a hosszú termen végig, s a mint a terem oldalai
tükrökkel voltak ellepve, én mindenütt láttam magamat a tükrökben. Az
oly borzasztó volt. Egy skarlát vörös tánczos és egy fekete ruhás
tánczosné, egymás körül forogva. Pokolbeli visio!

Nekem az a gondolatom volt, hogy az én tánczosom a hóhér…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Ma a tegnapi álmom folytatását láttam.

Ugyanazon úton jöttem vissza a fényes teremből, melyen át odajutottam.

Ugyanazon rejtélyes állványtömkeleg gerendái közé tévelyedtem, mely most
is le volt nehéz szőnyeggel takarva.

Most már megtudtam, hogy mi az a sok gerendaalkotvány ott.

Az volt a vérpad.

A kijárás minden végén alabárdosok álltak ókori pánczélöltözetben; nem
mehettem sehova. Elbujtam az állványt borító szőnyegek alá.

És azután hallottam katonai csapatlépteket, dobpörgést, lánczcsörrenést;
felemeltem a szőnyeg egyik szegélyét és kileskelődtem alóla.

A termet szurokfáklyák világíták meg.

A veres fáklyafénynél egy csoport lánczra vert fogoly jött elő a sötét
végtelenségből.

A foglyok egyenkint lépdeltek fel az emelvényre, mely alatt rejtve
voltam, s azután egyet sem láttam azok közül többet, a ki egyszer oda
felment; hanem hallottam mindannyiszor egy nehéz csappanást, mintha
valami éles vas vágna be kemény tőkébe; azután hallottam valamit
elgurulni fejem fölött, és egy csendes zuhanást, melynek utóhangjai
feszült vonaglások voltak.

Én ezt hallgattam mind csendesen. Szivem úgy dobogott, hogy dobogását
mindezeken keresztül hallottam.

Egyszer a legutolsó a foglyok sorában, lépett elő. Ráismertem. Róbert
volt. Soha sem láttam ilyen szépnek. Ugyanazon mente volt rajta, melyben
az oltár előtt állt velem.

Szemét nem engedte bekötni. Most is olyan villogó tekintete volt, mint
akkor.

És nekem nem jutott eszembe, hogy kirohanjak rejtekemből, és a
kegyetlenek lábaihoz vessem magamat, és sikoltozzak: «kegyelem!
kegyelem!» Inkább elrejtém magam a függöny alá és eltakartam arczomat,
és bedugtam füleimet, hogy ne lássak, ne halljak semmit. De mégis
láttam, mégis hallottam. Hallottam szívem elfojthatlan dobogását és
láttam a rettenetes sötétséget, melynek arcza van az álmodó előtt; a
feketeség, a semmi él, mozog, nő, közelít!

És egyszer valami meleg kezdett el nyakamra csepegni onnan felülről.
Éreztem, hogy az vér.

Az iszonyat fölébresztett… De szívem dobogását még akkor is hallottam. S
a vércseppek melegét éreztem nyakamon.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Oh mint irtózom az elalvástól.

Reggel fekszem le, mikor már világosodik. Az egész éjszakát bolond víg
társaságban töltöm. Kábító italokba fojtom lelkemet. Imádkozom, mielőtt
lefeküdném. Hasztalan, minden hasztalan.

A rém eljön és együtt él velem.

Az éjjel komáromi kis szobánkban voltunk. Én már ágyamban feküdtem, ő
ágyam szélén ült és kezemet kezében tartá.

Azt mondta, hogy ma itt fog aludni.

Nekem úgy tetszett, mintha meg kellett volna tőle kérdeznem: «hogy
akarsz te az én vánkosaimon aludni, mikor te már meg vagy halva?» De nem
mertem ezt mondani neki.

Olyan nyájas volt, megsimogatta homlokomat.

Azután lehajtá fejét a vánkosra mellém.

Fehér zubbony volt rajta és a nyakán piros nyakravaló.

Én azt kérdeztem tőle: «ha aludni akarsz, miért nem veted le
nyakkendődet?»

Erre ő mosolyogva azt mondá: «nem lehet, mert ez tartja a fejemet a
nyakammal össze, ha leoldanám, leesnék.»

És azzal felém fordult és meg akart ölelni.

Én irtózva távoztam előle, ágyam tulsó szélébe húzva magamat; ő pedig
egyre mosolyogva közeledett felém, és kért, hogy csókoljam meg.

Felsikoltottam. Ágyam előtt feküdtem a szőnyegen, ott ébredtem fel.

Oh én Istenem! örökké fog-e ez tartani?…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fertőy borzadva tette le neje naplóját.

Fásult önzése mellett babonás volt; sok ember van így, ki Istent nem
hisz, de kopogó szellemeket lát.

A mit keresett, azt nem találta meg: az álomlátó nem jegyzé föl nappali
élményeit. – Semmi szó naplójában szeretőkről.

Most már értette Fertőy, miért történt vele a minap az, hogy a midőn
nejét iróasztala mellett meglepte, Szerafine mellett még egy szék volt.
Ő le akart arra a székre ülni, Szerafine nem engedte.

– Ne üljön oda.

– Miért ne?

– Mert… (Itt elnevette magát.) Hozzon magának másikat.

Az elmaradt indokolást most már ki tudta egészíteni: «mert már azon
valaki ül!»

Fertőy visszatette helyére a naplót s bezárta a szekrénykét.

Most még a kulcsot kellett Szerafine kezére visszacsatolni.

Félve közelített nejéhez.

Ha lett volna valaki, a ki hallja, kaczagott volna ezen a gondolaton,
így pedig hideg borzadály járta át tőle, hogy ime ő egy nőt vett
hitvesül, a kivel akár ébren, akár alva, egy megholt férj árnya jár, kel
és fekszik; az áll előttük, ha egymáshoz közelítenek, az tart hideget
szíveik között.

A beteg nyugtalanul aludt, nehéz álma volt.

Fertőy kitalálni hitte a lázbeteg álmát. A rettenetes vetélytárs volt
jelen, kire féltékenynek lenni nem jutott eszébe.

Valóban reszketett a keze, midőn az aczéllánczot a hófehér kézcsuklóra
visszacsatolta.

A mint a hideg láncz érte az alvó kezét, hirtelen megszakadt lélekzete;
arczán iszonyat, megfélemlés veritékes vonaglása küzdött, ajkai
felnyiltak; érthetetlenül nyögött s midőn a láncz kezére volt kapcsolva,
hirtelen elkapta azt férje kezéből, s felsikoltott: «ne bánts, hóhér!»

Azután megfordult, s csendesebben aludt tovább.

Vajjon mit fog erről az álomról irni naplójába?

Fertőy nem maradt ott tovább: csengetett a komornának s rábízta, hogy
maradjon Szerafine mellett reggelig. Ő maga szobájába sietett.

Szerafine azután igen csendesen szunnyadt, s másik éjjel már az urak
báljában tánczolt.



TÖBB, MINT VÉTEK; MERT HIBA.

Fertőy felhagyott azzal a tervével, hogy egy gazdag házi barátot
üldözzön.

Mióta megtudta, ki van neje hálószobájában elrejtve, mikor az mindenki
elől elzárkózik: azóta nem volt kedve vetélytársakat fürkészni.

Pedig az élet prózája fantomokkal ki nem elégíthető.

Fertőynek minden áron pénz kellett, számadásokat követeltek tőle.

Még ugyan tekintélye és hitele nagy volt, de tudjuk jól, hogy csak egy
akkora hógomolynak kell megindulni, mint egy lejárt váltó, hogy az az
egész lavina alá hömpölyögjön, a minek neve «bukás».

Még e szomorú felfedezés reggelén elküldött Bárzsing úrért Fertőy.

A hű tanítvány, ki most már maga kezére működött s doctornak nevezteté
magát, peres felek nagy félelmére, a mint a «Tagsatzung»-ok sora engedé,
sietett megjelenni nagy befolyású princzipálisánál, ki őt ezuttal a
szokottnál is nyájasabban fogadta.

– Kedves barátom! úgy találom, hogy jó volna, ha a Hargitay-ügy
befejezéséhez komolyan hozzáfognánk. Tessék leülni kérem.

– Oh köszönöm. Nagyon örülök rajta, hogy óhajtásaink eként találkoznak.
Magam is nagyon sürgetősnek találom az időt.

– Hiszen még a határidő messze van. Nem tetszik egy szivar?

– Igen, de az előkészületek heteket vesznek igénybe. Ugyan esedezem, egy
kis tüzet.

– Tehát csakugyan azt hiszi ön, hogy végrendeletünk elégett?

– Hamuvá lett biz az, a megyeház elpusztulásakor.

– Bizonyságot szerzett ön magának a felől, hogy az többé elő nem
kerülhet?

– Kétségtelenül tudom.

– Mert erről biztosítva kell lennünk, azon esetre, ha…

Fertőy nem talált kifejezést a tény megnevezésére.

– Ha az elégett okiratot hamvaiból ismét fel akarjuk támasztani, szólt
Bárzsing, olyan hideg vérrel ütve le szivarja hamvát a csészébe, mintha
semmi egyébről nem volna szó, mint abból ismét szivart állítani elő.

Fertőy némán bólinta rá, de szavát nem adta, hogy helyeselné.

Bárzsing úr azonban ki akarta belőle ezt a szót kapni minden áron.

– Az egész csupán «pia fraus».

– Igazán «pia»?

– Kétségtelenül. Ha egy soha nem létezett okmány létrehozásáról volna
szó, arra egy Bárzsing nem adná tanácsát, azt egy Bárzsing legmélyebb
indignatióval utasítaná vissza magától, azt egy Bárzsing nem késlekednék
csalásnak nevezni; de itt egy megvolt, egy létezett okirat reprodukálása
forog csupán fenn; mely a mienk volt, mely valóságos jogos igényeket
adott kezeinkbe, nem csaltuk ki, nem erőszakoltuk az illetőtől, önkényt
hívott meg bennünket, hogy fogadjuk el; – az sem a mi hibánk, hogy a
gyászos forradalom pusztításai közben az okirat elégett. A gyászos
forradalom rendkivüli helyzeteket idézett elő, a mik rendkivüli
körülményekbe sodorták az embereket, a mikben rendkivüli tényeket volt
kénytelen elkövetni. Így például, hány ember jött abba a helyzetbe, hogy
hamis kötelezvények mellett álhitelezők által csőd alá vétesse a
vagyonát, mely confiscatió alá volt kerülendő? Hát ez nem volt-e pia
fraus? S vetette-e a világ szemükre, ha ezt tették?

– A világról ne beszéljünk, kedves barátom, annak megvannak a saját
nézetei, kivált ha a kérdés a kormányközegek ellen van intézve. Itt a
biró, a kit meg kell nyugtatni.

Fertőy a «biró» szónál véletlen páthoszból mellére találta tenni kezét,
a mi Bárzsingot arra a téveszmére vezette, mintha barátja ura a «belső
biró» felől volna nagy aggodalomban.

– Ah! ah! kedves barátom. Az én lelkiismeretem megvan e felől nyugtatva.
Nem az a nehány ezer forint, a mi számomra legáltatott, oh nem. De a
holtak végakarata előttem szent. E tény végrehajtásával mi egy
megboldogultnak tartozunk, ki azt, mit ember holta után végre nem
hajthat, legszilárdabb barátaira vélte bizni. Alhatnám-e én nyugodtan,
ha Hargitay végakaratát nem teljesíteném? Minő arczczal találkoznám vele
egykor a túlvilágon?

Fertőy nem állhatta meg nevetés nélkül. Arra Bárzsing még jobban
belejött az emphaticus hangulatba.

– Jól tudja ön, tisztelt barátom, hogy azon végrendelet nem csupán
bennünket érdekel, hanem közhasznú intézvényeket is, iskolákat,
templomokat, kórházakat és szegényeket. Én e tényben erkölcsi magasságot
találok.

E szónál felpattant a karszékből Bárzsing, hogy erkölcsi magassága
annyival emelkedettebb legyen.

De most már Fertőy nagyon is nevetett.

– Nem a lelkiismeretről beszélek én, kedves barátom; az a papok dolga,
hanem a világi hatóságokról. Az ilyen tréfának, ha kiderül, nagy az ára.

– Lehetetlen neki kiderülni, ha minden ovatossági rendszabályt meg
fogunk tartani. – Először is a végrendelet szövegét én fogalmaztam,
nálam az eredeti impurumban megvan. Az egész az én kezem irása, tehát a
különbség a mult és jövendő között semmi.

– De hát az aláirások? Hát a pecsétek?

– Kettőről azt hiszem, hogy biztosítva vagyunk.

– Talán. Nem mondom. De hát a másik három?

– Azok is életben vannak.

– De csak nem akarja ön azokat is beavatni a tervbe?

– Oh nem. Adhatnak az emberek tudtukon kivül is aláirást és pecsétet.

– Hogyan?

– Megmondom mindjárt. Tisztelt barátom uram felszólítja egy levélben a
három távollevő tanut a végrendelet ügyében: körülbelül azt a kérdést
intézve hozzájuk, vajjon nincs-e tudomásuk róla, hogy az illető okirat
annak idejében letétetett-e Bárzsing által, kire bizva volt, a megye
levéltárába, nem vétetett-e ki általa onnét ismét ama zivataros időben?
mert önnek alapos gyanuja van, hogy Bárzsing ez okirat hollétéről tud, s
titkát csak minél drágábban akarja felárvereztetni a hagyományosok és a
természetes örökösök által.

Fertőy mosolygott azon, hogy Bárzsing ilyen szépen tud tanácsot adni
valakinek, hogy mivel rágalmazza őt saját magát.

– Azok felelni fognak önnek vissza, hogy nem tudnak az egész tárgyról
egy szót sem. Azután van itt egy ügyes kéziratmásoló, a ki az
aláirásokat igen hiven le tudja tenni tetszés szerinti üres papirra.

Fertőy elég jól tudta, hogy az az ügyes ember senki más, mint Bárzsing
maga; azért mégis elég gonosz volt abbeli aggodalmát kifejezni, hogy
vajjon nem fél-e, hogy az a bizonyos elárulhatja.

– Oh a felől egész biztos vagyok! állítá Bárzsing. (Tudta azt Fertőy
jól.) Azután a mi a szükséges pecséteket illeti, ugyanazok szinte rajta
lesznek a leveleken. E végett azokat a boritékon nem szükség összetörni,
hanem ollóval szépen felmetszeni. Akkor egy vizes szivacscsal könnyen
letörölhetni a pecséthez ragadt papirost, s magát a pecsétet akárhová
lehet ismét ragasztani.

– Tökéletes hamisítás biz ez; hanem hát engedjen ön nekem két hetet mind
ezeknek a meggondolására; akkor majd bővebben beszélünk felőle. Addig én
talán kevésbbé koczkáztatott megoldásra fogok juthatni – amicaliter.

– Hogyan? Remél ön az ifjasszonynyal kiegyezhetni?

– Bizonyos vagyok felőle. Hallotta ön már, hogy Judit hugomnak fiacskája
született?

– Ah, hogyne? kiálta kárörvendő arczczal Bárzsing, s vigságában
leharapott nagy fogaival egy csomót szivarja végéből s azt köpködte
mindenfelé. Gyönyörű skandalum! Tele van a város. Szép skandalum!

– Micsoda skandalum?

– Hát – egy özvegy asszony! Tizennégy hónapja, hogy Lávay Béla meghalt.

– Vagy úgy?

– Vajjon ki lehet a szép kis magzatkának az apja?

– Én jól ismerem.

– Ugyan ki lehet?

– Minthogy ön is beavatott saját titkába, én is közlöm önnel az enyimet,
hanem épen úgy kérem azt titokban tartani, mint én fogom az önét.

– Oh az természetes. De hát ki legyen Judit nagysám fiacskájának papája?

– Hát senki sem más, mint Judit férje, Lávay Béla.

– Ah! Tizennégy hónap óta…

– Igen, tizennégy hónap óta rejtve tartogatja őt lakásán Judit, s játsza
a világ előtt az özvegyet és a courtisannet.

– Ah! Az lehetetlen! Az nem lehet, hogy egy nő eltűrje azt a gúnyt, azt
a csúfságot, a mi minden oldalról száll reá, ha azt meg nem érdemelte,
csupán azért…

– Csupán azért, hogy a férje hollétét eltakarja vele.

Bárzsing úr most már a derekán harapta ketté a szivarját, s zúgolódott,
hogy patkányszőrt tesznek a dohánylevelek közé.

– Ezt én régen jól tudom, folytatá Fertőy, de csak vártam azt, a mit
előre láttam.

– És nem állt ön boszút Lávayn?

– Oh nem. Nekem az nagyon tetszik, hogy ők ennyire szeretik egymást.
Annálfogva önt nagyon kérem, hogy titkomat el ne árulja. Mi ne zavarjuk
meg az ő boldogságukat. Ne bolygassuk a fülemilefészket.

– Csudálom, hogy ön egyszerre olyan jóakarójuk lett.

– Magam is. Hanem hát lássa ön, vannak nemes érzések, a miket ápolni,
pártfogolni kell. Ilyen nemes érzelem Judit szerelme férje iránt. Ő
feláldozta világ előtti állását, feláldozta jó hirét férjeért; vajjon
nem könnyebben feláldozna-e egy pert olyan vagyon miatt, melynek még
birtokában nem volt, s melyből apja valóban kitagadta?

Bárzsing úr most kezdett már valamit érteni Fertőy nagylelküségéből.

– Nekem nem boszúállásra van szükségem, kedves barátom, hanem pénzre. Ha
én Béla rejtekhelyét elárulnám, mit nyernék vele? Meglehet, hogy előbb
menekülne, mint elfoghatnák, s végre is egy kiterjedt amnestia őt is ki
fogná szabadítani. Hanem arra kell őt kényszerítenem, hogy előttem
megjelenjen. Erre megvan a jó tervem. Én tudni fogom őket kényszeríteni,
hogy bevallják előttem: «együtt vagyunk!» És akkor aztán kezemben tartom
őket. Akkor azt fogom mondani Juditnak: «lássa hugom, jobb velem jó
barátságban, mint ellenségeskedésben élni. Én most önöket végveszélybe
dönthetném, de nem teszem. Csináljunk egyességet. Az én barátságomnak az
ára, s az önökre nézve sokat ér, az örökösödési per felőli kiegyezés az
eltünt végrendelet értelmében.» – És Judit rá fog arra állani.

Bárzsing nagyon csóválta a fejét.

– Higyje el ön nekem, monda Fertőy, hogy a mennyire gyűlölöm én ezt az
asszonyt, ezt a férfit, olyan bizonyos, hogy ők egymásért minden
nagylelkű bolondságra képesek. Azzal, hogy én őket feldicsérem, nem
szüntem meg rájuk haragudni.

Bárzsing úr a szivarjának utolsó csutakját is megette már; annálfogva
fölkelt és menni készült. Tagsatzungok vártak rá.

– Az ön tervéről tehát két hét mulva; addig az én titkom marad négy fal
között.

A két érdemes férfi kezet szorított, s kölcsönös hallgatást fogadott
elváláskor.

Mi történt azután a válságos két hét alatt a négy fal között? azt
Bárzsing úr nem tudhatta meg, hanem egy szép reggelen kapott egy
gondosan lepecsételt csomagot Fertőy által küldve. A csomagban három
levelet talált, a negyedik volt Fertőyé. Fertőy azt irta, hogy ő az
ajánlott oklevél-reproductióba semmi szin alatt bele nem egyezik. Lássa
Bárzsing úr az ide mellékelt három levélből, hogy a felkérdezett tanuk
semmit sem tudnak a végrendelet további phasisai felől. Egyébiránt a
minap tervezett egyezkedés Judittal, bizonyos okok miatt, végkép dugába
dűlt. Hanem azért ő Bárzsing úr tervébe semmiképen nem egyezik.

Bárzsing úr látta, hanyadán van? Fertőy minden ellenkezése daczára volt
annyi figyelemmel, hogy a három válaszadó levél boritékjain a pecséteket
nem törte fel, hanem felmetszette szépen ollóval. Saját kézvonását
illetőleg pedig úri szokása ellenére úgy intézte, hogy a neve
tökéletesen olvasható legyen.

Ez is ismerte a maga emberét.

Tudta jól, hogy ha ő Bárzsing kezébe szolgáltatja az eszközöket, az majd
az ő tiltakozása daczára is fel fogja használni a kitűzött czélra, mert
hiszen, ha a számára testált nehány ezer forint nem is, de a szegény
közintézetek, iskolák, kórházak sorsa bizonyosan erősen nyomhatja a
lelkét s kényszerítendi a kellő erkölcsi felmagasulásra.

Nem is csalatkozott emberismeretében.

Nehány nap mulva értesült az illető helyekről, hogy a kivánt végrendelet
ügyvédje által eredetiben bemutattatott.

Most csak egy dologról aggódott Fertőy. S azt nem is késett barátjával
első találkozásuk alkalmával tudatni.

– Vajjon «merített» papirosra van-e az a végrendelet irva?

(No mert ha történetesen az újabb időben legalizált géppapirt használt
hozzá a másoló, akkor beleütött a száraz menykő, a tanuk rögtön
felismerik a különbséget.)

Bárzsing ravaszul hunyorított félszemével s ujjaival füttyöt vetett.

– Ilyen apróságokon nem szokott megbukni egy Bárzsing!

Bizony merített papirosra volt az irva, s épen olyan kék szinűre; épen
olyan nagy kétfejű sas volt a papir közepén kiformálva vízjegygyel, mint
a milyenre az első végrendeletnél mondák a tanuk: «ejnye de nagy sas!»



A KELEPCZE.

Vannak az öreg embernek ismerősei, a kiket minden három esztendőben lát
egyszer; akkor nagyon örülnek egymásnak, hogy szerencséjök volt
találkozhatni, s mikor elválnak, a meglátogatott azon töri fejét, vajjon
mi oka lehet ennek a másiknak arra, hogy engem fölkeressen? hogy
jutottam épen ma eszébe? Mi történhetett vele, hogy bebotlott hozzám?

Ilyen ismerőse volt az öreg Lávaynénak a kis Perflexné.

Néha bizony egyik esős esztendőtől a másikig nem látták egymást, a mi
nagy időköz; akkor aztán elkérdezősködtek egymás állapotjáról, Blumné
Lávaynénak fiacskájáról, a ki már azóta prókátor is volt, és Lávayné
Blumnénak három kisasszonyáról, a kik már azóta voltak heten.

Negyvenkilenczben többször látták egymást, mert Blumné gyakran
ellátogatott Szerafinéhez, s a városi bódékban újra feléledt az
ismeretség, hogy azután idők fordultával ismét elaludjék.

Találkozásaik legfeljebb is arra szorítkoztak azontúl, hogy mikor az
öreg asszonyság a város szigetén levő gyümölcsös kertjéből este felé
haza jött, a Blumnéék kertje előtt kellett elhaladnia, s olyankor a
rácson keresztül jó estét kivántak egymásnak. Az öreg asszonyságnak nem
volt kedve bővebb szóba állni; odabenn piperés társaság volt rendesen,
mely közé ő nem illett volna szürke karton ruhájával, kötött
keztyűjével, – és más egyébben is különbözött tőlük. De fáradt is volt
olyankor rendesen, mert egész nap dolgozott, mint egy buzgó napszámos, a
kit a gazdája néz.

Egy szép nyári napon a kis Perflexné ellátogatott az öreg asszonyság
kertjébe. Egy idős hivatalnok kiséretében jött, ki nem tudott magyarul;
Lávayné pedig nem tudott németül.

– Nem állhattam meg, kedves asszonynéném, hogy be ne jőjjek, oly
kinálgatólag tekintgetnek ki az útra szép gyümölcsfái; én nem tudom,
nálam nem teremnek, pedig a kertészem mindent elkövet.

– Az én kertészem pedig azt teszi, hogy kijövök kora tavaszszal s késő
őszig nem kimélem a kezemtől a munkát.

– Már az igaz, hogy pompás reine Claude-ok; nem hiszem, hogy
Versaillesben szebbek legyenek. Nicht wahr, Herr Gruber?

– Ja wohl, mondá Herr Gruber, nem tudván különben, hogy miről foly a
beszéd?

Lávayné egy kosárkában érettebb szilvákkal kinálta meg látogatóit, ne
bántsák a fán azt, a mi éretlen.

– Hanem a dinnyéim szebbek, kedves asszonynéném, dicsekedék Blumné,
midőn a dinnyeágyak felé sétáltak; nálam már érett dinnyék is vannak, s
különösen a versaillesi, az olyan, mint a czukor. Nicht wahr, Herr
Gruber?

Herr Gruber a kis menyecske szájának czuppantásáról s két összefogott
ujja lejtéséről annyit megértett, hogy valami nagyon jó ennivalóról van
szó s ezuttal egész lelki határozottsággal mondta rá, hogy «ja wohl».

– No igen, szólt az öreg asszonyság, kegyeteknél meleg ágyban keltik ki
a dinnyét, üvegharang alá takarják, hát azért elébbre van, mint nálam, a
hol bizony csak a gyepszinbe szoktuk azt vetni; hanem itt annyival
nagyobbra megnő, s mikor ideje van, annál jobb izű.

– Oh a milyen az enyim, arról fogalma sincs asszonynénémnek. Van egy
ananász dinnyém, annak olyan illatja van, hogy még másnap is megérzik a
szobában; azután egy turkesztani faj, melynek tiszta fehér a husa, és
tenyérnyi széles és csupa lé az egész s édes, mint a méz. Nicht war,
Herr Gruber?

Ez a tárgy volt az öreg asszonyság gyenge oldala.

– Cserhajú?

– Nem az, olyan sima, mint a tök, tolvaj el nem vinné, ha ráakadna,
olyan igénytelen külsejü. Asszonynénémnek még ilyen nincs.

– Nincs ám, szólt Lávayné félig elszomorodva, félig szégyenkedve.

– No azt meg kell kóstoltatnom kedves asszonynénémmel; legyen szerencsém
holnap a kertemben.

– Igen megköszönöm, én pedig majd viszek egy kosár ringlótát.

Nem akart adós maradni valahogy.

Blumné asszonyság nem tartotta fölöslegesnek megjegyezni, hogy nem lesz
ám senki ottan, csak épen ő maga, meg Gruber úr; a felől pedig
beszélhetnek akármiről.

Annyit azonban megértett Gruber úr, hogy a kezébe adott szilvás kosarat
mindenestül el kell vinni búcsúvétel után.

Mikor az öreg asszonyság vendégeinek végre minden fát megmutogatott s
minden érett gyümölcséből mutatványt adott, s azután kikisérte őket az
útig, s ismét visszatért csendes hallgató fái alá, elővette a tépelődés:
«vajjon miért akar ez engem holnap dinnyével megvendégelni? vajjon miért
látogatott ez most meg engem? vajjon hogy jutottam ma eszébe? Nekem
nincs kiadó pénzem, a mivel uzsoráskodnám, nekem még csak fiam sincs, a
kiért valaki kedvemet keresse».

Ennél az utolsó gondolatnál aztán elmaradt. Ez volt mindig az utolsó.

Ezen azután eltépelődött; ha ez történt volna, ha amaz nem történt
volna, ha Bélát mérnöknek nevelte volna, a hogy először akarta és nem
ügyvédnek; ha ő keresett volna számára feleséget; ha nem jöttek volna
ebbe a városba lakni; ha falusi gazdák lettek volna; ha Béla nem ment
volna a háboruba, ha abban a várban lett volna helyőrségnél; ha anyjához
menekült volna; ha olyan felesége lett volna, a ki tudott volna a
kegyelem után járni; – akkor most ő sem állna ilyen egyedül, akkor most
más élet volna itten.

Az a szerencséje még, hogy senki társaságát sem keresi, senkitől sem
hallja, minő híre van fia özvegyének a világ előtt? az almák, körték
szépen pirulnak, de nem az ő szégyene miatt.

Másnap mégis ünnepi köntöst vett magára, a mi abban különbözött a
hétköznapitól, hogy ezen fekete bakok voltak szürke alapon, amazon pedig
szürke bakok fekete alapon, s meglátogatta a Perflexné kertjét.

A kis vidám asszonyság igen szivesen fogadta Lávaynét s csakugyan nem
volt rajta és társalkodónéján, meg Gruber úron kivül senki a kerti
nyaralóban. Blumné igen jól mulattatá vendégét, nemcsak friss dinnyével
és kávéval, hanem friss pletykákkal is elhalmozta a vendégséget, a mit
minden időkorú asszonyságok, ha nem keresnek is, de örömest hallgatnak.

Hogy X. kisasszonynak a vőlegénye hogy szökött meg a menyegző nap előtt,
megtudva, hogy apósa bukó félben van? – Hogy Y. úr hogy tébolyodott meg
s futott végig az utczán ruha nélkül be egy ismerőséhez? – Hogy egy új
pár esküvője alkalmával hogy fakadt sirva – nem a menyasszony, hanem a
vőlegény? – Hogy Q. úr hogy esküdtette meg a feleségét, hogy nem volt
hozzá soha hűtelen? Hogy ez, s ez nevezetes úri embert hogy páholta el
egy emberséges szekeresgazda, ki ott kapta a tilosban? Hogy az előkelő
kisasszonyok mostanában azt kapták fel, hogy a katonai uszodában úszni
tanulnak, s nagy próbatétet is fognak majd letenni. Hogy egy előkelő úr
elvette szakácsnéját s most senki sem akarja látogatásaikat elfogadni. –
Hogy egy gazdag agglegény hogy kért nőül egy özvegy asszonyságot, s hogy
az visszautasította; megkérte a leányát, az pedig hozzá ment! – és száz
ilyenfélét, a mi asszonyokat ártatlanul mulattat.

A jó öreg asszonyság végtére is azt kezdte hinni, hogy a tegnapi
látogatás s a mai ozsonna egyedül csak szomszédi és kertészi viszony
következtében támad s semmi egyéb czél nincs vele, mint hogy jó kedélyű
emberek egymást mulattassák.

A mint legjobban benne vannak az érdekesnél érdekesebb kalandok
közrebocsátásában, egy úri cséza áll meg a kertajtó előtt s leugrik
belőle egy férfi, ki a szőlőlugason keresztül mindaddig felismerhetlenül
közelít, míg annak kijáratánál a társaság elé nem toppan. Akkor aztán
mindenki ráismer!

– Ah, Fertőy úr!

– Hát ezt mi szél hozta most ide? suttogá Blumné boszúsan Lávaynéhoz, s
azután nagy örvendő hangon kiáltá az érkező elé: ah, Herr von Fertőy,
ezer esztendeje, hogy láttuk! hozta Isten; épen jókor érkezett. Nálunk
ma dinnyeszüret van.

– Alázatos szolgájuk, úrnőim, csókolom kezét, szép nagysád; ezen volt
utam, s régi barátaimat nem szoktam ilyenkor elkerülni. Nagyon örülök,
hogy kedves asszonynénémet is láthatom.

Fertőy látszott észrevenni az öreg asszonyság arczán, hogy annak kissé
szokatlanul hangzik az ő szájából az «asszonynéném» czimzés.

– Hiszen tetszik tudni, mi rokonok volnánk, magyarázá azután, helyet
foglalva az asztalnál az öreg asszonysággal szemközt.

– Oh igen, emlékszem rá, öcsémuram. A szomszédasszonynak igazán pompás
dinnyéi termettek; azt meg kell adni.

Fertőy elfogadta a kinált dinnyét, de azért nem ejtette el a fölvett
tárgyat.

– Ámbár ez a mi szerencsétlen rokonságunk erősen bomladozni kezd már.

– Nem gondolnám, felelt Lávayné hidegen; azért, hogy fiam meghalt, Judit
menyem maradt és nevét viseli. Kegyed czukrot eszik a dinnyéhez?
kóstolja inkább sóval, úgy jobb.

– Köszönöm a sót. Bizony nem tudom, hogy meddig viselheti.

– A meddig neki tetszik, a míg férjhez nem megy.

– Kedves asszonynéném, úgy látszik, hogy régen hallott valamit Judit
hugom felől.

– De az ujságokat olvasom, s azok dicsérik.

– Remélem, hogy nem a magánéletét.

Az öreg asszonyság ismerte a viszonyt Judit és Fertőy között, mely őket
az apai örökség miatt ellentétbe állítá s nem lepte meg, hogy ez most
rosszat akar beszélni menyéről. Föltette magában, hogy védelmezni fogja
Juditot.

– Tudja, édes uramöcsém, szinésznőkről sokat beszélnek, a mi nem igaz.
Sokszor egészen másképen látszik, mint a hogy van. Más asszony
ki-kitérhet jobbra-balra, azt senki észre sem veszi, egy szinésznő
pedig, mihelyt hozzá szól is valakihez, azt az egész világ űzifűzi.
Kedves uramöcsémnek ha olyan nagy kedve volna söpörgetni, tudom találna
söpörni valót a maga háza előtt is eleget. Nicht wahr, Herr Gruber?

A kis Perflexné majd eldőlt nevettében, s Herr Gruberre fogta az okot, a
miért az elég gyorsan nem mondhatván «Ja wohlt» a nem értett themára, a
szájába dugott cantalouptól, abban a kínban majd megfulladt.

Fertőy úgy volt, mint mikor a pápaszemes kigyót ingerlik, annál kékebb
lett a taréja.

– Igaz, asszonynéném, hogy sokat ráfognak a szegény szinésznőkre, a kik
rendesen ártatlanok mind abban, a mit róluk pletykáznak, hanem már én
mégis bajosan hinném el, hogy Judit hugom kedveért Juno olympusi meséje
Mars fiával ismétlődhetett volna.

– Tudja, uram öcsém, hogy én nem tanultam a diák meséket, nem tudom,
hogyan járt Juno?

– Hát úgy járt, hogy egy virágot megszagolt, s attól született a fia,
Mars.

Az öreg asszony letette kezéből a kis üveg kést, melyet az uzsonnához
használt.

– Mit beszél az úr?

– Tehát nem tudná még asszonynéném, hogy Juditnak a napokban fia
született?

– Nem! nem! nem lehet! kiálta az asztalt ütve indulatosan tenyerével
Lávayné. Az nem lehet!

– Bizony pedig úgy van. És még csak annyira sem törekedik titkolni a
dolgot, hogy a házon kívül tartaná a gyermekét; ott van nála,
megláthatja a kinek tetszik.

– De hisz az rettenetes, ha ez igaz! rebegé elsápadtan az öreg asszony.
Béla fiam tizennégy hónapja hogy meghalt.

– Bizony annak tizennégy hónapja. S a törvény csak tizenegy hónapig
hitelez.

– Ha az való? (Még mindig nem akarta hinni.)

– Arról legjobban meg fogunk győződhetni, ha odamegyünk.

– Igen, igen, oda fogok menni. Ma rögtön útlevélért megyek. De az úr is
el fog velem jönni oda.

– Minden bizonynyal. És ha igaz lesz, a mit mondtam?

– Akkor nem tudom még, hogy mit teszek? Talán megbolondulok bele, s
talán letépem öléből kölykét és megfojtom a szeme előtt; talán megölöm
őtet magát és magamat is.

– Ah ilyen bolondságot nem fog asszonynéném tenni, hanem arra fogja
kényszeríteni, hogy letegye azt a nevet, melyet meggyalázott.

– Igaza van. Nekem csak a névhez van már közöm, a személyhez semmi.
Hideg vérrel fogok vele beszélni; irásban veszem tőle, hogy Béla nevét
nem fogja viselni többé, s azzal le fogom nézni s ott hagyom. De nem,
nem! Embereket fogadok pénzért, s mikor a szinpadra lép, hagymakoszorút
hajíttatok neki és kifütyültetem.

– No csak maradjunk annál, asszonynéném, hogy kegyed a saját nevét, én
pedig a Hargitai családét veszem el tőle, s együtt fogjuk őt elő. Kezet
rá.

Lávayné megszorította azt a kezet, a mely legnagyobb ellenségeé volt, s
igéretet adott neki, hogy segítségére lesz abban az ádáz munkában, mely
azok ellen készül, a kiket legjobban szeretett. A harag, a szégyen urrá
lett egész lelkén.

Nem maradhatott tovább ebben a társaságban. Készülődött.

Blumné asszony még marasztalta, hogy most jön a fagylalt.

– Eléggé át vagyok én már lelkemig fagylalva.

A házi nő szemrehányásokat tett Fertőynek.

– Lássa, kár volt ez most itt előhozni. Nekünk az egész mulatságunkat
elrontotta vele. Olyan jól voltunk, míg ön ide nem jött, ön rossz ember.

– Sőt ez az egy igaz emberem van; ez az egy igaz barátom, szólt kezét
Fertőy vállára téve Lávayné. A többi mind hazudott, mind titkolódzott
előttem, míg egyszer a fejem tetejéig nőtt a sár; ez az egy becsületes
ember volt, a ki kihúzott belőle. Köszönöm uram, nagyon köszönöm. Soha
sem szerettem önt, mindig kerültem, de mátul fogva tisztelni fogom, mint
egyedüli jóakarómat.

Azzal nyakába keríté nagy kendőjét és menni készült.

Blumné úgy marasztalta még, úgy sajnálta, hogy ez így történt, nem adná
ezért a szigetért, ha asszonynénjét ma ide nem hívta volna, de minek is
vetődött ő be tegnap a kertjébe? oh, milyen szerencsétlenség!

– Én pedig nagyon köszönöm, hogy elhítt. Nagyon örülök rajta. Soha sem
fogom elfelejteni és mindig nagy szivességnek számítom. Azt mondom, hogy
az Isten áldja meg érte. A dinnye igen jó volt, hanem a magjából nem
fogok kérni.

Azzal ment egyenesen be a városba.

Forrt lelkében minden keserű gondolat, azt sem vette észre, ha valaki
köszönté az utczán, kis gyermekek, keresztfiacskái kezet csókoltak neki
mentében, azokhoz sem szólt, csak ment és évődött, míg a piaczra ért.
Itt aztán körültekintett, hogy merre van az a hivatal, a hol ő neki
útleveleket kellene kapni.

Nem akart kérdezősködni senkitől. Magától pedig nem talált rá. Más idők,
más emberek voltak a város felett, nem azok, a kiket ő megszokott, még
csak beszélni sem tudott velök.

A mint így határozatlanul tépelődnék, meglátja öreg ismerősét, a vén
csontot, Kolbayt, szemközt jőni az angolkert felől.

Eléje sietett.

– Ugyan örülök, hogy jó uramat előtalálom. Mintha csak kivánságra
érkezett volna.

– Igazán? kérdezé az öreg úr, nagyon felvidulva azon a gondolaton, hogy
lehet a világon élő teremtés, a ki örül annak, ha őt szemközt jönni
látja s még eléje siet. – Ugyan miben lehetnék, jó asszonyom,
szolgálatjára?

– Majd elmondom, de nem akarom itt az utczán mondani. Nagy szivességre
akarnám kérni, jőjjön be a házamhoz, majd ottan elbeszélem.

– Ezer örömmel jó asszonyom. Soha sem hittem volna, hogy valakinek
szivességet tehessek még ebben az életben. Siessünk, a hogy lehet ezen
átkozott rossz kövezeten. Az én házam különben még közelebb van, itt a
kert felől bemehetnénk s ott is elmondhatná, a mit parancsol.

– Jó lesz.

Az angol kert felől közelebb lehete érni Kolbay házát, melynek kerti
oldala az útra feküdt; az öreg kinyitá a rozzant deszkakerítés ajtaját s
maga előtt ereszté Lávaynét.

Szomorú kert volt biz ez, épen olyan vén fák, mint a gazdájuk, épen úgy
összevissza szabdalva, fürészelve, egyik sem terem már, koronáját nem
győzi újra alakítani, csak az oldalain teng minden tavaszszal kihajtó
víz-sarj, mely őszre lesárgul. A fű sem akar benne nőni, s a virágok nem
akarnak bimbóba indulni; csak egy óriási repkény fut köröskörül buja
zöld szőnyeggel falon, kerítésen és száraz körtefákon; ez is tán abból a
repkény-füzérből eredt, a mit egykor a vitéz bajnok homlokára fűztek, s
mely úgy nőtt, zöldült tovább évről-évre, mint a hogy a bajnok
érdemeinek emléke az emberek előtt elporlott.

Ott volt egy félig elszáradt jerichói rózsalugas, abban egy korhadt pad
és asztal, oda leültette Lávaynét a hadastyán.

– Tudom, hogy szeret kertben lenni, asszonyom.

(Talán azért sem akarta bevezetni, mert szobái rendetlenek.)

– Köszönöm, óhajtok is leülni, pedig nem vagyok elfáradva, de lábaim oly
nehezek, mint az ólom.

– Tehát miben lehetek szolgálatjára?

– Nagy dolog az. Én holnap Pestre akarok indulni, útlevél kellene, de
átallok odamenni a hivatalba, hogy engem ott jobbra-balra taszigáljanak,
kikérdezzenek; németül se tudok. Nevessenek rajtam. Valaki még
gorombáskodnék velem, s én jól összeszidnám.

– Tehát az kellene, hogy útlevelet szereznék a számára, a nélkül, hogy
maga odamenne? Hisz az nagyon könnyű.

– Megteszi? édes jó uram, az Isten áldja meg érte.

– Hogyne tenném; jó ismerős vagyok azokkal az urakkal, csak egy szavamba
kerül az egész. Tehát Pestre akar utazni?

– Igenis, csak egy napra.

– Tehát mégis meg fogja látogatni egyszer azt a kedves derék, jó menyét.

– Kedves? Derék? jó? és az én menyem? Kiálta fel gúnyos keservvel
Lávayné; mért nem mondja kegyed még: «azt a derék becsületes asszonyt?»

– No? Mi az? Kérdé szörnyen elbámulva a hadastyán.

– Igenis, azt akarom meglátogatni, azt a némbert. De azt a látogatást
nem fogja felirni az ünnepnapjai közé.

– No no, asszonyom, ne tüzeskedjék…

– Nem tűz: – méreg van bennem idáig! Minden hajam szálának a hegyéig.
Igen is, ő hozzá készülök, de itéletet tartani, rettenetes itéletet!

– Jó asszonyom. Én nem tudom, mi haragja van kegyednek menye ellen? de
azt tudom, hogy igazságtalan haragja van. Kevés asszony van, a ki előtt
kalapot emelek, ha vele találkozom, de ez előtt leveszem, ha csak a neve
eszembe jut. Én nem tudom, mivel rágalmazhatták őt kegyed előtt, de azt
mondom, hogy ha azt, mint megfogható igazságot a kezembe tennék is, én
azt mondanám rá: az hazugság, én nem hiszem, bár látom is.

– Uram. Én semmiségeken meg nem indulok; én a mendemondák után nem
járok; de az oly eltakarhatatlan gyalázat, a mit e némber ősz fejemre,
fiam sirjára hozott, hogy Bélámmal nem találkozhatnám a másvilágon, ha
ezt meg nem büntetném.

– Nem kérdezem, nem is akarom hallani, mit mesélhetett önnek valaki; én
csak azt a képet látom magam előtt, a hogy őt utoljára láttam. Az a nő,
a ki képes volt arra a gondolatra jőni, a mit akkor keresztül is vitt,
az nem fogja férje sírját meggyalázni. Önt megcsalták asszonyom.

– Nem lehet. Nagyon bizonyos az.

– Emlékezik-e még rá, asszonyom, mikor egyszer kegyedtől egy kéve
zsuppot kértem ülésnek szekérderékba valót, kegyed akkor azt mondta
nekem: «nem adok; máskor sáfrányt, de most egy szál szalmát sem; mert
kegyed embervadászatra indul. Óvom, hogy ne menjen, mert az Isten nem ad
szerencsét annak, a ki embertársát megy üldözni»; és csakugyan nem adott
kegyed szalmát. És csakugyan úgy történt, a hogy kegyed mondá. Az Isten
megvert azért a gondolatért, hogy egy embert üldözni akartam. Én magam
estem a kelepczébe; leszidtak, lepiszkoltak, kigúnyoltak, mint egy
gyereket, mint egy desertor katonát és nekem vén fejemmel meg kellett
érnem azt, hogy piruljak. Ha kezem lábam törött volna, nem zokulnám
annyira, mint ezt a pirulást. – Most, asszonyom, visszaadom a kölcsönt;
most én tanácsolom, ne menjen embervadászatra, mert más vadat talál
elejteni, mint a kit űzőbe vett; fogadja meg egy vén ember tanácsát, a
kinek már semmi oka sincs senkinek jó tanácsot adni; ne utazzék el
Pestre; maradjon itthon. Most én nem adok – szalmát, én nem szerzek
útlevelet.

– Jó, hát majd tudok szerezni magam! szólt haragosan felpattanva Lávayné
s félvállról «Isten megáldjá»-t dörmögve a hadastyánnak, indult a
kertből kifelé.

Kolbay még utána is kiáltott.

– Vigyázzon asszonyom! Emlékezzék az én embervadászatomra! «A ki az őzet
megkergeti, szemközt találja az oroszlánt» azt mondja az irás. Nagy bajt
fog a családjára hozni!

De az öreg asszonyság nem hallgatott rá, bevágta maga után az ajtót s
sietett legelébb is haza.

A mint kapuján belépett, cselédje egy levéllel várta, melyet az imént
hozott egy libériás inas.

Lávayné fölbontá a levelet. Egy szabályszerűen kiállított útlevél volt
abban számára, egész évre szóló.

Fertőy úr előzékenyebb volt a hadastyánnál, s míg az elutasítá az
útlevél után járást, ő régen el is küldeté azt a jó asszonyság házához.



A FELVERT VAD.

Egy kis oldalszoba, melynek széle hoszsza alig több öt lépésnél, egy
mindig lefüggönyözött ablak, a padlaton szőnyegek, melyek a lépések
hangját elenyésztik, egy kis iróasztal a szögletben; – tizennégy
hónapja, hogy Béla e csendes társaságban tölti napjait.

Azt mondhatná valaki, hogy ez börtön. Hiszen bezárva lenni mindegy, akár
itt, akár amott, csak a kilátás az ablakon különböző. – Az igazi rabnak
még jobb dolga van, mert napjában kétszer szabad légen járhat.

Hát nem börtön-e az, ha a világ be van zárva olyan ember előtt, a ki
abban élt? ki barátokat, mozgalmas mulatságokat ismert, ki az év minden
szakáról előre tudja: «most tánczvigalmak vannak; most ismerőseim víg
zene hangjainál lejtik illatos termekben a walczert és a polkát, ablakom
alatt a kintorna új divatú dallamokat nyikorgat! Hirhedett művészek,
zenészek, ballerinák, hegedülnek, tánczolnak, tombolnak végig a
szinpadon, kiket egy seculum hoz ide egyszer; szerecsen s másszínű
mimusok, olasz, franczia, angol nyelven deklamálnak; én oda mind nem
mehetek, az mind ki van lopva az életemből. Tavasz kezdődik; de én azt
csak a hónapos retekről tudom meg; itt vannak a császárfürdői dalidók,
itt a lóversenyek: azoknak én csak a programmjaikat látom. Utaznak,
fürödnek, mulatnak, szüretelnek az emberek, én pedig itt ülök a négy fal
között s szoktatom magamat a meghaláshoz!»

De ez mind nem igaz.

Az, a ki a fák északi oldalán mohot tenyész, hogy el ne fagyjanak,
gondoskodott arról is, hogy a börtönök lakói meg ne őrüljenek.

Az ott lakóknál minden szenvedély elalszik; a vágyak elcsillapulnak; a
fantázia megdermed. Játékok, mikkel ott kinn gyermekek mulatnak,
betöltik a fogoly lelkét; ez minden apróságnak megtalálja becsét,
érdeket támaszt benne a hozzá legközelebb eső tárgy, nem nyugtalanítják
a külélet gondjai; utoljára úgy megszokja azt az ismerős négy falat,
hogy fél tőle megválni s azt képzeli, hogy az az egész világ.

S ha még e világnak oly őrangyala is van, mint Bélának volt Judit s a
börtönben egy oly világító új fény, minő egy csecsemő mosolygása? A
fogoly egy egész új élettervet tud készíteni e mosolygásból; egy egész
mesevilágot. Béla nem gondolt soha az évszakok mulatságaira; boldog volt
azzal, mivel a hazajáró lelkek boldogok: hogy kedveseiket láthatják,
némán körül lenghetik, s idegen szem előtt láthatatlanok; csak az az egy
lássa őket, a ki általuk ihletve van.

Senki sem fog rajta csodálkozhatni, hogy Judit nem tudatta Bélával a
védlevél történetét, melyért egy időben annyit fáradt, szenvedett,
melyért a koporsóban feküdt.

Akkor jó volt ez. Egy üldözött férj számára elég vigasztaló tudat volt
oly iratot szerezhetni, mely őt a legnagyobb veszélytől megóvja; de
midőn kedvese már tulajdonává lett, midőn birta őt, midőn rajta állt,
hogy el ne veszítse kezéből, tehette-e azt, hogy őt ismét kibocsássa egy
oly lenge életvesztőn, egy olyan háborgó tengerre, melynek partját még
senki sem látta s mely még tört hajók forgácsaival volt tele?

Nem tudjuk-e, hogy vannak, a kik kincseiket elássák, minthogy nem merték
kikölcsönözni egy irott papir biztosítása mellett; s egy férj nagyobb
kincs-e minden aranynál?

Nem ismerik-e közülünk sokan azt az asszonyt, a ki férjét amaz időkben
szinte rejtve tartá saját házacskájában Budapest területén? s akár
hányszor keresék, soha sem akadhattak rá, pedig a férj mindig ott volt;
– hol? egy széles kő alatt a tűzhely közepén. Mikor kutatni jöttek, a
követ fölemelte a nő a rajta égő hasábokkal együtt, a férj rejtekébe
menekült, a kő visszatolatott helyére s a nő ott főzött derült arczczal
a férj feje fölött, míg azt padláson, pinczében keresték.

Oh a nők nagyon erősek a félteni tudásban!

Azonfelül is voltak még riasztó körülmények, miket amaz irat nem
háríthatott el. Ha az iránt megnyugtatást talált is a védlevélben Judit,
hogy férje életét megvédheti vele: hátra volt az a félelem, hogy hátha
besorozzák? A legkedvezőbb esetben készen kellett rá lennie, hogy
születése helyére fogják belebbezni.

Az utóbbi esetben vagy férjétől, vagy a szinpadtól kellett volna
megválnia.

És végül mondjuk ki őszintén, mert annyi csábító szépet talált abban a
gondolatban, hogy ime az, a kit oly hévvel, oly régen, oly igazán
szeretett, most egyedül az övé, senkié másé, az egész világon senkinek
még csak egy gondolatját sem lehet elrabolnia tőle; hogy az az ember, a
kivel tele van lelkének minden indulatja, épen úgy lesi az ő lépteinek
hangját, szavának csengését, mint képzelte ő annyi álmatlan éjszakán
keresztül férje szavát, lépteit hallani; hogy a bálványozott férj most
az övé, egészen, – egyedül, oly tökéletesen, mint az anyáé a gyermek,
mielőtt született volna! Oh e gondolatban van valami, a mit a férfiak
nem értenek meg soha. – Judit asszony volt, s ha találkozik férfi, ki őt
e kegyetlenségeért elitélheti, – bizonyára minden asszony fel fogja őt
menteni.

Egyedül Melchior, a fiatal orvos volt e titokba beavatva. Ő tudott
titkokat rejtve tartani.

Egy reggel Judit alvó gyermeke ágyánál kötögetett parányi zubbonykát,
midőn az ebédlőben hangzó csöngetés felverte boldog merengéséből.

Kötését letéve, Bélát felkelté iróasztala mellől, hogy üljön addig az
alvó gyermek mellé, míg ő megnézi, ki jő?

A kis rejtek szobán kívül még egy hálószoba volt s annak is zárva
szokott lenni az ajtaja, nehogy valaki hallgatózhassék.

– Valahányszor csengetést hallok, mindig úgy összerezzenek, szólt Judit;
anyádat várom.

– Jó volt őt Melchior által mindenről értesítenünk.

– Sajnálom, hogy oly soká kínoztam és hagytam miattad gyászolni. Ezért
még valami vár rám, valami rossz: mert mindenért meg kell fizetni.

Hja bizony az a viszály történt, hogy Melchior barátunk épen az nap
utazott el K...ba, Lávaynét fölvilágosítani a családi rejtélyről, a mely
nap Lávayné K...ból elindult Judittól számot kérni. A két gőzös
találkozott is Esztergom alatt, s a mint ilyenkor egyik gőzösről a
másikra át szokás tekintgetni, Melchior felismeré a fedélzeten az öreg
asszonyságot s a vele bizalmasan beszélgető Fertőyt s mindjárt egy
gondolatra kitalálta, hogy Fertőy mi jóban töri a fejét? Sietett is
azonnal Almásnál kiszállni a gőzösről s gyors fogatokon vágtatni vissza
Pestre, a hova azonban épen csak reggelre érkezett meg.

Ha akkor az a veszedelmes rögeszméje nem támad, hogy egy fővárosi
orvosnak azon porosan, a hogy a gyors paraszttól elszabadult, nem illik
látogatóba menni, még szállásán kaphatta volna az öreg asszonyságot, míg
azonban megmosdott és átöltözködött, azalatt Fertőy megelőzte és vitte
magával Lávaynét Judit szállására.

Judit tehát, midőn a csengetésre kinyitá hálószobája ajtaját s
cselédjétől azt hallotta, hogy egy öreg asszonyság van itt, ki magát
Lávaynénak nevezi, egy úr kiséretében, nem reszketett nagyon a
találkozástól; meglevén győződve a felől, hogy a kisérő úr senki más,
mint Melchior! Hogy térhettek vissza ily gyorsan? azt hirtelen nem
foghatta fel.

– Bocsásd be őket.

Az ajtó rányilt s Judit halálsápadt lett egyszerre, midőn anyósa mellett
Fertőyt pillantotta meg.

Átlátta, hogy ez iszonyatos kelepcze.

Most nem fedezhetett fel napa előtt semmit; most készen kellett lennie a
legrosszabbra. Ez volt a büntetés. Az Isten büntetése egy szenvedő anya
előtt eltitkolt örömhírért; ezt a poharat fenékig kellett üríteni.

Judit megadta magát. Alig birt megállni roskadozó lábain: minden íze
remegett.

Az öreg asszony nagyon megszánta őt, midőn így látta maga előtt s még ő
kezdte biztatni.

– Asszonyom, ne remegjen én előttem, nem jöttem semmi rossz szándékkal
önhöz. Én nagyon jól tudom, hogy «ilyen állapotban» levő nőket indulatba
hozni nem szabad. Üljön le ön, kérem, nem jöttem haragot csinálni.

Judit egy szót sem birt kiejteni; csak állt lecsüggesztett fővel anyósa
előtt. Reszketett attól a gondolattól, hogy Béla a szomszéd szobában
meghallva anyja hangját, kitalál jönni. Erőt vett magán; oly fenhangon,
a mint birt, kérdezé, megtörve a varázst, mely némává tette.

– És Fertőy urat mért hozta kegyed magával?

Ezt Bélának meg kellett hallania, hogy nemcsak anyja, de Fertőy is itt
van.

Az öreg asszonyság intett Fertőynek, hogy csak hallgasson; engedje őt
beszélni.

– Fertőy uramöcsémet (ezt a szót jól megnyomta) azért hoztam magammal,
mert ide jövetelemnek egy kis törvényes alapja is van; szükségünk lesz
egyetmást megirni s ahoz férfi kell, a ki érti. Ne döbbenjen meg kegyed
attól, a mit mondtam; semmi gorombaságot sem készülök elkövetni:
hazulról ugyan azzal a szándékkal jöttem el, hanem aztán az úton jobban
meggondoltam; ahoz semmi jogom nincsen, kegyed ura saját tetteinek s
nekem semmi visszakövetelni valóm sincs kegyedtől, mint becsületes
nevem.

– Azt le fogom tenni asszonyom.

– Átlátja, hogy ezt nem viselheti többé?

– Átlátom és megválok tőle.

– És akkor mi nevet fog ön viselni? Mert azt ne feledje ki, hogy kegyed
szinésznő, a kinek nevét olvassák. Nem hiszi-e, hogy az még nagyobb
botrány lesz, ha egyszerre elhagyva régi asszony-nevét, újra más fővel
jelenik meg a világ előtt?

– Elfogom hagyni a szinpadot, rebegé Judit elszántan.

– És akkor miből fog ön élni?

– Dolgozni fogok.

– Az gyönge beszéd. Könnyű azt mondani «dolgozni fogok», a ki ahoz
szokva nincs. Én egész nap dolgozom, mint egy napszámos, de ha az után
kellene megélnem, nem keresném meg vele a kenyérhez való sót. Ideje,
hogy megmondjam kegyednek azt a végső gondolatot, a miért ide jöttem. Az
volt mindenesetre a szándékom, hogy kegyedet rábirjam arra, hogy a
nevet, mit fiam által kapott, letegye és aztán a szinpadot elhagyja.
Megvallom, arra voltam készen, hogy ez nagy rábeszélésbe fog kerülni.
Szeretem, hogy kegyed első szóra engedett és belátta, hogy fiam nevét
tovább nem viselheti; igaz-e?

Judit nem nézhetett az öreg asszony szemébe. Hiszen méltatlan volt a
vád; hiszen az, a mit nála bűnrovásra véstek, volt legnagyobb erénye; de
mégis lehetetlen az, hogy egy szemérmes nő felemelje arczát akkor, midőn
pirongatják. Ez természet elleni komédia volna és hideg arczátlanság.

Judit lesüté szemeit és azt rebegte: «igaz».

– Kegyed e miatt kénytelen lesz a szinpadot is elhagyni; hittem, hogy
kegyedet erre is rá fogom vehetni, de nem hittem, hogy ily könnyen. A
szinpad kegyednek tisztességes életmódot ád s azt egy bolond vén asszony
kedveért elhagyni, ki lármát csap a fia neveért, nem tréfa dolog. Én nem
akarom, hogy kegyed szükséget lásson. Béla fiamat atyja után illeti
hatezer forint örökség. Ezt én nem adtam neki át addig, a míg élt; –
férfi volt: hadd küzdjön ifju korában a megélhetésért, mint küzdött apja
és minden őse. Én azalatt kamatot kamathoz rakva, örökségét megnöveltem
tízezer forintra, most átadom kegyednek ez összeget; megholt, elmult,
elfeledett férjének nászajándéka ez: éljen belőle szegényül, de
tisztességesen.

E szavaknál az öreg asszonyság egy kötelezvényt vont elő hímzett
iszákjából, mely tizezer forintról szólt, egy úri birtokra első helyen
betáblázva.

Judit szíve elfacsarodott e látványra, a köny elborítá szemeit. Béla
anyja kiveszi a falatot szájából, hogy holt fia eltaszított nejének adja
át – büntetésül. Judit jól tudta, hogy ez Lávayné vagyonának legnagyobb
része.

– Asszonyom, szólt Judit elfulladt hangon, én nem tudok önnek felelni.

– Nem is kivánom; szólt Lávayné hidegen. Én elhiszem, hogy ön meg van
illetődve. Azt hitte, szitkozódni, kofálkodni fogok: és csalódott
bennem. Lássa, azért híttam el magammal Fertőy urat; ő lesz olyan jó,
hogy az ügyet közöttünk törvényes kerékvágásba fogja hozni: utasítani
fog, hogy mindketten mit tegyünk, hogy kölcsönösen ki legyünk elégítve.

Judit azt hitte, hogy most mindjárt a szíve fog megszakadni.

– Nem, – asszonyom, – én ez ajánlatot nem fogadhatom el.

– Miért nem? Én azért még elég gazdag maradok. Úgy sem használom azt a
pénzt semmire s nem tudnék vele mit csinálni.

Juditnak egy pillantása e perczben Fertőy arczára esett. E gúnyos
tekintet feléleszté benne az asszonyi ellenállás daemonát. Megaláztatni
nem engedheté magát ez ember előtt. Fogta az irást és visszaadta
Lávaynénak.

– Köszönöm, asszonyom, szíves jóságát; én elismerem, hogy vétkeztem,
vétkemért bűnhödni fogok; tudok száraz kenyeret enni, de ahoz, a mi nem
az enyim, hozzá nem nyulok.

– Kegyed most is büszke. Erről jó lesz elszokni. Mit akar tehát? Mint
mondom, a dolgozásról való tréfabeszéd nem okos emberek elé való.
Asszonymunka! Mit vet az a latba? Kegyed visszautasítja és büszkén
utasítja vissza szerény ajánlatomat. Talán – más kilátásai vannak?

– Nem értem önt asszonyom.

– Nem? különös. Nem szíveskednék ön nekem megmondani gyermeke atyjának
nevét?

– Miért kivánja ön azt?

– Bizony nem kiváncsiságból. Őszintén megmondom miért? Ha megtudom, ki
ez az ember, odamegyek hozzá s így szólok neki: uram, ön szerencsétlenné
tett egy asszonyt, ki nekem leányom volt; most én ez asszonytól elvettem
nevét; emlékezzék ön kötelességére s ha becsületes embernek akarja
hivatni magát, adjon e szerencsétlen teremtésnek nevet. Hogy híják tehát
ezt az embert asszonyom?

Judittal keringett a világ, kezével támaszt kellett keresnie. Ily
kérdésre lehetetlen volt mit felelni.

– Azt nem mondhatom meg.

– Kérem, szólt biztatólag az öreg asszony, ne értsen félre. Nem akarok
ebből zajt ütni: én nem teszek szemrehányásokat; ha szegény az az ember,
annál jobb, ha csak egy vándor komédiás is, vagy valami versiró poéta;
én azt önnek szemére nem vetem, azt fogom neki mondani: ime én önt
fogadom fiam örökébe, ha el tudta nyerni özvegyét, birja vagyonát is
vele együtt.

Julia térdre roskadt anyósa előtt és arczát eltakarta kezeibe.

– Ne öljön meg, oh ne öljön meg. Hiszen én nem felelhetek önnek.

– Keljen fel ön! kiálta szárazan Lávayné; nem jöttem én ide szindarabot
játszani; a csábító nevét akarom tudni, most már követelem.

S e szóknál durván felrántotta Juditot a földről.

Judit összeszorítá ajkait és hallgatott.

– Meg fogja-e ön mondani?

Judit némán inte tagadólag.

– Ah! Nem mondja meg, ugy-e? Nem mondja meg, mert az nem valami koldus,
nem szegény komédiás, hanem nagy úr a gazember! Titokban akarja tartani
és lemond mindenről, asszonyi becsületéről, nevéről, a szinpadról, hogy
titkos szeretője lehessen egy gazdag semmirekellőnek; szájával azt
mondja, hogy dolgozni fog és szívében azt gondolja, hogy majd eltartja a
gyalázat!…

– Asszonyom! sikolta fel eliszonyultan Judit.

E perczben férfi léptek hangzottak a rejtek szobában, Judit elrémülve
hallá, hogy Béla az ajtóhoz közelít; egy percz: és rögtön közéjük fog
lépni.

A kétségbeesés e perczében mindenről elfelejtkezve, csak a férjét
fenyegető veszélyt látva, az ajtó elé veté magát a halálra kínzott nő s
testével akarta visszatartani, hogy ki ne nyilhasson.

Az öreg asszony meghallá a férfi lépteket s e neszre egyszerre magán
kívül ragadta az elfojtott indulat.

– Ki van abban a szobában? ott van ugy-e elrejtve most is a becstelen
csábító?

E szóval az ajtó felé rohant.

– Mit akar ön? Kiálta Judit, megragadva az agg nő karját
kétségbeesetten.

– Mit akarok? Be akarok törni ebbe a szobába; szemtül szembe akarok
lenni ezzel az emberrel; – hiszen csak látja talán?

– Azt én nem engedem meg, szólt Judit útját állva.

– Félre menj az utamból, nyomorult becstelen asszony! kiálta Lávayné,
ökölre szorítva kezeit; vagy letépem fejedről azt a tisztességes
asszonyok viseletét, e tisztes főkötőt és lábaidhoz vágom.

E perczben felnyílt az ajtó.

És ott állt Lávay Béla. A vad szerencsésen föl volt verve!

– Anyám! szólt Béla, most már tudod, a mit tudni akartál; – hanem fiadat
elvesztetted.



A VEREMBE ESETT VADÁSZ.

A tisztes öreg asszonyság, midőn holtnak hitt fiát azon ajtón kilépni
látta, melyen át családja vélt meggyalázójára akart törni,
visszarettent; a helyett, hogy fiához rohant volna, átölelni, kebléhez
szorítani, szemére hányni, hogy miért hagyta őt ily soká vigasztalanul,
hirtelen megfordult s a kétségbeesés erőszakával ragadta meg Fertőy
kezét, ki a háta mögött állt.

– Uram! kedves öcsémuram! Ne lásson, ne halljon semmit. Az Isten
irgalmára kérem önt, ne árulja be senkinek, hogy itt látott valamit!
ugy-e, ön hiszi az Istent? Ugy-e, ön becsületes ember? Adja ön
becsületszavát, hogy titokban fogja tartani ezt! Adja-e?

Fertőy kárörvendő mosolylyal nézett Judit arczára, ki férjét az ajtóban
még mindig félénken visszatartóztatá.

Az öreg asszony sírt, zokogva szorongatá Fertőy kezét.

– Hiszen uram, ön volt az oka, hogy én idejöttem; oh miért jöttem én
ide? Mi hozott engem ide? Megmondták nekem ezt még otthon; megmondták,
hogy megver az Isten a saját kezemmel. Minek mondta ön nekem, hogy Judit
menyem becstelen? Minek szerzett nekem útlevelet? Ez kelepcze volt!

– Ejh, bocsásson engem, asszonyom! kiálta Fertőy türelmetlenül.

– Dehogy bocsátom önt el, míg hallgatását meg nem vásároltam. Én látom,
hogy ön rossz ember. A rossz embereknek pénz kell. Adok azt is. Ime oda
ajándékozom önnek azt, a mit Juditnak akartam adni. Ne adja fel fiamat.
Nézze, a porban könyörgök ön előtt: ne árulja el Bélámat; ne tegyen
kétségbeesetté.

A szegény agg nő Fertőy térdeihez csuklott le, s azokat ölelte át, az
pedig diadalmas mosolygással tekinte Juditra.

Judit lelkének minden rugékonyságát vissza érzé térni ez ingerlő
mosolygástól.

– Béla! szólt szilárd hangon. Eredj. – Emeld fel anyádat amaz ember
lábaitól, és csókold meg. Ő becsületedet védelmezte, – s azt nagyon jól
tevé.

Azzal Fertőyhez fordult.

– Ön pedig, tisztelt uram, ha olyan nagyon érdekli magát családunk
ügyeiért, tudja meg, hogy Béla nagyon jól ki van mentve minden személyes
veszedelem alól; ő a komáromi vár capitulatiójakor jelen volt, ime itt
van tárczámban a védlevele, a mit akkor kapott. Tehát ne tessék többé
férjem miatt aggódni.

Mikor Judit a védlevelet előmutatá, három különböző indulatkifejezésű
arcz tekinte egyszerre rá.

Fertőy el volt sápadva, a düh kővé változtatta arczát.

Hogy jöhetett ez az asszony ily védlevél birtokába?

Béla szeme azon vékony sebhelyen akadt meg, melyet Judit homlokán
látott, s melynek okát annyiszor hasztalan kérdezé tőle. E sebhely egy
pillanat alatt egy hosszú regét mondott el neki. Egy olyan pillanat volt
az, mint mikor egy perczre elaluszunk, s az alatt egy egész nap
eseményeit végig álmodjuk.

Az öreg Lávayné pedig oda csúszott térden s megfogva két kezével a
mutatott irás széleit, melyet Judit kezében tartott, annak betűit
iparkodott sorra szedni könyes szemeivel; s mikor fia nevét megtalálta
rajta, akkor egyszerre két kezével megkapta a fiatal nő kezét, s ő, az
aggnő, ő, az anya, leányának kezét ajkához szorítá és megcsókolta.

Judit nem akarta azt engedni; de az öreg asszonynak vas erő volt azokban
a mindennap dolgozó kezeiben.

– Megmondta ezt nekem egy öreg ember otthon, rebegé Lávayné, hogy én
egykor a menyem előtt így fogok térdepelni s így fogom neki a kezét
megcsókolni. Csak a jövendölés teljesedik be. És az nagyon jól van.

Judit fölemelte gyöngéden napát.

– Jőjjön velem anyám, a mellékszobába. A többit ezen úrral majd elvégzi
Béla.

Az öreg asszony Bélára tekinte, mintha kérdené, hogy nincs-e szüksége
segélyére? Ő össze tudná tépni azt az embert, mint egy nő-oroszlán.

Fiának nyugodt, emelt alakja megnyugtatá, hogy annak semmi férfi
ellenében nincs szüksége védelmezőre.

– Jőjjön anyám, erőteté őt gyöngéden Judit a másik szobába át. – Hiszen
itt a másik.

Az a másik!

Ez a szó magával ragadta az öreg asszonyt. – Mikor az öreganyák úgy
szeretik azokat a kicsi unokákat.

Az a másik.

Egy percz múlva kis bölcsője előtt térdelt annak a néma teremtésnek, a
ki még legközelebb van az angyalhoz s legtávolabb az embertől; annak az
ártatlan lénynek, a kit tegnap a falhoz igért paskolni, s a kit most
csókjaival, hízelgő gyügyögtetésével halmozott el.

Odakinn komoly férfiak váltottak egymással nehéz szavakat, idebenn
boldog nők kaczagtak örömükben, földfeletti szerelmükben. A néma ember
ott a bölcsőben olyan komolyan nézett maga elé a világba, mintha ő
tartana mindezen dolgok felett most mindjárt itéletet.

Fertőy egyedül maradt Bélával.

Béla köszönte magában jó szellemének, hogy Judit előtt mindeddig
elhallgatta azt, a mi közte és Fertőy közt Volozoff herczeg
orangériájában történt; mert ha Juditnak erről tudomása van, akkor nem
hagyja őket mégis egyedül.

– Uram, szólt Béla oly közel lépve ellenfeléhez, hogy halkan
beszélhessen vele: ön úgy látszik, hogy engemet minden áron maga elé
akart állíttatni; ime itt vagyok.

Fertőy az első meglepetés után, mely egyúttal egy egész tervhalmazát
változtatta hasznavehetlen makulaturává iparkodott visszanyerni szokott
önuralmát, s egész udvariassággal viszonzá:

– Valóban, nagyon óhajtottam önnel találkozni.

– Azt igen természetesnek találom. Vannak sértések, a miket ha rajtam
valaki elkövet, én azt fölkeresem, ha zárdába bújt is előlem; elrántom
gyermeke bölcsőjétől, felesége ölelésétől, el az oltár elől, ha
imádkozik; – megvívok vele életre-halálra; ha megsebesít s felgyógyulok,
újra megvívok vele; üldözöm, harapom, a hol érem; s nem végzem be
másutt, mint a hol egyikünk meghalt.

– De én, remélem, nem sértettem meg önt ennyire? sietett Fertőy
czukrozott fanyarsággal közbeszólni.

– Nem ön engemet, hanem én önt. S a sérelem teszi előttem egészen
igazolttá önnek azon törekvését, hogy megsértőjét minden áron
kényszerítse helyt állani elégtétel végett, még felesége jó hírének árán
is.

– Nem értem önt, édes rokon; ön sértett volna meg engemet?

Béla elámult. Ily feledékenységre csakugyan nem számított a nap alatt.

Ő indulathevében egy embert, ki nejét rágalmazza, arczul üt, s a
legelső, legközelebbi találkozásnál ez az ember azt mondja, hogy nem tud
semmit fennforgó sérelemről. Igazán kétsége volna a személy azonossága
felől? Megkisérté segítségére jönni.

– Nem emlékezik ön azon jelenetre, midőn Volozoff herczeg kertésze
mutogatta önnek az orangeria virágait?

– De – igen, úgy rémlik előttem. Azóta sok történt, a mi kiverhette
fejemből.

– Nézzen ön meg jól. Nem emlékezik azon kertészre többé?

– De igen. Tanult, okos német fiu volt. Vonásaival nem igen törődtem.

– Pedig az nagyon közel érintkezett önnel egyszer.

– Velem? Nem igen jut eszembe.

– Ott a lotus medenczéje mellett.

– Ah igen. Szegénynek egy kis hóbortja volt, a mi akkor kitört rajta, a
virágok közé taszított, s azután elszaladt; később elfogták s a herczeg
sokáig gyógyíttatta, de szegény fiu e bajba csakugyan belehalt. Úgy
tudom.

– Roszul tudja ön; az a kertész én vagyok.

Fertőy gúnyosan mosolygott.

– Be tudja ön bizonyítani?

Bélának nagyon sokszor kellett arra gondolnia, hogy saját lakában van.
Ennyi merészség egészen zavarba hozta.

– Én, a sértő fél, bizonyítsam be azt, hogy önt megsértettem?

– Természetesen. Én nem tudok felőle semmit. A világ nem tud felőle
semmit. Önnek állítását csak egy tanú bizonyíthatná be, a ki az
összefüggést érti, de az hallgatni fog; mert az a feleségem.

– Tehát mégis tudja ön, miről van szó? kérdé villogó szemekkel Béla.

– Hagyjuk ezt abba, édes rokon. Ön fiatal ember s úgy veszi fel a
dolgot, a hogy ön szokta. Ön azt akarja nekem elmondani, hogy megsértett
és most elégtételt akar nekem adni; ha kívánom, öt lépésről lőhetünk;
küldjem a szekundásaimat; határozzanak időt és helyet; hanem ez rám
nézve mind kevés reális alappal biró indítvány. Egy paraszt, egy
alárendelt szolga ütése egy gavalléron nem sérelem, hanem sajnálatos
gonosztett; azért a finom világ elégtételadást-vevést nem követel. Azt
pedig, hogy ama paraszt, azon félőrültnek hiresztelt cseléd ön volt,
csupán egy asszony tudja, a ki épen olyan jól ért a hallgatáshoz, mint a
mesemondáshoz, s ez az asszony nem fogja azt senkinek elmondani; a mire
két oka van: az egyik én vagyok – a másik ön.

– Én?

– Sokkal többet is tudok én e tárgyról, édes rokon, mint a mennyit ön
nálam gyanít. Higyje el ön, hogy a rhododendronok levelei nem olyan
sűrűek, hogy azokon keresztül ne lehessen látni. Nem tudom, emlékezik-e
még ez a kertészlegény arra a kettős lövésre, mely ott az orangériában
egy szép asszonyt kebléről felriasztott?

– Uram!

– S a mire a szép asszony aztán ezt mondta férje előtt: «úgy megijedtem,
hogy ha lett volna itt más ember, mint a kertész, keblére rogytam
volna.»

– De uram!

– Kérem, ne kiáltsunk olyan nagyokat, gondolja meg, hogy a felesége a
szomszéd szobában van, s ilyen physikai állapotban a nők fogékonysága
nagyon egészségrontó.

A felülkerült vad kezdte észrevenni, hogy a vadász ismét fegyvert vont
elő.

– Ön nejét akarja velem gyanusítani? suttogá elfojtott hangon.

– Ugy-e? Jobb lesz, hogy ha halkabban beszélünk?

Béla vállat vont.

– Nem tudom, hova czélozhat ön?

– No ezt a szót tőlem tanulta. Most önön a sor azt mondani: «nem értem,
miről lehet szó?» Oh én nagyon jól tudom, minő viszony volt nőm és ön
között, mielőtt én lettem volna szerencsés nevemet neki adhatni. Az sem
volt előttem titok, mi vonzza az asszonyt oly gyakran és erősen a
Volozoff mezei kastélyba. Az asszony szeretett a társaságtól
elmaradozni: legjobban érezte a kertben magát.

Béla erre csakugyan nem tudott mit felelni.

– Az asszony levelezett az ön érdekében barátnéival; ki akarta önt
külföldre szöktetni, ugyanakkor ő maga is fürdőkre készült – külföldre.
Ezt én mind igen jól tudtam.

Béla úgy vette észre, hogy ebben az egész mesében a látszat ellenfele
pártján van.

– Kedves rokon, a mit én akkor tettem, az bizony semmi sem volt egyéb,
mint egy fenyegetett férj védelme saját érdekében. Mindenki védi magát a
hogy tudja. Lássa, én azt nagyon jól tudom, hogy vannak esetek, mikor az
embert úgy kiszorítják a világ szeme elé, hogy nem menekülhet másként,
mint egy ugrással a háta mögött álló síron keresztül, vagy abba bele: ez
a párbaj. Örömest bizony senki sem keresi azt. Olyan ostoba ember pedig
kevés van, a ki titokért verekedjék, s zajt csináljon abból, a mit
szégyenl. Mit tehettem én ön ellen? – Azt tehettem, hogy fölkeltettem
önben a féltést saját neje iránt. A mendemonda, a mit ön előtt az
orengeriában elhullattam, tökéletesen sikerült. Azt a lökést, a mivel ön
engem a tengeri növények közé taszított, a hatás sikerének számítom be;
– hanem azután ön egyenesen hazajött, szépen megtért a feleségéhez. S én
nem is akartam egyebet; de ennyit akarnom a saját feleségem miatt elég
jogom volt.

Béla összecsapta kezeit. Talán tapsolt az ügyesen improvisált
komédiának.

– Én az nap megtudtam, a mely nap ön haza érkezett, hogy itt van már.
Nem szóltam senkinek; hagytam a bujdosót játszani. A mire különben semmi
oka sem volt. Ki elől bujdosott ön? Volt az ön neve a hadi törvényszékek
elé idézettek sorában? sohasem! Ön előjöhetett, a mikor akart, mint
annyian, a kik önnél jobban terhelve voltak s járnak-kelnek a világ
szeme előtt; fel is adják őket százszor, hanem a hatóságok nem törődnek
már a feladásokkal. Én azt nagyon jól tudtam, hogy ön ok nélkül
rejtegeti magát, de megvallom őszintén, hogy az nekem igen kedves
elégtétel volt, hogy ön hónapokig házi börtönt ad magának s nem mozdul
meg neje mellől. Ez rám, mint férjre nézve, nagyon megnyugtató volt.

– Azért nevezte ön anyám előtt nőmet becstelennek?

– Semminek sem neveztem, édes rokon, a miért ön párbajra kihíhasson.
Semmit sem mondtam a tisztelt nagyasszonynak, mint azt, hogy Juditnak
fia született. Hihettem-e én azt, hogy ön, ki oly gyöngéd fiu volt,
szegény öreg anyját évekig tudja kinozni azzal a hírrel, hogy meghalt? A
világ előtt játszatni Judittal az özvegyet, ennek volt valami értelme,
de elhallgatni a valót a tulajdon édes anyja előtt, azt engedni igazi
gyászban járni: ezt én nem hihettem önről.

Bélának a szemrehányás fájt, annyival inkább, mert találó igazság volt
egy hazug ajkáról.

– Uram. Hagyjon ön az én magánéletemnek békét. A miket ön elmondott,
mind alaptalan semmiségek. Nem azokért jött ön ide. Önnek oka volt
engemet napfényre idézni. Mondja meg, miért hítt elé?

– Igaza van, rokon; én keresve kerestem önt s akartam feltalálni. Én
idéztem e kissé kellemetlen jelenetet elő egyenesen azért, hogy önnel
beszélhessek, mert fontos szavam van önhöz, melyet önnek gondolóra venni
épen úgy érdekében áll, mint nekem.

– Meghallgatom.

– Nekünk egy pörünk folyik a biróságok előtt.

– Eddig csak az ön pöre volt az: mi nem jártunk nagyon utána soha.
Tehette ön azzal, a mit akart. De a mióta gyermekünk van, az ő sorsáért
a pör a mienk is. Most már én magam fogom vezetni a pört, mert van
kiért!

– Én önnek egyezkedést jöttem ajánlani.

– Nekem? Egyezkedést? szólt Béla keserüen. Oly rosszul állna önre nézve
a pör?

– Korántsem.

– Tehát csupa atyafiságos jóindulatból?

– Nem. Ámbár az irónia nem volt egészen helyén; de még sem abból. Ez
szárazan üzlet-dolog. Én bizonyosan meg fogom nyerni a pört.

– Ha a határnapig elő tudja mutatni az eredeti végrendeletet.

– Elő fogom mutatni.

– Ha tehetné ön, nem ajánlana nekem egyezkedést.

– Már pedig megkisértem. Legyünk azért csak haragosak. Ne tekintsük
egymást rokonoknak. Higyjen ön felőlem minden roszat, a mit kósza
hirekből összeszedett; hanem azért hallgassa meg ajánlatomat. Én
egyezkedést kinálok önnek a per alatti vagyon egy harmadának
átengedésével.

– Miért oly nagylelkű ön, hogy harmadát átengedje annak, a mit egészen
elfoglalhat? S miért tartaná meg kétharmadát, ha az egészet nem
tarthatja meg?

– Ügyvédhez méltó kérdés: felelni fogok rá, és ön átlátandja, hogy a mit
beszélek, nem «Schwindel», nem szédítés, hanem igen alapos üzlet. Nem
engedné meg, hogy leüljek? Igy mindig azt hiszem, hogy ajtót akar
mutatni.

Béla igen olyanformán hitte maga is. De nagy baja volt, hogy olyan igen
jó fiu volt: sokszor föltette magában, hogy fog goromba lenni, aztán
soha sem talált hozzá való szavakat.

– Tessék.

Fertőy tehát leült, tenyerével végigsimítá homlokát, mintha gondolatát
egyenlítené simára.

– Tehát, édes rokon, az ügy tulajdonképen így áll: A végrendelet
csakugyan megvan. Én magam láttam, meggyőződtem felőle, hogy ugyanaz,
melyet én is aláirtam. Hanem – nincs az én kezem között. – Az, a ki e
becses okmányt kézhez kerítette, igen élelmes ember. Mondhatom, nagyon
ügyes ember. Ez most nem akarja nekem az okiratot átadni más áron, mint
az egész pörtárgy feléért. Már most a kegyed lángesze könnyen
kitalálhatja, hogy mi hajtja ide Fertőyt? Kegyed ügyvéd, kegyeddel lehet
beszélni. Kegyed elébb végighallgatja az előadást, azután mond rá
kritikát. Judit hugommal nem így áll. Ő feltöretlen küldi vissza a
levelet; ő szóba sem áll; ő «nem»-et mond, mielőtt tudná, hogy mire kell
felelni? Ezért volt nekem szükségem kegyedre. Most tehát a dolog így
áll: rám nézve ez az alternativa, vagy felét az illetőségnek átengedni
annak, ki az okmányt birja, vagy kegyeddel kiegyezni egy harmada
átengedésével. Az arithmetika megmagyarázza, miért választottam az
egyezséget? Kétharmad több, mint egy fél. Kegyedre nézve pedig így áll a
választás: ha én az okiratot megszerzem a mondott áldozattal, kegyetek
elvesztik az egész kereset alatti birtokot; ha pedig egyezségemet
elfogadják, megnyerik egy harmadát. Nos, rokon, mit szól ön ehez?

Béla igen röviden végét szakítá az egész alkunak.

– Uram. Én hozzá vagyok szokva, hogy önnek egy szavát se higyjem. A
miket ön itt elmondott, azoknak kilencz tizedrésze nem volt igaz; én a
tizedik részben is gyanakodom. És most kérem önt, hogy ha nagyobb okai
nincsenek a velem való értekezésre, ne hosszabbítsa az időt, melyben
szegény anyámtól távol kell lennem.

– Jól van, édes rokon. Nincs semmi elrontva közöttünk, ön meg fog
győződni róla, hogy a tizedik részlet igaz volt, s akkor felvehetjük az
eldobott fonalat. Magamat ajánlom.

Béla némán üdvözlé és engedte távozni.

És azzal sietett a most már nyitva levő családi paradicsomba, a hol
annyi boldog, annyi szerető szív várt reá: anya, hitves és gyermek!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ekkor irta azután Fertőy Bárzsinghoz azt a bizonyos levelet, a mit
Bárzsing arra a tudvalevő haszonra fordított.



POLITIKAI DIVATOK.

Hja bizony, jámbor barátim, a politikai divatok is csak olyanok, mint
más divat; míg fényes, míg új, az egész publikum hordja, mikor kopik,
leveti, zsibvásárra jut; egy-két elkésett ember hordja még, azt meg is
bámulják érte nagyon, aztán az is csak leteszi, mikor látja, hogy
magában maradt.

Láttam én már excellentiás urakat olyan calabriai tollas kalappal a
fejükön, hogy szebbet se lehetett kivánni, s megint telivér flamingókat
épen semmi kalappal sem a fejükön.

Természetesen arra sem emlékezik már nagyon sok ember, hogy miért hítták
egy időben flamingóknak, a kik veres tollakat viseltek?

No ez elmult. Jött más. Divat csak divat. Egyszer az a divat, hogy a
leányok tépést csinálnak, másszor meg az a divat, hogy egyik
tánczvigalomból ki, a másikba be. Egyszer az a divat, hogy hősök, nagy
szónokok arczképeit hordják melltűkben, inggombokon, karpereczeken,
pálczafogantyukon; másik évben aztán jön egy tánczosnő, egy
lovarművésznő s annak az arczképe kerül a melltűkre, az inggombokra.
Vannak túlfogékony kedélyek, kik az elsőbb eseteknél hizelgő
diatribákkal kenik a lelkes publikumot, s az utóbbiaknál satyrákkal
ostorozzák; a józan philosoph azonban úgy veszi a dolgot, hogy a divat
csak divat: elkopik, elszakad; majd ez, a melyik most nem tetszik,
szintén elkopik, elszakad; jön helyette – talán furcsább, talán nem is
olyan, a milyet kivánunk, de mindenesetre új.

Nemcsak a kabátnak, a salüpnek, a crinolinnak van divatja, jámbor
barátim; – mi is együtt figurálunk abban, hánytvetett emberek.

Ma azt kiáltják, hogy «éljen!» s egy év mulva azt kérdik, hogy «mégis
élsz?»

Ma beverik valakinek az ablakát, s egy év mulva alázatosan koczogtatnak
az előszobája ajtaján.

Nem estem poétai túlságba, nem mondtam: «ma» ez van, «holnap» az lesz:
egy évet engedtem. Az pedig szép idő.

Vannak azonban szerencsés kedélyű emberek, a kik mindig tudnak
gondoskodni róla, hogy divatban maradjanak. Oh ez nagy előnyük az
embereknek a ruhák felett.

Vannak bölcs, józan belátású emberek, a kik sohasem kerülnek a
zsibvásárba, vagy ha nagy tisztelet akarja őket érni, a muzeumba, hol a
tisztes régiségeket őrzik.

Bárzsing úr például olyan jó flamingó volt annak az idejében, a milyen
csak tuczat számra szedte a honleányoktól a nemzeti szinű
szalagcsillagokat, s ha egy-egy csatadalát elolvasná valaki, a mit akkor
irt, aligha ki nem lelné tőle a hideg e békeszerető időben, hogy nagyobb
dolgokat ne is emlegessünk. De hát ugyan, ki vetné neki ezt szemére? Ha
akkor az volt a divat.

Most pedig olyan tökéletes doctor juris utriusque, a milyen csak valaha
a váltó-első-birósági-törvényszék kapuja alatt elfogdosta a klienseket.

Igen nagy ismeretköre van.

Jeles és kitünő férfiu a mellett. Az utczán fenhangon beszél, tiz ember
közül kilenczet üdvözöl, czímét is hozzá kiáltva; hattal okvetlen kezet
szorít, s négynek csak úgy int a kezével, kalapját sem billentve meg.
Szinházban ő adja a tónust; a kit akar, ő hivatja ki, s ha kedve
ellenére tapsol a profanus nép, magas szemöldökkel körültekint s a
lenézett vidéki tapsoló elszégyenli magát és elsompolyodik.

Per tu van minden újabbkori celebritással; bejáratos a legelőkelőbb
hivatalos uraságokhoz; azokhoz ebédre is el szokott járni.

Fiatalabbkori ismerőseit valódi protektori minákkal szokta fogadni. A
poétákat a Pillwaxból csak úgy köszönti, hogy «szervusz». Tudva van
előtte, hogy sok ember van, a ki ki nem állhatja; azokkal, ha találkozik
az utczán, azon veszik észre magukat, hogy kezet szorított velük s
hogylétükről tudakozódik. S nem akad ember, a ki azt mondaná: «s mi köze
az úrnak az én hogylétemhez?»

Ellenkezőleg mindig akad elég nagy kisérete a hangadó egyéniségnek, egy
csoport fiatal ember, a ki fiatalsága tudatában megnyugszik abban, hogy
ő még ráér kharaktert kifejteni; mindig kész mulatók, kik azt tartják,
hogy csak fidelis czimbora legyen valaki, aztán a nyilvános jellemével
ne sokat törődjék az ember; korán-vén töpörödött geniek, a kik
fiatalságuk ábrándjait botlásoknak beismerve, most már felcsaptak
hidegvérű kozmopolitáknak; és végre egy sereg léha ember, a ki soha sem
szokott a maga fejével gondolkozni, hanem felveszi a divatot, úgy, a
hogy készen kapja a boltban.

Azért természetesen vannak még emberek, a kik az utczán kapós divatot
nem hordják; – a kik megmaradtak a mellett, a mit egyszer szépnek, jónak
hittek; csakhogy azok félrevonultak oduikba, otthon ülnek, nagyon
válogatják a magukhoz hasonlókat s nem igen adnak életjelt azokon kívül.

Ezek persze a baglyok.

A kik nem akarják átlátni, hogy a világ változik, mert annak
szükségképen változnia kell; hogy az embernek új ruhát felvenni nem
apostasia, hanem csak mutare consilium in melius, hogy a mi tegnapelőtt
okos volt, az ma már bolond, s a mi ma képtelenség, az holnap egészen
helyes lesz. – Ilyen bagoly volt Lávay Béla is.

Mint ügyvéd, eljárt hivatalos teendőiben, beszélt mindazokkal, a kikkel
kénytelen volt beszélni, hanem épen csak annyi szót, a mennyit
mulhatatlan szükséges volt elmondani; s csak akkor kezdett el valóban
élni, mikor haza jutott szűk családi körébe, melyet anyja, neje és
gyermeke alkotott, s melyet néha Melchior szaporított jelenlétével.

Itthon viselte aztán mindenki a régi embert.

A jó öreg asszonyság kifogyhatatlan volt a mult évek viszontagságainak
elbeszélésében, ő ugyan még most is viselte azt a barna felöltönyt,
melyet egy röppentyűszikra két helyen kiégetett.

Azután meg Bélát iparkodott beszédbe hozni. Hol járt, miket állt ki?
Minő viszályokon ment keresztül bujdosása közben?

Béla nem örömest beszélt e felől; azt sem hozta volna elő, hogy ment
vissza tetszhalott nejéhez, ha Melchior el nem árulta volna a Judit
homlokán levő sebhely titkát. Ekkor értette meg az öreg asszonyság, mire
példálózott annyiszor a mogorva hadastyán, ki Juditra férje ruhájában
ráismert.

– Hát azután sokat éheztél, fáztál, bujdokoltál? tudakozá tovább fiától.

Béla gyöngédebb volt, hogysem nőket szenvedései leirásával szomorgasson.

– Nem volt semmi bajom. Kertész voltam egy úri háznál, jó dolgom volt.
Mikor minden tudományom elhagyott, a kertészség, mire jó apám tanított
mulatságból, kenyeret és menhelyet szerzett számomra.

És azzal bölcsőben ringó kis fiához fordult s keserű gyöngédséggel
susogott a szendergőhöz:

– Úgy, úgy, lelkem kis fiam, ha te megnősz, én kézművest nevelek
belőled; ne félj, nem fogsz te tudós lenni, mint apád, sem szinész, mint
anyád, hanem kézműves, a ki boldog.

Judit a bölcső mellett dolgozva szinpadi öltözékén, hallgatta ezt a
beszédet, s Bélára veté nagy sötét szemeit.

– Ha mi is le akarunk feküdni, ki marad akkor állva? Épen azért, mert a
tudomány szenvedés, a művészet nyomor: épen azért, mert te és én éreztük
mind a kettőt, nekünk kell azt mondanunk: itt maradj, hű maradj,
szenvedj, küzdj azért az eszméért, a miért apád és anyád küzdött,
szenvedett; folytasd, a mit mi be nem végezheténk, légy művész, légy
költő, légy tudós.

Béla fölkelt és megcsókolta neje homlokát.

– Oh asszony, nagy a te hited.

– Volnék csak férfi.

– Jobb férfi volnál, mint én. Igaz. De nem volnál ehez a világhoz való.
Te épen az volnál férfinak, a ki Pusztafi volt. Mit gondolsz, ha ő most
élne, járhatna-e az emberek között? Első nap megölne valakit, vagy őtet
valaki.

– Nincs itt emberhalálról szó, de van szó arról, hogy «ha férfi vagy,
légy férfi!» Nem lehet azt elégszer elmondani tinektek. Rosszabbak
vagytok az asszonyoknál, mert akárki udvarol, meghallgatjátok.

– Életmódunk kényszerít, hogy a világgal érintkezzünk.

– De nem, hogy barátkozzunk.

– Teszem-e én azt?

– Oh kérlek. Mikor karodba fogózva megyek veled az utczán, hányszor kell
kezedet megrántanom, hogy ne fogadd el ennek vagy amannak köszöntését.
Én nem szoktam elfogadni azét, a kit nem szeretek.

– Ez csak külső illem. A kalapemelés nem kötelez még semmire.

– Kötelez. Ma kalapot emelsz valaki előtt, holnap megszólít, s szóba
állsz vele, másnap meglátogat s elfogadod, harmadnap igen kedves
embernek fogod találni s egyszer csak barátja vagy.

«Első nap találkozol vele, második nap kezet adsz neki, harmadik nap
meglátogat és negyedik nap barátod lett.»

A mit ez az asszony mondott, olyan kimerítő kritikája az egész politikai
divatunknak. Lágy emberek vagyunk. Nagyon jó emberek vagyunk. Szeretjük
a verekedést, de a gyűlölködést a tusa után nem folytatjuk. Nálunk nincs
«fehér és piros rózsa», nálunk nincsenek Guelphek és Ghibellinok, a kik
ivadékról-ivadékra folytatják apák és nagyapák küzdelmét; nálunk már
csak pecsovicsok és kubinszkiak sincsenek; mi annyira szeretjük egymást,
hogy még a kritikusra is haragszunk, a ki egy rossz versirót leránt,
hisz az is a mi vérünkből való vér, annak a keserve is rontja azt a
tudatot, hogy mi igen jó emberek vagyunk. S ki tudja, talán erényünk ez!

Béla összeharapta ajkait s duzzogott nejére e szavak miatt.

– Te most haragszol? szólt hozzá Judit, gyöngéden vállára hajolva.

– Oh nem, viszonzá Béla keserűen; te nagyon jól ismersz, én az az ember
vagyok, a ki nagyon könnyen barátkozom.

– Azt nem mondtam, de nagyon könnyen megbocsátasz.

– Hozzá tehetted volna még: és ötödik nap te mégy oda hozzá és hatodik
nap te hordod az ő divatját. Az én tőlem mind kitelik.

Az öreg asszonyság nem akarta engedni, hogy ilyen tiszta eget, mint
gyermekeié, felhő homályosítson el. Közbeszólt, de természetesen ő is
Bélának fogta pártját.

– De iszen Béla nem olyan könnyen ingadozó ember. Kicsi gyermek korától
ismerem én, mert anyja vagyok. Ő is ilyen csendes kis fiu volt
gyermeknek, mint ez itt a pólában és olyan szelid férfi most, mint az
atyja. De azért, hogy pattogni, gorombáskodni szegény atyja sem tudott
soha, a hol helyt kellett neki állni, helyben maradt. Boldogult atyjának
is volt olyan ellensége, mint neki Bárzsing; nekem is olyan rosszul
esett, mint neked Judit, mikor azt láttam, hogy köszönését elfogadja, de
ő azt mondta, hogy a sors elégtételt fog adni, minek venne maga? és
igaza is volt.

– Oh kedves anyám, szólt Judit és arcza egészen ki volt pirulva; ha
«csak» Bélának volna ellensége az az ember, és azt kellene elfelejteni,
ha semmi más választó örvény nem volna kettőjök között, nem kérdeném,
számolt-e vele? kiegyenlítette-e tartozásait? de gondoljon arra, hogy ez
az ember sárba tiporta azoknak a neveit, kik tettek mindent és
vesztettek mindent, s azután ismét felülkerült s most neveti őket, mint
ábrándos bolondokat. Akkor az olyan emberek, mint ő, voltak a dicsők, s
az olyanok, mint Béla, az árulók, és most ők az okos emberek, és az
olyanok, mint Béla, a bolondok. Ez a mérhetlen mélység mi köztünk!

Erre már az öreg asszonyság is hevülni kezdett.

– Hiszen én nem is hiszem azt, hogy Béla valaha szót válthasson azzal az
emberrel. Mással akárkivel, de azzal nem.

– Pedig még sok szót fogok vele váltani, szólt Béla felkelve helyéről.

A két asszony reá bámult.

– Ti azt sokáig nem fogjátok érteni, de egyszer majd megértitek, addig
majd csak elviselem megvetéstek súlyát. Addig higyjétek felőlem azt,
hogy prókátor vagyok, s nem kényeskedem.

Cseléd jött be az ajtón, jelentve, hogy egy úr van itt, látogató jegyét
küldi.

Béla megnézte a látogatójegyet, s letette neje asztalára. Judit
félvállról egy pillantást vetett belé, az volt rá irva: «Bárzsing».
Aztán egy másik pillantást vetett férjére. De erre Béla jónak látta
elvenni a látogatójegyet az asztalról s zsebébe dugni.

– Mindjárt megyek; vezesd ez urat dolgozó szobámba.

És azzal fölkelt s nem nézett sem nejére, sem anyjára, hanem kiment.

E percztől fogva valami hallgató feszültség volt a család körében, mint
mikor hosszú száraz nyáron telve a lég gőzzel, ki sem tud tisztulni, be
sem tud borulni; az ember úgy óhajtozik egy kis zivatar után.

Mert az életben úgy van az: a legjobb asszonyok szerelme a legjobb
papucskormány.

A nő föláldozott érted mindent, világi szerencsét, vagyoni állást,
kényelmet, rangot, elfelejthetnéd-e, milyen adósa vagy? A nő járt
utánad, mikor bujdostál, veszélyeken, háboruk borzalmain keresztül
keresé nyomodat; el tudnád-e őt hagyni most, víg czimborák kedveért? A
nő átvette a férfi szerepét, csoda módon kezébe vette sorsod kormányát s
a hajótörésből parthoz vezetett; most elbocsátanád-e kezét? A nő éjeket
virrasztott, midőn rejtve voltál, midőn beteg voltál, most megzavarnád-e
álmát egy éjszakai ajtóbecsapással, víg mulatságból hazatérve? A nő
elzárta magát a világ előtt, midőn előled el volt zárva a világ: most,
midőn nyitva van előtted, elhagynád-e az egész világért őt? Egy egész
paradicsom mosolygása helyrehozna-e egy elborult tekintetet az ő arczán?

Oh valóban egy szerető asszony, egy szenvedő asszony nagy úr a földön.

Béla a csodával határos vállalatra adta fejét, midőn e nagy úrral
daczolni merészelt.

Nem fogja azt senki észrevenni, hogy ez Juditnak fáj; vannak hamis
hangok, a miket csak igen zeneszokott fül vesz észre, de Béla tudni
fogja azt jól.

Ki tudja, mi lesz még ennek a vége?

Mikor Béla szobájába nyitott, már akkor Bárzsing ott ült a pamlagon, az
egyik lábát maga alá téve, mint valami muzulmán. Legalább nem kellett
Bélának kinálni, hogy üljön le.

Béla sietett hamarább szólni.

– Miben lehetek szolgálatjára, uram?

Azért sietett elébb az «uram»-on kezdeni, nehogy látogatója a
«tegezésen» kezdhesse.

– Ah! Jó napot Béla – úr, alászolgája. Mi ugyan valaha tegeztük egymást,
hanem ha uraságodnak így tetszik: én nem tolakodom; nem akarok
alkalmatlankodni régi viszonyokra való hivatkozással. Vessünk fátyolt a
multakra.

– Mivel szolgálhatok?

– Különben magam sem bánom, ha félbenhagyunk minden sentimentalismust;
szólt Bárzsing úr a másodszori száraz interpellatióra. Mint a minapi
találkozásunkkor említém, az ügy, melyben önnel beszélni óhajték, csupán
üzleti természetű. Más valami charlatán ugyan azt mondaná, hogy neme a
barátságos szolgálattételnek, de én nem szépítem a dolgot; én ördöngösen
őszinte ficzkó vagyok, ördöngösen; nem szeretem a szindarabokat, a
poétázást, hahaha! nem vagyok theátrumiró.

Bélának eszébe jutott, hogy egy időben mennyi rossz drámával kínozta
Pusztafit a jeles férfiu, ki most már igen nevetséges embereknek tartja
azokat, a kik komédiákat irnak. Azonban nem volt természetében, hogy ezt
neki előhozza.

– Halljuk az ügyletet, uram; mindkettőnk ideje drága.

– Az igaz, szólt Bárzsing nagy schweiczi óráját kihúzva s elébb
megnézve, hány rajta az óra? azután füléhez tartva, hogy vajjon
ugyanannyit üt-e? Pedig tizenegy órakor ő nagyságához a Vorstandhoz kell
mennem. Tehát szabad, kérem, egy szivarra gyujtanom?

– Nem szabad. Nőmnek árt a dohányfüst.

– Ah tehát ő nagysága az ön dolgozó-szobájában is rendelkezik.

– Igen. – Mondja ön uram szaporán, mit akar velem?

– Ama bizonyos végrendeletről akarok önnel beszélni.

– Tudok már mindent, Fertőy itt volt, elmondta; a végrendelet megkerült,
de nincs az ő kezében; a ki magánál tartogatja, csak a substratum
feléért akarja neki átadni; – Fertőy egy harmadában akart velem
kiegyezni; én elutasítottam.

E rövid mondatok mindegyikére biczentett a fejével Bárzsing, mint a ki
azt mind igen helybenhagyja.

– Igy van, igenis. Mind jól tudom. Fertőy gondolta magában, hogy két
harmadrész több, mint két negyedrész, s önnek ajánlatot tett, mielőtt
azzal a másikkal alkudoznék. Neki nem sikerült. Jól van. Most az a
bizonyos másik küld engemet önhöz, tudja: az a bizonyos, a ki per avia
et devia a végrendelet eredetijének birtokába jutott; s ugyanazon
ajánlatot téteti általam önnek, a mit tett Fertőynek.

– Micsoda ajánlatot?

– Nos: szegődött bér, osztott koncz. Felét feléért.

– Nem értem.

– Pedig igen világos. A míg Fertőy tétovázik, hogy átvegye a
végrendeletet, mely az ön apósa hagyományát birtokába adja, feleérték
dijáért, addig ön megelőzheti őt s kezébe kaphatja a veszélyes okmányt
szinte azért az árért.

– S ön azt hiszi, hogy én, ha a véletlen kezembe játszaná azt az
okmányt, eldugnám azt, vagy megsemmisíteném?

Bárzsing zavarba jött. Erre a kérdésre nem terjedt már ki eszmeköre.
Hisz itt egy olyan bolond emberrel van dolga, a ki csupa
becsületérzetből képes volna egy saját maga ellen szoló okmányt a biró
kezébe adni, a helyett, hogy elsikkasztaná, mikor teheti.

– Azaz, hogy, hebegé zavarodva, azt tehetné talán más; maga az a
bizonyos, a kinél most van, juttathatná önnek a kezébe olyan roncsolt
állapotban, a mikor már a szavakat olvasni nem lehetne rajta.

– S ön azt hiszi, hogy én oly semmirekellő gazember tudnék lenni, hogy
ilyen bűntény részesévé avatnám magamat?

Bárzsingnak olyan szerencsés arcza volt, hogy nem pirulhatott el jobban,
mint a mennyire már veresnek termett; mert biz ez nem volt egyéb, mint
valakit in optima forma szemtül szemben legazemberezni.

– De tisztelt uram, ön még mindig nagyon költőileg fogja fel ezt a
kérdést. Vegyük a dolgot egészen prókátorosan. A pör abban a stádiumban
van, hogy ha a végrendelet nem kerül elő a kitűzött határidőig, az egész
vagyon az ön tisztelt nejének fog itéltetni. Szép vagyon! megérdemli a
pörlekedést. Ő nagysága nem volna kénytelen azon a komisz szinpadon
rontani magát.

– Micsoda komisz szinpad?

– No, no, ne pattanjon fel; azt értettem, hogy szegény a szinház,
rongyosak már a szinfalai, csak úgy csügg róluk a ponyva. Biz az
keserves kenyér; kegyed jól tudhatja. Ha nekem nőm volna, a félvilágért
meg nem engedném, hogy szinésznő legyen.

– Ne beszéljen erről, kérem.

– Csak azért mondtam, hogy önt figyelmeztessem arra, mennyivel nagyobb
boldogság volna, ha ő nagysága saját úri jószága jövedelméből élhetne.
Nos azonban, ha a végrendelet előkerül, akkor ennek bizony vége; Fertőy
lesz az általános örökös; ő nagyságának nem hagyatott más, mint a
komáromi ház, a mely porig égett, az eső mossa most is a romjait.

– Tehát a vége a dolognak az, hogy segítsem a végrendeletet
elsikkasztani, ugy-e?

– A vége nem az; beszéljünk prókátorosan, legyünk okos emberek. Kegyed
és tisztelt neje én nekem adnak egy kötelezvényt arról, hogy azon
esetben, ha az örökösödési per az önök részére döntetik el véglegesen, e
birtoknak felét elhasíttatják s az én általam képviselt ügyfélnek
átengedik, ön nem tud többről semmit. A végrendelet a határidőig nem
kerül elő, azontúl pedig még kevésbbé. Ön nem tud hovalettéről semmit,
ön nem részese annak, a mi azzal történhetett; az ön híre, neve
mocsoktalan marad Isten és ember előtt.

– Csak a saját szemem előtt és az ön szeme előtt nem.

– Ah, ez ismét poétai fellengzés! Beszéljünk uram prókátorosan.

– Jól van. Tehát én is mondok önnek egy prókátoros észrevételt. Én nem
hiszem, hogy az a végrendelet meg volna.

Bárzsing úr nevetve csapott térdeire. Nagy hosszú fogai egész sorral
kilátszottak jó kedvében.

– No, ezt vártam öntől; valóban nagyon csalatkoztam volna önnek éles
elméjében, mert azt el kell ismernem, ha föl nem tettem volna önről,
hogy egyszer csak azt fogja mondani: «Kedves Bárzsing, mese beszéd az
mind, a mit hol te, hol Fertőy a fülembe danoltok, arról a bizonyos
emberről, arról a rejtélyesen megkerült okiratról; ha megvolna, felém se
jönnétek; összebeszéltetek, szeretnétek a szememet kitörülni
közakarattal». Én ezt előre tudtam. És e végett előre elláttam magamat
annak bizonyítékaival, hogy a miért ide jöttem, az nem valami rossz
tréfa. Már uram azzal a tisztelettel tartozik ön saját magának, hogy
senkiről se tegye föl, miszerint az önnek az együgyűségére számít. A
végrendelet nálam van. Az a bizonyos valaki rám bizta és fölhatalmazott,
hogy ha ön látni kivánja, mutassam meg.

Azzal elővonta oldalzsebéből az okiratot s oda nyújtá Bélának. És
azután, hogy tanújelét adja, mennyire nem tart attól, hogy Béla, ha
egyszer tíz ujja közé kaphatta az irást, azt hirtelen összetépi, elnyeli
vagy tűzbe hányja, fölállt helyéről, elsétált az ablakig, magára hagyva
Bélát az asztal mellett, ki a végrendeletet figyelmesen vizsgálta
keresztül.

Annyit azonban minden határtalan bizalmassága mellett is megtett, hogy a
szemközt álló fali tükörből szüntelen figyelemmel tartotta Bélát; tán
egyrészt azért, hogy titokban a hatást tanulmányozza, a mit az olvasmány
az ifju arczvonásaira gyakorol.

Béla igen nagy phlegmával nézte végig az okmányt, megvizsgálta a
pecséteket rajta s nem tett semmi észrevételt rá.

Egyszer azonban észrevevé Bárzsing a tükörből, hogy Béla a kiterjesztett
okiratot a világosság felé fordítja.

– Nincs benne semmi vakarás! sietett féltréfásan rendreigazítani a
vizsgálót.

– Igaz, nincs; szólt Béla összehajtogatva az iratot.

Pedig nem azt nézte az okiraton, hanem a merített papir gyári vízjegyét.

– Nos, mit tegyünk tehát? kérdezé diadalmas mosolylyal Bárzsing.

– Tegye ön, a mit hasonló esetben becsületes emberek szoktak tenni.

Ez furcsa utasítás.

– Nem értek én ebből semmit.

– Remélem, hogy meg tudja ön magának magyarázni, mit tesz hasonló
esetben a becsületes ember?

Bárzsing nagyon vonogatta a vállát.

– Az a becsületesség igen relativ fogalom.

– Tehát fordítsunk rajta. Tegye ön azt, a mit hasonló esetben egy ügyes
üzér szokott tenni. Adja ön el az okiratot annak, a ki többet ád érte.

– Fertőy egy harmadot igért. És ön?

– Semmit.

Bárzsing szédelgett a nem várt válasz után. Béla odaveté eléje az
asztalra az okiratot s nem látszott azt újra fölvenni akarni. Oly
megvető arczczal dobta azt le, mint egy pókot vagy egy hernyót, mely
véletlenül a kezére szállt s melytől undorodik.

Az alkusz átlátta, hogy itt nincsen vásár.

– Ez önnek az ultimátuma?

– Kibeszéltem magamat.

– Még én nem. Én apellálom az ügyet.

– Ugyan kihez?

– Ahoz, a ki legilletékesebb: önnek védenczéhez.

– Nőmhöz? ugyan tegye azt.

– Ne tessék mosolyogni. Azt én is előre tudom csekély eszemmel, hogy ha
én ő nagyságánál személyes értekezés végett bejelentetem magamat, azt
fogja kiizenni, hogy a feje fáj, vagy szerepet tanul; ha pedig levelet
irok neki és megismeri a borítékon az irásomat, visszaküldi; hanem –
tessék arról meggyőződve lenni, hogy mikor egy vadász elindul vadászni,
nemcsak azt a töltést viszi magával, a mit a puskacsőbe tömött.

– No hát – sok szerencsét a vadászathoz.

Azzal hátat fordított neki.

Bárzsing visszadugta zsebébe az okiratot és eltávozott.

Mikor betette maga után az ajtót, Béla örömtől szikrázó szemekkel
csapott tenyerébe, mintha valami nagy, eldöntő sikernek tapsolna most,
azután felöltözött s menni készült.

Valahányszor elment hazulról, mindig meg szokta mondani nejének, hova
megy és mikorra jön haza? Nem tudom, ki adta a nőknek ezt a jogot; annyi
bizonyos, hogy gyakorlatában vannak.

A mint Judithoz belépett, szobájában találta Melchiort. A kis doktor
sűrűen használta az alkalmat, melyet a házi orvos minősége nyújt, hogy
régi barátjait meglátogassa s olyankor a végtelenig mulattatá őket
statisticai és chemiai tanulmányokkal, a miket senki sem hallgatott
olyan nagy kegyelettel, mint az öreg asszonyság, a ki végtelenül szivére
tudta venni, hogy a raffinált czukorban hány százalék kutyacsont van? s
hogy a keményített alsó szoknyák hány millió embernek a kenyerét eszik
meg évenkint?

– Épen hozzád akartam indulni; szólt Béla, midőn barátját meglátta, ki
épen akkor szándékozott az asszonyok előtt bebizonyítani, hogy a
szőnyegek a szobában mennyire előmozdítják a gümőkórt.

– Tehát menjünk, szólt Melchior felkelve a székről, melyet elfoglalt.

– Itt nem végezhetik el önök, a mi ügyük van? kérdezé Judit,
visszaültetve Melchiort a székre.

– Miért ne? felelt Béla, kalapját letéve. Csupán egy szó az egész. Egy
helységnek a neve, a mit rég kerestünk. Én most ráakadtam. E név
«Neuburg».

Melchior egy ideig felnézett a plafondra, mintha oda volnának felirva
mindazok a nevek, számok és combinatiók, a mik emlékezete nagy
szótárában felhalmoztattak; azután felszökött helyéről, mintha titkos
rugók lökték volna fel onnan, s mint a ki sánta lábáról megfeledkezett,
tánczolva ugrált barátjáig, annak megszorítá a kezét s kaczagva mondá:

– Hisz ez nagyon jó, ez nagyon pompás. Ha «Neuburg», akkor meg sem kell
mozdulnunk a helyünkből. Hiszen az (itt súgva mondá a szót) hiszen az
«1851»-ik.

– Derék, mondá rá Béla és mosolygott.

– Mi az a Neuburg és az az 1851? Kérdé az öreg asszonyság, legyőzhetlen
kiváncsisággal.

– Az tökéletes diadal! kiálta Melchior s már készült az egészet
elbeszélni, vagy legalább sejtetni, miről van szó; de Béla megrántotta
kabátját s korán eszére téríté.

– Egy fogadás az, szólt azután tökéletesen sikerült hypocrisissel Béla,
egy fogadás többek ellenében, melyet megnyerünk.

– No és mit nyertetek? kérdé az öreg asszonyság, ki mindent elhitt, a
mit fia mondott s azt szerette volna megtudni, mekkora pénzben szokott
Béla fogadni, nem koczkáztatott-e sokat?

– Oh igen sokat! majd annak idejében megtartjuk annak az áldomását.
Hanem addig senkinek se e felől egy szót sem, Melchior.

– Hallgatni fogok, mint egy orvos.

– Pár nap múlva, midőn épen asztalnál ült a család, hozta a leveleket a
postakihordó.

A kistermetű férfiu régi szolgája volt már a közönségnek, nemcsak a
lakosokat ismerte, a kiknek leveleket hordott, hanem még azoknak a
kézirását is, a kik ezeknek irni szoktak, s ha tudta, hogy valami nagyon
várt kedves levél van a tarsolyában, hármat-hármat ugrott a lépcsőkön,
úgy törte fel magát az emeleten, lélekzete is elállt, mikor bebukott a
levéllel: bele is halt korán szegény a nagy serénységbe.

– Alázatos szolgája, jó étvágyat kivánok, jaj be csúnya idő van odakinn.
Itt van a tekintetes úrnak három levele, az egyikért fizetni kell
tizenhárom krajczárt. Csak úgy szakad az eső, fuj a szél. A tensasszony
számára is van ám levelem. Külön van téve, még pedig kedves levél,
Komáromból jön, az édes papa irja.

– Az atyám? kérdé Judit elbámulva.

– Oh nagyon jól ismerem a tekintetes úr irását, sok levelet hordtam tőle
a tekintetes úrnak, mikor még jurátus volt. Akkor mindig kérdezte a
tekintetes úr, ha meglátott: nincsen-e levél Hargitay úrtól Komáromból?
Oh ez irást nagyon jól ismerem.

A serény postakihordó azt persze nem tartozott tudni, hogy az, a kinek a
leveleit oly kedvesen várták egykor, régen megátkozta gyermekeit és
meghalt.

Ő sebtén átadta a leveleket, a tizenhárom krajczárért majd eljön máskor,
mert azt a bámuló család elfelejtette átadni s azzal futott egy házzal
odább.

A Judit kezébe adott levél borítékán valóban a legtökéletesebben
felismerhető volt a megboldogult Hargitay kézirása. Ugyanazok az egymást
öklelő betűk, oppositionalis szarvaikkal, a szabadelvűen elszalasztott
betűszárak, a nyakát protestánsi keménységgel hátravető kezdőbetű, s a
végsorok vastag alákanyarítása, mely rendesen egy irótollnak az életébe
került; mindezekről akárki is, a ki egyszer látta Hargitay irását,
rögtön ráismerhetett a posthumus levélre.

Judit egészen elhalványult; maga Béla is meg volt lepetve. A csalódás
tökéletes volt.

– Bontsd fel és olvasd. Biztatá maga Béla nejét.

Judit felszakítá a levél borítékát. Benne ugyanazzal a vastag fénylő
tintával irva, ugyanolyan kézirat, mint meghalt atyjáé és ez a tartalom.

Semmi megszólítás.

«Hargitay Juditot az a csapás érte, hogy atyja Lávay Béla miatt
megátkozta és kitagadá. A halál meggátlá az apát, hogy átkát
visszavonja. Azonban az apák láthatlan keze a sírból is kiér, hogy
gyermekeiket védjék vagy sújtsák. E láthatlan kéz eltünteté nyomtalanul
az apa haragjának bizonyítékát, a végrendeletet. De a gyermekeket nem
törte meg sem az élet, sem az átok, az ő szivük kemény és büszke maradt.
Az a láthatlan kéz fölfedezte ismét az eltünt végrendeletet, az atyai
átok tanúbizonyságát. Egy régi barátja a családnak megmutatta azt a
férjnek és tudatá vele, hogy most már az átok fele van csak elengedve,
de egészen a fejök fölött függ az, s ha szivük kemény marad, egész
haragjában le fog sújtani. A nő gondolja meg, hogy saját és gyermeke
szerencséjéről van szó. Még módjában van megakadályozni, hogy atyja átka
a maga teljességében kitöltessék mindnyájok fejére. Gondolja meg ezt és
határozzon.»

Judit arcza elsápadt: atyja kéziratára ismert minden betűben. Annak a
sírkövét pedig már régen befutotta a folyondár repkény!

Némán nyújtá át férjének a levelet, mintha kérné, hogy fejtse meg ezt a
talányt.

A mint Béla végig futotta a levelet, neje elsápadt arczára tekinte
vissza. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy e levél Juditot
meghatotta.

– Úgy látszik, hogy engemet denunciálnak előtted.

– De ki? szólt Judit, elábrándozó tekintettel.

– Babonás vagy-e?

– Nem. De az irás mégis oly hasonlatos.

Judit szemei megteltek könynyel.

– Azzal vádol e levél, hogy vagyonodat koczkáztatom. Súlyos vád. Hogy
nem egyezem ki pörlekedő rokonaiddal. Majd megtudod egyszer, hogy ki
irta ezt a levelet? Addig is kérlek, tartsd meg ereklyéid között és ne
pusztítsd el; mert még szükség lehet rá valaha.

Béla nagyon jól tudta a rejtély alapját; ismerte jól azt a kezet, mely
oly híven tud idegen aláirásokat utánozni; de még nem volt szabad azt
kimondania. Vadász volt, a ki lesben áll veszélyes és ovatos vadakra;
nyomukra talált már, megtalálta a hullát, a mit elhurczoltak, tudja,
hogy meg fognak előtte jelenni és visszatartja lélekzetét, mozdulatlanul
ül: engedi arczát maró bogaraktól csipetni, nem hajtja el őket, nem
tekint félre, vár csendesen a pillanatra, a mikor a vadak lőközelébe
érnek; ha észrevennék elébb, visszafutnának, megkerülnék, talán össze is
tépnék.

Ezért titkot kellett tartania saját neje előtt is. E titoktartás sok
szenvedésébe került azután mind a kettőnek; de én Bélának adok igazat s
koczkáztatom azt, hogy az asszonyok el fognak itélni, a miért egy titkot
olyan sokáig hagyok előttük rejtegetni.

Az ebéd csendben folyt le, senki sem szólt a másikhoz egy szót sem. Ebéd
után Béla fölkelt s rögtön dolgozó-szobájába távozott. Félóra mulva neje
utána ment. Már akkor nem volt oly halavány.

– Azt mondtad, hogy tegyem el irataim közé e levelet, mert még szükség
lehet rá. Nekem semmi szükségem rá; neked adom, őrizd te, ha akarod.

– S nem bánod, akár ki az, a ki előtted elvádol?

– Bántam-e valaha? először teszik-e most?

– Bizol-e bennem?

– Élnék-e a nélkül?

– Hiszed-e, hogy még emlékszem a világosi rossz napra?

– És én emlékezem arra a «jó éjszakára» a koporsóban.

– Nem lehet minket olyan könnyen elválasztani élő embernek.

– Még a halottnak sem.

Férj és feleség ölelve tarták egymást. Olyan egy pár ember volt az, a ki
mindennap ismételte azt az esküt, a mit egyszer az oltár előtt
elmondott.

Az ember azt hinné, hogy mesét hall, mikor ezt hallja.



A SÁPADT ASSZONY.

Fertőyné arcza csak egyre haloványabb.

Neki bezzeg nincs szüksége liliomkenőcsre, herczegnők vizére; neki van
egy tündére, a ki éjszaka mindig eljön s egyre fehérebbé festi orczáját:
olyan már, mint a liliom.

Volozoff herczeg nem tehet arról.

Ő igazán önfeláldozó imádó: ő csak dicsvágyból hódít. Tetszik neki az,
hogy a világ azt beszéli, miszerint a legszebb, legelmésebb asszony az ő
kedvese.

Csak egy hibája van a legszebb, a legelmésebb asszonynak; az, hogy miért
nem pirosabb? Volozoff herczeg országokat adna érte, tele muszka
parasztokkal, ha Fertőyné arcza pirosabb volna.

Az gyűlöletes dolog, ha az embernek a kedvese blazirt. A felesége lehet
az; de a másik, a vidámabb társ: az legyen életkedvű.

Volozoff herczeg nem bánta volna, ha Szerafine akármi áron deríti fel
kedélyét.

Hogy mi az az akármi ár? azt csak a férfiak tudják.

Azt nagyon jól tudta, hogy férjét teljes szívéből gyűlöli ez asszony:
hiszen épen azért választotta férjeül.

Az pedig lehetetlen, hogy egy nő, a ki férjét gyűlöli, akármilyen
halavány is, valakit ne szeressen a világon.

A herczeg tudta azt nagyon jól, hogy ezen valaki nem ő. Tehát más.

A szép nő elfogadja udvarlásait, karján sétál, vele tánczol, páholyban
ül, keresztnevén szólítja, ha egyedül van, tud mulatni vele,
elpanaszolja, ha valamije fáj; hanem hogy valaki más van lelke
rejtekében, a ki őt elfoglalva tartja, azt mindennap jobban kezdte
tudni.

Ezt a mást fel kelle találnia.

Miért? Talán hogy megölje? Talán hogy féltése dühével üldözze? Épen nem,
ezt a valakit fel kelle találnia azért, hogy Szerafine hadd legyen
egyszer boldog; a halavány arcz hadd legyen egyszer piros.

Bálokban, fürdőkön, divaturacsok rajongák körül a nőt, de a herczeg
egyikben sem találta azt fel, a kinek láttára a fehér arcz egyszer
pirul.

Egyszer a szinházban voltak; Szerafine páholyában ülve, szokása szerint
nem nézte az előadást, hanem a közönséget; a herczeg szemközt ült vele s
egy pillanatban úgy tetszék neki, mintha az a hajnalpir, mely oly idegen
vendége a liliomarcznak, elborítaná azt s Szerafine egészen titkolózva
üdvözölne ott alant a földszinten valakit. Máskor föltünőleg szokott
köszöntgetni új ismerősöket, ezt csak rejtegetve.

A herczeg követte Szerafine szemejárását s észrevette azt, a kinek az
üdvözlés szólt. Nem kérdezősködött felőle Szerafinetől, hanem a mint uj
látogató jött a páholyba, búcsut vett tőle s lement a kaszinóerkélyre,
helyet foglalva Dombay Elemér mellett, a ki semmiről egyébről nem
nevezetes, minthogy minden embert, asszonyt, leányt, férfit kivétel
nélkül ismer, a kit csak a szinházban látni szokás; még tán a karzaton
ülőket is.

– Te Elemér, mondd meg nekem: ki az a fiatal ember ott a földszinten, a
ki a negyedik páholy alatt áll, a pálczájára támaszkodva.

– Az ott, abban a manchester paletotban? Az egyik szinésznőnek az ura.

– De patvart! Az tulnan rajta. Abban a chamois kabátban.

– Úgy? Az is egy szinésznőnek az ura.

– De hogy híják?

– Lávay Béla.

– Miféle mesterember?

– Boldogabb időkben publicista; – ilyenkor ügyvéd.

– Te? De ki ne nevess azzal, a mit mondok. Ez az én rejtélyes kertészem.

– Hogyan? A kiről azt mesélted, hogy egyszer Fertőyt az üvegházadban
belelökte az aquariumba, s azzal megugrott?

– Ugyanaz, tökéletesen ráismerek, s most már értem az egész rejtélyt.
Fertőy arról beszélt az aquarium előtt, hogy az a Lotus bizonyosan
Lávayné nevét viseli, s erre kapta azt a furcsa felköszöntést.

– No ez derék! Holnap mindjárt megkérdezem ezt Bélától.

– Te ismered?

– Nagyon jól. Igen furcsa gyerek az.

– Hát tudod mit? ne hozd neki elő ezt a dolgot. Más szándékom van vele.
– Tegyünk úgy, mintha semmit sem tudnánk az azonosságról. Mi szükség
nekem egy mai gentlemanben egy hajdani cselédemre ismerni, ki politikai
okokból öltött livréet? Én szeretném őt jogigazgatómnak választani.

– Azt jól teszed. Rendes ember és nem csal meg. Egyébiránt én kitalálom,
hogy miért jöttél e perczben erre az ötletre?

A herczeg kétkedve tekinte szomszédjára.

– Nem azt.

– Fogadjunk.

– Jól van. Ezer rubelbe.

– Eredj, ne légy bolond. Nem vagy most otthon.

– Hát fogadjunk egy fertálybankóba.

– Áll. Te neked ez a bizarr ötleted jött most: az én Fertőy barátom,
azon rendületlen barátságnál fogva, mely engemet az ő házához köt,
nagyon sokszor megtisztel azzal, hogy pénzügyi viszonyainak mibenlétét
velem bizalmasan megismerteti; olyankor én őt mindig fiskálisomhoz
szoktam utasítani, s az megért mind a kettőnket. De milyen mulatságos
fordulat lesz az, ha Lávay Bélát nevezem ki jogigazgatómnak s jövőre
Fertőy barátomat a legártatlanabb orczával küldözöm ő hozzá, hogy
értekezzék vele, ha tetszik.

A herczeg kaczagott a vége felé. Az ötlet mulatságos volt, de nem az ő
agyában szülemlett. Kaczagott, de a fejét rázta; az igazi indok nem volt
eltalálva. Hanem – ez a magyarázat nagyon jó volt arra, hogy a valódit
eltakarja mindenki szeme elől. A világ azt fogja hinni, hogy satyrát
lát, és nem veszi észre mögötte az idyllt.

Volozoff engedte diadalmaskodni szomszédját; mosolygó malitiával vett
elő tárczájából egy újdonatúj egy forintost, azt négyrét hajtotta,
nyelvével a hajtás szélét megnyálazá s figyelmesen leszakított belőle
egy negyedet. Ez is egy politikai divat volt.

– Megnyerted, szólt Dombay elé téve a nyereményt.

Az anecdota még az előadás alatt megtette a körutat a kaszinóban.

Mindenki igen genialisnak találta a módszert, melylyel egy szerencsés
udvarló egy terhére válni kezdő férjnek megnehezíti a szekrényéhez
vezető utat.

Volozoff pedig kiegészíté magában a történetnek azon részleteit, a miket
a világ nem ismert.

Midőn ő a vélt gonosztevő kertész után akart lőni, Szerafine megfogta a
kezét és visszatartotta a lövést.

Szerafine egyedül volt akkor az állítólagos kertészszel a téli kertben,
s gyakran eltünt máskor is, hogy őt fölkeresse.

Szerafine egyszer elmondá előtte, hogy Lávayné egykor közeli ismerősnője
volt, egy városban laktak, ablakaik átellenben: a város azt is hitte,
hogy vetélytársnők.

Most már emlékezett arra is, hogy Szerafine nagyot sóhajtott, mikor
azzal végzé leánykoruk regéjét: «most Judit boldog.»

Volozoff azt hitte, hogy érti az egészet, s gondolá: «jobb lenne, ha
Szerafine lenne boldog és Judit egy kicsit boldogtalan.»

Mert hiszen utoljára is az egész asszony-boldogság csak emberi tréfa és
sorsszeszély.

Szerafine majd vigabb lesz, ha élni kezd, a művésznő pedig annál
művésziebben fog játszani, ha egy kis szenvedés éri.

Másnap Dombay Elemér meglátogatta Bélát.

Az az igen becsülendő gyöngeség megvan az embereknél, hogy ha valami jó
hírt tudnak meg előbb, mint a kit az közvetlen érdekel, sietnek elsők
lenni, a kik azt tudassák vele, s olyanforma genesist adni a
történetnek, mintha annak megindításában nagy részük lett volna. Már
pedig egy tekintélyes uradalom jogigazgatóságát csak úgy egy álom alatt
elnyerni egy fiatal ügyvédnek, csakugyan a szerencsés esetek közé
számítható.

– Barátom, jó ujságot hozok: tegnap Volozoff herczeg előhozta, hogy a
tagosztályi ügyek nagyon megnehezültek a jószágain, s a bécsi doktor, ki
eddig minden peres ügyét vitte, annyit ért a tagosztály, úrbér,
majorsági földek, regalék és remanentiák kérdéseihez, mint a tyúk az
abéczéhez; kénytelen magyar ügyvédet választani jogigazgatónak, kit
ajánlanék neki? Én, tudva azt, hogy az urbarialis ügyek neked különös
tanulmányaid, téged neveztelek meg neki, s ő mindjárt kezet adott. Nos,
barátom?

Béla pedig nem adott oly hamar kezet.

– Hát mi a patvar? gondolkozol tán rajta, hogy elfogadd-e? Barátom, ha
én ügyvéd volnék, két kézzel kapnék az ilyen alkalom után. Mit gondolsz?
Egy ilyen állás szerencsédet alapítja meg. Mai világban már nem élhet az
ügyvéd máskép, mint ha vagy a váltók után szaladgál, vagy az uradalmi
ügyek vezetésének nyugalmas positiójába teszi le magát.

– Tudod, szólt Béla kitérőleg, van valami kellemetlen az ajánlott
helyzetben, a mit én neked meg nem mondhatok.

– De a mit én neked elejétől végig elmondhatok. Te, mint politikai
bujdosó, a sok álarcz között egyszer felvetted a kertész-livréet is;
szolgáltál Volozoff kastélyában; nem is igen szépen váltál meg, mert
búcsú fejében a herczegnek egyik úri vendégét, minthogy nődet
rágalmazta, úgy beledobtad az aquariumba, hogy most is benne volna, ha
ki nem huzták volna. Ezt tudja minden ember, pedig te nem mondtad
senkinek. A herczeg azonban nem fog rád ismerni, ha ismét találkozol
vele. Más arczod is van most, és ő nála soha nem fogod észrevenni, hogy
emlékezik rá, miszerint már valaha találkozott veled; egyébiránt őt akár
esztendő számra ne lássad, kivéve mikor a helyszinén kell megjelenned,
hogy a parasztjaival kiegyeztesd.

– Jól van; majd gondolkodni fogok rajta.

– A mi annyit tesz nálad, hogy majd közlöm elébb a feleségemmel. Jól
teszed barátom: ő okos asszony; több esze van, mint neked, meg nekem,
meg az egész familiádnak, in ascendenti et descendenti, boldog ember
vagy. Két fejed van; a mit az egyikkel ki nem találtál, megkérdezed a
másiktól. Úgy is illik. Nőd bizonyosan azt fogja mondani, hogy fogadd
el.

– Azt nem tudom.

– No hát tudd meg minél elébb és aztán közöld velem.

A mint Dombay eltávozott, Béla rögtön sietett át Judithoz.

– Kedvesem. Volozoff herczeg uradalma jogigazgatásával kináltatott meg;
mit szólsz hozzá?

Judit gondolatokba merült.

Azután hirtelen megfogta Béla kezét és így szólt:

– Most fogadd el. Végezd be legfontosabb ügyeit, a mily rövid idő alatt
lehet. És akkor mondj le.

Béla megköszönte a jó tanácsot.

Hiába, a nők tapintata legfinomabb.

Egy kis világi mendemonda, egy kis látszat, egy kis féltékenység, s a
sok apróságból oly általános tömkeleg támad, a miből az ember jó hire ki
nem igazodik. Pedig vannak emberek, a kiknek a jóhirök drágább a
mindennapi falatnál. Ha Béla elutasít ily fényes ajánlatot, mindenféle
bántó találgatások raját támasztja fel maga és neje ellen. Egy ügyvéd
férj, a ki nem fogadja el a főurat cliensének, ki koszorúkat szokott
hajigálni a szinésznőnek, a ki az ügyvédnek neje. Oh ebből olyan szép
lánczos syllogismusokat tudnának szőni, fonni.

Ha pedig ott maradna az állomáson végig: mi lenne abból újra? Egy ügyvéd
férj, a ki meggazdagodik egy főúri cliens mellett, a ki koszorúkat
szokott hajigálni a szinésznőnek, a mely szinésznő az ügyvéd neje.

«Végezd el ügyét, a miért hivatott, s azután hagyd ott.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Fertőy megtudta, hogy a herczeg Lávay Bélával micsoda új
ismeretséget kötött, így gondolkozott magában:

«A herczeg szeszélyes ember, olyanok szoktak lenni a nagy urak. Judit
szép asszony, művészi hírben áll; és a mi több, abban a hírben, hogy
férjéhez hű; ez csábító körülmény. Szerafine pedig napról napra hervad,
s szeszélyei inkább untatók már, mint bámulatra méltók. A herczeg
megtudhatta könnyen, hogy Béla valamikor udvarolt Szerafinének, s
Szerafine sem volt iránta közönyös. Nem gondolhatott-e egy kettős
cserére? A régi tüzet könnyű föléleszteni.»

Ez a combinatió nem elégíté ki Fertőyt.

Föltette magában, hogy mindkét nő erényét védeni fogja: Szerafineét Béla
ellen, Juditét pedig a herczeg ellen.

Lám tehát mégis vannak esetek, a mikor az erényt is becsülik valamire!

Fertőy nagyon meg volt elégedve magával, mikor e védelmi hadjárat
részleteit kifőzte.

A helyzet igen bonyolódott lehetett.

Fertőynek szép neje volt és szép unokahuga.

Szép nejének volt gazdag imádója s ugyanaz szép unokahugának
távoltartott tisztelője.

Viszont szép unokahugának szegény férje és ugyanaz szép nejének
távoltartózkodó tisztelője.

Az gonosz escamotage volna, mely egyszerre elcserélné a fehér galamb és
a fekete galamb fejeit.

Kiben lehet itt bizni? Egyesegyedül Juditban. Az ő jelleme legerősebb
valamennyié között.

Fertőy gondolt ki valamit, a mi által Juditot a cselszövény gyúpontjába
lehetne helyezni, s általa az egészet megsemmisíteni.

Hogy mi volt ez expediens? azt nem sokára megtudjuk.

Annyiról tisztában lehetünk, hogy a mikor Fertőy unokahugára és annak
családjára gondolt, mindig a tenger legmélységesebb fenekére kivánta
annak öregét apraját; és senkit sem gyűlölt olyan nagyon közte, mint
magát ezt az asszonyt.

Sejtette talán, hogy ennél az asszonynál van az a lelki kapitális, mely
fölér az ő gyűlöletével? hogy épen oly engesztelhetlen szivet talál
magával szemközt e nőben, mint a milyen engesztelhetlen ő maga?

Egy szép szüreti nap volt, midőn Béla a herczeg kastélyába megérkezett.
Jól ismerte a járást még korábbi időkből; a cselédeket is, a kik ott
voltak, de azok nem ismertek ő rá: nagyon megváltozott. Csak a vén
vizslakopó az előszobában nyihogott elé, mintha még emlékeznék valamire
a jövevény multjából.

A herczeg után kérdezősködve, a vén komornyik a kertbe utasítá; oda
mentek le ozsonnázni az egész társasággal. Sokan vannak itt a
környékből; ma végezték épen a szüretet.

Béla sietett a herczeget fölkeresni a kertben.

Tudta, hogy annak kedvencz mulatóhelye egy vasból és üvegből alkotott
chinai mulatólak, melynek oszlopaihoz még az ő idejében ültették a
szőlővesszőket. Azok már terebély lugossá nőttek fel azóta s befutották
a pagoda tetejét s úgy csüggtek le világos-zöld indáikkal. E kéjlak
hátulsó ajtaja egy kertlabyrinthra nyilt, mely, mint tudjuk, azzal
szokta érdemelni az elnevezést, hogy fákat és bokrokat csigatekervény
sorjába ültetnek, mely először befelé csavarodik, azután a górt elérve,
onnan megint kifelé csavarog vissza.

A herczeg olyankor, mikor jól akart mulatni, leszedette a kéjlak első
három ajtajáról a kilincseket, lebocsáttatá a festett chinai
függönyöket, úgy hogy annak, a ki be akart a kéjlakba jutni, elébb az
egész kacskaringós csigautat végig kellett vándorolnia, hogy a hátulsó
ajtóig eljusson, úgy hogy azon időtől, a midőn az ablak alatt elment,
addig, a míg az ajtóhoz eljutott, valami ezer lépésnyi utat kellett
tennie. Ez jó találmány rögtöni meglepetések ellen.

Béla ismerte már ez utat; maga nyeste eleget a labyrinth bokrait; nem
tartozott azon vad vendégek közé, a kik elébb minden szárnyablakot sorba
próbálgatnak, hogy nem lenne-e belőle ajtó? a míg rászánják magukat,
hogy az eleven sövényútnak neki induljanak.

A pagodában nagy férfizaj volt, pohárcsengés és hahota, egy-egy vidám
női hanggal is élénkítve. A herczeg unokahugai azok valószinűleg.

Béla egykori kertészeti működése szinhelyére érve, érzé, hogy
önkénytelenül feltámadt szívében valami emlék: mit csinálnak a régi
ismerősök, az általa ültetett fák?

Ah, az valódi szenvedély, a mit a kertész fái iránt érez; szenvedély,
melyben van szerelem, bánat, féltés, kéjérzet és sötét buskomorság;
melynek van vágya a távollétben, öröme a viszontlátásban, keserve az
elmulás fölött.

Vajjon megnőtt-e? vajjon virágzik-e gazdagon az a tulipánfa, a mit ő e
tömkeleg közepébe ültetett? Ezóta egész terebélyfa lehet már.

Béla kiváncsibb volt e perczben a tulipánfára, mint az egész társaságra.

A tulipánfa azóta megnőtt, lombos lett és virágzott; a rotonda körül
ültetett hibik fák összeborultak már, s a vadszőlő elszabadult indái
boltozatként fonódtak össze a pompás virágfa galyaival, mintegy élő
barlangot képezve, melynek hogy dryásza se hiányozzék, egy halavány
hölgy támaszkodott a fának, egyik kezével annak kinyuló ágába
kapaszkodva, másik kezét lehajtott feje fölé emelve, melynek selyem
fürte közé a vadszőlő éretlen zöld böngjei voltak virág helyett tűzve. A
mint a nap keresztül sütött az átlátszó szőlőleveleken, a halványzöldes
fény még bágyadtabb színt adott az élveteg arcznak, melynek piros ajkai,
égető szemei úgy követelték még az életet.

Szerafine állt ott egyedül.

Béla is épen úgy meg volt lepve, mint Szerafine, midőn a véletlen így
egymással szembe állítá őket. A csigaút úgy hozta, hogy épen csak akkor
vették észre egymást, midőn már szemtől szemben álltak.

Szerafine, mint a ki nagy mély merengésből idült fel, sokáig nézett
merően a közeledőre, csak azután tért meg arczára az ismerős mosoly,
midőn Béla üdvözlé.

– Ah, ön az Lávay? ah!

És azzal pajzán nevetést erőtetett.

– Én valóban nem látszhatom másnak, mint a ki vagyok, szólt Béla hasonló
kedély hangján; de kegyedet bátran nézhettem volna e liget
hamadryadjának, ily egyedül és a falevelek beszédét hallgatva.

– Tudja, a mit a falevelek beszélnek, az ennél a háznál a legokosabb
beszéd. De mit keres ön itt? Tán eszébe jutott, hogy egy alvó szemet, a
mit kertész korában kötve felejtett, kibontson?

– Az is meglehet. Egyébiránt a herczeg hivatott magához, igen prózai, de
azért mégis igen magasztos ügyekben. A parasztjaival akar kiegyezni, s
rám bizta érdekeit.

– Ah, az igen szép. Akkor sokszor fogjuk egymást látni. Fertőy két hetet
szándékozik itt tölteni.

Ezt elég érthető gúnynyal mondá Szerafine, tudva, hogy Fertőy neve nem
igen fogja Béla örömeit szaporítani. Béla elértette azt.

– Sajnálom a szép alkalmat, melytől a pörös ügyek halmaza megfoszt. –
Nekem gyorsan kell itt végeznem: otthon is kötelességeim vannak.

– Ön igen izetlen ember, Lávay; a helyett, hogy azt mondaná: azaz, hogy
ne mondana semmit. Mi szükség önnek mindenre felelni, a mit én mondok?
És abból a hangból felelni, a min én kezdtem? Az nekem jól jön, önnek
rosszul. Ne beszéljen semmit. Én legjobban szeretem önt akkor látni,
mikor hallgat: olyankor találgatom, hogy miről gondolkozik? – Mikor
beszél, akkor nehezebben tudom kitalálni.

Béla nevetett.

– Tehát én mindig mást gondolok, mint a mit beszélek?

Szerafine vállat vont.

– Ön kiállhatatlan! Én önt sérteni akarom s ön nevet fölötte. Csak azt
tudnám, hogy mivel lehetne önt megsérteni?

– Kegyednek semmivel sem.

– No no; vigyázzon magára. Én önt szeretném egyszer megharagítani;
szeretném rám megharagítani, hogy dühbe jönne, felcsapná előttem a
kalapját és veszekedne velem.

– No hisz akkor meg épen nem hihetné azt, a mit mondok; – gondolja meg:
ügyvéd vagyok; annyiszor czivakodom egy nap, a hányszor ügyfeleim
óhajtják, pedig nem haragszom az ellenfeleimre.

– Jól van tehát ügyvéd úr, nekem is van egy perem; szabad önt megkérnem,
hogy vállalja el?

– Az a kérdés, hogy nem védenczem ellen van-e? Kétnyelvű nem lehet az
ügyvéd, mert nyelvzárt kap.

– Oh ne törődjék ön most védenczével, ha a herczeget érti alatta. Azzal
ön nem fog ma egy okos szót válthatni. Összeakasztott Fertőyvel, hogy ki
iszsza le a másikat – fogadásból. Ahogy mind a kettőt ismerem, a vitézi
torna nem fog «ma» elvégződni. Én eltüntem a csata szinhelyéről; maradt
még ott nő elég, a ki a győztes homlokára a kivívott babért feltűzze.
Van önnek kedve odamenni és besorozni magát a nemes küzdők rangsorába?
vagy inkább itt maradni velem? Ugy-e keserű dilemma?

– Sőt igen kellemes a választás, szólt Béla, helyet foglalva Szerafine
mellett, ki egy leszakított szőlőkacsot rágcsált fogai közt, a
legfanyarabb növényt egy édességektől túlterhelt lakoma után. Tehát
lássuk az ügyet, a mit rám akar kegyed bízni. Ki ellen van?

– Az egész világ ellen, szólt a nő, egy csomó éretlen szőlőt hajítva fel
a levegőbe.

– Ah! az igen nagy úr! és micsoda jogalapon?

– Osztályújítás. Osztályt kérek abból a boldogságból, abból a
becsültetésből, abból a nyugalomból, a mi a világon mindenkinek kijár:
cselédnek, parasztnak, bolondnak; mindenkinek, csak nekem nem;
mindenkinek, a ki utána nyul.

– Kedves Szerafine. Ezek, az igaz, olyan jogok, a mik mindenkit
megilletnek.

– Jaj, kérem, ne akarjon okos színt adni annak, a mit én bolondul
beszélek. Miért nem nevet most, épen most a szemem közé, még rám ragad a
nevetése. Ön soha sem veszi észre, mikor tréfálok.

– Hát, lássa kegyed, én nem tréfálok. Hogy én kegyed sorsán igen sokat
töprengtem, azt egy szavamból meg fogja itélhetni. Én a mult hetekben
azon határozatot érleltem meg magamban, miszerint nekem mulhatatlan
kötelességem kegyedet felszólítani egy nagy elszánásra. Nekem rá kell
arra beszélnem kegyedet, hogy váljék el Fertőytől.

Szerafine arcza egy pillanatra még halványabb lett, mint eddig volt,
azután pedig elkezde kigyulladni, hogy szinte lángolt. Bámulva és
remegve nézett Lávayra.

– Miért? kérdezé.

– Azt most meg nem mondhatom, mert az az én titkom. De kegyednek el kell
hinnie, hogy nem ok nélkül, nem semmiskedésből mondtam ezt. El voltam
szánva kegyedet fölkeresni, vagy levélben fölszólítani, ha a véletlen
össze nem hoz. A multak mindig kegyelt emléke, a jóindulat, melyet
kegyed balsorsomon tanusított irántam, kötelességemmé tették, hogy
sürgessem kegyedet egy olyan lépésre, melyet tennie kell, ha ki akar
térni egy olyan balsors elől, mely magával söpörné, ha szavamra nem
figyelmez. Kegyed jövőjének tartoztam e szóval, Szerafine. Én kegyedet
el akarom férjétől választva látni és csak azután mondhatom meg, hogy
miért?

Szerafine elmélázva tekinte Béla szemeibe és azt hitte, hogy olvas
belőlük.

Mint csalatkozott.

Szerafine önkénytelenül bocsátkozék le a lugos mélyében levő fehér kerti
padra, mintha szédelegne valamitől.

Nagyon is nő volt, hogy egy gondolat elől elzárhatta volna szivét.
Gyermekkori játszótársa ajánlja azt, hogy váljék el férjétől. Egy férfi,
a kire soha sem gondolhatott szívdobogás nélkül, kivánja, hogy hárítson
el egy akadályt, mely kettőjük között áll.

Összetette kezeit, fölnézett Bélára, s oly könyörögve, oly benső
remegéssel kérdezé tőle:

– Béla! Komolyan beszél ön most velem?

Béla meg volt indulva a halavány nő esdő tekintetétől s megfogta annak
összekulcsolt kezeit.

– Szerafine! Az a csapása az égnek érjen engem, a mit soha nem mérhet
rám: az emberek megvetése, ha nem tisztán, őszintén szólok kegyedhez.
Higyjen nekem. Én tudom, hogy merész szó volt, a mit kiejtettem, de
kegyed «becsültetésről» szólt előttem. Fölösleges volt. Én tudtam azt,
hogy nő, mint kegyed, ki a tisztelet napsugarában fejlődött, kinek
minden vonására büszkeséget lehelt a természet, arra, a mi az életnél
nagyobb jó, nem lehet közönyös. Nekem nagy okaim voltak kegyed
útmutatójának lenni. Nézzen úgy kegyed, mintha nem volnék egyéb, mint
egy hideg kő, mely az útat mutatja: «erre menj». Annak hinne kegyed s
nem kérdené, vajjon igazat mond-e? Nem győzhetem meg kegyedet okaim
felől, mert abban a Nemezis keze van, a minek be kell teljesülni; de
annyit mondhatok kegyednek, hogy oly jóvátehetlen balsors fogja kegyedet
ez összeköttetésben érni, a melyből azután nincs több út kifelé.

– Ön megdöbbent.

– Óhajtom, hogy megdöbbenjen. Egykor igen jól meg fog kegyed engem
érteni és akkor tisztán belátandja, hogy nem volt tőlem sem hóbort,
cselszövény, sem idétlen érzelgés, a mi e tanácsot adatta velem, hanem
egy igen természetes, egyenes számítás, s hogy én előre tudva dolgokat,
a mik történni fognak, mind azzal lelkemben, a mi kegyedre emlékeztet,
nem hallgathattam, és ha szóltam, ezt kellett mondanom.

– Engedjen ön találgatnom. Fertőyvel fog valami nagy dolog történni. Ön
Nemezist emlegetett. Vagyonában fog-e megbukni?

– Arról nem tudok. Nem is szólnék felőle. Jól tudom, hogy kegyed akkor
épen mellette maradna. A szegénység szégyen ugyan a mások szemeiben, de
legalább a magunkéban nem.

– Tán a politikai hangulat változik, s Fertőy pályája hanyatló
meredélyre jut?

– Azt tudja kegyed, hogy politikáról ebben az országban senki sem beszél
ez idő szerint.

– Vagy tán irányomban van Fertőynek valami ármánya? Tehet-e velem még
több rosszat, mint a mit már tett? Nem volnék-e miatta rég a másé,
akárkié, az egész világé, ha a magamé nem volnék?

– Kedves Szerafine! ne áltassa magát, egy nő soha sem egészen a magáé.

– Tehát egy részben kinek a birtoka?

– Birtoka annak a névnek, melyet a magáé helyett fölvett. Az
fölemelheti, az levonhatja magával a sárba, a nélkül, hogy tehetett
volna ellene.

– Tehát mégis Fertőyt fenyegeti valami veszély, olyan veszély, a mely az
ő nevét fogja megmérgezni?

– Meglehet.

– S nem tartaná ön azt lehetségesnek, hogy Fertőyné megtudva azt, hogy
férjét valami gyalázat fenyegeti, elválás helyett fölfedezze előtte e
titkot?

– Nem ütköznék meg rajta, s ha elhárítaná róla e szégyent, örülnék
rajta. Ne felejtse el, a mit mondtam: nekem lenne legnagyobb örömöm, ha
Fertőyt baj nem érné. De ön nem fogja őt megmenteni.

– Miért hiszi ön?

– Mert ő erővel el akar veszni.

– Rejtélyes ember! Ön boszúállása ez?

– Semmi, semmi. Egy ujjam nem mozdul, hogy őt űzze; egy szavam nem
riasztja előre. Ő megy, megy és nem látja maga előtt az örvényt és bele
fog hullani.

– Tudja ön, hogy én mit gondolok most?

– Tudom.

– Ön tudja? Nos, mit?

– Azt gondolja kegyed, Szerafine: ez az én gyermekkori játszótársam el
akar engem választani a férjemtől, azért – azért – hogy elválaszthasson
a herczegtől.

Szerafine, mint a villámvakított, takarta el egyszerre két kezével
szemeit és félrefordulva Bélától, leborult és elkezde sírni.

Béla csak állt előtte és nem szólt neki semmit.

Nehány percz mulva fölemelte könyes arczát a sápadt asszony, s zokogó
szemrehányással monda neki:

– Mi szükség volt önnek ezt kitalálni?

– Mert ez igen természetes volt. Minden asszony gondolná ezt magában.

– Azért még sem kellett volna önnek ezt szemembe mondani. Hiszen már
most e szóval rabszolgájává tett; már most parancsolhat velem a mit
akar. Le vagyok álarczozva; ön tudja, hogy én félek öntől; ön tudja,
hogy nem gondolhatok semmit ön ellen a nélkül, hogy ön meg ne látná azt.
Mit akar ön velem tenni?

– Azt, a mit ön kivánt e perczben, önnek perét megnyerni a világ ellen.

– Ön valóban saját szavaimmal fog meg. Én kértem önt, hogy védjen. Mint
a gyermek a mesében, a ki épen attól kér segélyt, a kitől retteg.

– Kegyed igaztalan hozzám, Szerafine; kegyed nem akarja hinni, hogy az
az érzelem, melyet ön iránt megtartottam, a legőszintébb tisztelet.

– Nem hihetem, mert az nekem vagy nagyon kevés, vagy nagyon sok. Ön
játszik velem, épen úgy, mint gyermekkorunkban, mikor ön egy kavicsot, a
mit öntől el akartam venni, markába szorított, s nevetett rajta, hogy
hasztalan erőködtem kezét kinyitni: erősebb volt. Ön érzi, hogy erős, s
tudja, hogy én gyönge vagyok; – többet is tud: azt is tudja, hogy ha ön
gyönge volna irányomban, akkor én lennék az erős. Ezt az ismeretét ön
nagyon jól föl tudja használni. Itt van egy asszony, a ki meg van
bűvölve, a ki lábainál hever, a kit egy ujjával fölemelhetne; de a kinek
őrizkedik ujja hegyét nyujtani, mert ha őt fölemelné, akkor neki kellene
az ő lábainál heverni.

A sápadt asszony arczán, mint két nyiló rózsa, égett az indulatos
kitörés után a felgyult szenvedély.

– Ah Szerafine, kegyed még mindig az élet költészetében él s elfeledi,
hogy annak prózája is van; szólt Béla leülve Szerafine mellé s annak
forró kezét kezébe véve. A regényekben vannak hősök, a kik ráérnek
mindig egy tárgyról gondolkozni. A szinpadon kezdődik a dráma
ábrándozással, végződik csalatkozással s a szereplők öt felvonáson
keresztül mindig egy tárgyról beszélnek. De hát a felvonás-közökben mit
csinálnak? Ez ám az élet! Az entreact. Ott reggeltől estig fut, fárad az
ember, küzd idegen bajokkal, mestersége után lát; üzletét viszi, tanul,
oktat, tapasztal, világi állásáért munkál, jövőjét építi, kötelességeit
rójja le, s öröme van benne, ha siker után békén megpihenhet. Ez a
rettenetes próza az életben, kedves Szerafine! és ez nem önnek az
ideálja, ugy-e?

– Fájdalom, hogy épen ez az; és épen azért, mert tőlem legtávolabb esik.
Magam könnyelmű bolond vagyok, a ki hozzám közel esik, az mind
versenytársam a «vanity fair»-en és én imádom az antipedeseimet.

A chinai lakból kitörő bachanáli zaj megzavarta a beszélgetést.

Szerafine úgy borzongott utána.

– Menjünk e helyről, szólt Bélához.

– «E helyről?» kérdé Béla czélzatos hangnyomattal.

Szerafine elértette.

– Igen, erről az egész helyről.

– És visszatérjünk?

– Én tehetem, hogy soha se térjek vissza. De ön?

– Én tenni fogom. Az ügyet, melyre most fölkért a herczeg, bevégzem, és
azontul nem állok vele semmi viszonyban.

– Ön felmondaná a jogigazgatói állomást?

– Elhatározásom az.

Szerafine eszméiben mind mélyebb gyökeret kezdett verni egy hit. – Ez a
gyermekkori álom.

Megszorította Béla kezét.

– Akkor elvállalja ön az én válóperemet?

– El. Biztosítom róla, hogy ha meg lesz kezdve, rövid időn be is lesz
végezve.

– Most Isten önnel. Menjen a kastélyba vissza. Ma nem lehet önnek
Volozoffal beszélni, mulatni pedig bizonyosan nem akar vele. Én megyek a
parkba. Szükségem van az egyedüllétre. Ez óra életemnek egyik
naptérítője; a mikor azt mondják: vége van a nyárnak, kezdődik az ősz.
És azután legyen ön rajta, hogy ne találkozzunk itt többet. Magamra nem
bizhatom ezt. – Én az adomai furcsaságig őszinte vagyok önhöz, azt
látja; – de hisz önre nézve csak megtisztelő, hogy valaki eldobja magát
ön előtt és nem fél tőle, hogy reá tapos. Isten önnel Béla.

Most mind a két kezével megszorítá Béla kezét s nehogy a csigaúton
együtt legyen kénytelen Bélával kimenni, útat tört magának a bokrokon
keresztül, toilettje világos feláldozásával.

Béla visszatért a kastélyba s a kulcsárral szobájába vezetteté magát.

Jó, félreeső kis szoba volt az, mely a levéltárba nyilt; a szokott házi
zajtól elzárva.

Béla azt hivé, hogy ez a napja igen csendesen fog végződni.
Csalatkozott.

Alig esteledett, a szüretelők távoli danája kezdett felhangzani s Béla
szobájához közeledő lépteket hallott. Koczogtattak. Szabad-e? Lehet.

Volozoff nyitott be hozzá.

A herczeg természet rende szerint ittas volt, miután sokat ivott.
Egyébiránt arról volt nevezetes, hogy olyankor mikor részeg, igen kedves
ember. Sok asszony mondta már azt felőle, hogy olyankor szeretett bele,
mikor részegnek látta. A herczeg olyankor, mikor ittas volt, nyájas lett
és lekötelező, barátságos, áldozatkész; vidámsága elragadó volt és
arczvonásai valódi csábító bűbájjal birtak. Akkor költői ér nyilt meg
lelkületében, ötletei elmésségtől szikráztak, akkor szabadelvű volt és
democrata.

Vannak ritka példányok, a kikre ilyen jótékony hatása van a bornak.

– Üdvözlöm önt, kedves Lávay, szólt kezet szorítva vendégével. Most
hallom udvarnokomtól, hogy ön megérkezett. Ennek igen örülök. – Siettem
önt felkeresni. De nem azért, hogy pörös dolgokról beszéljünk; látja, az
ma nem nekem való, ma az ingemet is oda adnám, ha kérnék, s nem tudnék
senkivel czivakodni; hanem azért jöttem, hogy önt is levigyem magammal
társaságunkba, azért csak kérem, mondja el szaporán, hogy mi kifogásai
vannak a jövetel ellen? s azután, ha másképen nem lehet, hát majd a
vállamon viszem le.

– Köszönöm, herczeg, szólt Béla nevetve, nem kivánom én ezt a nagy
tisztességet: megyek a magam lábán, a hová akarja a herczeg.

– De ugyan kérem, ne titulázzuk egymást, legyünk per tu. Van is mit
válogatnunk a czímekben mai világban. Egyforma kutyák vagyunk
mindnyájan; azt mondják: marsch! kuschti! elértjük: megyünk és
hallgatunk. No hát nyujtsd a kezedet bruder! Ne tartsd ám azt, hogy most
belőlem a bor beszél, s majd holnap, ha kipárolgott, ismét
megtekintetesurazlak. A bor én nálam nem autokrata, mi egészen
constitutionalis viszonyban élünk egymással, én projectálok és ő
sanctionálja, de neki «nihil de me, sine me».

– No hát tegezzük egymást, szólt Béla. Voltam én már nagyobb urakkal is
per tu, mint te vagy.

– Parbleu! Hiszen ez igaz. Ez a felelet nekem nagyon tetszik. Még ilyen
jól nekem nem felelt senki. Bizony úgy van. Bizony úgy. Szegények! hová
lettek? No majd ha egyszer egy toasztot mondok «nálunknál volt nagyobb
urakra», akkor koczints velem, s vágd fejéhez a poharat annak, a kinek a
szeme tele nem lesz könynyel.

A herczeg vitte magával karonfogva Lávayt s míg a folyosón és lépcsőkön
lejutottak, elmesélte neki, miféle falusi mulatságok várnak reájuk
odalenn? Két czigánybanda fog versenyezni. Az egyiknek vezére a
hirhedett Pikó, a másiké a nyalka Dandi. Húzni fognak indulókat, a
mikért meglehet, hogy vasat kap az egész társaság, a mi gyönyörűség
lesz; a paraszt legények, meg a parasztleányok tánczolni fognak, s
végezetül tűzijáték lesz, a miből fényes scandalum fog kisülni, mert
Fertőy vállalta magára a rendezését, a ki pedig oly részeg már, hogy
mindent kettőnek lát; az imént, hogy a felesége közeledett a
társasághoz, s mondák neki, hogy Szerafine akar vele szólni, azt
kérdezte, hogy melyik. Ez bizonyosan fel fog gyujtani vagy egy pajtát a
röppentyűkkel, a milyen állapotban van, s ha valami tűzkerékkel ki
találná lőni az egyik szemét, az sokkal sajnálatraméltóbb volna, mintha
mind a kettőt kilőné.

Béla mindezt egyik fülén beeresztette, a másikon ki.

A mulató társaság odalenn volt a földszinti erkélyen. A herczeg nem
vetette oda prédául az új vendéget a már «elkészült» seregnek. Nincs is
kiismerhetlenebb helyzet, mint egy tökéletesen józan emberé egy
félig-meddig jó fejjel lett társaság közepett. Néhány útbavetődő
emberről megmondta neki, hogy ezt ennek meg annak híjják; egy-egy nagyon
vérben forgó szemű bús hazafi már szorongatni is kezdé Béla kezét s
beszélt volna valamit «hiréből tisztelés s régóhajtott szerencse» felől,
de a herczeg nem hagyott ilyesmit bevégezni, vitte odább.

– Ez itt az Olga hugom, amaz meg a Feodora hugom, szólt félig-meddig
bemutatásformán, aztán félrevonta s fülébe súgá: Ne beszélj velük,
kérlek, ostoba mind a kettő, mind a gyöngytyúk; ha majd egy csárdást
akarsz valamelyikkel tánczolni, azzal le fogod kötelezni, aztán hagyd
ott. Amott is van még egy szép asszony, az a halavány; igen jeles nő,
hanem megint valami hava van, nem lehet hozzá közelíteni. Az imént a
férjét hivatta, hogy szólni akar vele, aztán mikor odament hozzá, s
kérdezte, hogy mi tetszik? nem szólt neki semmit, csak végig nézte
hidegen; megint kérdezte: mit akar neki mondani? akkor meg vállat vont s
elfordult. Jobb magára hagyni, mert ilyenkor megölni való szép!

Béla azt mondta rá, hogy innen-onnan ismeri.

Azzal aztán a czigányokhoz mentek.

Vannak órák, a mikben a czigánynak elsőbbsége van minden szép asszony
fölött.

Hiszen a szép asszonyok is tudnak zongorázni, néha még szépen is. Meg is
csudáljuk – szép, gömbölyű vállaikat s magasztaljuk, hogy milyen szépen
zenéltek; el is vagyunk ragadtatva a szép fehér kezek által, melyek
olyan művészien billegtették azokat az elefántcsontokat, csakhogy legyen
miért megcsókolhatnunk azokat; hanem ha egyszer a czigány rákezdi
odakinn, az már csak mégis egészen más. Akkor csókolom a szép fehér
kezét mennyei nagysád! de a czigány fekete keze mégis csak más valami.

A herczeg el volt ragadtatva czigányai által s akarta, hogy Béla is az
legyen.

– Nézzed ezt a fiatal kölyköt, alig húsz éves, aztán az egész banda
feje. Nézzed, mikor a fejét hátraveti, nem törődik se emberrel, se
angyallal, mintha csak magának játszanék az egész világon. A könyöke ki
van szakadva, de az őt nem zsenirozza; ő azért tudja, hogy nagyobb
művész Ole-Bullnál. Csak úgy félszemmel kacsint le ránk, de azért már
kitalálta, hogy melyikünk szivéhez micsoda hang fog szólni? s ha akarja,
megteszi, hogy én itt rikoltozni fogok, mind egy bolond, te pedig
könyezni fogsz, mint egy kisasszony. Nézzed, hogy vonaglik minden idege,
mint a kit az ó-testamentomi szellem gyötör. Minden porczikája érzi azt,
a mit húz s az egész társaságra egy villanyfolyam árad el róla. Ezt a
ficzkót katonának akarták vinni; én kifizettem a markába a váltságot, ő
azt beitta s kitörte két ép fogát, hogy itthon maradhasson. Gyémánt egy
kölyök! hát azt a vén brugóst nézzed! Tegnap vályogot vetett, még most
is sáros minden körme tőle. Nézzed, mily patriarchalis arcz, barna mint
a legszebb kordovány. – Tüskés szakálla, szemöldöke, mintha gyapotból
volna rárakva. Mily mélabús szinezet minden vonása. Egy olyan
életphilosophia, melynek alapelve, hogy mindenből az a jó, a mi van s az
a szükséges, a mi rossz. Csak a szemei körül van egy-egy humoristikus
hieroglif. Lelógó kondor haja egy sebhelyet takargat homlokán, melyet
tán a csatában kapott, vagy tán a korcsmában. Szemei milyen nyugodt
méltósággal pihennek rajtunk. Tudja jól, hogy bámuljuk s gondolja
magában: üssön meg a devla! adnátok inkább egy pohár bort!

A herczeg ömledezéseit a czigányok jellemrajzai fölött félbeszakítá a
nagy süstörékelés, a mit a legelső elbocsátott röppentyű támasztott.

– Ah! Fertőy kezdi a mulatságot. No ha ezt a napot túléli a kastélyom, a
nélkül, hogy fel legyen gyujtva, akkor fölösleges lesz továbbra is
biztosíttatnom.

Azzal felugrott egy székre a herczeg, s vezénylő hangon kiálta:

– Uraim és hölgyeim. Kezdődik az a mulatság, a mely valószinűleg
mindnyájunk levegőbe vettetésével fog végződni. Előre utasítok
mindenkit, hogy a mint látni fogja, hogy Fertőy úr az egész puskaporos
készletet meggyujtja, csak vesse magát a földre. A hölgyek ne féljenek,
velük van elég parachut, a mivel a levegőből megint leszállhatnak.

A szüreti élczet megkaczagták. Csak egy rekedt hang tiltakozott ellene
az udvarból, melyben Fertőy hangjára nehezen lehetett ráismerni.

– Ne tessék félni! Mephisto tud bánni a tűzzel.

Abban a pillanatban két tűzkerék és négy római fáklya kezdte el szórni
színes sziporkáit, s a dæmoni világítás közepett ott állt Fertőy alakja
félrecsapott kalappal, vigyorgó orczával, melyet egyik oldalról kékre,
másikról vörösre festett a bengali fény s diadalmasan emelt ott poharat
«minden szép asszony» egészségeért: a bor úgy villogott poharában,
mintha az is csupa tűz volna.

Minden trombita és hegedű rivallása kisérte a toasztot; elmulva a
süvöltő tűzlövegek zajában.

– No ezt túléltük, szólt a herczeg. Mi volt az a pièce? kérdé a
rendezőtől, mikor ismét sötét lett az udvaron, csak a terraceon lévő
lámpák világítottak.

– Ez volt a «Höllenfahrt des Zauberkönigs», hangzott fel a rekedt válasz
a sötétből.

– Mi következik most?

– «L’eruption du Popocatepetl!» felelt Fertőy hangja.

– No uraim és hölgyeim, a ki ebből épkézláb a tánczterembe visszajut, az
nevezetes szerencsével fog dicsekedhetni.

Hanem azért a hölgyek nem mozdultak.

– Nézzed; szólt a herczeg Bélához. Milyen átkozott szeszélyes ez az
asszony. Az egész tűzijáték alatt háttal fordulva ül egy thujafás edény
mellett, hogy semmit se lásson belőle.

Más tűzijáték volt annak a szívében akkor.

Valami villant s megint egy röppentyű szállt a magasba.

– No barátom! ingerkedék a herczeg, ez volt az a Popocatepetl? csak így
tudnak kitörni a mexicoi tűzokádók? Én már ilyen Vezuviust akárhány
kovácsműhelyben láttam.

– Türelem! Ezek csak az entreact betöltésére valók. Most jönnek elébb a
lámparöppentyűk és a csillagrúgók.

– A csillagrúgó majd te magad fogsz lenni az éjjel.

Nagyon kaczagtak rajta. Hogy a kaczagás okát értsük, elébb tudnunk kell,
hogy a herczeg és Fertőy arra fogadtak, hogy a melyik ivás mellett
tovább talpon marad, az előbb kidülttel csillagot rúgat. – Áll pedig a
csillagrúgatás mulatsága abból, hogy az álomtól elnyomottnak mezitelen
talpára papirost borítanak s azt meggyujtják. Ezért a nagy nevetés.

Fertőy egy féltuczat röppentyű egymásután eregetésével torkolta le a
kaczajt, mely valószinűleg az ő rovására mehetett; láthatólag nagyobb
útat tévén azon czél megközelítéséig, a hol az ember a csillagrúgásra
megérett, mint vetélytársa.

Egy röppentyű azonban nem sült el.

Fertőy odament megnézni, hogy mi történt vele? Látta, hogy a kanócz
kialudt, nem jó volt.

Azzal mámoros fővel levette a karóról a röppentyűt s ki akarta húzni a
kanóczot, hogy majd újat tesz bele.

A röppentyű abban a perczben elsült a kezében.

Ő ijedten dobta el azt a földre s azzal az egész röppentyű süvöltve ment
neki a mulató társaságnak.

Kaczaj, lárma, sikoltozás támadt; a hölgyek ugráltak fel a padokra. El
kell taposni! kiabáltak a távolabb állók, míg végre sikerült a veranda
alatt nyakon önteni a rebellis égi tüneményt s meggátolni
szétpukkanását.

Mikor mindennek vége volt már, egy szögletben sikoltás hallik s az
odatekintők rémülve látják, hogy Szerafine ruhája meggyulladt.

A felriadt nő, mint ilyenkor mindenki szokta, elkezde a szabadba futni:
neki az udvarnak.

A futás által a veszély végzetessé válik: a légroham még szítja a tüzet.
Két pillanat csak és a nő lángban fog állani tetőtől talpig az egész
társaság előtt.

Ha nincs valaki, a ki e két percz egyikét fölhasználja, hogy őt
megmentse, a másikban már a legnyomorultabb halállal fog elveszni.

De volt.

Abban az első perczben, a mikor a rögtöni rémület mindenkinek elvette
tanácsadó eszét, hogy elnémulva nézett a futó nő után, akkor Béla
érczhangon kiálta rá:

– Szerafine! Megálljon.

S a nő, mintha lebűvölték volna, megállt e szóra.

Abban a pillanatban ott termett Béla s széles plaidjével hirtelen
körültakarta a nőt s egy pillanat alatt elfojtotta égő köntösein a
lángot.

Hogy ezt tehesse, át kellett karolnia a hölgy térdeit s annak egész
remegő testét erőszakosan sokáig magához szorítva tartani; életének
megmentéseért tette ezt: égő ruháit össze kellett sajtolnia kezeivel s
megakadályozni, hogy a nő mozdulhasson.

És mikor a nő meg volt mentve, akkor ájultan rogyott megmentője vállára.

Hiszen nem volt csoda, oly halálos ijedelem után. És talán egyébért is?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor minden ijedelem és veszélyen túl voltak, Szerefinét fölvitték
szobáiba; s azután a nők, kik segíték őt ágyba fektetni, biztosíták az
urakat, hogy semmi komoly baja nem történt. Néhány könnyű égésfolt és az
ijedelem az egész; Volozoff herczeg örvendve mondá magában:

Pompásan kezdődik! A férj meglövi a nejét röppentyűvel s az ideál ott
terem, hogy megmentse az életét. Ezt jobban nem lehetett volna adni.



A TABLE MOVING KORSZAK.

Volt aztán egy időszak, a mikor az egész világ unta magát. Szinte
lehetett hallani a népek millióinak sympatheticus ásítását, melylyel
egyik unatkozó ország a másik életunt országnak felelt.

Egészen kifogyott a beszélgetésre való tárgy s a história muzsája
kezdett a csendes magánéletbe való visszavonulásról gondolkozni.

Az óriás gyermeknek pedig játék kellett; a nép-óriások számára a kedves
Amerika talált ki valami szép játékot: a tánczoló asztalokat.

Ha a földön már nem volt mit tanulni, áttértünk a földöntúli régiókba s
csináltunk magunknak a szellemekből mulatságot.

Ez a játék is egészen politikai divattá nőtte ki magát.

A szellemek természetesen mind szabadelvűek. Ők nem barátjai a
conservativismusnak, mert ha azok volnának, nem hagyták volna itt
porhüvelyeiket; ellenben nagyon is kedvelői a gyors haladásnak, a miről
meggyőződhetett mindenki, ha megkérdezte a tánczoló asztal kopogó
szellemétől, honnan jött e perczben? s hallá a bámulatos választ, hogy
Calcuttából, Tiflisből, vagy Conecticutból.

A szellemek azonkívül democraták is s anyagi érdekek által meg nem
vesztegethetők, ellenben annál hajlandóbbak mindenféle conspiratiókra s
e tekintetben valódi vakmerőséget fejtenek ki.

Annálfogva is rövid időn nem volt olyan ház, a hol eddigelé békében
nyugvó asztalok eleinte rátett tenyerek delejes lánczolata által
körültánczolni ne kényszeríttettek volna, később pedig, midőn a
practicus világ e fölfedezést haszonra is fordítani óhajtá, láthattunk
minden családnál, a kézművestől a herczegekig s a művésztől a tudósig
olyan apró, kis három lábú asztalkákat, a kik (tévedésből eleinte a
«mik»-re ment tollam, elfelejtve, hogy az asztal nem tárgy, hanem
személy) tehát a velük szövetségben élő «medium» érintése mellett
válaszokat adtak a legczifrább kérdésekre, bámulatos praecisioval,
melynek helyességét kétségbehozni nagy tisztelethiány lett volna, a mint
hogy ha a table moving azon kérdésre: mi volt a kérdező nagyapjának
keresztneve? azt felelé «Mátyás» s az ember ugy tudta eddig, hogy
nagyapja Kristóf volt, világért sem merte volna megczáfolni a szellemet,
sőt inkább skrupulusokat támasztott magában, hogy hátha mégis annak van
igaza?

Láttunk komoly, őszbecsavarodott férfiakat, reszkető ujjakkal állani a
table moving előtt s ihletett hangon tenni hozzá kérdéseket: mikor fog
ilyen, vagy amolyan változás történni? Mikor látjuk meg ennek, vagy
annak a híres embernek az arczát? Mi történik itt meg amott a zárt
kabinetekben? Hol jár most ez meg az? Hogy híják, a ki ezt meg azt a
titkos tettet elkövette? Lesz-e még ilyen meg amolyan tárgyaknak
divatja? és figyeltek nagy érdekeltséggel a kért válaszra, a melyet tán
szívük sugallt, s aztán «quis quid optat, cito credit»: ki mit óhajt,
könnyen hiszi.

Hát aztán ki vehette volna rossz néven ilyenkor azoknak a gyászban járó
tisztes asszonyoknak, a kik távollevő kedveseik után tudakozódtak a
table moving szellemétől, a kik óhajtottak egy kézvonást, egy leirt
nevet látni sokszor elsiratott halottaktól s ha megkapták, úgy elhitték,
hogy az mennyire hasonlít a megboldogult irásához.

Oh! Egy évtized: és minden ember nevet ezen elmúlt évek játékán; de mi,
kik benne éltünk, emlékezünk azon sötét hangulat mély titkaira, a mik
érthetővé teszik, hogy lehetett egy korszak, a mikor a reménytelen hit
egy szalmaszálat istenévé emelt s mikor az ég nem adott választ semmi
sóhajtásra, a holt fától kérdezett tanácsot.

Voltak hirhedett médiumok, a kiket messze földről fölkerestek; voltak, a
kik rendes protocollumot vittek a table moving által adott válaszokról s
egy neme a rajongásnak támadt belőle, mely politikai és vallásos
eszméket olvasztott össze.

Ilyen hirhedett szellemidéző a többek között a kis Blumné.

Most már régóta Pesten laknak s nem híják őket többé Perflexéknek, hanem
Finánczrathéknak. A jó Blum avandzsérozott: pénzügyi tanácsossá
léptettetett elő. Ő igen jó ember, a ki felől akárki megirhat akár
mekkora regényt, a nélkül, hogy érintkezésbe jönne vele. Egész nap
bureaujában ül. Hagyjuk őt ott. – Hanem annál többet mutatja magát
helyette a kedves Blumné asszonyság. Vele az egész város ismerős. Ugyan
rendkivüli dolog, hogy Judit annyi év óta most találkozik vele először
az utczán. Meg is szólítja a kis eleven asszonyság, a kit a rang és czím
nem kapatott el, hogy régi ismerőseit, még ha komédiásnék lettek is, meg
ne ismerje – hébehóba.

– Jónapot, Judit! ezer esztendeje, hogy láttuk egymást. Hát hogy vannak?
Mit csinál a kicsike? Jönnek-e már a fogai? vigyázzon rá, mert a
vörhenyhimlő nagyon grassál a városban. Itt van-e még az öreg
asszonyság? Én nagyon szeretem őt, mert olyan őszinte. Száz milliomszor
feltettem magamban, hogy meglátogatom kegyeteket, de holnap lesz a
napja, hogy elmegyek, ha megengedi.

– Örülni fogok, szólt Judit szárazon.

– Hová indult most? Elkisérem odáig. Bizonyosan a szinházba!

– Oh nem. A hetivásárba megyek, csirkéket venni.

– Ah haha! Ön csirkéket vásárol? Ön gazdasszonykodik! Az ember mindig
herczegnének, királynénak szokta látni s azt hiszi, hogy nem is csinál
egyebet, mint mindig jámbusokat szaval otthon. Valahányszor ön felől
megkérdezem a kis asztalt, az mindig azt irja, hogy tanulmányaival
foglalkodik.

– Kis asztalt? kérdé Judit, nagy fekete szemeivel végig bámulva a kis
fürgencz asszonyt, onnan a magasból.

– No igen: a table movingot. Hát önnek még nincs ilyen? A szellemiró
asztal; lapokban olvashatott felőle eleget. Pedig sok delejességének
kell lenni.

Judit nem akarta elrontani a kis vidám menyecske kedvét s nem felelt rá
semmit.

– Ah, kegyed tán a hitetlenek közé tartozik, a kik azt állítják, hogy az
asztalirás csak szemfényvesztés, csak komédia? No ezt nem engedem el.
Kegyedet én meg fogom téríteni. Oh én már sokakat megtérítettem, okos,
philosophus férfiakat, a kik nevetve jöttek oda s meggyőzve tértek
vissza. Holnap elviszem magammal a kis asztalkámat is kegyedhez; vagy
még ma délután, ha nem leszek alkalmatlan. Hiszen mi régi ismerősök
vagyunk, nem kell a látogatásra úgy kikeresnünk épen az etiquette
óráját.

Judit azt mondta neki, hogy szivesen látja.

Blumné még azután igen sokáig örült, hogy ily régi kedves barátnéját
újra láthatta s engedte aztán Juditot menni a hetivásárba.

Délután pontosan megjelent. Hivatalszolga hozta utána a háromlábú
asztalkát az ajtóig, – Blumné ott elvette tőle s a viszontlátás örömétől
elragadtatva ölelte összevissza régi barátnéit: idősb és ifjabb Lávayné
asszonyságokat.

Judit a vendégszeretethez tartozó nyájassággal viszonzá a szives
látogatást, hanem az öreg asszonyságnak sokkal inkább szája izében volt
még az a bizonyos dinnye, a mivel őt egyszer Blumné a kis kertben
megvendégelte, mint hogy most újabban és erősebben föl ne támadt volna
benne a gyanú, miért hogy ez az asszonyság ma megint ráismer és
meglátogatja az embert?

A délutáni vendéget terített asztallal szokták várni.

Blumné, asztal mellé ülvén, nem állhatta meg, hogy rögtön a «szellemdús»
tárgyra ne fordítsa a beszédet.

Azt állította, hogy ha ő a kétkezét az asztalra leteszi, úgy, hogy a
hüvelykujjai egymáshoz érnek, nincs az a nehéz tölgyfaasztal, a mely
rögtön két lábra ne emelkedjék, ha mindjárt a legerősebb férfiak akarnák
is erővel letartani.

Az öreg asszonyság csak arra kérte, hogy addig ne produkálja ezt a
bűvészetet, a míg a findzsák az asztalon vannak.

Blumné úgy tett, mint a ki neheztel, ha asztalszellemeiről közönséges
modorban beszélnek. Az nem enyelgés tárgya. Minden asztal egy
megdicsőült szellem tanyája. A fiókokban laknak. Az nem olyan bútor,
mint más.

Az öreg asszonyság pedig nagyon skeptikus volt erre a mai napra. Először
már Blumnéban sem nagy hite volt, az asztalban épen olyan kevés, a
hazajáró szellemekben pedig semmi: hát még a háromban együtt hogy lett
volna?

– Kedves Juditom, szólt Blumné, az ifju asszonyba kötve bele, kegyed
bámulni fog, ha ezt meglátja. Adjon kérem egy ív tiszta papirost, aztán
meg négy gombostűt, a négy szegletét letűzni, hogy ne mozogjon.

Lávayné figyelmezteté, hogy vigyázzon, nehogy a szellem lábát megszúrja
valamelyikkel.

– Nos, hát mit kérdezzünk tőle? Akarják tudni kegyetek, hogy mi az én
szellememnek a neve? Mindjárt le fogja irni ő maga. Tessék ide nézni.

Blumné letette a háromlábú asztalkát a fehér lapra, azután tíz ujja
hegyét csendesen ráereszté, az asztalka mozogni, járni kezdett ujjai
alatt, míg Blumné arcza, melyet vidámnak, örökké csevegőnek szokott meg
minden ismerője, egyszerre ábrándos, túlmagasztalt kifejezést vett föl;
szemei mereven néztek a tárgytalan semmibe s ajkai félig megnyilva
látszottak hallgatni a füllel meg nem hallható szavakat.

Az asztalka nagyot kanyarított; ez volt a manupropria a név végén.

– Nézzék! szólt Blumné benső meggyőződés hangján, a leirt névre mutatva.
Mindig ugyanez a név: «Talleyrand». És ez valóban az ő keze irása. Én
láttam a bécsi udvari levéltárban eredeti aláirásait, hajszálnyira
hasonlít hozzájuk. – Aztán én magam a világért nem tudnék így irni:
nekem fertelmes irásom van, ez pedig calligraphiai remek. Lássák: ez
Talleyrand irása. Nos, kérdezzen tőle asszonynéném valamit; akármit,
csak azt ne, hogy meddig él, meg hogy mi számok jönnek ki a lutrin? mert
azokra nem adnak a szellemek választ.

– Hogy beszéljek én ezzel az urral? veté ellen Lávayné, az öreg, mikor
ez franczia, én pedig nem tudok, csak magyarul.

– Oh kérem, a szellemek minden nyelvet értenek. Ők tudnak mindent.

– Akkor ugyan kár őket életükben annyit fárasztani az iskoláztatással,
miután rövid idő mulva úgy is megtudnak mindent.

– Hja, kedves asszonynéném, ennek az a theoriája, hogy ki mennyire
míveli ki szellemét életében, annyira fokozódnak képességei halála után.
Oh erről egész könyvek vannak irva.

– És így a tudós embernek másvilági jutalma az, hogy holta után a
theaestélyeken a társaságot tartozik mulattatni.

– De hát kegyed csakugyan nem akar hinni? Kérdezzen tőle valamit.

– Mit kérdezzek? Hát mondja meg, hogy hány krajczár van a zsebemben?

Blumné távol attól, hogy vitatni kezdte volna, miszerint Talleyrand
szellemének sokkal magasabb feladatai vannak, mint az újabbkori hazai
nummismaticát tanulmányozni valakinek a zsebében, rögtön egész
készséggel hozzáfogott, hogy e mathematicai talánynak pontos és helyes
megoldását adassa a fenntisztelt szellem úrral.

A három lábu asztalka járt, irt, Blumné szemei meredtek a plafondra, az
öreg Lávayné gonoszkodó mosolygással integetett menyének, mint a ki
előre örül valaki megtörténendő kárának.

Mikor aztán az asztalka készen volt a válaszszal, nézték: de biz az
ákombák, a mit ott hagyott a papiron, nem hasonlított semmi nemzet
betűihez.

– Ah, ezek chinai számok, erősíté kész találékonysággal Blumné asszony;
ne tessék neki nevetni. Holnap elviszem doktor Krukfusznak, az nagy
orientalista, az szokta én nekem az ilyen idegen betűkkel irt válaszokat
megfejteni. Ez bizonyosan megmondja, hogy hány krajczárt jelent?

– Soha se fáraszsza vele kegyed doctor Kruxfuxot, kiálta bele kitörő jó
kedvvel az öreg asszonyság, nincs az én zsebemben egy krajczár sem!

S nagyobb igazság kedveért kifordítá példás természetességgel mind a két
zsebét; biz azokban nem volt egyéb egy okuláriomnál és egy gyűszünél.

Ezalatt elkészült a kávé, mit jó gazdasszony tiszta, átlátszó üvegben
vendége szeme láttára szokott főzni. Ez félbeszakítá a
szellem-productiót.

Azonban Judit már kiváncsivá volt téve: a játék ujdonsága érdekelte.
Aztán ő nem evett még abból a dinnyéből, a mivel egyszer Blumné a jó
napaasszonyt olyan erősen jól tartotta. Alig várta ő maga is, hogy ismét
a table moving csodáira térhessen vissza a napirend, bármennyire
iparkodott is azokat az öreg Lávayné puritán sarcasmusaival mechanicus
érdemeikre reducálni.

– Jőjjön, barátném, szólt a kis Blumné Judithoz, önnel még lehet
beszélni, ön nem hitetlen. Kérdezzük meg az asztal szellemétől, hol jár
mostan Béla?

Van-e fiatal nő a világon, a ki ilyen kérdésre akármilyen feleletet ne
akarna meghallani?

Judit nem bánta, ha megkérdezik: hiszen ha tréfa, hát annál jobb.

– Hanem ebben önnek is részt kell venni; erősíté Blumné.

– Hogyan: résztvenni?

– Önnek is rá kell tenni az ujjai hegyét a kis asztalra, ha feleletet
akar kapni. Azért csak rakja le gyűrűit, mert ércznek nem szabad a kézen
lenni.

Judit mosolyogva engedett a felhivásnak s lerakta gyűrűit; az utolsót
azonban: jegygyűrűjét azon vékony zsinórra fűzte, melyen a nyakában
függő medaillont viselte, egyik felén Béla arczképével, másikon
édesanyjáéval.

– «Öröködbe uram pogányok jöttek», dörmögé magában az öreg asszonyság.

– No már most tegye az ujjai hegyeit az asztalkára, szólt Blumné, úgy,
hogy a kis ujjai az én kezem ujjait érintsék. No már most kérdezzük meg
a szellemtől, hogy hol jár Lávay Béla?

Az asztalka jött-ment a papiron, nyikorgott, firkált; Judit gondolat
nélkül bámult rá, halvány mosolygással s úgy tetszék neki, mintha az
asztalka mozgása egészen önkénytes volna, minden emberi indító erőtől
ment.

Mikor aztán megállt az asztal, egy név volt a papirra irva:

«Volozoff».

– Volozoff? olvasá fejcsóválva Blumné. Mi ez? Falu?

Ő kérdezte, hogy mi ez? falu? Mintha nem elébb tudta volna, mint a másik
két asszony, hogy ez nem falunak a neve.

Judit abban a stádiumban kezdett lenni, a mikor az ember kezd kétkedni
abban, a mit hisz.

– Béla valóban ott van Volozoff herczegnél, a ki magához hivatta
törvényes ügyekben.

– Ah! Ugy-e pedig kegyed nem gondolt erre a névre?

– Nem, én semmire sem gondoltam, szólt Judit elfogultan, s nem jutott
eszébe a kérdés, hogy «hát kegyed gondolt-e rá?»

– Ugyan kérdezzük meg, szólt cselszövő asszonyi ravaszsággal Blumné,
vajjon kivel beszélhet most Béla?

– Jó. Kérdezzük meg.

Az asztalka megint jött-ment a két asszony ujjai alatt, s mikor ismét
megállt, e szó volt olvasható:

«Szeraf…»

– Ah! kaczagott hangosan Blumné. Ez jó! Béla úr a szerafokkal társalog.
Ez nagyon mulatságos válasz. Azt kellene hinnünk, hogy Béla úr ilyenkor
délutáni siestát tart s álmában társalog szerafokkal.

Judit gondolt valamit és nem nevetett. Hanem most már annál többet akart
megtudni.

– Miről beszélhet most Béla?

Az asztalka leirta a választ, csak három betű volt:

«Pör.»

– No ez mulatságos! nevetett Blumné, tenyereit összecsapva, Béla
társalkodik szerafokkal pörös ügyekben. Ez már csakugyan tréfa.

– Miféle pör lehet az? kérdé még komolyabb arczczal Judit.

A kis asztal izgett-mozgott, s egyszer jól érzé Judit, hogy akarata és
ellenállása daczára visszatért az irt szó elejére irónos lábával.

– Aha! most valamelyik betű fölé accentust csinál, magyarázá Blumné.
Olyankor szokta ezt tenni, mikor kétértelmű lenne a válasz az ékezés
nélkül.

A leirt szó ez volt:

«Váló.»

– Ezek a válaszok egyre érthetetlenebbek kezdenek lenni, állítá Blumné s
még egy kérdést koczkáztatott az úgynevezett szellemhez.

– Hát ki ellen ez a válópör?

Az asztalka felelt és irt:

«Fertő.»

– Ah! most meg épen egy tónak a nevét irja ide, szólt boszankodva
Blumné. Ez már kiállhatatlan! Szeraf, válópör, Fertő; érthetetlen
badarság! Ma ennek a szellemnek különös rossz szeszélye van. Hja, a
szellemek szoktak ilyen szeszélyesek lenni. Néha van olyan napja, hogy
egy érthető választ sem ád. Ennek egyébiránt mind asszonynéném az oka. A
szellem olyankor, ha egy nem hivő van jelen, kedvetlen és szeszélyében
ilyen balga feleleteket ád. No ma nem kérdezünk tőle semmit.

A kis Financzrathné azután többet nem is beszélt a table movingról; azt
mondta, hogy most itthagyja, majd reggel érte küldi az inast; nem is
sokáig időzött ott tovább, megnézte az alvó kis gyermeket, megcsodálta,
hogy milyen aprók a kezei, azután vette kalapját, shawlját és ajánlotta
magát.

Judit kikisérte, azután visszajött, leült és elmélázott a folyvást
előtte fekvő teleirt papirlap fölött.

Az öreg asszonyság elővette horgacsoló tűjét s folytatott valami munkát:
tán egy ujjas mellénykét kis unokája számára.

– Nem találja édes anyám ezt az egészet csodálatosnak? kérdé Judit,
megszakítva a hosszú hallgatást.

– Oh igen csodálatos, viszonzá az, folytatva a munkát azzal a nyílhegyű
fegyverrel.

– A ki nem látná, nem hinné, szólt Judit elszomorodva.

– Én látom és tudom, hogy mit hiszek.

– Mit?

– A jövendő-mondó lelkeket bizonynyal nem. Tudod, kedves leányom, én még
az óvilág növendéke vagyok, a mikor az embereket keresztyéneknek
növelték, azért, hogy a világosságot lássák. Az én időmben kevés
geografiát tanultak, az igaz, a leányok, hanem annál több bibliát. Ott
pedig meg van irva, hogy a ki az Istenen kívül jövendő-mondó szellemek
felől tudakozódik, az magában hordja büntetését. Én nem felejtettem el,
hogy Saul király saját kardjával verte át szívét, a miért az endori
boszorkánynyal lelket idéztetett; én emlékezem a szenvedésekre, a
megdicsőülésre, mely Pál apostolt felmagasztalá, midőn a jövendő-mondó
lelket kiűzte a philippibeli leányból; s akármilyen tudós ember volna
is, a ki velem ilyesmit el akarna hitetni, eleibe tartanám az én
tudományomat és azt mondanám neki: uram, a szemeim gyöngék, de a hitem
erős; a szememet megcsalhattad, de a lelkem azért nem hisz. De hogy egy
ilyen ostoba papagály megcsaljon, mint a Perflexné asszonyom, arra már
egy kicsit korán születtem.

– Tehát mit gondol felőle, édes anyám?

– Megmondom, hogy mit gondolok. Ez az asszony nagyon jól érti azt, a
miről játszani akar. A mit az asztal irt, azt ő maga irta. Szeraf annyit
tesz, mint Szerafine, válópör, Fertő, annyit jelent, hogy Szerafine
válni akar Fertőytől. Fertőy jól tudja, hogy ennek az oka Béla; Fertőy
tudósította erről Blumnét, s Blumné eljött, hogy háborút csináljon a mi
békés hajlékunkban. Mindjárt a számban volt az íze a dinnyének, a mint
megláttam bejönni hozzád.

Judit valamit akart felhozni mentségül; kinek a mentségére? Béláéra,
Blumnééra, Szerafineére, vagy tán a szellemekére? Nem jutott hozzá. Az
öreg asszony folytatta haragos elmélkedését.

– Én nem hiszek hazajáró lelkekben. Én nem hiszem, hogy a megboldogult
lelkeknek minden dibdáb halandó ember parancsolhasson, hogy azok neki
felelgessenek, s egy hívására elhagyhassák azt a mennyei boldogságot,
vagy azt a pokolbeli kárhozatot, a miről az ó-világban nekünk beszéltek;
hanem hiszem igenis, hogy vannak rossz szellemek ezen a földön, a kik
szép strucztollas kalapban, volantokkal rakott krinolinban járnak, s az
ember fiát kárhozatra viszik.

– Anyám! Nem hiszi tán, hogy Béla?…

– Nem hiszem, hogy Béla volna hibás. Nem hihetem. Hiszen én tudom, hogy
mit oltottam a fába! Az nem teremhet más gyümölcsöt. De gyakran jön
valami ismeretlen féreg, a mely a fa levelét megszúrja, hogy az egy
csodagyümölcscsé nő ki, belül hamu van és penész. Béla jó ember: nagy
hibája, hogy az. Szegény apja is az volt. Nem tudott keserű lenni senki
iránt. Nekem kellett az ellenségein boszút állnom. Ez az asszony és a
Szerafine! nagyon jól ismerem, hogy kicsoda! A közveszedelem egy
kunyhóban kényszerített bennünket lakni egy hosszú siralmas időn át.
Azalatt nem tett egyebet, mint mindig Bélát magasztalta. Azt kellett
hinnem, mennyire szeretheti, hogy még most is beszél felőle, mikor már
az egy más nő férje! S aztán, a mint egy hajdani imádója betoppant a
városba, látta, hogy az dicsőségtől van környezve: karjaiba vetette
magát s nőül ment hozzá. Hogy nevetett ez engem magában! Hogy mondhatta
százszor: itt van az a bolond öreg asszony, a kinek csak a fiát kell
dicsérni, akkor aztán, mint a cseléd, úgy szolgál bennünket. Azután
meghalt a hősemlékezetű férj is, s ő hozzá ment egy olyan emberhez, mint
– a milyenhez hozzá ment. Ez tönkre tette őt vagyonában. Ezek az emberek
alávaló cselszövénynyel fontak engem körül, hogy fiam felesége ellen
felbőszítsenek. Ezek az emberek el akarták veszíteni a fiamat. És miután
az Isten megszégyeníté őket, most konkolyt akarnak hinteni közénk.

– Anyám, ne higyje azt! esenge Judit.

– Én hallok és látok mindent, ha nem kérdezősködöm is. Minek volt ennek
a fityfirity asszonynak mostan idejönni? Látott ő meg bennünket ez
ideig? Pokolba dobom az ő egész tánczoló asztalát. Semmi egyéb nem volt
a szándéka vele, mint tudatni velünk, hogy Fertőyné válik a férjétől s
Béla fog az ügyvéde lenni. Mi szükség Bélának azt tenni? mi szükség?

– Hiszen az nem bizonyos, szólt Judit szorongva.

– Bizonyos, mert ez az asszony mondta. Hiszen tegye azt. De mi szükség
neki az én fiamat belekeverni ebbe?

Judit azt gondolta, hogy valamit kell Béla védelmére mondania.

– Hiszen Béla ügyvéd.

– Csak ügyvéd? pattant fel az öreg asszony, Béla férj, apa és fiu!
Tartozik nekem, neked és annak a gyermeknek ott, s megverné az Isten, ha
valamelyikünk iránti kötelességét elfelejtené.

Judit odafutott gyermekéhez és a félig alvó csecsemőt ölébe vette.
Mintha volnának kisértetek, a mik ellen ez a kis parányi kéz védhetné
meg őt.

Az öreg Lávayné indulatba volt hozva.

– Előttem nem mentség az, hogy százan és ezeren vannak, a kik hasonlóul
tesznek. Száz és ezer közől ő az az egy, a kin az Isten csodákat tett,
hogy egy asszony keze által kihozta őt a sírból, hogy egy asszony keze
által visszaadta neki hátralevő esztendeit; s ha csodának nevezhető az,
hogy egy férj ébren és álmában hű legyen feleségéhez, hát én követelem
tőle, hogy ő azt a csodát azért az egy asszonyért kövesse el.

Judit arczához szorítá kisdede mosolygó arczát, úgy védelmezte szívét e
nehéz szavak ellen.

– Micsoda az, a ki el tudná felejteni egy halavány ábrázatért itthon
mosolygó boldogságát? De nem fogja elfelejteni, vagy fogadom Istenemre,
hogy én ott leszek, a ki eszébe fogom juttatni, hogy egy asszony, a ki a
koporsóba feküdt le érette, még most is él.

– Ne tegyen semmit, jó anyám, engesztelé szomorú hangon Judit az öreg
asszonyt.

– Oh ne tarts valami bolondtól. Életemben mindig heves voltam, de azt
elmondhatom magamról, hogy soha rossz helyre nem ütöttem. Valakinek
megfizetek ezért a rossz óráért, és az nem is fogja tudni, hogy honnan
jön az ütés?

– Anyám! szólt Judit határozottan, gondolja meg, hogy Béla az én «uram».

Nálunk úgy híják a nők férjeiket, hogy «uram».

Meggondoltam. Béla nem gyermek többé, hanem úr. Mikor kicsiny gyermek
volt, maszlagot szedett a kertben, és én megvertem a kezét, hogy meg ne
mérgezze vele magát. Most nem tehetem többé, hogy megverjem a kezét,
mert Béla «úr» és «férfi». De a maszlagot – azt kiüthetem a kezéből még
most is!

Az anyának minden arczvonása tűzben s indulatban lángolt; az ifju nő
szemei könyeztek, és a kis gyermek mosolygott mind a kettőre.



A KÉT ÖREG.

A régi kis kert az invalidus fákkal, a quietált rózsabokrokkal, a
penzióba tett kaktuszokkal, az amputált trillageokkal még csak mindig
megvan a maga rokkant állapotjában. A szomszédok hiába számítanak rá,
hogy majd hozzáveszik a maguk telkeihez, átalakítják, újra beültetik: a
vén csont még mindig a föld felett jár és számítja magát az élők közé.

Pedig már alig van egy ismerőse a városban.

Az egész kis város népe átváltozott. Nemcsak az, hogy a gyermekekből
férfiak, asszonyok, az asszonyokból, férfiakból öregek, az öregekből
«csendes emberek» lettek, hanem más nép is költözött a régi helyébe.

A megye vezérei, a táblabiró-világ, ott künn búsulnak faluikon s akkor
már nagyon nagy bajuk lehet, mikor egyszer-egyszer a városban
megpillanthatja őket valaki. Aztán az is rosszul esik, hogy nem
borotválkoznak többé: a síma arczú ismerősök mind tüskés, bozontos,
őszbe csavarodó szakállakat eresztettek, mintha még külsejükben is
szakítani akarnának a multtal.

A kereskedők, a tősgyökeres magyar financierek nem lakják többé a
Vág-Duna hosszát; átköltöztek élénkebb kereskedelmi városba, s a régi jó
családok egymásután hagyogatták el egykor oly mulatságos tanyáikat. A
tűz után egész utczák maradtak építetlenül, s a mik felépültek is, alig
találja magát bennük otthon a régi ember.

Hajdan minden jó embernek volt egy kis jó háza, abban lakott vidám
családjával. A ki végig ment az utczán, minden ablakon beköszöntgetett;
most ezek a jó házak el vannak hagyva gazdáiktól; élelmes faj vette ki
azokat bérbe; ajtót töretett az ablakok helyén, árul a salva quardia
küszöbén tűt, czérnát.

Mikor a vén ember végig megy szokott sétája után a hajdan oly ismerős
utczán, szomorúan számlálgatja magában: már itt is boltajtót törnek,
amott is üveget árulnak; a régi úri házakból mind kurta kereskedők
boltja lesz már.

Ez persze nagyon jól van így, hanem a vén csont nem akarja azt
megszokni.

Az új nemzedék dolgozni, keresni, szerezni siet; megalázza magát, ád,
vesz, nem törődik ócska emlékekkel. Ezt már a vén csont nem érti; neki
harczi munka, nemesi parancsszó, fényes ruhák, fényes napok voltak
ifjusága álmai; nehezen tud beleébredni ebbe a szürke világba.

Csak az öreg Lávayné házában nincs még czérna-áruló bolt. Kár, hogy az
is Pesten lakik most, mióta fiát újra föltalálta. Ugyan, hogy tudja
megszokni azt a Pestet?

Kolbay nagyon nélkülözte azt, hogy déltájon nem látja a tisztes öreg
matrónát kinézni az ablakán s nem mondhat neki egy keserű jó napot.

Hát egyszer, a mint menne haza felé, mélyen elgondolkozva, az ismerős
hang az ismerős ablakból megszólítja:

– Jó napot, őrnagy uram!

Kolbay meglepetve pillanta fel és egészen kiderült feszes arcza, a mint
az ablakban meglátta Lávayné arczát. Sokszor vigasztalta őt itt az ablak
alatt, most bizonyosan nincs már szüksége rá.

– Meg se látná az embert, őrnagy úr, ha meg nem szólítaná.

– Bizonyomra, mindennap benéztem a kegyed ablakán asszonyom, de soha sem
láttam egyebet ezeknél a muskátliknál. Meg is látogatom kegyedet
azonnal, ha megengedi.

Az öreg asszonyság sietett ki vendége elé s erősen csitítá a házőrző
ebet, mely vén létére még meg akarta szolgálni kenyerét, pedig csak
inkább tátogott már, mint ugatott.

Az öreg diadalmasan szorítá meg az asszonyság kezét s látszott arczán a
büszke gondolat: no ugy-e megmondtam, hogy az a menyecske derék asszony;
– bár fennhangon nem akart is dicsekedni győzelmével.

– Bizony nagyasszony, már azt hittem, végkép odamarad azon a Pesten.
Nagyon megszerethette az ottlakást.

Az öreg asszonyság leülteté Kolbayt a pamlagra, maga pedig rokkájához
ült és nem felelt erre a kérdésre.

Kolbay azt hitte, hogy tovább is lehet tréfálni.

– Persze, ott egyik mulatság a másikat éri; a sok estély, soiré, vagy
hogy nevezik, a sok concert. Aztán mindennap szinházba. Mikor az ember
menyének páholya van. Tudom, sokat gyönyörködött gyermekeiben. Azt
csodálom, hogy vissza tudott térni ebbe a mi idegenné vált otthonunkba.

Lávayné arczán két könycsepp gördült végig; eltitkolta; orsóján
igazított egyet.

– Őrnagy úr, szólt azután komoly hangon, ha kegyed nem látogatott volna
meg ma, holnap én mentem volna el oda.

– Nagy szerencsémnek tartottam volna. Ezzel tartozott is nekem,
asszonyom, mert én voltam az, a ki kegyedet legközelebbi látogatása
alkalmával csaknem kikergettem a házamból, s azt kegyed még nem köszönte
meg nekem. No de elengedem. Hát mit mondtam, ugy-e? Hát nem volt-e
igazam? Hát nem találta-e gyermekeit a legboldogabbaknak a földön?

Az öreg asszony hosszú szálat eresztett rokkáján s fejét csóválta,
azután csak kimondá nagy elszántan:

– Az én gyermekeim nem boldogok.

– Hogyan? szólt egészen elszomorodva a hadastyán. Nem boldogok?
Asszonyom, asszonyom, egyszer már csalódott kegyed; gondolja meg
másodszor is, hogy mit mond? Azt az asszonyt már egyszer félre ismerte,
és én azt mondtam: az az asszony derék és hű nő; és most is azt mondom,
Judit derék és hű nő.

– Igaz, Judit derék nő, hű feleség.

– Nos? Tehát akkor nem értem a dolgot.

– Nem ő a hibás!

– Nem ő a hibás? kiálta fel, térdeire csapva elszörnyedtében Kolbay.
Tehát a másik?

– Igen, a másik!

– Béla?!

– Az, a fiam.

– Oh, ezt szörnyüség kegyedtől hallani. Ez határos a hitetlenséggel.
Hiszen asszonyom, ha Judit nem volna oly szép, oly okos, oly jó, mint a
milyen, hanem egy hárpia volna, meduzafővel, és ostoba, mint a kő, még
akkor is egy becsületes embernek, mint Béla, tenyerén kellene őt
hordozni azokért, a miket szerelmében miatta merészelt!

– Úgy van. És Judit szép, okos és jó nő – és Béla el tudott róla
felejtkezni.

– Hihetlen. Kegyed meséket mond. Volna asszony, a ki vetélytársa merne
lenni egy nőnek, ki férjeért a poklokon tört keresztül? ki el merné, el
tudná csábítani Judit kedvesét?

– Van.

– Oh az nagyon rossz szivű, nagyon ravasz és cselszövő asszony lehet.

– Úgy van. Nagyon rossz szivű és ravasz. Fertőyné az.

Kolbay hátra esett a pamlag támlájáig e szóra.

– Szerafine? Az én hugom?

– Igen. A kegyed huga. Hogyan jött? miként jött? azt senki sem tudja
kitalálni; elég az, hogy egyszer összetalálkozott Volozoff herczegnél
Béla Fertőynével.

– Volozoff herczegnél?

– Én nem tudom, ki az? nem is akarom tudni. Én csak annyit tudok, hogy a
mióta Béla onnan visszajött, egészen átváltozott. Otthon titkolózik
előttem és neje előtt; viselete mogorva. Szeszélyes, sokat utazik és nem
mondja meg hová? Én tudom, hogy hová? Fertőyné válni akar férjétől s
Béla az asszony pörét viszi.

– Ah! kegyed milyen ujságokat mond nekem.

– Ezt sem tudta még? Igen. Béla Fertőy Szerafine válópere miatt utazik
egész Erdélyig, a hol, mint mondják, könnyebben megy az elválás. Hogy mi
jutalom vár reá érte? az az ő titka. És a mellett nejét elhanyagolja.
Nejének van egy örökségi pere ugyanazon Fertőy ellen; abban a
végtárgyalás közeledik s ő egy betűt sem dolgozott benne hónapok óta. Ha
előhoztam neki, röviden azzal fizetett ki, hogy minden rendben van már.
És a nő sejt mindent, mert nem volna nő, ha nem sejtene. Érzi, mindennap
látja, hogy mellőzve van, és nem mutatja azt senkinek. Judit, ki olyan
híven tud szeretni; Judit, ki oly büszke, nem mutatja azt, mi fáj neki
odabenn, a mikor egy más asszonyért férjétől így megalázva van! Én nem
láttam ezt az asszonyt sírni, nem hallottam panaszkodni, pedig a
homlokáról olvashatom, hogy szüntelenül e felől gondolkozik. Oh uram,
ettől az asszonytól sokat tanultam. Ez az asszony egy martyr, egy
angyal. Ez az asszony egy tekintettel nem tett még szemrehányást
férjének, s ha én vádoltam, ő védelmezte előttem.

– De hisz ezek infamis dolgok, a miket kegyed én nekem itt elmond.
Csattant fel az öreg úr, haragja teljességében. Mi szüksége Szerafinenek
egy család nyugalmát megháborítani? Nem talál Bécstől Pestig ugrifüles
gavallért eleget, a kiket elbolondítson? egy nős férfival akarja még
magát hírbe keverni? No, asszonyom, ezt köszönöm, hogy velem közlötte.
Én be fogom önnek is és másoknak is bizonyítani, hogy a vén Kolbay még
nem olyan vén, mint a milyennek hiszik.

– Mit akar ön tenni?

– Holnap rögtön megyek le Pestre, felkeresem Szerafinet, és az nagy
számadás lesz, a mit én fogok vele elkövetni.

– Ezt vártam öntől, szólt Lávayné, felállva helyéről s megszorítva a
hadastyán kezét.

– Ugy-e bár, meg volt győződve előre a felől, hogy így fogok tenni? Nem
fog bennem csalatkozni. No, az nagy számadás lesz.

– Úgy együtt fogunk utazni, holnap én is visszamegyek.

– Ugy-e bár? Kegyed pedig a fiát fogja elővenni.

– Minden erőmmel.

– Szeretném látni, ha két ilyen öreg, mint mi, összefog, ki állhat
nekünk ellent? No az nagy számadás fog lenni!

– Köszönöm uram, hiszen csak azért jöttem fel Pestről.

Kolbay el volt ragadtatva az által, hogy Lávayné annyira bízott egyenes
lelkében és hatalmában; hazáig menet sokkal büszkébben rakta merev
lábait, mint máskor, s még a kapuja küszöbén is elmondá egyszer:

«Az nagy számadás lesz!»

Szerafine nagyon meg lehetett lepve, midőn egy délután sétakocsizásából
hazatérve, asztalán Kolbay őrnagy látogató-jegyét találta.

Kolbay kimozdult fészkéből! Ő, a ki húsz év óta a város határán túl nem
volt. Ennek valami nagy baja lehet. És hogy épen unokahugát jön
látogatni, a kit még első férjéveli menyegzője előtt oly haragosan
elutasított; ez épen rendkivüli időket jelez. Nagy bajának kell lenni.

Szerafine az utóbbi napokban annyira el volt telve új phantasmáival,
hogy az öreg ember emléke egészen felzavarta kedélyét.

Azon nap óta, melyen Béla azt mondá neki, hogy váljék el férjétől s azon
est óta, melyben őt a lánghalálból kiragadta, egészen megváltozott e
szeszélyes asszony lelkülete. Nappal ábrándokba, álmokba elmerülve
kereste a magányt, és éjjel? Hát az éjjeli álmok mit szóltak hozzá?

Azok is ámították.

E naptól fogva az örökkön élő rém elmaradt álmaiból, mintha önkényt
helyet akarna adni egy másiknak, mintha ő is beleegyeznék abba.

Most már az ifjukori játszótárs volt álmainak örökkön visszatérő képe.
Száz alakban, száz helyzetben, mindig ugyanaz a kép; a biztatás, a csáb,
megelégedés, a családi nyugalom, a szenvedély, a féltés minden
jeleneteiben.

És Róbert rémképe végkép elmaradt.

A sápadt asszony arczán ismét kezdett életpir derülni. A herczeg, ki őt
néha meglátogatta, arra unszolá, hogy most festesse le arczképét s a
tavalyit mázoltassa be, mert az rossz.

Szerafine annyira beleélte magát egy határozatlan, semmiféle alakkal nem
biró jövendőbe, hogy az ismerős múlt újra megjelenése, melyet
nagybátyjának neve idézett elő, úgy hatott rá, mint egy üdülő betegre a
régi bajnak újra jelentkező symptomái.

Vajjon miért jöhet Kolbay?

A komornyiknak azt igérte, hogy egy óra múlva visszajön. Ha igérte, hát
bizonyosan itt is lesz.

Szerafinnek kevés volt ez óra elhatározni, hogy minő szerepet játszék
egy ember előtt, a ki sehogy sem illik bele megszokott környezete
chablonjaiba? Víg legyen, tréfás, enyelgő? hagyja játszani ötleteit,
mint otthon kis leány korában? vagy mutasson gravitást, az úri asszony
tekintélyét? vagy szívélyes, nyájas, édeskés legyen, mint szokott az
ember rokonához lenni, a kit rég nem látott? Vagy közönyös, blasirt
legyen, mint a kinek mindegy, akárki jön megy ki s be küszöbén?

A nagybátya pontosan megérkezett. Már a salonban hallá Szerafine ismert
rekedt torokköszörülését; a komornyik utasítá őt a nagyságos asszonyhoz,
ki boudoirjában vár reája.

Az, hogy Kolbay megjelenése feszes volt, nem lehetett nagyon feltünő: ez
ő neki már typusa volt. Azért Szerafine fogadhatta őt nyájasan;
mondhatta neki: «hozta Isten, édes bácsi! Ezer éve hogy láttuk. Mi jó
vezeti ide hozzánk?»

– Hozzátok? szólt megnyomva a végső szótagot az öreg. Én úgy tudom, hogy
csak hozzád. Fertőy házánál kerestelek, s ott azt a választ nyertem,
hogy ti már több hónap óta külön laktok.

– Igen, mi válunk. De hát üljön le bácsi, nálam. Szerafinét az lepte
meg, hogy Kolbay őt első látogatásra tegezni kezdé, a mit különben soha
sem tett.

– Köszönöm. Épen csak azért jövék, hogy megtudjam, miért váltok?

– Ismeri ön Fertőyt?

– Ismerem.

– Akkor tudhatja ön, hogy miért válunk?

– Én semmivel sem ismerem jobban Fertőyt, mint te ismerted, mielőtt
hozzá mentél. Ha azt értem, hogy miért válsz el tőle? akkor azt nem
értem, hogy miért mentél hozzá? S ha azt tudom, hogy mi okod volt hozzá
menni? akkor azt nem tudom, hogy miért válsz el tőle?

Szerafine elég szerencsétlen volt a helyett, hogy e dilemmából egy bon
mot-val kivágja magát, azt kérdezni nagybátyjától: hogyan érti ezt?

Megkapta azután a mit keresett.

– Kedves Szerafine, ne vegye tőlem rossz néven (most már nem tegezte
többé), nem is veheti, ha én a kegyed életét kritikai szemmel tekintem.
Régóta nézem kritikai szemmel; egyéb dolgom sincs már a világon, mint
azt a regényt tanulmányozni, a mit kegyed saját életéből csinál.

– Kérem, szólt bele Szerafine, a tárczaregényeket nem szokás addig
megbírálni, míg be nincsenek végezve.

– Kivéve azt az esetet, a mikor a regény tárgya oly regiókba száll alá,
a mik az olvasót azon nyilatkozatra birják, hogy «erre a lapra tovább
nem prænumerálok».

– No és az én regényemnél az volna az eset? szólt Szerafine neheztelő
hangulattal.

– Tán nincs. De lehetne. S épen azért én nem mint kritikus, de mint jó
barát jövök a szerzőt valamire figyelmeztetni. Ha egyszer be van fejezve
a regény, akkor a kérlelhetlen kritika veszi bonczkése alá, akkor már
javítani nem lehet rajta. Még most a kifejlődés en famille intézhető el;
a törlés még most szabad.

Szerafinét meglepte a kifejezések gondossága nagybátyjától, ki különben
nyers, válogatlan szavú volt, s most még eszébe jut, hogy hirlapi
körülirásokat használjon. Ezzel nagy változásnak kellett történni.

– Kedves Szerafine, azt kegyed nagyon jól tudja, hogy én milyen keveset
alkalmatlankodtam kegyednek azon észrevételeim unalmas előadásával, a
miket kegyed életének meglepő fordulatai bennem és más akárkiben is
támasztottak. Azt mondtam magamban: ez a nő úgyis büszke valakitől
tanácsot elfogadni, hadd menjen a maga útján. A büszkeség olyan kalauz
az életben, mely az embert sokszor vízre viszi, sokszor jégre viszi, de
sárba soha sem viszi.

Szerafine ajkai vonaglottak e szavakra; nem felelt, összeszorítá ajkait.

– Családunk minden tagja dölyfös volt: azt szerettem; folytatá az öreg
úr, még keményebben tartva fel nyakát katonás nyakörvében. Az emberek
nem szerettek bennünket, azt mondták, hogy kevélyek vagyunk. Én nem
kivántam tőlük egyebet. A környékben mi voltunk a haute volée. Gúnyoltak
bennünket vele, de ez a gúny nekem tetszett. Önnek az apja nemcsak
születési, de pénzaristocrata is volt; nagyobbra tartotta magát a
főispánnál a vármegyében. E büszkeség sok pénzébe is került; én láttam,
hogy szórta marokkal vagyonát a dölyf miatt. – Milliomot hagyhatott
volna, ha alázatos tud lenni; de kevély volt; nem szóltam neki, mert én
a büszke embereket szeretem. – Magamról nem is szólok. Azt tudja rólam
mindenki, hogy miután egy városban, a hol lakom, nem találok egynél több
embert, a kihez szólni s a kinek szavát meghallani érdemesnek találnám,
mikor azt az egyet nem látom, süket-néma vagyok.

– De hát beszéljen ön rólam! sürgeté Szerafine, kit e hosszú præambulum
idegesített.

– Mindjárt beszélek. Kegyed is olyan büszke gyermek volt. Oh én azért
soha meg nem szólítottam. Mikor kegyed Róberthez nőül ment,
visszautasítottam a násznagyságot; tudtam, hogy ennek megaláztatás lesz
a vége.

– Kérem, bátyám, ne beszéljen Róbertről; szólt Szerafine összeborzadva.

– Nem beszélek hugom. Csupán kegyedről beszélek. Kegyed özvegy ruhára
tett szert, valami kósza menekülő első mendemondájára. Nem kétkedem,
hogy igaz oka volt rá, hiszen már azóta nyolcz év lefolyt. Az özvegy
ruha nagy alázatosság jelmeze; de azon időkben, a kik azt hordták,
asszonyok, leányok, arra voltak büszkék; mielőtt a gyászév letelt volna,
leveté a fátyolt s felvevé a menyasszonyruhát másodszor és férjhez ment
Fertőyhez. Nem szóltam ellene semmit. Gondoltam: Fertőy carrieret fog
csinálni, tárt útja van reá; Szerafine kevély, nagyravágyó: akar
ragyogni. És én szeretem azokat az embereket, a kik ragyogni szeretnek.
Titulusért, magas állásért férfiak is változtatnak kalapot, miért ne
változtathatnának nők főkötőt?

– Biztosítom önt, nagybátyám, hogy nem azért történt; szólt bele halk
mentséggel Szerafine.

– Én csak azt mondom, hogy «akkor» hittem így, – de hogy nem így van,
arra most már az ön biztosítása nélkül is rájövök. Ön ismerte Fertőy
rossz tulajdonait, s e rossz tulajdonaiért választotta őt férjül. Kérem,
még mindig ne jőjjünk indulatba, se kegyed, se én. Még most szelíden,
nyájasan beszélhetünk egymással; még ez mind enyelgés. Majd nem sokára
jön olyan beszéd, a mikor felugrálunk székeinkről és úgy fogunk kiabálni
egyszerre, hogy szomszédok, utczán járók összecsődülnek rá, mikor kegyed
ki fog löketni innen az inasaival, s én még a lépcsőkről is fel fogok
kiabálni. Azért még most csak legyünk csendes vérrel.

Szerafine remegve tette össze kezét, mintha kiméletért esdene.

– Folytatom. Kegyed jól gazdálkodott azon tőkével, a mit egy
semmirekellő férj elnézésének hínak. Azt tehette miatta, a mi tetszett.
Nem mysterium a világ előtt semmi; de a férj neve takarta azt. Lehet oly
neme a büszkeségnek, mely fénynek veszi azt az árnyékot, mit egy
herczegi korona vet rá: én nem tartom annak; de a férj neve ezt is
eltakarja.

– Bátyám. Ön nagyon kegyetlen hozzám.

– Dobasson ki, kérem; mert még kegyetlenebb is leszek.

– Hallgatni fogok.

– Azt mondom: még idáig mindig büszke volt ez asszony, ferde útat vett
ugyan kevélysége ambitiója, de mégis ambitió volt az, rangviselő férj,
herczegi koronát viselő imádó után, a világ asszonyának ambitiója. Most
egyszerre kiesett ön szerepéből. A véletlen összehozta önt egy emberrel,
kihez a gyermekszerelem emlékei kötik. Ön elveszté fejét.

Szerafine remegett, mint egy gyermek, és elhalványult titkának
felfödözése miatt.

– Szerafine hugom, folytatá a kérlelhetlen öreg, kegyednek és ifjukori
barátjának, míg mindketten szabadok voltak, módjukban állt egymáshoz
annyira közelíteni, a hol «enyim – tied» néven nevezi az ember egymást.
Hogy miért nem tették ezt akkor? azt kegyetek maguk legjobban
megmondhatnák; de hogy miért közelítenek egymáshoz most? azt majd
megmondom én. Nagyon sajnálom, hogy azt meg kell mondanom, de az én
életem ma és holnap. – Meglehet hogy holnap örök nyugalomra kell letenni
öreg csontjaimat, s ha meg nem mondanám kegyednek ezt, úgysegéljen,
kényszerítve volnék holtom után én is belebújni egyikébe azon ostoba
módi table movingoknak, s mint kopogó szellem adni tudtára kegyednek
véleményemet. De még egyszer mondom, hogy ha van közelében ájulás elleni
szer, azt tartsa kéznél, mert a mit mondok, az kegyetlen dolog fog
lenni.

– Meghallgatom. Mert már tudom előre.

– Oh kedves Szerafine, azt nem tudja előre. Azt gondolja ugy-e, hogy én
kegyednek sentimentalis előterjesztéseket fogok tenni egy család
felzavart nyugalmáról, az ifju Lávayné könyeiről? Bánom is én azokat! Mi
gondom nekem Lávayékra? Nekem csak kegyeddel van dolgom. Azt, hogy
kegyed váljék el férjétől, Lávay Béla tanácsolta kegyednek.

– Honnan gondolja ezt? szólt Szerafine meglepetten.

– Ha tovább hallgat rám, át fogja látni, hogy honnan tudom. Béla úrfinak
nem tetszett kegyedet oltárhoz vezetni, mert azt, hogy valaki kegyed
szeszélyeinek örök türelmet esküdjék, kétszer is meggondolja, ha még
gondolkozni tud. Nem tetszett neki kegyedet nőül venni, s azért a múló
örömért, hogy kegyed szép mosolygásában gyönyörködhessék, szívét, nevét,
sorsát kegyed könnyelmüségére bízni; hanem mikor már a világ előtt nem
tartozunk senkinek semmivel: akkor ismét közelíthetünk egymáshoz. Az
asszony szép asszony, s ha nem tetszett feleségnek, szeretőnek annál
jobb lehet.

Szerafine, mintha kígyó csipte volna meg, sikoltott fel erre a szóra.

– Ugy-e, hogy ezt az irtóztató gorombaságot nem várta tőlem? szólt
Kolbay, felkelve helyéről s kalapja után nyúlva. Pedig még nincs vége.
Még egy szót mondok, a kilincset a kezemben tartva.

Szerafine hevesen kezdett fel s alá járni szobájában, mint egy szép
leopárd, az állatigéző jelenléte alatt kalitjában; keble hevesen
hullámzott, arcza égett, ajkai reszkettek. Egy perczre megállt az
ablaknál, mintha azon gondolkoznék, ne szakítsa-e fel az ablaktáblákat s
ne ugorjék-e le az ablakból azok elől, a miket még ez öreg ember szemébe
akar mondani.

Az pedig folytatá kegyetlenül:

– Eddig volt kegyed valami: egy nő, a kinek férje mindent elnéz. Csekély
titulus, de még mindig jó. Most elválik kegyed férjétől és lesz az, a
mit úgy hínak, hogy «szép asszony». Ez már rossz czím. «Szép asszony» és
semmi más. Mindenki mondani fogja önnek, hogy szép asszony, és
mindenkinek joga lesz ezt a bókot önnek elmondhatni: és az nem lesz
hízelgés, és a kinek azt mondják, az nem lesz többé büszke asszony.

Szerafine ismét leült szembe az öreggel, mint a ki elhatározta, hogy ha
méreg van is benne, fenékig üríti a pohárt.

– Három nap óta keresem önnek férjét, hogy szemébe mondjam neki azt a
bókot, miszerint én őtet azon emberek között, a kiket becsülök, a
legeslegutolsónak tartom, s hogy az egyik lába már belépett ama regióba,
a hol a silány jellemtelen emberek kezdődnek, de bújik előlem és
eltagadja otthonlétét. Én tudom bizonyosan felőle, hogy ő a mennyire
megrezzent, midőn ön először azt mondá neki, hogy válni akar, miután
«egy gazdag ember» önzésének scrupulusait elhallgatá (az öreg mutatta
két ujja sajátságos morzsolásával az eszközt, a mivel ez elhallgattatás
történt), épen annyira előzékeny lett a válóper gyors kimenetele
dolgában. De ha meg nem kaphattam őt, rá fogok találni a gazdag emberre
és rá fogok találni kegyed ügyvédjére. Azok férfiak, a kiknek érdemes
lesz gorombaságokat mondani. Mert azt tudja meg, drága unokahugom, hogy
én, ki az ön anyjának unokatestvére vagyok, ha meghalok, egy rozzant
házat, egy zilált gazdaságot fogok testálhatni, de a nevemet olyan
tisztán fogom önre hagyni, a hogy azt én kaptam az apámtól. – Most
mondhatja, hogy menjek; én elvégeztem.

Szerafine felszökött helyéről, s megragadta a távozni akaró kezét.

– Maradjon. Ne menjen azokhoz, a kiket mondott.

– Félt valakit? Tán épen engemet? A vén csontot?

– Várjon ön holnap délig; akkor majd meg fog tudni valamit; és ha akkor
nem lesz megelégedve, ám tegye, a mit szükségesnek lát, ellenem, vagy
bárki ellen.

– Holnap délig? mikor van ön szerint dél?

– Tizenkét órakor.

– Jól van. Pontban tizenkét órakor itt leszek; addig nem mutatom magamat
az utczán.

Az öreg csont eltávozott. Szerafine egyedül maradt. Ah nem egyedül! egy
egész pokol társaságában.

A mit ez az öreg ember mondott neki, az olyan világosság volt, mint
mikor valaki arra ébred, hogy a ház ég a feje fölött.

Vége volt a boldog ábrándoknak, az álomképeknek, a csábító, csalogató
képzelmeknek; mind szétrepült, mind szétfoszlott, hideg köddé vált egy
fagyos, rideg mondás előtt.

«Nem kellettél neki feleségnek: de kellenél szeretőnek.»

Ez a gondolat elég a megőrülésre.



A SZÁMADÁS NAPJA.

A következő nap különben is nevezetes dátum volt a két családra nézve.

Előtte való este Béla azt mondta családjának, hogy egész éjjel fenn fog
maradni, mert sürgetős ügye van, a minek reggel be kell fejezve lenni.

– Holnap van a te pöröd végtárgyalása Fertőyvel, monda az öreg asszony
menyének; körmére égett az urfinak a dolog, most már aztán siethet.

Béla csakugyan egész éjjel fenn is volt, még reggel felé is lehetett
hallani, hogy jár-kel szobájában, mint szokott, ha valami munkába el van
mélyedve.

A reggelit is szobájába viteté, mert még nem volt mindennel készen.

Kilencz órakor bérkocsit hozatott, s egész csomag irás volt hóna alatt,
mikor az asszonyokhoz átment, szokás szerint elbucsuzni tőlük,
megcsókolni arczaikat, kezeiket, megmondani hova megy, mit fog csinálni,
mikorra jön vissza?

Ez a rendes férjnek természetes kötelessége.

– Ma lesz pörödben a végtárgyalás, szólt Juditot magához ölelve; de
többet nem magyarázott meg neki. Csak a kis gyermek felől
kérdezősködött, hogy nem köhögött-e az éjjel?

– Azt te legjobban hallhattad volna, mert ébren voltál, felelt rá anyja.

– Nagyon el voltam merülve a munkában.

– Ugy-e? elkéstél a végirattal Judit pörében.

– Juditéban? Oh azon nem dolgoztam semmit. Ott nagyon rövid a végválasz,
azt majd csak ott irom le a törvényszéken.

– Hát ez a nagy tekercs irás, a mit czipelsz?

– Ez egy válóper.

Mindenki elhallgatott. A cseléd jelenté, hogy itt a bérkocsi. Béla vette
kalapját és elsietett.

Az öreg asszony ki sem kisérte, mint szokta máskor.

Tehát még ez éjjel is, mikor tulajdon nejének, gyermekének vagyona,
jövője áll koczkán, annak a másik asszonynak az ügyével foglalkozik.
Lávayné kétségbe volt esve. Judit gyermekét tanította e név kimondására:
«apa».

Béla egyenesen Szerafine szállására hajtatott.

Számára ily korai órában is nyitva volt a ház, a komornyik tudta már,
hogy őt mindenkor be szabad bocsátani.

A sápadt asszony ma különösen szép volt. Szemeiben egy álmatlanul
átvirrasztott éj delejes mámora, a mi oly szédítő a férfiakra nézve;
rendezetlen hajfürtei gyöngyös hálóba szorítva. És a sápadt vonásokon az
az öntudatos mosoly, mely a szintelen arczot ragyogóvá teszi. Reggeli
pongyolája izléssel volt választva; himzett hófehér öltöny, kék
szalagövvel, nyakán és karjain körülfutó csipkefodorral. Olyan volt
benne, mint egy gyermek, mint egy hajadon.

Bélának önkénytelen eszébe jutott, hogy valaha évek előtt látott ő ilyen
gyermeket, ilyen ártatlan mosolylyal arczán, ilyen testhez tapadó fehér
ruhában, ilyen bizalmas közelségben.

… Ejh, mit? Mi köze ahoz a prókátornak?

– Megbocsát nagysád, hogy ily korán jövök, de tárgyalásra kell sietnem,
s mint többször mondám, nagyon szeretném, ha e pör elébb itélet alá
volna bocsátva, mint az a másik, melyikben ma tárgyalnom kell.

– Ön «nejének» a pere az? szólt Szerafine.

– Igen: Judité.

– Az én «férjem» ellen?

– Igen, Fertőy úr ellen.

Szerafine oly hangnyomattal mondta azt a két szót, hogy akárki más
észrevette volna, csak Béla nem. Ő nem is tudta, hol járhatnak Szerafine
gondolatai.

– Tehát ön azt szeretné, ha ez a pör sietve menne itélet alá?

– Okaim vannak, a miért szeretném. Azért hoztam el, hogy nehány okmányt,
a mikhez kegyed aláirása szükséges, kiegészíthessek.

– Tehát még az én aláirásom szükséges?

– Természetesen.

– Kivánja kegyed, hogy olvasatlan irjam alá?

– Oh nem. Kegyednek figyelemmel végig kell azt olvasnia, a mit nevében
ir valaki.

– De ha ön irta azt?

Szerafine oly csábító bizalmasan nézett Bélára, mint még soha sem.

– Én is tévedhettem. Azért kérem kegyedet, olvassa át.

– Rögtön kivánja?

– Utam sietős, s szeretném megvárni.

– Ön elszokott a bókoktól. Udvariasabb ember azt mondaná: tartson sokáig
a várakozás. De nem akarom tartóztatni. Önnek ma feleségét kell
védelmeznie Fertőy ellen, kemény munkája lesz; nem foglalkozhatik velem.
Hagyja itt ez iratokat, mire visszajön, akkorra készen leszek velök.

– Jobb szerettem volna, ha elébb megteszi kegyed. De ha úgy kivánja, itt
hagyom. Fél egyre, úgy hiszem, itt leszek.

– Fél egyre? Szerafine nevetett.

Béla nem kérdezte tőle, mit nevet? kiválogatta számára az okmányokat,
miket el kell olvasnia, azokat egy külön asztalkára lerakta, a többit
összecsomagolá s másik asztalra tette.

– Tehát fél egyre várhatom önt? szólt Szerafine az indulni készülőhöz
lépve, s megfogva kezét és mélyen szemébe tekintve. Ön vissza fog jönni
bizonyosan. – No ez nagyon derék lesz.

Azzal még meg is simogatá Béla arczszakállát, mint szokták gyöngéd
szivek tenni bizalmas barátaikkal s azután, hogy az ajtó elválasztá őket
egymástól, úgy kaczagott, egyedül egymagában.

«Tehát ez az ember nem bánná, ha engemet szeretne».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A boldog emlékű megyeház gyűlésterme ez idő szerint apró bureaukra van
felosztva. Olyan világdivat állt be, a mikor nincs többé szükség olyan
nagy szobákra, a mikben egyszerre ezer ember hallgatja egymás beszédét;
az épületet használni kell; a nagy termekben keresztfalakat húztak s az
ajtókat ellátták számokkal.

Ne itéljen meg a kegyes olvasó, ha meg nem tudom mondani az okát, miért
volt Nro XIV-ben az a hely, a hol a Fertőy contra Hargitay pör
végtárgyalása elintéztetett, kik voltak név szerint az ott jelenlevők, s
miért volt azoknak az elnöke Blum úr, a hajdani Perflex? Én mind erre
épen úgy nem emlékezem, mint egy álomra, a miből az embert hirtelen
fölébresztik.

Szánom, bánom, bevallom rokkant elmetehetségemet, de én sok olyan arczot
láttam, sok olyan nevet hallottam, a mi nem juthat többé eszembe.

Annyit bizonyosan mondhatok, hogy Blum úr volt az elnök és a többi urak
is mind igen tiszteletre méltó férfiak lehettek s valami éghajlat alatt
bizonyosan most is nagy tiszteletben részesülnek és azt meg is érdemlik,
de a mi meridiánusunk alatt nem emlékezik reájuk senki többé.

Fertőy úr és Bárzsing úr nagyobb igyekezetet fejtettek ki a pontos
megjelenésben, mint Lávay Béla. Jó félóráig kellett rá várakozni
mindenkinek.

Blum úr nem mulaszthatá el, hogy titokban, sub rosa, meg ne súgja
Fertőynek, miszerint ügye kétségtelenül meg van nyerve. Scripta manent.
A beadott végrendelet minden kétséget eloszlat, a törvényszék nem fog
egyebet itélhetni, mint hogy Fertőy a Hargitay-féle birtokba rögtön,
mint törvényes örökös, behelyezendő.

Fertőy mind e mellett nagyon törődöttnek látszott ma.

Vannak arczok, a miket sok ideig fiataloknak ismert a világ, s a mik
egyszerre csak azzal lepik meg ismerőseiket, hogy elkezdenek véneknek
mutatkozni. Ránczok, a miket azelőtt senki sem vett észre, kezdenek
barázdákká alakulni s az idő elfoglalja a homlokon megillető helyét.
Fertőy vénebbnek látszott ma tíz évvel, mint tegnap.

Csak Bárzsing úrnak volt határtalan kedve.

Minden ülnökkel kezet szorongatott, sőt annyira vetemedett, hogy Blum
úrtól tubákot is kérjen, s az elnök úr burnótjának magasztalására nagy
ostentatióval rettentőket trüszszentett.

Blum úr igen jó barátja mind a két jeles férfiunak.

Végre azonban megérkezik az ellenfél ügyvéde is.

Blum úr int mindenkinek, hogy hol foglaljon helyet, s azzal egy
veszedelmes inggallérú fiatal úr elkezd hadarni egy eléje tett
iratcsomagból valamit, melynek midőn vége van, Blum úr felteszi
szemüvegét s mintha közelebb akarná vele hozni az alperesi ügyvédet, rá
szegzi azt, és felszólítja, hogy ha még van valami mondani valója, azt
adja elő.

Béla ügyvédi hidegvérrel kéri az eredeti végrendeletnek vele
közöltetését.

Átadják neki.

Ismét azt teszi vele, a mit Bárzsing jelenlétében tett, világosság felé
tartja, hogy keresztül lásson a papiron.

Azután visszateszi azt a törvényszék asztalára.

– Ez az okirat hamis.

Fertőy összerázkódik ülőhelyén, míg Bárzsing indulatosan ugrik fel
helyéből s olyasmit mond, mintha ez állítás határos volna a
szemtelenséggel.

Blum úr leveszi szemüvegét s azzal int neki, hogy hallgasson.

– Adja elő alpörösi ügyvéd, miért tartja ez okmányt hamisnak?

– Nagyon egyszerű a bizonyíték. A törvényszék tisztelt tagjai tudni
fogják, hogy régente az okmányokat nem géppapirra, hanem merített
papirra szokták irni.

– Hisz ez merített papir, kiálta közbe Bárzsing, kinek minden szeplője
arczán külön világítani látszott, mint valami csillag.

– Tessék végig várni. E szokásnak nagyon észszerű oka van. A merített
papiron rajta van a kiállító gyárnak a neve, és a név mellett egy betű,
melyről azt az évet meg lehet tudni, melyben az a papir készült. A mely
évben a gyár megnyilt, abban minden íven látható az A betű, a másodikon
a B, és így tovább. Ha már most valaki egy hamis okiratot készít később,
egy megelőző időre antedatálva, a későbbi év papirja el fogja árulni.
Juratus koromban, mikor a királyi tábla levéltárában buvárkodtam, akkor
tettem e felfedezést hasonló múlt századi pöresetnél. A jelen esetnél a
hamisítás annyival feltünőbb, hogy a mi az okmány vízjegyén feltünik, a
gyár neve nem is fordulhat elő abban az évben, melyről ez okmány szól,
mert e papirgyár 1851-ben épült és így 1847-ben végrendeletet nem
irhatott senki az ott készült papirra, hanem mint a névjegy után tett E
betű tanusítja, az okirat készült 1856-ban, kilencz évvel a
végrendelkező szülők holta után.

Fertőy e szavaknál leszédült a székről, melyen ült; ájultan vitték
félre.

Bárzsing felállt és valamit dadogott, mintha olyasmit kérne, hogy hadd
nézze meg ő is azt az okiratot, a mi a törvényszék ülnökeinél kézről
kézre jár; mind valamennyi az ablak felé fordítja azt szétterjesztve, s
a fejét csóválja utána. Egy kopasz ülnök épen azt állítja, hogy ő
valósággal jelen volt, mikor azt a papirgyárt Csehországban nagy
ünnepélylyel megnyitották három évvel később, mint ez okirat kelte szól.

Blum úr kiveszi zsebéből burnótszelenczéjét és felnyitjá annak fedelét,
– de nem azért, hogy Bárzsing urat megkinálja belőle még egy
szippanattal, hanem hogy felfordítva az asztal lábához verje azt, és
kiürítse belőle az egész tartalmat, melyet egy hamisító ujjai
megfertőztettek.

Azután csenget. Két drabant, ki az ájult Fertőyt kivitte, bejön.

Blum úr olyan flegmával, a milyennel a persa basreliefeken egymással
harczoló királyok mérik egymás nyakának a pallost, inte a törvény
szolgáinak és monda:

– Ezt a két urat, két külön szobába elzárva, ideiglenesen vizsgálati
fogságba kell helyezni.

Bárzsing nem azon bámult, hogy ő rajta teljesül ilyen fátum, hanem hogy
Fertőyvel is ilyen emberi dolog történhetik.

Fertőy hatalmas nagy úr, nagy befolyású férfi, tekintélyes ember, sőt a
mi több, Blum úrnak igen régi barátja; hanem azért Blum úr épen olyan
közönyös arczczal rendeli el a porkolábnál, hogy ettől a két úrtól
minden irószert, kést, ártó szerszámot el kell távolítani, mintha most
hoztak volna neki egy pár pusztázó betyárt a buczkákból, vagy valami
hamis hatkrajczáros készítőket valamelyik külvárosi lebujból.

Azután hasonló hidegvérrel fordult Bélához.

– Ügyvéd úr, tessék a végiratot leirni a jegyzőkönyvbe, a többi az
államügyész gondja leend.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Béla a törvényszéket elhagyta, a tornáczon Melchiorral találkozott
szembe.

– Hol jársz te itt?

– A kórházból híttak ide; Fertőy úron kellett eret vágnom. Már magához
tért, de még mindig úgy érzi magát, mint a kit igen műszabályosan főbe
ütöttek.

– Elhiszem. Hát a másik?

– Az a nagy ijedtségtől megéhezett; épen most küldött a komlókertbe egy
adag beafsteakért.

– Ez, úgy látszik, mindent Fertőyre akar majd kenni. Annál rosszabb. Te
már tudsz mindent, a mi itt történt?

– Tudok. Az alatt, míg odabenn irtál, a fiatal jegyző elmondta nekem.

– Úgy kérlek, légy szives nőmhöz sietni, ha ráérsz.

– Ha ráérek-e? Micsoda beszéd!

– És elmondani neki e kimenetelét az ügynek.

– Hogyan? szólt nagyot örülve a kis sánta ember. Te átengeded nekem,
hogy én vigyem meg legelőször e hírt nődnek és anyádnak? Barátom, hiszen
te aranyos ember vagy. Futok.

– Hogy jobban futhass, vidd el bérkocsimat, itt áll a kapu előtt; nekem
még egy utam van délig, de oda már gyalog is elmehetek.

Melchior boldog volt, hogy ily követségbe küldetett s a lépcsőn való
leszaladásban csakugyan megelőzte sánta lábaival barátját.

Lávay Béla pedig visszatért Szerafinéhez.

A sok köteles irkafirkával úgy eltelt az idő, hogy sietnie kellett, ha a
mondott időre ott akart lenni. A sietségben egészen felhevült.

A mint ily izgatottan benyit Szerafinenál az előszobába, szemközt
találkozott Kolbayval.

Az már jött visszafelé.

Az öreg úr arcza titkos megelégedéstől ragyogott, mely kitörő jó kedvvé
fokozódott, midőn Bélát meglátta itt.

– Háh! Halásszolgája huraságodnak! Thettszett heljönni. Nagyonh hörülök,
hogy thalálkozunk! A hugomat thettszik keresni? Tessék besétálni,
tessék. Hegész hegyedül van, huraságodat várrrja héppenséggel.

Soha annyi duplabetüt és hehentést nem használt a hadastyán, mint ez
alkalommal.

Bélának pedig egészen mással volt tele a feje, mint hogy azt találgatta
volna, vajjon miért ez az emphaticus öröm a vén csontnál?

Sietett Szerafinéhez.

A delnő termében várt reá.

Most már egészen elfogadáshoz volt öltözve, sötét lilaszin bársony ruha
volt rajta, fekete csipkefodrokkal, divat szerinti merész kivágással.
Hosszú leeresztett angolos fürtei hófehér vállain, márvány keblén
játszottak egymással.

Ragyogó szépség volt.

– Ah! jó reggelt! szólt hódító mosolygással, midőn Béla belépett hozzá.
Ön pontosan eljött.

Bélának ma különösen visszatetszett, hogy Szerafine ily szép «akar»
lenni.

– Eljöttem nagysád az irományokért. El tetszett végezni?

– Igenis, szólt Szerafine gúnyos szelidséggel. Végeztem velök; s azzal a
kandallóra mutatott. Itt ég az egész pör épen; – ha akarja, megnézheti.

Béla bámulva nézett a delnőre. Szemei látszottak kérdezni: mi ez?

– Láthatja: én az «ön» perét a tűzbe vetettem.

S azzal a dæmoni boszúállás diadalmas szemvillogásával fordult a nő az
előtte álló férfi felé:

– És most tudja meg ön uram, a mi felől eddig talán kétségben volt. Én
önnek gyermekkori játszótársa voltam. Tréfa volt, de én imádtam önt.
Önből más asszony férje lett, belőlem más férj neje; ön nem gondolt rám
többet, de én imádtam önt. Rám homályos hírt vetett a nálamnál
rosszabbak rágalma, ön került engem, ön megvetett engem, de én azért még
jobban imádtam önt. Egyszer aztán azt gondolta ön, ez az asszony elég
nyomorult már arra, hogy szeretetre méltó lehessen, akkor közelített
hozzám. És most – én kinevetem önt.

Béla meg volt fagyva. Lehetett is. A polusi éjszakák nem oly hidegek,
mint ez a gúny, ez a nevetés.

És még azonfölül, hogy nevetett, picziny atlasz-topánkás lábacskáját
feltette a kandalló rézkorlátjára, tán hogy az égő válóper tüzénél
melegítse azt.

– Boldogtalan asszony, mit tett ön? szólt Béla kezét szomorúan fonva
egymásba. Hol álmodta ön ez üdvtelen gondolatot? Én most jövök a
törvényszéktől, hol Fertőyt, mint hamisítót, rögtön fogságra vetették.

Szerafine felsikoltott, s visszakapta lábát a kandallótól, mintha az
égette volna meg.

– Én régóta tudtam azt, hogy Fertőy hamis végrendeletet adott be,
csalhatlan bizonyítvány volt maga a papir, a mire azt iratta; de vártam
a fölfedezésével. A mint bizonyossá lettem felőle, első gondolatom az
volt: ez az ember elvesztette magát; de neje barátném, játszótársam
volt, annak nem szabad együtt veszni vele. Értse ön meg. Kezemben volt
az izzó vas, melylyel a kitörölhetlen bélyeget egy ember nevére kelle
sütnöm, a ki azt megérdemelte; nem volt-e kötelességem azt mondani ez
ember nejének, ha tiszteltem valaha e nőt: «térj félre, nehogy az én
kezem téged is megbecstelenítsen?»

– Oh! nyögött, mint a halálra sebesült, a halavány asszony, s kezeit
halántékára tapasztva, egy karszékbe rogyott.

– Én tudtam, hogy Fertőy becstelensége egész életére ki fog hatni. Én
siettem önnek kezemet nyujtani, hogy kiragadjam az örvényből, melybe
magával együtt fogja vonni. Éjt napot dolgoztam ezért; bejártam minden
törvényszéket, utaztam egyik városból a másikba, titkolóztam saját nőm
előtt, hogy a midőn a kikerülhetlen csapással le fogok ütni a Fertőy
névre, ön azt mondhassa: ez a név már nem az enyim, megváltam tőle,
mielőtt be lett volna piszkolva.

Szerafine reszketve emelkedék föl helyéből, szemei rémülettel,
esdekléssel voltak Bélára meresztve.

– És ön nem látott mindezekben egyebet, mint egy aljas, megvetendő
hajlam ébredését. A leczkét köszönöm. «Ha prókátor vagy, a szív ügyeihez
ne legyen közöd». Ön pedig asszonyom, már most viselje férje nevét, s a
sorsot, a mit maga ellen fölidézett.

A szép büszke delnő oda omlott a férfi lábaihoz.

Nem iparkodott annak kezét még egyszer megragadni, kit épen akkor ily
gúnyosan taszított el magától, midőn az őt fel akarta emelni, csak
odarogyott eléje és azt rebegé: «taposson el engem». Abban a pompás
bársony ruhában, azokkal az omló selyemfürtökkel, azzal a márványfehér
kebellel, zokogástól vonagló vállakkal: «taposson el engem».

Béla még most is szánta őt.

– Ellenem nem vétett ön, csupán maga ellen. Én megbocsáthatok önnek,
csak ön tudjon megbocsátani magának. A mit én akartam, az jó volt;
kegyed maga kivánta: «védje ön peremet a világ ellen». Én megnyertem
volna azt. – Én vissza akartam önt adni saját magának. Ön félreértett, s
midőn engemet vélt eltaszítani, maga esett el. Segíteni nem lehet ezen
többé. A válópör okmányai elégtek, s újra kezdeni nem lehet azt egy
pörös fél ellen, ki börtönben ül. Mi fog ön most lenni? Egy hamisító
neje. Egyik szégyen a másikat hozza, s az ember, a kit a gyalázat nyom,
száll fokról fokra alá. A szégyen jogot ád, s a szép asszonyok szégyene
rettentő szabadalom. Jó lesz önnek más országba menni. Engedje, hadd
emeljem föl.

Béla még egyszer kezét nyujtá a nőnek, de ez nem fogadta azt el. Az ott
vonaglott lábainál a szőnyegen.

– Taposson ön el, gázoljon rajtam keresztül. Én vétettem ön ellen is; és
ez a legnagyobb bűnöm. Én azt, a mit önnek itt elmondtam, – megirtam az
ön nejének is.

– Ah! kiálta Béla, haraggal rántva vissza kezét. – Önnek rossz szive
van!

Azzal egy szóra sem méltatva tovább e nőt, kalapját ragadta és elrohant.

Forrott minden csepp vére, a míg hazáig ért. Ismerősei, kikkel
találkozott, s kiknek köszönését nem fogadta, azt hitték, ez meg akar
verni valakit.

Úgy kell neked, mondá magában hazáig. Ha prókátor vagy, ne légy bolond,
ne légy nagylelkű, ne légy kedélyes. A ki pört bíz rád, mondd neki:
fizessen előre, tegye le a taksát, a bélyegdíjt, a honorariumot. – Ne
tégy semmit azért, hogy majd öntudatod jutalmaz, a világ becsülni fog, s
a másvilágon be lesz számítva. – Te nemeslelkű prókátor, te nevetséges
figura! Ki futsz, fáradsz, koptatod magadat egy féleszű hiú asszonyért,
csak azért, hogy jutalom fejében rád gyujtsa a házat s mérget töltsön a
közös tálba, melyből családoddal ebédelsz. Már most hitesd el, ha tudod,
egy asszonynyal, hogy nem annak a másik asszonynak volt igaza. – Micsoda
képpel fogsz eléje kerülni? Nem utasítja-e vissza csókodat? és méltán,
azt vetve szemedre, hogy azért nyujtod azt, mert más nem fogadta el.

Inkább beteg patkányokat gyógyítottál volna ez idő alatt.

Béla reszketett a dühtől és elkeseredéstől, midőn lakása ajtaján
benyitott.

Judit jött vele szemközt.

Béla visszarettent előle, mintha csakugyan vétett volna ellene.

De a nő nem jött szemrehányó tekintettel; a nő mosolygott és férjét
megölelte, megcsókolá.

Azután jött édes anyja és az is összecsókolá fiát, utoljára Melchior
következett, az is úgy bánt vele. Béla úgy érzé magát, mint a kit
egyszerre pokolból a menyországba felragadnak.

Judit kevés beszédű volt ma. Felölelte kis gyermekét, azt vitte oda
férjéhez, mintha az többet tudna mondani.

Béla ölébe vette mind a kettőt s a paradicsomot vélte karjai közt
tartani.

Annál jobban megeredt a zivatar hangja az öreg asszonyságnál.

– Legyőzte őket: leverte őket! A sárga földig verte őket. Úgy morzsolta
őket össze, a hogy mi nem is álmodtuk. Hallgatott, nem beszélte ki, mit
akar? nekünk sem szólt semmit; nagyon helyesen tette; mi asszonyok
vagyunk, örömünkben még kibeszéltük volna; azok megtudják és hirtelen
visszavonulnak. Mikor mi szidtuk Bélát, mért áll velük szóba, a kiket mi
úgy gyűlölünk? akkor ő jobban gyűlölte őket, kicsalta a rókákat
oduikból, hogy beleveszszenek saját kelepczéikbe. Bele is vesztek! Igy
jó. Meg van nekik fizetve valahára! Oh, sok volt a rováson, de ez mind
ki van fizetve. Béla most az én fiam megint! Asszony, megbecsüld fiamat,
a ki ily jól tud gyűlölni, az jól tud szeretni is.

Judit szófogadó menye volt napának; Bélát átölelé, megcsókolta.

De a férj homlokán még egy ráncz volt, az nem akart simulni semmi
csóktól. Béla lelkében még egy tövis volt: Szerafine méltatlan gyanúja.
Vajjon el van-e vetve e mag Judit lelkében is?

Judit pedig kitalálta, hogy mit jelent az a ráncz a homlokon?

– Lássa édes anyánk, szólt napához, most már azt is tudjuk, miért
kellett Bélának Szerafine válóperét úgy siettetni? ma reggel egy kicsit
nehezteltünk is érte.

– Csak én nehezteltem, te nem. Én szidtam Bélát, te védelmezted.

– Hiszen csak nem engedheté, hogy egy nő, ki «nekem» régi barátném volt,
épen én miattam, épen az ő keze által legyen férjével együtt
meggyalázva. Azt nagyon jól tetted Béla, hogy Szerafinét megszabadítád.
Őt most nem éri a csapás.

– Érni fogja, felelt Béla komoran. Miután férjét e végzet találta,
osztani akarja balsorsát és a válópört megsemmisíté.
Szerencsétlenségében nem hagyhatja el.

– Ah, ez nemes vonás tőle.

Mindenki elismeré, hogy ez igen szép elhatározás Szerafinetől.

Béla még most is kimenté őt a világ előtt.

Hanem az a redő még mindig ott volt homlokán.

– Most jut eszembe, szólt Judit, az imént érkezett egy levél, hozzám
czímezve, melyen Szerafine kézvonását ismerém fel.

– Nem olvastad? kérdé Béla.

– Tudod, hogy azon idő óta, a mikor atyám irását utánzó névtelen
levéllel úgy megszomorított valaki (most már könnyen kitalálhatom, ki?),
arra kértelek, hogy ezentúl minden hozzám czímzett levelet elébb te
olvass el, s aztán, ha nem akarod, hogy én is lássam, semmisítsd meg.

– Nálad e levél? a redő mulni kezdett a homlokon.

– Itt van a zsebemben. Megvártalak vele.

Judit elővette köténykéje zsebéből a zöld papirra irt levelet.

– Ennek volt hát az a parfume illata, a mit olyan idegennek találtam
rajtad.

– Ne hamiskodjál: «ismerőst» akartál mondani.

A redő mélyebbre vágott.

– No, no, csak tréfa volt. Mi történjék e levéllel?

– Megengeded, hogy olvasatlan visszaküldjem?

– Nem fogja azt Szerafine oktalan megbántásnak venni?

– Oh, te boldoggá fogod őt tenni, ha e levelet feltöretlen juttatod
kezébe.

– Tégy vele, a hogy jónak látod.

Béla egy perczre dolgozó szobájába tért; ott két sort irt Szerafinenak.

«A levelet nem olvasta senki; tartalma meg van bocsátva mindenkitől.»

E sorokat s a felbontatlan levelet új borítékba téve, lepecsételé és
rögtön elküldte Fertőyné asszonyságnak.

Mikor Szerafine felbontá a borítékot s meglátta benne saját levelét, és
olvasá a kísérő sorokat, térdre rogyott és imádkozott könyhullatások
közt.

Azután százfelé tépte saját levelét s a tűzbe hajítá.

A kísérő levélkét pedig azzal a két sor irással összehajtogatá,
megcsókolta és eltevé keblébe.

Egy órával elébb egész halmazát égette el ugyanazon kéz irásainak: –
pedig az a kéz valóban jót akart vele, a míg azokat irta.

Azok pedig ottan boldogok és nem gondolnak többet ő rá.

Melchiort ott maraszták ebédre, hogy a kik örülnek, mind együtt
legyenek.

A kis doctor azt állítja, hogy még a sánta lába is meggyógyult mai nap:
tánczolni szeretne.

Hisz ez a nap adta vissza barátainak vagyonát, családi nyugalmát és a
boszút.

Azok pedig nem gondolnak sem visszanyert vagyonukra, sem jóllakott
boszújokra, sem szerelmük új korszakára, azoknak most minden gondolatjuk
azon jár, hogy íme a kis gyermek már ki tudja mondani ezt a szót: «apa.»

A redők elmultak minden homlokról, csak az a két egymásnak megfelelő
egyforma sebhely a férj és a nő homlokán, az beszél titkos tündéri
regékről, a mik egymást csodálatosan egészítik ki, s a miket tán el sem
hinne senki, ha e letörölhetlen jegyek nem maradtak volna fenn
tanubizonyságot tenni, hogy volt egyszer egy férfi és egy asszony, a
kiknek szerelmén nem fogott semmi rozsda.

Judit átsóhajta az alaktalan lények hazájába:

«Anyám, lásd: én boldog vagyok.»



A KISÉRTET.

«Az ember, a kit a gyalázat nyom, száll fokról-fokra alá.»…

«A szép asszonyok szégyene rettentő szabadalom.»

Hajh bizony nagyon is igaza volt Bélának, mikor Szerafinet e szomorú
bölcseségre megtanítá.

Fertőy nyomorultul elesett. Oly menthetetlenül elbukott, hogy még csak
nem is védhette magát. Az egész politikai divat, mely őt felszinre
emelte, avulóban volt már, más készült helyébe; s Fertőynek e rögtöni
balesetében alig volt már kinél segítséget keresnie. Közélete gyűlöletes
volt, még egészen alkalomszerűen jött, hogy egy magánéleti botrány miatt
el lehete őt ejteni. Kinek is volna kedve politikai ügyfelei közé
számítani egy közönséges bűnöst? Ez már így szokott lenni. – A ki
elbukott, azt legjobban megtaszigálják azok, a kik ki akarják irtani a
világ emlékéből, hogy vele ismeretségben voltak. A törvény szigorú volt
iránta. Úgy itélt fölötte, mint a közvélemény.

Mi lehet aztán egy elitélt hamisító nejéből?

Mi lehet egy szép asszonyból, a kinek már nem kell «nagyobb» szégyentől
féltenie nevét?

Ugyan mi lehetne belőle?

Vagy egy szép hulla a Duna-parton, melyet egy reggel a hullám a fövényre
fektet; – vagy pedig egy szép álarcz, a mely mosolygó képpel jár
vigalomból vigalomba, – kéjt, mámort keresve, és nem tudatva senkivel,
mi féreg emészti belül?

Szerafine tudott élni.

Nagy hire volt. Más epithetont nem találunk számára.

Öröm, vígság, könnyelmű élet! Ki mondaná, hogy rosszul használta óráit?

Senki sem, csak ő maga.

Ismét azt vette már fel, hogy nappal aludjék. Tíz-tizenegy óráig
szinházban, circusban mulatni, azután víg társaságot fogadni el, melynek
hőse Volozoff herczeg; táncz, kártya mellett tölteni az éjt, s mikor a
hajnalfény betör az ablaktáblák hasadékain, akkor aludni menni; ez volt
szokott életrendje.

Alig töltött néhány órát ágyban, hanem azért délig zárkózva maradt.

De nem azért, hogy az újkori világszépítő vegyészek csalhatlan
cosmeticumainak hatását tanulmányozza, – szép volt ő kendőzés nélkül is;
hanem ilyenkor társalgott azzal a kegyetlen üldözővel, a mit az érző
ember saját lelkének nevez.

Mert hiszen ha igaz volna az, a mivel az anyag bölcsei oly szépen
megnyugtatják hivőiket, hogy a lélek is fluidum, semmi más, milyen
könnyű volna neki parancsolni: most örülj, most vigadj, most légy
csendes, most aludjál; de az nem fogad szót, az gondol, az álmodik,
mást, mint a mit a reszketeg idegek szeretnének; az gyötör, az kínoz és
nem engedi magát elaltatni.

Azon idő óta, hogy Béla karjai kiragadták Szerafinet a tűzhalálból,
megszünt naplót vinni álmairól. Ez álmok nem a halott visszatérő
arczával vesződtek többé, ez álmok ábrándjairól nem volt szabad
tudósítani még azt a papirt sem, mely pedig oly jó titoktartó.

Ama jelenet óta azonban, midőn Béla e szóval vált meg tőle: «önnek rossz
szive van», a hideg álomrém újra elfoglalta régi helyét, újra ott volt
minden elalváskor, alakjának proteusi változékonyságával s egészen
betölté a két ébrenlét közötti nyugtalan órákat.

Ez időtől kezdve ismét folytatta naplóját Szerafine.

Hisz azokat a kínos álmokat örökíteni kellett.

És azután az álmoknak is voltak új stádiumai. A hogy a külélet alakult.

Egyszer egy kiterjedt amnestia sokat azok közül, kik még e mozgalmas
idők áldozataiul temetve voltak, – feltámaszta börtön-sírjaikból s
visszaadta őket családjaiknak.

Mennyi ünnep volt akkor az egész országban! Hazatérők örömünnepe. Nő,
gyermek, testvérek, barátok vártak az érkezőre, s csókolták az arczot,
mely fekete szakállal vált meg, fehérrel tért vissza.

De hát azok a szomorú alakok, a kikre senki sem várt már?

Hát azok, a kiknek visszatérésétől rettegtek?

… Egyszer Szerafinenek egy költemény akadt kezébe, mely valami
hetilapban jött ki. Ez volt a refraineje: «Minek jön az vissza, kit már
eltemettek?» Álnév volt aláirva.

Szerafine úgy sziven találva érezte magát e költeménytől.

Mintha maga előtt látná állani azt, a ki ezt irhatta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  «Helye rég betöltve, ruháit más hordja:
  Emléke a szélnek átadott pozdorja.
  Boldog ember él itt,
  Feledte a régit.
  Gyászruhát, szerelmet egyszerre letettek.
  Minek jön az vissza, kit már eltemettek?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kinek szólhatna e szemrehányás másnak?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  «Özvegy asszony könyje rég le van törülve,
  Új családdal régi asztal körülülve.
  Nevét elfelejték,
  Hire elveszett rég.
  Hideg kisértettől minden ember retteg.
  Minek jön az vissza, kit már eltemettek?…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ki retteg ama hideg kisértettől jobban, mint ő?

Ha csak egyszerre betoppanna, mikor legjobban szól a zene, a fényes
társaság közé s azt mondaná: «velem is egy tánczra!»

Szerafine addig járt utána, míg megtudta, hogy ilyen álnév alatt irt
valami börtönben levő ember egy egész kötet költeményt, mely kiadótól
kiadóhoz vándorolt, de mert nevét átalkodottan titkolja, s mert a
publicum most hazafiui bánatában semmi könyvet sem vesz, csak
kalendáriumot, tehát a kiadók nem mertek belevágni; hanem majd aláirást
próbálnak rá nyitni.

Szerafine rögtön átvett egy aláirási ívet, azt tele irta kétszáz költött
névvel s ennyi példánynak az árával biztosította a költemény-füzér
megjelenését, mely azután nemsokára ily módon világra kerülvén, az ő
kezébe is eljutott.

A könyv czíme ez volt:

«KESERÜ DALOK.»

Irta egy «Kisértet.»

Szerafine annak minden sorát keresztül tanulmányozta, azzal feküdt,
azzal ébredt, s minden sornál jobban meggyőződött felőle, hogy ez a
kisértet – «az ő réme».

Mikor ezt mondja:

  «Ha meghaltam volna,
  Eltemettek volna,
  Te is, én is, mind a ketten
  De jól jártunk volna.
  Én nyugodnám ott lenn,
  Te siratnál itt fenn.
  Én sem volnék, te sem volnál
  Szerelmünkhöz hűtlen.»

Szólhat-e ez másnak?

Szerafine naplója elkezdett valódi anthologia lenni e költemény
szakaszaiból, miket ő abba átirt, észrevételeivel, vallomásaival kísért;
mik ellen védte magát, vagy segített nekik a vádat sulyosbítani.

Egy névtelen vádló állt vele szemben egy láthatatlan biró előtt,
mindennap, minden egyedüllétben, – és ez a pör sokáig folyt így.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  «Rongyos a mentéd, – befoldom, legyen jó;
  Sebes a vállad; bekötöm, gyógyuljon, –
  Éhes vagy, fáradt vagy, – pihenj meg, lakjál jól;
  De ha a szived fáj, – nem bánom: hadd fájjon.»

«Igaz.» Irta utána Szerafine naplójába. Igy tettem vele én. Ez volt az
én nagylelkűségem. Azoknak, kik az államfoglyok számára ruhát,
gyógyszert, pénzt gyűjtöttek, én is adtam pazaron – de egy jó szót, egy
kérdő szót nem ejtettem el érte. Elhittem egy ember szavára, hogy
meghalt; egy hamisító szavára!

Most még Fertőy bűne is az ő lelkére nehezült.

A ki hamisított most, hamisíthatott akkor is, midőn Róbert halálhirét
bizonyítá.

Szerafine tovább olvasott a költeményekben.

A költő sötét kedélye mindenütt a legélesebb sarcasmusokban tört ki; egy
utczára kitaszított őrjöngő volt az, ki sárral dobálja be azon ház
ablakát, mely valaha az övé volt; egy csontváz kaczagása hangzott
rímeiben, ki az itthon maradtak örömeit gúnyolni kikelt lepedői közül.

  «Tíz évi távollét után
  A hű nő mint csókoland
  Hogy nyalja gazdája kezét
  A vén eb, a hű bolond!
  Viszontlátás titkaiból
  Egyet megtanult a rab:
  Nagy idő mult! Nőd nem csókol,
  És a kutyád megharap.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem álomrontó volt-e e kép, melyet nehány vonás Szerafine képzelmébe
rajzolt?

  «Ocska sirboltot tisztogatnak
  Régi zsellérek hadd menjenek,
  A vázak vigyék zörgő csontjaik,
  Az áldott nap hadd fehérítse meg.
  Ne fuss, szép hölgy, a koponya elől,
  Mely ellöketve ott, feléd gurul,
  Tán férjed volt az, és veled kiván
  Beszélni föld alatti álmirul.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Százszor elolvasta Szerafine e nyolcz sort, s ismét ujra visszatért
reájok. El tudott mellette ülni órahosszat és mindig ugyane tárgyról
gondolkozni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  «Emlékezel-e rózsám, még mikor
  Fehér ruhám volt s fekete hajam?
  Mi szép fiu lehettem akkor én!
  Midőn elváltunk búcsuzástalan.
  Ha látnál most, vajjon mit mondanál?
  Rajtam most minden megfordítva áll:
  Hajam fehér most s ruhám fekete,
  Ilyen furcsa a holtak élete!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az alak mindegyre közelebb jött Szerafine izgatott képzelmében, a
kisértet mind jobban körvonalozta magát.

Néha egészen alanyivá lett a költő alakítása; a hol a világ jelen
állapotát saját kedélyében iparkodott visszatükröztetni, s olyankor még
inkább ráismerni vélt Szerafine.

  «Hajdan sas volt a jelvényem,
  Most bogár szól dalaimba;
  Hajdan pálma volt eszményem,
  Mostan futó szederinda.
  Pálmasudár, égjáró sas,
  Nagyratörő szivek kedve; –
  Szederinda, parti bogár! –
  Földön fekszem, – fedjetek be…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy ember, a kinek azt mondják, hogy keljen fel, s ő azt kérdi, hogy
«minek?»

Az alak mindig elevenebben kezdte magát rajzolni:

  «Találkoztunk már az utczán:
  Azt mondtad, hogy «ne egy krajczár…»
  … (Rongyos koldus, rongyos tolvaj…)
  … Te még most is olyan szép vagy…

Minden idege végig-végig borzadozott; visszaerőtette emlékezetét azokra
a sötét, kapu mögé huzódó alakokra, a kik nem tanulták még meg, hogyan
kell az utczán koldulni, csak annyit mondanak: «uram» – «asszonyom»; –
azt sem minden embernek, csak minden tizediknek, kiben biznak, hogy nem
fogja őket lenézni, elutasítani, nem mondja nekik, hogy dolgozhatnának
még. Némelyiknek talán ősz haja is van már és fekete ruhája, a mely
kopott, rongyos és foltozott. Szerafine szokott nekik aprópénzt adni, ha
megszólítják, de nem szokott rájuk nézni. Ezután – ah ezután nem fog
nekik adni semmit; mert nem fog merni előttük megállni, szemeit hozzájuk
felemelni; hátha egyikben épen ő rá ismerne?

Végre ott volt e kegyelemdöfés.

  «Még nyilik a partokon a nefelejts:
  Gyűrűmet oh kedvesem el ne felejtsd!
  – – – – – – – – – –
  Holt szíve felett nefelejts füve zöldül
  Csak gyűrűs ujja maradt ki a földbül.
  – – – – – – – – – –
  Nézd, gyűrűdet, kedvesem, visszaadom!
  – Zeng tánczterem; hallgat a puszta vadon.»

Oh ha tudta volna, a ki e költeményeket szerzé, minő kegyetlenséget
követett el egy nő iránt, a ki neki nem vétett soha, mily irtóztató
büntető ostort vett kezébe akkor!

Hiszen tudjuk jól, hogy e költeményeket nem irta Róbert, mert ő rég ott
van, a hol mindnyájan megbocsátjuk egymásnak, a mit vétettünk egymás
ellen, s a mérhetlen kegyelmű úr mindnyájunknak azt, a mit vétettünk ő
ellene; és onnan senkit boszút állni vissza nem tér,

A névtelen költő bizonyosan nem gondolt Szerafinera; tán nem is tudott
annak élményeiről semmit. Képzelem volt az; egy magába zárt pók
szövevénye, ki gyűjtött mérgéből szivárványos selyemszálakat ereszt;
vagy tán egy más ember életének szomorújátéka, mely történetesen
hasonlított – talán nem is egyedül Szerafine történetéhez.

A dorgált nő tán nem is neje annak, a ki irta; talán meg is halt már!
talán nem is született soha. Ki venné szorosan a keresést a költők
ideáljai után?

Szerafine pedig valóban betege, igen nagy betege lett e költeményeknek.
Utóbb már gyalog nem is mert kimenni az utczára, s ha találkozott néha,
a mi ez időben nem volt ritkaság, egy-egy olyan félig megszürkült, de
azért egy kissé ismerős alakkal, a milyenről rémlik az embernek, hogy
látta valahol, fényesebb körülmények között, oly félve huzódott előle
kocsija mélyébe. Ha ez találna lenni!

Szegény asszony! Alszik az már.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy hideg októberi reggelen Béla sietve jött haza valamelyik
törvényszéktől, a hol már napi munkát végzett s igyekezett hazafelé.

– Hahó! fiu! fel ne taszíts! kiálta rá valami rekedt hang s egy
sajátságos torzonborz alak fél kézzel mellbe ragadta.

Béla meg volt lepetve a szokatlan megszólítás által. Rég ideje már, hogy
őt «fiu»-nak nevezték, ahoz is csak egy ember vett magának jogot. –
Szemébe nézett az útját álló férfinak.

Nagyon elhanyagolt külsejű alak volt; haja és szakálla torzonborz, több
közte már a fehér, mint a fekete szál; termete nehézkes és elterült,
homloka barázdás, arczbőre rezes, mint a ki erős italokkal vigasztalja
magát. Azután minden ruha úgy állt rajta, mintha azt csak fogadásból
hordaná, s normális időkben pőrén szokott volna járni. A csomóra hurkolt
nyakkendő igen valószinűleg nem lehetett napok óta kioldva, sőt azt
szétmetszés nélkül aligha is lehetne egyáltalában kioldani. Úgy
tetszett, hogy most is vagy bor, vagy égett szesz, de valami erősen
érzik rajta.

– No csak az kellene még, hogy te se ismerj rám! dörögte fenhangon a
szürke ember, hogy a járó-kelők megálltak a csodájára.

Erre azután Lávay Béla átölelte, nyakába borult és megcsókolá.

– Pusztafi!

– No, bizony Pusztafi, szólt a torzonborz alak, keserüen nevetve. No
csak még sem felejtetted el a nevemet. Látod, én rád ismertem.

– Nagyon megváltoztál.

– Meghiztam, ugy-e? Hja, a szegény rabok nagyon jól élnek.

– Nem, de megőszültél.

– Azt tudhattad. Nem tegnap óta vagyok kéjutazáson. Mondd ki igazán:
nagyon rezes lett a pofám, a mióta nem láttál.

– De jer hozzám, menjünk innen az utczáról.

– Hm! Minő megvetéssel beszélsz az utczáról! Könnyű neked. Eleget
jártad. De én nekem tetszik az utcza. Az emberek, a kik jobbra-balra
taszigálnak, a szép leányok, a kik hátranézegetnek, s a nagy urak, a kik
rám se néznek. Ilyesmit nem élvez az ember ott, a hol én utaztam. De hát
a menykőbe is, azt ne gondold, hogy ezentul a tömlöczi élményeimmel
foglak mulattatni, mint valami ujoncz martyr, a kit hat hétre behoztak s
aztán már most minden disznótoron elmondja, hogy volt, mint volt! Sebaj.
Jól van minden. Szép az élet. Hát vezess az odudba, hol van?

Béla karjára ölelte rég látott barátját, ki oly büszke volt, hogy még
vele sem tudatta soha, hol van. Ezért sok szemrehányást fog kapni, majd
ha magukra lesznek.

És azt nagyon jól tette, hogy karjára fűzte, mert a nemes kedélyű férfi
lábai nagyon bizonytalanok voltak annak az elhatározásában, hogy melyik
kőre kell lépni? s életnézetei szerint az utcza igen szép ugyan, de
nagyon szűk.

Béla szomorodva nézett rá, míg hazáig elvezette. Mi lett belőled!?

Az került még sok dolgába, míg a lépcsőkön fölvihette. Azt állította
Pusztafi, hogy lábai meg vannak dagadva az átkozott levegőváltoztatás
miatt.

– Ah, hiszen neked már úri szállásod van, szólt Pusztafi, midőn Béla
szobájába vezette. Nem olyan, mint az a kertre nyiló, a miben
legutoljára láttalak. Hanem azt szeretem, hogy tükör nincs a szobádban.
Nem férfiszobába való. Mert tudod: sok olyan pofa van a világon, a mivel
nem örömest találkoznám: azok között első helyen van a saját magamé.
Kilencz éve, hogy tükörbe nem néztem. De megint magamról beszélek;
ostoba beszéd. Hogy vagy te? Beszélj arról. Még mindig a mézes hetek?

– Még mindig.

– Azt tudtam. A felől nem aggódtam. A mi a csomót én kötöttem, az nem
szakad el. Van-e sok «új nemzedék»?

– Egy szál az egész hadsereg.

– Fiúcska?

– Az, de nagyon fiatal még.

– No, annak én leszek a nevelője.

– Dajka kell annak még, nem nevelő.

– Azt mondanám rá, hogy «no hát leszek dajkája». De magam is dajkaságon
vagyok. Csupán tejjel élek. A jámbor korcsmáros a kék macskánál a
kisdedóvó dajkám.

Béla nem tudta, hogy könyekre, vagy nevetésre fakadjon-e?

Pusztafi határozott. Elkezdett hahotával kaczagni, hogy a szék rezgett
alatta, s a szemei kivörösödtek bele; a miket aztán egy nagyon tarka
selyem zsebkendővel megtörülgetett.

– Látod, milyen bolond az élet, édes fiam, szólt azután elkomolyodva,
hogy Béla mozdulatlan arczát látta, kire a nevetés nem igen akart
ragadni. Add ide a kezedet, hadd álljak fel, mert elfáradtam.

Béla fölemelé őt a székből.

Odahajolt hozzá a költő és fülébe súgta:

– Tegnap este óta a mai találkozásunk órájáig folyvást ittam. Hol bort,
hol pálinkát.

– Az Istenért, hisz így elölöd magadat.

– Te is azt hiszed?

– Komolyan aggódom.

– Lásd, ezt nekem már sokan mondták, a kikről azt hiszem, hogy jó
barátaim: «Ha így folytatod az ivást, egy év alatt meg kell halnod.»

– S te nem hittél nekik?

– Hisz épen azért teszem, mert elhittem.

– Ah, te megadod magadat.

– Ne beszélj bolondokat, fiu. «Megadod magadat?» Látod, én nekem
folyvást innom kell, hogy jó, csendes, alkalmatos ember legyek. Belőlem
az ital szelid, tréfás embert csinál. Szükséges ez nagyon. Mert hogyha
csak egy óranegyedre kijózanodnám egyszer egészen úgy, hogy minden
érzésemnek, minden gondolatomnak ura volnék, akkor őrülten kellene
végigszaladgálnom az utczákon, s a kit elől-utól találok, ismerőst, nem
ismerőst, mint a veszett ló, rugnom, harapnom és kiállnom a piacz
közepére és átkozódnom tele torokkal. – Jó szerencse, hogy nem vagyok
józan soha. A mint fel-felüti bennem a fejét egy emlék a multból, hajrá!
egy pohár bort a nyakába; ez aztán elalszik. Majd meg a jövő posványából
dugja ki egyszarvú fejét valami mythoszi remény szörnyalakja. – Bort a
fejére! bort, míg elmerül benne. Végre azután e jámbor, nyugalmas
czilinder-kalapos jelen vesz egyhangú zúgásával körül, mely máskor
őrültté tett volna. Bort, mindig csak bort reá! mig úszom az árban, mint
a bolond, vízbe esett ember, ki a míg él, mindig a víz fenekére megy le,
de ha már meghalt, akkor fenn tud úszni a víz szinén.

– Az ember nemcsak magának tartozik az életével.

– Hát még kinek?

– Hazájának.

Pusztafi felkaczagott, úgy hangzott a kaczagása, mintha valami nagyon
beteg ember köhögne egész erejéből.

– A hazájának? Hahaha! Nem magyaráznád meg, kérlek, mi az? város az,
vagy vármegye? vagy tán épen egy egész helytartósági kerület? Gondold
meg, hogy én a Vojvodinában születtem. Vagy szélesebb hazát értesz? Tán
épen az egész rhenusi szövetséget? Szűkebb hazámról beszélsz? vagy
tágabb hazámról? mert nem tudom, hogy melyiknek irtam alá az
adóslevelet, hogy élni fogok érte.

Béla szomoruan fordult félre.

– No no, jó fiu, ne haragudjál meg olyan könnyen. Ne fordulj félre.
Látod, ti nektek többieknek igazatok van. Azt mondjátok, legyünk
hangyák, hordjuk össze morzsánkint, a mit a menykő egyszerre szétzúzott,
s beleedződtetek már a munkába; de én most estem le a felhőkből ide,
olyan vagyok, mint a ki egy évtizedet átalszik: s fölébredtében nem
akarja elhinni, hogy más jelszavak igazgatják a napok történetét. Egy
darab fölösleges eszköz vagyok a világon. Egy kőhajító gép a lőpor
feltalálása után. Mit csináljak én itt ti veletek? Segítsek bélyeget
ragasztani pörös okiratokra valamelyik prókátornál? Vagy neki induljak
bús hazafiakkal együtt «Szózat»-ot énekelni ünnepélyes alkalmakon? vagy
irjak megbolondult verseket szerelmes történetekről, meg épületes
gyermekregéket érettebb ifjuság számára? vagy tegyem magamat bolondnak s
vessek kilencz bukfenczet, hogy mikor fejjel lefelé vagyok, elmondhassak
egy kétértelmű élczet, melylyel a czenzurát rászedhetem? Irjak Chináról,
a holdról, meg Liliputról allegóriákat s magyarázzam magam mindenkinek,
a ki el nem találta, hogy mit értettem azok alatt? Vagy beálljak igavonó
rabszolgának valamelyik lepedő-hirlaphoz, s ott kapáljam az európai
diplomatia tetteinek homokos, atkás, szikes krumpliföldjét?

– Nem. Azt egyiket sem szükség választanod,

– Hát mit?

– Kinevettél, mikor azt mondtam, hogy van hozzád joga a hazának. Tehát
ha annak nincs, van nekem. Élj nekem.

Pusztafi átölelte Bélát és sokáig magához szorongatá és könyezett.

– Bolond fiu vagy te Béla. Mindig is az voltál. Mindig mondtam. Hogy én
te neked éljek? Te neked?

– Az pedig igen rendes dolog. Régi történet az már mi közöttünk, hogy
mikor egy darab kenyerünk volt, azt kétfelé törtük, megosztottuk. Csak
folytatása lesz ez. Látod, én is úgy vagyok a világgal, mint te; sokat
járok benne, de csak e négy fal között élek. Maradj itt nálunk. Lesz egy
kis csöndes szobád, a hol senki sem háborít, s a kiket látni fogsz, mind
régi, tűzpróbálta alakok: anyám, nőm és a kis Melchior.

– Nőd? szólt Pusztafi s arczát, mely már lágyulni kezdett, újra az
elébbi gunyoros árnyék vonta be. Gondolt ilyesmit: «Majd én a te derék
nőd nyakára ilyen iszákos czimborát engedek hozni, mint én!»

– Igen, nőm téged nagyon sokszor emleget. Hiszen alig van életünknek
olyan korszaka, melyben te benne nem vagy. Ő igen fog örülni, ha nálunk
maradsz, azt szívem szerint mondhatom.

– Tudod, pajtás, szólt Pusztafi elutasító gőggel, ti nem nekem való
emberek vagytok. Nekem olyan emberek kellenek, a kik gyűlölnek, a kik
elhúzzák a székeiket, ha közéjük leülök, s bedugják a füleiket, mikor
beszélek, s ha velem összevesztek, epelázt kapnak utána. Azok közé
szeretek én járni, a kik harapnak, s a kiket én visszamarhatok! A kiket
minden újabb találkozáskor mindig sárgább, mindig cserszinűbb pofával
látok elém jönni; a kik vasvilla-szemekkel néznek rám s várják, hogy
melyikünk boszantja ki a világból a másikat? Ha öten-hatan rohannak rám,
mint a csahos ebek, a mik kigyót hajtottak fel, de nem mernek
hozzákapni, az én nekem a gyönyörüség. Olyan gorombaságokat mondok
nekik, hogy a szívem tágul bele. Nem tudom: üdvösség előize-e az, vagy
kárhozaté? de ez valami túlvilági mulatság! – – Ti nálatok én első nap
elmetszeném a torkomat. Látni egy embert, a ki becsületes, egy asszonyt,
a ki hű, egy jó barátot, a ki szeret, egy sorsot, mely igazságos, egy
háztájt, a mely boldog! és aztán magamat, és körül a szürke világot… az
engem megtébolyítana. Hagyj engem marakodni az emberekkel. Majd talán
agyonütnek valahol. Ne félj, dehogy ütnek. Kikerül engem minden. Hiszen
ellátogatok én hozzátok sokszor, mikor megtudom, hogy a feleséged a
szinpadon játszik és te egyedül vagy. Mert tudod, a becsületes
asszonyokat nem szeretem. Én csak olyannal állok szóba, a kit meg lehet
vetni. Aztán akkor majd elbeszélgetünk.

Egy tenger volt az, tele keserüséggel, melynek se partját, se fenekét
nem találni!

Béla elbúsultan állt meg e szép rom előtt, melyet fölépíteni nem lehet
többé. A művész, a ki azt alkotta, maga sem tudná azt tán újra
kigondolni már.

– Azonban most adass innom; nono, félre ne érts. Ne bort adj innom;
vizet. Még ma egy szép asszonynál kell látogatást tennem, s nem
szeretném, ha a bor megérzenék rajtam.

– Te? Egy szép asszonyhoz készülsz?

– Igen, Fertőynéhez. Hisz neked is ismerősöd.

– Mi dolgod nála? Kérdé Béla csodálkozva.

– Hát, tudod, holmi ostobaságokat irtam össze álnév alatt, a mikre a
jámbor lélek kétszáz aláirót gyűjtött, azt meg kell neki köszönnöm.

– Te? Személyesen megköszönni, hogy műveidet megvették? Hová hagyott el
büszkeséged?

– Büszkeség? szólt Pusztafi cynikus gúnynyal. Hát tenyésztik még ezt az
állatot ez alatt a clima alatt? Én azt hittem, hogy rég kiveszett már
annak a faja is, mint a mopszli kutyáé. Hiszen ha egy quincunxnyi
részecskéje a szemérmes büszkeségnek volna kiosztva milliomod dilutioban
e földön, minden férfinak lefátyolozott arczczal kellene járni az
utczán. Hát nem a legnagyobb potentiája-e az emberi szemtelenségnek az,
hogy «mi» még élünk? Egyébiránt félre a sophistikával. Titkot akartam
előtted rejtegetni, s rajta vesztettem. Nem ez az oka, a miért Fertőynét
fel kell keresnem.

– Hiába is mondanád, hogy ez az, mert nem hinném.

– Igazad van, én nem tudok megköszönni semmit. Ha van, van; ha nincs,
nincs. Alios vidi ego ventos! Tizenhét krajczárja jár naponkint egy
státusrabnak, s az rettenetes pénz. Egy szőnyegész Josefstadtban, ki
együtt volt velem bezárva, volt az az ember, a ki életemben
megszégyenített, mert az nyolcz krajczárt otthon maradt családjának
küldött belőle, ő maga kilenczből herczegileg élt. De kérlek: tedd meg
azt, hogy valahányszor rávisz a bűnöm, hogy a börtöni élményeimről
beszéljek, üss jól, de jól oldalba. Nekem úgy látszik, mintha rám is
ragadt volna belőle valami, hogy a fogságomból anecdota-capitalist
csináljak, s a kamatjaiból éldegéljek. Tehát Szerafineról akartam
szólani.

– Az ám.

– Az ám. Hidegvérű férj! egy szép asszonyra azt mondja, hogy «az ám».
Hát biz én két rendbeli üzenetet hoztam számára két férjétől.

– Két férjétől?

– No: a holttól, meg az eleventől. Valahogy azt ne gondold, hogy
spiritusokkal társalkodom, más mint folyékony alakban.

– Tehát Róbert csakugyan meghalt?

– Meg biz az. Én temettem el. Római temetést adtam neki. Róguson. Nem
volt más. A kozák meg a farkas üldözött. Halála óráján rám bízott egy
üzenetet, a mit holmi aprólékos gátló körülmények miatt mindekkorig nem
adhattam át. A másik férjével pedig, az újabbikkal (no azt ugyan szépen
belemártottad az enyvbe!) a régi szállásomon találkoztam. Odahozták a
derék embert épen abba a szobába, a honnan engem kilöktek. Én
ráismertem, pedig csak egyszer láttam életemben. Hahaha! Furcsa alak
volt szegény. A mióta kereset alatt van, nem festhette se szakállát, se
bajuszát, a mi azóta nőtt, fehér volt, úgy nézett ki vele, mint egy
ausztráliai töviskes disznó, félig fehér, félig fekete tüskékkel. Én
szépen liquidáltam neki mindazon szerzeményeimet, a mik részint
cserépedényekben, részint tapasztalásokban hét esztendei kursus alatt
sajátommá lettek. (Kérlek, üss oldalba, ha renommirozni találok.) Ő
pedig viszont egész bizalommal elmondá előttem, milyen fatálisan
megjárta veled. Már az igaz, hogy prózai egy fátum! Egy árkus papirosban
kitörni az embernek a nyakát. Azt is elmondta, hogy Bárzsing barátja a
vasuti szállítás alatt megszökött.

– Megszökött?

– Oh bizonyos légy arról az egyről, hogy lesz még idő, a mikor elő fog
kerülni, mint a hazáért szenvedő emigráns, és itélni fog nálánál
kevésbbé radikális patrioták felett. Ő rá még nagy szerepek várnak
itthon. Ráemlékezzél, ha majd egyszer nyakad a guillotin alá fog
kerülni, hogy Bárzsing nyakaztat le, mint náladnál derekabb hazafi.

Pusztafi keserüen nevetett e szónál.

– Mennyiszer hallottam én ezt az embert declamálni, s mennyiszer láttam
szaladni; a hol valami kapni való volt, mindig ott volt, s a hol aztán
tenni kellett, azt mondta, hogy «szólj már te is». Mindig talált elég
barmot, a ki higyjen neki, s elég lovat, a ki elhordja a hátán. A
szúnyog, a ki teleszítta magát vérrel, önzéssel vádolta a méhet, a ki az
utókor számára fárad. Czudar hálátlan kor! Elfelejtesz mindent! a kart,
mely küzdött, a szivet, mely szenvedett, a főt, mely megőszült; csak a
nyelv marad előtted becses emlékben, a nagy száj, mely telelármázta
füledet. Kérlek, Béla fiam, nem ütsz még oldalba?

– Csak folytasd.

– Dehogy folytatom. Nagyon szép az élet. A világ tökéletes. Hova
kivánhatnék magamnak nagyobb szerencsét, mint hogy egy gazember üzenetet
küldjön tőlem a feleségének, a ki par ecxellence szép asszony?
«Szeretnek engemet az Istenek; hogy az ördögbe ne szeretnének?»

Pusztafi számára behozták a vizet. Az egész üvegkorsóval kiitta.

– Így; látod, már most még arra is emlékezem, hogy a két férj mit üzent
annak az egy asszonynak? Az egyik üzenete nagyon rövid, mindössze
ennyiből áll: «violám! én már meghaltam, elfelejthetsz.» A másiké annál
hosszabb. Ez ellenkezőleg épen azon rimánkodik, nehogy el találja őt az
asszony felejteni; hogy ezt meg azt küldjön neki, különösen mentül több
pénzt, mert arra szükség van. Hogy honnan vegye, azt nem üzente meg;
pedig annyit kivehettem a beszédéből, hogy saját vagyonára holmi
törvényes nazarénusok tették a kezeiket, s hogy a neje hozománya is
erősen úszik; hanem hogy vannak régi jó barátai, – tudod, jó barátai! –
Többek közt valami muszka herczeg: az sokat tehetne érte. Köztünk
mondva, ha én asszony lennék, én is szerelmes tudnék lenni a muszkákba.
Az nekem gusztusom. Így is bámulatom tárgyai, a mióta Mencsikoff föltett
kalappal ment a divánba. De kérlek, üss oldalba, hogy ne politizáljak.
Látod, milyen vén fecsegő lettem. Úgy szaporítom a szót, mintha ívszámra
fizetnének érte.

Bélának pedig azon a szomorú síron akadtak meg eszméi, a miről Pusztafi
oly futólag beszélt.

– Tehát Róbert csakugyan meghalt?

– Meg, édes fiam. S ezóta a hamvában olyan szép őszi kökörcsinek
nyilnak, milyenek csak nyilhatnak október vége felé. Majd egyszer, ha
sok időd lesz, eljösz velem Erdélybe: felkeressük azt a mocsárt,
rávezetlek a leégett fűzfára, s egy követ czepelünk oda, a hol derék
bajtársunk nyugszik s rávéssük a nevét.

– Szavadon foglak. Még e télen. Mikor fagyva van a mocsár, akkor
könnyebb benne járni.

– Szegény fiu, utolsó szava az volt hozzám: «Bajtárs: gyűrűmet el ne
felejtsd». Én nem is felejtettem el; mindig ujjamon hordoztam azóta,
mintha én lettem volna vele eljegyezve. Hej, pedig de sokszor lett volna
alkalmam egy jó ital borért túladni rajta. A menyecskének még Aradról
megirtam, hogy férje meghalt, s gyűrűje nálam van, de soha sem jött
érte, vagy meglehet, hogy nem kapta a levelem. Tán az a balga ordináncz,
a kire rábiztam, előbb ment az elárult borok után, a mik közt egy
palaczk durrhigany is volt, mint a postára. Hiszen hallottál arról az
esetről, mikor tömlöczöstől együtt a levegőbe repültem? De ihol van ni:
már megint a börtöni élményeimről beszélek.

– Nem tudok róla semmit; kérlek mondd el.

– Nem mondok biz én egy szót sem. Tréfa volt az egész, aztán else
hinnéd. Beszéljünk másról. Ugy-e bár eljösz velem Szerafinehoz?

– Nem megyek.

– Nem jösz?

– Oda nem megyek. Ezt a nőt kerülöm.

– Te is? Micsoda? Az én fiam a szabadság urában: és te is aláirod a
zsarnok világ balitéletét? Hát mit vétett ez a nő? Azt, hogy ma ezt
szerette, holnap meg amazt? Hát vétek az? Ha egy férfi egy esztendő
alatt hétszer megváltoztatja hitét, Istenét, meggyőződéseit, az azért
tisztességes ember, azzal kezet fogtok, annak keresitek a barátságát,
azt megsüvegelitek; de ha egy asszony, a kinek szívét az alkotó
gyöngének teremté, hallgat a szerelem édes szavára, s hajlik erre,
hajlik arra, a mivel senkit se bántott: az becstelen a világ előtt! Mit
tett? Rabolt? Nem. Ajándékot osztott. Gyilkolt? Nem: – boldogított.
Ellenséggel czimborált? Nem: – meghódította azt. Hanem azért az ingatag
nőhöz közelíteni szégyen! Elitéli a világ! Én csak azért is pártját
fogom. S ha a világ köveket hajigál rá, én azokat visszahajigálom.

Bélára nagyon tréfásan hatott Pusztafinak ez indulatos kifakadása.
Nevetett rajta.

– Ne menydörögj öreg, olyan nagyon. Eszem ágában sincs nekem, hogy én
Fertőynére csak annyi követ is hajítsak, a mennyit egy hangya
visszahozhat. Én neki ajándékozom az egész szép világot: azt teheti
benne, a mit akar. Érts meg világosan. Nekem számot kell itthon adnom,
hogy hol jártam?

Pusztafi homlokára ütött tenyerével.

– Oh én amerikai bölény! Hogy ezt a magam eszével föl nem tudtam érni.
Hogy az ilyen derék, becsületes ember, mint te, szükségképen
papucskormány alatt van. Ne pirulj el, fiam, ne szégyeld a dolgodat. Ez
az egy zsarnokság, a mit tiszteletben kell tartani; a mit csak azok
gúnyolnak ki, a kik irigykednek rá. Én is gúnyolnálak, ha nem ismerném
bátorságodat, hogy te attól meg nem ijedsz. Mert nem Bayard és Cid én
nekem a bátorság eszményképei, hanem az a férj, a ki őszinte, derült
homlokkal meg meri vallani, hogy «nem megyek, mert a feleségem…» Jer,
hadd öleljelek meg.

Béla egy szóval sem tagadta az állapotot.

– Bajtárs: e biz úgy van. Mikor az ember fiatal, olyan nagynak látja a
világot; azt hiszi, hogy az mind tele van az ő jó barátjaival,
szeretőivel, alázatos szolgáival, a kiknek mind nincsen elébbvaló
dolguk, mint az ő lábai számára egyengetni az utat, őt magasztalni,
karjaikon hordani, szerelmükkel boldogítani és a fejük fölé emelni.
Lassankint aztán mind összébb szorul a világ; minden nap egy leczkét
veszünk; míg utoljára megtanuljuk, hogy az egész világ ez a négy fal, s
a mi benne egyedül a mienk: – a nő, az anya és a gyermek. És a ki azt
föl nem tudja fogni, hogy ez a kicsiny világ mégis egész világ, – ám
járja a bolondját.

– Rengeteg igazság, a mit mondasz. Ha száz embertől kérdezem, hogy van?
mindenik elkezdi előttem a világot szidni, de senki oly kegyetlen
kritikát nem mondott ellene, mint te ezzel a szóval: «boldognak érzem
magamat itthon». Az emberek boszankodva beszélnek arról, hogy nem
szorulsz rájuk. A méreg eszi őket miatta. Ah, ha én őket így tudnám
boszantani!

– Tehetnéd. Foglald vissza magadat, és légy az, a mije voltál e
nemzetnek: csillaga.

– Lehullott az már. Csillagok csak az érdemes hivatalnokok gallérain
divatoznak. Az én viselt dolgaimnak indexét készíti a sors. Testem,
lelkem csak feloszlása elé megy. A mit irok, maró méreg; nem ének már
az, csak rímes káromkodás. Mikor meg fogok halni, azt mondja rám minden
ember: «ugyan jól járt». – De nem, nem. Ne legyünk igazságtalanok
nemzetemhez. Pompásan fognak eltemetni. Mert hát azt nem vethetem
imádott fajomnak szemére, hogy a hol parádét lehet csapni, azt az
alkalmat elszalasztaná. Hisz utoljára ez is egy nemzeti mulatság, ha az
ember a poétáit fényesen eltemetheti. Lesz fáklya, kivont jurátuskard,
czifra koporsó, babérkoszorú, gyászfátyolos honleányok, és mind, a kik
kisérni fognak: fáklyavivők, honleányok, akadémikusok és poéták,
szomorún fogják suttogni: «ez is nagy ember volt, ugyan hamar agyonitta
magát». – Hahaha!

– Oh kérlek, ne szólj, ne nevess így.

– Nem, nem. Te ott fogsz lenni és gondolni fogod magadban: «ez az ember
nem ilyen temetést szánt magának». – Ugyan kérlek, adass még egy korsó
vizet: nem látod, hogy még most is részeg vagyok?

Szegény öreg poéta! Részeg vagy te, részeg is maradsz te már mind
halálig; de nem a bortól, hanem attól a keserű pohártól, a mit fenékig
ki kelle innod!

– Tehát maradj itthon. Tájékára se jőjj annak a háznak, a hova én most
megyek, odatalálok magamban is. Tudom, hol lakik a menyecske, épen a
kapuja előtt jöttem el, mikor azon kihajtatott. Majd elgázoltak a lovai.
Az asszonyság nagyot sikoltott: én pedig igen nyájasan köszöntem neki,
mire ő hirtelen visszakapta a fejét. Valószinűleg meg lehetett ijedve
attól, hogy a lovai elé kerültem. Megjegyeztem magamnak a házat és
odatalálok. Ki van ugyan irva a kapu alatt, hogy «a koldulás és házalás
tiltatik», hanem azért tán csak nem dobnak ki. Bizom az inasának a
protectiójában, a kire ráismertem a bakon. Úgy hiszem, Venczelnek híják.
Még Komáromban tanultam megismerni e magas ülésű férfiut, mikor
látogatáson voltam náluk. Akkor nagy jót tettem vele, két huszas
borravalót adtam neki: és én úgy olvastam a regényekben, hogy az emberek
a jótéteményeket meg szokták hálálni s azokra hosszú idők mulva is
megemlékeznek. Talán kieszközli, hogy úrnője színe elé juthassak.

Hahhahhaha!



A FÉRJ JEGYGYŰRŰJE.

Szerafinenak két nappal elébb rossz napja volt. Egész estig nem fogadott
el senkit, este nem ment sehova, éjszaka bezárkózott és reggelig fenn
volt.

Mivel mulatta magát? Naplójával.

Egy új fejezet készült abban.

«Ma láttam őt!…

Mikor kocsim a kapun kigördült, ott állt előttem. A lovak szinte
elgázolták.

Ő mosolygott és köszöntött.

A vér megfagyott ereimben.

Ez arcz, e szemek, e tekintet! ő volt az.

Az idő, a nyomor, a szenvedés sok vonást irtak arczára, a mi azelőtt nem
volt ott, de azért lehetetlen magam előtt eltagadnom, hogy ráismertem.

Lelkem, mint a mentő szalmaszálhoz, kapaszkodik egy tétova eszméhez; úgy
rémlik, mintha lett volna valaki a világon, a ki Róberthez hasonlított,
mintha én azt láttam volna; de emlékezetem elhagy; ezt talán csak
álmodtam valamikor?

Hogy ismerhetne engemet valaki, a kire én nem emlékezem?

Ő ismerős mosolygással üdvözölt. E mosolygásban volt valami dæmoni,
valami pokoli keserű, a mi a szíven keresztül metsz. Mintha mondta
volna: «Ugyan jól jártál volna vele, ha most elgázoltatsz fényes
hintóddal!»

Most is előttem áll az arcza.

Ő az!

Tehát a halottak ilyen korán feltámadnak?

El fog jönni hozzám, bizonyosan.

Oh csak én tudnék meghalni elébb; hogy játszanánk bujósdit egymással:
«mikor én ezen a világon kerestelek, akkor te a túlvilágon jártál; most
te visszajöttél: most én megyek amoda át».

Hogyan fogok előtte megállani? mit fogok neki felelni, ha azt kérdi
tőlem: «Hogyan hívják önt, asszonyom?»

Mivel mentem magamat? hogyan állom ki vádoló tekintetét?

Megöl.

Oh bár tenné azt gyorsan, egyszerre, egy szembehunyás alatt; de ne ölne
meg szemrehányó tekintetével, e lassan emésztő tűzön.

De miért nem jő hát, ha rám talált, ha keresett? Mért kínoz azzal, hogy
megmutatja magát s aztán eltünik?

Láthatja, hogy nem futok előle; nem menekülök; bevárom, mint az elitélt
a hóhér bárd-csapását.

Kitaláltam.

Holnap születésem napja van. Holnap víg társaság jön nálam össze. Zajos
ismerősök, a kik a «szép asszony»-t üdvözölni jőnek.

Nem kerülhetem ki a fényt, a mulatságot, mert születésem napja az, a
melyre hivatlanul jön minden vendég.

Ah, akkor ő is el fog jönni, hogy egy áldomást mondjon reám.

Mikor legvígabban fog szólni a zene, a kaczaj, a pohárcsengés, akkor egy
rekedt hang megszólal, melynek hidegétől elnémul minden vigalom:

«Éljen az a nő, a ki leghűtlenebb volt!»

Hogy fog rábámulni minden ember! Hát ez a zord alak kicsoda?

Vagy nem fogja őt látni senki, csak én? Nem fog más előtt állani, csak
az én rémült lelkem előtt, s nem fog előtte reszketni más, csak az én
szívem és a gyertyák lobogó lángja, a mik közt végigfuvallja őt a
sírbolti szellő?

Oh e kép irtózatos lesz! És én nem birok, nem akarok előle menekülni. Be
akarom várni; egész közel akarom magamhoz várni, a míg hideg kezével
kezemet megfogja. És azután elmenni vele.

Milyen őrült eszméket irok itt le!

Hisz ő nem képzelt árny, hanem élő ember.

Nem egy halott, a ki sírjából visszatér; csak egy kiszabadult rab, kit
neje elfelejtett.

Azzal gúnyoltak, hogy halovány vagyok; oh ezentúl a szégyen pírja
örökkétartó lesz arczomon; le nem törli azt onnan még a halál keze sem.

Elhagytam egy férjt, ki hős volt és szeretett, s kezemet nyujtám egy
másnak, ki arczát és lelkét kendőzi.

Azt mondtam, hogy «meghalt az oroszlán, éljen a róka!» És azután
«éljenek a majmok!»

És az nem volt igaz, és ezt nekem tudnom kellett volna.

Hogyan fog rajtam boszút állani? – Meg nem bocsát; azt tőle nem
várhatom, s annyira még sem vethetett meg, hogy még csak rajtam boszút
állni se tartsa érdemesnek.

Valami azt súgja, hogy holnap eljön.

Születésem napja lesz, üdvözölni fog.

Nagy társaság lesz nálam; látni fogja a világot, melyet magam körül
teremték.

Ebbe a ragyogó, illatfűszeres, lepkearanyporos világba milyen jól fog
illeni egy szürke, zilált hajú, kopott öltönyű alak és egy asszony, ki
előtte térdre roskad s megcsókolja a földet.

Holnap… holnap…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap Szerafine termeiben egyik ismerős a másiknak adta a kilincset.
Siettek egymást megelőzni válogatott üdvkivánatokkal; hoztak
ajándékokat, ünnepi emlékeket, a minőkkel az olyan ember szokta
megörökíteni magát egy szép asszony szobájában, a ki attól tart, hogy a
szép asszony különben hamar el fog felejtkezni a nevéről.

Előkerültek olyan emberek is, a kiket egy évben egyszer látott, vagy
épen csak szinházi páholyából ismert. Ma nyitott tereme volt.

Eljött a herczeg is, Olga és Feodora herczegasszonyokkal, a kik még
mindig unokahugai.

Csak az az egy nem jött, a kire várt.

Szerafine a vacsora idejéig háromszor is kiment az előszobába,
megkérdeni Venczeltől, nem volt-e itt egy szürke, kúszált hajú, széles
vállú férfi, kopott fekete ruhában?

Nem mutatkozott.

Azt valahogy el ne utasítsák. Be kell vezetni a terembe.

Éjfélig nem jelentkezett.

Hiszen éjfél épen a hazajáró lelkek órája.

Pontban tizenkét órakor… Szerafine úgy összerezzent, midőn az óra ütött
s az inas jött jelenteni: – no igen azt, hogy a Soupé fel van tálalva.

A másik teremben süteményekkel, drága halakkal és sültekkel megrakott
asztal mellé települt le a vendégsereg.

Az asztalfőnél két személyre volt terítve, az egyik hely Szerafinet
illette.

Úgy került, hogy mellette azt a helyet senki sem foglalta el. A herczeg
balfelől ült le Szerafine mellé, a jobbfelőli szék üresen maradt.

– Nagysád fázik? kérdé Volozoff.

– Hideg van, felelt Szerafine.

Az üres székre nézett és összeborzadt. – Ez «ő reá» vár.

Hasztalan volt a szomszédok jókedve, az ünnepélyes, az elmés, a szikrázó
toasztok, a mikben a szép asszonynak hosszú életet kivánnak, késő
évekkel, a mikor már a mostani toasztmondók azt fogják róla beszélni,
hogy hamis fogakat és kölcsönzött fürtöket visel, s nevetni fognak
rajta; hasztalan a herczeg nyájas suttogási, a pohárban habzó bor: – a
szép asszony csak az üres szék közellétét érzé.

Néha, midőn a herczeggel beszélt, alattomban, félve, óvatosan
hátratekintett, mintha azt hinné, hogy ezóta már talán ott ül?

Az pedig, mint mi tudjuk, ott ült ekkor valahol a «Kék macskában» s
tápláltatta magát az ő dajkája, a kocsmáros által; míg a másik, az
igazi, kinn a zöld pusztaságban itta az ég harmatját, őszi kökörcsin
alakjában…

… A vigalom aztán reggelig tartott.

A zaj, a táncz, a mámor, vége felé elüzték Szerafine aggodalmait. A
dáridó hevélye szétszórta visióit; mulatott, jókedve lett, tánczolt,
ivott, őrült volt.

Mindenki azt mondá, hogy soha sem látta szeretetreméltóbbnak, mint ma.

– Ez szép nap volt, szólt a herczeg, midőn reggel felé búcsúzni kezdett.
Ilyen derültnek régen láttam önt, szép asszony.

– Azt mondják az emberre ilyenkor, hogy «vesztét érzi».

– Oh az ilyen szép asszony nem veszhet el, mert mindjárt megtalálnák.

– Mit szólna ön hozzá herczeg, ha holnap kérdezősködnék felőlem s azt
hallaná, hogy meghaltam?

– Nem hinném el addig, a míg öntől magától nem hallanám.

– Jó éjszakát.

– Mikor az utolsó hintó is elrobogott az utolsó vendéggel, s alant
becsukták a kaput, Szerafine még egyszer megkérdezte a vén komornyiktól,
nem volt-e a leirt alak a házban, nem utasították-e el? Menjen, kérdezze
meg a többi cselédektől, a kapustól.

Venczel elment tudakozódni, s visszajött azzal a bizonysággal, hogy
senki sem látott olyanforma embert.

Azzal Szerafine lefeküdt. Kifáradt idegei keresték az álmot.

Másnap borongós, hűvös idő volt. Talán említettük is már egyszer.

Szerafine a szokottnál korábban becsengeté komornyikját, hogy a
kandallóba tüzet szítson, mert fázik.

Azután komornáját hivatta és felöltözött.

A legegyszerűbb ruhát vette magára, mintha útra vagy falura öltöznék, a
hol az ember csak magának akar jó lenni.

Venczel komornyik az előszobában tisztogatta egy darab krétás posztóval
a tegnapi lakomán használt ezüst kargyertyatartókat, s ingujjra volt
vetkőzve.

Ma nem vártak vendégeket. Legalább úri vendégeket nem.

Csengettek.

Ez vagy a posta lesz, vagy a pipereárus mamzellje. Időt engedett neki,
hogy várakozzék, míg ő a frakkját felölti.

Az pedig, a ki az ajtón kívül volt, épen nem látszott azok közé
tartozni, kik az egyik csengetéstől a másikig azon a mondaton törik a
fejöket, a mivel odabenn előadásukat akarják kezdeni, hanem most már
kétszer-háromszor megrántotta a csengetyűt.

Venczel aztán törte magát felnyitni az ajtót.

A szürke torzonborz ember állt előtte.

– Biz úgy, öcsém, csak nyargalj, ha én csengetek, mert a kezemben talál
maradni ennek a bolondságnak a fogantyúja.

– Mi tetszik? kérdé a komornyik félig mérgesen, félig elámultan.

– Bizony, fráter, nekem ezen az egész ostoba világon semmi se tetszik;
hanem ha azt akarod megtudni, hogy miért jöttem? hát azt röviden
elmondom. Itthon van az asszonyod?

Venczel egy kicsit apprehendálva csavarta félre a nyakát.

– No no: azért ne dúzd fel az orrod, hogy «te»-nek szólítlak. Ez
szokásom. Tegezz vissza: azt én szeretni fogom. Hát itthon az úrnőd?

– Nem tudom, felelt gyanús tartózkodással a komornyik.

– No hát tudd meg. Mert attól függ, hogy meséljek-e aztán még neked
többet is, vagy se?

– Mit tetszik akarni tőle?

– «Tőle» semmit; «vele» szintén semmit; hanem «hozzá» van valami mondani
valóm.

Venczel tetőtől talpig végignézte az alakot.

– Biz öcsém, én most jövök egy bal parée-ból, a hol ez a costume. Azért
ne sokat válogass bennem, hanem jelents be.

– Van uraságodnak látogató-jegye?

– Haha. Nincs bruder; – magam képviselem magamat.

– Tehát a nevét fogom kérni.

– Soha se kérd biz azt, mit nyernél vele? Te sem ismernél rám róla, meg
az úrnőd sem. Csak annyit mondj neki, hogy itt van egy ember, a kivel
Komáromban találkozott, az hozott neki messze földről izenetet.

Venczel egy kétkedő pillantást vetett az asztalon levő ezüst
gyertyatartókra, mintha nem tartaná tanácsosnak egyedül hagyni őket
ilyen kinézésű alakkal; hanem eszében volt, hogy úrnője mennyit
tudakozódott tegnap este óta ilyen alakú látogató felől; ezt mégis be
kell jelenteni.

A milyen gyanakodó pofával ment be a terem ajtaján, olyan mosolygóval
tért vissza.

– Ő nagysága azt mondta, hogy csak egy perczig tessék várni, míg
öltözékét rendbe szedi. Addig tessék besétálni a terembe és ott helyet
foglalni.

Most már Venczel nagyon nyájas és forgolódó kezdett a furcsa vendég
körül lenni; úrnőjén bizonyosan észrevette, hogy ez a csodabogár
csakugyan érdekli őt.

– Nem tetszik levetni a felső kabátját?

– Az már tetszenék, mert meleg; de mivel egyúttal ez az alsó kabátom is,
hát csak hagyd rajtam.

– De talán mégis a csizmáiról leverném nagysádnak ezt a port?

– Soh se bánts öcsém. Porrá vagyok én válva egészen. Ne haragudjál a
porra; magad is az fogsz lenni. Ki tudja, hátha nagyapád pora ez a
csizmámon? Ne üsd.

Most már a vén szolga is kezdett valamit érezni abból a borzadályból, a
mi úrnőjét megreszketteti, ha ez alakra gondol, a ki azt mondja, hogy
porrá vált már egészen, s nem engedi ruháiról leveretni a port. Hozzá
tartozandó az.

– Tessék belépni a terembe.

Pusztafi belépett a teremajtón; a teremben még akkor nem volt senki.

Ráért körültekinteni.

Selyemszőnyeg a falakon, selyemfüggöny az ablakokon. Köröskörül minden
selyem.

Pusztafi úgy gyűlölte a selymet! Mindenkit, a ki selyemben jár; azt az
egész régiót, mely a közönséges emberek osztályán felül és «alul»,
selymet visel. Soha sem tűrte azt öltönybélésnek, hanem ha selyemhez
juthatott, azt viselte kapczának és zsebkendőnek, a legalacsonyabb
szolgálatra; azt hitte: ez által megalázza azt.

Rosszúl érezte magát itt a pillangó lakásán, a ki csupa selyem között
él.

A mellékajtó nyílt s kilépett rajta a halvány asszony.

Alig birta reszketését eltitkolni, alig merte szemeit fölemelni az
előtte álló kopott, zilált alakra. Pedig valami úgy kényszeríté, hogy
hozzá lépésről lépésre közelebb menjen, hogy sok év óta elváltozott
arczában keresse az ismerős vonásokat és kimondja azt a nevet, mely
szívén akar kitörni, ha ajka zárva tartja, s melyet ha kimondott, akkor
meg kell halnia.

És mikor aztán egészen közel volt hozzá, hova a delejes iszonyat vonta,
akkor a szürke alak eléje nyujtá kezét, két ujja között valami csillogót
tartva, és megszólalt:

– Szép nagysád: én e gyűrűt hozom kegyednek vissza.

Szerafine meglátta az opálgyűrűt, a belenőtt fekete kereszttel a kisérő
alak kezében; két kezével arcza elé kapott: «Róbert!» rebegé, s azzal
félrehajtá fejét és összeroskadt.

Pusztafi azt hitte, hogy az elájulás elég szinpadi routinnal van adva;
fölemelte a tisztelt hölgyet, s egy karszékbe segíté ülni. És azután ő
maga eléje állt és elmondá neki röviden:

– Asszonyom, én nem vagyok Róbert, nem jövök reclamálni. Hasonlítottunk
ugyan egymáshoz egy kicsit valaha; de most már épen nem hasonlítunk. Én
megvénültem, ő pedig fiatal maradt: mert meghalt. Engem bízott meg e hír
tudtuladásával, s hitelesség végett átadta jegygyűrűjét. Azt ide
leteszem az asztalra, majd ha fel tetszik ébredni, itt megtalálja.
Tovább pedig nem kivánván alkalmatlankodni, magamat egész tisztelettel
ajánlom.

A hölgy feje halványan csüggött a szék támláján alá, hanem Pusztafi
abban a hitben volt, hogy az elájult nők szokták hallani, a mit
körülöttük beszélnek.

És ezzel végezve küldetését, meghajtotta magát és kiment az ajtón.

A vén komornyik az ajtón hallgatózott, de olyan csendesen végeztek
odabenn, hogy semmit sem tudhatott meg.

– Bruder, monda neki a kilépő költő, hívd össze az asszonyod
fehércselédeit és mondjad nekik, hogy hozzanak illatos eczetet, repülő
sót, mert úgy látszik, hogy ő nagysága elájult. Azt képzelte a jó
teremtés, hogy én vagyok megholt első férje. Pedig bizony mondom neked,
olyan jó por az már, mint az, a mit a csizmámról le akartál verni. –
Isten áldjon.

Azzal eltávozott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Délután az utczán találkozott Melchiorral.

– Csodálatos esetről jövök, monda a kis doktor, most tartottunk orvosi
tanácskozást Fertőyné asszonynál.

– Tán beteg a szép asszony?

– Nem beteg. Egy perczczel azután, hogy te nála voltál látogatáson: –
szívszélhüdésben meghalt.

– Kár érte; – jó előfizető-gyüjtő volt.



UTÓHANG A «POLITIKAI DIVATOK»-HOZ.

Ha valamely munkámhoz, úgy bizonyára a «Politikai divatok»-hoz szükséges
a felvilágosító végszó.

Valószinűleg feltünik az olvasónak az a sok hézag, a mi e regény
folyamatán elárulja magát. A történet, mely egy irányban megindul,
egyszerre csak más irányt vesz: az elbeszélés ott, a hol
legérdekesebbnek igérkezik, hirtelen letörik s új fejezetbe csap át.
Köztudomású tényeken átugrik a mese, s lesz belőle _mese_, a hol lehetne
igaz történet: érdekesebb a költött dolgoknál. A jellemek széles alapon
vannak megkezdve, s erre az alapra alig van valami felépítve. A nagy,
dicsőségteljes harczból, mely a szereplő alakok tisztító tüzét képezte,
semmi sem jut érvényre, csak a vég katastrofa: az is csak allegoriákban,
a miknek a sorai között kell keresni a komoly valót; a históriai háttér
pedig egészen elvész, a korrajz elhalaványul, az előadás hangulatában a
hazafias lendület kerültetik.

Ennek a magyarázata az, hogy én ezt a regényt akkor kezdtem el megirni,
a mikor az új alkotmányos korszak (1861-ben) azt a csalóka reményt
költötte fel, hogy az elmult szabadság újra életre kel hazánkban.
Felszabadult a politikai szószék és a sajtó.

Régi óhajtásom volt olyan nagyobb regényt irni, mely a szabadságharczot
tünteti vissza. Még ekkor élénken emlékeztem a 48/49-iki világra: minden
nagy és apró, tragikus és komikus alakja a dicsőséggel és rémekkel
teljes korszaknak ott élt, ott kisértett a lelkemben: és én elég naiv
voltam azt hinni, hogy ezt mind föl lehet már támasztani a hamuból, a
ködből.

Mire aztán elkészültem a regénynyel, akkorra vége lett az alkotmányos
korszaknak. Jött az átokterhelt Schmerling-æra. Százszorta rosszabb a
Bach-korszaknál; mert «ez» egy becsületes absolutismus volt, mely
kimondta az őszinte jelszót, a mihez tartsuk magunkat: «Zahlen und’s
Maul halten»; de Schmerlingék egy hazudott alkotmányosság színe alatt
követtek el rajtunk erőszakot, s ha Bach kormányozni ránk küldte a
németeket és a katonákat, azok tisztességes idegenek voltak, a kikkel
lehetett beszélni, ha németül tudtunk; de Schmerling ránk eresztette
azokat a hazánkfiait, a kik gyűlöltek bennünket (mert gyűlölni a magyart
csak a magyar tudja igazán). Azok aztán azonfölül, hogy mortifikáltak
bennünket, még gúnyt is űztek belőlünk: úgy hogy a katonai törvényszék
valóságos oltalom volt ránk nézve az administrativ közegek dühöngése
ellenében.

Hát természetes, hogy ennek az én regényemnek ebben a korszakban nem
akadt kiadója. Pesti Napló, Magyar Sajtó szerkesztői kidobtak
regényemmel együtt az ajtón, mikor belepillantottak. «Hisz ez a
forradalomban játszik!» Voltak kiadóim, a kiknek szintén bemutattam.
«Van önnek két bőre, hogy az egyiket le engedheti magáról huzatni?»

A regény ott penészedett a fiókomban.

Egyszer aztán a magyarországi ellenzék megemberelte magát, vezérférfiai
elhatározták, hogy egy sajtóorganumot hoznak létre, mely nézeteiket
képviselje. Engem bíztak meg a szerkesztőséggel. Én adtam az új lapnak a
«Hon» nevet. Magam jártam utána Bécsben az udvari kanczelláriánál, hogy
az engedély megadassék rá. Gróf Forgách Antal első kértemre megadta az
engedélyt. Én siettem az irásommal fel Budára gróf Pálffy Móriczhoz,
bejelenteni, hogy van passzusom az új lap kiadásához.

– Hjaj, barátom, monda a helytartó, az még nem elég, hogy a kanczellár
beleegyezett; még én is itt vagyok. Önnek elébb reversálist kell adni
magáról, hogy lapjában a _kormányt pártolni_ fogja.

– Kérem: itt van már a zsebemben a reversális. Tudtam, hogy ez is
szükséges.

Az volt pedig ebben a reversálisban, hogy én kötelezem magamat a magas
kormányt _minden a hazára nézve üdvös_ intézkedéseiben teljes erőmmel
támogatni.

A kormányzó nagyon csóválta a fejét: «_a hazára nézve üdvös_».

– Hallja, barátom, maga nagyon ravasz ember. Hát csak irjon újságot. De
vigyázzon a pennájára, hogy valami ki ne cseppenjen belőle.

Az új lap szerkesztősége nagy hamar megalakult, régi, kipróbált
ellenzéki politikusokból és új szabadelvű tehetségekből. Új évre oly
nagy előfizető közönség gyűlt össze melléje, mely annak fennállását
biztosítani látszott; azonfölül voltak előkelő, nagybirtokú támogatói:
azok között első rendben Almássy Pál (a debreczeni országgyűlés volt
elnöke, ki már egy halálitéletet tartogatott az emlékei között).

Most azután módomban volt a «Politikai divatok»-at a közönség elé hozni
a saját újságomban.

Folyt a munka akadálytalanul valami hat hétig.

Ekkor egy új munkatárs koczogtatott be hozzánk.

Egyike a legelőkelőbb magyar főuraknak: vagyonban gazdag, műveltségben
alapos, testben, lélekben fiatal: gróf Zichy Nándor.

Egy terjedelmes, jól kidolgozott memorandumot hozott, melyben mély
szakavatottsággal voltak kimutatva a politikai hibák, melyek Schmerling
rendszerét Magyarországon kivihetlenné teszik, s erőszakos
keresztülvitel esetén Magyarországot és Ausztriát teljesen tönkre
tennék. Különösen nemzetgazdászati tekintetben volt ez fényesen
megvilágítva.

Zichy Nándor elébb a Pesti Naplót kinálta meg ezzel az emlékirattal; de
Kemény Zsigmondnak nem volt kedve a fejét az oroszlán torkába bedugni;
akkor aztán én hozzám hozta a czikket. Én közöltem azt barátaimmal:
nagyon tetszett nekik. Szerző beleegyezésével valami keveset
módosítottam rajta. (A módosítás _szelidítés_ volt a kifejezésekben:
szerző igen erősen bánt el az uralkodó politikai rendszer
vezérférfiaival.) A memorandum egy számban jelent meg. Roppant sensatiót
idézett elő az olvasó közönség táborában.

Két nap mulva azonban egy jó barátom, kinek összeköttetései voltak a
helytartóságnál, azzal a jó hírrel lepett meg, hogy «Pálffy Móricz dühös
ránk a Zichy Nándor gróf czikke miatt, s kiadta a parancsot, hogy
katonai törvényszék elé kell bennünket állítani, s mindkettőnket három
havi börtönre elitélni.» (Schmerling alatt az volt a politikai divat,
hogy a szerzőn kivül még a szerkesztőt is becsukják.)

Én egy nagy plaidoyerre készültem, melyben napnál fényesebben
bebizonyítottam, hogy gróf Zichy Nándornak tökéletes igaza van.

Ezt a védbeszédet (ékes német nyelven) elő is adám a katonai törvényszék
előtt, mely állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy századosból, egy
főhadnagyból, egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy káplárból, egy
frájterből és egy közbakából.

Ily szakértő biróság előtt lehetetlennek hittem, hogy argumentumaim
meggyőző hatást ne eszközöljenek.

Annál nagyobb volt aztán a meglepetésem, mikor az auditor kihirdette az
_egyhangúlag_ hozott itéletet.

«_Egy esztendei tömlöcz, nehéz vasban._»

– Mi a kakukk? mondám én az auditornak; hisz a helytartó csak három
hónapi fogságot kért ránk kiméretni.

– _Das übrige ist für die schöne Vertheidigung!_ Mondá nevetve az
auditor major.

Azonkívül ezer forint birság.

A birságot lefizette Zichy Nándor; de a börtönt bizony együtt kellett
leülnünk.

S a legszebb az volt az egész itéletben, hogy nem sajtóvétségért lettünk
ám elitélve; nem valami politikai bűntettért, hanem
«_közcsendháborításért_». Tehát gróf Zichy Nándor és Jókai Mór
elmehetnek vele dicsekedni, hogy ifju korukban együtt hajigáltak be
ablakokat és gázlámpákat a kerepesi-úton, a miért egy esztendei börtönre
lettek elitélve, s fizettek ezer forintot az összetört üvegekért. Így
lett az megmagyarázva – a morva cserepárnak, a mi törvénybiránknak.

És én azért mégis maradok a fentebbi állításom mellett, hogy a katonai
kormányzat valóságos oltalom volt ránk, szegény szabadelvű hirlapirókra
nézve, az administrationalis tyrannokkal szemben.

Először is a katonák megtették azt a kitünő tréfát, hogy nem érték be
azzal, hogy minket elitéltek közcsendháborítás miatt ellenzéki
czikkünkért, hanem aztán előfogták a kormány által subventionált
schmerlingianus lapok szerkesztőit is, a kik _minket_, _védtelen
ellenfeleket_, megtámadtak; azokat is elitélték, becsukatták:
«közcsendháborításért.» A ki csak vezérczikket irt, akár a
kormánypolitika mellett, akár ellene, az mind közcsendháborító volt,
mind becsukták. Pokoli humor volt ez!

A börtönben pedig a katonák oly emberségesen bántak velünk,
elitéltekkel, a hogy csak magyar vendégszerető gazda bánhat a
vendégével, szó sem volt «harminczhárom fontos vasról, kezére lábára.»
Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint
fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a
svábhegyre, a porkolábot is elvittem magammal. Térparancsnokunk, a jó
Haymerle, kívül-belül valóságos mintaképe volt egy magyar viczispánnak.

Én egy héttel elébb kezdtem meg a fogságot, mint Zichy Nándor. A minek
ez volt az oka: Ugyanazon a napon, a melyen Zichy Nándor a kegyetlen
itélet folytán megfosztatott a nemességétől (a mire Deák Ferencz azt az
élczet csinálta, hogy jelenben nagy Magyarországon a leggazdagabb
_paraszt_ Zicsi (sic) Nándor), ugyanazon a napon ajándékoztatott meg egy
minden titulusoknál méltóságosabb czímmel, az «apa» czímével. Akkor
született az első gyermeke. Fiatal, ideális szép neje gyermekágyban
feküdt. A helytartó megengedte az apának, hogy egy hétig, a míg a neje
veszélyen túl lesz, otthon maradhasson.

Mikor aztán az egy hét leteltével ő is _bekerült_, a derék Haymerle
azonnal feljött hozzánk (két egymással szomszéd szobában laktunk) egész
udvariassággal felajánlani, hogy bárminő kivánságai lesznek a fogoly
úrnak, azokat készséggel teljesíteni fogja.

(Nekem például megengedte, hogy a faragó szerszámaimat felhozassam a
börtönbe; ott faragtam ki a feleségem mellszobrát fából.)

Zichy Nándor azt az egyetlen kivánságát nyilvánította a térparancsnok
előtt, hogy engedtessék meg neki minden nap a börtönből kimehetni
_hajnali misére_ a templomba.

A jó Haymerle azt mondta, hogy erre az egyre nincs instructiója a
hadügyminiszteriumtól; de majd kérdést fog intézni az iránt Bécsbe.

Megadták-e Bécsből e kegyes óhajtására az engedélyt az én mélyen
tisztelt fogolytársamnak? azt nem tudom; mert én nekem ő felsége
legmagasabb kegyével elengedte a hátralevő fogházbüntetésemet, s Zicsi
Nándornak is csak az otthon töltött héttel kellett tovább szenvedni
nálamnál. Úgy látom, hogy a nemességét is visszakapta. Hanem az ezer
forintot nem adták vissza: az ottmaradt a csendháborítás által okozott
károk megtérítésére.

Hát ez idáig egész humorisztikus történet volt; de most következik a
szomorú része – rám nézve.

A mint engemet elitéltek fogságra, az én lapomnak a publikuma úgy
széllyel szaladt, hogy a második évnegyedre fele sem jött vissza.
Megijedtek a tisztelt hazafiak, hogy odavész az öt forint, ha én ott
rekedek; talán attól is tartottak, hogy most már a prenumeránsokra kerül
a sor: azokat is rendre fűzik rabszijakra közcsendháborítás miatt. Most
már veszteséggel folytattam a lapkiadást. A regényemért sem kaptam semmi
honoráriumot. Ellenben meg volt vele az a kegyetlen mulatságom, hogy a
censor minden lépten-nyomon lefoglalta a lapot a Tárczában folyó regény
miatt; nekem aztán egyre-másra törülnöm, másitanom kellett benne:
kihagynom ívszámra azokat a részleteket, a mik a szabadságharczra
vonatkoztak, a mik hőseimnek a jellemét kiemelték, megszöknöm a legjobb
gondolataimtól, üresen hagynom az összekötő epizódok helyét. Soha még
regényirónak keservesebb vajudása nem volt a munkájával, mint nekem
ezzel az elbeszéléssel. Irigyeltem a muszka iróknak a sorsát. Így
készült, foltokra szakgatva, újra összefoltozva a «Politikai divatok».

A hirlapom közönsége pedig egyre apadt. Irni sem mert már bele senki a
neve alatt. Egyszer aztán lapom főpártolóját, Almássy Pált is elfogták,
állítólagos összeesküvés miatt. Erre a többi pártoló hívek is itt
hagyták a fővárost.

Azért még folytattam a lapot, s vele együtt a regényt. Volt egy kis
örökségem a szüleim után, az egy magyar-utczai házban feküdt. A házat
eladtam, az örökségemet ráköltöttem a lapra, folyvást bizva a haza
sorsának jobbra fordultában. De ez csak nem következett be. Aztán
adósságra folytattam a lapot. Mikor aztán már a nyomdai hitelem is
teljesen ki volt merítve, mikor a nyomdászom nem akart tovább kontóra
nyomatni, az előtt a kényszerűség előtt álltam, hogy a lapot
megszüntessem. Megegyeztem Keménynyel, hogy a még hátralevő egy hónapra
a Hon előfizetőit a Pesti Naplóval fogja kielégíteni. Barátaim mind
beleegyeztek az elhatározásomba. Minden embernek insége volt. A búza ára
leszállt két forintra (olvasd: 2 forintra o. é.). A mely nap reggel
megegyeztem Keménynyel, másnap kellett volna aláirnunk a szerződést, az
nap este kaptam egy táviratot Zichy Nándortól: «Lapodat meg ne szüntesd,
holnap reggel nálad leszek.» Már nyolcz órakor ott volt. Rövid volt a
találkozásunk.

– Ámbár lapod politikáját nem osztom, pártodhoz nem tartozom, mégis nem
engedhetem, hogy ez a lap megszünjék: mennyi összegre van szükséged,
hogy azt folytathasd?

Mondtam neki valami összeget.

Szó nélkül kezembe adta; nem várta, hogy megköszönjem: eltávozott.

Én aztán folytattam a lapot, a jövő évnegyedben az előfizetők újból
felsereglettek, nyomdászom vállalkozott az együttkiadásra, s attól fogva
a Hon virágzásnak indult.

Ezt az adatot kötelességemnek tartottam az emlékezetnek átadni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ilyen viszonyok között, ilyen kedélyhangulat mellett jött létre a
«Politikai divatok» czimű regényem.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Igy hitták a héttagú rendezőséget.]



TARTALOM.

  Előszó  1
  Mendemonda  3
  A ki nem megy, de menesztetik  23
  A szív, mely szikrát ád az ütésre  43
  Az ünnepély  56
  A víz alatt  62
  A ki a sorsot kényszeríti  71
  Új élet  83
  Egy város a várban  92
  Háztartás igen szűk körülmények közt  108
  Mire jó egy sánta ember?  125
  A vén csont  140
  A végzet kezdete s a kezdetnek vége  150
  A feleség  162
  Drága vércseppek  173
  A «muszáj»  186
  Rossz végzet  207
  A két halott  216
  Szerafine  226
  Kié volt hát az a gyürű?  233
  Hogyan fogott Kolbay őrnagy törököt?  243
  Egy ember, a ki nem az, a mi  254
  Az, a mi játék, és az, a mi nem játék  269
  Napló azokról, a mik nem történtek  283
  Több mint vétek; mert hiba  295
  A kelepcze  302
  A felvert vad  314
  A verembe esett vadász  323
  Politikai divatok  332
  A sápadt asszony  350
  A table moving korszaka  374
  A két öreg  387
  A számadás napja  400
  A kisértet  415
  A férj jegygyűrűje  435
  Utóhang a «Politikai divatokhoz»  445

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


18 |ujjal mátogassanak |ujjal mutogassanak

44 |az a valakí |az a valaki

86 |hggy valami |hogy valami

139 |tenyerére fektekve |tenyerére fektetve

210 |ismételnie gondotataiban |ismételnie gondolataiban

213 |véget éni |véget érni

239 |irmeretségét felhasználni |ismeretségét felhasználni

241 |vegytaní készítmény |vegytani készítmény

303 |ísmét elaludjék |ismét elaludjék

329 |zajt csínáljon |zajt csináljon

361 |On soha |Ön soha

381 |hegy ez nem |hogy ez nem

392 |bennem csatlakozni |bennem csalatkozni

397 |Dobasson kí |Dobasson ki

418 |En nyugodnám |Én nyugodnám]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Politikai divatok - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.