Title: Szomoru napok - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Szomoru napok - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XVIII. KÖTET

SZOMORU NAPOK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

SZOMORU NAPOK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894



I. A HALÁLMADÁR.

Halál! Halál!

Jaj annak, a ki született! – Jaj annak, a ki meg nem halt! –

Az Isten keze nehezül…

Halál! – Halál!

Véres napok, fekete éjszakák jönnek. A pusztulás angyala szárnyára kelt…

Halál! Halál!

Ki nyitja meg száját a halálmadárnak, hogy a nyugodalmas ház ormán ülve
jövendőt mondjon a benne lakozónak?

Ki kényszeríti rá, hogy éjnek éjszakáján vijjongva a holdvilág-sütötte
ablaknak repüljön s szárnyaival verdesse annak tábláit, s ha hétszer
elhajtják, hétszer visszarepüljön ismét, s éjjellátó nagy szemeit
kimeresztve, fülébe sikoltsa a félig aluvónak, hogy készüljön az
örökkévaló álomra?…

Mi kinozza a lánczra kötött ebet, hogy mikor minden alszik, oly hangon,
minőn soha nem szólt, elkezdjen üvölteni, mintha láthatlan kisértetre
ugatna, ki gazdája küszöbén ki s bejár, a házat kerülgeti, s az ablakon
beleskelődik? – Mit lát, mit érez, mi ösztön gyötri öntudatlan
állat-lelkét? Reggelre az udvaron mély gödröt miért kapar? ki számára
ásta meg azt? ki tanítá meg rá, hogy valakinek sírra lesz szüksége?

Midőn éjjelenkint az alvó szobában az asztalok, ágyak, butorok
elkezdenek ropogni, pattogni, ki jár ott? Kinek lépte alatt recsegnek a
deszkák? Éreznek-e valamit? Irtóznak-e azon fekete butortól, melynek
neve koporsó?

Él-e minden tárgy, mi az embert körülveszi, s míg kívül oly holtnak, oly
léttelennek tetszik, lát-e, tud-e többet, mint maga a mindent fürkésző
emberi lélek?

Vagy tán van az emberben is egy alvó ösztön, mely ha lelke kifordult
helyéből, akkor felébred; ha megőrült, ha eszét elveszté, új világ
nyílik meg előtte, s míg a multakat elfelejteti, megtudja a jövőket, míg
saját életéről nem eszmél, megérzi az idegen halált?

* * *

Ki Hétfalu egyetlen hosszú utczáján végig megy, három házat fog ott
észrevenni, melyeknek külseje mutatja, hogy bennök senki sem lakik.

Az első kívül van a falun, egy magas zöld dombon, mely körül nyugodtan
legelész a falu tehén-csordája, s csak olykor hőköl vissza egy-egy
tulok, ha legelés közben a fűben elfészkelt fehér csontvázat, vagy
kitört ökörszarvat talál.

A háznak nincsen teteje, a korom, mit falán végig mosott a sok évi
esőszakadás, mutatja: hogy egykor leégett az, s most fehér aszú fűszálak
lengedeznek omló párkányzatán.

Ablakaiból a vasak ki vannak feszegetve, küszöbén nagyot nőtt a bogács
és tövis. Útnak nyoma sincs felé; – talán nem is volt?

Különben a mező körülötte tele van mindennemű illatos virággal.

A másik épület a helység közepén uradalmi kastély. Szomorú, elpusztult
hely. Ledült kőkerítés falazá egykor el az utczától. Most ennek csak
egyes palánkjai állanak fenn, miken az elvadult jázmin-sövény túlnőtt,
kihullatva az útra mérges piros cseresznyéit.

A kapu csak imigy-amúgy van bálványai közé támasztva; látszik, hogy
egykor sarkaiból volt kivetve, s azután röstelték újra helyére tenni.

A ház különben egészen ép, csak ablakai vannak mind téglákkal berakva.
Be van falazva minden ajtó, deszkával beszegezve a padlás szelelő
ablakai, a tornáczra felvezető fehér kőlépcsők fel vannak szedve, s a
falnak támogatva, mint szintén egy vörös márvány kő-pad is a tornácz
alatt.

A ház elejéről itt-ott lehullt a vakolat, s ott a vörös téglarakás
kilátszik; másutt nagy halom kő hever előtte; a hátulja, mely a kertre
néz, be van meszelve; látszik, hogy ott is egy, vagy több ablakot raktak
be, s hogy nyomaik se maradjanak, az egész falat bemeszelték; körüle
több gyümölcsfa látszik kitördelve, a többit is esztendőnkint háromszor
eszi le a hernyó, senki rájok sem néz, úgy vesznek ki egyenkint, sárga
rozsdával ellepve.

A harmadik ház egy kicsiny viskó a falu tulsó végén, egy nagy ormótlan
magtár háta mögé rejtőzve, udvara tele labodafűvel, közepén görbe
kankalikos kútágas; két kicsiny ablakában megvakult az ónszegélyes üveg,
fonott kaskéményéről lekopott a csapóföld, s egész teteje szép zöld,
mint bársony, a buján tenyésző mohától.

E három házban harminczkét év óta nem lakik senki.

Azon kisded viskóban, melynek nádpadlatán most a csuvik költi tojásait,
élt ezelőtt harminczkét évvel egy eszelős vén asszony.

Magdolnának hítták.

Rég ideje lehetett már, hogy eszével nem birt; némelyek azt mondják,
hogy úgy született, mások, hogy a padlásról leesett fejtetőre, agyveleje
akkor rendült meg. Némelyek szerint az volt tébolyodásának oka, hogy
egyetlen leánya hóhérhoz ment nőül. Mások emlékeztek időkre, midőn ez
asszony igen gazdag, igen tehetős volt s egyszerre koldussá lett, s
azóta féleszű.

Ez asszony sajátszerű befolyást gyakorolt akkoriban a babona-hivő népre.

Valami félelmetes ihletszerű lelkesülés látszott lényegén, ha olykor
küszöbét átlépte, melyen belül rendesen szenvtelen, hallgatag szokott
lenni.

Ha ilyenkor az utczákon végig ment, a kutyák összevonítottak az egész
faluban, mint szokták, ha a gyepmestert érzik azon menni. A vele
szembejövő emberek félve suhantak el oldala mellett, mert nem egyszer
jövendölte meg egyiknek vagy másiknak halála óráját, s volt rá eset,
hogy beteljesült az.

A hajadonokon megismeré: ki hordja méltán a pártát, ki nem? A gyermekek
arczáról megmondá: hogy ki fiai? s úgy esett, hogy az egészen más volt,
mint a kinek nevét viselék. Ezért a leányok és gyermekes asszonyok
reszkettek előtte.

Megismerte a szekér előtt a lopott lovat, s megmondta gazdájának: ezt
loptad, most lopd vissza.

Máskor a templomajtóba ült, s mankóját végig fektette a küszöbön s
várta, hogy ki meri azt átlépni. Jaj volt annak, ki a tízparancsolat
ellen vétett! Egész nyáron lelte a hideg, marhái elhulltak, vetését
felverte a gaz, nyilalások vették elő, vagy a korcsmában verték meg.

Gyakran órákig eljajgatott honn a labodabokrok között; ilyenkor hitte a
köznép, hogy valahol a jégeső el fogja verni a határt. S néha hetekig
elbolyongott, ki tudja hol? ki tudja miért? s azalatt iszonyún
elszaporodott a sáska, szöcskő, földi bolha, tábort járó pókok, s más
istencsodái a határban, mik, mihelyt megjött, mintha magvok szakadt
volna, egy nap alatt eltüntek, kipusztultak.

Egyszer azt hitték, hogy haldokol.

Kifeküdt a kút mellé s szüntelen itta a vizet. Végre úgy elerőtlenedett,
hogy nem birta kezét megmozdítani.

A mellette elmenők látták, hogy szomjazik, hogy hörg és nem tud
meghalni. Ha egy ital hideg vizet adtak volna neki, mindjárt
megszabadult volna az élet kínjaitól, de senki sem mert hozzá
közelíteni, hogy megitassa.

Azon nap éjjel háromszor ütött le a villám a faluban s oly felhőszakadás
támadt, hogy az utczáról a víz a házakba befolyt.

Másnap az asszonynak semmi baja sem volt; kinn járt összetöpörödve,
reszketve, mankójára támaszkodva mint egyébkor.

Midőn az 1831-dik év tavasza elmult, mindenfelől rémséges előjelenetek
kezdének jóslani azon nagyszerű csapásról, mely az emberiséget
meglátogatandó volt; a népet a természet maga is nyugtalanítá: csillagok
hullottak, véres eső esett, halálfejes pillangók repkedtek estenkint,
farkasok jöttek be a faluba megszelídülve, mint az ebek s agyon hagyták
magokat veretni a házak küszöbei előtt.

Mi fog történni? Senki sem tudá.

Sejtett, félt, érzé a gyászban közelgő jövendőt minden, minden.

A fák siettek virágozni, siettek mentül hamarább megérlelni
gyümölcseiket. Az egész természet nem tudta mit tegyen, legkevésbbé az
ember.

Ez időben, midőn egy igaz szó, egy világos gondolat életet ért, egyetlen
prófétája a környéknek egy megtébolyodott nő volt, ki lelkének őrült,
kínos ihlettségében gyakran vaktában oly dolgokat mondott, mikre a
jövendő az igaz pecsétet nyomta rá, leggyakrabban száz értelmű
jóslatokat, miket a hány ember, annyifelé magyarázhatott s mik, bármi
történt, a jövendő titkait rejtélyül hordák magukban.

Midőn a nyár jött irtózatos meleg napjaival, a nő őrültsége a dühig
látszott fokozódni; egész éjeken át sikoltozva járt-kelt a faluban, a
kutyák kibujtak elé a kapuk alatt, s ő melléjök ült, átölelte fejöket s
úgy üvöltöttek együtt irtózatos undok pár-éneket. Azután bement a
házakba, sírva, nyöszörögve kért egy pohár vizet, megmosta kezeit,
szemeit. Egyik helyütt ezt mondta: «miért nem füstölitek ki a szobát,
nagy benne a halottszag?» másutt imádságos könyvet kért, s a haldokló
imádságát behajtotta benne. Vagy a más világra izent fenjáró ép,
egészséges emberektől. Kérte őket, hogy el ne felejtsék izenetét.

– Készíttess egy keresztet magadnak!

Ez volt legsűrűbben intő szava.

Jaj volt a családnak, melynek ablakán ezt kiáltá be:

– Készíttess két keresztet!

– Három keresztet!

– Magadnak, feleségednek, minden fiadnak, minden leányodnak egyet!

A nép kétségbeesés várakozásában élt; futott volna, ha lehetett volna,
hová.

S mit tettek ekkor a bölcsek, az irástudók, kik jól tudták előre a
közelgő halál-veszélyt, mert olvasták tetteit, látták lerajzolt arczát,
tudták, hányat lép egy nap, merre jő, kiket bánt leginkább? mit tettek,
hogy a népet megnyugtassák aggodalmai közt, s bizalmat öntsenek belé
Isten irgalmában?

Külön temetőt árkoltattak ki azok számára, kik ez év folytán rakásra
fognak halni.



II. A HÓHÉR CSALÁDJA.

Milyen lehet egy hóhér háza belül? Milyen lehet egy hóhér szíve belül?

Tudja-e őt szeretni valaki? azon szomorú embert, kinek keze arra van
elátkozva, hogy gyilkoljon, bárha szíve a haláltól visszaborzadoz is.

Láthatja-e őt mosolyogni valaki? látta-e mosolyogni valaki az élő
halált? azon arcz, mely annyiszor nézett szembe a haldokló kínvonagló
tekintetével, kit talán szánt, talán szeretett, s kit meg kellett ölnie,
mert a törvény úgy parancsolá – nem fagyott-e meg, nem maradt-e örökké
mereven, mintha szüntelen véres főket és vértelen arczokat látna maga
előtt?

Van-e, ki őt, a bűnök büntetését, örömest lássa maga mellett ülni? ki
eléje menjen, ha jő, utána nézzen, ha távozik? Van-e, ki azon kezet meg
tudja csókolni, mely mindig halált adott, kegyelmet soha, mely mindig
átkozva, soha áldva nem volt?

Van-e, ki azon szomorú házat meg tudja vele osztani, mely az emberek
lakaitól messze száműzetve, kitagadva a társaságból, világ ijesztésére
épült?

Körüle magas kőfal, kapuja szegekkel kiverve, előtte elcsenevészett
ákáczfák.

Még az élőfa sem szereti közellétét.

Ablakai nem látszanak a keritéstől. Tetején néha mintha fekete zászló
lebbenne meg. Egy-egy fekete holló az, mely a háztetőre szállott. Semmi
állat sem szereti őt. A kutyák utána vonítanak, a tulkok bőgve futnak el
előle, csak a hollók ismerik meg benne gazdájokat. Ezek az ő madarai.

Késő este volt, a nap rég lenyugodott; kilencz, tíz óra felé lehetett az
idő, s mégis szokatlan világos vala az ég. Mindenünnét visszaverődő
viszfény kinzá az ember szemeit; nem látszott felhő, sem csillag az
égen, hanem valami tartós homályos sárgaság fogta be az egészet, mint
egy világító köd, mintha az éjszaka rendes szürke öltönye helyett most
sárgát kezdene magára venni. Ha olykor hallatszának hangok, úgy tetszék,
mintha azok igen végtelen távolból jönnének, tompán, enyészetesen…

A közel látkörön Hétfalu hegyes tornyai voltak kivehetők, fekete
csúcsaik éles ellentétül rajzolák magukat a láthatár egére.

Puszta, elhagyott volt a vidék. Máskor nyári estéken a hazatérő
földmíves nép vidám csoportjait látni, a mint napi munkáik végezte után
tikkadtan sietnek falvaik felé. Az estharang szava hallik mindenfelől, a
mezőkön jókedvű pórleányok édes-bús danái hangzanak, s a hazatérő nyájak
aprózott kolomphangja és a gazdáik elé ugató ebek örömcsaholása… Most
néma minden, a szántóföldek nagy része ugaron maradt, fölverve soha nem
látott tövisek- és gyomoktól; másutt le van kaszálva a felgyomosodott
zöld buzavetés. A zárvonalak miatt minden közlekedés megszünt; az
országút kétfelől szélesen begyöpösödött, az emberek kendőt tartanak
szájok elé s nem mernek lélekzeni, s a harangok nyelvét előre kiszedték,
– minden falu végén ott áll körülárkolva egy jó darab négyszögű föld,
benne imitt-amott jókor előre a sírok megásva.

– – E kietlen magányban hirtelen vad, ijedős kutyaordítás hangzik végig,
melyre a távol falubeli ebek kezdenek felelgetni. A hóhér házának
ajtaján két férfi zörgeti a kilincset, s benn a lánczos eb ordít az
idegen szagra.

– Ki az? kérdi belülről egy éktelenül idétlen rekedt hang, csitítva a
nagy ebet, mely szaglálva dugta ki orrát az ajtó és az eresz között,
melyen egyszer-másszor lyukat harapdált.

– Nyisd ki Mekipiros, ne kiabálj! válaszol az egyik jövevény,
nyugtalanul öklözve befelé az ajtót. Nem szükséges kicsuknod, a ki jön;
ha nyitva hagynád, sem tévedne be más, mint édes körösztapád az ördög,
meg magam la.

Ez ismerős hangra megszünt ordítni a komondor, s a mint kinyilt az ajtó,
vigan kiszökött s a jövevény nyakába ugrált, nyüzsögve, vinnyogva.

– Vidd a tatárba ezt a piszkos medvefókát Mekipiros, még lecsókolja az
orrom.

A megszólított sajátságos csodája volt a természetnek. Egy egészen női
ruhába öltözött zömök alak a legdurvább férfiarczulattal, gömbölyű
vastag fej, kurta, bozontos, fésületlen hajjal, széles vastag száj,
tömpe butyok orr, kiülő homlok, mély durva ránczokkal, vastag tüskés
szemöldök, s a cserepes bőrű arcz egyik felén idétlen szőrös barkó.

Ez az emberi állat női ruhát viselt; – a jövevényt látva, megkapta nagy
csontos kezeivel a borjunagyságú vihogó ebet örvénél fogva, hanyatt
rántotta azt, s a közben éktelenül vigyorgott, röhögött minden ok
nélkül.

Nő-e ez, kit a természet így tett csúffá, vagy nem az, s ő akarja csúffá
tenni a természetet?

– Na lépj be te is, ne nézz ott a semmibe, szólt a jövevény
visszafordulva társához, ki mélán elbámulva állt ott a küszöbben, talpig
egy nagy szűrbe bújva, fejében széles karimás kalappal.

A kutya a konyhaajtóig kisérte a betérőket, az utóbb menőnek sarkába
szaglálva, mialatt Mekipiros vigyorogva kapaszkodott az örvébe; orra
alatt vérrel vagy szederlével rémséges bajusz volt neki mázolva, mit ő
szörnyű öntetszéssel iparkodott észrevétetni.

– Itthon van a gazda, meg az asszony, Mekipiros? kérdé az elsőbbik
jövevény.

– A gazda énekel, a gazdasszony meg tánczol, felelé a félember állatian
röhögve.

– Mondd meg nekik, hogy megjöttünk; no eredj, szaladj! s ezzel hátba
ütötte és oldalba rúgta a monstrumot, ki egy ideig vigyorogva nézett rá,
mintha azt várná, hogy még egyszer hátba üsse, azután ügyetlenül vihogva
beugrott a konyhaajtón.

A két jövevény azalatt künn maradt az udvaron.

Az egyik talpig zsiros bőrbe öltözött magas szőke legény volt, elmosott,
gömbölyű vonásokkal, ajkaiban sok megszokott nyugalom, tengerszinű
szemeiben hideg egykedvüség volt festve. Az egész arczon feltünő volt az
a hallgatózó, kémkedő természet, mely kívül dőreséget, szórakozottságot
iparkodik mutatni, míg minden kiejtett szóra fülel, mint az a kigyó,
mely ha megfogatik, holtnak tetteti, megmerevíti magát, s inkább ketté
törik, mintsem megmozdulna.

A másik fiatal sápadt arczú férfi, vonásai végtelen csüggetegség által
lehangolva, kis fekete bajuszának szálai mind szájába folynak, kalapja
egészen lehúzva a szemére. Látszik rajta, hogy lelke és teste nem
bujdosnak egy úton.

Ott álltak a bakó udvarában. Valami megragadó ellentét volt ez udvar
tekintete azon kietlen eszmével, mely egy bakó nevével van összekötve.
Szép zöld pázsit teríté be az egész udvart, a falak mellett fügefák,
őszi baraczkrostélyok terültek, a tér hátulján szép szőlőlugas, a
pázsitból szív-alakúra kivágott virágágyak, tele gazdag ibolyabokrokkal
s a legsajátosabb erdei virágok minden nemeivel; odább dinnyefészkek
szétfutó indákkal, piros ribiszkebokrok, egy-egy szomorú fűz, amott
sárgarózsabokor, ezerszinű teljes pipacsfejek, s a pázsiton futó piros
szemű fehér házi nyulak…

Mily fájdalmas gúny!

A szem piros virágokat lát, zöld pázsitos udvart, futó dinnyeindát, ingó
pipacsfőket, szomorú fűzfákat, sárga virágokat, kis fehér nyulakat.

A lélek ezalatt lát véres kínpadot, jéghideg vasakat, s lelógó kötelet;
lát lehullott véres főket, szomorú bitófát, sápadt holt arczokat, fekete
hollókat…

Hisz itt a hóhér lakik.

– Bejöhettek! kiálta belülről egy erős, átható csengésű női hang, s
egyszersmind Mekipiros lódult ki az ajtón, nagy bozontos fejével előre
rohanva. Látszék, mintha belülről hatalmas tenyér adott volna fejének
tetemes mozzanatot.

A bőrködmenes erre beterelé maga előtt szomorú társát, s a hóhér háza
becsukódott utánuk.

A konyhába léptek. Semmivel sem különbözött az más ember tűzhelyétől; az
edények ragyogtak a tisztaságtól, rendben volt minden, a tűz vigan égett
a kémény alatt, s mégis – mégis a gondolat szünetlen talált minden
tárgyon valamit, mi borzasztó eseményekre emlékezteté.

Az a bárd, mely a tűzhely előtt egy tőkébe van vágva…

Két év előtt a hóhér egy apagyilkost fejezett le… Talán épen e bárd…

Az a kötél, mely a vederre van kötve… az a görbe vas, mely a tűzben
izzóvá vörösült… az a nehéz láncz, mely a kéményből alálóg… ki tudja
minő átkos, iszonyatos esemény tanui lehettek valaha…? Talán semmié,
talán nagyon is egyszerű czéljok volt eleitől fogva. – De itt a hóhér
lakik.

A falon itt-ott sötét foltok vannak… Mik azok? Talán a vér? A szem nem
bír letévedni rólok, szüntelen visszabotlik rájok, s a lélek nem bír e
gondolatra jönni, hogy az állatvér is lehet, a leghitványabb hizlalt
állat vére, mit az ember megöl, hogy megegye… Hisz itt a hóhér lakik.

A tűzhelynél egy nő sütött, főzött; magas, ideges termetű némber, izmos
karjainak, domború keblének, piros, sugárzó arczának s égő szemeinek
vad, boszorkányi tekintetet adott a lobogó tűz, szép fekete haja nagy
kontyba volt csavarva feje hátulján, vastag szemöldei szinte összeértek,
s dagadó piros ajka fölött barnult a férfias pehely.

– Üljetek le! kiáltá erős, dörgő hangon az érkezteknek, megéheztetek
ugy-e? mindjárt. Ott az asztal. S tovább főzött s rakta a tüzet, hogy a
kéményig lobogott, pokolbeli színt adva piros arczának. Ez volt a hóhér
felesége.

A csüggeteg ifju öntudatlanul leült az asztal mellé, a másik oda ment a
tűzhely mellé, s elkezde suttogni az asszonynyal, mi alatt sűrűen
mutogattak az asztal mellett ülőre.

A férfi suttogását nem lehete hallani, de az asszonynak csaknem minden
szavát érteni lehete, ki a legnagyobb erőltetéssel sem birta erős, dörgő
hangját annyira lágyítani, hogy suttogássá váljék.

– Ismerem, mondá, majd megszoktatjuk itt… senki sem fogja keresni…
elmenni? nincs mód reá…

Azután egy tál tarhonyás húst tett a jövevények elé. Az egyik szomorúan,
nyámmogva evett belőle, a másik mohón látott hozzá s a közben hol hátra
beszélt, hol társát kinálta, hol a kutyának hányt csontokat, s azután
oldalba rúgta, ha elkapá.

– Nem beszélhetni az öreggel? kérdé a nőtől.

– Hagyjátok most abba, az öreget megint az ördögök gyötrik, nem
halljátok, hogy énekel? úgy énekel, mint akármelyik tót diák Lucza
napján.

És valóban a legtávolabb szobából mély, zúgó hangon zendültek át az ének
szavai töredelmes, fájdalmas reszketegséggel:

  – Uram, bűneink sokasága;
          Undoksága
  Érdemli haragodat.
  Méltók vagyunk: hogy ellenünk
          Szent Istenünk
  Felemeld ostorodat. –

Oly bús, oly szívfacsaró volt a bűnbánat, mit e férfias, harangszerűen
zúgó hangok kifejeztek! Zsoltári ének egy hóhér házában!

A csüggeteg ifju zavartan rezzent fel e hangokra. Végig futott egy
párszor homlokán kezével, mintha eszméletet akarna lelkében költeni,
összefüggést találni annyi zavart, kietlen esemény között, azután
lassankint ismét visszasülyedt előbbi méla csüggetegségébe.

Kis idő mulva azonban újra hallaték ugyanazon ének, de nem az előbbi
harangzúgású férfihangon; menytiszta gyermeki hang kezde énekelni,
bűbájosan csengve, mint az üvegharmonika hangja:

  – De tudjuk: hogy ki megvallja
          És átalja
  Bűneit s hozzád megtér,
  Azt nem űzöd el előled,
          Sőt te tőled
  Bűnbocsánatot az nyér.

Angyalok nem énekelhetnek szebben a menyországban, mint minő e szózat
zenéje volt! Ki lehet ő? Bűnbocsánatot hirdető angyal egy hóhér házában?

– Hát ezt a leányt még mindig üveg alatt tartja a vén fojtogató?

– Szentet akar belőle nevelni, mintha azzal is engemet akarna
boszantani, tudja, hogy sohasem szívelhettem semmit, a mi szent.

– Az öreg úgy látszik, hogy tökéletesen megbolondult.

– Ördögök vannak vele; a mult héten három legény szökött meg tőle, mert
nem állhatta a kegyességet tovább; ebéd előtt fél óráig olvasott nekik
mindig a bibliából, s ha valamelyik nevetni talált, kidobta az ajtón,
mint egy kölyökkutyát; képzelheted, milyen szép lehet egy hóhér, ki a
más világról prédikál s ököllel hirdeti az Isten igéit.

– Talán már Mekipiros is tanult tőle valami imádságot?

– Hahaha! Hívd csak be! Te medvebocs! Mekipiros!

Mekipiros bejött.

– Gyere ide, hadd ütlek pofon. Nesze. Mégis vigyorogsz? Nesze még egy.
Sirsz mindjárt! Csinálj savanyú képet. Úgy. Tedd össze a kezed. Hunyd be
a szemedet.

– Már most kezdd rá.

A monstrum el kezdte mondani az imádságot. Az ember azt várta volna,
hogy érthetetlenül fogja azt eldarálni. Nem. Érthető, komoly hangon
mondta végig, szemei hunyva maradtak, arcza emberi alakot kezde
elsajátítani, s szemeiből azon igéknél, melyek a bűnök kölcsönös
bocsánatát hirdetik, két nehéz könycsepp gördült elő s végig folyt
ránczos, durva arczán.

– Hahaha! kaczagott a hóhérné, s homlokon ütötte tenyérrel az imádkozót,
hát a «kedves egészségére kivánom» hol maradt?

Mint lecsapó villám viszhangzó dörgése, szólalt meg az embertelen
gúnykaczaj közepett a mellékszobából reszkettető hangon a dicséret
verse.

  – A villámos égben ki mennydörög ott fent?
  A földnek reszkető ingása kit jelent?…

Az üstből kifutott forró víz egy perczre eloltá a tüzet, minden sötétben
maradt, minden megnémult, midőn hirtelen kicsapta a szél a félig betett
ajtót, s a döbbenés némulatában hangok hallatszának, minők a halálmadár
sikoltása, vagy mintha futó őrült vijjongna, önlelke elől szaladva.

– Halál! – véres halál! – Irtózatos halál!

Az utolsó hangok már a messzetávolban vesztek el. A lánczos eb rémülten
vonított utána.

S midőn a meggyujtott kéngyertya némi világot derített a sötétben, három
alak látszott térdre nyomva az ijedelemtől. A két hóhérlegény és a
monstrum. A daczos, kevély nő megvetően fordult az egyik legényhez, s
büszkén nézett le rá.

– Hát még te is!?

– Nem hallád, rebegé ez, a halálmadárt?…

– Mit félsz tőle? Hisz anyám az, a félbolond.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Éjente a padláson hálnak a hóhérlegények. Maga a bakó az udvarra nyíló
szobában. Mekipiros pedig künn az akolban a lánczos kutya mellett.

Minden elcsendesült. Künn elállt a szél, falevél sem mozdult, az alvó
sóhajtását meg lehete hallani.

Ilyenkor a legkisebb hang oly csodálatos félelemmel tölti el az
álmatlanul virrasztót. Majd mintha az ágy alatt elrejtett ember
fészkelődnék; – vagy mintha a kilincset fordítná valaki, – vagy az ajtót
zörrenti meg a szél, mintha valaki rázná kívülről, – kopognak, suttognak
az ember körül, – éjjeli bogarak valahol papirosra akadnak, s úgy
megzörögnek vele, mintha irna valaki a sötétben; – künn az utczán az
emberek futnak, halkan dörmögve egymás közt. A tornyok sorba három
negyedet ütnek, nem tudni hányra? Az idő irtózatos hosszú, az éjszaka
mélységes fekete.

Szénából vetett ágyon, durva takaró alatt egymás mellett alszik a két
hóhérlegény. – Alszanak-e igazán? – Lehet-e ilyen helyen aludni? Szemeik
hunyva vannak. Nem, az egyik nem alszik. A mint észreveszi, hogy társa
nem mozdul, lassan félrehajtja magáról a takarót s négykézláb a padlás
belsejére lopódzik, ott lehasal, a gerendák közti hasadékon lenéz.
Azután fölkel, lábhegyen a kémény mellé suhan, a deszkafalon háromszor
kopogtat, azután lemászik a hágcsón a padlásról, a hágcsót a nyílásról
elveszi s füttyent a kutyának, az előjön; hallani a mint lánczos örvét
megrázza nyakán s morogva, nyüzsögve a padlásajtó előtt lefekszik.

A másik legény pedig félig nyitott szemekkel amannak minden mozdulatát
ügyelve kisérte. Ha feléje fordult, úgy tett, mintha aludnék, de mihelyt
elvette róla tekintetét, felnyitá szemeit és utána nézett.

A mint az utolsó nesz elhallgatott, felszökött im ez is álmatlan
fekhelyéről s a padlás belsején fölkereste azon nyílást, hol társa
lenézett. Könnyű volt rátalálnia, alulról lámpavilág tört keresztül a
gerendázat hasadékán, mely a bakó szobájából jött.

Óvatosan hajlott oda és lenézett a keskeny nyíláson.

Szigorún butorzott szobát látott maga előtt. A fal mellett fekete
szekrény állt, hármas lakattal bezárva, a szoba közepén kemény faasztal,
két ágy egymás végében, egy nagy és egy kicsiny, s két kartalan
háromlábú szék, az ablakban néhány elviselt könyv, az ágy fölött nehéz,
rezes puska. A halavány fényű lámpa az asztalra volt téve. Mellette egy
gyermek olvasott a bibliából. A gyermek lábainál egy férfi feküdt,
arczczal a földre borulva.

Egy roppant termetű férfi, egy óriás, a mint nagy, bozontos szürke
hajjal fedett fejét egy gyermek lábaihoz fekteti, kinek szépségén megáll
a szem, fogva marad a lélek.

Egy kedves kis szőke fejű angyal, – tizenkét-tizenhárom éves; – haja
csaknem ezüstszőke, mint az árvalányhaj, mint a holdvilágsugár; – arcza
mennyeien fehér, mosolygása mint angyalé; – a fehér arcz mosolygása oly
túlvilági, mintha nem is öröm, nem is jó kedv volna az, mi benne festve
van, hanem valami magasabb érzemény, melyet ismerni még nem eléggé
tiszta az emberi szív. Tán a buzgó hivő előtt jelenhet meg ily kép,
midőn lelkét testéből kisírva, láthatlan védszentjéhez felzokog, s az
egy mámoros ihlettség perczében megjelen előtte, oly alakban, minőnek
ember nem képzelé, és lemosolyog reá, mintha mondaná: győztél az égen!

A vén ember ott fekszik a földön, ujjaival a hajába markolva, s nedves
marad a föld, hová arczát lefekteté.

Az árvalányhajú gyermek pedig tiszta, mézédes hangon olvas a szent
könyvből bűnbocsátó hangokat, kis kezével olykor a lapokat fordítja, s
szelid szemeivel áhitattal tekint fel, midőn az Isten neve fordul elő.

– Imádkozzál, imádkozzál én angyalom! – Az Isten meghallgatja a te
szavaidat. Oh a te apád oly bűnös, oly bűnös!

A gyermek leszállt hozzá és megcsókolá ősz fejét és tovább olvasott.

A vén ember sírt keservesen.

– Oh a te apád kezei oly véresek! Ki mossa le azokat? Annyi embert
megölni, ki engem soha sem bántott, ki nékem soha sem vétett. Hogy
féltek a haláltól, milyen szomorúak voltak, hogy várták a kegyelmet,
mint nézték, hogy nem jön-e a fehér zászló! Oh mint kértek, mint
csókolták kezeimet, hogy még csak egy pillanatig ne,… hiszen az élet
olyan szép. És én nekem meg kellett ölnöm. Meggyilkoltam, – mert a
törvény parancsolá.

A vén ember mély, keserű hörgésbe fojtá el sóhaját.

– Ki fog felelni majd helyettem, ha Isten kérdeni fogja menydörgő
szavával: «ki merte a halált osztani én kívülem?» ki fog felelni, ki fog
kimenteni engem, midőn biráim is oly halvány, hideg alakok lesznek, mint
azon eszköz, ki kezökben halál és ember félelme volt? – S ha van
találkozás ott fenn, vagy tán – ott alant, hóhér és kivégzett egy
asztalhoz ülnek! oh e véres lelkek, mik fej nélkül járnak a más világon!
Oh irtózatos, irtózatos! Embert fejétől elválasztani… S hátha ártatlan
volt, hátha vére felkiált az égre, hátha tévedt a biró… Hatalmas menyei
atyám!…

Az ősz óriás iszonyú kínlódással fetrengve hanyatt fordult s ökleivel
veré mellét. Ekkor meglátszék az arcza. Vihardúlta kemény arcz volt az,
megbarnítva sok év napjától, szakállában egy-egy csomó megőszült,
szemöldei feketék voltak. Alakjából egészen ki volt véve, minden izma
vonaglott, reszketett.

A kis leány leszállt hozzá s kérlelve simogatá verítékes homlokát, ölébe
vette nehéz fejét, s nem látszott félni tőle, pedig oly irtóztató volt.
– Mint egy elkárhozott – a síron innen.

A vén ember összecsókolá a gyermek kezeit, lábait, s félénken, gyöngéden
átölelve nagy, ideges, reszkető kezével, odabújt hozzá, arczát ölébe
rejté és suttogva, meg-megszaggatva fojtottan beszélt, mintha az iszonyú
szavak alatt kiszakadna nagy melléből a lélekzet.

– Lásd, kis leányom, – egyszer a birák egy fiatal gyermeket halálra
itéltek. – Én Istenem, még szakáll sem volt arczán – olyan fiatal volt.
Három napig ült a siralomházban, minden ember siratta, a ki látta, –
ezen fiatal embert azzal vádolták, hogy apját megölte. Nem tagadhatta,
ott aludt a szobában, s a kés az ő véres ágyába volt elrejtve. – Hiába
mondá, hogy ártatlan, hiába hitta Istent tanubizonyságul, – meg kelle
halnia. – A mely nap lefejezteték, a kocsi mellett, mely őt a
vesztőhelyre vitte, két asszony futott, sírva-ríva fekete gyászruhában.
Egyik az édes anyja volt, a másik édes testvére. Hiába sikolták, hogy
ártatlan ő, hogy nem szabad meghalnia, s ha vétkes volna is,
megbocsátanák neki azt a gyászruhát, hiszen csak ők az árvák, ők
vesztettek mindent! Hasztalan, meg kellett halnia. Mikor leült elém a
halálos székre, letevé ruháját, még akkor is felém fordult, és azt
mondá: «fáj, hogy meg kell halnom, mert ártatlan vagyok». Bekötém
szemeit. De kezem reszketett, mikor hozzá vágtam, s a kezemre fecscsent
vér égetett, mint a tűz… Oh gyermekem! e vér ártatlan volt. Egy év előtt
egy országos zsiványt végeztem ki; mikor a hágcsóra léptem vele, nevetve
hozzám fordult, azt mondva: «ezen a helyen kend egy szép, fiatal
gyermeket fejetlenített meg, kit apagyilkolásért elitéltek, annak az
apját is én gyilkoltam meg, s a kést ágyába rejtém el. Kössön fel
hamar»… Oh, leányom, te fehér angyal, – könyörögj Istennek, hogy e
szavakat hagyja elfelednem. – Hisz én nem vagyok oka e vérnek.

– Eredj aludni, édes jó apám. Az Isten jó, az Isten nem haragszik
senkire. Minek sirsz? Hiszen te nem vagy rossz ember, mert ha az volnál,
engemet nem szeretnél. Lásd, a múlt nyáron két kis gyermek a faluból az
erdőbe ment virágot keresni, ott az égi háború utolérte őket, s a mint
egy fa alá menekültek, hogy meg ne ázzanak, ott a villám mindkettőt
agyonütötte. Pedig a villám az Isten fegyvere, s ezek is ártatlanok
voltak. Ő tudja, hogy miért ad életet és halált, mi nem. Eredj aludni jó
apám. Az Isten mindenütt közel van, s nem fordul el senkitől, ki szemeit
hozzá fölemeli. Lásd, én mindenütt látom őt. Fejem fölött van, ha
alszom, kezemet fogja, ha a sötétben járok; látom, ha az égbe nézek,
látom, ha szemeimet behunyom. Ő nem kerül senkit. – – Csókolj meg és
eredj aludni.

A nagy, izmos ember lassan inogva állt térdre. Keblére szorítá a fehér
gyermeket s fölemelé durva, kemény arczát. Föltekinte s ajkai
rángatóztak, álla reszketett, mintha imádkoznék, s könyei megeredtek.
Azután fölemelkedék. A kis leány átkarolta favastagságú izmos karját.
Hagyá magát tántorogva ágyához vezettetni, s ruhástól végig dőlt abban.
Percznyi hánykolódás után dörgő horkolás reszketett a szobában végig,
nyugtalanul meg-megszakadva. Olykor álmában szorongva, aggodalmasan
kiálta fel, érthetlen, eszméletlen szótagokat, s nyögött irtózatosan.

A kis fehér leány pedig eloltá a lámpát, mielőtt levetkőzék; – a feljött
holdvilág sápadtan sütött át az ablakon, s arczát még fehérebbé, haját
még ezüstösebbé varázsolta. Oda sütött hófehér ágyára. Rásütött szelid
szempilláira, mosolygó arczára, imát rebegő kedves ajkaira.

Így szállt rá az álom hófehér holdsugár képében. Mosolygó arczczal,
összetett kezekkel, imádkozó ajakkal aludt el; az őriző angyal hófehér
ágya fejénél…

Hallgatva bámulta e jelenetet a padláson az ifju. S midőn fölállt,
sokáig elgondolkodva támaszkodék a padlatgerendának, merően bámulva
lábai elé, melyek alatt oly két különböző lélek aludta álmait.

Nagyot fohászkodék. Az éj csendjében úgy tetszett, mintha fohászának
viszhangjául suttogó szavakat hallana. Figyelt, – világosan kiveheté a
hóhérné erőteljes dörmögő hangját, mely úgy tetszék, mintha a ház
ellenkező feléről valahonnan alulról jönne.

Ment a hang után, s a mint azon helyre jutott, hol társa a kémény
mellett a padlatot háromszor megkopogtatá, világosan hallá, hogy két
ember halkan beszél egymással. – A hóhérné volt az és a szeretője.

Undorodva fordult el onnan az ifju. Azonban úgy tetszék neki, mintha e
heves szóváltás tán még sem szerelemről beszélne. A hóhérné szava
gyakran fölemelkedék. Pokolba vele, kiáltá.

– Csitt, csitt, suttogott a férfi. Valaki meg találja hallani.

– Eh, aluszik ilyenkor Isten és ember!

Mit beszélhetnek ezek? Kit akarnak bántani? Szeretni nem tudnak ők
senkit. Jaj annak, kiről ők megemlékeznek.

Lassan oda lopózék és hallgatott.

– Ha ezek fölkelnek, nem marad kő kövön, monda a hóhérlegény.

– S hiszed, hogy elindulnak szavaidra?

– Gondoskodtam róla. Ez a nép urait nem szereti, mert nincs is oka rá;
nyúzták, köpködték, alábbvaló volt a kutyánál. Egy üszköt kell közé
vetni s lángra lobban. Magok az okosabbak, kik valamit tanultak, a
legrövidebb eszűek; két hír közől mindig azt hiszik el, a melyik
legképtelenebb; mondtam, hogy készen legyenek a veszedelemre.
Vigyázzanak kutaikra, szérűikre, mert az urak meg akarják őket mérgezni.
Ha kérdezték, miért? elmondám, hogy az ország úgy körül van véve
ellenséggel, mint egy kert, s most az urak döghalált akarnak csinálni az
országban, hogy be ne merjen jönni. A nép gyanút kapott szavaimra, mert
régóta hallá, hogy az urak várják a döghalált, s miután ez volt az első
magyarázat, mit egy előre megjövendölhető járványról hallott, ezt hitte
el. Gyanúja megvolt. S midőn az urak azt az okosat találták ki, hogy
eleve külön temetőt árkoltassanak el a cholerás halottak számára, persze
azért, hogy a többi holtakra el ne ragadjon a betegség, úgy hitte a nép
szavaimat, mint a prófétáit, s várja, hogy az urak hogy fogják
megmérgezni a szegény embereket; látva, hogy előre készülnek hozzá.

– Ördögien dicső fiu vagy, Iván.

– Ehez jött a kassai orvosnak azon nyilatkozata, hogy ha a nép a mentő
vismuthporokat be nem akarja venni, erővel tölteti belé, kutakba önteti,
szérűkön szóratja el. Mintha minden ember a mi kezünkre dolgoznék.

– Nem sejt az a fiu oda fenn valamit?

– Nem gondolnám, de beszéljünk lassabban. Azt igértem neki, hogy majd
itt el fogom rejteni. Azt hiszi, hogy kapitányát agyonlőtte.
Szeretőjénél kapta s rálőtt, az ember elesett, de nem halt meg. A fiu
pedig megszökött a katonaságtól. Régóta biztattam e szökésre, mert nagy
szükségem volt rá; már harmadszor szökik s ezért okvetlen felakasztják.
Nem rossz gondolat, épen a hóhér házához szökni. Másutt akárhol fogják
kereshetni, csak az akasztófa alatt nem. S ha itt megtalálják, nem
messze kell neki fáradni.

– Haha! Ha hallaná!

És hallotta.

– De más czélom volt. Üldözőit mindenesetre nyomába hozom, kik őt
elfogják s elviszik Hétfalura, hol a hadbiró kimondja rá a halált s
ekkor kiteszik a siralomházba. A hétfalusi környék népe szereti a fiut,
mint tulajdon fiát, de apját gyűlöli, mint a sátánt. Nem lesz nagy
mesterség ily zavargós időben felbujtogatni a népet, hogy mikor a fiut
akasztani viszik, kaszára, vasvillára kapjon, őt kiszabadítsa, vállára
emelje, s azzal neki rontson apja kastélyának, ki a fiut teljes életében
üldözte, azt lerombolja, s ezzel meg van kezdve a lázadás.

– De akar-e majd a fiu e kezdetnek feje lenni?

– Ne aggódjál. A halál iszonyú kép. Nincs oly irtózatos út, melyre rá ne
lépjen az ember, hogy azt kikerülje. Különben is olyankor az ember nem
bir az eszével, hagy magával tenni mindent öntudatlanul, s ez által
saját neveink kimaradnak a lázadásból, mely ha el fog fojtatni, főnőkül
őt fogják ott találni. Ránk a gyanúnak árnya se szálljon.

– Csókolni való vagy, Iván.

– Soha meglepőbb lázadás nem ütött ki a nép között, mint ez leend. Mint
szálland a hír faluról-falura, saját fia támadt a méregkeverő apa ellen
boszút állani a nép élére s felkonczolá apját, testvéreit s lerontá ősi
házát. Irtózatos fekete hírek fognak szétfutni az országban. A nép őrült
dühbe fog jönni ezek hallatára, míg az urak eliszonyodva, a sejthetlen
veszély kitörésével azt sem fogják tudni, hogy hol vannak?

– Ördögi fiu vagy, Iván, hadd öleljelek meg…

Az ifju minden ízében reszketve kelt fel kémhelyéről. Minden szót
hallott, mi ott alatta kimondaték.

Perczig félőrülten eszméletlenül állt ott elbámulva, magánkívül. Majd a
kétségbeesés eszméletével kezde körültekinteni, mint a verembe hullott
vad, mely keresi a menekülést, megfeszíti minden erejét, küzd,
találékonynyá lesz, a szabadságvágy elfeledteti vele az élet ösztönét,
nincs félelme semmitől. Sikertelen erőszak után kétségbeesetten adja meg
magát, lefekszik, behunyja szemeit, s percz mulva ismét újra kezdi a
sikertelen menekülési harczot.

Lenézett a padlásnyiláson. A hágcsó el volt onnan véve s alant az
udvaron nagy, lompos kutya czammogott morogva s örvét rázva nyakán.
Olykor a bundáját tépte fogaival, vagy a farkát harapdálta s a
holdvilágra morgott.

Az ifju kezében egy jó éles kés volt, azt fogai közé szorította és
széttekintett. Szükség esetén megvívott volna a kutyával, s lehet, hogy
megölte volna. De ez nem eshetett volna meg zaj nélkül. S neki minden
áron észrevétlen kellett menekülnie.

A kerítés is magas volt, hogy juthasson azon keresztül? A hágcsót nem
látta sehol.

A ház tulsó felén a hóhér szobájának ablaka előtt volt egy nagy eperfa,
melynek terebélyes ágai ráhajlottak a háztetőre, ennek ágairól könnyen a
kerítésre lehete jutni, onnét aztán csak egy merész szökés kell, alig
másfél ölnyi magasról.

Mint a kalitkájából menekülő párducz, mászott ki a padlás szűk ablakán
az ifju, szájába fogva kését. Hason csúszva felkapaszkodott a ház
gerinczére, ott óvatosan végig mászott az eperfáig, megfogta annak egyik
lehajló ágát, felkapaszkodott rá s átlépett a tulsó felére… Csendesen,
legkisebb nesz nélkül…

Itt azonban a kerítésig jókora ugrást kellett tenni, s e közben
túlszámítá az ág erejét, melyen állt, nagyot recscsenve tört le az
alatta, s ő félesésben, kezeivel kapaszkodva, maradt a kerítésen.

A nagy recscsenésre észrevette a komondor a menekülőt s üvöltve rohant
neki s míg az magát a kerítésen túlvetni erőködve hánykolódott, öltönye
egyik szárnyát elkapta s annál fogva dühösen rángatta lefelé.

– Ki az? dörgött közbe egy felriadó hang. A hóhér felébredt az ablaka
előtti zajra s kinézett az udvarra. Egy embert látott ott a kerítésen
mászni, ki előtte egészen ismeretlen vala, a mint kutyája lefelé
ránczigálta. Ohó, megállj, akárki vagy! ordítá s eszeveszetten puskát
ragadott s ráfogta a szökevényre. Szemei vérben forogtak. Ekkor egy
fehér kéz lenyomta fegyverét s erős csengő gyermeki hang kiálta rá onnét
belül:

– Ismét gyilkolni akarsz, apám!

Az ember keze aláhanyatlott. Perczig mozdulatlan volt, arcza elsápadt.
Azután ismét visszanyeré nyugodt tekintetét. Átölelte a gyermeket, ki
fegyverét lenyomta. Azután oda czélozott. A lőszer eldördült… A nagy
lánczos eb ordítás nélkül esett le a földre s végig meredt rajta. A
szökevény egy lódulással átugrott a falon.



III. GYERMEK-GONOSZTÉVŐ.

Azon ház, mely most Hétfalu közepén oly elhagyottan áll, nem volt mindig
oly szomorú tekintetű.

Ablakai, mik most be vannak szegezve, vagy téglával berakva, egykor
virágokkal voltak tele; azok a fák, mik most körüle kiszáradva állnak,
mintha urukat gyászolnák s nem akarnának többé kizöldülni annyi iszonyat
után, mi alattok történt, egykor gazdag árnyékot vetettek az alattok
helyzett márványpadra, hol komor öreg úr szokott estenkint üldögélni s
gyönyörködött a pompás ibolyákban, mikkel udvara tele volt.

Gyönyörködhetett, hiszen szíve tövissel volt tele.

Ez volt Hétfalvi Bénjámin.

Azon két ablak előtt, mely a kertre nézett, s mely most be van falazva,
egyetlen szőlőtőke volt ültetve, melynek indái gyümölcscsel rakodtan
kapaszkodtak fel a háztetőig. Most elvadulva fekszik ez a földön s
éretlen egreseivel a közel bokrokra tekergőzik.

Ez ablakok sűrűen le voltak függönyözve. A sárga selyem függönyök
beteges fényt árasztottak el a szobán, hol minden oly csendes, oly
szomorú volt.

Beteg volt a háznál. Hétfalvi Benő leányának, az egykor oly kevély
Leonorának kis fia, Ödönke.

Ezt a szegény asszonyt sok csapás érte. Lázas kalandok közt leélt
fiatalság után férjhez ment a becsületes Zihanyihoz s lett két szép
gyermeke, egy fiu és egy leány.

Ödönke és Emma voltak neveik. E gyermekek szüntelen czivakodtak
egymással; de hisz ez oly mindennapi dolog testvérek között.

Egy napon a kis leány eltünt, senki sem tudta, hova lett. Keresték
erdőkön, mezőkön, a közel tóban, szerte a vidéken, a kedvencz leány
sehol sem volt.

Ödönke e naptól elkezde betegeskedni. Elveszté arczszinét. Étlen,
álmatlan lett. Ágynak feküvék, szüntelen a láz gyötré. Éjente
félrebeszélt s ilyenkor szüntelen Emmát, kis testvérét hítta, kiáltozá,
és sírt és megmereszté arczát és szemeit, mint egy őrült.

Az orvosok azt mondták, hogy a nyavalya töri. Gyógyíták mindenkép. Mi
sem használt neki, napról-napra rosszabbul lett s apja, anyja
reggeltől-reggelig sírtak ágya mellett.

Épen úgy, mint azon este, mikor kinn úgy zúgott a szél, úgy csapkodta a
jéggel elegy záport az ablakhoz.

A gyermek sírt, nyögött az ágyban, künn ugattak a kutyák, fütyült a
szél, az elszabadult kútostor nyikorogva himbálta magát az ágason,
mintha kisértet énekelne odakinn.

– Ah, nyögött fél álmában felneszezve a beteg, Emma! Ereszszék be a kis
Emmát, – nem hallják, hogy sír odakinn, – nem tud bejönni az ajtón, –
fázik, fél a sötétben, – menjenek ki, nézzék meg…

– Nincs senki ott kinn, kis fiam, édes beteg fiam.

– Van, van, én hallom, hogy ott van, az ajtót kaparja, a kilincset
zörgeti, a kutyákkal enyeleg, nem hallják, hogy nyög, édes anyám, édes
anyám…

– Aludjál kedves betegem, nem jöhet ide senki, minden zárva van.

– Meghalt, meghalt, nyöszörgé hagymázosan félrebeszélve a fiu, megölték
a rossz emberek, mikor az erdőn járt virágot szedni. Követ kötöttek a
lábára, beledobták a sárga tóba. Istenem, Istenem! miért nem sietnek,
mindjárt belefulad! ah Istenem, – hogy vérzik a homloka… ah…

A szögletben az apa térden állva imádkozott. Az anya könyes szemekkel
takargatá a beteg fiút s az ősz öreg apa mereven bámult maga elé.

– Ha! – nem hallják, a kis Emma megint sír, nincs jól eltemetve a föld
alatt, ki akar jőni. Csitt, csitt, ne menjenek oda, talán majd
elhallgat.

Kinn rázta a fákat a zivatar.

– Jaj, – zörgetnek az ajtón. Engemet keresnek. Meg akarnak ölni. A kis
Emmát hozzák. Istenem, ne hagyjanak! Mondják, hogy nem vagyok itt.
Zárják be az ajtót. Apám, apám, ne hagyj!

Oly irtózatos volt a kétségbeesés e halvány izzadó kór gyermek-arczon.
Angyalokat szoktak kis gyermekek alakjában festeni. Ha valaha festőnek
eszébe jutna négyéves gyermek arczával festeni ördögöt, elesett,
elkárhozott lelket, ilyen lehetne az.

– Isten, könyörülj rajta, és vedd őt magadhoz, hörgé az asztalra
roskadva arczával az öregapa. Nem nézhette a gyermek emberfölötti
kínjait; míg a gyönge, elkeserült apa sírva nyögé: – Egyetlen egy fiam,
kedves szép reményem.

A gyermek futni, bujni akart, minduntalan felugrált ágyából s irtózatos
képeket látott és azokról beszélt s küzdött és vergődött magában, mint
kit kigyó bánt belül.

– Jer leányom, fiam, jertek, nyögé az öreg Bénjámin és letérdelt;
térdeljetek mellém, imádkozzunk érte, ha bűneink büntetése megért, ránk
szálljon az, ne e gyermekre.

S a három szülő letérdelt az ágy mellé, egymás kezébe tette kezét és
sírt és az Istent hítta és gyógyulást kért.

E perczben a kapun három erőszakos ökölütés hallék, az ebek vonítva
futottak végig az udvaron s éles süvöltő hangon hallék e szó: «Halál!
halál!»

Az imádkozó öreg felugrott térdéről, dühösen, mint kin az őrültség üti
ki magát, átkozódva kapta le fegyverét a falról s kirohant az udvarra és
kereste, hogy kit lőjjön agyon? ki kiáltott?

Tán ha az égből jött volna e kiáltás, az égbe lőtt volna!

Ah! Az életért imádkozónak amenére halált kiáltani!

És ismét hangzék a sivító hang: «halál, halál!» épen úgy, mint azt a
kuvik szokta mondani.

A halálmadár ott állt a rácskerítés előtt, szemeivel az ablakokra
nézett, fehér volt arcza, mint a halotté, fejér haja lobogott a
fergeteges éjszakában.

– Tiéd a halál, őrjöngő boszorkány! ordíta rá Bénjámin, s alig tíz
lépésnyiről rásütötte fegyverét.

A halálmadár ránézett és meg sem mozdult. Bénjámin kábultan ejté ki
kezéből a fegyvert, nem jutott eszébe, hogy a golyókat ő saját kezeivel
szedte ki abból, nehogy egy kárhozatos perczben önagyát szakítsa szét
velök.

– Mit akartál, Bénjámin? szólt sértő, nyugodt hangon a vén asszony. Nem
tőled jön a halál, hanem hozzád. Engem nem ölhet meg senki. A halál itt
felejtett engem, nem gondol, nem törődik velem, hagy elevenen lélekké
változnom. Vén vagyok és rút, a halálnak sem kellek már; az is jobb
szereti a szépet, a fiatalt; a szép, ifju nőket, mint a te leányod, az
erős, derék férfiakat, mint vőd; a gyenge piros gyermekeket, minő unokád
s az olyan kövér, érett gabonát, mint te magad, kinek több már a bűne,
mint a hajaszála. – Hétfalusi Bénjámin, én láttalak téged fiatalnak,
mikor házamból kipöröltél s kivetted kezemből a száraz kenyeret is.
Ugyan meghiztál tőle! De panaszos volt az árva-könynyel áztatott kenyér,
nincs rajtad Isten áldása. – Megvénültél. Meghalsz. Nem hagysz magad
után senkit, te temeted el mind, a kiket szerettél. De én élve maradok,
hogy sírodat meglássam. Kibőjtöllek a világból, hogy meglássam: hogy
pusztul el minden, a mi a tied volt. Ez a szép ház mint marad üresen, –
ezek a fák hogy száradnak ki egyenkint, – földeiden hogy osztoznak meg
idegen emberek. – Eredj haza, – úgy sem sokáig fogsz itten lakni. Oda
kinn majd meglátogatlak.

A halálmadár fölegyenesedék e szavaknál, még egyszer nagyobbnak látszék
így, mint szokott összegörnyedve lenni; mankójával a temető felé
mutatott.

A kutyák rémesen ugattak a ház háta mögül és nem mertek előjönni.

A vén asszony ismét összehanyatlék. A kerités mellett nagy rakás deszka
volt felrakva, mankójával hozzá ért: «mennyi szép koporsónak való fa!»
mormogá magában s dünnyögve, biczegve, mankójára támaszkodva odább ment.

Hétfalusi Bénjámin az udvaron ájultan feküdt s midőn magához tért, nem
birt szólani többé. Nyelvét megütötte a szél.

Másnap hajnal előtt, mikor a háznál mindenki aludt, egyedül, lopva,
senkitől nem kisérve távozott el a háztól Zihanyiné s a kerteken
keresztül Magdolna viskójához sietett.

Ez az úri asszonyság művelt külseje daczára minden babonát és kuruzslást
hitt és használt s e gyöngesége miatt nem első eset volt nála, hogy a
vénasszonynál megfordult.

Ott ő magának kártyát vettetett, jövendőt mondatott, italokat főzetett,
miktől a férjek hűségesek lesznek, szavakra taníttatá magát, a miktől a
szúnyogok elvesznek, balzsamokat használt, miktől a bőr megfehérül, s
hitte a vénasszonynak minden szavát.

Magdolna sokáig hagyta őt az udvaron várakozni, míg az ajtót kinyitá
neki. Azt mondta, hogy sokat imádkozott s behúzta maguk után az ajtót.

Az úri asszonyság leült egy szalmaszékre és elkezde sírni. A vénasszony
pedig egy zsámolyra kuporodott és gombát tisztított az ölében.

– Magdolna asszony, nem segíthet-e fiamon? zokogá Zihanyiné.

– Nem.

– Mindenemet odaadom annak, ki őt meggyógyítja. Oh, ha látná, mennyit
szenved, ember annyit nem szenvedett soha.

– Tudom; még fog többet is szenvedni.

– Egy orvos sem tud rajta segíteni.

– Számára nem termett gyógyító fű a mezőn, mindegy volna, ha balzsamba
fürösztenék is.

– Meghal…?

– Jó volna lelkének, ha még csak meghalna.

– Hát mi van még a halálnál több?

– Elkárhozik!

– Te őrjöngsz! Egy gyermek, ki négy év előtt még angyal volt az égben,
egy négy esztendős gyermek…

– Vétkezett, mennyi egy hosszú életre s egy örök kárhozatra elég.

– Úgy annak a véteknek még nincs neve az emberek előtt.

– Van: átkozott és iszonyú. – Testvérgyilkolás.

– Irgalmas Isten! – Ne halljam, a mit mondasz.

– Minek kérdeztél? én nem szóltam senkinek. Eredj haza, nagyságos
asszony, az Isten kegyelmét nem adják pénzért.

– És mégis úgy van. Szüntelen testvérét emlegeti. És – oh – milyen arcza
van olyankor.

– Tudom. Az utczára kihallik nyögése. Szegény ember gyermeke, ha úgy
jajgatna, a kútba dobnák.

– Szólj: hol, mint eshetett az?

– Kinn játszott a két gyermek a tóparton, én a tulsó parton szedtem a
nádasfű virágát. Egyszer egy partos sziklán a két gyermek egy szép
virágot vett észre. Mindkettő sietett leszakasztani. A lány hamarabb oda
ért, s a mint leszakítá a virágot, a fiu elkezde czivakodni s a mint
egyet rántott rajta, a kis gyermek leesett a partról, fejét egy kemény
fa gyökerébe csapta s ott maradt mozdulatlanul. Elsápadva állt mellette
a fiatal Kain, ijedten, elmerülve nézte, mint folyik testvére
halántékából a vér. Látta, hogy meggyilkolta testvérét s hasztalanul
kérte, ránczigálta, hogy ébredjen fel újra. Azután elkezdett sírni, mint
a kétségbeesés, neki futott a tónak. Én láttam, mint tekintett le a
vizbe és sokáig nézett bele, tán bele akarta magát fojtani? Félt attól
az arcztól, mely a víz szinéről felnézett reá, tulajdon szétdult
arczától? Lassan visszalopódzék ismét, fehér volt, mint a halál és ajka
kékült. Széttekinte: nem látta-e valaki? Azután hirtelen felölelte az
élettelen testet s képtelen erővel vonszolta azt egy árokig, melyet
sűrűn benőttek a bokrok s ott betemette azt ágakkal és falevéllel. Még
ekkor volt élet a lánykában; a mint a fiu a ráhalmozott leveleket
lábával letaposta, felnyögött és azt mondta: ne temess el, Ödönke, Emma
nem sír, Emma nem mondja meg a mamának…

– Oh kedves kis leányom!

– A fiu, a mint e szót hallá, el kezde futni, futott, míg aléltan
lerogyott az erdőben, hol makkoló kanászok találtak reá s azóta
szüntelen a forró hideg leli.

– Álomnak is iszonyú.

– Igazat mondtál, ilyesmit csak a te családod érdemelt meg:
testvérgyilkos már négyesztendős korában. A ti bűneitek siettetik a
világ elmulását.

– S hova lett kedves ártatlan leányom piczike holt teste?

– Másnap kerestem, de nem találtam; aznap nem mertem oda menni, mert
féltem, hogy azt hiszik: én öltem meg. Néhol egy-egy rongy akadt fenn a
bokrokon kis rózsaszinű ruhácskájából, meg egy kis piros aranypillangós
czipő s a tarka szalagok, mik hajába voltak fűzve. Éjenkint sokszor
hallom, hogy azon a tájon a farkasok ordítanak. Azok tán tudják, hogy
hova lett?

– Bárcsak meghalna ez a fiu! kiálta kétségbeestében az anya.

– Ha nem kivánnád is, meglenne. Vén ember tán meg tudna élni e lelki
ráksebbel, de a gyermeket meg fogja az emészteni. Oh a lélek férgeit nem
hajtja el semmi orvosság.

– Sokáig fog-e még kinlódni?

– Ha nem akarod küzködését látni, állj meg ágya előtt, mikor kívüled
senki sincs ott, vess keresztet magadra háromszor s mondd neki a
szavakat, miket haldokló testvére mondott: – ne temess el, Ödönke, kis
Emma nem sír – és ő meg fog halni.

– Mint fogja apja siratni! Neki ez volt kedvencz gyermeke, nem a kis
leány.

– Mint fogja öreg apja siratni mindakettőt. Neki kedves volt mindakettő.



IV. ISTEN LÁTOGATÁSAI.

Sötét volt az egész vidék, fele mult el az éjnek, az élet nem volt
sehol.

De a sötétségben nem lakott az álom, Isten rettenetes szava elüzte azt
az emberek szeméből, úgy menydörgött az ég, mintha szét akarta volna
morzsolni e ködös csillagot itt alant. – Ki birt volna aludni ilyenkor?

Egyik villám a másikat követte. Ha néha a harsogás szünetet hagyott,
lehete hallani harangszót, mivel hitbuzgó népek szálltak táborba a
világijesztő fergeteg ellen.

Hallgatva imádkozik ilyenkor minden lélek néma fekhelyén. Egy ablakban
sem ég a gyertya, szem-behunyva fekszik takarója alatt az álmából
fölriadó s bűnei jutnak eszébe s azoknak büntetése, – a halál.

Csupán egy háznál nem alszanak. Talán senki sem alszik ott a ház urától
kezdve a házőrző ebig. A földesúr háza ez, ablakai mind ki vannak
világítva, ajtajai zárva mind.

A kertre nyiló szobában egyedül volt az anya és beteg gyermeke.

A gyermek forró-lázban volt, iszonyúan félrebeszélt; arczvonásai
változtak minden perczben.

És az anya minden szavát értette halálos láz-álmának; azon vonások
minden kifejezéseiben feltalálta a gondolatot, melynek iszonyú
változatai alatt egy férfiszív is meg tudott volna szakadni.

Mit kelle szenvednie!

Ki mérget vesz be, iszonyúan hal meg, egyenkint szakadnak el erei, inai,
ízei ropognak, velője összeég. Oh de mi ez azon halálhoz, mi a
megmérgezett léleké! Amabból tán van gyógyulás, emebből soha. Amazt tán
bevégzi a sír, ezt az sem; innen is, túl is rajta átok az emlékezet.

Megbünteti az Isten az apák bűneit a fiakban és unokákban
negyed-iziglen. Beoltják vérök rosszaságát fiaikba; egyik nemzedék a
másiknak adja azt át; nyomorék, mikor születik, bűnös, mikor eszmélni
kezd; kárhozott, mikor meghal.

A gyermek homlokáról gyöngyözött az izzadság; olyan már három nap óta,
mint a halál. Nem olyan mint a halál! mint valami a halál után.

Az orvosok azt mondák: lehet, hogy megél, de örök időkre tébolyodott
marad.

Minő jövendő egy négyéves gyermek-élethez! Terheül a világnak, terheül
önmagának, a lélek halála után évtizedekig élni. Örökre tébolyodottul!

Jót tenne vele, ki meg tudná ölni…

Fogja-e Isten tenni?… Vagy élve akarja őt hagyni, hogy az élő kárhozat
arczával rettentő példát mutasson a népnek, eleven tanújelét büntető
kezének?…

Elfogad-e váltságul ennyi szenvedést az apa, az anya, az öreg apa összes
bűneiért? vagy a milyen hosszúk voltak a vétkezés évei, oly hosszúk
leendnek a büntetésé?

Ki lesz, a ki szenvedéseinek véget vessen?… Hallgatva ül ágya fejénél az
édes anya…

Nem, ő nem teheti azt.

Hiszen ő mégis anyja neki. E fiatal virág gyökerei félig még az ő szíve
földébe vannak nőve. Jótét volna ugyan rá nézve a halál. S tán jobban el
lehetne őt feledni, ha már a föld alatt volna. De az életet nem adja
ember, a halált sem szabad neki adni. Várnia kell, míg a kimért napok
utolsója eljön.

Pedig az csak néhány szóba kerülne.

A halálmadár megsúgta a bűvös mondatot, melynek hallatára a halál
megjelen.

De ki merné őt ilyenkor hívni, mikor a menydörgéstől a föld alapja
reszket?

Szegény asszony!

Csoda, hogy ő is meg nem tébolyodik. Már sírni sem tud; keble mint
piheg, – nem volna jó embernek tudni, miről ő gondolkozik.

– Hívnak! hívnak! rebegé a gyermek. Fejetlen emberek. – Szaladnak
utánam. – A fekete kutya kaparja a földet. – A halott keze kilátszik. –
Szegény Emma!

Az asszony reszketve állt föl fekhelyéről, csendesen, nehogy zörögni
találjon, állt fel székéről, az éjjeli lámpát az asztalon nem birta
elfúni; lélekzete kevés volt reá, leverte azt onnét, úgy oltá el.

Azután a sötétben az ablakhoz ment, megnézni: vajjon be vannak-e jól
húzva a függönyök, nem néz-e be valaki onnét kívülről? tűzszemekkel, mik
keresztüllátnak a fekete éjen. Hah! Minőt villámlott a szeme közé!
Azután ismét sötét lett; – senki sem látta, – senki…

… Elhatározta-e magát?

Visszament lassan az ágyhoz. A gyermek rémségesen nyögött. Fájdalmas
hörgése közt szavakat mokogott.

– Milyen kék – a szája… Milyen véres – a homloka… Szegény kis Emma.

Az asszony oda hajolt ágya fölé. Megjelent kisértet-halvány arcza, a
mint néha a villámfény átlobbant az ablakon.

… Elhatározta-e magát?

– Szegény kis Emma… nyögé a fiu.

E nyögésre a nő háromszor keresztet vetett magára s tört hangon,
elfuladt szóval mondá:

– Ne temess el, Ödönke, kis Emma nem sír…

Mint a szíven talált vad madár sikoltása, oly hangon kiálta fel e szóra
a gyermek, azután hosszat, nagyot sóhajta és elhallgatott.

– Hah! ordítá kétségbeesetten az anya, mintegy föleszmélve a bűvös
kábulatból, melynek hatása alatt szenvedett. «Segítség, segítség!» s
őrjöngve futott a csengetyűzsinór felé, mely a kandalló felett csüggött
alá.

Megkapta az arany zsineget, a csengetyű szólt, mint a lélekharang, midőn
hirtelen földrendítő csattanás hallaték, a villám beütött a kandalló
kéményén át a szobába, végig futott, mint fényes tűzkigyó; a csengetyű
ércze olvadtan hulla le, ekkor vakító fénynyel futott végig a
csengetyűzsinór aranyos bojtján s halk pattanással elenyészett.

A csattanásra összefutott az egész cselédség.

Rémült, ijedt arczokkal jövének egyenkint, lepedőkbe, ágyruhákba
burkolva, ki mit kaphatott magára hirtelen, mint kisértetek, fehér
gyászruhában.

A szobában két halott feküdt, az anya és gyermeke.

Holt, sápadt tetemek, arczaikat úgy feledte a halál, a mint kimultak, a
rémület és kétségbeesés pokol-kifejezésivel.

Keserű jajkiáltás hangzott szét a házban.

Jött futva az apa és nagyapa.

Vijjongva, sikoltva, mint valami soha nem látott vad, rohant halottaira
az édes apa, a gyermektől az anyához és ismét vissza, csókolta, tépte
őket. Kebléhez szorongatá és üvöltött, mint kit az Isten irgalma
elhagyott.

Tántorogva, némán jött a nagyapa. Fehér ruhában, dúlt fehér hajakkal,
mint kisértet-király.

Nem tudott szólani. Szélütött nyelve egyetlen hangot nem adott kietlen
bánatának. Térdre esett halottai előtt. Arczát fölemelte. Mint
erőlködött csak egyetlen szót szólani! Egyetlen fájdalmas jajszót, mely
az egekbe hasson. És néma volt örökre. Szája mozgott, mintha beszélne,
de nyelve hallgatott…

Oh mennyit kellett e családnak vétkeznie, hogy annyit szenvedjen?



V. A NEM SZERETETT FIU.

Nagy nehezen megvirradt. Hideg, borongós lett a reggel, mint szokott
viharos éjszaka után.

A halottas háznál nagy járás-kelés volt; szemfedőt, koporsót kelle
csináltatni, a halottakat öltöztetni. Az öreg úr akará, hogy a temetés
pompás legyen.

Az udvart tisztára seperték. Minden gazdasági eszközt félre
takarítottak. Komor ünnepi készület volt ez, minő minden családnak
kijut.

Az utczaajtó ilyenkor nyitva van; hadd jőjjön be a nép halottat bámulni,
hadd tanulja meg róla, hogy a halál a nagy uraknak is birája; hadd
lássa, mint iparkodnak a gazdagok még haláluk után is ragyogni, mint
fényesítik ki koporsójukat, mint verik ki aranyszegekkel, mint hímezik
ki szemfedőjöket rózsákkal és aranyfonalakkal, hogy úsznak a halotti
ágyon is habos fehér selyemben, mely drága balzsamtól illatoz.

És a balzsam nem bírja elnyomni a halott-szagot. Az emberek kendőt
tartanak szájok elé, mint a szegény ember halottjánál.

Mert a halál igazságos biró.

Egy rongyos ember jött be az ajtón. Sáros volt és egészen át- meg
átázott; az éjt, azt a fergetegest, ez is aligha tölté födél alatt.

Lábai ki voltak takaróikból, haja összecsapzott a homlokán, szemei be
voltak esve, képe csupa csont, ajkai kékek és csüggedtek.

Bejött az udvarba tétovázva, mintha lopni jönne és nem tudna hozzá, s
ott megállt a tornácz előtt s vállával a küszöbnek támaszkodott és
szemeivel lenézett a földre.

A kutyák oda mentek hozzá, körülszaglászták és rámorogtak.

Csak egy kutya, egy öreg, sovány kopó nyüzsgött nyugtalanul a többi
között. Oda futott a jövevényhez, föltette rá két első lábát, megnyalta
lelógó kezét s félvígan ugatott reá.

Erre kijött a mindenes, egy öreg fehér bajuszú napbarnított férfi; adott
egy nagy darab kenyeret a szótlan jövevénynek s azzal útba igazítá.

– Na már most Isten hírével mehet kend, ne álljon ide, hol útjában lesz
a jövő-menőknek.

A jövevény nem mozdult, hanem maga elé nézett, álla és ajkai rebegtek,
mintha a sírás erőltetné.

A mindenes nem vette észre. Hanem a vén kopó ismét oda futott s rá
ugrált a jövevény kezére, s úgy csaholt fel rá, hogy szinte érteni
lehete, hogy mit akar mondani?

– Na, induljunk szaporán, édes földim, ne ugattassuk itt magunkra a
kutyákat hiába, szólt a mindenes, s ezzel megfogta a jöttment kezét s
kifelé fordítá.

Ekkor tekinte arczára.

A rongyos ember szemeiből sűrűn hullott a köny, sírva, zokogva borult a
falnak és arczát elrejté.

A vén szolga megijedve állt meg. Először nem akart hinni szemeinek,
azután összecsapta kezét s csodálkozva kiálta:

– Maga az, Imre urfi? Istenem, Istenem! s aggódva ment hozzá és kérlelni
kezdte, s azután nyakába borult és együtt sírt vele.

– Senki sem ismert rám, zokogá az ifju, kinek bal keze erősen vérzett.
Igen megütötte, mikor a hóhér kerítésén átugrott.

– Oh minek jött most haza? sopánkodék a szolga, csak ma ne, akármikor az
esztendőben; szomorú tanya ez a mi házunk, két halott van benne.

– Ki halt meg?

– Ágnes asszony és a kis Ödönke. Mint sírnak odabenn.

– Én leszek a harmadik.

A szolga hallgatott. Tán gondolá: téged senki sem fog siratni.

– Harmadszor szököm az ezredemtől.

– Boldogtalan! S miért jött megint haza?

– Apámmal akarok beszélni utoljára.

– Nem beszél azzal az Istenen kívül senki.

– Nem kérem tőle, hogy nyájas legyen hozzám. Meg akarom neki mondani,
hogy halála nem messze van, kerülje ki.

– Szemközt menne neki, szegény öreg, nem hogy futna előle; de az urfit
meglátják itt, felismerik, visszaviszik és…

– Fölakasztanak? Ne félj. Töltve van az a pisztoly, melylyel
kapitányomat meglőttem, nekem is elég lesz egy lövés, hogy a bitófától
megmentsen, – mutasd meg, hol van apám?

– Csak menjen, a honnét a legtöbb sírás hallik, ott van ő.

Az ifju ment, s hol a sírást hallotta, benyitott a szobába.

A terem be volt sötétítve egészen, a tükrök és képek sötét fátyollal
behúzva, a középen állt két ravatal, benne két sápadt alak, mint fehér
viaszkép.

Nem lehetett volna rájok ismerni.

A ravatal mellett nagy ezüst kargyertyatartókban négy szál viaszgyertya
égett, közepén kis asztalkán aranyozott feszület volt felállítva.

Lenn a két halott lábainál egy ősz ember térdelt, hol egyikre, hol
másikra nézett, összekulcsolt kezeit szájához szorítá, s lassan hörgött,
mint ki mélyen álmodik.

Oly szívszorító volt e tekintet. A vén, fehér hajú ember összeroskadva
az Isten keze alatt, nyögve, mint a halálra vált vad, de szótalanul,
könytelenül.

Kinek Isten fájdalmat ad, könyet is ad hozzá, melyben bánatát kisírja és
szavakat, mikben kínjait elbeszélje; tőle ez is meg volt tagadva. Ott
térdelt megostorozva, földre tiporva, mint letört ág, mely száradni
indul és nem panaszkodik.

Az ifju tántorogva, fájdalomtól zsibbadt lélekkel lépett hozzá s halkan,
nesztelenül melléje térdelt.

Az öreg rá nézett merően, sokáig bámult reá. Nem szólhatott, nyelvén még
éltében úr lett a halál; fia azt hivé, hogy nem ismert reá. Tán ez
elkényszerült arcz, e rongyos mez, kuszált hajak, nem hagynak emlékezni
rá.

– Fiad vagyok, kit elkergettél, s nem sokára halottad, ki itt marad,
szólt s érzékenyülten nyult az ősz ember keze után, hogy megcsókolja.

Iszonyodva kapta az vissza kezét. Látszék arczán a borzadály, mintha
legszentebb fájdalmában az ördög nyult volna kezéhez.

– Megérdemlem, hogy utálj, hogy ne ismerj. Vétettem ellened sokat. Korán
megőszültél miattam. De mindez egy halállal le lesz fizetve. Nem
szerettél engemet soha, kivertél házadból, mit egy kutyáddal sem tettél
soha, el hagytál pusztulni nyomorúságomban, gyermekéveimtől fogva egy jó
szót nem kaptam tőled, pedig talán akkor minden másképen lett volna.
Kiket úgy szerettél, Isten vette el; kit nem szerettél, magad taszítád
el, most egyedül vagy a világban.

Az öreg némán mutatta, hogy ne szóljon tovább.

– Nem jöttem tőled kérni semmit, oly rövid időre, mint az én életem, nem
kell útravaló. Egy iszonyú pokoli tervet akarok fölfedezni, mely ősz
fejedet, családodat, s tán hazádat is fenyegeti. Apám! Tíz percz múlva
nem élek, nem fogják szavaim háborítani lelkedet, halálom óráján ne
taszíts el magadtól.

Az öreg lassan fölemelkedett, véghetlen megvetéssel nézett le rongyba
öltözött fiára, s ajka, mintha beszélt volna, mozgott, hebegett, de szó
nem jött ki rajta.

A fiu nem tudta, hogy apja szélütött és beszélni nem tud.

– Egy szavad sincs számomra. Legyen az jó, vagy rossz szó, áldás vagy
átok: egy szót hozzám, apám, mielőtt halva látnál, szólt s térden
csúszott lábaihoz az öregnek, ki reszketve támaszkodott a két ravatal
közti oltár széléhez; haja szerte állt, szemei forogtak. Megragadta az
aranyozott nehéz feszületet, lassan fölemelte azt jobb kezével magasra,
mintha a térdeit átölelő fiut akarta volna lesujtani vele.

E fájdalmas jelenet alatt megnyilt az ajtó, lábhoz ütött puskák
csörrenése hallék, három katona jött egy káplár kiséretében.

Imre visszatekinte a zajra. Egy perczre holthalvány lett arcza, a
katonák háta mögött rossz ördöge arczát látá bepislogni, a
hóhérlegényét. Érzé, hogy veszve van.

Körültekinte, kihez fusson oltalomért?… Mellette két halott, hideg,
részvétlen arczával… A harmadik leghidegebb, legrészvétlenebb… Élő és
még sem élő. Édes apja, ki még mindig úgy állt ott: fölemelt öklében a
nagy, nehéz feszület…

A káplár oda lépett a fiuhoz s megfogta a gallérját. Mit bánta az, hogy
két halott volt mellette, leterítve szemfedővel, mit érdekelte őt a
bánatos jelenet? A katona szökött, a katonát el kellett vinnie.

Erre kétségbeesetten kezde föleszmélni az ifju. Fölébredt benne az
önfentartás ösztöne. Egy magicus percz végig futtatá lelke előtt a
rémjeleneteket, miket a jövendő készített számára. A hideg börtönfal,
szűk rostély-őrzötte ablakával, – a nehéz csörgő láncz, – a vallató
birák, – a felolvasott itélet, – a nyilt siralomház, – a bámuló népség,
– a fehér vesztő-ing, – a halál embere a bakó, ki egy kezében zsoltárt,
másikban a kötelet viszi, – a gyalázatos halál, – a fekete hollók…

– Ah, ordíta kétségbeesetten, s az őrültség vas-erejével taszítá el
magától a káplárt, ki neki esett a kandallónak, s azt bedönté dühös
zökkenésével.

– Ide jöjjön, ki halni akar, rikoltott Imre a düh elszánt csatahangján,
s mellén széttépve az öltönyt, egyik kezébe kést, másikba nehéz
huszárpisztolyt ragadott. A szárnyaszegett sas így fordul vissza
üldözőire, véres száját gyilkolásra nyitva s félszárnyával arczulcsapva
megtámadóját.

A katonák hátrálni kezdtek a dühödt elől, ki vérben forgó szemekkel,
tajtékzó szájjal fordult vissza rájok, s félelemből, vagy szánakozásból
utat nyitottak neki.

Ekkor a fehér ősz ember hátulról megkapta fiának gyilkolásra feszitett
ökleit s visszarántá.

A mint a fiu e hideg, reszketeg kezeket karjaihoz nyulni érzé, kiesett
mindkét kezéből a fegyver, karjai zsibbadtan estek alá, egész teste
összehanyatlott, szédülten, ájultan rogyott le a földre. A katonák
fölvették vállaikra, kihurczolták a szobából, lánczot tettek kezére,
lábára, és elvitték.

Az öreg ember hidegen nézett utánok. Mikor elmentek, ismét oda térdelt a
két koporsó közé, fehér haja arczába lecsüggött, kezeit összekulcsolta s
rebegő ajkához emelte, és nézett, nézett sokáig hol egyik halottjára,
hol a másikra.

Egyetlen köny, – egyetlen köny sem jött ki szeméből.



VI. KÉT FAMOSUS NÉPNEVELŐ.

Egyik volt a kántor, tisztes Kordé Mihály uram.

Másik a rektor, Bodza Tamás.

Kordé Mihály uram talpig nevelt ember volt, leszámítva azon virtusát,
hogy a bort rendkívül szerette, és soha nem tudá, hogy mikor van
délelőtt, mikor van délután?

Életében sok mogyorófát elnyűtt, melyet conventióképen minden tanítványa
maga tartozott beszerezni, de volt is láttatja. Kik az ő keze alól
kikerültek, nem-néha a vármegye ápoló kezei alá kerülve, meg sem
mozdultak a huszonöt bot alatt. Annyira ki voltak készítve.

Az iskolaház épen az ő házával nézett farkasszemet. Mióta felépült,
azóta soha meszelve nem volt, de annál inkább tele irkálva a falu
valamennyi ott megfordult sihederének kereszt- és vezetéknevével, mely
után a később érkeztek nem mulaszták el szorgalmatosan asinust, csacsit
és szvinyát registrálni, – a kiben festői hajlamok voltak, vörös
krétával huszárokat pingált a falra, kétlábú fejeket, hat orral, egy
szemmel, nagy tajtékpipával; néhol falhoz vágott kalamáris
pecsétmaradványai s iszonyú bokréták cseresznyébe mártott ujjal festve,
mikből csak itt-ott hiányzott valami, hol a falról a vakolatot az
irodalom népe porzónak apránként lekörmölte.

A hosszú lágyfa-padok, kidűlt-bedűlt oldalaikkal, összevissza faragva
nevekkel és emblemákkal. Az ablakok jobbára kitördelve s tört helyeiken
beragasztva irott papirossal, az egész házban por és összegyűlt szemét.
A szegletben lelógó pókhálók szőnyegzete.

Ily szép volt Kordé Mihály uram akadémiai magazinuma, hol ő harmincz év
óta osztogatá a tudományt és a pofleveket. Mily sikerrel? Alább
meglátandjuk.

Mikor a bakterek aludni mentek s a kakas hajnalra kezdett kukorékolni,
akkor tért meg rendesen tisztes Kordé Mihály uram az ő díszes lakásába a
korcsmából, s végig ordítá a falut harsány éneklésével, hogy a falu
minden komondora utána vonított.

Ez éneklés arra szolgált, hogy ezt meghallva otthon a tisztes kántor
életpárja, előtte az utczaajtót korán kinyissa.

Mert noha kerítésnek nyoma sem maradt a kántor háza körül, de az
utczaajtó még mindig ott állt a kapubálványokkal egyben, s Mihály úr azt
tartá, hogy tisztességes embernek nem illik a kerítésen bemenni, mikor
utczaajtó van, – kerítés pedig nincsen.

Otthon aztán a feleségét egy kicsinyt megverte, egyet-mást, a mi keze
ügyébe tévedt, összezúzott, ordítva, káromkodva fölfeküdt a padlásra,
pipára gyújtott és elaludt és horkolt, mint egy vad-ártány.

Isten őrzötte, hogy naponkint magára nem gyújtotta a házat.

Reggel aztán, mikor a gyerekek begyülekeztek az iskolába s elkezdtek
iszonyatos zajt ütni, föltápászkodott a gyönyörűséges népnevelő, kirázta
a szalmát hajából, széttörülte a bajuszát, s emberevő képpel nézett szét
a padlásablakból, nem jutva egy hirtelen eszébe, hogy hol van?

Bizonyosságba helyezvén magát a felől, hogy az iskolaház még mindig nem
szökött meg előle, leczammogott, fogott két pálczát a kezébe, s ment
tanítani.

A fiuk ezalatt egymással szörnyű hadakat viseltek. – Kinek képe volt
lekarmolva, kinek az orra beütve, mikor a mester belépett, rendesen
minden pad felforgatva, s a hány kéz, annyifelé czibálta a másik
üstökét.

A mint Kordé Mihály uram beütötte a képes felét az ajtón, a kis zendülők
rögtön szétröffentek s iparkodtak helyeikre jutni, a honnét is a nagy
executor egyenkint előszólítgatva szittyáit, a médiumon végig hasaltatá,
s saját becses kezeivel sorba vágta az egész classist.

Erre a commotióra egy kicsinyt kiment az álom a szemeiből, s mikor a
fiuk valamennyire alább hagytak a bőgéssel, kimért nekik araszszal egy
nagy darab catechismust, meg valamiféle Hübnert, hogy azt tanulják
fenhangon, maga pedig ment a pálinkásboltba. Onnan izent néha a
ficzkókra délfelé, hogy már most haza mehetnek.

Azok aztán rontottak ki az ajtón, mint mikor a csürhét haza eresztik,
mindenik első akart lenni a hazamenésben, megfelelő rúgás és öklelőzés,
ruhaszaggatás közben.

Vasárnaponkint rendesen kikeresték a ficzkók, hogy hova mennek labdázni
a lutránus gyerekek, ők is oda mentek, összebeszéltek, vittek botokat
magokkal, tele rakták zsebeiket kövekkel s azokkal ott ünnepélyesen
összeverekedtek.

A kinek aztán hétfőn reggel a képe meg volt karmolva, vagy a feje
beütve, azt Kordé Mihály uram lelkiismeretesen sósvízben áztatott
virgácscsal még egyszer megverte.

Vasárnap kétszer templomba is elvitte őket, hol prédikáczió alatt a
padok alá bujva legyeket fogdostak, vagy pitykövekkel játszottak a kis
múzsák, vagy ha igen szépen akarták magokat viselni, neki tehenkedtek a
padnak és aludtak keresztényi módon.

De meg is látszott rajtok a fölséges nevelés még felnőtt kamasz korukban
is.

Ki a faluban a legügyesebb csirkelopó volt, ki legjobban értett a
verem-feltöréshez, az bizonyosan Kordé uramnál járt iskolába.

Kit minden vasárnap kidobtak a korcsmából, kinek a fejét legtöbbször
beverték, ki legtöbbet ült a vármegye tömlöczében, az is mind Kordé
uramnál rakta le a tudomány első alapjait.

Ki hazudni, tagadni legjobban tudott, ki legtöbb pálinkát tudott vedelni
egy hajtókába, ki a feleségét a legtöbbször megverte, ki apját, anyját
ki tudta verni a házból, ki legrestebb volt a dologban, kinek legrondább
volt a háza, ki legjobban ütötte, verte lovát, ki legtöbbet ült a
kalodában: az egytől egyig Kordé Mihály uramtól tanulta az
életbölcseséget.

Ki is harmincz év óta terjeszté eképen a tudományt Hétfalunak az ő
helységében.

A másik népnevelő, mladipan Bodza, egy incarnatus panszláv.

Kevés ész mellé sok tudomány. Olyan ember, ki azt, a mit hallott, mind
megtanulta, de meg nem értette; féltudós, az emberi nem
legveszedelmesebb osztályából.

Egy nap Kordé uram szokatlanul leitta magát.

Mikor azt mondom, hogy szokatlanul, azalatt értem: hogy szokása ellenére
már éjfélkor azt sem tudta magáról, hogy fiu-e vagy leány, s
bőgőhegedűnek nézte a csillagos eget.

Künn volt a szőlőkben Csicseri Márton urammal a pinczében borokat
kóstolni, s ott úgy megverte magát mind a két férfiu, hogy bajos lett
volna tőlük megtudni, mi nyelven beszélnek?

Elindultak azután hazafelé, vállaikat egymásnak támasztva. Csicseri biró
uram talált egy árkot az országút mellett. Esküdött menyre-földre, hogy
az paplanos ágy, a minthogy ugyancsak bele is feküdt és elaludt.

Kordé uram egy ideig húzta-vonta kifelé, hol kezénél, hol lábánál fogva.
A biró minden rántásra fölserkent egy kicsinyt, szidta a feleségét, hogy
miért vetette olyan alacsonyra a feje alját, de többre nem is vitte a
dolgot; aludt, mint a káposztakő.

A kántor elhagyatva érzé magát ez idegen országban.

Előtte volt ugyan az országút s a faluja csak háromszáz lépésnyire, de a
bor rossz compass az ember fejében, hol ide, hol amoda mutatja az
északot.

Elhatározta tehát, hogy visszamegy a pinczéhez. E becsülendő szándék
következtében neki indult ismeretlen hegy-, völgynek, bele bódorodott a
kukoriczaföldekbe; neki kendernek, ugarnak, bejárt véghetetlen utat,
mászott négykézláb árkokon, bakhátakon keresztül, bele vágtatott a
mocsárba és keresztül gázolt rajta. Józan korában bizonyosan bele vész,
hanem a részeg embereket pártolja a fatum.

Végre is bele tévedt az erdőbe, csörtetett keresztül-kasul cserjéken,
bozótokon, mint egy szakállas farkas, meg-megfogta magát a kökénybokrok
közt; utoljára egy rongyos csőszházhoz vetődött, melynek nyitva volt a
kapuja.

Már ekkor nem ismert sem embert, sem állatot.

Az udvarból egy nagy lompos, renyhe komondor czammogott elébe, ki is
midőn látta, hogy négykézláb közeledik felé valami ismeretlen állat, –
embernek csak nem nézhette, – oda czammogott hozzá példátlan flegmával s
elkezdte körülszaglászni.

Kordé uram pedig fogta, átnyalábolta a nagy kuvasz nyakát s kezdte azt
összevissza csókolgatni, mondván, hogy «kedves barátom, régi kenyeres
társam, be régen nem láttalak, ismersz-e még, édes hajdani
iskolatársam?» S ezzel oly confusióba hozta a nagy ebet, hogy az leült
mellé nagy meglepetésében s elfelejtett ugatni.

Kordé uram tökéletesen el volt érzékenyülve, s miután véletlenül
feltalált barátját még egyszer összeszorongatta, vele együtt az udvarra
beczammogott. Panaszkodott neki, hogy földönfutóvá lett, hogy
hivatalából elcsapták, hogy ezentúl barátja nyakán fog élni, sírt, rítt
és könyeit törülte és fogta a komondor farkát.

Ez pedig annyira meg volt lepetve, hogy magát semmiképen fel nem tudta
találni. Néha rávicsorította fehér fogait az idegenre s morgott magában,
de bántani nem merte. Alkalmasint félt, hogy jobban tud harapni, mint ő.

Így szépségesen beballagtak az udvarba mindketten négykézláb. A kutya
megállt háromszegletű óla előtt, mit Kordé uram oda magyarázott, hogy a
becsülettudó házi gazda vendégét előre akarja bocsátani, mely ajánlatot
érzékenyen elfogadva, bepréselé magát a szűk kutyaólba, míg a künn
szorult kutya elbámulva ült le háza nyílása előtt, nem foghatta föl,
hogy mely jognál fogva bitorolja ez idegen vadállat az ő ősi telkét.

Kordé uram pedig elkezde horkolni odabenn oly félelemgerjesztő hangon,
hogy a kutya kiült az udvar közepére féltében s ordított
torkaszakadtából, mintha szurkot evett volna.

A mi ezután következék, a felől nagy a kétség, hogy Kordé uram szemeivel
látta-e e dolgokat, vagy pedig részeg fővel álmodá s eleven képzelődése
oly erősen rajzolá azt emlékébe, hogy utóbb is valóságnak hitte.

A holdvilág lement, s a csőszlak udvarán nagy zaj volt.

Egy lámpás volt a félszer alá kitéve, körülötte tömérdek ember állt,
sápadt, mogorva férfialakok, kik figyelve dugták össze fejeiket egy
hosszú, sovány, kaputos ember körül, ki egy levelet olvasott fel
előttük.

A felolvasó közellátó volt, s a mint a levelet betűzgeté, egész arczát
eltakarta a papiros.

– Mi az ördög? gondolá magában Kordé uram, a mint kitekinte a kutyalak
hasadékán, mit keres itt az én kollégám, a myops iskolamester? ni hogy
huzza végig az orrát a papiroson…

– Mit olvas? Szavait szélesen meghúzza, olykor kétszer is elmond némely
dolgot, sokat rögtön tótra lefordít, azután ismét a szeméhez kapja a
papirost, oly közel, mintha nemcsak látni, de egyszersmind meg is akarná
harapni a betűket.

«Sürgetve tudósítom kegyelmedet, hogy az ellenséges seregek már az
ország határain vannak. Mi czélja van az ellenségnek, azt nagyon jól
tudja kegyelmed: az országot haddal elfoglalni, a magyar földesurakat
kipusztítani s földeiket felosztani a parasztok között. Mit tevők
legyünk? Parasztjaink haragusznak ránk, mert rosszul bántunk velök,
kegyelmed főképen nem sokat bízhatik bennök. Mikor a házát építette,
három hétig folyvást robotoltak a jobbágyai; mikor fiatal volt
kegyelmed, sok parasztembernek feldulta házi boldogságát, a közlegelőt
elfoglalta majorsági földnek, a templommal soha sem gondolt, a papot
egyszer megpálczázta, jus gladiit gyakorlott, noha nem volt rá hatalma;
ott felejtette a tömlöczben négy-öt esztendeig a szegény legényt,
azalatt üttette, verette; ha a szegény ember épített, nem adott neki
sárt vályognak, nem adott nádat a tetejére valót, ott rothadt a deszka
az udvara végében, s mikor két szegény fiu koporsóra valót lopott belőle
az apjának, kiköttette mind a kettőt az égő napra s iglicze-tüskével
veretett a meztelen testére, egyik hatodnapra meghalt napszurás miatt;
kelmed egy béresének leütötte a csipejét, maig is nyomorék; kelmed mikor
a birkái elhullottak, a bőreiket az iskolaházba rakatta száradni, ha
mindezek a dolgok eszökbe találnak jutni a kegyelmed jobbágyainak, rossz
következhetik belőle. De mi többiek sem vagyunk különben. Mi sem
gondoltunk soha népeink nevelésére. Felnőttek, megvénültek, a
nyomorúságon kívül semmit sem ismertek életükben s most bizony semmi
okuk sem lehet rá, hogy bennünket szeressenek. Mit tehetünk mi, ha nyilt
összeütközésre kerül a dolog? ötszázezer nemes húszszor-annyi paraszt
ellen! Egyikünk feje sem marad ott, hová azt az Isten teremtette. Nekünk
védelmeznünk kell magunkat a kétségbeesés minden fegyvereivel. Most már
késő volna a pórnépet hozzánk édesgetni akarni, mint ezt némely
atyánkfiai akarják, kik most nyakra-főre bort, gabonát osztanak ki
alattvalóik közt, kórházakat alapítanak, a papokkal előre józanságra,
Istenbeli bizalomra, földesuraik becsülésére intetik a jobbágyokat. Most
már késő. Ezzel csak gyanút gerjesztünk. Nekünk a halált kell segítségül
hínunk. Azért is mi elhatároztuk titkos conferentiánkban, hogy a
népesség rettentésére legelőbb is cordonokat fogunk felállítani, minden
határszélben katonai őrszem fogja megvizsgálni a jövő-menőket; ez azért
lesz, hogy egyik faluból a másikhoz ne csoportosulhasson a népség;
szükséges azonban őket minden módon kevesíteni. E végett küldök
kegyelmednek ezen levelem biztos vivőjétől egy iskátula port, hintesse
el ezt kegyelmed a szérűkön, a mezőkben, hol a tehéncsorda legelész,
kivált pedig kutakba, melyekből az ivóvizet hordják. A nemes vármegye
gondoskodott róla, hogy a hol e módszer nem sikerül, ott a megyei orvos
erőhatalommal adassa be ezt a parasztoknak. Mi ugyanakkor nagy lármát
fogunk ütni, hogy a szomszédországból behozták a dögmirigyet s az
emberek halni fognak. Kelmed ezalatt, míg ennek híre megy, keríttessen
egy nagy darabot a majorsági földeiből temetőnek. Ajándékozhat kelmed
nekik, úgyis tőlök foglalta el. A harangok nyelveit szedesse ki, hogy
felötlő ne legyen a sok halálozás. A templomban imádkoztasson e csapás
elfordulásaért, s azalatt a porokat hintesse széjjel. Azért ásasson
pedig külön temetőt, nehogy később ez a mirigy az úri rendre is
elragadjon. Ez által két czél lesz elérve. Egy az, hogy a parasztság
idebenn megritkul és az egészet Isten csapásának tulajdonítva, félni fog
egy általános felkeléstől; másik az, hogy az ellenség azon hírre, hogy
országunkban a dögmirigy uralkodik, félni fog táborával bejönni, nehogy
úgy járjon, mint Senakérib király, kinek seregeit épen így ölték el egy
éjszaka, mint ezt a biblia tanusítja.

Egyébiránt szíves jó akaratába ajánlom magamat, kedves sógoromnak
szerető atyafia

Ligeti Ambrus, főszolgabiró.»

A levél hátára írva: Nagyságos Hétfalusi Bálint úrnak atyafiságos
indulattal – – –

– Istentelenség! Istentelenség! ordítá vagy három-négy ember, míg a
többi félemletes bámulatából magához térni nem bírt.

– Csendesen, barátim, szólt a rektor csitítva. Nem kell elhamarkodnunk a
dolgot. Annyi bizonyos, hogy életünkre törnek, hogy el akarnak bennünket
emészteni.

– Bizonyos! Miért olyan nyájasak most hozzánk? Miért osztanak oly bőven
ennivalót? Eddig sem kértünk mi az uraktól alamizsnát, de a mink volt
is, kivették volna a szánkból, miért hizelkednek most? mert félnek.

– Mert el akarnak bennünket veszteni. Tegnap is a pálinkaházban egy
pohár pálinkát adtak innya. Láttam, hogy nem olyan, mint a többi, s hogy
próbára tegyem, kenyeret mártottam bele s a kutyának dobtam, és nem ette
meg.

– Hát a papok miért prédikálnak annyit az Isten csapásairól, a
döghalálról, hiszen soha sem volt olyan jó termés, mint most, mit
tudhatják ők, hogy halál lesz? a mit Istenen kívül senki sem tudhat
előre, csak a ki ölni akar.

– Függeszszétek fel itéleteiteket jó barátim, szólt a rektor tettetett
kegyességgel, látjátok, az Isten keze mindnyájunkkal szabad, ő tehet
nagy csodákat, minek eljövetele nem lehetetlen. Láthattátok az égi
jegyekből, minő nagy változásoknak kell történni a földön. Nagypénteken
a mádi hegy táján véres eső esett; nem rég három éjszakán át égő kard
látszott az égen; a földön mindenütt csodálatos nagy gombák vetik föl
magokat, miket ha leszakít az ember, rögtön kékre, zöldre változnak. Ég
és föld érzi előre, hogy az Isten keze nehezkedik.

(Hogy a kő vágja le! gondolá magában Kordé uram a kutyalyukban, hogy
bolondítja a népet ez a népnevelő.)

– Láttátok, úgy-e felebarátim, két hét előtt mint vándoroltak végig a
patkányok fényes nappal az utczákon, mint szöktek meg a földesúr
gabonatárából s elmentek más falut keresni, s úton-útfélen megdermedve
hullottak rakásra.

– Ott van ni, ordítá egy fülelő, meg van mérgezve a gabona a
magazinumban.

(Ott gebedj meg, ordítá magában a kántor; a patkányok voltak
megmérgezve, nem a gabona.)

– Pedig ezelőtt két héttel ebből a gabonából kaptunk mindnyájan kölcsön
aratásig.

– Majd visszafizetjük jó interes mellett, ordítá közbe egy, vasvilláját
rázogatva kezében.

(Ez az én tanítványom, mert verekedhetnék, gondolá a kántor.)

– És én már ettem is e gabonából kenyeret; Isten engem! megkékült, mint
a bolondgomba, mikor leszakasztják.

(Igen, balgatag, mert a konkolyosából és csermelyeséből kaptál, az tette
kékké.)

– S azután majd szétvetett, mikor megettem.

(Persze, mert czupákossá sütötte a feleséged s forrójában pofáztál
belőle.)

– Meg vagyunk mérgezve, megettük a halált mindnyájan.

– Engedjetek szóhoz jutnom, felebarátim, szólt a kegyes rektor;
tudjátok, hogy én mindig javatokat akartam, de lássátok, ez a
halálveszedelem más környékeket is meglátogat, miről talán csak Isten
tehet; van olyan falu, honnét minden házból halt ki két-három ember,
másutt egész családok az utolsó szegénylegényig egymásután mentek; volt
ember, a kinek még ma kilencz fia volt, holnap kilencz halottja a
háznál.

– Az urak gyilkolták meg azokat is!

– Úgy van! Mi szüksége volna Istennek annyi holt emberre?

– Legyetek csak egy pillanatig türelemmel; én nem mentem az urakat, de
igazságtalanul vádolni sem akarok senkit; ha van valami igaz e borzasztó
vádban, előbb-utóbb napfényre jövend, s akkor az Isten keze sem rövid.

– Köszönjük szépen, ha már egyszer a föld alá dugtak bennünket.

– Hozzátok elő azt a suhanczot, a ki ezt a levelet hozta.

Két legény egy farkas-gúzsba nyomorított sihedert hozott elő a vállán s
a nép között letette.

– Ez az a drága madár, a ki a halálizenetet hordja? mondák a lázongók,
körülállva a ficzkót; egyik a haját czibálta meg, másik a fülén rántott
egyet, harmadik az orrát peczkelte fel; mindegyik örült, felbőszített
kegyetlenségének tárgyára akadhatni.

A fiú pedig hallgatott és fogait csikorgatta.

Szegény Mekipiros volt. Az ő sörtés ábrázatja, az ő félállati arcza,
összekínozva, gyötörve. Nincs iszonyúbb, mint egy megkínozott állat, a
ki beszélni nem tud.

Egyike azoknak, kik őt ide hozták, a hóhérlegény volt.

Néhány szót sugdosott a rektorral, azután a megkötözött monstrum háta
mögé állt, s arcza hideg kegyetlenség szinét ölté magára, ajkait
beszítta és szemeit kimereszté.

– Hallod-e édes fiam, kezdé szelid hangon a rektor, ne gondold, mintha
mi teneked bántásodra akarnánk lenni, mert hiszen te arról nem tehetsz,
a mi abban a levélben írva van; hanem ha azt akarod, hogy semmi bántásod
ne történjék, felelj igazán, kényszerítés nélkül azokra, a miket tőled
kérdeni fogok.

A hóhérlegény vonagló arczczal néze feszülten a vallatottra.

– Ki adta te neked ezen levelet? kérdé a rektor.

Mekipiros ült két rétbe görnyedve, feje térdei közt és nem vette észre,
hogy hozzá beszélnek.

– Oda hallgatsz! súgá rekedten a hóhérlegény, karjába csípve.

A monstrum felordított, de csak egy perczre, azután ismét néma lett,
arcza nem változott.

– Ugy-e bizony, édes fiam, ezt a levelet neked egy úr adta? kérdé ismét
a rektor megfordítva a kérdést.

Mekipiros nem felelt.

– Fogsz beszélni, csoda! rivalt rá fogcsikorgatva üldözője, s megrázta
fejét izmos üstökénél fogva jobbra-balra, hogy a fiu eszéhez térjen.

Ez pedig ordított addig, míg a haját tépték, szemei egészen eltüntek, a
feje szélesebb lett, mint hosszú; a mint a haját elereszték, ismét
vigyorgott és nem felelt.

– Fiam, gondold meg, hogy mi neked bántásodra lenni nem akarunk, ha
mindeneket megvallasz; ellenben kegyetlenül fogunk büntetni, a mint
megérdemled, ha átalkodottan megmaradsz hallgatásod mellett; ki adta
neked ezt a levelet?

– Na – nyomorú kutya – mire tanítottalak? ki adta neked azt a levelet?
sugá fülébe a hóhérlegény.

– Kend adta maga, felelt daczosan a siheder.

– Nesze semmirevaló, ordítá dühösen a kérdező, s felrugta a
megkötözöttet; még rám akarja kenni a vétket. Kötelet ide! Az ember
arcza fehér volt, mint a fal, tán féltében, tán dühében. A rektor is
elsápadt egy perczre.

– Igen, kend adta maga a kezembe, azt mondta, hogy fogjam rá…

– Nem hallgatsz, nyomorú!… nézzétek… ez a parasztkölyök! csak olyan
rongyos, mint akármelyikünk, s rá hagyja magát venni, hogy saját
földieit megrontsa. Elfogom, mikor a kútba fehér port hint, a kútban a
víz még lángol, még bugyog a méreg erejétől, s imhol kitagadja magát
belőle.

– Azt a port is kend tette a zsebembe.

– Jó, megállj, hát ezt az erszény aranyat is én tettem a zsebedbe? No,
bámulj. Mondd, hogy tőlem kaptad, majd elhiszik; nálam szakajtóval áll
az ágy alatt az arany, persze. A gyepmester ilyennel fizeti a legényeit
úgy-e?

– Ejnye megátalkodott gonosztevő, kiáltá egy vén ember, kötelet neki,
föl vele a fára, czégérnek.

– Nem, barátim, megölnetek nem szabad őt, szükségünk van rá, hogy éljen,
mert sokat tud.

– De hát ki vele a mit tud.

– Ki fogja mondani… szólt a hóhérlegény, s keresztbe vetett karokkal
állt meg a fiu előtt… Fiu… Tudod-e, hogy én hat esztendő óta vagyok
hóhérlegény? Tudod-e, hogy én megszoktam embert és állatot hideg vérrel
kínozni és megölni? Emlékezzél arra a mosolygásra, a mivel áldozatom
kétségbeesésére szoktam felelni, s fagyjon meg a koponyádban a velő, ha
rám emlékezel; a mit csak átkozott mesterségem tudnom engedett, mind azt
remekben elpróbálom rajtad, ha mindent el nem mondasz úgy, a mint
akarom.

– Én nem tudok már semmit.

– Semmit?

– Elfelejtettem, a mire kend tanított.

– Hazug kígyó! Én tanítottalak valamire? Nézzétek ezt a kitanult
akasztófa bimbóját; mindenképen nyakamba akarja a maga bűneit varrni. –
– Hiszen majd eszedbe juttatom, mormogá fogait csikorgatva. – Vigyétek
őt oda a gerenda alá. A lámpást el kell oltani, mert akadna ember, a ki
ha rá nézne, meg találná szánni. Tegyétek ide a tőkére. Hol az a kötél?
Egy dézsa vizet, majd ha el talál ájulni…

E percztől fogva a kántor nem látott a sötétben semmit, de képzelete
annál irtóztatóbb képeket feste az egyes elkapott szavakból, mik a
félszer alul hozzá jutottak.

A hóhérlegény hidegvérű mormogása.

A rektor vallató szavai.

A körülállók dühös káromlása.

S egy-egy kétségbeesett felordítás, mit a monstrum hallatott, s melyre a
kutya szűkölve ordított, s félve kaparta a kapu alját, hogy kifuthasson.

A kántort a hideg kezdte rázni.

– Még sem vall a fertelmes csoda, ordítá a hajlékban egy pár dühödt
hang.

– Ne bőgj, hanem arra felelj, a mit kérdek, rikolta a rektor türelméből
kikapva.

– Kifáraszt a nyomorú, dörmögé a bakó. Összeharapja a fogát és szemem
közé nevet, mikor a csontjai ropognak.

– Mondj igent és szabad vagy. Eleresztünk.

– Még fölkaczag rá.

Azután ismét sokáig lehete hallani, mint dolgoznak oda benn. Hideg
vérrel, neki türkőzve, mintha nagy, sietséges munkát végeznének,
hallatszék a sok lábdobogás, az erőlködés lélekzetfuvása.

A csoda ez idő alatt folyvást röhögött és közbe nagyokat ordított, s
szidta, akasztófáravalózta az egész gyülekezetet.

– Tüzes vasat ide, ordítá végre egy elmérgedt hang, s rögtön futottak
hárman a konyhába; néhány percz mulva látta a kántor, mint szaladtak
vissza a félszerbe, izzó vörös tárgyakat fogva kezeikben, mik szikrát
hánytak a szélben.

– Vallasz-e? hangzék odabenn.

A csoda rémesen felordított, s azután vad hörgése hallatszék… az emberek
egy perczre elhallgattak odabenn, azután a bámulás és meglepetés hangján
suttogták egymásnak:

– A kölyök elharapta a nyelvét…

A kántor használva az általános megdöbbenés pillanatát, kimászott a
sötétben rejtekhelyéből, a kapu alatt az ebek nyilásán kicsúszott, s
akkor elkezde futni, rohant, mint ki hegyről fut alá, futott behunyt
szemmel, s reggelre háza küszöbén lelték félholtan összerogyva.

Mikor föleszmélt, oda hítta néhány bizalmas jó emberét, elmondá nekik
titokban, hogy miket látott; beszéde közben irtózattal fordult félre,
mintha szemével látná a csoda véres arczát.

Azok pedig fejcsóválva mondák egymásnak, hogy bizony iszonyú dolog az,
mikor az ember úgy szereti a bort, hogy még három nap sem tud
kijózanodni.

Senki sem jött arra a gondolatra, hogy valami igaz legyen a dologban.
Kordé uram nem most álmodott először rézorrú bagókkal.

Ha azt mindig elhitte volna az ember, a mit ő beszélt!



VII. A VAS-EMBER.

Vértessy tábornok több év óta parancsnokolt Magyarhon egyik felvidéki
hadőrségi helyén.

Annyi idő alatt az emberek megismerkednek egymással; a katona egészen
családtaggá válik, a városban úgy kezdik emlegetni, mint a ki a többi
úri rendhez tartozik, nagyobb mulatságok nem történhetnek meg nála
nélkül, s az utczákon a polgári rendüek is köszöntéseket szoknak vele
váltogatni.

Számos nagy jelentőségű szolgálatáért a megye kinevezi őt
táblabirájának, a város elválasztja díszpolgárul, s elvégre egyik
legtekintélyesebb nemesi család egyetlen leánya, meghatva a derék katona
jeles tulajdonai által, nejévé lesz, s ilyenformán a tábornok, mint
polgár és táblabiró, mint férj és földesúr, a legerősebb kötelékek által
fűzetik azon földhöz, melynek oltalma rá, mint katonára van bízva.

Ismerői általában mind bizalommal vannak hozzá, jobbágyai hálálkodva
emlegetik, mert irgalmasan bánik velök; a polgárok bámulják, mikor a
tűzveszély idején kirukkoltatja a katonáit, és saját maga mászik legelől
az égő háztetőkre, a veszély közepéből osztogatva parancsait, mintha
csak annyit törődnék az életével, akár egy kiszolgált közkatona; az
iskolás nép örvend láttára, mert közvizsgálatok alkalmával mindig ott
szokott lenni az ünnepélyen, s a legjobban felelőknek huszast és tallért
osztogat, s biztatja őket, hogy egyenesen álljanak! – mikor találkoznak
vele az utczán, úgy vetik hátra fejöket a kis múzsák s úgy düllesztik
mellöket kifelé, hogy gyönyörűség nézni. Aztán a tábornok nagyon is
szereti a gyermekeket; sokszor behajítják az ablakát labdával,
bigefával, még csak meg sem szidja őket, labdájokat is visszaadja.
Gyermekek még, hadd játszanak.

Társaságokban igen vidám, mulatságos ember, hölgyeknél finom és délczeg
udvarló, közhelyeken jószándékú, értelmes és illő élczekkel fűszerezett
beszédei által tünteti ki magát, a polgári osztály furcsaságai irányában
türelemmel viseltetik, s viszont nem iparkodik arra a katonai különlét
sajátságai által visszahatni. S ha mindjárt első tekintetre az
ismeretlent tartózkodóvá teszi is e még akkoriban a katonai rangnál
szokásos simára borotvált arcz, de a mint megszólal, a jó, tiszta
kiejtésű, teljes magyar érczükben megmaradt hazai hangok annál jobban
megnyerik azt számára.

Hanem mindez csak a kaszárnya ajtajáig tart. A kaszárnya udvarán belül
azután vége van minden barátságnak, atyafiságnak, komaságnak,
patrónusságnak, táblabiróságnak, díszpolgárságnak és udvariasságnak, s
minden egyéb tulajdonságnak, a mi az embert kellemetessé teszi. Itt
Vértessy csak katona, a szigorú, hibát el nem néző, meg nem bocsátó,
kérlelhetlen parancsnok.

A jó iskolás gyermekre nézve nincs kedvesebb biztatás, mintha azt
mondják neki, hogy «majd eljön a generalis úr, és megveregeti a
válladat», de a rossz gyermekre nézve sem lehet nagyobb fenyegetés, mint
az, hogy «ha nem akarsz tanulni, majd elmégy te a generalis úrhoz, s
majd megveregetnek ottan válladtól sarkadig úgy, hogy megjavulsz tőle».

Annyi igaz, hogy a legkényesebb makranczos kamaszokat, kiket minden
iskolából kicsaptak, ha végre nagy anyai sirás, rivás után beadták a
tábornok tanodájába, azok egy pár év múlva úgy kerültek ki onnan, mintha
kicserélték volna. Pontos, rendes, férfias alakok lettek belőlök,
emberségtudók és szófogadók, csinosak, mintha skatulyából vették volna
ki. Hogy micsoda kikészítések történtek velök ott a skatulyában azalatt,
azzal rendesen egyik sem szokott dicsekedni; hanem annyit a laikusok is
gyaníthattak, hogy odabenn a kaszárnyában nem igen vesztegetik az időt a
sok beszéddel.

Biz a tábornok a vétkes katonákat meg is vesszőztette és nem kérdezgette
tőlök, hogy ki fiai? A büntetés egyformán járt ki nála, mint az
egyenruha, s a hadsorban nem ismerte meg az embereket, hogy «ez a komám
uram fia, az meg a tiszttartómé». Itt csak káplár, szabados és őrmester
teszi a különbséget; a többi «legény», a ki ha valamikép kitalálja magát
tüntetni az által, hogy a kabátja ronda, az rajta úgy kiporoltatik, a
mint csak illendő.

A tábornok a szolgálat alól sem igen szokott senkit fölmenteni; a drága
kadét uracskák csak úgy meredtek a silbakon a hétfontos puskával a
vállukon, mint akárki más, ha a szive szakadt is meg a nagyságos
mamának, mikor azon kocsikázott; a kényes betegek sorsa pedig épen
irtóztató volt nála. Az úrfiak soha sem kérezkedtek egyszernél többször
a kórházba. A nagyságos mamák kétségbeesetten futottak a tábornokhoz, s
könyezve mondák el neki, hogy ez meg emez úrficska halálos betegen
fekszik a kórházban, engedje meg, hadd vitessék haza, vagy legalább hadd
ápolja őt édes anyja a kórházban, hadd küldjön neki betegnek való gyönge
ételeket, hadd járassa oda bizalmas házi orvosát! Semmit, semmit sem! A
tábornok állig be volt gombolózva, sehol sem lehetett a szivéhez férni.
A «legénynek» jó helye van a kaszárnyában, kap illendő ápolást, mint ő
felségének mindenik katonája, az ezred orvosa elégséges tudománynyal bír
őt kigyógyítani. Rendesen azután négy-öt napon át folytatott egy tányér
árpakásaleves s négy lat komiszkenyér úgy kigyógyította az úrfit minden
nyavalyájából, hogy soha annak többet semmi porczikája sem kivánt a
kórházban mulatni, hanem inkább felvette a mindennapi kötelességeket.

Tisztei sem igen dicsekedhettek valami nagy engedékenységével. Irtóztató
volt, a hogy el tudta őket foglalni egész nap; tanulmányok,
hadgyakorlatok, írás, számadás, katonai ismeretek betölték a nap minden
óráját; a kávéházak pipázó termei s az utczai verőfény nagyon ritka
alkalmat találtak arra, hogy Vértessy tiszteit csoportokban leljék
együtt. A tisztnek mindent kellett tudni, a mit a tábornok tőle
kérdezett s nagyon rövid utasításokból saját esze után kiokoskodni a
kivitel részleteit. Azt tudta mindenki, hogy legkisebb gyávaságot el nem
tűr; a melyik tiszten sérelem esett, annak meg kellett verekednie, vagy
ki nem állta az ott maradást. Ha pedig a városbeliek valamit megtudtak a
párbaj kimeneteléről, akkor azért büntette szigorúan embereit, mert a
dicsekvést a gyávasággal egyenrangú hibának tartotta. Ez a szigorúsága
aztán azt is eredményezte, hogy katonái iparkodtak békében élni a
polgári renddel, miután egy kaputos emberrel végbement párbajnál
meggátolni, hogy az másnap a város mind a négy végén közbeszéd tárgya ne
legyen, csaknem lehetetlen dolog.

El is volt ismerve országszerte, hogy Vértessy ezredének tisztei a
legműveltebb, rendesebb és komolyabb férfiak, és hogy ez eredmény mind
annak a «vas embernek» tulajdonítandó.

Erre a névre olyan könnyű volt rájőni.

Arcz, termet és kifejezés úgy hozzá illett. Magas, egyenes tartású alak,
széles vállakkal, domború mellel; a fő szinte kicsinynek tetszik e
rendkívül kifejlett termethez, rövidre nyírt gesztenyeszín hajjal, arcza
erősen piros, álláig simára borotválva, két kis félkör alakú
szabályszerűen nyirott oldal-szakállal; egyenes orr, kicsiny száj és
éles, szürke szemek; és azután minden, a mi az arczon van: orr, száj,
szemek, a legkisebb vonás is, egytől-egyig kemény, szigorú katonai
fegyelem alatt látszék lenni, melynek a parancsnok akarata ellen
mozdulni nem szabad, melyre ha egyszer rá van parancsolva a szigorú
hideg arcztekintet, az ajaknak nem szabad megmozdulni az örömtől,
szemnek elborulni fájdalomtól, szemöldnek haraggal összehúzódni, vagy
akármiféle vonásnak gyaníttatni, hogy arra, a ki odabelül lakik, valami
befolyással vannak a körüle történő dolgok.

Különben ezt a megtisztelő elnevezést nem a békés időktől kapta a
tábornok; hajdan Drezda alatt, mikor még alig huszonöt éves alezredes
volt, érdemelte azt ki, a midőn csatatéri helyét oly keményen állotta
meg, mintha igazán vasból lett volna öntve, s törhetlen ellenállása
által egészen szétzavart hadtestét menté meg a diadalmas ellen üldözése
elől. Maga az ellenfél vezére mondá rá: «ki az a vas ember ott, a ki nem
akar sem törni sem hajolni?» Innen hozta meg a vas prædicatumot.

Később azután, hol csúfolták, hol dicsőítették vele; lehetett
kötekedésnek is venni, félelemnek is, hódolatnak is, a hogy mondva volt.
Természetesen csak háta mögött, mert a kötekedéssel igen rosszul
járhatott volna nála az ember, a hízelkedéssel pedig, ha lehetséges, még
rosszabbul.

A vas ember előszobájában áll az ordonnance, kezében nagy pecsétes
levéllel.

Egy magas, gránátos termetű vitéz, keményen kipödört két hegyes öklelő
bajuszszal, melyek úgy állnak előre, mint két veszedelmes szurony, két
piros pofáján egy-egy kemény ráncz vonul végig, élő tanubizonyságául,
hogy a vitéz már nem mai gyerek. Álla meg van támasztva erősen a kemény
nyakszorítóban, s csákója lekötve álla hegyére a vihar-csatlóval.
Kabátja fehér, mint a kréta s gombjai úgy fénylenek rajta, mintha most
hozták volna a boltból; a melle közepén ott ragyog díszesen az a nagy
rézérem, a mire hajdanában olyan büszkék voltak a vén hadastyánok. A
vitéz mozdulatlanul áll az ajtófél mögött, keblébe dugva egy nagy
pecsétes levél; semmi íz sem moczczan meg rajta, sarkai egymáshoz
nyomva, két tenyere a zsinóron, csak szemei járnak néha lopva félre, de
a nyaka akkor sem mozdul meg.

Járnak pedig a szemei félre azonképen, a mint egy kis tömpe leány,
valami faluról hozott pesztonka, gömbölyű ragyogó arczával, hátul
leeresztett pántlikafarkú hajjal, jő-megy a szobában, mintha valami
dolga volna ottan s loppal felkacsingat a szál katonára, s látszik,
mennyire szeretné neki mondani: félek ám én kendtől.

– Ugyan miért nem ül le katona bácsi no? itt a szék ni. – Meg is törülte
a széket kötényével szépen.

– Az volna szép, viszonzá a hadfi, ha az ordináncz leülne a generális
szobájában. Majd készen volna a kurta vas.

– Hát miért jött, hallja?

– De biz azt nem kötik a te orrodra, hugám.

– A generalis urat keresi? oda benn van az asszony szobájában, menjen
be.

– No te szép emberséget tudsz. Az ordinánczot beküldené a nagyságos
asszony szobájába.

– Hát adja ide azt a levelet, majd én beviszem.

– Nem azt, hugám. Nem szabad az ordináncznak más kézbe adni a levelet,
mint a kinek írva van.

– Tud kend írni, ordináncz bácsi?

– Hát te tudsz-e? No hát mit kérdezed mástól? Ha írni tudnék, régen
őrmester volnék.

– Miért nem teszi le azt a csákót? nehéz lehet a.

– No már most hugám, elég volt a szép szó: fordulj! indulj! takarodj!
hínak a konyhában.

A pesztonka szaladt; a veteránt boszantani kezdé már a sok együgyű
indítvány.

Kis idő mulva vissza bandzsalgott a kis kurta leányzó, elébb csak fejét
dugta be a konyhaajtón, mintha kémlelni akarná, ha vajjon nem harapja-e
le az orrát az a nagy katona? pedig így is elég pisze volt.

– Ordináncz bácsi. A szakácsné küldött három pogácsát magának.

– Hát jól van.

– Vegye el hát no, szólt messziről nyujtogatva neki a tepertős
pogácsákat, mint valami harapós ugatárnak, a ki lánczra van kötve.

– Azt nem tehetem, válaszolt szilárdul a hadfi.

– Hát nincsen keze?

– Az nincs. Hanem ha akarod, hát bele teheted a tölténytartómba ide
hátul.

– Ebbe ni? kérdé a tömpe elbámulva. Hátha puskapor van benne?

– Tedd közé, nem árt az annak.

– Nem sül az el?

– Ha csak a te szikrázó szemeidtől nem.

A pesztonka félve nyitotta fel a katona táskája fényes fedelét,
fel-felnézve rá, ha nem ijeszti-e meg, s a közben kiváncsian nézegette
össze azt a sok furcsa gömbölyű dolgot, a miktől úgy szeretett volna
félni.

A hadfinak ugyan nem volt szabad megmozdítani a kezét, de annyit mégis
megtett, hogy a két ujjával hátra nyulva, jót csípett a leány kövér
karján.

– Ejnye, de rossz ember kend, katona bácsi.

– Elhiszem azt, nem is nőttem volna meg különben ilyen nagyra.

– Hát aztán tudja, miért küldte magának ezt a szakácsné?

– Azért, hogy megegyem.

– Jaj be rossz ember kend. Mindenre olyan rosszakat mond. Azért küldte,
hogy majd ha vesszőzés lesz, hát aztán megmondja neki.

– Szereti a szakácsné a vesszőzést nézni úgy-e? Szép mulatság is az. Hát
te láttad-e már?

– Nem én.

– No azt megnézd. Ez leányoknak való. Annyi úri asszonyság van ott
olyankor, mint valami komédián.

– Jaj csak már lenne mentül hamarébb. Nem lesz mostanában? Úgy-e bár azt
a generalis úr rendeli el? Ha én generális volnék, mindennap reggel
vesszőztetnék, este muzsikáltatnék.

– Az nagyon jó lenne. Gyere ide hát, majd megsúgom.

– Igazán? kérdé a leány a katona felé fordítva fél képét. De nem kiált a
fülembe?

Mikor azután olyan közel volt a katonához, hogy az a fülébe súghatott,
az egyszerre kegyetlen mérges csókot czuppantott a piros pofájára.

A leány az ajtóig ugrott ijedtében, de ott megállt, kék kötényével
dörzsölve orczáját.

– Maga ugyan rossz ember, ordináncz bácsi. Aztán még csak azt sem mondta
meg, hogy mikor lesz hát vesszőzés?

– Ne búsulj hugám. Lesz annál is szebb. Főbelövés lesz nem sokára.

– Főbelövés? No ez derék. Kit lőnek főbe?

– Katonát, hugám.

– Talán épen kelmed lövi meg?

– Az bizony meglehet, hugám.

– Jaj katona bácsi.

A tömpe leányzó el is pusztult abból a szobából, a hol olyan kegyetlen
ember áll, a ki még az eleven embert is meglövi s odakinn a konyhában
azután sokáig eltanakodott a szakácsnéval, hogy milyen mulatság lehet
az, mikor valakit főbe lőnek. Akkor majd korán fel kell kelni, mert
bizonyosan hajnalban történik meg; bár csak el ne aludnák az időt,
bárcsak ki volna már téve a főbelövendő a siralomházba, vajjon mit
véthetett? Hátha meg találnak neki kegyelmezni? De iszen az nem fog
megtörténni, a tábornok nem ad kegyelmet senkinek; ha tulajdon fia
volna, sem kegyelmezne meg neki, a ki vétett; mert az «vas ember».

A vas ember pedig odabenn ül neje szobájában, egy kis hímzett kartalan
székecskén; átellenben egy magas emelvényes dívánon neje foglal helyet,
egy kis, finom, átlátszó asszonyka, olyan arczczal, mint az alabastrom,
s kezecskékkel, a mikkel egy tíz éves gyermek is meg volna csalva, ha
osztályképen jutott volna neki. Apró, epernyi szája alig látszik
beszédre alkotva lenni, annál többet tudnak beszélni nagy, sötétkék
szemei, mik e pillanatban arról beszélnek, hogy a ki szeret, az nagyon
boldog.

A vas ember ott ül előtte, két könyökét térdeire téve, s két karját
előre tartva. Ezen a két karján van egy tekercs czérna kifeszítve, a mit
a finom asszonyka nagy gyorsasággal gombolyít le onnan.

Csak egy kissé kellene a karjait szétfeszítenie s az egész tekercs
szétszakadna róla, de tud vigyázni, hogy a szál el ne akadjon s nagyokat
kaczag fölötte, ha ügyetlenül hordozta karjait, hanem azután bocsánatot
kér s igéri, hogy jobban fog ügyelni.

– Kedves édes. Van nekem egy régi kardom a franczia háborúból, nem tudná
valami hasznát venni?

Az asszonyka elneveté magát, olyan kedvesen tudott nevetni. Mintha az
üvegharmonika harangjai ütődnének egymáshoz.

– Értem a czélzást. Ha gazdáját tudom gombolyításra használni, a kardját
használhatnám olló gyanánt.

– Igazán mondom.

– Nem használ semmit. Önnek el kell várni, míg a fonal lejár.

– Természetes, azt én igen helyesnek találom. Nem is engedném másnak. A
czérna tartásához nagy lelki erő kell, azt nem minden ember állja ki; a
kinek szédelgős a feje, az megbukik vele. Ez tudomány. Aztán én meg is
esküdtem a pap előtt, hogy «vele tűrök, vele szenvedek». Ime tanusítom.
Ahol ni. A fonal megint bogra akadt. Már most ha ezt a szobalány
tartaná, ön boszankodnék, az én kedves kis feleségemnek pedig nem szabad
boszankodnia. Tudja? Nem szabad boszankodnia.

Az asszonyka kibontá a bogot, a férj gyöngéden megcsókolá a közeljutott
kezet; az asszonyka úgy tett, mintha észre sem vette volna, pedig tudta
azt igen jól.

– Lássa édes kedves, engemet ön tanított meg arra, hogy én enmagamat
rendkívül derék embernek tartsam. Azelőtt ha mondták, hogy Vértessy
tábornok ilyen meg amolyan ember, én csak hallgattam magamban:
beszéljetek, beszéljetek; én tudom, hogy Vértessy tábornok olyan félénk,
mint egy gyermek; van egy dolog, a mitől úgy fél, mint akármelyik
iskolás gyerek: – a czérnagombolyítástól. Mikor kis diák voltam, kétszer
szöktem el hazulról emiatt. És lám, az én kis feleségem felvilágosított
engem, hogy Vértessy tábornok ettől sem fél! Tisztelet! Vértessy
tábornok bátor ember.

– Persze, Hercules is a tizenharmadik munkája által lett leghíresebb,
mikor Omphale asszonyságnál tartotta a fonalat karjain.

– Ez volt legnagyobb hőstette. Önök delnők nem képzelik, mekkora
zsarnokságot gyakorolnak a férfi-nemen, mikor e rettenetes
rabszolgaságra kényszerítik. Lánczot viselni tréfaság, de mikor megkötik
az embert szál czérnával, egy vékony fonalkával s azt modják, hogy azt
elszakítani nem szabad: ez kegyetlenség. Miért is nem találnak fel az
angolok valami gépet erre a czélra; törték a fejöket a gőzhajón, a
nő-emancipatión, a négerek felszabadításán, hanem ettől a bilincstől,
ettől!…

– Ügyeljen a czérnámra!

Valóban a veszélyes bilincsek nagy veszélyben forogtak, hogy a tábornok
egy mozdulatával igen apróra fogja őket szakítani.

– Mindjárt elveszem öntől, ha szépen nem viseli magát. Ki látta azt:
ennyit lamentálni egy kis czérnagombolyítás miatt!

– Oh én nem magamért beszélek. Én szokva vagyok mindennemű
strapácziákhoz. De különösen sajnálom a szegény ártatlan gyermekeket, a
kik e természet elleni járom alatt nyögnek. Csak vegye fel kedves édes:
egy olyan ártatlan nyolcz-kilencz esztendős fiucska, a kiben még olyan
elevenen pezsg a vér, a ki látja az ablakon besütni a napvilágot, hallja
a pajtások lármáját odakinn, a mint lapdáznak, a ki szeretne maga is
futni, hajigálózni és kurjongatni, szeretne birkózni és bukfenczeket
hányni, és azután ott kell neki állnia a szoba közepén, megkötve egy
szál pamuttal és jártatni a kezeit, mint valami igen együgyű gépnek és
egyik lábáról a másikra állani és várni a véghetetlen czérnának végét.
Csodálom, hogy a fiuk mind buták nem lesznek emiatt. Csodálom, hogy ezt
a tanárok be nem tiltják. Ha énnekem gyermekem volna, annak nem lenne
szabad czérnát tartani. Nem, az én fiam nem fog gombolyító gép lenni
soha…

S úgy látszik, hogy már ez több volt a tréfánál, mert a derék hadfi
egészen elfeledkezék a karjaira bízott tekercsről s gyöngéd
elragadtatással ölelé magához piruló kis nejét.

Az asszonyka türelmesen bontogatá ki a zavarba jött fonal-tekercs
labyrinthjait s azután nagyot sohajtva monda:

– A között még az élet és halál van…

Ők tudják, hogy miről beszélnek.

A félbeszakadt munka ismét újra kezdődött; a vas ember most már egészen
elhallgatott, csak arcza öntudatlan derüjén látszott, hogy lelkét valami
kedves eszme foglalta el, s most mulat legjobban, észre sem veszi, hogy
a fonal lejárt.

Akkor azután azt mondja, hogy:

– Kezdjünk másikat.

Nagy mulatságát találhatja benne.

Az asszonykának most már gombolyítandó selyme is van. Ez magasabb jele a
gyöngédségnek. A népdal is megbecsüli vele a szerelem rabját, midőn
foglyul selyemszálra köti.

– Hanem kedves édes, mikor én kis gyerek voltam, s aztán czérnatekercset
kellett tartanom, nekem akkor a nénéim meséket szoktak mondani, azzal
kárpótoltak.

– Szivesen.

– Tehát: «hol volt, hol nem volt».

– Volt egyszer egy leány, a ki mindig halni készült.

– Aha! Ez aligha az operenczián túl volt.

– Szüntelen sápadt volt és bóknak vette, ha azt mondták, hogy olyan
fehér, mint a halál.

– Sok nyers kávét és krétát evett bizonyosan.

– Kérem, én mesét akarok mondani, nem emberszólást.

– Hallgatok.

– Néha annyira mentek bizarr eszméi, hogy tánczvigalmakban fekete
szegélyű fehér ruhában jelent meg, fején myrtusz koszorúval, a hogy a
halottakat szokták öltöztetni; melltű gyanánt halálfőt viselt egy
gyöngyszemből faragva, s dicsekedett, hogy keztyűje egy megholt
barátnéja koporsójából való.

– Nem követek el gyöngédtelenséget, ha mosolyogni találok?

– Nagyon kérem, hogy ne tegye azt; igen meg fogná bánni egy percz mulva.

– Ah, ah. Én ismertem egy embert, a ki abba a hölgybe szerelmes volt.

– Annál inkább.

– És azután nagyon kiszeretett belőle.

– Ne siessen ön itéletével.

– Dehogy sietek; négy évig tanulmányoztam ezt a pert.

– Mint alperes?

– Hol felperes, hol alperes. Azt a lánykát nekem kellett volna nőül
vennem. – Oh még akkor ön kicsike volt; ilyen piczi leány, mint az
ujjam, akkor tanult tánczolni; fel sem tünt.

– Ön az esküvő előtti napon hagyta oda ezt a leányt.

– E tettem okait, úgy hiszem, soha sem tudta meg senki.

– Azt mondták, hogy ön megtudta, miszerint Hétfalusy Benő, a leány
atyja, sokkal adós, s azért lépett vissza.

– Én rá hagytam a hírt; Vértessy tábornokra olyan jól illett az a vád,
hogy pénzért akart nősülni.

– Önnek azután nagy ellensége lett a Hétfalusy család.

– Sértettek, de nem sebesítettek.

– Ön megbocsátott nekik érte.

– Nem törődtem velök.

– Mondja, hogy megbocsátott.

– Nem akarok magamnak hízelegni. Elfeledtem őket.

– Már most folytassuk a mesét. Ezt a szegény családot nagyon súlyos
csapások érték ez időkben.

Vértessy arcza nagyon elkomorult.

– Kedves édes, attól tartok, hogy elszakad karomon ez a fonal, ha ilyen
meséket mond. Ne szóljon nekem Hétfalusyék bajáról. Ha örömük van, engem
nem érdekel; ha bánatuk van, arról se tudjak. Örökké keresve keresték a
fátumot, nem csodálom, ha megtalálták; de nem akarok róla tudni; arra,
hogy balsorsukat szánjam, nem vagyok elég jó; arra, hogy rajta örüljek,
nem vagyok elég rossz. Ne erről, kedves Kornéliám.

Kornélia letette kezecskéiből a gombolyagot, levette férje karjairól a
tekercset s azután mellé ülve a kis zsámolyra, addig könyörge neki
azokkal a kis kezecskékkel, addig simogatá velök arczát, míg az ismét
felderült s megadta magát, mint a jó gyermek, hogy nem bánja hát,
hallgatja a mesemondást.

– Szegény Eliz, igen boldogtalan volt házas életében.

– Pedig vágyai czélját érte el benne.

– Nem értem. Ön, úgy látszik, mesémből többet tud, mint magam.

– Én csak a boldogságig tudom. Férje volt ifjukori ideálja.

– Ezen csodálkozom. Valahányszor újabb időkben összejött velem, mindig
tele volt panaszszal, hogy minő szerencsétlen; én azt hittem, hogy
Széphalmihoz csak daczból ment hozzá, midőn ön elhagyta.

– Megsúgok neked valamit, édes kedves, a mit kívülem csak egy lélek tud
még. Te nem fogsz szólani felőle senkinek, mert jó vagy, az az egy pedig
hallgat, mert fél. Az a halvány delnő, a ki úgy szerette a halált
emlegetni, a ki myrtusz-koszorúval járt a dalidóba, s fehér ruhát viselt
fekete szegélylyel, egy vén asszony házában, egy rossz faluvégi viskóban
szokott találkozni egy ifjuval, a ki nem más, mint Széphalmi, mostani
férje. A dolog oly titokban ment, hogy senki sem tudott róla semmit. A
megbizott vén, nem tudom mi okból, épen azon a napon, midőn a hétfalvi
kastélyban voltam már a menyegzőre készen, elárulá előttem e titkot. Úgy
volt, a hogy mondá; az én halavány holdsugárom, midőn mindenki aludt a
kastélyban, pórleány-ruhában, fejét virágos kendővel bekötve, egyedül
suhan át a kert ösvényein a faluvégi házhoz, hol a kapuajtóban fiatal
juhásznak öltözve várt reá kedvese. Oh az régi, régi viszony volt. Én
hallottam őket beszélni. Az első düh tanácsadására oda akartam rohanni
és meggyilkolni mind a kettőt; hanem lassankint eszemre tértem,
elgondolva, hogy nem nagyobb gyalázat-e az rám, egy katonára, hogy egy
nő után leskelődtem, mint azon nőre, hogy engemet megcsalt? Azután mit
tehetett arról, ha mást szeretett? Igaz, hogy akkor nem kellett volna
nekem igérnie kezét. Kezet szív nélkül, – és becsület nélkül… Nem
szóltam semmit, senkinek egy szót sem. Visszamentem a kastélyba, másnap
a leány atyja előtt olyan anyagi követelésekkel léptem fel, miket
tudtam, hogy az zavart pénzviszonyai mellett nem teljesíthet. Ezen
összevesztünk. A házasság elmaradt. A vendégek szélylyel mentek. A világ
kaczagott. Engem kikiáltottak nyerészkedőnek és sokáig olyan hírben
álltam, hogy ha egy tisztességes leányt nőül kérek, koczkáztatom,
miszerint annak rokonai ajtót mutatnak. Az én kedves kis Kornéliám
bizony nagy lélekerőt tanusított, a mikor hozzám mert jőni, a ki arról
voltam híres, hogy a menyasszonyom elől megszököm.

– És önnek emiatt tömérdek üldözést kellett kiállania.

– Igen sokat. A Hétfalusyaknak hatalmas rokonai vannak, a kik mindent
elkövettek, hogy az életet kellemetlenné tegyék rám nézve. Egy
unokaöcscse Benőnek a testőrségtől nyilt utczán megsértett. Ellenem
felsőbb helyekre a leggyűlöletesebb sugdosásokat tették;
intézkedéseimben nyiltan gáncsoskodtak; a megyét összeütközésbe akarták
velem hozni, bevádoltak fent és alant. Én védtem magamat és hallgattam.
Megvívtam, megfeleltem, türtem és el nem árultam azon hölgy titkát.
Tartogasd azt szivedben kedves édesem, a hogy én tartogattam eddig.

Kornélia megcsókolta férje nyilt, magas homlokát.

– Tehát ez is büntetés volt szegény Elizen, hogy a kiért epedett, midőn
megnyerte, az által lett boldogtalan. Széphalmi csapodár volt.

– Kedves Kornéliám, a szerelemhez becsülés is kell. Mikor Széphalmi
elvette nejét, már akkor csak a nő kétségbeesése kényszerítette rá.
Sokszor beszélték, hogy Eliz úgy tánczol a dalidókban, mint a ki el
akarja magát ölni, s mikor leghevültebb állapotban van, jéghideg vizet
iszik. Az akkor már nem volt színlés többé. Minő jelenetek történtek
otthon közte és atyja között, azt én nem fürkésztem, hanem azt jól
tudom, hogy a leány egy napon egyenesen Széphalmi házához ment és valami
borzasztó dologgal fenyegette, azon esetben, ha őt nőül nem veszi. Azt,
hogy mivel fenyegette Eliz egykori kedvesét, én te neked soha meg nem
mondom, mert az a te tiszta szép kedélyedet nagyon feldulná, arra a te
szivedben nincsen eszme; hanem annyi bizonyos, hogy Széphalminál erősebb
ok volt a félelem, mint a szerelem, mely őt oltárhoz vezette. Hanem én
mégis úgy tudom, hogy a házasság nem maradt áldás nélkül: két gyermekök
van.

– Csak volt.

– Ah. Meghaltak?

– Borzasztó sors nehezült az egész családra. A kis leány, atyjának
kedvencze, egyszer minden nyom nélkül eltünt s a másik gyermeket, midőn
anyja betegágyánál virasztott, a villám megütötte anyjával együtt.

A tábornok megrendült e szóra. A vasember szíve reszketett.

– Boldogságos Isten…

– Az öreg Hétfalusyt félig megütötte a szél, a mint e csapások érték.

– Nem, nem érdemelt ennyi szenvedést. A sors szigorúbb hozzá, mint a
hogy érdemelte.

– És még ez nem volt elég, te ismerted Hétfalusynak azt a fiát, a kit
katonaságra adott?

– Ismertem. Heves fiu volt. Háborúban talán jó katona lett volna.

– Ez Lengyelországban összeveszett kapitányával és rajta ment s
pisztolylyal rálőtt.

– Ez nagy baj, igen nagy baj, szólt a tábornok, olyan erősen
összeszorítva ökleit, hogy ha akármi lett volna bennök, csakugyan
összetörött volna.

– E tény után azonban a fiu megszökött.

– Ez még gonoszabb, mormogá a tábornok s még erősebben szorítá össze
azokat a vasöklöket.

– S ha jól tudom, ez már harmadik szökése.

A tábornok homloka izzadni látszott, kezével végig akarta azt törülni,
de nem lehetett, mert öklei nagyon össze voltak szorítva s az nem jutott
eszébe, hogy azokat ki is lehetne nyitni.

– Kérem önt, kedves Kornélia, ha tud ön valamit arról, hogy ez a fiu hol
van, arról nekem ne szóljon semmit. Tudja, hogy ezt nekem nem szabad
hallanom.

– Pedig nagyon hamar meg fogja ön tudni: a szerencsétlen fiu épen azon a
napon, a midőn testvére és annak fia koporsóban feküdtek, jelent meg az
apai háznál.

– Akkor már el van fogva, kiálta sebesen a tábornok.

– Hogyan gondolja ön ezt?

– Mert akkor tulajdon apja szolgáltatta kézhez!

Kornélia bámulva nézett férjére.

– Nemde úgy van, a hogy mondom? szólt ez indulatosan, felállva helyéről;
Hétfalusy kiadta szökevény fiát, erre esküdni merek, mielőtt valaki
tudtomra adná.

Kornélia csüggedten mondá:

– Valóban úgy történt.

– S hogy tudhatod te ezt elébb, mint nekem jelentve lenne?

– Szolgabiró nagybátyám mondá, ki kocsin jött onnan, míg a szökevényt
gyalog kisérik fel.

– Ide, ide, én hozzám; hörgé nyugtalanul a tábornok és elsáppadt bele.
Nekem fogják átadni. Nekem kell itéletet mondanom rá!

Úgy félt, úgy irtózott attól a gondolattól.

– Rosszabb mesét nem mondhattál volna nekem, mondá a tábornok,
visszatérve nejéhez s annak szelíd fejecskéjét ölébe véve. Ez nagyon
szomorú mese volt.

– De a vége még hátra van.

– És az a legszomorúbb benne, hogy a vége az én kezemben van.

– Én azt hiszem, jó helyen van.

– Hogy mondhatod ezt? Nem személyes ellenségem-e az egész Hétfalusy
család? Nem kell-e emlékeznem arra, ha mindent elfelejtettem is, hogy
bántalmaztak téged: maga ez a szeles fiu nyilt mulatságban megsérte,
mint nőmet, és most őt, a család utolsó ivadékát, a sors úgy veti elém,
mint birája elé, a kinek halált kell mondani rá! Az egész világ azt
fogja hinni, hogy örültem a szomorú alkalomnak, melyben magamért véres,
példás boszút állhattam ellenségemen. Hogy bitófára itéltem ellenségem
fiát, mert szomjaztam vérét! S te azt mondod, hogy ez jól történt így.

– Azt mondom. Én meg vagyok abban nyugodva, hogy te meg fogod őt
menteni.

– Én? kérdé a tábornok, s bámulva nyitá fel nagy kerek szemeit. Az
lehetetlen.

– Én azt hiszem, hogy Vértessy tábornok, a szigorú, hajthatlan férfi, a
kit tisztelői és haragosai vas-embernek hínak, a ki soha semmi
rokonáért, barátjáért a fegyelem szabályaiban kedvezést nem tanusított,
mindent el fog követni, hogy egyszer életében kivételt tegyen a törvény
szigora alól, hogy megmentse ellensége fiát. Oh én ismerem ezt az urat
jól: bizonyosan tudom, hogy így fog cselekedni.

– Az lehetetlen, az lehetetlen. Ha testvérem volna, sem menthetném meg
ily balhelyzetben.

– Testvéredet nem; de ezt igen. Én meg vagyok abban nyugodva, hogy te
addig meg nem nyugszol, a míg a szerencsétlen ifju megmentésére valami
módot ki nem gondolsz.

És a midőn ezt mondta, olyan jól tudott olvasni annak a vas-embernek a
szíve, lelke mélyében.

A tábornok nyugtalan kedélylyel hagyta el neje szobáját; de a mint
kilépett abból, már akkor arcza e nyugtalanságról nem tanúskodott.

Az ordonnance ott állt az előszobában akkor is és sarkon fordulva
tábornoka felé, átnyújtá neki a keblébe dugott pecsétes levelet.

Az volt a hivatalos tudósítás a szökevény elfogatásáról.

A tábornok inte a katonának, hogy elmehet.

Azután szobájába vonult, kiteríté maga elé az iratot, hozzá ült, fejét
két tenyerébe hajtá, és sokáig, sokáig küzdött nehéz, lélekfárasztó
gondolataival.



VIII. A LENGYEL NŐ.

– Ki van itthon? kérdé egy erős csengő hang a hóhér lakában, mialatt egy
szürke köpenyegbe burkolt alak lépett be a konyhaajtón.

A tűzhely mellett Iván és az asszony ültek, odakünn sötét zivataros
éjszaka volt; az idő tíz óra körül és minden ajtó zárva.

A férfi és a nő csak bámult az idegenre és nem felelt neki.

– Ki van ide haza? kérdé ez újra, közelebb lépve a tűzhöz, melynek
lobogó fényénél szép ifju, síma arcza látható lőn, élesen rajzolt
szemöldeivel, vékony, de erőteljes ajkaival s bátor sasszemeivel, a mik
merészen tekintének az emberek arczaiba.

A nő és a férfi egymás szemeibe néztek. Iván szinte kérdezé felelet
helyett:

– De hogy jöhet ide be valaki?

– A keritésen szöktem be; válaszolt az idegen, minden kinálás nélkül
leülve a tűzhely mellé. Zárva volt az ajtó. Kétszer, háromszor
zörgettem, nem nyitotta ki senki; kénytelen voltam vele.

– Hát a kutyák? kérdé hüledezve a házi nő.

– Nem bántottak. Én tudok az ebekkel beszélni. Van valami módom. Gonosz
zivataros idő van, az eső csak úgy szakad. Nem várhattam odakünn sokáig.

– De hallja, mit akar itt? Kérdé a nő csaknem félelmesen tekintve az
idegen arczába.

– Azt majd megmondom kedvesem. Előbb adjon egy pohár vizet; erősen
szomjazom.

A nő önkénytelenül kényszerítve érzé magát engedelmeskedni.

– Te meg barátom, terítsd le addig a köpenyemet ide a tűzhely mellé;
szólt Ivánhoz fordulva s leteríté nyakából a bő köpenyt, melyről
csurgott a víz.

A nő és a férfi mintegy megigézve teljesíté parancsait.

Köpenyét letéve, karcsú, idomzatos termetet láttatott az idegen, mely
férfinak nagyon is gyöngédnek tetszett, kezei finomak és fehéreknek
látszottak, a mint a nyújtott poharat elvette.

– Ez valami asszony, suttogá a hóhér neje Ivánnak, gyanusan összevont
sűrű szemöldei alól kémlelve az ismeretlent.

Azután közelebb lépett hozzá s jól szemei közé nézve, mondá neki:

– Galambom. Maga úgy látszik, hogy nem jó járatban van. Kit keres?

– A gazdát, felelt az idegen röviden, s a tűzhelyre könyökölt.

– Maga tán azt gondolja, hogy ez a ház vendégfogadó, hogy úgy a város
végére esik.

– Nem gondolom, szép asszony. Itt Zudár gazda lakik, a becsületes
révészmester.

– Révészmester?

– No igen; a ki ebből a világból a másikba átszállítja az embereket.

– Honnan ismeri a gazdát?

– Én soha sem láttam, hanem azért jól ismerem. Most nem lehet vele
beszélni ugy-e bár, mert már imádkozni ment s rendesen egy óráig szokott
imádkozni, s azalatt nem jó őt háborgatni. Önök is azért húzódtak ki ide
a konyhába. Ön szép asszony Zudár uram felesége, nemde, s ez a fiatal
ember itt a legénye. Én jól ismerem önöket is.

– De hát maga kicsoda? Szóljon. Mit akar? kérdé a nő szorongva.

– Azt majd megmondom a gazdának odabenn, ha elvégezte ájtatoskodását.
Mielőtt lefeküdnék, ki szokta sütni puskáit; akkor majd bemegyek hozzá.
Üljön le addig mellém. Nézze, elférünk ketten is a lóczán, beszélgessünk
egyről, másról.

Az idegen leemelte kerek kucsmáját fejéről, s hosszú fekete haja tömött
fürtökben göndörült alá vállaira.

– Ez nő. Ez nő. Suttogá egymásnak Iván és a házi asszony.

Az utóbbi most már merészebben közelíte a rejtélyes alakhoz, s helyet
foglalva mellette, elkezde vele beszédbe elegyedni.

– Mi dolga lehet magának az én urammal?

– Ej, kedves jó asszony. Maga is mindig mást kérdezget, mint a mit
kellene. A helyett, hogy azt kérdezné tőlem, nem vagyok-e éhes,
vacsoráltam-e már? Pedig erre igen hamar tudnék felelni.

A nő fölkelt nagy duzzogva s valami fali szekrényből egy tál lepényt
vett elő, s az idegen elé hozta.

– Ha nem utál a bakó tányéráról enni, uram!

– Ejh, hagyja azt. Hátha én magam is az vagyok.

– Ah, persze. Ezekkel a fehér, puha kezecskékkel; nem is olyanok, mintha
férfi kezei volnának.

De a mint e szavakat kimondta, egyszerre el is sikoltotta magát a
némber, mert a tapogatott fehér kacsók egyike úgy megszorítá vastag,
húsos tenyerét, hogy csontjai is ropogtak bele.

– Ez férfi, hogy a sátán vigye el, férfi; suttogá a nő sziszegve
Ivánnak. Olyan a keze, mint a vasfogó.

Az ismeretlennek igen jó étvágya volt. Hagyott is, nem is a tányér
fenekén valamit.

– Ejnye, pedig ezt tán nem is kellett volna mind elfogyasztanom.
Alkalmasint valaki számára volt eltéve, a ki még nincsen itthon.

– Oh csak tessék. Mi már mind vacsoráltunk.

– Tehát senki sem hiányzik a családból? Vannak önnek gyermekei?

– Igen, felelt a nő, de szemeit nem merte az idegenre emelni. Van egy
leányom.

– Tulajdon, saját gyermeke?

A nő tétovázva kétszer is az idegenre tekintett, a szó kétszer is
megakadt a torkán:

– Igen, saját gyermekem.

– Hát több legénye nincs Zudár gazdának, csak ez az egy?

– Nincs. Minek volna?

– Hogy győzheti másod magával a mesterségét? Hisz az annyi mindenféle
dolgot ad.

– Lelkem! ne beszéljen a hóhér mesterségéről.

– Miért nem? Üzlet az is, mint a többi. Csak olyan tisztességes, mint
akármi más. Sőt annál jövedelmesebb, minthogy olyan kevés ember adja rá
magát. Látja, én nekem épen ez a szenvedélyem. Én most csak azért
jöttem, hogy ha megegyezhetem Zudár gazdával, megveszem tőle
mesterségét, a mit ön úgy utál, szép asszony.

A hóhér neje bámulva és kétkedve nézett a beszélőre s gyanakodva hebegé:

– De ilyen fiatal ember létére?

– Oh, galambom, ne gondolja ám, hogy én minden a mesterséggel járó
alkalmatlanságban gyönyörűségemet akarom találni; én tartani fogok több
segédet, magam benn a városban lakom, ott ülök az első vendéglőkben,
kávéházakban; ki mondja rólam, hogy mi vagyok? Gavallér vagyok. Csak
akkor lépek hivatalomba, ha megillető végrehajtás vár reám: valami
csinos nyakazás s más efféle. Oh én nagyon vígan fogok élni mellette.

Zudárné úgy érzé, hogy testét borzongatja valami. Nem mert az idegenre
többet pillantani.

– Hanem ez baj, hogy nincs több most egy legényöknél. Úgy látszik, önök
nagyon elhanyagolták ez üzletet. Azt restelem. Nehéz lesz újra jó lábra
állítani. Nem is volt több ez egynél?

– Volt. Igen. Rebegé önkénytelen kényszerítve Zudárné.

– Hát azt miért eresztették el? kérdé az ismeretlen, mialatt a tűzből
egy parazsat rántott ki finom mutatóujjával, azt puha tenyerébe
felkapta, megrázogatta, s kisded pipájába helyezé.

A nő és Iván egymás szeme közé néztek, mintha összeszólalkoznának adandó
feleletért, azután a nő sebesen válaszolt:

– Elment maga jó szántából, megutálta a szép mesterséget.

– Hm. Bohó ember lehetett. Hát azután jobb dolga van most?

– Azt nem tudom, felelt durczásan a némber, én csak nem járhatok
valamennyi elment legényem után, hogy mi lett belőle? Megunta s mást
kezdett.

– Önnek tökéletesen igaza van, szép asszony. Nem minden ember való erre
a mesterségre. Kell már arra valami hajlamnak lenni az emberben. Én
például soha sem fogadnék meg olyan embert, a ki valami börtönben nem
ült még, a ki úgy öt-hat évet két-három izben ki nem töltött a hüvösben;
mert a többi mind visszakivánkozik a szép társaságokba, mindjárt a
városban akar lakni. Mindjárt azon sóhajtozik, hogy ő érte kár, hogy ő
nagyon jó ehhez az állapothoz. Az ilyen embereket nem szeretem.

– A ki erre a mesterségre való, az már korán kimutatja a foga fehérit;
azok a gyerekek, a kik a verebek szemeit kiszúrják, a kik a denevéreket
szétfeszítik, a kik a kis kutyákat szeretik nyíllal lövöldözni, azokból
lehetne jó legényeket nevelni nekünk.

– Az való igaz.

– Hallja, maga valami hóhér fia lehet, hogy úgy ismeri az állapotokat.

– Eltalálta, bizony az vagyok; az apám is az volt, az öreg apám is;
firól-fira szállt nálunk a mesterség.

– Hová való?

– Lengyelországba, Rochowban lakik az apám. Ugy-e venni észre
beszédemen, hogy lengyel vagyok?

– De az arczán is.

– Megosztoztunk a bátyámmal; ő a rochowi mesterséget kapta, engem pedig
készpénzzel kifizetett, hogy keressek magamnak másutt állomást. Én azt
hallottam, hogy a hétfalusi gyepmester már megunta a hivatalát; öreg
ember ugy-e bár? No no, maga bohó menyecske, azért ne fortyanjon fel.
Elég öreg embernek van szép fiatal felesége. Aztán nem baj az. Csak
azért kérdeztem, hogy öreg ember-e? mert akkor valószinűbb, hogy inkább
kiván nyugalomra térni.

– Biz ifj’úr, annyira utálja az a mesterségét, mint a hogy csak valaki
méltán utálhatja azt.

– Pedig az nagyon mulatságos. Én sokszor bementem Lembergbe,
gavallérosan felöltözve, melltűvel nyakkendőmben, arany óralánczczal,
kis halhéj pálczikával a kezemben, elbolondítottam két-három asszonyt,
bevezettettem magamat a legfényesebb társaságokba; s az volt azután a
mulatság, mikor megtudták, hogy ki vagyok? Hahaha! Mint sápadtak el az
emberek, hogy álltak hajok szálai az ég felé.

– Nem ugratták meg azután?

– De biz egyszer egy fiatal kadét párbajra is kihívott. Magasabb rangú
tisztnek nem illett ilyen emberrel megvívni, azok legfeljebb kiugrattak
az ablakon. Ez egy magyar fiu volt, a kinek meg is igértem, hogy
megjelenek a kitüzött helyen. De biz az várhatott rám sokáig. Szeretek
vért bocsátani, de csak úgy, ha engem nem bánthatnak.

Mind a hárman kaczagtak ez ötleten.

– De hallják csak, még folytatása is van ennek a mesének. Az én apámnak
az a jó szokása volt, hogy senkit sem szeretett úgy legényül fogadni,
mint szökött katonát. Tudta, hogy az ilyen fajta ember nem kivánkozik a
világba. Hát egyszer ki toppan be hozzá, este későn, sárosan, rongyosan?
Az én hadapródom, a ki velem párbajt akart vívni. A szeretője miatt
rálőtt a kapitányára s e miatt szökni kellett szegénynek.

A nő és Iván önkénytelen rezzenéssel néztek egymás szeme közé.

– Képzelhetik, hogy kaczagtam szegény fiun, a hogy megismerém.
Valahányszor elém került azután, mindig azt kérdezém tőle: «no hát
vívunk-e párbajt?» Nem is állhatta sokáig a vexát, megszökött
harmadnapra, s nem tudom, hová lett szegény? Bizonyosan főbelőtték
azóta.

– Ha még nem tették is, de aligha van messze tőle, szólt Iván.

– Sz-sz-sz! sziszegett a némber feddő figyelmeztetéssel.

Az ismeretlen nem látszott ezt észrevenni.

E perczben hangzottak a bakó ablakából a lövések. Éjszakára mindig ki
szokta lőni fegyvereit, hogy azokat újra megtöltse. Attól tart, hogy
nappal valaki hozzájok férhetett s vagy a golyókat szedte ki, vagy a
lőport nedvesítette meg. Nem érzi magát biztosságban saját házánál, s
szobája ajtaját be szokta zárni, mielőtt lefekszik.

– No most beszélhet vele, ha akar, mondá a némber. Majd mindjárt kijön a
leánya, szokás szerint vizet visz be neki éjszakára, attól beizenhet,
hogy itt van, és szólni akar vele.

Nemsokára nyilt az ajtó, egyik kezében égő mécsessel, másikban
üveg-korsóval kilépett rajta a holdfehér leányka; olyan csendesen,
mintha félne zajt költeni; szép szőke fürtei le voltak már bontva
éjszakára s szabadon tévedeztek sima hóvállain, apró, mezítelen
lábacskái csak csókolni látszottak a földet, nem rajta járni.

Az ismeretlen bámuló gyönyörrel nézte a szende gyermeket, ki őt nem
látszott észrevenni a félhomályban, midőn mellette elsuhant, a tornáczon
keresztül sietve a kútra.

– Ez a kegyed tulajdon gyermeke, szép asszony? kérdé az ismeretlen,
bátor sasszemeit a nő szemeibe villantva.

– Igen, tulajdon gyermekem.

– Milyen szőke és milyen halavány.

A némber kaczagott.

– Én pedig milyen barna és milyen piros vagyok.

És azután újra kaczagott.

Az ismeretlen arcza mélyen elpirult. Esküdni lehet rá, hogy nő! Ez a
szemérem pírja az arczon.

Nehány percz mulva visszatért a gyermek, a telt korsóval kezében.

– Kedves leánykám, szólítá meg őt az idegen, nyájas szeretetteli hangon.

A gyermek összerezzent.

– No! mit ijedezel? förmedt rá a némber. Nem hallod, hogy ez az úr
beszélni akar veled? Jól félj, leharapja az orrodat.

Azzal durván megkapta a gyermek kezét s oda rántá őt az idegenhez.

Az gyöngéden megsimogatta a leányka fejecskéjét.

– Ne félj tőlem kis leánykám, semmit se félj. Hogy hívnak?

A némber felelt:

– Böske.

– Ah; minek Böske? Ilyen durva nevet választani ilyen gyöngéd
gyermekhez. Elizke, én úgy foglak hívni, hogy Elizke. Egy névből van
mind a kettő.

– No no, csak bolondítsa az úr is, nem eleget bolondítja már az apja?
Paraszt ember leányát Erzsunak hívják, meg Böskének; úri kisasszonyok
neve Eliz, Lizinka. No erre ne hallgass te! Hanem eredj be és mondd meg
az apádnak, hogy egy úr van itt Lengyelországból, a ki mindjárt akar
vele beszélni, hát addig le ne feküdjék.

A gyermek félve csúszott ki az idegen kezéből, ki alig akarta
elereszteni apró kezecskéit és sietett apja szobájába.

Az idegen rendbeszedte öltözetét, haját két felől lesimítá halántékaira,
miáltal arcza szelid, nyájas küllemet vőn fel, s halkan bekoczogtatott
az ajtón.

– Szabad; hangzék belülről a mély, melancholikus hang.

Az ifju ismeretlen benyitott s gondosan becsukta maga után az ajtót.

A mint az ajtón belül volt, egészen eltünt arczáról az iménti
könnyelműség kérkedő mosolya; a szilajon hányt-vetett fej szeliden
hajolt meg; a vékony ajkakon, a fátyolozott szemeken áhitatos ihlet
vonult el; egész termete keskenyebbnek látszék, vállai összébb huzódtak,
melle behajlott; az egész arcz és alak egy kegyes missionarius jellegét
viselte magán.

Valóban egy kegyes missionarius állt a bakóval szemben.

A herkulesi ember reszketve kelt föl előtte s kezével aggodalmasan
keresve leánykája kezét, alig hallható szóval kérdezé az idegentől, hogy
mit kiván tőle? Talán nem is érthette az, olyan lassan mondta.

– Áldás, békesség e házra; szólt az ismeretlen szelid, malasztteljes
hangon.

– Amen. Amen. Sietett utána mondani a bakó.

– Szálljon a te szivedbe az ég kegyelme, fiam, szólt az ifju az ősz
emberhez, áldóan nyujtva felé kezet.

– Ön lelkész? lelkipásztor? rebegé a bakó. Valóban egész külseje azt
bizonyítá.

Zudár Péter lehajlott az ifju kezéhez és megcsókolá azt. Nem mert
kezével hozzá nyulni, csak ajkaival érinté azt.

– Lelkész az én házamban? Leánykám, vezesd kézen fogva a jó urat a
karszékhez, ültesd le; a te kezeid szép tiszták, hozzá érhetnek. Oh az
én házamban lelkész? Soha nem remélhettem ezt.

– Én messze földről jövök, szólt az ifju ismeretlen, leülve az előre
tolt karszékbe, míg a vén bakó levett föveggel állt előtte, nagy izmos
kezeit összetéve: a kis leányka karjába öltve kezeit, állt mellette.

– Én messze földről jövök, nem is vagyok e nemzetből való, bár nyelvét
czéljaimhoz képest elég érthetően beszélem. A szent hit hajdani követei
egyszerre nyerték az égből az idegen nyelvek ismeretét, nekünk
méltatlanabb utódoknak sok fáradsággal kell megszereznünk azt, hogy
szólhassunk minden nép nyelvén, hirdetve nekik az ég vigaszait. Én
Angliából jövök. Tagja vagyok egy ájtatos társulatnak, mely nevezi magát
az «égi vigasztalásról». A mi czélunk az, hogy fölkeressük a szenvedőket
a társadalom minden osztályaiban, minden rétegeiben, és igyekezzünk
velök a menyei vigasztalást közölni, melyet oly ingyen osztogat az Isten
minden tört szivűnek. Az emberiség minden osztályait külön küldötteink
járják be, a kik szüntelen egynemű rétegben forogva, annak általános
szenvedéseit okaikkal és orvoslataikkal jobban kitanulhatják. Egyik a
paloták urai, másik a gunyhók lakói közt jár, mert mindegyiknek más
szenvedése van, és mindegyiknek nehéz a magáé. Egyik választá
vigasztalása köréül a börtönöket, másik a családélet titkos bánatát,
vagy a munkás osztályok nélkülöző tömegeit; némelyek a bukott
kereskedőket választák ki lelki betegeikül, mások a halálra itélt
rabokat: – nekem jutottak a bűnösök rémei, a bakók.

Az idegen szilárd tekintettel nézett e szavaknál a férfi arczára, ki
lesütött szemekkel, rebegő ajakkal állt előtte.

– Nyolcz év óta járok e saját világban; folytatá az ifju. Megmértem a
legmélyebb sebeket és a legmagasabb bánatot. Ez osztály szenvedése
többnyire mindenütt hasonló. Némelyik jobban tudta titkolni, másik
kevésbbé. Vannak hideg, hozzájárulhatlan kedélyek, zárkózott szivek,
mikhez nehéz férkezni. Vannak könnyelmű, kicsapongó, szenvedélyes
lelkületek, a kik külső vigságban, borban, gyönyörben hiszik a kábulást
feltalálhatni. Vannak ismét daczos, kérkedő jellemek, a kik pompáznak
azzal, a mi másoknak félelem, de a szív fenekén ugyanaz a féreg
mindenütt. Egyik elhal fiatal korában, másik megőszül s késő vénséget
ér. Ugyanaz a féreg ölte meg az egyiket, a mely a másikat nem engedte
meghalni. Ismertem olyat, a ki bármenyit ivott, nem birt ittas lenni
soha; ismertem másikat, a ki irtózott a bortól és nappal is álmokat
látott. A baj egy. És az Isten irgalma is egy.

– Az Isten irgalma is egy. Rebegé utána a férfi.

– Ha ez irgalom végtelensége nem fedné be a földet, ki mentené meg az
itélettől mindazokat, a kik élnek. Ha egy napon azt mondaná az úr:
«igazság legyen irgalom helyett a földön!» nem lángoknak kellene
összecsapni fejünk fölött, a mik mindent megemészszenek? Az úr nem a
külszínre, hanem a szivekbe néz, elitéli ő a templomajtóban alamizsnát
osztó kegyest, azon bűneért, mit az lelkében gondosan eltakart és
fölemeli a tört szivű bűnöst, ki elbukott a kisértés alatt.

A bakó lassanként térdre ereszkedék az ismeretlen széke mellett, s két
összetett kezét oda tevé annak kartámjára.

– Mi vagyunk mi? Erőtlen eszközök egy világépítő hatalom kezében.
Nagyobb ő előtte az alázatos erőtlen, mint az erejére büszke, kedvesebb
a megtért bűnös, mint az erkölcseivel kérkedő. Ajándék volt minden, a
mit birunk és minden az ő urához tér vissza. Porrá lesz az erő, üres
hang az érdem; csak az úr kegyelme az, a mi örökkön él. Az ég mindenki
előtt nyitva van, a ki azt keresi.

Az ifju szeliden érinté az öreg ember kezeit, míg az remegve akarta
azokat visszavonni.

– Oh uram, ne érintsd az én kezeimet.

Az ifju erővel megfogta azoknak egyikét s oda voná magához, hol a kézre,
hol az ember arczára tekintve.

Egyik kezének finom mutatóujjával a férfi homlokára mutatott.

– Itt egy ráncz keresztülszeli a másikat. E baljóslatú kereszt a
homlokon a szív nehéz tusáját jelenti. A te kezed azért remeg az
enyimben, mert ártatlan vér foltjait érzed rajta.

– Igen, igen! hörgé az erős ember, eltakarva arczát kezében.

– Te kivégezél egy elitéltet, a kinek ártatlansága később napfényre
jött.

– Úgy van. Szivembe látsz. Úgy van minden.

– És ez a gondolat most nem birja elhagyni lelkedet, ott van a helye
homlokodon.

A bakó homlokán mélyen látszott e perczben az egymást keresztté vágó
baljóslatú redő.

Az ifju odatevé hűs kezét égő homlokára a férfinak.

– Pedig ki tudja, miért rendelte azt így az úr? Ki tudja azt, hogy a
vaktában kivégzett nem érdemelte-e meg büntetését? Nem volt-e gonoszabb
szivében, mint az, ki a vértettet végrehajtá; nem óhajtá-e apja halálát,
gonoszabbul vétkezve, mint az, ki ez óhaját teljesíté? Keleten egy bölcs
király egykor tizenkét rablót akasztatott fel az országút mellé s őröket
rendelt éjszakára oda, a kik a hullákat őrizzék. Az őrök elaludtak s
azalatt a rablók társai fővezéröket levágták a kötélről és ellopták. A
felébredt őrök büntetéstől féltökben egy azon jövő pórt akasztának a
hiányzó hulla helyébe. Egy ártatlan embert. És ime, a midőn a pór
öszvérén megvizsgálták a málhát, abban egy meggyilkolt utas véres
tetemeit lelék meg. Ez volt az Isten itélete! – De hátha valóban
ártatlan volt az ifju, a ki igaztalanul öletett meg? Ah, ki mondja akkor
azt, hogy a halált büntetésül osztogatja az ég? Hátha jutalmul volt az
ráküldve. Rég időkben egy istenfélő pár ikerfiainak Istenhezi hűségeért
a legnagyobb jutalmat kérte az égtől, s reggelre halva voltak
mindketten. Ki tudja, minő sorstól őrizé meg az ég e csapással? Nem lett
volna-e silány, elvetemült? nem veszett volna-e el nyomorban,
elkárhozottan? nem lett volna-e egykor öngyilkossá? nem veszett volna-e
ugyanazon vérpadon méltán, megérdemelve halálát? Erre csak az felelhet,
ki a meg nem történt jövendőket tudja. Mi pedig homály által látunk, és
tükörből csupán, s még azt sem tudjuk, mikor sirjunk, mikor nevessünk.

Az ifju elvevé kezét az öreg homlokáról s ime azon el volt simulva a
gonosz ráncz, a bakó könyes szemekkel tekintett fel a magasba s kezeit
összetéve ziháló nagy mellén, halkan kezdé el rebegni:

«Mi atyánk Isten, ki vagy a mennyekben.»

Az ismeretlen ifju felemelé őt gyöngéden az «amen» után, a kis halvány
leányka átölelte a vén ember karját, úgy simula hozzá.

– Nem az ég irgalmát hirdető angyal-e ez itt körüled? szólt az ifju a
szép gyermekre mutatva. Nem úgy küldötte-e őt az ég le hozzád, tudtod,
sejtelmeden kívül; anélkül, hogy tudnád: honnan jött?

A férfi megtépte keblén ruháját és azt mondá:

– Olvass szivemben. Te mindent jól tudsz, uram.

Az idegen most a leánykához fordulva, őt szólítá meg nyájas,
bizalomgerjesztő szóval.

– Jó gyermekem, szólj odakint a cselédnek, hogy lovamat, mely a kapun
kívül maradt, vezesse be valami födél alá, ne ázzék kint a zivatarban.

– Majd magam bevezetem, szólt a gyermek és enni, inni adok neki.

– Köszönöm leánykám.

A kis Erzsi valamit keresgélt a falszekrényben, s ezt kötényébe rejtve,
ment ki.

Az idegen utána nézett, míg az kilépett az ajtón; azután ünnepélyes
csend maradt a szobában, az ifju hallgatva nézett az öregre, mintha
várná, hogy beszéljen.

Zudár Péter kis idő mulva az ajtóhoz lépett, s kinyitá azt; a konyhában
sötét volt már.

– Alszanak már, suttogá félig az idegenhez, félig magához intézve
szavát. Az asszony aludni ment; a legény a lovakhoz; a gyermek kinn fog
maradni a konyhában, valami dolga lesz; már tudom. Van időnk beszélni,
jó uram. Kinn éjszaka van és zivatar; úgy sem bocsátanám önt ma tovább.

– Üljön mellém.

Az öreg csak unszolásra fogadott szót és leült az ifju mellé.

– Én vén vagyok uram, de hajam igazat mond: nagyon sokat éltem. Apám is
bakó volt, nagyapám is az. Úgy maradt rám a «mesterség» örökségül.
Ifjabb férfiéveimben könnyelmü, szilaj valék; szerettem a tivornyát, a
bort, az örömöket. Valami nehéz, kimondhatatlan teher nyomta szivemet
örökké, valami elkábító sötétség, a mit űztem volna magamtól, a hogy
tudtam. Ez a nehéz léleknyomás, ez a fárasztó homály mindig kínzóbb
kezdett lenni rám nézve, a hogy az évek szomorú emlékei szaporodtak, és
én annál inkább ittam a bort és annál jobban ordítottam a trágár
tivornyadalokat, hogy ne halljam azokat a csöndes sóhajtásokat magam
körül, a mik olyan rémségesen bántottak, mikor semmi hang nem volt
szobámban, mikor egyedül maradtam. Azért csufoltak is ismerőseim, hogy
olyan ember vagyok, a ki egymagában danol és iszik késő éjszakán is,
mint a hogy csufoltak később, hogy egyedül zsoltárokat énekelek.

A férfi nagyot sóhajtva pihent meg, mintha szétágazó eszméi fonalát
keresné.

– Látott ön talán egy asszonyt odakinn? Ez az én nőm. Megházasodtam, azt
gondolva, hogy a lelkemnek nyugalmat fog adni. Az a képzeletem volt,
hogy ha nekem egy gyermekem lenne, milyen boldog tudnék lenni akkor,
volna valami, a mi az élethez, a világhoz visszakössön. Nem, az nem
fogná utált sorsom átkát örökölni tőlem; választanék neki pályát, melyen
boldog lehessen, melyen becsüljék, tiszteljék; szereznék neki vagyont,
neveltetném tőlem és házamtól távol, hogy derék, művelt, okos ember
legyen belőle. Pár évig voltak ilyen ábrándjaim. Ezekben olyan boldog
valék. Lelkem egészen felderült a reményektől. Azután – újra elkezdtem a
keserves ivást. A gonosz emlék még jobban elkezdett gyötörni és a jó
remény még jobban elhagyott, mert a nő szivében, oh uram, élet és halál
van, ki az egyiket, ki a másikat leli meg benne. Újra kerülgettek az
éjszakai suttogások, a némasági nyögés, a rettegett magányos hangok, a
mik ébren és álmomban üldöztek és én ittam és daloltam újra.

Az ember két kezébe hajtá csüggedt fejét. Még most is meghajolt ezen
sulyos emlék alatt, ha visszagondolt rá.

– Egyszer azután elkezdtem siket lenni. Valami folytonos zúgás lepte meg
füleimet, mely örökös kábultságban tartott. Nem értettem a szót, ha csak
a beszélő ajkaira nem néztem; nem vettem észre, ha valaki bejött hozzám,
csak a midőn hirtelen megláttam. Oh ez valami borzasztó kín, a siketség!
A világból ki van zárva az ember, jobban, mint a vak. Titkoltam eleinte
a bajomat, nehogy csufot üzzenek belőlem miatta. A siketség iránt
senkinek sincs szánalma. Azt hittem, hogy ha két ember halkan beszél
előttem, rólam árulkodnak; féltem elaludni, attól tartva, hogy
megölhetnek, anélkül, hogy meghallanám, ha valaki rám töri az ajtót; és
azután az éjszakában, a sötétben, a magány-, némaságban, annál jobban
hallottam azokat a nyögéseket, sóhajtásokat, miket kívülem nem hallott
senki. És hiába ittam, hiába daloltam; minden pohár bor után mintha
mélyebben merültem volna egy zúgó, feneketlen tengerbe alá, s végre
saját ordításomat sem hallottam többé. Ekkor megrendült bennem a lélek,
kétségbeesve vetettem magamat ágyamra, és először életemben jutott
eszembe, hogy imádkozzam. Nem tudtam egyebet, mint: «én Istenem! én
Istenem!» és a kezeimet tördeltem és a könyeim csorogtak.

Még most is kicsordult a köny e szavaknál a bakó szeméből.

– Ezen az éjszakán csendesen elaludtam, semmisem háborított. Több óráig
úgy aludtam, mint egy halott, s csak arra ébredtem fel, hogy egész
arczom nedves volt. A mint arczra voltam feküdve, a vér orromon, számon
megindult és egész fekhelyemet ellepte. Fölkeltem, egy nagy dézsa vízben
leöblítém arczomat s érzém, hogy fejem egészen megkönnyebbült; nem
hallom azt a tenger mélységéből jövő zúgást magam felett többé, nem
suttognak, nem sóhajtanak körülöttem, hanem a helyett hallok a csendes
éjszakában – gyermek-sirást… Gyermek-sirás az én házamnál! Azt hittem,
ez is csak ábrándjaim hangja, hisz én siket vagyok, s az üldöző rém
helyett, most csalogató rém hangzik fülembe. De a gyermek-sirás újra
áthallatszott a mellettem levő szobából, melyben nőm szokott aludni. Mi
lehet ez? odaléptem, s ime lépteim halk csoszogását is hallám. Még
halkabban kellett lépnem. Még halkabban; a lábam alatt nyikorgó palló
neszét is hallottam. És közbe folytonosan a gyermek-sirást. A szoba
általam volt bezárva tolózárral; halkan kellett félrehúznom, hogy a nesz
ne hallassék; halkan nyitám fel az ajtót. És ime a szoba közepén, az
asztalon egy kisded csecsemő volt letéve, a mécs lobogó világot vetett
arczára; alig lehetett több pár hónaposnál. Finom pólyába volt burkolva,
hímzett ingecske rajta, kis gömbölyü fejét gyöngyös főkötő takarta, mely
alól oly szépen göndörültek elő a finom aranyszálhoz hasonló fürtöcskék.
Mint azok a kis festett angyalok, a kiknek csak a fejök van künn az
égből.

Az ismeretlen oly érzékenyen mosolygott a vén bakónak e gyermeteg
szavára.

Zudár Péter arcza ezután újra elkomorult, székét közelébb huzá
vendégeéhez s halkan folytatá:

– Nőm nem volt a szobában. Ágya üresen állt s félig nyitva hagyott
ajtaján át kivehetém, hogy a konyhában nagy tűz lobog; a tűzhely mellett
nőm foglalkozik, és annak anyja, egy ravasz, gonosz vén asszony, kit a
vidék boszorkánynak tart. Mit mívelnek ily késő éjszaka? A fiatal
asszony egy serpenyőt tartott a tűzre, a vén mindenféle növényt hányt
abba. Nem volt mitől tartaniok, mégis suttogva beszéltek egymással és
félve tekintgettek körül. Én nem tudtam, mi adta nekem akkor azt a
gondolatot? hirtelen ölembe vettem az asztalra tett kisdedet s átvittem
azt szobámba, ott lefektettem ágyamra, kezébe adtam elveszett
csörgetyűjét, mire az megszünt sírni. Azután leskelődtem, hogy mit
csinálnak az asszonyok tovább; a serpenyő tartalma főtt, zuhogott a tűz
felett, ha néha kicseppent, olyat lobbant tőle a láng, a vén egy nagy
kanállal fölözte. Azonközben beszélgettek. «Nincsen-e valaki ébren?» –
«Minden alszik.» – «Hát a vén dög?» – «Részeg az most, s olyan süket,
hogy a trombita-szót sem hallja.» Végre elkészültek vele, kitöltötték
egy szilkébe s jöttek a szobába mind a ketten. Én ott álltam a szoba
közepén. Mintha az Isten nyila ütött volna közéjök! A vén elejté a
szilkét, az ifjasszony dühösen támadt rám: «Süket disznó, hová tetted
azt a gyermeket!» – «Ne kiabálj jó asszony olyan nagyon, mondám neki,
mert lassabban is megértem.» – «Hová tetted azt a gyermeket?» – «Jó
helyen van, ne féltsétek.» – «Őrült bolond, szerencsétlenné teszesz
mindnyájunkat, nem tudod, hogy mit cselekszel?» «Azt nem tudom, de
annyit tudok, hogy e gyermek, akárhol vettétek, kezetekbe nem kerül
többet. Én magamhoz vettem és gondját fogom viselni, s a ki be mer érte
a szobámba lépni, annak majd eszébe juttatom, hogy én vagyok a bakó!»
Azzal szobámba mentem s bezártam azt; az asszonyok átkoztak, dörömböztek
az ajtómon, a vén boszorka fenyegetett, hogy mindenféleképen megront; én
pedig szép csendesen elővettem tejfőző gépemet, kenyérmorzsából és
tejből pépet főztem borszesz mellett; mikor készen volt, ölembe vettem a
kisdedet és szépen megetettem őt magam, azután csináltam neki bölcsőt a
gerendára kötött lepedőből, elringattam, elaltattam és reggelig elnéztem
hogy alszik?

A bakó egy kis záros szekrényből valami papirba tekert csomagot vett ki
e szavak után, s azt sokszoros kötelékeiből kicsavargatva, szétterjeszté
az idegen előtt.

Egy finom gyermek-ingecske volt abban, piczike harisnyák, és egy tarka
gyöngyből hímzett főkötő; mindenik darab egy piros E betűvel jegyezve.

– Emlékül tartogatom ezeket magamnál. E kis fodros ingecske, e
nefelejtsekkel és rózsabimbókkal hímzett főkötő drágább énnekem az élet
minden kincseinél; mert ezekkel kezdődnek lelkem nyugodtabb órái. E
gyermek mellett megtanultam imádkozni, uram. Valami azt súgta lelkemnek,
hogy e gyermeket az ég küldte nekem. És úgy kell lenni. Senki sem szeret
az ég alatt, csupán csak ő. És én sem szeretek senkit, semmi mást a
földön. Soha sem kutattam, ki gyermeke lehetett, sőt rettegtem attól,
hogy valaha rá fognak találni, s visszakövetelik tőlem. De annyi év óta
nem kereste senki. Úgy hiszem, rossz anyja volt, a kinek azt mondták,
hogy meghalt, s megnyugodott benne. Sőt talán ő akarta, hogy megöljék.
Oh uram, a hóhér házán kívül születnek azok, a kik a hóhér küszöbénél
végzik életöket. – Soha egy órára sem hagytam el magamtól e gyermeket.
Én tanítottam járni, beszélni, én készítettem neki ételt, később pedig ő
énnekem. Senki kezéből meg nem enném a főtt ételt, mint az övéből. Míg
nagyon kicsiny volt, én virasztottam ágyánál, ha aludt; most ő vigyáz,
míg én elalszom. Mikor útra megyek, velem jő, el nem marad tőlem soha.
Csak az aggaszt, ha néha rágondolok: mi lesz belőle, ha meghalok, mi
lesz belőle, ha felnő?

Az ifju érzékenyen szorítá meg az öreg kezét s indulatáruló hangon mondá
neki:

– Legyen ön nyugodt. Ön jó atyja volt a leánynak; ha ön meghal, én jó
anyát fogok neki adni. Írja ön fel magának e nevet: «Kamienszka Mária,
Lembergben.» Bármikor fog ön e czím alatt e tárgyról írni, az válaszolni
fog rá s értesülve lesz felőle. Talán korábban is fog írni, mint ön
kérdené.

Az öreg ember kezeit csókolá az ifjunak s szótlanul rebegé érthetetlen
áldása hangjait hozzá.

E perczben nyilt az ajtó s a kis Erzsike bejött, egy tálczán két pohár
borlevest hozva a konyháról.

Az illatos gőzölgő italt oda helyezé az asztalra, hófehér abroszkát
terítve alája, s nyájas édes hangon kinálgatá az idegent, hogy fogadja
el azt, bizony fölmelegszik tőle.

Az idegen megveregeté nyájasan szép szelid orczáját, megcsókolá szőke
fejét, s ráköszöntve a poharat a gazdára, egy férfias hajtással kiüríté
azt.

– Igen jó volt, kis gazdasszonyom. Egészen fölélénkíte.

A vén embernek több kinálás kellett, elébb megkóstolá azt leánykája,
hogy kedvet szerezzen neki hozzá. Látszik, hogy nagyon elkényeztette
fogadott apját.

Zudár Péternek egészen felderült az arcza.

– Oh uram! szólt az idegenhez; én még soha sem éreztem magamat úgy,
miként most; olyan könnyű a lelkem, mintha semmi teher sem fekünnék
rajta. Embernek érzem magamat. Meddig fog ön nálam maradni? Bár sokáig
lehetne.

– Nem tehetem, jámbor férfi; hivatásom tovább siettet. Vannak-e önnek
legényei, kik tán óhajtanák a lelki vigaszt?

Zudár Péter arcza elsötétült e szóra.

– Csak egy van. – Arra ne vesztegesd az Isten igéit, uram, nem kell a
kenyeret az ebnek hányni.

– Másik nem volt?

– Nem rég késő este vezetett amaz egy idegent házamhoz. Reggelre,
mielőtt láthattam volna, megszökött a padláson keresztül, maig sem tudom
miért? sem azt, hogy hova lett? Nem első eset az ilyen.

– Úgy küldetésemet e háznál bevégeztem, szólt az ismeretlen önkénytelen
felsóhajtva. Fogadja ön tőlem e kis imakönyvet emlékül, valahányszor
olvasni fog benne, vigaszt találand abban. Táblájára van azon hölgy neve
irva, a kit el nem kell önnek felejtenie.

A férfi ajkához szorítá a könyvecskét ájtatosan s elrejté azt
szekrényébe.

– Hát én mit adjak, mit adhatok hálául önnek, lelki jóltevőm, Isten után
ujjáteremtőm? Mit adhatok én?

Az idegen hirtelen válaszolt:

– Ha szabad kérnem valamit: adja ön át nekem kincsei felét, a kis
hímzett főkötőt.

A bakó egy perczig meg volt lepetve, azután hirtelen kibontá újra a kis
tekercset, elővette a gyöngyös főkötőcskét, megnézte, egy könye esett
rá, megcsókolá, azután szótlanul nyujtá át az idegennek.

– Ha nehezére esik önnek megválni tőle, nem viszem el.

– Jó helyen lesz, susogá az öreg, s odanyomta azt az ifju kezébe, ki
eldugá a kis ereklyét mellénye alá.

– És most Isten önökkel, pihenjenek le, késő az éj. Nekem még reggelig
nagy utat kell tennem.

A bakó maga akart vele menni, hogy lovát felnyergelje; az ifju
visszautasítá.

– Majd felköltöm a legényt; szóm van hozzá!

– De az ebek harapósak.

– Engem nem bántanak.

Az idegen nem engedte magát kikisérni; a konyhában felvevé köpönyegét,
megmagyaráztatá magának, hogy hol alszik az istálló mellett a legény,
kezébe vevé a meggyújtott lámpát s azzal kiment az udvarra.

A komondorok, a mint rájok nézett, félénk, nyugtalan morgással húzódtak
el előle s a ház háta mögé futva, ott kezdtek el vonítani. Bűbája volt
csodás szemeinek emberre és állatra. – Benn a szobában éneklé a bakó:
«ne jőjön addig szememre álom».

Az ifju sietett a hóhér-legény szobája felé. Útközben találkozott a
menyecskével. Megcsipte az orczáját, s a vállára ütött.

– Ej be hamis legény maga!

A némber bepöndörült a konyhaajtón, rá hagyva a vendégre, hogy keresse,
a mit akar.

Rátalált. Csak oda kellett neki bemenni, a honnan amaz kijött. Iván úgy
tett, mintha aludnék.

– Héj öcsém; talpra! kiálta rá az idegen s megránczigálta üstökét, hogy
az ijedten nyitá fel szemeit.

– No! micsoda ez? Mit bánt maga engem?

– Mit-e? Te sehonnai, azt majd mindjárt megtudod; kelj fel.

A legény nem sietett az engedelmességgel.

Az idegen nem szólt neki többet, hanem pofon ütötte innen is, túl is,
hogy jobbra-balra lódúlt tőle a feje.

Iván erre dühödten ugrott fel fekhelyéről s bántójának rohant, de az oly
ügyesen, mint a kigyó, torkon ragadta jobb kezével, s odaszorítá fejét a
falhoz, míg balkezével egy öblös pisztolyt tartott az orra elé.

– Meg ne moczczanj semmirevaló, vagy ide ragasztalak a falhoz, mint egy
festett képet.

A legény el volt rémülve a váratlanul erős markolástól s a neki szegzett
fegyvertől s féltében szepegve kérdezé:

– De hát uram s én Istenem, mit vétettem én önnek? Kicsoda ön? és mit
akar?

– Ki vagyok? Rendőr vagyok; gazember! egy szökött katonát üldözök, a kit
te rejtettél el; mondjad, hova tetted?

Iván kezdett az első ijedtségből magához térni.

– Hiszen megmondom, kérem; csak ereszszen el, igaz, hogy én egy szökött
katonát csaltam ide, de nem azért, hogy én elrejtsem.

– Nem azért hoztad ide, hogy elrejtsd? Hazug kutya. Mondj még egyet; még
egy ilyen szépet, ha azt akarod, hogy a lovamhoz kösselek, úgy vigyelek
el Dukláig. Hova tetted hát?

– Elmondok mindent, nagyságos rendőr úr; én igaz ember vagyok. Igaz,
hogy ide csaltam azt az úrfit; egykor inasa voltam, később együtt
katonává lettünk; engem azután elbocsátottak, mert megvakultam. Igazán
mondom, akkor vak voltam. Bízott hozzám a fiatal ember, s nekem
könyörgött, hogy rejtsem el, a mint meglátott Duklában az utczán.

– Mit kerestél te Galicziában?

– A gazdám küldött lovakért, de nem kaptam nekünk valót. Bizony mondom,
igazat mondok.

– Tudtad, hogy az az ember miért szökik?

– Igenis, mert a kapitányát meglőtte, egy asszony miatt.

– Hallottad az asszony nevét is?

– Hallottam, de már elfelejtettem.

– Hazudsz. Tudod. Mondd ki!

– Mondom már. Jaj a torkom! – Kamienszka grófné.

– Tőle hallottad?

– Nem, csak úgy gondolom, mert annak irt levelet a futás közben, én
velem adatta a postára; bizonyosan arról akadtak a nyomába.

– Arra semmi gondod. Hol van most az az ember? Ne hazudj, mert megtudom,
s akkor véged.

– Jó helyen van már, nagyságos rendőr uram. Innen még az nap megszökött,
de én feladtam őt s elfogták a tulajdon apja házánál.

Az idegen dühösen vágta oda a ficzkó fejét a falhoz, s azután a földre,
s egyet rugott rajta.

– Feladtad őt? Nesze, te utálatos kutya!

– De hát, uram. Miért üt ön most? Hiszen jól cselekedtem, elfogattam s
bezárták, ki is van téve a siralomházba már. Mit vétettem én ezzel
önnek?

Az idegen parancsolt indulatának, s leküzdve dühét, hidegen válaszolt:

– Mit vétettél? bolond! Azt vétetted, hogy én most hiába fáradtam s
elvesztem a jutalmat, a mi a szökevényre ki volt tűzve. Csak te még
egyszer ártsd magadat az én dolgomba.

Fogcsikorgatva szorítá öklébe a pisztolyt, olyan kedve lett volna
legalább az agyával egyet ütni a legény feje búbjára.

– Eredj! Nyergeld fel gyorsan lovamat.

Iván örült, hogy a szűk szobából kiszabadulhatott, a hol olyan közel
érte őt a veszedelmes látogató mind a két kezével s ment a paripát
fölnyergelni, melyre azt az észrevételt tevé, hogy ez egy kicsinyt
nagyon is jó egy titkos rendőr alá.

Az idegen nem várhatta, míg elkészül vele, maga is segített neki. Azután
gyorsan felszökött lovára s valamit nyujtott feléje.

– Nesze.

A legény félre kapta a fejét, azt gondolta, megint pofont kap.

Az idegen egy tallért vetett a lábaihoz.

– Kapd fel, kutya. Fáradságodért. Nyiss kaput.

A ló tele fecskendé szemét száját sárral. Az idegen tova robogott.

A távozó lódobogásnál a bakó gondolá magában:

– Ez egy menyei kegyes ifju vala.

A menyecske így sóhajtá:

– Ej, be csinos gavallér volt.

A legény dühödten dörmögé:

– Ez egy pokoli sátán.

És azzal fölvette a tallért, megtörülte, zsebre tevé s azután dühében
neki esett a házi komondornak, kiütötte az egyik fogát: ráfogta, hogy
nem akar ugatni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Hétfalusy-háznál még mindig tart a gyász. Az orvos minden nap
kilátogat a fővárosból. Egyik fogat kihozza, a másik beszállítja. Két
beteg is van. Az ifju Széphalmi ugyan fenjár, olyan mint a féregrágta
virág; csak látszik benne az élet. Az öreg Hétfalusy ellenben nagyon
megadta magát bajainak, ágynak feküdt és gyakran a nehéz kórság töri.

Az orvos, tekintetes Sarkantyús Lőrincz úr, naponkint odateszi az ajtóba
nagygombú nádpálczáját, megdörzsöli zsebkendőjével rövidre nyirt szürke
haját, megtapogatja az ütereket, ír recipéket drága jó kenetekről,
boronyákról, szörpönyekről; rendel fürdőket, hólyaghuzókat, löveteket és
zuhanyokat; és még sem akar használni semmi; a két férfi napról-napra
jobban enyész. Bizony csak arról van még szó: melyik fogja a másikat
eltemetni?

Egy reggelen, midőn már dr. Sarkantyús megfőzeté a fürdőket, egy könnyű
hintó hajtatott be a kastély udvarára, melyből a mi ismeretlenünk szállt
ki, ezuttal divatos fekete kabátba öltözve, finom kecskebőr czipőkkel
lábain; hátrafésült hosszú haja, mely kétfelől fülei mögé volt simítva,
s igen éles szemüvege különben is eléggé elváltoztaták előbbi alakját;
mihez ama jellemzetes hideg, mozdulatlan szeglet az ajkak mellett, a
homlok közepén a két szemöldök közötti vékony vonal, a vont arcz
komolysága tökéletessé tevék a csalódást. Egy tudós, egy tapasztalt
bölcs férfi, egy világjártas orvos áll előttünk.

Széphalmi úr után tudakozódék.

Azt előhivták a cselédek. Egy összerokkant, koravén férfi lépett elő,
arcza kétfelől beesve, ajkai elhalaványulva; szemei merően kiülnek és
sokat elvesztettek kifejezésteljes fényükből.

Az idegen egy levelet nyujt át neki az első üdvözlet után; Széphalmi
engedelmet kér, hogy elolvashassa. Kezei egyre reszketnek, míg a levelet
feltöri.

Komája, Ligety Ambrus írja azt neki, tudósítva róla, hogy a levél
átadója egy hirhedett orvos, ki most jön Francziaországból és delejjel
gyógyít. Engedje meg neki, hogy kisérletet tegyen az öreg úrral; neki
okai vannak hinni, hogy ez nem lesz sikertelen. Széphalmi nagyot
sóhajtott s bevezeté az idegent a terembe, ott inte neki, hogy foglaljon
helyet. Egy szót sem szóltak eddig egymáshoz.

Azután Széphalmi egy mellékterembe lépett s ott találva doktor
Sarkantyús urat, közlé vele az egész levelet.

Doktor Sarkantyús azt mondá neki, hogy Ligety szolgabiró nagy szamár, a
franczia doktor még nagyobb szamár, de legeslegnagyobb szamár lesz az
öreg úr, ha meggyógyul tőle. Ám próbálják meg.

Nem állhatá meg, hogy mégis ki ne menjen, megnézni ezt a csodabogarat, a
ki az ujja hegyével akar gyógyítani.

A fiatal ember finom udvariassággal üdvözlé őt, míg doktor Sarkantyús
azt a tréfát vette magának, hogy elmondá neki:

– Ű-le koma, itt a kű.

Az idegen megütközve nézett rá: nem értette azt a francziát.

A doktor meg akarta neki mutatni, hogy igazán is tud francziául. Még
Napoleon idejében tanulta.

– Vuz-ét – őn – medeszén? Monszjő.

– Oui, monsieur collége.

– Ördög a collegád, nem én. Vuz – ét őn – magnetizor? moszjő.

– Oui, mon cher bonhomme.

– Szet – űn – sarlatáneri! monszjő.

– Comme tout la médecine, monsieur.

Doktor Sarkantyús hátra tette a két kezét, végig nézte a fiatal embert,
először alulról fölfelé, azután fölülről lefelé; megrázta rá a fejét, s
azzal ott hagyta a faképnél.

Széphalmi újra kijött az idegenért s kérte, hogy lépjen be vele a
beteghez.

A mellékszobában, hol az öreg Hétfalusy feküdt, le voltak eresztve a
függönyök, a padozat szőnyegekkel fedve, hogy semmi fény, semmi hang ne
zavarja a szenvedő nyugalmát.

Ha ugyan nyugalomnak lehet azt nevezni.

A magasra vetett ágyon feküdt egy mozdulatlan alak, lehunyt
szempillákkal, maga mellé tett kezekkel; erőtlen, mozdulatlan darab
föld, csak annyiban rosszabb a többi földnél, hogy ennek még öntudata is
van.

Az ismeretlen odalépett ágyához, megfogta egyikét azon hideg
csontkezeknek, megtapintá üterét, rátette homlokára kezét. Mintha egy
hullával bánt volna, szemeit sem nyitotta fel az, alig vert erében a
vér, alig lehetett észrevenni, hogy lélekzik.

– Így szokott naphosszant feküdni, mondá Széphalmi az idegennek.

Az ifju lerakta gyűrűit kezéről, egy pohár vizet kért s ujjai hegyét
végig huzogatta annak szélein, azután ismét az öreg szemöldein és
halántékain lefelé.

Széphalmi kétkedő arczczal állt mellette; az ifju észrevette azt
tekintetéből.

– Ön is szenved, uram. Az én rendszerem önt is meg tudná gyógyítani.

Széphalmi keserűen mosolygott. Galvanizált halottak mosolyognak így.

– Számomra nem termenek a füvek írt.

– Nem is durva anyag az én gyógyszerem. Látni fogja ön. Egy óra mulva
tapasztalni fogja hatását. Önök betegsége valamiben hasonlít egymáshoz.

– Hogyan?

– Úgy, hogy mindkettőnek egy oka van. Önöknél a baj fészke a lélekben
rejlik, mindkettőjöket nagy csapások érték, ön nejét és két gyermekét
veszté, az öreg úr leányát és két unokáját.

A kóros öreg hosszan, mélyen sóhajta e szavakra, de még mindig lezárva
tartá szemeit. Széphalmi leült egy asztal mellé s fejét tenyerébe
rejtve, sírt.

Az ifju ismeretlen halkan hordozá ujjait a pohár szélén, mely kisértetes
nyögéssel hangzott bele; a víz delejes lesz nemsokára s akkor egyszerre
hatni fog.

– De van a veszteség fölötti fájdalomnál még egy gonoszabb betegség is:
a megbánás. Önöket egy keserű mult emléke bántja, a mi
visszahozhatatlan. Önök nem szerették mindig úgy a gyermeket, az unokát,
miként most, midőn ez a kettő meghalt, és ez fáj legjobban.

A beteg Hétfalusy e szókra felnyitá szemeit merően s a beszélőre bámult
velök.

Széphalmi szomorúan rebegé:

– Oh uram, miért kínoz ön e szavakkal bennünket? Szegény öreg szivének
ez fáj!

– Látom. Már kezd éledezni. Az orvosság erős; de épen így hatásos.
Fájdalmai támadnak, épen a fájdalmakban van a betegség crisise. Csak
néhány cseppet e vízből. Így. Nem sokára még erősebb lesz a visszahatás;
a kór vonaglani fog, nyögni; arczán hideg veríték fogja kiütni magát; de
azután le fog csillapulni és meggyógyuland, ha Isten is megsegít
bennünket.

Az ifju folytatá a víz delejezését.

– Legnagyobb fájdalma a betegnek azon emlékből származik, mely neki azon
éveit juttatja eszébe, a midőn megholt leánya önnel megismerkedék.

– Mit tud ön ez évekről, uram? kérdé meglepetve Széphalmi.

– Annyit, a mennyit kell egy orvosnak megtudni, ki betegei szivét
gyógyítja. Ő nagyon ellenzette leánya házasságát önnel. És ezt rosszul
tevé. Az igaz útról eltiltott érzelem tilos útakat keres. Önök
megtalálták ezt az útat.

– Uram!

– Csendesen. A beteg nyüzsög. A gyógyszer hatni kezd. A tilos viszonynak
el nem titkolható következése lett. Ön neje anya lett, mielőtt önnek
neje lett volna. Bocsánat, uram, mint orvos beszélek.

Széphalmi alig hallhatóan rebegé:

– Honnan tudhatja ön ezt? (A mi olyan mélyen rejtett titok gondolá utána
magában, míg az agg erőlködve látszék ágyában fölemelkedni, hogy a
beszélőt hallgatásra kényszerítse).

– Ez erősen hat, erősen, szólt az ifju, megtapintva a kóros üterét.
Tizzel többet üt egy percz alatt, mint az imént. – Hétfalusy úr, a midőn
e rossz hirt megtudta, iszonyú indulatba jött, ő erős szenvedélyű ember;
azt mondá leányának, hogy ha ez meg nem öli gyermekét, meg fogja ő ölni
mind a kettőt! Máshoz akarta adni nőül. Gazdag, magasrangú úrhoz. A
balesetnek titokban kelle maradni. A leány nagyon szerencsétlen volt.
Egy fitestvére védelmére kelt s pártját fogta tulajdon apja ellen, azt
elűzte az apa e miatt, kiátkozá, soha sem bocsátá maga elé többet. A
hivatlan vendég, a kis csecsemő, kinek születni nem volt szabad, jóvá is
tette ezt a hibáját; azt mondák róla, hogy meghalt. – Ah, hogy
megszorítá a beteg szélhüdött ujjaival a kezemet! E gyógyszer csodákat
okoz.

Széphalmi a karszék mélyébe vonta magát, és reszketett a láz miatt.

– A gazdag úr azonban a menyegző napján elhagyá menyasszonyát; ebben az
esztendőben egyszerre megőszült az öreg Hétfalusy. Látja uram: én jól
vagyok értesülve; orvosnak minden apró körülményt kell ismerni, hogy
betegét kigyógyíthassa. Most már engedte volna az apa, hogy leánya régi
kedveséhez menjen nőül, de ekkor már ön nem volt hajlandó e házasságra s
feléje sem jött váró kedvesének. Egyszer azután a hölgy maga ment oda
önhöz, s őrültekhez hasonló arczával meglepve önt, azzal fenyegetőzött…

– Csitt, uram! az égre…

– Ah, mint ver sebesebben az ütér: az izmok rángatóznak, az ajk
nyiladozik, az arteriák duzzadni kezdenek; a hölgy azzal fenyegeté önt,
hogy ha őt nőül nem veszi, fel fogia fedezni, hogy gyermekét megölte, és
vérpadra viszi magát.

A beteg karjai rángatózni kezdtek és homlokát mint valami átlátszó
gyöngy lepte el a hideg verejték. Széphalmi felállt és tántorogva járt a
szobában alá s fel.

– Ki mondta ezt önnek? kérdé, hirtelen megállva az idegen előtt.

– Csendesen, uram, ön zavar engem. Pedig a kórállapot kedvező szakba
kezd lépni, nézze, hogy izzad a beteg. Erős kínjai vannak; ezt szeretem;
ez arra mutat, hogy az életerő visszatér; a nyugalom a halál jele, a
fájdalom az életé. Folytassuk a delejt. Ezek a szakgatott huzások a
halántékról le a vállig csodákat művelnek. A beteg most lelke egész
erejével azon a gondolaton csügg, hogy a miért elveté magától első
unokáját, a kit gyűlölt: az Isten ezért vette el tőle a másik kettőt, a
kiket szeretett. Látja ön, uram, e lihegő mell, e tűzben forgó szemek, e
kiduzzadó ajk, mind ezt a gondolatot tolmácsolják. Isten megbüntette
őtet és önt, az apát és nagyapát, elvette tőlük azt az áldást, a mit
elhajítottak ők maguktól önként; és most oly egyedül, oly vigasztalanul
állnak önök a világban, semmi által sem kapcsolva egymáshoz, mint egy
rettentő veszteség emlékétől.

Széphalmi odaborult a néma beteg vánkosára s ott zokogott keservesen.

Az ifju ekkor felállt és kezébe fogva az öreg kezét, lángoló szemeit
annak szemeibe mélyeszté s lelkesült hangon szóla hozzá, ki a pokol
minden kínjait látszott keblében viselni:

– Ha most valaki ide jönne önökhöz és azt mondaná: ime azt az elvetett
gyermeket, a kit ti holtnak, megöltnek akartatok hinni, a kinek
születését megátkoztátok, haláláért imádkoztatok, én visszaadom ti
nektek: mit éreznének önök erre?

A beteg oda vonta az ifju kezét ajkaihoz, s erőszakosan fölemelkedék
ágyában, ajkai nyitva voltak, nyelve rebegett valamit, a mi érthetetlen
szó volt, míg Széphalmi kábultan tekinte reá, s hajában markolászott,
mintegy esztelenül.

Az ifju keblébe nyult, s kivonta onnan ama kis nefelejtssel és
rózsabimbókkal hímzett főkötőt s felmutatá azt a két férfi előtt.

– E főkötőcske kedves viselőjét, ha visszaadná valaki ti nektek, ha azt
mondaná: ime megmaradt egyetlen vigasztalástok, az égből küldött angyal,
a kiben megnyugodjatok újra, megmaradt, felnőtt oly széppé, oly
szeliddé, a minők az angyalok, a kik a földre leszállnak.

Az apa e szavaknál az idegen lábai előtt térdelt, s annak kezeit csókolá
magán kívül, míg az ősz Hétfalusy erőszakos vonaglással veté fel magát
ágyából s megragadva kezével a kis gyöngyfejkötőt, megszólalt sikoltva:

– Eliz!…

Az orvosság hatályos volt. Ime, az öreg ember felült és visszanyerte
szavát.

Az összeroncsolt, roskatag ősz ember erőszakosan ragadá meg reszkető
kezeivel az ifju karját, míg annyira fel birt azon kapaszkodni, hogy
ajkaival a kis főkötőcskét érintheté.

– Eliz. Eliz. Ezt viselte. Olyan szép volt…

– Hol van ő? nyögé Széphalmi, arczát eltakarva kezeivel.

– Most is olyan szép. Jó helyen van. Szerető atyára talált, a ki őrzi,
mint szeme fényét. Szép és okos. Gyönyörű kék szemei, mint az ég.
Ártatlanság és jóság világol bennök; finom ajka oly parányi, mint egy
eperszem; ha mosolyog, szép arczán gödröcskék támadnak.

– Igen! igen! Ilyen volt ő! lihegé Széphalmi; az idegen kezét szorítva
szivéhez.

Az öreg Hétfalusy pedig felült ágyában és ki akart lépni onnan.

– Megyek. Érte megyek. Vezessen ön hozzá. Elhozom őt.

– Csendesen, uram. Maradjon ön fekve. Gondolja meg, hogy én orvosa
vagyok s gyógyszakomnak nincs vége. Ön még sokáig fog ágyában feküdni és
nem fogja látni unokáját. A leánykát szeretik ott, a hol van. Fogadott
apja csupa merő szeretet; ön pedig csupa gyűlölet. E rossz betegségből
ki kell önnek gyógyulnia elébb.

– Minő betegségemből? Én nem vagyok többé beteg. Én meggyógyulok.

– A gyűlöletből. Önnek van egy eltaszított fia, ki e perczben talán a
vesztőhely szélén áll; ön rá sem gondol arra; önnek a szivében még
kemény kövek vannak. Ezeket a köveket kell elébb összemorzsolni, uram,
ezeket felolvasztani. Majd ha önnek fia itt, ezen a helyen fog állani,
és ön kinyujtja elé karjait és azt mondja: «én gyermekem», akkor lesz ön
meggyógyulva, akkor mondhatja: én nem vagyok beteg.

– Én ne lássam addig gyermekemet! Szólt rimánkodva Széphalmi.

– Uram, ön nagyon követelő.

– Kérjen tőlem akármit, parancsoljon vagyonommal; vagy ha nem hozhatja
ide leányomat, vezessen engem oda, hogy én láthassam, ne mondja meg
neki, hogy én vagyok az atyja, csak úgy beszélhessek vele; követeljen ön
bármi dijat e szolgálatáért, nekem nem lehet az elég nagy.

– Uram, én nem vagyok szemfényvesztő, a ki önnek a vagyonában osztozni
jött. Én csak egy diját tudom annak, hogy önök elvesztett gyermekét
visszahozzam, és ez az, ha önök visszahozzák azt a fiut, a kit
elüldöztek a háztól. Nekem csodálatos kivánságaim vannak, de maradok
mellettök.

– És ha nem tudnók azon ifjut megmenteni?

Az ismeretlen vállat vont, összehajtogatá a gyöngyös fejkötőcskét,
visszatette keblébe s hidegen válaszolt:

– Akkor a titok az enyim marad s önök soha sem fogják megtudni, a
leányka hol van?

Az öreg Hétfalusy susogva mondá vejének:

– Adj tollat és papirt.

Az bámulva néze rá, mintha nem értené.

Az öreg nyugtalanul sürgeté.

– Told ide az asztalt és adj iróeszközt.

Midőn a kivántakat megkapá, az idegennek inte.

– Hallgassa ön, uram, a mit irok.

Azzal fölemelkedék ágyából, kezébe vette a tollat s reszkető betüit
leirta vele az összehajtott levélre:

«Nagyságos Vértessy tábornok úrnak.

«Uram. Isten csodája által ez órában visszanyertem nyelvem beszédét és
ujjaim érzékenységét; a legelső szó a mit leirok, a mit kimondok, önhöz
szól, önhöz, a kinek annyi méltó oka van engem gyűlölni, és az a szó
«kegyelem». Kegyelem annak az én fiamnak, a ki iránt én magam nem
ismerék kegyelmet soha! Kegyelem öntől, a ki mint biró nem adott
kegyelmet soha senkinek! Ön jól tudja, hogy a mi bűne van e gyermeknek,
az mind az én bűnöm, hogy az én üldözésem vadítá el őt az életben s
tette oly elkeserültté őt, ki oly jó volt, hogy a haragos tekintet is
fájt neki. Lássa ön, uram, azt az embert, ki önt egyedül merte büntetlen
bántani, maga előtt a porban feküdni, és legyen irgalommal hozzá. Ne
legyen ez irgalom az ön vas jellemén rozsda, mutassa fel ezt a levelet a
világ előtt; és mondja azt: «ime halálos ellenségem sírt előttem a
porban, hogyne hajoltam volna le, hogy őt fölemeljem.» – Önnek sorstól
megalázott örökké hű szolgája, Hétfalusy Benjamin.»

– Látja ön e levelet, uram? kérdezé az öreg, az ismeretlenhez fordítva
arczát.

Volt szemeiben egy pár köny is.

– Köszönöm, rebegé az ismeretlen, és sietett azt maga összehajtani és
lepecsételni.

– Széphalmi kézbesítendi azt.

– Nem, uram. Magam viszem el azt.

– Ön maga? De hát kicsoda ön?

– Azt majd egyszer – talán – meg fogom mondani.

Az öreg megfogta az ifju kezét két kezével s megszorítva azokat melegen,
elérzékenyült hangon rebegé:

– Isten – legyen önnek – segítsége.

Doktor Sarkantyús ebben a perczben nyitott be az ajtón s elbámult, a
mint az öreget beszélni hallotta, a mint látá, hogy jobb kezével czímet
ir a levélre, és indulat miatt egész arcza fel van hevülve. Ez
csodálatos delejezés volt.

Odament az ifjuhoz s tisztelettel meghajtván magát előtte, mondá:

– Moszjő, vuz ét őn ánsántőr!

– Meglehet, hanem beszélhetünk magyarul is, szólt ez mosolyogva.

– Hát ön nem franczia? kérdé ez megdöbbenve.

– Miért? Ha valaki Francziaországból jő, nem következik mindjárt, hogy
franczia.

– Annál jobban örülök, kedves collega uram. (Eszébe jutott, hogy az
imént magyarul biztában azt találta mondani, «ördög a collegád, nem
én».)

– Csak adjon kegyed a betegnek erősítő szereket, az nem rontja az én
kurámat; nehány nap mulva majd visszatérek, akkor úgy hiszem, teljesen
fel fog üdülni. Addig bizzunk Istenben.

A fiatal ismeretlen sietett kocsijához; az ifju Széphalmi kikisérte.
Minden ember, a ki látta az imént oly bágyadt beteget most oly izgatott,
átváltozott kedélylyel, kipirult arczczal előjönni, bámulá e
csodaorvost, ki ujja hegyével, lehelletével gyógyít, s azt sugdosá
felőle:

– Ez egy bűvész!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vértessy tábornoknál jelentkezik az ismeretlen.

Mondják, hogy most épen nincs hivatalos órája; ilyenkor nejénél szokott
lenni.

Azt feleli, hogy annál jobb; neje előtt még örömestebb szól vele.

A tábornoknak bejelentik azt a furcsa kivánságot, a mi annak annyira
megtetszik, hogy engedelmet ad az idegennek a bejöhetésre.

Csinos, udvarias ifju áll meg előtte, bátran köszönti őt, illedelmesen
az úrnőt; kezében kis katonasipka van, vékony arany zsinórral, járása,
magatartása tanusítja, hogy valaha katonának nevelték.

– Bocsánat tábornok úr, hogy önt ily sürgetve háborítom, s
legkellemesebb perczeit rablom el: de az ügyben, a melyért jöttem,
veszélyes a késedelem. Az én nevem Kamienszky gróf, Lengyelországból
jövök, s kérelmet hozok bizonyos ifju Hétfalusy ügyében, ki megszökött a
hadseregtől, mivel hiedelme szerint kapitányát meglőtte.

A tábornok arcza egyszerre elhidegült. Az a vasöntetü szobor lett
belőle, a mi ott kinn szokott lenni.

– Kitől a kérelem?

– Ugyanazon főtiszttől, a kinek a golyója szánva volt. A golyó nem
talált, fennakadt a zsinórzatban; különben jól volt czélozva, harmincz
lépésnyiről épen a szív közepébe.

– S mit akar e főtiszt?

– Kegyelmet a szökevény számára. Elismeri, hogy ő hibázott; megsértett
egy nőt, én bizonyosan mondhatom, hogy megsértette, mert én testvére
vagyok azon nőnek; s most azzal teszi jóvá hibáját, hogy maga kér
kegyelmet azon férfinak, a ki e sérelmet megtorolni előállt.

– Kérni nem elég; mit mondhat védelmére?

– Bizonyítja, hogy ez ifju példánya volt a katonai becsületességnek,
bátorságnak és jó erkölcsnek, társai bálványozták, tisztei szerették s
egyhangulag csatolják óhajtásukat az övéhez, hogy mentse fel büntetése
alól. Mind azokról, a miket mondtam, im leveleket hoztam magammal,
tessék áttekinteni.

A tábornok átvevé a leveleket, végig tekinté. Nem egy régi bajtárs,
kedves ismerős nevével találkozik azok között. Az ifju valót mondott.
Mit használ. Csak a kötelesség lesz általa sulyosabb.

– Uram, szólt a tábornok a leveleket összehajtogatva s hidegvérrel
asztalára téve. Önnek tartásából és modorából azt sejtem, hogy önt
katonának nevelték.

– Helyesen, tábornok úr; gyermekéveimet katonai növeldében töltém, s még
nem rég katona voltam.

– E szerint van önnek fogalma azon szükségről, mely a katonaéletben a
fegyelem szigorú kezelését kényszerűséggé teszi.

– Jól ismerem azt, nem is az elől hagytam el e pályát. Ha az, a kihez ez
ügyben beszélek, azt mondja előttem: «biró vagyok», úgy elvesztettem az
ügyet és visszavonulok; de én embert keresek, uram, embert, szívvel,
emberi érzéssel megáldott lényt, és ahhoz akarok szólani.

Az idegen oly szívrehatóan tudott kérni nagy sötét szemeivel, hogy a
tábornok félre fordítá tőle tekintetét.

Az ifju mintegy biztatást, reményt keresve tekinte ekkor a tábornok neje
felé, s az oly buzdítón inte rá vissza szép derült szemeivel, mintha
tudatni akarná, hogy ne féljen, hiszen ketten vannak.

A tábornok hirtelen oda fordult most az idegenhez:

– Tudja ön, hogy engemet a közéletben minek neveznek? csufságból, vagy
félelemből, vagy megtisztelésből, az mindegy.

– Tudom uram. Az ön neve «vas ember». Hanem hisz a vas is megolvad a
kohóban.

– Gondolja ön, hogy van ilyen kohó a világon?

– Reménylem. Még egy levelem van önhöz. Ezt kellett volna legelébb
mutatnom; de azt hagytam legutoljára. Az irás ismerős lesz ön előtt.
Vegye át és olvassa el.

A tábornok megdöbbenve vevé észre a levél czímén az ismerős irást. A kéz
kissé reszketett, a mely azokat most leirta, látszott a kuszált
vonásokon; de mégis rájok ismert.

El is halaványult bele.

Felnyitá a levelet. S mindjárt az első sornál úgy elfogódott, hogy
szemei azon maradtak.

– Olvassa tábornok úr. Olvassa fenhangon kérem; susogá az idegen, hadd
lássuk, nem olvad-e meg a vas is?

A tábornok merően rászegzé szemeit az ifjura, azután csendesen végig
olvasá a levelet, akkor összehajtotta azt, s keblébe tevé.

Azután sokáig gondolkozott merően az ablak felé fordulva, szótlanul.

Egyszerre visszafordult ismét az ifjuhoz e szavakkal:

– Uram, gondoljon ön ki valamit, a mi által ez embert meg lehet menteni.
Találjon bármi útat és módot megmentésére, mely a katonai becsülettel
összefér és én követni fogom.

Az ifju meglepetve, elragadtatva rohant a tábornokhoz, megragadá annak
izmos kezét s bizonynyal megcsókolja azt, ha a tábornok vissza nem
vonja.

Vértessy közel volt hozzá, hogy magát gyöngének mutassa.

– Maradjon ön itt. – Ime, szólt Kornéliára mutatva, itt szövetségese van
önnek, ki ugyanazt az erősséget ostromolja, a melyet ön. Tanácskozzanak,
gondoljanak ki valamit. Egyedül hagyom önöket.

Azzal kiment a szobából, ott hagyva az ifjut nejével.

A mint kilépett onnan, s az ajtót becsukta, az idegen ifju termete
elveszté katonás magatartását, idomai szenvedő roskadással hajlottak
azon festői alakzatba, melyben a művészek Niobét, vagy a babyloni fűzek
szomorú hölgyeit rajzolják; arczáról elmult minden szilárd, erőteljes
kifejezés, szempillái eltakarták könyező szemeit, ajkai a fájdalom
legmagasabb érzékiségétől látszottak megtelni. Még egyszer fölemelte
lelankult fejét, hogy erőt mutasson, de hasztalan; nő előtt lehetetlen a
tettetés tovább; a mint szemei Kornéliáéival találkoztak, egyszerre
sírva fakadt, zokogva odaborult elé s kezét megragadva, hevesen szorítá
kebléhez és reszketve, lihegve mondá neki, a legvalódibb szenvedély
hangján:

– Oh asszonyom, az Isten irgalmára kérem: segítsen, ne hagyjon el!

Kornélia bámulva, meglepetve néze rá: okos lelke már megfejté a talányt,
de szemei még fentarták a kétséget.

– Kicsoda ön?

Az idegen két kezébe rejté piruló orczáját és susogva rebegé:

– Egy nő, egy szerencsétlen nő, a ki szeret, és megőrül, meghal azért, a
kit szeret.



IX. A MIRIGY.

Van egy hatalmas úr itt mi alattunk, kinek életét még nem ismerték el a
bölcsek, pedig hatalmáról annyit tudnak beszélni; kitől nem tanítottak
meg bennünket félni, pedig reményeivel mindenki hozzá fordul…

Nem a pokol ez, hanem a föld.

A jó, az áldott, a békességes föld; a ki nem oly indulatos, mint a többi
elemek: tűz, víz és lég; békével hagy magára tapodni, enged sebeket
ejteni magán, hátát megrakni városokkal, csontjait töretni mély
bánya-aknákkal, enged élni és szaporodni porából támadt fajokat.

Kérdezte-e már valaki: oh én uram, áldott jó föld, tetszik-e az neked, a
mit mi ide fenn cselekszünk? hogy a szép hűs erdőket kiirtjuk felőled,
mezetlenül hagyva testedet kínzó urad, a nap tüze előtt, hogy folyóidat
mederbe szorítjuk, tavaidat kiszárítjuk s kényszerítünk szomjazni? hogy
testedet felhasogatjuk, hantjaidat összetörjük és kényszerítjük azokat
ételt, italt termeni számunkra? hogy vérrel itatjuk hímes pázsitodat, s
halottainkat elássuk kebledbe? Tetszik-e az neked, hogy mi itt élünk
rajtad és áldunk, és átkozunk, hogy táplálj minket és törjük a fejünket
rajta, hol lakik még kevés ember felszíneden, hogyan lehetne ottan is
elszaporodni fajunknak?

A föld pedig türelmesen hagy mindent történni maga felett, csak néha
rázkódik meg futó borzadálylyal, megrendítve a ráhalmozott palotákat.
Talán vannak, a kik intésit elértik?

Azután századokig nem adja megint élete jelét. Tűr, mint minden jó édes
anya, rossz gyermekeitől. Elhallgatja, eltakarja bűneiket, viseli
érettök az ég csapásait. Nem haragszik rájok, nem bünteti őket. Ápol,
nevel és nem vár háladatosságot. Csak eped, csak eped, csak emésztődik
magában, csak búsul, csak aggódik gyermekei sorsán, önző, szívtelen
gyermekein: a bú és bánat, az emberi szenny és a bűn lassan megrontják
életerejét, s egyszer – megbetegszik a föld.

Oh mint hull az ember, mikor a föld beteg!

Mint a parasyt aphis-féreg az elsárgult falevélről!

A halál új nemei, miket soha névvel nem nevezett senki, jelennek meg a
rémült népek között, az erőst, a bátort egy szellő elfújja; nem használ
elzárkózni előle kőfalak közé, a testet bekenni balzsamokkal, eltakarni
a lélekzetet; a láthatatlan halál keresztülmegy a zárt ajtókon s keresi
azt, ki tőle fél. Nem kell hozzá romlott lég, fekélyes érintés; elég a
nevét hallani, megrettenni tőle és meghalni.

Nem emberek betegsége az: a föld, a föld maga beteg.

* * *

Milyen tréfás még a rémület is!

Emlékezem azon időkre: akkor még talán gyermek voltam (azért mondom
«talán», mert nem tudom egész bizonysággal, hogy mikor öregedtem meg?)
nem sok osztályom volt a közös rémületből; sőt a helyzet ujdonsága még
mulattatott is. Iskolába nem volt szabad járnunk, vacatiót kaptunk
bizonytalan időre, nem tagadhatom, hogy ennek igen örültem, városunk
körül kordont húztak idegenek megvizsgálására; jó apám, kinek szelid
komoly arczára most is oly édesen emlékezem vissza, felkötötte ezüstös
kardját oldalára, s ő is ment a zárvonalt őrzeni. Nagyobb bizodalmam
volt ahhoz a kardhoz, mint az angoloknak minden flottájához. Áldott,
gondos anyánk kicsi társolyokban mindenikünk nyakába darabka kámfort
akasztott, a miről meg voltunk győződve, hogy sokat használ; s
eltiltotta tőlünk, hogy dinnyét, baraczkot enni merjünk. Mi jó,
szófogadó gyermekek voltunk s meg nem szegtük tilalmát. Pedig azon
évben, mintha satyrát akart volna ránk irni a természet, a legpompásabb
gyümölcs özöne lepte el kertjeinket. Ott hagytuk rothadni. Egy derék
orvosunk volt, a ki a legnagyobb vész idején sorba járta a házakat,
fehér haja, piros orczája, egyenes délczeg termete volt, mindig tréfált
velünk; mondta, hogy a ki nem fél, nem hal meg, felmetszé előttünk a
szép aranybélű dinnyét, s jóizűn evé meg; lám ő neki nem árt, mert ő nem
fél a vésztől. Csak rendesen kell élni és bizni Istenben. Nevetett, ha
kérdeztük: igaz-e, miszerint a lég most tele van apró, alig látható
bogarakkal, a miknek beszivása idézi elő a betegséget? «A ki e
bogarakban hisz, addig is jól tenné, ha becsukná a száját, a míg rólok
beszél, mert berepülnek rajta.» – És azután, midőn hallottam a bódító
harangszót, a méla gyászéneket napról-napra, reggel, este ablakaink
alatt, elhagyott árvák, özvegyek zokogását, dübörgő halottas szekér
nyomában; mikor beszélték, hogy a szomszédházból két nap alatt egész
család kihalt, átellenben az ablakok ki vannak nyitva, és senki sem néz
ki rajtok: olyankor oly jól esett összetenni kezeimet és arra gondolni,
hogy mi mind együtt vagyunk, nem vittek el közőlünk senkit, Isten
megőrzött bennünket minden siralomtól. A remény gyönge volt, mi alapja
lett volna? de a hit erős és megnyugtató.

Egyedül a benyomásra emlékezem amaz emlékezetes évből.

Hajh, másutt nem eléglette az meg könyekkel hímezni gyász palástját;
vért is feste hozzá s kettős leczkét tartott drága fizetéssel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A megyei nyiltlevelek szétrepültek faluról-falura, értesítve a helységek
bölcseit a közelgő veszélyről, melyről maguk az értesítők sem tudtak
többet, mint tíz évvel azelőtt, vagy pedig most.

A helység bölcsei, birák, népiskolárok meg voltak bizatva, hogy
magyarázzák meg a tudatlan népnek a nyilt levelek mondanivalóit.

Magyarázzák? olyan emberek, a kik maguk sem voltak felül az elemi
tanulmányokon, olyanoknak, a kik a legtermészetesebb tüneményben is
természetfölöttit keresnek; és olyan dolgot magyarázzanak, a mi azóta is
titok a világ minden bölcse előtt.

Kordé uram, Hétfalu egyik népnevelője, összekurjantatá a maga
alattvalóit, ez évben utolsó iskolai napra s elővéve zsebéből a
lebencscsé zsinórozott hivatalos pátenst, tudtukra adá, hogy ő azt azért
fogja nekik megmagyarázni, hogy azután odahaza édes szülőiknek mindent
elmondjanak, minthogy azok nem jönnek az iskolába, tehát nem hallhatják.

«Nebulók! (ez volt a rendes czíme a jeles fiatalságnak.) Ihol van a
tekintetes szolgabiró úr pátense, a miben azt jelenti, hogy iskolát nem
kell tartani többet, hanem hogy az egész falu talpra álljon; mert»:

«Jön, már itt benn is van az országban egy rettentő betegség, a minek
«morbus» a neve. A kit a morbus megragad, arra sem ér rá, hogy háta mögé
nézzen: leesik és meghal. Felfordul, ott marad.»

«A morbus úgy támad, hogy az epe rá ömlik a spiritusra, s lesz belőle
epemirigy. Következőleg engemet meg ne haragítsatok.»

«Vagyon pedig ez a morbus az idei dinnyében, sárga baraczkban és minden
gyümölcsnek a belében; a ki tehát halál fiává lenni nem akar, egy szemet
se merészeljen megtorkoskodni.»

Egypár északvidéki ifju scytha a hátulsó padokban hangosan koczódott.

«Hej te nebuló! Te Turtyik Miska. Miről beszéltem most?»

A gyerek nagy szemeket meresztve, felállt s hebegve válaszolt:

«Hogy – hogy – a tisztelendő úr – kertjéből – nem szabad ellopni a
baraczkot.»

«Gyere csak a középre.»

Megcsapta a jámbor felelőt. Pedig az helyesen okoskodott, azt tartván,
hogy ezt a tilalmat csak azért tették a nyilt levélbe, hogy a pap
gyümölcsétől elriaszszák a népet, mert hiszen más ember nem vesződik a
faluban gyümölcstenyésztéssel.

«Térjünk a dologra. Ide hallgassatok nebulók.»

«Veszedelmes dolog ez időben a fürdés, mindenféle mosdás hideg vízzel,
mert azáltal is könnyen elromlik az emberben a spiritus. Ellenben
használatos a pálinkaivás (mert azáltal a spiritus mindenesetre
szaporodik az emberben). Veszedelmes az éhomra dolgozás, a sok
gondolkodás és fejtörés, ellenben igen használatos pecsenyét enni és nem
járni a napon.»

Ez a passus nagyban tetszett a nebulóknak.

«Minthogy mégis megeshető dolog, hogy más falubeli ember könnyen
behozhatja a szürén vagy a tarisznyáján azt a morbust, a mi ragad, mint
a kullancs, azért az a parancsolat, hogy senki a faluból ki ne menjen,
se gyalog, se szekéren, sem pedig idegen ember be ne bocsáttassék; a ki
pedig keresztül akar utazni, elébb bezárassék a helységen kívül levő
bikaakolba, ruhái megfüstöltessenek, ő pedig lúgos vízben megmosattassék
és minden nála volt darab pénz hamuval megdörzsöltessék, mely
életveszélyes foglalatosságra a helybeli czigányok fognak
alkalmaztatni.»

Kordé uram folytatá a bölcs tanítást.

– Ha pedig valaki mind ezen bölcs intézkedések daczára mégis megkapná a
morbust, arra nézve csak egy orvosság van, a melynek neve vismuthum. –
Vismuthum, vismuthi, neutrius, secundæ. Magyarul viszmuta, tótul
vismuthim, németül Wismuthen. Hm, hm!

Itt nagyon rájött a köhögés az érdemes néptanítóra, mert meg kellett,
utasítás szerint, ismertetni azt a rejtélyes «izét», a minek a nevét
pedig maga is most ismerte meg először a pátens betűiből.

– No hát! Ide hallgasson mindenik, mert majd kikérdezem, hogy mit
mondtam? A vismuthum olyan por, vagyis inkább nedvesség, de mégis inkább
por, a minek a színe olyan – meg nem határozható szinű; készítik azt
mindenféléből; az ízére nézve hasonlít a piskolthumhoz, a szagát nem
igen nagyon érezni. Ettől pedig minden ember meggyógyul, a ki csak
beveszi. Először be kell venni egy kávéskanállal (a tisztelendő úr ad
kölcsön egy kanalat), ha ez nem használ, egy evőkanállal, ha még az sem
használ, két evőkanállal, mindaddig, a míg a morbus el nem hagyja a
beteget. Kapni pedig ezt Kassán a patikában; a ki nem szerez magának,
magára vessen, ha meghal. Szegényebb emberek ingyen is kapnak doktor
Sarkantyús kegyelméből, a ki, ha be nem akarják azt venni, erővel is
belétölti minden emberbe, sőt a kutak ivó vizébe is fogja hintetni, hogy
ha vonakodnak tőle. Azért jobb lesz szép szerével megbarátkozni a
vismuthummal, mint vagy egy, vagy más úton elpatkolni.

A fiatalság jó szeszszel röhögött az utolsó szóra.

Egy kölyök szabadságot vett magának feltartani a két ujját, melynek
nyúlfül billegetése azt jelenté, hogy meg akar szólalni.

– No, mi kell Slipik?

– Rekturam: édes az a – izé?

– Asine. Nem mondtam, hogy milyen az íze? Nem hallgattál ide; tartsd a
tenyered.

A ficzkó jót kapott a tenyerébe a léniával. «A másikat is!» Mind a két
tenyere kiszenvedett a füleiért.

– Állj fel Klimpa Guszti! Felelj meg ennek a nebulónak, miről beszéltem.

Klimpa Guszti volt az első a padban, mert az apja a szeszgyárt bérlette,
s legjobb kabátban járt; ez volt a mester kegyencze. A fiu eldugta
hirtelen a peniczilust, a mivel eddig a padot faragta, s nagyot nyelt,
elvörösödött. Kidüledtek a szemei a nagy igyekezetben, a hogy meg akart
felelni.

– No hát mit mondtam, fiacskám? Ugy-e bizony a vismuth íze hasonlít a –
pis…

A gyerek beleigazodván a feleletbe, hangosan kezdé elhadarni.

– A nixnus olyan porból lett nedvesség, a mit akármiből lehet készíteni,
ízére nézve pedig hasonlít a piskótához.

– Bene, præstanter; eminentissime. Csakhogy nem piskolta, hanem
piskoltum; nem fæminini, hanem neutrius secundæ.

Klimpa Guszti elégülten ült vissza helyére.

– Egyébiránt annyit mondok még tinektek, és azt odahaza is elmondjátok,
hogy semmi sem olyan jó ebben a veszedelmes időben, mint reggel éhomra
egy pohár pálinkát inni, délben megint inni, lefekvés előtt szintén, és
valahányszor az ember valami idegenséget érez gyomrában. Ez a legjobb.
Azután Klimpa Guszti el ne felejtsd megmondani édes atyádnak, hogy a
rektor úr nagyon fél a morbustól és a kulacsom most is ott van nálatok.

Klimpa Guszti áhitatos képet csinált e megbizásra, eldugva a zsoltára
alá a tollszárat, a miből puskát faragott, s igérte, hogy mindent
megmond odahaza.

– No már most énekeljünk és imádkozzunk. S azután nem lesz iskola, a míg
a morbus el nem mulik.

A fiatalság öröme nagy lett e szóra; Klimpa Guszti a tollpuskával nagyot
lőtt a pad alatt, a krumpli-fojtás Kordé uram orrára esett, a miért
Slipik Jóskát jól megvágta hatig, pedig látta, hogy nem az lőtte meg.

A megcsapott fiu bömbölése közben rákezdte a többi az éneket; – a hol
alant járt, ott csak Kordé uram szava hallott, de a hol azután felment,
neki visalkodtak az apró hívek, hogy az ablakok reszkettek bele; rektor
uram ütötte hozzá a taktust, nagyokat kommantva a léniával a hívek
fejére, ha félrevitték a kivihetetlen melódiát.

Klimpa Guszti azután elhadart egy imádságot, tévedésből a reggelit az
estéli helyett. Rektor úr nem vette észre. A mint az Amen kimondatott,
felzajdult a fiatalság, törte magát az ajtóhoz, igen jól ismerve Kordé
uramnak azt a jó szokását, hogy a többiek vijjongatásáért azokat szokta
megtépázni, a kik leghátul maradnak. Azzal neki az érdemes classis az
utczának, azon való örömében, hogy nem lesz több iskola, mert jön a
morbus! neki a lutheranus gyerekeknek, a kik ott lapdáztak a templom
előtt, azoktól elszedték az ütőfákat, beverték egypárnak a fejét kővel,
végig irták minden ház oldalára a «vivat vacatió»-t, s megdöngetvén a
kapukat, fellármáztak minden kutyát, úgy tudatták a faluval, hogy Kordé
Mihály rektor uram rendkívüli szünnapokat engedett nagyreményű
növendékeinek; mert hogy jön a morbus, s nem jó az embernek ilyenkor
együtt lenni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A népség örege, asszonyai a templomból szállingóztak haza.

Minden arczon a néma rémület kifejezése uralkodott.

Ott a szentegyházban is kihirdeté a lelkész a megyei nyilt levél sorait,
hozzátéve, hogy többet ér minden orvosságnál, kordonoknál és vismuth
poroknál, az Isten rendeletében való megnyugvás és a tiszta keresztyéni
öntudat. Egyébiránt mindnyájan Isten kezében vagyunk, s ha jól éltünk,
jól halunk meg. A haláltól nincs mit félni az igazaknak.

A vén boszorka, a halálmadár ott gubbasztott a templom lépcsőjénél, egy
csomó orvosi fű az ölében, mankója hóna alatt; állát a térdére támasztá,
úgy számlálta a templomból kijövőket: «egy, kettő, három». A háromnál
mindig újra kezdte; – minden harmadik kivető.

Mind elmentek már, csak ő maradt ott, meg a borzas Hanák, a harangozó.

Az emberek eltávoztával egy kis fehér kutya jött oda s mint ez gyakran
megtörténik, bepillantott a templomba.

– Czoki innen! kiálta rá az egyházfi, utána hajítva a nagy
toronykulcsot.

A vén jós-asszony felemelé száraz ujját s megfenyegeté az egyházfit.

– Hanák! borzas Hanák! minek kergeted innen azt az ebet? Bizony mondom,
hogy jobb volna neked is, másoknak is, ha ilyen kutyák lehetnétek, mint
hogy kétlábú állatok vagytok, mert bizony olyan világ lesz, a mikor nem
a te harangod szavai kisérik ki a halottakat, hanem a kutyák üvöltése.
Azért ne bántsd az ebeket Hanák, borzas Hanák.

A harangozó nem mert feleselni. Becsukta csendesen az ajtót, kikerülte
az asszonyt, s a mint tova sietett, úgy tetszett neki, mintha már is
szédelegne a feje valamitől s a lábai roskadnának.

A mint bevitte a paphoz a templomkulcsot, a lelkész tudtára adá, hogy
hatósági rendeletből, nehogy a nép megrémüljön, a mirigy kiütésekor nem
lesz szabad a halottakra harangozni.

Borzas Hanák feje úgy kóválygott, a mint hazafelé indult, mintha minden
szál haja egy terhes adósság volna. Az ebek úgy vonítottak a helységben.
Tehát már ezután ezek fogják kikisérni a halottakat?

Nem is talált haza Hanák, hanem betért szíverősítésül a pálinkás boltba,
a hol már akkor a falu bölcse, java mind együtt ült és tanácskozott a
nagy eljövendő napokról.



X. A KORIPHAEUS.

Bodza Tamás rektor uram sokat összeolvasott életében.

Olvasta Themistokles történetét, ki egy maroknyi görög haddal milliónyi
persákat öldösött rakásra; olvasta a vitéz marahánok harczát, midőn egy
hajdani közvitézök bocskorát az égbe hajítva, háromszor kiáltá e szót:
«marha, marha, marha!» és e jelszóra leseprék a római légiókat Pannonia
teréről. Ismerte a spanyol történetekből VII. Ferdinándot, ki a mórokat
annyi száz éves uralgás után kiűzte az alhambrából; olvasott a scytha
Bertezénáról, ki egyszerű kovácslegény létére letörte a faját elnyomó
hatalmas geoug népet; és azután olvasá s tudta könyv nélkül ** tudósunk
azon nagybecsű munkáját, melyben szorgalmas utánjárással s
vaskövetkezetességgel ki van mutatva, hogy görögök, marahánok,
spanyolok, scythák s a világ minden nevezetes népei ugyanazon egy
hatalmas fajból veszik eredetöket, mely fő-fő törzsei közé oly derék
népeket számít, mint az oroszok, lengyelek, csehek és horvátok stb., a
mit bizonyít az, hogy mindezen elszámlált népek nyelvei annyira el
valának halmozva szláv eredetű szavakkal, hogy ha azokat egyszerre
visszakérnék tőlük, hirtelen minden szóbeli értekezlet fennakadást
szenvedne közöttük.

Bodza Tamás mind ezt olvasta és tudta erősen. Egykor maga is írt egy
értekezést, melyben a hellen «συ» és szláv «ti szi» felötlő
hasonlatossága s tökéletesen egy értelmet kifejező mivolta meglepő
alapossággal és leleményességgel volt kimutatva, s mely a **-i
képzőtársulatban felolvastatván, közméltánylattal fogadtatott.

Megvoltak könyvtárában mind azon nagybecsű művek, melyek különösen
hazánkat méltaták azon kiváló figyelemre, hogy minden létező várost
visszavezessenek szláv eredetére, s melyek azon leverő tudomást juttaták
számunkra, miszerint a magyarnak még csak egy folyóvize sincsen, miután
azok mind idegen eredetűek, a mi bizonyára igen elbusító szegénység,
kivált a marhatenyésztők és hajósokra nézve, a kik a vizet oly kevéssé
nélkülözhetik.

Bodza Tamás hosszas tudományos buvárlatai s erős lelkesedés nyomán
készített magának egy saját térképet, melyen az országok a mostaniaktól
szokatlanul eltérő alakban voltak felrajzolva s csak Európa delnői
alakja s a megmásíthatlan folyamok gyaníttaták, hogy ez még az óvilág
képe. Az országok határaival történt változásokhoz járult a térképben a
nagyobb és nevezetesebb városoknak szokatlan és csak az avatottak előtt
természetes elnevezése, a classikus «grad» végzet sokszoros
előfordultával; és azon kis phantastikus eltérés, hogy
eltulajdoníthatlanul ázsiai eredetű városok, Debreczen, Kecskemét,
Nagy-Kőrös és többek, apró pontocskákkal jelentéktelen falvakká
látszottak degradálva, míg valamennyi jóravaló falu a Kárpátok alatt
tornyos metropolisok és csillagos várak jelvényeit viselte.

E térkép előtt órákig el tudott üldögélni a jámbor néptudós; méregette
czirkalommal a határokat, készítgetett benne utakat egyik várostól a
másikig; felépíté a hatalmas várromokat a Vág vizei mentében, s
megpróbálta azon bátor eszmét, mely szerint a Hernád és Poprád eredetét
elválasztó hegylánczot keresztülvágva, e két ellenkező irányban futó
folyam egyesítése által egy oly hatalmas összefogó lánczot hozzon létre,
mely a Fehér és Fekete-tenger között lakó rokonfajú népeket mind
egybekapcsolja.

Még akkor a vasutaknak csak annyi hirök volt, hogy a hirlapok
curiosumként említék, mikép valami Griffith Vilmos Angliában vasból
akarja csinálni a kerékvágást; azért Bodza Tamás úrnak ez európai vizi
útról eszméje méltán nevezhető nagyszerűnek.

E magában igen ártatlan rajongás, mely különben minden népfajjal
többé-kevésbbé közös, s mely különösen erős ott, hol egy elárvult,
elszegényült faj néhány hegylánczon túl hatalmasan uralkodó óriás rokont
érez, – nem maradt a puszta költői lelkesületnél néptudósunk szivében.

Már tanuló-korában keserű gyűlölettel szítta tele lelkét minden iránt, a
mi magyar. Pozsonyban járt iskolába, e sajátságos városban, hol az ipar
német, az uraság magyar, a szegénység szláv. Az ipar az urasághoz szít,
a szegénység azután gyülöli mind a kettőt. Látta az alföldi hetyke
úrfiakat megjelenni a tanodában, a kik sem oly szorgalmasak, sem oly
jámborak nem voltak, mint ő és barátai, mégis nagy kitüntetésben
részesültek tanáraik felől. Némelyik alig járt leczkére, mégis az első
padba ültették. Győztek magánleczkékre költeni s fölülmulták a
convictusban magoló szegény diákot. Czifra ruhában jártak, s
tanulmány-irataikat szegényebb társaikkal másoltatták. Közvizsgákon
magyar verseket szavaltak, s azt olyan büszkeséggel, oly követelő tűzzel
vitték véghez, hogy a hallgatóság közül még az is tapsolt, a ki egy szót
sem értett a pattogó szavakból; míg ő hatástalan adta elő a szláv
képzőtársulat költeményeit modoros leppegő szózatával. Még az anyagi erő
durva küzdterén is túlnyomó akart lenni az ázsiai faj. Az alföldi fiuk
jobban birkóztak, ügyesebbek voltak testgyakorló játékokban, nagyobb
indulattal és több önbizalommal viselték magukat komolyabb
czivakodásoknál; ön nemzetiségöket kérkedéssel vallák s az övét
gúnyképen hányták szemére…

Hát még midőn országgyülések alatt összecsoportosult az ország minden
vidékeiből a büszke magyar főuraság, köznemesség pompája, veleje. Új
hang töltötte be az utczákat, miket fényes jövevények széltiben,
hosszában elfoglaltak; midőn jókedvű jurátusok esténkint tizével
összefogózva a falhoz huzódni kényszeríték a kopott kabátu alumnistát,
ki sovány jusculumát vitte haza köpenye alatt, mázatlan szilkében, egy
szelet barna kenyérrel, és forgatta eszében egy más hajdani alumnista
diák történetét, ki épen így hordta egykor maradék leveskéjét mázatlan
szilkében, s ki azután Magyarország egyik herczege, főura lett, és
kastélyokat birt és nagy czímeket viselt; mikhez azt nagy ész, nagy
szerencse és legnagyobb férfiui délczegség juttatá, a kinek sorsából az
ő számára csak az eleje kinálkozik, a nyomor: ész, szerencse és szépség
dolgaiban nagyon mértékletes osztályrésze jutván.

Ezek a legelső keserű benyomások soha sem múltak el lelkéből. A sors
mostahaságát, saját tehetségei korlátolt erejét azontúl is mindig
háttérbe szorított nemzetisége sérelmei közé rótta fel. A nélkülözés
évei, a rongyos kis népnevelői lak Hétfalu egyik zugában, a sovány
árpakenyér, a foltos kabát, mind ezen keserű fajneheztelés kínjait
szaporíták.

A koronkinti érintkezések a földesúrral, a dölyfös és követelő
Hétfalusyval, épen nem olyan természetüek voltak, hogy kedélyét
kiengesztelődésre bírhatták volna. Hétfalusy minden embert haszontalan
naplopónak tartott, a ki nem ásóval, kapával keresi a kenyerét, ha már
egyszer nem született valamiféle úrnak; ezt a nagyrabecsülést különösen
kiterjesztette pedig az iskolamesterekre, mint a kik, hite szerint, csak
azért vannak kigondolva, hogy a népet örökösen lovalják az uraságok
ellen. Mintha nem lehetne el a világ a nélkül, hogy a paraszt el tudja a
betüket olvasni. Elég nekik az, a mit a templomban hallanak. Egy
falubeli juhász bankót csinált: «ha írni nem tanítják, nem vetemedik
rá». A népiskola-tanítók a földmíves természetes prokátorai a
földbirtokos ellenében. Ezen hitét a hol csak lehetett, tényekben is
nyilvánítá Hétfalusy, az uraságtól rendelt deputatum-gabonát a
rostaaljából mérette ki a mesternek, az iskola udvarát elfoglalta
cséplői számára, hogy leczke idején nem lehetett a kelepléstől hallani a
szót a tanodában; a muzsák számára rendelt épületet soha sem javíttatá
ki; hanem elnézte, a mester saját maga hogy gyúrja a sarat kölcsön kért
polyvával, a falrepedések kipótlására és saját kezeivel kötözi össze a
bomlott nádtetőt. Gyakran az utczán lehordta őt a köznép előtt, keresve
keresett ürügyekért, s úgy bánt vele, a hogy legutolsó cselédjével.

Bodza Tamás mind e bántalmakat felrótta mappája hátára, s mikor
elmélázott e furcsa térképen, szemei mindig megakadtak annál a három
vörös keresztnél, a mi Hétfalu tornyos jegye mellé volt föltéve, s
ilyenkor oly nagyokat sóhajtott, mintha sokalná a türelmet, mit a sors a
beteljesülés napjáig reá mért.

Mert, hogy a beteljesülésnek előbb vagy utóbb el kell következni, arra
erős hite volt.

Gyakran ünnepnapon lehetett látni mutatóujján egy durva kovácsmunkáju
vasgyűrűt, melynek pecsétlapjára e három betű volt vésve: U. S. S.
Ilyenkor meglátszott rajta, hogy a szokottnál magasabban hordja fejét.
Ha kérdezték tőle, miféle név előbetüi ezek, vállat vont, s azt mondta,
hogy egy barátjától kapta azt, még tanuló-korában; nem tudja, mit
jelentenek a betük.

Iskolai szűnhetek alatt rendesen elutazott gyalog messze földekre, sok
hegyet, völgyet bejárt, s visszatértekor rendesen gorombább volt a
földesúr irányában, mint az előtt, míg bizalmasabb hívei előtt czélzó
mondatokat hullatott el a világ rendének megváltozása, régi reménységek,
különös események felől.

Mindezeket mai világban puszta curiosumoknak fogják tartani.

Alig fogja valaki hinni, hogy vannak emberek, a kiknek életirányát e
központatlan eszmék határozzák.

Az emberi ambitiónak ez a neme valóban ritka növény. Hasonlít azon
cryptogamhoz, melyet csillag-hamvának szoktak nevezni, s melynek
reszkető, elfujható tömege csak ritka évben jelenik meg és ritka földön,
meleg nyári esők után.

Ennek a számára sincsen jó föld.

Ki értse meg e határozatlan ábrándokat? A köznép mit sem tud már
Szviatopolszk királyról: nem lelkesül fel Ziska nagy nevére s rég
elmosódott lelkében Giskra és a zsebrákok hosszú harcza. Hatalmasabb
testvéreknél is hajótörést szenvedett a nagy Szlávia eszméje, az orosz
szabadelvüek földönfutók lettek Muravieff este után, tudósaik maig sem
birtak egy közös nyelv fölött megegyezni, melyen egymás között
értekezhessenek, s hogy a nemzetiségi rokonszenvek minő egyetemességet
biztosítanak e nagyszerű ábrándos eszmének, arról tudomása lehet
mindenkinek, a ki valaha a lengyel és orosz nép történeteibe
bepillantott, a hol ez a kettő egymást érinti.

Pedig hiszen oly nyilt, oly világos az út.

Nagy és dicső nemzetté lenni, világ színe elé emelkedni, helyet vívni ki
a történetben: a magyarhoni szláv nép annyi természetes észszel,
műveltségi fogékonysággal bir, szorgalma, takarékossága bámulandó;
népélete, dalai, dallamai tele költészettel, kedélye romlatlan, szíve
jó; hogy ha tudósaik, jóakaróik a helyett, hogy éretlen, ábrándos
genealogiákkal, olcsó nagyravágyással kápráztatják szemeit, akarnák őt
vezetni a műveltség, igaz tudomány, költészet, műipar mezején; és tennék
azt nem a ragyogni vágyás ambitiójával, hanem azzal a
hangyaszorgalommal, mely nem resteli a bölcseséget az abécze betűin és a
kincskeresést a filléreken kezdeni, és ezt a szent kötelességet vennék
át fiak az apáktól ivadékról ivadékra; akkor építenének igazi várakat
népök számára; a többi kártyavár, légvár, délibáb országa.

Bizonyára Bodza Tamás uram is okosabban cselekvék vala, ha a rábízott
híveket egy kis írásra olvasásra, nép- és földismeretre, természettanra
és gyümölcsoltásra oktatgatja, mint hogy összeüle a falu torkaival a
kocsmában, a helység házánál, az erdőkerülőnél, meg a külső pinczékben s
biztatá őket olyan dolgokkal, a miknek elhivése azután sok boldognak és
boldogtalannak utolsó ábrándja volt.

A környék minden falujában voltak személyes ismerősei, kiket minden
évben sorba szokott látogatni, s kikben ábrándos kilátásait olyankor
mindig felfrissíté.

Most itt jött az alkalom e nagy munkát megkezdeni.

Ő maga írástudó ember lévén, előre jól tudhatta hirlapokból a veszélyes
ragály közeledtét, melynek gyógyszerei, védeszközei még akkor
ismeretlenek voltak.

Egyszer csak elkezdett a lappangó hír terjedezni a falvakban, hogy egy
hatalmas külfaj be akar törni az országba, visszahódítandó a századok
óta elfoglalt Pannoniát a quádok és marahánok utódai számára.

A népség látta élő szemeivel az átvonuló katonaságot, mely a határszélek
felé sietett, minden fuvaros, utazó, vándorló hozta hírét a katonai
őrvonatoknak, melyek hosszan fel vannak állítva s útlevelet kérnek a
jövő-menőtől, akkoriban nagyon szokatlan intézményt.

Az okosabbak, értelmesebbek azzal nyugtaták meg a suttogókat, hogy ez
nem külellenség miatt történik, hanem a künn pusztító ragály
behozatalának meggátlása végett.

Ekkor egy még ennél is borzasztóbb hír kezdte felütögetni sárkányfejeit.

Azt beszélték, suttogták, dörmögték, később fenhangon kiáltozák, hogy
nem ragály készül a nép ellen, hanem az úri rend akarja elpusztítani a
köznépet!

El akarják őket pusztítani átkos, rettenetes módon: méreg által. Gyorsan
ölő mérget hintenek a szérükre, a kutakba, a csapszékek italaiba; úgy
akarják elveszteni a népet.

Meg vannak vesztegetve az orvosok, gyógyszerészek, csaplárosok;
ellenséggé lett mindenki, a ki nyirott főt és posztóruhát visel, nem
lehet hinni senkinek!

Ki terjesztette ezt a borzasztó hírt? Elébb csak titokban, házról házra,
suttogással, majd nyilt utczán, fegyveres kézzel és fenhangon? A
szövevény szálai messze elágaznak. Sokat fel lehet róni emberi
gyöngeségnek, a műveletlen, tompa népkedélynek, a tudatlanságnak. Van
osztálya benne az úri rend korábbi szigorának, bár ez csekély, mert a
nép dühe épen a legjobbakat, a kik legtöbbet tettek jobbágyaikért,
sújtotta a legkegyetlenebbül. Beleszámíthatjuk a közönséges bűnöket is:
rablás, boszú utáni vágyat, a fej mámorát, a szív haragját, a
kincsszomjat, de egy vörös vonal húzódik végig az egész gyászfátyolon
keresztül, mely magára veszi a bűnsúlyt a «vak történetről», a kire
minden emberi botlást olyan örömest át szoktunk ruházni.

* * *

Bodza Tamás esteli harangszó után künn sétált a mezőn. Ez rendes sétája
volt. Néha a szomszéd falu határaig is elment, hóna alatt egy kis
könyvvel, melyből philosophi nyugalommal olvasgatott.

Horácz könyve az, melynek minden versét kivülről tudja, s minthogy az
igen okosan ki van mondva, miszerint Horácznál szebbet és nagyobbat
emberi lant-verő többé zengeni nem tud, Bodza nem is olvas soha más
egyebet, nem ismer más költőt, semmiféle nyelvüt; tán önmagát kivéve, ki
szintén szokott versek irásáig lelkesülni, de a melyek szintén nem olyan
jók, mint Horáczéi.

Ma is elolvasta azon sorokat, a miket olyan jól ismert már. Ma is leült
megpihenni a nagy jegenyefa alá az út mentiben, az ismerős gömbölyeg
kőre, s épen ott járt, a hol a jó Horácz e szép szavakkal kezdi versét:

  «Nunc est bidendum! Nunc pede libero
  Pulsanda tellus…»

a midőn hozzá közelgő lépések fölzavarák csöndes élvezetéből.

– Vártalak, Iván, szólt a mester, hóna alá dugva könyvét, miután
behajtással megjegyzé benne a helyet, a hol az olvasást elhagyta, nehogy
elfelejtse.

– Későre szabadulhattam. Harangozásig az öreg nem bocsátott.

– Iván, a régen várt jelszó ki van mondva.

– Hogyan? kérdi a legény elbámulva.

– Ki van hirdetve minden templomban, minden iskolában, kiszegezve
nyomtatásban minden falu házára, minden tilalomfára. Maga a vármegye
adta a jelszót. A miről a nép még kétségben volt, a mit nem akart
elhinni, most már hiszi és tudósítva van róla hivatalosan. A halál
közelget és jaj annak, a ki fél tőle. Én nem félek. Hát te?

A legény összeborzadt; de mégis azt mondá:

– Én sem.

– A mirigy egyszerre több helységben fog kiütni; és mindenütt, a hol
halottak lesznek, az élők fegyvert ragadnak és keresni fogják, hogy kin
álljanak boszut?

Iván arcza zöldre sápadt, de elfojtá belső rettegését. Az rettentő idő
lesz.

– A városban nagy már a zaj; de ez még nem sokat ér. Ismerem a hétfalusi
népet. Gyávák és csak félig-meddig a mieink. Sok közöttük az áruló, az
idegen. A legnagyobb düh fokán, ha egy ezüstgombos úr lejön közéjük
mézédes szavakkal, vagy egy hajdú hosszú pálczával, vagy legerősebb
esetben egy pár vadász töltött puskával, szétrebbennek, mint a vadludak.
Haszontalan, gyáva nép. Nem is tiszta; – korcs. Pedig mégis innen kell
mindennek kiindulni. Kényszeríteni kell őket, hogy ők indítsák meg;
holmi apró falu kezdése nem ad tekintélyt.

Iván bámulattal hallgatá mestere szavait s magában erősen kezde
meggyőződni, hogy Bodza nagy hadvezéri tehetségekkel bir.

– Valami szomszéd falu népét kell behozni az első támadásra;
legalkalmasabb lesznek a Tribo[1] vidékiek. Sok közöttük a juhász,
pásztor, mezőn élő ember, a kiket össze lehet gyüjteni éjszaka, a
nélkül, hogy észrevétetnék. A faluban szeszgyár is van s nem hazudik, a
ki azt mondja, hogy ott mérget főznek. Általában minden faluba más
falubeli vezetőket kell küldeni, a kiket az uraságok nem ismernek.
Némely embert zavarba hoz az, ha könyörögnek előtte és néven szólítják.

Iván helyeslőleg inte fejével e bölcs mondatokra. Bodza meg fogja
érdemelni a tollbokrétát kalapja mellé.

– Te az éjjel járd el sorba a pásztorokat s az útmelléki magányos kocsma
előtt gyüjtsd őket össze. Én nem mondom, hogy mit tégy, majd belátod
saját eszeddel. Az országuton azonban ne maradjatok mind, egy rész
vonuljon a falu közelébe.

– Legjobb gyűlhely lesz a hóhér laka.

– Nem árul el bennünket Zudárné?

– Hamarább azt, hogy ő gyujtja fel Hétfalusy kastélyát legelébb.

– Ő is úgy gyülöli őket, mint anyja, a vén kuvik?

– Ha nem jobban. A kuvik csak kiabál.

– Hallottam tőle sokszor, hogy Hétfalusy elfoglalta volna jószágaikat;
de nem lehet a szavain elmenni. Azt beszéli, hogy a kastély egyik
szárnya is az ő földére van építve.

– Úgy van az, hogy Anna asszony ura kurta nemes ember volt a faluban,
volt neki holmi kicsiny telke épen a kastély szomszédjában. E miatt örök
perpatvar volt közte és a földesuraság közt. Egyszer Hétfalusy, mint
aféle hatalmas úr, saját telkén megkapta a kurta nemest, s megcsapatta.
Ebből nagy per kerekedett; Hétfalusy kétségbevonta Dudoky nemességét, ez
nem tudta azt bebizonyítani. Elvesztette a perét a megyén, feljebb vitte
a táblákra, elhuzódott évekig: a sok ostoba költségre felment a
pörlekedő minden gazdasága, elpusztult, elszegényedett, utoljára dobra
ütötték a telkét. Hétfalusy vette azt meg potom pénzen s még a pör
folyama alatt azt a boszút követte el, hogy a házának egy szárnyát
beleépítette a szomszéd pörös telekbe. Dudokyt erre megütötte a szél.
Leánya elárvult, egy időre a városba ment szolgálni. Ott egy épen nem
jóhirű helyre került, a hol egyszer valaki azt az ajánlatot tevé neki,
hogy elveszi feleségűl. A szerencsétlen kapott rajta s kezet adott rá.
Ki volt az a boldogtalan, a ki ilyen helyen keres magának feleséget?
Megtudta, mikor megesküdött vele. Az volt a hétfalusi hóhér. Így lett
Borcsa a hóhér felesége. Ha csakugyan megőrült Anna asszony, akkor
leánya volt az egyik ok benne. Ezt is a Hétfalusyaknak tulajdoníták.
Anna asszony azután sokszor talált alkalmat, hogy magát a
Hétfalusy-családon megboszulja. Csigavér! szokta azokra mondani Borcsa.
A vén kuvik szerette a lelkét gyötörni annak, a kire haragudott,
szerette megtölteni a pompás palota belső szobáit sirással és nyögéssel,
látni a bánat, a bú alatt megőszülni büszke ellenségét, s gyönyörködni a
szégyen, a bánat, a lélekfurdalásban, mert az öreg olyan mérget is tud
keverni, a mi a szívet kínozza. – Nem ilyen Borcsa! Mikor ez az asszony
a Hétfalusyakról beszél, pelyhes ajka felduzzad, arczai kipirulnak, két
fekete szeme úgy szikrázik, mint a pattogó tűz, s ha kés van a kezében,
nem jó közel lenni hozzá. Neki az ellenség vére kell, hogy
beletocskolhasson lábaival, neki az kell, hogy lánggal égve lássa a
büszke kastélyt. Sokszor mondta ezt. «És azután nem bánom, ha megölnek
is!» tevé hozzá. Oh az irtózatos asszony; majd meglátod.

– Valódi Libussa, mondá gyönyörrel Tamás. Ha győzünk, nagy szerep vár
reá. Te szerelmes vagy bele.

– Inkább ő én belém. Jól élek mellette.

Az öreg nem sokat gondol rá.

– Azt pedig ártalmatlanná kell tenni.

– Gondoskodunk róla.

– Éjfél után a helység minden kijárását el kell foglalni és egy csoport
legbátrabb legénynyel berontani a helység házához. Vigyázzatok, hogy
semmi nyirott fejü ki ne szabaduljon a helységből, ha paraszt gúnyában
jár is. A többi azután az én gondom lesz.

– Jól van, mester.

– Azután a csőszháztól elő kell hozni Mekipirost.

– Minek, mester? Az a fiu néma is, bolond is. Tudod, hogy kínjában
elharapta a nyelvét.

– Annál jobb. Nem tud beszélni. Kell neki adni pálinkát, sokat.

– Ha pálinkát iszik, olyan, mint valami veszett állat, mar és körmöl;
uszítani lehet mint a kutyát.

– Azt kell. Fognak majd előfordulni olyan esetek, a miket nem örömest
tesz meg az ember maga: de a miknek mégis meg kell történniök. Értesz-e?

– Nagyon helyesen. Bámullak, mesterem. Ezt a félállatot neki lehet
ereszteni ott, a hol magunk nem akarjuk kezeinket bekeverni. Ez neki
megy a töltött fegyvernek, ha pálinkát kapott s megfojtja az édes apját
is. S ha valami rosszul talál sikerülni, azt mondhatjuk, ő volt a hibás.

A mester komoly szemrehányással nézett tanítványára.

– S te kiejtheted ezt a szót a szádon: «ha rosszul talál sikerülni?»
Iván, te neked nincs igazi hited. Iván, te haszontalan ember vagy.

A legény zavarodottan igyekezett magát menteni.

– Iván, te haszontalan ember vagy! Bánom, hogy téged választottalak e
nagy munkára.

Iván megharagudott.

– Te választottál engem? Én választottalak téged. Nem én vagyok a feje e
szövetségnek?

– De én vagyok a lelke.

– Micsoda? ezekkel a vékony pipaszár karokkal? Nézd az én karjaimat.
Nézd; szólt Iván, felgyűrve húsos karjáról az ingszárt. Egy kezemmel
többet érek, mint te mindenestől.

– Mégis gyáva vagy, ha azt kérded, hogy fog-e sikerülni?

– Majd megmutatom, ha ott leszek! szólt Iván, mellére ütve s kérkedőleg
feszíté előre izmos mellét; s egyengeté fejét vállai közt, mint szokták,
a kik húsukra és csontjaikra büszkék.

– Addig pedig ne veszszünk össze az országon, mondá Bodza, engesztelőleg
nyujtva sovány aszott kezét Ivánnak, mit az teljes erejéből megszoríta,
nem annyira barátsága szilárd voltát, mint inkább tenyér-izmainak
kifejlettségét akarva elismertetni a mesterrel.

Bodza még arczát se vonta el az erőművészi törekvésre, hanem Iván
egyszerre nagyot szisszent, kérkedő arcza összerándult s a hasához
kapott.

– Nos, mi lelt?

A legény kínlódva görnyedt össze.

– A hasamba nyilalt valami egyszerre…

– S te azon nyögsz? Lám, az imént majd összetörted ujjaimat, én nem
szepegtem.

– De az irtóztató. Milyen görcs.

– Talán már te is meg vagy mérgezve, Iván.

– Oh ne tréfálj az ilyennel, lihegé ez, elsápadt, eltorzult arczczal.

– Hiszen tudod, hogy csak mese az egész.

Iván nagy sokára lélekzett fel.

– Már elmult. Milyen különösen éreztem magamat. Igaz, hogy csak mese. De
milyen különös fájdalom volt az.

– Verd ki a fejedből és igyál egy kis szíverősítőt. Most pedig eredj és
láss a rádbizottak után.

Iván még mindig sápadt volt egy kicsinyt s úgy tetszék neki, hogy a
mester arczát is olyan különös sárga szín lepte el.

– Milyen sárga ez az ég! szólt feltekintve. Semmi kék sincs rajta. S
milyen hosszu sötét felhő úszik ott az ég határán. Mint valami nagy
fekete madár.

– Ne bámuld most az eget, Iván, hanem siess, hogy készen légy éjfélre.

– Egészen belátni a napba, egy csepp fénye sincs, mikor lemegy, dörmögé
ez szédelgős fővel.

– Mi gondod neked égre, napra s felhőkre? feddé őt gúnyosan a mester.

– És a mik azokon túl vannak! viszonzá ez, visszanyert daczczal. Jó
éjszakát mester.

– Nyugodalmas jó éjszakát; szólt ez iróniás mosolylyal.

– Csöndes álmot.

– Boldog fölébredést.

Azzal elváltak egymástól. A mester visszafordult a falu felé, olvasva
tovább Horácz örök szép verseit; Iván pedig sietett a magányos lak felé,
fel-feltekintgetve a sárga égre, a fénytelen napra, a hosszu fekete
felhőre, s bámulva pillantva maga körül, hogy árnyéka nem követi sehol,
sem előtte, sem utána.

Az a méla sárga fény, az a barna, érczszegélyű felhő pedig befedé a
földet és elfogá széles lomha szárnyaival az egész láttér kerekét; mint
valami denevérszárnyú alvilági rém, a mester kinyitott könyvében úgy
tánczoltak az apró fekete betűk hosszu tántorgó sorai:

  «… pallida mors
  Aequo pede pulsat
  Pauperum tabernas,
  Regumque turres!…»



XI. AZ ELSŐ SZIKRA.

Kamienszka Mária egy hosszu óráig beszélt Vértessy tábornok nejével.

Elmondott neki mindent, a mit ama szerencsétlen családról tudott,
melynek sorsa oly szomorú emlékekkel volt a tábornokhoz kötve.

Az atyjától üldözött ifjut mint délczeg hadapródot Galicziában ismeré
meg s a viszony, mely közöttük keletkezett, a leggyöngédebbnek volt
nevezhető.

Azon balesemény, mely az ifjut futni kényszeríté, gyászosan zavarta azt
meg; de meg nem szakítá, mert Mária azon férfias elhatározottságal, mely
a lengyel nőket annyira jellemzi, nyomról nyomra keresé az eltünt ifjat
s midőn rátalált, lelkének egész erejével, szerető szive
találékonyságával fogott a kétségbeesett munkához, hogy őt
megszabadítsa.

Kornéliát egészen felvillanyozták e szenvedélyes hölgy szavai: ez oly
tetterős, oly bátor, az első gondolatnál a kivitelre kész, magával
ragadta a szelíd kedélyű, nyugodt nőt, hogy az a legábrándosabb
terveket, miket egy óra alatt a felhő-alakulás gyorsaságával rajzolt
elé, valóknak és kivihetőknek tartsa.

Azt végezték egymás között, hogy az öreg Hétfalusyt vejével együtt
felhozzák a tábornokhoz, ugyanakkor Kornélia bevezeti hozzá az
elvesztettnek hitt gyermeket, kit fogadott apjától elhozni Mária
feladata leend. Az itten támadó jelenet, midőn az apa és nagyapa az
óhajtott gyermekre fognak ismerni, lehetetlen, hogy meg ne rendítse a
tábornok szivét, ki azon perczben, midőn az apa unokáját nyerte vissza,
örömét azzal tetézendi, hogy fiával ajándékozza őt meg.

A kedves összeesküvők olyan jól számították ezt ki, a terv oly regényes
és mégis valószinű volt, a siker előre látható,… hanem a sors volt a
gazda, és a gazda kezében volt a számadás.

Mária azonnal, a czéljaihoz alkalmas férfiruhában, lóra ült és sietett
vissza Hétfalu felé. Utközben egy levelet adott a postára, melyben az
öreg Hétfalusyt tudósítá, hogy mihelyt kocsira ülhet, siessen a
székvárosba; neki Zudár lakától egyenesen kellett visszatérnie.

Már késő volt az idő, midőn az országútra kiért. A nap lealkonyodott,
látszott a szembántó verőfény az égen, mely minden tárgyat sárga világba
burkol, s megszüntet minden árnyékot, a lemenő nap elől széles veres
küllők szegték át a csodálatos szinű eget, míg átellenben, kelet felől,
ugyanolyan napküllők emelkedtek barnán, magasan, mintha a rémangyal
koronájának szarvai volnának.

Olyan valami otthoniatlan szomorú volt az egész tájon. Egy madár nem
repült az égen, egy marha nem legelt a mezőn, még a vidámabb tücskök
czirpelése sem hangzott az útfélen. Az út maga pedig be volt lepve
gyeppel két felől, alig hagyva fenn egy kis tekergő ösvényt középen,
azon el is volt már mosódva az utolsó kerékvágás, melyet valami áthaladt
boldogtalan utazó szekere hagyott maga után; hetek óta nem utazik senki
ezen a tájékon, egyik falu retteg a másikától, egyik ember kerüli a
másikat, s nem kivánja szomszédját látni senki.

Az országútról levezető düllő-utak épen egészen el voltak hagyva, csak
arról felismerhetők, hogy azokon alacsonyabb és sötétebb fű termett.

Mint a tatárfutás után!

A ló egyedül ügetett előre, sem előtte, sem utána nem látszott ember
vagy állat, a lovag szomorúan tekintgetett körül.

Az út mellett görbe fák düledeztek erre arra, azokat is letarolta valami
pusztító hernyó, s ronda pókhálója rongyaival vonta be szép zöld lombok
helyett; távolabb eső gyümölcsös kertek olyan színt mutattak, mintha le
volnának égve, s a láthatár felé olyan sárga volt az aszott mező, mintha
csupa tarlóból állana.

A levegő nyomasztó, nehezen ült az ember mellén, s ha néha egy-egy lomha
szellő libbent végig e tájon, az is oly forró volt, mintha az
érczolvasztók kürtőiből fúna elő s még növelte a tikkasztó nyomást.

Azután lassan, igen lassan besötétült; egy hosszú fekete vonal volt az
ég alján, mely csendesen egy sötét fátyollá bontakozott ki, s a mint a
csillagok nagy sokára kicsillámlottak a sápatag égből, egyenkint
eltakargatá azokat, mintha valami nagy szellem keze felhuzná a gyász
kárpitot a halottas sírbolt pislogó lámpái elé.

Már éjszaka volt, midőn Kamienszka Mária a legelső csárdát megpillantá
az útfélen, mely számítása szerint épen a közép távolságot jelölte a
székváros és Hétfalu között.

Az éjszakai homályban hamarabb lehetett a zajt hallani, mint a tárgyakat
tisztán felismerni.

Mária úgy képzelé, hogy nyers szitkok között kétségbeesett sikoltásokat
hall, s homályosan kivehető tömegek mozogtak alá s fel a ház körül.

Ösztönszerűleg megtapintá a nyeregkápában pisztolyait. Helyeiken voltak.

Néhány percz mulva közelebb ért a házhoz s borzadva látta a jelenetet,
mely figyelmét régóta magára vonta.

Néhány száz pór, a néposztályok legalsóbb rétegeiből, rajzott ki s be a
csárda ajtaján, vad rikoltozás és szilaj dana között. Két nagy hordó
volt kiállítva a ház elé, beütött fenékkel, melyből kalappal meríték a
pálinkát, a kik hozzá fértek, néhány már csak támaszkodva bírt lábán
maradni, a két hordó közé egy szék karjához ősz szakállas zsidó volt
kötözve, a kit a részeg csapat emberei felváltva vallattak, szakállát
szálankint tépdesve; a kínzott martalék ordított, de nem felelt semmit,
csak néha könyörgött, hogy ártatlan leányát ne bántsák. Valami fehér
nőalak a küszöbön feküdt keresztül; minden azon menő, a ki átlépte,
egyet rugott is rajta. Az már nem érezte.

Mária felháborodva lovagolt a vén csárdást kínzó csapat közé s férfias
bátorsággal szólt:

– Mit cselekesztek itt?

Az emberek csak akkor látszottak a lovagot észrevenni, midőn közöttük
volt.

Egy fiatal siheder, tömpe, beütött orral, mezítelen mellel, csimbókos
haja orczáját ellepve, felelt a kérdésre:

– Egy méregkeverőnek fizetünk; ha tudni akarja urfi!

– Ki keveri a mérget? kérdezé Mária, kinek lelke messze járt attól, hogy
e választ megérthesse.

– Kicsoda? szólt a ficzkó daczosan. Ni, mintha nem tudná? Hát nem az
urak bizták a zsidókra, hogy keverjenek mérget a pálinkába. Mi?

Mária annyira meg volt lepetve, hogy nem tudott rá mit válaszolni.

– Ni, hogy teszi magát, mintha semmit sem tudna. De mi tudjuk. Akár hogy
szőtték, fonták. Kitudtuk. El van árulva minden. Valld meg zsidó, hogy
méreg van a hordóban.

Hanem azért itták, a mi a hordóban volt, mintha mindenki meg akarna
győződni felőle: milyen lehet az a méreg.

A szószóló suhancz telemeríté kalapja karimáját s odalépett Máriához:

– No ifjuúr, ha nem hiszi, hogy méreg van benne, hát tessék megkóstolni,
tessék.

Mária undorítva tolta el magától a piszkos kalapban nyujtott ronda
italt.

– Látjátok, nem akarja inni, tudja ő is, hogy méreg van benne.

«Le kell rántani lováról!» kiálta ekkor egy hang a tömeg közől.

«Fel kell kötni őt is oda, a hova a Hétfalusy urakat fogják kötni!»
ordítá a másik.

A piszkos siheder hirtelen megragadta a paripa zabláját s többen
kinyujták kezeiket Mária ellen.

A vad fenyegetések egyszerre visszaadták a delnő lélekjelenlétét.
Hirtelen olyat ütött lovagkorbácsa gombos felével a lovát feltartóztató
suhancz fejére, hogy arczczal a földre bukott le, s azzal sarkantyúba
kapva paripáját, egy percz alatt kiugratott a tömeg közől; egy utána
hajított bot zúgott el feje fölött, s egypár egyenesre ütött kasza
vágott felé elkésett csapással; néhány jó futó suhancz kergetni kezdte,
két hosszú társzekér volt keresztbe fordítva az úton; azt hitték, hogy
ott elfoghatják; a delnő egy szökéssel átugratott a gáton, mire üldözői
elmaradtak mögötte, hanem a mint hátra fordúlt, hallá a rémséges
hahotát, a mit utána küldtek s egyes fenyegető kiáltásokat:

– Csak hadd menjen. Jó helyre megy oda! És újra hahotával kaczagtak
utána.

A mint Mária néhány száz lépésnyire haladt, megdöbbenve vevé észre, hogy
paripája elkezd sántítani, nagyokat botlik s egyre lassabban léptet.

A jó mén, midőn átszökött a szekértorlaszon, bizonyosan megrándította
egyik első lábát.

Nemsokára csak lépve birt haladni, s Máriának szüntelen feszítve kelle
tartania a kantár szárát, hogy lova ne botorkázzon annyit.

Jó, hogy üldözői utána nem mentek, most alig birt volna előlök
megszabadulni.

De miféle rendbontó had lehet ez? töprenkedék magában Mária, mely
polgáriasult országban, rendes kormányzat és törvényszolgáltatás mellett
ily önkényű kicsapongásra vetemedik? Arra, hogy ez valami elterjedt
lázadás rémjelenete is lehet, távolról sem gondolt.

E közben ama sötét kárpit mind jobban bevonta az eget, a vidék egészen
elsötétült, egyik csillag a másik után borult el; a ló horkolt és fejét
hányta. Mária nem maradhatott többé a nyeregben, attól félve, hogy lova
fején keresztül esik, hanem leszállt s lova kantárát karjára akasztva,
úgy vezette azt maga mellett.

A begyöpösödött utat nehéz volt már kivenni a sötétben s Mária csaknem
egyenesen haladt egy nem messze világló fény felé, mely valami útféli
ház ablakából látszott jönni.

A mint közelebb jutott a házhoz, úgy tetszék neki, mintha annak
környékén is jövő-menő csoportok tünedeznének elő s hangosabb
szóváltások zaja hallatszanék.

Most tisztult fel előtte, miért nevettek üldözői oly hahotával, midőn
erre látták menekülni. Itt is el volt állva az út.

Egy perczre megállt; a női gyengeség egy perczre erőt vett szivén,
néhányszor végig borzadt egész teste, azon ösztönszerű iszonyattól,
melynek okát még nem érte utól az öntudat. Azon gondolkozott, hogy
meneküljön. Félre az útról, az ismeretlen erdők közé… Azután ismét
eszébe jutott, hogy miért jött? s nem reszketett többé, kivette
pisztolyait a nyeregkápából; felhuzta sárkányaikat, új gyutacsot tett
csapantyuik alá, az egyiket hóna alá fogta, a másikat kezébe s lovát
megkötve egy útféli fához, minthogy ily állapotban hasznát nem vehette,
elszántan neki indult a zajgó csoportnak.

Könnyü lett volna ugyan e sötétség közepett, egy kis kerüléssel egészen
kitérni előlük, de valami veszélyes kiváncsiság, mely úgy ösztönöz
felkeresni azt, a mitől épen rettegünk, nem engedé azon határozatától
eltérni, hogy épen a lármás csoportok között haladjon keresztül.

Azok csak akkor vették őt észre, midőn már közöttük állt.

«Megállj», hangzott egyszerre köröskörül s egy kasza hegye szegült a
jövevény mellének.

Mária visszanyerte lelke minden erejét a veszély pillanatában.

– Tíz lépésnyire tőlem! kiáltá csattanó hangon; a ki közelebb lép,
lelövöm! Mit akartok?

A merre pisztolyát fordítá, hátra huzódott előle a ronda csoport; ha
menni akart volna, tiszta volt előtte az út, akadálytalanul keresztül
haladhatott.

De most már többet akart. Átérté e néhány sötét jelenetből, hogy itt
valami gonosz készül a Hétfalusy család ellen. Meg kell tudnia, mi az?
és talán segíteni rajta. «Mit akartok itt?» ismétlé a kérdést.

E pillanatban kinyilt az útféli ház ajtaja s kilépett rajta Bodza Tamás
lámpával kezében.

– Ki beszélt itt? kérdezé széttekintve a sötétben.

Néhány félénkebb parasztlegény az ajtó mögül mutatá neki a jövevényt;
figyelmeztetve rá, hogy ne menjen oda, mert puska van a kezében.

A mester bátran lépett Mária elé, feltartá feje fölött a lámpást, hogy
amannak arczába láthasson.

«Milyen szép feje van az úrfinak»; dörmögé a borzas Hanák a háta mögött,
«hogy illenék a kaszám hegyébe».

– Csitt, szólt a mester. Én hadd beszéljek. Kicsoda az úr, és mit akar?

– Azt nem mondom meg minden bolondnak. Elébb akarom tudni, hogy ti kik
vagytok? Ha rablók vagytok, védem magamat ellenetek a hogy tudom; ha
bolondok vagytok, akkor igyekezlek felvilágosítani; ha derék hős férfiak
vagytok, akkor kezet fogok veletek.

Ez utóbbi eszme csak akkor jutott eszébe Máriának, midőn Bodza arczát
megpillantá. Hasonló rajongókkal ő is találkozott elégszer s alkalma
volt őket tanulmányozhatni.

Bodza szemei felvillantak e szóra.

– Mi nem vagyunk sem rablók, sem bolondok, hanem vagyunk igaz hős
férfiak, kik harczolunk az egy testvériségért a jeges tengertől a meleg
tengerig.

Mária leereszté pisztolyai sárkányát, eltette azokat oldalzsebébe s
bizalmasan nyujtá kezét a mesternek.

– Úgy légy üdvöz testvér, én Oroszhonból jövök.

Bodza Tamás gyanakodva tekinte sanda szemöldei alól Máriára s azzal a
kis újjára vont vasgyűrűt szemei elé tartva, kérdezé tőle:

– Tudod, mit jelent e három betű? (U. S. S.)

Mária mosolyogva válaszolt:

«Ud szlovenszke sztridnoszti.»

A mester megszorítá az eléje nyujtott kezet.

– Jer innen a házba, szólt, őt magával vezetve, míg a parasztok
engedelmeskedve emeltek előtte kalapot, utat engedve az ajtónyilásig.

A csárdaszobából kiküldött a mester mindenkit s midőn egyedül maradtak,
hevesen kérdezé oroszul:

– Te Oroszországból jösz? Melyik részéből Oroszországnak?

– Az örök városból, a Kreml kapui alól, felelt Mária szintén orosz
nyelven.

Bodzának minden gyanuja elenyészett. Ez valóságos «ud».

– Mi hír van Romulus halála óta az országban?

Mária jól tudta, hogy kit értenek Romulus alatt? Nem mást, mint
Muravieffet, ki az új Róma falait volt felépítendő, mely hajdan ura
legyen az egész világnak. Mária nem volt proselytája e rajongó
egyleteknek, de a forráshoz közelebb állva, a szállongó mendemondák után
több mesét volt képes mondani Bodza Tamásnak, mint az ő neki, saját
gazdag phantasiája leleményeivel is szaporítva azokat.

– Romulus nem halt meg, Romulus most is él, szólt suttogva a kérdezőnek.

– Hogyan? kérdezé Bodza meglepetve, tehát hova lett?

– Eltünt. Miként Romulus. Elragadták az istenek, szólt Mária és
rejtélyesen mosolygott, mintha ő többet is tudna arról, hogy hová lett.

Bodza hevesen ragadá meg kezét.

– És egykor újra meg fog jelenni, úgy-e?

Mária szótlan kézszorítással válaszolt.

– Tehát igaz, folytatá a mester lelkesülten, hogy nem őt fejezték le,
hanem helyette egy lelkes jó barát áldozta fel magát?

– Az az én testvérem volt; szólt Mária eltakarva kezével szemeit, azután
hirtelen a mester vállára tevé kezét. Ne sírj, ne sirasd. Látod, hogy én
nem siratom, pedig nekem testvérem volt. Romulus él, és áldozatot és
engedelmeskedést kiván mindnyájunktól.

A mester még forróbban szorítá meg Mária kezét.

– Mi a te neved, szeretett testvér?

– Nevem Fabius Cunctator; szólt Mária. (Jól ismerte a rajongók azon
gyöngeségét, miszerint szerettek maguknak a classicus korból válogatni
neveket.)

– Az én nevem Numa Pompilius; szólt öntetszéssel vetve hátra fejét a
mester. Hű az ügyhöz, lelkesült az eljárásban, higgadt a meggondolásban,
kérlelhetlen a kivitelben és rettenthetlen a veszélyben.

És újra megszoríták egymás kezét, forrón és bizalmasan. Mária pedig azon
gondolkozott, hogy e lelkesült, higgadt, kérlelhetlen és rettenthetlen
férfiunak nem jó volna-e ezt a száraz sovány torkát, mikor legjobban
beszél, megragadni, összeszorítani és beléfojtani a lelket.

– Ti felemeltétek a zászlót? kérdezé Mária a derék Numa Pompiliustól. Ki
adta nektek erre a jel?

– Az ég és föld, felelt a mester; az ég, mely elküldé a népekre a
halált, és a föld, mely megnyilt a haldoklók előtt. Soha jobb alkalom
nem kinálkozott, mint a mostani. A rettenetes vészangyal házról-házra
jár, nagyokat lép egyik falutól a másikig, és szomorúságot, rémületet
visz mindenüvé. Az emberek látják, hogy az élet olcsó, és nem lehet
tartogatni. A kétségbeesés fölbont minden köteléket, a mi urak és
szolgák, adósok és hitelezők, alattvalók és parancsolók között van. Csak
egy szikra kellett, hogy minden lángba boruljon. Ez a szikra már meg van
gyujtva.

– Mi módon?

– A köznép között valami vak hír kezdett elterjedni, miszerint a magyar
urak jobbágyaikat tömegestül meg akarják mérgezni.

Mária bámulva nézett a mesterre.

– De hát akad ember, ki azt elhiszi?

– Jövő-menő emberek vallomásai költék a hírt, egy részeg
gyógyszerész-segéd gondatlan beszéde megerősíté, elfogott levelek, miket
főurak irtak egymásnak, tanubizonyságul szolgáltak.

– S főurak irták volna egymásnak, hogy jobbágyaikat megmérgezzék?

– Nem; de a ki a levelet felolvasta a nép előtt, annak módjában állt
olyan dolgokat mondani el, a mik nem voltak oda irva.

Mária azon a ponton állt, hogy undor és iszonyat miatt elárulja magát.

– Tehát hamis leveleket olvastatok fel az irástudatlan nép előtt. Ez
nagyon czélszerűen volt kigondolva. A falusi népség könnyen hivő; de hát
a városokban?

– Ott még jobban félnek, s még több az ijesztő hír, csak egy kiáltás és
Jeriko falai ott is leomlanak, a hol senki sem féltette azokat.

Mária lelkében egy eszme villant hirtelen keresztül.

– Vannak-e tudósítva e mozgalomról többi testvéreink, kik a Dráva
mellett, és Czernagora hegyei közt laknak?

A mester zavarodottan felelé, hogy nem.

Mária szinlett csüggedtséggel viszonza:

– Úgy félszeg minden intézkedés, míg egy helyen ébren vagytok, másik
helyen alusznak, egyik helyen kitör a láng, a másikon eloltják.
Egyszerre kellett volna mindenütt fellobbanni annak. Bocsátottál-e ki
kiáltványokat?

Bodza megszégyenülten felelé, hogy «nem».

– Úgy nem tudod, mit cselekszel, Numa Pompilius! riad föl Mária. Ez lett
volna az első, a legmulhatlanabb teendő. Kiáltványokat küldeni
szerteszét, utasítani a vezetőket, összpontosítani a mozgalom erejét;
rendszert hozni az egészbe. Ah, ti ebben mind ujonczok vagytok, Numa.
Miért is kezdtek lengyelek nélkül hozzá; ezt a munkát csak a lengyel
érti. Van-e iróeszköz itt közelben?

Bodza meglepetve engedelmeskedék, s valami sutból tintát és papirt
keresett elő; egészen meg volt hunyászkodva, magánál okosabb embert
érezve maga mellett.

– Most ülj le és irj.

Bodza gépileg engedelmeskedék. Mária diktálta, hogy mit irjon, míg saját
maga ugyanazt egy másik papirra irta egyszerre.

«Testvérek!»

«A régen várt óra ütött. A zászlót kitűztük. A főurak méreggel akarnak
bennünket elpusztítani, mi tűzzel és vassal pusztítjuk el őket. A bátrak
megélnek, a gyávák meghalnak. A ki látja gyermekeit, testvéreit,
szülőit, kinlódva fetrengeni a porban, ragadjon fegyvert a gyilkosok
ellen. A katonaságtól nem kell félni, mert az is nekünk fogja pártunkat.
Ne szabaduljon meg senki, a ki nyirott hajat visel. Minden faluból két
követ induljon azonnal Hétfaluba, mely középpont leend, további
rendeleteink megértése végett. Bátorság és egyetértés! Kelt
főhadiszállásunkon Hétfalu alatt.»

– Ird alá neved: Numa Pompilius, felsőpannoniai prætor.

Bodza Tamás vonagló mosolylyal fogadta el a megtisztelő czimet, s
alákanyarítá azt a veszedelmes okiratnak.

Azután Mária vevé kezébe a tollat, s aláirta nevét:

– Fabius Cunctator, volhyniai quæstor.

Azután mind a két okiratot megpecsételék az ismeretes három betűs
gyürűvel s Mária nemesi czimerével.

– És most küldd el ez egyik kiáltványt gyors lovag által Nyitra
vidékére, míg én a másikat véve magamhoz, sietek vele Slavoniába. Te itt
az alatt organizáld az állandó hadsereget. Élelemről és ruházatról
gondoskodtál-e előre?

Bodza Tamás pironkodva vallá meg, hogy bizony arra nem is gondolt.

– No hát irj sietve egy nyilt parancsot a kassai és rozsnyói szabó- és
csizmadia-czéhek előljáróinak, melyben hagyd meg nekik, hogy négy-négy
ezer pár sarut és ugyanannyi dolmányt és szűrt tíz nap alatt
haladéktalanul kiállítsanak s szekereken Hétfalura küldjenek, ellenkező
esetben kegyetlen sarcz fog rájok rovatni.

Bodza Tamás hiven megirta azt is. Gondolá magában: ezeknek a
lengyeleknek mégis nagy praxisuk van az ilyen ügyekben.

– És most az egyik iratot küldd el gyors futár által Rozsnyóra, a
másikat én kézbesítendem. Ne mulaszd el ugyanezen kiáltványokat
számtalan példányban leiratni s az ország minden részeibe egyszerre
szétküldözni.

Bodza igérte, hogy holnap reggel tanítványaival sok példányban le fogja
azt másoltatni.

– Most pedig, derék Numa, ne felejtsd el, hogy kiáltványunk jelszava:
bátorság és egyetértés. Bátorságban nincs fogyatkozásunk, de az
egyetértés tekintetéből tudd meg, hogy miért hívnak engemet Fabius
Cunctatornak? Az én elvem az okszerű késedelmezés. II. Romulus tervét is
a korán kezdett jeladás semmisítette meg; ha egy fél napot, csak hat
órát várakoznak, a terv gyönyörűen sikerül. A sietség buktatott meg
bennünket. Nehogy ezuttal ismét hasonló veszedelmünk támadjon, én
tanácslom neked, hogy a kirohanással holnap délig várakozzatok. Kassáról
holnap délben vonul az összes katonaság Eperjesnek, s két napig nem jő
helyette más. Ebből értheted, hogy miért óhajtom a halasztást holnap
reggelig.

A mester elsápadva felelt:

– Már késő.

– Hogyan késő? kiálta Mária felpattanva.

– A parancsok már ki vannak osztva.

– Vissza kell azokat vonni.

– Már nem lehet! már nem lehet! szólt kezeit tördelve a mester; s
aggodalmasan tekintgetett ki az ablakon, melyen át valami távoli veres
fény kezdett a szobába világítani. Már felgyujtották a hóhér házát.

– Micsoda? kiálta magán kívül Mária.

– Ez volt a kezdemény. Most már nem lehet halogatni többé.

– Esztelenek! Bolondok! sikoltá a delnő s futni akart ki a szobából. Az
ajtónál eszére tért. Visszafordult s kezét Bodza karjára téve,
titkolózva sugá fülébe:

– Úgy csak egy mód van, egyszerre diadalt nyerhetünk.

– Mi az?

– A székvárost is fel kell lázítanunk; ha sikerül: elfogni a tábornokot;
ha rosszul sikerül: legalább dolgot adni a katonaságnak.

Bodza Tamás fogvaczogva helyeslé e tervet; csak azt szerette volna
tudni, vajjon kinek lesz elég bátorsága e feladathoz hozzá nyulni?

Mária a legnagyobb erőszakot követé el lelkén, midőn az ablakon át az
éjszakai tájba kitekintve, hideg vérrel vizsgálá a távoli égést, mely a
szobába világított.

Egy pillanat alatt keresztül futott gondolataiban mind az, a mi ott
történhetett és a mi még másutt történni fog. Maga előtt látta az éjféli
borzalmakat mind és mutatnia kellett, hogy őt mind e jelenetek egészen
más oldalról érdeklik.

– Numa Pompilius, a mondott tervvel sietni kell. Valami paripa van-e itt
közelben? Az enyim elmaradt az uton, nem használhatom többé.

– Lesz, Fabius. A postahivatal lovait lefoglaltatni volt első gondom,
hogy hírnököket ne küldhessenek szélylyel. Láthatod, hogy előrevigyázó
vagyok. Válaszd ki magadnak a legjobb lovat és siess, a hova kivánod.
Ezt a provinciát rád bízom.

Bodza nagylelkű volt. A veszélyesebb tartományt a meghódítás
dicsőségével együtt bízta másra.

– Sietek, szólt Mária, felnyitva gyorsan az ajtót; ott azonban újra
megállt egy perczre. – Te Numa, egyedül bocsátasz-e engem?

– Miért ne?

– Hibát követsz el. A népvezérnek gyanakodónak kell lenni; hátha én csak
kém, hátha áruló volnék! Megbizásaidat soha se ruházd egy emberre,
mindig ketten járjanak követeid, hogy egyik a másikra ellenőrködjék. Ez
általános szabály; csodálom, hogy eddig meg nem tanultad.

Bodza Tamás elismerte hibáját; Fabiusnak csakugyan több gyakorlata van
ilyen vállalatoknál. Valakivel kisértetni kell őt.

Máriának pedig csak azért kellett e kisérő, nehogy visszatértében ismét
feltartóztassák a csárda mellett tanyázó csoportok.

– Hozzatok elő két paripát! szólt Bodza a folyosón őrködő parasztoknak;
azzal mind a ketten kiléptek a pórhad közé.

Egy-egy csoport férfi, kaszáinak egyenesre ütésével foglalkozott; mások
ingerülten beszélő népszónokot fogtak körül, vagy öten iszonyú lármát
csaptak négy garas miatt, a mit útban talált batyus zsidótól foglaltak
el, hogy oszszák azt fel öt felé?

– Barátaim! szólt Mária közéjök lépve, meghitt, bizalmas szóval: van-e
köztetek bátor, vakmerő ficzkó, a ki tűzbe-vízbe menni kész, ha kell?

A rábámuló lázadók nem igen feleltek eleinte, hanem a mint Bodza Tamás
bizonyítá, hogy most egy hatalmas pártfőnöküket látják maguk előtt,
akkor tízen, huszan furakodtak elő, bizonyozva, hogy ők mindnyájan
veszett vakmerő emberek.

– Atyafiak, a dolog nem tréfa. Kinek van kedve velem berontani a
székvárosba, felolvasni a kiáltványt, felbuzdítani a népet, fegyvert és
lőport szerezni magunknak, és a legfőbb urakat elfogni egy csoportban,
mint egy csomó farkast a berek közepén?

E kérdésre kissé alábbhagyott a kérkedő lárma, de két-három jól
felpálinkázott ifju arra is ütögette a mellét ököllel, hogy ők arra való
emberek lesznek.

Mária kiválasztá közőlök a borzas Hanákot. A ficzkónak olyan pofája
volt, szélesebb mint hosszu, felűl borzas, alól torzon, hogy lehetetlen
volt meg nem tetszenie.

– Te jösz velem. Ülj fel az egyik lóra.

Borzas Hanák nem hagyta magát kétszer kináltatni; nagy ügygyel-bajjal
felhasalt a lóra, s nem győzött mosolyogni örömében, hogy már most neki
lova van.

Mária könnyeden pattant fel a másik paripára. Jó száraz, de csontos
állat volt az.

– Holnap ilyenkor hallani fogtok felőlünk, szólt, szavait Bodzához
intézve. Addig valami elhatározó lépésbe ne ereszkedjetek. A kiket
elfogtok, őrizet alá kell tenni, és vigyázni, hogy kár ne essék bennök.
Értesz-e? Meglehet, hogy az elfogottak maguk is keresni fogják a halált.
Nekünk azonban szükségünk leend rájok «vallomásaik» végett. Azért
életökre vigyáznotok kell. Itélni fogunk mindenki fölött. Numa,
mindenütt jelen légy. Bátorság és vigyázat!

Mária még egyszer kezet szorított Bodza Tamással, azzal sarkantyúba
kapta a lovat s kivágtatott az országútra, útitársa lovát úgy kellett
kivezetni az udvarból, mert erőnek erejével be akarta vinni lovagját az
istállóba, ott azonban valahogy mégis utólérte Máriát, kisérve az
elmaradott csapatok borzalmas örömrivalgásától.

Mária sietve vágtatott az országuton, néha-néha félretekintve az égő ház
felé, mely messze bevilágítá az elborult eget, haragos biborral szegve a
felhőket, a fényes füstöt csavargatta a szél; olyan fény volt tőle,
mintha egy egész falu égne; a mint messzebb-messzebb távoztak, a láng
kevésbbé világítá már be az utat, az út melletti fák oldalait, az égen
végig hömpölygő felhőket; végre csak annyira látszott már meg, mint egy
nagy vereslő csillag a földön, mint egy messzire világító pont. Utoljára
az is elenyészett; az idő hajnalodni kezdett, a szürkülő ég elhamvasztá
az éjjeli fényt, s a visszatekintő előtt nem jelölé más a vész helyét,
mint egy sötét szürke füst-oszlop a halaványsárga látkörön.

A csárda mellett elhaladva, közel engedé jönni magához Hanákot Mária;
kisérője az eléje csoportosuló ittas pásztoroknak nagy kiabáló szóval
elmondá, hogy mi járatban vannak.

– Megyünk a városba, felolvasni a proclamáczkit, elfogjuk a katonákat,
meg a nagy urakat, hozunk puskát, lőport, meg pénzt sokat! Ez a kurér!

A legrekedtebb éljenkiáltás üdvözlé a nagylelkű szándékot. Egy vigyorgó
kaszás meg is szorítá Mária kezét kérges tenyerével, kinek borzas Hanák
hevenyében nem talált tekintélyesebb czímet a «kurér»-nál.

A mint lassankint megvirradt az idő, a hűs hajnali szél józanító
lehellete szemközt fútta a lovaglókat, a messzeségben már látszottak
előttök a székváros tornyai; itt kezdte észrevenni Mária, hogy kisérője
erősen hátra maradoz tőle. Egy párszor vissza kiálta rá.

– Bratyi. Ne maradj el.

– Fáradt a lovam, lihegé Hanák s törülgeté bele izzadt üstökét.

– Vágd bele a sarkantyúdat.

– Ha volna.

– Hát eredj előttem; majd én ütöm hátul az ostorral.

Ez jól ment egy ideig; hanem a mint egyre közelebb jöttek a székváros
tornyai, borzas Hanák elkezdett panaszkodni, hogy az ő nyerge le akar
esni.

– Szállj le, szorítsd meg.

A ficzkó leszállt, de annyi ideig szöszmötölt vele, hogy utóbb Mária
maga ugrott le, megszoritotta a ló terhelőjét, helyreigazította a
nyerget.

– Ülj hamar fel.

Borzas Hanák mind az öt ujját bemeríté a csimbókjaiba s körülvakarta a
kalap alatt a fejét; azután egyszerre furcsa vigyorgással fordítá
orczáját Mária felé.

– Hát hallod-e, igazán a székvárosba megyünk?

– Látod.

– Hát igazán fel akarjuk ott olvasni a proclamáczkit, elfogni a
generalist, elvenni az ágyúkat, meg elfoglalni a kaszárnyát?

– Még többet is, hogyha benne leszünk a dologban.

Borzas Hanák még jobban vakarta a fejét, s ezer igazítani valót talált a
lószerszámon; végre előállt az indítványnyal:

– Hallod-e atyafi; nem jobb lenne, ha azalatt, míg te bemégy a városba,
én idekinn maradnék, s a mint az emberek jönnek a hetivásárra, azoknak
olvasnám fel a proclamáczkit?

– Tudsz olvasni?

– Hogyne tudnék? Az volna szép. Egyházfi vagyok én!

– Jó lesz biz az, hagyá helybe Mária, s kivéve oldalzsebéből egy pár
szivart, a papirost, melybe azok takarva voltak (valami régi lőcsei
kalendárium vásári jegyzékét): átnyujtá a derék bajtársnak, a ki azt
műértő szemekkel végig tekintve, azt mondá, hogy mindent megértett
belőle és szépen összehajtogatva, bedugá kalapzsinórja mellé.

– Majd szépen elolvasom én ezt, s friss csapatokkal megyek segítségedre!

Mária azt mondá, hogy jó lesz, s rávagdalva a paripára, úgy vágtatott a
székváros felé, hogy borzas Hanák nem állhatta meg, miszerint ne
imádkozzék érte, vajha ki ne törné odáig a nyakát.



XII. A TŰZ KÖZÖTT.

Zudár nyugtalanabb volt mint egyébkor.

Ablakain a vas táblákat már alkonyat után bezárta, s a szokottnál
korábban lefeküdt.

A kis leányka imádsága rövid időre megnyugtatá lelkét: «amen, amen»
mondogatá utána, sokszor ismételve a szót; de valami úgy borzongatta
mégis.

– Rosszat érzek, rosszat érzek, dörmögé többször magában. Valami nagy
baj fog velem történni.

– Meghűtötted magadat jó apám, csillapítá őt a lányka, kis kezével
megsimogatva az öreg homlokát. Kezed reszket, fejed forró…

– Belül fázom, szólt az öreg. Belülről jön valami hidegség. Nem hallasz
valami zajt az udvaron?

– Semmit, apám. A lovak dobognak az istállóban.

– Nem hallasz beszélni, suttogni az ablak alatt, mintha valaki a falat
kaparná?

– Az eb fészkelődik, az kapar oda kinn; feküdjél le, jó apám.

– Lefekszem, de nem merek aludni. Tedd ide ágyam fejéhez a puskát.

Elizke leemelte a falról a fegyvert, megvizsgálta gyutacsát hozzáértőleg
s az ágyhoz támasztá.

Azután lefeküdtek.

Zudár sokáig beszélgetett még a sötétben Elizkével, s erősíté, hogy az
egész éjjel nem fog aludni; egyszer azután elcsendesült s követé azt
erős dörgő horkolása, melyből olykor felriadt, rémületeseket horkantva
álmában s nagyot rúgva ágya falain.

A gyermek nem aludt. Könyökére emelkedve hallgatózott és nézett a
képzetgazdag sötétségbe.

Neki is úgy tetszett, mintha kívül a falakon szokottnál több ember
jönne-menne s a konyhában járókelők suttognának.

Egyszer koczogtatást hall az ajtón; Zudárné szólt kívülről.

– Erzsi te! Alszik apád?

– Igen, rebegé a lányka.

– Kassáról vannak itt; nem tudok németül, gyere ki, beszélj velök.

A gyermek hirtelen felvevé öltönyét s kinyitá a bezárt ajtót, kilépett a
konyhába.

Zudár Péter gonosz álmokat látott. Mindig Elizkével töprenkedett
álmában. Majd mély szédületes sziklákon látta őt tévelyegni és kezét
akarta nyujtani, hogy megfogja, visszatartsa: de a kéz nem ért odáig.
Majd veszett farkas kergette a gyermeket; ő futni akart utána puskával,
de nem volt jártányi ereje, a puskát hiába emelgette, nem sült az el.

Egyszerre éles sikoltás hangzott füleibe.

– Apám!

Felugrott rá. A szivén, az egész lelkén keresztüljárt az. Elizke
kiáltott.

Tán azt is álmodá.

– Elizke! Elizke leánykám. Alszol-e? Te kiáltottál? Kérdezé halkan.

Hogy feleletet nem kapott, oda fordult az ágya lábánál levő gyermek
ágyához s kezével keresni kezdé annak fejecskéjét a vánkoson.

Nem volt ott.

E pillanatban azt hallá, hogy szobája ajtaját kívülről kulcscsal zárják
be.

Egy szökéssel az ajtónál termett; egy hangot nem szólt, csak megragadta
fél kézzel az ajtókilincset, másik karját a küszöbnek feszítve, hogy az
ajtóragasztó ropogni kezdett bele.

Hallá, hogy e pillanatban futó lépések hagyják el a konyhát, a
tornáczot, s hallá még egyszer, vagy csak képzelé Elizke elfojtott
nyögését.

A kétszerezett düh óriási erőt adott sámsoni termetének. Az ajtó középen
ketté hasadt kezei alatt, s az a fél, mely a kilincset tartá, ott maradt
öklében.

Most ordítá el magát először, a mint a konyhába kiugrott. Nem volt az
emberi hang, nem volt az érthető szó, de egy veszett oroszlán ordítása,
melynek barlangját meglopták s mely érzi a vadász szagát.

Ez ordításra egyszerre száz meg száz férfihang gúnyos üvöltése felelt
vissza az udvarról, kaczaj és káromkodás, s fenyegető szavak.

Egy perczre megdöbbenve állt meg. Mi lehet ez? Rablók, nejével
szövetkezve?

– Vigyázzatok magatokra! hangzék e zaj közepett künn az udvaron Zudárné
csattogó hangja. A vén dög töltött fegyverrel van s közétek lő, ha
ezeren vagytok is.

De Zudárnak nem kellett a töltött fegyver, puszta kézzel is kirohant
volna ő közéjök; hanem a konyhaajtó már akkor zárva volt s eltorlaszolva
a nehéz mángorlóval.

Zudár hörögve futott vissza szobájába, egy nehéz fejszét keresett elő s
rohant vissza a konyhaajtóhoz. Az első ütésekre recsegni kezdettek az
ajtó pántjai.

– Hamar hányjátok a rőzse-kötegeket az ajtó elé! kiáltá kívülről a
szilaj némber, s vessetek belé kanóczot! mert még kitör az ajtón.

Az udvar tele volt kaszás, vasvillás csapatokkal, mik között Zudárné
felbomlott hajával, villogó szemeivel úgy állt, mint maga a lázadás
furiája.

A pórhad hirtelen széttépett egy csomó rőzseköteget, s azokat az ajtóhoz
hordva, azt egészen betemette vele.

Most kanóczot bele! Hadd égjen a maga vermében!

Ezt Zudár saját felesége kiáltá.

A tüzet csiholó paraszt sokáig bírt szikrát kapatni a nedves taplóval,
Zudárné kikapta a tűzszerszámot kezei közől; maga kicsiholt, beledugta a
szalma-csóvába a tüzet, s kezével lóbbálva azt a szélben, lángra
szította s maga futott vele az udvaron keresztül a rőzsék aljába teendő
a kanóczot; zilált haja úgy repkedett a viharban.

– Apám, jó apám. Nyögé egy alig hallható hang a gyékénynyel fedett
szekeren, melybe a hóhér lovai voltak fogva.

A száraz rőzse-kötegek egyszerre pattogva kaptak lángra, az ablakokat is
mind elhalmozák szalma- és vessző-kévékkel, s egyenkint meggyujtogaták
azokat. Az egész ház szépen körül volt gyújtva, mint egy máglya.

A benn szorult férfi iszonyú csapásokkal döngeté az ajtót; minden ütésre
hangosan kaczagtak fel az ostromlók:

«Ütheted már!»

«Sülj meg vén medve a magad barlangjában!»

A dörömbözés oda benn elhallgatott; a lángok már a háztetőt is ellepték,
az egész épület fényesen ragyogva égett és szórta a szikrát az ég felé.

Nagy sok időre ugyan, midőn már egymást ölelték a lángok, úgy tetszék
sokaknak, mintha a láng és zsarátnok mélységes fenekéből egy tompa,
üvöltő ének zsolozsmája hangzanék fel… Talán csak képzelet volt az,
érzék csalódása. Nem énekel ott már senki, ha csak a hóhér lelke nem.
Rövid félóra múlva összeomlik a háztető, beroskad a négy fal közé, s
eltemeti égő sírba mind azt, a mi alatta van; millió szikra vágtat
egyenesen fel az égnek.

– Ezzel végeztük a számadást! szól Zudárné; a tűz pokoli fényt vet
dühtől torzított arczára; most következik a kastély.

– Oh, apám, szegény apám, sóhajtá a gyermek, ki a szekéren megkötözve
feküdt, gyékény alá takarva.

A veszett némber fogcsikorgatva néze rá:

– Apádra, az igazi apádra majd még csak most kerül a sor. Előre
legények!

Azzal felugrott a szekérre, kezébe kapta a gyeplőt, közé vágott a
lovaknak: előtte, utána vérszomjas dühödt csoportok, fáklyával,
kaszával; közöttük ő szertezilált hajjal; mint a háború, a pusztítás
nemtője, mely vágtat szilaj lovakon, kigyós fejével, bősz fenevadak,
állat-emberek ijesztő kiséretében. Előtte, utána romlás és kárhozat
repkedő denevérei…

Zudár a mint észrevette ellenei pokoli tervét, hirtelen felhagyott az
ajtó kifeszítésével s a ház tulsó szobáiba futott, azt gondolva, hogy
ott az ablakon át a kertre kimenekülhet.

Rémülettel vevé észre, hogy az ablak már ott is el van fedve
nádkévékkel, miken recsegve kigyózik fel a láng s okádja a füstöt a
szétpattogott ablaküvegen keresztül.

Vissza az első szobába, ott vastáblák vannak az ablakon, a mik
meggátolják a tűz betörését. Köröskörül mindenfelé hangzott a lázadók
bőszült üvöltése, és köröskörül hangzott az a csendes sziszegő ropogás,
mit az égő nádkévék támasztának, és a lángok fütyölése, és a száraz
gerendák pattogása köröskörül és a feje fölött.

A két ablak vastáblája lassanként izzóvá kezde lenni, s mintha valami
átlátszó üvegtáblák volnának, melyek a kívüli lángtenger sugarait
keresztülbocsátják, irtóztató vérvilágot terjesztének a szobában, mely
vörösre festett minden tárgyat, minden árnyat.

A bezárt férfi félőrülten futkosott körül szobájában, mint egy verembe
hullt fenevad, a falakat döngeté öklével, s a fejszével a gerendákat
vagdalta.

Hasztalan, hasztalan, sem jobbra, sem balra, sem fölfelé nem lehet
menekülni!

Végre kétségbesetében elkezdé énekelni a zsoltárt:

  A Sionnak hegyén úr Isten!!

És térdre rogyott a szoba közepén.

És ime az úr feleletet adott annak, ki végveszedelmében hozzá kiálta. Az
alatta döngő padlat egyszerre világos eszmét adott neki a szabadulásra.
Oldalt és fölfelé nincs menekülés, lehet alá felé; le a pinczébe.

A pinczébe a ház külsejéről volt a bejárat s azon is vasajtó; de ha a
szoba alatti boltozatot, mely úgy visszhangzik a léptek alatt,
beszakítaná, azon keresztül lejuthatna oda.

Ah, mi jó hűs lehet ott. A lég oly forró volt már a szobában; az
izzadság minden tagján csorgott a férfinak a hőségtől és az irtózattól;
a vas ablaktáblák világa már fehérbe kezdett átmenni s messziről sütött,
hogy szinte kiégett a szem, ha rátekintett. Sietni kelle.

Zudár hirtelen felszakítá a fejszével a pallókat; nem volt nehéz azokon
alul a pinczeboltozat zárköveire találni.

Azonban vigyáznia kellett, nehogy beszakítsa az egész boltozatot, s a
tűznek is útat nyisson maga után. Óvatosan kellett késsel kivájnia a
vakolatot a foglalvány közől, s egyik téglát a másik után kiemelni.

Meg-megállt néha e munkában és hallgatózott.

Hallott mindenféle zűrzavaros hangokat, sziszegést, ordítást, vad
tánczdanát, vérszomjú szónoklatokat…

Vagy tán ez mind csak a feje fölött égő lángok tarka beszéde volt?

Tovább ásott, – ásott, ásott.

Az első boltív után következett a másik. Jó erős boltozat volt, kettős
téglasorból rakva. A másodikat is oly óvatosan kelle kiemelni.

A gerendák itt-amott szétnyiladoztak már, véres szemü tűzszörnyek
kandikáltak le a padmalyról, kék füstöt fújva alá a hasadékokon
keresztül. Ezer meg ezer hang pörölt, czivódott egymással, a tűzszellem
apró fiai, kik a rablott zsindelyeken veszekesznek, nagyot riasztott
rájok olykor az öreg apjok, a gonosz láng, a mint egy-egy szarufát
dörögve szétpattantott, közbe úgy zúgott, zsizsergett valami, mint a
gyermekeit csitító boszorkány; a parázszsá lett fában fütyült, döngött
valami élesen, mint megfogott méhecske, s a szorongatott szél ijedezve
kiabált alá a kéményen: «hu–hu–hu».

– Tánczolnak odakünn és dalolnak, mormogá magában a hóhér.

A második téglarakás is keresztül volt bontva, a résen át, mint a rohanó
szél tódult elő a pincze hideg levegője. Zudár Péter lehajolt a
nyílásra, s teleszítta mellét ez életadó friss levegővel. Ah, szinte
megittasult tőle!

A rés épen elég volt arra, hogy termetével keresztül csúszhassék rajta.

Körülnézett még egyszer veszélyes kiváncsisággal a szobában. A
mestergerenda már meg volt hajolva középen a hőségtől, a füst minden
nyiláson tódult már alá a szobába s embermagasságnyira betölté azt,
rétegenkint szállva mindig alább, mint valami lejebb, lejebb ereszkedő
felhő.

A szürke felhőben apró libegő tűzfoszlányok repkedtek ide-oda, mint
fényes madárkák. A padlásnyílaton bekukucsáló rém úgy kaczagott:
«ha–ha–ha». Zudár Péter visszanevetett rá: «ha te kaczagsz, én is
kaczagok, kaczagjunk ketten».

Félig a nyíláson keresztül bútt már; onnan nézte, hogy hajladoznak a
gerendák a feje fölött; hogy ropognak, hogy feketülnek.

Ekkor jutott valami eszébe.

Hirtelen kimászott megint a tört résből; egyenesen állva nem lehetett
már a szobában járni, mert a füstfelhők három lábnyira leereszkedtek;
négykézláb futott ládájához; felnyitá azt: egy kis imakönyv, egy pár
ruhafoszlány volt, a miket keblébe rejte onnan.

És azután egy hosszu bőrtokot vett elő, melyet kapcsainál fogva kétfelé
lehetett nyitni.

A kapcsokat egész nyugalommal fejté ki, csendesen kétfelé nyitá a tokot.

A pallos volt abban…

A fényes, kétélű fegyver, mely a büntető törvény szavára megvillan: az
itélet fegyvere.

Midőn azt kezében érezé Zudár Péter, felmagasult roppant termete
egyszerre, a füst között, a láng között úgy állt, mint egy bosszúálló
dæmon, kört vágva villámló fegyverével, mintha azt mondaná a füstnek, a
lángnak: «féljetek én tőlem! Én vagyok a bakó!»

E perczben csattanó dördülés hangzott háta mögött. A falnak támasztott
fegyver a hőségben magától elsült, a golyók befuródtak a falba.

E csattanás eszére téríté Zudárt, ki már közel volt az őrület
pillanatához, hirtelen lebukott a földre, az ágyról lerántotta a párnát
s azt maga után vonva, a tört nyilásig csúszott; a párnát leveté előre,
s maga óvatosan utána ugrott.

A hűs pinczelég lassankint magához téríté, a forróság nyomása elmult
agyából, tűztől elvakult szemeire jótékonyan hatott e félhomály, mit
csak a nyiláson besütő tűzvilág deríte fel.

Eszébe jutott, hogy az a nyílás is fölösleges már most.

A pincze ászokain kisebb-nagyobb hordók voltak elhelyezve, üresen, vagy
tele sörrel, borral.

Egy üreset odahengerített a tört rés alá, s ott felállítá a fenekére.

Akkor beüté egy sörös hordó fenekét, s a párnát belemártotta, míg az
egészen teleszítta magát vele.

Azzal felállt az üres hordóra, s a nedves párnával betömte a nyílást.

Most már sötét volt a pinczében, hanem azért Zudár Péter tudta benne jól
a járást. Értette, hol áll a legjobb sörös hordó csapra ütve, a fülkében
meglelte a vászonkorsót, teleereszté friss sörrel; leült a hordó mellé
az ászokra és ivott belőle szörnyű hosszút, azután megmosta vele a fejét
és orczáját, és azután újra töltött magának és ivott.

Odafenn nagy recsegéssel, ropogással omlott össze a háztető; a lángok
népei úgy kaczagtak, úgy süvöltöttek örömükben, hogy sikerült nekik ez a
munka.

– Ezzel bevégeztük a számadást; szólt Zudárné odakívül; a czimborák, a
czinkosok kaczagtak és tomboltak odafenn.

A vén hóhér pedig odalenn a hűs menedékben éneklé buzgó szívvel:

  A Sionnak hegyén úr Isten, tied a dicséret!

És végig – végig hordozá ujjait a pallos mind két élén; jól ki volt az
köszörülve, sehol, sehol egy csorba rajta.



XIII. A BŐRHARANG.

Köznépünk igen adakozó czímek dolgában, s ez érdemben túlmegy
phantasiája a kelet-indiai fejedelmekén is, s czímei találóbbak
amazokéinál.

Bőrharang volt Hétfaluban egy sajátságos ember czíme, a kinek más nevét
nem igen szokta valaki eszében tartani. Igy csúfolták őt a házi
asszonyok, a kiknek hírül vitte, hogy ki halt meg ma? mikor temetik? Kin
van a sor a kastélyba menni hetesnek? ki főz ma a rektor számára? Igy
tisztelték a gazdák, a kiknek hivatalosan jelenté, hogy ki lesz a soros
forspontra menni? ki nem adta még meg a papbért? ki tartozik a robottal?
Igy nevezték őt a parochián, mikor bejött jelenteni, hogy kinél lesz
keresztelő, eskető, vagy temetés? kinek van szüksége az utolsó vigaszra?
mennyi bort ad az uraság az úr asztalára? Igy fogadták a kastélyban, a
hová híven bemondá: hol kaphatni szegődő cselédet? kinek van eladó
holmija? mi a piaczon a búzának, baromfinak az ára? Félig az uraság
szolgája volt, félig a községé, egy kicsinyt a papé és azután minden jó
emberé, a kinek kinálni való pohár bora volt. Belevágott a hivatala egy
kicsinyt a kisbiróéba, jó nagyon az egyházfiéba; igen erősen a
levélhordóéba; feljebb állt az urasági hajdunál, összeköttetésben volt
az ispánsággal. Ebben a minőségben szüntelen házról házra járván, a
birólakból a piaczra, piaczról a kastélyba, a kastélyból a paplakra,
innen a malomba, a szeszgyárba, a csapszékbe, megint a mezőre, azután
ismét az udvarba: itt is hallott valamit, ott is valamit; a haranglábnál
ezt beszélték, a templomajtóban meg amazt; a heti vásáros szekerek
között megütötte valami a fülét, azt elmondta a szárazmalom alatt. Mire
a kocsmába ért, már akkor tulajdon ujdonságát kibővítve, kiczifrázva
hallotta elbeszéltetni, azzal futott a kastélyba; útközben nem állhatta
meg, hogy minden szemközt találkozónak el ne mondja, nehány neki
megtetsző változtatással; ilyen formán igen szépen megérdemelte, hogy
rajta hagyják a «bőrharang» nevet, mint olyan szerszámét, mely a harang
szolgálatait végzi és csakugyan bőrbe van foglalva.

E viszontagságos estén nagy hévvel-lével rohant be a kastély pitvarába a
bőrharang, hol az öreg nagyságos úr lábbadozó egészséggel üldögélt egy
rácsos padon, magát úgy helyeztetve, hogy a bágyadt naplementi eget
bámulhassa.

A bőrharang magas ember lehetett valaha, de a sok köszöngetésben annyira
meggörbült már a háta, s a sok lótás-futásban annyira előre ment a feje,
hogy a ki először látja, nem képzel egyebet róla, mint hogy ez most az
asztal alatt akar keresztülbujni. Egészen az alázatosság alakja; szinte
tartja a hátát a világnak, mintha mondaná, hogy üssön rá, a kinek
tetszik.

Az öreg Hétfalusy örömest látja e furcsa embert. Minden perczben szabad
neki belépni hozzá; szabad neki mosolygó arczával elmondani komoly
eseményeket, s panaszló hangon mulatságos kalandokat, a mik rendesen az
ő rovására történtek meg.

– Csókolom kezeit, nagyságos uram, szólt a bőrharang, kalapját,
pálczáját letéve az ajtóban, csókolom kezeit, (meg is csókolá igazán).
Jaj de iszonyú nagy hőség van odakünn, milyen nagy a por! Ezek a
parasztok mind felverik az ökrös szekereikkel. Mind ezek csinálják a
port. Egészen a mellemre meg a torkomra szállott… oh köszönöm alássan,
ne tessék fárasztani magát, kedves nagyságos uram, bizony nem iszom; nem
azért mondtam; nem veszi be a természetem ilyenkor délután a bort,
azután meg hogy már voltaképen volt is részem benne; mert hogy nem
állhattam ki ezt a rettentő melegséget, meg ezt az irtózatos port, hogy
úgy a mellemre szállott, kénytelen voltam betekinteni a Sámsihoz, oh
bizony nem azért, nem azért, hanem csak azért, hogy tán a biró komámat
majd ott találom, de biz az nem volt már ott, hanem a helyett ott ültek
már a Spletykó, meg a Hamza esküdtek, meg még egy pár paraszt, a kik
azonnal előfogtak és kináltak, hogy igyam pálinkát. Méltóztatik tudni,
én nem nagyon szeretem a pálinkát, nem veszi be a természetem, meg aztán
délután is volt, akkor az nem egészséges; hát én csak azt mondtam, hogy
köszönöm, nem iszom. Hát erre mind valamennyi egyszerre rám támad:
«úgy-e? úgy-e kend is meg van már tanítva, hogy miből igyék, miből nem?
úgy-e kendnek is megmondták már, hogy a pálinkába mérget tettek». –
«Micsoda?» – «Mérget hát.» – «Kicsoda?» – «Kicsoda más, mint a nagyságos
urak maguk?» – «Ejnye, lánczos, lobogós.» kiálték elförmedve én is, s
elkeseredésemben rögtön kiittam valamennyi elől egyenkint a poharakat.
«No hát! méreg van ebben, méreg? Hát nem megiszom én ezt? Hát meghaltam
én ettől?» Az a sunyi Hamza megint lekiabált: «No ha ebben nincs a
méreg, akkor a másik hordóban van. Hozz abból, Sámsi.» A Sámsi maga nem
mert kijönni a szobából, azt vetette, hogy a hideg leli, hanem a
felesége szolgált helyette, az lement a pinczébe mind a két esküdt
jelenlétében s hozott mindegyik hordóból kóstolót. Nagyságos uram!
Nehezemre esett, mert nem jár belém a pálinka; de nagyságod iránti
háladatosságból mind megittam azt is. Csoda, hogy most olyan részeg nem
vagyok, mint a ki az orrával turja a földet. «No hát meghaltam-e tőle,
ha méreg van benne?» már ekkor én kiáltottam jobban. A sunyi Hamza nem
tudott már egyebet mondani, mint hogy: ha még nincs benne, hát majd
benne lesz holnap. «No jól van, hát én eljövök holnap is, holnapután is,
eljövök mindennap; megmutatom, hogy sorba kóstolom a kendtek italát mind
és nem lesz tőle semmi bajom.» Ezt mondtam nekik. És megteszem nagyságos
uram, megteszem, bárha nehezemre esik is, mert nem élek italfélével; de
a nagyságod úri familiáját, a kinek én annyi javával éltem, nem engedem
holmi bitang parasztok által rágalmaztatni.

Az öreg Hétfalusy hagyta szólni a harangot. Tán rá sem hallgatott. Annyi
volt előtte meséket mondani a bőrharangnak, mintha a toronyban húznák a
harangot. Még ez is több annál, mert ebben az egyhangú, búskomoly
bilimbalam szóban holtak beszédét hallani, annyi mindenféle titkos
szókat, a ki figyelmezni tud rá és ért az emlékezéshez!

Megzavarta e jeles előadást doktor Sarkantyús megérkezése, ki rossz
csézájában, forspontos gebékkel hajtatott be az udvarra és sietett
rögtön fel a földesúrhoz.

A bőrharang törte magát a csézához, hogy a doktor úr holmiját felhordja
abból, s miután ambitiója volt a szolgálattevő hajduk odaérkezte előtt
valamennyi bundát és skatulyát összenyalábolni, azt érte el a
nagyravágyás által, hogy három skatulyát elejtett a földre, az egyiknek
felpattant a zárja, s végig ömlött belőle valami fehéres por a folyosó
márvány koczkáin.

Az orvos mérgesen támadt rá:

– Mondtam, hogy ne nyaláboljon kend fel annyit! ahol van ni: kiszórta a
viszmuth-porokat.

– Majd felszedem, kérem alássan, szólt a bőrharang meghunyászkodva, s
letérdelt, hogy majd összesepri a tenyerébe a kihullottat s visszateszi
a többihez.

Ezért megint majd megverte a doktor.

– A mi a porral összevegyült, azt visszatenni a tiszta közé! Menjen kend
az operencziákra.

– Hát kérem alássan, nem jó ez így a birkáknak? kérdé alázatos
mosolygással a kárttevő.

– Birkáknak? E biz azt gondolja, hogy birkaveszély ellen hordok
gyógyszert.

– Mert hogy olyan sok.

– Igy is kevés lesz ez a kendtek fejének. No most el kell a kiszórtat
seperni az útból.

Az orvos kivette mérgesen a sérült skatulyát az ember kezéből, s maga
vitte azt be a szobába.

A bőrharang elbámulva maradt ottan térden, s nézte ostoba szemekkel a
földre öntött porfélét. Azután megnyálazta a mutatóujja hegyét, s
belemártotta a porba, hozzá értette egy kicsinyt a nyelve hegyéhez, s
köpködött azután tőle mindenfelé; végre hevenyében összekapargált belőle
nehány csipetet, kivonta a zsebkendőjét a mellénye zsebéből, annak egyik
szegletébe belekötötte a gyanús szert, s azzal körültekingetve, ha nem
látta-e meg valaki, kiosont a tornáczból, elkerült az udvarból a kertek
alá s azzal rohant nagy sebesen a faluvégi korcsma felé, a leggyorsabb
veszély idejéni lépésben. Ilyenkor a feje egy lépéssel előbb járt, mint
a lába.

A mint benyitott a korcsmába, nem tünt fel neki, hogy ott milyen szép
rend és béke uralkodik ez órában. Csicseri Márton uram, a biró ott ült
az asztalfőn, és az asztalon végig volt fektetve a hosszú
mogyorófa-pálczája.

– Szerencsés jó estét kivánok, kedves biró uram, komám uram. Ugyan jó,
hogy kelmed is itt van. Hát a Hamza, meg a Spletykó merre vannak?

A biró haragosan nézett rá:

– Jó helyt vannak. A kalodában.

– Úgy-e? No ott igazán jó helyen vannak. Kár, hogy most nem lehetnek
itten.

– No, komám uram, most már én is azt mondom, hogy végünk van; szólt a
bőrharang titkolózva a biróhoz.

– Hát hogyan van végünk? Kérdezé Csicseri Márton, két könyökkel
nehezkedve az asztalra.

– Oh, mindenképen végünk van, végünk, végünk! jajgatott a bőrharang, s
fel s alá szaladgált a korcsmaszobában és fejét két kezébe fogta. Vége
az egész falunak.

– Felelj hát, hogyan van végünk? te vén banya. Nem tudod, hogy ennek a
botnak is van vége, s majd a hátadra találom tenni?

Az ember úgy tett, mintha csak a birónak akarna felelni, azonban addig
tekintgetett félelmesen maga körül, míg öt-hat parasztot maga körül
csődített, akkor azután jó hangosan súgta oda:

– Megérkezett már a méreg…

– Bolond kend, szólt a biró visszahökkenve.

– Nem én. Láttam, kóstoltam, hoztam is belőle. Most érkezett meg a
doktor, a vármegye küldte egy nagy láda méreggel, hogy azt itassa meg
velünk. Kezemben volt a láda, én vettem le azt a hintóról. Az isteni
gondviselés rendelte, hogy kiejtettem a kezemből, erre kidőlt belőle
valami fehér por. Egészen tele volt olyan porral. A doktor megijedt
nagyon szörnyen, szidott a hibámért; láttam: egészen elsárgult. Én csak
annyit kérdeztem tőle, hogy talán a birkáknak lesz ez az orvosság. Arra
ő kikapta kezemből a ládát, s azt felelte, hogy majd a mi fejünket
fájdítja ő meg azzal.

– Igaz ez? kérdezé egy megrémült paraszt az asztalon keresztül.

– Olyan igaz, mint hogy élek. A doktor mindjárt megparancsolta a házi
cselédségnek, hogy a kidőlt port eltakarítsák, hogy valami állat meg ne
egye, mert mindjárt elveszne tőle, de én mégis eltettem belőle egy
csipetet, itt van a zsebkeszkenőmben.

A bőrharang kibontá a zsebkendőt, s kiönté a fehér port az asztalra.

A parasztok szörnyűködő műértéssel nézték körül az idegen,
rémületgerjesztő port, melynek emberölés, népkiirtás rettentő munkáját
kelle végbevinni.

Valamelyik hallott valaha olyasmit, hogy a mérget lelketlen állatokon
szokás előbb megkisérteni. Egy darabka kenyeret belehengerített a porba
s az asztal alatt heverő komondort megkinálta vele. A kutya megszagolta
és ott hagyta a kenyeret.

– Méreg! méreg! zúgák elszörnyedve a körülállók.

– Mondtam úgy-e? szólt diadalmas arczczal a bőrharang, de győzelmi öröme
egyszerre megkeserítődött, mert mikor legkevésbbé várt volna hasonló
megtiszteltetést, azon vevé észre magát, hogy biró uram hosszú mogyorófa
pálczája elkezdi a hátát és a vállait püfölni irgalmatlanul.

– Hát te semmirevaló, hazug szószátyár! Igy rágalmazod te a tulajdon
földesuradat? Te egész falu kutyája, a ki minden embert megugatsz a háta
mögött s mindenkinek megnyalod a kezét szemben; ilyen mesékkel jösz te
ide, mikor a nélkül is annyi háborúság van már a nép között? Te semmire
való betyár! Ugy-e azt akarod, hogy a földesuradat agyonverjék, mi? hogy
a kastélyát felgyújtsák, kirabolják? Te gyalázatos lázító, akasztófára
való. No megállj! vasra verletlek, beküldelek a vármegyére, majd ülhetsz
ott, a míg rád kerül a sor. Te gyújtogató, te!

A bőrharang igazán megijedt, s elkezdett szabódni.

– Jaj, kedves, édes biró uram, komám uram. Ne haragudjék, az Isten áldja
meg. Nem akarom én a földesuramat agyonveretni. Az Isten őrizzen meg
attól.

– Hát kit?

– Nem én, senkit sem, a világért sem. Oh dehogy akarok. Csak azért
mondtam ezt, hogy a szegény ember fia tudja magát előre őrizni.

– Mitől?

– Hát a veszedelemtől.

– Hát ki mondta neked, hogy itt veszedelem van? Az orvos úr nagy körútat
tesz, sok beteg embert gyógyít, sok orvosságot hord magával. Te ügyetlen
szamár, elejted az orvosságot, ellopsz belőle s még ráfogod, hogy az
méreg. Méreg az öreg apád lelke! Hisz az bizonyos, hogy az orvosságot,
ha egészséges ember beveszi, a gyomra felháborodik tőle, de a beteget
meg kigyógyítja. Hisz azt tudja minden ember. A gyógyszer nem enni való.

Egy-két józanabb paraszt helyeslőleg morgott hátul. A bőrharang
meghunyászkodva állt a biró előtt s kalapjával olyan forma legyintéseket
tett, mintha szeretné az asztalra döntött port onnan suttyomban
elszelelni.

– Már most te, népháborító! ha ezeknek a becsületes embereknek itten
több eszük nem volna, mint neked, mi történnék akkor? Ha elhinnék azt az
irtózatos vádat, a mit egy pár zúgolódó semmiházi költött rájuk veled
egyetemben, s féltükben neki mennének annak a te jámbor ifjuuradnak, a
ki annyi jót tett veled, s agyoncsapnák a szemed előtt, ha azt az ősz
beteg nagyságos urat kihúznák az ágyából pőrén s vinnék megégetni, mit
csinálnál akkor? Te semmire való! Tán még magad köszörülnéd a kést, a
mivel torkát messék?

A bőrharangnak a térdei verődtek egymáshoz, sopánkodva rebegé, hogy ő
nem gondolta, miszerint olyan rettenetes dolgok következhetnek abból, a
mit mondott, nem gondolta meg, hogy mit beszél.

– No iszen majd meggondolhatja kend a vármegye tömlöczében.

A bőrharang szabódott, hogy csak oda ne küldjék, inkább csukassa a
kalodába, oda a Hamza mellé. Elismeri, hogy azt megérdemli; még ha
husz-harmincz botot rá olvasnak, azt sem bánja; csak azután ne vallassák
többet, mert ő nem akart semmi rosszat mondani.

E közben senki sem vette észre, hogy az ivóterem lassankint meggyült
hallgatag marczona alakokkal, a kik közül egy figyelmesen hallgatva a
beszédre, az asztalról a gyanus port mind a markába seperte.

Csicseri Márton biró uram a bőrharang sok rimánkodására annyira alább
hagyott a fenyegetéséből, hogy tehát nem vereti őt vasra, mint lázítót s
nem küldi a vármegye kezére; «de a kalodában ott fogsz ülni reggelig,
komám! Esküdtek! Kisérjék kendtek odáig.»

– De nem ezt az embert! szólt akkor a tömeg közül egy hang, s a biró
Bodza Tamást látta előlépni a hosszú asztal mellé.

– Hát kit? kérdé tőle.

– Hanem kendet magát! kiálta Numa Pompilius, igazi római taglejtéssel
kisérve szavait.

Biró uramnak eleinte az ötlött eszébe, hogy a jámbor rektort, ki
különben nem szokott szeszes italokkal élni, bizonyosan valaki leitatta
édes borral s elkezdett rajta nevetni.

Azonban megdöbbenve vevé észre, hogy két idegen ember odaugrik mellé a
mester intésére, s megragadják a kezeit.

Soha sem látta ez arczokat, nem e faluból való emberek.

– Mi dolog ez? hej! ordíta reájok: egyiket orron üté vitézül, a másikat
hanyattlökte, azonban erre tizen rohantak reája, elkapták kezeit-lábait,
leteperték a földre, megkötözték; egy-két ismerőse védelmezni akarta,
azokat félre taszigálták.

Bodza Tamás fennállt az asztalon, míg a tusa tartott, egy capitoliumi
szobor magatartásával, onnan vezényelt diktatori hangon.

– Most én parancsolok.

A megkötözött biró szidta, fenyegette a lázadókat, míg száját be nem
tömték, a bőrharang elbujt a kemencze mellé, egyrészt az ütlegektől,
másrészt attól félve, hogy ebből még nagy baj kerekedhetik, s a
jelenlevőknek tanuságot kell vallani. Ő nem akart sem látni, sem hallani
semmit.



XIV. A HALÁLITÉLET.

A gyertyákat meggyujtották az asztalon, pedig még fényes nappal volt; –
a lélekharangot is megcsendítették, pedig még beteg sem volt senki, a
koporsót is elkészíték már, pedig még senki sem halt meg.

A szegény bűnösre kimondták a kemény itéletet: meg kell neki halni.
Fejére szól a törvény. Ha egész nap könyörgene érte édes apja, anyja,
minden atyafia, azokat a betüket le nem könyöröghetné onnan.

A kik ott a hosszú asztal mellett ülnek: főtisztek, altisztek,
közkatonák, mind úgy szánják, mind úgy szeretnék, ha nem kellene azt a
szót kimondani. Maga a tábornok is eltakarja arczát két kezébe:

«Istennél van a kegyelem.»

Kezében tart egy kis pálczát, fehér pálczát, meg-megnézi: még most
egész; semmi törés nincsen rajta.

Odajön hozzá a vén őrmester; csákója fejében, még a viharszíj is állára
csatolva, egy keze a zsinóron, másik a csákó ernyőjén.

– Uram, tábornok úr, adj kegyelmet szegény elitéltnek.

«Istennél van a kegyelem.»

Másodszor is megemeli az őrmester tenyere hegyét a kalpag ernyőjeig és
újra könyörög:

– Uram, tábornok úr, adj kegyelmet szegény elitéltnek.

«Istennél van a kegyelem.»

Harmadszor is könyörög.

«Istennél van a kegyelem.»

A fehér pálcza ketté törve hull a földre; a bűnös felsóhajt, megköszöni
szépen a jelenvolt uraknak, hogy vele vesződtek, a jó őrmesternek, hogy
kegyelmet kért neki és a szigorú birónak, hogy a törvény szavait kimondá
fejére.

Azután elviszik a siralomházba, adnak reá tiszta fehér ruhát, adnak neki
ételt, italt, hogy egyék, igyék utoljára.

A vas ember félt hazamenni szállására.

Ha Kornélia kérdeni fogja, mi itéletet mondál ellenséged fiának fejére?

Nem mert haza menni: félt.

A mint sokáig ott időzött, a porkoláb jő hozzá jelenteni, miszerint az
elitélt néhány szót kivánna a tábornokkal négy szem közt váltani.

Vértessy rögtön sietett hozzá:

– Ön rosszul védte magát, szólt, a mint belépett hozzá, szemrehányólag.
Ön lehetetlenné tette, hogy más itéletet mondhassunk.

– Tudom. Akartam azt; szólt az ifju derült, nyugodt arczczal. Ennek már
vége van, tábornok úr: katonadolog volt. Három nap mulva meghalok.
Vegyük úgy, mintha nagy beteg volnék s az orvosok előre megmondták
volna, hogy csak három napig élek.

– Fel fogom küldeni az itéletet a felséghez.

– Eredménytelen lesz. Hiszen kegyed semmit sem tud mentségemre felhozni.
Én nem mondtam semmit.

– De én azért tudok. Védték önt mások. S ha daczos feleleteivel be nem
vágja útamat a hadtörvényszék előtt, tudtam volna önnek megszabadítására
valamit kigondolni.

– Csodálkozom, hogy engem védett valaki. Nem ismerek senkit, a ki rólam
megemlékezhetnék.

– De igen. Legelső volt tulajdon nőm.

– Ah, tábornok úr. Ez a tudat enyhíteni fogja halálomat.

– Második volt azon férfi, a kire ön rálőtt ostoba szerelemféltésből.

– Tehát nem halt meg? kiálta fel öröm hangján az ifju. Ah, ez
megvigasztal.

– Ez önre nézve mindegy. Vétsége halálos.

– De lelkem megkönnyebbül. Nem nyomja oly nagyon. Köszönöm. A halál órái
rövidebbek lesznek ezáltal.

– A harmadik védő volt önnek édes atyja.

– Hogyan? rebegé az ifju reszkető ajakkal. Atyám? az én atyám?

– Tulajdon édes atyja. Ő irt azokkal a reszkető kezekkel hozzám, miket a
szél ütött meg. Tudja ön, mit jelent az? Én hozzám irt ő!

– Én értem irt? susogá az elitélt, lánczos kezeit összetéve és nehéz
szempilláit lecsukva nedves szemeire.

– A negyedik volt Kamienszki gróf, kinek nőtestvérére ön bizonyosan fog
emlékezni.

Az ifju bámulva tekinte föl.

– Nem emlékszem ilyen férfira. Neki nincs testvére.

Vértessy vállat vont.

– Ő maga mondta, hogy az: itt volt ma nálam.

Az ifju katona valami kinos gyanuval küzdött szorongó lelkében; azután
derült arczczal fordult ismét a tábornokhoz, könnyelmű ifju
tekintetével.

– Ezek mind enyhítik büntetésemet, tábornok úr, köszönöm, hogy tudatta
velem. Sajnálom, hogy balvégzetem másoknak könyeket fog okozni, miket
nem reméltem, miket nem érdemeltem, de fájdalmamat enyhítik azok. Ön
szive fenekén megbocsát nekem és szegény családomnak; ugy-e bár,
megbocsát nekik? Annak a szegény öreg embernek, a kinek már most senkije
nem lesz és védeni fogja őt, ha valami nagy, igen nagy baj fenyegetné.

A tábornok megszorítá az ifjunak eléje nyujtott jobbját. A lánczok úgy
csörömpöltek a megrázott kézen.

– És most engedje meg tábornok úr, hogy egy igen komoly ügyről szóljak
önhöz. Lesz-e kegyes kihallgatni?

Beszéljen ön.

– És a miket mondok, nem fogja ön agyrémeknek tartani. Sok embernek az
agyát a halál közelléte lázba hozza; nem fogja ön hinni, hogy én is
lázban beszélek? Elhiszi ön, hogy bátor vagyok és józan, és szivem,
eszem helyén van?

A tábornok fejével intett.

– Legelőször arra akarom önt kérni, hogy kivégeztetésemet ne halaszsza
ön három napig. Tűzzön ki arra rövidebb határidőt; nem én értem. Velem
be van végezve a számadás. Én már nem létezek.

– Tehát miért?

– Elmondom. Azonkívül ne vitessen ön a városon kívül, itt a kaszárnya
belső udvarán is megtörténhetik az velem.

– Jó, ezt megigérem.

– És utoljára: hirdettesse ön e végrehajtást délutánra és tetesse
délelőtt, korán hajnalban, mielőtt valaki ébren volna.

– Mi okai vannak önnek ily különös kérelemre?

– Elmondom azokat, tábornok úr. Ön tudja, hogy e rendkívüli, hirből sem
ismert járvány miatt minő izgatott hangulat van az egész országban.
Alkalmam volt bizonyos rosszakaratú emberek tervét véletlenül
megismerhetni, kik e rémületes napokat valami borzalmas munka kivitelére
találják alkalmasnak. A néposztályok legmiveletlenebb salakja fel van
kavarodva s csak egy jelszóra vár, hogy kiöntsön az egész országra. Nem
meséket mondok, tábornok úr. Hallottam a lázító suttogásokat, olvastam
leveleiket, láttam a nevek lajstromát, a kiknek legelébb kell esniök. Az
én apám neve áll a legelsők között. Jobbágyai annyira gyülölték mindig,
a mennyire szerettek engem. Ezen titkon forrongók egyik főnöke hajdan
katonatársam volt; onnan elbocsátották. A véletlen összehozott vele
Galicziában, hol ő titkos czéljai után járt. Azt igérte, hogy el fog
rejteni. És azután épen ő jelentett fel. Most az a pokoli terve van,
hogy a mint engem a városon kívül visznek, a mint a roppant nép
összecsoportosul, azt fellázítsa, a csekély számú katonaságot szétverje,
s engemet megszabadítva, mint egyszerre elhirhedett hőst, ijesztő név
gyanánt használjon fel egy pokoli gyujtogató lázadáshoz… Tábornok úr, ön
láthatja, hogy a legnagyobb irtózat fog el, a midőn e tárgyról beszélek,
hogy nem álmodtam, nem képzeltem ezt a dolgot, hanem rettegek tőle, és
siettetem meghalásomat.

A tábornok pedig valóban azt hitte, hogy az ifju meg van zavarodva.

Ez észre vette a tábornok arczán a hideg mosolyt, s kétségbeesve ragadá
meg lánczos kezeivel annak kezét és erőszakosan kiáltá:

– Tábornok úr! Meg akarják gyilkolni atyámat! Fel akarják gyujtani
hazámat, nemzetemet!

– Kik? kérdé a tábornok végtelen megvetéssel. Ezek a kalap alá búvó
emberek? Én nem akarom kétségbevonni, hogy a mit ön mondott, az tervben
létezhetik; valami bolondnak a feje kigondolhatta. Nem gondolom azonban,
hogy volna valaha olyan idő, a mely alkalmatosnak látszanék egy ilyen
terv megmozdítására. És ha mégis meg találna mozdulni valaki, bizony
mondom, hogy az első kiáltása után némává fogom őt tenni!

És büszke önérzettel csapott kardjára.

E pillanatban sietve lépett be az ajtón a tábornok egyik segéde s
jelenté, hogy a vásártéreken és az utczákon gyanus forrongást lehet
észrevenni a nép között. Az urak és katonák ellen kiabálnak, egymást
lázítják izgató beszédekkel. A megyeház kapuit már kénytelenek voltak
előlök bezárni, s egy gyógyszertár ablakait mind beverték. Úgy látszik,
hogy leginkább a kaszárnya és a megyeház felé tartanak.

A mint a tábornok a folyosóra kilépett, már jól hallatszott a közeli
utczákról az a határozatlan zaj, melynek zürzavaros hangjaitól gyönge
szivű ember annyira megretten: nem tudva, tűz van-e vagy gyilkost
kergetnek?

Most az egyszer tűz is volt, gyilkos is volt. Lázadás volt.

Valami távoli városrészben túlbuzgó hivek elkezdtek egy harangot
félreverni, melynek bántó félhangjai kikipendültek a csunya hangzűr
közől.

A tábornok az udvarra sietett. A katonaság fegyverben állt már.

Alig volt pár száz embere. A többi hosszadalmas határzár fentartására
volt kirendelve.

Hanem hiszen elég volt ez neki.

Ő félt volna tán, hogy ezek a jámbor kapa- s kaszaforgató emberek, ezek
a gyaluval, árral, vetélővel foglalkozó polgárok erőszakkal támadhatnák
meg őt? és kényszeríthetnék, hogy előlük hátráljon.

Hirtelen, de a legnagyobb hidegvérrel tevé intézkedéseit.

Félszázad a kapun kívüli őrhelyt foglalja el s elzárja az utczát; a
többi az udvaron belül marad.

A kívül állók fegyverei töltetlenek maradnak.

Három dobütésre a többi csapatok is kivonulnak az utczára.

A többire nézve parancsszó fog határozni.

A szomszéd ház kapuit be kell zárni, s belül két őrt állítani töltött
fegyverrel.

Mindent a legnagyobb csendben, lárma, csörömpölés nélkül.

Azon szomszédházban lakott a tábornok neje; a kerten keresztül a
kaszárnyából át lehetett oda jutni.

Még végzé intézkedéseit Vértessy, a mint egy nőcselédje Kornéliának
sietve jő hozzá, s valamit súg fülébe.

A tábornok arczán az első pillanatra valami gyönyörteljes mosoly
villámlott át: hogy aztán annál sötétebb redőknek adjon ismét helyet.

Hirtelen rábizta a parancsnokságot első századosára és sietett lakására,
igérve, hogy egy pillanat mulva visszajön.

Nagy dolognak kellett történni, hogy Vértessy elhagyja azt a helyet,
mely a katonát illeti, egy ily pillanatban!

Sietve futott át a szobákon, melyek neje hálószobájához vezetnek.

A függönyök le voltak eresztve, a félhomályos alkovenben egy halvány
hölgy feküdt, egy halott, a ki az élet kínjait szenvedi.

Az ágy körül szolgálattevő nők álltak, az asztalnál orvos ült és irt.

Vértessy még ott künn letette kardját, hogy ne csörögjön vele. Oda
futott Kornéliához, megfogta annak reszkető, izzadó kezét s ajkaihoz
szorítva kérdezé:

– Hogy vagy?

– A halál küszöbén, felelt a nő és másik karjával odavonta férje fejét,
hogy megcsókolhassa őt.

Egész arcza oly fehér volt, mint a márvány és a hideg veríték mint
gyöngycsepp rajta.

– A jövő órának titkai vannak, Vértessy, szólt lihegve a hölgy, kezével
erősen szorítva Vértessy kezét. – Lehet jó, lehet rossz; lehet öröm,
lehet halál.

Vértessy az orvost kereste szemeivel, mintegy biztatást remélve tőle.

Az orvos félreintette. Súgva mondá neki:

– Iszonyúan szenved, de nem akarja ön előtt mutatni.

– Hangjával titkolja; de én a lehelletén érzem. Nagy-e a veszély?

Az orvos vállat vonított.

– Szokás szerint. Nagyon idegzetes s valami nyugtalanítja.

– Mi lehet az?

– Jó lenne, ha megtudná tőle nagyságod. Ilyen esetben a léleknyugalom
élethalálkérdés, s a félelem, nehéz indulat lehet egy új életre nézve
rossz befolyással.

Az «egy új élet» szónál ismét megvillant Vértessy ajkai körül amaz
önkénytelen örömrándulat. Visszament nejéhez s odatérdelt a
szőnyegpárnára.

– Kornélia, hogy van ön?

– Az Isten kezében, susogá a hölgy, megdicsőülő szemeit felfelé emelve.
Isten kegyelmez, Isten büntet, – tetszése szerint.

Vértessy érzé a görcsös kézszorításról, mit kell szenvednie.

– Istennél a kegyelem… susogá azután halkan a hölgy.

Vértessy reszketni érzé szivét e szónál. Egy óra előtt ő is azt mondá:
«Istennél a kegyelem!» egy olyan embernek, ki magának hosszú életet
igért.

A nő bágyadt tekintettel fordult oda hozzá s két kezével keblére vonva
férje kezét és szemeivel annak szemeibe tekintve mélyen, fájdalmasan,
oly kérve kérdezé:

– Fog-e nekem kegyelmezni az Isten?

– Igen, oh igen, neked, angyalának; rebegé a tábornok.

– Kegyelmeztél-e te annak, a ki te hozzád könyörgött?

Vértessy nem állhatá ki e tekintetet, nem tudott felelni e szavakra.

– Vértessy! A halál halálért jön. Az itélet itéletet hoz. A koporsó
szélén fekszem. Oh ne hagyj engem meghalni.

– Mit tegyek? mit tehetek? szólt rebegő hangon a férj.

– Látod, monda a nő, karjára fonva karjait, mint repkény az erős fára;
ha te ölsz, én is meghalok; a mi kínt e szomszédházban egy halálra itélt
szenved, azt én is mind kiállom. Annak a rettegését, annak a
kétségbeesését, annak a halálos tusáját! Oh szánj meg engem, férjem.
Légy irgalommal ebben az órában ahhoz, a ki vétett, hogy úgy legyen én
hozzám irgalommal az Isten!

Vértessy lelkében meg volt rendülve. Az orvos oda lépett hozzá s
komolyan mondá neki:

– Tábornok úr, én úgy hiszem, hogy ez nem példátlan eset, miszerint
halálra itélt raboknak hasonló szenvedők kérésére kegyelmet adtak.

Vértessy érdekelten tekinte reá, mintha kérné tőle, hogy folytassa.

– Én magam tudok hasonló esetet a komáromi várőrségnél szolgáltomban,
hol egy háromszor szökött ifju hasonló kérelemre kegyelmet nyert.

– S hiszi ön, hogy ez segíteni fog?

– Uram, midőn az idegzet-erő ennyire hatványaira van emelve, a képzelet
mindenható, egy örömhir életet ad, egy ijedelem halált; egy édes
gondolat többet segít minden gyógyszernél.

Vértessy megcsókolá halvány, szenvedő szerelme homlokát s biztató
férfi-szóval mondá neki:

– Meg fogom őt menteni.

A hölgy égfelé emelte reszkető kezeit és halvány orczáját; szemei lassan
lecsukódtak és fehér arcza elkezdett mosolyogni szeliden.

… Odakünn hallatszott a hármas dobpördülés.

A tábornok hirtelen föleszmélt, sietett ki az ajtón, felkötötte kardját
és futott át a laktanyába.

A zaj, a lárma közelről hallatszott már és ő arról volt kénytelen
gondolkozni, hogy e zajos polgártársakat szép szavakkal rábeszélje, hogy
menjenek haza vásznat szőni, csizmát varrni, s más aféle; a mikor e
helyett kedve lett volna közéjök rontani és szétszelelni őket, mint a
polyvát!



XV. OLAJ A TENGERRE.

Az egész utczát, a milyen széles volt, ellepte a sok kalap.

Nem lehetett egyebet látni, mint a kalapokat. Itt-amott ugyan kaszák és
vasvillák is álltak ki a tömegből, de az emberek legnagyobb része még
fegyvertelen volt, nem számítva a gyarló botok sokaságát.

A forrongó tömeg között lehetett látni tisztes polgárokat is, kik bár
egyenruha nélkül jöttek, de elhozták szuronyos puskáikat s azokkal
különös bátorságára szolgáltak a többi népnek, mely hasonló esetekben
azt képzeli, hogy a szuronyos nationalgarde tökéletesen megfelel a
katonaságnak.

«Megállj!» Hangzott a tolongó néptömeg elé.

Egy perczre elhallgatott e szóra a zaj. Megállt a népség.

«Fegyvert tölts!»

A katonaság, mint egyetlen sokkezű gép, egyszerre bocsátá lábához
fegyverét, hallatszott a vas puskavesszők koppanása a fegyverek
csöveiben. Azután megint egy zördülés: minden fegyver kézben volt
egyszerre.

A tolongók kezdtek egymásra nézni s az előljöttek gondolkoztak a
hátuljövőkről, hogy milyen jó azoknak ott kiabálni.

A tábornok a lármázó tömeg elé lovagolt s kemény hangon kiálta rájok:

– Mit akarnak önök? Mi bajuk? Miért tolongnak az utczán?

Az emberek egymást taszigálták előre; végre egy elkiáltá magát:

– Itt van Mátyás mester. Beszéljen Mátyás mester.

– Éljen Mátyás mester.

A tömeg közől egyszerre egy bőrkötényes polgártárs emeltetett ki, fején
csákóval, kezében szuronyos puskával, ki a többiek vállain át a
tábornokig szállíttatott s ott letevődött.

Itt van Mátyás mester.

Ha kezei nem árulnák is el, miknek bötykei lemoshatatlanul be voltak
balzsamozva szurokkal, a bőrkötény mellett feledett kármentő bizonyságot
tenne róla, hogy a kérdéses férfiu azon érdemes polgárok osztályához
tartozik, a kik az emberiséget tyúkszemekkel ellátják. Bajusza hetvenhét
karikába volt sodorva szépen, s azonkívül minden mondásnál szokott egyet
rántani a fejével és a vállával, mintegy nagyobb bizonyságul.

Mátyás mester hirhedett piaczi szónok, toasztivó czéhgyüléseken,
kitanult násznagy és elismert disznó-ölő, annálfogva szélesen ismeretes
az egész városban.

Nem is fél ő sem a várostól, sem a vármegyétől, még a generálistól sem,
a hogy azt most is megmutatja.

Oda áll bátran a tábornok elé, végig sodorintja kacskaringós bajszát s
olyakat csap a puskával a földre, mintha az volna szándéka, hogy mentől
hamarább letörje az agyát. Megköszörüli a torkát, s nem egészen rekedt,
hanem éles hangon tesz hozzá ilyetén mondást:

– Nagyságos generális úr. Mivel hogy úgy lévén, és aképen származván,
hogy a mi emberi massánk ebben a comitivában (értsd comitátus)
rendkívüli módon elszaporodott; mindazonáltal a tekintetes impostoratus
(értsd compossessoratus) arra a causara vetemedett, hogy ez így
semmiképen sem jól vagyon, és abban igaza is vagyon, mert a czéhbeliek
már nagyon nagy qualicitással vagynak, ellenben nincsen igaza, a
szükséges legények számtalan kevesen levén tehát. Elhatároztatott
eképen, hogy miután minden ember azt beszéli; nincsen is különben, a mi
igaz is. Nagy az ellenségnek az országba való impulsusra kivánatos
óhajtása. Mindamellett, hogy ennek eleje vétessék, és confirmáltassék, a
plenipotentiák mellett az határoztatott, hogy a patikárusok készítsenek
valami miasmát, a melynek decretuma által az emberek üdvös korlátok
között tartatódjanak. Immár pedig ez így lévén, és ezt a nép megtudván,
már is a szomszéd tractusokban és sequestrumokban lakozó seculáris
népség fellázadott és tudni akarja, hogy hogyan és miképen? Ezt én meg
nem mondhatom, nem akarván magamat apprehendálni, de annyit bizonyosan
mondhatok, hogy már egy vásárra járó legényemnek összehúzta a lábait a
görcs; és én tudom, a mit tudok. Ha tehát a nagyságos generális úr
kivánja és helyesnek találja, hogy az emberek, az ország közhasználatára
megcsinálják a revolucziót, eziránt egészen alázattal és tisztelettel
megkéretik. És mi nem vagyunk bolond emberek.

Ez elmés és különösen értelmes dictio alatt azonban a népség merészebb
csoportjai egészen előre tolakodtak, s igen valószinű volt, hogy a
magyarázatot néhány pillanat mulva kézzelfoghatóbb tények fogják
megadni.

A tábornoknak pedig az általános emberiség és hazafiúság érzelmein kívül
még egy nagy oka volt a zajos és véres jelenet elkerülésére.

Beteg neje tán épen a halál küszöbén van e perczben. Egy sor lövés, egy
órai utczai harcz annak bizonyos halála lenne.

Ez aggasztó helyzetben az utcza átelleni oldaláról egy lovas látszott
közelítni, ki nagy bajjal bírt keresztül törtetni a sűrű néptömegen,
mely csak azért nyitott előtte útat, mert a lovag egy iratot lobogtatott
kezében, szüntelen azt kiáltozva, hogy ez felszólítás a néphez, ő a
vezérrel akar szólani.

– Ki itt ez érdemes honfiak vezére?

Vértessy rejtélyes lengyelét ismeré meg a lovagban, kiben gyanút kezdett
vetni, azóta, hogy az elitélt nem akart emlékezni rá.

Az elitélt szavaiban mégis összefüggésnek kell lenni. Egy óra előtt
egészen őrült beszédnek tartotta azokat.

– Hol a nép vezére? kiálta Kamienszka, izzadt lovával a nyilt térig
vergődve.

Mátyás mester büszkén mutatott a bőrkötény alatt dobogó hő keblére, hogy
ő lesz az.

Kamienszka nagyszerű pathoszszal nyújtá át az érdemes hazafinak Numa
Pompilius felszólítását, melyben a székvárosi csizmadiák, szabók és
pékek azon bizalommal tiszteltetnek meg, hogy a főhadiszállás számára
bizonyos ezerekbe vágó csizmákat, nadrágokat és megfelelő zsemlyéket
süssenek, varrjanak és öntsenek és azokat haladéktalanul átküldjék.

– Mit cselekszik ön? kiálta rá a tábornok franczia nyelven. Én az első
moczczanásra szétveretem az embereket.

– Olajat töltök a tengerre, felelt az ifjú lovag hasonlóul. Egy óra
alatt haza fog menni minden ember.

Mátyás mester két kézre fogta az írást, puskáját az alatt térdei közé
szorítva, s elolvasta azt figyelmesen.

Szemlátomást képzelhető volt, hogy egyenesedett ki a bajusza ijedtében,
a mint annak a végére jutott.

– Hatezer pár csizma!

Egy sovány, állig begombolt polgártárs nyújtogatta a nyakát szörnyen,
három közben álló ember háta mögül, szemeit előre meresztve, a távoli
irás felé; az Csihos mester volt, jellemére nézve becsületes szabó.

– Itt van, olvassa kend is, – szólt Mátyás mester.

Az hosszú kezét kinyújtá három előtte álló emberen keresztül s egy csomó
szabó hitsorsos fejét oda csődítve magához, felolvasá a proclamatiót
fenhangon is.

– Háromezer nadrág.

Az oroszlánpék nem hallotta, mit beszélnek, de füleit megütötte a kenyér
és zsemlye.

A veszedelmes felhivás egy percz alatt megtette a körutat a sokaság
közt, lassankint eltűnve a hátul álló csőcselékben.

És a hol egyszer megfordult, ott bámulatra méltó módon kezdtek hosszúra
nyúlni az arczok, elcsendesülni a szájak; mozgás, zúgás lett a zajból.
Mátyás mester, Csihos mester, meg az oroszlánpék hült pofákkal kezdtek
értekezni. A hátrább állók húzódoztak a fal mellé, mint a kik nem
akarnak idetartozni.

Végre Mátyás mester neki támasztotta a puskáját valaki hátának, maga
levette a kalpagját, lesimitotta a bajuszát odalépett nagy kételkedő
ábrázattal a tábornok elé, elől, hátul vakarva a nyakát.

– Megkövetem nagyságos tábornok úr. Mert talán nem is tetszett engemet
egész voltaképen megérteni. Ámbátor én sem azt nem mondottam, hogy így,
vagy amúgy: ez, vagy amaz; azt pedig épen nem akartam mondani, hogy
talán s a többi; de mégis hanemha netalántán tulajdonképen koránsem
lehetett volna kivenni a dolgok mivoltából, hogy az instantiák hová
infestálnak? arra nézve bátor vagyok kényteleníttetni azon szivességre,
miszerint a nagyságos tábornok urat az érdemes polgárság és az itteni
lakosok részéről azon nyilatkozatban szerencséltessem, hogy nem is mi
akarjuk a tekintetes vármegye urait és a nagyságos katonaságot
deliberatum elé vonni, sőt inkább præstanter arra akartuk kérni a
nagyságos tábornok urat, hogy ama gonosz országháborítókat, a kik
tűzzel, vassal közelednek békességes városunkhoz, ezt mi tőlünk távol
tartani méltóztassék: a mire való nézve, mi is és az összes fegyveres
polgárság a mi szolgálatainkat felajánlván, hogy a nagyságos tábornok úr
parancsolatjára a mi hazánkért, városunkért, a tekintetes vármegyéért és
a fölségért vérünket és életünket ontani készek lehessünk. Akasztófára
valók tudniillik. A kiknek még hatezer pár csizma kellene!

Alázatos szegény szolgája.

A tábornok nem állhatá meg, hogy csendesen el ne mosolyodjék e szerény
köpönyegfordítási mondolatra.

Vértessy kivont kardjával inte a katonaságnak, hogy bocsássák le
fegyvereiket s a szokott őrségen kívül vonuljanak vissza a laktanyába.

A lármás gyülekezet még egyszer hangos vivátot kiáltott a tábornoknak,
azután botjaival és ökleivel mindenféle távol eső tárgyakat fenyegetve,
nagy zúgással széjjeloszlott.

Az oroszlánpék maradt legutoljára, mint a kinek legjobban megfeküdte a
gyomrát bizonyos számú kenyér és zsemlye kivetése. Csak akkor tért
magához, midőn már a többiek mind eltávoztak; akkor odament az ifjú
lengyel lovaghoz, s kövér újjával szétpiszkálva a levegőt, mondá neki:

– Nem lesz abból semmi, uram.

Azzal köszönt és futott haza.

Kamienszka a furcsa zendülés eloszlása után a tábornokkal együtt
belovagolt a kaszárnya udvarára, ott mindketten leszálltak lovaikról és
siettek a kihallgatási terembe.

Mindkettőnek volt valami sürgetős mondani valója, a mit nem lehetett a
közönség előtt tenni.

– Uram, sietett a tábornok elébb elmondani a magáét. Bárki legyen ön,
nekem igen kellemes szolgálatot tett, a mit én önnek reménylek
visszafizethetni.

– A veszély közepéből jövök, tábornok úr; felelt vissza gyorsan a hős
delnő, mint a kinek perczeivel gazdálkodni kell még a beszédben is. A
megye közepében gonosz szellemű lázadás ütött ki; melynek legelső
összetartó csomója kezembe jutott. Úgy jutottam hozzá, hogy szinte a
nyakamra hurkolódott az. A természeti csapás, mely ránk közelg, alkalmat
adott egy rég készítgetett terv végrehajtására a legfélelmetesebb
rajongóknak. Im itt a kiáltvány, mely egy nap múlva az egész országot be
fogja repkedni.

A tábornok bámulva olvasá az átnyújtott iratot.

– A rablásvágy, a bosszúállás, a nép butasága erős szövetségesei ez
őrült merényletnek, mely ha erőre kap, néhány hét alatt más alakot adhat
Európa térképének. Még most csekély a láng. Csupán néhány faluban tört
ki. Ez éjjel meg fogják rohanni a hétfalusi kastélyt. Ez lesz a kezdet.

A tábornok arcza vonaglott. Az elitélt szava igaz volt.

– Ott urat és cselédet megölnek. Meg kell őket ölniök, hogy a lázadás
részeseinek lehetetlenné tegyék a visszatérésre való gondolatot. Ez a
kezdete a kétségbeesési harcznak.

A tábornok csengetett. Egy belépő hadsegéd fülébe néhány szót sugott,
azzal leült és írt nagy sebesen, intve Kamienszkának, hogy folytassa.

– Tábornok úr! még most egy csapással elfojtható a tűz. Még most egy
merész tenyér, mely nem félti magát a megégéstől, letakarhatja a vulkán
száját, ha az rögtön cselekszik, nem várva a napot, nem órát, nem
perczet, hanem téve rögtön. Egy nap, egy óra, egy percz alatt minden
történhetik, a mi soha jóvá nem tehető.

Az ajtó előtt lánczcsörrenés volt hallható; két őr az elitéltet vezeté
be: a porkoláb utána jött.

A tábornok folyvást leveleket írva, beszélt hozzá.

– Ifjú ember, vetesse le kezeiről azokat a lánczokat. Kérjen magának
hadsegédemtől egy kardot. Azt kösse fel.

Az ifjú Hétfalusy bámulva mereszté szemeit maga elé, s hagyta levétetni
lánczait és hagyta oldalára köttetni a kardot, s nem vette észre, hogy
mellette két lépésnyire egy idegen ifjú áll, a kinek oly nehezére esik
könyekre nem fakadhatni, nyakába nem borulhatni, midőn őt ily nyomorúnak
látja.

A tábornok készen volt a levélírással; odafordult hozzá egészen:

– Fiatal ember, önt ezelőtt egy órával, méltó okoknál fogva, halálra
itélte a haditörvényszék. Én az itéletet vissza nem vonhatom, de
végrehajtását bízom az igazságos Isten kezeire. Olyan idők vannak ránk
mérve, a midőn a haza egy harczos fia kezeit sem nélkülözheti. Én saját
felelősségemre fölmentem önt a vesztőhelyi halál alól. Önre más helyen
vár Isten itélete. E perczben lázadás tört ki az ország belsejében,
ugyanazon helységben, a hol önnek családja lakik.

Az ifju rettenve kapott kardjához.

– Hallgassa ön végig nyugodtan, a mit mondok. Vegye magához e leveleket,
válaszsza ki ólamból legjobb paripámat és siessen az őrtanyákon elszórt
cordon-vezetőkhöz. Csapatjainak felét mindenki az önnel siető százados
úr rendelkezésére fogja bocsátani. Mihelyt félszázad együtt lesz,
siessen vele Hétfaluba; a többi teendőkre nézve irásbeli rendeletei
vannak. Mit és hogyan cselekedjék? azt önnek sugja meg szive. Ön
családját megy megszabadítani és családját oltalmazni. Ott Isten keze
lesz ön felett. Ha ő neki tetszik az itéletet végrehajtani ön felett,
legyen meg akarata; ha élve tér ön vissza, a multak feledve vannak.

Az ifjú nem tudott mit felelni, a hang elszorult torkában; csak
odaborult némán a tábornok elé, és annak kezét szorítá ajkaihoz és
könyeit hagyta ráhullani.

– Keljen ön, keljen innen. Ezt nem nekem köszönheti, hanem Istennek, és
ezen derék úrnak itt, ki önért oly sokat merészelt.

Az ifju csak most tekintett Kamienszkára, s úgy tetszék neki, mintha
könyes szemeinek ködfátyolán át egy idevarázsolt álomkép állana előtte.

A lengyel nő odasietett hozzá s megölelte, és sietett fülébe sugni:

– Egy szót se hozzám! Még lesz idő.

– Tehát önök mégis ismerik egymást? szólt Vértessy; ez ifju bizonyosan
meg volt zavarodva, midőn barátját megtagadta.

Azzal derekasan megrázta a delnő kezét, kit még mindig oka volt úrnak
czímezni.

– Uram, úgy hiszem, nem teszek rossz ajánlatot önnek, ha azt mondom,
hogy siessen egy rövid reggelizést végezni ifjú barátjával, s azután
rendelkezzék szintén egy paripámmal és egy kardommal; félre ismerném
önt, ha kételkedném abban, hogy bajtársát követni szándékozik a
veszélybe.

Hétfalusy ijedten akart közbe szólani, de a hölgy visszarántotta s
villámló szemekkel inte neki hallgatást.

– Köszönöm, tábornok úr, felelt azután vissza bátran. Ez ajánlatot
vártam és elfogadom. A reggelizést végezhetjük lóháton is. Időnk nincs
pihenésre.

– Igaza van önnek, szólt Vértessy, megszorítva azt a gyöngéd hamvas
kezet, melynek aczél izmai nem árulák el a nőt; önöknek sietniök kell. A
mily váratlan jött e merénylet, oly hirtelen kell azt torkon ragadnunk.
Ha a megye több részében is kitörne e lázadás, nem fog többé készületlen
találni.

A paripákat ezalatt a kapu alá vezették. A megbizott százados
felkészülten lépett be, s Kamienszka számára is hozott egy kardot, mit
az sietett derekára csatolni.

A tábornok lekisérte őket a paripákig. A három lovag nyergébe vetette
magát. Vértessy még egyszer megszorítá a delnő kezét, és katonás
őszinteséggel mondá neki:

– Én igen nagyra becsülöm önt, Kamienszki úr.

– Csak Kamienszka,[2] sugá a delnő halkan, azzal sarkantyút adott
lovának, s társai után nyargalt.

Vértessy előtt most világosult fel minden!

– Csodálatos asszony, szólt utána bámulva, mindaddig, míg a házak el nem
takarták szemei elől.

Az utczák csendesek voltak már, senki sem zajgott a téren, ezt a csendet
érezte a tábornok szive is. Valami jótékony nyugalom, mit a legfőbb
izgatottság szokott szülni, szállt szivére.

Most volt idő visszasietni a szomszéd csendes házba.

Valami előre sejtett örömtől úgy dobogott a szive, úgy vert minden ér
kezében, halántékain, a mint a csendes szobákon végig haladt.

A hölgyszoba előtti teremben találkozott az orvossal.

Az orvos eléje mosolygott és kezét nyújtá felé.

– Öröm van a háznál.

– Mit mond ön? Kiálta Vértessy, kéjtől remegve; pedig hiszen tudta jól,
hogy mit mond?

– Egy kicsi kis angyalka van a háznál, suttogá az orvos, és hozzá tevé
mosolyogva: még pedig fiuangyal.

Vértessy a jövő perczben neje előtt térdelt; annak kezeit szorongatva
százszor, meg százszor forró ajkaihoz.

És a nő boldog, édes mosolygással tekinte le reá, minő azoké, kiket
szeretteik a túlvilágról imádkoztak vissza…

… «Istennél volt a kegyelem!»



XVI. JÓ, HOGY AZ ÉJ FEKETE.

A hétfalusi kastélyban csendesen aludt mindenki, nem is sejtve azt a
sötét rémet, mely ellensége mindennek, a mi él, mely kényszeríti a ház
őrebét, hogy kaparjon a fal mellett sirokat, mely felhíja a kuvikot,
hogy ijesztő szavával szólaljon meg a háztetőn, odaülve a nyikorgó
szélvitorla mellé; mely beküldözi az előcsarnokba látogatójegyeit, a
nagy fekete éji pillangókat, miknek hátára halvány koponyák vannak
festve, mint a ravatalokon; melynek léptei alatt recsegnek, ropognak a
butorok, s az a kis látatlan bogárka ott az ágy deszkái között elkezd
csengetni, tizenegyet egymásután, jelentve, hogy «itt van ő!»

Oh e néma lények között olyan nagy egyetértés van!

A szél mogorva felhőket hajtott végig az égen, mik úgy siettek el innen
erről a tájról, úgy iparkodtak egymás alatt, fölött elsuhanni, idomaikat
változtatni, mintha félnének, hogy itt kapja őket valami. Némelyiknek
vörös volt még a szegélye távoli gyuladás lángjától. Az úgy sietett a
többi közé fúrni magát, azok pedig futottak előle, hogy őket is meg ne
gyújtsa.

A sötétben rendetlen csoportok látszanak az utczákon gyűlekezni, a mik
csendesen huzódnak a kastély felé.

A csárda szobájában gonosz tanácskozás foly a kastélyban alvók
megrontása felől.

Három külön nézet küzd egymással. Numa Pompilius nyilt, hősi támadást
kiván, mint illik a derék sarmaták epigonaihoz, kőfaltörő kosokkal és
balistákkal, s egyéb classicus harczi szerekkel, mell mell ellenében,
szemtől szemben az ellenséggel.

Iván, mint gyakorlatibb ész, sokkal jobban ismeri a maga népét s több
sikert vár a csendesen meglepő támadástól: a hol a harczosok titkosan
bemásznak az őrizetlen erősség ablakain, bástyáin, s álmaikban lepik meg
a gyanutlan őrséget.

A hóhér neje gúnyosan mosolyogva ül a két tanakodó fővezér előtt a
keresztlábú asztalon, vastag, izmos karjait összefonva, s halkan közbe
nevet és magában dörmög.

– Tegyetek, a mit akartok. Egyik sem ér semmit. A bivalyfogó orozva akar
menni. És a nyomorék homlokegyenest.

– Hát te mit tudsz? kérdi tőle Iván ingerülten.

– Én tudok valamit és tudom azt titokban tartani; majd ha ti mind a
ketten elbuktatok, én előállok akkor.

A vezérek féltékenyek kezdtek lenni a hatalomra.

Az első siker nyeri meg a tömegek szivét; azt biztosítani kellett.

– Hivjátok be a bőrharangot, szólt Iván az ajtó előtt álló őröknek.

A vén legényt betuszkolták.

– Téged ismernek a kastélyban a kutyák, úgy-e bár? kérdé tőle.

– Ismernek, igen is, felelt a jó ember, a Tiszát, a Farkast én neveltem
magam. Mindennap adtam nekik kenyeret. Még a tarisznyámba is majd
bebújtak, mikor odavetődtem.

Zudárné gúnyosan szólt Ivánnak:

– Téged még jobban ismerhetnek, nyúzó!

Iván egy kést kapott fel az asztalról, s beledöfte volna az asszonyba,
ha Bodza Tamás el nem kapja a kezét. Ez ingerkedés nehezen esett neki.

– Ugyan ne háborogjatok most.

Iván nagy nehezen le hagyta magát csillapítani s folytatá a beszédet:

– Itt van e kendőbe kötve néhány húsdarab, oda tudnád-e adni a kutyáknak
szép szóval?

– Hogyne, csak a neveiken kell szólítanom, s oda jönnek a kapualjához,
kiveszik a kezemből.

– Tehát siess, hajtsd végre.

A bőrharang olyan jó ember volt, hogy semmi parancsnak sem tudott
ellenszegülni. Elfogadta a megbizást, pedig tudta, hogy a kutyákat
akarják megmérgezni.

Hanem vigasztalta magát azzal, hogy ezt neki élőszóval nem mondta senki.

– De hallják kegyelmetek, úgy-e a nagyságos urat nem fogják bántani?
kérdezé gyámoltalan arczczal Ivántól.

– Nem, öreg, nem.

– Meg az ifjú nagyságos urat sem.

– Azt sem, a világért sem.

– Sem a hajdút. Látják, keresztfiam szegény.

– Azt sem, öreg, azt sem, csak siess.

– Úgy-e bár csak azt akarják megtudni, hogy igazán méreg van a
kastélyban?

– Azt hát, ördög gyújtson beléd! Eredj már, mert kiütöm a fogadat!

A szegény bőrharang kotródott.

– Most hozzátok be a Mekipirost.

A szegény féleszű fiút betaszíták a szobába. Borzas haja egészen
eltakarta a szemeit. Ő vigyorgott most is, és jó kedve akart lenni. De
beszélni nem tudott már, hiszen nyelve nem volt többé; akármit szóltak
hozzá, azt kiáltotta rá vissza:

«Hamamama!»

Ez volt nála öröm és helybenhagyás hangja, kérdés és felelet.

– Mekipiros gyere, igyál, szólt hozzá Iván, szájához tartva egy szalmás
butykost, mit a kinált le sem vett addig a szájáról, míg volt benne
valami.

Azzal örvendve nyújtá azt vissza Ivánnak. Hamamama!

– Te bornyú, ide figyelmezz. Fel tudsz mászni egy szál kötélen akárhová,
úgy-e bár?

– Hamamama!

– Ne kiabálj a fülembe. Hát majd egy hosszú kötélen felmászol egy
háztetőre, tudod?

Az esetlen szörny úgy dörzsölte a tenyereit örömében ez indítványra.

– Azután azon a kötélen fel fogsz húzni engemet magad után. Elbirsz-e?

A törpe csoda újjongva rohant Ivánnak, s térdeinél átkapva a férfit,
fölemelte azt a levegőbe, úgy ugrándozott vele alá s fel, annak
bizonyságaul, hogy ez neki annyi, mint egy zsák pehely; míg Iván
sokszoros kiabálás és rugdalás által ki nem szabadítá magát kezei közül.

– Marha ereje van e ficzkónak! szólt azután Bodza Tamáshoz, a zömök
alakot fejénél fogva odaránczigálva elé, a minek az hallatlanul látszott
örülni. Ha egy-egy kezét elkaphatta Ivánnak, azt úgy összecsókolta, alig
győzte azt törülni kabátja szárnyaihoz.

– Ez lesz az ágyútöltelék, sugá halkabban Iván. Ha a kastélyban levők
neszt kapnak, s észreveszik a cselt, Mekipiros megy legelől; őt
lelőhetik. Különben ez a ficzkó, meglássátok, még egy pár golyóval a
testében is felmászik a falra. Olyan ez, mint a béka.

Ez alatt visszatért a bőrharang, jelentve, hogy az ebek mind felfalták a
nekik hányt konczot. Oh, igen szivesen vették.

– Akkor mehetünk, szólt Iván, egy rozsdás katonapisztolyt dugva mellénye
alá.

Zudárné kisietett gyékényes szekeréhez, felugrott az ülésbe; egy
pillanatra hosszú éles kés villan meg kezei között, a mint végig
pengeté, ha nem tört-e ki az éle, azzal eltünt az ismét, senki sem
látta, hová. Az ostort kezébe kapta s a lovak közé vagdalt.

Az út a halálmadár ajtaja előtt vitt el. A vén boszorka kinn gubbasztott
ajtajában s mankójával mutogatva számlálgatta az előtte elmenőket:

«Egy, kettő, három. Egy, kettő, három.»

A hármasnál soha sem ment odább. Tehát minden harmadik kivető.

A mint leánya, a rektor és Iván elmentek előtte, felkaczagott:

– Gyönyörű társaság! Egy tanító, egy hóhérlegény, meg egy jó menyecske!
Hová mentek ilyen sötét éjjel? Gyönyörűséges sötét éjjel. Egészen
tolvajoknak, gyilkosoknak való; a milyet csak rablásra, gyujtogatásra
kivánni lehet. Rajta, rajta. Üssetek a nagy urakra, öljétek le
gazdáitokat: magatok jussatok aztán hóhér kézre. Így lesz szép a világ;
mentül kevesebb ember lakik benne.

A zendülők nem merték őt bántani, pedig odaállt útjokba s elég hangosan
beszélt. Kikerülték mind szépen.

Bodza Tamás elosztá népeit az utczákra, elállatott minden kijárást a
kastélyból, egy csapatot a kazalok mögé rejte el, másikkal a méhest
foglalta el, harmadikkal a pálinkaházat, a cselédeket rövid ellenállás
után megkötözteté és elzáratta.

A kastélyban semmit sem vettek még észre. Odabenn egy cseléd sem hált.
Az ifju úr az epemirigytől (így nevezték akkor az ismeretlen járványt)
féltében nem engedte őket a kastélyban aludni, nem volt ott más, mint ő
maga, az öreg Hétfalusy és az orvos.

Iván ekkor kiválasztott hatot a legbátrabbak közől: köztük a csőszt,
kinek erdei lakán tartották a titkos összejöveteleket, Hamzát, az
egyházfit és Mekipirost, kinek be kellett dugni a száját, hogy ne
kiabálja az örökös «hamamamát».

Szegény Mekipiros: hajdan imádkozni is tudott, most pedig csak egy
szótagot tud emlegetni.

Az udvarra nem volt nehéz bejutni. A kaput kinyitá a bőrharang, az ebek
ott feküdtek a kút körül megdermedve, semmi sem árulta el a merényletet.

Most Iván egy hosszú, erős kötelet vett elő, azt hozzá kötötte egy
csomag spárgához, melynek végére egy darab halász-ólom volt fűzve.

A kastély ereszén köröskörül érczcsatorna futott végig, mely a
szegleteken ódivatú delphinek alakjain végződött. Egy ily delphinre
felhajítá Iván a zsineget s a visszaeső ólomnál fogva keresztülhuzta
rajta a kötelet.

A terv igen szép volt. Mekipiros fel fog mászni a kötélen, ért hozzá. Ő
lesz az anima vilis, a kin megtudják, ha alszanak-e a kastélyban, vagy
nem?

Mikor ő fenn lesz, elébb felhuzgálja Ivánt, azután egyesült erővel a
többieket. Azok a padláson keresztül belopóznak a kastélyba s a belülről
bezárt ajtókat kinyitják a többiek előtt.

Semmi sem lehet óvatosabban kigondolva.

A mint a kötél meg volt erősítve a csatorna egyik alsó foglaló vasához,
Iván odalódítá Mekipirost, a kötél szabadon lebegő végét kezébe adva.

Kiáltani nem mert a kis szörny, csak súgva adá tudtul megegyezését.

– Hamamama.

A másik perczben már a kötélen lógott, mint valami nagy csoda pók,
kézzel-lábbal kapaszkodva feljebb-feljebb; néha a fogaival is segítve
magán; néhány pillanat mulva fennült a rézdelphin hátán, örülve, hogy
magához hasonló csodát talált paripának s onnan kiáltott le egyet, mint
a bagoly:

– Huhu!

– Hallgatsz! szólt elfojtott suttogás hangján Iván. Még elárul bennünket
a fenevad! Húzz fel.

Iván két kezére csavarta a kötél végét. Mekipiros izmos rántásokkal
húzta őt fölfelé, kurta karjaival oly könnyedén szedve fel a kötelet,
mintha semmi teher sem volna rajta.

– Bárcsak leejtené; dörmögé magában Zudárné.

Bodza Tamás is aligha nem kivánta ezt magában. Egyiknek sem tetszett az,
hogy Iván terve sikerüljön, különböző okok miatt.

Azonban nem ejté őt le Mekipiros. Felhúzta egészen a tetőre, felsegíté
őt kapaszkodni a rézcsatornára.

Iván alig érezte magát talpain, midőn hála helyett félretett boszúsága
jutott eszébe.

– Te vad marha, minek ordítottál az elébb? sugá Mekipiros fülébe s
keservesen belemarkolt a kis szörny bozontos hajába, a másik kezével
betömve annak a száját, hogy ne kiálthasson.

E perczben Mekipiros szikrázó szemekkel fordult vissza Ivánra s
átkarolva annak lábszárait, egy percz alatt lerántá őt magával a tetőre.

Mind a ketten végig hemperegtek a tetőn, hanem Iván megkapaszkodott a
rézcsatorna szélében mind a két kezével s fentartotta magát.

– Hamama, hamama, hamamama! hörgé a bőszült szörnyeteg, mely mint valami
nehéz bűnsúly, csüggött martaléka lábain, egymáshoz szorítva térdeit vas
öleléssel s beleharapdálva inaiba és rugdalózva, rángatva ellenfelét a
mélységbe le magával.

Ivánnak a rémület elvette eszét.

– Segítsetek! ordítá oly hangosan, hogy minden alvónak fel kellett rá
ébrednie. Segítsetek. Megöl!

– Tudtam, hogy ez lesz belőle! szólt fogcsikorgatva Zudárné. Maga árul
el a gyáva. Vessz meg, ha élni nem tudsz!

– Czudar! kiálta rá Bodza. Nem tud meghalni szótlanul, mint egy Julius
Cæsar, midőn a közügyek azt kivánják, hogy hallgasson.

Iván kétségbeesetten vergődött a négy ölnyi magasságban s mindent
feledve, az irtóztató halálon kívül, rikácsolva kiabált az alant
állókra:

– Segítsetek! a Jézus szerelméért! Emberek, ne hagyjatok elveszni.
Leesem. Meghalok. Jaj nekem. Hányjatok szénát alám; tartsatok alám egy
köpönyeget. Irgalom. Irgalom! Bocsáss el, Mekipiros. Az Isten irgalmára
kérlek!

De Mekipirosnak nem volt az a szándéka, hogy magában zuhanjon le a
földre. Oh már egy óra óta örült ő ennek a pillanatnak; azért kaczagott,
azért ujongott olyan nagyon. Nem birta rejteni örömét. Ha együtt lesz
kinzójával ott a szédítő magasban, egyszerre megragadni azt,
lehengeredni vele együtt a tetőről; repülni egy ideig a levegőben s
azután elterülni a földön, összezúzva, szétszakadva, hogy azt se
lehessen megismerni, melyik volt az egyik, melyik volt a másik?

És martaléka még megkapaszkodott esés közben, még hosszabbá tette a
gyönyörűség pillanatát rá nézve; hallotta, hogy ordított segélyért, hogy
vonaglott kétségbeesett menekvési vágygyal, hogy könyörgött neki nagy
esztelenül: «Mekipiros, jó Mekipiros, bocsáss el, zuhanj le egyedül».

– Hamamama! hamamama! röhögött a szörnyeteg ádáz hangon és rugdalta a
falat lábaival, hogy hamarább leessenek, és ritka fogait beleásta
martaléka czombjaiba.

– Kegyelem! kegyelem! Segítsetek. Nem birom tovább! hörgött odafenn
Iván; karjain az izmok feszülni kezdtek a kettős teher alatt. Senki sem
segíthetett rajta. Az alant állók átkozták, hogy ordításával felverte a
kastélyt. A csatorna széle mind jobban csúszott kifelé erőtlenülő kezei
közül; már az egyik keze levált róla; már csak fél kezével tartá fenn
magát végső erőfeszítéssel.

– Hamama! sikolta a szörnyeteg; azután egy veszett ordítás hangzott
végig a magastól a mélységig s azzal valami sötét gomoly bukott sebesen
alá a földre: két egybeforrt tömeg, melyben talán két lélek is lakott.

Mekipirosnak alul kellett volna esni, de valami horogban öltönye
megakadt, mely miatt egyszerre zuhantak mind ketten a földre; oly
szerencsésen, hogy egyik sem kelt fel onnan többet. Még csak meg sem
mozdultak utána, mint a jó alvók, a kik ott alusznak el, a hova fejüket
letették. Csak Mekipirosnak volt még annyi ideje, hogy kinzója fölébe
súghatta: «hamamát».

Mit értett alatta? azt elmondhatták lelkeik egymásnak a más világon.

A földön két mozdulatlan tetem maradt, semmi seb nem látszik rajtok, de
azért olyan halott mind a kettő, mint a föld, a mit most hánytak ki a
sírból.

– Most lássuk, mit tud a másik? dörmögé Zudárné, hátát egykedvűleg a
szekér oldalának vetve s karjait összefonva, mint valami türelmetlen
hangversenyi művész, a ki várja, míg a többiek elvégzik unalmas
számaikat s az ő programmjára kerül a sor.

Iván legelső ordítására látható volt, hogy a kastély két
szegletszobájában hirtelen világosság támadt, azután mind a két
világosság összesietett a középső terembe s ott ismét néhány pillanat
mulva kialudt. Az ablakredőnyök hallható zörejjel záródtak le; csupán
egy tábla maradt középen felemelve.

A megtámadottak készen voltak.

Most Numa Pompilius, most van jó mezejök a dicsőség versenyfutóinak:
rajta, lábtókat a falnak, ütő gerendákat az ajtók ellen, kőzáport a
tetőkre, ahogy az emberek, midőn kezdetben kitalálták a harczot,
küzdöttek egymással; lármával, szitokkal, ordítással pótolva az
ágyúdörgést! Ébren az ellenség.

– Előre vitézek! Itt az óra, melyből számunkra az uralkodás napja
virrad. Bátraké a diadal.

A fellázított tömeg semmit sem hallott e classicus buzdításból, úgy
teletölte minden fület saját ordításával s tolakodott az udvar
belsejére.

Ekkor azon ablakból, melyen közepett félig fel volt emelve a redőny, egy
lövés történt kifelé, melynek csattanására egy pillanatig megnémult a
rút ordítozás s e szünet alatt erős férfihang kiálta ki a lázadókra.

– Ez még csak vaklövés volt. Ha el nem hagyjátok az udvart, golyókkal
fogunk közétek lőni.

– Menjünk innen, édes atyámfiai, menjünk! rebegé a bőrharang. Ha
Széphalmi úr ő nagysága parancsolja. Nem jó vele tréfálni. Hatcsövű
fegyverei vannak, mindegyikben három golyó. Még valamelyikünkben kár
történik. Feleségünk, gyermekeink odahaza. Menjünk haza édes atyámfiai.
Majd reggel deputatiót küldjünk.

A tömeg nagy része osztá ezen jó véleményt s a lőfegyver iránti
tiszteletből kezdett az udvarról kifelé huzódni.

Numa Pompilius a kétségbeesés dühével állta útját a hátráló seregnek.

– Nyomorult gyáva pribékek! Hát egy vaklövés elől visszahátráltok-e?
Tömegestül, «sicut examen apum» egyetlen ellenség szavára. Pih!
gyalázat! utálatos söpredék!

A harczvágyó főnök leköpködte az előtte elfutókat s elhalmozá őket
mindenféle válogatott magasztalással, végre maga ragadott egy fejszét s
azzal fenyegetőzött, hogy ha senki nem megy, ő egyedül fogja a kastély
ajtaját betörni.

A bőrharang átölelte az indulatos hőst, úgy könyörgött neki, hogy ne
koczkáztassa ily vakmerőn az életét. Nem is engedte, hogy az udvarra
bemenjen. Megfogta kezében a fejszét és elszivelte azt a pár rugást, a
mit kapott tőle a huzakodásban.

Zudárné gúnyosan nevetett e tragicomicus jelenet alatt.

– Ugyan miért nem fogjátok meg többen? Hiszen azt akarja, hogy ne
ereszszétek. Nem látjátok, milyen nagy bajába kerül magát azzal a
nyomorék öreg emberrel visszatartóztatni, a kit fél kézzel a földhöz
üthetne, ha akarna. Menjetek az utamból. Nem férfiaknak való az ilyen
tréfa. Az én anyám boszorkány volt, magam is az vagyok. Majd kinyitok én
előttetek minden ajtót szerrel – szóval. Ti csak köszörüljétek a kést.

Azzal felbontá szekerén a gyékényt, mely eddig le volt erősen kötözve, s
könnyeden, mintha csak egy pehelyvánkost venne kezébe, emelte le róla a
kis Elizkét.

A gyermek kezei elől össze voltak kötözve s feje egészen beburkolva egy
vastag gyapot kendőbe, melytől sem látnia, sem kiáltania nem lehetett.

Zudárné lebontá a lányka fejéről a kendőt s parancsolá neki, hogy
egyenesen álljon.

Azután egy félig elégett viaszfáklyát vett kezébe, mely valami
gyászmenetből maradt rája, azt kiütött csóvával meggyujtá s a gyermek
összekötött kezeibe adta, hogy fogja azt.

– Ennek az asszonynak az esze tisztul, dörmögé a borzas Hanák; – világot
gyujt, hogy jobban közénk lőhessenek onnan belülről.

– Ne félj, borzas. Nem fognak rád lőni. Huzódjatok a kapubálvány mögé.
Majd én bemegyek egyedül az udvarra, s kihozom a kigyót a maga odvából
puszta kézzel.

Az ostromlóknak nem kellett sok biztatás az elbuvásra; a mint Zudárné a
kapu alá lépett a gyermekkel, mindenki elhuzódott mellőle, még Bodza
Tamás is.

A gyermeket küldé elől: összekötött keze közt az égő fáklyával. Maga úgy
ment utána. Nem félhetett a golyótól.

Midőn a felnyitott redőnyü ablak elé értek, ott megállítá a gyermeket s
azt mondá neki, hogy térdepeljen le.

Azután erős, felcsattanó hangon kiáltá fel az ablakba:

«Öreg Hétfalusy, itt vagy-e? Ifju Széphalmi, itt vagy-e?»

E kérdésre nem válaszolt senki.

– Hiába magatokat eltagadnotok! Én pörölni jöttem. Folytatni, a mibe
apám belehalt, anyám belebolondult, a régi pert. Hoztam magammal
törvényszéket is, a kit nem fogtok megvesztegethetni. Most én vagyok a
hatalmasabb.

– Takarodjál! hangzott most egyszerre egy rekedt szózat az ablakból,
melyben a vén Hétfalusy hangját lehete sejdíteni.

– Takarodjam innen! kiáltá a némber daczosan. Hát nem saját földemen
állok-e itt? Hát ez a házszeglet, melynek ablakán zörgetek, nem az én
ősi telkemen van-e építve? Nem enyim-e ez a föld? Nem enyim-e ez a kő,
ez a fűszál, a mire tapodok itt?

– Könnyen tied lehet örökre, nyomorult; szólt egy másik hang, az ifjabb
földesuré. Ha nem távozol, rajta halhatsz meg.

S egy puska csöve villant elő a redőnyök közől; a hóhérné észreveheté,
hogy az egészen szivének van irányozva.

Hirtelen odarántotta magához a leánykát.

– Czélozhatsz, Széphalmi. Azért hoztam világot is magammal, hogy lásd,
hová czélzasz. Azzal kivette a fáklyát a gyermek kezéből s annak arczát
megvilágítá vele.

– Ide nézz. Úgy-e szép gyermek? Úgy-e e kék szemek, s vékony ajkak
hasonlítanak valakihez, a kit valaha szerettél? Úgy-e ezt a karcsú,
szelid teremtést kár volna czéltáblának venni ostoba golyók számára?

A kifeszített cső lassankint aláhanyatlott.

– Mit gondolsz, Széphalmi, folytatá a némber, pokoli kárörömmel arczán;
hogy jutott a hóhér neje egy ilyen szende angyalkához, a ki úgy hasonlít
hozzá, mint az angyal az ördöghöz?

– Asszony! sziszegé onnan belülről valaki. Azt sem lehete tudni, melyik
volt? az öreg-e, vagy az ifju?

Zudárné közelebb lépett, egészen az ablak alá.

– Akarjátok, hogy lassabban beszéljek? Megtehetem. Látjátok, már egészen
közel állok, a puskacsővel el lehet érni testemet. De ti nem fogtok én
hozzám nyulni; most én vagyok a vesztegető.

Azzal odatevé a leányka gyönge vállára izmos, nagy széles tenyerét.

– Ez a gyermek most nyolcz esztendős. Mikor ez a gyermek született, apja
megátkozta őt és anyja kidobta és dajkája rábizta a nőstényfarkasra,
hogy gyilkolja meg, vagy nevelje kölykének: a mi mindegy. – Bolond mese;
a vén ordas elvette a porontyot és maga nevelte fel: a vén hóhér nevelt
ártatlan leánykát és védte azt az erdők minden fenevadaitól. Érthető-e
az a mese?

Valami tompa nyögés válaszolt rá vissza.

– A ti házatokba pedig beköszöntött a villám, meglátogatta azt a
veszedelem, hogy párjával volt benne a halott és ki nem fogyott belőle a
siralom. Nem átok volt-e az, a mi rajtatok fogott? – Átok fogott a
házatokon! Mikor bezártátok magatok után az ajtót, akkor úgy sírtatok,
hogy az a koldus, a ki a kapun kívül hálálkodik, nem cserélt volna
veletek.

Az ablakból nem jött semmi válasz.

A pokoli némber daczos alakját fényesen világítá meg a fáklya, mit a
gyermek tartott kezében. Úgy látszott, mintha köröskörül ő vetné az
árnyékot az éjszakára, – a legfeketébb árnyékot.

Egész odalépett már az ablakhoz, úgy, hogy besugdoshatott rajta.

– Nagy urak, büszke urak. Rakjátok le azt a fegyert kezeitekből, mert az
meg nem véd titeket többé. Valami rossznak kell történni ezen az
éjszakán, mert én ingyen nem jöttem ide.

Azzal kivonta keblén átkötött kendője alól azt a fényesre köszörült
kést, a minek az élét oly gondosan próbálgatá az elébb.

– Látjátok a kulcsot? Ez a kulcs a ti szivetekhez, ez a kulcs a ti
palotátok ajtajához. Ez a kés lemetszi a ti büszkeségteket és megaláz
benneteket én hozzám le a porba. Engem agyonlőhettek itt. Az nem nagy
mesterség. De abban a pillanatban, a hogy én elestem, ott áll anyám a
hátam mögött, a vén boszorka és tele torokkal fogja kiáltani a bőszült
nép közé, hogy ez a leány amott kinek a gyermeke? És akkor tudjátok-e,
hogy kinek a szivében áll meg ez a kés legelőször?

Mintha valami fájdalmas nyögés hangzott volna a sötét ablakból alá,
hasonlatos azokhoz, a miket az elhagyott, elpusztult várkastélyok
tesznek, a hol nyög és sóhajt az egész ház és senki sem tudja, honnan
jön az?

A némber halk beszéde alatt a néptömeg bátrabbjai lassankint
beszállingóztak az udvarra, látták, hogy a nő nem fél, ez nekik is
bátorságot adott, néhányan a ház küszöbe mellé mertek vonulni, onnan
hallgatóztak, mit beszél ez asszony olyan suttogva? Ki tudna abból
érteni valamit?

Zudárné odafente a palota-ablak kőtalajához a kést.

– Három pillanatig van idő gondolkozni, szólt most fennhangon. Ha ti azt
mondjátok: legyen vér! lesz vér.

Azzal visszafordult, s ismét a gyermekhez lépett.

Ott állt az a palota küszöbe előtt, ártatlan halvány arczán a vértanúk
égi nyugalmával; az egész rémjelenet őt nem látszott rettegtetni.
Egészen elfoglalta az a gondolat, hogy neki itt meg kell halni.

– Térdepelj le! szólt hozzá a némber hidegen.

A gyermek szót fogadott, letérdepelt. Oda a kastély legalsó lépcsőjére.

– Imádkozzál.

A gyermek áhitattal emelé szemeit az égre s piczi kezeivel az égő
fáklyát maga elé tartva, elkezdé az ájtatos zsolozsmát énekelni:

  «Szeretem és áldom az úr Istent,
  Mert meghallgatá az én kérésemet.
  Könyörgésemre hajtá kegyes szivét,
  Melyért imádom őt mind örökké»…

… Sokaknak úgy tetszett, mintha az alatt míg a gyermek reszketeg hangja
a méla dallamokat elzengé, a távolból, tán a tömeg között, vagy valami
rejtekben egy férfi hang kisérné azt halkan, odább nyujtva a versek
véghangjait, mint a templomban szokták.

Ki lehet az?

Senki sem tudta megmondani, honnan jön az ének?

Zudárné testén valami hideg borzongás futott végig. Ez a hóhér hangja
volt!

Eh, őrült képzelet. A tűz közepéből csak nem jönnek sértetlenül elő az
emberek, mint Nabukodnázár zsidó férfiai.

Megkeményíté szivét.

Odalépett az ajtóhoz, s öklével megdöngeté azt.

– Csak három pillanat van gondolkodásra, vén ellenség, ifjú ellenség.
Nyiss ajtót és jöjj elő!

A népség csendesen várta, hogy mi fog történni?

Miért nem lőnek azok onnan a biztos erős helyről?

Micsoda hatalma van ennek a némbernek fölöttük? igazán tud-e ez rontani
a bezárt ajtókon keresztül, ránézéssel, ráolvasással?

«Egy, kettő, három!»

Még semmi nesz.

Ekkor a némber dölyfös tekintettel fordult a néphez s átható szóval
kiáltá hozzájok:

– Ha ők nem szólnak, majd szólok én! Atyámfiai, földieim. Ezek az urak
itt a mi vesztünkre esküdtek. Ők ki akarják irtani a mi fajunkat, hát mi
miért irgalmaznánk nekik? Most nem mi vagyunk az ő hatalmukban, hanem ők
vannak a mienkben! Az ő tulajdon bűnök az én kezeimbe adta őket.
Tudjátok meg, és tudja meg az egész világ, hogy a büszke nagy úr itten,
az a Széphalmi úr egykor kiveté első szülött gyermekét. Ki a mezőre, ki
a fenevadaknak, kiveté, mert félt a gyalázattól, hahaha! Tette ezt
szegény ember valaha? A szegény ember megtalálta a gyermeket, a szegény
ember nem ölte azt el, a hogy rá volt bizva, a szegény ember fölnevelte
azt saját gyermeke gyanánt. És ime most a hatalmas urak mérget hintenek
a szegény ember ivókútjába, hogy veszszen el tőle minden ivadékával
együtt.

A népség növekedő áhítattal hallgatá e vészes szavakat.

Zudárné figyelmét nem kerülé ki, hogy a kastély vasajtajába belülről
kulcsot dugtak s azt halkan elfordíták abban.

Most még hangosabban beszélt.

– Itt térdepel előttetek a hófehér-asszony leánya. Ki szülte ezt, ki
adta neki? Nagyságos úri kisasszony, a ki nem más, mint Hétfalusy
Benjámin leánya, a kit az Isten haragja ütött meg, testvérgyilkos
gyermekével együtt. Én neveltem és ápoltam a gyermeket, s mi volt a
köszönet érte? Az, hogy most meg akarnak ölni mindnyájunkat e nagy urak,
megmérgezik ételünket, italunkat; hogy eltemessék gyalázatos titkaikat.
Ime én kibeszélem azokat; tudja meg minden ember. Ez a leány Hétfalusi
unokája. Ez a leány a mi hatalmunkban van, ha valakinek közőlünk egy
hajszálát meggörbítik a nagyságos urak, én e gyermek szivébe kést ütök!

A gyülevész kába zugása hangzott fel ez ádáz szavakra, mik gonosz
részegség mámorát terjesztették el a szivekben.

Zudárné figyelmesen hallgatá, mint fordul másodszor is a kulcs a zárban.

El volt készülve arra, a mi következni fog.

A gyermek háta mögé lépett, annak szép hosszú szőke haját balkezére
csavargatva, s jobbjába görcsösen szorítva a kés markolatát.

Jöhet, a ki akar.

«Istenem! én Istenem!» kiáltá esengő hangon Elizke.

E pillanatban feltárult a vasajtó, s két szárnya két felé csapódott.

A feltárult ajtóban egy rém állt. Rémnek kell őt neveznem, mert nem
hasonlított semmihez, a mi emberi.

Halvány arcz, minő a sírban fekvőké, fehér zilált haj homlokán, szemei
előtt, vértől alá futott szemek. Fehér éji öltönyére hosszú köpeny volt
borítva, mely mint denevér-szárny repkedett körüle.

Az öreg Hétfalusy volt az.

Mind két kezében egy töltött pisztolyt fogott; azokat maga elé tartá, s
a mint az ajtót felrugta maga előtt, rekedt hangon mondá ostromlóihoz:

– Kijöttem; de ha valamelyitek ráteszi kezét a leányra, előbb azt lövöm
agyon, azután a leányt.

Kár volt megijedni fenyegetésétől; hiszen kezei úgy reszkettek és szemei
alig látták már, a mi előttük van.

Senki sem jött utána. Ő egyedül lépett ki az ajtón.

A bőrharang mégis megijedt, hogy fenyegetéseit teljesíteni fogja,
odaveté magát az ősz ember lábához és átkarolva annak térdeit,
könyörgött hozzá:

– Oh uram, én kedves uram, ne lőjjön, az Isten szerelmeért. Tegye le a
pisztolyokat, bizony senki sem fogja bántani.

– Esküdjetek meg, hogy nem bántjátok azt a gyermeket, hörgé Hétfalusy.

– Tegye le a fegyvereket! hangzott a lázadók tömegéből.

– Akkor leteszem. Esküdjetek meg, hogy nem fogjátok bántani semmivel.

– Jól van, megesküszünk, kiáltának néhányan odahátul.

– Ez a némber esküdjék meg arra. Ez maga, szólt Hétfalusy reszkető
kezével Zudárnéra mutatva. Nem iszonyodott senkitől annyira, mint ő
tőle.

A némber mosolyogva forgatá a kést kezei között. Ravaszul lesüté szemeit
s féloldalt tekintve az öregre, válaszolt:

– Mire esküdjem hát?

– Az Isten nevére; az élő Istenére!

– Azt tudom. Nem az ördög nevére. De hogy mi felől? mit fogadjak, mit ne
fogadjak?

– Hogy e gyermeket, legyen az bár kié, akár az, a kinek állítod, akár
nem, sem te magad, sem czinkosaid közől senki bántani nem fogja.

– Egyebet ne fogadjak? kérdé a nő halkan.

– Semmit.

– Például, hogy a te ősz hajszálaidból egy se görbüljön meg?

– Viseljen rájok gondot a mindenható. Magamra semmi gondom.

– Arra tehát megesküszöm, szólt a némber; s izmos jobbját feltartva a
fekete égre, elmondá: «Isten engem úgy segéljen».

Hogy a gyermeknek semmi baja sem történik.

Hétfalusy azzal nyugodtan adta át a pisztolyokat a bőrharangnak, ki
szépen kezet csókolt neki érte, s első dolga volt, hogy mind a két
fegyvert kilőjje a levegőbe, nehogy valami kárt tehessen még velök
valaki.

Abban a pillanatban szitkozódva rohant a lázadó csoport a védtelen
földesúrra, kinek megragadták ősz fehér fürteit, erőtlen tagjait, s
leránták a földre.

– Üssétek, törjétek össze a méregkeverőt! hangzott mindenünnen s a
vérszemet kapott gyávák, előkerülve menedékeikből, bottal, cséphadaróval
rohantak oda, hol a védtelen főúr feküdt.

A jámbor bőrharang nem szólt, nem csillapított senkit; hanem odaveté
magát legázolt urára, s átölelve annak roskatag termetét, saját testével
fedezé őt be a dühöngők legelső csapásai ellen.

Hiába ütötték, hiába rugdalták, az ő önfeláldozó háta elviselt mindent,
s türelmesen felfogta az urának szánt verést.

Hiszen jó ember volt ő szegény, csak oly bárgyu ne lett volna.

– Félre innen, kiáltozott Zudárné egyfelől, másfelől Bodza Tamás. Nem
szabad őt megölni. Szükségünk van rá, hogy éljen. Ne bántsa senki,
addig, a míg el nem lesz itélve.

A két főnöknek sikerült lassankint elterelni a dühöngő csapatokat a főúr
letiport testétől.

Felemelték őt a földről, megköték kezeit s azután sovány, elszáradt
karjainál fogva kifeszíték őt a palota rácskapujához. A durva kötél
alatt a vér serkedezett a főúr tagjaiból; Hétfalusy Benjámin egy
nyögéssel sem árulá el, hogy az neki fájdalmat okoz.

* * *

Hát te férfi ott a tűznek vermében, énekeled-e még zsoltáraidat odalenn,
pengeted-e még ujjaiddal a pallos élét, mint valami szomorú hangszer
húrját, mely csak egy hangot tud adni, – és az olyan szomorú dal?

A beomlott ház tüze az alatta levő pinczét is átfütötte már, a beszorult
fogolynak menekülésről kell gondolkoznia.

Az eddigi lángpattogás helyett már csak a parázs egyhangú zsizsergése
hangzott füleibe; azt elhallgatta sokáig, a midőn egyszerre valami új
hang voná magára figyelmét.

Nem messze búvhelyétől, elkezdett valami úgy szólni, mint a szélkelep,
elébb sebesen pörögve, azután mindig lassubbá váló ütenyekben egyenkint
pattantva.

A kik egy érczkemencze ajtajára figyelmeztek, tudhatják, hogy ez a hang
honnan ered? Mikor az érczet szétfeszített tűz lelohad, egyszerre
összeereszkednek az ércz kiterjesztett rostjai s az pattog úgy, mintha
érczhúrokat szaggatnának.

A pincze vasajtója hangosan figyelmezteté gazdáját, hogy ott künn
parázszsá vált a tűz, mely a ház körül halmozott rőzse-kötegekből
támadt; itt az idő a szabadulásra.

Zudár Péter még egy kupa sert bocsátott, oda vitte az ajtóhoz, s végig
önté azt rajta.

Hah, mily hangosan sustorgott, sziszergett az izzó ércz a hideg nedvtől,
mintha kaczagna örömében, hogy ők ketten gazdájával milyen furfangos
tervet gondoltak ki magukban.

A vasajtó még forróbb volt, mint hogy kézzel hozzá lehetett volna
nyulni, azonban a sarkainál besütő vérvilág sejteni engedé, hogy a kőbe
vésett sarkfordulókból kiolvadt az odafoglaló ón s most csak egy
hirtelen taszítás kell az ajtónak, hogy az keresztülbukjék a küszöbön.

Zudár Péter hallgatózott az ajtón keresztül. Semmi emberi nesz. Senkinek
sincs oka a szomorú hely közelében lenni.

A nyugtalanság sietésre unszolta.

Egy hosszu feszítő ruddal elkezdé az ajtót závárából kifeszegetni. Elébb
mint várta, kilódult az sarkaiból s egyenesen keresztülcsapódott a még
előtte füstölgő zsarátnokon, mint valami biztos híd egyik parttól a
másikig a tűzpatakon keresztül.

Zudár Péter egy szökéssel kiugrott az ajtón s azzal, mint eszeveszett,
futott el az égő háztól.

Sötét volt, nem látta senki; útjában nagy bogácskórók vetődtek eléje,
tüskés fejü növényszörnyek; Zudár Péter úgy vagdalta le őket pallosával,
mintha megannyi elitélt gonosztevő volna az mind. Akár egy bohókás
gyermek, a ki fakardjával háborut visel paréj-bozótok ellen. Ha valaki
látta volna, azt mondhatná rá, hogy őrült.

Csak akkor kezde magához térni, midőn egyszerre kutyaugatást hallott. A
falu szélén volt, a legszélső házak körül.

Most kezde eszmélete lassankint visszatérni: a hűs éjjeli szél átjárta
kábult agyát. Kezdett visszaemlékezni rá, mik történtek vele az elmult
órák alatt. A lázadás, a gyermek elrablása, a fejére gyújtott ház, a
pinczében eltöltött szorongás eleven képekben támadt újra elé.

Hová lehetett a gyermek? mit akarhattak vele? megölték-e? ezek voltak
legelső gondolatjai. Azután meg az, hogy merre keresse és mint
szabadítsa meg? A legutolsó az volt, hogy mint álljon érte boszút?

Még azt nem gyanította, hogy ki ellen lázadt fel amaz őrjöngő csoport?
azt hitte, hogy az egész rémtörténet egyedül a gyermek körül forog.
Hiszen arról mindig meg volt győződve, hogy azt halálra keresik, el
akarják ölni, s annál jobban rettegett tőle, mert nem tudta, miért? de
azt tudta, hogy tulajdon nejétől kell féltenie legjobban.

Érezte, hogy itt most nincs idő panaszra menni a biróhoz, a
törvényszékhez s elvárni a súlyos itéletet, hanem itt tenni kell rögtön,
keresni és itélni és végrehajtani a bakónak magának: hisz azért van
kezében az a pallos.

A mint ott állt egy kerítésnek dülve, magában tusakodva, úgy tetszék
neki, mintha a falu belsejéből hallaná azt az éneket, a mit annyiszor
elénekelt kedves védenczével éjjeli álom előtt:

«Szeretem és áldom az úr Istent!»

Hallgatózott. Ez nem volt csalódás. Valóban a zsoltár szavai voltak, és
valóban a gyermek szava volt az.

Először azt gondolá magában, hogy a kedves gyermek valahonnan a
túlvilágról, a menyországból szól már hozzá, s ő is felemelé szózatát és
visszaénekelt, mély rezgő hangjával visszhangot adva a csengő
gyermek-hangra.

Később azután az ötlött agyába, hogy tán a gyermek el van valahol zárva
s ez ének által akarja tudatni hollétét.

Egyszerre felrivallt az undok lárma a kastély udvarán. Száz meg száz
bőszült férfi ordítása, kiknek szavából kihangzik a vérszomj.

Hétfalusy akkor adta át fegyvereit megtámadóinak

Zudár Péter most már nem gondolkozott többé. Hirtelen felgyürte inge
ujjait, haját félre simítá szeméből, s futott a kastély felé.

Egy hosszu utcza választá el őt az uri laktól; nem akart azon végig
kerülni, hanem a merre a kastély hegyes ormait látta, sövényeken,
palánkokon keresztül törte magát egyenesen arra felé, nem törődve az
utána rohanó házőrző ebekkel, mik ez órában utálatos kardalt dudoltak
szerte az ilyen énekhez méltó éjszakának.

* * *

A felbőszült tömeg, melyet az ellenállás megriasztott, az engedékenység
pedig még nagyobb dühre ingerelt, Hétfalusy lefegyverzése után a
martalékul esett főúron kedve szerint töltheté undok dühét.

Meddő fáradság volt az!

Mi gyönyört ad egy kiszáradt fát kínozni, mely a bántalomra fel nem
jajdul? ostorozni a hallgató halottat?

A főúr egy jajkiáltással meg nem alázta magát.

Azt kivánták tőle, hogy vallja meg, miszerint a nemesség összeesküdött a
parasztok kiirtására; erre hidegen válaszolt: «nem igaz!»

Minden tagadó szavát embertelen kínzás követte. Hideg, érzéketlen
csontot kínzának, mely újra azt felelte: «nem igaz».

A kastélyba berontó bőszült csorda, miután minden zúzhatót összetört, az
ifju Széphalmit és az orvost kezdte el keresni.

Azok jól el lehettek rejtve, senki sem akadt rájok. Mindent felforgattak
a szobákban, még sem tudták őket feltalálni.

A vénnek bizonyosan tudni kell, hová rejtőztek amazok?

Hétfalusy nem árulta el vejét és orvosát.

Hóhérai között különösen kitüntette magát borzas Hanák kegyetlen ötletei
által; a főúr csendesen beszélt hozzá is:

– Emlékezel-e rá Hanák? mikor tavaly betegen feküdtél, én tápláltam
egész családodat. Mikor legnagyobb fiadat katonának vitték, én váltottam
ki. Mikor vetésedet elverte a jég, én adtam a gabonát, a min kiteleltél
egész családoddal.

Borzas Hanák daczosan törülte meg e csendes szemrehányásra véres száját
s utálatos büszkeséggel felelt:

– Semmi Hanák! Nem vagyok én mostan Hanák; mert én mostan kurucz vagyok.

A szegény bőrharang nem tudott segíteni urán, csak könyörögni tudott,
hogy kínozzák inkább őt, ha tetszik; úgyis ő az oka mindennek, mert ő
beszélt a méregről. Bár inkább meghalt volna tőle.

Zudárné mindezt gyönyörködve nézte.

Ott állt összefont karokkal kínzott ellensége mellett; a meleg vér
gyakran arczára fecscsent arról.

– Nem akar neki fájni semmi, dörmögé magában. A paraszt ordít, ha
bántják, ez meg hallgat, mintha több lelke volna, mint annak. Itt e
helyen veretted meg az én apámat. Emlékezel-e Dudokyra? Itt feküdt, a
hol te most; te úgy álltál mellette, a hogy én most te melletted, és
gyönyörködtél benne. De az én apám sírt, üvöltött a kinzás alatt, te
pedig hallgatsz. Nem nézhettem a hogy bántják, elbujtam a szobába, de
oda is behallatszott ordítása; meghallottam két falon keresztül, és
azóta húsz esztendő elmult; húsz esztendőn keresztül is hallom. Akarom,
hogy sírj te is és ne mutass ilyen hideg képet; ne csúfold hóhéraidat.
Sírj, könyörögj nekik. Lássak könyet szemeidben, mert addig nem vagyok
boldog.

Hétfalusy tompa megvetéssel nézett a furiára és összeszorítá ajkait.

Azután mondott neki egy szót; egy lealázó, megbecstelenítő nevet, a
minél gonoszabbat nőnek mondani nem lehet.

A némber dühösen sikoltva ugrott oda hozzá s dühe első gondolatában
szivébe akarta ütni a kést.

De még sem úgy.

Arcza elfehérült a dühtől, egész termete reszketett.

– Az is te miattad lettem! hörgé elfulasztó dühhel. De nem fogsz
gúnyolni érte. Nézd, itt van unokád kezemben.

– Megesküdtél, hogy nem bántod.

– Megesküdtem, hogy meg nem ölöm; de azzá teszem, a mi én voltam; és azt
is esküszöm az égre, földre és a pokol minden kinszenvedéseire.

– Asszony! lihegé Hétfalusy és arczát elhagyta a kemény szilárdság.

– Úgy-e! kiálta a némber elcsukló vad sikoltással. A Hétfalusy család
utolsó ivadéka oda fog illeni az utálat házaiba. Nézd milyen szép!
arcza, termete, szemei: ártatlan még mint az angyal. Ah, úgy-e sírsz
már! de vért kell sírnod, ősz átkozott, mert a mit mondtam, azt
megteszem.

– Asszony! ha Istent hiszesz, hörgé az ősz ember, kinlódva békói között.

– Nem hiszek! kiálta az vissza, daczos sikoltással.

Abban a perczben úgy szökött fel a feje a magasba, hogy termete állva
maradt, három hosszu vérsugárt lövellve fel üres vállai közől. A két kéz
még kapkodott a levegőben, mintha vissza akarná vonni a szörnyü mondást
s védni magát rettentő itélete ellen, azután lebukott előre
visszafordult feje mellé, mely arczczal az ég felé esett le, nyilt szája
még beszélni akart, a nyelv még mozgott, tán irgalmat, bocsánatot akart
kérni az égtől: de már késő volt; hangja nem volt a szájnak többé, a
merev szemekről kétszer háromszor is felnyiltak a szempillák, míg végre
fájdalmasan lecsukódtak a halál álmára.

Az elitélt bűnös felett ott állt a bűnök büntetésének alakja – a bakó.



XVII. AZ ÚR SZÓLOTT.

A dühöngő némber istenkáromló szavai alatt senki sem vevé észre, hogy
Zudár Péter a kastély udvarára érkezett. A sötétben, az átalános
zavarban feltünés nélkül férkőzhetett asszonyáig.

Végig hallgatá annak őrjöngő beszédét, az irtózatos fenyegetést. Látta a
keményszivű főurat kíntól vonaglani nehéz lánczai közt, látta szelíd
gyermekét összeroskadni a pokoli némber érintése alatt, s azután –
végezte, a mire el volt hivatva.

Az emberek, kik a borzasztó pillanatban, mint az égből jövő villámot,
látták fényes pallosát lecsapni, látták a némbert szörnyen megcsonkított
testtel összeroskadni körükben s vérét széthullani a körül állókon, és
azután a bakó félelmetes alakját ott mindnyájukhoz közel, kit megölve,
eltemetve hittek, régen porrá égve szemeik láttára: egy ideig megkövülve
álltak ott körüle, mint a kiket elhagyott a lélek.

E rövid ideje a kábult megdöbbenésnek elég volt Zudár Péternek arra,
hogy az elalélt leánykát félkezével felragadja karjára, s másik kezével
megforgatva véres pallosát, utat nyisson magának a kapuig.

A lázadók akkor tértek magukhoz, midőn őt menekülni látták.

– Utána! kiálta Hanák, kaszáját ragadva.

– Utána! ordítá a bőrharang, felkapva a fáklyát s előre szaladva úgy
tele szórta sziporkával az üldözők szemeit, hogy azok semmit sem láttak
köszönetlen buzgósága miatt. A hol végre egy szűk patakhidon kellett
átfutniok, ott hirtelen elbukott, egy pár utána siető keresztülesett
rajta, a fáklya behullott a vízbe; Zudárnak ezalatt ideje maradt magát a
leánykával együtt a patak partja alá elrejteni. Senki sem vette őt
észre, csupán csak maga a bőrharang, az pedig a mint lábra állhatott,
elkezde torka szakadtából ordítani:

– Előre! Amott szalad! Fogjátok el! Tartsátok fel!

És futott nagy igyekezettel, mintha valami nagy díjakat akarna elnyerni,
a mik az üldözött fejére vannak feltéve; ki ezalatt nyugodtan hallgatá,
mint futnak el feje fölött, a dobogó hidon keresztül százan, halált
kiabálva fejére s azután hosszu idő mulva hogy térnek ismét vissza,
szitkozódva s panaszolják egymásnak, hogy nem birták őt utolérni, de
majd előkerítik.

Gondolta magában: lesz még idő, a mikor meg fogtok engem találni, a
midőn nem kerestek.

Az üldöző csapat növekedő dühhel tódult vissza a kastélyba. A bőrharang
szidta őket, hogy miért nem siettek akkor oda, mikor már ő nyomában
volt. Ő már kezében tartotta a kabátja szárnyát, de kénytelen volt
elereszteni, mert nem segítettek neki s az elfutott a kukoriczaföldek
közé.

Az ég is szürkülni kezdett már; hajnalodott, de harangozni elfelejtettek
reggelre; a harangozónak más dolga volt most.

Bodza Tamás parancsára félrehordták a halottakat az udvarról; Ivánt és
Zudárnét, meg a szegény Mekipirost. Odaveték őket egy meszes verembe a
ház hátuljában, hogy ne lássák hulláikat mások.

A főizgató titkos elégtételt érzett magában, midőn vágytársai így
elvesztek mellőle. Ő maradt egyedül a téren s azt hitte magában, hogy a
sors tenyerén hordja őt, és a midőn kezébe adta az egész mozgalmat,
kimondá, hogy csak az ész az igazi hatalom, mely uralkodásra van
hivatva, és az ész – ő!

A tömegre hatni kellett. Valami nagy, emlékből kitörölhetetlen jelenet
által, mely az ünnepélyes magasság szinét adja az eddigi aljas
tombolásnak.

Bodza Tamás felállt a kastély lépcsőjére, onnan elmondá a csoportnak,
hogy az igazság bajnokai győztek. És most itéletet fognak tartani, régi
görög szokás szerint a méregkeverők fölött. A nép cserepet vegyen
kezébe, két veder áll a tornácz előtt, egyikben az élet, másikban a
halál. Ki hova jónak látja, vesse szavazócserepét. A classicus idők
ostracismusa ez.

– Ti lesztek az archonok, a kik itélni fognak, hogy lássa a világ,
miszerint mi rend és törvény szerint gyakoroljuk a hatalmat, melyet
fegyvereink szereztek. Üljetek körül és vezessétek elénk a vádlottat.

A csajhos népnek tetszett ez a mulatság.

Eddig csak olyan formában jutott ki számára az alkalom, meglátni a
tekintetes törvényszéket, mikor valami vétségeért felvitték a vármegyére
megvasalva, s két hajdu barátságos kisérete mellett odaállíták a zöld
asztal végére, mely mellett fényes kardos urak ültek és olvasták rá a
törvényt a nagy kutyabőrös könyvekből; most pedig íme egy főúr áll a
törvényszék előtt és a birák mind csimbókos haju földiek, ott körül
gubáikra letelepedve; a kik nem is irnak, nem is olvasnak, hanem
itéletet mondanak, a hogy szivök szerint tetszik. Mind helybenhagyták
Bodza Tamás indítványát, ki maga nagy tekintélylyel felült a
tornácz-lépcső legmagasabb fokára s inte alattvalóinak, hogy hozzák
eléje a főurat.

Nem nagy fáradságba került az, meg sem kellett őt kötözni; a mint
eloldák a vasrácstól, összeroskadt, s úgy maradt, a hogy leesett.

Akkor feltették őt egy gyalog targonczára, s úgy vitték az aræopag elé.

Egy jámbor paraszt megszánta, hogy oly pőrén feküdt ott a hűs reggeli
szélben s ráterítette gubáját. Hanem azért ez is halálára fog szavazni.

Borzas Hanák azután oda állított a háta mögé egy vályogvető czigányt,
hogy tartsa őt egyenesen, s ha vallani nem akar, integesse a
korbácscsal.

Bodza Tamás előhozatta a kastélyban meglelt katulyát a vismuth-porokkal,
s azt ovatosan felnyittatva, oda helyezte a főúr elé.

– Te nagy bűnös, felelj az én kérdésemre igazán. Miért küldték te hozzád
a vármegyétől ezt a sok mérget?

Az ősz nemes hallgatott.

A czigány dühödten vágott galambfehér fejére a nehéz korbácscsal.

Ez ütés hangjára egyszerre elkiáltá magát egy haragos hang a mester háta
mögött.

– Megálljatok! megálljatok ti ökrök, ti marhák, ti szarvasállatok!

Bodza ijedten ugrott fel helyéből, a bámuló néptömeg csodálkozva látta a
kastély folyosójáról előrohanni doktor Sarkantyúst.

A derék férfiu jól el volt rejtve az ifju Széphalmival egy kandalló vak
fülkéjében, s ott hallgatta az egész rémjelenetet, de mikor odajutott a
dolog, hogy gyógyszerei miatt vádolnak valakit mérgezéssel, nem türhette
tovább a hallgatózást, kirugta a szőnyegajtót s kirohant a lázadók közé.

Az ifju Széphalmi rémületében elájult, midőn rejtekét felfedezve látta,
azt úgy vonszolták ki lábánál fogva.

A tömeget újra vérittas mámorba hozta e váratlan öröm, hogy a két
elrejtett üldözött is kézre került. Széphalmit addig ütötték, míg
eszméletére tért, az orvost pedig odakötötték háttal Hétfalusyhoz.

Doktor Sarkantyús az egész tusa alatt nem szünt meg a lázadókat szidni,
kik ostobául gyanusítják az orvosi tudományt, s iparkodott Bodza Tamást
felvilágosítani, hogy mennyire tévedésben van e katulya tartalma felől.

Csak Széphalmi viselte magát méltatlanul, sírt, könyörgött, térdre
esett, igérte, hogy mindent ki fog vallani, csak ne bántsák, ne öljék
meg. Ő nem bűnös, szidta az orvost, a miért ez átkozott szerekkel ilyen
veszélyt hozott a házra, s a miért rejtekhelyét őrült módra elárulta.

– Széphalmi úr, viszonza doktor Sarkantyús, én önt igen silány embernek
tartottam teljes életemben, és ebben a hitemben megmaradok. Ha ön
nyugton meg tudott maradni rejtekhelyében, midőn ide künn önnek
egyetlen, soha sem látott leányáról beszéltek; tudta akkor lélekzetét
elfojtani, tudott reszketni, tudta füleit bedugni, én meg tudok szembe
szállani a halállal, mikor egy égre kiáltó hazugságot kell megczáfolnom.
Tudtam én azt önről, hogy ön gyáva, még akkor, midőn egy
piócza-csipéstől elájult, s egy szemölcs-kivágásnál nem szégyenlett
sírva fakadni. Ön gyáva, silány ember, én pedig nem vagyok az; én saját
lábam csontját kétszer törtem el önkényt, mert rosszul forrt egybe, s
kész vagyok még a nyakamat is kitöretni, hogy az igazságot
bebizonyítsam. Ez az én mondásom. Ki van hát itt, kivel beszélni lehet?

Az orvos, még megkötözve is, hatni látszott a tömegre. Bodza Tamás
sietett szavába vágni:

– Azt állítja ön, hogy a nemesek nem mérgezik meg a parasztokat?

– Az is bolond, a ki ilyent kérdezni tud.

– Tehát mi az, a mitől az emberek országszerte halnak?

– Halnak az ő bűneik miatt. Halnak egy rettenetes ragálytól, mely benne
van a levegőben, az ételben, italban, a mit Isten adott, a nappali
forróságban, az éjszakai hidegben, és megöli az urat úgy, mint a
szegényt személyválogatás nélkül; mely meg fog benneteket is látogatni,
ha ma nem, holnap, és kiveszi a dézmát házaitokból, és megtalál
benneteket az erdőn, a mezőn, a lakadalmas házban, ha mindjárt minden
nemes embert megöltök is e helységben; azért okosabban cselekesztek, ha
eloldjátok a kezeimet és ki hagyjátok osztani magatok között ezt az
áldott ellenszert, a mivel Isten segítsége mellett kikerülhetitek a
bajt.

Bodza Tamás megütközve tapasztalá, hogy a lázadók egy része hajlani kezd
a szóra; hirtelen római szobor állásba helyezé magát, s erős hangon
kiálta:

– Doktor! Én azt mondom, hogy ön hazudik. Senki ne nyuljon a fehér
porokhoz, mert ezekben a halál lakik! Ha azt állitja ön, hogy ez a por
nem méreg, – vegye be.

Ez ötlet visszhangra talált.

– Úgy van, úgy van, nyelje le, a mit hozott, ha nem méreg.

Az orvos nem szerette ezt a gonosz ajánlatot, de ezt nem volt szabad
észrevétetnie.

– A halál onnan felülről jő; szólt a mesterhez nyugodtan. Az orvosság
nem enni való dolog, hogy azt egészséges ember felkanalazza. Egyébiránt,
hogy meggyőzzelek benneteket állításom igazsága felől, szívesen beveszek
a vismuth-porokból.

Bodza Tamás maga ment oda hozzá, egy papirral beletöltött a megkötözött
férfi szájába.

A körülállók oda tolongtak körüle és kiváncsian lesték, hogyan fog
meghalni tőle?

– Nézzétek, kogy zöldül arcza, szólt a mester gonosz phantasiával
ingerelve a nép képzelődését. Mint merednek ki szemei! hogyan sápad.

– Az én szemeim nem merednek, mester: hanem a tieid, szólt nyugodtan az
orvos. A te arczod sápadt, reszket. Mondom, hogy a halál onnan felülről
jő és nem az én poraimból.

Bodza Tamás tántorogva kapaszkodék a mellette álló Hanák karjába. Már
korán reggel óta érzett valami kábító zsibbadást tagjaiban; néha facsaró
görcs ragadta meg belső részeit, s olyankor mindig valami mondhatlan
rémület támadt lelkében: de az még is elmúlt mindig s nem akart
panaszkodni róla.

Most újra meglepte az a névvel nem nevezhető ijedtség, melynek hatása
alatt a legbátrabb férfi halálsápadt alakká lesz, mint a ki azon
ellenségét érzi közel, a ki ellen nincs védelme.

Az orvos leghamarább észrevette kínzója arczán a facies Hypocratica
borzasztó tüneményét s midőn azt mondá neki: «ime a te arczod
halálszinű», akkor beletaszítá őt a megásott sírba, oly menthetlenül,
mintha késsel szúrt volna szivébe.

A lázadók borzadva tekintének a mesterre, ki néhány perczig ámolyogva
állt előttök szörnyen elváltozott arczczal, merev szemei körül ónszinű
karikák, arczai beesve, ajkai elsárgulva, egész tekintetében a hült
rémület torzképe! azután egyszerre felordítva bukott le a lépcsőről, s
azon perczben tagjai összezsugorodtak, úgy hengeredett az orvos
lábaihoz, kíntól iszonyúan ordítva:

– Irgalom Istene, irgalmazz!… Doktor, segíts rajtam, mert meghalok!



XVIII. AZ ELŐRE MEGÁSOTT SÍROK.

Hétfalusy Imre sietve érkezett meg a tábornok parancsával a zárvonalnál
parancsnokló tiszthez. Az huszonnégy fegyverest adott rögtön a tábornok
segédének vezénylete alá, nem tudhatva, hogy a többire nem lesz-e
másfelé szükség.

Imre nem is mulasztott több időt azzal, hogy másik parancsnokhoz is
menjen, hanem elindult a huszonnégy vitézzel egyenesen Hétfalunak.

Csak hárman voltak lovon, a tábornok segéde, Kamienszka és ő, a többi
gyalog volt. A legnagyobb erőfeszítés mellett is betelhetett négy óra,
míg Hétfaluba bevergődhettek.

E hosszú út alatt mindent elmondott Mária Imrének, a mit családja felől
tudott. Semmi sem háborítá beszélgetésüket, az út igen üres volt és
nesztelen.

A mint az első csárdához értek, az is csendes volt már, ajtók, ablakok
kitépve helyeikből, széttört hordók, üvegek, palaczkok cserepei az úton
elszórva, közbe egyes vérfoltok, mikbe valaki begázolt s messzire
meglátszottak léptein a vérnyomok…

A kis csapat hallgatva vonult tovább.

Pár óra múlva az útféli erdők között három alakot vettek észre a cserje
közt bujkálva, a kik meglátva a katonákat, megálltak s egy közülök nagy
sebesen iramodott feléjök, mire odaért, úgy elfáradt a futásban, hogy
szóhoz sem birt jönni, csaknem elbukott, ha Imre kantárjába nem fogózik.

Imre megismerte benne a jámbor bőrharangot.

– Mi történt, öreg? kérdé tőle aggodalmasan.

– Jaj, ifju uram, rettenetes dolog történt. Nem lehet azt szóval
elmondani. Csak hogy azt az ártatlant megszabadíthatjuk bajjal.

– Miféle ártatlant?

– Hát ezt a gyermeket, a nagy úr unokáját, a kit Zudár titokban
fölnevelt, a hóhérné elárulta. De az is meglakolt már. Most ezt halálra
üldözik. Én rejtettem el őket a híd alatt s paraszt-gunyát adtam rájuk,
úgy szöktettem idáig az erdőn keresztül.

Kamienszka e szavakra leszökött lováról, s a gyermekhez futott, az
egészen ki volt már fáradva, lábacskái összekarczolva, sebezve, csak
Zudárba kapaszkodva birt még előre haladni.

A bakó megismerte áldásthozó ifját, bár annak más alakja volt most, mint
akkor. Most harczolni jött ő. Lehajolt hozzá s megcsókolta kezét. Mondá
neki, hogy most már az ő kezei is tiszták, mert olyan vérben mosta meg
azokat, melynek kiomlása kedves volt az Isten előtt.

A parancsoló tiszt ágakból hordágyat készíttetett s arra fektetve az
alélt leánykát, négy fegyverest rendelt mellé, hogy szállítsák a kis
csapattal tovább. Ott legnagyobb biztosságban leendett.

A bőrharang ezalatt mind elmondá a rémeseményeket, mik estétől reggelig
történtek a kastély körül. Ő akkor hagyta el a helyet, mikor a doktor és
Széphalmi is kézre kerültek.

Imre elfuladt az iszonyattól.

– Sietnem kell apámat megmenteni, vagy meghalni vele, rebegé
elkeserülten.

A segédtiszt marasztalni akarta, hogy várjon, míg ők is odaérhetnek; nem
hallgatott rá. Egyedül is kész volt a veszélynek neki rohanni. De hiszen
nem volt egyedül. Ott volt mellette bátor kedvese: szerelemben egész nő,
bajban egész férfi, és az nem maradt el tőle.

– Bátorság, bizalom! biztatá őt, megszorítva kezét s azzal a dalia-pár
elvágtatott előre a gyepes úton.

* * *

Numa Pompilius elestével az utolsó maradványa is elmult a lázadásból
minden rendszernek.

Az elbukott népvezér esete csak kétségbeejté őket s nem tanítá semmi
jóra; az ott halt meg félóra alatt soha nem látott kinok között lábaik
előtt; majd jajgató némberek vegyültek a tömeg közé, kiknek két-három
halottjuk lett házuknál néhány óra alatt, a roppant helységet egy
szörnyű jajkiáltás verte fel. Mindenki elveszté eszét, fenevad lett az
ijedelemtől. Az utczákon hevertek a haldoklók, senki sem nyúlt már
hozzájuk. Apa nem ismerte fiát, testvér nem testvérét többé… És mind
ezen irtózatért az uraknak kelle lakolni.

Úgy volt nevelve a nép, hogy mikor kalitját kitörte, saját gazdáit tépje
szét.

Nem hallgatott többé senki vezényszóra, csak a ki új ötletet tudott
mondani, az volt a parancsoló.

A borzas Hanák jutott egy szörnyű gondolathoz.

– Ez a három nemes úr ne heverjen itt hiába; menjenek sírt ásni; ássanak
sírt saját maguk számára.

Azzal eloldák kezeiket, ásót, kapát hoztak számukra s kimutatták nekik a
kastély udvarán a helyeket, a hol sírt ássanak maguknak; szép helyeket
szántak nekik: egy-egy terebély vad gesztenyefa tövében.

Az öreg Hétfalusynak nincs emberi ereje ily munkához, doktor Sarkantyús
pedig határozottan kimondá, hogy őt, a ki bolondul akar cselekedni,
megölheti, de hogy ő tegye azt a bolondot, hogy saját magának még sírt
is ásson, arra ugyan nem fogják kényszeríthetni.

Csak Széphalmi fogadott szót. Ő térden állva fogadta, hogy csak ne
kínozzák, inkább megássa mind a három sírt magának és társainak.

A zendülők odanyomták kezébe a kapát, s gúnyolódva tanogatták, hogyan
hányja ki a földet a veremből, azután belefektették, hogy mérje meg:
elég hosszú, elég mély-e?

Úgy kaczagtak e tréfának!

Egyszerre paripa-robogás hangzott s két lovag vágtatott az udvarra,
kivont karddal jobbjaikban.

Olyan váratlanul jöttek, hogy csak a kapuban ácsorgó némberek
sikoltozása értesíté felőlük a dühöngő csapatokat.

– Fiam! – kiáltá, végső erővel fölemelkedve helyéből az ősz nemes.

– Atyám! atyám! sikoltá az ifjú, s azzal a legsűrűbb néptömeg közé
vágtatott, jobbra balra osztva súlyos csapásokat, míg odatört atyjának
kínzott teteméig, s ott elfeledkezve magáról és a pillanat minden
veszélyéről, lerohant nyergéből s ráborult atyjára s átölelte őt
zokogva.

Az ádáz nép egyszerre rárohant veszett rikoltással; a midőn egyszerre
két lövés dördült el, s két támadó holtan rogyott le az apa és fiu
mellé. Ezek Mária lövései voltak, ki azzal hirtelen leugrott lováról s
felrántá Imrét:

– Most vívni kell életre halálra és nem sírni, férfi!

Az ifju hirtelen magához tért, felragadta kardját s azzal a két bátor
neki támadt a gyáva tömegnek, s dühödt viadallal kezdte a kastély
ajtajától visszaszorítani.

Nemsokára hárman lettek; a doktor vérszemet kapott, s midőn a figyelem
elfordult róla, felragadta a neki szánt ásót s úgy ütött vele
nyakszirten egy szotyákot, hogy az menten elfeledett beszélni.

– Ide hozzánk, Széphalmi úr, – kiáltá a vitéz doktor, a vívókhoz
csatlakozva, de Széphalmi nem fogadta szavát; a megásott sír szélén
térdre esett őrei előtt, úgy könyörgött, hogy ő nem bánt senkit, tehát
őt se bántsa senki. Ott azután egy nagy pőrölylyel ráütöttek a fejére,
hanyatt beleesett a sírba, és meghalt.

Egy merész csapás után, melylyel Imre a leghatalmasabb pórlegény karját
könyökben ketté vágta, a támadók harczkedve alábbhagyott, elkezdtek
hátrább húzódni és távolról káromkodni. E rövid időköz elég volt arra,
hogy a nemes vívók a kastély ajtajáig juthassanak s azt maguk után
bezárhassák, az öreg Hétfalusyt kiszabadítva gyilkosai kezéből.

Szerencsére benn a kastélyban egy sem volt a lázadók közül; nem volt már
ott mit keresni többé. Minden porrá törve, széthasogatva, kiürítve; a
nagyobb rész lenn a pinczében dőzsölt és mozdíthatlan állapotban volt.

Hétfalusy Imre ölében vitte atyját, – most már édes atyját a pitvarba,
egy felhasogatott szőrderékaljra lefekteté s akkor átölelte őt és az apa
visszaölelte gyermekét, eltaszított, elátkozott fiát, és egyik sem
tudott egy szót is szólni. Öröm volt az és fájdalom, mit névvel nem
nevezhetni.

És most a védelemre!

Ők hárman az egész kastélyt meg nem védhették a visszatérő bőszült nép
ellen, mely ha az ajtón be nem mehetett, felmászott az ablakokon:
legczélszerűbb volt csupán egy szobát oltalmazniok. Erre legalkalmasabb
volt a családi levéltár, vassal bélelt ajtajával.

Csak az volt a védelem czélja, hogy a katonaság megérkeztéig
fentarthassák a nép ostromát.

Néhány pillanat mulva ujra hangzott a zendülők ostromzaja. Kövek
repültek be az ablakon, ütések csattogtak az ajtón; káromkodás, vad
fenyegetőzés rivalt a tornáczon. Az udvaron tolongó nép fölemelte fejére
a két agyonlőtt pórt, néhány véresarczú ember sebeit mutogatta, egy
özvegy asszony, az elesettek egyikének neje, síró gyermekét tartá feje
fölé s ádáz keserűséggel lázítá a népet kegyetlen boszúra.

Egy ablaka volt a védett szobának az udvarra, s egy ajtaja a folyosóra.
Az ablak védelmére Mária állt, az ajtóéra Imre. Az orvos ezalatt
hivatalához illő nyugalommal kötözé be Hétfalusy vérző sebeit, saját
ingét tépve szélylyel kötelékül.

A lázadók már elfoglalták a tornáczot, a hátulsó ablakokról lopózva be a
kastélyba; diadalmas üvöltésök viszhangzott a boltozatok között.

– Imre, szólt az öreg nemes fiához. Jer hozzám közelebb.

Az ifjú odalépett szenvedő atyjához, féltérdre ereszkedve mellé.

– Isten úgy akarhatja, – rebegé az agg, – hogy egy óra mulva mind a
ketten itélőszéke előtt álljunk. Igérd meg nekem, hogy nem fogsz engemet
vádolni ott, hogy keserű atyád voltam, nem mondod el, hogy halálra
üldöztelek. Fogadd meg, igérd meg.

– Szerettelek és szeretni foglak, zokogá az ifjú, megcsókolva azt a
reszkető kezet.

– Ne váljunk el egymástól sírva; – szólt az öreg tovább. – Tegyünk úgy,
mint a kik örülnek, hogy egymást viszont feltalálták. Tegyünk úgy, mint
mikor az apa megáldja fiát, a ki elmegy a hosszú útra.

És akkor reszkető kezeit fia fejére nyugtatá, míg szemei az eget
látszottak keresni és néma ajkai egy emberektől nem hallható imát
rebegtek a sors láthatlan urához.

– És már most eredj arra a hosszú útra.

Mária odalépett hozzájuk.

– Munkára, barátom. A gonosz játék kezdődik! ha félórát nyerünk, egész
életet nyerünk.

Hétfalusy suttogva kérdezé fiától:

– Ki ezen tünemény itt, a ki másodszor száll le az égből mentségemre?

Imre tétovázva tekinte Máriára. A nő biztatólag nézett rá vissza:

– Miért ne mondanád ki? Én nőd vagyok; a hirhedett Kamienszka Mária, a
ki nem most van először a csatában. Bizalom, atyám, kebleden van fiad,
egy óra mulva egyetlen unokád is ott lesz, gondolj az Istenre, és ne
csüggedj.

Hétfalusy megdicsőülten emelé fel kezeit arcza elé s indulattól meleg
szóval susogá:

– Nem lehet, én Istenem, – hogy ez órában meghaljak.

Az ifjú és bátor neje megszoríták egymás kezét, azzal védállásaikba
mentek, a mire legfőbb idő volt már.

Az ostromlók beszaladgálva az egész kastélyt, végre ráakadtak a bezárt
ajtóra s azon perczben vadállati véröröm üvöltéssel rohantak annak
feszítő vasaikkal, míg más rész az ablak keresztvasait verte ki
helyeiből éles csákányokkal.

A védőknek gazdálkodniok kellett a lövésekkel, mert csak négy töltényök
volt; a védelem eszközeit tartogatni kellett az utolsó perczre, minden
silány lélekre nem lehetett a halált elvesztegetni.

Az ostromlókat nem lehetett a halállal rémíteni többé. Mária több ízben
odatartá a pór homlokához pisztolya végét, ki legjobban dolgozott a
keresztvas kifeszítésével; az meg sem mozdítá fejét. A dühöngők
legnagyobb része olyan ittas volt, hogy félni nem tudott. Benyultak
kezeikkel az ablakszárnyakat kinyitni; Mária odavágott a karddal a
kézhez, s egy percz mulva megint visszanyult ugyanaz a véres kéz, csonka
ujjaival. A seb sem fájt már többé.

Az az időszak állt be, a mikor az ostromlottak perczre kiszámíthatják,
meddig tart még az élet, a mikor az adott és vett csapások csak
kicserélt pénz; a melyiké hamarább elfogy, az elveszett.

Mária tovább birta védeni az ablakot, mint Imre az ajtót; egyszerre az
egyik küszöb nagy zuhanással omlott be s rést nyitott a kívül álló
ostromlóknak, kik egyszerre a nyilásnak rohanva, hasztalanná tették az
ifju erőfeszítését a döngetett ajtót tovább fentartani.

Mária meghallá Imre rémületkiáltását s azon perczben elfeledkezve saját
veszélyéről, ott hagyta az ablakot és futott kedvese segélyére.

Néhány pillanatig dühödten erőlködtek a lázadók betörni a nyiláson, a
két villámgyors kard döfései legyőzték a durva erőszak túlsúlyát, a két
vívó ura maradt a helyzetnek, mindaddig, míg az ablak felől ostromlók be
nem törnek, vagy hátulról le nem lövik őket.

Ezt minden pillanatban kellett várniok.

Mária rebegve súgá Imrének.

– A lövéseket tartogasd utoljára. Az egyiket az ellenségnek, a másikat
nekem, élve ne jussak kezükbe.

Azonban az ablak ostromlói egyre késtek, az ajtó felől támadók is
kezdtek széledezni, mindenki csodálkozva vevé észre, hogy a közeli lárma
alább hagyott s pillanatnyi szünet állt be.

– Felmentőink jőnek! Kiáltá Mária, s azon pillanatban hallani lehetett a
riadó dobpörgést, mely a kastély felé közeledett.

A lázadók ott hagyták az ostromlott ablakot s a kapu elé tódultak.

Az utolsó dobütés jelenté, hogy a katonaság a kastély elé érkezett.

Csak huszonöt férfi volt, azok is mind ujoncz ifjak és ellenükben
ezernyi zagyvalék csoport hirtelen szerzett fegyverekkel és annyi
vérszomjjal, mennyi egy egész tábornak elég.

A vezénylő ifjú tiszt kis csapatja élén állott, s midőn körülözönlve
látta magát a féktelen szilaj hadaktól, bátor hangon felszólítá őket,
hogy térjenek házaikba vissza, tiszteljék a törvényeket, adják ki az
elfogott urakat és lázító vezéreiket.

E bátor felhivásra kivált a tömeg közepéből borzas Hanák, mellére ütve
szólt:

– Nem térünk addig házainkba, a míg egy kastély lesz az országban;
csinálunk törvényeket magunk, a milyenek nekünk kellenek, kiadjuk a
fogoly urakat, de halva; ha pedig vezér kell közülünk való, fogj
magadnak egyet, ha bírsz!

Szavainak nyomatékául megcsóválta borzas Hanák feje fölött a furkós
botot s a tiszthez sujtott vele bolondul.

Ez kardjával felfogta a csapást s azon pillanatban egy fiatal ujoncz úgy
szúrta keresztül a kérkedőt, hogy a szurony vége a földben akadt meg.

E véletlent jeladásnak vette az egész kis csapat, s egyszerre sortüzet
adott a lázadók sűrű csoportja közé.

És azzal vége volt a rémes tragœdiának.

Egyetlen dördülés szét szórta az egész kisértet-tábort; halottak
maradtak az udvaron, a többi szótlanul futott szét keresztül sövényeken,
palánkokon, futott haza, elbujt, jámbor arczot öltött, megmosta kezét a
vértől és elhallgatott.

A megszabadultak ölelő karokkal fogadták bátor megmentőiket. Csak egy
óranegyed még, és azok igen szomorú emberekre találhattak volna itten.

Doktor Sarkantyús azonban mindenekelőtt azt sürgeté, hogy az egész
társaság siessen innen a székvárosba, mert ha megmenekültek a véres
haláltól, utolérheti őket a sápadt halál. A dögvész iszonyú mértékben
dühöngött már a helységben, a haldoklók künn fetrengtek az utczákon. Ő
maga ott kivánt maradni, hivatalos kötelességéhez képest meglátogatandó
azok házait, kik őt egy órával elébb összekínzák, s kiknek családjaik
szenvednek tán odahaza ismeretlen nyavalya kínjai közt. Hanem kíséretül
mindenesetre kikért magának egypár fegyveres embert, mert a «tatár
legyen ott doktor, a hol a betegek megitatják az emberrel a saját
orvosságát».

Hétfalusy megérte, hogy elveszett unokáját megölelheté. A gyermek
elfogadta őt nagyapjának, de arra kérte, hogy legyen ezentúl is a jó
öreg Zudár az ő édes apja, a ki őt oly nagyon szerette.

Hétfalusy némán intett fejével, s megszorítá nagyúri kezével a hóhér
durva tenyerét. Nem mondá senki a gyermeknek, hogy bizonyára édes
apjának hívhatja ő azt ezentúl is, mert a ki valóban az volt, a ki őt
elvetette magától, az most irtóztatóan eléktelenítve fekszik olyan
sírban, melyet önmaga ásott magának.

Hétfalusy meg sem említé vejét soha.

Hintaját előkerítve, abba befekteték; a kis Elizke mellette ült és
ölében tartotta fejét. Oh ő már nagyon megszokta azt: öreg embereket
ápolni.

A hintót lóháton ülve kisérték Imre és Mária a székvárosig. Még egyszer
kellett azután keresztülvágniok magukat gyülevész fegyveres nép
csoportján, azontúl békében jutottak el a székvárosba.

A tábornok rendelést adott a határzárpontokon, hogy ha Hétfalusy
megérkezik, egyenesen az ő házához szállítsák.

Határtalan volt a derék férfi öröme, midőn házánál elfogadhatá – egykor
halálos ellenségét.

Most már megbocsáthattak egymásnak.

Hétfalusy megtudta, miért hagyta el a tábornok oly rögtön leányát? s a
vas férfi hogyne bocsátott volna meg annak, a ki ő ellene sokat vétett,
de mind azért megszenvedett.

A lélekizgalom fentartá a roncsolt test életét.

Hétfalusy még azután félévig élt, testi sebei kigyógyultak lassan,
lassabban a lelkiek. Látta egyetlen fiát boldognak a legnemesebb, a
legritkább nő szerelme által; látta kis unokáját szépnek, okosnak,
szeretetreméltónak; érzett jótékony örömet, midőn ellensége családi
boldogságában gyönyörködhetik és sokszor nevezte Kornéliát kedves jó
lányának. Méltán is.

Egy jóltevő szélhüdés küldé őt haza az ő halottaihoz a hétfalvi családi
sírboltba.

Imre nem maradt azontúl e vidéken.

Elutazott neje jószágaira, a kis Elizkével együtt, elhagyta örökre e
tájat, melytől oly szomorú emlékek száműzték.

Velük távozott el Zudár Péter is. Nem folytatta többé szomorú hivatalát.
Ama mestervágás után többé nem vette kezébe a pallost. Isten parancsára
sujtott legutólszor, emberi parancsra nem akart többé halálkaszája
lenni.

Ott Kamienszka jószágai közelében bérlett egy kis telket, ott ápolta
virágait, dinnyéit, játszott a fehér galambokkal, tengeri nyulacskákkal
és eljárt a templomba mindennap és énekelte áhitatos zsoltárait. – Senki
sem mondta volna róla, hogy valaha…

A hétfalvi három ház pedig pusztulóra vált.

A magános elégett lak soha sem épült fel többé; az úri kastély nem
népesült meg lakókkal, félt bele menni új család, mint a mely házban
kisértetek járnak. Ablakait berakták téglával, kertje elpusztult,
lépcsői leomlottak, enyészet dolgozik rajta.

A mohos tetejű viskó tartotta magát legtovább. A vén kuvik alig birta
már tagjait, még is elvánszorgott odáig esténkint, hol a Hétfalusy
család nagy fényes sírboltja állott, s ott leülve a vas ajtó elé,
tartott mindenféle botor beszédeket, mintha valakivel feleselne.

– Lám, lám, öreg Hétfalusy, mondtam ugy-e: én böjtöllek ki téged, nem te
engem. Mily kevés helylyel beéred most; milyen csöndes ember vagy most.
Jól laktál valahára földdel, olyan éhes voltál rá életedben mindig.
Pihennél már ugy-e, hogy ha én nem volnék. Vagy bánod, hogy nem
folytathatjuk a pörpatvart? No majd ha én is megtalálom azt az ajtót, a
melyiken te kimentél, akkor megint újra kezdjük…

Órákig elbeszélget ott ilyen ádáz bohó szavakat, a mikre senkisem ügyel.
A mi por, az elnyugodott már, a mi szellem, az megtért az égbe; nincs, a
ki feleljen neki.

A mohos tető is mindig összébb roskad; egyszer majd csak a vén kuvik is
kimarad fészkéről, anélkül, hogy valaki elsiratná. Erdő vadait, mezők
madarait ki vehetné számba!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A t. olvasó ki fogja találni és helyeslendi az okokat,
minélfogva mind az illető helységek mind a benne szereplők neveit
költöttekkel helyettesítém, s magából a szomorú eseménykörből sem vettem
át több valódi tényt regényemhez, mint mennyi az abban czélzott
tanusághoz szükséges s óvakodtam oly eseményeket elmondani, miknek
emléke fájdalmas sebeket szaggathatna föl.]

[Footnote 2: A lengyeleknél a vezetéknévben is ki van fejezve a férfi-
és nőnem közti különbség.]



TARTALOM.

  I.  A halálmadár  1
  II.  A hóhér családja  6
  III.  Gyermek-gonosztevő  23
  IV.  Isten látogatásai  30
  V.  A nem szeretett fiu  34
  VI.  Két famosus népnevelő  39
  VII.  A vas-ember  53
  VIII.  A lengyel nő  70
  IX.  A mirigy  106
  X.  A koriphaeus  114
  XI.  Az első szikra  128
  XII.  A tűz között  145
  XIII.  A bőrharang  153
  XIV.  A halálitélet  161
  XV.  Olaj a tengerre  170
  XVI.  Jó hogy az éj fekete  179
  XVII.  Az Úr szólott  202
  XVIII.  Az előre megásott sírok  208

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


82 |kezdé el rebegni; |kezdé el rebegni:

153 |Es végig |És végig

187 |Ebren az ellenség |Ébren az ellenség

190 |Erthető-e az |Érthető-e az

218 |Orákig elbeszélget |Órákig elbeszélget

219 |vehetné számba |vehetné számba!]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Szomoru napok - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.