Title: A magyar előidőkből; Egy ​asszonyi hajszál
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A magyar előidőkből; Egy ​asszonyi hajszál" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXVI. KÖTET

A MAGYAR ELŐIDŐKBŐL * EGY ASSZONYI HAJSZÁL

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

A MAGYAR

ELŐIDŐKBŐL

*

EGY ASSZONYI HAJSZÁL

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

A MAGYAR ELŐIDŐKBŐL



EGY BUKOTT ANGYAL.

Volt idő, midőn a magyar négy annyi volt, mint mennyi most. Még
ellenségei is magyarból teltek ki; a kún, a jász, a bessenyő, mind az ő
nyelvét beszélték, egy haza bölcsője ringatta őket, egy név volt
őskirályuk neve. Egy örökségen osztoztak egymással.

A kún nemzet most egy pár kerületen megfér, a bessenyő alig tesz néhány
szétszórt falut és maga a magyar oly egyedül van a világon.

Eltemették egymást. Azt vélték, ellenséget fogyasztanak, és önmaguk
fogytak…

Támadjatok elő ti vérrel és dicsőséggel pazarló idők képzeleteinkben!
tünjenek el előlünk e kalászos mezők, ez ismert városok! Lássuk az
egymásba omló hadsorokat, mint dúlnak előre hátra harczi paripáikon,
halljuk a csatakürtök rivallását, a buzogány döngését az öblös
paizsokon, az összevert kardok csattogását s a viadalittas harczolók
csatakiáltásait.

A harcz reggeltől estig folyik, a folyam pirosan megy alá a csatatér
mellett; azt sem tudni, a lemenő nap festette-e pirosra, vagy a vér?

A küzdők már felére fogytak alá; – annyi jó férfi fekszik már némán a
mezőn; ajkainkról önkénytelen tör ki a kiáltás:

– Ne bántsd egymást, testvér! vesd el a kardot kezedből, magyar vér az,
a mit kiontasz, szüntesd meg a harczot!

Szavunk nem hallik odáig… Nyolcz század fekszik köztünk és közöttük.

* * *

A mogyoródi csata megvívatott. Magyar győzött, magyar vesztett.

A herczegek diadalt ültek, a király futott, egyedül rosz ördöge a
Guthkeled Vid veszett a csatában, de elveszett ránézve a korona is
örökre.

Futtában lova kidőlt alóla, gyalog, fáradtan és sebesülten vette útját
az erdőknek, s még hangzott fülében a polgárharcz zaja, már ő azon
gondolkozott, mint lehetne azt újra kezdeni.

A nap leáldozóban volt már, az erdők árnyéki mindig lejebb szálltak, s
midőn a futó király egyszerre megállott, csak akkor vevé észre, hogy
körüle minden oly néma, hogy a hadsorok, miken keresztül törni vélt,
csak a ligeti cserjék virágtalan bozótjai s kisérői, kiket nyomába
ügetni képzelt, a csöndes, hallgatag völgyek.

Körültekinte, senki sem jött utána. Még reggel egész hadsereg kisérte,
még kardját apródjai kötötték föl oldalára, még sisakját az ősz Ernya
tette föl fejére, még sarkantyuit fölcsatolni Vid hajolt le lábaihoz. És
most ezek mind oda vannak, szétverve, halva, vagy elpártolva talán. És
ha a sereg elveszett, nem jobb lett volna-e a vezérnek is együtt veszni
vele, s ha leesett a korona, nem kellett volna-e a fejnek is utána esni?

A király lélekben, testben összezúzva dőlt le a pázsitra. Kinek keze egy
óra előtt rokon vérrel itatta a haza földét, annak szemei most forró
könyekkel áztatták azt.

Kora tavasz volt az idő, – nem volt még az erdőknek dallosa, és a
királynak még is úgy tetszék, mintha a szellő csalogányok, vagy angyalok
dalait hordozná hozzáig, tündéries töredékben. – Figyelni kezde s
ráismert az énekre, melynek oly csodatevő ereje volt szivén keresztül
hatni. Valami édesbús női hang éneklé buzgón, áhitatosan a «de
profundis»-t.

Az üldözöttnek jól esik az oltár zsámolyához menekülni, és őt nem csak
ellenségei üldözték, hanem saját lelke is.

Fölkelt s követve a szent hangokat, egy völgy hajlásában kisded fehér
keresztet pillanta meg, mely előtt egy ifjú leány térdelt, – tán inkább
örökké ifjú angyal, vagy valaki a túlvilágról.

A király döbbenve állt meg, félve háborítni a szent hölgy áhitatát, s
míg annak csengő éneklése hangzott, úgy érzé, mintha lelke megfürödnék e
hangokban, lemosva magáról indulatot, vágyat, szenvedélyt.

A hölgy végezve esti áhitatát, egy közellevő barlangba lépett, melyet
kedveért befutott a téli zöld, hogy a zordon időkben is friss lomb
árnyazza fekhelyét. A természet télen meleget, nyáron hűs árnyat külde
barlangjába, a vadfa gyümölcsöt terme neki, a nem ápolt mező
harmatkásával táplálta, a patak oda folyt barlangjához, s a fejős
szarvastehén bejárt hozzá reggel, este, édes tejével adózni.

A király tisztelettel járult a szent hölgy elé, föl sem merve rá
pillantani.

– Eltévedt vadász áll előtted, oh szent szűz, kit társai elhagytak a
vadászaton, s ki nálad menedékért esd.

A szent szűz csendes szemrehányással viszonzá:

– Te nem vagy eltévedt vadász, te Salamon vagy, ki a csatából futva
jösz.

Salamon megdöbbenten nézett a hölgy arczára. Az fátyollal volt
betakarva, csak beszélő ajkait lehete látni.

– Ha ismersz, rejts el és szabadíts meg, s ha ura leszek egykor e
földnek, kolostort építtetek e helyre, melyben száz hajadonnak leend
menedéke.

A nő jóslatterhesen felelt:

– Ura nem lész te e földnek, s nem kőfal az, a mi a világ elől menedéket
ad, hanem az erény.

– Nem rémítesz el szavaiddal. Ha elhagyott az Isten, nem hagytam el
magamat én.

– Nem Isten hagyott el téged, te hagytad el őt, esküdtél és megszegted
azt, békét vettél örökségbe, s harczot hagytál magad után. Nem emberek
keze, az Istené ejte el téged.

Salamon összeborzadt.

– Ki adott neked hatalmat szivembe és jövendőmbe látni?

– Az, a kinek keze megszabadíta tőled. Gondolj reá, hogy egy jóslat már
beteljesült rajtad. Ki mondá neked egykor e szavakat: «te, ki mindenkit
üldözesz most, mindenkitől üldözött leendsz egykor?»

– Jehova Istenre, te Irmén vagy! ő mondta azt.

– Irmén meghalt a világnak, én Charitas vagyok, szólt a szent szűz,
felemelve fátyolát, s egy arczot mutatva a királynak, melynek láttára az
térdre hullott.

Liliomfehér arczának egy felhője sem volt még. Redőtlen, szenvedélytelen
volt az, mint az angyaloké, kik csak Istennel beszélnek, hajfürtei
hosszan omlottak alá, tiszta, fehér öltönyére. Ugy állt ott, mint egy
álomkép, mit a szellő jobbra, balra ingat. A király halvány dicsfényt
vélt homloka körül látni.

– Teljesüljön jóslatod egészen! szólt a király meghajolva. Mondád: «te,
ki egy nőt hagysz magad előtt térden állani könyörtelen, egykor e nő
előtt fogsz térdelni magad». Im itt térdelek előtted.

– Kelj fel, oh király. Charitas nem emlékszik arra, a mit Irmén mondott.
Irmén megátkozott, Charitas imádkozik érted; Irmén gyűlölte szerelmedet,
Charitas szeretni tanít.

A szűz megfogta a király kezét s föl akarta őt emelni, az magához ragadá
hévvel a nyujtott kezet s ajkaihoz szorítá azt; mintha soha sem akart
volna tőle megválni.

– Te megbocsátottál nekem, és én annyit vétettem ellened! Kiüldözélek a
világból.

– Egy jobb világba üldözél. Az emberektől távol, de az Istenhez
közelebb. Oh, Salamon, jó lakni e magányban itt. Érezni a túlvilág
gyönyörét előre, elfeledni azon árnyék örömöket, miknek töve a földbe
van ültetve, s virága a földre hull; nem érezni indulatot, alacsony
szenvedélyt, érzéki vágyat, csak az Isten közellétét. Én boldogabb
vagyok, mint voltam.

– És mégis miattad vert meg Isten. Egy átok sem eshetett rám oly
keményen, mint a te néma arczodnak egy tekintete, s midőn kezeim közt
mint hervadt virágszál letörtél, akkor éreztem koronámat fejemen először
ingadozni. Im most azért találtalak fel újra, hogy megmondhassam: lásd,
országom elveszett.

– Van egy boldogabb ország, oh király! melyet nem szerez meg kard, s nem
vehet el árulás. Ez ország az égben van. Boldogtalanok, kik nem ismerik
azt, kik nem sóhajtanak, nem epednek utána. Az élet forrásai vannak
előttük rejtve… Ez országnak kapui mindenki előtt nyitva állnak, csak a
bűn előtt vannak zárva. Egy világot látsz azon belől, melynek zöld
mezeje a multak édes emléke, derült ege a boldog jövő, hol minden felhő
egy angyalarcz, mely reád mosolyg, minden szellő egy köszöntés
üdvözültek ajkairól; hol az öröm mindig új és soha el nem fogy, angyalok
hordanak karjaikon, szeráfok éneke ringat édes álomba, cherubok fonnak
koszorút csillagokból homlokodra s Isten mosolygása napként süt reád, ki
ül a napok napjai felett, hivők, boldogok és szentek hálaimáiban
gyönyörködve, felhallik hozzá a reggeli madárdal és a tiszta kebel
titkos sóhajtása, s ő örül mind a kettőnek. Ez ország nem veszett el
számodra, oh király!

Salamon elmélázva hallgatta a szűz szavait, lelkében új hurokat halla
megrezzenni, s midőn fáradt fejét a szent szűz által illatos
diófalevélből vetett fekhelyére lehajtá, behúnyt szemére leszálltak az
álom tündérei s megnyílt előtte a távol ég; látta a csillagokat közelebb
jönni, a felhőket mosolyogni, megannyi angyalarczczá válva, hallá a
nyájas köszöntéseket láthatatlan ajkakról suhanó szellő képében, látta a
napok napjai felett ülni, ki tartja kezében a világokat, érzé e fenséges
arcz mosolygásának melegét, érzé, mint ragadják könnyű cherubkezek
véghetlen téreken keresztül, és előtte egy fényes alak repült, egyik
kezével az ő kezét fogva, másikban pálmaágat. És megismerte benne a
kedves leányt, kit a világból rút szenvedélyével kiüldözött, s ki őt
azért egy jobb világba jött vezetni, és saját alakját is látta Salamon,
és csodálkozott rajta; hosszú, ősz ezüst szakáll borult mellére, hófehér
haj vállaira s a fényes királyi öltöny helyett durva szőrkámzsa volt
tagjain.

Egyszerre trombitaharsogás rivallt fel az erdőben, az álmából felriadó
király egy csoport lovagot láta a barlang felé sietni, kiknek vezérében
Bátor Opost ismeré meg, az egyetlen, a legvitézebb lovagot, ki valaha
hivatva volt, hogy ellenséges hadak vezéreit öldösse le.

A hű lovag összegyűjté a csata után Salamon híveinek megmaradt
töredékeit és elindult a királyt fölkeresni.

Neki magának jutott a szerencse őt feltalálhatni. A lovag sírt örömében,
midőn meglátta királyát s leborult, annak kezét csókjaival s könyeivel
elhalmozni.

– Te hű maradtál hozzám? szólt érzékenyen Salamon.

– Ha az egész világ elhagy is, szólt a lovag égre emelve kardját, én nem
hagylak el s ha az egész világ rád támad, én megvédlek, vagy elveszek.

Salamon a mint a kivont kardot látta megvillanni, elfeledé boldog álmát,
újra harcz és véres dicsőség töltötték el lelkét, megújult büszkeséggel
ült lovára, s arczát az égre vetve, felkiálta:

– Elbuktam, de nem törtem össze!

A mint az égre tekinte, épen hajnalodott, apró rózsaszín felhőcskék
úsztak az égen csendesen; a király egy pillanatig még most is vélte
látni a mosolygó angyalarczokat közöttük, s oly nagy volt a képzelet
csalódása, hogy önkénytelen vitte kezét állához, hosszú ezüst szakállát
végig simítandó.

Azzal csüggedten tekinte szét, szemeivel Charitast keresve, a szent szűz
nem volt látható sehol; Salamon bal előérzettel hajtá le fejét lova
nyakára s fejébe nyomva kalpagát, szótlan bánattal elnyargalt. Vissza
sem tekinte többet.

Már látszottak Pozsony vár tornyai a távolból a menekvők előtt, Salamon
a mint távolabb hagyta a veszélyt, könnyelmű vad kedve annál erősebben
tért vissza. Elfelejté a vesztett csatát, a vett sebet, mint elfeledé az
esküt, melylyel azt magára idézte, s a halavány Charitas túlvilági
arczának körrajzait elmosták szivében a szép királyné, Judith ragyogó
vonásai.

Uj élettervek születtek már agyában. Menekvő csapatja minden nyomon új
bajnokokkal szaporodott; a vár, melyhez közelíte, azon időben
Magyarország legbiztosabb erőssége, hívei által volt megszállva, a
császár, hatalmas ipja nem messze a határtól kész hadaival, és azután a
nejéhez siető szerelmes férj gondolhat-e egyebet, mint hogy az egész
világ rózsákkal van előtte behintve, bárha háta mögött leütött fejekkel
van is beszórva.

– Nyargalj előre, Opos, szólt a király a kapuhoz érve, gondod legyen rá,
hogy midőn megérkezünk, temetés vagy barát, vagy vén asszony ne jőjjön
ránk szembe. Ha jön, kergesd vissza.

És Opos még nem érte el a kaput, midőn egy agg nő jött ki reá szemközt,
nehéz gyászruhában, galambfehér őszhajára fekete diadem volt körítve.

Opos megdöbbenve rántá vissza lovát. A király anyja volt a nő.

Salamon megilletődve szállott le lováról, hogy anyja karját megfogja, s
mintha neheztelne érte, hogy a baljóslatot ő hozta elő, elfojtott
gyermekies zugolódással mondá:

– Miért nem hordatod magadat zselyeszékedben, ha a városban jársz?

– Nem illet már az engemet, szólt reszketeg hangon a matrona, mankó
illik kezembe, szegény nyomorult asszonynak, ki vénségére koldusbotra
jutott.

– Minő háborodottul beszélsz, anyám?

– Hát nem vesztéd el a koronát?

– Azt igen, de megmaradt a kard.

– Vesztetted volna el inkább a kardot!

– Asszonyok így szoktak beszélni, te kevésbbé bánnád, ha nádszállal
látnál is trónomban ülni, mint a megváltót, csak trónban ülnék.

– A kard az átok a földön, a béke az áldás.

– Igy beszélnek az asszonyok. Ha rajtad állna, összetörnél minden
fegyvert, hogy ne legyen mivel hadakozni. Hiszen egyetlen nemzeti
ereklyénket, Attila kardját, az égből esett aczélt, melyet a hadisten
hajított alá, mely a félvilágot tanítá remegni, s melyet négy századon
át imádtak őseink bálvány istenükként, te csupa kard iránti
ellenszenvből valami bitang rokonodnak elajándékozád, a ki azóta rég
nyársat csináltatott belőle. Az enyémet nem fogod elajándékozni.

– Mit akarsz még? Nem szeret senki saját néped között, országod határán
állasz; idegent, ellenséget akarsz vinni saját hazád ellen? A vértenger
nem ér még ajkadig, a mit kiontál?

– Érjen fejem tetejéig! Békesség idején megrohad a világ, az emberek
elszaporodnak, mint a fügefalevél, s elevenen eszik meg egymást: így
legalább megölik elébb.

– A ki vért vet, halált arat. Emlékezzél azokra, a kik előtted jártak.
Péter véren keresztül jutott a trónra, vérében bukott le róla. Aba
megölte Pétert, az ő feje is legördült. Atyád Aba vérébe hágott és őt
testvére paripái gázolták agyon a csatában. Béla atyád holttestét lépte
át a trón lépcsőjéig, s őt a trón omladékai zúzták össze…

– Engem hát a haza omladékai temessenek el! kiálta föl elszilajult
daczczal a király.

Az agg királyné eltaszítá fia kezét, s eliszonyodva fordítá el tőle
arczát.

– Legyen hát neked a te szavaid szerint! Menj és ott pihenj meg, a hol
el fogsz esni; vérnyom maradjon utánad a hol jársz; ellenséget találj
akármerre fordulsz, ki ne gázolj a harczból soha; reményed legyen
csalódás és emléked átok, és e hazában, melyet egy sírrá akarsz ontani,
ne találj magadnak egy sírt, melyben megpihenj!

– Asszony, ne tovább! ordíta Salamon magán kívül, s ádáz dühében annyira
elfeledkezék magáról, hogy kezét ősz királyi anyja ellen fölemelte.

Bátor Opos elszörnyedve veté magát Salamon elé s kezével föltartóztatá
annak öklét.

– Uram, anyádat látod magad előtt.

– Még pedig utoljára! szólt az agg nő, azzal megfordult és elhagyta
Salamont örökre, rajta hagyva átkát.

Salamon nyugtalan kedélylyel nyargalt föl a várba, lelke háborgását
vidámabb gondolatokkal csillapítva. Első kérdése volt odafenn:

– Hol van nőm?

Az udvarmester kedvetlenül felelt:

– Az éjjel elutazott Regensburgba.

Salamon lelke egyszerre elsötétült, várt viszontlátás öröme volt benne
az egyetlen világos kép s most ez is kitörlődött…

– Tehát nem várt reám. Bizonyosan nem gyanítá, hogy jövök.

– Sőt hallotta, uram, balsors szerint közeledésedet, s eltávozott
sietve, mert félt, hogy Pozsony ostrom alá jut.

– Úgy? igaza volt, ha azért ment el. Nem izent nekem valamit? Tán hogy
utána menjek? Vagy hogy megizenjem, ha vissza jöhet?

Az udvarnagy hallgatott. És Salamon úgy szeretett volna kérdezősködni.

– Nem volt-e beteg? Nem érte-e az úton valami baj? volt-e elegendő
kísérete?

– Volt uram. Ulrich herczeg kísérte el.

Salamon arcza még jobban elborult. Közel volt hozzá, hogy sírjon. Rögtön
leült levelet írni nejének, s azt elküldé leggyorsabb futárja által,
lelkére kötve, hogy siessen a válaszszal vissza. A levél tele volt
gyöngéd panaszszal, forró szerelemmel, epedő vágygyal, a hogy szerelmes
férjek szoktak nejeiknek levelet írni.

Salamon nem volt ember addig, míg a hirnök válaszszal vissza nem
érkezik, nem volt eszméje, nem volt gondolatja ez egyen kívül, tízszer
fölment egy órában a vároromra, vizsgálva, hogy nem jön-e futárja?
Kiszámítá az órát, melyre oda kelle érnie, az időt, mennyi kellett
nejének, hogy levelet írjon, s azután vissza az útat. S midőn elmult az
óra, nyugtalanul töprenkedék magában, mi történhetett, hogy senki sem
jő. Tán a hirnököt fogták el az úton, vagy elveszté levelét s nem mer
vissza jönni? – vagy talán kiáradt valami folyam, a víz elvitte a
kompokat s a hirnök tulnan rekedt.

Oh, az aggódó ember oly leleményes a legtávolabb lehetőségek
kitalálgatásában, s rendesen a legközelebbit nem látja.

Végre abban kezde megnyugodni, hogy neje tán azért nem küld izenetet,
mert maga akar jönni helyette, s e gondolaton sokáig megpihent, de a
hogy a másnap is elmult, nem állhatá tovább; új hirnököt küldött új
levéllel, harmadnap harmadikat, s ez így ment egy hétig, a levelek mind
panaszosabbak, mindig szemrehányóbbak kezdtek lenni.

Salamon elvégre alig ismerte már magát, semmire sem tudott egyébre
gondolni, kérdésre nem felelt, feleletre nem várt, semmi sem érdekelte
és minden izgatta. Végre mintegy heted napra visszaérkezett valamennyi
hirnöke, egy igen rövid levelet hozva Salamonnak, melyben Judith
szárazon tudósítja, hogy a császár nem sokára Pozsonyba menend, s hogy ő
a helyett, hogy helyzetéhez illetlen szerelmi ömledezésekkel foglalja el
lelkét, sokkal bölcsebben teend, ha azon törődik, mint foglalja vissza
elvesztett országát.

Ez keserű orvosság volt, de használt.

Salamon egy ideig zúgolódott ugyan, mint kit igen édes álomból költenek
fel azzal a szóval, hogy induljon dologra, hanem utoljára is, ha álmodni
szép, de ébren lenni jó. S harczra készülő embernek sokat ér egy kis
szerelmi, vagy családi keserűség.

IV. Henrik nem sokára leérkezett Pozsonyba s hadseregeivel megindult a
Duna balpartján, veje országát visszahódítani.

De az anyaátok mindenütt feje fölött lebegett annak! Vele járt a
seregekkel éh- és döghalál képében, nehéz álmokat küldött a vezérekre,
mikből a velük volt püspökök baljóslatokat magyaráztak, a jóslatok híre
elterjedt a katonák közt, s azok az út felén megálltak vezéreik ellen
fellázadva, s visszatértek az ellenség elől, kit még csak álmaikban
láttak.

Salamont elhagyta Isten és ember.

A beteg oroszlán ellen feltámadnak a farkasok.

A nemes vetélytársak, Géza és László nem üldözék a legyőzött fejedelmet,
ott hagyták őt békével időzni Mosonyban; hanem előjöttek bukása hírére
mind azok, kiket egykor dicsősége tetőpontján fegyverei villogása elől
futni látott.

A kún és bessenyő fajok, elűzve a Száván túli erdők menedékébe,
összegyűjték falkáikat, s előjöttek éktelen vad csordáikkal, az elesett
boszúállót meggázolni.

A király hívei kis csapatjától környezve, nem mérhette össze kardját
elleneivel a sík mezőn; Henrik ujra el volt foglalva saját pártos
vazalljaival, hanem élt a szomszéd morva földön egy derék kövér gróf,
Mjesko, Salamon végveszélyében ennek igért jó csomó pénzt, hogy verje el
róla a hivatlan vendégeket.

A grófnak úgy sem levén egyéb dolga, megalkudott nyolczvankét véka
lengyel garasban a szorongatott királylyal, s mire a bessenyő had a
Fertő egyik szélihez ért, ő is megérkezett jó pánczélos lovagjaival
Mosonyba.

Derék, termetes ifjú vala a morva gróf, mintegy negyvennyolcz esztendős.
Derekát két ember öllel keresztül nem érte, s ló el nem viselte terhét
egy óránál tovább. Tenyereit ha befogta, elveszett bennök az öblös
palaczk, s tartalma a hordónak elenyészett ajkai nyilása előtt, hosszú
bajusza nagymessze lelógott, s kétfelől felhajtva az öve mellé volt
bedugva, nehogy valamibe találjon akadni.

Rettentő ereje híres volt hetedhét országon, mert a patkót csak úgy
tördelte ketté, mint utódai a vajas süteményt, és két kézre fogott
pallosával képes volt nyeregkápáig ketté hasítani a pánczélos embert.
Csupán az az egy baja volt, hogy ha egyszer elesett, nem tudott többet
felkelni, s ha egyszer lovára felült, nem tudott többet leszállani.

Ő tehátlan megérkezék, ivott is rögtön baráti poharat a királylyal, s
másnap mindjárt neki indult, megtudva, hol az ellenség, s igérte
keményen, hogy az egész ronda hadat párjával összekötözve fogja rabságra
hajtani, s valahány szárazmalom van országában, abban mind őrölni
fognak.

Ez igen jeles szándékkal kivonult a bessenyők elé s szüntelen a Fertő
partja mellett tartva s naponként elismerést érdemlő óvatossággal és
körültekintéssel nem téve több útat két órainál, végre egy szép esti
órában meglátta a túlsó parton a bessenyő tábor számtalan füstjeit,
miknél e barbár emberek egész ökröket sütöttek.

Ott tehát jó biztosságban érezve magát, – minthogy a víz nagyon széles
volt, szépen sátort üttetett, táborát körülsánczolá, hegyes karókat is
veretve mellé, azon hadi tervet készítvén magában, hogy onnan addig meg
nem mozdul, míg ellenségét helyéből ki nem éhezteti, s vagy arra nem
kényszeríti, hogy sánczait megrohanja a vízen keresztül, vagy pedig
megadja magát.

E becses határozatnál maradván, maga s több vezérei kisétálának a
tópartra, fölállítának egy hordót s azt körülülvén, poharazának
emberségesen, mialatt a lemenő nap gyönyörűen behinté aranynyal a Fertő
síma tükrét.

A Fertő síma tükrén itt-ott egy úszó lápot hajtogatott a föltámadó szél.
Mjeskó, ki még sohasem látott olyat, csodálkozva hallá kisérőitől
megmagyaráztatni, hogy azok tündérnádasok, miket az elfek és érlek, s
más afféle morva lidérczek hajtogatnak a vizen alá s föl, néhány magyar
is vala ott, hanem az nem tudott rajtok egyebet, mint békát és
szunyogot.

A határgróf bámulá őket kegyesen. – Ni, hogy úsznak erre-arra! bárcsak
egy felénk közelednék, itt meglepnénk s elfognánk rajtuk a lidérczeket,
és spiritusba téve bemutatnánk a synodusnak.

És erre a szóra egy zöld folt csakugyan elkezde feléjök tartani szép
egyenes irányban haladva, mindig közelebb, közelebb; a víz színe felett
csak a nádbojtok látszottak, rezegve, hajladozva, mintha valami rázná
őket alól.

Már egészen közel ért az úszó nádberek.

– Sehol sem látom a tündéreket, – szóla Mjeskó. – Hja azok a víz alatt
vannak, ott készítenek sípot és dudát a nádszárból s lovagolnak a
halakon. – Hálót kell alájok vetni s elfogni őket halastól.

De mielőtt a hálót valaki kivethette volna, egyszerre megdűlt a
nádberek, s helyette száz torzpofájú rémalak bukott föl a víz színére,
vad ordítással rohanva a parton iddogálókra.

Bessenyők falkája volt ez, kik meglátva Mjeskó táborát, a tóba
bocsátkoztak, mindegyik egy hosszú nádszálat fogva szájába s azon
keresztül szíva levegőt a víz alatt, átusztak észrevétlenül a gyanutlan
bámulók szemeláttára s mielőtt azok ijedelmükből magukhoz térhettek
volna, rajtuk rohantak görbe fűrészfogú késeikkel, s kikeresték a
helyet, a hol nem talál pánczélt a vas, hón alatt és vékonyán szurkálva
a meglepett vigadókat.

Azok a zavar első pillanatában azt sem tudták, mihez fogjanak; a pokoli
lárma, e vízből előtámadt ördögök fekete pofái annyira megzavarták őket,
hogy fegyvereiket sem találták oldalaikon, s mire az első rémülésből
magukhoz térve, visszafordultak megtámadóikra, azok végezve, a mit
végezhettek, egyszerre visszafutottak ismét a vízbe s átúsztak, a honnan
jöttek. Csupán egyetlen egy került belőlük fogságra, ki Mjeskóval
magával eredvén birkozásba, azt ugyan fel bírta taszítani, hanem a
herculesi erejű ember ekkor úgy magához szorította őt két kezével, hogy
az meg sem bírt mocczanni, s ha Mjeskónak azon már elébb említett
sajátsága nem lett volna, hogy ha egyszer elesett, többé felkelni nem
tudott, legyürhette volna ellenségét; így azonban be kellett érnie
azzal, hogy őt ott tartsa magán, míg emberei oda érnek s elébb azt jól
megkötözve, őt is szépen felemelik.

Az ekként elfogott bessenyő mozdulatlanul esett a földre, s akár rúgták
vagy ütötték, semmi jelét sem adta az életnek.

– Ebből ugyan kiszorítád a lelket uram. Mondának Mjeskónak.

– Nem kell neki hinni, kiálta ez dühösen, elszörnyedve ez emberek
vakmerőségén. Összemorzsolhattam volna, de készakarva nem tevém, hogy
tőle megtudhassuk seregeik számát, vezérük szándékát, s más egyebet.
Rakjatok máglyát, vessétek fel reá, majd ha égni fog alatta, akkor ő is
megszünik a halottat játszani.

A katonák rögtön máglyát raktak sánczkarókból, feltevék rá a bessenyőt,
az feküdt rajta élettelenül hátrakötözött kezekkel.

A láng felcsapott a máglyán, a bessenyő meg sem mozdult, már haja és
szakálla leégett, a tűz tagjait csapdosá, egy vonás sem mutatta rajta,
hogy él, míg a lángok közepett a kötelek leégtek karjairól, akkor
egyszerre felugrott a tűz közül, s egy égő hasábbal szétcsapva maga
körül, a felriadt csoporton keresztül, összeégett testtel kirohant és
beleveté magát a Fertőbe s miután messze beuszott, rémületes kaczagással
fordítá vissza összeperzselt arczát kővé meredt üldözőire, kikben hülni
kezdett a vér.

– Nem. Ördögökkel nem harczolunk, mondának Mjeskó zsoldosai, ha
csillagokkal fizetsz is bennünket. Emberek ellen szegődtünk, de ezek
világosan ördögök, kik tűzben, vízben hadakoznak. Te is fogj magadnak
ördögöket, ha velök harczolni akarsz.

Mjeskó mit tehetett volna? Igéret és fenyegetés hiába volt, emberei
felmondták a szolgálatot s ha azt akarta, hogy vele menjenek, kénytelen
volt őket visszavezetni Mosonyra.

A király már azt hivé, hogy az ellenséget hozzák.

– Derék szomszéd, monda Mjeskó szörnyűképen kegyes képpel. Tudod, hogy
én a múlt husvét előtt való nagyhéten bűnös vallástalansággal vadászatot
tartván, lovamról leestem s kimarjítám a bokámat; akkor fogadást tevék
szent Hubertusra, hogy soha az egész nagybőjtön keresztül semmiféle
vérengző munkába nem kezdek. Midőn felszólítál, nem jutott eszembe, hogy
épen a nagybőjtben vagyunk, most figyelmeztet reá a castellanusom. Én
kétségbe vagyok esve. Azt átlátod, hogy fogadásomat megszegnem
lehetetlen, én pedig átlátom, hogy te nem várhatod el a nagybőjt végit,
hogy akkor kezdj csatába. Hanem azt tanácslom neked, állj ki te magad a
mennyi embered van e gaz pogányok ellen, így te fogod kezdeni a harczot,
nem én. Én magam majd felmegyek a baki hegyre, s ha akkor aztán
meglátom, hogy tégedet vernek, na akkor én is lejövök, én bele elegyedem
a csatába, mert már a folytatás fogadásomon kívül esik.

Salamon megérté a dolgot, s hagyta menni a grófot a hová neki tetszik,
maga pedig felment szobájába, kiválasztá a legjobbik kardját s
összegyűjtve saját harczosait, megálla közöttük és szilárd
reszketéstelen hangon szólt:

– Itt az idő, hogy meghaljak, a ki halni akar, velem jön utánam.

A bajnokok szemeiből kicsordult e szókra a köny. Kevesen valának számra,
de mindnyájan jó vitézek, s ha egyenkint fölszámította volna mindegyik:
hány ellenséget ölt meg életében, nagy sereg telt volna ki belőle.

– Nem úgy uram, szólt kardját megütve Opos. Királyok nem halnak oly
könnyen, elébb meghalunk mi mind, s a hova mégy, oda nem utánad, hanem
előtted megyünk.

A király megrázta a hős jobbját. Hej sokan megismerék ezt a jobbot, a
kiknek nem maradt idejük róla beszélni.

– Hogy elvesztém országomat, szólt a király, az a gondolat is nehezen ül
szivemen; hogy magyar volt, a ki legyőzött, s ön nemzetem, ki száműzött,
ez fáj és kétségbeejt; de hogy e nyomorult bitang had meggyalázza bennem
a magyar királyt, s bepiszkolja nemzetemet, azt nem tűröm, s ha nem
maradt egyebem ez országból, mint ennek határa, e határért megvívok,
vagy elveszek.

A harczosok elkeserült ordítása hirdeté, hogy nem fog elveszni egyedül.

– Ha elbuktam, testvér volt, a ki elejtett, szólt a király, – és
nálamnál jobb vitéz. De ti nektek léha rablók, megmutatom, hogy még nem
gyengült el a kar, mely egykor a bolgár hegyekig vert, mely Belgrád
alatt összetört! s ha lesznek köztetek, kik találkoztak velem
Cserhalomnál, majd megmondják, ha sápadtabb vagyok-e mint voltam akkor?

Ezalatt a Hanság téreit e barbár gyülevész ellepé.

Fajonként megosztva külön csoportosult, a hol szabad térre kapott az
erektől átszeldelt ingoványba, sátorhely és legelőnek foglalván el annak
süppedékes szigetjeit.

Itt kurta kazarok legeltették lovaikat, makacs, indolens nép, magok is
rajt ültek a lovon, soha le nem szálltak róla, a nyers húst nyergeik alá
tették s mire az a nyargalás melegétől megporhanyult, akkor hasznukra
fordíták; a lovak legeltek szanaszét, gazdáik aludtak rajtuk, előre,
hátra bókolva, vagy végig hasalva a lovon, s midőn a kürtszó megzendült,
egyszerre nyeregben ültek s felütve villogó szemeiket, nyargaltak ismét
előre. A legszélesebb vizeket lovaik hátán uszták meg, s ha egy várat
elfoglaltak, még a lépcsőket és a szédítő sánczormokat is lóháton
nyargalták össze.

Távolabb lármás jászok zajongtak, soha ki nem fogyva a perből és
osztozásból, egész nap elhuzakodtak egy-egy rablott paláston, rongyokat
hasogatva belőle, s ha otthon elfogyott a per, a szomszéd nyirekre
kezdtek átlövöldözni nyíllal.

Emezek jó fustélyforgató pásztorok voltak, kik szerették elhajtani a más
csordáit, s e szándékkal csatlakoztak a bessenyőkhöz. Öltözetük
legnagyobb ellenségeik bőréből, a farkasokéból telt ki, melyet derekukon
átkötének; hajuk hátul le volt nyirva, elől három csimbókba kötve, mely
jobbra, balra fityegett.

Középen feküdt a bessenyők hada, eleven, lóhátas nép, kiknek mindegyike
képes volt lovon nyargaltában ellőni nyíllal a repülő fecskét s egy
kötéllel elkerített térségen tanyázott maga Zolta vezér, válogatott
testőreivel. Ezek voltak a hadsereg legszálasabb legényei, hosszú
kopjákkal ellátva, s hogy mentül borzasztóbbak legyenek az ellenségnek,
a levágott ökrök bőrei fejeikre voltak huzva, s úgy csüngtek végig
hátaikon, úgy, hogy messziről két szarvú ördögcsordának lehete őket
bátran nézni. Köröskörül iszonyú tüzeket raktak összehordott
nádkévékből, nem azért, hogy süssenek nálok valamit, hanem hogy
megvilágítsák a tájat.

Zolta leterített medvebőr kaczagányán feküdt a tüzek mellett és aludt,
mint a kősó. Felhasgatott borostömlők, mik üresen hevertek körüle,
engedék gyanítani mély álma okait s ha az öklében tartott buzogányról s
néhány mellette bevert fővel horkoló bajtársról lehet következtetni,
hihetőleg élénk vita előzé meg az édes álmot.

Kissé távolabb, egy emeltebb dombon lehete látni egy szekérsánczot,
melyen belől tanyáztak a kunok, kiket Kutesk király saját harczias
leánya vezérlete alatt küldött, annak eljegyzett vőlegénye, Zolta
segélyére.

Hadilán volt a neve a délczeg amazonnak, s ha a saját táborában uralkodó
rendet nézzük, ismeretség előtt gyanítanunk kell, hogy nevét
megérdemelte, jelentvén az elég világosan magyarul «hadi lányt».

A hajnal már pirkadni kezdett, midőn a Mosony felé elfuttatott kémek
visszaérkeztek azon hírrel, hogy Salamon síkra szállt.

Föl kelle ébreszteni a vezért, hogy tartson rögtön korultájt (így hívták
a tábori gyűlést náluk), de hiába ránczigálták azt, meg-megmozdult, jót
rugott azon, a ki költögette s aludt tovább. Nem volt mód lelket verni
bele.

Ekkor egynek az jutott eszébe, hogy meg kell fuvatni a riadót, s a mint
az első kürthang megszólalt, Zolta rögtön talpra ugrott, s egyszerre
kijózanulva tekinte szét.

– Mi hír? kérdé, meglátva kémeit.

– Salamon közeleg hadával.

– Mennyit tesz e had?

– Mehet mindössze nyolczszázra.

Zolta felkaczagott.

– Hisz ezt ha meg kellene ennünk, sem laknánk jól vele. Kár, hogy
gyermekeinket nem hoztuk magunkkal, most azokat küldhetnénk ellenök.
Hirdessétek ki a seregben, hogy ma nem lesz csata, hanem hajtóvadászat.

A sereg az alatt mindenünnen összegyült, mindenki lován ült már, csak
Hadilánra várakoztak még. Ezalatt zajgott, lármázott mindenki; minden
vezérnek és minden közembernek más hadi terv fúrta az agyát. Egyik azt
mondta: vegyük őket körül s fogjuk el mindenestől, – másik beakará őket
csalni a Hanságba s ott megszorítani; a jászok rögtön akartak menni, a
kazarok el akartak kerülni Mosonynak s Salamon háta mögött kirabolni a
várost, a vezérek előbb összevesztek Zoltával, azután egymás között,
végre katonáikkal.

Mindegyik jobban akarta tudni, hogy mit kell tennie, egy sem akart
hátul, vagy oldalvást állni, hanem valamennyi első akart lenni, ki az
ellenséget megtámadja.

A nyirek előbb bátorságos helyre iparkodtak szállítani csordáikat s
behajtották azokat a Hanság ingoványai közé; a jászok észrevéve, hogy
őket hátul akarják hagyni, összesugtak s egy szót sem szólva senkinek,
előre elosontottak az ellenséget fölkeresni, míg a kazarok, kik a magyar
sereg megkerülésére voltak rendelve, egyet gondoltak s neki rugtattak
Mosonynak, hogy azt társaik előtt bevegyék.

Végre előjött Hadilán szekérvárából, megjelenvén a lármás korultájon, a
hol már akkor senki sem hallotta saját szavát.

A magas, karcsú amazon büszkén ült hollófekete paripáján. Naptól barna
arczán keresztül világlott a vér piros heve s nincs az égnek sem oly
napja, sem oly éjszakája, mint az ő két fekete szeme, miknek villanása
többször tudott győzni, mint éles kardjáé. Hosszú, göndör haja, mint egy
palást borult le kereken domború csipejéig, s utána lobogott, ha
vágtatott a csatában. Gömbölyű karjai fedetlenek voltak, arany
pereczekkel körülszorítva; rövid ujju dolmány feszült délczeg termetéhez
csattos boglárokkal. Gyakran megesett, hogy az ellenség, kivel
összecsapott, mintegy elbűvölve, rajta feledé szemeit a bűbájos alakon,
s nem véve észre kardja villanását, égő szemeitől megrontva.

Zolta durva tréfával fordult arájához.

– Későn ébredtél a kürtszóra, menyecske, nagyon sokáig piperézted magad.
Csata napján nem kell annyit időzni a cziczomával.

– Ma ránk nézve nem lesz csatanap, – viszonzá Hadilán komolyan.

– Mit mondasz?

Az éjjel kimentek a jósok a berkekbe a farkasok szavait hallgatni, és
megérték belőle, hogy e mai nap ránk nézve veszélyes. Hagyd e napot
lemenni, s kezdj harczot azután.

– Vessz el jósaiddal együtt! nem hiába viselnek a kunok vászonöltönyt, s
engedik magukat asszonytól vezérelni, gyávák valamennyien. Szállj le
lovadról némber, s végy guzsalyt és pártát, kard és sisak helyett, és ti
gyáva kunok mindannyian pusztuljatok szemem elől, vagy rátok küldöm
testőreimet, s lehuzatlak lovaitokról és tehenet adok alátok.

– Próbálj közel jönni ökreiddel, – szólt Hadilán felemelve fokosát;
megérzik a taglót szarvaik között, fogadom azt.

A többi vezérek közbeveték magukat, különben ott mindjárt egymás közt
kezdték volna meg a csatát, s Zoltát nagy nehezen félre taszigálva,
Hadilánt rávevék könyörgéseikkel, hogy vonuljon vissza szekérsánczába;
hanem azt nem gátolhatták meg, hogy a bessenyő tábor csufondáros
kiabálással és fütytyel ne boszantsa a kunokat s egy merész ficzkó
szekérsánczuk szélére egy kopjára szúrt szoknyát zászló gyanánt fel ne
tűzzön.

Ezalatt lassankint előre mozdult a tábor, nagy hühó és rikoltozás
között. Zolta összeterelt mintegy huszezer csatárt, de csak akkor vette
észre, hogy nem tud velük hova lenni. Egy pár száz szót fogadott, a
többi azt tette, a mit akart.

A Hanságon keresztül egy szűk téren lehet jutni, melynek mellékutait, ha
sokáig száraz az idő, kocsikkal is lehet járni, de ha megáznak, akkor
csak a közepén járható az út.

E síkon vonult végig a rendezetlen sereg. Az eleje már mérföldekre elől
volt, míg a hátulja csak akkor bontakozott; csatarendnek,
hadseregfelállításnak, haditervnek híre sem volt. Iparkodott mindenki
mentül előbb ellenséget találhatni.

Salamon és kisded csapatja – mind elszánt bátor vitézek, – azonban
hátukat egy fűzes dombnak vetve, várták ellenségeiket, készek vagy
győzve, vagy holtan maradni a csatatéren.

Halvány arczczal, de büszkén állt legelől a király, legpompásabb
fegyverzetét ölté fel magára, csillogott rajta arany és boglárkő, hogy
messziről megismerje benne az ellenség a vezért, s minden nyíl őt
keresse. De mellette áll balfelől Opos, sohasem távozva oldalától, hogy
őt találja előbb minden csapás, mielőtt a királyt érné.

Egyszerre megharsant körül a csataordítás. Az elősietett jászok
kibukkantak a fűzerdőkből, s meglátva Salamon csapatját, vad süvöltéssel
kapták le vállaikról tegzeiket, s a több száz lépésnyi távolból sűrű
nyílfelleget lőttek fel az égre, mintha előre elrémíteni akarnák
elleneiket; a nyilak az éktelen távolt megfutva, ártalmatlanul hullottak
le Salamon harczosai lábaihoz, egy-kettő megüté a király pánczélját is
és visszapatant róla.

De más felhők érkeztek most csatázni. Míg a bessenyő sereg nyílzáporral
rémíté a magyarokat, mintha Isten szavára viszhangoznának, megdördültek
egyszerre az ég sarkai, s fekete gomolygó felhők kezdtek tornyosodni az
égre, a csatatéren rettentő forgószél viharzott végig, homokkal szórva
tele a jászok arczát s nyilaikat elkapkodva, a villám végig czikázott az
égen, s a meghasadt felhőből omolni kezdett a zápor; a bessenyő sereg
legfélelmesebb fegyvere, a nyíl, megszünt ártani, az esőben kiengedtek a
tegzek húrjai, s a meglankadt ideg nem volt képes a nyilat elpattantani
többé.

– Isten harczol velünk! kiáltá a király s megeresztve lova zabláját,
lerohant a halomról megtámadóira, kik előnyüktől megfosztva, egy percz
alatt össze lőnek törve a rendezett csapat rohamától.

A tegzet el lehetett vetni, s az ügyetlen görbe kard, melyet magukkal
viseltek, nem védte meg félmeztelen tagjaikat a nehéz harczszekercze
csapásai elől.

Az eső zuhatagokban szakadt alá, de még a vér is; mire Zolta a derék
sereggel megérkezék, jász csapatjai már akkor le voltak aprítva.

A mint a sötét láthatáron föltüntek e borzalmas alakok, ágas
szarvaikkal, Salamon emberei visszarettentek, azt vélve, hogy ördögök
jönnek rájuk.

– Ejh – kiálta Bátor Opos, lássuk meg hát, hogy az ördögöt nem fogja-e a
kard? – s azzal neki rugaszkodva, rajtahajtott Zolta seregein, s a mint
az elsővel találkozék, azt úgy találta két szarva közt ütni
buzogányával, hogy menten a lova alá bukott.

Vérszemet kapának erre társai is s belerontva a felszarvazott seregbe,
oly pusztítást követtek el benne, mintha valódi ökrökkel lett volna
dolguk s a mi egy percz előtt ijedségükre szolgált, az most nevetségessé
vált előttük.

Zolta vezér azonban, látva mint rontja össze hadsorait a neki dühödött
Bátor Opos, neki fordítá a kantárszárat, s hosszú dárdáját két ökölre
fogva, neki vágtatott a daliának, ki véres arczczal dúlt testőrei
között, egyik kezében kopját, másikban kardját forgatva.

A tér megritkult, a hol e két ádáz harczos összetalálkozék, a vezér
dühösen csóválta meg gombos szálfáját s egy iszonyú csapást mért vele
Opos fejére. A szálfa lezúgott, de Opos visszavágott rá kardjával s a
dárda hegye és gombja messze lerepült nyeléről. Zolta kardját rántá ki
ekkor, s egy testőre az alatt pajzsát tartá elé, hogy Opos süvöltő
kopjája elől megóvja, de az elhajított gerely keresztül törte a tizenkét
bivalybőrből készült vértet s megjárva a fegyverhordó vékonyát, az egész
embert vértestül együtt, áthatott hegyével ura pajzsához szegzé, mint a
denevért szokták az ajtóba verni.

Zolta elrémülten fordult meg erre Opos előtt s futni kezdett veszélyes
ijedelemmel, jelt adva hadainak a szaladásra.

Ez rendes fogás volt a barbár hadaknál, ha nem várt akadályra találtak,
visszafordultak s addig csalogaták maguk után üldöző elleneiket, míg
alkalmasabb térre jutva, ismét helytállhatnak nekik, vagy véletlen tőrbe
csalhatták az utánok rohanókat, s akkor egyszerre körülfogták.

De most rosszul sikerült a csel; a folyvást szakadó zápor megárasztá az
ereket hátuk mögött, miken átjöttek, s a mint a bessenyő hadak vissza
akartak vonulni, a biztos mezők helyett, miken az éjjel lovaikat
legeltették, süppedékes ingoványra leltek, mely lépteik alatt beroskadt
s elnyelte a lovagot lovastul; a mocsárnak szorított nyirek nem birtak
kihatolni a dágványok közől, a hátul űzött seregektől beletaposva az
iszapba, míg Salamon vitézei jól ismerve az utat, mely egyedül volt
járható ily időben, bizton üldözék a menekülő Zoltát, ki seregeit
veszendőben hagyva, egy kisded csapattal futott vissza Hadilán
szekérsánczáig, segélyt és menedéket könyörögve arájától.

– Eredj tova! – szólt az amazon, elutasítva őt onnan. – Bolond voltál a
harcz előtt, gyáva vagy a harcz után. Vidd fejeden a vészt.

Zolta káromolva vágtatott az esőszakadásban tova, sehol sem állíthatva
meg seregét, mely a keskeny partos gátra szorult s szemeivel látva, mint
vesznek el a többiek, kik a mellékutakon rohanva, a mocsárba
tévelyedtek. Egy rendetlen gomoly, mely egymást tapossa a vizekbe és
iszapba. Gázoló lovak, miknek zablájába, farkaiba fuldokló emberek
kapaszkodnak, mentül tovább, annál nagyobb a víz, s annál kevesebb a fő,
nagy messze alig látszik még egynehány, kik beúsztak a Fertő közepébe,
ijedelmükben nem tudva: merre a part?

Mint a krónikaíró mondja: «az ellenség elolvadt a király arcza előtt,
mint a viasz a tűz színétől». Egyedül Hadilán szekérsáncza állt még
ellent a győztesek rohamának. A kunok hosszú dárdákra kapva, szekereiken
álltak s előbb a rajtuk özönlő bessenyőket taszigálták el onnan,
megtagadva tőlük a menedéket, s a hogy azok elfogytak, daczos arczczal
fordultak üldözőik, a magyarok ellen. Számra mindkét had egyenlő volt, a
szemetet elfútta a szél, csak a magva maradt ott, s ha az egyiket
lelkesíté a diadal, a másikat a kétségbeesés. A nyíl haszontalan fegyver
volt e perczben, csak a kopja és a csákány használt, a férfiak vértet
vértnek fektetve víttak, csattogott az érczpaizsokon a buzogány s
ki-kihallatszott a harczból, mint a menykőcsattanás, Bátor Opos
harczfejszéjének ütése. A magyarság lóhátról harczolt, a kunok a
szekereken állva; benn Hadilán nyargalt körül, fekete paripáján ülve,
csengő hangja bátorítá a harczolókat; hosszú langos haja lobogott mint
egy harczi zászló s kardjának és szemeinek villanásai versenyeztek a
villámokéval.

Háromszor ostromolt már a magyar, háromszor verte őt vissza Hadilán,
midőn maga a király ragadá kezébe a zászlót s paripájával neki vágtatva
a sáncznak, felszökött a legszélső szekérre, vakmerően odavetve magát
megrémült ellenfelei közé. A másik perczben már Bátor Opos paizsa fogá
föl a reáirányzott csapásokat, nehéz harczfejszéje elejte mindenkit, a
ki Salamonra tört s néhány pillanat alatt át volt szakítva a
szekérsáncz; a támadt résen dühösen rohantak Salamon után a magyarok, a
kún elhányta fegyverét, csupán egy kis csapat állott még ellent, ott
vívott Hadilán, ércz szavával bátorítva mellette harczoló híveit. Mindig
apadt azoknak száma, alig vívott még nehány ifju, egyenként elhulltak ők
is, egyedül maradt az amazon, a győztes magyaroktól körülfogva.

– Add meg magad kún leány! kiálta rá Opos dörgő szava.

– Élve nem, szólt Hadilán, és elveté paizsát, sisakját s úgy állt
fedetlenül, ágaskodó paripájára emelkedve s kardját megforgatva feje
fölött, mintha csak a halálért akarna még küzdeni.

E pillanatban fölszakadtak a felhők s az alá sütő nap fényes küllője
odavilágított a király délczeg hősi alakjára, a mint méltóságteljesen
közelíte a hölgy felé.

Hadilán karja reszketett, a kard aláhanyatlott kezében, a mint e
tüneményt megpillantá, nem hős volt többé, ki a kardot tartá, hanem egy
gyenge nő, s miután szivét elveszté a király ellenében, minek tartotta
volna meg kardját? azt is átnyujtotta neki.

A mint elvégződött a harcz, egyszerre kisütött a nap s Mjeskó gróf arcza
is kisütött a baki hegyről, a honnan ő nézte vala az egész csata
folyamát.

Nagy elégülten jött alá, megrázta Salamon kezét, megdicsérte, hogy jól
viseltük magunkat, s kivánta immár, hogy miután az ellenség meg van
verve, méresse ki vékával az ő szegődött garasait a nyujtott
segítségért.

A király elbámult: hisz te csak nézni segítettél.

– Mit tehetek én arról, hogy téged meg nem vertek s rám nem került a
sor!

– Igen jól van, tehát a hány ellenséget levágtál, annyi vékával méress
ki magadnak kincstáramból – ne garast, hanem aranyat.

Mjesko gróf haragudni akart e gonosz tréfáért, s még azzal
fenyegetőzött, hogy összekap Salamonnal, de a király elég jókor
figyelmezteté őt azon fogadására, hogy nagybőjt alatt vérengzést nem
kezd, melyre aztán a jámbor gróf visszatért a maga hazájába, a maga
embereivel, sok tapasztalást vivén magával.

Salamon visszabocsátá atyjához a fogoly amazont. Könyezve vált az el
tőle. A király nem látta e könyet.

A kit a korona gondja foglal el, nem lát az álmában rózsakoszorúkat.

– Ha egykor nem lesz hazád, mondá a hölgy búcsúztában, jer mi hozzánk s
ott új hazára találsz. És ha senki sem fog szeretni, jer hazámba, ott
fogsz találni, a ki örökké szeretend.

Salamon elfeledé a szavakat, el a szerelem rezgő hangját, melyen azok
mondva voltak és az epedő pillantást, a mely azokat kisérte; a mint
elfeledett annyi mindent!

Alig verte le a bessenyőket, ismét rokonainak fordult, megpróbálni, ha
nem fordult-e meg akkor csillagzata? A sors nem segíté őt többé a király
ellen. Kardja beletört a szent László elleni harczba, az utolsó harczos
is elveszett oldala mellől, Bátor Opos; és az eltört kardból nem
lehetett más, mint gyilok s midőn a hősök elfogytak, került a sor az
orgyilkolásra.

Salamon bérenczeket fogadott László király megölésére, de a gyilkos és
az áruló egy fán terem; azok elárulák, s az ország örök fogságra itélte
őt, ki fölkentje ellen fölemelte kezét.

Hol most ama négyszögű rom Visegrád tövében szomorúan tekint alá az örök
Duna vizére, ott ült egykor a fogoly fejedelem, szenvedéseivel nevet
adva börtönének.

Fogva volt, de nem legyőzve, itt a szűk négy fal között is királynak
érzé magát, s nem imádkozott szabadságért soha, de harczért mindennap.

Egész nap szőtte, fonta terveit, és az mind háború volt. Várta, mint
fognak egy napon hívei börtönére ütni s leverve annak zárait, diadallal
repülnek vele Fehérvárra; vagy jönni fog a császár roppant hadaival s
kezébe adandja az arany kopját, mint uralkodása jelképét; vagy felzendül
a háborgó nép s László ellen őt hívja ismét a trónra. Mind hasztalan. Az
idő csendesen múlt. Hívei nem emlékeztek róla, a császárnak sok baja
volt saját pártos vazalljaival és a magyar megnyugodott valahára;
királya szent volt és hős.

Sokszor látta ablakából Salamon, mint áll meg a torony alatt egy-egy
vadász és tegezét megfeszítve felczéloz. Ez titkos hirnök, gondolá, ki
nyilvesszejére kötött levelet akar fellőni. Csalódott. A vadász egy
vadlúd után lőtt a légbe, s odább ment, őt észre sem véve. Vagy néha
hárfázó énekes ült le börtöne ajtajában, Salamon oda figyelt, hogy ez
tán nejének küldötte, ki titkos örömhírt fog énekszóban tudtára adni.
Csalatkozott. Vándor troubadour volt az, ki tán a porkoláb leányának
szép szemei miatt állt meg, s üres hosszas szerelmi érzelgéseket pengete
végnélkül. Majd pihegő galamb csapódott ablakához. – Ez galambpósta,
gondolá repesve, pedig csak vadgalamb volt, mely az ölyv elől menekült
oda.

Igy folyt nap nap után, remény volt a hajnal, csalódás az alkony, s a mi
közbe esett: lélekháborgató tünődés. És mikor belefáradt a képzeletében
megvívott harczokba, akkor megállt néha elpihenő lelke azon boldog
képen, mely még folyvást élt lelkében, a ragyogó szépségű nőn, kivel
megosztá szivét, koronáját, oly jónak, oly szépnek tudta őt képzelni, s
sokszor midőn aludni lefeküdt, könyezve imádkozék Istenhez, hogy bár
csak álmában mutassa őt meg neki, hogy akkor beszélhessen vele.

És még sem tudott róla álmodni soha, bár mint eltölté is lelkét e
gondolat vágyával, hanem a mint szemeit lehunyta s fáradt lelke előtt
megnyilt az álmok világa, két alak jött mindig elé, egymást váltva, hol
az egyik, hol a másik; két hölgy alakja, kikre soha nem is eszmélt, s
kiket hogyha fölébredt, újra elfeledett: Charitás és Hadilán.

Csendesen, mosolyogva szállt le az egyik börtönébe s arcza glóriájával
megvilágítá annak sötétjét s intve a hűs pálmaággal, vezeté őt maga után
fényes menyországi vidékekre, az angyalarczok mosolyogtak a felhők
közől.

Vadul hevült arczczal jött elé a másik, kardját villogtatva, nagy fekete
szemei lobogtak, mint a villám, s felültetve őt szilaj paripájára,
nyargalt vele vérrel befestett mezőkön keresztül, gomolygó csaták
viharába, fogyni nem akaró harczoló tömegek közé: – levágott fejek
hevertek köröskörül a mezőn.

Csak neje nem jelent meg neki álmában soha.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy napon nagy nemzeti ünnep készült Székes-Fehérvárott. A pápa István
királyt a szentek közé sorozta s az összegyűlt főpapok leszálltak a
királyi sírboltba a király holttestét koporsójából felveendők.

De a mint a koporsó fedelét le akarták róla emelni, mintha egy világ
súlya feküdnék rajta, hiuvá lőn minden erő, a követ nem lehete arról
leemelni.

Mindenki megütközve látta rajta Isten csudáját, s nem segített ima és
bőjt, három nap és három éjjel hasztalan törekedtek a követ
megmozdítani. Negyed napon megjelent a templomban a somlyai szent szűz,
Charitas, s a koporsóhoz lépve monda:

– E kövön Isten tilalma fekszik, s ha minden élő ember erejét
egyesítenétek, az sem volna elég ezt róla elemelni. Az örömnapon minden
fogoly börtönét megnyitátok, bűnbocsánatot adva gyilkosnak és
istenkáromlónak, csak egy fogoly szenved még börtönében; bűnös ő is, de
ma bűnbocsánat napja van, s Isten nem akarja, hogy midőn a felemelt
örül, az elbukott szomorkodjék. A mely pillanatban az ő ajtaja
megnyilék, a köről is lehull a láthatlan zár.

Salamont azonnal szabadon bocsáták és a kő elmozdult a koporsóról.

Mit ért neki, hogy szabad volt, ha nem lehetett király, mit ért neki az
egész világ, ha az nem lehetett az övé? Miről annyit gondolkozott,
láthatta ismét szép nejét, de mire még többet gondolt, nem vihetett neki
koronát.

De ha nem volt is korona, meg volt még a szív s csendes nyugodt
boldogságra ez is elég. Salamon börtönében hagyá gyülöletét, s csak
szerelmét vitte magával.

Alig vett időt magának megpihenni, míg Regensburgba nem ért, hova neje
vonult. Magában képzelé előre a házat és a nőt, gyászban azt, szomorúan
emezt, s mily nagy volt meglepetése, midőn este megérkezve, messziről
kivilágítva láta minden ablakot s víg zene harsogott elé. Bámulva,
ámolyogva tántorgott föl a lépcsőkön s a mint egy apródot előtalált,
megszólítá:

– Keresd fel úrnődet, és mondd meg neki, hogy Salamon megérkezett.

Az apród vállat vont; – mit tudom én, ki az a Salamon? ha látni akarod
úrnőmet, amott tánczol a tulsó teremben.

Salamon belépett a terembe. Senki sem ismert rá, úti köntöse hasonlóvá
tevé a többi léhütő zarándok néphez, kiknek az akkori úrlakokba
bejáratuk volt.

Az apród megmutatta neki nejét. Egy víg, mosolygó asszony enyelgett ott
nevető társaság közepén. Nagyon ki volt hevülve a táncztól, egy
selyemgalléros lovag pávatollas legyezővel hajta reá szelet; holmi
kéjdalár ostoba dalokat énekelt lábainál, az asszony oly jóizűen
nevetett rajta; mellette ült Ulrich herczeg s fülébe sugdosva oly közel
hajolt arczához, a hölgy keze annak két kezében pihent, a lovag olykor
ajkához is emelé azt s addig sugdosott hizelgve, míg a hölgy megengedé,
hogy lehúzza róla azt a kis gyémántos gyűrűt, mely legkisebb ujján
fénylett. E gyűrűnek párja Salamon ujján volt. Jegygyűrűjök volt az.

– Beszélni akartál asszonyommal, ott van, megszólíthatod, unszolá őt az
apród.

– Sajnálom háborítani, mert jól mulat, szólt Salamon s levonva gyűrűjét
ujjáról, odanyujtá az apródnak. – E gyűrűt asszonyod veszté el valahol,
vidd oda neki és kivánj nevemben jó estét.

Ezzel eltünt Salamon a palotából s lovára vetve magát, neki ereszté a
kantárszárat s ment a világba, a merre látott.

Szivében halva volt minden gyöngédebb érzelem, bujdosott egyedül, – kit
a sors elhagyott, a haza számüzött, az anya megátkozott és a nő
megcsalt.

Hetekig bolyongott ismeretlen erdőkön keresztül, midőn egyszerre egy
rabló kún csapat útját állta. Salamon megismerteté magát velük: azt
hivé, hogy meg fogják ölni, ha rá ismernek. De azok élve hagyták s több
napi nyargalás után elvivék őt Kutesk király elé. De az sem ölte meg,
hanem tárt karokkal fogadá. Hadilán szerelme meghódítá számára a kún
népet, s midőn a délczeg hajadon szemérmes odaadással ölelé szivére a
számüzött királyt, eszébe juta: «ha egykor minden ország számüzött, jőjj
mi hozzánk, itt hazád lesz, és ha senki sem szeretend, ide jőjj és
megtalálod, a ki örökké fog szeretni».

Salamon nőül kérte a kún királytól szép leányát, vőlegényi ajándékul
elvesztett országát igérve neki s lett újra szép menyasszonya s csatára
kész hadserege.

Ámde hasztalan. Nem tudott ő már sem harczolni, sem szeretni. A szép
leány szerelme üresen hagyta szivét és a harcz koszorútlanul hagyta
homlokát. A hazába berontó seregét készen várta László király a határon
s kiverte onnan.

Salamon mindig alább sülyedt. Menyasszonya új hadat gyűjte számára kóbor
kúnok és kazarokból, hozzájok csatlakozott Celgu vezér egy nagy bessenyő
csordával, s e csőcseléknek lett Salamon a fővezére.

Midőn megindult velök s maga körül látta azt az egész gyülevészt, melyet
egykor orczájának haragja előtt futni látott, rablók, gyujtogatók hadát,
kiket országából annyiszor kivert s kik most őt vezérüknek nevezték,
szive elszorult, félre fordítá az utat, s a helyett hogy Erdélynek
vezetné őket, levitte Görögországba s neki zúdult egykori elleneinek,
azon gyönyörűségben részesülve, hogy két olyan ellenséget, kikkel annyi
keserves csatát vívott, egymás ellen vezethetett, s nézhette: mint öli a
görög a bessenyőt. – Egykor ő verte mind a kettőt.

Aligha be nem teljesült, a mit magában óhajtott, mert egész serege ott
veszett, ő maga és Hadilán hatszáz lovaggal egy elhagyott várba
menekültek s ott három napig dühösen védték magokat ostromlóik ellen.

Negyed napon kényszeríté őket az éhség ellenségeikre kirontani, és
Salamon látta megvalósulni, a mit annyiszor álmodott, ott nyargalt
mellette Hadilán szilaj paripáján ülve, vérrel befestett mezőkön
keresztül, villogó kardok közepett, fogyni nem akaró tömegek bomlott
tömkelegébe, s levágott fejek hevertek köröskörül a mezőn.

Előre, előre! A kard utat vágott, a délczeg amazon vőlegénye feje fölé
tartá paizsát s kardjával csak őt védte, az ellenség megbűvölve a hölgy
szemeinek villámaitól tért ki a rohanók elől, a midőn egyszerre egy nyíl
a leányt szive fölött találta.

A paripa megérzé úrnője veszedelmét s vadul ágaskodva megállt. A leány
fölemelkedék nyergében s még egyszer megforgatva véres kardját feje
fölött, kiálta:

– Csak előre Salamon! ne rettegj.

S azzal lehanyatlott lova nyakára, a szilaj paripa ragadta őt magával
holtan a sík harczmezőn keresztül.

Salamon keresztül vágta magát az ellenségen. Csak hat kisérője maradt, a
többi ott veszett a harczban. Bolyongva a Duna partjához ért; kemény
csikorgó tél derekán, be volt fagyva a folyam, a király átkelt rajta
heted magával.

Valami borongó fájdalmas érzés kapta meg szivét, midőn elvesztett
országa határán belől érzé ismét magát. A mint egy sürű erdő mellett
elhaladtak, megállítá kisérőit s maga leszállván lováról, bement az
erdőbe, azt mondva, hogy utat fog keresni. Ott messze elbolyongott a
sürű rengetegben, míg egyszerre úgy rémlék neki, mintha ismerős volna
előtte a tájék, a zuzmarás fák alatt a rejtett barlang, s a csergedező
patak, mely oda folyt a barlang nyilásához. Megállt s körültekinte
sejtelemtől izgatottan, midőn egyszerre egy domb ötlött szemébe, a
sírdomb előtt kis fehér kereszt, melyre e név volt fölirva: «Charitas».

A király térdre rogyott a sír előtt s megcsókolva a keresztet, fölemelé
arczát az égre, mintha őt keresné ottan, ki annyiszor volt álmainak
vezére a boldogabb hazákba.

Kisérői soha sem látták őt többet.

Évek multak, változott a világ arcza, elfeledték Salamont; már boldog
volt az ország; a boldog könnyen megbocsát.

Egy napon diadalútról térve meg a szent király, Te Deumot tarta a
fehérvári székesegyházban. Együtt volt az ország színe-java, s
gyönyörködék a hálaimában, melyet legjobb hívei bocsátának színe elé.

Künn a templom lépcsőzetén sorban térdeltek a koldusok, a legutolsó volt
közöttük egy még élte delén levő férfi, ki csuklyáját fejére húzva,
buzgón imádkozék, hogy a magyar nemzet s királya legyen boldog és örök.

Az elűzött Salamon volt az imádkozó.

Tizennyolcz év előtt ugyanezen templom lépcsői látták őt, mint királyt
koronázása elé járulni, akkor nem imádkozott oly buzgón honáért, miként
most.

Az isteni tiszteletnek vége lőn; a főurak egyenként lépdeltek végig a
koldusok mellett. Salamon mindegyikben megismeré egykori érsekét,
nádorát, vajdáit és bánjait. Meghajlott előttük és áldást monda fejükre.

Jött végre a király. Egy fővel magasabb volt mindenkinél, a miként jobb
és vitézebb. Mosolygására öröm derenge szét a szivekben, a magyar nép
nemzete jobb jövőjét nézte ki e szelíd szemekből.

A mint végigment a lépcsőn, egyenként lehajolt a koldusokhoz, pénzt
osztva nekik, s midőn a legutolsóhoz ért, az megragadta a feléje
nyujtott kezet s megcsókolá azt, a király két forró könycseppet érze
kezére hullani.

László a meglepetés hangján kiáltott fel, megismerve a koldusban a
számüzött királyt, de az hirtelen elvegyült a tömeg közé. Az utána
küldött futárok utolérték, hirül adva neki László üzenetét, ki trónja
megosztását igérte neki.

– Menjetek vissza, szólt Salamon, s mondjátok meg uratoknak: az én
országom nem e világból való, ő birja azt, mit Isten neki adott s legyen
megáldva örökké!

S visszament magányos erdejébe ismét.

S hosszú évek mulva a környék lakói egy ősz szent sírjához jártak el
zarándokolni, melynek ellenségeket kibékítő erőt tulajdonítának. E sír
Salamon sírja volt.

Sok vihart látott azóta a magyar; – még emléke is alig maradt a multnak,
egyik sír eltemette a másikat, az egész történetből csak a toronybörtön
maradt még fenn, az is pusztulóra vált már. A Salamon tornya.

Elfogyott kazar és bessenyő, a neve csak könyvben él már, a magyar is
sokat szenvedett; adja Isten, hogy sokáig éljen.



AZ ÜSTÖKÖS ÚTJA.

(1847).

Még ötven év! s épen egy ezred folyott le, mióta e földet, melyben
apáink temetve vannak, Magyarországnak híják.

Nem tudjuk, hogy honnan jöttünk ide? nem tudjuk, hogy hova megyünk
innen? legkevésbbé azt, hogy sokáig maradunk-e még itt?

Ezer év egy nemzet életéből! Ezer évig élni egy csillagnak is sok. Az is
megváltozik az alatt, fényesebb, vagy halaványabb lesz, alább hajlik,
vagy magasabbra hág; meghal és leesik az égről, vagy visszavész a nagy
fekete ürbe, honnét előtámadt, csak mi vagyunk ismeretlen kezdetű,
ismeretlen végű nép, örökké égő tűz a jégmezőben, mely önmagában ég,
elful, s újra kigyulad, s nem tud meghalni.

Ezer év! Ez alatt a czédrus is kiszárad, a mumia sárga földdé porlik, a
kőszikla kizöldül, a hegy méhében a föld vadérczczé változik, csak mi
vagyunk örökké zöldülő, soha nem virágzó fa; holt élet, élő halál.

Ezer évig laktunk e földön; soha e hazát nemzet úgy nem szerette, mint
mi szerettük, és mégis ha elmennénk róla, holnap már nem tudná senki,
hogy itt valánk; mint az elégett naphtaláng, mely égést nem hágy maga
után, mint a zivatar, mely a tengerbe irta nevét, nyom nélkül mulnánk el
innét, az utánunk jövő idegen nemzedéknek nem kellene elébb az obeliskot
ledönteni, melyen tetteink emléke irva van, hogy győzelme bálványait
helyébe állíthassa.

Dicsőségünk jele vérrel irott betű, s ki fogná megmondani, ha egykor
elenyésznénk: hogy az a tér, mely most olyan szép zöld, egykor oly piros
volt! s az a négy folyó egykor országunk czimerében piros mezők között
folydogált keresztül.

Ki fogná tudni: hogy itt egykor nép élt, mely e földet hazának nevezte,
érte izzadt, meghalt? ki fogna még templomot építeni érte, hogy benne
azon nagy lényhez beszéljen, kinek neve «Magyarok Istene?» ki fogná
megfúni a tárogatót, hogy rajta azon hangokat elsípolja, mik egykor egy
nép lelkének síró vigalmairól beszéltek? – Ki mondaná még ki e szót:
«szerelem» valaha, s ki tudná, hogy mi volt azon gyönyör, mit az érzett,
ki anyanyelvén tanulta meg e szép szót ismerni: «honszeretet?»

Senki, – senki. – Feledve lennénk örökre…

De még hátra van ötven év… Ez alatt sok leend halottá, mi mostan él és
sok, mi most alszik, elfeledve, eltemetve, fel fog ébredni és visszakéri
az életet… Még ötven év!…

Voltam én is egykor gondokat nem ismerő ifjú lélek, szerettem a virágot,
mert az is fiatal volt; kerestem az égben az angyalokat s szép hölgyek
szemeiben az eget; építék fellegvárakat, egyet magamnak, másikat
kedvesemnek, harmadikat hazámnak; – hittem mindent mi szép, reméltem
mindent, mi jó, s szerettem az egész világot.

A gyermek letépi apja sírjáról a virágot, bokrétát köt belőle, kalapja
mellé tűzi, s dalolva tovább megy…

De ha értené anyja könyeit!…

… Egy év óta hajam őszszel kezd vegyülni, egy év mulva tán egészen fehér
lesz az, s két év mulva, ki tudja hol leszek?

Elmondom nektek: hol vettem ez ősz hajszálakat?

Egy éve mult, hogy Pusztaszeren valék.

Szent föld ez a magyarnak, mert itt mondatott ki legelőször: hogy nemzet
vagyunk, – hogy e hazát anyánkká fogadjuk, itt választának honkereső
apáink magyarok fejedelmét, itt imádtak először magyarok Istenét.

Pajzsaikra emelték a választott vezért, oltárukra a választott
honistent; még Istent is külön választának maguknak, ki csak minket, a
mi hazánkat szeresse, s ha mi elveszénk, ne szeressen többé senkit,
legyen üres és úrtalan a világ.

Mily tengere volt ez a hatalomnak! Százezernyi férfi, egy-egy félisten
mindegyik külön; nyerítő méneik, az új hon szabad levegőjét szíva,
tombolának; – tarka sátorok rendetlen utczái; – zászlós végeiket a szél
lebegteté, kopjáik hegyén a napfény ragyogott. A sátorok alatt deli ifju
hölgyek, örökké fiatalok, mint az igaz magyar vér. – Mint az igaz magyar
vér, mely a haza említésére az arczba szökkenik, s kéjt ád a szívnek,
mit más nem érezhet!

Mily szentesült öröm minden arczon, minden kebelben! Ez leend tehát
hazánk, ez jövendő hírünk bölcsője, fáradalmaink után a nyugalomadó sír.
E gazdag föld, melynek mindene van, mely kincseitől tuláradoz, mely
boldog leendne, egy paradicsom, csak lelket, csak szabadlelkű nemzetet
kell bele oltani. – Ime e lelket mi hoztuk meg neked. Szabad lélek,
tiszta vér, melyet számodra hoztunk s boldog leendsz óh hon, egy második
éden, melyre a külvilág bámulva fog nézni, melynek nagysága magán a
dicsőségen egy fejjel túlemelkedik s minden elmuló század új fényt, új
nagyságot fog számodra hozni, míg az emberek nem fognak a mennyországba
kivánkozni többé, hanem tehozzád!…

És a kürtök rivalltak, – a napfény ragyogott a vérteken s a hevült
arczokon, – az oltárok füstje egyenesen szállt fel a magasba, – a
délibáb varázspaloták tüneményeit mutogatta a távolban…

… Tíz század előtt…

Látjátok: milyen néma, milyen csöndes most minden… Pusztaszer e néma táj
neve, és puszta annak képe messze és közel.

Barázdákkal tépett síkság, melynek lapján barlangkórót futtat az őszi
szél, közelben unalmas arczú pór szántja a fekete földet, olykor
ekevasával egy-egy koponyát, rozsdás rézsarkantyút, vagy tört
karddarabot túr fel a barázdából, felveszi, megnézi, a csoroszlához
veri, hogy a föld lehulljon róla s ismét elhajítja, mert nincsen
aranyból, nem ád érte semmit a zsidó.

Távolabb bajnok férfi jön megy az ugar földeken, kilencz agárral
fürkészve a nyulat, melynek írmagját is kipusztította már, – s nagy
messze dülni induló tanya rongyos teteje látszik, előtte nagy fekete
kútgém.

Az őszi fehér ökörnyál száll a levegőben, mint széttépett remény
zászlójának rongya, s a délibáb hosszú unalmában egyebet sem mutat, mint
árvizet, tavat, tengereket.

A tér sík, erdőtlen, bokortalan, – fű terem rajta s ha néha egy-egy sas
nem repülne el fölötte, semmi sem mutatná, hogy a magyar nép itt alakult
először nemzetté.

A köznép emleget egy e helyen állott pogány templomot, – tán több is
lehetne ott, de ezeknek létezése nem esik a kivándorlás korszakába,
sokkal közelebb, tán a tatárfutás idején, vagy még később, a török
uralgás századában keletkezhettek azok. Elpusztulásukhoz nem kellett
nagy erő, a nép kiveszett, vagy elbújdosott körülök, s azok leomlottak s
most itt-ott látni egy elfeketült követ belőlök, mely a földből kiáll s
maga körül gyűjti a vadmezők tövisvirágait.

A néptől emlegetett helyen egy kő sem látszik többé, egy kerek zöld
halom az, melyen a pusztai kökörcsin tenyész; ezüst levelei, gyász
virágharangjai, ősz magfürtei nem hagyják el e dombot. –
Őszszel-tavaszszal kivirágzanak itt s a dombnál tovább nem tenyésznek.
Mintha e virág csak ott tudna megéledni, a hol romok, pusztult dicsőség
romjai vannak.

Éhes kincskereső nép gyakran megásta e regényes halmot, de bárhol kezdte
ki, egyebet nem talált, mint megfakult embercsontokat, s néha egy-egy
rozsdavette tört nyilat.

Tán a harczban elesteket temették e domb alá s oltárt építettek fölé?

Még e koponyákon is kilátszik, hogy melyik volt a magyar? Azok a kemény
vasagyú koponyák, öt-hat hasadással homlokaikon, míg a másik koponya
egyetlen csapással tarkóján bezúzva; látszik, hogy azon magyar kéz
hagyta szennyét.

Mondják, hogy e dombon gyakran éjjelenként tűz veti fel magát, a nép azt
hiszi, hogy ott kincs van elásva. – Kincs, – elmult dicsőség kincse,
mely éjjelenként bolygó tűz fényében kisérteni följár. Vagy tán oltár
tüze, melynek csak éjjel szabad kigyulladni? vagy a halhatlanság
őrvilága, mely a holtak fejénél virraszt a föltámadás nagy reggeleig?…

Én mindig szerettem az éjszakát. – Valami vonzó, valami tisztán
felvilági van az éj fogalmaiban, mely a lélekhez szól. S ha a szellem,
mely a sír fenekén alszik, fölébred az éjnek néma közeledtére, s megérti
annak sötét költészetét, hogy ne szeretné az éjt az a lélek, mely az élő
szívben lakik?

Mikor az éj leszáll s a csillagok feljőnek, mikor a világ szavai
elhalnak, el kezd beszélni a természet, akkor a végtelen mindenség
megnyílik s az ember lelke lát.

A nap csak eltakarja előlünk a világot; kábító fénye földet mutat s az
eget elzárja, de az éj föltárja csodás rejtekeit, be hagy látni az ég
magas közepébe, – sötéten maradnak az emberbüszkeség minden emlékei, de
megjelennek a csillagok, s miktől a mindennapi gyönge fő retteg, a
túlvilág. Az élő lélek elhagyja börtönét, a szivet, s megy álmodozni. A
holt lélek is elhagyja börtönét, a sírt, s megy álmodozni, s ilyenkor
találkoznak együtt s beszélnek egymással. – Beszélnek velök a
holdfényben úszó felhők s szárnyaik csapása, a langymeleg szellő;
beszélnek a lángoló csillagok, a még gondolattal be nem járt mindenség
örök végtelenje, s maga e méla hallgatás mily örök titkokról szól
lélekszavakban!…

Az éjszaka a világ költészete.

Egy éjjel, a «szűzek nyara» legmelegebb éjjelén, künn feledtem magam a
csillagos ég alatt, a pogánytemplom halmán nőtt buja fűben végig
heveredve.

A csillagok hallgatva hányták hamvaikat, közel hozzám a dallos szöcske
czirpelt, olykor egyes meleg szellő csapott végig a síkon, mely alatt a
bokrok és fűszálak kalászai megingadoztak, mintha láthatlan lelkek
tábora futott volna el fölöttük, hosszú palástjával végig söpörve a
fenyért.

Szinte érzém, hogy a szellőnek lelke van; valahányszor arczomon végig
futott, mindig mintha csalta volna lelkemet maga után, – csak perczekre
hunytam le szemeimet s már is ezernyi zavart álomképet láttam, melyeket
mind elfelejték, midőn ujra felvetém szemem.

A csillagok mind egyre ragyogtak, a mezők füvei körülillatozták
fekhelyemet, a távolban ismeretlen madárdal hallatszott.

A félhold mint egy ketté tört korona támadt fel a láthatárról az égre, s
kisérteties világa mellett hosszú fehér felhők alakjai emelkedtek utána,
mint fényes halottak fehér palástokban.

A csillagok mindegyre ragyogtak, úgy tetszék, mintha fényes arczokat
kezdenék bennök látni, élő lényeket, kikkel rég ismeretségben voltam, s
kik most mosolyogva nézének le reám, hogy oly sokáig nem tudtam rájok
ismerni.

A táj mindig világosabb lett, az ég közelebb kezde jőni, a különben
lénytelen árnyak alakot, arczot kezdének kapni, a szél egyhangú susogása
beszélő szózatba kezde átmenni, a távol madárdal halotti énekké
változott, s a ringó estharangszó a halálóra ütéseit hangoztatá.

Ó átkozott az álom, mely a sírkövek alól jő!

Ki sírdombon alszik el, lelkekkel álmodik, halvány, meg nem fogható
árnyakkal, mik nem enyésznek el előle, mint más álomlátás tüneményképei,
hanem éjről-éjre ismét fölkeresik, őrt állanak fekhelye előtt, s mihelyt
lehunyja szemeit, megszólítják; előre tudja mikor alunni megy, hogy reá
várnak, hogy velök társalognia kell, hogy kínozni fogják; gyötrelmes
helyeken fogják meghordani, az álomizzadság kórverejtéke fog homlokán
gyöngyözni irtózatos szavaiktól; minden tárgy, minden lélektelen eszköz,
mi nappal elébe akad, álmaiban élni, beszélni, mozogni fog, hosszú,
rejtelmes történeteket fog elmondani, iszonyú titkokat, miknek hallatára
a szív megáll s a lélek önmagától visszaborzad. Legtitkosabb bűneit
fogják szemébe mondani látni fogja mind azt, mi vele egykor történt, oly
híven, mint az élet maga, kibeszéltetik vele gondolatjait, mindent a mi
elmult, a mit emberszív kigondolt, de emberi ajk ki nem mondott, néma,
kétségbeejtő szemrehányásul fogják neki ujra megmutogatni.

Átkozott az álom, mely a sírhalmok alól jő…

* * *

Sötét volt, alaktalan, örökké puszta éj; kívül a világ határán, hol a
véghetlen semmiség kezdődik, hova a mindenség világainak egyetlen sugára
sem juthat el, hova mire a legközelebbik csillag képe megérkezendnék,
maga rég megszünt ragyogni. Túl a hetedik égen, hova csak az őrült álom
gondolatja mer elrepülni, kétségbe ejtő örök sötétségben ott jár az
üstökösnek útja, egyedül, társtalanul, czélját nem ismerve.

Tudjátok-e mi az üstökös csillag? Az ő a csillagok között, mi az emberek
közt a kisértet, a hazajáró lélek, mely föl-föltámad sírja vak éjéből,
hogy az élőket alakjával rémítse. Test nélküli csillag, melynek magván
keresztüllátszik az állócsillag, mely előtt elhalad. Élő tünemény,
melynek csak képe van, teteme nincs, mely tömörtelen alakjával ijesztő
képül jelenik meg az égen, majd hosszabb, majd rövidebb lesz,
lángüstökét mintha a szél lobogtatná.

A földi nép félve tekint az égi kisértetre, mert feltünése éhséget,
döghalált, háborút, Isten csodáit szokta jelenteni, magok a csillagok is
halványabbak ilyenkor, mint különben.

Tán egy örökké égő tűztömeg az, arra kárhoztatva, hogy a földről
elűzött, s a mennybe be nem fogadott lelkek benne melegüljenek?

Mindazon holtak lelkei, kik itt alant vérbűnt követtek el s kik előtt az
ég ajtaja zárva van, apagyilkosok, kik megunták várni szülőik halálát s
mérget loptak azoknak ételébe, – honárulók, kik eladták
oltárszentjeiket, – Istentagadók, kiknek utolsó szava káromlás volt
mindenre a mi szent; – öngyilkosok, kik vétkes erőszakkal törtek be a
komolyan rémséges halálnak ajtaján, mindezek ott jőnek együtt össze, ott
élnek e közös lángok között, együtt bujdosnak vele s viselik az örök
kárhozat kínjait.

Látjátok: a bujdosó léleknek oly hideg a világ, kit a vér többé nem
melegít, sem a szenvedélyek, sem a dobogó szív… Ha tüzet gyujtasz s
látod azt lobogni, – nem jut-e eszedbe, hogy abban tán most egy fázó
lélek fürdik, kit a hideg világból a melegség ide csalt? s mikor úgy
pattog, úgy kaczag a tűz, nem az ujjongó szellem kiáltása-e az? Mentül
jobban fúvod, annálinkább lobog és pattog, s ha végkép elfúttad, elmulik
és semmivé lesz; – vagy az elégett papir hamvain bujdosó csillagok nem
egyes lelkek-e, kik a meleget keresve, össze-vissza járnak, s ha egy
városban tűz támad, a rögtön felkelő szél nem egy egész lélektábor-e,
mely egyesülve rohan a lángokba s tovább szitja szét a háztetőkön, a
tornyokon, a templomokon, mindig tovább, mindig magasabbra, mig van mit
elégetni? s e közben úgy ordít, úgy üvölt, hogy a föld reszket bele!

Jó, hogy álom mind az, mit itt beszélek, az álom nem kérdi, hogy mit
mutasson? szépet-e, lelket gyönyörködtetőt, mit a lélek oly örömest
elhisz, vagy iszonyatosat és hihetetlent, melynek eltüntével azt
mondjuk, jó hogy csak álom!

* * *

Futott az üstökös átkos hosszú útján. Háromszáz esztendő kell rá, míg
egyszer a nap körül megfordul, de hisz a földön túl nincsen idő, a nap
áll, nem számlálja senki jöttét és lementét.

Az ő útja nem rendes, mint a többi bujdosóé, melyeket a nap bűvereje
maga körűl csóvál, mint égő parittyaköveket, – hosszú ellipticus kör van
számára írva az égen, melynek íve a messze végtelenben vész el, a magas
tejút fölött, láthatlan sötétségben. Ott fut ő számkivetve, elhajítva a
levegőtlen ürben, naponként oly útat rohanva be, minőt a föld századok
alatt sem végez s itt messze nyúlik a sebes rohanástól kilövellő
lángsörénye, millió mértföldeket foglal el az örök sötétségből, s mindig
átkozottabbúl rohan, lángüstöke mindig egyre növekszik, úgy látszik,
mintha kiröpült volna a világból, s menne világbontó hatalommal
felgyújtani a csillagegyetemet és a fekete éjt. De a nap kötve tartja
őt, s legsebesebb rohantában visszatéríti a megnőtt szörnyeteget, mely
lángokat okádva süvöltött át az égen, visszavonja őt magához… haraggal,
elkényszerülve enged ez a láthatlan hatalomnak, s ujra megjelenik
századok elmultán s ijeszti szokatlan képével a csillagegyetemet, útja
meglassudik, közel megy a naphoz, el hagyja rabolni lángsugárait,
egy-egy nap alatt tesz egy órányi fáradt, lankadt utat, megszelídülve,
meghunyászkodva, míg a csillagok nagy zsarnoka ujra elhajítja magától,
hosszúra eresztve a láthatatlan lánczot, melynélfogva őt megkötve
tartja.

Hah! Ha egykor e láncznál fogva kirántaná a napot álló helyéből, mint
elragadja a neki bőszült paripa a gyeplőbe akadt lovagot, s ragadná őt
szolgabujdosóival, földjeivel, holdjaival együtt, keresztül a széles
világon kivetve az álló csillagokat forgó tengelyeikből, szétbontva az
örök világrendszert!…

Együtt bujdostam én is ő vele. Iszonyú vétek, minőnek e földön neve
nincs, kényszeríte e kárhozatra… Multak emlékében s a jövendők tudásában
van a kárhozat fulánkja… Látni mindent, tudni mindent, jóvá nem tehetni
semmit. Futni a gondolat elől és nem menekülhetni tőle, örökre hozzá
lánczolva lenni egy eszméhez, mely irtózattal tölti be a lelket és nem
tudni feledni! csak egy perczig elfeledni.

Millió és millió lélek forronga az örökké égő tűzben. Sápadt,
vérehagyott arczok, bűneik homlokaikra írva, kiket büntető erőszak
kényszerít egymásnak iszonyú vétektudásukat elmondani, nem beszélni
egyébről, mint elkövetett szörnytetteikről, nem hallani egyebet, mint
kétségbeesett megbánás szavait.

A tiszta anyagtalan lángban, mint sötét árnyékok rajzolák magukat az
elesett lelkek, futva, szüntelen futva, öneszméik furiái elől; egyik
hallgatag, merev arcz, kínosan felnyitott szemekkel, mindenkinek szemébe
néző; másik arcztalan sötét kép, hosszú fátyol alatt, nem tudni, hol van
a fej, hol a tagok? itt-ott megmozdúl néha s nem tudni mi? majd kínosan
vonagló képtelen termetek, egy-egy lánczra kötött fő, egy elszakadt kar,
mely tőrrel kezében kerget egy nyugtalan repkedő szivet; vékony, nyurga
fehér szörnyalakok, mik hirtelen elterülnek, elvastagodnak, kétségbeejtő
óriásokká nőnek, s ismét összeesnek, végtelen paránynyá lesznek, egy
porszem milliomod részévé, s még akkor sem szünnek meg élni, sem a
kifeszülés, sem az összeszorulás nem szabadítja meg őket az élettől.

Jó, hogy csak álom…

S midőn eljőnek a vértettek képei, miket minden lélek ide hoz magával. A
hűtlen nőnek a férj bedült sírja, a gyilkosnak a megölt halálarcza;
éhenholt árvák, fagyos, fázó, didergő alakok rémképei, vérrel irt betük,
szelid szenvedők könyező arczai, miknek minden vonása azt kérdezi: miért
bántál így velem? – nem átkoz, nem fenyeget, csak némán, szenvedve jő,
mintha mondaná: te miattad kárhoztam el, de még is szeretlek, nyomorúvá
tettél, pedig boldogíthattál volna, láss szenvedni örökre.

S midőn azoknak arczai találkoznak egymással, kik a földön egymást
szerették, ártatlannak, szentnek tartották s most látják itt megalázva,
elitélve; apa és fiu, nő és férj, testvérek, barátok ráismernek egymás
arczára, leolvassák róla a le nem törölhető bűnök jegyeit, s futnak
egymástól és ismét találkoznak. A lélek érzi ősi tisztaságát, iszonyodik
a bűntől, nemes iszonyat gyötri annak árnyékától is, s mégis viselnie
kell a foltokat, mik reá ragadtak s miktől, mint fekélyeitől a test,
önmaga legjobban irtózik. S ha ilyenkor azon arczot, melyet egykor oly
édelgve csókolt, most fekélyekkel elrutítva látja s mégis kénytelen azt
ismerni, kénytelen tudni: hogy egykor szereté!

Mi volna a pokolnak minden kárhozatja, ha az emlékezet örökélete nem
volna benne! Örülj szerencsétlen, kit az élet gondolatja bánt, áldd az
Istent és féld a halált, mert az életnek álmai vannak, mikor az
emlékezet elhagy, de az örök életben nincs felejthetés, sem álom, sem
szórakozás…

Futott az üstökös mérhetlen utakon. Fölszedte mindenütt, a merre ment a
bolygó lelkeket s a hulló csillagokat, mik elkárhozva estek belé az
égről, mint repülő bogár az égő szövétnekbe.

Futott, futott. Minden három században megkerülte egyszer a napot,
minden három században megkérdé egyszer a nagy zsarnokcsillagtól: mikor
lesz vége az örökkévalóságnak?

Soha, soha…

Az elkárhozottak lelkei sírva fetrengtek az emlékezet kínjai között s
kérdék: mikor lesz vége az emlékezetnek?

Soha, soha…

A hány csepp harmat az égből lehull, a hány csillag a tejutat fehérré
teszi, a hány fövenyszemet egy vihar fölragad: annyi század elég-e, hogy
a lélek elmuljék? vége lesz-e akkor?

Soha, soha…

… Az első csillagfutás be lőn fejezve. Az üstökös visszatért a csillagok
közé. Ismét lehete látni vészszel fenyegető alakját az égen, a mint
lobogó sörényével elhalványítá a csillagokat s a földhöz közel jött.

S mi volt neki a föld? A büszke emberméltóság tanyája, mely azt hiszi,
hogy az egész ég ő körülte forog? – Egy kisded pislogó, kékfényű
csillag, legkisebb azok között, melyek az égen ragyognak. Az üstökös
útja keresztül vágta a bolygók rendszeres útjait, erőszakos rázkódással
megfordítva az évszakot, telet hozva elő derék nyárban, melyekhez közel
ért; apró bolygó gömbök, apró laktalan holdak repültek el mellettünk,
némelyik vulkánokkal volt tele, melyek szüntelen égtek, füstölögtek,
másik már ki volt égve s jég és hó födte; fehér volt; – egy csillag
sötét vörös volt, földje, növényei haragos vörösbe öltözve, s mindenik
oly csodás ismeretlen lényekkel lakott; – némelyik körül fényes gyűrű
forgott, athmosphæricus lángöv, – másik számtalan holdakkal volt
körülcsillagozva, s egy csillag három darabba volt szakadva, tán belső
tüzétől iszonyúan szétvetve? Másutt testvércsillagok futottak egy pályát
egymás körül tánczolva, keringve.

Közel jövénk a földhöz. Az örökkévalóságban mult és jövendő egyetlen
álló percz. A föld még akkor a multban élt, Krisztus előtti századok
multjában.

Tudtam, hogy egykor a föld volt hazám. A halál visszavitt születésem
előtti időkbe századokkal, ezredekkel, s jelennek láttam mind azt, miről
egykor, mint multról hallék beszéltetni.

Kerestem azon helyet, hol születtem, Magyarhont. – Sötétlő bérczek
lánczolataitól körülvéve, végtelen tenger képe állt előttem, melybe
három folyóvíz szakadt. Felszinén csodás delphinek uszkáltak, magas
szökőkutakat lövelve orrlyukaikból a légbe, a futó szél barna
habfodrokat hajtott maga előtt s kiterjesztett szárnyú vitorlacsigákat;
néha a halászhéja csapott el a néma vizek fölött, fehér szárnyaival
korholva a habot s a víz közül kiálló bokros sziklák mögül megjelent a
halfarkú hableány, piros kagylókkal fésülte zöld haját s aranypikkelyes
farkával csapdosta a vizet s bele énekelt a nappali éjbe s feltépte a
víz fenekéről a csodás virágot és a tarka csigát, melynek csak üres
héjja maradt meg ott, később a puszta homokban néma tanujául az elmult
világnak.

Ez volt Magyarország. Tengerfenék, hol mind azon csodák, mik az ember
szemeit kerűlik s mik csak addig élnek, míg a hír rólok nem beszél,
ütöttek zajtalan tanyát. Tengertünemények, minőket szélcsendes
éjszakákon lát a babonás hajós, ki a tengeren eltévedt, fölfedezetlen
sziklás szigetek közül előjőni, és hallja távoli megrontó énekeiket, és
azt hiszi, hogy álmodik.

Nehány napig égett az üstökös az égen, azután ujra letünt onnan, ment,
ki tudja merre? ki tudja miért? A föld, a parányi kék csillag, a
szétszakadt bolygó, a testvércsillagok, a veres fény, a holdak és napok,
a ködfoltok, a tejút, – ismét elmaradtak egyenként, elvesztek előle, –
ismét sötét lett, merre járt, tüzes zászlója ujra megnőtt, – futása ujra
sebes lőn.

Ujabb háromszáz év.

Néhány csillaggal kevesebb volt az égen, nehány folttal több a napban. A
föld is megváltozott.

A tenger nem vala többé a Kárpátok és Havasok között, egy földrengés
éjszakáján utat tört az magának a déli sziklás hegyszoroson keresztül, s
hol most a Vaskapu szakadékai vannak, kirontott s mértföldet futva,
messze alant más országot foglalt el magának, melynek neve a Fekete
tenger. Az előtt tán népek és városok voltak azon helyen.

Az elhagyott tengerfenék pedig éktelen mocsárul maradt meg, melyben, ha
a nyári nap teremtő hevével rásütött, a szikkadó dagványban utálatos
csodák születtek meg. Éktelen nagy gyikok, százszemű állatok, fekete,
szőrös, pikkelyes szörnyetegek, hosszú kigyónyakával és úszó lábaival az
óriás iguanodon s a kétlábú szárnyas gyík, a plesiosaurus, nyüzsgő,
forró taréjos emlősök, a koronás sötétkék vizi kigyó s az óriás daru, a
csodás mastodon, félig madár, félig teve, undorító természet fattyai,
miknek eleme a legbüzhödtebb mocsár, mik a zölddé poshadt ingoványból
csak néha üték föl szokatlan alakú szegletes fejöket, s megijedtek a
naptól, ha vörös szemeikbe sütött, ijesztő monstrumok, miknek ordítása
mértföldekre hallék, s merre hallható volt, fölverte az elbújt szárnyas
népet, mely rémült röpülés közt tölté be az eget irtatlan fajával. –
Mind ezen szörnyeknek most csak itt-ott lelni folyók partjaiban,
mocsárok szélében elszórt csontjaikat, egész csontvázakat, miknek
alkotásán nem győzünk bámulni; óriás állkapczák, iszonyú húsevő fogak,
egy-egy óriási lábnyom, mely a meszes földbe száradt s egész kőszénné
változott erdők s mocsárok között, bizonyítnak róla: minő nép lakta
egykor azon földet, melynek neve Magyarország?…

… Ujabb három század.

Az üstökös ismét bejárta a parancsolt utat, a föld ujra előtünt.

Magyarország tere sűrű vaderdőkkel volt szerte benőve és e térnek még
akkor nem volt neve. Ismeretlen, keresetlen világ volt az, az őserdők
sötétében a fenevadak víttak egymás ellen irtó vadcsatákat, s lassú,
szétterült folyamok kigyóztak keresztül az irtatlan rengetegen, olykor
lompos medvecsoport bújdosott egyik vidékről a másikra, kiverve
tanyájából az elszaporodott farkasoktól, medvebocs kölykeit
nyaka-bőrénél fogva czipelve szülői fogai között, vagy dühös vaddisznó
dulta össze-vissza a hiúz tanyáját, mely fiát megette. És az ember
semmivel nem volt különb a többi fenevadaknál, őt is megtermé a kemény
föld, mint többi szörnyeit, vad, szótalan, barlang-lakó állat volt;
idegen állatok bőrével övedzé be magát s szüntelen harczban állt velök;
a melyik a másikát meggyőzte, megette azt; – tanult fára mászni a
hiúztól, úszni a vidrától, birkózott a medvével s megfojtá a farkast
saját csalitjában; – már ekkor mutatta, hogy zsarnoka akar lenni
mindennek, a mi él. Természetes. Mezetlenül jött a világra, rabolnia
kellett mindent, a természet semmit sem tartott számára készen.

Elpusztult bányákban maig is találnak roppant férfikarcsontokat, miknek
alkatáról máig is láthatni, minő nép lakta egykor azon földet, melynek
neve Magyarország?…

… Ujabb három század.

Az üstökös ismét visszatért a kiterjesztett égre. A föld lakói
engesztelő áldozatokat vittek bálvány isteneiknek; iszonyú idő lőn,
miről a hajdankor költői hihetlen meséket beszélnek: rendkívüli vétkek,
rendkívüli erények korszaka, a kőszobrok sírtak, a föld megnyílt és
tüzet okádott, a nap elfeketült s vér folyott belőle, a tengerek
elhagyták partjaikat, s az oczeánba egy egész földrész sülyedett a
tenger alá, egészen új világot tolva föl más részén maga helyett.

A népek megölték jóltevőiket s bakót ültettek a királyi székbe. Világra
jött minden természet elleni bűn, miket kimerült élvezetsovárgás őrült
dühében feltalált, hogy soha el ne legyen az felejtve.

És ekkor született egy ember isteni lélekkel, ki kezének egy intésével
ledönte minden oltárt, melyen a hamis Isteneknek áldozattüze égett,
leszórta koronáikat, miknek szarvait a nép bálványozá, homlokaikra
lehelt s azok megszüntek élni, az isteni mindenható szobor hideg,
erőtlen kőfaragványnyá lett egyetlen szavától. Egy egész világ veszett
el népeivel és isteneivel, egy megfogamzott gondolat miatt.

Magyarország neve volt ekkor Colonia Julia.

Izmos, vad, durva nép lakta azt, széles vállú, torzarczú, csatakedvelő
nép, szüntelen harczban zsarnokaival, a fényes római hódítókkal, kiknek
vitéz legióit belefúllasztá a mocsarakba, melyeknek kiszárasztására
erővel kényszeríték a töméntelen haderejű proprætorok. Hírkereső római
császárok hurczolák el legjobb ifjait a meghódított népnek seregeik
közé, kik a római pánczélban sem feledék el hazájok erdős vidékeit, s
midőn messze afrikai hódító csatákban a forró homok beitta omló véröket,
utolsó lélekzetük a sötét Ister erdős tájai után repült, utolsó
gondolatuk a kék hegyen túl visszahagyott hazára szállt vissza.

Hosszú régi sánczok, összeomlott falak, apró penészedett római
pénzekkel, törzs urnák cserepei csodás mázolással, beszélnek a népről,
mely egykor azon földet lakta, melynek neve Magyarország…

… Ujabb háromszáz év.

Róma roskadott, a tőben rohadt fát leránták a földre túlterhelt ágai.
Magyarország neve volt: Hunnia.

Vérengző csatáknak szinpada volt e hely, a folyók halai vértől hiztak
meg, az ég a felgyújtott városok tüzétől volt véres.

Egy emberarczú elesett angyal ijeszté a földet, vészt, vihart, halált
hordva kezében: «Isten ostora» volt az ő neve. Megérdemelte. Hullott, a
ki halandónak született, a merre ő járt; – pusztult, üresült a tér,
hullottak a koronák, mint meteorok villanyos időben, s alkotmányok
roskadtak le százados alapjaikról.

Most hármas koporsóban alszik e világpusztító szellem. Jól el van téve a
víz fenekére, de a hol a téren a húnhalom látszik, körül a pázsít alatt
elszórt buzogányok, csontba törött kardok, aranyos boglárok, miket a
borona egyenként szakít fel, ott ő járt, ő hagyta emlékét iszonyú
nevének és véres korának – az Isten ostora.

A csillag körüljárta a világot, újabb háromszáz év.

Magyarországot Avariának hítták, s a hatalmas Byzancz, a római
császárság elvált birodalma adót fizetett neki.

Nehéz kőkoporsók pánczélos hamvakkal maradtak a korból, s a késő
századok emlékeznek reá s nem siratja senki, kik bennök elmúltak, de el
sem felejti.

Ismét háromszáz év.

A visszatérő üstökös magasan látta ragyogni az északfényt a föld sarka
felett.

E földön már akkor magyar lakott.

E földön már akkor üldözte a magyar a magyart. Pazarolta a drága
testvérvért. Egyik forrásoknál tisztelte istenét, másik kereszt előtt, s
ezen háborogtak.

Testvér mártotta testvére vérébe kezét, mert nem az ő oltáránál
térdepelt.

Valami gonosz szellemnek kelle őt megátkozni, hogy szüntelen csatában
legyen jobb keze a balkezével.

Soha sem szerette azt, a mi az övé, szívét mindig tenyerén hordá az
idegennek s elzárta a testvér előtt, nagylelkű volt az ellenség iránt,
irigy, viszálykodó ön legjobbjaihoz.

Mi maradt e korból? Talán a kifolyott honfivér? Beitta azt a szomjú
föld, a fű zöld lett utána, az elvetett vérből piros virág kelt, és a
piros virág minden őszszel lehull.

Repülj tovább csillag, vesszen el a látás, inkább az örök sötétséget, s
a kínos kárhozat hideg rémképeit, mint e tekintetet!

Az üstökös tovább ment, minden fordulásnál szaporodott lángja,
szaporodtak a kárhozat lelkei, szaporodott kínja mindegyik léleknek.

A mult nekem még jövendő volt, és a jövendőt előre tudtam.

Tudtam, hogy mit fogok látni, ha az újabb csillagfutás lefoly? S ha lett
volna kihez, imádkoztam volna, hogy változzék meg a mult, – de az
elkárhozottak imáját nincs ki meghallgassa. Tehetetlen öntudat kínjaik
töviskoronája, láthatják a veszélyt, mely az övéiket fenyegeti, a
leszakadni készülő eget, az ingó földet, s még csak hangjuk sincs, hogy
megmondhassák nekik: «térj Istenhez, mert az itélet napja közel van!»

«Vannak ő nekik prófétáik»…

Ismét közelgeténk. A halvány kék csillag fölmerült az égből; messziről
láttam, hogy sokkal szomorúbb volt, mint egyébkor, közepén egy veres
folt látszék, mint mérges kelés az arczon. Az az én hazám!

Ő volt az. Tűzben, lángban állt egyik határtól a másikig, vér folyt a
vízekben és holttestek lepték el a mezőket. Kétségbeejtő jajkiáltás
hangzék fel az égbe, tán a szomszéd csillagok is hallhatták, oly hangos,
oly fájdalmas volt a szózat; futott a férfi, sírt a nő, futott és sírt
maga a király is, mert ő legárvább volt valamennyi között, mert ő
legtöbbet veszített.

Sajó, Sajó! Mennyi tiszta vér vegyült habjaidba, mennyi szép nemes vér!
Nem vetettek hullámaid lángot, midőn e tűzvérrel összekeveredtek? nem
terem-e azóta medred iszapja közt termés arany s ragyogó drága gyöngy?
Annyi drága magyarvért meginni! Hogy nem részegedtél meg tőle, hogy
árkodon túl csapva, elöntötted volna az egész országot, árkaidba fojtva
azokat, a kik azt kionták.

Nyomorú folyóvíz! mennyi édes kincset eltudtál nyelni, s még sem vagy
gazdagabb, nem vagy pirosabb, mint azelőtt.

Mi maradt e korból? Az élők könyei, kik ráemlékeznek… Senki sem gondol a
halálutánra… Igaz, igaz… ha meghaltunk, hadd felejtsenek el, ne tudják
hová temettek bennünket, ne csufolják sírunkat, ne kaczagjanak emlékünk
fölött. Egy köny, s ez minden emlék! Annyi vérért egy köny! Annyi
férfi-vérért egy asszonyszem könynye, mely szerelmes mesék hallgatása
után is megered!

Röpülj csillag, röpülj, hisz még itt nincs vége a szenvedésnek, még ez
nem a halál. Isten csodákat tesz a magyar nemzettel; háromszor megöli,
háromszor föltámasztja újra, véres tanúságúl a kerek föld nemzeteinek.

Akartok látni nemzetet, melynek lelkülete mindenre fogékony, a mi szép
és nemes? Az a magyar. – Akartok látni nemzetet, melynek egyes fiai mind
megannyi hőse a kerek világnak? Az a magyar. – Akartok nemzetet látni,
kit az Isten mindig tenyerén hordozott? Az a magyar.

Akartok nemzetet látni, ki egy ezred alatt semmit, semmit nem tett, ki a
mit jobb kezével épített, azt balkezével lerontá, ki mert mindig büszke
volt önfaja iránt, rabszolgája lett az idegennek? Az a magyar!…

Isten ezer évig hagyta őt élni: hogy példát mutasson benne a világnak,
mivé lehet nemzet, ha önmagát nem szereti?

Valahányszor visszatért az üstökös, Magyarhon mindig haldokolt. Az új
csillag-körút épen akkor végződék, midőn Mohácsnál húszezer hős lehelte
a légbe egyetlen napon nemes lelkét. De még ez sem volt a halál. Mindene
sírban volt már a magyarnak, meghagyhatta volna halni Isten annyi
szenvedés után, de nem – be kelle rajta teljesülni az átoknak, hogy
önkezei által múljék ki e világból; nem dicsően, nem a harczmezőn, nem
karddal kezében; beteg ágya fenekén, elaggva, kifogyva, népek
csufságára, lélekzetfogyásban kelle kimúlnia, mint a mécsnek, melynek
kanócza, ha lángja kialudt, még sokáig hamvadva füstölög.

Így találta őt az új csillagfutás.

Nép, ki önnyelvét nem érté, s nevezte magát magyarnak. Nép, ki
öntörténeteit nem merte ismerni, s nevezé ezt tudománynak. Nép, kinek
meg volt tiltva a gondolkozás, meg a gondolat kimondása, s ki nevezé ezt
szabadságnak. – Nép, kinek egy húszad része nyúzta, tiporta a többit,
kiktől az emberjogokat elrablá, s nevezé azt alkotmánynak; nép, ki semmi
nagy, semmi nemes iránt nem érzett többé, s nevezé azt boldogságnak,
nép, kinek kezében nagy pénz volt a batka, s egy kopott papirosrongy
megtakargatott kincs, s ki nevezé ezt nemzetgazdaságnak; nép, ki a
csatából megfutott, ki ellenségének nem merte arczát megmutatni, s
nevezte azt hősi vitézségnek; nép, kinek leányai kikaczagták a haza
eszméjét, bolondultak a külföld bálványai után, utálták hazájuk földét,
nemzetök nyelvét, apáik sírjait, őseik öltözeteit, s ki nevezte ezeket
anyáknak; ki megengedte nekik, hogy azon szívvel, mely a honszeretetet
nem ismerte, szerelmet, édes kéjt tudjanak érezni, minőket más nőknek
szabad érezni, a kik előtt szent eszme a szülőföld, még boldogtalan
napjaiban is!…

Jaj nekünk, jaj nekünk, kiket holtak átka terhel, de százszor jaj
unokáinknak, kiket apáik bűne ront meg.

Ne hozz vissza többet átkozott bujdosó, ne hozz vissza ide, hajíts el
valahol a pusztaságos éjbe s hagyj egyedül bujdosnom ott a napok
leteltéig.

Könyörtelen hatalom, ki a lelket embertudattal vered meg, vedd vissza
tőlem azt, vedd vissza a lelket, én nem kértem azt!

Mindennek szabad elmulni a világon, a mi született. – Nap és hold,
emberdicsőség és hulló csillagok enyészni fognak, maga e bűneivel
körülfelhőzött föld is remélheti, hogy egykor semmivé lesz,… miért volna
egyedül a lélek fájdalma az, melynek örök életet kell élni!

Óh az örök kárhozat csak az ember számára van feltalálva, s ki a
túlvilágon arra tud emlékezni, hogy magyar volt s látja hazáját, és
tudja szeretni, annak számára nincs üdvösség a mennyországban.

Csak a feledség, csak a multak nem tudása.

Még egyszer, még egyszer kelle téged látnom, óh hon. Szép voltál, mint
mindig, gazdagon tenyészett mezőiden a fű. Az üstökös sugárain
leszálltam téreidre. Bejártam azokat látva, láttatlanul. Minden szép
volt, minden virult. Kerestem a vízparti kunyhókat, hol egykor alföldi
halászok kötözék rongyolt hálóikat, s a távolból oly édes danák zengtek.
A kunyhók helyén most pompás városok álltak, a gubás pőre nép helyén
símaképű nép sürgött-forgott. Óh de én oly örömest láttam volna
szalmafödeleidet újra, oly örömest láttam volna a pörgekalapú vigadozó
subás népfajt, csakhogy azon édes magyar dalt hallhassam újra, mi
gyermekéveimből megmaradt lelkemben s bírta minden ifjú gondolatom; óh
csak egy szót, csak egy hangot abból a mi magyar! Sehol, sehol!
mindenütt idegen arcz, idegen ajkak beszéde, idegen öröm, idegen bánat!
A hajók nevei, a boltfeliratok, mind más – nem magyar. Itt-ott bújkált
félreeső falvakban egy-egy öreg rongyos, életunt férfi, annak arczán
látszott csak valami homályos ismerős, az sem szólt senkihez, hallgatva
kerülte a világot, feje legörbült, megőszült, lelke megnémítá. Senki sem
tudta mi baja? senki, senki.

Elfeledte mindenki a három emberélet közt kihaltakat; hova lett a
nemzet? mit tett, mit hagyott maga után? nem tudta senki, nem látta
senki, nem beszéltek róla.

Beszéltek a hold lakosairól, az özönvíz előtt leélt időkről, magyarokról
senki; olvasták az egyiptomi rejtett irás hieroglyphjait, a chinai 80
ezer betűs ábécét, magyar szavakat senki. Egyszer akadtak csak poros
könyvek közt egy éhen halt költő rongyos iratára. Három híres nyelvbuvár
vesződött vele álló hónapokig. Az egyik cseremisz könyvnek állítá, a
másik romlott oláhnak, a harmadik cryptographiának tartá, melynek
kulcsát senki sem ismeri.

Elmentek-e innét – jobb hazát keresni? – elszéledtek-e a kerek ég alatt
s elvesztek a tenger néptömeg közt? vagy mind meghaltak s el vannak
temetve? vagy elfeledték önön lételüket, s átesküdtek más nemzet
színeihez?… nem voltak, nem voltak sehol…

Egyetlen emlék, egyetlen kődarab, egyetlen régi pénz nem beszélt
felőlök, költőiket is az idő moha födé, kik egykor tetteikről énekelni
tudtak.

Néhány búskomor dal maradt csak még fenn utánuk, melyet idegen népek
eltanultak, elvesztek utóbb azok is, csodálatos érzelmeket költének fel
azok, miket nem volt többé szív, mely megtudjon érteni. Utána mentek
azoknak, kiknek lelkéből eredének – a sírba…

Megsemmisülve roskadék a földre, melyről oly rövid idő annyi szent nevet
letörölt.

Az üstökös vészt hirdetve, fejem fölött állt az égen, mintha mondta
volna: «Igaz, úgy fog lenni».

Kétségbe estemben fölemeltem arczom az ijesztő rémhez, s szörnyű
imádságot mondék, nem kérve többet, mint ötven évi éltet: hogy egy
ezredév vétkei le legyenek róva.

Csak ötven évi éltet e nemzetnek: hogy a halhatatlanságot megérdemelje!

Úgy kértem, úgy kértem erőszakos imádsággal, eskű erejű szavakban az
eget, hogy a csillagok közelebb látszottak jőni, mintha könyörgésem igaz
volta kényszerítené őket.

Irgalom Istene!

S im az «Isten» szóra, melyet kárhozottak nem bírnak kimondani:
halványúlni kezde az üstököscsillag, megfordult az égen, s percz mulva
sebes repüléssel távozva a csillagok közé, mindig kisebb, mindig
halványabb lett, majd végkép elveszett és én fölébredék.

Egy kis bogárka mászott végig az arczomon.

A nap épen ekkor kelt fel a puszta tulsó végén.

Minő meleg volt, minő ragyogó minden sugára!

A mezőn minden tavaszi virág újra nyilt, az ég derült volt, a délibáb
már fenn volt a láthatáron.

A távol falvakban a reggeli imára harangoztak, a Tisza vizéről a
tárogató bús hangjai tévedeztek felém.

Imádj Istent magyar nép!

Még ötven év s egy ezred őrlődött le, hogy megszülettél.

Mely nemzet egy ezred alatt sem tett semmit, nem érdemli, hogy tovább
foglalja a helyet a földön.

Imádjunk Istent hontársaim!

De ne imádkozzunk összetett kezekkel, cselekvő kéz, mit Isten megszokott
áldani: dolgozni, fáradni, ez az igazi magyar imádság.

Igy imádkozzunk.[1]



MAHIZETH.

(Lappón ősmonda.)


I.

Még egyszer szétcsapott a magyar ellenségei között, megűzte a tatárt a
Caspitengerig, felnyomta a bessenyőt a jeges tavakig s akkor elhatározá:
hogy odább fog menni a Kuma vizétől.

Ott úgy sem akart megmaradni. Messze ázsiai hegyek közől hítták elé e
nemzetet hagyományúl maradt regék tejjel mézzel folyó földről, melyet az
ős Attila foglalt el népe számára s hosszú évek során keresztül
vergődött a magyar nép idáig, mindig küzdve, mindig hadakozva az útban
eső népekkel s mindig örülve a harcznak. Ivadékok haltak ki már, a mióta
ős honát elhagyta. Óriási lépteinek minden lábnyoma egy-egy győztes
csatatér volt. Három ily lépéssel egykor Attila keresztül lépte egész
Európát.

Közel három század folyt már le, hogy Aladár seregének menekülő
töredékei hirűl vivék őshonukba, hogy a nagy hún birodalom összeomlott s
a rokonok elhatározták azt újra feltámasztani; és azóta még csupán fele
volt megtéve a nagy útnak. Két világrészen kellett magát keresztül törni
a kis népnek s ha olykor nyugalmas mezőkre találtak, voltak mindig
gyávák, lusták közöttük, a kik ott akartak megtelepülni s nem vágytak a
tovább menésre, míg valami hatalmas ellenség rajtuk nem ütött; akkor
ismét a bátrak és legénykedők álltak elő, a kik nem akartak megfutni az
ellenség elől s így majd a túlságos harczi vágy, majd a tulságos
kényelem húzta, halasztotta a tovább menetelt.

Egy évben a vezér mindkét bajnak véget vetendő, egész erejével rátámadt
jobbra balra fekvő elleneire s a győztes csaták végeztével maga körül
gyűjté népét.

– Elleneinket elvertük, szólt hozzájok pajzsaikra emelten. Ez évben
vissza nem jönnek s ha elmegyünk, nem mondják azt, hogy ők űztek el
innen bennünket. E földön nincs többé dolgunk, ide minket semmi sem köt,
ez nem hazánk. Távol innen van egy ország, a világ legszebb vidéke, a
hol legzöldebb a fű, legédesebb a víz, s legfeketébb a föld. E földben
nyugszanak Attila hamvai. Ott állanak a rónákon a tűz nélkül maradt
húnhalmok, ott nő vadrepkény Etelvár romjain s avar körsánczokon. E föld
a mi hazánk, e repkény a mi homlokainkat illeti, e halmok ránk várnak,
hogy újra meggyújtsuk rajtok az áldozat tüzét, de jobban, mint erdő és
halom várnak ránk ott elmaradott rokonaink, ott áldozik titokban ős
istenének a székely, ott iszik bús áldomást szent kürtjéből a jász s
várja azt a napot, melyben újra előkereshesse kardját s bevallhassa,
hogy ő is magyar. Oda kell minekünk mennünk. Itt e sívár bujdosásban
elkallódunk, elpusztulunk, hírünk sem marad utánunk, – ott örökké fogunk
élni s hírneve lesz a magyarnak, a míg a világ világ lesz. Régen ottan
lehetnénk már, ha czivódás és restelkedés nem vont volna bennünket előre
hátra. Most leesküszszük mind a kettőt magunkról. Szövetséget kötünk:
hogy soha sem fogunk oly ellenséggel harczolni, a ki hátunk mögött
marad, csupán azzal, ki előttünk áll, s ha vannak közöttünk, kik jobb
szeretnek itt maradni, s szolgálni az idegennek, mint harczolni az ős
hazáért, azok maradjanak el tőlünk, nem visszük őket magunkkal, éjjel
menjenek félre az erdőkbe, hogy ne is lássuk, hogy neveiket se tudjuk,
hogy emléke, hogy írmagja se legyen közöttünk a gyávának!

Az összegyűlt harczi nép felordított hármas kiáltással a vezér
széthangzó szavaira, s egyhangúlag helyeslé a továbbmenetelt, a vezérek
vérükkel pecsétlék meg a néphatározatot s a kivont szablyák ragyogása
hirdeté az égnek, hogy most utoljára látja itt a magyart.

Másnap a gyulák kiolták a húnhalmokon az áldozat tüzét, a nép felszedte
a sátorokat, s a táltosok elbocsáták az útmutató fehér sólymot.

Egyenesen nyugot felé repült az nyílsebes szárnyalással. A nép szemeivel
kisérte a szent madarat, míg fehérleni látta az égen s mikor elnyelé a
távolság szemei elől, megindult nyomában. Elől a legtapasztaltabb
vitézek csataosztályokra szakgatva, középett a vének, a táltosok, a
nemzeti ereklyék, a kehely, a kürt, a Hadur-kard őrei, a nők és
gyermekek bőrernyős szekereken követték a tábort, utánuk jöttek a
gulyák, a ménesek, rab jobbágyoktúl terelve, s legvégül a tábor könnyebb
fegyverzetű csapatjai.

Nappal utazott a tábor, este körülsánczolták magukat szekerekkel, az
asszonyok húst sütöttek, italt készítettek posajtott tejből s reggel
ismét tovább mentek.

Negyedik héten a mint egy erdőbe léptek, egy fehér szarvas ugrott fel a
csapat előtt. «Utána!» kiáltának a daliák, s megűzték a pompás
vadállatot. Az messze elvitte őket egy nagy széles folyamig, azon
keresztül uszott, az üldözők utána, a túlsó parton elejték a nemes
vadat, s a mint jelt adának a kürttel, az erdős vidékből szőke fürtű,
fekete öltönyű férfiak jelentek meg előttük, vérszomjú ösztönnel támadva
a határaikon megjelenő idegenekre.

A magyarok elfogadták a viadalt, mindig többen jöttek mindkét részről,
végre a vadászatból csata lett, mit két nemzet vítt egymással. Az
ellenállók vesztettek. A magyar nép egy lépéssel ismét közelebb volt.

Így vezette őket országrul országra majd a fehér sólyom, majd a fehér
szarvas, a nemzetnek e két választott állatja, mely mindenütt megjelenik
legrégibb faragványainkon. A nemzetek hallották hirüket és rettegék, s a
mi első megjelenésük óta történt velök, az a világtörténet könyveiben
van megírva.


II.

A tova száguldók zaja elhangzott a távol rengetegben, itt-ott lehete még
látni távozó utócsapatjaik zászlóit az ormokon, a távolból
fel-felhangzott a tárogató hívó rivallása. Azután elcsendesült minden. A
nehány nap előtt oly zajos, oly népes vidék üres maradt és laktalan. A
fehér sátorok eltüntek a térről, csak a távol ködében látszott valami
nagy szétterült város, melynek szeszélyes alakú cseréppalotáit
ideiglenes lakhelyül építé a keresztül vonúlt nép, elköltözéseivel ott
hagyva azt laktanyáúl denevérnek és viharnak.

Mikor minden elcsendesűlt, előkullogtak az erdőkből egyes elmaradt
alakok, egymástól visszaijedők, egy-egy falka juhot, vagy egy eldugott
üszőt terelt egy némely maga előtt, s az elhagyott város felé
iparkodott.

Azok voltak ezek, kik inkább akartak hátramaradni a nyugalmas megszállt
földön, mint nekiindúlni ismeretlen országok, népek közé végevethetlen
csaták elé.

Szót fogadtak a vezérnek, félre vonultak az erdőbe, mikor a tábor útnak
indult, s csak mikor már nem hallatszott semmi nesz, akkor jöttek ismét
elő, mint egy előre tett összebeszélés szerint az üresen maradt városban
összejövendők az új vezér-választásra s az ország ujonnan rendezéseire.

A város kunyhói, palotái, üresen voltak hagyva mind. Egyenkint
szállingóztak bele vissza a lappangó elbujdoklottak s napok mulva, havak
mulva, mikor már mind együtt voltak, alig ment az egész elmaradt nép
száma nehány százra.

E tudat földig sújtá az elmaradókat, ők legalább azt hivék, hogy a nép
fele ott marad, im alig egy ezredrész maradt hátra, és az is mind férfi
volt, nő egy sem maradt velük.

A szégyen meghajtá fejüket. Hát a legutolsó nő is bátrabb, erősebb volt
mint ők, s inkább elhagyta férjét, apját, kedvesét, mint nemzetét!

Egy nagyravágyó, ábrándos ifjú volt közöttük, kit Züllőnek neveztek el,
mert szeretett mindig erdőkön, hegyeken bolyongani. Ezt mindig bántotta
az a vágy: hogy ő valaha vezére, fejedelme lehetne a magyaroknak! Midőn
a nép elhatározá, hogy odább fog menni, Züllő alattomban széjjeljárt
biztatni a kétkedőket: hogy maradjanak el, itt külön országot fognak
alapítni. Most azt hivé, hogy kétfelé fog szakadni a nemzet s hátra
maradt, hogy az itthagyottak fejedelmévé legyen. Az lett – övé maradt az
ország, erdeivel, legelőivel, folyamaival, de ember nem maradt benne, az
egész nép, mely őt fejedelemnek nevezte, alig volt elég arra, hogy egy
falvat betöltsön vele.

Az erős lélek a sivatagban is otthon találja magát, de kit a lélek súlya
nyom, annak kétségbeejtő a magány. A hátramaradt rokonok elbusultan
kongtak alá s fel a rájuk maradt örökségben. Némelyik kiállt a dombokra,
ott várta napestig, hogy nem jön-e még valaki innen, vagy amonnan. Másik
bevette magát egy házba, s ki nem jött onnan napestig. Volt olyan, ki
reggel megindult eltávozott rokonai, s gyermekei után s estére ismét
visszajött elrettenve a csendes ligetektől.

Senkinek sem volt semmire gondja. A fejedelem egyedül járkált
visszhangzó palotájában, senki sem őrzé kapuját, a nyájak legeltek,
merre nekik tetszett, senki sem ügyelt reájok s ha kelt, ha nyugodott a
nap, senkinek sem jutott eszébe a kürtöt megfúni az ősisten üdvözletére.

– Elveszünk itt, zúgott a nép. Körülünk idegen népek laknak, kik
eltipornak bennünket; egyenkint eltemetjük egymást s ivadék nem marad
utánunk, mert nőink is elhagytak mind. Elveszünk. Elpusztulunk.

Egy éjszakán szokatlan rettentő zörgés veré fel az aluvókat, mintha
millió hajító dárda hullana az ég aczél boltozatára, vagy mintha vasas
szekerek nyargalnának érczhidakon keresztül s az álmaikból felijedők egy
rémséges tüneményre virradtak fel.

A láthatár észak felől tündöklő fénytengerben úszott, melyet egy lángoló
tűzszivárvány látszott elkerítni a sötét violaszín égtől, e félelmetes
tűzkaraj közepéből iszonyú fénylő sudarak emelkedtek villámgyorsasággal
az ég felé, sűrűen, mint egy tűzeső, mely a földről hull az égre, a
szivárvány minden színeit viselték magukon, a sötétkéktől a lángvörösig
s úgy csattogva és zörögve, mintha égő dárdák volnának, a mik egymáshoz
verődnek. A láthatár többi részén halvány rózsaszín volt az ég s a tele
hold sápadt fénye halavány halottvilágot vetett az ég tulsó oldaláról a
vidékre, melyet más oldalról bíbor színre festett a tündéri tünemény. A
fák, a bérczek izzani látszottak, mintha mind tűzben, lángban állanának,
míg a fényesebb csillagok a brillant fényözönből is keresztül
tündököltek.

E tünemény volt az északfény, nem ritkaság e tájékon. A mióta a magyarok
itt tanyáztak, most másodszor jelent meg nekik. Első alkalommal, mikor a
vitézebb faj itt volt, az álmaikból felriasztott hadak kardra és dárdára
kaptak, s felajzott nyilakkal mentek a rémséges tünemény elé, várva,
hogy ördög lesz-e vagy tündér, a ki ily zajjal jön ellenük? s akárki
lesz, megharczolandók vele. Most remegve borult arczra a lelkevesztett
csoport. Minden állat reszketve feküdt a földre. A nyájak az ijedtségtől
bénultan bujtak össze s a szarvasok az erdőkből a puszta városba
futottak. Az ember eltakarta arczát a fűbe. Az őserő kiveszett a
szívből. Vége volt az erőtudatnak, mely arra tanítá a magyart, hogy akár
Istennel, akár emberrel áll szemközt, fejét mindig felemelje. Rokonaik
egykor nyilakkal lövöldöztek az ijesztő tüneményre s túlordíták
csatakiáltásaikkal annak fenyegető ropogását és daczoltak, ők elrejték
arczaikat előle és remegtek.

S ime a lángszinűre festett erdők közepéből egy alak látszott feléjök
közeledni, egy csodateljes ábra.

Egy fehér hölgy fekete szarvason ülve, minőhez hasonlót sem nőt, sem
szarvast nem láttak azelőtt.

Az irámvad széles ágbogas szarvai hátrafelé voltak hajolva, feje vastag
és bivalyéhoz hasonlő szőre hosszú, lompos, fekete, minőre sohasem
vadásztak a magyarok.

A nő, ki a nyargalóczon ült, könnyeden, mint a legjobb amazon, halavány
volt és kékszemű, hosszú sárga hajfürtei térdeig omlottak alá, egy
kezével az irám szarvába kapaszkodott, másikban egy tobzos fenyőágat
tartott. Tekintete parancsoló volt és igéző.

– Keljetek fel! kiálta a férfiak közé érve, kik babonás csodálattal
tekintének fel reá. Én vagyok Mahizeth, fehér tündérország királynéja, e
fény amott e tündérhon éjszakai napvilága. Jertek velem, én elviszlek
benneteket oda, hol e tündér nap ragyog, hol kristályból van a bércz, s
gyémántporral, csillagpehelylyel van hintve a föld, ott nem éget a
napsugár; maga az ég tart árnyékot. Ott nem kell nyájat és ménest
terelni: maga őrzi az magát. Ott nem kell áldozni napistennek, reggel,
este: – egyszer kel fel, egyszer megy le minden évben ott a nap. Én
vagyok Mahizeth, a fáradtságtól irtózók védasszonya. Jertek velem,
elviszlek olyan országba, a melyen túl nincsen ország, a hol a föld, a
világ végződik; nem lesz ottan ellenségtek, kivületek ember nem fog
ottan járni, nyugalmas jó hazátok lesz, melyet nem jön soha senki
elfoglalni. Én vagyok Mahizeth, a harcztól irtózók védasszonya. Jertek
velem. Én adok tinektek nőket, a kerek világ összeszedett szépségeit, a
ki milyenre gondolt valaha, olyat választhat közülök. Én vagyok
Mahizeth, a gyámoltalanok védasszonya. Én adok tinektek hazát, messze
levő magányos földön, én adok tinektek nőket, szépeket, szerelmeseket,
adok tinektek nyájakat, adok hosszú napot, hosszú éjszakát és védelmet
minden élő ember ellen. Jertek velem.

A férfiak elborzadó bámulattal néztek fel a csoda nőre, ki a mint
szavait végzé, elhanyatlott az északfény, a ragyogó lángsugarak, a
szivárvány-oszlopok leroskadtak, a fény mindig összébb rogyott, végre
nem maradt az égen más, mint egy halvány aczélfény, melynek violaszín
kékjéből oly hódító tekintettel tünt ki a magas fehér nőalak, fején
hatágú ezüst koronával, hosszú fátyolöltönye fényes csillagokkal
áttörve, szemeiben is, mintha csillagok égnének, arcza s mezetlen karjai
fehérebbek, mint a hold. Oly hideg volt reá nézni s a szív mégis úgy
melegült.

– Üdvözöllek, ismeretlen Joel, szólt rebegve Züllő a hideg tüneményhez,
s úgy reszketett a mint közelebb lépett hozzá, szemeinek két hideg
csillagától, s mégis vonta őt valami a bűbájos hölgy körébe, úgy vágyott
keblére szédülni, őt magához szorítani és az ölelés között vele együtt
kőszoborrá merevülni, mintha a szerelem megváltoztatta volna rendes
hatását s lángra gyujtó meleg helyett kristályfagyasztó hideget
támasztott volna szivében.

Köröskörül a férfiak fázva, dideregve bujtak gunyáikba. Mi támasztotta
ezt a hideget?

Mahizeth lehajlott a tántorgó ifjuhoz s keblére ölelte a lappangók
fejedelmét; Züllő érzé, mint szívja ki lelkét ajkain keresztül a
varázshatalmú nő és hagyta magát elbájolva, elbűvölve csókolni s midőn
Mahizeth levevé szájáról ajkait, lelke nem volt övé többé, a tündér
kilopta azt belőle.

– Kövessük e védő Joelt, mondá társainak Züllő, Mahizeth fátyolruháját
fogva reszkető kezével. Legyünk imádói mind, ki bennünket megszabadít s
megoltalmaz.

A lappangó csoport hallgatva hagyá helybe vezére szavát. Testvéreik
hangos ordítással szokták helyeselni, ha a fejedelem indítványozott
valamit. Hozzájuk illett a hallgatás.

Csendesen felkerekedtek, összeszedte mindenki a mije volt, s borongós
éjszakában megindultak, a merre az ismeretlen alak vezette őket.

Mentek, mentek erdőkön, völgyeken, folyamokon keresztül, a bujdosás útja
rengeteg sivatagokon vezette őket kasul, hova a vadállat is csak
meghalni jár, iszonyú vízmosási szakadékokban volt megpihenő tanyájok, a
lappangó bujdosás annyira elvette lelkeik erejét, hogy már az
erdőzugástól s a madárkiáltástól is féltek s ilyenkor annál babonásabb
ragaszkodással gyűltek a csodás asszony körül, a ki nem félt semmitől.

Egyszer egy mély sziklavölgybe vezette be őket Mahizeth, melybe omló
szakadással tajtékozott le a hegyi patak, köröskörül roppant
fenyőfarengeteg borította a sziklákat s mentül lejebb szálltak a
völgyfenékbe, a táj annál jobban elsötétült, a sötét fenyőlombok
eltakarták az eget, csak a fák tetején elvesző szél zugása hallatszott
alá.

A férfiak követték az asszony nyomát, nem törődve már semmivel; a hegyi
patak a völgyben két ágra oszlott, az egyiken ingó gyékényhid vezetett
keresztül, melyen a mint a lappangók keresztül vonultak, a fák közől egy
csoport házat láttak elő csillámlani. Szivök megkönnyebbült, – hát még
mikor e házak lakóit megpillanták! Csupa nők laktak itten, a világ
minden nemzeteiből összegyűlve, a legszebbek, a legszerelmesebbek. A
lángszemű mongol vérpiros ajkával, a bársony síma hindú epedő
fátyolozott szemeivel, a halavány sárga persa, oly karcsú, mint a
virágszál, a párducz hajlékonyságú kún, a liliomfehér szőke alán, s a
kövér, tölt termetű bolgárhölgy, minden izlés megtalálhatta köztük
vágyképét.

– Ime e nők tieitek, szólt Mahizeth a lappangóknak. Értetek epedtek,
rátok vártak ez ideig, tinektek fognak örülni ezután.

S a szenvedélyittas nők odarohantak a férfiak közé, kik még mindig nem
mertek hinni szemeiknek, azt hivén, hogy ez is csak tündéri álom, míg a
karjaik közé simuló hölgyek csókjaikkal be nem bizonyíták, hogy ők is
csak földi lények.

Te lészsz enyém, – te – te – téged választalak. Ezt ölelem, ezt
csókolom! Az egész egy tündér ábra, hol az ember a bűbájos lények közől
nem tudja melyikhez nyuljon, míg lassankint mindenki párjához akad s a
hizelgő, kaczérkodó asszonyok páronkint félrevonulnak apró fehér
házaikba kiválasztott férjeikkel.

– S te nem választasz magadnak? kérdé Züllőtől Mahizeth, ki elámultan
állt e káprázat közepett. Züllő is szeretett volna választani, egy
halavány, sötétszemű, karcsú némber állt ott a csoport között, alig több
még, mint gyermek. Oly ismerősnek látszott az neki, s oly epedve, oly
szerelemtől haldokló tekintettel pillantá rá. De Züllő nem birt az őt
bűvkörében tartó igézettől szabadulni s a helyett, hogy oda futott volna
a rá epedően néző hölgyhez, szédülten veté magát Mahizeth keblére:
«téged imádlak, téged szeretlek».

Az a másik könyező arczczal tért egyedül vissza gunyhójába, Mahizeth
diadalmas kaczajjal vezeté a fejedelmet czedrus hajlékába.

Az éj leszállt. Részeg, ittas volt minden ember a gyönyörtől, s akár
álmodott, akár ébren volt, tündérországban hivé magát.

A holdvilág besütött Mahizeth ablakán s Züllő arczára világított. A
fejedelemnek megfájdult a feje a holdfénytől s felébredt rá. Úgy tetszék
neki, mintha valaki az ablakon át reá nézne s nyöszörgően sohajtana.
Hallgatózott, a sohaj ismételve lőn s mintha nevét mondaná valaki nagy
halkan. Végre megismerte a kisértő arczban azt a némbert, a ki oly
ismerősnek látszott az imént előtte s önkénytelen lépett hozzá.

– Mit akarsz itt?

– Fuss innen! fuss Züllő! szólt a némber suttogón. Jaj neked, hogy ide
jöttél, jaj neked, ha itt maradsz.

– Ki vagy te? mintha ismernélek.

– Én vagyok Nünüke, a ki gyermekkorom óta szerettelek s kit szülőim más
férjhez erőszakoltak.

– S hogy jösz te ide?

– Férjemtől elszöktem a menyegzői éjszakán, mert csak téged szerettelek.

– Emlékszem rá, nevedet azután egy bogárnak adták, mint szokták a
megvetett nők neveit az utált rovarokra ruházni, hogy a késő ivadék is
undorodni tanuljon tőle. De hogyan jöttél ide? Micsoda hely ez itt?

– Ez a férjeiket elhagyott nők menedéke,[2] kik a körül fekvő
országokból ide szoktak menekülni, századok óta szokás által
szentesített rejthely, a hol a férfiak csak addig vannak tűrve, míg
ifjak és délczegek.

– És Mahizeth e tündérnő?

– Ő a scandinav király neje, ki férjétől ideszökött s épen ez által
hozott romlást a gyarmatra. Addig tűrve voltunk, míg ki nem tudták, hogy
Mahizeth is itt van, ekkor elhatározá a király, hogy semmivé teszi ezt a
fészket, hol az országok minden bűvös és csábító asszonyai
összecsoportosulnak. Irtó dandárai már útban vannak erre. Menekülj.

– Szólani fogok Mahizethnek. Ő segítend.

– Hasztalan. Ő nem tündér, asszony ő is, mint a többi. Szebb, de
rosszabb mindnyájunknál. Ő is tudja férje közeledtét s nem szándékszik
azt bevárni. Fel akar vonulni észak felé, oly messzire, a hova utána nem
mehet ember, az egész gyarmattal. Ezért hítt el magával benneteket, hogy
ott is legyen öröme, a hol már ember nem lakik. Fuss innen Züllő, hagyd
el ez átkozott helyet, keresd fel elhagyott rokonaidat, ők megengedik,
hogy közöttük élj, vagy ha azt nem, megengedik, hogy közöttük meghalj,
és az is jobb, mint itt e néppel maradnod.

– Mit tegyek? szólt Züllő reszketve. Meg vagyok rontva, nincs erőm,
nincs bátorságom, félek mindentől, félek a semmitől, az erdők
magányától. El vagyok tévedve, nem tudom merről jöttem, nem tudom merre
van észak, merre van dél! nem ismerem az idegen népek nyelvét s a
magamét nem merem beszélni. Éhen elhalok, míg emberekhez érek, s ott
azok ölnek meg.

– Jer velem, én elvezetlek. Ismerek erdőt és völgyet, mert ide is
magamtól találtam, az itt lakó asszonyoktól megtanultam minden nemzet
nyelvét érteni, majd beszélek én helyetted mindenütt. Ha alszol,
megőrzöm álmodat; bejárok a városokba számodra koldulni, s ha veszély
fenyeget, életemmel védelmezlek. S mind ezért nem kivánok tőled semmit,
nem kivánom, hogy szeress, még csak azt sem, hogy egykor megemlegess,
csupán azt, hogy ha eljutsz velem ismét rokonaink közé, – temess el
hazám földébe.

– Te jó leány vagy, Nünüke.

– Nem vagyok én sem leány, sem nő, hanem meg vagyok átkozva, siess, vedd
kardodat s hátra se nézz. Az éj néma.

Züllő nem állhatá meg, hogy Mahizethhez vissza ne térjen egy perczre.

– Ne menj oda, mert akkor itt maradsz, suttoga a némber az ablakon át.

– Csak azt nézem meg, alszik-e?

Mahizeth márványfehéren feküdt nyugágyán. Minden arczvonása hideg volt
és mozdulatlan. Züllő lélekzetfojtottan jött vissza tőle s kihágott a
nyilt ablakon.

– Most jer fussunk, szólt, megfogva Nünüke kezét.

– Kardodat elfelejtetted.

– Nincs nekem erőm kardot huzni többé. Meg vagyok rontva nagyon, szólt
Züllő s futott a leánynyal a sűrű erdőn keresztül, hátra sem merve
tekinteni.

Egyszerre egy hangot hallott, mint a hárfahúr, vagy a nyílideg pendülése
s egy sivító füttyenést, mintha pokolmadár hasítná a léget s érzé e
pillanatban, hogy Nünüke visszarántja őt kezénél fogva.

Hátra nézett. A hölgy egy nagy cserfa derekához támaszkodott háttal s
fejét hátravetette; – ajkai ki voltak nyilva.

– Jer hát, siessünk. Mi bajod?

A hölgy nem felelt s Züllő nem birta őt kezénél fogva elvonni a fától,
melyhez támaszkodott. Oda lépett hozzá s akkor vette észre ijedten, hogy
a hölgy egy nyílvesszővel szivén át a fa derekához van szegezve.

Züllő ijedten sikolta fel, s e pillanatban egy hideg kéz érinté kezét,
hátra nézett, egy magas fehér nő állt előtte, márványhideg arczczal, a
tegze vállára volt vetve.

Züllő elkábultan hullott a hideg nő lábaihoz s megsemmisülten rebegé:
«Mahizeth!»


III.

Korán reggel jött a hír, hogy a scandinav király közelget dandáraival az
asszonygyarmat felé, elszökött feleségeért. Az útban eső népek közől
hozzá csatlakozott minden megcsalatott férj, kit felesége elhagyott s
most a szerelemféltés vérszomjával jönnek az elárult gyarmatot
felkeresni s kiirtani. Jaj annak, kit ott találnak, irgalomra nem
számolhat. A keresők ordítása már hallatszott a távol ormokon.

– El innen, el, kiáltának az asszonyok s a férfiak nem mondák nekik: «ne
féljetek, mi kiállunk védelmetekre». Bűntudat és lélekzsibbadás futni
kényszeríté őket. A megijedt asszonyok sirva-riva borultak új férjeik
nyakába s magukkal ragadták őket, a rémület siettető kiáltásaival
távoztak el a faluból s rohantak a rengetegnek.

Még egyszer megállt Züllő a menekvő csapat előtt, fel akarva őket
tartóztatni. «Miért ne halhatnánk meg itten?» De azokon már erőt vett a
félelem. «Odább, odább!» ordítának s magukkal ragadták az országtalan
fejedelmet s futottak Mahizeth után, ki elől nyargalt a fekete
nyargalóczon s vitte a menekvő népet erdőkön, mocsárokon keresztül.

Mikor már napokig, hetekig tartó futás után jó messzire elhaladtak, ott
megtelepültek ismét megpihenni. De alig verték le kunyhóik szobrait,
midőn ismét hallották hátuk mögött a közelgő üldözők zugását, kik
nyomukban maradtak s a boszú kitartásával törtek utánuk mindenütt.

Elbujdostak erre, arra, keresztül mentek nagy széles folyamokon, kopár
sziklagerinczeken hágtak át, azt hive, hogy az üldözők nyomukat vesztik.
Mind hasztalan. Alig települtek le valahol, a boszuállók kitudták az új
menhelyet s nekik újra futni kellett.

Néhol el voltak egy évig is egy helytt, már azt hitték, hogy ott meg
fognak nyugodni, ismét jött a rémséges hír, hogy a boszut esküdt férjek
táborral jönnek ellenük s futni kellett ismét odább, ismét messze,
mindig oda, a hol már ember nem lakik. Feljebb, feljebb, éjszak felé,
futva az emberszó elől, kerülve a lakott földet.

Ott a hosszú utazásban lassankint mind elvénültek; nélkülözés, bujdosás
közt lefolyt évek elhozták rájuk az aggságot, Züllő haja is megfehérült
s a bűbájos Mahizeth is megszünt tündér lenni, lett belőle boszorkány.

Hosszú évek sora után egy puszta térre jutott a lappangó csoport, és az
volt a világ vége.

A merre csak a szem látott, hóval volt fedve a vidék, köröskörül kopár,
növénytelen bérczek, megholt hegyek szegték be a láthatárt, elől egy
nagy fehér tenger látszott, összetorladt jéggel fedve, melynek sehol sem
volt partja, a hidegtől szikrázó ködben sáppadtan járta köröskörül a
láthatárt a vénségtől megőszült nap, semmi meleget sem terjesztve maga
körül. Nem volt sem napkelet, sem napnyugot. Az elkényszeredett nép a
kemény földbe vájt magának nyomorú hajlékot s az útban elhullott nyájak
bőrét felszedte fázó testére.

A rövid, hűs ősz elmult s jött a hosszú, csikorgó tél. Madár nem járt a
tájékon, egyszer elkezde a nap mindjárt feljötte után lemenni s éjfélkor
ismét az ellenkező oldalon felmerülni a tengerből, kettős megjelenésével
rémítve az embereket. Ez így tartott néhány napig, akkor végkép letünt a
nap, s azután kimaradt egészen.

A lappangók, kik előtt a nap volt az egyetlen istenség, a kit
tiszteltek, napokig, hetekig várták újra megjelenni az égen az eltünt
égi fényt s midőn az nem jött többé vissza, a kétségbeesés dühével
rohantak Mahizeth gunyhójához, mely nem volt külömb a többinél,
nyomorult lelkeiknek minden fájdalmait reá öntve.

– Átkozott légy te, ki bennünket ide hoztál, és átkozottak legyünk mi,
kik téged ide követtünk; halj meg általunk, vagy te ölj meg bennünket
átkozott boszorkány!

Az átokhangra előjött Mahizeth, fekete nyargalóczán ülve.

– A mit kivántatok, itt van! mondá nekik nyugodt hangon. Kellett
nyugodalmas haza, melyet nem háborgat senki, hol ember nem lakik közel,
itt van! benne vagytok. Kellett nyugodalmas élet, melyet harcz meg nem
zavar. Elértétek. Sirotok nem lesz csatatér. Kellett nyáj, melyet nem
kell őrizni, ott nyargalnak az irámok, azok a tieitek. Kellett nap,
melynek ne áldozzatok minden reggel, minden este, ám letünt az s félévig
fel nem fog jönni. Emlékezzetek reám, az én nevem volt Mahizeth, a
kislelkűek ördöge! s hosszú éjsarki éjszakákon beszéljetek majd felőlem
a fiaknak és unokáknak, kik nyomorúbbak lesznek mint ti.

Az északfény teljes pompájában tünt elé a láthatáron; Mahizeth egy
csoport havat markolva fel, azt a kétségbeesettek arczaiba szórta s
pokoli gúnyhahotával nyargalt a szivárvány tüzében ragyogó földsark
felé. Soha sem látta őt senki többé. Hihetőleg megfagyott valahol a
tenger jéghegyei közt.

A nyomorú nép pedig ott maradt a véghetetlen éjszakában. A természet
rémségei kiforgatták ott lelkéből. A hold soha le nem ment az égről s a
fehér föld világított tőle ijesztő kisértetes fénynyel. Majd az
északfény gyulladt ki zöld, kék és vörös tűzcsőjével, pokoli
szivárványával és rózsaszínű egével, majd meg olyan zivatar jött, hogy a
jéghegyeket tördelte egymásra s a földbe ásott gunyhókat mélyen
eltemette a hó alá, majd ismeretlen vadállatok jelentek meg ajtóik
előtt, fehér medvék, vastag fejű, hosszú agyarú, halfarkú csodák,
minőkről soha beszélni sem hallottak s mikkel most élet-halálra kellett
küzdeniök.

Majdan gyermekeik is születtek és azok oly törpék, oly nyomorúak voltak,
mintha nem is azon Isten alkotná őket, a ki a többit.

A hosszú éjszaka csoda-rémeivel megfosztá lelkeiket minden előbbi
hitétől. Mindenféle képtelen babona foglalta el sziveikben a vallás
helyét, elfeledték az Istent, csak az ördögökre emlékeztek. Rettenetes
volt rájuk nézve az élet és rettenetes a halál.

Így látta egymást a későbbi ivadék nemzedékről nemzedékre eltörpülni,
elnyomorodni. A kik most e helyen laknak, már alig emberek többé.

A négy láb magas férfi közöttük már óriás, hölgyeik rútak, ifjaik
erőtelenek, koponyájok lapos, arczuk dőre, nem ismernek semmit a mi
nagy, a mi nemes. Hazát nem szeretnek, mit is szeretnének azon a hideg
földön. A szerelem és a szerelemféltés náluk ismeretlen, kinálni szokták
hölgyeiket az idegennek, s még a kinek lételét a tengerszigetek vadjai s
az erdei madarak is sejtik és megünnepelik, ők az Istent sem ismerik.
Csak a midőn a hosszú téli éjben megjelenik zörögve a bűbájos északfény,
tekintenek félve reá s borzalommal suttogják olykor magukban: «Mahizeth…
Mahizeth… Mahizeth».

Nyomorban, fázásban, éhezésben folyik le kínzott életük, napokig
elkergetik a puszták és tengerek vadait, míg egyet elejthetnek belőlök,
s azzal aztán hetekig lakoznak. És ha jön a halál, az nekik nem megváltó
angyal, hanem fojtogató lidércz. Kínnal hagyja el az éltet a nyomorult
fókavadász, melynek csak fájdalmait ismeré s mikor meghal, megátkozza
magát, és a földet, mely őt szülte és azokat, kik utána megmaradnak.

S e nyomorult nép nyelvében a föld minden nemzetei találnak ismerős
emlékre, de legtöbbre a magyar. Az édes, csengő keleti nyelv itt-ott
kitünik még eltorzított ajkaikon. Hidegvette az is, mint az odavetődött
nyirfa, mely ott csak csenevésző bokorként jelenik meg.

Historiájuk, őseik nincsenek. Apja nevére sem emlékszik senki.

De mintha gunyolni akarná őket a világ, még most is «lappanóknak»
nevezik őket.

Ők laknak a világ végén, ők az emberek között a legutolsók.


IV.

Azok pedig, kik eltávoztak új hazát keresni, dicsőséggel jutottak el
hazájukba s megtelepültek a földön, melyben Etele hamvai nyugszanak.

Sok század folyt le azóta, hírüket egy sem csorbítá, nagynak, nemesnek
ismerte őket a világ, még a szerencsétlenségben is.

Mindig velük volt a választott Isten s míg más vándor népek nyom nélkül
enyésztek el a történetben, őket megőrzé a haláltól.

Életük soha sem volt csata nélkül, de soha dicsőség nélkül.

Sokszor öntözék vérükkel az elfoglalt új hazát, de az háladatos volt
érte, a föld legszebb, legvirulóbb ott volt mindig, a hol ők laktak.

Hölgyeik bájolók, ifjaik délczegek, daliásak, ép, egészséges arczukról
leolvasható a benszületett okosság és léleknemesség, mely nemzetüket
mindig jellemezte.

Minden évszak meghozza számukra gyönyörét, a föld kenyeret ad és gazdag
füvet, a hegyek lánglelkű bort, a mezőkön gulyák és ménesek legelnek.

A harcz hősöket teremt közőlük, a béke költőket és bölcseket, s nyelvük
a legcsengőbb, a legvirágosabb kelet legragyogóbb nyelvei közt.

Ők laknak a világ közepén s az emberek legelsői közt foglalnak helyet.

Most tegyetek hasonlítást és borzadjatok vissza.

A sors így büntet és így jutalmaz.



MÁSIK HAZA.

Ki minden jót elveszíte, a mit a föld adhatott, szabad legyen annak
ábrándozni új életről, új világról, új hazáról.

Sokan elmentek már oda, vissza egy sem tért közülök, elmondandó, mi út
vezet az új hazához, melyik csillagban van az? minő élet lehet ottan?

De az érzés maradandó, a szenvedő, a haldokló vigasztaló enyhülettel
gondol a nemlátott honra, melynek sejtett partjairól édes ösztön él
szivében, mint vándor madáréban a déli tájról.


I.

Száz meg száz évvel ezelőtt három magyar ifjú megindult az őshazát
fölkeresni, melynek borongó emléke élt még akkor a nép ajkán.

Üldözött volt mind a három. Egynek családját kiirták a szomszédok,
másikban a sötét vakhit üldözé a felvilágosult férfit, a harmadik
királyi faj utóda volt, kinek ősét számüzé a győztes párt, s az unoka
koldusul származott el idegen ellenséges országba. Ennek neve volt
Julián.

A három ifjú szivében megérett a vándor madár vágya, az ösztönző
sejtelem távol keleti tájékról, nem látott, de hitt rokonnépről, lelkeik
előtt az elmerengés látnoki perczeiben bájos vidékek jelentek elő:
napsugáros mezők, szellős sátorokkal, lilaszínű ormok, s lengő
pálmaerdők, a széles kék tó felett a repülő kócsag, melyre kézívvel les
a barang-unoka, s a nappali álom csalogatva hívta őket maga után.

Vannak szentelt érzelmek, miket csak egy bizonyos kor, csak egy bizonyos
nép ismer, melyek más kor, más nép előtt felfoghatatlanok maradnak. A
spártai szigorú egyszerűsége, – a szent szűz számára eljegyzett asceták
magasztos fogadásai, – a vértanuk martyr vágyai, – a kereszthadak lázas
szenvedélye, – az islandi honvágya – s az a titkos, bánatos sejtelem,
mely nyugtalan életét századokról-századokra fentartotta a magyarnál,
megtudni népe bölcsejének helyét, megtudni, ha van-e még testvére
valahol a kerek földön? van-e több hazája ennél az egynél?

A három ifjú zarándokruhát ölte magára s hajóra ült Byzanczban, hol az
elűzött Geyza utódaival szaporodtak az idegen föld koldusai.

A byzanczi hajó a márványtenger tulpartjáig vitte őket, ott kitette egy
ismeretlen város kikötőjébe. Az ifjak ott maradtak egyedül.

A roppant nagy városban a zigéok királya lakott, egy becsületes
keresztyén ember, a kinek volt száz felesége.

A templomok tornyain ragyogott mindenütt a kereszt, az estharang zúgva
kongott mindenfelől; az ifjak betértek egy templomba imádkozni a
keresztyének Istenéhez.

A templom közepén fel volt állítva a feszület, de mellette köröskörül
apró bálványok oltárai álltak, miken füstölt az áldozat tüze, a
napisten, holdisten arany, ezüst szobrai jobbra balra álltak a Megváltó
képe mellett, s a papok, kik tömjénfüsttel áldoztak az Idvezítő előtt, a
többi bálványok elé vért, bort, égő lángot s virágokat hoztak, – ki
milyet kivánt, és a nép, mely a feszület előtt térdre hullt s keresztet
vetett, a többi bálványképeknek külön természetei szerint vagy lábait
csókolta meg, vagy lábtyűjét huzta le előttük; a kisebbekkel szembe is
szállt perlekedni; és az ének, mely a papok ajkiról felhangzott, – a
gyülekezet által utánzengve, – valami oly csodás vegyület volt
keresztyéni zsolozsmák s vad pogány hitregedalokból, miket a
főpátriarcha egy nagy könyvből olvasott ki, hol virágokból voltak a
sorok, minden betű, minden szó egy-egy csodás festett virág, a minő
betűkkel Manes írta könyveit az északi kristály-barlangban.

Ezt a népet egykor arra vetődött missionáriusok királyostul együtt
megkeresztelék, papjaikat a keresztyén vallás alapfogalmai helyett
megtaníták annak külső jelképére, s azzal ismét tovább mentek. A
megkeresztelt nép azután bevitte a feszületet templomába, de bálványait
is ott hagyta, s a meg nem értett hitet összezavarta régi pogány
vallásával, s azután is áldozott napnak, holdnak és négylábú állatoknak,
ivott lótejet, kerülte a bort, s a nem kérődző barmokat; ellenben
feleséget annyit vett, a mennyit tudott tartani, s miután lefizette a
«Péter garast», azt hitte magáról, hogy keresztyén.

A három ifjú megbotránkozva jött ki a templomból, s a király elé
kivánkozott.

Épen éji lakománál ült a király, márványterme ragyogott a fáklyafénytől;
mind a száz neje körötte járt; a szép ideál alakok fehér rózsával
koszorúzva, arany övvel átszorítva, vetélkedtek a férj kedve
keresésiben. Egyik lengő pávafarkkal legyezett arczára hűs szellőt,
másik serlegét töltötte, egy-egy édes olvadékony szókat sugdosott
fülébe, míg a többi tánczolva, énekelve, enyelegve rövidíté idejét.

Az idegen vándorok megálltak a mulatozó csoport között, fekete
szőrruháikban ellentétül a körülálló rózsaszín és habfehér könnyű lenge
alakokkal, miknek fátyolöltönyén átpiroslott a test színe.

– Nem jó úton jársz, király! szólt az ifjak közül egy; a keresztség, mit
felvettél, csak kulcsa a menyországnak, mely neked semmit sem használ,
ha ajtajára nem találsz.

A király megcsókolta a dorgáló kezét, felülteté őt trónpárnájára, s
kérte, hogy tanítsa meg az igaz hit tanaira.

A bájos tündér-alakok bámulva néztek fel a komoly arczú ifjúra. A
királyi utód volt az, Julián; – szőrruhájában is úgy illett a trónra; a
hajló, pihegő sylph-csoport egymás vállára füződve, feléje fordulva
arczczal, áhitattal hallgatá szavait; a félig nyilt korallajkak, a
tündöklő gyöngysorokkal, s azok a nagy, élveteg szemek, kékek, sötétek,
feketék, lángolók, az ifjú beszédes ajkaihoz voltak emelve; sirtak
örömükben, kaczagtak a bánat miatt, oda borultak lábaihoz,
összecsókolták ruhája szegélyét, a mint lelkesült hevében a szent hit
magas eszméit: eget, túlvilágot, istenszerelmet, bűnbocsánatot hirdete
közöttük. A király is leborult előtte, s fogadást tőn az új tan
értelmében, a keresztyén hitre esküdött, – csupán egyet alkudott ki
magának: – azokat a kedves enyelgő, hizelgő tündéralakokat, kiket mind
egyformán szeretett, s kik őt egyiránt szerették mind.

Julián gondolkodva hajtá le fejét. A király elég naiv volt térítője
szigorát áldozattal engesztelni meg. Egyet hitvesei közül kézen fogott,
egy karcsú, lenge gyöngy teremtést, habfehér fátyolruhában, ki oly
gyöngéd, oly légi könnyűded volt, mintha az álomlátás tünde alakjai
közül fogta volna el valaki. A nő tagjai reszkettek, mint a virágon
ringó csepp, arcza elsápadt, elpirult, öröm, ijedtség küzdött szivében,
a mint a király Juliánhoz vezette őt kézenfogva, s harmatgyönge kezét az
ifjuéba téve, jószívvel odaajánlá: hogy ez egyet inkább neki adja, csak
a többit tarthassa meg.

Julián hideg, érzelemtagadó arczczal tevé vissza a király keblére a nőt,
az szegény zokogva borult ura lábaihoz, könyes arczát annak
biborpalástjába rejtve, a többi nő sírva gyült körüle. Julián magasztos
képpel tekinte le rájuk.

– Minek neked e nők mind? Minek volna nekem ez egy?

– A szerelemnek, az édes szerelemnek, felele a király, felölelve a
lábainál térdelő alakot.

– A szerelemnek! susogák a hölgyek, s egymás keblén rejték el piruló
arczaikat.

Julián fölemelte homlokát.

– Nem ismerem ez érzelmet. Ha Istentől jő, idvezüljetek általa. Én nem
ismerem azt.

A nők, a férfiak körülcsoportozák az ifjakat, boldog volt, a ki velük
szólhatott, ki házába fogadhatá, kinek asztalához ültek. Sírt mindenki,
midőn meghallá, hogy távozni akarnak. A király hévvel marasztá, s kérdé
távozásuk okát.

– Megyünk rokonainkat keresni. Azt a népet, a kit századok előtt
elhagytunk, s kikért szívünk fáj mind e mai napig. Visz a rokonvágy
bennünket.

– Nem ismerem ez érzelmet, szólt a király, nekem rokonom van elég, ha
egyik nem, a másik tör be határimon országomat pusztítani; szeretném, ha
oly messze volnának, hogy soha hírüket se hallanám.

– Menjünk míg rájok nem találunk. Bejárjuk a világot. A hol csak ember
lakik, oda elmegyünk. A míg meg nem leljük őket. A míg el nem jutunk a
szebb, a jobb hazába.

A zigéok királya hasztalanul iparkodott lebeszélni az ifjakat magasztos
szándokukról. Hiába mutatta meg nekik viruló országát, boldog népét,
palotája kincseit, osztályt kinálva számukra mind abból. Az ifjak nem
maradtak.

Hiába festé le előttük a hátralevő út viszontagságait, a népeket, kiken
át kell vándorolniok: a vakbuzgó saracént, a ki keresztre feszíti a
keresztyén zarándokokat, a haragos bolgárt, ki nemzetgyűlölettel nő fel
a magyar ellen, az erdőlakó etlánt, ki az idegen vándort
bálványisteneinek viszi áldozatul, a türelmetlen patarént, ki éhen hagy
meghalni küszöbénél… Hasztalan. Az ifjak akarata erős volt, sem a jelen
örömek, sem a jövő veszély nem tartá vissza őket. Elhagyták a boldog
országot, s midőn kisérőik áldó szavát nem hallhaták többé, kik
hátramaradtak a határon, láthaták az útfélre állított kereszteket, mikre
fehér csontvázak voltak felszegezve, azon térítők maradványi, kik a
hitet terjeszteni e tájra vetődtek.


II.

A legelső városban, melyet útjokban találtak, sajátszerű tünemény által
lepettek meg a vándorok.

Épen vásár ideje volt, midőn nagy fáradtan oda értek, s a mint ott egyet
megszólítának a tömeg közül, az ijedten elkiáltá magát, s az ott állongó
csoportok hirtelen felszedték málháikat s pillanatok alatt szétfutottak
a vásártérről, ellenkező utczákba, mint a honnan a jövevények
közeledtek, s akármerre mentek, az utczán talált emberek mindenütt
bódult ijedelemmel futottak széjjel előlük.

Meg nem foghatva az ijedelem okát, betértek a város közepén látott
legmagasabb épületbe, melynek kapuját két kopjás szerecsen őrizte,
gyanítva, hogy ott tán valamely tisztviselő lakik. A két szerecsen, a
mint közelítni látta őket, vállára kapta dárdáját s elfutott
jajveszékelve, abbahagyva a kapu-őrzést.

A vándorok bementek a házba, ott is szobáról szobára, a kikkel
találkozának, mindnyájan a rémület jeleivel futottak el előlük, míg a
legbelső teremben, a honnan nem volt kijárás, ráakadtak a kadira.

A kadi kövér vörös ember volt, de a három zarándok láttára kék és zöld
lett, mint a szilva, s hogy ott maradt, egyedül annak köszönheté, hogy
lábainak rég nem tudta hasznát venni.

– Úgy-e, ti jó emberek, hebegé nagy rettegéssel, nem azért jöttetek ide,
hogy itt nálam meghaljatok?

Az ifjak biztosíták az ellenkezőről s bámulva kérdék azon átalános
ijedelem okát, mely jöttüket megelőzé.

– Ti derék, jó emberek, szólott reszketve a kadi. Ha a paradicsomba
akartok jutni, igérjétek meg, hogy az én házamban nem haltok meg. Mivel
hogy a nagy kalifának hajdan az a szokása volt, hogy a mely keresztyén
országán belül elfogatott, azt ő menten felfeszítteté a keresztre, s
eképen őrizkedett tőlök. Hanem egy pár év előtt valami átkozott próféta
vetődött ide az országba, bár soha ne született volna, azt mikor
fölfeszítették, jóslatot mondott a keresztfáról; mely szerint ha még
három keresztyén fog meghalni ez országban, mi mindnyájan kalifástul
ellenállhatlan végzetnél fogva mind keresztyénekké leszünk. Már most
tehát a kalifa országszerte kihirdetteté: hogy a ki ez országban egy
keresztyént megtalál ölni, vagy ha egy meghal küszöbén belül, annak
családja is kiirtassék. Azért, jámbor zarándokok, ne hozzatok házamra
bajt, menjetek ki innen, majd két csausz messziről el fog benneteket
kisérni a kalifa városáig, ott jól lesz dolgotok.

A vándorok megköszönték az utasítást, s odább mentek. A két csausz
mindig jobban elmaradott mögöttük, végre egészen megszökött. Egyedül
kelle a kalifa elé menniök.

A kalifa ijedten takarta el arczát, a mint maga előtt látta őket.

– El innen, el! kiálta hevesen. Takarodjatok e földről. Ti vészt
hoztatok ide, minek jöttetek?

Az ifjak mondák: hogy csak keresztül akarnak utazni az országon és azt
minél hamarább elhagyni.

– Oh, el fogjátok azt hagyni minél hamarább, nem lesz alkalmatok itt
meghalhatni. Ismerem a fajtátokat, készek volnátok meghalni, csakhogy
keresztyénné tegyetek.

S rögtön előszólíta tizenkét spáhit, rendeleteket adott nekik. Az
ifjakat felültették három paripára, s egy pillanatnyi veszteglés nélkül
nyargaltak velök ki a városból.

A spáhiknak az volt parancsolva, hogy addig meg ne pihenjenek, míg a
három zarándokot túl nem vitték az ország határán.

Három nap, három éjjel nyargaltak megnyugvás nélkül. Mikor egy városhoz
értek, ott új paripákat váltottak, más spáhik álltak melléjük, s tovább
ment a veszett roham; a vad arab paripák lobogó sörénynyel terültek a
vándorok alatt, kiknek egy órai nyugvást nem engedtek három nap, három
éjjel.

Kifáradva, eltikkadtan jutottak el a határra, még ott sem álltak meg
velök, egy nagy vizen átusztattak, a tulsó parton letették őket, hogy
vissza ne jöhessenek.

A három ifjú félholtan rogyott össze a földön.


III.

Itt két részre vált a tájék, délnek kövér legelők, szántóföldek
látszottak meg, távol helységek kiálló toronyhegyekkel; – éjszaknak vad
erdőségek, beláthatlan rengeteg.

Az ifjak a lakott föld felé vevék az útat. Három napi öldöklő fáradság
után jótékony volt azon eszme, hogy emberi hajlékra fognak találni, mely
elmarjult tagjaiknak enyhet, pihenést adand.

S nagy lőn örömük, midőn a legelső város tornyán keresztet pillantottak
meg. Itt hát keresztyének laknak!

Bezörgettek a legelső háznál. A gazda kidugta a fejét az ablakon, gyanus
szemekkel mérve végig a három zarándokot.

– Mit akartok? kik vagytok? kérdé tőlük, végig nézve rajtuk.

– Üldözött keresztyének vagyunk, menhelyt keresünk.

– Hiszitek a szentháromságot? kérdé amaz éles vizsgatekintettel.

– A szerint idvezüljünk.

– Úgy menjetek e városból. Mi antitrinitariusok vagyunk, szólt az ember
hideg türelmetlenséggel s betette ablakát.

A másik ház ajtajában künn állt a gazda. Oda járultak hozzá a jövevények
szállást és kenyeret kérve.

– Vessetek keresztet magatokra. – Megtevék.

– Elmenjetek innen! ordítá rájok amaz, kezét emelve ellenük. Ti
orthodoxok vagytok. Felülről kezditek a kereszt jelét. Én gazarénus
vagyok, alulról vetem fölfelé.

S becsapta előttök az ajtót.

Minden ház zárva maradt szavaikra. Az üldözött secták népe türelmetlen
fanatismussal tagadta meg tőlük a falat kenyeret, s ott hagyta őket
megvirradni küszöbe előtt.

A piaczokon körülállták őket, s a helyett, hogy szükségeik után
kérdezősködtek volna, vallásuk elvei felett támasztottak vitát. Attól
kérjetek kenyeret, a kivel egy hiten vagytok! Ezzel utasíták el őket
mindenünnen.

Éhtől, szomjtól, fáradságtól leveretve mentek a szomszéd városba. Ott
egy főpap lakott. Egyenesen ahoz tértek be. Elmondák utazásuk czélját,
kiállott szenvedéseiket, s a Megváltó nevében kérték segélyét,
nyughelyet és eledelt.

Azon városban novatianok laktak. Az ordinatus azt felelte a vándorok
kérelmére, hogy elébb meg fogja őket vizsgálni a gyülekezet előtt, ha
vajjon méltók-e kérelmük megadására?

Bevezette őket a templomba, melyben sem urasztala, sem
keresztvíz-medencze nem volt látható.

A gyülekezet két részre volt osztva, középen álltak a «perfecti», a nőt
soha nem ismert férfiak. Hátrább a «credentes», kiknek meg volt engedve,
hogy egy gyermekük legyen, de több nem (az ottani nőknek igen rútaknak
kelle lenni).

A zarándokok kiállíttattak a nép elé, s az ordinatus kérdéseket tőn
elibük.

– Ki teremté az embert?

– Az Isten! felelének az ifjak.

– Hah! galiléok vagytok! ordítá a gyülekezet egyhangulag, rájuk mutatva
ujjaival.

– Az ördög teremté az embert, felelé az ordinatus. Kell-e keresztvíz a
hivőknek?

– Az mossa le bűneiket, felelt a három zarándok.

– Orthodoxok! orthodoxok! kiáltozák a «credentes».

– A consolamentum teszi azt, nem a víz, viszonzá az ordinatus, s a
harmadik kérdést tevé: kell-e imádkozni a hivőknek?

– Isten dicsőségére, viszonzának a kérdezettek.

– Tévelygők vagytok! kiáltá fenyegető hangon a pap, a test sanyargatása
az Isten dicsősége. Távozzatok e helyről tévelygők!

A gyülekezet felzúgott rájuk.

A zarándokok csak egy napi pihenésért esdekeltek, csak egy enyhítő
falatért. Az ordinatus buzgó iszonyattal eltelve lépett fel a pulpitus
lépcsőire, s jobbját az új testamentomra tevé, balját az ifjak felé
nyujtotta ki.

– Átok reátok tévelygők! Átok a vízre, melyben megmosdotok, átok a
légre, mit beszívtok! átok rá, ki ha éheztek, ennetek ád, ha fáztok,
tűzhelyéhez bocsát, ha elfáradtok, házába befogad, ha meghaltok,
eltemet.

Az ifjak kiüzettek a vakbuzgó nép által a templomból, ki a városból,
elűzték őket kutjaiktól, gyümölcsfáiktól. Tovább kellett vándorolniok…

A legközelebbi városban, melyet elértek, adamiták laktak, paradicsomi
népek, kiknek hittana megveté a ruhában járást, a bűn legnagyobb jelének
tartva azt, ha valaki az Isten elől ruhák által akarja magát eltakarni,
s kinek ifja, véne, nője és férfija járt oly módon, mint Ádám és Éva a
paradicsomban, mielőtt a fügefalevél feltaláltatott.

E sajátságos hitfelekezet, a mint megpillantá a városukba lépő három
ifjút, kiknek ruházata rögtön elárulá, hogy nem tartozik azon
felekezethez, mely megtagadja a szabókat és takácsokat, útjokat állta s
gunyolódva, szitkozódva hajtotta ki őket onnan.

– Nézzétek a bűnösöket, kik nem szégyenlenek ruhában járni! A
szemtelenek, kik ártatlanság helyett vászonnal takarják be magukat. A
gyalázatosak! kik bűnös voltukat rejtegetik. Az istenkáromlók, kik azzal
boszantják a teremtőt, hogy oktalan állatok gyapját kérik kölcsön,
mintha rájuk bizatott volna pótolgatni azt, a mit a teremtő tökéletesnek
alkotott. Ki innen, világ csufjai!

A paradicsomi nők és férfiak kikergeték városukból az ifjakat, kövek és
átkok repültek utánok bőséggel.


IV.

Ez országban nem lehetett tovább maradniok. Az üldözött schismaticus
secták népe elfoglalt menhelyén üldözővé vált, kegyetlenebbé, mint az
erdő fenevadai.

Vissza kellett fordulniok, elhagyni a lakott mívelt földet, s neki
indulni az északi rengetegeknek, miknek kietlen terjedelmét a
legmagasabb hegycsúcs sem volt képes beláttatni.

Ez volt a Caucasus.

A legelső domb felett megállítá utitársait Julián, megmutatá nekik a
kietlen, néptelen vidéket, mely lábaiknál elterül, s megkérdezé tőlük,
ha leend-e bátorságuk a vadonhazát keresztül bujdosni vele?

A kietlen ormokon egyedül barangolt a szél, – a berkek sötét mélyiből
ordított az aranyfarkas, – a barnuló éjszakában sehol egy pásztortűz sem
égett, – ember nem lakott a tájon.

A vándorok egyike visszaborzadt a magánytól, s elmaradt társaitól a
rengeteg széliben, mely körülfogta a láthatárt, s melybe út nem
vezetett. A másik kettő búcsut vőn tőle s odább ment. Eltüntek a
sivatagban, a szélzúgás elnyelte lépteik hangját.

Tizenhárom napig utaztak az erdők között. Az árnyék volt vezetőjük, s a
fák derekát benőtt moh. Erdei vadgyümölcs nyujta silány táplálékot, vad
tövisbokor menhelyet a vihar ellen.

De ha leszállott az est, a királyi bujdosó lehajtá fejét társa ölébe,
álmodó lelke előtt megjelent a bájos vidék; – a napsugáros mező, hol a
fehér ménes legel, – a lilaszínű hegyek, bókoló pálmafáikkal, – az
ábrándos őshaza, s másnap ismét tovább mentek szélzúgásnál, sötét
erdőben, vadfolyamokon keresztül.

Egyszer egy irtott helyen, hol az erdő közepett egy egész nagy
földnyomáson fiatal cserje sarjadzott, egy különös romra akadtak.

Egy tágas kerek sánczolat, – széles fatörzsökök egymás mellé két sorban
leverve, s a sorok közei földdel kitöltve. A kerek gyűrű-sáncz
mérföldnyi tért keríte be.

Az avar elődök körvárai voltak ilyenek.

A sáncz sehol se volt megtörve; a fák teli nőtték a tért, melyet
bekeríte, – széles kapui előtt virágzott a bokor, tetején a vadvirág
hullatta repülő magvait.

Körül a rengetegben itt amott egy-egy négyszögű kő volt valami füves
dombra fölállítva, minőket régi sirokra állítottak az ősmagyarok, a hova
egy hőst fektettek.

Tehát itt jártak valaha.

Az erdő puszta volt és lakatlan. Sehol emberi kéz nyomai.

Napi járó földdel odább találtak egy kecskepásztort, a ki a tuskó
hajlékán túl emberi lakot nem látott, az elmondá a vándoroknak az apáról
fiúra maradt mondát: hogy itt száz meg száz év előtt egykor egy nagy nép
lakozott. Messze földről jöttek ide, messze földre mentek innen, senki
sem tudja, hová. Ők építék a sánczokat, miket benőtt a vadbokor. Ők
alusznak a négyszögű kövek alatt, melléjük fektetve buzogány, nyíl és a
széles kard. Egyszer egy másik nép jött utánuk, ők kiálltak ellene s a
mint szembeállanának, megismerték egymást, testvérek voltak,
összeölelkeztek, s azután együtt fölkerekedtek innen, s elmentek messze,
messze! Azóta senki sem lakja e földet.

A két ifjú ősei sirhalmán aludt, és ősei sirhalmán még egyszer oly
szépnek, nagynak álmodá az ősi hazát, mely után vágyai vitték, mint
valaha.

Egy nyomára már találtak a keresett népnek, melynek mindegyik lépése
egy-egy győztes csatatér volt, s buzgalmuk kétszerezve lőn azt magát is
föltalálni.


V.

Sokáig vándoroltak még az ifjak, hazát keresve. Az erdő elhagyta őket,
következett a harasztos sivatag, a kietlen orosz puszta, melyen a végig
süvöltő északi szél sem hegyet, sem fát nem talál. A pusztaság vadjai
messziről bámulva üvöltének a két vándorra. Ember soha sem járt erre. A
szikes istenátkozta földön aszú páfrán csenevészett, a ködös, borongós
égről vak holdak, vak napok ijesztgetének csoda tüneményeikkel, kettős,
hármas alakban jelenve meg az ég boltján.

S ilyenkor, midőn köröskörül hallgatott a világ, messze és közel emberi
hajlék nem látszott, mi jól esett a vándoroknak egymás szavait hallani,
egymás szavaiban az édes anyanyelvet, s a kölcsönös lelkesülést.

A hon, a melyben születtek száz és száz mértföldnyire volt már mögöttük
és ott a távolban sem övék többé. A másik hon, melyet kerestek, épen
olyan messze volt előttük s bizonytalan, hogy rá fognak-e valaha
találni? Egymás keble volt egyetlen menhelyük az ősvilági fenyér
közepett, egymás szava az egyetlen vigasz, egymás arcza az utolsó emlék,
mely velök maradt a hazából.

Tán ha egyedül kellett volna beutazni egy magános embernek e hangtalan,
lakatlan országot, megőrült volna a nyomasztó magányban, eltévedt volna
a vadak közt, s lett volna olyan, mint azok.

Egyszer, hosszú bujdosás után füstöt láttak fölszállani a távolban, s
arra vették útjokat.

Rég nem láttak emberarczot, s a hosszú magány után vágytak egygyel
találkozni, bárha idegennel is.

A sivatag szélén alán vadászok ültek a nagy tűz körül. Vad kékszemű
óriások, kik gyalog űzik meg a pusztai szarvast, s ököllel verik le a
sörényes bölényt. Öltözetük vadállatok bőre volt, a hosszú szőke haj
vállaikat verte. Bölények szarvaiból ittak a tűz körül leheveredve.

A vándorok emlékében megújult a rémes monda a kegyetlen pogánynépről,
mely a vándor idegent megáldozza véres isteneinek; de Julián biztatólag
szorítá meg társa kezét: ha hited erős, sziklákat mozdíthatsz el; és mi
hiszszük, hogy testvéreinkhez el kell jutnunk, nekünk nem szabad itt
elvesznünk.

Az alán vadászok vidám képpel fogadták a vándorokat, közéjük ültették,
bort és húst adtak kezökbe. Jó, kedélyes nép volt ez. Lehet, hogy a
kiket a csatában fogott, azokat megáldozá, de vendégeit szivesen szokta
fogadni.

Míg a vadászok a vad dalolás között szilaj táncz- és fegyverjátékkal
mulatták magukat, Julián elábrándozva ült a tűz mellett; a kezébe adott
bölényszarvból kidült a bor a földre; oldalán függő kését elővette s
ábrándja képeit méla merengései közt ráfaragta az ivószarúra;
csataalakokat, ijas, pánczélos hősöket, oroszlánok, párduczok képeit,
mikkel lovas amazonok vínak, trónon ülő királyokat, s hölgyeket, kik a
virágok közt fekszenek; a mint e művészetet a byzanczi udvarnál
eltanulta.

Az alánok, – a mint az ivókürtöt visszaadná nekik, – elámultak a rajta
levő faragványon, s tetszésök legvilágosabb jelével vették körül az
ifjakat. Felvették őket vállaikra, úgy vitték fejedelmük elé, a ki egy
bőrházban lakott, melyet százados tölgyek árnyaztak be.

Fél esztendeig tarták itt az ifjakat. Az alán előkelők kürtjei
megnépesültek czifra faragványokkal; az Árpádok ivadéka
tulipánfaragással kereste eledelét.

Az alánok váltig rémíték, ijeszték őket a további úttól. Elmondták
nekik, hogy határaikon túl nem lakik más nép, mint tatár és izlamhívő, s
a mi még azokon túl van, az egy köves, rideg puszta, melyen lovas soha
nem járhatott.

Az egyik társ ingadozott, csak Julián maradt hiténél. Fel kell őket
találnia.

Elváltak az alánoktól s tovább mentek.

Julián nem győzte társát biztatni; csüggedt volt az, elvesztette hitét,
kétségbe esett végczélja fölött.

– Sehol sincs már többé magyar, mondá búsan, s nem álmodott többé a
napsugáros mezőkről.

Egyszer egy országba értek, melyet mahomedán nép lakott.

– Látod! mondá a hitében gyűlölt, az alán igazat mondott, elmult innen
már a magyar!

Az ifjú a legelső városban megbetegedett, nem volt hite tovább, mely
erőt adott volna neki a szenvedések ellen, útja felén meghalt; ott
eltemették idegen földön, mindkét honától oly messze.

Julián egyedül maradt.


VI.

Julián egyedül maradt szenvedéllyé érlelt ábránd hitével. Nem volt többé
a ki megszólítsa az édes csengő magyar nyelven, nem volt a ki
szenvedéseit megossza, a ki egy biztató szót szóljon hozzá. Annál
nagyobb lőn vágya eljutni oda, a hol azok laknak, a kik megfogják érteni
nyelvét és honszerelmét.

Egy török imám szolgálatába állott, ki keletre volt utazandó; de a
szolgaruhában is király maradt ő, országok ura, miket lelkében
teremtett, s midőn a tevéket vezetve, ura mellett járt a köves úton,
akkor is fönn viselte homlokát, mintha koronák terhét emelné rajta.

A kereskedelmi karaván, melyhez Julián szegődött, egy pusztán vonúlt
keresztül, melyen több napi járóföldnyire sárga összeállt kavics és
repülő homok terült a láthatár egyik szélétől a másikig. Itt-ott
források körül zöldült csak valami katáng. Jó a tevének, más állat azt
sem eszi meg.

Juliánnak ekkor jutott eszébe először az alánok intése. E pusztán a
magyar nép nem vonúlhatott keresztül. Annyi lóval, annyi gulyával e
homoktengeren egy napig sem lehetne járnia. E gondolat jobban gyötré,
mint égető szomj, s napszúrás… Tehát a legerősebb hit nem volna más,
mint ábrándkép, s annyi kiállott szenvedés csak egy őrült álomnak lett
volna áldozatul hozva?

Érzé, hogy tagjai reszketnek, hogy ereje maradoz, a hit távozni kezde
tőle. Este, midőn a karaván pihenni települt egy forrás mellé, nem birt
a kétség miatt elaludni. Térdre veté magát s szorongatott lelkét
fölemelte az Istenhez, ki a csillagos ég minden szemeivel látszott reá
lenézni… Imádkozott… És azután el tudott aludni…

Az ég csillagait nézve aludt el. Lelke még azután is az ég csillagait
látta, s úgy tetszék neki álmában, mintha egy csillag jönne felé nagy
lassúdan közeledve, a déli láthatárról észak felé tartva. A közelgő
csillag mindig nagyobb-nagyobb kezde lenni, nem soká olyan lett, mint a
hold, sötétebb és világosabb foltok lőnek benne kivehetők: völgyek és
hegyek. – Mindig közelebb jött hozzá. A holdszerű fénynek már színes
zománcza kezdett átéledni, a mezők zöldje virult ki legelébb, azután a
tavak kékje, lassankint az erdők sötét zöldjébe mentek át az árnyas
foltok. A csillag mindig közelebb és közelebb jött, egy roppant gömb
vált belőle, s a csillaggömb tájain kiderültek erdők, völgyek, a
napsugáros mezők, miken fehér nyájak legeltek csendesen, a lilaszin
dombok, miken tarka sátrak voltak felvonva, az ezüst folyamok kigyói,
mik bókoló pálmaerdők között folytak csillogva alá, és a széles kék
tavak, mik fölött fehér rajokban repültek a kócsagok.

– Ah, keresett haza! sóhajta az álmodó, s már a csillagvilág oly közel
jött hozzá, hogy már csak egy szökés kellett, hogy hanyathomlok
belehulljon, már hallá az édes danát, mit vízért járó magyar leányok
zengnek a folyamok partján, már érzé a szédítő holdkór vágyat, mely
ellenállhatlan erővel készteté őt aláhullani a vonzó, hívó égi testbe.
Megyek! megyek! rebegé és kinyujtotta kezeit, s rohanva szökött le az
édes tájra… és fölébrede.

A mint hanyatt feküdt, látta még most is az égen a távozó meteort, mely
fényesen, mint a hold vonult lassú röpüléssel délről északkelet felé,
hosszú tűzfarka szikrázva vonúlt utána, s messze-messze elrepülve, a
barna lilaszín gőzkörben mindig inkább vörösebb lett, s a láthatáron
alul veszett el.

Az ifjú fölkelt fekhelyéből, lázas szíve vert hevesen, nem szólt
senkinek, tömlőjét megtölté vízzel, nehány marok pálmaszilvát vett
magához, s elindult a csöndes éjben útmutató csillaga után.

A csillag északkelet felé futott, tehát egészen eltérve azon iránytól,
melyben a karaván megindult. Julián az éj csöndében elhagyta a karavánt,
magasztos ábrándhitű lelke el volt telve a nagy szellem
csodajelenségeivel, a ki választottaival álomlátásokban szokott
beszélni, s útmutató csillagokkal vezetteti őket, léptei alatt zörgött
az oáz leveles harasztja, mely lassankint el kezdett maradozni tőle, s
nemsokára a süppedező kavicsos homokot érzé lábai alatt. Hátra sem
tekintve haladott a kitüzött táj felé. Idegeinek elfogyott ereje
kétszeresen tért vissza, valami varázs hatalom aczéllá edzette izmait,
úgy neki indult, mintha a világ végéig meg sem akarna pihenni.

Nem sokára otthon leszünk, suttogá magában ábrándos örömmel.


VII.

Az éj vége felé járt már, a látkör keleti részén domború fénykúp kezde
emelkedni, melyet egy pillanat mulva maga a nap követett, a szürkület e
tájon csak egy pillanatig tart.

Julián a feljövő napvilágnál széttekinte a vidéken. Puszta volt az és
üres köröskörül. A széles sárga homoktengeren sehol egy tárgy, melyen a
szem megakadjon. Egy meghalt világ az egész.

Minő ijesztő hajnal! Másutt a nap feljöttére ezer színt vesz magára a
természet, a lombok, a virágok között megindul a hajnalkisérő szellő, a
madarak megszólalnak, a patak zúgása hallik. Itt semmi sem hirdeti,
semmi sem fogadja a feljövő napot, a legelső sugár előtt felveszi a
vidék halottsárga leplét, minden hallgat, s szél csak kétszer fú egy
évben e tájon, és az a Samum.

Julián borzadva érzé e táj kétségbeejtő magányát, döbbenve tekintett
vissza a karaván felé, melyet elhagyott; nyoma sem látszott már annak a
látkörön, az elhagyott oáz messze elmaradt mögötte. Úgy képzelé, mintha
még a tevék csengetyüit hallaná, s a léptek ropogását. Káprázat volt! a
mennyire a szem látott, üres volt az egész vidék és hangtalan. Egy fehér
éjszaka.

Az ifjú először érzé életében, hogy egyedül maradt; egyedül egy
ismeretlen, járatlan sivatagban, hol nem csak ember, de még növény sem
él. Szíve elszorult az eszme facsaró nyomása alatt; egy tömlő víz, egy
zacskó pálmaszilva volt minden készülete a véghetlen útra, egy
zarándokpálcza, végén kettős kereszttel, minden fegyvere az ismeretlen
veszélyek ellenében, de még nem engedé őt leroskadni, kétségbeesni a
hitté szentelt honvágy.

Távol azon irányban, melynek indult, a látkör széliben meglátszék egy
magas, vörös domb, valami kopár syenit sziklaorom, mit a homok félig
betemetett, a vándor azt tüzé ki magának czélpontul, remélve, hogy a
vidék túl ismét új arczot ölt, s megindult felszentelt megnyugvással a
sorsba.

A nap mindig feljebb szállt ez alatt, s mentül magasabbra hágott, annál
égetőbben sütött alá; minő unalmas lehet ott a nap, hol az égen soha
felhő nem jár, mely körül mindig egyhangú kék a levegő! A homok
lassankint izzóvá melegszik át, úgy hogy délfelé szinte fehérleni
látszik a hőség miatt.

Julián erős akarattal folytatá útját a vörös szikladomb felé. Olykor
valami nagy fenevad nyomai szelték keresztül útját, mely valaha itt
járt; itt most egy fehérlő csont meredt ki a homokból, tán eltévedt
ember, vagy megölt állat, kinek tetemeit széthordták a vadak.

A nap már hanyatlott, midőn a vándor nagy fáradság után elérte a vörös
sziklahalmot, melyet messziről czélba vett; kopár, növénytelen bércz
volt az, sívár rétegei között soha semmi fű nem tenyészett, itt-ott egy
nagy hasadék látszott rajta, mit tán a nap heve repesztett; a kő rétegei
óriási lépcsőket képeztek a domb tetejéig.

Julián felkapaszkodott a lépcsőkön, s széttekinte a domb magassáról.
Csak a pusztát látta nagyobbnak onnan. Túl rajta ugyanazon halottvilág
terült, mely innen, ugyanazon üres végtelenség, a lemenő nap izzó fénye
semmi tárgyat sem mutatott az éktelen sivatagban.

A zarándok leült a kőre, nem érzé, hogy el van fáradva, de még is ott
maradt, az volt az egyetlen tárgy, mely kivált a sík egyhangú homokból,
azt választá éji tanyának.

A nap leszállta után elhüvösült a levegő, de az átmelegült kő még akkor
is oly forró maradt, hogy szinte sütötte a rajtafekvőt.

Körül csöndes volt a világ.

A néma pusztaság közepében a vándor aludt egyedül kopár sziklai
fekhelyén, s álmában tájak és emberek alakjai váltogatták egymást, kiket
sohasem látott, de a kik még is mind oly ismerősöknek látszottak előtte,
mintha közöttük nőtt volna fel.


VIII.

A nap legelső sugára felkölté az álmadozót. A ligetek és lakóik képe
szerte röppent, az éber tekintet nem látott mást, mint a sivatagot és a
magánosan utazó napot.

Útnak indult. Messze, igen messze látszott egy másik domb. Fáradságos
járás után azt is elérte nagysokára. Azon túl ismét csak oly sivatag
tünt elő, s ha a harmadik czélponthoz is eljutott, megint csak e kopár
képet látta ismételve.

– Sehol sem lesz-e már ennek vége?

Negyednap, ötödnap elmult, hatodnapra elfogyott a vándor tömlőjéből a
víz, s a pusztából még mindig nem hatolt ki.

Egész hosszú nap egy enyhítő csepp nem érinté ajkát, fáradtan,
eltikkadva vonszolta magát odább; mely eddig világrészszel előtte járt,
fáradatlan lelke, most már ez is maradozni kezde tőle, visszament
emlékében a hátrahagyott útra, a hátrahagyott hazába, annak virányain
vette pihenését. Egy homokdombra lerogyott. Minden ereje elhagyá.

– Bár maradtam volna ott örökre meghidegült tűzhelyednél. Lennék koldus
a hazában, még is benne volnék. Lennék a börtönben, lennék üldözve,
lennék a sírban, vagy a vesztőhelyen, még is otthon volna az. Őrült
lélek, hová jöttél velem… Csak egy ember volna közel, bárha nem földim
is, ozmán vagy patarén, hogy emberszót hallanék, midőn meghalok. Vagy
egy madár, vagy egy vadállat, hogy lássak valami élőt, midőn én
megszünök. Vagy volna csak egy árnyékos fa, melynek lombja alatt lelkem
kilehelleném, hogy ne az égető napsugár ölne meg!

S ime, midőn káprázó szemeit fölveté, egy délczeg barna oroszlán jött
reá szembe merész rátartással; a komoly vadállat föltartotta fejét,
aranyos sörénye reszketett erős nyakán, lassú, méltóságos lépéssel jött
a vándor felé.

Julián nyugodtan állt meg előtte, köpenyét válla körül veté, rendületlen
bátorsággal néze a közelgő fenevad szeme közé. Az is reá nézett. A két
királyi lény önkénytelen tisztelettel bámult egymásra; a fenevad egy
perczre megállt, azután félrefordult, mintha nem állhatná ki azt a vad
emésztő lángot, mely a férfi szemeiből felé sugárzott, felnézett a
napba, s azzal végig ordítva a sivatagon, tova száguldott, bozontos
farkával csapkodva két oldalát.

Julián érzé Isten fölkelő ujját homlokán. Kiben a puszták királya
megismeré a választottat, annak nem szabad, nem lehet elvesznie. Még
egyszer fölemelé arczát; a nap mérgesen, vadul sütött alá megölő
sugaraival; a hol az oroszlán végig ment a puszta fövényen egy száraz
acanthius hevert, melyet messzeföldről fútt ide a vihar; annak aszú
levelein egy fénylő pont ragyogott. Egy vízcsepp volt az, mit az
oroszlán sörényét megrázva oda hullatott.

Az ifjú lelke egy pillanat alatt megtalálta a vezérgondolatot. Az
oroszlán fürödni volt. Itt valahol forrásnak kell lenni közel.

Felkapta vándorbotját, s új erővel, új akarattal megindúlt az oroszlán
nyomain. Lelke ismét előtte járt, s homloka nem érzé a napszurást, mely
égető nyomással tüzött le reá. Arczára az idegláz kórpirossága ült ki.
Ereje ki volt már merülve, most a szenvedély kölcsönze neki újat.
Sietett, sietett. Már látott messze a láthatáron valami világoskék
tömeget feltünni, még nem tudá: bércz-e vagy felhő? Az oroszlán nyomai,
mint egy hosszú gyöngyfüzér, épen arra felé vezettek. Szemeit le nem
vevé azon pontról. Mentül közelebb ment hozzá, annál jobban kitünt
előtte annak alakja, egy nagy havasi hegyforma volt a messzelátszó
csúcs, mely sziklakirálynak vala teremtve kisebb testvérei fölé. Már
jött közelebb feléje a láthatáron sötétülő erdő, már könnyü szellőt is
érze lengeni: vágyó lelke végig repdesé az útat odáig és vissza, míg a
roskatag test vánszorogva tántorgott előre.


IX.

Leszállt a nap, feljött a hold. Az ég megnépesült csillagezerekkel.

Julián kábult fővel tekintett föl az égre. A csillagok, mint valami égi
csodák szemei, gúnyolódó pillogással néztek alá a tántorgó emberre, feje
felett égett az Albireo, a hattyú napfehér csillaga, oldalt a láthatár
fölött ragyogott vérvörösen az Antares, a scorpio szive, és mindenfelé,
a merre tekintett, ragyognak elé az apróbb, nagyobb égvilágok, a
mérhetlen távol s az elérhetlen vágyak égi jelképei, mik között egyedül
úszott végig, mint egy ezüst csónak, az új hold gerezdje, képmása az
őrjöngő ábrándnak.

Az ifjú beteg szorongást érze szivében, szomj és lélekbántalom
megbéníták erejét, az ábránd és napszúrás elkábítá fejét, tántorgott,
elesett, a vándorbot kihullott kezéből, azt képzelé, hogy most sietve
halad, egy előtte futó csillagot üldözve; előre, előre, hebegé zsibbadt
halálos álmában s mozdulatlanul feküdt a földön.

E pillanatban dal szólalt meg a vidéken. Édes csengésű női ének bánatos,
panaszos hangjai, végig rezegve a halk éjszakában.

Ha a sírban aludt volna már, föl kelle ébrednie az ifjúnak e hangokra.
Emberhangok voltak azok, bájos nő hangjai és – magyar hangok!

  «Repülj madár, repülj
  El a tenger mellé.»

Életre villanyozva szökött fel az ifjú fekhelyéből. A vér még egyszer
megindult hevesen lüktetni aléló szivében, könyökére emelkedve
hallgatódzott: nem álom volt-e az, a mint álom volt az egész élete? Az
édes csengésű hang még közelebbről zengett:

  «Apámnak anyámnak
  Szállj az ablakára,
  Az én levelemet
  Tedd az asztalára.»

Ah ez nem lehet többé képzelet! Ez nem álom. Az ifjú felkelt helyéből
reszkető tagokkal.

  «Ha kérdik, hol vagyok?
  Mondjad, hogy rab vagyok;
  Kezemen, lábamon,
  Bilincset hordozok…»

– Ki vagy te? ki vagy te! kiálta föl őrült elragadtatással a feléledt
vándor, nő? vagy szellem? vagy álmaim csalóka tündére? Szólj, ki
énekelsz itt az éjszakában.

Az ifjú könnyű léptek neszét hallá, s a félhold ezüst világánál valami
fehér lenge alakot láta felé közeledni, egy remegő leánykát, kinek
arczát nem láthatá a félhomályban, de alakjában valami gyermeki nyulánk
karcsuságot vehete ki.

A leány odalépett hozzá, s a mint az ifjú nem birt megmozdulni,
szenvedélyesen borult nyakába a lány, s bizalmas testvéri néven szólítá
őt: «bátyám, édes bátyám» s a közben hévvel szorítá őt gyöngéd pihegő
kebléhez.

Az ifjú most már valóban azt hivé, hogy álmodik, hogy azon álomlátások
egyike ül szivén, melyekről jól tudja az ember: hogy most álmodik, és
még sem bir fölébredni. «Óh Isten, mint ég fejem», sohajtá elepedve.

A leány elfutott, Julián olynemű lubiczkolást hallott, minő a
megmerített edény bugyogása, s nehány percz mulva telt korsóval jött
vissza a leányka, s azt az ifjú kezeibe adta. A szomjtól elkinzott
bujdosó mohón ragadta azt magához, s midőn a jéghidegségű víz ajkait
érinté, egyikébe képzelé magát azon kápráknak, midőn az álmában szomjazó
hűs patakba véli magát vissza.

A leány a hűs forrásvízzel meglocsolta az elalélt arczát, s a mint az
magához kezde térni, gondos ápolással térdelt mellé a földre, s fejét
gyöngéd karjaira vette, és homlokát megcsókolá.

Julián nem álmodott csókról soha, érzé, hogy ébren kell lennie, szive
oly örömet kezde érezni, melyet sem ébren, sem álmában nem ismert az
előtt.

A leány az ifjú nyaka körül fűzte karjait.

– Mi hírt hoztál a kék víz mellől édes bátyám? szólt hozzá kedves,
ismerős anyanyelven. Él-e még apám, az ősz vezér? nem ittak-e még új
szövetséget a kehelyből? Mondottak-e új jóslatot a táltosok? Égnek-e még
a tűzhalmokon a ghylák üstjei? Éneklik-e még a gyászdalt a barna
hajadonok az elveszett lányról? Nem lőttek-e három nyilat valamely
rokonom sírjába? Harczoltak-e rabonbánok a tatárokkal? Győztek-e?

Julián magasztos örömmel reszketve ragadta meg a leány kezét.

– Tehát élnek ők! Él még magyar, van még másik haza! Szólj, hogy jöttél
el onnan? Hol hagytad el őket? Én nem vagyok testvéred, de fogok az
lenni. Engem messze föld szült, távol hideg ország, ezerszer megy le
addig a nap, míg ember onnan ide jut; hol az elszakadt magyar nép
viszontagságos hazát fogadott magának, onnan jöttem én el, titeket
felkeresni; mennyiszer akart a kétségbeesés megölni, s most az örömtől
halok meg.

A leány szemérmesen fejlett le az ifjú kebléről.

– Úgy hasonlítasz bátyámhoz. Apám sokat beszélt a messziföldi
rokonokról, kik elmentek hírt keresni. Ezüst szempilláin egy nagy köny
rezgett olykor. Szép hazátok van-e ottan?

Az ifjú sóhajtott és nem felelt.

– Óh, a miénk ott a kékvíz mellett oly gyönyörű; a virágos halmok fehér
sátraikkal, a hullámos tavak fehér hattyúikkal, s a napfényes rónák
fehér méneikkel. A ligetes bérczek mohos homlokain vadat üző ifjak
kürtrivallása szól, a patakok partján játszó hajadonok éneklése hallik,
fehér fátyolt forgatnak fejeik körül, s a midőn ellenség közelg, nincs
vár, nincs árok, mely mögé elbujjék valaki, a síkság megtelik ezer meg
ezer lovasvitézzel, a csatakiáltást az ég visszhangozza, s ha visszatér
a győző, a víg áldomáson harsog a szilaj dal, a bátrak éneke, míg az
elesettek koszorúzott sírja körül bánatos lejtéssel zeng gyászos éneket
a méla szűz-sereg.

– Ah, merre vannak ők? kiálta fel az ifjú felugorva és neki indult a
puszta éjszakának.

– Messze, messze, felelt a lány bánatosan. Túl a kék bérczen, még a
vízen is túl, ott kezdődik nagy Magyarország határa.

Ott születtem én, ott tanultam virágokkal játszani, a mik itt nem
teremnek, ott tanultam dalt mondani, a mi itt nem hallik. Egyszer
társnéimmal a kék vízben fürödtünk, midőn ólálkodó tatárrablók rajtunk
ütöttek. Társnéim elfutottak; engem elragadtak a tatárok, s elhoztak
rabul ez idegen földre. Gyenge gyermek voltam, alig tíz esztendős. Azóta
négyszer volt már tavasz, virágot soha sem hozott e kopár száraz
földnek, sem én nekem reményt a szabadulásra. Gyakran kiülök a szűk ház
ajtajába, hol a tatár kényúr laknom kényszerít, s mélázva tekintek a kék
hegyek felé, és a tájra, mely azon túl fekszik, s elgondolom, hogy soha
sem fogom azt látni többet. Apám nagyon szeretett. A tatár chán, ki
sokszor érezé a magyarok karjai sulyát, elveszésem után nem sokára
kihirdetteté országában, hogy a magyar vezér szövetséget igért neki, ha
leányát visszaadja, a ki tehát elrabolta, adja elő nagy jutalomért. De
én elhallgattam, hogy én vagyok az, a kit keresnek. Inkább én legyek rab
halálom napjáig, mint a magyar nemzet csak egy pillanatig.

– Jer, velem fogsz jönni, szólt hevesen az ifjú. Te vezetsz, én védelek.
Te régi hazádat fogod meglátni, én az ujat.

– De te fáradt vagy, nem mehetünk messze. Utólérnek bennünket.
Elveszünk.

– Nem a fáradság vette el erőmet, hanem a kétségbeesés; az öröm
visszaadta azt ismét. A vészektől megőriz az Isten, kinek neve legyen
áldott.

Julián letérdelt, és kezeit összetevé.

– Mit cselekszel? kérdé tőle a leány.

– Imádkozom.

– Miért nem állva? miért nem az égre nézve? Nem ismered már nemzetünk
védcsillagát, a gönczölt?

– Erősebb Istent tanultam ismerni e halvány csillagoknál, ki ezeknek is
ura. Láthatlan ő, a szemnek hunyva kell lenni, midőn a lélek
hozzábeszél.

És azután sietve megindult a két messzeföldről találkozott rokon, hátuk
megett egy köves domb alatt egy nagy szétszórt tatárváros maradt el
messzire, a hegyes tetők alól apró csillagokként pislogtak a tűzhelyek
fényei; nem sokára egy sűrű erdő elfedé a menekvőket, mely a bérczek
sötét ősrengetegéhez mintegy világoszöld szegélyzetet képeze. Ott sietve
haladtak a sűrűben, míg a hold is leszállt, akkor ledültek pihenni egy
mohos fa tövébe. Az álom tündérujjai lecsukták szemeiket.


X.

A nap sugára szétsütött a vidéken. Julián még mindig álmodott, most már
nem egyedül látta a verőfényes mezőket, egy lenge, tünde női alak járt
előtte álmaiban, egy mosolygó szép leányka, kinek beszédes szemei annyi
rejtett édes titkot mondtak el az álmodónak, mikről gondolatja sem volt.
Emberekkel találkozott, kik mind ismerői voltak, még a völgyek, halmok
is, a pusztai oroszlán is, midőn hozzászólt, megérté, és a fehér paripák
odafutottak elébb, s mikor mindenki ott volt körüle, s midőn ismét
senkisem volt, a bűbájos szép leány, a mosolygó harmatarczczal lengett
egyedül előtte, lelkétől elválhatlanul.

A ligeti madárdal felkölté az aluvót. Mily különbség, hajnal és hajnal
között. Ugyanazon nap, mely megölő villámfénynyel lobogott a
pusztaságon, itt ezüst havasok mögül virágnyitó szelid fénynyel tekinte
szét, a vidéken bokrozó cserjék lombján csillogott a harmat gyémántja; a
nagy óriási cserfák, egy-egy mint egy egész templom, zöld boltozattal
enyhe árnyékot vetettek a bársonyos mohpázsitra, melyen a vándor
feküvék. A kék égen uszkáltak a fehér felhők, zöld lombon ringatá magát
az énekes madár, a fák dereka körül fonódott folyondár kék és piros
méztartó virágain döngött a lepke és a méh, s a távolban úgy csevegett,
úgy zuhogott valami kis patak.

A vándor hálateljesen tekinte körül, s im egy vadrózsabokortól félig
eltakarva ekkor pillantá meg az ifjú vezetőjét, a távol-honi szép
leányt.

A gyermek még mindig aludt, behunyt szemmel is bájoló. Az arcz, mely a
sáppadt holdsugárnál félelem s aggály miatt halvány volt és bánatos,
most eleven lőn és mosolygó, az arczára hajló vadrózsa reszketett forró
lehelletétől.

Julián oly különöset érze szivében. Mintha mindig vágyott volna e vonzó
arcz látása után, mintha jól esnék neki, hogy e kedves lényt megismeré,
mintha több volna az, mint hála, több mint testvérérzelem, a mit iránta
kezd érezni, s még egyszer oly szép leendne a keresett másik haza, azt
tudva, hogy ő is ott lesz.

A madár megszólalt, a falevél megzörrent, a szép lány felébredett.

Felsóhajtott, szemeit felveté, a meleg napsugár tele fénynyel sütött
szelided arczára. Az ébredő leány összetevé keblén kezecskéit és szemeit
az égnek emelé.

– Imádlak nemzetem Istene… szólt halk áhitattal. Légy üdvöz nap, ki
éltet adsz. Légy üdvöz föld, ki adsz hazát. Légy üdvöz lég, ki a
szabadságot adod. Légy üdvözölve víz, ki adsz egészséget… Imádlak
magyarok Istene.

S azután megfordult, mellette ülő utitársát, ki elbűvölten bámult
ragyogó szemeibe, megölelte és szemérmesen megcsókolá.

Julián szemei kápráztak. E csók lelkét járta keresztül, pedig az nem
volt egyéb, mint egy ártatlan üdvözlégy jele, mely őseink szokásaiból e
mai napig fenmaradt, egy tiszta, szűzies kegy, melyet szemérmes
nyíltsággal nyujt a magyar hölgy annak, a kit üdvözöl, legkisebb vétkes
utógondolatja nélkül a szívnek, legkisebb szégyenpirja nélkül az
arcznak.

De az ifjú szivében e csók egy új világot teremte. Elfelede mindent, a
mit a lánynak mondani akart szent térítői buzgalommal keresztyén
hittanokról. Új lélek, új élet szállt egyszerre keblébe. Egész valóján
egy mindenható ösztön melegsége kezde áthevülni, a világteremtő Istennek
legmelegebb ihlete, a szerelem…

Hideg tudás, üres álmok, kinzó vágyak, mind mind elenyésztek ez új, ez
ismeretlen, e bűvös-bájos érzelem előtt, maga a világ is átváltozott,
szebb volt az ég, szebb a föld, mint azelőtt.

Alig mert a kedves gyermekre pillantani, pedig azután alig tudta róla
szemeit levenni, míg az gyanútlan ártatlansággal hizelgve simult melléje
s gömbölyű szép kezecskéjét vállára tevé, kis fejét arra fekteté, a
bársony fekete fürtök az ifjú kezét érinték.

– Menjünk tovább, menjünk tovább! szólt Julián, egész valójában remegve,
pedig kedve lett volna örökre ott maradni.

– Nincs miért félnünk többé, biztatá a lányka, kényuram rablókalandra
ment, mire megjő, mi otthon leszünk.

Ismerem e kis patakot, mely itt előttünk buzog fel, ez elvezet bennünket
hazámba.

S azzal kézenfogta a lányka utitársát, nem tudva, mily háborgó indulat
kelt annak szivében azon forró, harmatgyönge kéz folytonos érintésivel,
vezetve őt maga mellett, s szüntelen csevegve és kérdéseket intézve
hozzá, mikre Julián a legcsodálatosabb feleleteket adta.

Elmondatta vele hazája eseményeit, s ő is elmondta a magáét, s akár népe
hőseiről beszélt fellángoló arczczal, akár a csendes, magános boldog
vidékről ábrándos fátyolozott szemekkel, akár anyjáról könyezve, akár a
viszontlátás közel örömeiről repeső kaczajjal, Julián mindig szebbnek,
szebbnek találta őt, s elvesztette lelkét a lány nézésében.

A patak medre volt vezetőjük. A kis ezüst folyó halkan, csevegve
futosott előttük, mintha hivogatná őket maga után, majd mohos kősziklák
között, majd hullott fatörzsök alatt el-elbúva, néha apró zuhatagokra
töredezve a zöldre festett sziklán, másutt szivárványos kagylókon, s
szines karniol-kövecseken gördülve végig, s a behajló szomorúfűz galyait
ringatva, majd alábban a fűbe csendesen elterülve, s a partjára nőtt
virágok képeit tükrözve vissza.

Az erdők gyümölcsfákkal voltak rakva, a kis lány néha félre futott, s
pillanatok mulva kaczagva tért vissza, ruhája felhajtott szárnyát
teliszedve piros gyümölcsökkel, s onnan kinálva ártatlan naivsággal
utitársát, ki inkább szeretett volna ott rögtön meghalni.

Délfelé, mikor a nap hévvel kezde sütni, a két bujdosó egy sötét
barlanghoz ért, melynek hűs nyilása vad-szőllővenyigével benőve, oly
nyugalmas árnyékkal kinálkozott a fáradtak elé. A nap félig besütött a
zöld lombozaton keresztül, fölötte egy folt vadméh ütött tanyát, döngve
járva ki s be sziklai odvából.

– Oh mi kedves hely ez, monda a lányka, a barlangba futva, itt
megpihenhetünk; ni milyen puha moh, mint a selyemgyapjú, milyen édes
rajta feküdni. Jőjj ide te is, mindketten elférünk. Én összehuzódom, s
neked is lesz mellettem helyed.

Julián a megőrüléshez volt közel.

– Azt nem teszem – ezért a világért! mondá magában lihegve, minden vére
lángra gyúlt e gondolattól. Elfordult onnan.

– Jőjj ki te is gyermek onnan. Meleged van, meg fogsz hülni, ülj inkább
ide a folyampartra.

– Jó lesz, ide melléd, szólt a lányka duzzogás nélkül, s leült a
pázsitos fűbe Julián mellé, s virágokból füzért font az ifjú fejére.

– Még nem is tudom nevedet, hogy hínak? kérdé gyermekesen.

– Julián.

– Julián? soha sem hallottam ily nevet. Tán Gyula?

– Legyek az, ha jobb szereted.

– Mikor nálunk a gyermeknek nevet adnak, az anyja meg szokta csókolni
olyankor. Hát téged már most ki csókol meg?

Julián keble lángolt; a kötekedő tréfa még szította tüzét.

– És mi a te neved? kérdé a leánytól.

– Delinke.

– Nem keresztyén név, de szép, mondá magában Julián, s arra gondolt,
hogy a helyett, hogy ő térítené meg a lányt, az téríti meg őt.

Mikor az ember forró nyári délután hűs, átlátszó forrásvizre akad, oly
természetes vágya szokott olyankor lenni, végig járni azokon a hideg
tarka kövecseken, s érezni a kristálytiszta habok futó simulását.
Delinke, a mint a parton ült, egyik rózsás fehér lábacskáját lemeríté az
alant futó patakba, gyermekies játszisággal ijesztve a kis ezüst
halacskákat, mik vízellenében usztak.

Julián felszökött helyéből. – Jerünk tovább, a nap nem várakozik, monda
a leánykának, ki piros sarucskáit levetve, kaczagva mondá, mily jól esik
gyöngéd lábacskáinak a hűs, puha fűben fedetlenül járni.

Julián ezer indulattal küzdve ment a leánynyal naplementig. Úgy sietett,
mintha előle, vagy tán önmaga elől futna.

Egy helyen át kellett menniök a patakon. Ott kénytelen volt Delinkét
ölébe venni, s úgy vinni keresztül a vizen, szive majd megszakadt kedves
terhe alatt. A lánynak kelle őt figyelmeztetni: tegye már le, hisz régen
túl vannak már a vizen.

Estefelé a sebes gyaloglás kifárasztá a leányt. Egy nagy mohos tölgy
alatt le kellett ülniök s ott bevárni az éjt.

Julián föltette magában, hogy oly helyet fog választani éji nyughelyül,
a honnan a leányra nem láthat.

A mint a nap leszállt, s a csillagok feljöttek, Delinke megállt a fa
tövében, kezeit összetevé keblén s tiszta szép szemeit fölemelve a rokon
csillagokhoz, fölfohászkodék:

– Imádlak nemzetem Istene… Légy üdvözölve csillag, ki az álmokat
leküldöd. Légy üdvöz csillag, ki az éj felett őrködöl. Légy üdvöz
csillag, ki a boldogok lelkeit magadba fogadod… Imádlak magyarok Istene.

– Milyen kár, hogy nem keresztyén, mondá magában Julián, de nem érze
magában erőt, hogy őt megtérítse, hanem félrevonult egy másik fa tövébe.

– Csak nem akarsz egyedül hagyni? szólt félelmesen a lány, megfogván a
távozni akaró kezét. Én félem az éjt. Éjjel minden csoda elszabadul; a
lelkek kószálnak alá s fel, s bántják az egyedüllévőt.

– Ne félj. Az Úr kezében tart minden szellemet. Az ártatlanokra ő
vigyáz.

– Igen, de az ármány is ébren van. A csöndes éjszakában olyan borzasztó
hangok felelgetnek egymásnak, a sirarák tánczolnak a mezőn, fehér
halotti ködruhában, a boszorkányok dümmögve lódulnak a levegőn
keresztül.

– Nincsenek azok.

– Oh én tudom. Az én dajkám is az volt. Egy füvet ismert, melytől
megtanult a madarakkal beszélni. Oh az csodálatos beszéd, mit a madarak
tartanak egymással. Tán nem hiszed? Itt szomszédaink, a kunok, a
farkasok nyelvét értik, mikor harczba akarnak menni, megkérdik elébb az
erdők vadjait, s a mit azok jövendölnek nekik, a szerint indulnak el.
Vagy azt hiszed, hogy a mi él, nem érti egymást, úgy miként mi? A fű is
beszél egymással, és a falombok, még a csillagok is; nézd, miként
pislognak. Néha egyik a másikhoz fut látogatni.

Julián tagadta magában e pogány babonákat, s mégis oly örömest
hallgatott a leány beszédire. «Így támad a hæresis» gondolá magában. Így
tette a bűvösen szép Ilon eretnekké Simon Magust. Így Martiont Hyblia.

– Oh ne hagyj el, esdekle a szép leányka, a mint Julián önkénytelen
mozdulatából észrevette, hogy őt el akarja hagyni. Mérges állat bánthat
engem. Rossz álmam lesz. Nem fogok elalhatni, vagy rémekkel álmodom. Oh
maradj itt, otthon apámnak házában visszaszolgálom neked, hogy hozzám
oly jó valál, ott én fogok rád ügyelni, ha te alszol. – S ezzel Julián
kezét oda vonta hő keblére. Látod amott a fiastyukot. Azt a gyémánt
bokrétát az égen, a hol az áll, ott van az én hazám, nem sokára ottan
leszünk.

Ezt mondva, Julián karjára hajtá le fejecskéjét, mint egy lehajló
virágfőt, s ott csöndesen elaludt.

Mindenütt mély volt az éj.

Csak Julián lelkében nem akart lemenni a nap. Fendobogó szive kiszakítá
börtönét. Hijába imádkozott. A szerelem az Istené, az ellen ő maga sem
segít. Vére forrott és tagjai reszketének. Szemei előtt a szép leány
aludt ártatlanul és csendesen, oly bájoló, oly tündéri szép alak, s ha
lehunyta szemeit, ezer csábító gondolat tánczolt végig lelke előtt.

Egyszer elhatárzá magát, hogy fel fogja őt költeni, hogy lábaihoz omolva
és átölelve őt, lelke minden szenvedélyével így kiáltson hozzá:
«Delinke! én szeretlek, én meghalok, én elkárhozom érted!» De nem birta
e csengő, hangzó nevet kimondani «Delinke», a hang megfagyott ajkain.

Végre elhatározá magában, hogy karját kihúzza a lányka feje alul, de
alig mozdítá meg azt, midőn a lány hirtelen összerezzent, és félálomban
borzadva rebegé: «Hah a Nemere» s azzal félelmesen, fázékonyan egészen
az ifjú ölébe huzódott, arczát annak keblére rejté el, s míg egyik
kezével átölelé, a másikkal az ifjú kezét vonta ajkaihoz.

Julián lélekzet-fogyottan dült a fa derekához, s lelki tusájában el
kezdé az ég csillagait számlálni, azoknak lassú pályafutását kisérni
szemeivel.

E hideg, halvány égi fények lassanként kihűték lelkét, a mint egyik
csillag a másik után lement az égről, egyenként kialudtak szenvedélye
elviselhetlen lángjai is, s a mint a közelgő szürkület regghomálya
elkezdé sáppasztani az éji világokat, lelkébe is visszatért a nyugodt
egykedvüség, s kezdé úgy tekinteni az ölében fekvő lánykát, mint egy
lelkére bízott gyermeket, mint egy testvért, mint egy szentet.

S mikor minden csillag sáppadozott, s álmatlanul átvirasztott éj után az
ifjú azt hivé, hogy szenvedélyét már hősiesen leküzdötte, akkor jelent
meg egy új csillag az égen, mely egy perczczel meg szokta előzni a
napot. Egy gyémántragyogású fény, valamennyi között legtündöklőbb – a
hajnalcsillag.

E hajnalcsillag Vénus. A hajnalcsillag a szerelem csillaga.

Első sugarára egy gondolat villámlott az ifjú lelkén keresztül, mely
szenvedélye kioltogatott hamvait egy percz alatt lángra lobbantotta
ismét: «ha a lány felébred és őt újra meg fogja csókolni!»

Szivének rohanó sebes dobbanásai felriaszták a keblén aluvót.
Panaszkodék, hogy földindulással álmodott. Julián behunyta szemeit, hogy
őt ne lássa.

A lány fölállt, kezeit összetevé keblén, s imádkozott. Aztán szeliden
oda fordult Juliánhoz, s hajnalpiros ajkát annak arczához nyomva,
megcsókolá.

– Oh! kiálta Julián magánkívül s hevesen magához ölelte a leányt, s
szenvedélytől lángoló arczát felemelve hozzá, rebegé indulattal reszkető
hangon: Delinke, én szeretlek. Én őrült vagyok, és meghalok miattad!

A lány hirtelen elváltozott arczczal fejté ki magát az ifjú karjaiból, s
komoly tekintettel tolva őt el magától, csodálkozva tekinte rá. Julián
zokogva rogyott a fa mellé s arczát annak mohába rejtette.

Delinke megszánta őt, s ismét odalépett hozzá, de már nem nyujtotta neki
kezét. Szemérmes suttogó hangon mondá: nem sokára apámnál leszünk,
előtte szólj így. S azután az egész uton hallgatagon ment az ifjú
mellett, ha az megszólítá, szemlesütve állt elébe, este távol helyet
keresett tőle.

Két eszme jutott öntudatra egyszerre a szűz szivében: az, hogy szeret,
és az, hogy lelke szeplőtelen, s míg az első gondolat készteté, hogy
szerelme tárgyához ragaszkodjék, a másik azt követelé, hogy elpiruljon.


XI.

Egy reggelen egy magas hegytetőre értek a vándorok. A hegyoldalt sűrű
iharfa-erdő fedé, melyből a mint egyszerre kibukkantak, egy végtelen
rónajáték egyeteme tünt szemeik elé.

Borulj arczodra! ez hazád… susogá valamely ismeretlen szózat Juliánnak,
ki a táj arczától meglepetve, mintegy elveszve a nézésben, megállott.

A messze láthatárig nem látszott semmi hegy, köröskörül a végtelen
síkság terült, keresztül szelve egy széles kék folyamtól, melynek
csendes, tükörsima vize mellé egy-egy nagy sötét folt látszott lerakva
lenni, valami nagy terjedt város.

Szerteszélylyel a mezőkön kankalikos kutak körül fehér nyájak
legelésztek; – világos zöld ligetek hüséből fehérlettek a sátorok
hegyei, tarka csíkokkal erezve; – a kék folyamon egy-egy kis lobogós
csónak uszott nagy lassúdan alá, ezüst vonalt húzva a sötét víz tükrén,
itt-ott a halmokon egy-egy hatalmas zászló lobogóját pattogtatta a szél,
s a folyam két ellenkező partján két kerek domb tetején égett az öröktűz
halványpiros lángja, míg a távol láthatáron rezgő tengertüneményt
mutogatott a délibáb.

– Minden úgy van, mint odahaza! rebegé Julián térdre hullva a szent
földön, s legforróbb könyeivel öntözve annak porait. Minden oly szép,
minden oly ismerős, mintha a föld is szerelmes volna e népbe, s kedveért
mindenütt ugyanazon alakot öltené magára. Légy üdvöz keresett, álmodott,
imádott hon! légy üdvöz; – ismerj fiadra bennem, mint én anyámra
ismertem tebenned. Ti kék hegyek, ti napvilágos rónák, sötét erdők,
ezüst folyók, te délibáb ott a láthatáron és te álmaiban ölelgetett
nemzet, legyetek üdvözölve, legyetek imádva.

Kürt szólalt meg a hegyek aljában, az őrködő pásztorok észrevették a
jövevényeket. Delinke inte feléjök, hókendőjét lobogtatva, s nem sokára
egy közülök délczeg pejparipán elébük nyargalt a domboldalig.

Egy ideges férfi volt az, könnyű bő fehérruha lobogott rajta, fejét
tollas föveg fedé, vállán farkasbőr kaczagány tánczolt, kezében nehéz
csákányt viselt, hátán volt puzdra és kézív.

– Hozott a magyarok Istene, kiálta elébük a férfi, mielőtt neveiket
kérdené.

– Áldjon a magyarok Istene bátya, felelt Delinke szeliden. Nem
Barangfehérvár-e ez, a mi itt előttünk fekszik?

– Nagyon is az. Ez a sátoros telep itt Barangfehér, amaz ott, a sötétebb
Etelberény, a hol az ős Zágon vezér él és uralkodik.

– Ülj legjobb lovadra bátya, eredj el Zágon vezérhez, s mondd meg neki,
hogy két vendége érkezik: egyik távol földi rokon, ki Etele országából
jött hozzátok látogatni, Álmus ősnek fejedelmi ivadéka, a másik egy
elveszett lány, kiért ő annyit könyezett, a visszatérő Delinke…

A férfi mosolygó arczán végig gördült egy mosolygó könyű, odalépett a
vándorhoz, megfogta kezeit és megrázta buzgón, szólni akart, de nem
tudott, végig simítá kétfelé hosszú fekete bajuszát, végre annyit ki
tudott mondani, «az én nevem Korond hadnagy».

Azzal fölpattant lovára, s nehány pillanat mulva már csak porát lehete
látni, a mit nyargaltában fölvert, a paripa röpült vele Barangfehér
felé.

A küldött lovag útközben mind fellármázta a sátorok népeit, egyszerre
egy névtelen mozgalom támadott a síkságon, az egymásnak felelgető kürtök
mindig terjedtebb körben kezdének széthangzani, a legtávolabb hangok
elhaló kiáltásként viszhangozva a messzeségből, s midőn a két jövevény
Barangfehérhez közel ért, jobbról balról roppant tömegben száguldtak
feléjök lovagló csapatok hangos üdvkiáltással, míg a város kapujából
ifjú magyar hajadonok jöttek elébök üdvözlő dalt énekelve, hófehér
patyolat ruhában, fejeiken vadvirág koszoruval.

Ott körülfogták a két jövevényt, a férfiak felkapták Juliánt paizsaikra,
úgy vitték csoportjaik előtt vállaikra emelve, s végig kiáltozva az
utczákon:

– Ime Álmus vezér utóda, a ki eljött a rokonországból, hol Etele
nyugszik hármas koporsóban!

A lányok ezalatt Delinkét fogták középre, s megkoszoruzva őt fehér
rózsával, összeölelgeték, összecsókolák; – ismersz-e még Delinke?
Emlékezel-e rám? – hangzott felé minden oldalról, – én vagyok Zille, ki
veled járt a ligetekben gyöngyvirágot szedni, én vagyok Enikő, ki bátyád
sírját együtt öntözte veled forrásvizzel és könyűvel; én vagyok Jolán,
kitől dalolni tanultál.

A többiek ez alatt két hosszú fehér lepelt feszítve ki, azt két sorban
feltartották kezeikkel a megérkezett felett, s e mennyezet alatt vezetve
a társnéitól ölelgetett leánykát, énekelték a róla készült dalt, mely
megsiratott eltünése után keletkezett a nép ajkán:

  Gerlicze siratja párját
  Kemény idegen országban;
  Odamégyen sötét holló:
  Ne sirj, ne sirj kis gerlicze;
  Leszek én teneked párod. –
  Eredj innen sötét holló:
  Galambnak galamb a párja;
  Nem soká sirok én itten;
  Eljön értem Dali madár,
  Puha fészkibe visz engem.
  Dali madár puha fészke
  Lágy tolluval van megrakva,
  Eredj innen sötét holló:
  Mert ha párom egyszer eljő,
  Körmével kitépi tollad.
  S fészkét azzal rakja majd meg.

Delinke szerelmesen, szemérmesen tekinte Julián felé, kit az ifjak
vittek paizsaikon, utána sóhajtva – galambnak galamb a párja.

A lányok más dalt kezdének.

  Elmegyek anyám házába
  Hófehér galamb képibe.
  Leszállok az ablakára:
  Szunnyadj, szunnyadj szép csendesen,
  Hoztam neked csókot, könyet,
  Drága gyöngyöt, mirhakövet.
  Álmodj rólam, szunnyadj, szunnyadj,
  Soha sem látsz engem többet.

Delinke szemei könyekkel teltek meg anyja emlékére, sirva borult társnéi
vállára.

De nem sokára a bús éneket örömzaj váltotta fel, Zágon vezér közelgett
Barangfehér felől nejével és kiséretével, s a mint a két kisérő csapat
megpillantá egymást, az örömrivalgás az egeket érte.

Az ősz fejedelem leszállott lováról, megölelte lányát, betakargatá
hosszú palástjába, megcsókolá arczát, azután Juliánra került a sor, kit
férfias kézszorítás után hófehér paripára ültetett fel, s jobbjára
bocsátá, míg Delinke sírva és kaczagva futott anyja elé, ki ott várt reá
pirosra festett kocsijában, hölgyeitől körülvéve.

A szegény Jerne szemei nem láthaták többé Delinkét, a tört szivű anya
kisirta szemei világát elveszett leánya után, de újra hallá hangját, s
minthogy szemei nem láthaták, keblére ölelte, kezeivel magához fűzte, és
nem bocsátá el s csókjaival elhalmozva, kis leányának nevezte őt, azt
hitte, hogy most is oly kicsiny még, mint mikor legutóbb látta.

Az egész táj örömre volt zendülve, a sátorok lombjai, mint repülni
készülő madárszárnyak lobogtak minden felül, az egész nép kiáltozott
örömében, míg a legjobban örvendők nem tudtak szólni az öröm elfogódása
miatt.

Minél mélyebben haladt az út az új haza belsejébe, annálinkább változott
annak tekintete. A kifeszített sátorok helyett kioszkszerű oszlopos
kalibák kezdtek itt amott látszani, a telepek helyén szilárdabb,
rendezettebb volt az építkezés, míg végre feltünvén maga a főváros,
Barangfehér, fogalmat nyujtott Juliánnak őseink más honi lakóhelyéről.

Árka nem volt a városnak, maga e messze kiterjedt telep alig bírt
kivehető határokkal, több mérföldnyi területben szétszórt tanyák és
karámok úgy vették körül, hogy maga a város csak mintegy e tanyák
központja tünt szem elé.

Tornya nem volt, utczája mind megannyi téres piacz, házát mindenki úgy
építette, ahogy neki tetszett, hosszúra, alacsonyra, fából, vagy vert
agyagból; néhol magas kupok voltak emelve egyetlen födél nádkévékkel
borítva, másutt maga élőfáknak támogatta köröskörül kévéit a hevenyésző
építész, hogy az élőfa koronája fedezte lombjaival a házat. Az egész
telep mutatta, hogy e nép nem rég lakik itten, s nem tudja, hogy soká
fog-e még itt maradni.

Csupán egy magas halmon látszott valami fényes épület, ez volt a vezér
laka, külső falai különös vegyítékű tarka mázos téglákból voltak rakva,
minők nálunk a kemenczék darabjai, belől összerovátkolt fákból voltak a
keresztfák, miknek tábláiba durva alakok voltak faragva, csaták és
áldozatok csoportozataiból.

Minden házikó tetejébe egy tarka lobogó volt tűzve, melyek a mint
lebegtek a szélben, úgy tetszett, mintha szárnyai lennének e könnyen
épült városnak, mikkel elrepülhet a szem elől, s ha ma itt látta valaki,
holnap száz mérföldre repül, s ott települend le újra.

A mint Julián megérkezett az ősz vezér és családja kiséretében, az
összesereglett nép fogadta őket Barangfehér legtéresebb piaczán. Több,
mint tízezer lovas állott a sikon fejedelmét üdvözlendő, ki közibök érve
kézen fogá Juliánt, s fölvezette őt magával a vezérhalomra. Semmi
küldísz nem ékesíté az istenadta trónt, állványa pázsitos föld volt,
mennyezete a tiszta ég. A nép harsogó üdvkiáltással fogadta az
érkezőket, míg a kürtök jelszavára lassanként lecsendesedett az örömében
háborgó tenger, s ekkor tiszta, hangzatos szóval elkezde hozzájok
beszélni a vezér.

– Gyermekim! magyarok, kunok, kazarok és besenyők! Régi szó közöttünk,
hogy a baj nem jár egyedül, most az egyszer megfordult a szellő, az öröm
jár párosával. Azon fejedelmi családnak, mely benneteket száz meg száz
éven keresztül jó és bal szerencse közt vezetett, magam lők utolsó férfi
ivadéka. Utánam leányágra szállandott az ország. Zúgtatok, hogy asszony
következik a viharokkal játszani, hogy egyetlen gyermekem is leány, s im
az ég meghallá zúgolódástokat és elvette őt tőlem. Idegen országból
rablók jöttek érte és elorozták közülünk. És ekkor megsirattátok az
elveszettet. Soha köny nem folyt annyi Ősmagyarországban, mint ez évek
alatt, ti sirtátok azt én velem együtt, és az ég meghallgatá
siralmainkat, visszavezette őt karjaink közé. Ez ifjú, kit jobbomon
láttok, szabadítá őt ki rabságából. Nézzetek rá! nem látjátok-e arczán,
hogy ő is magyar, miként ti? hogy ő is fejedelmek utóda, miként én?! –
Száz meg száz mérföldre innen, Etele szent hamvainál, ottan élnek
rokonaink, kik sok harczoknak utána eljutottak a boldog igérethonba. E
testvérnép fejedelmeinek ivadéka ő, ki sirról sirra tapogatódzva
visszajött őshazáját felkeresni. Üdvözöljétek őt! ősz fejem a sirba
szállhat, ti nem maradtok el árván, ő lesz vezéretek, ő lesz fiam, az ő
ereiben is Attila vére forr, én leányom kezét, ti a vezér kopját adjátok
kezébe, s az ég áldása legyen mind a kettőn.

A vezér alig végezhette szavait, a nép féktelen üdvkiáltása elfojtá az
utolsó hangokat, odatolultak a domb körül, s Juliánt lelkesült örömmel
ragadva fel karjaikra, fölállíták egy paizsra, s úgy hordozák köröskörül
a nép között, mindenütt köszöntve, mindenütt üdvözöltetve. Az ifjú a nép
vállain érkezett a vezér lakáig, ott letevék, a hölgyek elébe jöttek,
szemérmesen megölelék, megcsókolák a rokonná fogadott jövevényt, ki
egyik gyöngéd ölelő kar közül a másikba jutott, s még el sem feledte az
egyik csókot, midőn másik csattant el ajakán.

Julián lelkét fölmagasztosítá a megvalósult álom. Ilyennek hitte,
képzelte, álmodta őket mindig. Érzé, hogy ébren van, látta, hogy hazája
van körül, hallá, hogy anyanyelvén üdvözlik mindenünnen, s keblén ölelve
tartá első és örök szerelmét, ki utoljára érkezett őt üdvözölni, hogy
soha meg ne váljon tőle.

E pillanat a túlvilágra is szép volna.

Julián a hálától átszellemülten emelé föl arczát az égre, hogy
megköszönje a minden jók urának azt, a mit kérni sem mert tőle soha.

De e pillanatban valami idegen, zavaró érzelem ütötte meg lelkét, mely
mielőtt öntudattá lehetett volna, egy jéghideg kéz érinté forró kezét, s
a mint kedvese szép arczáról fölemelé ittas tekintetét, egy magas, ősz
férfit látott maga előtt állani, hosszú hófehér ruhában, fején magas
tarajsüveg volt, elől a nap arany képével, hosszan leomló fehér
lófarokkal. Ez a ghylas, az ős pogány áldozó pap.

Julián lelkén egyszerre felhőként borult végig e gondolat: e nép pogány!

– Jőjj imára a forráshoz! szólt a ghylas, megfogva az ifjú kezét.

Delinke észrevevé az ifjú megdöbbenését, odasimult hozzá, s mintha
emlékeztetni akarná, fülébe sugta:

– Midőn fejedelmet választ a nép, Jezten (ez volt az Isten neve a
napimádóknál) tanácsot ad az elválasztottnak; kövesd a ghylast a
forráshoz, s tedd a mit mond.

Julián rendbeszedve eszméit, követte a ghylast. Mindenki elmaradt tőlük,
csak ők ketten haladtak a szent berekbe, a hol Jezten oltára állott.

Egy kő volt az a forrás-part mellett, melynek belsejében örök és
füsttelen tűz égett, a forrás tulsó oldalán állott a máglya a leszurt
karddal, melyre az égő áldozatot szokták rakni, most meggyujtatlan, mert
csak jóslatért jött a ghylas.

Juliánt megállítá a pap az oltár előtt és szólt:

– Borulj le a földre és csókold meg azt, mert a föld ad hazát, a föld ad
eledelt, a föld ad sírt.

Julián engedett s leborulva megcsókolta a földet.

– Mosd meg arczodat a forrásban, mert a víz tisztává teszen.

Julián megnedvesíté arczát.

– Sohajts a légbe, mert a lég ad szabadságot. És nézz a napba, a ki ad
életet, meleget és világot.

Julián egy perczre a napba tekintett s káprázva kapta el onnan szemeit.

– Mit látsz most? kérdé tőle a ghylas.

– Kék és zöld foltokat, felelt Julián, kezével dörzsölve szemeit.

– Azok Jezten képei. Most imádkozzál magadban, mondj imát, a minőt
akarsz, a mit kivánsz, s én meg fogom kérdezni Jeztent, mit felel
imádra.

Julián fölemelé szemeit, s felfohászkodva magában imádkozott:

– Isten! keresztyéneknek ura, ki vágyaimat betöltéd, ki im nekem hazát,
koronát és szerelmet adál, halld meg és segítsd meg imámat, e népet, e
hont, e szerelmet én tenéked ohajtom adni, a te birodalmad népesüljön
meg általuk.

A ghylas szemei figyelmesen kisérték az imádkozó ajkainak néma
mozdulatait: midőn elvégzé az imát, a ghylas levette a máglyáról a
kardot s négyet vágott vele, minden suhogásnál lassudan mormogva: ég,
föld, nap, vizek feleljetek! Azzal a kardra támaszkodva, elkezde
hallgatódzni, a szél megindult a falevelek között, mintha azoknak
suttogásait hallgatta volna. Az után letépett néhány falevelet, ráhinté
a forrásra s magába vonulva hallgatódzott ismét a forrás mormogásaira. A
nap leszállt, az ég megcsillagosodott. Egy-egy csillag futott alá. A
ghylas szemeivel kisérte azt, mintha futásából olvasna valamit. Éjfél
felé fölkelt ülőhelyéből s a kardot feltüzve a máglyára, elkezdé tompán,
lassudan dörmögni: – mit suttognak a levelek? mit mormognak a tengerek?
mit hullanak a csillagok?

Kevés idő mulva odalépett Juliánhoz és megszólítá őt reszkető hangon:

– Ezt izeni neked Jezten: honfi sem léssz, mégis hontalan léssz, vezér
sem léssz, még is népet vesztesz, férj sem leendsz, még is
megözvegyülsz.

Julián reszketni érzé maga alatt a földet, látta hullani a csillagokat,
érzé a hideg szél fuvását, hallá mormolni a patakot.

Ezt izeni neked Jezten.

_(Befejezetlen maradt.)_



BACSÓ TAMÁS.


I.

Murányvár, az annyi regényes kalandról hires omladék, Ferdinánd király
idejében a Tornai Tornallyay családnak volt birtokában.

1536-ban meghalt az öreg Tornallyay János s maradt utána egy fia,
László, kit még életében eljegyze egy szinte a Tornallyay családból való
hajadonnal, Máriával.

Ezt a Tornallyay Máriát azonkívül a fiscus által fiusíttatá, hogy ha
netalán saját édes gyermeke meghaláloznék, vagyonai ne származzanak
idegen kézre, hanem maradjanak a leánynál, s ha az később máshoz találna
férjhez menni, viselje a férj az ő nevét is, s a születendő gyermekek,
mint Tornallyayak bírják a család javadalmait.

Minthogy azonban kora halálával hátrahagyott fiacskája menyasszonyostul
együtt még mindketten gyermekek valának, gondviselőül rendelé számukra
eddigi várnagyát Bacsó Tamást, még két testvérével együtt, kiknek
egyikét hitták Bernátnak, másikát pedig Sámsonnak.

Az öreg Tornallyay sohasem vélte gyermekei jövendőjét jobb kezekre
bizhatni, mint e három férfiura. Ezek közül Tamás volt a legidősebb,
kegyes, imádkozó ember, kinek sohasem volt egyébre gondja, mint
búcsujárásra és alamizsna-osztogatásra; utána következett Bernát, ez egy
kissé rút arczú volt, fertelmes képére alig lehetett ránézni, de annál
jobban értett a gazdálkodáshoz, s pénz és számvetés dolgában senki őt
meg nem csalhatta; a legifjabbik, Sámson, pedig vitéz hadakozó ember
levén, már természetnél fogva is erős és izmos termetű; úgy gondolá a jó
öreg, hogy a míg fiának lelki neveltetése nem szenvedend hiányt Tamás
ápolása alatt, addig Bernát a vagyonbeli gazdálkodásban leend tudós,
végre Sámson hathatós védelmezője leend annak minden erőszakos
megtámadások ellenében.

Az öreg János eként elhagyván a mulandóságot, ime mi történék vala? Már
az első esztendőben hire futamodék, hogy Murányvár egy rablófészekké
lett, honnan vitéz Sámson gazda tűzzel vassal látogatja a felvidéket,
gyilkol, rabol és gyujtogat, a jó Tamás feltöri a templomokat, leszedi
harangjaikat, s a bölcs Bernát benn a várban pénzt kovácsol az elrabolt
harangokból, s annyira elárasztá már hamis pénzzel a tájékot, hogy a
szomszéd városokban félnek az emberek pénzen vásárlani, hanem inkább
csereberélnek.

Hasztalan emeltek panaszt a szomszéd falvak és földesurak. A hatalmas
gonosztevőket nem volt mód megfenyíteni; ha Ferdinándhoz folyamodtak
segítségért, ezek azzal fenyegetőztek, hogy áttérnek János Zsigmondhoz,
s megfordítva. A megye kétséges föld volt, ma az egyik fél birta, holnap
a másik s mikor a háborura is alig volt elég a fegyver, honnan jutott
volna még a rablók ellen?

Az országgyűlés egynehányszor czitálta őket, de ők sohasem jelentek meg,
daczolva a törvényekkel.

Minő sors várhatott ily állapotban a rossz kezekre bizott árvákra,
kiknek ügye e zürzavaros időben egyedül a gondviselő úr Isten őriző
kezére volt bizva?

A mellékrokonok gyakori kérdezősködéseire mindig kitérő feleleteket
adtak a gondnokok s nem engedék őket a gyermekekhez férni: majd, hogy
László felserdült, elhiresztelék, hogy elment Lengyelországba hadakozni,
egyszer csak aztán kitűzték a fekete zászlót a vároromra: László, –
hogy, hogy nem? – hazaérkezett ismét, és rögtön meghalt; a ki nem félt
Murányvár alatt járni, megjelenhetett a torára. Ez volt a hír.


II. A TOR.

… A terem be van húzva fekete posztóval, középett áll a ravatal, ezüst
szegekkel kiverve; két oldalán megfordítva függnek a családi czimerek,
egy fehér angyal, csillagos kék mezőben, jobbjában lángpallost tartva.
Fejtül zászlók és lobogós kopják, kétfelül tizenkét viaszfáklya lobog; a
ravatalon egy fiatal férfi fekszik, sápadt, kiaszott arcz, kemény,
szigorú vonások, beesett szemei csukvák, viaszsárga kezei mellén össze
vannak téve, nagy sima homloka száraz és fényes, mint szokott lenni a
halottaké.

Lábtól kis kerek asztal mellett négy virrasztó diák ül énekelve, az
asztal alatt nagy zöld orros kancsó fülel, a diákok bele vannak már
fáradva az éneklésbe, de még az ivásba nem.

A szomszéd-teremben ez alatt vigan folyik a tor, ott a csatlósok és
pinczérek iszszák le sziveikről a bút, s ha elhallgat olykor a
virrasztók éneke, a de profundis szomorú melodiája után keresztül
hangzik a nyitogatott ajtókon a vad rikácsoló bordana: «ej haj igyunk
rája, úgy is elnyel a sir szája!»

A virrasztók unni kezdik magukat a halott mellett, a zsolozsmák végig
vannak énekelve, a fáklyák leégtek, és a kancsó kiürült. Egyet
elküldenek maguk közül, hogy hozza tele. A másik utána megy, hogy
meglesse, ha nem csalja-e meg társait? Mindketten oda maradnak. A
harmadik értük indul, visszahivandó őket, s a negyedik aztán nem bolond,
hogy egyedül maradjon, ő is utánok megy. A szomszéd teremben pedig igen
víg társaság van, onnan nem jön ki más, mint a kit kilöknek. A halott
egyedül marad.

Éjfélkor le fogják tenni majd a sírboltba, s a czimer megfordítva marad
a sírboltajtó felett, mely a Tornallyay-család utolsó férfiivadéka,
László után bezáródik.

Éjfélig van ideje mindenkinek meglátogatni a halottat, ki éltében annyi
emberrel jót tett, védte az ártatlant, segítette a szükölködőt,
gyámolítá rokonait, megbecsülte a jó szolgát, és harczolt a hazáért.

Nem igen jut eszébe senkinek.

Egyszer nyilik az ajtó, s a részeg tivornyaordításból kitántorog Ivó, a
csatlósok hadnagya, kit László váltott meg török rabságból. Részeg az
ember, mint a csap, kezében kancsót hoz, s a halott előtt kaczagva
megáll, a hogy állhat.

– Igyál atyafi! szól, urát kinálva, s vadul röhög durva ötletén. Úgy is
nagy státió lesz innen a másvilágig, s ki tudja: ültettek-e ott is
szőlőt! Igyál no.

Az ember tántorogtában felrug egy álló gyertyatartót, s a viaszfáklya
forró olvadéka László arczára cseppen. Az hideg marad és mozdulatlan.

– No – se baj, mond a hadnagy felállítva a fáklyát nagy ügygyel bajjal,
s ez alatt más kettőt taszítva el. Ha a másvilágra jutsz, ott még majd
forróbbal is leöntenek.

A hadnagy eltántorgott részegen, kiment a folyosóra, valamelyik
szegletben eldült és elaludt. Az utána nyitva hagyott ajtón besüvöltött
a szél, s úgy lobogtatta a fáklyákat a ravatal körül!

A szomszéd teremben hangzott a lakomai zaj, a halott szobája csendesen
maradt.

De im ki az, ki őt ismét látogatni jő? Magas, halvány női alak, ha
szemei úgy nem égnének, léleknek is beillenék. Ez a menyasszony. A
halott menyasszonya, Mária, ki jegyesét már három év óta nem látta, s
most tudtára adák, hogy vőlegénye megérkezett, s ott fekszik a
koporsóban.

A leány megáll a ravatal előtt. Szép vonásai mintha kővé volnának
fagyva, mozdulatlanok, szemeit le nem veszi mátkája arczáról, egy köny
nem nedvesíti azokat. Iszonyú érzelem! midőn az élet legkínosabb órája
jelen van, nem akar fájni a szív, nem akar sirni a szem, nem akar
veszteségére gondolni az ész, és e borzasztó ür a lélekben, köny,
fájdalom, és gondolat nélkül a legiszonyubb szenvedés. Ezentúl még csak
egy lépés van, – az őrültség kaczaja.

Annyit szeretne pedig mondani a halottnak; szeretne szemrehányásokat
tenni, hogy hát ily hidegnek kell-e a vőlegénynek lenni? szeretné
elmondani neki, hogy ő is szenvedett sokat, szeretné megkérdeni tőle,
melyik út vezet a túlvilágra, hogy utána mehessen? Mert hiszen oly
nagyon szerette őt! De az ajk nem ád hangokat.

Odalép a halott mellé, s gyöngéd fehér kezével megfogja annak viaszsárga
kezét.

Mi volt ez?

A megérintett hideg csontkéz megszorítá a leány kezét.

Mária ijedten tekinte kedvese arczára s annak felnyilt szemeivel
találkozék.

– Csendesen… suttogá a ravatalon fekvő. Ne félj és ne örülj, mert
elárulsz. A leány reszketett, a férfi nem.

– Vártalak, suttogá László a leánynak, végy le egy kést a falra
akasztott fegyverek közül, s vagdald el vele a kötelékeimet, mik
kezeimet és lábaimat fogva tartják, s aztán tedd mellém a kést.

A leány csak bámult, a nélkül, hogy a mondottakat teljesítené.

– Mária! nem természettörő csoda, a mit látsz, én élek, de csak egy órám
van még hátra, éjfélkor el fognak temetni, ezt az órát használni kell.
Hajolj reám, tégy úgy, mintha siratnál; – ne félj hideg alakomtól, csak
egy szikra ég még abban, s az is szerelem te érted. A mióta nem láttál,
az alatt itt voltam bezárva a bástyák legalsó börtönében. Bacsó Tamás
tarta ottan. Midőn bűneit megtudva, meg akarám őt büntetni, rabló
zsoldosaival megkötöztetett, s elzárt a világ elől, s az utánam
kérdezősködőknek mesét mondott hollétemről. E sírból, jól tudám, hogy
csak a másik sírba van kijárás, s vártam sokáig, vártam iszonyú ideig; a
napokat nem számíthattam, mert a föld alatt nincs idő, csak azt tudom,
hogy az hosszabb volt az örökkévalóságnál. Végre egy gondolatom jött:
visszatarték magamtól ételt és italt hosszú ideig, testem kiszáradt,
arczom összeesett, szivem verése alig lőn észrevehető, s tagjaim
elhidegültek. Egy órában porkolábjaim, midőn lánczaimat vizsgálni
jöttek, megmerevülten találtak börtönöm fenekén fekve. Ez meghalt!
mondának nevetve, s a lánczokat levéve rólam, felvettek vállaikra,
felöltöztettek halotti ruhába, s kiterítettek e ravatalra: hallottam,
mint suttogá mellettem egy, hogy még szivem körül melegséget érez, s az
ijedségtől úgy elszorult egyszerre szivem, hogy a mint a másik rátette
kezét, nem érzé dobbanását. Majd jobban meghül a sírboltban, vigasztalá
társát. Most, Mária, adj kezembe egy kést.

– Mit akarsz cselekedni?

– Megvárom, míg Bacsó Tamás ide fog lépni ravatalom mellé, s akkor
szivébe ütöm azt.

A leány ráhajolt Lászlóra, s arczát arczára fektetve suttogott:

– Maradj csendesen és ne háborogj. Én megszabadítlak, ha rám bizod
magad. Engedd magadat a sirboltba letétetni, én érted megyek.

– Lehetetlen az, szólt reszketve a férfi, s a puszta gondolatnál
elkékülének ajkai. Hátha gátolva lész, s én ott veszek a lezárt
koporsóban? A sirbolt-ajtó zárva leend; s ha odáig juthatnál is, belőle
ismét nincs menekülés.

– Van. Atyád koporsója mellett áll egy kőkoporsó: ez üres, nem fekszik
benne senki; fedelét leemelve, egy szűk lépcső lejárása tünik elé, mely
a sziklába vágva a vár alatti barlang üregéig vezet, ezen keresztül
megszabadulandsz.

– De hogy jöhetsz te odáig?

– Éjfél után, midőn mindnyájan lenyugszanak, Bacsó Tamás hálótermébe
lopózom, ki feje alatt szokta őrzeni a vár kulcsait. A várnagy babonás:
e vár lakóinál hagyományul jár a monda a fehér leányról, ki az éjfél
óráiban, a lángpallost kezében tartva, végig szokott járni a vár
termein. Senki sem meri őt megszólítani, mindenki félve áll hátra, s
maga Bacsó Tamás takaróját fejére vonva huzódik ágya szegletébe, hogy ne
lásson és ne halljon semmit. Nem rém a fehér lány, én magam vagyok az.
Alant a hegy tövében lakik egy hű szolgám, az öreg Bertalan,
kecskepásztor, ő fedezte fel a sirbolti rejtekútat, s én használva a
várnagyok babonás hitét, itt szoktam vele találkozni, s itt adom át neki
panaszleveleimet, miket ő több izben elvitt a nádorhoz, sőt egyszer a
királyhoz is. Ma éjfélkor ismét lemegyek, téged megszabadítalak.

– És azután velem jösz?

– Te fölmégy a királyhoz, föl az ország rendeihez, megmutatod nekik
kinszenvedett arczodat, s boszut kérsz gyilkosaid fejére. Én addig
közöttük maradok, hogy legyen, ki bűneiket feljegyezze.

E perczben nyilt az ajtó. László lehunyta szemeit, Mária úgy tett,
mintha ráborulva sírna. A három Bacsó lépett be a terembe.

Elől egy magas, martialis alak, Bacsó Sámson, a rablóhős; vastag,
szénfekete haja serteként áll fején szélylyel és ellepi homlokát, sűrű
szemöldei csaknem össze vannak nőve, két bajusza, mint két ökörszarv,
öklelőzik jobbra balra, sűrű fekete szakállal van benőve egész arcza,
mintha aczélsodronynyal volna beültetve, s a mik szabadon maradtak, azok
egyedül a sötét, villogó szemek. Alakja ölnél magasabb, vállai szélesek,
karjai vastagok mint egy cserfaág, öltözete piszkos és elhanyagolt,
melyet derekán bivalybőr-öv szorít össze, azon lóg egy hosszú, rozsdás,
egyenes kard; a kard lapjára e szó van edzve: «jó éjszakát!»

Utána jő Bacsó Bernát, merő ellentéte az előbbi alaknak, egy félre nőtt,
nyomorék teremtés, feje vállai közé szorulva, arcza ránczokkal fedett, a
szőrt megirtá rajta a himlő, melytől szemei is örökké vörösek, hosszú
kezei csaknem a földig lógnak. Az egész alak szánalomra indit, de az
ajkak vonásában van valami keserű gúny, mely e szánalmat visszautasítja,
s daczolni látszik a természettel, mely őt megcsufolta, s az
emberiséggel, mely őt kineveti.

A harmadik Bacsó Tamás. Egy tisztességes ősz alak, a milyennek festik a
becsületben megőszült embereket: nyilt, barátságos homlok, melyet ezüst
fürtök fednek, tiszta, józantekintetű szemek, szabályos arcz, szelid,
nyájas ajkak, komoly magatartás; – öltözete gyász, s e színt
arczkifejezése sem hazudtolja meg. Tud szomorú lenni.

Midőn belépnek, Mária fölemelkedik a ravatalról, s hideg, könytelen
arczczal végig nézve a három testvéren, a nélkül, hogy szólna hozzájuk,
eltávozik.

Sámson vállat vonva fordul el tőle, míg Bernát faunusi vigyorgással
tekint utána, egyedül Tamás üdvözli őt tiszteletteljesen meghajtva
fejét.

– Köszönnetek kellett volna neki, szól intőleg testvéreihez, ezentúl ő
leend e vár birtokosa.

Bernát felkaczagott.

– Miután eddig vőlegénye volt az, ki most halva fekszik?

– Bizonyára, a végrendelet így hagyományozta azt.

– De azt nem hagyományozá, hogy a vár urát három esztendeig fogságban
tartsd, s csak meghalva ereszd ki.

Tamás nyugodt lélekkel viszonzá:

– Én gondnokul voltam mellé rendelve, hogy vigyázzak reá, a fiun
tébolyodás jelei kezdtek mutatkozni, s én elővigyázatból zártam őt el,
hogy kárt ne tegyen magában, vagy jószágait el ne prédálja, ez nekem
jogom volt és kötelességem.

– Igaz, hiszen te derék, becsületes ember vagy. Megbocsáss, hogy későn
ismertelek meg; hát e leányt most újra mi oknál fogva teszed el láb
alól?

– Épen nem teszem. Ő férjhez fog menni, és Murányvár a hozzátartozó
uradalmakkal együtt azé leend, ki őt el fogja venni, a mint a
végrendeletben van.

Bernát elsáppadva néze bátyja arczára, mintha kétkedne rajta, hogy
tréfál-e, vagy valót beszél?

– S hová leszünk mi akkor?

– Maradunk, a kik voltunk, ha a kegyes vőlegénynek tetszeni fog,
viszonzá Tamás alattomos mosolygással, mely egy perczre elárulá a szelid
arcza vonásaiban alvó ördögöt.

– S ki volna az? kérdé Bernát, értetlen arczczal.

– Kedves öcsénk, Sámson, szólt Tamás, a kalandorra mutatva, ki ezalatt
hátat fordítva állt egy ablakban összefont karokkal, s részvétlen
arczczal bámult ki az erdős vidékre.

A mint nevét hallá említeni, visszafordítá nagy, bozontos fejét, s
lenézve testvéreit, egyet vont vállán, s azzal ismét az ablakba
könyökölt.

Tamás odalépett hozzá, s nyájasan megveregette vállát.

– Hallottad, miről beszéltünk?

– Hallottam, de semmi közöm hozzá.

– Semmi közöd?

– Mert az nem az én mesterségem. Én rablok, gyilkolok, megölök száz
férfit, ha kell, de lopni, csalni, örökségeket elhajhászni nem szokásom.
Tegyetek a lánynyal, a mit akartok, mit bánom én? öljétek meg, de az én
kezem által ugyan nem; engem hagyjatok ki játékaitokból.

– Sámson, térj eszedre, ha egyszer elvetted a leányt, többet akár soha
se lásd. Mehetsz a világ végire, de nekünk kell, hogy őt nőül vedd.

Sámson fölegyenesedék, szemei villogtak sötét helyeikből.

– Halljátok. Én láttam férfiakat meghalni a halál mindenféle nemeivel,
én láttam ágyúkat szegezve mellemnek, és éreztem álmomban a hóhér
pallosát nyakamba metszeni, én láttam kisérteteket utánam jőni az
általam meggyilkoltak sírjaiból, s hallottam kongani a felgyujtott
falvak harangjait, mikor már a tornyok le voltak égve. Nem reszkettem
soha. De asszonyt nem láttam sirni soha, és nem akarok. Keressetek
helyettem más vőlegényt. Én a leányt el nem veszem.

– Elveszem én! szólt közbe kigyulladt arczczal Bernát, s arcza ragyái és
szemei még vörösebbek lettek.

A ravatalon fekvő László, kinek e beszédet hallva, a pokol kínjait kelle
kiállani, e szóra öntudatlanul felsóhajtott.

Mindhárman ijedten tekintének vissza.

– Valaki sóhajtott. Hangot hallék, rebegé Bernát.

– Semmi sem, szólt Tamás széttekintve. Tán valaki hallgatózott az ajtón.

Bernát szorongva szólt:

– Engem úgy nyugtalanít e halott, úgy félek tőle. Kedvem volna szivébe
ütni e kést, nehogy föltámadhasson valaha.

– Azt ne tedd, csitítá őt Tamás. Még azt mondaná valaki, mi öltük őt
meg. Meg van ő halva jól.

Sámson gúnyosan fordult testvéreihez:

– Mint féltek, hogy föltámad az, a kit megöltetek; a kit én megölök, az
nem ébred föl soha.

– Beszélj, beszélj, kevély rabló. Ha én ébren nem vagyok, te nyakadra
hoznád az egész országot, s harczolhatnál vele.

– De ha én pénzt nem szerzek, szólt közbe Bernát, te is hiába vagy
ébren.

– Csitt, a virrasztók jőnek.

Éjfél elmult. A torozók ügygyel-bajjal elhagyák az ivótermet, a
legjózanabbak felvevék a koporsót vállaikra, s a mint a sírbolt-ajtót
felnyiták, a kijövő hideg szél oly borzadályosan futott végig
valamennyin, hogy egyszerre kijózanultak, az arczok halaványak voltak a
fáklyafénynél.

A csatlósok megálltak a lépcsőkön, félelmesen nézve fáklyáik füstjére,
mintha fekete szellemek lobogtatnák azokat palástjuk szegélyével.
Alulról hangzott a halotti ének: Miserere mei Domine!

Az emberek önkénytelen keresztet vetének magukra s örültek, midőn
visszajöhettek a sírboltból, s hátuk mögé nem merve tekinteni, siettek
alvószobáikba.

Bacsó Tamás maradt leghátul, bezárta a sírbolt-ajtót, megfordítá rajta a
czímert, s magában dörmögve mondá:

– Ez többet meg nem nyílik – az itéletnapig.


III. A FEHÉR LEÁNY.

Bacsó Tamás reszketve fogá meg Sámson kezét, midőn hálószobájába ért.

– Maradj nálam, szólt rebegő hangon, ez éjjel nem merek egyedül aludni.
Egy kisértettel megszaporodott a pokol.

– Mégis oly gyáva vagy, vén gyermek? szólt az megvetően.

– Nappal nem nevezhetnél annak, de az éjszaka nem az emberi hatalmaké.
Kérlek, ülj mellém, ülj közelebb, gyujtsunk tüzet a kandallóban, zárd be
az ajtókat, s az ablakok tábláit reteszeld be. Engem Isten csodái
kisértenek éjjelenként.

– Álmodban látod azokat, sokat vacsorálsz.

– Épen semmit.

– Tehát azért látod, mert sokat böjtölsz.

– Oh ne mondd. Az Istennek oka van engemet látogatni. Én sokat vétettem
nagyon. De vezekleni fogok, vezekleni bűneimhez méltón, ha ez utolsó
tervem bevégezém, akkor templomot építtetek, oly pompásat, hogy
hasonlóban nem imádkoztak még soha.

– Csak hozzám közel ne építesd, mert ki találom rabolni.

– Csendesen, Sámson; ne szólj így. Oh, itt a falak is beszélnek, körülem
minden butor él és engem üldöz; ha nagy csendesség van, nevemet
suttogják, csendesen, alig hallhatólag; és éjszaka, midőn a nagy viharra
olykor fölébredek, mely a tornyok szélvitorláit csikorgatja, egyszerre
megnémul minden, s fejem fölött elkezd zúgni a hatvannégy mázsás öreg
harang, melyet a rimaszombati szentegyházból elraboltam s hamis pénzt
verettem belőle, s úgy kong, úgy zúg a mélységes éjszakán keresztül,
hogy a bástyák rengnek bele alapzataikban. Máskor halálos vakság fog el,
érzem a fáklyák melegét, és lángjaikat nem látom, mélységes sötétség ül
körülöttem. Számtalanszor, midőn ágyamba le akarok feküdni, saját
alakomat, a hogy vagyok és létezem, már ott fekve találom, s hasztalan
költöm onnan, nem birom fölébreszteni, s ott virradok meg székemben
ülve, míg a nap feljő, s a kisértet eloszlik.

– Rémséges dolgokat beszélsz, szólt Sámson, közelebb húzva kardját.

– Nézz hátam mögé, nem áll-e valaki mögöttem? gyakran, midőn olvasni
akarok valami szent könyvből, érzem, hogy valaki hátam mögött
leskelődik, s vállamon keresztül azon könyvből olvas, míg az én szemeim
előtt annak minden betüje megelevenedik, hogy mennek egymásután sorban,
mint a lándzsás hadsorok, s ha kés van kezemben, úgy biztat, úgy
erőltet, hogy vágjam vele torkomat keresztül!

– Te meg vagy rontva, Tamás. Eszed nincs helyén.

– Van e várnak egy ősi réme, mely itt lakik alattunk, vagy felettünk,
elrejtve a falak üregeiben, és örökké ébren. Ez a fehér leány. Egy
Tornallyay leány hajdan a keresztes hadba távozott el, s ott elesett a
csatában, de szelleme visszajött e várba lakni, s oly tiszteletben
tartaték a család előtt, hogy ünnepélyes lakomáikon egy széket mindig
üresen hagytak a számára, s arczképe alá, mely a csarnokban függ,
valahányszor menyegző, tor, vagy keresztelő történt, külön viaszgyertyát
szoktak meggyujtani, s míg a többi viaszgyertyák leégtek, ez, bár
folyvást lángolt, soha sem fogyott el. Ez a rém üldöz legjobban engemet.
Hasztalan zárkózom be előle, zárt ajtókon keresztül felkeres, egyik
ajtómon bejön, a másikon kimegy, az őrök látják őt, és nem merik
megszólítani, hallják, mint csikorognak az általa felnyitott ajtók, s
mint csapódik be a sírbolt-ajtó utána iszonyú dördüléssel…

E pillanatban iszonyú csattanás hallatszott… A két testvér rémülten
ugrott fel székeiről, s az ajtóra tekinte… Az felnyilt csendesen. Bacsó
Tamás reszketve fogózott testvére karjába. Szemeit nem bírta lezárni.
Jól tudta, hogy zárt szempilláin keresztül is kénytelen volna látni e
tüneményt.

Egy fehér alak suhant végig a termen, egy márványarczú hölgy alakja,
vállán arany betükkel kivert lángalakú pallost emelve, s szemeivel merőn
maga elé tekintve.

Bacsó Tamás homlokán a hideg veríték gyöngyözött. Sámson keze is rá volt
fagyva a kardmarkolatra, s izmos termete reszketett.

Már a fehér leány a tulsó ajtóhoz ért, midőn Sámson erőszakosan megtörve
félelme bilincseit, felkiálta:

– Hát fattyúk vagyunk-e mi, hogy egy rémtől megijedünk? s azzal kirántva
kardját, elállta a kisértet útját. Megállj! ordíta rá, felemelve
kardját, s ha a pokolban lakozol, maradj ott örökre, vagy ha nem haltál
meg elég jól, megöllek én, úgy, hogy a másvilágon sem fogsz élni többet.

A fehér alak egy pillanatra megrettenni látszott, mintha még fehérebb
lett volna, mint volt, de a másik pillanatban megvillant kezében a
lángpallos, s oly gyorsan, mint a villám, csapott le Sámson kardjára.

A kard kihullott a férfi reszkető kezéből, s Sámson térdrebukott a
rémülettől, arczát kezeivel eltakarva.

A következő pillanatban lehete hallani a mindig távolabb felnyitott
ajtók csukódását; míg egy végső dördület hírül adá, hogy most a
sírbolt-ajtó csukódott be.

Minden lélek halálfélelem közt aludt ez éjszaka, s másnap reggel a
Tornallyay-család sírboltja felett, hol a czímert Bacsó Tamás saját
kezével fordítá meg, e czímert újra helyrefordítva lehete látni.


IV. A KINYUJTOTT KÉZ.

Ezen zavargós időkben nehéz volt az ország és a fejedelmek figyelmét
egyes családok sérelmeire vonni: a népek kiáltásai közül nem hallatszott
ki az egyesek jajszava.

Tornallyay László, menyasszonya által a legcsodálatosabb úton
megszabadulva, azon kezde gondolkozni, mint irtsa ki öröksége rablóit
Murányvárból?

Ha egyenesen fölmegy Pozsonyba, s magát az ország rendeivel
megismertetve, azokat a törvény szerinti elégtételre felhívja,
koczkáztatta volna, hogy Bacsó Tamás, megtudva életben maradtát,
orgyilkosokat küld utána s megöleti, míg azt az igazságnak megrövidült
karjai rablófészkében el nem érik, s minden törekvésének sem sikerülend
egyebet kieszközölni egy erőtelen fulminatoriumnál, melyet Murányvárban
csak kaczagni fognak.

Hanem mást gondolt ki. Máriát nem bocsátá többé vissza a várba, hanem
elvivé őt a szent Erzsébetről elnevezett kolostorba, s ott a szent
szűzek gondviselésére bízva, elrejté őt a Bacsó-család szemei elől, kik
amaz ijedelmes éj óta semmit sem tudtak az eltünt leány holléte felől.

Akkor tudósítá László álnevű feljelentésekben az ország biráját,
miszerint a Tornallyay-család utolsó ivadékainak egyike meghalálozván,
másika kolostorba lépvén, a megürült murányi uradalom a koronára szállt
vissza; minélfogva a fiscus igyekezzék azt törvényes urának
visszafoglalni.

E feljelentés nem maradt sikertelen; rövid idő mulva parancs érkezett
Bacsó Tamáshoz, mely által az felszólíttatott a murányi uradalmat a
törvényes határidő alatt a koronának átszolgáltatni.

Bacsó Tamás elsáppadt, a mint a parancs elejét olvasá, hanem a mint
annak végén megérté, hogy Mária a Szent-Erzsébeti kolostorban
tartózkodik, mintha kő esett volna le szivéről, megkönnyebbült kebellel
mondá:

– Minden jól van.

Még az nap felkeresteté Sámsont, ez összegyüjté rablóhadait, s éjszaka
ráütve a Szent-Erzsébeti kolostorra, azt ostrommal elfoglalá,
oltárkincseit felprédálta, s Máriát erőszakkal elrablá belőle. Nehány
ittas rabló üszköt vetett a szétdúlt kamarákba, s a kolostor a puszta
falakig leégett.

E kolostort azonban az akkori országprimás építteté, s különös kegyében
tartván, midőn e szent hely elrombolását megérté, méltó haragra
gerjedve, panaszt tőn személyesen a király előtt, melynek eredménye az
lett, hogy mielőtt a zárda üszkei kihamvadtak volna, már a császári
tábornok, Salm Frigyes, ott állt Murány alatt boszuálló seregeivel.

A Bacsó-családnak csupán egy útja volt a menekülésre: Máriát
kényszeríteni, hogy egyhez közülök nőül menjen. E végett a legközelebbi
faluból erővel elragadták a lelkészt, s halállal fenyegeték, ha az
esketési szertartást rögtön végre nem hajtandja, csak ez által
maradhatván törvényes birtokában a várnak, s csak így menthetve a
kolostor elleni erőszakoskodást.

A lelkész, egy tisztes hetven éves agg, csupán arra kérte őket, hogy
engedjék őt egyedül beszélhetni Máriával, miszerint őt sorsával
megismertesse, és ha kelleni fog, rábeszélje a kivánt lépésre.

Midőn egyedül maradt a leánynyal, megfogá annak kezeit, s homlokát
megsimogatva szólt:

– Ne félj, leányom. Az Isten nem hagy el téged. Engem halállal
fenyegetnek, ha téged össze nem adlak e gonosztevők egyikével, de én nem
félem a halált, félem egyedül az Istent, s ha ő neki tetszik, hogy
meghaljak, nem első martyrja leszek az igazságnak, de az leszek. Te
tartsd meg magadat. Igérd e gyilkosoknak, hogy kész vagy az ajánlott
kezet elfogadni: él az Isten, hogy én össze nem kötöm azt a tiéddel.

A leány megcsókolá a tisztes agg kezét, s midőn kilépett gyilkosai elé,
azoknak végtelen meglepetésére kijelenté, hogy kész beleegyezni az
ajánlott házasságba.

Nagy lőn az öröm Murányban. Lakomához készült az egész vár; míg künn
Salm ágyúit sánczoltatta. Maga a választott vőlegény, a púpos Bernát,
úgy felcziczomázta magát boglárokkal és klárisokkal, hogy akár egy medve
nyakába oda illett volna.

A vár egyik termét kápolnának készíték el, felszerelve innen-onnan
elrabolt oltárszerekkel, s midőn mind együtt valának, vőlegény,
menyasszony, násznagyok és vőfélyek, az istenfélő lelkész ott az
oltárhoz lépve, s kezével a feszületet felemelve, nem hogy megáldotta
volna az előtte állókat, sőt megátkozá azokat, kimondva rájok az egyház
legsúlyosabb anathemáját, s a kárhozatnak adva őket testestül és
lelkestül.

A rablók irtózatos dühvel rontottak ekkor a lelkésznek s megesküvének,
hogy ha a szertartást végre nem hajtja még azon órában, oly kínzást
fognak rajta véghezvinni, hogy óhajtani fogja a gyehenna tüzét
enyhülésképen. A lelkész nem hajlott szavaikra, megcsókolá a feszületet,
s karjait széttárva, odaveté magát gyilkosainak.

Azok megragadták mellénél fogva, kihurczolák a teremből, végig a
folyosókon: de ime, Isten könyörüle szolgája sorsán, midőn a kínkamrába
értek vele, egy ér hirtelen megpattant az agg férfi fejében, s mire a
kínpadra fekteték, már megszünt élni.

E pillanatban kürthang rivallt a várkapun kívül, s a toronyőrök rémült
arczczal jelenték, hogy a királyi hirnök áll a felvonó híd előtt.

– Taszítsátok az árokba! kiálta Sámson, s a dühödt nép megcselekszi, ha
Tamás útjokat nem állja.

– Csendesen, fiuk; nem kell kihúzni a kardot, míg van más út a
menekülésre. Sok ajtót kinyit a tolvajzár, mit a harczfejsze be nem tört
volna. A veszély nagy, s védelmi szereink kevesebbek, mint hogy
háromnapi ostromot kiállhatnánk velök.

– Igen bizony! kiálta közbe Sámson haraggal. Mert te mindig többre
becsülted az aranyat a vasnál; a helyett, hogy kardokat szereztél volna,
billikomokat gyüjtögettél, ágyúk helyett pénznek öntetted a harangokat,
s lőpor helyett ezüsttel töltötted a kamarákat, már most csatatér
helyett keress magadnak akasztófát, a hol meghalj.

– Nem úgy, Sámson. Azokkal a kis ezüst golyókkal jobban czélba lehet
találni és messzebb lőni, mintha mázsás köveket hajigálnál kerekes
taraczkból. Rakjatok meg három szekeret a tárházakból jó vert arany- és
ezüstpénzzel. Jól megértsétek: nem olyannal, a mi nálunk készült; –
igazival. Te Bernát lemégy e szekerekkel a fővezérhez, s kegyelmébe
ajánlasz bennünket.

– Miért épen én? kérdé Bernát elképedve, miért nem te magad, vagy
Sámson?

– Mert te legkevesebb váddal vagy terhelve; neved legkevesebbet forgott
az actákban, itthon ültél mindig, mint a pók; nincsenek személyes
ellenségeid.

– És mivel legkevesebb kár lesz érted, ha ott marasztanak, szólt közbe
Sámson.

– Ha ide benn maradsz, nekünk úgy sem használsz, mert az utolsó
hellebárdos agyoncsap a dárdája nyelével, míg ha önkényt megadod
magadat, tekintet lesz reád. A többit ékesenszólásodra, s e három
szekérre bízom.

Bernát elsáppadva ült fel a szekerekre, s megnyittatva a hirnök előtt a
várkaput, kijelenté, hogy testvérei nevében kész a fővezér előtt
megjelenni.

Pár óra mulva a szekerekkel együtt Salm sátora előtt állott.

A vezér több magyar főúr társaságában fogadta az érkezőt, ki nagy
vigasztalódására tapasztalá, hogy azok előtte mind ismeretlenek.

Annyival nagyobb lőn tehát rémülete, midőn Salm előlépve, őt egyenesen
nevén szólítá:

– Te vagy az a Bacsó Bernát, ki rabló testvéreiddel együtt a környéket
pusztítod?

– Ne hidd, méltóságos uram, a mit rólunk mondanak, cseh rablók
kalandoznak a vidéken, azoknak a büneit fogják miránk.

– Hát a harangokat kik rabolják el, hogy hamis pénzt verjenek belőlük?

– Minket rágalmaznak azzal is, kegyelmes uram, jól tudom, mert irigyeink
a szomszéd földesurak, hogy jó gazdák levén, pénzben meg nem fogyunk, de
im, szemléld meg magad és győződjél meg róla, hogy hát hamis pénzzel
szoktunk-e mi fizetni?

E szavaknál feltakarta a szekerek ponyváit, látni engedve a lapáttal
felhányt aranyat, ezüstöt, s alázatos mosolygással mondva:

– Ezt a csekélységet a katona uraknak áldomásul hoztam.

Salm képét elfutotta a vér.

– Hát török basának néztek ti engem, nyomorultak, kitől pénzen lehet
venni békét és háborút? Nem rablott kincseitekért jöttem én ide, hanem
fejeitekért, miket a törvény elitélt.

– Nem vétettünk mi, uram, a törvény ellen soha.

– A Szent-Erzsébeti kolostor falai még füstölögnek.

– A kolostoré a hiba, mert törvényes hitvesemet, Tornallyay Máriát
erőszakosan tartá vissza tőlem, s ez által vagyonaimtól meg akart
fosztani. Én csak védtem magam, midőn támadtam.

– Törvényes hitvesed neked Tornallyay Mária? kérdé szigorúan a vezér.

– Kész vagyok rá hitemet letenni, hogy az.

Salm inte, hogy hívják elő a tábori lelkészt, s felszólítá Bernátot,
hogy esküdjék meg arra, a mit mondott.

Bernát vakmerően odalépett a tábori oltár elé, egy kezét az evangeliumra
téve, másikat felemelé az égre, s a mint e szót ki akará mondani:
esküszöm! egy kéz hátulról hirtelen megragadá kinyujtott kezét, s a mint
Bernát hátratekinte, egyszerre megnémult, megmerevült. Tornallyay László
állt előtte.

Az embernek fél felét rögtön megüté a guta rémületében, úgy hogy nyelve
nem birt többé érthető szótagot kiejteni, s kinyujtott karja úgy maradt
megszáradva, a hogy azt az ég felé emelve tartá, megmeredt három esküvő
ujjal.

Salm így küldé őt vissza Murányvárba, rémületes jelenetül: félig holt
alakot, ki esküre kinyujtott kezét nem birja többé visszavonni, s
megnémult nyelvével nem birja kimondani a rémgondolatot, mely alatt
lelke megőrül.


V. A HÁROM TANU.

A mint Salm Murány alá megérkezék, Tornallyay László, ki azalatt mint
kecskepásztor bujdoklott a hegyek között, megjelenék előtte, s elmondá
előtte élete és hamis halála egész csodás történetét.

Hihetlennek látszék a vezér előtt az egész esemény; előhivata többeket
azok közül, a kik Tornallyay Lászlót azelőtt három évvel ismerék, köztük
több régi szolgáját, embereket, kikkel hajdan jót tett, katonákat,
kiknek vezérük volt; de a három szenvedésteljes év alatt annyira
elváltozék az ifju arcza, hogy senki leghűbb szolgái közül sem ismere
rá. Temetése napján egy sem mert azok közül Murányba felmenni, hogy őt
megtekintse, s alig birták ők maguk is elhinni, hogy a kit három év
előtt virágzó, teltarczú ifjunak ismertek, azzal most mint megaggott,
szigorú, őszbe vegyült hajú férfival találkozzanak.

Ekkor azt mondá László:

– Három tanut fogok elétek állítani, a kik rám fognak ismerni
bizonynyal, a három tanu a három Bacsó testvér. Én fel fogom őket
keresni a harczok közepett, és ha akkor látni fogjátok, mint rémülnek el
látásomtól, s a legbátrabbnak közülök mint hull ki a kard kezéből, midőn
az enyimmel összeér, elhienditek, hogy én vagyok az, kit ők eltemettek.

A sors úgy hozta, hogy Bernát legyen az első tanu, ki Lászlót meglássa,
és ime azt megüté a guta, midőn hamis esküt akarva tenni, szentségtörő
kezét a halottnak, az eltemetettnek vélt megragadta.

A mint ily alakban visszaereszték őt a várba, a két testvér elrémült
tőle; Bernát sem szólni, sem inteni nem tudott, csak nézett rájuk és
hebegett, felemelt kezének egyetlen mozgása volt a reszketés, mely úgy
látszott, mintha örök fenyegetést intene vele. Senki sem tudta
elgondolni, mi történt? mi lelte az embert? éktelen rémület fogott el
mindenkit; az őrök elhagyták a sánczokat, s szökdösni kezdtek a várból.

Ekkor Sámson egy kétségbeesett merényletre határozá el magát. Este későn
összegyüjté embereit, s leitatva őket erős borokkal, felbiztatá, hogy az
éjjel kitörjenek a várból, s míg elleneik a vár körül szétoszolva
soraikat megritkítják, ők egyesült erővel keresztülvágják magokat, s
kimenekülnek Lengyelországba.

Tamás ezalatt hirtelen szekerekre rakatá kincseit, s az őrség felét
szétosztá a falakra, hogy majd míg testvére a kapunál utat tör, ő addig
körül fellármázza az ostromlókat, s elvonva azok figyelmét, midőn a
menekűlésre út nyílik, az utócsapatokkal és kincseivel Sámson után fog
sietni.

A terv végre is hajtatott. Az ég sötét volt és felleges. Éjfél után a
hold is lement, s erős vihar kezde keletkezni, melynek zajában elhalt a
várból jövő nesz.

– Ez épen rablók harczainak való idő, monda Salm, ki éjszaka személyesen
járta körül az őrszemeket, midőn egyszerre ágyúvillanás veri föl a
sötétséget, s a bástyákról kilőtt golyó épen feje felett süvölt el.

– Tudtam előre, hogy ez éj nem marad harcz nélkül, szólt a vezér, s
rögtön elrendezé ostromcsapatait, ellátva velök minden kijárást a
várból.

A várfalakról minden ágyú elkezde bömbölni, ott fenn a rablók dobbal és
trombitával oly nagy zajt ütöttek, mintha egyszerre minden oldalról ki
akarnának rontani, s ez alatt Sámson csapatjai a legnagyobb csendben
lejöttek a vár aljáig, s ott egyszerre szótlanúl megrohanák az előttük
álló harczosokat.

A rablóvezér vakmerően veté magát ellenei közé, kétélű bárd volt
kezében, melyet két ökölre fogva, vágott vele maga körül, a kit talált;
a meglepett lándzsások már tágítani kezdék előtte soraikat, szörnyű
termete egy fejjel kilátszott a harczolók közül, néha kettővel is, midőn
az előtte állók fejeit lecsapta. Néhány pillanat alatt szét volt szórva
a rablók által megtámadott dandár, az út nyitva volt előttük a hegyek
közé, már lehete hallani a szekerek zörgését, miket Bacsó Tamás hozott
öcscse után, s a várban elhallgattak az ágyúk, midőn egy kisded csapat,
számra alig negyedrésze a rablókénak, jött nagy sietve ellenük: vezérük
egy magas pánczélos lovag, ki a mint Sámsont meglátta, messziről kiálta
rá:

– Sámson állj meg; egy szóm van hozzád.

– Akár kettő, kiálta Sámson, ki már ekkor harczi paripán ült s kardot
vonva, megtámadója elé nyargalt.

Társai, kik nem értek vele a rohanásban, messziről látták, hogy a kihívó
ellenfél, midőn Sámson közel ért hozzá, felvoná sisakrostélyát; a
rablóvezér erre kétségbeesetten kiálta föl, hanyatt dült nyergében, s a
nélkül, hogy védelmére kardját fölemelné, a megtámadó lovag csapásától
ketté hasított fővel hullt alá lováról.

A rablók erre lélekvesztve fordúltak meg, s rohantak vissza a várba,
magukkal ragadva az utánuk jövő Tamást, ki veszni hagyta szekereit, s
csak annak köszönheté, hogy a várba visszajuthatott, hogy üldözői a
megrakott szekereket elfoglalva, az osztozással időt hagytak neki nyerni
menekűlésre.

Sámson elestével azonban a rablók bátorsága odalett. Senki sem gondolt
többé a védelemre, csak a szökés módjaira. Tamás átlátta, hogy itt egy
hétig sem maradhat többé, s egy kétségbeesett eszközhez folyamodott,
hogy magát megmentse.

Leizent a fővezérhez, hogy ha számára kegyelmet biztosít, átadja neki a
várat, kiszolgáltatja kincseit, s bántatlanul bocsátja el a kezei közt
levő Máriát; ha pedig e kérelme megtagadtatik, Máriát elzárja a vár
legmélyebb rejtekébe, a várat pedig magával együtt felvetteti a
levegőbe.

Kiküldött hírnöke sokáig nem érkezék vissza a válaszszal; várta estig,
várta éjfélig, s hogy még sem jött izenet, elhatározá a pokoli eszmére
magát, hogy a leányt is elölje, mielőtt maga elveszne. Odament hozzá és
tudtára adta, hogy meg fog halni, készítse el magát, s válaszszon, minő
halál nemével akar kimulni.

A kétségbeesés néha jó gondolatokat ád. Mária azt kéré gyilkosától, hogy
engedje őt kedvese koporsója mellett a sírboltban éhen meghalni. Jól
tudta, hogy onnan kijöhet a rejtekúton.

Bacsó ráhagyá a kivánatot, s kézen fogva levezeté őt a sírbolthoz, s
midőn elfordítá a nehéz vasajtóban a kulcsot, keserűen mondá neki:

– Üdvözlöm Lászlót, ha elébb megtalálsz halni, mint én, mondd meg neki,
hogy nemsokára találkozunk a pokolban.

Azzal nyitni akará az ajtót, midőn egyszerre úgy érzé, hogy azt valaki
taszítja belűlről kifelé.

Hajszálai borzadva álltak ég felé.

Az ajtó magától feltárult, s rajta egy halvány férfi lépett elő, kezében
kivont kard, utána fegyveres vitézek.

– Itt az itélet napja Bacsó! kiálta az ifjú a rablóvezérre.

Az iszonyú ordítással veté magát a földre, elájúlva a rémület miatt.

– Ez volt a harmadik tanum, hogy Tornallyay László én vagyok; mondá
rámutatva az utána jövő fegyvereseknek, kiket rejtekúton a vár belsejébe
vezetett.

– És a negyedik én vagyok, szólt rebegve Mária, föltámadt kedvese
keblére omolva.

Egy óra mulva Murányvár az ország seregei kezében volt, Bacsó a
vérpadon, Mária vőlegénye keblén.



ROZGONYI CZECZILIA.


I.

Csak tizennégy éves volt még Nagy Lajos leánya, Hedvig, s már két korona
kivánkozott szűzi homlokára, a lengyel és lithván.

A korona nehéz ékszer! egykor sokkal könnyebb füzért hordozott a szép
királyi hajadon, – a szerelem rózsakoszorúját.

Még midőn csak hat éves volt a leány, országhódító atyja elvitte őt
magával egy szomszéd tartomány udvarába; a mire ő oly jól emlékezett.

Ott egy nálánál alig idősebb kis fiút vezettek elé, s azt mondták, hogy
ez lesz vőlegénye. A szép szőke gyermek kezét összefűzték az övével,
gyűrűt cseréltek velök, az oltár elé vezették s ott a két szép gyermeket
megeskették, hogy egymást holtig és örökké fogják szeretni.

Este, az egész udvar láttára, fényes, kivilágított teremben, harsogó
zenehang mellett, egy pompás menyegzői ágyba egymás mellé lefektették a
két szelided gyermeket; arczaik egymást érinték, a szülők ott álltak
körül, gyönyörrel mosolygva rájuk, a vőlegény kezét a menyasszony
nyakára fűzték, mondták nekik, hogy csókolják meg egymást, azután
elválaszták őket, – a gyermek férj elment Angolhonba, a gyermek nő
Magyarországba.

És mind erre Hedvig oly jól emlékezett. Azóta nyolcz évvel lett idősebb
a világ; a rózsaarczú gyermekből liliomképű hajadon nőtt fel, – a kora
ábrándok álmai meghalaványíták arczát. Valami titkos érzelem annyiszor
eszébe juttatá azt a napot, azt a képet, melyben gyermek vőlegénye
szemérmetes mosolygással kis kezét nyakára fűzte; látta mindig a
mosolygó kedves arczot, hulló selyem szőke fürteivel, hímzett
ingfodorral körülvéve, és oda képzelé magát is, fehér patyolat
köntösében, a halvány kék szalagokkal, s elgondolá, mennyivel szebb
lehet egy ily pillanat nyolcz év után.

A szívébe oltott ábránd együtt nőtt fel vele. Az ártatlan gyermeklélek
játszó öröméből áterősült az a sejtő szűzi kebel vágyó szenvedélyévé.
Gondolá, hogy milyen boldogok lesznek ők, a midőn még azt sem tudta,
hogy miért boldog az, a ki szeret.

Egy napon a lengyel rendek követsége érkezék Budára, hol akkor Hedvig
anyja a fejedelmi lelkű Erzsébet ült az eddig csak férfit ismert királyi
széken, s a legifjabbik királyleányt kérte országa számára királyul.
Előbb kérte, azután követelé, végre daczos erőszakkal vívta ki őt az
anyai karok közül.

Lengyelhonban akkor vad polgárháború dúlt. A mint Hedvig megérkezék,
megszűnt a harcz, a küzködő pártfelek hódolattal rakták csorba
kardjaikat az érkező szent elé s karjaikon, szíveiken vitték őt árva
trónjukra.

A rózsakoszorúnak hullani kellett a korona elől. Hedvig országot kapott,
de egy egész világot adott érte, keblének belső világát.

A koronás szűz hírével visszahangzott minden ország, fejedelmek jöttek
érte, szíveiket, koronáikat lábai elé lerakni. A szűz várta vőlegényét,
kinek arcza élt szivében s vigasztalan bocsátá el őket.

Egy napon egy vad, férfias tekintetű, harczos ifjú jelent meg a lengyel
fővárosban, kinek neve ijedelemmel tölté be egykor Lengyelországot,
annak leghatalmasabb ellensége, a lithván vezér, Jagelló.

Egykor boszú, most szerelem hozta őt Lengyelországba. Népét és országát,
koronáját és szivét hozá ajándékba az ifjú királynőnek.

– Meg kell lenni,… mondának a rendek. Két egymást rontó nemzet
egybeforrása kivánja ez áldozatot.

– Meg kell lenni,… monda az egyház. Egy pogány nép milliói térnek ez
által az egy igaz Istenhez.

– Meg kell lenni,… monda a rokonság. A királyi család fénye egy új
korona sugáraival növekszik.

Csak a szív nem szólt semmit. A merész, szilaj fejedelmi ifjú hidegen
hagyta azt, míg a várt halvány ifjú képe midőn megjelent előtte,
szomorúan sóhajta fel, talán soha sem látandja őt többet!?

Végre, szent megnyugvással lelkében, elfogadta a lithván fejedelem
koronáját, de midőn fejére tették, mintha ágaival visszafelé fordítva
hullott volna a szívére. Nemes önmegtagadással napott tűzött ki a
menyegzőre, mely két ország népét az ő szíve árán fogja egyesítni, midőn
a kijelölt nap előtt egy messze földről jött lovas csapat érkezék Krakkó
elé, – karcsú szőke ifjú volt a vezér.

A zárva talált kapu előtt megálltak a lovagok, a bástyán a várkapitány,
Kurozvaki, megjelent: «mit akartok?» kérdé tőlük.

– Nőmért jöttem, szólt az ifjú. Én vagyok Vilmos herczeg, Hedvig
királynőnek férje.

– Csalatkozol ifjú lovag, viszonzá a castellan, Hedvig királynő férje a
lithván fejedelem, Jagelló.

– Hazudsz, ember! kiálta szenvedélyesen az ifjú. Enyim volt ő, most is
az, s csak az égnek adom vissza.

– Úgy szóltál, mint keresztyénhez illik. Az ég kérte őt vissza tőled,
milliók földi és égi üdvére. Élj boldogúl s térj el innen.

– Nem lehet, míg vele nem beszéltem, csak egy szót, csak az ő szavát
hallhassam, én hallgatni fogok s meghalni szótlanul.

– Kínt fogsz okozni magadnak, kínt ő neki, de megleend; viszonzá
Kurozvaki, holnap reggel jőjj egyedül, kivánatod teljesülend.

Másnap reggel megjelent a herczeg a várkapu előtt. Az most felnyilt
szavára, ott bekötötték szemeit s vezették az utczákon, folyosókon
keresztül, végre egy márványos házba ért, – a távol visszhangból, mely
lépteire felelt, gyanítá, hogy egy nagy teremben kell lennie.

Itt levették szemeiről a köteléket. Körültekinte. Egy nagy sötét
templomban találta magát, melyet gyéren világítottak az oltár
viaszgyertyái. A templom hátteréből egy ünnepies csoportozat közelített
hallgatagon felé, nők, férfiak; közepett egy halvány ídeál alak, hófehér
ruhában, megtört tekintettel.

Vilmos ráismere. Zokogva rogyott térdére. «Elfeledtél, elfeledtél»
rebegé a közeledőnek. Hedvig oda lépett hozzá: «nyugodjál meg», mondá
neki édes feledhetlen hangon, melynek angyal tisztaságát itt-ott
megreszketteté az indulat küzdő zaja.

– Isten, emberiség, nemzetek kivánják, hogy boldog ne légy, s engemet ne
tehess azzá. Szerelmem, mely tied volt, népemé fog lenni ezután; a
boldogság, mit neked szántam, közöttük leend felosztva. Neked is vannak
népeid, helyettem szeresd azokat, tedd őket oly boldogokká, minővé
tettél volna engem.

Az ifjú herczeg nem tudott szólni; minden ifjú reményeit egy pillanatban
el kelle vesztenie. Hallgatva rejté arczát két kezébe.

A királyné kisérete zokogva állta őket körül. Maguk a vén nemesek is
törülgeték szemeiket s bámulva néztek az ifjú szűzre, ki egyedül állt
ott félig mosolyogva, mint egy megdicsőült szent az oltárképen, mint egy
kedves halott, a ki körül sír minden ember, csak ő maga mosolyog.

Azok közül, kik a herczegnőt ide kisérték, egy ifjú pár félig elvonúlva
látszott a fél homályú templom egyik oszlopzata mellett. Egy magas,
lenge szőke lány, és egy délczeg, karcsú ifjú.

Kezeik egymás kezét szorítják, és szemeik a búcsúzó királynét nézik, a
ki oly nemes lemondással áll térdelő jegyese előtt, kitől örökre el kell
válnia.

– Ah Száva, szól a szép szőke lány suttogva; én nem tudom, mit sejtek,
de úgy érzem, mintha én állnék ott a királyné helyén.

– És én, mintha magam térdelnék ott előtted, a szomorú herczeg helyén.
Épen úgy nem tudnék szólni. Oh, nekem a szívem repedne meg, Czeczilia.

A két szerelmes ifjú közelebb húzódott egymáshoz, mintha attól tartana,
hogy őket is le akarják egymás kebléről szakítni.

Vilmos herczeg reszketve emelte föl arczát; szép nemes vonásaira
visszatért a nyugalom. A nemes elhatározás, a mely a nagy lelkek
sajátja, olvasható volt homlokán. Odafordúlt a bájoló menyasszonyhoz:
«csak egy csókot, csak egy könyet» rebegé megtört lélekkel. Hedvig oda
nyujtá a forró ajk elé hófehér kezét, s a köny ott ragyogott szemében.

Akkor felszökött hirtelen térdéről a herczeg s fulladozva kirohant a
templomból. Az ajtónál megállt még egyszer: «élj boldogul!» suttogá
Hedvig felé s azzal eltávozott örökre.

Holta napjáig boldogtalan maradt.

A királyné kisérete visszavonult a sötétlő templomürbe; a lépések
hangján kívül semmi sem szólt, csak ama karcsú ifjú suttogá néha:
Czeczilia! Czeczilia! s ha aztán a leány megállt, nem tudott mit mondani
neki. Semmi, semmi, hebegé. Azt akarta megkérdeni tőle: mit érezne ő, ha
így el kellene válnia? de nem merte kimondani, hanem egy oltár előtt
letérdelt, s ott azon imádta Istent, hogy engedje neki ez órát örökre
úgy feledni, hogy soha eszébe se jusson többet.

E közben feltárúltak a nagy templom ajtai, kívülről ünneplő népség
tolongott be egymásután, gyertyákat gyújtottak meg mindenfelől, a terem
kivilágosúlt, megelevenült, a hova szem láthatott, mindenütt eleven
emberfők s festett mosolygó angyalfők bámultak le karzatokról,
boltozatokról; a megfakult falak színehagyott aranyozásával élénk
ellentétben látszottak a mindenszínű zászlók, mikkel a mai nap ünnepére
a nép fölékesíté szentegyházát.

Künn harsogott a közelgő zene, s az eddig zárva tartott főajtó
megnyiltával belépett az udvari díszmenet; apródok, seneshallok, főpapok
és főnemesek tarka pompás vegyülete, melynek közepén egy magas, délczeg
férfi jött, kissé szokatlan megilletődéssel arczán, a pogány fejedelem
Jagello, ki először lépett keresztyén egyház boltozata alá s ismeretlen
áhitattal tekinte szét az ó templomban az új vallás titkos
hieroglyphjain jártatva szemeit.

Hosszú, gesztenye-barna fürtei ideges vállaira omoltak, a mint hajadon
fővel az oltár elé lépett, hol három szent jel várt reá: a
keresztvíz-medencze, a korona és a mátkagyűrű.

Az első új eget nyitott meg előtte, a második új országot adott neki; de
a mi több volt előtte, mint ország és menyország, azt a harmadik köté
hozzá, a szép, az áldott Hedviget.

Háromszor hangzott a nép ajkairól a hosanna; először, midőn Jagello
egyszerű fegyvertelen öltözetben letérdelt a medencze előtt, s göndör
fürtös fejét meghajtá a szent víz előtt; másodszor, a midőn homlokát a
szent chrysma nedve érinté s egyenként adtak reá koronát,
bibor-palástot, országkardot és aranyalmát; de leghangosabban szólt
harmadszor az üdvkiáltás, midőn a bájoló szűz menyasszony jött felé
udvari kiséretével, halványan, magasztosan, mint egy égből leszállt
angyal. A krakkói érsek összetette kezeiket, legjobb áldását az égnek
imádkozá fejeikre. A történet igazolja, hogy az áldás foganatos volt.

E perczben örömkönyűt sírt minden arcz, csak azok sírták a fájdalom
könyét, kik az előtt egy órával jelen voltak a templomban a királynővel.

Míg a királyi pár az oltár előtt állt, kiséreteik diszkört alakítának
körülök; a magyar és lengyel hölgyek, a magyar, lengyel és lithván
nemesek tarka élénk csoportozatot képezének az esküvő pár mögött.

Legközelebb állt a királynő háta mögött a szép szőke hajadon, a
Szentgyörgyi Templin gróf leánya, Czeczilia, az akkori nemes hölgyek
között a legszebb, a legnemesebb. Élénk, lelkes arcza bájoló volt azon
szűzi tulajdonával, hogy minden rátekintő szempillantása előtt elpirult,
szinte égni látszék, s ilyenkor nagy kék szemeiben valami oly rejtett
tűz sugárza elő, mintha a nappali égen jelennének meg futócsillagok.

Pedig most is két arcz volt feléje fordulva, elválhatlanul; két ifjú nem
birta róla szemeit levenni, mintha egyiket sem érdekelné az egész
keresztelés, koronázás és menyegző.

Egyik ifjú a leánynyal szemben állt. Ez volt Cserni Száva, egy fiatal
lengyel nemes, még alig több mint gyermek s már is halálosan szerelmes.
A másik egy magas, daliás magyar levente, komoly életpiros arczczal,
kinek szép nemes vonalmai már fölvették a férfi jellemet, s ki oly benső
megelégedéssel pillanta az épen mellette álló hajadon arczába. Ez ifjú
volt Rozgonyi István.

A leány nem merte szemeit felvetni, s még is érzé, még is tudta, hogy
két oly égető tekintet éri arczát, mintha sugaraikat érzené rajta.

A nászeskű végeztével Rozgonyi udvariasan nyujtá karját Czecziliának,
mit az reszketve fogadott el, míg háta mögött Száva lépteinek dobbanását
vélte hallani. A szentelt víz előtt találkozának. Rozgonyi megkinálta
vele a hajadont. Midőn az egy kezével belenyúlt a hideg vízbe, másik
kezén egy forró kéz heves szorítását érzé. Száva volt az, ki odahajolva
hozzá, halkan suttogá fülébe:

– Mintha én térdeltem volna ott előtted.

Nehány nap mulva Rozgonyi visszatért Magyarországba, – Cserni Száva a
király oldalán orosz hadba távozott.


II.

Sok, igen sok év folyt le e nap után; folyt a harcz minden országban,
hullott az ember, mint az őszi levél; kit megsirattak, kit
elfelejtettek.

Sírban volt már s csillagok között lakott az ifjú királyné is, holta
után szentnek tartották s sírjához jártak imádkozni.

A lengyel nép sokat küzdött jobbra-balra szomszédaival, néha önmagával
is; a küzdésben néha úgy megfogyott, hogy egy-egy faluban nem maradt
egyéb, mint az özvegy és az árva.

Egy késő őszi éjszakán egy magányos lovag üget a templini kastély felé;
zúg, dörömböl a zivatar, magas, karcsú jegenyék hajladoznak a szél
alatt, a távoli fasorok végén sötétlik az ősi kastély. Valamennyi
ablakai közül csak egy földszinti szobácskáé van kivilágítva.

A lovag, mintha belől fáznék, összehúzza vállain zsinóros köpenyegét s
elmerengve poroszkál a begyepesedett úton, midőn gondolatai közül egy
szembejövő öreg pór üdvözlése kizavarja.

A lovag megállítá paripáját s beszédbe elegyedett a földművessel.

– Itthon van-e Templin gróf?

– Otthon van ő már rég ideje, jó uram; viszonza a pór. Sok esztendeje
már annak, hogy őt eltemettük.

– Ki lakik most a kastélyban?

– Mind elköltöztek belőle, ki az égbe, ki más hazába, csak az öreg
Marina lakik még ott. Itt vénült meg, itt akar meghalni. Ott világít
szobájának ablaka.

A lovag sarkantyúba kapta paripáját s pillanatok mulva a kastély udvarán
állott. «Nyiss ajtót, Marina!» szólt, a kis földszinti szoba ajtaján
zörgetve.

A vén cseléd köhécselve tárta fel az ajtót; a jövevény hangja ismeretes
volt előtte, de a mint meglátta a magas fegyveres férfit maga előtt
állani, ijedten döbbent vissza az ismeretlen alak elől s szinte kiejté
kezéből a mécset.

– Nem ismersz rám, jó Marina; szólt nyájas hangon a jövevény; mire a vén
cseléd ránczos arczán valami örvendetes emlék mosolygása látszott végig
futni, még csodálatosabbakká kuszálva annak barázdáit; de megint elmult,
a mint a szóló arczába nézett, s némán rázta meg fejét.

– Annyira meg kelle hát változnom? sóhajta a lovag. Én vagyok Cserni
Száva.

– Te, te! sikolta a vén nő kitörő örömmel, megragadva a lovag karját, s
csókjaival borítva annak kezeit. Tehát te élsz Sztanisa, kit megholtnak
hittem, kit gyászoltam mind e mai napig.

– Méltán támadt holthirem. A vladiméri csatában négy seb leránta
lovamról, ott elfogtak, elvittek Kiovba; a fogságból csak most
szabadultam ki, midőn a foglyokat kölcsönösen kicserélték. De szóljunk
most egyébről. Te tudod, hogy mi volt nekem legkedvesebb e világon. Hol
van Czeczilia?

– Oh, csak hogy élsz, csak hogy visszatértél; szólt a vén dajka szemeit
törülve; nem képzeled, mennyit sírtam miattad; bár egyszer álmomban
tudtomra adta volna valami angyal, vagy valami védszent, hogy nem haltál
meg, pedig annyit imádkoztam hozzájuk, hogy mondják meg.

– Köszönöm, jó Marina. De most szólj arról, a miről én gondolkozom.

– Igaz, igaz. Tudod, hogy a jó királyné meghalt; milyen áldott teremtés
volt; hogy szerette Czecziliát, akár csak az édes anyja. Szegényt, hogy
elválasztották kedvesétől, azért, hogy Jagellohoz menjen nőül, –
Czeczilia annyiszor elbeszélte nekem azt a jelenetet és én mindig sírtam
rajta. De megáldotta az Isten, Jagellóval boldog lett, s már idvezült az
égben.

– De szólj Czecziliáról.

– Hiszen azt cselekszem. Hedvig királyné nagyon szerette őt, mindig
óhajtá, hogy őt boldoggá tehesse. Mert hiszen nem csak egy helyen terem
boldogság a földön. Ime a királyné is, midőn elhagyá örömeit, azok
helyett üdvöt talált.

– De te megölsz engem félretéréseiddel. Szólj, mit tett Czeczilia, midőn
azt hallá, hogy elestem?

– Ne mondasd azt el velem. Sírt, kétségbe volt esve, meg akart ő is
halni, ne kényszeríts e napokra emlékeznem. Évekig gyászruhát viselt
miattad és zárdába akart menni.

– És hol van most?

– A királyné sajnálkozva látta a szép gyermek hervadását s mindent
elkövetett érte, hogy őt újra felvidítsa; elhordta magával utazni, a
fényes lovagjátékokba, miket sógora Zsigmond király adott; egy ily
leventés játék alkalmával egy délczeg ifjú magyar lovag választá magának
Czeczilia színét, a violaszínű gyászt, s e szín mellett téteté a győztes
fejére a pályakoszorút. A lovag szép volt és merész. A királyné sokat
suttogott a leány fülébe. Az ifjú nem sokára megkérte Czeczilia kezét.
Templin gróf épen akkor haldokolt – a haldokló kivánsága volt, hogy
Czeczilia menjen hozzá. S ki tagadhatná meg egy haldokló utolsó kérését?

– Tehát csakugyan jobb lett volna halva maradnom.

– Ne szólj így Sztanisa; látod, Vilmos herczeg is meg tudott válni a
királynétól.

– Emlékezem rá, most még jobban, mint valaha. – Szólj Marina: kinek
hivják azon embert, a ki elrablá őt tőlem?

– Rozgonyi István.

– Emlékszem rá. Egyszer láttam, de még egyszer fogom látni.

– Mit akarsz Sztanisa?

– Fel akarom őt keresni. Ha boldoggá tudta tenni, a kit én azzá tettem
volna, úgy áldja meg őt az ég, áldásomat hagyom nála; de ha általa
boldogtalan lett az, a kit én oly forrón szerettem, – ha ő durva, bántó
kezekkel nyul ahoz, a kihez én csak imádkozva mertem járulni: akkor
Isten irgalmazzon neki. Ha egy könyet fogok e nő szemeiben látni, csak
egyetlen panasztevő könyet, – megölöm azt az embert, Marina, – megölöm.

A vén cseléd zokogva borult a jövevény kezére.

– Most áldjon meg az Isten, én megyek egy országgal odább; szólt,
köpenyét vállára vetve a lovag s távozni készült.

– Hová mennél késő téli éjszakán? maradj itt, bár reggelig, pihenni.

Inkább pihenhetnék egy ostromlott várban, mint e házban itt, a hol
minden tárgy, minden ablak ő rá emlékeztet. – De mégis jer, vezess végig
a termeken. Szeretném még egyszer látni a tárgyakat, a mikhez ő közel
volt, bár köztük nem maradnék ezért a világért. Hadd lássam még egyszer
arczképét, a milyen volt akkor, a midőn még az enyim volt.

A vén cseléd vevé lámpáját és a kulcsokat s körülvezette Szávát a
kastélyban.

A szomorú ifjú itt-ott elmerengve megállt. – Emez ablakból szokott ő
kinézni, innen várta őt, mikor messziről jött. – Amott áll a szék,
melyen hímzeni szokott, a hímzőráma a falnak támasztva. A por belepett
minden butort, a hárfa húrjai leszakadoztak, a rézkalitkából eltüntek az
énekes madarak, a virágcserepek asszú kóróit beszőtte a pók. A lég maga
is oly fülledt, oly nyomasztó. Semmi sem él itt. Még az ősök képei is
megfeketültek, mintha még a képek is jobb szeretnének már meghalni, ha
semmi sem él körül.

Végre a kerti szobácskához értek; Száva keble nyugtalanul dobogott.
Annyi boldog óra kedves emléke éledt fel egyszerre fájdalmas szivében,
miket e kisded szobában töltött. Felnyitották, belépett. Eltakarta
szemeit, annyi emlék rohanta meg egyszerre keblét. S csak egyenként
kezdte azután sorba nézni a tárgyakat. Mindenüvé odaképzelé őt magát,
azon arczczal, melynek még csak az ő számára volt mosolya. Végre
meglátta arczképét, azt a nyájas szelid arczot, épen úgy, a hogy az
szivében meg volt tartva, azon szelid kék szemekkel, azzal a
rózsapirulással, azon ábrándos kifejezésű alakkal. Még egyet lépett s
ott ijedten visszarezzent. A hely, mi ez arczkép után következék, üres
volt, egy levett ráma foltja látszék ott csupán. Ott az ő saját arczképe
állt egykor, kedvese mellé akasztva, s az most le volt véve onnan.

Keserű elfogódással rogyott a lovag a karszékbe. «Hát még innen is
száműztek!» Annyira el van vetve emlékem, hogy még arczképem sem lehet
az övéhez közel többé. – Isten veled jó Marina, te is elfelejtettél már
félig, felejts el most már egészen.

A vén nő sírva kulcsolta magát az elsiető lovag kezére; «nézd, mint zúg,
mint dörömböl a zivatar» kiáltá a lovára pattanó után.

– Hadd zúgjon, dörömböljön.


III.

Az ember szereti magának vetélytársát úgy képzelni, mint egy gyáva,
haszontalan embert, kivált a szerencsés vetélytársat.

Ki lehet ez a Rozgonyi? kérdé magában Sztanisa. Bizonyosan valami durva,
dölyfös olygarcha, egy szeszélyes bitang kényúr, a ki rablóvára
fészkiből ijesztgeti a kényére hagyott jobbágy-népet; egy gyáva kéjencz,
a kinek orgiáit zsoldos sereg őrzi, kinek arcza csak a bortól tud
pirulni s elsáppad, ha csatáról van szó.

Ilyen képet feste ő magában vetélytársa felől.

Egy napon a lengyel király magához hivatta Sztanisát, legjobbik bajnokát
harczosainak, most már lublói kapitányt, kit azon időben szokásosan
diákra fordított néven Zavissius Nigernek neveztek.

– Jösz, hogy elmenj; mondá Jagello a belépő ifjúnak. A magyar és lengyel
trón kibékült egymással. Magyarországot veszélyes ellenség fenyegeti, az
ozmán; segítenünk kell rajta, hogy megmaradjon.

Száva leütötte fejét, arra gondolt, hogy ha Magyarország elveszne,
vetélytársa is ott veszne benne, és hallgatott.

– A harcz már megkezdetett, folytatá a király, s szégyen lenne ránk
nézve, ha ott nem lennénk benne. A nikápolyi mezőn, hol tizenhárom év
előtt a frank és magyar sereg csatát vesztett, most újra megütközének a
magyarok, és a nap diadala lemosta a gyalázatot a nikápolyi csatatérről;
az ozmán hadvezér nyolczvanezer emberéből csak a testőreivel menekült
meg.

A kard nyugtalanul zörrent meg Száva kezében.

– A győzelem hősei: Losonczi László, a vajda; Marót, a magói bán, s az
ifjú Rozgonyi István, mindnyája közt a legvitézebb.

Száva arcza hirtelen lángra gyulladt e szavakra. Vetélytársának híre
villámként futott át lelkén s új vágyakat teremte abban.

– Én e nevekhez még egyet akarok adni, szólt tovább Jagello, e név a
tied, arczod szinéből látom, hogy te e dicsőséget óhajtod és meg fogod
érdemelni.

És valóban le lehete olvasni a bajnok arczáról azt az élő vágyat, mely
lelkében támadt: vetélytársával versenyt futni a vész és diadal
ösvényén. Nem várhatta, míg a vezérletére bizott dandárok elkészülnek,
rábizta azokat alvezére, Odrovánszky Petőre, s maga előre elment
Magyarországba.

* * *

Egy szép nyári alkonyon egy fekete mentés lovag, egyszerű sastollal
kalpagán, ügetett Dédesvár felé, mely mintegy fél mérföldnyire látszott
az erdők között fényes bádogfedelű tornyaival s zászlós szélvitorláival
egy kerek vulkán alakú halom tetején.

Egy keresztút összejövetelénél egy másik lovag akadt hozzá, egyszerű
gombos dolmányban, lengő fehér kócsagtollal, nehány csatlóstól kisérve.

– Áldjon a szent szűz, nemes lovag; szólítá meg a sastollas a vele
találkozót. Nemde, ez itt Rozgonyi vára? Rég volt, hogy Magyarhonban
jártam, nem ismerem ki magamat.

– Fogadj Isten, bajtárs; viszonzá a kócsagos. Melyik Rozgonyit keresed?
Lőrincz és János még a nikápolyi mezőn elestek.

– Azt a Rozgonyit, a ki értök boszut állt, Istvánt.

– Úgy légy üdvöz, az én vagyok. Szivesen fogadott vendége leendesz
házamnak.

– Én lengyel vagyok. Győzelmeid híre hozott ide hazámból. Királyom
engedelmével zászlóid alatt akarok küzdeni.

– Örömmel fogadlak. Nehány nap mulva úgy is indulunk Szerbiába. Egy jó
vitézzel többen leszünk.

– Te oly sűrűn jársz csatába, pedig nőd van itthon, oly szép, oly
bájoló.

– Tedd hozzá: és olyan jó.

– Boldog is vagy?

– Két fiam van.

A lengyel felsóhajtott.

– S mégis elhagyod őket, hogy a harczba menj?

– Őket védelmezem ott is. Az ellenséget jobb nem várni, míg a kapuig jő,
hanem elébe menni. Nem a dicsőségért harczolunk mi, hanem azokért, a
kiket szeretünk.

E beszéd közben kiértek a lovagok az erdőből, mely a vár előtt terült, s
a tisztáson, mely zöld pázsitjával vevé körül a sánczokat, egy csoport
gyermeket pillantának meg, kik részint a közellátszó helység prædialis
nemeseinek, részint a várőrség csatlósainak fiai, ott a téren háborut
játszottak.

– Nézd, az ott köztük az én nagyobbik fiam; mondá Rozgonyi az idegennek.
A fiuk korán szoknak a háboruhoz. Nem csoda. Ily időben, mikor a pap is
oldalára kötött karddal megy misét szolgáltatni, s a földműves
kaszájával majd füvet vág, majd hadakozik, lám a gyermekek is csatát
játszanak. Nézd, kétfelé osztják egymást, az egyik lesz a magyar, a
másik a török. Emezeknek turbánt kötnek. Ah, de hisz ez nagyon
egyenlőtlen harcz lesz; a magyar félen csak nyolczan vannak, míg amott
tizenhatan. – Az én fiam vezeti a magyarokat. Nos fiú, meglásd, mire
mégy. Álljunk meg és nézzük el, mit tudnak.

A két lovag megállt az erdőszélben, a gyermekektől észre nem vétetve, a
csatlósok előre; Rozgonyi mosolygó örömmel nézte a kis csapat gyermek
háboruját.

A magyar csapatnak három szinű selyem zászlója volt, a törököknek
félholdas lófark. A ki a másik lobogóját elveszi, az a győztes; ez volt
a kölcsönös hadi jog.

A török félholdat formált, a magyar egy négyszöget. Jó hajlós fiatal
pálczák valának a fegyverek, vadalmával voltak tömve a vitézek zsebei,
ez vala a munitió.

A bodzafa-tülkök rivallására felkiáltott a két sereg, a örök Allaht
ordítva, a magyar István királyt, s azzal elkezdének repülni a vadalmák.
Mint az igazi csatában, lövöldözés volt itt is az első, itt-ott koppant
a vadalma, de senki el nem esett még.

Mikor a töltés elfogyott, riadó harczkiáltással rohantak a törökök a
magyar hadra, ez mintegy ötven lépésnyire bevárta őket, akkor megfordult
s el kezde futni.

– Ne hagyd magad fiú, mondá Rozgonyi mérgesen.

De nem kellett azt félteni. A téren négy almafa állt, alja terítve
savanyú gyümölcscsel, a magyar had azok mögé vonta magát s akkor
hirtelen nekifordulva a rohanó ellennek, kemény tüzeléssel visszaverte a
támadókat.

Azok visszavonultak lőtávolságnyira; ott hadi tanácsot tartottak,
hadseregüket kétfelé eloszták, az egyik ott maradt a lófarkkal az
ostromlottakkal szemben, a másik a hátuk mögé került s onnan támadt
rájuk.

– No most mindjárt bekerítnek; kiálta Rozgonyi István, mintegy
önkénytelenül segítni akarva fia játékában.

Ez azonban hirtelen hármat vitézei közül ott hagyva a vaczkor positió
közepett, irtózatos almakartácsolással tarták vissza a hátul kerülőket,
addig ő ötödmagával kirontott hősi elszántsággal a zászló körül maradt
figyelő hadtestre, s daczára az ellene intézett vadkörte-zápornak, közé
tört a zászló-őröknek, egyet-kettőt a földre teríte közülök, a többit
bajtársai foglalák el, míg ő maga a zászlótartóval eredett birkozásba, s
a lófarkat kitekerte a nálánál egy fővel magasabb siheder kezéből.

Ezzel vége lett a harcznak.

– Helyes fiam, helyesen! kiálta Rozgonyi előnyargalva az erdőből. A fiú
meglátta apját s azzal hirtelen ratificálva a békekötést, örömrepesve
futott apja elé, a ki fölvette őt lovára s ölébe ültetve, össze-vissza
csókolá.

– Legyőztük a törököt, szóla kipirult arczczal a fiú.

– De nagyon kevesen voltatok ti.

– Hisz azért voltunk magyarok; viszonzá a fiú büszkén. Mindig kevesebb a
magyar, mint az ellensége.

Rozgonyi meg akarta simogatni fia kiizzadt homlokát, a gyermek azonban
mindig úgy fordítá fejét, hogy kucsmáját jól szemére huzhassa; végre
kisült, hogy a homlokán egy jókora ütést kapott, melytől egy fél ujjnyi
vonás dagadt fel rajta.

– Egy kis sebet kaptam, mondá a fiú vidoran, midőn apja a rejtegetett
daganatot fölfedezé. Anyám úgy is azt mondja mindig, hogy hozzád legyek
hasonló. Aztán neked is van egy sebhely a homlokodon, már most nekem is
van, épen ott azon a helyen; most már anyám egészen hasonlónak fog
hozzád találni.

A lengyel önkénytelen sóhaja fájdalmasan hangza e vidám csevegés közé.

– Nézd apám, szólt a fiú suttogva, ez az idegen, a ki veled jő,
könyezik.

Rozgonyi oda fordult hozzá.

– Tán neked is vannak gyermekeid, kiket otthon hagytál? kérdé tőle
résztvevő hangon.

– Senkim, senkim a világon. A szél homokot fútt szemembe.

Ez alatt a várhegy alá jutottak a lovagok; a magas hegy tetejére
tekervényes csiga-út vezetett; az akkori idők izléses pompájával épült
várnak mind a négy oldalán kiálló gömbölyű tornyocskák voltak, mulató
helyekül emelve. E tornyocskák egyikében a lovagok egy fehér hölgyalakot
pillantának meg messziről, a mint egy helyen a sűrű bükkerdőből kiértek.
A hölgy fehér kendőjével látszék arra integetni.

Rozgonyi sarkantyúba kapta lovát, a lengyel visszarántá a magáét.

– Az ott talán a te nőd? kérdé elfogódott hangon Rozgonyitól.

Rozgonyi fejével inte, míg a fiú kis kalpagját forgatva kezében, üdvözlé
vissza anyját.

Az út második kanyarodásánál ismét a másik tornyocskában láttatá magát a
nő, és így sorban mind a négyet végigjárta, a honnan az érkezők elébe
lehete nézni, s mikor azok a felvonó híd elé érkeztek, már a nő ott állt
a kapuban s szende örömmel borult férje keblére, míg kisebb fia, kit
kézen vezetett, gagyogva ölelte át apja térdeit.

– Nézd anyám, a törökre voltam! kiáltá a nagyobbik fiú gyermekes
dicsekedéssel, az elfoglalt lófarkot mutatva.

– Én pedig most fogok menni; monda kedélyesen Rozgonyi. A király
kinevezett fővezérnek, megengedte, hogy seregeket gyűjtsek. A hadriadó
mindenütt visszhangra talált az országban; a legjobb vitézek útban
vannak a tábor felé; még más hazákból is érkeznek bajnokok; de ím hol
maradt utitársam? szólt széttekintve, midőn a lengyelt nejének be akarta
mutatni.

A lengyel valahol elmaradt az utat rejtő bokrok mögött, ott megállt az
ölelkező férjet és nőt nézve és általuk nem láttatva.

Az évek előtt karcsú, halvány hajadon most délczeg amazoni alakká virult
fel; a rejtett tűz szemeiben meleg napsugárrá nyilt ki; arczán a szűzi
epedést a boldog nő szelid szenvedélye váltotta fel; a gyermeki,
hajadoni szépségek helyét a még kedvesebb női és anyai bájak foglalták
el.

A lengyel lehajtá fejét s azon gondolkozott, hogy ne forduljon-e vissza?

– Lovag! Lovag! kiáltozá a kis fiú, vesszőparipáján elébe nyargalva.
Apám vár reád, azt hiszi elvesztél.

A lengyel leszállt lováról, megveregette a gyermek arczát.

– Apád lovának szárnyai vannak, mondá neki könyező tréfával, az enyim
csak gyalog jár. – Azzal átadva lovát az odaérkező csatlósoknak, dobogó
szívvel és kipirult arczczal hagyá magát a kis fiú által szülőihez
vezettetni, százszor elmondva magában az álnevet, melyet fölvett, hogy
el ne felejtse.

Hanem arra nem volt szükség; Rozgonyi nem kérdezé vendége nevét s neje
szives üdvözlettel fogadá az ismeretlent.

– Nem ismert rám, mondá a lengyel magában keserűen, pedig én minden
vonásában most is látom hajdani menyasszonyomat. Ugyanazon szép szemek,
ugyanaz a mosolygás, még tán szebb, mint akkor volt, virággá nyilva mind
az, a mit én csak bimbózni láttam. És ő boldog – s még csak nem is
gyűlölhetem érte. Hisz rá nézve meg vagyok halva.

A szép amazon férjével nyájasan beszélgetve, fölvezeté kedves vendégeit
a vár termeibe; ott kiültek az erkélyre, honnan az egész Sajó-völgyön
végig lehete látni, mely a méla holdvilágnál azt a tündéries csillogást
kezdé fölvenni, mely színt ad az éjszakának.

Czeczilia férje vállára támaszkodva, félig kihajolt karcsú termetével az
erkély korlátján; hosszú szőke hajfürteivel játszott az esti szellő; a
lengyel ott állt a boldog pár mellett összefont karokkal, s mélán
tekinte maga elé. Minő kietlen táj, mondá magában; köröskörül puszta
erdők, a hegytetők nagy kopasz kövekkel koronázva, a szűk, sötét
völgyben semmi sem szól, csak egy fehér folyam bujdosik rajta nagy
csendesen keresztül; a távol Kárpátok aczél határt vonnak a látkörön;
minő szomorú vidék.

– Nemde, lovag, szólt a nő a lengyelhez, észrevéve annak hallgatását s
beszédre akarva hozni, ön vidékünket csodálja; nemde gyönyörű táj ez a
mienk?

E zöld illatos erdő itt a Bükk; ama sziklaóriás ott fehér homlokával az
Örvényköve, őseink áldozóhelye; e bujdosó ezüst patak itt alant a
Szinyva; s azok az ősz sziklakirályok ott messze, kik ezüst trónjaikban
sorban látszanak ülni, az Lengyelország határa; nemde gyönyörű táj?

– Gyönyörű, viszonzá a lengyel s kedve lett volna magát az erkélyről a
száz öles mélységbe levetni.

Annak, a ki boldog, gyönyörű minden vidék, a boldogtalannak zordon
mindenik.

Újabb vendégek érkezése hangosabbá tette a termeket. A környék főnemesei
megtudva Rozgonyi hazaérkeztét, siettek őt, mint a magyarországi összes
hadak fővezérét üdvözölni; néhány óra alatt számos társaság szaporodott
össze Dédesen, mind az ország akkori legjobb, legbátrabb vitézei; köztük
néhány bajnok hírű prælatus is, kiket a vár ura és urnője együtt
fogadott el, s mint az akkori családias életrend hozta magával, az urnő
is részt vett a következett áldomásban, bárha a vendégek között kivüle
egy nő sem volt jelen.

Lakoma fölött nemes illedelem vezérlé a vendégek mulatozását; beszédeik
tárgya eleintén merőben országos és vallási ügyek körül forgott, s midőn
egyszer megindult a kalandmesélés, s a kedvre derült férfiak, mint tarka
röppentyűket, eregeték anecdotáikat, ezeknek egyike sem adott arra okot,
hogy bármely szemérmes arcz elpiruljon hallásukra.

A lengyel csendes volt és gondolkozó. Ott ült Czeczilia mellett balról,
míg Rozgonyi jobbját foglalta el. A jó magyar urak azt hitték, hogy nem
tud magyarul, s a mi keveset tudtak lengyelül, elővették, hogy őt
beszédre hozzák, de egyes szavaknál nem birtak belőle többet kicsikarni.
Nem így akarta ez őket látni, őt bántotta, hogy oly nyájas hozzá minden
ember, hogy Czecziliát mindenki oly tiszteletben tartja. Szerette volna,
ha durvák lettek volna, ha kötekedtek volna vele, hogy beléjök
veszhetett volna; leste, hogy mikor fog valaki egy illetlen szót
kiejteni, mely által Czeczilia legtávolabbról is bántva legyen, hogy
akkor annak keztyüjét vethesse s megbemutathassa, hogy egy szó miatt meg
tud halni érte. Mind hasztalan; a magyar urak figyelme az idegen vendég
iránt nem volt kisebb, mint tiszteletük az urnőhöz.

Végre hozták a billikomokat. Most, most, gondolá magában a lengyel, a
bor el fogja oldani szenvedélyeiket, s megfeledkeznek magukról.

De a bor is csak növelte lelkületükben, a mi szép volt és nemes.
Áldomásaik hazáért, dicsőségért hangzottak; győzelem és Magyarország
örök élte szentesíté a fölemelt billikomot, s ha egy pár pohár az
urnőnek szállott, annyi gyöngédség, annyi hizelgéstelen nemes
magasztalás volt a köszöntésben.

Végre Rozgonyiné maga töltetett magának egy billikomot s azt fölemelve,
odafordult a mellette ülő lengyelhez, ki egészen elveszve gondolatában,
alig vette előbb észre, mint mikor a legcsengőbb hangon e szavakat hallá
magához intéztetni:

– E pohár a lengyel barátság tartósságáért.

S azzal Rozgonyiné koczczantásra tartá serlegét a lovag elé.

Ez, mintha az ég szakadt volna rá, összerezzent; a vitézek körüle mind
fölugráltak székeikről, zajos pohárcsengés közt harsogtatva az urnő
áldomását, míg a lengyel a kábító hangzavarban ámolyogva kelt föl
helyéről s fölvevé serlegét, reszkető kézzel nyujtá azt koczczantásra
Czeczilia felé.

Rozgonyiné mosolyogva húzta vissza serlegét, kikerülve a koczczantást,
mire a lovag még nagyobb zavarba jött.

– Üres pohárból akar ön velem áldomást inni? szólt kedélyesen mosolyogva
a hölgy, s inte egy apródnak, hogy töltse meg a lovag serlegét.

A lengyel arcza égett, mintha fejében volna szive, s megtöltött serlegét
oly resignátióval üríté ki, mintha bürökkel lett volna az tele.

Ez áldomás után Czeczilia búcsút vőn vendégeitől s eltávozott körükből.

A lengyel égve várta e pillanatot, hogy a férfiakkal egyedül
maradhatott. Látta őket mosolyogni, midőn Czeczilia azt mondá: «ön üres
pohárból akar inni?» s lelkében égett a keserű láng, őrjöngő vágy,
egyedül maradhatni azokkal, kik nevettek, midőn azon nő, ki őt egykor
imádta, most annyira sem ismerte meg, hogy pohárral és tréfás
enyelgéssel fordult felé. A nő eltávozott; most már kezdődni fognak a
bacchanáliák, gondolá magában romboló gyönyörrel. A férfiak leiszszák
magukat, kötekedni fognak, elménczkedéseket teendnek Czecziliáról,
Rozgonyi el fogja azokat hallgatni, tán épen nevetni fog fölöttük, s
mint fogja ő akkor egész dühét keserű lelkének az egész társaság arczába
vágni s kiomló vérével adandja tudtára a feledékeny nőnek, hogy volt
ember, ki egykor érte élt, s ki most érte meghal.

De újra csalódott. Rozgonyiné távoztával a vendégek is mind fölkeltek
helyeikről, s a szokásos egészség-kivánás után eltávoztak az apródok
által kimutatott hálótermekbe. Őt maga a házigazda fogta karon s
kitüntető szivességgel vezeté hálószobájába.

A lengyel magneticus iszonyattal érzé azon ember érintését karján, kit ő
egyszerre gyűlölni és becsülni kénytelen.

Hálószobájába lépve, Rozgonyi inte a követő apródnak, hogy a hozott
karos gyertyatartókat tegye az asztalra s távozzék, – azzal megmutatva
kész fekhelyét vendégének, szivesen megrázta kezét, boldog éjt kivánt
neki s távozni készült.

A lengyel széttekinte a szobában; nyoszolyája fölött kardok, csákányok
függtek, átellenben vele három arczkép, melyeknek láttára a lovag
elkiáltá magát s hátra tántorodott, hogy a nyoszolya-mennyezet oszlopába
kellett kapaszkodnia.

A távozó Rozgonyi, vendége kiáltását hallva, visszatért az ajtóból s
aggódva kérdé tőle, mi baja?

Az folyvást elámultan tekintve a képek felé, reszkető kézzel odamutatott
s alig érthetően hebegé: «e kép!»

– Ez arczkép itt szélről az enyém; szólt Rozgonyi magyarázó hangon. Az
ott középett nőmé, mint menyasszonyé.

– De amaz ott! vágott közbe a lengyel, a legcsodálatosabb
érzelemhevüléssel mutatva a harmadikra, mely a nő arczképe mellett bal
felül volt, s egy ifjú lovagot ábrázolt, mosolygó gyöngéd arczczal,
lengyel apródöltözetben.

– Ez arczkép, szólt Rozgonyi komoly ihlettséggel, nőm egykori jegyesének
képe, kinek szerelmére örökké büszke lehet, s nem kell soha szégyelnie a
könyeket, miket halálának emlékére hullat. Hiszen hallhattad Cserni
Száva nevét; nemzeted évkönyveiben örök helyet foglaland az el, kit
szeretett a nő, irigyelt a férfi, rettegett az ellen, – kit lelke
erényei s harczi vitézsége kortársai közt legelsővé tőnek.

– Megállj! kiálta közbe a lengyel kigyulladt arczczal, magánkívül
ragadva meg Rozgonyi kezét. Ne tovább! Ez arczkép enyim. – Én vagyok
Cserni Száva.

Rozgonyi csodálat, öröm és meglepetés által elfogultan tekinte szótlanul
a lovag arczába, melyen azon örömteljes megszégyenülés pirja lobogott,
melyet nemes lélek érez magához hasonlók által legyőzetve.

– Hiba volt tőlem nevemet kimondanom, szólt Száva reszkető hangon; de
nem tűrhettem, hogy nevemet dicsőítni halljam az által, ki nálamnál
nagyobb és nemesebb.

Rozgonyi még mindig elfogódva szorítá vendége kezét.

– Miért sirattatod magadat, hogyha élsz?

– Nem élek senkire nézve. Hadd legyen holt hirem ezután is. Elestem
becsületes harczmezőn, hadd nyugodjék ott emlékem; jól esik tudnom, hogy
azok, kik szerettek, megsirattak s nem felejtettek el. A feltámadás,
mely börtönömből újra előhítt, új alakot adott arczomnak; a világ nem
ismert rám s én sem a világra többé. Hogy még nevem se legyen ismerős,
azt is elváltoztatám latinra, most Zavissius Nigernek neveznek, Cserni
Száva meg van halva. Csak azért jött vissza a sírból, hogy meglássa azt
a hölgyet, kiről annyit gondolkodott és ha boldogtalannak fogja találni,
boszút álljon érte, ha pedig boldognak látandja, megáldhassa azt, ki őt
azzá tevé. A lengyel szavai mindig tompábban hangzottak. Rozgonyi,
fogadd el ez áldást; egy halott áldása az, kinek üdvét vetted el – s ki
téged ezért szívéből megáld.

A két férfi nem tarthatta magát tovább; zokogva borultak egymás nyakába
s hevesen, forrón ölelkeztek össze, könyeik sebesen folytak és e köny
oly jól esett mindkettőnek.

– Most egy komoly szót hozzád Rozgonyi, szólt Száva indulat-kitörése
elcsendesültével. E szavaknak, e titoknak örökké rejtve kell maradniok a
világ előtt, de kivált egy lényre nézve. Te tudod, hogy kit értettem.
Soha se tudja meg ő, ne is sejthesse soha, hogy én még most is élek. Én
büszke vagyok azon becsülésre, mely engem mint holtat illet, s az élet
nem oly kedves előttem, hogy az emléket elveszítsem érte. Igérd meg,
hogy soha sem fogod előtte e titkot elárulni.

– Fogadom, lovag, de csak kölcsönben. Viszont te is igérd meg, hogy
megteended azt, a mire kérni foglak.

– Egy van csupán, a mit nem tennék meg; ha azt nem kívánod tőlem, mást
mindent teljesítek.

– Halld. Én holnap elutazom a csatába, mely úgy látszik, hogy általunk
megkezdve, nem általunk fog véget érni. A harcz, melyet viselünk, annyi
bajnoknak került már életébe, kik nálamnál jobbak, vitézebbek voltak; ki
tudja, nem maradok-e én ottan? Valahányszor ellenség elé készülök, egy
gondolat szokta lelkemet háborítani: mi lesz nőmből, két apró
gyermekemből, ha én elveszek? kire maradnak itt? rokonaim kiforgatják
őket javaikból, vagy gyűlöletes mostohájuk akad s elpusztulnak. Érzem,
ha e gondolat nem bántana, vitézebb volnék. Szegény nő! Isten két férfit
mutatott számára, kiknek mindegyike oly hőn, oly igazán tudta őt
szeretni. Minő csapás lenne rá nézve, ha egyszerre elveszítené mind a
kettőt.

– Attól tartok, szólt közbe Száva komolyan, hogy épen azt fogod kérni, a
mit nem teljesítendek.

– Lovag, te szeretted őt, szereted most is, mert őt elfeledni nem lehet.
Igérd meg, hogy míg én a csatából vissza nem térek, nem hagyod őt el, és
ha ott veszek, nem hagyod el soha.

Száva hallgatva tekinte maga elé.

– Egyikünk érdeke sem forog itt kérdésben, hanem az övé, monda Rozgonyi.
Az ő sorsa ne legyen koczkára téve. Midőn érted viselte a gyászt, én
boldoggá tettem őt. Lehet, hogy én értem fogja majd viselni, de én
nyugodtan fogok alhatni a sírban, ha azt tudom, hogy te élsz.

Száva elérzékenyülten szorítá meg Rozgonyi kezét, elfordítva arczát,
mintha a lelkében támadó gondolatot akarná előle elrejteni, rebegé: nem
fogom őt elhagyni.

Rozgonyi még egyszer megölelte nemes vetélytársát s azzal magára hagyta
őt.

Száva lehajtott fővel térdelt le Czeczilia arczképe elé s megcsókolá a
mosolygó kép kezét, s egész éjjel ott ült a három arczképen merengve s
valami nagy nehéz gondolattal küzködve magában, melynek még nem birt
határozott alakot adni.

A színes ablakokon betörő hajnalfény még mindig ébren tünődve találta őt
s nemsokára hallá a távozó csapatok kürtrivallását, hallá, mint dobognak
a lovak a leeresztett hidon keresztül. Nem mert utánok nézni. Érzé, hogy
akkor nem lehetne elég erős, határozatát megtartani.


IV.

A sors úgy akarta, hogy e két rokonfaj, a magyar és török, mely külön
mindenik képes lett volna a félvilágot meghódítani, úgy találkozzék
egymással, hogy a kölcsönös küzdésben örökké egymás erejét fogyaszsza.

Folyt már a harcz a magyar és ozmán között, Európa népei nézték
messziről; a kik távol estek, imádkoztak, hogy meg ne hallják a vad
pogány szavát; míg azok, kik a két harczos nemzet közé jutottak, majd az
egyiknek, majd a másiknak hódoltak meg, a melyik épen győztes maradt.
Utolsó vonaglásaiban volt már Szerbország is, egyik vára a másik után
esett el, pártoskodás, hűtlenség megbénítá erejét.

Galambócz várában Lazarevics volt a szerb parancsnok, s mikor e váron
kívül alig volt valamije a veszendő országnak, Lazarevics látva, hogy
azt úgy sem bírja megvédeni, fölajánlá Zsigmond királynak tizenkétezer
aranyért.

Zsigmondnál, mint a krónika mondja, mindig nagy szűke volt a pénznek,
így történt, hogy a dobra ütött vár a pénzesebb árverő, az ozman kezére
jutott, s mit a király tizenkétezer aranyon megvehetett volna, azt
később ugyanannyi emberéleten sem vásárolhatta vissza.

Galambócz a Duna mellett egy emeltebb parton épült bástyafészek, melyet
erőssé tesz az a helyzet, hogy hozzá közel sehol emelkedettebb pont
nincs. Azon időben, mikor még az ágyúk hatalma nem volt annyira
ismeretes, magas párkányos tornyai voltak a várnak, s az előtte
elkanyarodó Duna öblében egy természetes kikötő, a hol a gályák a vár
tornyairól minden oldalról megvédethettek.

A hogy a vár a félhold uralma alá jutott, Zsigmond átlátva, hogy innen
mindig nyilt ajtaja lesz a töröknek Magyarországba ronthatni, az
átelleni parton egy másik erősséget emeltetett, melyet később
Lászlóvárnak neveztek.

A mint az ellenvár elkészült, Zsigmond összegyűjté hadait, s megindult
Galambócz ellen; az összes sereg vezérletét Rozgonyi Istvánra bízva,
mint kinek nevéhez akkor a hadsereg legjobban ragaszkodott.

Lászlóvárra érkezve, haditanácsot tartatott a király, melyben a főurak,
akkor mindegyik saját banderiumainak vezére, személyesen megjelentek. A
sok aranytól csillogó úr között lehete látni egyszerű szőrmezben egy pár
püspököt is, az ércz mellvas keresztül csillogott a fekete öltöny
nyilásain.

A fővezér, kit egyszerű ércz öltözetében alig lehete a többi
közlovagoktól egyébről megismerni, mint vezéri tollas botjáról, valahol
a többiek közé elegyedve foglalt helyet, szüntelen értekezve kémeivel,
nyargonczaival s alvezéreivel, míg a király udvaronczai folyvást
Zsigmond körül sürögtek, tréfálózva, nevetgélve, köztük a kegyelt vajda
Stiborzicze, kit mindenütt meg lehete ismerni nagy hasáról, mindig
kaczagó képéről, félig franczia, félig cseh, imitt-amott magyar, de
tarka öltözetéről s hires udvari bolondjáról, a kit mindenüvé magával
vitt, még a hadi tanácsba is.

A körülmények rövid összevetése után Rozgonyi a király elé lépett s
leterítve előtte a hely térképét, hadi tervét tanácskozás alá bocsátá.

Az egész hadsereg a lászlóvári ágyúk födözete s az éj sötéte alatt
átkelendett a tulsó partra, ott a derék sereg körülveendé a várat, s míg
a közel halmokra felállított ágyúk annak bástyáit lerontják, addig a
csapatok felváltva csatázandnak a vár segélyére érkező ozman
csapatokkal. A vár kelet felől levő bástyái leggyöngébbek, az ott
törendő résen a lándzsások rögtön ostromolni fognak, míg a nyugoti
oldalon a tömötten álló házakat szurok-kanóczokkal felgyujtandják és
kényszerítendik a várőrséget gályáikra menekülni. A további győzelem az
Istené.

A terv minden oldalról helyeselve lőn, csupán Beczko, Stibor bolondja
szólalt föl ellene.

– Azt, hogy miként menjetek át, szépen elvégeztétek urak, már most
határozzátok azt, hogy hogyan jöttök vissza.

A vitézek felkaczagtak a bohócz ötletére.

– De tréfán kívül, vezér, szólalt közbe egy udvaroncz, arra nem
gondoltál, hogy ha az ellenség túlnyomó erővel talál ránk támadni, a
galambóczi gályák elzárhatják előlünk a visszatérést a Dunán.

– Ha mi magyarok ellenségeinket akarnók számlálgatni, viszonzá Rozgonyi
nyugodtan, úgy jobb lenne visszamennünk Ázsiába, mert a magyar a mióta
itt van, mindig úgy állt és áll ellenségeihez, mint egy a tízhez. Ha
Amurat maga fog jönni, itt is a király álland vele szemben. Máskor is
beszéltünk már vele, Isten segélyével most is elébe állunk: Zsigmond
király úgyis tartozik neki valamivel, a mit még nem fizetett vissza.

A király találva érezte magát s hevesen kapott kardjához.

– Jól mondád vezér, úgy monda, bár úgy lenne, hogy vele találkozzunk. A
szent szűzre! kedvem volna elébe menni, hogyha magától nem jő. Holnap
ilyenkor ágyúink dörgése viendi neki hírül, hogy itt vagyunk. Te
szállítsd át ma este a hadat, a legelső hajó engem visz át, s
meglátandjuk, ki marad el királya oldala mellől.

A király szavaira nagy lett a lelkesülés; a férfiak siettek magukra
adatni fegyverzeteiket, csupán Stiborzicze csinált józan képet az
egészhez; úgy látszék, hogy mikor tanácsra volt szüksége, bolondjáét
szokta meghallgatni, mert ezúttal épen nem sietett a király oldala mellé
furakodni, a hogy azt egyébkor soha el nem mulasztá.

* * *

Alig szállt le az éj, midőn a szokatlan dübörgés, mit a hajókra
szállított ostromágyúk okoztak, gyanítni engedé, hogy a magyar seregek
megkezdték a Dunán-átkelést; Galambócz bástyáiról néha egy-egy világító
tűzgolyó lövetett fel a magasba, mely nehány perczre kétes tűzvilágot
vetett a környékre; a vörös ragyogványnál kitüntek a Duna fekete tükrén
egyik parttól a másikig evező nehézkes dereglyék, megrakva fegyveres
néppel, lovakkal, ágyúkkal: de a várőrség nem akadályozhatá meg az
átkelést, mert a mint gályái a lászlóvári lövegek határába értek, rögtön
jöttek ellenük nagysüvöltve a lánczos golyók, mik megtilták az előbbre
haladást. Reggelre az egész sereg a túlparton volt, a csapatok a vár
körül elhelyezve, az ágyúk sánczkosaraik közé kiszegezve, a halmokon
köröskörül lobogtak a nemzeti lobogók, szűz Mária képével, a török
ijedelmére.

Alig jött fel a nap, midőn azonnal megkezdették az ágyúzást, míg a
seregek csatarendben telepedtek le körül a mezőn, leczövekelt paripáik
mellett.

A király sátora a Dunaparton egy zöld halomra volt kifeszítve, honnan
végignézhetett az egész táboron. Ott ült Zsigmond udvaronczaival vígan
reggelizve, apródjai fegyvereit s paripáját készen tartva, álltak
közelében.

Alig tartott az ágyúzás nehány óráig, midőn a láthatáron köröskörül
egyes porfellegek kezdettek támadni, mikből lassankint fegyveres
csoportok tömegei lőnek kivehetők, a mik az ostromlott vár felé
közeledtek.

«Jön a török!» hangzék kívül.

A király hirtelen föltevé ezüst sisakját, s kardját felövedzve
harczlovára szökött.

Midőn sátorából kilépett, már ott állt Rozgonyi.

– Három dandár jő ellenünk, monda a királynak, itt oldalt a Kiüperli
aga, szemben a thessaloniai basa, túl rajta a szultán Begler bégje. Az
első csapat szedett-vedett csőcseléket hoz magával merő ijesztésül, a
középsőt én vállalom magamra, s ha végeztem vele, fölségeddel együtt az
utolsót fogjuk két tűz közé szorítani.

A király helybenhagyólag inte s maga a vezér által kimutatott helyre
indult, míg Rozgonyi tovavágtatott.

A dob pörgött, a trombita harsogott mindenfelől, a lovagok felugráltak
paripáikra, a vezér végignyargalt a felállított sorok előtt, s egy
nyargonczát azon parancscsal küldte az ütegekhez, hogy az ostromágyúzást
folytassák a vár ellen s a gyalogság állja el az alatt a kapukat, míg a
csata foly; azzal neki indult a szemközt jövő thessaloniai basának. A
megtámadott török magához akarva venni az oldalt jövő Kiüperli aga által
vezetett seregeit, meghátrált a magyarság rohama elől, mit a Kiüperli
által vezetett rendezetlen csapatok veretésnek gondolva, mielőtt rájuk
kerülhete a sor, hanyatt-homlok elrohantak, s ez által a basa seregeit
is rendetlenségbe hozták, úgy, hogy az kénytelen volt gyalogságát
cserben hagyva, a megűzött spahikkal a távolban keresni menedéket.

Ekkor Rozgonyi hirtelen ellenkező oldalra fordulva, a honnan a Begler
bég sietett elé válogatott csapataival, midőn az épen szembe csapott a
király seregeivel, oldalt támadt a törökre s a bég főzászlótartóját
saját kezével vágta le.

– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzott mindenfelől. A vérlepte mező futó, vagy
elesett törökkel volt tele s nehány óra mulva a mily sietve látszottak
közeledni a porfellegek a láthatáron, most oly sietve távoztak.

A vezér takarodót fuvatott a harczolóknak, s azzal nyargalt vissza az
ostromló sereghez. Az egész csata alatt bömböltek a faltörő ágyúk, a
megütött sáncz után reszketett a körüllevő föld, a mázsányi kövek, miket
a szélüstök hánytak, menydörögve hullottak le a várba.

– Nem jól megy így! kiálta Rozgonyi odaérkezve a lövegekhez, mik a
keleti oldal tornyait tördelték. Nem értitek a munkát, mind csak a
bástyák tetejét tördelitek, a helyett, hogy az alját lődöznétek. Ide
azzal a kanóczczal! s azzal leugrott lováról, maga állt a legnagyobb
sugárágyú mellé, s azt a legnagyobb toronynak irányozva elsüté.

– Nézzétek, minő rést ütött a falon! küldjetek egy lánczos golyópárt a
kapuőrök közé. Száz arany annak, ki a mecset tornyát eltalálja! Ekkor
újra menydörgött a sugárágyú második lövése. A toronyőrök mind
lefutottak az ingadozó tetőről s a harmadik és negyedik lövésre
összedült az, omló köveivel betemetve a mély árkot, mely a vár körül
volt ásva.

– Most rohamra! kiálta Rozgonyi, kezébe ragadva egy szűz Máriás lobogót
s a kopjások élén a tört rés felé futott, mindenütt elől rohanva, s már
elfoglalva a ledőlt elősánczot, midőn hirtelen lelkendezve fut elé egy
nyargoncz, kipirult arczczal jelentve, hogy Firuz Bég, a szultán sógora
új erővel közeleg a várhoz, a három szétvert dandárt is magához gyűjtve,
már látszanak zászlói a távolban.

Rozgonyi boszúsan tekinte szét. Ez esemény ismét félbeszakítandá az
ostromot.

– A király már a síkon áll, szólt egy másik segéde, ki akkor érkezett.

– Úgy nekünk is vissza kell fordulnunk, szólt Rozgonyi szomorúan, nem
ügyelve a szakállas tekékre, miket a várból reá lövöldöztek, s nehezen
látszott megválni a már elfoglalt bástyától, de a közelgő török had
zászlóit a környező füst közül is ki lehete már venni.

E pillanatban rettenetes kiáltás harsogott fel a Duna felől, «Jézus!» és
«Allah!» hangzék irtózatos vegyületben. Ostromlók és ostromlottak
meglepetve tekintének oda.

A Dunán felülről egy nemzeti lobogós hajóhad úszott alá, fegyveres
vitézekkel megrakva, mely egyenesen a galambóczi kikötőnek tartott, a
hol a török gályák álltak.

Mindenki bámulva tekinte oda, senki sem tudta, hogy hol veszi magát e
hajóhad és ki vezérli?

«Jézus, Jézus!» hangzék újra s az érkező gályák közül kibontakozott egy,
melynek minden vitorlája nemzeti színű volt, árboczokon villogtak a kis
szalaglobogók. A hajó parancsnoka egy nő volt, hófehér ruhában, keblén
ezüst pikkelypánczél, mely karcsú amazoni termetét csipőig födözte,
sisakrostélya le volt eresztve, fehér kócsag lengett rajta.

– Előre! Isten nevében! kiálta csengő hangon a nő, s a török gályák közé
rohanva, a legelsőt, mely ellene állt, oldalt ütve, elsülyeszté, s a
mint a többi rárohant, azokat egy pillanatban oly irtózatos ágyútűzzel
fogadta, hogy a következő perczben az egész Duna holtakkal és romokkal
lőn borítva.

«Jézus!» «Jézus!» hangzott diadalhangon.

A fehér nő inte kormánybotjával s azzal a kísérő hajók rárohantak a
zavart török hajóhadra; tűzesőként hullott a pusztító görögtűz reájok s
a hulló szikrazápor közepett, mint egy túlvilági bálványkép, állt a
magasztos női alak, vészt, pusztulást hozva a haza ellenségeire.

Hajója mindenütt ott járt, hol legvadabb volt a viadal; tagjai heves
mozdulatáról lehete látni, hogy valami fanaticus tűz lelkesíti, dolgokat
cselekedni, mikre a férfiak is büszkék lehetnének: fehér ruhája úgy
lobogott a szélben, csengő hangja kihallatszott a harczkiáltásból.

Ki ezen asszony? Kérdezé mindenki bámulva. Még Rozgonyi is elfelede
mindent ez új tünemény fölött.

Nemsokára az egész török had lángokban állt, vagy el volt sülyesztve,
ekkor a rejtélyes nő horgonyt vettetett a Duna közepén, épen
Galambócz-várral szemben, s elkezdé azt ágyúival a Duna felől lövetni, a
hol az épen legkevésbbé volt védve.

– Akárki légy, kiálta Rozgonyi, többet érsz nálamnál.

A hajókon jött sereg ezalatt kiszállott a partra, s az ostromlók
örömujjongva ismerék meg bennök a lengyel király segédcsapatait, miket
egy fekete pánczélos lovag vezetett hosszú sastollal sisakján, melynek
arczvasa le volt zárva.

Az újon-érkezettek rögtön otthon találták magukat a csatatéren; vezérük
meglátva Rozgonyit, oda izent hozzá, hogy csak ostromolja tovább a
várat, ő az alatt majd foglalatoskodtatja az ellenséget.

– Bizonyomra az ajánlat becsületes, szólt Rozgonyi, elfogadom. S azzal
újra felkapva a zászlót, kopjásaival megmászta a falakat, maga mindenütt
elől a hágcsókon, s midőn zászlóját a legelső toronyba feltűzte, bámulva
látta, mint küzd egyfelől a fekete lovag az ellenség túlnyomó erejével,
egyenként támadva meg annak dandárait s egyenkint legyőzve, míg másfelől
a Dunán álló hajóról mint rontatja le a fehér nő az ostromlott vár
bástyáit.

Kik lehetnek ők? kérdé a körülállóktól. Nem ismerte őket senki, még csak
gyanítni sem tudta.

Egy óra alatt el volt űzve Firuz bég a síkról, a Dunán el volt égetve a
török hajóhad s a külvár el volt foglalva Rozgonyi által.

A várőrség a szűk belvárba szorult, hova a rejtélyes asszony hajójáról
folyvást szurokkanóczos lángtekék repültek, s a víztől el levén
szorítva, ostrom nélkül is kénytelen leendett magát feladni.

A magyarság diadaléneket harsogtatott már, a lengyelek összeölelkeztek
bajtársaikkal, Rozgonyi is sietett a fekete lovagot fölkeresni, ki oly
jókor érkezett a csatába.

A fekete lovag épen akkor vált meg a királytól; Zsigmond a saját
nyakában függő sárkány-rend érdem-lánczát akasztá a hős nyakába, ki még
akkor is vérrel és porral volt födve.

– Légy üdvöz, lovag! szólt Rozgonyi, barátilag nyujtva jobbját a vitéz
elé; a harcz dicsősége, akárkik legyetek, a tied s azé az asszonyé.
Engedd, hogy barátaim közé számláljalak.

– Az vagyok, mondá a lovag, sisakrostélyát fölemelve, s Rozgonyi bámulva
kiálta fel: «Cserni Száva!»

Száva arczán valami rejtett öröm látszott derengeni, míg Rozgonyié
elkomorult.

– Elfeledted igéretedet, hogy Czecziliát nem hagyod el, míg vissza nem
térek.

– Nem feledtem; tekints oda, szólt Száva a Dunán álló hajóra mutatva.

– Ki ez az asszony? kérdé Rozgonyi szívdobogva.

– Ez az asszony Rozgonyi Czeczilia!

Rozgonyit az öröm magán kívül ragadta, nem tudott szólni, az indulat
rohama elfojtá keblét.

– Megfogadtatád velem, hogy nem hagyom őt el, monda Száva mosolyogva, de
azt nem, hogy csatába nem jövök; én tehát magammal hoztam őt.

Rozgonyi nyakába borult a lovagnak. Jer, jer, szólt, hadd lássam őt
közelebbről; minő délczeg, minő bátor! Istenem, nem csodálom, ha a
győzelem mellé pártol. S ezzel a két lovag a part felé nyargalt, honnét
a hős amazont közelebbről lehete látni, de mielőtt odaértek volna,
szemközt jött rájok Péterfi Endre, a király segéde, s az örömtől
mosolygó Rozgonyihoz hajolva, fülébe súgta mogorva hangon:

– Amurat maga jön ellenünk nyolczvanezer emberrel.

– Jőjjön ugyanannyi ördöggel! kiálta Rozgonyi büszke bizalommal, állunk
elébe.

– Magam is azt mondó vagyok, viszonza Péterfi, hanem a király hivat
mindkettőtöket sátorába.

Rozgonyi kezével inte a távolból nejének, ki őt megismerve, csókot
vetett utána diadalmas kormánypálczájával, azzal siettek a lovagok a
király sátorába.

Oly mosolygó, oly elégült arczczal lépett be mind a kettő, hogy szinte
megbotránkoztak rajtuk a már jelenlevők, kiknek arczain nagyon is józan
magábatérés látszott helyt foglalni.

– Uram király! szólt Rozgonyi, miután látta, hogy más nem fogja a
beszédet kezdeni; Isten irgalma úgy akarja, hogy diadalunk tökéletes
legyen s egy napon semmivé tehessük hitünk és hazánk ellenségét. Most
maga Amurát jő fegyvereink elé, még egyszer csatába hozva azon
seregeket, miket mi nehány óra előtt futni tanítottunk. Áldassék az
Isten neve, s teljesüljön akarata. Mi elfogadjuk a szent harczot, s ha
ma leszáll, nem fog többé a félhold feljőni Európa egére.

Rozgonyi lelkesült szavai után halotti csend lőn a sátorban. Az emberek
összenéztek s könyökkel taszigálták egymást, hogy szóljon már valaki;
senki sem akart.

A király zavarodva nézett szét, hogy valaki feleljen Rozgonyinak, s
midőn mindenki leüté fejét és a hallgatás hosszúra kezde nyulni, mintha
zavarát büszkeségével akarná palástolni, lecsapta hirtelen süvegét az
asztalra s daczos határozottsággal mondá:

– Vezér, mi elhatároztuk, hogy rögtön visszavonulunk a Dunán. Tekintsd
határozatunkat parancs gyanánt és teljesítsd.

Rozgonyit mintha a villám sújtotta volna le egéből, nem tudott mit
szólni e váratlan parancsra.

Szótlansága feloldá a többi urak nyelvét: «Minek koczkáztatni oly
harczra a hadsereget, melyben mindenestül oda veszhet?» morgának itt is,
amott is. «Az idő roszúl volt választva Galambócz ostromára.» «A király
életét nem szabad koczkáztatni».

És valóban, Zsigmond próbálta már egypárszor, hogy mit tesz az, ha egy
megvert sereg a folyóvíznek szorul, s nem volt kedve még egyszer tört
buzával élni, minővel Cserey Balázs táplálta őt futása közben, vagy
hetekig bujdosni a tengeren egy rosz lélekvesztőn, mint a nikápolyi
csata után; s rögtön, mielőtt Rozgonyi szóhoz jöhetett volna, átküldé
Péterfit a szomszéd halmokról alájövő Amuráthoz fegyverszünet-kötés
végett.

Részéről Galambócz ostromának abbahagyása volt igérve, miért viszont a
magyar seregeknek háborítatlan visszakelése a Dunán köttetett ki.

Amurát két kézzel kapott az ajánlaton, ő több napokig nem lett volna
képes seregeit összegyűjteni, s Galambócz, a Duna vizétől megfosztva, a
jövő reggelen kénytelen leendett magát föltétlenül feladni.

Péterfi erősen fölkaftánozva tért vissza az elfogadott
fegyverszünet-kötéssel, noha nyilván ő is jobb szerette volna azt a
kaftánt adójával együtt megütögetni, mint magára venni.

Rozgonyi komoly hallgatással engedelmeskedett a parancsnak, leszedette a
sok áldozattal elfoglalt bástyákról a kitüzött zászlókat, a nehéz
ágyúkat hengereikre téteté s a parthoz rendelt dereglyéken elkezdé a
sereget visszaszállítani Lászlóvár alá.

Búsan, mogorván keltek hajóra a csapatok, a félig romba dőlt vár üszkei
még füstölögtek, s a Dunán csendesen úsztak alá az elpusztult török
hajóhad egyes égő gályái.

A lovasság már egészen át volt szállítva, a gyalogságnak is egy része,
csupán a lengyel csapat, a király testőrsége, s Rozgonyi lándzsásai
voltak még túlnan. A király, Rozgonyi és Cserni Száva, mint illett
vezérekhez, leghátul maradtak a visszavonulásnál.

E perczben, mikor már ők is hajóra akartak kelni, irtózatos ordítás
támadt köröskörül, a thessaloniai basa és Firuz bég, boszútól ingerülve,
a kötött fegyverszünet hűtlen megtörésével rárohantak a túlnan maradt
kisded csapatra. Amurát, ki soha adott szavát meg nem szegé, dühös
izenettel futtatá nyargonczait a hűtlen támadókhoz, halállal fenyegetve
mindenkit, a ki vissza nem tér. De már akkor nem volt erő, mely a rohanó
árt visszatartsa többé. A durva csőcselék, melynek harczi becsületről
fogalma nem volt, veszett vadállati dühvel támadt a túlszorultakra.

A király testőrei egy pillanat alatt el voltak vágva a Dunaparttól s
maga Zsigmond körül lőn véve e dühös félmeztelen alakoktól, kik a viadal
hevében lehánytak magukról paizst és pánczélt, s földön csúszva
furakodtak lova alá, annak térdeihez vagdalva handzsáraikkal. A király
férfiasan védte magát, a rálőtt nyilak lepattogtak pánczéljáról, s
ágaskodó paripája tiporva gázolta a felé közeledőket. E perczben
érkezett oda Rozgonyi.

Paizsát elvetette a vezér s balkezébe dárdát, jobbjába kardot fogva,
utat tört magának a királyig, ott dárdájával jobbra-balra öklelve
széthányta a támadókat, s egy tágító pillanatban kiugratott véle a
harczoló tömeg közől, s azzal hirtelen a Duna habjai közé szöktetve, a
gyorsan oda érkező csónakok egyikére fölsegíté a királyt, s a mint ekkor
ismét vissza akart fordulni a harczolókhoz, a paripa felágaskodott vele
s lovagjával együtt a folyam árjai közé zuhant. A hab összecsapott
fölötte.

E pillanatban az oda siető Czeczilia hajója alig volt már tőle nehány
evezőnyomnyira. A nő kiáltá férje nevét, látta, mint merült el az a
vízben, s sikoltva rohant a hajó szélére, utána akarva magát vetni. A
vele levők visszatarták, s nehányan a jobb uszók közül leugráltak a
folyamba, Rozgonyit kiszabadítandók.

Nehány percz mulva ismét felbukott az elmerült paripa, s a magyarok
örömsikoltva látták, hogy Rozgonyi is előtünik a ló serényébe
kapaszkodva.

Nehány török arnauta ez alatt észrevevé a vezér veszélyét, szinte a
Dunába szökött, szájába fogott késekkel, a menekülő után úszva. Itt a
magyar és török buvárok közt véres tusa keletkezett a víz között, a víz
alatt, összeölelkeztek, s le-lebuktak a víz alá, egymást késdöfésekkel
gyilkolva, s száz lépéssel odább bukott fel ismét az egyik, míg a
másikat holtan vitte odább a víz.

E küzdés alatt Rozgonyi neje hajójához ért, a kéz, mely fölsegíté őt a
födözetre, Czecziliáé volt, a legimádottabb, a legbátrabb nőé; Rozgonyi
elfulladtan rogyott hölgye keblére, mindenki azt hitte, hogy elájult.

E közben nőttön nőtt a zavar; a túl maradt magyar és lengyel csapatok
körül voltak özönölve az ozmán hadaktól, egyes bajnok küzdött egész
vérszomjú csapatok közepett. Csupán egy helyütt állt meg egy csomóban
nehány száz férfi, élökön a fekete lovaggal, kiket nem birt helyükből
kiverni az egész dühös had.

Rozgonyi feleszmélt a csatakiáltásra. Széttekinte. Meglátta a küzdő
fekete lovagot az ellenség csapatjai közepett. «Niger, Niger!» hangzék a
harczolók jelkiáltása.

– Kardomat! Lovamat! kiálta Rozgonyi, talpra szökve. Utánam!

– Mit akarsz? kérdé tőle ijedten Czeczilia, ki ápoló kézzel segíté őt
magához téríteni.

– Nem látod ott azt a lovagot? Mindjárt ott vesz.

– Isten legyen irgalmas lelkének. Derék vitéz volt. Ő vezetett utánad;
de te nem fogod őt megmenthetni többé. Halálod itt a hazának nem
használ, s élted az enyim is.

– Az ő élte is a tied. E lovag Cserni Sztanisa. Paripámat elő! kiálta
Rozgonyi, s míg neje a fölfedezett név hallatára térdre rogyott,
Rozgonyi megsejdíté paripáját a hajóhoz kötött dereglyében, s leugorva a
födözetről, felszökött rá s parancsolta a legényeknek, hogy evezzenek a
parthoz. Ott kikapva egy csatlós kezéből a harczbárdot, födetlen fővel,
pánczéltalanul a mint volt, közibe tört a küzködő csapatnak.

– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzék az újra éledő magyarok harczkiáltása, míg
a hajón maradt nő, reszkető kezeit az égre emelve, térden állva
imádkozott a csataordítás halálhangjai közepett.

Mint a neki vadult hím oroszlán, rontott az ozmán had közé Rozgonyi,
hullott a ki elébe akadt; a kit súlyos harczbárdja megütött, nem maradt
ideje lelkét Istennek ajánlani többé. Soha sem látták őt így harczolni,
mintha nem is látná azokat, a kik előtte állanak, nyargalva vágtatott
keresztül a legsűrűbb tömegeken. Mint a gondolat, oly sebesen jutott el
odáig, a hol Száva küzdött.

Gyalog volt már a fekete lovag, lovát leszurták alatta, paizsa össze
volt horpasztva, de bástya volt körülötte holttestekből s egyenes
kardjával nyugodtan viaskodva, oszta jobbra-balra halálcsapásokat.

– Firuz! Firuz! ordítá a törökség, s egy roppant óriás jelent meg nehéz
harczparipán, emberfő nagyságú buzogányát forgatva kezében.

– Én vagyok Firuz bég! ordítá rekedt hangon a török, Száva ellen törve.
Tudd megmondani a más világon kutya, hogy ki volt az, a ki megölt.

– Ide fordulj! ordítá e pillanatban egy közbetörő lovag, hajadon fővel,
szétszórt hajakkal, véres harczbárdját csapásra emelve. A török paizsát
tartotta ellene; a lezuhanó csapás kétfelé szelte azt, s az óriást
válltól nyeregkápáig hasítva, lovastól együtt halomra döntötte. «Én
vagyok Rozgonyi!» kiálta a lovag a lehulló törökre s használva a rémülés
pillanatát, mely a török sereget az óriás összeestével elfogta, oda
szökött Száva mellé, s azt karjánál fogva óriási erővel felkapta lovára,
s magához szorítva nyargalt vele vissza a part felé, lehúzva fejét az
utána repülő nyíl- és kopja-zápor elől.

– Ide, ide, kiáltozák a parthoz érkező csónakokból; a király saját
hajóját is elküldé a vitézek megmentésére. De első volt mindannyi közt
Czeczilia, ki csónakával a parthoz evezve, oda várta dobogó kebellel az
érkezőket.

Szerencsésen eljutottak a parthoz. Rozgonyi leszökött lováról s beugrott
a készen álló csónakba. Czeczilia megölelte őt és megcsókolá, s ekkor
Száva felé fordult, s kezét felé nyujtva, édes, vigasztaló hangon mondá
neki: «Légy üdvöz, szegény Száva!»

A lengyel megdöbbenve lépett vissza a csónaktól e szavakra, s szomorú
szemrehányással fordult Rozgonyihoz: «Te megcsaltál, elárultad előtte
nevemet, most én is megcsallak téged», s azzal hirtelen, mielőtt valaki
meggátolhatta volna, felszökött Rozgonyi paripájára, s visszarohant az
ellenség közé.

– Megállj Száva, kiáltá utána Rozgonyi, ki gyalog maradt a csónakban.
Hasztalan. Nehány pillanatig hallatszott még a harczkiáltás. «Niger!
Niger!» azután mindig csendesebb lett s tovább hömpölygött a zaj. Az
utolsó kard villogott még nehány perczig az utolsó bajnok kezében, végre
az is lefeküdt az ellenségei holttestéből vetett ágyra.

Czeczilia el akarta rejteni könyeit. – Hadd folyni őket, mondá Rozgonyi,
látod, hogy mindenki sír, pedig senkit nem szeretett úgy, mint téged.



EGY ASSZONYI HAJSZÁL


I.

Tudjuk jól, hogy annak a csodálatos növénynek, a minek asszonyi hajzat a
neve, a mióta csak a költők belemesterkedtek a história-irásba, a
legrégibb időktől fogva mindig akadt megdicsőítője. Berenice haját a
csillagok közé fölemelték; a carthagói nők haja az utolsó «bellum
punicum»-ban szerepelt, mint kézíjak idege. Egy ilyen tömör, ragyogó
hajsátorért fellelkesülni nem is kell valami nagy fantázia: ez a márvány
homlokról aláomló kuszált sugár-özön, a villanyosság rejteke, a
hidegvérű philosophot is képes phantastává galvanizálni, ez a tízezer
húrú hárfa, aranyból, ha szőke, aczélból, ha fekete, akárkit költővé
avathat: azon könnyű játszani; de a mi regényünk egyetlen egy szál
hajról szól csak; «egy» asszonyi hajszálról. És azután épen ez a hajszál
volt az, a min mult, hogy Európa térképe egészen át nem változott, hogy
Magyarországon egy magyar gróf új dynastiát nem alapított, hogy a török
szultánok stambuli residentiájukat Bécscsel nem váltottak fel, hogy
Lengyelországban nem franczia királyi vér uralkodik, hogy Moszkvában nem
a lengyel parancsol; ez mind egy hajszálon fügött, s azon mult, hogy az
a hajszál «nem» szakadt el.

Az asszonyi hajszál nagy hatalom a világtörténetben. A legokosabb
emberek képesek mindenféle babonát elhinni egy asszonyi hajszálról. Ha
Gordius király a szekerére vetett feloldhatlan csomót nem somfaháncsból,
hanem egy szál asszonyhajból bogozta volna össze, azt még Nagy Sándor
sem tudta volna felbontani, se kettévágni.

Tehát az elmesélendő történet összefüggését képezi egy valóságos, nem
allegorikus, de aranyvörös női hajszál.


II.

Az ezerötszáz nyolczvanhetedik esztendőben, szent Mechtildis napjának
éjszakáján, a montmartrei benczés apáczák kolostora elé állított
alabárdos őrrel nagy csoda történt. Este odaállították, mint szép barna
fürtü ficzkót s reggel, mikor érte jöttek, hogy fölváltsák, találtak a
helyén egy galambősz vén embert. Egy éjszaka megőszült.

A montmartrei benczés hölgyek kolostora régóta gonosz hírben álló
rémtanya volt. A kolostor úgy el volt adósodva, mint egy előkelő nemes
ember, s a jövedelmei épen nem fedezték a kiadásait. Az éltesebb apáczák
eljártak napszámba dolgozni, s a fiatalok kalandok után néztek szét. A
kőkerítés a zárda körül sok rést láttatott már, némelyik nem is magától
támadt s a kert fái el voltak vadulva, inkább bozót volt az már,
rejtélyes bujósdihoz való. Jámbor ember nappal sem igen mert arra felé
közelíteni, s ha néha estenden a kőbányák között elvezető úton a
montmartrei szélmalmok őröltetői megláttak egy pár olyan fehér öltönyös
és fekete fátyolos hölgyalakot végig sétálni a város felől a zárda felé,
távolról kisérve valami sarkantyus vitéz által, ki a köpenyét a szája
elé csapta és tollas kalapját a szemére huzta, mondogatták egymásnak:
«no, ez sem látja holnap a napot». A néphit kész volt még titkos
gyilkosságokat is sejteni e falak között.

Mikor már egészen közel volt a zárda a végbukáshoz, elfogyva pénz és
jóhír végképen, akkor egy szerencsés véletlen ismét megszabadította az
elpusztulástól. A zárdában találtak egy eddig felfedezetlen nagy lyukat.
Ez a sötét üreg lett a gazdagság kútforrása a zárdára nézve. Penészes
okiratok bizonyíták, hogy ugyanezen sötét üreg volt az, a hol szent
Dénes titkos miséit tartotta az első keresztyén gallusoknak; a miért
azután a pogány druidák vérpadra hurczolták (mások szerint: a római
proprætorok) és lenyakazták. A legenda szerint a lenyakazott szent
ember, levágott fejét a hóna alá véve, visszaballagott ugyanabba a sötét
oduba, a hol eddig a matutinákat tartá s ott temetkezék el. A
felfedezett nagy lyuk mélyén csakugyan találtak is egy emberi
csontvázat, melynek a koponyája szokatlan helyet foglalt el s így a
hagyomány egészen hiteles lett.

E felfedezés után a montmartrei benczés kolostor divatba jött ismét, a
környékét beépítették nyári palotákkal, az elhagyott vad vidék, a
rongyos külvárosi viskótömkeleg helyet adott olyan kéjlakoknak, a minők
voltak a séjour du roi, a flandriai gróf palotája átellenében a
Leval-kastély, a hova a legmagasabb urak és hölgyek csak meghatározatlan
időkben látogattak el; a hirhedett Royaumont palota, a hol a nemzet
szine virága tartotta, – rendesen véres párbajokon végződő, –
saturnáliáit.

A Medicis házból való királynék aztán kegyes adományaikkal is
elhalmozták a zárdát.

Hanem annak azután csak még rosszabb lett az által a híre. A szomszéd
«séjour»-okban otthonos szerelmi cselszövények, s a Bouteville lovagkör
éjjeli orgiái semmi jó befolyással sem voltak a zárda erkölcsi
reputatiójára.

Ekkor a zárda főnöknője, hogy a polgárság előtt is visszaszerezze az
annyira szükséges népszerüséget, azt a kegyet kérte ki, hogy minden
ezentúl lenyakazandó lovagnak a holtteste a kivégzés után az ő
kolostorukban legyen a temetés órájáig kitéve.

Ez a kegy, mely nem volt megtagadható, sőt egészen indokolható azon
okból, hogy maga szent Dénes is oda tért vissza halálos martyriuma után,
nagy látogatottságot szerzett a montmartrei kolostornak. Ott kezdett
némi rend helyreállani. A perjelnő berakatta a kerítésen tört réseket;
inkább egy pár mellékajtócskát hagyatva rajta. Ez oknál fogva a zárda
ismét «divatba» jött.

Mivel hogy abban a világban valakinek a fejét elveszteni egészen párisi
divat volt. Nemesemberi kiváltság, a mit használni kellett. Ide hozta a
levágott fejét a hóna alatt Mortmorency Bouteville lovag, párbajvívás
miatt halálra itéltetve; utána jött Balagny lovag, azután Monglas,
Villamore és sokan mások, mind híres párbajhősök. Divat volt a jó
barátot tréfából leszúrni, s aztán tréfából a maga fejét levágatni.

Az említett éjszakán épen két nevezetes főúr foglalta el helyét a
hírhedett donjonban: De la Mole és Coconas lovagok.

Ez a két lovag változatosság okáért nem párbajvívás miatt került ide;
azzal voltak vádolva, hogy a király ellen esküdtek össze, hogy Alençon
herczeget, a király testvérét biztatták fel, hogy a kálvinista párt
élére álljon, s vívja ki a protestánsok vallásszabadságát.

És abban az időben egészen divat volt Párisban összeesküvéseket
csinálni. Ha az alattvalók nem csináltak összeesküvéseket, csinált a
király. Cselszövény útján jutott a lengyelországi trónra még mint
növendék fiú; mikor a bátyja halálával a franczia trón megürült, azt se
mondta a szegény lengyeleknek, hogy «befellegzett», megszökött tőlük s
cselszövénynyel foglalta el a franczia trónt, onnan gyönyörüségesen
összeveszítette az alattvalóit egymással, s ha vette észre, hogy egy
ellenpárt hatalomra kezd kapni, hirtelen annak az élére állt, otthagyta
az addigi híveit s üldözte s megcsalta mind a kettőt. A Bertalanéji
borzalmakban is részt vett, királyi palotája erkélyéről lövöldözve
menekülő alattvalóira.

Most épen Alençon herczeg híveinek üldözésére került a sor.

A király elleni pártütéssel s a hugonottákkal való szövetséggel vádolták
Mole és Coconas grófokat.

Molenál találtak egy nevezetes bizonyítékot.

Mikor a házát felkutatták, egy elzárt szekrényben fedeztek fel egy
viaszból készült emberi alakot. Ennek a viaszbábnak a szivébe apró
gombostűk voltak szurkálva.

Ez a tanujel világosan bizonyítá a király élete ellen való
összeesküvést. Az astrologusok és horoscop-csinálók kideríték a
legalaposabb tudományos könyvekből, Albertus Magnus, Hermes Trismegistos
és Paracelsus doctrináiból, hogy ilyen viaszbábnak gombostűkkel való
szurkálása nem való egyéb czélra, mint a királynak bűvészeti úton való
megrontására, a mint hogy Henrik maga is bizonyítá, hogy több ízben
érzett ez idő alatt éles szurásokat a szíve táján.

E váddal szemben De la Mole lovag azt hozta fel mentségül, hogy ő e
viaszbábbal nem a király megölésére törekedett; hanem egy szép hölgynek
a meghódítására. Választottja szívét nem tudta addig semmiképen
meglágyítani, a míg a tudós Ruggieri Cosimo, a hires mágusz azt a
tanácsot nem adta neki, hogy az általa bűvészi attributumokkal ellátott
viaszbábnak a szívébe gombostűket szurkáljon; a mi azután teljes sikerre
is vezetett. Ugyanezt bizonyítá pecsét alatt maga Ruggieri Cosimo is. A
franczia törvényszék azonban az olasz mágusz bizonyítványát nem fogadta
el teljes értékünek, s mivel hogy Mole lovag nem akarta megmondani, hogy
ki az a hölgy, a kinek a szívét ily bűbájjal nyerte meg? ennél fogva
halálra itéltetett.

(Halálra bizony azért, mert tudták, hogy ki az a hölgy?)

Coconas lovagot pedig, egy piemonti főuri család ivadékát, azzal
vádolták, hogy a hugonottákkal egyetért.

Bizonyíték volt ellene az, hogy a Bertalanéji mészárlás idején kiállt a
palotája elé s a mint egy-egy megkötözött hugonottát hozott azon a nép s
vitte volna kivégezni, ő közéjük elegyedett a gyilkosoknak, elkezdett
velük alkudni a halálra szánt áldozat fölött; pénzt igért a hóhéroknak,
ha a prédájukat neki engedik át s ilyen formán harmincz hugonotta férfit
mentett meg az utczai mészárlásból.

Coconas lovag e váddal szemben felhozta mentségül, hogy mi történt
azután azokkal a megmentett hugonottákkal, a kiket ő a néptől
megvásárolt? Azokat ő fölvitette a nagy vivó termébe s ott, a hogy hátra
voltak kötve a kezeik, egyenkint sajátkezüleg leszurkálta őket; ezt
pedig azért tette, mert egy szép hölgy, szivének választottja azon
óhajtását fejezé ki előtte, hogy szeretne részt venni ebben a
Bertalanéji «mulatságban», de minden őt érhető veszély nélkül. A lovag
tehát megszerezte neki ezt a ritka élvezetet. A harmincz hugonotta közül
huszonkilenczet ő maga legyilkolt, a szép hölgynek teljes
megelégedésére, ki igen jól mulatott a lábaihoz hurczolt hugonották
halálkínjain, előbb megkísértve őket hitük megtagadására rábirni,
életbenhagyás igérete mellett: egy-kettő akadt, abrenunciált. Volt olyan
is, a ki halálfélelmében rá hagyta magát vetetni, hogy az Istent
káromolja s az ördögöt vallja. A szép hölgy azért csak ezeket is
ledöfette s nagyon kaczagott a feltréfálásukon. A harminczadikat Coconas
lovag azért hagyta élve, hogy a végig nézett «mulatság»-nak élő tanuja
maradjon; a ki arról hiteles bizonyítványt is adott ki. Minthogy azonban
a római jog szerint «egy tanú: semmi tanú»; a második szemtanut pedig, a
szép úrhölgyet a lovag nem akarta megnevezni, annálfogva a
«hugonottákkal folytatott szövetkezés» miatt halálra itéltetett.

(Halálra bizony azért, mert tudták, hogy ki volt az a hölgy?)


III.

Mikor aztán De la Mole és Coconas lovagok eljöttek a hónuk alá fogott
fejeikkel a montmartrei kolostorba, ott elhelyeztettek a szokott
pompával, mely rangjukat megilleté, hogy e tekintetben semmi panaszuk
nem lehetett. Ravatalaik fel voltak ékesítve czímereikkel s az említett
donjonban akként felállítva, hogy a nézésükre csődülő néptömeg a három
nyitott ablakon át szemlélhette a szomorú pompát.

A szeglettoronyba, a hol a kivégzettek ravatala állt, csak a zárda belső
folyosóján át lehetett jutni, s az a közönség előtt el volt zárva; kívül
pedig a torony elé alabárdos őr volt felállítva.

Tehát az említett éjszakán, melyről feljegyeztetett, hogy annak éjféli
óráiban egyike a legnagyobb zivataroknak zúdult alá Páris tetőire,
történt az, hogy a zárda donjonja előtt álló alabárdos, fegyvere nyelére
támaszkodva, számlálná, hogy hányadszor üt le a mennykő? egyszer csak
azt veszi észre, mintha a sejour royal előtti mezőn egy bolygó fény
tánczolna végig.

Nehéz volt a kémlelés. A villámlobbanás el-el vette a sötétbe bámuló
szemefényét; úgy, hogy a rákövetkezett szurok sötétségben csak
időhaladtával tudta ismét észrevenni azt a közeledő fényt, a mi semmi
esetre sem lehet más, mint valami gonosztétlélek.

A bolygó fény egyre közelebb tartott, fel a Montmartre oldalán. A zápor
megszünt már; de az égvillogás egyre tartott. A hegytetőn egy szélmalom
vitorlája elszakította a lánczát, s az most a sebes viharban, mint egy
őrült szörnyeteg, kapkodott az égbe, a futó felhők után. Az őr egyre
jobban a kolostor felé látta közeledni a rejtélyes fényt s egyszer,
mikor a villám nagy időközt tartott, azt is kivehette, hogy három alak
közeledik a kolostor felé: elől egy fekete, a minek a kezében van az a
fény, a mit a zápor és a vihar sem olthat ki, annak a nyomában pedig két
hölgyalak, fehér ruhában, fekete csuklyával a fején.

Nem lehetnek mások, mint elkárhozott lelkek.

Éjfélben, vihar, égdörgés között ki hagyná el más a helyét, mint a ki
arra van kárhoztatva, hogy kisérteni járjon? A kiben meleg vér van: az
nem járhat itt most.

A mint a három alak a kolostor falához ért, ott egyszerre eltünt a
világosság a fekete alak kezében: a koromsötétben nem lehetett látni
többé a kisérteteket, s mikor újra lobbant a villám, már egyet sem
látott az őr a három alak közül.

Hanem rövid idő mulva beszélgetést kezdett hallani a háta mögött a kerek
donjonban, a hol a két lovag volt kiterítve. Olyan beszédet, a minőtől
az élő embernek a tagjaiba áll a láz s a keze elzsibbad a kadmarkolaton.
Két asszonyi hang beszélt egymással: egy mély és egy csengő.

– Melyik a tied, melyik az enyém? azt kérdezé az egyik.

– Az enyimnek az újján volt egy gyűrű.

– Ha aranyból volt, lehúzta a hóhér.

– Tollszárból volt, egy szál hajammal körülcsavarva.

– Lószőr gyűrű a saját hajadból, hahaha!

Aztán mind a ketten nevettek.

Két dæmon nevet így, mikor éjfélben előjönnek, a vesztőhely szinén a
halottakon megosztozni.

Megjegyzendő, hogy abban az időben divat volt Párisban a hölgyek között
a lószőrgyűrű-kötés. E divat Coblenzből került ide. A franczia nők aztán
azt a javítást tették a divaton, hogy lószőr helyett emberi hajszálakat
használtak hozzá. Ha a hölgyé szőke volt s az imádóé fekete, a
kétféléből igen szép betűket is lehetett a gyűrűre fonni.

– Itt van a gyűrű! mondá aztán a mély alt hang.

– Akkor az az enyim: nesze a tied.

Arra aztán elkezdett mind a két kisértet keservesen sírni és átkozódni,
hogy azt hallani lélekkárhozat volt.

A halottakat keresztneveiken szólongatták s elkezdték őket válltól lábuk
hegyéig végig csókolgatni. Minden csók után megnevezték a helyet, a mit
ajkuk érintett. Ez a te kebled, ez a te kezed, ez a te térded, ez a te
lábad ujja!

Az arczaikat nem csókolhatták meg, mert a fejeiket nem találtak sehol.

– Hová lettek a fejeik? Én az enyimét nem találom.

– Én sem az enyimét.

– A lábához nincs téve.

– A hóna alatt sincs, a hogy szokott.

– Keressük őket!

Azzal elindultak tapogatózni a sötétben, keresték a két levágott fejet.

A csengő hang felsikoltott:

– Jaj, egy csontkoponyára tapintottam!

A mély hang suttogá utána:

– Hah, én fellöktem a feszületet.

Az imazsámolyba botlottak, azon volt a koponya és feszület. Mentek a
sötétben kutatni tovább.

Aztán mind a kettő egyszerre örömteljesen sivalkodott fel:

– Itt vannak!

De az öröm is hasonlított inkább a kétségbeeséshez.

A két levágott fő egy külön asztalkára volt kitéve, a donjonnak egy
fülkéjében. Ott rátaláltak.

– De melyik az enyimé? kérdezé az egyik.

– Én az enyimére ráismerek, tudom, a szép kunkora bajuszáról, hegyes
szakálláról.

– Az enyimnek is az volt: össze ne téveszd.

– Hogy téveszteném el? Hányszor ismertek rá újjaim hegyei erre a fejre,
mikor a szemeim nem láttak. Ismerem a homlokának gömbölyüségét, az
agyának minden kidomborodását, ismerem a hajfürtei lágyságát, ez az
enyim.

– Akkor enyim a másik.

– S újra hangzottak azok az ádáz csókok s a kétségbeeséssel, őrjöngéssel
határos hizelgések: ez a te kedves homlokod, ez a te dicső arczod, ez a
te csalfa szemöldököd, ez a te édes ajkad.

– Hogy nem láthatjuk őket? suttogá az egyik.

– Nem hozhattuk ide a szövétneket, hisz mindenki meglátta volna.

– Hátha még sem az igazit választottuk ki?

– Az is meglehet.

– Bár csapna le a mennykő iziben, hogy lenne világosság!

S a rossz léleknek csak kivánni kell a villámot, mindjárt lecsap az. Egy
rettentő tűzsugár, egész lángkéve, sujtott alá egyszerre a ketté
hasított fellegből s a kék, zöld, veres fényt váltó lobbanásnál látta az
őr, mint áll az egyik kisértet: egy nőalak az egyik ablakban,
féltérdével a párkányra dűlve s a levágott fejet egyik kezével az
üstökén, másikkal a szakállán fogva, a villámló ég felé fordítja. Aztán
felkiált:

– Húh! hisz ez a tiedé!

– S te az enyimét csókoltad! Fajtalan!

– S te az enyimét, boszorkány!

– Te is az! fogd a tiedét!

Azzal egymáshoz hajigálták az eltévesztett fejeket s elkezdtek
összeverekedni; csakúgy csattogtak a tenyereik.

A villám belecsapott abba a szélmalomba, a melynek a vitorlái el voltak
szabadulva s azt felgyujtotta, az most azután, mint egy négy szárnyú
szörnyeteg, forgott tüzes keleplővel a magasban, vérvilágot árasztva az
ember arczú felhőkre: a rém verőfénynél az alabárdos most már két fekete
árnyékot látott egymással dühösen verekedni a donjon belsejében s
hallotta nem emberi vijjongásaikat, Istennek és a szenteknek
káromlásával vegyest.

Ekkor összeszedte minden lelki erejét s teljes torkaszakadtából beordíta
az ablakon:

– Pusztuljatok el, ha Istentől vagytok!

A villámcsapásra késve következő mennydörgés földrázkódtató csattanása
aztán minden egyéb hangot elnyomott; a két rémalak egyszerre eltünt a
donjonból s a kolostorban mély csöndesség lett. A Montmartre körül nem
hangzott semmi nesz, csak a nagy kloakának a zuhogása az omló
zápor-áradástól (annak a nevezetes kloakának, mely Marat hamvait
elsöpörte később, mikor a Pantheonból kiszórták) s csak a szélmalom
tüzes vitorlái forogtak még a dombtetőn, mint egy égő kereszt, mely nem
talál nyugtot az égben. A rémeknek, ha haza akartak találni, nem volt
szükségük szövétnekre, ki volt világítva az ég.

Mire az őrt felváltani jöttek, az meg volt őszülve rémületében.

S hogy igaz volt s nem káprázat, a mit látott, bizonyítá az, hogy az
éjjel a két lovag feje csakugyan eltünt a donjonból.


IV.

Hanem azok, a kik a két nemes lovag levágott fejeit elvitték, nem voltak
pokolbeli kísértő rémek; sőt igen szép és előkelő úrhölgyek.

Az, a ki De la Mole lovag fejét elvitte, volt a navarrai királynő, a ki
pedig Coconas lovagét tartá magának, Nevers herczegnő, De Cleves
Henriette, a király testvérének a felesége.

A hajszállal átfont gyűrű is az utóbbié volt. Ugyan jó, hogy ezt a
gyűrűt nem vette valaki más észre, mert ha azt a hajszálat lebontották
volna arról, ez sok titokra vezetett volna. Olyan hosszú szál aranyveres
hajat, mely erős volt és vastag, mint a lósörény, másnál nem lehetett
találni, mint Nevers herczegnőnél. A visszanyert gyűrű aztán el lett
téve a családi ereklyék közé: – későbbi nagy szereplésnek fentartva.

E rövid rémtörténet csak annak a bebizonyítására lett elmesélve, hogy
minő vérnek kellett abban az asszonyi szivben forrni, mely elszánhatta
magát, hogy sötét éjjel, zivatarban, egy magához hasonló eszeveszettül
szerelmes asszony társaságában elinduljon lenyakazott kedvese fejét
elrabolni a vesztőhely ravataláról? Ezt a vért örökölték a leányai is.

Az elrabolt főnek még azután tovább is van története.

Nevers herczegnő Coconas fejét, a tudós Ruggieri utasítása szerint,
sajátkezűleg bebalzsamozva, egy pompás vert művű arany szekrénykébe
helyezé el, s az ott állt a hálószobájában mindig, gyönyörű
jaspistalapzaton. A jó Nevers herczeg, valahányszor gyöngéd társalgásra
átment a neje hálószobájába, soha sem sejtette, hogy nem ketten vannak
együtt, hanem hárman.

S még egy más emlék is maradt fenn utána. E levágott fő mintájára
készíttette Henriette azt a hirhedett sardonyx camæát, a mi most az
orosz czári kincstár tulajdona. «Gonzaga camæa» név alatt ismerik a
kincsműértők, Nevers herczeg után, kit Gonzaga Lajosnak is híttak. A
camæán levő fejet Vespasianénak mondják, pedig abban Coconas lovagnak az
arczéle van megörökítve.

Ez a történet le van írva egy kéziratban, a mi Montpensier herczegnő
könyvtárában őríztetik; a czíme: «La manière d’arpenter brièvement les
prairies, par madame de Nevers». («Hogyan kell egy mezőt gyorsan
felmérni? Nevers asszonytól.») A czím tréfás hivatkozást képez arra a
futásra, a mit Nevers herczegnő azon az éjszakán árkon-bokron keresztül
elkövetett, szerelmese fejével az ölében.

Asszonyok nagyon jól tudják egymást rágalmazni!


V.

Hanem a férfiak is értenek hozzá!

Ennek a Nevers herczegnőnek a leánya volt Gonzaga Luiza Mária: korának
legnagyobb szépsége Francziaországban.

Különösen a nagy, sötétkék szemeit magasztalták, a mikben mindenki azt
találhatta meg, a mit keresett bennük: az ábrándok végtelenségét, az
őszinteség tiszta derüjét, vagy a szenvedélyek őrült csillaghullását; a
hogy engedve volt neki. Mert ugyanazok a szemek nem minden emberre nézve
ugyanazok, s még egy emberre nézve is nem mindenkor ugyanazok.

Maga XIV. Lajos órahosszat szeretett elbámulni ezekbe a szemekbe.

Oda ültette maga elé a tabourettere szép unokahugát s azt kívánta tőle,
hogy nézzen a szemébe.

Azon a napon, a melyen Cinq Mars lovag délczeg feje a bakó bárdja alatt
lehullott, a király úgy találta, hogy ezek a legszebb szemek át meg át
vannak hálózva veres erecskékkel, a mik a kék szivárvány bűvös
összhangzatát egészen megzavarják.

– Te sírtál?

Luiza Mária herczegnő e szóra lezárta a szivárványos egeit sötét
szempillái alá s két ragyogó könycsepp válaszolt a király kérdésére. A
szép úrhölgy nem sírt; hanem még most is sír.

– Te Cinq-Mars lovagot siratod?

– Azt.

– Miért siratod?

– Azért, mert férjem volt…

… Tudta ezt a király régen. Titokban meg voltak ők esküdve, de Luiza
Mária nem akarta ezt nyilvánosságra hozni addig, míg Cinq Mars
connetable nem lesz. S a közben a lovag elvesztette a fejét.

– Kár érte. Derék lovag volt, szólt a király. De már most ne sírj. Én
adok neked helyette egy másik férjet, a ki nagyobb, mint Cinq Mars.

– Mivel nagyobb?

– Egy egész királyi koronával. Te IV. Ulászló menyasszonya vagy.

– Hisz az vén ember.

– De király.

– Hanem csak lengyel.

– A lengyelekről ne szólj oly lenézően; az egy hatalmas nemzet és egy
olyan ország, a minek nincs határa.

Mikor jó kedvében van, elveszi az orosztól Ukrániát, a némettől
Brandenburgot, a magyartól a Szepességet; nemes emberei büszkébbek a
világ minden királyainál. Ha Francziaországnak e derék vitéz népet
sikerül magához csatolni, hatalmas ellenségünknek, az osztráknak, a jobb
karját kötjük meg vele. Gondolj rá, minő diadaloknak lenne alapja a te
házasságod Ulászlóval Francziaország fegyvereire nézve?

A herczegnő keserű gunyorral mondá:

– Tehát az én feladatom, hogy hadseregeket szüljek Francziaország
számára?

Az ilyen erős mondatok azon kor hölgyeinek szájában nem voltak
szokatlanok.

– S ha lehet: ikreket! mondá a király. És nevetett. A mire kettős oka
volt. Az egyik az, hogy e szóra a herczegnő mélyen elpirult. A másik
pedig az, hogy a bon mot historice is találó volt. Lengyelország
magatartásától függött, hogy a magyarok is győzzenek Ausztria fölött,
kik szintén szövetségesei voltak a franczia királynak.

Tehát a királynak volt oka nevetni, a herczegnőnek pedig elpirulni.

– Tehát el kell bújdosnom a bölények hazájába, sóhajta fel a herczegnő.
Annál jobb, mentül messzebb innen.

Jó oka volt rá, vágyni ki a világba, akárhová, csak Francziaországban
nem maradni.

– Akarod meglátni vőlegényed arczképét? kérdé a király.

– Nem bánom.

A király odavezette Luiza Máriát egy háromlábú támlányhoz, melyen zöld
selyem függönynyel letakarva volt egy arczkép, széles arany rámában, s
felveté az arczképről a függönyt. A lengyel király mellképe volt az.

A szép kék szemek egyszerre elfeledték a sírást s elkezdtek kaczagni.

– Ez az ő álarcza? kérdé a herczegnő.

S kérdése nem volt alaptalan. Ulászló olyan jelmezben volt ott lefestve,
feltett kalpaggal, vállára vetett kaczagánynyal, a minőt Párisban csak
az álarczos bálok körmeneteiben szoktak csodára közszemlévé tenni.

– Ez hű képmása vőlegényednek.

– De hát ez a sok nyuszt, medve, róka, mind vőlegényem lesz nekem?

– Hisz azokat lerakja, mikor vacsorál.

– De minő arcz! Hát vad ember ez, az otahaiti szigetről?

– Miért volna vadember?

– Hát az a két tiraturaciuolo ott az orra alatt, hogy van oda srófolva?

– Miféle tiraturaciuolo?

– A hogy a dugóhúzót hívják olaszul.

Hisz az nem dugóhúzó! hanem bajusz. Un pair des moustaches.

– Hát az micsoda?

A szép herczegnő mindig csak olyan férfiakat látott, a kiknek szép
símára borotvált ajkaik voltak. (A Henry IV. bajusz és kecskeszakáll
divatja rég elmult már, azt még az anyja ismerte.) S sehogy sem fért a
fejébe, hogy az a kacskaringós valami ott a férfiajk fölött nem valami
szarunemű kinövés, mint a kakasnak a sarkantyúja, se nem valami
membrane, mind a kalekuti pulyka orrdísze, hanem istenadta hajféle, a
mit viaszkos kenőcscsel mesterségesen sodorintanak ki ilyen szijács
formára s a mely országban az divat, ott azt nagyon szépnek találják.

A szép herczegnő háttal fordult az arczkép felé s úgy nézett rá a vállán
keresztül vissza, s egy gúnyos nevetés volt rá a birálata.

– Kedves hugom, monda neki a király. A mai napon akárkinek az arczképét
mutatnám én neked e rámában, azzal a szóval, hogy «ez a te jövendő
férjed», mindegyikre ezt a gúnyos nevetést hallatnád s mentül szebb,
cziczomásabb, mentül délczegebb és daliásabb volna a férfi, a kire
figyelmedet felhívnám, annál nagyobb gyűlölettel néznél arra. Előtted
áll Cinq Mars arcza még, s azon keresztül mindenkit utálatosnak látsz.
Azok rád nézve elevenen is csak festett képek. Hanem ez, a kit mutattam
neked: ez egy eleven ember. A kiben igazi vér van és igazi lélek. Nem
szép. Csúf. Nekem sem tetszik. Arczképe visszataszító. Hanem ha elmondok
neked róla csak egyetlen egy vonást, nagyobb művész leszek, mint
Correggio, mert egy vonással elragadóvá fogom tenni ezt a képet.

– Tanúja leszek a csodatételnek, sire.

A szép herczegnő erre odafordult egészen az arczkép felé s fehér kezét a
függöny alá téve, maga tartá azt feltakarva s aztán le nem vette szemeit
a képről, a míg a király beszélt.

– Ez a férfi nem úgy született bele a trónba. A lengyelek választják a
királyt. Ott nincsenek királyfiak. Mikor még egyszerű nemes volt, ő is
részt vett abban az ütközetben, mint egyik vezér, a melyben a lengyel
király a német császárt, Henriket annyira tönkre verte, hogy a császár
maga kérte a békét. A lengyel király ezt az embert küldte el, mint
teljhatalmazottját a császárhoz. A követ kegyetlen föltételeket szabott
a császár elé. A császár azt mondta, hogy azok elfogadhatlanok. «És
mégis el kell azokat fogadnod», mondá a lengyel nemes; «mert nincs erőd
a győztesekkel szembeszállni». De van, szólt Henrik s azzal egy roppant
nagy vasládához vezette a lengyel követet, a minek tetejét felnyitva
előtte, oda mutatott: az pedig tele volt kivert aranynyal és
ékszerekkel, a miken szikrázott a sok drágakő; «ez ma az enyém, holnap a
tied». Erre a lengyel nemes, megragadva saját kaczagánya bogláros arany
lánczát, leszakítá azt onnan s odaveté a többi kincshalmaz közé: «legyen
hát még ezzel is több neked!» Henrik azt mondta rá: «köszönöm!» becsukta
a ládát s aláirta a súlyos békekötést. Ez a nemes volt az, a kinek az
arczképe előtted áll.

A herczegnő szokatlan tűztől ragyogó szemei az arczképről a király
szemeibe villámlottak át.

– Úgy van, sire, ön Correggio. Én ennek a férfiunak tudnék felesége
lenni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

XIV. Lajos lecsókolta huga szép szemeiről az utolsó könyeket.

Ez az ügy be volt fejezve.

«Le mari est mort: vive le roi». Így is jó.

– Hanem most nekem vannak föltételeim, a mikhez beleegyezésemet kötöm;
szólt a herczegnő.

– Meghallgatjuk.

– Legelőször is a keresztlevélben, melyet a házasságkötéshez előre
elküldenek, ne huszonhét évesnek legyek kitéve, hanem csak huszonötnek.

– Matrikulahamisításba fog ugyan kerűlni, de nem lehetetlen. Ámbár az
okát nem ismerem. Az én kék szemű szép hugom arczán a grácziák nem
engedik meg az éveket találgatni. Te most is olyan gyermek vagy, mint
mikor a kolostorból kijöttél.

– A másik föltételem az, hogy udvarmesterül és udvarmesternőül Marquis
d’Arquien és a neje kísérjenek el Varsóba. Családjukkal együtt.

– Ezt már értem. A marquisnő mindig kegyenczed volt.

– A harmadik kívánságom pedig az, hogy d’Arquien marquis, a mint e
házasság meg lesz kötve, legyen kinevezve herczeggé és Francziaország
pairjévé.

– Ennek az okát nem látom át, mondá a király, homlokát boszúsan redőbe
húzva. Az egész marquis d’Arquiennek nem tudom semmi egyéb érdemét, mint
hogy a feleségének van két szép «ikerleánya», s hogy ő maga nagyon jól
tud verekedni.

– Épen azért.

– Ezek elég nagy érdemek lehettek te előtted arra, hogy megbizottad
számára őt szemeld ki férjül. Ámbár azt sem értem egészen. Ha már
barátnédat férjhez akartad adni, miért választottál a számára egy
spadassint, a ki mindenkit leszurkál, a ki a feleségének udvarolni
merészel? Hisz annak a szegény asszonynak az egész életét elrontja vele.
Legközelebb ismét verekedett. A szegény Boisdauphin marquis kapott olyan
döfést, hogy belehal.

– Imádkozni fogok a lelkéért.

– Tán a te lelkedet terheli a halála? De hát mi bűne volt ellened
Boisdauphinnak, hogy elárultad az udvarlását a barátnéd férjének?

– Az udvarlás.

– S miért őrködöl te a barátnéd erénye fölött oly szigorúan?

– Az az én rejtélyem, a mit nem engedek kitalálni.

– Tehát te azt kívánod, hogy d’Arquien herczegi rangot kapjon? Csak ő a
maga személyére? Vagy tán a két ikerlányára is átmenjen a herczegi czím?

– Minden bizonynyal! A két leányára is! Sietett válaszolni a szép
herczegnő s a ki e pillanatban a szemeibe nézett, azoknak a fenekén két
mosolygó angyalarczot láthatott alánézni, megnyílt felhők mélyéből. Oh
mennyi gyönyör, megdicsőülés, szeretet volt ebben a tekintetben!

– Bele hagytál látni a titkodba, súgá mosolyogva a király, s aztán
megcsókolta a homlokát szép hugának. A mit kivántál, meg lesz adva.

Azzal kegyteljesen elbocsátá szép unokahugát királyi színe elől, kit a
királyi palota előtt vártak zsellyeszékhordárai.

Luiza Mária sietett fel palotájába, elzárkozott legbelső szobájába, hogy
ott még egyszer kisírja magát kedvére, Cinq Mars arczképe előtt.

Hanem a király hatalma oly nagy, hogy még a könyeket is elveheti
alattvalóitól, ha neki azok nem tetszenek. Luiza Mária a délczeg Cinq
Mars helyén már Ulászló arczképét találta, s ezzel a képpel egy szobában
nem volt kedve sírni.

Ez a kép egészen más gondolatokkal töltötte el lelkét, a mik az
eddigiekkel oly ellentétben állnak, mint a minő ellentét van a Louvre és
a Jagellók palotája között, mint a minő ellentét van egy boldogságát
féltő, szerelmét titkoló asszonyszív tébolygó álmai és a királynévá
lenni készülő feláldozott lélek bölcs számításai között.

Luiza Máriának nem volt már, a mit szeressen; de volt, a mit gyűlöljön.


VI.

A herczegnőnek nem sok időt engedtek a gyászolásra. Rögtön útra kellett
indulnia; s az rettenetes utazás volt. Páristól Varsóig folyvást
tengelyen. Folyvást a bezárt üveges hintóban ülve, a mit a rosz utakon
kétfelől csatlósok fogtak, hogy fel ne dőljön. Végig ízlelni az apró
német fejedelemségek útféli vendéglőinek pumpernikkeljét, savanyú
káposztáját és barna sörét; egy-egy megerősített városban meghúzódni
addig, míg egy ellenséges dandár az útból elvonul; rosz hírű erdők
miatt, a mik tele vannak martalóczokkal, nagyokat kerülni, sőt gyakran a
kísérő fegyveres csapat csatározása mellett törni utat; azután megint
rozzant kompokra szállva kelni át gátjaikat szakított folyamokon; s
aztán számlálni magában, hogy a hány csárda, a hány erdő, a hány folyam,
annyi távolság közte és Francziaország között.

Mikor aztán Krakkó előtt elérték a lengyel határt, ott a franczia
kíséretet felváltotta a lengyel, s itt megint más világ keletkezett. A
míg Németországon keresztül utazott a herczegnő, folyvást attól kellett
rettegnie, hogy ellenség kezébe jut; itt jó barátok fogadták; hanem
azoktól a jó barátoktól még jobban megijedt, mint az ellenségtől. A
hetyke, tüzes lengyel vitézek, prémes, zsinóros dolmányaikban, csimbókba
kötött hajukkal, szakállas, bajuszos arczaikkal, inkább
nyugtalanították, mint biztatták az üldözöttet, s a banderium
vezetőjének, Odrobinszky lovagnak köszöntője úgy hangzott a fülébe,
mintha valakit hevesen szidnának, s a tagmozdulatok, a mikkel a
lengyelnek keze, lába, feje, vállai és dereka kísérték a beszédet, a
szöveget nem értőben olyanforma fogalmat költöttek, mintha az most
birkózni hína valakit. Pedig meglehet, hogy igen szeretetteljes
üdvözletet intézett a derék nemes leendő királynéjához.

S olyan volt azután a tovább utazás is. Az utazó hintót bezzeg nem
czepelték most nehézkes, czammogó dikhenczek, mint a német állomásokon,
göröngyös országutak kerékvágásában; hanem eléje fogtak nyolcz sötét
szőrű paripát s aztán a merre legsímább volt a mező, vágtattak vele
hegyen-völgyön keresztül, többet járva az út mellett, mint az úton.
Azzal, hogy a kocsiban ülőknek porczikái mint alkusznak meg egymással,
senki sem törődött. Aztán minden útba eső faluban meg kellett állni s
elfogadni a hű nemesség hódolatát, s elkölteni egy kis lakomát, a minek
eczetes, mézes, borsos, gyömbéres, sáfrányos ételeinél csak azt a
szokást találta a herczegnő rendkívülibbnek, hogy a lakoma végén mindig
oda kellett adni a félczipőjét, a miből a hű nemes urak lelkesűlt
áldomásokat ittak királyuk szép menyasszonyának tiszteletére. S ivás
után következett a táncz, s az megint nem a bókolva, csoszogva tipegő
menuette volt, hanem a mazurka, a mitől rengett a ház.

Nem is állta volna ki ép testtel ezt az utazást a herczegnő, ha az
időszak segítségére nem jött volna. Az első éjjel akkora hó esett, hogy
kerekes járművet tizenhat ökörrel sem lehetett volna odább vontatni.

Mikor a herczegnő Párisból elindúlt, akkor ott még a legszebb kora őszi
napok jártak; hó különben is oly ritkán esik ott, hogy mulatságképen
óhajtoznak utána, s mire ideért, már akkor tél volt. Otthon még most
virítanak a liliomok, most kezdenek sárgulni a narancsok, s a lugasok
szőlőfürtei most veszik föl a reggeli harmattól az aranybronz zománczot.

Hanem a hó hátán nagyon jó volt utazni. Az üveges hintó bárkáját
levették a kerekeiről, s rákötözték egy jó erős szántalpra, s most aztán
úgy repült vele a nyolcz paripa, hogy a herczegnő azt hitte, a világ
végéig meg sem állanak.

Az ő hintajában volt még a főudvarmesternője, de Guebriant marquisnő. A
második hintójában ült d’Arqien marquisnő, két iker-leányával. A
kísérethez tartozó férfiak, köztük d’Arquien marquis, a nyitott szánokon
követték őket; a frajokat ecchós szánkókba pakolták fel.

Varsótól egy állomásnyira szemközt jött a herczegnő elé egy honfitársa,
marquis de Bethune. Ez a franczia király megbizásából lakott a lengyel
residentiában; nem hivatalos nagyköveti minőségben, csak mint rajongó
lengyelbarát; az udvarnál benfentes (intimus) és a királynak bizalmas
barátja.

Bethune azért jött előre, hogy a közelgő menyasszonyt eleve értesítse
arról a sok mindenféle czeremoniáról, a min a fogadás alkalmával át kell
esnie, a lengyel szokásokról nagyjában, hogy tudja magát mihez tartani.
Nem kellett annak sok magyarázat, franczia nő tud szeretetreméltó lenni,
s azzal meghódít mindent.

– Milyen kedvében van a király? azt tudakolá a herczegnő.

– Valami változás esett a kedélyében tegnap óta, a mit nem értek. Egész
a legutóbbi napig derült, jó kedvű volt, mint akármi fiatal vőlegény;
maga járt mindenűvé, megnézni az elfogadási ünnepély előkészületeit,
szidta az embereket, hogy nem elég serények; azután órákig elálldogált
menyasszonya életnagyságú arczképe előtt, teleszíva keblet
gyönyörűséggel s valahányszor megkérdezé, valóban ilyen szép-e? s még
csak huszonöt éves? én mindannyiszor biztatám ő felségét, hogy a való
fölülmúlja a hírt.

– De hogy a huszonöt évet illetőleg is fölülmúlja, azt nem mondta ön
neki?

– Hisz én azt nem is tudom. Azonban tegnap óta láthatólag megváltozott.
Mogorva, szótalan, izgatott. Mikor jöttek neki jelenteni, hogy az
elfogadási pompa már készen van, vállat vont rá, s nem ment azt
megnézni. Én felkerestem őt belső szobájában, mindig szabad bejáratom
van hozzá. Ismét ott találtam a herczegnő arczképe előtt ülve. Csakugyan
ilyen szép? kérdezé megint. Valóban az. Annál rosszabb, mondá ő és
elfordult tőle. Meg nem foghatom, mi lelte.

A herczegnő most egyszerre azzal a kérdéssel lepte meg Bethunet:

– Házas ön marquis?

– Tudtommal nem, felelt a marquis s úgy vette ezt a váratlan kérdést,
mint szándékos kettészakítását az eddig folytatott tárgynak, s nem
beszélt többet a királyról.

A herczegnő a legutolsó állomást arra használta föl, hogy ott a Párisból
magával hozott lengyel díszöltönyét fölvegye. Jól illett neki, a
hattyuprémes dolmányka a termet délczegségét emeli, a két fonadékban
leeresztett haj, s a rövid rokolya, mely a piros topánkákat fedetlen
hagyja, fiatalit! Gyermeteg hajadon volt e jelmezben.

A hosszú, fárasztó fogadási pompa, az ország nemesi rendei, a palatinok,
sztaroszták, kasztellánok üdvözletei, a városi küldöttségek parádéja
egymásután véget ért; a bájos menyasszony a drága prémekkel kirakott
lépcsőin a királyi palotának fölvezetteték, egyik ceremonia-mester a
másik kezébe adta; végre egy hősök képeivel és czímerekkel telerakott
teremben a vele jött kiséretnek tudtul adták, hogy itt kell maradniok: a
herczegnő egyedül fog találkozni vőlegényével, a királylyal.

Ezt ugyan nem rendelik így a törvények, de a király ez alkalommal így
kivánta, s a rendek közül senki sem mondta rá, hogy «nye pozvolim».

A menyasszony egyedül lépett a király elé. Semmi kisérete nem volt;
egyedül hódító szépsége.

Hanem a vőlegény rútabb volt, mint a milyennek az arczképe hirdette. Nem
a festő volt a hibás: az minden vonást jól eltalált, hanem ezuttal
minden vonásán uralkodott valami kifejezés, a mi a legszebb arczot is
rúttá teszi: a féltékenység.

A király háttal fordulva állt a menyasszonya arczképének, kezével egy
márvány asztalra támaszkodva, s a helyett, hogy a belépő ifjú jegyes elé
sietne, szigorú merev tekintettel néze rá, s mikor az hódolatteljesen
meghajtá magát előtte, még akkor sem nyújtá neki a kezét, hanem a
helyett rekedt, mormogó hangon azt kérdezé tőle:

– Herczegnő! Ön hosszú útat tett.

– Igen, sire; negyven nap óta ülök kocsiban, két ellenséges táboron
jöttem keresztül, négy folyón, melyen nem volt hid, egy erdőn, mely tele
volt rablókkal, és egy hómezőn, a melyben majd elvesztem lovastul.

– Volna kedve önnek még egyszer megtenni az útat visszafelé?

– Sire!

– Ismeri ön ezt a nevet: «Boisdauphin»?

A herczegnő két kezét leeresztve, ártatlan arczczal felelé:

– Hallottam hirét. Derék lovag volt. Azt mondják, hogy meghalt.

– De olyan jókor még sem halt meg, hogy rá ne ért volna hozzám egy
levelet küldeni. Olvassa ön. Én már olvastam.

S egy felbontott levelet adott át a herczegnőnek, melyben ez állt:

«Sire. Az ön menyasszonya, Luiza Mária de Gonzague herczegnő titokban
felesége s most már özvegye a lefejezett Cinq-Mars lovagnak. Vagy még
annál is rosszabb. Titkolt szerelmüknek élő tanujele az a két iker
leányka, kiket a herczegnő, mint menyasszonya egy királynak, az ő
udvarához is magával visz, marquis d’Arquien leányainak czíme alatt:
Leonora és Mária. Ezek az ön menyasszonyának a leányai. Hogy ez igaz,
azt halálom óráján bizonyítom.

Boisdauphin.»

A herczegnő eldobta a levelet a földre s aztán naiv kaczérsággal
félrenézett a nagy velenczei tükörbe, mintha saját magától akarná
megkérdeni elébb, hogy lehető-e ez? mosolygása végre kaczajban tört ki;
megfordult, kifutott a szobából s percz mulva, letéve minden lengyel
etiquettet, visszatért ismét, a két leánykát kézen vezetve a király elé.

Leonora és Mária tizenkét évesek voltak akkor; de mind a kettő magasra
felnyult alak, nevelte a csalódást a viselet, melyet hordtak, a széles
keverített balein, az abroncsos szoknya, mely a magas sarkú czipőket
eltakarta, a feltornyozott haj, mely rizsporral még szürkére is volt
behintve, a szépség-flastromok az arczon, s az akkori franczia divat
szerint erősen kifestett arcz és szemöldök, mely minden gyermeteg
kifejezést eltakart.

– Itt van a válasz, sir. Ez az a két «kis» leány. Szólt a herczegnő, s
míg a két gyermekleány feszes divatöltönyében, kifestett arczával olyan
érett alakul tünt fel, addig ő, az ő mélyen elpiruló arczával, melyen az
eltitkolhatlan könnycseppek végiggördülnek a hosszú lesütött szempillák
alól, egészen gyermekül állt ott.

A király e meglepő látványra félrerugta sarkantyus csizmájával az áruló
levelet, s azután igaz lengyel lovagként, meghajolt a sértett hölgy
előtt, jobb kezét egészen a földig leeresztve, mintha annak csak a
czipője talpát tartaná a tenyerével érintkezésre méltónak.

A herczegnő azonban e pillanatban, félrevetve minden ceremoniát, odaveté
magát vőlegénye keblére, nem törődve annak nagy rubintos gombjaival,
hogy megsérti bennők az arczát, s félig sírva, félig nevetve ölelé őt
magához, a mi által felséges vőlegényét annyira elragadta, hogy az maga
is kaczagott és sírt, francziául bocsánatot kért s lengyelül
szitkozódott, s végesvégül olyan ragyogó lett az arcza az örömtől, hogy
még szépnek is lehetett találni.

S valóban csak rá kellett nézni erre a három leányalakra egymás mellett,
hogy a rút rágalom alaptalanságára akárki is ráesküdjék.


VII.

Az eljegyzés az ország rendeinek jelenlétében ment végbe. Másnapra volt
kitűzve maga a menyegző: az ünnepélyek legfényesebb napja.

Bethune marquis még az nap este találkozott Luiza Máriával s értesíté
róla, hogy a király el van ragadtatva menyasszonya szeretetreméltósága
által. Neki is elmondta a Boisdauphin levelének történetét s aztán
darabokra tépte a levelet s a tűzbe veté. Mit gondol ön? mondá ő
felsége: az a két leány legalább tizenöt esztendős, menyasszonyom pedig
huszonöt. Tizenötöt a huszonötből kiveszünk, marad tíz; tízből tizenötöt
kivenni: az meg nem megy! Én bizonyítám, hogy ez algebrailag is igaz, s
hogy az egész csak egy bohó tréfa volt; már a rómaiaknál szokásban volt
az új házas férjeket ilyesmivel boszantani az ifjú legényeknek, a kik
szeretnek tréfát űzni abból, a ki a koszorut elnyerte s megkeseríteni az
örömeit. Még a császárok is kaptak a lakodalmukra irt «fescenninákat», s
nálunk francziáknál az épen bevett szokás.


VIII.

Ulászlónak csak egyetlenegy bizalmas embere volt egész udvarában.

Ennek szokta legtitkosabb gondolatait elmondani, ez előtt merte
felfedezni, ha országnagyjaival elégedetlen volt, ennek merte
elpanaszolni, hogy a térdeiben köszvény kinozza, mikor lovon kell ülnie,
s jobb szeretne a fűtött szobában maradni mint a kozákok és törökök
legyőzésére táborba szállni; ennek engedte sejtetni, hogy az öreg
embereknek is vannak suhancz ábrándjaik. Ehhez több bizalma volt, mint a
főmarschalljához, mint a házi orvosához, mint a gyóntató atyjához; s ez
az ember volt az udvari bolondja, Wawra.

Bolondot minden előkelő nemes úr tartott akkoriban magának; a királyok
bolondjai rendesen nagy befolyású személyek voltak, szokatlan öltözetük
szokatlan szabadalmakkal ruházta fel őket. Nekik adhatott ütleget a
király; de ők meg mindenkinek.

Wawra jó nevelésben részesült. Bécsben taníttatták ki a jezsuitáknál.
Először papnak volt szánva, hogy mint missionarius a magyarországi
felvidék tótságát igyekezzék eltéríteni a magyar fejedelmek ügyétől;
később azonban fontosabb küldetéssel bizatott meg: udvari bohóczul
küldetett a lengyel udvarhoz, s ilyen minőségben szolgált a bécsi
udvarnak. Egy udvari bolond! a ki a nagykövetet helyettesíti. Hát miért
ne? Nem láttunk-e már olyan nagykövetet, a ki az udvari bolondot
helyettesítette?

Az ő révén került Bouisdauphin levele is Ulászló tányéra alá.

A király sejtette azt, hogy kedvenczének van tudomása e levél
tartalmáról. Este későn, mikor aludni ment a király, rendesen a bohóczot
is magával vitte hálószobájába. A király rossz alvó volt. Wawrának addig
kellett előtte mesélni és adomázni, mig megjött az álma.

Ez este csupa bolonddá tett férjekről szóló adomák jutottak eszébe a
bohócznak. A királyt untatta a dolog, mert vette észre a szándékot.

– Hát már most én adok fel neked egy talányt, szólt a bohócznak, s aztán
elmondta előtte is azt a számtani föladványt, a mit már Bethune
marquisval közölt: ha tizenötöt kiveszek a huszonötből, marad ott tíz;
hát a tízből lehet-e kivenni tizenötöt?

Azt nem, komám, mondá a bohócz, hanem végy ki huszonhétből tizenkettőt,
marad ott tizenöt, s a tizenötből már ki lehet venni tizenkettőt.

– Elmehetsz. Alhatnám. Mondá a király.

Nem volt pedig igaz; mert ezuttal nem hogy elaltatta volna a bohócz: de
egészen elvette az álmát szeméről. A király szívébe nagy nyilat vert ez
a második számtani feladvány. Hátha úgy volna? Csupa tövis lett a
fekhelye; nem maradhatott az ágyában. Felkelt, s fellármázta az
apródjait.

– Hivjátok nekem ide rögtön Radzivillt.

Ez volt a főkincstárnoka.

Azt pedig nagy munka volt éjszaka az ágyból kihuzni, mert nagyon
keményen szokott aludni, s azzal, a ki felköltötte, egész párbeszédet
folytatott s megint tovább aludt, s mikor már a félcsizmáját felhúzta,
megint visszafeküdt a medvebőrre s újra rákezdte a horkolást; még akkor
is álmos volt, mikor már a király hálószobájába bevezették, s ha lett
volna neki mihez megtámasztani a vállát, bizonyosan állva is aludt
volna. Így aztán egyre ásítozott, a míg a király nyugtalanul járt kelt
alá s fel a szobájában.

Egyszerre aztán megállt előtte a király s azt kérdé tőle:

– Mit gondolsz, miért hivattalak Radzivill?

Egy nagy ásítás volt rá a felelet.

– Ilyen szokatlan órában. De ne ásíts olyan sokat! Készen vagy-e a
menyegzőre?

– Hat hét óta egyebet sem csinálok, mint arra készülök.

– De nem az én menyegzőmre, hanem a magadéra.

Ettől a szótól egyszerre félbeszakadt az ásítási kedv a nemes úrnál.
Apró szemeit nagyokká igyekezett tágítani vörös, puffadt szempillái
között.

– Hogyan volt, fölség?

– Holnap neked, velem egyszerre, meg kell házasodnod.

– Holnapután leszek épen hetven esztendős.

Annyival inkább kell sietned, a míg csak hatvanas vagy. Hány feleséget
temettél már el?

– Hatot.

– No ez lesz a hetedik. A ki hattól meg nem ijedt, a hetediktől se
féljen.

Az öreg kincstárnok elkezdett szabódni, hogy nem neki való vállalat ez
már, hogy neki már embernyi, anyányi unokái vannak, hogy nincs kedve
asszonynépet őrizni; de a király kettészakítá minden mentegetőzését
azzal a hivatkozással, hogy hát nem megigérted-e nekem, hogy akármibe
ugrom bele, utánam ugrasz; ha a pokolba lovagolok, oda is velem
lovagolsz? Én most a paradicsomba hivlak velem!

– Az ám, dörmögé az öreg, de annál a lovaglásnál én leszek a ló.

– Meg kell lenni. Az ország érdeke kivánja.

– De hát ki akar a menyasszonyom lenni? Nem elég az embert az ágyból
kihuzatni azzal a szóval, hogy holnap meg kell házasodnod; legalább
annyit mondjanak meg, hogy szép lesz-e vagy csúf fiatal, vagy valami vén
banya? özvegy asszony, vagy valami fejedelemnek a kedvese, a kinek
hirtelen titulus és fejkötő kell? Én moringolok-e neki, vagy az nekem?
Legalább a nevét tudjam.

– A neve Ozvieczyn úrnője. Vele adom neked hozományúl az ozvieczyni
uradalmat.

– A regaléval együtt?

– Azzal együtt.

– Az már más.

– No hát már most maradj itt öreg. Ne fekügyél le újra. Jer velem; a
legénységünk elvesztésére búelfelejtésül igyunk egyet.

És aztán iddogáltak reggelig; nem tele kancsókat ürítve, a hogy a
németek szokták, hanem a hogy a lengyel szokta, apránkint kvaterkázva,
vagy a hogy a magyar mondja «búsultak».

Nem is látszott meg rajtok a dőzsölés, mire megvirradt.

Tizenkét szem keserű mandula, meg egy pohár savanyú káposztalé, egészen
helyre szokta állítani az embert. Hát mikor hét nap egymásután ott kell
megvirradni az asztal mellett.

A király igen jól kifőzte tervét.

Még nem hajnalodott, csak a toronyőr kiáltotta, hogy reggel van, az órák
ötöt ütöttek, s arra valamennyi harang elkezdett szólni a városban, mint
nagy ünnep reggelén. A királyi lak előtt megharsant a dob és trombita
szó. Török síp és réztányér olyan zajt ütött, hogy mindenkinek föl
kellett ébredni, s Luiza Mária herczegasszonynyal tudatá a
főudvarmesternője, hogy itt az a szokás, hogy öt órakor már fel kell
öltözni, mert a király a hat órai misén jelenlételt el nem engedi
senkinek.

A herczegnő törődött volt ugyan az úttól, s kedve lett volna egész nap
nem bocsátani be hálószobájába a napsugárt; de azért tudta, hogy a míg a
nő menyasszony, addig engedelmeskednie kell. Parancsot adott a
hozzátartozóknak is a fölkelésre. Mindannyian jókor érkeztek meg a
várkápolnába, a reggeli misére.

A király azt kivánta, hogy ez alkalommal a jelenlevők meg is gyónjanak.
Az is megtörtént.

Mise után reggelihez szokott összegyűlni az udvari nép. Jelen voltak a
király belső tanácsosai és nejeik, Radziwill herczeg és Wawra, a bohócz.
Bethune marquis sem hiányzott. A két franczia főúr, D’Arquien és
Guebriant marquisnők, valamint Mária és Eleonora franczia divat szerint
voltak öltözve; Luiza Mária herczegnő egyedül hódolt a nemzeti divatnak,
lengyel öltözetében.

A király feltünően nyájas volt. Azt kérdezé menyasszonyától, hogy mit
álmodott az első éjszakán a királyi palotában? mert az ilyen álmok
teljesülni szoktak.

A herczegnő gyermeteg őszinteséggel vallá meg álmát.

– Nagyon különöset álmodtam, sire! Hogy egy királynak és egy papnak
lettem a felesége.

– No az már teljes lehetetlen! mondá Ulászló. Mert én pappá nem leszek,
annyi bizonyos, s hogy papnak feleséget venni nem szabad, az még
bizonyosabb.

(Azért pedig mégis beteljesült a herczegnőnek az álma szórul szóra, de
ennek a magyarázata még egy kissé várat magára.)

A király a két iker-leányhoz is kegyelmesen leereszkedő volt.

Oly nagyon hasonlítottak egymáshoz, hogy alig lehetett őket egymástól
megkülönböztetni: arcz, termet ugyanaz, csak a szemekben lehetett
észrevenni a különbséget; de azoknak sem a színében; mert mind a kettő
mély világú, aczélkék szem volt; hanem abban, hogy az egyik félénkséget,
szelíd szemérmet, a másik villogó szenvedélyt, eleven észt, elhatározott
akaratot árult el. Amaz Mária volt, emez Eleonora.

A két leány D’Arquienné oldalán állt kétfelől; a király a herczegnőt
kézen vezetve járult oda hozzájuk, s beszéd közben hol a megszólított
leány, hol jegyese arczára nézett:

– Önnek a neve, szép gyermek? kérdé, kegyesen fölemelve a leányka állát,
hogy arczába nézhessen.

– Leonora, rebegé az félénken.

– Tudja ön, hogy én önt ma férjhez adom? Nálunk a leányok korán férjhez
mennek s nem válik kárukra. Nászhozományul adom önnek az ozvieczyni
uradalmat.

A leány megrezzent. (Hiszen csak tizenkét éves volt még.) A piros festék
arczán nem engedé, hogy elsáppadjon; de ijedten felnyilt szemei
mutatták, hogy meg van döbbenve.

De még jobban megijedt D’Arquiennė. Zavarában azt mondá ellenvetésül:

– A herczegnő még nagyon fiatal.

– «Herczegnő?» kérdezé a király, a marquisnő szemeibe nézve, vizsga
szemszurással.

Luiza Mária nevetve szólt közbe:

– Igen! A barátnőm elárulta, a mit még nem kellett volna, hogy D’Arquien
marquist ő fölsége Lajos király franczia pairré és herczeggé nevezte ki,
ide küldetése alkalmával.

A király gratulált a kitüntetéshez D’Arquiennek, a ki azt kénytelen volt
elfogadni.

– Annál jobb, mondá a király. Én Leonora herczegnő számára szintén
herczegi férjet szemeltem ki. Első országnagyom, Radziwill herczeg,
kincstárnok nevében kérem kezét.

S rámutatott a vőlegényre.

A szegény kis leány az ájuláshoz volt közel. Félelmében D’Arquienné
kezét ragadta meg; de ijedt szemei Luiza Mária szemeiben kerestek
oltalmat. Egy galambot hozzáadni egy pelikánhoz! Radziwill herczegnek
oly tokája volt, hogy erre a szárnyasra emlékeztetett. Ha azt mondták
volna a leánynak, hogy ma meg fogják áldozni, mint egy bárányt, nem lett
volna nagyobb az ijedelme.

D’Arquienné meg volt némulva.

Csak Luiza Mária nem vesztette el a lelkét.

– Nagy szerencse volna e kitüntető összeköttetés az ifjú herczegnőre
nézve, sire; de sajnálattal kell tudatnom, hogy őt még tegnap eljegyezte
mátkául Bethune marquis, s szülői szavukat adták.

Bethune marquis nem árulta el meglepetését a fölött, hogy ilyen könnyen
megházasították tudtán kívül. Értette az egész összefüggést. Tudta, hogy
ezzel az áldozattal ő tartozik «magasabb érdekeknek». (Utoljára még nem
is áldozat az.) S midőn a király feléje fordult kérdő tekintettel, ő egy
boldog szerelmes mosolyával hajolt meg előtte; igazolva Luiza Mária
állítását.

Leonora, mint a vízből kiszabadított, tekinte rögtönzött jegyesére; a
kire ugyan szintén nem volt épen semmi szüksége, de a ki legalább fiatal
volt és szelid arczú, s megszabadítóul méltán elfogadható.

– No itt hát elkéstünk, mondá a király cholerikus kaczagással. De se
baj. Itt van a másik testvér, a szép Mária. Ő még tán nincs tegnap óta
eljegyezve?

A király szaván átérzett a gyanakodás sarkasmusa.

Luiza Mária és a «gyermek» egymás szemébe néztek. Ajkaiknak nem volt
szabad szólni, csak a szemeik beszélhettek. Azok is csak pillanatokig. E
pillanatok alatt a két beszélő szemnek kérdezni és felelni kellett.
«Elvesztem, ha meg nem szabadítasz!» «Értettelek, megtartalak».

A király kinyújtva tartá a kezét. Egy király kezét, mely kérelemre van
kinyújtva, nem szabad soká így felejteni. A választ várják.

A kék szemek nagyot villámlottak. Erő és akarat tüze lövellt ki belőlük.
Mária hirtelen és mosolyogva tette kezét a királyéba e szókkal:

– Nekem tetszik a herczeg…

Luiza Mária szíve nagyot dobbant. Ő meg volt szabadítva; de Mária
elveszett. Minő alak ez, a kihez hozzá adják!

Hanem a gyermek leány egyszerre fel tudta fogni helyzetét. Valami
sejtelemszerű sugallat mondhatta neki e pillanatban, hogy ő van hivatva
országok sorsát eldönteni; nemcsak most, de jövőben és mindvégig.

Örült a szerencséjének. S nem sejtette a szerencsétlenséget benne.

Volt elég lélekjelenléte dicsekedő arczczal borulni D’Arquienné keblére
és kikérni annak anyai áldását és beleegyezését.

A szinjáték jól sikerült.

A bolond (nem Radziwill herczeg, hanem Wawra) tapsolt a kimenetelnek.
Hármas menyegző! Ezt jól rendezted komám!

A hármas esküvő még az nap végbe is ment a legnagyobb pompával a
Szent-János székesegyházban, melynek sekrestyéjét hosszú, fedett
tornáczok kötik össze magával a királyi várkápolnával.

A lakomának és az ünnepélynek csak a késő éjszaka vetett véget; a mikor
aztán a boldog vőlegények mindegyike vitte haza a maga menyasszonyát a
saját fészkébe.

Mikor a király, bucsúüdvözlő trombitaharsogás mellett, udvarnagyjaitól
kisérve, s menyasszonyát jobbján vezetve, magán-szobáiba félrevonult, a
bohócz odaténferedett az útjába.

Ő is egész a földig hajtá meg magát a királyi pár előtt. A lengyel
szokás azonban azt kivánja, hogy a ki meghajol, a közben is folyvást az
arczába nézzen az üdvözöltnek, ne szemlesütve tegye azt, mint az orosz.
Wawra is így tett; csakhogy nem a szemébe nézett a királynak, hanem
folyvást a «homlokára».

Ulászló vette észre a pasquillust, a mi ebben a tekintetben volt
kifejezve, s a homlokára bámuló bohócznak egy fricskát adott az orrára:

– No úgy-e, hogy nem tudod az algebrát?

A bohócz fél szája szegletéből mondá (mintha csak egy embernek akarná
mondani):

– Várjuk el a reggelt komám!

Lengyelül beszéltek: a mit Luiza Mária nem értett; de azért mégis
értette, hogy mit beszélhettek.

A nászéj utáni reggel titokteljes jövendő!


IX.

A királyi vőlegény ágyas házának ajtaja Luiza Máriára nézve
sírbolt-ajtó. Innen az a leány, a kit Luiza Máriának neveztek, nem tér
vissza; a kilépő már asszony, a kinek neve Hedvig. Az északi szláv
udvaroknál az idegen népből elhozott királyi jegyesnek nem csak a pártát
kell felcserélni a főkötővel, hanem a keresztnevét is az uj bérmált
névvel, a mit királyné korában fog viselni. Luiza Mária másnap reggel
már Hedvig volt. Ulászló király pedig a férjek legboldogabbika. Ez
kétségtelen volt.

Leonora miatt nem volt ok aggódni, Bethune okos ember s be van avatva a
színjátékba. Ő jól fogja adni – a férjet.

De hát Mária?

A fejedelmi párt másnap reggel az étkező teremben udvaronczainak egész
serege várta, s harsogó «vivat» kiáltással fogadá, mely zaj tovább kelt
a külső termekbe, le az utczára s befejezését nyerte a várpalota előtt
felállított ágyuk dörgésében, a mik aztán tovább adták az örvendező
zsivajt az ó-városnak, a Dlugának, a Miadovának s a Visztula túlpartján
fekvő Prágának.

A királyné elragadón mosolyogva fogadta udvaronczai hódolatát; de e
mosolyon keresztül aggódó vizsga tekintet kémlelt ki a terem óriási
várablakán át a városra.

A királyi palota a Zamek magas dombtetőn épült, úgy, hogy annak
ablakaiból a folyvást menetelesen alámélyedő városon egészen végig lehet
látni.

A Radziwill-palota szintén az ó-város közepén, (ma a helytartó lakhelye)
homlokzatával a királyi palota felé van fordulva.

A lengyeleknél azon időben még egy szép regényes népszokás dívott. A
lakodalmas ház elé magas szálfát állítottak fel, a minek hegyére abban a
perczben, a mikor a menyasszony megérkezett, hosszú, földig lengő fehér
lobogót húztak fel. Ezt a fehér lobogót azután időjártával hasonló
hosszú, földig érő piros lobogóval cserélték föl. A fehér volt a
menyasszony jelvénye, a piros az asszonyé.

A Radziwill-palota előtti fehér lobogót messzire meg lehetett látni, a
mint az erős északi szél felkapta és kigyót csinált belőle, mely a
légben vonaglik s küzd a szerelmesével.

– A komámnak igen jó álmai lehetnek, hogy a tizenkét ágyulövésre sem
ébredt fel. Jegyzé meg a bohócz. Az udvaronczok mosolyogtak és
suttogtak.

Egyszer azonban a fehér zászló kezdett lefelé hanyatlani az árboczon,
folyvást haragosan védve magát goromba kérője, az északi szél ellen.

– Ah, a fehér zászlót leeresztik! tapsolt a király, s a királynénak is
úgy kellett tenni, mint a ki nevet. Bohócz! mikor a piros zászló feljön,
légy készen: algebrát tanítok a hátadnak!

De a bohócz háta nem tanult algebrát; mert a piros zászló nem jött fel
az árbocz hegyére: – hanem feljött a fekete.

Máriának a nászéj nem főkötőt hozott, hanem özvegyi fátyolt. Radziwill a
hármas lakodalmon nagyon sok áldomást talált inni az erős magyar
aszúborból s a nászéjszakán Attila király sorsát osztá, ki a nászágyon
ravatalát lelte. Máriát felverték gyermekálmából azon ágyulövések; de
férje olyan jól aludt, hogy sohasem ébred fel többé.

Ezzel aztán hétszeres pecséttel volt lezárva a titkok titka. A király
boldog volt és szerelmes; Leonora férje a franczia király híve és
megbizottja; Mária pedig özvegy asszony: a leggazdagabb és a
legelőkelőbb herczegnek az özvegye Lengyelországban.


X.

Van egy csodálatos ablak, a min keresztül a ki néz, nem lát meg olyan
dolgokat, a miket rajta kívül százan, ezeren látnak, az egész világ lát.
Ez a megbűvölt ablak a férj szeme. S nagyon jól van ez így. Mindig
elismertük, hogy az ember a teremtés tökéletessége; de semmiben annyira
nem tűnik ki a gondviselés bölcsessége, mint abban, hogy a férjeknek nem
adott Janus-főt, hogy az egyik ábrázatjukkal mindig a multakra
nézhessenek vissza.

Mikor Radziwill herczeg meghalt, úgy illett, hogy Ulászló sajátkezűleg
írjon részvétnyilatkozatot a gyászoló násznak, D’Arquiennek.

Ulászló francziául jól beszélt, hanem a franczia helyesírásban nem volt
egészen nyeregbiztos. Mikor a D’Arquienhez intézett levél czímezésével
vesződött, Wawrához folyamodott tanácsért: hogyan kell D’Arquien
czímében ezt a szót írni «pér»?

A bohócz a helyett, hogy tisztességesen pair-et diktált volna neki,
père-t mondott a tollába. Azután azt is kivánta tudni a király, hogy a
herczeg szónak megfelelő igét nagy, vagy kis betüvel írják-e a
francziában? Wawra természetesen azt mondta neki, hogy kicsinynyel.

A jó marquis D’Arquien tehát kapott egy condolentiás levelet a király
sajátkezű calligraphiájával, a minek a borítékán ez parádézott a neve
előtt: «père et duc», a mi kis betüvel annyit tesz, hogy «atya és füles
bagoly!»

A rossz tréfa pedig olyan, mint a kényeső, hogy az keresztül fut, és
elpárolog, ha csak porusokkal ellátott tartóba teszik: az «ember» pedig
olyan. A helyesírási sottiset nem csak maga a marquis vette észre, hanem
valamennyi udvaroncz, a kinek a levél a kezén keresztül ment. D’Arquien
dühös lett, mint egy vadkan. Odament a királynéhoz s sírva panaszolta el
neki, hogy rajta minő csúfság esett; már ezentúl őtet minden ember, a ki
csak «Pér»-nek és «Duc»-nak szólítja, mind kis betüvel fogja mondani.
Még a «füles bagoly» czím csak hagyján: de az «atya» czímzet valóságos
insultátió! Ezt a királyné elképzelheti. Ez malitiosus persifflage. Ő
azt nem tűri el. Be fog rontani a királyhoz, s megmondja neki, hogy az ő
czíme se nem «apa», se nem «bagoly», hanem «marquis». Adják meg neki az
igazi czímét.

A királyné nagy nehezen lecsillapította a dühöngőt, s rögtön iratott a
franczia királynak Bethunenel, figyelmeztetve őt adott igéretére, hogy
tudniillik D’Arquien marquist az ő kedveért ki fogja nevezni herczegnek
és pairnek, s sürgetve kérte, hogy küldje el minél előbb a kinevezési
diplomákat.

De biz a franczia királynak akkor egyéb gondja is volt ennél, s vagy
elfelejtkezett róla, vagy azt gondolta, hogy Mária és Leonora
úrhölgyeknek nincs már szükségük a herczegi czímre, miután férjhez
mentek; D’Arquien kinevezési diplomája csak nem jött meg; s a közben a
haragos marquisnak csak türnie kellett, hogy őt minden ember Pairnek és
Ducnek czímezi beszéd közben: kis betüvel.

Ez volt az egyik ok, a miért a világtörténetben egyik legnevezetesebb
forduló pontnak kellett beállani.

A bolond nem volt olyan bolond, hogy észre ne vegye, miszerint a
franczia beköltözöttek, a királyné, az özvegy Radziwill herczegné, annak
a testvére, Bethune marquisné, s az egész D’Arquien család neheztelnek a
franczia királyra.

Ez a «neheztelés» pedig nehéz szó.

Épen ezekben a nehéz időkben mondta azt egy híres magyar vezér a magyar
fejedelemnek azon kérdésére: «volna-e a világon olyan kincs, vagy olyan
erőhatalom, a miért engem el tudnál árulni?» ezt a nevezetes választ:
«nem, fejedelmem, nincs olyan nagy kincs, sem olyan nagy hatalom a
földön, a miért téged elárulnálak; – hanem hogy egy kicsiny
neheztelésért nem árulnálak-e el? azt nem tudom». (Bercsényi
Rákóczynak).

Ezt a kicsiny neheztelést észrevette a bolond s attól kezdve az után
látott, hogy a királynénak is – bolondja legyen.


XI.

Luiza Mária nagyon megcsalódott férjében, a királyban. – Hiszen nem
férjet jött ő ide keresni, hanem királyt. – Álmai nem a szerelemről
beszéltek, hanem egy hatalmas nemzet fölötti uralkodásról. Föltette
magában, hogy elfelejti egészen a multat: azt az egész világot, melyben
növekedett, minden finom élvezeteivel, izgalmaival, cselszövényeivel s
megtanul egy vad, de nemes faj küzdelmeiben részt venni egy olyan férj
oldalán, a kiben megtalálta a Tamerlanok, a Tarikok, az Ivánok
eszményképét.

Ebben az eszményképben csalódott azután legkeserűbben.

Radziwill halála után megürült a főkincstárnoki állomás. Luiza Mária
némi kárpótlást akart nyújtani a D’Arquien családnak azért, hogy a
herczegi brevet Francziaországból oly sokáig késett, s ezt abban
találta, ha D’Arquien Leonora úgynevezett férjét, Bethune marquist
ajánlja kincstárnokul a királynak.

Luiza Mária e kérelmét megelőzte női szeretetreméltóságának egész
bűvhatalmával, hogy Ulászlót olyan kedvében találja, a milyenben Heródes
még Keresztelő János fejét is képes volt elajándékozni.

A király meghallgatta a hízelegve, vállhoz simulva, arczczirógatva
elmondott kérelmét a királyi feleségnek, s azután ő is hasonló
nyájassággal sugá a fülébe:

– Mit ád a marquis?

A királyné hátrahökkent.

– Mit ád a marquis? Miért? És kinek?

– Hát azért a nagy hivatalért: neked? Pénzt? Mennyit?

– Nekem? Pénzt? Hivatalért? A királyné nem akarta megérteni.

– Hát természetesen. Ez a királyné dolga. Az első feleségem olasz nő
volt, az egy esztendőben hat millió tallért tudott kiverni a
hivatalosztásból, s azt megfeleztük. Asszonyoknak jobban áll az alkuvás.

– De hisz ez simonia!

– Hát miből éljünk? Miből tartsuk fel a rendes testőrséget? Az udvari
fényt?

– Nincsenek a királynak uradalmai? Nincsenek vámok? Regálék?

– Vannak. De azoknak a bevétele úgy elolvad, mire idáig ér, mintha jeget
küldenénk nyáron Konstantinápolyba.

– Hát nem fizetnek itt adót?

– A nemes emberek nem. A paraszt fizet patkó-adót: 18 garast minden
patkótól. Ezt szaporítani nem lehet, mert azt az országgyülés sem
határozhatja el, hogy egy lónak több lába legyen négynél. Új adónemet
behozni nem lehet. A mely követ az új adót megszavazná, azt otthon a
«szejmikiben» agyonvernék. A zsidóktól nem lehet több «donativát»
kiszorítani. A templomi kincsek s a korona ékszerei már mind zálogba
vannak téve. Új vallásfelekezetek sem akarnak egy idő óta támadni, hogy
az eretnekek vagyonait el lehessen confiscálni; a socinianusok «bona
caducait» az országnagyok mind felosztották már maguk között: az a
«panis bene merentium». Itt nincs más eladni való, mint a hivatalok.
Arra van vevő elég. S jól fizetnek.

– De hát mit csinál a nemzet akkor, hogy ha háború üt ki?

– Oh, akkor egyszerre megváltozik minden. A szűkmarkú nemes egyszerre
megnyitja az erszényét, az országnagyok felültetik bandériumaikat, mikor
harczolni kell, akkor a lengyel nem fösvény se vagyonával, se vérével, s
akkor a királynak is jó dolga van; mert ha az ellenség hadi kárpótlást,
vagy a szövetséges subsidiumot fizet, az az övé. Békesség idején azonban
hivatalokat árul: arra való a felesége.

Luiza Mária elszörnyedt e horoscoptól.

– Sire! Nem ön volt az, a ki a német császárnak odadobta a mentekötőjét
a kincsei halmazához, mikor az megkinálta önt, – cserébe kedvező
békeföltételekért?

– Akkor «nemes ember» voltam.

– És most nem nemes ember többé?

– Nem, madame. Lengyelországban a király az utolsó paraszt, a kinek
mindenki parancsol, s a ki egyedül fizet adót az országnak. Mikor
megválasztottak királylyá, az nekem négy millió talléromba került. Én
vettem ezt az árút nagyban s eladom kicsinyben. Ez így volt és így lesz.
Ez így van rendén. Hát csak nyugodjék ön meg benne, hogy Bethune marquis
a főkincstárnoki hivatalt ötvenezer aranyért fogja megkapni. Megéri az
árát. Radziwill nyolczvanezer aranyért szerezte. Harminczezret az ön
szép kék szemeiért engedek el neki. Hanem jövőre takarékos legyen ön
ezekkel a kék szemekkel. Inkább azokra vesztegesse ezeknek bűbáját, a
kik kérni jönnek, mint rám, a ki osztok.

Luiza Máriában még egyszer fellobbant az asszonyi büszkeség. (Ez tovább
tart, mint a férfiui.)

– Sire! mondá a királynak. Nem jobb volna e helyett hadat izenni
akármelyik szomszédjának, s a hadjárat dictaturája alatt rendet csinálni
itthon?

– Késő, madame. Ifjan megtettem. Harczoltam, győztem; iskolákat
alapítottam; törvényeket alkottam. Ma már a lábam gyönge a kengyelhez s
a kezem a kantárhoz. Megy a szekér, a merre a lovak viszik.

Luiza Mária elértette a keserű sarkasmust s azontul igyekezett kialkudni
a büszkeségével.

Mit adott aztán és mit nem Bethune marquis? az nem jön kérdésbe többé;
annyi bizonyos, hogy kincstárnokká ő lett kinevezve.

Valamint a királyi férjben, épen úgy a környezetében is nagyon csalódott
Gonzaga Luiza Mária. Képzeletében megnépesítette a varsói királyi
palotát szilaj, harczvágyó daliákkal, kik rohammal vesznek be várakat és
asszonyszíveket s talált helyettök épen olyan hizelgő udvaronczokat, a
milyenektől Versaillesban megcsömörlött. Hajh! az igazi lengyel daliák,
azok otthon ülnek ősi kastélyaikban, s minthogy a király semmi
háboru-indításra meg nem mozdítható, vadásznak és duzzognak; a hatheti
országgyülésre feljönnek, az adót szépen megtagadják s aztán megint
hazamennek: otthon összehívják a szejmikit, a nemzeti népgyülést, ez
előtt elsorolják a kormány bünlajstromát s ezzel bevégeztek minden
érintkezést a királylyal.

A királyné napról-napra jobban meggyőződött róla, hogy igaza volt Anjoui
Henriknek, mikor azt mondta a lengyel királyról, hogy nem több, mint
«koronázott falusi biró».

Hanem azért az udvar tele volt nemes urakkal, a kiken nagyon meglátszott
a jezsuita nevelés. A hizelgéshez a bajuszos száj is ért. Luiza Máriának
egy-egy kiváló délczeg alak meg-meg eleveníté ábrándvilágát; – az
idegenszerűnek bűvereje van; de mikor már a kiválasztott hősnek kezdett
álmaiban belopózkodási találkozást engedni, akkor egyszerre kisült, hogy
az is csak azért pislogott olyan epedve a királyné szép szemei közé,
mert valahol egy darab «jólérdemesültek kenyerét» sejti bitangjában s
azt szeretné forró sóhajtásai árán elnyerni.

Luiza Mária udvarlóinak nem volt szívük, csak gyomruk és zsebük, mely
soha sem akart megtelni.

A királyné utoljára kezdte átlátni, hogy ő csakugyan nem más itten, mint
annak a szatócsnak a felesége, a ki megvette a legkelendőbb czikkeket
vég és hordó számra, s a feleségének a dolga azokat kimérni rőf és itcze
szerint.

Ulászló rosszabb volt mind férjnek, mind királynak azoknál a
gyámtalanoknál, kiket a véletlen mindakettőhöz való tehetség nélkül e
czímek alatt koronaviselésre itélt; mert ő egy kifáradt tehetség volt:
öntudatosan hasznavehetetlen. – Mint hős, mint hazafi, mint országjavító
kezdte, aztán belezsibbadt az eredménytelen munkába. Meghódította a
kozákokat, azoknak a fejedelme hűbéri kötelezettséget vállalt. A lengyel
és a kozák egyesülten megvédhette volna Lengyelországot a töröktől, az
orosztól, a némettől; a helyett összevesztek a diætán a fölött, hogy
milyen sorban üljenek egymásután! s azután olyan verekedést
támasztottak, hogy az alatt minden szomszéd annyit vehetett el az
országból, a mennyit akart.

A király behozta a jezsuitákat, hogy alapítsanak iskolákat, s azok a
helyett azt tették, hogy kipusztították tűzzel vassal a protestánsokat
és socinianusokat az országból. Rendezni akarta a hadsereget európai
módra, s az ország rendei leszállíták a rendes hadai létszámát
ezerkétszáz főre. Parancsolni akart és senki se fogadott neki szót.
Rendezni akart és ellene szegültek. Takarékoskodni akart és meglopták.
Nem király volt, csak arany-töviskoronás martyr.

Egy ilyen zsibbadt szívhez lánczolta Luiza Mária a magáét.


XII.

Ez időtől kezdve Ulászló nem sok emlékezetre méltó eseményt jegyzett fel
a világtörténet krónikájába; de még a felesége naplójába sem. A
kozákokat engedte lázongani, a tatárokat pusztítani, a jezsuitákat
hatalmaskodni s a feleségét unatkozni.

A nyakán golyvája támadt, a mi még jobban ékteleníté, s elébb-utóbb
megfojtással fenyegette.

Még az is a sors satyrája, hogy a lengyel királyok (valamint a franczia
királyok) kiváltságai közé tartozott az, hogy ujjaik hegyének
érintésével golyvásokat gyógyíthattak meg, s most ime maga a csodatevő
kapta meg azt a bajt, a miből azért nem lehetett meggyógyulnia, mert ő
maga volt a király.

Utoljára a király belefáradt a sok opoponaxba és sparadraxba. Az
orvosát, a tudós Quartesiust kinevezte a fratres piarum scholarum
egyetemébe medecinæ professornak, maga pedig megszökött tőle, kivitette
magát a radzimini vadászkastélyába, egész udvari kiséretéből nem vive
mást magával, mint a feleségét, meg a bolondját. Ott egy czigány
asszonynak a tanácsára azt cselekedte, hogy félretett minden orvosságot,
s nem használt egyebet, mint a vadas kertje közepén a sziklából kiömlő
forrás tiszta vizét, a minek csodatevő hatásának kellett lenni.

S az ostoba együgyű czigány asszony még megtette volna azt az
ügyetlenséget, hogy csupa tiszta forrásvíz itatással kigyógyítsa a
királyt, ha történetesen ugyanaz a forrásvíz a királynét még hamarább
meg nem gyógyította volna.

Ulászló mindennap négy vederrel megivott abból az áldott forrásból, a
királyné pedig mindennap kétszer megfürdött benne.

Gyönyörű, csendes olympi hely volt az a forrás, hová csak az istenek
leskelődhettek le biboros felhők közül. A vadaskert különben is magas
palánkkal volt körülkerítve, azonkívül minden úton, mely a forrás
tájékához vezetett, fegyveres őrök voltak felállítva, hogy emberi
lénynek még véletlenül sem lehetett odatévedni.

Luiza Mária sokszor elnézegette magát abban a sötét tükörben, a mit a
fenyvesektől beárnyékolt vízmedencze tartott eléje s míg tündöklő bájait
a csendes víztükör eléje tárta, gondolkodott rajta magában, hogy lehet-e
szomorúbb alak a világon, mint egy öreg lengyel királynak a felesége?
Egy kis falevél, mely a víztükörre hullott, s a tündér alakot
szétzilálta, azt mondá neki, hogy annál még szomorúbb alak egy lengyel
királynak az özvegye.

Az jobban el van temetve, mint a holt férj.

Egy meleg nyári délután, mikor tündér grottájában saját képmásával ott a
víztükörben ismét tanácsot tartott, egy nézője is akadt dianai
élvezetének. – Actæon: csakhogy már a metamorphosis után: egy gyönyörű
tizenhatágas gím. – Nem a hódolat hozta ide: szomjas volt. Bizony olyan
nyugodt tekintettel nézte az istennői alakot ott a vízmedencze közepén,
a míg a vizet szürcsölé, mint – akár maga a férj. A mint elverte a
szomját, megint odább ment. Az ő eszményképe a vad szarvas ünő, nem a
tündérkirálynő.

Azonban nehány percz mulva ijedelmes csörtetéssel tör vissza a nemes
vad, s keresztül szökellve a patak medrén, a sűrű pagonyba menekül.
Nyomban utána pedig egy lovag vágtat, épen a királyné tündéri rejteke
mellett.

Az egész megjelenés egyszerre meglepő és felháborító volt a királynéra
nézve. Hallatlan vakmerőség volt az, hogy a király parkjában valaki
szarvasra vadászni merjen, s azt a tilalommal körülvett forrásig
üldözze; de maga a tilalomtörő alak külseje is egészen szokatlan.
Viselete nem lengyel nemzeti öltöny, hanem inkább olasz, vagy spanyol;
fején piros barét, lengő tollal; nyakán, kézcsuklóin csipkefodrok:
öltözete fekete bársony, arany övvel derekán átszorítva. És arczán is
hiányzik az itteni férfiarczok minden kiegészítő része; nincs se
szakálla, se bajusza, haja nincs csimbókba kötve; hanem szabadon leng a
szélben. És azért mégis rajta a lengyel vonások, az erős arczcsontok, a
szögletes áll, a villogó sötét szemek; – délczeg, daliás alak.

S hogy vakmerőségét még megtetézze: midőn a patakhoz ér, a szarvast
üldözve s ott megpillantja a királynét, hirtelen visszarántja a lovát s
míg a meglepett hölgy leplét sietve burkolja maga körül, gyönyörteljes
ámulattal mereng el alakján.

A királyné lángban égő arczczal siet lebomlott haját fejére feltűzni.
Azt hiszi tán, hogy az a koronáját fogja jelvényezni?

A bámuló lovag megszólal, az elragadtatás forró hangján:

– Gyönyörű asszony!

Ez fölségsértés! Ily szót kiejteni a meglepett királyné előtt.

– Távozzál innen! kiálta a hölgy, én vagyok a királyné!

A lovag elmosolyodott: nem rémült meg. Azt válaszolta:

– Sajnálom, hogy nem én vagyok a király!

Azzal visszafordítá a paripáját, sarkantyúit oldalába vágta, s a merről
jött, arra ismét elvágtatott.

A királyné fel volt háborodva. Nevet sem tudott még adni felindulásának.
Harag-e az, a királynői büszkeség s a női szemérem megsértése miatt?
vagy bámulat és megdöbbenés? – Ilyen alak nem jött még az ő közelébe
soha. Hogy neki, a nőnek hódoljon, nem a királynénak. A ki nem azért
közeledik, hogy egy darab kenyeret kérjen, hanem hogy szemébe merje
mondani, hogy «szép asszony». A ki nem azért jön, hogy a királynénak
valamiféle szolgája legyen: «ura» akar lenni!

De hát ki ez? Honnan jött? Hova tűnt el?

Luiza Mária föltette magában, hogy a mint az első kertőrt találni fogja,
zajt üt és üldöztetni fogja a vakmerő betörőt, s a hanyag őröket, kik őt
idáig eresztették, szigorúan megbüntetteti. De mire az első őrhöz ért,
már elfelejtette a haragját, s mire a várkastélyba jutott, már el volt
határozva, hogy senkinek sem fog szólani az egész kalandról.

A bohóczczal találkozva, a király felől tudakozódott.

– Hogy van ő felsége?

– Sajnálom, hogy jobb hirt nem mondhatok; ma megint jobban érzi magát,
mint tegnap, felelte a bohócz.

– Mit csinál a király?

– Mikor alszik, akkor álmodik, s mikor ébren van, akkor velem
magyaráztatja az álmait.

– Bolondok foglalkozása.

– Nem az, királyné asszonyom. Az álmok beteljesülnek. Lásd, a mit te
első éjszaka álmodtál, menyasszony fővel, a varsói királylakban, már
közeledik teljesültéhez. Azt álmodtad, hogy egy királynak és egy papnak
a felesége lettél. No, király felesége már nem soká fogsz lenni. Aztán
jön a pap. Tudod, hogy az a lovag, a ki téged ma a forrásnál meglátott,
az egy pap volt.

A királynét a bámulat, a rémség és meglepetés némává tette. A bohócz
játszhatott vele.

– Pap volt biz az, még pedig bibornok. Olyan nagy úr, a kinek minden
szabad, még a királyi vadaskerten keresztül vadászni, még a királynét a
forrásnál meglesni is szabad. Ez a nagy úr János Kázmér, a király
testvére.

– A király testvére?

– Az bizony, s ha te akarod, utódja.

– Eszed vesztéd-e?

– Soha sem volt. Bolondokat beszélek. Az a hivatalom.

– Honnan tudod e találkozást?

– Madár nem vagyok, hogy a levegőből láttam volna meg; vakand nem
vagyok, hogy a föld alatt hallgattam volna ki. Találd ki, honnan tudom
azt, hogy ő azt mondta neked: «gyönyörű asszony!» te erre azt:
«távozzál, királyné vagyok!» s ő vissza ezt: «kár, hogy nem vagyok
király!»

– Ő maga mondta neked.

– Ő mondta nekem, hogy téged szeret.

– Hát tartsd meg magadnak, a mit most mondok, bohócz. Nekem van uram: a
király, a papnak van ura: az oltár. Ha nekem még erről, a mit most
mondtál, beszélni mersz valaha: hát a milyen tarka most az öltönyöd,
olyan tarka lesz a bőröd a korbácsütéstől.

– Előre is köszönöm. Hanem én már láttam olyan királyt, a ki az országát
felcserélte a mennyországgal, és olyan papot, a ki a mennyországát
fölcserélte a földi országgal. Nem szólok. Te nagyon szereted a királyt.
Félsz özvegygyé lenni. Hogy engedheted meg, hogy elhagyja magától
orvosát, gyógyerejű egész patikájával, s idejőjjön, egy czigánynővel
kuruzsoltatni magát? Nem vádol érte a lelked?

A királyné arcza égett attól a gondolattól, hogy lelkében a hohócz a
legrejtettebb gondolatokat is úgy olvassa, mintha az nyitott könyv
volna.

– Én, ha megengednéd, szólt alázatos bókkal Wawra, elhozatnám a tudós
Quartesiust, hogy vezesse tovább a király gyógyrendszerét, a mit eddig
oly bölcsen intézett.

– Tedd hát! rebegé a királyné, izgatottan futva el a bohócz gúnyosan
alázatos tekintete elől.

Tudós doktor Quartesius tehát ismét megérkezett a királyi beteghez,
elhozta magával csodatevő theriákjait, tapaszait, érvágóit és
köppölyeit, s folytatva megkezdett munkáját, olyan szépen visszavezette
a már-már gyógyulási útra tévedett fejedelmet a maga régi
rendeltetéséhez, hogy mire az ősz elhozta a sárga faleveleket, ő felsége
IV. Ulászló is fölcserélte földi országát a mennyországgal, a hol
nincsenek kozákok, vagy ha vannak, hát nem lehet rájuk ismerni, úgy
átváltoztak.


XIII.

Fényesebb temetkezési pompa még aligha kísért fejedelmi halottat
sírboltjába, mint IV. Ulászlót. Először is a szandeczi palatinus
banderiuma összeverekedett a lyubomiri palatinuséval a fölött, hogy
melyiké legyen az elsőbbség a koporsó kíséretében, kicsinyben mult, hogy
a fáklyákkal fel nem gyujtották a királyi várlakot. Azután a Krakkó
elővárosban a köznép megrohanta a zsidókat, a kik a meghalt király
kegyenczei voltak, s azoknak az összetörött butoraiból máglyát rakott a
piaczon, s azt meggyujtotta, a félmeztelen asszonyok, gyermekek, vének,
jajgatva menekültek végig a Dluga és Viedova utczákon, a királyi
gyászpompa processiójával szemközt; a Prága külváros felől pedig egyre
terjedő füstfelleg hirdette a nagy vésztüzet, a mit a felzendült kozákok
támasztottak, kik tatár csapatokkal egyesülten, most találták eljöttnek
az időt, hogy hangosan követeljék a magok számára az egyenjoguságot az
országgyülésen, s érsekük számára az ülőhelyet az országtanácsban.

Most ők voltak előnyben a lengyelek fölött, mert az ő fejedelmük lovon
ült, ezeké pedig a ravatalon feküdt. Minden utczán másnemű tumultus,
zendülés, lázadás pusztított, gyujtogatott, s a gyászpompa harangjai
közé a külvárosok félrevert harangjai, s a lázadók ágyú- és
puskaropogása vegyíték ijesztő zajukat.

S e zürzavar közepett a Szent-János székesegyházban az elhunyt király
requiemén énekelték a karok a szent zsolozsmát: «lux perpetua luceat
ei». A pontifikáló bibornok maga a király öcscse volt: János Kázmér.

Ha Luiza Máriát megdöbbenté a vadászköntösben vágtató lovag alakja, ki
őt magányában meglepve, vakmerő, luxuriosus tekintetével megalázta és
felmagasztalta: mint királynőt megsérté, mint nőt, meghódítá: úgy most
ugyanazon alak, az oltár előtt állva, az egyházfejedelmi biborpalástban,
arczán a világ fölött álló lelki nyugalom kifejezésével: az egekig
emelte. Ebben a nehéz órájában a világbomlásnak, úgy állt ott a főpap,
mint az őskeresztény patriarkák mintaképe, rendületlenül, félelem
nélkül, kezében a görbe pásztorbot, a mi minden fegyvernél, minden
jogoknál hatalmasabb. A nyugodt mosolygás arczán a vész közepette olyan
volt, mintha dicsfény venné azt körül.

A mint a gyászszertartás véget ért, még a ravatalt szét sem bontották,
melyről a király koporsóját az imént beszentelve, leszállíták a
sírboltba, midőn egy hang felkiáltott a gyülekezetből:

«Tartsunk országgyülést!»

Ez nem volt szokatlan. A lengyel országgyülésnek lehetett helyiséget
változtatni. Ha sürgős volt a dolog, hirtelen összeütöttek bármely
szabad téren deszkából egy tágas köröndöt, s meg volt az országház; ha
nem lehetett ott tanácskozni a rakonczátlankodók miatt, összebeszélt az
egyetértő többség, összegyűltek egy templomba, vagy egy palotába,
kikiáltották, hogy «itt az országgyülés» s mire a dissidensek neszét
vették a helyváltozásnak, meghozták a határozatot. Mert a
határozathozatalhoz egyértelműség kellett: egyetlenegy «nem akarom!» szó
szétrobbantotta az országgyülést.

Ezúttal jól volt szervezve a cselszövény. A választott elnök,
Lubomirszky György, elfoglalta az elnöki széket a ravatalon. Egyúttal az
elnök maga volt az indítványozó.

Előadá a nemes követ azoknak, kik mind az özvegy királyné hívei voltak,
hogy az ország mily végveszély válságát éli; fejetlenség a hívek között,
és sárkányfejűség a lázadóknál. A zendülés magában a fővárosban is
szerteszét dúl. Szövetséges kozákok és tatárok egyszerre ellenségekké
váltak. Chmielniczky Bogdán attamán és Murai khán tűzzel-vassal
pusztítják a vidéket, s nincs ember, a ki az ellenállást vezesse. Az
országnak király kell, azonnal és rögtön. Király, a kinek helyén van a
szive, a ki a legnagyobb vész óráiban hivei között jelen van és őket
vezetni kész, ki az ég áldását s a pápa beleegyezését előre is
biztosítja: csakhogy rá nem mutatott János Kazimir herczegre.

A nemesség nem várta végét a beszédjének, hanem közberivalt, kiáltva
«János Kazimir király» nevét. Ulászló még hallhatott belőle valamit,
csak akkor csapódott be utána a kriptaajtó.

Egy hang sem kiáltotta, hogy «nem akarom!»

Ez rendbe hozatván, előállt Bonzi bibornok, a pápa nuntiusa, s felolvasá
az egyházfejedelem brevejét, mely által János Kazimir bibornokot papi
esküje alól feloldja.

A volt bibornokot levetkőztették egyházi köntöséből, ledörzsölték
tonzurájáról a szentelt chrysma nyomait, s ezután ugyanazon érseki kezek
felkenték a homlokát, hogy képes legyen királyi korona viselésére, s
ráadták a fejedelmi mezt, fejére tették a koronát. Mint bibornok ment be
a templomba, mint király jött ki belőle.

De nagyon szorult király volt ebben az órában. Elmondhatta magáról, hogy
egész országa abból a térből áll, a mit a kardja hegyével körül
keríthet.

Országa fővárosának minden hostádjában ellenség tábortüzei égnek.

Azok között legnehezebb ellenfél a két idegen (bár nem a
legelkeseredettebb). Legelőször is ezektől kell megszabadulni. A
honfitárs ellenségekre majd azután kerülhet a sor.

Mindössze ezerkétszáz testőrből állt az új király egész hadserege.

Tegnap még pap volt, ma már hadvezérnek kellett lennie. Az is a kor
szokásaihoz tartozott. Sok püspök, a ki írni nem tudott, a kard
markolata végén hordta a bevésett névbetűit, s úgy ütötte azt rá a
pergamenre aláirás helyett.

Az özvegy királyné így szólt az új királyhoz:

– Te menj a magad hadseregével Bogdán ellen, én megyek az én haderőmmel
Izla khán ellen, s majd a hol ismét egymásnak nyujtjuk a kezeinket, az
lesz igazán a «kézfogó».

János Kazimir meg volt felőle győződve, hogy a királynénak is van
hadserege, s a lengyeleknél nem szokatlan az, hogy a nők vezessék
harczba fegyveres hadaikat.

A király tehát úgy tett. A maga hű csapatjával kivonult a kozákok ellen,
hanem aztán, mikor meglátta azoknak sokaságát, mást gondolt.

Elküldé a követét Bogdánhoz. A követ elvitte magával a fejedelmi pálczát
és a lófarkat, az uralkodás és fővezérség jelvényeit az attamánnak a
király nevében, felajánlva neki a békés szövetséget azon esetre, ha az
attamán segít a királynak a dúló pogány tatárokat elverni a nyakáról.

A kevély, elbizakodott kozák vezér visszautasítá a fejedelmi
jelvényeket.

– Nem vagyok én gyermek, hogy nekem fakardot, meg csörgetyűt küldjetek
játszani. A tatár nekem szövetségesem, s a pogány nem roszabb nekem,
mint a jezsuita. Nem én kérdezem a ti ma csinált királyotoktól, hogy
megengedi-e nekem, hogy attamán legyek? hanem ő tudja meg én tőlem, hogy
mi áron engedem meg neki, hogy király legyen.

Azzal előhozatott egy ökörbőrt, egy egész kicserzett ökörbőrt, a minőből
a bocskor-talpakat szokták szabni; neki hasaltatott egy pópát, a ki
tudott a betűvetés mesterségéhez s teleiratta azt követeléseivel, a mik
között a legutolsó volt az, hogy a többiek pontos megtartása végett a
kozákok követei ott üljenek a lengyel országgyülésen s a metropolitájuk
karszékkel és szavazattal bírjon az országtanácsban.

Bogdán vezér azt hitte, hogy ha mindez ökörbőrre van írva, akkor jobban
megmarad. Ezt azután összegöngyölítve az ajándékpálczával és lófarkkal
együtt a követ hátára rakta, az úgy tért vissza, mint egy csizmadia a
vásárból.

János Kazimir és országnagyjai elszörnyedve olvasták a hallatlan nehéz
föltételeket, a mik között voltak egészen teljesíthetlenek is; például,
hogy a jezsuiták hatalmaskodása megszüntettessék, hogy a zsidóktól az
adóbérlet elvétessék. Ámde János Kazimir nagyon jól ismerte azt a
jezsuita szabályt, hogy «mikor nagyon meg vagy szorulva, igérj meg
mindent, messze van Rómától Jeruzsálem, még messzebb van a földtől az
ég, de legmesszebb van az igérettől a megadás».

A király tehát aláírta az ökörbőrt, rá is akasztotta a függő pecsétet, s
úgy küldte vissza azt megerősítve Chmielniczky Bogdán fejedelemhez,
kérve őt szépen, hogy már most hát menjen haza békével a maga országába.

Bogdán vezér azonban ekkor azt mondta, hogy meg kell várnia, mit szól a
szövetségese, Izla khán, ehhez a kiegyezéshez? s az alatt gondolkozott
rajta, hogy mit lehetne még követelni a királytól?

Izla khánnal, a másik ellenséggel, azonban sokkal jobban tudott elbánni
a másik hadvezér, a királyné. Nem vitt ellene se hadsereget, se követet
nem küldött hozzá: maga kereste őt fel tábora közepén, s csak kincseit
vitte magával, és talán még egyebet is. Az asszony-hadvezér nem nyerte
meg, nem verte meg az ellenséget, hanem megvette azt, s a tatár vezér
eladó volt. A míg Chmielniczky Bogdán azon törte a fejét, hogy mi
jogokat követeljen újból a szövetséges tatárok számára, azok egyszerre
csak rajt ütöttek, s buzogánynyal verték a fejébe azt a tudományt, hogy
a pogány is rosz, a jezsuita még roszabb, de legroszabb a kettő együtt.
Luiza Mária diadalmasan érkezett a királyhoz, egyik ellenséggel
elkergetve a másikat s a futók táborhelyén keresztül nyujtá kezét a
megszabadítottnak, s az igazán örvendetes kézfogó volt.

Chmielniczky Bogdán ugyan már magával vitte az aláirt ökörbőrt, de biz
azt a szép darab bőrt kár volt elrontani azzal a sok ráfirkált betűvel,
mert nem elég ahhoz a király aláirása, abba még a rendek is
beleszólanak. Mikor a convocatios országgyülésre feljöttek a kozákok
követei, azokat a nemesi rendek az ablakon dobálták ki; a metropolitájuk
jobban járt, mert azt be sem eresztették.

Mire azután újból elkezdődött a kozák lázadás, tatár pusztítás.


XIV.

Hanem ez mind nem akadályozta azt meg, hogy a zűrzavar közepett is meg
ne tétessenek az előkészületek a királyi menyegzőhöz, Luiza Mária és
János Kazimir között.

Az új király talán szerelmével is adós volt az özvegy királynénak, de
hálájával mindenesetre tartozott neki. Az tette őt meg királynak.
Bethune marquis, a kincstárnok, mondhatná meg, hogy hány kiürült pénzes
láda siratja azt az általános lelkesedést, a mely János Kazimir számára
Ulászló ravatalából trónlépcsőt csinált? Ezt vissza kell fizetni.

Luiza Mária azt hitte, hogy végre feltalált János Kazimirban egy
«csillagot», mely azt a végtelen sötétséget, a mi egy napjától
megfosztott női szív, át fogja derengeni. Nem a bálványozott hős ugyan
ez, de mégis dalia és nemes ember.

Azonban még a menyegző előtt történt valami baleset, a mi még ezt a
halvány csillagsugárt is kioltotta.

Mikor a király menyasszonyát kézen vezetve, a székesegyház lépcsőin
fölfelé haladt, egyszer csak útját állta egy férfi a templomajtó előtt.
A templom-bejárat előtti csarnokot, mint rendesen koldusnép ülte tele,
azok között senkinek se tünt fel egy marczona férfi-alak, kopott
gúnyában, meg egy fiatal sápadt nő, egy ingben, mezítláb, ki hosszú
leomló hajával takargatja ölébe buvó félmeztelen porontyát.

Mikor a királyi jegyespár a templom küszöbére lépett, eléjök toppant a
koldustömeg közül ez a férfi, felrántva karjánál fogva a reszkető
asszonyt térdepeltéből.

– Ismersz-e engem? János Kazimir! kiálta a vakmerő a királyra. Hát ezt
az asszonyt ismered-e, kis porontyával? Én vagyok Radziejowszky Jaromir,
s ez itt a feleségem, a te szeretőd, a kit te elcsábítál; ez a te
gyermeked, a kinek atyja lettél. Nem ismered-e őket?

– Őrült vagy, mondá a király, s félre akarta tolni maga elől a dühöngőt.

De a sértett férj megragadta vállán a királyi palástot, s fékezhetlen
dühvel kiáltá:

– Nem mégy be a templomba, míg szónak nem állsz! A míg bibornok voltál,
nem támadhattam fel ellened, nagyon magasan voltál hozzám; de most már
csak király vagy, most elérhetlek. Én ezt a nőt és gyermekét kitaszítom
házamból, egy ingben mezítláb: a tieid. Vedd fel, vagy taposd el: a
tieid. Ezt tedd királynéddá, azt tedd trónörökösöddé: mert a tieid.
Esküszöm az élő Istenre!

S azzal a reszkető asszonyt gyermekével együtt odaveté a királyi pár
lábai elé.

Luiza Mária bámulva látta biboros vőlegénye arczán a férfi-gyalázó
sápadtságot, az ijedséget, s a mi ezt felváltá, az nem a nemes harag
pírja volt, hanem a gyáva szégyené, a kelepczébe jutott hazugságé.
Szemei zavarodottan kapkodnak segély után, fagyos keze reszket
menyasszonya kezében, nincs egy szava sem ahhoz a nőhöz, ki zokogva
borul lábaihoz, s hosszú selyem hajával söpri a hideg márványt; sem
ahhoz a gyermekhez, ki kérő kis kezeit összekulcsolva emeli fel hozzá,
sem ahhoz a koldushoz, ki úgy tart leczkét a királynak, mintha ő volna
annak a bírája.

– A mit vétettél mint pap, tedd jóvá, mint király! Mert ha te becsuktad
előttem, mint pap, az üdvösség ajtaját, én becsukom előtted a templom
ajtaját!

S az őrjöngő még megtette volna, a mivel fenyegetőzött, ha Lubomirszky
és Bethune meg nem ragadják s a testőrök segélyével félre nem hurczolják
az útból a férfit, nőt és gyermeket, a kiknek sírásuk, átkozódásuk még a
templomba is utánuk hangzott, s belekiáltott a «Domine Salvum fac regem
et reginam» khorusába.

És ezzel az indulattal járulhatott az eljegyzett fejedelmi pár az oltár
elé, tanunak hívni a szerelem esküjéhez «azt», a ki a szivekben olvas.

János Kazimir ajkain reszketett az eskümondás, a boldogságról, a
szerelemről, az örök hűségről beszélő szózat, míg lelkében a szégyen, a
harag s az önvád dæmonai lázongtak; de a menyasszony szívvilágának ez
volt az utolsó napelsötétedés: az a félretaszított asszony, síró,
imádkozó kis gyermekével úgy állt a férj és feleség szíve közé, mintha a
hold sötét tekéjét örökre ott felejtené egyszer a boszúálló világ-úr a
nap és a föld között. A férj arczának minden glóriája eltünt örökre.
Csak kezeik lettek összekötve, sziveik soha.


XV.

A tatár fejedelem behívta a törököket, a kozák attamán pedig az
oroszokat Lengyelországba, az egyik dél felől, a másik kelet felől
pusztította az országot. János Kazimir királynak bő alkalma nyilt
királyi hatalmát érvényesíteni a haza külellenségei rovására, hanem hát
arról ő nem tehet, hogy a jezsuita köntös hosszabb a királyi palástnál.
Neki elébbvaló dolog volt az, hogy az országából kitisztítsa a
lutheranusokat, anabaptistákat és sociniánusokat s elkérje kölcsön
Spanyolországtól a szent inquisitiót. Divatba jött a máglya és a
keresztre feszítés. Mindenekfelett pedig arra fordítá figyelmét, hogy az
őt nyilvánosan meggyalázó Radziejowszky Jaromiron fejedelmileg boszút
álljon. A felségsértő férj a senatus elé idéztetett, s ott egy
szavazattöbbséggel elitélték halálra és egész nemzetségét örök
becstelenségre, czímerét összetöretésre; még a lovát is elitélték
megnyúzatásra, a házát is elitélték földig lebontatásra, még a földeit
is elitélték – sóval bevettetésre.

(Az egy többséget tevő szavazat annyi pénzébe került a királynak, hogy
abból egy ezredet ültethetett volna lóra a kozák ellen.)

Az itélet mind rendén végre is hajtatott, egész Radziejowszkyig, a ki
nem engedte magát nyugodtan lenyakaztatni, a hogy czivilizált népeknél
van már begyakorolva a nemesi rend, hanem birokra kelt a fogdmegekkel, s
barbár módon keresztül vágta magát rajtuk és elmenekült.

János Kazimir rövid időn megtudta, hogy hová szökött Radziejowszky?

A lengyel két dolgot tud mesés módon. Szeretni és gyűlölni. Hazáját
szeretni, s az idegent gyűlölni. Hanem a mit még jobban tud, ez:
«gyűlölni a maga fajtáját».

Ha a lengyel megharagszik a saját nemzetére, az kiengesztelhetlen. Annak
a haragja nem olvad fel az anyja könyjeiben, mint Corioláné.

Radziejowszky Jaromir Károly Gusztáv svéd királyhoz menekült. Magával
vitte az itéletet, melyet János Kazimir ellene kiadott, s nem kért
kevesebbet a svéd királytól, mint hogy indítson háborút a lengyel király
ellen.

A svéd király elolvasá az itéletet s biz azt elég sulyosnak találta, de
az, hogy egy király «egy» jobbágyát igazságtalanul elitélteti, még nem
ok arra, hogy őt a szomszéd király haddal megtámadja.

– Csak olvasd végig! mondá a lengyel nemes. Egész a névaláirásig.

János Kazimir neve után következtek a szokásos czímek, a mik közé ő ezt
is felvette: «Svédország királya».

De ez már elég ok volt arra, hogy Károly Gusztáv rögtön háborút indítson
János Kazimir ellen. A svéd hadak még arra sem vártak, hogy az új
házasok a mézes heteiket eltöltsék; jöttek pihent erővel nagy
Lengyelország ellen Pomeránia felől. Ez már a harmadik ellenség volt: és
a legfélelmesebb.

És a lengyel királynak még mindig nem volt több hadserege annál az
ezerkétszáz főnyi testőrcsapatnál, a mire a rendes hadsereget az
országgyülés leszállítá.

E végveszedelemben újra lángra lobbant a lengyel szívekben a
honszeretet, az összehivott országgyülés csodáit idézte elő az igaz,
nemesi áldozatkészségnek. A főurak felajánlották banderiumaikat, az
egyháznagyok kincstáraikat nyiták meg, elhatározták, hogy minden nemes,
a húsz évestől az ötven évesig, lóra üljön, a városok lövészcsapatokat
állítsanak ki, a tüzérség lovakat kapjon, a vezéreknek a zsold
utalványoztassék, a paraszt élelmiszereket szolgáltasson az
egybegyűlendő hadseregnek, s annak fővezére legyen maga a király. Ha
akarta, oly haderőt állított ki Lengyelország, hogy muszka, kozák, svéd
és török imitt-amott szedi össze magát, úgy elpaskolják egyszerre mind a
négyet!

Ha akarta!


XVI.

Mikor Radziejowszkyt a templomajtóban elfogták, a szegény, félrerugott
asszonynyal és porontyával senki sem törődött. Azok mehettek, vagy fekve
maradhattak, ha felkelni nem bírtak.

Mégis akadt egy ember, ki beléjök botlott. Sziczinszky Bogiszlávnak
hítták.

Regényesebb volna, ha úgy adnók elő, hogy ez valaha imádója volt az
elvetett asszonynak, s most kétségbeesésében ő jött oda, kezet nyújtani
neki, hogy bukásából felemelje; de vázlatunk ily symmetrikus vonásokat
nem tűr. Ennek minden része sajátságos, idegenszerű, a népfajt erős
kifejezésekben jellemző ötletekből áll. Sziczinszkynak nem volt semmi
köze ehhez az asszonyhoz: csak azt látta, hogy sír, s két férfi által
ide-oda rugdostatik, az egyik a férje, a másik a szeretője: a király, a
ki most épen esküvőjére megy, s hogy van egy kis gyermeke, a ki
görcsösen kapaszkodik a nyakába s mind a ketten félmeztelenek, majd
megfagynak. Ez elég ok volt Sziczinszkynak, hogy felszedje őket a
földről, felültesse a szekerére, bele takargassa saját bundájába s
elvigye őket magával haza Bielogrodnoba, ahol jószága volt, rajta szép
háza, udvartelke: ott elfér asszony és gyermek. Az asztalnál is lesz
majd számukra hely.

A hazavitt asszony aztán elbeszélte gazdájának, a mik vele történtek.
Nagyon szomorú mese volt az. Senki sem volt olyan hibás, mint a király.

Sziczinszky igazi lengyel volt, a kit az idegen szenvedés boszura
ingerel. A maga baját nem bánja a lengyel; de a másé miatt képes
megváltoztatni az egész életét. Az, hogy az ő majorsága épen útjába esik
a dúló tatár-hadnak, nem aggasztotta; csak azon dúlt-fúlt egész nap,
hogy ezért a szegény asszonyért hogy álljon boszút? Nem szólt neki
semmit, nem biztatta, nem fenyegetőzött: a lengyel nem szokott kérkedni
a tett előtt; tett után inkább.

A világtörténetnek még egyszer föl kellett jegyezni azt a mesébe illő
harczot, mely Menelaus elcsábított felesége miatt támadt. A
Radziejowszky felesége miatt támasztott hadjárat még a trójai
hadjáratnál is siralmasabb volt: csakhogy az Iliász dicső hérószharczai
nélkül.

Valami nagyra kellett magát elhatározni a lengyel nemzetnek, hogy a
végveszélyből kimeneküljön. S az elhatározás nehéz volt, mikor mindenki
tudta, hogy a legnagyobb bajnak a király az oka, a ki háromszoros esküt
tört meg, a mikor mint bibornok, trónörökös és vőlegény egy férjes nő
hűségét kisértetbe vitte. Haragudtak is rá sokan s a felkelés és a
subsidiumok megszavazása kétséges volt az országgyülésen. Mikor
egyetlenegy szó elég a határozatot meghiusítani.

Azonban hat hét nagy idő, a mi az országgyülési idény tartama. Ez alatt
az ellenkezőket minden oldalról körülvették, puhították. A szájasabb
követeket kiszemelték, kapaczitálták, lekenyerezték, lehizelegték. A
jezsuiták ékesenszólása hatalmas; még hatalmasabb ékesenszólása van az
asszonyi szép szemeknek; de leghatalmasabb ékesenszólás adatott annak, a
kinek a hangja rekedt: az aranynak. A kit a papok meg nem tudnak
puhítani a pokol félelmeivel, a kiket Luiza Mária és Leonora igéző
szemei meg nem babonáztak, azt megtéríték Bethune marquis szent-György
lovagjai, a minők a tallérokra és arany pénzekre verve vannak. A hatodik
héten már nem lármázott senki.

A lármázó követeknél azonban sokkal veszedelmesebb kategoria a
hallgatóké. A kik sunynyognak, hátukat oda támasztják a falhoz, a
szájukat a markukba fogják s mikor megszólítja őket valaki, nem engednek
a szemükbe nézni s ha feleletre kényszeríttetnek, azt mondják: «Isten
tudja, hogy lesz, mint lesz?» vagy a fejöket bólintgatják, s azt mondják
mindenre: «jól van, jól!»

Ezekkel is el tudtak bánni. A mely nap a nagy szavazásra került a sor,
reggel minden követnek meg kellett előbb gyónni és áldozni. A gyónó
czédula nélkül senkit a gyülésbe nem eresztettek. Ez nemcsak az
ünnepélyesség végett történt, hanem azért is, nehogy valami alattomos
socinianus, vagy egyéb schisma-követő lopózhassék a gyülekezetbe. A
gyóntató jezsuiták aztán, a kinek a fülbesugásából azt tudták ki, hogy a
szíve ránczai között az ellenmondás szándékát rejtegeti, annak az
áldozat-ostyában egy kis gyönge, ártatlan altatót adtak be, a mitől a
dissidens majd szépen aludni fog a maga helyén, mindaddig, a míg a «Te
Deum laudamus» éneklésre fel nem rángatják. Hiszen aludni az
országgyülésen másutt is divat, s nagy csoda, hogy egyéb európai
parlamentekben még eddig be nem hozták ezt a módját az ellenzéki siró
gyermekek elcsendesítésének.

Így el volt készítve minden a legszebben. Az országgyülés bezáró ülését
maga a király nyitá meg, a koronás királynéval az oldalán; együtt voltak
az érsekek, a püspökök, a harmincz palatinus s a nyolczvan castellán, a
százhatvan sztaroszt, és a szejmikik követei, a «drobna schlachta»
szóvivői, és azután a városok képviselői is, de a kiknek együttvéve volt
csak egyetlenegy szavazatuk. (Ne titkoljuk, hogy ez 48 előtt
Magyarországon is így volt.) A «veni sancte spiritus!» eléneklése után,
az ország marschallja Lubomirszky felolvasá azt a hosszú jelentést,
melyben előadatott, az országnak jelen szorongatott helyzete s mindazok
a módszerek, a mikkel ennek elfordítására a siker reményével működni
lehet.

A ki magától a hosszú szónoklattól el nem aludt, azon segített a
jezsuiták laudanuma; a dissidensek horkoltak; a hű karok és rendek alig
várhatták, hogy a marschall összecsapja a testes iratot, s ők felállván
helyeikről unisono felkiálthassanak: «helyeseljük!»

Hanem a mint a choralis lelkesedés hangja elcsendesült, mielőtt a
marschall ráüthette volna a pecsétet a megszavazott törvényre, egy mély
dörgő hang felkiáltott valamelyik ablakfülkéből:

– Nye poz wolim!

Az ellenmondó Sziczinszky volt.

E fatalis kiáltás után hirtelen felszakítá az ablakot és kiugrott azon
át az utczára.

Ha benn marad a teremben, bizony darabokra aprítják! Hanem künn az
utczán nem bántja senki. A követ teste sérthetetlen az országgyülés
előtt és azután tizennégy napig; csak benn a teremben forog abban a
veszélyben, hogy a szomszédjai levágják a nyakát, ha kimondja a
veszedelmes szót, vagy a torkába fojtják azt, ha észreveszik, hogy ki
akarja mondani.


XVII.

Mert az rettenetes egy szó: «nye poz wolim!»

Az egy maga több, mint a király és a nemzet. Az lefújja a papirról a
porzóval együtt a ráirt betüket; egy embernek a szava megsemmisíti az
egész nemzetnek az akaratát. Ez az absolutizmus, a mit az egyes polgár
gyakorol az egész ország fölött. Az orosznál «czar kazál», a lengyelnél
«nye poz wolim». Ott: «én»: «egy úr»: «parancsolom». Itt: «én»: «egy
jobbágy»: «nem engedem». Dæmoni jelszó mind a kettő.

A ki a «nye poz wolim»-ot kimondta, az teljes életére el volt veszve,
mint ember. A háza táját elkerülte rokon, jóbarát, ismerős. Cselédjei
megszöktek az udvarából, jobbágyai kiköltöztek falujából, mert annak a
bérese és parasztja is ki volt péczézve s botba futott, ha más határba
ment. A házához vezető utakat elárkolták, a hidakat letörték, marháit
bitangba hajtották s ő maga szabadnak lett kikiáltva, mint a madár. A
tizennégy nap leteltével úton, útfélen lelőhette, agyoncsaphatta akárki.
Szántóföldei ugaron maradtak, mert a jobbágy nem szántott többé
robotban; a cselédek a kapufélfától vettek búcsút, s a nemes ember
tenyere nem arra való, hogy azt az eke szarva feltörje. Ezentúl már csak
úgy fog éldegélni, mint nomád őseink: maga eljár az erdőre, nyulat, őzet
lőni, s az egyetlen asszony, a ki híve maradt, a király elvetett
szeretője, az alatt a kertben kapálgat, borsót fejt, káposztát öntöz:
abból élnek. Őszszel gomba is terem az erdőn, azt összegyűjtik, s a
somból lehet pálinkát főzni. Ha a tenger közepén egy korál-zátonyon
laknék, nem volna jobban száműzve.

De azért meg van az az öröme, hogy egy egész országot halomba
dönthetett! Egy szava elég volt, hogy a nagy alvó óriás fülébe kiáltva,
mikor az legjobban álmodik hatalmas hadseregről, dicső csatákról, fényes
diadalokról, fölébressze azt, s aztán ne lásson mást, mint lánczokat,
rongyokat és férgeket a testén.

S erre elég volt az ő egyetlenegy szava.

Hogy mi lett annak a következése, azt csak képzelete mesélte el neki,
mert hisz hírmondó nem taposta le a füvet az ő házának udvarán, hogy
elmondja neki, hányféle ellenség dúlja azóta az országot? hogy a muszkák
már elfoglalták Lithvániát s Lembergig száguldoznak portyázó hadaik,
hogy a svédek már Varsó alatt harczolnak; hanem beszélt neki
éjszakánként a tűzfénytől vereslő ég alja; köröskörül a láthatáron
felgyújtott falvak, városok lángja pirítja meg az eget: ott mindenütt
ellenség jár. Az ő vidékét kikerüli az. Mikor az elvadult, bozóttá vált
földek határához ér, a hol az utat benőtte a tövis, ott megfordítja a
lovát, s igyekszik az átkozott földről elmenekülni, a hol a gazda maga
sem eszik kenyeret.

S az ellenmondás dæmonának öröme telt ebben. Hozzá csak a csatatéren
jóllakott hollók látogattak el, azokkal beszélgetett.

A király fut. Nincs hová fejét lehajtania. Mint a szarvast a kopófalka,
úgy üldözi az ellenség. Ég a lába alatt a föld. És mindez egy embernek
egy szavába került; egy kicsiny kis embernek, a kit nem vesz észre
senki, csak a mikor felgyújtja az országot, akkor jegyzik fel a nevét. S
ebben a lángban van boszú és dicsőség. A ki szeret ezeknél melegedni,
miért ne gyújtaná fel a hazáját, ha megharagudott a királyára?

Az elátkozottaknak voltak ünnepnapjaik is. Mikor a megbélyegzett ember
éjjel valami nagy égés verőfényét látta az égen, akkor hajnalban
elindult azon táj felé. Nem kellett félnie, hogy honfitársaival
találkozik össze. Ott az ellenség jár: – jó czimbora! Attól már nem kell
neki félni. Azok is tisztelték az ő átkozott hírnevét. Olyankor aztán
örömhírekkel megrakodottan tért haza a puszta lakba, s friss vad helyett
friss rémtetteket rakott fel az inséges asztalra. De hát nem többet
ért-e az az úri asztalok minden csemegéinél, hogy gróf Konyeczpolszky
elfogta a lázadó kozák vezér, Bogdán feleségét és fiát, s megölette mind
a kettőt. A kozák vezér aztán visszafordult, ő meg Konyeczpolszky várát
foglalta el, annak is volt felesége és két fia: azokat a kozák a lengyel
tábor szemeláttára keresztre feszítteté, «mint Krisztust és a két latort
a Golgotán!» – Hogy a kiüldözött socianusok, a kozákokkal együtt
visszatérve, összefogdosták a kolostorból a szerzeteseket és az
apáczákat, s kényszerítek őket egymással házasságra kelni, s úgy vitték
el rabságra; hogy Csapliczky lengyel vezér az elfogott kozák hetmánt, ki
városostól együtt feladta magát, kivégezteté: de nem hóhér keze által,
hanem szakácsával ölette le, ezt a csúfságot egy egész ország vére sem
lesz elég lemosni. Ha agyonkínoztatta volna, azt még megbocsátaná a
kozák, de hogy a szakácsával ölette le, mint egy ludat: azt nem.

S az elátkozottnak ezt jólesett tudni.

Fut már a király és a királyné; pusztáról pusztára! A mely házban este
lefekszik aludni, abban nem talál nyugtot reggelig! A svéd had
elfoglalta nagy Lengyelországot. A főrendek csapatostól sietnek eléje;
nem harczolni: meghódolni. Csak Krakkó áll még, az őrzi a koronát, a
kincstárt, a templomok ékszereit és a pactum conventumokat.


XVIII.

A király és a királyné futottak pusztáról pusztára.

Hasztalan fordultak a föld minden potentátjaihoz, Lipót császárhoz, XIV.
Lajos királyhoz, azoknak maguknak is mind nagy bajuk volt akkor.

Különös idők jártak. Az égen üstökös csillag rémképe kisértett éjszaka s
nappal álnapok rajzoltak kettős keresztet a firmamentumra: a
csillagászok világromlást jósoltak a Mars és Saturnus közelgő
conjunctiójából, s Varsó alatt olyan nagy földrengés volt, hogy a házak
ledőltek. S a mi az égben és a föld alatt végbement, az történt a föld
felett is.

Nemcsak Lengyelországban pusztítottak a lánczaikat széttört rabszolgák,
az egész világ tele volt futó királyokkal. Nápolyban Masaniello halász
fordította fel a trónt; Moszkvában a lázadó nép előtt kellett fedetlen
fővel meghajolni Alexis czárnak; Sztambulban Ibrahim szultán számára
fonták a selyem zsinórt az elégületlen janicsárok; Lipót császárt saját
országában keresték fel a magyar kurucz hadak, s Anglia királya I.
Károly szobája ablakából nézte, hogy tákolnak össze egy alkotványt lába
előtt, a mi aligha vérpad nem lesz, s maga XIV. Lajos is futott Párisból
saját népe elől.

Egyik földi király nem segíthetett a másikon.

– Forduljunk az égi királyhoz! Szólt ekkor az özvegy Radziwill herczegné
Luiza Mária királynénak.

Az özvegy (csak özvegy menyasszony!) akkor volt legvirulóbb hajadon
korában. Férjhez menetelekor neki is új nevet adtak: «Mária Kazimirá»-t.
A kik szerették, azután «Mariettá»-nak hívták, s a kik rettegték később
«Kazimirá»-nak jegyezték föl.

– Forduljunk segélyért az égi királyhoz! S ha már nincs más hely, mint
Krakkó: vándoroljunk mi asszonyok szent Szaniszló vértanú
sírkápolnájához, gyalog és mezítláb.

Szaniszló vértanú, Lengyelország védszentje, megérdemelte nagyon, hogy
nemzete tiszteletben tartsa; ő nemcsak az égi világban volt szószólója
hazafiainak, hanem ezen a földön is sokszor kisegítette őket. Mikor már
minden segélyforrás kiapadt, a végveszedelem idején, megnyitotta szent
Szaniszló a kincstárát, s a mi kegyes adományképen abban összegyűlt évek
alatt, oda adta a királynak hadviselésre. Mindig hozzá fordultak a
végszükségletben és soha sem tagadta meg busás segélyét. Az ilyen aztán
az igazi szent! A ki megérdemli, hogy a királyné és udvarhölgyei
kiszálljanak czifra hintóikból s lehuzva piros sarkú czipőiket, selyem
harisnyáikat, napokon át, kavicsos, göröngyös utakon keresztül, porban
és sárban, hosszú, mértföldekre nyuló búcsújárásban, alázatosan
közelítsenek felé.

Kitartottak. A nők erősek, ha valamit fölfogadtak, s az égiekben
legalább hűségesebbek az erős nemnél.

Mikor már csak egy napi búcsújáróra voltak Krakkótól, szemközt rohan
rájuk egy felriadt raj, a Krakkóból menekülő nép e rémhírrel: «Krakkó
alatt az ellenség!»

Asszonyok, leányok, férfiak, koldusok, nagy urak, hintók, talyigák,
lovasok, gyalogok, összekeveredve, egymást rémítve, kergetve.

A hol a két futó had összetalálkozott, ott azután meg kellett állni.
Egyik a másikat tartóztatta fel. Ez is ütközethez hasonlított: csakhogy
az volt benne az eldöntő kérdés, hogy melyiknek a rémülete nagyobb? Az
viszi el a másikat magával. A keletről jövő búcsújárók a kozákok dúló
hadáról beszéltek, mely hátuk mögött jö hömpölyögve, mint az áradat; a
nyugatról jövők pedig a nagy futásról, melylyel a pilaviczi ütközetből a
svéd sereg elől felbomolva porlott szét a lengyel nemesi felkelő had, s
védtelenül hagyta Krakkót. A várparancsnok ott közelít nehéz
társzekereivel, a mikre az ország kincsei, a korona, a királyi jogar, a
szent Szaniszló ezüst koporsója vannak sietve felhányva. Merre futni
velök?

A királynak csak egy okos embere volt: a bolondja.

– Meneküljünk a koronával együtt Ausztriába! kiálta Wawra, s általános
volt a helyeslés.

– Fussunk át a határon!

A király és a királyné is ezt találták legokosabb tanácsnak.

Hanem ekkor egy minden zsivajon túldörgő mély férfihang kezdett úrrá
lenni a zűrzavar fölött.

– Hallgassuk Zamojszkyt! zsivajgja a nép, s utat nyitott egy porlepett
lovag előtt, kinek két ágra nyúló fekete szakálla hosszan terült le
bivalybőr pánczélos mellén.

Zamojszky János mintaképe volt az igazi lengyel nemesnek.

Vagyonban gazdagabb mint a király; czímeiben «a római szent birodalom
herczege», Sandomir nádora, Zamojszcze várának örökös ura. S a hogy
termetével betölté azt az óriásra szabott pánczélt, úgy betölté
tetterővel a magán viselt czímeket.

Fia volt annak a Zamojszky Jánosnak, a ki Báthory Istvánt megválasztatta
lengyel királynak s az ellen trónkövetelőt, ausztriai Miksa főherczeget,
hadseregestől együtt foglyul ejtette, ki az orosz czárt a lengyel trón
zsámolya elé térdelni kényszeríté, ki Zamojszcze városában épített egy
várat és egy tudományos akadémiát – a saját költségén.

A fiára maradt örökségül megmutatni, hogy mire való a mesés kincs, az
erős vár, és a tudományok háza.

Akadémiájában neveltetett Lengyelország számára tudósokat, jó hazafiakat
és becsületes embereket: a várában pedig tartott jó katonákat és
hatalmas tüzérséget. Palotája tárháza volt a művészet és díszmű-ipar
remekeinek, miknek beszerzéséhez a jó izlést franczia és olaszországi
utazásában szerezte meg. Háza mindig otthona volt minden hazai és
külföldi tudósnak.

– A király futhat az országból, ha úgy akarja; de a korona nem fut el a
lengyel földről.

Ezt akarta az a dörgő hang tudtúl adni.

– Még áll Zamojszcze vára! s ha kell, daczolni fog a kerek világgal. A
kinek még van szíve, jőjjön velem. Nyitva a kapum jó barátaimnak, s nem
nyilik meg ellenségnek soha!

A király nem vette magára a kérdést, hogy van-e szíve? Ő a bolondja
tanácsát kivánta követni.

Luiza Mária mit tehetett volna egyebet, mint hogy férjét kövesse?

S ha a királyné azt határozta, hogy a határon túl fusson: nagyon
természetes, hogy udvarhölgyei is vele menjenek.

Hanem egy alak kivált a sok közül. Mária Kazimira, a két iker-leány
egyike.

– Én nem hagyom el ezt az országot, mely engem leányának fogadott; ezt a
földet, melyben férjem hamvai nyugosznak. Én megyek Zamojszcze várába!

S ez a mondás oly szikra volt, mely lángot gyújtott egyszerre ezernyi
ezer elbusult szívben. A gyávából hős lett, mikor azt látta, hogy a
gyengék leggyengébbike, egy özvegy, a ki még gyermek, lép előre,
szemközt az ellenséggel, s azt mondta: én jobban szeretem a hazámat,
mint az életemet!

A királyi pár azon vette észre, hogy udvaronczaival együtt magára marad.

Luiza Mária szíve megdobbant Mária Kazimirának e nagy elhatározásától.
Keblére vonta az ifjú nőt: legkedvesebb kegyenczét s marasztalni kezdé.

– Hogy mennél te Zamojszcze várába, hogy élnél ottan – egyedül?

Zamojszky János pedig már akkor abból az egy szózatból megtudta, hogy ez
a nő az, a ki az ő szívére legméltóbb ebben az országban.

– Nem fog egyedül élni Zamojszczéban e hölgy, nemes királyném: hanem
élni fog, mint az én párom, az én feleségem, Zamojszk úrnője.

S minthogy Mária Kazimira gyalog volt és mezitláb, félkezével fölemelé
őt magához, s odaülteté maga elé a nyeregbe s azzal a bámulat zaját
túldörgő hangon kiáltá hadnagyának:

– Vágtass előre Zamojszczéba! Lakodalomra készüljenek! Nászmenet jön a
házhoz! Ezt az egész vidám társaságot itten meghivom magamhoz
násznépnek! A ki vigadni akar, jőjjön az én házamhoz! Szívesen látott
vendég lesz mindenki!

S azzal szerelmes jegyesét egy előjáratott hintóba ültetve, a kocsi
mellett lovagolva kisérte Zamojszczéig; az egész menekülő tömeg:
asszony, gyermek, férfi, úr, koldus, gyalog, lóháton, szekéren tódult a
nyomába, s mindnyáját befogadta Zamojszcze vára.

És hét napig nem volt vége-hossza a lakodalomnak, a hol a násznép egy
egész vidék menekülő népsége volt. Ide futottak a Wisznovieczky
herczegek, az ifjú Koributh, s a Szobieszkyek anyja Theophila, két
leányával; a környék nemessége kincseivel és gyermekeivel. Mindannyinak
volt helye a vőlegény lakában.

Zamojszkynak telt az ilyen vendégségre. Tárházai tele felhalmozott
eleséggel; pinczéi borokkal. Az úri lakomáknál ezüst tányérról evett
minden vendég. Csak a kést, villát kellett magával hoznia hazulról, s a
vendégszerető házi gazda tréfái közé tartozott az, hogy mikor a vendégei
egy narancsot felszelnek, vagy egy diót feltörnek, abból mag helyett
fényes aranyak hulljanak a tányérára.

Ezzel a lakomával felelt Zamojszky a svéd királynak a pilaviczi
győzelemre.

S a tréfa annyira meglepte a győztest, hogy elkerűlte Zamojszcze várát.

János Kazimir király és a királyné pedig futottak a határon túl.


XIX.

A pilaviczi ütközetből megfutott lengyel főurak nem tartották elég nagy
sárnak azt, a miben megúsztak, még benne is akartak maradni. Mind oda
sereglettek a győztes svéd királyhoz, átadni hódolatukat.

Egész «Nagy-Lengyelország» meghódolt az idegennek, s a nemes urak jártak
karöltve Varsó utczáin a svéd lovagokkal s hagyták écossaiset tánczolni
az asszonyaikat a Wasa fejedelmek veres dragonyosaival.

Csak egy hiányzott közülök, a kinek a távolléte nagyon feltünt:
Zamojszky János herczeg.

A svéd király nagy elfogadási ünnepélyt rendezett, a minek diæta nevet
adott, s arra meghivó leveleivel felszólítá a megjelenésre a meghódított
Nagy-Lengyelország főnemeseit. Zamojszky is közöttük volt.

Mind siettek megjelenni; csak Zamojszky küldött kimentő levelet a svéd
királynak.

Válogatott derék mentsége volt: jobbat nem is kereshetett volna.

– Nem mehetek; mert azon a napon a király inasának a lakodalma van, s
azon nekem ott kell lennem!

A királynak az inasa ő maga volt.

– No megállj! Majd viszek én hát neked násznépet is, meg muzsikát is
lakodalmadhoz.

Károly Gusztávnak igen jó czíme volt háborút indítani Lengyelország
ellen. – A lengyel király egy levelet írt hozzá, melynek a boritékán a
svéd király nevét követő czímek elszámlálása után csak kétszer volt
odatéve etcætera. Háromszor kellett volna odatenni.

Ennek a harmadik «etc.»-nak az elmaradása elég ok elpusztítani egy egész
nemzetet.

Ekkor született meg először Lengyelország felosztásának a terve.

A svéd király felhívta Alexist, az oroszok czárját, Bogdánt, a kozákok
fejedelmét, a brandenburgi herczeget és II. Rákóczy Györgyöt, Erdély
nagy fejedelmét, hogy oszszák fel magok között Lengyelországot. A négy
utóbbi fejedelem ráállt: csak az orosz habozott még.

A lengyel nemesség négy oldalról megtámadva, saját országgyülése által
az önvédelem eszközeitől megfosztva, királyától elhagyva, az ellenfelek
között leghatalmasabbik karjai közé veté magát: meghódolt a svéd
királynak, s azt hívta meg Varsó fővárosába.

Úgy hullott a svéd király kezébe Lengyelország, mint egy érett alma.

Aki pedig az alatt Krakkót elfoglalta, az Rákóczy György volt.

A svéd király aztán megtanította a lengyel nemes urakat szelíd
erkölcsökre. Az nem azért hívta össze az országgyülést, hogy egy ember
kiáltó szava azt mondhassa: «nem akarom», hanem azért, hogy egy ember
megmondja a többinek: «én így akarom!» s a többi hallgasson. Úgy hívták
azt csúfságból, hogy «néma országgyülés».

És a nemes főuraknak és a követeknek ott künn kellett hagyni a
kardjaikat a folyosón, mikor az országgyülésbe beléptek. Elhagyni az
elválhatlan kardot, amire a tanácsteremben is jól esik hivatkozni! A
kinek a kardját elvették, az nem is tehet mást, mint hogy hallgat.

A svéd király azt is tudta, hogy hogyan kell adót kivetni, és behajtani?
s a szűz nemesi vállak megtanulták azt viselni.

A barbaroktól féltek a lengyel főurak, hogy azok elpusztítják, fölégetik
a királyoktól ápolt kultura remekeit. Inkább égtek volna azok porrá és
hamuvá! A svéd elküldte azokat diadaljelül Stockholmba, a Viasdova
királyi palota remek szobrai, Dolabella nagy festményei elvándoroltak a
Wásák palotáiba.

A vad scytya fajtól féltek, ki a fogoly nemes urakat keresztre
feszítteté, élve elsíroltatá; s a kihez menekültek, az még roszabbat
tett velök: kigúnyolta és lenézte; s igaz nemesre nézve ez az igazi
keresztrefeszítés, élve eltemettetés.

Az Athosz hegyi barátok, az olympi püspök fanatizált népe, tűzzel-vassal
pusztította a római hitű lengyel templomait, kolostorait; a czivilizált
svéd protéstáns volt: az nem üldözte a jezsuitákat, csak épen nevetni
járt a szertartásaikra, s belekaczagott a misemondás antiphonáiba; nem
gyilkolta le, csak összecsókolgatta a szent szűzeket, s a misemondó
ruhákba, a papi kasulákba és szutánokba a trombitásokat és dobosokat
öltözteté fel, úgy parádézott velök Varsó utczáin. És minden közhelyen
nevetségessé tette a lengyel nemzeti viseletet; az ő tollas kalapja,
szalagoktól repkedő tarka öltönye lett a divat.

A «néma diæta» az egész országot jelentette.

Hanem ekkor is volt egy ember, a ki azt merte mondani: «Nye poz wolim!»
Zamojszcze ura: az utolsó otthon maradt nemes, a ki azt merte üzenni a
királynak: «én nem mehetek ma te hozzád, mert a király inasának a
lakodalmára kell mennem!»

– No hát majd elmegyek én arra a lakodalomra! mondá Károly Gusztáv, s
megjelent Zamojszcze vára előtt, a vendégsereggel.

– Szállok az úrnak!

A násznép azt mondta:

– Állok eléje! S megkezdődött az «áldomásozás».

Húsz napig tartott ez az áldomásozás-koczintás – mozsarakkal! Húsz napig
szóratta Károly Gusztáv tűzgolyóit és bombáit Zamojszcze várára. A
lakodalmas ház, a gyönyörű palota, melyen olasz művészek kezei
remekeltek, a diadalmenetek képeivel fedett falak, a drágakövekkel
rakott mozaikok, a könyvtár, a ritkaságok muzeuma, mind korommá égett.
Három millió tallér értéke volt a kincsnek, a mi a király inasának a
lakodalmát megbánta.

– Csigavér! szólt nevetve Zamojszky, s megcsókolta szép Máriáját. Ne
búsúlj miatta! Jövő évben másikat építünk helyette.

S aztán levezette a nejét a palota alatti boltozatok alá, s megmutatta
neki a felhalmozott kincseket, a mikből még pompásabb palota is kitelt a
leégettnél.

Egy nap aztán félbehagyta a bombázást Károly Gusztáv.

Zamojszky másnap küldött neki egy hordó lőport, izenetével.

– Úgy látom, hogy elfogyott a lőporod. Adok kölcsön.

A király erre odaküldé heroldját a vár kapujához.

Zamojszky a felhívó trombitaszóra megjelent a bástyán.

A herold felszólítá a király nevében, hogy ne hagyja tovább pusztítani
se várát, se népét, hódoljon meg.

Zamojszky nevetve válaszolt:

– Nem tett a király még eddig semmi kárt az én váramban, s ágyútekéitől
még nem sérült meg más, mint egy vénasszonynak a fejkötője, aki az
ablakon kinézett, meg egy pulykának a farka, a mi az udvaron sétált.

E sértő gúny a hatalmas ország-hódítónak egész haragját kihívta. Az
ostrom újra megindúlt, s szakadatlan ágyúzás után a svéd hadak a
várfalakat rohammal készültek elfoglalni.

Zamojszky tudta azt, hogy mi vár reá.

Kézen fogta, átölelte Mária Kazimirát.

– Kedves galambom, mondá neki. Holnap lesz a lakodalmunk utolsó napja;
következik a bezáró táncz: a fegyvertáncz. Lehet, hogy új vendégeink
jönnek. Te vagy a gazdasszony: neked kell őket elfogadnod, ellátnod
mindennel. Jer velem, megmutatom a kamarádat, a honnan a konyhára te
adsz majd ki a «nagy vacsorára».

Azzal levezette a fiatal feleséget még egy boltozattal alább, egy mély
pinczébe.

A nagy vacsorához valók ott voltak hosszú sor tonnákba elrejtve. Drága
kincs: lőpor.

– Hallod-e, gyémántom, ma vagy holnap rohamra indul az ellenség s Isten
kezében van sorsunk. Amennyi férfi van Zamojszczeban, az mind a falakon
fog harczolni, meg nem tér onnan, hacsak győztesen nem. Az asszonyok
pedig összegyülnek itt a boltozatok alatt, a mik fejünk felett vannak.
Köztük van Grizelda testvérem, a Wisznovieczka herczegleányok,
Szobieszka két hajadon leányával, Konyeczpolszky Jaromir neje: a lengyel
nők ős mintaképei, szentek az égben, hívek a földön. Itt várják a harcz
kimenetelét. – Mikor az el fog kezdődni, te lejösz a bolt alá egyedül, s
itt várod, hogy érted jőjjön valaki; bezárt ajtónál. – Nem fogsz félni
egyedül? Nem. Mária Kazimira nem tudja, mi a félelem. – Tehát vársz. – S
ha férfihang lesz az, mely a zárt ajtón keresztül megszólít, akkor
felkiáltasz: «gloria in excelsis!» s sietsz kinyitni az ajtót; ha pedig
női hang, a mi megszólal künn, akkor azt mondod: «dies iræ: dies
hodierna!» A mai nap a harag napja!

Akkor tudod, hogy veszve van minden; akkor tudod, hogy mit kell tenned.

Mária Kazimira megszorítá hős férje kezét. Úgy lesz.

– Hallod, már kezdi az ágyúzást az ellen! Isten veled.

Megcsókolták egymást. Mária Kazimira becsukta magára a vas ajtót és
egyedül maradt. S az ezüst kargyertyatartóban égő viasz fáklyán számolá,
meddig tart még az élet? Talán addig, míg az a viaszgyertya csonkig
leég? Még akkor is alig volt több, mint gyermek. Második menyegzőjéhez a
mindennapi éji zene az ágyúdörgés volt s a feje fölött megütött
boltozatok döngése.

Várt sokáig. Az ágyúdörej megszüntével semmi hang sem hallatszott ide
alá a felvilágból. Ki tudja, mi történik odafenn? A harcz rémképei végig
vonultak lelke előtt. Ha megannyi hős is minden férfia Zamojszczenak, a
hatalmas svéd sereg előtt meg nem állhat összetöretlenül. Történnek-e
még csodák a földön? Talán ha valaki erősen imádkozik ott mélyen a föld
alatt, meghallja azt, a ki ott lakik a magasban a csillagok fölött.

Mikor már a viaszgyertya a végső ízén égett, léptek és hangok
hallatszottak a vasajtóhoz vezető lépcsőzeten: férfi léptek, férfi
hangok.

Mária Kazimira kitörő örömmel rohant az ajtót felnyitni, s a mint azt
kitárta, a vakító fáklyafény aureolájában egy ismeretlen, idegen férfi
lépett eléje. Egy délczeg ifjú, a hősregék tüneményes alakja: sisakja,
vértezete ezüsttől, aranytól ragyogó, vértől és koromtól szennyes; kard,
lándzsa nyomától horpadt és tépett, arcza diadalmámortól szilaj, gyöngéd
fájdalomtól érzékeny, hódító és szelidítő egyszerre. – Ez arczot nem
látta Mária Kazimira még soha, ez nem volt a mindennapi vendégek között!
Az égből kellett ennek ide leszállni.

Az ifjú belső hévtől reszkető, harangzúgásként zengő hangon mondá az
ifjú nőnek:

– Asszonyom: a diadal miénk! A svéd szétverve! Hanem hős férjed elesett.

Az ifjú nő, annyi ellenmondó indulat, ily nagy egymás ellen lázadó
érzések küzdelme alatt ájultan rogyott össze.

Mikor felocsúdott, a nemes hölgyek körében találta magát, s ott meglátta
ismét azt az ifjút, ki mély sírjában a diadal és a gyász hirét hozta meg
neki. Most már nem volt fegyver, pánczél rajta; selyem köntösben volt, s
egy nő lábainál térdelt, annak a térdeit ölelte át, annak a kezeit
halmozta el csókjaival s örömtől zokogva rebegte: «óh anyám! édes jó
anyám!»

Az a nő volt Szobieszky Theophila.

A hős nevét megmondá a vár-udvarról felhangzó diadalordítás:

– Éljen a mi megszabadítónk, Szobieszky János.


XX.

Ki volt ez a Szobieszky János? s hogy jött az most ide?

Kezdjük az ismertetést a hősök anyjánál.

Szobieszky Anna, a nagy Zolkievszky leánya volt; azé a hős lengyel
vezéré, ki Moszkvát ostrommal foglalta el, s a minden oroszok trónját a
lengyel királynak szerzé meg, és a czárt magát is elfogta. A Viasdova
palota boltozatán ott állt a kép, a mint Zolkievszky a fogoly czárt
lánczra verve viszi a lengyel király elé. A képet Dolabella isteni
ecsetje örökkévalóvá tette volna, ha Nagy Péter czár el nem követi azt
az istenölést, a mitől Attila is visszaborzadt, hogy a nemzetét sértő
remekművet a falról levakartatá. Mert a művész remekét megsemmisíteni,
valóságos istengyilkolás.

E nagy hadvezér legvitézebb hőse volt Szobieszky Jakab. Ő maga egy saját
költségén kiállított ezredet vitt a hadjáratba. Elindulásakor «az arany
ezrednek» nevezték azt, ragyogó fegyverzetéről; visszatértekor a «vas
ezred» volt a neve. Ő tört be legelső Moszkva kapuján.

Ez a Szobieszky Jakab győzte le a khoczimi ütközetben Ozman szultánt s
diktálta neki a békét. E dicsőséges harczban elesett Zolkievicz egyetlen
hős fia, s csak unokái maradtak meg, egy ifjú, Dániel, s egy hajadon,
Theophila.

Egy ütközetben a vakmerő ifjú Dániel tatárfogságba jutott, s a fogoly
herczeget a tatár lefejeztette, fejét elküldte Stambulba.

Csak az egyetlen unoka maradt meg, Theophila. Ez örökölte a Zolkieviczek
egész roppant hagyatékát; kincseiket, gyülöleteiket, és
hazaszeretetüket. Ennek lett a férje Szobieszky, a khoczimi győző, a ki
ezt a három kincset meg tudta kétszeresíteni.

A mi Theophilának legelső gondja volt: mesés váltságdíjért
visszaszerezni testvére, a hős Dániel levágott fejét. Annak a számára
épített fényes kápolnát Zolkievben; s aztán mikor a két fia, Márk és
János annyira megnőtt hogy a szót megérté, minden reggel elvezette őket
ebbe a kápolnába s letérdelteté nagybátyjuk siremléke elé, s újra meg
újra elmondatá velük az esküt, hogy nagybátyjuk halálát nem hagyják
megboszúlatlan.

De nemcsak vad dühvel készíté elé fiai lelkét nagy feladatukra, a mívelt
külföld legjobb tanárait hozatta el Zolkievbe, s ahogy növekedtek
gyermekei, egymással vetélkedve lovagias testgyakorlatokban, úgy
gyarapodtak tudományban és művészetben. A gyermek János úgy tudott bánni
az ecsettel is, mint a kelevézzel és karddal: eltalálta az emberfőt;
élethíven az ecsettel, halálhíven a fegyverrel. Költő volt és
troubadour; elragadó szónok. Már gyermekkorában arra szoktatta az apja,
hogy vele vitatkozzék, szabatosan és kifejezésteljesen. Kezdje a
szabadság kultusát azon, hogy még az egyetlen emberrel szemközt is, kit
az isteni törvény maga tesz korlátlan urává, az apával szemközt is,
tartsa meg függetlenségét, mit nem a durva nyerseség, hanem ész és
öntudat tart fenn.

S mikor kinőttek az iskolából a fiúk, akkor az apa kirepíté őket a
világba: tanúljanak repülni a maguk szárnyain. Theophila gyermekeinek
búcsúzásakor a két család czímerét egyesítő paizst adott át, a spártai
anya e jelszavával: «vagy ezzel, vagy ezen!»

A két hösfi nem szerelmi kalandokat, nem élvezeteket hajhászni ment a
világba. Azt a helyet keresték föl mindenütt, a hol zivatar volt.
Angliát beutazták Cromwell nagy küzdelme idején; Nápolyt felkeresték,
mikor Masaniello volt az úr, s Párisban harczoltak mint köztestőrök a
liga ellen.

S akkor összebeszéltek, hogy beutazzák – Törökországot. Felkeresik magát
azt a leghatalmasabb ellenfélt, a kivel apáik annyi végzetes harczot
vívtak, saját titokteljes birodalmában: tanulmányozzák a rejtelmes
óriást, ki egész Európát fenyegeti, tulajdon udvarában. Elmentek együtt
Stambulba.

A keleti tündérmesék világának közepette érte őket utól a gyászhír, hogy
atyjuk meghalt, – s a még annál is nagyobb gyász, hogy hazájok
haldoklik.

Ez a hír hazahivta őket. Nem kerültek a hosszú, de biztos tengeri útra,
hanem lóra ültek, – merre legegyenesebb az út Sztambulból hazáig –
Thráczián, Bulgárián keresztül, át a Dunán Oláhországba, azon keresztül
a podoliai határig, egy napot sem pihenve s megrövidítve az éjt.

És végtűl végig a hosszú úton, a mi szemközt jött rájok, az elfogott
lengyel honfitársaik tömege volt, kiket, mint a csorda barmot, hajtottak
rabságra, vásárra, tatárok, oláhok, kozákok. Egy hosszú processió, több,
mint kétszázezer ember, rabkötélre füzve; a papok, apáczák egymáshoz
kötözve, s az embernyáj félmezítelen és korbácsütéstől vérző tagokkal;
megannyi nemes alak!

A két Szobieszky elkeseredett dühvel állta útját e gyászmenetnek.
Csekély csapat volt kiséretük; de az első csata után megszaporodott az.
A foglyokról letépték a rablánczokat, s a levágott kisérők fegyvereit
adták kezeikbe, s aztán mint a hógomoly nőtt egyre az úti kíséret. A két
hősfiú hazatértében felgombolyítá a rabságra vitt lengyel tábort, s
hadsereget gyűjtött az ellenség földén, s ezzel a felszabadított
rabokból összetákolt haddal, melynek fegyvere az elkeseredés, taktikája
a halál megvetése, rohanta meg az ellenségek leghatalmasabbikát, a svéd
királyt Zamojszcze ostroma alatt és legyőzte azt. Legyőzte ugyanazzal a
haddal a legvitézebb svéd sereget, mely mint a polyva porlott szét az
ellenségek legmegvetettebbike, a kozák paraszthad előtt!

Ez volt Szobieszky János első diadala.

Tudta jól, hogy az egyetlen helyen, mely még Lengyelországból meg nem
hódolt az ellenségnek, ott kell találnia azt a nőt, a ki a Szobieszkyek
anyja! Nem volt több húsz évesnél. Az anyai csók jutalmáért vágyott.


XXI.

A földre tiport óriás testébe visszatért a lélek. Ez a húsz éves ifjú
volt az ő lelke, nemtője, sorsa.

Szobieszky János nem maradt Zamojszcze várában. Nagy munkája volt,
sietett. Megverte az ellent, megcsókolta az anyját; a harmadik volt
feltámasztani hazáját.

Mint az itéletnapi arkangyal kiáltó szava a halottakhoz: «keljetek fel!»
úgy hangzott végig az országon ébresztő hívása. A hadseregek a földből
támadtak elő.

Ha a lengyel alkotmány szerint joga volt egy embernek azzal a szóval,
hogy «nye poz wolim» szétrobbantani az egész országgyülést, megtagadni
adót és hadsereg-állítást a kormánytól; de viszont az egyes kerületeknek
megint szabadságuk volt az országgyülés rendelete ellen konfederálni, s
a szövetséges gyülésben venni fel, a mit az országgyülés elejtett.
Egyetlen egy kerület is protestálhatott az országgyülés ellen, s joga
volt mást határozni, mint az országgyülés. Ezuttal a konfederáczió
mentette meg Lengyelországot.

Szobieszky sietett visszahívni az országba a királyt és királynét, s
azután megindult első diadaltól lelkesült hadserege élén, a királypárt
oltalmazva, Varsó felé.

Közeledtének híre is győzelem volt már. A lengyel főurak, a papok és
nemesek, kik a svéd hódítónak olyan könnyen esküdtek hűséget, olyan
könnyen el is feledték az esküt, s tömegestől szöktek el Varsóból,
megtértek bűnbánattal saját királyukhoz.

Minden lépésnél nőtt az óriás, s Varsó alatt már egyenlő magasan hordta
fejét az eddigi győztessel.

Károly Gusztávot az utolsó lengyel főnemes is elhagyta. Ez volt
Radziejowszky maga. A háború okozója. A ki hazájába behívta az
ellenséget. Ő is visszatért a királyhoz. – Kezeire, lábára, nyakára
lánczokat veretett, úgy ment a király elé, bűnbánón, vezekelve,
meghunyászkodva.

– Itt vagyok. Büntess meg. Én már elítéltem magamat; ítélj el te is.
Inkább te nálad a rostély mögött, mint az idegennél.

(Károly Gusztáv kanczellárrá tette a honárúlót: s a rostély börtönt is
jelent.)

Olyan jól megtudta magát gyűlöltetni a hódító rövid hatalma alatt, hogy
a lengyel királyhoz, ki népének nemcsak földéről, de szívéből is ki volt
űzve, visszatéríté az országát. Kénytelen volt odahagyni Varsót.

János Kazimir és Luiza Mária a nép üdvrivallása mellett tértek vissza
fővárosukba, honnan az ellen sietve elvonult.

És Luiza királyné ismét karjába szoríthatá itt a másodszor is özvegy
asszonyt, ki az alatt a rövid idő alatt, hogy egymástól távol voltak,
egy egész csodákkal és rémekkel teljes korszakot élt keresztül.
Lelkületök között oly végtelen nagy lett a különbség. A királyné
folyvást futásban, egy remegő férj kezétől vonatva, kinek nincs sehol
megmaradása, folyvást imádkozva, kétségbeesve, oltalomért rimánkodva, a
távoli ágyúdördűléstől tovább futva; az özvegy ifjú hölgy pedig
megszokva az éjt, napot egygyétevő harczi lármát, a véres arczokat, a
nők lángoló honszerelmétől átgyullasztva, a hős férfiak mesés erényeiben
megdicsőülve, emlékében egy nagy hős gyásza, reményeiben egy még nagyobb
hős aureolája: – egymástól mi távol szakadtak ők!

Hanem Bethunné Leonora, a másik, az hű képmása maradt a királynénak: az
vele futott, félt, imádkozott, olyan volt, mint ő.

A két Szobieszky diadala végig hangzott egész Európán. Rokonszenvező
királyok küldték üdvözleteiket a visszahelyezett királynak; a pápa
ajándékozott egy ezüst sisakot, tetején arany koronával János
Kazimirnak, Luiza Máriának pedig adományozta a husvét ünnepén
megszentelt «arany rózsát», a legmagasabb kitüntetést.

A két Szobieszkyvel egyszerre két Isten jött segítségére
Lengyelországnak. Még Allah is melléje állt.

Sztambulban mulatásuk alatt Szobieszky Márk, az idősebb testvér, mély
barátságot kötött az új nagyvezérrel, Küprili Mehemeddel. A két testvér
közül az öcsnek jutott a lángész, a bátyának a megfontoló bölcseség.
Márk bölcs szava ép olyan nagy diadalt szerzett Lengyelországnak, mint
János fegyvere. A török nagyvezér megfordítá a tatár vazall fegyverének
élét, s mely eddig a lengyelt törte, az ő parancsára annak védelmében
csorbult. Izla Ghirai khán előbb szétverte a kozákokat, aztán elfogta
Rákóczy György hadseregét, s mire a svéd új erővel visszatért Varsó alá
a brandenburgi szövetségessel, már akkor a föltámadt lengyel tetszhalott
mellett egy arczvonalba sorakozva találta Izla khán seregét.

S ez a diadal a másik Szobieszky, Márk bátya műve volt.


XXII.

A lengyel főváros, Varsó, a Visztula balpartján fekszik, átellenében
Prága, a külváros. A két hadsereg ott adott egymásnak találkozást a
jobbparti mezőnyön, Prága előtt.

A ki csak férfi névre érdemes volt Varsóban, az mind ment az ütközetbe.
Ez nem szólásmód. Valóban úgy volt. Három napig tartott a harcz,
megújulva minden reggel; s a lengyel asszonyok kiűzték házaikból a
férfit, a ki magától menni nem akart; új meg új csapatok érkeztek a
csatatérre; már az őszszakállú véneket, már a tizenkét éves gyermekeket
is csapatokra oszták, felfegyverezték s oda küldték a vérmezőre. Menni
kellett a rokkantaknak, a fellábbadt betegeknek is s a papok, püspökök
ott száguldoztak a csapatok élén; egyik kezükben a kereszttel, a
másikban a karddal, míg a nők a hidfőket foglalták el, s a gyáva
megfutamodót visszakergették az ütközetbe.

A királyné és Mária Kazimira a balparti halmokról nézték e rettenetes
dráma lefolyását. Ott volt körülöttök Lengyelország nemes hölgyeinek
színe, virága: valamennyi közt legkitünőbb alak a két Szobieszky anyja,
Theophila.

A lengyel hősök ott remekeltek, feleségeik, anyáik, nővéreik,
szerelmeseik szemeláttára buzdítva a túlpartról áthangzó üdvkiáltástól,
új dühös rohamra elkeserítve a szélhordta átokrivallás mennyei
kardalától. Minő harczjáték volt az! Az egyik parton egy nemzetnek
valamennyi hős férfia, a másikon valamennyi honszerető leánya s a hogy
nem mozdul el helyéből a harczoló férfi három nap és három éjjel, úgy
tanyáz elszéledetlen a hölgysereg, helyét el nem hagyva, dolgát meg nem
únva a szabadban. Jöhet zápor, szél, zivatar, égetheti a forró nap
arczaikat, nem mozdulnak el helyeikből, nem jut eszükbe éhség, szomj,
félelem; nem alélnak el, nem jön szemeikre álom. Csak a sebesültek
ápolására gondolnak s a harcz kimenetelét lesik reménykedve.

Ott ül a királyné is egy dombon; egy fordított dob a trónja. Az égető
napszurás ellen nappal, a hideg szelek ellen éjjel, egy vállára vetett
darócz szűr védi.

S aztán mutogatják egymásnak: az ott az én hősöm! az a tiéd! Megismerik
őket zászlóikról, fegyverzetükről. S mikor egynek a hőse lefordul
lováról, nem szabad sírásnak hangzani! Vissza kell fojtani a könyeket a
szívbe.

A harmadik nap is leszállt már s az ütközet még nem volt befejezve. A
tatár lovasság egyszer már keresztül törte a svéd sereg derekát, s egész
a király testőrseregéig hatolt. Izla khán dárdája Károly Gusztáv
mellvértjén hajlott el; de elhajlott. A testőrcsapat állt, mint az
érczfal, s estefelé a lengyel sereg balszárnya össze volt törve.

A túlpartról látták az asszonyok, hogy dől meg egy dandár a másik után:
a svéd had egyre előre nyomul.

Ekkor hangzott fel az első jajkiáltás ajkaikról.

És ez oly rettenetes hang volt, hogy megrendíté a harczolókat. Az éj
sötétje nem volt elég hatalmas szétválasztani a küzdő feleket; a lengyel
nők jajszava nem hagyott pihenést a harcznak. A vezérek kazalokat
gyújtottak fel a mezőn, a zászlótartók fáklyákat vettek kezeikbe lobogó
helyett, hogy a harczolók láthassák egymást, s mikor a felhős ég
koromsötét éjszakát borított a földre, ott lehetett látni e rémes
bolygófényeit a temetőnek, a mint előre-hátra száguldoztak, egymást
üldözték, keresték, összecsaptak, kialudtak, újra kigyuladtak.

A fáklya fényénél messzire kitünt a király alakja. Aranykoronás ezüst
sisakjáról messziről rá lehetett ismerni.

Egyszer aztán az ezüst sisak eltünt. Nem esett el a király: csak
csukláját rántotta sisakja fölé; s aztán futott. Feladta a csatát.

A néző asszony-tábor hogy elhallgatott egyszerre! Ebben a némaságban
volt a legnagyobb fájdalom.

A királyné láztól reszketve rogyott a földre. Vége mindennek.

A svéd fáklyák előre nyomultak a balpart mentében.

Most egy új dandár állítá meg őket; a fáklyáktól körüllángolt körben egy
ifjú lovag vágtatott, arany harczbárdját magasra emelve.

– Az ott Szobieszky János!

– Az én fiam! Kiáltá Theophila. Imára, nők. Le térdeinkre! Kiáltsunk
Istenhez!

– Nem, nem imádkozunk most, kiálta egy másik asszonyi hang. Nem olvasó
kell ide, hanem tüzérkanócz! Ágyukat ide! Hozzatok ágyúkat!

E szózatot Mária Kazimira hangoztatá.

S pillanatok mulva ott voltak az ágyúk: az asszonyok maguk töltötték,
irányozták, lobbantották el azokat, oda tüzelve a folyón keresztül az
ellenség közé, a hol legsűrűbb a tömeg.

Luiza királyné láztól reszketve bámulá azt a fekete ruhás gyermeket: az
ő kis kedvenczét, Mária Kazimirát, a mint özvegyi fekete ruhájában ott
parancsnokolt az ágyúüteg közepett, maga irányzá, maga vezénylé a
lövésre a halálszóró ércz-csatakígyókat, utat seperve a lángfény
közepett harczoló hős számára, a vértezett embertömegek között, a kik
omlottak előtte, mint a kaszált rend.

Szobieszkynek egy asszony segített harczolni; egy asszony, a ki imádja
őt és hazáját; a varsói hármas nagy nap utolsó éjszakáján.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Győzött-e e döntő ütközetben a svéd? azt nem mondhatja meg senki. Csodák
történtek; égi, földi tünemények.

Még egy hatalmas nagy haderő állt Lengyelország határán: Alexis orosz
czár hadserege.

A svéd király őt is felhívta Lengyelországon megosztozni.

S az orosz azt mondta rá: osztozni bizony jó!

Csak az a kérdés, hogy kinek a köntösén megosztozni, a lengyelén-e, vagy
a tieden?

Az orosz czárnak több szüksége volt a keleti tengerpart tartományaira,
mint egy darab, megszelídíthetlen lengyel nép lakta sivatagra.

Az éhes farkas azon tanakodott magában, hogy a két dulakodó bika közül
melyiket vágja le?

Istenitéletre bízta a dolgot.

Alexis előhozatta az ukraniai pusztának két legszilajabb bikáját; tüzes
billogvassal az egyikre rásütteté Lengyelország czímerét, a másikra
Svédországét, s aztán országnagyjai és vezérei szeme láttára egymásra
bocsátá a két dühödt vadat a sorompok között.

Ez döntse el: a svéd bukik-e el, vagy a lengyel?

A lengyelország czímerét viselő vad törte le a másikat.

Ez volt az oraculum.

A sors úgy rendelé, hogy Alexis czár ne Lengyelországot rohanja meg,
hanem a jó barátot, a svédet. Osztozni a szövetségessel jó: de belőle
még jobb.

Károly Gusztáv, a míg Lengyelországot leigázni járt, egyszer csak azt
vette észre, hogy a háta megett a szövetségese elfoglalja az ő legszebb
tartományait: Liefland, Kurland, Finnland egy kardcsapás nélkül odavesz.
Akkor aztán hanyatthomlok futott haza Lengyelországból, a saját
birodalmát védelmezni a szövetséges társ ellen.

Ahogy elmulasztja a háromhetes zivatart egy holdmegújulás: úgy tűnt el
Lengyelország földéről minden ellenség. Még havak előtt nem volt több
szabad lengyel föld, mint a mit Zamojszcze vára ágyui tisztára sepertek,
s ma már nem volt ellenség a haza földén.

S mind ez két Isten csodája, és a két Szobieszky hőstette volt.

Nem sokáig voltak ketten.

Szobieszky Márk a szlobodiszai ütközetben elesett. Kár ifjú hősvéreért;
de még nagyobb kár bölcs eszéért, mert vele együtt húnyt el a
töröklengyel szövetség. Most azután már csak egy Isten és egy hős
maradt, Lengyelország számára csodákat elkövetni.

Hát nem elég az?


XXIII.

A királyné haldoklott.

Testi és lelki szenvedések megtörték életerejét. Elvégezte, a mire
küldve volt és semmi tenni valója sem volt már a földön. Kifáradt a
küzdelemben annyi külellenséggel, egy magában meghasonlott nemzettel, s
egy minden nagyra képtelen királylyal: – a sorssal magával.

A Visztula partján sétálva egy napon, miután hasztalan vitatkozott
visszavonó országnagyjaival, e keserű szókra fakadt: «ergo moriendum!»
(No hát haljunk meg!)

Ez volt az ifjú deli Cinq Mars lovag utolsó szava, mikor a vérpadra
lépett. Gonzaga Luiza Mária «ezt» ismételte.

Érezte, hogy meg fog halni; hogy meg kell halnia.

A franczia udvari orvos, a királyi csillagász s az irgalmas szűzek
minden betegápolói nem birtak halálos baján segíteni. Mi baja volt? Az
«élet!» Ebből kellett kigyógyulnia.

«Ergo moriendum!»

A halál sejtelmeivel szívében, a királyné odahivatta két kedvenczét,
Leonorát és Mária Kazimirát. Két gyűrűt vont le ujjáról. Az egyik
egyszerű csontgyűrű volt, a másik aranykarika.

– Ez a Gonzaga-gyűrű, mondá a haldokló, Leonora kezét megfogva; ami úgy
fénylik rajta: nagyanyámnak egy szál körültekert haja. Ez a gyűrű
talizmán: boldogság, szerelem, hódító varázs lakik benne. Ezt neked adom
Leonora. Azután Mária Kazimira kezét vonta magához, s az arany karikát
annak az ujjára húzta. Ez is talizmán: a Gonzaga herczegnők jegygyűrűje
volt mindig: ezzel a gyűrűvel jár a hatalom.

S mikor odavonta magához Mária Kazimira fejét s megcsokolá homlokát, ezt
sugá neki:

– Ez a homlok koronát fog viselni. A királyné meghal, s utána te jösz.

Pedig még akkor élt a király is.

Hogy kinek adta Leonora a Gonzaga-gyűrűt? nem tudjuk még; hogy Bethune
marquisnak nem, annyi bizonyos. Mária Kazimira az arany karikát
Szobieszky jegygyűrűjével cserélte ki. A varsói napok jegyezték el őket,
s soha egymáshoz illőbb pár nem találkozott egymással a földön.

A királyné ajtajában ott várt már a vőlegény küldötte, Matheinszky Máté,
a mátkakoszorúval, a mi rozmarinból volt fonva.

A királyné maga tette fel a koszorút Mária Kazimira fejére, megküldve a
vőlegénynek a szokásos mátka-tálat.

A lakodalom napján, ősi szokás szerint, még hajnalban, napfölkelte
előtt, mikor még minden sötét volt, fáklyavivők seregétől környezve jött
el a vőlegény menyasszonyáért, kisérve pompában ragyogó daliái,
huszárjai csapatjától, ő maga gyémántoktól tündöklő vőlegényi köntösben,
paripájának zablája, patkója vert arany, csótárja, nyerge igazgyöngy és
smaragd-kövektől fénylő; a királyi palota előtt fogadta a főkanczellár
maga a nászmenetet. A királyné volt az örömanya; ő vezeté kézenfogva
Mária Kazimirát az oltárhoz; s a pápai nuntius, Odescalchi, adta az ifjú
párra az áldást. (Rövid időn az eskető áldozárból pápa lett, az
egybeadott vőlegényből, menyasszonyból királyi pár, s az örömanyából –
halott.)

Egész serege a poetáknak várta a templomajtóban az ifjú párt, verseit
egyszerre valamennyi igyekezve össze-vissza szavalni előttök. Délutáni
négy óráig nem szakadt vége a lengyel és latin epithalamium-szavalásnak.
A lakoma a királyi palotában kezdődött meg, s ennek minden terme a
meghívott vendégekkel volt tele, kik a vőfély Matheinszky Máté hívására
egyenkint az új pár elé léptek, s menyegzői ajándékaikat odarakták
eléjök egy márvány asztalra, hogy az, ha márványból nincs, leszakad a
kincsek terhe alatt. Arra elkezdődött a lakoma; hordó számra folyt a
tokaji bor, s mellé a lelkesült áldomások; éjfélután félrevitték az
asztalokat, bevonták veres bársony szőnyeggel a termek padlatait s
kezdődött a táncz.

S a reggel nem új napot hozott, csak a tegnap folytatását; lakoma, zene
és táncz, dicsbeszéd és áldomás váltogatták egymást.

S még a harmadik nap is csak folytatása volt a menyegzőnek, a násznép a
vőlegény házához kisérte a menyasszonyt, s ott még nagyobb volt a pompa,
mint a királynál. Az étkező asztalok arany csipkés abroszokkal
megterítve, tányérok, billikomok ezüstből, velenczei kristály és
porczellán a hölgyek számára; a drága csipkékkel szegélyezett
asztalkendők odaszegezve az asztalhoz, hogy az inasok el ne csenhessék,
s a lakománál felhordva minden, a mit csak a négy világrész izeset
teremt, ételek hód-farkból és medvetalpakból, a lengyel asztal ínyencz
különlegességei, franczia és magyar borok; s aztán a drága jó dohány, a
minek a kultuszát a pipával a lengyel már akkor oly magasra vitte, hogy
estefelé a terem egyik végétől a másikig nem lehetett látni. A harmadik
nap estéjén már a felhevült fők exotikus állapota tetőpontra jutott: az
áldomás-iváson a nemes urak összekaptak; «kard ki kard!» hamar kimondott
jelszó, a kardok összepengettek az asztal fölött: a felszolgáló inasok
uraik segélyére rohantak; a zűrzavar, a tombolás általános lett,
hajdusereg, bámész nép, maga a muzsikáló czigánybanda berohant a
terembe; kristályt, porczellánt összetörni, az asztalkészletet, ezüst
tányért, billikomot elkapkodni, egymást agybafőbe verni; kard
csattogott, buzogány pufogott, a vér s a bor összevegyült a padlón, úr
és tolvaj dulakodott egymással s az «amabilis confusio» alatt a vőlegény
és menyasszony és a királyné udvari kiséretével a belső szobákba
elmenekültek.

Mert ez csak rendes lefolyása volt az úri lakodalomnak s az ifjú pár
örülhetett a szerencséjének ezúttal; mert ősszokás szerint, a míg a
lakodalmat az általános tülekedés, melyben az asztal étszerei közprédává
kerülnek, be nem fejezi, addig ők magányukba vissza nem vonulhatnak, s
ha a násznép hét napig megtartja az illendő tartózkodást, ez csak az
ifjú pár vesztegzárát hosszabbítja meg.

A királyné maga vetkőzteté le az ifjú menyasszonyt, s megcsókolta, úgy
hagyta ott vőlegénye nászkamarájában.

Aztán ő is haza ment s lefeküdt ahhoz a vőlegényéhez, a kinek a csókja
csak a másvilágon ébreszt fel. Meghalt.


XXIV.

A mint Luiza Mária lehúnyta a szemeit, vele együtt Lengyelország jobb
napja is lehúnyt. A vihar újra hallatá távoli dörgését, s a láthatáron
köröskörül vészthirdető felhők tornyosúltak.

Küprili nagyszerű hadjárata megindult az egész keresztyén világ ellen; a
tatárhad ismét ellenségűl tört be a határon; a kozák elővette régi
boszúját s csatlakozott hozzá; János Kazimir segélyért kiáltott minden
barátságos hatalomhoz. Követei bejárták az udvarokat. Mindeniknek más
dolga volt, nem jöhetett. Bécshez bízott legtöbbet. Onnan visszatérő
követétől várta a vigasztaló biztatást. A visszatért követ a hozott
izenetet Wawrának adta át, (oka volt rá, egyenesen nem adhatta azt át a
királynak.)

– Itt van a bécsi segély! mondá a bohócz. Hol? Nem látod? Itt a
dobozban. Hadsereget ma nem küldhet Bécs a lengyel királynak; de
megsegíti az özvegy embert: küld neked hét arczképet: uralkodó családi
herczegasszonyok képei mind. Választhatsz közülök feleséget.

A királynak nagy zsebű franczia kabátja volt, abba dugta az arczképeket.
Azután lement sétálni a palotája parkjába.

A palota földalatti boltüregeinek ablakai e parkra néztek; azok börtönök
voltak, nevezetesebb államfoglyok számára.

Ez ablakok egyikéből asszonyi énekhangot hallott a király felrévedezni.
A hang ismerős volt, és megfoghatatlan, hogy támad az egy börtönből elő,
hová asszonyokat nem szoktak elzárni soha.

Oda ment a király. Bekémlelt a kettős vasrostélyon át az ablakon.

Lobogó szövétnek világítá meg a mély börtönüreget.

Ott hevert annak a fenekén, redves szalmán, egy lánczra vert férfi,
kiben a király a meggyalázott férjet, Radziejowszkyt ismerte meg. Az
ének egy asszony ajkairól jött, ki a földön fekvő fogoly fejét ölében
tartá. Az asszony kis fia pedig a fogoly lánczszemeivel játszott. Egy
gyóntató barát térdelt a fogoly lábainál s az utolsó kemetet adta fel a
haldoklónak. A nő halotti zsolozsmát énekelt.

És a király megismerte a nőt is, a gyermeket is.

A férj visszatért az elárult királyhoz, bűnbánva, bünhödésre készen, a
hol az elengedett vérpad után a börtön várt reá, s a nő visszatért az
elárult férjhez, hogy megoszsza vele börtönét.

Ez a nő holnap reggelre özvegy lesz, s az a kis fiú árva lesz.

János Kazimir, mint a kisértet-üldözött, rohant el e helyről, fel
palotájába.

Valami nagy elhatározás fogamzott meg lelkében.

– Ez a nő holnapra özvegy lesz, s ez a kis fiú árva lesz.

– Nos? hát választottál a hét herczegnő közül? kérdezé a bolond.

– Egyikét sem! Hozd elő papi taláromat, add ide camaorámat,
pásztorbotomat. Megyek a kolostorba vissza.

És azzal egy asztalra rakva a koronás ezüst sisakot, az arany
vezérbotot, kardot, övet, sarkantyúkat: felvette hajdani bibornoki
jelmezét újra.

– Vedd át, mondá Wawrának, a királyi jelvényekre mutatva. És mondd meg
az országnagyoknak, én Isten országát keresem, s visszaadom nekik a
földit.

És ennek a hírül adását a bolondjára bízta!

Az a nő lehetett már özvegy; az a fiú lehetett már árva.

János Kazimir még egyszer megjelent az országgyűlés előtt, hogy
megmondja az ország rendeinek: «Ti meguntatok engem s én meguntalak
titeket». Azzal kiköltözött Párisba s lett Saint-Germain des Prés-i
apátúr. Hogy azután mindvégig mily jámbor életet élt, arról beszélnek
eleget Ninon de L’Enclos és az özvegy L’Hopital marquisnő memoirjai.


XXV.

Zolkiev valóságos kis paradicsom volt. A leggazdagabb és a legmíveltebb
lengyel főúri családnak székhelye; a természet szépségei egyesítve az
építészet és művészetek minden remekeivel. Ide hozta Szobieszky János
ifjú szép nejét, boldogsága tavasz korában, s az új pár szerelme által
igazán paradicsom lett Zolkiev.

A hol két ily nemes lélek összetalálkozik, eszményi szépségben arczra,
alakra egymáshoz illő; jellemében, hajlamában egymásnak tulajdon
mintája, ugyanazon gondolatok, ugyanazon álmok osztályosa, az érzelmek
kimeríthetlen mélységével, a nő és férj lelke annyira egymásba olvadó,
mint a szivárvány ellentétes szinei; az ott a paradicsom.

A mesébe illő harczok hőse egyszerre királya és rabszolgája volt
nejének; boldog csak annak mosolyában; aggódó csak annak elmélázó arcza
miatt. Hisz e méla arcz mögött nem rejlett bánat, csak az a titokszerű
sejtelem, a mit a nő érez, mikor közelegni érzi az időt, mely egy új
világot s abban egy jóslatteljes életet, vagy talán halált fog hozni.

A hős nem gondolt babéraira, csak arra a piczi gyöngyös főkötőre, a mit
Mária Kazimira rózsás ujjai hímeztek. Pihenhetett csatabárd és
vadászfegyver az agancsra akasztva; tombolhatott nyugtalankodva a mén az
akolban; a csaták hőse azzal foglalkozott, hogy az elejtett gyöngyszemet
fölszedje s a tű hegyére adja. A hadvezér költő is volt és énekes, festő
és szobrász; tudott szavalni és játszani; mindez annak a szolgálatába
állt, hogy ifjú nejének arczáról eloszlassa azt a felhőjét az «édes
bánatnak».

Egyszer azután e tündér-napfénytől beragyogott paradicsom közepébe
berohan egy rongygyá tépett alak, kinek arczán a por és sár csak a friss
sebhelyeket eltakarni jó; csak hangjáról ismerni rá. A jó Mateinszky
Máté az, a volt vőfély.

– Nem csókolózás napja ez, Szobieszky János! Kozákok és tatárok
kétszázezernyi haddal törtek be a határon, Doroszenszko hetman és Adel
Ghirai khán a vezérük, Küprili Achmed hadat izent Lengyelországnak, fél
hazánk lángba és vérbe van borulva.

– Hát a király? kérdé Szobieszky.

– Nincsen király. Leköszönt, pap lett, elbujdosott.

– Hát a hadsereg? A poszpolita?

– A hadsereg feloszlott, mert nem kapott zsoldot; a kincstár üres s a
poszpolita nem ült fel, mert a diætát szétrobbantotta egy «nye poz
wolim».

– Hát mi van még?

– Semmi sincs. Te vagy magad. Te vagy király, hadsereg, Lengyelország.

– Megértettem.

Mondá a hős s azzal megcsókolva szép feleségét, azt mondá neki:

– Te drágám! rögtön kocsira ülsz és utazol Francziaországba. Lajos
király majd pártodat fogja. Halljak felőled jó hírt, te felőlem inkább
semmit!

Az engedelmes asszonyt hű leventéi kíséretében azonnal útnak indítá. Azt
csak nem engedheti, hogy a kozák kezére jusson, s úgy bánjanak vele,
mint Konyeczpolszky feleségével.

Aztán sietett megfelelni annak a feladatnak, hogy most ő legyen király,
hadsereg és Lengyelország.

Mit talált maga előtt?

Egy rongyos, félmeztelen hadsereget, melynek már kilencz hónap óta nem
fizettek zsoldot; mindössze tízezer embert.

Kiosztá közöttök saját kincseit. A mi ingó vagyona volt, mind oda adta a
hadseregnek. A zúgolódókat kibékíté; egy hó alatt húszezer főre emelte a
hadsereget, s azzal rögtön szemközt ment a betörő ellenséggel.
Tizenötezer lovasa volt és ötezer muskétása. Az ellenségnek meg volt
kétszázezer harczosa.

S nem vakmerő, mithikus hős kalandra indult ki Szobieszky. Átgondolt
terve volt: merész és dicső. A katonai lángésznek egy villáma, mely,
amely perczben meggyullad, le is üt; oly merész és nagy terv, minő Nagy
Sándor perzsiai hadútja, minő Hannibal italiai hadjárata, minő Hunyadi
János belgrádi győzelme, lehetetlen, kimagyarázhatlan, de igaz.

Azt a kis sereget elosztá kétfelé. A nagyobb részét, a tizenötezer
lovast, elküldte Wisznovieczkyvel az ellenség hadseregét megkerülni,
meghatározva az útját és a találkozás helyét.

Akkor a megmaradt ötezer muskétással és ágyú-telepeivel egyenesen közé
veté magát az egész töméntelen ellenséges hadnak.

Egész dandára fellázadt ellene, mikor egyedül látta magát annyi ellenség
közepett. Árulást kiáltott a szemébe. De Szobieszkynek emberfölötti
hatalom volt adva. Mikor felállt hadserege közepett s csengő hangjának
varázsával elmondá előtte vakmerő, de dicsőséges tervét, a lázadó
katonák odaborultak lábaihoz, s a nyomai porát csókolva, esküdtek, hogy
követni fogják mindenhová, a halálba is!

De Szobieszky olyan helyre vitte őket, a hol a halált ők osztják, nem ők
veszik.

A podhaiczei hegyek felé fordulva, odaveté magát a kozák sereg közepébe,
s szinlelt futással becsalta azt egy előre kiszemelt szűk hegyi útba s
akkor irtóztató pusztítást követett el benne.

Az ellenség csontjain keresztül azután bevonult diadalmasan Podhaicze
városába.

Az csak nyilt város, de a hegyi utak a hozzájárást hatalmasan védhetővé
teszik.

Jól számított. Az ellenség boszút fog esküdni a kudarczért; minden
erejével a kis dandár ellen fordul, mely egy sáncz nélküli város
közepébe ékelte magát, hogy azt ott összemorzsolja.

Jól számított. Egyik horda a másik után jött oda Podhaicze alá temetőt
keresni magának; kozák és tatár, s a mit keresett, azt megtalálta.
Tizenhat napig tartott az ütközet, hol egy nyilt város falai közt egy
maroknyi had védte magát tenger sokaság ellen, s az összes ellenhad még
nem talált egyebet, mint temetőt magának. Az ötezer lengyel olyan bástya
volt, a mit nem lehetett összetörni. Tizenhat napig nem hallott felőlük
senki semmi hírt. Tizenhat napig volt általános búcsújárás
Lengyelországban, a harangzúgás templomba hítt mindenkit, imádkozni az
ellenség közé eltemetett Szobieszkyért és összes hős bajtársaiért. Csak
imádkozni érte, segíteni nem sietett a nagy óriás. A hó leesett már, s
hóban nem szeretnek a nemes urak hadakozni.

A tizenhatodik nap reggelén már az utolsó töltények járták. De hajnalban
kigyulladtak a hegytetőn a várva-várt jeltüzek. Ott közelít
Wisznowieczky! kiálta Szobieszky katonáinak, s azzal csatarendbe állítva
megtizedelt hadtestét, kirontott vele az ellenségre, melyet hátulról a
hegyekről alárohanó Wisznowieczky fogott két tűz közé; a kozák és a
tatár, a tizenhat napos ostromban kifáradva, kiéhezve, a szűk
völgy-katlanban megszorítva, tökéletes kudarczot vallott; a Kalga
szultán és Doroszenko attaman a harcz estéjén békét könyörögve jöttek
Szobieszky elé s térden könyörögtek tőle kegyelmet.

A podhaiczei győzelem megszabadítá Lengyelországot, csodamódon s egész
Európa viszhangzott a diadal hírétől.

A podhaiczei hősök dandárát diadalkapukkal fogadta minden város, s mikor
Szobieszky az országgyűlésbe belépett, az ország egybegyűlt rendei mind
egy tömegben felálltak előtte, a mit csak a királynak szoktak megtenni,
s a kulmi érsek, a korona kanczellárja, e szókkal üdvözlé őt:

– Te mentéd meg Lengyelországot! S aztán hasonlítá őt Herkuleshez,
Achilleshez, Apollóhoz s nevezte őt a «nagyok közt nagynak, a
nagyobbaknál nem kisebbnek s a legnagyobbak közt egyenlőnek!»

Szobieszky pedig azt felelé rá, hogy Isten menté meg Lengyelországot, s
aztán beszélt igen egyszerű szavakban a diadal legnagyobb részeseiről, a
közkatonákról s kérte a rendeket, hogy ebben a nagy lelkesedésben
fizessék ki nekik a hátralevő zsoldjukat.

S tán kifizették? Azt nem tették. Mikor fizetésről van szó, akkor mindig
«nye poz wolim!»


XXVI.

Királyok változtak, hanem az udvari bolond megmaradt. A csörgő sipka nem
esett választás alá. A bohócz állását két hatalom biztosítá: az egyik a
saját esze, a másik az osztrák aranyak. A sipkájának a csörgése nem
kevésbé tudott mosolyt varázsolni a mogorva arczokra, mint az
erszényének csörgése.

A podhaiczei diadal után azt mondá Szobieszkynek a bohócz:

– Hallottad-e már az örömhírt, mely rád vonatkozik?

– Hallottam. A feleségem fiút szült nekem.

– Nem azt. A rendek téged akarnak megkinálni a koronával.

– Gyönyörű, ép, egészséges fiú!

– Te léssz III. János király, ha egyetértesz.

– Nagyatyja nevére Jakabnak keresztelték!

– A «koronák» pártolni fogják jelöltségedet, mondá Wawra.

– Lajos király s az angol királynő tartották őt a keresztvizre, folytatá
Szobieszky.

– De hallgass hát rám, mikor én a koronáról beszélek.

– Ne beszélj nekem a koronáról, mikor én a fiamról szólok.

– Hallod? Híveid pártja ma éjjel Jablonovszkynál fog összegyűlni,
odajőjj.

– Ma éjjel én a feleségem elé megyek, a ki jön haza Francziaországból s
hozza magával a kicsinyemet, mondá Szobieszky, megcsókolva a levelet,
melyben Mária Kazimira az édes örömhírt tudatá vele.

A bolond megrázta csörgősüvegét.

– Kár, hogy kettőnk közől az egyik bolond.

Hogy melyik volt az? nehéz volna megmondani. Az-e, ki újszülöttének első
mosolygását nem adta oda egy koronáért, s azt a csörgetyűt, a mivel
csecsemő fia játszik, többre becsülte annál az arany jogarnál, a mivel a
bepólált lengyel királyok játszanak?

Szobieszky elment a felesége elé, őt fele úton elfogadni. S a lengyelek
választottak aztán maguknak egy épen nekik való királyt: egy tehetetlen
nyomorékot, az ős «Piászt» vérből. Koributh Miskának semmije sem volt
királyi, csak a gyomra. Egy ülő helyében meg tudott enni ötszáz
narancsot. Megválasztották királynak.

Wawra megmaradt annál is udvari bolondnak.

– Komám, mondá a királynak. Te neked meg kellene házasodnod.

– Minek? szólt Koributh Miska, a király. Én nem vagyok «ember a háznál».

– Van a római császárnak egy huga, Eleonora, vedd el: majd lesz az
«ember a háznál!»

– Biz az jó lesz!

Eleonora császári herczegnőnek derék, vitéz jegyese volt már akkor, a
lotharingi herczeg Károly; annak visszaküldték a jegygyűrűjét, a
herczegnőt szánra tették, mert tél volt az idő; jégtől zajló folyamokon,
hómezőkön keresztül, tíz mértföldet vágtatva naponkint, elszállíták
Lengyelországba s nagy hirtelen összeeskették a czensztochaui
kolostorban a szegény Koributh Miskával, Lengyelország királyával.

Ezzel a franczia befolyás egyszerre ki lett szorítva az osztrák által. A
franczia udvaronczok kiszorultak a Viasdova palotából, helyet kellett
adni a németeknek s hangzott német szó a franczia helyett.

A lengyeleknél akkor keletkezett az a népdal, a minek a refrainja így
hangzik: «Poki szviát szviatem; Polak Nyemczovi nye bedzie bratem».
«Elébb lát a világ véget, mint jó barát lesz lengyel s német.»

A lengyel rendek dühösködtek a házasságért s a király miatt hazájukon
álltak boszút: hagyták dúlni az ellenséget. Mahomed szultán vezérei
óriási haddal áraszták el Lengyelországot.

A nyomorék király aztán megboszulta magát a rendeken azzal, hogy kötött
egy csúfos békét a szultánnal, melyben tartománya felét átengedi a
portának, s a megmaradt felét adófizetőjévé teszi.

Mahomed e békekötés után küldött Koributhnak egy pompás elefántcsont
dobozkát, abban volt a díszkaftány, mely a lengyel királyt
vazallhoszpodárrá alázza le.

A diæta felordított dühében s nem akarta elfogadni a kaftányt, s
felhívta Szobieszkyt, hogy űzze el trónjáról az áruló királyt.

Szobieszky annál jobbat tudott. Elűzte az ellenséget. A khoczimi
ütközetben megsemmisíté az egész tábort, mely Lengyelországot leigázni
jött, s visszafoglalt mindent, a mit a nyomorék király elvesztett.

Koributh Miska király pedig még sem viselhette a díszkaftányt, mert azon
a napon, melyen Szobieszky negyvenezernyi ellenséget levágott, ő is
megtette a magáét; Danczig várostól ezer darab narancsot kapott
ajándékba, s azt egy nap alatt mind megette. Másnap meghalt. Elmondhatni
róla, hogy a csatatéren halt meg.


XXVII.

Most már csakugyan ő rajta volt a sor: a mythosi hősön, kiről meg van
írva, hogy sasszárnyakon repült az ellenség elé s teknöncz-lábakon
közeledett a trónhoz.

A trónnak kellett eléje menni, hogy hamarább összetalálkozzanak.

Mikor a nyomorék Koributh ledűlt a királyi székből, lehetett-e egyébre
gondolni, mint hogy helyébe a nemzet ünnepelt hősét ültessék?

Lehetett bizony! A megüresült trónnak akadtak vevői!

A hová a német gyökeret vert, az ott megörökül. Az özvegy királynénak s
vele együtt a trónnak kérői akadtak. Az egyik volt a hajdani vőlegénye:
Lotharingi Károly, a másik bajor Fülöp. S egyik sem jött üres kézzel.
Károly kilencz havi zsold kifizetését igérte a hadseregnek, két új vár
építését, ötezernyi hadnak saját költségén tartását s örök szerelmet a
királynénak. Fülöp megduplázott mindent, kivéve az örök szerelmet.

Két német párt küzdött egyszerre a lengyel trónért, s mind a kettő nem
sajnálta a pénzt, a mit a nemes urak mindenkor szivesen fogadnak.

A nagy választási országgyűlés Európa közfigyelme alatt ment végbe
Varsóban. Országgyűlés, a minőhöz hasonlót azon század nem látott.

A megyék annyi követet küldtek, a hányat nekik tetszett, ha két jelölt
lépett fel a követi megbizásért, nem vesztek rajta össze,
megválasztották mind a kettőt, ha három versenyzett, mind a hármat. A
hány jelölt pártot tudott magának csinálni, mind bekerült az
országgyűlésbe.

És a követeken kívül joga volt a «Kolo»-a megjelenni minden nemesnek. A
választási napon százezer lovas nemes volt együtt a Vola mezőn, az
országgyűlés épületét körülfogva s a százezernek mind joga volt koronát
adni, vagy megtagadni, joga volt azt követelni és elfogadni.

A Kolóban összegyűlt ezer követ között egyetlen egynek a «nye poz wolim»
szava elég volt megsemmisíteni az ajánlott jelöltségét, s ha a «szopa»
és a «Kolo» megegyezett egy jelöltben, a százezer közül odakünn egyetlen
egy hang «nye poz wolim» elég volt arra, hogy ne legyen belőle király.

Itt pedig már volt két jelölt, s mindegyiknek nagy pártja volt. S
mindegyiknek a pártja jól meg volt vesztegetve.

Hiszen ily tömérdek hadat heteken át együtt tartani, etetni, itatni,
ahhoz egy hadjárat költsége kell. S az előtanácskozás maga huszonkilencz
napig tartott. És az alatt folyvást érkeztek újabb csapatok, a lengyel
tartományok legtávolabb palatinátusaiból, sztarosztáikkal, élükön a
pompázó főnemesek, kísérve czifra fegyverzetű német, oláh, kozák, tatár
cseléd-néptől, soknak magyar hajdui is voltak; előttük vitték a
szalagoktól repkedő boncsukot, a hetmani jelvényt, a buzogányos bulevát
aranyból, ezüstből. A lovak maguk, akkori divat szerint, megfestve
tarkára, egyik párducznak, másik tigrisnek, sörényük, farkuk
biborpirosra, égszínkékre; a lovagok öltözete, fegyverzete ragyog a
drága kövektől. Mikor együtt vannak, tengere az a drága prémnek,
beszórva boglárokkal, miben mint hajók vitorlái repkednek a szélnek
eresztett zászlók ezerével.

A harminczadik napon megérkezett maga a főmarschall, Szobieszky János.
Őt is kísérte a pompa; különb, mint a többié. Száz lobogót hoztak utána,
a mit az ellenségtől foglalt el. Testőrségét kétszáz janicsár képezte.
Ilyen másnak nem volt. Ezek voltak azok a janicsárok, kiket Khoczimnél a
leghősibb védelem után foglyul ejtett, nyomban megkegyelmezett, s a kik
attól a percztől fanatikus hívei lettek, s legvitézebb testőrei; a
meghódított ellenfél is imádta őt.

Az összegyűlt lengyel nemesség valóságos két táborra volt oszolva, mind
a két fél a maga jelöltjeért kardot húzni kész. Nem királyválasztás
szavazat szerint, hanem ütközet készült itt, a hol előbb megmártogatják
honfivérben a koronát, úgy teszik a fejére annak, a kié a csatatér
marad.

A legdühösebb lárma benn az országgyűlésben folyt. Mind a két párt
rajongott a maga jelöltjeért, az idegenért, a kit soha sem látott. Nagy
volt a lelkesedés! felvették az árát.

Ekkor lépett be a Kolo-ba Szobieszky. Mikor már a püspökök, a
nagyhatalmak követei rekedtté kiabálták magukat. Megjelenése
elcsendesíté a zajt, s egyenesen a szószékre lépett.

Hangja, ha akarta, a népviharon is uralkodott, most a csendben az is
csendes volt és nyugodt.

Csak igazságokat mondott: felmutatá mind a két jelöltet egymás mellett,
a lotharingit és a bajort, s kimondá mind a kettőről, hogy egyik sem
való a lengyel trónra. Tegyenek le mind a kettőről a pártok, s
válaszszanak egy harmadikat, egy hőst, egy igazán királynak való férfit.

Mindenki feszült figyelemmel várta, mit fog mondani. Lesz-e bátorsága
így szólni: «magam vagyok az! én leszek királytok!»

Szobieszky meglepte mindannyit. Kimondá a nevet.

«E férfi a nagy Condé herczeg.»

E szóval szét volt robbantva egyszerre mind a két párt. Mind a kettőben
nagy száma volt a franczia szövetség hiveinek, s azok innen is, túl is,
tapsolni kezdtek a kimondott névnek s a harmadik jelölt miatt
felbomlottak a zárt sorok, megsemmisült mind a két párt, s csak egy
kiáltás hangzott: «éljen Condé!»

De Szobieszky ellenfelei, a hírére féltékeny, nagyságára irigy Paz
grófok, addig tudták halasztani a tanácskozást, míg beesteledett, s
naplement után nem szabad királyt választani.

Egy éjszaka pedig hosszú idő; reggelig a két német párt jezsuitái tele
harangozták a nemesi tábort Condé herczeg eretnekségével, hogy nem hisz
Istent, hogy pénteken húst eszik, hogy nem gyónik soha! hajnalra már
egész tömeg volt, mely a Vola mezőn azt kiáltotta a nevére: «nye poz
wolim!»

Nem volt hátra más, mint az ütközet! Kardra bízni a döntést: ki legyen a
lengyel király?

Már épen azon a ponton állt az országgyűlés, hogy minden ember kardot
rántson s azzal adjon jelt a Vola mezőn dandárokra felosztott
nemességnek az összecsapásra, a midőn a krakkói érsek felállva helyéről,
jelt ad az egy sorban ülő főpapoknak s azok egyszerre rákezdik énekelni
a «veni Sancte Spiritus»-t.

A szent zsolozsmára egyszerre elhallgat az ádáz zaj. A tiszteletre méltó
prælatusi kar az égi szent lelket hívta alá, az emberek térdre borultak.

S a meghívott leszállt!

A mint a zsolozsma után csend lett, felállt a helyéről Jablonovszky
Szaniszló, kis Russia palatinusa s azt mondta: «béküljünk ki lengyelek!
ne vesszünk össze a németen és franczián, válasszunk királynak egy
lengyelt!»

E pillanatban egy vékony selyemzsinór, mely a török, tatár, kozák, svéd
háborúk diadaljelvényeiül elhozott zászlókat az elnöki szék mögött egy
csomóba fűzve tartá, elszakadt, (vagy tán elvágatott) s arra mind a száz
lobogó egyszerre előre omlott, mint egy dicskör terjengve szét az elnöki
trónmennyezet körül.

E zászlókat Szobieszky foglalta el mind. Hisz azt tudta mindenki.

Egyetlen rivallás tölté meg a Kolót.

«Éljen Szobieszky János! Éljen a király!»

Fredro Miksa kiugrik az erkélyre s kikiáltja e nevet a százezernyi
sokaságnak. És arra azután nem hangzik egyéb szó, mint Szobieszky neve.
A kik Károly, a kik Fülöp hívei voltak, letépték a jelölt tollait
süvegeik mellől s nem gondoltak többé harczra, ütközetre: ebben a névben
megtalálták a talizmánt, melyen kibéküljenek; dandárról-dandárra, egyik
palatinatusról a másikra terjed az üdvkiáltás, s az ellen-főurak, a
Pazok azt látják, hogy híveik ott hagyják a lotharingiai zászlót, s a
Kolóhoz tódulnak, szavazataikkal megelőzni a többieket. Minden zászló
meghajol előtte. A nép örömtől ittasul, az egész város megzendül az
üdvriadaltól, Szobieszky ki van kiáltva királynak.

Ekkor megkondul az estharang. A diætát folytatni nem szabad. A
királyválasztás második napja is eredménytelen marad. Estharangszó után
tiltva van a szavazás.

És ismét következik Varsóra egy izgalmas éj. Nem száll le álom e városra
ma. Az utczákon lovas csapatok nyargalnak, hintók vágtatnak végig,
fáklyásoktól kísérve, minden palota ki van világítva. A királyjelöltek
pártjai, a Szobieszky-család ellenségei mindent megkísértenek, hogy a
holnap reggeli választást meghiusítsák. Egy «nye poz wolim» elég.

Elég. De annak ott kell hangzani a maga helyén.

S az egyesült nép: oroszlán, a kinek a torkába kell dugni fejét az
ellenmondónak, s bizony leharapja!

A Koló minden bejáratát, lépcsőit, gádorát elfoglalták a jó hazafiak, a
kik ismerik a maguk embereit, s a kiről azt tudják, hogy Szobieszky
ellensége, azt nem eresztik be a gyülésterembe.

A szavazásban meggátolni a lengyel nemest semmi hatalomnak sem szabad;
hanem a fejét kettéhasítani a szavazás előtt a legközelebbi
szomszédjának, szabad.

A Kolóba csak azok gyűlhettek össze, a kik a Szobieszky megválasztását
akarták. Maguk a Pazok, a litvániai hetmanok, kinn rekedtek.

Paz Mihály, kit eltaszigáltak az ajtótól, pisztolyait ragadta elő, s
belőtt a Kolóba velök, úgy kiáltá el tiltakozását; golyói ott fütyöltek
el az elnöklő alkirály fülei mellett. Odabenn nem törődtek a kinn rekedt
szidalmaival és golyóival; folytatták az értekezést. Egy ellenmondó hang
sem jutott be.

De hátha mégis!

Emlékezünk még tán a szomorú alakra, ki János Kazimir alatt
szétrobbantotta az országgyülést a «nye poz wolim» szóval, s azóta
elhagyott magányában ült egyedül, számkivetve minden emberi társaságból.
Az utolsó lény is magára hagyta már: az elüzött asszony, kit meg akart
boszulni. Az megbocsátott már az ellene vétőknek, s visszatért eltiprói
lábait csókolni; de a boszú, ez megmaradt neki, az elátkozottnak.

Senki sem emlékezett már arczára, feljöhetett bátran Varsóba. Senki sem
látott a szívébe, mit rejtegetett benne?

Ez az ember, Sziczinszky, elszánta rá magát, hogy ő szétrobbantja az
országgyülést, s meghiusítja Szobieszky megválasztását egy maga.

Furfangosan kigondolt terv volt. – A Kolónak elnöki tribünje mögött volt
egy roppant nagy kályha, a mit olyankor, ha télen volt az országgyűlés,
fűteni szoktak. Sziczinszky éjjel fölmászott a Koló tetejére s onnan a
kürtőn át leereszkedett abba a magas kemenczébe s várt, míg az elnök
fölteszi a kérdést:

– Akarjátok-e Szobieszkyt királytoknak?

A második felhivásnál felemelte Sziczinszky a kályha tetejét, s kidugva
rajta a fejét, bekiáltott a terembe éles, rikácsoló hangon:

– Nye poz…

De a harmadik szót már csak a másvilágon ejthette ki, mert ott állt a
kályha párkányára felkapaszkodva Matheiszky Máté, s az hirtelen egy
bárdcsapással úgy ütötte le az ellenmondó kidugott fejet, hogy az
odagurúlt az elnök lábaihoz.

Az elnök a lába alá esett fő felett a napirendre tért át.

Harmadszor is föltette a kérdést:

– Akarjátok-e Szobieszky Jánost királytoknak?

Az egész országgyülés harsogtatá: «akarjuk!»

De mikor minden elcsendesült, egy kiváló, csengő, határozott hang
elkiáltá:

– Nye poz wolim! Én nem akarom!

A ki e szót kimondá, az maga volt Szobieszky János.

Mindenki bámulva tekinte rá, míg ő helyéről fölkelve szólt:

– Nem akarom, hogy királylyá legyen választva valaki az országban, a míg
törvényeink meg vannak sértve, a míg egyetlen egy nemes akadályozva van
e gyülésben megjelenhetni; a míg e nemzet szabadságán a legkisebb csorba
van ejtve. Nem akarom!

E varázshatású szavakra a bejáratokat elzáró tömegek félrevonultak s
belépett a Kolóba a két Paz hetman, a Szobieszky-család ősellenségei, a
hősnek elkeseredett irigyei, versenytársai, Leonora bérenczei, a
lotharingiai herczeg pártfőnökei.

Odamentek Szobieszky elé.

Paz Mihály így szólt hozzá:

– Te ma legyőzted magad, s ezzel legyőztél minket. Elutasítottad a
koronát, s ezzel megtetted magadat királynak. Alávetetted magad
törvényeinknek s ezzel fölemelted magadat vállainkra. Kimondtad e szót:
«nye poz wolim!» s ezzel lehetetlenné tetted másnak, hogy azt kimondja.
Neked, mint jelöltnek, nincs szavazatod. Királyunk lettél!

S a felrivalló ordítás százezer ajakról hirdeté, hogy Lengyelországnak
olyan királya van, a kit mindenki szeret, III. János.

Szobieszky még követelte a személy szerinti szavazást is. Végbe ment az
is, dandáronkint. És százezernyi szavazat között egy sem volt «nye poz
wolim».


XXVIII.

Még egy kisértet várt a megválasztott királyra.

Az özvegy királyné, Leonora hívei odamentek hozzá s azt mondták neki:

– Lásd, most erős lánczokkal köthetnéd magadhoz a szent római
birodalmat. Válj el a feleségedtől: csak egy franczia marquis leánya az,
s vedd nőül Eleonorát, a római császár húgát.

– Fiamnak anyját taszítsam el magamtól? – Szólt Szobieszky. – Akkor
tartsátok meg a koronátokat.

S elutasított egy császár-leányt, hogy felemelje a trónra D’Arquien
Mária Kazimirát, a kit szíve szerint szeretett.


XXIX.

Tehát Szobieszky János király volt már, és D’Arquien Mária-Kazimira
királyné. De még nem voltak megkoronázva. S a koronázási ünnepély nagy
pompa volt Lengyelországban.

Hanem III. János azt mondta az ország nagyjainak, hogy: «hagyjuk most
azt a pompát, ráérünk még arra; most nekem elébb való dolgom a törököt
meg a tatárt kiverni az országból. Az ellenség Lemberget ostromolja már.
Én odasietek. Azok majd rám ismernek korona nélkül is».

Csak az volt a kérdés, hogy a mi költséget az országgyülés a koronázási
ünnepélyre megszavazott, ugyanazt engedje a királynak a hadsereg
ellátására, s az ország megszabadítására fordítani. Ki mondhatott volna
ellent?

Egy ember még is akadt, a ki ellentmondott. Nem jegyezzük fel, hogy
hítták. Minek a Herostrateseket emlegetni? Neki inkább kellett
koronázási parádé, mint Lemberg felszabadítása. A «nye poz wolim!»
elkiáltása után szerencsésen kiugorván az utczára, a többi követek utána
szaladtak, elérték. Ott már haszontalanság lett volna őt agyonütni, mert
a szavát ott hagyta az országgyülésben; hanem elkezdtek vele alkudozni,
hogy jőjjön vissza a Kolóba, s ott vonja vissza a liberum vetoját; adnak
neki ezer aranyat. Utoljára felverték az ajánlatot húszezer aranyra. A
nemes úr rongyos volt, kardja, sarkantyúja rozsdás; hanem azért attól, a
mit egyszer kimondott, el nem állt húszezer aranyért sem, egész Varsó
városáért sem.

A diæta szét lett robbantva.

Ekkor aztán Szobieszky János a saját királyi hatalmánál fogva kezdett el
hadsereget gyűjteni, testőrség czíme alatt, s vaskézzel hajtott be
minden adót és tartozást, hogy pénze legyen a hadviseléshez.

Lett azért nagy zúgolódás.

A bécsi udvar szította a tüzet, nem birva elfelejteni Eleonora
királyasszony megszégyenülését, Wawra keze dolgozott az összeesküvők
között.

Szobieszky régi családi ellenségei ligát kötöttek s abba sok régi hű
barátja is be lett vonva. A tiszta vérű nemes urak, kiknek a nyaka semmi
jármot nem akart eltűrni; kik előtt a nemzeti hősnek babérkoronáit
eltakarta a fejedelmi süveg, mihelyt azt valósággal viselni akarta a
király. Még Wisznovieczky is beállt a ligába.

Az összeesküvők gyülésén a büszke Paz Gáspár felsorolá János királynak
rettentő bűneit: hogy az ősi szabadságot tiporja el, és zsarnoki kézzel
markol a nemzet szentséges jogai közé.

– No ha ezek mind igazak, – mondá a vén Wisznovieczky (a ki nem volt
osztrák-párti, hanem republicanus), akkor az ilyen szörnyeteg nem
érdemel mást, mint hogy megölessék. Azért, hogy a hazát megmentette,
megérdemli, hogy mauzoleumot emeljünk neki, de azért, hogy a szabadságot
elvesztette, megérdemli, hogy alatta fekügyék.

Wawra oda súgott Paznak. (Ez az eredmény nem volt a bécsi tervek
sorában.) Paz megértette az intést.

– Nem úgy öreg barátom, – mondá. – A megöletés tisztességében csak
azokat a királyokat szokták részesíteni, a kik Isten kegyelméből
uralkodnak. A mi királyunk nekünk csak legelső szolgánk. Azt nem illeti
az a dicsőség, hogy Brutus és Cassius tőrei halhatatlanítsák emlékét. A
választott királyt, ha vétkezik a köztársaság ellen, elitélik és
becsukják. A szomszéd magyaroktól tanultuk ezt. Zsigmond királyt, mikor
kihágást követett el, törvény elé állították, mint egy közönséges nemes
embert, fejére olvasták a törvényt s becsukták Siklós várába s leülették
vele a fogságot. A mi királyainkat nem szabad ahhoz szoktatni, hogy ők
rendkívüli törvények alatt állanak; hogy nekik csak a halál parancsol.
Tanulják meg, hogy büntetésök egyenlő a köznemesével.

De hasztalan volt Paznak minden sophismája s Wawrának minden
csillapítása, az összeesküvők többsége azt határozá, hogy Szobieszkyt, a
szabadság-eltipró zsarnokot meg kell gyilkolni.

Ez nem volt Wawrának kedvére. Neki az volt Bécsből utasításúl adva, hogy
a lengyel udvarnál, akárkinek a királysága alatt, igyekezzék a franczia
befolyást kizárni, s az osztráknak ajtót nyitni; hanem, hogy ott
forradalmat és királygyilkolást tervezzen, azt nem köszönték volna meg
neki.

Wawra azt tette, hogy elárulta Szobieszkynek az összeesküvők tervét.

– Meg ne nevezd őket, – mondá János, – úgy is tudom, hogy kik azok?
Eredj vissza hozzájok és mondd meg nekik, hogy ne törjék azon a fejöket,
hogy mely helyen és mi módon öljenek meg? Mert én holnap olyan helyre
fogok menni, a hol minden órában és százféle módon megölhet valaki, de a
mi mégis olyan hely, a hol az összeesküvők semmiképen meg nem ölhetnek
engem. Találgassátok, hol lehet az?

Azt ugyan az összeesküvők semmiképen ki nem tudták találni, míg másnap
azután meg lett előttük oldva a talány.

Szobieszky János egész testőr-hadával s felfegyverzett jobbágyaival
elment a törököktől ostromolt Lembergbe. Ott valóban minden órán
megölhette őt valaki, de az összeesküvők nem.

A lembergi hadjárat annyi fényes történelmi ténynyel van tele, hogy a
regény maga csaknem eltünik közöttük.

Ott van egy hős leánynak az epizódja: Visoczka Zenobiáé, a ki hazája
veszedelmében elhagyta családját s elment azt védelmezni a
leghatalmasabb fegyverekkel, a mikkel a nők harczolni tudnak: a női
csáb, bűbáj, szépség fegyvereivel; bejutott a szultán háremébe,
meghódította az ellenséges ország fejét magát, első kegyencze lett a
padisahnak: egy rózsás ujjával hadseregeket tett semmivé, a miknek
Lengyelország ellen kellett volna indulniok. Föláldozta a «szívét», hogy
megmentse a nemzetét.

Kétszázezernyi had indult ki Sztambulból, s azok között a «halál»-legió.
Tizenkétezer janicsár önkéntes, a ki «halálvitéznek» nevezte magát. Kara
Mehemed volt az előhad vezére. Ugyanaz, a kit Szobieszky Khoczimnál oly
csúfosan tönkre vert. Azóta a vezér gyalázatos számkivetésben élt. Most
előhozatta őt a szultán, s kardot adott a kezébe. Itt van a kardod, fend
le a csorbáját; ha verve térsz vissza, itt vágatom le a fejedet ugyan e
seregek előtt! Ekkor egy lengyel kémet hoztak a szultán elé. – Jól
megnéztél mindent? kérdé a szultán s azzal egy erszény aranyat adott át
neki. Tehát menj a királyodhoz haza, s beszéld el neki, hogy mit láttál.

Ennek a hadseregnek kellett Lengyelország ellen indulni. Lipót császár
követei ösztönözték a portát, hogy támadja meg a lengyel királyt. Hanem
egy gyöngéd kéz keresztül húzta számításaikat; Zenobia addig suttogott a
szultán fülébe, míg az a rettentő hadsereg felét az orosz czár ellen
küldte Ukrániába s az óriásnak most már csak fél karja volt
Lengyelország megtámadására. – Az is elég volt akkor a lengyelnek. Egész
hadserege Szobieszky testőrhadából és jobbágyaiból állt.

Az összeesküvők nem követték őt oda, csupán Wisznovieczky ment utána.

Mikor utol érte, azt mondá neki:

– Mikor a trónon ülsz, akkor félj a kezemtől! De mikor lovon ülsz, vagy
a sátorban fekszel, akkor bízd rám a fejedet, az én testem védelmezi
azt!

Egy hősnő neve van feljegyezve e hadjáratból, Chrazanovszka Helenáé,
kinek a férje, Chrazanovszky Samu, tartá fel Trembovla várában Ibrahim
vezér táborát, míg Nuraddin Lemberget ostromolta. Rommá volt lőve az
erőd, s négy visszavert ostrom után egyébre nem lehetett gondolni, mint
a feladásra. Ekkor Helena két tőrt mutatott a férjének: – ha feladod a
várat, az egyik tőrrel téged öllek meg, a másikkal magamat. – Ő maga az
ostrom viharában ott járt a legsűrűbb golyózápor közepett s kergette
vissza a helyeikre, a kik a vész elől megfutottak.

Ez mind a történelemé, ez nem regény; de végig vonul mégis az egész
hőskölteményen az az uralkodó eszme: a szerető szív gondolatja, mely,
miként az oczeán láthatlan ázalagjai képesek az egész vízegyetemet
átvilágítottá tenni: ez is hozzáadja tüneményes fényét a nemzetélet nagy
forrongásaihoz.

Mikor Szobieszky megérkezett Lembergbe, saját seregénél tízszerte
erősebb ellenfélt talált maga előtt. Annyi volt előttük a sírásó, hogy
bízvást halottaknak nevezhették magukat.

És akkor az jutott neki eszébe, hogy meghívja magához a feleségét.
Jöjjön oda gyermekével együtt vele eltemetkezni.

Más időben aggódott miatta, mikor maga csatába indult, a nőt elküldte
Párisba. Akkor reménylette, hogy győzni fog. Most csak arra volt készen,
hogy dicsőségesen eltemeti magát. Ehhez meghívta a feleségét és a
gyermekét is, hadd temetkezzenek egy sírba.

És Mária Kazimira megjelent férje hívására gyermekével együtt a
sírhalomnak szánt városban.

A köröskörül füstbe, lángba borult láthatár hirdeté, hogy a tatár
török-tábor zöme a fővezérrel együtt megérkezett.

Augusztus 24-ike volt, legforróbb nyári nap; délután négy órakor a
Lemberg körüli halmokról özönlött alá az ellenséges tábor. Szobieszky
elhatározá, hogy nem várja be a támadást, hanem ő maga indul ellenére
rohammal.

Halálmerénylet volt az!

Wisznovieczky odaborult a lábaihoz, átölelte térdeit, úgy könyörgött
neki, hogy ne vigye a biztos mészárszékre királyi életét.

Szobieszky keserüen mondá neki:

– Csinálok magamnak egy mauzoleumot, hogy alatta fekügyem. Dicsőt, de
drágát. Nektek nem kerül semmibe: csak hazafiak csontjából lesz rakva.
Az alatt fogok fekünni.

– Felejtsd el a mit mondtam! Engedd, hogy jóvá tegyem halálommal.
Engedd, hogy én vezessem rohamra a sereget.

– Te is ott fogsz lenni. És látni fogod, hogy hal meg a zsarnok, a kit
nemzete halálra itélt.

És neje, kis gyermekével együtt nem váltá fel a könyörgő főurat, hogy őt
visszatartsa. Ő az alatt, míg férje a harczba rohant, ott térdelt a
templomban, a nagy nemzeti vértanú, Kotska Szaniszló szobra előtt s
Istenhez imádkozott segítségért.

Szobieszky azt mondá lovas dandárainak: «ma csak karddal fogunk
harczolni, nincs szükség a dárdákra!» s azzal elszedette a lovasaktól a
lándzsákat s mind azokat kitüzette a halmok mögé, az utak árkaiba, hogy
messzire csillogó hegyeikről azt higyje az ellenség, mintha ott még
tartalékhadak állanának készen.

S egy tartalékhad csakugyan segélyére sietett.

Szobieszkyt úgy hívták gyors hadműveleteiért, hogy «vihar». Testvére
érkezett meg: az igazi vihar.

Az északi láthatár egyszerre elborult s égre emelkedő porfelleget hajtva
maga előtt, rohant a zivatar a síkra alá. Az égi és földi csodáknak
napja volt ez. Az afrikai hőségre hirtelen oly hózivatar következett,
mintha a Nemere tartaná a menyegzőjét: hózivatar és mennykőhullás, közbe
pedig kardcsattogás és csataordítás. – Szobieszky, szövetségesével, a
hóviharral együtt támadta meg az ellenséget. Neki barátja volt a hideg
szél, a hó, amannak megölője. – Ő neki hadi terve volt, jól kiszámított,
összevetett praktika, amaz azt sem tudta merre van előre, merre hátra?
János király maga rohant dandára élén az első támadásra, s Nureddin
seregei szétbomlottak előtte. Az oldala mellett vágtató marseillei érsek
alól két lovat kilőttek a csatában; a királyt nem érte semmi vész. Az
ellenség óriási tömegei egymást gátolták mozdulataikban. Szobieszky, ha
egy helyütt szétzavart egy dandárt, azt hagyta futni, maga a másik ellen
fordult s ott jelent meg, a hol nem várták a sűrű hófuvásban.
Nureddinnek egész rengeteg tábora szétrobbant – a két «vihar» előtt, s
azok üldözék őt naplementig, míg szétverték tökéletesen. Mikor
alkonyatra a vihar elcsendesült, Mária Kazimira királyné Lemberg
fellegvárának ormáról széttekinte, egy nagy szemfedelet látott maga
előtt, mely a megölt ellenséget takará: a hómezőt deréknyárban, s e
hómezőn visszatérő férjét és hőseit az elfoglalt zászlókkal.


XXX.

Megmondta azt a «fekete tyúk»! Mikor Lemberg alá megérkezett a nagy
derék had, az ütközet előtt a tatár szultán jóslatot tartatott. A tatár
augurok egy fekete tyúkot bocsátottak szabadon. Ha az Lemberg felé fut,
akkor bizonyos a diadal. Egyszerre azonban a fekete tyúk visszafordult s
ijedten repült vissza a török táborba. Ez vészjel volt. Meg volt jósolva
a nagy kudarcz előre. Még egy ostoba tyúknak a röpte is befolyással bír
az ütközet eldöntésére. A tatárhad előre látta, hogy megverik.

A vihar elmult, de Szobieszky megmaradt viharnak; tovább verte a futó
Nureddint, megérkezett Trembowla alá, hol Ibrahim az ötödik rohamot
intézte a hős Chrazanovszkyak ellen. Egy dombtetőről húsz ágyú dörejével
adta hírűl az ostromlottaknak, hogy megérkezett fölmentésökre, s az ősz
muzulmán futva vitte vissza vert seregét a Dnieszteren és a Pruthon, a
Dunán innen meg se szállt pihenni. Szobieszky ötezer vitézzel üldözte a
százötvenezernyi ellent.

Istenkisértésnek látszott; – Isten itélete volt az!

Wisznovieczky és mindazok, a kik János király ellen összeesküdtek, oda
gyűltek most köréje, nem hogy a zsarnok ellen hozott halálitéletüket
végrehajtsák, hanem hogy őt a haláltól megőrizzék. Szobieszky rohant
előre: ők mindenütt az oldalán. – Bocsáss meg! Felejtsd el a bántást!
Tartsd meg magadat!

Nem engedett nekik. – Mennem kell előre, a míg meg nem halok. Meg kell
halni annak a királynak, a kinek van egy embere az országában, a ki őt
nem szereti!

Rettenetes mondás volt! S a ki azt kimondta, annak azt megtenni is volt
bátorsága. Egyik csoda után a másikat követte el. Csoda volt minden
győzelme, csoda volt életben maradása.

Utoljára azt tették vele az összeesküvők, hogy mikor már a Dnieszteren
is átkergette az egész török hadsereget s készült azt tovább is űzni,
akkor felgyujtották előtte a Dnieszter hidját Khoczimnál. Ezzel
gyökeresen meg lett akadályozva, hogy fogadását megtarthassa, hogy
meghaljon.

Akkor azután odamentek hozzája, körülvették, meghajták előtte térdeiket,
s mindnyájuk nevében az ősz Wisznovieczky igy szólt hozzá:

– Most már az a király vagy Lengyelországban, a kinek egy embere sincs,
a ki őt ne szeresse, nekünk sincs egyéb dolgunk, mint hogy téged vigyünk
Krakkóba megkoronázni.

Ezzel egy fejezet be lett rekesztve a Szobieszky család regényében.

Többé orgyilokkal nem fenyegette őt senki.

És még egy csodát jegyzett fel a történelem, a mit a világszellem
asszonykézre bízott. A szerály első asszonya, a «sultana aszszeki», a
szép lengyel hölgy rávette a szultánt, hogy kössön békét
Lengyelországgal, s fordítsa egész erejét Bécs ellen. Hasztalan volt a
római birodalom minden követeinek cselszövénye, Stambulban úgy, mint
Varsóban, megbuktatta őket az első és örök nagyhatalom, mely áll azóta,
a mikor csak egy nagyhatalom volt Európában, s áll most, a mikor a
sajtóval együtt hatot csúfolnak így, és állni fog örökké: a női varázs.

A diván békét kötött Szobieszkyvel, s a lengyel országgyűlés egyhangúlag
határozá el a király és királyné megkoronáztatását.

A krakkói székesegyházban az oltár előtt két sorban vannak eltemetve a
megholt királyok. A lengyel királyokat kétszer temették el: rögtön
haláluk után a varsói egyház sírboltjába; ott vártak azután, a míg egy
új király érkezett, a ki megérdemelte, hogy egész pompával koronázzák
meg a krakkói székesegyházban. János Kazimir és Koributh Mihály
előkerültek koporsóikban a varsói kriptából s az ő hatlovas
gyászszekereik nyiták meg a koronázási menetet.

A gyászszekér után járult gyalog és hajadonfővel az élő király és a
királyné. A koronázás a gyászpompával kezdődött. A koporsókat letették a
ravatalra, s akkor öt herold lovagolt be a templomba, feketével bevont
paripákon, a királyi és hadvezéri jelvényeket hozva kezében, koronát,
jogart, ország almáját, kardot és lándzsát. Azokat a két koporsó fölött
darabokra törték. Csak ekkor lett megszüntté a megholt királyok
uralkodása, csak ekkor léphetett helyökbe az új király.

Egész Lengyelország színe, java ott volt a koronázáson. De meg a salakja
is. Több mint ezer volt a nyavalyatörősök száma, kiket akkoriban
ördöngösöknek neveztek, s kik az ország minden részéből összegyülekeztek
rémordításaik kardalával megdicsőíteni az ünnepélyt. E
szerencsétlenektől hemzsegett kis Lengyelország. S az volt a néphit,
hogy a kit azok megáldanak, az szerencsés lesz teljes életében. De mikor
aztán Olszovszki, az ország primása, elmondá a fényes templomi
gyülekezet előtt, miket tett az országért Szobieszky, s mennyi része
volt tetteiben Mária Kazimirának? mikor Szobieszky homlokát hétszer
fölkenve a szent chrysmával, a koronával érinté, s azután a királynénak
intett, hogy készüljön a korona elfogadásához, a midőn annak haját
egészen le kellett bontani, hogy az aláomló gazdag hajsátor, mint egy
második királyi palást, takarta be egész sarkig: akkor a templomot
betöltő fényes ünnepi sereg örömkiáltása még az ördöngösök ordítását is
túlhangzotta.

S a király koronázási pompáját emelték az európai hatalmasságok fényes
követségei, egymással versenyző fényes kíséreteikkel, ott volt a perzsa
sah küldötte is, keleti pompával ragyogó dandára élén; de a legfeltünőbb
alak volt valamennyi idegen fényes úr között egy kicsiny kis ország
uralkodójának, Apaffy Mihály, Erdély nagyfejedelmének követe: Tököly
Imre. Ekkor még csak magyar főnemes, de nemsokára a magyar
szabadságharcz vezére, s nemzeti király.

E koronázási nappal Lengyelország történetében egész forduló pont állt
be. A török szultán még egy sikertelen ostrom után, mely ismét
Szobieszky és Mária Kazimira egyesült hősi erőfeszítésén tört meg, békét
kötött Lengyelországgal; Fedor czár meghalt s utódjának még sok baja
volt saját országa népeivel, Lengyelországot senki sem támadta meg, de
mindenki versenyzett a barátságaért, Európa első hatalmasságai. S a
lengyel e rokonszenvet, e sokaktól kért baráti jobbot egy szegény,
elnyomott, szenvedő nemzetnek adta önként: a magyarnak.

Szobieszky megszerette Tököly Imrét az első találkozás óta, s engedélyt
adott rá Boham lovagnak és Lubomirszkynek, hogy a magyar
szabadságharczosok számára segélycsapatokat toborzzanak. A két vezér
hatezer harczossal kelt át a Kárpátokon, s segített Tökölynek diadalmas
hadjáratában Lipót császár hadseregei ellen; míg a Duna felől ugyanazon
roppant ozmán tábor, mely az előtt Lengyelországot ostromolta, irányt
váltva, a római birodalom ellen nyomult előre. XIV. Lajos seregei
mindenütt győztek a császári seregek fölött. A római birodalom napjai
meg voltak számlálva.

Ámde még nem volt a jezsuita fegyvertár kiürülve egészen.

Ha nem sikerült Szobieszkyt a diætán megbuktatni, a harcztéren megtörni,
palotájában meggyilkolni, vagy jellemében megfordítani, ha diadal
kísérte minden téren: még volt egy tér, a hol nincs legyőzhetlen ember,
még volt egy fedetlen része a hősnek, a mit nem véd meg semmi pánczél. A
jezsuiták tudnak mérget keverni ital nélkül is.

Szobieszky boldog férj volt. A legszebb és a leghívebb asszony férje.
Mikor Mária Kazimirát megkoronázták, mindenki azt kiáltá körüle, hogy
«éljen az első asszony, a legszebb asszony, a legjobb asszony
Lengyelországban!» S ő maga is ezt kiáltotta.

Mikor a korona érte Mária Kazimira fejét, akkor a királyné magas jó
reményben volt, abban az állapotban, a mikor még a római köztársaság is
királynőnek tekinté az asszonyt s lictorai tisztelegtek előtte az
utczán. Ketten lettek megkoronázva: ő és a szíve alatt hordott gyermek
(a kit ezért jobban is szeretett mindig az első szülötténél).

Lebetegedését Párisban akarta bevárni, királyi komája, XIV. Lajos
udvaránál, s előre küldé Bethunet, hogy fogadtatását előkészítse.

XIV. Lajos ez alkalomra a herczegi kék szalaggal szándékozott
feldíszíteni Szobieszkyt.

Ha Koributh Mihályt a római császár az aranygyapjas rend szalagjával
tünteté ki: úgy következett, hogy a franczia király meg Szobieszkyt
tisztelje meg a franczia trónnak e legfényesebb díszajándékával.

A jó D’Arquien, az öreg, azonban még mindig csak duc és père volt – kis
betűvel; s Mária Kazimira azt a kegyet kívánta a franczia királytól,
hogy adja inkább a kék szalagot «atyjának».

A rieux-i herczegség épen megürült, s D’Arquien marquisnak még akkor
megigérte a herczegi czímet XIV. Lajos, mikor Gonzaga Máriát rábirta,
hogy menjen el királynénak a vén Ulászló mellé. Egy kis, nagyon
megérthető hiúság is járult ez óhajtáshoz. – D’Arquien Mária Kazimirát a
hétszer felkent chrysma-olaj nem óvta meg attól, hogy a versaillesi
udvarnál a királyné és a kegyencz-hölgyek azt mondják neki: «hogy van ön
marquisnő?» Mert hisz egy «lengyel» királynét csak nem szólíthat a
franczia királyné «testvérnek» s a franczia herczegnők nem czímezhetik
«felség»-nek! De ha egyszer franczia herczegnő a czíme, akkor legalább
azt meg kell neki adni.

Tehát a rieux-i herczegséget kérték XIV. Lajostól D’Arquien papának s
semmi ok nem volt reá, hogy ez meg legyen tagadva.

Egy napon, mikor már a királyné épen csak Bethune visszaérkeztére várt,
hogy Francziaország felé útra keljen, Wawra, az udvari bohócz meséivel
mulattatá a türelmetlenkedő úrnőt.

«Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjú lovag, ki a távol
sarmaták országából elvándorolt a fényes Versaillesba, s beállt a
franczia király testőrhadnagyának. A fiatal sarmata délczeg ifjú volt.
Lutetia hölgyei bolondultak utána. Egynek közülök, a szép Brisacier
asszonynak aztán az ifjú testőrhadnagy segített eszére térni. Derék
pénzváltó felesége volt a hölgy, a ki nem igen vette észre, ha a pénzei
közé egy hamis veretű is keveredett. Az ifjú testőrhadnagy azután tovább
ment s lett belőle király. Mikor aztán már király lett és sok pénz
megfordult a kezén, egyszer a hamis pénz is visszakerült hozzá, s azt
mondá neki: apám, nem ismersz? Pedig a te képed viselem!» Traillom
lárom! Ilyenek a testőrhadnagyok mind! Az ördög tud felőled valamit!
felelt mogorván a király. Ilyenek a királyok mind!

A féltés lángra volt lobbantva Mária Kazimira szívében.

– Mit tudsz te e dologról?

– Én nem oly sokat, mint egy karmelita, a ki fontos levelekkel érkezett
III. János királyhoz Versaillesból.

– Hozd ide nekem azt a karmelitát!

Wawra előkészíté a franczia szerzetest, a ki azután elmondá a
királynénak az egész regényes történetet: miszerint Szobieszky János,
mikor még fiatal testőrtiszt volt Lajos udvaránál, szerelmi viszonyban
állt egy madame Brisacier-val. E barátság következménye volt egy ifjú
Brisacier, ki jelenleg a franczia királyné belső titkárja. Most, midőn
Szobieszky világszerte felmagasztaltatik, Brisacierné eljöttnek látta az
időt, hogy gyalázatából dicsőséget csináljon, s fiának bevallja, hogy ő
a dicső Szobieszky Jánosnak a gyermeke. E reményteljes sarjnak fényes,
eredetéhez méltó név és állás kell. A franczia királyné a nagy
Szobieszky iránti hódolatát véli az által kifejezni, ha azt kívánja,
hogy a rieux-i herczegség az ifjú Brisaciernek Szobieszky természetes
fiának adományoztassék.

Egy vesztett ütközetnek a híre nem lett volna olyan rettenetes Mária
Kazimirára nézve, mint ez a rágalom.

Mert rágalom volt az elejétől végig.

Szobieszky azt felelte feleségének: «esküszöm neked, hogy te voltál
első, te vagy egyetlen szerelmem. Kívüled más asszony nem létezett reám
nézve soha».

Az ilyen esküt még egy király szájából is nehezen hiszik el.

A ki XIV. Lajos udvaránál mint testőrtiszt szolgált valaha!

Hasztalan mondta el János neje előtt fiatal éveinek történetét, a mi
csak a küzdelmek, komoly tanulmányok, férfias testgyakorlatok,
vészterhes utazások szakadatlan krónikája volt, hogy büszkesége, magas
vágyai úgy betölték egész lelkét, miként annak gondolatja sem lehetett
hiú kedvcsapongások után: a nőt soha se nyugtatá meg egészen. Az ilyen
tövis benn törik.

S még azt, hogy e titkot megtudta, megbocsátotta volna a nő: de azt,
hogy mások is megtudták, azt nem birta elviselni. Ez eset óta mind a
sírig gyötrötte magát és saját gyötrelme által a férjét
féltékenységével. Levelei, miket a táborozás alatt férjéhez írt, s annak
a válaszai mind tanúskodtak a kínos lelki állapotról. A királyi pár
boldogsága meg volt mérgezve.

S aztán voltak, a kik a rágalmat világhírűvé tudták tenni. Megnyerték a
franczia királynét magát, hogy írjon leveleket Szobieszkynek Brisacier
elismerése végett; eleresztettek a közhír szárnyára egy mende-mondát,
hogy Brisacier egy százezer talléros kötelezvényt küldött Szobieszkynek
azért, hogy őt, mint természetes fiát, ajánlja a rieux-i herczegségre, s
hogy Szobieszky azt elfogadta. Ő! a lengyel király! a korona nélkül is
dynasta! Ki milliókat dobott oda saját kincstárából, ha szüksége volt rá
a közügynek, vagy köznyomornak, de a ki vesztegetésre soha egy lengyel
garast ki nem adott: hogy ez engedje most magát megvesztegetni piszok
pénzzel, egy nyomorult kalandor által, kinek soha száz tallér sem volt
együtt a zsebében! Elhitték! Hiszen mentül eszeveszettebb a rossz hír, s
mentül fényesebb, magasabb az ember, a kiről azt kikiáltják, annál
kedvesebben fogadják azt. Párisban chansonetteket irtak e tréfás
esetről, s Mária Kazimirának azt is hírül hozták.

A királyné akkor aztán azt mondta, hogy nem kell már a «cordon bleu» se
az apjának, se a férjének; legyen a rieux-i herczeg, a kinek tetszik; a
jó D’Arquien csak maradjon tovább is duc kis betűvel; ő maga sem utazott
el Párisba; hanem otthon maradt a keserűségével.

Talán e lelki harcznak volt befolyása másodszülött gyermekének
lelkületére. Az a bátyja elleni gyűlöletet hozta magával a világra, mely
gyűlölet végzettessé lett Lengyelországra nézve.

Végre Szobieszky maga is türhetlennek találta a Brisacierrel való
boszantást, s a franczia királyhoz fordult e miatt. XIV. Lajos igazságot
szolgáltatott neki. Brisacier anyját bezáratta a Bastillebe, a nyomorult
kalandor maga megszökött, s hol orosz, hol angol szolgálatban folytatta
vakmerő vállalkozásait; utoljára Amerikában veszett el.

Hanem két dolog megmaradt belőle, a mire valakinek szüksége volt: a
lengyel királyi párnak megzavart házi boldogsága s a lengyel udvarnak
elhidegülése a franczia iránt.

XIV. Lajos sejtette, hogy a lengyel királyi párból legalább az egyik fél
fel van ingerülve ellene s ez nagy baj volt ránézve. Vitry, a püspök,
csak hivatalos képviselője volt Francziaországnak Varsóban, az igazinak
Bethune marquisnak kellett volna lenni, a ki e szolgálatáért gazdagon
mért évdíjt húzott. A franczia király gyanakodott Bethunere. Ez is veje
volt D’Arquien marquisnak, a ki nem kapta meg a herczegséget. S a
feleségek haragja olyan betegség, a mi a férjekre elragad.

Nem volt fölösleges még egy második titkos követet küldeni Varsóba, a ki
az első titkos követ eljárására felügyeljen.

Elküldték Varsóba Gravel marquist.


XXXI.

Gravel marquis tökéletes udvaroncz volt, a ki az első tekintetre
kitalálta, hol kell hozzá kezdenie a feladatához.

Bethune marquisnő szép asszony volt, – és ezt tudta.

A két D’Arquien ikertestvér mintha teljesen megosztozott volna a
Gonzaga-örökségen, a mit eltitkolt anyjuk hagyott rájok: Mária
Kazimirának jutott minden büszkeség, nagyravágyás, hűség, szenvedély;
Leonorának minden könnyelműség, csapodárság, élvhajhászat a
Gonzaga-vérből.

Mária Kazimira egy koronához juttatta férjét, Eleonora is szerzett a jó
Bethunenak koronát, de a miről jobb nem beszélni.

Gravel ott kezdte félhivatalos küldetését, hogy egész hódolatával
fordult a szép főkincstárnokné felé. Törekvései nem maradtak
sikertelenek. A marquis délczeg férfi volt és finom társalgó. Nem sokára
azon kedvező üzenetet küldhette haza Versaillesba, hogy minden a legjobb
kerékvágásban van: a franczia befolyás helyre van állítva.

Csakhogy a bécsi udvarnak is ott voltak a szemei, hogy mindent
meglásson. A bohócz Wawra észrevette a veszedelmes sakkhuzást, s tudott
tenni róla.

A szép franczia lovagot meg lehetett buktatni – egy még szebb olasz
lovaggal.

Ilyen is állt készen.

A bécsi udvarnál volt egy fiatal olasz nobili, nápolyi születésű: Sardis
Beppo. Férfi, a minő az asszonyok ideálja. Fenékig romlott szív, csábító
szép arczczal. Ezt küldték el Varsóba, mint rendkívüli követet.

Az olasz értett a megbízásához. A francziától még nem foglaltak el oly
hirtelen első ostrommal egy várat, mint Sardis lovag Gravel marquistól a
szép Eleonora szivét.

Az előbbi szerető el lett feledve.

De Sardis lovagnak nem ebből állt minden feladata; hanem a francziát
egész királyostól kiűzni Varsóból.

Mikor már egészen bírta a hölgy szívét, akkor elkezdte a féltékenyt
játszani.

Egyszer, egy boldog pásztoróra után, ezt a talányt mondta a nőnek:

– Találd ki, mi az: a mi, ha nagyon kevés, akkor sokfelé elosztható, ha
nagyon sok, eloszthatlan.

A nő kitalálta: – a szerelem.

– Olyan az enyim, mint az az utolsó.

– És az enyim?

– Mint amaz első.

– Nézzed, neked adom azt a gyűrűt, a mit ősanyáimon kezdve valamennyi
asszonya családomnak csak akkor adott oda valakinek, ha igen nagyon
szeretett. Én nem adtam azt még senkinek. Egy csontkarika csupán, a mi
körül a leghűbben szerető asszonynak egy hajszála van tekerve. Ezért a
gyűrűért, a kik elajándékozzák, elkárhoznak: úgy szeretnek.

– Szívem fölött fogom viselni, mondá az olasz. De ha már most ide adtad
azt, a mi drágább volt a gyémántnál, add ide azt is, a mi olcsóbb a
szemétnél: Gravelnek a leveleit, a miket hozzád írt.

– Ah! Te azt hiszed, hogy azokból mást tudhatnál meg, mint azt, hogy ő
szeretett engem; de én őt soha?

– Hinném, ha látnám, szólt az olasz. És pedig nem azt akarta ő megtudni
Gravel leveleiből, hogy volt-e a franczia boldog? hanem azt, hogy
kezdett-e Bethune marquisnővel politikai cselszövényt?

– Győződjél meg róla, szólt a delnő, s odavezette Sardis lovagot
irószekrényéhez.

Az a szekrény az asztalos művészet remeke volt: fiókja nem nyilt
kulcsra, hanem talányra. Egy sor billentyű volt az alján, melyeknek
combinált megnyomására lehetett csak azt kihúzni. A ki a talány betűit
nem ismerte, fel nem nyithatta azt. Annyira azonban ki lehetett húzni a
fiókot, hogy egy tollszárnyi nyilás támadjon rajta, a mikor egy rejtett
gép oly dobolást, csengetést, kerepelést támasztott a szekrény
belsejében, hogy azt az egész palotában meg kellett hallani. E
stratagema mellett más, mint a ki a billentyűk titkát bírta, még csak
kisérletet sem tehetett a szekrény felnyitására, a nélkül, hogy magát
rögtön elárulja. Itt tartotta Leonora Gravel leveleit. A fiókot egyedül
a delnő tudta kinyitni.

Ott voltak legfelül Gravel levelei is a gyűjteményben, vékony arany
zsinórral egymáshoz kötve.

– Vedd és olvasd!

Kiválasztott gyönyörűség lehet az! egy epedő, egy kétségbeesett imádó
ömlengéseit olvasni annak, ki boldogítva van! s nevetni amannak a
fohászain, párosan.

Sardis lovagnak meg volt adva az a gyönyör.

De mit gondolt ő erre a gyönyörre most! azt csak az arcza mutatta: a
szívében harag volt a fölött, hogy csak «ezt» találta a levelekben;
semmi államtitkot, semmi politikai cselszövényt, a mit igazán keresett.
Üres szalma volt rá nézve az egész fölfedezés.

Ekkor valami jutott eszébe.

Lehetne ezt kincscsé változtatni mind! Csak kézre lehetne keríteni!

Hanem ebben az egyben Leonora kérlelhetlen volt. Azokat a leveleket még
Sardis lovag szép szemeinek sem áldozta fel. Tehát vándoroljanak vissza
hozzájárulhatlan rejtekükbe.

Sardis lovag folytatta a tervét.

A míg Leonora Gravel levelkéit egyenkint visszadugdosta finom chinai
papirborítékjaikba, az alatt Sardis lebontotta a kapott gyűrűről azt a
körüle csavart hajszálat. Azt a hosszú, aranyvörös hajszálat, mely
egykor a legszebb Gonzaga úrhölgy fonadékaiból lett kiszakítva, a mihez
annyi emlék és varázs, és szívbeli babona volt kötve: azt ő
észrevétlenűl hozzákötötte az arany fonálhoz, a mivel aztán ő maga egész
gyöngéd előzékenységgel segített újra összekötni a végig olvasott édes
levelkéket, s ő maga helyezte el azokat abba a szegletbe, a honnan
azokat elővették. A hozzákötött hajszál vége kívül maradt…

Az volt a kérdés, hogy az a vékony hajszál nem szakad-e el az alatt, a
míg egy összekötött levélcsomagot azon a szűk hasadékon, a mit a
megrántott fiók enged, kihúznak vele?

Sardis lovagnak volt egy megvesztegetett frajja a kincstárnokné
szolgálatában, ki ezt a tolvajremeket úrnője távollétében szerencsésen
véghez tudta vinni. Még az nap este birtokába jutott Sardis Gravel
marquis szerelmes leveleinek.

Nos aztán?

Mire volt neki jó egy csoport billet doux, egy nemes lovag által egy
nemes úrhölgyhöz irva? Ha el akarta azokat árulni talán Bethune
marquisnak, azzal legfeljebb annyit érhetett el, hogy a két franczia
közül egyik a másaknak egy karddöfést fog adni s azzal az egész ügy be
lesz fejezve: az árulót azonban előbb mind a kettő meg fogja
korbácsolni.

Egészen másra volt jó ez a levélcsomag Sardis kezében.


XXXII.

Volt egy chansonette, a mit Versaillesban a Brisacier-féle esetre
készítettek. Akkoriban nagy divatja volt ennek a gúnyirodalomnak. A
chansonette refraineje ez volt:

  «Je fis le roy mon père:
  Le roy me fera paire.»
  («Királyt én atyámmá tettem:
  Király herczeggé tesz engem.»)

A hirhedett gúnydal végsorai Mária Kazimira füléig elhatoltak.

S a féltékenység tudvágya nagyobb, mint a beteg ember szomja.

A királyné epedett e gúnydal után. Meg akarta annak ismerni minden
strófáját, magába szívni az egész keserű mérget. Meg akarta tudni, minő
gonosztetteket bírtak hát napvilágra hozni az ő férje felől. Azon
imádott, bálványozott férfiról, kiről ő azt hitte, hogy az oly
tökéletes, mint egy Isten; s most aztán kisül rá, hogy ő is csak hamis
isten: csak Jupiter.

– Ön egy nagy szívességet tehetne nekem, suttogá egy napon a királyné az
udvarias Gravel lovagnak. Szerezze meg nekem Versaillesből azt a
bizonyos chansonettet.

– Nem fog megharagudni a király?

– Meg akarom őt vele tréfálni. Nem tudja meg soha, hogyan jutottam
hozzá? Ha megérkezik a dal, tegye ön borítékba, s adja át a franczia
komornámnak, ez jó titoktartó.

Gravel marquis megigérte a királynénak, hogy megszerzi számára azt a
mulatságot. Nem is kellett a chansonetteért Versaillesba fárasztani a
futárját: meg volt az nála, csak szépen le kellett irni a királyné
számára, s aztán titokban a franczia komorna kezébe juttatni, a ki azt
azután átadta úrnőjének.

Az a komorna is a bécsi cselszövők megvesztegetett kéme volt.

A királynénak most már adatok voltak a kezében; mert a chansonette
hiteles okmány. Szobieszky minden találkozásuknál kénytelen volt tűrni a
csipkedő czélzásokat, a mikkel a sértett női becsvágy elégtételt szokott
venni magának. Hanem oly nagylelkű volt, hogy mindenkinek meg tudott
bocsátani: – még a nejének is. (Ez pedig nehéz feladat!)

Olyan nagyon szerette Mária Kazimirát, hogy annak még a féltékenysége is
az asszonyi remeket kiegészítő vonásul tünt föl előtte. Még a
gúnyolódásaiért is háládatos volt. Megsérthető volt; de megharagítható
nem.

Különben is nagy gondok foglalták el lelkét. Egész Európa egy nagy
átalakulásnak ment eléje.

Egy nagy, sok darabból összetett birodalom készült végfeloszlásához, a
nagy «római szent birodalom».

Vesztett hadjáratok után, megfosztva Spanyolországtól, legyőzve
Németországban a franczia hadvezérektől, csak a kegyelem-csapásra
látszott még várni, s az elháríthatlanúl közeledett feléje a diadalmas
félhold hadseregeivel. A magyarok összetörték a kezeikre vert lánczot, s
Tököly győztes seregei hajtották magok előtt a jezsuitákkal szövetséges
tábort. A szultán megtette magyar királylyá az ifjú fővezért s csak a
koronát kellett még elvenni Lipót császártól: az ország már el volt tőle
véve.

Kara Musztafa, a török birodalom akkori vezetője, kimondá a nagy szót,
hogy «addig nem fog megpihenni, a míg Rómában a szent Péter templomából
istállót nem csinál a szultán lovai számára!» Bécs csak az első állomás
volt számára. Hét évig gyűjtötte a hadsereget a mohamedán világ minden
részéből; hét évig látta Magyarország gyülekezni Ázsia és Afrika minden
harczi népeit rónáin, az élelem-szállító tevék hosszú sorát, s a
gabonával, lőszerrel terhelt hajókat a Dunán, s ezereit a szekereknek,
mik a török tábor podgyászát szállíták utána. Soha nagyobb és fényesebb
hadsereg nem vonult keresztül Magyarországon.

Lipót császárnak egyedüli reménye volt a sokszor megsértett lengyel
nemzet és Szobieszky. Egyedüli félelmes ellensége a töröknek ez volt. A
franczia udvar jól tudta ezt, s minden rugót mozgásba hozott, hogy a
lengyelek szövetségét Ausztriával megakadályozza. Varsó el lett árasztva
röpiratokkal, melyek a lengyel nemzetnek a magyar iránti rokonszenvét
hirdették, s az Ausztria elleni gyűlöletet szították; a franczia követ,
Morstyn lovag maga köré gyűjtötte mind azokat a lengyel főurakat, a kik
a franczia pártot képezték, s előkészíté a tervet, hogy Szobieszkyt
letegyék a trónról, s helyébe Jablonszky Szaniszlót emeljék, a korona
nagy hetmanját. Ha máskép nem megy: meg kell ölni a királyt.

Egy hajszálon függött minden, s – ez a hajszál nem szakadt el.

A királyt az országlás gondjai foglalták el egész nap, s mikor a pihenés
rövid idejére családja körébe vonult vissza, akkor ott enyhülés helyett
újabb kínzásra talált, a feleség féltékenykedésére. Ez, mikor alaptalan,
még ingerel is. A két házastárs között heves összezördülések fordultak
elő, a miket az udvari bolond megtudott.

– Komám te! mondá egyszer a királynak. Tudod, hogy minek a jelensége az,
mikor egy asszony a férjét ok nélküli féltékenységével gyötri? Ez azt
jelenti, hogy meg akarja előzni a férj féltékenységét. Mikor az asszony
ok nélkül veszekedik, akkor bizonyos, hogy takargat valamit.

– Mit mondasz?

– Azt mondom, hogy jól tennéd, ha egyszer felkutatnád a feleséged
irószekrényének a fiókjait, mert én úgy tudom, hogy van itt az udvarnál
egy veszedelmes lovag, a ki az asszonyok körül nagyon szerencsés, s az a
te királynédnak titokban leveleket küldöz.

– Az nem lehet!

– Gravel lovag a neve. Én magam láttam, mikor egy ilyen levelet
suttyomban adott át a királyné udvarhölgyének, ujját a szája elé téve, s
suttogva mondá: a király meg ne tudja.

– Bolond vagy!

– De a kisebbik.

Már a szívébe volt verve a tövis a királynak. Fölkereste a királynét.

Véletlen, sorsszeszély, a világszellem rendelése volt-e? hogy épen
akkor, a midőn János Mária Kazimira szobájába ment, annál épen a
testvére is ott volt, Leonora.

A király mosolygó nyugalmat erőltetett.

– Te neked Gravel lovag levelkéket szokott küldeni titokban?

– Bohóság, szólt a királyné elpirulva.

– Mi van bennük?

– Franczia chansonettek.

– Ha chansonettek, miért kell azokat titokban küldeni?

– Hogy a király meg ne lássa.

– De én meg akarom azokat látni.

Mária Kazimira a méltatlanúl gyanusított női erény büszkeségében
elhallgatott: nem védekezett tovább. Az ő irószekrénye soha bezárva sem
szokott lenni. Némán mutatott oda: győződjék meg felőle a király saját
szemeivel, mit talál abban?

A király nem restelt kutatni. Meg is találta azokat a leveleket, a
miknek borítékjain Gravel lovag irását megismeré. Aztán kibontá azokat s
elkezdé olvasni.

Mária Kazimira félre fordult s büszke közönynyel kezdett el testvérével
beszélgetni. Hanem Leonora annál jobban figyelt Szobieszky
arczvonásaira, kinek ábrázatja az olvasás alatt rémítő kifejezést
öltött; szégyen, fájdalom, keserűség vegyült e kifejezésbe, míg
valamennyit egybeolvasztá a kitörő harag. Indulatosan kiálta Mária
Kazimirára:

– Asszonyom! Chansonettek ezek? A mik így kezdődnek: «ma princesse! ma
déesse!»

S oda tartá Mária Kazimira elé a szekrényében talált iratokat.

A királyné, mint egy álomittas bámult e levelekre. Ő nem ismerte azokat.
Most látta először valamennyit.

De annál jobban rájok ismert Leonora; ő egykor keblében hordozta,
ajkaival oly sokszor érinté azokat! Ezek az ő hozzá irt levelei voltak
Gravel lovagnak.

A bécsi cselszövők a Bethunenétól ellopott szerelmes leveleket a
királyné irószekrényébe csempészték át, a kinek még arról sem volt
sejtelme, hogy azok Leonorához lettek irva.

– Esküszöm az élő Istenre, hogy nem tudok e levelekről semmit.

– Hát én nem esküdtem-e az Istenre önnek, hogy nem tudok Brisacierről és
az anyjáról semmit, s hitt-e ön nekem? Pedig az elmult volt; még ha
vétek lett volna is: olyan idő vétke, a mikor ön még nem volt nekem
királyném. De ez az árulás mostani; friss, még meleg! Holott én önnek
már királya vagyok!

– Férjem!

– Talán az is! De királya minden bizonynyal.

– És ön elhihetné azt én rólam, gyermekei anyjáról, a kinek nem volt
boldogságom egyéb, mint gyermekeim fölnevelése, hogy én aljas
gyönyöröket kerestem titokban?

– Nem elhitte-e ön is azt rólam, gyermekeinek atyjáról, kinek szintén
nem volt egyébről álmom, örömem, gondolatom, mint róluk és önről: hogy
én nem mondok igazat?

– Fölteheti ön ezt rólam? Én rólam? Ki együtt jártam önnel minden
vészben, ki követtem önt, mikor meghivott magához, hogy temetkezzünk el
egy sírba?

– Annál iszonyúbb a bukás, mentől magasabbról történik az!

– Állíttasson ön törvényszék elé!

– Nem, asszonyom. Hűtlen feleségeiket lefejeztetni csak angol királyok
szokták, a kiknek «fölséges» a czímük; a lengyel királyok, a kik «csak»
nemes emberek: maguk ölik meg a hűtlenségen kapott nőt.

– Hát tegye ön azt.

– Elismeri ön, hogy e leveleket önhöz irta amaz ember?

Szobieszky képes volt egy «igen» szóért megölni azt a nőt, a kit jobban
szeretett, mint az egész világot.

És Mária Kazimira képes volt az «igen» szót kimondani azért, hogy
Szobieszky által megölessék. Minek tovább élni, ha férje szerelmét
elveszté?

Ekkor oda rohant közéjök Leonora s mind a kettőnek eltakarta ajkait
kezével.

– Hallgassatok! s ne szidalmazzátok egymást és az Istent. Ezek a levelek
én hozzám lettek irva. Én vagyok az a nő, ki kötelességét elfeledte, ki
esküjét megszegte, ki meggyalázta becsületét. Nekem kell meglakolnom. E
levelek az én bűnöm. Könyvnélkül tudom mindannyinak a tartalmát.
Százszor elolvastam őket. Bűnös gerjedelemből átszívtam azokat lelkem
emlékezetébe. Engem itéljetek el, állítsatok pelengérre. E leveleket az
én szekrényemből lopták ki, egy hajszál segélyével, gyalázatos
árulással: azért, hogy ide csempészszék a királyné szekrényébe.

Mária Kazimira a hála elérzékenyülésével tekinte Leonorára, kiben
nagyobb volt a testvéri szeretet, mint a saját női becsületének féltése,
a ki inkább fölfedte a saját hűtlenségét, mint hogy testvérét elhagyja
veszni az ő hibája miatt.

Hanem Szobieszky arczáról még kétség és gyanú volt leolvasható. Hátha ez
önfeláldozás alapja csak kegyes hazugság.

Leonora vette észre e kétkedést, s hévvel folytatá:

– Ha kétkedik ön szavaimban, foglaltassa le Gravel ratait. Meg fogja
közöttök találni az én saját leveleimet, a mikben mindezen levelekre
választ adtam. Mert azt is megtettem.

Azzal szégyentől megsemmisülten rogyott össze ez önmagát semmivé tevő
asszony. Kétségbeesett zokogása nagyobb bizonyíték volt minden tele
irott papirlapnál.

Szobieszky keblére ölelte nejét s reszketve suttogá neki:

– Ne kétkedjünk egymásban többé. Most már tudom, mit szenvedhettél te, a
míg megszüntél bennem hinni; mert a mit én ez órában szenvedtem, az
fölér egy pokollal. Ne nyissunk ez ördög előtt ajtót többé.

S azzal inte neki, hogy maradjon és vigasztalja testvérét.

A király elsietett.

A folyosón találkozott a bohóczczal.

– Vicisti Galilèe! mondá neki. Hanem azért a feleségem ártatlan.

– De Gravel nem az!

– Azt majd megtudjuk azonnal.


XXXIII.

A király drabantjai rögtön körülfogták Gravel lakását s a lovag
tiltakozása daczára elkobozták iratait.

Szobieszky azt parancsolta, hogy rajta kívül senki se fürkészsze a lovag
irományainak tartalmát, ő fogja azokat maga átvizsgálni.

A vizsgálatnak meglepő eredménye lett.

Először is megtalálta a király Gravel levelei között mindazokat a
szerelmes leveleket, a miket az saját leveleire válaszúl kapott. A
kézvonások és a tartalom meggyőzték felőle, hogy azokat Leonora irta.

Egészen boldognak érezte magát e felfedezés által.

Hanem a boldogság nem tartott sokáig.

Azoknál még sokkal nevezetesebb titkokat is talált a király Gravel lovag
iratai között. A franczia miniszterhez irt leveleit a franczia követnek,
ki azokat Gravel marquis révén szokta Versaillesba elküldeni. E
levelekből mindent megtudott Szobieszky: az egész cselszövényt, melyet a
háta mögött szőttek, fontak. Hogy a franczia udvar maga, melynek ő oly
hű szövetségese volt, dolgozik azon, hogy őt a trónról letaszítsa, csak
azért, mert már nagyon erős és önálló lett neki! És minő hangon irtak
róla? tele gúnynyal és megvetéssel, nevetségessé tették termetét,
arczát, bajusz- és hajviseletét, apró házi szokásait, tréfára vették
neje féltékenységét Brisacier miatt, és mind e gúny csak viszhang volt a
versaillesi hangra a «tekintetes király» iránt, és neje az «úgynevezett»
D’Arquien Mária iránt, ki egy franczia «duc et père»-nek – kis betüvel –
állítólagos leánya, de igazában egy Gonzaga-korcs, s mégis azt meri
kivánni, hogy a franczia király így szólítsa őt: «hugom!» és a férjét
így: «öcsém!» Quelle étourderie!

Ez nem volt elég.

Vitry, a franczia követ levelei, miket a franczia miniszterhez irt,
gyalázták a lengyel nemzetet is, s azt híresztelték róla, hogy minden
nagy embere megvehető pénzen. Szobieszki legjobb barátai, a legelőkelőbb
főurak, saját fegyvertársai, a hozzá legközelebb álló hivatalnokok,
kiket ő tett nagygyá, mind meg hagyták magukat vásároltatni, s egyike a
legkedvesebb rokonainak kész volt a vérdíjt előre felvenni, hogy a
királyt megölesse, s a koronát saját fejére tegye azután.

És ez épen akkor történik, a mikor ő, Szobieszky János, azon törekszik,
hogy a világ minden elnyomott népeit felszabadítsa, a Kárpátokon túl
úgy, mint a Peloponesusban! Mikor Lengyelországot nagygyá, hatalmassá,
rettegetté alakítá át, mikor a fél kezével Moszkváig, másikkal
Adrinápolyig elér, s Lengyelország és a civilisált világ két
ellenségének torkát szorítja velök! És most akarják őt a trónról
bezúzott fővel letaszítani! Akarják saját országnagyjai, barátai s
legfőbb barátja, a franczia király.

Ez lesujtó csapás volt Szobieszky lelkének.

S hogy semmi kétség se maradjon fenn, oda volt mellékelve a lajtsroma az
összeesküvők neveinek; csakhogy titkos jegyekkel, a miknek a kulcsát
egyedül a követ és a franczia miniszter birta, és még egy ember, a kit a
követ megnevezett: «Morstyn».

Ezt is Szobieszky emelte a legmagasabb államhivatalba. És ő vala az
összeesküvés jobb keze.

Szobieszky sietett fel a senatusba a levelekkel.

Bizonyára ott találta mind azokat, a kik ellene össze voltak esküdve,
trónja körül csoportosulva. Felolvasta előttük de Vitry leveleit.

A megrémülés zsibadt némasága követte szavait.

Ekkor így szólt a király:

– Ez mind hazugság! a lengyel nem lehet áruló! A lengyel férfiak nem
lehetnek megvásárolhatók, mint a háremhölgyek a stambuli
rabszolgabazárban. Az egész egy alávaló rágalom.

S széttépve szórta szét a franczia követ levelét.

Szavára kitört a vihar. A senatus minden tagja felszökött helyéről s
odarohant a király elé, esküdve, hogy ártatlan az árulásban.

Az egyedül megnevezett Morstynt mellén ragadva, oda ránczigálták a
király lábaihoz s térdre nyomták, egy ember a hajába markolt, s úgy
ordított rá, az üstökét czibálva:

– Add elő a titkos irás kulcsát, hadd tudjuk meg a gaz árulók nevét!

És meglehet, maga a követelő volt elsőnek felirva abba a lajstromba.
Hanem a liga tagjai maguk siettek leghangosabban tiltakozni az árulás
ellen.

– Kínpadra kell őt vonni! ordíták a senatusban, míg elő nem adja a
titkos irás kulcsát!

Végre Morstyn, a mint egyszer a torkát eleresztették, azt mondá, hogy
ennek a kulcsnak nincs birtokában. Azt otthon tartja a podoliai
kastélyában: engedjék oda menni, ott előadja.

– Meg kell tudnunk, kik az árulók közöttünk! Kiálta felhevülten
Jablonszky István. Ő maga volt királyúl kiszemelve az összeesküvők által
Szobieszky helyébe.

– Meg kell őket ismernünk! kiálta az egész gyülekezet.

A király pedig talált egy égő viaszgyertyát a tanács asztalán, föléje
tartá a papir lapot, melyre az összeesküvők nevei föl voltak irva, a
papir lobbot vetett, s fekete foszlányai csöndesen szállongtak el a
nemes urak fejei fölött.

– Nincsenek!

S ezzel a szóval kiverte valamennyinek a kezéből az orgyilkot.

A helyett kardjaikat rántották ki a főurak, s ott rögtön össze akarták
aprítani Morstynt a király lábainál. A király betakarta a bűnöst a
palástjával, nem hagyta bántani. Elviteté börtönbe s nyitva hagyatta
börtöne ajtaját, mielőtt itéletet hoznának a fejére. Hadd szökjék!


XXXIV.

Ez az esemény képezte a forduló pontot a világtörténelemben.

A franczia udvar által tervezett összeesküvés napvilágra jött egy
cselszövény által, melynek sikerülte egy asszonyi hajszálon függött. A
hajszál nem szakadt el, mely oly gyönge, hanem e helyett elszakadt a
láncz, mely Lengyelországot Francziaországhoz köté, az az erős láncz.

Az a párt maga, mely a francziához szított, megszégyenültében a
legdühösebb ellensége lett a tegnapi szövetségesnek, mikor annak
gúnyszavaiból megérté, hogy mily megvetett eszközül adta oda magát s ez
fordult legdühösebben ellene.

Egész Varsó fellázadt a franczia követ ellen. Az országgyűlésen törvényt
hoztak, mely megtiltja a franczia követnek Lengyelországban
letelepülését, s egy szónok – a lithvaniai Tiszkievicz – azt
indítványozá, hogy marquis de Vitrynek négyszáz botot kell veretni a
talpára török módra! Ez az indítványa ugyan nem fogadtatott el, de
Tiszkievicz azért esküdött égre és pokolra, hogy de Vitry mégis meg
fogja kapni a négyszáz botot a talpára. A franczia követnek a hintaját
az nap kövekkel dobálta meg a nép. A király tudtára adatta de Vitrynek
és Gravelnek, hogy jó lesz az éjszaka oltalma alatt elhagyniok Varsót,
minden hozzátartozandóikkal együtt.

S a két marquisnak igen jó sugallata volt, a midőn pompás hintajaikat,
kiséreteikkel együtt, a varsói főuton elbocsátva, ők maguk ketten,
álruhába öltözve, egy paraszt szekéren mellékutakon igyekeztek kijutni
az országból; mert bizonyára Varsótól egy napi járásra ott várt rájok
lesben Tiszkievicz négyszázad magával, s mindegyikénél volt egy
mogyorópálcza; úgy akarta beváltani a fogadását. Jó szerencse, hogy csak
az üres hintókat kapták meg.

A franczia befolyás ezzel teljesen megbukott Varsóban.

S mily csekély okok miatt!

Azért, hogy D’Arquient nem irták Ducnek nagy betűvel, azért, hogy a
franczia királyné egy marquisnak királynévá lett leányát nem akarta
testvérének nevezni, azért, hogy Sardis lovagnak olyan szép szemei
voltak, azért, hogy egy Gonzaga-hajszál egy levélcsomagot megbirt.

És ezen a láthatatlan csekélységen mult, hogy Lengyelország Moszkva
ellen forduljon, s hatalma teljében összezúzza a keletkező orosz
birodalmat, elmult, hogy a török birodalom Bécs városát birodalma ötödik
fövárosává tegye, a negyedik volt már Buda; és elmult, hogy Budán egy
Tököly királyi dynastiája örökítse meg magát. Megfordult a végzet!


XXXV.

Szobieszky bölényvadászatra ment a Kárpátokba.

Azt mondta, hogy nincsen egyéb dolga, mint mulatni.

Történetesen épen akkor ment Tököly Imre is bölényt hajtani ugyanoda.

A két jó barát találkozása nem lehetett véletlen.

Szobieszky itt mondta el jövendő terveit őszintén Tökölynek.

Se a lengyel király, se a lengyel nemzet nem lett többé XIV. Lajos
szövetségese a helyrehozhatlan sértések után.

Se Szobieszky, se a lengyel nép nem lett szövetségese a török hódítónak.

De azért mind Szobieszky, mind a lengyel nép megmaradnak a magyarok jó
barátainak.

Most meg fogják menteni a római szent birodalmat és annak császárját a
végveszedelemtől. S majd mikor aztán Lipót császár a megszabadítót
karjai közé öleli s így szól hozzá:

– Mivel köszönjem meg hősi segélyedet?

Akkor azt fogja neki mondani Szobieszky:

– Add vissza Magyarországnak szabadságát!

Ez lesz az egyedüli jutalma, díja hősi segélyének.

A két nemes fejedelmi vezér mint jó barát vált el egymástól.

Tököly már akkor tudta, hogy Szobieszky vele szemközt fog harczolni, és
mégis ő mellette!

A versaillesi hírlapokban az lett elhíresztelve, hogy Szobieszky nem
képes már semmi harczi tettre: nagyon el van hízva s a köszvény
összehúzta a lábait. De Vitry marquis ezzel a tréfával ütötte el a
kudarczát, s a francziáknál mindig annak van igaza, a ki az embereket
meg tudja nevettetni.

Nevettek rajta s chansonetteket csináltak belőle.


XXXVI.

Kara Mustafa és Tököly Imre, kit a szultán Magyarország királyává emelt,
Bécs alatt álltak már hadaikkal. Magyarország el volt veszve Lipótra
nézve. A birodalmi főváros bástyáiról lehetett a láthatáron emelkedő
vésztüzeket látni: a tatár előhadak hírmondóit. Éjszaka fáklyavilágnál
menekült a császár és a két császárné, a főherczegasszonyok és velük
együtt hetvenezer lakos Bécs egyik kapuján át a Duna túl partjára. Az
ifjú császárné azt az éjt a szabad ég alatt tölté, sátor nélkül, szalmán
fekve, egy bokortól védve a hideg szél ellen.

Kara Mustafa a várakat, erősségeket mind a háta mögött hagyva, egyenesen
a fővárosnak tartott egész seregével.

A bécsiek nemsokára meglátták őket.

A milyen nagy Bécs városa, három nap alatt egy épen akkora új város
támadt mellette, elpusztítója és eltemetője a másiknak. Egy új város,
fényes sátorokból, melynek közepén, mint egy templom, emelkedett a
fővezér sátora, ércztetővel, selyem- és drága szőnyeg-falakkal; ragyogó
az aranytól s röpködő a zászlóktól. E félhold alakú új város maga is
utczákra volt osztva s az utczákban kereskedők, kalmárok bódéi felütve;
ezrei a teherhordó tevéknek jártak-keltek a sorokban, közöttük a tornyos
palankint hordó elefántok: Ázsia, Afrika minden pompája együtt. Kara
Mustafa egész szerályját elhozta magával; kiséretét fejedelmek képezték,
Szelim Girai, Krimia khánja, Tököly, Magyarország királya, Apafi, Erdély
nagyfejedelme, Cantacuzeno Szirván, Oláhország hoszpodárja. S míg a
sánczkosarak mögül háromszáz ostromágyú szórta tűzgolyóit Bécs falaira,
addig a nagyvezér az ezeregyéjszaka meséit regéltette magának bajadérei
által.

Semmi sem mentheté meg Bécset kezei közül. Azt csak negyvenezer ember
védte, s neki háromszázezer harczosa volt.

Rohammal is elfoglalhatta volna bizton. Spahijai lóháton ostromolták meg
a Lipótvárost s egy hajrával elfoglalták azt. De kimélni akarta: nem a
várost, hanem annak a kincseit. Ha rohammal veszi be, a győztes katonák
osztoznak meg a kincsen; ha feladás mellett kapja meg, minden kincse a
fővárosnak neki magának marad.

Ez a kapzsi kincsvágy mentette meg legelső sorban Bécset.

Kara Mustafa ötven napig dőzsölt sátorában s hallgatta az odaliszkjai
meséit, míg árkászai folytatták a földalatti harczot tűzaknáikkal a
bécsiek ellen. A háromszáz ágyú porrá lőtte már a főváros templomait,
császári palotáját, a védőknek elfogyott már élelmük és lőszerűk; maguk
is ki voltak fáradva halálba; a félhold tábora általános ostromhoz
készült s az Bécsnek temetkezési napja leendett.

Az általános rohamot megelőző éjszakán a török tábor minden zászlója
előtt szurok-serpenyőket gyújtottak meg, hogy Bécs falairól alátekintve
úgy tünt fel e tábor, mint egy vészcsillagokból csoportosúlt félhold
szörnyű képe.

De ugyanakkor a Szent-István tornyában álló őr a Kahlenberg tetején
fellobogó tüzet jelzett. Ez Szobieszky tábortüze volt. Ő maga jött, oly
hatalmas hadsereg élén, a minőt még lengyel király nem vezetett soha.
Igaz, hogy gyalogságában némely zászlóalj mezítláb volt. – Hogy ne
szégyeljék magukat a fényes bécsi urak ily rongyos emberek által
megszabadíttatni, azt mondá róluk Szobieszky: – Ime ezeknek fogadásuk
tartja, nem húzni fel más csizmát, mint a mit a megölt ellenségtől
fognak elvenni.

A hős király, miután a hosszú napon keresztül hadai rendezésében
kifáradt, este ledőlt az őrtűz mellé s a földön fekve irt – levelet az ő
szerelmes hitveséhez, a miben arra kéri, hogy ne keljen fel olyan korán,
mert az árt az egészségének. Aláirva ez: «a te hű és imádó Seladonod».

S előtte volt a világot meghódítani támadt óriási tábor.

Másnap reggel nyolcz gólya érkezett meg a magas légben röpülve s
leszállt a Szent István tornyára fészket rakni – az ostromolt város
közepett.

– Jó jel! – kiálták az ostromoltak. – A madarak jóslata!

Ez a nap volt szeptember 12-ke, vasárnap. Évfordulója a khoczimi
diadalnapnak, s Szobieszky királylyá választásának. Ezen a napon rohanta
meg Szobieszky Kara Mustafa táborát.

Oldala mellett lovagolt első szülött fia, Jakab, 16 éves ifjú: ki a
midőn első harczi próbáját megteendő, anyjától bucsút vett s azt sírni
látta, azt kérdé tőle:

– Miért sírsz?

– Azért, hogy kis öcséd még nem mehet veled!

Lengyel asszonyhoz illő szó!

Öt hadoszlopra osztva, mint megannyi zuhatag omlott alá a Kahlenberg
szakadékain át a lengyel tábor Kara Mustafára.

Ugyanakkor a nagyvezér általános rohamot fuvatott Bécs városa ellen.
Roppant hadseregét három részre osztá fel. Lovasságát, a spahikat,
szarácsiakat, az oláh és tatár hadakat Szobieszky ellen küldé; a
janicsárokat és a válogatott testőrlovasságot magánál tartá; a többivel
Bécs falait rohantatta meg. Ő maga asszonyai társaságában, bíborpiros
sátora alól nézte a nagyszerű harczjátékot, fekete kávéját szürcsölve.

Neki csak játék volt az. Két kis fiának a fejét simogatta a közben; egy
kis szerecseny törpéje volt, a ki egy szelidített strucz madarat
tánczoltatott körben előtte, s egy szemfényvesztő bohócza folytatott
párbeszédet egy beszélő papagálylyal; a rabnői pávatoll legyezőkkel
hűsíték, mert forró délután volt.

Igazán forró! Ezen a napon törte össze Szobieszky János a félhold
uralmát.

Kara Mustafa nem akarta azt meglátni. Nem akarta a szemeinek elhinni,
hogy csapatjai egymásután bomlanak szét s hogy háta mögött az egész
láthatárt takarja már a futó hadseregeitől felvert porfelleg.

Hiszen még az a tartalékhad, mely ő körülötte volt csoportosulva, maga
is nagyobb és erősebb, mint az egész bécsi sereg és Szobieszky hada
összevéve.

Estig, a míg feljött a hold (épen holdtölte volt), a török sereg
kétharmada futásnak eredt.

Ekkor megjelent a nagyvezér előtt a Sheik-ul-Izlam, az egyház főpapja.

– Fuss innen, átkozott! – kiálta rá. – Te, kinek dobzódásai, ostobasága,
kapzsisága és restsége fordítá ellenünk Allah haragját. – Fuss! Az
ütközetet elvesztéd. A hadsereget elvesztéd. Mentsd meg legalább az
ország nagy zászlóját, hogy ellenség kezére ne kerüljön. Nézz fel az
égre és lásd meg, hogy maga az ég is ellenünk harczol.

Épen akkor egy nagyszerű teljes holdfogyatkozás látványa tűnt föl az
égen. A mohamedán csapatok jelvényük elsötétedésében végveszedelmük
jóslatos tüneményét látták s kétségbeesés szállta meg sziveiket.

Kara Mustafa ekkor szánta el magát a cselekvésre.

Előhozatta paripáját, mely alig tudott lépni az arany és drágakő
terhétől s felült rá és parancsokat osztott.

De parancsát már nem fogadta senki.

Legjobb vezérei holtan feküdtek már a mezőn.

A csatatérről vágtatva jött a hős Szelim Girai, tajtékozó paripáján,
vértől és portól belepve.

– Mit akarsz még? – kiálta a nagyvezérre. – Fuss innen! Nem látod, hogy
maga Szobieszky János jön reád?

Valóban ő közelített, maga a király. Az a biborveres sátor volt
rohamának czélja. Rá lehetett ismerni harczosai közepett gyémántos
sisakjáról, ragyogó puzdrájáról, s arról az ezüst paizsról, melyet a hű
Maczinszky hordozott oldala mellett; a mely paizst az astronomok a
csillagok közé emeltek.

Arcza előtt futott mindenki, még a janicsárok is.

A roham, melylyel Szobieszky huszárjai az ellenálló sorok közé törtek,
oly erőszakos volt, hogy valamennyi dárda kettétörött az első sor
vitézei kezében, mikor ellenfeleik közé csaptak.

A jancsár had is megfutott. Beteljesült az ősz szakálú ulema átka Kara
Mustafán: «El fognak futni a vitézeid az ellenség kalpagjának
látásától!»

A nagyvezér ekkor vette észre, hogy a végveszély szakad a fejére.

Leszökött aranytól görnyedő paripájáról, s két kis fiát ölre kapva,
felugrott egy közönséges harczi ménre, a mi futásra való volt.

A fiait sietett megmenteni, nem a próféta zászlóját, mely sátora előtt
csüngött lelankadtan.

– Öljetek le mindent! kiálta rabszolgáinak, s azzal kengyelvasát lova
oldalába vágva, nyargalt bódultan a futó tömegen keresztül gázolva.

A rabszolgák végrehajták parancsát. Leölték a szép háremhölgyeket, kik
még tegnap paradicsommá varázsolták a földet. Némelyiknek kis gyermeke
is volt, annak a fejét széthasíták; azután leszurták a palankin hordó
elefántokat, a teherhordó tevéket, elvágták a nyakát a szelidített
struczmadárnak, hogy semmi se jusson élve az ellenség kezébe. Még a
beszélő papagályt is megakarták fojtani, de az kiszabadítá magát a
kezeik közül, s aztán felrepült a levegőbe, onnan kiabálta alá a
betanított mondást: «Allah buffáj! Allah mitrei chrestinnai», s repült
tova a gazdája után az egész futó tábor feje fölött.

Ez öldöklés valamennyi sátorban megújult: a vert had legyilkolta a
magával hozott asszonyokat s a teherhordó állatokat ezernyi ezer számra.

A nagy ütközet el volt döntve. Hat pasa feküdt holtan a csatatéren,
köztük az aleppói és silistriai pasák. A török hadsereg nem létezett
többé, a Bécs előtti tér hulláival volt fedve.

Mikor Szobieszky a nagyvezér pompás sátora elé megérkezett, a nagyvezér
lovásza eléje vezette Kara Mustafa paripáját, az arany nyereggel; a
nyerget és a kantárt haza küldé a király feleségének.

És azután ugyanazon a tört résen, melyen az ellenség akart behatolni
Bécs városába, vonult be felmentő seregével a megszabadított
metropolisba.

A bécsi nép istenítve fogadta megszabadítóját!

Szobieszky János pedig egyenesen a Szent István templomába sietett s ott
arczra veté magát az oltár előtt, homlokát a hideg kőre nyugtatva.

A főpap egyházi beszéde így kezdődött:

– Fuit homo missus a Deo, cui nomen erat Johannes.

Azután ismét visszament az elfoglalt török táborba, szállást foglalva a
nagyvezér pompás sátorában, s hol még tegnap Kara Mustafa a paradicsom
minden örömeit bitorolta, Szobieszky ott leült hosszú, reggelig tartó
levéliráshoz. Az egész ütközetet leirta egyetlen, imádott felesége
számára. – A levél ezen végződött: «a mi Fánfánunk derekasan viselte
magát!» – S azt nem tudhatta minden ember, hogy Jakab fiuk volt az «mi
Fánfánunk».

Iszonytató kincshalmazt hagyott prédára maga után a török tábor;
Szobieszky is kivette belőle maga részét: ez volt hatszáz kis gyermek,
kiket a menekvő apák nem értek már rá megölni: azokat ő összeszedeté s
valamennyinek keresztapja lett és gondoskodott a felnevelésökről.


XXXVII.

Egész Európa viszhangzott Szobieszky csodaszerű diadalától. Minden
nemzet, minden ország megünnepelte azt. Rómában egy egész hónapig
tartott az ünnepély Szobieszky tiszteletére. Az általa elfoglalt
próféta-zászlót városról-városra hordozták, s paizsát fölemelték a
csillagok közé.

Nem csak Bécset, nem csak a római birodalmat, de az egész
keresztyénséget ez a diadalnap mentette meg.

Csak a franczia hírlapok irták e diadalnapról, hogy azt nem Szobieszky
fegyvere vívta ki: hanem a pápa ő szentsége hathatós imái az egek
urához.

Csak az volt hátra még, hogy Tökölynek adott szavát beváltsa Szobieszky.

Majd mikor a római császárral találkozni fog, majd mikor az kérdezni
fogja tőle: «mivel háláljam meg, hogy megmentetted birodalmamat,
koronámat, trónomat?» Akkor lesz ideje azt válaszolni:

– Tedd boldoggá, tedd szabaddá a te Magyarországodat!

Az ebersdorfi mezőn találkozott össze Szobieszky a császárral. A lengyel
és osztrák hadsereg közepett lovagoltak egymás felé az ünnepélyes
találkozóra. Szobieszky mellett lovagolt a fia, a büszkesége. Azt is be
akarta mutatni a császárnak. Az is az ő ügyéért harczolt.

Egy teljes negyedóráig tartott a találkozás. Szobieszky beszélt a
császárhoz; üdvözölte, gratulált neki, bemutatta a fiát, – s a császár
mindezekre egy szót sem szólt: még csak azt a szót sem mondta neki, hogy
«köszönöm!»



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: E beszély a márcziusi napok előtt volt írva. Csillagászok
csakugyan várják azon nagyszerű üstökös eljövetelét ez évben, mely
minden 296-ik esztendőben egyszer kerüli meg a napot. Lángüstöke másfél
foknyi tért foglal el az égen s lobog mintha a szél fújná.


Ha eljövend, hála az égnek. Magyarhont úgy fogja találni, mint ki az
életet megérdemelte. (1852.)

_J. M._

Talán nem voltam rosz próféta. (1894.)

_J. M._]

[Footnote 2: Egy ily menhely még e században is volt Törökországban,
Madara nevű falu, hova azon nők futottak, kik férjeiket elhagyták;
néhány évtized előtt, azon híres győzelem után, melyet e falu mellett
nyertek az oroszok Redshid basán, pusztult el az asszonygyarmat.]



TARTALOM.

  A magyar előidőkből:
  Egy bukott angyal  3
  Az üstökös útja  34
  Mahizeth  56
  Másik haza  73
  Bacsó Tamás  114
  Rozgonyi Czeczilia  137
  Egy asszonyi hajszál  175

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A magyar előidőkből; Egy ​asszonyi hajszál" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.