Title: Az öreg tekintetes - Regény
Author: Gárdonyi, Géza
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az öreg tekintetes - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



GÁRDONYI GÉZA

AZ ÖREG TEKINTETES

REGÉNY

BUDAPEST, 1905

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fentartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.



I.

Sovány, hajlott asszonyka vánszorgott az utcán. Barna télikendő volt
rajta s a kezében bot. Minden kapu előtt megállt és körülnézte a kaput.
Végre egy zöldre mázolt háromemeletes ház elé érkezett. Ott a kapu
oldalán öntött vastábla hirdette, hogy orvos is lakik a házban.

Dr. Tardy Imre

MED. UNIV. GYOMORBAJOSOK SZAKORVOSA RENDEL D. E. 10–12 D. U. 3–4

Szombaton délután 4–5 között szegényeknek ingyen.

Ez az utóbbi sor apróbetűs volt, de az asszony mégis ezt a sort olvasta
el legfigyelmesebben.

– Hát ez az: „Szegényeknek ingyen.“

A házban nagy sürgés-forgás volt. Egy tallérgombos libériás inas, a
lépcsőn lerohantában hármasával ugrálta át a lépcsőköveket. Egy
cukrász-inas rózsaszínü tortát vitt fölfelé, tornyosat. Egy kékplüssbe
öltözött úriasszony lekiáltott az első emeletről az inas után:

– Fiakert ám Józsi, fiakert!

– Igenis! – kiáltotta vissza az inas rohantában.

A beteg asszony félrehúzódott a lépcső karfájához, amíg mellette le és
fölrobogtak ezek az emberek. A házmester akkor kezdte gyujtogatni a
lépcső gázlámpásait. Haragosan kiáltott a cukrász-inas után:

– Máskor a cselédlépcsőn járj!

A lépcsőházat a gáz bűze járta át. A novemberi köd visszanyomta a gázt a
házba. A lépcső is nyirkos volt a ködtől.

Az asszony az első emeletre ért. Keskeny folyosón pillantott végig: az
orvosnak a címtábláját kereste. De homályos volt ott minden. Az asszony
tétován állott. Az udvar mélyéből kávépörkölés illata lengett föl. Az
első ablaknál egy szobaleány féle hajolt ki. A karján alvó csecsemőt
tartott.

– Az orvos úr, – kérdezte az asszony, – itt lakik valahol ugye?

– Itt, jobbra az első ajtó, – felelte a leány.

S dúdolásba fogott.

A szobában bútorokat toltak ide-oda. Az már az orvos lakása volt.

Az asszony csak állt az ajtó előtt, mintha azon habozna, benyisson-e
vagy ne? Az inas ekkor, akit lerohanni látott, visszatért, s bekiáltott
egy udvari ajtón:

– Kaptunk fiakert, nagyságos uram.

– Jól van, – hangzott vissza egy öblös férfihang.

Az inas (fókaképü szőke fiu) az asszonyhoz fordult!

– Nini, – maga az, néni!

– Én vagyok Józsi. Hát te… hát maga… inas?

– Sutba vágtam a kaptafát, – felelte vígan az inas. – Jobb így. Úrnak úr
a szolgája is.

S vígan pödört egyet szőkén pelyhedző bajuszán.

– Az orvos úrhoz jöttem, – szólt félénken az asszony. – De talán
rosszkor. Valami baj van itt?

– Nem. Semmi baj. Az öreg nagyságost várjuk, – szólt az inas jelentős
hangon. – Az asszonynak az apja. Most jön a vasúton. Mi baja, néni?

– Nem tudom.

– No majd itt meggyógyítják. Olyan hamar fölpendül, hogy egy hónap mulva
akár táncolhat is. Különben, ha akarja, én is meggyógyítom. Igyék tejet,
– ennyi az egész. Meglássa ezt fogja mondani a doktor úr is. Nem nagy
mesterség ez, – szólt megvetően legyintve, – csak diploma kell, egy kis
árkus papiros. Ha diplomám volna, magam is gyógyíthatnék.

– Tej? Hát nem ad rendelvényt?

Szegénynek nem. Gazdagnak ad félesztendeig is. Haj, sok gazdag ember jár
ide! Szép kisasszonyok. Egy bárókisasszony is jár ide. Magas és barna.
Olyan haja van, hogy alig bírja tartani. Mindig két hatost ad
borravalónak.

– Hát tej, – mondotta elgondolkozva az asszony.

Aztán fölemelte a fejét:

– Mégis bemegyek, Józsi, hátha nem tejet mond.

– Tessék, – mondotta az inas az ajtóra mutatva. – Meglássa, hogy tejet
mond. Amikor én beteg voltam, nekem is tejet mondott. Ő maga is tejet
iszik, amikor beteg. Tessék besétálni.

Az asszony bevánszorgott a váróterembe.

Már sokan voltak ott, tán húszan is. A villamos lámpás az ajtó fölött
megvilágította őket. Mind szegény és mind sárga, sovány, kedvetlen.
Asszonyok, férfiak, egy tizenötéves fiu is.

A szobában vörös bársonynyal bevont bútorok. Középen egy poros pálma. A
pálma is mintha gyomorbajos volna, bágyadtan lógatta halaványzöld
leveleit.

Végre az orvos ajtaja megnyilt. Az orvos kilépett. Sápadt sovány ember
az is; fiatal, lógókezű; az orra szinte átlátszó; a füle mellett vöröses
szőke barkó. Az arcán szeplőfoltok.

Fölcsiptette a szemüvegét és nagykomolyan körülnézett.

A betegek álltak. Nem mert egy se leülni a szép karos székekbe. Az
asszony a falhoz támaszkodva állott.

– Mind gyomorbajos? – kérdezte az orvos ridegen.

Senki se jelentkezett más bajjal.

– Álljanak úgy, hogy a lámpás felé legyen az arcuk.

Sorra pillantgatta a nyelvüket, szemüket, és bólogatott, mormogott.

– Akiknek van étvágyuk, csak a gyomruk nem emészt, álljanak ide.

Tízen odaállottak, ahova az orvos mutatott.

– Akiknek nincs étvágyuk és a gyomruk se emészt, álljanak emide.

Nyolcan a szoba másik felébe térültek.

Csak az asszony maradt az ablak mellett külön egymagában.

– No, – mondotta az orvos az első csoporthoz fordulva. – Maguknak azért
rossz a gyomruk, mert többet zabáltak, mint amennyit kellett volna.

Aztán enyhébb hangon folytatta:

– Vagy pedig ártalmas ételt ettek. Hát három napig ne egyenek egyebet,
csak tejet. A negyedik naptól kezdve ehetnek főtt almát, sovány hideg
húst és lágytojást; semmi tészta! kenyérnek csak a hajából! Hagymától,
borstól, babértól, paprikától tartózkodjanak! Pálinkát, fehér bort nem
szabad inniok! Vizet is csak keveset! Jó veresbort mértékletesen!
Elmehetnek!

A másik csoport felé fordult:

– Ma ne egyenek semmit! Egy korty ásványvizet vagy tiszta igazi
veresbort igyanak, ha nagyon szomjasak! Holnap keljenek föl jó korán és
járjanak egy vagy két óra hosszat. Minél tovább, annál jobb! Akkor
menjenek ki a Városligetbe! Ott van az a svájci tehenes! Igyanak egy
pohár tejet azon melegen, ahogy a tehénből kifejik! Estig ne egyenek, ne
igyanak semmit! Ismét menjenek oda! Ismét igyanak egy pohár tejet!
Másnap ugyanezt cselekszik, csakhogy délben is ihatnak egy nagy pohár
forralt tejet. Semmi kenyér, semmi más! Harmadnap annyi tejet ihatnak,
amennyit akarnak. Enni mást nem szabad! A negyedik naptól kezdve ehetik,
amit azoknak mondtam. Lágytojást is ehetnek. Jóllakni azonban nem
szabad! Később már mindent ehetnek, amit jóízűen tudnak enni, csak arra
vigyázzanak, hogy étvágy nélkül ne nyeljenek le egy falatot se.
Elmehetnek!

Már csak asszony az maradt ott:

– Orvos úr, – mondotta. – Én egyáltalán nem tudok enni. Amit lenyelek…
nem tudok lenyelni semmit.

Az orvos cigarettát vont elő a zsebéből s amíg azt meggyujtotta, ridegen
folytatta a kérdéseit anélkül, hogy az asszonyra ránézne:

– A gyomrán daganat van.

– Igenis, orvos úr.

– A köldök táján.

– Ott.

– Menjen haza és feküdjön le. Próbáljon forralt tejet inni langyosan. Ha
lemegy: jó, ha nem megy le, nem segíthetünk.

Az asszony megdöbbent:

– Dehát csak nem halálos a baj?

Az orvos vállat vont:

– Magában gyomorrák van.

Azzal megfordult. Kalapot nyomott a fejébe és elsietett ő is le a
lépcsőn.

Az asszony még egy percig ott állott. Viaszsárga arca még színtelenebbé
vált. Meredt szemmel nézett az orvos után, mintha arra várna, hogy
visszatér és azt mondja, hogy tévedett, a baj csak ez vagy amaz.

De az orvos nem tért vissza.



II.

Doktoréknál azon az estén nagyvacsorára terítettek. A torta, amit a
cukrász-inas hozott, ott virított már az asztal közepén. Mellette
virágtartóban egy nyaláb sárga krizantémum. Köröskörül tündöklött a sok
ezüst evőeszköz és metszett üvegpohár.

A szobaleány frissvasalásu fehérkötényben forgott az asztal körül, Józsi
inas fehér cérnakeztyűben rakta a borokat, maga az asszony violakék
estiruhában sleppezett ide-oda. Szép magas asszony, tisztahomloku,
jámborarcu, a klastromban nevelték. Csak hátulról nézve nem volt
klastromi. Az ilyen testalkatot királynéinak mondják, ámbátor nem tudom,
miért volna a királynék testalkata külömb, mint másoké? Én legalább még
ahány királynét láttam, egy se lehetett volna szobrász-modell.

Egy idősebb asszony is segített a rendelkezésben, egy félgyászba
öltözött hegyesorru, kis sovány hölgy, özvegy Bárányné. Az az orvosnak
testvérnénje volt. Ott lakott az orvoséknál a fiával, egy tizenkétéves
majmocskával együtt.

– Az öreg nagyságos úrnak a támlás bőrszéket add, – mondta az inasnak.

Ez az utasítás egy olyanforma karosszékre vonatkozott, amilyent Munkácsy
festett Milton alá. Régi bőrszék volt: egy grófi kastély kótya-vetyéjén
vette az orvos nénje. Bárányné maga szokott trónolni a támlásszékben.

Még egy feltünően széparcu, de lomhajárásu asszony volt az ebédlőben:
Földiné koma-asszony, tanárné különben; iskolai barátja a doktornénak.

A vacsorán nem is volt más vendég, csak még két férfi. Az egyik fiatal,
a másik öreg. A fiatal a szépasszonynak a férje: alakra elegáns, elegáns
cigány, máskülönben komoly francia professzor, aki a jobbkezén mindig
fekete keztyüt visel. Valami ifjúkori viadal nyomát takargatja vele.

A másik, az öreg, angolosan beretváltképü agg ember. Az a szépasszonynak
az apja. Nem szokott kimozdulni a házból soha, de most mégis
kimozdították, hogy a vidéki öregúr készen találjon egy jóbarátot.

Node nem volt nehéz munka: az agg Mayer szeretett enni, noha már nem
volt foga s egyáltalán olyan elaggott volt, hogy már a szemepillái is
kihullottak. Olyan volt mint egy feltámasztott múmia.

A vidéki öregúr, akinek a tiszteletére ünnepezett a ház, boldog arccal,
de kissé idegenül mozgott e sürgölődés és pompa közepette. Nem is illett
az alakja se oda: fekete atillában volt és szürke magyar nadrágban. A
csizmája falusi módon nyekergett minden lépésére. A zsebórája láncán
pecsétgyűrű lógott és órakulcs. Ősz bajusza föl volt kunkorítva
viaszszal. Szakálla hófehér volt már. Hasonlított volna Kossuthoz, ha a
bajuszát nem sodorja; de falusi módon hegyes bajuszt viselt és ez kissé
mokánynyá változtatta az arcát. A keze is falusias volt: nagy és barna,
ha nem is olyan kérges, mint a parasztoké; látszott rajta, hogy fiatal
korában sohasem hiányzott belőle a nehéz vadászpuska.

Hogy a koma (a francia professzor) frakkban jött el, ez még inkább
furcsította az öregúr atilláját és egyéb ódonságait. De maga az öregúr
nem érezte ezt. Neki inkább a frakk lehetett furcsa. (Persze nem mondta.
Egyszerü falusi ember volt, sohse látott másképp frakkot, csak
pincéren.) Az öreg Mayer is hosszu fekete redengotban jött el. A
redengot széle persze hátul magasan állt, elől alacsonyan, mint a
görbehátu embereken szokott, de azért ünnepi volt.

Bemutatták egymásnak a két öreget.

– Hány esztendős? – kérdezte a vidéki.

Az öreg Mayer a füléhez tette a kezét.

– Hány esztendős? – ismételte a kérdést a vidéki öregúr.

– Nyolcvannégy, – felelt erre Mayer készségesen.

– Szép kor, – bólintott reá amaz.

És Mayernek a fülébe kiáltott:

– Én még csak kéthetes vagyok.

– Pah, pah, az is szép, – felelte az öreg Mayer.

– Akkor én urambátyámnak fogom szólítani.

– Én meg öcsémnek, pah, pah.

És a két öreg nevetve szorított kezet.

Most a tanár is beleelegyedett a beszélgetésbe:

– Nehéz lesz megszoknia a fővárosban, attól tartok, nehéz lesz.

– Nem tudom, – felelt az öreg úr, – de nem is aggódom. Mi kell már
énnekem? Legföljebb egy-egy pípa jó dohány. Ejnye, – szólt a vejéhez
fordulva, – te Imre, a pípámat a vasúton felejtettem.

– A pípáját, bácsi? – kérdezte Bárányné elmosolyodva. – Hát pípázik? No
ez eredeti!

Földiné is nevetett. Mert az volt a szokása, hogy mindenre nevetett.

– Pípázik? Hát pípázik? No erre kiváncsi vagyok, hogyan pípázik a bácsi?

– Csakúgy mint más, – felelt az öreg.

Nem értette, hogy mi van ezen nevetnivaló, de tetszett neki, hogy
eredeti embernek nézik.

– A pípázás mindenesetre egészségesebb, mint a szivarozás, – jegyezte
meg az orvos.

– Hát eddig nem ártott, – felelt az öregúr a lámpásra hunyorgatva.

És elbámulva szólott:

– Mi ördög lámpás ez, hogy ilyen szép világot ereszt!

Sohase látott még villamos lámpást.

– Hogyan kell ezt meggyujtani?

Az orvos tréfálkozott az öreggel:

– Könnyebben, mint akármit, csak a mutatóujját kell hozzátartania.

S amíg balkézzel a csavart fordította, a másik kézzel azt játszotta,
mintha az ujjával gyujtaná meg.

Mindezt komolyan csinálta. Azon faképü emberek közé tartozott, akiknek
arcán a komolyság és vidámság nem okoz elváltozást. A szemöldöke majdnem
teljesen hiányzott, s talán e miatt volt a szeme kifejezéstelen.

Földiné annyira kacagott, hogy a míderje majd szétpattant. A Jenő gyerek
is segített neki. A fiúban cirkuszi emlékek ébredtek.

Bárányné megszorította a fia karját.

– Micsoda illetlenség ez, Jenő! – súgta neki.

De akkor már az orvos maga is nevetett. Mikor nevetett, olyan volt,
mintha köhögne, és amikor köhögött, olyan volt, mintha nevetne. Merev
faarcán nem jelentek meg soha a belső érzések hullámai. Ha nevetett is,
csak a szája nevetett, a szeme nem. A házbeliek már megszokták. Ilyen
volt ő, ha boszankodott is. A dühe épp oly nem igazinak látszott, mint a
nevetése. A faemberek ilyenek. Ha az ujját megvágja az ilyen ember,
csodálkozunk, hogy vére van.

Hát nevetett. És megmagyarázta az öregúrnak a csavarót.

De az öregúr így sem értette.

– Azt mondod villám ez, valóságos villám. Dehát honnan jön? A felhőből
csak nem jön ide?

Eközben leültek. A főhelyre persze az öreg Csurgó ült, s melléje jobbról
az agg Mayer, balról a leánya.

A vacsora ünnepiesen kezdődött. Talán ezt az ünnepi színt akarta még
emelni az orvos, amikor a pecsenyénél poharat fogott és a cvikkerjét
megigazítva, szólott az ő szokott tompa hangján imigyen:

– Kedves apánk. Annyira családias körben vagyunk, hogy itt hangos
felköszöntőnek nem is volna helye, de ez az esemény a mi családi
életünkben oly nagy és oly örvendetes, hogy a közönséges beszéd hangja
önkéntelenül is ünnepi formát ölt. Boldogok vagyunk, hogy közénk jött.
Itt van a maga helye, azok között, akiket szeret és akik magát szeretik.
Engedje az Isten, hogy az a szép ősz, amely még az életéből hátra van, a
mi szeretetünk által legyen napfényes. Isten hozta! Isten tartsa!

A doktor láthatóképpen készült erre a beszédre, de azért az öreg szeme
megnedvesedett.

– Éljen, éljen! – kiáltotta a francia tanár szertartásosan.

A leánya kezet csókolt neki, a többi kocintott vele.

– Pah, pah, – mondta az öreg Mayer, – miről van szó? Izé, névnap?

– Nem, – kiáltotta a tanár, – csak egy „Isten hozott“.

Mayer úr bólintott és kocintott, aztán tovább evett. Irtóztatóan sokat
evett.

– Csak a pípámat ne hagytam volna el! – motyogta az öreg Csurgó.

Aztán előhúzott egy terebélyes kék zsebkendőt és megtörülte a szemét.

– Már én csak olyan vagyok, – mondotta, – mint a lenyugvó nap.

Aztán hogy ez a gondolat méginkább elérzékenyítette, ismét így szólott:

– Csak a pípámat ne hagytam volna a vasúton.

Jenő diák ledugta a fejét az abrosz alá, és ott fuldoklott nevettében.

– Van-e sok beteged? – kérdezte a koma az orvost, hogy másra terelje a
beszédet.

– Mindig több és több, felelte az orvos. – Hát még ha más lesz a
rendelő-szobám. Pompa, – ez kell manapság, hogy jól fizessenek. Ezek a
bársony-bútorok kissé kopottak.

– Selyemplüst veszünk, – mondotta a doktorné a koma-asszonyhoz fordulva.
– A kertészszel meg szerződést kötünk, hogy mindig friss és szép
pálmákkal lásson el bennünket.

– A szalonunkban minden zöld lesz, – toldotta a beszédet Bárányné. –
Nekem régi kedves gondolatom, hogy egy zöld szalont csináljak.

– Mit szalon, – szólt közbe a doktor, – a váróterem a fő, nem a szalon.
Az én szalonom a betegeké.

– Tegnap magam is majdnem paciensed lettem, – mondotta a koma, – de nem
jöttem el, mert úgyis tudom, hogy a te patikádra tehén van festve
címerül.

– Hát ez az igaz, – felelte az orvos. – Minden más orvosság csak a
gazdagoknak való.

Vacsora végén a tanár az apósához fordult:

– Mondja el apám a bácsinak Rózsa Sándort, hogy hogyan találkozott vele
negyvennyolcban?

A doktorné érdeklődéssel emelte föl a fejét:

– Rózsa Sándorral?

Bárányné is könyörgött:

– Mondja el, Mayer bácsi, még én se hallottam.

A doktor magyarázta az apósának:

– Mayer bácsi a szabadságharcban százados volt. Aztán vaskereskedő lett.
Különben jogot végzett ember.

Az öreg Csurgó tiszteletet kifejező arccal nézett az agg úrra s
fölemelte a poharát:

– Éljen! Én is harcoltam, de csak hadnagyságig vittem.

– Melyik izénél? – kérdezte az agg Mayer.

– Bem alatt.

– Én Nagy Sándor alatt voltam.

Aztán összenyomogatta a szemepilláit, vagyis a szeme szélét és elmondta:

– Hát pah, pah – mintha egy láthatatlan csibukot szína – ez akkor volt,
amikor én az izét vittem a másik táborba.

– A pénzt, – magyarázta a tanár, – tábori pénzt.

– A pénz egy ménkü nagy izébe vót beizélve, pah, pah.

– (Vasasládába.)

– Osztán csak olyan közönséges paraszt izére tették föl, hogy gyanút ne
izéljen, pah, pah.

– (Parasztkocsira.)

– Oszt ahogy megy a kocsi pah, pah, az alfődi izén, hát mán estefele
járt az idő, előtalálkozunk egy parasztemberrel, pah, pah.

– (Apánk is parasztnak volt öltözve.)

– Oszt aszongya, hogy izé, pah, pah, megálljunk, vegyük fel. Mert esett
az eső. Hát felvettük. Ahogy mellém ül oszt az izéje szétnyillik, akkor
látom, hogy két nagy izé pah, pah, van a derekán.

– (A szűre szétnyilott és pisztoly volt az övében.)

– Hát énbennem is elhül az izé. Pah, pah, mi fene embert vettem én fel?
Eközben egy izéhez érkezünk, le kellett szállnunk, pah, pah, hogy
megkérdezzük, nem mutatkozott-e izé erre?

– (A csárdában kérdezősködtek az ellenség felől.)

– Egyúttal enni is kértem. Az embert is odaültettem az izéhez. Mondom,
győjjön, pah, pah, egyék velem. Aztán, hogy az izémről megpillantotta,
hogy izé vagyok…

– (A keze vékonyságáról látta, hogy úr.)

– Hát vele is úgy beszéltem, ahogy izével kell.

– (Magyarral.)

– Beszélgettünk a harcokról. Mikor aztán elváltunk, aszongya: Én itt
maradok. Csak menjen az úr tovább, pah, pah. Azt is tudom én, hogy mi
van a izébe, azért is kéredzkedtem én föl az izére, de a magyar sereg
pénzét nem bántom. Akkor mondta aztán a nevét is, hogy ő izé, pah, pah,
Rózsa Sándor.

– Bámulatos! – mondotta az orvos. – A bácsi halálos veszedelemben
forgott.

Az öreg Csurgó kezet nyujtott Mayernak s koccintott vele.

A tanár a fejét rázta:

– Nem így szokta ezt elmondani. De napról-napról fogy az esze. Maholnap
be kell iratnom a Frimm-féle intézetbe.

Az orvos halkan kérdezte:

– Még mindig olyan zsugori?

A koma némán legyintett a levegőbe.

A mellékszobából ekkor gyereksirás hallatszott.

– Hozza be dada! – szólott elmosolyodva az asszony.

Egy ölbeli csecsemőt vittek be. A lámpás láttára elhagyta a sirást. A
lángra bámult, akármerre fordultak vele.

Minden kéz a gyermek felé nyúlt.

– Milyen szép! Milyen gyönyörü!

– Angyal! – kiáltotta a tanárné.

A szép asszony minden gyermek láttára elérzékenyült. Neki nem volt.

– Az anyjához hasonlít, – mondotta a tanár.

– Az öregapjához inkább, – szólt a doktor mosolyogva.

Az anyja ceccegett a gyereknek, és az öreg úr felé fordította:

– Ki az? Nagyapó!

Nagyapó kipirosodott arccal mosolygott az unokájára.

– Laci! fiam! Gyere nagyapóhoz!

A gyerek azonban nagyszemet meresztett a tüskésbajszu fehér emberre, és
sírva fakadt. El kellett bujtatni az anyja kebelébe.

Az inas ekkor a tortához adott tányérokat, s a doktor füléhez hajolva
szólott halkan:

– Egy asszony van itt, egy beteg.

– Úri asszony? – kérdezte hasonló halkan az orvos.

– Nem. Délután is itt volt. Szegény asszony.

– Miért nem küldted el?

– Nem megy.

Ez a halk beszélgetés, s főképpen az orvos feje rázása elvonta a
gyermektől a figyelmet.

Az asszony kérdőn nézett az urára.

– Valami beteg, – felelte az unalommal.

– Hát erigy ki fiam, – dörmögte jólelkűen az öreg. Hiszen várhatunk.

– Nem segíthetek rajta. Mondd, hogy menjen el. Jöjjön holnap.

S hogy az inas kiment, boszusan folytatta:

– Elég őszinte voltam megmondani neki, hogy halál az orvossága. Persze
nem kellett volna. De hogy apánkat vártuk, izgatott voltam: attól
tartottam, hogy nem érek ki idején az állomásra. Azért aztán csak
hamarosan végeztem vele.

Mindenki hallgatott. A halál említése hideg árnyékként érintette a
társaságot.

Az orvos a tortából metszve folytatta:

– Gyomorrákja van. Hát mi fenét csináljak vele?

– Ugyan Imre! – szólt Bárányné a fene szóért.

Nem szerette az ilyen parlagi szavakat.

Tardyné is csodálkozva nézett az urára. Sohse hallotta tőle a fenét
emlegetni.

– Könnyü pedig azon segíteni, – mondotta az öreg.

Az orvos vállat vont:

– Ugyan apám! Gyógyíthatatlan betegség.

– Nem’a, – erősködött az öreg. – Látod, a paraszt nem kap gyomorrákot
soha.

– Jól beszél a bácsi! – udvariaskodott a koma.

Az öreg tüzesen folytatta:

– Hát mér nem esik a parasztba gyomorrák? Azér mer sült tökkel él!

A Jenő gyerekből kitruccant a nevetés, de szerencséjére mindnyájan
nevettek. Most már az asszony is mondotta:

– Ugyan apa!

– De halljátok, – szólt az öreg az asztalra ütve, – nem bolondság ez!

– Pah, pah, miről van szó? – kérdezte az agg Mayer.

A csecsemő tátott szájjal bámult a pirosképü vidéki arcra, s feléje
kapdosott.

– Nézze, nézze, apa, hogy szereti! – szólt a gyönyörködés éneklő hangján
a doktorné.

Erre az öreg is elfelejtette a sült tököt, és az unokájához fordult:

– Szeretsz? Szereted nagyapót? Veszek neked lovat!

A gyerek nevetett, persze csak úgy mint a csecsemő szokott: az élet
nevetett belőle.

Az inas visszatért, és a doktorhoz hajolt:

– Az asszony nem megy el.

Az orvos boszusan rándult meg:

– Hát mit akar?

– Itt áll a folyosón az ajtó előtt.

Az orvos a fejét csóválta:

– Még ennem se lehet nyugodtan!

– Hát tégy vele valamit, – mondta az asszony kérlelő hangon.

– Dehát mit tegyek vele? Meg fog halni, hát meg fog halni. Hiszen
elvégre mindenkinek ez a vége!

– No, – azt mondja az öregúr fölkelve, – hát most már enyém az a beteg.
Te lemondtál róla, hát az enyém.

Azzal kiindult.

Mindnyájan furcsálták az öreg fölbuzdulását, még az inas is mosolygott,
mikor az ajtót kitárta előtte.

Az öreg leverte a morzsákat az atillájáról, és végiglegyintett a
szalvétával a csizmáján is. Kikopogott az előszobán át a folyosóra.
Minden szava behallatszott ahogy az asszonynyal beszélt:

– Maga az lelkem?

– Én vagyok, – felelt egy szomoru női hang.

– Az a gyomorrákos?

– Én vagyok. A doktor urat várom.

– A doktor úr nem gyógyít ilyen nehéz bajokat, lelkem. De ne búsuljon,
meggyógyulhat. Csak egyék sült tököt. Mert erre a bajra más orvosság
nincsen. Értette.

– Értettem. De hol vegyek sült tököt?

– Hol? Hát a piacon. Csak árulnak tán?

– Megnézem.

– Vagy kér akárkitől. Hiszen tök csak van mindenütt. Nem ritkaság.

– Megkeresem.

– Aztán persze ha mást is tud enni, hát mást is egyék. Eleinte nem igen
lehet mást, legfeljebb híg ételt, de később lecsuszik más is. Van-e
gyermeke?

– Két kis leányom van, nagyságos uram.

– Kettő? Nem sok. Nagyok-e?

– A nagyobbik tízesztendős, a kisebbik hat.

– És szegény maga ugye?

– Bizony özvegy vagyok, nagyságos uram.

– Ne mondjon engem nagyságosnak. Én csak tekintetes vagyok.

– Úgy fogom mondani tekintetes uram.

– Hát nézze, itt ez az ötkoronás. Ez a magáé. Ha meggyógyult, jöjjön el,
hogy lássam. Csak az öreg Csurgó Károlyt kérdezze. Ne csókoljon kezet,
nem vagyok én kanonok. Hát csak sült tököt egyék. Isten áldja meg.

– Jólelkü, kedves ember, – mondotta Földiné.

– És olyan becsületes arca van! – jegyezte meg a professzor. – A
fővárosban az arc csak fejdísz, cégtábla. A vidéken ott ül a lélek is az
emberek arcán.

– Pah, pah, miről van szó? – kérdezte az agg Mayer.

Aztán, hogy senkise felelt, elaludt a székén.

Az öregúr visszatért.

– Adjatok egy pípát, – mondotta a vejének.

Mindnyájan elmosolyodtak.

– Pípát? Nem pípázunk mink. Tessék szivar, atyus.

Az öreg kelletlenül gyujtott szivarra. Aztán elbeszélte, hogy milyen
nehezen vált meg birtokától.

A Duna mentén volt a birtoka, körülbelül háromszáz holdnyi jó termékeny
föld. Az öregúr már évek óta magányosan élt rajta. A felesége ezelőtt
húsz évvel halt meg, azután meghalt a jogász fia, huszár fia. Csak a
leánya maradt (a doktorné) Gizella. Ez a leánya hétéves korától kezdve
mindig az apácáknál lakott, hol az angol apácáknál, hol a Sacré-coeur
intézetekben, mígnem egy betegsége alkalmával az intézet betegszobájában
megismerkedett az orvossal, s a klastromból ment férjhez.

Az öregúr az elhagyottság érzetével lézengett a birtokán, s amikor arról
értesítették, hogy unokája született, nem volt többé nyugta. Tardyék
minden hónapban írtak neki, hogy költözzék hozzájok. A birtok árán a
veje hidegvíz-intézetet építtetne, s fizetne annyi kamatot, amennyit a
föld jövedelmez.

– Hát eladtam, – fejezte be az öreg az elbeszélését. – Eladtam
harmincezer forintért.

A doktorné elhülve nézett reá.

– De édesapám, – mondotta elfulladó hangon, – hiszen azt írta, hogy
harmincötezerért kérik.

Annyiért kérték, – felelte nyugodtan az öreg, – de a házat nem adtam
hozzá.

– Dehát miért nem? Hiszen már nem tér vissza többé! Hát nem úgy jött?

– Innen ugyan nem eresztjük vissza! – duplázott rá a doktor.

– Arról szó sincs, – erősítették az asszonyok is.

Az öregúr hümmögött.

– Hát, – mondotta végre, – nem is azért. Hanem látod, – folytatta a
leányához fordulva, – az én apám ott jött-ment azon az udvaron, azon a
tornácon. Az anyám ott forgolódott azok közt a falak között. Nem akarom,
hogy más is ott járjon, más is ott éljen.

Megmosolyogták az öreg fölfogását, de megdicsérték érte, s ez az öregnek
jólesett.

Éjfél felé komáék fölrázták az öreg Mayert és elbúcsuztak. Nem messze
kellett menniök, csak egy emelettel följebb. A Jenő gyerek is kezet
csókolt az anyjának, meg egy titkos lökés után az öregúrnak, s aludni
tért. Az öreg a vejével maradt, meg a két asszonynyal.

Akkor nyugtalanul pillantott a vejére.

– Hallod-e, nem bontja-e föl valaki azt a ládát?

– Már hogy bontaná, – felelte a vő.

– Hogy nyúlnának ahhoz? – szólt a doktorné is.

És magyarázattal fordult Báránynéhoz;

– Apánk otthagyta a ládáját a vasúton. Sok volt az utas: rábiztuk a
szállítóvállalatra.

Bárányné megnyugtatóan biztosította az öregurat:

– Holnap reggel itt lesz.

– Csak azért mondom, – szólt nyugodtan az öreg, – mert abban van a
birtok ára.

– A harmincezer forint? – kérdezte elsápadva Bárányné.

A vő csak percek mulva bírt megszólalni:

– Hát hogy lehetett azt odatenni, apám!

Az öreg röstelkedve pislogott:

– Olvastam, hallottam, – mondotta a szívarról a hamut a tányérba
ütögetve, – hogy a vonatokon zsebmetszők utaznak. Sokszor írta azt az
ujság.

– Node, ládába tenni akkora összeget! – szólt Bárányné a kezét
összecsapva.

– És még kint hagyni a vasúton! – rebegte a doktorné.

– Hászen ti mondtátok, hogy hagyjam ottan! – felelte az öreg. – De
mingyárt gondoltam én, hogy nem jó lesz.

A doktor izgatottan járkált a szobában.

– Apánk helyesen cselekedett, – mondotta aztán nyugalmat erőltetve
magára, – mink vagyunk a hibásak. De most már fektessétek le: bizonyosan
jólesik neki a nyugalom.



III.

Az öregúrnak egy kis udvariszobát adtak. Ott ébredt föl másnap
hajnalban.

– Kati! – szólalt meg a szoba sarka felé fordulva.

Senkise felelt. Az öreg akkor eszmélkedett, hogy hol van.

Érezte, hogy eleget aludt, de még sötét volt. Egydarabig hallgatódzott:
se kutyaugatás, se kakas-kukorikolás. Hány óra lehet? Kitapogatta a
villamos lámpást és meggyujtotta, ahogy tegnap megtanítottak rá. Aztán
megnézte az óráját: öt óra.

Fölhúzta a nadrágját. A csizmáját is föl akarta húzni, de a csizma nem
volt az ágy mellett. Csengetett hát a szobaleánynak.

A szobaleány borzasan és álmos szemmel nyitott be.

– Baj van, nagyságos úr?

– Én nem vagyok nagyságos, – felelt az öreg. – A csizmámat!

S ahogy a csizma megérkezett, rádörmögött a szobaleányra:

– Micsoda lustaság! Már öt óra elmult és még hevertek?

Kinyitotta az ablakot, hogy megnézze, milyen az idő. Az udvar sötét
volt. Az eget nem lehetett látni.

– Mit gondolsz, – mondta bizalmas házihangon a szobaleánynak, – nem
lopják el az én ládámat?

– Micsoda ládát? – kérdezte nagyszemet nyitva a leány.

– A ládámat, az utazó ládámat.

És elmondta neki, hogy mi történt a ládával.

A szobaleány háttal az ajtófélfának támaszkodva, érdeklődéssel
hallgatta.

– Ne tessék búsulni, biztosan megérkezik.

– No akkor jól van, – mondotta megnyugodva az öregúr.

Felöltötte a budáját és kiment a folyosóra, hogy ott tájékozódjék a
felhők állása felől. A csizma nyikorgása persze mindenkit fölébresztett.

– Apám, – kérdezte az orvos is fölriadva, – kell valami?

– Kell ördög, – felelte vígan az öreg. – Csak fölkeltem, mert reggel
van. Itt nem szoktak reggel fölkelni?

– Hát ilyen korán nem, – felelte kedvetlenül az orvos. – Feküdjön vissza
apám, pihenjen. Hiszen nem alhatott eleget!

Azzal visszahúzódott.

Az öreg egydarabig csak állott, és nézte az asztal sarkát: bizonyosan
azon tünődött, hogy vissza feküdjön-e? Végre is nem feküdt vissza. A
fejére nyomta a kalapját és kibotorkált.

– Itt nem harangoznak hajnalt? – kérdezte a szobaleányt.

– Nem tudom, tekintetes úr, – felelte az.

És utána nézett a fejét rázva, mosolyogva.

Már ekkor szürkült. A kaput éppen nyitották. A házmester nagyot köszönt.
Az öregúr kilépett, s végignézett a József-köruton. A körút persze
néptelen volt, de az utcai lámpások megvilágították. Tetszett ez az öreg
úrnak.

A járón egy rendőr sétált. A vállát fekete viaszkosvászon gallér fedte.
Megállt, hogy az öregúr fölfelé forgatta a fejét.

– Úgylátszik, jó időnk lesz, – mondotta az öregúr elégedetten.

A rendőr hidegen pillantott reá, s tovább sétált.

Az utcára közel hozzájok egy kávéház ablakai világítottak ki. A
Valéria-kávéház volt az, a Körút és az Üllői-út sarkán. A világosság
felköltötte az öregúr figyelmét. Megállt az ajtóban és benézett.

A pincér hozzáment, hogy megtudja, miért áll ott? Az öregúr
megszólította:

– Mi van itt?

– Semmi, – felelte a pincér.

– Azt kérdem, hogy vendégfogadó-e ez?

– Nem, uram, kávéház.

– Kávéház? No hát akkor adjon nekem kávét.

Bement és megkávézott. Ekközben megkérdezte, hogy kik szoktak ott
kávézni? és hogy pipás bolt van-e a közelben? Egyúttal elmondta a
pincérnek, hogy hogyan járt a pipájával.

A pincérnek volt valami cigánybőgőstől zálogban maradt tajtékpipája. Azt
mindjárt rátolta az öregúrra tíz forintért. A dohány ott volt a
buda-zsebben. Az öregúr nagyboldogan rágyújtott. A villamos kocsik akkor
kezdték meg a járásukat. Az öregúr érdeklődését fölkeltette a csengetés.

– Nini, – mondotta, – ezek tán azok a villamos kocsik, amikről annyiszor
hallottam!

Fizetett és kiment. A lámpásokat akkor oltogatták az utcán.

Az öregúr folyton a villamosokat bámúlva ballagott az Üllői-úton.
Valahány villamos elhaladt mellette, mindannyiszor megállt, s bámulta.
Persze azt hitte, hogy a körúton megyen. Csak a Kálvin-téren
eszmélkedett.

– Nini, micsoda nagy piac ez!

Figyelme ekkor a villamosokról a szökőkútra fordult. Körüljárta.
Megcsodálta.

– Kissé messzebb jöttem, mint kellett volna! – mormogta aztán. – Ideje,
hogy visszatérjek.

S hogy akkor épp a Baross-utcából jött a villamos, arra indult.

Most már a házakat is nézegette. Csakhamar meglátta, hogy ez az utca
szűkebb, mint amelyiken jött. Újra visszatért a szökőkúthoz, s
tájékozódott. Megállapította, hogy jobbra kell haladnia s a Múzeum felé
indult.

Hogy ott a kertet megpillantotta, azonnal tudta, hogy ismét tévedett, de
az Arany János szobra bevonzotta. Kalapot emelt az ércköltő előtt, és
körülbámulta azt is.

A Körúton már ekkor mozgott a városi nép: gyárakba, boltokba siető
emberek, kofák, hordárok, kisdiák, nagydiák. A házak előtüntek a
homályból, s az öregúr minden harmadik háznál megállt és megszólított
valakit:

– Ugyan kérem, kinek a háza ez a gyönyörü szép?

Végre is látta, hogy senkise tud válaszolni; – ha pedig válaszolnak, ő
nem ismeri a megnevezett háziurat. Hát aztán csak kérdezgetés nélkül
ballagdált tovább a Deák Ferenc tere felé. A nagy zúgás: a villamosok.
csengése, kocsik dübörgése kábította kissé, de tetszett neki.

– Micsoda nyüzsgés! Micsoda élet! – mondotta, meg-megállva.

Egyszer, hogy a gőzmalomban járt, ott érzett ilyen dübörgést,
zakatolást.

Eközben kinyiltak a boltok is. Az öregúr minden kirakatnál megállt, és
apróra nézegette a tárgyakat. Még a könyvkereskedés kirakatát is
megbámulta:

– Hát itt árulják a könyveket!

De a kirakatok csak nem fogytak. Az öregúr már feljutott a Váci-körúton
át a Lipót-körútra s megpillantotta a Vígszínházat. Azt körül kellett
járnia, meg kellett kérdeznie, hogy kinek a palotája? Majd a hidhoz
jutott, s elbűvölten állott meg az új országház temérdek pompáján.

Körül járta, körül bámulgatta: be is ment volna, de éppen nem üléseztek.

Visszafordult hát, s azon gondolkodott, hogy átsétáljon-e Budára is?
Talán át is sétált volna, de ekkor egy bolti kirakatban gyönyörü
nagyszemü szőlőt pillantott meg.

– No, – mondotta, – ezt megveszem az unokámnak.

Odabent aztán eszébe jutott, hogy még egy gyerek van a háznál, a vidám
kis Jenő, hát annak is vett egy fürtöt.

Papirosba köttette, s lógázta a kezében.

Már ekkor délfelé járt az idő, s neki csak most jutott eszébe, hogy ő
voltaképpen hazafelé megyen most a kávéházból, és hogy otthon bizonyára
várják ebédre.

De hogy jusson haza?

Megszólított egy szivarra gyujtó köpönyeges urat:

– Ugyan öcsém, – mondotta, – merre lakik az én vőm, a doktor?

A köpönyeges úr ránézett és felelt hidegen:

– Öcscse az úrnak a sziámi elefánt!

S tovább sietett.

Az öregúr elhülten bámult utána. Percekig tartott míg lecsillapodott a
felháborodása. Micsoda goromba fráter! – duhogott meg-megállva. De
eközben egy remekül festett sörös kancsón ragadt meg a tekintete. A sör
magasra habzott s alól átlátszó sárga volt. Melléje a festő pirosra sült
sóskifliket rakott.

Az öregúr megkivánta a képről a sört. Bement és elhelyezkedett az egyik
asztalnál. A szőlőt letette maga elé s elővonta a pipáját: rágyujtott.
Jólesett neki a pihenés is, a sör is, a pipa is. De nem volt kivel
beszélgetnie, hát csak a Gambrinus apródját szólította meg:

– Hát fiacskám, ilyen korán kijöttetek ma az iskolából?

– Én nem járok már iskolába, – felelte unalommal a gyerek.

– Nem? Mér nem jársz? Hát mi akarsz lenni?

– Vendéglős.

– Vendéglős? Mér akarsz te vendéglős lenni? Van annál szebb pálya is. És
itt Pesten könnyü az iskolázás.

– Én nem vagyok pesti.

– Hát nem a vendéglős fia vagy?

– Nem.

– Hát?

– Az én apám vasuti őr Nógrádban.

– Vasuti őr? Hiszen akkor te kelner vagy!

– Az.

– És ilyen fiatalon!

A gyerek vállat vont. Más vendég érkezett. Két fiatal iparos féle.
Leültek a szoba másik sarkába és németül beszélgettek. Az öregúr nézte
őket egydarabig. – Aztán két kisleány jött ki a belső szobából, kékruhás
szöszke leányok. – Az egyik négyéves forma, a másik hároméves. Mind a
kettőnél bábu volt, a nagyobbiknál ágyacska is, amely a babához
tartozott.

S játszottak a szomszédasztalnál.

Az öregurat elbájolta a két kis fehérarcu gyermek:

– Hogyan hívnak? – kérdezte a nagyobbikat.

– Irénkének, – felelte az föl se pillantva.

– Hát a hugodat?

– Mariskának.

– Hát kell-e szőlő?

Nekik adta a szőlőt. Gondolta majd vesz útközben másikat.

A gyermekek befutottak a szőlővel.

Az öregúr ismét magára maradt.

Unalmában a falon levő avult Rudolf-képet nézegette. A kép szeplős volt
a legyek látogatásától és barna a dohányfüsttől. Az öregúr mindazonáltal
megismerte, s így gondolkodott:

– Ez is olyan szeplős, mint a vőm.

És erről ismét eszébe jutott, hogy őt bizonyára várják már az ebéddel.
De hogyan jut haza?

S tűnődve nézett maga elé.

– Vissza fogok menni azon az úton, – mondotta végre, – amelyiken jöttem.
A szökőkúttól nem lehet messze a kávéház. A kávéházban majd eligazít a
legény.

A pipája már kiégett. Letette az asztalra és fizetett. A pénzt egy kövér
asszony vette át. Az öregúr azzal is beszélgetést kezdett volna, de az
asszony sietve tért vissza a belső szobába. Az öregúr hát fölkelt és
kiballagott. Csak úgy találomra Ujpest felé indult, s ki tudja hova nem
kódorog, ha meg nem pillant egy helyen három bérkocsit.

No ennek megörvendett:

– Ihol a kocsi, hazavisz ez gyöngyen!

A kocsisok kalapot emeltek, s kézmozdulattal kínálták.

Megszólította az egyiket:

– Ösmeri-e maga a vőmet, a doktort?

Már nem merte öcsémnek szólítani a kocsist se.

– A doktor urat? – kérdezte nagyot nézve a kocsis.

– Igen, Tardy doktor urat, a vőmet?

– Nem ösmerem kérem, de ha meg tetszik mondani hol lakik, odaviszem a
nagyságos urat.

Az öreg gondolkozott, hogy hogyan is kellett címeznie a levelet? A
levél-cím, a doktor névjegye, ott volt mindig az íróasztala fiókjában:
ahányszor írt, mindig maga elé tette. De eszébe jutott:

– Budapest, nyolcadik kerület, József-körút hatvankettő. De mennyiért
visz el?

– Egy forintér, nagyságos uram.

Az öregúr a fejét rázta:

– Az sok. És én nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.

Lealkudott a díjból két hatost, aztán beült a kocsiba.

Azonban alig haladtak a Király-utcáig, az öregúr megdörgette a kocsi
ablakát:

– Megálljunk csak! Baj van!

A kocsis megállott.

– Vissza kell mennünk a sörházba, – mondotta az öregúr, – ott
felejtettem a pípámat!

– Melyik sörházba kéremalásan.

– Amelyiknek olyan új cégtáblája van: egy nagy kancsó sör és mellette
nagy sóskiflik.

– Melyik utcában van?

– A jó fene tudja! Magának ösmernie kell a várost!

– Mégis merre felé?

– A Duna felé valahol. Egy kövér asszony a gazda, egy kisfiu meg a
kelner.

– Hát, – mondotta a kocsis, – én nem tudom melyik az, de majd a Duna
felé megyek, oszt tessék megzörgetni az ablakot, ahol meg kell állnom.

– Jó, – mondotta az öreg, – hát csak lassan hajtson.



IV.

Az öregúr csak estefelé került haza. A pipát persze nem találta meg. A
kocsissal is veszekedett, mert öt forintot kivánt a négyórai
kóborlásért. Végre is kifizette és boszankodva lépkedett föl a lépcsőn.

Otthon már aggodalommal várták. A leves dél óta a tűzön respedt. A
doktorné minden percben levizsgálódott az utcai ablakon.

Hát nagy örömmel tártak neki ajtót.

– Hol járt? hol maradt?

Az öregúr csak legyintett:

– Ne is kérdezzetek. Minden fiákerost föl kellene akasztani!

Csak arra vidult föl, amikor a ládáját megpillantotta, a nagy lóbőrös
ládát, amely valószinűleg már a vasut föltalálása előtt szolgálta a
nemes csurgai Csurgó családot. Ott állt a láda az ebédlő sarkában.

– Lássátok, – mondotta az öreg, – eljött a láda utánam. Hiába, össze van
szokva velem.

Elővette a ládakulcsot az erszényéből; háromszor is melléje dugta a
zárnak, míg beletalált.

Akkor aztán egyenesen a láda fiókjába nyult, és elővett onnan egy nagy,
vörösre fakúlt bugyellárist.

Az asszony ijedten kapott a kezéhez:

– Gyerünk a másik szobába, – mondotta.

Mert a cseléd már terített. Talán a gyerekre is gondolt: nem jó az
ilyesmit a gyereknek látni.

Bárányné se követte őket.

Az öreg aztán a másik szobában örömmel lapozgatta elő a bankókat.

– Harminc darab ezres, – mondotta a vejének. – Nesztek, olvassátok meg,
nincs-e híja?

A vő kezet csókolt és örömtől sugárzó arccal fordult a feleségéhez:

– Öt év múlva ebből százezer forint lesz! Hány percent kamatot kiván
édesapánk?

Az öregúr mosolyogva vont vállat:

– Micsoda kamatról beszélsz? A tietek ez kamatostúl.

Erre megint kezet csókoltak az öregnek és megölelgették, az arcát is
megcsókolták.

– De most már ebédeljen atyuska!

Eznap este ismét pezsgős vacsora volt orvoséknál. Az öregúr névestéjét
ünnepelték. Károly volt a neve.

Hogy délután aludt egyet a nagy fáradságra, este szinte megfiatalodva
ült az asztalhoz. Pecsenye és fölköszöntő ma sem hiányzott. Az első
köszöntő után megint megölelgették, elérzékenyítették. Ő aztán elmondta
töviről-hegyire, hogy mit látott, merre járt; hogyan elszédült a város
zúgásától, népnyüzsgéstől. Mindezt mosolyogva hallgatták.

Vacsora után elővette az öregúr a ládájából a pipáját. Régi szép
tajték-pipa volt, báránytérdü, ezüstkupakos. Volt neki otthon vagy tíz
ilyen pipája, de szétajándékozta. A pap kapta a legszebbet, meg a
komája, egy vén siket ember. Magának csak ezt az egyet hagyta meg: nem
igen pipázott már, csak ebéd után, vacsora után.

A család mosolygó érdeklődéssel nézte a pipatömést. Ha maga Boszkó tömte
volna a pipát, akkor se nézték volna nagyobb érdeklődéssel.

Mert a pipa ismeretlen valami a fővárosban. A pipázásra idő kell, s a
fővárosi embernek mindene van, csak ideje nincsen. A fővárosi ember
mindig siet. Lótás-futás az élete. A pipa csak annak való, aki ráér
tömögetni, piszkálgatni, illatos füstjében gyönyörködni.

Dehát miért mosolyogták meg!

Mert az öregúr úgy jelent meg köztük, mint egy ismeretlen világ
képviselője; egy ó-magyar, aki kilép a képrámából, s leül az élők közé
pipázni.

Hogy a láda nyitva volt, a doktorné fölemelte a tetejét, s nézegette az
apja ruháit. Egy gerle-szinü nyári zekét kiterjesztett: körülnézte, s
megmosolyogta.

– Édes apácskám csak nem fog ezekben járni?

– Hát miért? – felelte az öreg. – Magam is régi vagyok: illenek
énhozzám.

Bárányné hegyes orrán megjelent az a bizonyos ráncocska, amely mindig
egy gondolata elhallgatását jelezte. Csak a második gondolatát szokta
kimondani:

– Vidd el a bácsit holnap a szabóhoz, – mondotta az öcscsének, – és végy
neki fővárosi ruhát.

Az öreg nyugtalankodott:

– Kell a manónak!

– De apácskám, – könyörgött a doktorné, – lássa az öreg Mayer is mai
viseletü ruhában jár, pedig az is magyar ember.

A doktor segített a rábeszélésben:

– Ilyen ruhát senkin se látni itt. Veszünk apám szép téli kabátot,
prémeset.

Az öregúr azonban még mindig vonakodott:

– Ez az atilla új, – mondotta a rajta levő fekete atillára. – Ezt akkor
csináltattam, mikor a menyegzőtök volt.

– Négy esztendeje, – szólt Bárányné.

– De édesapám, – fakadt ki most már a türelmetlenség hangján a doktor, –
ki jár ma atillában! Igazán nem lát senkit.

– Az utolsó fővárosi atilla rég bent van már a múzeumban, – toldotta a
szót Bárányné.

Az öregúr kedvetlenül szipákolt.

– Bezony hiba, – mondotta. – Ma az atillát teszik be a múzeumba, holnap
meg az utolsó magyart. No szerbusztok, jojcakát.

Megcsókolta a lánya homlokát s bement a szobájába.

A doktor is a felöltőjéért nyult.

– Elmégy? – kérdezte szeliden az asszony.

– Beteghez. A kaszinóba is fölnézek, – szólt a doktor közömbös hangon. –
Adj valamelyes pénzt.

És cigarettára gyujtott.

Az asszony esdeklőn nézett az urára.

– Kérlek ne vidd el mind.

– Adj amennyit akarsz. Elvégre mindegy. Ha játszani akarok, játszhatok
pénz nélkül is. A különbség csak az, hogyha pénzem van, meg tudom várni
a játék fordulatát.

Bárányné az asztalra könyökölve hallgatott.

– Különös vagy te Imre, – mondotta a szemöldökét fölemelve. – Most itt
van újra a kezedben az életed szerencséje, de te nem tartod meg:
elviszed a kártyaasztalhoz.

A doktor kifakadt:

– Van nekem magamhoz való eszem: a te bölcsességedből nem kérek kölcsön.
Ti csak abba egyeznétek bele, hogy húzzam az igát; abba már nem, hogy
kissé szórakozzak is.

A doktorné mosolyogva nyújtotta át mind a harminc darab ezrest.

– Itt van mind, Imre. És ha mind elveszted is? A tudományod nem veszhet
el.

De a keze remegett, hogy a pénzt átnyújtotta.

– Lásd, – mondotta diadalmasan a doktor a nénjének, – ez aztán az igazi
feleség!

És megölelte a feleségét.

– Nem viszem el mind, – szólott aztán nagylelküen. – Csak egy ezrest.
Nesze kérlek a Wertheim-kulcs. Tedd be a többit. Holnap beviszem a
Hazaiba. És ezentúl nálad lesz a Wertheim-kassza kulcsa.

Még egyszer megcsókolta a feleségét és elsietett.

Másnap az öreg ismét hajnalban kelt. Most már a kávéház ajtajából
visszafordult és jól megjegyezte a házat, hogy visszataláljon.

A kávé jólesett neki. A pincér már ismerősnek üdvözölte, s hogy más
pipát látott nála, fölvette a márványasztalról és megnézegette.

– A magam pípáját elvesztettem, – mondotta az öregúr.

És elbeszélte neki, hogyan megsétálta tegnap a várost.

Aztán nagyelégülten rágyujtott és visszatért a házhoz.

Már ekkor kivilágosodott. A novemberi köd nyirkossága barnította az
aszfaltot. A cselédek a szemetet hordták. Ahogy ott állottak álmosan,
borzasan és dideregve a kapuban, s várták a kocsit, az öregúr is megállt
előttük.

– Hát te ki lánya vagy? – kérdezte az egyiket, egy kicsi sápadtat.

– Harsányi Pálé, – felelte az elpirulva.

– De nem idevaló vagy?

– Nem.

A cselédek körbe vették, s mosolyogva feleltek a kérdéseire. Ő is
elmondta aztán egy öreg szakácsnénak, hogy ő tegnapelőtt jött és hogy
tegnap eltévedt. Aztán arról beszélt, hogy milyen furcsa város ez a
Budapest. A sok bolt! Ki jár abba a sok boltba?

Az orvos cselédjei azonnal meghirelték odafenn, hogy az öreg nagyságos
úr a kapuban pipázik és a cselédekkel társalog.

Bárányné elszörnyülködve csapta össze a kezét. Az orvos a feleségére
nézett. Az asszonyka röstelkedve mentegette az apját:

– Falusi ember: nem tudja a szokást. Majd én megmondom neki. Erigy Jenő:
hívd a bácsit reggelizni.

Mindnyájan kedvetlenül ültek az asztalhoz. Az eset voltaképpen ártatlan
semmiség volt, de hogy a hegyesorru hölgy megbotránkozott benne, a
doktorné megrestelkedett. A levegőben szemrevetés volt az ő falusi
származása iránt.

Hát az öregúr megjelent. A doktorné figyelmét nem kerülte el, hogy
Bárányné hideg pillantást vet a nagy tajték-pipára A doktorné érezte a
sógorasszonyban fintorgó gondolatokat és nyilamlást érzett a szívében.

– Én már reggeliztem, – mondotta az öregúr, – de azért leülök hozzátok.

S leült a karosszékbe. Ott bodorgatta a füstöt, míg amazok reggeliztek.

Végre a doktorné megszólalt:

– Atyuska, – mondotta kérlelő szelid hangon, – hallottam, hogy a
cselédekkel beszélgetett a kapuban. Nem szokás ám az Budapesten.

– Mi nem szokás? – szólt megütődve az öregúr.

– A cselédekkel összeállani…

– A cselédekkel? Miért? Hát azok nem emberek?

A doktorné engesztelő, könyörgő hangon szólott:

– Nem szokás, édesapám.

Bárányné kifakadt:

– Azok a hibásak! Hogy mernek a bácsival szóba állani! Szemtelen nép!

Az öregúr elhülve nézett maga elé. Nem értette, hogy mi rosszat
cselekedett, de látta, hogy a család rosszalja a tettét. Hát csak
hümmögött s belenézett a pipájába.

– Te Jenő, – mondotta a gyereknek, – piszkáld ki ezt a bagót.

Bárányné hirtelen fölkelt és átment a másik szobába. A gyerek a kezébe
vette a pipát meg a dohányzacskót, s tünődve nézett reá.

A doktorné csengetett a szobaleánynak.

– Manci, – mondotta, – vigye ki ezt a pipát és tisztítsa ki.

Utána halotti csend egy percig.

Az öregúr nem is sejtette, hogy az ő pipája ennek az oka.

A doktorné színtelen arccal nézett maga elé, végre az urához fordult,
aki álmos vörös szemmel hörpölte a kávét az asztal végén:

– Erigy el apánkkal a szabóhoz. Vagy inkább egy olyan ruhakereskedésbe,
ahol kész ruhát árulnak.

– Nem kell nekem, – mondotta kedvetlenül az öreg.

– De így nem járhat atyácskám, fakadt ki a doktorné. – Ezek a cselédek
is azért oly szemtelenek, mert a falusi ruha nevetséges nekik.

A _nevetséges_ szó meg volt nyomva, s az öregúr szinte megrendült tőle.

– Az én állásomra való tekintetből, – szólalt meg komolyan az orvos is.
– Ez a buda különben is kopott már. És éppen ilyet veszünk, alig lesz
különbség.

Az öreg megvakarta a füle tövét, és hümmögött. De az orvos rá se nézett
többé, csak fölvette a felső kabátját, föltette a kalapját.

– Gyerünk!

Mintha csak egy gyermeknek szólott volna.

És az öregúr ment vele. Egykicsit vakaródzott, egy kicsit köhögött, de
mégis csak ment, ment mint a kötélen húzott tehén.

Egy óra mulva elegáns burkolatban tért vissza. Csak éppen a nagy
nyiretlen fehér szakálla maradt meg falusi emlékül.

Az orvos aztán a munkájához látott, az öreg meg behuzódott a szobájába.
Fel és alá csoszogott ottan. Mormogott. Olykor röstelkedve nézett a
nadrágjára; egyszer megtapogatta a szép fekete városi bundát. A bunda
tetszett neki, mert hasonlított a budájához: prémes gallérja volt és
elől zsinórfonatok.

Délfelé aztán mégis megunta magát: felöltötte a bundát és kiment a
levegőre.

Először csak a folyosón járkált. Bepillantott minden konyhába és minden
ablakon; megtapogatta a csengetyünyomót; fölbámészkodott a magasba,
aztán meg le a keskeny kis udvarra. Az udvar közepén hosszukás
négyszögletü zöld folt volt. Nem lehetett tisztán látni, hogy kert-e
vagy billiárdasztal?

Az öregúr leballagott: megnézte.

– Micsoda kert ez, – mormogta. – Érdemes ide kertet csinálni! Hiszen ide
a nap se süt be.

Az udvaron egy kék-zakós lompos ember söprögetett. Megszólította.

– Hé, atyámfia, kinek a szolgája vagy te?

– Én nem vagyok szolga, – felelte az a söprést abbahagyva, – én
házmester vagyok, vagyis ügyelő.

És sértődötten nézett az öregúrra.

Az is meghökkent kissé és csendesebben folytatta:

– Ügyelő? Csak nem tanfelügyelő tán?

– Nem.

– Hát mire ügyel?

– A házra.

– A házra? Erre az egy házra? vagy minden házra?

– Csak erre az egyre.

– Hát aztán mér kell erre az egyre olyan nagyon vigyázni?

Az ügyelő vállat vont:

– Azér mer kell.

– Nem jó a kapu talán? Vagy annyi itt a tolvaj Budapesten?

– Hát van itt tolvaj elég, – felelte nevetve az ügyelő.

Fésületlen haju, szőke ember volt. A bajusza mintha sárgára festett
drótszálakból készült volna. Mikor nevetett, a drótszálak tüskésen
állottak.

Ő is elővont egy kurtaszáru kis pipát. Bizonyosan megkivánta az
öregúrtól.

Az öregúr odanyújtotta neki a dohányzacskóját:

– Tömjön ebből.

Az ügyelő hálás mosolylyal nyúlt a zacskóért; belekandított,
beleszagolt:

– Úgy nézem, nem trafik.

– De nem ám.

Az ügyelő rágyújtott. Hümmögött a pipából előbodorgó kék füstre.

– Nagyságos úr, mindig ilyet szí?

– Nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.

– Bocsánat, nem tudtam.

– Nem baj. Hiszen csak tegnapelőtt érkeztem, nem is tudhatja. Hanem ez
az udvar nagyon szűk. Ki vót az a bolond, aki ilyen szűkre építette?

– Nem tudom. Pesten mind ilyenek a házak.

– Kár. Pedig lássa… hogy is híjják magát?

– Veress István, szolgálatára.

– Hát lássa, István, ez nem jól van így. Mert nagy háznak nagy udvar
kellene. Pedig amúgy szép ez a város. Nem győztem tegnap bámulni. Mert
tegnap bejártam. Most már itt maradok örökre, hát meg akarom ösmerni.

– Fájin dohány, – mondotta az ügyelő a szippantásokat az orrából
eregetve. – Pesten nem lehet ilyet kapni.

Aztán fölkiáltott az emeletre:

– Ki aprít odafenn fát! Nem szabad fát aprítani. A házi szabályzat
tiltja aztat!

A faaprítás megszünt. Az ügyelő arcáról elmúlt a vörösség.

– Ezek a cselédek, – magyarázta az öregúrnak, – nem tudnak rendet. De
majd megtanítom őket! Nem hiába voltam én katona! Tudom én mi a rend!

Azzal újra söprésbe fogott.

E beszélgetést ismét látták az emeletről, s megvitatták, hogy
szóljanak-e érte?

– Mégis föl kell világosítani a bácsit, – mondotta Bárányné, – hogy ne
társalogjon ilyen szemét-néppel.

– Majd elszokik, – védte az apját a doktorné. – Faluhelyen kevés az
ember és ott így szokás.

– Ne szóljunk neki, – vélte a doktor is. – Majd megismeri a városi
szokást, aztán abba hagyja a falusit.

A doktorné hálásan pillantott az urára.

*

Délután az öregúr meglátogatta Mayert. Tanárék a második emeleten egy
háromszobás lakásban éltek. A legnagyobb az utcai szoba volt. Azt maga
az após foglalta el. A középső szobában a tanár könyvtára és íróasztala
állott. Az volt egyuttal a vendéglátó szobája is. A legbelső szoba volt
a hálószobájuk.

A doktor felkisérte az apósát s becsöngetett.

Az ajtót maga a tanár nyitotta ki, de a maguk szalonjába tessékelte be
őket:

– Apó még talán alszik. Meghagyta ugyan, hogy költsük fel, ha jönnek, de
az is bizonyos, hogy mindig bosszankodik mikor fölébred.

– Hát talán máskor jövünk, – mondotta az öregúr.

Most már a tanárné is belebbent:

– Dehogyis, azt nem engedjük.

S a belső ajtóhoz hajlott.

– Dehiszen fent van.

Erre aztán erősen kopogtatott, s hogy belőlről hang hallatszott reá,
kitárta az ajtót.

Ódon butorokkal megtömött tágas szobába léptek: nagy vedlett bőrszékek,
széjjelhuzható ódon kerek asztal, széles fiókos sublót, rajta
múlt-századbeli alabastromlábu óra. A falon elhalványult Daguerrotyp
fényképek, csupa atillás magyar és csupa krinolinos asszony: régi divatu
ágy a sarokban.

Az agg Mayer a régi idők meleg mozdulataival fogadta őket. A saját karos
székét kinálta Csurgónak, aztán rengeteg sok apró kulcsot csördített ki
a zsebéből, s az egyikkel fölnyitotta a sublót felső fiókját és remegő
kézzel négy szivart tett az asztalra. Azzal megint bezárta a szekrényt,
s eltette a kulcsot.

– Még mindig ilyen rossz szivarokat szí az öreg? – kérdezte a doktor
halkan a tanártól.

– Ilyet, míg olcsóbbat nem gyártanak, – felelte az nevetve.

És az apósához fordult:

– Nincs itt hideg, papa?

Megtapintotta az öreg kezét, hogy nem hideg-e? Aztán egy lapát szenet
vetett a kályhába.

A szobába felhallatszott a villamos kocsik pokoli csengetése és a
teherhordó szekerek dübörgése.

– Nem zavarja bátyám uram ez az utcai lárma? – kérdezte az öreg Csurgó.

– Pah pah, nem, öcsém uram, – felelte nevetve az agg. – Szeretem. Mindig
az ablaknál ülök. Pah, pah, – nézem. Nem szelel az izé? Tessék ez jobb.
Ma már drágább a szivar is és rosszabb, mint a mi időnkben volt.

– Minden drágább, – hagyta helyben Csurgó.

– A pénz is kevesebb. Pah, pah, hogyan tudnak az izék megélni?

Azzal rábámult az öreg Csurgóra a lábától fölfelé:

– Pah, pah, hát levetette a magyar izét?

– Le, – felelte röstelkedve Csurgó, – lehuzták rólam.

– Kár. Pah, pah, örültem, hogy láttam. Én az enyimet régen elizéltem,
elnyűttem.

A szopókájából kiesett a szivar. A veje udvariasan fölvette.

A doktor halkan megjegyezte:

– Már nagyon remeg az öreg keze.

– Hinnéd-e, – felelt a tanár hasonló halkan, – hogy az öreg még most is
maga beretválkozik!

– Lehetetlen!

– Két óra hosszáig is eltart neki, de mintsemhogy három hatost adjon a
borbélynak, inkább félnapig is elborotválkozik.

– Ráér, – felelte a doktor.

Azzal magukra hagyták a két öreget.

– Pah, pah, – szólt Mayer a vendégének, – hát itt marad öcsém uram?

– Itt, – felelte az öreg Csurgó, – a birtokomat pénzzé tettem, aztán
most már nincs gondom.

Az agg Mayer fölemelte a mutatóujját.

– Vigyázzon rá! Vigyázzon!

– Mire?

– Pah, pah, a pénzére.

– Átadtam a vőmnek, az jobban tud rá vigyázni.

Az agg Mayer rosszalón csóválta a fejét:

– Pah, pah, az hiba volt. Én a vőmnek nem adtam még egy petákot se. Majd
ha meghalok, pah, pah.

És mélyen bentülő szemei megnedvesültek.

Aztán beszélgettek a szabadságharcról, Görgeiről, a mai politikáról,
mindenféléről, mint ahogy az öregek szoktak.

Itt azonban eltért a nézetük. Az öreg Csurgó azt állította, hogy
Magyarország épp úgy lehet független állam, mint Svájc, az agg Mayer
azonban a Habsburg-házat vélte föntartó erőnknek.

– Ők védik az erszényt pah, pah, tehát védik a földet is, amely az
erszénynek terem.

– Kifosztják az országot! – mondotta fölhevülten az öreg Csurgó.

Ott maradt még egy óra hosszáig, aztán ő is elbúcsuzott.

– Hát hogy mulattak? miről beszélgettek? – kérdezték doktorék
kiváncsian.

Az öregúr kedvetlenül legyintett:

– Még csak egy pohár borral se kínált meg az a lakáj.



V.

Másnap az öregúr köhögött és tüsszögött. Az orvos azonnal
megállapította, hogy baloldali tüdőhülés a baja. Napokig nem eresztették
ki a szobából. Az öregúrnak azonban nem tetszett az udvari szoba.
Járkálást hallott az emeleten, és az zavarta őt.

– Adjatok másik szobát, – mondotta, – itt a fejemen járnak az emberek.
Mindig azt gondolom, hogy otthon vagyok és hogy a padlásomon jár valaki.

Hát áttették éjszakára az ágyát a várószobába. Az már utcai volt. De ott
meg egész éjjel nem aludt az öreg a kocsik robogásától, meg a villamos
kocsik csengetésétől.

– Adjatok másik szobát.

Hát csak visszatették az udvariba. Azt mondták neki, hogy a tavaszig
csak tűrjön, majd akkor átköltöznek a szanatóriumba.

Az öregúr aztán minden este beszólította hol az inast, hol a szobaleányt
és felizentetett az emeletre, hogy „tiszteli őket, lent is laknak“.

Persze az izenet sohse jutott fel az emeletre. Öt perc múlva már megint
hallatszott a dobogás és az öregúr boszankodott.

Azt kérdezi az egyik napon az inastól:

– Te Józsi, hogy van az az asszony?

Az inas elértette, hogy melyik asszonyról van szó. Vállat vont:

– Tudom is én!

Az öregúr megbotránkozott ezen a feleleten:

– Ejnye, hogy az ördög rázza meg a füledet, hát így felelsz te nekem!

A doktor erre a szóra toppan a szobába.

– Nézzed már, – mondja az öregúr boszúsan duhogva, – azt kérdezem ettől
a kölyöktől, hogy hogy van az az asszony, hát csak vonogatja a vállát.
Hiszen ha valakinek a kutyája beteg, még azzal is gondolok.

A doktor összeszidta az inast, hogy vállvonogatással ne feleljen.

Az öregúr ráduplázott:

– Most azonnal elmégy hozzá, és megtudakolod, hogy, hogy és miképpen
vagyon az állapotja!

A doktor azonban egy pillantásával visszatartotta az inast.

– Édesapám, – mondotta nyugodtan, – azt mink nem tehetjük, hogy minden
betegünket számon tartsuk. Amennyi betegem nekem van, száz inast kellene
tartanom, hogy ide-oda szaladgáljanak. Az itt nem szokás. Ha rosszabbul
van a beteg, úgyis eljön, ha meg jobban van, eszébe se jut az orvos
többé.

Azzal újra kiment a szobából.

Az öregúr egydarabig magában mormogott, aztán újra becsöngette az inast.

– Nesze, – mondotta megenyhült hangon.

S egy koronát nyomott az inas markába.

– A vőmnek igaz a szava: nem járhattok minden betegnek utána.

– Hászen, – felelte az inas a koronától buzgóságra hangoltan, ha éppen
kivánni tetszik… nem messzi lakik az az asszony, csak itt a
Práter-utcán. A 77-ik szám.

– Ösmered?

– Ösmerem. Náluk inaskodtam gyerekkoromban. Az ura órás volt.

– Hát nem járt itt azóta?

– Járt biz az instálom.

– Járt? Hát nem engem keresett?

– De a tekintetes urat kereste.

– Hát mér nem eresztetted be?

Az inas vállat vont:

– Elküldtük.

Az öregúr ezen megint megbotránkozott:

– Elküldtétek? Hát mér küldtétek el?

Az inas a vállát vonogatta; látszott rajta, hogy hazudásra készül. Az
öregúr megint felfortyant:

– Te küldted el! Hogy mered te elküldeni, aki énhozzám jön? Hát ki vagy
te itt? Lesz gondom rá, hogy kívül kerülj a küszöbön!

– De nem én küldtem el, tekintetes uram! – mentegetődzött az inas. –
Bizony Isten nem én küldtem el. Én nem is láttam. Lehet különben, hogy
nem is ő volt itt, csak én gondoltam.

– Hát persze, hogy nem ő volt, – szólt lecsillapodva az öregúr. –
Bizonyosan más volt az, akit elküldtek.

Egy napszámos-féle kéregetőre gondolt, akit az ablakon át látott. A
kéregetőt a veje utasította el. Valami városi tilalmat emlegetett a
veje, meg holmi jótékony intézeteket.

De az asszony mégis nyugtalanította. Délben az asztalnál meg is
említette, hogy jó lenne utána nézni, használt-e neki a sülttök?

Ezekben a napokban valami nyomottság ült a családon. Az öregúr a veje
nagy elfoglaltságának tulajdonította a nyomottságot. Hát szinte jólesett
látnia, hogy a kérdésen földerülnek. Ő ugyan nem tréfának mondta, de
jobb, ha annak értik.

Hát nevetett ő is.

– A lidérc vigye el, – mondotta, – nem megy ki az eszemből az az
asszony. Mégis törődni kellene vele. Hátha fekszik, aztán nincsen
senkije se?

– Mindenkinek van valakije, – szólt megnyugtatóan az orvos. – És ha
nincs senkije, hát keres magának, amikor bajban van.

– Hát nem mindig, – felelte rá az öreg. – Lássátok én is azért jöttem
hozzátok, mert nem volt senkim. Még el se mondtam nektek.

És elbeszélte, hogy az ősz elején egy reggel az ablakra pillantott és
ködöt látott. Megdöbbenve csönget a cselédjének s kérdi tőle, hogy
fagyott-e az éjjel?

– Dehogy fagyott, tekintetes uram, – feleli álmélkodva a cseléd. – Ki
hallotta, hogy már Szent Mihálykor fagyjon?

– Csak a ködrül gondoltam, Kati.

– Micsoda ködrül, tekintetes uram?

– Micsoda ködrül? Hát csak nem vagyok vak!

És az ablakra mutatok.

Kati se szól többet, kifordul nagy szégyenkezve. Akkor látom magam is,
hogy nem köd a szürkeség, hanem az ablak szennyes.

– Hát ezen boszankodtam én meg, – fejezte be az öregúr. – Rögvest
hivattam is a zsidót: aláírtam neki az eladási szerződést. Vesződjék
tovább a menydörgős menykő a cselédekkel!

Itt a pipáját kivánta az öreg. A Jenő gyerek kereste, de nem találta.
Akkor az öreg maga állt neki a keresésnek és rá is talált a sifonér
tetején.

Akkor nagy örömmel rágyujtott. És amíg szivogatta a pipáját, hasonlított
az arca az öreg macskáéhoz, amely a kemence padkáján a melegen, a
csendben elnyujtózva magában dorombol.

*

Estefelé azonban megint eszébe jutott a beteg órásné. Fölvette a
kabátját és megkereste a botját is.

A leánya útját állta:

– Hová, atyuskám? Csak nem akar tán kimenni ilyen csúf időben?

Mert borongós novembervégi nap volt, nem sétálásra való.

– De kimegyek, – felelte az öreg.

Egy pillanatig maga elé nézett, tűnődött, hogy megmondja-e hová indult?
De annyiszor kimosolyogták már az asszonyáért, hogy mégse mondta meg.

– Csak kimegyek, – ismételte szeliden. – Járok egyet.

Az utca neve és a házszám az eszében maradt. Megkérdezte három embertől
is, merre menjen. Odatalált.



VI.

Azok az alacsony földszintes házak a József-városban még a múlt
századokból maradtak fenn. A kapu többnyire zöld; az ablakokban egy-két
cserép virág; a lakók többnyire kis udvari szobákban laknak: az udvar
közepén szivattyus kút van, és itt-ott az ajtó mellett virágzó leánder.

Ilyenféle ház volt az is, amely előtt az öregúr megállt. Csakhogy a kapu
mellett bolt is állt, s a kapun varga-címer: fekete papirosból kivágott
cipő. Mellette meg egy másik címer: egy nagy óralap. Az már bádogra volt
festve, s név is állott alatta: Polgár Balázs órás mester. De avas volt
már mind a két címer. Beleillettek az utca régiségébe.

Az udvarból egy nyekergő olasz-verkli hangja hallatszott. Fulladozva
fujt egy Bellini-áriát, s hirtelen abbahagyta egy híd-akkordban.

Az öregúr belépett. Fiatal verklist látott az udvar közepén, kopott
ruházatút, gajmós kezűt. Egy asszony épp akkor nyujtott a verklisnek
adományt, – s kifele tuszkolta. Ezért szakadt meg a nóta a befejezés
előtt.

– Édes hugom, – mondotta az öregúr, – melyik szoba itt a beteg órásnéé?

Az asszony kissé elnyitotta a szemét a hugom szóra, de aztán mégis
megmutatta a szobát.

– Az ottan hátul, amelyik fölött az óra van.

Korhadt vén barna ajtó volt az. Fölötte egy gyermekarc-nagyságu
óraszámlap, amelynek a közepét szöggel verték által. Varga is lakott az
órás mellett. Most künn dolgozott télikabátban az ajtaja előtt,
bizonyára azért, mert künn több volt a világosság.

Az öregúr azonban nem ügyelt a vargára: egyenesen az órával jelzett
ajtónak tartott, amelynek üvegtáblája mögött egy tízéves forma kékruhás
leányka olyan hangosan tanulta a babiloni fogságot, hogy kihallatszott.

A leányka kinyitotta az ajtót.

– Hát hogy van anyád? – szólította meg az öregúr.

A gyermek csodálkozva nézett a fehérszakállu úrra.

– Bent van, – mondotta. – Dolgozik.

És félrelépett, hogy az öregúr bemehessen.

A konyhában egy hatéves forma másik leányka ült. Papiros-katulyával
játszott. Az öregúr vigyázva lépett el mellette, s bekopogtatott a
jobbra nyilló üvegajtón.

De egyúttal be is lépett. Az ajtó félig nyitva volt, s ott látta az
asszonyt az ablaknál. Asztalka mellett ült, s jókora faliórának a
belsején babrált. Az asztalka tele volt órás szerszámmal.

– Agyisten, – mondotta az öregúr.

Az asszony letette az órát, s hátrapillantott a szoba belseje felé.

– Kérem, csendesen, – mondotta bágyadt hangon. – A bérlő úr alszik.

Látszott rajta, hogy nem ismeri meg az öregurat.

– Hát hogy vagyunk? Használt-e a sülttök? – kérdezte vidáman s halkabban
az öregúr. – Látom, hogy fenn van, hálistennek.

Az asszony arca ekkor kiderült. Fölállott: kezet akart csókolni, aztán
támolyogva nyult székért, és az öregúr elé tette.

– Köszönöm, – mondotta, – az állapotom nem sokat javult, de talán a jó
Isten megsegít.

– Hát az ura hol van?

– Az uram? A kerepesi temetőben. Magam dolgozgatok mióta meghalt.

– És érti maga ezt a mesterséget?

– Értem valamennyire. Nem tanultam, csak amit látásból tudok. Az óra
megmutatja maga-magát. Csak a zsebórákat nem tudom megigazítani.

Aztán elmondta, hogy az ura a tavaszon halt meg, hirtelen, váratlan, és
azóta mintha egy láthatatlan ellensége volna az égben: csapás csapás
után éri. De mindent elviselt volna, csak ez a betegség ne lepte volna
meg. Úgy érzi, mintha a halál a küszöbön ülne.

Itt az asszony kétszer-háromszor lehunyta a szemét, s fonnyadt arcán két
könycsepp futott végig.

– Mi lesz evvel a két szegény kis leánynyal? – mondotta kifelé
pillantva.

S behívta a két kisleányt. Odaállította őket az öregúr elé:

– Ime ezek azok, akikre rá lehet adni az Isten árvája nevet. Az
idősebbik Lenke, a kisebbik Zsuzsika.

A két gyermek komoly figyelemmel nézett az öregúrra. Nem tudták mért
árvázza őket annyira az anyjok, de bizonyára érezték már sorsuknak előre
lengő fekete fátyolát. Álltak némán és néztek ártatlanul.

Mind a kettőn kökényszín-kék ruhácska volt; sötétszőke hajuk egyformán
vállig érő: mind a kettő arca színtelen városi arc, amelynek
haloványságát méginkább feltünteti a szemnek feketesége. A kis Zsuzsi
egy fejjel kisebb volt s valamivel teltebb arcu mint a nénécskéje;
máskülönben hasonlítottak egymáshoz.

Az öregúr megsimogatta a kisebbik leány arcát.:

– Te vagy a Zsuzsika? Nekem is volt egy Zsuzsika nevü leányom.
Olyanforma volt, mint te vagy. De az én leányom… elment…

A zsebébe nyúlt, és néhány rézpénzt adott a két leánynak.

– És hol van a bácsi leánykája? – kérdezte Zsuzsika.

– Nem tudom. Valahol a csillagok fölött, – felelte ellágyult hangon az
öregúr.

És hosszan nézett a leányka ártatlan arcára s megsimogatta az arcát.

– Milyen kedves vagy te Zsuzsika!

Aztán az asszonyhoz fordult:

– Az orvosok sokszor csalódnak. Lám az én leánykámról azt mondták,
életben marad, s másnap meghalt. Én rám meg már kétszer rámadták az
utolsó kenetet, s itt vagyok.

Az asszony kiküldte a két gyermeket az udvarra.

– Három orvosnál voltam, – mondotta aztán azon a szenvedő hangon, amely
a visszafojtott sírás hangja, – egyik se biztatott.

Az asszony arca valóban máris halottarc volt: sárga és csontig
lesorvadt. A szemét ólomszinü árnyék környékezte.

– És ha az orvosok egy szót se szóltak volna, akkor is tudnám, hogy mi a
sorsom. Anyám is ebben a bajban halt meg. Félesztendeig huzta. Az utolsó
két hónapban feküdt már és fogyott-fogyott.

– Dehiszen maga fenn jár.

– Fennjárok, de mi haszna: csak aludttejjel élek, aztán majd egyszer azt
se lehet…

– Hát tököt nem eszik?

Az asszony a fejét rázta:

– Már késő. Korábban talán még használt volna.

Egy fali óra erős csöngéssel verte a négyet. A másik óra nyomban
követte.

A szoba belsejéből ekkor rekedtes férfihang hallatszott:

– Polgárné gyertyát ide vagy gyujtót!

Az asszony összerezzent, s tétován nézett az asztalon heverő svéd
gyujtóra.

Azonban a hang egyszerre békésre változott.

– Nem pók.

E nyilatkozat után csend következett. Az asszony mintha könnyebben
lélegzett volna. Az öregúr meg álmélkodva nézett az ágy felé: micsoda
emberek ezek a városiak, hogy annyira félnek a póktól? Falun bizony
közönséges valami az.

Az asszony susogva szólott:

– A bérlőm. Hirlapíró. Nappal alszik, mert éjjel dolgozik.

Az ágyból ugyanekkor egy fakóarcu szakállas ember emelkedett föl, s
lomha mozdulatokkal öltözködött, miközben megszólalt:

– Polgárné.

– Tessék Hunyadi úr.

– A cipőmet nem adta oda a suszternak? Hát nem megkértem magát, hogy
igazíttassa meg!

Ez szemrehányó hangon volt mondva. A hirlapíró a cipőjét a kezében
tartva, boszusan nézett az asszonyra.

– De Hunyadi úr kérem, – mentegetődzött élénken az asszony, – én
odaadtam a suszternak a cipőjét.

– Hát akkor mért nincs megcsinálva?

Az asszony vállat vont:

– Azt mondta, hogy önnek száz forintért se.

– Micsoda? – szólott elképedve Hunyadi.

– Hogy száz forintért se dolgozik önnek.

A hirlapíró lecsapta a cipőjét:

– No ez hallatlan! Majd beszélek én vele mindjárt!

Sebesen megmosdott és megtörülközött. Hogy így törülközve előbbre
lépett, az öregúr látta, hogy Hunyadi úr domborodott szemü, fekete
fiatal ember, és hogy dühös.

– Kérem, – szólott az ember Polgárnénak, – készítse el a teámat.

És míg a szakállát dörzsölte, így folytatta a beszédet:

– Beteg kegyed, vagy mi a fene? Ha beteg, akkor felmondok!

– Csak múló baj, – felelte látható megijedéssel az asszony. – Higyje el
Hunyadi úr, hogy csak múló baj. Aztán visszatér az én egészségem. Ilyen
csendes lakást különben se találna sehol. A verkliseket innen kiküldik
és az én két kis leányom mintha nem is volna a világon.

Eközben az órás-asztal sarkán meggyújtotta a spirituszos főzőt. Oda volt
az készítve előre.

Az öregúr már megmozdult, hogy elmenjen, de az asszony zavara és
hazugsága megdöbbentette.

A Hunyadinak nevezett úr fölcsatolt egy négyujjnyi széles gallért, de
egyszerre mintha megmerevedett volna:

– Hallja Polgárné! Hol a fenébe alszik maga? Hiszen itt csak egy ágy
van!

És a szakálas férfiu a nyakkendőjét leeresztve bámult széjjel a
szobában.

Az asszony meginkább megzavarodott.

– A díványon, Hunyady úr. Hát nem látja, hogy dívány is van?

Az öreg úr csak ekkor pillantott körül a szobában. Valóban nem lehetett
látni több ágyat, csak egyet, meg egy vörös szövetü, ócska diványt. Egy
sárga körtefa almárium és egy polituros öreg kredenc foglalta el a szoba
többi részét. A falon egy régi olajnyomatu Magdolna-kép és néhány
bádogfotografia függött. Az órásmesterséget csupán az ablaknál lévő
asztalka jelezte, meg két régifajta falióra.

E közben a haragos bérlő felöltözött. Hamvas téliruhát öltött magára,
amelytől az arca még sápadtabbnak látszott.

– Maga hazudik, Polgárné, – szólt nyersen. – Bocsánatot kérek, de
hazudik. Én kibéreltem magától egy ágyat, és csak reggel járok haza;
maga pedig benne hál az én ágyamban. Bocsánat, nem mondom határozottan,
hogy maga, lehet hogy más. De nekem mindegy. Én kibéreltem az ágyat, s
ha valakit benne találok, kidobom belőle.

– Nono, – szólalt meg ekkor megbotránkozással az öregúr.

Már készülődött hazafelé, s a kalapja a kezében is volt már, de ez a
durva hang felindította.

– Micsoda nono? – szólt Hunyadi úr.

Előbbre lépett és szembe nézte az öreget.

– Kicsoda ön? és mért mondja: Nono? Talán bagatel-bíró ön? Vagy ön hál
az én ágyamban éjjelenkint?

– Hál ám a menydörgős menykő! – felelte feltruccanva az öregúr.

– Hát akkor mit akar? Mit avatkozik ez én ügyembe?

– Én nem avatkozok semmibe, felelte keményen az öregúr, – de az mégis
pogányság, hogy… Hát ha valaki ilyen beteg, mint ez a szegény asszony,
ki lehet az ilyet dobni az ágyból? Mégis csak az ő ágya, nem az úré.

Az asszony elfordulva állott és zsebkendőt emelt a szeméhez.

Hunyadi úr egy percig hallgatva és dühösen nézett az öregúrra aztán,
hogy az öregúr is vasvillásan nézett reá, megfordult és hátrafele
beszélve felelte:

– Ha én kibérlem az ágyat, az ágy az enyém. Ha pedig más hál benne,
bitorolja az én jogomat. Felmondok, ezennel felmondok.

Az öregúr arra gondolt, hogy ez az ügy nem tartozik reá, fogta a
kalapját és jóéjszakát kivánt.

Az ajtóban a kisebbik leány olyan elgondolkodón nézett az öregúrra, hogy
látszott rajta: valamit akar mondani.

Az öregúr megállt és megsimogatta az arcát:

– Jól tanuljatok! Jók legyetek!

– Bácsi, – szólalt meg a gyermek, – hogyan ment oda a maga kis leánya!

– Hová galambocskám?

– A csillagok fölé.

– Angyal vitte oda, – felelt elérzékenyülve az öregúr. – Angyal vitte
oda.

– Milyen angyal?

– Nem tudom.

– Olyan, aki karácsonykor jár?

– Olyan.

A haragos lakó ekkor kiruccant az ajtón, és megállt a varga előtt:

– Hallja maga! Igaz, hogy maga elutasította az én cipőmet?!

– Igaz, – felelt a varga nyugodtan, félvállról.

Az öregúr figyelme rájok fordult.

– És hogy – folytatta még emeltebb hangon Hunyadi úr, – maga azt mondta,
hogy száz forintért se?!

– Igaz, – felelt a varga nyugodtan.

Őszfejü kis ember volt, kissé nagyarcu, borostás szakállu és szurtos,
rongyos, mint a vargák szoktak lenni a munka-asztalnál.

A hirlapíró éles hangon folytatta a vallatást:

– És mért, ha szabad tudnom?

– Azért, – felelte a varga a fonál végét megnyálazva, – hát azért, mert
maga ahhoz a népfajhoz tartozik, a melyik az én uramat megkínozta,
megölte.

– Ki az ördög a maga ura?

A varga felállott és erősen a szemébe nézett a hirlapirónak:

– Az én uram ama názáreti Jézus, akinek a kezébe, lábába talán éppen az
úrnak az öregapja verte a szeget Jeruzsálemben.

A hirlapíró meghátrált egy lépést a vastagnyaku kis lompos ember előtt,
aztán meg a szeme közé nevetett:

– Bolond maga Fábián!

– Bolond aki mondja! – csattant vissza a varga.

S visszaült a székére. Varrta tovább a cipőt, mintha mi sem történt
volna.

A hirlapiró visszatért a szobába.

Az öregúr még egy pillanatig ott állt s bámulta a vargát, aki nyugodtan
dolgozott tovább. Aztán megsimította a kisleány állát:

– Ha megint eljövök, hozok neked cukrot.

S kilépett a kapun.

Az utcát ekkor kezdte ellepni a sötétség. Egy lámpagyujtogató sebes
iramodással járt keresztül-kasul a Práter-utcán a gyujtogató póznával;
világosságot lobbantott a gázlámpásokba.

Az öregúr tünődve ballagott hazafelé: Miféle ember lehet az a dühös? Hát
az a varga mi fán termett, hogy most akar megtorolni egy kétezer
esztendős bűntettet?

De azért tetszett neki.

Aztán meg az asszonyra gondolt: hogy elhazudta a baját! Mért hazudta el?
Az öregúr nem szerette a hazugságot.

Kiért a Körutra. Ott a világosság már erősebb volt s a forgalom
élénkebb. Az esti lapokat áruló gyerekek futottak az utca mindkét felén,
és éles hangon kiáltották:

– Esti Ujság! Ábendblatt!

Az öregúr megállott.

– Ábendblatt? Bizonyosan ezt írja az a Hunyadi János!

Haragudott Hunyadi Jánosra. Voltaképpen nem volt rá oka, hogy
haragudjék, de ráragadt az izgalom ott az udvaron, mikor Hunyadi a
vargával civódott.

Egy kéz ismét esti lapot nyujtott eléje:

– Esti Ujság!

A hang öreg volt és szomoru. Az öregúr rápillantott. Egy félkaru
negyvennyolcas honvédet látott az ismert honvédsapkában; rongyos
atilláján a vitézségi érdemjel, amilyent ő is takargatott a fiókjában.

– Ejnye, – mondotta az öregúr a fejét csóválva. – Hát mért nem megy be
maga a honvédmenházba?

– Nem vesznek be uram. Tele van.

– Dehát segítséget csak kap valamit?

Az öreg-honvéd vállat vont:

– Lehet hogy kapnék, de nem kérek. Én nem koldulok, annál büszkébb
vagyok.

– Nem úgy értem. Az ország megszavaz minden évben valami összeget. A
haza ad a hőseinek…

– Szivarvéget, – felelte búsan az öreg honvéd. A jólelkü mai nemzet
szivarvéggel tartja a szabadságháboru hőseit. Lehet olvasni az ujságban
mindennap. Szivart nem lehet olvasni, csak mindig szivarvéget. Dicső
nemzet ez uram. Érdemes volt érte a félkaromat Isaszegen hagynom.

És egy arra haladó úrnak nyujtotta az ujságját:

– Tessék venni Esti Ujságot.



VII.

Míg az öregúr odajárt, doktorék azon tanácskoztak, hogy az idén
megnyitják a szalonjukat: vendégnapot jelölnek ki ők is minden hétre.

A napban hamar megállapodtak: keddre tették. A teás csészék megvételét
Bárányné vállalta el. Nagyobb gond volt a meghívók összeállítása. A
doktor szeretett volna néhány előkelő családot meghívni, akiktől azonban
az asszonyok fáztak.

Mert a szalonjuk nem volt valami tágas és pompa tekintetében bizony
harmadrangu. De a doktornak ismeretség kellett, előkelő ismeretség, hogy
a nevét emlegessék s a tavaszszal építendő szanatórium legalább is egy
bárót kapjon az első vendégek közé.

Végre is úgy oldották meg a nehéz kérdést, hogy az összeállított
névsornak felét kitörülték s néhány ismeretlen hirlapírót jegyeztek be.
Az ilyen zsúrokon minden hirlapíró felér egy báróval.

Azt is elhatározták, hogy a szalont újra bútorozzák. A régi bútorokat
eladják valami ócskásnak. Aztán a betegváró szalont is átalakítják
azokra az estékre.

Báránynénak még egy aggodalma támadt:

– Hát a pipa? – mondotta a doktornéhoz fordulva, – a pipa? Mit
csinálunk, ha a papának eszébe jut rágyujtani, s bejönni a szalonba?

Erre a kérdésre mind a hárman elmosolyodtak, de aztán komolyan
tárgyalták.

– Egyszerüen megmondjuk neki, – szólt a doktor, – hogy ezeken az estéken
ne pipázzon.

– Majd én megkérem, – mondotta a doktorné.

– De necsak este, – vélte Bárányné, – nappal se; legalább a szalonban
aznap ne forduljon meg. Hiszen mind kipergeti a hamut a szőnyegre.

Úgy beszéltek az öregről, mint valami gyerekről.

– Én azt gondolom, – mondotta a doktor, – legjobb lenne a pipáját
betömni valamivel, hogy ne szeleljen.

Ezen ismét nevettek.

Mert csak egy pipája volt az öregúrnak. Szárat tartott hozzá hatot is,
de pipa nem kellett neki több.

– Rá kell szoktatnod szivarra, – szólott Bárányné a doktornak. – Hiszen
elvégre tűrhetetlen is már az a borzasztó pipafüst. Az ablakkárpitok már
is sárgák tőle.

– Ugyan kérlek, – szólt rá a doktorné, – semmivel sem erősebb füst a
szivarnál. Igaz-e Imre?

A doktor maga is szivarozott. Most is ott égett a szivar a szájában.

– Hát persze, hogy nem erősebb, – bizonyított a felesége mellett.

– De mégis több füst, – erősködött az özvegy. – Aztán a bácsi folyton
járkál a szobákban a pipájával, mint valami füstölővel.

Ez a beszélgetés már a rendelő óra után történt. A doktor a szekrénybe
nyult s felöltött egy vadgalambszinü havlokot.

– Gizuskám, – mondotta a köpenyege alját veregetve, – adj pénzt.

Az asszonyka elkomolyodott.

– Amit künn hagytunk, abból már nincs, – mondotta aggodalmasan nézve az
urára, – a takarékból hozni meg már késő.

– De Imre, – szólalt meg ércesen Bárányné. – Hát az ötezer forint már
mind oda van?

– Nem türöm, hogy ilyen hangon beszélj velem, – felelte a doktor. – Ha a
feleségemnek nincsenek megjegyzései, neked nem lehetnek.

– A feleséged akkor volna okos, ha nem adna egy fillért se, – vágott
vissza hevesen az özvegy. – El fogod kártyázni a szanatóriumot.

Az orvos méltóságos nyugalmat erőltetett az arcára, de amúgyis szintelen
arcát méginkább elhagyta a vér.

– Nekem a kártyán elvesztett pénz ugyanaz, ami a gazdának a vetőmag.
Elvesz, – megtérül. Az orvosnak az ismeretség a fő. Pénzen is meg kell
vennie.

Azzal nyájasan fordult a feleségéhez. A kezét a kezébe vette és
megsimogatta:

– Mégis mennyi van a háznál?

– Négyszáznegyven korona.

– Adsz belőle?

Az asszony szótlanul nyult a kebelébe. Az ott levő zsebecskéből kivett
egy kis kulcsot és felnyitotta a Wertheim-szekrényt.

– Vidd el mind, ha akarod.

A doktor kivette a négy százast és hanyagon zsebregyürte.

– Visszahozom, légy nyugodt, csak tudod, jó, ha az embernél van egy kis
szerencseváró pénz is.

Azzal megcsókolta feleségét és elsietett.

A két asszony szótlanul hallgatta az eltávozó lépéseket, azután az
özvegy kifakadt:

– Elsülyeszted az uradat! Te magad sülyeszted a sárba!

– Én! – szólt elhülve az asszony.

– Te. Ha én a te helyedben volnék, egy garast se adnék neki.

– Nincs jogom megtagadni tőle. A pénzt ő keresi, ő rendelkezik vele. Ha
akarná, a kasszakulcsot is magánál tarthatná. Más háznál kiadja a férj a
havi költséget az asszonynak.

– De ez a pénz, amit most adtál, nem az ő keresete.

– Ami az enyém, az az uramé is.

– Az a pénz a családé együttvéve. És te bünös vagy, ha ki nem szabadítod
az uradat a kártyások körme közül!

A hegyes orru asszonyka szinte tüzet fujt. A másik nyugodt iparkodott
lenni, de a szíve hevesen verrt már: türelme elszakadóban volt.

A folyóson ekkor az öregúr csoszogó lépései hallatszottak.

A doktorné kiment eléje.

– Mit hozott apám?

Egy nyaláb ujság volt az öregúr hóna alatt:

– Nesztek, – mondotta, – Esti Ujság meg Ábendblatt!



VIII.

Az első januáriusi kedden új pálmát vittek a doktor szalonjába. A
butorok már ki voltak cserélve. A meggyszinek eltüntek, s a helyöket
különféle zöld színek foglalták el. A fal sötétzöld burkolatot kapott. A
képkeretek ugyanolyan szinüekké váltak. A diványok és székek pompás
saláta-színt öltöttek. A villamos lámpásokra áttetsző zöld selyem
került.

Mindez a Bárányné ötlete volt. Ő a férje életében mindig a festők közt
mozgott. A férje ugyan mérnök volt, építő mérnök, de a festői pályához
vonzódott, s mind halálig azt gondolta, hogy a szülei eltérítették az
igazi hivatásától. Hát ha már nem festhetett, legalább festők között
élt; buzgón érdekelte minden műterem és minden képtárlat. A barátai is
többnyire festők voltak.

Egy téli vacsorán a festők vendéglőjében fantaziált egyszer valamelyik
Rafael:

– Ha valaha megszedelőzködök, két szalont fogok berendezni a házamban. A
téli szalonban minden piros lesz: mályvaszínü fal, karminnal festett
képkeretek, krapplakkal fényezett kőrisfa butorok; rózsaszínű a lámpás
is, a szőnyeg is, a fal is. A nyári szalonban meg minden fehér lesz,
kékbe játszó fehér; a képek északsarki tájakat fognak ábrázolni; a
csillárokat külön öntetem jégcsapok alakjára; a szőnyegeim is hófehérek
lesznek, de még gyémántport is hintetek rájok. Csillogni fognak, mint a
hó.

Báránynénak tetszett ez az ötlet, de később elvetette. Télre a zöld szín
való, gondolta: zöld fal, zöld bútorzat, zöld ruha, zöld lámpások és
lehetőleg sok növény.

Doktorék mindenben követték az ő izlését. A doktorné sárgába hajló
világos zöld ruhát csináltatott magának. Bárányné meg fenyőzöldet.
(Özvegynek sötétebb szín való.)

Hanem mikor a vendégnap előtt való estén megpróbálták a zöldernyős
lámpásokat, oly beteg-színüvé vált az egész család, hogy valamennyien
lehangolódtak.

Különösen a doktor volt kétségbeejtő. Amúgy is viasz-arca olyan halotti
színt öltött, mintha a Rókus-kórház halottas kamrájából szökött volna
oda be a szalonba.

A doktorné nyulánk és szelid alakja beillett volna másvilági léleknek.
Bárányné meg olyan volt, mint ledi Mekbet lehetett a gyilkosság után
való reggelen.

– No, – mondotta keserüen a doktor, – most már csak egy tál spenót kell
az asztalra.

– Bolondság, merő bolondság! – dörmögött az öregúr.

– Mit ért a bácsi ehhez! – szólt sértődötten Bárányné. – A falusi
szalonok… No köszönöm. Láttam egy falusi szalont: köpőláda volt a
sarkában.

– Nálunk nincsenek szalonok, – felelte nyugodtan az öregúr. – Nálunk van
társalgó szoba, az a szalon.

– Hiszen mindegy az, – mondotta békitőn a doktorné.

A család kedvetlenül vacsorázott. A bajon most már nem lehet segíteni.
De mit beszélnek majd a városban holnapután?

A doktor különösen boszus volt. Szerette volna lehasogatni a zöld
kárpitokat, és kidobni minden bútort.

Azonban Bárányné nem engedett az igazából:

– Nincs izléstek, – mondotta. – Csak ami megszokott, az nektek a szép.
Meglássátok, hogy a vendégeitek másképp vélekednek!

A sajtnál tartottak. Az öregúr odaszólt a Jenő gyereknek:

– Jenőkém, hozd ide a pípámat.

Jenő nagyot pislantott az anyjára. Az anyja visszapillantott. Aztán a
gyerek átment a másik szobába.

A család hallgatva evett tovább.

A gyerek kis idő mulva visszatért:

– Nem találom, bácsi.

– Ejnye, – mondotta az öregúr, – ugyan hol is tettem le? Keresd te is
Józsi, – mondotta az inasnak.

A doktor az öreg elé tette a szivartárcáját.

– Gyújtson szivarra apám. Ezek kitűnő szivarok. Az angol konzultól
kaptam, az meg a királyától. Egy skatulyával adott neki az angol király.

– A manót! – szólt elbámulva az öreg. – No akkor megkóstolom.

A szivar közönséges regalitász volt. De az öregúr fantáziáját
megragadta, hogy az angol király szivarjából füstölhet.

Rágyújtott.

– Dehát én nem értem, mi itt a baj? – mondotta a társalgást ott
folytatva, ahol negyedóra előtt elhagyták. – Ha zöld, hát zöld. Eleinte
furcsa, de aztán megszokja az ember.

Eddig maga is boszankodott a zöld szinre, de vacsora után, amikor már az
ember rágyújt, mindennel megbékül.

– Nem érti atyuskám, – magyarázta a doktorné. – A hölgyek, akik
eljönnek, azonnal elkedvetlenednek, mihelyt látják, hogy a világítás
elsápaszt minden arcot.

– Olyanná válik itt minden ember, – magyarázta a doktor is, – mint a
zöld béka.

– Hászen azon könnyü segíteni, – mondotta az öreg. – Tegyetek piros
ernyőt a lámpásokra.

– Pompás gondolat! – kiáltotta megörvendve Bárányné.

Szinte rohanva ment a ruhás szekrényéhez és fölhányta ott a különféle
ruhákat. Végül egy régi piros szoknyáját rántotta elő, amelyben
valamikor leánykorában álarcos bálban vigadott. Abból repesztett a
lámpásokra ernyőt.

Megpróbálták. Hát a szoba zöldjét egyszerre meleg piros szín derengte
be. A szalon becsülete meg volt mentve.

– Zseniális gondolat atyuskám! – szólt a doktorné az öreget megölelve.

– A bácsinak vannak ötletei! – mondotta Bárányné, – de hogyan eltitkolta
eddig a szakértelmét!

Az öreg büszkén és megelégedéssel mosolygott.

Nagyokat szítt a szivarból, aztán letette.

– No, – mondotta a fejét csóválva, – ha ilyet szí az angol király,
szeretném megkinálni a magam dohányából.

*

Másnap aztán az öregúr naphosszat a pipáját kereste. Kerestette a Jenő
gyerekkel is, az inassal is, a szobaleánynyal is.

– Te Imre, – mondotta délben a vejének, – bizonyosan ellopták a pípámat.

– Ki lopta volna el, – felelte álmosan a doktor, – nem pipázik
Budapesten senkise.

Az öregúr ismét ráfanyalodott az angol király szivarjaira.

Ezen a napon sűrűn szakadt a hó: nem mehetett ki, hát egész délután
aludt, meg a hírlapokat olvasta. Mégis örült a napnak, hogy vendégek
jönnek a házhoz. Már régen unatkozott. Sehogyse értette meg, hogy hogyan
mulhatnak el hetek, hónapok, vendég nélkül.

Holmi asszonyfélék jártak ugyan a házhoz, de azokkal ő nem is állott
szóba. Mit tudnak beszélni az asszonyok egyebet, mint ruháról meg
színházról!

– Te, Gizám, – mondotta a leányának délben, – add elő az attilámat meg a
csizmámat. Mégis ha vendégek fognak jönni, illő tán, hogy felöltözzek.

– Dehogy, atyuskám, – felelte a leánya elmosolyodva, – így illik magának
redengotban. Oly jól áll ez a ruha, olyan méltóságos benne, mint valami
öreg főispán.

És megcsókolta az apja arcát.

Öt óra tájban aztán szállinkózni kezdtek a vendégek. Földiék már akkor
ott voltak. A tanár a maga szokott feketeségében, a szép asszony
rózsaszínü színházi öltözékben. Nem mentek ugyan színházba, de
elhatározták, hogy azt fogják mondani. (Az öreg Mayer persze nem volt
velök.)

A szamovárt meggyujtották. Melléje egy asztalkára apró zsemlyét, sonkát,
kaviárt, teasüteményt halmoztak fel. A szamovár vörös rézcsillogása is
jól bele illett a zöld szalonba.

Három hölgy jött először: egy orvosnak a felesége és két felnőtt leánya.

– Micsoda pompás szalon! – kiáltozták őszinte elámulással.

Aztán két orvos érkezett, s nyomukban egy szinész. Azok nem bámulták a
szalont, nem értettek hozzá.

A doktor bemutatta az apósát:

– Az apósom. Doktor Soproni egyetemi tanár; doktor Sánta, Csepeli
szinész.

Az öregúr amúgy magyarosan megrázta a kezöket.

– Isten hozta kedves öcsémuraim! Hát maga szinész? Bizonyisten papnak
néztem volna.

A szinész a Nemzeti Színház tagja volt. Fanyar mosolygással biztosította
az öregurat, hogy nem pap.

Aztán egy hirlapíró jött, elegáns nyulánk fiatal ember; később egy öreg
hölgy, akinek lornyet lógott a nyakában, s akit méltóságos asszonynak
szólítottak a többiek.

– Ki ez? – kérdezte az öreg halkan a vejét.

– Bányavári Grószné, – felelte a veje. – Nehogy szidja előtte a
zsidókat.

A hirlapíró szintén megdicsérte a szalont, s mingyárt a sonkás asztalhoz
telepedett.

Az öreg hozzáment:

– Valahonnan ismerem magát öcsém, – mondotta tünődve, – de nem jut
eszembe honnan.

– Lehet, – felelte a hirlapíró nagyot nyelve. – Én sok emberrel
érintkezem.

– Hopp megvan! – mondta az öregúr nagy örömmel. – Hiszen maga az órásné
lakója! Hogy van az asszony? Hát a vargával kiegyezett-e fiatal barátom!

A hirlapírónak a torkán akadt a falat.

– Csitt, – mondotta fuldokolva. – Kérem… kérem… talán másról is tudunk
beszélgetni.

És boszusan nézett az öregúrra.

Az öreg látta már, hogy nem kellemes húrokat pendített meg. Gondolta
szivarral kedveskedik a hatodik nagyhatalomnak, s körülnézett, hogy hol
a szivaros láda?

A doktorné ekkor nyujtott át az egyik orvosnak egy teás csészét.

– Hát teával itatod az urakat is? – mondotta az öregúr elbámulva. Csak
nem isznak ilyen löttyöt! Te Imre, hát mért nem hozatsz fel egy üveg
bort?

– Jól beszél urambátyám, – mondotta a szinész földerülve.

A doktor is iparkodott jónak itélni a megjegyzést. Intett a
szobaleánynak, hogy hozzon bort.

Az öreg méltóságos asszony ott ült az öregúr könyöke mellett. A
lornyetjét a szemére emelte, s felszólt hozzá:

– Csurgai úr, beleszokott-e már a fővárosi életbe? Most beszéli a kedves
leánya, hogy milyen nehezen vált meg a gazdaságától. Szép, igen szép. És
tetszik önnek ez a városi élet?

– Tetszeni tetszenék, – felelte az öregúr a vállát vonogatva, – csak
olyan nekem, mintha külföldön volnék. Ha kimegyek az utcára és a
boltosok nevét olvasom… A minap a Szerecsen-utcán mentem végig.

Itt eszébe jutott a veje figyelmeztetése: egyet szippantott a szivarból
és ezzel elleplezte egy gondolatát. De már benne volt a kerékvágásban,
folytatta:

– Hát Magyarország ez? Hiszen az utcán is Ábendblattot árulnak. Magyar
ember nem olvas Ábendblattot!

– Kérem, kérem, – szólt a méltóságos asszony, a lornyetet tagadón
mozgatva, – azért ha valaki Ábendblattot olvas, vagy hogy német neve
van, nem következik belőle, hogy német.

– Már engedelmet kérek, – felelte az öregúr a fejét csóválva, – akinek
rác bugyogó a ruhája, rác az, akinek német a neve, német az. Mert ha még
ötven krajcárt se ad egy magyar névért, akkor én még öt fillért se adok
a magyarságáért.

Az öreg méltóságos asszony nem beszélgetett vele többet.

Hunyadi úr ezalatt bőven bezsákmányolt, aztán szivarra gyujtott és
megnézte az óráját:

– A kultuszminiszternél is ma van zsúr, – mondotta. – Megigértem, hogy
elnézek.

Az öregúr ismét megfogta:

– Az asszonyt csak nem hagyta ott tisztelt barátom? – kérdezte halkan,
bizalmasan.

– De otthagytam, – felelte Hunyadi hidegen. – Semmi közöm véle. Ne is
tessék nekem emlegetni.

– Ej-ej, – mondotta az öreg elgondolkozva, – mégis kellene azon a
szegény asszonyon segíteni. Ki ápolja? Van-e pénze? Meglehet, hogy már
nem is bír fennjárni.

Azonban a hirlapiró akihez beszélt, eltünt előle. Az öregúr bámúlva
nézett körül, hogy hova lett? ekközben hozták a bort, s az öreg
egyszerre elfelejtette az egész Hunyadi-kort.

A cseléd a vörös borból talált felhozni, s az kiválóképpen ízlett az
öregnek. Kocintott az ivókkal, és csendes gyönyörüséggel szopogatta a
magáét.

– Ehez most már csak a pípám hiányzik, – mondotta a szinésznek.

– A pípája? Hát pípázik? – kérdezte a szinész.

Mert oly elegánsan fel volt öltözködve az öreg, hogy nem lehetett a
ruhájához hozzáképzelni a pípát.

– Pípáznék öcsém, – felelte az öreg, – de tegnap nagy rendezkedés volt
itt, aztán a pípám elveszett.

– Vegyen másikat.

– Az ám, csakhogy az a másik nem olyan lesz. Az apámé volt. Olyat nem
árulnak öcsém még Debrecenben se. De most már gyanakszom, hogy a
diványos ember vitte el, aki a díványt hozta.

– Meglehet, – hagyta rá a szinész.

– Biztos öcsém, biztos! Annak az embernek olyan illavai pofája volt. De
nini, a vőmnek a rendelő szobájában még nem néztem. Hátha véletlenül
odatette be a cseléd, hogy el ne lopják?

Az öreg ezzel át is gyalogolt a rendelő szobába.

Míg a pípáját kereste, új vendégcsoport érkezett a szalonba. A hirlapíró
a szomszédházba ment zsúrra egy bankárhoz, és azonnal elujságolta ottan
a zöld szalont. A hölgyek között négy ismerőse is volt doktoréknak, azok
azonnal fészkelődtek, és ott hagyták bankárékat.

A lépcsőn egy monoklis országgyülési képviselő csatlakozott hozzájok,
meg egy prémes bundáju fiatal ügyvéd. Doktorék szalonja csakhamar
megtelt azokkal az eleven csacsogó fővárosi alakokkal, akiknek a
teapárás levegő az éltető elemük.

A nők között egy igazi grófné is volt. (A férje a demokrata klub tagja,
tehát ő is le-leszáll a polgári világba.)

Mindezek a hölgyek élénken csevegve ülték körül a gázkandallót. A grófné
szanzsén a szőnyegre telepedett, és formás cipőit a meleg felé
nyujtotta:

– No ha ezt tudtam volna, – mondotta Báránynénak, – zöld ruhában jöttem
volna el. A gondolatod Giza kiállítási aranyoklevelet érdemel.

– Nem az én ötletem, – felelte szerényen a doktorné.

És Báránynéra mutatott, aki olvadozott a dicsőségben.

A grófné jelenléte az előkelőség parfönjével árasztotta el a szalont. A
férfiak letették a szivart, és a hölgyek közé elegyedtek.

A Park-klubról beszélgettek, amelynek a képviselő is tagja volt, az öreg
bányavári Grószné is. A bált emlegették, hogy milyen pompás lesz.

A grófné mosolyogva mondta a doktornénak:

– Nem óhajtotok eljönni? Küldetek meghivót.

A rendelőszobából ekkor érkezett vissza az öreg.

– A pípám! – harsogta diadalmasan. – Megtaláltam! Megtaláltam!



IX.

A pípa megjelenése egy percnyi csendet okozott. A beszélgetés megállt. A
vendégek elbámultak: doktorék megdermedtek.

De az öregúr csak a maga örömével volt elfoglalva: ragyogó szemmel állt
a társaság közepett, és elmondta, hogy két napja keresi a pípáját; hogy
erre is, arra is gyanakodott, de végre is a rendelő szobában a
cserépkályha tetején megtalálta.

– Ott volt! Ott!

Aztán elővonta a dohányzacskóját és a szinész mellé ült: pípát tömött.

Bárányné fölkelt és hozzáment:

– Remélem bácsi, – susogta fulladozva, – remélem, hogy nem véli
tömjénnek a dohányát?

– De még a tömjénnél is különb ez hugom, – felelte diadalmasan az
öregúr.

Látszott a társaságon, hogy figyel a beszélgetésre.

– Legyenek nyugodtak hölgyeim, – szólt az orvos vivóterembe illő
önuralommal, – apánk csak tréfál: a szomszédszobában szokta ő elszíni az
esti egypípa dohányát.

Az öregúr ránéz a vejére, s látja annak hidegen rámeredő tekintetét.
Csak ekkor eszelkedik. A leányára pillant: az is halványan és búsan int
neki.

– Hát persze hogy nem itt szívom el, – mondotta az öreg jólelkűen. –
Tudom én, hogy a városi orrocskák kényesek.

Azzal csakugyan bement a másik szobába, a betegek várótermébe, amely
szintén ki volt világítva és be volt pálmázva.

Nem volt ott senki. Egydarabig röstelkedett ott magában:

– Ökör vagyok, no, vén ökör vagyok, de hogy is gondolhattam arra, hogy
közéjök ülök a pípával.

Aztán, hogy egyedül ült ott, csendes pípáztában elgondolkodott. A beteg
asszonyra gondolt. Hogy a tél lerokkant, nem eresztették ki: azt
mondták, hogy sikos a kő, öreg ember könnyen megcsuszik és eltöri a
lábát. Azóta ki tudja mi történt a szegény órásnéval? Talán már a
karácsonyt ágyban töltötte!

Megnézte az óráját: hat óra mult húsz perccel. Délben említették, hogy
kilenc óra előtt aligha terítenek ezen a napon vacsorára. És hát az utca
világos Budapesten: az órásné nem messze lakik.

Az öreg letámasztotta a pípáját az ablaksarokba, ahogy otthon szokta, s
kiment az előszobába; elkérte a bundáját az inastól.

– Csak lemegyek, – mondotta, – mingyárt visszatérek.

Megtalálta a Práter-utcát. Útközben benyitott egy boltba és vett két
narancsot. El is mondta magyarázatul, hogy két kisleánynak veszi,
azokhoz megyen, mert az anyjok beteg.

A boltos biztosította, hogy szép a gondolat, mire az öreg kezet fogott
vele.

Hát az asszony csakugyan feküdt. Az ágyban feküdt, a Hunyadi ágyában. A
két kisleány fenn volt még. Az idősebbik, a Lenke, a feladatát írta
nagykomolyan a kis petróleum lámpás mellett. A kisebbik, a Zsuzsika egy
órakerékkel játszadozott a díványon.

Beeresztették az öregurat, aztán hogy az mindjárt az anyjukkal kezdett
beszédbe, mindaketten folytatták a mulatságukat.

– Vendégek vannak nálunk, – mondotta az öreg, – hát megszöktem. Mert
nappal nem eresztenek ki, nem ám. Hát hogy van?

– Tetszik látni, – felelte szomoru mosolylyal az asszony. – Fekszem már
naphosszat.

– És Hunyadi úr nem haragszik érte? Vagy igazis, hiszen nincs már itten.

– Hunyadi úr csak reggel jön haza, – felelte az asszony. – Akkor
megvetem az ágyat, s áttelepedek a díványra.

– No de ezt nem lehet engedni. El kell küldeni azt az urat. Meg kell
neki mondani, hogy…

– Tizenkét koronát fizet.

– Mindegy!

– Abból élünk, meg hogy az órákat rakom zálogba. A varga hordja el, a
jószívü varga szomszéd. Ő hozat fát is, ő rak tüzet a kályhánkba
esténkint. Mert csak este fűtünk.

Mindezt az asszony bágyadtan mondta és mosolyogva. Látszott rajta, hogy
örül az öregúr látogatásának.

– Nohát ez nem jól van, – szólt az öreg a fejét rázva.

Belekotort a mellénye zsebébe és kivett két húszkoronás bankót:

– Itt van az ágy bérlete. Én bérlem ki, csak maradjon benne. Aztán
gondoskodni kell valami cselédről. Nincs valaki rokona?

– Nincs, – felelte az asszony.

A szobába egy nagyfejü ember nyitott be kopogtatás nélkül. A varga volt.
Befedett lábosban hozott valamit, de hogy az öregurat meglátta, megállt
és nagykomolyan ránézett, mintha azt kérdezné: Ki ez?

– Az öreg tekintetes úr, – mondotta magyarázatul az asszony. – Nézze
csak Fábián úr: negyven koronát kaptam tőle.

A varga letette a lábost az asztalra, aztán lekapta a kalapját:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus.

– Mindörökké, – felelte az öregúr.

– Ime ahogy mondám: az Isten elküldi az ő angyalát a szükség órájában és
mindeneket megvigasztal. Így van ez uram. Ön nem is tudja, hogy önt az
Isten küldte ide, csak egy belső sugallatot érzett, amely azt mondotta:
Kelj fel és eredj az özvegy órásnéhoz. Ön pedig felkele és eljöve,
teljesítvén az Úrnak akaratát.

A varga szeme csillogott, míg ezeket mondotta. Rossz horpadt kalapját
alázatosan tartotta a kezében, s hogy a rajta levő téli kabát nem volt a
mellén begombolva, beszéde közben begombolni iparkodott. De persze nem
sikerült: nem volt ott gomb a kabáton, hát csak összefogta.

– Vacsorát hozott, ugye? – mondotta az öregúr. Nohát csak egyenek.

A varga erre megterítette az asztalt ujságpapirossal s letette a lábost
a két gyerek elé.

– Csak egy kis kását főztem nekik, kukorica-kását, – mondotta ekközben.
– Minden este azt főzök, mert az a legolcsóbb. Nappal kenyeret esznek.
Én is csak azt eszek. A miatyánkban nem kérünk egyebet az Istentől.

Aztán egy félliteres üveget vont elő a zsebéből, s összerázta, az
asszonyhoz vitte:

– Magának meg itt a tej.

Az asszony felült az ágyban, és apró kortyokban itta a tejet, mint ahogy
a tyúk iszik.

A varga aztán belenyult a téli kabátja zsebébe és egy összehajtogatott
papiros lapot vont elő:

– Lássa órásné, – mondotta fontos arccal, – ahol legnagyobb a
veszedelem, ott jelenik meg mindig a Láthatatlan Kéz. Ihol az ujság. Az
van benne, hogy egy bárónénak valami sugárral gyógyították meg a
gyomrát, valami mindent átjáró sugárral.

És elolvasta a közleményt.

– No ezt megpróbáljuk! – mondotta az öregúr. – Jól beszél Fábián úr,
hogy „In tempestate securitas!“ Veszedelemben a segedelem.

Az asszony szeme kigyulladt, mint két szentjánosbogár:

– Igazán? Hát volna még reménység?

Aztán elszomorodott:

– Az báróné volt.

A varga tiltakozón emelte föl az ujját és oktatón szólott:

– Az Isten színe előtt mindenki báróné.

– Úgy van, – bólintott reá az öregúr.

Ugyanekkor csiklandást érzett az orrában. Azt gondolta trüsszenteni fog,
hát a zsebkendőjéért nyult, a zsebkendő helyett azonban a narancsra
tapintott.

– Nini, – mondotta, – majd el is felejtem.

A két leányra nézett. A kisebbik már otthagyta a kását és visszatért a
díványra. Föltérdelt rá, és az órakerék árnyékával mulatott. Az öregúr
melléje ült:

– Hoztam neked valamit. Nyúlj a zsebembe.

A kisleány bátortalanul nézett reá, aztán elmosolyodott és óvatosan
belenyult a bundazsebbe. Kivette a narancsot és megnézte. A narancsról
az öregúrra nézett, olyan nézéssel, amely hálát és csodálkozást fejezett
ki.

– Örülsz neki? – kérdezte az öreg.

Válasz helyett a gyermek megölelte az öreget, s arcát a szakállára
hajtotta.

A kisgyerekek őszinte, ösztönös mozdulata ez, de az öregurat mégis
elérzékenyítette. Az az érzés ébredt föl a szívében, mint mikor a maga
kisleánya simult így hozzá. Ilyen kis gyönge madártest volt az is, ilyen
ártatlan kis lélek.

Hát magához ölelte és meghatottan kérdezte:

– Szeretsz engem? Szereted a bácsit?

– Szejetem, – felelte a gyermek.

*

Ezalatt doktoréknál tovább folyt a vidám társalgás. A vendégek bőven
megbeszélték a szinészetet, festészetet, divatot, politikát, a távollevő
ismerősök hibáit, s végül megigérték, hogy gyakran el fognak látogatni a
kedves zöld szalonba.

Mikor az utolsó vendég is kitette a lábát, Bárányné a sógorasszonyhoz
fordult, és szólt felleges arccal:

– A bácsit nem szabad beeresztenünk többé a zsúrnapon.

– No, – mondotta a doktor is, – ez már több a soknál!

Bárányné epésen nevetett:

– Jó, hogy azt nem kérdezte a hölgyektől, hogy hány esztendősek?

A doktor idegesen járkált fel és alá a szobában:

– Legközelebb a trágyázásról fog beszélni.

A doktorné félénken mentegetődzött:

– Mindenki tudja, hogy falusi ember. Ki ütköznék meg a beszédén? Dehát
bizzátok reám: majd én a napjainkon felküldöm az öreg Mayerhoz.

A doktor hevesen járt föl és alá s eközben megpillantotta az ablakhoz
támasztott pípát. Felkapta és a kályhához vágta.

A szép ezüstös tajtékpípa ketté törötten hullott a szőnyegre.

E pillanatban lépett be az öregúr. Hallhatta a koppanást is.

– No mi az? Mit bámultok rám? – mondotta jóságos hangon. – Azt hittétek
megszöktem úgye?

Megpillantotta a pípáját a szőnyegen, s látszott rajta, hogy megdöbben.

A doktorné ekkor hozzálépett és megölelte:

– Ne haragudjék: én törtem el… véletlenül!



X.

Az öregúr egy délben a fekete kávénál azt mondja:

– Adjatok valami pénzt nekem. Délelőtt, ahogy bemegyek pípát venni a
boltba, alig, hogy két krajcárom maradt.

A szemek kissé elnyillottak az asztalnál; nem a pípára, mert hiszen az
öreg már másnap panaszkodott, hogy hiányzik a pípa, – hanem a
pénz-kérésre.

A pénz említése éppen ezen a napon súlyos szó volt. A doktor az előtte
való estén kártyázta el a szanatórium utolsó tégláit, s reggel azzal
tért haza, hogy adjanak neki revolvert, vagy lőjjék agyon, mert ő nem
érdemli meg, hogy éljen!

Az asszonyok megrémültek, és sírva kérték, hogy ne cselekedje azt. A
doktor erre nagynehezen lemondott a revolverről s kijelentette
becsületszavára, hogy nem kártyázik többé. De még hatszáz forint
kártyaadósságot is csinált.

Bárányné, aki kútkőként ült eddig a pénzén, felajánlotta, hogy kifizeti
előre az ő háztartási járulékát. Száz koronával járult havonkint a
háztartás költségeihez, s még ezenkívül a házbér harmadát is fizette.
Hát elsietett a takarékpénztárba, és kivette onnan a szükséges összeget:
átadta az öccsének.

Mindezek a drámai jelenetek a hálószobában játszódtak el. Az öregúr
mégcsak nem is sejtette, hogy az ő szép birtoka, tehene, lova,
birkanyája, ráment négy hitvány disznóra, amelynek Budapest
férfi-társasága minden éjjel isteni tisztelettel adózik.

Az öreg eddig sohse szólt pénzről. Maradt neki a zsebében annyi, hogy
eddig elég volt. Gondolta, ha elfogy, majd adnak.

A szavára tehát egy percnyi csendesség volt a felelet, aztán a doktor
közömbös hangon a feleségére intett:

– Nálad van a kassza: adj.

A kasszában nem volt több pénz, csak húsz forint, amit délelőtt három
beteg tett az orvos asztalára. Az asszony fölkelt, s kinyitotta a
Wertheim-szekrényt: fatálat vett elő, és az asztalhoz vitte.

– Mennyi kell apácskám? Elég lesz tíz forint?

– Elég, elég, – felelte az öreg a bankót zsebregyürve.

Most már délutánonkint mindennap kijárt a házból. Nem kérdezték tőle
hova jár? Örültek, hogy elszórakozik.

Azonban egy hét mulva ismét kellett pénz az öregúrnak, s megint egypár
nap mulva.

Eleinte adogattak neki tíz forintot, öt forintot, aztán három forintot,
aztán két forintot. Az öregúr mindig azt mondogatta: elég – elég.

Végre egy napon a doktorné nem adott neki többet csak egy koronát:

– Elég lesz ez is apám. Minek vinne magával többet? Elcsalják, ellopják.

Az öregúr ezen a napon szokatlanul kedvetlen volt. A fejét rázta, s nem
nyúlt a pénzért.

– Ez nem elég nekem! Ma énnekem legalább is ötven korona kell. Lehet
hogy száz is. Nem tudom. Talán nehezetekre is esik, de nem gondolom,
hogy fogok még valaha kérni ilyen nagy összeget.

Ez a pénzkérés is délben történt, mert csak délután járt ki az öreg, hát
csak délben szólt a pénzért.

A család megütődve nézett reá. Ezuttal az orvos faarcát türelmetlenség
vonaglotta át:

– Dehát édesapám, mire van magának költsége? Hiszen a háznál mindent
megtalál ami kell.

A Bárányné orra is idegesen mozgott. Látszott rajta, hogy alig állja
megjegyzés nélkül.

Az öregúr zavarodottan vakarta a haját a füle mögött:

– Hát… meghalt az a szegény asszony… tudod az órásné…

– Melyik órásné? Micsoda órásné?

– A kiről te is lemondtál. Az a gyomorbajos.

A család régen elfelejtette az órásnét. Arról hogy az öregúr odajár, nem
tudtak semmit. Hát csak elhülve néztek reá.

– Dehát bácsi, – szólalt meg végre Bárányné, – temetkezési vállalat-e a
mi házunk?

Az öregúr felfortyant:

– Magamra vállaltam, hát magamra vállaltam!

A doktorné sietett az apja csillapítására:

– Nem azért apácskám… Tudjuk, hogy irgalmasszívü. Csak szokatlan ez a
fővárosban.

– Mi szokatlan? Az irgalmasság? Nem bánom én, ha szokatlan is! Ha a
fővárosnak szokatlan, én nem vagyok főváros! Én csak Csurgó Károly
vagyok. Az asszony az én betegem volt, hát én temetem el!

Kiszorították az öregnek a pénzt. El is ment vele. De ahogy elment,
megtanácskozták az ügyet:

– A bácsi sok pénzt költ, – mondotta Bárányné. – Minden gazember a
zsebébe nyulkál.

– Az öreg a második gyermekkorát éli, – jegyezte meg ridegen az orvos. –
Kötelességünk vigyázni reá.

A doktorné homlokára aggodalom borult:

– Csak ne haragítsátok. Elvégre meg kell gondolnunk, hogy ha
takarékpénztárba tette volna be a vagyonát…

Bárányné hevesen vágott közbe:

– Hát mért apa? Kötelessége volt nektek adni!

A doktorné félénken felelte:

– Addig míg él, nem kötelezi rá a törvény.

A doktor már ekkor fölkelt és föl-alá járt a szobában:

– De így nem tarthat tovább, – mondotta hevesen. – Adj neki valami kerek
havi pénzt, tíz-húsz forintot, azontúl aztán: „Nincs!“

Már február vége felé járt az idő, de ezen a napon mintha utolsó erejét
fujná ki a tél, havas zivatar dühöngött.

Az öregúr soká elmaradt, és a doktorné már aggódott, hogy baja esik.

– Nem kellett volna elbocsátanunk magában, – mondotta. – Ki tudja hova
ment? Legalább az inas elkisérhette volna.

Már a vacsoránál ültek, amikor végre hallatszott az ő rövid csengetése
az előszobában.

A doktorné ki szokott lépni az apja elé, de most éppen a gyermek volt az
ölében.

Az ebédlőbe behallatszott apró morgásszerü beszélgetése az inassal, aki
lesegítette a bundáját.

Aztán az ebédlő ajtaja kinyillott, s az öregúr megjelent. De most egy
kis hatéves forma sápadt leánykát vezetett be. A leánykán barna téli
kendő volt. A kendő havas, a cipőcskéje is havas.

– Egy kis árvát hoztam, – mondotta az öregúr rezgő hangon, – nézzétek
milyen kedves. A másikat egy varga fogadta örökbe.

A családot le lehetett volna festeni ilyen cimmel: „A kővé vált család.“



XI.

Zsuzsika az éjet a házmesteri zugban töltötte. Másnap aztán a doktor a
méltóságos Grószné pártolásával betette egy árvaházba, ahova az
elhagyott gyermekeket szokták felvenni.

Az öregúr morgott, boszankodott, de végre is megmagyarázták neki, hogy
ilyen szedett-vedett népet nem lehet befogadni úri családba. Elvégre a
házbér olyan nagy Budapesten, hogy mindenki szorosan lakik, és hát a
doktornak magának is van gyermeke, meg ki tudja hány lehet is még.

Az öregúr belékábult a sok magyarázatba, s végre is letette a fegyvert.
De hogy a kisleánykát nagyon szerette, mindennap eljárogatott hozzá.

Az öregúr már ekkor fokozatosan szorult hátrább és hátrább. A zsúroktól
elkedvetlenítették, pípázni nem lehetett az új zöld szalonban (az volt
az ebédlő is egyuttal), azt mondták, hogy minden zöld megfakul a
füsttől, hát csak a cselédszobában szivogatta a pípáját. Azt meg a
leánya nem nézhette.

– Apánk el fog kedvetlenedni nálunk, mondotta aggodalmasan.

Végre is a doktor kibérelt neki egy egyszobás kis lakást a harmadik
emeleten. Valamikor a vice lakott ottan, de aztán hogy a háziúr a
kiszolgált katonát fogadta meg, a vice fölöslegessé vált.

– No apám, – mondotta a doktor délben, – hát most egy jó
különszobácskához jut. Itt fölöttünk kibéreltem az emeleten egy pompás
kis különálló szobát.

Az öregúr már ekkor érezte, hogy ötödik kerék ő, gyanakvón nézett a
vejére.

A leánya segített:

– Hogy ne járjon apácskám senki a feje fölött, se az utcai robogás ne
zavarja. Csak aludni jár fel apácskám, máskor mindig közöttünk lesz,
csakúgy mint eddig.

Az öregúr mindjárt ebédután megnézte a szobát. Hát egy különálló
sarokszobácska volt az. Ablaka a szomszédos telekre nyílott, egy üres
telekre; az ősszel bontották ott le a házat.

Amint az öregúr az ablakon át megpillantotta az eget, megörvendett.
Régen hiányzott neki, hogy az eget lássa. A falusi ember megszokta, hogy
a felhőket vizsgálja, s hogy szüntelen nyitva legyen feje fölött az ég.

A szoba már be volt butorozva a doktor ócska butoraival; a falon friss
meszelés fehérsége; a padlón új sárga festés. A szoba mégis nyomorúságos
zúg volt, de az öregúr arra gondolt, hogy itt nem köhögnek a pípájától
és hogy a szoba csendes: mindjárt ott is maradt!

– Hozzátok fel a dohányomat meg a pípámat, – mondotta.

S odaült a karosszékbe az ablak elé. Nézte az eget.

Aztán hogy a pípáját felvitték, először is arra gondolt, hogy egy
nagyüveg konyakot vesz. Még a télen, mikor meghült, rendelt neki a veje
konyakot. A patikából hozták, persze az orvosnak nem patikai áron. A
konyak fölmelegítette az öreget, és most már kivánta, megszokta,
mindennap kérte. De csak vacsora után adtak neki egy-egy pohárkával.

Hát a rendes délutáni sétájában vett egy nagyüveg konyakot, meg egy
pohárkát, meg dugóhuzót. Fölvitte este a bundája zsebébe rejtve a
szobájába; beletette a ruhás szekrényébe, s a szekrényről levette a
kulcsot.

A konyakból ivott aztán lefekvés előtt jó két pohárkával, de nem ízlett
úgy, mint az, amelyet a veje adott.

Ez bizonyosan a hómár miatt van, – gondolta. Ördög vigye el azt a
tengeri férget, elrontotta a szám ízét.

Megkóstolta aztán a konyakot reggel, éhgyomorra, de akkor se ízlett.

– No, – mondotta, – most már látom, hogy a konyak rossz, nem az ízlésem.

Délután megint bement a boltoshoz:

– Hallja-e barátom, hát micsoda konyakot adott maga nekem?

– Mér, nagyságos uram?

– Nem vagyok én nagyságos, csak tekintetes.

– Hát talán nem ízlik a konyak, tekintetes uram?

– Bizony nem, vigye el a manó, pedig azt mondta maga, hogy a legjobb,
ami a bótba van.

– Tessék kérem, van nekem jobb is.

És leemelt a palack-erdőből egy aranyos kupaku hosszu üveget.

Ennek az ára három forint. Van drágább is, ha tetszik: egy üveg öt
forint.

– Az nem kell.

Kezébe vette a háromforintosat s körülnézegette.

– Szeretném mégis megkóstolni, mielőtt elvinném.

Öntöttek neki egy hasonló üvegből. Az öregúr megízlelte.

– No, pakolja be.

Otthon aztán a kis külön magányában megint megízlelte, de már akkor nem
ízlett annyira.

– Mégis az ötforintosat kellett volna megvennem, – dörmögött. – De
hiába, fösvény vagyok, zsugori vagyok, Mayer vagyok én is. Az ötforintos
az igazi.

Megvette aztán az ötforintosat is. Bezárta mind a hármat a szekrénybe, s
hol az egyikből ivogatott, hol a másikból. Olykor összekeverte a két
jobbikat, olykor a rosszabbikat keverte össze a legjobbal, olykor mind a
hármat.

A csöndes különszobában megvolt az öreg. Naphosszat pípázott, ujságot
olvasott, vagy a pípáját tisztogatta, mint azelőtt otthon, vagy az ablak
elé állott és nézegette az eget.

Már a márciusi felhők szállongtak az égen. A levegőt az első tavaszi
sugarak langyalták át. A nap reggelenkint besütött az ablakon.

– Vajjon milyen az őszi vetés? – tünődött az öreg. – A Pogány-dűlőt
bizonyosan felszántották már.

Aztán a két fiatal tulokra gondolt, amelyet ő nevelt legutóbb: gyönyörü
két fehér állat volt. Bizonyára most fogták először ekébe őket, talán
épp ma.

S képzeletében látta a Pogány-dűlő nagy barna tábláját, amint a két
fehér tulok lassan ballagva halad rajta.



XII.

Egy reggel az öregúr korábban ment le, mint szokott. Azon éjjel a
feleségéről álmodott. A felesége új ingeket varrt neki, szép fehéreket,
valami újfajta gyolcsból. Ezt akarta elmondani a leányának mielőbb.

S tartogatta össze a fejében az álom részleteit.

Az asztal már meg volt terítve, de az edények és szalvéták érintetlenül
állottak.

– Mi a manó, – mormogta az öreg, – de későn kelnek fel máma!

S az ablakhoz ment, hogy a kárpitot felereszsze.

A reggeli nap besütött a szalonba. Az ezüstnemüek csillogtak az
asztalon.

Eközben kegyetlen veszekedést hall a szomszédszobában. Bárányné
csattogott, a doktor nénje.

Az öregúr megdöbbent. Azt gondolta, hogy az asszony a leányával pöröl.

Figyelt:

– Az én nevem ugyan nem kerül a váltódra! – hangzott az éles hang, mint
a fürészreszelés. – Nekem fiam van! Nekem a vagyonom a fiam vagyona! A
te becsületszód? A te becsületszód énelőttem rongy, elavult bankó!

Az öregúron hideg borzongás futott át. Állott megdermedten a félig nyilt
ajtóra bámulva.

A doktor tompa esdeklő hangja hallatszott válaszul. A szavait nem
lehetett érteni.

Ismét a Bárányné hangja az epés kacagással:

– Igen? Az kellene? Soha többé egy fillért se!

És a hangja vijjogva emelkedett:

– A feleséged hozományát elkártyáztad! a szanatóriumot elkártyáztad! az
én apai örökségemet elkártyáztad! az apósod birtokát is elkártyáztad!
Mindent elkártyáztál! Pfuj! Semmirekellő!

Az öregúr szívére ólom-zuhatagként hullottak a szavak; körüle elsötétült
a világ! Most értette meg, hogy a veje miért olyan sápadt és kivörösült
szemü reggelenkint, hogy az ő leánya miért oly bús és hallgatag,
Bárányné miért oly rendelkező. És hogy az ő birtokát elkártyázta! a sok
száz éves családi birtokot, amelyet az apák szorgalma fenntartott, az ő
szorgalma gyarapított!

Be akart rohanni, hogy pofonüsse, összegázolja azt a gazembert, de a
tagjai nem mozdultak, – a lába kővé változott.

Ekkor hirtelen megnyillott az ajtó. A doktor jelent meg a küszöbön.
Sápadt volt mint mindig; a szemei vörösek mint mindig; fakó arca azonban
még fakóbb volt mint máskor.

Az öregúr a szoba közepén állt. Szeme, mint a megfojtott ember szeme,
reá meredt a doktorra.

Az ember megrezzent. Egy döbbenéssel megértette, hogy az öregúr mindent
hallott.

Máskor jóreggelt szokott mondani, most belefagyott a szó. Leült a
kártyások flegmájával némán az asztalhoz.

És egy percnyi kínos csend következett.

Az öregúr mégegyszer végignézte egy hosszu megvető pillantással, aztán
belépett a szomszéd szobába.

A szobában égett a villamos lámpás. A leánya ott ült a bölcső mellett,
reggeli rózsaszínü pongyolában. Fejét a bölcső szögletére hajtva, sírt.

Az öregúr megállt a szoba közepén és mélyből szakadó fájdalmas
sóhajtással szólott:

– Szegény leányom!

E naptól fogva nem szólt többé a vejéhez. Mikor terítettek, leült a
többivel, s evett szótlanul; mikor elvégezte, elment szótlanul. Ha a nők
kérdést intéztek hozzá, röviden felelt, vagy egyáltalán nem felelt. Ezen
a napon megrokkant, mint a régi ház, s ettől fogva mindennap egy évet
öregedett. Egy fel-alá bolygó sötét néma panasz lett az alakja, egy néma
bús szemrehányás, amely mindennap megjelenik kétszer az asztalnál s azt
mondja:

– Az én életem eredményét te semmizted el!

A házbeliek nem mertek vele szólni. Úgy néztek reá, mint a begyöpösödött
régi vulkánra, amelynek földje remeg, s csak idő kérdése mikor fog újra
kirontani.

Dehát a vulkánok is nehezen törnek ki, ha egyszer megöregszenek. Az
öregúr önmagába sülyedve hallgatott.

Az első napon az hánytorgott tengerként háborgó lelkében, hogy visszatér
a kuriájába. Hiszen azt nem adta el. Azon mód áll, amint ott hagyta: a
bútorok, a képek, régi hétköznapi ruhái a szekrényben. Csak vissza kell
utaznia, csak be kell lépnie.

Úgy ám, de mit mondanak otthon? Akivel csak találkozik a faluban,
mindenki azt fogja kérdezni, hogy miért tért vissza?

Aztán hát miből él? A birtok már Rosenbergé, a falu kocsmárosáé, csak
épp a házat tartotta fenn, meg a kiskertet. A gyümölcsös kert már nem
neki terem, az istállókban már nem az ő marhái állanak, a baromfiudvaron
nem az ő csirkéi szaladgálnak.

Ki tartja el?

Ha csak három ezer forintot is fentartott volna magának, a kamataiból
szegényesen eltengődne, de egy fillére sincs, annyia sincs, mint
esténkint a falu koldusának.

Hát csak maradt az öreg, könytelen szemmel, de nem könytelen szívvel.

A fejében villámokkal terhes nehéz felhő sötétlett. Maga is félt attól,
hogy ebből a felhőből egyszer csak kidördül a vihar!

Ez az esemény azonban a doktort is megváltoztatta: kedves hizelgő modort
öltött mind a két asszony iránt. Éjszakánkint mindig otthon maradt. A
szeme vörössége is elmult. Látszott rajta, hogy dolgozik, hogy más ember
akar lenni.

De az öregúr nem nézte, nem látta. Semmit nem látott már benne, csak a
vagyona megsemmisítőjét.

*

Egy napon, március vége felé azt mondja a cseléd:

– Az öreg tekintetes úr tegnap nem ment el hazulról, úgylátszik ma se
megy ki.

Mert akkor szokott takarítani a cseléd, mikor az öreg odajárt.

A doktorné megdöbbent:

– Csak nem beteg talán?

Bárányné orrán megjelent a ránc: elmosolyodott:

– Mikor adtál neki pénzt?

– Már régen nem kért.

A doktorné azonnal besietett és kivett egy huszkoronás bankót. Föl akart
vele sietni az apjához az emeletre, de megállt a szoba közepén
határozatlanul.

– Nem, én nem viszem fel.

Megrémült attól a gondolattól, hogy négyszemközt áll az apjával.

– Majd lejön este úgyis, – mondotta Bárányné.

Az öregúrnak csakugyan a pénze fogyott el, azért nem ment ki.

Amíg a pénze tartott, eljárt az árvaházba: vitt a Zsuzsikának cukrot,
süteményt, kandirozott gyümölcsöket. Aznap, mikor az a lesujtó
leleplezés történt, aznap is elment, de elfelejtett venni ajándékot,
csak ott jutott eszébe az ajtóban.

De nem is eresztették be. Azt mondták, hogy Zsuzsika a beteg-szobában
van: az orvos tilalma, hogy nem szabad hozzá bemenni senkinek.

Az öreg meghökkent:

– Dehát mi a baja?

A portás feltelefonozott az emeletre, hogy mondják meg, mi a baja Polgár
Zsuzsinak? Azt felelték vissza: Torokbaj.

– Torokbaj? Csak nem difteritisz talán?

A portás megint feltelefonozott. Azt felelték vissza, hogy aligha
difteritisz. Nem lehet bizonyosat tudni.

No akkor csakugyan nem szabad hozzá bemennie.

Hát csak az ajándékot vitte el másnap: egy szép kis bábut.

Harmadnap aztán, mikor a pénzét kereste, nem talált csak egy
tízfillérest a zsebében.

És ekkor kezdte gyötörni a pénztelenség.

Hol szerezzen? A leányától kérjen? Nem, százszor nem! Hátha éppen kártya
után áll a kassza? Nem, onnan nem kér ő többet.

Otthon ült. Hirlapot sem olvasott már. Olykor fel-alá járt a szobában.
Olykor nézéstelen nézéssel bámult ki órákig.

Délutánonkint megszólalt egy zongora valamelyik szomszédban. De különös
zongorázás volt az: csak egy hang szólt mindig. A hang vastagon kezdte,
aztán mintha egy végtelen grádicson menne fölfelé, egyre vékonyodott,
mindig följebb és följebb emelkedett csörgedezve, mígnem vékony
pilingeléssé gyengült; mikor aztán már kavicszörgésszerü éktelenségig
jutott, megint megindult a magasból lefelé és vastagodott, szállott,
hanyatlott egyre lejebb és lejebb, mígnem annyira elsülyedt, hogy
otromba dörgéssé semmisült és egybeomlott a kocsik dübörgésével.

Az öregurat meglepte először ez a különösség. Szinte érdeklődéssel
hallgatta, ahogy megint előkerült a hang a mélységből és hágott,
emelkedett, vékonyodott, mintha egy bánya mélységéből jönne s fölmászna
létrán a felhőkig, de még azon is felül, aztán megint visszaereszkedett
éppen úgy mint előbb.

Vagy ötször elhallgatta érdeklődéssel. Aztán megunta, aztán meg
boszankodott, s bezárta az ablakát. De még akkor is hallani vélte, vagy
hogy hallotta is. Az érchúrok átrezgették az ablakot, s most már olyan
volt neki, mintha a padló is emelkedne a hangokkal, aztán meg lefelé
sülyedne.

Ha az alsó lakásban történik ez, bizonyára azonnal átküldi a cselédet,
hogy tegye be az ablakát az a zongora-sintér! – most azonban csak
nyugtalanul mozgott föl és alá a szobájában, aztán meg bedugta a fülét
vattával.

Szerencsére csak a délutáni órákra volt kiszabva ez a zongora-gyötrelem.
Délelőtt nyitva tarthatta az ablakát, s nézhette az eget, a háztetőket,
vagy az üres telket, amelynek kövei között kizöldült a gaz.

Egyszer ahogy így az ablakon lefelé méláz, látja, hogy az agg Mayer
baktat nagylassan az utcán. Mért ment ki? Nem szokott kijárni!

S ekkor az a gondolata támadt, hogy az öreg Mayertól kér. Nem kér tőle
sokat, csak tíz koronát. Elvégre ismerősek, bizalmasak. Alig volt nap,
hogy délutánonkint fel ne ment volna hozzá. Az agg beszéde érthetetlen
volt, de legalább ő is beszélhetett. A pipáját is felvitte mindig s
beszélt igen sokat. Az agg Mayer pislogva hallgatta, s megjegyzéseket
vetett közbe, amelyek tele voltak izével, s a láthatatlan csibuk
szívásával, de azért elmulattak.

Hát tíz koronát fog kérni, nem többet, csak tíz koronát. Az elég lesz
egy hétig is a villamosra is, ajándékra is Zsuzsikának.

Hát lesietett. Utólérte Mayert.

– Jónapot bátyámuram! Hova, hova?

– Pah, pah, a takarékpénztárba. Ilyenkor váltom be az izéket,
szelvényeket. Hát öcsémuram?

– Én csak sétálok.

– Ma szép az idő.

– Szép napos.

Hallgatva mentek tovább. Az öregúr azon gondolkodott, hogy hogyan
kezdje. Irtózott a pénzkéréstől, de kínzó valami az, ha üres a zsebe az
olyan embernek, aki hetvenhét éves koráig mindig talált pénzt a
zsebében.

És hátha Mayer arca kedvetlenséget fejez ki? Vagy éppen megijedést! Nem,
nem. – Tíz korona sok: csak egy ötkoronást kér. Egy ötkoronás az ilyen
gazdag embernek nem pénz. Talán még örül is, hogy szolgálhat vele.

Hallgatva bandúkolt mellette, aztán újból köhintett és megszólalt.

– Közel van az a takarékpénztár?

– Pah, pah, dehogy!

– Hát üljünk villamosra.

– Villamosra? Pah, pah.

– Elkísérem odáig urambátyám.

Az agg Mayer tiltakozóan emelte fel a kezét:

– Fölösleges kiadás pah, pah. Ahova gyalog mehet az ember, ne menjen
villamoson.

Az öreg Csurgó elvörösödött. Az volt a szándéka, hogy amikor majd a
villamos állomáshoz érkeznek, a zsebére tapint, s azt fogja mondani,
hogy otthon felejtette a pénzét.

A szíve erősen dobogott. Hogyan kell pénzt kérni? – ezt az egyet nem
gyakorolta soha. És vajjon kérhet-e az ilyen embertől valamit, aki a
villamosra is sajnálja a pénzét? Dehát ő elvégre is megadja. De nem is
fog többet kérni két koronánál.

Megint mentek szótlanul. Zsuzsikára gondolt. Ezen a szép tavaszi napon
bizonyosan lent játszanak a kertben. Egy zacskó cukrot fog neki vinni,
és a kislány kitárt karral röpül majd eléje, mint ahogy szokott. Angyali
kedvesség van abban a kis árvában!

– Urambátyám, – szólalt meg végre olyan lelki elhatározással, amilyennel
csak Zrinyi Miklós törhetett ki a várkapun.

– Tessék?

– Urambátyám, otthon felejtettem a tárcámat.

Mayer megállt. Szaporán pislogott.

– Pah, pah, az baj.

– Már restellek érte visszamenni.

Mayer még szaporábban pislogott. Szemöldökei föl és leszállottak.

– Pah, pah, legalább nem költ.

És ismét folytatta apró-lépéses menését.

Az öreg Csurgó most már sápadt volt. Ha ez nem ad most pénzt, ki tudja
meddig nem látja Zsuzsikát! A dohánya is fogytán van! Hirlapot se
olvasott napok óta! Csak egy koronát fog tőle kérni. Azt nem tagadhatja
meg.

– Urambátyám, – szólott ismét.

– Tessék uramöcsém.

– Nem segítene ki a zavaromból?

– Nem, – felelte az agg határozottan.

És tovább ment, anélkül hogy felpillantana.

Az öreg Csurgó roskadozva tért vissza. Majdnem sírt dühében. Ime ennyire
jutott. Koldul már. Orcáját a szégyen pörköli egy nyomorult koronáért, s
el kell szenvednie, hogy azt mondják: nem!

Arra gondolt, hogy felakasztja magát, vagy hogy leugrik az emeletről, de
a leányát sajnálta: az ismerősök susogni fognak. Nem, a leányát nem
keveri szégyenbe!

Elővette a konyakos üvegeket, és ivott, nagyokat ivott.

Most már éjszakánkint arra gondolt, hogy eladja az ősi házat is, eladja;
de ilyenkor mindig látta az apját, amint ott ül a tornácon egy fakó
széles bőrszékben, és nagy tajtékpipából pípázgatva szemléli az udvart,
az eget, a gyümölcsös kert békés lombjait. S látta az anyját, egy kis
kövér eleven asszonyt, aki folyton jön-megy, tesz-vesz valamit a folyosó
tulsó végén a konyha előtt. A folyosó téglái ki vannak ott kopva, ahol
az apja ülni szokott, s anyja kezének melege mintha rajta volna még a
kilincseken.

A földet, az ősi földet el tudta adni nagynehezen Rósenbergnek, de az a
gondolat, hogy Rósenberg oda fog ülni a karosszékbe az ő apja helyébe,
hogy a lompos Rósenbergné ott fog ki-bejárni a konyhán, ahol az ő anyja,
hogy a Rósenberg családja ott fog nyüzsögni a folyosón, az udvaron, a
kiskertben, az a gondolat gyötrelmes volt neki. Nem! Inkább élni fog
pénztelenül.

Doktorék ezen a napon megtanácskozták, hogy az öregnek havi díjat fognak
adni. Először harminc koronát állapítottak meg, aztán leszállították
húszra. Minek több az ilyen öreg embernek? Elvégre ha valami rendkivüli
kiadása lesz, úgyis szól. De jobb ha hozzá szokik, hogy minden hónap
elején kap húsz koronát.

A doktorné este nyájasan megölelte, megcsókolta:

– Nem beteg atyuskám? Talán pénze sincs már? Hát mért nem szól? No
ezentúl már magam fogom a zsebébe tenni, ha nem szól is.

És a kabátja zsebébe dugta a húszkoronást. Az öregúr nem felelt. A
húszkoronást sem utasította el. Amint a kanalat letette, búcsúzó
pillantást vetett a lányára s Báránynéra. Azzal fölcsoszogott szótlanul
az emeletre.

Másnap még délelőtt elment a házból. Bement a boltba és egy nagycsomó
cukrot vásárolt össze, mindenfélét, a legszebbeket, a legjobbakat.

– No hol a Zsuzsika? – mondotta szinte vidáman a portásnak. A kertben
van ugye?

A portás a fejét rázta:

– Hát nem tetszik tudni, hogy meghalt. Meghalt még azon az éjjelen,
mikor utoljára itt tetszett járni. El is temették már.

Az öreg kezéből lehullott a csomag. A szemében két nagy könycsepp jelent
meg. Szótlanul megfordult s elballagott.



XIII.

Az öregúr megszokta a szobáját is, elszokott a beszélgetéstől. Most már
a házban nem beszélgetett senkivel. Az öreg Mayerhez nem ment be többé.
A tanárral, tanárnéval ha találkozott a lépcsőn, rövid köszönést
váltott, s ment tovább.

A tanár egyszer megszólította:

– Valami baja van bácsi?

– Nincs semmi, – felelte az öreg.

– Mégis mintha kedvetlen volna.

Nem akarta mondani, hogy betegnek látszik.

Az öreg sóhajtást fojtott el a mellében:

– Nem. Csak tudja most már kitavaszodott: ilyenkor nálunk már rügyeznek
a fák; a barackfa már virágzik is; a mezőn szól a pacsirta, a kertben a
rigó, éjjel a fülemile. Itt mi szól? A villamos csengetés, fiakker
dübörgés? zongora-skálázás?

Azzal tovább ment.

Kikisétált a Dunapartra, aztán a parton fel az Akadémiáig. Ott fölült a
villamosra: kiment Ujpestre, Megyerre. Leszállt a villamosról és gyalog
ballagott a vetésekig. Közben meg-megállt, és beletúrt a botjával a
földbe. Olykor fel is vett egy marokkal: megnézte, lepergette.

– Homokos sovány talaj, – mormogta. – Kár bele a búza!

A vetés különösen érdekelte. Hogy az őszi buza milyennek mutatkozik? A
tavaszit hogyan vetik? Néha szóba eredt a munkásokkal: tanította őket,
hogy ne pocsékolják a magot, ne csigázzák el az igás jószágot. Néha künn
is felejtkezett, hát megebédelt valami kocsmában; fizetett ebédet annak
is, aki történetesen bevetődött, és szegénynek látszott.

Ilyenkor csak este került haza.

Eleinte nyugtalankodtak. Később megszokták:

– A bácsi künn ebédel. Jól teszi. Hadd szórakozzék.

Egy reggel igen poros volt az öregúr kabátja. A doktorné lekefélte.
Aztán, hogy az öreg elment, összeszidta a cselédet:

– Mért nem keféled te ki az apám ruháit?

– Hogy keféljem? – felelte a cseléd. – Már hetek óta zárva tartja a
sifonérját; nem férek hozzá.

A sifonér párja ott állott az udvari előszobában. A doktorné levonta a
kulcsát.

– Nesze, nyisd föl és kefélj meg mindent.

A cseléd néhány perc mulva sunyi nevetéssel tért vissza:

– Tudom már mér tartja az öreg tekintetes úr zárva a sifonért: tele van
pálinkás üveggel!

Délben aztán Bárányné elujságolta a pálinkát a doktornak:

– Képzeld csak; három nagy üveg konyakot találtunk a bácsinál. Az egyik
üveg már csaknem fenékig üres.

A doktor elképedt:

– Ezt nem szabad engedni. Szívelzsirosodás lesz a következménye. Meg
aztán rászokik. Tántorogni fog a házban.

– Sok pénzt adtok neki, – vélte Bárányné. – Minek adtok neki annyit? Nem
tudja mire költse.

Leszállították a havi díjat tíz koronára. Május elsején már csak annyit
dugott a doktorné az apja zsebébe.

No annak a tíz koronának „hamar lőn korai vége“.

Az öregúr nem ebédelt otthon, mert örült, ha nem kellett odaülnie az
asztalhoz.

Bement a Lippert-féle vendéglőbe a körúton, s vele egyszerre telepedett
az asztalhoz egy hosszulábu fiatal barna ember is.

– Megengedi ugye kérem?

– Szívesen, – felelte az öreg, – csak magam vagyok.

A fiatalember sokat evett és gyorsan. Az öregúr lassan, falusi szokás
szerint.

Közben beszélgettek is. A fiatalember bemutatta magát, hogy ő báró,
Szilvássy.

– Szilvássy? Sohse hallottam ezt a nevet.

– Pedig a történelemben is meg van örökítve, – mondotta a báró. – Nagy
Iván hat lapon át foglalkozik a családunkkal.

– Nono, – felelte az öregúr, – hiszen nem azért mondom.

És ő is elbeszélte, hogy hogy hívják, mikor került a fővárosba és hogy a
leányánál lakik.

Most már nem a vejénél lakott, hanem a lányánál.

És szidta a fővárost. Micsoda lárma! micsoda por! micsoda szenny!
micsoda kőhalmaz! mennyi gazember! mennyi kártyás! Hiszen elvégre falun
is van por, de csak a kocsiúton, amikor egy-egy kocsi fölveri; falun is
van gazember, de azt becsukják; falun is van erkölcstelenség, de nem az
utcán!

A télen csak megvolt az öreg, de tavaszszal már nem tetszett neki a
város.

– Egy üveg Palugyait megiszunk-e közösen: – kérdezte a fiatalember.

S hogy az öreg bólintott, csengetett.

Amikor a pincér odaérkezett, a fiatalember éppen egy nagy falat sajtot
tett a szájába, – az öregúrnak kellett szólnia:

– Egy üveg Palugyait.

És tovább panaszkodott, hogy a kövi élet milyen nem embernek való.

A fiatalember mindent helyeselt, s közben jól evett ivott, aztán sietve
elment.

Mikor aztán az öregúr fizetett, a pincér bediktálta neki a másik úr
ebédjét is.

– Mit beszél itt? – dördült rá az öregúr. – Mi közöm nekem a más
ebédjével!

– Dehisz kérem együtt méltóztattak idejönni.

Az összeg kilenc korona és hatvan fillér volt. Az öregúrnak alig maradt
annyija, hogy haza térhetett a villamoson.

De nem szólt róla otthon senkinek. Behúzódott a szobájába, és csak
estefelé járt egyet-egyet a ház előtt.

Egyszer az jutott eszébe, hogy megnézi az atilláját: nem maradt-e
véletlenül benne pénz?

Bizony nem maradt abban. Mindössze egynehány szem kukorica perdült ki
belőle.

Az öreg szomoruan sétálgatott a szobájában. Egyszer megállt és ránézett
a kukoricaszemekre.

Ez a pap kukoricájából való. Az ősszel talált egy ilyen szélesszemü
csövet. Szétosztotta az ismerőseinek.

Az öregúr fölszedte a szemeket és az asztalra rakta.

Délután átment az üres telekre, s szedett onnan egy zsebkendő földet. A
földet beleöntötte egy üres szivarládikába, amelyben a dohánya szokott
állni, s megöntözte. Beledugdosta a kukoricaszemeket.

A kukorica néhány nap mulva kikelt. Az első napon halványsárgás tűhegyek
jelentek meg, aztán hamarosan megzöldültek, megtölcséresedtek. Az öreg
az ablaktáblák közé tette a ládikát és minden órában megnézte, hogy a
kukorica mekkorát nőtt.

Már ekkor május vége felé járt az idő. A nap melegen sütött. Az öregúr
nyitva tartotta az ablakát.

Egy ebédután ahogy ott szunnyad a karosszékben, nagy zúgással jön ám a
magasból egy méhraj és egyenesen az ő ablakára száll. Gyermek-sapkányi
csomó képződik az ablak keresztfáján, s a csomó egyre hosszabb és
hosszabb. A méhek zengve lepik el az ablakot; s a szárnyukat boldogan
rezgetve zenélik a megtelepedés énekét.

Az öregúr fölriadt a zúgásra és örvendező szemmel nézte, miként
telepednek be a méhek. Talán épp az ő méhei! Eljöttek utána!

No ez kedves és váratlan valami!

Örömtől mosolygó szemmel nézte, mint száll a méhek egy része gomolyagba,
más része az ablak falaira, kereteire. Itt fognak lakni ő vele, s ő
napról-napra nézi, mint építik a sejteket, miként hordanak. Kedves
zümmögésükben alszik ebédutánonkint, s azt álmodja, hogy otthon alszik a
méhesben.

Hogy az ablaktáblát bevonja, ez már megvolt az első gondolatában. De hol
fognak a méhek kijárni?

Ej, ezen is könnyü segíteni: csak le kell kaparni a gittet az alsó
üvegtábla sarkáról, s ott egy kissé kifaragni a rámát. Meg is csinálta a
penicilusával gyorsan, ügyesen.

Az ablak átalakult kaptárrá.

Az üveg eleinte szokatlan volt az apró szárnyasoknak: beleverték a
fejüket, ide-oda mászkáltak rajta, de végre is megtalálták alól a
nyilást és kiszálltak, beszálltak, ide-oda keringtek előtte; aztán
mindig nagyobb és nagyobb nyolcasokat repültek be az ablak előtt.

Egy óra mulva már megjelentek az első hordók; lassu szárnyalással hozták
a lábukon fehér virágpor terhöket, s lázas szorgalommal kezdték meg az
ablak felső részén a munkát.

Az öregúr örömtől repeső szívvel nézte őket.

Node ezt el kell valakinek mondani!

Kiment a folyosóra és lenézett. A második emeleti folyosón Veres Istvánt
pillantotta meg, az ügyelőt, aki a vasrácsról törölgette a port.

– Ügyelő! – szólott le halkan.

Az ügyelő azonban nem hallotta. A folyosón gyermekek játszottak, s az
utca zaja is behallatszott:

Mikorra az öregúr másodszor szólt volna, az ügyelő eltünt a cselédlépcső
felé.

Az öregúr lement hozzá és elfogta a lépcsőfokán:

– Győjjön már! Nézze micsoda vendégeim érkeztek!

Hogy ezt olyan különös örvendezéssel mondotta az öregúr, az ügyelő
megindult vele s követte.

– Győjjön csak, győjjön.

Kitárta az ajtaját s mosolyogva mutatott az ablakra. Aztán elmondta a
váratlan szerencsét, hogy hogyan jöttek, hogyan telepedtek be, hogyan
csinált nekik kijárást, hogyan megtalálták azonnal.

Mindezt örömtől izgatottan, mosolyogva, boldogan beszélte el az öregúr,
s odavezette az embert közelebb az ablakhoz:

– Nézze csak, hogyan hordanak!

A felügyelő ámult-bámult és nevetett.

Az öregúrnak eközben eszébe jutott, hogy a méheknek víz is kell, s hogy
otthon egy darázskő hever a kút csurgása mellett: arról a kőről szoktak
a méhek vizet hordani.

– Hol lehetne olyan követ szerezni?

– Itt az üres telken, – felelte az ügyelő, – mindenféle kő hever.

Az öregúr mindjárt kapta a kalapját, és elindult követ keresni. Az
ajtaját nem is zárta be, csak éppen a kulcsot fordította reá.

Azonban a telken nem talált darázskövet, csak téglatörmeléket. Eszébe
jutott, hogy a Kisfaludy-utcán árkot látott ásni, valami alagcsövezést
csináltak ott, s a talajból olyanféle köveket forgattak elő.

Hát odament el.

Ezalatt az ügyelő tovább veregette a vasrácsot és hümmögött.

És megint hümmögött, s mintha megütődnék valami gondolaton, a levegőbe
bámult.

Egyszercsak letette a rongyot s határozott lépésekkel neki indult a
doktor lakásának.

Az ajtó előtt a pípát zsebre tette, s megköszörülte a torkát.

– A doktor úrral kell beszélnem, – mondotta szigoru hangon az inasnak.

A doktor kilépett:

– Mi kell István?

– Hát kérem ami nem járja, nem járja.

– Mi nem járja?

– A házi szabályzatban nincs ugyan benne, de a lakókra veszedelmes. Ha
tetszik, megmondom a háziúrnak, de az se fogja megengedni.

– Dehát nem tudom, miről van szó?

– Az öreg tekintetes úr méheiről.

– Micsoda méhekről?

– Az öreg tekintetes úr méheket tart odafönn.

– Méheket? – kérdezte elámulva a doktor.

És szólította a cselédet:

– Micsoda méheket tart odafenn apánk? Mért nem mondod meg az ilyesmit?
Ezt nem türik el seholse.

A házban általános nyugtalanság támadt. A hír ajtóról ajtóra futott. A
lakók előjöttek és a folyósokon csoportosultak. Még az agg Mayer is
kibujt az odujából, és szepegve tudakozta, hogy mi történt?

– El kell hajtani a méheket, – mondották minden felől. – No de ilyet! Ki
hallott ilyesmit: méheket tartani a házban!

És fokozatosan emelkedett az izgalom. Az öregúr ajtaját kinyitották és a
lakók betolongtak rajta.

– Söprüt kell hozni! Ki kell nyomni ablakostul!

Az ügyelő csakhamar megjelent egy hosszunyelü partvissal.

– Félre! Félre! A gyermekek ne álljanak itt kint! be kell őket küldeni!

Azonban a gyermekek ha bementek is, megint kilopództak. Látni akarta a
méhet mindenki.

Az ügyelő hősies elhatározással lépett be a szobába, és székre állott.
Aztán durr! nagy csörrenéssel kiütődött a felső ablaktábla.

A méhek egyszerre kizúdultak. A levegő megtelt velök. Síró zúgással
cikáztak ide-oda. A nők, gyermekek sikoltozva futottak széjjel. A méhek
dühödten vágódtak neki minden arcnak, s égető szúrással boszulták meg a
sérelmüket.

Mindenki menekült. Hanyat homlok futottak le a lépcsőn, egyik a másik
lakásába rontott be. A gyermekek üvöltöttek, a nők jajgattak, a férfiak
káromkodtak. Dagadt arcok, dagadt szemek és dagadt fülek futkostak
mindenfelé. Egy perc alatt eltünt minden ember. Még a rolettákat is
leeresztették.

Csak a felügyelő maradt a hősies védelem terén, pedig az orrán és
pofáján négy-öt méh is csimpeszkedett, s legott olyanná vált az orra,
mint a galóca. Az öntöző gummicsövet rácsavarta egy harmadik emeleti
vízcsapra és erős vízsugarat lőtt a levegőbe.

Ebben a zűrzavarban jelent meg az öregúr. Kő helyett egy ökölnyi
ló-spongyát hozott. Gondolta, az is jó lesz, ha egyéb nem találkozik.
Amint belépett, rögtön látta, hogy a méhek kiszabadultak. Ki ereszthette
ki őket? Miért zavarták ki őket?

És amennyire öreg lábaitól tellett, sietett fölfelé.

A harmadik emelet egy zúgából akkor bátorodtak elő a doktor cselédei.
Maga a doktor is erősen kapdosott a füléhez. S a fejére zsebkendőt
borítva robogott az öregúr szobájába:

– Ide azt a csövet, István! – harsogta a kalapjával hadonászva.

A cselédek is söprüvel hadonáztak, hogy kitisztítsák a szobát. Az egyik
ismét sikított.

Ekkor jelent meg lihegve az ajtóban az öregúr.

Hogy a doktort is ott látta, meghökkent.

A doktor vörös volt, mint a paradicsom. Éktelen dühvel meresztette
vérben forgó szemét az apósára, és a szeme közé ordított:

– Vén marha!

S elrohant.

Az öregúr elsápadt… Egy pillanatig merőn nézett arra a helyre, ahol a
doktor állott. A szeme megnedvesült. Aztán csendesen megfordult, és
megindult vissza a lépcsőre, a lépcsőn le az utcára. Ment ment gépiesen
sétáló lépésekkel, maga elé meredő nedves szemmel.

Ment az Üllői-úton, a Vámház-köruton. A spongyát is azon mód szorította
még a markában.

A Körut sarkán a Duna-parton szembe találkozott Fábián vargával, aki egy
csomó bőrt vitt a hóna alatt. A varga köszönt neki, de ő nem viszonozta.
Látszott rajta, hogy néz, de nem lát.

A varga nyugtalanul bámult reá. Megállt, utána nézett, aztán néhány
lépést ment utána:

– Tekintetes úr! Tekintetes úr? – szólott aggodalmasan.

Az öreg nem hallotta.

– Tekintetes úr! – kiáltott ismét a varga.

A járókelők megálltak és pillantást vetettek a vargára is, az öreg úrra
is. Megnézni való is az a fővárosban, aki tekintetes.

Az öregúr azonban nem ügyelt sem a rátátakozókra, sem a vargára: ment
tovább, mint valami gépember.

A parton egy villamos elgázolta volna, ha a fékező el nem csavarintja a
rúdját. Nem hallotta a bőszült csengetést se. A kocsivezető káromkodását
se.

Ment lassan, csendesen, egyforma sétáló lépésekkel.

A Ferenc József hid közelében halászbárkák állottak. Ráment egy olyanra.

A bárkán nem volt más, csak egy asszony. Az ott ült a bárka lakószobája
előtt és krumplit hámozott.

– Keres valakit? – kérdezte nyugodtan. – Halat itt nem adunk el.

Az öregúr a bárka széléhez ért, s a balkezében levő spongyát fölemelte,
megbámulta.

Aztán bedobta a spongyát a vízbe, utána a botját is; aztán maga is
beleborult.

*

Másnap a lapokban egy rövid rendőri hír jelent meg:

=Életunt öreg.= Ma délután öt óra tájban a Ferenc József-hid közelében
egy öreg úriember vetette magát a Dunába. Csónakot későn tudtak
keríteni. Este fogták ki a holttestét a Csepelszigeten. Fábián István
Práter-utcai varga fölismerte benne Csurgó Károly volt földbirtokost.
Pénzt nem találtak nála. Tettének oka ismeretlen.

VÉGE.





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az öreg tekintetes - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.